L.

RON HUBBARD

Földi küldetés
3. könyv

Együtt az ellenséggel
 L. RON HUBBARD

Földi küldetés sorozat:

1. könyv: A megszállók terve
2. könyv: A sötét kezdet
3. könyv: Együtt az ellenséggel
4. könyv: Egy földöntúli kapcsolat
5. könyv: Hazárdjáték
6. könyv: Életre-halálra
7. könyv: Bosszúvágy
8. könyv: Katasztrófa
9. könyv: Gy zedelmes gazság
10. könyv: Az eltörölt bolytó
 A voltár cenzor el szava

A Korona semmifajta felel sséget nem vállal azokkal

szemben, akik elég hiszékenyek ahhoz, hogy e koholt be-
számoló alapján elhiggyék a „Föld" bolygó létezését, vala-
mint nevetséges események megtörténtét, melyeket e vallo-
más tényként próbál kezelni.
Az az elbizakodott szándék, amely néhány ismert alak
nevét, mint amilyen Jettero Heller, megpróbálja belesz ni
egy teljességgel alaptalan koholmányba, a hitelesség látsza-
tát adva neki, a leghitványabb írói fogások közé tartozik. Ar-
ról nem is beszélve, hogy egy közismert gonosztev l
származó, „börtönben írt vallomás", aminek szerz je az
egész életét a hazudozásnak, lopásnak, zsarolásnak, s a b -
nözés számtalan más módjának szentelte, önmagában is ele-
gend figyelmeztetést kell hogy jelentsen.
Ennélfogva ha bárki, még csak felületesen is, aláveti ma-
gát e csaló történet elolvasásának, azt kizárólag saját felel s-
ségére teszi.
Az úgynevezett „Föld" bolygó NEM létezik és SENKI
nem rendelkezik SEMMIFÉLE bizonyítékkal, hogy bebizo-
nyítsa az ellenkez jét.

Lord Invay királyi történész, a Cenzortanács elnöke

Királyi Palota Voltár Államszövetség
császári felsége Bölcs Wully parancsára
 A voltár fordító bevezet je

Örülök, hogy újra találkozunk!

Mivel a Királyi Könyvkiadási Törvény (nyolcas bekez-
dés) megköveteli, hogy minden fordítást „hitelesítsen... egy
engedélyezett fordítófon", így én ezt most megteszem.
Ezen munkát az Önök szinte híve, 54 Charlee Kilenc, a
fordítófonban szolgálatot teljesít robotagy fordította voltár-
ról az Önök földi nyelvére.
Nem nagy mutatvány nem létez világ nem létez nyelvé-
re fordítani valamit. Politikai beszédeket is interpretáltam
már. Talán nem veszik dicsekvésnek, de kritikai véleménye-
ket is fordítottam.
Bizonyára észreveszik, nem feladatom kijavítani a hibákat
és a tévedéseket. Én csupán fordítok. Ha azonban szóhaszná-
lati problémával találkozom, ahogy az az el kötetben a
hiperlumináris (fénynél gyorsabb) jelenség esetében történt,
kötelességem szóvá tenni azt.
Ebben a kötetben is találkoztam egy hasonló esettel: az
elektronokkal.
A földi tudósok imádják azokat a dolgokat, amelyek kör-
be-körbe forognak. Mint a patkányok, a kerekek és a politi-
kusok. Azt gondolják, hogy az elektronok aprócska „dol-
gok", melyek más „dolgok", melyeket atomoknak hívnak,
körül örvénylenek.
Ne árulják el senkinek, de tévednek.
Egy kés bbi id pontban rá fognak jönni, hogy az elektro-
nok nem mások, mint mozgások. Ennyi az egész. Semmi
más. Egyszer en csak mozgás. A probléma csak az, hogy
nagyon kevesen tudják, mi is az a mozgás. Ha tisztában len-
nének vele, megtörhetnék az „Einstein-korlát"-ot, s a válto-
zatosság kedvéért megoldásokkal is el állhatnának.
Szóval, mikor ebben a kötetben arról olvasnak majd, ho-
gyan „mozgat" egy gép elektronokat, jusson eszükbe, hogy
ez is csak a Neander-völgyi tudomány egyik földhöz ragadt
példája.
El tte azonban még név- és tárgymutatót adok a kötethez.
Ne mondják, hogy a robotagyak nem segítenek.

Tisztelettel

54 Charlee Kilenc,
a fordítófon robotagya
 Név- és tárgymutató az
EGYÜTT AZ
ELLENSÉGGEL-hez

Afyon – Város Törökországban, ahol az Apparátus titkos

bázist m ködtet.
Állami Egyetem – Egyetem New York Cityben, ahol
Jettero Heller hallgató.
Antimanco – Faj, melynek tagjait rituális gyilkosságok
elkövetése miatt szám zték a Mancóról.
Apparátus, Szervezett Információs – A Voltár titkos-
rend rsége, Lombar Hisst irányításával, b nöz k alkalmazá-
sával.
Atalanta – Tartomány a Manco bolygón, Kaukalsia her-
ceg otthona, aki a 894M számú népmese szerint kolóniát ala-
pított a Blito-P3-on (Föld).
Babe Corleone – A Corleone banda hat láb magas veze-
je, „Jámbor Joe" özvegye.
Bak – Alkohol tartalmú, erjesztett ital a Voltáron.
Barben, I. G. – Delbert John Rockecenter ellen rzése
alatt álló gyógyszergyártó vállalat.
Bawtch – Soltari Gris hivatalvezet je a Voltáron, a 45l-es
Részlegnél.
Bildirjin n vér – Tizenéves török lány, akit Prahd
Bittlestiffender asszisztensn ként alkalmaz.
Bittlestiffender, Prahd – Voltári cellológus, aki Soltan
Gris megbízásából válaszadókat ültetett Jettero Hellerbe,
hogy Gris figyelemmel kísérhesse Heller látását és hallását.
Blito – Sárga törpecsillag egyetlen lakott bolygóval,
amely harmadik pályáján kering. Körülbelül 22 és 1/2 fény-
évnyire található a Voltártól.
Blito-P3 – Bolygó, melyet az ott él k „Föld"-nek nevez-
nek. Az Inváziós Id rend szerint a galaktika központja felé
irányuló voltár el renyomulás egyik, jöv beni állomása.
Blixo – Az Apparátus teherhajója, rendszeres járatban a
Blito-P3 és a Voltár között. Az út körülbelül hat hetet vesz
igénybe.
Bolz – A Blixo kapitánya.
Buhlshot – Az FFBO igazgatótanácsának elnöke.
Bury – Delbert John Rockecenter legbefolyásosabb ügy-
védje, a Swindle and Crouch tagja.
Cellológia – Sejtsebészet. Voltári orvosi tudomány,
amely akár egész testrészeket is képes szövetek celluláris
el állításával helyreállítani.
Corleone – Maffiacsalád, melyet a néhai balettgörl, Babe
Corleone, „Jámbor Joe" özvegye irányít.
Crobe, doktor – Az Apparátus orvosa és cellológusa, aki
a küldetés szempontjából vizsgálta meg Jettero Heller al-
kalmasságát. Crobe sört és hamburgert javasolt földi táplálé-
kul.
Dekóder – Lásd Poloskák.
Elnyel felület – Felület, amely elnyeli a fényhullámokat,
gyakorlatilag láthatatlanná és érzékelhetetlenné téve az adott
tárgyat.
Endow, Lord – A voltár külügyek Lordja, a Nagy Tanács
tagja, valamint Lombar Hisst elöljárója a voltár kormányban.
Soltan Gris Tutut küldte a hivatalába, hogy kémkedjen utána.
Epstein, Izzy – Az Állami Egyetem hallgatója, akit Jettero
Heller egy vállalati struktúra kialakításával bízott meg.
Faht bej – A törökországi, afyoni titkos Apparátus-bázis
parancsnokának török neve.
FFBO – Fatten, Farten, Burstein és Ooze, a világ legna-
gyobb reklámcége.
Flagrant, J. P. – Az FFBO egyik alelnöke.
Flotta – A Voltár elit rhadserege, melyhez Jettero Heller
is tartozik, s melyet az Apparátus megvet.
Forró ital – népszer voltár ital.
Grafferty, „Bulldog" – New York City rend rfelügyel -
je, Faustino Narcotici lefizetettje.
Gris, Soltan – Apparátus-tiszt, a Blito-P3 (Föld) felel se,
a 451-es Részleg vezet je, valamint Jettero Heller ellensége.
Heller, Jettero – A Flotta harcmérnöke és királyi tisztje,
akit a Nagy Tanács a Blito-P3-ra rendelt.
Hipnosisak – Szerkezet, amely a fejre helyezve hipnoti-
kus állapot el idézésére alkalmas.
Hisst, Lombar – A Szervezett Információs Apparátus ve-
zet je, aki, hogy tervei rejtve maradjanak a Nagy Tanács
el l, megbízta Soltan Grist Jettero Heller küldetésének sza-
botálásával.
Inkswitch – Soltan Gris által amerikai szövetségi vizsgá-
lóként használt név.
Inváziós Id rend – A galaktikus hódítás menetrendje. A
Voltár kormánya minden részlegének, azok költségvetésének
és terveinek alkalmazkodnia kell hozzá. A voltár sök több
százezer éves, szent és sérthetetlen öröksége, amely dogma-
ként irányítja az Államszövetséget.
„Jámbor Joe" Corleone – Meggyilkolásáig a Corleone
család feje. Nevét azért kapta, mert nem volt hajlandó részt
venni a drogkereskedelemben.
Jöv -Múlt – Rettegett id meghajtó, amely lehet vé tette,
hogy Jettero Heller a Blito-P3 és a Voltár közti 22 és 1/2
fényévnyi távolságot kevéssel több mint három nap alatt
megtegye.
Karagoz – Török földm ves, Soltan Gris afyoni házának
vezet je.
Kaukalsia herceg – A 894M számú népmese szerint a
nagy lázadás alatt elmenekült a Mancóról, majd kolóniát
alapított a Blito-P3-on.
Kecses Pálmák – Elegáns bordély az ENSZ-palota t -
szomszédságában, melyet a Corleone család m ködtet.
Kék villanás – Fényes, kék fényvillanás, mellyel a voltár
hajók, földet érés el tt, eszméletvesztést idéznek el azokon,
akik a közelben tartózkodnak. Kábítófényként is ismert.
Krak grófn – Elítélt gyilkos, a Spietos foglya, Jettero
Heller kedvese.
Külosztály – A voltár kormány része, amely, a jelentések
szerint, magába foglalja az Apparátust.
Madison, J. Walter – Public relations szakért , korábban
az FFBO munkatársa. J. Walter Madidiótaként is ismert.
 Mágikus küldemény – Az Apparátus által használt
trükk, mikor is egy már elküldött levél egészen addig nem
kerül a címzetthez, míg a kívánt küldemények folyamatosan
érkeznek.
Manco – A Blito-P3-hoz hasonló bolygó, Jettero Heller
és Krak grófn szül bolygója, valamint a 894M számú nép-
mese forrása.
Manco ördög – A Mancón él mitikus szellem.
Mutazione, Mike – A Jiffy-Spiffy garázs tulajdonosa, aki
– jettero Heller megbízásából – átalakította a Cadillacet és az
old-timer taxit.
Nagy Tanács – A Voltár kormányzó testülete, amely el-
rendelte a Blito-P3 önpusztításának megakadályozását célzó
küldetést, hogy az Inváziós Id rend érvényben maradhasson.
Narcotici, Faustino, „a Hurok" – Az I. G. Barben l
származó drogok alvilági értékesítésével foglalkozó maffia-
család feje, aki arra törekszik, hogy megszerezze a Corleone
család területeit.
Népmese, 894M számú – Kaukalsia herceg Atalantából,
a Mancóról a Blito-P3-ra való menekülésének legendája,
ahol „Atlantisz" néven kolóniát alapított.
Odu – Odur csúfneve, Soltan Gris 45l-es Részlegének hi-
vatalnoka.
Odur – Lásd Odu
Poloskák – Elektronikus leskel és hallgatózó készülé-
kek, melyeket Soltan Gris ültettetett Jettero Hellerbe. Gris
egy videóegység segítségével megfigyelhet mindent, amit
Heller lát vagy hall. A jeleket vev és dekóder fogadja, me-
lyeket Gris magával hord. Ha Heller 200 mérföldnél távo-
labbra kerül Gris l, a 831-es relé bekapcsol, hogy feler sít-
se a jelet. Gris a készülékeket Spurktól lopta.
Raht – A Blito-P3-on tevékenyked Apparátus-ügynök,
aki – Terbbel együtt, azt az utasítást kapta Lombar Hisst l,
hogy segítsen Soltan Grisnek megakadályozni Jettero Heller
küldetésének sikerét.
Részleg, 451-es – Az Apparátus Soltan Gris által irányí-
tott részlege, amely csak egyetlen törpecsillagért, a Blitóért, s
annak egyetlen, harmadik pályán kering lakott bolygójáért
(Blito-P3) felel s, melyet az ott él k „Föld"-nek neveznek.
Rimbombo, Bang-Bang – Néhai tengerészgyalogos rob-
bantószakért , a Corleone banda tagja.
Rockecenter, Delbert John – A Blito-P3 lakója, ellen r-
zése alatt tartja a bolygó energiahordozóit, gazdaságát, kor-
mányait és drogkereskedelmét.
Roke, Tars – A Voltár uralkodó – G gös Cling – csillag-
térképésze. Roke felfedezése, miszerint a Blito-P3 elpusztítja
önmagát, ösztönözte a Nagy Tanácsot arra, hogy megbízza
Jettero Hellert.
Silva, Gunsalmo – A néhai „Jámbor Joe" volt test re,
akit a Corleone-f nök meggyilkolásával gyanúsítanak.
Simmons, Miss – Az Állami Egyetem tanára, aki meg-
ígérte Jettero Hellernek, hogy kirúgatja az egyetemr l.
Shlab, Gyrant – Híres voltári sejtsebész. Soltan Gris az
szerepébe bújva vette rá Dr. Prahd Bittlestiffendert, hogy se-
gítsen neki a Blito-P3-on.
Snelz – Apparátus szakaszparancsnok a Spietosban, aki –
mikor Jettero Heller és Krak grófn fogságban voltak – ösz-
szebarátkozott velük.
 Spietos – Az Apparátus által m ködtetett titkos hegyi
er d és börtön a Voltáron, ahol Jettero Hellert és Krak gróf-
t is fogva tartották.
Spurk – A „Voltár Szeme és Füle" vállalat tulajdonosa,
akit Soltan Gris meggyilkolt, hogy megszerezze azokat a
mikroeszközöket, melyeket Prahd Bittlestiffender Jettero
Hellerbe ültetett.
Stabb kapitány – A Vontató Egy Antimaco legénységé-
nek vezet je.
Swindle and Crouch – Jogi cég, mely Delbert John
Rockecenter érdekeit képviseli.
Szervezett Információs Apparátus – Lásd Apparátus.
Szultán bej – A Soltan Gris által Afyonban, Törökor-
szágban használt név.
Tavilnasty, Jimmy, „a csavargó" – Gengszter, aki listát
adott át Soltan Grisnek azokról a b nöz kr l, akik arcátala-
kító m tétre jelentkeznek Gris kórházába.
Tayl özvegye, Pratia – Voltári nimfomán.
Terb – A Blito-P3-on tevékenyked Apparátus-ügynök,
aki – Rahttal együtt – azt az utasítást kapta Lombar Hisst l,
hogy segítsen Soltan Grisnek megakadályozni Jettero Heller
küldetésének sikerét.
Törvénysértés – Az a-36-544 M számú rtörvény meg-
sértése, amely megtiltja, hogy bárki is felfedje idegen voltát.
Ha ez mégis megtörténik, a tanúkat el kell pusztítani, a tör-
vényszeg t pedig ki kell végezni.
Tutu – Twolah csúfneve, Soltan Gris 45l-es Részlegének
hivatalnoka.
 Twiddle szenátor – Amerikai szenátor, John Delbert
Rockecenter támogatója.
Twolah – Lásd Tutu.
Utanc – Hastáncosn , akit Soltan Gris megvásárolt.
rtörvény, a-36-544 M számú, B bekezdés – A Voltár
rtörvény egyik bekezdése, amely az Inváziós Id rendben
szerepl célbolygók esetében megtiltja a Földet érést, s a né-
pesség id el tti megzavarását. A törvénysértést halállal bün-
tetik.
Vantagio – A Kecses Pálmák igazgatója, mely a
Corleone család által m ködtetett elegáns bordély az ENSZ-
palota t szomszédságában.
Vev – Lásd Poloskák.
Voltár – A 125000 éve alapított, 110 bolygóból álló ál-
lamszövetség központja és létrehozója. Jettero Heller külde-
tésének idején G gös Cling császár uralkodása alatt állt, aki
a Nagy Tanácson keresztül, az Inváziós Id rendet tisztelet-
ben tartva irányította az államszövetséget.
Vontató Egy – A rettegett Jöv -Múlt id meghajtóval fel-
szerelt járm , melyet testvérhajója – a Vontató Kett , jelen-
tések szerinti – felrobbanása után kivontak a szolgálatból.
Wister, Jerome Terrance – Jettero Heller Földön hasz-
nált neve.
Zanco – Cellológiai felszerelés- és alapanyag-forgalmazó
a Voltáron.
831-es relé – A Jettero Hellerbe ültetett audio- és optikai
poloskák jelének er sít je, mely lehet vé teszi, hogy Soltan
Gris titokban megfigyelhessen mindent, amit Jettero lát és
hall.
 HUSZADIK RÉSZ

