Földtan

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A földtan a Föld anyagi összetételét és annak kialakulását
vizsgáló természettudomány. Rokon tudománya a
planetológia, amely a földtan módszereit egyéb, szilárd
égitestekre alkalmazza.

A földtan három fő ága:

geológia,
geokémia,
geofizika.

A Föld felépítésének jelentősen

Tartalomjegyzék egyszerűsített vázlata. Belülről kifelé:
belső mag, külső mag, köpeny, felső
Kutatási módszerei, irányelvei köpeny, kéreg (troposzféra, sztratoszféra,
Kialakulása, fejlődése mezoszféra, termoszféra, exoszféra)
Katasztrofizmus vagy aktualizmus?
Plutonizmus vagy neptunizmus?
Teremtés vagy evolúció?
Fixizmus vagy mobilizmus?
Milyen idős a Föld?
Rokon tudományai, határterületei
Források

Kutatási módszerei, irányelvei

A földtani kutatás alapvetően induktív – ezalatt azt értjük, hogy
a jelenségeket először részekre bontja, az egyes
részjelenségeket külön-külön vizsgálja, majd a
részeredményeket egyesítve alkotja meg a szintézist.

A tudományos vizsgálódás három fő módszercsoportja közül a

földtudományban az empirikus megközelítés dominál, azaz Az óceáni kéreg szétterjedése az
óceánközépi hátságok felől
elméleteit a jelenségek és azok következményeinek
megfigyelése alapján állítja fel; az okokra rendszerint a
megfigyelt következményekből következtet vissza. Az experimentális megközelítés szerepe csak egyes
szűk résztudományokban (ilyen a kőzetmechanika és a mikrotektonika, a kőzettan egyes, a mélységi
kőzetek keletkezését tanulmányozó ágai, a geofizika némely részterületei stb.) válik alapvetővé. A
teoretikus (elméleti) megközelítés sokáig teljesen spekulatív volt, ezt az időszakot nem is tekinthetjük a
tudomány mai értelmében vett földtudománynak. A 20. század második fele óta, mióta mind több
elképzelést vagyunk képesek számítógépes modellekkel
ellenőrizni, a teoretikus módszerek jelentősége egyre nő.

Alapvető kutatási irányelve az aktualizmus, azaz a maiság:

ennek lényege az, hogy a mai folyamatok eredményeiből,
termékeiből következtet arra, hogy az ősidőkből ránk maradt,
hasonló termékeket is efféle folyamatok hozhatták létre. Éppen
ezért az ilyen jelenségeket vizsgáló, úgynevezett
aktuálgeológia és a természeti földrajz átmenete folyamatos,
közöttük éles határ nem vonható (egyes vélemények szerint az
egész aktuálgeológia valójában természeti földrajz).
Hasonlóképp elmosódik az ősi élő szervezeteket vizsgáló
paleontológia (ősdögészet, avagy mindközönségesen dögészet)
és a ma élő szervezetek tudománya, a biológia határa is.
Közép-Skócia földtani térképe (jelkulcs
nélkül)
Kialakulása, fejlődése
Az első, összefoglaló kohászati és bányászati kézikönyvet
Georgius Agricola állította össze. Ezért általában Agricolát
tekintik a bányászati és földtudományok megalapozójának, jól
jelezve azt, hogy a 16. században a földtan még leginkább a
bányászat előkészítése volt.

Mivel a földtan tárgya az esetek nagy részében tőlünk időben

és/vagy térben igen távol álló, közvetlenül nem
tanulmányozható, a megfigyel emberi számára túl lassú
folyamat, e tudomány fejlődését egymással drasztikusan
Kárpáti flis (lengyelország, Beszkidek,
szemben álló elképzelések összecsapásai jellemezték. Ezek a Komańcza közelében)
viták nemzedékeken, illetve évszázadokon át tartottak,
némelyiket, így például a katasztrofizmus vagy aktualizmus
kérdését máig sem sikerült kellőképp részletesen tisztázni.

Katasztrofizmus vagy aktualizmus?

A Föld fejlődését eleinte döntően egyszeri, nagy eseményekre

(mint például a vízözön) vezették vissza – ez az elképzelés a
katasztrofizmus.

