MAGGIE 

FENTON

 
 

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2021
Írta: Maggie Fenton
A mű eredeti címe: The Duke’s Holiday
 
A művet eredetileg kiadta:
Montlake Romance, Seattle
 
Text copyright © 2015 Margaret Cooke
All rights reserved.
This edition is made possible under a license arrangement
originating with Amazon Publishing, www.apub.com,
in collaboration with Lex Copyright Office.
 
Cover design: Becker and Mayer
 
Fordította: Kereki Noémi Valentina
A szöveget gondozta: Eszes Rita
 
ISSN 2061-9332
EPUB ISBN 978-963-561-909-2
MOBI ISBN 978-963-561-910-8
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Deák Dóri, Schmidt Zsuzsanna
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
 Anyukámnak ajánlom, aki folyamatosan nyaggatott,
hogy adjam ki azt a „helyes történetet a mumfordi hercegről”.
Köszönöm, hogy támogatsz az összes művészi próbálkozásomban! Anyu, talán
még azt is megengedem,
hogy ezúttal az egészet elolvasd, a pikáns részeket is…
Vagyis, inkább mégsem. Mert elég pikánsak, te pedig…
Hát, te pedig az anyukám vagy
 „A városban maga mulat az ember, falun másokat mulattat.”
– Oscar Wilde: Bunbury, első felvonás 1
 

1 Mikes Lajos fordítása

 Első fejezet

Amelyben a herceg nyugtalanító híreket kap

 
 
 
Lord Cyril Halbert Algernon Monk, a tizenegyedik montfordi
herceg, zsenge tizenkét éves korában rúgott be először és
utoljára. A legjobb pajtásának, Sebastian Sherbrooknak sikerült
– mint később kiderült, felháborító összegért, egy koronáért! –
egy lovászfiútól egy üveg kék gint szereznie, majd ketten, a
tizenkét éves fiúk jellemző bajkeverés iránti kíváncsiságával,
elbújtak a harrow-i kollégiumuk mögött lévő bodzásban a téli
szünetben (hiszen egyiküknek sem volt családja, ahová
hazamehetett volna), majd úgy itták ki az egész üveget, mintha
abban víz lenne, és azon nevettek, hogy mennyire nincs rájuk
hatással.
Öt perccel később már szó szerint a bodzabokrokban voltak,
nem csak elbújtak közöttük. Végül Sebastian és a herceg ebédje
is a bokrok között, illetve a herceg új csizmáján kötött ki.
A  szörnyű, káoszba fulladó szétesést megelőző röpke eufóriát
leszámítva az élmény kész katasztrófa volt.
Viszont végre volt valami magyarázata az egyetlen dologra az
életében, amit az általában gyors agya képtelen volt felfogni.
Nevezetesen azt, hogy a szülei, két értelmes, meglehetősen éles
eszű ember – legalábbis ezt mesélték róluk –, miért adtak neki
nem egy, nem kettő, hanem három tökéletesen rettenetes nevet.
Olyan neveket, amik miatt egy nyolcéves korában Harrow-ba
küldött kisfiú könnyű célpontjává válik a társainak. Egy olyan
kisfiú, akit addig a pontig egy jogászokból, oktatókból és
szolgálókból álló társaság nevelt, akik amióta megtanult
beszélni, úgy engedelmeskedtek neki, mint egy kis zsarnoknak.
Harrow egyértelműen csúnya kijózanodás volt. Az első évben
elgáncsolták, gúnyolták, csípték, ütötték, és számtalan
iskolaudvari vicc elszenvedője is volt, aminek a többsége az
óriási népszerűségnek örvendő limerik formájában hangzott el.
A  herceg arra jutott, hogy a szülei részegek lehettek, amikor
elnevezték őt. Ez volt az egyetlen elképzelhető magyarázat.
Ez a felismerés – és a csizmája sajnálatos állapota – elég volt
ahhoz, hogy meggyőzze őt az alkohol számtalan veszélyéről.
Soha többé nem volt részeg.
Egyáltalán nem volt antialkoholista, de tudta, hol a határ, ha a
vakmerőbb cimboráival ment el szórakozni. Abból tudta, hogy
már eleget ivott, ha valamelyik neve elkezdett jól csengeni.
Amikor ez megtörtént, letette a poharat, ellépett a kancsó
mellől, és befejezettnek tekintette az estét.
Az egyetlen jó, ami abból származott, hogy a szülei négyéves
korában tragikus körülmények között meghaltak, az volt, hogy
ő örökölte a címet, és olyan nevet kezdett használni, ami hála az
égnek nem volt nevetséges. Mivel nem maradt közvetlen
családja, senki sem akadt, aki a keresztnevén szólíthatta.
A  szolgálóknak és idegeneknek kegyelmes úr lett, a közeli
ismerősi körének pedig egyszerűen Montford.
A  Harrow-ban töltött második év után senki sem merte a
Cyril, Halbert, Algernon vagy akár Monk nevet kiejteni, miután
Evelyn Leightonnak, Marlowe vikomtjának és a fent említett
gúnyolódók egyikének akkorát bemosott, hogy tíz láb átmérőjű
körben őrlőfogak, nyál és vér repült mindenfelé az
iskolaudvaron. Ez volt az egyetlen alkalom a herceg életében,
hogy a vér láttán nem ájult el, annyira be volt gőzölve.
Az sem számított, hogy Marlowe kétszer akkora volt, mint ő,
és egy évvel idősebb is nála. És még az sem számított, hogy a
herceget a félév hátralévő részére felfüggesztették, és a
személyzetét leszámítva egyedül száműzték az egyik
gondviselője birtokára. Valami elpattant benne Marlowe
hírhedt nyakszorongatása és béna limerikje után, amiben az
Algernont a bájdorongra rímeltette. A  herceg szanaszét álló
kezekkel és lábakkal, megvadulva ugrott Marlowe-ra, és egy
olyan mocskos káromkodássorozatot hadart el, aminek hallatán
a már tízéves korában életunt Sebastiannak is elállt a szava
döbbenetében. Két tanár közös erőfeszítésébe került, hogy
lerángassák a herceget Marlowe megrökönyödött, szinte
eszméletlen testéről.
Utána senki nem gúnyolta őt.
És ez a verekedés, úgy tűnt, elnyerte Marlowe szívét, mert
attól a naptól kezdve úgy döntött, Montford kebelbarátja lesz.
A beteg rohadék.
Mire a herceg Sherbrookkal és Marlowe-val az oldalán
Cambridge-be jutott – pláne, hogy lenyűgöző hat láb, két
hüvelyk magasra nyúlt –, senki nem gúnyolta. Ő volt Montford,
már tizennyolc évesen is az egyik leggazdagabb és
legbefolyásosabb arisztokrata a királyságban. A  háta mögött
persze néhány bátor lélek – beleértve Sherbrookot és Marlowe-t
– Monknak hívta néhány különös szokása miatt, amiket
semmilyen cím mögé nem lehetett elrejteni.
Mindig is finnyás volt, mit lehet erre mondani?
Például szerette, ha a csizmáit addig pucolják, amíg azok
tükörfényesek. És amikor a csizmák nem voltak a lábán,
szerette, ha a gardróbban vannak felsorakoztatva, és a sarkuk
tökéletesen egy vonalban van. Ezenkívül megkérte a
komornyikját, hogy a frakkjait és a mellényeit szín szerint
rendezze el – fekete, szürke, kék, zöld és a többi –, a
térdnadrágjait pedig típus szerint: egy fiók a lovagláshoz, egy
fiók a délelőttre, egy fiók a délutánra és egy fiók az estére. És azt
is szerette, ha a nyaksáljai ki vannak keményítve, vasalva és egy
bizonyos módon megkötve. Ha észrevett, megérzett vagy csak
sejtett egy gyűrődést, azonnal hozatott Coombesszal egy újat.
Kivétel nélkül az összes nap végére elhasznált hat nyaksálat –
vagy ennek a dupláját, ha lovagolt a birtokán, vagy vívott a
klubjában.
Felhagyott azzal, hogy Coombes borotválja őt, ezzel
megspórolva magának a gyötrelmet, amit az jelent, ha a délelőtt
közepén meglát magán egy kósza szőrszálat; illetve Coombes
óhatatlan könnyeit, amikor rávilágít a hibájára. Ezért maga
borotválkozott. Miután végzett a reggeli tisztálkodással, mindig
meggyőződött róla, hogy az összes ecsete, pengéje, fenőszíja és
üvege – szögletes, nem gömbölyű – tökéletes derékszögben
sorakozik az asztalon.
 És aztán ott volt az asztala. Az asztala volt a menedéke. Ennél
rendezettebb asztalt Londonban nem lehetett találni.
A  tintatartói, a papírnehezékei, az itatóspapírjai és a hercegi
pecsétje szép, precíz sorban álltak az asztal túloldalának a
közepén, egészen pontosan három hüvelykre a szélétől.
A levélpapírjai közvetlenül a széke előtt voltak, olyan pedánsan
egymásra igazgatva, hogy a halom egyetlen vastag téglatestnek
tűnt.
Montford megengedte az ügyintézőjének, Stevenage-nek,
hogy a levelezését rendezett kupacokba szétválogassa, az asztal
jobb alsó sarkában egy vonalba igazítva. Amikor Stevenage az
idősebb Stevenage nyugdíjba vonulása után munkába állt –
szinte ugyanúgy megörökölte a munkáját, mint Montford a
hercegséget –, a férfi feladatának érezte, hogy egy bizonyos
módon elrendezze a herceg leveleit, amiből kiderült, hogy ő is
imádja a részleteket és a rendet, és ez megmelengette Montford
szívét.
Stevenage, aki ugyanabban a rögeszmében szenvedett, mint
az urasága, végtelenül boldog volt, hogy a herceg levelezését
makulátlan kupacokba rendezheti. Egy kupac a birtokkal
kapcsolatos ügyeknek. Egy kupac a banki kivonatoknak. Még
egy a Lordok Házával kapcsolatos teendőknek. Még egy a
magánlevelezéseinek. Egy újabb az olyan társas
összejövetelekre szóló meghívóknak, amiket el akart fogadni
(egy nagyon kis kupac). Egy másik az olyan társas
összejövetelekre szóló meghívóknak, amiket nem akart
elfogadni, de muszáj volt (egy elég nagy kupac). És még egy, ami
az egyéb címkét kapta: olyan levelek voltak ezek, mint a
túlméretes kötetek a könyvtárában, amiket a herceg a hátsó
sarokba száműzött, mert dacoltak a kategorizálással, és ezzel
rendkívül bosszantották.
Az egyéb-halom – a Halom – Stevenage-et is bosszantotta.
Montford gyakran kapta azon az ügyintézőjét, hogy idegesen
pillant rá, ahogy ő is tette, amikor senki nem látta. Stevenage-et,
ha ez egyáltalán lehetséges volt, még jobban aggasztotta a
dolgok rendje, mint Montfordot.
Stevenage azon a bizonyos reggelen, amikor Montford a
könyvtárba ment, hogy hozzálásson a teendőihez, úgy tűnt,
rendkívül aggódik. Az ügyintéző a szokásos módon,
makulátlanul volt felöltözve. Kemény, feszes, fekete, a
legfinomabb anyagból készült frakkot viselt, amit csak a
jogászok és a temetkezési vállalkozók szoktak hordani.
A nyaksálja egyszerűen, de gondosan volt megkötve, acélszürke
haja kifésülve és pomádéval bekenve, arany szemüvege pedig
patyolattisztára törölve. Viszont a szemüveg mögött a szeme egy
kicsit… hát, vad volt, és a férfi folyamatosan az asztalon lévő
Halomra pillantgatott.
Amikor Stevenage meghúzta a nyaksálját, és ezzel alig
láthatóan kissé megbontotta, Montford tudta, hogy valami
szörnyen nagy baj van.
– Mi a gond? – tudakolta.
–  Nem tudom, hogyan történt meg, kegyelmes úr… hogyan
kerülte el a figyelmem. Tényleg nem tudom… – Stevenage
érthetetlenül folytatta, ami akkor először fordult elő az
általában eszes férfival.
Montford leült az asztalához, felvértezte magát, majd
észrevette, hogy egy felbontott levél lóg le a Halom széléről,
mintha az ügyintéző csak úgy kelletlenül odadobta volna. Vagy
mintha magától kelt volna életre, mint valami gonosz pióca,
amit nem érdekelt, milyen felfordulást okozott.
Montford levegőért kapott, és figyelmeztette magát, hogy
őrizze meg a nyugalmát.
– Nyugodjon meg, Stevenage, és mondja el, mi a baj.
– Aloysius Honeywell meghalt, kegyelmes úr.
Hmm.
Hát, ez nem volt éppen rossz hír. Évek óta várta, hogy
Aloysius Honeywell feldobja a bakancsát, nem igaz?
– És mi a gond?
– Hát, ühm… úgy tűnik… kegyelmes úr… hogy már egy ideje…
halott.
– Egy ideje.
– Egy éve.
Montford felpattant. Visszaült. Majd újra felpattant, az
ablakhoz sietett, és lenézett a forgalmas Mayfair Streetre,
közben pedig próbálta felfogni a hírt.
Halott. Egy éve.
Úgy tűnt, hogy Aloysius Honeywell – a férfi, aki mióta
Montford magához vette a címével járó teljes hatáskört, csapás
volt a rendezett kis uradalmára – még a halálában is fittyet
hányt rá. Montford egyetlen vigasza az volt, hogy Aloysius
Honeywell keresztneve még a sajátjánál is rosszabb volt.
Nem mintha valaha találkozott volna vele. Nem mintha
Honeywell tudta volna, hogy csapást jelent a hercegnek… Nem,
ezt felejtsük is el! Honeywell pontosan tudta, hogy a puszta
létezése bosszantja Montfordot! Azt is tudta, hogy Montford
nem sok mindent tehet azért, hogy megszabaduljon tőle, hiába
kötekedett vele és bosszantotta őt a Yorkshire-ből küldött
véletlenszerű beszámolóival. A  Honeywell család közel két
évszázada volt tüske a montfordi hercegek szemében, egészen
azóta, hogy Montford egy előkelő női felmenője nem túl bölcs
módon beházasodott ebbe a… a… családba.
Kik voltak a Honeywellek? Kereskedők? Bizalmasok?
Tündérek?
A legkevesebb, hogy senkiházik.
Gombák.
Vagy legalábbis voltak, kétszáz évvel korábban, amikor egy
olyan nyakatekert szerződésre szedték rá az akkori herceget,
aminek a szorításából egyetlen jogászcsapat sem tudta
kiszabadítani a hercegséget. A  szerződés szerint a Honeywell
család a haszonélvezője az egyik yorkshire-i hercegi birtoknak,
amíg a Honeywellek kitartanak. És a Honeywellek kitartottak.
És kitartottak.
És hogy még rosszabb legyen a helyzet, ale-t készítettek. Fúj!
Sok-sok hektárnyi kiváló minőségű termőföldet arra használtak,
hogy a gusztustalan, parasztos főzetükhöz búzát és árpát
termesszenek. Sajnos Londontól északra az összes pubban
lehetett kapni a sörüket. Vagyis amikor lehetett kapni, ami nem
volt túl gyakran, mivel kis mennyiségeket készítettek belőle. Az
emberek minden egyes alkalommal megrohamozták a pubokat,
amikor a Honeywellek kiküldték az éves szállítmányt.
Sherbrook és Marlowe is betáraztak belőle, az áruló mocskok!
Azt mondani sem kell, hogy a Honeywell Ale nem hozott
jelentős hasznot. A tíz százalék, ami évente a hercegségnek járt
belőle, alamizsna volt, alig érte meg, hogy számlát állítsanak ki
róla. Az a rengeteg kiváló minőségű termőföld a semmiért! Ez
épp elég volt ahhoz, hogy Montfordnak sírni legyen kedve.
Pedig nem sírt négyéves kora óta. Szerette, ha a birtokai
prosperálnak, a befektetései gyümölcsöznek. Fájt neki, hogy a
sikerei sorában ott van ez a kirívó, hatalmas folt.
Viszont, ha Honeywell meghalt… és mivel Honeywellnek nem
volt fia, ez azt jelentette…
Ez mit jelentett? És miért nem tájékoztatták?
– Egy éve? – kérdezte Montford, és olyan mogorva tekintettel
nézett vissza az ügyintézőjére, hogy Stevenage ujjai megint a
nyaksáljával kezdtek babrálni. Montford a levélre mutatott.
– Ki küldte? Mi van benne?
–  A  Dunkirk Brewing Company elnöke. Egy bizonyos Mr.
Lightfoot. Úgy tűnik, meg akarja venni a Honeywell Ale-t,
mármint Rylestone Hallt és a birtok többi részét most, hogy Mr.
Honeywell… hát, eltávozott.
Na, ez egész érdekes volt. Dunkirk volt a legnagyobb
sörfőzde-konszern Yorkshire-ben. Éppen annyira jövedelmező,
amennyire a Honeywell Ale nem.
– Mi az ördögöt akarhat Rylestone-nal? – morogta Montford.
– Úgy tűnik, a föld Mr. Lightfoot saját birtoka közelében van.
Ki szeretné terjeszteni a vállalkozását.
Montfordnak kezdett alábbhagyni az érdeklődése a levél és
az ajánlat iránt. Nagyon szép és jó volt, hogy Mr. Lightfoot
építeni akarta a vállalkozását, de Montford nem látta, ez miként
lenne az ő hasznára. Egyáltalán nem érdekelte Lightfoot és a
vágya, hogy ale-impresszárió legyen. És határozottan nem
tervezte eladni Rylestone Hallt, miután végre újra a hercegségé
lett.
–  Akkor ki az ördög írt nekünk, Stevenage? Ha Honeywell
meghalt egy éve, ki küldte azokat a francos beszámolókat? –
mutatott elég türelmetlenül a hatalmas rózsafa komód felé, ami
a szemközti fal előtt állt, és amiben az összes régi levelezését
tárolták szépen rendszerezve.
– Én… nem tudom, kegyelmes úr. Ez az igazság, nem tudom –
mondta Stevenage lemondón.
– Hát, akkor ne álljon itt, mint egy hülye! – dörögte Montford.
– Hozza ide az utolsó beszámolót, amit az az elvetemült küldött!
Stevenage a komódhoz sietett. Eltelt néhány perc, közben
Montford visszaült a székébe, és a körmével türelmetlenül
kopogott az asztalon. Végül egy kiáltás hallatszott a komód felől,
majd Stevenage úgy emelte a levegőbe a levelet, mintha
hatalmas halat fogott volna ki a folyóból.
–  Hát, akkor jöjjön ide, nem érek rá egész nap! – zsémbelt
Montford, ami persze hazugság volt. Nem volt semmi dolga
aznap, hiszen az ügyei szokás szerint szépen el voltak intézve.
Leszámítva persze Aloysius Honeywellét.
Stevenage Montford kinyújtott kezébe helyezte a levelet.
Montford szépen kihajtogatta maga előtt, és a körülményesen
megfogalmazott szövegre hunyorgott.
 
A Kegyelmes Úrnak, a montfordi hercegnek!
A  Kegyelmes Úr előző levelére vonatkozóan, amiben a
sörfőzde bevételei versus kiadásai iránt érdeklődött, és hogy
 az előzőt miként lehetne növelni az utóbbival szemben.
Őszintén, ez most a legkisebb gondom, de Nagyon Kedves a
Kegyelmes Úrtól, hogy Aggódik. A  Honeywell Ale tartja
magát a magas minőséghez, ami sajnos gyakran azt jelenti,
hogy felül kell emelkedni a haszonkulcson, a kiadásokon és
más kereskedelmi érdekeken. Biztos vagyok benne, hogy ha
valaki, a Kegyelmes Úr megérti, miért van szükség Ezeken
Felülemelkedni. Természetesen, ha a kegyelmes úrnak anyagi
gondjai vannak, a családom – a montfordi hercegekhez
fűződő hosszú kapcsolatunk előtt adózva – szívesen segít a
szükségben. Készpénzünk egyáltalán nincs, de örülnénk, ha a
Kegyelmes Úr volna olyan kedves, és elfogadna helyette
kéthordónyit a különleges ale-ünkből, hogy ne szomjazzon
ilyen Nehéz Időkben.
Üdvözlettel: A. Honeywell
 
Montford egy kicsit sem volt kevésbé bosszús a levéltől most,
mint hat hónappal korábban, amikor megkapta. Pont úgy
hangzott, mint az a számtalan levél, amit a kínzója küldött.
Bárhol felismerné az egyenetlen méretű és irányú betűket.
A  szöveg hömpölygött és rendezetlen volt, mint mindig, csupa
megtorpanás, hurok és paca. Az összes sort kissé lefelé döntve
írták, amitől a herceg megszédült. Az utolsó mondatnak – már
ha egy ilyen gyengén megírt szóáradatot lehet mondatnak
nevezni – még ahhoz is volt mersze, hogy a lap oldalán
meggörbüljön, mert az írója kifogyott a helyből. A  „nehéz
időkben” úgy lógott a lap szélén, mint egy leeresztett léggömb,
összegyűrődve és kimúlva, de összetéveszthetetlenül nagy
kezdőbetűkkel, összetéveszthetetlenül pimaszul.
A. Honeywell.
Lightfoot szerint Honeywell meghalt, de Montford nem
lepődött volna meg, ha Aloysius Honeywell szelleme visszatért
volna, hogy írhasson neki egy gúnyos levelet. Viszont, ha a férfi
hirtelen nem vált egy olyan rettenetes középkori regény
főszereplőjévé, amit Sherbrook szokott mindig magával cipelni,
Montford szinte teljesen biztos volt benne, hogy itt nincs szó
szellemről. Ez pedig azt jelentette, hogy akárki is írt neki az
elmúlt egy évtizedben, az egyszer sem Aloysius Honeywell volt.
Vagy az utóbbi néhány levelet egy profi hamisító írta.
Viszont Montford kételkedett az utóbbiban. Határozottan meg
volt arról győződve, hogy maga Michelangelo sem tudta volna
reprodukálni A. Honeywell mesterkélt anarchiáját. Ami miatt
újra visszatért a reggel nagy kérdéséhez:
Ki az ördög volt A. Honeywell?
–  Stevenage – morogta Montford, és precízen összehajtotta a
levelet. – Valaki a bolondját járatja velünk.
–  Ki merészelné a bolondját járatni önnel, kegyelmes úr? –
szisszent fel Stevenage, ami miatt olyan sértettnek hangzott,
mint XVI. Lajos hangozhatott, amikor megtudta, a feje miként
fogja az utolsó néhány pillanatát a világon tölteni.
A  hűséges szolgáló javára legyen mondva, hogy elborzadt
reakciója csak egy hajszálnyival volt túlzóbb annál, mint
ahogyan egy kevésbé feszes férfi reagált volna ugyanerre a
hírre. Mert való igaz, ki merne a montfordi hercegnek
keresztbe tenni?
Senki, akinek nem ment el a józan esze, egyértelműen.
 Senki, kivéve Honeywellt.
És ő is csak azért, mert azt hitte, hogy a mögé a gyalázatos
szerződés mögé bújhatnak. Csak azért, mert azt gondolta, hogy
őket nem tudja a herceg eltaposni. Ami nem is lehetett volna
kevésbé igaz így, hogy a Honeywell-ág kihalt. Kizárólag egy
közvetlen férfi leszármazott teljesíthette a szerződésben írt
feltételeket. És Aloysiusnak egy sem volt, ami azt jelentette,
hogy a birtok…
Visszaszállt a hercegségre.
Kétszáz hosszú év után Rylestone Hall és a környezete újra az
övék volt, és a herceg úgy rendelkezhetett vele, ahogy akart.
Montford felpattant volna örömében, ha nem jut eszébe, hogy
ez tönkretenné a térdnadrágjába vasalt élt. És egyelőre még
nem ünnepelhetett.
Egy dolog volt egy harmadik féltől megtudni, hogy valaki
meghalt, és egy teljesen másik közvetlen bizonyítékot szerezni
erről. Szemmel megbizonyosodni. Montford nem tudott volna
megnyugodni, amíg ki nem derül, hol van Aloysius aktuális
nyugvóhelye – amiről remélte, hogy hat lábbal a yorkshire-i
mocsok köves halma alatt.
És ami ennek a kis csalárdságnak a szerzőjét illette…
– Stevenage, szeretném, ha elmenne Rylestone Hallba.
Stevenage szeme elkerekedett. Nem vallott Montfordra, hogy
őt ilyen horderejű utakra küldje, a Londonon kívüli feladatait
általában egy már helyben lévő alkalmazottra szokta bízni.
Igazából az sem volt Montfordra jellemző, hogy a könyvtárból
kiengedje őt alkonyat előtt – kivéve természetesen, ha a férfinak
a szükségét kellett végeznie, bár Montfordot még ekkor is
határozottan meg kellett győzni ennek fontosságáról.
A herceg maga ment volna Yorkshire-be – eléggé bosszús volt
e miatt a káosz miatt ahhoz, hogy leküzdje az utazással
kapcsolatos ellenérzését –, de éppen akkor nem hagyhatta el
Londont. A  lordoknál még néhány hétig tartott az ülésszak,
utána pedig megházasodott. Az övé ígérkezett az év legnagyobb
nemesi esküvőjének. Természetesen. Hiszen Montford volt. Egy
ilyen kaliberű esemény precíz tervezést, ebédek, vacsora-
összejövetelek, zeneestek és bálok végeláthatatlan parádéját
igényelte, és ezek természetesen mind halálra idegesítették őt.
Nem érezte jól magát tömegben. De nem volt más választása,
az odaadó vőlegényt kellett játszania, ha már a
felbecsülhetetlen lady Araminta Carlisle-lal, a társasági élet
kedvencével, a tökéletes jövendőbeli montfordi hercegnével
készült összeházasodni. Az előkelő körökben a külsőség volt a
minden. Aramintának is. És persze Montfordnak is. Éppen ezért
választott makulátlan mintapéldányt hercegnének. Montford
mégis csak arra vágyott, hogy az egész átkozott ügylet
lebonyolódjon, a szükséges örökös és még egy plusz gyerek
meglegyen, aztán az élete visszatérhessen a normális
kerékvágásba. A  hercegi vonal továbbvitele bizonyult a
legkellemetlenebb feladatnak, amit Montfordként el kellett
végeznie.
Stevenage hevesen bólogatott.
– Ó… Természetesen, uram.
– Bizonyítékot akarok arra, hogy a férfi meghalt! Anyakönyvi
kivonatokat, et cetera. A sírhely meglátogatását. Ilyesmit.
Stevenage egy szempillantás alatt vált kétkedőből rémültté.
 – Kegyelmes úr, azt ugye nem akarja, hogy… Jóságos ég, nem
gondolja, hogy nekem tényleg…
– Bökje már ki!
– …hogy kiássam a testet! – fejezte be Stevenage kifulladva.
Atyavilág, Stevenage tényleg azt gondolja, hogy ő olyan
mélyre süllyedne, hogy ilyet kérjen? Montford el volt borzadva.
Aztán oldalra billentette a fejét, és elgondolkozott egy
pillanatra. Igazából nem is olyan rossz ötlet.
Stevenage biztos megérezte Montford gondolatainak
irányváltását, mert tett egy lépést hátra, majd az ellenszegülés
ritkán látott jeleként keresztezte karjait a mellkasa előtt.
–  Kegyelmes úr, tudja, hogy ha kellene, meghalnék önért, de
a… a… sírásásnál meghúzom a határt!
Montford megköszörülte a torkát, majd legyintett, és bízott
benne, hogy ez az elhessegetés meggyőző kézmozdulata volt.
– Természetesen nem akarom, hogy felássa a sírját. Az… – Mi
lenne? Alapos? Perdöntő? – helytelen lenne. A  sírköve
megsimítása valószínűleg elég. – Stevenage vállai előrebuktak
megkönnyebbülésében. – És amíg ott fent van, azt akarom, hogy
derítse ki, ki áll e mögött a kis gúnyolódás mögött!
Stevenage bólintott, már jobban hasonlított régi énjére.
– Örömmel, kegyelmes úr!
–  És akkor már leltárt is készíthetne a birtokról. Valamiért
nem hiszem, hogy ez az első alkalom, amikor a Honeywellek
lóvá tettek minket.
Stevenage ünnepélyesen bólintott.
–  Úgy tudom, a felmenőik között vannak cigányok – vetette
fel, mintha ez mindent megmagyarázott volna.
 – Ezt nem hallottam – mondta Montford. Visszaült a székébe,
összecsípte az orrnyergét, mert érezte, hogy közeledik a fejfájás.
– Stevenage pislogva bámulta őt. Montford azon kezdett
gondolkozni, hogy miért áll még mindig ott. – Nos?
Stevenage összerezzent Montford hangjára.
– Azt akarja, hogy most azonnal menjek, kegyelmes úr?
–  Amint lehet. Szeretném, ha ez a dolog elrendeződne.
Nemsokára megházasodom, és nem akarom, hogy bármilyen
elvarratlan szál maradjon. Éppen elég fejetlenség lesz itt.
Stevenage összeszedte az asztalon összevissza szétszórt
leveleket, és lassan kifelé indult a szobából.
– Ó, és Stevenage?
– Igen, kegyelmes úr?
– Részletes jelentéseket kérek. Naponta.
–  Természetesen – mondta Stevenage, mint akit erre nem
kellett volna külön megkérni. – Ennél kevesebbre gondolni sem
mernék.
Ezzel Stevenage távozott, Montford pedig egyedül maradt a
könyvtárában, feladat nélkül, egészen addig, amíg a Lordok
Házába nem kellett mennie. Az még három óra volt. Az ujjaival
egy ideig az asztalon dobolt, viszont amikor meglátta, hogy
ezzel összekente a felületet, elővette a zsebkendőjét, és tisztára
törölte.
És miközben ezt csinálta, arra gondolt, hogy bárcsak a
Honeywelleket lehetne olyan könnyedén eltüntetni az életéből,
mint az ujjnyomokat az asztalról.
 
  
De az, hogy ez a kérés valóra is váljon, egyértelműen túl szép
volt ahhoz, hogy igaz legyen, mert nagyon úgy tűnt, Stevenage
mégiscsak kevesebbre gondolt, mint amit ígért, már ami a
helyzetjelentéseket illette.
A  távozása óta eltelt két hétben Stevenage pontosan egy
levelet küldött Montfordnak. Aznap írhatta, amikor
megérkezett Yorkshire-be, és csupán öt mondat hosszú volt, ami
nem hozott enyhülést Montford már amúgy is kirojtosodott
idegeinek.
Amikor Stevenage helyzetjelentéseket írt, a nap szinte összes
percéről rideg, objektív módon számolt be, az írása pedig egy
olyan szövegre hasonlított, amit egy orvosi kompendiumban
lehet olvasni. A  levelei általában legalább ötoldalasok voltak,
nem ötmondatosak. És alig voltak bennük melléknevek.
És soha, de soha nem volt bennük érzelem.
De ez a különös feljegyzés – Stevenage általában hibátlan
írásképe kissé megdőlt jobbra, mintha szenvedélyes sebtében
firkantotta volna – csupa érzelem volt. És tele melléknévvel.
Montford ezt aggasztónak találta.
 
Kegyelmes úr – szólt a levél –, meggyőződtem arról, hogy
Aloysius Honeywell meghalt. Viszont sajnos ezt az egyet
tudom biztosan állítani ezzel a családdal kapcsolatban.
Bevallom, mindannyian megőrültek, bár Miss Honeywell
szerint én vagyok az őrült. Még nem azonosítottam be A.
Honeywellt, mert annyian vannak, de könyörgöm, fontolja
meg, hogy postafordultával visszarendel Londonba!
 A Honeywellek valóban meglehetősen felzaklatók. Stevenage
 
Montford azonnal visszaírt Stevenage-nek, hogy maradjon,
ahol van, és járjon utána a Honeywellek mesterkedéseinek.
Semmilyen kellemetlen ügyet nem akart függőben hagyni a
házaséletére.
De Stevenage nem válaszolt, és már másfél hét telt el úgy,
hogy Montford semmit nem hallott az ügyintézője felől.
Montford egymás után küldte a leveleket, mindegyik
zavarodottabb volt az előzőnél.
Az utolsó északra küldött levél csupán egy mondat volt:
 
Mi az ördög folyik odafent?
 
Ami elég szépen összefoglalta a problémát, gondolta
Montford.
Viszont, amikor újfent nem kapott választ, azon kezdett
aggódni, hogy valami szörnyűség történt Stevenage-dzsel.
Vagyis inkább, hogy a Honeywellek miatt történt valami
szörnyűség az ügyintézőjével. Stevenage felzaklatónak nevezte
őket a levelében, amiről Montford először azt hitte, hogy olyan
személyiségjegyekre vonatkozik, amik általában felzaklatják az
ügyintézőjét. Például a rendetlenség. A hangos nevetés. A rossz
higiénia. Viszont Montford minél többet gondolkozott rajta –
valójában a rögeszméjévé vált –, annál inkább tartott attól, hogy
a rossz higiéniánál valami sötétebb zajlik északon.
Elképzelni sem tudta, hogy a halálnál kisebb dolog
akadályozza meg Stevenage-et a megszokott tökéletességében.
 Meglehetősen kellemetlen lett volna, ha kiderül, hogy az
egyik Honeywell megölte Stevenage-et. Viszont Montford
legalább elégtételt érzett volna, hogy látja a klánjuk egyik tagját
felakasztva, már ha tényleg erről volt szó.
Montford arra jutott, hogy vár még egy-két napot. Utána
készen állt drasztikus lépést tenni, még ha ez azt jelentette is,
hogy lovas kocsiba kell szállnia, és magának felhajtania
Rylestone-ba, fene essen a kényes gyomrába!
 

 
Közben valahol Yorkshire-ben…
 
Bárki, aki ismerte és szerette a Honeywell-klánt – és egy
hadseregnyi volt belőlük Rylestone Greenben –, siratta a tényt,
hogy Astrid Honeywell nem férfinak született. Amint elég idős
lett ahhoz, hogy járjon és beszéljen, mindenki egyetértett
abban, hogy kiváló fia lett volna Aloysiusnak.
Mindenki, kivéve Astridot. Nem beszélve arról, hogy milyen
egyértelmű előnyöket jelentett volna a család számára, ha ő
Aloysius örököse – és arról sem, hogy így a Honeywellek még
egy generációnyi időre keresztbe tehettek volna a
Montfordoknak –, Astrid mégis örült, hogy nem férfi. Arra már
fiatal korában rájött, hogy a férfiak hülyék. Még az apja is, akit
tiszta szívéből imádott, címzetes ökör volt. Főleg miután
megivott néhány pintet a Honeywell Reserve-ből.
Astrid gyakran gondolkozott el azon, a nők mégis hogy az
ördögbe hagyták, hogy a férfiak uralják a világot. A  férfiak
erősebbek voltak, az biztos, és ezért elég ügyesek is abban, hogy
az öklükkel szerezzék meg azt, amit akarnak. Viszont a nők
mindent egybevetve sokkal okosabbak voltak náluk. Az
izomereje ellenére is elég egyszerűnek tűnt túljárni a férfinem
eszén. Astrid ezt mindennap megtette.
Viszont tudta, hogy a kérdései legjobb esetben is csak
költőiek. Pontosan tudta, miért a nők számítottak tulajdonnak,
és miért a férfiak voltak az eltartóik.
Mert a legtöbb nő annyi csekélységgel töltötte ki az
agykapacitását, hogy nem bírt közöttük navigálni, ezt az
összeesküvést pedig a kalapkészítők, a varrónők, a papság, a
házasság intézménye és a regényírók fűtötték. Olyan volt,
mintha az embernek lenne egy nagy palotája, aminek csak egy
apró, elülső szalonját pakolná tele csetreszekkel, kacatokkal,
semmiségekkel, padlótól a plafonig, hogy még csak egy
tisztességes székre se lehessen leülni, az összes többi szobát
pedig hagyná tönkremenni a pókhálóktól és a nyirkosságtól.
Astridnak vonakodva, de egyet kellett értenie azzal, hogy a
nők éppen olyan hülyék tudnak lenni, mint a férfiak.
De ez csak azért volt, mert a férfiak a szánalmas
zsarnokságukkal és a paternalista tulajdonjogokkal azzá tették
őket.
Szerencsére Aloysius fiúgyermek-hiányosságai nem terjedtek
ki odáig, hogy befolyásolják a lányai tanulmányait. Elég bölcs
volt ahhoz – vagy nem elég bölcs, attól függ, honnan nézzük –,
hogy higgyen abban, mindkét nemnek egyenlő oktatás jár.
Vállaltan progresszív volt, bár a legtöbben egyszerűen csak
bájosan különcnek tartották, ahogy az összes Honeywellt.
Akárhogy is, Aloysius különcsége miatt nagy valószínűséggel a
Honeywell lányok voltak a legiskolázottabb yorkshire-i nők.
Vagy a legkevésbé – újra attól függ, honnan nézzük.
Astrid és a húgai nagyon keveset tudtak a női képességekről,
azokról a témákról, amiket a drága leányiskolákban tanítottak a
hölgyeknek. Mint például a teaöntés, a csevegés, a párna- és
zsebkendőhímzés, illetve a vízfestékkel pacsmagolás. Számukra
ezek érthetetlen igyekvések voltak. Az egyenes Honeywellek
soha nem cseverésztek, és nem pacsmagoltak semmivel. És
mégis kinek kell megtanítani, gondolkozott el mindig Astrid,
hogyan kell teát önteni, az ég szerelmére? Ő  állandóan ezt
csinálta, és elég könnyen ment neki anélkül, hogy iskolában
tanulta volna.
A  Honeywell lányok tudtak latinul és görögül, ismerték az
európai nyelveket és történelmet, a filozófiát és a
közgazdaságot, sőt felületesen még a biológiát is (botrányos,
valóban). Alice, Astrid három évvel fiatalabb húga mi másban,
mint a matematikában volt kiváló, ő segített rendben tartani a
birtok könyvelését. Ardyce és Antonia, a két legfiatalabb,
szeretett egymással ógörögül beszélgetni és a lovardában
homéroszi eposzokból jeleneteket felidézni. Astrid, nem
meglepő módon, leginkább a politikaelméletet élvezte, és
határozott véleménye volt arról, hol a nők helye a
társadalomban. Kékharisnya volt, és büszke rá.
Nem, roppantul örült, hogy nem férfinak született. Ezzel
együtt az országban lévő primogenitúra-törvényeket – amiket
férfiak írtak, hogy férfiak legyenek a haszonélvezői –
abszurdnak és egyenesen begyepesedettnek tartotta. Csak azért,
mert a lábai között nem lógott egy eléggé kényelmetlen eszköz
(ó, és a Honeywellek az anatómiában sem voltak harmatos
virágszálak), megtagadták tőle az apja hagyatékát, és így a
Honeywell családtól az otthonát, amiben több mint kétszáz éve
élt.
Hiába működtette egymaga a sörfőzdét, a farmot és a birtokot
tizennégy éves kora, az apja első szívrohama óta. Hiába
tisztelték és engedelmeskedtek neki a személyzet tagjai, a
munkások és a bérlők – természetesen néhány nevezetes példát
leszámítva –, mintha férfi lenne. És főleg hiába volt Rylestone
Hall és annak összes bérlője sikeres a vezetősége alatt; csak át
kellett lépni a birtokhatáron a szomszédos megyébe, hogy lássa
az ember, milyen rosszul megy a legtöbb földművesnek a
kétbalkezes arisztokrata hűbérurak vezetése alatt.
Ez volt a másik. Astrid szerint az arisztokrácia legalább
annyira hülye volt, mint a férfinem. Nem csoda, hogy az ország
lakóinak többsége éhezett. A felső tízezer felhalmozta a birtokai
hasznát, hogy hatalmas házakat építsen, cirkalmas bálokat
rendezzen és új kalapokat vásároljon. Meg hogy nevetséges
háborúkat vívjon a szomszédos országokkal. Kész rejtély volt,
hogy az angol alsóbb osztályok miért nem követték a franciák
példáját és rohanták meg Whitehallt – vagy még jobb, az
Almack’s magasztos közhelyességét –, aztán rángatták a
régensherceget és a cimboráit madame le guillotine-hoz. Astrid
meg volt róla győződve, hogy a világ jobb hely lenne így.
Elég volt példaként megnézni Rylestone-t. Igazi demokrácia
volt, mentes bármilyen vérfertőzött, nemes ficsúr
nemkívánatos közbeavatkozásától. Vagy legalábbis Astrid
törekedett arra, hogy így legyen. A  legtöbb bérlő nem tudta
felfogni, mi a többségi elv, és végül úgyis tőle kérdezték, mit kell
csinálni. A  monarchizmus nem volt egy könnyen megtörhető
rossz szokás. De Astrid megpróbálta. A birtok hasznát egy közös
kasszából osztotta szét, és nem adott többet a családjának, mint
bárki másnak.
Így volt ez az apja idejében is, és az ő apja idejében is (a
Honeywellek mindig radikálisan, ha nem sikeresen
progresszívek voltak), és működött a rendszer. Az egyetlen
szépséghiba Montford volt.
Montford egy entitás volt, nem látható, nem hallható, mégis
mindig jelen, föléjük tornyosulva, mint az Ószövetség istene.
Amennyire Astrid tudta, a tizenhetedik század óta egyetlen
Honeywell sem találkozott személyesen egyetlen Montforddal
sem. A  több évszázados viszály a Honeywellek és a montfordi
hercegség között olyan áthatolhatatlan volt, mint egy
viharfelhő. Viszont néhány dolog világos volt.
A  normann Montfordok ellopták Rylestone-t a szász
Honeywellektől. A  Honeywellek azonnal visszalopták. Ez ment
néhány évig. Ide-oda, ide-oda. Majd egy újabb Montfordot, egy
Montford-nőt küldtek trójai falóként a Honeywellek közé. Astrid
felmenője aláírt egy ördögi szerződést, hogy feleségül vehesse a
nőt.
Jó kis kézkötőnek bizonyult, azt meg kell hagyni.
Mert ez a házasság kötötte aztán meg az összes Honeywellt.
Persze, sikerült eltolni a bukást kétszáz évvel, de akkor is. Astrid
nyert magának még egy évet csupán azzal, hogy nagyvonalúan
elfelejtette Montfordot értesíteni az apja haláláról. Az egyetlen
ok, amiért a kegyelmes úr most már mégis tudott róla, az az
átkozott Mr. Lightfoot volt.
De Astrid tudta, hogy valami eszébe fog jutni. Csak időre volt
szüksége.
Az akadályozás volt az egyik erőssége.
Szegény Mr. Stevenage-nek soha nem volt esélye a családja
ellen.
Astrid két héttel az idegen kisember érkezése után a kastély
előterébe osont a hajnali fényben, és elcsípte Stevenage
Londonból érkező legutolsó levelét, ahogy az összes addigit is.
Körbepillantott, hogy biztos egyedül van-e, majd gyorsan
feltépte az írást, és végigfutotta a tartalmát:
 
Mi az ördög folyik odafent? M.
 
Astrid szája sarkát ravasz vigyorra húzta, és úgy vonta fel
egyik szemöldökét, hogy ha valaki látja, valószínűleg ördöginek
nevezi.
–  Mégis mi, te nyavalyás zsugori? – motyogta, majd
összegyűrte a markában a levelet, és a legközelebbi kandalló
felé indult. – Következő alkalommal valami dörzsölt embert kell
küldened! Nem mintha hasznodra válna. Mi nem megyünk
sehova!
Bár legbelül Astrid közel sem volt ennyire derűlátó. Baj lesz
Rylestone Hallban, csupán idő kérdése. De egyvalamit biztosan
tudott: Rylestone a Honeywelleké, nem a Montfordoké,
mindegy, mit állít valamilyen komolytalan szerződés!
 Második fejezet

Újra Londonban…
 
 
 
Montfordnak aznap este mennie kellett volna valahová. Egy
bálba, úgy hitte, a belmonti herceghez. A  legutóbbi,
Aramintánál tett unalmas reggeli látogatásán megígérte, hogy
az első keringőre felkéri a menyasszonyát. Emiatt se Araminta,
se Montford semmi várakozáshoz foghatót nem érzett. A  férfi
egyszerűen csak teljesítette a kötelességét, ahogy Araminta is, a
rá jellemző fagyos nyugalommal. De most úgy tűnt, hogy
Montford aznap este nem fogja teljesíteni a kötelességét. Ami
elég ijesztő volt.
Ő mindig teljesítette a kötelességét.
Mindig.
De ez az átkozott Honeywell-ügy felőrölte a nyugalmát.
Montford nem talált magyarázatot arra, hogy miért zaklatta
fel magát ennyire, vagy épp miért ült az asztala mögött a
könyvtárban, és bámult este tíz órakor üres tekintettel a
kandallóba. Bár az igazság – akármennyire gyűlölte is bevallani
– az volt, hogy amióta megkérte lady Araminta kezét, úgy
érezte, szakadék szélén billeg, és ez a Honeywell-ügy jelentette
a végső lökést.
Montford nem hitte, hogy hibázott volna a
hercegnéválasztásban. Megfontoltan döntött Araminta mellett,
a hercegségben erre a címre alkalmas összes nő közül. Senkinek
sem volt az övéhez hasonló hibátlan vérvonala, nyugalma és
rendezett megjelenése. Elég intelligensnek is tűnt, ezért a
férfinak nem kellett amiatt aggódnia, hogy az utódja bugyuta
lesz. És nem csacsogott annyit, mint a legtöbb nő, és olyan rossz
szokásai sem voltak, már amennyire ő tudta, amik túlságosan
idegesíthetnék. És még ha voltak is, Montfordnak tizenhét
rezidenciája volt, mindegyik elég nagy ahhoz, hogy soha ne
kelljen látnia a feleségét, ha nem akarja.
Ó,  és Aramintát igazán gyönyörűnek tartották. Montford
gyanította, hogy ő is elég szépnek tartja, de pusztán elméletileg,
úgy, ahogy szépnek tartotta a görög márványt is. De nem lelte
sok örömét a szépségében, és nem pezsgett benne a vágy,
amikor megcsókolta.
És éppen ez volt, amiért őt választotta, gyanította Montford.
Nem illett volna hozzá, hogy vágyjon a saját feleségére. Vagy
isten ments, beleszeressen. Ilyesmi a burzsoák szintje volt.
Arról nem is beszélve, hogy Montford számára ez teljességgel és
végképp lehetetlen volt. Ő nem szeretett senkit.
Az Aramintának való udvarlással pont azt tette, amit tennie
kellett. És megmagyarázhatatlan volt számára, hogy miért volt
összezavarodva. Nem, nem megmagyarázhatatlan volt.
Kellemetlen, hogy az élete ezen pontján ilyen lehetetlen
nyugtalanság aggassza.
Ő egy komoly férfi. Egy rideg férfi. Ezt nem tagadta. Ő volt a
nyolcszáz éves hercegség megtestesítője. Egy Montford. De néha
– nem gyakran, de néha (általában közvetlenül azután, hogy
egy-két portóit megivott, és közvetlenül azelőtt, hogy a
keresztnevei kezdtek volna jól hangzani a fejében) – vágyott
arra, hogy csak egy egyszerű nevű férfi legyen, ne egy cím, ami
a felmenői szellemét, címereket, hatalmas birtokokat,
kötelességet, kötelességet és kötelességet jelent.
De aztán gyorsan észhez tért. Nem riadhatott vissza az
említett kötelességektől, csak mert ritka, gyenge pillanataiban
magukkal ragadják az érzelmei! Valakinek szorítania kell a
gyeplőt, fizetnie a számlákat, működtetnie a hercegséget. Ki
más csinálná helyette? Sherbrook? Marlowe?
Na, ezen már elnevette magát.
És mintha a gondolatai megidézték volna a szóban forgó
ördögöket, a komornyikja kopogott, és bejelentette, hogy két
látogatója van. Montfordnak nem esett nehezére, hogy kitalálja,
kik azok, majd a két férfi, szokásukhoz híven, be is lépett
Stallings sarkában a szobába, még mielőtt az inas kimondhatta
volna a nevüket. Ez egy közös viccükké vált, már ha létezett
ilyen Montford házában. Stallings mindig próbálta őket illően
bejelenteni, viszont Sherbrook és Marlowe mindig közbeléptek,
mielőtt megtehette volna. Egyikük vagy másikuk ilyenkor
barátságosan megpaskolta az öregúr vállát, aztán az útjára
küldte.
Marlowe ezt most olyan erősen tette, hogy Stallings
összerezzent és akaratlanul felkiáltott.
–  Nyugalom, öregúr! – mondta Marlowe vontatottan, majd
nem kis testét egy tűz melletti szófára engedte, esti kalapját
maga mellé hajítva. – Ez csak paskolás volt. Hozzon nekünk
néhány kis szendvicset, jó, Stallings? És talán sós puffancsot is,
amit az a kis békaevő készít ott lent, tudja, amikben azok a kis
mütyürök vannak. Éhezem!
Marlowe mindig éhezett.
És soha nem kért engedélyt, hogy Montford konyháiról ételt
rendeljen – ételt, amit Montford francia séfje, Pierre mindig
megalázónak talált elkészíteni. Marlowe kedvencei, a
„mütyürökkel” töltött szendvicsek és a húsos pite nem ütötték
meg a mércét Pierre képességei szerint.
–  Igenis, méltóságos uram – válaszolta Stallings, majd
összeszedte magát, és kisétált az ajtón.
–  Mégis mi az ördögöt művelsz, Montford? – akarta tudni
Sherbrook, miközben húzta le az elegáns kesztyűjét, majd
rávetette magát a kredencre, és öntött hármuknak egy kör italt.
– Kerestünk a White’sban és a Belmont’sban is.
Montford mordult egyet, nem volt magyarázkodó kedvében.
–  Átkozott tömeg volt – tette hozzá Marlowe. – És szörnyű
unalom. A  húgom rángatott minket oda. Szerintem próbál
belőlünk tisztességes embert faragni. – Marlowe böfögött, és
megvakarta a fenekét, illusztrálva, hogy a nő mekkora fába
vágta a fejszéjét. – Adj nekünk egy italt, Sherbrook!
Sherbrook engedelmeskedett, és egy whiskyspohárba töltött
portóit tett Marlowe kinyújtott kezébe. Montford elé is letett
egyet. Montford vonakodva belekortyolt, közben tekintetét
Marlowe kezére szegezte, ahogy az bizonytalanul tartotta a
poharat. Ahogy Marlowe jobban belefúrta a hátsóját a szófába,
a portói az ujjaira folyt, majd le, az ingujján.
 Montford forgatta a szemét, és nem először gondolkozott el
azon, miként alakult úgy, hogy a két legjobb barátja az ország
talán legslamposabb hóhányó párosa.
Legalábbis Marlowe az volt a gyűrött ruháiban, a kis
pocakjával, a bozontos fekete sörényével és az állandósult
bódult állapotával. Sherbrookot egy kicsit nehezebb volt
jellemezni. Mindig egész csinosan bukkant fel…
Jó, szóval Sherbrook kicsit olyan volt, mint egy férfi
kalapkészítő, amit az aktuális öltözéke bizonyított is. Éppen egy
ezüstszállal hímzett rózsaszín mellény volt rajta, meg egy kabát,
amit az elegáns alakjára szabtak, és aminek az ujjaiból ömlött ki
a brüsszeli csipke. Az összes ujján drágaköves gyűrűk voltak, és
nem egy, nem kettő, hanem…öt? aranyláncú zsebóra,
cikcakkban a hasa elé csíptetve. Olyan unott eleganciával
viselte ezt a csipkés-aranyos-ékszeres borítást, ami egyetlen
másik angol úriembernek sem sikerült, noha megpróbálták.
A  magára kapott nyaksáljával és precízen összekuszált
hajával mindig azt a benyomást keltette, mintha éppen akkor
botorkált volna ki az ágyból. A nők megvadultak Sherbrookért.
Kevésbé Marlowe-ért, aki pirospozsgás volt, és a lelkes
iszákosokra jellemzően kissé elhízott. Egyáltalán nem érdekelte
a ruhatára, és számítani lehetett arra, hogy nemsokára – ahogy
gyakran tette – köpenyben és abban a pár szandálban fog az
utcára lépni, amit egy görögországi útján szerzett, a kilógó
lábujjai pedig az egész világ számára láthatóvá válnak.
Marlowe a kényelmet mindennél többre értékelte.
Viszont abban mindkét nem egyöntetűen egyetértett, hogy a
szóban forgó úriemberek voltak Anglia legzüllöttebb alakjai.
Rosszabbak, mint Byron és a cimborái, akik pehelysúlyúak
voltak hozzájuk képest. A  páros kibukott a Cambridge-ről, és
egy bizonyos incidens után, amiben szerepet játszott Sherbrook
hitvány nagybátyja és Marlowe ökle (amire a három barát úgy
hivatkozott, hogy jobb ezt az esetet nem megmagyarázni), a
páros Montford segítségével hamar rangokat vásárolt magának
a hadseregben, majd végig-szerencsejátékozták, -nőzték és -
verekedték magukat Spanyolországon és Portugálián.
Miután mindketten egyszerre sérültek meg Badajozban, és
háborús hősként Londonba szedték a sátorfájukat, nem volt
olyan játékterem, versenypálya, bordély vagy bármilyen más
bűnbarlang, ahol ne fordultak volna meg. Nagy ritkán csak
akkor tették be vonakodó hesseni csizmájukat tisztességes
helyekre, ha Montford vagy Marlowe régóta szenvedő húga,
Brinderley grófnéja rángatta őket oda.
A  hírük ellenére az előkelő körök szerették Marlowe-t és
Sherbrookot, amin Montford nem lepődött meg, mert tudta,
hogy barátai a társaság legszaftosabb pletykáinak forrásai.
Marlowe a zseniális, kissé kapatos humora és a lovakkal
kapcsolatos ösztönös tudása miatt volt felkapott. A  hölgyek
pedig egyhangúan Sherbrook lábai előtt hevertek, mivel őt
tartották London leggyönyörűbb férfijának.
A Times szerint.
Ugyanez a kiadvány gyakran morfondírozott Montford
makulátlan kapcsolatán ezzel a két gazfickóval, mivel a
kegyelmes úr – szintén a Times szerint – az erkölcs és az elegáns
öltözködés bástyája volt, illetve egy nem is igazán hús-vér
teremtmény. Montford éppen ugyanennyire volt értetlen a
barátságuk kapcsán, de ez a Harrow-ban töltött napjaik óta így
volt, amióta ő, Sherbrook és Marlowe elválaszthatatlanok lettek.
Montford azt sejtette, hogy rá leginkább a báty szerepét
osztották, hiszen különböző helyzetekből kellett őket
kimentenie, megfontoltságot szorgalmaznia a szerencsejáték-
asztaloknál, és rávenni őket, hogy kérlek, az isten szerelmére,
győződjetek meg arról, hogy a szajha tiszta legyen, mielőtt
lefekszetek vele. Ilyesmik.
Amikor Montford Cambridge után Londonba költözött (ő nem
bukott ki), Marlowe és Sherbrook tárt karokkal várták, és
biztatták, hogy „villogjon” velük. Ami azt jelentette volna, hogy
az egész szezont végig-szerencsejátékozza, -nőzi és -versenyzi.
És bár a legjobb barátai közben London legrosszabb züllött
alakjai lettek, valahogy ő nem szolgált rá ilyen magasztos
gúnynévre.
Végül is, valakinek észnél kellett lennie, hogy kimentse
Marlowe-t és Sherbrookot, amikor elvetették a sulykot, vagy
éppen elijessze azt, aki verekedni akar velük, és ágyba cipelje
őket, amikor már nem bírnak állni.
Montford mindig Montford volt, és éppen ez volt a
problémája, ahogy az asztala mögött ült, a portóiját
kortyolgatta, és mogorván nézte a barátait, ahogy lopják az időt
a szobájában, közben pedig úgy érezte, a feje bármelyik
pillanatban felrobbanhat.
Stallings egy puffancsokkal teli tálcával tért vissza. Marlowe
annyira ébredt fel a szunyókálásából, hogy gyorsan szemügyre
vegye az ételt, majd visszazuhant a szófára, lehunyta a szemét,
és a szájához emelte a portóit. Ebben a sorrendben.
 –  A  szokásosnál is kevésbé vagy szórakoztató – mondta
Sebastian kedvesen, közben az asztal szélére telepedett, és egy
tollszárakkal teli dobozt babrált, ami így kibillent az asztal
szélével párhuzamos állásából.
Montford csikorgatta a fogát, és próbált nem tudomást venni
Sebastian szándékos piszkálásáról. Sebastian pontosan tudta,
hogy ez mennyire zavarja őt. Elvégre egy szobában laktak
Harrow-ban.
–  Néhányunknak fontos feladatai vannak, Sherbrook –
motyogta a herceg.
– Amikor legutoljára néztem, a Lordok Házában szünet volt.
–  Amikor legutoljára én néztem, volt egy irányítandó
hercegségem – vágott vissza Montford.
– Arra ott van neked a jó öreg Stevenage. – Sebastian a nyakát
nyújtogatva körülnézett. – Hol van az árnyékod? Ne mondd
nekem, hogy a nap végén behajtogatod a gatyáid közé!
Marlowe, aki úgy szunyókált, hogy a whiskyspohárba töltött
portóija bizonytalanul imbolygott terebélyesedő hasán, kezdett
felébredni.
–  Gatya? – kérdezte hevesen, vadul körbenézett a szobán, és
még éppen azelőtt csípte el a portóiját, hogy az a kárpitra
löttyenhetett volna. – Soha ne vegyél fel olyan átkozott
alsóneműt! Kidörzsöl, mint az ördög – jelentette ki, majd
visszazuhant bódulatába.
Sebastian fintorgott.
–  Ezt nem akartam tudni. – Visszafordult Montfordhoz, aki
nagyon igyekezett nem elképzelni, hogy Marlowe mit nem hord
a szörnyen feszes térdnadrágja alatt. – Azért tényleg remélem,
hogy néha kiengeded Stevenage-et ebből a szobából – folytatta
Sebastian szórakozottan.
–  Nagyon úgy tűnik, hogy igen, mivel nincs itt – szipákolt
Montford.
– Szóhoz sem jutok. – Sebastian megtorpant, felvett egy tollat,
és elkezdte pörgetni az ujjai között. – És mit tettél vele?
– Yorkshire-ben van, hivatalos úton.
– Nem úgy hangzol, mint aki ebben biztos.
– Két hete nem hallottam felőle.
Furcsán mondhatta, mert Sebastian az ölébe ejtette a tollat, és
meglepetten pislogott.
– Te tényleg aggódsz, ugye?
– Nagyon nem jellemző rá, hogy ne tájékoztasson.
–  Igen, az ember az útja minden percéről tételes beszámolót
várna – mondta szárazon. – Stevenage-ről beszélünk. Egy még
nálad is pedánsabb emberről. És mégis hova az ördögbe
küldted? Yorkshire-ba? Amikor utoljára voltam, a francos
birkákon kívül nem volt ott semmi.
– Egy birtokommal kapcsolatos ügyet kell elintéznie.
–  Eléggé köntörfalazunk ma este. Mivel olyan francosan sok
birtokod van, segítene, ha konkrétabb lennél.
Montford nem akart konkrétabb lenni. Pontosan tudta,
Sebastian hogyan fog reagálni, ha szóba hozza Honeywellt.
Isten tudja, Sebastian hogyan nyomozta ki a Montfordok és a
Honeywellek történetét.
Isten tudja, Sebastian honnan tudta mindazt, amit tudott. Az
asztala szélére telepedő hanyagság híres megtestesítőjére
pillantva senki sem gyanította volna, hogy az unott, cinikus arc
mögött penge erősségű agy működik. Sebastiannak gyorsan
vágott az esze. Gyorsabban, mint Montfordnak valaha. És olyan
memóriája volt, mint egy elefántnak.
Főleg az olyan dolgokkal kapcsolatban, amiknek az
élvhajhászathoz volt közük.
Mint a Honeywell Ale.
– Mit titkolsz? – kérdezte most gyanakvó tekintettel.
A fenébe! A herceg sejtette, hogy Sebastian előbb-utóbb úgyis
rájönne.
– Aloysius Honeywell meghalt.
– Honeywell… Nem bánnám, ha lenne egy kéznél – motyogta
Marlowe, amikor felébredt az újabb ital lehetőségére.
–  Jó ég, Marlowe, te iszákos! Azt mondta, hogy Honeywell
meghalt! – kiáltott fel Sebastian, és felállt az asztaltól.
Marlowe pirospozsgás arca elfehéredett. Egy szempillantás
alatt felpattant – gyorsabban, mint Montford évek óta látta őt
mozogni –, és ezúttal annyira össze volt zavarodva, hogy
megfeledkezett a portóijáról.
A  pohár lebukfencezett a hasán, és a perzsaszőnyegen
landolt.
A  hang, ami elhagyta Montford száját, nem nyöszörgés volt,
de valami átkozottul hasonló.
Marlowe nem sok sikerrel próbálta felitatni a foltos
mellényét, majd előrehajolt, hogy felvegye a poharát.
– Szörnyen sajnálom, Montford – dörmögte.
–  Ne aggódj, majd veszek egy másikat – válaszolta a herceg
csikorgó fogakkal, és érezte, hogy közeledik a fejfájás.
–  Igen, hát… – Marlowe elhallgatott, és ráncolta a homlokát,
ami egyértelmű jele volt annak, hogy próbálja felidézni, merre
is jártak a gondolatai. Borzasztóan hadarva folytatta. –
Honeywell meghalt! – mondta hangosan és olyan szenvedéllyel,
aminek Montford a szőnyege miatti bocsánatkéréskor örült
volna. – Nehogy azt mondjátok, hogy a sörfőzde bedőlt! Nem
hiszem, hogy azt kibírnám!
–  A  sörfőzde természetesen nem fog bedőlni – pufogott
Sebastian. Montford felé fordult, az arckifejezéséből ítélve kissé
ő is aggódott emiatt. – Nem, ugye?
Montford megvonta a vállát, és mert egy másodperccel sem
bírta tovább, a kifolyt italhoz ment egy zsebkendővel, és
elkezdte felitatni a portóit a szőnyegből.
–  Honeywellnek nincs fiú utódja. Az ingatlan visszaszáll a
hercegségre.
–  De nem fogod… az biztos, hogy nem fogod bezárni –
nyavalyogta Marlowe. – Montford! Nem lehetsz ilyen kegyetlen!
– Aloysius Honeywell egy éve halt meg. Nagyon úgy fest, hogy
valaki még mindig készíti azt a löttyöt, amit ti ale-nek hívtok.
Nem fenyeget titeket a veszély, hogy szomjúságban fogtok
meghalni.
–  Ó – mondta Marlowe, aki, amint látta, hogy elkerülték a
krízist, megvonta a vállát, és visszaült a helyére. Miután öntött
magának egy új pohár portóit.
– Ó – ismételte meg homlokráncolva Sherbrook. – Egy éve, azt
mondod. Milyen különös! Nem vall rád, hogy foglalkozz egy
ilyennel, Montford.
– Nem is. Két héttel ezelőttig nem tudtam arról, hogy halott.
Sherbrook felvonta egyik szemöldökét.
 – Valóban? Fogadjunk, hogy ezt nehéz megemésztened.
– Elképzelni sem tudod, mennyire.
– És mit fogsz csinálni?
– Még nem döntöttem el.
–  Be fogod zárni a sörfőzdét, ugye? – kérdezte Sherbrook
megint, de ezúttal halkabban, hogy ne zaklassa fel az újra
szunyókáló Marlowe-t.
– Alig nyereséges.
Sherbrook ingatta a fejét, és bosszankodva a levegőbe emelte
a karjait.
– Neked az minden, ugye? A nyereség?
–  Nem minden, de rohadtul majdnem. – Valakinek el kellett
látnia italokkal és húsos pitével a két barátját!
– Legalább őszinte vagy.
–  Figyelj, Sherbrook, te tudod, hogy a Montfordok mennyire
ki nem állhatják a Honeywelleket.
–  Azt szabad megjegyeznem, hogy még soha nem találkoztál
egyetlen Honeywell-lel sem?
–  Igen, ennek ellenére Rylestone az én felelősségem, és
átkozott legyek, ha hagyom, hogy továbbra is ilyen rosszul
vezessék! A  bérlők biztosan éheznek, abból kiindulva, amit a
birtok bevételeiből láttam!
–  De az ale! Montford, az a legjobb ale a királyságban! –
hízelgett Sherbrook, a bérlők helyzete az ő szemében teljesen
mellékes volt.
Montford sóhajtott, és megdörzsölte a homlokát.
–  Őszintén nem tudom, mit fogok csinálni. Így, hogy
Stevenage elérhetetlen… szét vagyok esve.
 Sebastian határozottan bólogatott.
– Neked egy jó kirándulásra van szükséged.
Montford felhorkant. Kirándulásra, arra.
– A hercegek nem kirándulnak.
Sebastian kérdőn nézett rá.
–  Komolyan, Montford. Néha olyan fárasztó tudsz lenni.
Halandó vagy, mint mi mindannyian. És ha engem kérdezel,
szerintem kicsit meg kell lazítanod a nyaksálad, mielőtt megfojt
téged.
–  Úgy, úgy! – morogta Marlowe, aki szemlátomást jobban
követte az eseményeket, mint amit a testtartása sugallt.
–  Nem kérdeztelek – dörmögte Montford. – És téged sem –
tette hozzá Marlowe irányába. – Sebastian forgatta a szemét. –
Ráadásul nincs idő egy… kirándulásra, amikor egy hónapon
belül itt az esküvő – fejezte be Montford.
Sherbrook arca elkomorodott, ahogy mindig, amikor szóba
került Montford közelgő menyegzője.
–  Ez a másik, Monty. Lady Araminta? Egészen biztos vagy
benne?
– Persze hogy egészen biztos vagyok benne! Ő lesz a tökéletes
hercegné!
Sherbrook megborzongott.
– Hogyne, ha a hercegnéket kőből faragnák és jégbe foglalnák.
Lady Araminta egy hidegvérű, szívtelen, önző bathi kisasszony.
Montford nem vette támadásnak Sherbrook szavait. Elfogadta
barátja véleményét a menyasszonyáról és annak családjáról,
mert történetesen ő is ezt gondolta.
– Azt hittem, a nővére ilyen – mondta szárazon.
 Sherbrook méregetve nézte Montfordot.
–  Micsoda? Lady Katherine? Az én imádott nénikém? –
Felhorkant. – Igazad van. Tízszer rosszabb, mint a húga. Soha
nem volt még dolgom olyan gőggel, olyan ridegséggel…
– Nem tudtam, hogy beszéltél vele – szólt közbe Montford.
Sherbrook megtorpant, végtelenül elnyűttnek tűnt.
–  Hát, nem is, de találkoztam vele. Bemutattak minket
egymásnak. – Mintha ez megmagyarázná. Ezúttal Montford
forgatta a szemét. Sherbrook erre elkezdett a kandalló előtt le-
föl járkálni. – A  Carlisle nővérek a valaha élt legbeképzeltebb,
legsótlanabb, legunalmasabb és legfrigidebb eszményképek. –
Ökölbe szorított kézzel Montford felé fordult. – Legszívesebben
megszorítanám a vállát, és valami életet ráznék belé. És ha nem
félnék attól, hogy a puszta érintésétől kővé dermedek, akkor…
–  Mi most lady Aramintáról vagy a nővéréről beszélünk? –
vágott közbe Montford.
Sherbrook megállt és pislogott.
– Micsoda?
– Nem mondtad, ki. Hogy meg akarod szorítani a vállát és…
–  Igen, igen, tudom, mit mondtam – préselte ki Sherbrook.
Kísérteties arckifejezéssel nézett körbe a szobán, majd az
asztalhoz lépett, megfogta a portóiját, és egy nagy, szomjas
korttyal kiitta a tartalmát.
Montford gyanította, hogy Sherbrooknak fogalma sincs arról,
épp mit mondott vagy mit értett alatta. És pontosan tudta, hogy
Sherbrook lady Katherine-re utalt, nem a húgára. Sherbrook
rögvest és csontig hatolóan ellenszenvesnek találta Manwaring
márkinéját, az elhidegült nagybátyja új feleségét, amikor
néhány évvel korábban egy bálon először találkoztak. És
Montford tudta, hogy ez az érzés kölcsönös.
–  Ó,  a fenébe! – motyogta Sebastian, miután meghúzta az
italát. – Elég volt a francos nőkből.
– Úgy, úgy! – csatlakozott Marlowe.
Sebastian az üres whiskyspoharával tisztelgett Marlowe-nak,
majd visszafordult Montford felé.
–  Tudom, hogy utálsz utazni, Montford, de attól még el
kellene menned Yorkshire-be.
Montford az utálatnál is jobban gyűlölte az utazást. Fizikailag
undorodott tőle.
– Kizárt.
– Pedig nagyon úgy tűnik, hogy szükséges.
Montford kezdett gyanakodni.
– Miért nem bízom benned ebben a pillanatban?
Sebastian gúnyosan elhúzta a száját.
–  Hát, nekem úgy tűnik, hogy ki kell tisztítanod a fejed. És
Yorkshire a vidéki környezettel, a birkákkal és hasonlókkal
olyan helynek tűnik, ahol ezt jó megtenni. Úgy tudom, ilyenkor
nagyon kellemes ott a levegő.
– Kétségem sincs, hogy bűzlik a trágyától.
–  Levezetheted a felgyülemlett dühödet ezeken a
Honeywelleken. Rakd ki őket a házukból és az otthonukból!
Zárd be a sörfőzdét!
–  Ha megteszi, én soha többé nem állok vele szóba –
fenyegetett Marlowe a szófáról. – Mondd meg neki, Sherry! Ha
bezárja a sörfőzdét, mi megszűntünk barátoknak lenni.
–  Talán legalább a sörfőzdét megmenthetnéd – mondta
kacsintva Sebastian. – Kivéve, ha ellenségeddé akarod tenni az
ország férfi felét.
Montford felhorkant.
– Hogy bírja azt a löttyöt bárki meginni?
– Ittál már belőle egy pintet?
– Hát, nem, de…
– Akkor ne ítélkezz! Hol is tartottam? Ó, igen, éld ki a dühöd a
Honeywelleken! Mentsd meg a sörfőzdét! Szívj egy kis friss
levegőt! És talán térj észhez ezzel a hó végi szörnyűséggel
kapcsolatban…
– Úgy érted, az esküvőmmel – mondta a herceg laposan.
– Mi más szörnyűséget tervezel?
– Jó néhány jár éppen a fejemben, aminek része vagy te, az a
partra vetett bálna és a fegyverem…
Sebastian kuncogott, és kétértelműen vonogatta a
szemöldökét.
– Imádom, amikor flörtölsz, kegyelmes úr.
–  Csak ezért a megjegyzésért porig kellene égetnem a
sörfőzdét – mondta Montford, és az ajtó felé sietett.
– Hová mész? – vonyította Marlowe, és felült.
Falba verni a fejem.
– Lefeküdni.
– Te egy olyan rohadtul öntelt ember vagy, Monty – válaszolta
Marlowe kurtán.
– Megmondtam, hogy ne hívj így!
– Különben? Újra eltöröd az orromat?
– Ne kísérts!
–  Szép álmokat! – kiáltott Sebastian, jóval azután, hogy
Montford bevágta maga után az ajtót.
A  beszélgetéseik gyakran értek így véget. És Montford tudta,
hogy amikor reggel majd lejön az emeletről, a kredence teljesen
ki lesz ürülve, bizonyítékként arra a mulatságra, amit a barátai
nélküle és az ő kontójára csináltak.
Montford általában sosem irigyelte a barátaitól a szórakozást.
Tudta, hogy mindketten örökké az adósság szélén billegnek, és
úgy botorkálnak át az életükön, hogy barátok asztalánál
vacsoráznak és az ő alkoholjukat isszák. Nem bánta, amikor
kihasználták a bőkezűségét, mert soha nem kértek tőle kölcsön
vagy kellemetlenkedtek más módon… mármint azt leszámítva,
hogy a szakácsától szendvicseket kunyeráltak, és megitták a
portóiját. De aznap este komolyan elgondolkozott azon, hogy
megragadja a gallérjukat, és seggbe rúgja őket.
Ami őrület volt. Elvégre ők voltak a legjobb barátai. Az
egyedüli barátai, ha már ennyire elgondolkodott rajta.
És ettől a felismeréstől még rosszabbul érezte magát. Egy
piócapár volt az egyedüli két barátja, akiknek csak a szendvicsei
és a kredence miatt kellett, és akik megtagadnák, ha
megfosztaná őket az átkozott ale-jüktől.
Az élete, gondolta a herceg komoran, ahogy vánszorgott
felfelé a tátongó, díszes előcsarnok hatalmas márványlépcsőjén,
olyan üres, mint a háza.
Talán tényleg szüksége volt egy kirándulásra.
 Harmadik fejezet

Amiben a herceg bemerészkedik a vadonba

 
 
 
A különböző jól dokumentált kényszerbetegségei mellett
Montford démonjai két konkrét irtózásban, a lovas
kocsikázásban és a vér látványában nyilvánultak meg. Ezeket a
fóbiákat nem tudta jobban megmagyarázni, mint azt, hogy
miért utálja, ha különböző ételek egymáshoz érnek a tányérján.
De szakértője lett a félelmei palástolásának, hogy soha ne tudja
meg senki, a montfordi herceg hajlamos hányni a lovas
kocsikban és elájulni, ha megkarcolja valami.
Kerülte az olyan hosszú utakat, amikhez lovas kocsi kellett, és
amikor csak lehetett, inkább lovagolt. Amikor vívott (és kiváló
volt ebben a sportban), ügyelt arra, hogy a tőrje soha ne
oldódjon ki, mert így elkerülhető volt, hogy megsebesítse az
ellenfelét. És ha őt sebesítették meg, ami nem fordult elő
gyakran, és akkor is csak Sebastian ügyes keze által, soha nem
nézett le a sebre. Szerencsére csupán az egyik párbaj, amiben
Marlowe-t támogatta, végződött vérontásban, mikor a barátját
vállon találták. Viszont senki sem vette észre az ő szédelgését az
esetet követő drámában.
 Mindezek ellenére három nappal azután, hogy beszélt a
barátaival, Montford egy kínzóan hosszú és piszkos északra
tartó út után megérkezett Rylestone Hallba. A  helyzet okozta
nyugtalanság miatt végül legyőzte az utazással kapcsolatos
viszolygását, és arra jutott, hogy inkább elviseli a néhány
szörnyű napnyi rázkódást, mint hagyja, hogy ez a Honeywell-
ügy megoldatlan maradjon.
Mivel nem bírta megemészteni a gondolatot, hogy egy
bogarakkal fertőzött útszéli fogadóban szálljon meg, és mivel
nem volt más rezidenciája London és Rylestone között, a
hajtóját csak annyi időre állíttatta meg, hogy hányni tudjon,
Coombes utána újra megkösse a nyaksálját, és a lovakat
megcseréljék. Az útnak még ebben az iramban is csupán két
napig kellett volna tartania, de a második nap az egyik ló
lesántult, és egy egész délutánba telt, mire találtak helyette
másikat.
A  számításai alapján, amik mindig pontosak voltak, a
harmadik nap kora délelőttjén a birtokra kellett érnie. De
Rylestone olyan bizonytalan volt, mint egy oázis a sivatagban.
A yorkshire-i dimbek-dombok egyáltalán nem homokból voltak,
bár Montford számára, akinek a pásztorélet nem volt vonzó,
határozottan vadonnak hatott. Vissza kellett tartania a
borzongását, bármikor nézett is ki az ablakon, és nem látott
semmi mást, mint végtelen gazdaságokat és telepített erdőket,
amiket alkalmanként egy-egy tehén vagy birka tarkított. Az
egész olyan elviselhetetlenül rusztikusnak… és koszosnak tűnt.
Délre egyértelművé vált, hogy eltévedtek, ezért megkérte a
hajtóját, hogy álljon meg a legközelebbi faluban útmutatást
kérni. A falu, aminek úgy tűnt, több birka, mint ember a lakója,
nem sok támponttal szolgált. Világos volt, hogy az
emberlakosait éppen annyira nem nyűgözte le a kocsin lévő
hercegi címer, mint a haszonállatokat, és nem voltak hajlandók
sok segítséget nyújtani. Az útbaigazítás, amit végül egy
kocsmából éppen részegen kibotorkáló férfiból préseltek ki,
olyan durva északi akcentussal hangzott el, ami Montford
füleinek éppen annyira érthetetlen volt, mintha kínaiul lett
volna.
Newcomb, a hajtója, aki fáradtabb volt az úttól, mint
Montford – hiszen a hajtók nem tudnak aludni –, néhány
shillinggel küldte útjára az embert, majd az uraság felé fordult,
aki éppen kihajolt az ablakon, mert kimerítette az utazás okozta
rosszullét.
Coombes visszakuporodott az ülésébe, zsebkendővel takarta
érzékeny orrát, a szeme pedig elkerekedett a szagos sártócsától,
amiben a hajtó állt.
– Mi az ördögöt mondott? – akarta tudni Montford.
–  Fogalmam sincs, kegyelmes úr. De mutogatott ezt-azt,
amiből szerintem ki tudok hámozni valamit. – Newcomb
ráncolta a homlokát. – Vagy ez történt, vagy sértegetett engem.
– Imádkozzunk, hogy az előbbi.
–  Kelet felé, szerintem erre gondolt – mondta Newcomb, és
úgy vonta meg a vállát, mint aki egyszerűen már túl elcsigázott
ahhoz, hogy nagyon érdekelje, egyáltalán merre mennek. Aztán
visszamászott a bakra, a pálcával ügetésre bírta a lovakat, és
egy olyan sáros útra vezette őket, ami pont úgy nézett ki, mint
az összes többi sáros út, amin már jártak Yorkshire-ben.
 Néhány perccel később Montford félreállíttatta Newcombot,
hogy kihajolhasson az ablakon, és ötvenegyedszerre is
hányhasson negyvennyolc órán belül, habár már semmi nem
volt a gyomrában.
Amikor Montfordnak sikerült visszahúzódnia a kocsiba,
Coombes kissé vádló arckifejezéssel bámulta a férfi nem
teljesen makulátlan nyaksálját.
–  Ne mondjon semmit! – morogta Montford. – Majd rendbe
szedjük magunkat, amikor megérkezünk.
Coombes arcán látszott, hogy ő ebben rendkívül kételkedik.
– De kegyelmes úr – mondta suttogva, mintha attól félne, hogy
meghallják a kocsi falai –, nem hiszem, hogy ennyire északon
fürdenek.
Montford inkább nem válaszolt erre a nevetséges
kijelentésre, bár ez egy olyan nevetséges kijelentés volt, ami
tükrözte Montford saját félelmeit. Ki tudja, milyen rettenetes
sors vár rájuk Rylestone Hallban? Kerti árnyékszék? Budi?
Megborzongott.
Részben számított arra, hogy szegény Stevenage-nek már
annyi, vagy legalábbis a vastag yorkshire-i sárba ragadt, ahová
egy bosszúálló Honeywell juttatta.
Kezdett kételkedni a saját ítélőképességében, hogy erre az
útra Newcombot és Coombest leszámítva egyedül vállalkozott,
de amikor kellett, mindig kevés ember társaságában utazott,
mert arra gondolt, minél kevesebben tudnak a gyenge
gyomráról, annál jobb. Newcomb egy elég stramm férfi volt: egy
volt bokszoló Liverpoolból, aki hihetetlenül hűséges volt
Montfordhoz. Montford Coombes lojalitásában sem kételkedett,
viszont ha nem mellényekről, kölniről vagy cipőpucolóról volt
szó, az az ember teljesen elveszett volt.
Montford arra számított, hogy behajt Rylestone Hallba, és
minden ottlakót meghajoltat az akarata előtt. Még a
régensherceg is hajlandó volt az ő útmutatásait követni. De
ebben az esetben Montford elbizonytalanodott. Minél messzebb
jutottak, annál inkább érezte, hogy távolodik a civilizált világtól.
Rylestone Hall kiesebb helyen volt, mint hitte, és határozottan
messzebb volt, mint bármelyik másik birtoka – leszámítva az
Isle of Mullon lévőt, amit soha nem állt szándékában
meglátogatni.
Napokba telne egyáltalán valami városhoz hasonlót elérni. És
ha ennyire nehezére esett Hallt megtalálnia, hogy a fenébe
találná meg őt bárki más, ha esetleg történne vele valami?
Jóságos ég, emlékeztetnie kellett magát, hogy nem paranoiás!
Igazából nem gondolta komolyan, hogy bármi rettenetes történt
Stevenage-dzsel – jó, egy aprócska, jelentéktelen gyanúnál nem
sokkal jobban. De ennek a nyomorult vadon néhány emberi
lakójának a fogadtatásából ítélve nem hitte, hogy Rylestone
Hallban szívélyes üdvözlésben lesz része.
Nem mintha számított volna rá. De montfordi hercegként
azért jobban szerette, ha megkap egy bizonyos tiszteletet. Még a
Honeywellektől is.
Valahogy úgy érezte, ez nem fog bekövetkezni. Elgondolkozott
azon, hogy vajon a világ ilyen kies szegletének lakói egyáltalán
tudnak-e arról, hogy ők a korona alattvalói.
Montford kedve egy pillanatra felélénkült, amikor késő
délután végre vettek egy kanyart az úton, és már valami mást is
látott, mint földeket és távolban legelő birkákat. Egy régi, szürke
kastély volt stratégiailag a domboldalra építve, amit kertek és
gyümölcsösök vettek körül. Úgy nézett ki, mintha Mr. Constable
festményeiről elevenedett volna meg, ahogy a lemenő nap
mézszínű fényben fürösztötte a szürke, kissé málló falakat, a
gyümölcsös fái roskadtak a terméstől, a kertben pedig
burjánzottak a késő nyári virágok.
Montford gyomra egy szokatlan és kellemetlenül jóleső
érzéstől ugrott össze, ami ezúttal végre nem egy újabb
hányásroham előszele volt. A  kastély, vallotta be vonakodva,
mesebelinek tűnt. Például olyan helynek, ahol családok élnek.
Tökéletes, festői, kissé rozoga és bájos. Olyan hely, amit a
montfordi herceg önszántából soha nem látogatna meg. Ő nem
utazott rozoga és bájos dolgokban.
Imádkozott, hogy ne ez legyen Rylestone Hall, miközben azért
titkon nagyon bízott benne – bár erről nem volt hajlandó
tudomást venni.
Kihajolt az ablakon, szólt Newcombnak, hogy menjen tovább,
ő pedig gyanakvó tekintetét a közelgő kastélyra szegezte. Ahogy
közelebb mentek, azon kapta magát, hogy egyre jobban össze
van zavarodva. Valami nem stimmelt a kastéllyal, és nem tudott
rájönni, hogy mi. Tökéletesen látta az omladozó épületeket és az
előttük lévő kertek látszólag összevissza, kissé rendezetlen
hangulatát. Ezek olyan tökéletlenségek voltak, amiket észrevett,
és egy bosszús fejcsóválással tovább is lépett rajtuk. De valami
sokkal elemibb baj volt a kastéllyal, ami miatt szédült, és a
tenyere izzadt, mintha a talaj megbillent volna alatta…
– Coombes, ez a kastély ferde – jelentette ki.
 Coombes szemügyre vette a kastélyt, majd elővette a
zsebkendőjét, és megtörölte a szemöldökét, amin nagyon
rendezetlen megjelenést kölcsönző izzadság ütött ki.
–  Azt gondolom, igaza van, kegyelmes úr. Jóságos ég! Ugye
nem ott szállunk meg? – A férfi jóformán vonyított.
–  Nyugodjon meg, Coombes! – mondta Montford, aki szintén
minden volt, csak nyugodt nem. Nem tudta levenni a szemét a
kastélyról, főleg az északi toronyról, ami egy idős hölgy hátához
hasonlóan dőlt veszélyesen a déli torony felé, és dacolt Newton
összes törvényével. Olyan volt, mint amikor az ember egy
szörnyű úti balesetet néz, vagy egy visszataszító arctorzulást.
Egyszerűen képtelenség elpillantani róla.
Ezúttal már tiszta szívéből remélte, hogy ez a hely nem a
végcéljuk, bár a lelke mélyén tudta, hogy megérkeztek
Rylestone Hallba. Mégis ki más, mint a Honeywellek élnének
egy ferde kastélyban?
Megálltak a vártoronynál, és jó néhány percig vártak, hogy a
szokásoknak megfelelően valaki üdvözölje őket. Amikor ez nem
történt meg, Montford megkérte Newcombot, hogy kopogjon a
nagy, lepattogzott bükkfa ajtón. Senki sem válaszolt egy sereg
rikácsoló varjút leszámítva, amik, úgy tűnt, a lőrésekbe
fészkelték be magukat.
Newcomb Montford felé fordult, és vállat volt.
– Az isten szerelmére… – dörmögte Montford, kicsapta a kocsi
ajtaját, majd a lépcsőn lemászva egyenesen egy saras
pocsolyába lépett, ami a bokájáig ért. Lenézett a csizmájára,
majd fel, Newcombra, aki nagyon bölcs módon nem mosolygott,
aztán káromkodott egyet.
 Odament a kőlépcsőhöz, hogy a hajtója mellé álljon, majd
bedörömbölt az ajtón. És dörömbölt és dörömbölt, amíg a
fakeret recsegett, és a varjúk nemtetszésükben újra rikácsoltak.
– Lehet, hogy nincs itthon senki? – vetette fel Newcomb, de ez
egyértelműen kizárt volt az ajtó mögötti kakofóniát hallva,
amiben sok emberi hang volt. Valaki volt otthon! Valaki nem
akart reagálni!
A herceg újra kopogni kezdett, és kétségbeesett, hogy milyen
foltos lett ettől a kesztyűje.
És amikor már kudarcában égnek emelte volna a kezét, az
ajtó nyikorogva kinyílt. Montford lenézett, és egy kisgyereket
látott maga előtt. Hét-, legfeljebb nyolcéves lehetett, kócos,
barna haja, koszos arca és még koszosabb ruhája volt, ami egy
római tógára hasonlított. Lehetetlen volt megmondani, hogy a
gyerek fiú-e vagy lány. Elkerekedett szemekkel nézte
Montfordot.
– Ez Rylestone Hall? – tudakolta a férfi mogorván.
A gyerek csak üres szemekkel bámulta.
– Hol vannak a szüleid, fiam? – kérdezte a herceg. – Vagy egy
szolgáló?
A gyerek megrázta a fejét.
–  Egy felnőtt akkor. Mr. Stevenage-et keresem. Vagy egy A.
Honeywellt. Ismered bármelyiküket?
A gyerek óvatosan bólintott.
– Akkor ez Rylestone Hall – mondta a herceg.
A gyerek vonakodva, de bólintott.
Végre, jutnak valamire. Meg kellett volna könnyebbülnie, ha
nem éppen akkor tudja meg, hogy egy ferde kastély van a
tulajdonában.
Valami mást kezdett kérdezni a gyerektől, viszont amikor
lenézett, látta, hogy az már eltűnt. Újra káromkodott, és
Newcomb felé fordult.
A hajtója csak sóhajtott, levette a kalapját, majd beleszántott a
hajába, ami annyira poros volt az úttól, hogy égnek állt.
– Most mihez kezdünk, kegyelmes úr?
–  Halványlila gőzöm sincs – mondta a herceg teljesen
őszintén.
–  Szabad azt javasolnom, hogy menjen be, kegyelmes úr?
Talán Mr. Coombesszal – forgatta a szemeit – mi addig
megpróbálunk keresni egy istállót. A lovak elég fáradtak.
–  Rendben. Később küldje be Coombest! Fogalmam sincs, mi
vár rám a túloldalon, de jól jönne egy kis idő. Nem akarom,
hogy Coombes elájuljon.
– Természetesen, kegyelmes úr.
Montford sóhajtott, majd a tölgyfa ajtón keresztül egy
homályos folyosóra lépett. A tógaruhás gyerek nyomát keresve
egy másik folyosóra jutott jobb kéz felé, majd egy kopott
bútorokkal, könyvekkel és mindenféle értelmetlen
csecsebecsével – porcelánszobrokkal, virágokkal teli
díszvázákkal és az asztalokon szétszórt zománcozott limlomok
kupacaival – telezsúfolt szalonban találta magát, ami miatt jól
meg akarta mondani valakinek a magáét.
Nagy léptekkel elhaladt egy megdöbbentően rendetlen asztal
mellett, majd megállt és visszament, mert nem bírta elnézni.
Elrendezett néhány kis tubákosszelencét, hogy szép sorban
legyenek egymás mellett az asztal szélén, egyenlő távolságra
egymástól. A  pulzusa megnyugodott, folytatta az útját, majd
megállt egy asztalnál, és lepillantott egy könyvre, ami a közepén
kinyitva, borítóval felfelé volt letéve. Felszaladt a szemöldöke a
gerincen lévő cím láttán.
Morus Tamástól az Utópia. Nem éppen az a könyv, amire az
ember egy olyan szobában számítana, ahol egy kollekciónyi
zománcozott tubákosszelence van. Felemelte a könyvet, és
megijedt, amikor egy kisebb kötet esett ki a lapjai közül.
Bár kissé szégyellte, de egyből felismerte, mert éppen néhány
hónappal korábban kapott egy példányt belőle Sherbrooktól.
Christopher Essex legutóbbi versgyűjteménye volt, ami olyan
sokkolóan botrányos lett, hogy lord Byron versei ezek mellett
gyermekdalnak számítottak. Viszont a hercegnek nem volt meg
Essex összes betiltott kiadványa, mert nem izgatták fel a
bennük foglaltak. Cseppet sem. Csak egyszerűen szerinte
Essexnek a többi kortárs költőnél jobb humora volt.
De akárki olvasta is ezt a példányt, egyértelműen titokban és
a színtiszta élvezetért tette. Morus Tamás, az!
Oda tette vissza a könyveket, ahol találta őket – jobban
mondva, párhuzamosan az asztallal –, és elindult az ajtó felé.
Majdnem kiugrott a bőréből, hogy ott milyen látvány fogadta.
Az ajtóban Marie Antoinette szelleme állt. Vagy legalábbis
valaki, aki első pillantásra a szerencsétlenül járt hölgynek tűnt.
Egy aprólékosan díszített, régimódi, kissé megkopott estélyi
ruhát viselt, amit talán még hordtak is a versailles-i udvarban,
hozzá egy hófehér, magas parókát, ami feleakkora volt, mint a
hölgy maga, és ami szalagokkal, műgyümölcsökkel volt
tűzdelve, a tetejére pedig egy madarat biggyesztettek. De ez a nő
nagyon is igazi és meglehetősen idős volt. A vastag réteg fehér
arcfesték és a rúzs repedezett az arca mély ráncai mentén.
Amikor meglátta Montfordot, sikított egyet, amitől a parókája
kissé megdőlt jobbra, majd kétoldalt felkapta a díszes ruháját,
és kisietett a szobából.
Montford megdöbbenve bámult utána.
Aztán a nő után iramodott.
– Asszonyom! – kiabált utána, amint kilépett a folyosóra.
De az idős hölgy pont olyan nyomtalanul tűnt el, mint
korábban a gyerek.
Montford céltalanul bolyongott a toronyban, és próbált
valamilyen emberi nyomra bukkanni, de nem sikerült. Végül
egy télikertféleségbe jutott, ami ugyanolyan rendezetlen volt,
mint előtte a szalon, tele cserepes növényekkel és
gyerekjátékokkal. A  herceg óvatosan átvágott a kuplerájon,
amíg egy dupla üvegajtóhoz ért, ami egy túlburjánzott udvarra
nyílt, közepén egy Poszeidón-szobrot ábrázoló szökőkúttal.
A szökőkút nem működött. Megdöbbentő.
De úgy tűnt, vannak benne. Két gyerek. Az egyiket
megismerte, ő volt a gyerek korábbról. A  másik idősebbnek
tűnt, de éppen annyira koszos és nemtelen volt, mint a kisebb.
Láthatóan valami színjátékkal voltak elfoglalva, közben
botokkal ütötték egymást, és futkostak körbe a szökőkútban.
Montford kilépett az udvarra, és odakiabált nekik. A gyerekek
megfordultak, amint meglátták, elejtették a botjaikat, és a
rózsabokrokba menekültek. Montford nagyokat lépett, hogy
utolérje őket, majd káromkodott, amikor megkerülte a
bokrokat, és egyiküket sem találta. Dühében az ég felé fordította
a fejét, ami rossz ötletnek bizonyult, mert így azon kapta magát,
hogy az északi tornyot bámulja.
Tett hátrafelé néhány imbolygó lépést, mert hirtelen elkapta a
rosszullét, majd újra lenézett.
És ekkor a távolból meghallott egy hangot. Emberi hangnak
tűnt. A  kedve jelentősen javult, amíg meg nem hallotta a
következő hangot, ami egyáltalán nem hangzott emberinek.
Inkább volt visítás vagy röfögés. Egy hang, amit csak egy
hihetetlenül koszos teremtés tud adni.
Nem volt más választása, a kastély fala mentén követte a
hangok irányát, amíg eljutott egy olyan részre, ami az istállókat
összekötő udvarnak tűnt, és aminek egy nagyobbacska
zöldségeskert nyúlt el az egyik oldalán. A  hangok a kert felől
érkeztek, és a herceg végre meglátott egy emberi fejet
felbukkanni, majd a fal mögött káromkodást mormolva eltűnni.
Montford kétségbeesetten bámult a hatalmas sárra, ami
elválasztotta őt a kerttől, majd lenézett a csizmájára, és elindult.
Nagyon óvatosan. Keresztül a sáron.
A falhoz ért, majd átkukkantott fölötte. A szeme elkerekedett
a látványtól. Egy fiú volt ott, petyhüdt kalapban, nadrágot és
mellényt viselt, amikre rászáradt a sár, és egy kötelet rángatott,
ami a legnagyobb disznóhoz volt rögzítve, amit Montford
valaha látott.
Azt hozzá kell tenni, hogy Montford nem hitte, hogy látott
már valaha disznót, leszámítva a karácsonyi vacsoraasztalt
díszítő példányt, de eléggé biztos volt abban, hogy ez a világ
legnagyobb disznója. Legalább négyszer akkora volt, mint a fiú,
aki hiába húzta a nyaka köré tekert kötelet, és valószínű volt,
hogy az állat még nagyobbra fog nőni, látva a méretes
káposztát, amit teli szájjal majszolt.
A  fiú káromkodott, rángatta, de nem jutott semmire az
állattal, leszámítva, hogy az alkalmanként röfögött.
Montford úgy döntött, hogy véget vet a komédiának, és jobb
dologra fogja be a fiút.
– Te, ott, fiú! – szólította meg. – Most azonnal hagyd abba ezt
az értelmetlenséget, és hozz ide nekem valakit!
A  fiú, aki megijedt a hangtól, elcsúszott a sárban, fenékre
esett, petyhüdt kalapja pedig a káposzták közé. Montford felé
fordult, kisöpörte a hajat a szeméből, és ellenségesen nézett rá.
Ekkor jött rá Montford, hogy a fiú egyáltalán nem fiú. A  fiú
egy… lány! A  késő délutáni, lemenő napfény abban a
pillanatban megvilágította a kertet és a lány haját, ami emiatt
máglyaként lángolt, dühösvörös és narancssárga
árnyalatokban. Montford soha nem látott még ilyen színű hajat,
ilyen visszataszítóan vöröset, aminek a hullámos, összevissza
dússága láthatatlan helyekről omlott a lány hátára.
Akinek a szemöldöke is visszataszító volt. Vastag és csillogó, a
lángoló haja mellett szinte fekete. Ahogy az ajkai is túlságosan
dúsak és szélesek voltak ahhoz, hogy igazán szépnek lehessen
őt tartani, még ha nem is lett volna csupa szeplő. És sár.
Montford rápillantott, és még jobban megszédült, mint
amikor felnézett a toronyra.
Volt valami ebben a nőneműben, valami, amit nem tudott
pontosan megnevezni, ami teljesen… hát, nem stimmelt. Ferde
volt.
Arról ne is beszéljünk, hogy úgy volt felöltözve, mint egy
lovász, vagy hogy olyan színű haja volt, mint a tűz, vagy hogy a
bőre csupa szeplő volt (fúj!), és arról sem, hogy mindene sáros
volt. A  herceg ugyanazt érezte, mint amikor szemben találta
magát azzal a néhány kis tubákosszelencével: muszáj valamit
sorba rendeznie, mielőtt elordítja magát.
A kezei ökölbe szorultak az oldala mellett.
Mi volt ez?
A  lány szeme elkerekedett, ahogy meglátta őt. Talpra ugrott,
repült róla a sár. Montfordnak valahogy sikerült észrevennie –
bár nem tudta, miért –, hogy a lány egy fejjel alacsonyabb volt
nála, és hogy a sáros fiúruha alatt eléggé… eléggé… nos,
gömbölyded.
Annyira gömbölyded, hogy elgondolkozott azon, egyáltalán
miként téveszthette össze hátulról egy fiúval.
Egy forró, perzselő nyilallás cikázott át a testén, mintha valaki
a nadrágjában kongatott volna meg egy kínai gongot. Aminek
nem volt értelme. Nem tetszettek neki az alacsony vörösek.
Nem tetszettek neki az alacsony, gömbölyded vörösek. És
határozottan nem tetszettek neki az alacsony, gömbölyded,
nadrágot viselő vörösek.
A  szőkéket szerette. A  makulátlan ruhát és ékszert viselő,
karcsú szőkéket.
Jóságos ég, miért volt hirtelen ennyire meleg? Már majdnem
október volt, az ég szerelmére! Életében először meg akarta
lazítani a nyaksálját.
–  Te…ühm, lány – mondta. – Mr. Stevenage-et keresem. –
A  vörös szeme összeszűkült, és a kezdeti megdöbbenés helyét
valami furcsa méregetés vette át. Az egyik szemöldökét
felvonta, keresztbe fonta a karját, ettől a melle felfelé és előre
tolódott, ami egy újabb kellemetlen átcikázó nyilallást okozott a
herceg alsótestében. Montford olyannyira elveszítette az
egyensúlyát, hogy meg kellett kapaszkodnia a falban, hogy állva
tudjon maradni. Soha senki nem merte még ennyire semmibe
venni a rangját. A lány mentségére szóljon, hogy nem tudta, ki
ő, viszont az az öltözékéből egyértelmű volt, hogy beosztásban
és rangban klasszisokkal fölötte áll. Jóságos ég, a lány egy
hatalmas disznóval volt egy kertben! Lehet valaki ennél
undorítóbban közönséges? – Rendben. A. Honeywell-lel
szeretnék beszélni.
A lány erre még jobban felvonta a szemöldökét.
–  Szeretne, igaz? És melyik A. Honeywell lenne az, mert öt
darab is van itt, aki erre a névre hallgat.
Montfordot elkapta a rosszullét. Újra. Öt?
– Amelyikük illetékes, szemtelen kölyök! – vágott vissza.
A  lány arca olyan vörös lett, mint a haja, dühös pillantást
vetett Montfordra, majd hátat fordított neki, hogy újra megfogja
a kötelet, közben egyáltalán nem vett róla tudomást.
– Te, lány! Nem tűröm a mellőzést! – kiabálta a herceg. Ő erre
illetlenül felhorkant, és meghúzta a kötelét. A  dühe látszólag
plusz erőt adott neki, mert végre haladt valamit a disznóval, aki
néhány gyors lépést tett felé. – Stevenage-dzsel szeretnék
beszélni. Tudom, hogy csináltak vele valamit! – bizonygatta
Montford. A  lány elment mellette a fal előtt, a disznót pedig a
néhány lépésnyire lévő kapu felé húzta. Közben forgatta a
szemét, a nyomában izzadság, szalma és levendula illata
érződött, amitől Montford ledöbbent. Mérgesen a lány sarkában
maradt, de még mindig kissé szédült a látványától. – Én vagyok
a montfordi herceg! Az a helyzet, hogy az enyém ez a rozzant
kőhalom és benne minden. Követelem, hogy találkozhassak A.
Honeywell-lel!
A lány felé fordult, szemmel láthatóan dühös volt.
– Öné ez a rozzant kőhalom? Hogy micsoda? Egy kétszáz éves
pergamenfecni miatt? – A lány felmordult, kinyitotta a kaput, és
elkezdte a vonakodó disznót kihúzni rajta. – A  Honeywellek
építették ezt a rozzant halmot a két kezükkel az Úr
kilencszázkilencvenhatodik évében! És a Montfordok az invázió
óta próbálják ellopni tőlünk! Hazug, francos, lopós normann
kivagyik! – gúnyolódott megvetőn, majd nagy léptekkel elment
Montford mellett. – Csak azért, mert a felmenőm nem bírta a
micsodáját a nadrágjában tartani, és pont a maga felmenőjét
kellett feleségül vennie, végül bemocskolva a mi makulátlan
szász vérvonalunkat, hát három ízben legyek átkozott, ha egy
önféle miatt elveszítjük az otthonunkat!
Montford még jobban összezavarodott a vörös kirohanásától.
Úgy öltözött, mint egy lovász, egy kékvérű tökéletes
szókincsével beszélt, és kocsis módjára káromkodott.
A lány természetesen Honeywell volt.
– Akkor ön A. Honeywell?
–  Én egy A. Honeywell vagyok – mondta rejtélyesen, majd
megállt előtte, és kihívóan felnézett rá.
Ebben a pillanatban jó néhány dolog történt egyszerre.
Montford rájött, miért szédült a lánytól, megtalálta Stevenage-
et, és a disznó úgy döntött, hogy elindul. Mármint nagyon
elindul.
 A  herceg azért szédült a lánytól, mert – ahogy ilyen közelről
pillantott le az arcára, jobban látta – a szemei hatalmasok
voltak, koromszínű pillák keretezték, és…
Különböző színűek voltak. Az egyik barna, a másik pedig kék,
égkék.
Montfordnak ökölbe kellett szorítania mindkét kezét az
oldala mellett, nehogy a lányhoz érjen, és megpróbáljon
eltüntetni egy ilyen kirívó tökéletlenséget. Az esze tudta, hogy
ez nem sikerülne pusztán annyival, hogy megrázza a lány
vállát, de csábította a gondolat, hogy megpróbálja.
Viszont mielőtt ezt megtehette volna, kinyílt a kert túloldalán
lévő pajtaajtó, amin keresztül egy nevetgélő pár jött elő, a
trágyában botorkáltak. Montford nem bírta levenni a tekintetét
a vörös lány titokzatos arcáról, viszont a szeme sarkából
észrevette az eléggé telt nőt, akinek a mellei kibuggyantak a
ruhája tetején, és szalmaszínű haját lazán hátratűzte
középkorú, de kellemes kinézetű arcából. A nő nevetett, és egy
férfi karját húzta.
A  férfi, aki földművesnek öltözött, vigyorgott, próbált egy
csókot lopni a nőtől, kissé imbolygott, és minden második
lépésnél csuklott egyet. De volt valami a szívós alakjában, az
acélszürke hajában és a szemüvegében, ami kissé ferdén állt a
kampós orrán, ami elterelte Montford figyelmét a vörös lány
nem e világi szemeiről.
Ő…
Nem, ez lehetetlen!
Vagy mégis?
–  Stevenage? – kiáltotta felé, a hangja tükrözte a
zavarodottságát.
A férfi ledermedt, felnézett a nő kebléről, és falfehérré vált.
–  Kegyelmes – hukk – úr? – hukk. – Stevenage próbált
udvariasan bólintani, de hátratántorodott és a fenekére esett.
Montford visszafordult a vörös lányhoz.
– Mit műveltek az ügyintézőmmel? – kiabálta.
De még mielőtt a lány válaszolhatott volna, a disznó
elveszítette türelmét, nekiiramodott a kertnek, és ezzel kitépte a
kötelet a lány kezéből.
Ahogy a disznó elment Montford mellett, úgy döntött,
megrúgja, ami miatt a férfi hátrafelé billent, majd egy
puffanással egy köldökéig érő sártócsába esett.
Montford túlságosan le volt döbbenve, hogy bármi másra
képes legyen, mint ott ülni, nézni az istállók előtti udvart, és
azon gondolkozni, hogy vajon a legrosszabb rémálmába
csöppent-e.
Vagy a pokol hetedik bugyrába.
 Negyedik fejezet

Amiben a herceg elfoglalja helyét a rozzant kastélyban

 
 
 
Az udvarban elszabadult a pokol. Petúnia loholni kezdett, és a
montfordi herceget a megye legnagyobb sártócsájába lökte, Art
és Ant kirobbantak a csalitosból, görögül kántáltak, és egymást
püfölték a tákolt kardjaikkal, Alice és Anabel néni megjelent a
konyhához vezető ajtóban, két férfi pedig, akiket Astrid nem
ismert – egy nagydarab, izmos, aki utazástól koszos
egyenruhában volt, és egy vékony, tüdőbajos, pávának öltözött
–, kirohant az istállókból, mert Charlie és Mick, a lovászok,
kezükben vasvillával és kalapáccsal kergették őket.
Mindenki megtorpant, amikor meglátta a sárban ülő
montfordi herceget, aki szemmel láthatólag készen állt
gyilkolni.
Őt meggyilkolni.
A  szürke szeme jeges csillogása láttán Astrid akaratlanul
hátralépett egyet.
– COOMBES! – üvöltötte Montford.
A  tüdőbajos páva összerezzent, vonyított, majd lábujjhegyen
elindult előre a saras területen keresztül. A  herceg nagy
nehezen felállt. A páva mellé ért, előhúzott egy darab csipkét a
zsebéből, és teljesen eredménytelenül elkezdte törölgetni a
herceg sár áztatta nadrágját.
A herceg fájdalmasan felnyögött.
– Coombes, ha kérhetem, tartózkodna a fenekem törlésétől? –
mondta, és elhessegette a férfit.
És mivel akkor sem bírta volna megállni, ha fegyvert
szegeznek a fejéhez, Astrid szabadjára engedte azt a nevetést,
amit azóta próbált visszatartani, hogy a herceg a rászabott
ruhái teljes pompájában az előbb emlegetett fenekén landolt a
sárban.
A  hercegnek elállt a szava, és felháborodva nézett rá. Majd
elpillantott Astrid válla fölött Stevenage irányába, és a nevét
kiabálta.
Astrid követte a pillantását, és látta, hogy Stevenage próbál
Flora mögé bújni. A neve hallatán szegény Stevenage-et teljesen
elhagyta a bátorsága, mert megfordult, és úgy rohant ki az
istállók előtti udvarról, mintha az ördög kergetné, közben végig
csuklott.
A  herceg megdöbbent az ügyintézője szökésén. Rideg
tekintetét újra Astridra szegezte, és megpróbált beszélni, de
Petúnia visított, és újra megindult feléjük. A  herceg a disznóra
nézett, és valami rettegéshez hasonló futott át az arcán. Petúnia
elrobogott mellettük, vissza a kertbe.
Astrid felnyögött. A káposztái! A díjnyertes káposztái!
–  Charlie! Mick! Nézzétek meg Petúniát! – utasította őket.
A  két lovász a kertbe sietett. – Flora, miért nem kíséred a
vendégünket egy szobába, hogy esetleg – Astrid a herceg
testének alsó felére pillantott, amiből csöpögött a sár – rendbe
hozhassa magát? – Flora bólintott. Astrid a herceg felé fordult. –
Természetesen, ha ez megfelel a kegyelmes úrnak.
–  Meg – csattant fel Montford, majd elindult a kastély felé, a
csizmája közben cuppogott a sártól. Gyilkos pillantást vetett
Artra és Antre, amikor elment mellettük. A  két gyerek eddig
előregörnyedve nevetett, de ettől kijózanodtak. Astrid mellé
futottak, és megpróbáltak a lába mögé bújni.
Amikor a herceg és a páva bementek a kastélyba, Astrid
sóhajtott egyet, majd Alice felé fordult, aki közben kijött a
kertbe, a színtiszta ijedtség eltorzította szép vonásait.
– Ó, Astrid! Mihez kezdünk most?
Astrid arra gondolt, bárcsak tudná. Ezzel a fejleménnyel nem
számolt.
Elkapta a nagydarab, egyenruhás férfi pillantását, aki
tűnődve bámulta őt. Montford hajtója volt. Egy pillanat múlva
megvonta a vállát, és eltűnt az istállókban, mintha ami éppen
történt, őt egyáltalán nem aggasztaná.
Astrid sóhajtott.
Szinte az első pillanatban, amikor meglátta a kert fala fölé
hajolni, tudta, hogy a montfordi herceg jött el, mint valami
gonosztevő egy tündérmesében. Magas volt, vékony, de ettől
függetlenül erős felépítésű a pompás hercegi öltözéke alatt, és
látszólag úgy töltötte ki maga körül a teret, mintha az övé volna.
Igazából mintha még a levegő is az övé lenne, amit beszívott –
vagy legalábbis, mintha a levegőnek, amit beszívott,
megtisztelve kellene éreznie magát, hogy bejuthatott az ő
fennkölt tüdejébe. A sötét haja rövidre volt vágva és tökéletesen
megzabolázva, a vonásai olyan megdöbbentően tökéletesek és
végtelenül ridegek voltak, hogy akár márványból is faraghatták
volna őket, a tekintete – a szürke, jégbe fagyott szeme – pedig
olyan intelligenciával és feddhetetlenséggel meredt az övébe,
hogy a lánynak jóformán szó szerint elállt a lélegzete.
Astrid még soha nem látott a férfihoz foghatót. A  kabátja
önmagában – ami egy fekete selyemből készített, tiszteletet
parancsoló, a teste erejét kihangsúlyozó szabású darab volt –
többe került, mint az ő és a húgai gardróbja együttvéve.
A  kikeményített nyaksálja, aminek ropogós hajtásai között
egyetlen hatalmas rubin ült, a hónál is fehérebb volt. A  falra
tett, tökéletesen manikűrözött keze selymes volt, semmilyen
hétköznapi elfoglaltság, mint a kétkezi munka, nem piszkította
be, hosszú mutatóujját pedig egy hatalmas arany pecsétgyűrű
díszítette, aminek a tetején egy másik hatalmas rubinnal
kirakott címer volt. Az egyetlen jele annak, hogy ő is hús-vér
ember, a szeme alatti sötét karikák és a bőre halvány
sápadtsága volt, ami egy hosszú, nehéz útról árulkodott.
Hihetetlenül impozáns volt ez a férfi. És arrogáns. Olyan
gyönyörű, mint egy jégszobor. És olyan nagyon jól fésült, ápolt
és nyakig gombolt, hogy Astrid leküzdhetetlen vágyat érzett
arra, hogy odafusson hozzá, és letépje róla a nyaksálját.
Azonnal utálta a férfit. Már azelőtt is, hogy szemtelen
kölyöknek nevezte. És tudta, hogy Montford szinte
leküzdhetetlen akadálynak fog bizonyulni.
Alice felé fordult.
– Rejtsd el a könyvet! – mondta.
Alice, aki, ha nem a ruháiról volt szó, nem volt éppen
túlságosan okos, zavarodottnak tűnt.
– Milyen könyvet?
– A birtok főkönyvét – vágta rá Astrid.
Alice szeme elkerekedett, amint leesett neki.
– Ó, azt a könyvet! Hova rejtsem?
Astrid sóhajtott.
–  Természetesen oda, ahol a montfordi herceg legutoljára
találná meg.
Alice bólintott és besietett, el a zavarodottnak tűnő Anabel
néni mellett, akinek a parókája kissé félrebillenve állt a fején.
–  Astrid – mondta Ant bizonytalanul, és meghúzta a nővére
nadrágját. – Mihez kezdünk most?
Astrid lenézett a húgaira.
– Mihez? Ugyanazt csináljuk továbbra is, mint eddig. – Aztán
kezdett megfogalmazódni benne egy ötlet. A  két kópéra
mosolygott. – Sőt, engedélyt adok, hogy a lehető
legcsintalanabbak legyetek, amíg a vendégünk itt tartózkodik. –
A  gyerekek egy pillanatra ijedtnek tűntek, aztán huncut
arcukon elkezdett látszani a felismerés, mire ravaszul
vigyorogni kezdtek. A kertbe rohantak, és sugdolóztak, nem volt
kérdés, hogy éppen valami nagy csalafintaságot forralnak ki.
Astrid bólintott magának. – Jól van – mondta, és kisimította az
ingét. – Harcra fel!
Ha a herceg túléli az éjszakát, valóban nagyon szerencsés
ember.
Vagy rettenthetetlenebb, mint a Honeywellek együtt. És senki
sem volt náluk rettenthetetlenebb, még akkor sem, ha a
régenshercegnél is nagyobb hatalommal bír.
 – Anabel néni – mondta Astrid, belekarolt a nénikéjébe, majd
a házba vezette –, mit szólnál, ha teáznál egyet a herceggel?
–  Ó,  az nagyon kellemes lenne, drágám. – Zavarodottan
körülnézett. – Milyen herceggel?
 