Lord Turnnak, a Királyi Törvényszék és Börtön f bírájá-

nak, Kormányzati F város, Voltár bolygó, Voltár Államszö-
vetség

lordságod, Uram!

Én, Soltan Gris, az Általános Szolgálat tizenegyes fokoza-

tú tisztje, korábban a Voltár Államszövetség Szervezett In-
formációs Apparátusának másodigazgatója (Az istenek éltes-
sék felségét, G gös Clinget, minden nemes Lordjaival
egyetemben) ezennel nagy alázattal és tisztelettel adom át
FÖLDI KÜLDETÉS-r l számot adó vallomásom harmadik
kötetét.
Biztos vagyok benne, hogy nagyra becsült Lordságodnak
rengeteg tennivalója akad a Királyi Börtönben, melyek sok-
kal fontosabbak annál, minthogy elolvassa az állam ellen el-
követett b ncselekményeim listáját. Ha azonban Nemes
Lordságod már elolvasta el beszámolóimat, akkor bizo-
nyosan egyetért velem abban, hogy ezek a beszámolók két-
séget sem hagynak afel l, hogy csak igen csekély mértékben
követtem az érvényben lév parancsokat.
Nem áll szándékomban azt sugallni, hogy ártatlan va-
gyok, és hogy ki kellene engedni a cellából, melyet Fenséges
Lordságod oly nagylelk en a rendelkezésemre bocsátott!
Nem, a döntés megalapozott volt, s ezt a soron következ
részletek minden kétséget kizáróan be is bizonyítják.
Azt viszont igazságtalanságnak tartom, hogy én börtönbe

23
kerültem, miközben Jettero Heller, a körözött b nöz még
mindig szabadon van. Ett l függetlenül teljesen biztos va-
gyok benne, hogy a Voltár egyesített rend ri er i meg fogják
t találni, és le fogják t tartóztatni. Bármit is tesznek vele,
meg sem fogja közelíteni azt, ahogy én állnék bosszút rajta.
A vallomásom, ha másra nem is lesz jó, talán kulcsot ad
viselkedése megfejtéséhez. Mindazonáltal figyelmeztetnem
kell Önt a Heller nev flottatiszt kiszámíthatatlanságára.
Bárki másnál jobban ismerem. A belé ültetett poloskák lehe-
vé tették, hogy titokban tanúja legyek mindennek, amit lá-
tott és amit hallott. Anélkül, hogy tudott volna róla, megfi-
gyeltem mindent, amit tett, s ez alapján biztosíthatom Önt:
Heller veszélyes!
A rá bízott feladat, Királyi harcmérnök lévén, egyszer
volt a számára. Mindössze el kellett mennie a Földre (mi
Blito-P3-ként ismerjük), s észrevétlenül beszivárogtatni né-
hány fejlett módszert elmaradott technológiájukba, hogy a
bolygó lakható maradjon egy, a következ évszázadban sorra
kerül voltár invázióig. Nem számított, hogy nem volt tisz-
tában vele, a küldetés csak egy csel. Lombar Hisst az Appa-
rátus vezet jeként rávette a Nagy Tanácsot, hogy egy drága,
id el tti csapás helyett indítson inkább küldetést a bolygóra.
A támadás elpusztította volna Hisst tervének, hogy magához
ragadja a császári trónt, legfontosabb eszközét – a halálos
földi kábítószert, melyet titokban szállítottak Afyonból, Tö-
rökországból.
Az én feladatom is hasonlóan egyszer nek t nt. Nem volt
más dolgom, mint csatlakozni Hellerhez, követni t a Földre,
s vigyázni, hogy a küldetés kudarcba fulladjon. Hisst ezt kü-
lönösen kihangsúlyozta. Miel tt elindultunk a Voltárról, kö-
zölte velem, hogy egyik bérgyilkosát utánam küldte, aki ti-
tokban figyelni fog, hogy biztos lehessen benne, követem az
utasításait.

24
 Szóval elvittem Hellert az Apparátus-bázisra, Afyonba.
Biztos voltam benne, hogy nem látott és nem is hallott sem-
mi olyasmit, ami alapján arra következtethetne, hogy heroint
és „speed"-nek nevezett kábítószert szállítunk vissza a Volt-
árra. Soha nem tudta meg, hogy Hisst ezen drogok segítsé-
gével szándékozik hatalmába keríteni a voltár kormányt, va-
lamint a köznépet, pont úgy, ahogy azt a Blito-P3-mon te-
szik. Hellert Afyonból az Egyesült Államokba küldtem.
Szép, egyszer , csendes küldetés lehetett volna. Földet
érés után meg kellett volna állítani, és kész. De nem! Nem
Hellert! Robbanások, lövöldözések, autós üldözések, zsaruk
és FBI nyomozók.
És hogy végül ki kapja ki magának? Egy maffiacsalád!
Ráadásul olyan, akik nem foglalkoznak drogokkal, s akiket
egy hat lábnál is magasabb amazon, Babe Corleone irányít.
Mit csinált Heller? Eltette láb alól Babe versenytársát! És va-
jon hol üti fel a tanyáját? A Kecses Pálmák, a Corleonék
bordélyának egyik fény lakosztályában, gyönyör n k
társaságában, szemben az ENSZ-palotával! És vajon mit vá-
sárol? Egy jacht méret Cadillacet, és egy öreg, ütött-kopott
New York-i taxit!
Ki jósolhatta volna meg el re, hogy Heller letér a számára
kijelölt útról, hogy megmentse szerencsétlen nyomorult Izzy
Epstein életét? Epstein nemcsak hogy anarchista, de még az
IRS ellenszenvét is kivívta magának! Ha ez nem lenne elég,
Heller százezer dollárt ad Epsteinnek, valamint felfogadja
valamiféle vállalati tanácsadónak.
Van valami értelme Heller viselkedésének? Azért érkezett
a Blito-P3-ra, hogy a globális szennyezéssel foglalkozzon,
ne diplomatákkal, szajhákkal, maffiával, FBI-jal és az IRS-
sel!
Miss Simmons az egyetlen személy, aki átlátott Helleren.
Drága, kedves Miss Simmons! Mikor Heller beiratkozott az

25
Állami Egyetemre, és azt mondta, hogy a nukleáris tudomá-
nyokat választja f szakjául, a n antinukleáris harcát
Hellerre irányította. Elszánt elhatározása, hogy kibuktassa
Hellert az iskolából, határtalan jókedvre derített. Heller órái-
nak nagy részét egyazon id pontra ütemezte, hogy semmi-
képpen ne tudjon eleget tenni az órarend követelményeinek.
Heller, jellemz módon, csaláshoz folyamodott. Felbérel-
te Bang-Banget, a Corleonék néhai tengerészgyalogos rob-
bantószakért jét, vegyen részt helyette az egyetemi katonai
órákon. Ezután egy egyetemi „parancsnoki állás"-ból irá-
nyítva, Bang-Bang magnetofonokkal „elaknásította" Heller
tantermeit, hogy Heller a kés bbiekben egyszer en csak
gyorsított tempóban végighallgassa az el adásokat. Ördögi!
Boldog lettem volna, ha idejekorán megöletem Hellert, és
végzek ezzel az egésszel. Tipikus csaló módjára azonban ke-
resztülhúzta ezt az elképzelést. Heller egy lemezkód segítsé-
gével jelentéseket küld Tars Roke királyi csillagtérképész-
nek. Amíg nem szerzem meg a lemezt, s nem leszek képes
Heller nevében jelentéseket hamisítani, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne, nem ölhetem meg. Ebb l is lát-
szik, milyen kezelhetetlen is valójában!
Meg kell szereznem azt a lemezt. Utasítottam Rahtot és
Terbet, a két Apparátus-ügynököt, akik New York-i iro-
dánkban dolgoznak, hogy jelentkezzenek nálam Afyonban.
Ellopatom velük azt a lemezt, s ezután már megölhetem
Hellert, hogy végre valami sokkal fontosabbal, Utanc, a
megvásárolt eredeti török hastáncosn érkezésével foglal-
kozhassam.
Ezenkívül új kórházat építtettem Afyonban, hogy én ma-
gam is becsempésszek a Földre egy kis fejlett technológiát.
Prahd Bittlestiffender, a voltár cellológus, akit felfogadtam,
új arcot és ujjlenyomatot képes adni a gengsztereknek. A ko-
ponyánkénti százezer egészen biztosan sokkal nyereségesebb

26
vállalkozás, mint megtisztítani a légkört.
Ahogy egyre közeledett Raht és Terb érkezése, s így
Heller napjai is egyre fogytak, elhatároztam, megnézem, mit
csinál. Magam felé fordítottam a képerny t, és bekapcsol-
tam.