A geológia első önálló törvényszerűségeit, az úgynevezett
települési törvényeket Nicolaus Steno (1638–1686) dán fizikus
fogalmazta meg, aki rámutatott arra, hogy az üledékes kőzetek
egymásra rétegződő (települő) sorozataiból a Föld múltjára
következtethetünk.
Devon korú trilobita (Ceratarges sp.)
maradványa. Marokkóban, Alnif
közelében találták; jelenleg a svájci
Aathalban őrzik (Sauriermuseum)

A geológia „atyjának” James Hutton (1726–1797) skót természettudóst szokták nevezni. Ő fogalmazta meg
az uniformitarizmus elvét, kimondva, hogy az azonos folyamatok mindig ugyanolyan kőzeteket hoznak
létre.

Az 1790-es években William Smith (1769–1839) felismerte, hogy az egymásra települő rétegeknek
nemcsak fizikai és kémiai tulajdonságai különböznek egymástól, de ősmaradványaik is. Rájött, hogy
jellemző ősmaradványaik alapján az egymástól igen messze települő kőzetek is jól azonosíthatók, majd
tapasztalatai alapján összeállította Anglia első földtani térképét.

Az uniformitarizmus elvét Charles Lyell (1797–1875)

fejlesztette tovább. Az aktualizmus elvének lényege, hogy a
Föld múltjában ugyanazok a folyamatok hatottak, mint
jelenleg – tehát a mai folyamatokat és termékeiket megfigyelve
megtudhatjuk, milyen folyamatok hozták létre a múltban az
ilyen típusú kőzeteket. Ezek a folyamatok nem
katasztrófaszerűek: kis erők hatnak hosszú időkig.

A katasztrófaelméletet a 19. század elején alkotta meg Georges

Cuvier báró (1769–1832) újította fel. Ez az elképzelés Carnotaurus sastrei maradványa
megváltozott formában (kisbolygók becsapódása stb.) máig (Santiago de Chile, Nemzeti Történeti
rendszeresen felüti fejét. Múzeum

Lyell eredményeire építve Johannes Walther (1860–1937)

dolgozta ki (1893-ban) a fácies-korreláció elvét. Ennek
lényege, hogy a parttól távolodva a tengerben más és más
típusú üledékek rakódnak le. Ezek az üledékövek (fáciesek) a
földtörténet minden pillanatában egymás mellett helyezkednek
el, de ahogy a változik partvonal helyzete (nyomul előre vagy
húzódik vissza a tenger), úgy tolódnak előre, illetve hátra ezek
az övek. E mozgások eredményeként a rétegsorban az egyes
üledékövekben lerakódott anyagokat egymás fölött találjuk.

Plutonizmus vagy neptunizmus?

A 18. század tudományos vitáinak alapkérdése az volt, hogy

mi is a földtani folyamatokat okozó, működtető alapvető erő? Geológus kalapács
A plutonisták, mint James Hutton és nyomában Alexander von
Humboldt (1769–1859) szerint ez az erő a tűz, a földkéreg Fájl:TectonicReconstructionGlobal2.gif
mélyén elhelyezkedő magma – a neptunisták, mint például A kontinensek elhelyezkedése a
Abraham Gottlob Werner (1749–1817) szerint a víz. földtörténet különböző időszakaiban
(rekonstrukció)

Teremtés vagy evolúció?

Az 1800-as évek második felének nagy tudományos áttörése Charles Darwinnak (1809–1882) köszönhető.
Az evolúció elméletéből (1859) következik, hogy az üledékes kőzetekben talált ősmaradványok fejlődési
sorokba rendezhetők, és ekképpen alkalmasak arra, hogy belőlük maguknak a kőzeteknek a képződési
sorrendjét is meghatározhassuk.

Azok, akik nem tudták összeegyeztetni Darwin új tudományos igazságát és a tényeket teremtéselméleti
meggyőződésükkel, eleinte tekintélyelméleti alapon tagadták az evolúció elméletét. Oktatását jogi
eszközökkel és bírói ítéletekkel (daytoni majomper stb.) kívánták betiltani; azt az USA több tagállamában
máig korlátozzák. Az „alternatívnak”, ráadásul „tudományosnak” feltüntetett elképzelések közül
napjainkban a legdivatosabb az intelligens tervezés „elmélete”.

Fixizmus vagy mobilizmus?

