Tristan de Luca – CSILLAGROBBANÁS

Öcsém regénye

Angyal
1.
A fogkefe hangos csörömpöléssel érkezett a pohárba.
Mindkettő muzeális darab volt. A borzas sörtéjű Jordan fogkefe
úgy nézett ki, mint egy ázott kutya; az alumíniumpohár vésetei
mélyén bevakult aranyfüst bújt meg, s legalább fél évszázada
hirdette valami sznob sportág első helyezettjének dicsőségét –
Mogadori Golfkupa, Első Díj, 2013. Anjel az ócskapiacon
szerezte mindkettőt, s ragaszkodott hozzájuk minden csúfságuk
ellenére. Részint a fogmosás miatt – Rotterdam nagyváros,
Euniós mértékben is, de jó fogkefét találni nehezebb volt, mint
vizet a Szaharában –, részint pedig azért, mert fizetett értük,
pénzt adott ki a kezéből, és Mika Anjel számára a pénz volt az
Isten.
 A csap felett tisztára pucovált, mégis homályos tükör függött
– az elöregedő foncsor nagy foltokban kávészínre váltott s az arc,
mely a tükrön túli valóságból kibámult Anjelra, valószínűtlen
álomködben lebegett. Talán a reggeli fény tehetett róla – festők
és fényképészek gyönyöre, amely az ambrózia ízével tölti meg a
levegőt –, ahogy beszűrődött a kád feletti ablakon, no meg a vén
tükör, hogy a félig még kába lány nem érezte sajátjának
tükörképét. Bár ez nem volt meglepő számára: ősmély álmából
ébredve Anjel gyakran a saját száját sem érezte hozzá tartozónak,
miközben fogairól sikálta az éjjeli lepedéket.
Az a morcos duzzanat a szeme körül hamarosan eltűnik –
nem kell hozzá más csak egy vödörnyi híg pótkávé a
mogyoróvajas szendvics után, meg egy alapos, hideg vizes
arcmosás. Utána smink sem szükséges, és máris eluralkodik az
arcon a fekete pillákkal keretezett türkizkék ékszer: Anjel szeme.
Sőt! Anjel munkaeszköze. Mert a lány tisztában volt vele, hogy
hiába minden tudása, elszántsága, ha a szeme nem vágna neki
utat a férfivilág cápái között, semmire sem vinné. Nehéz volt
bevallania magának, de amint elfogadta, meg is békélt a
helyzettel – szerette magát a romantikus kalandregények
férfiként küzdő hősnőinek szerepébe képzelni, s azt vallotta, hogy
a szeme a kard, amivel megvívja harcát. De a győzelem sosem a
kardé, hanem az emberé, aki mögötte áll!
Ám ma még nem ivott kávét, és semmi kedve nem volt a puha
kis bőrpárnácskák mélyére húzódó szemét vizsgálgatni. Helyette
inkább a száját vette szemügyre, amely most, hogy lassanként
elpárolgott agyából az álom elhúzódó kábasága, kezdett egészen
az övé lenni. Még nem öblített – ajka szegélyén bájos csíkokban
zöldellt a rátapadt fogkrém. Egy tengermelléki mamókától szokta
vásárolni a tégelyeket, aki mindenféle lehetetlen dolgot kevert a
krémbe, melyekről Anjel nem is akart tudni... neki elég volt, hogy
érezte a zsálya, a menta és a tengeri só ízét, s elég volt, hogy
fogkrém tisztára polírozta fogait, mindamellett megvédte a
fognyüvő manóktól, gyermekkora mikroszkopikus, mesebeli
szörnyetegeitől. Anjel kivillantotta a fogait. Szépek. Azután
csücsörített – a zöld fogkrém eltűnt alsóajka árnyékában.
Elmegy. Majd, ha találok egy arra érdemes hímet,
megengedem, hogy megcsókolja...
 Az orra olyan volt, mintha az élet tréfás kedvű
szobrászmestere csupán egy darab szépen formázott rágógumit
ragasztott volna arca közepére. Orrnyerge belesimult a szeme
alatti lankába, cimpája kicsiny volt és gyerekes, orra hegye
kemény, kerek és rugalmas – szinte kínálja magát, hogy
radírozzanak vele.
Mindezen alkatrészek – a szépség különálló csavarjai –
viszonylag szabályos, noha állban kissé erős pofiba voltak
pakolva, melyet extravagáns réz-arany hajkorona tetézett. Mika
Anjel, a maga huszon-egynéhány évével határozottan szépnek
látszott – pedig ez a látszat csupán annyi, amennyit a vénséges
velenceiben visszatükröződő külsőségek magukban foglaltak.
Mert a lány igazi szépsége belülről fakadt, s a tükörből
visszafintorgó arc csupán kitárt kapuja volt mindennek.
Később Anjel nekiállt reggelit készíteni. Ehhez a szertartássá
növekedett reggeli rutinhoz teljes ébrenlét szükségeltetett – ezért
vált szokássá a lánynak saját tükörképét vizsgálgatni fogmosás
után, amíg fel nem ébred a hideg járólapok érintésétől. Három
mogyoróvajas szendvicskenyér, tükörsimára eldolgozva,
ünnepnapokon kaviárral, szabadnapjai reggelén imádott-bűnös
hagymakarikákkal. A gázüzemű kávéfőző feltöltése vízzel,
cikóriaporral. Megvárni, amíg lefő, közben elmajszolni a
szendvicseket, áttanulmányozni a hűtőre kiragasztott naptárat.
Délelőtt Roschettiék, Kalameers 11., ebéd a Klubban,
reprezentáció, délután szabad, vagy adatgyűjtés a Roschetti
ügyben, ha megegyezünk... vacsora: Zeón!
A kávé kicsurgott az ibrikként alkalmazott kerek vázába –
Anjel szintén az ócskapiacon vadászta a virágmintás üveget –,
mialatt a lány kihúzta a Zeón nevet a naptárból. A pasi még a
múlt héten került fel oda, s az elmúlt napokban Anjelnak volt
alkalma meggondolnia magát. Túl zsíros falat volt neki a férfi –
valami osztályvezető Juvovichéknál –, és Anjel szerint az ilyen
kapcsolatokban előbb-utóbb a pénz és a karrier a szex elé
tolakodik... akkor meg minek? Dobni kell a pasit, a
tulipáncsokrok ellenére is!

A vastag skandináv pulóver jóval a dereka alá ért – amikor

begyömöszölte az alját a vízhatlan nadrágba, ormótlan feneket
csinált neki. A combközépig érő gumicsizma sem volt éppen
nőies, nem is beszélve a körgalléros viharkabátról, amit legvégül
húzott magára. Csakhogy az utóbbi évtizedekben meleg és
vízhatlan holmik nélkül nem volt egészséges dolog kilépni az
utcákra.
Mivel a ruha mindent eltakart, a gesztusok és a beszéd egyre
nagyobb jelentőségre tettek szert. Már nem a ruha tette az
embert, hiszen mindenki egyformában járt; a
státuszszimbólumok a látható világból a beszélt nyelvbe
vonultak. A prolik irtózatos angol-német keverék nyelven
beszéltek, többnyire olyan kifacsart szlengben, melyet már a
szomszéd utca vagányai sem értettek. A nagyon gazdagok
szellenteni sem voltak hajlandók más nyelven, csak akadémikus
franciasággal. A kisemberek tömegei, akik e két véglet között
szorongatták a semminél épp egy hajszálnyival többet érő
vagyonkájukat és komfortjukat, az általánosan elterjedt
germangolt használták, Shakespeare és Goethe öszvér nyelvét,
átszínezve némi nemzeti hagyománnyal. Így megoldódott a nagy
kérdés: hogyan különítsék el egymástól a hasonló ruhák
védelmező rejtekébe bújt, más-más státuszú embereket?
A másik, többnyire csak a fiatalokat érdeklő kérdés a nemek
problémája körül keletkezett. Villámgyorsan kialakultak a
testtartással kapcsolatos szokások – a férfiak előre ejtett vállal,
enyhén dülöngélve jártak, a nők pedig úgy, mintha egy élő kígyó
csusszant volna a kabátjuk alá. Ahogy a fiatalok rohamosan
öregedtek, a szokások egyre szélesebb korosztályokat hódítottak
meg...
Anjel maga egy újabb ifjúsághoz tartozott, amely kigúnyolta
az elődök szokásait. Csak azért sem volt hajlandó úgy vonaglani
járás közben, mint egy részeg török delnő, nem affektálta a
germangolt, hogy előkelőbbnek látsszék – és különben is fütyült
az állandó esőre. Az ormótlan, kapucnis kabátot lecserélte
körgallérosra, és inkább széles karimájú kalapot hordott – olyat,
mint don Quijote sisakja – úgyhogy az utcán lófráló hímek
láthatták, nővel van dolguk.
A kalap vagány volt és modern, viszont alá-alá kapott az
atlanti szél. Hogy ne kelljen állandóan fognia, Anjel fekete
selyemszalaggal az álla alá kötötte. Nagy hasznát vette annak a
szalagnak, mert aznap, amikor a Kalameers utcába indult,
valóságos vihar tombolt a partvidéken, mely felkorbácsolta a
csatornák vizét, és kiszippantotta az emberszagot a
lépcsőházakból.
2.
– Teljesen kétségbe vagyunk esve, dr. Anjel! – tördelte a
kezét az asszony. Anjel már számtalanszor kiigazította, hogy az
„Anjel” a keresztneve, nem pedig a vezetékneve, de most már
ráhagyta a következetesen tévedő asszonyra. Tudta, hogy
mindenkit megzavar neve fordítottsága, melyet a valahonnan
keletről idecsámborgott nagyapja hagyott rá, de most már csak
azért sem akarta megváltoztatni. Az Anjel maradt hátul.
Egyébként a neve „angyal”-t jelentett... olykor Isten földi
seregének egyik-másik zsoldosa figyelmeztette erre, s a névvel
járó kötelességre: higgyen, járjon templomba, és fizessen a
feloldozásért! Ha Anjelban volt is nyoma a transzcendens
érdeklődésnek, a felszólítások hatására végképp elpárolgott. A
lány cselekedeteit két elv irányította: a „csak-azért-sem” és a
„csak-azért-is”. Makacssága az idegösszeroppanás szélére sodorta
az anyját, pedig a jóasszony maga is legendásan makacs volt —
legalábbis ezt panaszolta messzire szökött apja abban az egyetlen
levélben, melyet az elmúlt húsz évben küldött Anjelnak,
valahonnan Bilbao környékéről.
— Az uram nagybeteg — mondta az asszony, egy kopottas,
britforma nő. Mint egy kis maszat a falon: jelentéktelen és
felejthető. Úgy ejtette ki a „nagybeteg” szót, mint aki tisztában
van a helyzet valódiságával... Roschetti valójában haldoklott...
amit viszont babonából kerülni akart. – Azelőtt tisztességesen
dolgozott a Zeelgnek, most meg, hogy beteg, kihajították!
Micsoda eljárás ez?!
Anjel megértően bólogatott. Ennyi megértés alapban jár a
leendő kuncsaftoknak. Tudta ő jól, hogy az asszonyt nem az
„eljárás” bántja, hanem a pénz, illetve annak hiánya. Akinek
morális problémái vannak, az paphoz vagy a kocsmába megy.
Azok keresik fel őt, a felbérelhető ügyvédet, akik pénzhez
akarnak jutni, méghozzá pofátlanul nagy összegekhez. Ezen
összegek egy tisztes százalékáért Anjel kijárta nekik a győzelmet.
 Mert ami a közembereknek pofátlanul nagy összeg, az a
konszerneknek pipafüst, mely eloszlik a csillagok alatt – és ha
kellően elszántan követelik, a Nagyok inkább fizetnek, csak
elkerüljék a negatív hírverést. Még szerencse, hogy a konszernek
minden ügye bűzlik valami törvénytelenségtől, gondolta Anjel.
És szerencsére ezzel fikarcnyit sem törődnek; arra sem veszik a
fáradtságot, hogy megváltoztassák a törvényeket.
Mert megtehették volna.
Az asszony tovább siránkozott, és Anjel hamarosan úgy
érezte, hogy ha nem veszi át a szót, sosem térnek rá a lényegre.
– Egyszóval azt kívánja, Mrs. Roschetti...
10
– Madame Roschetti! – javította ki csendesen az asszony.
Anjel zökkenőmentesen fogadta sznobizmusát, és folytatta.
– ...Madame Roschetti, hogy indítsunk pert a Van Zeelg
társaság ellen, szélsőséges veszélyekkel bíró foglalkoztatás,
pótlékvisszatartás, hűtlen kezelés, méltánytalan elbocsátás,
valamint bírsággal fejelt végkielégítési kötelezettség ügyében?
A jogi zsargon jobbára semmit sem jelentett, vagy ha igen,
akkor más jellegű esetekre vonatkozott, ám Anjel szerette az ilyen
hasba akasztós szöveget, mert a kliensei zabálták az ilyet. Mrs.
Roschetti, aki ügyelt rá, hogy franciásan titulálják, ugyancsak
bekapta a horgot, és bőszen bólogatott.
– Igen, igen! Hűtlen kezelés, úgy van! Elbocsátották az
uramat, amikor az megbetegedett...!
– Elmondaná, asszonyom, hogy milyen munkakörben
foglalkoztatta a férjét a Van Zeelg? – vágott közbe ismét Anjel.
Alapvetően nem volt türelmetlen, de ezzel a módszerrel sikerült
elhitetnie klienseivel, hogy ő rendkívül elfoglalt személy, aki nem
ér rá kicsinyes ügyekkel törődni... vagyis a kliens ügye valóban
fontos, ha egyszer a nagy Mika Anjel az idejét tölti vele... és, mint
ilyen, minden pénzt megér.
– Villanyszerelő volt a ’dami irodaházban. Gyakran kellett
túlóráznia, sőt, éjszakára is bent maradnia, mert, tudja a villany
az már csak ilyen... csak este lehet látni, hogy mi a hiba, amikor
világít – magyarázta az asszony, és fénylő büszkeség öntötte el az
arcát, hogy milyen tájékozott a férje munkáját illetően. – Az
uram egyébként nem mesélt szinte semmit róla!
 – Rendben – nyugtázta Anjel. – Milyen jellegű baleset érte a
munkájával kapcsolatban?
– Ezt meg hogy érti?
– Mi történt? Erre a betegségre gondolok, amire a pert fogjuk
alapozni.
– Persze, persze... a múlt héten történt – mondta az asszony,
és úgy kapkodta a tekintetét, mintha zavarban lett volna. Anjel
arra gondolt, hogy talán nehezére esik felidézni azokat a napokat,
amikor a férje megbetegedett. Talán fél... az egyedülléttől? – Az
uram – kezdte az asszony – több napos munkára ment be, elő
szokott ez fordulni, úgy két-három havonta, olyankor mindig úgy
csomagolok neki, hogy legyen tiszta zoknija...
– Madame Roschetti, a lényeget, kérem...
– Szóval a múlt hét elején... Nem mondta, mit csináltak,
hiába faggattam! – Most már tisztán látszott az asszonyon, hogy
tudja, a férje meg fog halni, és látszott a félelem is... Talán
magától a haláltól, gondolta Anjel. Elég közel sújtott le. –
Egészséges volt, amikor elment, most meg... a tüdeje... hát...
Olyan rosszul néz ki, mintha a halálán volna! – bukott ki végre
belőle, s ettől annyira zavarba jött, hogy heves magyarázkodásba
kezdett. – Sosem volt beteg, még csak náthás sem, olyan volt a
szervezete, mint a vas... egyszer megégette a kezét valami
árammal, azt is a munkahelyén, de egyetlen napig sem maradt
itthon miatta... de mondom, mint a vas...
– Ezek szerint Önnek semmit sem árult el Mr. Roschetti?
– Monsieur Roschetti nem, az nekem egy szót sem mond
sose! – jelentette ki az asszony. Anjel követte a neheztelő
pillantásokat...
Az ajtó úgy rejtőzködött a testes szekrények mögött, mintha
csak pókhálóból és repedésekből kirajzolódó árnyék lett volna. Az
egyébként is sötét szobában – egyetlen csupasz izzó himbálózott
megbámult burkolatú vezetéken, de az sem volt felkapcsolva, a
kinti égiháború pedig szinte semmi fényt nem engedett be a
cserepes zöldséggel telipakolt ablakokon – a jelzésszerű ajtó
eddig észrevétlenül bújt meg.
– Esetleg, ha én megkérdezném? – fordult az asszonyhoz
Anjel. Roschetti az ajtó mögött van...
 Roschetti felesége összeráncolta a homlokát, úgy
gondolkodott.
– Biztos benne... hogy... be akarja vonni az uramat?
– Valamire alapoznunk kell a keresetet – magyarázta Anjel. –
Ha Ön nem tudja elmondani, hogy mi történt, akkor tőle kell
megtudnom.
– De... még nem szóltam, hogy jön... – feszengett az asszony.
– Nem örülne neki...
Anjel nagyot sóhajtott.
– Akkor nem tudok mit tenni. A semmire nem lehet pénzt
követelni – mondta, és kezet nyújtott a tépelődő asszonynak. –
Örülök, hogy megismerhettem, Madame Roschetti...
– Várjon! Talán mégis... – villant az asszony szeme újból a
rejtőzködő ajtó felé. – Megpróbálhatnánk...

Roschetti nehéz levegőjű szobája szűk volt és ódivatú. Egy

holoprojektoros térnövelő trópusi partvidéket varázsolt az egyik
fal helyére – a hang nélkül hullámzó tenger látványától a levegő
nem lett kevésbé fullasztó. A fal mentén sorakozó bakelitpolcok
zsúfolásig tömve csillogó-villogó mütyürökkel, melyeket a
századközepi marketing sózott a vásárlókra. Napelemes
olvasószemüveg, egy készlet könyv -chippel – „Klasszikusok az
Anna Kareninától a Zabhegyezőig”, harmincnegyedik tömörített
kiadás a Gardnertől. Egy pár személyi szórakoztató centrum – az
egyik férfiasan fekete, a másik lekerekített burkolata rózsaszín,
mint egy babaház –, melyek a rápingált felirat szerint a tökéletes
kikapcsolódást nyújtják használóiknak. Wilky’n’Son
Végbéltisztító Kígyója, kizárólag természetes krómötvözetből –
az egészséges életmód jegyében. Miniatűr autómakettek,
nosztalgikus dukkózással. Vajaskenyér készítő konyhai robot
cserélhető késkészlettel, beépített morzsaelszívóval. Pornográf
képregények a már szintén klasszikusnak számító Dalí-utánzatú
grafikával, ál-szecessziós szövegezéssel. Anjel akaratlanul is
rácsodálkozott az egyik címlapra – dús idomú, szőke maca
robotkarok ölelésében, miközben minden elképzelhető
testnyílásán magába fogadja a krómszínű falloszokat. A
pornólapok társaságában a Végbéltisztító Kígyó vélhető szerepe
is átértékelődött... Anjel elismerő pillantást vetett a még mindig
jelentéktelennek tűnő Roschettinéra, és inkább nem nézegette
tovább a házaspár életének lassan porosodó emlékeit. Ennyire
mélyen azért nem akart megismerkedni velük...
Roschetti merő ellentmondás volt. A szembántóan ezüst
fényű, giccses ágynemű között – melybe Anjel jobban el tudott
volna képzelni egy futurista macho-robotot valamelyik pornó-
képregényből, mint egy embert – sötét hajú, kékes bőrű,
nagydarab férfi feküdt. Hús, töménytelen hús... oszladozó hús...
Anjel megborzongott saját gondolatától. A férfi igazi déli hím
volt, átható pillantású, dacos ajkú, akinek a bőre mögött ugrásra
kész fenevad rejtőzik – csakhogy erre a fenevadra a múlt héten
rákattant a Halál csapdájának fedele. Roschettin még látszott az
erő, a robbanásra kész energia, ugyanakkor az is, hogy segítség
nélkül képtelen lenne felülni, és ha nem tolják alá az ágytálat,
levizeli a saját combját. A szeme dühösen csillogott – talán mert
egy idegen nő ilyen állapotban látja –, ám a szeme alatti karikák
mélyek voltak, és megadásra készek. Knock out...
– Evald, a hölgy doktor Anjel... – mutatta be az asszony
Anjelt, furcsán óvatos hangon.
– Leszarom... – lihegte a férfi, és egyre Anjel orra hegyét
bámulta, mint aki nagyon szeretné, hogy hagyják békén. Erőtlen
hangja mintha nem is az övé lett volna... mintha Roschetti
csupán tátogna, a szavak pedig az ágy alól szűrődnének fel. –
Rajtam már se... semmilyen orvos nem... segít...
– Nem orvos vagyok, Mr. Roschetti, hanem ügyvéd –
helyesbített Anjel. – A Van Zeelg elleni pert készítem elő...
– Miféle pert?! – A férfi karjába... ki tudja honnan...
visszatért egy pillanatra az erő. Majdnem felült... azután egy
fájdalomhabos sóhaj kíséretében visszahanyatlott. Ettől kezdve
nem is törődött az idegen nővel, csak a feleségéhez beszélt. –
Nem lesz... semmiféle per! Verd ki a fejedből!
– De Evald! Ha itt hagysz, nem lesz semmim! – ellenkezett az
asszony. A bizonytalan jövőtől való félelme kimondatta vele...
Roschetti dühösen nézett farkasszemet vele.
– Meg-til-tom!!! – erőlködött, hogy igazi családfőnek lásson,
mire a felesége árnyékként húzódott a fal mellé. Azonban néhány
perccel később, amikor Roschettiné az ajtóhoz kísérte Anjelt,
megegyezett vele húsz százalék ügyvédi jutalékban, és kifizette a
lány által megszabott előleget a nyomozásra.
Anjel eltette a pénzt, és ezzel elindította a lavinát.
Mert ha Mika Anjel pénzt fogadott el egy perért, akkor lett
per – de minimum peren kívüli egyezség –, ha a fene fenét evett,
akkor is. Csak azért is...

Van Zeelg
1.
Mintha a világ rendje borult volna föl, és a tengerek a
mennyekbe költözvén, gyilkos esőzésekbe akarnák fullasztani az
emberiséget. Patkánysors. Pokolfekete fellegek zúdították a
szinte egybefüggő vízfalat képező esőt a városra.
Anjel önkéntelenül is lenyalta a szája szélén csurgó
esőcseppeket. Nem voltak sósak – akkor mégiscsak eső ez, és
nem a világvége, gondolta, bármennyire is annak tűnik. A lány
nagyot sóhajtott, és a nyakába vette a várost. Vízhatlan csizmája
körül zubogott a szennyes áradat, ahogy a csatornák kiléptek
medrükből, és felböfögték a mélyben megbúvó mocskot. A szél
olyan vadul támadott, hogy kalapjának karimája hol leszakadni
látszott, hol nyálkás lapulevélként tapadt az arcára – Anjel
csakhamar elunta a hiábavaló ruhadarab makrancoskodását, és
dühösen begyűrte az egyik víztől tocsogó zsebébe. Haja abban a
pillanatban ázottan lapult koponyájára, mint valami hanyagul
odadobott moszatcsomó. Mint a kis hableány, gondolta magáról
Anjel, és ezen kuncognia kellett, mert elképzelte a kecses kis
mesealakot az ő ormótlan hacukájában, miközben balettozik a
tátott héjjal bámuló kagylók között...
Haza is mehetett volna, vagy beülhetett volna egy kávézóba,
ahelyett, hogy az elemekkel dacolva a lassan már térdig érő
vízben gázol előre. Csakhogy akkor elveszít egy napot, s ezzel
esélyt ad a Van Zeelgnek, hogy elhalványítsa a Roschettivel
történteket, és kihúzza a zsebéből a sikerdíjat. Merthogy meg
mert volna esküdni rá, hogy a Zeelg emberei már dolgoznak az
ügyön – még akkor is, ha Roschetti valóban csak egy
villanyszerelő, ahogy a felesége állította.
 Ám a férfi viselkedéséből Anjel arra a következtetésre jutott,
hogy ennél azért izgalmasabb ügyre bukkant. És drágábbra.
Ennek pedig tiszta szívből örült.

A Van Zeelg gazdasági konglomerátum egyike volt a

nagyoknak: a Nyolcak néven ismert európai hatalomnak.
Nem pusztán gazdasági erő összpontosult a nyolc cég
kezében. Kezdetben – talán – még igen. Amikor a politikát még a
politikusok rontották el, talán nem volt ekkora a befolyásuk –
persze meglehet, hogy az üzlet már akkor is zsebre vágta a
hataloméhes parlamentaristákat, csak még nem beszéltek róla.
Később, néhány válság után az Eunió Gazdasági Tanácsába
nyíltan beszivárogtak a „politikamentes” gazdasági szakemberek,
természetesen a multik színeiben. És ment a szekér, ahogy
mondani szokták. Az üzlet egyre nagyobb teret hódított el
magának, s mire az afrikai tömegek megrohamozták a vén
kontinenst, a cégek szinte egyeduralkodóvá váltak. Kilenc
konglomerátum élte túl a valódi háborút megelőző gazdasági
tusakodást. A Terra Nostrum hadműveletet lényegében már ezek
a hatalmas cégek irányították, és a háború végeztével a Gazdasági
Tanács – a GT – hivatalosan is átvette a hatalmat a
politikusoktól. Aki berzenkedett, annak iszonyatos pénzekkel
fogták be a száját – aki volt olyan hülye, hogy ezután is jártatta,
annak jeges ólommal.
Azután az angolok eltűntek – mint a kioltott gyertyaláng –,
mind egy szálig. A British Petrol – aki a Gazdasági Tanácsban a
szigetországot képviselte – megszűnt létezni. Kérdés, hogy
miként. Mindenesetre az Eunió urai nyolcan maradtak. Nyolc
irdatlan cég, melyek országnyi területek felett rendelkeztek, mint
hajdanán a nemzeti kormányok.
Bizonyos értelemben Európára új középkor köszöntött. A
közemberek épp úgy nem szólhattak bele a kormányzásba, mint a
királyok idején – bár az is kérdéses, hogy az úgynevezett
demokráciákban ezt mennyire tehették. A legfőbb hatalmat most
ugyan nem királynak nevezték, hanem főrészvényesnek, ám
tekintve, hogy a részvénytársaságok vezető pozícióit egy-egy
család ragadta magához, és a részvények – vagyis a hatalom –
öröklődtek, a különbség csupán névleges volt.
 A Van Zeelg klán egyeduralkodó volt a régi Benelux államok
területén. Cégük, a szerényen csak Van Zeelgnek nevezett
gazdasági óriás mindennel foglalkozott, amivel pénzt lehetett
csinálni. Miért volt mégis esélyük a Mika Anjel-féle törpéknek
velük szemben?
Talán azért, mert ha az alattvalók bizalma megrendül imádott
főrészvényesükben, könnyen másik főrészvényes után
sóvároghatnak. És az Eunión belül Rutger van Zeelg mellett volt
még hét másik Nagy Ember. Túl sok ahhoz, hogy ne törődjenek a
kis bajkeverőkkel. Ha a nép cirkuszolt, adtak neki kenyeret.
Sokkal könnyebb jóságos, igazságos nagyapó képében uralkodni,
mint a terror és a félelem eszközeivel.
Anjel a cég egyik kis irodájába tartott – alig félezer
alkalmazottja volt –, amely a Van Zeelg egyik leányvállalatát
igazgatta. Meg sem fordult a fejében, hogy egyenest a Van Zeelg
palotába – a cégbirodalom igazi központjába – menjen. Ugyan
melyik csóró párizsi jutott be a Napkirály udvarába? Nem, Anjel
céljainak a leányvállalat tökéletesen megfelelt. A lényeg, hogy
tudjanak róla „ott fenn”.
A Kutyafasírt irodában – Anjel e néven becézte a műkaját
gyártó leányvállalatot — „saját” ügyintézője volt. Nem járt túl
sűrűn a Van Zeelg nyakára, csak éppen annyit, hogy megéljen
belőle; elég gyakran, hogy legyen mit ennie, és elég ritkán, hogy
ne fojtsák meg egy sikátorban. A gyors ügymenet érdekében
azonban már zöldfülű ügyvédként kiérdemelte Arantza Raízt, a
mindig morcos délvidéki lányt, mint személyes ügyintézőt. A Van
Zeelg ügyelt a részletekre: a kellemetlen „vendégtől” gyorsan meg
kellett szabadítani a céget, de úgy, hogy az egy percig se érezze
magát jól, amíg velük áll kapcsolatban. E célnak tökéletesen
megfelelt Arantza, aki nevéhez hűen igencsak tüskés modorral
rendelkezett. Arantza bárkit képes volt kiüldözni a világból
egyetlen szúrós pillantásával – de nem Anjelt! A vörös hajú lány
annál sokkal jobban szerette a pénzt, amit a Van Zeelgtől
kisajtolt.
Az irodaház gusztusos neolatin épület volt, parfümillatú
acélpálmákkal az előcsarnokában, üveglifttel, pszichodelikus
fénycsövekkel, bokáig süppedő, hidrofil szőnyegekkel. Arantza
irodája az alagsorban bújt meg, a szemétledobó közvetlen
szomszédságában, és a berendezése erősen emlékeztetett az
egykori Gestapo politikai foglyoknak fenntartott „lakosztályaira”.
Az irodaház bejáratában tizenéves szűz fiúk hajoltak földig a
belépő előtt, Aranzta ajtajának kilincse viszont undorítóan
ragacsos volt a kézkrémtől, melyet a nő használt. Az irodaház
halljának bizonyos részeihez érve szub-osszális hangszórók
klasszikus darabokat vagy éppen szerelmes szonetteket
sugároztak. Az alagsori ajtón kopogtatva ezzel szemben fülsértő
hang fogadta a tolakodót...
– Mit akarnak már megint?!
Anjel nagy levegőt vett, mint a szennybe alámerülő
csatornatisztítók, és belépett. Nem vette a fáradtságot, hogy
köszönjön – megtanulta, hogy úgysem kap választ.
– Cseszd meg! Már megint itt vagy?! – fakadt ki Arantza,
mikor felismerte az ügyvédnőt.
A vékony, mélynövésű lány megszólalásig hasonlított a
Grimm mesék tündérkéihez, eltekintve attól, hogy az írópáros
többnyire árja vonásokkal ruházta fel mesealakjait. Arantza
kecses volt, őzikeszemű, csillogó szénhajú, vérpiros szájú,
almamellű, feszes fenekű – valóságos angyal, a Lilith-
vérvonalból. Megszólalásig. Mert legendás közvetlensége
gerincvelői alapon működött:
– Hát megverhetnének már, de jó alaposan, hogy elfelejtsd,
merre lakom! Még egy ilyen csirkét!!! Nincs jobb dolgod,
minthogy az idegeimre másszál?!
– Jelenleg nincs – válaszolta olyan semmitmondó arccal
Anjel, mintha Pinokkió édestestvére lenne. Fapofa... nincs, ami
jobban idegesítené a tüskés Arantzát!
– Hát akkor cseszd meg, cseszd meg! – csillogtatta meg
kommunikatív képességeit az ügyintéző. – Lökjed a hülye
szövegedet, aztán húzz el a halálba! Remélem, mihamarabb
utolér!
Anjel talányosan felvonta szépen ívelt szemöldökét, és helyet
foglalt az íróasztalon. Ez is része volt kettejük játszmájának: az
irodában egyetlen szék állt csupán, az amelyik Arantza tökéletes
feneke alá volt nőve. Anjel már az első alkalommal szóvá tette,
amivel persze csak azt érte el, hogy a másik változatos módon
küldte el a jó édes anyjába. Erre Anjel az asztalra ült, és hosszan
élvezhette Arantza vulgáris szókincsét.
Most azonban valami baj lehetett a fekete lánnyal. Egy szót
sem szólt, még a fogát sem csikorgatta, csak várakozón
piszkálgatta a körmeit. Talán rosszul aludt az éjszaka, gondolta
Anjel, vagy végre jól kikormolták, és elővette a Roschetti-ügy
iratait. Még a lépcsőházban megírta – csak ki kellett töltenie az
előre legépelt formanyomtatványokat. Szinte semmit sem tudott
még az ügyről, hála a férfi ridegségének, de győzni akart, pusztán
a pénzért. Információhiányát szakmai rutinnal leplezte.
– Ügyfelem, Evald Roschetti a Van Zeelg vállalatnak
dolgozott, mint villanyszerelő. Munkahelyi ártalmak
következtében súlyosan megbetegedett, mire a Van Zeelg
megszüntette a munkaviszonyát... mindenféle kárpótlás nélkül –
mondta hivatalos hangon, majd személyes húrokat pendített
meg. – Ez igazán különös. Ti sosem szoktatok kirúgni senkit úgy,
hogy ne fognátok be a száját valami kis alamizsnával...
Arantza megrántotta a vállát.
– És? Ki nem szarik rá? Ez a te Roschettid biztos rámászott a
főnöke feleségére, vagy éppen a főnökére, aztán a faszi tett róla,
hogy Roschetti repüljön. Ezért macerálsz? Ez itt nem az
Üdvhadsereg!
Anjel békésen csóválta a fejét.
– Nem. Ez egy cég, amely az érvényben lévő törvényeink
alapján felelősséggel tartozik az alkalmazottai felé. És felhívnám
a figyelmet arra, hogy ez nem egy sima elbocsátási ügy. Evald
Roschetti beteg lett, azért rúgták ki. Ez súlyos visszaélés, melyet
határozottan tilt a Weimari Egyezmény! Itt le van írva fehéren-
feketén... – lobogtatta meg a vékonyka iratcsomót –, hogy az
ilyen esetekben a végkielégítés mellé egészségügyi kártérítés is
jár az elbocsátott alkalmazottnak, méghozzá betegsége
mértékének megfelelően.
Most először csillant érdeklődés Arantza szemében.
– Egészen pontosan mennyire beteg az a tetű?
– Ötszázezer euró... – lehelte kéjesen Anjel. — Ennyire!
A várt hatás nem is maradt el. Arantza hátrahőkölt, elsápadt,
majd elvörösödött – amíg levegő után kapkodott, Anjel gyorsan
folytatta:
 – Természetesen a végkielégítésen felül. Annak az összege
egyenesen arányos Roschetti utolsó évi átlagfizetésével és az
alkalmazásban eltöltött évei számával. Ezen felül persze hozzá
kell számolnunk a törvényességi pótlékot a végkielégítés nélküli
elbocsátás miatt... ezt a bíróság úgy is nekünk ítéli!
– Nem vagy te normális! Azt hiszed, a Van Zeelg lepenget
nektek ennyit, csak mert annak a Roschettinek egészségügyi
problémái akadtak?!
– Akadtak? A fickó éppen haldoklik! – emelte fel a hangját
Anjel is. – Úgyhogy kapja össze magát az igen tisztelt Van Zeelg
vállalat, mert ha Evald Roschetti meghal, mielőtt egyezségre jut-
nánk, a félmillió euróhoz kénytelen lesz hozzátenni egy másik
felet, özvegyi juttatás címén!
– Cseszd meg! – sziszegte Arantza. – Honnan szedted elő ezt
a tetvet?
– Egyezség – mondta Anjel, figyelmen kívül hagyva az
ügyintéző kérdését. – Gyors, peren kívüli egyezség... és akkor az
ügyfelem megelégszik ötven százalékkal...
– Mocskos egy ribanc vagy te, Mika Anjel!
– Hatvan százalék.
Arantza tudott normális is lenni, ha muszáj volt. Most, hogy
az ügyvédnő kihalászott valami igazán ütős ügyet, ismeretségük
kezdete óta először úgy érezte, hogy sarokba szorították. Fogalma
sem volt, hogy ki a fene lehetett az a villanyszerelő, de azt tudta,
hogy Anjelnak igaza van. Ha bíróságra kerül az ügy, simán
levarrhatják a Van Zeelgről azt a félmilliót. Persze a cég ennyit
biztosan nem fizet – a félmilliós veszteség elég jó érv egy
bérgyilkos alkalmazása mellett –, de a per és a meghurcoltatás
miatt neki, Arantzának is problémái támadhatnak, amiért hagyta
odáig fajulni az ügyet.
Békéltető arckifejezéssel nyúlt az iratokért, s közben alig-alig
szurkálódott:
– Felőlem itt hagyhatod... ha a seggem nem törlöm ki vele,
előbb-utóbb a megfelelő helyre kerül. De ne számíts semmi jóra!
Akit zsozsó nélkül rúgnak ki, az nagy balfácán lehet! Az ilyenek
ne számítsanak semmi jóra! – ismételte meg, kiterjesztve ezzel a
balfácánság fogalmát Anjelra is.
– Hatvan százalék. Egy héten belül – válaszolta Anjel.
 – Az már nem rajtam múlik. Én közvetítem az ügyedet a
központba, ők majd felveszik veled a kapcsolatot. De ne számíts
semmi jóra! – mondta immár harmadszor. – Túl nagyra
nyitottad a szemedet! Én a helyedben nem ellenkeznék, ha tíz
százalékot ajánlanak...
– Szeretnél a helyemben lenni! – vettette oda öntelten Anjel,
miközben lepattant az asztalról. Élete legnagyobb fogása előtt
állt... és ha megnyeri, perrel vagy anélkül... dőlni fognak hozzá az
ilyen ügyek!
– Nem annyira... – morogta Arantza, aki némileg jobban
ismerte Rutger Van Zeelg módszereit, mint Anjel. Ám ezt a vörös
lány már nem hallotta, mert közben kirobbant az irodából,
nehogy Arantza előtt törjön ki rajta az öröm.
Anjel azt hitte, a nehezén már túl van. Az eddigi pitiáner
ügyekben mindig Arantza jelentette a legfőbb legyőzendő
akadályt. Ma meglepően könnyen legyőzte – nemhiába, félmilliós
adu van a birtokában!
Mika Anjel boldog volt, mint egy iskolás lány az első randi
után.
2.
Anjel öröme addig tartott, amíg hazaért. Otthon, a
megszokott négy fal között úgy kúszott elő valami
megfoghatatlan rossz érzés a gerince felől, mint az eldobott
szivarcsikk füstje. Előzőleg gyors fejszámolást végzett, hogy a
félmillió hatvan százaléka – plusz a teljes végkielégítés és a
büntetés – hozzávetőlegesen mennyi lehet, azután maga elé
képzelte az ötödét, mint ügyvédi jutalékot... és... és... nehezen fért
a bőrébe. Az a nyolcvan-százezer euró egy olyan világban, ahol
egy húszasért a legmenőbb helyeken vacsorázhat... sok,
pofátlanul sok. Eszébe jutottak azok a gondolatok, amelyeknek
bizony már korábban eszébe kellett volna jutniuk – nevezetesen,
hogy a Van Zeelg sokkal jobban szereti a pénzt, mint ő.
Bizonyosan megpróbálkoznak valamivel, hogy félreállítsák őt az
útból. Mert lehet, hogy most még kiköhögik nekik ezt a pénzt, de
talán eszébe jut a céges pasiknak, hogy Mika Anjel nem hagyja
abba a praktizálást éppen akkor, amikor olyan jól tejel...
A szoba-konyhás lakásba érve, mely eddig a biztonság csalóka
látszatát jelentette a számára, rájött, hogy mától új életet kell
kezdenie. Legjobb esetben a Van Zeelg előbb fizet, majd
jóindulatúan figyelmezteti őt, hogy ideje lenne más foglalkozás
után néznie. Nos, neki akkor is jobban kell vigyáznia magára,
hiszen attól fogva gazdag embernek fog számítani, és a pénze
világítótoronyként fogja ezt jelezni ’Dam jampeceinek...
Miközben kulcsra zárta, beriglizte maga mögött az ajtót –
amely most valahogy vékonynak tűnt a számára –, jobbára
sikerült is megnyugtatnia magát. Majd fizet a biztonságért. Lesz
miből.
Amikor a teavizet feltette forrni, már mosolyogni is tudott. A
jampecek nem jelentenek majd problémát a számára.
Arra pedig jobb nem is gondolni, hogy a Van Zeelg esetleg
még a fizetés előtt le akarja beszélni őt az ügyről...