1. fejezet

El ször azt gondoltam, Heller és az a néhai tengerészgya-

logos, Bang-Bang, egyszer en folytatják egyetemre járásuk
sajátos módját.
Egyetemi „parancsnoki állás"-ukat az Egyetemi Könyvtár
olvasótermében rendezték be. Heller szemlátomást kitanulta
a könyvtári katalógus rendszert a komputerekkel egyetemben
– melyek csak alapfokú készülékek voltak. A könyvcímke-
file-okat böngészte. Túl gyorsan csinálta ahhoz, hogy követ-
ni tudjam, így nem jöttem rá, mit keres, de feltételeztem,
Babe Corleonénak tett ígéretéhez h en tanulmányait folytat-
ja.
Bang-Bang Heller mellett ült, s valamit olvasott. Olykor-
olykor pisztolyt formált ujjaiból, majd tüzelt, miközben azt
mondta „bumm", tiszteletlen suttogást kiváltva környezeté-
l. Néha megtoldotta, „bumm-bumm!"
Ez Hellert is kíváncsivá tette, így én is rájöttem az okára.
Bang-Bang képregényt olvasott, s én izgatottan vettem észre
egy egész halomnyit a folyóiratolvasóban. Mivel Bugs
Bunnyt nem láttam köztük, elvesztették érdekességüket.
Heller egész halom könyvet gy jtött maga elé. Gyönyör -
en kötött sorozat volt: Hakluyt utazásai, valamint egy másik,
egy kisebb formátumú régiség, Az angol nemzet legfonto-
sabb hajóútjai, utazásai és felfedezései... (1589). A szoká-

27
sosnál is nagyobb tempóban pusztította a könyveket, mintha
keresett volna valamit. Kapkodó tekintettel falta a könyve-
ket.
Kimerevítettem a fél képet, hogy lássam, mely részletek
vonják magukra a figyelmét. Különös volt a választása.
Semmilyen kapcsolatban nem állhattak az egyetemi tan-
anyaggal, „...és megszenvedtük hiányát annak a tizenöt em-
bernek, akik partra szállva elhagyának minket." Meg „...a
vadak támadásában elveszíténk a fedélzetmestert...", meg
ilyenek.
Bang-Bang áthajolva hozzá, így suttogott. – Azt kérdez-
ted, mit olvasok. Na jó, de te mit olvasol?
– Arról olvasok, hogy bárki, aki megpróbált ezen a vidé-
ken partra szállni, magára szabadította a bennszülöttek ha-
ragját – felelte Heller.
– Igaz – válaszolta Bang-Bang, és visszatért képregényei-
hez.
Heller tekintete mintha megint megakadt volna valamin.
Ismét kimerevítettem a képet, hogy lássam, mi az. „...és a
vadak mondák, arany nyakláncaik egy bányából valóak, há-
rom liga mélyen az erd ben..." és „...hatalmas ásványkészle-
tekr l beszéltek a hegyfok körüli magaslatokon...", meg
„...kicsiny csónakjainkon felhajózánk a folyón, s rátalálva a
másik hajó tengerészére, akir l már mindenki azt gondolta,
hogy felfalták a vadak, megörültünk néki, azonban azt
monda, nem csatlakozik hozzánk, míg ki nem ássa az aranyat
a folyón túli aranybányából..."
Rettenetesen sok „utazás" irányult egykoron Észak-
Amerika felé, Heller pedig rendületlenül olvasta ezeknek az
embereknek a munkáit, akik már oly régóta halottak, hogy
még a csontjaik is elporladtak. De hát mindig rültségeket
vel. Senki nem tudja, mi a szándéka. Képtelenség megjó-
solni a lépéseit. Nekem azonban mégis meg kell próbálnom.

28
Az életem függhet attól, hogy túljárok-e az eszén vagy sem.
Azon t dtem, talán a kannibalizmust készül-e gyakorolni.
Vagy talán Miss Simmonst, természetjárás-tanárát, diplomá-
ja megszerzésének els számú akadályát akarja elrabolni a
kórházból, hogy kicsiny csónakba ültetve a hullámok játéká-
ra bízza.
Heller egyszer csak így szólt: – Átveszed a parancsnoki
állást? – És mikor Bang-Bang bólintott, így folytatta: – Fel-
deríteni megyek. Néhány óra múlva itt vagyok.
Heller becsapta a könyveket.
Kiment, hogy átnézze a hirdet táblát. Keresett valamit.
Egy hallgató éppen akkor t zött fel rá egy hirdetményt:

UFO-ELLENES TALÁLKOZÓ

– Mi az az „ufo"? – kérdezte Heller.

– Azonosítatlan repül tárgy – felelte a hallgató. – Repül
csészealjak. Földönkívüliek.
– És te ellenük tiltakozol? – kérdezte Heller rémült han-
gon.
– Nem, nem. Az ellen tiltakozunk, hogy a kormány titok-
ban tartja az észleléseket.
– Te is láttál már ilyet? – kérdezte Heller.
– Harmincezer észlelés történt a mai napig – felelte a
hallgató.
– Óvatosabbnak kellene lenniük – szólt Heller.
– (Bíííp) így van1* – válaszolta a hallgató. – Ha a kor-
1
* A hangdiktaíró, amellyel ezt a regényt eredetileg írták, a Monte
Pennwell által jogszer en gyártott hangíró, valamint a fordító, aki az Ön
számára érthet nyelvre ültette a szöveget, mindannyian tagjai a Géptisz-
tasági Egyletnek, amely – többek között – a következ rendelkezést hozta:
„Ezen készülékek nagyfokú érzékenysége és fogékonysága miatt, vala-
mint a biztosítékok szétrobbanásának elkerülése érdekében elrendelem,
hogy az ilyen és ehhez hasonló készülékekben m köd robotagyak a szö-
29
mány nem adja végre el , amit tud, New York-i rend rség
ide, operatív csoport oda, tiltakozó menetelést szervezünk.
Neked is érdemes lenne eljönni erre a találkozóra – három
héten belül sor kerül rá. Le az államhatalommal!
– Ott leszek – felelte Heller.
Tovább böngészte a kiakasztott üzeneteket. Végül talált
egy egészen újat.

Természetjárás 101
Az óra erre a szemeszterre átkerül Wouldlice
tanársegédhez. Az órabeosztás változatlan.

Ezt kereste. A telefonfülkéhez lépett, majd olyan gyorsan

átlapozta a sárga oldalakat, hogy képtelen voltam bármit is
kivenni bel le. Ezután lerobogott az egyetem metró-
megállójába.
Lóg az iskolából!
Felugrott egy szerelvényre, amely a belváros felé repítet-
te, majd hamarosan már egy hatalmas épület liftjében csatto-
gott. Kénytelen voltam arra gondolni, bizonyára beszerzett
egy másik pár baseballcip t! A liftbe szerelt tükör elárulta,
hogy flanell teniszingét viseli, vörös baseballsapkával a tar-
kóján. Ekkorra már megtanultam, mit jelent a sapka: azt hi-
szi, a munkáját végzi.
Megállt egy Egyesült Államok kormánya Földtani felmé-
rés feliratú ajtó el tt. Aztán belépett.

vegekben el forduló káromkodásokat és buja kifejezéseket „(bíííp)"

hanggal fedjék le. A gépeket még veréssel sem lehet arra kényszeríteni,
hogy a (bíííp) használatától eltekintsenek, és az átkozódásokat vagy ká-
romkodásokat elismételjék. Minden további er feszítés, ami szabályta-
lanságra készteti a készüléket, engedélyt ad a gépnek arra, hogy m kö-
désképtelennek tetesse magát. Ez az alapszabály szükségszer következ-
ménye a gépekbe beültetett küldetésnek, ami arra irányul, hogy önma-
guktól megóvják saját biológiai rendszerüket." – A fordító
30
 Egy hivatalnokot talált a pult el tt. – Aranybányákat kere-
sek – szólt Heller.
– Ki nem? – kérdezte a hivatalnok.
– A New England-i partok mentén fekv aranybányákat
tanulmányozom – folytatta Heller.
– Ó, a pokolba is, akkor biztosan az öreg Cap Duggan ra-
jongója – mondta a hivatalnok. – Cap! A hivatalnok el re-
mutatott. – Menjen be oda, és ébressze fel. Órákon keresztül
duruzsolni fog magának.
Heller belépett. Egy id s ember térképeket válogatott
odabent. Heller elmondta, mit akar. – Ja – szólt az öreg –, ír-
tam egyszer egy könyvet a gyarmati id szak bányáiról és ás-
ványkincseir l, habár soha senki nem olvasta el. A kiadó pa-
naszkodott is miatta. Üljön le.
Cap Duggant, kormányhivatalnok lévén, nem szorította az
id , így szépen elmesélte Hellernek élettörténetét. Geológus,
de már túl öreg ahhoz, hogy terepre küldjék, így tulajdon-
képpen csak folyamatban lév nyugdíjazását várja. Heller
megismerte Cibola Hét Városát, az elt nt bányákat és a né-
hai indiánharcokat, majd Heller ebédet vett az öregnek, hogy
azután meghallgassa Alaszka, Klondike és a '49-es híres na-
pok történetét. Annak ellenére, hogy minden az arany körül
forgott – ami soha nem is kerül ki az érdekl dés középpont-
jából – máig sem értem, valójában hogyan befolyásolta
Custer védekez hadm veleteit a Black Hills gyomrában
megbúvó arany. Heller azonban csak ült, és magába szívott
mindent, amit hallott.
Három teljes óra és még egy ebéd után sem jutottak sem-
mire!
Végül az öreg Cap Duggan kifogyott a szuszból, s úgy ha-
tározott, rátér arra a témára, amivel tulajdonképpen megke-
resték. – Itt vannak, amiket keres, fiatal barátom – mondta,
miközben nagy nehezen kihúzott egy hatalmas fiókot. –

31
Ezek a Washingtonban a Nemzeti Archívumban található
térképek fotókópiái.
Hitvány másolatok voltak olyan térképekr l, melyek oly
öregek és foltosak lehettek, hogy még az eredetiekr l sem
lehetett volna túl sok mindent leolvasni.
Cap Duggan kiteregetett néhányat közülük. – Ezek még a
gyarmati id kben készültek. Látja ezt itt? Ezt a fels t maga
George Washington készítette. A legtöbb térkép esetében
szándékosan meghamisították a méretarányt, mivel a társa-
ságok így próbálták meggy zni a királyt, hogy kevesebbjük
van, mint amennyit akarnak, de azért tudja ket használni.
Heller mikroszkopikus tekintetével végigpásztázta ket.
Az egyiken azt találta: Connecticut – Hé – mondta hirtelen –,
itt egy „Aranybánya" nev patak! Az Atlanti-óceánba ömlik.
Ez pont itt van – csak húsz-harminc mérföldre északkeletre
attól a ponttól, ahol most állunk!
– Így van – mondta Cap Duggan. – Ez bizonyára valami
helyi elnevezés.
– Vethetnék egy pillantást a terület mostani térképére?
Cap Duggan el kereste ket. – Nos, nos – mondta. – Ez a
mai térképen is rajta van. S t, van itt még néhány ásványjel
is. Ó, igen. Ismerem ezt a helyet. Elveszett bánya. Soha nem
találták meg. Emlékszem, úgy negyven évvel ezel tt valaki-
nek sikerült körbehatárolnia. Lehet, hogy soha nem is volt itt
bánya, csak valaki így próbálta idevonzani a gyarmatosító-
kat. Ha északkelet felé néz, majdnem az állam közepén talál
egy valódi bányát – nem messze a connecticuti Portlandtól.
Ez a Strickland k fejt . Rengeteg ásványvadász mászkál ar-
ra. Van még k fejt Roxburyben, Branchville-ben, East
Hamptonban és Old Mysticben, végig, a part mentén. Drá-
gaköveket, gránitot és ehhez hasonlókat bányásznak. Egy
csomó ilyet talál Connecticutban. Elég csak elmenni
Westchesterbe, végig a New England autópályán – ami való-