 
Mire Montfordnak sikerült megfürdenie, a bőröndjeit
behozatnia a lovas kocsiból és tiszta ruhát szereznie belőlük, a
nap már lement, és ő minden maradék türelmét elveszítette. Az
út egy rémálom volt. A megérkezése egy rémálom volt. Már alig
emlékezett arra, miért is jött, és gondolkozni kezdett azon, hogy
mégis hogyan fog valaha visszajutni Londonba. Nem hitte, hogy
képes lenne újra lovas kocsiba szállni. Napokba, hetekbe,
hónapokba fog telni, mire az idegei és a gyomra rendbe jönnek.
És ezennel ott ragadt. Egy ferde kastélyban. Disznókkal. És a
Honeywellekkel.
Coombes kezei olyan erősen remegtek, hogy tíz
próbálkozásba telt, mire egy tisztességes nyaksálat tudott kötni.
Amikor megkísérelt egy szöszt lesöpörni Montford kabátjáról, a
férfinál elszakadt a cérna.
– Hagyja!
– De uram, én…
A  herceg azt a fenyegető pillantását vetette Coombesra, ami
miatt egyszer úgy megijedt az egész parlament, hogy inkább
megszavaztak egy népszerűtlen törvényt – franc essen azokba
az önelégült whig paprikajancsikba –, Coombes is hátrált, még a
kefe is kiesett a kezéből.
 Kopogtak az ajtón, és a rendezetlen Flora nevű nő kukkantott
be. Tapintatosabbnak tűnt a háztartás többi tagjánál, így
bizonytalanul pukedlizett Montford előtt.
–  Kegyelmes úr, Miss Honeywell és… ühm, Miss Honeywell
szívélyesen kérik, hogy menjen a szalonba, ühm, kegyelmes úr.
– Újra pukedlizett.
A herceg kemény pillantást vetett a nőre, mire az megfordult
és elmenekült.
Montford Coombes felé terelte a figyelmét, aki még mindig
remegett.
– Találja fel magát, és próbálja megkeresni Stevenage-et!
Coombes szemei elkerekedtek.
–  De kegyelmes úr! – vinnyogta. Montford felvonta az egyik
szemöldökét, erre Coombes lemondón lehajtotta a fejét. – Igen,
kegyelmes úr.
A  herceg egy morgással kiviharzott a fürdőszobából, majd
végig egy folyosón. Csak amikor egy kijárat nélküli falhoz ért,
jött rá, hogy fogalma sincs, merre tart. Ezért megfordult, és
elindult a másik irányba. Végül egy lépcsőhöz jutott, ami
valamennyire ismerősnek tűnt, majd lement rajta az alsó
emeletre.
Néhány rossz fordulás és egy tucat elmormolt káromkodás
után végre egy nyitott ajtóhoz ért, ahonnan fény szűrődött ki.
Az ajtóból körbepillantott, és rájött, hogy a zsúfolt szalont
bámulja, ahol korábban már járt. A kandallóban begyújtottak, a
régimódi fali gyertyatartók pedig világítottak és pislákoló
fényeket vetettek körben a szobára.
Két nő ült a tűz mellett. Az egyik az idős hölgy volt a hatalmas
francia frizurájával. A  másik eleinte ismeretlennek tűnt, egy
kopottasnak tűnő ruhában volt, ami egyszer zöld lehetett.
Egyszerű szabású volt, de nem volt jó a mérete, egy hajszálnyit
kicsi volt a nő gömbölyded, érzéki testére. Montfordnak
halványlila gőze nem volt, hogy egy ilyen csúnya ruhától miért
perzseli a forróság, és csak arra tudott gondolni, hogy az éhezés
okozhatja. Nem evett reggeli óta, és az összes benne lévő étel az
északra tartó úton kötött ki.
De aztán a nő felállt, és a tűz megvilágította vérvörös haját,
ami esetlenül ferde kontyba volt tűzve a nyakszirtjén.
A  hercegen végigsöpört a felismerés. A  disznós nő a kertből.
Természetesen. Úgy tűnt, ő az illetékes ezen a nyomorult
helyen.
Egy tökéletesen kivitelezett pukedlizéssel tisztelte meg
Montfordot, ami elgondolkodtatta a herceget. Valamiért
gyanította, hogy a lány gúnyolódik vele.
– Kegyelmes úr! Milyen kellemes, hogy csatlakozik hozzánk.
Az idős hölgy nem bajlódott azzal, hogy felálljon, a cvikkerén
keresztül méregette őt.
– Akkor ez egy herceg, Astrid? – tudakolta hangos suttogással.
–  Igen, nénikém – válaszolta a lány, miközben nem vette le
Montfordról a tekintetét. Az ajka sejtelmes mosolyra húzódott, a
két különböző szeme pedig huncutkodásról árulkodott, kihívva
őt, hogy próbáljon helyre tenni egy idős hölgyet.
Az idős nő örömében ficánkolt a helyén.
– Ó, milyen jó! – jelentette ki. A herceg felé mutatott. – Akkor
jöjjön ide, fiatalember, hadd nézzem meg magát!
Montford azon kapta a lábát, hogy saját magától lépked előre.
Az idős nő előrehajolt a székében, és a monoklijával tetőtől
talpig jól szemügyre vette. A pillantása megakadt a teste alsóbb
fertályának környékén. Aztán leengedte a cvikkerét, és a másik
nő felé fordult.
– Nekem ő férfinak tűnik, kislányom.
–  Jóasszony… – kezdett bele Montford, és ökölbe szorította a
kezét.
–  Kegyelmes úr, kérem, foglaljon helyet! Biztos kimerült a…
megpróbáltatás után – vágott közbe a fiatalabb nő, és a tűz
közelében egy eléggé kopott kerevetre mutatott.
Montford hirtelen túl fáradtnak érezte magát az
ellenkezéshez, ezért inkább átsétált a szobán, és karót nyelve
leült.
A vörös lány a vele szembeni ülőkén helyezkedett el.
–  Én Miss Honeywell vagyok. Ő  pedig a nénikém, Miss
Honeywell – mondta, és a fejét az idős hölgy irányába
billentette. – Természetesen lekötelez, hogy az előkelő
jelenlétével méltóztatott megtisztelni minket. Teát? Kekszet? –
Az előttük lévő asztalra mutatott.
Atyavilág, egyfolytában csak gúnyt űz belőle. A kis…
– Miss Honeywell – kezdett bele a herceg.
–  Bár – vágott Astrid közbe, egyáltalán nem véve róla
tudomást, és a teáskancsóért nyúlt – biztos vagyok benne, hogy
teljesen szükségtelen volt a kegyelmes úrnak egészen idáig
eljönni egy félreértés miatt, amit könnyen el lehetett volna
intézni levélben. – Montford elképedve nézte, ahogy a lány az
asztal fölött a legminimálisabb finomság nélkül kezdi önteni a
teát, és többet sikerül neki a környező csészealjakra és tálcára
lögybölni, mint bele a csészékbe. Egyértelmű, hogy nem járt
leányiskolába, ahol a hölgyeknek megtanítják, hogyan kell egy
teáskancsóval bánni. – Kér cukrot, kegyelmes úr? Nem? Tejet?
Azt persze hogy kér. – Egy tejkiöntőt a csésze széle fölé döntött,
és addig ott tartotta, amíg a folyadék kilöttyent a tetején. Aztán
hanyagul megkeverte, a kanalat félredobta, majd felemelte és
odanyújtotta neki a sértő csészét.
Montford elvette, mert biztos volt benne, hogy a lány hagyni
fogja, hogy az ölébe essen, ha nem teszi. Vett egy nagy,
megnyugtató levegőt, és visszatért a tárgyhoz.
–  Miss Honeywell, egyáltalán nem tudom, mire gondol, mert
szinte biztos vagyok benne, hogy a posta nem ér el önhöz.
– Ó, de igen – biztosította a lány.
–  Mivel majdnem két tucat levelet küldtem erre a címre az
elmúlt két hétben, és választ nem kaptam, biztos vagyok benne,
hogy nem.
A lány ártatlanul nézte őt, és belekortyolt a teájába.
–  De én nem kaptam leveleket a kegyelmes úrtól. Talán
máshová vitték őket.
– Nem önnek küldtem őket. Stevenage-nek.
–  Ez megmagyarázza – mondta, bár igazából ez nem volt
magyarázat semmire.
–  Hölgyem, a Royal Mailt félretéve én nem látok kettőnk
között félreértést. A  szerződés feltételei számomra elég
világosak.
–  Szerződés? – kérdezte a lány, és zavarodottnak tűnt. Négy
kockacukrot tett egy másik csészébe, és színültig töltötte tejjel.
Szépen megkeverte, és az idős hölgynek nyújtotta. – Kekszet,
nénikém?
– Ó, igen. Kettőt. Fiatalember, magának is muszáj egy kekszet
ennie – mondta az idős nő. – Egészen hihetetlenül finomak.
Astrid maga készíti őket. – És ragyogó tekintettel a fiatalabb
nőre nézett.
– Nem kérek, köszönöm. – A herceg nem akarta, hogy bármi
elterelje a figyelmét, bár gyötörte az éhség. – Miss Honeywell,
elég jól tudja, hogy milyen szerződésről beszélek, mivel ma
korábban már ön is tett rá utalást.
–  Nem emlékszem, hogy utaltam volna bármilyen
szerződésre. Nem kér kekszet? Biztosan éhezik az út után.
A hosszú, szükségtelen útja után. Elég jó, és tényleg én készítem.
Egy régi recept a skót nagymamámtól. – Montford orra alá
dugta a kekszes tálcát.
A férfi kezdte volna elhessegetni, de a vaj, a cukor és a vanília
illata megcsapta az orrát, mire az üres gyomra kínlódásában
tiltakozott. Nagy vonakodást színlelve vett egyet, és
beleharapott.
És azonnal mennybe jutott.
A  morzsák édes, vajas tökéletesség szimfóniájában olvadtak
el a nyelvén. Alig tudott elnyomni egy nyögést, majd lehunyta a
szemét, és hátradőlt a kereveten, mert a teste hirtelen
elernyedt.
Mindent elfelejtett, azt is, ő kicsoda, amíg a kekszet mohón
ette. Aztán kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy a vörös lány
furcsa arckifejezéssel nézi. Erre kihúzta magát, a valóság újra
mellbe vágta. Fenébe. A lány ügyes volt.
–  Miss Honeywell, a tárgynál kellene maradnom. Azért
vagyok itt, hogy…
–  Astrid! – hallatszott egy harsány hang az előtér felől, ami
megszakította Montfordot.
Sietve egy újabb nő jött a szobába. A  herceg halványan
emlékezett rá a kertből, és azonnal tudta, hogy ő egy másik
Honeywell. Egyértelmű volt, hogy közeli rokonságban áll a
vörös lánnyal, de fiatalabb, a haja inkább barna, mint vörös,
szebb is nála, és egy előnyös muszlinruhát viselt. Elkerekedett a
szeme, amikor meglátta Montfordot, és hirtelen megtorpant.
Miss Honeywell felállt. A  csecsemőkora óta belenevelt
udvariasság azt kívánta Montfordtól, hogy ő is felálljon.
–  Kegyelmes úr, hadd mutassam be önnek a húgomat, Miss
Alice Honeywellt – mondta Miss Honeywell.
Miss Alice szépen és egyáltalán nem gúnyosan pukedlizett.
Azonnal elismerően vélekedett róla a férfi.
– Mi az, Alice? – kérdezte Miss Honeywell.
– Petúnia. Megint a káposztásban van.
– Akkor küldd oda Charlie-t vagy Micket!
–  Ezt tenném, de a sörfőzdébe mentek…ühm… – Alice
idegesen pillantott Montfordra. – Roddyval.
Mivel Montfordnak fogalma sem volt, hogy miről beszélnek,
azon gondolkozott, hogy miért ilyen ideges Alice.
Miss Honeywell zaklatottnak tűnt.
–  Hát, a rosseb… mármint egek. Micsoda zűrzavar! Akkor
keresd meg Antet és Artot, és kérd meg őket!
Alice grimaszolt.
– Ha megtalálnám őket, így tennék.
Miss Honeywell szörnyülködve tette le a teáscsészéjét.
 –  Nem fogok még egy pillanatot azzal a disznóval bajlódni.
Tudod, hogy utál engem, és megeszi a káposztámat, hogy
bosszantson.
–  Hölgyem, a disznóját Petúniának hívják? – szúrta közbe
Montford.
Minden szem rászegeződött.
– Igen, miért? – kérdezte Miss Honeywell.
– És ő egy hím… ühm, disznó?
–  Igen. – Miss Honeywell pislogott, mintha butaság lenne ezt
egyáltalán megkérdezni.
– A bolondokházában kötöttem ki – motyogta a herceg. Majd
lenyúlt, és vett még egy kekszet.
–  És mi a helyzet a kocsisával? – kérdezte Miss Honeywell,
ahogy Montford felé fordult. – A hajtójával, vagy akárhogy hívja
is őt. Ön szerint hajlandó lenne segíteni nekünk?
Montfordból ugatva tört fel a hisztérikus nevetés, majd
beleharapott a kekszbe. Szédült az éhségtől, teljesen kimerült
abban, hogy három egymást követő nap mindent kihányt,
őrültekkel volt körülvéve, és az egyetlen vigasza a keksz volt.
Plusz haszonállatokról beszélgetett.
–  Természetesen. Biztos vagyok benne, hogy Newcomb
semmit sem szeretne jobban, mint önnek segíteni, Miss Alice –
válaszolta a herceg előzékenyen.
–  Nos, akkor ezt elintéztük – mondta Miss Honeywell. –
Keresd meg Mr. Newcombot, és derítsd ki, hogy van-e kedve
segíteni! – Alice bólintott, és az ajtóhoz sietett. Megtorpant a
küszöbön, és mielőtt kiment volna, Montford felé pukedlizett. –
Szóval hol is tartottunk? – kérdezte Miss Honeywell, a figyelmét
újra Montfordra terelve.
– Azt hiszem, ön próbál engem becsapni, Miss Honeywell.
– Becsapni! – vágta rá a nő, a sértéstől kezdett kivörösödni. –
Egyáltalán nem tudom, hogy mit ért ezen!
– Becsapni. Úgymint a bolondját járatni valakivel – pontosított
a herceg.
– Nem hinném, hogy ilyesmi lehetséges volna, kegyelmes úr.
Ön egyértelműen nem bolond.
Montford a lány távolságtartó hangjából nem tudta
megállapítani, hogy gúnyolódik-e vele vagy sem, de úgy döntött,
jobb az óvatosság, ezért azt feltételezte, hogy igen.
Letette a kekszet – bár vonakodva, mert mostanra már
farkaséhes volt –, és a legdermesztőbb tekintetével ajándékozta
meg Astridot.
Aki még csak meg sem rezzent a pillantásától. Ez viszont
lehetetlennek tűnt, mert mindenki, alkalmanként még
Stevenage is összerezzent ettől a nézéstől.
És ekkor Miss Honeywell rezes haja pimaszul elkezdett
kihullani tincsenként, majd még nagyobb kötegenként a
kontyából, amíg már a fele hátul lógott, a másik fele pedig a
helyén maradt, ettől pedig olyan aszimmetrikusnak tűnt, hogy
Montford komolyan elgondolkozott azon, hogy felüvölt.
Ez a nő olyan sok mindenben volt olyan végtelenül helytelen,
hogy Montford egészen meg volt döbbenve azon, hogy az
istenek megengedték, hogy ilyen teremtmény egyáltalán
létezzen. Természettel szemben elkövetett elemi bűn volt.
De Miss Honeywellt látszólag semennyire nem érdekelte a
szörnyűség, ami a fején játszódott le.
 – Miss Honeywell – kezdett bele Montford. A nő kérdőn nézett
rá. – Miss Honeywell, a haja. – Fájdalmas nyögésként szakadt ki
ez a hercegből.
A  nő felnyúlt, megpaskolta a kontynak azt a felét, ami nem
hullott le, majd ráncolta a homlokát.
– Mi van a hajammal?
– Az…
Miss Honeywell is felállt és kihúzta magát, de így sem ért
feljebb a herceg kulcscsontjánál, és színtiszta női
felháborodással meredt rá.
– Mi a baj a hajammal?
– Vörös…
– Ez aligha bűn.
– És omlik le.
Miss Honeywell keresztbe fonta a karját, egyáltalán nem vett
tudomást a hajáról, és felsőbbrendű pillantást vetett
Montfordra.
–  A  hosszú út miatt megbocsátom a viselkedését. Ha teljesen
kipihent, biztos visszanyeri az úriemberi mivoltát, és rájön,
hogy egy férfi nem tesz megjegyzést egy hölgyre, akármilyen
állapotban van is annak a haja.
Ekkor követte el Montford az este legnagyobb hibáját.
Felhorkant, és hitetlenül megkérdezte, hogy: Hölgy?
Miss Honeywell lefagyott, megrándult az álla, a különböző
színű szemei pedig szikrákat szórtak, aminek semmi köze nem
volt a kandallóban lévő lángokhoz. Valami összement
Montfordban.
A  nő odament hozzá, a herceg pedig idegesen nézett körül a
szobában, bár az eszével – mármint ami maradt belőle – tudta,
hogy semmit sem fog találni, ami megvédené a közelgő
boszorkánytól. Anabel nénire pillantott, aki elbóbiskolt a
csészéjével, a parókája pedig félig lecsúszott a homlokára.
– Hadd mondjam el, lord Beképzelt Montford, hogy én inkább
vagyok hölgy, mint ön úr! A  házunkba viharzik, megfenyeget,
hogy kiteszi a szűrünket…
– Én ilyet nem…
–  A  szegény nénikém már elgyengülésben van, és soha más
otthona nem volt, és itt van négy hajadon lány, akiknek a
szegényházon kívül nincs hova menniük. Ez kegyetlen és
embertelen, de mégis mi másra lehetne számítani egy
Montfordtól? És hogy meri megkérdőjelezni a…
neveltetésemet? Minden porcikám hölgy! Egy úriember és egy
hölgy lánya vagyok, uram! Az édesanyám egy gróf lánya volt,
hogy pontos legyek. És a Honeywelleké volt ez a terület
évszázadokkal azelőtt, hogy a barbár ősei átjöttek a tengeren,
hadonásztak a bunkósbotjukkal, és tönkretették a békénket.
A  szóözön végére Miss Honeywell centikre volt Montfordtól,
és az ujjával a férfi mellkasát böködte. Ami komolyan
tarthatatlan volt. A legutolsó ember, aki őt böködte – Marlowe –,
törött orral végezte.
– Elnézését kérem! Biztosan összezavarodtam a nadrág miatt,
amit korábban viselt. És a disznó miatt. És a sok káromkodás
miatt. Vagy talán így viselkednek a hölgyek Yorkshire-ben? –
vágott vissza a herceg. A  testét elöntötte a forróság, a feje
lüktetett.
Megszorította a lány kezét, hogy félrelökje, ami az este
második hibájának bizonyult, mert amikor a bőrük egymáshoz
ért, úgy érezte, mintha egy egekből érkező villám a ferde
kastély falain át egyenesen az érintésükbe csapott és irgalom
nélkül végigdübörgött volna az egész testén.
Majdnem elájult. Mint egy fülig szerelmes, túl szoros fűzőben
lévő londoni csitri.
– Kegyelmes úr – suttogta Miss Honeywell. – Montford.
Montford kinyitotta a szemét. A nő ugyanolyan zavarodottan
és kissé kétségbeesetten nézett rá, mint ahogy ő érezte magát.
Aztán a herceg lenézett, és látta, hogy olyan erősen szorította a
kezét, hogy a bütykei elfehéredtek.
Elengedte Miss Honeywell kezét, és hátralépett.
– Miss Honeywell.
– Kegyelmes úr.
–  Fáradt vagyok. És éhes. És körülbelül három másodpercre
vagyok attól, hogy megfojtsak valakit. Egy ágyat szeretnék. És
valami ételt. – És egy falat, amibe a fejemet verhetem. –
Természetesen, ha ez nem túl nagy kérés.
Miss Honeywell úgy nézett ki, mintha ez határozottan túl
nagy kérés volna.
–  Nem, egyáltalán nem. Holnap reggel is folytathatjuk a
kellemes kis beszélgetésünket. Mielőtt távozik.
Montford szárazon nevetett, mert abban a pillanatban rájött,
hogy a sár és a vele szemben álló házsártos nő ellenére még
ezzel a viperafészekkel veszekedni is vonzóbb valamivel, mint
visszapattanni a lovas kocsiba.
Utána kell néznie, hogy tud-e szerezni egy hátaslovat. Talán,
ha visszalovagol Londonba – a sár, az esőveszély és az útonállók
ellenére –, a legjobb módja annak, hogy véget vessen ennek a
meggondolatlan kirándulásnak. De addig rendbe fogja hozni ezt
a zűrzavart Rylestone-ban, és kiteszi a Honeywelleket a szedett-
vedett halmukból egy életre.
–  Ó,  nem megyek el, Miss Honeywell. Bármennyire
szeretnénk is mindketten, addig maradok, amíg megegyezésre
nem jutunk.
A nő kérdőn nézett rá.
–  Akkor attól tartok, kegyelmes úr, hogy ó, mondjuk úgy,
addig fog maradni, amíg a pokol be nem fagy.
Anabel néni egy horkolással felriadt, a parókája ettől
visszabillent a helyére.
– Astrid, drágám, komolyan. Vigyázz a nyelvedre! Egy herceg
van a környéken.
Montford közvetlenül az idős hölgy előtt állt, nem a
környéken, de nem akart a szavakon lovagolni a bölcs tanács
hallatán.
– Igen, Astrid, tényleg vigyázzon a nyelvére – mondta halkan.
Miss Honeywell füstölgött, majd sarkon fordult, és nagy
léptekkel kiindult a szobából.
Montford a sarkában haladt, és minden maradék önuralmát
össze kellett szednie ahhoz, hogy ne kapja el a vállánál fogva, és
tűzze vissza a haját oda, ahol volt, mielőtt… mielőtt…
Jóságos ég! Biztos teljesen kimerült! Mert egy pillanatra az a
különös vágya támadt, hogy eszméletlenre csókolja Miss
Honeywellt.
Visszatetszésében megborzongott, majd megcsípte magát,
hátha ez mégiscsak egy szörnyű rémálom.
De nem ébredt fel.
 Ötödik fejezet

Amiben a herceg kiélvezi Rylestone Hall kényelmét

 
 
 
Rylestone lakói a hajnali keléshez voltak szokva. Kellemes
álmukból általában IV. Chanticleer, Aloysius Honeywell
hatalmas kakasának, I. Chanticleernek büszke leszármazottja
beéneklő gyakorlatai csalogatták ki őket. Ahhoz viszont nem
voltak szokva, hogy vérfagyasztó sikításra ébredjenek.
Astrid, akinek nem voltak kellemes álmai, és aki valójában az
éjszaka döntő részében arról álmodott, hogy egy húsz láb
magas, montfordi hercegre hasonlító szörny üldözi a falu
közelgő éves szüreti fesztiváljának fuss és igyál-versenyén,
hirtelen felriadt, majd puffant valami.
Beletelt egy pillanatba, mire rájött, hogy ő esett az ágyról a
földre. A  plafont bámulta, ahol a kora reggeli fények kezdték
elkergetni az árnyékokat, és közben próbálta megfejteni, mi
nem stimmel. Azt leszámítva, hogy a montfordi herceg az
éjszakát kétajtónyira tőle töltötte. És leszámítva azt is, hogy nem
ölte meg a férfit álmában, ahogy eredetileg tervezte.
Aztán újra hallatszott a sikítás. Fülsüketítő és nagyon is
emberi. Astrid talpra ugrott, megigazította a hálóruháját, majd
kifutott az ajtón. Hirtelen megtorpant az előtte lévő jelenet
láttán. A  páva – Coombes – két ajtóval odébb állt a folyosón,
hálóingben, fejharisnyában, és beterítette a Petúniának szánt
moslékos vödör tartalma. Flora próbált egy gyökérzöldség-
féleséget kivenni a férfi füle mögül, miközben az érthetetlenül
hadart valamit, és köpködte kifelé az előző este ragujának
maradék darabkáit.
Astrid azonnal tudta a lábuknál feje tetejére állt vödörből és a
folyosó túloldalán lévő szobából kihallatszó kuncogásokból,
hogy mi történt. Bevett trükk volt Ant és Art repertoárjában,
hogy egy mit sem sejtő egyén ajtajának tetejére vödröt
állítanak.
–  Azt hiszem, nem a tervezett célpontjukat találták el –
hallatszott egy száraz hang Coombes mögül.
A  herceg a szobája ajtajában állt, brandyszínű drága
selyemköpenybe burkolódzva, keresztbe font karral és felvont
szemöldökkel.
– Kegyelmes úr – mondta prüszkölve Coombes, ahogy próbált
répadarabokat kipislogni a szeméből –, ez elviselhetetlen!
Istentelen!
– Meglehetősen – értett egyet a herceg, és a szája egy mogorva
vonallá változott.
Egyáltalán nem volt illendő Astridtól, hogy nevessen, ezért az
öklét a szája elé emelte, hogy megfékezze a kuncogást.
–  Antonia, Ardyce! – sikerült a keze mögül kimondania. –
Azonnal gyertek ide!
– De azt mondtad…
–  Azonnal – ismételte meg, és bízott benne, hogy a
komolysága meggyőző.
Egy pillanat múlva a két kis bűnöző lehajtott fejjel,
vonakodva a folyosóra lépett.
Astrid csípőre tett kézzel rájuk nézett.
–  Hallottátok Mr. Coombest. A  kis mutatványotok
elviselhetetlen és istentelen.
– És ne feledjük, pontatlan – tette hozzá a herceg szárazon.
–  Igen, az is. Montfordot még csak el sem találta a moslék…
ühm, loccsanás. Most pedig menjetek le a konyhába, és
hozzatok valamit, amivel feltakarítjátok a felfordulást, amit
okoztatok!
– De Astrid, azt mondtad… – kezdett bele Ardyce.
A lány kérdőn nézett rá, és ezzel elhallgattatta a húgát.
–  Most menjetek! Később bocsánatot kérhettek a
vendégünktől.
–  Igenis, Astrid – mondták a kisebbek egyszerre és kellően
meghunyászkodva.
Ahogy elmentek a nővérük mellett, az rájuk kacsintott. Nem
bírta megállni, hogy ne tegye. A  lányok kedve azonnal sokkal
jobb lett, és egy pillanat alatt eltűntek.
Astrid Coombes felé fordult, és azon gondolkozott, hogy
mihez kezdjen a szegény férfival.
– Kisasszony, azt hiszem, a legjobb, ha kiviszem őt az udvarra
– mondta Flora –, és ráöntök néhány vödörnyi kútvizet.
Coombes ettől még jobban elborzadt.
– Igen, azt hiszem, valószínűleg ez az egyetlen, amit tehetünk
– válaszolta Astrid. – Sajnálom, Mr. Coombes.
–  Nem, nem sajnálja – állapította meg a herceg szenvtelenül
az ajtajában állva.
–  Hát, akkor jöjjön, Mr. Coombes! Mindjárt rendbe hozzuk –
mondta Flora, elkapta a férfi karját, és végigvezette a folyosón.
Coombes annyira le volt döbbenve, hogy nem tudott mást
csinálni, csak követni a nőt, és közben vad pillantásokat vetett a
munkaadójára.
Amikor elmentek, Astrid lábujjhegyen megkerülte a
loccsanást, és felvette az üres vödröt.
–  Erre számíthatok minden reggel? – hallatszott a herceg
hangja a válla mögül.
Astrid felegyenesedett, és a férfi felé fordult.
–  Természetesen nem. Hiszen ma úgyis távozik – mondta
vidáman.
– Nem, nem távozom.
–  Akkor nem állíthatom biztosan, hogy mire számíthat a
jövőben.
–  Az ilyen kölyköket el kellene fenekelni – mondta a herceg
határozottan.
Astrid vére forrni kezdett. Az öklét a csípőjére tette, hogy
hangsúlyosabb legyen a kioktatás, amit épp mondani tervezett.
– Miért, maga arrogáns, kibírhatatlan…
–  Miss Honeywell, önt – vágott közbe Montford – kellene
elfenekelni. – A  mondat végén a szavak elnyúltak, a hangja
mélyebb lett, ahogy a pillantása is. – Alaposan – tette hozzá alig
hallhatóan.
Valami alig láthatóan megváltozott Montford rideg
arckifejezésében. Ahogy a merev álla megfeszült, és a szeme
halványan elsötétült, szürkéből valami olyasmivé változott,
mintha viharfelhő közeledne. A  tekintete láthatóan Astrid
testére szegeződött. Jobban mondva a mellére. A  lány
lepillantott, és észrevette, hogy a hálóruhája teljesen szétnyílt,
az alsóruhája ki volt gombolva, így akkora terület látszott ki a
dekoltázsából, ami még egy bordélyházban is illetlen lett volna.
Szokatlanul meleg éjszaka volt.
Astrid érezte, ahogy a lábujjaitól a haja tövéig elvörösödik.
Lassan visszanézett a hercegre, akinek feszes ajkai kissé
elnyíltak, és a szeme eddigre elnehezedett. Akkor először, az
alvástól kócos hajával és az alig láthatóan ellágyuló vonásaival,
szinte embernek tűnt. És nagyon is férfinak. Egy hihetetlenül
jóképű, magas, erős… jóképű férfinak.
Valami furcsa, meleg és az elvörösödéstől teljesen független
érzés bontakozott ki nyári virágként Astrid hasa környékén, és a
szíve a bordakosarának ütődve kezdett kalapálni. Úgy zihált,
mintha egy mérföldet futott volna.
Gyorsan összefogta a hálóruháját, és mogorván nézett
Montfordra.
A  herceg gyorsan kijózanodott, bármilyen bűbájt okoztak is
neki Astrid mellei, és hátralépett.
– Ön, uram, nem úriember – hadarta kifulladva Astrid.
– Ön, hölgyem, nem hölgy – vágott vissza ugyanúgy Montford,
majd a lány arca előtt bevágta a szobája ajtaját.
Astrid egy pillanatig ott állt még, és bámulta.
Aztán a szobájába rohant, és becsapta az ajtaját. Majd újra
kinyitotta, és becsapta újra, hogy nyomatékosítsa, mit is gondol.
 
  
Miután reggel megmosakodott, illetve beszélt Florával és a ház
dolgozóival, hogy mihez kezdjenek a vendégekkel (kényeztessék
és akadályozzák, egyelőre), Astrid fogott egy kenyeret és egy
darab sajtot, majd kilopódzott a kastélyból, hogy a sörfőzdében
találkozzon a birtokkezelővel megvitatni a terveiket érintő
aktuális gubancot.
A sörfőzde a földek közelében volt a Ryle partján, körülbelül
negyed mérföld sétára a kastélytól. A  nagyapja, aki a
Honeywellekhez képest egy nagyon szorgalmas ember volt, fél
évszázaddal korábban átköltöztette a sörfőzdét a főépülettől, és
felújította a szomszédos malmot, ezzel megduplázva a birtok
gabona- és ale-hozamát.
Aloysius Honeywell viszont nem volt olyan jó üzletember,
mint az apja, inkább egy hétköznapi Honeywell (lásd: idealista,
akinek fontosabbak olyan dolgok, mint a szépség és az
igazságosság a nyereség mértékével szemben). Őt jobban
lefoglalta a romantika, hogy ő egy sörfőző. Ami azt jelentette,
hogy elég sok időt töltött a Honeywell Ale kóstolgatásával. Azt
nem lehet konkrétan kijelenteni, hogy Aloysius iszákos volt…
bár talán pont, hogy az volt. De megvolt ennek is a haszna.
Általánosan elfogadott tény volt, hogy Aloysius annyit tett a
Honeywell Ale ízéért, amennyit az apja tett az eladásuk ügyéért.
Szerencsére Astrid a munkamorálját a nagyapjától örökölte,
és az elmúlt tíz évet a birtok felfuttatásával töltötte. Nem akarta
hagyni, hogy a herceg beleüsse az orrát a dolgokba, vagy hogy a
bérlők pánikba essenek, főleg a betakarítás közepén. De Astrid
nagyon aggódott, most, hogy a herceg felbukkanása okozta sokk
csillapodott, mert egy rossz lépés tőle végzetes lett volna
nemcsak a saját családja, hanem a többi bérlő, a gazdaság és a
sörfőzde számára is. Tudta, hogy a hercegnek jogában áll
mindnyájukat kidobni, ha azt akarja, mindegy, mennyire akart
Astrid hinni az ellenkezőjében.
Éppen akkor lépett a magtárba, amikor egy csapat munkás a
földekre indult, hogy betakarítsák a búza maradékát. Abból,
ahogy kerülték a tekintetét, világos volt, hogy tudnak a herceg
látogatásáról.
Hiram McConnell, a birtokkezelő kurtán üdvözölte a kis
irodában, a pipájával pöfékelt, és odébb tolta a könyvelést. Egy
nagydarab, izmos, középkorúsághoz közeledő skót volt, akit
még az apja vett fel néhány évvel korábban, és aki éppen
annyira felelős volt a birtok felszínen maradásáért és
gyarapodásáért, mint Astrid.
Meg sem kellett szólalnia, hogy Astrid tudja, mire gondol.
A  lány egész életében ismerte a férfit, aki sok szempontból
inkább volt az apja, mint Aloysius. Egy szókimondó
expresbiteriánus, akinek a morális iránytűje örökéletű volt.
Mindenekelőtt az igazmondásban hitt. Ez a hozzáállás jól
működött a saját életében, és semmi sem bőszítette fel annyira,
mint a Honeywellek hajlama az igazság köntörfalazására,
kerülésére, szétszedésére és átalakítására.
Határozottan nem helyeselte, amikor Astrid úgy döntött, hogy
„elfelejt” beszámolni Montfordnak az apja haláláról. Ő  azt
gondolta, hogy a legjobb, ha Astrid teljesen őszinte a herceggel,
és megpróbál valami észszerű kompromisszumra jutni vele.
Hiram nem gondolta, hogy a herceg egyszerűen kirakná őt és a
családját a területről.
De újfent, Hiram hajlamos volt azt hinni, hogy az összes
ember eredendően jó. Ő  például biztos volt abban, hogy
Napóleon valakinek az érdekét nagyon a szívén viselhette,
amikor Európát a feje tetejére állította.
Astrid nem akarta kiábrándítani a szegény férfit, de az, hogy
nem értesítette Montfordot az apja haláláról, aligha a
legnagyobb bűne volt a herceggel kapcsolatban.
– Szóval, kislány, mihez kezdünk? – kérdezte Hiram, egyből a
tárgyra térve.
–  Folytatjuk, mintha semmi baj nem lenne – mondta Astrid
magabiztosabban annál, mint ahogy érezte magát. – Aratás van,
úgyhogy semmi másra nem koncentrálhatunk, csak arra, hogy a
gabona be legyen takarítva.
–  Hogyne, gondoskodunk a termésről és a vállalkozásról. De
szerintem neked el kell kezdened gondolkozni azon, hogy te mit
fogsz csinálni. És a családod. Ott vannak a kicsik, akikre
gondolnod kell.
– Hiram…
– Aloysius meghalt, kislány. Tízszer jobb vezető vagy, mint az
apád volt, de ettől még nem vagy férfi, igaz?
– Ami igazságtalan, nevetséges…
–  Igen, igen, tudom! De ilyen a világ. Az ország törvényei
szerint a montfordi hercegnek jogában áll az utcára tenni
titeket, ha ahhoz van kedve, és nincs egyetlen bíróság sem, ami
ezt megváltoztathatná.
– Rylestone a Honeywelleké, Hiram – vágott vissza Astrid.
– A herceghez tartozik, kislány. Mindig is így volt. Amennyire
én tudom, a családodat csak megtűrték.
Astrid méregetve nézte a férfit, mert Hiram még soha nem
volt vele ennyire durva.
–  Én meg még azt hittem, hogy egy kis együttérzésért jövök
ide reggel. El sem tudod képzelni, a herceg milyen egy makacs,
arrogáns, önelégült, karót nyelt alak!
Hiram keresztbe fonta a karját, és olyan higgadtan ingatta a
fejét, ami mindig hegyi beszédet sejtetett.
– Nem fogom szépen becsomagolni neked, Astrid. Most nem.
Nyertél magadnak egy kis időt a mulasztásoddal, egyébként
már ezért beperelhetne téged. – Astrid pufogott. Hiram kérdőn
nézett rá. – Pedig így van. És csak imádkozni tudok, hogy nem
volt részed még több meggondolatlan szélhámosságban.
–  Szélhámosság! Hiram! – horkant fel Astrid, próbált
felháborodást színlelni, de közben úgy érezte, hogy csak
feszeng. Újfent örült, hogy Hiram soha nem tudta meg, hála a
kreatív Honeywell-könyvelésnek, hogy a Montfordnak fizetett
tized nem éppen annyi volt, amennyinek kellett volna lennie.
Hiram valószínűleg visszatér a presbiteriánus gyökereihez, ha
megtudja, milyen bűnös embereknek dolgozik. És ha erre az
évtizedes gyakorlatra a herceg mégis rájött volna, Astrid örült,
hogy Hiram egyáltalán nem hibáztatható.
Csak ő.
Ami kijózanító gondolat volt. Majdnem annyira kijózanító,
mint Hiram intő pillantása. Tehetsége volt ahhoz, hogy Astrid
körülbelül tízévesnek érezze magát miatta.
–  Ne feledd, régebb óta ismerem a családodat, mint te élsz.
Akiken neked most el kell kezdened gondolkozni, az Ardyce és
Antonia.
–  Ne merd azt mondani, hogy… hogy mit kellene tennem,
Hiram! – kiabálta Astrid, és még rosszabbul érezte magát, mint
amikor elindult otthonról.
– Szerintem három lehetőséged van, és egyik sem fog tetszeni
neked.
Astrid felsóhajtott, lerogyott a fapadra, és a kezébe temette az
arcát.
– Azt hiszem, jobb, ha elmondod nekem – mondta halkan.
– Az első, hogy visszamész Hallba, térdre rogysz, és a herceg
bocsánatáért könyörögsz az okozott zűrzavarért, hátha hajlik
arra, hogy maradhassatok. Végtére is ez a ti otthonotok, és nem
mintha szüksége lenne még egy kastélyra. Biztos vagyok benne,
hogy van neki egy-kettő.
Astrid felnevetett.
–  Előbb fognak a disznók repülni, mint hogy egy Honeywell
bármiért könyörögjön egy Montfordnak!
Hiram mulatságos arcot vágott.
–  Ezt gondoltam. A  következő lehetőség, hogy feleségül mész
Sir Wesley-hez.
–  Az unokatestvéremhez, Wesley-hez? Te megőrültél? –
kiáltott fel Astrid. – Tudod, hogy ez lehetetlen!
– Szerelmes beléd – mutatott rá Hiram.
–  Fúj! Ne akard, hogy hányjak! Nem áll szándékomban
senkihez feleségül menni, főleg nem Wesley-hez. Előbb megyek
hozzá Anabel néni frizurájához.
– Jó partinak számít, és elég jóképű is.
– Bolond…
 – Gróf. – Hiram szemöldöke viccesen mozgott.
– Egy nincstelen, bolond gróf, akinek borzalmas az anyja…
– A nénikéd az…
– Aki utál engem – nyöszörögte Astrid. Igazából nem lepődött
meg Hiram felvetésén. A  gondjai többségére könnyű megoldás
lenne, ha hozzámenne az unokatestvéréhez, legalábbis sem ő,
sem a húgai nem lennének földönfutók, ha kitennék a szűrüket
Rylestone-ból. És továbbra is a közelben, Benwick Grange-ben
élhetnének.
De ez egészen lehetetlen volt.
– Nem mellesleg, Alice szerelmes belé – motyogta.
Hiram sóhajtott.
–  Ez igaz. Hasznos lenne, ha a fiú is észrevenné, és a
megfelelő lánynak kezdene udvarolni.
– Sosem volt egy lángész, igaz?
Hiram kuncogott. Kellemesen üldögéltek, amíg Hiram
megütögette a pipája elejét, és megtöltötte friss dohánnyal.
– És mi a harmadik lehetőség? – akarta megtudni Astrid.
– A nénikéd.
–  Lady Emily? – szipogta. Wesley utálatos anyja. Beképzelt,
arrogáns szószátyár, aki mindig lenézte a húga családját.
–  Felelősséggel tartozik értetek, ha tetszik neki, ha nem. Meg
kellene keresned. Te egy hölgy vagy, Astrid, ahogy a húgaid is.
A feleségemmel mindannyiótokat befogadnánk, ha arra kerülne
a sor, de szerintem mindketten tudjuk, hogy nem ez a legjobb
megoldás.
– Nem vagyok hölgy – szállt vitába Astrid, bár ironikus módon
ennek pont az ellenkezőjéért veszekedett előző este. – Úgy
értem… tudod, hogy értem.
Hiram ingatta a fejét.
– Tanult vagy, kislányom, és van kék a véredben. Tudod, hogy
ez jelent valamit, bármennyire igyekszel is úgy tenni, mintha
közülünk való volnál.
– De közületek való vagyok! – kiáltotta Astrid.
Hiram csak egy halványan sóvárgó arckifejezéssel bámulta
őt, és a pipájával pöfékelt.
– Idealista vagy, pont, mint az apád!
– Aligha – horkant fel Astrid.
A  férfi előredőlt, az arcvonásai megkeményedtek. Kivette a
pipát a szájából, és a lány felé bökött vele.
–  Az apádnak a vezetékneve miatt hagyták a bolondságait,
kislányom. Ne hidd, hogy ez a te esetedben más. Elnézik, ahogy
vezeted a vállalkozást, ahogy viselkedsz és öltözöl és hirdeted a
véleményedet. A  fiúk azért hallgatnak rád és fogadják el a
dolgaidat, mert Honeywell vagy, és közülük is a legutolsó. Ha
nem az lennél, tudod, hogy hívnának téged?
– Egy átlagos lotyónak – vágott vissza Astrid.
Hiram arca elkomorodott.
–  Nem, ennél rosszabbnak – mondta halkan. – Szóval látod,
hogy nem közülünk való vagy, és soha nem is leszel. El fogsz
menni lady Emilyhez, és ráveszed, hogy tegyen jót, találjon
neked és a húgaidnak rendes úriembereket, akivel
összeházasodhattok. És ne mondd nekem, hogy nem fog
segíteni, már csak azért is fog, hogy mindannyiótoktól
megszabaduljon. Szerintem megbirkózna a Holddal is, ha ezzel
megmentheti a fiát attól, hogy téged vegyen el.
 Astrid felállt, már mindennek eléggé a végét járta.
– Nagyon szépen köszönöm, hogy tönkretetted a reggelemet. –
Hiram úgy biccentett, mintha egy bókot fogadott volna. – Úgy
látom, rád segítségért nem számíthatok.
–  Én mindig segíteni fogok, kislányom, de csak akkor, ha
elkezdesz magadon is segíteni.
–  Éppen ezt próbálom csinálni – mondta kissé felbőszülve
Astrid.
Még egy pillanatig mogorván nézte a férfit, majd sarkon
fordult, és kiment a szobából.
–  Kérlek, ne öld meg a herceget, kislányom! – kiabált utána
Hiram. – Nem szeretnélek felakasztva látni!
– Valószínűbb, hogy mulatságot rendeznének nekem – vágott
vissza Astrid.
– Alig várom, hogy találkozzam vele! Ó, és kislányom?
– Mi az?
– Ha látod azt a buzgómócsing Roddyt valahol, küldd ide, jó?
– Mindenképpen!
Astrid kiment a magtárból, majd füstölögve levágta a Hallba
visszavezető utat. Természetesen Hiram a puszta, rideg
valóságból jó szándékkal csak annyit osztott meg vele,
amennyire szüksége volt, de nem akarta a férfit hallgatni. Nem
akart tudomást venni arról, hogy a dolgok ilyen kilátástalanok.
Hogy szembe kell nézni a ténnyel – A ténnyel? Ténnyel? –, hogy
el fogja veszíteni Rylestone Hallt. Hogy el kell engednie a birtok,
a gazdaság és a sörfőzde irányítását. Ez egyszerűen túl
dermesztő volt ahhoz, hogy el tudja fogadni.
Házasság? Wesley-vel? Az már sok. És már a puszta
gondolattól, hogy bármi miatt – akár egy kis ételmaradékért –
Emily nénihez forduljon, összeugrott a gyomra.
De Hiramnek természetesen igaza volt. Mindig igaza volt.
A Honeywellek dzsentrik voltak, és bármennyire szerette volna
is Astrid másképp hinni, az országot, ahol éltek, a társadalmi
osztályok hierarchiája határozta meg.
Ott volt neki Antonia és Ardyce, akikre gondolnia kellett. És
még Alice is, ha Wesley nem tér észhez, és jön rá, hogy
szerelmes belé.
Mit fognak csinálni?
Felvett egy botot az út mellől, és elkezdte dühös, keserű
csapásokkal püfölni a gazt kétoldalt.
Legalább Hiram nem említett meg még egy alternatívát, ami
még ezeknél is borzalmasabb volt, a Mr. Lightfoottal való
házasságot. A  férfi már megkérte a kezét, ő pedig már kétszer
visszautasította. Biztos volt benne, hogy a nem szűnő
makacssága megbosszulására írt a férfi a hercegnek. Mr.
Lightfoot képtelen volt felfogni, hogyan tudta Astrid
visszautasítani az ajánlatát.
Annak ellenére, hogy a lány gyűlölte őt.
Annak ellenére, hogy Mr. Lightfoot becsapta az apját, hogy
elindítsa a saját vállalkozását.
Annak ellenére, hogy csupán azért akarta őt feleségül venni,
mert valami bosszúvágy élt benne a családjával kapcsolatban.
Vagy ez, vagy egyszerűen őrült volt, ahogy azt Astrid már régóta
sejtette.
Mr. Lightfoot azt hitte, csak azért, mert gazdag, ő majd
belemegy a tervébe. Ebben nagyon hasonlított a hercegre.
 Bár ahol Mr. Lightfoot pocakos volt és kezdett kopaszodni, a
montfordi herceg olyan erős volt, amilyen csak lehetett, és
csodás sűrű haja volt, aminek a színe pont, mint a hajnali
harmatban fürdő gesztenyének…
Astrid megtorpant, és dobbantott egyet a lábával.
Nem fogja Montford haját gesztenyéhez hasonlítani! Vagy a
szemét a viharos tengerhez.
És nem fogja az anatómiája egyetlen részét sem elképzelni,
ahogy bevonja a kora hajnali harmat!
Olyan erősen ütött a bottal az öreg tölgyfára, ahogy csak bírt,
mire a bot széttörött.
– Pszt. Psssszt!
Megperdült, és próbálta beazonosítani, honnan jön a hang.
–  Miss Astrid! – érkezett egy ideges suttogás a szomszédos
bükkfa mögül.
– Ki az? – akarta tudni.
Egy fej bukkant elő óvatosan, ami Astridot egy teknősbékára
emlékeztette. Stevenage – vagyis Roddy, ahogy itt hívták –
feltolta meghajlott szemüvegét az orrára, és végigpásztázta az
utat.
– Én vagyok, Roddy. Ő… ühm… ő nincs itt önnel, ugye?
– Ki, a francos kegyelmes úr? Nincs.
Roddy összerezzent, mintha attól tartana, hogy a cifra
megnevezést a szóban forgó despota esetleg meghallhatta.
– Mr. McConnell keresi magát – mondta Astrid.
–  Épp oda tartottam. Csak el akartam kerülni… hát, hogy
összefussunk.
– Valamikor találkoznia kell vele, Roddy, hiszen gyakorlatilag
még neki dolgozik.
Roddy zavarodottnak és idegesnek tűnt, Astrid pedig
lemondón sóhajtott. Tizenkét órájába telt a hercegnek, hogy
tönkretegyen kétheti haladást, amit Roderick Stevenage-dzsel
elértek. A  szegény ember feszesebb volt, mint a mindjárt
elpattanó E-húr a hegedűn, amikor megérkezett Rylestone-ba.
Kizárólag olyan őrültségekről beszélt, mint a szerződés
feltételei és a földtörvények és a leltárok; tízoldalas listákat írt,
és minden egyes alkalommal ugrott egyet, amikor meglátta
Anabel néni parókáját. Kétségbeesett, amikor a hercegnek
elküldött, nagy munkával megírt jelentéseire nem érkezett
válasz, és elkezdte mindnyájukat árulással vádolni (ami
természetesen meglehetősen pontos vád volt).
Miután Ant és Art tönkretették a férfi zord ruhatárának
nagyját azáltal, hogy darabokra vágták a ruháit, hogy
felhasználják a saját Agamemnón-darabjuk jelmezeihez, Astrid
azt hitte, hogy a férfi felrobban. Viszont a sörfőzdében lévő
férfiak leerőszakoltak néhány italt a torkán, Florának
megtetszett a férfi, és lassan elkezdett Roddy előbújni, meglepve
ezzel mindnyájukat.
Roddy szerette az ale-t. Roddy szerelmes volt Florába. És
Roddy valójában azt tervezte, hogy soha többé nem tér vissza
Londonba a munkaadójához.
–  Tudom – válaszolta Roddy laposan. – Csak nem tudom
elhinni, hogy a kegyelmes úr eljött ide.
– Nem?
Roddy szenvtelen tekintettel nézett rá.
– A legtöbb embernél jobban ismerem a herceget. Gyűlöli az
utazást. Ami azt jelenti, hogy nagyon mérges lehet az ön
családjára, ha megtette ezt az utat. – A  férfi arcából kifutott a
vér. – Ó, és rám. Biztos rám is mérges!
– Szerintem azt hitte, hogy megöltük magát, azért jött ide.
– Megöltek… – A férfin értetlenség látszott.
Astrid úgy döntött, felvilágosítja szegény embert.
–  Roddy, tudnia kell arról, hogy az összes, hercegnek küldött
levelét elkoboztam, ahogy az ő összes, magának küldött levelét
is. Biztosan nagyon aggódott, hogy nem tud magáról semmit.
Az egy héttel korábbi Stevenage a hír hallatán lehordta volna,
de az akkori Roddy egy pillanatra döbbentnek tűnt, majd
hagyta, hogy egy lassú, elismerő mosoly terüljön szét az arcán.
– Azt hiszem, ezt közben végig tudtam, Miss Astrid. Ön aztán
nem semmi!
Astrid viszonozta a vigyorgást.
–  Köszönöm, Mr. Stevenage! De a tegnap után egyet kell
értenem abban, hogy szerintem most már hivatalosan is
nagyon mérges magára. Ne aggódjon, nem fogjuk hagyni, hogy
bántsa!
Roddy csüggedtnek tűnt.
– Ó, ő nem bántana! Mármint, fizikailag nem bántana, ő nem
ilyen.
– Ezt jó tudni.
–  De látni a csalódottságot, a rosszallást az arcán… Ó,  Miss
Astrid! Meséltem már önnek, hogy a kegyelmes úr egy szobányi
hölgyet csak azzal megríkatott, ahogy rájuk nézett? Eléggé
mestere a metsző pillantásoknak.
– Csak akkor tud hatással lenni magára egy ilyen pillantás, ha
érdekli, hogy a herceg mit gondol.
Roddy szerencsétlenül sóhajtott, a válla előrebukott.
– Ez a helyzet, Miss Astrid, tényleg érdekel, mit gondol.
–  Micsoda? Még mindig? De maga olyan boldog itt, Roddy!
Csak nem gondolkozik azon, hogy visszamegy? – Vagyis: Csak
nem gondolkozik, hogy most eláruljon minket, ugye?
– Természetesen nem. Florával… hát… – Roddy megköszörülte
a torkát és elpirult, hirtelen szégyenlős lett. – Hát, őszintén
mondom, Flora a legjobb, ami valaha történt velem. Ő  és hogy
idejöttem. Olyan… nem is tudom. Életemben először tényleg
élek. És ez csodás érzés! Ó,  vissza nem mennék, Miss Astrid, a
világ összes kincséért sem! – Az arckifejezése bizakodóvá vált. –
De egyszerűen nem tudok mit tenni… Miss Astrid, azóta
ismerem a herceget, hogy járni tanították. Az apám volt az ő
apjának az ügyintézője, és a nagyapám a nagyapjának az
ügyintézője…
– Családi hűség. Megértem.
Roddy ingatta a fejét.
–  Nem, ez annál több. – Roddyn látszott, hogy folytatná, de
meggondolta magát. – Mindegy is, azt hiszem, a kegyelmes úrral
való ügyem rám tartozik, és egyszer úgyis szembe kell vele
néznem. Nem leszek a terhére ezzel.
– Nincs semmi baj.
– Nem tudom viszont, ön mit fog csinálni.
–  Én sem, de valami majdcsak eszembe jut. Nézze, magát
milyen jól kezeltem.
Roddy ezen kuncogott, majd komollyá vált, komolyabbá, mint
Astrid egy hét alatt bármikor látta.
 – Ne higgye, hogy ugyanezt megteheti Montforddal! Astrid, ön
engem hitt feszes embernek. – Nagyot fújt. – A  kegyelmes úr a
legzárkózottabb ember, aki valaha élt. – Ez szíven ütötte
Astridot. Kevésbé az, amit Roddy mondott – erre a herceg jeges
társaságában töltött két másodperc alatt rájött –, hanem ahogy
mondta, amilyen mély, szinte gyengéd kétségbeeséssel. Abban a
pillanatban lett számára egyértelmű, hogy a férfi szereti a
herceget. Amit nem hitt, hogy bárki számára lehetséges. Azt
hitte, hogy Roddy fél a hercegtől, hogy az áhítatot kelt benne, de
soha nem találta volna ki, mi az igazság. – És ez nem az ő hibája
– folytatta Roddy, mintha olvasná a gondolatait. – Ő  olyan…
talán nevetségesnek fog tartani, hogy ezt mondom, de méltó a
sajnálatunkra.
Astrid felhorkant.
–  Sajnálat! Hogy micsoda? Minden szempontból ő a
leggazdagabb, legbefolyásosabb férfi a királyságban. Valóban
sajnálom.
–  Nem ő választotta, hogy ki legyen, ön is tudja. Csupán
négyéves volt, amikor egy tragédia után megörökölte a címet.
Astrid nem akarta, hogy érdekeljék Roddy kijelentései, de
érdekelték. Nagyon érdekelték.
–  Milyen tragédia? – Nem bírta megállni, hogy ne nógassa a
férfit.
–  Hát a baleset, ami a szülei életét követelte. Egy lovaskocsi-
baleset. – Roddy megborzongott. – Nagyon borzalmas. Mindenki
meghalt, kivéve a kegyelmes urat. Északra tartottak, a skóciai
nyaralójukba. Senki sem találta meg őket két napig. Az apám
tagja volt annak a csapatnak, ami a roncsokra bukkant. Egy
gyereket talált… – Roddy elhallgatott, a tekintete elúszott, az
arca az emléktől hirtelen görcsösen összeugrott. Hosszú szünet
után vette fel újra a fonalat. Vállat vont, mintha így próbálna
egy kellemetlen emléket elhessegetni. – Elég azt mondani, hogy
a fiú nagyon rossz állapotban volt. Mindannyian azt hittük,
hogy a szülei sorsára jut, és hogy ez végül is talán nem is lenne
olyan rossz, ha érti, mire gondolok.
Astrid egyáltalán nem tudta, mire gondol a férfi, de a
történettől űrt érzett a lelkében. Egyértelmű, hogy a baleset egy
elmondhatatlan szörnyűség volt, a gyereknek pedig, hogy
életben maradt, és két napig egyedül volt… a szülei holtteste
mellett…
Astrid megborzongott a reggel évszakra nem jellemző melege
ellenére is.
Roddy hirtelen elgondolkodott, mint akinek épp most jutott
eszébe valami.
–  Azt hiszem, ezért nem szeret utazni – mondta, de inkább
magának, mint a lánynak.
– Hát, igen, azt hiszem, ezért lehet – motyogta Astrid.
– De jó, hogy túlélte, bár a gyerekkorát az ellenségemnek sem
kívánnám. Nem mintha lett volna gyerekkora. Montford volt,
mielőtt olvasni tudott, és Montford azóta is. És tönkre fogja
tenni önt, Miss Astrid, ha nem őszinte vele.
Astrid dühbe gurult, és magára talált.
– Már megtörtént. Nem ijeszt meg.
– Igen, nos…
–  Miss Honeywell! – Roddy, ahogy Astrid is, ledermedt a
dübörgő hang hallatán, ami a Hallból induló út felől érkezett. –
Stevenage!
Roddy elsápadt, sarkon fordult, és a bokrok közé futott, a
bátorsága újra elillant a hamarosan csak volt munkaadója
társaságában.
– Gyáva alak – sziszegte Astrid.
–  Miss Honeywell! – mondta hangosan Montford, ezúttal
közelebb, és úgy hangzott, mint aki a szokásosnál is
elégedetlenebb.
Astrid megfordult, és egy műmosolyt erőltetett az arcára.
A  herceg mellé sietett, egy szürke rövid kabát és egy őzbarna
nadrág volt rajta, amit egy magas szárú hesszeni csizmába
dugott. A  fényes felületet összekente az út sara, ez volt az
egyetlen dolog a külsején, ami nem volt tökéletesen rendezett.
Astrid megcsodálta a ropogós, sima anyagokat, a kikeményített
gallérját, a kalapja és az ezüstvégű sétapálcája makulátlan
csillogását.
Akaratlanul a saját fejéhez emelte az egyik kezét, és nagy
erőfeszítésébe került megálljt parancsolnia az ujjainak, hogy ne
próbálják rendbe szedni a haját. A  reggeli sietségben
természetesen megfeledkezett a főkötőjéről, és érezte, hogy a
nyirkos, kunkorodó tincsei kezdenek kihullani a hátul lévő
hajtűkből.
Nem érdekelte, hogy néz ki. Egyáltalán nem.
Bárcsak Montford sem nézett volna ki olyan pokolian…
tökéletesen.
És bárcsak Roddy ne mesélte volna el neki azt az átkozott
történetet! Hogyan tudott volna így bármivel kapcsolatban is
józanul gondolkodni?
 – Miss Honeywell, Stevenage volt, aki a bokrok közé sietett?
–  Tessék? Hogy kicsoda? Ó,  volt itt valaki? – Körbepillantott,
és tanácstalannak tűnt.
–  Igen, volt… Ó,  az ég szerelmére… Felejtse el! – A  herceg a
földbe szúrta a sétapálcáját, és meredten nézte a lányt.
Astrid állta a pillantását, és magára parancsolt, hogy ne
gondoljon az utolsó alkalomra, amikor a férfi társaságában volt.
Amikor az a melleit bámulta.
Késő. Magában szitkozódott, amikor érezte, hogy a pír az
orcáira húzódik. Utált elvörösödni.
–  Kegyelmes úr! Szeretett volna valamit? Útirányt talán,
vissza, Londonba?
– Nem megyek sehová.
–  Azt gondoltam volna, hogy Ant és Art meggyőzték arról,
hogy ez lenne önnek a legjobb.
–  Ant és Art. – Valami megrándult a herceg állkapcsában. –
A húgai, gyanítom.
– Igen. Antonia és Ardyce.
– Nem tudnak elkergetni engem.
–  Francba. Úgy értem, badarság. – Montford állkapcsa újra
megrándult. – Mindenesetre, ha szükségesnek tartja, hogy a
környéken maradjon, a Szomjas Vaddisznóban nagyobb
kényelme lenne – mondta a lány fesztelenül. Montford úgy
nézett rá, mintha farkat növesztett volna. – A  faluban lévő
kocsis fogadó – pontosított Astrid.
A  férfi szemei elkerekedtek, majd pislogott egyet, majd még
egyet. Az arckifejezéséből világos volt, hogy a farka mellé
patákat, szárnyakat és ormányt is növesztett.
 – Jóságos ég, nem! – fújta, mintha a lány azt vetette volna fel,
hogy fúrjon lyukat Kínába. – Soha nem szállok meg kocsis
fogadókban!
– Akkor ez az első Londonon kívüli útja? – folytatta Astrid.
– Természetesen nem.
– Akkor hogy létezik, hogy nem aludt még kocsis fogadóban?
–  Hölgyem! – Azzal a gőgös és lekezelő hercegi hanglejtéssel
mondta, amit Astrid máris utált. – Harminchét ingatlanom van
csak Angliában. Aligha van szükségem arra, hogy kocsis
fogadóban szálljak meg, amikor aludhatok a saját ágyamban.
– Milyen kényelmes önnek, hogy ilyen sok ágya van. – Astrid
megállt. – Belegondolt már abba, hogy talán nekünk
kellemetlenséget okoz azzal, hogy Rylestone Hallban száll meg?
–  Biztos vagyok benne, hogy nem kellemetlenség – mondta
azon a felsőbbrendű hangján.
A lány felhorkant.
–  Belegondolt már abba, hogy talán nem akarjuk, hogy
Rylestone-ban szálljon meg, Montford?
– Természetesen. De ez nem fontos. Az enyém.
– Ha! Az öné, mi?
Felemelte a szoknyáit, és elment a férfi mellett.
–  És éppen ezért vagyok itt – folytatta a herceg, és közben
utolérte Astridot.
– Ha harminchét ingatlanja van, mi szüksége van erre?
– Újra, ez nem fontos. Ez a dolgok rendje.
Astrid tüzes pillantást vetett Montfordra.
–  Rylestone Hall az otthonunk. A  Honeywellek irányítják
évszázadok óta ezt a birtokot.
 – És borzasztóan elfuserálták. A Hall ferde, hölgyem, ha még
nem vette volna észre.
– A tornyokra ráfér egy kis munka, ez igaz…
–  És elképzelni sem tudom a bérlők gazdaságait. Vagy a
szegény férfiakat a vacak vezetése alatt.
Astrid hirtelen megállt és megfordult, hogy jól megmondja a
magáét a hercegnek. Viszont a férfi nem számított a hirtelen
mozdulatra, így ment tovább, egyenesen neki a lánynak. Astrid
a férfiúi és szabászati tökéletesség oszlopába ütközött, az orra
Montford nyaksáljának makulátlan fodraiba veszett. Beszívta a
férfi illatát – tiszta ruha és egy kis szantálfa –, és érezte a
testéből sugárzó hőt. Astridban valami mélyen megolvadt, ami
a belsőjét kocsonyássá változtatta. Azt az egészen furcsa vágyat
érezte, hogy felnyúljon, a férfi kabátjának a hajtásaiba temesse
a kezét, és közelebb, még közelebb húzza magát a herceg meleg,
kemény testéhez.
Olyan hirtelen ugrott hátra, hogy imbolygott az elgyengült
lábán.
Montford is egy szisszenéssel ugrott el.
– Miss Honeywell…
A hangja finom volt, mint reggel a folyosón.
Astrid felnézett a férfi ijedt tekintetébe. A  szemöldökét
felvonta, az ajka elnyílt, a szürke tekintete pedig úgy meredt az
övébe, mintha a lelkébe látna.
A lány újra teljesen elolvadt. Akaratlanul megnyalta a száját.
Montford tekintete egy pillanatra Astrid ajkára kalandozott, a
szeme pedig ködös, csillogó szürkévé vált. Aztán visszanézett a
lány szemébe, és pont olyan zavarodottnak tűnt, mint ahogy ő
érezte magát.
– Miss Honeywell… – ismételte meg a férfi. – A szemei…
– Igen?
– A szemei… nem ugyanolyanok.
Az utolsó két szó nem volt több, mint egy elfúló suttogás.
Astrid kijózanító döndüléssel tért vissza a saját testébe,
hirtelen rideg és merev lett. Montford megállapítása otromba
vádaskodás volt. Látszólag visszataszítónak – igazából
rettenetesnek – találta a szemeit. És ki hibáztathatná ezért?
A legtöbb ember számára hátborzongató és rémes volt. Voltak,
akik még azt is hitték, hogy elátkozták őt. Nem mintha jobban
tehetett volna a borzalmas kinézetéről, mint a férfi arról, hogy
ilyen átkozottul gyönyörű.
Astrid többre tartotta magát annál, mint hogy megbántódjon
a külsejére tett megjegyzések miatt. Viszont az igaz, hogy a
hiúságának ez egy elég komoly ütés volt.
– Elnézést, hogy ezzel megsértem – préselte ki magából, majd
elindult, mert nem akarta, hogy Montford lássa, milyen hatással
volt rá.
Hallotta, hogy a férfi felnyög mögötte, majd nagyokat lép,
hogy utolérje őt.
– Miss Honeywell, várjon!
Montford a karjára tette a kezét. Astrid ezt olyan intenzitással
érezte, mint más egy darázscsípést, bár a férfi kesztyűje és az ő
ruhájának az anyaga elválasztották a bőrüket. Astrid próbálta
lerázni, viszont Montford olyan makacsul tartotta, hogy muszáj
volt megállnia. De nem nézett fel a férfira. Nem bírt.
A szeme forró és könnyes volt, és próbálta meggyőzni magát
arról, hogy ezt az allergia okozta.
– Sajnálom, nem úgy értettem…
– Pontosan tudom, hogyan értette. Nem kell megmagyaráznia.
Eléggé hozzá vagyok szokva a goromba megjegyzéseihez –
mondta meglepően egyenletes hangon ahhoz képest, hogy belül
mennyire fel volt kavarva.
Montford sokáig csendben volt, így Astrid kénytelen volt
hallgatni a feje fölül a férfi légzésének a ritmusát, ami pont
olyan szakadozott volt, mint a sajátja. Még mindig fogta a
karját, mintha attól tartana, ha elengedi, a lány elszalad. Ami
valószínűleg igaz is lett volna.
– Nagyon megnehezíti egy férfi dolgát, Miss Honeywell!
Astrid nem tudta, mit ért ezalatt a herceg, közben mégis
pontosan tudta, hogy mit, és egyáltalán nem tetszett neki ez a
burkolt célzás. Nem akarta kiismerni a férfit, és határozottan
nem akarta, hogy a férfi bármennyire is ismerje őt.
– Kérem, engedjen el – suttogta elfúló hangon.
Montford elvette a kezét, és egy-két lépést hátrált. Elkezdte
kisimítani a nyaksálját, szinte mániákus hevességgel tűrte és
hajtogatta.
–  Miss Honeywell, ez nevetséges! Nem akarom megbántani.
Valójában még csak itt sem akarok lenni.
– És mégis itt van! És mégis maradni akar!
–  Tudni akarom, mi a fészkes fene zajlik itt. Már így is
hazudott az édesapjával kapcsolatban…
– Sosem hazudtam! Egyszerűen elfelejtettem önt tájékoztatni.
Montford felvonta egy szemöldökét, önelégültnek tűnt.
–  Ó,  szóval ön volt az. Ön A. Honeywell. Ön az az átkozott
levélíró, aki éveken át bosszantott engem.
– Persze hogy én vagyok. Mit gondol, mégis ki itt a főnök?
A férfi őszinte meghátrálásában felemelte a kezét.
–  Hölgyem, hogy teljesen őszinte legyek, elég sok mindennel
kellett az utóbbi négy napban megbirkóznom. A lovas kocsikkal.
A sárral. A lusta lovakkal. A hisztérikus komornyikkal. A sárral.
A  disznókkal. És önnel. Önnel, Miss Honeywell, nem könnyű
megbirkózni. Mivel semmire sem ad egyenes választ, csak
annyit tudok tenni, hogy visszafogom magam, hogy ne fojtsam
meg – mondta szárazon, egyhangúan. – Nem vagyok…
hozzászokva… ilyen bánásmódhoz.
– Szemmel láthatóan.
–  Viszont, ha elkezdene együttműködni, megígérem, hogy
eltekintek a megfojtásától – fejezte be, és rábökött az ingujja
alatt nem látszó csipkére, és úgy nézett, mintha ez a békejobb
megoldaná az összes gondjukat.
És valami megmagyarázhatatlan okból Astrid Montford iránt
érzett minden dühe és a szemeivel kapcsolatos incidens okozta
minden megbántottsága elillant abban a pillanatban. Montford
ott állt vele szemben az úton, és pont olyan öntelt, arrogáns
képet vágott, mint egy tízéves fiú, aki eldöntötte, hogy úgy lesz
minden, ahogy ő akarja.
Ami miatt az Astridban lévő tízéves lány megmakacsolta
magát.
Roddy figyelmeztette, hogy ne játszadozzon a herceggel. De
már így is nyakig benne volt. Most már egészen örült, hogy a
férfi mellkasának ütközött ahelyett, hogy megcáfolta volna a
birtok állapotával kapcsolatos feltételezéseit. Mert ha megtudta
volna az igazságot – hogy virágzik és nem hervad –, akkor
rájönne, hogy a családja generációk óta megkárosítja a
hercegséget.
Vagy legalábbis Montford így látná. Astrid és az elődei szerint
viszont nem szegtek meg semmilyen törvényt.
De újfent, a herceg más fényben látná a dolgokat, és Astrid
nem akarta élete hátralévő részét Newgate-ben tölteni. Ki
gondoskodna a húgairól, a sörfőzdéről vagy a bérlőkről?
Nem akart pánikba esni.
Nem itt.
Semennyivel nem járt közelebb ahhoz, hogy megfejtse, mihez
kezdjen a herceggel vagy a kettejük közötti kalamajkával, de azt
nem akarta hagyni, hogy a férfi irányítson. Az egyetlen, amit
ebben a helyzetben tenni lehetett, az az akadályozás, a kibújás
és a herceg állandó meghökkentése, hogy soha ne legyen
alkalma annyira összeszedni a gondolatait, hogy rájöjjön, mi az
igazság.
És a jóisten tudja, hogy a hercegnek mekkora szüksége volt
egy kis meghökkentésre. Astrid soha életében nem látott ilyen
kemény gallért, merev gerincet vagy feszes állat. Azon
gondolkozott, hogy vajon a férfi miként nem törik össze saját
fontosságának súlya alatt. Még Roddynál is jobban karót nyelt
volt.
A legzárkózottabb ember, aki valaha élt.
Astrid felpillantott a férfi szemébe, és fontolóra vette Roddy
megállapítását, ahogy elnézte a herceget… Nem, ahogy most
először látta a herceget. Nem Montfordot. Nem a gyűlölt
ősellenségét. Nem a fényes csizmájú, beképzelt alakot. Hanem
őt, a mögötte lévő férfit, aki egy tízéves fiúra emlékeztette, aki
reggel titokban a melleit nézte, és aki előző este olyan meglepett
önkívülettel ette a kekszét, hogy Astrid majdnem az ölébe
ejtette a teáját. A  férfit, aki a zord, rideg magatartása mögül
pillantgatott ki a világra.
Astrid rájött, hogy Roddy nagyot tévedett. Montford nem a
valaha élt legzárkózottabb ember volt. A  legmagányosabb
ember volt… Nem, a legszomorúbb ember, akivel valaha
találkozott. És annyira bele volt tekeredve magába, hogy észre
sem vette, mennyire boldogtalan.
Astridnak megsajdult a szíve, és a férfi már nem egy tízéves
vagány volt, hanem egy négyéves gyerek, egyedül az út szélén,
akinek patakokban folynak a könnyei a kosz és vér borította
arcán. Olyan tisztán látta a lelki szemei előtt, mintha ott lett
volna. Felé akart nyúlni, átölelni, és enyhíteni a bánatát,
átvenni a fájdalmát, lecsókolni a könnyeit…
A  fene essen Roddyba, hogy elmondta neki ezt a szívszorító
történetet! A fene essen belé, hogy Montfordot… emberivé tette
számára!
De ha egyszer Astridnak így megsajdult a szíve, onnan nem
volt visszaút. Soha nem hagyta volna senkinek, hogy rájöjjön az
igazságra: hogy a csípős nyelve és a kékharisnyás hajlamai alatt
ő egy érzelmes pupák. Mindig puding lett, ha sérült állatokról,
könnyes szemű gyerekekről és reménytelen esetekről volt szó.
Kivétel nélkül mindig a szárnyai alá akarta venni és rendbe
hozni a megtört lényeket, bár a legtöbb igyekezetének végül szó
szerint vagy átvitt értelemben az lett a vége, hogy abba a kézbe
haraptak, ami enni adott nekik. De soha nem hagyott fel a
próbálkozással.
Szerinte Montford mindegyik kategóriába beleillett, főleg az
utolsóba. Ha volt reménytelen eset, akkor az a vele szemben
álló tökéletes, undok férfi volt.
Mégis mire gondol? Bolond lenne, ha megpróbálná őt saját
magától megmenteni.
Kész bolond.
De az ördög vigye el, ha nem fogja így is megpróbálni!
Montford gyanakodva nézte.
– Miért mosolyog így, Miss Honeywell?
–  Mosolygok? Akkor az azért lehet, mert azt hiszi, együtt
fogok működni.
– Gyanítom, nem fog.
– Tényleg nem, Montford. Abban mi lenne a szórakozás?
Montford úgy nézte Astridot, mintha idegen nyelven
beszélne, és nem éppen háborút hirdetett volna, amit az ő tudta
nélkül tényleg meghirdetett.
Astrid nyelvet nyújtott, majd megfordult, felemelte a
szoknyáját, és Hallig futott.
 Hatodik fejezet

Amiben Montford egy falusi utópiával találja szemben magát

 
 
 
Montford nem egészen tudta elhinni, hogy pillanatokkal
korábban mi történt. Még soha senki nem csinált vele ilyet.
Felháborító volt. Megmagyarázhatatlan.
Ez a francos nő nyelvet öltött rá.
Ha azt gondolta, hogy majd üldözni fogja, és ezzel minden
maradék méltóságát is elveszíti, akkor nagyot tévedett! Nem fog
pásztorlegény módjára futva kergetni egy vörös hajú hősnőt!
Bár a lábai azért bizseregtek, hogy ezt megtegyék, kellően az
elhatározásával szemben.
Az ördög vigye el ezt a nőt, aki… aki…
Megátalkodott volt.
Egy zilált nőszemély.
Még rosszabb. Gyanította, hogy kékharisnya is. Borzasztó.
Montford szerint nem volt semmi sem idegesítőbb egy nőnél,
aki férfinak hitte magát. Mintha abból a sok hajából a herceg
nem tudta volna megállapítani, hogy Astrid nő. És a ruhájából
(hála az égnek, aznap lemondott a nadrágról). És a melléből.
A  nagyon telt, nagyon kerek melléből, amit Montford
szerencsétlenségére volt alkalma reggel többé-kevésbé teljes
valójában megpillantani. Igen, az alsóruha eltakarta legalább a
felét azoknak a csodás halmoknak, de nem, az alsóruha nem
töltötte be tökéletesen a szerepét, mivel a folyosón hideg volt, és
az ablakokon átszűrődő kora hajnali fény a legnagyobb
jóindulattal is elhanyagolhatóvá változtatta a vékony anyagot.
Azok a mellek…
Alig fértek volna el a két keze alatt.
És egész idő alatt, amíg beszélgetni próbált Astriddal, érezte,
hogy az emlék kínozza őt. Az sem segített, amikor nekiütközött,
és a szóban forgó testrészek, amikre olyan nagyon igyekezett
nem gondolni, a mellkasának nyomódtak. Most már nem
csupán az az emlék kínozta, hogy miként néznek ki, hanem
hogy milyen érzést keltenek. Puhák és csábítók. Ne is
beszéljünk a lány illatáról – szalma, levendula, nő –, ami a
hajából szállt fel, és amit a herceg jóval a találkozás után is az
orrában érzett.
A  teste – elárulva Montford feddhetetlen múltját –
félreérthetetlen állati vágytól égett.
Akarja Astridot, jött rá a herceg rémülten. Jobban akarta ezt a
nőt, aki olyan helytelen volt, olyan nagyon hibás és alkalmatlan,
mint korábban bárkit. A másodperc egy törtrésze alatt, amikor
a testük összeért, elképzelte, hogy félrevonszolja az útról, a
földhöz szegezi, és ott, a bokrok között a magáévá teszi, mint
valami állat. Nem is csak elképzelte. Fontolóra vette.
Teljesen egyértelmű, hogy megőrült.
A  tébolyult libidóját megzabolázva sikerült megállnia, hogy
ne fusson Miss Honeywell után. Inkább elindult Rylestone
Green irányába, hogy megpróbálja kiszellőztetni a fejét. A sár és
a természet szokásos kuszasága ellenére a faluba vezető séta
kellemes volt. Az ég olyan kék volt, mint Miss Honeywell jobb
szeme, az idő pedig kellemes a yorkshire-i kora októberhez
képest. Ha nem lett volna ennyire prűd, kigombolta volna a
kabátját, és meglazította volna a nyaksálját, hogy
alkalmazkodjon a meleghez. De prűd volt. És semennyivel nem
zavarta kevésbé a hesszeni csizmáján lévő sár, mint előző nap.
De azt nem tagadhatta, hogy a levegő friss volt, tiszta és kissé
édeskés illatú, össze sem hasonlítható London koszos
klímájával. Fantasztikusan jó érzés volt már pusztán az, hogy
üde levegőt lélegzik. Hozzá tudott volna szokni a vidéki élethez
– ha valamit tettek volna annak érdekében, hogy eltűnjön
belőle a… nos, a vidékiesség.
Elment egy legelő birkanyáj mellett, kettő állat közvetlenül
elé kóborolt az útra. Montford hátraugrott, és elkapta a
kalapját, mielőtt az lepottyanhatott volna a fejéről.
– Jóságos ég – mondta halkan.
Kikerülte a betolakodókat, ügyelve arra, hogy az öltözéke
egyetlen része se érjen az állatok hatalmas, koszosfehér
gyapjújához. Majdnem infarktust kapott, amikor az egyikük
bégetett egyet a nemi szerve irányába.
Végül csak a faluba ért. A látvány ugyanazzal a kellemetlen jó
érzéssel töltötte el, mint amikor először látta meg a kastélyt. Túl
tökéletesnek tűnt. A hosszú, zöld mező, ami a falu nevének felét
adta, egy régi román stílusú templom lépcsőihez vezetett.
A  mező ápolt volt, és egy nagyon öreg szilfa állt rajta
magasztosan, ami alatt néhány gyerek bolondozott, karikát
hajtottak, és az állataikat kergették. A főutca macskaköves volt
és nyüzsgött, a boltok utcafrontja frissen festett és makulátlanul
tiszta. A  falu lakói pont ugyanolyan sikeresnek és elbűvölőnek
tűntek, mint a falu. Egy valóságos falusi idill.
Nagyon messze volt a többi lepusztult, mondhatni ijesztően
civilizálatlan falutól, amivel a herceg a Yorkshire-en
keresztülvezető útján találkozott. Nagyon messze volt attól,
amire Montford számított, ismerve a birtok hozamait.
És abból ilyen jól hétszentség, hogy nem mehetne.
Rylestone Greennek egy romhalmaznak kellene lennie.
Ami azt jelentette, hogy valaki hazudik és lop.
Be sem tette a lábát a faluba, hanem sarkon fordult, és
visszament a kastélyba. Zsémbesebb volt, mint valaha. Attól a
pillanattól kezdve, hogy megkapta Mr. Lightfoot levelét,
ugyanúgy érezte magát, mint amikor a könyvtárában egy
könyvet nem a helyén talált, vagy amikor Coombes a csizmáit a
sarkukkal befelé rendezte sorba. Leszámítva, hogy ez az érzés
megszázszorozódott, ahogy teltek a napok, és Stevenage-ről
nem volt hír, minden kétséget kizárólag Miss Honeywell
mesterkedései miatt. A  közelgő menyegző jelentette plusz
feszültség és az utóbbi időben őt sújtó átkozott nyugtalanság
miatt Montford röviden összefoglalva hisztérikus lett. Ez volt az
egyetlen magyarázat arra, hogy belevágott egy olyan útba, amit
különben máskor meg sem fontolt volna.
És most, hogy már itt volt, és látta Rylestone jómódját,
biztosabb volt, mint valaha, hogy a Honeywellek évek óta
becsapják. Fogalma sem volt, mit tegyen, hogy rendbe hozza a
dolgokat. Ez nem olyan helyzet volt, ami könnyen megoldható a
csizmái megfordításával vagy egy könyv megfelelő helyre
pakolásával.
Azon gondolkozott, vajon miként pakol át valaki egy egész
családot.
Nos, egy dolog legalább világos volt számára. Amíg egyenes
választ nem kap Miss Honeywelltől, addig semmire nem fog
jutni. Nála volt a kulcs ehhez a zűrzavarhoz. Ha nem lett volna
olyan… olyan kibírhatatlan. Szemtelen. Flegma. Ha a puszta
látványától nem kellett volna Montfordnak
felháborodottságában üvöltenie.
Könnyebb lett volna a holdat befognia és földre húznia, mint
értelmes beszélgetést folytatni Miss Honeywell-lel. De minél
dühösebb lett, és még kilátástalanabbnak tűnt minden, annál
jobban vágyott erre – nem feltétlen egy értelmes beszélgetésre a
nővel. Az soha nem történhetett meg. De igenis le akarta győzni
őt. Nem volt túl nemes tőle, de ez volt a helyzet.
Mire visszaért a kastélyba, egyvalamiben biztos volt,
mégpedig abban, hogy nem fogja hagyni, hogy Miss Honeywell
a bolondját járassa vele!
Az, hogy ezt miként éri el, egy teljesen más dolog volt.
Úgy tűnt, hogy Astrid eldöntötte, kerüli a társaságát – egészen
biztosan azért, hogy valami gyalázatos tervet eszeljen ki ellene
–, így Montford arra gondolt, hogy neki meg kerülnie kell a lány
kerülését.
Vagyis másképp megfogalmazva, rá fog tapadni.
Visszatetszésében megborzongott. Vagy legalábbis igyekezett
megborzongani. Különben be kellett volna vallania magának,
hogy a megborzongásának más oka volt, ami miatt az ágyéka is
megfeszült, és dús keblek képe is felvillant a lelki szemei előtt.
Korábban soha nem nyűgözte le őt a nők melle. A mellek olyan
egyszerűek voltak. Közönségesek, olyan nagyon közemberiek.
Akkor miért nem tudta Miss Honeywellét kiverni a fejéből?
Megrázta a fejét, és próbált nagy levegőt venni, ahogy
belépett a kastély tornyába.
Kövesd őt, mondta magában. Bosszantsd! De ne érj hozzá újra!
És az ég szerelmére, ne nézz a nyaka alá!
Túl régen vált meg a legutóbbi szeretőjétől, és kérte meg
Araminta kezét. Biztosra vette, hogy ez a Miss Honeywell-lel
kapcsolatos problémája forrása. Nőre volt szüksége.
Elromlott a kedve, amikor rájött, hogy erre milyen kevés
esélye lesz a közeljövőben. Gyanította, hogy a következő nő,
akivel le fog feküdni, a felesége lesz.
Sarkvidéki hideg kúszott fel a gerincén, ahogy Aramintára
gondolt, és hálás is volt ezért, mert közben nézte, ahogy Miss
Honeywell lefelé tart az előtér lépcsőjén. Így nem érezte, hogy a
lány mellével kapcsolatos korábbi zabolázatlan gondolatai
visszatérnek, bár azok a mellek minden egyes kis ugráló
lépésnél felpattantak.
Miss Honeywell a mozgása sebességéből ítélve még mindig
egyértelműen próbálta kerülni őt. De Montford a lépcső aljában
állt, így hathatósan elzárta Astrid menekülő útvonalát. A  lány
néhány lépéssel feljebb megtorpant. Egy fejkötő és egy pár
kesztyű volt a kezében, mintha újra kirobogni készülne a
házból. Az erőfeszítéstől kipirult az arca, a szeme pedig
zaklatottságtól villódzott.
Montfordnak tetszett a lány haragja. Örült, hogy a társasága
őt éppen annyira felbosszantotta, mint viszont.
– Miss Honeywell! Megy valahová?
Astrid gyanakodva méregette a férfit.
– Igen, megyek valahová.
–  Ebben az esetben, amíg ön elintézi a dolgait, szeretném
megnézni a könyveket.
Egy pillanatnyi bosszúság futott át Astrid arcán.
– Természetesen, kegyelmes úr. Kiváló könyvtárunk van.
– A birtok főkönyveit, hölgyem.
Montford nem hitte, hogy erre a kijelentésére csak képzelte a
lány elsápadását. Ó, a kis cafka határozottan rejtegetett valamit!
– Nem hiszem, hogy ez szükséges… – mondta.
– Ó, én viszont igen, Miss Honeywell.
– Nincs semmi, ami ezen a téren érdekes lehet…
– Ó, azt kétlem.
Astrid átsétált az előtéren, és kikukkantott. Az arckifejezése
ijedtből mesterkedővé vált. Montford követte a tekintetét. Egy
kétkerekű lovas kocsi állt meg a behajtón.
–  Ráadásul – mondta Miss Honeywell – nem hiszem, hogy
önre tartozik.
– Hogy érti ezt?
Astrid olyan pillantással nézett hátra, ami színtiszta önelégült
győzelemről árulkodott.
– Mert megérkezett a bátyám.
 Hetedik fejezet

Amiben Miss Honeywell megpróbál leásni Kínáig

 
 
 
Montford néhány lépés távolságból nézte, ahogy Miss
Honeywell és Alice húga üdvözlik az érkezőt. A fiatal férfi dús,
összevissza álló hajú és kellemesen, de unalmasan jóképű volt,
nagy szeme barna és komoly. Egyértelműen rokonságban állt a
Honeywellekkel, amit a vörös haja, szeplői és pisze orra
bizonyított. Montford viszont eléggé biztos volt abban, hogy a
férfi nem a nők bátyja. És nem csupán azért, mert az ügyvédei
évekkel korábban megerősítették, hogy Aloysiusnak nincs
örököse, hanem azért is, mert a fiatal férfi éppen mint egy fülig
szerelmes tökfej bámulta mindkét Miss Honeywellt.
Montford felhorkant.
–  Astrid! – kiabálta a férfi, közben Miss Honeywell felé
szökdelt, majd hevesen átölelte. – Olyan kínszenvedés volt… –
Elpirult, amikor észrevette, hogy Alice is ott áll, és szintén
dühösen vörösödik. – Alice! – kiabálta a kerekfejű bolond, majd
hátraugrott Miss Honeywelltől, és átnyargalt Alice-hez. Úgy
festett, mint aki kész megölelni, viszont meggondolta magát, és
inkább a kezét fogta meg, majd azt csókolta meg félszegen.
 Alice arca rózsaszín helyett skarlátvörös lett. Ahogy a
látogatóé is.
– Szia, Alice! – motyogta.
Montford forgatta a szemét. Úgy tűnt, a fiatalember mindkét
Honeywell lányba szerelmes. Szegény flótás.
– Szia, Wes… – kezdte Alice.
–  W-Anthony. Szia, Anthony – szólt közbe Astrid, és gyorsan
odalépett, hogy szétválassza őket. – Nagyon örülünk, hogy
itthon vagy.
Ahogy arra Montford számított, az úriember arcán
értetlenség látszott. Astridról Alice-re nézett, majd vissza
Astridra, közben pislogott, majd észrevette, hogy Montford ott
álldogál néhány lépésre tőlük. Felcsillant a szeme, amikor
leesett neki, majd kinyújtott kézzel előrelépett.
– Nagyon örülök a találkozásnak, ühm, Anthony… – mondta a
férfi. Szegény, szegény flótás. Astrid ijedtében megrántotta a
karját, ami miatt a férfi hátrabotorkált.
– Astrid, mi a fészkes… – sziszegte.
–  Anthony, te bolondgomba – nevetett Astrid. – Nagyon jól
tudod, ki vagy! – „Anthony” Alice-re pillantott, aki csak
megvonta a vállát. – Épp időben érkeztél, hogy lásd, ki jött.
Hadd mutassalak be a kegyelmes úrnak, a montfordi hercegnek
– folytatta Astrid könnyedén.
„Anthonynak” leesett az álla. Vagy esett volna, ha nem
csüngött volna a fején. Kihúzta magát, és hatalmasra kerekedett
szemekkel bámulta Montfordot.
– Kegyelmes úr, hadd mutassam be a bátyámat, Mr. Anthony
Honeywellt. – Astrid a könyökével bordán bökte „Anthonyt”.
 „Anthony” néhány másodpercig kínlódott azzal, hogy
mondjon valamit, de nem bírt megszólalni. Végül úgy tűnt,
valamennyire összeszedte magát, mert csak sikerült egy egész
tisztességeset biccentenie, és elmotyognia, hogy „kegyelmes úr”.
– Mr. Honeywell – préselte ki magából Montford.
– Le vagyok döbbenve – dadogta „Anthony”.
–  Annyira nem, mint én – mondta Montford halkan és
szárazon. – Nem számítottam önre.
–  Hát, ühm… nos, egyenesen édesanyámtól… aú, Astrid! –
kiáltott fel „Anthony”, és dörzsölte a helyet, amibe Miss
Honeywell belekönyökölt. – Mire készülsz? És miért hívsz
folyamatosan…
–  Biztos éhezel a hosszú út után. És szomjan halsz – vágott
közbe ügyesen Astrid, és húzta magával a zavarodott
fiatalembert a kastély bejárata felé.
– Nem igazán, én…
– Menjünk be, ott mindent elmesélhetsz nekünk az utadról.
Erre „Anthony” láthatóan felélénkült, egyértelműen újra
képben volt.
– Igen, az utam. – Ideges arckifejezéssel fordult Montford felé,
miközben húzták. A szegény flótásnak egyáltalán semmi esélye
nem volt.
Montford a kalapjával biccentett a férfi felé, majd Alice-hez
fordult, aki elkerekedett szemekkel bámulta a nővére hátát.
Aggódó tekintettel nézett Montfordra.
Mindketten megköszörülték a torkukat, és a kétkerekű lovas
kocsira néztek.
– Aligha praktikus jármű egy hosszú útra – mondta Montford
vontatottan.
Alice ijedtében válaszként felnyüszített.
Montford sóhajtott.
– Ne aggódjon, Miss Alice! Biztos vagyok benne, hogy amikor
eljön az ideje, a nővére mindent meg tud nekünk magyarázni.
De most adjunk nekik egy percet. – Megállt annyi időre, ami
szerinte éppen kellő mennyiségű dráma volt. – Hogy
összeegyeztethessék a történeteiket.
A lány meglepődve bámult a férfira.
– Ugye nem fogja… úgy értem, Wes… ühm, Anthony…
–  Ó,  eszembe nem jutna megakadályozni a nővérét, hogy
vermet ásson saját magának. Abban mi lenne a szórakozás? –
mondta szárazon Montford, megismételve Astrid korábbi
szavait. Alice felé nyújtotta a karját, aki vonakodva, de
elfogadta.
Ahogy együtt bementek, Montford rájött, hogy az igazat
mondta Alice-nek. Bármilyen őrültségnek tűnt is, kezdte
roppantul élvezni Miss Honeywell ármánykodásait. Tényleg jól
szórakozott. Jobban, mint évek óta bármikor.
És ennek a felismerésnek a nyomában egy egészséges
mennyiségű aggodalom is érkezett.
Jóságos isten, szórakozás! Erre volt a legkevésbé szüksége.
 

 
–  Hogy érted, hogy csináljunk úgy, mintha a bátyád lennék? –
sziszegett Sir Wesley, ahogy Astrid a szalonba húzta, és a fülébe
súgta a tennivalókat. – Nincs is bátyád.
 –  Pont ezért teszel te úgy – magyarázta Astrid összeszorított
fogakkal. Az unokatestvére sosem volt valami géniusz, na de
ennyire? Tényleg minden szót a szájába kell rágnia?
–  De Astrid, nem hazudhatok a montfordi hercegnek –
suttogta Wesley.
–  Ez nem hazugság. Te igazából még egyszer sem mondtad,
hogy a bátyám vagy.
Wesley bizonytalannak és nagyon zavarodottnak tűnt.
– Hát, ez talán azért van, mert nem vagyok az?
Ó, az ég szerelmére…
– Wesley, szükségem van arra, hogy ezt megtedd!
Wesley bosszúsan ráncolta a homlokát.
–  Ide figyelj, kishölgy, én nem akarok ebbe belekeveredni…
ebbe az akármibe, amit itt próbálsz elérni… egyébként meg mit
is próbálsz elérni?
– Próbálom megmenteni Rylestone Hallt. Az isten szerelmére,
Wesley, próbálj már meg követni! A  herceg azért jött ide, mert
tud apámról. Azt hiszi, Rylestone Hall már az övé.
– És nem?
A lány ezt elhessegette.
– Apróság.
Wesley sóhajtott.
– De már régebben megmondtam, nem kell aggódnod amiatt,
hogy itt próbálj maradni, amikor jöhetsz Grange-be. Anyám…
– Sorozatos idegbajt kapna.
–  Túlteszi majd magát rajta. – Wesley megfogta Astrid kezét,
komollyá vált az arckifejezése, ami Astridot egy ijedt
kölyökmacskára emlékeztette. – Tudod, mit akarok, Astrid, ez
pedig az, hogy…
Astrid kiszabadította a kezét, és egy egyenes kijelentéssel
elejét vette a dolgoknak. Egy újabb lánykérés a legutolsó, amire
szüksége volt!
–  És te tudod, hogy én mit akarok, Wesley. Azt hiszem, ezt
világosan jeleztem. Én Rylestone Hallt akarom! Ez az otthonom
és Alice otthona. Nem fogom hagyni, hogy a montfordi herceg
elvegye tőlünk, csak azért, mert létezik valami kétszáz éves
papírfecni!
Wesley sajnálkozó arckifejezéssel bámulta.
– Mi történt veled, Astrid?
A lány megmerevedett.
– Miről beszélsz? – akarta tudni.
–  Én még emlékszem arra, amikor egy másfajta életről
álmodtál. Soha nem akartad vezetni a birtokot. Soha még csak
itt sem akartál maradni. Alig vártad, hogy elhagyd Rylestone-t.
Astrid elfordult Wesley-től, és kibámult az ablakon, hogy
elrejtse az arckifejezését az unokatestvére elől. Megrázták a
szavai, mert nem gondolta, hogy Wesley ilyen éleslátásra képes.
Igen, régen álmodott valami nagyon másról. Utazásról.
Kalandról. Szerelemről. Bolond álmok egy bolond lánytól.
Viszont aztán az anyja szülés közben meghalt, az apja pedig…
hát, megőrült, és nem volt mit tenni, meg kellett ragadni a
gyeplőt. Ardyce kétéves volt, Antonia újszülött, Emily néni pedig
megfenyegette őket, hogy mindkettejüket elviszi Rylestone
Hallból, hogy „megfelelő nevelésben” legyen részük. Astrid
csupán tizennégy éves volt, de megharcolt a nénikéjével, és
nyert. A  családja egyben maradt, és egy idő után a birtok
elkezdett prosperálni. Most már elképzelni sem tudta, hogyan
máshogy alakulhatott volna az élete.
Ó,  kit akart becsapni? Persze hogy el tudta képzelni! De
csupán ennyi.
A  világ összes utazásáért, kalandjáért és szerelméért sem
cserélte volna el azt, amije volt. És komoly harc nélkül nem
akarta feladni Rylestone Hallt.
– Az rég volt – mondta halkan.
Wesley megérintette a vállát.
– Nem annyira.
Astrid leemelte magáról a fiú kezét.
– Nem tudod, miről beszélsz.
–  Tudom, hogy túl sok neked, hogy próbálod ezt a birtokot
egymagad a felszínen tartani.
A lány gyorsan a csípőjére tette a kezét, és az unokatestvérére
meredt.
– Szerinted alkalmatlan vagyok.
– Nem, természetesen nem. Jó ég, Astrid, te aztán jól ki tudod
tekerni az ember szavait! Úgy értem, ez nem az az élet, amit
választottál volna. Ez nem az az élet, amit élned kellene.
Astrid szárazon nevetett.
–  És azt hiszed, te fogod megadni nekem, amire szükségem
van? – kérdezte keserűen.
Wesley olyan sokáig nem szólalt meg, hogy Astrid végül felé
fordult. A  férfi megbántott arckifejezéssel bámulta, mire
Astridnak azonnal lelkiismeret-furdalása lett a nyers
hangvételéért.
–  Nem tudom, hogy még így áll-e a dolog – mondta Wesley
halkan. – De neked szükséged van valamire. Valakire. Mielőtt
egy nap felébredsz, és azon kapod magad, hogy…
A  férfi elhallgatott, mert nem akarta befejezni a gondolatát,
az arca pedig hirtelen elvörösödött.
Legalább egyikük megfontolja a szavait.
Bár Astrid pontosan tudta, hogy mit mondott volna.
Mielőtt felébredsz, és azon kapod magad, hogy egyedül vagy.
Ami nevetséges, mert ott volt neki Ardyce, Antonia és Alice.
És Anabel néni, aki már nem lesz sokáig, az biztos, de aki
szerette őt. Ott volt Hiram és a családja, Flora, Charlie és Mick,
sőt még maga Sir Wesley is. Megszámlálhatatlan ember volt, aki
szerette őt, és aki függött tőle.
Hogy lehetne valaha is egyedül?
A herceg ezt a pillanatot tartotta alkalmasnak, hogy Alice-szel
a karján belépjen a szobába. Astrid ellépett Wesley mellől, és
próbált uralkodni az arckifejezésén, bár az érzelmei
kavarogtak. Amikor visszafordult a többiek felé, a herceg kérdő
és ellenszenvről árulkodó tekintettel vizslatta. Egy pillanat
múlva Wesley-re terelte a figyelmét, aki jó néhányszor
megköszörülte a torkát, és kerülte, hogy bárkinek a szemébe
kelljen néznie.
Astrid azon kívül semmit sem tudott leolvasni a herceg
kifejezéstelen arcáról, hogy hajszálnyit érdekli az új vendég.
Mintha nem éppen gigászi akadályt görgetett volna ezzel az
útjába. Elképzelhetetlen, hogy a herceg higgyen neki, de nem
kérte számon rajta a blöffölését.
Ami érdekes volt.
És aggasztó.
 Astridnak csavaros agya volt, és mivel tudta, mire képes,
tartott attól, hogy mások is éppen ennyire ravaszak és
gátlástalanok. És bár a férfiak agyát általában nem tartotta
sokra, nem akarta alábecsülni azt, ami az éppen aktuális
ellenfelének volt. Ha ő tervezett valamit Montford ellen, jó
eséllyel a férfi is tervezett valamit ellene.
Astrid úgy érezte magát, mint a róka a vadászaton, ami azt
jelentette, hogy a herceg egyértelműen a csapat vadászkutya,
ami a sarkában liheg.
De ha az élete múlt volna rajta, sem jutott eszébe egyetlen
lódítás sem, amivel abban a pillanatban el lehetett volna terelni
a férfi figyelmét. Wesley felzaklatta a váratlan bölcsességével,
ahogy Hiram is korábban, reggel.
Mi baja volt mindenkinek? Miért akarták, hogy elbukjon? Azt
akarták, hogy ő és a családja elveszítse a jogát, ami
születésüktől jár nekik?
Olyan hosszúra nyúlt a csend a szobában, és olyan feszítő
volt, hogy Astrid attól tartott, Wesley ki fogja bökni az igazságot.
A  férfi határozottan kezdett feszengeni a herceg kutakodó
pillantásától.
–  Szóval, Mr. Honeywell – szólalt meg végül a herceg olyan
váratlanul, hogy mindenki összerezzent a szobában. – Mi lenne,
ha mesélne nekünk az útjáról?
Wesley vállai láthatóan ellazultak.
– Ó, igen. Az… ühm, út.
–  Kérek teát – mondta Alice, és úgy sietett ki a szobából,
mintha csapdából szabadulna.
A  herceg egy székre mutatott, aminek Astrid egy rövid
gondolkodás után leült a szélére. Nagyon ideges volt.
Wesley vele szemben ült le, miután a herceg az egyik magas
háttámlájú, trónjellegű, Jakab korabeli székre ült, amit Anabel
néni szeretett. A térdénél keresztezte a lábait, az állát a kezére
támasztotta, és felvonta egy szemöldökét, mintha királyi
kényelemben várná, hogy folytatódjon a cselekmény.
– Gőzgépek – bökte ki végül Wesley egy végtelenül hosszú és
kínos szünet után.
Astrid nagyon igyekezett nem forgatni a szemét. Helyben
vagyunk, gondolta keserű elégedettséggel. Montford nem fogja
tudni, mibe keveredett, miután Wesley belekezd a kedvenc
témájába.
A herceg szemöldöke zavarodottságában leereszkedett.
– Parancsol?
– Az utam célja. Érdekel a gőz.
–  Milyen… érdekes – mondta a herceg olyan hangon, ami
elárulta, hogy szerinte ez mennyire nem érdekes.
Wesley magabiztosan hajolt a herceg felé.
–  Ne mondja el az any… – Wesley elsápadt, és ijedten nézett
Astridra. – Akarom mondani, inkább nem szeretném, hogy
mások tudják, hol jártam. Ez egy elég kényes ügy. Nem sokan
értik vagy értékelik a gőz iránti érdeklődésemet. – Kevesen
értették vagy értékelték Wesley ügyködéseit úgy általában, pont.
Állandóan különös szerkezeteket épített, és felrobbantott
dolgokat. A  grange-i üvegház tetejét is ki kellett cserélni előző
évben, mert Wesley egyik „tudományos” kísérlete félresiklott. –
Igen, az északi parton voltam, mert azt hallottam, hogy egy férfi
egy gőzzel hajtott gépen dolgozik. El tudja képzelni, kegyelmes
úr? Lovak nélküli lovas kocsi? Gyorsabb, mint egy húsztagú
fogat?
A herceg fintorgott.
– Nagyon igyekszem nem elképzelni – mondta halkan.
Wesley szemmel láthatóan lemaradt a herceg
szarkazmusáról, mert vidáman folytatta.
–  Valakik egészen odáig elmentek, hogy azt javasolják,
szereljük fel a tengeri hajókat gőzgépekkel, de nem tudom, hogy
egyetértek-e egy ilyen ötlet fizikájával.
– Szokatlannak hangzik – értett egyet a herceg.
– Egy nap a világot majd a gőz hajtja, ne feledje a szavaimat –
mondta Wesley, és nagyon odavolt a beszédétől. – Ezért fektetek
bele.
Astrid csalódott lett.
– Jaj, ne, Wes… mármint Anthony! Szerinted ez tényleg bölcs
döntés?
Wesley-t láthatóan bosszantotta a lány fölényes hangvétele,
de ez Astridot nem érdekelte. Valakinek hangot kellett adni az
észszerűségnek. Bármilyen kis megtakarítása volt is az
unokatestvérének, azt állandóan ehhez hasonló nevetséges
tervekbe fektette. Gőzgépek, mi?
– Természetesen – pufogott Wesley.
– De láttál már egy igazi, működő gépet? – Astrid nem hagyta
magát.
Wesley megtorpant, az arca elkomorodott.
– Hát, nem, de többen hihetetlenül közel járnak. A gondot az
égés jelenti, tudod.
Nem, nem tudta.
 Astrid sóhajtott, és hátradőlt a székében, ahogy Wesley
részletesen belement a gőzhajtású mozdony mechanikájának
magyarázatába. Általában nem volt ennyire bőbeszédű, de a
herceg jelenlétében ideges volt, és nem volt hajlandó levegőt
venni, nehogy a herceg érdeklődjön a kiléte felől.
Hála az égnek, mindannyian megmenekültek az unalom általi
haláltól, amikor egy hangos puffanás, majd egy üvöltés
hallatszott kintről.
A  herceg úgy nézett ki, mint aki szenved, majd az ujjaival
összecsípte az orrnyergét.
–  És vajon most mi lehet? – hallotta Astrid, ahogy magában
motyog.
Egy pillanat múlva Flora jelent meg az ajtóban, és nagyon
zaklatott bólintással fejezte ki tiszteletét. Kerülte a herceg
pillantását.
– Miss Astrid, azt hiszem, ki szeretne velem jönni az udvarra.
A  lány követte Florát a folyosón, ki, a szolgálók bejáratán,
végig az istállók közötti udvarra. Wesley-vel, Alice-szel és a
herceggel a nyomában.
Petúnia megint elszabadult, feldühödve visított és rohangált a
kertben, Ant és Art utána, akik közben nevettek és görögül
csacsogtak. Petúnia hajszájának tárgya egy csupa sár botsáska
volt, aki ugyanúgy visított, mint a disznó.
Coombes.
Legalább az ostromlott komornyiknak sikerült egy hordóra
felhúzódzkodnia, és onnan próbálta elhessegetni a disznót.
Astrid nevetett, és megkockáztatott egy hátrapillantást a
hercegre. Meglepődve látta, hogy egy kis mosoly húzódik a férfi
szája szegletében, ami gyorsan eltűnt, amikor észrevette, hogy a
lány bámulja.
A  férfi megköszörülte a torkát, és visszanyerte a szokásos
komoly ábrázatát.
– Coombes, mi folyik ott? – kiabálta.
–  Hogy… az a bestia… azok… azok… a barbár gyerekek…! –
hadarta Coombes, közben a disznóra és a lányokra mutatott,
akik az istállókat megkerülve eltűntek a kertben. – Én ezt nem
viselem el, kegyelmes úr! Ez… Ami sok, az sok! – folytatta
Coombes. – Követelem, hogy azonnal térjünk vissza Londonba!
A herceg állkapcsa ijesztően rándult meg.
– Ön követeli?
Coombes elsápadt az arcát összekenő sár alatt, a bátorsága
elillant. Aztán úgy tűnt, valamennyire összeszedte magát, vett
egy nagy levegőt, és kidüllesztette a mellkasát.
–  Én… én nem maradok egy pillanattal sem tovább ebben…
ebben a mételyben.
– Aligha nevezném Rylestone Hallt mételynek, uram – vágott
vissza Astrid.
–  Igaza van! Őrültekháza – mondta vehemensen Coombes.
Lelépett a hordóról, de közben elveszítette az egyensúlyát, és a
sárba csúszott. Néhány másodpercig hadonászott, végül sikerült
talpon maradnia. A  büszkesége addigra viszont romokban
hevert, és dühöngő arckifejezéssel fordult a munkaadója felé. –
Én visszamegyek Londonba, kegyelmes úr!
–  Csodás. A  postakocsi délután indul a faluból – válaszolta
Astrid élénken.
A  herceg Coombes felé lépett, aki pedig egyet hátra, amikor
meglátta az uraság zord ábrázatát.
–  Ha elmegy, Coombes, nagyon fogok haragudni –
figyelmeztette a herceg.
Petúnia ezt a pillanatot választotta arra, hogy visszajöjjön az
udvarra. Torkaszakadtából visított, és egyenesen Coombes felé
indult, aki felkiáltott és visszamászott a hordóra.
–  Nem érdekel – üvöltötte Coombes hátrafordulva. – Semmi
miatt nem vagyok hajlandó ebben a tébolydában maradni!
– Coombes, én a fejét veszem, ha itt hagy engem! – mondta a
herceg, felemelte egy öklét, és egy kis pánik érződött zord
nemtetszéséből.
Coombes motyogott valamit, ami határozottan úgy hangzott,
hogy „magasról tojok rá”, miközben próbálta elhúzni a lábát
Petúnia orrának útjából.
Aztán a hordó felborult, és Coombes újra elterült. Talpra
botorkált, majd Petúniával a sarkában a konyhák felé rohant.
A  herceg úgy tett, mintha követni akarná a komornyikját,
majd megállt a sártócsa szélén, és káromkodott.
Astrid kuncogott a szája elé tartott keze mögött, mire a herceg
megperdült, és mogorván rászegezte a szemét. A  lány
abbahagyta a nevetést, próbált morcosan visszanézni.
–  A  komornyikja nagyon érzékeny. Tudja, vissza kellene
mennie vele. Hogyan élné túl egyáltalán nélküle?
– Ez tetszik önnek, igaz? – kérdezte halkan a herceg. Aztán a
tekintete Wesley-re vándorolt, és teljesen rá fókuszált. Astrid
unokatestvére úgy ledermedt, mint egy ijedt szarvas. – Ön, Mr.
Honeywell! Ajánlom, hogy próbálja megzabolázni a családját.
Egy férfi, aki hagyja, hogy a családja nőtagjai ilyen féktelenül
viselkedjenek, a saját neme szégyene!
– Álljon meg a menet… – kezdett bele Wesley.
–  Nem azért jöttem ide, hogy disznók vagy kékharisnyák
kivégezzenek – mondta a herceg, és egy jelentőségteljes
pillantást vetett Astrid felé. – Látni akarom ennek az istenverte
romhalmaznak a könyvelését! Egyenes válaszokat akarok a
kérdéseimre! Ha ezek a csodás dolgok megtörténnek, talán
meggondolom, hogy ne tegyem a földdel egyenlővé ezt a
romhalmazt és benne mindenkit.
– Álljon meg a… – próbálkozott újra Wesley.
A  herceg felnyögött Wesley miatt, majd további szó nélkül
visszament a kastélyba. Utálatos, utálatos ember!
Wesley követte Montfordot a tekintetével, majd visszafordult
Astridhoz és Alice-hez, és összeráncolta a homlokát.
– Azt hiszem, eléggé feldúlt, nem?
– Szerintem így született – válaszolta Astrid.
–  Földdel egyenlővé tenni Rylestone-t – mondta Wesley
eltöprengve. – Gondoljátok, hogy komolyan beszél?
– Szerintem olyan nincs, hogy ő nem komoly.
–  Ez elfogadhatatlan. – Felnézett az északi toronyra, ami
kísértetiesen részegesnek tűnt. – Ne higgyétek, hogy Hall
túlélhet egy rombolást. Talán csak meg kellene neki mutatnod a
könyvelést.
Astrid és Alice rémülten pillantottak össze.
– Határozottan nem – mondták egyszerre.
– Figyeljetek! – mondta Wesley ingerlékenyen. – Belétek meg
mi ütött? Hogy gondoljátok ezt fenntartani? Minél tovább megy
ez, annál rosszabb lesz a helyzet. Hol vannak a könyvek? És mit
rejtegettek ti ketten?
– Semmit. Nem próbálsz minket megzabolázni, ugye? – szállt
szembe vele Astrid.
Wesley felhorkant.
– Valakinek kell. – Miután látta, hogy Astriddal semmire nem
jut, Alice-hez fordult. – Te mindig egy biztos pont voltál, Alice.
Egy igazi szikla. Neked látnod kell, hogy ezt képtelenség
lenyomni Montford torkán. Hol vannak a könyvek?
Alice arcát elöntötte a pír körülbelül abban a pillanatban,
amikor Wesley sziklának nevezte őt. A  szín addig erősödött,
amíg már skarlátvörös volt, és nem a gyönyörtől.
A dühtől.
Astrid akaratlanul hátrált egy lépést. Még soha nem látta a
nyugodt természetű húgát ilyen… ijesztőnek. Ilyen nagyon…
hát, Alice-nek, amikor fel van dühödve. De nehezen tudta a
húgát hibáztatni. Ha a férfi, akibe ő lett volna szerelmes,
sziklának hívja, a szájába is tömte volna az öklét.
–  Nem tudom, hol vannak a könyvek, Sir Wesley – mondta
Alice túlságosan nyugodt hangon.
Astrid meg akarta tapsolni a húgát.
Wesley Alice arckifejezését vizslatta, egyre növekvő
zavarodottsággal.
– Alice – kezdte békülékenyen. – Legyél jó lány…
Alice-nél elpattant a húr, a csizmájával dobbantott egyet, és
ökölbe szorította mindkét kezét.
–  Te ne alice-ezz engem ezen a leereszkedő hangon! És soha
többé ne hívj engem szik-szik-sziklának! Hülye férfi. Hülye, vak
férfi! Nem tudom, hol vannak a könyvek, és ha tudnám, se
mondanám el neked! Semmivel sem vagy jobb, mint a herceg!
Azt hiszed, te tudsz mindent a legjobban, megpróbálsz minket
irányítani. Hát, akkor elmondok én neked valamit, Sir Wesley
Benwick! Nincs szükségünk irányításra! Te és Montford
kiirányítanátok minket az otthonunkból! Astridnak igaza van.
Az összes férfi b-barom!
Még egy dobbantással és az álla felvetésével Alice
visszatrappolt a házba.
Wesley elkerekedett szemekkel bámult utána.
– Mit tettem? – motyogta. – Mit mondtam? Atyám, Astrid, mi
ütött belé?
Astrid sóhajtott, és megpaskolta Wesley karját.
– Ó, Wesley, te tényleg hülye vagy.
 