Klub
1.
Csupán az órák mutatták, hogy délutánba hajlott a nap.
Odakint változatlanul zuhogott az eső, a fellegek szürkébbek
voltak az ólomnál, az Életadó pedig messze mögöttük bujkált.
Ám az ég fénytelenségétől függetlenül az órák kérlelhetetlenül
jelezték a múló időt – s Anjel számára azt, hogy ideje indulnia, ha
még a csődület előtt a Klubba akar érni.
A Klub nem tartozott Anjel kedvenc helyei közé, de az egyik
leghasznosabb volt. A dohos pincehelyiség valamilyen oknál
fogva a ’dami nehézfiúk gyülekezőhelyévé vált, így ide futott be a
legtöbb megbízás a civilek részéről – így a Roschettiné-féle is –,
és ezek nem mindegyike kívánt férfias testi erőt, inkább női
ravaszságot. Roddy, a csapos-tulaj minimális pénzekért
hajlandónak bizonyult közvetíteni – számára az
alkoholfogyasztás volt az igazi üzlet, amit az egyre nagyobb
számban megjelenő vagányok színvonalasan teljesítettek is.
Az eső nem állt el, csak a felhők feketedtek éjszakaira, mire
Anjel keresztülgázolt a városon. Akik ilyenkor az utcákon
lófráltak, mind szórakozni indultak, esetleg őrülten imádták az
esőt, hogy nem a jó emberszagú kuckóikban várták a holnapot. A
szomszéd kapualjban akkor éledt meg a különös ritmusban
pislogó koponyaizzó, a Klub cégére, amikor Anjel oda ért. Innen
számítva volt még egy jó órája, hogy halláskárosodás nélkül
beszélhessen Roddyval, azután nyomulni kezd a zenekar és a
hímtöbbségű törzsvendégközönség. Néhányan már most is
szállingóztak befelé, hogy mire a banda rákezd, ők már
„hangulatban” legyenek.
A Klub mentén a járda viszonylag tiszta volt, hiszen a tenger
közeli utcákat még a nagy építkezések idején úgy alakították ki,
hogy a járda jó fél méterrel magasabbra került az utca szintjénél.
Most az út zavaros kanálissá változott, ahogy a városra zúduló
vizet a tengerbe vezette, ám a tervezők zsenialitásának
köszönhetően Anjelnak nem kellett térdig a lében gázolnia, mint
’Dam más kerületeiben. Ez is egy jó pont a Klub mellett.
Mielőtt a lány beléphetett volna a kapualj mélyére, sivító zaj
késztette megállásra. Rikító sárga színű, félig a vízre hasaló
jármű száguldott elő a messzeségből, és permetfátylat tolva maga
előtt lassítani kezdett.
A járda mellé húzó V-mobil ritka látvány volt – a népnyelv
szerint csak a „gazdag faszfejeknek és a tökös maffiózóknak” van
ilyen járgányuk –, meg is akadt rajta Anjel szeme. Az autó –
gömbölyded, mint egy huszadik századik pin-up maca melle –
magasra csapta a vizet, beterítve zavaros löttyel Anjel kabátját.
A lány még ettől sem lett ideges, annyira elbűvölte a V-mobil.
Ismeretei arra is kiterjedtek, hogy valami alternatív hajtómű
mozgatja – atom vagy hidrolízis, vagy valami modern fejlesztésű
mechano-ATP komplexum –, de mindezek számára
transzcendens jelentőségűek voltak. S annyit tudott csupán
róluk, mint a csillagokról, mint Istenről, vagy a Föld
gömbölyűségéről: létezik, mert azt mondják az okosok. A
századvégi tudomány és technika, kevés bennfentest kivéve,
mindenki számára egyet jelentett a mágiával.
A sötét középkor csupán most jött el.
Anjelt nem zavarta, hogy sáros lett a felcsapó víztől...
csakhogy a kényszerű vízfürdőnek voltak más áldozatai is. Egy
lófarkas hústorony, akit szintén beterített a mocskos esővíz –
Anjel ránézésre megadott volna neki tíz év kényszermunkát –
máris a V-mobilhoz csörtetett. A jól fésült férfi, aki éppen
kipattant a kagylóülésből, maga sem volt gyenge gyerek, sőt! A
’Dam Napok pankrátoraira emlékeztette Anjelt. Ettől függetlenül
a lófarkas úgy emelte fel, mint egy macskakölyköt.
– Összesároztad a cipőmet! – kiáltotta az arcába. Anjel több
lépés távolságból összerezzent a hangerőre.
– Tegyél le, te szemét! – kapálózott az autós. A másik nem
látszott szófogadónak, mire az autós felrántott térddel ágyékon
rúgta. – Szarok a cipődre!
A lófarkasnak arca sem rezzent. Talán már nem is volt töke,
annyi szteroidot zabált fel életében, esetleg szuszpenzort viselt,
direkt az ilyen esetekre. Mielőtt az autós megint belerúghatott
volna, szabad kezével egy pisztolyt halászott elő kabátja mélyéről.
– Összesároztál! – üvöltötte, és az elsápadó szépfiú
homlokának nyomta a mordályt. – Töröld le!
A másik minden fenyegetés ellenére is be akarta bizonyítani,
hogy férfi a javából. Talán arra gondolt, hogy ha elég bátor, akkor
egy férfias bunyóban eldönthetik, kinek van igaza.
– Tegyél le, tetű geci!
Csakhogy a lófarkas másként gondolta.
– Bocs... – mondta egészen emberi hangon. Azután meghúzta
a ravaszt.
Anjel úgy hátrált el a V-mobil közeléből, mintha szél sodorná
tehetetlenné vált testét. Igyekezett a lehető legjobban beolvadni a
szürke házfalakba, eggyé válni a lába alatt kavargó sárral, csak
nehogy a lófarkas kiszúrja magának, és ő legyen a következő.
A lófarkas leengedte a füstölő mordályt, és a hullát ráhajította
a V-mobilra. Anjel csak örülni tudott ennek, mert a test legalább
eltakarta az autóra kenődött izét...
A győztes hím szétnézett, büszkén, egyenes gerinccel, azt
lesve, akar-e valaki újabb menetet, vagy végképp övé a győzelem.
Így találkozott össze a tekintete Anjeléval.
Lehetetlenül normális volt a pasi. Anjelnak szinte fájt, hogy a
lófarkas nem őrült, nem valami kőagyú ősember... Nem... A
gyilkos átlagos euniós férfi benyomását keltette... Mr. Bárki, a
szomszédból.
Szerencsére ekkor Anjel beesett a pincelejárón, és a kinti
hideg, esőáztatta világ átadta őt a Klub füstös alvilágának.
Ám a kép még akkor is kísértette, amikor a harmadik etno-
vodkát erőltette le a torkán:
 A hím, ahogy elismerést várt az őt bámuló nősténytől...

– Roddy! Roddy!
– A’sszem, nem kén’ többet innod, Angyalka – mondta a
vörös angol, szokás szerint elharapva a szavak végét. Roddy talán
az Eunió utolsó angolja volt, mert ő már akkor is a Klubban
törölgette a poharakat, amikor a British Petrol ügy kirobbant. Így
megúszta az Angol Járványt... vagy bármi legyen is az, ami
végzett a szigetlakókkal... és azóta is megünnepli a Bevándorlási
Hivatal tisztviselőjének névnapját, aki beengedte őt a Benelux
területekre azokban a nehéz időkben. – Tu’om, hogy bírod a piát,
deazé’...
– Bazmegroddi! – fakadt ki Anjel. – Akkomeaggyál...
Erre Roddy csak a szemöldökét húzta fel, mint aki igazolni
látja véleményét. Anjel tompa agyába is eljuthatott valami a saját
szavaiból, mert amikor megint megszólalt, igyekezett korrekt
módon artikulálni.
– Figyelj... Roddy! Nem kell több... deidefigyejj... — Halvány
mosoly jelent meg a lány arcán, amiért többé-kevésbé jól érthető
szavakat bírt kimondani. – Kell egy pasi...
Roddy kihúzta magát teljes százhatvan centijével, így
csaknem a pult fölé magasodott, és szerényen pislogott a részeg
lányra.
– Ha gondolod... nem kén’ tovább keresned – mondta, és egy
ajándék Perriert tolt Anjel orra elé. A nagy igyekezettől még
jobban elnyelte a szavak végét, mint szokta.
Eltelt némi kapcsolási idő, mire eljutottak Anjelhoz a csapos
szavai.
– Ó... Roddy... nemúgygondoltammm. Nem miattad... –
sietett hozzá tenni, amikor Roddy elszontyolodott. – Jó pasi
vagycsak... nekemnem... arra kell.
– Oké! Szólj, ha arra kell. Maj’ megin’ jelentkezem –
veregette meg a lány karját barátian Roddy, és már ismét a régi,
mosolygós, vörös ördög volt. – Mi a gáz?
– Légnemű anyag... ég... büdös... – válaszolta némi
gondolkodás után Anjel, és marha büszke volt magára, hogy még
ilyen állapotban is képes volt megfelelni a csapos kérdésére.
 – Nem, nem, Angyalka, nem úgy gondoltam! A’sszem baj
van, nem?
– Kicsit...
– Verekedni kell? – kérdezte Roddy. Ha bizonytalan
civilekből kellett kihúzni, hogy mi a frászt akarnak egy bérelt
fazontól, Roddynál jobbat keresni sem lehetett. Most a kissé
zavaros tekintetű Anjel esetében is jól jött a csapos oknyomozó
képessége.
– Ja... védelem...
– Sokáig?
– Amígvanpén... zem...
– Mennyit szánsz rá?
– Hol a budi? – kérdezett vissza Anjel meglepően tisztán, ám
a választ már nem várta meg... a pult alá bukott, és könnyített a
lelkiismeretén.
Roddy aggódva hajolt át a bádogborítású kármentőn, és
szinte feleslegesen megkérdezte:
– Angyalka, jól vagy?
Anjel válaszát elmosta a bedübörgő zenekar, ám Roddynak
nem is volt szüksége rá ahhoz, hogy tudja: Angyalka nagyon
nincs jól...
– Akkor elteszem az ásványvized, látom, nem kéred... –
morogta részvétteljesen, ám az éneknek nevezett rikácsolás,
amely berobbant a Klub falai közé, végleg elnyomott minden
kommunikatív próbálkozást.
2.
Még sosem fordult elő, hogy Anjel a Disznóólban ébredjen.
Első tapasztalatai alapján úgy döntött, többet nem is történhet
meg vele ilyen malőr.
A szoba úgy bűzlött, mint a La Manche-mocsár Dunkerque-
nél, pedig Roddy igyekezett rendben tartani. De egy olyan
helyiség, ahol éjszakáról éjszakára mattrészeg alakok vészelik át
öntudatlan óráikat, ellenáll minden igyekezetnek.
Amikor Anjel az alkoholtól és a hallójáratait ért, zenének
titulált inzultustól recsegő aggyal magához tért, nem tudta, hol
van. Hosszú percek múltán annyit már meg tudott állapítani,
hogy a saját testében... újabb néhány perces önmegfigyelés után
azt is, hogy senki más nincs rajta kívül a nevezett testben. Ezt
határozottan pozitívan értékelte azután, hogy visszatértek az –
úgy gondolta, előző – esti emlékei. Számba vette testrészeit, s
megnyugodva tapasztalta, hogy az általában kellemes közérzetén
kívül mindene megvan. A hiányzó közérzet valami savanyú
labdacsnak adott helyet, amely a gyomrából nyomakodott
felfelé... Anjel gyorsan utat adott neki.
Kissé később ki merte nyitni a szemét. Mivel valaki
hanyattfekvésben helyezte nyugalomba, és ezen a helyzeten
korábban még nem volt alkalma változtatni, a gyomrából távozó
kellemetlenség az arcán és a nyakán csordogált lefelé... egy olyan
helyre, amit Anjel a maga kényes elmeállapotában elképzelni sem
mert. Jobb nem tudni, miben fekszem.
Amikor megpróbált felülni, valami hűvös nyálkába tenyereit,
így mégis szerzett némi tapasztalatot fekhelyét illetően. Ez az
élmény jelentős pszichikus segítséget nyújtott a felülés bonyolult
műveletéhez.
Ezek után már egyéb dolga sem volt, csak tekintetét mereven
az ajtóra szegezve elhagyni a helységet... horkoló, kába,
változatos alkoholneműektől és testnedvektől bűzlő emberi
testeken keresztül. Anjel egy valódi nőhöz illő elszántsággal
vágott neki a csaknem lehetetlen vállalkozásnak.
Persze, hogy sikerült neki. A macskák mindig tudják, merre
van az előre.
Roddy, mint egy romantikus holofestmény a pult mögött állt,
és poharakat törölgetett. Arca némileg borostásabb volt, mint
amikor Anjel utoljára látta, szeme körül sötétebbek lettek a
karikák, amúgy mit sem változott. A Klub viszont sokkal
lepukkantabbnak látszott, mint az éjszaka fényeivel feldíszítve.
Az éjjel oly izgalmasnak tűnő fekete fal, amely a végtelenség
érzését kölcsönözte a pincehelységnek, most csupán kopott és
szomorú mementója volt a praktikusságnak: a fekete nehezen
koszolódik. Az éjjel ékszerei – plakátok, lampionok, szalagok,
fénysípok, füstdobozok – ócska kacatként várták a napi
újjászületést.
– Angyalka – mondta köszönésképpen Roddy, és a
hűtőfolyadékkal teli ládái egyikéből kihalászott egy üveg Perriert.
– A tiéd. Eltettem neked.
 Anjel közelebb lebegett a pulthoz, s miközben a buborékjait
vesztett ásványvizet fixírozta – maga sem tudta hogyan –, a
következőket mondta:
– Szemétállatroddi... Hogy dughattál be a Disznóólba, a sok
részeg pöcs közé?!
Nevezett „szemét állat” rezignáltan nyúlt egy újabb csillogó
pohárért, hogy lesuvickolja róla a csak általa látható foltokat
– Először a saját ágyamba akartalak lepakolni, de amikor
végig hánytad a lépcsőimet, meggondoltam magam –
szabadkozott. – Meg aztán... te mon’tad, hogy nincs szükséged
rám, mint pasira. A’sszem még félreértetted volna a helyzetet!
Nem akartam összeveszni veled, Angyalka.
Anjel nem vesztegette az idegrendszerét holmi frappáns
visszavágásra. Mohón a jeges Perrierért nyúlt, és ledöntötte a
torkán.
– Csak óvatosan a vízzel! – figyelmeztette Roddy, majd látva
a lány viharos reakcióját, rutinosan elérakott egy üres
pezsgősvödröt. – Mon’tam...
Anjel hörgött valamit, ami akár „bázmegroddi” is lehetett
volna, azután sürgős dolga akadt a visszatérő közérzetével.
Sajnos, ez egy rossz közérzet volt, nem a jó, és Anjel éppen nem
ért rá kicserélni őket.
Fél perces elborult szenvedés után csodálkozva meredt a
vödör alján lötyögő kevéske, epés valamire. Hogy ez a
kiskanálnyi lötty mennyire meg tudja gyötörni az ember
lányát!
Roddynak mindig volt raktáron néhány ingyenes jó tanács az
ilyesfajta problémákkal küzdők számára. Nem fukarkodott most
sem, és megosztotta az egyiket Anjellal.
– Egy tojás sárgája, fél pohár répalébe keverve, picit
megsózva Az maj’ rendbe hoz – ígérte, és extra szolgáltatásként
még hozzá tette: – Legközelebb óvatosabban emelgesd a poharat,
Angyalka!
– Nem lesz legközelebb! – ígérte Anjel, akit a
megkönnyebbülés legutóbbi rohama egészen felfrissített. – Add
azt a borzalmat!
 – Roddy Orvossága – mondta a csapos, és nekilátott
kikeverni. – Harmincöt cent... csak neked! Egyébként... nem
felejtettem el, amit te’nap mon’tál.
Anjel erősen gondolkozott, hogy mire utalhat Roddy, de
semmire sem emlékezett – semmi olyanra, ami kompromittáló
lehetett volna. Talán az a mondat, amit Roddy a saját ágyáról
ejtett el, mintegy mellékesen...
– Ha arra gondolsz, hogy te meg én... – mondta
bizonytalanul –, akkor felejtsd el!
– Angyalka, ezt má’ me’beszéltük – mosolygott szomorkásan
Roddy, és valami gusztustalanságot töltött kedvenc shakerébe. —
Máj’ szó’sz, ha valami változás van az ügyben.
– Vagyis? – vette elő ügyvédi praxisának kedvenc kérdését
Anjel. Már sokszor kihúzta a pácból, amikor fogalma sem volt,
hogy mit kellene mondania, és egyáltalán, mire kellene
gondolnia.
– Szó’tam egypár fickónak itt a Klubba’. Hogy pasit keresel,
verekedni.
Anjel agyában lassan ködleni kezdtek az előző nap
eseményei, amelyek végül a Klubba torkollottak. Roschetti.
Kutyafasírtos Arantza. A Van Zeelg.
Szerencsére a lófarkas gyilkos emlékét teljesen törölte az
agyából az a cirka fél liternyi etno-vodka, amit tegnap
alapozóként magába döntött.
– És?
– Tülekedtek – kacsintott Roddy, és kitöltötte az Orvosságot
egy vastag falú pohárba. – Lassan kortyold! Harmincöt cent.
Anjel figyelmeztetés nélkül is sokkal óvatosabban
ismerkedett volna össze a bizarr löttyel, mint tette azt korábban a
vízzel. Meglepően finom volt, s valóban gyógyírként hatott a
belszerveire.
– Ne lepődj meg, ha a napokban fájni fog a torkod! – jegyezte
meg a csapos. – Tudod, a gyomorsavak...
– Jól van, Roddy doki, megnyugodhatsz. Életben fogok
maradni! Mi van az emberekkel?
– Rögtön akadt vállalkozó, pedig nem is mon’tam, hogy ki a
megbízó. Csakhogy Roddynak jó a szimata az ilyen dolgokhoz...
egyik sem a te embered volt. Most körözni fog a hír, aztán maj’
megüzenem, ha akad valami neked való.
– Kösz, Roddy! Jó haver vagy!
– Persze – vigyorgott a férfi, és rongyot váltott, mert amivel
eddig törölgette a poharakat, az már kissé nedves volt. –
Szemétállatroddi, igaz, Angyalka?
Anjel megrántotta a vállát, küldött egy szolid mosolyt, majd
reszketeg léptekkel az utca felé vette az irányt.
– Drága vagy! Majd megemlékszem rólad a
végrendeletemben! – intett vissza.
– Azér’ ne siesd el! – szólt utána Roddy, és elmosta a lány
poharát, hogy azt is eltörölgethesse. A továbbiakat már csak úgy
magának meg a poharaknak motyogta: – Engem mindig itt
találsz... Angyalka.

Ettor
1.
A másnap harmadnap is tartott, és Anjel csak könnyek között
tudott bármit is lenyelni; a torka valóban kegyetlenül sajgott,
ahogyan Roddy jósolta. A lány annyira ramatyul érezte magát,
hogy még a Roschetti ügyről is elfeledkezett, nem beszélve a Van
Zeelg társaságról. Olykor, miközben a zuhany alatt reszketve
sajgó végtagjaira folyatta a forró vizet, előködlött, hogy a
Klubban valami fontos dolog intéződik a számára – ám minden
gondolat fájó területként lüktetett az agyában, így azon
igyekezett, hogy lehetőleg semmire se kelljen gondolnia. Arra
még emlékezett, hogy azért érzi magát ilyen szarul, mert ivott, de
hogy miért ivott?... Szerencsére még azt is elfelejtette, hogy
elfelejtett valamit.
Ismét megkísértette a Nirvána, pedig azóta nem gondolt a
Boldog Semmire, amióta valóban élvezni kezdte az életet.
Tizenévesen mindenki átesik valamiféle transzcendens
időszakon, amikor vegetáriánus, lótuszevő, rajongó, hímző-festő,
túlvilág- és mágiahívő szenvedélyek között éli az életét. Azután
persze mindenkit magával ragad az igazi világ, a nagybetűs
ÉLET, és felkínál egy csipet boldogságot még ezen a Földön, hogy
ha már megszülettünk egy kicsit, ne várjuk olyan nagyon a végét.
Az Eunió, minden politikai szennyessége ellenére az egyik
legalkalmasabb terepe volt ennek. Ugyan a Föld kissé
megöregedett, s vesztett a régi vonzerejéből, ami kincse volt, azt
nagyon szűkösen mérte, ám az Euniós szakembereket nem azért
fizették, hogy ne birkózzanak meg minden problémával. Szinte
naponta születtek újabb és újabb találmányok, amelyek, ha nem
is könnyebbé, de elviselhetőbbé tették az életet. A szén- és a
kőolajlelőhelyek teljesen kimerültek, ám földgáz még akadt
valamennyi, és az energia-visszaforgatás elve is
győzedelmeskedetett: hatalmas szargyárakban gyűjtötték össze
az állampolgárok „utótermékeit”, s a tetemes mennyiségű
metángázt újból hasznosították. A napkollektorok a
századfordulót követően kiválóan működtek, hiszen a
felmelegedő Földön nem volt még egy olyan volumenű
energiaforrás, mint a fény. Csakhogy az üvegházhatás elindított
egy olyan folyamatot, amelyre senki sem számított: a sarki
jégsapkák tíz százaléka sem olvadt még fel, amikor az időjárás
hirtelen megváltozott. Az esős időszak lassan fél évszázada
tartott, és még semmi jelét nem mutatta, hogy bármi változás
közeledne. Igaz, az eső csupán Európát érintette – valami köze
volt az egészhez a Golf-áramlásnak, a La Manche
elmocsarasodásának és az Északi-tenger hideg víztömegeinek, de
senki sem értette, hogy micsoda –, míg Szibéria, amely eddig sem
volt földi paradicsom, jeges, száraz sivataggá változott, s ugyanez
történt Afrikával is, csak sokkal forróbb változatban. A többi
kontinensről semmit sem lehetett tudni, még céges berkeken
belül sem.
Akárhogy is volt, Európa nem adta fel a küzdelmet a boldog
jövőért. Hazug, de büszke jelszavuk, a „mi voltunk az elsők, mi
leszünk az utolsók is”, beépült a mindennapi gondolkodásba. A
technikai forradalom sosem csillapodott le, és bár a harmincas
évek fogyasztói társadalma már a múlttá vált, az élet még most is
egészen tűrhető volt.
Feltéve, hogy nem a Zóna felől fújt a szél...
A technikai fejlődés által lehetővé tett boldog élet jelenleg
nem izgatta Anjelt. Pedig a zuhanyból rázúduló forró víz, a
bögréjében türelmesen várakozó pótkávé, a csekély
elektromosságot kívánó világítás, a hűtőfoly adék a konyhai
habszivacs ládában, és a többi, a kisember által is megfizethető
komfort ugyancsak része volt az európai technikának. Hála a
viharnak, a házak tetején teljes gőzzel dolgoztak a szélkerekek.
Anjel fűtött szobába lépett, amikor elege lett a zuhanyból, és
kellemes hőmérsékletű polártakarók alatt talált megnyugvást.
Ma még élek egy kicsit, gondolta, miközben elnyújtózott az
ágyon. A többit majd holnap meglátjuk.
2.
A vihar végével Anjel pocsék közérzete is távozott. Ahogy
csillapult kínzó fejfájása, úgy jutottak eszébe sürgős teendői, és
ahogy megnyugodott a gyomra, úgy lett egyre éhesebb. A
hűtőfolyadékban viszont már egyetlen ételesdoboz sem
árválkodott.
A testmozgás és a friss levegő csodát tett vele. Már tegnap ezt
kellett volna tennem, gondolta, és élvezettel fordította arcát a
mindig szürke ég felé. Puha esőcseppek permeteztek lehunyt
szemhéjára, és a szél nagyon finoman borzolta végig a bőrét.
Anjel érezte, hogy lélegzetről lélegzetre tisztul szervezetéből a
másnaposság köde – amelyről jócskán tehetett az is, hogy
bezárkózott a lakásába.
Egy pillanatra a Nap is kisütött – vagy legalábbis Anjel úgy
látta, és ez elég volt neki. Ennyi ajándék az élettől maximálisan
boldoggá tette arra a napra. Úgy döntött, megjutalmazza magát,
és nem a stadtmarketra megy ki, hanem egy vendéglőbe, és friss
halat fog enni. Végül is szoknia kell a luxust, hiszen nemsokára
annyi pénze lesz, amennyit elkölteni sem tud...
Napok óta először jutott eszébe a pénz, arról pedig a Van
Zeelg társaság és Roschettiék. Azonban nem hagyta, hogy „üzleti”
teendői eltántorítsák korábbi tervétől, a vendéglői ebédtől. Hogy
útközben se legyen alkalma meggondolnia magát, leintett egy
taxit, és a fickóra bízta, vigye egy megfelelő vendéglőbe.
A taxi – három kerekű tricikli, a két hátsó kerék között egy
kényelmes műanyag kagylóval, amely az esőtől és a felcsapó
víztől is megóvta utasát – kellemesen elringatta Anjelt, aki
hamarosan elszundított. Nem aludt ilyen jóízűt három napja – és
az ébredés is hozzátett valamit a nap apró örömeihez, mert a
vendéglő, ahol a taxista megállt, bájos kis kerthelységgel
rendelkezett, melyben faszénparázson sütögették a frissen
tisztított halakat. Az esővédő terasz hatalmas, trombitaforma,
vörös virágoktól díszlett, melyek a mindenfelé elburjánzó,
egzotikus kúszócserjéről csüngtek le.
– Tökéletes... – suttogta Anjel. – Köszönöm – mondta a
taxis-nak, és nem fogadta el a visszajárót, pedig az nem volt
aprópénz.
Udvarias pincér vezette egy terasz-széli asztalhoz, kellemes
távolságba az élőzenét szolgáltató akusztikus-instrumentális
együttestől. A rendelt itallal együtt virág is érkezett olasz
üvegvázában – a cég apró figyelmessége. Az „izlandi
kardhalszelet” néven futó étek valami rafinált mártással nyakon
öntött, héjában sütött burgonyával körített csoda volt. A
műrizling igazi borkülönlegességnek bizonyult, melyet Anjel a
fenséges ebéd méltó koronájaként fogyasztott el.
Az ebéd végeztével még sokáig ücsörgött a kellemes
vendéglőben, és az előtte álló teendőket rendezgette fontossági
sorrendbe. Könnyedén ment neki – Anjel a fejében hordozta a
filofaxát.
Nyilvánvaló, hogy fel kell mennie még egyszer a Kalameers
utcába, hogy meggyőzze Roschettit a cég elleni keresetről. Ha a
fickó végképp makacskodik, nincs mit tenni, meg kell várni, amíg
elpatkol – és az már nem várat magára túl sokáig –, azután
özvegyi keresettel jelentkezni a Van Zeelgnél. Nem fognak örülni
neki, az szentisten, úgyhogy pénz ide vagy oda, jobb lenne, ha
most jutnának dűlőre. A kevés pénz is pénz...
Anjel kuncogni kezdett erre a gondolatra. Százezer euró lesz
az ő része, és akárhogy is forgatja a szavakat, az nem kevés pénz!
Roschettiék után megint találkoznia kell Arantzával, hogy
megsürgesse – Roschetti makacskodása esetén kissé altassa – az
ügyet. Ezen kívül nem árt körülszimatolni a Van Zeelg háza táján,
és megtudni, mit tervez a cég. Ez utóbbi már keményebb diónak
látszott – sokkal keményebbnek, mint Roschetti megdolgozása –,
ám a sikerdíj kárpótolja majd minden fáradtságért, amit a
győzelem érdekében fog letenni az asztalra. Bármilyen
információ hasznosnak bizonyulhat, s ezért a haszonért érdemes
küzdeni.
A további teendőit egyelőre függőben hagyta, hiszen
Roschetti viselkedése, vagy a Van Zeelg terveiről megszerzett
információk felboríthatják a legelőrelátóbban kidolgozott tervet
is.
Már éppen indult volna, hogy felkeresse Roschettit, amikor
egy szálas fiatalember lépett be a kerthelységbe. Rövidre nyírt,
hullámos hajat és szinte túlzóan gondozott szakállat viselt, a
gesztenyebarnának valamiféle különösen bizalomgerjesztő
árnyalatában. (Furcsa, szinte csak jelzésértékű szakáll volt, ahogy
a szája körül göndörödött — így nem zavarta az aeroszol-
maszkot, amit a Zóna-szél miatt kényszerültek hordani azokon a
napokon.) Szemei enyhén összevont szemöldökök árnyékában
ültek, mintha gazdájuk fejében állandóan fontos gondolatok
lakoznának. Szája – már amennyit az ápolt szakáll és bajusz
láttatni engedett – magnetikus erővel vonzotta Anjel tekintetét.
Járásában volt valami mackós; egy leheletnyi esetlenség, épp
csak annyi, hogy feledtetni tudja a tökéletes szabású öltöny által
sugárzott eleganciát és a férfi jelenlétébe kisfiús bájt csenhessen.
Anjel odaragadt a székéhez, és amikor a fiatalember helyet
foglalt a szomszédos asztalnál, éppen vele szemben, azt is
elfeledte, hogy menni készült. Amikor a férfi rendelt, ő is
magához intette a pincért, és kért még egy pohár műbort.
Igyekezett úgy figyelni a másikat, hogy az ne vegye észre, ám a
tekintetük minduptalan összetalálkozott. Eleinte a férfi
félrekapta a pillantását – szürke szemei voltak, mint az
esőfelhők, és az jó, mert amikor esik, sosem a Zóna felől fuj a
szél... Anjel csakhamar azon kapta magát, hogy szeleburdi
gondolattársítások során jó tulajdonságokat aggat az
ismeretlenre. Például azt, hogy kiváló szerető.
A másik, mintha csak Anjel veséjébe látna, rámosolygott, és
hosszasan a szemébe nézett. Anjel már kezdte magát
kényelmetlenül érezni, amikor a pincér megérkezett a férfi
rendelésével. Izlandi kardhalszelet volt.
Hosszú percek teltek el anélkül, hogy a férfi újból Anjelre
pillantott volna – a lány ugyanakkor gyakorta odapislogott, hogy
lássa, mit csinál. Evett. Amúgy férfi módra, teljesen a kulináris
élvezeteknek szentelve magát. Anjel ellágyulva bámulta a
kapkodás határát súroló, mégis komótosnak mondható étkezést.
Azután a férfi ivott – mintha rizling csillogott volna a poharában
–, majd megtörülte a száját, és felpillantott. Mosolyogva
állapította meg, hogy Anjel még ott ül, ahol az előbb, és nézi őt.
Biccentett.
Anjel nem tudta, hogyan reagáljon. Volt már néhány pasi az
életében, felejthető egytől egyig, de az utóbbi időben csak
magának élt. Itt az idő, hogy változtassak rajta! — gondolta, és
visszabiccentett. Nem tudta figyelmen kívül hagyni azt az erős
vonzást, amit a férfi gyakorolt rá, amióta csak belépett a
vendéglőbe.
Az idegent Ettor Trinandnak hívták, és franciás bájjal
mutatkozott be. Amikor látta, hogy Anjel nem szívesen használja
a gazdagok nyelvét, könnyedén váltott középosztálybeli
germangolra, és tökéletes kiejtéssel, minden affektálás nélkül
kért elnézést minden akaratlan udvariatlanságáért.
– Mika Anjel vagyok – mutatkozott be a lány is. – Nem
tudom, miért kér elnézést. Semmivel sem sértett meg.
Ettor könnyedén helyet foglalt Anjel asztalánál, és elbűvölt
arckifejezéssel megjegyezte:
– Micsoda különös név! Mika... hm... eddig nem hallottam.
Skandináv?
Normális esetben ilyenkor Anjel lesújtó modorban közölte,
hogy amit az illető keresztnévnek vélt, az nem az... de ez most
korántsem számított normális esetnek.
– Magyar... – rebegte, majd szinte bocsánatkérően folytatta.
– Ezért az Anjel a keresztnevem, és nem a Mika.
– Angyali! – lelkendezett a férfi, majd elkomorult az arca. –
Kegyed... a Zónából érkezett?
Anjel idétlenül kacagni kezdett, ami miatt nagyon szégyellte
magát, de még így is nehezen bírta abbahagyni.
– A nagyapám volt magyar – magyarázta, amikor már képes
volt normálisan viselkedni. – Akkor még nem létezett a Zóna.
– Csodálkoztam is, hiszen kegyed olyan szép, és hát hogyan
teremhetne ilyen csoda ott, ahonnan még a szél is betegen fúj?
Anjel maga is meglepődött a saját szav ain.
– Ha már udvarolsz nekem – dőlt előre évődve –, nem
tehetnéd tegeződve?
Hülye vagy, dr. Mika, teljesen hülye! – gondolta közben, ám
továbbra is úgy mosolygott a férfira, hogy attól még a jéghegyek
is megolvadtak volna.
 3.
Ettor olymértékben belefeledkezett az udvarlásba, hogy végül
Anjel kénytelen volt a saját címét bediktálni a tricikli-taxisnak, ha
jutni akart valamire. Ezzel el is dőlt a „hozzád-vagy-hozzám”
kérdése. Ettor a lány előzékenységét gyengéd mosollyal
honorálta, és azzal, hogy végre megfogta a kezét.
A taxista kettős terhével nehezen haladt a tengelyig érő
vízben, így majd’ harminc percig tartott az út a vendéglőtől Anjel
lakásáig. Ez idő alatt utasai eljutottak az ismerkedés legmélyebb
bugyraiba.
A végkifejlet kifejezetten jól esett Anjelnak. Mire végre
sikerült összeszednie magát, a taxi is megérkezett, és a lány úgy
gondolta, illene stílszerűen elköszönnie a fuvarozó
magánvállalkozótól.
– Életemben nem dugtam még ilyen jót! – közölte, s még
csak el sem pirult. Nem úgy a taxis srác, aki valószínűleg még
csupán az „Ismerd meg önmagad!” fejezetnél járt a Szex
Nagykönyvében.
Ettor mély értelműen somolygott szakálla mélyén, mint aki
tud valamit. Hát tudott is...
Hogy mit, abból perceken belül ismét bemutatót tartott, mely
tartalmazta mindazt, amit a taxiban csinált, és még sok egyebet
is. Hiába, a konyhaasztal mégsem egy szűk tricikli-taxi
utaskagylója!
Mire a konyhából eljutottak a hálószobába, Anjel megtanulta,
valójában miért is jó, hogy nőnek született. Mivel sosem olvasott
romantikus leányregényeket, amitől esős nyári éjszakákon
nedves lehetett volna a bugyija, csupán sejtései voltak a nő-
ségról, s feledhető szeretői meg is hagyták ezen a szinten. Ettor
viszont felébresztette a minden nőben ott lapuló nagymacskát.
A megvilágosodást követő percekben, amíg Ettor sietősen
elszívott egy cigarettát, Anjel átalakította a mosdó-boxot
zuhannyá, majd besétált az erős vízsugarak alá. Női testrész nem
bírt még nagyobb csáberővel a világtörténelemben, mint Anjel
hívogató mutatóujja — Ettor mégis kezdte magát úgy érezni,
mint egy eltévedt giliszta, aki csak mászik és mászik azokban a
sötét és nedves földalatti járatokban, de nem látja a végét.
 Mindenesetre besétált a zuhany alá, és megmutatta, hogy
nem csupán felébreszteni képes az alvó oroszlánt, de tisztességgel
meg is tudja etetni... jóllakásig.