32
jában a 95-ös f út – és megláthatja ket. Connecticut hihetet-
lenül gyönyör ebben az évszakban. Bárcsak ne lennék ide
ragasztva ebbe a (bíííp) irodába! Na mindegy, hamarosan
úgy is nyugdíjba megyek, és akkor végre kiengednek ebb l a
ketrecb l.
Heller a legsz kebb kis irodában vásárolt egy köteg tér-
képet, valamint húsz példányt Cap Duggan könyvéb l – de-
dikálva! Az id s ember ragyogott a boldogságtól.
Mikor visszaindult, egy helyen még megállt. Betért egy
virágboltba. Úgy rendelkezett, hogy Miss Simmonsnak min-
dennap egy gyönyör virágcsokrot küldjenek a kórházba.
Visszaszállt a metróra, s hamarosan már ismét az Egye-
temi Könyvtárban ücsörgött. Bang-Bang is visszatért a mag-
nófelszedésb l és -elhelyezésb l, amely módszerrel Heller
alattomosan kikerülte az órákon való megjelenést.
– Mi a helyzet? – kérdezte Heller.
– Semmi – felelte Bang-Bang. – Nagyszer dolog egye-
temre járni. – Ezzel visszatért képregényei olvasásához.
A nap azonban tartogatott még a számomra meglepetést.
Heller készült valamire. Éreztem. Igazán zaklatott voltam.
Nem tudtam, a következ pillanatban mit várjak t le. Csak
kóválygott erre-arra. Azt tudtam, hogy jóra nem számíthatok.
Ezután szomorodtam el igazán. Éjfél körül, mikor háló-
szobámba mentem, egy kártyát találtam a párnámon!
Senki nem vihette be abba a szobába!
A kártya azonban mégis csak ott volt!
A macskakaparással írt üzenetet nekem címezték:

SOLTAN GRIS: FELHÍVTÁK A FIGYELMEMET, HOGY

ID L ID RE FIGYELMEZTESSEM EGY
ISMERETLEN VALAKIRE, AKI FIGYELI MAGÁT, S
PARANCSA VAN RÁ, HOGY AMENNYIBEN
ELSZÚRNÁ AZ ÜGYET, VÉGEZZEN MAGÁVAL.

33
 HISST AZ ILLET RE BÍZTA A VÁLASZTÁST.
KÉS? PISZTOLY? AUTÓBALESET? VAGY TALÁN AZ
ÉTELBE KEVERT MÉREG? MAGÁNAK NINCS
VÁLASZTÁSA. KIVÉVE, HA NEM SZÚRJA EL.
SZÓVAL, GRIS, NE SZÚRJA EL.

És az odarajzolt t r! Az egyetlen aláírás!

Ki volt ez? Az egyik török szolga? Valaki Afyonból? Va-
laki a bázisról? Csak az üzenet tartalma volt egyértelm .
Le sem hunytam a szemem.

2. fejezet

Kedd volt, keleti középid szerint délután 4:00.

Hellernek szokásos napja volt – egyetemre járt, a maga
különös módján. Az Egyetemi Könyvtár lépcs jén ült, a vál-
tozatosság kedvéért bézsszín szabadid ruhában. Tartalékos
tiszti képzéséhez tartozó titkos kézikönyvet olvasott arról,
hogy hogyan kell ügynököket rávenni arra, hogy azok meg-
zsarolják a tábornok feleségét, így szerezve meg a csatater-
vet. Osztálycseng berregett valahol. Heller félretette a kézi-
könyvet, felnézett, s megpillantotta Izzy Epsteint.
Eléggé meglepett Izzy megjelenése. Miután Heller tízezer
dollárt adott neki a cégek megalapítására, többé-kevésbé biz-
tos voltam, hogy egyszer en elteszi Heller pénzét, és elt nik.
Erre itt állt el tte. Biztos voltam benne, sokkal szövevénye-
sebb terv forrhat ravasz agyában, hogy valamilyen módon
még több pénzt csikarjon ki Hellerb l.
Epstein nyugtalannak látszott. Két lépcs fokkal állt az
ücsörg Heller alatt, s az ütött-kopott aktatáskát babrálta.
– Hello, Izzy – szólt Heller. – Foglaljon helyet.

34
 – Nem, nem. Állva kell maradnom felettesem jelenlét-
ében.
– Maga felel sséggel tartozik nekem, úgyhogy mi ez a fe-
lettes duma? – kérdezte Heller.
– Attól tartok, dühös lesz rám. Meg is érdemlem.
– Üljön le, és mondja el, miért – mondta Heller.
– Még nem végeztem mindennel. Tudtam, hogy ez a
munka túl nehéz lesz a számomra.
– Nos, valamit azért biztosan elintézett – mondta Heller.
– Ezt-azt – felelte Izzy. – De... – majd megkönnyebbülten
felsóhajtott, lenézett a lépcs aljára, ahol Bang-Bang ügetett
feléjük.
– Az utolsó tölteteket is eltávolítottam – mondta Bang-
Bang. – Ma nincs ötkor kezd el adásunk.
– Mi ez? – kérdezte Izzy.
Heller mesélt neki a magnókról, melyeket Bang-Bang el-
helyezett az el adótermekben.
Izzy meglep dött. – Ó – mondta. – Ez rendkívül fárasztó
lehet. És veszélyes is! El fordulnak zárthelyi dolgozatok és
laboratóriumi id szakok is. Ez az üzletirányítás szempontjá-
ból is problémát jelent. Egy kicsiny ráfordítással le tudnék
venni némi terhet a válláról.
– Hallgatom – mondta Heller.
– Kidolgozom a leghatékonyabb és legid takarékosabb
tanulási módot és a rendelkezésére bocsátom – mondta Izzy.
– De már most is rabolom az Ön értékes idejét. – Kinyitotta
a táskáját, és kivett bel le néhány papírt, melyeket átnyújtott
Bang-Bangnek. – Ha ezeket aláírja, akkor a New York
Amazing Befektetési Társaság biztosított, bejelentett alkal-
mazottjává válik. Megértettem annak a fontosságát, hogy
holnap reggel mutatnia kell valamit az Önre felügyel rend-
rnek.
Bang-Bang a lépcs re térdelve aláírta az iratokat. Izzy

35
néhány példányt Bang-Bangnek adott, a többit pedig eltette.
– Néhány apróságot elintéztem, Mr. Jet. Nem voltam teljes-
séggel tétlen. Nos, ha az id pont alkalmas és nem sajnálja
rám áldozni, akár indulhatunk is. Tudnom kell, hogy Ön is
úgy gondolja-e, készen állunk a t kéje fogadására.
Tudtam! Heller maradék pénzére hajt. Ez az Üdvhadsereg
segélyraktárából öltözköd , elaggott, állandóan menteget -
, aprócska tökmag valóságos áldás a számomra!
Követték a metróállomásra, majd beszálltak vele a szerel-
vénybe. A Times Square felé indultak.
– Hová megyünk? – kíváncsiskodott Bang-Bang.
– El kell mennünk egy címre – felelte Izzy. – Ez az egyet-
len, amit rövid határid vel meg tudok szerezni.
A harmincnegyedik utcánál kiszálltak a metróból. Fel-
másztak a néhány lépcs n.
– Nagyon szeretném, ha jóváhagyná – siránkozott Izzy.
Beléptek a liftbe, amely a magasba repítette ket.
– Tudják – folytatta Izzy –, ez most az egyetlen, ami cs d
miatt felszámolás alatt áll. A cég nem tudta kifizetni a társa-
ságokra nehezed magas, New York-i adókat – vagy inkább
azt mondanám, nem tudták, hogyan kerüljék ki ket. Flancos
irodabútorokat meg irodai felszereléseket forgalmaztak, de a
kereslet nagyon megcsappant. Lejárt a hároméves irodabér-
leti szerz désük, a bútoraikat pedig eladta a felszámoló, én
meg megvettem ket. Remélem, nem találja túlzónak ket.
Kétezer dollárt kellett fizetnem értük. Sajnos, csak az emelet
fele tartozik hozzánk.
Heller így szólt: – Az emelet fele?
– Igen. Van még itt egy ruhatervez cég, egy sport- és at-
létikai termékforgalmazó, egy nyelviskola és egy modell-
ügynökség. És még legalább negyven más cég. Övék az
emelet másik fele. Nem akarják eladni a bérleti jogot, de azt
hiszem, jó szomszédaink lesznek. Talán még üzletelhetünk is

36
velük – men új ruhák, atlétikai cikkek; mivel multinacioná-
lisak vagyunk, alkalomadtán nyelvtudásra és parádézó mo-
dellekre is szükségünk lehet. Ha úgy érzi, nem elég a hely,
kereshetünk más irodát is.
Hatalmas, bolthajtásos, palotaszer el térbe jutottak. Tá-
gas tér nyújtózkodott minden irányba. Hatalmas terület.
Heller végignézett a függönykarnisokon, megvizsgálta a
színes márványt, majd mintha megcirógatott volna egy bolt-
hajtást.
– Tudja, az épület egy kissé régi – mondta Izzy. – 1931-
ben fejezték be. Én azonban remélem, Ön is különlegesnek
találja.
– Gyönyör k vesmunka! – mondta Heller. – Hol va-
gyunk? Mi ez a hely?
– Ó! – szólt Izzy. – Saját metrómegállója van, így nem
láthatták kívülr l az épületet. Elnézést kérek. Ez az Empire
State Building.
– Úristen! – szólt Bang-Bang, és azonnal lekapta a sapká-
ját.
– A liftt l jobbra minden a miénk – mondta Izzy. – Szó-
val, ha elindulunk erre...
Munkásokba ütköztek, akik éppen akkor végeztek a bronz
cég- és névtáblák felszerelésével, melyek a látogatók tájéko-
zódását kell hogy segítsék a végeláthatatlan márványfolyo-
sókon. Bang-Bang éppen eltakarta a névtáblákat, így nem
tudtam elolvasni ket.
– Nos, ez az els iroda – mondta Izzy –, az egyik fantom-
cég. – Így szólt a felirat:

HIHETETLEN LEHET SÉGEK Rt.

G. H. Ginsberg elnök
Rebecca Mossberg titkár

37
 Izzy kinyitotta az ajtót. Egy fiatal férfi gondosan takarítot-
ta a csupa króm bútorokkal bútorzott és falfestményekkel dí-
szített fejedelmi várótermet. Egy következ ajtó nyílt a te-
remb l, melyen „elnök" felirat állt, krómbet kb l.
Izzy nem vezette be ket. – Még nem sikerült befejezni –
mondta. – A takarítás és a táblák elhelyezése még folyamat-
ban van. Elnézést kérek.
A következ irodához vezette ket. A felirat így szólt:

FANTASZTIKUS EGYESÜLÉS Rt.