Miután bizonyították, hogy a földkéreg (pontosabban: a
litoszféra egyes darabjai egymáshoz képest mozognak, a
földtan alapkérdésévé az vált, hogy milyen is e mozgások
alapvető jellege? A két nézetrendszer képviselőit
„fixistáknak”, illetve „mobilistáknak” nevezték: a fixisták
álláspontjának lényege az volt, hogy a kéregdarabok többé-
kevésbé állandó (fix) helyen vannak, és az uralkodó
mozgásirány a vertikális: nagy kőzetblokkok időnként
lesüllyednek, illetve kiemelkednek. A horizontális Az óceáni kéreg betolódása a
elmozdulások ezekből függőleges elmozdulásokból kontinentális kéreg alá:
származtathatók, és ezért jelentőségük másodlagos – a 1. óceáni kéreg
hegységek felgyűrődését az úgynevezett geoszinklinális- 2. litoszféra
elmélettel magyarázták. A mobilisták éppen ellenkezőleg: a 3. asztenoszféra
vízszintes elmozdulások szerepét vélték meghatározónak. 4. kontinentális kéreg
5. vulkáni szigetív
A 20. század közepéig a fixisták voltak meghatározó 6. mélytengeri árok
többségben. Elképzeléseikre az első komolyabb csapást Alfred
Wegener (1880–1930) német meteorológus mérte, amikor
kidolgozta a kontinensvándorlás elméletét – ezt azonban a szakma nagy többsége nem fogadta el. A
lemezmozgások okait és folyamatát Harry Hess (1906–1969) foglalta össze. A lemeztektonika elmélete a
litoszféralemezek vándorlásával egységes alapon magyarázza a kontinensek, óceánok és hegyláncok
keletkezését, a földrengéseket, a vulkanizmust és egy sor más, korábban a többihez csak áttételesen
kapcsolódónak vélt folyamatot.

Milyen idős a Föld?

A 19. század elején kezdték a Föld történetét szakaszokra tagolni; ekkor nevezték el és írták le a máig
érvényes geológiai korszakok tekintélyes részét (szilur, devon, perm, triász, jura, kréta stb.)

1841-ben John Phillips (1800–1874) már azt javasolta, hogy földtörténetet az ősi állatvilág fejlettsége
alapján tagolják, és ehhez megalkotta a paleozoikum-mezozoikum-kainozoikum fogalomrendszerét.

A földtani képződmények abszolút korának meghatározására 1905-ben Ernest Rutherford angol fizikus
javasolt használható eljárást, miután felismerte, hogy az atommagok radioaktív bomlásából (a kiinduló
izotópok és a bomlástermékek arányából) következtethetünk arra, milyen régen keletkeztek az egyes
kőzetek. Az ehhez szükséges érzékeny anyagvizsgáló műszert, a tömegspektrométert Francis William
Ashton alkotta meg 1919-ben – Rutherford 1908-ban, Ashton 1922-ben Nobel-díjat kapott.

Az egységes földtudományból a 20. század első felében alakultak ki annak napjainkban is művelt
résztudományai – a bevezetőben lesoroltakon kívül:

rétegtan,
kőzettan,
ásványtan,
tektonika,
teleptan stb. stb.

Rokon tudományai, határterületei

A Föld külső szféráinak jelenlegi természeti jelenségeit a természeti földrajz vizsgálja – a geológia és a
természeti földrajz határterülete az általános földtan.

A kozmikus testek kialakulásának és fejlődésének tudománya a planetológia – a földtannak a Föld múltját

tanulmányozó ágazata a történeti földtan.

A Föld jelenlegi élővilágát a biológia tanulmányozza, az élővilág fejlődésének szabályszerűségeit

tudományosan az evolúcióelmélet írja le. A Föld élővilágának múltját, kialakulását a paleontológia
vizsgálja.

Források
Molnár Béla: A Föld és az élet fejlődése. Harmadik, átdolgozott kiadás. Tankönyvkiadó,
Budapest, 1990. 360 old. ISBN 963-18-2877-8
Hartai Éva, 2003: A változó Föld. Miskolci Egyetemi Kiadó – Well-PRess Kiadó. ISBN 963-
661-581-0
Mátyás Ernő, 2004: Geológia. Hetedik kiadás. ISBN 963 2143647
Haas János (szerk.), 2010: A múlt ösvényein. Szemelvények Magyarország földjének
történetéből. Magyarhoni Földtani Társulat, Budapest, 2010. ISBN 978-963-8221-42-1
Kovács József: Geológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1980.
Balla Zoltán: Bevezető gondolatok: a lemeztektonikai elmélet és a geoszinklinálisok tana.
In: Molnár Béla (szerk.): Fejezetek a világ regionális földtanából. Szeged, JATEPress, 2004.
ISBN 963-482-669-5

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Földtan&oldid=19641952”

A lap utolsó módosítása: 2018. február 18., 15:17

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon
is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.