Az ébredés nem volt éppen kéjmámor, de ezen Anjel nem is

csodálkozott. A lábikráit nyomorgató izomláz a zuhany alatti
erotikus tornamutatványoknak volt köszönhető. A derekát
finoman szaggató fájdalom a kemény asztallapnak, miként a
lapockáin égő bélyeg méretű horzsolások is. A nyaka még a
taxiban görcsölt be, ám azzal előző este nem ért rá foglalkozni. A
hasa és a tompora felázott a testnedvektől – úgy nézett ki, mint
aki sokáig áztatta magát forró, szappanos vízben. Combizmait
nem érezte, annyira elzsibbadtak, és már előre reszketett a
gondolattól, hogy mi lesz, ha megindul bennük a vérkeringés? Az
ajkai többszörösükre duzzadva sajogtak – melyik Ettor mohó
szájától, melyik a férfi más testrészétől. Lába között...
Ott belül követelődző, sötét űrt érzett. A fenevad ébredezett!
Anjel felült a szétgyalázott ágyban, hogy valamivel sürgősen
kitöltse azt az űrt, ám a valami – Ettor Trinand – nem volt sehol.
Az egykor „párná”-nak nevezett rongyos izén sárga cetli virított,
rajta ismeretlenül is ismerős kézírás: Találkozunk!!! E.
Így. Három felkiáltójellel. Anjel boldogan elmosolyodott,
mint aki tudja, mit kell kiolvasni a három felkiáltójelből.
Visszahanyatlott az ágyra, és heves álmodozásba merült, melyben
az előző nap eseményei keveredtek az élénk színekkel felvázolódó
jövő képeivel. Mámoros volt!
Órák múltán jelezte a szervezete, hogy ideje lenne kezdenie
magával valamit. Az emberi test kibernetikailag nagyon
egyszerűen jellemezhető: az inputot előbb-utóbb output követi.
Az output-igény egyre sürgetőbben jelentkezett Anjel hólyagja
környékén...
Először akkor tűnt fel neki, amikor visszafelé csoszogott a
mosdó-boxból, de valami furcsa ösztön-érzésnél nem volt több,
hát nem is törődött vele. Elég furcsa volt most Anjel számára a
saját teste is, egy új világ, melyet éppen most indult felfedezni, s
nem ért rá „testen kívüli” élményekkel is törődni. Azonban a
pótkávé-mogyoróvajas szendvics reggeli rituáléja során újra és
újra jelentkezett az a fura érzés, mígnem rájött...
 Szinte semmi nem azon a helyen állt, ahol állnia kellett volna!
Aki sokáig él egyedül egy lakásban, különös kötődést alakít ki
vele. Bizonyos tárgyaknak bérelt helyük lesz, mások állandóan
vándorolnak ugyan, de meghatározott keretek között – mindez
tudat alatt lerakódik az ember agyában, mint az őszi avar az
erdőben.
Ettor profi módon kutatta ki a lány lakását. A polcokra
visszakerültek a könyvek – csakhogy a Kirkegaard kötet és a
Népszerű Keleti Filozófiák közé becsúszott egy vékonyka könyv a
macskatartásról. A sok kis kacat, amit egy magányos nő maga
köré gyűjt, hiánytalanul darvadozott szerteszét... de a pisilő kisfiú
porcelánutánzata a konyha felé irányozta a fütyijét, pedig eddig
mindig az ablaknak fordult, és a sosem használt
kristálynehezékről óvatlanul letörölték a port. A fiókok rendben a
helyükön voltak – ám a régi komód bal alsó fiókjából nem lógott
ki a selyemharisnya, pedig az azért volt oda-rendszeresítve, hogy
ne szoruljon a fiók alja.
Ettor turkált a holmija között!
Anjel mélységesen felháborodott azon, hogy a pasas kutatott
a szekrényeiben, holott percekkel ezelőtt még arról ábrándozott,
hogy Ettor éppenséggel benne kutakodik a gyönyör újabb
forrásai után. Úgy érezte, hogy Ettor elárulta őt, megerőszakolta,
megbecstelenítette... nagyobb szemétség volt tőle, hogy engedély
nélkül belelapozott a könyveibe, mintha odaszart volna a szoba
közepére! És egyáltalán... miért?! Miért tette ezt velem? Amikor
olyan jól megértettük egymást! Találkozunk? Nem fogsz örülni
neki, kisapám!
– Legalább megkérdezte volna! – fakadt ki hangosan Anjel,
hiszen éppen az bántotta őt, hogy Ettor az egészet addig csinálta,
amíg ő aludt, ráadásul titokban is szerette volna tartani! Azt
gondolta, hogy azok után, amit velem művelt, maradtak titkaim
előtte?
Anjel megkeseredett szájízzel rágta át magán a reggelin, és
törölte aznapi terveit, tudniillik, hogy megkeresi Ettort, és ott
folytatja a testgyakorlást, ahol abbahagyta. Ezek után nem!
Keressen csak meg az a szemét, ha van hozzá képe! Csakhogy én
nem leszek itthon! Roschettiék fontosabbak nekem, mit az a kis
pöcs! – dühöngött gondolatban, és úgy érezte, ha most Ettor
megjelenne, képes lenne megfojtani egy kanál vízben.

Hogy tovább tartson az út, gyalogosan indult el a Roschetti

házaspárhoz. Az idő csodaszép volt, akárcsak az előző nap –
langymeleg eső, friss tengeri szél –, ám még ez sem vidította fel.
Hogy valamivel jobb kedvre hangolja magát, megpróbált a
pénzre gondolni – az eddig mindig segített. Most nem jött be
igazán.
Pocsék hangulatán még az sem változtatott, hogy lakásából
kilépve egy hosszú szálú, méregdrága rózsacsokrot lelt a
küszöbön, melyet azonnal cafatokra tépett, és szétszórt a
szélrózsa minden irányába.
– Ez a nap úgy el lett cseszve, ahogy van! – kiáltotta bele az
esőbe, miközben a vérvörös szirmokat magával ragadta a szél. –
Ahogy van!
Pedig akkor még nem is látta Roschettiék házát...

Merde
1.
A Kalameers utcában addigra már túljutottak a nehezén. A
tűzoltók és az eső elfojtották a lángokat, még mielőtt tovább
terjedhettek volna, pedig a metán tud égni, ha nagyon akarják. A
szirénázó lovas kocsik már nem voltak sehol – mentők is
elhúztak valahová, ahol esetleg tehernek valamit. A leégett ház
előtt nagy fekete triciklik árválkodtak, s a jókedvvel még
köszönőviszonyt sem tartó emberek hosszúkás csomagokat
rakodtak fel platóikra. Összeégett emberi testeket, melyek
kibernetikailag egy sor nullával leírhatók...
Anjel döbbenten bámulta a két figurát. Az egyik szélső
triciklin nyújtózkodtak, és olyan szaguk volt, mint egy
lacikonyhának zárás után. Az egyik hatalmas volt, és csaknem
teljesen ropogós, a másik aprócska, halálában is jelentéktelen és
szinte teljesen ép.
Ha Anjel maximálisan zöldfülű lett volna, akkor is látja, hogy
a Mrs. Roschetti nyakán éktelenkedő, mély sebhely nem lehet
égési sérülés. Az ilyet inkább jeges acél okozza.
 A Van Zeelg lépett. Gyorsan és hatékonyan. Mattot adott,
mielőtt Anjel egyáltalán leülhetett volna a sakktáblához.
Mika Anjel nem volt hülye. Tudta, hogy ha a Van Zeelg
elszánta magát erre a balesetnek álcázott gyilkosságra, nem is
hagyja addig abba, amíg minden szálat el nem varr. És az egyik
ilyen éppen ő volt; doktor Mika Anjel... akinek ez okból kifolyólag
mindent meg kellene próbálnia, hogy mentse a bőrét.
Rendőrség? Akár a Van Zeelg székházba is besétálhatna ennyi
erővel, „Én vagyok a hunyó!” feliratú pólóban. Az állam én
vagyok, mondta egyszer valami király, és ezt a mondást Rutger
van Zeelg teljességgel a magáévá tette. No, nem tehet róla: már
az apja is így csinálta.
Szaladjon egyenesen Kutyafasírt Arantzához, és sírva kérjen
bocsánatot, amiért megszületett? Esetleg megígérhetné, hogy
soha többé nem lesz rossz kislány... csakhogy Rutger van Zeelg
nem a Mikulás, és valószínűleg rokonságban sem áll vele, hogy
értékelje az ilyen ígéreteket.
Szorult helyzetekben az ember csak magában bízhat... és a
barátaiban. Anjelnak abban a pillanatban eszébe jutott Roddy, és
mélyen remélte, hogy az „embere” nem csupán ’Dam
vagányaival, de a Van Zeelg bérenceivel is képes lesz
szembeszállni. Csak az a kérdés, hogy miből fizesse meg? Mert a
dolgok jelenlegi állása szerint mégsem lesz gazdag ember!
Anjel gyors pillantást vetett Evald Roschetti
felismerhetetlenségig összeégett testére, majd a másikra, amit
alig bántott a tűz, és úgy döntött, nem csinál napirendi ügyet a
pénzkérdésből.
Kell neki az a pasi, aki képes megvédeni a seggét, és kész!

Perceken belül taxiban ült. Nem volt nehéz dolga — tűzesetek

olyan ritkán történtek abban a vizes városban, hogy csakhamar
kisebb tömeg gyűlt össze némi kedélyes, ebéd előtti borzongásra.
Anjel egy kövér házaspár taxiját stoppolta le, akik némi
rágcsálnivalót is hagytak maguk után a kagylóban. Anjel nem volt
abban az állapotban, hogy problémát okozzon neki a vizes-borsos
tofu hovatartozása: mialatt a taxi teljes gőzzel szántotta a folyóvá
változott utcákat, a lány félig delíriumos állapotban rágódott az
ízetlen, de veszettül csípős szójasajton. A tofu mellett talált
műfogsort lelkiismeret-furdalás nélkül hajította ki az ablakon.
A Van Zeelg emberei a nyomában vannak, semmi kétség. Ha
utolérik, a vérét veszik... ezen sem érdemes sokat rágódni. Pénz
beszél, kutya ugat, a Beretta dolgozik. Ha elkezd ezen görcsölni,
attól nem lesz jobb, csak könnyebben kicsinálják. A tiszta fej a
túlélés titka.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergetőztek Anjel
agyában, és a lány hamarosan azon vette észre magát, hogy úgy
szorítja a maradék tofut, mintha az élete függne tőle. Vacogott,
kiverte a forróság, és semmi épkézláb ötlet nem jutott az eszébe,
mert az olyan baromságok, mint a „tiszta fej a túlélés titka”,
kiszorítottak az agyából minden egyebet.
Végül tényleg a tofu mentette meg az életét... legalábbis az
első körben.
Az első figyelmeztető jel az volt, hogy amikor Anjel egy
feltűnően tiszta pillanatában képes volt magába fogadni a
külvilág ingereit, olyan utcák képét látta a taxi ablakából,
melyeken sosem járt még.
A második az a pisztoly, amelyik egyenest a szeme közé
meredt.
A pisztoly markolatát a taxista szorongatta, és amikor
konstatálta, hogy Anjel végre figyel rá — percek óta a kagyló
ajtajában könyökölt, a lányra irányozva a fegyvert, és már kis
híján begörcsölt a tricepsze —, flegmán vigyorogva a
következőket mondta:
– Van egy üzenetem számodra! — közölte, és kissé
megbillentette a pisztolyt, hogy a lány még véletlenül se értse
félre, mire gondolt. — Monsieur van Zeelg egy teljes percen
keresztül mérgelődött miattad. Monsieur van Zeelg ideje nagyon
drága... és te ebből elvettél egy egész percet! Most nekem kell
gondoskodnom arról, hogy többet ezt ne tehesd meg...
Anjel szíve a torkában dobogott. Mindez azzal a fiziológiás
hatással járt, hogy bár moccanni sem tudott, nem is halt szörnyet
a félelemtől.
– Nem vagy te olyan rossz bőr... – mérte fel Anjelt a
bérgyilkos-taxis. – Sajnálom így elpocsékolni a szépséged... Ha jó
leszel Pedro bácsihoz, ígérem, nem lövöm szét az arcodat!
 Ha mindezt filmen látja, Anjel bizonyára megértette volna,
mire gondol a pasi, és hevesen kívánta volna, hogy a szorult
helyzetben lévő hősnő fogadja el az ajánlatot. Nagyon vacak,
amikor az ember arcát szétlövik. Csakhogy ez nem film, hanem a
kénköves valóság, és Anjel agya olyan volt a rettegéstől, mint egy
darab camembert.
– Na... – unszolta a bérgyilkos, és becsusszant a kagylóba
Anjel mellé. – Tedd szét a lábad, kicsike, és ígérem, gyors leszek!
Pedro gyorsabb, mint Speedy Gonzales! Észre sem fogod venni...
Pedro bizonyára a gyilkolásra gondolt, ám a zaklatott
idegállapotú Anjel a dugásra értette mindezt. A lehetőség, hogy
Pedro úgy megy végig rajta, hogy észre sem veszi, ráadásul
valószínűleg ez lesz élete utolsó numerája, gerincvelőig
felháborította Anjelt. Ettor tudománya után ez a kripli?!?
Ez már sok volt...
Pedro, a gyorsasági bajnok a „hallgatás-beleegyezés” elvét
követve máris a nadrágszíjával kezdett bíbelődni. Talán várhatott
volna még néhány másodpercet, és akkor minden másképpen
alakul, ám a férfiak ritkán képesek várni, ha úgy tűnik, szabad az
út. Ez már számos kellemetlen pillanathoz vezetett a
világtörténelem során...
A Pedro szemébe vágódó, maróan borsos szójasajt méltán
nevezhető kellemetlennek. A férfi üvöltve próbálta meg lelőni
Anjelt, ám annak hirtelen megelevenedett minden testrésze.
Őrülten hadonászott, karommá görbült tíz ujja egyszerre volt
száz helyen, térde a legkellemetlenebb benyomásokat szállította
Pedro ágyékába. Az időlegesen megvakult bérgyilkos úgy
érezhette volna, hogy egy százkarú párszi istennővel hadakozik,
ha eléggé járatos az óind mitológiában. Mindenesetre
szorgalmasan húzkodta a ravaszt...
A golyók életveszélyes közelségben surrogtak el Anjel mellett.
Ennél hatásosabb serkentőre nem volt szüksége a lánynak: ütött,
rúgott, karmolt és harapott, mint egy kergemacska. Ekkor Pedro
szeme világát már nem a bors, hanem öt pár rőtvörös köröm
veszélyeztette.
A férfi nem számolt utána, de úgy sejtette, nem sok golyó
maradhatott a tárban. Most már végképp nem érdekelte a szex –
előbb lelövi a csajt, megkefélni azután is ráér... Erővel
kényszerítette magát, hogy rákoncentráljon a valahol alatta-
körülötte kapálódzó, marakodó fúriára, majd amikor úgy
gondolta, a pisztoly csöve úgy vesetájékra céloz, meghúzta a
ravaszt.
Nem is tévedett. Csakhogy az a bizonyos vese a sajátja volt...
Anjel az utolsó pillanatban csapott rá a pisztolyt tartó kézre,
így a lövés éppen elkerülte őt... nem úgy a bérgyilkost.
A hirtelen inaktívvá váló Pedrót könnyedén lelökve magáról,
Anjel kirobbant a halálos taxiból, és botladozva beszaladt az első
szűk utcába, amely elé került. Cikk-cakkban rohant, ahogy egy
régi western-filmen látta, nehogy a bérkiller hátba tudja lőni.
Pedro érthetetlen üvöltözése úgy kopogott a lány dobhártyáján,
mintha gyilkos ólomgolyóbisok lennének. Anjel a rémülettől
félőrülten adta át magát a menekülés ösztönének...
Ettől a pillanattól kezdve egyetlen emléke sem maradt arról a
délelőttről. Amikor jóval később egy ismeretlen ház ismeretlen
szemetes-konténerének mélyén kucorogva, alacsony tápértékű
szeméthalmok alatt magához tért kábulatából, még azt sem tudta
volna megmondani, hogy él-e, vagy már az ügyvédek
mennyországában csücsül.
Órákon keresztül feküdt a szeméthalmok alatt, és még attól
sem zavartatta magát, hogy hajcsavarós háziasszonycsodák újabb
adag hulladékot zúdítottak a nyakába. A szemét jó. Ápol és
eltakar...
2.
A női lélek rejtelmeit talán maguk a nők sem képesek
megérteni. Amikor Anjel végre hajlandó volt elhagyni
rejtekhelyét, számára is meglepő módon hazaindult. Pedig ott
akármi várhatta volna – például egy másik bérgyilkos. Ám Anjel
koszos volt, bűzlött a rettegéstől, mint egy poloska, ruhája pedig
dobogós befutó lehetett volna bármelyik párizsi Haute Couture
bemutatón, ahol a hordhatatlanság kifejezett előnyt jelentett.
Anjel agyában tombolt a rövidzárlat, és másra sem tudott
gondolni, mint E.T. abban a régi filmben: hazaaa... hazaaa...
Eleinte kisebb nehézségbe ütközött. Például gőze sem volt
arról, hol van. Nem tudta azt sem, merre induljon el.
Bizalmatlanságában senkit sem mert megkérdezni – bárki lehet
Van Zeelg besúgója –, és csak bóklászott az orra után az áztató
esőben, ruhája növekvő víztartalmával egyenes arányban
vágyódva egy forró zuhany után. Fél órán belül olyan állapotba
került, hogy ha a szél akkor elé sodor egy újságot, melyben
szalagcímek harsogják világgá, hogy Mika Anjel lakásán Van
Zeelg bérgyilkosok állnak lesben, várva a lakás tulajdonosának
hazaérkeztét, a lány azzal sem törődött volna. Felőle akár le is
lőhették volna immár... csak hagyják előtte lezuhanyozni!
Maga sem tudta, hogyan keveredett ismerős környékre,
ahonnan már gyerekjáték volt hazajutni. Később zaklatott
idegállapotának számlájára írta, hogy az alig negyedórás,
gyermekjátéknyi sétából mégis több órás bolyongás vált.
A forró zuhany azonban méltó kárpótlásként várta.

A félelem újabb hullámai a zuhany, a ruhaváltás és a smink

után törtek rá, éppen akkor, amikor nekilátott, hogy kenjen
magának néhány mogyoróvajas szendvicset. Embertelenül sok
hagymával. Stílusos barna overallt viselt, a szappanoperák
kommandós fazonjában, sok zsebbel, impregnált nadrágrésszel,
kényelmetlen, de korántsem golyóálló műkevlár boleróval. A
szemhéjfesték színét hangulatban a ruhához illően választotta
meg – enyhe átmenetet képezett az ötnapos vízi hulla nyelvének
színe és egy elhanyagolt férfimosdó kéztörlőjének árnyalata
között. Más fegyvere nem lévén, körmeit az örökifjú M-Astor
lakkal polírozta vörösre.
Miután mindezzel készen lett, és kotorászni kezdett a
mogyoróvaj után, hirtelen minden a helyére rázódott a fejében.
Mint amikor a hajléktalan sötétedés után bekúszik egy
pinceablakon, és reggel egyetlen szörnyű pillanat során rájön,
hogy az éjszakát egy hullaházban töltötte, valami frigid nő merev
karjaiban... Rosszkor vagyok rossz helyen!!!
Ugyan, ha már otthon volt, nem kezdett el azon pánikolni,
hogy Van Zeelg-bérencek bujkálnak az ágy alatt, és attól sem
kapott idegrohamot, hogy ügyes ezermesterek jó pénzért akár
gázkamrává is változtathatták volna a zuhanyát – mint ahogy
valószínűleg azt tették Roschettiéknél –, mivel látványosan
túlélte a zuhanyzást, de azért letett a mogyoróvajas szendvicsről,
és sürgősen elhagyta a lakását. Mialatt sötét kis mellékutcákon
oldalazva, mindegyre a háta mögé pislogva igyekezett a Klub felé,
megfogadta, hogy szerez valami memóriaerősítést – gyógyszert
vagy krómot –, mert nem járja, hogy az utóbbi napokban mindig
mindent elfelejt! Nem lesz hosszú életű, ha minduntalan elfelejt
menekülni!

A Klubban a jól ismert zaj, tömeg és füst fogadta. Egyenesen

a pult felé nyomakodott, ahol a csapos-tulaj már várta.
– Találkoztá’ a sráccal? – kérdezte Roddy a sápadt lánytól, le
sem téve az éppen törölgetés alatt álló poharat.
– Milyen sráccal? – Anjel zavartan pislogott az ajtó felé. Nem
lépett be rajta senki... addig jó...
– Akit érted kül’tem. Megvan az embered!
– Csodás... – sóhajtotta Anjel. – Hol?
Roddy válaszát elnyelte a hangzavar, amit a színpadra lépő
zenekar keltett. A csapos közelebb hajolt Anjelhez, és beleordított
a fülébe:
– Ott, anná’ az asztalná’! A kínai lampion alatt!
Anjel a mutatott irányba fordult, de azon a részen olyan nagy
volt a tömeg és a füst, hogy semmit sem látott.
– Honnan ismerem fel? – üvöltötte Roddynak. A csapos
félretette a poharat, amit eddig fényesített, és csupán mutatta,
hogy a pasi félszemű. Anjel ezen meglepődött egy kicsit, ám ha
Roddy azt mondta, hogy a félszemű az ő embere, akkor az lesz az.
Egy intéssel megköszönte Roddynak, amit érte tett – ennyi elég
is volt, a következő kiközvetített üzletből úgyis levonja a részét –,
és bevetette magát a zene ritmusára vonagló tömegbe.
Némi könyökmunka segítségével hamarosan a lampionos
asztalhoz ért. Futó pillantást vetett rá, és látta, hogy a férfi, aki az
asztalnál várakozik, elég nagydarab ahhoz, hogy valóban
megfeleljen, majd levetette magát a szabad székre. Már a nyelvén
volt a köszönés, amikor pillantása újból a férfira tévedt... és
elfeledte, mit is akart mondani.
A csörömpölő zene – valami neoromantikus trash-acid –
szinte megsüketítette Anjelt. Ebben az állapotban ugyancsak
felértékelődött a látás szerepe, s így a csípős füstfalon keresztül és
az agresszíven villogó színes fényektől félig elvakultan is különös
erejű képekben áramlott felé a férfi látványa.
 Már az első pillantásra látszott, hogy a férfi katona – vagy az
volt valamikor. Nem is annyira az arcán – azok a szigorú ráncok
bármelyik gyomorbajos rotterdami polgár arcát szabdalhatták,
inkább a beültetésein. Egyszerű, gusztustalan, ám hatékonynak
tűnő katonai vasak, melyeken a leghalványabb jele sincs az
esztétikumra való törekedésnek. Jobb szeme helyén miniatűr
Ádler-optika – mintha egy filmfelvevő rejtezne a férfi fejében. Az
előnyeihez nem fér kétség, ám Anjel látott már japán műszemet,
mely tudta mindazt, amit ez az Ádler, és csupán annyi
különböztette meg valódi párjától, hogy az írisze ezüstösen
csillogott. Ez a pislogásra képtelen, szemhéj nélküli optika... a
hadsereg nem törődik a részletekkel, állapította meg Anjel. De
Roddy sem! Hogy a francba tudott rám szabadítani egy ilyen
izét?!
Az izé ujjatlan műbőr mellényt viselt, számos tömött zsebbel.
Csupasz jobbja normálisan nézett ki – néhány csúf és kevésbé
csúf sebhely adta meg az összhatást, de ma már minden hím
ilyen, ha elmúlt tizennégy –, ám a bal karja, akár csak az Ádler-
optika, katonai vas volt. Mattfekete, csontvázszerű kar, olajszagú
norvég fegyveracélból. Szintetikus bőr csupán a vállövet fedte,
ahol a vas és a hús találkozott – Anjel mindegyre azt az égővörös
sávot bámulta; mintha bármelyik pillanatban feltárulkozna a
fémes csatlakozást körülölelő obszcén húsvirág, amely szinte
felfalni kívánja az idegen anyagot.
– Szóltak, hogy jön! – hallotta Anjel, és a csikorgó, minden
zajon átszűrődő hang kizökkentette az irtózó kíváncsiság
állapotából. Egy pillanat alatt elfeledkezett a másik
furcsaságáról... ügyvédként ebben nagy gyakorlatra tett szert... és
a feladatra koncentrált.
– Mika Anjel vagyok! – kiáltotta, de még így sem volt biztos
benne, hogy a férfi hallja. Pillantását a rezzenetlen szemekbe
fúrta... a sötét táskák mélyére burkolódzó vöröses bal szem
ugyanolyan hideg volt, mint mechanikus párja... és, miközben a
pódiumon tomboló kétszemélyes együttes szinte megnyúzta a
hangszereket, hogy minél elborultabb hangokat csaljon ki
belőlük, Anjel megismételte:
– Mika Anjel a nevem! Lenne egy megb!...
 A férfi türelmetlenül felemelte a kezét. A jobbot, amelyik
emberi volt.
– Sss! Frankón hallom magát – mondta a férfi, és a hang
megint csak átverekedte magát a zajtengeren. – A maga humán
füle persze nem olyan jó, mint az enyém. Menjünk innen, hogy
nyugodtan beszélgethessünk!
Mialatt beszélt, Anjelt valami megfoghatatlan érzés kerítette
hatalmába. Igyekezett megnyugtatni magát, hogy talán a férfi
látványa okozza, vagy a különös hang, amely a maga
erőtlenségében is legyőzi a zajt. Talán a jól fejlett szakáll, amely
manapság egyet jelentett azzal, hogy a pasas felkérte a Zónából
érkező halált táncolni, és eddig még mindig helyesen lépett – de
nem. A férfi bemutatkozott, s Anjel azzal egyidőben rájött...
– Merde vagyok. Ez annyit tesz, hogy „szar”, jó spanyol
nyelven.
...hogy a másikból hiányzik az emberség legszembetűnőbb
jele, melyet már annyira megszoktunk, hogy észre sem vesszük.
Nem lélegzett! Amióta Anjel leült vele szembe, mellkasa
egyszer sem emelkedett meg, s nem süllyedt le, még akkor sem,
amikor beszélt. .
Anjel gerincén ősi félelem kúszott fölfelé. Egy zombi ül vele
szemben!

Roddy klubja több olyan helyiséggel is rendelkezett, ahol az

efféle találkozókat lebonyolíthatták a vendégek. Ez is a Klub
vonzerejét növelte. Az egyik ilyen szobában ült le Anjel és a
zsoldos, hogy tisztázzák a részleteket. Időközben a lánynak volt
alkalma megszokni a másik furcsaságait – mégsem sikerült neki.
A jobb szem és a bal kéz még elment volna, ha másképp nem, hát
vodkával. De az, hogy a zsoldos egyáltalán nem lélegzett, már sok
volt a jóból.
Valószínűleg Merde rég megszokhatta azokat a pillantásokat,
amivel az egészséges emberek méregették, mert teljesen
közönyös hangon szólalt meg, amikor Anjel helyet foglalt az
áttetsző plexiasztalnál.
– Hallott maga a Terra Nostrumról? – kérdezte. Anjel
bólintott, hogy tudja, mi az, ám a zsoldos nem törődött vele. Úgy
látszott, egy begyakorolt, többször előadott monológot készül
megosztani éppen soros megbízójával. – Senki sem gondolta,
hogy a csóró négerek megülnek a Szaharájuk kellős közepén, és a
nyálukat csorgatva bámulják majd a mi jólétünket, hogy aztán
szépen, csendben éhen dögöljenek. A Cégek jó előre felkészültek
arra, amit a liberális öngyűlölők a második népvándorlásnak
neveztek. Elsőként ellopattak vagy megsemmisíttettek minden
atomfegyvert, ami az arabok és az afrikai népek tulajdonában
volt. Ebben az akcióban én is részt vettem, mint közlegény,
referenciaként pedig magammal hoztam ezt... – az optikára
bökött. – Mire a csórók észbe kaptak, már esélyük sem volt. Az
atomkommandókat feltunningolták, ellátták a legmenőbb
haditechnikával, amivel könnyen, gyorsan, hatékonyan lehetett
tömegeket elpusztítani, és kirakták az Eunió határaira.
Őrmesterként szolgáltam abban a zászlóaljban, amelyik
Marokkót szállta meg az Invázió során... No, nem mi kezdtük...
de tudtuk, hogy a feketéknek muszáj elkezdeniük! Az első
szerencsétleneket még az Eunió határain lőttük le. Azután
tömegével jöttek, és fegyvereik is voltak. Az első komolyabb
összecsapások során elrendelték az inváziót: ha már harcolni
kell, ne a mi területünkön tegyük azt... Ütött már agyon a
papucsával éhező csótányt?... Nem volt nehezebb dolgunk.
Anjel látott képeket az afrikai invázióról, sőt, tüntetett is
ellene, amíg szabad volt tüntetni. Tudta, hogy a zsoldos nem
hazudik.
– Amikor már nem maradt más előttünk, csak
üvegpocsolyává olvadt homok, visszajöttünk. A Lengyel már
akkor is figyelmeztette a fejeseket, hogy a közel-keleti arabok is
ugrálni fognak...
Anjel lelki szemei előtt megjelent Marcus Vielowsky tábornok
újságokból ismert arca. Vielowsky, azaz a Lengyel volt a Terra
Nostrum hadművelet, így az Invázió főparancsnoka is. A Lengyel
az a katona volt, akit népek istenítettek, mert megvédte a
seggüket az éhező afrikaiaktól, s ugyanezen népek kívánták a
Pokol fenekére, mert embertelen módszereitől minden jobb
érzésű euniós állampolgárban tiltakozni kezdett a humanitás.
– ...és van nekik durvaságuk az atombombákon kívül is. Na
persze a cégek akkor már szerették volna lezárni ezt az egész
kínos Terra Nostrum ügyet, mert igencsak kényelmetlenné vált
számukra. A háború nem terjedt tovább, és hiába érkeztek egyre
másra a figyelmeztető titkosszolgálati jelentések, az Egyesült
Arab Nemzetek és az Eunió békét kötöttek egymással. Nem
tudom, ki volt az a hülye, aki azt hitte, hogy a mohamedek
elfelejtik nekünk Marokkót, Algériát és Líbiát... Egyiptomról nem
is beszélve. A Lengyel minden rosszra felkészült, de nem tehetett
egyebet, minthogy megakadályozza az atomkommandók
leépítését, és szétszórjon bennünket az Eunió stratégiai
pontjaira. A marokkói veteránok Rómába kerültek...
– Maga ott volt a Vatikánban?! – szaladt ki Anjel száján a
döbbenet.
– Nem úgy nézek ki? – kérdezett vissza zavartan Merde, és
gyorsan visszatért a monológhoz, melyet már annyiszor
elmondhatott, hogy érzelemmentes hangon képes lett ledarálni
az egészet. – Az araboknak nem maradtak stratégiai fegyverei...
erről gondoskodtunk. De volt pénzük, hogy szerezzenek egyet. Az
oroszok sosem voltak képesek arra, hogy nyugodtan megüljenek
a seggükön. Hiába szakadtak három részre, hiába háborúznak
úgyszólván ötven éve... egy kis üzletre mindig van idejük. A
mohamedek megvették annak a rakétának a prototípusát,
amellyel a pánoroszok Zónát csináltak Európa közepéből...
– Egy olyan rakétát lőttek ki a Vatikánra?! – döbbent meg
ismét Anjel.
– Nem publikus... – bólintott Merde. – A Juvovich
Konszernnek van hozzá esze, hogy ne reklámozza.
– De hiszen... akkor a Vatikán fertőz!!!
– Miért? Addig nem azt tette? – kérdezte Merde,
megcsillogtatva sajátos humorát. Mielőtt még Anjel felfogta
volna a tréfa lényegét, a zsoldos folytatta a monológot. – Nem
sokan maradtunk életben. Nekem csupán a karom bánta... meg a
tüdőm... és a... és...
– És?
Merde majdnem dühösen meredt Anjelra – és az
meglehetősen bizarr látvány volt.
– Nem számít! – legyintett aztán. – Amit kellett, kicseréltek
bennem frankó katonai vasakra. Szintetikus fület kaptam, mert a
hallócsontjaim elgőzölögtek a robbanást követő hullámokban.
Szub-osszális hangszórót a torkomba. Vastüdőt... frankón...
engem már nem zavar, ha a Zóna felől fúj a szél!
Ezért visel szakállt, állapította meg Anjel, de nem mert
megszólalni. Neki nem kell maszk...
– Nagyon gyorsan összeraktak. Már ott voltam Mekkában,
amikor a Kába-követ lepisáltuk! – Az emlék kellemes lehetett,
mert a zsoldos hosszan elmerengett rajta. Amikor megszólalt,
majdnem személyes volt a hangja... már amennyire azt a szub-
osszális technika lehetővé tette. – Nyomorult kis törzseket
hagytunk magunk után, akik összevesztek a száraz teveszaron
is... Bern püspöke utólag szent háborúnak titulálta azt, amit a
mohamedek közt műveltünk, minket meg kereszteseknek kiáltott
ki... Leszartuk.
– Referenciának elég meggyőző a története – szólt közbe
Anjel, amúgy ügyvéd módra. – Csak azt nem értem, hogyha olyan
jó katona volt, mi a fenét keres most itt?
Merde úgy nézett Anjelra, mint apa a hülye lányára.
– Elavultam... – mondta végül. – Nem kellettem tovább. A
mai katonák csaknem teljesen szintetikusak, ráadásul önjavító
rendszerük van. Az én vasaim olyanok hozzájuk hasonlítva,
mintha gőzmozdonnyal akarnál versenyezni egy repülővel
szemben. A múlt hónapban elromlott a karom, és három napig
nem tudtam elengedni a katéteremet...
Anjel majdnem felnevetett, amikor Merde elszólta magát.
Most már tudta, hogy mi volt az a valami, amiről a zsoldos nem
akart beszélni. Vatikánban ellőtték a tökét is! Ez volt az a
pillanat, amikor elfogadta, hogy egy szörnyeteg lesz a testőre.
Már csak az a kérdés, hogy a zsoldos vállalja-e.
– Amióta a magam ura lettem, azzal keresem a kenyerem,
amihez értek. A Terra Nostrum helyett kisstílű csetepatékat vívok
nyomorult gazemberekért... – Merde elhallgatott, és egy rövid
pillanatig Anjel ábrázatát fürkészte. Mintha azon morfondírozott
volna, hogy mit mondhat el a lánynak. – Örültem, amikor Roddy
azzal állt elő, hogy magára kellene vigyáznom... – vallotta be
végül.
– Nocsak... – húzta fel a szemöldökét Anjel. Ez a szó és ez az
arckifejezés az első leckék között volt, amit az ügyvédképzőben
elsajátított.
 – Tudja... amióta hazajöttem... nem sok dolgom akadt a
nőkkel — vallotta be Merde, és a szoba sarkait kezdte
tanulmányozni. – Fénykoromban... de az elmúlt!
– Mondja csak!
– Mire kíváncsi? – kérdezte Merde, és az istennek sem
szakította volna el a tekintetét a plafonról. – Elmeséltem a
sebesüléseim történetét, hogy ne kelljen megkérdeznie: „Hé,
faszikám, hová lett a fele feje?” Pszichés analízisre is igényt tart?
Vagy arra kíváncsi, hogyan lehet kefélni, ha az embernek
leolvasztja a pöcsét egy kurva persona-bomba?! Ha?! Sehogy!
Merde maga is meghökkent, ahogy kibuktak belőle ezek a
mondatok. Anjel megesküdött volna rá, hogy a zsoldos még soha,
senkivel nem viselkedett ilyen nyíltan... legalábbis „a vatikán” óta
nem.
– De azért... – folytatta némileg megenyhülve Merde –
...azért még szeretem a nőket. Bámulom őket. Magát is láttam
néhányszor... igaz, az arcát nem jegyeztem meg, olyan magasra
nem terjed ki a figyelmem... „Láttad azt a kis vöröset, Merde?”
„Miféle vöröset?” kérdem én erre. -„Hát azt, akinek úgy
megbámultad a lábát!” „Jaaa... a jó seggűt? Azt láttam...” – A
zsoldos tekintete a felidézett párbeszéd alatt ide-oda cikázott a
plafon szemben lévő két sarka között. – Így vagyok én ezzel.
Amikor Roddy magát mondta, én azt válaszoltam, hogy... hogy...
– Hogy?
Merde végre elszakadt a plafontól, és Anjel szemébe nézett.
Felejthetetlen látványt nyújtott.
– Azt mondtam, hogy akár ingyen is. Roddy sietett
meggyőzni, hogy magának van pénze dögivel, éppen azért akar
felbérelni egy megbízható fickót. De ahogy magát elnézem...
– Ahogy engem elnéz, lerí rólam, hogy nagy kaki közepén
ücsörgök – fejezte be a mondatot Anjel. Most rajta volt az
őszinteség sora. – És ezt a kakit a Van Zeelg szarta nekem...