Delaware
Isaac Stein elnök
Rabbi Schultmann titkár

A várótermet fekete ónixszal fedték. Két fiatal lány felkö-

tött hajjal takarított éppen. Izzy gyors mozdulattal becsukta
az ajtót.
Izzy egyik irodaajtót a másik után nyitotta. Megbízható ez
és leny göz az, mindegyikük más-más elnökkel és titkárral,
valamint igazgatótanáccsal. Az irodákat egyt l egyig párat-
lan eleganciával, de teljesen különböz berendezéssel búto-
rozták be.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte Heller. – Ezek az el-
nökök meg titkárok meg ilyesmik?
– Nem fonódnak össze! – felelte Izzy siet sen. – Az Ön
ellenségei sem férk zhetnek közéjük. Mindenki különböz
bútorokat kapott, de ez csak amiatt van, mert ez korábban
egy irodabútorcég volt, és így akarták bemutatni a kínálatu-
kat.
– De kik ezek az emberek? – kérdezte Heller.
Izzy felsóhajtott. – Néhányukkal nagyon nehéz felvenni a
kapcsolatot, de azért tudjuk, hogy merre találjuk ket. Néhá-
nyan Curacaón élnek, néhányan Izraelben, de olyan is van,

38
aki itt lakik New Jerseyben. Mindegyikük aláírását megsze-
reztük – tette hozzá siet sen.
Izzy folytatta. – Nem szívesen mondok ilyet, de a most
következ nem kis fejtörést okozott nekünk. Mármint nem a
vállalat, hanem a dekoráció. – Az ajtótáblán ez állt:

A GYÖNYÖR TAHITI ARANYFÖVENYE

CSODAVÁLLALAT
Tahiti
Simon Levy elnök
Jeane le Zippe titkár

Mikor kinyitotta az ajtót, feltornyozott bambuszbútorok

borultak ki rajta. A falak csupasz fehéren virítottak. – A fal-
festmény. Még nem volt rá alkalmam, hogy megszervezzem.
Elnézést kérek. – Gyorsan becsukta az ajtót.
Továbbballagtak. – Ami most következik, az viszont kész
van – mondta Izzy. Az ajtón a következ felirat állt:

MULTINATIONAL

Odabent minden acélból készült. Különböz pénzek má-

solataiból kirakott világtérkép futott végig a négy falon.
– Nincs fent az elnök felirat a bels ajtón – mondta Bang-
Bang, majd elindult, hogy kinyissa.
Feltárult el ttük egy rendkívül egyszer iroda, dobozok-
ból összerakott íróasztallal, s egy matraccal a sarokban.
Izzy siet sen eltuszkolta az ajtóból Bang-Banget, és be-
zárta. – Ez az én irodám – mondta. – Ennél sokkal szebbet
mutatok Önöknek.
Végigvezette ket egy folyosón, s a végén egy leny göz
ajtó elé értek. – Ezt be tudtam fejezni. Tisztában voltam vele,
mennyire fontos.

39
 Semmilyen felirat nem volt az ajtón, csupán egy modern
Boeing-gép képe.
– Látja? – kérdezte Izzy. – Kicsit sejtelmes. Ez egy JET!
Tetszik?
– Úgy érti, ez az én irodám? – kérdezte Heller.
Izzy kinyitotta az ajtót.
Hatalmas lakosztály tárult a szemük elé, az eddigiek kö-
zül talán a legmodernebb berendezéssel. Oldalajtók sorakoz-
tak a falak mentén. Hatalmas fehér íróasztal állt az ablakok
el tt, melyeken keresztül be lehetett látni Manhattan egész
déli részét. Leny göz !
Heller elindult, hogy kipróbálja a hatalmas, fehér karos-
széket. Eljátszadozott néhány fiókkal. Felemelte a fehér tele-
font, melyet már bekötöttek. Megnézte a falba süllyesztett
szekrényeket is. Ekkor vette csak észre, hogy bokáig süllyed
a vastag, fehér sz nyegbe.
– Tudom, hogy szeretné hozzáadni a saját ízlését – mond-
ta Izzy –, ezért maradt egy kissé csupasz.
Heller így szólt: – Ez nagyszer ! Egy flottaadmirális sem
kívánhatna különbet! Mik azok az oldalajtók?
Izzy ment, hogy kinyisson egyet. – Ez az Ön saját fürd -
szobája és zuhanyzója. Egy aprócska szoba pihenéshez. –
Kinyitotta a következ t. – A titkárn budoárja. – Aztán az
utolsót. – Golfüt k és ilyesmi. De menjünk tovább. Nem
akarom untatni Önöket a többi céggel. Viszont meg kell
hogy mutassam a kommunikációs központot.
Végigvezette ket egy folyosón, s ahogy elhaladtak a so-
rakozó ajtók el tt, Heller úgy érezte, mintha Hongkong,
Szingapúr, London, Svájc, Liechtenstein és a Bahamák köl-
töztek volna az ajtók mögé.
Izzy kinyitott egy ajtót, mely mögött telexgépek, telefo-
nok és elektronikus számológépek hada tornyosult. Fiatal
férfi ült az egyik telexgép mögött, éppen üzenetet gépelve.

40
 – Ez az egész csak arra vár – folytatta Izzy – hogy m -
ködhessen. Képesek vagyunk a világ bármely pontjáról be-
szerezni a valutaárfolyamokat. Bankszámláink, brókereink-
kel egyetemben, készen állnak. Ha valutát vásárolunk vala-
hol, majd egy másik területen magasabb áron túladunk rajta,
komoly haszonra téve szert, csupán a pénzmozgás segítségé-
vel. Minden egyes óra, amit ez a berendezés tétlenül tölt, el-
szalasztott lehet ségek tömegét jelenti.
– És akkor miért tétlenkedik? – kérdezte Heller.
– Nincs pénz a beindításához – felelte Izzy. – Odalent – s
az órájára pillantott – úgy tíz perc múlva egy Brings páncé-
lozott pénzszállító gurul az épület elé. A kocsi hazaviszi Önt,
Ön pedig visszaküldheti a szállítókkal a százezrét, hogy hol-
nap reggel belekezdhessünk az üzletbe. – Menteget zve
Hellerre pillantott. – Kezdetben nem számíthatunk túl nagy
nyereségre. Az átváltásokból származó profit azonban fe-
dezni fogja a havi kiadásainkat, majd miután még néhány
létfontosságú dolgot elintézünk, nekiláthatunk a komoly
pénzgyártáshoz.
Micsoda hazudóm vész! – gondoltam.
Heller, Bang-Bang és Izzy elindultak lefelé, és tényleg, a
csúcsforgalom és a parkolási nehézségek ellenére ott állt a
páncélozott pénzszállító. Beszálltak, és elrobogtak vele.
Néhány perccel kés bb Heller kivette a százezret a Ke-
cses Pálmák széfjéb l. Izzy bepakolta a pénzt egy zsákba,
majd elrobogott a páncélozott pénzszállítóval. Már megint
mindenfajta elismervény nélkül.
Az el csarnokban Bang-Bang így szólt: – Hé, most akkor
kinek is dolgozom – Tahitinak vagy Delaware-nak? Elfelej-
tettem. Jesszusom, soha életemben nem láttam még így be-
rendezett irodákat. Ráadásul az Empire State Buildingben!
Nagy id ket élünk, kölyök. Szmokingot húzzak, vagy inkább
tábornoki egyenruhát?

41
 Megjelent Vantagio. – Hol vannak a test rök?
– Jézusom, Vantagio – szólt Bang-Bang –, látnia kellene
ennek a kölyöknek az irodáit!
– Milyen irodáit?
– Egy fél (bíííp) emelet az Empire State Buildingben! –
felelte Bang-Bang.
Vantagio Hellerre nézett. – Ne engedd, hogy igyon. Elbo-
rítja az agyát a delírium. Azért jöttem, hogy szóljak, telefo-
nált Mike, azt mondta, a taxid holnapra kész lesz. Jobban
tennéd, ha elmennél érte, Bang-Bang.
– Nem tehetem – felelte Bang-Bang. – Csak szombat este
mehetek.
– Hé, mi ez a szombat este dolog? – kérdezte Heller.
– Olyankor találkozik a Polgári Jótékonysági Egylet – fe-
lelte Vantagio. – A város összes fontos személyisége. Szóval
olyankor nem nagyon figyelnek másra. Bang-Bang rend ri
felügyelet alatt áll, de abban a néhány órában veszélytele-
nebbül közlekedhet a városban.
– Ez azt jelenti, hogy ilyenkor mindenki találkozik? –
kérdezte Heller.
– Ja, a nagyfej ek a rend rségr l, meg a polgármester,
meg ilyenek. Elég nagy baj ez nekünk. Faustino Narcotici
elnököl, s osztja szét a maffia ken pénzeit, ezzel egy id ben.
A hónap els szombat estéje a legrosszabb – olyankor még a
kormányzó és az állami hivatalnokok is itt vannak.
– Nos, ha most nincs szombat este, elmegyek, és magam
hozom el a taxit – szólt Heller.
– A pokolba is, nem mész sehova! – mondta Vantagio. –
Nem tudod, hogy tizennyolc év alatt senki nem vezethet au-
tót egész New York Cityben? Ezért van szükséged sof rre.
Majd egyik fiút átküldöm érte. De mi ez az Empire State Bu-
ilding izé?
– Csak egy kis közbejött mellékes – felelte Heller.

42
 Valahogy így mondta Heller. Túlságosan is félvállról.
Halvány rémület kavarodott fel bennem. Izzy talán mégsem
lopta el a pénzét?
Az egyetem, a két autó, a földtani felmérés és most ez az
új fejlemény, az Empire State Buildinggel kapcsolatban... az
agyam fogaskerekei egyszer en nem kapcsolódtak össze!
Csak egyetlen dolog volt tiszta és világos: Heller valami
rosszra készül.
És én még egyetlenegy szó üzenetet sem kaptam a New
York-i irodából Raht és Terb ügynökökkel kapcsolatosan.
Hellert pedig meg kell állítani! Képtelen voltam rájönni, mit
csinál, azt azonban tudtam, mindenképpen meg kell állítani.
Ez a férfi fenyeget veszedelem! Egy Alsó-Manhattanre né-
saját irodával!

3. fejezet

A New York és Törökország közti távolságból adódó id -

eltolódásnak köszönhet en minden reggel szükségszer en
álomba merültem. Így aztán különösen kíváncsi voltam,
hogy az a vén (bíííp) Karagoz miért ácsorog az ágyam mel-
lett hajlongva és motyogva. Az órámra pillantottam. Még
csak tizenegy volt! Aztán az öregre néztem.
– Két férfi az udvaron, Szultán bej. – Ügyefogyottan mu-
togatott. – Bejönnek. Leülnek a padra. Nem akarni elmenni.
– Majd én elzavarom ket! – kiabáltam. Felkaptam a tíz-
lövet met, és az ajtó felé iramodtam.
– Szultán bej! – kiabálta utánam Karagoz. – Nincs magán
ruha!
Nem érdekelt, kirohantam. Nekem senki nem fogja meg-
mondani, hogy mit csináljak!

43
 Két férfi ücsörgött a padon, pont úgy, ahogy mondta. Ép-
pen az ellenkez irányba bámultak. Eléjük ugrottam, s rájuk
emeltem a fegyvert.
Raht volt és Terb.
Raht bajsza, ha lehet, még tüskésebbé vált a meglepetés-
l.
Terb füstös, kerek képe kissé elfehéredett.
– Mi az a tizenhét csíkú ördögöt csinálnak itt? – rivalltam
rájuk.
Raht szemtelen módon az ujját az ajka elé emelte, hogy
lecsendesítsen.
Terb eközben megpróbált visszamászni a padra.
– Magyarázatot kérek! – követeltem, ha lehet még hango-
sabban.
Raht még er teljesebb ujjmozdulataiból hirtelen rájöttem,
hogy egész idáig voltárul beszéltem. De nem számít. Mikor a
személyzet tagjai közeledni látnak, úgyis mindig elt nnek.
– Mi... végrehajtottuk a parancsát – dadogta Raht. Ez már
sokkal jobban tetszett. Dadogott t lem.
– Azt m... mondta – reszkette Terb: – „Találják meg ket
és jelentkezzenek."
– Mi... rádióüzeneteket küldtünk mindennap, és... és azt
gondoltuk, azt akarja, hogy idejöjjünk.
Szóval, az üzenet nem volt világos. Legyen ez a beosztot-
tak baja, az ebb l fakadó el nyöket meg élvezd te.
– (Bíííp) bolondok, maguk a poloskákat figyelték, amiket
a ruháiba varrtak. Valaki az üzletb l kidobta ket a szemét-
be, miután a fickó új ruhákat vásárolt! – Meglengettem a
puska csövét az orruk el tt. – Nem az Atlanti-óceánban fek-
szik! Ebben a pillanatban is az ENSZ-bordélyban hever, a
Kecses Pálmákban, és nagyon jól érzi magát!
Raht elképedt. – Honnan tudja ezt?
A harag óvatlanságot okozott. Soha nem tudhatják meg,