 
Egy óra múlva Astrid és Alice már az utolsó szalmaszál alá is
benéztek az istállók fölött lévő padláson, de nem jártak sikerrel.
–  Eltűnt – nyüszítette Alice, és kihúzott egy szalmaszálat a
hajából. Az arca még mindig ki volt pirulva a Wesley-vel való
pengeváltása miatt, halványkék szeme csillogott a felgyülemlett
érzelemtől. A  csetepaté óta nem beszélt vagy nézett Astrid
szemébe azon túl, hogy kibökte, hol vannak a birtok könyvei.
Astrid jobbnak látta, ha még azelőtt megszerzi a főkönyvet,
hogy Alice esetleg kikotyogná a hollétét. De úgy tűnt, már túl
késő, mert a könyv eltűnt. Padlótól a plafonig felforgatták az
egész istállót, és nem bukkantak rá.
Alice keze reszketett, és az álla remegett, ami biztos jele volt
annak, hogy egy-két levegővételre van a sírástól. Astrid még
soha nem látta ilyen dühösnek a húgát. Wesley érkezése és
ostoba viselkedése jól láthatóan a hisztéria határára sodorta. De
Astridnak nem volt ideje egy hisztérikus húggal foglalkozni.
Már ő is a sírás szélén állt, és szokás szerint kezdett dühbe
gurulni. A  hercegre. Wesley-re. Magára, hogy volt olyan hülye,
hogy a szétszórt Alice-re bízza a könyvet.
–  Hogy tűnhetett el? – kérdezte elkeseredetten Astrid, és
hátradőlt a szalmába. – Biztos vagy benne, hogy ide rejtetted?
Alice elfordult Astridtól, és elfoglalta magát egy doboz régi
lovasfelszerelés szortírozásával.
– Biztos.
Astrid kifújt egy szalmaszálat a szeméből, és megdörzsölte a
halántékát.
–  Ennek nem lesz jó vége. A  viharba, Alice, egészen biztos
vagy? Mert hajlamos vagy elfelejteni…
– Egészen biztos – préselte ki magából Alice, és a hangja elfúlt
a mondat végén. Rá nem jellemző vehemenciával vágott
földhöz egy öreg kefét, és a válla megrázkódott.
Astrid a húga hátát bámulta, nem tudta, mit mondjon.
Természetesen tisztában volt vele, hogy mi a gond. Wesley.
A  legalkalmatlanabb időpontot választotta a látogatásra. És a
férfi nem látta a fától az erdőt, ha Alice-ről volt szó. Ahogy Alice
sem, úgy tűnt.
De a legkevésbé arra volt most Astridnak szüksége, hogy a
húga eltiport érzelmeivel foglalkozzon. Türelmetlenül cicegett.
–  Tudod, hogy nem éri meg ezt az egész érzelmi zűrzavart –
jegyezte meg, ami miatt csak még jobban rázkódtak Alice vállai.
– Te magad mondtad, hogy egy hülye. Nem tudom, miért vagy
továbbra is belebolondulva.
– Nem vagyok belebolondulva – szipogott Alice. – Nem tudom,
miről beszélsz.
–  Wes-ley-ről. Bele vagy bolondulva, és ez pelenkás korotok
óta így van. Bár, hogy miért, azt nem tudom. Egy tökfej.
– Nem tökfej.
–  De az. És nem elég jó számodra – vágott vissza Astrid.
Elkezdte kiszedni Alice frizurájából a szalmaszálakat. Bízott
benne, hogy gyorsan pontot tesznek ennek a beszélgetésnek a
végére, és a feladatra térnek. – Nézd meg magad, szívem, három
megye legszebbje vagy! Ebben mindenki egyetért.
Kiválaszthatod a megfelelő fiatalembert.
Alice megdermedt, és félrelökte Astrid kezét. Körbesétálta a
padlást, majd rárontott Astridra. Könnyek folytak az arcán, és
az általában szelíd vonásait hitetlenség és düh keveréke
torzította el.
– Tényleg választhatok, Astrid? – kérdezte mérgesen.
Astrid védekezésképpen keresztbe fonta a karjait, teljesen
váratlanul érte a húga dühkitörése.
– Természetesen igen.
– Mennyi idős vagyok?
– Mi köze van ennek…
– Mennyi idős vagyok? – ismételte meg Alice türelmetlenül.
– Huszonpár.
– Huszonhárom.
– És?
– És? És? Atyavilág, Astrid, néha azt hiszem, hogy ugyanolyan
bárgyú vagy, mint Anabel néni! Huszonhárom vagyok, és
hajadon!
– Én huszonhat vagyok – válaszolta Astrid kissé ingerülten.
– Pontosan erről beszélek! Ismersz egyetlen veled vagy velem
egykorú hölgyet, aki nem házas?
– Ott van Katrina Evans…
–  Katrina Evanson kívül! – vágta rá Alice feldühödve, és
ökölbe szorította a kezét. Katrina Evans egy szomszédos
megyében élő albáró lánya volt, akinek az orra kétszer akkora
volt, mint az egész Brit-szigetek, és Yorkshire-méretű
bibircsókja volt. – Huszonhárom éves vagyok, és egyetlen
házassági ajánlatot sem kaptam. Egyet sem!
–  Nem éppen a világ közepén vagyunk. Az úriemberek
délebbre élnek…
–  A  környéken is van jó néhány tisztességes férfi. Még Miss
Bourke-nek is volt legalább három kérője, az egyik egy albáró
volt!
–  Miss Evans testvére volt, ha szabad hozzátennem, aki
örökölte a család orrát.
– Nem ez a lényeg – mondta Alice összeszorított fogakkal.
Astrid nem hagyta magát.
– Nem hinném, hogy érdekelne téged bárki, aki olyan lángész,
hogy Miss Bourke-nek udvaroljon. Minden tekintetben
mérföldekkel fölötte állsz.
– Egészen pontosan miben?
Astrid nem hitt a fülének. Tényleg el kell magyaráznia, hogy
Miss Bourke, az első osztályú szőke tincses erőszakoskodó,
milyen utálatos nőszemély?
 – Kezdésképpen az a nő tyúkeszű és kígyótermészetű.
–  Talán, de van akkora vagyona és tisztelete, ami a
személyiségét nagyon vonzóvá teszi.
Astrid felszisszent.
–  Egészen pontosan mire célzol, Alice? Lehet, hogy nem
vagyunk gazdagok, de neveltetésben és státuszban tízszer a
Miss Bourke-félék fölött állunk. Anyánk egy gróf lánya volt.
– Néha azt gondolom, hogy te tényleg egy másik bolygón élsz
– csattant fel Alice, és újra potyogtak a könnyei. – Nem számít,
anyánk mi volt, és nem mintha az ő családja méltóztatna
tudomást venni rólunk, a szörnyűséges Emily nénit leszámítva!
Nem sok választ el minket attól, hogy munkásnőnek tartsanak
minket.
–  És mi a baj azzal, ha egy nő dolgozik? Ahogy ebben az
országban az előkelő körök művelik a semmittevést, az
nevetséges. Mintha az igazi munka bűn lenne.
–  Látod? Vannak neked ezek az… elveid, amikkel
kapcsolatban bár bizonytalan vagyok, hogy rosszak-e, de nem is
segítenek, mert az összes elved sem fogja megváltoztatni azt,
hogy milyen igazából a világ.
Astrid megdöbbenve bámult Alice-re. Már veszélyes terepen
jártak, olyan helyeken, amiken Astridnak fogalma sem volt,
hogy Alice el tud igazodni. Ahogy Hiram reggel és Wesley
délután, most Alice is egy halom kellemetlen megfigyelést
hozott szóba, amikkel Astrid nem akart szembesülni.
–  Bocsáss meg – mondta Astrid meglehetősen ingerülten –,
hogy van véleményem. Elnézést, hogy használom az agyamat.
–  Szokás szerint már megint nem erről van szó – sóhajtott
Alice, és lemondónak tűnt.
– Akkor miről van szó?
–  Én veled ellentétben nem akarom vénlányként végezni.
Férjhez akarok menni, hogy legyen saját családom. Hogy
kiszabaduljak ebből az őrültekházából. Mr. Coombesnak igaza
van. Ez tényleg egy őrültekháza.
Astridnak rosszulestek Alice szavai. Meg volt bántva, és ez az
egész teljesen váratlanul érte. Fogalma sem volt, hogy Alice így
érez Rylestone-nal kapcsolatban. Érthető volt, hogy mérges
amiatt, hogy Wesley helyette őt üldözi. Bár Astrid nem tett
semmit azért, hogy bátorítsa Wesley törekvését, amit Alice elég
jól tudott, normális emberi viselkedés volt részéről, hogy
valamilyen féltékenységet érezzen a nővérével kapcsolatban.
De Astrid elgondolkozott azon, hogy vajon Alice neheztelése
többről szól-e. Mintha valami sokkal elemibb módon hagyta
volna cserben a húgát. Ez volt Astrid egyik legnagyobb félelme.
Az elmúlt évtizedben próbálta az összes családtagját boldoggá
tenni, és azt hitte, egész jó munkát végez ezen a téren, már ami
Alice-t érintette. De szemlátomást tévedett.
– Fogalmam sem volt, hogy így érzel – motyogta. A húga felé
nyúlt, de Alice félrelökte a kezét.
–  Nem, Astrid – nyöszörögte Alice, és elindult a létra felé. –
Huszonhárom éves vagyok, nem volt még kérőm, és tudod,
miért? Miattad. Egyetlen tisztességes férfi nem merne közeledni
hozzám, mert szerintük a nővérem egy… vadóc. Egy
megdöbbentő, pimasz, térítő vadóc.
– Alice!
–  Mit vársz, mit gondolnak rólad az emberek? Irányítod a
birtokot? A  bérlők gyűlésén beszélsz? Apa szamárságaival
tömöd a dolgozók fejét?
–  Adam Smith és Thomas Jefferson épp egyetért apu
szamárságaival – vágott közbe Astrid. Azt hittem, a húgom is.
–  A  tisztelet halvány jelét sem mutatod, nem jársz
rendszeresen templomba, veszekszel a lelkésszel. Társaságban
káromkodsz, beszélgetsz a napszámosokkal, és nadrágot
hordasz.
– Sosem hordok nadrágot mások előtt! – szólt közbe Astrid. –
Csak a kastély körül. És a kertben.
Alice kételkedő arcot vágott.
– És lovagló ülésben lovagolsz a megyében.
– A női nyereg veszélyes.
–  Az, ha villámsebesen száguldasz, mintha harcba indulnál,
az is. Amit te folyamatosan csinálsz.
– Teljesen tisztességesen öltözöm.
Alice felhorkant.
– Ami nem takarja a bokádat.
– Mi olyan megdöbbentő a bokában? Sosem fogom megérteni.
– Én sem, de ez a szokás. Tisztességes nők nem üzemeltetnek
sörfőzdéket.
–  Szerinted mit kellett volna csinálnom? Hagyni, hogy a
családunk éhen haljon? – tört ki Astridból. – Valakinek
működtetnie kellett a birtokot, amikor apu lerobbant. Valakinek
gondoskodnia kellett rólad és a lányokról. Ki más csinálta volna
ezt meg? Anabel néni?
Alice elfehéredett Astrid nyers hangneme miatt.
–  Olyan színben tüntetsz fel, mintha egy hálátlan
szerencsétlenség lennék.
– Talán mert az is vagy! Mindent megtettem ezért a családért,
és mégis engem szidsz érte!
– Nem! Egyszerűen csak rávilágítok arra, hogy az, ahogy ezért
a családért intézed a dolgokat, az olyan nagyon… otromba.
Komolyan nadrágot kell hordanod a birtok megmentéséhez? Ne
már, Astrid!
–  Azért hordok nadrágot, mert kényelmes és praktikus, és
azért lovagolok lovagló ülésben, mert az is rendkívül praktikus.
Az összes ilyen kicsinyes szabályt és illemet, ami a hölgyek
viselkedését korlátozza, kizárólag arra találták ki, hogy
alárendeljék a női nemet!
Alice forgatta a szemét.
–  Persze hogy azért, de ha ellenszegülsz ezeknek a
szabályoknak, attól még nem fogsz barátokat szerezni. Vagy
férjet.
– Nem akarok férjet!
–  Én viszont igen! És mi lesz Antoniával és Ardyce-szal? Mi
lesz belőlük, ha felnőnek? A  viselkedésed mindannyiunkra
kihat. Csoda, hogy még annyira tartanak minket, amennyire!
–  Fogalmam sem volt, hogy a szűk látókörű dzsentrik
véleménye ennyire fontos neked – fújtatott Astrid.
Alice idegességében felnyögött.
– Egyszerűen nem érted, Astrid. Soha nem gondolsz túl ezen a
kőhalmon. Ha tetszik, ha nem, számít mások véleménye. Elég
hamar rájössz majd erre, amikor kidobnak minket innen.
– Ne beszélj így!
–  Hogyan? Ez az igazság. A  hercegnek megvan hozzá a joga.
És az eddigi viselkedésed egyáltalán nem segíti az ügyünket.
Szerencsénk lesz, ha nem tesz mindannyiunkat egy
szegényházba. – Alice elindult lefelé a létrán, majd megállt. –
Tudod, hogy az összes gondunkat megoldanád, ha egyszerűen
elfogadnád Wesley lánykérését.
– Megőrültél? Én? Wesley-vel összeházasodni? Te tényleg azt
javaslod, hogy én menjek hozzá Wesley-hez? – kérdezte hevesen
Astrid.
– Miért ne? Meg akar menteni téged magadtól, ezt te is tudod.
– Alice hangja mélységesen keserű volt.
–  Nincs szükségem megmentésre. Én vagyok az, aki próbál
megmenteni mindannyiótokat! – kiabálta Astrid.
– Hogy lennél erre képes, ha nem vagy hajlandó elfogadni az
igazságot? Rylestone többé már nem a miénk. – Alice újra
nekiindult a létrának. Amikor az aljára ért, felpillantott
Astridra, aki megdöbbenve és csalódottan nézett le a húgára. –
Ajánlom, hogy találd meg a könyvet, és add oda a hercegnek –
mondta olyan főnökösködő hangon, ahogy általában Astrid
szokott beszélni.
– Te vagy az, aki elhagyta – vágott vissza Astrid.
– Valószínűleg így a legjobb, mert gyanítom, elégetted volna.
– Mikor lettél te ilyen… ilyen…
– Gyakorlatias? Észszerű?
– Cinikus.
–  Mindig is ilyen voltam, Astrid. Csak túl elfoglalt voltál
ahhoz, hogy észrevedd.
–  Sosem vettem észre, hogy ennyire utálsz engem – mondta
Astrid halkan.
 Alice csak ingatta a fejét, majd elment, mintha csak azt akarta
volna ezzel mondani, hogy Astrid egyszerűen ezt soha nem
fogja megérteni.
 Nyolcadik fejezet

Amiben a herceg a könyvtárba megy

 
 
 
Astrid az apja könyvtárában állt egy létrán, átpörgette a
polcokon lévő címeket, és közben tüsszögött. A  könyveket és a
fabútorokat takaró vékony porréteget hibáztatta a könnyező
szeméért és az orrfolyásért, nem azt, hogy korábban a
szénapadláson veszekedett Alice-szel.
A szemét csípték a könnyek, mire abbahagyta a keresést, hogy
nem túl elegáns módon a ruhaujjával törölje meg az arcát.
Nem így értette, próbálta magát meggyőzni. Alice csak feldúlt
volt Wesley miatt, és rajta élte ki a dühét. De nem igazán tudott
hinni ebben, mert a lelke mélyén tudta, hogy Alice minden szót
komolyan gondolt.
Alice szégyellte őt, és ez évek óta így volt. Valahogy ez
Astridnak elkerülte a figyelmét. Azt hitte, ismeri a húgát, de úgy
tűnt, egyáltalán nem.
És Alice-nek akkor igaza volt? Annyira belefeledkezett a
birtokba, hogy vak volt a húga valódi érzéseire? Látta igazán
valaha, hogy milyen Alice? Azt gondolta, igen. Az édesanyjuk
halála óta ő gondoskodott róla és a húgairól. Astrid soha nem
irigyelte Alice szépségét és kecsességét. Sőt, támogatta, hiszen
lemondott a saját új ruhákról, hogy Alice-nek olyan ruhatára
lehessen, ami kiemeli a szépségét. Alice volt a Honeywellek
ékköve, és Astrid szerint messze sokkal jobbat érdemelt
bármelyik fiatalembernél, akik a nyomában jártak. Astrid a
lelke mélyén nem mondott le arról, hogy Alice-nek fantasztikus
párja lesz.
Nem mintha ő nagyra tartotta volna a házas létet. De
egyértelmű volt számára, hogy Alice nagyon pici kora óta erre
vágyott. Ezt észben tartva Astrid elkezdett félretenni egy-két
fontot Alice hozományára. Nem volt sok, de legalább
valamennyi, ha eljön az ideje.
De úgy tűnt, nem fog, mert Astrid gyanította, hogy az egyetlen
férfi, akit a húga akarna, soha nem fogja megkérni a kezét.
Amikor Alice elkezdett Sir Wesley-ről ábrándozni, Astrid
remélte, hogy az unokatestvérük – bármennyire nem volt méltó
a tökéletes Alice-hez – viszonozni fogja az érzelmeit, de ez nem
történt meg. Wesley szemmel láthatóan egyáltalán semmit nem
vett észre Alice vonzalmából, ehelyett továbbra is elszántan
Astridnak udvarolt.
Mennyire értelmetlen az ilyen?
Astrid úgy gondolta, hogy soha, de soha nem fogja megérteni
a férfiagy működését. Képtelen volt elhinni, hogy Wesley egy
cseppet is vonzónak találja őt. Alice véleménye, hogy Wesley
magától akarta megmenteni, valószínűbbnek tűnt. Ami olyan
férfias viselkedés volt. Még egy annyira végtelenül ostoba
férfitól is, mint Wesley.
Astridnak nem volt szüksége arra, hogy megmentsék. Nem
volt szüksége megszabadításra, főleg nem az ügyefogyott
unokatestvére által.
Találomra kihúzott egy könyvet a polcról. Nem a birtok
főkönyve volt. Igazából valami elég unalmas
prédikációgyűjtemény, amit a vastag porrétegből ítélve nem
valószínű, hogy évek óta bárki is kinyitott.
A  könnytől párás szemén keresztül nem tudta elolvasni a
lapokon lévő szavakat, de gyanította, hogy van oka annak,
amiért a legfelső polc hátsó sarkában volt.
A Honeywellek általában kerülték a vallásos szövegeket.
Összecsapta a könyvet, és visszatuszkolta a sarokba. Por szállt
fel a könyv gerincéről, ami csiklandozta az orrát.
Majd tüsszentett. Hangosan.
Aztán újra tüsszentett.
Ez jól bizonyította, hogy a könnyeit a por okozza, nem az
érzelmei.
– Egészségére – hallatszott mögüle egy hang.
Astrid gyorsan megfordult, és látta, hogy a herceg áll
kényelmesen az ajtófélfának dőlve, keresztbe font karokkal,
egyik lábát a keretnek támasztva. A  kifürkészhetetlen szürke
szemével őt vizslatta, az egyik szemöldökét pedig a lány cinikus
szemrevételezésében felvonta.
Astrid elveszítette az egyensúlyát, és előrebillent, a létra
szélében kellett megkapaszkodnia. Sikerült felegyenesednie –
fogjuk rá –, majd morcosan nézett a férfira.
– Keres valamit? – kérdezte vontatottan.
Újra tüsszentett, majd a ruhaujjával törölte meg az orrát.
Montford kissé megborzongott, aztán eltolta magát az ajtótól.
Körbenézett a szobán, a könyvek és papírok kupleráján, és egy
mély ránc ült ki a homlokára. Újra Astridra nézett, az
arckifejezése kissé vádlónak tűnt, mintha azt kérdezné, hogyan
tudnak ilyen felfordulásban élni?
Astrid visszafordult a könyvespolc felé, véletlenszerűen
kihúzogatott könyveket a polcokról, és közben nem vett
tudomást Montfordról. Vagy legalábbis próbált, mert minden
háta mögött zajló mozdulatnak tudatában volt. Ahogy a férfi a
szobában ólálkodott, végignézett a könyvek során, sétálás
közben felvett néhány kötetet, és áttette máshová. Astrid
határozottan tudatában volt annak, amikor Montford a létrához
ért. Lenézett a férfi fejére, miközben a herceg az előtte lévő
polcot vizslatta.
Egy szörnyeteghez képest tényleg csodás haja volt. Sűrű, és
annak ellenére, hogy igyekezett megzabolázni, hullámos és
olyan varázslatos színű, mint a szobát megtöltő atlaszcédrusfa-
polcok. Astrid késztetést érzett arra, hogy lenyúljon, és az
ujjaival beleszántson azokba a komolyan befésült
gesztenyebarna loknikba, mert gyanította, hogy még jobban
néznének ki, ha kiszabadulnának a pomádé fogságából.
Mintha Montford megérezte volna a pillantását, felnézett, és
az átható szürke tekintetébe zárta a lányt.
Astrid visszafordult a polc felé, és leszidta magát.
Bolond, bolond! Ilyen helyzetben az ősellensége haján
gondolkodni! Mi baja van?
–  Még mindig itt van – préselte ki magából, és olyan erősen
szorította a létrát, hogy elfehéredtek a bütykei. – Van valami,
amit szeretne?
 – Ön – válaszolta Montford. Astrid felszisszent, és akaratlanul
újra lenézett a férfira. Montford szeme elkerekedett, és egy
pillanatra valami pánikhoz hasonló futott át a tekintete átható
szürkeségében. – Mármint, beszélni szerettem volna önnel, Miss
Honeywell – folytatta gyorsan.
–  Ó! – motyogta a lány. Nem a csalódottságtól ugrott össze a
gyomra. – Nos, és mi az? – kérdezte, majd visszaterelte a
figyelmét a polcokra.
–  Úgy kell önnel beszélnem, hogy tíz láb magasan van a
levegőben?
– Dolgom van. Keresek valamit.
– A birtok főkönyveit?
Astrid felhorkant.
– Természetesen nem.
–  Igaz, abban már reménykedni sem merek. Akkor a Le
Chevalier d’Amour egy példányát?
Astrid ledermedt. Majd hadarni kezdett, ahogy a mérges pír
elöntötte az orcáját. Örült, hogy tíz láb magasban volt, így a férfi
nem láthatta.
–  Szó sincs róla. Micsoda képtelenség! Költészet? Jó ég,
Montford. Úgy nézek én ki, mint aki élvezi a botrányos
verseket? – A hazugság nehéz súlyként nehezedett a nyelvére.
– Akkor legalábbis ismeri a címet.
–  Hát, igen. Ki nem? De azt feltételezni, hogy én ilyen
marhaságot olvasok… – Nem tudta befejezni a mondatát, így
megvetőn újra felhorkant.
–  Akkor nem helyesli? – kérdezte Montford becsapósan
közvetlen hangon. – Nem gondoltam volna, hogy prűd típus.
 –  Ó! Ó! – mondta Astrid túlfűtötten, a férfi bosszantásától
fokozódott a dühe.
–  Valaki önöknél szereti Mr. Essexet. Megtaláltam a Le
Chevalier egy példányát Morus Tamásba rejtve. – A  herceg a
körmét kezdte nézegetni. – Megdöbbentően helytelen, nem
gondolja? Biztosra vettem, hogy ön lehetett. De talán tévedtem.
Talán Miss Alice? Beszélnie kellene a húgával, Miss Honeywell.
Egy dolog botrányos verseket olvasni, de egész más magasztos
fellengzősség mögé rejteni. Morus Tamás, nem mondom.
Astrid szinte érezte, ahogy a Montford piszkálására adott
heves válasza közben elszabadulnak az indulatai.
–  Fellengzősség? Ha! És még ön nevez engem fellengzősnek!
Akkor hadd mondjam el önnek, hogy jó néhányszor olvastam az
Utópiát. Háromszor, egészen pontosan. És ha esetleg valami
téves elképzelése volna az intelligenciámmal kapcsolatban,
tudjon róla, hogy nagyon is értettem minden szavát!
Hirtelen abbahagyta a veszekedést, mert rájött, hogy épp az
előbb sikerült bevallania, hogy az Essex-kötet az övé. Montford
szeme győzelemtől csillogott.
– Háromszor? – kérdezte meg kétkedve.
– Nem hisz nekem?
– Egyetlen szót sem hiszek el abból, ami elhagyja a száját. És
elképzelni sem tudom, hogy lehetséges azt a locsogást
háromszor úgy elolvasni, hogy az ember ne akarná kitépni a
haját.
Astrid szerette volna valakinek kitépni a haját.
– Locsogás? Ön azt hiszi, Morus locsog?
–  Dögunalmas. Az iskolában próbáltam elolvasni, de
elaludtam.
–  Hát persze, igaz? Mi szüksége volna arra, hogy forradalmi
gondolatokkal bővítse a látókörét? Biztos vagyok benne, hogy
önnek nagyon megfelel a status quo.
–  Montford vagyok – mondta a herceg, mintha ez mindent
megmagyarázna. De ahogy kimondta, a szája sarkát gúnyosan
elhúzta, mintha mégsem lenne olyan elégedett a világban
betöltött helyével, mint azt Astriddal akarta elhitetni.
Astrid próbálta megkeményíteni a férfival szemben a szívét,
de az egyszerűen nem akart teljesen megkövülni. A sajnálat és
valami más – amit nem akart túl közelről megvizsgálni – pici,
makacs űrje továbbra is lüktetett a mellkasában. Az, hogy
Montford miért idézett elő ilyen érzelmi felbolydulást benne,
úgy gondolta, soha nem fogja megérteni. Egy fenevad volt. Szép
hajjal, azt meg kell hagyni. De akkor is egy fenevad.
Astrid haragudott magára és a férfira, így miközben mászott
le a létrán, elmormolt néhány káromkodást, aminek már
nagyon ideje volt.
–  Miss Honeywell? – Montford hangja veszélyesen közelről
hallatszott.
Astrid ledermedt a létra alján, és átnézett a lépcsőfokok
között. Montford a túloldalon állt, éppen vele
szemmagasságban, csupán néhány hüvelykre volt egymástól az
arcuk. A  mindenható tekintetével végignézett az arcán, a
szemöldöke közötti ránc pedig elmélyült.
– Maga sírt.
Astrid kifújta a hajat az arcából.
– Egyáltalán nem. Az itteni portól könnyezik a szemem.
 –  Tényleg csupa por – értett egyet a herceg. Mielőtt Astrid
reagálhatott volna, egyik mutatóujjával megérintette az orcáját,
és végighúzta az arcán az álláig, közben a tekintete követte a
mozdulatot.
Montford érintése olyan hatással volt a lányra, mint az
áramütés. És nem bírt megmozdulni. Astrid tudta, hogy
lemászhatna teljesen a létráról, és a lehető legtávolabb mehetne
a hercegtől, de nem bírta rávenni a lábait a mozgásra, a keze
pedig láthatóan úgy döntött, hogy a létrát markolja, mintha
attól tartott volna, ha bármit csinál, a herceg ujja már nem fogja
az arcát simítani.
–  Ön koszos, Miss Honeywell – mondta olyan finoman a
herceg, ami rácáfolt a szavai jelentette vádaskodásra.
A tekintete elsötétült. – Szeplős.
Montford sértegette, ami nem volt helyes, de Astrid nem
találta a hangját.
A férfi ujja az állához ért, és ott megállt.
Astrid elfelejtette, hogyan kell lélegezni.
Aztán Montford elkezdett felé hajolni, ő pedig Montford felé,
és közben pont úgy érezte magát, mint miután túl sokat kortyolt
a Honeywell Ale-ből. Valahol a kölcsönös egymás felé hajolás
közben Astrid rájött, hogy Montford meg fogja csókolni. Vagy ő
fogja megcsókolni Montfordot.
A kutyafáját! Meg fogják csókolni egymást.
A  meleg végigcikázott az erein, és a hasa alsó részében
összpontosult, ami megdöbbentette Astridot. Még soha nem
csókolták meg. Régebben adódtak már alkalmak, de
mindegyiket ügyesen hárította. Az összes őt megcsókolni
próbáló férfi közül egyiknek sem sikerült soha elérnie, hogy ő
viszont akarja csókolni. A  szenvedély leghalványabb lángját
sem érezte még soha. Talán kis kíváncsiságot, de semmi olyat,
ami miatt ténylegesen ki akarta volna elégíteni ezt a
kíváncsiságot. De akkor, ahogy Montford ajkait bámulta – a telt,
meglehetősen érzéki ajkait, amiket nem a szokásos rosszallással
szorított össze –, nagyon is mohónak érezte magát.
Idegesen megnyalta a száját, mire valami megfeszült
Montford állkapcsában, és meglepetésében elnyílt a szája,
mintha Astrid bemosott volna neki.
Jó ég, Astrid akarta ezt! Abban a pillanatban jobban akarta
Montfordot, mint valaha akart bármit. A  férfi ajkait a sajátján.
A  saját kezét abban a csodálatos hajban. A  herceg ujjánál
többet, ami hozzáér.
Ez hogy létezett? – gondolkodott Astrid. A férfi Montford volt,
a gonosz, akit évek óta gyűlölt, a legnagyobb ősellensége. Akkor
miért kellett neki ilyen jóképűnek lennie? Ebben a pillanatban
egyáltalán nem tűnt gonosznak azokkal a szétnyílt ajkakkal és
azokkal az átható szürke szemekkel.
Astrid zsigerei szó szerint remegtek a várakozástól.
Aztán a bal lába úgy döntött, hogy lecsúszik a fokról, így a
bordáit beütötte a létrába, az ütés miatt pedig észhez tért.
Elugrott Montfordtól, a várakozás helyét pedig a vak pánik
vette át.
– Mit művel? – sziszegte.
– Én mit…? Ön mit művel? – vágott vissza Montford. Elugrott
Astridtól, és a hátát beütötte egy polcba. A  vállával levert egy
könyvet, ami a testének ütközve lezuhant, a nehéz gerince
pedig a lábujjára esett. A  herceg fájdalmában felnyögött, majd
kisántikált a létra alól.
Astrid teljesen leért a létrán, a szoba másik végébe hátrált,
közben nem vette le Montfordról a tekintetét, a szíve pedig
vadul dübörgött.
A  herceg zaklatottságában felmordult, majd lehajolt, hogy
felvegye a leesett kötetet. Rápillantott a gerincére, aztán
elfordult, hogy visszategye a polcra. A  szemöldökét közben
bosszúságában összevonta.
–  A  polcai teljesen összevissza vannak – bökte ki, és olyan
erővel kocogtatta meg az előtte lévő könyvek gerincét, hogy
azok előrebuktak. – Donne mellett Swift, aki mellett… –
Fájdalmasan fújt egyet. – Anonymus. Komolyan, ez
vállalhatatlan. Hogyan talál meg bármit ebben a káoszban?
Levett egy könyvet, majd még egyet és még egyet, mire Astrid
rájött, hogy Montford rendet akar rakni a polcokon.
Odasietett hozzá, a létránál történt majdnem-csókjuk már
csak távoli emlék volt a férfi legutóbbi vádaskodása hallatán, és
kihúzta az egyik könyvet a kezéből.
– Rend van – tiltakozott Astrid, és visszatuszkolta a könyvet a
polcra.
– A D az S mellett. Nem látom, hogyan.
– Mindkettő brit.
– Különböző évszázadban éltek.
– Mindkettő költő.
–  Gulliver utazásai nem költészet – préselte ki a férfi
összeszorított fogakkal. Az egyik könyvet Astrid arca előtt
lobogtatta. – És ez ismeretlen. – A  borítót a címlaphoz lapozta,
majd undorodva hunyorgott le rá. – És regény. Büszkeség és
balítélet az Értelem és érzelem szerzőjétől. Egy női regény. Nem
kérdés, hogy nő írta.
– Mit akar ez jelenteni?
Montford úgy tartotta a könyvet az ujjbegyei között, mintha
mocskos lenne.
–  Egyetlen rosszabb dolog van a névtelen regényírónál.
A névtelen női regényíró.
Astrid kitépte a könyvet a férfi kezéből, és alig állt ellen a
késztetésnek, hogy fejbe vágja vele.
–  Maga egy kretén! – Montford ökölbe szorította a kezét az
oldala mellett, és valami fájdalomszerű tekintettel nézte, ahogy
a lány visszateszi a könyvet a polcra. – Tényleg nem bírja ki,
ugye? – kérdezte Astrid, ahogy visszafordult a férfi felé, és
keresztbe fonta a karját.
–  Hmm? – kérdezte halkan a herceg, és reménytelenül
bámulta a polcokat.
– A rendetlenséget. A káoszt. Donne Swift mellett. Ez nagyon
felkavarja a kifinomult érzékeit.
–  Ön kavarja fel a kifinomult érz… ó, a fene vigye el, miket
beszélek? – És ezzel ellépett Astrid mellől. Felemelte a kezét, az
ujjaival beleszántott a hajába, majd megtorpant, elmormolt egy
szitkozódást, és leengedte a karját az oldalához. Az ujjait a
csípőjének támasztotta, mintha próbálna uralkodni magán. –
Miss Honeywell.
–  Folyamatosan a nevemet mondja, de soha nem szedi össze
magát, hogy elmondja, miért van itt.
– Eltereli a figyelmem.
 – Ó, helyes! Ez pontosan része a mestertervemnek.
Montford hirtelen a lány felé fordult, az arcára kiült a
gyanakvás.
– Igen?
Astrid nevetett.
– Ön szerint van mestertervem?
–  Nincs? Valami jól megtervezett fondorlatos ármány, ami
miatt végül egy nyárson fogok sülni?
– Sokat néz ki belőlem.
–  Nem gondolja, hogy megérdemli, ha már annyit
hangoztatja, hogy milyen okos?
– Soha nem hangoztattam…
–  „És, ha esetleg valami téves elképzelése volna az
intelligenciámmal kapcsolatban…” – mondta a herceg, és
megemelte a hangját, hogy Astridét utánozza, de nagyon
tudálékosnak és beképzeltnek hangzott. Ő  nem így beszélt,
ugye? – „…akkor hadd mondjam el önnek, hogy háromszor
olvastam az Utópiát.”
Astrid azzal vetett véget Montford kiselőadásának, hogy
felkapott egy könyvet, és a férfi mellkasához vágta. Egyenesen a
nyaksálján találta el a könyv, majd a lábujjához esett.
A hercegnek elakadt a szava, és elképedve nézte a lányt.
–  Ha nem volnék úriember, Miss Honeywell, a térdemre
fektetném, és jól elfenekelném!
– Azt hiszem, szeret ilyenekkel fenyegetőzni. Mintha ugyanezt
hallottam volna éppen ma reggel, miközben bámulta a
mellemet.
– Én nem tettem…
 –  Kérem. Nem volna úriemberhez méltó viselkedés, ha a
stírölő mellett még hazuggá is válna.
–  Stírölő. – Montford mindkét kezével megmarkolta a
nyaksálját, a fodrokat ezzel teljesen tönkretette, az arca pedig
kezdett egyre jobban elvörösödni. – Ilyen szó nincs is.
– Pedig kellene.
– Azt hiszem, tényleg meg fogom fojtani.
– Arra kíváncsi leszek.
Montford előrelépett, mintha az ígéretét szándékozna
beváltani, mire Astrid hátrált, és hirtelen rájött, hogy a férfi
nagyon is komolyan gondolta, igenis képes valóra váltani a
fenyegetését. Astrid túl messzire ment.
Ekkor viszont Montford csizmája megakadt abban az elég
nagy könyvben, amit Astrid hozzávágott, így megbotlott, majd
fájdalmas hördüléssel négykézláb ért földet. Astridnak elakadt
a lélegzete, de amikor a herceg száját elhagyó
káromkodássorozat hallatán megbizonyosodott arról, hogy a
férfi nem sérült meg borzalmasan, elkezdett nevetni.
Montford hátraült a fenekére, döbbenten és dühösen. Gyilkos
pillantást vetett a lányra, és kisöpörte a szemébe hullott haját.
Astrid nevetése abbamaradt. Pont ahogy gyanította, Montford
haja keszekuszán sokkal jobban nézett ki. Annyival jobban,
hogy újra megérezte a hasában a bosszantó sajgást.
Montford Astrid irányába emelte az öklét.
–  Nem fog rajtam nevetni, amikor elkapom, maga kis… –
Elhallgatott, a feneke alá nyúlt, és kihúzta a könyvet, amit
Astrid az előbb hozzávágott. A  borítóját vizslatta, majd már
majdnem félredobta, hogy folytassa a beszédét, amikor megállt,
és visszaemelte a szeme elé.
– Ó, te jóságos ég – motyogta a lány, és érezte, hogy végigsöpör
rajta a fagyosság. A  birtok főkönyve! Az egész kastélyban lévő
összes könyv közül neki azt kellett egyenesen a férfi keze közé
dobnia, amit a legkevésbé akart, hogy megtaláljon.
Jó, a mellkasához.
De ettől függetlenül már Montfordnál volt, aki az arcára kiülő
önelégült ábrázattal lapozgatta a tartalmát.
Montford a feje fölé emelte a könyvet, és cukkolva integetett
vele. Az ajkai felélénkültek győzedelmes vigyorától, ami miatt
kilátszottak lehetetlenül fehér, farkasszerű fogai.
– Mit találtunk, Miss Honeywell?
Astrid felnyögött, és elszorult a mellkasa. Nem hagyhatta,
hogy a férfi lássa az elszámolásokat. Előző nap el kellett volna
égetnie. Mit hitt, amikor Alice-re bízta? Arra gondolt, hogy ha
Montford rájön a kreatív könyvelésre, egészen biztosan
elfenekeli. Vagy Newgate-be veti.
Az ördögbe! Triplán a francos ördögbe! Mihez fog kezdeni?
Egyetlen lehetőség adta magát.
Gondolkodás nélkül előreugrott, és próbálta kikapni a férfi
kezéből a könyvet. Montford szeme elkerekedett a támadásra,
de hátrarántotta a könyvet, és próbált azelőtt felállni, hogy a
lány elérhetné.
Már sikerült feltérdelnie, amikor Astrid újra a könyvért nyúlt,
és a lábai a férfi vállának ütköztek. Montford Astrid
szoknyájába mormolt egy káromkodást, ahogy a lány
átbukfencezett a fején, ami miatt mindketten elterültek a
szőnyegen. A  könyv kirepült Montford kezéből, és átcsúszott a
padlón, mire Astrid elkezdett felé mászni, a jobb térdével pedig
eltalálta a férfi anatómiájának egy olyan részét – remélhetőleg a
koponyáját –, ami miatt az elkiáltotta a nyolcbetűs, olyan
faragatlanul mocskos káromkodást – b betűvel kezdődik, és g-
vel végződik –, hogy azt még Astrid sem használta. A  lány a
kezét nyújtogatta, hogy elérje a könyvet, amikor megérezte,
hogy valami erős megszorítja a bokáját, és hátrahúzza.
A  támasztó karjai megadták magukat, így hassal a padlónak
esett, és ettől az összes levegő kiszaladt belőle.
Hátrapillantott, és látta, hogy a herceg tartja a bokáját, és
próbálja őt mászva megkerülni. Astrid rúgott egyet a másik
lábával, a csizmája sarkával pedig egyenesen a férfi vállát
találta el.
Montford fájdalmában felszisszent, és elengedte őt. Astrid
újra előremozdult, de a herceg is. Ugyanakkor kapták el a
könyvet, Astrid az egyik, Montford a másik irányba húzta.
A férfinak tisztességtelen előnye volt, mert jó néhány stone-nal
nehezebb volt, és csupa izom, így Astrid úgy érezte magát, mint
egy veréb, ami egy sas csőréből próbál kihúzni egy gilisztát.
Nem volt más választása az erőviszonyok kiegyenlítésére, mint
hogy újra bevesse a térdét. Meglendítette, majd a bordáinál
sikerült eltalálnia a férfit, aki ettől egy nyögéssel hátraesett.
Viszont nem volt hajlandó elengedni a könyvet, így Astrid is
ráesett.
A  homloka olyan erősen koccant a férfi állához, hogy
csillagokat látott. Fájdalmában elakadt a lélegzete, ahogy
Montfordnak is.
– Uff!
 – Aú!
Astrid megmozdult a férfi testén, mire annak újra elállt a
lélegzete, ettől pedig éppen annyira lazult a szorítása a
könyvön, hogy Astrid ki tudta kapni a kezéből. A  lány az
oldalára gurult, mindkét kézzel megszorította a könyvet, és
közben zihált az erőfeszítéstől.
Montford lihegve ült fel mellette, a haja összevissza állt, a
nyaksálja lefittyenve lógott az inge elején, a kabátja szét volt
szakadva, és hiányzott róla jó néhány gomb. Ha pillantással ölni
lehetne, Astrid már sóbálvánnyá változott volna.
– Ördög ivadéka! – lihegte a herceg. – Tényleg azt hiszi, hogy
nyerni fog? – Astrid a melléhez szorította a könyvet, és dacosan
felvetette az állát. – Ki tudnám csinálni, tudja, ugye? – mondta
indulatosan a férfi.
– Eddig nem sok sikerrel járt – szipogta Astrid.
Montfordnak a döbbenettől leesett az álla, és olyan
mozdulatot tett, mintha Astridra akarna támadni.
Astrid ösztönből cselekedett. A  birkózásukban semmi nem
volt méltóságteljes, egy kicsit sem, de bízott benne, hogy
legalább néhány illemszabályt nem lehet áthágni még ilyen
elfajult helyzetben sem – bár semmi illendő nem volt abban,
amit tenni készült. De a kétségbeejtő idők kétségbeesett
lépéseket indokolnak, és ő még soha nem volt ennyire
kétségbeesve. Azt gondolta, Montford biztosan börtönbe fogja
záratni, ha meglátja, mit tett.
Astrid gyorsan felült, felemelte a szoknyáját, és a bugyogójába
dugta a könyvet.
A  herceg ledermedt. Úgy bámult rá, mintha egy rakás tégla
hullott volna a fejére. Vagy a könyvtár összes kötete. Egyszerre.
Végül csak a hangjára talált.
– Ugye az előbb nem…? – habozott a folytatással.
A lány védelmezőn az ölébe tette a kezét.
–  Ó,  de igen. – És kihívóan felvonta egy szemöldökét, mert
nem bírta megállni.
Montford hirtelen összezárta az állkapcsát, a szája kemény
vonallá vékonyodott, és a szemét résnyire szorította. A  férfi
szándéka a rideg vonásaiból egyértelműen kiolvasható volt, ami
miatt Astrid szíve félelmében kihagyott.
Montford előremozdult.
Astrid azonnal hátra. Egy könyvespolc vetett véget gyorsan a
további hátrálásának. Hogy védje, a lány átkulcsolta a hasát,
közben a pulzusa őrülten dübörgött.
– Nem tenné…
Montford a lányt jól utánozva felvonta az egyik tökéletes
szemöldökét.
–  Nem? – Jóformán morgott, és úgy osont felé négykézláb,
mint valami ragadozó vadállat, ami éppen becserkészi a
zsákmányát.
Astrid az egyik lábával rúgott egyet, de Montford erősen
megragadta a bokáját, és ment tovább. Egészen addig nem állt
meg, amíg a lány fölé nem tornyosult, és a feje két oldala mellé
nem támasztotta a kezét. Az arca néhány hüvelyknyire volt
Astridétól. A légzése pont olyan szaggatott volt, mint az övé, az
arca kivörösödött.
Astrid egészen eddig a pillanatig nem vette észre, hogy
Montford milyen erős. Úgy érezte, hogy impozáns jelenlétével a
férfi minden űrt kitölt körülötte, és minden érzékét is. Az illata
– színtiszta férfi, szantálfa – az orrába szállt és a csontjaiba
kúszott. És bár egyetlen testrésze sem ért a férfihoz, leszámítva
a lába oldalát, ami a férfi térdei közé szorult, érezte Montford
erejét. A  divatos öltözéke alatt nem pehelysúlyú volt.
Semmilyen hamis bélés nem tömte ki a testét.
Abszurd vágyat érzett, hogy felnyúljon a széles vállához,
végigsimítson a kabátján, és érezze alatta a teste körvonalát.
Tudta, hogy kemény lenne, és kidogozott…
Astrid óriásit nevetett. Montford szó szerint túszként tartotta,
neki pedig a válla járt a fejében.
Jobb, gondolta komoran, mint belegondolni abba, hogy a
herceg mit akarhat csinálni – amit még mindig nem igazán
tudott elhinni. A  lehetőségtől, hogy a férfi felnyúl a
szoknyájába, sajgott a teste, lüktetett a pulzusa, és a bőrét
kiütötte a hideg izzadság, a mitől is…?
A várakozástól?
Az a homlokütés biztosan összezavarta.
– Nem gondolhatja komolyan – suttogta Astrid. – Nem fogja…
megtenni, amit gondolok, hogy tenni fog…
Montford éppen akkorát nevetett, mint az előbb a lány.
Vékony réteg izzadság borította a homlokát, és a szeme
elhomályosult.
–  Ha nem akarta volna, hogy felnyúljak a szoknyájába, Miss
Honeywell, nem kellett volna odatennie a könyvet!
– Ön egy úriember, én pedig hölgy vagyok.
Montford újra hahotázott.
–  Az elmúlt két napban mikor viselkedett hölgyként, Miss
Honeywell? Amikor nadrágban kergetett egy disznót? Amikor
Seven Dials-i zsebtolvajként káromkodik? Amikor úgy
veszekszik velem, mint egy útszéli… útszéli… – Elhalt a
szóáradata, a dühe csodálkozásba és frusztráltságba váltott. –
Miss Honeywell, ne merjen sírni!
–  Nem sírok – szipogta a lány, és közben csorogtak le a
könnyek az arca oldalán. Elfordította a fejét Montfordtól, és
összeszorította a szemét. A  férfi szavai nagyon hasonlítottak
arra, amit korábban Alice mondott vádaskodva. Astrid utálta,
hogy elsírta magát, de nem tudott mit tenni. Hölgy volt, az volt!
Nem, nem volt az. Alice-nek igaza volt. Ahogy Montfordnak is.
Egy káromkodó, veszekedő, útszéli lotyó volt. És nem tudott mit
tenni ellene. Ő  ilyen volt, ilyennek kellett lennie, hogy egyben
tartsa ezt a családot. Ha ő nem harcol a Honeywellekért, ki fog?
Anabel néni?
– Sír, ami teljességgel tisztességtelen – morogta Montford.
–  Csinálja, vegye el azt a francos könyvet – válaszolta a lány,
és teljesen elernyedt a férfi teste alatt.
– Ó, nem, oda fogja nekem adni.
–  Soha! Vegye el a könyvet! Pont, ahogy elvesz minden mást
is.
Montford sóhajtott, és a homlokát Astrid kihullott hajába
temette. Az illata vagy az érzete láthatóan visszarángatta a
valóságba, mert azonnal felkapta a fejét.
–  Nem gondoltam, hogy ön olyan nő, aki könnyeket vagy
lelkiismeret-furdalást vet be azért, hogy elérje, amit akar.
–  Elérjem, amit akarok? Gondolja, hogy szeretném, hogy
felnyúljon a szoknyámba, és… – Elhallgatott, az arcát elöntötte a
forróság, és a könnyei azonnal elapadtak. Montford azzal az
ernyedt állkapcsú arckifejezéssel nézett le rá, ami a birkózásuk
elején látszott rajta, és ha a lány nem tévedett, az orrnyergénél
halványan el is pirult.
–  Nem, természetesen, nem így értettem. Azt hiszi, hogy
megúszhatja ezt a mesterkedést, rájátszhat az együttérzésemre
– mondta halkan.
– Nagyon is tudom, hogy önben olyan nincs!
Montford ingerülten felnyögött.
–  Mi olyan szörnyen életbe vágó ebben a könyvben, hogy
képes begyömöszölni az alsóneműjébe?
–  Csak fejezze be, amit elkezdett – provokálta Astrid. – Ha
meri.
– Ha merem, mi? Megátalkodott lélek! Meg is kellene tennem.
Egyszerűen meg kellene tennem – mondta, a szavai biztosabbak
voltak, mint a panaszos, zavarodott hangnem, amikkel mondta
őket. A mellkasa az erőfeszítéstől hullámzott, ahogy odahajolt a
lány fölé, és szemmel láthatóan őrlődött.
Astrid hirtelen megint öntudatára ébredt. Montford olyan
közel volt, olyan meleg volt, olyan jó illata volt, hogy bele tudott
volna fulladni, és egy életre elveszni benne.
A lány megrázta a fejét, próbálta kiverni belőle a rakoncátlan
gondolatokat, és ficánkolt a férfi alatt. Ez hiba volt, mert
Montford elkapta a csuklóit, és könnyedén a feje fölé szorította
őket. Egy kézzel tartotta ott őket, a másikkal pedig lefelé haladt.
– Nem fogja…
–  Nem hagy más lehetőséget, Miss Honeywell – mondta
Montford fojtott hangon.
 Megérintette a lány bokáját, majd megszorította a szoknyái
szegélyét. Astrid összeszorította a szemét. Nem létezett, hogy ez
megtörténik!
–  Montford – figyelmeztette a lány, és próbált észhez térni. –
Montford… ó!
A  herceg az ujjaival végigsimított Astrid harisnyáján, ami
lecsúszott a csizmáihoz, majd folytatta az utat felfelé, a lábán.
A  lány érezte, ahogy Montford ujjai megérintik a térdénél
összehúzott alsónadrágja szélét, majd ott megtorpannak és
elidőznek.
Astrid bátorkodott kinyitni az egyik szemét. Miért hagyta
abba? Mit csinál?
Montford a fejét a mellkasához hajtotta, és a szemét jobban
összeszorította, mint ő. A  meggyötört arckifejezéséből ítélve
látszólag valamilyen fizikai fájdalma lehetett.
Egyikük sem vett néhány másodpercig levegőt.
Aztán a férfi keze elindult, elsiklott Astrid térde mellett, az
ujjai nyomában pedig a lány rendkívüli forróságot érzett felfelé
a combján. Montford érintése lassú volt, gyengéd és cirógató.
Perzselő. Astrid nem kapott levegőt. Jóságos ég, égett a teste!
Adhatott valamilyen hangot, mert Montford szemhéja
felpattant. Ugyanolyan perzselő pillantással nézett le rá, mint
amennyire az ujjai perzselték Astrid bőrét. Az arcára kiült a
gyötrelem, és valami más is, amitől a lánynak dübörgött a szíve,
részben a félelemtől, részben örömujjongásában.
Montford kívánta őt.
És isten látta a lelkét, ő is kívánta a férfit.
Valahogy Montford másik keze is lecsúszott a teste mellett,
majd fel, a lábán. Mindkét kezének ujjait érezte, ahogy
felszaladnak a combjain, átbuknak a csípőjén, és olyan mohó
türelmetlenséggel simogatják és szorítják a testét, hogy elakadt
tőle a lélegzete.
Montford rásimult a lányra, a kemény, hosszú teste a földhöz
szorította őt. A kezeivel le-föl simogatta Astrid lábait, majd egy
nyögés szakadt fel a torkából, ami visszhangzott Astrid egész
testében.
A  lány anélkül emelte fel Montford arcához a kezét, hogy
észrevette volna, mit csinál, majd megérezte a férfi simára
borotvált bőrét, és megérintette a halántékára hulló
összekuszálódott tincseket. Olyan puha volt, mint a selyem.
– Montford – lehelte.
Montford a lány homlokára támasztotta a homlokát, az ajkai
hajszálnyira voltak Astridétól. A  lány forrónak és kapkodónak
érezte a lélegzetét a bőrén.
–  Miért nem sikítasz? – suttogta a herceg. – Elvesztetted a
józan eszed? Azt hiszed, abba fogom hagyni?
Astrid nem gondolkozott ilyen fajsúlyú kérdéseken.
Körülbelül azóta nem gondolt át semmit, hogy Montford keze a
lábához ért.
– Te kis pimasz. Feldugni a könyvet a szoknyádba… – Elfojtott
hangot adott. – Mintha ez megijesztene. Fogalmad sincs, mit
szeretnék most veled csinálni!
Montford a csípőjét az övének dörzsölte, és nem lehetett nem
érzékelni a vágya keménységét, ami a közöttük lévő ruhák
ellenére is Astrid puha húsának feszült. A lány ismerte annyira
a gazdasági udvart, hogy tudja, ez mit jelent. De azt nem tudta,
hogy ilyen megdöbbentően csodálatos érzés lesz. Felnyögött, és
lehunyta a szemét.
Montford elharapott egy káromkodást. A  keze mozgása
hirtelen abbamaradt, majd a herceg elhúzódott, ami miatt
Astrid több szempontból is furcsa hiányt érzett. Egyrészt az izzó
teste nem akarta, hogy Montford otthagyja. Másrészt már a férfi
kezében volt a könyv.
Astrid nem tudta, hogy melyik miatt mérgesebb.
Montford úgy szorította a könyvet a mellkasához, mint
korábban ő, majd egy puffanással hátraült a fenekére. Úgy
nézett ki, mint akinek elég zűrös élményben volt része.
A  nyaksálja ferdén állt, a haja összevissza, a kabátja és a
nadrágja a felismerhetetlenségig össze volt gyűrve. Zihált, az
arca kivörösödött. A tekintetével úgy vizslatta Astridot, mintha
valami ritka, mérgező növényfajt szemrevételezne. Jó
néhányszor nyelt úgy, hogy nem szólt semmit.
Majd úgy tűnt, kijött a transzból. Lenézett a könyvére, majd
Astridra, le, majd újra fel, majd egy önelégült vigyorra – amit
Astrid nagyon kezdett megutálni – húzódott a szája.
Astrid, aki eddig túlságosan le volt döbbenve ahhoz, hogy
bármi mást csináljon azon kívül, hogy ott fekszik, a szoknyája
majdnem a térdén, a feje pedig túlságosan szédült ahhoz, hogy
Montford lopott simogatásai és kiéhezett szavai után felemelje,
hirtelen észhez tért, amikor meglátta a férfi kárörvendő
mosolyát.
Ahogy felült, hatalmába kerítette a megalázottság és
megszégyenülés érzése. A  férfi egyértelműen azért próbálta őt
elcsábítani, hogy visszaszerezze a könyvet. És működött. Olyan
jól működött, hogy valahol a fogdosás és lihegés kellős közepén
Astrid meg is feledkezett róla.
Mekkora ökör! Hogy azt hitte, Montford akarja őt! Hogy
hagyta magát megérinteni! Annak ellenére, hogy mások mivel
vádolták, ő nem egy útszéli lotyó, akit ez a túltenyésztett
fajankó tapogathat és fogdoshat!
Még soha meg sem csókolta senki!
Montford sem csókolta meg az elmúlt negyedóra történései
közben.
Nem mintha Astrid akarta volna.
Ó, mégis kit csaphatna be? Persze hogy akarta! És pont ez volt
a gond. A  létránál történt eset óta akarta, hogy Montford
megcsókolja. És határozottan többet akart a csóknál, amikor a
férfi maga alá szorította. Amit meg is kapott. A férfi zaklatta őt.
Nagyon is.
Hogy merészelte!
– Hogy merészelte! – kiabálta, majd a hercegre vetette magát.
Sikerült a hajába markolnia és meghúzni, de Montfordnak is
sikerült ugyanez az ő hajával, miközben még mindig fogta a
könyvet. – Aú, te állat!
– Szégyentelen leány!
– Stírölő!
– Céda!
Éppen nagyban egymás haját húzták, amikor egy ajtóból
szóló hang odaterelte a figyelmüket.
– Kegyelmes úr!
Lefagytak, és az ajtó felé fordultak. Montford hajtója volt, a
nagydarab liverpudli, és mögötte téblábolt a nagyon sápadtnak
tűnő Roddy. Mindketten akkora szemekkel néztek, mint az
ajtónyílás.
Astrid és a herceg egyszerre pattantak fel, engedték el egymás
haját, majd olyan messzire távolodtak egymástól, amennyire
csak a szoba engedte. Montford megigazította alul a kabátját,
hátrasimította keszekusza haját, és kihúzta magát.
Mintha ezzel visszanyerhette volna a méltóságát.
Megköszörülte a torkát.
– Mi van, Newcomb?
– Ühm… visszajöhetünk később, ha… elfoglalt – mondta a férfi
rezzenéstelen arccal, de a huncutság mélyen megcsillant a
szemében.
–  Én… éppen befejeztem a… teendőmet Miss Honeywell-lel –
válaszolta Montford, és bedugta a könyvet a kabátja
hajtókájába.
Astrid felhorkant, és hátravetette a haját.
Newcomb sokat sejtető tekintettel ránézett, majd vissza, az
uraságára. Megvonta a vállát, pont, mint előző nap, mintha ez
egyáltalán nem rá tartozna.
–  Miss Honeywell! – kiáltott fel Roddy, ahogy Astrid az ajtó
felé tartott. – Minden…
– A legnagyobb rendben, köszönöm szépen, Roddy – vágta rá
Astrid gyorsan. – A  herceg volt olyan kedves, hogy kiszedjen a
hajamból egy nagy…
–  Bogarat! – vágott közbe a herceg. Láthatóan nagyon tartott
attól, hogy a lány vajon mit akart mondani. – A  hajából! Egy
bogár volt a hajában. Egy mérgező. Méregfoggal.
Roddy és Newcomb egyszerre néztek gyanakvón a férfira, de
nem mondtak semmit, ami megcáfolta volna a herceg világos
badarságát.
– Hallották. Egy méregfogú… mérgező bogár. Azt hiszem, egy
új fajta lehet. Milyen kár, hogy a csizmájával agyontaposta. –
Astrid perzselő pillantást vetett Montfordra.
A férfi visszanézett.
– Igen. Milyen kár.
Astrid a helyére igazította a szoknyáját, majd kiindult a
szobából.
– Miss Honeywell – szólt utána a herceg.
A lány hátrapillantott.
Montford megpaskolta a kabátját, aminek egy belső zsebéből
esetlenül lógott ki a könyv.
– Később folytatjuk a beszélgetést.
–  Beszélgetést? Ön ezt így hívja? Rendben, akkor később.
Várom! – fújtatott Astrid.
– Valóban, Miss Honeywell?
A  szobában tartózkodók feje úgy mozgott kettejük között,
mintha egy teniszpályán ívelgetett labdát követnének.
– Igen. Valóban.
– Valóban.
–  Valóban – préselte ki a lány összeszorított fogakkal, majd
kiment a szobából, hogy ne a férfié legyen az utolsó szó.
 Kilencedik fejezet

Amiben egy újabb csapás sújtja Rylestone Hallt

 
 
 
–  Az ördög vigye el, nem vagyok hajlandó menni, ha
ragaszkodsz ehhez az illetlenséghez! – sziszegte Sir Wesley,
majd megragadta a nyerget, és lekapta Astrid kancájáról.
Megrogyott a súlya alatt, majd odaadta egy lovásznak, és
megkérte, hogy a női nyerget tegyék fel helyette.
Astrid úgy szorította a lovaglópálcáját, hogy elfehéredtek a
bütykei, és közben azon gondolkozott, hogy megcsapkodja vele
Wesley hátsóját.
– Ne hidd, hogy nélkülem fogsz menni! – préselte ki magából
Astrid.
Wesley kétkedve nézett rá.
– Jó ég, Astrid, te azt hiszed, hogy kettesben akarok lenni vele?
Baljós tekintete van annak az embernek! Nem, jössz velem. De
átkozott legyek, ha férfinyeregben!
– Szörnyen fárasztó vagy, amikor öregemberként viselkedsz –
motyogta Astrid.
Wesley kissé megbántottnak tűnt.
– Észszerűen viselkedem. És nemcsak a te, hanem a családod
megítélése érdekében is. Gyanítom, Montford már így is nagyon
rossz véleménnyel van rólad. Semmi szükség arra, hogy lovagló
ülésben száguldozz a környéken, mintha…
– Én lennék Boudica?
Wesley bólintott, és megvakarta a fejét.
– Igen, mondjuk. Vagy az lady Godiva volt?
–  Mindketten megdöbbentően használták a lovukat. Azt
hiszem, jó társaságba kerültem.
– Mintha egy hun lennél – vágott vissza Wesley.
Astrid túlzóan sóhajtott egyet, ahogy Boglárka hercegnőre
feltették a rettegett női nyerget.
– Jó. Nyertél. De ha leesem, és eltöröm a nyakam, a te hibád,
Wesley Benwick – figyelmeztette Astrid, és megbökte a bordáit
a pálcájával.
Wesley elégedettnek tűnt, hogy a lány beletörődött a dologba,
majd kiállt a pálca hatótávolságából, hogy üdvözölje a herceget,
aki beviharzott az istállóba, és közben türelmetlenül próbálta
felrángatni a lovaglókesztyűjét. A  csizmái csillogtak a
napfényben, a kalapja ropogós és makulátlan volt. Egy
palackzöld gyapjúkabát volt rajta, amit úgy szabtak, hogy
kiemelje a válla és a karja izmos vonalát, és egy sötétbarna
nadrág, ami ráfeszült hosszú, erős lábára. A  komornyikja
elmenekülésének egyetlen bizonyítéka az volt, hogy a nyaksálja
hajtásai kissé hanyagul álltak. Astridnak nagyon tetszett ez a
tökéletlenség, és arra gondolt, hogy bárcsak Montford szigorúan
rendezett öltözéke ugyanarra a sorsra jutna, mint két nappal
korábban.
A  herceg megállt, amikor észrevette, hogy Astrid Wesley
mellett áll, és egy izom megrándult az állkapcsában. Ez annak
volt a jele, hogy ő is éppen annyira kellemetlennek tartja a lány
jelenlétét, mint Astrid az övét. De Montford nem látszott
meglepettnek, hogy ott találja, bár nem hívta meg, hogy
csatlakozzon hozzá és Wesleyhez, ahogy reggel bejárják a
birtokot. Kizárt volt, hogy Astrid hagyja Wesley-t társaság
nélkül elmenni egy ilyen túrára, mert el tudta képzelni, az
unokatestvére mennyi mindent kikotyogna, ha egyedül
maradna Montforddal.
Montford szándéka határozottan az volt, hogy ezt lássa. Vagy
legalábbis, hogy mindenáron őt piszkálja. Astrid tudta, hogy
Montford tudja, hogy Wesley-nek fogalma sincs a birtokról.
Amikor megkérte Wesley-t – vagyis „Anthony Honeywellt” –,
hogy lovagoljon ki vele feltérképezni Rylestone-t, éppen
reggeliztek, és ő is ott volt, közben Montford egy pillanatra sem
vette le róla a tekintetét. Wesley dadogott, összevissza beszélt,
végül belement a kirándulásba, mert nem tudott mást tenni.
Astrid a tányérján tologatta a tojásait, mert nem volt hajlandó a
herceg kihívó pillantását állni. Az volt az első alkalom, hogy a
könyvtári incidens óta találkoztak, és Astrid bármikor csak a
szeme sarkából a férfira pillantott, eszébe jutott, milyen érzés
volt Montford keze a testén, a melege, az illata és az ereje, és
megszégyenülésében legszívesebben elásta volna magát.
Borzalmas férfi! Lehet, hogy herceg, viszont a szép ruhái
ellenére nem úriember.
Astrid rájött, miről is szól a férfi kérése, hogy mutassák meg
neki a birtokot: kesztyűt dobott a lába elé. Ahelyett, hogy
leleplezte volna Wesley szélhámosságát, a herceg láthatóan
eltökélt volt, hogy mindannyiukkal valamiféle játékot játsszon.
Astrid nem akarta nyerni hagyni, még akkor sem, ha már
egyáltalán semmi fogalma nem volt arról, miről is szól a játék.
Montfordnál volt a könyv. Biztosan látta már, Astrid miként
csapta be, úgyhogy nem volt értelme a dolgokat egy
kirándulással elnyújtani. Nagyon igyekezett mindenkit
megkínozni. Nagyon úgy tűnt, még magát is, hiszen egy nappal
tovább maradt Rylestone-ban. Akármit tervezett is tenni velük,
Astrid azt kívánta, csak tegye már meg.
És valami irracionális hang azt mondatta Astriddal, hogy
bárcsak meggyőzhetné a férfit, hogy nem volt őrültség, ahogy a
birtokot irányította. Azt kívánta, bárcsak megértethetné vele a
módszereit, és – ne adj isten – ő még el is ismerné őket.
Rylestone Green prosperált, a lakói kövérek és elégedettek
voltak, és ez Astrid reformjai miatt volt így.
Szerinte Montford bolond lett volna ebbe beleavatkozni.
–  Miss Honeywell! Micsoda meglepetés, hogy itt látom –
mondta halkan a herceg, de semennyire nem hangzott
meglepettnek. – A városba tart?
– Pff – fújta Astrid. – Nagyon jól tudja, hogy önökkel tartok.
Montford felvonta az egyik szemöldökét.
– Valóban?
–  Valóban. – Astrid hunyorgott, mert felidézte, hogy
ugyanezeket a szavakat mondták előző délután.
A  herceg tetőtől talpig szemérmetlenül végigmérte, majd
elterelődött róla a figyelme, ahogy Mick odavezette hozzá a
lovát, Cyrilt, Astrid deres paripáját, a Honeywell-istálló
legjobbját. Astrid meglehetősen furcsán érezte magát azzal
kapcsolatban, hogy hagyja a herceget a kicsikéjén lovagolni, de
csak nem ültethette Csillagra, az öreg tarka igáslóra, aki a
kocsijukat húzta, még ha ezt szerette volna is tenni.
A  herceg szinte ugyanúgy mérte fel a lovat, mint korábban
Astridot. A lány csikorgatta a fogát, miközben Montford hosszú,
kesztyűbe bújtatott ujjaival a deres orrát simogatta.
– Elég jó kis ló, igaz? – fecsegte Wesley idegesen.
A herceg semmitmondóan bólintott.
– Gondolom, megteszi.
– Cyrilnek hívják – folytatta Wesley.
A herceg gyorsan ellépett a ló mellől.
– Parancsol?
– Cyrilnek hívják.
A  herceg arca elnyűtt lett, és motyogott valamit magában.
Szemmel láthatóan nem tetszett neki az elnevezés.
Ennek a férfinak semmi sem jó?
– Mi a baj a Cyrillel? – akarta megtudni Astrid. Előrelépett, és
nyugtatón megcirógatta a deres fejét, mintha így akarna
enyhíteni azon, hogy belegázoltak az érzéseibe.
– Parancsol? – ismételte meg a férfi.
– Jó név.
Montford jó néhányat pislogott a lányra.
–  Önnek tetszik ez a név, Miss Honeywell? – Úgy kérdezte,
mintha nem akarna hinni a fülének.
–  Persze hogy tetszik. Én neveztem el őt. – Cyril feje fölött a
férfira pillantott. – Nem kellett volna elmondanom, mert most
biztosan utálja.
–  Nem, én… – A  herceg megakadt, és komoly tekintettel
vizslatta Astrid arcát. – Még soha nem találkoztam olyan
emberrel, akinek tényleg tetszik a Cyril név.
–  Hát, nekem igen. Én történetesen nagyon szeretem –
mondta Astrid.
– Én nem vagyok túlságosan oda érte – csatlakozott hozzájuk
Wesley. – A  Nigelhez vagy a Reginaldhoz hasonló név, amik
esetében az ember eltűnődik azon, hogy vajon a szüleik mire
gondolhattak.
Astrid az unokatestvérére meredt, és a próbálkozását annak
számlájára írta, hogy herceg pártját akarta fogni. A  herceg
meglepő módon szintén Wesley-t nézte.
–  Badarság – jelentette ki Astrid. – A  Cyril a királyok és a
szentek neve. A  görög nyelvben az urat és a mindenhatót
jelenti. Ez egy jó, erős név. Mint ez a Cyril, itt. Önnek bizonyára
harminchét istállója van tele kiváló lovakkal, kegyelmes úr, de
ez nem jelenti azt, hogy Cyril ne lenne olyan jó, mint
bármelyikük.
Az előadása után elcsípte a herceg pillantását, és teljesen
váratlanul érte, amit látott benne. Az arca feszült, zord vonásai
ellágyultak, az ajka elnyílt, a szeme pedig kis zavarodottságtól
és valami nagyon vágyakozásnak tűnő dologtól csillogott.
Astrid teste reagált Montford arckifejezésére, a törzséből
hirtelen szétáradt a forróság a végtagjaiba. Érezte, hogy lángol
az arca.
Mintha egy ábrándozásból ébredt volna, a herceg
gyanakodva összevonta a szemöldökét.
– Nem gúnyolódik velem, ugye?
Montford szavai éppen olyan hatásosak voltak, mintha
nyakon öntötték volna hideg vízzel. Astrid megfeszült, és
mogorván nézett a férfira.
– Mivel kapcsolatban gúnyolódnék?
– A névvel. Cyrillel.
–  Mégis miért tenném? – Nem várta meg a választ.
Megfordult, és visszament Boglárka hercegnőhöz. – Indulunk,
vagy egész nap itt maradunk, és a szavak etimológiáját vitatjuk?
Felmászott a fellépőre, majd lehuppant a helyére. Boglárka
idegesen elindult, mire Astrid majdnem lecsúszott a túloldalon.
Nem volt hozzászokva a nyereg veszélyes lejtéséhez.
Egy elfojtott nevetést hallott, mire Wesley felé fordult, hogy
jól megmondja neki a magáét. Viszont Wesley éppen az istállók
előtti udvarra vezette fekete paripáját. Astrid a hercegre kapta a
tekintetét, és látta, hogy ő nevetett.
Montford tényleg rávigyorgott.
– Szeretném látni, ahogy ön próbál női nyeregben lovagolni –
mormolta a lány, és indulásra ösztökélte Boglárkát.
A  herceg gond nélkül felszállt a lóra, majd hamar utolérte
Astridot.
–  Az összes jóravaló hölgy női nyeregben lovagol, mintha
abba született volna – mondta a férfi, és bizalmasan Astrid felé
hajolt.
– Kétségtelen, hogy sérteget engem, de nem érdekel – felelte a
lány, és tovább fészkelődött a nyergében.
–  Nem? Miért nem? – Montford cseppet kíváncsinak és
túlontúl nagyképűnek hangzott, és csupán attól, ahogy
rápillantott, Astrid arcon akarta csapni a pálcájával.
– Mert örömet szerez a tudat, hogy bármikor le tudom hagyni
– jelentette ki.
–  Mi miatt ilyen biztos ebben? – Most már szórakozottnak
hangzott, ami miatt Astrid még mérgesebb lett.
– Hívjuk megérzésnek – vágta rá.
– Azt hiszem, ez inkább az önteltség. Nem ér fel velem.
– Ezt gondolja?
– Ez tény, hölgyem.
Astrid felhorkant.
– Tény, mi? Milyen érdekes! Tehát teljes magabiztossággal azt
állítja, hogy innen a sörfőzdéig meg tud előzni engem?
Montford felmérte az előttük lévő útszakaszt.
–  Negyed mérföld felfelé, jó út, tisztességes ló, igen. Merem
azt mondani, hogy igen.
– Hajlandó fogadni?
Montford a tekintetét az útról a lányra kapta, megdöbbentette
a kérdés.
– Parancsol?
Astrid a pálcájával a férfi arcára mutatott.
–  Ezt sokszor mondja, ugye tudja? Hallotta, mit mondtam.
Hajlandó fogadni is?
Wesley, aki eddig csendben maradt, és Astrid nyomában
bandukolt, hogy a lehető legkevesebb figyelmet terelje magára,
megsürgette a lovát, hogy melléjük érjen. Idegesen az
egyikükről a másikukra nézett.
– Astrid – kezdett bele, és egyszerre hangzott leereszkedőnek
és ijedtnek –, te most biztos csak tréfálsz.
–  Nem. Fogadok abban, hogy le tudom hagyni a kegyelmes
urat.
 Wesley elnézést kérőn a herceg felé fordult.
–  Kegyelmes úr, ugye természetesen tudja, hogy Astrid nem
gondolja komolyan?
A  herceg a legironikusabb arckifejezésével ajándékozta meg
Wesley-t.
– Ó, Mr. Honeywell, pedig komolyan gondolja.
–  Igenis – erősítette meg Astrid, feszesebbre húzta a ló
kantárját, és kihívó pillantással meredt a hercegre.
Montford megállította Cyrilt, és Astrid felé fordult, emiatt
Wesley-nek is ugyanezt kellett tennie. A  herceg olyan átható
tekintettel vizslatta a lányt, hogy Astrid legszívesebben izgett-
mozgott volna. Így, hogy megtörtént a kihívás a versenyre, azt
kívánta, bárcsak visszavonhatná. Montford hajtotta bele, és bár
Astrid biztos volt abban, hogy lovagló ülésben képes legyőzni,
francos női nyeregben ült. És attól is megtorpant, ahogy
Montford Cyrillel bánt. Az általában eleven paripa rá nem
jellemző szelídséggel követte a herceg irányítását. Montford
egyértelműen jó lovas volt.
Montford láthatta rajta, hogy kissé inába szállt a bátorság,
mert félmosolyra húzta a száját.
– Mik a feltételei? – kérdezte.
Wesley hangosan hahotázott.
– Kegyelmes úr! Astrid! Ezt nem gondolhatják komolyan!
–  Ó,  én igen – préselte ki magából Astrid, és kissé
elbátortalanodott.
–  Ahogy én is. Nagyon is komolyan gondolom. A  feltételeket,
hölgyem!
– Azoknak a bükkfáknak az aljából versenyzünk a sörfőzdéig.
Wes… Anthony előrelovagol, és kijelöli a célt. Ő  fogja
megállapítani, ki nyert.
– Én?
– Te. Menj, testvérem! Öt percet adunk neked.
Wesley Astridról a hercegre nézett, majd vissza, és egyre
kevésbé hitt a szemének.
– Astrid! Légy észnél!
A lány felhorkant.
– Utálom, amikor ilyen hangnemben beszélsz velem.
–  Szerintem csinálja azt, amit mond – szólt közbe a herceg
vontatottan. – Eltökélt, hogy legyőzzem.
– Astrid!
Astrid előrenyúlt, és Wesley felé csapott a pálcájával.
A férfinak éppen sikerült elkerülnie, hogy elverjék. Miután még
utoljára megpróbálta rávenni Astridot, hogy gondolja meg
magát, elindult az úton, és közben idegesen pillantgatott hátra.
Astrid beharapta az alsó ajkát, és nézte, ahogy az unokatestvére
vonakodva, de megy ellátni a feladatát.
Egy őrült volt. Egy lobbanékony, vakmerő őrült, aki miután tíz
percet töltött a herceg társaságában, újra hagyta, hogy a férfi
valami bolond cselekedetre ösztökélje. Alice kioktatása után
megfogadta, hogy igyekszik illedelmesebb lenni, de ez nem
tartott félóránál tovább. Elvégre hagyta, hogy egy főnemes
felnyúljon a szoknyája alá.
–  Kér egy kis előnyt, hölgyem? – mondta a herceg elnyújtva,
amikor már kettesben voltak.
Astridnak az előnynél többre volt szüksége. Egy csodára. Arra
gondolt, szerencséje lesz, ha a verseny alatt egyáltalán a
nyeregben tud maradni. De gúnyosan felhorkant a férfi
ajánlatára. Inkább üveget eszik, mint hogy Montford lássa,
mennyire bizonytalan.
– Önnek lesz szüksége előnyre, Montford – mondta hatalmas
nagyképűséggel.
A  hercegen a maga zárkózott, leereszkedő módján némi
szórakozottság látszott, ami miatt Astrid csikorgatta a fogait. Azt
kívánta, bárcsak feldühödne a férfi, mint előző nap. Heccelni
akarta, nem szórakoztatni.
– Még nem beszéltük meg a tétet – folytatta a herceg, közben
az utat szemrevételezte, és hagyta, hogy Cyril kicsit
előremozogjon. – Talán érdemes lenne… érdekessé tenni.
Astridnak nem tetszett az, ahogy ez hangzott, de veszett fejsze
nyeleként megragadta az adandó alkalmat.
– Igen. Milyen igaza van. Amikor nyerek…
– Amikor nyer? – horkant fel Montford.
– Amikor nyerek, visszamegy Londonba, és hagyja, hogy úgy
vezessem Rylestone-t, ahogy jónak látom.
Montford bosszús tekintettel nézett rá.
– Nem bírja ezt feladni, Miss Honeywell.
– Azt hiszem, ezt bóknak veszem.
– Nem tudom, miért, mert nem volt az – motyogta Montford.
– Szóval, elfogadja a tétem?
Montford sóhajtott, majd visszanézett az útra.
– Azt hiszi, ez a legjobb, ami történhet, Miss Honeywell? Hogy
én elmegyek innen, és minden úgy folytatódik, ahogy volt?
Astridot mellbe vágta a férfi hirtelen higgadtsága.
– Elég jól csináltuk, mielőtt jött.
 – Valóban? – kérdezte a herceg halk, kétkedő hangon.
Astrid dühbe gurult.
–  Ez aligha a megfelelő idő vagy hely egy ilyen nagy
lélegzetvételű beszélgetésre. Viszont, ha már így szóba hozta,
azt kell mondanom, hogy igen, Rylestone Green virágzik. Azt
elfogadom, hogy a vezetés egy kicsit…
– Szokatlan? – vetette fel Montford cinikusan. – Törvénytelen?
Astrid úgy volt vele, hogy nem fog vitázni Montforddal.
– Szokatlan. De a rendszer működik.
– Jól láthatóan mindenkinek, csak önnek nem. És nekem sem,
bár gyanítom, tulajdonosként én irreleváns vagyok az
utópisztikus víziójában.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
Montford elfordult a nyergében, és a pálcájával
visszamutatott a kastélyra.
– A tornyok, hölgyem. Ferdék! – mondta vehemensen, mintha
ez mindent megmagyarázott volna. – Nincs pénze
megcsináltatni őket, mert ragaszkodik ahhoz, hogy a bevételt
visszaforgassa a birtokba, és botrányos fizetéseket adjon a
bérlőknek. Végignéztem a könyvelést, és tudom, mit csinál.
A  kastély rohad, nem tud megfizetni egy megfelelő
személyzetet. Isten tudja, hogyan sikerül ezeket a lovakat
tartania. Gyanítom, a földművesek jobban élnek, mint ön.
–  Egész jól elevickélünk, köszönöm – mondta Astrid, és
felhúzta az orrát.
–  Elevickélnek. Francos jakobinus ostobaság. És nézze meg,
milyen jól sült el ez a franciáknak.
– Ez nem Franciaország, uram!
 Montford forgatta a szemét, és újra a lányra szegezte átható
tekintetét.
–  És mi van a családjával? Ők egyetértenek abban, hogy jól
elevickélnek?
Ha Montford egy doronggal vágta volna hasba, se vihetett
volna be neki ennél nagyobb ütést.
– A családomhoz semmi köze – mondta Astrid.
–  Talán nem. De az egyértelmű, hogy ők nagyon nem
boldogok.
–  Boldogok! Milyen jogon beszél ön a családom
boldogságáról? – tört ki Astridból. – Egyébként is mit tud ön a
boldogságról? Akkor sem tudná, mi a boldogság, ha az kupán
vágná, és megszólítaná!
Astrid minden egyes szavánál Montford arckifejezése kissé
jobban megkeményedett. Majd, amikor a lány végzett, sokáig
csendben volt, elpillantott róla, és a távolba meredt, a tekintete
zárkózottságot és zordságot sugallt.
–  Kétségtelenül igaza van – szólalt meg végül olyan rideg
hangon, ami miatt Astrid szívéből letört egy darabka, és
megakadt a torkán.
Lelkiismeret-furdalást érzett?
– Ó, az isten szerelmére… – nyögött fel. – Akkor versenyzünk
vagy sem?
Montford ekkor ránézett, az állkapcsa feszessége kissé
enyhült.
– Én nem gondoltam meg magam.
– Akkor állja a tétet?
A férfi gyanakvón hunyorgott.
 – Nem hiszem el, hogy belemegyek ebbe a képtelenségbe. De
igen, állom a tétet, hiszen úgyis én fogok nyerni.
– Ó, tényleg?
–  Természetesen. És mivel ön elég magasra tette a tétet,
gyanítom, az enyémnek is komolynak kell lennie. Azon
gondolkozom, mi legyen.
Astrid ennyire nem gondolt előre a tervében, és emiatt
azonnal izzadni kezdett a tenyere. Ó,  a pokolba! Milyen
huncutságot fog kérni? Egyáltalán nem kellett volna tétben
fogadnia.
Buta, buta lány!
A férfi nyerhet, és feladathat vele mindent.
Ami kétségkívül amúgy is meg fog történni.
De attól még.
Még…
Kit csapott be? Nem a herceget. És már egyértelműen magát
sem.
Astrid még nem érezte magát olyan reménytelen helyzetben,
mint abban a pillanatban, és ezért magán kívül senki mást nem
hibáztathatott. Ő  keverte magát ebbe a tarthatatlan állapotba,
megásta a saját sírját. És nem maradt más hátra, mint
belefeküdni és nézni, ahogy Montford rálapátolja a földet.
Dacosan felvetette az állát, és a legrosszabbra készülve
megragadta a kantárt.
– Azt hiszem, amikor nyerek, Cyrilt szeretném díjként kérni –
mondta a herceg.
Astrid eltátott szájjal nézte Montfordot, teljesen váratlanul
érte a tétje.
 – A lovamat akarja?
– Igen.
Ennél sokkal rosszabb is lehetett volna. Legalábbis ezt
mondogatta, bár valahogy nem érezte magát jobban tőle.
Ugyanannyira imádta Cyrilt, mint Boglárka hercegnőt.
Mindkettejük születésénél ott volt, és segített őket beidomítani.
Astrid szinte azt kívánta, a férfi bárcsak valamit a birtokkal
kapcsolatban akart volna. Akkor legalább világosan tudja, mire
számíthat tőle.
De a lovát!
– Miért akarja őt?
–  Jól érezném magam, ha az enyém lenne. És szerintem ön
nagyon mérges lenne, ha ezt tudná. És ez, hölgyem, nagyon
boldoggá tenne.
Astrid továbbra is tátott szájjal nézett.
– Ön tényleg borzalmas, Montford.
A férfi cinikusan mosolygott.
–  A  legrosszabbat hozza ki belőlem, Miss Honeywell. Akkor
essünk túl ezen?
– Mindenféleképpen.
A  bükkfák vonalához vezették a lovukat. Montford hagyta,
hogy Astrid számoljon, amit ő egyre fokozódó várakozással és
rettegéssel meg is tett. Talán nyerhet, gondolta, amikor
elkiáltotta magát, hogy „Öt!”. Négynél arra gondolt, a legtöbb,
amiben reménykedhet, hogy nem fogja eltörni a nyakát. Amikor
háromhoz ért, az a kép, hogy törött nyakkal fekszik egy
árokban, megkérdőjelezte a korábbi reményét. De amikor kettőt
kiáltott, inkább Montfordot képzelte el egy árokban a nyakát
szegve, ami miatt határozottan jobb kedve lett. Végül egynél
elképzelte, milyen arcot fog Montford vágni, ha ő nyer, mire
akkor és ott megfogadta, hogy mindenét bele fogja adni a
versenybe.
Minden elképzelhető lelkesedését összegyűjtve indulásra
sarkantyúzta Boglárka hercegnőt.
Körülbelül három másodperc után vette észre, hogy Montford
nem követi. Megkockáztatott egy hátrapillantást, és látta, hogy a
férfi a nyergében üldögél. A lány érdeklődését látva megemelte
a kalapja karimáját, és a pálcával lassan ügetésre sarkallta
Cyrilt.
Astrid visszafordult az út felé, még erősebben sarkantyúzta
Boglárkát, és egy félig sikításra, félig káromkodásra hajazó hang
hagyta el a torkát. Montford szándékosan maradt le, olyan
előnyt adott neki, amit ő nem kért. Csak hogy neki legyen igaza.
Az igazság pedig az volt, hogy Montford volt a legundokabb,
legaljasabb ember, akivel Astrid valaha találkozott.
Hát, a franc essen belé, elfogadta a fránya előnyét, meg is
fogja nyerni a nyamvadt versenyt, és semmi lelkiismeret-
furdalása nem lesz azzal kapcsolatban, hogy ragaszkodjon a
díjához!
Montford örökre eltűnik az életéből!
Bár ügyesen kifogta a szelet a vitorlájából. Az ilyen győzelem
Astrid szerint egyáltalán nem győzelem, és ezt Montford is
tudta. Pont azért maradt hátra, mert tudta, hogy ez meg fogja őt
őrjíteni.
És amikor Astrid azt hitte, ennél mérgesebb nem lehet,
meghallotta, hogy Montford a nyomában van. Próbálta nagyobb
léptekre sarkallni Boglárka hercegnőt, de a kancának ehhez
nem volt kedve.
A  szeme sarkából látta, hogy Montford és Cyril mellé érnek,
aztán meghallotta Montford cinikus nevetését a lovak patáinak
lármáján és az őszi szél suhogásán túl. Negyed mérföldet
gyorsan megtettek, az út kanyarodásán túl pedig már ellátott a
sörfőzdéig, ahol Wesley állt néhány kíváncsi földműves
társaságában. Montford nemsokára megelőzte, és úgy ülte meg
a lovat, mintha alig kerülne erőfeszítésébe, ami még jobban
felbőszítette Astridot.
Tudta, hogy veszíteni fog.
Montford és Cyril annyira előrevágtattak, hogy nem egy, nem
kettő, hanem három hosszal vezettek. És nem volt az az isten,
hogy Astrid ezt a távolságot be tudja hozni. Abban a pillanatban
bármit megtett volna, hogy megússza Montford győzelemtől
önelégült vigyorát, amiben egészen biztosan részesíteni fogja.
Vagy legalábbis Astrid gondolta, hogy megtenne mindent,
vagy inkább ezernyi rosszat kíván a férfinak, amíg végül
teljesül a vágya.
A  hang balról jött, valahonnan a sűrű, régi erdősávból, ami
Rylestone északi határát jelentette. A veszélyt megérezve Astrid
azonnal megállította Boglárkát, a verseny azonnal feledésbe
merült. Vadászok között nőtt fel, így felismerte a levegőbe
hasító éles fegyverropogást. Követte a hangot, és körülbelül
ötvenlépésnyire, mélyen az erdőben, a lombozaton keresztül
látta felszállni a lövés okozta füstöt. Egy zöld vadászkabátot
látott felvillanni, és a fegyver csillanását meg egy alakot, ahogy
behúzódik az árnyak közé.
 Aztán a figyelme a még mindig körülöttük visszhangzó lövés
eredményére terelődött. Nem tudta pontosan, kit találtak el:
Montfordot vagy Cyrilt. Nehéz volt megállapítani, hogy
Montford rántotta-e meg a kantárt, vagy Cyril botlott meg, de
bármi volt is az ok, a ló és a lovas is lekanyarodott az útról
jobbra, és lefelé tartottak egy kis töltés oldalán. Cyril
fájdalmában vonyított, Montford pedig rosszat sejtetően
csendben volt, ahogy együtt borultak le a lejtőn, és már nem
lehetett őket látni.
Aztán minden elcsendesült, a lövés hangja eltompult.
Astrid szíve megállt.
Aztán hallotta, hogy valaki rémületében sikít. Először azt
hitte, hogy Montford, Wesley vagy az egyik földműves, aki a
herceg felé tartott. De aztán rájött, hogy ő volt.
Észhez tért annyira, hogy vágtára fogta Boglárkát.
Ugyanakkor ért a töltés tetejére, mint Wesley, majd leugrott,
és imádkozott, hogy lent életet találjon.
Meglátta Cyrilt az oldalán, valami fekete és nedves borította a
nyakát. Élettelenül feküdt, a látványtól pedig Astrid szemét
csípték a könnyek.
– Ne, ne!
A  ló felé futott a lejtőn, és akkor látta meg Montfordot, aki
legalább tizenöt lábnyira repült a derestől, elernyedve feküdt a
hátán egy bodzabokor aljában, a kabátja szétnyílt, az inge és a
nyaksálja vérfoltos volt.
Astrid lábai majdnem összecsuklottak, ahogy elfordult Cyril
felől, és Montford mellé sietett. Mellé térdelt, meredten nézett le
az arcára, és félt hozzáérni.
 A férfinak hamuszürke színe volt, és az eséstől keletkezett egy
vágás a halántékán. De emiatt a lány nem aggódott annyira,
mint a mellkasán lévő vér miatt.
Atyavilág, meglőtték! – gondolta zsibbadtan.
Halottnak tűnt. Amikor Astrid összeszedte a bátorságát, hogy
a férfihoz érjen, felemelte a csuklóját, ami úgy esett vissza a
földre, mint a lifegő tészta.
Astrid szíve kétségbeesetten megsajdult. Nem halhatott meg!
Szörnyű ember volt, és utálta is, de nem akarta komolyan, hogy
meghaljon.
–  Montford! Te bolond, nem halhatsz meg! – sziszegte.
Megérintette az arcát, és letörölte a vért. Nagyon hideg volt.
Astrid a férfi ajkai fölé hajolt, és egy nagyon halovány, gyenge
leheletet érzett az arcán.
Megkönnyebbült. Nem halt meg.
Még.
– Montford! Gyerünk, Montford, ébredj fel! – Megpaskolta az
arcát, majd megrázta a vállát, és amikor semmi reakciót nem
kapott, levette a nyaksálját, kigombolta a mellényét, és a sebet
kereste. A  vállán, a mellkasán kutatta a golyó helyét. Nagyon
sok vér volt rajta, de Astrid nem tudta megállapítani, honnan
jön.
–  Nyamvadt piperkőc! Több ruhát hord, mint én – motyogta
zokogás közben.
Visszahajtotta a ruhákat a vékony pamutingig, ami szintén
csurom vér volt, és elkezdte azt is kigombolni. Az ujjai
félelemtől és valami nem egészen dicséretes gondolattól
remegtek. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy bármilyen
vágyat is érezne ilyen krízis közepette Montford meztelen teste
láttán, de nem lett volna érző ember, ha nem értékeli az ujjai
alatt lévő formás, kidolgozott férfitestet.
Komolyan, tényleg ilyen vonzónak kellett lennie haldoklás
közben?
Aztán egy kéz hirtelen a levegőbe emelkedett, és erős
szorításban csapdába ejtette a csuklóját. Astrid felsikított.
– Kinyuvaszt, ugye? – szólt egy hang vontatottan.
Montford felült, eltolta magától Astridot, és mogorván nézett
maga elé. Az arcába visszatért valamennyi szín. Zavarodottnak
tűnt, és nagyon-nagyon ziláltnak. Elengedte Astrid csuklóját, és
elkezdett talpra tápászkodni. Ez egy kis összpontosítást igényelt
a részéről, de elutasította a lány segítségét.
Astrid felállt, és kissé bosszúsan a csípőjére tette a kezét.
– Montford, megsérült.
A  férfi a halántékához nyúlt, mintha fájna, majd megrázta a
fejét.
– Jól vagyok.
– Nem, nincs! – mondta Astrid erélyesen. – Meglőtték! – A férfi
testére mutatott.
Montford ezen a kijelentésen megdöbbent, majd elkezdte
paskolni a testét. Lenézett, ami egyértelműen hiba volt. Amint
meglátta a vért, az arca falfehér lett, a szemei fennakadtak, és
eszméletlenül hanyatt esett.
 

 
Montford arra nyerte vissza az eszméletét, hogy Miss
Honeywell feje köröz körülötte. A  rugószerű haja furcsa
irányokban állt ki a fejéből, a különböző színű szemei pedig
könnyektől csillogtak. A  feje először fölötte volt, majd alatta,
aztán jobbra, végül balra. A por elkenődött az arcán, és az egyik
orcája csupa lecsorgó vérnyom volt. Montford a látványtól
megint majdnem elájult.
Aztán eszébe jutott minden. A  fegyver hangja. Cyril, ahogy
botladozik alatta. A  hosszú, látszólag végtelen repülés a
levegőben. Aztán a sötétség. És a vér. Rengeteg őt beborító vér.
Összeszorította a szemét, ahogy utolérték őt más emlékek.
Fájdalmas emlékek, amikről azt hitte, régen eltemette őket, egy
másik időből és helyről, amikor vér borította őt. Az ő vére és a
szülei vére, ami folyó módjára folyt körülötte. Hosszú éveken át
érezte magán az édeskésen maró, fémes és száradó szagot, a vér
már fekete volt, a ruhái megkeményedtek tőle. Emlékezett,
ahogy a keze egy nő – az anyja – felé nyúl, és próbálja letörölni
a vért a szeméről, amivel bár nézte őt, de nem látta.
Megpróbálta felébreszteni, de elgondolkozott azon, hogyan tud
ilyen nyitott szemmel aludni. A  nő nem ébredt fel, még akkor
sem, amikor ő sírt, hogy tegye meg. Sírt és sírt, de az anyja azon
kívül, hogy azzal a furcsa szemmel nézte, nem tett semmit.
Több nap telt el azokkal a szemekkel, a vérrel és a halál
bűzével.
Montford erőszakkal kinyitotta a szemét, visszatuszkolta a
helyére a rémálmot, de az nem volt hajlandó elmenni, úgy
kapaszkodott az elméje mélyedéseibe, mint egy vadnyúl, hogy
ketrecbe ne zárják.
Tudta, hogy újra rosszul lesz.
 Miss Honeywell az egyik kezét az orcájára tette. Meleg volt,
gyengéd és végtelenül megnyugtató. Montford hányingere
alábbhagyott.
– Montford – mondta halkan a lány.
A herceg nagy erőfeszítések árán felült. Astrid keze lemaradt,
bár a férfi azt kívánta, bárcsak az arcán tartotta volna. Akadozó
lélegzetet vett, és próbálta felmérni a sérüléseit. Zúzódott és
megrendült, de nem volt meglőve.
– Nem sérültem meg – sikerült kimondania.
Astrid arcán látszott, hogy nagyon megkönnyebbült, hátraült
a sarkára, és a ruhája ujjával törölte meg az arcát.
–  Atyavilág, ember – hallatszott egy hang a fejük fölül.
Montford felpillantott Sir Wesley-re/Mr. Honeywellre, aki
ijedten bámulta őt. – Jól van?
– Megvagyok.
– De a vér, ember, a vér! – kiáltotta az úriember, és Montford
ingének az elejére mutatott, aggódva ráncolta a homlokát.
Montford megborzongott, és nem volt hajlandó lenézni.
– Nem hiszem, hogy az enyém.
Miss Honeywell arca eltorzult az újbóli aggodalomtól, ahogy
felállt.
– Cyril!
Az elpusztult ló felé rohant, aki fölött két munkásember állt,
és gyászosan ingatta a fejét.
Montford lábra botorkált, és követte Astridot. Egyértelmű
volt, hogy a paripa meghalt. A  nyaka furcsa szögben állt, és az
erős mellkasa nem emelkedett a lélegzéstől. Egy sötét vérfolt
látszott az oldalán, ami az élettelen teste alatti fűben gyűlt össze
egy tócsában. Montford megregulázta magát, nehogy elájuljon a
látványtól.
Miss Honeywell a lóra vetette magát, és hevesen zokogott.
Montford elfordult. Bizonytalanul állhatott a lábán, mert Sir
Wesley megszorította a könyökét. Montford nem húzódott el.
Túl sok vér volt, és még mindig szédült.
–  Átkozottul kár. Átkozottul nagyon kár – motyogta Sir
Wesley. – Mocskos dolog.
Egy férfi jelent meg a töltés tetején. Nagydarab volt,
gyapjúszövetet viselt, és egy pipa lógott ki a szája sarkából. Jó
néhány cifra káromkodást eresztett el, ahogy meglátta a
vérfürdőt, majd lebaktatott a dombon. Kivette a pipát
mogorván álló szájából, egy durva ránc elvágta egymástól két
bozontos szemöldökét.
– Itt meg mi történt? – akarta megtudni erős skót kiejtéssel.
–  Mocskos dolog, Mr. McConnell – fecsegte Sir Wesley.
Montford csikorgatta a fogát. Sir Wesley nem volt a
segítségükre.
A  skót Montfordra nézett. Egy gyors, okos pillantással
felmérte, majd bólintott.
– Herceg – mondta egy szemernyi tisztelet nélkül.
Nem mintha Montfordot érdekelte volna abban a pillanatban.
– Valaki rám lőtt. De ahogy látja, a célzás nem az én, hanem a
lovam életébe került.
A skót szája szigorú vonallá vékonyodott.
– Igen. És miért olyan biztos abban, hogy ön és nem a szegény
jószág volt a golyó célpontja?
Montford teljesen megrökönyödött és megsértődött. Vagy
legalábbis amennyire tudott a körülmények között.
–  Ó,  nem tudom. Józan ész? Megérzés? Viszont nem sok
jelentősége van, mivel az eredmény mindkét esetben
kétségkívül ugyanaz. Pusztán a szerencsén múlt, hogy nem
törtem ki a nyakam. – Montford ezt olyan nyugodt hangon
mondta, ahogy csak bírta.
A skót nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztek, de Montford
úgy döntött, nem veszekszik a férfival.
Miss Honeywell zokogása újra a tudatába tört, mire a szívébe
nyilallt a fájdalom. Utálta a lány kétségbeesésének hangját, és
utálta a saját gyengeségét, ami megakadályozta abban, hogy
próbálja valahogy megnyugtatni őt – bár az agya mélyén szinte
elhitte, hogy Astridnak köze volt ehhez az egészhez. Ha a lány
nem lett volna annyira kétségbeesve a paripa miatt, amiből a
kevés megmaradt eszével Montford azt a következtetést vonta
le, hogy Astrid soha nem tett volna olyat, ami veszélyezteti az
állatot, azon se lepődött volna meg, ha ő szervezte volna meg a
kivégzését.
Montford elfordította a fejét, és meglátta, ahogy Astrid a ló
mellett térdel, az állat fejét az ölében ringatja, a válla rázkódik,
és erre újra elfacsarodott a szíve.
Nem, nem tudta elképzelni, hogy Astrid szervezte meg ezt a
dolgot.
De valaki igen.
Visszafordult Sir Wesley és Mr. McConnell felé, és
megpróbálkozott egy ellentmondást nem tűrő, komor
tekintettel.
– Valamelyiküknek nem kellene a hölgynek segítenie?
 Sir Wesley láthatólag megriadt, majd elindult.
– De, de, persze.
Mr. McConnell megfogta Sir Wesley karját.
– A húgát akarja majd. Miért nem megy vissza a kastélyba, és
készíti fel Alice-t?
Sir Wesley a terv miatt zavartnak tűnt, de beleegyezett.
Mr. McConnell odament Miss Honeywellhez, és letérdelt
mellé. Montford hallotta, ahogy a lány felzokog, hogy
„Ó, Hiram”, majd a skót ember ölelésébe simul.
– Akkor én visszalovagolok a kastélyba – mondta Sir Wesley,
és felmászott a dombon. Tétovázott, majd Montford felé fordult.
– Ön is jön?
Montfordnak földbe gyökerezett a lába. Nagyon furcsa érzés
kerítette hatalmába, amikor látta, hogy Miss Honeywell a skót
mellkasára hajtja a fejét. Fizikai fájdalmat érzett. Gyötrelmet.
Mindent megtett volna, hogy helyet cserélhessen a férfival,
bármilyen nevetséges is ez. Eszébe jutott Astrid gyengéd, meleg
keze az arcán, amikor az ájulásából ébresztgette.
És az előző nap, amikor alatta feküdt olyan puhán, olyan
vágyakozón.
– Nem – hallotta, hogy kimondja. – Azt hiszem, maradok.
Sir Wesley meglepettnek tűnt, de továbbment.
Montford két munkással állt a kellemetlen csendben,
miközben Miss Honeywell továbbra is sírt. Mr. McConnell az
egyik kezével paskolgatta Astrid hátát, a másikkal időnként a
szájához emelte a pipáját, hogy beleszívjon. Néha lenézett a
paripára, és rosszallóan csóválta a fejét, vagy a lány
megnyugtatására mondott néhány kimért szót.
 Valahogy Montford vigaszra lelt abban, hogy McConnell
láthatóan nem volt fülig szerelmes a lányba.
Végül a férfinak sikerült Miss Honeywellt talpra állítani, majd
megfogta a vállát.
–  Jól van, jól van, kislányom, ez nem vall rád. Szedd össze
magad, kislányom!
Miss Honeywell egy durva zsebkendőbe szipogott, amit
McConnell vett elő a zsebéből, majd megtörölte a szemét.
–  Csak ez akkora… megrázkódtatás, Hiram. Cyril… az én
drága, drága Cyrilem!
Montfordnak megint elszorult a szíve. Astrid imádta a lovat,
és bármennyire valószerűtlennek tűnt is, őszintén szerette a
nevét.
–  Igen, nagyon kár. Remek ló volt. Most viszont menjünk el
innen, nem jó a szenvedésben dagonyázni!
Miss Honeywell az elpusztult lóra nézett, mire McConnell
átkarolta, és finoman, de határozottan elvezette.
– Gyere, kislányom! Ne nézz vissza ilyen borzalomra!
Miss Honeywell reszketőn fújt egyet, majd hagyta, hogy
felvezessék a lejtőn. Montford utánuk ment. McConnell a
munkások felé kiabált, és utasította őket, hogy szerezzenek egy
szekeret, mire a két férfi elindult a sörfőzde felé. Aztán Miss
Honeywellt a lova felé vezette, ami elkóborolt az út túloldalára,
és idegesen ágaskodni kezdett, mintha megérezte volna, hogy
baj történt.
McConnell megragadta a kanca kantárját, és ugyanazzal a
nyers modorral nyugtatta meg az állatot, mint az előbb Miss
Honeywellt.
 Montford visszanézett Miss Honeywellre. A  lány abbahagyta
a sírást, de a szeme be volt dagadva, a bőre pedig foltos volt a
könnyeitől. Hölgyekre nagyon nem jellemző módon fújta a
zsebkendőbe az orrát, majd kihúzta magát. Nem bírt Montford
szemébe nézni. Montford megpróbált felé nyúlni, hogy
megérintse a vállát vagy talán a kezét, csináljon valamit, amivel
megnyugtatja, de aztán inkább leengedte a kezét az oldalához.
Mire gondolt?
McConnell feléjük vezette a kancát, de Miss Honeywell a
jószágra sem bírt ránézni, mintha a látvány túl fájdalmas lett
volna.
–  Szerintem vidd vissza a hercegnőt az istállóba, hadd
intézzük el mi a… – McConnell a kezébe köhögött.
–  A  testet – fejezte be Miss Honeywell feltűnően egyenletes
hangon.
McConnell bólintott.
Miss Honeywell bizonytalan gesztussal jelezte a
beleegyezését, de nem mozdult, hogy megfogja a kantárt, amit
McConnell nyújtott felé. Helyette Montford fogta meg.
– Én… én láttam valamit – mondta Miss Honeywell.
McConnell tekintete felvillant az éberségtől.
– Az erdőben – mondta, és a mellettük lévő sűrű lombozatra
mutatott. – A  lövész. Körülbelül ötven lépésre, bent. Láttam,
hogy az erődbe futott.
– Láttad, ki volt, kislányom?
Astrid megrázta a fejét.
– Nem. Magas volt. Sötétzöld kabátot viselt.
Montford komolyan összepillantott McConnell-lel.
 –  Úgy tűnik, valaki rosszat akart nekem – mondta. – Nem
hiszem, hogy ez véletlen volt.
– Igen, igaza lehet – ismerte el McConnell.
– Vajon ki akarná a halálomat?
McConnell kivette a pipát a szájából, és rezdületlen, kissé
fanyar arckifejezéssel meredt Montfordra.
– Gyanítom, szinte mindenki a megyében, kegyelmes úr.
– Ez határozottan leszűkíti a kört – mondta halkan Montford.
–  Senki se merné – ragaszkodott hozzá Miss Honeywell. –
A  birtokról senki, az biztos. Aligha lenne érdekükben önt
megölni. A  hatóságok azt hinnék, hogy nekem… nekem van
hozzá valami közöm, és akkor elvennék a birtokot… –
Elkerekedett szemekkel fordult Montford felé. – Ugye nem
gondolja, hogy ilyet tennék?
– Megfordult a fejemben a gondolat – ismerte be a férfi. Astrid
felháborodottnak tűnt. McConnell meg szinte ölni tudott volna.
– Persze hogy nem gondolom, hogy ezt ön szervezte meg –
fejezte be a herceg. – De valaki igen. Van ötletük, ki csinálhatta?
McConnell és Miss Honeywell egymásra néztek, és láthatóan
ugyanaz jutott eszükbe, ami csak fokozta Montford gyanúját. De
megrázták a fejüket, és lebámultak a földre.
– Önök ketten gyanakodnak valakire! – Montford nem hagyta
őket.
McConnell olyan kemény pillantással nézte a férfit, ami azt
jelentette, hogy nem válaszol több kérdésre.
–  Mindkettejüknek megrázó élményben volt részük. Én ön,
kegyelmes úr, az esés miatt nem érezheti túl jól magát.
Menjenek vissza a kastélyba, és hozza rendbe magát! Én pedig
majd szemrevételezem a nyomokat, és bemegyek az erdőbe,
hogy körülnézzek. Akárki is tette, mostanra már elment, de
kiderítem, mit lehet tenni.
Miután sikerült kihámozni a skót tájszólásból, hogy
McConnell mit mondott, Montford tiltakozni kezdett, de a
fejfájásától megszédült, a vér szagától pedig elgyengült. Úgy
döntött, megfogadja a férfi tanácsát.
–  Ha a munkája végére ért, jöjjön, és számoljon be nekem –
mondta.
McConnell a világos utasítás miatt gyanakvón nézett.
– Igenis, kegyelmes úr – válaszolta azért.
–  Helyes – nyugtázta a herceg, majd Miss Honeywell felé
fordult. – Segítsek önnek felülni?
– Azt hiszem, inkább sétálok. Most nincs kedvem lovagolni.
– Nekem sincs – válaszolta Montford fintorogva.
McConnell elment, ők pedig elindultak az úton. Montford
fogta a kanca kantárát, és sétálás közben a bal karját a ló
vállára tette, mert még nem bízott a lábában.
Nagyon sokáig csendben voltak, Miss Honeywell mellette
vánszorgott, és lefelé nézett, hogy Montford ne lássa az
arckifejezését. A  férfi megköszörülte a torkát, és a megfelelő
szavakat kereste.
–  Nagyon sajnálom, ami történt. Kérem, higgye el, mindent
megtettem azért, hogy Cyrilt eltérítsem.
Astrid valami hangot hallatott mellette, és Montford attól
tartott, hogy megint sír.
Jó isten.
De amikor a lányra nézett, azt látta, hogy az üresen mosolyog.
 –  Nem hibáztathatja magát – mondta Astrid. – Még én sem
tudom hibáztatni. Ráadásul szerintem így is, úgy is elpusztult
volna.
–  Mocskos dolog – motyogta Montford, majd összerezzent,
amikor rájött, hogy Sir Wesley lapos szövegét ismétli.
–  Nem akarnám, hogy meghaljon. Az lehet, hogy a pokolba
kívánom, de azt inkább átvitt értelemben – biztosította Astrid a
férfit.
– Szintúgy.
–  Semmi közöm nincs ehhez – folytatta Astrid védekező
hangon. – Remélem, hisz nekem.
Montford megállt, ami miatt Astrid is.
– Miss Honeywell, tényleg hiszek önnek.
Astrid a csizmáját nézte.
–  Köszönöm. – Majd felnézett, és a férfi arcát vizslatta. –
Szörnyen rosszul néz ki.
– Rosszul is érzem magam.
A  lány elővette a zsebkendőjét, majd megtörölte vele
Montford halántékát. A  férfi a kancának dőlt, és hagyta, hogy
Astrid gyengéd érintése csillapítson a fejfájásán. Végül a lány
elhúzódott, és megmutatta Montfordnak a sebe bizonyítékát,
ami teljesen átitatta a len zsebkendőt.
Montford félrepillantott, és próbált nem elájulni.
–  Köszönöm, Miss Honeywell – mondta tömören, majd
folytatta a sétát.
–  Nincs mit – válaszolta Astrid ugyanolyan tömören,
kétségkívül bántotta a férfi barátságtalansága. Feszült csendben
sétáltak tovább. – Csak próbálok segíteni – mondta a lány
halkan, jó néhány percnyi nyilvánvaló fortyogás után.
–  Azt mondtam, köszönöm, Miss Honeywell – ismételte meg
Montford a foga között kipréselve.
A  férfi hallotta, hogy Astrid szipog mellette, és erre alig
sikerült elfojtania egy sóhajtást.
Biztosan nem sír.
De amikor a lány felé fordult, látta, hogy az arca csupa könny,
az orra pedig élénkvörös. Viszont bosszúság helyett túlcsorduló
együttérzést érzett a tapasztalatlan szívében – együttérzést és
még valamit, ami miatt Astrid felé akart nyúlni, és szorosan
átölelni. Meg akarta csókolni az orrát, még akkor is, ha az
szörnyen piros volt és csöpögött. Ezernyi helytelen dolgot akart
tenni vele, még ha ebben a rettenetes állapotban volt is. Ez
teljességgel felfoghatatlan volt!
Nagyon erősen beüthette a fejét.
– Általában nem vagyok bőgőmasina – bizonygatta a lány, és a
ruhája egyik ujjával törölte meg az orcáit, mert a másik a
herceg vérétől volt foltos. – Nem sírtam… ó, sok-sok éve. Nem,
amióta az édesanyám…
Montford a lány felé nyújtotta a zsebkendőjét, aminek
valahogy sikerült túlélnie az előző vérfürdőt. Astrid hálásan
elvette, és belefújta az orrát a drága csipkébe.
Na, ezt a darabot Montford már nem akarta visszakapni.
A férfi igyekezett valami megnyugtatót találni, amit mondhat,
de nem jutott eszébe semmi. Aztán bevillant neki egy őrült
gondolat, amit még azelőtt kibökött, hogy leállíthatta volna
magát, bár a mondandója semmilyen tekintetben nem minősült
vigasztalónak.
 – Cyrilnek hívnak.
Astrid abbahagyta az orrfújást, majd meglepetten nézett fel
rá. Leengedte a zsebkendőt.
– Hogy?
Montford sóhajtott, és megdörzsölte a sajgó nyakát. Mi a fenét
művel?
– A nevem. A keresztnevem. Cyril.
A lány úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
– Ó.
– De senki sem hív így.
– Tényleg?
– Utálom. Az összes nevemet utálom. Az emberek egyszerűen
a címemen neveznek. – Astridnak végre jókedve lett, ami
bosszantó volt. A herceg hálára vagy megértésre számított, nem
vidámságra. De gyanította, hogy ez még mindig jobb, mint a
könnyek. Fújtatott egyet, majd újra sétálni kezdett. – Csak
felejtse el!
– Cyril.
–  Ne hívjon így! A  deres lova miatt mondtam el, és nem is
tudom, miért, de azt hittem, segíthet.
Érezte, hogy egy kéz megfogja az övét, és ezzel megállítja őt.
Lenézett, és látta, hogy Miss Honeywell koszos, taknyos ujjai
vannak a tenyerében, és egy pillanatra nem kapott levegőt a
rázuhanó forróságtól. Vette a bátorságot, hogy a lányra nézzen,
aki az elsíratlan könnyektől csillogó szemmel és félős mosolyra
húzódó rózsaszín ajkakkal nézett rá fel.
Montford szíve kihagyott.
– Köszönöm, Montford! Tényleg segített.
 Itt volt a hála, amit akart. De a hála és a csillogó könnyek
mögött megbújt egy kis huncutság is, ami miatt a férfi elég
nyugtalanná vált. Mintha Astrid pontosan tudta volna, milyen
értékes fegyvert adott a kezébe gyengeségében. Nevezetesen a
keresztnevét és a tényt, hogy utálja.
Ezeket fel fogja használni ellene a kis cafka.
De ebben a pillanatban biztonságban volt.
Nem, nem volt biztonságban, mert elmerült a lány
tekintetében. Egyre jobban és jobban a lányba zuhant. Astrid
megérintette a kezét – az ő kezét! –, mire Montford bele akart
süllyedni a húsába, a combjai közé temetni magát, és lecsókolni
a könnyeit.
– Miss Honeywell – kezdte. – Azt hiszem, jobban beütöttem a
fejem, mint gondoltam.
– Én is azt hiszem. Elég furcsán fest.
És ezzel folytatták az útjukat vissza, a kastélyba.
 Tizedik fejezet

Amiben a fekete krinolin átka borongóssá teszi Rylestone Hallt

 
 
 
Astrid aggódott a herceg útközben mutatott furcsa viselkedése
miatt. Bár látszólag nem sérült meg az esésben, egy csúnya
vágás volt az egyik szeme fölött, ami annak ellenére is vérzett
még, hogy Astrid többször igyekezett elállítani. Montford pedig
továbbra is olyan különös ábrázattal nézte őt, ami miatt Astrid
váltakozva érzett forróságot, majd hideget, majd mindezt
elölről újra.
Aztán elkezdett a nevével kapcsolatban magyarázni. Vagy
neveivel. Úgy tűnt, sok van neki, és valahogy egyiket sem
szereti. A címét leszámítva.
Mivel Astrid nem tudta őt Cyrilnek elképzelni, egyet kellett
értenie a férfival. Ő  Montford volt. Kevésbé egy valódi ember,
mint egy cím.
Bár abban a pillanatban nagyon is emberinek tűnt, csupa vér
volt, a ruhája a felismerhetetlenségig összegyűrődött, az arca
fakó, és a szeme kissé zavaros. Astrid sajnálta Montfordot, és
picit aggódott is a koponyája miatt. Elég nagy ütést kapott.
Abban a pillanatban legkevésbé egy agyrázkódásban szenvedő
hercegre volt szüksége, aki összevissza beszél, és próbál kedves
lenni vele.
Az próbált lenni, amikor elmondta neki a nevét. Cyril. A maga
suta módján igyekezett őt jobb kedvre deríteni. És Astrid
meglepetten tapasztalta, hogy sikerült neki. Tényleg jobban
érezte magát a férfi beismerése után. Nem azért, mert elmondta
neki a nevét, hanem mert olyan szégyenlős volt miatta.
Egyértelműen azt gondolta, hogy a neve nevetséges, és szinte
azonnal megbánta, hogy elmondta neki. Astrid ezt
megnyerőnek találta.
Szegény ember. Valóban elég nevetséges neve volt.
A lány fel volt arra készülve, hogy valamikor majd visszaéljen
ezzel, de akkor együttérzett Montforddal. A  férfi csodásan
megértő volt az egész lövöldözéses üggyel kapcsolatban, és nem
akarta túlfeszíteni a húrt. Ráadásul Astrid zavarban volt, amiért
ennyire gyászolt a férfi jelenlétében. A  herceg nem egyszer,
nem kétszer, hanem háromszor látta őt sírni két napon belül, és
valószínűleg azt gondolta róla, hogy egy picsogó.
De mindhárom alkalommal jó oka volt rá. Ha csak eszébe
jutott szegény Cyril, ahogy eltört nyakkal, vérezve fekszik
abban az árokban, könnyek szöktek a szemébe.
Vajon ki volt képes erre?
Nem hazudott, amikor azt mondta a hercegnek, hogy egyik
embere sem lőtte volna le. De Astridnak voltak ellenségei. És
mindenki tudta, hogyha bármi történne Montforddal a
látogatása alatt, őt vennék elő.
Egyetlen emberre tudott gondolni, aki képes lett volna egy
ilyen hitvány tervet kieszelni. De Mr. Lightfoot honnan tudott
volna egyáltalán a herceg váratlan látogatásáról? És a herceg
megöletése miben mozdította volna előre a saját terveit? Csak
nem akarhatta, hogy a lány egy hóhér hurkában lógjon, nem?
Nem, gondolta komolyan. Az irányítása alá akarta őt vonni,
vagy még ennél is rosszabbat.
Az istállókhoz értek, és Mickre bízták Boglárka hercegnőt.
Amikor Astrid beszámolt arról, hogy Cyril milyen sorsra jutott,
Mick elsápadt, majd keresztet vetett. Római katolikus volt, elég
vallásos, és Cyril volt a szeme fénye.
Átmentek az udvaron a kertbe, amikor a sövényen keresztül
egy habos, fekete krinolin keltette fel Astrid figyelmét.
Astrid ösztönösen viselkedett, mert pontosan tudta, hogy ki
tartozik a krinolinhoz. Megragadta Montford karját, és a
rózsabokrok sorához húzta.
– Hová megyünk? – akarta megtudni Montford.
–  Shhh! – válaszolta a lány, majd leguggolt, és mutatta a
férfinak, hogy ő is tegyen így.
Montford ebből semmit nem értett, ezért csípőre tett kézzel a
lány fölé tornyosult.
– Miss Honeywell, mi folyik itt? – kérdezte erőteljes hangon.
– Próbálom menteni a bőrét.
De már késő volt. Meglátták őket.
Egy magas, robusztus nő jelent meg a búvóhelyük kapujában,
egy gondosan fodrozott és betoldott fekete krinolinruhában,
ami már egy évtizede kiment a divatból. A  nyaka körül egy
díszes, rubinnal kirakott arany nyaklánc lógott, ősz haján pedig
egy selyemturbán volt. Szép volt és középkorú, mélykék szeme
állandóan bosszús.
 És akkor nagyon bosszús volt.
A tekintélyes méretű szoknya nyomában a zaklatottnak tűnő
Alice jött, és egy fiatal nő, aki olyan rózsaszín taftselyem ruhába
öltözött, amin szédítő számú különböző masni és fodor volt.
Astrid gonoszul arra gondolt, hogy a ruhának nagyon
szerencsétlen a színe, amitől Davina unokatestvére fakó bőre
sárgának látszik. A  masnik és fodrok bősége egészen
egyszerűen abszurd volt, és nem segítettek semmit a lány gőgös
és beesett vonásainak enyhítésén. Davina éppen csak valamivel
volt kevésbé félelmetes, mint lady Emily.
Astrid pontosan tudta, hogy ez a páros miért méltóztatott őket
meglátogatni, és az ok karót nyelve állt mellette. A  lány
sóhajtott, majd kihúzta magát, hogy üdvözölje Emily nénikéjét
és Davina unokatestvérét, de még mielőtt egy szó elhagyhatta
volna a száját, a nénikéje kezdett beszélni. És beszélni.
– Astrid! Mi a fészkes fenét művelsz, a rózsák között lapítasz?
Szégyen, ahogy kinézel! Mint általában. Állj föl azonnal,
lányom! – Felemelte a lornyettjét, majd egy halvány ráncolás
kíséretében meredten Astridra és Montfordra bámult.
–  A  fiam épp most tájékoztatott, hogy megint az úton
versenyeztél. Szégyenteljes, szégyenteljes! És hogy valami rossz
történt veled. De látszólag egyben vagy. – Nem tűnt
megkönnyebbültnek a felismeréstől. Sőt, inkább rendkívül
csalódottnak. – Versenyzel, mint egy útszéli bandita! Ha az
anyád élne… és most így látna téged, a kertben guggolni ezzel
a… ezzel a… parasztlegénnyel… – Az ékszerrel díszített keze
lefitymáló legyintésével mutatott a hercegre. – Annyira rád
jellemző, hogy egyáltalán nem törődsz a híreddel! – Megállt,
újra felemelte a lornyettjét, majd a herceg ingére pillantott.
– Jóságos ég, az vér?
– Ez… – kezdett bele Astrid.
Emily néni színpadiasan a szemöldökéhez emelte a kezét.
– Ez aztán már több a soknál! A rózsák között őgyelegsz… egy
ilyen állapotban lévő emberrel. A  herceggel a házban! Benned
nincs semmi illendőség? Mit gondolhat mindannyiunkról?
Esküszöm, te engem a sírba fogsz vinni! – Rideg megvetéssel
meredt a hercegre. – Most pedig menjen, fiatalember, és szedje
össze magát! Ezúttal elnézem ezt a… contretemps-ot, mivel
biztos vagyok benne, hogy nem az ön hibája, hogy Astrid ilyen
helyzetbe hozta.
–  Asszonyom. – A herceg olyan vérfagyasztó hangon szólalt
meg, ami nem sok jót sejtetett.
–  Hogy merészel így beszélni velem, fiú! – Emily néni
felszisszent, teljesen megrökönyödött a férfi bátorságától, mert
szemlátomást abban a hiszemben volt, hogy a herceg egy senki.
Astrid érezte, hogy a herceg kővé dermed mellette.
Összepillantott Alice-szel, aki a szája elé kapta a kezét, hogy
eltakarja a mosolyát. Astrid gondolta, hogy ez nem lesz
kellemes élmény a nénikéjének, és azt tervezte, ennek minden
percét ki fogja élvezni. Néhány lépést tett oldalra, hogy jobban
lássa a történéseket.
A herceg még gyűrötten és véresen is lenyűgöző látvány volt
feldühödve. A  szürke szeme csillogott az indulattól, a tökéletes
vonásai megdermedtek.
– Hogy merészel ön így beszélni velem, asszonyom? – mondta
megtévesztően higgadt hangon. – Megtudhatnám a nevét?
 – A mindenségit… – dadogta a nénikéje.
–  A  nevét, asszonyom – vágott közbe a herceg. Astrid felé
fordult. – Miss Honeywell, ki ő?
Astrid utált egy ilyen szórakoztató jelenetbe közbeavatkozni,
de úgy tűnt, nincs más választása.
–  Ő  a nénikém, lady Emily Benwick, illetve a lánya, Miss
Davina. – A  rózsaszínben lévő látványosságra mutatott, aki
morcosan nézett rá. Astrid a nagynénje felé fordult. – Nénikém,
hadd mutassalak be a kegyelmes úrnak, a montfordi hercegnek.
Emily néni arca elfehéredett a smink alatt. Gőgös vonásai
először hitetlenségében torzultak el, majd ijedtségében, amikor
az igazság leesett neki. A lornyettje kiesett a kezéből, és a földre
zuhant. Miss Davina hasonlóan reagált, de neki nem volt meg
az anyja gerince, ezért imbolygott a lábain, és másodpercekre
volt attól, hogy elájuljon.
Alice a kezébe köhögött. Astrid nem törődött azzal, hogy
elrejtse elégedett mosolyát.
Emily néni összeszedte magát, majd egy olyan pukedlizéssel
indult el a kegyelmes úr felé, ami bármelyik udvarban megállta
volna a helyét. Meghúzta a lánya karját, így Miss Davina is
kénytelen volt ugyanezt tenni. A  ruhájuk szegélye, gondolta
Astrid gonoszan, jól tönkre fog menni a sárban.
– Kegyelmes úr, megtiszteltetés. Valóban…
Montford Astridra nézett, és forgatta a szemét.
Világos volt, hogy Emily néni és Davina nem fognak
határozott felszólítás nélkül felállni. De ugyanennyire
egyértelmű volt, hogy Montford ilyet nem fog adni.
Úgyhogy továbbra is közel rogyasztottak a talajhoz, Montford
pedig haragosan nézett le rájuk. Astrid szemének azóta nem
volt része ilyen kedves látványban, amióta két nappal korábban
Montford a sárba esett. Egyáltalán semmi sajnálatot nem érzett
a rokonai iránt. Szörnyű emberek voltak, és nagyon örült, hogy
megalázkodni látja őket.
–  Miss Honeywell – szólalt meg a herceg erélyesen. – Úgy
tűnik, látogatói vannak. Ne hagyja, hogy akadályozzam.
Montford ezzel kurtán a lány felé biccentett, majd elment, így
Astridra és Alice-re maradt, hogy felhúzzák a rokonaikat a
földről.
 