Anjelnek kissé tovább tartott, amíg mindenről beszámolt. De

nem hagyott ki semmit sem. Elmondta, hogy csak a pénz miatt
kezdte, és hogy majdnem ártatlannak tűnt a dolog. Elmondta azt
is, hogy fogalma sincs, mibe tenyerelt bele, de azért szeretné
megúszni... és van egy kis félretett pénze, amiből azért tudna
fizetni valamit a zsoldosnak.
– Mit akar? Eltűnni a városból, vagy utánajárni a dolgoknak?
– kérdezte a végén Merde, figyelmen kívül hagyva a lány pénzre
vonatkozó megjegyzéseit.
Anjel már majdnem rávágta, hogy „eltűnni”, mégis azt
mondta:
– Talán ideje lenne, ha végre valaki rálépne Rutger van Zeelg
farkára!
– Körömcipőben? – kérdezte Merde, és valami mosolyfélére
húzódott a szája.
– Meg atombiztos bakancsban – válaszolta Anjel, és először a
közös történelmük során ő is rámosolygott a zsoldosra. Minden
hátsó gondolat nélkül.
Az üzlet megköttetett.
3.
Visszatérve a Klubba, Anjelt kellemes meglepetés fogadta. Az
együttes, amelyik olyan őrülten szadizta a hangszereket,
valószínűleg beleszaladhatott valami élénk nemtetszésbe, és
letakarodott a színpadról. A helyüket egy amatőr banda foglalta
el, akik egészen tűrhetően pöntyögték az ősrégi trip-hop
számokat. Ezek a dallamok nem tartoztak éppen Anjel kedvencei
közé, de az előző quadrofón iszonyathoz képest a négy új srác
maga volt Beethoven.
Merde némileg lemaradva követte, és amikor a lány
megfordult, hogy meghívja egy italra, flegmán megjegyezte:
– Azt hiszem, adódott egy kis probléma.
A zsoldos szája alig mozgott, miközben beszélt. Anjel
megesküdött volna rá, hogy csak ő hallotta a figyelmeztetést –
nem sokat tudott a szub-osszális technológiáról, csak azt, hogy
hatására a koponyacsontokban keletkezik valami rezgés, ami
hangérzetté alakul a belső fülben, de sejtette, hogy Merde képes
szabályozni, kinek a csontjait bizgesse meg.
– Három ember-bérlemény a helyszínen – folytatta a zsoldos.
– Ne forduljon meg! Fegyver van náluk. Magáért jöttek...
– Honnan?...
 – Sss! Elmondom, mit kell tennie! Most szépen felsétál a
színpadra, mintha az új fiúkhoz tartozna... A zene ritmusára
elkezd vetkőzni... legjobb, ha táncol is közben.
– Mit?! – fakadt ki Anjel. – Vetkőzzek le a színpadon?!
– Mennyit ér az élete?
Anjel szó nélkül sarkon fordult, és elverekedte magát a
színpadig. Merde kiismerhetetlen arccal nézett utána, majd ő is
eltűnt a tömegben.
Az együttes éppen egy gyors szám végére ért, amikor Anjel
feljutott a deszkákra. A fiúk várakozón vizsgálgatták... sört nem
hozott, akkor meg mit akar?
– Valami szépet játszatok... – szólalt meg Anjel, amikor
közéjük ért. Valahol a lelke mélyén hevesen tiltakozott benne
valami, ám Merde színtelen kérdése... „Mennyit ér az élete?"...
még mindig ott zakatolt az agyában. Tudta, hogy meg fogja tenni,
amit a zsoldos mondott, bármekkora őrültség is. – Most
produkálni fogom magam.
A srácok gyors felfogással rendelkeztek. Anjel még levegőt
sem vett, a gitáros, aki a banda vezetője lehetett, végigfuttatta
ujjait a húrokon, és elkezdett egy majd’ száz éves számot. A
következő pillanatban már szólt is a dal. Mercy mercy me...
Szemközt a zajosan várakozó tömeggel Anjel bátorsága
gyorsabban olvadt semmivé, mint a kandallóba hajított gyertya.
Néhány bizonytalan tánclépést tett, miközben a tekintete Merdét
kutatta... amikor meglátta a három idegent, akik nem tartoztak a
Klub többé-kevésbé jól ismert közönségéhez. Ők azok!
Nem látszott rajtuk semmi különös. Nem viseltek Van Zeelg
feliratú pólót, és nem lógott gépágyú a nyakukban... Lehet, hogy
Merde csak kukkolni akar?
Roddy ezt a pillanatot választotta ki, hogy rágyújtsa a
fényszórókat, és benyögje a mikrofonba:
– Uraim és uraim! A Klub ma este igazán különleges
műsorral lepi meg Önöket... és ami azt illeti, engem is!
Mindannyiunk Angyalkája a színpadon! Hajrá!
A fényszóróktól elvakulva, a háta mögött születő zene és a
férfiközönség rivalgása által elszigetelve Anjel teljesen egyedül
maradt. Rajta kívül semmi sem maradt a világból.
 Táncolj! – hallotta a koponyáján belül. Merde volt az. A szub-
osszális hangképzés akár egyirányú telepátia is lehetett volna.
Táncolj! El kell kápráztatnod őket.
Hát lerúgta a bakancsait, és táncolt.
Eleinte egyebet sem tett, csak átadta magát a ritmusnak. A
szöveg már nem volt fontos, csupán annyi maradt meg belőle,
hogy a képzetlen hangú énekes valamit nagyon köszönget... De a
ritmus! Előbb a bőre zsibbadt el, mintha tűhegyes, forró
vízsugarak alatt állna. Azután a csontjai lettek képlékenyek. A
kettő között, mint valami szuperérzékeny gépezet – ott dolgozott
fáradhatatlanul az izma. Anjel abban a pillanatban nem volt
egyéb, csak izom, zenéből és energiából gyúrva.
A gitárost megérinthette Anjel állapota, mert amikor vége
felé közeledett az egyébként sem rövid szám, egy ügyes futammal
visszakanyarodott az elejére, és újra kezdte. Anjel már nem
érzékelte, de a srác ennél jobbat nem is tehetett volna vele.
A műkevlár boleró véletlenül került le a válláról, és zenévé
változva repült valahova a sötétbe. A vízhatlan kezeslábas úgy
csúszott le testéről, mint kígyóról a bőr... a Paradicsom
smaragdszemű kígyójáról, a második csábítóról, aki a gyilkos
Káinból embert formált. Lilith, a rejtező nő...
Anjel táncolt, és nem gondolt a három bérencre, akik miatt
ezt kell tennie. Ott, mélyen belül sírt, mint az elhagyott kutya, de
az a sírás nem ért fel a zene hordozta mágiáig.
A kezeslábas alatt vastag pulóvert hordott, melynek alja most
lecsúszott a combja közepéig. A látvány pótolta, hogy nem viselt
harisnyakötőt, ami pedig az efféle bemutatókhoz
elengedhetetlen. Egy szál pulóverben úgy mozgott a színpadon,
mintha nem is a közönségnek, nem is magának, hanem
egyenesen a közönyös Isteneknek táncolna... a Klub vendégei
ekkorra elfelejtettek füttyögni.
Azután elpárolgott a pulóver is... Anjel nem érezte a
mozdulatot, amellyel ledobta magáról a meleg holmit, csak azt,
hogy nem védi többé a bőrét semmi. Melltartót sosem viselt, nem
volt miért, a bugyi pedig beleveszett a kezeslábasba, még akkor,
amikor azt levette... Ugyan a fokozatosság elve az igazi sztriptíz
sava-borsa, ám ez akkor már senkit sem érdekelt.
A zenekar harmadjára kezdett bele a Mercy mercy me-be.
 Anjel táncolt. Jobb volt, mint a zuhany, jobb, mint bármilyen
rafinált drog. Nem voltak azért olyan hülyék a sámánok, akik
csupán a zene és a tánc segítségével társalogtak a szellemekkel,
mint ahogy azt a papok és a tudósok hirdették.
A szám újból elkezdődött. És újból... és újból...
Egy múlt századi sláger az évezred leghosszabb modern
darabja lett azon az éjszakán.
Később – maga sem tudta, hogyan – a Klubot betöltő
üdvrivalgás közepette Anjel felöltözött, és lejött a színpadról.
Nyomokban még benne maradt a korábbi ihletettség, és ezt
megérezték a pisztolyhősök. Egy sem alkalmatlankodott, hogy
gratuláljon.
– Egy évig ingyen ihatsz nálam, Angyalka! – lelkendezett
Roddy, de Anjel figyelemre sem méltatta a csapost, pedig most
olyat láthatott volna, mint eddig soha: Roddy kezében nem
csillogott törölgetésre váró makulátlanul tiszta pohár. Szüksége
volt mindkét kezére, hogy megtámassza az állát...
A hétköznapi életérzés csupán akkor tért vissza Anjel lelkébe,
amikor megpillantotta a zsoldost.
– Nem éppen profi munka, de azért figyelemre méltó... –
fogadta Merde. Bunkó volt, de legalább nem próbált meg
mosolyogni hozzá. – Kár, hogy alig láttam belőle valamit!
– Mi van a bérencekkel? – hagyta figyelmen kívül Anjel a
zsoldos szavait. – Remélem, nem hiába...
– A pasik? Elmenekültek. Nem bírták cérnával azt, amit
maga művelt! Talán a kutyákat szeretik...
– Hülye – foglalta össze a véleményét Anjel, és hirtelen
nagyon dühös lett a zsoldosra. – Csak a bolondját járatta velem!
Megszívatott!
Merde erre egy szót sem szólt, csak elindult kifelé a Klubból.
Anjel utána vágta magát, és folyamatosan szidta a másikat, mint
egy halaskofa.
Csak akkor forrt torkára a szitokáradat, amikor
megpillantotta a három feltűnően halott alakot a járda szélén.
Mindhárom lehetetlen szögbe tört nyakkal, fennakadt szemmel
bámulta a csillagtalan eget.
 – Talán jobb lett volna, ha mégis végignézik... – jelezte meg
Merde, amikor észrevette, hogy mit néz a lány. – Egy szép női
testnél nincs egészségesebb látvány.
– Bassza meg... – fújta ki a levegőt és vele együtt minden
mérgét Anjel. Nem lehetett tudni, hogy kire-mire értette, és ezek
után nem is volt hajlandó megszólalni egy jó darabig.

Terra Nostrum
1.
A régi dokkok környékén csendesen lapult az éjszaka, mintha
a halott szigetről szökött, mocsárszagú délnyugati szél hintett
volna szét temetői áhítatot. Egykor éjjel-nappal itt lüktetett a
Gazdaság egyik ütőere, szorgos gépek pumpálták az árut ki és be,
hogy mozogjon, mindegy mi és mindegy hova, mert a mozgás
pénz, a pénz élet, önmaga létének első számú oka és
következménye... Ma már nincs szükség rá. A hajózás túl drága,
túl sok vas, sok ember – és senki sincs a tengeren túl, aki fizetni
tudna bármiért.
Anjel és a zsoldos egy lassan múlttá porló raktárépület
esőeresze alatt ücsörögtek. Jelenlétükkel senkit nem zavartak – a
csavargók és a patkányok a város mozgalmasabb kerületeit
részesítették előnyben és Merde internalizált érzékelői szerint
őket sem zavarhatta meg senki. Az ereszen túli világot csendes
eső áztatta, s közel-távol egyetlen fényforrás egy eltévedt
szentjánosbogár volt.
– Rozsdásodom, de azért még nem hullottam szét – szólalt
meg Merde. Egyszerű kijelentés, fenyegetés, vagy
ténymegállapítás volt ez a mondat? A zsoldos maga sem tudta. –
Azok a pöcsök nem árnyékolták le a fegyvereiket! Tudta, hogy
Roddy Klubjába tilos fegyvert bevinni? Mi hoztuk ezt a törvényt,
és gondoskodunk róla, hogy be is tartsák!
– Csak azért haltak meg, mert fegyver volt náluk? Honnan
tudta, hogy Van Zeelg...
– Hallom, mit beszélnek az emberek, erről sose feledkezzen
meg! A sivatagban szükség volt a jó fülekre, hogy tudjuk, mikor
kell lőni, és hova... hát raktak valami kütyüt a dobhártyám mögé
– mondta Merde csendesen. – Az a három magáról beszélt. Élve
akarták. Valamit tudhat, amit ők nem.
– Hülyeség!
– Szerintük nem.
– De hát mit képzelnek, mi a francot tudok?! Csak egy
nyomorult kishal vagyok a pocsolyában... „Tessék mondani,
szabad itt lubickolni?”
– A maga villanyszerelője nem villanyszerelő... volt.
– Erre magamtól is rájöttem! Ezen kívül viszont semmi
többet nem tudok róla... és a rohadt ügyeiről sem!
– Azért vagyok én itt, hogy megtudjunk egyet, s mást. Ne is
tiltakozzon! Ha mégis el akar menekülni valahová, akkor sem árt
tudni, miért keresik, és mennyire lesznek kitartóak. Ha viszont
maradni akar, akkor különösképp szükséges, hogy
bekukkantsunk a titkaik közé. Amíg csak nekik van adu a
kezükben, nem tudunk egyenlő esélyekkel játszani.
– És ha lesz néhány adu nálunk is?
– Akkor talán életben maradunk... – húzta el a száját Merde.
Anjel meglepődve nézett a zsoldos arcába, de túlságosan sötét
volt, hogy bármit is lásson. Eddig nem gondolt arra, hogy a
zsoldos a saját életét is kockára teszi, ráadásul ezzel tisztában is
van.
– Miért vállalta el? – kérdezte végül. – Nincs pénzem...
– Nem is kell!
– ...és nagy eséllyel belebukunk. Nem lenne jobb, ha
keresnénk egy elszánt csónakost, aki átvinne bennünket
Írországba? Oda nem ér el a cégek keze...
– Nem akar inkább Angliába menni? Ott aztán tényleg békén
hagynának!
– Akar a halál egy temetőbe költözni! Anglia egy
kísértettanya! Brrr! Még a gondolattól is kiráz a hideg!
– Frankón... – bólintott a zsoldos.
Erre nagyokat lehetett hallgatni. Az eső kitartóan mosta a
még mindig olajos aszfaltot, hangja egyszerre volt nyugtató és
idegborzoló – attól függően, milyen állapotban hallgatták. Anjel
végül megtörte a csendet.
– Még nem válaszolt... Miért segít?
– Miért ne?
 – Ez nem válasz!
– De.
– Ne szórakozzon velem!
– Megvédem magát a rossz fiúk golyóitól. Ha ez
szórakozásnak számít, akkor...
– Nem erre gondoltam! De nem értem, miért viszi vásárra a
bőrét egy ismeretlen libáért, aki még meg sem tudja fizetni
tisztességesen?!
– Egy: az a liba Roddy szerint egy angyal – vigyorodott el
Merde... amit Anjel szintén nem látott. – Roddy az egyetlen faszi,
akinek akkor is hihet az ember, ha félig már nem is az.
Ezt Anjel nem igazán értette.
– Kettő: nem viszem vásárra a bőröm. Ha jobban
belegondolok, nincs is bőröm... az a szintetikus valami, amit rám
öntöttek, csak nagy jóindulattal nevezhető bőrnek. Három: ha
pénzt adna, vennék egy új légszűrőt a tüdőmbe. Ha nem ad
pénzt, nem veszek. Az előbbi esetben a légszűrő még akkor is
működne, amikor a szívem már rég nem. A második verzió
szerint minimális esélyem van, hogy esetleg fulladásos halállal
végzem. Akkor már inkább egy eltévedt golyó... az olyan katonás.
– Mintha nem lenne teljesen normális – jegyezte meg Anjel.
– Vagy nem jól látom?
– Miért? Az talán normális, akinek az a foglalkozása, hogy
minduntalan belekössön a Van Zeelgbe?
– De én nem akarok meghalni!
– Ezt kiabálta az egyik haverom is, amikor kiszaladt az
ellenséges napalmtűzbe... Végül is mindegy, hogy miről járatjuk a
pofánkat, lényeg, hogy mit teszünk. Én katona voltam, hivatásból
veszélyeztettem az életemet. Most, hogy inkább vagyok ócskavas,
mint ember, már oly mindegy, meddig élek. Tudja, mint a
középkori lovagok... ha már halni kell, haljunk nemes célért! –
Merde elhallgatott, de egy pillanat múltán folytatta. – Nem
hagyná meg nekem a döntés jogát? Muszáj tiltakoznia, amikor
segíteni akarok? A pénz nem minden... a pénz semmi...
– Gondolja... meghalunk?
Merde felzümmögött, mint egy rossz telefonkábel –
fémkarjával vakarta meg a tarkóját.
 – Előbb-utóbb mindannyian. Csak az a kérdés, mit csinálunk
addig.
– Maga kész Platón! De én arra gondoltam, hogy most van-e
esélyünk a túlélésre, ha belekötünk a Van Zeelgbe!
– Mindig meglep ezzel a rengeteg feltételes móddal! –
mondta a zsoldos. — „Ha belekötünk”... már bele van kötve.
Maga lépett, ők léptek, most megint maga jön... azaz mi!
Egyébként válaszul a kérdésre: minél többet tudunk, annál
jobbak az esélyeink. A tudás az egyetlen fegyverünk...
– Tudok szerezni valami pisztolyt – szólt közbe Anjel. – Van
néhány ismerősöm.
– Az jó. Szerezzen – bólintott Merde, és enyhe lelkesedés
sugárzott a hangjából... legalábbis Anjel azt vélt kihallani belőle.
– Egyébként Diogenész.
– Hogyan?
– Diogenész. Nem Platón! – jegyezte meg a zsoldos. –
Visszatérve a pisztolyra...
– Azt bízza csak rám! – legyintett Anjel. Végre valami, amit ő
is el tud intézni. – Inkább arról beszéljen, hogyan akar
információt szerezni a Roschetti-ügyről. Én nem kerülhetek a
szemük elé, mert minden valamirevaló hivatalnok tudni fogja, ki
vagyok. Be akar törni a Van Zeelghez?
– Betörni? Azt hiszem, úgy is nevezhetjük...
– De ahhoz valóságos kommandó-akciót kell szerveznie!
– Amennyiben személyesen akarnék a kartotékok között
kotorászni, akkor valóban azt kellene tennem... ha ugyan nem
kapásból taktikai atomcsapást mérni az ellenségre... De csupán
virtuálisan fogunk betörni!
– Ezt meg hogy érti?
– A Hálón keresztül szerzünk adatokat. Ismerek egy fiatal
srácot, aki...
– Mi szükségünk van egy hálóra? – kérdezett közbe Anjel. –
A Roschetti-ügy iratai nem halak, hogy csak úgy kifogjuk őket.
– De bizony azok! — mulatott Merde. Rájött, hogy a nőnek
halvány lila gőze sincs arról, mi is az a Háló... ebbéli
meggyőződésének hangot is adott. – Tudja egyáltalán, miről
beszélek?
 – Értem, amit mond, ha erre gondol! – válaszolta kissé
sértett önérzettel Anjel. – De még mindig nem tudom, mi köze a
Van Zeelgnek a hálókhoz! Talán egy halászati leányvállalathoz
akar betörni?
– A Háló... nagy H-val... egy különös világ. Valamikor majd’
mindenki tudott róla, sőt, használta! Információból épült világ,
puszta fantázia... virtualitás. Tudja, mi az a számítógép? – Anjel
bólintott. – Képzeljen el millió és millió nagyteljesítményű
számítógépet, melyeket fénykábelek kötnek össze! Képzelje el,
hogy ebbe az elektronikus paradicsomba bebújhat, és ott az lehet,
ami csak akar. Varázslat!
Anjel a fejét ingatta.
– Eddig azt hittem, hogy jó fantáziám van a dolgokhoz... de
ez a Háló... meghaladja a képességeimet. Ne haragudjon, nem
értem miről beszél, s legfőképpen azt nem, mi köze ennek az
izének mihozzánk?
– Nem tudja elképzelni? Nem jellemhiba. Én testközelből
láttam a Hálót működni, a Terra Nostrum idején, mégis alig
tudok róla valamit – válaszolta Merde. – Mindegy. Akkor csak
azt próbálja megérteni, hogy milyen szerepet szánok neki.
– Koncentrálok! – nevetett némileg kínosan Anjel.
– A Háló könnyen fegyverré vált a gyengék kezében. Általa
azok is hatalomra tettek szert, akiknek nem volt sok pénze... és ez
bizony nem tetszett a gazdagoknak. Legfőképpen a Cégeknek
nem! Néhány válság és a Terra Nostrum hozzásegítette őket,
hogy kisajátítsák maguknak a Hálót. Emlékszik még a szondára?
– Valami rémlik... – felelte hosszas töprengés után Anjel. –
Mintha hallottam volna az egyik ügyfelemtől, hogy mi volt az... az
agyhullámokat közvetítette, nem?
– De. És egyik napról a másikra eltűnt, mintha sosem lett
volna. A Cégek tökéletes munkát végeztek: még az agyakból is
kitörölték a szondát. Ugyanez történt a Hálóval is. Elvették
tőlünk. Semmit sem tudunk róla. Pedig a Háló még ma is létezik,
hiszen túlságosan is hasznos, ám a Cégek megtartották
maguknak. A Terra Nostrum idején még a hadsereg is
használhatta... túlságosan meleg volt akkor a helyzet, különösen
a vatikáni bombát követően... ám a vezérkaron és néhány
különösen megbízható kuglin kívül senki sem tudott róla. A
többiek? Számukra a Háló csupán mese. Legenda.
– Akkor?
– Akkor? – kérdezett vissza Merde. – Mindig van néhány
megszállott, aki a legendák nyomába ered. És én ismerem az
egyiket. Frankón...
– A Hálón keresztül törünk be a Van Zeelghez? – kérdezte
Anjel. – Akkor ez olyan lesz, mint egy lehallgatás, amit a régi
zsaruk csináltak?
– Olyan – vigyorgott Merde... szerencsére Anjel nem látta,
mert elég ijesztőre sikeredett. A zsoldos arcizmait a beszédre
kondicionálták, nem széles vigyorra. – Mégis érti a lényeget,
Angyalka!
– Igyekeztem – mondta szerényen Anjel. – Akkor ez nem
veszélyes.
– Nem. Egyáltalán nem az. Ott sem leszünk a közelben... csak
virtuálisan.
– Akkor... jó, csináljuk! – lelkesedett Anjel.
– Miért? Eddig nem arról volt szó? – lepődött meg Merde. –
Itt ez a kártya, rajta van a címem. Holnapra meg tudja szerezni a
pisztolyt?
– Természetesen! – jelentette ki a lány, pedig egyáltalán nem
volt biztos benne.
– Akkor holnap este találkozunk... nálam. Tízkor. Vigyázzon,
a kaputelefonon feltétlenül jelentkezzen be! Egyedül lakom a
házban, s levédtem magam a kellemetlen meglepetések ellen...
Feltétlenül szóljon be, hogy elindult a lépcsőházba!
– Nem felejtem el! – ígérte Anjel.
– És hozza a pisztolyt!
2.
Tadeusz volt az ő embere. A sápadt kis fickó a
huszonnegyedik órában pattant meg abból a kimondhatatlan
nevű keleti városból – azután jött néhány száz pánorosz persona-
bomba, és Zónát csinált a Baltikumtól az Adriáig jó kettőtől-
ötszáz kilométeres sávon. Egykor Nyugat-Oroszország virágzó
tartományai voltak azon a helyen, ma jobbára senkiföldje. A
nyugoriak válaszul a világ egyik legerősebb hagyományos
fegyverzetű szárazföldi seregével elfoglalták a Volgáig a Pánorosz
Tanács nyugati felét... úgyhogy a sok buggyant komcsi a
semmiért tette pokollá Európa szívét.
Tadeusz és egy maroknyi lengyel – meg ugyanennyi szlovák,
magyar, román, szerb és bolgár – nyugori nemzetiségből hirtelen
az Eunió több-kevesebb sikerrel beilleszkedő állampolgárává
vált, és hevesen igyekezett elfelejteni, honnan származnak. A
Zóna nem volt túl jó referencia... különösen akkor nem, amikor
arról fújt a szél.
A vérszegény lengyel egy banális, ám számára elég problémás
ügyből kifolyólag lett Anjel ügyfele. Az ok a sörrel kevert vodka
volt – mint a légtöbb Zóna-emigráns, Tadeusz is alkoholos italok
kampányszerű fogyasztásával próbálta serkenteni a feledést. Egy
húzósabb ivászat után Tadeusz nyakába vette a várost, polkákat
énekelt – rendkívül hamisan, de ez még nem lett volna
büntethető –, majd megállt egy kivilágított téren, és lepisálta egy
magas ház oldalát.
Húsz másodpercen belül németjuhász kutyák acsarogtak a
torka fölött, negyven másodpercen belül bilincs kattant a
csuklóján. Még arra sem maradt ideje, hogy a micsodáját elrakja.
Rotterdamban csak egyetlen helyen lehet úgy pisálni, hogy
abból botrány legyen. A Van Zeelg székháznál. Tadeusznak
sikerült pontosan azon a helyen megállnia...
Anjel végül a bevándorlási törvény valamely poros
paragrafusára hivatkozva elérte, hogy Tadeusz tíz napi elzárással
megúszta a dolgot. Pozitív diszkrimináció – ezt a kifejezést
Tadeusz alaposan megtanulta, pedig majdnem beletört a nyelve.
A pozitív diszkrimináció elvét naponta foglalta imába Mika Anjel
neve mellett.
Egyebek mellett Tadeuszt másért is bevarrhatták volna, de a
lengyel nem volt olyan hülye, hogy kiderüljön, ’Dam
orgazdahálózatának egyik oszlopos tagja. Cserebere, adok-
veszek: legális feleségért illegális szeretőt, ékszerért biciklit,
könyvekért – alig volt már belőlük néhány példány, de a sznobok
zabálták – első osztályú ír pálinkát, pénzért... pénzért bármit.
Anjel annak idején egy fillért sem nyert az ügyön – Tadeusz
alaposan le volt égve —, csak egy homályos ígérettel lett
gazdagabb:
– Ha bármiben én segíthetni, nagysága...
 Most eljött az ideje, hogy Tadeusz beváltsa ígeretét, és Anjel
időt, fáradtságot nem kímélve felkutatta a kis lengyelt. Ráment a
délelőttje és a fél délutánja – mintha tűt keresett volna a
szénakazalban. Végül maga a tű akadt rá. Az ujjába szűrődött...
A rossz arcú férfiak és a még kevésbé bizalomgerjesztő
valami, amit jobb híján nőnek is nevezhetnénk, úgy vették körbe
Anjelt, mint vasreszelék a mágnest. Egy sötét mellékutcában
ugrottak elő – talán a föld alól? —, és moccanni sem engedték a
lányt.
– Na, csacsogj szépen! — förmedt rá a nő-féle. Borzalmas
utcai akcentussal beszélte a germangolt, pedig látszott rajta, hogy
erősen igyekszik érthetően intonálni. – Mit akarsz Tadestől?
– A barátom – nyögte meglepetten Anjel. – Kicsodák?...
– Pofa be! Itt én kérdezek! – förmedt rá a nő-féle, és sokat
sejtetően meglóbált egy vasdorongot, amit eddig a háta mögött
rejtegetett. Nem lett tőle fenyegetőbb... vannak dologi
minőségek, melyeket képtelenség tovább fokozni.
Anjel erre kifakadt.
– Egy kibaszott raktárházban aludtam! Egy nyomorult
napom ráment, hogy Tadeuszt megtaláljam! Éhes vagyok!
Szomjas vagyok! Bőrig áztam és fázom! És a tököm tele van
attól, hogy ilyen alakok cseszegetnek!!! – kiabálta. Maga is
meglepődött azon, mennyi indulat gyűlt össze benne.
– Kisanyám... – próbálkozott a nő-féle, de Anjel annál sokkal
ingerültebb volt, semhogy végighallgassa.
– Mondjátok meg annak a szemét Tadeusznak, hogy Mika
Anjel még emlékszik az ígéretére! Halljátok?! – kiáltotta az
ősrém arcába.
– Hallani. És én is emlékszem... – hallatszott a háta mögül
egy ismerős hang, izmos szláv akcentussal.
– Tades, te?... – próbálta ismét magához ragadni a
kezdeményezést a nő-féle, de Anjel ismét hangosabbnak
bizonyult. Megpördült, és amikor meglátta a nyiszlett kis alakot a
fal melletti árnyékok között, nem bírt csendben maradni.
– Bazmegtadeusz!!! Hol a pokolban bujkáltál?! A lábam
lejárom térdig! Hát ilyen már nincs! Rám küldesz egy csomó...
egy csomó... – Anjel egy pillanatra megakadt. Olyan kifejezést
keresett, ami eléggé sértő a nő-féle rémre nézve, de mégse legyen
annyira sértő, hogy az elveszítse a fejét, és nekiessen a
vasdoronggal.
Ezt a pillanatnyi bizonytalanságot használta ki a lengyel.
Türelmetlenül intett, mire az emberei nyomban felszívódtak, és
kérlelő hangsúllyal hadarni kezdett:
– Doktor Mika, doktor Mika, hát hinni ezt, hogy Tadeusz
hazudni magának? Hát hinni ezt? Le-he-tet-len! Tadeusz
betartani szava... néha... de ha doktor Mikának mondani, szava
kőszikla...
Anjel dühe egy pillanat alatt lecsillapodott, ám ekkor meg
majdnem elsírta magát a hátramaradt feszültségtől. Azután úgy
döntött, mégis inkább nevet egy kicsit.
– Tadeusz, még mindig milyen rondán beszélsz! Ennyi idő
alatt megtanulhattál volna normálisan... legalább németül!
– Minek, nagysága, minek? Idegen beszéd kelteni bizalom
kuncsafthoz... nak... ban! – hajlongott a fickó. Azután teljesen
más hangon folytatta. – És különben is. Szeretek így beszélni.
Nem mindenki tudja úgy törni a germangolt, mint Tadeusz! Ez
már művészet!
Erre Anjel végképp megenyhült. Ázott haját kisimítva a
homlokából jó alaposan megnézte magának a kis lengyelt.
– Tudsz te máshogyan is! Ha megkérhetlek, amíg itt vagyok,
beszélj normálisan! Feláll a szőr a nyakamon, olyan borzalmasan
töröd a nyelvet... Egyébként mit sem változtál!
Tadeusz talányos kifejezéssel az ábrázatán nagyokat
pislogott.
– Hát van időm változni? A kuncsaftok folyton a nyakamra
járnak... „Tadeusz adj ezt, Tadeusz vegyél azt”... Nehéz az életem,
doktor Mika!
– Sejtem – vigyorgott Anjel. – Szívesen ácsorognék veled itt
az esőben, Tadeusz, ám sajnos, a körülmények nem engedik.
– Azok a fránya körülmények...
– Egy szívességet kérnék tőled.
– Nem! Nem! – tiltakozott hevesen a sápatag férfi. – Ez nem
szívesség! Számomra doktor Mika szava parancs! Csak egy szót
szóljon, és én máris teljesítem!
Anjel nagyot sóhajtott, mielőtt kimondta volna.
– Egy pisztoly... egy pisztolyt szerezz nekem, Tadeusz!
 Sosem hitte volna, hogy ilyen egyszerű lesz. Csak kimondja...
A pisztoly pillanatokon belül a kezében volt. Nem látta, hogy
a lengyel honnan halászta elő – úgy látszik, nem csupán orgazda,
de műkedvelő mágus is –, csak azt, hogy máris ott sötétlik az
aprócska kézben... majd a sajátjáéban.
Meglepően nehéz volt. Súlyosabb, mint egy hasonló nagyságú
kődarab. Sőt! Talán még az ólomnál is nehezebb volt, hisz’ Anjel
kezét nem csupán a puszta matéria húzta, hanem a tudat is, hogy
most olyan eszköz van a kezében, melyet ölésre terveztek... és ő
ölni is fog vele!
Csak ha rákényszerülök! – fogadta meg Anjel.
– Ez egy Hexen-Parabellum – mondta Tadeusz, aki csupán
egy röpke pillanatra lépett közelebb, amíg a fegyvert átadta, s
máris visszatáncolt az árnyékok közé. — Nem a legdurvább, de
megbízható, pontos és kicsi a visszarúgó ereje. Mintha nőknek
készítették volna. Nem lesz gond a kezelésével.
Anjel a rövid ismertető alatt szerette volna eltenni a pisztolyt,
de képtelen volt megmozdulni. Úgy állt ott, mintha máris túl
lenne egy csúf kis gyilkosságon, bénán és szerencsétlenül.
– A tárban tizenegy 35 milliméteres lőszer van – folytatta
Tadeusz, majd odahajított egy kicsiny dobozt a lánynak. Anjel
éppen csak el tudta kapni. – Itt van még egy dobozzal. Ha
takarékos, és jól céloz, sokáig elegendő. Sajnos, most nincs
kéznél több, de ha kell, két nap múlva...
– Ó, nem, nem! – rázta le magáról végleg a bénaságot Anjel.
– Azt hiszem... elég.
Tadeusz bólintott.
– Akkor... ha csak ennyi... én mennék is.
– Persze, menj csak!
– És ha bármi kelleni, csak szólni Tadeusznak, nagysága! –
hajolt csaknem földig a kis lengyel. A következő pillanatban
elpárolgott.
Anjel hosszú percekig csak állt a szűk kis utca közepén,
jobbjában a pisztollyal, baljában a doboz lőszerrel, miközben
nagy, kövér cseppekben hullott rá az eső.
Az ég acélszürke volt, némi feketével keverve, akár a Hexen-
Parabellum.
3.
 A megadott címen Anjel egy régimódi toronyházat talált.
Inkább beton, mint üveg, komor, tömör és szögletes, mint
Brezsnyev arca a pánorosz ikonokon. Itt lakott Merde, a zsoldos
– elbeszélése szerint teljesen egyedül.
Anjel hátratekeredett nyakkal tizenhat emeletet számolt.
Merde korábban azt mondta, hogy a ház középső szintjét lakja –
ennek azonban Anjel semmi jelét sem látta. A ház kihaltnak tűnt,
mint az Orient-express Agatha Christie ott jártát követően. A
lány úgy meglepődött ezen a szembetűnő lakatlanságon, hogy
majdnem elfeledkezett Merde figyelmeztető szavairól, és
bejelentkezés nélkül indult neki a lépcsőháznak.
Ha nincs a patkány, Anjel valami nagyon kellemetlen dologba
futott volna bele. Szerencsére a sovány rágcsáló éppen akkor
riadt fel vackából, amikor Anjel a kaputelefonhoz ért... a sötétből
előszaladó patkány annyira megijesztette a lányt, hogy annak
azonnal eszébe jutottak az aknák és egyéb rafinált csapdák,
amelyekkel Merde körbevette magát.
A kaputelefon zománcát vesztett paneljén egyetlen gomb
árválkodott – a többit kitörték, vagy beleolvasztották a panelba –
, Anjel azt nyomta meg. Kissé tartott ettől az egyszerű
mozdulattól, hiszen ki tudja, vajon nem csapda ez is? Talán
robban, vagy gyorsan ölő méreggel bekent tű lökődik ki belőle...
esetleg elszabadítja a pincében bujkáló démonokat, amelyek
leszopogatják a húst a hívatlan látogató csontjairól.
A gombot nem tudta benyomni. Szilárdan ült aljzatában...
– Jelszó? – hallatszott valahonnan a háta mögül egy fémes,
gyufaként sercegő hang.
Anjel felborzolt idegekkel pördült meg, készen arra, hogy
farkasszemet nézzen rémálmai démonával, ám a puszta falakon
kívül semmit sem látott.
– Terra Nostrum – nyögte bele végül a mikrofonba, mert az
olyan jelszavasan hangzott.
– Siessen! – hallatszott megint a bádoghang, mire Anjel
kiszúrta a hangszórót, és a rezzenetlen bámuló optikát egy
félhomályos sarokban. – Tíz perce van arra, hogy felérjen az
ötödikig, azután visszakapcsolom az automatikát!
 – De!... – próbált meg tiltakozni Anjel, ám a hangszóró
félreérthetetlen kattanása beléfojtotta a szót. Itt már nincs kivel
vitatkozni. Kiscserkészt játszik, vagy mi?
Miközben a sötét folyosón kereste a lépcsőházat, eszébe
jutott, hogy a hangszóró halálos csendben kapcsolt be... fogadni
mert volna rá, hogy Merde a puszta hatáskeltés kedvéért
kattogtatja kikapcsoláskor.

Az ötödiken úgy bukkant elő Merde, mint a halál – csöndben,

gyorsan és nagyon feketén.
– Sss! – figyelmeztette a lányt, és a biztonság kedvéért még
be is tapasztotta a száját. Ezzel az akciójával nem tett valami jó
benyomást Anjel amúgy is zaklatott idegrendszerére. Merde alig
hallhatóan a fülébe suttogott. – Innen kezdve legyen nagyon
csendben! Három szinten keresztül hangérzékeny rendszer
leselkedik ránk. Nem lehet kikapcsolni, sem megzavarni. Fő a
biztonság! Úgyhogy... nagyon, nagyon csendben!
A lány szívesen elmondta volna, hogy mi a véleménye a
paranoiás zsoldosokról, de mivel az megfelelő hangerő nélkül
nem lett volna hiteles, inkább hanyagolta. De majd ha ismét
lehet beszélni!
Ám egyelőre az még odébb volt. Merde — meghazudtolva
termetét és látványos vasait – olyan halkan ment előre, mint a
gondolat. Anjel elbizonytalanodott – Merdét látja, vagy csupán
három dimenziós képét? Végül a száját befogó meglehetősen
materiális kéz emléke győzte meg, hogy akit lát, az maga Merde,
teljes fizikai valójában.
A zsoldos megállt, és intett, hogy kövesse. Anjel összeszedte
minden lelkierejét, és lopakodni kezdett a férfi után. Szeretett
volna szellem lenni – azok köztudottan igen csendes entitások.
Talán ez a vágyódó gondolat tette, vagy az izgalom: a teljesen
sima padlón kibicsaklott a bokája! Ijedten szisszent fel.
Abban a pillanatban bizarr fegyverek fordultak irányába –
eddig egyiket sem látta, megbújtak a plafont szegélyező árnyékok
között, most viszont túlságosan is szembetűnők voltak. Merde
nem viccelt ezzel a halálos csenddel! — sikította gondolatban. Kis
híján fennhangon is megtette ugyanezt... aláírva saját halálos
ítéletét.
 Merde vadul integetett, mozdulatain látszott, hogy csendet
akar.
Cseszd meg a csended! – veszekedett vele gondolatban Anjel.
A francnak tettél ide ilyen idióta rendszert! Mindenesetre ha
lehet, még óvatosabban folytatta útját.
A sokcsövű fémszörnyetegek úgy húzódtak vissza az
árnyékba, mint a kígyók napnyugtakor.