44
hogy poloskákat operáltattam Hellerbe a Voltáron, s így
mindenr l tudok, amit csak lát és hall. – Más információfor-
rásaim is vannak. Azt gondolják, hogy maguk az egyedüli
kémek az egész világon? A területen nyüzsögnek a kémeim.
Még magukat is figyelik!
Berezeltek, így aztán mint két marhát, a ház bels udvará-
ra tereltem ket. Nem engedtem, hogy leüljenek.
Ezután eltettem a puskát, felkaptam egy köntöst, majd
csengettem a konyhának, készítsenek forró kahvét, és szol-
gálják fel egy csomó cukorral, sekerlivel.
Miközben iszogattam, arra gondoltam, ez talán nem is
annyira rossz nekem. Pontosan el tudom igazítani ket.
Azonkívül arra is rá tudom venni ket, hogy – és nem érde-
kel, hány voltár törvényt sértenek meg vele – vigyenek ma-
gukkal egy vev t és dekódert.
Kávét kortyolva visszamentem hozzájuk, de továbbra sem
engedtem, hogy leüljenek. Különös elégedettséget éreztem,
mikor arra gondoltam, bizonyára hosszú repül út után állnak
és nem is aludtak. Az még ennél is jobban esett, hogy a szep-
temberi, forró török napon minden bizonnyal meghalnának
egy pohár hideg italért. Tudni kell helyrerakni az ilyenfajta
embereket – a cs cseléket.
– Nem végeztetem ki magukat – kezdtem a beszélgetést,
hogy megnyugtassam ket. – Feltéve, ha abbahagyják az os-
tobaságaikat.
Kényelmetlenül mocorogtak.
– Az ügynök, aki követi magukat, egy tökéletes rült –
mondtam. – De azt hiszem, sakkban tudom tartani.
Karagoz, a felszolgáló kíséretében, megjelent a sirával te-
li ezüstkancsóval, mely gyöngyözött a párától, valamint há-
rom pohárral. A szolgákat a két felesleges pohárral együtt
elküldtem, majd a hideg italt kortyolgatva leültem.
Ez idáig mindent a tanultaknak megfelel en intéztem. Ez

45
megkönnyíti a visszalév lépéseket.
– Van egy lemez – mondtam. – Körülbelül ekkora. – És
mutattam. – Ez egy lap, kisebb kivágásokkal. Tudják, mire
gondolok?
– Egy kódlemez lapra – felelte Raht.
– Rá kell tenni egy darab papírra, s a kivágásokba bele
kell írni a valódi üzenetet – folytatta Terb. – A maradék he-
lyet pedig ki kell tölteni szöveggel.
– A maguk célpontjának van egy ilyen lemeze. Meg kell
szereznünk! – mondtam. – Még akkor is, ha az életükbe ke-
rül. – Mint a tankönyvekben. – Valahol a csomagjában lehet,
a csomagját pedig a Kecses Pálmák legfels emeletén a régi
titkári lakosztályban találják. Világos voltam?
Mindketten bólintottak.
– Diplomatáknak fogják kiadni magukat. Úgy tesznek,
mintha szolgáltatásokat szeretnének vásárolni. Aztán fel-
mennek a lakosztályba. Az ajtó sosincs bezárva. Az illet
soha nem tartózkodik napközben a szobájában. Átkutatják a
helyet, és megtalálják a lemezt! Megértettek?
Bólintottak.
– Még valami. Egy másik ügynök poloskát próbált telepí-
teni a lakosztályba. Van ott valami interferencia, valami
karbonhullám. Találják meg, és hatástalanítsák.
Bólintottak.
– Még valami – folytattam. – Magának, Raht, le kell bo-
rotválnia a bajszát.
Eluralkodott rajta a rémület. – De ez takarja el a vágás-
nyomot, ami alapján azonosíthatnának!
– Rendben – mondtam. – Akkor vágja kicsit rövidebbre.
– A gyönyör bajszom!
Határozottnak kell lenni. – Még mindig jobban jár, mintha
a torkát vágnám rövidebbre – mondtam.
Nem ellenkezett.

46
 – És nincs taxizás – mondtam.
– De azzal jöttünk ide.
– Akkor sincsen taxi – folytattam. – Gyalogoljanak el a
repül térre, töltsék az éjszakát a váróteremben, majd indul-
janak a holnap reggeli géppel.
Szomorúan bólogattak.
Megkavartam az italomat, amit l a jégkockák csilingelve
összekoccantak. – Van kérdésük?
– Azt a két készüléket, melyekkel kapcsolatban úgy ren-
delkezett, hogy az illet kétszáz mérföldes körzetében kell
tartanunk, titokban az Empire State Building egyik televíziós
antennájára szereltük – mondta Terb. – Ez megfelel ?
Hé, ez nagyon is megfelel . Az egység, ami a Heller po-
loskáiból származó jeleket továbbítja, pont a feje felett lesz.
– Jelen pillanatban megteszi – feleltem h vösen. – Ez min-
den?
Bólintottak.
Ismét összekoccantottam a pohárban lév jégkockákat. –
Akkor kifelé. Dolgom van.
Elballagtak a perzsel forróságban.
Örvendeztem. Most már az ellen rzésem alatt tartom
ket. Hamarosan a lemezt is megszerzem, így hamisított je-
lentéseket tudok küldeni Heller nevében a Voltárra. Aztán
VISZLÁT! Hellernek vége.
Édes élet!

4. fejezet

A következ reggelen az élet hirtelen és váratlanul még

édesebbé vált.
A taxisof r rohant be hozzám. – Gyorsan! Gyorsan!

47
Utanc két óra múlva megérkezik!
Az én új, török hastáncosn m!
Már végeztem a reggelivel. Felugrottam, hogy a bels ud-
varra rohanjak. Siettemben felborítottam a kahvekészletet, s
rohanás közben rátapostam az összetörött csészék darabjaira.
Mintha valami mást is akart volna mondani. Megtorpan-
tam el tte.
– Még ötezer amerikai dollárt kell fizetni a tevehajcsárok-
nak és a teherautó-sof röknek. Még azel tt akarják, miel tt
leszállítják a lányt.
Átadtam neki az ötezret. Eltette. – Hol a szobája? – kí-
váncsiskodott.
Futva indultam a szobák felé. A villában rengeteg szoba
nyílott, volt azonban egy hatalmas, amely saját kerttel és
fürd vel rendelkezett. – Ez lesz a szobája.
A fickó megvizsgálta a zárat az ajtó belsején. – Kell hív-
nom egy lakatost, hogy er sítse meg ket – mondta. – A lány
nagyon félénk és tartózkodó.
Elment egy lakatosért, majd hamarosan visszaérkezett. –
Mindjárt itt lesz. Ez további tízezer török líra.
Megkapta.
– Látta már? – kérdeztem. – Hogy néz ki?
– Most nincs id m beszélgetni – mondta, ezzel beugrott a
kocsijába és nagy sebességgel elhajtott.
Hívtam Melahat Hanimot, a házvezet t. – Rakjátok rend-
be ezt a szobát, gyorsan.
– Egy másik kisebb szobát már el készítettünk – felelte.
– Nem, nem. Ezt csináljátok meg.
A személyzet rohangálni kezdett, s hordani kezdték a leg-
jobb sz nyegeket a szobába.
A lakatos is megérkezett egy öreg furgonnal, s azon
nyomban fúrni, f részelni és kalapálni kezdett. Díszes török
vasalatot illesztett az ajtó bels oldalára. Egy másik furgon-

48
nal két segít je érkezett, akik vadonatúj, legújabb gyártmá-
nyú Yale zárakat hoztak, majd a helyükre illesztették ket.
Miközben egyfolytában ordítottam rájuk, a személyzet
körbe-körbe szaladgált, kihozták, amit el tte bevittek, majd
bevitték, amit azt megel en kihoztak, megfeledkeztek a
törülköz kr l, majd nem is találták ket, erre fogták az én tö-
rülköz imet, s azokat vitték a fürd szobába.
A kertész elrohant, hogy virágokat vágjon, s vázákba
gyömöszölje ket.
Végül mindennel elkészültünk.
Vártunk.
Számtalanszor kimentem az útra, hogy elnézzek a mesz-
szeségbe. Utanc sehol. Négy óra is eltelt már. Már azon vol-
tam, hogy bemegyek a titkos szobámba, hogy ellen rizzem a
dolgok menetét, mikor az egyik szolgálófiúcska sikítozva
rohant felém. – Teherkocsi jön, teherkocsi jön!
Irdatlan méret teherautó volt. Be sem fért a kapun. Nyolc
szállítómunkás és egy halom fém úti láda utazott rajta!
A nyolc rakodó leugrott a teherkocsiról, és egyenként
hordani kezdték befelé a jókora ládákat. Karagoz utasításai-
nak megfelel en az új szoba különböz pontjaira tették a lá-
dákat.
A taxisof r is megérkezett.
A rakodók vezet je elém lépett, és tizenötezer lírát köve-
telt. A teherautósof r elmagyarázta nekem, hogy ez egy he-
lyi teherkocsi, s a költsége nincs benne abban az ötezer ame-
rikai dollárban, amit már kifizettem.
A teherautó elhajtott.
A taxisof r a szobába ment, s a kertre nyíló ajtót bezárta
belülr l. Ezután elfordította a zárat a bels udvar ajtaján,
majd követelte a tartalék kulcsokat. Elrendezgette ket a te-
nyerében, majd az összeset behajította a szobába. Ezután be-
csapta a bels udvarra nyíló ajtót, amelyet, mivel ezt meg-

49
el en elfordította a zárat, már csak odabentr l lehetett ki-
nyitni.
– Várjon egy percet – mondtam. – Hol van Utanc?
– Ezt meg kell értenie – felelte. – egy szemérmes, egy-
szer , törzsi körülmények közt nevelkedett lány a Kara-kum
sivatagból. Semmit nem tud a civilizációról. Különösen fé-
lénk, mióta az egész orosz hadsereg megpróbálta meger -
szakolni. Ráadásul kimerült a hosszú, nagyon hosszú utazás-
tól és az orosz Türkmenisztánból való menekülést l, így leg-
alább egy napig hagynia kell pihenni és mosakodni.
– De hol van? – akartam tudni.
– Valószín leg az egyik úti ládában – felelte.
– Nem tudja? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Mikor ma reggel beszéltem vele, azt mondta, ne lessek
bele a ládába, mert attól elpirul.
– Ezek szerint látta! Hogy néz ki?
– Nehéz a fátyol miatt megfigyelni, de azt elmondhatom,
hogy pontosan úgy fest, mint a fényképen, amit akkor mutat-
tam, amikor megvásárolta t. Csakhogy nagyon szégyenl s.
Nemcsak fátylat visel, de még így is alig mert kilesni a te-
herkocsi ponyvája alól. Ó, igen, itt az adásvételi szerz dés.
Az egészet törökül írták, egy csomó pecséttel és jegyz i
bélyegz vel. Az okmány szerint ez a bizonyos Utanc mos-
tantól kezdve Szultán bej tulajdona. A kezem megremegett,
mikor átvettem. Egy valódi, él , török hastáncosn tulajdo-
nosa lettem! Az enyém, testest l-lelkest l!
Lehet, hogy megfullad abban az úti ládában – mondtam.
– Azt tanácsolom – magyarázta a taxisof r –, hogy hagyja
t pihenni. egy sivatagi virág. Vadon n tt teremtés. Töré-
keny, esend . Férfi még sosem érintette, s teljesen idegen
számára a civilizáció. Én hagynám, hadd pihenjen. – Ezzel
elment.
Úgy tíz perc múlva hangos csattanás hallatszott a szobá-

50
ból. Aztán egy következ . Rájöttem, mi lehetett: helyükre
kerültek a vasalások. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ki-
jutott az úti ládából, és helyére rakta a keresztvasakat.
Nos, felesleges mondanom, nem sok hasznos dolgot m -
veltem a nap hátralev részében.
Az ajtó el tt hallgatóztam, s egyszer mintha csobogni hal-
lottam volna a zuhanyt.
Órákon keresztül sétáltam a kertben és a bels udvarban.
Kés este volt már, mikor aggódni kezdtem amiatt, hogy
a lánynak nincs mit ennie. Mintha neszezést hallottam volna
a szobából. El kerítettem Melahat Hanimot, s egy tálcára fi-
nomságokat rakattam vele.
Melahat bekopogott a szobába. A vasalás félrecsúszott.
Az ajtó résnyire nyílt, majd azonnal becsapódott.
A házvezet zavartan fordult felém. Aztán valószín leg
suttogást hallott az ajtó túloldaláról. Melahat elhagyta a bel-
udvart, majd a vasalás is visszacsúszott a helyére.
Ismét fémes csattanást hallottam!
A kertajtó! Melahatot a kertajtóhoz hívta! Hát persze. Mi-
kor Utanc kinyitotta a bels udvarra nyíló ajtót, egy férfit lá-
tott – engem. És persze azonnal visszah költ.
Suttogást hallottam a szobából, bár nehéz volt megállapí-
tani, hogy valóban beszélgettek-e, pedig a fülemet még rá is
szorítottam az ajtóra.
A kertajtó kinyílott, majd bezáródott. Megpillantottam
Melahatot a kertben. Integetett. Két fiúcska szaladt oda hoz-
zá. Az asszony lehajolt, és suttogva magyarázott nekik.
A két fiúcska a ház felé szaladt. Fémes csattanás hallat-
szott, a kertkapu kinyílt, majd újabb csattanás jelezte, hogy
becsukódott.
Melahat visszajött a bels udvarra, és hozzám lépett. –
Azt mondta...
– Láttad? – türelmetlenkedtem. – Hogy néz ki?