 
–  Lehetett volna annyi eszed, lányom, hogy elmondd, ki ez a
férfi, mielőtt hagyod, hogy egy ilyen borzalmas faux pas-t
kövessek el – mondta Emily néni Astridnak, és közben repülősót
dugott a lánya orra alá.
Astrid és Alice segített a bárónőnek és a lányának felállni,
majd a szalonba kísérték őket, ahol Miss Davina nagyon
elegánsan azonnal a díványra ájult.
Astrid el akarta mondani az unokatestvérének, hogy a herceg
már nincs jelen, hogy szemtanúja legyen a női érzékenység
ilyen bájos megnyilvánulásának, de inkább nem mondott
semmit, hanem kérte, hogy hozzanak nekik teát, amíg a
nénikéje megpróbálta életre kelteni a lányát.
–  De gyanítom, ez túl nagy kérés lett volna tőled – folytatta
Emily néni, és mogorván nézett az unokahúgára. – Semmi
kétségem, hogy nagyon tetszett neked, hogy megalázkodva látsz
engem.
Dorbézoltam benne, akart Astrid visszaszólni, de türtőztette
magát, és próbált bűnbánónak tűnni.
– Biztos vagyok benne, hogy ez egy elfogadható tévedés – szólt
közbe Alice, mert mindig ő volt kettejük között a béketeremtő. –
A herceg csupa vér volt, és rettenetesen nézett ki.
–  Valóban. – Emily néni oldalra billentette a fejét,
valamennyire megenyhült.
–  Úgy tudom, a herceg ma nagyot esett – folytatta Alice.
Aggódó tekintettel nézett Astridra. – Nem sérült meg?
– Nem, de Cyril nem volt ilyen szerencsés. Meghalt.
– Cyril? Ki az a Cyril? – akarta tudni a bárónő.
Astrid sóhajtott, majd ökölbe szorította a kezét az ölében.
– A ló, akin a kegyelmes úr lovagolt.
– Nagyon sajnálom, Astrid – mondta elérzékenyülve Alice.
Astrid bólintott, majd a kezére nézett, igyekezett elterelni a
figyelmét a délután tragikus történéséről. Nem gondolhatott a
lovára, különben elsírta volna magát a nagynénje előtt, amit
megfogadott, hogy soha nem fog tenni.
–  Te a herceggel versenyeztél az ösvényen? – vágott közbe
Emily néni. – Milyen ostobaságba hajszoltad azt a szegény
embert, lányom? Tudhattam volna, hogy benned semmi
tisztelet nincs a státusza iránt! Versenyezni, mi? Szerencséd,
hogy csak a lova szenvedte el a te meggondolatlan fitogtatásod
következményeit!
Astrid csikorgatta a fogát. A  bánatára csodás gyógyírnak
találta a dühöt.
Emily néninek elfogyott a lányával kapcsolatban a türelme,
aki még mindig nem volt hajlandó felébredni. Megrázta a vállát.
–  Szedd össze magad, Davina, és ülj fel! Senki sincs itt, aki
értékelné az előadásodat.
Davina felült, és aprólékosan megigazította a szoknyáit.
Résnyire szűkített szemekkel, mérgesen nézte Astridot, aki már
eléggé hozzá volt szokva az unokatestvére kicsinyes
féltékenységéhez, ezért kérdőn nézett rá vissza.
– Még szerencse, hogy a személyzetemtől megtudtam, hogy itt
van a herceg – folytatta Emily néni, Flora pedig behozta a teát.
Távozáskor a bárónő háta mögött megforgatta a szemét, amitől
Astridnak határozottan jobb kedve lett. – Valakinek muszáj itt
lennie, aki meg tudja mutatni a kegyelmes úrnak, hogy ebben a
megyében nem mindenki illetlen vagy eszetlen.
–  Biztos vagyok benne, hogy pont ezt akartad megmutatni
neki a kertben. – Astrid nem bírta megállni, hogy ezt nem
motyogja el.
– Mit mondtál, lányom? Ne sutyorogj, mint egy féleszű!
– Azt mondtam, milyen kedves tőled, nénikém, hogy gondolsz
erre – hazudott.
A  szalon ajtaja csikorogva kinyílt, majd Astrid látta, hogy
Anabel néni kukkant be. Viszont amint meglátta a vendégeket,
belépés nélkül becsukta az ajtót.
Astrid nem tudott ezért haragudni rá.
Emily néni legyintett Astridra, majd mindannyiuknak
elkezdett teát tölteni, de azzal nem bajlódott, hogy megkérdezze
őket, hogyan kérik. Emily néni világában mindenki pontosan
úgy szerette a teát, ahogy Emily néni szerint szereti. Cukor
nélkül, tejszínben úszva.
 –  Ma este meghívsz engem és Davinát vacsorára – mondta
néhány perccel később a nő. Utasítás volt, nem felvetés.
Astrid addig szorongatta a teáscsészéjét, amíg biztos volt
benne, hogy el fog törni.
–  Nem gondoltam arra, hogy ma este hivatalos vacsorát
rendezzek, nénikém – préselte ki magából.
–  Badarság. Persze hogy rendezni fogsz. És majd én
meghívom a lelkészt is. Hogy kerek legyen a létszám.
–  Milyen kedves tőled, Emily néni – mondta Alice meglepő
módon egy csepp szarkazmus nélkül. – Mindenre gondoltál.
–  Szólj a konyhának, hogy vadtyúkot készítsenek főételnek.
Később átküldöm Monsieur Roualt-t, hogy irányítsa az
előkészületeket. Nem fogom hagyni, hogy a montfordi herceg
azt higgye, Yorkshire-ben alkalmatlanok vagyunk tisztességes
ételeket készíteni – folytatta Emily néni.
– Ezt nem akarhatjuk – mondta halkan Astrid.
–  És a herceg mellé ülteted az én Davinámat – mondta
határozottan Emily néni, és megpaskolta a lánya kezét. – Neki
volt báli szezonja, pontosan tudja, milyen társalgással lehet a
kegyelmes úr kedvében járni.
Davina szemérmesen bólintott, bár az arckifejezése öntelt
volt.
Astrid érezte, hogy elönti a méreg a nagynénjével és az
unokatestvérével kapcsolatban. Pontosan tudta, miben
mesterkednek. Akkor se lett volna egyértelműbb, ha bejelentik.
Emily néni a herceg figyelmébe akarta ajánlani Davinát. Mintha
az unokatestvérének lett volna bármi esélye felkeltenie
Montford érdeklődését! Még csak az sem volt elvárható, hogy
annyi fodor között a férfi megtalálja az arcát. És ami az agyát
illeti, olyanja meg nem volt.
A  herceg sosem helyeselne egy ilyen átlátszó párkeresési
kísérletet. Ugye? Teljességgel elképzelhetetlen volt a gondolat,
hogy Montfordot elbűvöli Davina, de ettől függetlenül Astrid
szíve a puszta elmélkedéstől is összement.
Nem is kedveli a herceget, emlékeztette magát, miközben a
teáját kortyolta. Ki nem állhatta, akkor meg miért bánná, ha a
nagynénje és az unokatestvére zaklatja? De tényleg, miért?
Végtelenül szórakoztató lesz nézni, miként viszonyul a férfi
Davinához Monsieur Roualt egyik alkotása fölött.
Végtelenül. Szórakoztató.
És még ha meg is tévesztené Montfordot Davina mesterkélt,
lassú társalgása, Astrid akkor sem bánná. Montford nem is
érdemelne nála jobbat, ha beleesik egy ilyen csapdába.
–  Azt hiszem, nénikém, ez egy csodálatos ötlet – szólalt meg
végül Astrid.
Emily néni és Davina is meglepettnek tűnt a beleegyezése
miatt.
Davinának legalább volt annyi esze, hogy kissé gyanakvó
legyen, ami miatt Astrid elgondolkozott azon, hogy a lány talán
nem is annyira üresfejű, mint amilyennek tűnik.
Astrid bájosan elmosolyodott, majd letette a csészéjét. Felállt.
–  Vissza kellene mennetek Grange-be, hogy elkészüljetek az
estére – mondta.
Emily néni és Davina, aki még a teája felét sem itta meg,
szintén felállt.
– Természetesen – mondta Emily néni.
 – Nem szeretnénk titeket feltartani.
Ez egy elbocsátás volt.
Emily néni ráncolta a homlokát, de nem mondott semmit.
Valószínűleg arra gondolt, hogy bölcsebb ezt most hagyni, amíg
szemlátomást Astrid irányítja az eseményeket.
–  Akkor este, nénikém, Davina – mondta Astrid, és még
mindig hűvösen mosolygott.
– Igen, nos, amúgy is indulnunk kellene – mondta Emily néni,
mert ő akarta az utolsó szót.
Astrid és Alice kikísérték a rokonaikat a rájuk váró nyitott
hintóhoz, és integettek utánuk. Astrid mosolya abban a
pillanatban lehervadt, ahogy a hintó már látótávolságon kívül
volt.
–  Na, ez érdekes volt – mondta Alice. – Láttad, milyen arcot
vágott, amikor rájött, ki a herceg?
–  Arra a pillanatra egész hátralévő életemben emlékezni
fogok.
– Pokolian okosan szabadultál meg tőlük – folytatta Alice.
– Van, amiben jó vagyok. És ha most megbocsátasz, Alice, azt
hiszem, átöltözöm.
Alice rátette a kezét a nővére karjára, és úgy nézett ki, mint
aki aggódik.
– Jól vagy?
Astrid nem tudta elfelejteni Alice előző napi durva szavait.
Megrándult az arca a húga aggodalma miatt.
– Megleszek. Mindig megvagyok – mondta, és elhúzta a karját.
– Astrid – kezdett bele Alice bűnbánó arckifejezéssel.
–  Sok dolgunk van – válaszolta Astrid, így próbált elkerülni
egy újabb veszekedést. Vagy egy sor bocsánatkérést. – Hallottad
a nénikédet. Nem hagyhatjuk, hogy a herceg azt higgye,
Yorkshire-ben mindenki illetlen vagy eszetlen.
– Tényleg bele fogsz menni ebbe a vacsorapartiba?
– Mi más választásom van? És talán Emily néni sikerrel jár, és
elijeszti a herceget. Isten látja a lelkemet, én megpróbáltam, és
nem ment.
– Emily néni nem fogja, Davina talán.
– Igen. Bízzunk benne, hogy a leves közben az egyik masnija
megfojtja a herceget.
Alice kuncogott, majd egymásba karolva mentek be kínos
csendben.
Nem álltak helyre a dolgok a húga és közötte, de Astridnak se
ereje, se kedve nem volt erőfeszítést tenni a dolgok rendezése
érdekében. Nem bocsátotta meg Alice durva szavait, bár
valószínűleg rendesen rájuk szolgált. Később majd elrendezi
ezt, biztosította magát, ahogy egyedül ment fel a lépcsőn a
szobája felé, és szokása szerint legyintett Alice felajánlására,
hogy segítsen neki.
Egyedül akart lenni. Még nem volt dél, de a nap már kezdett
tízszer rosszabb lenni, mint az előző. Szegény Cyril.
Amikor a szobájába ért, kulcsra zárta az ajtót, és az ágyra
zuhant.
Álomba sírta magát.
 Tizenegyedik fejezet

Amiben szövetségek kötődnek, és a gonoszakra fény derül

 
 
 
A skót a kastély könyvtárában találta meg Montfordot, aki
éppen betűrend szerint rendezte át a könyvespolcokat.
Montford annyi verseskötetet szedett össze, amennyit csak
talált szanaszét a szobában, majd felszabadított egy részt az
egyik polcon, hogy ott elférjen a gyűjtemény. Úgy döntött,
szerző alapján rendezi őket, ahogy a saját könyvtárában is.
A legtöbben azt gondolták volna, hogy egy ilyen elfoglaltság az ő
státuszában kellően derogáló és nem kicsit furcsa, viszont
Montford megnyugtatónak találta a feladatot. Semmi sem
nyugtatta meg jobban a rongyos idegeit annyira, mint amikor
valamit a megfelelő helyére tett.
És az idegei abban a pillanatban nagyon rongyosak voltak.
Mr. McConnell jó néhány percig állhatott mögötte és nézhette,
mert meg kellett köszörülnie a torkát, hogy Montford
észrevegye, már nincs egyedül. Megfordult, és próbálta a háta
mögé rejteni a legutóbbi kötet Essex-trágárságot.
Mr. McConnell zavarodottnak tűnt a férfi mozdulata láttán, és
kivette a pipát a szájából.
 – Herceg.
– Mr. McConnell.
Montford letette a könyvet, és mutatta McConnellnek, hogy
foglaljon helyet. A  skót élt a lehetőséggel, és óvatosan a székre
ereszkedett, miközben megkönnyebbülésében sóhajtott egyet.
Elég elnyűttnek tűnt.
– Talált valamit az erdőben?
–  Igen. A  töltényhüvelyt és kevés lőport. Egy puska volt, ami
megölte szegény teremtést.
– Az elkövetőnek semmi nyoma?
– Az el-micsoda?
– A lövésznek – Montford összeszorított fogakkal tisztázta.
– Semmi.
Montford a részleteket várta, de nem kapott semmit.
McConnell úgy tűnt, nem a szavak embere.
– És nincs ötlete, hogy ki tehette, Mr. McConnell?
Valami felvillant a férfi szemében, de megrázta a fejét.
Montford keresztbe fonta a karját, és a skótot a legáthatóbb
hercegi pillantásával nézte.
– Van ötlete, ugye?
– Nincs.
– Idehívjuk a konstáblert? Talán neki más véleménye lenne az
ügyről. Valaki meg akart ölni, Mr. McConnell. Ez akasztással
járó bűncselekmény, ugye, nem kell erre emlékeztetnem?
McConnell pöfékelt egyet a pipájába, és meglehetősen
közömbösnek tűnt Montford fenyegetése miatt.
– Ezen a részen én vagyok a konstábler, kegyelmes úr.
– Ez aligha megnyugtató.
 McConnell úgy nézett Montfordra, mint akinek nem jelent
gondot, hogy feltörölje a padlót a férfi arcával, hercegi cím ide
vagy oda. Montford úgy gondolta, hogy McConnell valószínűleg
sikerrel is járna. Montford magas volt, bőven több mint hat láb
magas, de McConnell mellett elég picinek érezte magát.
A skótnak bivalyvállai voltak.
– Én vagyok a konstábler és a birtokkezelő, ami azt illeti. Miss
Astridot kisgyermekkora óta ismerem, és ha azt hiszi, hogy
segítek önnek őt nyakszegés veszélyének kitenni, akkor jobb, ha
meggondolja magát – mondta McConnell, és a mondandóját a
pipája kocogtatásával hangsúlyozta.
–  Azt hiszi, Miss Honeywellnek ehhez bármi köze van? –
kérdezte Montford elképedve.
Mr. McConnell riadtnak tűnt.
– Nem, nem. Nem hiszem. De ön igen.
– Én határozottan nem. Miss Honeywell sok minden, de nem
gyilkos.
McConnellt ez meglepte.
– Ó. Akkor jó.
–  Igen, akkor jó. Nem hiszem, hogy Miss Honeywell áll
emögött, viszont ő igenis kivált egyfajta… rajongást a
követőiből. Talán az egyikük gondolta úgy, hogy végez velem.
–  Senki olyan, aki nekem vagy neki dolgozik – mondta
McConnell, a puszta felvetést is bántónak találva.
Montford sóhajtott, olyan érzése volt, mintha egy sziklát
próbálna feltolni egy nagyon meredek dombon.
–  A  lövés nem a mennyből jött, Mr. McConnell. Nem hiszem,
hogy bármi olyan rosszat tettem volna, amiért az istenek onnan
fentről akarnának lesújtani rám.
McConnell gyanakvón méregette.
– Nem pápista, ugye?
Jóságos isten, ez meg honnan jön?
– Nem vagyok római katolikus. – Montford azon kapta magát,
hogy ezt hangosan kimondja. Nem érezte magát McConnell által
fenyegetve, de nagyon óvatosan reagált.
– Istenekről és lesújtásról fecseg. Nekem pápistának hangzik.
–  Szeretném felhívni a figyelmét, hogy a pápisták
monoteisták.
McConnell úgy nézett, mintha Montford görögül beszélne.
Montford sóhajtott. Gyanította, hogy így is volt.
– Nem vagyok pápista – ismételte meg.
– Akkor meg mi, anglikán?
– Ez meg hogy… azt hiszem, igen.
–  Azt hiszi? Hogy micsoda? Azt sem tudja, milyen oltárnál
imádkozik?
– Nem járok templomba…
McConnell talpra ugrott, mire a pipája majdnem kiesett a
szájából. Olyan hirtelen volt a mozdulat, hogy Montford
akaratlanul hátradőlt, ha McConnell úgy döntene, hogy a nagy
csülkét az arca felé lendíti.
– Akkor még rosszabb. Egy hitetlen.
Montford dühbe gurult. Izomerőt félretéve, ez egészen
egyszerűen már sok volt.
–  Mr. McConnell, egyáltalán nem tartozik magára, hogy
milyen oltárnál imádkozom.
– De, az, ha a haladó, istentelen szokásait ebbe a házba hozza.
 – Ne feledje, kivel beszél, Mr. McConnell.
McConnell látszólag ezt nem akarta megfontolni.
Montford elgondolkozott azon, hogy vajon harminc
mérföldes körzetben saját magán kívül tartja-e bárki valamire a
címét. Montford az arcátlansága miatt nem tudta a konstáblert
a férfira küldeni, mivel Mr. McConnell volt a konstábler. De
ilyen szemtelenségért nála kevésbé befolyásos embert is
megkorbácsoltatott volna.
Nem, soha nem tett ilyet. De előfordult, hogy fontolóra vette.
Most is fontolóra vette, de volt egy olyan sanda gyanúja, hogy
McConnell ellene fordítaná a korbácsot.
Montford úgy döntött, másik taktikát választ. Megbékélést.
A  természete ellen való volt, de a megelőző negyvennyolc
órában jó néhányszor kapta magát azon, hogy megbékél
valamilyen eredménnyel.
–  Mr. McConnell, templomban nevelkedtem, és néha el is
járok. – Esküvőkre (nem szívesen), temetésekre (nem szívesen,
kivéve, ha valaki olyan halt meg, akit nem kedvelt). – De nem
fogok hazudni önnek – de, igen –, és azt mondani, hogy vallásos
vagyok, mert nem. Közömbös vagyok.
Mr. McConnell megfontolta Montford kijelentését, és nem
találta teljesen vállalhatatlannak.
– Nem tudom, hogy ez rosszabb-e vagy sem. Nem tudom, hogy
hiszek-e magának. Elég mérges típus…
–  Én vagyok mérges? – csattant fel a herceg. – Ön kiabált
velem!
– Nem kiabáltam – mondta McConnell, és visszadugta a pipát
a szájába, bátorítva Montfordot, hogy cáfolja ezt meg.
 Montford megragadta a fejét, ami hiba volt, mert így hozzáért
a jobb halántékán lévő kötéshez. Hunyorgott, és próbálta
megzabolázni az indulatait.
–  Mr. McConnell – mondta kimért hangon –, szabadna
visszatérnünk a tárgyra?
– Feltétlenül, kegyelmes úr. Mi is volt a tárgy?
–  Az ég szerelmére… van itt valami a vízben, ami miatt
mindenki vargabetűkben beszél? – McConnell vigyorgott és
pöfékelt a pipájával. – Mit mond, mit tegyünk a lövöldözéssel
kapcsolatban?
Mr. McConnell megvakarta a nyakát.
–  Nem tudom. Nincs sok, amit tehetnénk. Mindenki gondját
megoldaná, ha elmenne.
– Valóban?
– Legalább a sajátját oldja meg ezzel – motyogta a pipájába.
–  Nem fogom ezt fenyegetésnek venni. Azt akarom, hogy
megtalálják a lövészt, és keresztre feszítsék. Nem tűröm, hogy
meglőjenek, Mr. McConnell.
– Természetes, hogy nem.
– Egy alapos nyomozás kellene.
–  Igen, lesz elszámoltatás – mondta komolyan McConnell –,
emiatt ne aggódjon. Cyril jó ló volt, és nem érdemelt ilyen véget.
El fogom kapni a gyáva mocskot azért, amit a lóval tett, és a
golyóinál fogva kötöm fel, amiért szomorúságot okozott szegény
Miss Astridnak.
McConnell határozottan kezdte beleélni magát. Montford
megköszörülte a torkát. Hála az égnek, hogy nem ő lesz
McConnell ószövetségi igazságszolgáltatásának az elszenvedője.
 – Nos, akkor, mivel látom, hogy rajta van az ügyön, hagyom,
hadd csinálja. Holnap indulok Londonba, ott tud értesíteni, ha
megtalálja az emberünket.
McConnell bólintott, mintha számított volna erre.
– Elijesztette, mi?
– Tessék?
–  Miss Astrid. Elijesztette. Gyanítom, maga visszapucol
Londonba, és felküldi néhány beképzelt megbízottját, hogy
intézzék el őt azok.
– Nem tudom, hogy érti.
McConnell keresztbe fonta izmos karjait a mellkasa előtt,
majd egy hosszú, feszült pillanatig vizslatta Montfordot.
–  Elmondom magának a véleményemet, kegyelmes úr, és
maga meghallgatja. Érti?
Montford pislogott. Mintha a férfi eddig még nem mondta
volna el a véleményét.
– Kérem, mindenképpen, Mr. McConnell. Folytassa!
–  Nem érdekel, mit állít egy papírdarab, ez a Honeywellek
helye, és szánalmas lenne őket úgy kidobni innen, mint a
tegnapi mosogatóvizet.
– Nem fogom őket kidobni – préselte ki magából Montford.
– Nem? – kérdezte McConnell, és meglepettnek tűnt.
– Nem. Önökben az a téves kép él, hogy én valamiféle szörny
vagyok. Elég világosan látszik, hogy még csak meg sem
kérhetem a Honeywelleket, hogy hagyják el a területet.
McConnell komoly arckifejezése úgy tűnt el, mintha soha nem
is lett volna. Olyan csillogó szemekkel nézte Montfordot, mintha
régi barátok lennének.
 –  Hát, akkor, nem tudtam, hogy megjött az esze, fiam.
Mármint, kegyelmes úr.
Montford forgatta a szemét.
–  Semmi szükség most elkezdeni megalázkodni, Mr.
McConnell. Üljön le, ha kérhetem, és csináljon valamit a
pipájával, mielőtt kitépem a szájából, és ledugom a torkán.
McConnell nevetett, és úgy tett, ahogy Montford mondta.
– Kezdem megkedvelni, fiam.
– Milyen kedves – mondta Montford szárazon.
– Annak ellenére, hogy közömbös.
Montford csikorgatta a fogát, és erőltette magát, hogy térjen
vissza a találkozójuk lényegéhez.
–  Nem fogom kidobni őket, de szerintem van néhány dolog,
amivel kezdeni kell valamit. Enyém ez az ingatlan, ha bárki
elfelejtette volna, és lelkiismeret-furdalás nélkül nem
hagyhatom, hogy továbbra is Miss Honeywell irányítása alatt
működjön. – Meglepő módon McConnell nem tiltakozott. –
Hajlandó vagyok megengedni, hogy a Honeywellek Rylestone
Hallban maradjanak, de a vezetésnek változnia kell. – Erre
McConnell beszédre nyitotta a száját, de Montford felemelte a
kezét. – Nem fogom leváltani önt, Mr. McConnell. Ha tényleg
maga a birtokkezelő és konstábler, akkor gratulálnom kell, hogy
ilyen jól vezette a birtokot Miss Honeywell beavatkozása
ellenére.
–  Nem avatkozott bele. Van egy-két furcsa elképzelése, de
semmi olyan, ami igazán kárt okozna.
– Azon kívül, hogy becsapott engem?
McConnell csalódottnak tűnt.
 –  Nem csinált semmi butaságot, nem? Szereti magát kicsit
Robin Hoodként feltüntetni, a javakat elosztani a nála… ühm,
érdemesebbek között.
– Nálam senki sem érdemesebb.
–  Ez természetesen így van – erősítette meg McConnell
szárazon. – Ugye nem akarja börtönbe küldeni, amiért kicsit
cicomázta a könyvelést?
– Mr. McConnell, Miss Honeywell kipingálta és le is mázolta a
könyvelést. De nem fogom börtönbe küldeni. Jóságos ég, ki
védené meg a többi fogvatartottat?
–  Vagy az őröket – tette hozzá McConnell kedves hangon. –
Fifikás egy lány, az biztos.
–  Egy veszedelem. Egy siheder. Önmagára és másokra is
veszélyes.
McConnell mosolya elhalványult.
– Azért ennyire ne vesse el a sulykot, kegyelmes úr. Jó lány, és
a legjobbat próbálja kihozni abból, amit Isten szánt neki.
– Akárhogy is, meg kell őt zabolázni.
McConnell hátradőlt, és Montfordot vizslatta.
– Igen. És maga lenne az erre való férfi?
Valahol, körülbelül akkor, amikor Miss Honeywell szóba
került, a beszélgetés félresiklott. Montford nem egészen
pontosan tudta, McConnell mit kérdez, de ahogy kérdezte, az
sugallt valamit. Olyasmi kérdés volt, amit egy apa kérdezne, ha
zavarba próbálná hozni a lánya udvarlóját.
Montfordot nyugtalanította a gondolat, hogy McConnell
szerint őt érdekli Miss Honeywell. Úgy.
Ami határozottan nem volt igaz – az ugyanebben a szobában
egy nappal korábban történt találkozásuk ellenére. A tekintete a
létrára vándorolt, ahol majdnem megcsókolta a lányt, majd a
földre, ahol végigsimított a lábain, és…
Párok ennél kevesebbért összeházasodtak. Ha Miss
Honeywell londoni hölgy lett volna, kötelező lett volna feleségül
vennie. Hála az égnek, hogy nem volt az! És hála az égnek, hogy
senki nem látta őket együtt, mert bár a lány nem volt éppen
előkelő, Montford nem tudta, hogyan bújhatott volna ki az
eljegyzésből, és közben őrizhette volna meg úriemberi
becsületét.
De házasság Miss Astrid Honeywell-lel? Vele?
Montford meghúzta a nyaksálját. Hirtelen nagyon meleg lett a
könyvtárban. Fojtogató, egészen pontosan.
– Én nem… ez nem… mi nem…
McConnell kérdőn nézett rá, és elégedettnek tűnt Montford
zavarodottsága miatt, mintha pont erre számított volna.
–  Mr. McConnell – folytatta Montford, amikor összeszedte a
gondolatait. – Nem érdeklődöm Miss Honeywell iránt.
McConnell meglepettnek tűnt a kijelentése miatt.
– Nem mintha utaltam volna arra, hogy igen.
– Valóban nem?
–  Valóban nem. – McConnell megállt, és olyan átható
tekintettel méregette Montfordot, hogy annak ficeregni támadt
kedve. – De nagyon furcsa fényt vetne önre, ha hagyná, hogy
négy nő egy olyan házban maradjon, ami nem az övék. Arról
nem is beszélve, hogy milyen nehéz lenne Miss Astridot távol
tartani az ügyeitől.
– Értem. És mit szeretne, mit tegyek?
 McConnell mosolygott, mintha végre épp azt a kérdést
sikerült volna kicsalogatni Montford szájából, amit egész este
hallani akart. Előrehajolt, és visszatette a pipát a szájába.
– Elmondom én magának, hogy mit tud tenni, ami egy életre
megszabadítja magát a Honeywell lányoktól.
Na, ez pont olyasmi volt, amit Montford hallani akart.
Előrehajolt, és felkészült arra, hogy meghallgasson minden
tanácsot, amit a skót adhat neki.
– Csupa fül vagyok, Mr. McConnell.
 

 
Ellenben azzal, amit a montfordi herceg feltételezett Miss
Honeywell olvasási szokásairól, a lányt nem érdekelték a
gótikus regények. Az akadémiai köteteket és igen, a botrányos
verseket szerette. Astrid elolvasta az aktuális könnyű
etikettregényeket is, de a gótikus regényeket hihetetlenül
nevetségesnek tartotta. Miss Alice Honeywell viszont úgy falta a
gótikus regényeket, mint dobozszám a csokoládét, gyakran egy
ültő helyében, és mindig mértéktelenül. Kedvét lelte
ugyanazokban a túlburjánzó érzelmekben és abszurd, rémes
történetekben, amiket a nővére „butaságnak” és a „betűszedés
pazarlásának” titulált. Ismerte az összes szokást, előre látta a
történetek fordulatait, és hogy milyen szövegek fogják elhagyni
a szereplők száját. Gyakran előrelapozott, hogy elolvassa a
bizsergető részeket, és visszafogottan szamárfület hajtott
azokra az oldalakra, amiken ezek szerepeltek, hogy később
újraolvashassa őket. Amit meg is tett. Gyakran.
 A főhőst a száját elhagyó első közhelyből kiismerte, és azelőtt
kiszúrta a gonoszt, mielőtt a szerző valami pongyolán burkolt
utalása után színre lépett volna – általában valami mozgó
árnyékok vagy távoli mennydörgés környezetében. A  kedvenc
regényeinek gonoszai általában a következő bajokkal voltak
sújtva: a) viszonzatlan szerelem a hősnő iránt, b) őrület vagy c)
a kettő valamilyen keveréke. Alice jobban szerette ezeket a
borongós, elveszett lelkeket, mint a főhősöket, és gyakran azt
kívánta, bárcsak sikerülne a hitvány tervük.
Az aktuális gonosz, aki sajnos nem a fiktív „őrült pasa” volt
Alice legutóbbi könyvéből, éppen egy hatalmas mahagóniasztal
mögött ült egy tátongó irodában, úgy ötven mérföldnyire
Rylestone Greentől. Nem vetődött rá árnyék, sem mennydörgés
nem hallatszott a háttérből, hogy figyelmeztessen a
rosszindulatára. Alice sem kedvelte volna ezt a konkrét gonoszt,
mivel semmilyen afféle romantikus bája nem volt – szomorú
szemek, hollófekete haj, deltás váll et cetera –, ami a
történeteiben olyan gyakori volt. Viszont valóban szenvedett a
fajtájára jellemző csapásoktól: egy olyan nőt akart, aki nem
lehetett az övé, és kis baj is volt a fejével.
A  munkatársai közül sokan gyanakodtak az utóbbira, hiszen
végignézték, ahogy évek óta hajtja azt a fiús lányt, de a
ritkaságszámba menő céltudatosságának tudták be az
alkalmankénti megszállott viselkedését. Ezért volt Samuel
Lightfoot olyan sikeres, tartották többen, a munka iránti
elkötelezettsége és a szókimondásra való hajlama miatt.
Egyetlen alkalmazottja sem, még a pribékjei sem, akiket
időnként megkért, hogy végezzenek neki egy-egy piszkos
munkát, sem sejtették, hogy húszórás munkanapjai vannak,
vagy hogy átkokat szórt rájuk és a környezetében mindenkire,
mert bolond volt.
De egy sikeres, gazdag hülye volt, aki foglalkoztatta őket.
Úgyhogy rendesen viselkedtek, még ha a férfi nem is, és tették
továbbra is a dolgukat.
Mr. Lightfoot egyik pribékje éppen a mahagóniasztal végében
állt. Magas volt és izmos, hosszú zöld vadászkabátot viselt.
Nemrég vették fel, és a kezei között összegyűrt sapkából ítélve
nagyon aggódott, hogy milyen jövő vár rá a Dunkirk Brewing
Companynél.
Mr. Lightfoot még mindig az asztala mögött ült, ami akár
biztató jel is lehetett volna, de jócskán azután is csendben
maradt, hogy az új alkalmazottja befejezte a meséjét, ami nem
sejtetett jót. Mr. Lightfoot csendjei nem sokáig maradtak
csendek. A  kandalló fölötti díszes óra kattogásán és Mr.
Lightfoot légzésének hangján kívül semmi mást nem lehetett
hallani a szobában.
A  pribéknek az a nagyon rossz ötlete támadt, hogy a
bocsánatkérésével töri meg a kínos csendet.
– Őszintén sajnálom, uram. Nem akartam tényleg eltalálni. De
ahogy mondtam, az átkozott távcső biztosan rossz volt. A  feje
fölé céloztam, pont ahogy mondta, hogy csináljam…
– Ne. Beszéljen. Tetű – morogta Mr. Lightfoot, és felállt.
Mr. Lightfoot jóval alacsonyabb volt a pribéknél, és egy kicsit
pocakos is volt, mintha esténként kiélvezett volna egy-két
pintnyit a receptjéből.
A pribék biztos volt benne, hogy egy tisztes harcban legyőzné
Mr. Lightfootot. De azt is gyanította, hogy Mr. Lightfoot
esetében tisztes harcra soha nem lehet számítani. Nem bízott a
férfi sötét szemének csillogásában. Úgyhogy tett egy-két lépést
hátrafelé, és figyelte, hogy repül-e felé kés vagy másmilyen
tárgy.
– Azt mondja, majdnem sikerült megölnie a montfordi tetves
herceget? – kérdezte Mr. Lightfoot meglehetősen kellemesen.
–  Leesett a lóról, a ló megdöglött, de a herceg nem –
biztosította a pribék. A  férfi egy ideig még a kastély körül
bóklászott, amíg egy fiatal piperkőc, Sir Wesley odajött, és
elmesélte a herceg bukásának történetét. Utána ellovagolt, hogy
tájékoztassa az új munkaadóját a történésekről. – A  kegyelmes
úr él és virul, és minden bizonnyal a kastélyban fő a levében.
– Miért érzi szükségét a bocsánatkérésnek – akarta megtudni
Mr. Lightfoot unottan –, ha sikeresen elvégezte a munkát, amit
magára bíztam? Semmit sem utálok jobban, mint ha bocsánatot
kérnek a munka elvégzéséért, Mr. Weeks.
Mr. Weeks összehajtotta a kalapja karimáját, majd
meglepetten bámulta a sörfőzőt. Ő  erre nem így gondolt. Csak
arra tudott gondolni, amikor a herceg a töltésbe zuhant, hogy
neki annyi. Majdnem maga alá vizelt, ahogy elképzelte a hurkot
szorulni a nyaka körül. Az ember nem lő le hercegeket.
Mr. Lightfoot a gondolataiba mélyülve elkezdett az asztala
végében járkálni.
– Ez jobb, mint amit eltervezhettem volna. Egy fej fölé érkező
lövést talán a lány nem vett volna komolyan. De erről nehéz
nem tudomást venni. Nem, jobb ez így. Szép munka, Mr. Weeks.
Mr. Weeks össze volt zavarodva és kissé nyugtalan volt a
dicséret miatt, de megengedett magának egy megkönnyebbült
sóhajt, hogy nem fogják felakasztani.
– Köszönöm, uram.
–  Holnap pedig elmegyek a Rylestone Green-i szüreti
fesztiválra, hogy kiderítsem Miss Honeywell meggondolta-e
magát a lánykérésemmel kapcsolatban – folytatta Mr. Lightfoot.
– Tudni fog arról, hogy magának köze volt a lövöldözéshez?
– Gyanítom, sejteni fogja. Ha nem, reggel majd felhívom rá a
figyelmét, és figyelmeztetem, hogy legközelebb maga nem fog
hibázni, ha ő továbbra is ilyen nehézkes.
– Rendben. – A pribék ráncolta a homlokát. – Mármint, ugye
nem fogjuk tényleg megölni a kegyelmes urat?
Mr. Lightfoot bosszúsnak tűnt.
– Persze hogy nem, maga hülye. Ez egy blöff.
– Ó. – A férfi megvakarta a tarkóját, majd a hátát, és próbálta
felfogni Mr. Lightfoot gondosan kidolgozott tervét. Számára
ennek semmi értelme nem volt, de újfent, ő soha nem volt elég
okos a rejtvényekhez.
Mr. Lightfoot abbahagyta a járkálást, és a derekán keresztezte
a karjait.
–  És ha nem bizonyul engedelmesnek, akkor a következő
tervre lépünk. Akkor már nem lesz más választása, csak
hozzám jönni.
– Rendben – mondta Mr. Weeks, és megköszörülte a torkát, de
már tele volt kétséggel. Sok-sok éve ismerte Miss Astridot, és
nehéz volt őt elképzelni, hogy bárkihez hozzámenjen, főleg Mr.
Lightfoothoz. De ahogy arról Mr. Lightfoot biztosította őt, a
lánynak férjre volt szüksége, és ezzel Mr. Weeks teljesen
egyetértett. Valakinek kezelésbe kellett vennie, mert túl bőkezű
vezető volt. Miss Astrid nő, és tudnia kellene, hol a helye. Mr.
Lightfoot a megye összes férfija közül látszólag képes volt a
megregulázásra, Mr. Weeks mégis elgondolkozott azon, és nem
először, hogy az új munkáltatója vajon kedves lesz-e. Nem
tetszett neki a gondolat, hogy Miss Astridot egy gonosz kezére
juttassa.
– Ne feledje – mondta Mr. Lightfoot békülékeny hangon, látva
a pribékje aggályait –, az ő érdekében tesszük. Gazdag lesz, és jó
sora lesz mellettem.
– Rendben – mondta Mr. Weeks, de nem érezte magát nagyon
meggyőzve. – Az érdekében.
– És ne feledje a saját családját se, Mr. Weeks. Négy kisgyerek,
és még egy úton. Amikor a herceg kirúgja magát, nem fog jobb
helyet találni a cégemnél.
–  Rendben – mondta a férfi, ezúttal határozottabban, és
ennek az emlékeztetőnek a fényében most már egészen biztos
volt abban, hogy helyesen cselekszik.
– Jó ember maga. Így is lesz.
Charlie Weeks bólintott, visszatette a fejére az összegyűrt
kalapját, otthagyta az új munkáltatóját, és felvértezte magát az
előtte álló munkára, ha tetszett neki, ha nem.
Mr. Lightfoot visszaült az asztalához, és végiggondolta, amit
épp megtudott. Miss Honeywell most már nem meri majd
visszautasítani, gondolta komolyan. Kinyitotta az asztali
szekrényét, és elővett egy skót whiskyt, amit különleges
alkalmakra tartogatott, majd öntött magának egy szép kis
adagot egy pohárba. Hátradőlt, elkortyolta a borostyánszínű
folyadékot, és nagyon elégedett volt magával.
Miss Honeywell napokon belül a felesége lesz, így vagy úgy.
Szinte remélte, hogy másnap elutasítja őt, csak hogy legyen
öröme látni az arckifejezését, amikor megkötözi és befogja a
száját az azt követő nap Gretna Green felé. Imádta a harcias
nőket. És ó, Miss Honeywell mennyire harcolni fog vele!
Mr. Lightfoot a whiskyjébe kuncogott, és a puszta gondolattól,
hogy a lotyó vonaglani fog alatta, felizgult. Alig várta a
nászéjszakájukat.
Újra kuncogott, majd köszöntőt mondott magára.
–  Ki mondta, hogy addig kell várnom? – motyogta. Sok ideje
lesz Astriddal, amíg Skóciába érnek. Csak hogy megmutassa
neki, ki az úr a háznál. A  büszke ribanc már így is túl sokáig
játszadozott vele, ideje volt, hogy azt kapja, amit érdemel.
Ahogy kiitta az italát, és öntött magának egy újat, a nap
elkezdett lemenni, és furcsa árnyékokat vetett a szobára. És ha
az égiek nem tették volna egészen világossá a helyzetet, a tiszta
égbolt elkezdett sötétedni, és a távolban mennydörgés
hallatszott.
Miss Alice Honeywell pontosan tudta volna, hogy ezek a jelek
mit jövendölnek. Igazából a nemrég távozott Mr. Weeks
számára – akinek egy felesége és négy és fél gyereke volt – is
komoly okokat adhattak volna ezek az aggodalomra.
 Tizenkettedik fejezet

Amiben Miss Honeywell vacsorapartit rendez

 
 
 
Astrid úgy döntött, a legjobb ruháját veszi fel az esti
szórakozásra. És nem valami téves szándékból tett így, hogy a
nénikéje kedvében járjon, hanem mert nem akarta megadni az
öregasszonynak az örömöt, hogy szóvá tegye, nem öltözött ki az
alkalomra.
Az alkalom azt a lehetőséget jelentette, hogy Emily néni és
Davina a herceg csizmájának sarkát nyalhassák.
Továbbá Astrid azt sem akarta, hogy a nénikéje azt higgye,
nem tud előkelő házigazda lenni, ha rászánja magát. Eldöntötte,
hogy aznap este tökéletes hölgy lesz. Ellenben azzal, amit Emily
néni gondolhatott róla, Astrid nem istállóban nőtt fel.
Egy sörfőzdében talán, de nem istállóban.
És ha a lehető legjobban akart kinézni, mert tudta, hogy
Davina a legjobb formáját fogja mutatni, akkor ahhoz nőként
joga volt. Nem mintha bármi miatt aggódnia kellett volna. Nem
volt kérdés, hogy Davina valami borzalmas masnis
összeállításban lesz, amit Emily néni választ ennek a szegény,
gonosz teremtésnek.
 És nem mintha Astridot érdekelte volna, hogy bizonyos
férfiak mit gondolnak róla.
Astrid legjobb ruhája egy egyszerű, empír stílusú, zöld csíkos
taftselyem ruha volt. Alice egyik levetett ruháját szegték be a
bokájánál és engedték ki a mellrészén. Nem az aktuális
divatnak megfelelő darab volt, de nem is volt túl elavult. Rövid
ujjú volt, és egy kis fisű kandikált ki a mellrészénél. A szín és a
fazon jól állt Astridnak, az édesanyja gyöngyeivel és Alice
kesztyűjével pedig tényleg egész elegánsnak tűnt. Florának még
sikerült a lázadozó haját is megszelídítenie, és valamiféle
rendezettségre hasonlító formát készítenie belőle a feje tetejére.
Csupán néhány tincs szabadult ki a hajtűkből, amik a nyakán
kunkorodtak.
Astrid tudta, hogy soha nem lesz olyan gyönyörű, mint Alice,
főleg a szerencsétlen szemeivel. És a hajával, a szeplőivel, a
magasságával. De sosem vágyott szépségre.
És a gyertyafényben amúgy sem veszi észre senki a szemét.
Alice kísérte le, majd az ajtóban üdvözölték a nénikéjüket és
az unokatestvérüket, utána a lelkészt, aki majdnem hasra esett
sietségében, hogy kezet csókoljon Astridnak, majd eldadogta az
üdvözlését.
–  H-hadd mondjam el, Miss H-H-Honeywell, m-milyen m-m-
megtisztelő, hogy meghívott ma este v-v-vacsorára. Egyszerűen
m-megtisztelő és ö-ö-öröm. Csodásan n-néz ki. Ó,  atyám,
mondhatok én ilyet?
A  lelkész dadogott. Ez az adottsága a vasárnap reggeleket a
keresztényi állhatatosság igazi próbájává tette.
–  Természetesen szabad, Mr. Fawkes. Az volt a célom, hogy
csodásan nézzek ki – mondta Astrid, és a társaságot a
társalgóba vezette.
Anabel néni, aki a tűz mellett szunyókált, kissé felélénkült, és
felemelte a sétabotját. Amikor meglátta Emily nénit, a szeme
ijedtében elkerekedett, majd azonnal gyanúsan mély álomba
zuhant.
Emily néni a szoba legnagyobb foteljében helyezkedett el.
Davinát a maga mellett lévő kerevetre ültette, és nem hagyta,
hogy Mr. Robert Benwick, Wesley kibírhatatlan öccse a nővére
mellé üljön. Robert motyogott valamit magában, és odament a
dekantálóhoz. Az este első portóiját egy kortyban nyelte le.
Astrid Davina mellé ült, csak hogy morcossá tegye a nénikéjét.
Tudta, hogy a nő úgy próbálja alakítani a dolgokat, hogy
Montfordnak kelljen az érkezése után odaülnie, és bár nem
kedvelte a herceget, még kevésbé szeretett a nagynénjének
bármiféle örömöt szerezni.
Kellemetlenül a nénikéjére mosolygott, majd az
unokatestvére felé fordult. Éppen csak sikerült megállnia, hogy
ne takarja el a szemét Davina ruhájának csillogása miatt.
Förtelmes volt, pont ahogy várta. Valamilyen zöld és lila közötti
színből készült, az anyagot pedig bőségesen díszítették
szalagokkal. Szalagok voltak a vállán, szalagok a keblén.
Szalagok a dereka körül és szalagok a ruha szegélyén.
–  Milyen csinos vagy ma este, Davina! – mondta Astrid. – Ez
egy új ruha?
Davina mindkét kezével végigsimított a masnikon.
– Igen. Londonban csináltattam. Ez most nagyon divatos.
Astrid újra hálás volt, hogy soha nem volt alkalma a városba
menni.
– A szín nagyon… egyedi.
–  A  bolhaszín nagyon divatos ebben a báli szezonban. Nem
mintha te ezt tudnád.
–  Persze hogy nem. Nagy szerencséd, hogy te ilyen divatos
lehetsz. Ez a ruha elég… egyedülálló. Csak te viselhetsz ilyen…
egészen egyedi dolgot.
Davina méregetve nézte őt, mintha gyanította volna, hogy
éppen sértegetik – ami igaz is volt –, de bizonytalan volt, hogy
miként.
– És hol van? – akarta tudni Emily.
– Ki hol van, nénikém?
– Nagyon jól tudod.
Az úriemberek en masse menekültek a kredenchez Emily
néni hanghordozása hallatán.
–  Úgy érted, a kegyelmes úr. Nem tudom, mi tarthatja fel.
Ellenőrizzem az öltözőszobánál? – vágott vissza Astrid
vidáman. Emily néni rámeredt. Ő  visszamosolygott. – Egészen
biztosan jó benyomást szeretne kelteni. Tudod, milyenek a
hercegek.
Davina álmodozva sóhajtott mellette, mintha szeretné tudni,
milyenek a hercegek.
Miután eltelt néhány perc, és a hercegnek semmi nyoma nem
volt, Emily néni elkezdett fészkelődni.
–  Eltűnt. Tényleg kellene egy rendes komornyikot tartanod,
Astrid. A  kegyelmes úr nincs hozzászokva ahhoz, hogy
bejelentés nélkül kelljen egy szobába lépnie. Ahogy én sem –
tette hozzá.
 Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Montford viharzott be
nagy léptekkel a szobába, makulátlanul tisztán és cizelláltan.
Egyszínű fekete alkalmi öltöny és mellény volt rajta, a nyaksálja
hófehér lenanyag, ami elegánsan bukott a gallérjára, és egy
nagy, fekete opállal volt rögzítve. A jobb szeme fölötti kis vágást
leszámítva még impozánsabb volt, mint amikor Astrid először
látta.
Mindenki egyszerre állt fel, és mélyen bólintott vagy
pukedlizett. Még Astrid is azon kapta magát, hogy a nagynénjét
utánozza.
Ahogy aztán kihúzta magát, meglátta, hogy a herceg rászegezi
távolságtartó tekintetét.
Majd odament mellé, és a lehető legmeglepőbb dolgot tette.
A kezébe vette a kezét, és megcsókolta az ujjhegyeit.
– Miss Honeywell, csodásan néz ki.
Astrid nem pirult el. Ehhez túlságosan meg volt döbbenve.
– Köszönöm, kegyelmes úr. Ön is.
Montford felvonta az egyik szemöldökét, mintha azt
mondaná, touché, majd a többi hölgy felé fordult.
Emily néni sután vigyorgott – tényleg vigyorgott – Montford
kutakodó pillantása miatt.
–  Kegyelmes úr, milyen kedves öntől, hogy csatlakozik a kis
családi összejövetelünkhöz. Korábban nem mutatkoztunk be
rendesen…
–  Lady Emily. Emlékszem a kertből – mondta a herceg, és
hanyagul bólintott.
Emily néni bosszúsnak tűnt.
A  herceg Davina felé fordult, ránézett, majd a ruhája láttán
visszakapta a tekintetét.
–  Ön biztosan Miss Davina Benwick – mondta nem túl
lelkesen. Megint bólintott egyet kurtán, majd Alice-hez ment, és
felemelte a kezét. Az övét is megcsókolta.
– Lenyűgözően néz ki, Miss Alice. Egészen gyönyörű.
–  K-köszönöm, kegyelmes úr – válaszolta akadozva Alice.
Leplezetlen elégedettséggel pillantott Astrid felé.
Emily néni arca vörös volt az egyértelmű lekezelés miatt.
Davina úgy festett, mint aki legszívesebben a masnijai mögé
bújna. Most az egyszer Astrid végtelenül örült Montford
viselkedésének.
–  Montford – szólalt meg Sir Wesley a kredenc mellől. – Kér
egy italt?
–  Nem, köszönöm, Mr. Honeywell. Ritkán kényeztetem
magam vele – mondta, és Anabel nénihez ment.
Az összes vendég, akit még nem értesítettek az új keletű
örökbefogadásról, zavarodottnak tűnt attól, hogy Montford
minek nevezte Sir Wesley-t. Sir Wesley elvörösödött, és
elfoglalta magát a portóija kiöntésével.
Montford nem volt tudatában a hullámoknak, amiket vert –
vagy nagyon is, Astrid nem tudta pontosan, melyik. A  herceg
Anabel néni mellé ért. Az idős hölgy felébredt annyira, hogy
megismerje a támadóját, majd a sétabotját meglebegtette felé.
–  Fiatalember, ha az én kezemmel is szerelmeskedik,
elnáspángolom a sétabotommal. Most pedig tegye hasznossá
magát, és hozzon nekem egy sherryt!
Emily néni felnyögött.
– Örömmel – mondta Montford kedvesen, majd irányt váltott,
és a dekantáló felé indult. Kért egy sherryt a láthatóan ideges
Sir Wesley-től, majd visszament Anabel néni mellé. Odaadta
neki a poharat, és leült mellé.
Ahogy Emily néni kijózanodott a herceg belépő mellőzéséből,
feszes méltósággal ült vissza a helyére. Rideg pillantást vetett
Astridra, mintha valamiért az ő hibája volna, hogy a herceg
Davina helyett inkább Anabel néni társaságát választotta.
Szerencsére mielőtt mindenki még kellemetlenebbül
érezhette volna magát – leszámítva a herceget, aki
meglehetősen elégedettnek tűnt, és Anabel nénit, akit az sem
érdekelt volna, ha maga az ördög ül mellette –, Flora lépett a
szobába, hogy bejelentse a vacsorát.
A herceg odanyújtotta a karját Emily néni felé, mivel ő volt a
legmagasabb rangú nő, amit Emily néni kevesebb lelkesedéssel
fogadott el, mint amit korábban, a parti szervezésekor mutatott.
Letaglózta a herceg félelmetes konoksága, és nem kérdés, hogy
éppen a stratégiája átszervezésén dolgozott. A  többiek kínos
csendben követték őket, Astrid Roberttel összekarolva, aki a
másik kezében a portóiját szorongatta, és valamit motyogott a
bajsza alatt, hogy e miatt a „tetves komédia” miatt lemarad egy
másik rendezvényről.
Amikor már mindannyian leültek, Emily néni először a
lányára pillantott, és elégedettnek tűnt a herceg melletti
helyével. Viszont amint meglátta Alice-t a herceg balján,
gyanakvó arcot vágott. Még gyanakvóbban nézte az asztal vége
felé lévő két üres terítéket.
– Túl sok emberre teríttettél, Astrid.
Astrid mosolygott.
 –  Nem. Szóltam Antoniának és Ardyce-nak, hogy
csatlakozhatnak hozzánk. Olyan ritkán jössz el hozzánk
Rylestone Hallba, hogy ők is szerettek volna itt lenni. Annyira
kedvelnek téged, nénikém.
Emily néni megmarkolta az asztal szélét, majd lehunyta a
szemét, hogy csendben imádkozzon.
És pont ekkor jelent meg a szóban forgó két gyerek az
ajtóban, akik megtévesztően ártatlannak tűntek a ruhájukban.
Kurtán pukedliztek egyet a nénikéjüknek és a hercegnek, majd
a helyük felé indultak. Mindenki megkönnyebbült, hogy baleset
nélkül sikerült leülniük.
Megérkezett az első fogás, egy pot-au-feu, ahogy Emily néni
nevezte. Astrid levesnek hívta, de nem az a fajta leves volt, amit
általában Hallban ettek. Ez zöld volt, habos és nagyon francia.
–  Kölcsönadtam a francia séfemet, Monsieur Roualt-t az
unokahúgaimnak, kegyelmes úr – kezdte mondani Emily néni,
amikor feltálalták a fogást, látva, hogy Davinának nem sikerült
beszélgetésbe elegyednie a partnerével.
– Milyen kedves öntől – mondta halkan a herceg.
Astrid látta, hogy Emily néni titokban megböki a lányát az
asztal alatt. Davina összerezzent, és megköszörülte a torkát.
– Önnek is van francia szakácsa, kegyelmes úr?
A  herceg, aki éppen megkóstolta volna a levest, megállt, és
leengedte a kanalát. Davina felé fordult.
– Igen.
– Biztosan kiváló séf. Van valamilyen specialitása?
–  A  sonkás szendvics és a húsos pite – válaszolta a herceg
egyhangúan.
 Astridnak majdnem az orrán jött ki a leves.
– Ó! – mondta Davina ledöbbenve. – Milyen… ühm, szokatlan
egy francia szakácstól. Az elmúlt hónapokban, amíg Londonban
tartózkodtam, jó néhány elegáns asztalnál volt alkalmam ülni.
–  A  lányom az előző báli szezonban debütált – tette hozzá
Emily néni.
A herceg visszatért a leveséhez.
–  Csodálkozom, hogy nem találkoztunk múlt hónapban a
devonshire-i bálon – folytatta lady Emily rendíthetetlenül
dobálózva a nevekkel.
–  Nem voltam ott. Nagyon keveset látok a báli szezonból –
válaszolta kurtán a herceg.
Davina csüggedtnek tűnt.
–  A  kegyelmes úr tevékenyen dolgozik a Lordok Házában,
szívem. Nincs ideje bálokra – szólt közbe Wesley
segítségképpen.
–  Nem, egyszerűen nem szeretem a bálokat. Vagy az
összejöveteleket. Vagy a partikat, úgy általában – mondta a
herceg. – Szörnyen unalmasnak találom a társasági életet.
Davina végtelenül csalódott volt.
Astrid a pot-au-feu-jébe mosolygott.
Lady Emily megfeszített ajkakkal meredt a hercegre,
végtelenül boldogtalan volt a férfi ellenszegülése miatt.
A  lelkész, aki a herceggel szemben ült, összeszedte a
bátorságát, hogy megtörje a partira ereszkedő feszült csendet.
A levesestálja fölé hajolt.
–  H-hatalmas m-megtiszteltetés, k-kegyelmes úr. M-micsoda
véletlen, t-tényleg m-micsoda véletlen, mert éppen
megjegyeztem az é-é-én lady Emilymnek, m-m-milyen kellemes,
hogy egy olyan m-m-magas rangú személy t-tartózkodik a m-mi
kis falucskánkban, m-mint ön. M-mivel ön a terület tulajdonosa,
sz-sz-szabad holnap n-nekem fogadnom a m-misén?
A herceg letette a kanalát, és szelíden a lelkészre mosolygott.
–  Köszönöm, de nem. Nálam az a szabály, hogy nem járok
misére.
Astrid sokatmondón összepillantott Alice-szel. Ez egyre jobb
és jobb volt.
Mr. Fawkes a szemüvege mögött pislogott.
– Ó, ó, ez…
–  Közömbös vagyok a vallási kérdésekben – jelentette be a
herceg az asztaltársaságnak, mintha ezzel kihívna bárkit, hogy
próbáljon neki ellentmondani.
– K-k-közömbös? Miért, m-milyen… – Mr. Fawkes elfehéredett
a herceg zord arckifejezése láttán. – M-milyen érdekes – fejezte
be.
–  Bizonyára, kegyelmes úr, ez nincs így – szólalt meg Emily
néni egy pillanat múlva az asztalfőről, egy hitetlen kis nevetés
kíséretében.
A herceg, aki felemelte a kanalát, újra letette, és lady Emilyre
nézett.
– Mi nincs így? – kérdezte rezdületlen hangon.
– Hogy közömbös. Bizonyára csak tréfál.
–  Ritkán tréfálok. – Astrid felé fordult. – Miss Honeywell,
tréfálkozó típus vagyok én?
Astrid a férfira mosolygott.
– Ön a legkevésbé szórakoztató férfi, akit ismerek.
 Montford bólintott, mintha bókoltak volna neki, majd
megfogta a kanalát.
Emily néni továbbra is a herceget nézte a státusza iránti
ámulat és a hitetlensége miatti undor elegyével. Annak ellenére,
hogy ő volt a legmostohább ember Astrid ismerősei közül,
Emily néni buzgó templomjáró volt.
Emily néni nevetett.
–  De hogy lehet valaki az ön státuszában közömbös? Milyen
példaként szolgál ezzel? Mindazok birtokában, amivel meg lett
áldva…
A  herceg pillantása metszővé vált, és Astrid ismerte már
annyira, hogy tudja, kezd nagyon feszült lenni.
– Én? Áldva? – A herceg szárazon felnevetett. – De asszonyom,
ön minden bizonnyal nem tartja az isteni kegyelem jelének az
anyagi gazdagságot, ugye? Krisztus az írások alapján nincstelen
volt, nem igaz, lelkész úr?
–  Én, ühm, írások? Mármint… – Mr. Fawkes dadogott, és
végtelenül kellemetlenül érezte magát attól, hogy milyen irányt
vett a beszélgetés.
–  Állítólag saruban és rongyokban járta a sivatagot. Nem
kérdés, hogy koldult az utcákon. Már ha egyáltalán létezett –
folytatta a herceg.
Emily néni felszisszent, és a szája elé kapta a szalvétáját.
–  Nagyon sz-sz-szegény volt, az biztos… – Mr. Fawkes úgy
festett, mint aki mindjárt elsírja magát.
–  Erről van szó – mondta a herceg határozottan. – A  jó
keresztények tartózkodnak a gazdagság közönséges
megnyilvánulásaitól. Hála az égnek, hogy én nem vagyok jó
keresztény, különben nagy bajban lennék. Tudja, óriási
vagyonom van – mosolygott Montford ridegen. – Habár sosem
vagyok közönséges.
– Kivéve, amikor a vacsoraasztalnál a pompás vagyonáról és
a nonkonformizmusáról beszél – vágott közbe Astrid.
Montford mosolya kiszélesedett.
–  Ön olyan nagyon eszes, Miss Honeywell. – Emily néni felé
fordult. – Ugye hogy milyen eszes, asszonyom?
Emily néni Astridra meredt, mintha a herceg konoksága az ő
hibája volna.
–  Micsoda komoly beszélgetés ez – szólalt meg Astrid mellől
Sir Wesley. – Bevallom, ilyet Cambridge óta nem hallottam.
Cambridge-ben mindenki ateista. Manapság ez a divat.
–  Én nem vagyok ateista – motyogta Robert, aki a levest
kihagyta, és már bőven a harmadik pohár portóiját itta.
– Remélem is, hogy nem – pufogta Emily néni. Még egyszer a
hercegre nézett, majd egy fújtatással hátradőlt a székén.
Astrid végtelenül hálás volt a hercegnek, amiért sikerült azt
elérnie, hogy a nénikéje nem találta a szavakat.
Montford felemelte a kanalát, hogy végre hozzálásson a
fogásához – amiből mióta elé tették, csupán egy-két kanállal
tudott enni –, de amint megkóstolta, újra félretette a kanalát.
– Hideg – jelentette ki, és odébb tolta a tányért.
A  fogások lassan csordogáló beszélgetések között fogytak.
A  lelkész és Sir Wesley megpróbáltak biztonságos témákat
felhozni, de a hercegnek általában sikerült ezeket a
társalgásokat valami non sequiturral vagy valami mással
megakasztania. Az ötödik fogás körül lady Emily és Davina is
felhagytak azzal, hogy magukra tereljék a herceg figyelmét,
amikor egy Davina ruhájáról szóló rövid párbeszédben a
herceg megjegyezte, hogy ugyanilyen árnyalatú függönyei
vannak a londoni öltözőszobájában.
Erre a kijelentésre Davina arca bolhaszínűvé változott.
Astridot mérhetetlenül szórakoztatta a herceg viselkedése.
Lehet, hogy alapból az ellensége volt, de aznap este úgy
gondolta, a férfi jó szövetségesnek bizonyult. A  herceg lady
Emily iránti megvetése eléggé megegyezett a saját érzéseivel.
Egészen irigy volt arra, hogy milyen jól kezelte a férfi a
nagynénjét. Astrid nem fejezhette ki ilyen őszintén a vele
kapcsolatos érzelmeit.
Azon kapta magát, hogy magában dicséri Montfordot amiatt,
milyen ügyesen szereli le az összes kísérletet, hogy udvarias
beszélgetést kezdeményezzenek vele. Egészen mestere volt a
burkolt sértegetéseknek. Astrid hajlamos volt nagyon
egyenesen sértegetni.
Ahogy látta Montfordot a rokonaival beszélgetni, végre
megértette, mennyire ijesztő tud lenni a férfi. A  három
megyében, amit Astrid ismert, senki sem merte Emily néni útját
keresztezni. Bár csak báróné volt, egyben a lánya egy nagyon
befolyásos grófnak, amit nem hagyott, hogy bárki elfelejtsen. De
Montfordnak nyomába sem ért. A  férfit egy jottányit sem
érdekelte, lady Emily mit gondol róla, ahogy az a viselkedéséből
teljesen egyértelmű volt. Tudta – és lady Emily is tudta –, hogy
annyival fölötte és az asztalnál ülők mindegyike fölött áll, hogy
ennyi erővel egy felhőn is ülhetne, és onnan nézhetne le rájuk.
Egész Angliában úgy tartották róla, hogy még a régenshercegnél
is nagyobb befolyással bír.
Nagyon előnyös lehetett Montfordnak lenni, hogy szinte
mindenki, még a lady Emily-félék is a kedvében akartak járni.
És nagyon bosszantó lehetett neki olyan emberekkel találkozni,
mint Astrid, akiket semennyire nem érdekelt a férfi címe. Nem
csoda, hogy a rylestone-i útja ennyire megviselte, hiszen senki
sem vetette alá magát az akaratának.
Ettől még megvoltak neki a sajátos furcsaságai. Astrid még
soha senkivel nem találkozott, aki ennyire kényes lett volna az
öltözékére, de látta Anabel néni tubákosszelence-gyűjteményét
is, és gyanította, hogy Montford állhat az átrendezés mögött. És
minden egyes érkező fogásnál azt is látta, hogy a férfi úgy
igazítja az ételeket a tányérján, hogy egyetlen alkotórész se
érjen egymáshoz – nem kis kihívás. Még arra is megkérte a
felszolgálót, hogy a vadtyúkhoz való mártást, amit általában a
szárnyasra öntenek, egy kis foltban csorgassa a tányérja
szélére.
Biztos megérezte a lány vizslató tekintetét, mert felé fordult,
majd meglehetősen védekező arckifejezést vágott, mintha
pontosan tudta volna, hogy milyen furcsán néz ki a tányérja.
– Valami baj van, Miss Honeywell?
Astrid elszakította róla a pillantását, majd a tyúkba vágott,
ami úszott a mártásban. Egy jó nagy falatot bekapott, majd
Montfordra mosolygott. A férfi rosszallóan ráncolta a homlokát,
de végignézte, ahogy kiélvezi a maradék szárnyashúst, mintha a
látvány megbűvölte volna.
A  hátulütője annak, hogy a herceg kerülte a nagynénjét, az
lett, hogy lady Emily Astridra terelte a figyelmét, és elkezdte az
összes frusztrációját kiélni azáltal, hogy felsorolt mindent, ami
rossz Astridban, Astrid húgaiban, Astrid viselkedésében, a
kastélyban és a birtokban, és minden olyan kínos dolgot is,
amiért Astridot lehet felelőssé tenni.
Astrid időnként bólintott, és tologatta az ételeket a tányérján,
mert abban a pillanatban, hogy a nagynénje rákezdett, elment
az étvágya. Már teljesen megszokta az ilyen litániákat, és tudta,
az a legjobb, ha nem próbálja magát megvédeni. Mert annak
soha nem lett jó vége közöttük. Nem gondolta, hogy bárki is
értékelt volna egy kiabáló veszekedést a desszert fölött, és
megfogadta, hogy Alice kedvéért a legjobb énjét fogja mutatni.
A vacsora már amúgy is éppen elég szörnyű volt.
Egyszer azon kapta a herceget, hogy őt bámulja, és olyan
érzése volt, mintha a különös arckifejezése mögött olvasni tudta
volna a férfi gondolatait. Nem fogod felvenni vele a kesztyűt? –
akarhatta látszólag megkérdezni.
Mire megérkezett a gyümölcskocsonya, Emily néni Astrid
lovaglási szokásainak témájához ért, ami a nap eseményei
tükrében különösen fájó volt.
–  Mrs. Regina Thurgoodtól hallottam, aki Mrs. Bourke-től
hallotta, hogy az unokahúgaim közül valamelyiket lovagló
ülésben látni Rylestone-ban lovagolni – mondta Emily néni
komoly rosszallással.
Ennek a megszólalásnak a végén az egyik felszolgáló – aki
nagyon hűséges volt Astridhoz – Emily néni valószerűtlenül
pirosra színezett borhabadagját egy loccsanással tette a nő elé.
A  zselatinos anyag a nénikéje melle felé megdőlt, majdnem
hozzáért, majd a másik irányba imbolygott, mintha el akarna
határolódni egy kellemetlen társaságtól.
–  Valóban, nénikém? – kérdezte Astrid rezzenéstelenül. – És
Mrs. Bourke ezt az unokahúgodat szemüveggel vagy szemüveg
nélkül látta? – Nem mintha számított volna. Mrs. Bourke még a
szemüvegével is olyan vak volt, mint a bányaló.
Emily néni méregetve nézte Astridot.
– Ilyen felelőtlen viselkedés az egész családra rossz fényt vet.
Hogyan magyarázzam el a barátaimnak és annak a sok
embernek, akik tőlem várnak iránymutatást, egy ilyen
viselkedés okát? Különcnek hívlak téged, és emlékeztetem őket
az én drága húgom korai halálára. De hogyan tudnálak
továbbra is megvédeni téged, lányom, ha te kitartóan csinálod
tovább ezeket a megfontolatlanságokat? Még szerencse, hogy
szűk körű az igazán jó társasági élet a kerületünkben, különben
a híred szinte biztosan menthetetlen lenne.
– Pedig azt hittem, épp délután mondtad, milyen szerencsénk
van, hogy egy személlyel több igazán jó társaságbeli van a
kerületünkben – válaszolt Astrid negédesen.
–  Ne merészeld nekem megmondani, hogy mit állítottam.
Semmi ilyesmit nem mondtam.
– Akkor nincs jó társasági élet a kerületben?
– Ne legyél nehéz, Astrid!
Astrid belevájt a kanalával az édességbe, és nézte, ahogy az
kétfelé csúszik.
– Ha az édesanyád élne… – Astrid forgatta a szemét – …soha
nem hagyta volna, hogy így lovagolj a környéken.
– Ó, de nem él.
– Korán hajszolta sírba az a férfi.
 Astrid megdermedt a célzásra.
–  Az apámnak, isten nyugosztalja, igaza volt, hogy
felfüggesztette a húgom apanázsát, amikor ő megtagadta az
utasításait, és olyan nagyon a rangja alatt házasodott –
motyogta Emily néni.
Ebből elég volt, gondolta komolyan Astrid, és hagyta, hogy a
kanala udvariatlanul koppanjon a tányérján. Egy dolog volt,
hogy lady Emily őt becsmérelte, de hogy a szüleit, az már más.
Emily néni az illendőség minden szabályát amúgy is megszegte
azzal, hogy a vacsoraasztalnál kiteregette a család szennyesét,
így Astridot egyáltalán nem érdekelte, hogy szabadon beszéljen,
és ugyanabban a stílusban válaszoljon neki.
–  Az apám egy úriember volt, és a carlisle-i grófénál is jóval
régebbi családból származott – vágott vissza.
A  gróf említésére valaki félrenyelt az asztalnál. Astrid
felnézett, és látta, hogy a herceg köhög a szalvétájába, az
arckifejezésén egyértelműen meglepetés látszott.
Astrid nem foglalkozott vele – mi baja volt? –, és visszafordult
a nagynénjéhez.
– Csupán a restauráció után volt egyáltalán, hogy az a grófság
megalakult. Szerintem az első Carlisle gróf a király kedvenc
férfiruhaárusa volt.
Lady Emily olyan vörös lett, mint az édessége.
Astrid a herceg felé fordult, és mosolygott.
– II. Károly szerette a kalapokat.
Montford felvonta egy szemöldökét.
– Ó, valóban.
– Ne sértegesd a felmenőidet, lányom!
 –  Mivel a családod úgy döntött, hogy nem vesz rólunk
tudomást – természetesen téged leszámítva, nénikém –, nem
igazán látom pontosan, hogyan lennének ők a felmenőim. És
sértegetésnek számít, ha az ember csupán felidézi a
történelmet?
–  Szemtelenség. Önteltség. Nem csodálom, hogy soha nem
fogsz férjet találni.
– De én nem is akarok férjet, nénikém.
– Ostobaság. Mindenki akar férjet.
– Én nem – motyogta Robert halkan a lány mellett.
Astridból kitört a nevetés. Vagy ez, vagy egy sikoly.
Emily néni a fiatalabb fiára meredt, majd Astridra.
– És mi van a húgaiddal? Velük mi lesz?
Alice összehúzta magát a helyén.
–  Ez egy jó kérdés, asszonyom – vágott közbe a herceg
derűsen. – Valóban, mi lesz a Miss Honeywellekkel? – Lady
Emily a herceg felé billentette a fejét, szívélyesen megköszönve,
amit mondott. – Szégyen, asszonyom – folytatta a herceg –, hogy
ezeknek a szegény, megárvult teremtéseknek nem volt egyetlen
együttérző rokona sem, aki hajlandó lett volna eleget tenni
keresztényi kötelességének, és gondoskodni arról, hogy
rendeződjön a soruk. Egy olyan nagyra becsült felmenő
unokáiként, mint amilyen carlisle-i gróf, el kellett volna
foglalniuk a helyüket a társasági életben, nem gondolja?
Emily néni gyanakodva nézett, amint felismerte a herceg
finom kritikáját.
Astrid is gyanakvón nézett. Mi jár most Montford fejében?
A  herceg, aki még nem méltóztatott hozzányúlni a
gyümölcskocsonyájához, hátradőlt a székében, és jeges
pillantással nézte lady Emilyt.
–  Mondja el nekem, lady Emily, amikor Miss Honeywell és a
húga nagykorú lett, nem kellett volna őket bemutatni a
társasági életben? Nem ezt teszi valaki bizonyos származású
hölgyek esetében? Bevallom, én rendkívül tájékozatlan vagyok
ilyen ügyekben, hiszen nincs családom.
– A legtöbb esetben ez volna a dolgok rendje – válaszolt Emily
néni óvatosan.
–  Talán nem volt olyan helyzetben, hogy felajánljon ilyen
segítséget?
Lady Emily összeszorította az ajkait.
Anabel néni, aki az édessége fölé hajolva elszunyókált,
felemelte a fejét. A  parókáját jól láthatóan egy darab
gyümölcskocsonya díszítette.
–  Én megmondtam neki, hogy tegye a lányokat eladósorba,
hogy kiderüljön, van-e kérőjük. Biztos lett volna néhány
fiatalember, aki eljött volna kaparni Alice-ért. Amikor én fiatal
lány voltam, éltem világom Versailles-ban, a királynőt magát is
láttam, de ő meg sem közelítette a mi Alice-ünk szépségét.
Megmondtam neki – Anabel néni ezt azzal hangsúlyozta, hogy
Emily néni felé rázta meg a parókáját –, hogy mindkét
kislányomnak adjon egy báli szezont a fővárosban, mivel bőven
volt erre pénze.
Alice elpirult, és még jobban összehúzta magát a székében.
Lady Emily úgy tűnt, mint aki ugyanezt akarná csinálni.
–  Köszönöm, Miss Honeywell – mondta a herceg. – Szokás
szerint nagyon tanulságosat mondott.
 Anabel néni bólintott, ahogy a parókája is. Újra elszunyókált.
– Mivel Rylestone Hall az én tulajdonomba került, nagyon úgy
tűnik, hogy a Miss Honeywellek is – folytatta a herceg.
– Micsoda? – csattant fel Astrid.
– Micsoda? – kiáltott fel Emily néni.
–  Az unokatestvére vagyok, Miss Honeywell, vagy újra
idézzük fel a történelmet? – kérdezte a herceg komolyan. – Az
üknagynéném az ön szépapjához ment feleségül, vagy valami
hasonló, nem igaz? Vagyis ön a legközelebbi rokonom.
Leszámítva persze az utálatos másod-unokatestvéremet,
Rupertet, aki vélhetően azt hiszi, hogy ő az örökösöm. De ez
most nem tartozik ide. Önről és a jövőjéről beszélünk.
– Valóban? – préselte ki Astrid.
A herceg kedvesen elmosolyodott.
–  Világos, hogy önt és a húgait sajnálatosan elhanyagolták.
Mivel nincs más rokonuk, aki hajlandó lett volna eleget tenni a
kötelességének, az én felelősségem lett, hogy önök elfoglalják a
helyüket a társasági életben. Mr. McConnell ma este nagyon
határozottan hívta fel erre a figyelmemet.
– Hiram! – Astrid félig felállt a székéről.
–  Úgy tűnik, ő azt gondolja, előnyös lenne mindkét fél
számára, ha önöknek lehetőségük lenne egy báli szezonra.
– Egy báli szezonra! – kiáltott fel Astrid, nem hitt a fülének.
– Egy báli szezonra? – csattant fel Emily néni és Davina, akik
szintén nem hittek a fülüknek.
Alice szemmel láthatóan le volt döbbenve, Sir Wesley és a
lelkész pedig úgy festettek, mint akik mindjárt sírva fakadnak.
Csak Sir Robert, Anabel néni, Ant és Art tűntek teljesen
közömbösnek a bejelentésre.
A  herceg mosolya rideg volt. A  szeme az önmagának szóló
gratulációtól csillogott.
–  Mivel nincs se lánytestvérem, se unokatestvérem, aki a
gardedámjuk lehetne, írok egy jó barátomnak, Brinderley
grófnéjának, és megkérem, hogy a londoni tartózkodásuk alatt
szállásolja el önöket. Ő  a legprominensebb előkelőség, és
keresni fog önöknek férjeket.
– Férjeket! – kiáltott fel Astrid.
– Brinderley grófnéja! – kiáltott fel Emily néni és Davina.
A herceg a páros felé fordult.
– Ismerik a grófnét?
– Mi… hallottunk róla – mondta Emily néni elfojtott hangon.
–  Akkor biztos egyetértenek, hogy nála jobb patróna nincs
Londonban.
–  Valóban. – Lady Emily úgy nézett ki, mint aki mindjárt
megfullad irigységében.
A  herceg Sir Wesley felé fordult, aki a fejét zavarodottan
Astrid, a herceg és Alice között kapkodta.
– És önnek, Mr. Honeywell, van bármilyen ellenvetése, hogy a
húgait a gondomra bízza? Biztos éppen annyira várja már, hogy
ne önnek kelljen felelnie értük, mint én.
Wesley hadarva próbált válaszolni.
–  Mr. Honeywell? Húgai? – kiabálta lady Emily. – Benwick,
miért hív téged Mr. Honeywellnek? Mi az ördög folyik itt?
–  Én… én nem tudtam elmondani, édes… lady Emily… ühm,
édesanyám. Hogy… őszintén mondom, én meglehetősen
elveszítettem a történések fonalát – fejezte be Wesley
lemondón.
–  Persze hogy elvesztette – mondta a herceg elnézőn. Lady
Emily felé fordult. – Köszönöm, asszonyom, hogy ilyen részletes
beszámolóval szolgált nekem az unokahúga kicsapongó
viselkedéséről. Bizonytalan voltam, amíg le nem ültem ehhez az
asztalhoz, hogy vállaljam-e, amit meg kell tenni. De
félreérthetetlenül világossá tette, hogy mennyire rettenetes a
helyzet. Köszönöm, hogy segített meghozni a döntést.
– Igen, hát… – Lady Emily elhallgatott, egyértelműen veszített.
A herceg ledobta a szalvétáját, és felállt.
Az asztalnál mindenkinek muszáj volt ugyanezt tennie,
kivéve Anabel néninek, aki még mindig a
gyümölcskocsonyájába bukva aludt.
– Adja át az üdvözletemet a séfjének, asszonyom. Most, hogy
mindent elrendeztünk, azt hiszem, kérem azt a pohár portóit,
Mr. Honeywell.
– Hogyne – makogta Wesley.
Lady Emily felismerte, ha elbocsátották. Egy szipákolással
megfordult, majd karót nyelve kisétált az étkezőből, mögötte
Davinával. Alice vonakodva utánuk lépkedett, és kétségbeesett
pillantásokat vetett Astridra.
Astrid ott maradt, ahol volt, és farkasszemet nézett a
herceggel. Montford éppen olyan eltökélt volt, hogy ezt ne törje
meg, mint ő.
A  férfi szájának sarka lassan felfelé kunkorodott. Nagyon
elégedett volt magával, hogy sikerült két legyet egy csapásra
elintéznie. Megsemmisítette Emily nénit, és közben átgázolt
Astridon is.
 A  lány semmilyen bűntudatot nem érzett, amikor
belekanalazott a borhabjába, és az asztal fölött a hercegre
pöccintette. Az egy placcsanással landolt a férfi nyaksálján.
Montford mosolya még nagyobb lett, ahogy a nyúlós anyag
lecsúszott a mellényére.
Astridnak végül is nem volt szüksége Antre és Artra.
A  húgaihoz fordult, akik eléggé össze voltak zavarodva attól,
hogy ott kell hagyniuk a gyümölcskocsonyájukat (amiket
egybegyúrtak, hogy gömbölyded férfialakot készítsenek), és
felajánlotta nekik, hogy csatlakozzanak hozzá a szalonban.
Anabel nénit úgy hagyták, ahogy volt.
 

 
Egy óra múlva Astrid azon kapta magát, hogy hála az égnek,
egyedül van a szalonban. Öntött magának egy sherryt, és
visszaült a helyére. Semmi örömét nem lelte a likőrben, csak az
izmainak jelentett egy kis ellazulást a nagyon fárasztó nap után.
Emily néni mérgesen és megbántva távozott a vacsora után a
kastélyból, Davina mellette pufogott, a lelkész
bocsánatkéréseket dadogott mindenkinek, mintha ő tette volna
tönkre az estét. Astridot megkímélték attól, hogy velük kelljen
ülnie a szalonban, ami apró kegy volt, de tudta, hogy egy nap a
nagynénje majd megbünteti az est sérelmeiért. És ez nem volt
egy megnyugtató gondolat.
Viszont akkor a nagynénje volt a legkisebb gondja. A  herceg
komolyan beszélt vacsora közben, ezzel kapcsolatban semmi
kétsége nem volt, de Astrid még így sem tudott hinni a fülének.
Egy báli szezon!
Inkább ment volna börtönbe.
Mi az ördög járhatott Montford fejében, hogy finanszíroz
nekik egy báli szezont?
Hát, talán Alice esetében ez jó hír volt. Alice mindig erre
vágyott, megtanulta, mik a szokások, hogyan kell viselkedni
Londonban. Ahogy arra a herceg utalt, lady Emily mindig
túlságosan utálatos és kapzsi volt, hogy valaha lehetőséget
adjon nekik a bemutatkozásra. Astrid maga miatt ezt soha nem
bánta, de mindig azt gondolta, hogy nem volt szép a
nagynénjétől, hogy elhanyagolta Alice-t, amikor nagykorú lett.
Astrid tudta, hogy ez részben Alice szépségének volt felróható,
amire a nagynénje és az unokatestvére irigyek voltak. Davina
az unokatestvére mellett hátrányos helyzetben volt.
Alice mellett mindenki hátrányos helyzetben volt.
Nem volt Astrid ellenére az ötlet, hogy Alice-t Londonba
küldjék, ha a húga erre vágyott. De ami őt illette, erről szó sem
lehetett. Huszonhat éves volt. Nem szép, csípős nyelvű és
határozottan házasságellenes. Ha a herceg azt hiszi, hogy ezzel
el tudja küldeni Rylestone-ból, akkor jobban teszi, ha még
egyszer meggondolja. Testi erővel kellett volna őt rábírnia. Ami
azt jelentette, hogy először el kellett volna kapnia, majd gúzsba
kötve Londonba vitetnie, aztán fegyvert fogni a fejéhez, hogy
betegye a lábát egy londoni szalonba.
Astrid tudta, hogy ő ezt nem fogja megtenni, és ez ennyire
egyszerű volt.
De ahogy kortyolta a sherryjét, a rettegés felkúszott a
gerincén. Nem volt annyi alkohol, ami ezt elűzte volna, mert az
volt a helyzet, hogy a herceg irányította az összes szálat, és
Montford ezt pontosan tudta. A kötélen kívül volt más módja is
egy ember gúzsba kötésének. Voltak kifinomultabb módjai is az
akarata érvényesítésének. Egy csettintésébe került volna, hogy
az egész yorkshire-i rendőrséget – Hiramot leszámítva,
természetesen – Rylestone-ra szabadítsa, hogy letartóztassák őt,
ez az egyik.
Sóhajtott, és kimerülten a szék háttámlájának döntötte a fejét.
Mindig is tudta, hogy a végén veszíteni fog. Csak azt kívánta,
bárcsak kicsit több ideje lett volna.
– Astrid! Itt vagy! Már mindenhol kerestelek, beszélnünk kell!
Astrid felemelte a fejét, és kimerülten felmérte a
megzavaróját. Sir Wesley ki volt pirulva, gyűrött ruhában,
izgatottan. Astrid alig tudta megállni, hogy fel ne nyögjön.
–  A  kegyelmes úr komolyan gondolta, hogy téged és Alice-t
elvisz Londonba? – akarta tudni az unokatestvére.
– Úgy tűnik.
Wesley döbbentnek és bosszúsnak tűnt.
– Mikor akartad elmondani nekem?
– Egészen ma estig nem tudtam, hogy van mit elmondanom.
Astrid felállt, és ment, hogy újratöltse az üres poharát. A  két
sherry már az illetlenség határát súrolta, de úgy érezte, plusz
megerősítésre van szüksége.
Wesley elé sietett, és meghúzta a saját haját.
– De ez nevetséges! Egészen őrültség!
– Ugye? – kérdezte Astrid két nagy korty között.
– Neked nincs szükséged báli szezonra, ahogy Alice-nek sem.
– Astrid felrúgta az elveit, és úgy döntött, még egyszer megtölti
a poharát, mielőtt visszamegy a helyére. – Ha a herceg annyira
azt akarja, hogy megházasodj, akkor csak előre kell hoznunk a
menyegzőnk időpontját.
Astrid annyira félrenyelte az italát, hogy az felment az
orrába, majd onnan ki is jött. Megdöbbenve nézett Wesley-re.
– Tessék?
–  Az esküvőnk – válaszolta a férfi, mintha Astrid bolond
lenne. – Csak előbb kell megejtenünk, mint utóbb.
– Wesley, én soha nem egyeztem bele, hogy hozzád menjek.
Wesley ezen a tényen egy legyintéssel lépett tovább.
–  Egyértelmű, hogy hozzám jössz, Astrid. Jóformán a bölcső
óta jegyben járunk.
– Én nem tudtam az eljegyzésről.
Wesley esdeklőn nézett rá. Megragadta a kezét.
–  Ne már, mindig is tudtuk, hogy össze fogunk házasodni.
Régebben soha nem erőltettem, mert tudtam, hogy te nem állsz
készen, és ott volt az anyám…
– Wesley…
– De most, hogy a herceg idejött, és meglebegtetett egy ilyen…
abszurd… ajánlatot, hogy Londonba küld téged, a házasságon
kívül nem látok más megoldást. Észszerű és bölcs.
Astrid se észszerűséget, se bölcsességet nem látott a tervben.
Szerette az unokatestvérét, de tudta, hogy nem fog hozzámenni.
Senki sem járna jól egy ilyen megállapodással.
És nem volt az az isten, hogy neki Emily néni legyen az
anyósa. Inkább…
Inkább elmegy Londonba egy báli szezonra.
Szóval végül is tényleg volt rosszabb a herceg ajánlatánál.
 – Wesley, nem megyek hozzád.
– Őrültség – mondta Wesley, kivette Astrid kezéből a poharat,
és egy asztalra tette. Majd letaglózta a lányt, amikor a kezét a
derekára tette, és közel húzta magához.
– Mit képzelsz, mit művelsz?
– Meg foglak csókolni – mondta az unokatestvére, mintha egy
gyerekhez beszélne. – Aztán meglátjuk, mi a válaszod.
– Nem tudok róla, hogy megkérted volna a kezemet.
Wesley morcosan nézett.
–  Ne már, Astrid! Egy pillanat múlva tudni fogod, hogy jó
vagyok.
–  Nem fogom… ó, a fene! – sikerült kimondania, mielőtt
Wesley szája az övére tapadt.
Az unokatestvére ajkai melegek, puhák és nedvesek voltak.
Érezte rajtuk a portói és a gyümölcskocsonya édességét. Nem
volt kellemetlen érzés a csók, de nem volt különösebben
rendkívüli sem. Astrid nagyon sok verset olvasott. Tudta, hogy a
szenvedélyes csókok mit képesek kiváltani, de ő ezek közül
semmit nem érzett. Vagy Homérosz óta az összes költő
megtévesztés miatt bűnös, vagy Wesley egyszerűen nem volt
képes ilyen hatást kiváltani belőle.
Egy idő után a csók kissé kellemetlenné vált, mintha a
testvérét vagy Anabel nénit csókolná. Vagy egy halat.
Astrid eltolta Wesley mellkasát, és ezzel véget vetett a
csóknak.
Az unokatestvére hadakozás nélkül hagyta abba, majd úgy
bámult le rá, mintha össze lenne zavarodva valami miatt.
Ő  sem úgy tűnt, mint aki élvezte a csókot, és tanácstalan volt,
mert nem tudta, miért.
Astrid nagyon egyszerűen meg tudta ezt magyarázni.
Nem illettek egymáshoz.
– Ez nem működött – mondta Wesley megdöbbenve.
Astrid forgatta a szemét, és éppen belekezdett volna az
értekezésbe, hogy miért nem, amikor a szoba túloldaláról
érkező hang megzavarta őket.
– Azt hittem, törvénytelen dolog testvérrel csókolózni.
Astrid szíve kihagyott. Wesley a hajtövéig vörösödött.
Elugrottak egymástól, és a betolakodó felé fordultak.
Astrid megköszörülte a torkát, majd az őrjöngő szürke
szempárba nézett.
Montford mérges volt?
Milyen nagyon érdekes.
Astrid lehiggadt, majd fanyarul a férfira mosolygott.
– Montford.
 Tizenharmadik fejezet

Amiben a herceg kirándulása felpezsdül

 
 
 
Montfordnak nagyon sok sikere volt az este. A helyére tett egy
beképzelt, rosszindulatú bárónét; sikerült nem elájulnia,
amikor a valószerűtlenül piros gyümölcskocsonyát, ami az
alvadt vérre emlékeztette, letették elé; nem egyszer, hanem
kétszer is istenkáromlást követett el a keresztény isten ellen (és
az egyik, gondolta önelégülten, a vacsoraasztalnál történt!), és
sikerült elérnie, hogy Miss Honeywellnek elálljon a szava.
A legutolsó volt messze a legkellemesebb.
De az egyetlen hibája sokba került. Nem sikerült
megzaboláznia a megmagyarázhatatlan vágyát Miss Honeywell
iránt. Sőt, amikor este megpillantotta a szalonban ápoltan,
fűzőben, az első csinos ruhadarabba bújva, amit valaha látott
rajta, félig feltűzött, divatos frizurával, a nyakát díszítő
egyszerű gyöngysorral, elvesztette a fejét.
Nem akarta megcsókolni a kezét. De arra gondolt, hogy
biztosan felrobban, ha nem érhet hozzá.
Utána, hogy mentse a renoméját, meg kellett csókolnia Alice
kezét is. Megtette volna ezt lady Emilyvel és a lányával is, ha lett
volna hozzá gyomra.
Miss Honeywell nem volt csinos. Alice mellett esélye sem volt.
Egyetlen nőnek sem volt. De még Alice mellett is nehéz volt nem
észrevenni. A  haja csúnya volt. A  szeme rettenetes. A  szeplők
botrányosak. Túl telt volt. És a teste minden porcikájából
sugárzott a nyughatatlan, irányíthatatlan energiája, ami
Montford számára kézzelfoghatónak tűnt, vibrált körülötte a
levegőben. Más ezt nem érezte? Senki más nem értette, milyen
szörnyű erő birtokában van?
Lady Emily talán igen, mert amennyire csak bírta, az összes
kimondott szavával próbálta megtörni Miss Honeywell lelkét.
Montford nem is nagyon tudott haragudni a nőre, amiért
elkövette azt a megbocsáthatatlan bűnt, hogy a vacsoraasztalnál
nyíltan kritizálta a rokonát. Miss Honeywell hatására az ember
kifordult önmagából.
Montford maga is égett a vágytól, hogy legyőzze Astridot.
Az egész vacsora alatt át akart nyúlni az asztal fölött a
késével, és lenyisszantani három kis rugószerű tincset a tüzes
hajából, amik kiszabadultak a hajtűkből. Ki akarta tépni az
egyenetlenül kiálló fisűt a fűzőjéből, aminek az aszimmetriája
miatt izzadt a tenyere. Ki akarta vájni az egyik szemét a
leveseskanalával, és visszatenni egy olyat, mint a párja. De a
gond az volt, hogy nem tudta eldönteni, melyiket tartsa meg: az
érett őszibúza-színűt, vagy aminek olyan színe van, mint az
égboltnak.
És amikor a lány rápöckölte a gyümölcskocsonyát, megfagyott
benne a vér.
Ez elviselhetetlen volt.
 Még a két rá nem jellemző pohár portói sem nyugtatta meg
kicsit sem.
Örült, hogy másnap reggel távozhat.
Viszont legalább még egyszer látnia kellett Miss Honeywellt,
mielőtt a szobájába tudott volna menni, és ott hajnalig eltűnni.
És eltökélt volt, hogy ő fog kijönni győztesként az utolsó
összecsapásukból. Arra gondolt, hogy tájékoztatja, milyen tervei
vannak a lány és a családja számára, és Astrid ebből érteni
fogja, hogy nincs más választása, mint engedelmeskedni.
Ő irányított.
Vagy legalábbis azt gondolta, hogy irányít, amíg be nem lépett
a szalonba, és szemtanúja nem lett annak, hogy Miss Honeywell
szenvedélyesen csókolózik az unokatestvérével/bátyjával.
Montford tekintete elhomályosult, a feje lüktetett, és a szíve
néhány döbbent pillanatig kihagyott.
Nehezére esett lehiggadnia, de a három nap kínszenvedés és
két pohár portói megtette a hatását.
A dühtől elvakulva elveszítette az eszét.
Megveri Sir Wesley-t. Megveri Astridot.
Ő… ő…
Arra gondolt, hogy akkor is összeszedi magát, ha belehal.
– Azt hittem, törvénytelen dolog testvérrel csókolózni.
A két bűnös fél elugrott egymástól, és ijedten néztek rá.
Sir Wesley úgy nézett ki, mint aki mindjárt sír.
Miss Honeywell elpirult, és dacos volt.
–  Kegyelmes úr! Tudom, ez minek látszik… – makogta Sir
Wesley.
– Kérem, ne hagyja, hogy megzavarjak egy ilyen bájos családi
pillanatot.
–  Már megtörtént – vágott vissza Miss Honeywell. Még egy
rugószerű tincs kiszabadult egy hajtűből, ami miatt felgyorsult
Montford pulzusa.
– Kegyelmes úr, félreérti. Én nem…
Montford felemelte a kezét, hogy elhallgattassa Sir Wesley-t.
–  Nem a bátyja. Igen. Tudom, Sir Wesley. Milyen
félkegyelműnek néz ön engem?
–  Szabad erre válaszolnom? – kérdezte halkan Miss
Honeywell.
Montford gyilkos mosollyal nézett rá.
Astrid rámeredt, és ökölbe szorította mindkét kezét.
– Wesley, azt hiszem, jobb, ha te most mész. Őexcellenciájának
és nekem sok megbeszélnivalónk van.
Wesley kellemetlenül nézett egyikükről a másikukra, majd
arra jutott, menti a menthetőt. Kiiszkolt a szobából.
Montford Astridra várt, hogy ő pislogjon először. A kitartását
díjazták, mert végül a lány elfordult, egy asztalhoz ment, ahol
öntött magának egy pohár sherryt, és ki is itta.
– Nos? – préselte ki magából, közben újratöltötte a poharát.
– Szolgálna magyarázattal?
Astrid mérgesen nézte a férfit a pohara fölött.
– Nem tudom, mire gondol.
–  Akkor hadd legyek egyértelműbb. Szokása minden útjába
kerülő férfit megcsókolni?
Astrid vörösebb lett.
– Ne legyen nevetséges!
– Most szeretném felhívni a figyelmét, hogy ilyen könnyűvérű
viselkedést Londonban nem tűrnek el.
A lány nevetett.
– Ha így van, akkor talán itt kellene maradnom.
–  Nem. Ez már el van döntve. A  húgaival együtt Londonba
mennek.
Astrid félretette a poharát, és lehunyta a szemét.
Jó néhány pillanatnyi csend következett. Montford nyugtalan
volt, hogy mi következik. Érezte, hogy szikrázik a levegő, és a
lány következő szavai hamuvá fogják égetni mindkettőjüket.
A  férfi szinte csalódott volt, amikor Astrid beletörődésében
egyszerűen csak sóhajtott egyet.
– Mondja el, hogyan döntött.
Ez a vereség hangja volt. Örömittasnak kellett volna éreznie
magát. Viszont csak ürességet érzett.
És utálta a lányt, amiért egyáltalán valamilyen érzelmet
kiváltott belőle.
– Becsapott – kezdte.
– Ha ön ezt így látja – mondta Astrid halkan.
– Becsapott – kezdett bele Montford újra, és közben magában
mondogatta, hogy őrizze meg a nyugalmát. – És csalást követett
el. De ahelyett, hogy hasznot húzott volna ebből, valamilyen
téves elképzeléstől vezérelve, hogy helyreállítsa a társadalmi
rendet, a pénzt visszaforgatta a birtokba.
Astrid felhorkant.
– Börtönbe vethetném azért, amit tett – folytatta a herceg.
– Akkor tegyen így! Essünk túl rajta!
– Miss Honeywell, nem vagyok egy átkozott szörnyeteg!
– Nem?
 Montford erre nem reagált, inkább összekulcsolta a háta
mögött a kezét, hogy ne érezzen kísértést arra, hogy megfojtsa
Astridot.
–  Amikor úgy döntöttem, hogy ideutazom, bevallom, készen
álltam mindnyájukat felakasztatni. És nagyon, nagyon
megnehezítette a dolgomat, hogy ezt ne vigyem végig. Soha
életemben nem viselkedtek velem ilyen gyalázatosan. Viszont,
nem vagyok ostoba. Értem, hogy miért tette azt, amit tett, és a
helyzet nem menthetetlen. Az egyértelmű, hogy nem kérhetem
meg arra, hogy mondjon le Rylestone Hallról…
Astrid felnézett a férfira, ez szemmel láthatóan meglepte.
A  szemei elkerekedtek a döbbenettől és valami mástól, ami
reményfélének tűnt.
Montford félrepillantott.
– Természetesen ez a családja otthona, és évszázadok óta az,
mindegy, mit állít a szerződés.
–  Kegyelmes úr! – suttogta a lány, a hangjából kivehető
megkönnyebbülés félreérthetetlen volt.
– Viszont – mondta gyorsan a herceg –, a törvények szerint az
enyém. Tágabb értelemben pedig mindenki más is, aki itt lakik,
az enyém.
Astrid megkönnyebbülése azonnal elillant. Düh vette át a
helyét.
– Nem vagyok a tulajdona!
–  Négy hajadon nő, akik nagyon bizonytalan helyzetben
vannak. Egyértelmű, hogy a dolgok nem folytatódhatnak úgy,
mint eddig. Nem irányíthatja tovább a birtokot, ez az egyik.
Mostantól kezdve Mr. McConnellé minden felelősség. És ő tőlem
kapja az utasításokat.
– Ilyen borzalmas volt a vezetésem? Mondja meg!
–  Nem, nem volt az – válaszolt Montford őszintén. – De
törvénytelen. És nem helyes. Ön egy hajadon nő, akinek
semmilyen törvényes joga nincs kezelni a birtokomat.
–  Talán nincs. De jobb vagyok abban, amit csinálok, mint tíz
férfi.
– Ebben nem fogok önnel vitatkozni. Nem nyerhet.
Astrid felnyögött, majd idegességében beleszántott a hajába,
ettől a felét kihúzta a hajtűkből.
– Mennyire igazságtalan, hogy csak azért, mert nem férfinak
születtem, mindent el lehet tőlem venni!
Végtelen kínlódással a tekintetében bámult fel Montfordra,
aki apró lelkiismeret-furdalást érzett.
–  Nem mindent. Ha sikerül megállapodnia egy megfelelő
házasságról, Rylestone Hall és a föld nagy része önre száll, és
jövedelmet is kap. A  húgai mindegyikének pedig hozományt
biztosítok.
–  Úgy érti, a férjünk lesz megjutalmazva, amiért
megszabadított minket öntől. Rylestone Hall nem az enyém lesz,
hanem a férjemé.
– Nem tudom megváltoztatni az angol jogot.
–  De, piszkosul meg tudja! Ön egy Montford! Befolyásosabb,
mint a régensherceg. – Astrid elfordult a férfitól, a válla
láthatóan reszketett. – Gyanítom, nincs választásom az ügyben.
Terhelő bizonyítékai vannak ellenem, amivel örömmel zsarol
engem.
Astrid jól gondolta. Montford pontosan ezt csinálta. De újfent,
a lány fölött aratott győzelmének minden örömét elapasztotta
Astrid.
–  Szerintem több mint nagyvonalú vagyok, ismerve a
körülményeket. A legtöbb nő meghalna egy báli szezonért.
– Én nem vagyok a legtöbb nő. Egyáltalán nem vágyom arra,
hogy elárverezzenek, mint egy átkozott tenyészkancát.
–  Azt hiszem, ez ennél egy kicsit civilizáltabb – mondta
Montford, de megrándult az arca a hazugságtól. Astridnak
teljesen igaza volt. A  londoni társasági élet forgataga nem volt
sokkal jobb egy árverésnél, amin a családok a lányaikat és
lánytestvéreiket a legtöbbet ajánlónak adják el. Montford maga
is éppen nemrég vette meg az egyiküket hercegnéjának.
Astrid visszafordult felé, a dühe úgy sugárzott belőle, mint a
mellette lévő kandallóban égő tűz.
–  Azt hiszi, remek tervet agyalt ki, ugye? Szétoszt itt egy kis
pénzt, eladósorba küld minket, és ezzel meg is szabadult a
tökéletes kis életébe piszkító, végtelenül kellemetlen
bonyodalomtól. De az megfordult valaha a fejében, hogy ez nem
fog működni? Azt várja tőlem, hogy keressek magamnak egy
haszontalan férjet. Én? Kegyelmes úr, nézzen rám!
Astrid széttárta a karját, ami miatt a ruhája megfeszült a
mellén. Montford erőltette megát, hogy ne fészkelődjön, és hogy
a tekintetét ne vegye le a lány arcáról. A  vágya súlyától nem
kapott levegőt.
– Huszonhat éves vagyok. Egyáltalán nem vagyok csinos. Nem
bírom tartani a számat, és ön is azt gondolja, hogy egy útszéli
lotyó vagyok. Nem tudom, miként várja tőlem, hogy férjet
találjak.
 –  Biztos vagyok benne, hogy valakit erőszakkal csak rá lehet
venni – válaszolta Montford, mielőtt magában tarthatta volna. –
És egy kastélya is van.
Astrid hisztérikusan felnevetett.
– Egy ferde kastélyom! Igen, ettől aztán máris kecsegtetőbb a
helyzet. Biztos vagyok benne, hogy sok férfi feleségül venne egy
kastélyt, és elfogadna engem az üzlet részeként. – Meredten
nézték egymást. – Azt hiszem, hálásnak kell lennem, hogy ilyen
lealacsonyító ügyekkel foglalkozik – mondta Astrid egy pillanat
múlva, majd oldalra billentette a fejét, és feszülten nézte a
férfit.
Montford vállat vont.
– Nem érdekel a látszat. Nyugodtan gyűlölhet.
Egy finom mosoly suhant át Astrid ajkain.
–  Milyen nagylelkű öntől! – Megállt. – Viszont nem kell
Londonba mennem, hogy férjet vadásszak. Eddig már hárman
kérték meg a kezemet. Egyszerűen csak hozzá kell mennem
valamelyikükhöz, és akkor ez is meg van oldva.
Valami összeszorult Montfordban. Egy dolog volt elképzelni
Miss Honeywellt a távoli jövőben, ahogy egy messzi városban
jár-kel a társasági élet úriemberei között, és egy nagyon másik
szembesülni azzal, hogy erre azonnal megvan a lehetősége. Ez
egyáltalán nem tetszett a hercegnek, ami látszódhatott is az
arcán, mert Astrid elégedetten mosolyogva fordult el tőle, és
kezdett el matatni az egyik asztal dolgai között, amiket a férfi
korábban már rendbe tett, ő viszont most megint mindent
összevissza pakolt.
– Már hárman megkérték a kezét? – akarta tudni Montford.
 – Hihetetlen, igaz? – kérdezte Astrid finoman, és egy kis tálkát
az asztal szélére helyezett.
Montfordnak dübörgött a pulzusa. Nem, nem volt hihetetlen,
jött rá. Alice szépsége ellenére a fél falu szerelmes volt a
csúnyácska nővérébe.
– Mr. Lightfoot kétszer…
– Mr. Lightfoot! – kiabálta a herceg.
–  És Wesley, ó, háromszor. Úgyhogy, ha a lelkész lánykérését
is beleszámoljuk, akkor azt hiszem, gyakorlatilag hatszor
kérdeztek meg arról, lennék-e olyan bolond, hogy igába hajtsam
a fejem. – Astrid sóhajtott. – Mivel kétlem, hogy Londonban
találnék jobbat, gyanítom, abból kell kihozni valamit, ami itt
van. Bár, Mr. Lightfootról szó sem lehet, mert szerintem ő
gazember és még bolond is. Nem, a lelkész vagy az
unokatestvérem lesz az.
Astrid beharapta az alsó ajkát, mintha fontolóra venné a
lehetőségeit.
Montford a lány felé lépett, minden észszerűsége ellenére.
–  A  lelkész vagy Sir Wesley. Ezt nem mondja komolyan. –
Hirtelen elfogta az émelygés. – Mi történt az előbb? Az a hülye
megkérte a kezét?
– Természetesen. Különben ön szerint miért csókolt meg?
Montfordnak elakadt a lélegzete, amikor olyan közel került a
lányhoz, hogy érezte az illatát – erős, átható levendulát és
valami finomságot a parfüm alatt, ami földes, nőies és valami
nagyon rá jellemző volt. Astrid egyenesen a szemébe nézett, és
dacos szögben vetette fel az állát. A különböző színű szemei tele
voltak dühvel és megvetéssel, de az arckifejezése higgadtan
gúnyos volt, mintha pontosan tudta volna, milyen hatással van
a férfira. Tényleg tudta? Tudta, hogy kínozza őt? Olyan
rettenetesen helytelen volt ez a nő, Montford mégis égett a
vágytól, hogy az övé legyen.
– Elfogadta? – kérdezte csikorgó hangon.
Astrid ajkai olyan mosolyra húzódtak, ami már-már vad volt.
– Próbált meggyőzni, amikor megzavart minket.
– Sikerrel járt volna vajon? Voltak olyan jók a csókjai, hogy ön
felül tudjon kerekedni az anyja iránt érzett viszolygásán? –
Astrid mosolya elhalványult. A  tekintetét egy pillanatra
félrekapta. – Akkor nem – mondta halkan Montford az
arckifejezése láttán, és ujjongott a tudattól, hogy az a piperkőc
nem váltott ki belőle semmit.
–  Ahogy mondtam, megzavart minket. – Astrid megtorpant,
majd felkapta a tekintetét a férfira. – És ez csak egy csók volt.
Egyetlen. És mivel ez volt az első csókom, nincs összehasonlítási
alapom. De abban biztos vagyok, hogy elég kielégítő volt.
Montford úgy érezte magát, mintha egy mérföldet futott
volna. Nem bírt egy tisztességes lélegzetet venni. A  lány
ledöbbentette.
– Az első csókja – ismételte meg furcsa hangon.
Astrid tartotta a pillantását.
–  Nem hisz nekem. De természetesen számítottam erre.
Tudom, hogy mit gondol rólam.
Astrid láthatott valamit az arcán, ami nem tetszett neki, mert
megmozdult, hogy ellépjen előle. De Montford nem tudta
elengedni.
Azonnal a lány vállára tette a kezét, majd az alkarjára, és
húzta őt maga felé. Astrid természetesen ellenállt, a férfi
mellkasára nyomta a kezét, mintha el akarná lökni, de
Montford átkarolta, és szorosan megölelte. Astrid meleg volt és
teltkarcsú.
Montford megrészegült, megvadult az érintésétől. A  hátára
csúsztatta a kezét, a szaténruha alatt érezte a csigolyáit, majd
lefelé haladt, a derekáig. Lejjebb is akart volna menni,
megmarkolni a mennyei puhaságot, de visszafogta magát.
Astrid remegett, a tekintete bizonytalanná vált, az arckifejezése
pedig olyan ijedt volt, mint egy sarokba szorított vadállaté.
Montford emlékezett erre az arckifejezésre, amikor olyan
nagyon illetlenül érintette meg Astridot a könyvtárban, és már
tudta, mit jelent.
Ártatlan volt.
– De, hiszek – mondta halkan. És így is volt. Cafkának tartotta
a lányt, de nem volt az.
A vágy felvillanyozta a teste összes sejtjét. Még jobban akarta
őt, mint korábban, ami miatt szégyellte magát, és össze is volt
zavarodva. Nem volt szüzek megrontója. Nem vágyott
ártatlanokra.
Azt leszámítva, hogy mégis. Fel akarta emészteni Astridot.
És ösztönszerű dühöt érzett, amiért Sir Wesley ért hozzá
először. Csak egy csók volt, de ez volt a lány első csókja, és
számára ez örökre elveszett.
Az enyém, kiabálta egy belső hang Montfordban. Az enyém, az
enyém, az enyém!
–  Mit csinál? – kérdezte Astrid remegő hangon, és eltolta
magától a férfi mellkasát.
 Montford nagy levegőt vett, és lassan kifújta.
– Összehasonlítási alapot szolgáltatok.
Astrid összevonta a szemöldökét. Egy hajtincs a homlokába
hullott. Montford önuralma – már ha volt ilyen – még egy kicsit
csökkent. Mindkét kezével felnyúlt a lány arcához, és
hátrasimította a lehetetlen haját. Az ujjai belegabalyodtak, mire
az összes többi hajtű is kipattant belőle, és a parkettán
koppantak. Montford nézte, ahogy Astrid haja a vállára omlik,
majd le, a hátán, hullámok és rugók zűrzavaros egyvelegeként.
A  kandallóban égő tűz színtelennek tűnt a természetellenes
halom mellett, ami a lány belső fényétől volt eleven.
Megzabolázhatatlan volt, és a kisimítására tett bármilyen
kísérlet eredménytelennek tűnt. A  hullámok egyszerűen
visszaugrottak, ahogy a herceg kihúzta belőlük az ujjait. Ez egy
megnyerhetetlen háború volt.
Nagy erőfeszítések árán visszaemelte a lány vállára a kezét.
Belemélyesztette az ujjait a puha bőrébe, és belekapaszkodott,
mert a térdei elgyengültek.
–  Ő  így tartott téged? – suttogta. Astrid megrázta a fejét,
nyugtalansággal és valami mással (ami nem vonakodásnak
tűnt) nézett fel rá, ami fűtötte Montford vérét. – Nem? Pedig azt
hittem, úgy láttam. – Úgy igazította az ölelését, hogy már Astrid
derekát kulcsolta át. Az ő ruhájának finom selyme a lány
szaténján. – Így?
– Közel – suttogta Astrid.
Montford lehajolt – mit művel? –, és az ajkaival súrolta a lány
száját. Sherryíze volt. Az ajkai puhák és teltek voltak. Olyan
hatással voltak rá, mint az ópium. Montford hátrahúzódott, még
mielőtt elveszíti az eszét.
– Így? – kérdezte rekedtes hangon.
–  Az… az hosszabb volt. Mélyebb – suttogta Astrid. Aztán
megnyalta az ajkait.
Pokolba. Pokolba. Pokolba! Ez betette a kaput.
Montford ezúttal önuralom nélkül csókolta meg a lányt,
magához szorította, a szája kemény volt és kíméletlen. Astrid
felkiáltott, és még egyszer megpróbált ellépni, de Montford
követte a testével, és a tarkójára szorította a kezét, hogy ott
tudja tartani a lányt. Addig csókolta és csókolta, amíg Astridból
elfogyott a harci kedv, és pont olyan kétségbeesetten
kapaszkodott belé, mint ő a lányba. Amikor a nyelvével be akart
hatolni, a lány ajkai mohón szétnyíltak, befogadták őt. Forró
volt, nedves és édes, Astrid szája testesítette meg mindazt a
bűnt, csábítást és mohóságot, amit Montford mindig elutasított,
de titkon vágyott. Annak az utánzataként hatolt a szájába, amit
az anatómiája egy másik részével akart volna csinálni, ami már
régóta megmerevedett és türelmetlen volt a kívánástól.
Amikor Astrid elkezdte visszacsókolni – gyorsan tanult az
irányítása alatt –, a nyelve összegabalyodott az övével, a
fogaival az alsó ajkát harapdálta, incselkedve, csábítva, mire
Montford a józan esze maradékát is elveszítette.
Belenyögött a lány édes szájába, és megmarkolta az egyik
mellét. Telt volt és puha, a mellbimbója megkeményedett a
tenyere alatt.
Átbotorkáltak a szobán. Montford a fenekével nekiütközött
valaminek, majd valami eltört a padlón. Semmi nem érdekelte,
csak Astrid, így megpörgette, felültette arra az asztalra, aminek
nekiment, és közben egyszer sem szakította meg a csókjukat.
A  lány lábai közé helyezkedett, körbeölelte Astrid hője és
puhasága, majd ügyetlenül, mint egy zöldfülű, benyúlt a lány
ruhájának mellrészén. Nem bírt leállni. Tudnia kellett, milyen
érzés!
Felnyögött. Astrid puha volt a kezében, mint a selyem, nehéz
és érett, a mellbimbója kemény a vágytól. A torkából felszakadt
valami hang, és ívbe feszült a háta, mire Montford kezét még
jobban kitöltötte a lány húsa.
Szinte már túl sok volt. Montford majdnem ott elment,
pusztán Astrid telt mellének az érintésétől. Teltebb volt, mint
amit ő valaha el bírt képzelni. A  lány combjainak a
találkozásához préselte magát, dőzsölt a puha melegségében, a
lány kezeinek érintésében, amik pehelykönnyűek voltak, a
testét és a vállát simogatták.
Nézni is akarta, nem csak érezni. Nem tudott a vágyán
túlgondolni. Elvette róla a kezét, majd a ruhájának hátulján
lévő gombokkal kezdett ügyetlenkedni. Elszakította a száját a
lányéról, és a remegő ujjaira összpontosított.
Káromkodott. Nem tudta őket kigombolni. Egy gomb
lepattant, majd még egy, aztán az ügyetlenkedésében elszakadt
a ruhaanyag.
Megint káromkodott.
Aztán elkövette azt a hibát, hogy Astrid arcára pillantott.
Mámoros volt a csókjaitól, az ajkai meg voltak duzzadva, a
szeme csillogott. Furcsán meredt rá, mintha igazán még soha
nem látta volna. Félt és kissé taszította a szenvedélyük
intenzitása, de éppen annyira fel volt izgulva, mint ő. Montford
tudta, hogy ha sikerült volna levennie Astrid ruháját, a
magáévá tette volna, a lány pedig hagyta volna. Astrid képtelen
volt megálljt parancsolni a saját ösztöneinek, Montfordéról nem
is beszélve.
Olyanok voltak, mint az állatok.
A herceg gyomra összeugrott az önundortól.
Atyavilág, olyan volt, mint egy átkozott vadállat. Astrid
hatására kevesebb lett, mint aki volt, és annyira kifordult
önmagából az állati ösztönök miatt, hogy az agya
narancslekvárrá változott. Gyűlölte, hogy így elvesztette az
eszét, és ezt a nyugtalanító érzelmi vibrálást is, amit a lány
váltott ki belőle. Ennek nem volt helye az ő gondosan rendezett
fellegvárában, amit olyan lelkiismeretesen épített fel a zűrös
gyerekkorából. Astrid túl sok volt, rendezetlen és
kifürkészhetetlenül veszélyes a személyisége tartópilléreire
nézve. A  testiségen kívül valami mást is kért tőle – a lelke úgy
szólította meg az övét, mint egy szirén éneke, és ha hagyja, hogy
túl közel kerüljön hozzá, ő elpusztul. Ha szeretkezett volna vele
egy asztalon, az kielégítette volna a sürgető szükségletét, de a
lelke mélyén tudta, hogy az iránta érzett vágyát nem oltotta
volna ki. Csak még rosszabb lett volna.
Ezt nem tehette meg.
De még ezzel a rengeteg, fejében cikázó nyomasztó
gondolattal sem bírta levenni róla a kezét, nem tudott megálljt
parancsolni a testének, hogy minden tőle telhetőt megtegyen,
hogy kiélje az állati vágyát, ha tetszett ez neki, ha nem.
Újra megpróbálkozott a gombokkal. Az ujjai még mindig nem
jártak sikerrel.
 – Montford.
A neve, a fülébe suttogva, végre megtette hatását, ha már az
akaratereje elbukott.
Montford leengedte a kezét, és hátralépett, el a lány
szoknyáinak és a teste hőjének vonzásából. Olyan volt, mintha
egy bűvöletből lépett volna ki. Még mindig fájón fel volt izgulva,
és örült a szobára telepedő árnyékoknak, amik eltakarták az
önuralma hiányának jelét.
Astrid is látszólag magához tért. A  szeme összpontosított, a
teste megfeszült. Lepillantott a tönkretett fűzőjére, majd fel,
Montfordra, egyik kezét a szájához emelte, a másikkal a
mellénél lévő szakadást takarta el. Az arca elvörösödött a
szégyentől.
Montford elfordult, és próbált levegőt szívni a tüdejébe.
– Pirkadatkor indulok.
– Igen.
Montford tétovázott.
–  A  grófné egy héten belül érkezik. Ha úgy dönt, hogy… az
itteni kérők nem… felelnek meg, Londonba megy vele.
Megkérem az ügyvédemet, foglalja írásba a megállapodásunk
feltételeit, és biztosítsa a forrást, amire szükségük lesz
Londonban. Rajta keresztül kapcsolatba tud lépni velem. Nem
hiszem, hogy nekünk szükséges újra találkoznunk, Miss
Honeywell.
A lány nem válaszolt.
Montford nem rohant ki a szobából. A  lábai között lévő
átkozott rúddal nem tudott. De azt kívánta, bárcsak tudna. Azt
kívánta, bárcsak Londonig rohanhatna, és elfelejthetné, hogy
Miss Honeywell egyáltalán létezik.
 