– Nekem hősködik, hogy mit számít az élet, közben úgy

körbebástyázza magát, mint a Kékszakállú?! – Anjel az
idegösszeomlás szélén táncolt. Arantzát játszva kibírja. Kibírta
Roschettiék halálát is. Túltette magát azon, hogy vadászik rá a
Van Zeelg. Hidegvérrel levetkőzött vagy százötven kocsonyás
tekintetű férfi előtt... De Merde fellegvára majdnem betette neki
a kaput. – A macsó szövegétől a falra mászok!
– Nem mindegy, hogyan döglik meg az ember... – válaszolta
rezignáltan a zsoldos. – Egy nőért sokkal könnyebb...
– Tojok rá! – sikította Anjel. – Akkor itt fogunk éhen dögleni,
mert én még egyszer nem megyek végig azon a folyosón!
– Kér valamit inni? – kérdezte a zsoldos, erősen eltérve a
témától. Anjel azonban nem volt fogékony állapotban.
– És ha igen? Ihatok gépolajat?
Merde egy röpke pillanatra meghökkent Anjel gúnyos
szavain, azután csak megvonta a vállát. Az emberit.
– Ha attól nyugszik meg... Figyelmeztetem, nem bírom a
hisztériás, über-neuraszténiás nőszemélyeket!
– Fiiigyelmeztet??? – kapcsolt maximális fokozatra Anjel, ám
Merde nem azért volt a Terra Nostrum veteránja, hogy hagyja
magát. Valamiféle... csak általa ismert, testbe épített kütyüvel
interferenciahullámokat gerjesztett, melyek azonnal kioltották a
nő hangját, majd iszonyú hangerővel megszólalt:
– Fújja ki magát! – mondta. Anjel dobhártyája nem úszta
volna meg maradandó sérülés nélkül, ha a szub-osszális technika
igénybe vette volna az ilyen anatómiai minoritásokat, mint a
dobhártya. – Ki tudom kapcsolni az ötödik emeleti hangérzékelő
rendszert is! Csak teszteltem, hogy mekkora feszültséget képes
elviselni... A fegyverek csupán célra tartottak, mert a lőelemző
rendszert aktívan hagytam... de soha, ismétlem, soha sem lőttek
volna magára! Úgyhogy... ahogyan fel ette ide a fene, úgy fog
távozni is!
Anjel nagyon csúnyákat mondhatott, de az interferencia egy
hangot sem hagyott megszületni. Ám a szájmozgása elég ékesen
tanúskodott róla.
– Nézze! Lehet, hogy élesben is gyakorolnia kell majd a
csendességet! Nem árt, ha ezt észben tartja, miután visszanyeri a
hangját!
Anjel ezen látszólag elgondolkodhatott, mert lassan
megnyugodott. Már nem járt a szája, és a szeme sem szórt
villámokat. Nem valószínű, hogy elfogadta a zsoldos igazát...
viszont ügyvéd volt, és tudta, mikor érdemes dühösnek lennie.
Most nem az az alkalom volt.
Mindenesetre Merde néhány percig még rajta hagyta az
interferenciát.
– Kér inni? – kérdezte.
Anjel bólintott.
– Kávét? Sört? Vagy valami erősebbet?
A lány a legutolsó verzióra biccentett rá. Valami erősebbet...
Mialatt Merde elvonult egy tábla nélküli ajtónyíláson túlra,
Anjel – jobb híján – terepszemlét tartott. A zsoldos nem szólt
ugyan, hogy ne nyúljon semmihez, ám a lány, okulva a lépcsőházi
tapasztalatokból, óvakodott bármihez is hozzáérni. Ebben a
lakásban még egy elárvult kiskanál is halálos veszedelmeket
rejthet magában.
Egyébként semmi különös nem volt abban a szobában.
Néhány szekrény, egy asztal, millió kacattal, két szék és egy
hatalmas franciaágy, Merde alkatrészeitől olajos lepedővel.
Lepukkant volt a szoba, mint a zsoldos maga, az itt-ott
felszakadozó op-art mintás tapétával, a vénséges bútorokkal –
abból a kategóriából, mely sosem válik antikvitássá, csak
divatjamúlttá – és a kétdimenziós televíziókészülékkel, melyre
évtizedes lekvárfoltok tapadtak. Vagy gépzsír?
– A tévét nézi? – kérdezte Merde. Észrevétlenül jött vissza. –
Még az előző tulajé volt. Már neki sem működött. Nincs adás...
csak a hangyaboly.
– Nem is tudtam... – szólalt meg Anjel, és meglepetten
elhallgatott. – Mióta tudok beszélni?
 – Egy ideje – válaszolta Merde. – Amikor kimentem a
szobából beszüntettem az interferenciát... Fog még sikítozni?
Anjel grimaszolt egyet, majd meglehetősen őszintén
bocsánatot kért.
– Nem számít – tolta az orra alá Merde a vizespoharat.
Átlátszó, olajos folyadék lötyögött benne. Jó négyujjnyi. –
Gépolaj. Ahogy kérte.
– Bocs! – mondta ismét a lány. – Nagyon felhúztam
magam... Még sosem meredt rám ennyi puska! Bocs a
„gépolajért”!
– Nem tesz semmit! — vigyorgott Merde. Bár ne tette volna.
Nem állt túl jól neki. – Egyébként ezt a kerítésszaggatót valóban
„gépolaj”-nak becézem. Tudja... az adottságaim... – Kissé
megemelintette a poharat. – Na, igya meg!
Anjel szót fogadott.
A „gépolaj” lágy volt, telt gyümölcsízű és alattomos, mint egy
jó chili con came. Csak akkor fejtette ki a hatását, amikor már
leért Anjel gyomrába – akkor viszont szikrákat csiholt a lány
szeméből, s kékes lángokat gerjesztett a torkában.
– Frankó... – nyögte Anjel, amikor végre képes lett beszélni.
Merde szavajárásánál nincs jobb, amivel ki lehetne fejezni,
milyen az ital.
– Az – bólintott Merde látható büszkeséggel. – Hol a
pisztoly?
Anjel már megszokta a hirtelen témaváltásokat, sőt,
ügyfeleivel beszélgetve maga is gyakorta alkalmazta ezt a trükköt.
Azonban a stressz és a „gépolaj” kissé szétzilálta az idegsejtjeit...
hosszú pillanatok teltek el, míg rájött, hogy a zsoldos mit akar
tőle.
– A pisztoly – ismételte meg Merde, ám Anjel addigra már
előhalászta a Tadeusztól kapott fegyvert.
– Itt van... ahogy mondtam. Szereztem...
További szavai belefúltak Merde kitörő örömének hangos
megnyilvánulásába.
– Frankó!!! Ez állat jó!!! – kiabálta a zsoldos. – Micsoda
fegyver! Hát ez igen! Maga aztán nem viccel!
Anjel lassan büszke lett magára. Lám csak lám, tud ő
meglepetést okozni a zsoldosnak, még az ilyen szakmájába vágó
területen is, mint a fegyverek! Nem hiába, talpraesett teremtés,
csak az ártatlan külseje megzavarja a szemlélődőket.
– Egy alvilági ügyfelemtől szereztem – mondta, jól
megnyomva az ,alvilági” szót, hogy azzal is kifejezze, nem semmi
szerzemény az a pisztoly. – Jó fegyver! Van hozzá egy doboz
töltényem is.
Épp csak azt nem tette hozzá, hogy: „Bibííí!”
– Hát ez tuti! – lelkendezett Merde. – Figyeljen csak!
Azzal odaugrott a méretes franciaágyhoz, és felhajtotta.
Az ágyneműtartó – mint egy kincsesláda – tömve volt a
zsoldos értékeivel. Annyi fekete vas zsúfolódott az egyébként sem
kicsiny ágyneműtartóban, hogy már egy tű sem fért volna el ott.
Pisztolyok, kések, rohamfegyverek, karabélyok, meg néhány
nagyobb darab, amilyeneket Anjelnak már volt szerencséje
megtekinteni – a lépcsőházban.
– Ilyen pisztolyom még nincs! Hexen-Para! Ez volt a tiszti
oldalfegyver a Terra Nostrum idején! – lelkendezett Merde, és
szerető gondoskodással simogatta Anjel szerzeményét. – Nekem
adja? Ugye nekem adja!
A lány gépiesen rábólintott – agyát betöltötte a rengeteg
fegyver látványa. Még jó, hogy nem ültem rá az ágyra! Lehet,
hogy most nem lenne seggem!
– Frankó! – csapkodta a térdét Merde... a gépi kezével. A
térde ettől olyan hangot hallatott, mint amikor felforr a víz a
teáskannában. – Tudtam, hogy tökös macát sodort elém a sors!
Magában aztán nem csalódtam... egy Hexen-Parabellum! Nem
semmi! Ezzel aztán megvívhatjuk a háborúnkat, hallja?
Tisztifegyver... ó, de csodás!
– Mi? – ocsúdott fel Anjel. – Miféle háború?
– Amit az orrturkáló Van Zeelg ellen vívunk! – jelentette ki
Merde. – Ez lesz a mi háborúnk! Frankón megvédjük azt, ami a
miénk... a puszta életünket. Jiiheeey!!! Újra Terra Nostrum!
– Biztos ebben? Valóban háborúzni akar? Nem arról volt szó,
hogy azon a Hálón, vagy min keresztül informálódunk, azután
tárgyalunk?
– Tárgyalunk? – hökkent meg Merde. – Hát persze...
tárgyalunk... De előbb megvívjuk a Terra Nostrumot!
 – De én nem akarok háborút! – Anjel csaknem kiabált. –
Semmiféle háborút! Még egy ilyen kicsit sem! – mutatta az
ujjával.
Ám Merdét nem sikerült kizökkentenie eufórikus állapotából.
– Hát persze... de ha jönnek, akkor megvédjük magunkat,
nem?
– De... – bólintott rá kényszeredetten Anjel, és erősen
remélte, hogy mégsem fognak „jönni”.
– Az jó... – vigyorgott Merde. Anjel lassan immunizálódott a
vidám zsoldos látványára. – Mert jönni fognak... a Van Zeelg már
csak ilyen. Frankón.
A lány erre már nem tudott mit válaszolni, csak a szemét
forgatta. Merde viszont nem is várta el, hogy válaszoljon.
– Van itt fegyver is, muníció is elég – mondta. – Azt hiszem,
magának valami igen eredetit kellene választanom... egy Vipert?
Mexikói! Jelentős tűzgyorsaság, igaz, kicsi az űrmérete. De van
hozzá egy zsák ferde tengelyű lőszerem! Nagyon állat, nekem
elhiheti! – Merde fénylő örömmel az arcán turkált az
ágyneműtartóban.
– Vagy itt van ez a régi emhuszas. Az amcsik gyártották,
lézeres irányzók, tűzlefojtás... nem, nem... baj van a
megbízhatóságával... Viszont az a kétcsövű! Eredetileg
vadászfegyver, de ez a műanyag tusú változat a finn
hegyivadászoknál volt rendszeresítve a nyugori benyomulás előtt.
Huszonhat sörétes lapul az agyban, önbetöltő rendszerrel!
Tisztára gépkarabély! Ilyet más nem gyártott kétcsövűben! A
kevlár-mellény megfogja... de hát fejre kell célozni!
Anjel elborzadt a gondolattól, ahogy maga elé képzelte, mit
művelne egy sörétes puska valakinek a fejével...
– Nem, köszönöm, nem! – tiltakozott. – Az a pisztoly pont
elég lesz, amit hoztam! Ha már muszáj fegyverkezni.
– Vagy itt van ez a Shultz! – kapart elő egy vastag csövű
puskát Merde. Úgy látszott, már döntött is, mert azonnal Anjel
kezébe nyomta. – Tűzerőben nem produkáltak még ennél
szebbet! Ezzel akkor is megvédheti a csinos seggét, ha tankokkal
jönnek magára... csak ne legyen túl közel hozzájuk, amikor rájuk
lő! – Merde szeme úgy csillogott, mint egy óvodásé, amikor
sikerült bekukkantania a dadus szoknyája alá. – Itt ez a
sporttáska, célszerű ebben hordania a Shultzot, különben túl
feltűnő lenne.
– Nem lehetne mégis a pisztolyt? – próbálkozott bátortalanul
Anjel, miközben két ujja közé csippentve tartotta a könnyű
fegyvert.
– A csúzli az enyém! – szögezte le Merde. – Nagyfiúnak kis
fegyver, kisleánynak nagy fegyver... ez így kiegyenlített.
– Pedig...
– Nézze! Alkalomadtán magának kell fedeznie az én hátamat!
– emelte fel a hangját a zsoldos. – Azt akarom, hogy ennek a
feladatnak maradéktalanul képes legyen megfelelni! Azt hiszem,
ennél többet kár beszélni róla.
– Ühüm... – bólintott savanyú képpel Anjel.
– Frankó! – nyugtázta a zsoldos, és folytatta az ismertetőt. –
Ez a Shultz nagyon könnyű. Titánbevonatú alumínium-ötvözet.
Alig két kiló. A lőszer persze újabb négy kiló... de hát ne várjunk
csodákat másfél tucat tyúktojásnyi gránáttól.
– Gránát?... – lehelte lemondóan Anjel.
– Az hát! Nem véletlen, hogy a fegyverkatalógusokban a
Shultz az ágyúk között szerepelt. Mert amit abba a pirinyó
gránátba bezsúfoltak! Mond az magának valamit, hogy tizenöt
kiló TNT?
Anjel csak a fejét rázta.
– Nem? Sebaj! Akkor csak annyit jegyezzen meg, hogy
semmire se lőjön rá, ami ötven méternél közelebb van magához,
csak akkor, ha azonnal fedezékbe is ugrik! De jól válassza meg azt
a fedezéket!
A mosoly nagyon vérszegényre sikeredett, pedig Anjel
igyekezett, hogy meggyőző legyen. Nem csoda, hiszen a lány nem
osztozott Merde lelkesedésében a háborút illetően. Mivel nem
akarta még jobban leégetni magát a zsoldos előtt, ezért mégis
megpróbált mosolyogni, ám csak állt a szoba közepén, mint egy
rakás szerencsétlenség, és nagyon sötét gondolatokkal
küszködött.

Csillagrobbanás
1.
 A Shultz a gránátokkal együtt már tisztességes súlyt jelentett
Anjel számára, ám a zsoldos ragaszkodott hozzá, hogy elvigyék
magukkal. A sporttáska vékony pántja belevágott a lány vállába,
és a fegyver kiálló részei folyton a veséjét böködték. Immár
fizikailag fájt neki a háború gondolata – de már meg sem
próbálta lebeszélni a zsoldost róla. Az utóbbi napokban valahogy
kicsúszott kezéből a dolgok irányítása, és halvány fogalma sem
volt arról, hogy mit tegyen. Egyáltalán... azt sem tudta, mit akar.
Mivel úgy nézett ki, hogy Merde nagyon is tudja, mit akar és mit
kell tennie ahhoz, hogy az akarata valóra váljon, lassan kinőtte a
testőr-szerepet. Ő lett az az ember, aki meghatározza a
tennivalókat.
Merde, aki sosem nőtt ki a katonásdiból, főnök lett.
– Nem kell sietni, El Toro ilyenkor ébred – mondta a zsoldos.
Valamin nagyon mulatott magában. – Jó spanyol gyerek az a
hálóstopos, csak nagy az arca! El Toro... A Bika... hm... Nem lehet
mindenki olyan szerény, mint én, igaz?
– Ühüm.
– Nem is tudom, miért hívatja magát bikának. Sosem
kérdeztem... de nem hiszem, hogy lepedőakrobatikára gondolt.
Majd meglátja! Ha egy nővel hozza össze a sors, azonnal
reszketni kezd a térde. Talán bika képében lófrál a Hálón? Tudja
mit? Megkérdezem tőle!
– Ühüm.
– Na, tényleg kíváncsi vagyok... mert jó fej a kölyök, csak
nagy az arca! El Toro? Hallott már ilyet?
Anjel nem tudta, hogy hallott-e már ilyet, de nem is
érdekelte. Olykor, ha Merde locsogásában kérdő hangsúlyt
érzékelt, megeresztett egy „ühüm”-öt, és tovább bandukolt a
félember nyomában. Hogy a gondolatait elterelje a kirobbanni
készülő magánháborúról, a Van Zeelgről meg az egész nyomorult
helyzetről, valami szépre kellett gondolnia... az utóbbi évek
legszebb gondolatai viszont Ettor Trinandhoz kötődtek. Az a
szemét! – fakadt ki magában Anjel, mialatt Merde újabb futamot
tett az El Toro név körül. Kutatott! Ám ez a düh már korántsem
volt a régi. Azóta túlélt minimum két gyilkossági kísérletet, és egy
őrült zsoldos fellegvárát is megjárta. Közeli kapcsolatba került
néhány fegyverrel... mintha az ártatlanságomat vesztettem
volna el. Ettor túlzott érdeklődése személyes holmija iránt
eltörpült mindezek fényében. Végül is semmit sem vitt el... csak
megnézte. És amit az a fickó az ágyban tud!...
Merde csak mondta a magáét. Anjel csak Ettorra gondolt. Jól
elvoltak. Végül is nem bántották egymást, és a falat sem
nyalogatták.
Talán az utolsó békés órát élték át egymás társaságában.

El Toro, a Bika komoly csalódást okozott Anjelnak. Nem elég,

hogy ványadt volt, mint egy gyomorbajos giliszta, de sápadtszőke
haja meghazudtolta spanyol származását is. Hosszú ujjú, keskeny
kezén elhanyagolt körmök díszelegtek, ruhájáról le lehetett
olvasni egy hónap összes vacsoráját. Fogai úgy álltak, mint egy
elhanyagolt kerítés lécei. Szeme fehérje vörös volt a helytelen
élettől — aludt, amikor mások ébren voltak, és a Hálón lógott,
amikor aludnia kellett volna. Bőre zsírosán fénylett, és gennyes
ragyákat vetett, melyeket El Toro nagy gonddal kapart véresre.
Ráadásul amint meglátta Anjelt, oly mértékben zavarba jött,
hogy csak heherészni volt képes, és az ujjait tördelni, mint a
ropit.
Anjel azonnal eldöntötte, hogy Ettor egyetlen ujja is többet ér
El Torónál – különösen egy bizonyos ujja.
– Hola, Toro! – köszöntötte őt a zsoldos. – Que tal?
– Kösz’ jól! – vigyorgott a Bika. Anjel kövér csipákat fedezett
fel a szeme sarkában... egyre kevésbé volt szimpatikus számára a
pasas.
– Stoppolsz még? – kérdezte Merde.
– Persze! – vigyorgott a Bika. Anjel hátrahőkölt a szájából
áradó állott bűz hatására.
– Meg kellene nézned valamit nekem! – mondta Merde.
– Aha! – vigyorgott á Bika, és a lányt kutatta tekintetével.
Anjelnak kezdett elege lenni abból a vigyorból. A Bika
félreérthette Anjel grimaszát, mert hirtelen nagyon lazára vette a
figurát, és Merdének szegezte a kérdést: – Ki ez a csaj?
– A barátom. Anjel.
– Anjel? Az férfinév – jelentette ki a Bika. Azután vigyorgott.
– Biztos, hogy jó helyre jöttünk? – kérdezte Anjel. – Mintha
ez az alak nem lenne egészen komplett!
 – Csak az elvonási tünetek miatt ilyen – magyarázta Merde.
– Miért visel férfinevet? – firtatta a Bika. – Nem zavaró?
Anjel határozott mozdulattal maga elé kapta a sporttáskát.
Merde abban a pillanatban maga mögé tolta a lányt táskástul,
puskástul.
– Oyga, Toro! Gyorsan kéne az a stop! Ráakasztanád magad
a Hálóra? Azután majd megbeszéljük a csaj nevét!
A Bika némi kuncogás után hátat fordított nekik, és beült egy
foszló belű fotelbe.
– A legjobb vagyok a stopban! – jelentette ki. – Akárhova
eljutok a Hálón! Pedig a Háló kizárólag a Cégek számára
hozzáférhető! Az eccerű állampolgár nem is tud a létezéséről, a
vagányok is csak annyit, hogy létezik, és ha találnak olyan
embert, aki be tud törni rá, akkor nagy fogást lehet csinálni! Ez
az ember én vagyok, El Toro, én bizony! – büszkélkedett a Bika.
Mintha kicserélték volna, amint beült a fotelbe. Megeredt a
nyelve, elmúlt a zavara. Anjel kikukkantott a zsoldos széles háta
mögül, hogy mi történt vele. Csupán annyit látott, hogy a kese
üstök eltűnik valami csillogó úszósapka-féleség alatt, és a srác
előtti dobozon apró fények villognak.
– Ez egy szonda! — jelentette ki áhítattal a Bika. — Anglia óta
nincs belőle... talán nálam az utolsó! Nincs beültetésem, de
megbuheráltam ezt a szondát! Ezzel lépek rá a Hálóra! Jó, mi?
– Az – biccentett Merde, és hátrasúgta Anjelnek: – Az
elvonási tünetek megszűntek. Most figyeljen! Csoda ez a kölyök!
– Úgy képzeljétek, hogy a világ más részein a Hálót bárki
használhatja! – magyarázta a Bika, miközben a fémszálas sapkát
igazgatta a fején. – Sőt! Vannak akik rajta laknak! Gőzöm sincs,
hogy ezt hogyan csinálják, de találkoztam már olyanokkal, akik
azt állították magukról, hogy a Hálón laknak... furcsák voltak,
nem olyanok, mint a többiek. Talán igazuk volt... Egyszer én is a
Hálóra költözöm!
– Tedd azt, ha jobb neked! – biztatta Merde. – Csak ne
feledkezz meg a barátaidról!
– Én? – húzta el száját a Bika. Lehunyt szemmel ücsörgött a
székben, kezét az ölébe ejtette. – Figyeljetek! Lestoppolom a
Hálót!
 Anjel figyelt. Ám akárhogyan meresztgette a szemét, semmi
különöset nem vett észre. A girnyó törökülésben kuporgott a
fotelja mélyén, fején azzal a lehetetlen sapkával, előtte egy
kicsiny doboz, ami villog – semmi olyasmi, amit eddig ne látott
volna.
– Rajta vagyok! – szólalt meg aztán a srác. – Mi kell nektek?
– Evald Roschetti – válaszolta Merde. – Mit tudnak odabent
róla?
– Ki ő? Pontosítsunk!
– Állítólag villanyszerelő a Van Zeelgnél. De a bal karomba
fogadom, hogy nem az!
– Van Zeelg? Mindjárt... mindjárt... – motyogta a Bika.
Anjel majdnem elnevette magát. Ettől a bohóckodástól van
úgy odáig Merde? Hiszen ilyet ő is tudna csinálni! Beül mondjuk
a zuhany alá, fejébe nyom egy bilit, és csukott szemmel elkezd
szövegelni! Nagy cucc!
– Csak az időnket vesztegetjük! – súgta oda a zsoldosnak.
– Figyelj! – intett a zsoldos. – Ez nem vicc! A kölyök mindjárt
bejut a Van Zeelgbe! Frankón...
– Hmm...
– Emlékezz arra, amit mondtam! Úgy törünk be a céghez,
hogy közben biztonságos távolban vagyunk. Hát ez az, amiről
akkor beszéltem...
A fiú hangja szakította félbe a suttogó vitát.
– Roschetti. Evald Ismael. Nullakettő-ötvenkettő-ötvenegy-
céef-hatvanhárom-ötnulla. Villanyszerelő, minősítése: egyes fok.
Fizetési kategória: kilépett.
– Hol vagy most? – kérdezte izgatottan a zsoldos.
– A személyzeti adatokban. Nagyon gagyi védelme van az
adatbázisuknak, könnyedén átléptem — büszkélkedett a Bika. —
Ez a Roschetti éppen törlés előtt állt... kilépett.
– Kirúgták – helyesbített Merde. – A fedősztori itt is
működik... villanyszerelő... Persze, a nagymamám meg a Moulen
Rouge táncosnője!
– Beljebb megyek! – mondta a srác, miközben csukott
szemhéja mögött ide-oda járt a tekintete. – Ezek csak a felszínes
adatok. Talán a gazdasági osztályon még ott a nyoma
Roschettinek!
 – Csináld csak! Minden információ fontos lehet!
Anjel ismét oldalba böködte a zsoldost.
– Nem kamuzik?
– Nem – súgta hátra Merde. – A szonda az agyhullámokat
rátranszponálja a Hálóra, a Hálón gerjedő ingereket pedig
visszadobja El Toro agyába. Amíg legális volt a Háló, az emberek
drótokkal kapcsolódtak rá...
– Drótokkal?
– A saját szememmel láttam a seregben! Ül a faszi a nagy
semmi előtt, és a fejéből kilóg egy vasalózsinór...
– Brrr!
A Bika számokat és értelmetlen szavakat motyogott maga elé,
s olykor megrándult a keze.
– Mintha álmodna... – jegyezte meg Anjel.
– Ennél pontosabban nem is lehetne elmondani, mit csinál –
ismerte el Merde, akinek volt némi zavaros fogalma a virtuális
valóságról.
– Roschetti – szólalt meg a Bika, jelezvén, hogy rábukkant
valamire. – A géó még nem törölte... ötödik blokk!
Anjel nem sokat értett meg abból, amit a srác mondott, ám a
Bika következő szavai nem hagytak kétséget afelől, hogy fontos
dologra bukkant.
– Az ötös blokk a menedzserek kategóriája! – közölte. –
Ennyit csak akkor kaphat egy melós, ha dugja Rutger van Zeelg
unokáját! Vagy akkor...
– Ha nem villanyszerelő – jegyezte meg Merde. – Toro,
keress még az ötödik blokkban oda nem illő melósokat! Az
olajszintemen érzem, hogy itt van a kutya elásva!
– Máris... máris... azonnal... – motyogott a Bika. Anjel
csodálkozva vizsgálgatta: csodálatos átalakuláson ment keresztül.
Arca visszanyerte egészséges színét, a pattanások szinte
visszahúzódtak, a hangja nem reszketett. Látszott, hogy
elemében van. – Papírt, ceruzát! Mondom a neveket!
Anjel viharos gyorsasággal kapta elő jegyzettömbjét. Az
utolsó bejegyzés még Roschettiné szavai nyomán került bele.
– Fergusson, Ebony... villanyszerelő. Ridley, Mark...
villanyszerelő. Templemann, Ulrich Walter... villanyszerelő.
Hammerstein, Rüdiger... villanyszerelő. Kaatje, Viktor... takarító.
Takach, Tibor... takarító. Ennyi...
– Ezek egy csapat lesznek! – jelentette ki Merde. – Piszkos
ügyek elintézésére! Nézz utána, mi van velük!
– Visszaugrom a személyzetire!
– Mi van? – kérdezte izgatottan Anjel. – Egy bérgyilkos
társaságba futottunk?
– Inkább egy csapat civil kommandósba – vélekedett Merde.
– A bérencek ritkán dolgoznak csapatban, akkor sem
tökéletesen... emlékezz csak arra a háromra a Klubban! Tejbegríz
alakok voltak. Ezek itt profik! Senki sem kereshet annyit, mint
egy menedzser!
– A negyedik blokk az üzemegységek vezetőinek van
fenntartva – szólt közbe a Bika, aki hallott mindent, és a
figyelmét képes volt megosztani a két valóság között. – A hármas
fizetési blokktól felfelé csak olyanokat találunk, akik a családhoz
tartoznak. Úgyhogy az ötös blokk néhány elektromosnak...
Durva! – szakította félbe saját magát.
– Mi van?!
– Fergusson: kilépett. Ridley: kilépett. Templemann és
Takach: kilépett! Hammerstein: kilépett! Kaatje... törölve... –
Hirtelen megváltozott a hangja. – A rohadékok éppen törlik az
adatokat! Lehívom a címeket!
Örült mód száguldozott valahol a Virtualitásban, arcán
földöntúli élvezettel. Ez volt az ő világa.
– Megvannak! Takach, PetitZone, Nurenberg tér 141,
kettőperkilenc...
A Bika négy címet tudott kimenteni, mielőtt azokat is
letörölték volna. Kaatje és Ridley adatai még azelőtt szűntek meg
létezni, hogy elolvashatta volna.
– Ez meleg helyzet volt! — nyögte a Bika, ám láthatóan az
ilyen meleg helyzetek éltették. Csukott szemmel haladt valahová
a virtualitásban, úgy magyarázott. — Majdnem észrevettek, hogy
ott lábatlankodom...
– Az baj? – kérdezte aggódva Anjel a zsoldost. Merde csak a
vállát vonogatta, de a Bika már válaszolt is rá.
– Baj. Nekik sokkal jobb emberei vannak nálam. Profik.
Levernek a Hálóról egy szempillantás alatt... Mi kell még?
 – Ez egy csapat! — mondta ismét Merde. — Roschettivel
együtt heten vannak... bűvös szám, ráadásul ideális
csoportméret. Kik voltak ezek? Mi volt a valódi feladatuk?
– Vettem! Talán még lesz itt valami... – suttogta... mintha
csak egyedül lenne... a Bika. – A felszínes adatbázisok
bedöglöttek. Mélyebbre megyek... van néhány tuti kódtörő
algoritmusom...
– Valahol mindig marad nyoma az ilyen csapatoknak –
magyarázta csendesen Merde a lánynak. – Az eredményes akciók
leírása mindenképpen... ám ezek szupertitkos adatbázisokban
hevernek. De ne aggódj! Amilyen nagy arc ez a Toro a nevét
illetően, olyan szerény, ha a tudományáról van szó. Van olyan
profi, mint a Van Zeelges hálójárók!
A néhány perc, amíg a Bika egyre pirosabb arccal a Van Zeelg
védelmével küszködött, az örökkévalóságnak tűnt Anjel számára.
Pedig nem is tudta, hogy a Hálón minden sokkal gyorsabb – ez az
idő a fiú számára órákat jelentett.
Végül a srác vigyorogva dőlt hátra a fotelban – Anjel először
találta szimpatikusnak a mosolyát és megszólalt:
– Bent vagyok! – mondta. Továbbra sem nyitotta ki a szemét,
de Anjel az álomhasonlatra gondolva már nem is csodálkozott
ezen. – Nem tudom, hol vagyok, de itt van előttem a hét név,
amit kerestek! Ábécé sorban, ahogy kell.
– Nagyszerű! – csapott a tenyerébe Merde. A zsoldos
ilyesfajta megnyilvánulásai mindig különösek voltak, hiszen a
gépekre nem jellemzőek az indulatkitörések. Merde pedig félig
ember, félig gép volt... legalábbis Anjel szemében. – Mit látsz
még? Minden adat fontos lehet.
– Csak annyit, hogy: „Elektromosok, ZW6”.
– Az lesz a csapat neve! Remélem... – bólintott Merde. –
Keress valamit a ZW6-ról!
– Talán ezen a biztonsági szinten lesz... – válaszolta a srác.
Mialatt ezt kimondta, már el is jutott az újabb adatokig. – Aha...
Egy csomó dátum meg nevek... Harlequin, Tiszta Rotterdam,
SiemensKrupp... ez a német tartományok Cége... Terra Zeelg,
Univerzum 14...
– Az utolsó dátumok mikoriak?
 – Múlt havi. Kettő. Azelőtt nagy szünet... a nevek: ötödikén a
„T-terv”, huszonhatodikán a „Csillagrobbanás”.
– Roschettiné e hónap elsején keresett fel – szólalt meg
Anjel. – Gyorsak voltak...
– Ha jól okoskodom, akkor ezek a nevek a mi kis csapatunk
akcióinak fedőnevei – mondta Merde. – És az utolsóba
belebuktak... hát kirúgták őket. Roschettiné, aki a férje
munkájáról semmit sem tudott, megpróbált rálépni a Cég
farkára... ugye, Roschetti nem akart tárgyalni magával?
– Nem. Kizavart. Látszott rajta, hogy fél – emlékezett vissza
Anjel.
– Nem csoda. Örült, hogy a Cég csupán kirúgta. Meg is
ölhette volna.
– Evald Roschetti haldoklott. Beteg volt... a Van Zeelg csupán
rábízta az időre, hogy végezze el a piszkos munkát helyette!
– Csakhogy maga bekavart nekik, hát rájuk gyújtották a
házat... Frankón.
– Ez ilyen komoly? – fészkelődött a fiú. – Akkor most
megkérdezem: mit fizettek az információkért?
– Eleget – zárta le a kényelmetlen kérdést Merde. – Az utolsó
dátum alatt szerepelnek a válaszok az összes kérdésünkre! Be
tudsz jutni oda?
– A Csillagrobbanásba? Játszva! A durva JEG-ek már a
hátam mögött vannak!
– Az jó – mondta Merde. – Szeretném tudni, mibe buktak
bele ezek a fickók... ha nagyon kemény, talán erősítést keresek.
Anjel kényelmetlen gondolatokkal küzdött. Még mindig
Merde háta mögül kukucskált ki, hogy lássa, mi történik, és néha
beleszólt a „nagyok” dolgába – de az erősítés újból eszébe
juttatta, hogy neki nincs pénze.
– Le vagyok égve — szólt. — Miből akar embereket fogadni?
– A maga két szép szeméért... meg azért, amit a Klubban
művelt... tucatnyi hűséges emberfarkas fog a sarkában loholni!
El Toro válaszul felvonyított. Mint egy farkas...
2.
Anjel még sosem hallott olyasmiről, hogy valakinek a fülén
folyt volna ki az agya. A srác velőtrázó sikolyai közepette azt
kívánta, bárcsak ne is látott volna ilyet...
 Merde azonnal kilökte őt az ajtón, amint a Bikára lecsapott az
ismeretlen halál, de elég volt egyetlen pillantás, hogy agyába
örökre beégjen a kép.
El Toro ívben feszült teste kiemelkedett a fotelból, szeme
tágra nyílt, ujjai véresre karmolták a combját – a szonda ezüst
sapkája, mint egy mohó vámpír tapadt rá a koponyájára —,
füléből vastag sugárban fröcskölt elő a vér... zsíros, rózsaszín
cafatok.
Anjel magánkívül bőgött, és bekúszott egy hamis biztonságot
nyújtó sarokba. Tenyerét a fülére szorította, de még így is
hallotta, ahogy a szomszéd szobában a fiú sikoltozik.
Szerencsére az agytörzse is pillanatokon belül kocsonyává
változott, és onnan kezdve már csak némán vergődött.
– Mi ez? Mi ez? Mi ez? – sírta keservesen Anjel. Majd’
megfulladt a saját könnyeitől, de a sírás most nem hozott
magával megkönnyebbülést. – Mi ez?
Nem kapott választ.

Élőholtak
1.
Ragaszkodott hozzá, hogy a zsoldos hagyja magára. Nem
bírta volna elviselni a társaságát... egyszerűen egyedül akart
maradni.
Merde tétovázott egy darabig, azután engedett. De előtte még
betárazta a lány Shultzát, és a lelkére kötötte, hogy ne tétovázzon,
ha használnia kell.
– Ezek nem tréfálnak! – mondta a Van Zeelgre utalva. – Ha
már a Hálón is...
– Elég! Menjen!...
A zsoldos egy féloldalas vállrándítással elintézte a
továbbiakat. Ha aggódott is Anjel biztonságáért, nem mutatta.
– Rendben. Holnap magáért megyek, akár tetszik, akár nem.
A neveket le kell ellenőrizni!
Anjel fáradtan legyintett, és sarkon fordult.
– Reggel ott vagyok! – szólt utána a zsoldos.
Ki-ki a saját kuckója felé vonszolta fáradt testét. A félig élő,
félig holt testű Merde a harapós sasfészekbe. A lélekben halott
Anjel a forró zuhany és az izzadt emlékek hónába. Agyukban
nevek kavarogtak. El Toro... talán sikerült a Hálóra költöznie a
szellemének, amikor a teste elpusztult. Roschetti... még élt, de
már halott volt. Az elektromos ZW6-osok... ha élnek is, halálos
ítéletük eldöntötte további sorsukat
Élőholtak egy pusztuló világban. Stílusosabb már nem is
lehetne...
2.
Csupán hajszálon múlott, hogy Anjel nem tette tönkre a
zuhanyzóra vonatkozó terveit... a lakásával együtt; ugyanis az
ajtaját résnyire nyitva találta. Bentről halk neszezés hallatszott.
Valaki rá les a saját lakásában!
Halálos csendben húzta el a cipzárt a sporttáskán, hogy
elővegye a Shultzot. Csupán egy lövés, és fasírtot csinál a
bérencből! A történtek után ő sem volt vicces kedvében.
A cipzár felzizzent. Odabent megszűnt a neszezés, mintha
elvágták volna. Anjel némán átkozódott, és megpróbálta
kiráncigálni a fegyvert...
– Anjel, te vagy az? – hallotta az ismerős hangot. Ettor! –
Anjel?
– Ettor? – nyögte. Most lőjön, vagy ne lőjön? – Mit keresel te
itt?
Lépéseket hallott a háló felől... úgy döntött, nem lő.
– Nyitva volt az ajtó... elég felelőtlen módon – mondta Ettor,
és feltűnt az ajtó résében. Mosolygott.
Anjel épphogy vissza tudta nyomni a félig előhúzott Shultzot
a sporttáskába, és máris ott állt előtte élete legjobb hapsija, teljes
életnagyságban!
– Ettor! Te szemét állat! – fakadt ki. Felháborodása csak félig
volt őszinte... leginkább a táskáról akarta elterelni a férfi
figyelmét. – Kutattál a cuccaim között! Mit képzelsz magadról?!
A férfi nem egészen ilyen találkozásra számíthatott, mert
döbbenten hátrált be a lakásba. Anjel utána nyomakodott, és egy
óvatlan pillanatban bevágta a táskát egy sötét sarokba.
– Nem... – tiltakozott Ettor, de Anjel jó taktikai érzékkel nem
hagyta kibontakozni.
– De! Kutattál, te szemét!
 Közben beértek a hálóba. A vetetlen ágy egy pillanatra
magával ragadta Anjel figyelmét... ezt használta ki Ettor, hogy
heves magyarázkodásba kezdjen.
– Félreértetted! Én csak meg akartalak ismerni! Figyelj rám,
hallgass meg! Megmagyarázok mindent!
Ezekkel a szavakkal jó néhányszor átírták már a történelmet.
Ettornak is bejött.
– Ne kímélj! – fmtorgott Anjel, és sarkon fordult, hogy
bezárja az ajtót. Ettor ezt biztató gesztusnak vélhette, hiszen ő is
belül került azon a bezárt ajtón, és valamivel nyugodtabban
folytatta.
– Tudod... az az éjszaka... emlékszel? Csodálatos voltál! –
áradozott a férfi. — És reggel, amikor felébredtem, arra
gondoltam, hogy még egyáltalán nem ismerlek. Tudtam, hogy
napok múltán találkozunk ismét... hosszú napok múltán... de
nem volt szívem felkelteni téged, mert úgy aludtál, mint egy
angyal. Felébreszthettelek volna, hogy beszélgessünk, hogy
megismerjelek... de nem volt szívem. Inkább szétnéztem egy
kicsit a lakásban, mialatt aludtál. Gondoltam, majd felébredsz.
Megsimogattam a könyveidet, beszívtam a fehérneműid illatát,
beszélgettem a porcelánjaiddal... Ismerlek, Anjel! A téged
körülvevő tárgyak meséltek rólad nekem.
– Hazudsz – szögezte le Anjel.
– Nem! Esküszöm! Hiába vártam, hogy felébredj, és nekem el
kellett mennem... írtam egy cetlit, hogy hiányzol, és
megkereslek...
– Nem is írtad, hogy hiányzom! – mondta a lány. – Hazudsz!
– De benne volt! – vitatkozott Ettor. – Egészen pontosan azt
írtam: „Találkozunk! E.”
– Minden libának ezt írod?
– Nagyon megsértettelek... bocsáss meg! – térdelt le Ettor a
sápadt lány előtt. Anjel kényelmetlenül érezte magát ettől a
teátrális jelenettől, és elfordította a fejét. – Ha ezt tudom, inkább
felkeltelek! Ó, hogy mennyire... mennyire hiányoztál!

Maga sem tudta, hogyan kerültek ágyba. Azt sem tudta,

hogyan estek le róla. Nem is sejtette, mi nyomja a derekát, és azt
sem, miért záporozik bőrére a forró víz.
 Csak azt tudta, hogy mérhetetlen élvezetben részesül.
Kiszáradt szájjal, gyöngyöző bőrrel, elgyötört testtel, ám
végtelenül boldogan eszmélt. Ettor a konyhában matatott.
– Már megint turkálsz a cuccaim között? – sóhajtotta
megbocsátóan Anjel. Alig hallotta a saját hangját.
– Bolond! Teát főzök, mielőtt végelgyengülsz! – hallotta Ettor
hangját. – Különben is, inkább benned turkálok, mint a holmid
között! Nem gondolod, hogy sokkal érdekesebb vagy?
Anjel gondolta. Kikászálódott az ágyból, eltámolygott
valahogy a konyháig, és beleharapott a férfi nyakszirtjébe...
A teavíz elpárolgott.
3.
Reggel Anjel hangosan nevetett a gondolatra, hogy képes volt
Ettorra haragudni. A férfi alaposan bebizonyította, hogy bízhat
benne, hiszen bármit megtehetett volna Anjellal, mert uralta a
testét... és a lelkét. Az ilyen alakokban csak bízni lehet, mást nem.
Meg sem lepődött azon, hogy a WC ülőkéjén egy rágógumival
odaragasztott üzenet várta. Holnap este! E. A cetli hátulján egy
cím... Ettor lakása lehetett.
Már megint elmaradt a beszélgetés.

Zuhanyozott, amikor Merde beállított. A zsoldos számára

vagy nem jelentett semmit a zárt ajtó, vagy Ettor hagyta nyitva –
mindenesetre amikor Anjel kilépett a zuhanyfülkéből, a félember
már egy fotelban terpeszkedett.
– Ne zavartassa magát! – intett Merde, ahogy a meztelen lány
felbukkant. – Nem először látom...
– Azért szólhatott volna! – húzta el a száját Anjel. Mialatt
magára tekert egy fürdőlepedőt, rájött, hogy valóban nem zavarja
a zsoldos jelenléte. Megszokta már... és talán nem is tekinti
igazán embernek. Egy gép előtt pedig senki sem szégyenlősködik.
– Korán jött.
Merde különös hangot hallatot. Nevetett.
– Igen. Mindjárt dél. Valóban korán jöttem!
Anjel elhúzta a száját, és öltözködni kezdett.
– Mit is fogunk ma csinálni?
– Elfelejtette? Micsoda éjszakája lehetett! – gonoszkodott
Merde. – Van négy címünk. Felkeressük... sorban mindet!
 – Az jó lesz – motyogta a lány, és szép lassan elpárolgott
minden jókedve. – Tudja, mi vár ránk?
– Időben tudni fogjuk – válaszolta sztoikus nyugalommal a
zsoldos. – Viszont az aeroszol-maszkot ne hagyja itthon! A Zóna
felől fúj a szél!
– Még ez is! – sóhajtotta Anjel.
– Legalább nem esik az eső – vigasztalta Merde.
Kevés eredménnyel.