51
 – Eltakarta magát – felelte Melahat. – Azt mondta, nem
biztosítottak a számára szolgálókat, és mivel látott két fiúcs-
kát a kertablakból, azt szeretné, ha megkapná ket szolgáló-
nak.
– Ó, hát persze – feleltem. – Egy nomád sivatagi lány.
Egyedül érezné magát szolgálók nélkül.
– Tudtam, hogy beleegyezik – mondta Melahat –, így már
ki is jelöltem ket a számára.
– Ó, oszd be ket mellé folyamatos szolgálatra. Sokáig
köztünk marad. – És tényleg így lesz. az én tulajdonom
testest i-lelkest l.
A zuhany mintha újra csobogni kezdett volna. – Úgy t -
nik, ismét megfürdik – mondtam.
– Azt hiszem, ezek inkább a fiúcskák – felelte Melahat. –
Meglehet sen mocskosak voltak.
Hát igen, bizonyára így volt. Úgy tíz perc múlva az egyik
fiúcska kilépett a kertkapun, s elindult a bels udvar felé. Ezt
rugdostam a leggyakrabban. A haja összetapadt a vízt l, a
re pedig mintha két árnyalattal világosabbá vált volna.
Hímzett nadrágot és kabátkát viselt. Honnan szerezte ket?
Török nemzeti viselet! Ó, hát persze, a sivatag nomád népei!
– Utanc – szólt a fiú pimaszul – azt üzeni, hogy Szultán
bej jobban tenné, ha megfürdene és turbánt kötne. Túl mos-
datlan ahhoz, hogy asszonyom énekeljen neki!
Már lendült a lábam, hogy belerúgjak, de aztán meggon-
doltam magam. Az üzenet értelme eljutott a tudatomig. Aha!
Hamarosan nekifog a munkájának!
Elrohantam. Lefürödtem. Ezután a ruhatáramba siettem,
ahol találtam egy rongyot, amib l turbánt köthettem, vala-
mint egy kaftánt, amit magamra kaptam.
Végül elindultam visszafelé. Melahat, Karagoz, valamint
a két fiúcska már berendezték a szalont. Boldog voltam,
hogy megvetettem Karagozzal azokat az új sz nyegeket. A

52
szolgák kicsi emelvényt állítottak, melyet párnákkal takartak.
Intettek, foglaljak helyet rajta. A padlóra is párnákat halmoz-
tak kicsit messzebb és lejjebb az ül helyemt l.
Karagoz feltehet en a kapott utasításoknak megfelel en
alig hagyott valami fényt a szobában. Csupán két olajlámpa
puha, sárgás-narancsos fénye világított.
A személyzet elillant.
Ültem az emelvényen keresztbe rakott lábbal, és Utancot
vártam.

5. fejezet

Úgy húsz perc múltán a szalon ajtaja résnyire kinyílt. Úgy

véltem, egy szempárt látok a hasadékban. S mivel tisztában
voltam, vele mennyire szégyenl s, félénk és erényes, elri-
aszthatom egy hirtelen mozdulattal, így aztán nyugton ma-
radtam.
Az ajtó kissé szélesebbre nyílt. A lány, mint valami ár-
nyék, beosont rajta. Aztán megtorpant. t is megvilágította a
sárgás-narancsos fény.
nadrágot és nagyon sz k mellényt viselt, ami eltakarta
a keblét, a nyakát és a hasát azonban szabadon hagyta. Pa-
pucs nem volt a lábán, így látni lehetett vörösre festett kör-
meit. Virágkoszorú díszítette hollófekete haját. Fátylat viselt!
Kissé metszett, hatalmas szeme azonban, talán a félelem
miatt, rám szegez dött.
Egyik kezét a fátyol alatt tartotta, s a fátylon keresztül lát-
ni lehetett, hogy egyik ujját félénken fogai közé dugta.
Intettem, hogy jöjjön közelebb.
Ett l majdnem elmenekült.
Félbehagytam a mozdulatot. Talán egy perc is eltelt. Las-

53
sacskán bátorságot merített, s elindult az ajtótól be a szoba
közepe felé. Bal kezében néhány hangszert tartott.
Félénken megközelítette a szoba közepére halmozott ván-
kosokat. Így már sokkal jobban láttam. A b re napbarnított
volt. Az arcát a fátyol miatt nem láthattam, de lesütött tekin-
tete, mely néha felfele rebbent, gyönyör volt.
Letette az egyik hangszert – láttam, hogy úgy tizennyolc
hüvelyk átmér lehetett, valamiféle tamburin.
Kecses mozdulattal, keresztbe rakott lábakkal leült az
egyik párnára. A másik hangszert vette az ölébe, egy cura
irizvát, a hosszú nyakú lantot, három húrral és húrlábbal.
– Ó, gazdám – suttogta alig hallhatóan –, engedélyeddel
és parancsodra énekelni fogok.
Méltóságteljes mozdulattal intettem. – Énekelj! – utasítot-
tam.
A lány összerezzent, én meg rájöttem, túl hangosan be-
széltem.
Tekintetét lesütötte, majd kézbe vette a cura irizvát.
Éneklés nélkül pengetni kezdett. GYÖNYÖR ! A török
népzene nagyon keleties hangzású, kissé bizonytalan ritmu-
sokkal, s ezért nem igazán szeretem. azonban ügyes játé-
kával és hozzáért tolmácsolásával, mintha az egész szobát
álomvilágba repítette volna. Micsoda tökéletes muzsikus!
Mikor az utolsó akkordok is elhallgattak, majdnem tap-
solni kezdtem. Olyan szégyenl sen pislogott rám szempillái
alól, hogy biztos voltam abban, azt gondolja, túlságosan
szemtelenül viselkedett.
Így suttogott: – Nincsenek felvev készülékek ezen a he-
lyen, igaz?
Összezavarodtam. Aztán rájöttem, miért kérdezi. Ezek az
egyszer törökök babonásan rettegnek a hangfelvételt l, at-
tól félnek, a felvétel elveszi a hangjukat. Ez meger sített ab-
ban a hitben, hogy egy Kara-kum sivatagi vándorral, egy

54
nomád lánnyal van dolgom.
Így szóltam: – Nem, nem. Persze, hogy nincs.
A lány azért felállt, táncnak is beill mozdulattal, majd el-
indult körbe a szobában, és belesett a berendezési tárgyak
mögé, hogy megbizonyosodjon arról, amit kérdezett. Vissza-
jött és leült. Felemelte a cura irizvát. – Nem érzem elég bá-
tornak magam ahhoz, hogy énekeljek – suttogta –, de mégis
megpróbálok énekelni.
Megszólaltatott néhány akkordot, majd énekelni kezdett:

Felragyogott, mint a Hold,

Melyet mennybolt ölel
Ajkát harmat h sítette,
De felkelt a Nap,
S elrejt zött sietve
Perzsel sugaraid el l!

Leny gözött! Mély zengés , er teljes hangja érzéki volt

és csábító! Jól hallhatóan türkmenisztáni török kiejtéssel
énekelt, habár az oroszországi törökök nyelve alig különbö-
zik az itteni dialektustól. A hangjától borzongás futott végig
rajtam. A szívverésem felgyorsult.
Csalódottságomra félretette a cura irizvát, majd lehajtott
fejjel és lesütött tekintettel így suttogott: – Ó, gazdám, az en-
gedélyeddel és a parancsodra táncolni fogok.
– Táncolj! – engedélyeztem, s utasítottam mohón.
Már megint túl hangosan beszéltem. A lány megrettenve
lekuporodott. Aztán szinte abban a pillanatban kezébe kapta
a tamburint. Ez szokatlan volt. A török hastáncosn k általá-
ban kasztanyettákat használnak. Ez azonban nem más, mint
egy török dob.
Hullámzó mozgással felállt, de mindezt oly könnyedén
tette, hogy alig vettem észre, felegyenesedett.

55
 Egy pillanatig azt gondoltam, hogy csak áll el ttem. Az-
tán észrevettem csupasz hasának izmait!
A lángok fényében testének egyetlen rezdülése nélkül
hullámzott a hasa. Valódi hastáncosn !
A kabátka eltakarta a keblét, a nadrág pedig elrejtette a
combját, a két ruhadarab közti meztelenség azonban életre
kelt!
Aztán a hasa hullámzásának ütemére dobolni kezdett.
Egyre er sebben verte a dobot, majd a lába is átvette hasá-
nak hullámzását. Minél hangosabban dobolt, annál inkább
belemerült a táncba. Hasizmai hullámzottak és vonaglottak,
miközben némán motyogott valamit!
Ó, Istenek!
Ezzel meg lehet RJÍTENI egy férfit!
Egész id alatt tekintetét szégyenl sen lesütötte.
És most mit csinál? Minden egyes dobütés között a fáty-
lához kapott, s egy aprót rántott rajta.
Lerántja magáról a fátylat!
Miközben hol az egyik, hol a másik lábát felemelve egyre
szélesebb mozdulatokkal táncoltatta csíp jét, egyre többet
mutatott meg addig elkend zött arcából. Némán énekelt a
dobolás ütemére.
Hirtelen, nagyot kiáltva felugrott a magasba!
A fátyol lerepült az arcáról.
Ahogy visszatért a padlóra, tovább csavarta és csavarta a
csíp jét, rázta és táncoltatta a hasát, s ingatta a karját. Tekin-
tetét mereven és éget en rám szegezte!
POMPÁS n !
Soha nem láttam még ehhez fogható arcot!
Elakadt a lélegzetem, a szívem a torkomban dobolt. Egész
addigi életemben soha nem voltam még ennyire izgatott.
Egyre magasabbra emelte a lábát. Egyre kegyetlenebb
ritmust csalt el a tamburinból. Hol a kezével, hol a könyö-

56
kével ütötte felváltva.
Átugrott az olajlámpák lángja felett, forgott és pörgött a
leveg ben, majd egy pillanatra megállt, hogy némán énekel-
jen – tüzes tekintete lyukakat égetett belém!
Hatalmasakat ugrott, miközben egyre gyorsabb ritmust
dobolt. Egyre sebesebben forgott és pörgött. Mozdulatai
már-már elmosódtak a sárgás-narancsos fényben!
Még soha nem láttam ehhez fogható táncot!
Testem vonaglani kezdett a lány táncának ritmusára.
Hirtelen ismét a magasba ugrott, metsz sikítást hallatott,
majd keresztbe rakott lábbal megérkezett a vánkosra. A kö-
vetkez pillanatban már mozdulatlanul ült.
Két szeme azonban izzó parázsként meredt rám a félho-
mályban!
Nem kaptam leveg t.
Gyors mozdulattal felkapta a cura irizvát.
Magához szorította.
A húrok közé csapott.
Tüzes tekintetét rám szegezte!
Lüktet , szenvedélyesen buja hangon így énekelt:

A pacsirta megpihen remeg n

Kegyetlen kezén
Torkában ott dobog
a rettegés
Megfojtja-e a szilaj szenvedély
Kedvesem
emlékezz rám
Ha ölni készülsz a szerelemért!

Ez már túl sok volt! Rákiáltottam. – Nem! Nem! Ó, iste-

nek, soha nem ölnélek meg!
Elhibáztam.

57
 Túl hangos voltam!
Összegörnyedt, s a félelemt l sírva kirohant az ajtón, s el-
nt!
Utánavetettem magam.
De már kés volt.
Az ajtaját már bereteszelte odabentr l.
Ültem a bels udvarban, a ki nem elégített szenvedélyt l s
a lelkiismeret-furdalástól gyötr dve.
Hajnalig ültem ott az ajtaját bámulva.
Az ajtó zárva maradt.