 
Thomas Newcomb egyike volt a herceg azon szolgálóinak, akik
igazán kedvelték a munkaadójukat, és a még kevesebbek
egyike, aki nem félt tőle. Newcomb egy exbokszoló volt, aki jól
tudott volna gondoskodni magáról, ha elveszíti a herceg
támogatását. Viszont tudta, hogy ez két okból is nagyon
valószínűtlen volt: a) a herceg eléggé kedvelte, és b) a herceg a
rideg, távolságtartó külseje ellenére egészen vajszívű volt.
Newcomb saját munkája volt erre a bizonyíték.
Miután a bokszolói karrierje hirtelen véget ért, nehéz időket
élt, és rossz társaságba került. A herceg a Tattersall’sban kapta
csaláson, ahol Newcomb fiatal fiúknak árult nagy sikerrel
rumot. Ahelyett, hogy a konstábler kezére játszotta volna, a
herceg munkát ajánlott neki. Azt mondta, tetszik neki, hogy
Newcombnak van érzéke a lovakhoz, de Newcomb tudta, a
hercegnek nem kellett volna megtennie, amit megtett.
A  rangjabéliek legtöbbje levadászta és felnégyelte volna, vagy
valami trópusi gyarmatra száműzi. A  herceg látott valamit
Thomas Newcombban, amit még Thomas Newcomb – aki már
jóval korábban lemondott magáról – sem látott akkor.
A herceg megmentette.
Éppen ideje volt viszonoznia a szívességet.
Newcomb számára régóta egyértelmű volt, hogy a herceg
kissé… ühm, furcsa. A  kegyelmes urat a környezetében
„zárkózottnak” és „különcnek” hívták, de amennyire Newcomb
tudta, ezek előkelő szavak a „boldogtalanra” és a „dilisre”. Az
összes befolyása és pénze ellenére Newcomb nem irigyelte a
férfit. A  herceg úgy élte az életét, mintha egy nagyon mély
szakadék fölött sétálna egy nagyon vékony kötélen. Newcomb
még soha nem találkozott ennyire nagyképű, önostorozó,
végtelenül szerencsétlen pacákkal egész életében.
Newcomb véleménye az uraságról egybeesett Marlowe
vikomt megállapításával: a hercegnek egy jó hancúrozásra van
szüksége. És Newcomb, akinek meglehetősen más véleménye
volt a házaséletről, mint a vikomtnak (és nemrég vette feleségül
Norát, élete szerelmét), egy gondolattal még tovább ment.
A hercegnek egy feleségre volt szüksége.
De nem arra a jégkirálynőre, akivel megállapodott, hogy a
hercegnéjévé teszi. Hanem egy igazi nőre, aki után futni kell, és
aki egy kis életet lehel belé. A  herceg egy rendes, jó kiállású
pasas volt, és éppen annyira forróvérű, mint bárki más. Csak a
megfelelő lányra volt szükség ahhoz, hogy maga is rájöjjön,
nem gránitból faragták.
Newcomb évek óta dédelgette ezt a véleményét. Figyelte és
várta, hogy a herceg végre rátaláljon a párjára, de hiába figyelt
és várt. Egészen mostanáig. Newcomb abban a pillanatban
tudta, amikor a herceg első nap ránézett Miss Honeywellre,
amikor a kegyelmes úr éppen a sárban ült. Newcomb erről csak
még inkább meggyőződött, amikor azon kapta őket, hogy
egymás haját húzzák a könyvtárban, a ruháik pedig gyanúsan
rendezetlenek voltak.
Miss Honeywell sikerrel járt abban, amiben a királyság összes
többi hölgye elbukott. Kikészítette a herceget. Egy halom
kirojtosodott ideggé változtatta a férfit. Montford olyan volt,
mint egy pincsi a lány lábánál, és szegény még csak észre sem
vette.
Newcomb fel volt villanyozódva. Szerinte Miss Honeywell
volt a legjobb, ami a herceggel valaha történt.
De amikor a herceg megjelent késő este a szolgálók
szárnyában lévő szobája ajtajában, Newcomb tudta, hogy az
igaz szerelem útja nem annyira zökkenőmentes, mint azt ő
remélte. A herceg soha nem ment a szobájához, és a herceg még
soha nem nézett ki olyan rendetlenül, mint akkor. Az igényes
alkalmi ruhái gyűröttek voltak, a nyaksálját összekente valami
piros, és a tekintete minden volt, csak nyugodt nem. Feldúltnak,
zaklatottnak, és ha teljesen őszinte akart lenni, kissé ijedtnek is
tűnt.
Newcomb azonnal tudta, hogy Miss Honeywell az oka.
–  Pirkadat. – Csak ennyit mondott a herceg. – Pirkadatkor
indulni akarok.
Newcomb egyetértett, és minden társadalmi konvenciót
figyelmen kívül hagyva megkínálta a herceget a whiskyjével,
mert szegény ember úgy nézett ki, mint akire ráfér. A  herceg
visszautasította, és egyből otthagyta. Newcomb nézte, ahogy a
férfi rossz irányba végigsétál a folyosón, majd a végéhez ér,
káromkodik egyet, és megfordul. Newcomb bölcsen még azelőtt
becsukta az ajtaját, hogy a herceg odaért, ha esetleg meglátná a
hatalmas vigyorát.
Várt még fél órát, majd a szobájából az istállókba ment, mert
hozott egy döntést. Nem volt egyszerű, mert nem akarta
elnyújtani a yorkshire-i tartózkodását. Már alig várta a felesége,
Nora morcosságát és finom ölelését. Minél előbb ért vissza
Londonba, annál korábban tudott haladni az utódnemzéssel.
Ő  lányt akart. Nora fiút. Remélhetőleg egy nap mindkettőből
lesz nekik egy. És piszkosul nem tudott belekezdeni egy ilyen
magasztos buzgóságba, ha a szükséges testrészeiket több mint
száz mérföld választotta el egymástól.
Viszont Newcomb nagyon büszke volt arra, hogy ő Montford
istállójának a vezetője. Gondoskodott arról, hogy Londonban
Montfordé legyen a legjobb lóállomány és a felszerelésből is a
legfrissebb modellek, ahogy az a státuszához illik, annak
ellenére is, hogy a kegyelmes úr a mozgó járművekkel
kapcsolatos különös fenntartása miatt ritkán méltóztatott
bennük utazni. És Newcombnak nagyon tetszett az új, városi
lovas kocsi, amit ő maga vásárolt egy hónappal korábban.
Remek szerkezet volt, a sárgaréz kellékeit a saját kezével
fényezte csillogóra, a hercegi címer pedig feltűnően díszelgett
az ajtókon. Newcomb ugyanolyan nem múló szeretetet érzett a
lovas kocsi iránt, mint a kapitányok a hajójuk iránt. Még el is
nevezte a fránya dolgot a feleségéről. Tudta, hogy nem fogja
örömét lelni abban – sőt, borzasztóan fájni fog neki –, amit épp
tenni készül.
Amikor az istállóba ért, és letette a lámpását, a
szerszámraktárban talált egy nehéz kőtörő kalapácsot, majd
zord arccal, de eltökélten odalépett a büszkeségéhez és
öröméhez.
A  herceg érdekében csinálja, mondta magában, ahogy a feje
fölé emelte a kőtörő kalapácsot.
Egy nap a távoli jövőben a herceg majd megköszöni neki,
mondta magában, ahogy a kőtörő kalapács az első tengely felé
tartott.
Egészen addig nem állt le, amíg a tengely helyrehozhatatlanul
tönkre nem ment.
 Tizennegyedik fejezet

Amiben a herceg kirándulása meghosszabbodik

 
 
 
Montford semmit nem aludt aznap éjszaka, mert égetően
tudatában volt annak, hogy kétajtónyira tőle egy bizonyos nő
rejtőzik, és megborítja a békéjét. Forgolódott, és nem bírt másra
gondolni, mint ami a szalonban történt. Még mindig érezte
Astrid ízét a szájában, bár durván kisikálta magából. Még
mindig érezte az illatát magán, bár megfürdött és átöltözött.
Még mindig érezte a melle súlyát a kezében és a teste melegét,
ahogy hozzápréselődik. És bármikor idézte fel a hangokat, amik
Astrid torkából szakadtak fel, miközben őt csókolta, kiverte a
hideg verejték.
Az izgalma nem csillapodott. Ott volt, kínozta őt az ágynemű
alatt, gúnyolta. Montford elgondolkozott azon, hogy könnyít
magán, de ez a gondolat szégyennel és dühvel töltötte el. Nem
fog magának kielégülést adni – nem fogja neki megadni, hogy
ilyet tesz. Zöldfülű kora óta nem szerzett magának örömet. Nem
fog olyan mélyre süllyedni, hogy kanos kamaszként viselkedjen
csak azért, mert egy pimasz nő a bőre alá bújt.
Amint visszaér Londonba, felfogad egy szeretőt. Araminta
Carlisle elmehet a fenébe – a jövendőbeli hercegnéje nem fogja
kielégíteni ezt a sötét sóvárgást. Nem, keresni fog egy
gömbölyded özvegyasszonyt vagy kurtizánt, és gondoskodik
erről a kis problémáról.
Egy vöröset, döntötte el. Akinek dús keblei vannak. Ilyennel
még nem volt dolga, és biztos volt benne, hogy az újdonság
ereje volt az, ami ehhez a bizonyos nőhöz annyira vonzotta.
Igen, biztos erről van szó.
De ez a megoldás nem jelentett vigaszt a sajgó testének.
A  teste nem valami jöttment nőt akart. Az csak egy nőt akart.
Egy végtelenül alkalmatlan, ijesztően kinéző nőt, aki a puszta
létezésével feldühítette.
Montford utálta a lányt.
Utálta ezt a helyet, és átkozta magát, hogy valaha kitette a
lábát a londoni palotájából.
Hajnal körül zuhant kimerült kábulatba, amikor már elvileg
sebesen London felé kellett volna tartania. Mire kirángatta
magát az ágyból, késő délelőtt volt, nagyon közel délhez. Úgy
érezte magát, mint akin áthajtott egy postakocsi.
Az egyetlen vigasza az volt, amikor lesurrant a lépcsőn, hogy
a merevedése a puszta kimerültségtől alábbhagyott, és a kastély
látszólag üresnek tűnt. A Honeywell-klán egyetlen tagjával sem
bírt volna találkozni – nem bírt volna vele újra találkozni.
Valószínűleg elveszítené a fejét.
Newcomb várta lent, az istállóknál. A  hajtója arca komoly
volt, és nem igazán tudott az ura szemébe nézni. Ez szokatlan
volt az általában egyenes, nem hadováló segédjétől. Montfordba
ekkor nyilallt bele először a nyugtalanság érzése.
 –  Van egy rossz hírem, uram – mondta Newcomb, és az
istállóba vezette a férfit.
Montford úgy érezte, a csizmájába szorult, amikor Newcomb
a lovas kocsira és a tengely jól látható törésére mutatott.
– Mi a fészkes fene?
Newcomb a zsebébe süllyesztette mindkét kezét, és a sarkain
billegett előre-hátra.
– Az idefelé úton történhetett, de egészen idáig nem adta meg
magát. Ma reggelig én sem vettem észre.
Montford le volt döbbenve. Elképedve nézett a hajtójára.
– Nem vette észre? Ön, Newcomb? Ezt elég nehéz elhinni.
Newcomb ráncolta a homlokát. Megbántottnak tűnt, hogy a
munkájához való hozzáértését becsmérelték, és mintha egy
kissé… bűntudata is lett volna?
Nem, az biztos nem.
Nyilván Montford idegei voltak annyira kikészülve az elmúlt
három naptól, hogy egyszerűen olyan dolgokat látott, amik nem
voltak ott. Ha a munkájáról volt szó, Newcomb nagyon pedáns
volt. Szándékosan soha nem rongálná meg a becses lovas
kocsiját.
De valaki igen. Gyenge ötlet volt, hogy ezt egy olyan baleset
okozta, ami az északra tartó útjuk közben történt.
Valaki nem akarta, hogy elmenjen Yorkshire-ből.
Abszurd, gondolta a herceg. Mindenki, még ő maga is azt
akarta, hogy a montfordi herceg a King’s Highwayen legyen, és
visszafelé tartson London felé. Ez teljesen egyértelművé vált
előző nap, amikor majdnem kivégezték.
Kivéve, ha akárki lőtt is rá előző nap, valami olyan aljas
indokból tette, amit egyelőre nem értett.
Aminek egyáltalán nem volt értelme.
Megcsípte magát, hogy biztos nem csak rosszat álmodik-e.
– Nekem ez eltervezettnek tűnik – mondta.
Newcomb szemöldöke meglepetésében felszaladt.
–  Azt gondolja, hogy valaki ezt szándékosan tette? – horkant
fel hitetlenül.
–  Valamennyire kézenfekvőnek tűnik, nem gondolja? Ön is
azt mondta, hogy ma reggelig nem vette észre, hogy bármi gond
lenne.
Newcomb határozottan megrázta a fejét.
– Ez egy hajszálrepedés volt, ami egy ideig nem reccsent meg.
Emlékszem egy elég rázós rövid szakaszra Hebden után.
Biztosan ott történt.
Newcomb veszetten biztosnak tűnt az elméletében. Igazából
már annyira, hogy Montford kezdett egyre jobban gyanakodni.
Méregetve nézte a hajtóját.
– Gyanítom, beletelik egy kis időbe megjavítani.
Newcomb bólintott, és a lovas kocsit vizslatta.
– Legalább egy hét.
Montford szíve kihagyott.
–  Egy hét! A  szentségit! Én nem maradok itt még egy hetet!
Ma távozom. Nyergelje fel az egyik szürkét!
Newcomb ijedtnek tűnt.
–  Ezek vontató lovak, nem nyeregben lovagolható fajták.
Egyikükön sem fog visszalovagolni Londonba, kegyelmes úr.
– Akkor veszek egy lovat a faluban.
Newcomb hevesen rázta a fejét.
 – Vasárnap van. Nincs nyitva semmi.
– Nekem ki fognak nyitni – mondta halkan Montford.
– Nem hiszem, kegyelmes úr. Ma fesztivál van.
Montford morgott egyet, és ökölbe szorította mindkét kezét.
Ó, igen, a francos fesztivál. Szóval akkor ott van mindenki.
– Bocsásson meg, kegyelmes úr, de nem fest túl jól – mondta
Newcomb kissé aggódva, de kissé szórakozottan is.
–  Ez egy átkozott rémálom! – harsogta Montford, és a törött
lovas kocsira mutatott. – Mégis hogyan tudnék ezen az
istenverte helyen még egy napot kibírni?
– Gondolom, túl fogja élni – mondta halkan Newcomb.
Montford keményen a hajtójára meredt. Newcomb vállat volt,
és a plafont bámulta.
Miért volt Montfordnak olyan érzése, hogy Newcomb többet
tud annál, mint amit elmond?
–  Az istenit! – tört ki a hercegből, majd sarkon fordult, és
kiment az istállóból. – Bemegyek a faluba. Keresek egy átkozott
lovat, és még ma eltűnök a pokolba ebből az istenverte
porfészekből, még ha piszkosul bele is halok!
Newcomb utolérte a herceget.
–  Reméljük, erre nem kerül sor, uram – mondta, Montford
ízlésének túl vidáman.
 

 
Ez égbolt tiszta volt, a levegő friss, de októberhez képest nem
kellemetlenül csípős. Az őszi lombozat vibráló színekben
pompázott, a legszebb formáját mutatta, szemet
gyönyörködtető, festői háttérként szolgált a nap mulatságaihoz.
A  vasárnap általában a tisztelet napja volt, de nem akkor,
amikor eljött az éves szüreti fesztivál. Csak a legfanatikusabbak
– akikből, hála az égnek, nagyon kevés volt Rylestone-ban –
hagyták ki az ünnepséget.
Még a lelkész sem volt a szenteskedő élgárda tagja. A fesztivál
napi prédikációi voltak mindig a legelevenebbek, és egész
évben ezeket mondta a legkevésbé dadogva. Azzal az ürüggyel,
hogy a gyülekezetét terelgeti, minden évben lelkesen
csatlakozott a nap eseményeihez, és ennek a lelkesedésnek
mindig az lett a vége, hogy imbolyogva tért vissza a parókiára,
gyakran egy-két kedves gyülekezeti tag támogatásával.
Gazdák és vállalkozók érkeztek korán reggel a faluba a
kerület minden pontjáról, hogy felállítsák a standjaikat, ahol
rengetegféle ételt és dolgot lehetett venni. A  Honeywell Ale-t –
ami támogatta a fesztivált – ingyen mérték a rylestone-i lakosok
a nők és férfiak korsójába.
A  karneváli hangulat miatt a szokásos szabályokon, amik a
nők és férfiak közötti viselkedést előírták, lazítottak, aminek sok
nyilvános ölelkezés és fák vagy épületek gyenge takarásában
lopott jó néhány csók volt az eredménye. Sok házasságot a
szüreti fesztivál utáni néhány héten belül ütöttek nyélbe, és
még annál is több kisbaba született a faluban napra pontosan
kilenc hónappal a mulatság után. Egyfajta büszkeségnek
számított, ha az embernek volt fesztiváli gyereke.
Hatalmas volt a jókedv, ahogy mindig, és csupán egy-két
bajkeverő árnyékolta be átmenetileg a különben vidám napot.
Nem volt sok rossz ember Rylestone Greenben.
 És a legrosszabb, hála az égnek, már elindult Londonba.
Astrid megkönnyebbült, hogy mire visszamegy a kastélyba, ő
már nem lesz ott. Őszintén megkönnyebbült.
De nem volt kedve ünnepelni. Sőt, elég levertnek érezte
magát.
Arról nem beszélve, hogy eléggé… zaklatottnak. A gondolatai
folyamatosan visszaterelődtek a Találkához, ahogy ő azt
magában hívta, és amikor ez megtörtént, az egész teste
bizseregni kezdett, a gyomra remegett, és az orcája égett.
Montford megcsókolta őt? Astrid azt sem tudta, minek nevezze
azt, amit a herceg a szájával csinált. Obszcén volt. Elgyengítően
csodálatos. Olyan részeket keltett életre a testében – a lelkében
–, amikről nem is tudott, hogy léteznek.
Tudta, hogy soha nem fogja megbocsátani neki, hogy ennyire,
ennyire…
Romlottnak érezte magát.
Montford benyúlt a fűzőjébe, és ő hagyta neki. Vágyott a férfi
érintésére, és többet akart, még ha az esze tiltakozott is. Ha
Montford ki tudta volna gombolni a ruháját, ha nem törte volna
meg a csókot és tért volna észhez, Astrid nem tudta, lett volna-e
benne annyi, hogy megállítsa őt. Az eszét pudinggá változtatta,
a testét pedig lángoló pokollá.
Miért? Miért csinálta ezt? Hogy megalázza? Hogy
megbüntesse őt valami primitív férfidominancia fitogtatásával?
Astrid tudta, hogy soha nem fog kiderülni, és nem is számít.
Soha nem fog újra találkozni a férfival. Vagy ha mégis,
gondoskodni fog arról, hogy ne maradjon kettesben vele. Úgy
tűnt, a legrosszabbat hozzák ki egymásból.
 És, emlékeztette magát keserűen, mire újra találkozhatnak,
addigra ő már házas lesz.
Mindhárom lehetséges kérő a fesztiválon volt. Látta Mr.
Lightfootot a tömegben ólálkodni, mire ő gyorsan elbújt egy
stand mögé, hogy elkerülje. Az biztos volt, hogy hozzá nem fog
menni. És ami az unokatestvérét illeti – hát, arról sem lehetett
szó.
Így a lelkész maradt.
A  mező túloldaláról figyelte Mr. Fawkesot, ahogy egy húsos
pitét próbál venni az egyik árustól. Mivel Mr. Fawkesnak nem
igazán mentek az m és p betűk, az árus fogta magát, és kivett
egy pitét, papírba csomagolta, odaadta a férfinak, elvette a
pénzét, és nyújtotta is neki a visszajárót, mielőtt az a kérése
végére érhetett volna.
Astrid kedvelte a lelkészt. Tetszett neki a tudat, hogy nem
jelentett volna gondot fölé kerekednie. De nem mehetett hozzá
a szegény emberhez. Ez egyszerűen kegyetlenség lett volna.
Sóhajtott. Ebből London lesz.
Alice meggyőzhetőnek tűnt a tervvel kapcsolatban, ami nem
volt meglepő. Sir Wesley soha nem fogja magát összeszedni,
hogy észrevegye Astrid húgát, és ha az unokatestvérük nem
lehet Alice-é, akkor egy báli szezon, tőle távol, zene volt a lány
füleinek. Wesley baja volt, ha hülye, Alice pedig mindig is
vágyott egy báli szezonra. Szerinte a herceg több mint
nagyvonalú volt. Mindent megadott nekik, amit valaha akartak.
Hozományt, Hallt és egy lehetőséget, hogy férjet találjanak
Londonban. Nem értette, Astrid miért ilyen feldúlt, hiszen ez
volt az, amiért olyan keményen dolgozott, hogy biztosíthassa a
húgainak.
Viszont Astrid szerint a herceg elvett mindent. Azzá
kicsinyítette, aminek a tagadásáért olyan nagyon keményen
dolgozott: egy hajadon, függőségben élő, erőtlen nővé. Astrid
így értette meg, hogyan érezhette magát Napóleon, amikor
Elbára száműzték. Undorodva és a felháborodástól pattanásig
feszülten.
Hát, csak talál majd egy menekülőutat, mint Napóleon. El fog
menni a francos Londonba, és keres valami szerencsétlen
szenilis öregurat, akihez odaláncolhatja magát. Minél öregebb,
annál jobb. Valószínűleg már az esküvő alatt meg fog halni, és
akkor egyből özvegyként lehet az övé a kastély és a föld.
A herceg nem tudna semmit se csinálni, ha egy nyolcvanashoz
menne feleségül, aki néhány hónapon belül elpatkol.
A mocsok.
És még nem fog felhagyni a vezetői feladataival. A következő
nap volt az egyik kedvence az évben, amikor az összes sörfőzdei
alkalmazott különböző irányokba indult, hogy a szezonális ale-
szállítmányokat kiszállítsa szerte az ország városaiba, falvaiba.
Nem fog lemondani a Hawesba tartó kocsin a szokásos helyéről,
ha törik, ha szakad!
Eldöntötte, hogy ezt tisztázza, így átvágott a tömegen, hogy
Charlie Weekshez menjen. Éppen Hirammel beszélgettek egy
hordó előtt, a két férfi már jó sokat megivott a pintnyi ale-
jükből. Charlie elfehéredett, ahogy Astrid közeledett hozzá, ami
kétségtelenül azt jelentette, hogy lábra kelt annak a híre, hogy
már nem ő a főnök.
Szipákolt egyet Hiram felé, ahogy az megemelte előtte a
kalapját.
–  Nem beszélek veled, köpönyegforgató – mondta keményen
Astrid.
– Hát, ez nem meglepetés – válaszolt Hiram fanyarul.
Astrid Charlie felé fordult, és az ujjával a mellkasa felé bökött.
–  Nehogy azt higgye, hogy nem megyek magával holnap
Hawesba, Charlie Weeks! – Majd Hiramre mutatott. – Te meg ne
hidd azt, hogy megállíthatsz! Megyek, és ha nem tetszik nektek,
mind felköthetitek magatokat.
Hiram feltartotta a kezét, hogy megadást tettessen.
–  Ácsi, kislányom, ácsi! Nem akartalak megállítani, az ég
áldjon meg!
– Akkor jó! – szipákolt a lány. – Mert megyek. – Visszafordult
Charlie-hoz. – Pirkadatkor?
Charlie, aki még mindig elég sápadt volt, bólintott.
–  Mint mindig, Miss Astrid. Már rendbe raktam a kocsit,
készen áll az indulásra.
–  Remek. – Astrid keresztbe fonta a karját, és a tekintetét
Hiramre szegezte.
Charlie, aki viszályt érzett a levegőben, kitalált egy ürügyet,
és távozott.
Hiram felvonta egy szemöldökét, és elővette a pipáját a
zsebéből.
–  Jaj, ne nézz így rám, kislányom! Azt tettem, ami
mindannyiótok számára a legjobb.
– Hogyan is?
–  Montford mindent egybevetve végtelenül korrekt volt.
A  húgaid sora elrendezve, és te sem fogsz a nénikéd
gyűlölethálójában csapdába esni. Neked fogja adni a kastélyt, és
ez több, mint amiben valaha reménykedtünk.
– Ha megházasodom, Hiram.
–  Igen, és mi ebben olyan rossz, az isten áldjon meg? Ideje,
hogy megállapodj, és hogy egy rakás kisgyermeked legyen.
– Azt hittem, jobban ismersz engem, Hiram.
Hiram ráncolta a homlokát.
–  Miért, nem akarsz gyerekeket? Nem akarsz családot? Vagy
egy férfit, aki melegíti az ágyad?
Astridot mellbe vágta a férfi nyers hangneme, és nem tudta,
mit válaszoljon neki. Akart saját családot? Honnan tudhatta
volna, hiszen annyit kellett bajlódni azzal, ami már volt neki.
– Ezen soha nem gondolkoztam. Túl elfoglalt voltam.
–  Hát, most nem vagy az. Most van időd ezen gondolkozni.
Most megvan az a kiváltságod, hogy kitaláld, mit akarsz. Nem
azt, hogy a húgaid mit akarnak, vagy a dolgozók mit akarnak,
vagy a nagynénéd mit akar, hanem hogy te mit akarsz.
Astridnak ellazultak a vállai.
–  Azt hiszem, erre így soha nem gondoltam… – kezdett bele
óvatosan.
–  Hát, talán kellene. Biztos vagyok benne, hogy Londonban
sokat fogsz gondolkozni. Az egy teljesen más világ ott, amit még
fel kell fedezned.
– Nem fogom szeretni – mondta Astrid makacsul.
Hiram pöfékelt a pipájával, majd vállat vont.
– Meglátjuk, nem igaz?
Astrid köhécselve távozott. Néhány lépéssel később megállt,
majd megfordult.
 – Áruló vagy, Hiram McConnell! – mondta. – És ezt soha nem
fogom neked megbocsátani.
–  Talán igen. Talán nem – válaszolta a férfi, hatalmasat
vigyorgott, és mind a korsójával, mind a pipájával szalutált a
lánynak.
Astrid újra köhögött, majd megfordult, hogy folytassa
színpadias távozását, de ekkor majdnem nekiment egy ártatlan
bámészkodónak, akinek volt bátorsága keresztezni az útját.
Felnézett, hogy elnézést kérjen (vagy rávicsorogjon) az illetőre.
Ehelyett visszaszívott egy káromkodást.
Sir Wesley volt az, és világosan látszott, hogy aggodalommal
bámul le rá.
– Itt vagy, Astrid! Beszélnünk kell!
Astrid megforgatta a szemét, és elhessegette Wesley felé
nyújtott karját. Megfordult, elindult egy másik irányba, de az
unokatestvére utolérte.
– A tegnap este miatt szerettem volna bocsánatot kérni! Nem
tudom, mi ütött belém – hadarta.
– Azt hiszem, én ugyanezt tudom mondani – motyogta a lány,
aki nem Wesley-re, hanem a saját ajkaira és egy szürke szemű
gazemberre gondolt, aki tönkretette az életét. A  szája még
mindig érzékeny volt a férfi abúzusától. A gondolattól elöntötte
a szégyenletes forróság.
–  Én csak arra gondoltam, hogy ez a helyes cselekedet –
folytatta Wesley, és egy kavicsot rugdalt a csizmájával. – Ez tűnt
az egyetlen… de ez nem volt helyes, igaz?
Astrid megállt az unokatestvére hangjából kiérződő
szomorúság miatt, és megsajnálta őt.
 Felé fordult, és úgy döntött, tesz mindenkinek egy szívességet,
és most felvilágosítja a férfit. Isten látta a lelkét, valakinek ezt
meg kellett tennie!
Sir Wesley is megállt, és szégyenlősen a csizmáit bámulta.
– Én csak segíteni akartam. Én mindig csak segíteni akartam!
Tudod, hogy szeretlek, Astrid. Mindannyiótokat szeretlek…
jobban, mint a saját családomat! – Az utolsó részt egy csepp
lelkiismeret-furdalás nélkül vallotta be.
– Elhiszem, hogy így van, Wesley, de én nem mehetek hozzád.
– Wesley grimaszolt. – Egyrészt, nem illünk össze. Átgázolnék
rajtad, és ezt te is tudod. És nekem nincs türelmem… a
hobbijaidhoz. Gőzgépek? Hajókban? Ne már, Wesley! Szeretlek
téged, de mint egy jó barátot. Pont, ahogy te szeretsz engem.
Mint egy jó barátot.
Wesley megvakarta a fejét.
– Azt hiszem, igazad van.
– Másrészt, utálom az anyádat. – Wesley egyáltalán nem tűnt
meglepettnek. – Borzalmas nő, tényleg utálom, és ezt egyáltalán
nem szégyellem bevallani.
– Ő sem kedvel téged.
–  Harmadrészt – folytatta a lány, vett egy nagy levegőt, és
reménykedett abban, hogy jól cselekszik –, Alice soha nem
bocsátana meg nekem.
Erre az unokatestvére felkapta a fejét. Ráncolta a homlokát,
mint aki nem érti.
– Tessék?
–  Azt mondtam, Alice soha nem bocsátana meg nekem.
Valószínűleg álmomban leszúrna, ha hozzád mennék.
 Wesley megbántottnak tűnt.
–  Miért akarna ilyet tenni? Nem vagyok annyira szörnyű,
hogy azt hihetné, nem leszek elég jó férjed.
Astrid elnyűtten sóhajtott.
– Wesley, te tényleg hülye vagy. Azért ölne meg engem, mert
szerelmes beléd, te tökkelütött!
Wesley szeme elkerekedett. Az álla próbált leesni az arcáról.
– Hogy mi?
– Alice szerelmes beléd. Azóta szerelmes beléd… Ó, körülbelül
négyéves kora óta, amikor a gyerekszobában
gyümölcskocsonyával fejbe dobtad.
Wesley arca skarlátvörös lett.
– Biztosan nem úgy… tényleg… Alice? Szerelmes belém?
–  És te meg szerelmes vagy belé. Eleve ezért dobtad rá a
gyümölcskocsonyádat.
–  Alice? Alice? Ez nem lehet! Ő  nem… úgy értem, én soha
álmodni sem… de arra gondoltam, hogy… és én nem… – Astrid
meg akarta ragadni Wesley-t a vállánál fogva, és helyre rázni a
gondolatait. De aztán úgy tűnt, összeszedte magát annyira, hogy
nyugodtan nézzen Astridra. – Sosem gondoltam, hogy felfigyel
rám, Astrid! Sosem gondoltam, hogy elég jó lehetek
olyasvalakinek, mint ő. – Beletelt néhány pillanatba, mire rájött,
hogy ezzel mit sugallt Astrid számára, erre az arca addig
vörösödött, míg már majdnem lila volt. – Nem mintha te nem
lennél pont ugyanolyan…
Astrid felhorkant, hogy elhallgattassa Wesley ügyefogyott
bocsánatkérését.
– Tudom, hogy érted. Alice… ő Alice.
 – Alice… egy angyal. Ő nem szerethet engem – kötötte az ebet
a karóhoz Wesley.
Mindketten elfordultak, hogy a beszélgetésük alanyát
szemügyre vegyék, aki éppen néhány komoly arcú
fiatalemberrel csevegett. Alice különösen csinos volt az égkék
nappali ruhájában és a rozsdaszínű hosszúkabátjában, az orcái
pedig rózsaszínűek voltak a hűvös levegőtől. Nevetett, aminek a
hangja madárcsicsergésként szállt feléjük a levegőben.
Wesley sóhajtott Astrid mellett.
–  Badarság, Wesley. Ha azt mondom, szeret téged, akkor
szeret téged. Hülye vagy, hogy nem vetted észre. Ő  meg azért
hülye, mert nem tette számodra nyilvánvalóvá a vonzalmát, bár
isten látja a lelkemet, ez a kerületben mindenki számára
teljesen világos.
Wesley már úgy tűnt, nem is hallja őt, a figyelmét
határozottan Alice kötötte le.
–  Atyám, Astrid, hogyan tudnék most vele egyáltalán
beszélni? – sóhajtott, és teljesen szerencsétlenül nézett ki, mint
aki csupa vágyakozás.
Astrid kiáradó jóindulata a végére ért. Ekkor már
határozottan ingerült volt. Mit művel?
–  Jobb, ha hamar kitalálod, még mielőtt elmegy innen. Úgy
tudom, London elég messze van Rylestone-tól.
Wesley levertnek tűnt.
– London! De nem mehet Londonba…
–  Talán ezt mondhatnád neki – javasolta Astrid, és a húga
irányába tolta az unokatestvérét.
A férfi előrebukdácsolt, mintha elfelejtett volna járni.
 Komolyan, ez nevetséges! Astrid megragadta a karját, és Alice
felé húzta. Wesley elég vonakodva ment egy olyan emberhez
képest, aki őrülten szerelmes.
– Nézd, kit találtam – mondta Astrid, és félresöpörte az Alice
körül csoportosuló fiatalembereket. – Wesley mindenütt téged
keresett. Azt hiszem, mondani szeretne valamit.
Wesley kinyitotta a száját, de nem jött ki belőle hang. Astrid
arra jutott, hogy az ő feladata itt véget ért. A húgára pillantott,
akire még mindig elég mérges volt. – Majd később
megköszönheted. Szerintem.
Alice össze volt zavarodva, de Astrid nem maradt addig, hogy
tisztázza a kijelentését. Eltrappolt onnan. Aznap elég sokat
trappolt. És ahogy a templomtoronyban lévő óra végre elütötte
a delet, arra gondolt, épp ideje kiélvezni egy kis csapolt ale-t.
Még a hölgyeknek is megengedtek egy-két kortyot
ünnepnapokon.
Astrid jó néhány pintnyit gondolt titokban inni.
Lopva színültig töltött egy korsót a kíváncsi szemektől
diszkrét távolságra lévő csapból, és örült, hogy néhány
pillanatig egyedül lehet, amikor meghallotta, hogy a háta
mögött közelít valaki. Hátrapillantott, és alig hallhatóan
káromkodott egyet.
Lightfoot. Kifejezetten undorítónak és behízelgőnek tűnt, a
sötét színű szemében valami furcsa fény csillogott, az arcára –
ami legfőképpen csúf volt – pedig egy félreérthetetlenül kéjes
kifejezés ült ki. Astrid ösztönösen jobbra, majd balra nézett, és
újra káromkodott. Éppen akkor egyáltalán nem akart egyedül
lenni Mr. Lightfoottal, de egyedül volt. És… kellemetlenül érezte
magát. Soha nem kedvelte, és soha nem tetszett neki, ahogy
ránézett. Megborzongott tőle, és nem a jó értelemben.
–  Miss Honeywell, nagyon örülök, hogy látom. – Astrid
odabiccentett, és próbált elmenni mellette. Azt nem lehet
mondani, hogy a férfi a szó szoros értelmében sarokba
szorította volna, de lehetetlenné tette, hogy úgy kerülje meg őt,
hogy a testének valamelyik része hozzá ne érjen. És Astrid
semmi esetre sem akart Lightfoothoz érni. – Hallottam,
vendégük van – folytatta a férfi társalgást kezdeményezve.
– A herceg volt, de már elment. Nem lesz ma itt, ha arra céloz,
hogy mutassam be neki.
Valami kellemetlen suhant át a férfi szemén, de Astridra
mosolygott, így kilátszottak a kis egyenetlen fogai, amik a lányt
Petúniáéra emlékeztették.
– Azt is hallottam, hogy… valamiféle megállapodásra jutottak
a birtokkal kapcsolatban.
– Ez egyáltalán nem tartozik magára.
–  De engem nagyon érdekel. Mindig érdekel, mi van önnel,
kedvesem. Például nagyon aggódtam, amikor hallottam a
herceg tegnapi… kis balesetéről. Ha megsérült volna, akkor én…
és utálok faragatlanul nyers lenni… de attól tartottam, hogy
magát akkor összefüggésbe hozzák ezzel. – Astrid megdermedt,
és megszorította maga előtt a kancsóját, mert biztos volt abban,
hogy az előző napi alaptalan gyanúja végül is nem volt annyira
alaptalan. – Szörnyen kellemetlen lenne magának, ha valami
történne a montfordi herceggel.
–  Semmi sem történt. Semmi nem is fog, mivel már elindult
Londonba.
 –  Az út az évnek ebben a szakában nagyon veszélyes tud
lenni. Banditák mindenütt, akik betáraznak télre.
Astrid nem remegett meg. Arra gondolt, hogy nem fogja
megadni ennek a patkánynak azt az örömöt, hogy felfedjen egy
ilyen érzelmet. De félt. Nagyon félt. És senkitől nem félt, még
Montfordtól sem. Leszámítva, ha éppen csókolta,
természetesen.
De éppen akkor erre nem gondolhatott.
Arra kellett összpontosítania, hogy elmeneküljön az aktuális
társaságától. Korábban Lightfoot idegesítő volt, de most valami
egészen más. Astrid sosem bízott benne. Sosem bízott a
szemének abban a furcsa csillogásában.
– Maga tette – jelentette ki, és állta a férfi tekintetét.
Lightfoot elmosolyodott.
–  Mit tettem? – Ártatlannak hangzott, túl ártatlannak, és
abban a pillanatban Astrid minden kétséget kizáróan tudta,
hogy ő áll a lövés hátterében. Elöntötte a düh.
– Maga ölte meg a lovamat!
– Az tényleg baleset volt. Biztos vagyok benne, hogy a lövész
csak valamire fel akarta hívni a figyelmet.
– És mi az, amire fel kellett hívnia a figyelmet ön szerint?
– Ó, én nem tudom – mondta a férfi, és hanyagul vállat volt. –
Talán, hogy következményei vannak annak, hogy bizonyos
úriemberekkel a bolondját járatják. Hogy talán ez rávesz egy
bizonyos hölgyet, hogy megfontoljon egy ajánlatot, amit nem
egyszer, hanem kétszer tettek neki.
Astrid nevetett, bár sírni lett volna kedve.
– Tudja, ez már a második zsarolási kísérlet két napon belül.
Akár le is nyűgözne, ha nem lenne ennyire szánalmas!
Astrid elfurakodott Lightfoot mellett, nem érdekelte, hogy
hozzáér-e vagy sem, csak az, hogy elmeneküljön tőle.
De a férfi elkapta a karját. A kifröccsenő ale beterítette Astrid
ruhájának az ujját.
– Majd meggondolja magát, Miss Honeywell! – morogta a lány
fülébe.
A leheletének régicsizma-szaga volt. Felfordult Astrid gyomra.
Lightfoot megint utánanyúlt, de Astrid gyorsan előrelépett,
ahol a férfi már nem érte el, a szíve félelemtől és dühtől
dübörgött.
–  Az enyém lesz, így vagy úgy! – hallotta Astrid, hogy
Lightfoot utánaszól.
A lány csikorgatta a fogát, és megnyújtotta a lépéseit. Egészen
addig meg sem állt, amíg a nagy tömeg újra körül nem vette.
Meg kell keresnie Hiramet! Be kell neki számolnia Lightfootról,
bár nagyon keveset lehet majd tenni. Lightfoot nem vallotta be
teljesen, és nagyon kevés bizonyíték van arra, hogy köze lenne a
balesethez.
Hirtelen elkapta az aggódás. Tényleg veszélyben van a
herceg? Meg fogják állítani és fenyegetni Lightfoot emberei?
Biztos, hogy nem! Lightfoot nem lehetett ennyire ostoba!
De, lehet. Mert… hát, őrült volt. Biztos, hogy az, ha ennyi
mindenre képes, hogy feleségül vegye őt. Őt!
Figyelmeztetnie kell a herceget! Meg kell keresnie Hiramet!
Valamit tennie kell!
Astrid átverekedte magát az izgatottságtól zúgó tömegen, és
elindult a már annyira várt fuss-és-igyál-verseny felé.
A  versenyzők közül már többen ott voltak, és furcsa
nyújtógyakorlatokat csináltak, hogy bemelegítsék a lábaikat.
A falu és a környező kerület fiatal férfijai úgy tekintettek a fuss-
és-igyál-versenyre – amit egy évszázaddal korábban Astrid
egyik kelekótyább felmenője alapított –, mint egy beavatási
szertartásra. A  verseny a falut és a környéket megkerülő két
mérföldes kör volt, ami mentén bizonyos időközönként
standokat állítottak fel, ahol pintnyi ale-eket tettek ki. A  fiatal
férfiak mezítláb futották a távot olyan gyorsan, ahogy tudták, és
mielőtt az egyik standtól továbbmehettek a másikhoz,
mindegyiknél le kellett gurítaniuk egy pint sört.
Sokan vágtak neki a versenynek, de csupán maroknyian
jutottak át a célvonalon, és egy-kettőnek sikerült csak ezt állva
megtennie. Közülük az elsőt hirdették ki győztesnek,
megkoronázták arra a napra, és megengedték neki, hogy
válasszon magának egy királynőt, akit ehhez meg kellett
csókolnia az egész közönség előtt. A király ritkán jutott el eddig
a történésig, általában csak jóval később, mert a két mérföldes
futás és a közben elfogyasztott nyolc pint nem jöttek ki jól
egymással.
Ez volt a legnevetségesebb érdekesség, amit Astrid valaha
látott.
A lány észrevette, hogy nem mindenki tart a pálya felé. Sőt, a
közönség jó része a mező szélén ténfergett, és kíváncsi
pillantásokat vetett valamire, amit Astrid nem látott. Közben
suttogtak a kezük mögött.
Astrid kiszúrta Anabel nénit, ahogy a tömeg szélén a
parókáját igazgatja, és úgy döntött, odamegy, és segít neki,
mielőtt az a valami leugrik a fejéről, és elszalad. Amikor a
nénikéje mellé ért, és elvégezte a feladatot, furcsa bizsergést
érzett a tarkóján, egy fokozott éberséget, mintha valaki nézné
őt. Körbefordult, és arra jutott, hogy bár ne tette volna, mert így
meglátta, hogy mi miatt van mindenki ennyire oda.
Pontosabban ki miatt.
Montford. Kárhozat!
Mit keres itt?
Úgy nézett ki, mint egy földönkívüli a drága, cicomás
ruháiban a falusiak egyszerű gyapjúruhái között. Nem lehetett
félreérteni, hogy ki ő, vagy hogy milyen hatással van a tömegre.
Ha egy rózsaszínre festett elefántot állítottak volna mellé,
kétségkívül akkor is őt tartották volna nagyobb érdekességnek.
Montford látszólag nem vett tudomást a mustrálásról, viszont
a tekintetét úgy szegezte Astridra, mint egy ragadozó madár a
mezei egérre.
Astrid szíve a torkába ugrott, majd a lábaihoz hullt, és ott
maradt, mint egy fájó, szerencsétlen kupac. Mégis mi a fészkes
fenét keres itt Montford? London felé kellene tartania, és
banditák támadásait elszenvednie!
Alice lépett Astrid mellé aggódó arckifejezéssel. Meghúzta a
nővére karját, hogy magára terelje a figyelmét.
– Mit csináltál Wesley-vel? – akarta tudni.
Astrid elszakította a tekintetét a hercegről.
– Mi?
–  Nagyon furcsán viselkedik. Szerintem beteg lehet, vagy
valami hasonló. Egyszerűen nem bír megszólalni.
És ez rossz? – akart Astrid visszaszólni. Wesley-nek úgy tűnt,
még össze kell szednie a bátorságát, hogy beszéljen Alice-szel.
Alice ráncolta a homlokát.
– És elindul a versenyen. Talán túl sok ale-t ivott.
Astrid el tudta képzelni, Wesley miért indul a versenyen –
hogy Alice-t a királynőjévé tegye. De ez akkor lehetett, ha nyer,
ami nem volt valószínű. Úriemberek nem vettek részt a
versenyen, és nem csak azért, mert feleslegesnek tartották.
Becsületbeli ügy volt. Egy úriember nem akarta, hogy egy
hétköznapi legény, aki a fizikai munkából él, legyőzze őt. Az
úriemberek általában nem voltak sportos típusok.
Astrid szeretett volna egy légy lenni a falon, amikor lady
Emily tudomást szerez a fia gyalázatos viselkedéséről.
De nem volt ideje Wesley-vel foglalkozni. Feladata volt, amit
el kellett végeznie…
Egy feladat, amiről teljesen megfeledkezett! Miért is indult el?
Montford megjelenése teljesen kiverte a fejéből.
Alice-t ugyanúgy eltérítette a gondolatmenetétől, amit Astrid
válla fölött látott. Astridnak nem kellett ahhoz látnia a húga
elkerekedett szemét és elnyílt száját, hogy tudja, mi keltette fel a
figyelmét. A karjai libabőrösek lettek.
Érezte, hogy a herceg közeledik.
– Mit csinál itt? – suttogta Alice.
Astrid megvonta a vállát, és a szájához emelte a korsóját. Az
egész pintet egy nagy kortyban itta meg, hogy erőt gyűjtsön.
A végét már alig bírta lenyelni, és ekkor valaki megpöcögtette a
hátát. Roddy volt az, aki vigyorgott, és már kissé bizonytalanul
állt.
– Minden rendben?
 Astrid megrázta a fejét. Aztán Roddy meglátta a herceget, és
együttérzőn nézett a lányra.
– Ó, a szentségit! Nincs jókedve – motyogta, aztán megfordult,
hogy elmeneküljön.
–  Ne merészeljen elfutni előlem, Stevenage! – harsogta a
herceg.
Roddy a legyőzöttségtől elsápadt, majd visszaperdült, és egy
rendkívül határozott bólintással üdvözölte a férfit.
Astrid körbenézett, és látta, hogy a közelükben mindenki
igyekszik valamiféle bólintást vagy pukedlit kivitelezni, változó
sikerrel. Eddigre már elterjedt a hír – mint egy francos erdőtűz
–, hogy a herceg senkinek nem fogja a fejét venni, így már nem
volt persona non grata. Sőt, úgy tűnt, mintha Rylestone lakói
végtelenül boldogok lennének, amiért a férfi kedvében
járhatnak.
Astridnak forrt a vére.
Montford senkiről nem vett tudomást, hanem a volt
ügyintézőjéhez szólt.
– Szükségem van egy hátasra – mondta.
–  Egy… hátasra? Egy lóra? – Roddy egyértelműen nem volt
olyan állapotban, hogy a herceg problémájával foglalkozzon.
– Igen, egy lóra, hülye.
–  Miért van szüksége lóra, kegyelmes úr? – kérdezte Sir
Wesley, amikor odaért hozzájuk, és közben kerülte Alice
pillantását.
– Hogy elmehessek – mondta a herceg türelmetlenül.
Wesley zavarodottnak tűnt.
– Mi van a lovas kocsijával? Kiváló eszköz.
 – Eltört.
–  Eltört? Ó,  atyám, az tényleg gond. – Wesley összevonta a
szemöldökét. – Egy díjlóval lovagoltam át, ő ebben nem jelent
segítséget. De számos remek jószág van otthon, Grange-ben, ha
szeretné egyiküket.
– Rendben – préselte ki magából a herceg. – Indulhatunk?
Wesley meghökkent.
– Úgy érti, most? Most nem mehetek. Grange jó egy órára van,
a verseny pedig mindjárt kezdődik.
A herceg ingerültnek tűnt.
– Verseny?
– A fuss-és-igyál-verseny.
– A fuss és mi?
–  Fuss-és-igyál – mondta Wesley lassan. Elmagyarázta, hogy
miből áll a verseny, a herceg pedig egyre kevésbé hitt a fülének.
– Ez őrültség – mondta abszolút megvetéssel.
–  Nem az – ellenkezett Wesley. Kidüllesztette a mellkasát. –
Idén én is futok, szeretném megnyerni, majd bezsebelni a
csókomat. – Erre az utolsó fogadalomra Wesley arca
skarlátvörös lett, ahogy Astrid és Alice felé pillantott.
A herceg arckifejezése viharossá vált.
–  Azt akarja, hogy megvárjam, amíg mezítláb és részegen
körbefutja a falut, hogy bolondot csinálhasson az
unokatestvéreiből és saját magából? Azt hiszem, ön biztosan
elfelejtette, ki vagyok, Sir Wesley – morogta a herceg.
Wesley megalázottnak tűnt. Astridra nézett támogatásért.
– Attól az esélytől csak nem foszthatja meg Sir Wesley-t, hogy
elnyerje a választottja szerelmét, kegyelmes úr – mondta Astrid
erőltetett mosollyal. – Hatalmas megtiszteltetés megnyerni a
fuss-és-igyál-versenyt.
– Egyáltalán nem érdekel – vicsorogta Montford.
Wesley ijedt arckifejezéséből kiindulva Astrid tudta, hogy a
herceg el fogja érni, amit akar, és ezt a lány már csak elvből
sem volt hajlandó hagyni. Montford tudott várni egy órát, amíg
Wesley lefutja a bolond versenyét. Astrid egyáltalán nem
vágyott arra, hogy Montford akár egy perccel is tovább
maradjon, nem beszélve egy óráról. De ha bármit lehetett tenni,
ami még kellemetlenebb helyzetbe hozza a férfit, akkor ahhoz
Astridnak nagyon is volt kedve.
– Nem sok úriemberben van annyi kurázsi, hogy elinduljon a
fuss-és-igyál versenyen, kegyelmes úr. Sir Wesley bátran
benevezett a küzdelembe. Most visszalépni, miután már
bejelentette, az megszégyenüléssel járna. Nem kényszeríti arra,
hogy megalázza magát, ugye? – kérdezte negédesen.
Montford a lányra terelte a figyelmét – jobban mondva egy
pontra az arca jobbján, mert úgy tűnt, nem bír a szemébe nézni.
–  Csak akkor alázkodna meg, ha a saját osztálya tagjaival
versenyezne – mondta keményen.
Mocsok.
Astrid olyan elborzadva szisszent fel, ami nem csupán
színészkedés volt.
–  Miért, maga hatalmas sznob? Éppen az ilyen feudális
gondolkodás vezette arra a franciákat, hogy levágják az
uralkodóik fejét!
– Ó, atyám – ismételte meg Roddy. Megérezve a bajt, hátrálni
kezdett.
 Astrid körbepillantott, és látta, hogy mindenki – még Alice is –
néhány lépést hátrált kettejüktől. Kíváncsian szemlélődő tömeg
gyűlt köréjük, de biztonságos távolságban, mert mindenki
érezte, hogy szikrázik a levegő. Csak Anabel néni, aki amúgy is
egy kicsit dinka volt, maradt Astrid mellett, és úgy billent előre
a feje, mintha állva aludt volna el.
Montford a lány elé állt, az öklét a csípőjére tette, az arcát
mintha gránitból faragták volna, a szürke szeme pedig szinte
átlátszott a dühtől.
Astrid visszafogottan mosolygott rá.
–  Tudja, én gyakran arra jutok, hogy az úriemberek inkább
félelemből, mint nagyképűségből utasítják vissza, hogy az
alsóbb osztályok tagjaival kiálljanak egy igazságos versenyre –
folytatta könnyedén.
A herceg arckifejezése még jobban megkeményedett.
– Valóban?
– Igen. Az nem lehetne, hogy egy úriembert… ó, mondjuk egy
önhöz hasonló státuszú arisztokratát… legyőzzön egy egyszerű
földműves egy… ó, mondjuk, futóversenyen. Hogy uralkodhatna
valaki, ha kiderül, hogy gyengébb, mint az alattvalói?
– Gyengébb – ismételte meg Montford.
– Igen. Puhány. Erőtlen. Csökevényes.
–  Csökevényes? – Montford hangja lágy volt, de minden
szótagot tűpontosan artikulálva ejtett ki.
–  Abban az értelemben, hogy nem szükséges a test egésze
számára, mint a vakbél. Csak ebben az esetben a test a politika,
a csökevényes szerv pedig az arisztokrácia…
–  Néhányan uszításnak tartanák a kijelentéseit, Miss
Honeywell.
–  Azt gondoltam volna, hogy mindannyian, nem csak
néhányan. Én viszont csupán arra az általános különbségre
szerettem volna rávilágítani, ami felsőbb osztálybeli és
egyszerű férfiak fizikai ereje között van. Az előkelőbb csak
megszületik, úgy tűnik, az alacsonyabb rangú pedig kénytelen…
hát, mozogni. A kegyelmes úr nem ezt tapasztalta?
Montford sokáig csendben volt. Végül alig hallhatóan szólalt
meg.
–  Azt hiszi, nem veszem észre, mit csinál? Próbál felbujtani,
hogy fussak ezen az átkozott versenyen.
Astrid sértettséget színlelt.
–  Én soha nem tennék ilyet! Én csak arra utaltam, hogy Sir
Wesley egy nagyon bátor úriember, aki meg meri azt
kockáztatni, hogy egy egyszerű földműves ellen veszítsen. Kevés
úriemberben lenne mersz, hogy ilyen helyzetbe hozza magát.
Engednie kell, hogy versenyezzen.
– Azt hiszi, nem tudom megnyerni ezt a nevetséges versenyt –
folytatta Montford.
–  Én soha ilyesmit nem sugalltam. – Astrid a férfira
mosolygott.
– Azt hiszi, még csak befejezni sem tudom a versenyt.
–  Egyáltalán nem. – Ez leginkább egy kétértelmű kijelentés
volt.
Montford csak nézte és nézte a lányt, amíg elpattant benne
valami, majd hirtelen sarkon fordult, elkezdett keresztülvágni a
réten, és elkapta Wesley karját, hogy magával húzza.
– Mi… mi történik? – kérdezte Wesley.
 – Versenyezni fogunk! – A herceg jóformán üvöltött.
Astrid ledöbbenve nézte Montford távolodó hátát, ahogy a
tömeg azon része is, aki meghallotta a kijelentését. Aztán a hír
terjedésére az izgatott csicsergés moraja hangosabbra duzzadt,
és a tömeg elkezdte követni a két nemest a rajtvonal felé.
Astrid őszintén nem akarta ezt kiprovokálni a hercegből. De a
dolgok szokás szerint gyorsabban elfajultak, mint sejtette,
amikor nem tudta a nyelvét megfékezni.
Valakinek tényleg el kellett volna fogadtatni egy törvényt, ami
megtiltja, hogy ő és a montfordi herceg száz mérföldön belül
tartózkodjanak. Bolondot csináltak egymásból. Ebben az
esetben viszont Montford egyedül lesz bolond.
A herceg fut a fuss-és-igyál-versenyen? Furcsább dolgok talán
történtek már Rylestone-ban, de nem Astrid életében.
Amint a kezdeti megdöbbenés elmúlt, Astrid jobb kedvre
derült Montford várható vereségétől, mert abban biztos volt,
hogy veszíteni fog. Kételkedett abban, hogy a herceg életében
futott-e már egyáltalán bárhová, és azt egyértelműen tudta,
hogy a férfi elég önmegtartóztató volt az ivási szokásait illetően.
A  két ritkán gyakorolt elfoglaltság elegyítéséből kizárólag egy
igazán pompásan lealjasító vereség lehetett, amit Rylestone
mezőgazdaságban dolgozó fiai fognak rámérni.
Vagy legalábbis Astrid ebben bízott.
Sietett, hogy utolérje a tömeget.
Csak amikor a rajtvonalhoz ért, jutott eszébe három aggasztó
gondolat. Az első: mi van – és biztos volt benne, hogy csupán
paranoiás –, mi van, ha Montford tényleg nyer? A második: ha
az első bekövetkezik, vajon fog királynőt is választani? Amiből
következett a harmadik kérdés: ha a második bekövetkezik, őt
választja?
Meg fogja újra csókolni? Ettől tartott! Nyilvánosan fogja újra
megcsókolni? Vagy… jó ég! Eszébe jutott valami még rosszabb.
Mi van, ha valaki mást fog megcsókolni?
És akkor eszébe jutott még valami ennél is rosszabb. Miért
aggódott amiatt, hogy a férfi valaki mást fog megcsókolni?
Astrid annyira belefeledkezett ezekbe a nyomasztó
aggodalmakba, hogy teljesen kiment a fejéből Mr. Lightfoot és
az úriember gyengén álcázott fenyegetései, csak sokkal, de
sokkal később jutottak eszébe.
Addigra pedig természetesen már késő volt.
 Tizenötödik fejezet

Amiben a herceg elindul a hét második versenyén

 
 
 
Amint elterjedt a hír, hogy a montfordi herceg, Rylestone tu
lajdonosa is elindul a fuss-és-igyál-versenyen, elkezdtek
repkedni a fogadások. A  közönség zsibongott az izgatottságtól,
Miss Honeywell kihívásáról pletykáltak, és kiabálták be a
tétjeiket, ahogy a versenyzők összegyűltek a mező szélén.
Jókora távolságra álltak a főuruktól, aki bámulta a rajtvonalat,
és úgy festett, mint aki legszívesebben megölné mindnyájukat.
Vagy egy bizonyos embert, és mindenki tudta, hogy kit.
Ez amiatt volt, hogy Miss Honeywell csökött szervnek hívta az
urat, mondta a hentes a kalapkészítőnek, aki nem volt elég
közel ahhoz, hogy hallja a már legendássá vált beszélgetést.
Amennyire a hentes tudta, valakit csökevényesnek hívni
borzalmas sértés, és az úrnak nem volt más választása, mint
megvédeni a becsületét. Miss Honeywell, válaszolta a
kalapkészítő a pintje fölött, talán ezúttal túllépett egy határt,
mert az ember nem hívja egy férfi szerveit csökevényesnek,
főleg, ha azok a szervek egy herceghez tartoznak.
A  hentes egyetértett ezzel a megállapítással, és méregetve
nézte a herceget, ahogy az elkezdte levenni a kabátját és
meglazítani a nyaksálját. Montford egy kidolgozott testű fickó
volt az összes cicoma alatt, amit hordott, és a hentesnek tetszett
a lába formája. A  hentes azt is gondolta, hogy Miss Honeywell
olyan tűzforróra forralta a herceg vérét – ahogy azt a legtöbb
férfival szokta csinálni –, hogy a fickó pusztán gőzerővel végig
fog menni a versenyen. Egyből letett egy sovereignt a hercegre.
A  kalapkészítő, aki elég sok munkát kapott a Honeywell
lányoktól, nem felejtette el, kihez kell hűségesnek lennie (és
hogy pontosan milyen árnyalatú Alice Honeywell szeme színe),
és tett egy sovereignt a betolakodó ellen.
Ilyen ügyletek mindenütt történtek a közönségben, és
megjegyezték, hogy még a lelkész is bedobott néhány shillinget
a hercegre – a perselybe kerülne, ha nyerne, nyugtatott meg
mindenkit. És amíg a férfiak a kimenetelre fogadtak, a nők azt
találgatták, hogy mit fog csinálni a herceg azután, hogy nyer.
Minden száz alatti hajadon nő őrült szépítkezésbe és
tollászkodásba kezdett, beleértve természetesen a Miss
Honeywelleket is.
Bár egy megfigyelő, aki maradjon névtelen, de akinek
aggályai voltak Miss Honeywell személyével kapcsolatban, és
aki kifejezetten baljós módon ólálkodott a tömeg mögött,
megfigyelte, hogy Miss Honeywell nem egyszer, nem kétszer,
hanem háromszor igazította a haját a füle mögé a hiúság
megnyilvánulásaként, amit mindaddig tőle nem látott. A  hölgy
egy pillanatra sem vette le a montfordi hercegről a tekintetét,
amíg az kibújt a mellényéből. Ezek aggasztó jelek voltak a
megfigyelő számára, aki kezdte azt kívánni, hogy előző nap a
herceg bárcsak tényleg a lovával együtt a halálba zuhant volna.
Montford nem érzékelte, hogy milyen felfordulást okozott a
nézők körében, és hogy milyen ellenséget szerzett, ezért a
körülötte ácsorgó fiatalemberekre meredt, akik végtelenül
kellemetlenül érezték magukat a társaságában. Sir Wesley
előrehajolt, próbálta felhúzni a harisnyáját, és őrülten ki volt
pirulva. Néhány másik fickó a lábait nyújtogatta, és úgy csűrték-
csavarták a testüket, ami Montfordnak rendkívül fájdalmasnak
tűnt.
Mi az ördögöt művelt?
Nem mert megfordulni, hogy megkeresse Miss Honeywellt.
Tartott attól, hogy ha csak újra meglátja, már az valami még
ennél is botrányosabb dologra sarkallná. Bár mi botrányosabb
lehetett annál, mint amit tenni készült?
Semmi.
Ha a londoni ismerősei közül bárki megtudta volna valaha,
hogy egy részeg futóversenyen vett részt, kinevették volna őt a
Lordok Házából. Vagy elmebaj gyanújával a bedlami
őrültekházába zárják.
Sherbrook és Marlowe természetesen ezt viccesnek tartották
volna. Már ha egyáltalán elhiszik. Elvégre szerintünk ő volt a
beképzeltek királya.
Ahogy szemlátomást Miss Honeywell szerint is, az előző este
ellenére.
Előző este…
A  vére bugyogott. Lenyúlt, hogy lehúzza a csizmáját. Magas
szárú hesszeni volt, amit nem lehetett olyan egyszerűen
levenni. Le kellett ülnie, hogy ő vegye le a csizmát, de ez
olyasmi volt, amit nem akart megtenni. A talaj elég nedves volt.
A versenypálya felé nézett, és kihagyott a szíve. Mezítláb fog
futni a fűben és sárban két mérföldön keresztül? Több mint
nyirkos lesz a végére!
Sir Wesley, látva Montford gondját, a segítségére sietett, és
komornyikként felajánlotta a szolgálatait. Az albáró éppen
annyira nem értett ehhez, mint bármi máshoz, és végül
lovaglópózban Montford kinyújtott lába fölé görnyedt, és a
fenekét a férfi arcába tolta, ahogy húzta le az első csizmát.
Végül meglepően egyszerűen lejött, ami miatt Sir Wesley
előrebukott, Montford pedig hátra.
Montford minden tőle telhetőt megtett, hogy ne vegyen
tudomást a közönségen végighullámzó jókedven. Sir Wesley
visszament, hogy lehúzza a második csizmát is, de Montford
elhessegette, és lehúzta maga azt a francos holmit. A düh plusz
erőt adott neki, amire szüksége is volt. A  harisnyás lábai
cuppogtak a nyirkos talajon, ő pedig összerezzent.
Néhány elmormolt káromkodás után sikerült letépnie, majd
félrehajítania a harisnyáit. Lepillantott, a lábai térdtől lábujjig
csupaszok voltak, erre elmormolt még egy káromkodást.
Felnézett az ellenfeleire, akik úgy bámultak rá, mintha farka
lenne.
–  Nem fogják hagyni, hogy győzzek – vicsorgott rájuk. – Az
hétszentség, hogy nem fogok ebből nagyobb tréfát csinálni,
mint amekkora már amúgy is!
Néhány ellenfele megbántottnak tűnt, hogy a férfi ezt
egyáltalán felvetette. Némelyikük ijedt ostobának tűnt. Mások
újonnan meglelt tisztelettel bólintottak felé. A  bátrak közül
pedig néhányan javasolták neki, hogy melegítsen be, nehogy
görcsöt kapjon. Megmutatták, hogyan kell, és Montford ezeket a
csavarásokat hitetlenkedéstől elképedve figyelte.
Nem fogadta meg a tanácsukat.
Mereven a rajtvonalhoz ment a többiekkel együtt, és meglátta
Stevenage-et, aki szintén mezítláb sorakozott fel a közelében.
Kínosan üdvözölte Montfordot, és elkezdett egy helyben
ugrálni, mintha így próbálna meg lazítani. Abból, ahogy
kinézett, Montford szerint Stevenage-nek erre nem volt
szüksége, mert olyan laza volt, mint három matróz egy
kocsmában töltött este után.
Miss Honeywell előlépett a tömegből, és a rajtvonal felé
tartott. Felmászott egy felfordított hordóra, elvett egy falubelitől
egy botra rögzített piros zászlót, és a feje fölé emelte.
– Mi a fészkes fenét… – motyogta a herceg.
–  Mindig egy Honeywell indítja a versenyt – tájékoztatta Sir
Wesley. – Ez hagyomány.
Montford felnyögött, és nézte, ahogy Astrid leengedi a botot.
A  tömeg megvadult. A  versenyzők elkezdtek rohanni a pályán.
Stevenage csupán néhány lépés után orra bukott, majd felállt,
és ment tovább, a fenekén egy sötét folttal. Sir Wesley
elszökdécselt, úgy nézett ki, mint egy óriási röpképtelen madár,
ahogy a könyökeit lóbálta az oldala mellett.
Egy pillanatig Montford csak annyit tudott tenni, hogy
görcsbe ugrott gyomorral nézte a szeme előtt kibontakozó
jelenetet. Nem követheti komolyan ezt a sok hülyét!
Aztán elkövette azt a hibát, hogy felnézett Miss Honeywellre,
ahogy az a hordón állt, kezében a piros zászlóval. Magasról
vigyorgott le rá. Olyan egyértelmű volt Montford számára,
mintha a lány kiabálta volna, hogy mindenki hallja, hogy
szerinte az égegyadta világon semmi esélye nincs nyerni.
Ami nem járta.
Sir Wesley felé nézett a pályán, aki a sor elején volt, mire
feldühödött. A  gondolat, hogy az a marha nyerjen,
elviselhetetlen volt! Montford látta, Sir Wesley korábban
hogyan pillantott Miss Honeywell irányába, és egyszerűen
tudta, hogy az a hülye mit akar tenni, ha elsőként jut át a
célvonalon.
Montford arra gondolt, átkozott legyen, ha szemtanúja lesz
annak, hogy Sir Wesley újra megcsókolja Miss Honeywellt!
Átkozott legyen, ha bármelyik idióta a lányéra tapasztja a
száját! Igazából, ha bármelyik idióta meg fogja csókolni Miss
Honeywellt, akkor az az idióta ő lesz, és ő egyedül!
Nem mintha újra megcsókolná. Nem mintha akarta volna…
–  Fenébe! – mondta halkan, amikor észrevette, hogy a lábai
villámsebesen viszik a pályán.
Az első száz yard után utolérte a lemaradókat. A  második
száz yard után a közönség éljenzését már távoli morajlásként
hallotta, a lábai pedig kezdték megérezni a fájdalmat, amit a
kövekkel, gallyakkal és egyéb törmelékkel való találkozás
okozott. Elment néhány lemaradó mellett, majd még néhány
mellett, bár a teljesítményét – már amennyire ez az volt –
meglehetősen csorbította a tény, hogy ezek a lemaradók a
pocakosak vagy alacsonyak voltak, vagy olyanok, mint
Stevenage, aki már eddig is túl sokat ivott.
A  negyed mérföldes jelzésnél ért az első „állomáshoz”, ahol
egy ale-lel teli korsót adtak a kezébe. Nézte a többi férfit, hogy
vedelik az italukat, és közben kapkodnak a levegőért, majd
káromkodott egyet – vagy legalábbis próbált. Annyira ki volt
fulladva, hogy nem bírt egy szót sem szólni.
Rövid habozás után visszanézett a korsójára, és elkezdte inni
élete első Honeywell Ale-pintjét. Habzott és elég keserű volt, és
nem először gondolkozott el azon, hogy miért szerették az
emberek ezt a löttyöt. De most nem engedhette meg magának
az elmélkedést. Ebben a komédiában a sebesség tűnt
kulcsfontosságúnak, úgyhogy két kortyban legurította az ale-t,
majd úgy lökte félre a korsóját, mint a többi férfi, és futott
tovább.
Az ale lötyögött a gyomrában, és elkezdett szúrni az oldala, de
semmi más hatást nem érzékelt a testén, úgyhogy a
kellemetlenség ellenére erőltette a folytatást. Engedte, hogy a
dühe hajtsa a második jelzésig, ahol legurította a második
korsót, félrelökte, utána egy Ryle fölött átívelő gyaloghídon át
ráfutott egy legelésző birkákkal teli rét göröngyös, saras útjára.
Ki kellett jó néhány jószágot kerülnie, és egy óriási pocsolyában
majdnem sikerült kificamítania a bokáját.
Mire elért a következő negyed mérföldes jelzésig, a lába
zsibbadt, az alsótestére rászáradt a kosz, a térde sajgott, a tüdeje
égett, és a fejét kezdte határozottan zavarosnak érezni. Ahogy
elvette a harmadik korsóját, látott egy fickót, aki egy közeli
fánál görnyedt és hányt, egy másik pedig elnyúlva feküdt az út
mellett, és bódultan bámulta az eget. Megtorpant, újra
elgondolkozott azon, hogy mégis mi az ördögöt művel, viszont
meglátta, ahogy Sir Wesley ledöntötte a korsót, majd nekivágott
az útnak, és nem úgy tűnt, mint akit megviselt az élmény.
Montford a szájához döntötte a korsót, legurította az egész
pintet, a kézfejével megtörölte a száját, és újra nekiindult.
Jó harminc lépést megtett már, amikor észrevette, hogy még
mindig fogja a korsót. Bedobta valami bozótosba, majd
meggyorsította a lépteit. Egy csoport közepén találta magát, két
földművessel együtt fújtatott, akik előző nap segítettek neki az
árokban. Montford felé bólintottak, ő visszabólintott, majd a
tekintetét a majdnem első helyen lévő albáró nyurga testére
szegezte. Csikorgatta a fogát, és felgyorsított.
Sir Wesley után, de a két földműves előtt ért a negyedik
jelhez, ledöntötte a pintjét, az ale lecsöpögött a pamutingére, a
ráfröccsent sár és izzadság mellé. Amikor újra elkezdett futni,
már nem érzett semmilyen fájdalmat a lábában vagy a
térdében, az oldala szúrása pedig csodálatos módon eltűnt.
A  futók többségét megelőzte, kivéve egy előtte lévő csoportot,
amiben Sir Wesley is volt. Ez ösztönzőleg hatott rá.
Nekivágtak felfelé egy kis lejtőnek, majd le a túloldalán és
körbe, végül vissza, Ryle felé. Körülötte mindenki botorkált és
csúszkált az úton, és Montford legszívesebben nevetett volna az
ügyetlenkedésükön, amíg rá nem jött, hogy ő is botorkál és
csúszkál. Még csak észre sem vette.
Az ötödik jel egy másik, a városba visszavezető és Ryle fölött
átívelő gyaloghíd szélén volt, de mire odaért, már nem igazán
látta a folyót vagy az előttük lévő falut. Csupán azt vette észre,
hogy egy korsót tettek a kezébe. Levegőért kapkodva – miért
volt ennyire kifulladva? – nézett bele az ale-be, és azon
gondolkozott, vajon mit is kellene csinálnia vele.
 Ó, igen. Meg kell innia!
Amit nagy lelkesen meg is tett. Hirtelen nagyon szomjas volt,
a sör pedig kezdett hihetetlenül finom lenni. Végül is nem
annyira rossz ez a Honeywell Ale. Sőt, jött rá, eléggé ízlik neki.
Nem csoda, hogy Marlowe és Sherbrook esküsznek az italra.
Körbepillantott, hogy ezt a felismerését megossza valakivel,
de az egyetlen ember, akit látott, egy vörös arcú fiatal férfi volt,
aki egy fának dőlt, és éppen könnyített magán.
Montford hasonló nyomást érzett az öve alatt, és homályosan
arra gondolt, hogy ez okos ötlet volt a fickótól. A fa felé ment, és
elkezdte kigombolni a nadrágja elején lévő zsebet, de aztán
észrevette, hogy egy másik fickó elfut mellette.
Ő meg hova tart ilyen sietősen? – tűnődött.
Ó, igen, a verseny!
Montford arra jutott, hogy az ügye a fával várhat, és elkezdett
az őt megelőző fickó után futni. Gyorsan utolérte, megelőzte,
nem sokkal került ki egy fát – na, ez meg hogy kerül ide? –, és
ment tovább az úton.
Futás közben felpillantott az égboltra, és látta, hogy gyönyörű,
élénkkék színű, pontosan olyan árnyalatú, mint Miss Honeywell
egyik szeme. Az összehasonlítás miatt elkacagta magát. Vagyis
próbált kacagni. Túlságosan ki volt fulladva ahhoz, hogy egy kis
ziháláson kívül mást csináljon, és ennek a hangja még jobban
szórakoztatta. Még mindig bámult fel az égboltra, amikor az
egyik lába megakadt valami keményben – egy fának a gyökere,
képzelte –, majd a levegőbe repült. Egy puffanással ért földet
egy foltnyi magas fűben, a gyomra tartalma a torkába jött, a
kezével pedig a talajba kapaszkodott. Átfordult, megint zihált
egyet, majd talpra ugrott. Újra futni kezdett, aztán látta, hogy a
futó, akit épp az előbb hagyott le, veszélyes sebességgel jött felé.
Most meg miért fog nekifutni?
A fickó sietősen maga elé mutatott.
– Erre, főni – mondta reszelős hangon a fickó, ahogy lehagyta
őt.
Montford megfordult, és nem egészen értette, hogy mi
történt, amíg el nem érte a hatodik jelet.
Rossz irányba ment.
– Eltereltek – mondta a fickónak szórakozottan.
A  fickó, aki addigra már nem bírt beszélni, csak bólintott,
majd felemelte a korsóját, és előre-hátra dülöngélt.
Montford nagyjából ugyanezt csinálta. Hatalmas kortyokban
megitta a sörét, a végén már köpködött, majd előrelendült.
Elhaladt még jó néhány test mellett, amik az út mellett
feküdtek összevissza, némelyek nyögtek, mások öklendeztek,
valakik pedig eszméletlenek voltak. Montfordnak olyan érzése
volt, mintha konkrétan keresne valakit, de nem emlékezett
pontosan, hogy kit, úgyhogy olyan gyorsan ment tovább az
úton, ahogy csak bírt, és közben remélte, hogy az emlékezete
majd helyreáll.
Nemsokára egy nyílt területre ért, ahol néhány téglaépület
lebegett a távolban. Úgy döntött, hogy indokolt a további
tanulmányozásuk, ezért szaporázta a lépteit, néha
feltápászkodott a földről, de különben jól érezte magát.
Fel volt villanyozva.
Valójában Montford nem emlékezett arra, hogy mikor érezte
magát életében ennyire… csodásan. Ennyire szabadon. Nem
érezte a teste teljes alsó felét, a feje pedig mintha tízlábnyira
lebegne a levegőben. Elfelejtette, hogy egyáltalán miért fut, de
nagyon örült, hogy fut. Mesés mozgásforma, erre jutott.
Gyakrabban kell csinálnia. Be fogja ezt vezetni, amikor hazaér –
akármikor legyen is az. Rákapcsolt.
Futott. Rohant. Levegőbe szökkent, pocsolyákat, fák gyökereit
és testeket ugrott át.
Várjunk csak! Épp egy testen ugrott át. Nem egy halottén,
remélte. Próbált visszapillantani, de ettől a mozdulattól
elveszítette az egyensúlyát, és elterült a sárban.
Felvonszolta magát, majd előrebotorkált.
Bevett egy kanyart az úton, és majdnem nekiment egy másik
embernek.
– Nagyon sajnálom…
– Ne haragudjon…
Montford visszanyerte az egyensúlyát, ügetett tovább, és
oldalra nézett. Az ember, akivel majdnem összeütközött, ki-be
úszott a látóterében. A fickó majdnem olyan magas volt, mint ő,
gondolta, és nyurga, megdöbbentő vörös hajjal.
Sir Wesley volt, aki imbolygott végig az úton, az arca
meggypiros, a nyelve pedig lógott ki a szájából. Montfordra
pillantott, kidülledt a szeme, és a szája bizonytalan vigyorra
húzódott. Felemelte a kezét, és próbálta megemelni a kalapját,
bár az nem volt rajta.
–  Mont… ford! Helló, öreg… fiú. Képzeld… mi… vagyunk…
már csak talpon… – Wesley elhallgatott, ahogy balra dőlt, majd
jobbra, és majdnem Montfordnak futott.
Montfordnak fogalma sem volt, hogy Wesley miről hadovál.
De azt tudta, hogy fontos, hogy ezt a hülyét ne veszítse szem
elől. Vagy még jobb, utasítsa ezt a hülyét maga mögé.
Arra összpontosított, hogy a lába működjön, bár nem érezte
egyiket sem, és csikorgatta a fogát, mert a jókedve minden egyes
lélegzettel elillant, amit Sir Wesley kifújt mellette.
Komolyan, tényleg ilyen hangosan kell ennek az embernek
lélegeznie?
De egyáltalán, miért futnak? És mit művel az a fickó elöl
azokkal a korsókkal?
A  férfi mellé ért, mire az egy nagy korsót nyomott a kezébe,
egy másikat pedig Sir Wesley-ébe. Sir Wesley elkezdte inni a
sajátját, úgyhogy Montford is így tett, bár fogalma sem volt, mi
az, de nem tetszett neki az érzés, ahogy lecsúszott. Amikor
végzett, elkezdett futni, de a férfi megállította, és még egy korsót
nyomott az arcába.
–  Miafészkesfene… – Ez a felkiáltás egy szóként, sőt egy
szótagként hagyta el a száját.
–  Ezúttal kettő van, őexcellenciája. Az utolsó szakasz –
magyarázta el a férfi, és szélesen vigyorgott.
Montford a férfira nézett, majd megitta a kezében lévő italt.
Nem olyan ízt érzett, mintha víz lenne. Nem is úgy érezte, hogy
víz megy le a torkán és égeti a belsőjét.
Wesley-nek a torkán akadt az utolsó korty, és kissé kezdett
elzöldülni a vörös arca alatt.
Montford ledobta az utolsó korsót, és imbolygott a lábán.
Most, hogy nem mozgott, olyan érzés volt, mintha a világ
forogna körülötte.
A férfi, aki kimérte az italt, a jobbja felé mutatott.
 – Na, menjen, főni, menjen!
Wesley előrebotorkált, kiegyenesedett, majd botorkált tovább.
Montford ugyanezt csinálta. Bevettek még egy kanyart az úton,
majd hirtelen előttük volt tengernyi ember, akik a
legistentelenebb lármát csapták, amit a herceg valaha hallott.
Wesley, aki néhány lépéssel előtte volt, előrefelé mutogatott
neki.
– Gyereöregfiú – hukk – nem – hukk – fogomhagynihogynyerj.
– Mitmegnyerni? – böffentette Montford.
– A versenyt – hukk – meg akarom – hukk – csókolni – hukk –
Miss A… Miss A… – Wesley feladta, hogy beszéljen, inkább
fújtatott egyet, és bizonytalan lendülettel megindult az óceánnyi
sikító ember felé.
Montford nem volt biztos abban, hogy akart-e abba az
irányba menni – miért voltak így megvadulva? –, de az ösztöne
azt súgta, hogy nem hagyhatja, hogy Wesley nélküle menjen,
úgyhogy előrelendült. Aztán megint előre, egyik lábát a másik
után, vagy olyan közel, ahogy csak tudta. Pokoli nehéz volt már
az is, hogy boldoguljon a lábain.
Minden oldalról elnyelte az üvöltő köznép, zászlókat és
mindenféle furcsa tárgyakat lebegtettek felé. Úgy hullámoztak
körülötte, mint az uszadék fa a tengeren, és a herceg
megpróbálta kizárni őket. Miattuk furcsa érzése lett a
gyomrában. Mintha éppen az egész tengert készült volna
kihányni.
Nem érezte túl jól magát.
Egy furcsa hangot hallott a balján. Sir Wesley négykézlábra
zuhant, és úgy tűnt, hogy a fejét a földbe veri.
 Montford visszaperdült, és próbált valamire összpontosítani.
Előrebotorkált, és amikor azt érezte, hogy valami rácsapott a
hátára – végül is nem volt annyira érzéketlen –, megnyújtotta a
lépteit, ami vagy hiba volt vagy sem, mert hirtelen jó néhány
testnek esett. Feltolták őt, majd előrefelé lökték.
Valami derengett néhány lábnyira előtte. Egy kék vonal
lebegett a föld fölött. Mi az istennyila az? És hogyan lebeg?
Odaért, megállt, majd kinyújtotta a kezét, hogy megfogja.
Néhány próbálkozással később az ujjával hozzáért. Megbökte,
ami erre megnyúlt.
Egy szalag. Egy kék szalag. Mit keres ez itt?
Érezte, hogy valaki meglöki a vállát, erre átesett a szalagon, a
teste súlyával szakította át.
Hát, kár volt egy ilyen tökéletes szalagot tönkretenni!
A  tömeg, amiről megfeledkezett, hurrogás, nevetés, tapsolás
és fütyülés kakofóniájában tört ki. A  herceg próbálta
összeszedni a szalagot, de megrohanták az emberek, akik a
hátát lapogatták vagy az erőtlen kezét rázták, gratuláltak neki
valamiért.
Egy jóakarójára, egy fekete gombszemű és kopaszodó férfira
nézett, aki a kezét rázta, és úgy mosolygott rá, amiről
Montfordnak egy egérre éppen lecsapni készülő macska jutott
az eszébe.
–  Mi az ördögért rázza a kezemet? – akarta tudni, vagy
próbálta megtudni. Valahogy nem hangzottak jól a szavak.
– Ön nyert, kegyelmes úr – magyarázta a férfi.
– Nyertem? Mit nyertem?
– A versenyt.
 Montfordnak most már derengett valami.
– Ó, igen. A verseny.
Aztán elájult.
 

 
Astrid rettegés és szórakozás elegyével nézte, ahogy a
montfordi herceg sarasan, kipirosodott arccal és végtelenül
tanácstalanul megböki az ujjával a célszalagot, mintha az
valami új állatfajta lenne, és előre-hátra dülöngél az ingatagnak
tűnő lábain. Aztán valaki belökte a célvonalon – egyértelműen ő
nyert, mert Sir Wesley úgy húszlábnyira tőle terült el a fűben, és
azóta senki más nem került elő a pálya utolsó kanyarjából –,
mire ő megfordult, és próbálta megmenteni a szalagot a sárból.
A  tömeg megvadult. Úgy tűnt, még a herceg ellen fogadók is
örültek az eredménynek. Ki ne örült volna? Egy főnemes
mezítláb és részegen álldogált közöttük, izzadságtól, sörtől és
sártól átázva, és körülbelül annyira tűnt úrinak, mint egy
lovász, aki éppen gint csent az urától. Astrid idegei
megfeszültek, amikor meglátta Mr. Lightfootot a Montford
ernyedt kezét rázó tömegben, és végre eszébe jutottak a
gyűlöletes ember a hercegnek és neki szóló szörnyű
fenyegetései.
Astrid elindult. Figyelmeztetnie kellett Montfordot. De sűrű
volt a tömeg. Nem tudott átkelni rajta.
Montford látszólag közönyös volt Mr. Lightfoot iránt, és
Astrid rájött, a férfi nincs most olyan állapotban, hogy
megeméssze a figyelmeztetéseit. Sőt, a herceg megpróbált
mondani valamit, majd nevetett és Mr. Lightfootnak esett, ami
miatt majdnem mindkettejüket a földre vitte.
A tömeg az utolsó pillanatban kapta el és állította lábra őket.
Aztán elkezdődött a kántálás.
– Csókot! Csókot! Csókot!
Eleinte csak néhány huncut fiú volt, de aztán gyorsan
átterjedt az idősebb férfiakra, végül a nőkre is.
Még a lelkész is csatlakozott. A  kántálás egyre hangosabb és
sürgetőbb lett.
Astrid szíve kihagyott. Már egyáltalán nem próbált a
herceghez jutni. Ledermedt ott, ahol volt.
De ahhoz elég közel jutott, hogy hallja a herceget összefolyt
szavakkal beszélni.
– Hogyértikhogymegkellcsókolnomvalakit?
Ahogy ezt újra meg újra elmagyarázták neki, Astrid elkezdett
hátrálni. Majd előrement. Nem tudta eldönteni, hol akar lenni.
De egyértelmű volt, hogy az összes többi nő hol akart.
Átküzdötték magukat a tömeg elejére, és izgatottan próbálták
magukra terelni a herceg figyelmét.
Astrid látta, hogy ez nem lesz könnyű feladat. A  hercegnek
láthatóan nehezére esett bármennyire is fókuszálni a szemével.
Lehunyta az egyiket, majd kinyitotta, aztán lehunyta a másikat.
Próbált egyen keresztül hunyorogni, majd a másikon, aztán
mindkettőn.
Astrid ráncolta a homlokát. Nem tudta elképzelni, hogy
bármelyik épelméjű nő abban a pillanatban meg akarta
csókolni a férfit. Az arca foltokban kipirosodott, csurom
izzadság volt, nehezen vette a levegőt, és nem úgy tűnt, mint aki
meg tud állni a lábán.
Ő határozottan nem akarta megcsókolni. Olyan…
Részeg. Ijesztőnek tűnt.
Montford bolondosan vigyorgott magában.
Astridnak elállt a lélegzete. Soha nem látta még így
vigyorogni a férfit, ilyen őszintén vidáman. Emiatt csupán
ötévesnek… és végtelenül ennivalónak tűnt.
Astrid szíve dübörgött.
Ó, atyám!
Montford imbolygott a lábán, megtett egy félkört, mintha
keresne valakit a tömegben, majd Astridra pillantott. Megállt.
A  mosolya elhalványult, és a fejét le-föl mozgatta. A  lányra
hunyorgott, és felemelte az egyik karját. Kinyújtotta az ujját, és
rábökött.
Mármint, nem rá. A közelében valahova.
– Te – mondta.
A  csalódottság miatt a jelen lévő összes nő egyszerre
nyöszörgött. Minden tekintet Astridra szegeződött.
A  lány körülnézett, mert remélte, hogy Montford igazából
nem rá mutatott – rettegett, hogy igazából nem rá mutatott –, de
jó tíz lépésen belül rajta kívül az egyetlen nő Anabel néni volt,
akit, úgy tűnt, a jelenet rendkívül szórakoztat.
Montford előrelendült, el Mr. Lightfoot mellől, aki
hunyorogva nézte a férfi hátát. A tömeg szétvált, hagyták, hadd
botorkáljon a célja felé. A karját továbbra is kinyújtva tartotta,
alkalmanként csuklott, és jobbra vagy balra dülöngélt.
Astrid felvértezte magát a legrosszabbra. Mit tehetett volna?
Ez volt a hagyomány. A  verseny győztese megcsókolhatta az
általa választott nőt, és ha Montford őt választotta, akkor a
hagyomány miatt muszáj volt beletörődnie a sorsába. Meg
kellett csókolnia, nem volt más választása. Nem vágyott erre –
sőt, utálta az egész ötletet –, de ő lett volna az utolsó, aki
megtöri a hagyományt, amit a saját családja indított.
Tudta, hogy nem fogja a csókban örömét lelni.
Egyáltalán nem.
A  légzése úgy, ahogy volt, abbamaradt. Az orcái égtek.
A hasában egyre nagyobb izgatottságot érzett.
Montford egy pillanatig fölé tornyosult, majd elbotorkált
balra, így Astrid teljesen kiesett a látómezejéből, aztán Anabel
nénire esett. Az idős asszonyt a földre szegezte, leütötte a
parókáját, majd egy csókot nyomott a szája szélére.
Anabel néni felsikított, maguk fölé emelte a sétabotját, és
rácsapott vele Montford hátára. A férfi felkiáltott fájdalmában,
a fűre gurult, a keze közben beleakadt Anabel néni parókájába.
Visszarántotta a kezét, és próbálta lerázni róla a parókát. Ez jó
néhány próbálkozásába került. Ezalatt Anabel néni talpra
kászálódott, és csapkodta tovább a férfit a sétabotjával.
Astridnak sikerült elhúznia a nénikéjét, és valaki segített a
hercegnek lábra állni. A  tömeg önkívületi állapotban volt.
Sokan előregörnyedtek, mert annyira nevettek, hogy nem
bírtak állva maradni. Egy pár sírt jókedvében. Kétségkívül
generációk óta ez volt a legemlékezetesebb fesztivál Rylestone-
ban.
Astridnak vonakodva, de egyet kellett értenie. Természetesen
egyáltalán nem volt csalódott, amiért a herceg túl részeg volt
ahhoz, hogy őt csókolja meg, és hogy összekeverte őt a
nagynénjével. Már ha ez egyáltalán tévedés volt. Csak nem
Anabel nénit akarta megcsókolni?
Nem, nem volt csalódott, mondogatta magának, miközben
nézte, ahogy termetes férfiak a vállukra támasztják Montfordot,
és elbattyognak vele a tömegbe. Montford arcán a bódulat és
meglepő jókedv látszott. Nem tudta, hová viszik – a legközelebbi
hordóhoz –, de szemlátomást nem is érdekelte.
Astrid egyáltalán nem volt csalódott.
Megfordult, elkapta Mr. Lightfoot tekintetét, és végigfutott a
hátán a hideg. A férfi rámosolygott, de ez volt a legvészjóslóbb
mosoly, amit a lány valaha látott.
Elfordult. Úgy volt vele, hogy majd foglalkozik ezzel később.
Sir Wesley felé pillantott, de látta, hogy Alice ott van mellette,
majd lehajolt, hogy felvegye Anabel néni parókáját, ami most
egy elpusztult pudlira hasonlított. Kirázta, és a nénikéje
megfakult vörös hajára illesztette a műhajat.
Anabel néni ki volt pirulva és össze volt zavarodva.
–  Azt hiszem, zaklattak, drágám – mondta. – Ki volt ez a
félkegyelmű fickó?
– A montfordi herceg.
–  Micsoda? Egy herceg? Hol? – Anabel néni megperdült, és
próbálta megkeresni a herceget a tömegben.
Nem járt sikerrel.
 Tizenhatodik fejezet

Amiben a herceg szerenádot ad a kedvesének

 
 
 
A montfordi herceg megköszörülte a torkát, összeölelkezett Sir
Wesley-vel, miközben botladoztak az úton, majd belekezdett az
este tizenegyedik szavalásába:
Volt egy fiatal kenti fickó – kezdett bele színpadiasan suttogva,
ami inkább volt kiabálás.
Akinek a farka egy görbe kígyó…
Roddyból kitört mögöttük a kuncogás, Florából szintúgy.
Ahogy Montfordból is. Jó néhány pillanatba telt, amíg
összeszedte magát annyira, hogy folytatni tudja.
Amikor lökött, hogy behatoljon, / Megakadt egy női combon, /
Hazazavarták a ringyók.
Eltelt néhány másodperc, mire Wesley felfogta, hogy mi
hangzott el, viszont amikor ez megtörtént, skarlátvörös lett az
arca, és a szakadt ingujjába vihogott.
–  Ó,  atyám! – mondta halkan Alice Astrid mellett. A  lány is
láthatóan bizonytalanul állt a lábán, és folyamatosan olyan
szemérmesen pillantgatott Wesley-re, ami miatt az a szegény
ember annyira zavarba jött, hogy nem mert Alice szemébe
nézni. A  legutóbbi bűbájos trágárság után aztán pedig
határozottan nem tudott Alice szemébe nézni. – Ez az eddigi
legrosszabbja!
Astrid csak bólintani tudott, a fülei égtek. Nem tudta
szavakkal leírni a megelőző félórás utat, amit a faluból tettek
meg vissza, a kastély felé. A  legutolsók között jöttek el a
fesztiválról. Wesley-t és Montfordot Newcombnak kellett
felhúznia a földről, aki Roddyval és Florával jött utánuk.
Mindhárom lemaradó éppen annyira bőrig volt ázva, mint Sir
Wesley és Montford.
Sőt, Astrid nyugodtan ki merte jelenteni, hogy a kis
társaságukban ő volt az egyetlen, aki valamennyire józan volt.
Még úgy tűnt, Alice is sokkal többet ivott nála. Meg kellett
támasztania a húgát. Örült, amikor Hiram – bármekkora áruló
volt is – felajánlotta, hogy Antonia és Ardyce aludjon aznap este
a lányaival, mert Astrid nem hitte, hogy még két gyereket vissza
tudott volna terelni a kastélyba. Már így is volt öt.
Valaki megpróbálta visszaadni az úriemberekre a levetett
ruháikat, de nem sok sikerrel. Legalább visszatuszkolták őket a
csizmájukba. A  nyaksáljuk cafatokban volt, Wesley elegáns,
szürke gyapjúkabátja pedig szét volt szakadva a hátán.
A  kalapjukat végleg elveszítették, Montford nyaksáljának tűje
úgy állt ki a hajtókája lyukából, mintha egy szegfű lenne, nem
egy hatalmas rubin.
Astrid meg volt lepve, hogy a férfinak sikerült megőriznie azt
az értékes ékszert. Látta, ahogy a koszba hullt, és a herceg
legalább féltucatszor rálépett, amióta megnyerte azt az átkozott
futóversenyt.
 Éppen annyira meglepődött, amikor kiderült, hogy Montford
szemlátomást egy költő. Amióta nekivágtak a hazafelé tartó
hosszú útnak – élete leghosszabbnak bizonyuló útjának –, a férfi
legalább tíz végtelenül faragatlan és idióta kis rímelő
értelmetlenségrészletet szavalt el, a legrosszabbakat, amiket
Astrid valaha hallott.
Nagyon kellett küzdenie, hogy ne nevessen.
Mindenki más nevetett. Wesley hisztérikus állapotban volt
Montford karján. Montford is hisztérikus állapotban volt.
Összedugták a fejüket, ahogy mentek végig az úton, és úgy
kuncogtak, mint a kisfiúk.
Úgy tűnt, Montford és Wesley már kebelbarátok. Montford
egy újabb verset suttogott Wesley fülébe, de ezúttal túl halkan
ahhoz, hogy mások is hallják – bár Astridnak sikerült elcsípnie
néhány nagyon pikáns szót –, mire Wesley megtorpant, és tátott
szájjal bámult Montfordra.
Aztán előrehajolt, átkulcsolta a törzsét, és úgy nevetett, mint
egy őrült.
– Gonosz vagy, öregfiú – jelentette ki Wesley. – Gonosz!
Montford nagyon elégedettnek tűnt magával.
Astrid azon kapta magát, hogy titkon azt kívánja, bárcsak
tudná, mint mondott Montford, még akkor is, ha megvetően
szipákolt, amikor elment mellettük.
Hol tanulta Montford ezt a rengeteg szörnyű verset? Soha el
nem tudta volna képzelni, hogy Montford tud… botrányosan
bolond lenni.
–  Mondj nekünk még egyet – könyörgött Wesley, ahogy a
hátsó kert felé közeledtek.
 Montford bizonytalanul a kastély felé pillantott, majd balra és
jobbra nyújtogatta a nyakát, mintha próbálna valamit kitalálni.
– Még egyet? – motyogta.
– Még egyet, öreg pajtás!
–  Igen, még egyet! – támogatta lelkesen Alice is. Valahogy
sikerült kiválnia Astrid karjából, és Wesley szabad karjához
csatlakoznia. Wesley döbbent arckifejezéssel nézett le rá, ami
hamar valami mosolyfélébe finomodott.
A  herceg egy ideig gondolkozott, a fejét oldalra billentette,
majd Astrid felé kapta a tekintetét.
A lánynak elakadt a lélegzete, de sikerült mogorván a férfira
néznie.
– Azt hiszem, már éppen eleget hallottunk.
– Megbántottam a finom érzékenységét? – kérdezte Montford
Astridtól. Vagy legalábbis a lány azt gondolta, hogy a férfi ezt
kérdezhette. Összefolyva mondta a mássalhangzókat és levágta
a magánhangzókat.
Astrid köhécselt, majd keresztbe fonta a karját.
–  Úgy viselkedik, mint egy félkegyelmű. Mindannyian úgy
viselkednek.
Alice és Wesley ezzel nem foglalkoztak, inkább nyaggatták a
herceget, hogy mondjon nekik még egy verset.
Montford egy pillanatra sem vette le a szemét Astridról, úgy
kezdett bele.
– Volt egy fiatal hölgy, akinek a szemei / Nem egyforma színben
jöttek ki / És amikor nagyra nyitotta őket, / Az emberek mind
elfordultak / Majd meglepetten fogták a sátorfájukat.
Wesley elkezdett vihogni. Alice vontatottan nevetett. Astrid
úgy érezte, hogy a szíve a cipőjéig süllyed. Megeskette magát,
hogy nem fogja hagyni, hogy a férfi felzaklassa, még ha a
lélegzete egyre szaggatottabb és szaggatottabb lett is, és a kert
kezdett elmosódni. Nem fog sírni. Csupán a mellette virágzó
rózsák miatt szenved!
Wesley végül észrevette, hogy nem kellene nevetnie, ahogy
senki más nem nevetett.
– Jé, ez nem is disznóság, nem?
– Nem, nem az. Csak ostoba – vágott vissza Astrid.
– Ó, szerintem ez nem volt valami kedves, Montford – mondta
halkan Alice.
–  Mi nem volt valami kedves? – kérdezte Wesley, mert
elvesztette a fonalat.
Alice nekifogott, hogy elmagyarázza neki, de Astridnak már
ebből meglehetősen elege volt. A  sorsukra hagyta őket, és a
sövényhez ment. Arra gondolt, hogy majd a ház hátsó részén
fog bemenni, és az este hátralévő részében kerül mindenki
mást.
Éppen a zöldségeskert széléhez ért, amikor egy kezet érzett a
ruhaujján. Az illatából tudta, hogy ki az – ale, izzadság, sár és
valamilyen pézsmaillat áradt belőle, amitől minden más
ellenére csodálatos volt.
Astrid próbálta elrántani a karját. Montford rendületlenül
tartotta. Astrid megbotlott, és a kert falának esett. Montford
botlott vele, rá, Astrid áradó melegséget érzett a hátán.
Ellökte Montfordot, és próbálta kikerülni. A férfi megragadta
a lány vállát, és maga felé fordította. Az áradó melegség erre
Astrid előtt volt. A  hideg kertfal volt a hátánál. Montford
nyaksáljának tűje szemmagasságban volt. A  lány szeme előtt
úszott.
– Engedjen el!
–  Várj, bocsánatot szerettem volna kérni – sikerült
kimondania a hercegnek.
– Nem kérek a francos bocsánatkéréseiből! El az utamból!
– Az a vers. Nem azért volt, hogy megbántsalak!
Astrid belekapaszkodott a dühébe, ami nagyszerű volt arra,
hogy megszabaduljon a megbántottság érzésétől.
– De, természetesen azért volt, hogy megbántson!
– Nem… nem tudom, miért mondtam. Csak kijött. Egyszerűen
nem bírok magammal a közeledben, Astrid!
A  lány lefagyott. A  férfi a keresztnevét használta. Korábban
még soha nem használta a keresztnevét.
De ez nem jelentett semmit. Ahogy a vers sem. Ahogy az előző
esti csók sem.
Astrid a falnak dőlt.
– Már nem kellene itt lennie. Miért nem ment el?
Montford csak bámult le a lány arcára, összevonta a
szemöldökét, és megfeszítette az állkapcsát.
– Egyszerűen nem bírok magammal, Astrid! – ismételte meg.
Az egyik kezét a lány orcájához emelte. Astrid bátran odébb
lökte.
– Ne hívjon így! Hagyjon elmenni!
Astrid megpróbálta eltolni a férfit, de az csak kissé
hátraimbolygott, majd előre, és ezzel a lány fenekét a fal hideg
párkányának nyomta.
– Astrid – mondta megint.
 – Részeg!
Montford bólintott.
–  Nagyon. Nagyon részeg vagyok. – Megállt. – Sosem
részegedek le. Tudod, milyen jó érzés? Mondd ki a nevem!
– Micsoda? – kiáltott fel Astrid, és megtolta a férfi mellkasát.
Montford levigyorgott rá.
– Mondd ki a nevem! Tudod, azt.
– Nevetséges!
– Gyerünk, Astrid! Mondd ki a nevem!
A lány forgatta a szemét.
–  Cyril. – A  férfi vigyora még nagyobb lett. Úgy hunyta le a
szemét, mintha a lány egy áriát énekelne. – Valószínűleg a
legnevetségesebb, legbénább és leghülyébb név a világon –
folytatta a lány.
–  Tudom – sóhajtotta a férfi. Aztán kinyitotta a szemét, és
lehunyorgott rá. – Tetszik, amikor te mondod. A  szemeid is
tetszenek. Nem ugyanolyanok, tudod?
– Igen, tudom.
–  A  hajad is tetszik. Vörös. – Ezt úgy jelentette ki, mintha
nemzeti fontosságú információ lenne.
– Igen, tudom – mondta Astrid. Ingerült volt és lefegyverzett,
illetve rendkívül tudatában volt Montford melegének és
erejének, ahogy a férfi hozzápréselődött. Ő  lehunyorgott rá,
mintha egy egyenletet próbálna megoldani fejben.
– Tévedés, Astrid.
A lány feldühödött.
– Micsoda?
–  Te – válaszolta Montford, és bosszúsnak tűnt. – Te vagy a
tévedés. – Astrid felhorkant. Egyáltalán semmi értelme nem volt
annak, amit a férfi mondott, viszont a pulzusa dübörgött, a
tenyere izzadt, és a lábát kocsonyának érezte. – Astrid.
Na, itt volt a vége! Elege lett!
Meglökte Montford mellkasát.
– Az ég szerelmére, csak engedjen el!
– Nem tudlak – válaszolta Montford, és a lány felé dőlt.
–  Esküszöm, ha nem… – Montford a lányéra tapasztotta a
száját, így véget vetett a további beszédnek. Astrid azonnal
elolvadt. Montford ajka meleg, puha, gyengéd volt, és
Honeywell Ale-ízű. Igazából bűzlött tőle, de Astridot nem
érdekelte. A  férfi megragadta Astrid vállát, hozzápréselte
magát, a szája közben finoman csókolta a lányét, csábította,
szétnyitotta, kóstolta, nyalta, harapdálta.
–  Astrid – sóhajtotta a lány ajkainak. A  kézfejét a lány
orcájához emelte, és finoman simogatta. – Astrid – ismételte
meg, mintha nem bírná megállni, hogy ne mondja a nevét a
végtelenségig, még úgy is, hogy a végtelenségig csókolta. Ez a
csókolózás egyáltalán nem hasonlított az előző estire. Astrid
hasonlóan fokozódó melegséget érzett, de az a fehér izzás, ami
előző este olyan féktelenül égett, megtört, mint a fény egy
prizmán keresztül, lecsapódott, megédesítette Montford finom
érintése, a szájának szinte hódolata, ahogy kóstolta őt.
Ízlelgette. Kiélvezte.
Na, ez egy csók volt – jobban mondva csókok. Montford
eltávolodott, Astrid nevét mormolta, majd visszatért még több
csókért. Majd még többért.
Aztán Montford csókjai lejjebb húzódtak Astrid torkára és
kulcscsontjára, a férfi ajkának minden érintése égető nyomokat
hagyott maga után a bőrén. Astridnak milliónyi pillangó kezdett
a gyomrában repkedni. Átkulcsolta Montford nyakát, közelebb
húzta magához az arcát, kívánta, vágyott rá.
Montford a lány mellének tetejéhez ért, és beletemette az
arcát. Astrid pulzusa megugrott, ahogy várta, hogy mit fog a
férfi ezután csinálni. De rendkívül sokáig nem mozdult meg, és
közben az egész testsúlyával a falhoz préselte Astridot. A karjai
lehulltak a lány válláról, és a lány mellébe sóhajtott. A  kert
körülöttük csendes volt, nyugodt. Astrid csak Montford
egyenletes légzését hallotta, illetve a saját pulzusát, ahogy a
fülében dübörög.
Miután körülbelül eltelt egy perc, a póz kényelmetlen lett, és
kicsit hideg is volt, Astrid belső hője csökkent.
Egy hang szakadt fel Montford torkából. Egy pillanatba telt
Astridnak, mire felfogta, mi volt az. Amikor viszont ez
megtörtént, teljesen lefagyott.
Horkolás.
A  mocsok! Egy igazi mocsok! Érzéketlenre csókolta őt,
beletemette az arcát a mellei közé, aztán elaludt!
–  Ó,  te… te, bestia! – kiáltott fel Astrid, és eltolta magától a
férfit.
Montford nem ébredt fel. Csak lassan a földre rogyott, mint
egy harmonika, és folytatta a horkolást a kertfalhoz nyomódott
arccal.
Astrid elképedve bámult le rá. Sípcsonton rúgta a férfit, majd
átlépett a teste fölött, és a kastély felé viharzott.
Remélte, hogy halálra fog fagyni.
  

 
Newcomb gratulált magának a jól elvégzett munka miatt, ahogy
ő, Stevenage és Flora a munkaadóik után kémkedtek egy
bokorcsoport mögül. Flora vágyakozva sóhajtott, amikor a
herceg megcsókolta Miss Honeywellt, mintha ez lett volna a
leghelyesebb dolog, amit valaha látott.
Newcomb erről nem tudott. De úgy érezte, kellően
beigazolódott a húzása, hogy még maradjanak Rylestone-ban.
Ki gondolta volna, hogy néhány pint után ilyen jó társaság az
ura? Hát, mármint a néhánynál kicsit több után. Ő  maga is
annyit ivott, hogy azzal tartósítani lehetne tíz katona szerveit,
idézte fel Newcomb. Nem mintha kételkedett volna abban, hogy
az uraság le tudja győzni Yorkshire legderekabb falusi fajankóit.
Newcomb öt quidet nyert a versenyen. Tíz lett volna, csak a
kegyelmes úr túl részeg volt ahhoz, hogy a megfelelő lányt
csókolja meg.
A  hercegnek az előbb láthatólag nem esett nehezére
megtalálni Miss Honeywell ajkait – ennek a mutatványnak
Newcomb néhány órával korábban nagyon örült volna.
–  Ha megpróbálja Miss Astridot elcsábítani – motyogta
Stevenage mellette –, én azt nem tűröm el.
Ó,  Newcomb biztos volt benne, hogy a herceg megpróbálja
elcsábítani Miss Honeywellt, de legalábbis megkísérli.
A  csókolózás iránya megváltozott. Montford annyira lehajolt,
amíg a fejét Miss Honeywell mellének közelébe szorította.
–  A  dög! – pufogott Stevenage. Felállt, és próbált
közbeavatkozni. Newcomb visszahúzta. Flora a kezébe nevetett.
– Mit művel? – suttogta néhány pillanat múlva Stevenage,
amikor a herceg nem jutott előrébb. A  kegyelmes úr csak állt
ott, Miss Honeywellt a falhoz préselte, a karja ernyedten lógott
az oldala mellett.
Aztán mindannyian meghallották a horkolás semmivel sem
összetéveszthető hangját.
Miss Honeywell hagyta, hogy a herceg a földre rogyjon – nem
mintha Newcomb hibáztatta volna érte –, majd sípcsonton
rúgta, és zaklatottan elszaladt.
Newcomb homlokon csapta magát, és elmormolt egy
káromkodást. A francos tökkelütött elaludt a csábítás közepén!
Egyáltalán nem volt ez így jó!
Kiléptek a bokrok mögül, és odamentek a szunyókáló
herceghez. Newcomb a csizmájával megbökte a férfi vállát. Meg
sem rezzent.
–  Átkozottul ki van ütve – állapította meg. Ő  maga jobban
észnél volt tíz szorítóban töltött menet után.
– Mit fogunk most tenni? – kérdezte halkan Stevenage. – Épp
az előbb szúrta el szépen az ügyet Miss Astriddal.
–  Igen, de addig eléggé élvezte a kisasszony – mondta Flora
szórakozottan.
Newcomb megvakarta a fejét. Csak egyetlen dolog volt világos
számára. Nem hagyhatta, hogy a herceg addig elmenjen, amíg
bele nem szeret Miss Honeywellbe.
–  Holnap pokoli kedve lesz, és piszkosul gyorsan akar majd
távozni – mondta Newcomb.
– Hát, azt nem hagyhatjuk neki – jelentette ki Stevenage.
 Newcomb és Stevenage ugyanarra a megállapításra jutottak
lent, a fesztiválon, miután szemtanúi voltak a herceg és Miss
Honeywell veszekedésének, ahogy annak valószínűtlen
eredményének is.
A  herceg egyértelműen megtalálta a Waterlooját, és ennek
már átkozottul itt volt az ideje! Most már csak azt kellett
elérniük, hogy rájöjjön: már elveszítette a háborút.
És ehhez még több, Miss Honeywell társaságában töltött időre
volt szükség!
–  Hát – mondta Newcomb, ahogy lehajolt, hogy felemelje
Montfordot –, itt nem hagyhatjuk. Fogd meg a lábát, Roddy!
Roddy leguggolt, és megfogta Montford bokáit.
– Hova visszük?
Newcomb a mellkasához szorította Montford felsőtestét.
–  Hallottam, hogy Miss Honeywell holnap Hawesba utazik.
Kár lenni hagyni, hogy egyedül menjen, nem gondoljátok?
Stevenage annyira vihogott, hogy majdnem elejtette Montford
lábait.
Flora ingatta a fejét, és segített Stevenage-nek a kegyelmes úr
egyik bokáját tartani. A  tekintete vidámságtól csillogott, a
látványos mellei pedig hintáztak az erőlködéstől, ahogy segített
a montfordi herceget a végzetéhez vonszolni. Newcomb már
értette, Stevenage miért döntött úgy, hogy Rylestone-ban marad.
–  Ó,  ez szörnyű huncutság, nem igaz? – suttogta Flora egy
hajszálnyi bűntudat nélkül.
–  Ne feledjétek, hogy ezt az ő érdekükben tesszük – mondta
Newcomb magasztosan.
Találtak Montfordnak egy ágyat az éjszakára, de az nem a
kastélyban volt, és hamarosan még csak Rylestone-ban sem.
 Tizenhetedik fejezet

Közben Londonban…
 
 
 
Pontosan abban az órában, amikor Montford Anabel nénire
esett, és ezzel lelökte a parókáját, lady Katherine, manwaringi
márkiné jó néhány száz mérföldre, Londonban a maga kis
fejetlenségébe keveredett. Diszkréten elhúzta a szoknyája
szegélyét három pár apró lábacska útjából, ahogy lady Victoriát,
aki ötéves, az iker-unokatestvérei, lady Beatrice és lady Laura,
akik hatévesek, egy élénk fogócska keretében keresztülüldözték
a brinderley-i gróf londoni rezidenciájának hivatalos szalonján.
Katherine összerezzent, amikor a játék egy hangos
csattanással ért végét. A  gróf egyik díjként elnyert
porcelánvázája ripityára tört.
Ahogy Brinderley grófnéjának a türelme is, legidősebb
gyermeke és az unokahúgai iránt. Egy elcsigázott nevelőnőt
hívtak be, majd a gyerekeket elküldték a gyerekszobába, amit
Katherine szíve szerint már tizenöt perccel azelőtt meglépett
volna, hogy a szoba másik végében lévő, pont oda illő váza az
eltakarítás sorsára jutott.
De a grófné engedékeny (lásd következetlen) anya volt, és
hagyta, hogy a gyerekei zabolázatlanul viselkedjenek, főleg,
amikor az unokatestvéreik is náluk voltak látogatóban. A grófné
unokahúgai híresen kezelhetetlenek voltak, és Elaine maga
vallotta be, hogy nem tudja, miként kellene őket
megfegyelmezni. Egy ilyen feladat, bizonygatta, kimerítőbb
lenne, mint egyszerűen hagyni az ámokfutásukat.
Ez az érv vitatható volt, hiszen a grófné éppen elég
kimerültnek tűnt, a díványon feküdt, és a kipirult arcát
legyezte. Katherine ellenállt a kísértésnek, hogy forgassa a
szemét. Elaine-nek egészen azóta megvolt a színészi vénája,
hogy kislányként egy iskolába jártak.
Ha Katherine-nek lettek volna gyerekei, ő nem nevelte volna
őket ilyen esetleges módon.
De nem voltak gyerekei, és tudta, hogy soha nem is lesznek.
A fájdalom, amit ez a tény okozott, mindig jelentősen csökkent,
miután ellátogatott a grófné otthonába. A  gyerekei elrettentő
esetek voltak.
Elaine megint sóhajtott, és a kekszét majszolta.
–  Eléggé haragszom Marlowe-ra, hogy rám sózta az ikreket,
amíg ő Cornwallban van a tudod, kivel, és isten tudja, mit
csinálnak.
Katherine csak találgatni tudott, hogy az utóbbi eufemizmus
mit is takar. Kétségkívül ivást, tivornyázást és erkölcstelen
nőkkel való hancúrozást, ami a vikomt szokásos életmódja volt,
amikor vidékre ment – és ami egészen véletlenül ugyanaz az
életmód volt, amit a városban is élt. A tudod, kit könnyebb volt
beazonosítani. Mr. Sherbrookra, a vikomt kebelbarátjára
mindig ilyen fedőnévvel utaltak Katherine jelenlétében.
A márkiné férje és annak unokaöccse közötti elhidegülés miatt
nem tartották kívánatosnak, hogy nyíltan kimondják Sherbrook
nevét. Mintha valahogy bántotta volna az érzékenységét, ami
egyáltalán nem volt így. Mr. Sherbrook maga bántotta, nem a
neve.
Elaine, aki egészen helyrejött, amióta a gyerekeket elküldték,
fürgén felült, és újratöltötte a teáscsészéjét.
–  Most meg mesélj, hogy áll a közelgő esemény a Saint
George’sban?
Katherine már egy ideje gondolkozott azon, vajon mennyi
időbe fog telni Elaine-nek, hogy megemlítse a testvére
esküvőjét.
–  A  húgom és az anyám azt mondják, hogy minden remekül
alakul.
Az esküvő egészen biztosan az év társasági eseménye volt, ha
nem az évtizedé. Mindenki, mondta neki az anyja (azon a
rosszalló, kissé feszült hangján, amit mindig akkor használt,
amikor az idősebb lányához beszélt), nagyon elégedett volt
azzal, ahogy a dolgok alakultak.
Mindenki, kivéve Aramintát. De Katherine elég jól ismerte a
szüleit ahhoz, hogy a grandiózus tervüknek ezzel a kis
bökkenőjével szembesítse őket. A  saját házassága volt arra a
bizonyíték, hogy milyen jól sül el egy ilyen ellenkezés az
apjánál. Nem, a húga esetében kifinomultabb játékot kell
játszani, ha ki akart menekülni ebből a házasságból, és Mr.
Mortonhoz feleségül menni.
Katherine-nek semmilyen romantikus képzelgése nem volt az
Araminta és Mr. Morton közötti igaz szerelemmel kapcsolatban.
És nem gondolta, hogy Mr. Morton, egy fiatalabb férfi, aki költő
képében tetszelgett, jobb ember lett volna. Sőt, semennyire nem
tetszett neki jobban a húga párválasztása, mint a szüleié.
Katherine csupán egy ok miatt volt eltökélt, hogy segítse a
húgát, ez pedig az apja bosszantása volt. Nem túl nemes vagy
kedves viselkedés, de ez volt.
Utálta az apját.
Az apja mindenkit utált.
És lord Carlisle ekkor már nem tudta megbüntetni őt, amiért
megakadályozta az akaratát, mert már házas asszony volt.
Katherine a teáscsészéjébe mosolygott. Alig várta a napot,
amikor az apja rájön arra, hogy mit tett.
–  Csodálatos esküvő lesz, Elaine. Nagyon bízom benne, hogy
elég jól leszel ahhoz, hogy részt tudj venni rajta.
Elaine méregetve nézte lady Katherine-t.
– Sántikálsz valamiben, ugye?
Lady Katherine még jobban elmosolyodott.
–  Ó,  én mindig sántikálok valamiben, Elaine. Csak a
legtöbbször senki nem veszi észre.
Lady Elaine egy ravasz vigyorral viszonozta Katherine
mosolyát, és a barátnőjére bökött a legyezőjével.
– Ó, de én nagyon-nagyon régóta ismerlek. A szemed mindig
elárul. Csillog, amikor mesterkedsz valamiben.
– Nem mesterkedem – tiltakozott a márkiné.
–  Ó,  jól van, nem próbálom kiszedni belőled. Gyanítom,
egyszerűen csak hátradőlök, és kiderítem magam, hogy mi
miatt is van ez a nagy csillogás.
– Azt hiszem, legyen így – mondta halkan Katherine a teájába.
 Abban a pillanatban egy szolgáló lépett be, és ezüsttálcán egy
levelet hozott. Elaine felé bólintott.
– Kurír hozott egy levelet, asszonyom.
Elaine-nek azonnal elterelődött a figyelme.
– Ki küldhet kurírral üzenetet? Hacsak nem Marlowe fivérem,
aki arról értesít, hogy ma nem tud hazajönni. És ha erről van
szó, nagyon mérges leszek… – A pecsétre nézett, és elkerekedett
a szeme. – Milyen nagyon, nagyon különös, drága Katie-m.
Montfordtól érkezett.
Katherine újratöltötte a teáját, megevett egy kekszet, és
próbált a levéllel kapcsolatban diszkréten közömbösnek tűnni,
amíg Elaine feltépte, elolvasta a tartalmát, időnként pedig
hitetlenkedésében cicegett.
Végül leengedte a levelet, majd zavarodott és elgondolkodó
tekintettel nézett Katherine-re.
– Te tudtad, hogy a kegyelmes úr Yorkshire-ben van?
–  Hallottam, hogy odautazott, de azt gondoltam, hogy már
visszajött, hiszen az esküvő két hét múlva lesz.
–  Nem, Yorkshire-ben van. Egy – megnézte a levelet –
Rylestone Green nevű helyen. Sosem hallottam róla. Nagyon
szokatlan.
– Igen, nagyon szokatlanul hangzik.
– Azt írja nekem, hogy négy unokatestvérre tett szert.
Katherine felvonta egy szemöldökét.
– Valóban?
–  Négy nőnemű unokatestvérre. Kettő közülük házasulandó
korban van. Arra kér, hogy patronáljam őket egy báli szezon
erejéig.
 Milyen nagyon érdekes.
A grófné ingerülten sóhajtott.
– Nem értem, mit gondol! A báli szezonnak vége. A következő
évig várnunk kell, hacsak nem úgy érti, hogy a kis báli szezon
alatt mutassam be őket. Amit lehetetlen kivitelezni, ha
mindkettőjüknek szüksége van megfelelő ruhatárra, amire
abból, amit ezekről a… ühm, vidéki hölgyekről ír, feltétlenül
következtetek. És akkor ott vannak a fejkötők, a kalapok, a
cipők és az illemtanórák. El tudod ezt képzelni? A férfiak sosem
gondolnak a részletekre. Nem mellesleg, várandós vagyok, és
nem lehet engem egy ilyen monumentális feladattal zaklatni –
folytatta lady Elaine, és jelentőségteljesen megsimogatta a
hasát, majd titokzatosan és önelégülten elmosolyodott.
–  Már megint, Elaine? Ilyen hamar a legutóbbi után? –
A  grófné mindig enceinte volt, ami állandóan meglepte azokat
az ismerőseit, akik az introvertált grófot is ismerték.
Brinderley-t jobban érdekelte az éremgyűjteménye, mint a
felesége. Kivéve, úgy tűnt, a hálószobában.
–  Brinderley örököst akar, és nekem kötelességem őt
kényeztetni – mondta a grófné, aki egyáltalán nem tűnt
feldúltnak a feladata miatt.
– Hát, ez csodás hír.
Elaine mosolya elhalványult, amikor lepillantott a levélre.
– Négy vidéki nő valami ismeretlen helyről. Rokonok, akikről
még csak nem is tudott, hogy léteznek! Jóságos ég, ez az egész
elég aggasztó!
Katherine is eléggé meg volt döbbenve, de az arca ezt nem
árulta el. Nem ismerte jól Montfordot – senki sem –, de ismerte
őt annyira, hogy ezt a viselkedését kész pálfordulásnak tartsa.
Montford írt a grófnénak, és megpróbált rátukmálni négy
szegény rokont, ez egy felfoghatatlan fejlemény volt!
– Aggódom, hogy valami szörnyűség történt vele – motyogta a
grófné, és ezzel Katherine saját gondolatmenetét visszhangozta.
– Ez nagyon nem vall rá. És a legrosszabb az egészben, hogy
tőlem várja azt, hogy menjek fel erre a Rylestone nevű helyre,
és szedjem össze ezeket a lányokat. – Lady Elaine szipogott, és
félredobta a levelet. – Montford nagyon hozzá van szokva, hogy
úgy történnek a dolgok, ahogy ő akarja. De én ezt nem fogom
megcsinálni, Katie! Nem tudom. Mármint, nézz rám!
Elaine magára mutatott, pedig egészségesnek és teltnek tűnt,
a legutóbbi divat ruháit öltötte magára makulátlan stílusban,
sehol egy ránc vagy folt nem volt rajta.
Katherine, meglátva saját terveinek előmozdítására a
lehetőséget, hősiesen a barátnője segítségére sietett.
–  Talán elmehetnék én helyetted. Elvégre nemsokára úgyis
Montford sógornője leszek.
Elaine kapva kapott az ötleten.
– Igen! Igen! Csoda, hogy nem téged kért meg egyből! – Elaine
ennek az érzelmi kitörésnek a végén grimaszolt, mert nagyon is
jól tudta, hogy Montford miért nem lady Katherine-nek írt.
A tudod, ki miatt. Viszont ezt egyik hölgy sem említette meg,
majd Katherine folytatta.
–  Pirkadatkor tudok indulni, ha már ilyen sürgős helyzetre
utalt.
–  Igen, igen! Pirkadatkor. Tökéletes! Nagyon furcsa a
hangvétele, Katie. Szerintem az a legjobb, ha őt is hazahozod!
 – Magammal viszem Aramintát.
Elaine szeme elkerekedett.
–  Gondolod, hogy kellene? Mármint, természetesen kellene.
Az esküvő és minden más. De mi van, ha…
– Mi van, ha mi?
Elaine legyintett arra, amit mondani akart, bármi volt is az.
–  Ó,  semmi. Csak hogy az írása nagyon furcsa. Tudod, Katie,
hogy mellékneveket használt? – kérdezte halkan. Lady
Katherine-nek nem sikerült ennek a kijelentésnek a fontosságát
meglátnia, de az egyértelmű volt, hogy a barátnője számára ez
valami monumentális dolog volt. – Sosem használ
mellékneveket. Itt, nézd! – folytatta Elaine, ahogy lady
Katherine kezébe nyomta a levelet, és egy sorra bökött. – Nézd,
hogyan írja le a legidősebb lányt!
Lady Katherine kötelességtudóan elolvasta.
–  „Egyenes, veszekedős kékharisnya.” Hmm. Tudod, Elaine,
nekem nagyon szimpatikusnak hangzik ez a lány.
– Abban biztos lehetsz, hogy a kegyelmes úrnak nem. Ő sosem
ír le semmit. Valami furcsaság zajlik ott fent. Ne feledd, hogy ezt
mondtam!
– Vajon kik ezek a teremtések?
– Honeywell a vezetéknevük.
Lady Katherine összehajtotta a levelet, visszaadta Elaine-nek,
és közben ügyelt arra, hogy ne látszódjon a meglepettsége.
Ismerte annyira a családja eltemetett történelmét, hogy
pontosan tudja, kik lehetnek ezek a Honeywell lányok. Az ő
távoli unokatestvérei.
Az unokatestvérek, akikről az apja nem tudja, hogy ő tud.
 Milyen nagyon, nagyon érdekes. Örült, hogy eljött teázni.
Igen, helyénvalónak tűnt egy yorkshire-i út. Talán tökéletes is
arra, hogy megoldja minden gondját.
Félretette a teáját, és felállt.
– Ideje indulnom, hogy felkészüljek az utazásra.
Elaine-t meglepte, hogy a barátnője milyen könnyen ment
bele a tervbe, és felállt, hogy kikísérje.
–  Olyan kedves tőled, hogy ezt magadra vállalod! Nem
hiszem, hogy a hercegnek lenne ellene kifogása. Sőt, hogyan
tudná nem helyeselni? A  menyasszonyának és a sógornőjének
kell amúgy is azoknak lenni, akik kezelésbe veszik ezeket a
Honeywell lányokat. – Összeszorította az ajkait. – Ráadásul nem
mintha Manwaring egyáltalán az országban lenne. Bizonyára a
herceg sem ellenezheti ezen a konkrét téren a patronálásodat.
Katherine bólintott.
– Meglátjuk.
Elaine összevonta a szemöldökét, és megfogta Katherine
kezét.
– Legyél óvatos, drágám! Az utak az évnek ebben a szakában
veszélyesek, és hogy pont Yorkshire!
–  Yorkshire? Yorkshire? Mi ez a sok duma Yorkshire-ről? –
dörmögte egy mély hang az ajtóból.
Lady Katherine a basszus hang felé fordult, majd
megdermedt.
Marlowe vikomt volt az. Menthetetlenül gyűrött volt a ruhája,
és jó néhány napnyi szakáll nőtt az állán. Úgy nézett ki, mint aki
nem aludt – és öltözött át – már egy hete. A nyaksálja hiányzott,
a mellénye pedig szét volt nyílva kidudorodó hasán. Úgy tűnt,
hogy a hálószobai papucsa van rajta.
Amikor a férfi meglátta őt, döbbentnek és kicsit bosszúsnak
tűnt, majd megpróbálta az inge alját a nadrágja hátuljába
tuszkolni.
Lady Elaine a testvérére vigyorgott, és odasietett hozzá, hogy
puszival üdvözölje. A  különbségeik ellenére a vikomt volt lady
Elaine kedvenc testvére. A családban senki más ki nem állhatta
a férfit.
Marlowe e miatt az érzelmes megnyilvánulás miatt undort
színlelt, és mogorván szólt a húgának, hogy hagyja abba, majd
letörölte a nő csókjait az arcáról.
–  Mi van Yorkshire-rel? – ismételte meg. Lady Katherine le
volt döbbenve, hogy Marlowe nem felejtette el a
gondolatmenetét. Nem az agyáról volt híres.
–  Lady Katherine holnap odautazik, hogy elintézzen valamit
nekem.
–  Ó. – A  férfi úgy borzolta össze a szemöldökét, mintha
megpróbálna előállni egy jó gondolattal. Gyanakvás ült ki
pirospozsgás arcára, és összevont szemekkel nézett Katherine-
re.
Katherine nem várt magyarázatra. Az ajtó felé indult.
–  Muszáj mennem. Kimegyek egymagam, Elaine. Maradj, és
beszélgess a bátyáddal!
Becsukta maga mögött az ajtót, és ingatta a fejét. A  vikomt
több volt annál, mint amivel Katherine foglalkozni szeretett
volna akkor. Elviselhetetlen, udvariatlan, durva. Még nem
találkozott a férfinál modortalanabb pojácával. Sőt, ennél is
rosszabb volt, aki képtelen annyi időre észben tartani egy
komoly gondolatot, amíg levegőt vesz. Bár látszólag komolyan
tudni akarta, hogy miért megy Yorkshire-ba. Kétségkívül
tisztában volt azzal, hogy hol van a herceg, és nem akarta, hogy
ő vagy a családja megtudják. A vikomt teljesen világossá tette jó
néhányszor, hogy mennyire nem lelkes a legjobb barátja és
Katherine húgának párosa miatt.
Ha a vikomt tudta volna, hogy ebben az ügyben teljesen
ugyanazon a véleményen vannak! De ezt Katherine nem
magyarázhatta el neki, nehogy az összes terve tönkremenjen.
Megköszönte a komornyiknak a kesztyűjét és a főkötőjét,
majd elindult a hosszú előcsarnokban, hogy távozzon, közben
gondolatban listát írt arról, hogy mi kell az úthoz.
Az egyik becsatlakozó folyosóról érkező hang miatt viszont
megállt. Gyerekkacagás volt, amit mély, könnyed férfinevetés
követett.
Katherine megfordult, és elakadt a lélegzete, mint mindig,
amikor meglátta Sebastian Sherbrookot. Tudhatta volna, hogy a
férfi elkísérte a vikomtot az útjára, hiszen hírhedten
elválaszthatatlanok voltak. Szokás szerint botrányosan volt
felöltözve. Rigótojáskék selyemkabát és citromsárga mellény
volt rajta, a keze alig látszott ki az ingujja alól kiömlő csipkéből,
az ujjait pedig ékszerek borították. Körülbelül egy tucat díszes
zsebóra volt keresztbe-kasul a mellkasára csíptetve. Sherbrook
éppen előrehajolt, és az egyik zsebórát az egyik iker keze előtt
lóbálta.
Nevetségesen nézett ki, de lady Katherine gyanította, hogy a
férfi ezt nagyon jól tudja. Azért öltözött ilyen szélsőségesen,
mert a szélsőségért élt. A  nyaksálja zilált volt, a túl hosszú
ébenfekete haját sietősen hátrafésülte az arcából, amit egy
szakáll és a szeme alatti sötét, mély karikák árnyékoltak, ezek
pedig kissé lezúzott megjelenést adtak neki. Ha Marlowe úgy
nézett ki, mint aki egy hete nem aludt, Mr. Sherbrook úgy, mint
aki soha.
Ettől függetlenül, amikor Sherbrook észrevette őt a folyosó
túloldaláról, és azzal az ijesztő, fáradt zafírkék szemével
ránézett, a mosolya üres semmiséggé vált, lady Katherine pedig
nem kapott levegőt. Nem bírt megmozdulni.
Ő volt a legszebb teremtés, akit a nő valaha látott.
Természetesen nem jártak egy társaságba, és egy kezén meg
tudta volna számolni, hogy hányszor találkoztak személyesen.
De az összes ilyen alkalomra pontosan emlékezett, emlékezett
az összes találkozó minden részletére, és mindezekre olyan
okok miatt, amiket nem mert túl részletekbe menően
megvizsgálni.
Sherbrook nagybátyjának volt a felesége, és nem volt titok,
hogy a két férfi ádáz ellenség. Így ő is Mr. Sherbrook ellensége
volt. Egyértelműen látszott, hogy Mr. Sherbrook személyes
gyűlöletet érez iránta a Manwaringgel kötött házassága miatt.
Nyilvánvaló volt abból, ahogy a szája sarka lekonyult, és az
arckifejezése kővé dermedt.
Katherine sem kedvelte őt. Sherbrook még Marlowe-nál is
utálatosabb ember volt, és a haszontalan vikomt egyértelműen
miatta került állandóan bajba. A hülye, kövér barátját az egyik
botrányos tettből vezette a másikba. Sherbrook egy züllött alak
volt, a legrosszabb élvhajhász az országban, és bár lord
Manwaringnek is volt néhány közismerten javítandó
tulajdonsága, nem volt nehéz megfejteni, hogy a márki miért
nem akart semmit az unokaöccsétől.
Viszont azt senki sem tagadhatta, hogy Mr. Sherbrook jóképű
férfi volt. Ennél is több: gyönyörű férfi, annyira, hogy ahhoz
csak egy nőnek lenne joga. Szép, olajbarna bőr, nagy, feneketlen
kék szemek, magas, karcsú, de erős alak és egy vétkezésre való
száj. Legalábbis a kicsapongó nőismerősei ezt mondták a férfi
szájáról. Ő  csupán azt tudta megállapítani, hogy a szája nagy
volt, telt és mélybordó, illetve amikor rápillantott, nagyon
furcsa érzése lett mélyen a hasában.
Senkinek sem lenne joga ilyen szépséghez, főleg nem egy
hozzá hasonló zsiványnak!
Nem, Katherine egyáltalán nem kedvelte a férfit.
Egy mozdulat vagy szó nélkül bámulták egymást. A közöttük
lévő feszültség már nagyon kellemetlenné vált. Még a
legfelületesebb köszöntést sem tette meg egyikük sem.
Katherine a tőle telhető leggőgösebb arckifejezéssel nézett a
férfira, és felvonta a szemöldökét.
Sherbrook hagyta, hogy a zsebórája az oldala mellé hulljon,
mire az egyik iker megragadta, és elkezdte rángatni, húzni a
láncot, vele együtt a férfit is. Mintha Sherbrook kizuhant volna
egy révületből, újra a gyerekkel való játékára figyelt, és hagyta a
kislányt, hogy a zsebórájánál fogva elvezesse a folyosóról.
Sherbrook mondott valamit a lánynak, mire mindketten
gurgulázva nevetni kezdtek, ami nagyon csintalannak hangzott.
Lady Katherine felismerte, amikor útjára engedték. Nem
vesztegette az időt, hogy távozzon a rezidenciáról. Ahogy
elhelyezkedett a hintójában, és az üres sorháza felé tartott, nem
tudta eldönteni, hogy a férfival való találkozás okozta
meglepetés volt nyugtalanítóbb, vagy az, hogy úgy látta őt
játszani a gyerekkel, mintha egy normális ember volna.
Mindkettő, erre jutott.
De a találkozásukat az összes többi mellé iktatta, bizonyos
részleteket – az ébenfekete haja leomlását, a csatokat a cipőjén,
az egyetlen gödröcskét a jobb orcáján, amikor a gyerekre
mosolygott, és a ragyogó szeme fáradt pillantását – pontosan
feljegyezve.
 