Amilyen hasznos, olyan kellemetlen jószág volt az aeroszol-

maszk. Gátolta a légzést, újonnan vegyszerbűze, később porszaga
és állott szájszaga lett. Rátapadt az arcra, ahogy aláizzadt az
ember bőre. A gumírozott pánt húzta a hajat. A maszkhoz tartozó
szemüveg állandóan bepárásodott, alig lehetett átlátni rajta.
Viszont hála a maszknak, nem állt le az élet akkor sem,
amikor a Zóna felől fújt a szél. Az emberek nem köpték ki a
tüdejüket az agresszív cseppecskék miatt. Nem kaptak
szemgyulladást. Tovább rohangálhattak fontosnak képzelt céljaik
után.
Anjel és Merde először a legtöbb eséllyel kecsegtető címet
keresték fel. A két német névhez egyetlen lakást rendelt hozzá a
Van Zeelg adatbázis... gondolták, valamelyik majdcsak otthon
lesz. Azonban Hammerstein és Templemann címén senkit sem
találtak. Kihalt épület, kongó folyosó egy korántsem megbízható
környéken. A mindig a látómező szélén ólálkodó alakok csupán
Merde nyilvánvaló veszélyessége miatt kerülték el őket. Amikor a
zsoldos elhúzta az ajtókilincsen az ujját, és vékony porréteg
tapadt rá, odébbálltak.
Ebony Fergusson lakásán három gyerek és egy ny omorúságos
állapotba gubódzó, borostás férfi fogadta őket.
– Mi a bánatos lópikuláért keresik maguk a feleségemet?! –
kiabálta a férfi, amikor Anjel rákérdezett a névre. A három
gyermek... nem volt tíz éves a legnagyobb... megszeppenve, kisírt
szemmel bámulták az idegeneket. Legfőképpen Merde balját,
melyet most is fedetlenül hagyott. – Keressék a temetőben!
– De...
– Mit akarnak még?! Tűnjenek a francba!
 A legkisebb gyerek utánuk ólálkodott, mert teljesen elbűvölte
Merde karja, tőle tudták meg, hogy Ebony nagyon beteg lett...
alig két hete. A tüdeje vérzett, és az orvos semmit sem tudott
mondani róla.
– Fekete autóban ment el... De nemsokára visszajön a mama
– közölte a kisfiú. – Sokszor elmegy, olyankor a papa mindig
iszik és ideges. Kapunk pofont is... De a mama mindig visszajön!
Anjelnak nem volt szíve elmondani az igazat. Talán a kölyök
el se hitte volna.

– Ugyanaz volt a baja, mint Roschettinek. Jó eséllyel a

többiek is elkapták... a legutolsó feladat betett nekik.
Csillagrobbanás... hm... jó vicc! – bosszankodott Merde. –
Hammerstein és Templemann egyedül éltek... együtt haltak
meg... talán még most is ott a holttestük a bezárt ajtó mögött...
– Ne nézzük meg! – javasolta azonnal Anjel. – A halottak
nem beszélnek...
– Csupán egyetlen címünk maradt. Tibor Takach... takarító –
mondta gúnyosan Merde. – Kíváncsi lennék, mit takarított!

Anjel szótlanul bandukolt. Néha belebámult egy -egy

ólomszín pocsolyába, és értelmet keresett a szemerkélő
esőcseppek egymásba futó karikáiban, melyek felszabdalták a
világ tükörképét.
– Ha Takach sem él már, akkor megállt a tudományunk! –
gondolkodott hangosan a zsoldos. – Akkor csupán egyet
tehetünk... úgy kezdjük el a háborút, hogy nem tudjuk pontosan,
miért is harcolunk... szomorú... halálosan szomorú.
Anjel felfigyelt a másik lemondó hangjára. Merde képes lenne
meghalni, de nem adja fel? Miért nem? Még mindig
elfuthatnának? Írországban nincsen cég! A Katolikus Liga
vezetésével önállósodtak, miután a British Petrol megszűnt.
Noha névleg az Eunióhoz tartoznak, valójában semmi közük
egymáshoz. És egyik cégnek sem éri meg erővel a hatalma alá
hajtani az íreket, mert a Sinn Fein kommandói bármit
felrobbantanak, ha nagyon muszáj.
– Esetleg mégis megnézhetnénk Hammersteinéket... –
javasolta.
 – Azután, ha valóban halottak, eltűnhetnénk balfenéken!
– El – bólintott Merde, de a lány egyáltalán nem volt
meggyőződve róla, hogy komolyan is gondolja.

A PetitZone Rotterdam vigalmi negyede volt. Ezen a jól

behatárolható területen gyűlt össze a város összes örömlánya,
luxusigényeket kielégítő, szőrtelen szépfiúja – szexuális
problémákkal küszködő pasik, karrierista nők és nyughatatlan
vérű vénasszonyok kedvencei. Akiket az állatok hoztak
izgalomba, ide jöttek. A fétis-imádók félhomályos
padlásszobákba jártak. Az exhibicionisták kamaraszínpadokon
játszották el kedvenc pozitúráikat kukkolók tömegei előtt. A
szadisták örömteli órákat okoztak a megaláztatásra begerjedő
mazochista párjaiknak. A leszbikusok szolid klubokban jöttek
össze, hogy – mások által unalmasnak tartott – zenés-táncos
műsorokban gyönyörködjenek.
Ahol ennyi gyönyör gyűlik össze, ott az erőszak is
mindennapos. A stricik előszeretettel késelték meg a
konkurenciát... csak kés, mert az olyan előkelő és semmi
fölösleges durvaság! Olykor homokosokat rugdostak halálra –
máskor militáns homokosok tapostak bele a nagyszájú heterók
lelkivilágába. Keresztény kommandók járták a sötét
lépcsőházakat pedofil szörnyetegekre vadászva – annyi benzint
mindig lehetett szerezni, hogy a rögtönzött autodafé lángjai
elemésszék a gonoszt. Szélhámosok és hamiskártyások – az
alvilág lordjai – védték meg magukat a gőzerővel nyomuló
balekoktól... ha kellett, hát folyt a vér. Bosszú, hirtelen indulat,
halálos esküvés, szerencsétlen véletlen, kéjtől bomlott elme, sötét
fantázia, bírvágy, vagy csak a pillanat varázsa szedte nap mint
nap áldozatait.
A PetitZone fényes nappal is az Éjszaka Birodalma volt. \
Nurenberg tér – ahová Anjel és a zsoldos tartott – mindennek a
szíve.
Anjel már a kerület határain rosszul érezte magát, s minél
inkább beljebb kerültek, annál erősebben szorongatta a
sporttáska fülét. Úgy loholt Merde nyomában, mint egy hűséges
eb, és nagyon remélte, hogy nem jöttek hiába a PetitZone-ba.
 Pedig félelmeit sokkal inkább a képzelete táplálta, mint a
valóság. Merde mintha tudta volna, hogy melyik utcát kell
választania, mindig arra vezette őt, ahol nemhogy erőszakkal, de
még egy árva alakkal sem találkoztak. Ettől függetlenül Anjel
aggódott.
– Még két sarok, és ott vagyunk a téren... — fordult hátra
Merde. – Semmi baj nem érheti, amíg velem van!
– Na, igen...
– Ha bennem nem bízik, bízzon a Shultzban! A...
Anjel semmit sem hallott, így teljesen váratlanul érte, hogy a
zsoldos elrugaszkodott, és ugrás közben magával sodorta őt is.
– Hé!!! – sikoltotta, amikor megérkeztek. Merde nem
méltatta figyelemre a tiltakozását... minden igyekezetével egy
falmélyedés felé vonszolta a rúgkapáló lányt.
– Na, de!... – tiltakozott, amikor végre megállapodtak, és
sikerült visszaigazítania a félrecsúszott maszkot.
– Sss! – intett csendet a zsoldos. – Lőttek ránk.
Olyan nyugodtan jelentette be mindezt, hogy Anjel először fel
sem fogta, mit jelentenek a szavak. Csak némi fáziskéséssel jutott
el a tudatáig, hogy halálos veszedelembe kerültek. Ismét.
– Ki? – nyögte. – Hol?
Merde válasz helyett kikukucskált a fedezékből. Nem
láthatott semmit, mert bosszús arckifejezéssel csúszott vissza.
– Nem tudom, hogy kik lehettek... de hangtompítós fegyvert
használtak. Szerencsére bizonyos zajokat hamarabb kiszúr a
fülem, mint ahogy keletkeznek – felelte. Anjel nem mert volna
megesküdni rá, hogy a zsoldos utolsó mondatát tréfának szánta.
– Egyébként előttünk vannak, és legalább ketten, az utca két
oldalán... Valószínűleg egy-egy háztetőn. De melyiken? Vagy
valamelyik ablakban?
Anjel maga elé képzelte az utcát. Magas, legalább négy
emeletes házakkal szegélyezett, szűk és félhomályos szakasz
várakozott előttük. Ott bujkálnak a puskások... annyit még Anjel
is tudott, hogy azoknak kiváló esélyeik vannak egy sikeres
gyilkossághoz.
– Gondolja, hogy a Van Zeelg?
 Merde felhúzta a szemöldökét, és elővette a Hexen-
Parabellumot – ezt az egy pisztolyt hozta magával –, hogy
leellenőrizze a tárat.
– Lehetséges – válaszolta. – Vagy csupán helyi vagányok,
akiknek nem tetszik a pofánk.
– Biztos, hogy lőttek? – próbálkozott Anjel. – Semmit sem
hallottam.
– Frankón. Nézzen csak oda! – mutatott a macskakövekre
Merde. – Úgy öt méterrel visszább, mint ahol álltunk... látja?
Frissen lepattant szilánk... azt a kagylószerű mélyedést egy
acélmagvas lövedék okozta. Jól céloznak a szemetek!
– Miért? Hiszen el sem találtak! Öt méter...
– Az a golyó épp mellmagasságban lehetett, amikor áthaladt
azon a helyen, ahol mi álltunk – válaszolta Merde. – Mivel akkor
már nem voltunk ott, a golyó tovább haladt, és jóval arrébb
csapódott a kövezetbe. Ha lenne valami lőelemző chip az
optikámban, meg tudnám mondani, honnan jött a lövés.
– Ezek szerint nincs.
– Nincs. Elavult pasas vagyok... – mondta a zsoldos, és maga
elé bámult.
Anjel már rég nem vizsgálgatta a másik beültetéseit.
Megszokta a fémkéz és a katonai optika látványát, nem vett
tudomást a lélegzés nélküli mellkasról. Elfogadta Merdét
olyannak, amilyen... s tudta, ez azért ment olyan könnyedén,
mert inkább tekintette gépnek, aminek ilyennek kell lennie, mint
embernek. Ha ember, akkor szörnyszülött, doktor Frankenstein
kreatúrája. Ha gép, akkor természetes. De most, ahogy a zsoldos
maga elé bámulva bevallotta, hogy elavult... olyan esendő, olyan
szánni való látvány volt.
Olyan emberi.
Mielőtt Anjel rászánhatta volna magát, hogy valami
vigasztalót mondjon, a zsoldosból elpárolgott a melankólia, és
óvatosan feltápászkodott.
– Nem ülhetünk itt a végtelenségig! – mondta. – Ha
maradunk, előbb-utóbb becserkésznek. Ha kimegyünk az utcára,
lelőnek, mint az agyaggalambot. De van egy tervem!
4.
 Anjel a falhoz lapulva gubbasztott, magára húzva a
sporttáskát, mintha az el tudná rejteni a külvilág elől. Miután a
zsoldos pár szóban elmondta a tervét, felhúzódzkodott a felettük
lévő ablakba, betörte az üveget, és eltűnt a lakásban. Anjel
magára maradt. Egyébként Merde igen egyszerű feladatot szánt
neki. Egy: ne mozduljon onnan, ahol van! Kettő: ha lépteket hall
közeledni az utcán, óvatosan nézze meg, hogy ki az, és ha nem
Merde, akkor pörköljön oda neki a Shultzzal! Három: várja meg
őt!
A feladatok logikusnak tűntek, és a lehető
legbiztonságosabbnak. Igazán nem Merde tehetett arról, hogy
Anjel még sem érezte jól magát a bőrében.
A lány minden idegszálát megfeszítve hallgatózott, minek
következtében a fülében zúgó vér zaja és az aeroszol-maszk alatt
keringő szuszogása elnyomott minden más hangot. Percek
múltán már azt sem hallotta volna meg, ha egy felbőszült
elefántcsorda trappol végig a macskaköveken — legalábbis Anjel
meg volt róla győződve.
Hűvösen fújt a Zóna-szél, ám a lány hátán patakokban
csorgott a félelem izzadsága. Hamarosan oly an szaga lett, mint
egy több hete romlott sajtnak. A savanykás bűz bekúszott a
maszk mögé is, amitől kis híján felfordult a gyomra, a
rosszulléttől viszont még inkább kiverte a víz. A maszk alatt
viszketett a bőre.
Három lövés dörrent gyors egymásutánban. Ugyanabból a
fegyverből... de ki lőtt? Anjel vérében robbanásszerűen feldúsult
az adrenalin, s minden kínjáról elfeledkezett. Ki lőtt? Kapkodva
elhúzta a táska cipzárját, hogy egy pillanat alatt elővehesse a
fegyvert, és hátát nekivetve a nyirkos falnak erősen fülelt: jön-e
valaki?
Újabb lövés... távoli fájdalomkiáltás... hirtelen csend...
Valakiért eljött a halál. Az a valaki nem Merde volt, nem az ő
hangja... és ez megválaszolta a korábbi kérdéseket is. A
zsoldosnak sikerült kijutnia a tetőkre, és ott a lövöldözők háta
mögé osont... azután lecsapott rájuk.
A utca túloldalán vidám sárga ház emelkedett. Csupán három
emelet, terrakotta cserepekkel. Arcok tűntek fel az ablaktáblák
mögött, borzas hajú, meztelen emberek arca – egy vajszínű folt,
két sötét lyukkal, ahol kikandikál a lélek –, majd gyors
terepszemle után sorra húzódtak vissza a szobák mélyére. Nem
az ő ügyük, hát véletlenül sem állnak a golyók útjába.
Félrecsúszott egy hullámos agyagcserép, lassan horzsolódva a
rozsdás ereszcsatornában kötött ki. Még egy cserép csúszott
utána.
Baljós csendesség lakozott az utca végén. A tornádó szeme
ilyen békés... vihar előtt és vihar után, röpke idő egy gyors imára.
A tetőn tejfölszőke alak bukkant fel. Előbb a feje – tekintete a
lövések irányába kutatott, maszkja szürkés a padlás porától –,
majd a válla, bal karja, jobbja... benne fekete, olajos puska...
Anjel tehetetlenül bámulta. Érezte, tudta, hogy az a szőke
fickó a lövöldözőkhöz tartozik. Talán éppen ő lőtt rájuk először,
majd elindult a padlásokon előre, hogy becserkéssze őket.
Ellenség. Le kell lőni!
Azonban képtelen volt rá. Csak guggolt a falmélyedésben,
meredten bámulta a tetőn leskelődő férfit, és küszködött a furcsa
gombóccal, ami a torkán nyomakodott felfelé.
A szőke körülnézett.
Kék szeme volt, hideg és tiszta, mint az ég, amikor nem
takarja felhő. A kék tekintet jégcsapként fúrta bele magát Anjel
agyába... A férfi felismerte őt.
A puska szinte gyengéden szegeződött a szívének. Anjel
szemét elfutották a könnyek, a torkából feltört a gombóc – állati
nyüszítés, az anyját vesztett kutyakölyök sírása és tudta, hogy
meg fog halni. A fal hűvösen támasztotta a hátát, erőt adott az
erőtlenségben, hogy legalább állva fogadhassa a megváltó golyót.
Vagy legalábbis guggolva.
A férfi még mindig a tekintetét kutatta – Anjel ezt már inkább
csak sejtette, mint látta, mert a maszk szemüvege bepárásodott.
Mohó forróság oszlopa tolt maga előtt egy maroknyi halált. A
hőség lepedőként csapódott Anjel arcába, fekete cafatokat
kergetve a levegőbe, mint bolond pillangókat.
Azután lángba borult a tető, és a szétzúzott cserepek
jégesőként kopogtak az utcaköveken. A különös esőt baljós
morajlás kísérte, mely úgy halt el, ahogy egyre erősebben
ropogott a megalázott gerendázat.
 Mint a bordák... gondolta Anjel. Letépte arcáról a maszkot,
mert nem látott semmit, és nem érezte vérének szagát... de ha
már halni kell, hát élje meg az utolsó pillanat minden szilánkját...
Tenyere forró vasra fonódott. Lenézett. Ez lenne a halál?
Az volt. De nem az övé.
A Shultz csöve békésen füstölgött, és úgy meredt elő a
szétszaggatott sporttáskából, mint... mint Ettor farka az első
menet után.
A háztetőt, ahol korábban rá leselkedett a halál, sárga lángok
tisztították meg. Húst nem hagytak, csupán a puszta vázat – a
lángoló gerendák csontvázát.
Nem őt lőtték le... ő ölt! Hogy miként, azt talán sosem fogja
megtudni.
A megkönnyebbülés gyors hullámokban sodorta magával a
testét. Lerogyott a fal tövébe, és reszketve kapkodott levegő után
– az aeroszol mérgek máris égetni kezdték a torkát, csípték a
szemét. A Zóna taknya még mindig a levegőben szálldosott, s
ezen mit sem változtatott, hogy Anjel maradt életben, és a szőke
férfi halt meg. Oly kicsiny dolgok ezek... és mégis, mégis...
bizonyos embereknek oly fontosak!
Lövések hangja lopózott be a fülébe... mint a mézbe mártott
csiga, lassan araszolt a levegőben... Kiáltás.
Merde hangja.
Anjel! Anjel, megvagy?
A lány mosolyogva intett az égen pöffeszkedő felhőknek.
Meg.
Újabb lövés. Lábdobogás. Közeledik hozzá.
Anjel feküdt a kövön. Léptek zaja rezgett el a tudatáig. Azután
kilépett a fedezékből, kezébe engedelmesen simult a Shultz. E két
pillanat között minden elveszett...
Különös jószág az agy. .
Két idegen rohant felé az utca végéből. Egyiküknél fegyver.
Már behunyt szemmel is megismerné az ilyet.
Az idegenek észrevették. A puskás hátrapillantott, de nem
látott semmit. Erre megállt, és célba vette a lányt.
Anjel meghúzta a ravaszt. A Shultz gyengéden lökött egyet az
ágyékán... akár csak Ettor... erre kaceran előretolta a csípőjét,
hogy a másiknak, a princípium animusnak könnyebb legyen
beléhatolni.
Az orgazmus bíbor tűzvirágot robbantott, jóval a puskás
mögé. A légnyomás úgy teperte le a két idegent, mint Ettor őt...
az ágyba...
A puskás vérző arccal tápászkodott fel, és ismét célba vette a
lányt. A másik valamit ordítozott... Anjel csak Ettor sóhajtozásat
hallotta.
Démon rontott keresztül a lángokon, az acél démona, mely
megcsúfolja a törékeny emberi testet. Acél karjában acél
pisztoly...
A puskás lőtt. Anjelt megköhögtette a tüdejéig leszivárgó
Zónaszél, bőrét ezer helyen cirógatta Ettor ujja, fülébe vidám dalt
fütyült az acélgolyó.
Vérvirág tépte fel a puskás mellkasát, és az acél-démon
letarolta földre rogyó testét.
Még, Angyalka, még! – suttogta Ettor a nyakszirtje körül, és
gyöngéden beléhatolt. Anjel magához húzta, mire a Shultz
megint megszólalt...
– Hagyd abba! – kiáltotta Merde. Kétségbeesett hangja
átvergődött a robbanás zaján. – Ne lőj!!!
A szub-osszális hangra Ettor, az ágy és a szerelmeskedés úgy
tűnt el, mint az álom. Még ott szorongatod ujjaid között... de már
csak a fájó hiányt találod a markodban.
Anjel kábán nézett körül. Mindenütt a pusztulás képe
fogadta... ő volt a festő, a Shultz az ecset. A zsoldos éppen nyakon
csípte az utolsó idegent, és erőteljes léptekkel vonszolta Anjel
felé. A férfi nem is tiltakozott — a körülötte felrobbanó gránátok
megtették a magukét.
– Tedd le! Anjel! Tedd le a puskát! – kiáltozott a zsoldos a
beszámíthatatlan lánynak. A tűzkeresztség kirobbantotta
közöttük a tegező viszonyt.
Anjel engedelmeskedett. Lazán maga mellé eresztette a
gránátvetőt... képtelen volt megszabadulni a pénisz-
asszociációtól, noha egyre világosabb lett az elméje. Nem
dugtam, csupán harcoltam. Azért az ujja úgy cirógatta a fegyvert
tusát, mint egy jó szeretőt. Békésen, megértőn...
Ingerkedőn.
 – Jól van! – kiáltotta Merde, és lecövekelt a biztos távolban.
– Én vagyok! Megismersz?... Megismer?
Anjel bólintott. A zsoldos csupán ekkor jött közelebb.
Gyulladt emberi szemében öröm csillogott, úgy vizsgálgatta a
lányt.
– Vegye föl a maszkját! – tanácsolta. Visszatért a
magázáshoz. – Még a végén ágynak esik...
– Ágynak? – lehelte Anjel. Az őrület könnyed párája lengte
körül. – Az jó...
Ám szót fogadott, és visszahúzta arcára az átizzadt
aeroszolmaszkot.
– Elég pocsék lehet ez a levegő – jegyezte meg Merde. – Én
ugyan nem érzem... a tüdőm egy rakás ócskavas, ám
tagadhatatlan előnyei is vannak.
– Az... – A maszk eltompította a lány hangját. A tükröző
szemlencséken keresztül Anjel a foglyot vizsgálgatta. – Lelőjem?
Az idegen – jellegtelen fizimiska, kidolgozott izomzat,
egyszóval tökéletes katona – csupán nyöszörögni merészelt.
Merde leengedte a földre, mire úgy terült el, mint valami nagyra
nőtt béka. Aeroszolmaszkja a hirtelen eséstől lecsúszott a
nyakába... a szemét azonnal elöntötték a könnyek.
– Ne! A foglyokat ki kell hallgatni! – mondta a zsoldos, és
ráfogta a pisztolyát a földön heverő alakra. – Ki vagy? Mit keresel
itt? Ki a megbízód? Mit tudsz rólunk? Mit tudsz az ügyünkről?
Ebben a sorrendben kérem a válaszokat!
A terepruhás férfi ide-oda kapkodta a tekintetét – a szeme
fehérje úgy villogott, mint a halak pikkelye.
– Semmi... semmit sem tudok rólatok! – hebegte. – A másik
bandára lestünk, a Tetvekre, amikor azt mondta a főnök, hogy
lőjünk... Azt hittük, a Tetvekhez tartoztok... Mi vagyunk a
Gyászhuszárok! Miénk ez az utca!
Merde a fejét csóválta, úgy fintorgott, majd kinyúlt az
acélkezével, és megmarkolta a fickó gallérját. A pisztoly lazán
lógott a másik kezében... s ennél fenyegetőbb már akkor sem
lehetett volna, ha egyenesen a homlokához szorítja.
– Nem az a baj, hogy hazudsz, hanem az, hogy rossz
sorrendben! – mondta részvétteljes hangon, majd elismételte. –
Ki vagy? Mit keresel itt? Ki a megbízód? Mit tudsz rólunk? Mit
tudsz az ügyünkről?
– Ne... könyörgöm, ne! – fetrengett a fickó. – Nem tudok
semmit! Jaj... mamám, jaj!... Már azt sem tudom, hogy én ki
vagyok!...
Merde szomorúan nézett Anjelra, mint aki kénytelen valami
kellemetlen döntést meghozni. Anjel észrevette, hogy a zsoldos
Ádler-lencséje is képes szomorúan nézni.
– Hazudik, nem tudom miért, de hazudik. Hülyének néz
bennünket...
További szavai éles csikorgásba fúltak.
A V-mobil sokkal nagyobb volt, mint azok, amelyeket Anjel
eddig látott. Jellegtelen szürke festék borította, szűk ablakai előtt
rács, kerekeit acéllemezek fedték.
– Vigyázz! – hallotta Merde hangját. A zsoldos már a pisztoly
birtoklásáért folytatott vérre menő küzdelmet a hirtelen
megélénkülő idegennel.
A V-mobil oldalfala lecsapódott. Fekete egyenruhás, fekete
maszkos alakok ugráltak ki az autó gyomrából. A kezükben máris
felugattak a fegyverek.
Nos... igen. A második menet, gondolta Anjel, és magához
szorította a Shultzot.
Az egyenruhások először összevissza lövöldöztek, nem nézték
hová. Mire egyáltalán észrevették Anjelékat, az első gránátok már
meg is érkeztek.
Ettornak sosem elég egy menet... nagyon hamar
megkívánja a másodikat!
A V-mobil a harmadik gránáttól robbant fel. Addigra a
szerencsésebb támadók már halottak voltak. A kevésbé
szerencsések lángoló ruhában szaladtak bele a következő
robbanásba.
Bumm! Bumm! Bumm!
Esélyük sem volt. Ha egy olyan nő, mint Anjel, igazán ráindul
a szexre!...
Kő kövön nem maradt.
– Elég! Elég! Ne lődd szét egész ’Damot! – hallotta. Merde
már régóta kiáltozhatott, de csupán akkor hallotta meg, amikor
az utolsó gránát is elhagyta a Shultz csövét.
 – Ó... – sóhajtotta Anjel. Sosem gondolta volna, hogy egy
gránátvető ilyen jó szerető lehet. – Elfáradt...
– Jól vagy?... Ööö... jól van? – kérdezte aggódva Merde.
Acélkezében ott fuldokolt a fogoly.
– Hát persze... – válaszolta Anjel. Valósággal izzott körülötte
a levegő.
– Hm... akkor talán odébb állunk... bármikor jöhetnek
újabbak.
– Jöhetnek – hagyta rá Anjel vágyakozóan.
Merde lehajolt a fogolyhoz, és egy apró ezüstgyöngyöt
varázsolt elő kabátja hajtókája alól.
– Poloska. Ez vezette ide a többieket! – Merde alaposan
megrázta a tehetetlen testet, majd az ujjai közt szétmorzsolta az
apró jeladót. – És még mondd azt, hogy ti vagytok a Tetvek a
szomszéd utcából!
– Gyászhuszárok – helyesbített Anjel. – Ebből az utcából.
Azzal letérdelt a férfi mellé, és szinte szeretettel a tarkójába
túrt. Izzadt zsíros tincsek tapadtak az ujjai közé, de Anjel most
ezzel tömött a legkevésbé.
– Engedd el! – szólt rá a zsoldosra, és az gondolkozás nélkül
engedelmeskedett. A férfi nyögve zuhant a kövezetre. – Milyen
pompás példány vagy... – lehelte Anjel a fülébe. Még a maszk
sem tudta eltompítani a hangjában tomboló erotikát.
– Köszönöm... – szólalt meg a férfi a fuldoklástól reszelős
hangon. – Köszönöm... Esküszöm, semmit sem tudok!
– Dehogynem... – suttogta Anjel, és egy hirtelen mozdulattal
a férfi szájába nyomta a Shultz csövét. – Dehogynem...
Még Merde is felszisszent erre. Nem akart hinni a szemének.
Ez a megvadult boszorkány ugyanaz a nő lenne, aki korábban
hisztérikus rohamban tört ki, mert néhány gépágyú célba vette?
Ez a nő Mika Anjel?
Anjel elméjét újból döntötték az erotikus képzelgések. Csak
éppen most ő volt a férfi, és acélos péniszével behatolt partnere
szájába. Nagyon szexi ez a háború!
– Suttogd el szépen.... Ki vagy, mit akarsz, ki küldött?...
Ésatöbbi, ésatöbbi...
A terepruhás fickó olyan sápadt lett, hogy a meszelt fal hozzá
képest színorgiaként hatott. A vaskos, korditbűzös cső mellett
sípolva vette a levegőt... s olyan hangot hallatott, mint akinek a
nyelvére léptek.
Végül is... valami hasonló történt vele.
– Nem kéne lőni... – próbálkozott a józansággal Merde, aki
nem tudta, van-e még gránát Anjel fegyverében. – Túl nagyot
szólna.
– Hadd szóljon – suttogta Anjel. – És csak az igazat, csakis a
színtiszta igazat!
– Csakhogy így nem tud beszélni...
– Akkor énekeljen! – kacsintott a lány, de azért kihúzta a pasi
szájából a gránátvető csövét.
Savanykás székletbűz kezdett terjengeni a földön heverő férfi
körül. Beszélni akart, de csupán tátogni volt képes, hang nem jött
ki a torkán. Eszelős félelem cikázott a tekintetében.
– Nem hallom! – figyelmeztette Anjel, és a változatosság
kedvéért a pasi füléhez nyomta a fegyvert.
– Uhhh.... hhh... nem... ne! Ne bántson! Mindent elmondok!
Uhh!... Mindent, amit csak tudok!
– Annál jóval többre vagyok kíváncsi! – gonoszkodott a lány.
A férfi a sírás határán állt.
– A Van Zeelg társaságnak dolgozunk... Én a ZW 18-ba
tartozom, a V-mobillal a Rohamegység-1 érkezett... az volt a
feladatunk, hogy likvidáljuk Tibor Takachot, és minden holmiját
szállítsuk a bázisra...
– Megöltétek? – kérdezett közbe Merde.
– Nem... éppen úton voltunk, amikor Vong, a biztosító
emberünk szólt, hogy jöttök.
– Honnan tudtátok, hogy kicsodák vagyunk?
– Minden akcióbrigád megkapta az eligazításkor a
fényképeteket. Mint különösen veszélyes elemet tartanak nyilván
benneteket. A holttestetekre prémiumot tűztek ki...
– Igen? Megtudhatnám, hogy mennyit? – élénkült fel Merde.
A kommandós megmondta. Merde halkan füttyentett.
– Szép! Mi van a többiekkel... a többi ZW6-ossal?
– Roschettit és Ridleyt likvidáltuk. A többi meghalt, mire érte
mentünk...
– Mitől?
 – Nem tudom... Betegek voltak... Nem mondtak semmit..
Esküszöm!
– Miért kellett meghalniuk?
– Nem tudom...
– Mi az a „Csillagrobbanás”?
– Nem tudom... – sípolta a férfi, és látszott rajta, hogy egyre
jobban retteg. Nem túl szerencsés, ha túl sok kérdést hagy
megválaszolatlanul. – Esküszöm, hogy semmit sem tudok!
Nekünk semmit sem mondanak! Így biztonságos!
Merde kénytelen volt igazat adni neki. A parasztok valóban
nem tudnak semmit.
– Mit kell elhozni Takachtól?
– Nnneem... – A kommandós megrázta a fejét. – Szerintem a
fejesek sem tudják! Nem mondtak semmi mást, csak ide
nyomták a névsort, a címeket, a fényképeket, és közölték, hogy
mindent hozzunk el a ZW6-osok lakásairól. Már csak Takach van
hátra, és azok, akik maguktól haltak meg. Mindent el kell
hoznunk a lakásokból, így mondták...
Anjel kuncogni kezdett.
– A végbéltisztítót is? A pornólapokat is?
A másik kettő nem tudta, mire akar ezzel utalni a lány, de a
Van Zeelg kommandósa sűrűn bólogatott. Merde újból átvette a
szót.
– Ki a megbízótok? – tette föl a legfontosabb kérdések
egyikét.
– De nehogy azt mondd, hogy...
– Ebben az akcióban Rutger van Zeelg, személyesen! – sietett
válaszolni a férfi.
Merde megint füttyentett. Hirtelen nagyon fontos ember
lett...
– A vén Rutger személyesen nyomta a kezetekbe az én
fényképemet? – hitetlenkedett.
– Ahogy mondod!
Merde újult erővel vetette magát a kihallgatásba. Teljesen
megfeledkezett arról, hogy alig néhány perce még valami
biztonságos helyre akart menni. De, ha igazat mondott a Zeelges
fickó, csupán két csoportot küldtek Takachra, azokat pedig már
elintézték.
 Ha ráért volna gondolkodni, talán megáll egy pillanatra, és
elmereng azon, vajon miért kell tizennégy gyilkolásra kiképzett
embert küldeni egyetlen haldokló ellen.

Döghús
1.
Hosszas faggatózás után sem lettek okosabbak. Amit a
kommandós tudott, azt elmondta az első percekben... később
teljesen használhatatlannak bizonyult, mint információforrás.
Pedig Anjel egy óvatlan pillanatban ismét benyomta a Shultz
csövét a holtra vált férfi torkára, hogy ily módon serkentse az
emlékezetét – hasztalan. A férfi valóban nem tudott többet.
Percek múltán már beszélni is képtelen volt, úgy marta a
légcsövét a Zóna-szél.
Végül Merde elunta, és leütötte. Pillanatok alatt kötözött
sonkát készítettek belőle, majd a zsoldos behajította a kitört
ablakon, amelyen keresztül korábban ő távozott.
– Így ni! Most nyugton lesz egy darabig... – morogta
elégedetten. – Egy órán át szunyókálni fog, aztán még legalább
tíz perc, amíg kiszabadul... addigra mi már messze járunk!
Azt már nem akarta megemlíteni, hogy az az óra feltehetőleg
halálos lesz a maszk nélkül maradt kommandós számára. Kitört
ablak alatt nem éppen életbiztosítás az alvás, amikor a Zóna felől
fúj a szél.
Anjel sóvárogva nézett a szétgyalázott kommandós után.
Ujjai sokat sejtetően simultak a gránátvetőre.
– Elárulná, hogy mi történt magával? – kérdezte Merde. –
Olyan furcsán viselkedik.
– Én is ezen tűnődöm – válaszolta Anjel. Tisztán látszott,
hogy mosolyog a maszk alatt.
Ennyiben maradtak.

A biztonság kedvéért a Nurenberg teret az ellenkező irányból

közelítették meg. Ugyan a lövöldözés környékéről úgy
menekültek az emberek, mint patkányok a süllyedő hajóról, de a
keményebb legényeket éppen az ilyen események vonzzák. Merde
egyikükkel sem akart találkozni – sem az alvilág katonáival, sem
Rutger van Zeelg bábuival.
Abban az épületben, amelyben a címlista szerint Takach
lakása volt, egy masszázsszalon működött. Idáig már nem jutott
el a lövöldözés szele – úgy látszott, az ilyen volumenű csetepaték
elég gyakran előfordulhatnak a PetitZone-ban, és amit csináltak,
korántsem számított szokatlannak – mert a változatos nációjú
vendégek egymásnak adták a kilincset. Az elegáns kabátokba
burkolódzó urak nagy szemeket meresztettek Merdére, de
néhány pillantásnál hosszasabban senki sem bámulta meg. Akik
csak az élvezetek kedvéért jöttek ide, azok sosem voltak
kíváncsiak a helyi lakosokra, legyenek bármilyen furcsák.
– Takach az emeleten lakik – mondta Merde. Anjel bólintott,
és nekiindult a lépcsőnek. A gránátvető békésen lapult esőkabátja
alatt... oda rejtette, mivel a táskát ronggyá lőtte. – Óvatosan! A
faszi kommandós, és talán sejti, hogy a Van Zeelg halállistára
tette!
– Tudok vigyázni magamra! – közölte Anjel. Maszkja a
nyakában lógott... az épületek jól szigeteltek, kizárták a Zóna-szél
minden káros hatását. – Rajta vagyok az akció hangulatán.
Ám inkább csak mázlija volt. Oltári nagy mázlija.
Még fel sem ért a lépcsőn, amikor géppisztoly -sorozat
szaggatta fel a vékony falakat. Gipszpor és szilánkosra tépett fa
hullott a nyakába.
Merde repülőrajttal szaladt neki a lépcsőknek...
A Shultz előkerült a kabát alól...
– Ne!!!
De. Anjel meghúzta a ravaszt. De bizony!
A gránátvető üresen kattant. Közben újabb sorozat robbant
bele a levegőbe.
A masszázsszalon vendégei kitódultak az utcára. Nem
vesztegették az idejüket, hogy felöltözzenek, vagy megkeressék a
maszkjukat. A Zóna-szél is jobb, mint korán elpatkolni!
– Impotens! – dühöngött Anjel, és a sarokba vágta a
Shultzot. Merde megkönnyebbülten sodorta félre a lépcső
tetejéről, éppen akkor, amikor a harmadik sorozat végigszaggatta
a padlót azon a helyen, ahol Anjel az előbb állt.
 A negyedik sorozat majdnem kettészelte őket. Csupán azon
múlott az életük, hogy még idejében véget ért... az utolsó golyó
Merde acélkönyökén kapott gellert.
A zsoldos felkapta a fejét, majd neki rugaszkodott, és áttörte
magát az átlyuggatott falon.
Odabent idegen hangzású káromkodás született... Anjel nem
tudta miért kedves számára ez a hang, de ismeretlen érzéseket
gerjesztett benne.
A hang nyomán besétált a lakásba.
Valaha kéjlak lehetett. Később egy olyan férfinak adott
otthont, aki képes volt élvezni az életet. Egyszerűen ordított a
falakról, hogy milliónyi kellemes órát töltöttek el közöttük.
Gyönyörű asszonyok mosolyogtak a falakon, sugárzó nők,
imádott dívák, lelkes tinédzserek, mind-mind személyiségük
legigazabb fényében, ahogyan csak A Férfi képes látni – és
láttatni – őket. Anjel gyomra tájékán nagyot dobbant valami
irigységgel vegyes vágyakozás, szeretett volna ő is a falra kerülni,
A Férfi szeme elé...
Balra fehér-kék-sárga fürdőszoba, előtte egy állványos Hassel
– ez a professzionális fotómasina örökítette meg A Férfi
szerelmeit –, jobbra méretes hálószoba, falán még több képpel,
még több nővel, szépségük teljében fürdő asszonnyal... szemben,
ahol a folyosó véget ér, birkózó férfiak.
Merde és A Férfi.
De az, aki a professzionális fényképeket készítette, már nem
volt sehol. Anjel nem tudott rá másként gondolni, csak úgy, hogy:
A Férfi. Nem az igazi férfi, nem a tökéletes hím, nem. Csak egy
szimpla szuperlatívusz. A Férfi. Viszont mindez már a múlté...
Takach önmaga árnyéka volt csupán...
Anjelnak azonnal Roschetti jutott az eszébe. Ugyanaz a régi
tűz a szemekben, és ugyanaz a végletekig megtört test.
Takach küzdött, de ez már nem az izmok, csupán a lélek
küzdelme volt. Merde könnyedén eltörhette volna a nyakát, vagy
egyetlen kezével lefogva – akár az emberivel is – totális
mozdulatlanságra kárhoztathatta volna az egykori
kommandóst... ám a zsoldosba szorult annyi bajtársiasság, hogy
ne alázza meg a haldoklót. Küzdöttek hát, szélesvásznú
pankrációt folytattak a folyosó végén – a félig halott és a félig
nem-élő. Karnyújtásnyira tőlük füstölgő géppisztoly.
– Nem Rutger van Zeelg küldött – szólalt meg Anjel. Azonnal
tudta, hogy hülyeséget beszél, hiszen Takachnak semmi oka
hinni nekik... a férfi mégis abbahagyta a verekedést.
Talán tudta ő is, hogy a zsoldos már rég megölhette volna, ha
az lenne a célja. Talán csak azért küzdött, mert tisztelte a másik
szándékait.
De lehet, hogy mindez tévedés, és csupán Anjel nő-sége
állította meg.
Nem az a férfi volt, akit jóképűnek szokás nevezni... ám
tagadhatatlanul sármos. Kicsit lapos orra, széles szája, kerek feje,
enyhén elálló füle gyerekessé tette fizimiskáját, kopaszodó
homloka és őszes halántéka pedig a meglett úriember
sztereotípiáját gerjesztette. A látványt a szeme tette teljessé...
Anjel nem látott még ennyire barna szempárt, ilyen szívdöglesztő
tekintetet, beleértve az Ettorét is!
– Akkor ki? – szuszogta Takach. Nagyon takarékosan bánt a
levegővel.
– Tibor Takach? – kérdezte a biztonság kedvéért Merde. A
férfi bólintott. – Jó. A Csillagrobbanás miatt jöttünk.
Takach arca megmerevedett. Látszott rajta, hogy egy mukkot
sem lehet ezután kihúzni belőle.
Csakhogy Anjel nem adta fel ilyen könnyen.
– Nem tudjuk, mi az a Csillagrobbanás – vallotta be. Takach
elégedetten vigyorgott. – De a Van Zeelg ránk mászott miatta.
Volt egy ügyfelem... bizonyos Evald Roschetti, pontosabban a
felesége... akinek az érdekeit kellett volna megvédenem a Cég
ellen...
– Pedig ránézésre... van esze... – lihegte Takach. – Ebből...
ki... kimaradhatott volna!
– Nyakig ülök a szószban – válaszolta Anjel. – Segítenie kell!
– Kell?
– Igen! Ugyanaz az ellenségünk!
– Nekem... nincsenek ellenségeim! Megbékéltem...
– Aha! – emelte fel az ujját Anjel, mint valami tárgyaláson,
ha hazugságon kapta rajta a tanúkat. – Akkor miért lőtt ránk?
– A lelki... ismeretem miatt – válaszolta a férfi.
 – Jó duma!
– Az – vonta meg a vállát Takach, és elbámult a semmibe.
Anjel kezdte sajnálni, hogy eldobta a Shultzát. Most nagy
hasznát vehetné... persze sejtette, hogy Takach akkor sem
beszélne, ha seggébe nyomnák a gránátvető csövét. Annál sokkal
keményebb fából faragták.
– Nézze! – próbálkozott újra. – Ha nem segít, semmi
esélyünk a Van Zeelgel szemben!
– Tűnjenek el... – legyintett Takach. – Tűnjenek el a Zeelg
területekről... és ennyi, amit mondhatok! Az Ochoa, vagy... vagy
az Espan Mundo még munkát is... adna maguknak. Imádják... az
ilyen lökötteket!
Anjel erre nem tudott mit válaszolni. A férfi ugyanazzal
érvelt, amivel korábban ő is... és igaza volt. Segélykérőn nézett a
zsoldosra, ám Merde optikája kifürkészhetetlen maradt.
– A ZW18 sorra járta magukat – szólalt meg végül a zsoldos.
– Biztosításként valami rohamosztagot rendeltek mellé. A vén
Rutger személyesen tartott eligazítást nekik... nagy szarba
tenyereltek bele, hallja-e? Ha ekkora a trutyi, minket már a Sinn
Fein sem véd meg tőlük!
– Honnan tudja? Honnan... veszi a ZW18-at?
– Anjel? – nézett Merde a lányra, mint aki tétovázik.
– Valami tetű erről sírt nekem, amikor a szájába nyomtam a
Shultzomat! – jelentette ki. – Meg magát emlegette, mint
vágóérett barmot!
– Aha...
– Külön parancsot kaptak arra, hogy mindent vigyenek el
magukkal a bázisra. Mindent, érti, mindent! Még Roschetti
pomóújságjait is!
Takach tudhatta, hogy a lány miről beszél, mert halovány
jókedv futott végig az arcán.
– Az jó...
– Valamit megpattintottak? Mitől ilyen idegesek a Zeelges
fiuk?
– Nem tudom... – vonta meg a vállát Takach. – Mindig
izgulnak...
Újabb falak.
 Anjel valódi kétségbeeséssel nézett Merdére, ám a zsoldos
csak az ajkait biggyesztgette. Tudta, hogy Takach nem fog
beszélni. Nem olyan ember.
– Figyeljen! — hajolt a férfi fölé Anjel. — Két osztagot
takarítottunk el, akik magáért jöttek... de nem várok hálát ezért!
Csupán annyit... csupán...
– Csupán? – kérdezte Takach, és gúnyosan nézett a lány
szemébe.
– Semmi... – sóhajtotta Anjel. Itt valóban nincs mit tenni. –
Ha mégis meggondolná magát, itt hagyom a névjegyem! –
mondta, és a férfi ölébe dobta a kis kartonlapot.
– Hölgyem... én már mozdulni sem tudok! – vigyorogta
Takach... de már csak Anjel hátának. A lány otthagyta. – Ne
számítson rám!
Merde búcsúzóul megveregette Takach vállát, és Anjel után
sietett.
– Mika? – hallotta Anjel az ajtóból. – Az nem... nem férfinév?
– Nem – fordult vissza egy utolsó eligazításra. Takach úgy
hevert a folyosó végén, ahogy otthagyták. – Az Anjel a
keresztnevem. Magyar...
Takach érdeklődve tápászkodott fel. A kezében
összegyűrődött a névjegykártya.
– Valóban?
– Ja! – fintorgott Anjel. – Tudja... a Zóna!
Azzal kifordult a lakásból. A folyosón Merde már várta,
kezében a Shultzzal. Takach csúnyán felköhögött a háttérben,
majd alig hallhatóan megszólalt:
– Anjel! Nem jönnének vissza... mégis?
Visszamentek.
2.
Kilométerekre a lakástól Takach intett, hogy letehetik. Addig
Merde vitte – a magyar szégyellte, de már képtelen volt lábra
állni.
– A pincébe... – intett.
A PetitZone határán jártak, kertvárosi jellegű környéken.
Erre jóval többen laktak, mint a város más részein – szinte
minden házra jutott egy-egy család.
 Takach házában is laktak – a sokadik generációs arab
bevándorlók még a Terra Nostrum előtt honosodtak, azután
átvészelték a háborút követő xenofób őrületet, s most csendben,
egyre fehéredő bőrrel húzták meg magukat egy előkelőnek
számító negyedben. A családfő, egy termetes asszonyság –
„Delila, az arab démon” – jegyezte meg Takach, de etnikai
alapokon nyugodó humorát a többiek nem értették – kiintett az
ablakon, majd eltűnt. A háziúr ügyei nem tartoznak rá.
A legalább két évszázados ház pincéjében annyi kacat
halmozódott fel, amennyit csak az eddigi összes lakó megfeszített
munkájával lehetett összehordani. Takach minden erejét
összeszedve az egyik – hegynyi – kupachoz vánszorgott, percekig
turkált alatta, majd előrángatott egy kopott bőröndöt.
– Vak is talál tyúkszemet! – közölte fáradtan, ám elégedetten.
– Foglaljatok helyet... nálam! – Észrevétlenül tegeződésre váltott.
Volt mire. Kétszáz év változatos stílusában porosodtak ott
különféle bútordarabok.
– Most, hogy ismerem a történet rátok eső részét, valamivel
többet... tudok a magaméról is. Nos... nem fogok minden kérdést
megválaszolni. De a fontosabbakat talán... igen.
– Minden apróság nagy segítség számunkra! – nyugtatta meg
Anjel. A lány jó érzéssel dőlt hátra egy rugóját vesztett kanapén...
sosem gondolta volna, hogy egyszer még előnyt fog élvezni
magyar származása miatt. Igaz, azt sem gondolta, hogy egy
magyar kommandóssal fog flörtölni a halál peremén
egyensúlyozva...
– Nem volt túl szerencsés, hogy... hogy elvállaltad a
Roschetti-ügyet! – jegyezte meg Takach. – Hallgatnod kellett
volna Evaldra... Nem... nem hülye gyerek... illetve nem volt az.
Mindegy... Ezen már túljutottunk!
– Túl.
– A ZW6-os csapat... vagyis mi... a Van Zeelg egyik operatív
csoportja volt. A fű alatti ügyintézés mestereinek... számítottunk.
Mi voltunk... a legjobbak! A legkeményebb akciókban is helyt...
helyt álltunk. Ha keresztbe... kellett tenni a többi Cégnek...
minket küldtek. Mi raboltuk el azt a mérnöknőt a Chanel-
LaBloctól... monsieur Laqueur éveket öregedett akkor... Mi
térítettük el a Zóna-vonatot, amit néhány elmebeteg nyugori
küldött ’Damba – emlékezett Takach néhány elhíresült ügyre. –
És... és minket dobtak át a német kantonokba, hogy hozzunk el
valamit a SiemensKrupptól. Az akció a Csillagrobbanás fedőnevet
kapta...
Merde felkapta a fejét. A dolog innen kezdve érdekessé vált.
– Egy rohamkocsival mentünk át... páncélozott V-mobil,
talán ha öt van belőle az egész Eunióban...
– Négy... – helyesbített Anjel. Takach nem vett tudomást a
közbeszólásról.
– Az SK úgy őrizte az a telepet, mint a mohamedek a Kába-
követ...
– Ott voltál? – kérdezte döbbenten Merde.
– 130-as ernyősök, Takach hadnagy! – jelentette ki a magyar.
A szalutálás már nem volt tökéletes. Reszkető kézzel elég nehéz
katonás látványt nyújtani.
– Törzszászlóalj, rohamcsapat, Caballo őrmester! – csapta
össze a bokáját Merde, azután legyintett. – Nagy szar ez az
egész... hülye gyerekek játéka!
– Ühüm... – bólintott Takach. – Visszatérve a
Csillagrobbanás-akcióra... egyedül hajtottuk végre,
emberveszteség nélkül. Kihoztuk a cuccot a bunkerből, kocsira
raktuk, és haza tűztünk... Még nem értük el a határt, amikor már
tudtuk, hogy baj van... durvára beleléptünk valami büdösbe...
Ebony volt a csapat üdvöskéje, az esetlen nő... egyébként bomba-
zseni... Akár egy üveg lekvárral is képes volt levegőbe repíteni
bármit... Hirtelen rosszul lett. Kiverte a víz, negyven fölé szökött
a láza. Vért köpött...
Takach elhallgatott.
– Hallottatok a Fáraó Átkáról? – kérdezte aztán. Merde és
Anjel tanácstalanul nézték. – A történet szerint... amikor valami
egyiptomi fáraót kiástak a régészek, sorra betegedtek meg mind...
mintha átkozottak lettek volna... azután szépen meghaltak.
– Az SK-bunker el volt átkozva – állapította meg Anjel.
Takach valami nevetésfélét produkált. Szörnyű hang volt.
– El. Persze később kiderült, hogy... hogy nagyon is
tudományos magyarázata van az átoknak... Mikroszkopikus
gombák... Mire megérkeztünk, mindannyian betegek lettünk. A
laborosok egy teljes napig élvezkedtek rajtunk, mintákat vettek a
tüdőszövetből... meg ilyenek. Volt egy haverom a
mikrobiológusoknál, ő mesélte másnap, hogy igazi kuriózumot
hoztunk haza... A gomba csak speciális körülmények között
fertőz... akkor viszont nagyon gyorsan. A bunker volt az
otthonuk, mi meg besétáltunk. Azonnal... megtámadták a
tüdőnket... De ne aggódjatok! – emelte fel a hangját. – Idekint
nem fertőz! Csak szép lassan megöl engem is, mint a többieket.
– És a Van Zeelg miért rúgott ki mindannyiótokat? Miért
küldött kommandókat rátok, amikor úgyis... amikor úgyis
meghaltok? – bökte ki a kérdést Anjel.
– Hogy miért rúgott ki? – kérdezett vissza Takach. – Hát
nem rúgott ki! Roschettinek az a lökött felesége!...
– Hogyan?
– Az a sznob picsa a fejébe vette, hogy az ő Evaldját kirúgták!
Jó poén... Pedig csak hagyták, hogy ott haljunk meg, ahol nekünk
jó!
– Micsoda?
– Bent tarthattak volna egy laboratóriumban is, amíg pislog
bennünk az élet... de nem. Tulajdonképpen rendesek voltak
hozzánk... Meggyógyítani nem tudtak volna, hát elengedtek...
Ebonyt, Viktort és Roschettit a családjához... Walt és Rudy még
kefélhettek egy utolsót a saját ágyukban... Mark is haza mehetett
a macskáihoz... én a nőim emlékéhez... De...
– De?
– De jöttél te... És beleköptél a Van Zeelg levesébe –
vigyorgott fájdalmasan Takach. – Fogalmam sem volt, hogy
miért nyírták ki olyan hirtelen Evaldot és a hülye nejét... Nem
tudtam, hogy mi áll a háttérben... ezért arra gondoltam, hogy a
vén Rutger meggondolta magát, és mégsem hagy minket
végelgyengülni... Akkor elhatároztam, hogy betartok neki.
Egyébként is bántotta a lelkemet, hogy miatta pusztulok el...
pedig még annyi asszony nem találkozott velem... és Evald
likvidálása okot is adott a bosszúra... – Takach szeretetteljesen
simított végig a poros bőröndön. – Azzal, hogy megkavartad a
szart, valóságos lavinát indítottál el. A Van Zeelg azt hitte, hogy
valami van Evaldnál, ami miatt olyan nagyon ugrál... valami,
amit a Csillagrobbanásnál szereztünk. Kinyírták Evaldékat, de
nem találtak náluk semmit. Akkor tovább okoskodtak. Talán az
egész ZW6 összeesküdött ellenük... és elindult a gépezet...
Csakhogy nem számoltak azzal, hogy én éppen látogatóba
indultam Evaldékhoz. Mindent láttam, bár tenni nem tudtam
semmit... pedig akkor még istenes állapotban voltam a
mostanihoz képest!
– Kezdem nem érteni – szólt közbe Merde.
– Aha... hát valóban bonyolult... Hogy világos legyen, miről
beszélek, előbb megmutatom nektek ezt – mondta a
kommandós, és kinyitotta a bőröndöt.
Tömve volt papírokkal. Anjel közelebb húzódott, hogy jobban
lásson.
– Tervrajzok, műszaki leírások – közölte Takach. – Mit
gondoltok, mi ez?
– Mégiscsak nálatok volt! – jegyezte meg Merde. – Akkor
nem csodálkozom, hogy a Van Zeelg ideges lett, amikor feltűnt
Anjel!
– Mondom, hogy a Zeelg alapban ideges. Egy ilyen nagy Cég
a folyamatos pszichózis állapotában leledzik!... A cucc pedig nem
maradt nálunk. Leadtunk mindent, ahogy kell! Profik voltunk,
elvégeztük a dolgunkat, és nem kérdeztünk semmit...
legfőképpen nem tartottunk magunknál emlékeket! A terveket
azután szereztem meg, hogy Evaldot likvidálták... de nem
lényeg... mi ez?
– Gőzünk sincs! – felelte mindkettejük nevében Anjel.
– Csillagrobbanás... mi jut erről az eszetekbe? – incselkedett
Takach.
– Egy bomba? – tippelte Merde. – A ruszki persona-bomba?
– Langyos...
– Távcső? Hírközlési műszer?
– Hideg... hideg...
– Ne kínozz! – fakadt ki Anjel. – Tibor, ha nem árulod el,
mégis eltűzünk Izlandra!
A magyar elvigyorodott.
– Azt helyesen tennétek... de ahogy korábban Merde
barátunk kifejtette... ott sem lennétek biztonságban...
– Mondod vagy nem mondod?
– Mondom... A Csillagrobbanás-akció során elloptuk a
SiemensKrupp tulajdonát képező összes tervdokumentációját... –
Takach várt egy pillanatot, hogy fokozza a feszültséget – ...egy
űrhajónak!
A „döbbent csend” kevéssé fejezi ki a bejelentést követő
hangtalanságot. Anjel még levegőt sem vett, úgy bámulta a
bőrönd tartalmát, nehogy semmivé váljon, mint egy gyönyörű
álom.

Álom
1.
A középkorban az embereket a táguló világ ejtette bámulatba.
Új kontinensek, mesés kincsekkel, csodálatosan primitív
bennszülöttekkel, akik mintha csupán arra vártak volna, hogy a
fehér embert szolgálhassák. A kalandor felfedezők mellett a tudós
felfedezők is új, egyelőre elérhetetlen világokat tártak az ámuló
szemek elé: más bolygókat, csillagokat, melyek körül bizonyára
szintén keringenek bolygók, hogy bölcsői legyenek az életnek – s
mindez az emberé, csak jusson el a csillagokba!
Azután a világ hirtelen zsugorodni kezdett. Egyre többen
lakták, a kényelmesnek mondott területeken egyre nagyobb lett a
zsúfoltság. Amerika alig néhány órás repülőútnyi közelségbe
úszott Európához. Ázsia a küszöbön toporgott, és követelte a
maga részét a tortából. A Hold az emberiség ölébe hullott.
Ugródeszka a Végtelenbe...
És a gonosz istenek ebben a győzedelmes pillanatban
bevágták az ajtót a világűrbe nyomakodó emberiség előtt. Be is
törték az orrát. Milliárdok pusztultak bele.
A Föld ismét tág lett, mint egy lerongyolódott prostituált.
Lakói bőven elfértek rajta. Amerika, Ausztrália eltűnt a
messzeségben, mintha sosem létezett volna... mesevilág, El
Dorado, János pap országa. Afrika a nyomor szürke leple alatt
haldoklott, Ázsia pedig megnyugtatóan messze lapult a három
hősködő poszt-orosz állam és a testvérgyilkos arab világ mögött.
A világűr meghódítása még a mesékből is kikopott. Az Eunió
polgárai örültek, hogy lyuk van a seggükön... azt legalább a
magukénak tudhatták.
2.
 Egy tengerparti város régi negyedében állt a ház, melynek
pincéje egy röpke pillanatra a jövő letéteményesévé vált.
– Egy űrhajó... – ismételte meg a magyar. – És működik!
– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Merde. – És ha igaz...
honnan lesz hozzá elegendő üzemanyag?
– Ezért olyan fontosak ezek a tervek! – kocogtatta meg a
bőrönd oldalát Takach. – Mert ez a járgány nem... nem olyan,
mint a régiek. Ez működik... és elvisz minket a csillagokig!
– Feltéve, hogy megépítik! – vetette közbe Anjel. Hangjából
félreérthetetlen vágyódás csendült... a zsoldos örült, hogy nem
tárazta újra a Shultzot... még képes lenne megint lövöldözni!
– Na, igen... – suttogta Takach, és a mellére szorította a
bőröndöt. – Néha magam sem értem, miért loptam el ezt a
cuccot... Bosszú? Igen... de ez az űrhajó túlnőtt rajtunk... többet
ér minden bosszúnál...
– És többet a Van Zeelgnél is! – jelentette ki Anjel. A
tervrajzok látványa új ösvényeket nyitott az elméjében, olyan
gondolatoknak, melyeket néhány napja nyilvánvaló őrültségnek
tartott volna. – Ez a hajó az egész emberiség öröksége... nem
valamelyik mocsodék Cégé! Nem a SiemensKruppé, nem a
Zeelgé!
– Ezt csodálatosan mondtad! – hajtott fejet Takach. Nem
lehetett tudni, hogy gúnyolódik-e, vagy komolyan gondolta.
– Hogyan gondolod ezt az „emberiség öröksége” dolgot? –
kérdezte Merde. A ZW18-asok támadása óta kezdett kicsúszni
kezéből az irányítás. Ez még nem is lett volna probléma... a baj
ott volt, hogy lassanként semmit sem értett.
– Az SK megépítette az űrhajó prototípusát... – válaszolta
Anjel helyett Takach. – Láttam. Egyáltalán... onnan tudom, hogy
miről van szó... mint egy UFÓ a régi 2D-s filmekből!
– Egy micsoda?
– Repülő csészealj.
– Nem értek az étkészletek aerodinamikájához – vonta meg a
vállát Merde. – Ez a tányér... ez jó nekünk?
– Jó. Hosszú távon az egyetlen esélyünk... „emberiség”-
szinten – bólintott Takach. – Egyébként a Zeelg koponyáinál már
biztos ott van néhány másolat a tervekről. A vén Rutger nem
hülye, hogy akár egyetlen percig is heverni hagyjon egy ilyen
jelentőségű ügyet... A nyolc Euniós Cégből kettő tud a hajóról. A
maradék hatot kell még értesítenünk, és beköszönt az Eldorádó...
– Gondolod? – kérdezte Anjel. – Komolyan úgy hiszed, hogy
ezt kell tennünk?
Tibor Takach hosszasan gondolkodott, majd megrázta a fejét.
– Nem.
3.
A hirtelen megeredő zápor pillanatok alatt megtisztította a
levegőt a Zóna mocskától. Viharos erejűvé duzzadt tengeri szél
söpörte ki a várost, majd néhány óra múlva bőséges, ám
szélmentes esőzés váltotta fel a vihart.
Anjel nem is a földön járt, hanem jó húsz centivel felette
lebegett, amikor elindult Ettor címére. Kabátja alatt ott lapult a
betárazott Shultz – a Zeelges kommandók jelentette fenyegetés
valósnak tűnt, ezért haza nem is mehetett. Szerencsére Ettor
megadta a címét – sőt, oda adott randevút. Várja őt!
És micsoda hírekkel fogok szolgálni! Eddig csupán
szerelmeskedni volt idejük, de most, a harmadik alkalommal már
beszélgetni is fognak... és Anjelnak akadt mondanivalója. Például
egy űrhajóról.
Ha voltak is kétségei afelől, hogy megossza-e Ettorral az
űrhajóról szóló híreket, már elpárologtak. Miután Takach sem
tudott egyetlen épkézláb ötletet sem, hogy mit kezdjenek a
tervekkel, megegyeztek, hogy egyelőre fektetik az ügyet. Takach
ezt olyan könnyedén döntötte el, mintha legalábbis évei lettek
volna hátra... holott csupán napokról lehetett szó.
Talán éppen ezért, gondolta Anjel. Azzal, hogy megmutatta
nekünk a bőröndöt, megszűnt az ő felelőssége. Bosszúból lopta
el, de a halál túlságosan gyorsan közeleg felé... Jó. De mi a
francot kezdjünk egy űrhajóval?!
Egyetlen embert ismert, akivel ezt a kérdést meg tudta volna
vitatni. Ettort. És éppen hozzá igyekezett.
Meglepődött, amikor megérkezett a cetlire felírt címre. Nem
is annyira az egyenruhás portás – ezt még el tudta képzelni a
mindig elegáns Ettorról –, hanem a ház stílusa döbbentette meg.
Éppen ilyennek képzelte gyermekkorában a Mézeskalács-házikót.
– Hölgyem? – állt elé udvarias határozottsággal a
rózsaszínbíbor egyenruhás portás. – Van meghívója?
 – Miért? Buli van? – hökkent meg Anjel.
– Nincs – futott át egy jól kontrollált mosoly a portás arcán. –
Ezek szerint nem rendelkezik meghívóval... khm... ez esetben
sajnálattal kell tájékoztatnom, hogy...
– Ettor Trinandhoz jöttem! – vágott a szavába Anjel. Lassan,
de biztosan kúszott fel vérében az adrenalin szintje, ahogy rájött,
hogy éppen az útját állják.
– Ó... – nyitotta nagyra a szemét a portás. Maró gúny
csöpögött a hangjából. – Trinand úr nem mondta, hogy
máshonnan rendelt takarítónőt...
– Majd megtudod, milyen takarítónő vagyok! – közölte
Anjel, és előrántotta a Shultzot. – Eltakarítalak az útból, te
féreg!!!
A portás ábrázata pillanatok alatt versenyre kelt ruhája
színével, és rémülten tántorgott hátra a biztonsági-üveg ajtó felé.
A látványos visszavonulás nem enyhítette Anjel haragját, és már-
már berobbantotta az ajtót, portásostul, lampionostul, nem
törődve az Ettor pénztárcájának okozott kárral sem, amikor
ismerős hang csillapította a ravaszra simuló ujjának görcsét.
– Már nagyon hiányozhattam, Angyal!
Ettor könyökölt az egyik emeleti ablakban – talán hallotta az
egész szóváltást –, és egyetlen mosolyával megmentette a portás
életét.
– Anton... beengedheti a hölgyet! – intett. – Már várom egy
ideje!
A portás serényen engedelmeskedett, közben az istenért sem
vette volna le a szemét a gránátvetőről. Anjel búcsúzóul sistergőst
köpött a sújtásos egyenruhára – Anton mozdulni sem mert, hogy
letörölje.

– Fantasztikusan nézel ki, amikor dühös vagy! – kapta a

karjába Ettor a lányt. A Shultzot olyan természetes mozdulattal
vette el tőle, mintha csak egy esernyő lenne... úgy is állította be a
sarokba. – Imádom az ilyet!
Órák múltán Anjel már arra is ráért, hogy szemügyre vegye
Ettor lakását. Csodálatos volt... mégsem hagyott maradandó
nyomot benne, mivel a lényeg – Ettor – minden csillogást
elhomályosított. Szexuális képességei mit sem veszítettek
elementáris erejükből az elmúlt huszonnégy óra alatt.
Pezsgő, szamóca és Grieg zenéje pihentette a két szerelmest.
Később aktívan pihentek... Anjel kezdett kételkedni benne, hogy
normális az, amit csinálnak.
A kínai hidegtál olyan gyorsan fogyott el, hogy jóformán az
ízeket sem érezték... pedig a szecsuáni konyha jócskán
gondoskodik karakteres fűszerekről.
– Milyen ember vagy te, Ettor, milyen ember? – kérdezte
Anjel, miközben kétpofára zabálta a százéves márványtojást.
– Tökéletes – válaszolta Ettor, és egyetlen falásra eltüntetett
egy fürjszárnyat, szőröstül-bőröstül. – Erre voltál kíváncsi?
– Mondjuk – bólintott Anjel két korty jeges kókusztej között.
– Azt tudod, hogy a párkapcsolat első évében közel ötven
százalékkal csökken a szeretkezések gyakorisága?
– Napi kettő? Borzalom! Nem unalmas egy kicsit?
– Majd éjjel belehúzunk...
– Egy kis bambuszrügyet? A kedvedért csak enyhén csípősre
készítettem...
– Benned tisztelhetem e felséges vacsora szakácsát? – nézett
elismerően Anjel a férfira, és belekóstolt a vöröses salátába.
Lángot okádott tőle.
Ettor tudta, hogyan oltsa el.

– Tudod... már megint nem jutott időnk beszélgetni...

– Még előttünk az éjszaka!
– Ezt már hajnalnak hívják, édesem!
– Kérdéseid vannak, vagy válaszaid?
– Mindkettő... akarsz előbb te kérdezni?
– Inkább utóbb...
Anjel elmélázva turkált Ettor mellszőrzetében. A férfi nem
volt túlzottan szőrös... éppen csak annyira, hogy Anjel turkálni
tudjon benne.
– Te vagy az az ember, akiben csak bízni lehet – vallotta be. –
Van kérdésed?
– Nincs... éppen ezt vártam tőled.
– Ezek szerint tisztában vagy az értékeiddel...
– Maradéktalanul.
 – Ez igen! Hogyan voltál képes ekkora önbizalmat kinevelni
magadból?
– Ó... ha valaki úgy emlékszik minden tettére, ahogy én... és
ezekkel a tettekkel elégedett és büszke rájuk... nos, az ilyen ember
óhatatlanul tisztában kell legyen magával.
– Ne mondd, hogy mindenre emlékszel!
– Mire vagy kíváncsi?
– Az első találkozásunk?
Ettor elmesélte. Maradéktalanul, az utolsó másodpercig.
– Az első éjszaka... – folytatta meglepetten Anjel. Bízott
benne, hogy az az orgiaszerű éjjel Ettor számára is ködbe vész.
Tévedett. A férfi olyan részletességgel számolt be neki
mindenről, hogy Anjel szinte maga előtt látta az eseményeket. Ha
nem lett volna olyan különös, talán még be is indul tőle...
– Te valóban mindenre emlékszel?! – kérdezte félig
neheztelve, félig ámulva Anjel.
– Gyerekkoromban... hét-nyolc éves lehettem... elolvastam
néhány Borges novellát – mesélte Ettor azon a különös, elrévedő
hangján. – Borges úgy írt... nos, ezt a műfajt nem kölyköknek
találták ki. Miközben olvasod, elhiszed, hogy csupán egy opálos
falú buborékban élünk, melyen olykor, bizonyos kiválasztottak
keresztültekinthetnek, hogy meglássák az igazi világot, a másik
valóságot, melynek ez a kozmosz csupán jelentéktelen szelete.
Ezen nevetett egy kicsit, mintha évekkel a novellák után még
mindig így érezne, és ezt szégyellné.
– Az egyik novella egy Funes nevű fickóról szólt, aki
mindenre emlékezett – folytatta. – Mindenre. Bármit látott,
hallott, olvasott vagy álmodott, az megragadt az agyában...
elolvasott egy szótárat, és megtanult latinul! Nos, ez a novella
annyira elbűvölt, hogy azonnal elhatároztam, én is emlékezni
fogok mindenre! – Ettor kibámult az ablakon, mintha az esőtől
várna megerősítést, hogy sikerült-e neki. – Majdnem
belerokkantam.
– Szegénykém...
– Ó, nem... nem kell sajnálni engem! Az igaz, hogy kezdődő
őrületemből csupán lázadó hormonjaim és a nők illata rántott ki,
de azt hiszem, sikerrel jártam! Mire elmúltak gyermekéveim,
mire elkezdtem a lányok fenekét fogdosni, többé-kevésbé sikerült
mindenre emlékeznem. Persze, foci helyett jógagyakorlatokat
végeztem, és ahelyett, hogy békákat buzeráltam volna a többi
utcabeli gyerekkel, unalmas könyveket memorizáltam, hogy
fejlődjek. Funes állítólag... Borges szerint... emlékezett a lovak
sörényére, de minden szőrszálra! Ennyire azért nem vittem. De
nagy általánosságban minden napomra emlékszem azóta, hogy
elvesztettem az ártatlanságomat...
– De szépen mondtad! – vigyorgott ki Anjel a férfi karja
közül.
– Tudod milyen érzés? – kérdezte Ettor. Nem zavartatta
magát Anjel szemtelen megjegyzésétől. – Mint a halhatatlanság!
– Hülye...
– Úgy gondolod? Akkor emlékezz csak rá, mit mondtam, ha
majd... remélem, sokára... a végső számadást készíted magaddal!
Mert akkor meglepően kevés dologra fogsz emlékezni... egy-egy
villanás az életedből, néhány gyönyörteli, vagy fájdalmas pillanat.
Olyan rövidnek fog tűnni az egész! Ám ha minden napodra
emlékeznél, azt mondhatnád: „Ez igen, sokáig éltem! Érdemes
volt...” És mi ez, ha nem a halhatatlanság legyintése?
– Túlságosan bonyolult vagy! – fakadt ki Anjel, ám azonnal
meg is enyhült. – A gyereket is kibeszéled a hasamból!
– Micsoda?! – kiáltott fel tettetett rémülettel Ettor. – Terhes
lettél tőlem?!
– Gondterhes – vigyorogta Anjel. – Te mamlasz...

Jócskán kivilágosodott, mire Anjel el merte mondani

Ettornak az űrhajót. Ha nem is olyan részletesen, mint a férfi az
első éjszakájukról, de a képességeihez mérten mindenre kiterjedő
beszámolót adott az eseményekről. Beszélt Roschettiről és a
feleségéről, aki tulajdonképpen elindította ezt az egész ügyet.
Jókat vigyorogtak Arantza tüskés modorán. Azután jöttek a
húzósabb dolgok: Roschettiék halála, a riksás merénylő, a három
bérenc, akik a Klubba is utána jöttek. Fergusson családja. A
ZW18 és a rohamosztag – ennél a résznél Anjel testét különös
melegség járta át. Tibor Takach, a kemény fejű magyar... és a
bőrönd, amely talán a század legnagyobb felfedezését rejti.
– Hol van most az a bőrönd? – kérdezte megélénkülve Ettor.
Azután meg sem várva a választ, kitört rajta a lelkesedés. –
Angyalka, hiszen ez csodálatos! Fel tudod fogni, mit jelent ez?
Kijutunk a világűrbe, a Végtelen Lehetőségek Honába!
– Az. Valóban csodálatos... – bólintott Anjel. – Csakhogy a
Cégek ki akarják sajátítani maguknak ezt a felfedezést. Tudod,
mit jelent ez? Azt, hogy Rutger van Zeelg maga lesz az Isten!
Ettor megértően bólogatott.
– Anjel... – szólalt meg végül. Anjel felkapta a fejét erre a
megszólításra... a férfi már régen nevezte így. – Tartozom neked
egy vallomással.
A lány felkönyökölt az ágyon, és a fülébe harapott.
– Halljuk!
– Eddig még nem kérdezted... de most ideje, hogy megtudd...
– Na?
– A Van Zeelgnek dolgozom.

Tunguszka
1.
A bejelentés hatásában lepipálta a Hirosimai atombombát.
Anjel acélrugóként pattan fel az ágyból, és mint a szélvész,
rohant az előszobába, ahol a gránátvetőjét hagyta. Ettor
mágnesként tapadt rá, azonnal a nyomába szegődött.
Egyszerre értek a Shultzhoz...
– Angyalka! Ne! – kiáltotta Ettor, miközben könnyűszerrel
kicsavarta a fegyvert a lány kezéből. – Hallgass meg!
– Te szemét! – sziszegte Anjel az arcába. – Becsaptál!
– Nem, esküszöm, nem! – kiáltozott még mindig a férfi,
mintha puszta hangerővel akarná legyőzni Anjel dühét. – Sosem
kérdezted!
– Akkor most megölsz?! Hogy rohadnál meg!
Ettor úgy forgatta a szemét, mint a tanár, amikor a nebulók
baromságokat nyögnek a táblánál.
– Dehogy! Miért tenném?! Szeretlek!
– Ja...
– Gondolkozz józanul! Rotterdamban az emberek nyolcvan
százaléka a Van Zeelg alkalmazottja! Én is az vagyok... na és?!
Egy irodában koptatom az asztalt, és unalmas papírokat töltök
ki... Nem vagyok gyilkos! És semmit sem tudtam a Van Zeelg
sötét ügyeiről! – Elhallgatott, majd valamivel csendesebben
folytatta. – Legalábbis nem többet, mint bármelyik ember.
Tudjuk, hogy a Cégek nem csak tiszta játékot folytatnak, de mit
tehetnénk ellene? Sőt! Még örülünk is neki, hiszen ha a mi
cégünk győz egy ilyen szennyes sakkjátszmában, az nekünk csak
jó... de akkor sem leszünk gyilkosok!
Anjel hinni akart Ettomak, csakhogy az nem ment olyan
könnyen. Ezt látva, a férfi kétségbeesett lépésre szánta el magát –
Anjel kezébe nyomta a gránátvetőt.
– Tessék! Használd, ha jól esik! De akkor is szeretlek, ha rám
fogod azt a kurva csúzlit!
– És ha lelőlek? – gonoszkodott Anjel. – Na, befelé... te
strici... Ez utóbbit már olyan hangsúllyal mondta, hogy Ettor
komoly esélyeket látott a békülésre.
– Ha jól sejtem, azért mondtad el nekem az egész történetet,
mert tanácstalan vagy – fejtegette Ettor befelé menet. – Nem
tudod, mit tegyél a megszerzett tudással, ugye? A pénz miatt
fogtál bele ebbe az ügybe. Azután meg azért folytattad, mert
felhúztad magad. Csakhogy indulatokkal itt már nem sokra
mégy...
– Ha pontos elemzésekre lenne szükségem, már rég feleségül
mentem volna egy könyvelőhöz!
– Mit tudsz kezdeni egy fontos információval? – kérdezte
Ettor, nem zavartatva magát Anjel közbeszólásától. – Például
gyűjthetsz még hozzá! Tudod, én a pénzzel foglalkozom...
mondjuk amolyan könyvelő-féle vagyok, ha már a házasságnál
tartunk... és azt tanácsolnám bárkinek, aki hozzám fordulna,
hogyha nem tud mit kezdeni a pénzével, ne költse el! Gyűjtsön
hozzá... és közben majd eszébe jut, hogy mire használja fel. Ebből
a szempontból az információ nem különbözik olyan nagyon a
pénztől.
– Miféle információkra gondolsz? – kapta be a horgot Anjel.
– Ami ott hever a Van Zeelgnél.
Anjel megütközve nézett a pasijára.
– Azt hiszem, egyáltalán nem vagy normális! – jelentette ki.
– Mikor mondtam ilyet?
– Mégis, hogy képzeled?
 Ettor széles vigyora elárulta, hogy nagyon is konkrét
elképzelései vannak a dologról.
2.
Merdét könnyebben meggyőzte, mint Anjelt. A zsoldos
azonnal hajlott az akcióra, elég volt egyszer végig hallgatnia
Ettort. Merde tudta, hogy az ellenség színeiben játszó szövetséges
ér a legtöbbet egy háborúban... és jelen esetben ez a szövetséges
Ettor volt.
– Hogyan jutunk be? – kérdezte a zsoldos. – Egy ilyen
objektumot komoly erőkkel őriznek! Gondolom, Takach
magánakciója után duplán erősítenek...
– Az őrség kiiktatására két eszköz is a rendelkezésünkre áll –
közölte Ettor, és felmutatott egy plasztik lapocskát. – Az egyik ez.
A másik ti vagytok! Mellesleg nem hinném, hogy az épület
őrzését megerősítették. Ott nincs semmi, amit fizikálisan el
lehetne lopni. Az egyetlen dolog, amiért érdemes betörnünk, az a
vállalati Háló egyik alközpontja, ami az alagsorban található. Az a
széf, csak éppen pénz helyett információt őriz!
– És azt te fogod megfúrni...
– Ahogy az előbb mondtam – bólintott Ettor. – Harmadik
szintű jogosítványom van az adathozzáféréshez. Azon a szinten
túl szinte már csak a Van Zeelg család szexuális életének titkait
őrzik! Ami számunkra fontos, az mind elérhető!
– Nagykutya vagy...
– Ó nem... csak kíváncsi... és jó barátom volt egy csaj a
hálójáróktól...
– A részletek nem érdekelnek! – vágott közbe Anjel. – Elég ió
a fantáziánk.
– Tudom – kacsintott rá Ettor. Anjel csak fintorgott. Még
mindig haragudott egy kissé a férfira, pedig semmi oka nem lett
volna rá... csakhogy olykor maga sem volt tisztában a saját
érzelmeivel. Ettor a zsoldosnak magyarázott tovább. – Bemegyek
egy adattárba, és mindent megjegyzek. Tulajdonképpen másra
nem is kellenek az adatok, csak arra, hogy fejlesszem az
emlékezőtehetségem.
Ezt már Merde sem hitte el. De nem foglalkozott azzal,
mennyiben mond igazat a másik az adatok felhasználását
illetően. Mindenkinek élnie kell valamiből... ha Ettor az adatokat
értékesíti a feketepiacon, ám tegye.
A zsoldos sokkal könnyebben elfogadta, hogy Ettor segíteni
akar nekik. Számára nem tűnt olyan misztikusnak az egész, mint
Anjel számára, hiszen tulajdonképpen ő is önzetlenül állt a lány
mellé, amikor annak pénze sem volt. Ráadásul nem is kefélte
meg egyszer sem Anjelt... igaz, nem is lett volna mivel. Egyszóval
Merde számára teljesen természetes volt Ettor lelkesedése. A
szexuális felhangoktól eltekintve ő is épp úgy lelkesedett Anjelért.
Ettor a csapatba tartozott, ez nem kérdéses!
Anjel is tisztában volt ezzel, de „csak azért sem” tudta ezt
elfogadni. Ha máson nem, hát azon dühöngött, hogy Ettor miért
nem mondta már az első alkalommal, hogy hol dolgozik. Mintha
olyan nagyon beszélgettünk volna... próbálkozott a józanabbik
fele, ám az efféle gondolatokat gyorsan elhessegette.
Végül rábízta az időre, hogy az oldja meg a problémáit.
3.
Merde lakásán átaludták a nappalt. A biztonsági rendszerek
teljes gőzzel üzemeltek, nehogy a Van Zeelges kommandók
meglepjék őket. Azonban az óvatosság feleslegesnek tűnt... a Van
Zeelg nem tudott Merdéről. Akik együtt látták a lánnyal, azok az
eset után mind meghaltak; így nem volt, aki bemártsa a zsoldost.
Alkonyattájt megtartották az utolsó eligazítást, az órák
egyeztetését és a fegyverosztást. Tisztára, mint az igazi katonák!
– gondolta Anjel. Számára az egész nem sok jelentőséggel bírt –
fegyvere már volt, csak egy kisebb pisztolyt kért mellé, a terv nem
tartalmazott időtényezőt, tehát a siker szempontjából irreleváns
az órák egyeztetése, és az eligazítás sem érdekelte igazán, hiszen
őt csupán az izgatta, hogy lőnie kell mindenre, ami mozog, legyen
az élő vagy mechanikus.
Ettort nem lehetett lebeszélni a régi M-20-as amerikai
gépkarabélyról. Közölte, hogy rendkívüli módon vonzódik az
antik tárgyakhoz, és ez a vonzódás – tudat alatti összhang ember
és tárgy között, mondta – semmissé teszi az M-20-as
megbízhatatlanságát.
Merde maradt a Hexen-Parabellumnál, kísérőnek néhány
kézigránátot aggatott magára. Ha ennél nagyobb tűzerőre lenne
szükségük, mondta, majd szereznek a helyszínen.
 Azután a zsoldos előtolta az operatív járművet. A
terepszínűre mázolt, tömör kerekes harci-tricikli osztatlan sikert
aratott... Ettor a járműből áradó fanyar humort értékelte, Anjel
az utas-kagylóba szerelt ikercsöves gépágyút. Azonnal
kijelentette, hogy „a kis édest” ő fogja gondjaiba venni. Senki sem
ellenkezett vele... már csak a gránátvető miatt sem, amely mindig
a lány keze ügyében volt.
– Yamaha... – simította végig a tricikli domborműves feliratát
Merde. Sugárzott róla az áhítat... de lehet, hogy csak a szem-
optika olajozása futott meg kissé. – T-max! Egészen különleges
hangot ad, ahogy pedálozok!
Valóban különleges hangja volt – de Anjel akkor sem értette,
mit lehet ezért lelkesedni?
Merde a legsötétebb utcákon hajtott keresztül, ahol csak a
macskák kocogtak sajátos céljaik nyomában. Ajánlatos stratégia
volt – de Anjelnak ez sem tetszett. A hátsó ülések sötétjében
mindegyre Ettor kezére bukkant, ahogy utána tapogatóznak... és
most semmi kedve sem volt a szexhez. Talán megcsömörlöttem?
Ettor – egy-egy hódító roham között – váltott néhány szót az
élvezettel pedálozó zsoldossal. Bár már semmi szükség nem volt
rá, a tervet – sőt, A Tervet! – csócsálták át sokadszorra is. Pedig
csuda egyszerű terv volt: bemenni, lőni, informálódni, kijönni.
Anjel alig várta, hogy az első szakasz életbe lépjen...