 
–  Hogy érted – dühöngött Marlowe vikomt a húgával –, hogy ő
megy Yorkshire-be megmenteni a herceget? Mi köze van neki a
herceghez?
– Jól mondod, öreglegény – helyeselt Sebastian, aki beosont a
szalonba, csak hogy kihallgassa Elaine kitekert magyarázatát
lady Manwaring közelgő yorkshire-i utazásával kapcsolatban.
Sebastiant különösebben nem érdekelte, hogy Montford mibe
keverte magát ezekkel a Honeywell lányokkal, az viszont
nagyon is, hogy lady Jég magára vállalta, hogy beleavatkozzon a
barátjuk dolgaiba. Vagyis az orránál fogva hazarángatja
Montfordot, és a lábainál fogva hozzákötözi a rettenetes
húgához, amíg a hét véget nem ér. Ez elfogadhatatlan volt!
Csak annyi, hogy megpillantotta lady Jeget a folyosón, elég
volt Sebastiannak ahhoz, hogy azonnal megkeresse a gróf
kredencét, és töltsön magának egy jó nagy pohár portóit. Ő volt
az utolsó előtti ember a világon, akivel Sebastian össze akart
futni. A nő miatt egy különös fájdalom maradt a gyomrában, és
egy szörnyű íz a szájában.
Hátradőlt a szalon legkényelmesebb foteljében, kortyolgatta a
portóiját, és közben Marlowe meg Elaine veszekedését nézte,
hogy ezzel próbája kiverni lady Manwaring arcát a fejéből.
– Montford engem kért meg arra, hogy azonnal menjek fel, és
intézkedjek ezeknek a Honeywelleknek az ügyében. Abszurd
egy ilyen ötlet az én állapotomban – mondta Elaine, és
megérintette a hasát.
Marlowe, aki egy pillanattal korábban még kiabált, ekkor
gyanakodva nézett a húgára.
– Ugye nem vagy… megint?
– De – válaszolta Elaine.
–  Nem egy hete volt, hogy kipottyantottad a legutóbbi
lurkódat? – akarta tudni Marlowe.
– Két hónapja volt. Atyám, Evvy, tarts lépést, jó?
– Tartanám, azt leszámítva, hogy nagyon nehéz. Nem tudom,
Brinderley ezt hogyan csinálja. Te, Sherbrook?
–  Nem tudtam, hogy van ilyen képessége – válaszolta
Sebastian vontatottan.
–  Nos, elég ügyesen csinálja… ezt. Elég ügyesen – vágta rá
határozottan Elaine. Majd elpirult, amikor rájött, hogy mit is
mondott.
Marlowe is elpirult, és úgy tűnt, mint aki kissé rosszul van,
mert egyértelműen elképzelte azt a nem kívánatos jelenetet,
ahogy a sógora „csinálja” a húgával. Sebastianhoz hasonlóan.
Sebastian félretette a poharát. És még azt hitte, hogy
korábban émelygett.
 – Az istenit, miről is beszéltünk? – dühöngött Marlowe.
–  Montfordról. Yorkshire-ről. Honeywellékről – súgott
Sebastian.
– Ó, igen. Nem tudom, mi az ördög folyik ott fent, de megkérni
ezt a nőt, hogy járjon közben helyetted…
–  Ne már, Evvy, nemsokára Montford sógornője lesz, és
Araminta, aki vele tart, a felesége.
– Araminta! Ő is megy? A pokolba, Lanie! Mi megakadályozni
próbáljuk ezt az esküvőt, nem siettetni! Miért nem küldesz
inkább fel egy kivégzőosztagot, hogy végezzenek vele? Az
kedvesebb lenne.
– Úgy teszek, mintha a házasságot az előbb nem a kivégzéshez
hasonlítottad volna. Ahogy azt sem szeretném hinni, hogy az
egyik legkedvesebb barátnőmet mered előttem sértegetni.
Tudod, hogy mennyire kedvelem Katie-t. Ő  elég… zárkózott,
erről biztosíthatlak, és tűnhet savanyúnak, túl erkölcsösnek és…
– Elhallgatott, amikor rájött, hogy a barátnője támogatása nem
túl jól sült el. – Nem rossz ember – bizonygatta, miután a férfiak
felhorkantak. – Annak ellenére, hogy a halálos ellenséged
felesége. Bár, hogy a férje mit csinál azon kívül, hogy végtelenül
unalmas és öreg, nem tudom.
Marlowe és Sebastian a cipőjüket bámulták, ebben az ügyben
nem szolgáltak semmilyen felvilágosítással.
– Nem mellesleg, Montford kebelbarátotoknak egy patrónára
van szüksége. Katherine kész elvállalni, hogy az legyen. Mi ez a
kiborulás?
Marlowe Sherbrookra nézett útmutatásért, de egy
vállvonáson kívül mást nem kapott, ezért ő is vállat vont.
 – Átkozott legyek, ha tudom. Csak nem tetszik a szaga ennek
az ügynek. Mit gondolsz, Sherry?
Sebastian a körmeit nézte.
–  Ha a nagynéném úgy dönt, hogy felrohan Yorkshire-be,
hogy Montford ügyeibe avatkozzon, szabad neki. – Marlowe
leeresztett Sebastian közömbössége miatt. – Viszont – folytatta
Sebastian, és a körmei fölött a tekintetét a barátjára szegezte –
nekünk is.
Egy pillanatba telt, mire Marlowe-nak leesett. Amikor ez
megtörtént, hatalmasat nevetett, és a térdére csapott.
– Sherry, egy pillanatig már kételkedtem benned! De csak egy
pillanatig.
 Tizennyolcadik fejezet

Amiben a herceg kirándulása egy nem várt kitérőt vesz

 
 
 
Montford először azt hitte, hogy egy tengeri utazáson van, a
szoba dőlt és hullámzott körülötte, mint egy hajó a
szélviharban. Volt már tengeren, amikor muszáj volt átkelnie a
Csatornán a bécsi kongresszus miatt. Viszont próbálta
elfelejteni annak az élménynek az emlékét, mert egészen
szörnyű volt. Egyáltalán nem bírta közben megőrizni az
egyensúlyát. Sőt, miután Calais-ből egy feldúlt idegroncsként
tért haza, megesküdött, hogy soha többé nem teszi a lábát
hajóra.
Akkor meg mi az ördögöt keresett éppen egyen?
Próbálta felemelni a fejét, de ez óriási hiba volt. A  fal résén
keresztül vakító napfény ömlött az arcára. A  fejét körülbelül
üllősúlyúnak érezte, amit egy ügyes kovács vígan kalapált
hosszú napokig.
A  fekhelye megdőlt az egyik irányba, mire lenyúlt, hogy
megtámassza magát, a keze pedig kemény fadeszkákat és
valami durva vászonanyagot ért, ami gyanúsan büdös volt.
Aztán a hajó, vagy akármin volt is, egy nagy kőnek vagy talán
egy bálnának ütközött, mire ő néhány hüvelykre a levegőbe
repült. Egy puffanással ért földet.
Azt hitte, női nevetést hall, de nagyon könnyen lehetett egy
sirály vijjogása is.
A hajó egy újabb bálnával találkozott, ő pedig újra a levegőbe
repült. Visszazuhant, a teste minden hüvelykje fájt, a gyomra fel
volt kavarodva. A  szája mintha tele lenne tömve pamuttal, az
agya összenyomva. Valami zötykölődött vele a deszkákon, a
rezgés miatt lüktetett a feje, majd a valami újra az oldalának
gurult. Nehéz volt, és nem ment arrébb. A  herceg csapkodta a
karjával, próbálta eltolni, de a dolog nem adta magát. A valami
próbálta agyonnyomni őt.
Montford az egyik szemét résnyire nyitotta, hogy
megpróbálja kideríteni, hol van. Lassan, szépen, fokozatosan
alkalmazkodott a szeme a ráömlő vakító fényhez. Egy plafonra
számított, de ehelyett egy kopott, nagy, barna vásznat bámult,
ami néhány lábnyira lebegett fölötte. A  vászon kibomlott egy
részen, így kilátszott egy élénk foltnyi szürke-kék ég.
Montford elfordította a fejét, ami szédülten lebegett, majd
szemben találta magát a támadójával. Egy nagy fahordó volt.
Biztosan kiszabadult a rögzítéséből a nagy viharban. Bár az,
hogy egy hordó hogyan került az ő fekhelyéhez, és hogyan lehet
vihar, ha az égbolt ilyen kék, rejtély volt számára.
Fájt túl keményen gondolkoznia.
Lehunyta a szemét, és próbált egyenletesen lélegezni, hogy ne
legyen rosszul. Viszont ez lehetetlen volt. Nem volt kérdés, hogy
ki fogja adni magából a gyomra tartalmát, csak az, hogy mikor.
Viszont éppen ott ezt nagyon nem lehetett megtenni. Keresni
kellett egy éjjeliedényt vagy legalábbis egy vödröt. Felültette
magát, a feje súrolta a vásznat, a gyomra a torkában volt.
Négykézláb elmászott a résig, amit látott a vásznon, és közben
azon gondolkozott, hogy mi történt vele.
A  keze koszos volt, ahogy az ingujja is. A  kézelőjénél lévő
csipke elszakadt és mocskos volt, a kabátja csuklójánál lévő
gombjai pedig hiányoztak. Kalózok rabolták el? Vagy ő maga
kalóz?
Nem, nem, ő a montfordi herceg. A  pecsétgyűrűjére
emlékeztető valami csillogott egy réteg rászáradt sár alatt.
Elvonszolta magát a ponyvavásznon lévő résig, majd
hátrahajította magáról az anyagot. Arra számított, hogy egy
hajó fedélzetén lesz, de helyette egy fakorlátnak préselődve
találta magát, és nézte, ahogy a poros vidéki út visszafelé
száguld el mellette. Áthajolt a korlát fölött, és egy nagy
fakereket látott, ahogy az forog és csikorog, körbe-körbe az úton
lévő keréknyomban. Az egyik kezét a fejéhez kapta, a másikat a
gyomrához.
Egy szekéren volt.
Ez még rosszabb, mint gondolta! Öklendezett, majd a gyomra
tartalmát a fakerékre hányta.
Néhány pillanat múlva ülve nekidőlt a korlátnak, a szakadt
ingujjával megtörölte a száját, és összeszorította a szemét, hogy
megpróbálja felidézni, mi vezetett ehhez a szörnyű sorshoz.
A legutolsó, amit a lelki szemei elé tudott idézni, az volt, hogy
Miss Honeywellt nézi, ahogy leengedi a piros zászlót, és
rávigyorog. Utána minden homályos. Elindult azon az átkozott
versenyen. Talán meg is nyerte, de nem volt benne biztos. És
talán megtámadta egy fehér pudli, de talán nem. Nagyon,
nagyon, nagyon részeg volt. Sőt, könnyen előfordulhatott, hogy
még mindig részeg.
És elrabolták. Önszántából soha nem szállt volna fel egy
szekérre – a jó rugózású lovas kocsinál egy még rosszabb
járműre, az ő állapotában –, mindegy, milyen részeg!
A megmagyarázhatatlan jókedve gyors halált halt, ahogy újra
öklendezni kezdett.
Oldalra fordult, és kihányta a gyomorsav, a Honeywell Ale és
a részeges kábultságában felfalt, bizonyára undorítóan primitív
étel legocsmányabb kotyvalékát. Akármi volt is az,
felismerhetetlenül színezte az út szélét.
Aztán duruzsoló hangokat hallott a könnyű szélben,
valahonnan a szekér elejéből. Az egyik hang női volt, és
ismerős. Úgy hasított a lüktető fejébe, mint egy kovács
kalapácsának vasat érő csattanó hangja.
Montford fanyar humorral felnevetett.
Mégis ki másra számított?
Elkezdett előremászni, remélve, hogy lesz annyi ereje, hogy
kitekerje Astrid Honeywell nyakát, amikor odaér hozzá. Végre
elérte a szekér rakodórészének végét, és ki tudta venni Miss
Honeywell és egy ponyva túloldalán ülő hajtó körvonalát.
A  hajtó kuncogott valamin, amit Miss Honeywell mondott, és
beletelt egy pillanatba, mire Montford rájött, hogy mi az.
Amikor sikerült, kezdett komolyan aggódni.
– …fiatal kenti fickó, / Akinek a farka egy görbe kígyó, / Amikor
lökött, hogy behatoljon, / Megakadt egy női combon, /
Hazazavarták a ringyók.
 – Uhh, Miss Astrid! – kiáltott fel nevetés közben a hajtó. – Ez
nagyon huncut! Önnek nem szabad ilyeneket mondania!
– Én csak idéztem. Nem én mondtam, hanem a herceg maga.
És vallja be, hogy jól szórakozik.
– Igen, de nem kellene.
Montfordnak sikerült széthúznia a ponyvát. Kikukucskált az
ülésre, amin Miss Honeywell ült az egyik lovásszal. Elevennek
tűnt, és az ő ízlésének túlságosan vidámnak, a főkötőjét az egyik
kezében pörgette, a rugószerű haja pedig suhogott a szellőben.
Egy fehér, narancssárga virágokkal pettyezett muszlinruha volt
rajta, és egy narancssárga hosszú kabát, ami fájón elütött a
hajától. A  herceg a lány puszta látványától úgy érezte, hogy
rosszul lesz.
Úgy érezte, rosszul lesz attól a versrészlettől is, amit Miss
Honeywell épp az előbb osztott meg a hajtóval. Bosszantóan
ismerős volt. Olyasmi badarság, amit Marlowe szeretett
kiabálni, amikor részeg. Montfordnak az a szörnyű gyanúja
támadt, hogy Miss Honeywell nem hazudott, amikor azt
mondta, őt idézi. Nem emlékezett, hogy elszavalta volna ezt a
limeriket, de újfent, az előző nap elég nagy részére nem
emlékezett.
–  Ó,  atyám, ó, atyám – nyögte, és a sajgó fejét szorította. Túl
hangosan mondhatta, mert hallotta, hogy Miss Honeywell
felsikít, és érezte, hogy a szekér dülöngélve megáll. Montford
nem számított erre, így nem tudta megelőzni, hogy ne repüljön
előre a rakodórészből, át a hajtó ülésén. Az orra intim
közelségbe került Miss Honeywell csizmáival.
– Mit keres itt? – sikította Miss Astrid valahol fölötte, a hang
pedig úgy visszhangzott a herceg koponyájában, mint egy
puskalövés. Montford felnyögött, próbált felkecmeregni, de csak
annyira sikerült elfordítania a fejét, hogy lássa Miss Honeywell
arcát, ahogy fentről bámul le rá. A lány fejjel lefelé volt.
– Én mit keresek itt? – kérdezte rekedtes hangon. – El lettem
rabolva, azt!
Miss Honeywell döbbentnek tűnt, az orcái elvörösödtek, a
haja kiszabadult a hajtűkből.
Néhány hosszú, fájdalmas másodpercig Montford még
vergődött a lány lábánál, amíg a hajtó végül a vállánál fogva
felhúzta. Sikerült a fenekét (amit nem túl elegáns módon egy
ideig Miss Honeywell arcába nyomott), letennie az ülésre, ahol
a helye volt. Bár a győzelme rövid életű volt. A  gyomra
szaltózott egyet.
–  Elrabolva? – sivította mellette Miss Honeywell. – Rágalom!
Hogy merészel engem… emberrablással vádolni?
Montford összerezzent, és eltakarta a kezével a fülét.
– A pokolba, nő, ne sikítson velem! – suttogta.
–  Nem sikítottam! – kiabálta Astrid. A  férfi megszorította a
halántékát, és felnyögött. – Nem raboltam el, Montford –
folytatta a nő, és kissé visszavett a hangjából. – Ez a
legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam. Ön a legutolsó
ember a világon, akit valaha szeretnék újra látni! London felé
kellene tartania. Vagy legalábbis kissé szenvednie a kastélyban.
– Éppen kissé szenvedek – tájékoztatta a herceg a lányt.
– Helyes! Ennél kevesebbet nem is érdemel azok után… hogy
milyen látványosságot csinált tegnap magából!
Montford nyöszörgött. Nem akarta tudni, hogy mit csinált.
Egy-két emlékfoszlány kezdett visszajönni. A  limerik elindított
benne valamit. Már emlékezett arra, hogy jó néhány ilyet
elszavalt előző este. Az ujjai között kilesve figyelte Miss
Honeywellt. A  lány az útra meredt, a karját a melle alatt
kulcsolta össze. Nagyon ingerültnek tűnt. Ráncolta az orrát. – És
borzalmasan bűzlik, Montford! Olyan szaga van, mint a
sörfőzdének. És a koszos zokniknak.
–  Köszönöm ezt az értékes megállapítást. Most pedig, ha
megfordulnánk ezzel a járművel, mert szeretnék visszamenni a
kastélyba.
– Az piszkosul nem valószínű.
– Hogy micsoda?
– Azt mondtam, hogy piszkosul nem valószínű. A kastély húsz
mérföldre van, abba az irányba – mondta Astrid, és mögéjük
bökött az ujjával.
–  Húsz mérföld? Húsz mérföld? – rikoltotta Montford, majd
fintorgott, mert a saját hangja újra széthasította a fejét.
–  Talán mégis meg kellene fordulnunk, Miss Astrid – szólt
közbe a hajtó, aki ijedtnek tűnt. – Ha a kegyelmes úr szeretne
visszamenni.
Montford szívélyesen a hajtóra bólintott – vagy legalábbis
amennyire tőle telt a jelenlegi állapotában.
– Köszönöm…
–  Őrültség – mondta Miss Honeywell gőgösen. – Alig tíz
mérföldre vagyunk Hawestól. Nem fogom csak azért
elhalasztani a dolgunk intézését, mert a herceg úgy döntött,
hogy a szekerünkben ájul el.
–  Én nem döntöttem úgy, hogy ebben a… én soha nem
választanék egy mozgó járművet az elájulásra. Valaki idetett
engem!
–  Hát, az nem én voltam! – kiabálta Miss Honeywell. – Nem,
azok után, ahogy tegnap este viselkedett… – Miss Honeywell
elhallgatott, bármit akart is elárulni, és az arcszíne
halványvörösből majdnem lila lett.
Montford kezdett arra gyanakodni, hogy neki itt most valami
nagyon fontosra kellene emlékeznie. De üres volt az agya. Nem
akarta megkérdezni, de muszáj volt.
– Mit csináltam?
–  Úgy érti, nem emlékszik? – kérdezte Astrid, a szeme
majdnem kiugrott a helyéről.
–  Az égegyadta világon semmire nem emlékszem. Azt
leszámítva, hogy megtámadott egy fehér kutya. Megtámadott
engem egy fehér kutya?
Astrid úgy nézett rá, mintha elment volna az esze, ami nem
állt túl messze az igazságtól.
–  Biztosan Anabel néni parókájára gondol. Lelökte róla,
amikor megcsókolta őt.
Na, gondolta Montford, most egészen biztos, hogy hányni fog.
– Én… micsoda?
Miss Honeywell csillogó szemekkel nézte, amikor látta a
kényelmetlenségét.
– Megcsókolta Anabel nénit. Szájon. Az egész falu előtt.
A  hajtó a kezébe köhögött, hogy elnyomja a nevetését.
Montford nyöszörgött.
– Nem!
– De! – bizonygatta Astrid, és diadalittasnak tűnt.
 Montford kínjában rázta a fejét, és próbált összpontosítani.
A közvetlen célja az volt, hogy elkerülje a csizmái lehányását. Ez
ment neki, mert a szekér éppen állt. A második legfontosabb az
volt, hogy visszataláljon a kastélyba, és egy életre eltűnjön Miss
Honeywell látóköréből. Lehet, hogy nem ő tette a szekérbe, de
akkor is ő a hibás! Montford nem lehetett a lány közelében!
Őrült dolgokra vette rá. Például, hogy részeges versenyeken
fusson, és idős hölgyeket csókoljon meg. Igazából még azon is
elkezdett töprengeni, hogy London elég messze lesz-e tőle.
Bele sem akart gondolni a rá váró álmatlan éjszakákra,
amikor a lány majd megszállja Londont. Még ha nem is
találkoznak, tudni fogja, hogy ott van a grófnénál a különböző
színű szemeivel és a csípős nyelvével, és őt gyötri majd. Ahogy
éppen ebben a pillanatban is gyötörte, mellette ülve, mert úgy
tartotta fel az orrát, mintha ő bántotta volna meg a lányt.
Montford nem bírta ki a kastélyba visszavezető húsz
mérföldet. Az émelygő gyomráról nem is beszélve. A tudat, hogy
el kell viselnie Astrid társaságát, elég volt ahhoz, hogy ordítani
legyen kedve. Amit meg is tett volna, ha nem sejti, hogy emiatt a
sajgó feje felrobbanna.
Nem gondolta, hogy akár még tíz mérföldet is kibírna
Hawesig. Akármi volt is az a hely. De a tíz jobb volt, mint a húsz,
és ott talán tud majd venni egy lovat. Amúgy is szüksége volt
egy lóra, elsősorban pont ezért ment el arra az átkozott
fesztiválra.
– Tíz mérföld. Tíz mérföldet kibírok – motyogta magában, és
az ülésébe kapaszkodott.
Miss Honeywell felhorkant.
 – Hallja ezt, Charlie? Őfelsége kibírja a szerény társaságunkat
tíz mérföldön keresztül! Bár, hogy mi lesz a véleménye a
Rylestone-ba tartó harminc mérfölddel kapcsolatban, az egy
másik történet.
– Venni fogok egy lovat Hawesban. Nem megyek vissza ebben
– mondta a herceg, és egy bizonytalan kézmozdulattal a
szekérre mutatott. – Nincs az az isten!
–  Hát, még szerencse, mert mi sem vágyunk jobban az ön
társaságára, mint ön a miénkre! – Miss Honeywell gőgösen
szipogott egyet, majd mutatta Charlie-nak, hogy folytassák az
útjukat, de a hajtó habozott.
– Talán meg kellene fordulnunk – javasolta Charlie idegesen,
és eléggé el volt fehéredve.
– Nem! – kiabálták egyszerre.
Charlie grimaszolt, majd vonakodva indulásra pálcázta az
igáslovakat.
Montford annyira kapaszkodott az ülése szélébe, hogy a
bütykei elfehéredtek, és próbálta a gyomrát lenyugtatni. De a
tengeribetegsége és a másnapossága kombinációját elég nehéz
volt legyőzni. Néhány pillanattal később érezte, hogy az arca
szürkéből zöldre vált. Felpattant, átmászott Miss Honeywell
ölén, és összenyomta őt a testével. A  lány leesett az ülésről,
káromkodott a férfira, és ráütött a fejére. Montford túlságosan
el volt foglalva azzal, hogy a korláthoz érjen és az út fölé
hajoljon, semmint hogy a lánnyal törődjön. A válla rázkódott, a
lélegzete elakadt, és a leghihetetlenebb öklendező hangok
hagyták el a torkát, miközben kihányta, ami benne volt.
Charlie meghúzta a kantárt, mire a szekér lassan megállt.
Miss Honeywell felhúzta magát a helyére, és közelebb ült
Charlie-hoz, hogy a lehető legnagyobb helyet hagyja a
hercegnek a keskeny bakon. Amikor a férfi már nem zihált,
kimerülten az oldalsó korláthoz rogyott, a teste remegett.
Amikor felpillantott Miss Honeywellre, a lány ingerültséggel
vegyes aggodalommal meredt rá.
– Ugye nem pestises? – érdeklődött.
Ennyi volt. Montford nem bírta tovább. Felnyögött, kihúzta
magát, majd lassan elkezdett lemászni a szekérről, és közben a
teste minden izma tiltakozott.
Miss Honeywell ijedten nézett le rá.
– Mit művel? – akarta tudni.
Montford megbotlott, így a hátralévő részről leesett. Egy
puffanással ért földet a fenekére, a por felszállt körülötte.
Feltápászkodott.
– Visszasétálok.
– Ne legyen nevetséges! Húsz mérföld!
– Nem érdekel. Inkább sétálok száz mérföldet, mint hogy még
egy másodpercet kelljen a társaságában töltenem – motyogta,
ami igaz is volt. Azt nem tette hozzá, hogy ha még egy
másodpercet kellene azon a mozgó szekéren töltenie, nagy
valószínűséggel már a beleit hányná ki.
Astrid az öklét a csípőjére tette, és lemeredt rá.
–  Tegnap este nem ezt mondta – vágott vissza végül. Ez meg
mit akart jelenteni? Borzongás futott végig Montford gerincén.
Ó, atyavilág, mit tett?
Látva a férfi arckifejezését, Astrid elégedetten rávigyorgott,
majd a háta mögött lévő egyik kosárba nyúlt. Valamit a férfihoz
vágott, ami a mellének ütődött, majd a földre csúszott. Montford
felmordult, megdörzsölte a helyet, ahol eltalálta, majd lehajolt,
és felvette a tárgyat. Egy bőrkulacs volt.
– Nem akarnám, hogy szomjan haljon az úton – magyarázta a
nő, majd elhelyezkedett az ülésen.
– Milyen figyelmes – préselte ki magából Montford.
–  Nem, túl egyszerű lenne hagyni, hogy meghaljon. Azt
akarom, hogy a Rylestone-ig tartó húsz mérföld minden egyes
lépését érezze!
– Az istenit magának, Astrid Honeywell! – üvöltötte a herceg,
ahogy a szekér továbbgurult, és már csak a lány és Charlie hátát
lehetett látni. A  szekér vége felé emelte az öklét. – Remélem,
soha többé nem látom!
Ahogy megfordult, és elkezdett trappolni az úton, arra
gondolt, hogy a lány hangja szállt vissza hozzá a szélben.
– Szintúgy! – hallatszott a gúnyos kiáltás.
Öt perccel később, amikor a szekér recsegése és nyikorgása
eltűnt a távolban, és a lábai máris elkezdtek sajogni a
csizmájában, leült az út szélére, és végtelenül döbbenten
bámult fel az égboltra.
Egyedül volt egy poros úton, mérföldekre bármitől, ami
hasonlított volna a civilizációra, rongyosan, ramatyul, ale-től és
hányástól bűzölögve. A  legvadabb álmaiban nem tudta volna
ezt az állapotot elképzelni. El is sírta volna magát, ha lett volna
még a testében bármennyi könnybe fordítható nedvesség.
De nem volt. A testében lévő összes folyadékot kihányta.
Lebámult a kezében lévő bőrkulacsra, és megpróbálta
kinyitni. De nem bírt rájönni, hogyan birkózzon meg a tetejével.
Nem tudta, mennyi ideig ült ott és igyekezett szétfeszíteni azt az
átkozott dolgot, de elég hosszú idő telt el ahhoz, hogy a türelme
utolsó cseppjét is elveszítse. A  poros útra hajította a kulacsot,
majd a csizmája sarkával rátaposott.
Addig taposta és taposta, amíg a bőrkulacs kinyúlt, a víz az
oldalán lévő résen keresztül folyt ki, ami miatt a lába alatt lévő
por saras pocsolyává változott. A herceg azt kívánta, ez bárcsak
Astrid Honeywell feje lett volna.
Odébb ment néhány lépést, de érezte, hogy az energiája
eléggé megcsappant. Le kellett ülnie. Amit meg is tett néhány
lépésnyire az úttól, egy fatörzsön. Talán a remek ötlete, hogy
visszasétál a kastélyba, nem is volt olyan remek. A  szekérről
leszállva is még mindig nagyon rosszul volt. Mi szállta meg,
hogy ennyire lerészegedett? Úgy viselkedett, mint egy őrült, és
ami még rosszabb, volt egy olyan sanda gyanúja, hogy jól érezte
magát. Ez több mint megalázó volt. Aggasztó!
Miss Honeywell mire gondolt? Mit mondott neki? Mit csinált?
Próbált az agyában lévő zűrzavarban kutakodni, de a lány
szemeiről szóló versek néhány emlékfoszlányán kívül semmi
nem jutott az eszébe.
Még mindig ezen gondolkozott, amikor egy négy, termetes
fekete csődör húzta nagy, fekete lovas kocsi robogott el mellette,
amit egy óriási, fekete köpenyt viselő férfi hajtott, kezében egy
veszélyesnek kinéző ostorral. Montford nem látott be a kocsiba,
de arra gondolt, hogy egy csillogó, szénfekete szempárt látott
kikukucskálni a függöny mögül, ami miatt végigfutott a
borzongás a hátán. Ő egyáltalán nem szerette a lovas kocsikat,
viszont ha valaha bármelyik úgy nézett ki, mint Luciferé, ez volt
az.
Montford felállt, és bámulta a kocsit, ami, mint egy pokolból
szabadult démon, száguldott észak felé. Mi lehet olyan érdekes
arra? – gondolta ingerülten. Bárányok? Hawes, akármi a fene
volt is az? Nyavalyás Skócia?
London a másik irányban van, kiáltotta majdnem a lovas
kocsinak.
Már csak attól, hogy arra a szép városra gondolt (bár messze
volt a széptől, és borzalmas szaga volt, ha esett az eső), rá tudta
venni a lábát a mozgásra. Minden lépés közelebb visz
Londonhoz, emlékeztette magát. Alig várta, hogy újra a
palotájában legyen, kényelembe helyezze magát a fürdőjében,
tisztára mossa magát az úttól, és egyik kezében a London Times
pénzügyi rovatát tartsa, a másikban egy szappant.
Ha visszaér Londonba, nem hagyja el! Soha. Többé.
De aztán eszébe jutott Araminta. Jóságos ég, Araminta!
Teljesen megfeledkezett arról, hogy két hét múlva feleségül kell
vennie azt a nőt! És a nászútjukon – kötelező, sajnos – Araminta
gyerekkori otthonába mennek Devonshire-be!
Montford botorkálva megtorpant, az agya
felháborodottságában visított.
Az biztos, hogy nem fog Devonshire-be menni! Az biztos, hogy
nem fogja Aramintát elvenni!
Vagy mégis?
Ennek jó ötletnek kellett volna lennie, nem? Nem tudta
felidézni. Mázli, hogy egyáltalán a nevére emlékezett.
Megragadta lüktető halántékát. Fel kell hagynia azzal, hogy
ennyit gondolkozik!
 –  Csak érj vissza Rylestone-ba – mormolta. – Egyik lábad a
másik elé.
Így is tett néhány yardig. De a fejében hallatszó sikítás egyre
rosszabb lett.
Beletelt néhány pillanatba, mire rájött, hogy a sikítást már
nem képzeli. Valahonnan mögüle érkezett, és határozottan
olyan volt, mint Miss Honeywell hangja. Montford hátrafordult,
de az úton és a fákon kívül nem látott semmit. Biztosan nem
Miss Honeywell volt. Eddigre már több mérföldre lehetett.
Visszafordult, és vánszorgott tovább.
Aztán újra elkezdődött a sikítás. Ezúttal egy eldördülő fegyver
hangjával megfejelve. Ezt a hangot nem lehetett eltéveszteni,
mert villámcsapásként rázta meg a tájat. Montford a sajgó
fejéhez kapott, és várt. Utána semmi nem hallatszott, csak a
szélben zörgő levelek hangja. Még a madarak is elnémultak
ijedtükben.
Montford nem vett levegőt. A szíve nem vert. Egyre növekvő,
szörnyű rettegést érzett a gyomrában. Nem képzelte a lány
sikítását. Nem képzelte a lövést. Nem képzelte a borzasztó
csendet, ami utána következett.
Montford elkezdett rohanni abba az irányba, ahonnan jött,
gyorsabban, mint előző nap bármikor a versenyen, de
természetesen ő ezt nem észlelte. Túlságosan elfoglalta az
imádkozás, hogy még élve és elég jó állapotban találja Astrid
Honeywellt ahhoz, hogy kitekerje a nyakát. Soha életében nem
félt még ennyire, és ez kizárólag a lány hibája volt!
 
  
Astrid általában élvezte a Hawesba tartó utat, de ebben az
évben nem volt lelkes miatta. El akart jutni Hawesba, letenni a
szállítmányt, és visszamenni a kastélyba, hogy kiélvezze az
utolsó napjait, még mielőtt elszállítják Londonba. Charlie Weeks
vitte őt a szokásos módon, de a férfinak is pontosan ugyanolyan
lapos kedve volt. Ahogy a kora reggeli köd a melegtől elillant, és
a szekér a North Roadon felvette a nehézkes haladás ritmusát,
nem sok szót váltottak. Charlie-nak zord volt az arckifejezése, és
feszes kezekkel szorította a kantárt. Az út majdnem
kétharmadánál lazult csak el annyira, hogy nevessen a trágár
verseken, amiket elszavalt neki. Furcsa kedvében volt, de Astrid
nem tudta hibáztatni, hiszen a felesége a hatodik hónapban járt
az ötödik gyerekükkel. Okkal volt egy kicsit kimerülve.
Szegény Charlie látszólag teljesen szétesett, amikor Montford
előrezuhant a szekér hátuljából. A  hercegből párolgó émelyítő,
állott alkoholszag és valami még ennél is elképzelhetetlenül
rosszabb miatt Astrid eltakarta az orrát, és hátrahúzódott.
A  férfi az előző esti koszos ruháiban volt, az egykor gyönyörű
selyemkabátján egy szakadás futott végig a vállától a háta
közepéig. A haja egyik fele a fejéhez tapadt, a másik égnek állt,
és minden porcikája rengeteg sárral, fűvel és más
felismerhetetlen törmelékkel volt borítva.
Ő  volt a legutolsó ember, akire Astrid számított, hogy
találkozni fognak. Világos volt, hogy Charlie ugyanezt érezte,
mert úgy bámulta a betolakodót, mintha leprás lenne. Óriási
véletlennek tűnt, hogy Montfordot annak a szekérnek a
hátuljába sikerült valakinek betennie, amiben Astrid pont
utazott, de a lánynak nem volt türelme kinyomozni a helyzet
okát. Montfordnak sem. Kihányt mindent, majd leesett a
szekérről az útra, és megesküdött, hogy visszasétál Rylestone-
ba.
Isten ments, hogy megállítsa! Ha inkább visszasétált húsz
mérföldet, mint hogy a társaságában kelljen lennie, akkor
ehhez megvolt a joga. Egyáltalán nem bántódott meg a férfi
heves elutasítása miatt! Egyáltalán nem bántódott meg amiatt,
ami előző éjjel történt, és amit férfi egyértelműen elfelejtett! És
nem ő lesz az, aki erről őt felvilágosítja!
De abban határozottan bízott, hogy Montford visszaemlékszik
Anabel néni megcsókolására. És feltétlenül bízott abban, hogy
zúzódásai is lesznek Anabel néni sétabotja miatt. Astrid úgy volt
vele, hogy a férfi megérdemli, hogy tetőtől talpig kék és zöld
legyen.
És nem azért dobta oda neki a vizeskulacsot, mert
megsajnálta!
Egyáltalán nem.
Előrenézett, majd hangosan megköszörülte a torkát, ahogy
Charlie-val folytatták az útjukat. Charlie látszólag még mindig
próbált magához térni ebből az eseményből, egy zsebkendővel
itatta fel a homlokáról az izzadságot, a keze remegett.
– Ne aggódjon miatta, jól megszabadultunk tőle. Nem hiszem,
hogy a húsz mérföld meg fogja ölni. Nem hiszem, hogy bármi
meg fogja ölni, hacsak nem máglyán égetik el – mondta Astrid
halkan, és megpaskolta a férfi vállát.
–  Nem kellett volna úgy otthagynunk – motyogta Charlie.
Tétovázott. – Talán vissza kellene fordulnunk, Miss Astrid.
 –  Őrültség. Nemsokára Hawesba érünk. Nem fogom hagyni,
hogy tönkretegye az utunkat! – Charlie összeszorította az ajkait,
egyáltalán nem úgy tűnt, mint akit meggyőzött. – Én csak azt
akarom tudni, hogy egyáltalán miként került a szekérre –
mondta Astrid, hogy témát váltson.
– Nem tudom – válaszolta Charlie szerencsétlenül. – Ma reggel
nem ellenőriztem a rakodórészt. Biztosan bemászott, és ott ájult
el tegnap éjjel.
– Elég furcsa egybeesés, nem gondolja?
Charlie megvonta a vállát.
– Nagyon furcsa. Majdnem kiugrottam a csizmámból, amikor
átrepült a ponyván!
Astrid azért bízott abban, hogy Montford valahogy előttük ér
vissza Rylestone-ba, szerez egy lovat, és el is indul Londonba,
hogy neki soha többé ne kelljen látnia. De erre elég kis esély
volt a férfi jelenlegi állapotában. Valószínűleg utol fogják érni
visszafelé. Astrid szíve szerint elment volna mellette úgy, hogy
nem veszi fel. De ez csak meghosszabbítaná a rylestone-i
tartózkodását, és azt senki nem akarta.
Nem, amíg Montford vissza nem ér Londonba, addig Astrid
nem nyugszik meg.
De aztán hangosan felnyögött, amikor eszébe jutott, hogy
nemsokára ő is Londonban lesz.
–  Mi az? Mi a baj? – akarta tudni Charlie. – Megforduljunk?
Menjünk haza? – Furcsán reménykedőnek hallatszott.
– Nem, megvagyok. Csak a közelgő utamon gondolkozom.
Charlie elsápadt. A tekintete megvadult.
– Út? Milyen út? – kérdezte idegesen.
 Astrid egyre növekvő aggodalommal nézett a hajtójára. Mi
ütött a férfiba?
–  Nyugodjon meg, Charlie, az ég szerelmére! A  londoni
utamról beszéltem.
Charlie még mindig idegesnek tűnt.
– London? Mikor megy Londonba? – sivította.
–  Remélhetőleg soha. De talán a hétvégén. Akkor még nem
hallott erről?
– Miről? – kérdezte Charlie óvatosan.
– A herceg utálatos tervéről! – kiáltotta.
– A herceg tervéről? – motyogta Charlie.
– Férjhez ad minket. Legalábbis Alice-t és engem. Londonban.
Az egyik barátját kéri meg, hogy találjon nekünk valami pávát,
akihez odaláncolhatjuk magunkat.
Charlie úgy nézett ki, mint aki végtelenül zavarban van.
Astrid nagyot sóhajtott, majd részletesebben és kevésbé színes,
érthető módon elmagyarázta a herceg tervét. Charlie utána
sokáig csendben volt, egyenesen előre meredt, és nem nézett
Astrid szemébe.
Végül megszólalt, de furcsán, félig suttogva.
– Akkor, hogy jól értsem – mondta, és idegesen megnyalta az
ajkait –, a herceg azért fizet önöknek, hogy csípjék ki magukat
Londonban, vegyenek részt mindenféle szórakozáson, és
szerezzenek maguknak egy önöknek tetsző úriembert?
– Hát – mondta Astrid lassan –, igen, azt hiszem.
– És akkor nászajándékként önöknek adja a kastélyt és a föld
egy jó részét is, hogy el tudjanak indulni. Aztán Miss Alice-t is
elindítja, és a kicsiket is, amikor megnőnek.
 – Igen, bár, ha így mondja, akkor ez úgy hangzik, mintha…
– Nagylelkű volna?
Astrid felhorkant. Montfordot nem a nagylelkűség motiválta.
Az egyetlen olyan tervvel állt elő, ami arra lett kitalálva, hogy őt
semmihez sem fogható módon bosszantsa. De ezt aligha
magyarázhatta el Charlie-nak.
–  Gyanítom, ez nem a világ vége – hagyta rá Astrid
vonakodva. – Nem szeretném Rylestone-t London miatt
elhagyni, és nem érdekelnek a város szórakozási lehetőségei.
Viszont, ha találnom kell egy megfelelő férjet, és biztosítanom a
hozományomat, akkor azt hiszem, Londonba kell mennem. Az
egészen biztos, hogy se Sir Wesley-hez, se Mr. Fawkeshoz nem
megyek!
Charlie megdöbbenve nézett.
– Sir Wesley megkérte a kezét… és Mr. Fawkes… a lelkész?
Astrid bólintott.
–  Természetesen elutasítottam őket. Bár sokkal jobbak Mr.
Lightfootnál. – Megborzongott. – Inkább kibírnám napi
huszonnégy órában Mr. Fawkes dadogását, mint hogy Mr.
Lightfoottal kelljen élnem. Tudja, Charlie, szerintem az a férfi
lehet, hogy őrült. – Charlie nagyon nyomorultan nézett ki.
Valójában úgy, mint aki mindjárt sír. Astrid eléggé aggódott
miatta. – Mi a baj, Charlie?
A  férfi óriásit nyelt, mintha egy patkány szorult volna a
torkán.
– Bárcsak elmesélte volna ezt! Londonról.
–  Hát, meséltem volna, de ott volt tegnap az a fesztivál, és
annyi minden történt egyszerre.
 –  Bárcsak elmesélte volna ezt! – ismételte meg a férfi, és
ingatta a fejét. – Azt hittem, el fogom veszíteni a munkámat! Azt
hittem, hogy mindannyian a szegényházban fogunk kikötni! Azt
hittem, nincs más választásom így, hogy az én Millie-m megint
babát vár, és ott van az a sok kicsi a lábunk alatt! Azt hittem, azt
teszem, ami számukra a legjobb!
Astrid megnyugtatásképpen Charlie karjára tette a kezét, de
egyre jobban aggódott a férfi viselkedése miatt. Olyan zöld volt,
mint Montford hányás előtt.
– Miről beszél, Charlie?
A  férfi elengedte a kantárt, majd a lány felé fordult, de nem
bírt a szemébe nézni.
–  Ó,  Miss Astrid, azt hiszem, borzalmas dolgot tettem! Azt
hiszem, ki fogja kaparni a szememet!
Astrid megszorította a férfi karját.
– Charlie…
– Én öltem meg Cyrilt! – csattant fel.
Astrid szíve megállt. A keze lehullott Charlie karjáról.
– Ne, jaj, ne, Charlie!
Charlie szerencsétlenül ingatta a fejét.
– Azt mondta, hogy meg kell tenni! Hogy kicsit felrázza magát.
Soha nem akartam azt a szegény jószágot bántani, de a golyó
mellé ment! Nem tudom, miért hagytam, hogy rávegyen! De
valahogy ért ahhoz, hogy kifacsarja az ember gondolatait, és
különös félelmekkel töltse meg a fejét! Azt mondta, hogy ez az
egyetlen módja a maga és a húgai megmentésének, és hogy mi
mindannyian elkerüljük a szegényházat!
– Kiről beszél, Charlie? – kérdezte Astrid, bár már tudta, hogy
kinek a nevét fogja hallani.
–  Mr. Lightfootról! Azt mondta, hogy feleségül fogja magát
venni, és hogy ez a legjobb mindenki számára. Nem tudom, de
nekem ez jónak tűnt, amikor mondta!
–  Ó,  Charlie! Ő  egyáltalán nem jó! Hogy bírt hallgatni rá?
Hogy bírt Montfordra lőni?
– Munkát ajánlott nekem. Jó fizetést. Mit kellett volna tennem,
ha a szegényház veszélye a fejem fölött lebeg? Mit kellett volna
tennem, nézni, hogy maga és a húgai is ott kötnek ki velem?
– De nem mehetek hozzá Mr. Lightfoothoz! Jó ég, Charlie, az
az ember bolond. Őrült!
Charlie összevonta a szemöldökeit.
– Gondolja?
– Charlie, a bolondokházában kellene lennie! Egészen biztos,
hogy ezt maga is észrevette.
Charlie megvakarta a fejét.
– Azt hittem, hogy kicsit zakkant – motyogta. – Ó, Miss Astrid,
bárcsak tudtam volna ezt hamarabb! Most már késő!
Felvette a kantárt, és olyan gyors ügetésre váltotta az
igáslovakat, amilyet csak bírtak.
Astrid megkapaszkodott a bakban, végigfutott a hideg a
gerincén.
– Mi folyik itt, Charlie? – akarta tudni. – Miért megyünk ilyen
gyorsan?
–  Talán eljutunk Hawesba, mielőtt utolér minket. Ott nem
fogja tudni elvinni magát – mondta a férfi, és furcsa fény
csillant meg a tekintetében.
Astridnak összeugrott a gyomra.
 – Miről beszél?
– Mr. Lightfootról. Jön magáért, hogy elvigye Gretna Greenbe!
A félelemtől ledermedt Astrid teste.
– Mekkora hülye, mekkora átkozott hülye vagyok – motyogta
magában Charlie újra meg újra, és közben egyre gyorsabb és
gyorsabb iramra nógatta az igáslovakat.
–  Ez nem lehet – mondta Astrid inkább magának, mint
Charlie-nak, amikor meghallotta maguk mögött a dübörgő
paták félreismerhetetlen hangját. Annyira fordította hátra a
fejét, hogy lássa Mr. Lightfoot impozáns fekete lovas kocsiját
feléjük száguldani, amit az egyik óriási bűnözője hajtott fekete
köpenyben. Pontosan úgy nézett ki az egész, mint Alice egyik
borzalmas regényének egy jelenete!
Ó, atyám, gondolta Astrid magában. Éppen a saját személyes
melodrámájának szerencsétlen főhősnőjévé fog válni!
–  Nem akartam, esküszöm, nem akartam megölni Cyrilt –
gagyogta mellette Charlie.
Astrid csak bámult rá, túlságosan le volt döbbenve ahhoz,
hogy beszéljen, és minden csepp erejével a bakba kapaszkodott.
Őrült sebességgel haladtak, és a szekéren nem voltak
lengéscsillapítók. A  feneke minden bukkanót, szegecset, követ
és ágat megérzett, amivel a kerekek találkoztak. A  fájdalom
egyértelművé tette a tényt, hogy ami történik, nagyon is igaz.
Fájdalom a fenekében, és Charlie árulása miatt fájdalom a
szívében.
Hogyan tudta megölni Cyrilt? Hogyan tudott hátat fordítani a
közöttük lévő sokévnyi barátságnak? Vagy voltak ők egyáltalán
valaha barátok? Astrid megint nem vette észre, ami ennyire
nyilvánvalóan a szeme előtt volt? Elkövette ezt a hibát a saját
húgával! Nem lepte meg, hogy máskor is hasonlóan téves
megítélései voltak.
De az, hogy Mr. Lightfoot kezére játsszák? Ez egyszerűen
felfoghatatlan volt! Nem Charlie volt a legeszesebb férfi a
környéken, de azért csak derengett neki valami, hogy egy ilyen
terv hülyeség.
– Miért, Charlie? Miért?
–  Azt hittem, hogy a maga érdekében teszem! A  saját
családom érdekében! Ahh, de elhibáztam! – Hátrapillantott, és
az arcvonásai szétestek. – Sosem fogjuk lehagyni!
– Próbálja, az ég szerelmére, próbálja! – buzdította Astrid.
De nem használt. Két agg igásló nem tudott egy négyes
fogattal versenyre kelni. Mr. Lightfoot fekete lovas kocsija
gyorsan melléjük ért. Astrid látta, ahogy Mr. Lightfoot
gombszeme csillog az ablakban. Felfordult a gyomra.
Gretna Green, mi?
A fekete köpenyes hajtó élesen jobbra húzta a lovait, ezzel az
igáslovakat leszorította az útról. A  lovas kocsi megállt, és így
elzárta a szekér útját. Charlie kénytelen volt meghúzni a
kantárt, és teljesen megállni.
Rettegve meredt Astridra.
– Fusson! – suttogta. – Be, az erdőbe!
Astrid bizonytalan lábakkal felállt, és elkezdett kimászni a
szekérből. Ez volt az első értelmes dolog, amit Charlie az elmúlt
negyedórában mondott.
– Ne olyan sietősen! – zúgott egy hang a lovas kocsi ajtajából.
Astrid felpillantott, és meglátta, hogy Mr. Lightfoot a kilépőn áll,
és egy pisztolyt lóbál egyenesen az ő feje felé. A lány lefagyott.
Végigfutott rajta a rettegés, és a szíve a torkában dobogott, bár
még mindig nem tudta igazán elhinni, hogy ez megtörténik.
Minden úszott előtte, mintha ez az egész víz alatt történne.
Mr. Lightfoot Charlie felé nézett, a fekete szeme különösen
csillogott, és egy borzalmas mosolyra húzódott a szája.
– Azt gondolom, hogy próbált előlünk megszökni, Mr. Weeks.
Milyen furcsa, pedig azt hittem, megállapodtunk!
Charlie elfehéredett, a tekintetét a fegyverre szegezte,
izzadság csöpögött le az arcán.
–  Meggondoltam magam. Miss Astrid nem akar magával
menni – sikerült kimondania.
Mr. Lightfoot csak nevetett.
– Persze hogy nem, maga hülye! Éppen ezért szerveztük meg
ezt a kis útszéli találkozót, vagy nem emlékszik? – Visszafordult
Astrid felé, a mosolya elhalványult, a tekintete
megkeményedett. – Most pedig jöjjön, kedves! Pattanjon a
kocsiba, mint egy jó lány, és indulunk is!
–  Soha – válaszolta Astrid jóval több bátorsággal, mint amit
érzett.
Mr. Lightfoot jelzett a fekete köpenyes hajtójának, aki
lemászott a magas bakjáról, és Astrid felé indult. Astrid nyelt
egyet. A  férfi legalább két lábbal volt magasabb nála, és
körülbelül olyan széles volt, mint egy szekrény. Az arca a
felépítéséhez hasonlóan zordnak tűnt, az egyik oldalon egy
mély heg futott végig, és ez az ajkait örök rosszallásba húzta.
Hol találta Mr. Lightfoot ezt a férfit? Az alvilágban?
És miért volt még mindig nála az ostor? – gondolta a lány
megvadulva, és a szíve összefacsarodott.
Aztán rájött, hogy nem ostor van nála, hanem kötél. Astrid
próbált visszamászni a szekérre, de a férfi megragadta hátulról.
Szörnyen erős volt! A  lány minden csepp erejével küzdött, de
rugdoshatott volna egy hegyet is, annyira jutott vele. A férfi egy
kézzel összeszorította Astrid karjait a háta mögött. A  másikkal
úgy emelte föl a földről, mintha nem volna nehezebb egy
pihénél. Elkezdte összekötözni.
Astrid reménytelenül bámult Charlie-ra, aki egyre nagyobb
rettegéssel nézett, és közben csorogtak a könnyek az arcán.
–  De én nem akarok menni – mondta Astrid meglepően
nyugodt hangon. Addig fészkelődött az óriás tartásában, amíg
szembekerült Mr. Lightfoottal. – Nem akarok magához menni!
Nem akarom magát, és soha nem is fogom! Mi jó származik
abból, ha az akaratom ellenére vesz el? Állandóan harcolni
fogok magával!
Mr. Lightfoot úgy vigyorodott el, amit Astrid csak kéjesnek
tudott leírni. Most már megfékezhetetlenül remegett.
–  Postosan, kedves. Pontosan! A  legnagyobb örömömre fog
szolgálni, hogy betörjem. És be fogom törni.
Ezen Astrid majdnem elnevette magát, ahogy az óriás a lovas
kocsi felé cipelte. Nem maradt reménye, nem volt esély a
menekülésre. Soha életében nem érezte magát még ilyen
kilátástalan helyzetben, vagy sajnálta magát ennyire átkozottul.
Tudta, hogy Mr. Lightfoot el fogja őt rabolni. Talán feleségül
fogja venni, vagy legalábbis meg fogja próbálni. Nem volt benne
biztos. De abban száz százalékig biztos volt, hogy meg akarja
erőszakolni. Ehhez nem kellett zseninek lenni.
 Majd a gondolatai mélyéről eszébe jutott egy emlék. Mi volt
az?
Montford! Nem telhetett el több néhány percnél, hogy őt
maguk mögött hagyták. Az biztos, hogy ha elég hangosan sikít, a
férfi hallani fogja őt. Bár Astrid nem tudta, mégis mit tudna érte
tenni. Még ha meg is hallja őt, és nem legyint rá (amit nagy
valószínűséggel fog, tudva, hogy utálja őt), nem fog időben
odaérni, hogy megakadályozza, hogy ezek a gazemberek
elvigyék. Még ha valamilyen csoda folytán tényleg sikerülne is
szárnyakat növesztenie, és pillanatok alatt odarepülnie a lovas
kocsihoz, mit tehetne az elrablása megelőzéséért? Ráhányná
mindenét a gonoszokra, akik az undortól magatehetetlenné
változnának?
Ezen a gondolaton már tényleg elnevette magát.
Mr. Lightfoot és Charlie is gyanakodva néztek rá. Még az őt
cipelő óriás is megállt, és lepillantott rá, mintha elment volna az
esze. De Astrid nem bírta megállni.
Hivatalosan hisztérikus állapotba került.
És bár az égegyadta világon semmi reménye nem volt, hogy a
hasznára váljon, olyan hangosan és olyan sokáig sikított,
ameddig csak bírt. Addig sikított, amíg a torka már fájt, és amíg
fénypöttyök táncoltak a szeme előtt.
–  Pofa be, az istenit! – ordította Mr. Lightfoot, és eltakarta a
fülét. – Senki sem fogja hallani, kis bolond! – Astrid a férfi
arcába sikított. – Siessen, tegye be! – morgott Lightfoot az
óriásra.
Az óriás próbálta betuszkolni a lányt a lovas kocsiba, de
Astrid úgy tekerte a testét, hogy a lábai az ajtóba akadtak.
Sikított, rúgkapált, próbált kiszabadulni a gonosz keze közül.
Néhányszor sikerült egyenesen mellbe rúgnia az óriást, de még
ha ezek okoztak is neki valami fájdalmat, nem mutatta ki.
A férfi felkapta a lábait, összekötözte a maradék kötéllel, majd a
hátralévő részen betolta őt a lovas kocsiba. Astrid sikított és
sikított, gondolta, addig fogja ezt csinálni, amíg elájul.
Aztán egy fegyver dördülésének a hangja hasított a tudatába.
Elakadt a lélegzete, és megállt a szíve. Nézte, ahogy Charlie az
oldalához kap, majd a szekérről az útra bukik. A  férfi
megpróbálta az ülése alól elővenni a puskát, amit maguknál
tartottak a banditák ellen, hogy mentse őt. Bolond ember!
A  puska ott maradt az oldalán, használatlanul, ahogy Charlie
vére a földre folyt. Szegény ostoba nem érdemelte meg, hogy
ebbe az egészbe belekeveredjen.
Mr. Lightfoot Charlie fölé állt, a kezében lévő pisztoly még
füstölgött. Elfordult a férfi felől, a derékszíjába dugta a
fegyverét, majd elindult a lovas kocsi felé, a tekintetében tompa
fény csillogott.
Astridnak megfagyott a vére, és a hangja a torkán akadt. Mr.
Lightfoot hátralökte őt, majd a lovas kocsiba szállt.
Elhelyezkedett az ülésén, aztán elővett egy zsebkendőt, és
bekötötte vele Astrid száját. A lány apró lépésekkel a kocsi túlsó
végébe hátrált, kínlódott a megkötözése miatt, és mérges
tekintettel nézett az elrablójára.
Mr. Lightfoot csak nevetett az erőfeszítésein, majd bevágta a
lovas kocsi ajtaját.
És ezzel Astrid minden reménye elszállt a megmenekülésre.
 Tizenkilencedik fejezet

Amiben a herceg elindul a hét harmadik versenyén

 
 
 
Miután fél órát trappolt a King’s Highway-en, félig futva, félig
ugrálva, hogy próbáljon a bal lábába fészkelt istentelen görcsön
könnyíteni, Montford készen állt arra, hogy feladja. Már
majdnem sikerült meggyőznie magát arról, hogy az egészet csak
képzelte – a sikításokat, a fegyverropogást –, de éppen, amikor
úgy döntött, hogy megáll és visszafordul, visszatért a rettegés,
és megülte gyomrát, ami rosszabb volt bármilyen émelygésnél
vagy görcsnél, amiben valaha része volt. Nem értette, nem örült
neki, de ez az érzés nem hagyta, hogy megforduljon,
bármennyire akarta is a teste.
– Meg fogom ölni – motyogta magában zihálások közepette. –
Ezúttal tényleg meg fogom ölni!
Bár, hogy miért, abban nem volt teljesen biztos.
Jó ég, szinte remélte, hogy az út mellett találja Astridot
kivérezve! Így igazolást nyert volna, hogy miért futott úgy az
úton, mint valami eszeveszett őrült.
Aztán ugyanerre a gondolatra újra összeugrott a gyomra.
Nem, nem akarta kivérezve találni a lányt. A puszta gondolat…
 Elviselhetetlen volt.
Montford arra gondolt, hogy inkább legyen őrült. Inkább
fusson el egészen Hawesba, és találja csodásan sértetlenül, egy
darabban Astridot, és amikor éppen arra jutott, hogy talán
tényleg ez lesz a dolog vége, befordult egy kanyarban, és
akaratlanul felkiáltott. A  szekér furcsa szögben állt az út egyik
oldalán, a két igásló idegesen topogott a hámjában. Egy alak
feküdt a kocsi mellett, mozdulatlanul. Ember volt, de a
felépítéséből és a ruhái színéből Montford meg tudta állapítani,
hogy nem Astrid az. Hanem Charlie.
Ugyanannyira érzett hirtelen megkönnyebbülést és
aggodalmat. Charlie felé rohant. A félelem, ami csupán néhány
pillanattal korábban elméleti volt, ekkor kristálytisztán és
félreérthetetlenül egyértelművé vált. Mégsem képzelődött!
De ahogy közeledett Charlie-hoz, érezte, hogy a térde
elgyengül, a látása elsötétül. A  férfi vállán lévő seb erősen
vérzett.
Ne most! – kiabált belül magára. Most végképp nem ájulhat el!
De nem használt.
Előrebukott a semmibe.
 

 
Néhány másodperc – vagy néhány óra, nem tudta pontosan –
múlva nyerte vissza az eszméletét, a sötét emlékeket pedig,
amik ilyen kellemetlen helyzetekben mindig a felszínre törtek,
visszatolta az elméje mélyére. A szemhéja remegve nyílt ki. Az
eget bámulta.
 Aztán valaki felnyögött.
Montford az oldalára gurult, és meglátta, hogy Charlie kúszik
felé, a vállából szivárog a vér, az arca pedig olyan fehér, mint az
égbolton lévő felhők.
Montford kényszerítette magát, hogy ne nézze a vért.
Charlie-nak sikerült még néhány hüvelyket megtennie, majd
a porba rogyott. Montford összeszedte magát, odament hozzá,
hogy segítsen. Letépte magáról a kabátját, és a férfi vállán lévő
sebbe nyomta, hogy amennyire csak tudja, elállítsa a vérzést.
– Mi történt? – akarta tudni. – Astrid hol van?
Charlie egyik oldalról a másikra dobálta a fejét,
összeszorította az állkapcsát, mert kibírhatatlan fájdalma volt.
–  Nem akartam, hogy idáig fajuljon – motyogta a fickó. –
Istenre esküszöm, hogy érte tettem!
– Micsoda? Mit tett? – Montford majdnem elsírta magát.
– Lightfoot, uram. Elvitte őt.
–  Elvitte? Hogy érti, hogy elvitte? – kiabálta Montford, a
rettegés jéghideg csápjai felkúsztak a gerincén, be, a vérébe.
–  Jött, és elrabolta őt! Gretna Greenbe… tartanak… hogy…
feleségül… vegye – sikerült Charlie-nak kipréselnie magából.
– Mr. Lightfoot – ismételte meg Montford, és próbálta felfogni,
hogy mi a helyzet. Mr. Lightfoot miatt érkezett egyáltalán
Yorkshire-ba. Még nem találkoztak, de annyit már hallott róla,
hogy tudja, egy barom, és Astrid nem akar hozzámenni.
Ami természetesen azt jelentette – nyilvánvalóan, hiszen
Charlie az úton feküdt, és kezdett elvérezni –, hogy a lányt az
akarata ellenére vitték el. Mr. Lightfoot kényszeríteni akarja a
házasságra. És Montford ennek egyetlen módját látta, ha…
 Ha a gazember nem ad neki más lehetőséget!
Montford a jó vállánál fogva felhúzta Charlie-t. A hónalja alá
helyezkedett, majd amilyen finoman csak tudta, hanyatt
döntötte a szekérre. Levette a kabátját a sebről, majd szorosan
átkötötte a vállát egy rakodótérben talált vászondarabbal, hogy
elállítsa a vérzés nagyját. Charlie fájdalmában felnyögött, majd
látszólag elájult.
Montfordnak nem volt meg a tudása ahhoz, hogy egy ilyen
drámával megbirkózzon. Még sosem haltak meg előtte –
leszámítva a szüleit, de ott erre még csak gondolni sem akart.
Aggódva nézett le Charlie-ra, ahogy felemelte a kantárt.
–  Meg ne haljon, az ég áldja meg! – motyogta. – Azt sem
tudom, hogyan kell ezt az átkozott dolgot irányítani.
Megrázta a kantárt, ahogy korábban látta Charlie-tól. Az
igáslovak csak álltak ott, és pitypangot ettek.
–  A  pokolba, mozduljatok meg! – kiabálta feszülten.
Megrántotta a kantárt, és amennyire csak bírta, szűkre fogta az
állatok hátsó fele fölött. A két ló előreugrott, majd megállt. Újra
meg újra szűkre fogta, amíg a szegény jószágok már morogtak,
és egy hatalmas porfelhőt rúgtak össze az úton.
A  szekér előrezötykölődött, majd balra dőlt, utána jobbra.
Montfordnak fogalma sem volt, hogyan kell az állatokat
irányítani, ha már mozognak. Belefeszült az ülésébe, és olyan
erősen tartotta a kantárt, hogy a körmei a tenyerébe vájtak.
Legalább az állatok tudták többé- kevésbé, hogy mi a dolguk,
mert Montford piszkosul nem.
Charlie erőtlenül nyöszörgött, amikor egy mély keréknyomba
hajtottak, Montford erre káromkodott. A  feneke borzasztóan
fájt, a gyomra pedig háborgott. Úgy tűnt, nem jobb ezt a
járművet vezetni, mint utasnak lenni rajta. Csikorgatta a fogát,
és könyörgött, hogy múljon el az émelygése. Nem volt ideje a
kényes szervezetére. Meg kellett mentenie egy nőt a halálnál is
rosszabb végzettől!
Csak imádkozott, hogy ne késsen el!
A gondolattól, hogy Astriddal – Astrid! Mikor kezdett el róla a
keresztnevén gondolkozni? – durván bánik ez a gazember,
meghűlt a vére, és egy olyan óriási félelem lett úrrá az elméjén,
amit még soha nem tapasztalt.
Úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el, amíg
végül meglátott maga előtt egy falut. Pálcával csapkodta az
igáslovakat, hogy gyorsuljanak fel. Aztán amikor a szekér
elkezdett száguldani a falu főutcáján, már azon gondolkozott,
hogy miként fogja megállítani. Elhaladt néhány tátott szájjal
néző falusi mellett, akik a saját kordéjukat irányították az úton,
és néhány szerencsétlen gyalogos mellett is, akiknek éppen csak
sikerült elfutniuk az útjából, közben őt szidták.
A  falu nagyobb volt, mint amilyennek Montford képzelte, és
halványlila gőze sem volt, hogy merre tartanak. Végül kiszúrt
maga előtt egy táblát, ami egy Barley Mow nevű fogadót
hirdetett, és az agyában félig kezdett összeállni egy terv.
Megpróbálta visszahúzni a kantárt, de részben arra számított,
hogy ennek semmi hatása nem lesz.
Tévedett. Az igáslovak hirtelen megálltak, mire ő majdnem
kirepült az üléséből, rá a hátukra.
Újra káromkodott, és kihúzta magát. Elkerekedett szemmel
körbenézett, a szíve zakatolt. Az út szélén állt, egy sáros,
nyüzsgő fogadóudvar közelében. A  lakói abbahagyták, amit
csináltak, és ijedten meredtek fel rá.
Kiszemelte egyiküket, és rámutatott.
–  Maga, szerezzen nekem egy orvost! – A  falusi férfi csak
tátotta rá a száját. – Egy sérült férfi van velem – kiáltotta
Montford, és Charlie-re mutatott. – Orvosra van szüksége, az ég
áldja meg!
A férfi elejtette a zsákot, amit cipelt, és elszaladt.
Az udvar kiürült, ahogy Montford lejött a bakról. Imbolygott a
lábán, ezért megkapaszkodott a szekér szélében, és átkozta a
gyengeségét.
Egy férfi került elő a fogadóból, koszos kötény volt rajta.
Gyanakvón vizslatta Montfordot, ahogy közeledett felé.
–  Egy sérült férfi van a szekéren – tájékoztatta a herceg a
férfit. – Orvosra van szüksége. Nekem pedig egy lóra.
A leggyorsabb lovára. És siessen, ember!
A fogadós csak hunyorogva nézte Montfordot.
– Igen? És hogyan fog ezért fizetni?
Montford elképedve nézett a férfira. A  pénzügyi ügyletekig
nem jutott el gondolatban. Nem gondolta, hogy kellene.
– A montfordi herceg vagyok. Ki lesz fizetve!
A  férfi végignézett Montfordon a koszos csizmájától a feje
búbjáig. Aztán elkezdett hangosan nevetni.
–  Egy herceg? Ó,  ez szép, barátom! Én meg a francos régens
vagyok!
Montfordnak megfordult a fejében, hogy megfojtja a férfit, de
aztán lepillantott, és összerezzent. Pont olyan hercegien nézett
ki a koszos pamutingében és a véres nadrágjában, mint a
fogadós.
–  Semmit nem fogok adni magának, cimbora. Jó pénz nélkül
nem – jelentette ki a férfi. Montford visszament a szekérhez, és
lerángatta a tönkrement kabátját. Kihúzta a nyaksáltűjét a
hajtókájából, és a fogadós orra alá dugta. – Igen, és mihez
kezdjek ezzel, barátom? – kérdezte gúnyos mosollyal a férfi. –
Nekem nem tűnik igazinak.
–  A  francos pokolba, maga hülye! Rubin! Ebből tízszer meg
lehetne venni a fogadóját.
– És azt akarja, hogy ezt elhiggyem. Ez utánzat.
Montford a férfira morgott, ledermedt a tehetetlenségtől.
– Uram – suttogta Charlie a deszkapadlóról –, az ale.
Montford felnyögött.
– Erre most nincs időnk, Charlie. – Jóságos isten, a férfi a halál
kapujában áll, és egyedül az ale-re tud gondolni? Mi baja itt
mindenkinek?
Charlie újra elájult.
A  fogadós egy ideig vizslatta Charlie-t, majd a szekér hátulja
felé pillantott.
–  Ale, azt mondja? – A  fogadós a szekér végéhez csoszogott,
majd felemelte a ponyvát. Füttyentett egyet, mert nem hitt a
szemének. – Miért nem mondta korábban, hogy van ale-je?
Montford leverten a levegőbe emelte a kezét.
– Nem tudom. Talán mert egy férfi éppen elvérzik mellettem!
A fogadós mogorván nézett rá.
– Az ale-t elfogadom fizetségként.
Montford sóhajtott volna megkönnyebbülésében, ha nem lett
volna ennyire ingerült.
 – Jó. Vigye ezt a francos ale-t! De a leggyorsabb lovát akarom!
A fogadós bólintott, majd sietve elkezdte megkerülni az épület
oldalát.
–  És egy pisztolyt – tette hozzá Montford. A  fogadós
megtorpant, és rémülten nézett vissza. – Kettőt. Legyen két
pisztoly! Megtöltve.
A fogadós a fejét ingatva, válasz nélkül tűnt el.
Montford a szekér fölé hajolt, és megpaskolta Charlie arcát.
A férfi visszanyerte az öntudatát, és zavaros szemekkel nézett
rá.
– Muszáj… sietnie, ahogy tud… északra. Skócia… fekete lovas
kocsi…
Montford felidézte a hatalmas járművet, ami korábban
elment mellette, és megsajdult a szíve. Hogyan bírná azt valaha
utolérni?
Pont ekkor jelent meg a sarkon a fogadós, és egy barna
paripát vezetett kantáron. Montford gyorsan végignézett az
állaton, és egy nagyot sóhajtott.
– Ez a legjobb, amit adni tud? – préselte ki magából.
A fogadós megbántottnak tűnt.
– Nagyon jó, az biztos.
–  Jobb is, mert ha kiderül, hogy lusta, vissza fogok jönni, és
magam ölöm meg magát! – mondta vicsorogva Montford.
A fogadós elsápadt. – És hol vannak a pisztolyok?
– Komolyan kérdezi?
–  Nagyon. Komolyan. – Montford megállt. – Kérem – tette
hozzá. – Nagyon sürgős a helyzet.
–  Szemmel láthatóan – mondta a fogadós, és kihúzott két
rozsdásnak tűnő régi fegyvert a nadrágszíjából, és Montford
felé nyújtotta őket.
Montford megnézte a fegyvereket, a gyenge minőségük miatt
elborzadva ingatta a fejét, de ettől függetlenül bedugta őket a
nadrágjába. Felhúzódzkodott a paripára, fáradt lábai
vehemensen tiltakoztak. Lenézett a fogadósra.
– Látott itt áthajtani egy fekete lovas kocsit?
A fogadós bólintott.
– De egy órája. Eszeveszett sebességgel száguldott észak felé.
Montford az utca irányába sarkantyúzta a lovát. Néhány
yardot tett meg, amikor hallotta, hogy valaki kiabál mögötte.
Behúzta a kantárt, és a fogadós felé fordult, aki az úton állt, és
hevesen mutogatott.
– Mi van? – üvöltötte Montford, a türelme végén járva.
A  fogadós az ellenkező irányba mutatott, mint amerre
Montford tartott.
– Észak arra van, cimbora!
Aligha volt ez sikeres kezdete egy hősies megmentésnek.
 Huszadik fejezet

Amiben a gonosz a leghitványabb módon viselkedik

 
 
 
Annak ellenére, hogy ez volt a legrosszabb, ami valaha
Astriddal történt, elrabolva lenni unalmas volt. Természetesen
meg volt ijedve. Rendkívül butának vagy hülyének kell lenni
ahhoz, hogy az ember ne legyen. De amióta látta, hogy Charlie
leesik a szekérről, vérzik, talán már meg is halt, a tudata
látszólag különvált a testétől, és valahol a lovas kocsi teteje
közelében lebegett. Astrid tudta, hogy mi történik, és tudta,
hogy nagy bajban van – és azt is tudta ezzel a különvált
tisztánlátásával, hogy kevés reménye volt a menekülésre –,
mégis tompa volt.
Biztosan sokkos állapotban volt.
Természetesen nem volt érzéketlen – legalábbis fizikai
értelemben. A  keze zsibbadt attól, hogy olyan szorosan
összekötözték a csuklóját. A  teste egész jobb oldalát, amin a
lovas kocsi padlóján feküdt, egy végtelenül kellemetlen
szögben, kék-zöldnek érezte a durva úton való zötykölődés
miatt. És nagyon sürgető szükségét érezte annak, hogy
könnyítsen magán – nagyon sürgetőt! Közvetlenül mielőtt
elrabolták, ivott meg egy egész kulacs vizet.
Soha életében nem érezte még magát ennyire
kényelmetlenül.
És ennyire unottan sem. Azt gondolná az ember, hogy amikor
valakit fegyverrel kényszerítve rabolnak el, akkor az alanynak
talán garantáltan egyre drámaibb eseményekben és egyre
lélegzetelállítóbb veszedelmekben lesz része. Vagy legalább azt
gondolná az ember, hogy az elrabló talán megteszi azt az
udvarias gesztust, hogy részletesebb magyarázattal szolgál,
vagy mond néhány vészjósló fenyegetést. De Lightfoot csupán
annyit csinált, hogy magában kuncogott, néhányszor megbökte
őt a csizmájával, majd elszunyókált. Ez eléggé kiábrándító volt.
Órák óta utaztak, és Lightfoot a nagyját áthorkolta. A  férfi
horkolása volt a legborzasztóbb hang, amit Astrid valaha
hallott. Eszébe jutott róla, hogy Montford milyen hangot
hallatott, amikor hányt. Lightfoot csak horkolt és horkolt, éppen
annyira állandó volt ez, mint az alatta forgó lovaskocsi-kerék
csikorgása. Ha nem lett volna egy karácsonyi libánál
szorosabban összekötözve, fejbe vágta volna a férfit.
Ingerült volt. És unatkozott. És nagyon kényelmetlenül érezte
magát. Tudta, hogy ezt az egészet nem álmodja, mert érezte
ezeket a dolgokat, és azt is tudta, hogy valószínűleg jobban
kellene félnie, mint amennyire fél. De az min segített volna?
Astrid túl gyakorlatias volt ahhoz, hogy az idejét azzal töltse,
hogy eszméletlenségig sírja magát. Meg kellett őriznie az
energiáját arra, hogy Lightfoottal harcoljon – és elég nagy
küzdelemre készült. Tudta, hogy soha nem fog önszántából
hozzámenni, és ha a férfi azt hitte, hogy belekényszeríti a
házasságba azzal, hogy az akarata ellenére elrabolja, akkor elég
szörnyű meglepetésben lesz része.
Astrid a férfi nem éppen kiváló tervének fényében még
jobban meg volt győződve arról, hogy Lightfoot őrültebb, mint
valaha.
Azt gondolta, hogy fegyvert tart majd a fejéhez, és
megesketteti a házassági fogadalmaikra? Milyen hivatalnok
(még a Gretna Greenben lévő úgynevezett „kovácslelkészek”
bármelyike) szentesítene egy ilyet?
Ráadásul, ha erre kerülne a sor, és neki a házasság vagy a
halál között kellene választania, a halált választaná. Lightfoot
nyilvánvalóan egyáltalán nem ismerte őt, ha azt hitte, nem
fogja bevasalni rajta a blöffjét. És Astrid minden kétséget
kizáróan tudta, hogy inkább előbb meghal, mint hogy alávesse
magát Lightfoot gonoszságának. Hadd ölje meg, ha azt hiszi,
hogy ezzel eléri azt, amit akar.
Astrid azokra gondolt, akiket maga mögött hagyott, és távolról
tudatában volt a megsemmisítő fájdalomnak a szívében. Tudta,
hogy nem fogja őket többé látni. Bár azt is tudta, hogy nem
fognak szenvedni – gyászolni és hiányolni fogják, de nem volt rá
szükségük a saját túlélésükhöz. Az elmúlt hét ezt megtanította
neki.
Amiatt, hogy megkötözve és tehetetlenül feküdt egy őrült
lovas kocsijában, hirtelen teljesen tisztán látta az életét, és
felismerte a saját butaságát. Ennyi éven át azt gondolta, hogy
nekik van szükségük rá, közben az igazság az volt, hogy neki
volt szüksége rájuk. Kapaszkodott Hallba, a sörfőzdébe és a
húgaiba, és nem azért, mert számukra ez volt a legjobb, hanem
mert ő ezt akarta. Annyira rettegett a változás gondolatától,
attól, hogy lemondjon a birtok irányításáról, hogy szem elől
veszítette a valós célját: hogy azt tegye, ami a családja számára
a legjobb.
Valahol közben magát is szem elől veszítette, és
megakadályozta, hogy igazán lásson másokat. Azt hitte, hogy
mindenki másnál sokkal többet tud. Azt hitte, hogy irányíthatja
mások cselekedeteit, még Montfordét is. Az aktuális helyzete
szemlátomást bizonyította, mekkorát tévedett. Tudta, hogy
Lightfoot gazember és egy kissé dilis, de azt soha nem gondolta
volna, hogy ilyen mocskos összeesküvésre képes.
Astrid nem számított arra, hogy így alakulhat az élete.
Az órák látszólag napokká nyúltak, és ők csak mentek tovább.
Astrid érzékelte, ahogy a nap mozog az égen, keletről nyugatra,
és hogy az árnyékok meghosszabbodtak a lovas kocsiban.
Próbált testtartást változtatni. A  jobb oldalát egyáltalán nem
érezte, és már a kezeit sem tudta használni, bár amúgy sem
ment volna velük sokra, mivel a hátához voltak szorítva. Az
ülésnek támaszkodva sikerült felülnie. Fájdalmas szúrások
bizseregtek végig az oldalán, ahogy visszatért bele az élet.
Ekkor már elég vészesen szüksége volt arra, hogy könnyítsen
magán. Már nem halogathatta tovább. Előrerúgott a lábával, és
sikerült elérnie Lightfoot csizmáját.
A férfi egy horkantással ébredt fel. Úgy pillantott le Astridra,
mintha meglepte volna, hogy ott találja. Aztán a szája gonosz
vigyorra húzódott. Előrehajolt, amíg az arca néhány hüvelykre
volt a lányétól, majd levette a szája elé kötözött zsebkendőt.
Astrid hátrahúzódott, és próbált nem lélegezni. A  férfi lehelete
bűzlött a hagymától.
– Helló, kedvesem – mondta Lightfoot.
– Vizelnem kell – mondta Astrid egyenesen. Lightfoot ráncolta
a homlokát, és a kéjes vigyora lelankadt. – Azt mondtam,
vizelnem kell – ismételte Astrid. – Nagyon sürgős. Hacsak nem
akarja, hogy itt, a kocsiban könnyítsek magamon.
A  férfin undor látszott. Egyértelmű volt, hogy ilyen
megkerülhetetlen dolgokra nem gondolt. Egy pillanatnyi
habozás után megütögette a kocsi tetejét, és kikiabált a
hajtónak.
Megálltak, Lightfoot leszállt a lovas kocsiról. Astrid egymaga
az ajtó felé araszolt. Alkonyat volt, és gyengén esett az eső.
Lightfoot és az óriás Astridot bámulták, nem tudták pontosan,
hogyan tovább.
– Ki kell oldaniuk a lábaimat – mondta Astrid nyugodtan.
Lightfoot morgott, majd úgy tett, ahogy a lány javasolta.
Astrid kilépett a kocsiból – vagy inkább kiesett. A  lába nem
igazán működött megfelelően a fogság után. Lightfoot Astrid
egyik karja alá markolt, az óriás a másik alá, majd az út melletti
bokrok közé rángatták.
–  Kioldanák a kezemet is, vagy azt tervezik, hogy egész idő
alatt fölöttem fognak állni? – tudakolta a lány.
A két férfi tanácstalanul egymásra pillantott, de aztán az óriás
vonakodva kioldotta a lány csuklóján lévő kötelet.
Astrid majdnem felsírt, ahogy a vér egy fájdalmas
meglódulásban visszaáramlott a kezébe.
A férfiak néhány lépést hátráltak.
– Úgy kellene csinálnom, hogy maguk néznek közben?
 Lightfoot arca elsötétült.
– Meg ne próbáljon megszökni – morogta.
Néhány másodperc múlva a két férfi visszament az útra.
Astrid elégedetten felhúzta a szoknyáját, majd leguggolt.
Egy rövid idő múlva sokkal jobban érezte magát, legalábbis
egyvalamiben. Körbenézett, de semmit nem látott a
homályosan megvilágított úton és a mögötte lévő sötét erdőn
kívül. Semmi sem volt ismerős. Úgy becsülte, hogy Cumbria
közelében lehetnek, ha nem már pont ott. Elgondolkozott azon,
hogy nekiindul, de mérföldekre voltak bármitől, és látta, hogy
az óriás a bokrok fölött szemmel tartja. Nem jutna messzire.
Lightfoot visszament mellé, és visszavonszolta a kocsi
irányába, ezzel elejét véve bármilyen további menekülési
szándéknak. Újra megkötözték, majd betuszkolták a hintóba.
Ezúttal sikerült felhúznia magát a Lightfoottal szemközti ülésre,
ahogy a lovas kocsi folytatta sebes vágtáját a főúton.
Lightfoot egy ideig csendben bámulta Astridot. A  lány
előremeredt, nem volt hajlandó ránézni.
– Akkor átutazzuk az éjszakát? – kérdezte Astrid.
– Nemsokára megállunk. Ne aggódjon! Éjszakára lesz ágyunk
– mondta Lightfoot.
Astridon végigfutott a zsigeri félelem. A  férfi szavaiban rejlő
célzás egyértelmű volt, és semmi olyan nem volt bennük, amire
Astrid nem számított. De még így is, a feje fölött lógó végzet
sokkal valósabbnak tűnt, ahogy ezek a szavak elhangzottak.
Arra gondolt, hogy a férfi le fogja őt kötözni, így semmi
reménye nem lesz, hogy harcolni tudjon vele. Az járt a fejében,
hogy legalább annyi esélyt kaphatott volna, de talán ez
bolondság volt a részéről.
Soha nem számított arra, hogy egyszer megrontják, a
beleegyezésével vagy anélkül. Előző hétig még csak arra sem
gondolt, hogy férjhez megy. Amíg ki nem kiderült, hogy nincs
más esélye. És arra végképp nem gondolt, hogy le fog feküdni
egy férfival – amíg a herceg meg nem jelent, és egészen új és
nyugtalanító érzéseket nem kavart fel benne.
A felülemelkedés különös érzésével, mintha valaki más életét
nézné, Astrid visszagondolt arra az éjszakára a szalonban,
amikor Montfordnak majdnem sikerült elcsábítania. Ő is eléggé
hajlott rá – legalábbis a teste biztosan. Még az elméje is furcsán
hajszolta. Emlékezett, hogy arra gondolt, nem akarja, hogy a
férfi abbahagyja. Még, amikor abba is hagyta, sem akarta, hogy
ezt tegye.
A  felülemelkedés elillant. Feltolult benne az érzelem, forró
volt és sürgető, tele szívszaggató bánattal. Bárcsak ne hagyta
volna abba! Legalább most lenne róla emléke. Legalább tudta
volna, milyen az, ha van szenvedély. Még ha utána megbánást
és önutálatot is érzett volna, nem számított volna.
Arra gondolt, hogy most már soha nem fogja megtudni. Soha
többé nem fogja látni a herceget.
Ekkor először szöktek könnyek a szemébe. És hogy Montford
okozta őket! Nem a húgai, még csak nem is az, hogy mi vár rá
aznap este. Soha többé nem fogja látni Montfordot, megérinteni
őt, érezni az illatát vagy kioktatni, és erre a szíve
legszívesebben elsorvadt és elpusztult volna. Nagyon tisztán
emlékezett a férfi legutolsó szavaira. Remélem, soha többé nem
látom! – kiabálta a hátának. Hát, ez a kívánsága egészen
biztosan valóra vált.
Astrid azon gondolkozott, hogy Montford tényleg komolyan
gondolta-e.
Persze hogy igen.
Valószínűleg mostanra már Rylestone-ba ért, talán már úton
van Londonba. Astrid nem kergetett hiú ábrándokat, hogy a
férfi eljön érte, vagy hogy egyáltalán hallotta a sikítását.
Amikor megtudja, milyen sorsra jutott, valószínűleg
megkönnyebbül, vagy legalábbis elégtételt érez majd.
Valószínűleg azt fogja gondolni, ő maga hozta a nyakába a bajt,
és hogy ennél jobbat nem is érdemelt a botrányos
viselkedéséért.
Valószínűleg igaza is lesz.
–  Hitvány, gyáva alak – préselte ki magából Astrid Lightfoot
felé, mert a fogvatartásával kapcsolatos türelme a végére ért. –
Nagyon fél, hogy mit tennék magával, ha nem lennék
összekötözve. Tudja, ha a kezem szabad lenne, kikaparnám a
szemét, és ledugnám a torkán!
Lightfoot újra nevetett, és inkább tűnt vidámnak, mint
ijedtnek. A  lány felé nyúlt, mire valami elpattant Astridban.
Előrerúgott, a csizmája sarkával a férfi gyomrát találta el.
Lightfoot fájdalmában meggörnyedt, majd csillogó, szénfekete
szemmel pillantott fel a lányra.
–  Te kis kurva – suttogta, és Astrid felé mozdult. A  lány újra
megrúgta, ezúttal a sípcsontját találta el. Lightfoot fájdalmában
felüvöltött, és felemelte a kezét, hogy megüsse Astridot.
Astrid az ablaknak vetette magát, hogy elkerülje az ütést,
mire a kocsi éppen átzötykölődött valamin az úton, és a férfi
célt tévesztett. Az arca helyett Astrid vállát találta el, de ez is
fájt. Nagyon fájt.
–  Disznó! Meg kell majd engem ölnie, mielőtt magához
megyek – fröcsögte a lány.
Úgy tűnt, Lightfoot is elveszítette a türelmét. Megragadta
Astrid lábát, és visszalökte őt az ülésre. A  lány küzdött ellene,
miközben a férfi elkezdte széttépni a ruháit. Astrid tekintete
elúszott, olyan érzés volt a fejében, mintha égne. Elfordult,
amikor Lightfoot próbálta megcsókolni, az ablaküveghez
nyomta az arcát, és levegőért kapkodott. Ekkor látott meg a
szeme sarkából valami villódzó mozgást az úton. Egy lovast.
Léha, nevetséges reményt érzett, miközben figyelte, ahogy
közeledik. Nem volt rajta kabát, és őrült sebességgel vágtázott.
Nem egészen tudta kivenni a vonásait, de valami az alakjában,
a széles vállai lejtésében ismerős volt neki.
Fel akart sírni örömében, fel akart sírni rémületében.
Montford volt az! Ezer lépésre is megismerte volna. Eljött, hogy
megmentse őt! De a reményt tompította, hogy a férfinak nagyon
kis esélye volt a sikerre.
Meg fog halni, a bolond!
Astrid elfordult az ablak felől. Meg kellett könnyítenie
Montford dolgát. Kiszúrt egy, a szemközti ülés alá dugott
pisztolyt, amit egy lábbal kilazított, majd a legtávolabbi sarokba
rúgott. Akkor viszont Lightfoot elkapta a karját, maga alá húzta
őt, és felrántotta a szoknyáit a lábán. Elszánt volt a célját
illetően.
Astrid, amilyen erősen csak tudta, megharapta a férfi karját,
mire Lightfoot elképedésében felüvöltött.
 Aztán eldördült egy fegyver a kocsin kívül, Astrid szíve pedig
megtelt reménnyel. Montford végül is nem volt olyan bolond,
ha felfegyverkezve jött!
Lightfoot feltápászkodott a lányról, és kipillantott az ablakon.
Halkan káromkodott egyet, majd mozdult, hogy elővegye a
pisztolyt.
Astrid Lightfootra vetette magát, nekilökte őt az ülésnek.
Viszont a mozdulat közben az ülések háttámlájába ütötte a
fejét, mire olyan éles fájdalom hasított a koponyájába, hogy
térdre esett. Próbált összpontosítani, de a szeme előtt vibráló
fényes csillagokon kívül semmi mást nem látott. Érzékelte a
kocsi ablakának túloldaláról hallatszó mérges kiabálásokat és
Lightfoot dühös káromkodásait. A kocsi hirtelen jobbra rándult,
majd balra, mire Astrid egyik oldalról a másikra csapódott.
A  szemközti ülésnek feszítette támaszként a lábát, és próbálta
kirázni a csillagokat a szeméből.
Kitisztult a látása, és amit látott, a lelke legmélyét borzongatta
meg. Lightfoot kicsapta a bal oldali ablakot, kihajolt rajta,
folyamatosan káromkodott, és Montford irányába célzott a
fegyverrel, aki néhány lépésnyire tőlük vadul igyekezett
kordában tartani a lovát.
Astrid rémületében felsikoltott.
A  kocsi vadul vergődött, és ez megakadályozta Lightfoot
kísérletét, hogy célozzon. Viszont, ha sikerült volna neki,
Montfordnak annyi. Astrid összeszedte minden maradék
bátorságát, majd előrevetette magát, és közben reménykedett
abban, hogy nem késett el. De Lightfoot azelőtt durrantotta el a
fegyvert, hogy ő odaérhetett volna hozzá.
 Montford lova a lövésre felágaskodott, és levetette magáról a
herceget. De nem teljesen. A  férfi egyik lába beleakadt a
kengyelbe. A  ló megindult, és húzta magával Montfordot a
poros úton. Astrid félelmében felkiáltott, de Lightfoot pont
ekkor találta el az öklével az orcáját, mire ő az eszméletlenség
szürke semmijébe zuhant.
 Huszonegyedik fejezet

Amiben a hős egy merész megmentést kivitelez a North Roadon

 
 
 
Montfordnak sikerült az akaratos lovát annyira előrevezetnie a
kocsi mellett, hogy a hajtóra lobogtassa a pisztolyát. Egy óriási
fenevad volt a férfi, sebhelyes arccal, akinek egy fikarcnyi
félelem sem volt a sötét szemében. Vicsorgott, majd vágtára
ostorozta a fogatát.
A  szavak itt haszontalanok lettek volna. A  herceg biztos volt
benne, hogy nem fogja tudni meggyőzni a férfit, hogy húzódjon
le. Úgyhogy az egyetlen dolgot tette, amiben egy kis esélyt is
látott a sikerre. Meghúzta a ravaszt.
A lövés nem volt teljesen sikeres. A golyó a vállán találta el a
férfit, aki ettől leesett a bakról, és elejtette az egyik kantárt.
A  lovas kocsit húzó lovak megijedtek a lövéstől, előrelódultak,
majd lehajtottak az útról. Viszont a férfi egészen biztosan
vasból volt, mert gyorsan túltette magát a sérülésén, felkapta a
leesett kantárt, és visszairányította a lovakat az útra.
Montford nem volt ilyen szerencsés. A  saját lova teljesen
ledöbbent a lövéstől. Rémületében nyihogott, és vadul elkezdett
alatta ugrálni, hirtelen jobbra vetődött, mire majdnem
összeütköztek a lovas kocsival. Montford káromkodott, és
megpróbálta észhez téríteni a teremtést. Ez volt minden, amit
tenni tudott, hogy a nyeregben maradjon.
Aztán a kocsi ablaka kicsapódott, és egy sötét, kopaszodó,
dühtől ellilult fejű férfi hajolt ki rajta, lehordta őt mindennek, és
a fejével egy magasságba célozta a fegyverét. Montford
megpróbált a második pisztolyért nyúlni, ami még mindig a
nyereg alá volt dugva, de a lova túl irányíthatatlan volt ahhoz,
hogy ezt megtehesse. Káromkodott, majd igyekezett hátrahúzni
az állatot, hogy kikerüljenek a férfi célkeresztjéből. De a ló
eltökélt volt, hogy tartsa az iramot a lovas kocsival, az ösztöne
hajtotta a négyes fogat felé. Az átkozott bestia le fogja őt lövetni!
Az ablakban lévő férfi meghúzta a ravaszt, a durranás olyan
közel volt Montfordhoz, hogy a maró, égett fegyverfüst
fojtogatta a tüdejét. Összerezzent, és felkészült arra, hogy a
golyó a húsába talál. De a golyó elsüvített a feje fölött, a haja
kettévált a nyomában. Egy hüvelyk töredéke, attól tartott, és egy
golyó lett volna a koponyájában. Alig hitte el, milyen
szerencséje volt.
De a megkönnyebbülése rövid életűnek bizonyult. A  lova
mostanra teljesen megvadult. Olyan hevesen ágaskodott, hogy
Montford kiesett a nyeregből. Pár nap alatt másodszor repült a
levegőbe, majd zuhant háttal az útra. Az ütéstől kiszaladt a
tüdejéből a levegő, és a teste összes csontja belerázkódott. Nem
kapott levegőt, alig bírt fókuszálni a tekintetével. Semmiről sem
tudott, csak az út poráról, a csontjai sajgásáról és a perzselő,
égető érzésről a testében, amit az okozott, hogy éles köveken
keresztül rángatták. Még mindig mozgásban volt, és beletelt
néhány pillanatba, amíg rájött, miért. A  bal lába még a
kengyelben volt, a ló pedig ügetett tovább, és vonszolta őt maga
után.
Az adrenalin végigcikázott az ereiben, és felvértezte zúzott
testét, mert a tudata egy részével felismerte, hogy éppen az
életéért küzd. Ki kellett szabadulnia, ha nem akarta, hogy a
halálba rángassa a ló. Kaparta az utat, a hasán forgott, érezte,
ahogy minden kő, keréknyom végigkaristolja az egész testét, de
félretaszította a fájdalmat. Azon kívül semmi sem számított,
hogy kiszabaduljon a kengyelből, és megmentse Astridot.
Rángatva addig mozgatta a lábát, amíg az végre – a véletlen
vagy isten kegyelme által – kiszabadult a börtönéből. Még
néhány lábnyit csúszott előre a puszta lendülettől, majd végül
megállt. Kinyúlva feküdt egy pillanatig, arccal a koszban, a teste
összes csontja, izma, szalagja fájt, a kezét és a karját pedig
véresre horzsolta az út.
Észrevette, hogy amióta ledobta a ló, nem vett levegőt. Fekete
pöttyök táncoltak a szeme előtt, előjelezve az ájulást. Montford
a hátára fordult, erőltette a tüdejét, hogy működjön, és próbálta
annyira elnyomni a fájdalmát, hogy a következő mozdulatára
összpontosíthasson.
Ami a felülést jelentette. Az összes izma lázadozott, a keze
égett. A férfi nem mert magára nézni, mert tudta, hogy véres és
szétmarcangolt. Körözött a tekintete, majd végignézett az úton.
Látta, hogy a lova ötvenyardnyira ágaskodik, egyik oldalról a
másikra dobálja a fejét, és félelmében nyerít.
Átkozott haszontalan teremtés! – akarta kiabálni. De nem
találta a hangját. Éppen elég nehéz volt lélegezni, nemhogy
szavakat alkotni.
Montford a lovas kocsira terelte a figyelmét. Veszélyes
iramban vágtatott az úton, és kiszámíthatatlanul dülöngélt
balról jobbra. Bármilyen állapotban volt is a hajtója, egyáltalán
nem tűnt úgy, hogy meg fog állni.
Valami összement a hercegben. A lovas kocsi el fog hajtani, és
vele együtt minden remény is, hogy megmentse Astridot.
Felállt, és megpróbált sétálni, de úgy érezte, mintha a lába
külön életet élne, a bal bokája lüktetett. Térdre zuhant, és
tehetetlenül nézte, ahogy a lovas kocsi egyre távolabb és
távolabb kerül tőle. Olyan közel volt! Még Astrid sikítását is
hallotta belülről. A  hangjában lévő fájdalom és rettegés
érezhető volt. Még most is hallotta a lány hangját, visszhangzott
az elméjében, ami megújult dühvel és a tehetetlenség érzésével
töltötte el.
A szíve összeugrott a mellkasában, és furcsa nedvességgel telt
meg a szeme.
Cserben hagyta Astridot. Tudta, hogy soha többé nem fogja
látni – legalábbis nem olyannak, mint volt. Nagyon rövid ideje
ismerte, bár olyan érzés volt, mintha örökké ismerte volna.
Nem tudta felidézni, hogy ő maga milyen ember volt, mielőtt
találkoztak. A  lány valamit megváltoztatott, valamit
elszabadított benne. Érzett miatta. Dühöt. Zavarodottságot.
Kétséget. Ezer csúnya érzelmet.
De minden hibája ellenére Astrid ezt nem érdemelte meg.
Senki sem érdemelt ilyet.
Montford ingerültségében, kudarcában és bánatában
szaggatottan sóhajtott egyet.
 Hogyan bukhatott el?
Aztán valami felkeltette a figyelmét. A lovas kocsi megdőlt az
egyik oldalára, és az ajtó kicsapódott. Egy pillanatig látta, hogy
Astrid a fellépőn áll, majd hogy a levegőben repül. Montford túl
messze volt ahhoz, hogy bármi mást lásson a lány tüzes
hajkoronáján, a kabátja élénk narancssárga színén és a sápadt
arcán kívül. Bármit is érzett Astrid – rettegést, elszántságot,
fájdalmat –, Montford onnan nem látta, de ugyanúgy érezte,
mintha a saját érzései volnának. Astrid egy árokban ért földet,
majd addig bukfencezett, amíg végül lábak, szoknyák és
hajtincsek zűrzavaros kupacában állt meg.
A  lovas kocsi hajtott tovább, a dühtől őrjöngő férfi hangja
elért Montford fülébe.
Nem foglalkozott az ordításokkal, inkább feltápászkodott, a
gyomra összeesett, a szája száraz volt. Montford nem érzett
megkönnyebbülést, hogy Astrid kiszabadult a kocsi börtönéből.
Sőt, fojtogatta az indulat. A bolond teremtés kiugrott egy mozgó
lovas kocsiból, és valószínűleg közben megölte magát. Azt
érezte, hogy meg fogja fojtani a lányt!
Valahogy sikerült működésre bírnia a testét, bár minden
idegszála üvöltött tiltakozásában. Futott, a tüdeje égett az
erőfeszítéstől, a tudata pedig apránként a legszörnyűbb
rémálmát idézte fel. Nem tudta megakadályozni, hogy ne
gondoljon arra a lovaskocsi-balesetre, ami megölte a szüleit,
arra, hogy az édesanyja miként feküdt egy nagyon hasonló
árokban, mint ami felé éppen tartott, a kitekeredett, véres,
mozdulatlan testére. Ott volt vele, a vérben, kapaszkodott a
testébe, azon gondolkozott, hogy vajon miért nem ébred fel,
nem értette, hogy miért nem öleli őt át vagy nyugtatja meg.
Megérezte a régi borzalom szagát, a mocskot, a vért, a halál
okozta bomlást, mintha még mindig ott lenne. Az azóta eltelt
harminc év elillant, és újra a négyéves kisfiú lett, aki tele volt
kétellyel és félelemmel. A  szeme égett és homályos volt, és egy
nem emberi hang szakadt fel a tüdejéből, ahogy a narancssárga
rakás mellett térdre rogyott.
Astrid nem mozdult. Montford nem látta az arcát. Félt, hogy
amikor ránéz, az édesanyját fogja látni.
De a haj nem stimmelt. Az édesanyjának sötét haja volt, mint
neki, viszont a haj, amit a homályos tekintetén keresztül látott,
máglyaszínű volt, és megzabolázhatatlanul csavarodott,
tekeredett. És az édesanyja soha nem vett volna fel ilyen
borzalmas narancssárga kabátot. Az ismerősei közül sem viselt
volna soha senki ilyen ruhát. Egyvalakit leszámítva.
–  Astrid! – szakadt ki belőle a név. A  múlt és a jelen
összecsapott az elméjében, ahogy megszorította a fekvő alak
vállát, és az ölelésébe húzta. Levendulát, izzadságot és az
útszéle porát lehetett rajta érezni. Csodálatos illata volt!
Montford magához szorította a lányt, nem mert levegőt venni
vagy megmozdulni. Astrid meleg és ernyedt volt a karjaiban.
A  feje a férfi vállának billent. Montford szíve zakatolt a
félelemtől. Meghalt? Nem merte kideríteni. Csak annyit tudott
tenni, hogy előre-hátra hintázott, és próbált felülkerekedni a
viharos érzelmein. Nem halhatott meg! Ő  nem, nem most,
sohasem! Montford nem gondolta, hogy kibírná.
De aztán a keze alatt megérezte, hogy Astrid mellkasa
emelkedik, majd süllyed, a tarkóját pedig súrolta a lány meleg,
gyenge lehelete.
Megkönnyebbülésében megborzongott. Alig hitte el, hogy a
kezében tartja Astridot, és hogy életben van! Montford
hátrahúzódott, és összeszedte a bátorságát, hogy ránézzen.
Nem tetszett neki, amit látott. Astrid egyik szeme be volt
dagadva, és körülötte már elkezdett feketedni. Hátrasimította a
lány vad hajkoronáját, és így észrevett egy csúnya, vörös sebet a
halántékán. Isten tudja, mit szenvedhetett el a teste többi része.
Végigsöpört rajta a vak düh. Arra gondolt, hogy meg fogja ölni
Lightfootot! Fel fogja darabolni, és megeteti Petúniával!
Magához szorította Astridot, és felemelte a fejét, hogy az út
felé nézzen. A  lovas kocsi még mindig száguldott. Lightfoot
kihajolt az ajtón, úgy üvöltött a hajtójának, hogy forduljon meg.
Montford szinte bízott benne, hogy megteszik, és így bosszút
állhat rajtuk. De közben a józan eszével tudta, hogy ez nagyon
nehéz lenne ilyen körülmények között. Lightfoot fel volt
fegyverkezve. Montfordnak már lova sem volt. Az az átkozott
bestia körülbelül olyan hasznos volt, mint egy zsák trágya.
Visszaterelte a figyelmét Astridra. A lány kezdte visszanyerni
az eszméletét, az ép szeme nyiladozott. Montford kissé
hisztérikusan állapította meg, hogy a kék szeme az. Astrid egy
pillanatig üres tekintettel bámult fel rá, majd látszólag rájött,
hogy ki ő. Megkönnyebbülés, félelem és fájdalom suhant át a
duzzadt arcán, a szeme megtelt könnyel, az ajkai pedig
reszkettek.
– Montford… – mondta rekedten.
Pont olyan borzalmasan hangzott, mint ahogy kinézett.
–  Bolond! Kis bolond! – kiáltotta a férfi, és gyengéden
megrázta a lány vállát. – Kiugrani egy mozgó lovas kocsiból!
Mire gondoltál? – Montford, amint kimondta, tudta, hogy
hülyeség volt ezt mondani, de inkább ezt, mint azt az ezer
másik félig megformált szót, ami a nyelve hegyén volt.
Astrid elképedve nézett rá. Aztán a férfit megdöbbentő
váratlan húzással elnevette magát. Vagy krákogott.
– Nem volt más választásom.
– Megölhetted volna magad!
– Inkább, mint hogy ott maradjak, ahol voltam.
Montford ingatta a fejét, de nem tudta ezt megcáfolni.
Felemelte az egyik kezét, és megfogta a lány állát. Astrid
hunyorgott, és hátrahúzta az arcát, mintha fájt volna neki a
férfi érintése. Valószínűleg így is volt. Montford üvölteni akart!
–  Eljöttél értem – mondta Astrid, és erőtlenül a férfira
mosolygott.
–  Persze hogy eljöttem! – mondta Montford nagyon
ingerülten. A  tudatába beszűrődött, hogy valami zavaros
mozgás támadt elöl, az úton. Felemelte a fejét, és látta, hogy a
lovas kocsi megfordul az úton, és mindjárt elkezd feléjük
tartani. A pokolba, gondolta, és most mihez fogunk kezdeni?
Astrid követte a pillantását, és levegőért kapott. Montford
érezte, hogy a lány teste megfeszül a keze között.
–  Mondd, hogy van egy terved arra, hogy kiments minket
innen, Montford – szólalt meg Astrid.
A herceg a lány sebesült arcára és a koszos ruháira pillantott,
majd a saját szakadt ruháira, lehorzsolt karjára és kezére.
Felnézett, találkozott a pillantása a lány vad tekintetével,
amiben látta, hogy Astrid ugyanúgy tudja, mint ő, hogy nekik
annyi. Egymáson és a hátukon lévő ruhájukon kívül semmi
másuk nem volt. Nem csoda, hogy Astrid mosolygott.
Montford nem bírta megállni, elkezdett nevetni.
 