Az északi ipar-negyed már akkor sem volt valami

bizalomgerjesztő, amikor még működtek a gyárak. Volt valami
démoni az igába hajtott őserők – a Tűz, a Víz, a Föld kincsei, a
Levegő és az elektromosság képébe bújt Energia – szabályozott
tombolásában, ahogy le akarták tépni bilincseiket... ám többnyire
hasztalan. A munkások, akik testközelbe kerültek a náluknál
sokkal hatalmasabb entitásokkal, megváltoztak. Kemények lettek
és szárazak, mint az öreg fák, kérges tenyerűek, égő szeműek... Az
elemeket uraló emberiségből olajtól csillogó koboldok serege vált
külön kasztba, hogy szolgáljon... Örömmel szolgáljon, amíg van
kit.
A harci-tricikli a démoni sík maradványai között suhant,
kerekei cseppenként szórták hátra a felvert vizet, mintha valami
különös uszályt húzna maga után. Gyár-korpuszok, világtalan
beton koponyák, halott sínpár-idegek szegélyezték útját,
miközben hőszigetelt csőrendszerek diadalívei alatt haladt el,
mint valami újkori Scipió győzelmi fogata... Szüzek helyett tüzek
kormos emlékei várták, győzelmi harsonák helyett a szél
hárfázott a céltalan villanyvezetékeken.
A félig ember, félig gép hajtó csupán a pillanatnak élt, amíg a
tricikli nyergében ült. Úgy hozzá tartozott a csővázas gépezet,
mint Pizarróhoz a lova. A két ember, akit maga után húzott,
potenciális szülőpár volt, ágyékukból majdan új életek
sarjadhatnak – egy talán szebb jövő felé –, ám most a pusztítás
magvait hordozták kezükben... Ők vetnek, a Halál arat.
Ettor keze újra rátalált a lányéra, de most nem simogatni
akart. Megszorította Anjel csuklóját, és halkan azt mondta:
– Az a sötét épület... az a szögletes, ami olyan, mint egy
Rubik-kocka... oda megyünk!
Anjel szemében vörös fénypontok cikáztak.
– Jövünk... – suttogta, és egyetlen pillanat alatt feledte
minden ellenérzését az akcióval kapcsolatban. Micsoda tánc lesz!
Ettor figyelmezette Merdét is.
– A bejárat előtt mindig áll néhány őr, mert ez nem valami
barátságos környék, de azokat majd én elintézem! – közölte. –
Csodálkozni fognak, azt hiszem, de a kártyám előtt
meghajlanak...
– Nem fogják furcsállani a kísérőidet? – kérdezte Merde. –
Nem árt minden eshetőségre felkészülni!
– Ezek kuglik! Szigorúan tilos gondolkodniuk!
Közben egyre közelebb kerültek az épülethez. Óriási kockája
jócskán eltakarta az alkonyi égboltot, sértetlen reflexüveg
burkolata visszatükrözte a napnyugati fellegek szürkéjét.
Anjel kikukucskált a kagylóból. Ha a zsoldos nem billent elé,
már ki tudta venni az őrbódét, melyet vörös reflektorok
világítottak meg. Tökéletes célzófények...
– Csak nyugalom! – intette őket Ettor, aki élvezte, hogy hazai
pályán mozognak. – Többet ésszel, mint erővel! A...
Hogy mit akart mondani, már sose tudhatták meg. A
szaggatott kereplés félbevágta mondandóját, s miközben a kékes
tűzfény bevilágította a kagyló belsejét, Ettor halottsápadtan dőlt
hátra.
 – Mondtam, hogy nyugalom... – kiabálta, de ezt már maga
sem hallotta az ikercsöves gépágyú dalától.
Merde – mint mindig – egy pillanattal előbb cselekedett,
mint ahogy megértette a dolgok állását. Ez az ösztönös előny már
sokszor mentette meg az életét – most nem osztott, nem szorzott,
hogy még a lövések előtt ráhasalt a kormányra. Anjel rá
vigyázott...
De az őrbódét és a military ruhás őröket szarrá lőtte.
Ahogy elkezdődött, olyan hirtelen véget is ért. A két cső
hűtőlemezeinek pattogása közepette, miközben a csípős lőporfüst
vaskos felhőkben követte a száguldó triciklit, Anjel – az éjszaka
során először – Ettorra mosolygott.
– Nem hagyhattam, hogy észrevegyenek téged, kedves! Én
szem előtt tartom az érdekeidet – búgta a lövésektől félig süket
fülekbe. – Ha az őrök elmesélik, hogy aznap éjjel, amikor
kirámolták a Hálót, te éppen bent jártál... az a legkevesebb, hogy
elveszted az állásod! Erre nem gondoltál, kedvesem?
Ettor csak habogni tudott. Ide-oda kapkodta a tekintetét a
szétlőtt kapuzat és Anjel között... úgy nézett ki, mint egy
teniszmeccsen szurkoló angol.
– A férfiak gyakran csinálnak hülyeséget, ha szerelmesek –
jegyezte meg jóindulatúan Merde. – Szerencsére a nők azért még
képesek gondolkodni!
Anjel gyengéden beleharapott Ettor fülébe, majd mélyen a
szemébe nézve megszólalt.
– Lássuk, milyen táncos vagy!
– Hogyan?... Mi?... – Ettor hallásával komoly bajok voltak.
Anjel azonban már nem törődött vele. Visszacsúszott a gépágyú
mögé, és feszülten figyelt.
Nem kellett sokáig várnia. Körülbelül ötven méter lehetett
hátra a sarkaiból kifordult kapuig, amikor fénydárdák csaptak elő
az épület tövéből... a lövések zaja csak később érkezett, együtt a
zsoldos figyelmeztető kiáltásával: – Nyomjelzők!
Anjel késlekedés nélkül odapörkölt. Nyomjelzők... mutatják,
hova lőjek!
– Rokken ’róóól!!! – kiáltotta turáni ősei csatakiáltását az
éjszakába.
 Merde úgy hajtotta a triciklit, mint az eszement. Feje fölött
gonosz darazsak rajzottak – jobbára Anjel gépágyújából. Dak-
dak-dak-dak...
A nyomjelzővel töltött fegyverek átlagon alul teljesítettek. Egy
jó háborús filmben már le kellett volna lőniük valakit... csakhogy
Anjel nem hagyta érvényesülni az ismeretlen rendezőt.
Amint elhallgattak az ellenséges géppuskák, Anjel vissza
bukott a kagylóba, pisztolyt rántott, és Ettor homlokához
nyomta...
– A Shultz az enyém! – figyelmeztette a férfit. Ettor reszkető
ajakkal húzta vissza a kezét a gránátvetőtől.
– Ne legyél hülye! – sípolta Ettor. – Csak segíteni akartam!
– Győztem magam is! A Shultz az enyém. Neked kellett az az
„antik darab”! – bökött Anjel az M-20 felé.
– Hogyan táncoljak így? – próbálkozott Ettor a laza figurával.
Anjelon azonban már erőt vett a harctéri őrület, és nem volt
fogékony rá
– Ahogy tudsz...
– Kifelé, gyerekek! Végállomás! – kiáltott hátra Merde,
miközben csikorgó fékgumikkal befarolt egy rakás törmelék közé.
– Majd később megbeszélitek!
Anjel egy nagymacska kecsességével pattant elő a kagylóból,
Ettor jóval kevésbé lelkesen követte. Az utóbbi percekben
félszázszor megkérdőjelezte épeszűségét, hogy rábeszélte a
többieket erre a kalandra.
– A riasztó-rendszerek idecsődítik az egész Van Zeelget! –
közölte gonoszul. – Mert egyeseknek olyan nagyon fontos volt
lövöldözniük!
Anjel és Merde a nyitott ajtó felé rohantak. A lány csak
félvállról vetette oda:
– Féltékeny vagy?
Ettor válasza teljesen szokatlan volt az ő szájából.
– Baz’meg! – sziszegte dühösen, és megfogadta, hogy a buli
végén, ha a csaj lerakja azt a nagy puskát, alaposan felképeli!
Anjel egy kupac dróton gázolt keresztül. Merde már bejutott
az épületbe – a géppuskások nyitva hagyták az ajtót. A lány utána
kommandózott — így hívta azt a görnyedt futást, faltól-falig, ami
a kósza golyóktól hivatott megvédeni.
 Az épületen belül tökéletes sötétség fogadta... valami
keménybe rohant.
– Állj! – suttogta Merde. – Ne olyan hevesen... még
felöklelsz!
– Szervusz... – válaszolta Anjel. – Ez már tegező kontextus,
nem?
– Lökött vagy! – közölte Merde. – De büszke vagyok rád!
– Ne szirupozz! Látsz valamit?
– Semmit – válaszolta Merde. – Kihalt a folyosó...
– Honnan tudod?
– Mondom, hogy semmit sem látok... azaz mindent látok –
javította ki magát a zsoldos. – Mire nem jó egy nyamvadt katonai
optika! Szóval látom, hogy nincs itt semmi... De kötve hiszem,
hogy csupán annyian őrizték az épületet, amennyit az előbb
szétlőttél. Hol van Ettor?
– Itt... – hallatszott a hátuk mögül.
– Hányan vannak az épületben?
– Úgy érted, hányán érkeznek meg a következő percekben? –
gúnyolódott Ettor. – Egyébként nem kell vakoskodni. Az
épületnek saját energiaellátó rendszere van! Felkapcsolhatom a
villanyt?

Az alagsorba tartottak. Eddig már három emeletnyit haladtak

lefelé, és előttük még legalább ugyanennyi állt. Azt a néhány
szerencsétlent, aki az utukba került, Merde és Ettor kíméletesen
elintézték. Anjel a nagyobb falatokra tartogatta magát.
A nagyobb falatok az épület lábazatánál várakoztak.
Még ki sem nyitották az acélajtót, amely a lépcsőházból nyílt
a Háló-alközponthoz vezető folyosóra, máris lövések kopogtak az
ajtó túloldalán. Az ujjnyi vastag acéllemez megvédte őket a
golyóktól, de az ellenség tűzerejéről sokat elárultak az egyre
szaporodó dudorok. A lövések és az ajtóba csapódó lövedékek
iszonyatos zajt keltettek.
– Amint szünet, nyitok! – közölte Merde. A szub-osszális
technikának köszönhetően a másik kettő tökéletesen hallotta. –
Egyetlen szempillantás alatt halottak vagyunk, ha nem lőttök
vissza!
 – Bízd rám! – vigyorgott Anjel, de a hangját tökéletesen
elnyelték a lövések, amelyek csak nem akartak abbamaradni.
Persze mindennek eljön az ideje, csak ki kell várni...
A golyózápor még javában tartott, amikor Merde lenyomta a
kilincset, és... abban a pillanatban megszakadt, ahogy kirúgta az
ajtót.
Anjel az ágyékához szorította a Shultz tusát, és
belecsimpaszkodott az elsütő-billentyübe. Duff-duff-duff!!! –
köpte magából az áldást a gránátvető. Az első robbanás előtti
töredékmásodpercben Anjel még megpillanthatta az állványos
gépfegyver körül ügyködő alakokat... azután mindent elnyeltek a
mohó lángok.
– Utánam! — ordította Merde, és berontott a folyosóra. A
biztonság kedvéért áthajított még néhány gránátot a poklon...
csak, hogy a robbanások megmutassák, merre rohanjanak.
A logikus az lett volna, hogy Ettor rohan elől, és megsorozza
az ismeretlent, ám az akció hevében mind Merde, mind Anjel
nagy ívben beletojt a logika közepébe. Az előre nyomakodó férfit
Anjel kevéssé nőies módon leszerelte, és ő futott másodiknak a
folyosóra. Azért annyira nem volt lökött, hogy lőjön is közben.
Merde nem élvezte volna különösebben...
Újabb drótkupacon rongyoltak keresztül. A lángoló szigetelés
bűzös füstöt eregetett.
A lángokon túl a folyosó is véget ért... a kidőlt
gipszkartonfalak mögött feltárult az alközpont!...
Ha ráértek volna, jó harminc katonát számolhattak volna
össze.
A kölcsönös egymásra csodálkozást követően... „Csak
ennyien?” – gondolták a katonák; „Hú, ennyien?!” – gondolták
Anjelék... a fegyvereké lett a kizárólagos szavazati jog.
Merde különös taktikát választott. Gránátokat hajigálva
berohant a Zeelg-katonák közé... a zsoldost követő sorozatok
több kárt okoztak az ellenség soraiban, mint a véletlenszerűen
eldobott gránátok.
Anjel egy betonoszlopnak vetette a hátát, és a Shultzával
húzott lángfalat maga köré. Nem törődött a repeszekkel, sem a
hőségtől szétgöndörödő frizurájával... úgy állt a pusztítás
közepette, mint Afrodité, ha történetesen a háború istennője lett
volna. Csupán azt sajnálta, hogy a robbanásoktól és a füsttől nem
lát semmit... de hát ez a zárt tér hátránya.
Valahol a füstön túl Ettor lövöldözött. Anjel megállapította,
hogy ha a kapcsolatuk valamilyen csoda folytán mégis tartósnak
bizonyulna, többet nem ad fegyvert a kezébe. A puska az ő
reszortja lesz... Ettor maradjon a fakanálnál!
Két gránát között eszébe jutott a kínai vacsora... oly rég volt...
és az elmúlt három alkalom.
Azért Ettor jobb szerető, mint a Shultz! – állapította meg
magában.
A gránátvető ettől megsértődött, és kiürült tárral kattogott
tovább. Anjel hiába káromkodott, a Shultz attól még nem lett
tele.
Néhány alak törte át a lelohadó lángfalat.
Anjel kirántotta a pisztolyát, és leadott néhány gyengécske
lövést... a pisztoly túlságosan finom fegyver volt, nem ártott
volna, ha célozni is tud.
– Ettor! – sikoltotta, ahogy a katonák rárontottak. Úgy
látszott, nem akarják megölni; ki tudja, miféle kínzókamrák
lapulnak a Zeelg-házak pincéiben! – Ettor! Segíts!
A katonák odaértek... Anjel közvetlen közelről arcon lőtte az
egyiket.
A fej úgy robbant le, mintha a pisztoly egy pillanatra a jó öreg
Shultzzá változott volna. A katona megmerevedett, nyakából
szikrázó drótok álltak az égnek.
Egy droid!
Anjel annyira megdöbbent a nem várt látványtól, hogy a
másik két katona – vagy droid? – könnyedén lefegyverezte.
– Ettor!!!
Hideg gépszemek vizsgálgatták... mélyükön valami kegyetlen
céltudatosság, holt akarat...
– Merde!!!
A segélykiáltásokra csupán az elcsendesedő csatazaj volt a
válasz.
4.
A szürke egyenruhás droidok úgy nyüzsögtek körülötte, mint
a termeszek a királynő körül. Finoman, de határozottan
szorították le a végtagjait, hogy ne sérüljön, de ne is tudjon
megmoccanni.
– Ettor!!! – sikoltotta újból. Az nem lehet, hogy így végezzük,
zakatolt az agyában. – Ettor!!!
A droidok szétváltak, és utat engedtek egy igazi férfinak.
– Hiányzom? – kérdezte Ettor. Jobbjában lazán lógott az M-
20-as.
Anjel forrón kívánta a Shultzot... no, nem szexuálisan, hanem
a keze közé... Csak egyetlen gránáttal, add, hogy itt legyen!
A füstön túlról újabb csapat droid érkezett. Nyolcan hoztak
egy testes alakot... Merdét. A zsoldos erősen vergődött, de a
droidok úgy fogták, mint a gépek... minthogy azok is voltak.
Merdének hiányzott a fél karja – a katonai vas –, de úgy tűnt,
ez semmiféle traumát nem okozott neki. Cirádás spanyol
káromkodása magáért beszélt.
– Merde! – kiáltotta Anjel, mire a zsoldos elhallgatott, és a
fejét forgatta, hogy lássa a lányt.
– Angyalka! Jól vagy?
– Semmi bajom!
– Csődöt mondtunk... – állapította a zsoldos, majd csaknem
vidáman folytatta: – De azért jó buli volt, nem?
– De – válaszolta a lány helyett Ettor. – Nagyon élveztem!
– Szemét! – közölte Anjel. – Végezz velünk, de gyorsan! Már
nagyon unom a pofádat!
– Hahaha! Nem akarlak megölni titeket! – nevetett Ettor. –
Nem is haragszom rátok! Remélem, mire eloszlik a füst, a ti
fejetek is tiszta lesz, és megbékéltek velem!
– Azt lesheted! – sziszegte gyűlölködve Anjel. Merde azonban
beleegyezően morgott.
– Egy kis szövegeléstől még nem fájdul meg a fejünk –
mondta, majd mintha ő lenne a bíró egy perben, jóságos hangon
felszólította Ettort. – Halljuk, mit tud felhozni a mentségére!
Anjel olyan mulatságosnak találta a jelenetet, hogy kitört
belőle a röhögés. Tucatnyi rezzenetlen arcú droid fordult felé...
– Gondolom, nem mondok újat azzal, hogy a Van Zeelgnek
dolgozom – kezdte Ettor. Rájött, hogy fölöslegesen vesztegeti az
idejét Anjelra, ostoba szócsaták vívásánál többre nem jut vele. –
Feladatom a ZW kódjelű operatív csoportok koordinálása...
 – Egyfajta könyvelői munka – gúnyolódott Anjel, majd
szemen köpte az egyik droidot. Különösen jól esett neki. A habos
nyál lassan csúszott le a mozdulatlan gumiszemhéjjal keretezett
lencséről.
– A Roschetti-ügy kirobbanásakor magamra vállaltam az
egyik tényező kiiktatását... Arantza Raíz beszámolója alapján
kellemes órákra számíthattam, és be kell vallanom, nem is
csalódtam!
– Ha lenne szabad kezem, most tapsolnék... – kommentálta
Ettor szavait a kiiktatandó tényező.
– Mivel a ZW18 már dolgozott az ügyön, megengedtem
magamnak néhány kellemes éjszakát. Azután te magad jöttél el
hozzám, és mindent elmondtál... meglepett, mennyire belefolytál
már az egész kusza szövevénybe, hiszen korábban már majdnem
ártatlannak gondoltalak!
– A bugyik a fiókomban most is azt kiabálják, hogy: „Ártatlan
lábak között feszülünk! Ártatlan lábak között feszülünk!” Menj
csak, és turkálj egy kicsit!
– Amikor elmeséltél nekem mindent, már csupán nagyon
kevés dolog maradt függőben — folytatta zavartalanul Ettor. —
Például hol bujkál Takach... és hol vannak a lopott tervek? Nem
azért kellettek azok a papírok, mert nem volt másik, hanem azért,
mert nem akartuk, hogy más társaságok is megkaparintsák őket.
Téged bármikor elkaphattalak volna... érthető okokból
halogattam, amíg csak lehetett...
– Szemét!
– De igen ügyes „szemét”. Le se tagadhatnád, hogy jól érezted
magad velem!
Anjel erre nem tudott válaszolni. Bármit mondhatna, mégis
minden túl átlátszó lenne.
– Azután eszembe jutott, hogy miért ne használjam ki a
felgyülemlett indulatokat! – folyatta Ettor. – Ketten kivégeztetek
egy operatív csoportot és egy rohamosztagot. Fényes! Hát akkor
már csak a felvételi vizsga maradt hátra. Könnyedén
becsalogattalak benneteket egy előre elkészített csapdába, azután
csak figyeltem, mire juttok. Az eredmény megfelelt az
elvárásaimnak! Úgyhogy hatáskörömnél fogva felajánlok nektek
egy-egy jól fizető állást a Társaság berkein belül!
 Anjel és Merde leesett állal bámulták a férfit.
– Még csak azt sem kérem tőletek cserébe, hogy áruljátok el,
hol a bőrönd – folytatta Ettor. – Már az is nálunk van...
Az egyik droid felmutatta a kopott bőröndöt.
– Tibor? — kérdezte Anjel. Választ nem várt, csak az emlékek
miatt ejtette ki a magyar nevét.
– Takach? Meglopta a Társaságot – válaszolta hidegen Ettor.
– Csak azt kapta, amit megérdemelt...
Anjel megpróbált keresztülnézni a felette magasodó több
emeletnyi betonon... szüksége lett volna egy darabka égre.
– Ha jól értettem, bevennél minket egy ZW-csoportba? –
szólalt meg Merde. A zsoldost látszólag hidegen hagyta Takach
sorsa... de hát a katonai optika és a bozontos szakáll nem sok
érzelmet mutat a külvilág felé. – És kapok majd új kart? Új
tüdőt?
– Igen. Igen. Igen – válaszolta Ettor tételesen. – Nem kell
elsietni a válaszadást! Előtte még mesélnék valamit a
Csillagrobbanás projektről... életem legjobb ügyéről... Gondolom,
érdekel. Azután, ha kedvet kaptok hasonló akciókban részt
venni... – Ettor beszédes intéssel zárta le a mondatot.
– Na, halljuk azt az űrhajót! – szólalt meg kiismerhetetlen
hangon Anjel.
– 1908. június harmincadikán hatalmas robbanás döntötte
halomra a fákat Közép-Szibériában – kezdte Ettor. Mialatt
beszélt, fel-le járkált a két fogoly között, mint egy tanár a
padsorok előtt. – A robbanás ötven megatonna TNT-nek felelt
meg... egy óriási meteorit volt az, amely a történelemben
Tunguszka-meteorit néven híresült el. Ám hogy megértsük, mi
történt ott, képzeletben egy másik robbanást kell felkeresnünk! –
Ettor megköszörülte a torkát, majd folytatta. – Harminckilenc
évvel később, szinte napra pontosan ugyanekkor Új-Mexikóban,
Roswellnél újabb robbanás történt... a Tunguszkánál jóval
kisebb. Az emberek UFÓ-król beszélnek, a kormány mindent
tagad. De az amerikai cégek berkein belül hirtelen új lendületet
kap a tudományos fejlesztés. Szinte évenként jönnek ki a
forradalmi találmányok: a mikroáramkör, a szilícium-chip, a
fénykábel, a lézer... csak hogy a mindennapi életben elhíresült
találmányokat említsem. A sok ellentmondó tény között...
melyben jócskán ott a dezinformáló kormányerők keze... elvész
az igazság. Az emberek sosem tudják meg, mi is történt valójában
Roswellnél! De térjünk vissza a múlt század eleji Szibériába!
– Térjünk... – szólalt meg Merde, csak hogy biztosítsa Ettort:
figyel.
– A Tunguszka-meteoritról látszólag mindent tudtak azok,
akiket egyáltalán érdekelt egy ilyen csillagászati jelentőségű
esemény. Komoly tudósok foglalkoztak az üggyel, mint Kulik,
Voznesenszkij, Suslov és Astapovich...
– Vesszük az adást... – gúnyolódott Anjel. –
Emlékezőtehetséged csillogása elvakít!
Ettor nem zavartatta magát a közbeszólástól.
– Az orosz csillagászok szekérnyi tanulmányt írtak a
meteoritről. Milyen pályán zuhant le, miből volt, milyen színű
lánggal égett a légköri súrlódástól... Az ügy tiszta, tudományosan
kétségkívül jelentős, de semmi rendkívüli... Harminc évvel
később, a II. világháború előestéjén az akkori Európa két vezető
hatalma megnemtámadási szerződést köt. A Molotov -Ribbentrop
paktum lényege az volt, hogy a gyengélkedő Szovjetunió
felkészülhessen a háborúra, mialatt a világuralmi álmokat
dédelgető Németország nyugodtan bekebelezheti a környező
államokat. Az alkunak ára volt. Az oroszok megkapták a
Baltikum törpeállamait, a németek pedig néhány aprósággal
lettek gazdagabbak... de erről senki sem tudott. – Ettor megállt
az egyik droidnál, teátrális mozdulattal leporolta a zubbonya
gallérját, majd folytatta. – Évekkel később a németek új
fegyvereket fejlesztenek ki. Hitler Csodafegyvereit... azonban már
késő. A háborút elvesztik, a tudósok szétszélednek. Ezután eltelik
száz év, és Európa megváltozik... nem is beszélve az egykori
Szovjetunióról! Három poszt-orosz állam örökölte meg a
földrésznyi birodalmat, melynek romjain azóta is marakodnak.
2049. A pánoroszok lakhatatlanná teszik a Zónát. Nyugat-
Oroszország végveszélybe kerül... Számunkra itt válik igazán
izgalmassá az ügy! – emelte fel a hangját Ettor. – Nyugori
küldöttség érkezik a SiemensKrupp fellegvárába. Figyelem!
Újabb német-orosz paktum készül! A nyugoriak az azonnali
katonai segítségért cserébe felajánlanak valamit, ami hosszú
távon többet ér, mint az emberiség eddigi technikai eredményei
együttvéve! Az SK természetesen beszáll a háborúba, és hat
hónap múltán, amikor az orosz területeken ismét helyreáll a
status quo, megérkezik a nyugori fizetség...
– Az űrhajó tervei – találta ki Merde.
– Majdnem – ingatta a fejét Ettor. – Maga az űrhajó!
– Megcsinálták? – kérdezte meglepetten Merde. Anjel nem
alacsonyodott le odáig, hogy a gúnyolódáson kívül egyéb
kommunikatív megnyilvánulási is legyenek, de erre érdeklődve
kapta fel a fejét.
– Nem. Csak összeszedték... 1908-ban! – válaszolta Ettor.
Sugárzott róla a boldogság, hogy a szép kiselőadás végére
micsoda csattanót sikerített. – Egy idegen űrhajó zuhant le akkor
Szibériában... ám az akkori technikai színvonalon semmit sem
tudtak kezdeni vele. Annyi esze volt az orosz elnöknek... cár
atyuska, vagy micsoda... hogy eltitkolja. Kitaláltak egy tökéletes
fedősztorit, és azt terjesztették később a kommunisták is.
Hitlerék ebből a hajóból kaptak darabokat, annak alapján
kezdték meg a fegyverfejlesztéseket... és hova ment a német
tudósok többsége a háború után? Amerikába! Oda, ahol a
különös roswelli meteor zuhant! Ennek a fényében már
egyáltalán nem furcsa, hogy az amcsik az élen jártak a technikai
fejlődésben.
Merde csendben rágódott a hallottakon. Anjel azzal mutatta
ki, hogy lenyűgözte a téma, hogy nem szúrt közbe savas
megjegyzéseket.
– Amikor a SiemensKrupp megkapta a teljes űrhajót,
gőzerővel startolt rá a fejlesztésre. Nem tudom, mennyire
vagytok otthon a napi technikai életben, de ha azt mondom, hogy
„V-mobil”, vagy azt, hogy „mechano-ATP-komlexum”, akkor
ehhez mindig hozzá kell tennem, hogy SiemensKrupp. – A férfi
arcán enyhe bosszúság futott át, ahogy a nagy versenytársat
emlegette. – Sokáig értetlenül álltunk a németek diadalmenete
előtt. De egy kazal jó időben és jó helyen elhelyezett pénz
csodákat tud művelni az emberi hűséggel... a ZW6-osok kihoztak
egy fejlesztőmérnököt az SK-tól, aki tudott az idegen űrhajóról.
Már csak szervezés kérdése volt, hogy mikor indul be a
Csillagrobbanás-akció... A többit már tudjátok...
 A droidok rendkívül hallgatagok voltak, ám Anjel és Merde
még rajtuk is túltettek. Takach-csal az eljövendő új világról
álmodoztak... csakhogy az a „jövő” már itt áll a küszöbön. Az
űrhajó nem terv, hanem valóság!
– Működik... működik az a csészealj? – kérdezte rekedten
Anjel. Emlékezete mélyéről bukkant elő a kifejezés.
– Nem – rázta meg a fejét Ettor. – A T-objektum csupán
roncs... ám felmérhetetlenül hasznos roncs! Nos... nektek is
megadatik a lehetőség, hogy lássátok! A Van Zeelg Társaság
néhány éven belül kifejleszti a prototípust... talán még
repülhettek is vele! Csak képzeljétek el! Látni a Földet, mint egy
fényes-kék üveggolyót!

’Dam
1.
– Én már egy nyomorult öregember vagyok – suttogta
Merde. Ki tudja, milyen vágyálmokkal számolt le éppen abban a
pillanatban. – Rozsdásodom...
– Kicseréljük az alkatrészeid! Egy ilyen taktikai zsenire, mint
amilyen te vagy, a Van Zeelgnek nagy szüksége van!
– ...és biciklizni jobban szeretek, mint összevissza repkedni –
folytatta a zsoldos. – Azt hiszem... inkább nyugdíjba mennék!
Ettor szemöldök ráncolva meredt a félkarúra, de nem szólt
semmit. Kis idő múltán oda sétált Anjelhoz.
– És neked... neked mi a véleményed?
Anjel szájában összefutott a nyál, hogy leköphesse a férfit...
azután mégis lenyelte. Valahol mélyen még tetszett is neki Ettor
elhivatottsága – ám tudta, sosem lesz képes megbocsátani neki a
hazugságokat!
Megrázta a fejét.
– Nem – válaszolta. Szomorú volt... és nem azért, mert a
visszautasítás a halált jelentette számára.
Ettor most már valóban meghökkent.
– Nem? Mindketten azt mondtátok, hogy nem?
– Azt... – sóhajtotta Anjel. Nagyon szeretett volna már túl
lenni a dolgokon.
 – Sajnálom... – suttogta Ettor, és megsimogatta a lány arcát.
– Őszintén sajnálom... Pedig olyan szép lehetett volna!
2.
A Vénusz bár, melyet – tekintettel a kizárólag homoszexuális
férfiakból álló törzsközönségére – a népnyelv Ánusz bárként
ismert, a PetitZone szívében volt, a Nurenberg téren. Este kilenc
alig múlt, de a megtermett ajtónállók már senkit sem engedtek
be.
A vörös hajú – egészen nőies – lány egyenesen a két
izompacsirta felé tartott. Lecövekelt előttük, és a nyakát
tekergetve a szemükbe nézett. Ehhez a művelethez nagyon
magasra kellett néznie.
– Roddy küldött. A főnök már vár! – közölte.
– Te vagy az a magyar? – kérdezte az egyik homokos,
selypegő franciasággal.
Anjel bólintott.
– Én. Bemehetek?
Az ajtónállók arrébb léptek, hogy a lány be tudjon surranni
közöttük. Az egyikük még utána kiabált:
– Hé! Nem te lőtted szét a masszázsszalont a múltkor?
Anjel megfordult.
– Miféle masszázsszalont? – kérdezte. A tekintetében őszinte
tudatlanság lakozott... fogalma sem volt, miről beszél a másik.
– Nem számít... – legyintett a férfi-féle. – Biztos
összekeverlek valakivel... Na, eredj!
Az Ánusz bárba Roddy ajánlotta be Anjelt, miután a lány
munkát keresett nála. Roddy közölte, hogy azután a fenomenális
meztelenkedés után nem tudna képességeinek megfelelő munkát
adni a számára, de ismer néhány alakot, akik ugyancsak a
vendéglátásban utaznak...
A felvételi elbeszélgetés rövid, de velős volt.
– Miért akarja ezt a munkát? – kérdezte a tulaj. A fontosabb
dolgokat Roddyval már rég egyeztették.
– Nyugodt életet akarok – válaszolta Anjel. – Olyan
munkahelyet, ahol nem baszogatnak.
– Hát itt nem fognak, arra mérget vehetsz, kisanyám! –
röhögött a tulaj, és felvette Anjelt.
3.
 A szélturbina megnyugtatóan nyikorgott. Merde egész nap
ezt hallgatta, ám a fülsértő hang számára többet ért, mint Mozart
összes szimfóniája. A rozzant turbina épp olyan volt, mint ő.
Rozsdás. Elavult...
Mindamellett hálás jószág, nem okozott sok gondot félkarú
felvigyázójának. Évente egyszer egy csapat technikus árasztotta el
a magas oszlop tetején forgó szélkereket, elvégezték rajta a
nagygenerált, és ott hagyták Merdének a fizetési csekket. A Van
Zeelg egy évre előre fizetett... igaz, nem sokat, de hát az egykori
veterán azért sem tett jóformán semmit.
Jobbára saját magával sakkozott. Este a turbinával együtt
iszogatott alkoholos gépolajokat... egy korty a torokba, egy a
fogaskerekek közé.
Nagy ritkán... sátoros ünnepeken... felkereste őt egy lány. Egy
rágógumi orrú, égő hajú, csodaszép szemű lány. Ha jó napja volt,
még arra is emlékezett, hogy mi a lány neve... valami férfinév...
Valamikor együtt buliztak... de mostanában baj van a fejével,
és szinte mindent elfelejtett, ami a Terra Nostrum óta történt
vele... Hát, ilyen az élet. Öregszünk.
4.
Tomás Rollo óvatosan mozgatta a két titánium pálcikát. A
bemutató lényege puszta matematika volt: az egy síkban
elhelyezett pálcák, ha egymással szöget zárnak be, kijelölik a sík
bármely pontját. Amennyiben a párhuzamostól csupán
minimálisan térnek el, akár nagyon távoli pontokat is
kijelölhetnek.
– Kész! – jelentette ki Rollo. – Nyomja meg legyen szíves azt
a gombot!
A férfi, akit a mérnök megszólított, kíváncsian helyezte a
mutatóujját egy – stílszerűen – piros gombra. Lenyomta.
Nem történt semmi. Rollo nem látszott csalódottnak... úgy
tűnt, éppen ezt várta.
– Nézzék! – emelte fel a karját. – Éppen a tranzetter
„lővonalában” álltam. De semmi bajom. És most nézzék meg ezt!
Azzal a terem végébe sietett, és egy nyaláb kartonpapírt cipelt
előre.
 – Ezekre a kartonokra céloztam. A felsőkön még semmi sem
látszik – magyarázta a mérnök, és lapozgatni kezdte a
kartonokat. – De ezen!...
Azzal kiemelte az egyik szürke lapot középről, és a bizottság
felé tartotta.
A karton közepén kormos szélű lyuk tátongott, akkora, mint
egy hüvelykujj lenyomata. Korábban nem volt ott... a bizottság
tagjai személyesen ellenőrizték le a kartonokat. A nem-lineáris
energiaátvitel sikerült!
Mialatt a bizottság hangosan ünnepelte a büszkén tébláboló
mérnököt, a hátsó sarokban ácsorgó férfi elővette a
jegyzettömbjét.
Tunguszka-terv, tranzetter-project. A kísérlet pozitív
eredménnyel zárult, írta a noteszbe Ettor Trinand. Egy darabig
még elnézte az ünneplő fejeseket, majd a „tranzetter” szó elé
odabiggyesztette, hogy: ...Rollo-féle...
Az űrhajó újabb darabkája kapott földi nevet.