 
Astrid még az elméjére leszálló ködön át is tudta, hogy
Montfordot elkapta a hisztéria. A  koszban térdelt,
összeszaggatva, lehorzsolva, véresen, és úgy nézett ki, mint akit
áttörtek egy szitán. És nevetett.
Astrid alig tudott fókuszálni az egy szemével, és lüktetett a
feje. A megkönnyebbülés érzését, hogy sikerült megmenekülnie
a lovas kocsiból, nagyban tompította a sajgó teste, a megújult
félelem attól, ami dübörgött feléjük, és az egyre növekvő
bosszúság, amit Montford iránt érzett.
De különös módon neki is nevetnie kellett. Reménytelen volt
a helyzetük. Montford éppen annyira tudta, mint ő. És ez vicces
volt, rémes módon, de az volt!
A  szája sarka felemelkedett, de ezt hamar megbánta. A  bal
arcfelének izmai tiltakozásukban felordítottak, mire Astrid
tekintete fájdalmában elsötétült.
Montford biztosan látta az összerezzenését, mert abbahagyta
a nevetést, és az arca komoly lett. Az út felé pillantott, majd
maguk köré, Astrid pedig látta, ahogy kattog az agya.
–  Tudsz futni? – Astrid nem tudta. A  kétség látszódhatott a
szemében, mert Montford erőtlenül, humortalanul
rámosolygott. – Én sem – mondta halkan. Aztán megfogta Astrid
könyökét, és lábra állította a lányt.
 Astrid felkiáltott görcsös karjainak fájdalmától, és akkor vette
észre, hogy még mindig a háta mögé vannak kötözve.
Montford tekintete elsötétült a dühtől. Megfordította Astridot,
és próbálta kibogozni a csuklóján lévő csomókat. Amikor a keze
végre kiszabadult a kötésből, Astrid felszisszent, mert a
bizsergő érzés gyorsan visszatért beléjük. A  szeme előtt
összedörzsölte a két kezét, a csuklója fel volt horzsolva, és
csúnya fekete karikák borították.
Astrid felpillantott, és látta, hogy Montford arcvonásait
őrjöngő harag uralja, ahogy vizsgálja a sérüléseit.
– Megölöm őket – mondta elfojtott hangon, ahogy elborították
az érzelmek. – Széttépem őket.
Astrid részben felvillanyozódott a férfi szavaitól, részben
megdermedt. Montford nagyon is komolyan mondta.
–  Bármennyire élvezném is, ez most nem a megfelelő idő és
hely – felelte neki olyan kiegyensúlyozottan, ahogy csak tudta.
Montford elszakította róla a tekintetét, és az utat szegélyző
sűrű erdőre nézett.
– Gyere! – mondta zordan.
Meghúzta Astrid karját, és együtt a bozótba botorkáltak.
A lány hallotta maguk mögött a lovas kocsit és Lightfoot mérges
hangját. A  gondolat, hogy újra elkaphatják, elég volt ahhoz,
hogy munkára bírja fájó lábát. Szédült, alig bírta megállni, hogy
előre ne bukjon. Csupán Montford szorításának ereje volt az,
ami megakadályozta, hogy el ne terüljön az erdő alján. A  férfi
áthúzta őt a bokrok és rönkök fölött, egyre mélyebbre a
sötétségbe, a sebességük amilyen lassú volt, olyan elszánt.
Astrid azt gondolta, hogy hallja maguk mögött az eltörő
gallyak hangját, de nem mert megfordulni, hogy kiderítse,
üldözik-e őket. Arra összpontosított, hogy állva maradjon. Az
érzékei szétcsúsztak, az erdő alig volt több zöld és barna
foltoknál, mozgolódó árnyaknál, a lábukat és karjukat szúró
vadszedernél és súroló, éles leveleknél.
Elértek egy fenyőerdőbe, ahol a talajt barna, rothadó
fenyőtűk takarták. A  lépteik susogtak és ropogtak, megtörve
körülöttük a csendet, mire a madarak rikácsolva a fák tetejére
repültek, és ezzel elárulták minden mozdulatukat.
Astrid most már megkockáztatott egy hátrapillantást, de nem
látta semmi nyomát annak, hogy üldöznék őket. Az idegessége
egy hajszálnyit csökkent. Messze voltak még attól, hogy ne
legyenek veszélyben. És nem kellett volna megpróbálnia ezt a
hátrafordulást. A  feje kóválygott, és megdöntötte a körülötte
lévő világ tengelyét. Átbotorkált egy fának a gyökerén, mire
kicsúsztak alóla a lábai.
Montford erősen megszorította, és megfordult, hogy elkapja
őt a másik karjával. A  mellkasához szorította Astridot. A  teste
forró volt és nyirkos, a szíve vadul kalapált a lány orcája alatt.
Szörnyű szaga volt, de Astridot nem érdekelte.
Montford eltartotta magától a lányt, és az arcát vizslatta, a
saját arckifejezése kiolvashatatlan volt.
– Tudod folytatni?
Astrid elgyengülve bólintott.
Montford összevonta a szemöldökét, a szája szigorú vonallá
keskenyedett. Elfordult a lánytól, a dereka köré fonta a karját,
így félig cipelte őt. Astrid utált ilyen gyenge lenni, utálta, hogy a
férfira szorul, de nem volt más választása. Túlságosan fáradt
volt és megviselt, hogy tiltakozzon.
Montford átemelte őt egy kidőlt fa fölött, magához húzta, és
ment tovább.
– Nem feltételezem, hogy tudod, merre mész – mondta Astrid.
Montford felhorkant.
–  Persze hogy nem. Keletre? De valamit úgyis ki fogunk
találni.
Ez inkább kérdés volt, mint kijelentés. Astrid kihallotta a
feszültséget a férfi hangjából. Montfordnak fogalma sem volt,
hogy mit csinál. A lánynak jobban kellett volna aggódnia, mint
amennyire aggódott. Eltévedtek egy semmi közepén lévő
erdőben, egy őrült üldözte őket, és nem volt semmi az eszükön
kívül, ami a segítségükre lehetett volna. De minél tovább
jutottak anélkül, hogy valaki rájuk rontott volna, Astrid annál
kevésbé aggódott. Megszabadult Lightfoottól, és csak ez
számított.
Montford eljött érte. És valamit ki fognak találni, ahogy
mondta. Astrid megengedte magának, hogy reménykedjen, és
egy olyan életről álmodjon, amiről azt gondolta, hogy számára
örökre elveszett.
És szépen lassan ezek az álmok felülkerekedtek az éberségén,
és beszippantották az eszméletlenségbe.
 

 
Montford nem tudta pontosan, mióta lehetnek az erdőben.
Éveknek érződött. Órák biztosan elteltek, mert a nap már
mögöttük volt, az árnyékok megnyúltak, és az erdő egyre
sötétebb lett. Nem volt jele annak, hogy üldöznék őket, és csak
reménykedni tudott abban, hogy a nyomuk eltűnt. Az a
legkevesebb, hogy a pribéknek nehézségei lehettek egy karját
ért lövés miatt.
Montfordnak lüktetett a bokája, ahogy a teste többi része is.
Nem tudta, hogyan sikerült ilyen messzire eljutnia, azt pedig
még kevésbé, hogy Astridot hogyan tudta magával húzni. Nem
volt egy törékeny nő, még nála is rosszabb állapotban volt, és rá
támaszkodott, a súlya nagyját Montford cipelte.
Ekkor vette észre, hogy már Astrid teljes súlyát ő viszi. Húzta
maga után a lány lábát, akinek a feje lelógott.
A férfi megállt, felemelte Astrid arcát, akinek a szeme le volt
hunyva, az arcából kifutott a vér. Lábon ájult el, ő pedig még
csak észre sem vette.
Montford egy nagy, göcsörtös tölgyfa aljához vitte a lányt,
közben nem törődött a saját sajgó végtagjaival. Letette a fa
egyik gyökerének hajlatába Astridot, megpaskolta az ép orcáját,
hogy megpróbálja felébreszteni.
Astrid nagyon lassan tért magához, a szempilláját rebegtetve
nyitotta ki a szemét – vagy legalábbis az egyiket. Próbált felülni,
de Montford visszatessékelte a földre. A fején lévő púp aggasztó
volt. Marlowe hasonló sérülést szenvedett el egy kocsmai
verekedésben, és egy hétig ágyhoz volt kötve miatta.
Montford leült Astrid mellé, és magához húzta, hogy
megőrizze a melegüket. Így, hogy már nem mozogtak,
észrevette, milyen hűvös a levegő.
Elszoruló szívvel pillantott fel a sötétedő égboltra. Tudta, hogy
hideg este lesz. Egy újabb akadály, amivel nem számolt. Kisfiú
korában aludt utoljára a szabadban, amikor Sherbrookkal úgy
döntöttek, hogy megszöknek Barbadosra. Gyalog hagyták el
Harrow-t, és az éjszakát egy Kenttel határos kis falu
külterületén töltötték. Másnap reggelre feladták, mert
Sherbrookot már nem érdekelte az ötlet, Montford pedig
majdnem elájult, amikor meglátta a ruhái gyűrődéseit egy
csillagos ég alatt töltött éjszaka után. Nem tetszett neki az
élmény.
A  tízéves énje elájult volna, ha látja a jelenlegi stílusát. De a
legutolsó, ami miatt a hercegnek éppen aggódnia kellett, az az
öltözéke volt. Bámulatos, hogy a halál szele miatt – jó néhány
széllökése miatt, egészen pontosan – mennyire másképp tekint
az ember a nyaksálja állapotára. Montford ekkor csupán egy
meleg ágyat, ételt és Lightfoot tálcán felszolgált fejét akarta.
–  Muszáj továbbmennünk – motyogta Astrid. Még egyszer
megpróbált felülni. Montford megállította, átkarolta reszkető
vállait, és a mellkasához húzta a fejét. Érezte, hogy a lány
megdermed, majd lassan elernyed az ölelésében.
–  Pihenj egy kicsit – mondta Montford, ringatta Astridot, és
végigsimított a kezével a kócos haján. Eszébe sem jutott, hogy
kibogozza vagy megzabolázza. Kizárólag arra tudott gondolni,
hogy megnyugtassa a lányt, és a saját hőjével melegítse őt.
Astrid teste nagyon hideg volt. De Montford nem gondolta, hogy
aludnia kellene. Ha agyrázkódása volt, ébren kellett maradnia.
Ezt tudta.
– Ne aludj el, Astrid! Muszáj ébren maradnod.
– Nagyon fáradt vagyok.
–  Agyrázkódást kaptál. Ha elalszol, lehet, hogy nem fogsz
felébredni.
Astrid nem válaszolt. Montford attól tartott, hogy a lány
megint elájult, de végül megszólalt.
– Szerinted leráztuk őket?
– Nem tudom.
Astrid gyengén mocorgott Montford karjai között, hogy a
férfira nézhessen. Montford próbált nem a lány bedagadt
szemére és zúzódott állára koncentrálni. Túlságosan felkavaró
látvány volt mindkettő.
–  Köszönöm, hogy eljöttél értem – mondta Astrid. Montford
előrefelé nézett, és megfeszítette az állkapcsát. Astrid láthatott
valamit az arckifejezésében, mert megmerevedett, és a
homlokát ráncolta. – Tudom, mit gondolsz, és valószínűleg
igazad is van. Megérdemeltem…
Montfordnál elpattant a húr.
–  Természetesen nem érdemelted meg! Hogy gondolhatsz
ilyet? És hogy én gondolnék ilyen… Pokolba, ez egyáltalán nem
a te hibád!
Astrid meglepettnek tűnt, de messze nem volt még
megkönnyebbülve. A  szeme könnybe lábadt, de elfordította az
arcát, hogy megpróbálja eltitkolni.
–  Bárcsak hinni tudnék ebben! De gyaníthattam volna, hogy
Lightfoot meg fog próbálkozni valamivel. Ő  olyan…
kiegyensúlyozatlan.
–  Ez, drága Miss Honeywellem, a legnagyobb eufemizmus,
amit valaha hallottam.
Astrid próbált nevetni, de helyette megborzongott.
Montford erre erősebben tartotta a vállát. Érezte, hogy Astrid
újra megfeszül, mintha félne az érintésétől. Talán így is volt.
A rémálom után, amit elszenvedett, nehezen fogja hagyni, hogy
bárki hozzáérjen. Ettől elkapta Montfordot a rosszullét. Astrid
Honeywellnek nem kellene félnie senkitől!
–  Nem foglak bántani – morogta, és még saját magát is
ingerültnek hallotta, bár kizárólag gyötrő szenvedést érzett.
– Tudom.
– Hideg vagy. Próbálok segíteni.
–  Igen, tudom – nyomatékosította a lány, és ő is ingerültnek
hangzott.
–  Megvert téged. – Jó ég, Montford nem akarta tudni a
részleteket, de mégis szüksége volt rá.
– Csak egy kicsit. De egyszer sem sikerült… hát, mondjuk úgy,
sem ideje, sem ereje nem volt, hogy az érkezésed előtt túl sok
mindent csináljon. – Montford megkönnyebbülten sóhajtott.
Astrid az egyik kezét a saját arcához emelte, megtapogatta a
sérüléseit, és felszisszent. – De határozottan kellemetlen volt.
–  Hát – morogta Montford –, szörnyen nézel ki. A  szemed
teljesen bedagadt, és egy almányi púp van a fejeden.
– Köszönöm – préselte ki magából a lány fanyarul. – Jó tudni,
hogy ijesztően festek. Ettől sokkal jobban érzem magam.
Montford felhúzta magukat a földről, annak ellenére, hogy a
teste tiltakozott. A  nap a végéhez közeledett, és az éjszaka
csípőssége lassan utolérte őket.
–  Muszáj menedéket találnunk – mondta. – Astrid, muszáj
még mozognod, csak egy nagyon keveset.
A lány kilátástalanul bólintott, majd újra elindultak. Montford
igyekezett a napot maguk mögött tartani, mert akkor kelet felé
tartanak. Talán ez hiba volt, mert semmi kilátás nem volt arra,
hogy az erdő véget ér. De inkább haladt egy irányba, mint hogy
körbe-körbe bolyongjanak. Csak bízni tudott abban, hogy az éj
leereszkedése előtt az élet valamilyen jelére bukkannak.
Amennyire ő sejtette, akár az óceánig is sétálhattak anélkül,
hogy még egy lélekkel találkozzanak, olyan messze voltak a
civilizációtól.
Egy idő után Astrid már nem bírta tartani magát. Montford a
karjaiba vette a lányt, és vitte őt. A  többletsúlytól a bedagadt
bokája lüktetett, a karizma pedig égett. Mire egy tisztásra
botorkált, és meglátta egy kis rothadó kunyhó körvonalát a
szürkés-zöldes homályban, annyira kimerült, éhes volt és fájt
mindene, hogy közel állt ahhoz, hogy elsírja magát. Néhány
könnycsepp tényleg le is csorgott az arcán, amikor rájött, hogy
talált maguknak búvóhelyet, bármilyen szegényes volt is.
Jó régen biztos vadászkunyhó lehetett, vagy egy erdőbiztos
viskója, de ekkor már alig volt több egy romnál. Az ablakai rég
eltűntek, a teteje fele le volt szakadva, gyomok és indák kúsztak
fel az oldalán. Belül a padló csupa kosz volt, a falak foltokban
nyirkosak. Penész és régi tűzrakások szaga terjengett a
levegőben, és úgy tűnt, hogy egy állat fészkelt a kandallóba.
A  herceg a tető deszkáin át látta az éjjeli égboltot. Ez volt a
legundorítóbb hely, ahova valaha belépett.
Kizárta a szörnyű részleteket, és egyből az ágyhoz ment. Ami
alig volt több egy szalmával töltött matracnál, és Montford
megborzongott a gondolattól, hogy mi élhetett benne, vagy hogy
milyen férgek mászhattak át a ráhalmozott molyette
ágyneműkön.
 De valamilyen menedék volt. A hőmérséklet már leesett, és a
fogai összekoccantak. Még soha életében nem fázott ennyire.
Felhajtotta a paplant, és bedugta alá Astrid lábát. A  lány
motyogott valamit álmában, majd az oldalára fordult, tüzes
haja szétterült az ágyneműn. Az álla alá tette a kezét,
Montfordnak pedig megsajdult a szíve a csuklóin lévő fekete
zúzódások láttán. Minden ingerültsége elmúlt, ahogy nézte az
alvó lányt, és megesküdött, hogy soha többé nem hagyja, hogy
bántsák.
Bele sem gondolt az erkölcsiségbe, amikor bebújt Astrid
mellé, a hátához simult, és felhúzta mindkettejükre a paplant.
Túlságosan fázott és túl fáradt volt. Egyáltalán még csak bele
sem gondolt, hogy milyen buján kerekdednek érzi a lány
fenekét a csípőjénél, vagy hogy érzi a melle ívét, ahol átöleli.
Egyáltalán még csak bele sem gondolt, hogy milyen tökéletes a
lány, így hozzásimulva, és hogy ő milyen végtelenül hálás, hogy
Astrid él és érintetlenül lehet a karjaiban. Egyáltalán még csak
bele sem gondolt, hogy megcsókolja.
De megtette, szinte öntudatlanul. Megcsókolta a lány fejének
hátulját, az ajkai súrolták a tekeredő levendulaillatú tincseket,
majd mély, álomtalan alvásba szenderült.
 Huszonkettedik fejezet

Amiben a herceg és Miss Honeywell hősiesen ellenállnak a

kísértésnek
 
 
 
A napsütés gyorsan visszatért, ahogy a herceg józan esze is –
egy idő után. Montford úgy érezte, hogy csak egy pillanatra
hunyta le éjszaka a szemét, máris pislogva újra kinyitotta őket,
és azt látta, hogy a tető lécein át ömlik be a napfény, ami
bearanyozza Astrid haját, megvilágítja a levegőben táncoló
porszemeket, és fémesen megcsillan egy fölöttük lustán köröző
légy szárnyain.
Hirtelen nem tudta, hol van, és miként került oda. Csupán azt
tudta, hogy hozzásimul Astrid Honeywellhez, a lány haját
használja párnaként, és a bal karjával átfogja a mellét.
Montfordnak melege volt – valójában patakzott róla a víz – a
rajtuk lévő penészes paplan súlya alatt és Astrid
hozzápréselődő testének hőjétől. Távolról rémlett neki, hogy
fájnak az izmai és éhes, de csak nagyon távolról. Túl csodásan
érezte magát ahhoz, hogy ilyen lényegtelen részletekkel
foglalkozzon. Kizárólag a karjaiban lévő puha, buja nő
melegével és illatával törődött.
 A nőével. Az egyetlenével, akire olyan sürgetőn vágyott, hogy
olyat még korábban soha nem tapasztalt.
Szemlátomást megkapta, amit akart.
Kár, hogy nem emlékezett rá. Furcsa is, pontosabban. Nem
gondolta, hogy elfelejtené, hogy lefeküdt Astrid Honeywell-lel.
Kivéve, ha részeg volt.
Homályosan derengett neki, hogy elég sokat ivott nem is
olyan rég. És azt is tudta, hogy ezért valahogy a lány a hibás.
Mindegy, gondolta zavarosan. Egyszerűen majd újra az övé
lesz, most, hogy már összekapta magát.
Montford végigsimított Astrid csípőjén, fel az oldalán, végig a
melle szélén. A  lány fel volt öltözve, ami nagyon furcsa volt.
Ettől függetlenül a herceg érezte, hogy Astrid testének hője a
tenyerébe ég, felkúszik a karján, majd le a testén, és az
ágyékában állapodik meg. A  lány megmozdult, a fenekét
hozzádörzsölte, mire Montford azonnal kemény lett. Fájóan az.
Hangosan felnyögött, a lánynak dörgölte a csípőjét, és a hajába
temette az orrát. Az illata felkorbácsolta a vágyait, és még
keményebb lett. Atyavilág, hogy akarta Astridot! Bele akart
olvadni az érzéki melegségébe.
Astrid megint mocorgott, és valamit motyogott álmában.
De a hangja megtörte Montford illúzióját. Hirtelen
visszatolultak az emlékek a fejébe, és a merevedése okozta
szenvedésről teljesen megfeledkezett.
Egy szempillantás alatt talpra ugrott, megszédült, és a gyomra
felfordult az önutálattól. Morcosan nézett le a nadrágja
kidudorodására, nehezen vette a levegőt, és ökölbe szorította a
kezét. Körbenézett a rozoga kunyhón, a falakon lévő mohán és
a lábainál lévő állati ürüléken. Majd a tekintete megpihent
Astrid alvó alakján. A szeme körüli duzzanat visszább húzódott,
kék-zöld karikák maradtak utána. Az orcája egy zúzódástól volt
lila, a haja kiengedve, amibe levelek és gallyak akadtak.
A hátára fordult, mire az egyik karja oda hullott, ahol az előbb
még ő feküdt. Montford látta a fekete karikát a lány csuklóján
és a sebekre száradt vért, ahol a kötél kidörzsölte a bőrét.
Visszanyelte a torkába feltörő epét. Ő  maga is egy állat volt,
nem jobb, mint a gazember, aki ezt tette Astriddal! Hogyan
tudott a teste – és az elméje – ilyen árulóként reagálni a
közelségére? És még így is akarta őt. Sajgott a kielégítetlen
vágytól. És biztos volt benne, hogy ez nem fog elmúlni.
Nem tudta, meddig állhatott ott és nézte Astridot, és akarta a
józan esze ellenére is megérinteni, visszamenni a matrachoz,
hogy a testével beborítsa őt.
De ez elfogadhatatlan volt. Mégis mire gondolt? Azért
mentette meg a megrontástól, hogy ő maga ronthassa meg?
Rosszul volt a teste lázadásától, ezért elfordult a lánytól, és
kibotorkált a kunyhó ajtaján. Eltakarta a szemét a kora reggeli
fénytől, és nekiindult a tisztásnak. Szüksége volt egy kis
távolságra Astridtól, hogy kiszellőztesse a fejét, és valahogy
levágja azt az átkozott harmadik lábat, amit hirtelen növesztett.
Nem sok választási lehetősége volt. Egyenesen előre, ahol az
erdő volt. Vagy jobbra, az erdőbe. Vagy balra, még mindig az
erdőbe.
Megperdült, az első lehetőséget választotta, majd
besomfordált a bozótosba.
Majdnem lecsúszott egy töltésen, mire egy termetes
folyómeder szélén találta magát. A víz csillogott a napfényben,
és lustán bukott át nagy sziklákon. Montford leguggolt, és
beleszántott az ujjaival a vízfolyásba. Jéghideg volt.
Ő viszont égett a tűztől.
Leült a partra, és lerángatta a csizmáit.
Amúgy is szüksége volt egy jó fürdésre.
 

 
Astrid felébredt, és a tető egy lyukán keresztül bekukucskáló
kék égre bámult. Meleg paplanba volt gubódzva, az arca
napfényben fürdött. Nem emlékezett az álmaira, de azt tudta,
hogy jók voltak. Az érzés, hogy erős karok tartják, simogatják és
nyugtatják, még mindig vele volt. Nem félt.
Most sem félt, bár valószínűleg kellett volna. A sebei fájtak, a
teste pedig még mindig ki volt merülve, annak ellenére is, hogy
milyen mélyen aludt.
Az elmúlt néhány nap szörnyűségeit nem volt könnyű
félretenni. De mindent egybevetve meglepően jó kedve volt.
Mert biztonságban érezte magát. És mert Montford vele van.
Vagy legalábbis volt. Bágyadtan nyújtózott egyet, majd felült,
és körbenézett az ismeretlen környezeten. Nem emlékezett,
hogy idejött volna, ami valószínűleg jobb is így. A  szoba úgy
nézett ki, mintha állatokon kívül más lakója nem lett volna az
elmúlt évszázadban. És őket általában rossz házvezetőnek
tartották.
Astrid el sem akarta képzelni, hogy mik élhettek a paplanban,
ami most őt takarta.
 Felhúzta magát a matracon, majd lelépett a földre. Szemügyre
vette magát. Mocskos volt, természetesen, és a kedvenc, hosszú
kabátja valószínűleg kidobásra volt kárhoztatva. A  végtagjai
sajogtak, a csuklói pedig szúrtak, ahol a kötél a húsába vájt. Az
arca pokolian fájt, viszont a világ már nem forgott körülötte.
És élt.
Élt, és nagyon éhes volt. Nem tudta felidézni, hogy mikor
evett utoljára.
Átkutatta a kis kunyhót, hogy van-e jele ételnek, kihúzta a
fiókokat, kinyitotta a szekrényeket, az egyikben meg is lepett
egy egércsaládot. Ételt nem, viszont egy régi, molyette
gyapjúkabátot talált. Nem olyasmi volt, amit Montford normális
esetben felvenne, de talán örült volna valami vastagabbnak
annál a piszkos, sokat hordott pamutingnél, amiben a verseny
óta járkált.
Az idő tiszta volt, a nap melegen sütött, bár már október
közepe volt. Astrid kezdett is egy kicsit fázni most, hogy már
nem volt a paplan alatt.
A  karjára hajtotta a kabátot, majd a kunyhó ajtajához ment,
és kikukucskált. A fákon kívül semmi mást nem látott.
Nyugtalan bizsergés futott rajta végig. Hol van Montford?
Nemrég még itt volt, nem? Egész éjjel közel érezte magához, bár
mélyen aludt. A  férfi a karjai között tartotta, az álmai ihletője
volt. Biztos, hogy nem csak képzelte az egészet!
Nem fog pánikolni.
Kiment, és a férfi után kiáltott. Várt, de nem érkezett válasz.
A nyugtalansága felerősödött.
Montford nem hagyná el. Mindazok után, amin átment, hogy
megmentse, pont most nem hagyná el!
Bár az igaz, hogy nagyon ingerültnek tűnt előző nap. Még
amikor olyan gyengéden tartotta is őt, Astrid dühöt érzett
benne. Nem volt boldog, hogy olyan helyzetbe keveredett,
amiről kétségtelenül azt gondolta, hogy méltatlan számára.
Megfordult Astrid fejében, hogy a herceg akár azt is
gondolhatta, hogy bevégezte a kötelességét iránta. Nem
kedvelte őt, és nem akart a társaságában időzni. Tudta, hogy
biztonságos távolságban van már Lightfoottól, és hagyja, hogy
egyedül találjon vissza Rylestone Hallba.
Nem, nem! Ő egy tisztességes férfi.
Többnyire.
Nem tenne ilyet!
Talán elment, hogy könnyítsen magán. Még a hercegeknek is
kellett tennie valamit, ha szólította őket a természet.
De lehet, hogy eltévedt. Nem volt sok tájékozódási pont
körülöttük. Astrid komolyan elkezdett aggódni. Egészen
biztosan megtámadta Montfordot valami erdei teremtés, vagy
mocsárba süllyedt. Előfordulnak ilyen dolgok. Viszont még
valószínűbb az, hogy céltalan köröket ró a sűrű bozótosban.
Nem tűnt olyan típusnak, aki tudna tájékozódni vidéken.
Rylestone Greenben majdnem elájult a bárányok láttán.
Astrid átvágott az erdőn, közben időnként Montford nevét
kiabálta. Lassan leereszkedett egy kis lejtőn, és csobogó vizet
hallott maga előtt. Egy folyam volt. Ösztönösen megnyalta az
ajkait, a szomjúsága felülkerekedett mindenen. Egy keskeny
szarvasnyomot követett a vízpartig, majd lehajolt, hogy az
összetett kezeit a sebesen folyó vízbe engedje.
 Egy loccsanás hangja miatt pillantott fel, majd lefagyott, a
szeme pedig majd’ kiugrott a helyéről.
Montford! A  hátán lebegett, két nagy szikla között kialakult
mély medencében. És… Meztelen volt.
Astrid nyelt egyszer, kétszer. Kicsúszott alóla a lába, és a
fenekére esett a folyóparton. A világ összes kincséért sem tudott
volna elfutni vagy máshová pillantani. A  férfi rövid,
gesztenyebarna haja szétterült a koponyája körül, a teste az őt
nyaldosó víz tetején lebegett, és úgy csillogott, mint kovácsolt
bronzlapok a napfényben. Hosszú, izmos karjait kinyújtotta az
oldala mellett, és finoman hajtotta velük a vizet. A  meztelen
teste olyan színű volt, mint a tavaszi méz, világos, finom és
makulátlan. Astrid látta Montford törzsének éleit, a hasán
összegyűlt izomkötegeket. A  vízcseppek apró gyémántokként
csillogtak rajta, ahogy megakadtak a mellkasán egy kis foltban
göndörödő sötét szőrében, ami megritkult a lapos hasán, majd
újra megerősödött lejjebb, a kiugró csípőcsontjai között… és
még lejjebb is.
Astrid felszisszent, majd pislogott, és próbált máshová nézni.
Montford biztosan meghallotta, mert felemelte a fejét, és
elkerekedett a szeme. Elsápadt, majd a haja tövéig elpirult.
Csapkodott a vízben, elsüllyesztette az alsó felét, amiért Astrid
egyszerre volt végtelenül hálás és szörnyen csalódott. A herceg
megvetette a lábát, majd felállt a folyóban, a víz lecsorgott az
arcán és a testén. Deréktól felfelé látszott ki, a kezét a csípőjére
tette, a szeme izzott.
– Mit művelsz? – Jóformán kiabált.
Astrid nem tudott szavakat formálni. A  pillantása a férfi
hasára szegeződött, a pulzusa dübörgött. Nem sok tapasztalata
volt meztelen férfiakkal, de gyanította, hogy Montford teste
olyan tökéletes, amilyen tökéletes csak lehet.
Csupa karcsú, kemény, kidolgozott férfiasság.
Valami furcsa, ijesztő és tűzforró érzés cikázott végig az erein,
gyűlt össze a lábai között, ami miatt kiszaladt a levegő a
tüdejéből. Az arcát élénk pír perzselte, aminek semmi köze nem
volt ahhoz, hogy zavarban van. Egy őrült, csodás pillanatig
megfontolta, hogy a folyamba ugrik, és a férfi karjai közé veti
magát. Érezni akarta Montfordot, nem csak nézni.
Montford szeme még jobban elkerekedett azon, amit a lány
arcán látott, bármi volt is az, és egy kicsit még jobban a vízbe
merült.
– Az ég szerelmére, menj el! – kiáltotta.
Astrid megrázta a fejét, hogy rendezze a gondolatait, de nem
működött. Nagy erőfeszítések és hatalmas sajnálkozás árán
elszakította a tekintetét a férfi testéről, és a balján lévő
bokrokra bámult.
– Én… én szomjas vagyok – mondta sután.
Astrid hallotta, hogy a férfi fröcsköl.
– Akkor igyál, a fenébe is! – sziszegte.
A  férfi durva hangneme kiszakította Astridot a bódulatából.
Remegő kezekkel mert ki a folyóvízből, majd megitta, és közben
nem mert felnézni Montfordra. A víz jéghideg volt – a férfi hogy
bírta ki? –, de ez nem sokat segített Astrid teste perzselésének
csillapításán.
A  szégyen lassan utat tört magának a zavaros érzelmeken
keresztül. Szégyen és düh. Nem akart kémkedni a herceg után,
és Montfordnak nem kellett volna ilyen gonosznak lennie vele!
Csak szomjas volt, és nagyon meg volt ijedve, hogy a férfi
eltévedt. A  teljes megalázkodást az jelentette számára, hogy
könnyek égették a szemét.
– Azt hittem, eltévedtél.
Még több fröcskölés.
– Hát, nem tévedtem el, ahogy látod!
– Vagy hogy itt hagytál.
Montford erre nem válaszolt. Astrid megkockáztatta, hogy
felé pillantson. A  férfi őt bámulta, és mindkét kezét ökölbe
szorítva tartotta a víz felszínén. Az arca olyan kemény volt,
mint a körülötte lévő sziklák, viszont a szeme élénkszürke, és
ezernyi érzelemmel telített, amik közül Astrid csak nagyon
keveset ismert fel.
Aztán Montford válla előrebukott. Valami ellágyította az
arcát, majd felsóhajtott. Felemelte az egyik kezét, és a vizes
hajába szántott, amitől a vége égnek állt.
Nevetségesen nézett ki. És eszméletlenül vonzón.
Astrid újra kimelegedett, ami még egyszer kibillentette a
nyugalmából. Feltápászkodott, majd elfordult a férfitól.
Hallotta, hogy Montford mozog a vízben, majd a partra mászik.
– Ne fordulj meg! – mondta a férfi.
–  Természetesen nem fogok megfordulni – válaszolta a lány
ingerülten és zavarodottan, közben égett a vágytól, hogy pont
így tegyen. Ruhák zizegtek, majd Montford halkan morgott
valamit. Valami puffant a puha földön. – Illendőn nézel ki?
Montford felhorkant.
– Felöltöztem, ha ezt kérdezed – vágta rá.
 Astrid megperdült. A  férfi a nadrágjában és a szakadt
pamutingében ült a folyóparton, és térdéhez csapkodta a
harisnyáit, amik kemények voltak a kosztól és a beleszáradt
vértől. A lány lebámult Montford meztelen lábára, és elakadt a
lélegzete. A  sarka tele volt durva, véres vágásokkal és
vízhólyagokkal.
Astrid gondolkodás nélkül a férfihoz sietett, lehuppant mellé,
és az ölébe emelte Montford egyik lábát. Montford
hátrahúzódott, mintha megcsípték volna, majd a lányra
pillantott.
–  Úgy nézel ki, mintha üvegen sétáltál volna, Montford –
szidta le Astrid.
A  férfi egy húzással felrángatta az egyik harisnyáját, és
felszisszent.
–  Nem üvegen. Köveken. Gallyakon. Isten tudja, még mi
máson.
– Ó, igen, a verseny!
Montford a másik harisnyáját is felrángatta, majd a
csizmájáért nyúlt.
–  Ne foglalkozz vele! Az én hibám. Nincs mit tenni, csak
kibírni. Hogy vagy?
– Fáj mindenem. És éhes vagyok.
Montford morgott, majd tovább rángatta a csizmáját, és nem
nézett Astrid szemébe.
–  Hát, legalább már nincs bedagadva a szemed. Csak lila. –
Astrid büszkeségének ez kicsit fájt. Egyértelmű volt, hogy
Montfordot taszította a külseje. Összeszorította az ajkait, és
próbált valami csípős választ kitalálni, de Montford még azelőtt
folytatta, hogy megtehette volna. – És fogalmam sincs, hogyan
etesselek meg. Hacsak te nem tudod, hogyan kell puszta kézzel
állatot elejteni. Bevallom, én ebben nem vagyok járatos.
–  Megfőzhetjük a csizmádat. Azt hallottam, hogy a hesszeni
csizmát az ország bizonyos részein finomságnak tartják.
Montford úgy bámult Astridra, mintha megőrült volna, majd
kitört belőle a nevetés. Hatalmas, vad hahotázás, ami megrázta
az egész testét. A hasát ölelve hátradőlt, és könnyek csorogtak a
szeme sarkából.
Astrid kuncogott, de a saját vicce helyett inkább azon, hogy a
férfi mennyire tombol. Amikor Montford még egy jó ideig nem
hagyta abba, kezdett aggódni.
– Nem volt azért ennyire vicces – szólt rá.
–  De, igen – bizonygatta a herceg. – Én is megenném, olyan
átkozottul éhes vagyok. De még egy lábasunk sincs. Vagy
tüzünk. Még egy csizmát sem tudunk megfőzni.
Astrid elmosolyodott.
– És eltévedtünk. Valószínű, hogy egymást fogjuk megenni.
–  Reméljük, azért idáig nem fajul a helyzet. – A  lány
előrenyújtotta a kabátot, amit talált. Montford felült, és irtózva
szemezett a tárggyal. – Arra gondoltam, hogy talán fázol.
Montford kikapta a kabátot a lány keze közül, és beledugta a
karját az ujjába. Megpróbálta begombolni, de túl kicsi volt a
széles mellkasára. A  kabát ujja nem ért le a csuklójáig, és az
egész csupa lyuk volt. Montford úgy nézett ki benne, mint egy
nagyra nőtt madárijesztő.
Astrid ugyanolyan féktelenül nevetett, mint az előbb a férfi,
mire ő rámeredt, de valódi neheztelés nélkül.
 – Nevetségesen nézel ki!
Montford felvette a másik csizmáját, és felhúzta a lábára.
– Legalább melegem van, és úgy vagyok nevetséges.
–  Sokkal inkább meleged lenne, ha nem ugrottál volna egy
jéghideg folyóba. Mégis mi járt a fejedben?
Montford hirtelen felállt, elsötétült a tekintete, és egy különös,
szinte fájdalmas kifejezés suhant át az arcán.
–  Nem akarod tudni. – Kinyújtotta a kezét, amit Astrid
gondolkodás nélkül elfogadott, és hagyta, hogy a férfi talpra
húzza.
Montford tovább fogta a kezét, mintha erre szigorúan szükség
volna, és úgy festett, mint aki mindjárt megszólal. Aztán mégis
elengedte Astrid kezét, és elkezdett a folyópart mentén sétálni.
– Gyere, próbáljuk kijutni ebből a dzsungelből – mondta.
Astrid nevetett, majd követte.
Istennek hála, miután üres hassal sétáltak néhány órát, az
erdő végül szelíd, dimbes-dombos yorkshire-i legelőkké
változott. Bárányok és tehenek pettyezték a dombok oldalát,
legeltek és szundikáltak, és egyáltalán nem érdekelte őket a két
furcsa ember, akik közöttük ballagtak. A  haszonállatok
megjelenése biztató jel volt. Az pedig, hogy előkerült egy
omladozó kőfalat határoló, egyenetlen út, még biztatóbb.
Megálltak, amikor odaértek hozzá, Montford mindkét
irányban végignézett a fal mentén, és közben elhessegetett egy
légycsaládot a szeme elől. Bosszúsnak és kimerültnek látszott –
ahogy Astrid is érezte magát –, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint
aki megkönnyebbült.
Astrid elgondolkozott azon, hogy mégis hogyan bír Montford
a sérült lábain sétálni. Teljesen biztos volt benne, hogy komoly
fájdalmai vannak, de a férfi nem panaszkodott. Nála
jelentéktelenebb úriemberek is rég megtörtek volna már a
körülményeik okozta nyomástól. Astrid soha többé nem
mondhatta, hogy Montford pipogya, vagy hogy nem viselkedett
hősiesen. A mentés egy kicsit elfuserált volt, és a lánynak többé-
kevésbé magát kellett megmentenie, de a férfi megpróbálta. És
Astrid nem tudott volna elmenekülni, ha Montford nincs ott,
hogy cipelje. Megmentette az életét. Nagy önzőség lett volna
tőle, ha nem ismeri el, ami jár neki.
De kedvelte a férfit?
Igen, gyanította, hogy igen, de csak egy kicsit. Astrid a
Lightfoottal történtek után az ördögöt is jó társaságnak találta
volna.
Nem mintha Montford ördög lett volna. Messze nem. Egy
kissé prűd volt, az biztos. Szó szerint elpirult, amikor Astrid
meglátta őt a folyóban. Kétségkívül az a típus, aki fügelevelet
tetet a szobrokra, hogy vigyázzon az erényükre.
Bár, amikor megcsókolta…
De arra jutott, hogy erre nem fog gondolni. Olyan érzés volt,
mintha ezer éve történt volna. Azok után, ami történt, Montford
soha többé nem fogja megcsókolni. Az úriemberek nem
csókolnak meg olyan nőket, akik annyira buták, hogy
elraboltatják és majdnem kompromittálják magukat.
Vagy megcsókolnak, de nem veszik el.
Nem mintha Astrid azt akarta volna, hogy Montford elvegye.
Vagy megcsókolja.
Astrid megállapította, merre van dél, majd abba az irányba
mutatott, így próbált a gyakorlati kérdésekre koncentrálni.
– Arra kellene mennünk!
Montford morcosan nézett rá.
– Tudom, merre kell menni.
Nem, Astrid határozottan nem akart egy morcos, ingerült
herceggel összeházasodni.
Montford morcossága alábbhagyott, amikor meglátta a lány
arckifejezését.
–  Csak aggódom. Ha ez az út keresztezi a főutat, akkor
meglehet, hogy találkozunk a barátoddal.
Astrid haragudott magára, amiért ő erre nem gondolt.
Valamiért teljesen megfeledkezett Lightfootról.
–  Nem a barátom, inkább egy elmebeteg. Eléggé őrült,
ugyebár.
– Azt hiszem, erre én is rájöttem.
– Meglőtte Charlie-t.
– Igen, tudom. Rátaláltam, ő mondta el, hogy mi történt.
Astridnak repesett a szíve.
– Élt? – kiáltotta.
–  Igen. Rossz bőrben volt, de élt, amikor Hawesban hagytam
egy orvosnál.
Astrid megkönnyebbülten sóhajtott, a vállát nyomó teher
egyre könnyebb lett. Azt hitte, hogy Charlie meghalt.
A  szeme sarkából figyelte Montfordot, hogy felmérje, milyen
kedvében van Charlie-val kapcsolatban. Egyértelmű volt, hogy
Charlie a kataszrófából kivett saját részéről nem beszélt, és
Astrid megkönnyebbült ettől. Nem állt készen arra, hogy
börtönbe küldesse a férfit, bár valószínűleg megérdemelte
volna azok után, amit tett. De Astridnak gondolnia kellett a
családjára is. Ők nem élnék túl nélküle.
Astrid az útra lépett.
– Akkor csak el kell majd bújnunk, ha hallunk valakit jönni.
– Igen – mondta Montford, és utolérte Astridot. Egy ideig úgy
sétáltak, hogy az utat keresztező libanyájon és egypár, a napon
szunyókáló tehénnél intelligensebb lénnyel nem találkoztak.
Jóval elmúlt dél, amikor Montford furcsa hangot hallatott –
valamit a nevetés és az elképedés okozta felszisszenés között –,
és hirtelen az útról néhány fa alá igyekezett. Nehéz, göcsörtös
ágak mögött tűnt el, majd Astrid alkalmanként levélsusogást és
horkantást hallott felőle.
– Montford! Mi a baj? Rosszul vagy?
– Nem!
Astrid egy percig gondolkozott.
– Neked… hát, tudod… megy a hasad?
–  Nem! – Egy pillanat múlva a férfi előkerült, és egy félős ló
kantárját húzta. – Kerítettem magunknak lovat a hazaútra –
mondta, majd lemondón szemezett az elnyűtt állattal. – Olyan,
amilyen.
 

 
Montford alig hitt a szemének, amikor kiszúrta a zöldfülű
csikót, ami előző nap megpróbálta a halálba rángatni. Most
kellemesen nyammogott egy út melletti fűcsomót. Hogy hogyan
került oda, vagy hogy miként fogják ezt a makacs állatot a
hasznukra fordítani, nem tűnt lényegesnek. Volt egy lovuk –
olyasmijük. Minden rendben volt a világon.
De aztán Astrid rámosolygott, a ló felé fordult, és felhúzta
magát a nyeregbe. Lovagló ülésben.
Montford nem bírta megállni, hogy ne bámulja a lány hosszú,
formás lábát, ami a szemével egy magasságban volt. Csupán egy
foltnyi csupasz, krémfehér bőr látszott ki a szakadt
harisnyájánál, így egy pillanatra kivillant a térde, majd eltűnt a
szoknyája szegélye alatt. De ez a pillantás is túl sok volt.
Montford gyomra összeugrott, és a száját olyan száraznak
érezte, mint amilyen száraz a sivatag.
Felpillantott a lány lábáról, de ez sem segített. Nézte Astrid
gyönyörű, máglyaszínű haját, ahogy fürtökben átbukik a vállán,
le a karján, és nem ér véget, csak jóval a dereka alatt. Lehet,
hogy az arca zúzott volt. És szeplős. És a szemei különbözők. Az
orra arrogáns és pisze, ami arra késztette, hogy odanyúljon, és
megcsavarja. Lehet, hogy a lány végtelenül és teljesen
visszataszító volt, de Montford nála gyönyörűbbet vagy a
szemének jobban tetszőt még soha nem látott.
Annyi volt neki.
És nagy bajban is volt.
Hogyan fogja megállni, hogy hozzányúljon?
Nem fogja, mert muszáj volt. Astrid mögé kellett ülnie azon az
átkozott lovon.
– Azt hiszem, én sétálok. – Bár ez volt a legutolsó, amit tenni
akart, ismerve a lába állapotát.
– Na, ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha mondtál, Cyril,
és nagyon sok nevetséges dolgot mondtál már.
A  vágya a lány mondandója hallatán valamicskét lanyhult,
hála az égnek.
–  Ne hívj így! – morogta, majd a kengyelbe tette a lábát,
felhúzódzkodott a nyeregbe, és a teste becsúszott Astrid mögé a
helyére. Azonnal elbódította a lány hajának illata.
– Akkor hogyan kellene hívjalak?
– Montford vagyok – morogta, ezzel emlékeztette Astridot – és
magát is – a státuszára.
A lány válaszul csak ingerülten szipogott egyet.
Montford megragadta a kantárt, indulásra sarkantyúzta a
lovat, és közben próbált nem tudomást venni arról, hogy Astrid
Honeywell feneke az ágyékának nyomódik, a háta a
mellkasához súrlódik, és hogy a tüzes hajkoronája birizgálja az
orrát.
 Huszonharmadik fejezet

Amiben a herceg és Miss Honeywell megadják magukat a

kísértésnek
 
 
 
Délután volt, mire a páros a Rylestone Hallba vezető út utolsó
szakaszához ért. Az üres zsebüknek köszönhetően nem
bajlódtak azzal, hogy megálljanak Hawesban, így a hasuk még
mindig fájóan korgott, a helyzethez és az egymáshoz való
türelmük pedig fogyóban volt. Astrid érezte maga mögött, hogy
Montford teste megfeszül. A  férfinak nem tetszett, hogy ő a
karjai között van, és ráhagyatkozik, hogy egyenesen maradjon.
De Astrid túl fáradt és éhes volt ahhoz, hogy a herceg törékeny
érzelmi állapotával vagy a testük nem illendő intimitásával
foglalkozzon.
Montford látszólag amúgy is mindkettejük helyett törődött
ezekkel.
Jóságos ég, az ember azt hinné, hogy Astrid pestises! Nem az ő
hibája, hogy Montford képtelen uralkodni a kezén. Ami azt
illeti, ő csak abban volt bűnös, hogy viszontvágyott a férfira…
de hát, ez lényegtelen. Talán megcsodálta a férfi alakját a
folyóban. Talán amíg Lightfoot markában volt, még azt is bánta,
hogy Montford nem kompromittálta teljesen. De már szabad
volt, és ilyen vad gondolatoknak nem volt helyük a valóságban.
Az ártatlansága megőrzésével sikerült megmenekülnie
Lightfoottól. Nem akarta hagyni, hogy Montford most elvegye,
amikor annyi fáradozáson mentek át mindketten, hogy
megőrizzék.
Természetesen tudta, hogy senki sem fogja elhinni, hogy nem
rontották meg. Pokoli nehéz dolga lesz, hogy megmentse a jó
hírét. Fogalma sem volt, hogy mit beszélhettek róla Rylestone
Greenben, de az semmi jó nem lehetett. Napokra eltűnt, és
amikor kizárólag a herceg társaságában fog előkerülni,
mindenki a legrosszabbat fogja feltételezni. Montford
megmentette Lightfoottól, de nem fogja tudni megmenteni az
emberek pletykálásától.
Mintha ez érdekelte volna a herceget. Astrid tudta, hogy
amint a kastélyba érnek, a sorsára fogja hagyni őt. Nem esett
szó róla, hogy tisztességes nőt csinálna belőle. Astrid gyanította,
hogy Montford inkább megenné a körmét, mint hogy őt
feleségül vegye. Ráadásul valószínűleg azt gondolta, nem elég jó
ahhoz, hogy a hercegnéje legyen. A  montfordi hercegné
engedelmes, túltenyésztett, mesterkélt és végtelenül unalmas
lesz. Soha nem kérné számon a férfit, vagy szállna szembe az
akaratával. Egy dísz lesz a férfi címéhez, mint egy fali
gyertyatartó vagy egy szép kis csipkeszegély körbe a függönyön.
Astrid a puszta gondolattól émelygett, és odébb mozdult a
nyeregben. A feneke elzsibbadt.
Montford megfeszült, levegőért kapott, mintha Astrid
megijesztette volna.
 – Az ég szerelmére, mit művelsz? – sziszegte, a karjait a lány
oldala mellé engedte.
– Kényelmetlenül érzem magam.
–  Én is, de én nem ficánkolok úgy, mintha… cirkuszi
mutatványt csinálnék – mondta Montford, és közben köpködte
Astrid elkóborolt tincseit, amiket a szájába fújt a szél.
–  Ha tudni akarod – préselte ki magából Astrid, és még egy
kicsit ficergett, csak hogy jobban idegesítse a férfit –, bizonyos
testrészeimet nem érzem.
–  Bárcsak nekem lenne ilyen gondom! – mondta halkan
Montford.
Astrid hátrakapta a fejét, hogy a férfira nézzen, mire
majdnem elveszítette az egyensúlyát, de Montford átkarolta és
megtartotta.
– Mit akar ez jelenteni? – akarta tudni Astrid.
A  herceg összeszorította az állkapcsát, és kerülte a lány
pillantását.
– Nem akarod tudni. Maradj nyugton, jó?
Astrid krákogott, majd visszafordult előre. De ez a sok mozgás
nem enyhített semmit a nyugtalanságán, sőt a jobb lába még be
is görcsölt. Sóhajtva megragadta maga előtt a nyeregkápát, hogy
ne veszítse el az egyensúlyát, majd átlendítette fölötte a jobb
lábát a másik mellé, bízva abban, hogy ezzel véget ér a
kínszenvedés.
Montford nyögött egyet, majd kisöpörte a lány haját a saját
arcából. Astrid most már féloldalasan ült a nyeregben, arccal
félig felé. Montford csikorgatta a fogát, teljesen szerencsétlenül
festett.
 – Abbahagynád? – suttogta.
–  Görcsöt kaptam. – Astrid jobban eligazította a fenekét a
nyeregben, így már nem a férfi combjain ült, hanem inkább
közöttük, az oldala pedig Montford törzséhez simult. A  férfi
elfúló hangot hallatott. – Tessék! Jobb így?
Montford feszültnek tűnt.
– Nem, nem jobb. Rosszabb, sokkal rosszabb.
– Hát, sajnálom. De egyszerűen hozzá kell szoknod – mondta
Astrid, és gőgös nemtörődömséggel egyenesen előre bámult. –
Már csak néhány mérföld van hátra.
Montford nem szólt semmit, bár Astrid érezte a bal fülénél,
hogy milyen mélyeket lélegzik.
A  szél újra feltámadt, így Astrid kibontott haját megint
Montford arcába fújta. A  lány összefogta a haját a jobb válla
fölött, és megpróbált belőle egy egyszerű fonatot készíteni.
Lefagyott, amikor valami nedvest és forrót érzett a nyakán.
Megint érezte, közvetlenül a füle mögött, mire leengedte a
kezét, és a gerince mentén csupa libabőr lett.
–  Astrid… – Montford volt. Vagyis inkább a szája, ahogy a
csupasz nyakát, a torkát és a fülét csókolta.
–  Mit… ó! Ó! – Astridnak elakadt a hangja, ahogy megérezte
Montford nyelvét a füle ívén, majd beledugta, amitől neki
végigfutott a hideg a hátán, a forróság pedig a belsejében.
Öntudatlanul oldalra feszítette a nyakát, így több felület
kilátszott a férfi kutakodó nyelvének.
–  Egy pillanattal… nem bírom… tovább… – Ezt sikerült
Montfordnak Astrid torka nyalogatása közben elfojtva
kimondania.
 Az egyik kezével elengedte a kantárt, és megfogta vele Astrid
mellét, aki úgy reagált, mintha lángra lobbant volna. Minden
pont, ahol összeért a testük, sistergett. Montford a lány melléről
a hajába, majd az állkapcsa oldalára emelte a kezét, és maga
felé fordította Astrid arcát.
A lány elképedve bámult fel rá. Ez egy váratlan fordulat volt
az eseményekben, az aztán biztos, és Astrid eléggé
tehetetlennek érezte magát ahhoz, hogy megállítsa. Montford
éppen olyan fájdalmas és zavarodott arcot vágott, mint ahogy ő
érezte magát. A  férfi aprókat lélegzett, a tekintete csillogott, a
teste megfeszült.
– Egy lovon vagyunk, Montford – mondta Astrid gügyén.
Montford nem bajlódott a válasszal.
Szorosabban átölelte, és a szája az övére záródott.
Megcsókolta egyszer, kétszer, Astrid teste pedig a férfiéba
olvadt. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Montford
a fogai közé szorította az alsó ajkát, és maga felé húzta. A nyelve
a lány szájába hatolt, megkóstolta őt, majd felnyögött, a kezét
visszatette Astrid mellére, és az ujjai közé csípte.
Astrid a férfi arcához emelte a kezét, az ujjaival végigsimított
az állkapcsán, a nyakán és a mellkasa kemény izmain.
Megfeledkezett a magával vívott korábbi vitáiról, hogy álljon
ellen a kísértésnek. Elfelejtette, hogy egy lovon vannak, bár az
ment tovább, nem törődött az utasaival. Igazából Astridnak
szerencséje volt, hogy egyáltalán a nevére emlékezett, bár arra
is csak azért, mert Montford a csókjai közben újra és újra
kimondta.
A férfi keze lekalandozott az oldalán, át a csípője kerekségén,
majd megkerülte őt, és a lábai közé, az ágyékába markolt,
amitől Astrid elégett. Felszisszent, a csípőjével majdnem
lecsúszott a nyeregről, a fejét pedig hátravetette a férfi vállának.
Montford elengedte a másik kantárt is, teljesen
megfeledkezett arról, hogy egy lovon vannak. Megmarkolta a
lány kezét, ami a mellkasába kapaszkodott, végigvezette a
törzsén, a hasa feszes izmain, majd még lejjebb, a nadrágja
elején lévő kidudorodásra, ami forró volt, kemény, és úgy
reszketett, mintha külön életet élne. Astrid elkapta a kezét, de
Montford visszatette magára, hozzápréselte az erős hosszát,
lehúzta, majd újra feltolta magán.
Elfúló hang szakadt fel mélyen a torkából, és a forró ajkaival
a lány füléhez hajolt.
– Érints meg, igen… istenem! – Montford zihált, ahogy Astrid
remegő kézzel simogatta a nadrágján keresztül. A  lány el volt
bűvölve és meg is volt ijedve a férfiban érzett erő láttán.
Montford mozgatta a csípőjét, és még jobban a kezébe lökte
magát.
Astrid érezte, ahogy a férfi ujjai a szoknyái alatt kalandoznak
felfelé, túl a bugyogója anyagán, keresve a melegségét. Rátalált
a combja belsejére, majd onnan is feljebb tartott. Astrid
felkiáltott, amikor áramütésszerű forróság cikázott végig rajta,
mert a férfi úgy cirógatta, amit még elképzelni sem tudott, hogy
lehetséges. Valahol az elméje mélyén tudta, hogy amit Montford
csinál, az nagyon helytelen, de abban a pillanatban nem
érdekelte. Bűnösen fenséges volt.
Montford megtalált egy varázslatos pontot a hüvelykujjával,
és addig dörzsölte, amíg Astrid már remegett a karjaiban.
A  lánynak nehezére esett levegőt venni, elmerült a
tapasztalásban. Az egész teste tűzforró volt és nyugtalan, egy
idáig ismeretlen érzés erősödött egyre jobban a lábai között, és
kereste a kielégülést. Aztán Montford valahogy úgy mozdította,
hogy a lábait még jobban széttárta, mire Astridnak mindkét
kezével bele kellett kapaszkodnia a herceg kabátjának kopott
hajtókájába, hogy odaszorítsa magát hozzá, mert ha nem tesz
így, elszállt volna. Montford lehajtotta a fejét, a szájával a lány
fűzője fölötti finom bőrt kereste, nyalogatta, összecsípte a
fogaival a húsát.
– Olyan finom vagy – motyogta. – Nagyon akarlak.
Keményebben, gyorsabban cirógatta a lányt, akiben a
súlytalanság érzése egyre nőtt, és a sajgás szinte
elviselhetetlenné vált. Astrid a férfi kezének feszült, várta, hogy
a csodás kínzás megszűnjön, de nem tudta, hogyan vethetne
véget neki.
–  Érezz! – sürgette rekedt hangon suttogva a herceg. – Érj
hozzám! Érezd, mennyire akarlak!
Astrid keze remegett, de újra lenyúlt, és megérezte a férfi
kőkemény hosszát. Nem tudta, mit csináljon. Csak az jutott
eszébe, hogy hozzányomja a kezét, de látszólag ez is elég volt.
Montford a torkára tapadva zihált, és a combjának lökte magát.
Astrid érezte, hogy a feltörő folyékony gyönyör végigégeti az
egész hasát. A  látása elhomályosult, a teste pedig remegett,
ahogy az eksztázis egymást követő hullámokban az ágyékából
az ujjai és a lábujjai hegyéig nyilallt. Ámulatában felkiáltott.
Montford megszorította a kezét, és a combjához dörzsölte a
testét. Astrid érezte, hogy a férfi keménysége megduzzad a keze
alatt, és nedves melegség itatódik át a nadrágja anyagán.
Láthatólag minden tomboló feszültség kijött belőle, mély hang
szakadt fel a torkából, majd előrebukott, a fejét a lány vállának
görbületébe temette, a tüdeje zihált, és eredménytelenül próbált
levegőt venni.
Astrid úgy érezte magát, mint amilyen állaga körülbelül a
félig olvadt vajnak van. Montford sem tűnt úgy, mint aki egy
cseppet is jobban van nála. A  keze lecsúszott Astridról, és
mindkét karja a teste mellé hullott.
Astrid lassan tért vissza a világba, a látása kezdett újra
kitisztulni, az elméje forogni.
Mi történt az előbb?
Nem volt benne egészen biztos, de még soha nem érezte
magát ennyire csodásan. Az éhségéről megfeledkezett, az elmúlt
néhány nap okozta sajgások és fájdalmak teljesen elmosódtak.
A  teste tűzforró volt, és még mindig remegett az élvezet
utórezgéseitől.
Ezer kérdést akart feltenni Montfordnak – mit csinált? ez mit
jelent? –, de nem bírta magát összeszedni annyira, hogy kiejtsen
egy szót is. Időközben az érzelmei új és nyugtalanító irányt
vettek. Montfordot többé már nem egyszerűen a szívtelen
hercegnek látta, aki igyekezett bedarálni az akaratának
megfelelően, már ha valaha is ilyen volt. Ő  az a földtől
elrugaszkodott férfi volt, aki nem engedte, hogy a különböző
ételek egymáshoz érjenek a tányérján, és aki azért indult el egy
részeges futóversenyen, mert ő kihívta. Az a férfi, aki a pajzán
limerikek valóságos lexikonja. A  férfi, aki majdnem megölette
magát, amikor próbálta őt megmenteni. A  férfi, aki
eszméletlenre csókolta, mert nem bírt megálljt parancsolni
magának. A  férfi, aki egykor a legfinomabb selyemben járt,
most viszont egy rá nem illő, molyette gyapjúkabátban volt, ami
miatt úgy nézett ki, mint egy madárijesztő.
De az ő madárijesztője volt.
És megvolt ahhoz az ereje, hogy nagyobb fájdalmat okozzon
neki, mint bárki más a világon.
Miért? Hogyan lehetett Astrid ebben ennyire biztos? Alig egy
hete ismerte, úgyhogy aligha tűnt valószínűnek, hogy biztosnak
kellene lennie bármiben Montforddal kapcsolatosan. De ez egy
nagyon, nagyon, nagyon hosszú hét volt.
Kölcsönös volt a testi vonzalmuk, igen, de ez mélyebb volt
annál. Ismert korábbról jóképű férfiakat, de még csak el sem
gondolkozott azon, hogy bármelyiküknek hagyja magát úgy
megérinteni, mint ahogy Montford tette. Vele nem volt min
gondolkodni. Nem hagyhatta, hogy ne érjen hozzá. Az akarata
követelte, hogy reagáljon. És még most is többre vágyott belőle.
Montford valamit felébresztett benne, ami nem fog elmúlni,
amíg újra meg újra át nem éli. Általa. Kizárólag általa.
Beleszeretett Montfordba.
Ez olyan volt, mint egy gyomorszájon ütés, kiszaladt a
tüdejéből az összes levegő.
Mi más lehet ez a különös baj, ha nem a szerelem
irracionalitása? Egyértelműen semmi sem könnyű vagy
örömteli abban, ha az ember szerelmes! A költők hazudnak. Ez
egy kínszenvedés. Kész rémálom. Hogy lehetett ennyire bolond,
hogy mindenki közül Montfordba szeressen bele?
Neki annyi volt. Végérvényesen!
 Aztán megérezte, hogy Montford feje böködi hátulról a
nyakát, és ettől megtorpant a szíve. Tudta, hogy előbb-utóbb
szembe kell majd néznie vele, de nem akkor, még nem. És ha a
férfi azt hitte, hogy majd… újra…
Hát nem volt semmi önuralma?
De aztán hirtelen már nem böködte tovább. Még csak mögötte
sem volt. Olyan volt, mintha misztikus módon eltűnt volna.
Astrid egy halk puffanást hallott.
A  ló ügetett tovább, a kantárját az út porában húzta maga
után. Astrid megperdült a nyeregben, és Montfordot kereste.
Észrevette, hogy jó néhány yardnyira mögöttük fekszik az
úton. Mozdulatlan volt, túlságosan is mozdulatlan. Most meg mi
az ördög történt?
Astridnak sikerült megállítania a lovat, majd leugrott a
nyeregből.
–  Montford! – kiabálta. Mellé rogyott a porba, és
megszorította a vállát. A  férfi fájdalmában felkiáltott, elhúzta
magát, majd megfogta a vállát ugyanott, ahol a lány is
megragadta. – Mi történt? Jól vagy?
–  Megvagyok – válaszolta a herceg. Feltámaszkodott a
könyökére, de bódultnak tűnt. Végül a lány szemébe nézett. –
Elaludtam – mondta tehetetlenül. Astrid a férfi poros arcát
nézte. Úgy festett, mint akit egy zsák liszttel vertek agyon. –
Esküszöm, ha még egyszer leesek egy lóról… – kesergett a férfi,
és próbálta kitörölni a homokot a szájából – …a fenébe, nem
tudom, hogy mit fogok csinálni! – Az öklével úgy bokszolt az út
porába, mint egy hisztis gyerek.
– Te elaludtál?
 – Kemény néhány napom volt.
–  Te elaludtál, miután… miután… – Astrid még csak be sem
tudta fejezni ezt a gondolatot, mert fogalma sem volt, hogy
minek kell nevezni, ami alig néhány pillanattal korábban
történt közöttük.
Montford az arca koszán át is elpirult, egyértelműen ő is
ugyanazt idézte fel.
– Astrid…
A lány a férfi sérült vállába püfölt. Keményen.
Montford szája megremegett, és egy szörnyű pillanatig Astrid
attól tartott, hogy sírva fog fakadni. De aztán még ennél is
rosszabbat tett. Nevetni kezdett, amilyen borzalmas, nyamvadt
egy alak volt! Olyan vidám volt, hogy a vállai reszkettek, majd
hanyatt dőlt az útra, és úgy kuncogott, mint egy iskolás lány.
– Ez nem vicces – bizonygatta Astrid, de a szája sarka neki is
mocorgott.
–  De, az – mondta a férfi, és törölgette a könnyeket a
szeméből.
És mert Astrid nem bírta megállni, azon kapta magát, hogy ő
is a férfival nevet, és olyan nagyon nevet, hogy könnyek
csorogtak a szeméből. Sokkot kapott. Más magyarázat nem volt
erre.
Sok-sok idő telt el, mire mindkettejüknek helyrejött az esze.
Astrid hasizmai sajogtak a nagy nevetéstől, a torka kapart.
Letörölte a maradék könnyeit is, majd lepillantott Montfordra.
A  férfi elcsendesült, és elgondolkodó arckifejezéssel meredt a
lányra.
Astrid óvatos lett. Félő volt, hogy a pillanat már kínosságba
vált. Vagy még rosszabb: komolyságba. Soha többé nem
szándékozott szóba hozni, hogy mi történt a ló hátán.
A lány az út felé nézett, hogy megtudja, hol a ló. A bozótosban
legelt, ami már szokásává vált, amikor a rajta ülők valami
hülyeséget csináltak, és a falatok között dorgáló pillantásokat
vetett feléjük.
–  Tudod, hogy többet nevettem ebben az elmúlt néhány
napban, mint évek alatt? – szólalt meg hirtelen Montford.
Astrid visszafordult a férfi felé, zavarban volt.
– Az idegeid.
– Biztos az lehet… – mondta halkan Montford, és még mindig
nagyon komolyan vizslatta a lányt. – Astrid, én…
Astrid közbevágott azzal, hogy felállt, és a férfi felé nyújtotta
a kezét, hogy felsegítse.
– Már nem vagyunk messze – sürgette. – Gyere! – Nem akarta
hallani, hogy mit szeretne mondani a férfi. Montford felült, a
tenyerére pillantott, majd vissza, Astrid arcára. Az ezüst szeme
ködössé vált. Rossz jel.
Egy szempillantás alatt megragadta Astrid kezét, lehúzta
magához a karjai közé, majd őrülten csókolni kezdte.
És ahogy az lenni szokott, amikor ilyesmi történt, Astrid sutba
dobta minden elhatározását, elolvadt a férfi ölelésében,
átkulcsolta a nyakát, és közelebb húzta magát hozzá. Montford
hátradőlt az úton, a keze közé fogta a lány arcát, majd az
ajkaival felfedezte Astrid homlokát, orcáit, az orrát, sőt még a
szemhéját is. És bár szenvedélyes volt, ezúttal inkább gyengéd,
ahogy aznap éjjel a kertben, ami olyan távoli volt, mintha egy
másik életben történt volna. Pedig semmi mást nem csinált,
csak egyszerűen újra meg újra megcsókolta.
Ez jobban felkavarta Astrid lelkét, mint az összes többi
alkalom, amikor Montford hozzáért.
A  buta, lázadó szívének esélye sem volt. Szerelmes volt, a
fenébe is! És képtelen volt megmagyarázni a választását.
–  Örökké tudnálak csókolni, Astrid Honeywell – suttogta
Montford az ajkaiba.
– Én pedig hagynám. – Tessék. Bevallotta.
Astrid érezte, hogy Montford elmosolyodik. Az ujjait mélyen a
hajába túrta.
– Helyes.
–  Nem helyes. Tényleg abba kellene hagynunk – válaszolta
Astrid. Ez egy bátortalan javaslat volt. Montford nem is fogadta
meg. Rabul ejtette a szájával Astrid ajkait, elkábította őt a
melegségével.
– Boszorkány – suttogta.
– Hülye férfi.
Montford kuncogott, majd a kezében elfordította a lány fejét,
és a fülébe dugta a nyelvét. Astrid élvezetében sóhajtott. Pont
ott tetszett neki Montford nyelve, ahol volt.
Annyira belefeledkeztek magukba, hogy már azt sem tudták,
hol vannak, amíg valaki meg nem köszörülte a torkát.
Astrid nagy küzdelmek árán felemelte a fejét, mire meglátta,
hogy két lovas bámulja őket. Lefagyott, aztán talpra ugrott.
Montford ugyanezt tette, majd megragadta Astridot a
karjánál fogva, és maga mögé tolta, mintha meg akarná védeni
egy támadástól.
Astrid összeszedte magát annyira, hogy felmérje a
betolakodókat, akik közül egyiküket sem ismerte, de elég
figyelemre méltóak voltak. A  bal oldali több volt, mint
figyelemre méltó: zavaróan szép. Ő  volt a leggyönyörűbb férfi,
akit a lány valaha látott, karcsú, sötét hajú, kissé külföldi
kinézetű, lélegzetelállító kék szemekkel. Mintha gúnyt akart
volna űzni a szépségéből, egy rettenetes rózsaszín
selyemmellényt viselt, a gallérjából és az ingujjai alól folyt ki a
csipke, és temérdek ékszer díszítette az ujjait. Elkerekedett
szemekkel nézett, ami elárulta a meglepettségét, de a gyönyörű
arcáról egyébként semmi mást nem lehetett leolvasni,
leszámítva azt az apró, huncut mosolyt, amire a szája sarka
görbült.
A másik férfi, aki kevésbé volt zavarba ejtő… hát, Astrid nem
egészen tudta, hogy ő miként is volt felöltözve: úgy tűnt, hogy a
fürdőköntösében van. Nem volt olyan jóképű, mint a társa – ki
lehetett volna? –, de legalább feleolyan vonzó lehetett volna, ha
nem tanyázik az álla és a hasa körül az élvezetek túlhajszolása
okozta háj. Sötét szeme volt, ami éppen majd’ kiugrott a
helyéről. Egy vékony szivarka fityegett a szájában, ami
csodálkozásában elnyílt. A  férfi a szivarkáról teljesen
megfeledkezett, és az a földre hullott.
– Monty? – kérdezte a pocakos férfi nyafogó hangon.
Montford felnyögött, majd felnézett az égboltra, mintha azt
kívánná, hogy nyíljon meg, és nyelje el egészben.
 

 
–  Ti mit műveltek itt? – akarta tudni Montford a vele szemben
lovon ülő két hülyétől.
Marlowe képtelen volt megszólalni. Úgy festett, mint aki
ehhez túlságosan le van döbbenve. Sherbrook tekintete
szórakozottan cikázott Montford és Astrid között.
– Te mit művelsz?
–  Semmi közötök hozzá. És én kérdeztem előbb – morogta a
herceg.
Sherbrook cicegett, majd összevonta okos szemét.
–  Nem fogsz minket bemutatni? – kérdezte Sherbrook
mézesmázosan, és közben Astridra mosolygott.
Montfordnak forrott a vére. Hogy mer a gazember Astridra
mosolyogni? Megpróbálta a lányt jobban maga mögé tuszkolni,
de ő lerázta a kezét, és mellé lépett.
– Igen, Monty, nem fogsz minket bemutatni egymásnak?
– Nem.
Sherbrook felvonta az egyik szemöldökét, nem foglalkozott
Montford pillantásával, majd visszafordult Astrid felé.
–  Sebastian Sherbrook, alászolgája. A  társam pedig a nagyra
becsült Marlowe vikomt. Ön pedig…?
– Astrid Honeywell.
–  Ó. Honeywell. – Sherbrook pillantása Montfordon pihent
meg, majd sokat sejtetőn összenéztek Marlowe-val. – Nagyon
örülök a találkozásnak, Miss Honeywell. Montford barátai
vagyunk Londonból.
– Értem.
Marlowe nem bírt tovább magával.
–  Jóságos ég, Montford, mi az ördög folyik itt? Mindenhol
kerestünk már. Halálra aggódtuk magunkat!
 – Biztos vagyok benne – préselte ki magából Montford.
– Szóval? – sarkallta Marlowe.
– Szóval mi?
– Mi az ördög folyik itt?
– Nem tartozik…
Astrid forgatta a szemét, és Montford elé állt.
– Elrabolt engem egy őrült. Lelőtte a hajtómat, és megpróbált
Gretna Greenbe cipelni. Montford sietett a segítségemre. Éppen
Rylestone Hallba tartunk visszafelé.
– Hogy micsoda? – sivította Marlowe.
–  Nem mondom – válaszolt Sherbrook kellemesen. –
Végtelenül izgalmasan hangzik.
–  Nem éppen az izgalmas szót használnám – bökte ki
Montford. – És ennél egy kicsit többről szól a történet.
–  Azt meghiszem! – kiáltott fel Marlowe, majd egy
jelentőségteljes pillantást vetett Astridra.
A  lány elvörösödött, ahogy Montford is. Sherbrook és
Marlowe a lehető legalkalmatlanabb időpontot választották a
felbukkanásra. Másfelől egy nyilvános úton voltak, és Montford
okosabb is lehetett volna annál, hogy a koszban henyéljen, és
csókolózzon Astrid Honeywell-lel.
– És akkor ti mit kerestek itt? – akarta megtudni mogorván.
Sherbrook elmosolyodott.
–  Megmentünk téged egy katasztrófától. Bár talán már
értelmetlen is. Be kell valljam, teljesen össze vagyok zavarodva.
– Megköszörülte a torkát. – Figyelmeztetni jöttünk téged. Elaine-
t megint felcsinálták.
–  Sherry, kérlek! Vigyázz a szádra! – suttogta Marlowe, és
fájdalmas arckifejezést váltott.
–  Azért jöttetek el egészen idáig, hogy elmondjátok, a grófnő
szülni fog? – kiabálta Montford.
– Ki fog szülni? – akarta tudni Astrid.
– A húgom – magyarázta Marlowe.
– Ó, értem – válaszolta a lány, bár egyértelmű volt, hogy nem
érti.
–  Nagy vonalakban, a kis kérésedet a kedves nénikémre
tukmálta – folytatta Sherbrook egyértelmű visszatetszéssel –,
aki meg a fejébe vette, hogy ideutazik. A húgával. Már Rylestone
Hallban vannak, várják, hogy visszaérj.
Egy pillanatba telt, hogy a hercegnek leessen a hír. Amikor ez
megtörtént, úgy érezte magát, mintha valaki egy sziklát dobott
volna a fejére. Elfelejtette, hogy ezek az emberek egyáltalán
léteznek. És Araminta!
Ez volt a hab a tortán élete legkatasztrofálisabb hetében.
– Mi? – kérdezte sután, elakadó hanggal.
Sherbrook ajkai türelmetlenségében elvékonyodtak.
– Lady Katherine és lady Araminta. Rylestone Hallban vannak
– ismételte meg.
–  Ki az a lady Katherine? – akarta tudni Astrid. – És ki az a
lady Araminta? – Sherbrook válaszra nyitotta a száját, majd
meggondolta magát. Felvont szemöldökkel bámult Montfordra.
Astrid is felé fordult. – Kik ők?
Montford nem tudott a lányra nézni. A feje fölé bámult, mert
gyáva volt.
–  Lady Araminta a menyasszonyom. – Ezek voltak a
legnehezebb szavak, amiket valaha kimondott.
 Astrid sokáig csendben maradt. Montford végül összeszedte a
bátorságát, hogy a lány arcára nézzen, majd azt kívánta,
bárcsak ne tette volna. Holtsápadt volt, a különböző színű
szemeiből pedig teljesen eltűnt a fény.
– Ó – mondta nagyon halkan.
–  Egy héten belül lesz az esküvő. Állítólag – tette hozzá
Marlowe haszontalanul.
–  Kösz, Marlowe – préselte ki magából Montford, és közben
egy pillanatra sem vette le a tekintetét Astridról. Semmit sem
tudott leolvasni az arcáról, csak azt látta, hogy az orcái
elfehéredtek, és megfeszíti az állát. Mire gondolt? Mit érzett?
És ő mit érzett?
Semmit.
Teljesen érzéketlen volt.
Astrid elfordult tőle, és elindult a ló felé.
–  Akkor vissza kellene mennünk. És szalonképessé tenni
magunkat a vendégeink számára. – Astrid merev büszkeséggel
lovagló ülésben felszállt a lóra, majd elindult az úton. Montford
nézte, ahogy elmegy, és minél messzebb volt tőle, neki annál
jobban összezsugorodott a szíve.
– Hát, talán mesélned kellett volna neki a menyasszonyodról,
mielőtt az úton rávetetted magad – jegyezte meg Marlowe
szárazon.
Montford felnézett a két (hamarosan volt) barátjára.
Sherbrook éppen annyira tűnt szórakozottnak, mint aggódónak.
Marlowe látszólag fel volt háborodva. Szemlátomást magára
vette, hogy Astrid nevében legyen megbántva. Benne meg
mikor alakult ki az együttérzés?
 – Úgy fest, hogy visszafelé sétálnod kell, öreglegény – mondta
vontatottan Sherbrook.
Marlowe szipogott.
– Ennél kisebb büntetést nem is érdemelsz. Komolyan, Monty.
Nem tudom, mi ütött beléd! Még én sem kefélek meg egy szajhát
a King’s Highwayen. Ez nem ízléses.
– Nem keféltem! – Egyikük sem hitt neki. – És ha még egyszer
ilyen stílusban beszélsz róla, ki fogom tépni a nyelved, és
feldugom a seggedbe – morogta.
Marlowe szeme elkerekedett, majd Sherbrookra pillantott.
Összevigyorogtak, ami miatt felforrt Montford vére, majd
megfordították a lovaikat, hogy visszamenjenek Rylestone-ba.
Nélküle.
–  Próbálj igyekezni, szépfiú! – szólt hátra Sherbrook a válla
fölött. – És a helyedben én kirúgnám a szabómat. Borzalmasan
nézel ki.
Montford addig bámulta a hátukat, amíg már nem látta őket,
majd leült az útra, és a következő néhány percet abban a
reményben töltötte, hogy csak elüti egy elszabadult lovas kocsi.
 Huszonnegyedik fejezet

Amiben Rylestone Hall a disznóké lesz

 
 
 
Astrid a lopott lova kantárját Mick kezébe hajította, majd a
kastély hátsó bejárata felé trappolt, és közben nem vett
tudomást a lovásza arcára kiülő sokkról, amit az ő látványa
okozott. Nem volt ideje a magyarázkodásra, se gondolata azon
kívül bármire, hogy újabb baleset nélkül a szobájába jusson.
Körülbelül két másodpercre volt attól, hogy sírva fakadjon.
A  kimerültség okozta, és az érzés, hogy végre otthon van.
Semmi köze nem volt ennek Montfordhoz. Vagy a két pokolian
kinéző barátjához. Vagy a nemes hölgyekhez, akik
megostromolták a kastélyt.
Akkor már tényleg majdnem elsírta magát, amikor kinyílt a
konyhaajtó, Ant és Art pedig kifutottak az udvarra, kiabáltak
neki, és az ő kis szemük is csupa könny volt. Astrid szíve
megsajdult, ahogy a karjai közé fogta és szorította őket,
miközben a lányok felváltva szipogtak és akarták megtudni,
hogy hol volt ennyi ideig. Astrid nem tudta elmagyarázni, és
nem is hagyhatta, hogy lássák őt összezuhanni, úgyhogy
visszafojtotta a könnyeit, és megpaskolta a fejüket.
 – Ne aggódjatok, már itt vagyok, és soha többé nem hagylak el
titeket!
– Annyi minden történt, Astrid – mondta Ant.
Art komoly arccal bólintott.
– Az a vénasszony itt van.
– Emily néni? – kérdezte Astrid, és kihúzta magát. Ez nem volt
jó hír.
Flora kisietett mellettük az ajtón, megkönnyebbültnek tűnt,
hogy látja őt, de egyben teljesen kétségbeesettnek is.
–  Hol volt? – akarta tudni. – Szörnyen néz ki! Halálra
aggódtuk magunkat! És hol van Charlie meg a kegyelmes úr?
–  Később mindent elmagyarázok! Hallom, vendégeink
vannak.
– És az még csak hagyján! Roddynk éppen a szalonban van, és
próbálja kezelni a helyzetet.
Roddy?
– Alice hol van?
Flora arckifejezése elsötétült, és Astrid komolyan aggódni
kezdett.
–  Később elmondom. – Végignézett Astridon, majd ide-oda
ingatta a fejét. – Jobb, ha most felmegyünk, és rendbe szedjük
magát.
Astrid bólintott, és szólt Antnek és Artnak, hogy segítsenek a
cselédeknek néhány vödör vizet felvinni a szobájába. Tudta,
hogy a kút egész tartalmára szüksége lesz, hogy levakarja
magáról a mocskot. Aztán követte Florát a kastélyba, fel, a
szolgálók lépcsőjén, a szobájába.
Flora segített lefejteni róla a ruhákat, és részletes beszámolót
akart arról, hogy hol töltötte az elmúlt két napot. Astrid egy
rövidített változattal szolgált Flora egyre komolyabb
elborzadására.
A  végén Flora csak annyit tudott mondani, hogy „tyű!”,
elkerekedett a szeme, és a kezével Astrid tönkrement kabátját
markolta.
– Valóban – értett egyet Astrid.
–  Ó,  Miss Astrid! Az a mocsok nem tett semmit, ugye? –
kiáltotta Flora, elkapta a lány kezét, és az arcát vizslatta.
–  Nem, kicsit megütött, de semmi több. Montford éppen
időben jött.
–  Jaj, ez jó! – mondta Flora, és a vállai előreestek
megkönnyebbülésében. – Legalább ez. És hol a kegyelmes úr?
– Gondolom, nemsokára ideér – mondta Astrid szikáran, mert
nem akart se akkor, se soha többé a herceg hollétére gondolni.
Menyasszony, mi? Keresztül akarta dobni a csizmáit a szobán,
de uralkodott magán, és csupán az ágya alá rúgta őket. – És
senkinek semmilyen ötlete nem volt, hogy mi történhetett
velem? – Szinte csalódott volt. Természetesen nem azt akarta,
hogy hangos ijedtség törjön ki. Minél kevesebben tudtak az
eltűnéséről, annál jobb volt. De legalább valaki mutathatta
volna egy kis jelét az aggodalomnak!
Flora ingatta a fejét, kisegítette Astridot a ruhájából, és
fintorgott az anyag állapota miatt.
–  Senkinek, Miss Astrid. Mire rájöttünk, hogy ön sem fog
hazajönni, addigra már nagyon zaklatottak voltunk itt a
kastélyban.
– Hogy érted?
 –  Miss Alice-ről van szó. Ő  és a maguk csirkefogó
unokatestvére a fesztivál után megszöktek, és Skócia felé
tartanak. – Flora megtorpant. – Csodálkozom, hogy nem
találkozott velük az úton.
Astridnak le kellett ülnie. Fájt a feje.
– Ismételd meg, amit mondtál!
Flora vett egy nagy levegőt, mielőtt belekezdett.
–  Miss Astrid és Sir Wesley elszöktek Skóciába, hogy
összeházasodjanak. A  húga hagyott egy üzenetet, meg minden.
A  nagynénje őrült kedvében van, azóta is itt maradt, és
utasítgat. Utánuk küldte szegény Mr. McConnellt és a férfiak egy
jó részét. Látja, mire rájöttem, hogy nem ért haza Charlie-val
vagy a herceggel, senki sem volt, akit elküldhettem volna
kideríteni, hogy mi tartja vissza magukat. De arra gondoltam,
hogy jó kezekben van Charlie és a kegyelmes úr társaságában.
Arra viszont nem gondoltam, hogy az a rohadt Lightfoot
erőszakoskodik magával. Már megbocsássa a káromkodást,
Miss Astrid!
Astrid le volt döbbenve. A  húga megszökött, a háztartás
megbolydult Emily néni hisztériája miatt, és vele egyáltalán
senki nem foglalkozott. Nagyon boldognak kellett volna lennie.
Alice és Wesley végre észhez tértek. Csak abban bízott, hogy
azelőtt Gretna Greenbe jutnak, hogy Emily néni utoléri őket. És
Alice időzítése hibátlan volt. A  kialakult káoszban senkit nem
érdekelt, hogy Astrid hol van.
Alice szökése éppen elég botrányos volt. Ha bárki megtudta
volna, mi történt, neki és a húgainak is vége lett volna.
De ezzel együtt senkit sem érdekelt annyira, hogy aggódjon
érte. Borzalmasan egyedül érezte magát. Hirtelen egy
döbbenetes gyanú ütötte fel benne a fejét.
– Honnan tudtad, hogy a herceg velem van?
– Hogy érti? Épp az előbb mondta! – kiabálta Flora, és az arca
elvörösödött. Úgy nézett a ruhára, amit az ujjai között
csippentett össze, mintha utált volna a mocskához érni, majd
odament a tűzhöz, és rádobta.
–  Nem. Azt mondtad, nem aggódtál miattam, mert tudtad,
hogy Charlie és Montford velem vannak.
Flora előrángatta a porcelán ülőkádat a szekrényből, majd
elfoglalta magát azzal, hogy szerezzen egy nagyobb törülközőt a
komódból, és közben kerülte Astrid tekintetét.
– Hát, ühm, nem. Csak valahogy… rájöttem.
– Valóban?
Flora megperdült, és beharapta az alsó ajkát.
–  Ó,  Miss Astrid! Bevallom! Én, Roddy és a kegyelmes úr
hajtója tettük a kegyelmes urat a szekér rakodórészébe.
Esküszöm, tréfa volt! És amikor nem jöttek haza, csak arra
jutottunk, azért lehet, mert maga és a kegyelmes úr –
megköszörülte a torkát – megbékültek egymással.
Astridnak mérgesnek kellett volna lennie Florára egy ilyen
feltételezés miatt. Majdnem a szobalányára kiabált, de az ajtó
kinyílt, majd Ant és Art, illetve két konyhai cseléd jött be, és
töltötték a kádba a vödörnyi vizüket. Mire elmentek, Astrid
dühe elillant, és csak nevetett. Vagy ezt tudta csinálni, vagy
sírni, és abban biztos volt, hogy ebben a súlyos órában nem lesz
bőgőmasina.
Flora úgy nézett rá, mintha elment volna az esze, ami
valószínűleg így is volt.
–  Hát, mindegy, mik voltak a szándékaitok, nagyon örülök,
hogy a herceget a szekér rakodórészébe tettétek. Különben
semmi esélyem nem lett volna megszökni Lightfoottól.
Flora egyetértőn mosolygott, majd a kádba segítette Astridot.
A víz hűvös volt. Nem volt idő bajlódni a felmelegítésével. De
a hőmérséklete ellenére Astrid számára csodás érzés volt
háromnapnyi homokot és mocskot levakarni a bőréről, és
megérezni a tiszta levendulaszappan illatát, ahogy Flora mossa
a haját.
Néhány percre meg akart feledkezni az őt körülvevő
zűrzavarról, és pihenni. Elvégre nem üdülésen volt
Montforddal. De úgy tűnt, hogy a rylestone-i körülmények nem
fognak neki egy pillanatnyi békét sem adni. Tudta, hogy
találkoznia kell majd azokkal a londoni hölgyekkel, bár azt nem
tudta, hogyan bír majd erre az Araminta nevű személyre nézni.
Montford egész idő alatt jegyben járt, hogy aztán feleségül
vegyen egy másik nőt, és soha egy szót nem makogott erről.
A gazember!
Bár Montford nem ígért neki semmit, és valójában Astrid nem
is várt ígéreteket tőle, a lány le volt sújtva. És utálta magát,
amiért úgy érzi, hogy le van sújtva. Bolond volt! És gyenge!
Sóhajtott, majd a kád szélének döntötte a fejét.
–  Jobb, ha siet, Miss Astrid! Roddy lent van, de teljesen
lefoglalja a mi Anabel nénink, aki ragaszkodott hozzá, hogy
teázzon a hölgyekkel. Amikor utoljára voltam bent, nagyban az
ő francia tengerészének a történetét mesélte.
Astrid felnyögött.
 –  A  francia tengerészt ne! – A  történettől a lelkész egyszer
elsírta magát. És Astrid gyanította, hogy a sztori még a Le
Chevalier d’Armour szerzőjének érzéki elméjét is ledöbbentené.
De már késő volt. – Csak még néhány percet kérek, Flora!
Nagyon ki vagyok merülve.
–  Igen, nem csodálom – mondta Flora, és kifésülte Astrid
nedves haját. – És nem akarok kíváncsiskodni, de akkor azt
mondja, hogy a kegyelmes úrral nem jutottak közös nevezőre
egymással?
Astrid hirtelen felült a kádban, Flora felé fordult, az arca
lángolt.
– Flora!
Flora vállat vont és mosolygott.
– Csak gondoltam, megkérdezem. Nem… ühm, tudja… fejezte
ki a kegyelmes úr iránti háláját, hogy ennyi mindenen átment,
hogy megmentse?
– Nem! – hazudta Astrid. – Hogy hiheted…
– Eléggé odavolt érte előtte, a kertben.
– Flora! Te kémkedtél utánunk? – Florában volt annyi kellem,
hogy fél másodpercig szégyenlősnek tűnjön. – Hát, ez
egyszerűen csodálatos! Nem! Nem jutottunk közös nevezőre
Montforddal! Azon túl, hogy kölcsönösen irtózunk egymástól. –
Flora összeszorította az ajkait, egyáltalán nem úgy festett, mint
aki meg van győzve. – Nem mellesleg – mondta Astrid, felhúzta
magát a kádból, és elkapta a törülközőjét –, meg fog házasodni.
– Ne! – kiáltotta Flora.
–  De. Egy héten belül. Az egyik lent lévő londoni nemes
hölggyel.
 – Ó, Miss Astrid! – kiáltott fel Flora együttérzőn.
– És engem nem érdekel. Semennyire. Minél előbb tűnik el az
életemből, annál jobb!
És ezzel elküldte Florát, hogy vigye oda neki a legszebb
ruháját. Majd meggondolta magát, és kihúzta a nadrágos fiókját.
Nem fogja senkinek megkönnyíteni a helyzetét.
 

 
Amikor Astrid a szalonba lépett, az eltökéltsége megbicsaklott.
Még soha nem látott a kanapét elfoglaló két hölgyhöz hasonlót,
akik a teáscsészéjük fölött elkerekedett szemmel bámulták
Anabel nénit, illetve a parókáját. Amikor észrevették Astridot,
felálltak, és őt bámulták elkerekedett szemmel.
Astrid figyelme a páros magasabb tagjára terelődött. Nem volt
olyan szokványosan gyönyörű, mint a társa, az arisztokrata
orra egy kicsit hosszú volt, az ajkai túl teltek, viszont az egyedi
vonásai és a hatalmas, smaragdzöld szeme lebilincselő volt.
Finom, vékony szálú haját egy sima kontyban fogta hátra, az
alabástromnál is világosabb bőre majdnem fehér volt. Egy
egyszerű, galambszürke ruhát viselt, bár az anyaga az egyik
legfinomabb moaré selyem volt, amit Astrid valaha látott.
A  nőnek nem volt szüksége ékszerekre, hogy magára terelje a
figyelmet. Valószínűleg ő volt a legmagasabb nő, akivel Astrid
életében találkozott, magasabb, mint a legtöbb férfi, és már csak
emiatt is muszáj volt őt néznie. Körüllengte valami zárkózottság
és rideg számítás is, amit páncélként viselt magán.
A  másik nő alacsonyabb volt, teltebb alakú, a haja meleg
mézszínű, ami szép loknikban lógva keretezte az arcát.
Majdnem annyira bájos volt, mint Alice. A  ruhája világoszöld
szatén volt, amiről Astrid csak gyanította, hogy a legutóbbi
londoni divat szerint szabták, rövid ujjakkal és magas derékkal.
A  szeme egyértelművé tette, hogy rokoni kapcsolatban áll a
másik nővel. Az ő szeme is zöld volt, de nem annyira metsző
vagy élénk. A  vonásaik közötti hasonlóságok itt véget is értek,
bár ő is ugyanazzal a merev büszkeséggel tartotta magát.
Astrid szíve összefacsarodott. Ők voltak a legridegebb nők,
akikkel valaha találkozott.
Anabel néni elfordította a fejét, mire ferdén megdőlt a
parókája, aztán szélesen Astridra mosolygott.
– Teát, kedvesem? Nézd, kik jöttek látogatóba! Azt hiszem, az
egyikük hercegné vagy valami ilyesmi.
Roddy, aki megpróbált elsüllyedni a székében, felállt, és
látszott az arcán a megkönnyebbülés.
–  Miss Astrid! Ó,  hála az égnek, hogy… úgy értem… ühm… –
Köhögött. – Szabad bemutatnom a látogatóinknak?
–  Erre nem lesz szükség, köszönöm, Stevenage – mondta
hűvösen a magas nő. – Én Manwaring márkinéja vagyok. –
A társára mutatott. – Ő pedig a húgom, lady Araminta Carlisle. –
Astrid megbánta a ruhaválasztását, ahogy félszegen pukedlizett.
Szóval akkor az alacsonyabb volt Montford jövendőbelije.
Astrid meglepődött és megkönnyebbült, bár nem tudta, miért.
Lady Araminta gyönyörű volt, pont amilyennek képzelte. De a
másik hölgy volt az, akiről Astrid szinte azonnal azt gondolta,
hogy Montford választása. Semmi oka nem volt rá, de annak
kevésbé örült volna. Talán mert a márkiné úgy festett, mint
akinek van agya. – Ön pedig Astrid Honeywell – folytatta a
márkiné.
– Igen.
Egy pillanatig kellemetlen csendben álltak.
–  Úgy hiszem, ön az unokatestvérünk – folytatta egy idő
múlva a márkiné.
Astrid le volt döbbenve.
– Micsoda? – kérdezte egyáltalán nem bájosan.
–  Úgy tudom, az édesanyja Carlisle volt. A  néhai nagyapánk
legfiatalabb húga. Ezek szerint a másod-unokatestvérünk.
– Unokatestvér? Milyen unokatestvér? – dörögte egy hang az
ajtóból.
A márkiné még jobban megmerevedett, már ha ez egyáltalán
lehetséges. A  két úriember, akikkel Astrid az úton találkozott,
állt az ajtóban. A fürdőköntösében – vagy egy hosszú, arab ing
volt? – lévő pocakos mindkét öklét a csípőjére tette, és nagyon
gyanakvón bámulta a márkinét. A  másik férfi – a gyönyörű
páva – kissé mögötte állt. Ő  is a márkinét nézte, viszont az ő
arckifejezése kifürkészhetetlen maradt.
Astrid visszafordult a márkiné felé. A hölgy öntudatlanul egy
kézzel a szoknyáját szorította. Nem a beszélőt, hanem a pávát
bámulta, de az ő arckifejezése éppen annyira megfejthetetlen
volt, mint a férfié. A  feszültség hirtelen pattanásig feszült a
szobában. Astrid nem ismerte az okát, de az egyértelmű volt
számára, hogy a látogatói komoly ellenérzéssel vannak egymás
iránt.
Astrid Roddyra pillantott, aki erre tehetetlenül megvonta a
vállát, és úgy nézett ki, mint aki legszívesebben eltűnne a föld
színéről.
– Helló! – szólt Anabel néni az úriembernek, megtörve ezzel a
patthelyzetet. – Visszajött még egy kevésért, mi? – A  pávára
mutatott, majd a sétabotjával a dekanter felé bökött. – Ha már
úgyis tölt magának, hálás lennék, ha nekem is öntene egy pohár
sherryt.
A  páva – Mr. Sherbrook – látszólag jót derült ezen, majd
elegánsan bólintott, és a kredenchez sétált.
Astrid úgy döntött, hogy előremozdítja a dolgokat.
–  Édesanyám Carlisle volt – mondta a márkinénak. –
A  családja viszont kitagadta, amikor hozzáment apámhoz.
A kapcsolat eléggé megszakadt.
A márkiné emlékezett Astrid anyjára, és hűvösen grimaszolt.
– Ettől függetlenül unokatestvérek vagyunk. Összefoltozzuk a
kapcsolatot.
–  Valóban? – kérdezte Astrid ugyanolyan hűvösen. – Mégis
milyen céllal?
– Így van, mégis milyen céllal, Katherine néni? – vágott közbe
vontatottan a páva, és egy macska kecsességével átkelt a
szobán, hogy odaadja Anabel néni sherryjét, míg a saját italát a
másik kezében tartotta. Veszélyes mosoly bujkált a szája
sarkában.
A  márkiné meg sem rezzent, bár Astrid arra gondolt, hogy
nagyon is akarna.
Astrid ekkor már teljesen össze volt zavarodva. A  márkiné a
páva nagynénje volt? Ez aligha tűnt lehetségesnek. A  hölgy a
férfival egyidős volt, ha nem évekkel fiatalabb.
– Ön is Carlisle? – kérdezte Astrid Mr. Sherbrooktól.
 A férfi mulatságában majdnem kiköpte a portóiját.
– Aligha.
–  Én házasodtam össze Mr. Sherbrook nagybátyjával –
magyarázta a márkiné, és végtelen megvetéssel nézte a pávát. –
Nem a rokonom. És az itteni ügyemhez neki semmi köze nincs.
Ahogy a vikomtnak sincs.
–  A  frászt nem! – kiabálta a vikomt. Szemlátomást semmi
bűntudatot nem érzett, amiért hölgyek előtt káromkodott. Vagy
hogy a társaságukban leült, amíg ők még álltak. Lehuppant egy
székre, és mérgesnek tűnt. – Nekem is öntenél egyet, ha
megkérlek, Sherry?
–  Öntsél magadnak – válaszolta édes hangon Mr. Sherbrook.
A vikomt a barátjára meredt, de nem mozdult a kredenc felé.
Astrid nem tudta, mit csináljon. A  márkiné olyan mereven
állt, mint egy deszka, és nem beszélt. A  húga látszólag
borzalmasan kellemetlenül érezte magát mellette. A  vikomt a
zsebében matatott, és magában motyogott valamit. Mr.
Sherbrook rideg szórakozottsággal vizslatta a márkinét. Anabel
néni pedig elszunyókált a sherryje fölött.
Astrid a levegőbe emelte mindkét kezét. Teljesen betelt nála a
pohár.
–  Nem tudom, mi folyik itt, és nem is szeretném tudni.
Megvárhatják itt Montfordot, ha már mindannyian azért jöttek,
hogy vele találkozzanak. De én nem akarom arra pazarolni a
drága időmet, hogy itt álldogálok, és próbálom megfejteni a
céljukat. Bocsássák meg az udvariatlanságomat, de fáradt
vagyok. És éhes. És nincs kedvem a társasághoz.
A márkiné kissé ijedtnek tűnt. Lady Araminta megbántottnak
– helyes –, a vikomtnak pedig leesett az álla.
Mr. Sherbrook kuncogott.
Astrid mogorván ránézett, majd a kredenchez ment, öntött
egy pohár portóit, és a vikomt kezébe nyomta. A  férfi
elmormolta a köszönetét, és megrökönyödve bámulta Astridot.
–  Most pedig, ha megbocsátanak, sok dolgom… –
A  kocsifelhajtón megálló jármű hangja zökkentette ki az
ingerültségéből. Az ablakhoz futott, kikukucskált, és meglátta,
hogy lady Emily száll le a hintójáról. – A pokolba! – suttogta.
Lady Aramintának elakadt a lélegzete.
Anabel néni felkapta a fejét.
– Mi az, kedvesem? Megszállnak a franciák?
– Nem. Még rosszabb. Emily néni.
–  Ó,  jóságos ég! – motyogta Anabel néni, majd a sherryt
rúzsozott szájához emelte, és egy kortyban ledöntötte.
– Ki az az Emily néni? – akarta tudni a vikomt.
–  A  nénikém! – kiabálta Astrid. Ki akarta tépni a haját.
A  pulzusa őrülten kalapált. Kezdett hiperventilálni. Ez tényleg
nagyon rossz volt! Nem hitte, hogy egy pillanattal is tovább
bírja. Körbebámult az idegenekkel teli szobán, és meglátta, hogy
Roddy lábujjhegyen próbál az ajtó felé osonni, hogy
kimeneküljön. Astrid nem állította meg, bár árulónak tartotta,
amiért magára hagyta ezekkel az emberekkel.
Ekkor megérzett egy kezet a karján. Megijedt és megperdült.
Sherbrook volt az, gyönyörű zafírkék szemében aggodalom
pislákolt, bár az ajkai még mindig felfelé görbültek a
szórakozottságtól.
–  Egyáltalán nem fest jól, Miss Honeywell. – Egy poharat
nyomott a kezébe. – Itt van egy kis holland bátorság önnek.
– Ó, ühm, köszönöm – válaszolta Astrid sután. Belekortyolt az
italba, és majdnem öklendezett. Tiszta whisky volt.
–  Leitatja – mondta a márkiné végtelenül rosszallóan, majd
Astridhoz sietett, és kikapta a kezéből a poharat. – Ez az ön
megoldása mindenre?
–  Majdnem – válaszolta kellemesen Sherbrook, majd ő is
kikapta a poharat a márkiné kezéből, és újra Astridéba nyomta.
– És ez egy jó megoldás.
A márkiné felhorkant.
–  Önnek talán, de nem neki. – Affektálva visszaszerezte a
poharat.
– Többet tudok Miss Honeywell helyzetéről, mint ön – mondta
Sherbrook rideg hangon. – Szüksége van egy italra. – Próbálta
kirángatni a poharat a márkiné kezéből, de az nem adta fel. Az
ujjaik összekulcsolódtak a poháron, az idegek csatája
következett.
– Ő az unokatestvérem, és nem fogom hagyni, hogy méltatlan
helyzetbe hozza!
–  A  francba már, nő, nem hozom méltatlan helyzetbe!
Próbálok gondoskodni róla! – préselte ki magából Sherbrook.
– Abban biztos vagyok.
– Én meg abban vagyok biztos, hogy nem tudom, mire gondol.
–  Ó,  az ég szerelmére! – kiáltotta el magát Astrid, majd
kikapta a poharat mindkettejük kezéből, és meghúzta a
whiskyt. Tűzként égette végig a torkát.
Kivágódott a szalon ajtaja, lady Emily becsörtetett, a szoknyái
susogtak, dühödt pillantása pedig azonnal célkeresztbe vette az
áldozatát.
–  Astrid Honeywell, nagyon sok minden miatt tartozol
magyarázattal! Hol voltál? Támogattad és segédkeztél a húgod
gyalázatos tervében, nem kérdés! Hogy merészelted hagyni,
hogy a húgod ilyen… ilyen méltatlanul viselkedjen? Én tudom,
hogy te vagy emögött! Hol vannak? Követelem, hogy állj elő
velük!
Mr. Sherbrook Astrid és a nagynénje közé állt, az
arckifejezése határozott megvetésről árulkodott. A  vikomt
felállt a székéből, hogy csatlakozzon a barátjához, és úgy festett,
mint aki ki van éhezve a harcra. Úgy tűnt, a két férfi Astrid
megmentésére sietett, bármennyire valószínűtlen volt is ez.
A lány nem volt biztos benne, hogy akarja-e.
Lady Emily a két férfira pislogott, majd a márkinéra és annak
a húgára pillantott. Szemmel láthatóan meg volt hökkenve.
–  Asszonyom, kérem, fontolja meg, hogyan viselkedik Miss
Honeywell-lel – mondta Sherbrook látszólag kellemes, de
mögötte kőkemény hangon. – Nagyon kínos jelenetet okoz.
Lady Emily gyanakodva összevonta a szemét.
– És ön kicsoda?
Mr. Sherbrook vigyorgott, és meghajolt előtte. A  mosolya
nagyon ijesztő látvány volt. Ugyanolyan gyönyörű és huncut,
mint Luciferé.
– Sebastian Sherbrook, alászolgája.
Lady Emily elsápadt és összeszorította az ajkait. Úgy nézett ki,
mint aki pontosan tudja, hogy ki Mr. Sherbrook. Astrid azt
kívánta, bárcsak ő is tudná, csak azért, hogy értse, mi okozza a
nagynénje bosszúságát.
 Lady Emily szeme szikrákat szórt Astridra.
–  Milyen társaságod van! Magát az ördögöt hozod a
háztartásodba! Nincs benned semmi tisztesség, lányom?
– Ebből itt és most elég – vágott közbe a vikomt, az arca vörös
volt a dühtől. – Ki az ördög maga, hogy sértegesse a barátomat?
A francos királynő?
– Amikor legutoljára néztem, nem volt királynőnk, öreglegény
– mondta kedvesen Sherbrook. – De azért köszönöm.
Emily néni a dühét a márkinéra irányította, a cvikkerét a
szeme elé emelte.
–  És ez kicsoda? Az egyik gazember szajhája, gondolom!
Anglia legrosszabb züllött alakjait fogadtad a házadba!
Sebastian Sherbrook és – megvető pillantással nézett a vikomtra
– a semmirekellő Marlowe vikomt! Komolyan, Astrid,
elfogadhatatlan a viselkedésed!
Emily néni túl messzire ment. Mr. Sherbrook mosolya eltűnt,
és semmi nem maradt a könnyed viselkedéséből. A  gyönyörű
arca dörgedelmes lett, a teste megfeszült. Úgy nézett ki, mint aki
meg akarja ütni lady Emilyt, és alig sikerül uralkodnia magán.
–  Kérjen bocsánatot! – dörögte a nő fölé tornyosulva, az
orrcimpái kitágultak.
–  Micsoda? – suttogta Emily néni felháborodva és kissé
ijedten a férfi fenyegető viselkedésétől.
– Azt mondtam, kérjen bocsánatot, asszonyom! – ejtette ki Mr.
Sherbrook lassan és hangosan. Egy kézzel a márkiné felé
bökött. – Megsértette Manwaring márkinéját. Követelem, hogy
kérjen tőle bocsánatot, mielőtt megkorbácsoltatom!
Emily néni szeme szinte kiugrott a helyéről, ahogy a márkinét
bámulta.
– Manwaring márkinéja! – suttogta halálra váltan. – Ó, atyám,
valóban, elnézést kérek! Nagyon sajnálom, hogy összekevertem
egy… ühm…
– Prostituálttal – segítette ki Sherbrook gyilkos hangon.
–  Igen, ühm, nagyon sajnálom. – Majd lady Emily túlbuzgón
pukedlizett egyet.
A  márkiné felszegett orral, merev büszkeséggel nézett le a
nőre, és csak bólintott egyet. A rózsaszín orcái árulták el csak az
érzelmeit, semmi más.
Amikor lady Emily felállt, a viselkedése egészen megváltozott.
Teljesen megfeledkezett Astridról, és bizonytalanul
elmosolyodva a márkinéra koncentrált.
– Carlisle lánya vagy. Én pedig a nagy-nagynénéd, lady Emily
Benwick.
A  márkiné megdöbbent. Összeszorította az ajkait. A  húgára
pillantott, aki még mindig a felszolgált tea mellett állt, és
nagyon boldogtalannak tűnt.
–  Nagy-nagynénje! – kiáltott fel a vikomt. – Tyűha, ez egy
francos családi összejövetel. Sherry és én vagyok itt az egyetlen,
aki senkivel sincs rokonságban – mondta undorodva. –
Szükségem van még egy italra. Utántöltenéd?
Sherbrook komolyan bólintott, de egy pillanatra sem vette le
a perzselő tekintetét lady Emilyről.
–  A  legalkalmatlanabb időpontban látnak minket – folytatta
lady Emily. – Attól tartok, hogy én most éppen szörnyen
magamon kívül vagyok. Családi vészhelyzet van.
– Vettem észre – mondta a márkiné száraz hangon.
 – Muszáj kettesben beszélnem az unokahúgommal – mondta
lady Emily, és tett egy lépést, hogy megragadja Astrid karját.
–  Aligha szükséges – lépett közbe Sherbrook, és visszahúzta
Astridot. – Eddig már éppen eleget beszélt hozzá.
Lady Emily megsemmisítő pillantást vetett a férfira.
– Astrid, most azonnal gyere velem!
– Nem, nem fog – mondta kellemesen Sherbrook.
– Így van, nem hiszem, hogy fog – tette hozzá a márkiné.
Lady Emily pufogott, elkapta Astrid karját, és az ajtó felé
húzta. A  márkiné gyorsan reagált, és visszahúzta. Astrid úgy
érezte, hogy szét fogják tépni.
– Mi az ördög folyik itt?
A  hang az ajtóból érkezett. Az Astrid kezeit rángató két nő
lefagyott. Astrid a kitárt karjaival elfordította a fejét, és látta,
hogy Montford lép be nagy léptekkel a szobába. Tett néhány
erőfeszítést, hogy rendbe hozza magát, megfürdött és átöltözött
a szokásos előkelő ruháiba, viszont a nyaksálja ferdén állt, és
nem borotválta le a borostáját. Egyenesen Astridra meredt, a
tekintetével fürkészte őt, az arckifejezése zavarodottság,
ingerültség és vágyakozás keveréke volt.
Bár Astrid azt gondolta, hogy az utolsót talán csak képzeli.
Lady Araminta akkor szólalt meg először.
–  Jóságos ég, Montford, te vagy az? – kérdezte vontatottan,
nem hitt a szemének.
Montford elpillantott Astridról a menyasszonyára.
Összevonta a szemöldökét. Megköszörülte a torkát. Araminta is.
A márkiné elengedte Astrid karját, ahogy a lány nagynénje is.
Abszurd pillanat volt az illemről megemlékezni, de pukedlik és
bólintások történtek oda-vissza. Astrid igyekezett nem nézni
Araminta arckifejezésére, ahogy Montfordéra sem, ahogy a férfi
odament a menyasszonyához, majd a szép kesztyűs kezét az
ajkaihoz emelte, és felületesen megcsókolta.
Ehelyett inkább megragadta az alkalmat, és addig hátrált,
amíg Anabel néni fotelje már biztonságosan védte, és a tetejébe
kapaszkodott támaszért. Gyengének és szerencsétlennek érezte
magát, és két pillanatra volt a teljes összeomlástól.
–  Megzavartam valamit? – folytatta Montford, a pillantását
lady Emilyre, majd Astridra kapta.
A márkiné válaszolt.
– A hölgy, úgy tűnik, rossz helyen keresi a fiát, mert azt hiszi,
Miss Honeywell rejtegeti – mondta közömbösen. Astrid nem
tudta megállapítani, hogy a helyzet szórakoztatja vagy idegesíti-
e a nőt. A  lány csak azt kívánta, bárcsak ő is ilyen hidegfejű
tudna maradni.
Montford meglepettnek tűnt.
– Miről beszél, Astrid? – akarta megtudni vádló hangnemmel.
Astrid feldühödött. Komolyan, a férfinak nem volt joga rá
haragudni! Vagy a keresztnevét használni ezek előtt az emberek
előtt, mintha szabadna neki. Mert nem szabad! Soha nem is
lesz!
–  Úgy tűnik, Sir Wesley megszökött a húgommal. Hogy
összeházasodjanak.
Lady Emily elővette a zsebkendőjét, és eltakarta a száját, hogy
elnyomja a megdöbbent felkiáltását.
– Az ég szerelmére, lányom, muszáj ilyen nyersnek lenned?
Sherbrook és a vikomt egyszerre horkantak fel.
 Lady Emily látszólag teljesen le volt döbbenve.
–  Jó annak a hülye fiának – folytatta Montford, és a
legmegvetőbb pillantásával nézett lady Emilyre. – Nem fogja
megbánni. Alice Honeywell az egyik legnagyszerűbb hölgy,
akivel valaha találkoztam. – A  barátai, Sherbrook és Marlowe
felé nézett, mintha valami egészen váratlan megállapítást
közölne velük. – Meglepően bájos.
Sherbrook visszanyerte a jókedvét. Úgy mosolygott Astridra,
mintha viccet hallott volna.
Ami egészen biztosan nem így volt. Astrid még életében nem
érzett kevesebb kedvet a viccelésre. Mit értett Montford azon,
hogy meglepően? Mégis milyen minősítés az ilyen?
–  Minden bizonnyal bánni fogja – folytatta lady Emily. – Az
akaratom ellen házasodott, és a feleségét nem fogom szívesen
látni a házamban. Alice elárult engem, a rengeteg kedvesség
után, amit tettem érte!
Montfordnak a szakálla és az általánosságban szétesett stílusa
ellenére is sikerült az egyik hírhedt fenyegető hercegi
pillantását megvillantania.
– Már megállapítottuk, hogy meddig terjed az ön kedvessége,
asszonyom. És ha a Benwickek grange-i házáról beszél, akkor
téved. Az Sir Wesley háza. Egészen biztosan emlékeztetni is
fogom erre, amikor legközelebb találkozunk. Nem fogom
hagyni, hogy az a bolond ugyanabba a háztartásba vigye a
feleségét, ahol az anyja van. Alice nem ezt érdemli. Most pedig
szép napot önnek!
Lady Emily felháborodva és elképedve szipákolt. Körbenézett
a szobában lévő összes rámeredő, mosolytalan arcon. Astrid
felé fordult, a szeme elkerekedett kérlelésében.
–  Nem kellene hagynod, hogy ez a férfi ilyen szemtelenül
bánjon velem!
Astrid a fotel háttámlájába mélyesztette a körmeit, és
keserűen a nagynénjére mosolygott.
– Azt csinál, amit szeretne, nénikém. Ő a montfordi herceg. Én
nem vagyok rá hatással.
A nagynénje méregetve nézte.
–  Nem ezt hallom. Vele voltál! – A  zsebkendőjével Montford
felé mutatott. – Megrontod magad és ezt a családot is!
–  Azt hittem, Alice csinálja ezt – vágott vissza Astrid, és nem
mert felnézni a kezéről. A  pulzusa elkezdett dübörögni. Mit
hallott a nagynénje? Mennyi volt ebből puszta improvizáció,
hogy heccelje őt? – Én semmi rosszat nem tettem.
– Igen, semmi rosszat nem tett – igazolta a márkiné. – Hacsak
nem találja az én társaságomat botrányosnak. Miss Honeywell
velünk volt. Körbejártuk Yorkshire-t.
Astridnak fogalma sem volt, hogy a márkiné miért
ragaszkodott ahhoz, hogy közbelépjen, de hálás volt érte.
Lady Emily látszólag össze volt zavarodva. Ahogy Anabel néni
is.
– Nem, nem volt – mondta, és úgy nézett a márkinéra, mintha
megőrült volna. – Azzal a fiatalemberrel volt nyaralni.
Konstantinápolyban, azt hiszem.
Sherbrook és a vikomt elnyomták a nevetésüket.
Astrid csikorgatta a fogát, mert nem tudta, hogy megölje vagy
megcsókolja-e a nénikéjét.
– Köszönjük, Anabel néni. Igen. Konstantinápolyban voltunk.
Szaracénokkal harcoltunk. Odarepültünk.
– Tényleg? – Anabel néni kíváncsinak hangzott.
Astrid nem bírta megállni, hogy ne nevessen hisztérikusan.
– Ó, igen! Hőlégballonnal. Tudod, most az nagyon népszerű.
–  Ez nevetséges! – kiáltott fel lady Emily. A  zsebkendőjét
Anabel néni felé böködte. – Őrült! Őrültekházában lenne a
helye!
–  Egyáltalán nem – mondta Anabel néni gőgösen, és
hátravetette a fejét, mire a parókája le-föl billegett. – Több
eszem van, mint neked, Emily. Ha azt mondom, hogy
Konstantinápolyban volt, akkor ott volt! És ha azt mondja, hogy
hőlégballonon volt, akkor az hétszentség, hogy hőlégballonon
volt! Nem azért látlak itt vendégül, hogy rosszindulatú
pletykákat terjessz a kislányaimról. Egyikük dolga sem tartozik
rád, és soha nem is tartozott, te akadékoskodó vénasszony!
–  Pontosan – motyogta Sherbrook, és megemelte a portóiját
Anabel nénire. A vikomt követte.
Astrid teljesen ledöbbenve bámult Anabel nénire, ahogy az
idős hölgy felemelte a sétabotját, és Emily néni felé csapott vele,
majdnem hasba is találta.
Lady Emily felszisszent, és hátraugrott.
– Hát, én soha…! Az összes gorombaságod közül…! – mondta
halkan lady Emily.
– Majd én megmutatom neked, mi a gorombaság! – motyogta
Anabel néni, bizonytalanul felállt, és a sétabotjával újra lady
Emily felé bökött.
Astrid Anabel néni mellé lépett, majd megfogta a karját, hogy
ne boruljon fel.
 – Köszönöm, nénikém. Már eleget tettél.
– Közel sem! Még mindig lélegzik.
Mindegyiküket megakasztotta a kastély egy távoli részéből
érkező hangos puffanás hangja, amit egy nő fülsiketítő sikítása
követett. Astrid felismerte Flora hangját, mire a szíve a
torkában kezdett dobogni. Hátborzongató csend telepedett
rájuk.
–  Ez mi volt? – akarta megtudni végül Emily néni. – Mi
történik?
– Nem tudom pontosan – mondta halkan Astrid.
A  dörgő hang újra rákezdett, olyan volt, mintha valaki
bútorokat húzkodna. Majd mintha közeledett volna. Vele együtt
lábak dobogása és két gyerek sikítása.
Ant és Art.
Ó, a pokolba!
– Mi ez? – kérdezte a márkiné is, aki visszament a húga mellé,
és megfogta a kezét, mintha valami szörnyűség ellen vértezné
fel magukat.
–  Egy ciklonnak hangzik – jegyezte meg Sherbrook, aki
kíváncsinak tűnt.
Aztán Astrid egy újabb visítást és Flora sikítását hallotta,
ezúttal szinte közvetlenül az ajtó elől.
Astrid egyből Montfordra pillantott. Összenéztek.
– Petúnia – mondta a lány.
Montford meglepetten felvonta a szemöldökét, majd
megértette, mi a helyzet. Meghozta az észszerű döntést, és
ellépett az ajtóból.
– Petúnia kicsoda? Egy másik lánytestvér? – érdeklődött lady
Araminta.
–  Nem. Petúnia fiú, nem lány. És egy disznó – magyarázta
Montford.
– Ó. Mit tett?
–  Nem, ő tényleg egy disznó. Egy igazi disznó – bizonygatta
Montford.
Ezt az információt Aramintának nem volt ideje
megemészteni, mielőtt kivágódott az ajtó – Astrid nem szép
módon arra gondolt, hogy a hölgy nem éppen a legeszesebb
teremtmény –, majd Ant és Art rohantak vidámság és rettegés
elegyében sikítva a szobába, a rögtönzött tógájukba öltözve.
Petúnia szorosan követte őket, dühében morgott, majd a patái
megcsúsztak a padlón, így tekintélyes teste a falnak, az
asztaloknak és a székeknek csapódott, feldöntve vagy leverve
róluk mindent. És csurom sár volt. Nedves sár. Óriási, barna
csíkokat hagyott a nyomában, a kanapé anyagán, a
perzsaszőnyegen és egy nagyon régi falikárpiton.
Elszabadult a pokol. Ant és Art átugrottak a szófán a zongora
felé, Petúnia utánuk, ezzel a higgadt márkinét egyenesen
Sherbrook karjai közé lökte, mire ők ketten fájdalmasan
összefejeltek. Petúnia beszorult a zongora alá, pánikba esett, a
hátsó felét lökdöste felfelé, mire recsegett a hangszer váza, ő
pedig torkaszakadtából visított. Amikor kiszabadult, a patájával
beleakadt a zongora elegáns, kecses lábába. A  fa eltört, a
zongora a földhöz csapódott, jó néhány billentyűje kipattant, és
a húrok egy hamis, gyászos sikollyal visszhangzottak a
tönkrement hangszer belsejéből.
Sherbrook a szófára ültette a márkinét, majd lépett, hogy
ugyanezt tegye Aramintával is, aki rémületében sikított.
Elkésett. Ant és Art a vikomt portóis pohara alá iszkoltak,
utánuk a disznóval, aki az orrával kilökte a pohár alját a férfi
kezéből, mire az ital a levegőbe repült, egyenesen Araminta
felé. Tawny portói fröccsent a hölgy arcára és mellére, akinek
alig volt ideje kiköpni néhány csepp italt, Petúnia máris
megperdült, a vállával eltalálta, amitől ő a fenekére esett.
Araminta felsírt.
Petúnia folytatta pusztító útját, egyenesen Emily néni
irányába. Emily néninek nem volt más esélye, mint
kimenekülni a szobából, bevágni maga után az ajtót, és
mindannyiukat a disznó kegyelmére bízni.
–  Az önző vénasszony! – kiabálta a vikomt. – Bezárt minket
ide!
Montford kikerülte Antet és Artot, hogy Araminta mellé
lépjen, és lábra segítse őt.
– Hát, valaki csináljon már valamit! – kiabálta a herceg, és a
zokogó Aramintát a nővére mellé emelte a kanapéra. Astrid felé
fordult, szürke szeme izzott. – Astrid, csinálj valamit!
– Mit vársz tőlem, mit csináljak? – csattant fel a lány.
– A te disznód! A te húgaid!
Astrid mindkét kezét ökölbe szorította az oldala mellett, düh
cikázott az ereiben. Petúnia továbbra is körözött a szobában,
mindent tönkretett, amihez ért. Feldöntött egy asztalt két
vázával. Megtaposta Anabel néni tubákos szelencéjét, és
felborított egy rézvödröt, ami tele volt a kandalló hamujával.
Aztán elkezdett benne dagonyázni.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve a vikomt – Astrid szerint a
legvalószínűtlenebb jelölt a hőstettekre – a tettek mezejére
lépett. Először Antet, majd Artot csípte el a tarkójuknál fogva,
majd felemelte őket a levegőbe.
– Elkaptalak titeket, kis vásott kölykök!
Ant és Art elkerekedett szemekkel bámultak fel a foglyul
ejtőjükre, a szórakozottságuk komoly gyanakvássá változott.
A vikomt felnőtt szemmel is éppen elég ijesztő látvány volt. Az
ajtó felé vitte a gyerekeket, kinyitotta a lábával, majd letette
őket a folyosón.
Petúnia, aki miután beazonosította, hol vannak az áldozatai,
felpattant a hamuból és az ajtó felé rohant. Ant és Art újra
rázendítettek a sikításra, majd végigfutottak a folyosón.
Astrid összerezzent, amikor hallotta, hogy valami üvegből
készült dolog összetört a szomszédos szobában.
–  Az a teremtmény az egész kastélyt romba fogja dönteni –
jegyezte meg a márkiné meglepően kiegyensúlyozott hangon.
Szórakozottan paskolgatta a zokogó húga hátát. Ha Astrid jól
látta, alig észrevehető mosolyra húzódtak az ajkai.
És ha Astridban maradt volna még egy csepp jókedv, ő is
mosolygott volna.
De nem mosolygott. És tudta, hogy nem is fog.
Montfordra pillantott, aki mérgesen bámulta őt, mintha ez
kizárólag az ő hibája lenne.
A lány visszasegítette Anabel nénit a foteljébe, majd elment a
herceg, a vikomt és Mr. Sherbrook mellett a zongora romjaihoz,
ami még mindig visszhangzott. Astrid hátralendítette a lábát, és
olyan erővel rúgott a hangszer oldalába, ahogy csak tudott, és
meg volt győződve arról, hogy közben eltörte az egyik lábujját.
De megérte. Sokkal jobban érezte magát.
A zongora kiadta magából az utolsó, haldokló hangját.
–  Hé, mi rosszat tett ez valaha önnel? – kérdezte Mr.
Sherbrook vontatottan.
Astrid bepipult. Megperdült, hogy a szobában tartózkodókkal
szemben legyen, közben szédült a dühtől és a kimerültségtől.
A  szeme sarkánál kicsordultak a könnyek. Nem bírta
megakadályozni. A  figyelmét Montfordra kapta, akinek a dühe
elillant, és egy védtelen, gyengéd arckifejezés vette át a helyét.
Elviselhetetlen volt!
– Elégedett vagy?
Montford a lány felé lépett.
– Astrid…
–  Nem megyek Londonba! Egyetlen francos dolgot nem
csinálok meg, amit mondasz! Mutasd meg a könyvelést a
hatóságoknak! Vess börtönbe! Nem érdekel! Csak tűnj el!
Mindannyian tűnjenek el!
– Ki vagy merülve… – mondta Montford.
– Persze hogy ki vagyok merülve, te hülye! – Astrid felvett egy
földre esett tubákosszelencét, és a férfihoz vágta. – Menj vissza
Londonba, és vedd feleségül… azt a valakit, ott! – Az ujjával a
szófa felé bökött a ledöbbent és felháborodott Aramintára. –
Biztos vagyok benne, hogy nagyon összeilletek!
–  Nem, nem illenek – szólt közbe egyszerre Sherbrook és a
vikomt.
Astrid rájuk meredt, és a tekintetével azt sugallta, hogy ne
merjenek még egy szót szólni. A  két férfi ficergett a pillantása
alatt.
 –  És ha most megbocsátanak – mondta, összeszedte magát,
majd nagy léptekkel az ajtó felé ment. – Megyek, hogy valahol
máshol legyek kimerült. Nem szeretném önöket tovább
megbotránkoztatni.
Amint kiért a szobából, addig futott, amíg ki nem jutott a
szabadba.
 Huszonötödik fejezet

La Chasse, La Capture et La Pompadour

 
 
 
Montford magukra hagyta a vendégeket, hogy Astrid nyomába
eredjen. Észrevette, hogy a vörös haj a szalon dupla üvegajtóin
keresztül tűnik el. Követte a szabadba, át a kerten, be az istállók
előtti udvarra. Astrid haja kezdett kiszabadulni a hajtűkből, és
úgy repkedett a vállain, mint egy zászló a szélben. Montford
nem látta a lány arcát, de abból, ahogy a fiúnadrágjában
büszkén lépdelt, átvágtatott a tócsákon és az oldala mellett
ökölbe szorította mindkét kezét – és ahogy a szolgálók
elkerekedett szemekkel menekültek az útjából –, tudta, hogy
Astrid őrülten mérges.
Ahogy ő is az volt. Bár, ha bárki megkérdezte volna az okát,
nem tudta volna megmondani, miért. Egyszerűen tudta, hogy
mérges, és ennek a disznóhoz volt köze. És a borzalmas
bárónéhoz. És Alice Honeywellhez és Sir Wesley-hez, amiért itt
hagyták Astridot, hogy birkózzon meg ő a hülyeségük
következményeivel. És magára is mérges volt, amiért ez ennyire
érdekelte.
És Astridra is minden eddiginél jobban mérges volt, mert a
lány mérges volt rá. Vagy megbántott. Vagy bármi volt is, ami
miatt ilyen cudarul viselkedett a Carlisle lányokkal. Soha nem
tett neki semmilyen ígéretet vagy vallott be bármit. Nem volt
joga úgy viselkedni, mint… mint…
Hát, mint egy szamárnak. Együgyűként, Aramintához
hasonlóan. Mi baja volt?
– Astrid! – kiabálta, és megbotlott egy vödörben, mire csurom
sár lett a tiszta nadrágja. Fenébe!
A lány még csak meg sem fordult. Szaporázta a lépteit, aztán
eltűnt az istállóban. Néhány másodperccel később Mick,
Newcomb és néhány másik lovász kiszaladt, és úgy
pillantgattak hátra, mintha az ördög üldözné őket.
Newcomb majdnem Montfordnak szaladt. Lekapta a sapkát a
fejéről, mélyen meghajolt, és húzta magával a társait.
– Kegyelmes úr! Hátrafelé tart, uram, felnyergel egy lovat!
Montford megtorpant, és mogorván nézett mindannyiukra.
– Az az őrült disznó szabadon kószál a kastélyban!
Newcomb fintorgott.
– Igen, láttam a fogatát a kapu előtt.
– Nem lady Emily. Petúnia – morogta a herceg. – Induljanak,
és segítsenek ezt megoldani, mielőtt a disznó az egész helyet
romba dönti!
Newcomb és a többiek vonakodva engedelmeskedtek.
Montford nagy léptekkel bement az istállóba, el a tönkrement
lovas kocsija és jó néhány üres boksz mellett, amíg odaért
egyhez, aminek nyitva volt az ajtaja. Bedugta a fejét, és látta,
hogy Astrid nyerget vet a kancájára. A  nadrágja megfeszült a
kerek fenekén, a haja pedig úgy hullámzott a hátán, mint egy
vad, örvénylő folyó. A  vágy villámcsapásként cikázott végig
Montford testén, mire a döbbenettől megtorpant, és majdnem
térdre rogyott. Megragadta a boksz szélét, és küzdött, hogy
visszanyerje az önuralmát, majd újraélesítette a dühét.
– Mégis mit gondolsz, hová mész? – követelte durva hangon.
A  lány görcsös mozdulatokkal feszítette meg a szíjakat a
csatban, majd a válla fölött a férfira pillantott.
– Bárhová, csak itt ne legyek! – Visszafordult a feladatához. –
És szeretném, hogy mire visszaérek, se te, se a barátaid ne
legyenek itt!
–  Nem fogsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem! Nem
mellesleg a kastély az enyém.
Astrid hátraperdült a férfi felé, remegett a dühtől.
–  Jó! Akkor maradj itt! Remélem, örülsz, hogy Petúniával
osztozhatsz rajta!
Astrid elkezdte kivezetni a kancáját a bokszból, viszont
Montford az ajtónyílás közepére lépett, és elállta a lány útját.
– Nem mehetsz csak úgy el! Mi lesz a húgaiddal? A fenébe is,
te nő! Hová fogsz menni?
– Csak tűnj el az utamból – vágott vissza Astrid, majd felkapta
a falnak támasztott pálcáját, és a férfi felé suhogtatta.
–  Nem mernél azzal megütni engem – röhögött Montford
nagyobb önbizalommal, mint amit érzett.
–  Nem? Tűnj el az utamból, különben kénytelen leszek
eltüntetni téged!
– De ez nevetséges! Neheztelsz…
– Fogalmad sincs, mit érzek – préselte ki magából a lány.
–  Féltékeny vagy! – kiáltotta a férfi, mert végre megértette
Astridot.
A lány ajkai elnyíltak, a szeme elkerekedett.
–  Nem, nem vagyok! – válaszolta egy végtelenül hosszú
pillanat után.
Montford nem bírta megállni, hogy elégedettségében ne
mosolyogjon egy picit.
– De, az vagy. Féltékeny vagy lady Aramintára.
– Féltékeny! Arra az üresfejű jégtömbre? Egyáltalán nem!
– De!
Astrid magasabbra emelte a pálcát. A kék szeme jéghideg volt.
A borostyán szeme csupa tűz.
–  Nem vagyok féltékeny, te bolond! Haragszom rád, hogy
hozzám értél, és magamra, hogy hagytam! Lehetett volna
benned több tisztesség, és elmondhattad volna, hogy egy héten
belül megházasodsz!
– Változtatott volna ez bármin?
Astrid úgy hátrált meg, mintha Montford megpofozta volna.
A nyelve hegyén volt, hogy igazat adjon a férfinak, de nem bírta
kimondani. Az arca lángolt, és elpillantott Montfordról.
– Mégis, hogy lehet ilyet kérdezni? – mondta inkább.
Ez egy kibúvó volt, és ezt mindketten tudták. Valami
győzelemre hajazó, de annál sokkal édesebb és ijesztőbb valami
bontakozott ki a férfiban, megmelengette a belsőjét. Abban a
pillanatban biztosan tudta, hogy Astrid ugyanazt a lehetetlen
vonzalmat érzi iránta, mint ő a lány iránt. Akkor is hagyta volna
neki, hogy megcsókolja, hogy hozzáérjen, ha tudott volna
mindent. Vajon még mindig így van?
Tudta, hogy meg kellene fordulnia, és azonnal elmenekülnie.
Nem volt értelme kideríteni, hogy mi erre a kérdésre a válasz.
Viszont ehelyett beljebb lépett a bokszba. Astrid hátrált, de
még mindig maga előtt tartotta a pálcát védekezésképpen.
Montford a ló túloldalára ment, és elkezdte levenni a nyerget,
bár a keze annyira remegett, hogy alig bírta megszorítani a
bőrt.
– Fejezd be! – kiabálta Astrid. Majd tényleg használta a pálcát,
a kis komisz. A férfi hátára csapott vele. Montford érezte, ahogy
a pálca áthasít a kabátja finom selymén, cafatokra vágja és a
húsába váj.
Felszisszent a csípésre, majd Astrid felé fordult.
A  lány a lábához ejtette a pálcát. A  szája elé kapta mindkét
kezét, a nem e világi szemei elkerekedtek és megteltek könnyel.
Az ajtó felé hátrált.
– Nem akartam… – dadogta, és átlépett a küszöbön.
–  De, igen, akartad – mondta Montford, majd otthagyta az
összezavarodott lovat, aztán követte a lányt ki a bokszból.
A  csapás megdöbbentette, és komoly fájdalmat okozott neki.
Viszont egy olyan perverz hatása is volt, hogy felkorbácsolta az
Astrid iránti vágyát. Ez valamilyen csúnya betegség lehetett,
mint az alkohol iránti szomjúság vagy a kártyafüggés. Nem
tudta kiiktatni a lányt a szervezetéből, és Astrid minél
rosszabbul bánt vele, ő annál jobban kívánta.
Jóságos ég, neki annyi volt! Mert a lelke mélyén tudta, hogy
amit érez, több puszta testi vágynál. Amikor Astrid Honeywellre
nézett, tudta, hogy az örökkévalóságot látja. A  saját
örökkévalóságát. És ez éppen annyira ijesztő volt, mint csodás.
–  Hát, valószínűleg megérdemelted – mondta Astrid, valamit
visszanyert a szokásos bátorságából. Montford rávigyorgott,
ami még jobban összezavarta a lányt. Astrid összevonta a
szemöldökét, beharapta az alsó ajkát, és körbenézett, hogy van-
e menekülőút vagy valami, amivel megvédheti magát. De az
egyetlen kijárat az istállóból a férfi mögött volt. – Ne nézz így
rám! – követelte.
– Hogy? – kérdezte Montford szelíden.
– Atyavilág, Montford, azért nem csaptam rád ennyire erősen!
És te kényszerítettél rá. Nem látod, hogy egyedül szeretnék
lenni? Ha nem vetted volna észre, az életem romokban hever.
Függetlenül tőled.
– Megmentettelek egy őrülttől.
Astrid lesújtó pillantást vetett Montfordra.
–  Nem vagyok meggyőződve róla, hogy bármennyivel is
normálisabb vagy Lightfootnál!
–  Persze hogy nem! – kiabálta a férfi, és széttárta a karját. –
Nézd, mit műveltél velem! Megőrjítettél!
Montford Astrid felé lépett, aki megkerült egy szegecsekkel
teleszórt munkaasztalt.
–  Szabad akaratod van! Én nem kényszerítettelek semmire!
Talán kicsit fel akartad pezsdíteni az életedet. A  jóisten tudja,
hogy szükséged is volt rá a sok tollászkodásod és pakolgatásod
közepette – mondta Astrid.
– Pakolgatás!
–  Igen! Láttam Anabel néni tubákosszelencéit. És a
könyvtárat. Megőrülsz, ha nincs minden felsorakoztatva vagy
sorrendben. Őrült vagy! És annyira felfuvalkodott a saját
fontosságod miatt, hogy valószínűleg ki fogsz durranni! Még
soha nem találkoztam olyan férfival, akinek nagyobb szüksége
lenne egy jó han… – Astrid elhallgatott, az arca skarlátvörös lett,
majd megkerülte az asztal sarkát, hogy távolabb legyen
Montfordtól.
–  Mire lenne szükségem? – biztatta a herceg, bár pontosan
tudta, hogy Astrid mit akart mondani. – És honnan tudnál te
ezekről a dolgokról bármit?
Astrid megdöbbenve nézett fel a férfira.
– Fogalmad sincs, mit akartam mondani!
– Ó, azt hiszem, van!
A lány gőgösen kihúzta magát.
– Hát, különben is Flora mondja ezt, és a többi szolgáló. És a
saját… tapasztalatom alapján bátorkodnék azt mondani, hogy
igazuk van. A  férfiak állítólag… bizonyos mértékű…
felszabadulást élnek meg az… aktus közben.
– Hancúrozás közben? – Montford nem tágított.
– Azt mondtad, tudod, hogyan értettem!
– Ó, tudom, hogyan érted. És szerintem valószínűleg igazad is
van. – Elállta a lány útját, mielőtt az elfuthatott volna mellette.
Keresztbe fonta a karját, és szélesen széttette a lábát. Astrid fölé
tornyosult. – Milyen jó, hogy egy héten belül megházasodok –
mondta.
Astrid gyilkos pillantást vetett rá, majd felkapott egy kefét az
asztalról, és hozzávágta. A vállán találta el Montfordot, aki erre
néhány lépést hátrabotorkált.
–  Aú! – kiáltotta, és megdörzsölte a sérülését. – Tényleg
szükség van arra, hogy továbbra is így viselkedj?
– Provokálsz!
 –  Én provokállak téged? Ha! – Kinyújtott karokkal ment a
lányhoz. Arra gondolt, hogy meg fogja fojtani. Vagy csókolni.
Még nem döntötte el, melyikre vágyik jobban.
– Hagyjál békén, te elmebeteg! – kiabálta a lány, majd átugrott
egy padon, és próbált elbújni egy szalmabála mögött.
–  Nem tudlak! Astrid, Araminta soha nem jelentett nekem
semmit! Ez egy üzleti megállapodás volt.
A lány felhorkant erre.
–  Persze hogy az! Tőled ennél többet nem is várnék! Ezt
akartad velem és a húgaimmal is tenni. Üzleti megállapodás,
mi? Milyen rideg vagy!
– Aligha én vagyok az első, aki ezt teszi.
–  Igen, biztos vagyok benne, hogy ez nagyon divatos. Ahogy
Araminta is. Menj, sipirc! – Astrid egy villáskulcsot dobott a férfi
felé, aki kikerülte. – Menj vissza Londonba! Vedd el az előkelő
hölgyedet! Remélem, nyomorult leszel!
Astrid felkapott egy billogozó vasat, és azzal indult a férfi felé.
Montford felháborodásában nevetett, de arra az esetre, ha a
lány mégis komolyan gondolná – amiben nem volt teljesen
biztos, hogy nem –, addig hátrált, amíg egy falba ütközött.
Felkiáltott, ahogy a sérült háta hozzáért a durva deszkákhoz.
Aztán Astridnak volt bátorsága hasba bökni őt.
–  Le fogsz vele szúrni, vagy mi? – Montford nem bírta
megállni, hogy ne vigyorogjon a lányra. Annyira abszurd volt a
helyzet. – Komolyan, Astrid! Mindazok után, amin együtt
átmentünk – mondta kissé szórakozottan.
Astrid méregetve nézte, és összeszorította az ajkait.
–  Ne merészeld! És ne mosolyogj rám! Mi az ördög ütött
beléd?
– Te. Te. Te. Nyavalyás teremtés, nem tudom, mit tettél velem,
de nem szeretem! Azt a könyvet a bugyogódba dugni! Te
satrafa! Boszorkány! – Montford előrelépett. Astrid óvatosan
hátrált, a mosolya lehervadt. – Azok az istentelen szemeid! Azok
a borzalmas szeplők! Nem bírok miattuk aludni éjszaka, azon
gondolkozom, hogy vajon mindenütt vannak-e.
– Ne mondj ilyeneket! – kiáltotta a lány, és a kinyújtott karja
megremegett.
Montford még egyet lépett előre.
–  És a hajad. Istenem, a hajad! Elviselhetetlen! Szeretném
letépni a fejedről. Megőrjít!
–  Hagyd abba! Hagyd abba! – mondta a lány halkan. – Ne
gyere közelebb!
A férfi újra előrelépett.
Astrid kezéből kiesett a billogozó vas. Elkerekedett szemmel
felemelte a fejét, ahogy Montford egylépésnyire megállt tőle, és
minden vágya az volt, hogy Astrid felé nyúljon. Felemelte a
kezét, és az ujjaival megérintette egy kiszabadult tincs végét.
A lány szeme lecsukódott. Astrid megingott a lábán.
Montford valamilyen külső erő hatására megszüntette a
közöttük lévő távolságot. Astrid viszont az utolsó pillanatban
kitért előle, és meghúzta a férfi nyaksálján lévő csomót.
Montford fulladozott a lány mozdulatának erejétől.
Astrid látszólag nagyon elégedett volt magával, és újra
megkerülte a padot.
– Nem leszek a… a… játékszered!
–  Nem akarok játékszert! – Astrid egy kupac szénát emelt a
feje fölé. – És azzal mit fogsz csinálni? – akarta megtudni
Montford egy horkantás kíséretében.
–  Ezt! – És ezzel Astrid a férfira dobta a szénát. Fejen találta
Montfordot, mire mindenfelé szállt a széna, a herceg orrába és
szájába is jutott. A  férfinak sikerült talpon maradnia, bár
megszédült. Köpködte a szénát, és törölgette az orrát, ami
szörnyen viszketett.
Astrid a bejárat felé próbált rohanni, viszont Montford
nagyon gyorsan reagált, és utánanyúlt, hogy elkapja.
–  Elegem van ebből! – kiáltotta. Astrid a másik irányba
perdült, átugrott a padon, és a létra felé indult. Nagy nehezen
felmászott a szénapadlásra. Montford a létra aljához futott. –
Gyere le, Astrid! Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek!
– Hogy? Például így? – Astrid összeszedett egy kevés szénát, és
ledobta a férfira.
Montford tüsszögött, és kezdett könnybe lábadni a szeme.
Astrid a férfira nevetett, és még egy adagot dobott a fejére.
Montford a lányra morgott, aztán elindult a létrán felfelé,
amíg Astrid háttal állt neki, hogy még több szénát gyűjtsön.
A  herceg már majdnem a létra tetején volt, amikor Astrid
észrevette, hogy közeledik, és elkapta a létra legfelső fokát.
–  Ne merészeld! – mondta Montford ijedten, és lepillantott.
Legalább tizenöt lábra volt a talajtól. – Astrid, ne…
De késő volt. A lány eltolta a létrát a padlás szélétől. Montford
a két rúdba kapaszkodott, ahogy a létra függőleges állásban
egyensúlyozott a lábain. Astrid látszólag végre felfogta, hogy
mit tett. Rémületében elkerekedett a szeme, az arcából kifutott
a vér. Montford után nyúlt, de a férfi túl messze volt.
 A  létra egy pillanatig billegett, majd a rossz irányba kezdett
dőlni.
–  Úristen, Montford! – sikította Astrid. Majdnem levetette
magát a padlás széléről, hogy megpróbálja elérni a férfit.
Montford intett neki, hogy menjen vissza, közben a gyomra
összeugrott.
– Húzódj hátra, különben le fogsz esni!
– Én fogok leesni? Cyril!
– Ne hívj így! – vágott vissza a herceg. Sikerült átperdülnie a
létra túloldalára, és egy kézzel megragadnia a padlás szélét,
mire a fa szálkái beleálltak a tenyerébe. Minden erejével
kapaszkodott, ahogy a létra egyre távolabb dőlt. Kinyúlt a másik
kezével is, és azzal is megkapaszkodott, majd ellökte magát a
lábával, a jobb karját a padlás szélére emelte, az ujjaival pedig
belekapaszkodott egy fadeszka szélébe. A  lábai a levegőben
lógtak, amikor a létra lent a földhöz csapódott. Látta a
döndülését.
Astrid Montford mellé vetette magát, és belekapaszkodott a
karjába, a szeme közben megtelt könnyel. Montford nagyon
mérges volt a lányra!
– Engedj el, különben te is le fogsz esni!
– Nem, nem foglak elengedni!
– Nem vagy elég erős. Le fogok esni. Ha jól becsülöm…
Astrid rángatta a karját.
–  Nem! Túl messze van. Gyerünk, lendítsd fel a lábad! Majd
én húzlak.
–  Fenébe már, Astrid, engedj el! – Astrid megrázta a fejét, és
egy makacs kifejezés suhant át az arcán. Montford ismerte ezt a
nézést. A  társaságában eltöltött egy hét alatt megtanulta, hogy
ha ez a kifejezés kiül a lány arcára, akkor nem lehet vele
dacolni. – Bolond nőszemély! – háborgott, és kaparva próbált a
padlás szélén túljutni. Astrid húzta a karját, hátraesett a
fenekére, majd a sarkát a deszkákba mélyesztette. Montford
fellendítette a lábát, és előrebillent a súlyával.
Egy pillanatig azt hitte, nem sikerült. Veszélyesen megdőlt a
párkányon, de Astrid megragadta a kilazult nyaksálját, és
előrerántotta. Ezzel megakadályozta, hogy levegőt vegyen, de
ezt leszámítva a mozdulat nagyon hatásos volt. Montford
előreesett, egyenesen Astridra, és ezzel mindkettejükből
kiütötte a maradék levegőt is.
A  lány csupa puhaság, meleg kerekdedség volt alatta, a
tekergő haja csiklandozta Montford arcát. Levendula-, ló- és
szénaillata volt. Csupán a halálközeli élménye – de legalább egy
jó megnyomorodás biztos lett volna ebből – keltette életre a
bukdácsoló érzékeit. Felemelte a fejét, és lekukucskált a padlás
széléről.
Jó messze volt a talaj.
Astrid vele együtt nézte, és fintorgott.
–  Majdnem megöltél! – suttogta Montford. Próbálta
hátrarendezni a lány haját, de nem sikerült neki. Az egész úgy
ömlött vissza, mintha nem bírná megállni, hogy ne kínozza őt. –
Tényleg ennyire utálsz engem?
Astrid vonásai megenyhültek. Elillant belőle a küzdelem.
– Nem, nem utállak – mondta halkan. – Szeretnélek, az biztos.
Szeretnélek utálni. – Mocorgott Montford alatt, majd a kezét a
férfi arcának oldalához emelte. Összeszorította a szemét, és
elfordította a fejét. Montford nézte, ahogy Astrid pulzusa vadul
dobol a torka finom bőrén. – Sokkal egyszerűbb lenne. De nem
megy.
Montfordnak a saját pulzusa is dübörgött az ereiben, de ez
már nem az előző veszélynek volt köszönhető. Megfogta a lány
kezét, levezette a mellényén át, majd a szívére szorította.
Őrülten dobogott a bordái között, kínlódott, hogy kiszabaduljon
a testéből.
– Érted ver – mondta mély torokhangon.
Astrid nagyra nyitotta a szemét, majd félelem és vágy –
Montford meg volt győződve arról, hogy ezeket látja – keveréke
árasztotta el az arcát.
Montford nem bírta visszafogni magát. Lehajtotta a fejét, és a
szájával súrolta a lányét.
Astrid sóhajtott, és egy pillanatra elernyedt alatta. Majd egy
szempillantás múlva hirtelen elhúzódott tőle, és egy mögötte
lévő szénahalomba csúszott, közben reszketett és zihálva
kapkodta a levegőt. Széna gabalyodott a kibomlott hajába és
szállt a levegőben közöttük, megcsillanva a fal deszkái között
átszűrődő napfényben.
Montford biztos volt benne, hogy elment az esze, amiért ezt
gondolta élete legboldogabb pillanatának, de így volt. Nem
jutott eszébe egész életéből ennél szebb momentum, ahogy
vágyakozva, ziláltan fent van egy szénapadláson úgy, hogy nem
tud lejönni, a francos Yorkshire közepén.
Feltérdelt, és lehúzta a nyaksálját. Majd letépte magáról a
kabátját, és elkezdte kigombolni a mellényét. Kiszabadította
belőle a karját, majd ügyetlenkedett a pamutinge kapcsaival.
 Astrid szeme óriásira kerekedett.
– Mégis mit művelsz?
– Elcsábítalak. Miért, minek néz ki?
Astrid jobban szorította az ujjaival a szénahalmokat, az
állkapcsa megfeszült.
– Vedd vissza a ruháidat!
–  Érd el, hogy visszavegyem – mondta a herceg szelíden, és
közben kigombolta az ingujjait.
– Figyelmeztetlek, hogy le foglak lökni, ha nem fejezed be ezt
az őrültséget!
– Megpróbálhatod.
Astrid úgy nézett ki, mint aki készen áll arra, hogy megölje
Montfordot.
– Sikítani fogok!
– Nem, nem fogsz.
Astrid megpróbálta még jobban a szénába fúrni magát,
mintha el tudna benne tűnni. Lehunyta a szemét, aztán szinte
azonnal résnyire kinyitotta, hogy nézhesse Montfordot. Úgy
tűnt, nem bír magán uralkodni.
Montford kirángatta az inge hátulját a nadrágból, majd
átbújtatta rajta a fejét. Egy pillanatig az egyik kezében tartotta a
ruhadarabot, majd hagyta leesni. Astrid felszisszent. Montford a
lány elé térdelt, deréktól felfelé meztelenül. Astrid gyorsan
végigpillantott a férfi testén, mire az orcái vadul elpirultak.
Megnyalta az ajkait, és próbált megszólalni. Nem jött ki belőle
hang.
Egy szörnyű pillanatig Montford azt hitte, hogy a lány vissza
fogja utasítani, ami a megalázottságnál is rosszabb lett volna.
Nem gondolta, hogy túlélné, ha Astrid ilyet tenne.
Aznap éjjel, a szalonban, amikor annyira elveszítette a fejét,
és majdnem magáévá tette Astridot egy asztalon, a félelem
miatt hátrált meg. Az erő, amivel a lány rendelkezett fölötte, ha
engedett neki, felfoghatatlan volt. Volt benne valami – valami a
testiségen túl –, ami vonzotta őt, és ami követelte, hogy az övé
legyen. Nem tudta Astridot elengedni, és csak akkor értette meg,
hogy miért.
Már Astridnál volt a lelkének az a része, amit féltett, és amiről
tudta, hogy soha nem fogja visszakapni. Hogy soha nem lesz a
lány nélkül újra egész.
Nem, ez nem volt igaz. Egyáltalán, soha életében nem is volt
egész, ami sokkal, de sokkal rosszabb. A  világ összes embere
közül Astrid Honeywellben találta meg azt, ami kitöltötte a
benne lévő ürességet, a vágyakozást, amit mindig érzett, bár
még csak nem is tudott róla. Rémisztő volt és felvillanyozó, és
tudta, hogy ezt soha nem fogja megérteni. Tudta, hogy soha
nem fogja Astridot megérteni.
Astrid a valószerűtlen szemeivel ránézett, tele volt
megadással és valami mással, ami miatt kihagyott Montford
szíve.
–  Ez olyan igazságtalan – mondta halkan a lány, majd
felpattant a szénahalomból, és a férfira vetette magát.
Montfordot ez teljesen váratlanul érte. Astrid a kezével és a
lábával is átkulcsolta; önszántából, ügyetlenül, durván és
megjátszás nélkül csókolta. Végigsimított a kezével Montford
sajgó hátán, aki erre felkiáltott, és eltartotta magától a lányt.
– Lassan, az ég szerelmére!
 –  Ó,  nem fogom megkönnyíteni a dolgodat, Montford –
mondta Astrid a férfi szájába.
Montford hatalmasat nevetett. Ez sokkal jobb – és sokkal
rosszabb – volt, mint azt el tudta volna képzelni.
Astrid huncutul felvigyorgott rá.
– Többet kaptál, mint amire számítottál?
– Nem. Én mindig azt kapom, amit akarok.
–  Ahogy én is – vágott vissza Astrid. Lehúzta magához
Montford arcát, és újra keményen megcsókolta. Utána próbált
hátrahúzódni, de a férfi megfogta a tarkóját, és egy helyben
tartotta. Ezúttal Montford nem sajnálta az időt a csókolózásra,
felfedezte Astrid száját a nyelvével, unszolta, hogy csókolja
vissza, bár a lány türelmetlenül dörgölőzött hozzá. Montford
nem akart sietni. Ki akart élvezni minden egyes pillanatot, de
ami még ennél is fontosabb volt, azt akarta, hogy Astrid is
kiélvezze. Majd gondoskodik róla, fene a szemeit!
– Montford – súgta a lány, a szája elnyílt, és befogadta a férfi
nyelvét. Már nem szorította olyan erősen Montford vállait.
Felemelte mindkét kezét az arcához, és olyan gyengédséggel
simogatta a férfi orcáit, amitől ő teljesen elveszett.
Astrid belekapaszkodott Montfordba, ahogy a férfi a hátát a
szénába tolta, és a súlyával elhelyezkedett a lábai között.
A  kezével végigszántott Astrid testén, a melle domborulatán, a
csípőjén, a combjain. Astrid teste puha volt és tűzforró a
vágytól. Montford a lány hajába temette az orrát, beszívta az
illatát, elmerült benne.
Ügyetlenkedett Astrid ingének gombjaival, végül széttépte az
anyagot. Lehúzta róla a ruhát, így kilátszott a lány meztelen
teste. Montford látott már szemet gyönyörködtető, termékeny
reneszánsz Madonnákról készült festményeket. Sőt, gyűjtötte is
az ilyen remekműveket, amiket egy-két rezidenciáján ki is
állított. Ők jutottak eszébe, miközben Astrid meztelen testét
nézte, és hogy mennyire eltörpültek a lány varázslatos
érzékisége mellett. Astridnak tejfehér bőre volt, a szeplők
elhalványultak a vállain, bár szokatlan helyeken a herceg
észrevett egyet-kettőt, amiket tervezett később hosszasan is
felfedezni. A lány hasa gömbölyű volt, ahogy a buja teste többi
része is, és zihált a szaggatott légzése miatt. A  keblei teltek
voltak, rózsaszínűek, és reszkettek. Montford érintése alatt
megkeményedtek a mellbimbói. Ő is megkeményedett. Annyira
akarta Astridot, hogy nem volt abban sem biztos, hogy még egy
másodperccel tovább bírja.
Ezen a ponton felhagyott a művészetekről való
gondolkozással. Teljesen megszűnt gondolkozni, kizárólag az
érzésekre koncentrált, a sürgető vágyra, hogy eggyé váljon ezzel
a nővel, a bőrük súrlódására és a lihegésükre, ami minden
lélegzetvétellel egyre gyorsabb és hangosabb lett. Montford
világa egy pár érzéki női kebelre szűkült, ami Astrid feszült
légzésétől hullámzott. Keblekre, amikkel kapcsolatban a herceg
úgy érezte, az örökkévalóság óta kínozzák őt.
Montford lehajolt, és az egyik mesés bimbót a szájába vette.
Astrid felnyögött, a háta ívbe feszült alatta.
– Mit csinálsz? – kiáltott fel.
Montford nem válaszolt erre az abszurd kérdésre. Inkább
megfogta Astrid másik mellét is, amíg az előzőt továbbra is
szívta, az ujjai között összeszorította a teltségét, és egy mélyről
jövő nyögés szakadt fel belőle. Astrid bőre sós volt és
levendulaillatú, és puhább, mint a selyem. Montford el akart
benne süllyedni, és soha többé nem felszínre bukni. Áttért a
lány másik mellére, a nyelvével izgatta a bimbóját, mire Astrid
a hajába fúrta a kezét, és közelebb húzta őt magához.
Montford elemelte a kezét a lány melléről, majd a hasán
végigsimítva megállt a nadrágja tetejénél. Feltépte a gombokat,
becsúsztatta az egyik kezét, mire megérezte a szőrszálak
csiklandozását és a selymes, harmatos melegséget Astrid lábai
között. Már fel volt izgulva. Sürgetőn, ösztönösen a férfi
kezéhez nyomta magát, ezzel majdnem harcképtelenné tette őt.
Montford próbált hátrahúzódni, hogy uralkodjon magán, de
annyira messzire sodródott a vágy tengerén, hogy attól tartott,
megfullad. Még soha nem élt át ilyet, nem veszítette el ennyire
az eszét.
– Ó, atyám, Astrid! Astrid, nekem végem – mormolta halkan.
Astrid meghúzta a férfi haját, de ez a hirtelen kis fájdalom
semmit nem tompított a herceg vágyán. Az ujjaival cirógatta a
lányt, aki úgy vonaglott alatta, mint egy vadállat.
–  Az isten szerelmére, Montford… kérlek! Kérlek, csinálj
valamit! Ez kibírhatatlan – sziszegte. Astrid a kezét a férfi
nadrágjának elejére tette, és megmarkolta a hosszát. – Mondd,
hogy mit tegyek! – kiáltotta.
Montford erre felkapta a fejét.
Egy pillanatnyi tisztánlátás közben megállapította, hogy túl
gyorsan történnek a dolgok. Tudta, azt nem engedi Astridnak
elérni, hogy megint a nadrágjában menjen el, ahogy azon az
átkozott lovon. Azért maradt valami a hiúságából. Nem, azt
tervezte, hogy a lányba fog temetkezni, miközben ő a nevét
sikítja, amikor újra elélvez.
Előbb, mint utóbb. Ellökte Astrid kezét, még mielőtt
szétrobban, és lerángatta a lány lábán a nadrágot. Sikerült az
egyik lábát kiszabadítania, mielőtt elkövette azt a hibát, hogy
lenézett rá.
Jóságos, szent isten a mennyekben! Hívő lett.
Astrid vörös volt. Mindenhol.
A lány sürgetőn és a férfi fájdalmas arckifejezése láttán kissé
zavarodottan is meredt Montfordra.
–  Most mit csinálsz? – kérdezte egy árnyalatnyi
aggodalommal a hangjában.
Montford nem bírt megszólalni. Felnyögött, majd széttolta
Astrid lábait, lehajtotta a fejét, és a szájával vette birtokba.
Astrid megfeszült alatta, mert nem értette, mi történik, amíg
Montford meg nem kóstolta őt a nyelvével.
– Ó, te jó ég! – nyögte, és elolvadt.
A  lánynak édes-sós íze volt, a húsa selymes és sikamlós.
A vörös, göndör szőre, ami a teste illatát hordozta, csiklandozta
Montford orrát, és az átbillenés szélére sodorta. Montford
érezte, hogy a lány kezd szétesni, a teste reszket, az ujjaival
pedig az ő haját markolja. Erőfeszítések árán elszakadt tőle, a
gonosz énje élvezte őt kínozni. És látni akarta az arcát. Látnia
kellett az arcát. A lány teste fölé helyezkedett.
Astrid elkerekedett szemekkel bámult rá, az orcái ki voltak
pirosodva, mire Montford szíve szaltózott egyet.
– Mit tettél? – lihegte a lány.
Mindig túl sokat kérdezett.
 –  Megcsókoltalak? – kérdezte a herceg. Azután a száját
Astridéra borította, és érezni engedte neki is, amit ő kóstolt.
Addig csókolta és csókolta a lányt, amíg már egyikük sem érzett
semmit. – Mindenütt tudnálak csókolni.
– Nagyon úgy tűnik – sikerült a lánynak megszólalnia.
–  Vörös vagy – mondta Montford, majd visszacsúsztatta a
kezét Astrid combjai közé, és csodálva nézett le rá.
–  Ne legyél hülye! – kiáltotta Astrid, majd a férfi nyakának
hajlatába fúrta magát, és belé kapaszkodott. Zavarban van, jött
rá Montford. És ez tetszett neki. Még jobban tetszett neki az,
amikor a lány erősen megharapta a vállát, majd ösztönösen
lenyúlt, és kigombolta a nadrágját. Astrid kettejük teste közé
pillantott, és ekkor rajta volt a sor, hogy a férfi farka láttán
elkerekedjen a szeme. Óvatosan megérintette a hegyét.
Montford őrülten nevetett, majd felnyögött, ahogy a lány
megszorította.
– Ne! – figyelmeztette akadozó hanggal.
– Miért? – kérdezte Astrid ártatlan arccal. – Nem esik jól?
– Idő előtt ki fogsz végezni – préselte ki magából a herceg.
– Megmondtam, hogy nem fogom megkönnyíteni a dolgodat –
szólt a lány.
Montford Astrid feje fölött összekulcsolta a lány kezeit, majd
leereszkedett, hogy a testük összeérjen.
–  Ne beszélj tovább! – parancsolta, majd még egyszer
érzéketlenre csókolta a lányt. Végigsimított Astrid oldalán,
gyűrte a testét, előrebillentette a fenekét, és magához húzta,
amíg már nem volt közöttük egyáltalán hely.
Astrid mindenféle útmutatás nélkül simult a puha, gömbölyű
testével a férfihoz, megnyílt neki, mint egy virág a napnak.
Melegség, nedvesség és édesség áradt belőle. Montford szíve
dübörgött, a teste megremegett, és hideg veríték csapódott ki a
bőrén, ahogy belehatolt a lányba. Próbálta lassan csinálni, de
Astrid nem hagyta. Félelmetes volt a hevessége. Feltolta magát
az egyesülésükhöz, mire Montford véletlenül szinte teljesen
belecsúszott.
– A fenébe, Astrid – suttogta a férfi, és összeszorította a fogát.
Érezte a torkán, hogy a lánynak fájdalmában elakad a
lélegzete, és hogy az ujjait a hátába mélyeszti, ahogy próbálja
feldolgozni a sokkot. Montford egyszerre érzett
megkönnyebbülést és szégyent. Annyira belefeledkezett a
vágyába, hogy semmi más nem érdekelte, csak hogy befejezze,
amit elkezdett. Astrid olyan forró volt és olyan szűk.
Kikészítette Montfordot, hogy próbált nem mozogni benne.
– Ennyi? – kérdezte Astrid, és ezzel kirángatta őt a transzból.
A  herceg feltámaszkodott a könyökére, úgy vizslatta a lány
arcát. Egy huncut lány arca volt. Finoman mosolygott rá,
ellazult körülötte, mire Montford szíve reagált, bár nem találta
a szavakat. Megrázta a fejét, majd megmozdította a csípőjét, de
csak egy egész picit, hogy megnézze, miként reagál a lány.
Astrid mosolya eltűnt az arcáról, és átvette a helyét a
megdöbbent csodálat.
–  Ó! – Montford újra megmozdult, mert nem bírt magával. –
Ó, Cyril!
Komolyan, nagyon könyörtelen volt ez a lány. Milyen
pillanatot választott a keresztnevén szólítani őt! De… egész
aranyos volt. Szörnyű, de aranyos. És emiatt még jobban akarta,
már ha ez egyáltalán lehetséges. Amikor Astrid megemelte a
csípőjét, hogy ritmusba kerüljön Montford lökéseivel, a férfi
elveszítette minden önuralmát. Felnyögött. Astrid minden
érzékét uralta, addig rántotta a mélybe, amíg Montford már alig
tudta megkülönböztetni, hol ér véget az ő teste, és kezdődik a
lányé. Nem is akarta tudni. Nem akart megállni. Még soha nem
érzett ilyet, hogy teste, lelke ennyire összegabalyodott volna egy
másik emberrel. Megszorította Astrid csípőjét, jobban magára
húzta, vadul mozogva benne, újabb és újabb lökésekkel, ijedten
a saját érzelmei intenzitásától, és hogy a teste ilyen tehetetlenül
megadta magát.
Érezte, hogy Astrid átbillen a csúcson, a teste reszket, és a
fülébe sikít. Montford erre még erősebben, hosszabban lökte,
már nagyon közel érezte magát a csúcshoz, és megtelt
félelemmel, ahogy egy hegymászó érezheti magát egy hegy
tetején, ahol ritka a levegő, és lehetetlen összeszedetten
gondolkozni.
Astrid úgy tűnt, még mélyebbre húzza Montfordot magába,
kiszabadítva belőle valamit, amit soha többé nem lehet
visszailleszteni a helyére. A herceg kiömlő fehér forróságban és
tomboló érzelmek közepette élvezett el. A teste a lányba feszült,
és olyan erősen szorította az ujjaival a csípőjét, hogy biztos volt
benne, nyomot hagy. És bár már egészen végzett, Astridban
maradt, tovább mozgott benne, üldözte az eksztázist, ami miatt
remegtek a végtagjai és dübörgött a vére. Még soha nem érezte
ennyire boldogan, hogy él. Se ennyire ijedt nem volt még.
Túl sok volt.
Többet akart. Még amikor Astridra rogyott kimerülten,
csuromvizesen és teljesen kifacsarva, akkor is többet akart. És
még többet és még többet. Tudta, hogy mindig többet fog
akarni, és mindig a lányt fogja akarni.
Montford az oldalára fordult, és húzta magával Astridot, mert
nem bírt elválni tőle. A lánynak elfogytak a szavai, hagyta, hogy
a férfi ölelje, és akkor először, hogy végre azt csinálhassa, amit
akar. Montford megcsókolta Astrid feje búbját, és próbálta
rendezni a légzését, miközben kieszelt egy tervet, hogy miként
tartsa meg magának a lányt egy életre.
Az enyém, az enyém.
Tudta, hogy Astrid Honeywellt fogja feleségül venni.
A gondolat pont olyan nyugtalanító – és hihetetlenül csodás –
volt, mint a lány szemei.
 

 
Anabel Honeywell a legtöbb hangzatos történetét kitalálta, bár
a legkülönösebbek közül néhány igaz volt. Való igaz, hogy volt a
versailles-i udvarban, és való igaz, hogy hajózott a tengereken
egy igazi kalózzal, évekkel a forradalom előtt. Fiatalkorában
vadóc volt, a legjobb éveiben pedig ügyes szerető. Jó néhány
cher amit fogadott az ágyába azzal a kitétellel, hogy magukkal
viszik őt is a kalandjaikra.
A  yorkshire-i vidék, ahol született, elég unalmas volt egy
hozzá hasonló étvágyú és intelligenciájú embernek, ezért, hogy
megmeneküljön a tisztes házasság elől, amit egy tisztességes
úriemberrel kötött volna (aki jobban szerette a kopóit, mint őt),
tizenhat évesen meg kellett szöknie a hentes jóképű fiával. Ez
rossz döntésnek bizonyult, mert nemsokára rájött, hogy a fiú
jobban szereti a kártyát, mint őt. Egy londoni játékbarlangban
bukta el Anabelt egy fogadás keretében egy trágár kalóznak,
amiért a lány végtelenül hálás volt.
Kedvelte a trágár kalózt. Amíg rá nem jött, hogy a férfi jobban
szereti a tengert, mint őt. Egy modortalan francia arisztokrata
szedte össze Marseilles-ben, ahol partra sodródott, és mutatta
be az erkölcstelen bourboni udvarnak, ahol nagyon jól érezte
magát a piti ármánykodások és dekadencia világában, amíg a
parasztság el nem kezdett fejeket levagdosni. A  francia
arisztokratáé az első körben esett áldozatul.
A Rylestone Green-i élet csendes volt mindezekhez képest, de
néha tényleg egészen érdekes tudott lenni. Például egyáltalán
nem volt unalmas, amióta a fiatal herceg megérkezett. A  férfi
egy kicsit merev volt, és teljesen hülye, de hát a legtöbb férfi
ilyen. A  konok fejébe vette, hogy majd mindannyiuk sorsát
eligazgatja, közben észre kellett volna már vennie, hogy ő az,
akit igazgatnak. Anabelnek nem sok kétsége volt afelől, hogy
legidősebb unokahúga el tudná érni, hogy a férfi a tenyeréből
egyen. De a lány maga is egy kissé hülye volt. Fogalma nem volt
a férfiakról és a butaságaikról, és ha nem vigyáz, mindnyájukat
kirakatja az utcára, még mielőtt észhez tér.
Anabel igyekezett előremozdítani a dolgokat. Jól ismerte a
fifikát. Az ember először mindig megszabadult a súlyos
bizonyítéktól, hogy egyenlő esélyek legyenek a harcmezőn.
Beletelt egy kis időbe, amíg a herceg dolgai között kotorászva
megtalálta a könyvet. Egy nyaksálakkal teli láda alján volt.
Anabel kedvelte azokat a férfiakat, akik tudták, hogyan kell
öltözködni, de száz nyaksál egy yorkshire-i kirándulásra kissé
túlzásnak tűnt, még egy herceg számára is.
Furcsa nyugalom telepedett a kastély épületére, ahogy sétált a
folyosón a nyugati torony közelében lévő magánlakosztálya
felé. Montford két fiatal pajtásának végre csak sikerült
megfékeznie a disznót. Úgy festett, többre is képesek mások
portóijának megivásánál. Nem mintha Anabel panaszkodott
volna. A  vékony, európainak kinéző, ördögi vigyorú az összes
portóiját megihatta volna, és lehetett olyan haszontalan,
amilyen csak lenni akart, ami Anabelt illette. Felüdülés volt,
hogy egy ilyen ember volt náluk, akit nézhet. Ha negyven évvel
fiatalabb lett volna, gondoskodik arról, hogy a férfi is nézze őt,
és bőven lett volna mivel lekötni az energiáját, az üvegen túl.
Utálta, hogy öreg.
A  budoárjába lépett, majd a sétabotjával becsukta maga
mögött az ajtót. A  kandallóhoz csoszogott, ahol a reggeli
tűzrakásban még mindig izzottak a széndarabok, majd addig
keverte őket a piszkavassal, amíg felcsapott egy láng. Rádobott
még egy kis szenet, amíg szép tűz nem égett, aztán elővette a
ruhája hajtásai közül a zsákmányát. A  birtok könyvelését a
lángok közé dobta. A  szén közepét találta el, ahonnan
lebukfencezett az egyik oldalra.
–  Hogy a fene essen belé! – motyogta. Fogta a sétabotját, és
próbálta visszapiszkálni a könyvet. A könyv ezúttal a tűz mögé
esett, mire Anabel frusztráltan sóhajtott, majd lehajolt, amitől
az öreg csontjai nyikorogtak.
Mióta ilyen nehéz egy könyvet elégetni?
A  kezével átnyúlt a tűz felett, és igyekezett megszerezni az
ellenszegülő könyvet, de az túl messze volt. Még beljebb nyúlt,
így már elkapta egy oldal szélét, és próbálta kicibálni. Az oldal
elszakadt, ő újra káromkodott.
Valami elkezdett füstölni, és megperzselt haj szaga szúrta az
orrát. Beletelt néhány pillanatba, mire Anabel rájött, hogy a
kedvenc parókája gyulladt meg. Talpra ugrott – vagy ugrott
volna, ha tud –, és leütötte a parókát a fejéről. Az lebukfencezett
a lábánál lévő szőnyegre, és már nem csupán füstölgött. Egy
tűzgolyóvá vált.
–  Ó,  atyám – motyogta Anabel, és a sétabotja csapkodásával
próbálta eloltani a tüzet.
Ettől csak még rosszabb lett a helyzet, mert égő hajdarabok
kezdtek repkedni a levegőben, majd a szőnyegre hullottak, és
meggyújtották azt. Véletlenül a sétabotja még a paróka aljába is
beleakadt, így amikor felemelte, vele lendítette a parókát is, ami
keresztülszállt a szobán. Az ablak sötétítőfüggönyeire esett,
mire a tűz fénysebességgel terjedt át rájuk.
Kevesebb mint egy perc alatt a budoárjában lobogott a tűz, és
a helyiség megtelt füsttel.
– Ó, a szentségit! – motyogta Anabel, majd az ajtó felé hátrált.
Szerette azt a parókát.
És a fiatalkori lázadásai ellenére eléggé szerette a kastélyt is.
Astrid ezt nem fogja megköszönni neki.
 

 
– Ó, a szentségit! – motyogta Astrid, majd megpróbált legurulni
a hercegről, és az inge széleit összefogni. Egyrészt kicsit hideg
volt. Másrészt a széna dörzsölte és olyan helyeken szurkálta,
ahol szénának nem volt joga szurkálni. Elgondolkozott azon,
hogy vajon a pajták és istállók miért olyan népszerű helyek a
csábításhoz. Úgy tűnt, a cselédek és a pásztorlegények mindig
valami huncutságba keverednek bennük, mintha az állatokkal
és lovaglóeszközökkel díszített helyiségben felhalmozott
levágott szalma valahogy romantikus volna. Nem volt az.
Jó, talán egy kicsit, ismerte el Astrid, majd vonakodva maga
mellé nézett, ahol Montford feküdt letaglózva, üres tekintettel, a
káprázatos teste pedig még mindig meg-megborzongott attól,
ami történt.
De a hely szörnyen kényelmetlen volt.
Montford látszólag egyetértett, mert nyugtalanul mocorgott,
és valahová maga alá nyúlt, ahonnan egy fa gyökerének látszó
dolgot húzott elő. Félredobta, majd visszafordult Astrid felé, és
nézte, ahogy a lány megpróbálja begombolni az ingét. A  férfi
szeme ködös és olvadtezüst-színű volt. Olyan érzés volt, mintha
egyenesen Astrid szíve közepébe látna, és a lelkét akarná. Az a
szempár mindent akart belőle. Még a teste sem volt neki elég,
pedig ő már így is túl sokat adott.
De nem bánta. Vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek. De azt
kívánhatta, hogy bárcsak soha ne találkoztak volna. Azt
kívánhatta, hogy Montford bárcsak ne vette volna le a ruháit,
mint valami pökhendi, kicsapongó alak. Azt kívánhatta, hogy
bárcsak csalódás lett volna. Azt kívánhatta, hogy bárcsak ne lett
volna ilyen tökéletes és megdöbbentő, ami után ő már soha
többé nem lesz ugyanaz az ember. Mert akkor megbánhatta
volna, és mindkettőjükön nevetve elsétálhatott volna. Viszont
most nem tudott nevetni.
Montford felé nyúlt, és kigombolta azt a gombját, amivel már
éppen végzett, közben a keze súrolta a lány mellét, ami aggasztó
reakciót váltott ki Astrid testéből. Zavarban volt, hogy mennyire
kívánta újra Montfordot. Máris. Azt gondolta, valami baj lehet
vele. Ez nem lehet természetes!
Astrid oldalra fordult. Montford visszafordította maga felé, és
fölé mászott. Megcsókolta a lányt, a durva borostája karcolta
Astrid orcáit. A testsúlyával a szénába nyomta, ami dörzsölte a
lányt, és viszketett tőle a feneke. De Astrid már csupán nagyon
távolról volt mindennek tudatában, mert Montford újra
hozzáért, és olyan dolgokat csinált a testével, amikről a lány
meg volt győződve, hogy illegális.
Erőt vett magán, hogy ne vesse magát bele abba a vad
izgatottságba, ami a legutóbb a hatalmába kerítette. Astrid
kikerülte a férfi fejét, így annak csókja a fülén landolt.
–  Szerintem le kell állnunk – mondta a lány. Montford nem
úgy tűnt, mint aki ezt hallotta. Hozzálátott, hogy a fülével
szeretkezzen. – Cyril! – sziszegte Astrid, és vonakodva, de eltolta
magától a férfit.
– Megmondtam, hogy ne hívj így – mondta Montford halkan,
és az ujjaival összeszorította Astrid egyik mellét.
A lány döbbenten, megújult vággyal telve felkiáltott. Fenébe!
Montford ügyes.
–  Szállj le rólam, te dinka – kiáltotta Astrid, és vállon lökte a
férfit.
Montford visszaült a sarkára, és a lányra meredt.
Astrid elpirult azon, hogy milyen látványt nyújthat, ahogy
szétterpesztett lábakkal fekszik a férfi előtt, a szétmarcangolt
ruháiba tekeredve. Úgy érezte magát, mint egy kupac remegő
kocsonya, csupa kidudorodás és furcsa szög. Kivett egy darab
szénát a szájából, és próbálta úgy mozgatni a csípőjét, hogy az
erkölcsösségnek legalább valami látszatát keltse. Bár gyanította,
hogy ehhez már túl késő.
Montford a megfelelő helyzetbe tette a lány lábait, a szeme
színe elhalványult, olvadtnak tűnő tekintetével végigpásztázta
Astrid testét, és elidőzött egy helyen, amit Astrid jobban szerette
volna, ha éppen nem lát. Montford látszólag meg volt
babonázva, ami egyszerre volt bizsergető és végtelenül
kellemetlen. Mi annyira lenyűgöző? Astrid haja vörös. A  férfi
éppen elég gyakran panaszkodott miatta, hogy ne legyen
kérdés, tudja-e, milyen színű. Arra számított, hogy a teste többi
részén más lesz? Kék talán vagy csíkos?
Astrid lepillantott a férfi ölére, bár valószínűleg vissza kellett
volna fognia magát. A nadrágja a csípőjén félig le volt csúszva,
a… férfiassága pedig éppen annyira volt fedetlen, mint ő.
Nagyobb volt, mint amilyennek gondolta, és abban a
pillanatban úgy tűnt, eléggé türelmetlen, hogy még közelebbről
megismerjék egymást. Színtiszta vágy gyúlt lángra Astrid
hasában, és az aggodalomtól meg is borzongott. Nem értette,
hogyan fért bele Montford először. Biztos volt benne, hogy újra
nem fog.
Montford a hasára tette a kezét, és az arckifejezése ellágyult,
mintha olvasta volna a gondolatát. Pír színezte Astrid orcáit és
az orrnyergét. A  férfi feltérdelt, felhúzta a nadrágját,
begombolta, és egy rendkívüli kellemetlenségről árulkodó
kifejezés futott át az arcán.
Astrid zavarára Montford belesegítette a lábait a
nadrágszárakba, majd felhúzta a testére. A  lány odébb
hessegette a férfi kezét, majd maga gombolkozott be. A lábával
odébb tolta Montfordot, majd felült és belebújt az ingébe.
Vacogott. Montford felé nyúlt, de Astrid kitért előle, és
bizonytalan lábakkal felállt. A  férfi nézte, ahogy begyűri az
ingét a nadrágba, és megpróbálja a füle mögé simítani a haját.
–  Ó,  ne bámulj már engem! – csattant fel Astrid. Nem akart
gyengédséget. Leguggolt, összeszedte a férfi ingét és mellényét,
majd a fejéhez hajította őket.
Montford felállt, kissé imbolygott, mintha részeg lenne, majd
csendben öltözködött. Astrid ellenállt a kísértésnek, hogy
odamenjen hozzá, és kivegyen egy szalmaszálat a kócos
hajából. Ehelyett visszarogyott a szénára, és a kezébe temette az
arcát. Érzékelte, hogy a férfi mozgolódik, és letérdel mellé.
Montford összenyalábolt egy halomnyit Astrid lebomlott
hajából, és belemarkolt.
Astrid szíve megszakadt.
– Nem leszek a szajhád – mondta keserűen.
– Nem – értett vele egyet Montford.
– Ez nem történhet meg újra. Ez teljes őrültség.
–  Nem! – A  férfi hangjának hevessége miatt Astridnak tűz
cikázott át az ágyékán, düh és kétségbeesés pedig a szívén.
Fogalma sem volt, Montford hogyan értette ezt az egy szót,
viszont felismerte a hangnemet. Tudta, hogy le kellene ugrania
a padlásról. Csinálnia kellene valamit, akármit, csak nem
hagyni, hogy a herceg újra a magáévá tegye.
 Amit Montford éppen hogy tenni akart, annak ellenére, hogy
vette a fáradságot a felöltözéshez. A  karjai közé fogta Astridot,
és addig csókolta, amíg a lány már szédült, és mielőtt felfogta
volna, mi történik, újra a szénában volt, a férfival hempergett,
és rángatta róla a ruhákat. Astrid tudta, hogy megőrült. Teljesen
elment az esze, hogy megadta magát a vágyainak.
Montford megragadta a mellét, a nyakába fúrta magát,
felnyögött, és a lábával széttárta a lány lábait. A  csípőjét a
lányéhoz dörzsölte, mire Astrid zihálni kezdett, és közelebb
húzta magához Montfordot. A  férfi olyan meleg volt, kemény,
nagy és ellenállhatatlan. Bármire rá tudta volna venni, és ez a
felismerés ijesztő volt. Igazságtalan, hogy ő beleszeretett
Montfordba, míg a herceg csupán állati vágyat érez iránta!
És ő tényleg beleszeretett. A bolondjába!
Astrid újra letépte volna a férfiról a ruháit, de akkor
tudatosult benne, hogy alulról lépteket és ijedtségtől hangos
hangokat hall. Montford bódultan emelte fel a fejét Astrid
melléről, amikor meghallotta, hogy a nevén szólítják.
Végtelenül vonakodva gurult le a lányról, és elkezdte
kisimítani a ruháit.
– Kegyelmes úr! Hol van?
A hajtója volt, Newcomb.
Montford felnyögött, a szénapadlás széléhez mászott, majd
lekukkantott.
– Mi az ördögöt akar?
–  Miss Honeywell önnel van? – érdeklődött a férfi zaklatott
hangon.
– Nem – válaszolta Montford sértetten.
 Astrid szégyenében el akart tűnni a szénában.
–  Biztos, kegyelmes úr? Mert jobb lenne, ha mégis! Nem
mintha észrevenném, ha igen, ne aggódjon!
– Miről hadovál? – akarta tudni Montford.
– Ha nem önnel van, akkor lehet, hogy a kastélyban van!
– Igen, pont ott van – válaszolta gyorsan Montford.
– Akkor nagy szarban vagyunk, mert a kastély kigyulladt!
Astrid felpattant.
–  Micsoda? – kiáltotta, és a padlás széléhez ment ő is,
erkölcsösség ide vagy oda.
Newcomb volt olyan udvarias, hogy nem nézett rá.
– A kastély kigyulladt! Ne mondják, hogy nem vették észre!
Astrid a legközelebbi ablakhoz rohant, kinézett, mire a
pulzusa dübörögni kezdett, és görcsbe rándult a gyomra. Egy
kaotikus embersereg járkált az udvaron és a kertekben, és
tehetetlenül bámulták, ahogy az öreg épület minden létező
nyílásából lángok és füst csap ki.
Montford a lány mögé lépett.
– Azt a hétszentségit! – motyogta. – És most?
 Huszonhatodik fejezet

Amelyben elszabadul a pokol. Újra.

 
 
 
Sebastian Sherbrook befordult a kastély sarkánál, a szeme égett
a levegőben szálló hamutól, a tüdejét eltömítette a füst.
Megtalálta Marlowe-t, aki zord arckifejezéssel pöfékelte vágott
végű szivarját, és utasításokat kiabált egy sor szolgálónak, akik
az istálló kútjából kimért többvödörnyi vizet öntötték be a
kastély ablakain, nem sok eredménnyel. Sherbrook tudta, hogy
ha ez a kőhalom menthető, Marlowe meg fogja találni a módját.
Bár az esélyek elég gyatrának tűntek onnan, ahol Sebastian állt.
A kastély pokollá változott.
Sebastian kissé becsiccsentett a disznós incidens előtt. Ekkor
viszont már színjózan volt, és a rettegéstől libabőrös lett. Nem
találta Montfordot, és attól félt, hogy a barátja bent rekedt.
Sebastian nem tudta, mihez kezdene öreg cimborája nélkül.
Montford ugyanolyan fontos volt számára, mint Marlowe.
Elveszne nélkülük.
Kezdett érzelmes lenni, ami nagyon rossz jel.
A két csibész, aki rájuk szabadította a disznót, futva fordult be
a sarkon, és majdnem feldöntötte. A  furcsa ruháik és az arcuk
fekete volt a koromtól, ami miatt ijedt szemük hatalmasnak
tűnt. Marlowe gyorsan mozdult, hogy megállítsa őket, elkapta a
tógájukat, és a legszigorúbb tekintetével nézett rájuk.
A  vikomtnak volt két saját ördögfiókája, tudta, hogyan bánjon
velük.
– Ti, két istencsapása, itt maradtok veszteg!
–  Nem találjuk a nővérünket! – zokogta az egyik.
Mindkettejüknek könnyek húztak csíkokat az arcukon lévő
koromban. Marlowe megpaskolta a fejüket.
–  Ne aggódjatok! Elő fog kerülni. – Sebastianra pillantott, az
arckifejezése rácáfolt biztató szavaira.
Sebastian megrázta a fejét. Ő  sem látta semmi nyomát Miss
Honeywellnek.
Vagy lady Katherine-nek, ha már itt tartunk. De azt tudta,
hogy miatta nem fog megőrülni.
Körbenézett. Araminta egy öreg, omladozó kőfal mellett állt,
és félszegen vigasztalta a régi ruhában lévő idős hölgyet, akinek
eltűnt a parókája. Sebastian megindult feléjük.
– Hol van a nővére? – akarta megtudni Aramintától.
A  lány felemelte az egyik remegő kezét, és a kastély felé
mutatott.
Sherbrook szíve összefacsarodott, ahogy követte a lány
mozdulatát. Lady Katherine még bent van? Kiverte a hideg
veríték, és a körmeit a tenyerébe vájta. Bemagyarázta magának,
hogy ugyanígy érezne mindenkivel kapcsolatban, aki olyan
hülye, hogy egy égő épületben reked.
De aztán észrevette a nő magas, elegáns alakját egy csoport
földműves között. A  ruhaujját felhajtotta karcsú karján, a
ruhája pedig csupa fekete koromfolt volt. Keresztülcipelt egy
vödröt az udvaron, majd odaadta az egyik férfinak. A kibomlott,
fátyolszerű haját hátrasöpörte az arcából, és a kastély egyik
ajtaja felé indult nagy léptekkel.
Sherbrook megkönnyebbülése rövid életű volt. Mégis mi a
fészkes fenét gondol ez a nő, mit csinál?
A  férfi átsietett az udvaron, és gondolkodás nélkül
megragadta a márkiné karját. Utált emberekhez érni, de ez csak
azután jutott eszébe, hogy a nő felé fordult, a szép smaragdzöld
szeme elkerekedett, ő pedig meglátta, hogy egy hamucsík fut
végig lady Katherine arrogáns, nemes orra teljes hosszán.
– Mi az ördögöt képzel, mit művel? – akarta tudni Sherbrook,
és szó szerint kimondta vad gondolatait. – Meg akar halni?
A  nő higgadt arca enyhe meglepettségen kívül másról nem
árulkodott, viszont Sherbrook látta, hogy a tekintete lángra
lobban. Elégtételt érzett, amiért sikerült felborzolnia a nő
kedélyét, akármilyen csekély öröm volt is ez.
–  Nem. De a disznó még mindig bent van. Önök zárták be a
konyhába. Arra gondoltam, hogy talán… – Elhallgatott, majd
elpillantott a férfiról, a szája megfeszült. – Arra gondoltam,
hogy talán meg tudom menteni.
–  Egy disznóért fogja kockára tenni az életét? Le lennék
nyűgözve, ha nem volna ez átkozottul hülyeség!
A  nő háta megmerevedett. Amikor teljes magasságában
kihúzta magát, alig volt egy-két hüvelykkel alacsonyabb
Sebastiannál, ami nagyon kellemetlen volt egy nő részéről. Lady
Katherine megvetőn nézett a férfira.
– Nem hülyeség az együttérzés, Mr. Sherbrook. Még ha… egy
disznóról van is szó.
Ez volt a legabszurdabb szóváltás, amiben Sherbrooknak
valaha része volt. Csak tátott szájjal bámult a nőre.
Lady Katherine szipogott kicsit, majd felkapta a szoknyáit,
megkerülte Sherbrookot, és újra elindult a konyha felé.
Sherbrook elé lépett.
– Csak azért csinálja, hogy engem bosszantson!
A nő Sherbrook mögé bámult.
–  Biztosíthatom, hogy nem tartom önt annyira semmilyen
értelemben, hogy bosszantani szeretném. – Aú! Ez fájt volna
Sherbrooknak, ha ő tartotta volna valamire a nőt. De nem
tartotta. Semmit sem jelentett neki, azon túl, hogy egy olyan
embertársa volt, aki éppen hatalmas ostobaságot készült
csinálni. – És semmilyen befolyása sincs fölöttem, ezért azt
tanácsolom, hogy álljon félre az utamból – tette hozzá a
márkiné. Az állát büszkén felemelte, és makacs fény csillogott a
szemében. Majdnem szemmagasságból nézte Sherbrookot, és
nem volt hajlandó meghátrálni.
Lady Katherine próbálta megkerülni Sherbrookot, de az elé
lépett. A nő a másik irányba indult, de a férfi mozdult vele.
– Nem fogja megtenni – mondta Sherbrook.
A nő mindkét kezét ökölbe szorította.
– Ez elvi kérdés.
–  Utálom, amikor az emberek elkezdenek elvekről beszélni.
Nagyon unalmas – mondta vontatottan Sebastian.
A  nő válla még jobban megfeszült. Sherbrook nézte, ahogy
egy pernyedarab a vállára omló hajtincsre hullik, fehér a
feketére. Bizsergett a keze, hogy odanyúljon, és félresöpörje a
pernyét. De nem tette. Nem merte.
– Ő egy élőlény. Nem érdemli meg, hogy nálunk bármennyivel
is jobban szenvedjen – mondta lady Katherine gyengéden.
–  Minden élő szenved, és a legtöbb dolog szenvedések
közepette hal meg. Fájdalomban, éhezésben vagy erőszakban.
Lady Katherine visszanézett rá, a tekintetében ingerültség és
valami szánalomra nagyon hasonlító érzelem keveréke volt
látható.
Sherbrook ezért még jobban utálta a nőt.
– Ön ezt tényleg így gondolja? – kérdezte a márkiné.
Sherbrook forgatta a szemét.
–  Természetesen. És ha ön nem, akkor naiv. Semmi kellemes
nincs a halálban, és ritkán kellemes bármi az életben. De ez
más téma. A disznót valószínűleg hamarosan amúgy is vágásra
ítélték volna. Talán később megtaláljuk, szépen, füstösen,
szaftosan, lakomára készen.
– Alávaló! – Lady Katherine megtorpant. – Én azt szeretném,
hogy ez a disznó háziállat legyen, ne étel.
– Nem lehet ilyen jószág a háziállata.
–  Lehet, és lesz is – erősködött lady Katherine acélos
hangnemben.
–  Ó,  az ég szerelmére – mondta Sherbrook, és a levegőbe
emelte a kezét. Tudta, hogy a nő nem fogja feladni. – Bemegyek
– mondta, és amint elhagyta a szó a száját, megbánta. Leengedte
a kezét, majd megperdült. – Makacs nő – motyogta, majd a
konyhaajtó felé indult, ami a tetején és az alján is füstölgött.
Nem akarta, hogy a nő az ő társaságában haljon meg egy
disznó miatt. Nem kedvelte – hogyan kedvelhette volna, amikor
összekötötte az életét egy olyan férfival, mint a nagybátyja? –,
de nem volt teljesen gazember. Az úriemberi becsülete
megakadályozta benne, hogy hagyja lady Katherine-t egy hindu
fanatikus módjára szatit elkövetni – és mindezt egy disznó
miatt. Bár Sherbrook évek óta semmilyen hasznos módon nem
volt se becsületes, se úriember. És tudta, hogy valószínűleg már
sokáig nem is lesz, tekintve a felsőbb emeletekről kicsapó
lángokat.
De nem volt igazi halálfélelme. Jobban szerette volna, ha a
halála nem szörnyen fájdalmas – az elmenetel módjának nem
az élve elégetést választotta volna –, de ha akkor kellett lennie,
akkor neki ezzel nem volt baja. Sajnálni fogja, hogy felzaklatja
Marlowe-t és Montfordot, mert kizárólag kettejüknek és a
komornyikjának fog hiányozni, de meg fogják érteni. Sherbrook
amúgy sem számított arra, hogy ilyen sokáig fogja húzni. Senki
sem számított rá.
Nem mellesleg lenne abban valami ironikus, hogy egy
Petúnia nevű kan disznó kimentése közben hal meg. Remélte,
hogy ezt a mesét majd a sírkövére vésik.
 

 
Lady Katherine sosem gondolta igazán komolyan, hogy a disznó
után megy. Egy másodperc törtrészéig fontolóra vette, majd
abszurd őrültségként bökte ki az ötletet. Viszont Sebastian
Sherbrook az útját állta, gúnyolta, és úgy feldühítette, hogy egy
egész ezred szegezhetett volna muskétát a fejéhez, akkor sem
hátrál meg. A  veszekedésüknek körülbelül a felénél tudatosult
benne, hogy végül is be fog masírozni egy égő kastélyba, és már
szinte haragudott magára, amiért nem gondolta meg a dolgot.
De még mielőtt egy újabb szót szólhatott volna, Sherbrook
már el is indult a kastély felé. Még csak nem is tétovázott, ahogy
hosszú lábával berúgta az ajtót, majd berontott, mintha a
semmibe venné be magát.
Lady Katherine beharapta az ajkát, és nézte az ajtót, amin a
férfi bement. Az aggodalma közben totális pánikká alakult,
ahogy teltek a percek, és Sebastian még mindig nem került elő.
Nem halhatott meg, mert akkor az élete hátralévő részében
Katherine hibáztatná magát, és ez végtelenül igazságtalan lenne
Sherbrooktól!
–  Hol az ördögben van Sebastian? – akarta megtudni a
vikomt. Nagy léptekkel Katherine mellé lépett a különös
öltözékében, sárosan és csuromvizesen, a szájából pedig egy
átnedvesedett, vágott végű szivar lógott.
A márkiné egyáltalán nem számított arra, hogy Marlowe lesz
az, aki megszervezi a szolgákat, és figyelmeztet mindenkit a
veszélyre. Nagyon hősies viselkedés volt ez tőle, még ha kicsit
hiábavaló is. Teljesen egyértelmű volt, hogy a kastély
menthetetlen.
– Bement. – Katherine a konyhaajtó felé mutatott, ami leesett
a zsanérjairól.
A vikomt a földre dobta a szivarját, az arca elfehéredett.
– Mi?
– Bement a disznóért.
– Ezt nem hiszem el!
Katherine összerezzent.
 Marlowe megindult, majd megállt. Az arca eltorzult az
aggodalomtól, ahogy visszafordult a nő felé.
– Mit tett? Ön vette rá, hogy bemenjen, ugye?
Katherine kihúzta magát, és felvetette az állát.
–  Én nem csináltam ilyet. Azelőtt szaladt be, hogy
megállíthattam volna. – Nem egészen ez volt az igazság, de
majdnem.
–  Fogalma sincs, mit tett! Sebastian nem tartja magát
semmire! Egyenesen a lángok közé sétál, ha hagyja neki!
–  Biztos, hogy nem! – ellenkezett a nő, és eléggé meg volt
hökkenve Marlowe hangjának hevességétől.
–  Nincs jól! – kiáltotta Marlowe. A  halántékára bökött, hogy
szemléltesse a mondandóját.
– Ezt mégis hogy érti?
Marlowe úgy tűnt, mint aki meg akarja rázni lady Katherine-
t, vagy még ennél is rosszabbat tenne, de egy hirtelen
mozdulattal elfordult tőle, brummogott egyet, mint egy medve,
majd a konyhaajtó felé indult. Katherine követte, és ekkor már
igazán pánikba esett. Még Marlowe vikomt, Anglia
legsemmirekellőbb férfija is aggódott Sherbrook hiányzó
ítélőképessége miatt.
Ez nem jó jel.
Mindketten megtorpantak, ahogy az előttük lévő ajtókeret
összedőlt, a füst és a por felhőjéből lángok csaptak fel. Marlowe
felkiáltott. Ahogy Katherine is. A nő azt gondolta, hogy megölte
London leggyönyörűbb férfiját! A  szíve a bokájáig süllyedt, és
könnyek égették a szemét.
De aztán egy hátulról érkező, már ismerős hang keltette fel a
figyelmét: egy hisztériázó disznó fülsüketítő visítása. Arra
fordultak meg Marlowe-val, hogy Mr. Sherbrook
keresztülrohan a kerten és átugrik egy falon, hogy kitérjen
Petúnia elől, aki gyilkosság szándékával loholt utána. Sherbrook
tetőtől talpig csupa korom volt, a zsebkendőjébe köhögött, és az
egyetlen színfolt rajta az átható kék szeme volt. Drágakőként
csillogott új, ébenfekete foglalatában.
A férfi feléjük integetett és rájuk vigyorgott, a fogai vakítóan
fehéren rikítottak.
– Megszereztem az átkozott disznóját! Remélem, boldog.
Katherine hallotta, hogy Marlowe megkönnyebbülésében
sóhajt.
– Nyavalyás hülye – motyogta, majd a köntösében matatott a
szivartartója után. Elővett belőle egy szivart, az összedőlt
ajtóhoz sétált, meggyújtotta a pislákoló parázsban, és közben
magában morgott.
Katherine odament a húgához, mert le kellett ülnie, az idegei
pattanásig feszültek.
De a dráma még közel nem ért véget. A  márkiné észrevette
Astrid Honeywellt, ahogy a botrányos nadrágjában rohan
feléjük, felül széttárt inggel. A  tüzes hajkoronája leomlott a
vállán, itt-ott szalmaszálak lifegtek benne.
Röviden, úgy nézett ki, mint aki egy szénakazalban
hempergett.
Katherine ezt csupán hasonlatnak gondolta – mert biztos,
hogy a lány nem hempergett tényleg a szénakazalban –, de
aztán meglátta a montfordi herceget Astrid nyomában. A férfin
nem volt kabát, a pamutinge alja pedig kilógott a nadrágjából.
A  mellénye félre volt gombolva, és a haja égnek állt az egyik
oldalon. Ő is csupa szalmaszál volt.
Nem kellett sok ész ahhoz, hogy az ember levonja a
következtetést, hogy ezek ketten együtt hemperegtek a
szénakazalban. Ami botrányos. És nagyon érdekes.
Viszont úgy tűnt, a dolgok nem végződtek jól a szerelmesek
számára, mert amikor Montford próbálta megvigasztalni Miss
Honeywellt, a lány elrántotta a karját, és sípcsonton rúgta a
herceget. Aztán Astrid újra a kastélyra nézett, majd térdre
rogyott a mocsokban, és végtelenül elkeseredettnek tűnt.
A  herceg ugyanolyan elkeseredettnek látszott, viszont ő Miss
Honeywellt bámulta, nem a kastélyt.
Valamilyen megmagyarázhatatlan okból Katherine azon
kapta magát, hogy Mr. Sherbrookra pillant, aki közben mellé
lépett, és nem volt jele disznónak a nyomában. A  férfi egy
csipkés zsebkendővel törölgette az arcáról a kormot, nem sok
sikerrel. Amikor az anyagdarab lehetőségei kimerültek,
Katherine felajánlotta neki a saját zsebkendőjét.
Egy pillanatnyi tétovázás után Sherbrook elfogadta.
Nem volt semmi mosolyognivaló, de Katherine azt vette
észre, hogy fintorogva a férfira vigyorog.
– Mindig ilyen az élete?
Sherbrook szeme elkerekedett. Nagyon visszafogott
mosolyszerűségre húzódtak a gyönyörű, kormos ajkai, de nem
nézett Katherine-re.
– Katasztrofális? Természetesen.
– Gondoltam.
 
  
–  Szerintem le fog égni – mondta Flora fél óra múlva, ahogy
komoly és aggódó arccal megérintette Astrid vállát. A  lány a
sárban ült, nézte, ahogy lángol a kastély, és közben
megfeledkezett a külvilágról. Megfeledkezett Montfordról.
A  férfi a háta mögött állt, nézte Astridot, és tehetetlennek
érezte magát. Nem tudott a lány számára vigaszt nyújtani, se
semmit tenni, hogy megállítsa a tüzet. Montford azt gyanította,
hogy a lány végül őt fogja hibáztatni mindenért.
– Aligha számít már – motyogta Astrid. – Semmi sem maradt.
– A kastély falai még mindig állnak… valamennyire – mondta
Montford kétkedőn. – Fel tudjuk újítani.
Astrid még csak fel sem nézett rá. Felkapott egy sárdarabot, és
a herceg térdéhez vágta.
Az otthona elvesztését gyászolja, mondogatta magának
Montford. Ő nem lesz emiatt mérges.
Meghallotta, hogy egy lovas kocsi lassít mögöttük.
Hátrafordult, és felnyögött. A  báróné hintója volt. Visszajött.
A dadogó lelkésszel. Ó, már csak ez hiányzott!
A lelkész tátott szájjal nézte a füstölgő kastélyt, ahogy szállt le
a hintóról. Lady Emily a cvikkerén keresztül szemrevételezte a
romot. Önelégült arcot vágott, Montford pedig késztetést érzett,
hogy megpofozza, akár nő, akár nem.
Lady Emily felé fordította a cvikkerét.
Montford nagyon csúnyán nézett rá, mire a nő önelégült
arckifejezése eltűnt.
–  Ó,  t-t-t-te j-j-j-ó é-é-é-ég! – kiáltott fel a lelkész, majd Astrid
mellé sietett, és Flora segítségével lábra állította.
Astrid sápadtnak, gyengének és teljesen kétségbeesettnek
tűnt, Montford szíve pedig megszakadt. Oda akart menni hozzá,
megvigasztalni, átölelni, és minden baját elmulasztani, de tudta,
hogy a lány ezt soha nem hagyná.
– Mi történt itt? – akarta megtudni lady Emily, ahogy szállt le
a hintóról. – Mit művelt Astrid?
Sebastian és Marlowe előreléptek Montford és a vénasszony
közé, mintha megérezték volna, hogy a férfi milyen közel áll
ahhoz, hogy megölje a nőt.
–  Milyen kedves öntől, asszonyom, hogy visszajött – mondta
Sebastian elbűvölően, a mosolya még szembetűnőbb volt a
bőrét fedő koromtól. – Elkél a plusz kéz a vödrök emelgetésénél.
Erős típusnak tűnik, asszonyom! Biztos vagyok benne, hogy
nem bánja.
Lady Emily megvetően szipogott Sherbrook szurkálódására,
majd Astridra terelte a figyelmét.
–  Tudtam, hogy egy nap valami hasonló fog történni.
Felelőtlen vagy, lányom! Tőlem ne várd, hogy ezt a legutóbbi
katasztrófát helyrehozzam! Szerintem igazságszolgáltatás
történt, amiért a fiamat romlásba vezetted.
– A-a-a-asszonyom! Kérem, n-n-ne h-h-használjon ilyen d-d-d-
durva szavakat! – intette a lelkész.
–  Igen, fejezze be ezt az ostoba viselkedést – mondta
vontatottan Sebastian. – Még mielőtt a barátom kihívja önt egy
párbajra.
Lady Emily fel volt háborodva.
– Na de kérem!
 Sebastian Montford felé fordult.
– Kell a támogatás, öregfiú?
–  Hálás vagyok, de nem. Ha úgy érzem, szükségem van rá,
szólni fogok neked. – Montford továbbra is lady Emilyre
meredt. A nőnek volt annyi esze, hogy néhány lépést hátráljon,
hogy a férfi kartávolságán kívül legyen. – Ha még egy
rosszindulatú szót szól Miss Honeywellre, kalodába rakatom.
Egészen világos vagyok?
– Nagyon aggasztja önt az unokahúgom sorsa – mondta a nő,
és a cvikkerén keresztül nézte a férfi hajában a szénát.
– Önt nem aggasztja. Gyanítom, ezek után már nem szeretné
Astridot befogadni.
–  Biztosan nem. Egyértelmű mindenki számára, akinek van
szeme, hogy önök ketten mit műveltek. Képtelenség, hogy
egyetlen jól nevelt ember is befogadja.
– Örülök, hogy hallom a döntését. Biztos vagyok benne, hogy
megérti, ilyen körülmények között mi sem tudjuk fogadni önt.
Senkit nem látok szívesen a házamban, aki ilyen elítélő
véleménnyel van a feleségemről – mondta Montford a lehető
leghátborzongatóbb hercegi szigorával.
Beletelt egy pillanatba, mire a szavai leülepedtek a
többiekben. Lady Emily cvikkere leesett a szeme elől, és tátva
maradt a szája. Astrid kiszabadult a segítői karjából, majd
előrelépett, közben remegett a dühtől.
– Én… én nem megyek hozzád! – sziszegte.
– De, igen.
–  Nem, nem fogok! – Astrid Araminta felé mutatott, aki a
nővére mellett állt megviselten és zavarodottan. – Ő  lesz a
feleséged. Egy héten belül!
A  márkiné megpaskolta a húga karját, és higgadtan
rámosolygott mindannyiukra.
– Biztos vagyok benne, hogy valamilyen megállapodásra lehet
jutni. Sőt, ha már szóba hozta a témát, Montford, ez a
látogatásunk egyik célja. Na, mondd már el nekik, Minta, az ég
szerelmére!
Araminta szája megmozdult, de nem jött ki rajta hang.
Nagyon úgy tűnt, hogy a megelőző néhány óra történései miatt
megnémult. Montford a lányra hunyorgott, és elgondolkozott
azon, hogy mégis mire gondolt, amikor eljegyzett egy ilyen…
unalmas teremtést.
A márkiné forgatta a szemét, amikor Araminta továbbra sem
szólalt meg mellette, és megragadta a kezdeményezést.
–  A  húgom nem szeretne önhöz menni, Montford. Soha nem
is akart. Mr. Mortonnal fog elszökni. Ön nem ismeri a férfit, de
költőként tetszeleg, és nagyon romantikus. Elég hatásosan
udvarolt a húgomnak a verseivel. Azt hallottam, a költészet
nemes mód a hölgyek vonzalmának elnyeréséhez. Úgy tűnik,
sokkal jobban működik, mint utasítani őket, hogy mit
csináljanak, úgy, hogy meg sem várják a beleegyezésüket. –
Katherine kérdőn nézett Montfordra, majd Astridra pillantott,
hogy alátámassza a mondandóját. Ravasz nő. – Biztos vagyok
benne, hogy Minta nagyon boldog lesz Mr. Mortonnal. Nem
olyan gazdag, mint ön, de végül is ki az? Van bármi ellenvetése?
Montford csendben megrázta a fejét.
Marlowe kacarászott, mire egy újabb szivar halt hirtelen
halált.
 – Atyám, ezt nevezem én puccsnak! Miért nem mondta ezt el
az elején, lady K? Nem lettünk volna ennyire gorombák önnel,
amiért feljön ide, ugye, ühm, Sherry?
Sebastian csak kifürkészhetetlen arckifejezéssel bámulta a
mostohanagynénjét.
– Araminta, igaz ez? – akarta megtudni Montford.
A lány végre rátalált a hangjára.
–  Ühm… igen. Teljesen. Apám ötlete volt, hogy házasodjunk
össze. De én inkább nem szeretnék. Bár szívesen lennék
hercegné, azt hiszem, sokkal jobb, ha az embernek olyan férje
van, aki szereti. Legalábbis Katie ezt mondja. És neki általában
igaza van.
A márkiné bólintott, és megpaskolta a húga karját.
– Természetesen igazam van, drágám.
Astrid felhorkant.
–  Hát, ez nem változtat semmin! Így sem megyek hozzád! –
A kastélyra mutatott. – Nézd, mit csináltál!
Montford tudta, hogy ez el fog jönni.
– Én? – kiáltotta. – Nem én égettem le a francos kastélyt!
– Távol tartottál, amikor talán tehettem volna valamit!
– Ez a legabszurdabb érvelés, amit valaha hallottam – mondta
Montford háborogva.
– Hát, ez kizárólag a te hibád! Valahogy – vágott vissza Astrid.
Meredten nézték egymást, és közben megfeledkeztek arról,
hogy a társaságuk kényelmetlenül érzi magát.
A  lelkész törte meg a csendet azzal, hogy levegőért kapott,
majd hevesen a kastély felé mutogatott. Próbált magából
szavakat kipréselni, de nem bírt továbbjutni az első szótagon.
 Mindenki a kastély felé fordult, majd Marlowe és Sherbrook
kocsis módjára kezdtek káromkodni. Ahogy Montford is. Az
északi torony, ami már amúgy is a végét járta, végül megadta
magát a gravitációnak, egyik kő hullott le róla a másik után.
A  becsapódásoknak ágyúdörgésszerű hangja volt, füstfelhő és
törmelék szállt fel utána a levegőbe.
A  kövek hullása abbamaradt, és egy pillanatra minden
elcsendesedett. Együtt sóhajtott fel mindenki
megkönnyebbülésében. De aztán hatalmas, dübörgő hang
hasított a levegőbe, mint egy újjáéledt sárkány üvöltése.
A  torony elkezdett inogni, majd magatehetetlenül előrezuhant,
egyenesen a kastély közepére.
Montford a füléhez kapta a kezét, hogy kizárja a szörnyű
hangot. A talaj megremegett alattuk, ahogy az egész kastély tűz,
füst, recsegő tölgyfa és kőtörmelék káoszában összerogyott.
Araminta elájult. A  márkiné forgatta a szemét, majd a húga
fölé hajolt, és legyezni kezdte az arcát.
Marlowe új szivarja is a földre hullt, meggyújtatlanul.
Astrid egy pillanatra Montfordra nézett, a különböző színű
szemein látszott a sokk… és a szomorúság. Francos kőhalom!
Fontosabb neki ez az átkozott kastély, mint ő!
Nem mintha Montford hibáztatni tudta volna ezért. Kész
ökörként viselkedett vele attól a pillanattól kezdve, hogy
megakadt rajta a szeme, amikor azt a disznót kergette a saras
kertben.
A  hercegnek sajgott a szíve. Olyan érzés volt, mintha egy
sebész feltárta volna, levágott volna belőle egy darabot,
visszazárta volna, és várná, hogy lépjen tovább. Nem tudott
továbblépni. Astrid nélkül nem. A  lányé volt a szívének egy
darabja.
Montford fújtatott egyet, de ez rekedt, szaggatott hang volt,
mintha tűkön ülne, hogy Astrid mit fog tenni most.
Szokás szerint olyat tett, amit Montford még csak elképzelni
sem tudott. Nevetni kezdett, az orcái elvörösödtek, és a szeme
megtelt könnyel. Annyira nevetett, hogy az egész teste
rázkódott, és muszáj volt a férfi mellkasának dőlnie támaszért.
Montford ezt egyáltalán nem bánta, élvezte, hogy a lány megint
a karjai között van, és megkönnyebbült, hogy nem adta át
magát a hisztériának, amit a legtöbb normális ember tett volna
az otthona elveszítése miatt. De Astrid nem volt normális, igaz?
Elragadóan tökkelütött volt!
Nemsokára már mindenki nevetett – Emily nénit leszámítva,
természetesen –, mert mi mást tehettek volna?
– Én megmondtam, hogy az az átkozott északi torony ferde –
mondta kuncogva Montford.
Astrid felemelte a fejét, a szeme szikrázott.
– Fogd be, Cyril! Ez márpedig csakis a te…
Montford egy csókkal fogta be a lány száját, mielőtt az még
egy nevetséges dolgot mondhatott volna. A  férfi valahol a
háttérből hallotta, hogy lady Emily levegőért kap, a lelkész
hadar, Marlowe és Sherbrook fütyülnek, de ez mind egyáltalán
nem érdekelte őt. Nem akarta engedni, hogy a karjai között lévő
házsártos nőszemély egykönnyen megszabaduljon tőle, most,
hogy már eldöntötte, az övé lesz.
Tudta, hogy soha többé nem lesz egy békés pillanata Astrid
nélkül. Hogy soha többé nem lesz egy békés pillanata vele sem,
de vágyott arra a kellemes, vad kuszaságra, amibe a lány
rántotta őt. A  vitáik… Jó ég, a vitáik izgalmasak és izgatók
voltak! Még arra is vágyott, hogy Astrid hozzávágjon dolgokat.
A  lány puszta látványától izzott a vére és égett a teste. Astrid
olyan nagyon helytelen volt a rugószerű hajával, az össze nem
illő szemeivel és a tekervényes ármánykodásával, de számára
végtelenül tökéletes volt.
Ahogy levegőért kapott, és bódultan végignézett a
bámészkodók kis csoportján, akik inkább újra az összeroskadt
kastélyt nézték, mint az ő szenvedélyének bátor
megnyilvánulását, megpillantotta Emily néni üres hintóját, és
egy pompás ötlete támadt.
Mód arra, hogy miként kösse magához egy életre ezt a nőt. És
a lehető leggyorsabban, még mielőtt észhez tér.
Montford kihasználta a lány csók okozta zavarodottságát,
lehajolt, a vállára kapta Astridot, és elindult a hintó felé.
 Huszonhetedik fejezet

Amiben a herceg és Miss Honeywell megvitatnak egy tűzszünetet

 
 
 
Beletelt egy pillanatba, mire Astrid rájött, mi történt vele
azután, hogy eszméletlenre csókolták, és gondolkodás nélkül
egy erős vállra dobták. Rengeteg érzelem ostromolta, amiért az
egész élete szó szerint romokban hevert, de abban a
pillanatban legfőképpen felháborodást érzett. Elege volt a
herceg önkényeskedő viselkedéséből!
–  Azonnal tegyél le, te bestia! – morogta, majd ökölbe
szorította mindkét kezét, és a férfi hátát püfölte. Ficergett
Montford vállán, aki erre csupán erősebben tartotta az egyik
karjával, a másikkal pedig a fenekére csapott.
A paskolástól Astrid teljesen összezavarodott. Felbőszítette, de
ugyanakkor elárasztotta a melegség is. Jóságos ég! Montford
úgy csapott a fenekére, mintha gyerek volna, ő meg… felizgult.
–  Hogy… hogy merészeled… – hadarta, de egy kissé
határozatlanabbul, mint az előbb. – Tegyél le!
– Szó sem lehet róla – mondta Montford a lány csípője mellől.
– Szörnyeteg! Tapló! – vicsorogta a lány.
Amikor Astrid rájött, hogy Montford lady Emily üres hintója
felé tart, összeugrott a gyomra. Mégis mire készül? Felemelte a
fejét, és ránézett a csoportra, ami őket bámulta, de mégsem tett
semmit, hogy közbelépjen. Még látszólag lady Emily is
túlságosan le volt ahhoz döbbenve, hogy hangosan tiltakozzon.
Őszintén elszomorító volt, hogy az elrablásához ennyi
beleegyező cinkostárs akadt.
– Segítség! – kiáltotta. – Muszáj segíteniük!
–  Ne figyeljenek rá – mondta Montford tömören. – Miss
Honeywellnek és nekem elintézendő teendőink vannak.
Visszajövünk… hát, úgy két hét múlva.
Két hét?
Montford fellépett a hintóba, Astridot pedig azelőtt emelte az
első ülésre, hogy a lánynak ideje lett volna alaposan
megemésztenie a férfi legutóbbi kijelentését.
Megbotránkozásában hangosan nevetett, ahogy a férfi elkezdte
a koromfoltos nyaksáljával összekötni a csuklóit. Az
önkényeskedő, hétpróbás gazember mindenit! Összekötözi őt,
mint valami jószágot! Mintha bárhová tudna menni! Még ha
meg is próbál elszökni, volt egy olyan érzése, hogy a kint
összegyűlt ellenszenves szemlélődők egyszerűen visszalöknék
Montford karjai közé.
Montford fenyegetőn nézett Astridra, majd fogta az
összekötözött kezét, és a nyaksálja két végét a hajtó üléséhez
rögzítette. Ez még jobban korlátozta a lány mozgását, de azért
csak sikerült neki sípcsonton rúgnia Montfordot. A  férfi még
néhány másodpercig birkózott vele, mert Astrid eldöntötte,
hogy annyi bosszúságot okoz neki, amennyit csak tud. Végül a
herceg fogta a lány lábát, és ráült, így Astrid már nem tudott
több kárt okozni. Aztán felvette a kantárt, és indulásra késztette
a fogatot.
És még mindig senki egy fránya lépést sem tett, hogy
megállítsa.
–  Sok sikert, kegyelmes úr! – kiáltotta Flora, aki ragyogó
szemmel nézett rájuk, egyik karjával Roddyt ölelte át, a
másikkal Antet és Artot fogta magához.
Mr. Sherbrook és a vikomt csak egymásra vigyorogtak, majd
helyeslésük jeleként hetykén szalutáltak Montfordnak.
Ahogy a kastélyt és annak minden zűrzavarát maguk mögött
hagyták, és újból nekivágtak a North Roadnak, Astrid oldalra
fordult, hogy az elrablójára pillantson, aki úgy bánt a hintó
kantárjával, mint egy igazi amatőr, ami volt is. Montford
szemmel láthatóan éppen olyan kevéssé volt ura a
történéseknek, mint ő. A  legendás higgadtságából semmi nem
maradt, szétfoszlott, és láthatóvá vált az alatta lévő férfi. És ez a
férfi egy veszélyes bestia volt, akinek a vad és éhes tekintetéből
ítélve egy jó borotválkozásra és egy jó ételre volt szüksége.
Ezekre, vagy valami másra, amit csak Astrid tudott neki
biztosítani.
Ó, a megtestesült ördögnek tűnt a csillogó szürke szemével és
a zordul megfeszített állkapcsával! Vagy legalábbis annak tűnt
volna, ha nem lett volna csupa széna.
–  Hát, ez hihetetlenül igazságtalan – motyogta a lány.
Mocorgott a felsőtestével, hogy megpróbálja megigazítani a
felsőjét, ami eltekeredett az elrablása közben, de összekötözött
kezekkel nehéz volt.
Amikor épp nem az útra koncentrál, Montford tekintete
követi minden mozdulatát, állapította meg a lány kis
önelégültséggel. De a férfi átható, ragadozó tekintete miatt a kis
önelégültség elillant, és a helyét hirtelen pokoli vágy vette át.
Astrid próbált nyugodt maradni. Próbált ellenállni a hercegi
szemek csábításának, a mélyükben megbújó élvezet ígéretének.
– És most mit tervezel velem csinálni?
– Nem egyértelmű? Elrabollak. Gretna Greenbe.
Hát, ennek már fenemód itt volt az ideje! Astrid szíve repesett
a férfi fenyegetése hallatán.
Tudta, hogy nem fog megelégedni egy hajszállal sem
kevesebbel, csak ha az egész ember az övé. Kizárólag így tudta
elképzelni, hogy a montfordi francos herceg felesége legyen.
Astridnak szüksége volt arra, hogy befolyása legyen valami
fölött, és a férfi szíve jó kiindulási pontnak tűnt. És fene vigye
el, olyan nagyon akarta, hogy Montford ugyanannyira szeresse
őt, mint amennyire ő szereti a férfit!
–  Ezt most nem mondod komolyan, ugye?! – kérdezte
gőgösen.
– Ó, de, igen! Nagyon. Komolyan. Addig nem szállsz le erről a
hintóról, amíg meg nem kapom, amit akarok!
Astrid nevetett.
– Akkor itt fogok maradni örökre. És elérem, hogy ezt nagyon
sajnáld!
Montford elpillantott az útról, és hatalmasat vigyorgott
Astridra. És egy kicsit sem volt gúnyos. A lány nagyon aggódott,
és nagyon, nagyon fel volt izgulva. Montford egyetlen másik
alkalommal mosolygott így rá. Közvetlenül azelőtt, hogy
felkergette őt a szénapadlásra.
 –  Ó,  azt kétlem, Miss Honeywell. Azt soha nem tudnám
sajnálni.
– És ez mégis mit akar jelenteni?
Astrid hangosan felszisszent, ahogy a férfi közelebb hajolt az
arcához. Astrid észrevette, hogy Montford szempillájába kósza
szénadarabkák akadtak.
Ösztönösen ő is közelebb hajolt. Ha csak kinyújthatná a
nyelvét…
– Azt mondtam – mozogtak Montford ajkai alig egy hüvelykre
Astrid szájától –, hogy nem sajnálnám, ha örökre itt maradnál.
Összekötözve egy hintóban. Sőt, nagyon is tetszene.
Astrid döbbenten kapott levegőért, a színlelés kedvéért.
– Ezt sosem úsznád meg!
Még nagyobb lett Montford vigyora.
– Nem? Úgy tűnik, már megúsztam.
– Zakkant vagy, Montford – mondta Astrid, és összeszorította
a szemét, hogy elterelje a figyelmét a férfi szempilláiról. És
ajkairól. A fenébe, nagyon megnehezítette a dolgát, hogy tisztán
tudjon gondolkozni! – Nagyon nem volt szép dolog tőled, hogy
elraboltál. Annyi mindent kell elintézni a kastéllyal
kapcsolatban. Nem beszélve arról, hogy fel kell kutatni
Lightfootot. Emily néni pedig évekig fogja ezt mesélni, a
vénasszony! Tönkretetted a jó hírem, tudod?
–  Tudom – vigyorgott. – Talán végre sikerült a sajátomat is
tönkretennem.
– Badarság. Montford vagy, emlékszel?
A  férfi újra mosolygott azzal a ragadozó mosolyával, amitől
Astrid lángra lobbant.
 – Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá.
–  Mintha bármikor meg tudnál róla feledkezni – morogta a
lány.
–  Ó,  meg tudok. Akárhányszor veled vagyok. Akárhányszor
hozzád érek. – Montford a szabad karjával a lány háta mögé
nyúlt, majd az izmos mellkasához szorította őt, és a nyakába
fúrta az arcát.
Astrid felnyögött, és kínlódott a köteleiben. Meg akarta
érinteni Montfordot, végigsimítani a vállán, a ruhái alatt.
– Oldozz ki!
–  Nem. Így jobban tetszik. Így pontosan azt tehetem veled,
amit akarok.
Astrid egész teste vibrált a kéjes élvezettől, ingerültségében
felnyögött. Milyen kevés erőfeszítésébe telt a férfinak, hogy
elveszítse az eszét!
Montford a homlokát a lányénak támasztotta, közben zihált.
Astrid maradék józan esze is elszállt, ahogy olyan szorosan bújt
oda a férfihoz, ahogy csak bírt. Montford lehetetlen alak volt,
hogy Astrid minden ellenkező szándéka ellenére is így égett
miatta a vágytól! Hogy még úgy is szerette őt, hogy meg volt
kötözve egy mozgó járművön.
Astrid úgy döntötte a fejét, hogy az ajkai a férfi szájához
érjenek, majd megcsókolta, megkóstolta őt. Montford megállt,
majd előrelendült, mohón a lány szájának esett, és behatolt a
nyelvével, mintha nem tudna betelni Astriddal. Végül lihegve
elszakadt tőle.
–  Fejezd ezt be, különben félreállok a hintóval, és itt teszlek
magamévá – mormolta a lány halántékának.
 – Miért, várni terveztél?
Montford rekedtesen felnevetett.
–  Máris kicsinálsz. Miattad elveszítem az illendőséggel
kapcsolatos minden érzékem.
–  Azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy az illendőséggel
körülbelül akkor köszöntünk el egymástól, amikor ma délután
az istállóba léptünk.
A  férfi a két keze közé fogta a lány arcát, és komoly
arckifejezéssel meredt rá.
– Megérdemelsz egy ágyat. Az én ágyamat. A mi ágyunkat.
Astrid felhorkant.
–  Semmi olyanba nem egyeztem még bele, ami ahhoz
vezetne, hogy mi közös ágyon osztozzunk!
Montford szeme elkerekedett. A férfi hátrahúzódott.
– Esküszöm, Astrid, ha elmegyünk egészen Skóciáig, és te nem
jössz hozzám, meglehet, hogy felrobbanok!
Astrid szíve örömében majdnem kiugrott a mellkasából.
Pontosan ezt akarta hallani Montfordtól – körülbelül.
– De nem mehetek hozzád – suttogta.
Montford olyan mérgesnek és megbántottnak tűnt, hogy
akkor először nem törődött azzal, hogy takargassa az érzelmeit,
és ebbe Astrid egész teste belesajdult.
A  férfi az út szélére irányította a fogatot, megállította a
lovakat, és csak utána fordult a lány felé.
– Mi az ördögért nem? – akarta tudni.
–  Te egy herceg vagy, egy nagyon gazdag, fontos herceg. Én
sose tudnék rendes hercegné lenni.
– Én nem egy hercegnét akarok! – kiabálta Montford. – Én egy
feleséget akarok! Téged akarlak.
– Ezt most azért mondod, mert… valamilyen ok miatt vágysz
rám…
Montford hangosan felnevetett, mert nem hitt a fülének.
– Szeretlek, Astrid!
A lány szíve a reménytől elkezdett őrülten kalapálni. A mézes-
mázos beszéde úgy tűnt, kifizetődik.
– Tényleg?
– Igen, tényleg! Tényleg, őszintén, teljesen. Nem hiszem, hogy
éltem, amíg meg nem ismertelek téged. Átkozottul boldoggá
teszel! És szerencsétlenné. És dühössé. És őrültté. Eltereled a
figyelmem, de ez a legkedvesebb figyelemelterelés, amit valaha
tapasztaltam. Szeretlek, szeretlek! Mondjam még?
– Igen – válaszolta a lány.
Montford őrülten megcsókolta, majd hátrahúzódott, az arca
komoly volt.
–  Szeretlek. – A  komoly arckifejezése lassan mosollyá
szelídült. – Szeretlek. – Megcsókolta Astrid orcáit, szemhéját,
állát. – Szeretlek.
–  Azt hiszem, kapiskálom – mondta a lány, ábrándosan
sóhajtva. A férfi szavai hallatán melegség ragyogta be az egész
testét.
Montford a csókok között szégyenlősen a lányra nézett.
– Te szeretsz engem, Astrid?
Astrid úgy döntött, nem hagyja, hogy a férfi ilyen könnyen
nyerjen. Nem akarta, hogy a házasságuk rossz felütéssel
induljon, és Montford azt higgye, néhány szerelmes vallomással
mindig elérheti majd, hogy megadja magát.
 – Számít ez egyáltalán? Úgy tűnik, az lesz, amit te akarsz, akár
tetszik nekem, akár nem – mondta lemondón.
–  Szeretsz engem, te kis szörnyeteg? – nyögött fel a férfi, és
még szorosabban tartotta a lányt.
– Talán – válaszolta Astrid kitérőn.
– Na, szóval?
A  férfi úgy hangzott, mint aki őszintén kezd aggódni, ezért
Astrid úgy döntött, megszabadítja a szenvedéstől. Azért ennyire
nem volt kegyetlen.
– Persze hogy szeretlek! Még ha Montford vagy is.
A  férfi szenvedély nélkül nézett rá, átlátott a lány burkolt
célzásán.
–  Attól tartok, hogy ettől a fránya címtől nem szabadulok,
Astrid. Sok jót köszönhetek neki. És a vagyonomat sem fogom
elosztogatni, ha azt akarnád. És muszáj évente legalább néhány
hónapot Londonban töltenünk. Mert van egy uradalom, amit
irányítanom kell. Sajnálom, Astrid, nem lehetünk szegények
vagy átlagos emberek. Muszáj hercegnének lenned.
Hát, ha így nézzük…
– A húgaim élhetnek velünk?
Montford bosszúsan nézett a lányra.
– Természetesen. Hogy gondolhattad az ellenkezőjét?
– És Anabel néni?
– Ha a parókáját távol tartja tőlem.
– Újjá szeretném építeni a kastélyt, és ott szeretnék élni.
Montford vigyorgott.
– Megbeszéltük.
Astrid nem számított arra, hogy a férfi ilyen könnyen
belemegy. Nagyon igyekezett nem mutatni a megdöbbenését, és
még egy kicsit továbbment, ha már Montford ilyen engedékeny
volt.
–  Szeretném továbbra is én vezetni a sörfőzdét. Ahogy én
gondolom.
Montford mosolya kicsit lanyhult.
– Jó – válaszolta inkább vonakodva.
– Szeretném, ha beadnál egy törvényjavaslatot a Házba, hogy
a nők is szavazhassanak.
Montford szája egyenes lett.
– Meglátjuk.
Astrid csillogó szemekkel nézett a férfira. Ebből a
diplomatikus válaszból tudta, hogy teljesen meghódította
Montfordot. Egy héttel korábban soha még csak fontolóra sem
vett volna ilyen radikális gondolatot. Ó,  tudta, hogy nagyon jól
fog szórakozni ezzel a férfival!
Montford mosolya egy homlokráncolás kíséretében lekonyult,
látva a lány vidámságát.
– Provokálni próbálsz.
– És megy?
Montford megrázta a fejét.
– A fenébe, Astrid, hozzám jössz vagy sem?
– Széna van a szempilládon.
– Igen?
– Igazából mindenütt a ruhádon.
A  férfi szeme ködössé lett, az arckifejezésétől pedig
felpezsdült Astrid vére.
– És akkor mit fogsz ez ügyben tenni? – Közelebb húzódott a
lányhoz, amíg neki csak a nyakát kellett előrenyújtania, hogy
elérje Montford száját. A  férfi hirtelen hátrahúzódott, és
komolyan szemügyre vette Astridot. A  lány frusztrációjában
felkiáltott.
– Nem, amíg bele nem egyezel, hogy hozzám jössz!
A lány csücsörített.
– Kegyetlen vagy. Végig ilyen szörnyűséges leszel?
– Végig nem. De legtöbbször.
–  Hát, akkor azt hiszem, muszáj hozzád mennem. Valakinek
meg kell védenie az országot a rosszkedvedtől.
– Akkor ez egy igen? – kérdezte Montford zsémbesen.
– Igen.
Montford megtorpant.
– Nem fogod meggondolni magad, ugye?
Astrid morcosan nézett rá.
– Soha.
– Helyes. – A férfi arckifejezése ellágyult. Úgy vigyorgott, mint
egy szeleburdi iskolás fiú. Aztán lehajolt, és addig csókolta és
csókolta Astridot, amíg mindketten megfeledkeztek mindenről a
forró, eszeveszett ölelkezésükön kívül. Vagyis inkább Montford
forró, eszeveszett ölelésén kívül, mivel Astrid áldozati
felajánlásként volt összekötözve.
Amit egyáltalán nem bánt.
–  Jó ég, de akarlak – mormolta Montford, majd továbbment,
hogy megmutassa Astridnak, egészen pontosan mennyire,
illendőség ide vagy oda.
A  szája a lány nyakára tapadt, aztán a torkára, a keze pedig
addig cirógatta mindenütt a testét, amíg Astrid biztos volt
benne, hogy a kielégítetlen vágy miatt fog meghalni.
Ő  nem tudta használni a kezét, viszont a teste többi részét
bevetette, hogy a férfit buzdítsa. Nekifeszült, a lábával pedig
mohón átkulcsolta, ahogy Montford ráhelyezte a súlyát. A férfi
a tenyerével a lány combjának belsejét ejtette rabul, pont, mint
aznap a könyvtárban, amikor kicsábította Astrid bugyogójából a
könyvelést. Ezúttal könyvet nem talált, de valami végtelenül
édesebbet igen.
A  lány érzékei szétestek. Ahogy szemmel láthatóan a herceg
érzékei is, amíg hirtelen egy kellemetlen felismerés bele nem
rondított ebbe a tökéletes pillanatba, amikor Astrid
megdermedt a férfi alatt, és csodálkozva bámult fel rá.
–  Most meg mi történt? – nyögte Montford, megállt a lány
fölött, és látható erőfeszítések árán megzabolázta a vágyát.
A légzése alig volt több zaklatott zihálásnál. A tekintete üveges
volt, a haja égnek állt, az inge pedig tátongott, így nagy
területen kilátszott belőle a meztelen, kidolgozott férfitest.
Minden bizonnyal ő volt a legkívánatosabb, legnevetségesebb
és legkedvesebb látvány, amit Astrid valaha látott.
A  montfordi hercegnek nyoma sem volt, és Astrid nem is
örülhetett volna jobban.
Mit is akart mondani? Ó, igen!
–  Csak eszembe jutott valami. Egy hintón vagyunk, és még
egyszer sem hánytál.
Montford vigyorgott, és szorosan megölelte Astridot.
–  Hogyan is tudnék? Meggyógyítottál, Astrid. Testem, lelkem.
Egy romhalmaz voltam, mielőtt megismertelek téged.
– És most?
 Montford nevetett, és az orrával megbökte a lány torkát.
–  Most még annál is nagyobb romhalmaz vagyok. Hála az
égnek! Szeretlek, Astrid Honeywell. Bár az őrültekházába
hajszolsz.
– Akkor vigyél magaddal!
– Ó, tervezem – válaszolta Montford, és folytatta a csábítást. –
Csak most kérek egy kis időt, jó?
 A szerzőről
 
 
 
Maggie Fenton megállás nélkül olvas, könyvértékeléseket, no
meg romantikus regényeket ír a zenészi hivatása mellett.
Álnéven belekóstolt a steampunk műfajába is, saját kiadású
könyvei szép sikereket értek el. De szeretne még sokkal-sokkal
több sikert megélni. A történelmi romantikus regények
világában A herceg kirándulása az első kalandozása, és rögtön
az egyik személyes kedvence lett. Sőt, újabbak írásához is
meghozta a kedvét.
 Méltatások
 
 
 
„Ez a könyv egy koktélkeverőben összemixelt észvesztő elegye
Jane Austennek és Oscar Wilde-nak, amihez még egy
löttyintésnyi Monthy Pythont is adtak.”
– Julie LeMense, goodreads.com
 
„Nagyon sok élet van ebben a könyvben! Annyi személyiség
találkozott, és mindegyik beletette a közösbe a maga egyedi és
szórakoztató történetét. Mindez együtt a játékosság, a lelki
bajok, a szerelmi feszültség és az önismeret szimfóniáját adják
ki. Nagyon szórakoztató élmény volt bolyongani a kalandjaik
között. Úgy éreztem magam, mintha én is utaznék, amíg az
oldalakat faltam.”
– Jill, goodreads.com
 
„Egy csodás és humorral teli történet. Nagyon élveztem ezt a
könyvet. Némelyik leírásnál azon kaptam magam, hogy
hangosan nevetek, főleg a fuss-és-igyál versenyénél!
– Katheline Lee, goodreads.com
 
„Nagyon régen nem élveztem ennyire könyvet. Nagyon jól van
megírva, és az ember beleszeret minden egyes szereplőbe. Nem
is hiszem el, hogy ez a szerző első történelmi romantikus
regénye. Nem túl fülledt, ha valaki olyat keres, de az izgalom
varázslatos benne. Nagyon ajánlom!”
– Tracey C., amazon.com
 
„Imádtam! Maggie Fentonnak olyan remekül sikerült elérnie,
hogy megszeressük a könyv összes szereplőjét, hogy az ember a
végén egy kicsit szomorú, amiért már nincsenek vele.”
– Janeannie, amazon.com
 
„Ez előtt a könyv előtt még soha nem éreztem úgy, hogy
szeretnék értékelést írni. Viszont egy nagyon kellemes délutánt
töltöttem a szereplőkkel, nevettem a kellemetlen helyzeteken,
amikbe keverték magukat, és a vidám szócsatákon, amik
minden beszélgetéssel jártak. Jó néhányszor volt könnyes a
szemem.”
– Redernot, amazon.com
 
„Bárcsak adhatnék ennek a könyvnek tíz csillagot! Egyszerűen
öröm volt olvasni. Minden percét imádtam. Kaland, romantika,
humor. Ó, ez remekmű!”
– JHarney, amazon.com
 
„Ez a történet tele van kalanddal, baklövéssel és mókával!
Nevettem az idétlenkedésükön és a szócsatáikon, és
felsóhajtottam a bájos befejezésen.”
– Kim W, goodreads.com
 
„Nem emlékszem, hogy valaha olvastam-e olyan könyvet, amin
ennyit nevettem hangosan. A humora függőséget okozó, a
történet pedig csodálatosan áramlik.”
– Anne, amazon.com