6. fejezet

A következ napot kábulatban töltöttem. Csak Utancra

tudtam gondolni, képtelen voltam azonban tisztán gondol-
kodni. Számtalan ötletet – hogy hogyan keltsem fel az érdek-
dését és hogy hogyan engeszteljem ki az ijedtség miatt –
dobtam sutba a nap folyamán.
Egy lyukat találtam a szobájához tartozó saját kert keríté-
sén, így délután odakuporodtam, hogy legalább egy pillan-
tást vethessek rá.
Kés délután, mikor már h vösebbre fordult az id , meg-
jelent a kertajtóban. Hímzett köpenyt viselt fátyol nélkül,
nem számítva leskel re. Az arca oly gyönyör volt, hogy
elállt a lélegzetem. Könnyed, kecses léptei szinte táncnak ha-
tottak.
Visszament a szobájába.
Azon az éjszakán hiába vártam a szalonban. Senki nem
jött, hogy tájékoztasson, s sem bújt el rejtekéb l.
Ott ültem egész éjszaka, éberen figyelve minden apró kis
zajt.

58
 Kimerülten, rémképekkel teli álomba merültem.
Már dél felé járt az id , mikor felébredtem. Legy rtem
néhány falat reggelit, majd az udvaron sétáltam. Visszamen-
tem az épületbe, hogy valami mással kössem le a figyelme-
met. Lehetetlen volt.
Három óra felé ismét kint találtam magam.
Hangok!
A lány kertje fel l hallatszottak!
Azonnal a kerítésen lév lyukhoz osontam, és belestem
rajta.
Ott ült!
Fátyol nélkül. Pompásan festett. Most másik köpenyt vi-
selt, amely óvatlanul szétnyílott rajta, felfedve melltartóját és
feszes, rövid nadrágját. Hasa és combja most is fedetlen volt.
Olyannyira elb völt a lány látványa, hogy sokáig észre
sem vettem a két fiúcskát. A lány lábánál ücsörögtek a f -
ben. Hímzett kabátkát és nadrágot viseltek, s alaposan tisztá-
ra súrolták ket. Mindketten ezüstcsészét egyensúlyoztak a
térdükön.
A lány mondott valamit, amit nem hallottam, erre mind-
annyian felnevettek. Mosolyogva, kényelmes mozdulattal
hátrahajolt, mind többet feltárva hasából és combja belsejé-
l. Kinyújtotta a kezét valami után. Egy ezüsttálcán álló
ezüst teáskancsó, s egy másik, szintén ezüst teáscsésze volt
az.
Kecses mozdulattal finom kezébe fogta a csészét, másik
kezével pedig a teáskancsót emelte. Töltött a csészéjébe,
majd el rehajolt, és teletöltötte a fiúcskák térdén billeg csé-
széket is.
Egy kis teaparti! Milyen elb völ !
A lány felemelte a csészéjét, mire a két fiúcska is ugyan-
ezt tette. – Serefe! – mondta, ami azt jelenti törökül, „Egész-
ségedre". Mind a hárman ittak.

59
 A tea minden bizonnyal szörny forró és er s lehetett. A
fiúcskák kiitták csészéjüket, majd krákogtak és köhögtek, de
azért mosolyogva figyelték, ahogy a lány is megissza a teá-
ját.
– És most – szólt Utanc mély zengés , er teljes hangján –
jöjjön a következ történet.
A fiúcskák vágyakozva közelebb fészkelték magukat a
lányhoz, miközben tekintetüket egy pillanatra sem vették
volna le róla. Milyen elb völ is – tündérmesékkel szórakoz-
tatja a szolgáit.
Utanc kezét ráfektette a kerti szék karfájára. – A történet
címe „Aranyfürt és a három népbiztos". – Kényelembe he-
lyezte magát. – Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy
gyönyör kicsiny lány, akit Aranyfürtnek hívtak. Nevét
aranysz ke hajáról kapta. Éppen az erd ben kószált, hátha az
útjába akad valami. Ugyanis kíváncsi volt. Így aztán rátalált
egy házikóra, feltörte a zárat, s behatolt a magánterületre.
– Nos, ezt az Aranyfürtöt állandóan szörny éhség gyö-
törte, mivel kapitalista szül kt l származott, így mindig úgy
érezte, éhezik. Három tányér zabkását talált az asztalon. Azt
gondolta, mivel ez egy munkás házikója, legjobban teszi, ha
kihasználja a kínálkozó alkalmat.
– Beleült a legnagyobb karosszékbe, majd megkóstolta a
zabkását. De megégette a száját. Ezután beleült a kisebb ka-
rosszékbe, s megpróbálta felfalni a következ zabkását. Ezt
túl hidegnek találta. Ezután beleült a legkisebb székbe, s
csodák csodájára az a zabkása pompásnak bizonyult. Kapita-
lista jellemvonásai azonban eluralkodtak rajta, így
MINDEGYIKET MEGETTE. Semmit nem hagyott.
– Nos, ez a házikó tulajdonképpen három népbiztosé volt,
akik éppen akkor pártgy lésen tanácskoztak arról, hogyan
segíthetnének minél többet a munkásoknak, így ez az Arany-
fürt disznó szörny tréfát zött velük, ezekkel a munkásem-

60
berekhez hasonló dolgos, szívós, a-nép-barátai, nem-buta
népbiztosokkal. Igazán rossz húzás volt ett l az Aranyfürt
kölyökt l, de a kis disznónak több esze is lehetett volna. Az-
tán elszökött.
– A legnagyobb népbiztos korbácsával végigcsapott az
asztalon, majd mikor meglátta a tányérját, így szólt, „Ki az
ördög ette meg a zabkását?" A középtermet népbiztos az
asztalra dobta rézb l készült boxerét, majd így szólt, „Hé, mi
a (bíííp) történt az én zabkásámmal?" A legkisebb népbiztos,
mikor meglátta, hogy a saját tányérja ÜRES, szó nélkül a
szögre akasztotta a pisztolyát.
A fiúcskák feszülten nyújtóztak el re, hogy jól halljanak
minden egyes szót. Utanc feléjük hajolt. Folytatta a mesét. –
Szóval, észrevették a lábnyomokat a hóban, mire hozták a
kutyáikat, s követni kezdték Aranyfürtöt! Követték hegye-
ken, befagyott folyókon s erd kön keresztül. Az ám! Micso-
da üldözés volt! Végül felkergették Aranyfürtöt egy fára.
Utanc hátrad lt. Ivott egy kortyot az aranycsészéjéb l.
Úgy t nt, nem folytatja a mesét. A két fiúcska el renyújtotta
a nyakát. – Igen? Igen?
Utanc álmodozva elmosolyodott. Aztán így szólt: – Végül
elkapták, jól (bíííp), így mindenki nagyszer en érezte magát.
A két kisfiú nevetni kezdett. Úgy nevettek, hogy Utanc is
kedvet kapott hozzá. Aztán már annyira rázta ket a kacagás,
hogy hasukat fogva henteregni kezdtek a f ben.
Végül megnyugodtak. Utanc szépségesen rájuk mosoly-
gott. Ismét kezébe vette az ezüstcsészét. – Igyatok még teát –
mondta.
Micsoda elb völ jelenet! Na persze Utanc sem menekül-
hetett el az orosz propagandagépezet el l. Félénkségét azon-
ban természetes módon sikerült levetk znie a fiúcskák el tt.
Nagyon kedves volt t le, hogy idejét e két török poronty ki-
velésére fordította. Ez kedves, önzetlen szívre vall.

61
 Mikor felemelte a csészéjét, egy pillantást vethettem mez-
telen hónaljára. Soha semmi nem gyakorolt még rám ilyen
er s hatást. Elakadt a lélegzetem.
Erre az a Karagoz nev trágyahalom lépett ki a kerítés
sarka mögül, és köhögött. Felálltam, s úgy tettem, mintha el-
vesztettem volna valamit, majd elindultam.
Mély zengés , meleg tónusú hangja egyfolytában kísértet-
te füleimet. A délután hátralév részében semmi másra nem
tudtam gondolni.
Elképzelhetik az izgalmamat, mikor este nyolc óra tájban
az egyik fiúcska hozzám lépett.
– Utanc azt mondja, fürödjön meg, kössön turbánt, s üljön
be a szalonba.
Elhihetik, egy szempillantás alatt turbánt csavartam a fe-
jemre, magamra kaptam kaftánomat, s mint egy puskagolyó,
besuhantam a szalonba. Letelepedtem a párnákra, és vártam.

7. fejezet

A lobogó lángok sárgás-narancsos fénnyel vonták be a

szobát.
A lány csendesen besurrant az ajtón.
Mint valami árnyék a párnái elé libegett.
Keresztbe rakott lábbal leült a szoba közepére. Letett a
padlóra maga mellé egy jókora ezüst, tükörfényesség tálcát,
cura irizváját, valamint a tamburint. Szürke, buggyos nadrá-
got, valamint ezüsttel hímzett rövid kabátkát viselt, amely
ugyan eltakarta a kebleit, karját és hasát azonban szabadon
hagyta. Ezüstpánt fogta össze a haját, s fátyol takarta az ar-
cát.
Fejét lehajtotta. Nem nézett rám.

62
 Csak ült mozdulatlanul. Id l id re felsóhajtott.
Féltem megszólalni, nehogy elijesszem, hosszú id elmúl-
tával azonban mégis így suttogtam: – Miért sütöd le a tekin-
teted?
Mély zengés , meleg hangján így felelt: – Ó, gazdám,
szomorú vagyok, mert nem tudom elviselni a gondolatot,
hogy le kell mondanom legalapvet bb szükségleteimr l. Só-
hajtozom, mert nélkülöznöm kell a selyemkeszken ket, a
francia pezsg fürd t, az izzadsággátlót és az Ötös Csatornát.
Némi készpénz elég lenne rá, hogy megvásároljam ket –
pár százezer líra.
Szomorúan, magába roskadva nézett maga elé. A Kara-
kum sivatag vad, primitív nomádja. Nem szerettem volna, ha
rabszolgának érzi magát. Természetes, hogy pénzre van
szüksége szükségletei megvásárlásához. Mennyire hiányoz-
hattak neki ezek a dolgok, miközben tevéket terelt a
homokvégtelenben!
– Legyen a tied, amit szeretnél – mondtam méltóságtelje-
sen.
Egyszer csak kihúzta magát. Tekintetét rám szegezte,
majd illedelmesen lesütötte.
Felkapta kicsiny dobját, s lassan, félénken dobolni kezdett
rajta. Szöveg nélküli, panaszos dallamot dúdolt hozzá.
Tudtam, ezzel önmagát bátorítja.
A dobütések egyre er sebbeké váltak. Egyszer csak kicse-
rélte a dobot az ezüsttálcára, s azon folytatta a dobolást.
A dallam, amit dúdolt hozzá, er teljesebbé vált, s már
sokkal kevésbé volt panaszos.
Ahogy ott ült, a teste hullámzani kezdett. Feltérdelt, még
szélesebb mozdulatokkal ingatta a testét.
Karperecei nagyokat csattantak a tálcán. A ritmus egyre
gyorsabbá vált. Ül pozícióban, habár semmi nem volt alat-
ta, egyik lábát a másik után el relendítette!

63
 Abban az ül pozítúrában ezüstre lakkozott körm lábát a
dobolás ütemére ki-kirúgva maga alól, az ezüsttálcát püföl-
ve, körbetáncolt a szobában, valami szilaj dallamot dúdolva!
Mintha a padló felett lebegett volna!
Eltáncolt a szoba egyik végébe, majd vissza, majd újra
megismételte. Minden egyes szakasz végén felugrott, szétve-
tette a lábát, s a sarkán megtámaszkodva így kiáltott: „Hé!"
Karperecei folyamatosan verték a tálcát. Barbár!
Táncával jókora kört írt le a szobában. Orosz tánc volt.
Egyre gyorsult. Az ezüsttálca egyre hangosabban csörömpölt
ütései nyomán.
A testem együtt rángott a dobolás ritmusával. Tekinte-
temmel követtem a lány mozgását, de közben már jobbra-
balra forgattam magam.
A kör, amit táncolt, egyre sz kült. A lány egyre közelebb
került a szoba közepéhez.
Aztán visszaérkezett középre. Egyre hangosabban dúdolt.
Letérdelt, s a tálcát aljával felém fordítva a feje felett ide-oda
ingatta, jobbra, balra, jobbra, balra, s közben nagyokat ütve
rá.
A testem rángatózással felelt a ritmusra. Tekintetem a tál-
cát követte.
A sárgás-narancsos fény lobogott. Észrevettem, hogy már
a dobolás ütemére kapkodom a leveg t.
Csíp je vad táncot járt. Lerántotta az arca el l a fátylat.
Tekintete izzó parázsként szegez dött rám.
Testem most már saját ritmusára rángatózott el re-hátra,
el re-hátra.
Hirtelen sarkára rogyott. Félretette a tálcát, s megragadta
cura irizváját.
Ugyanarra a dallamra, amit addig dúdolt, zenélni kezdett.
Tekintete szinte perzselt.
Dalba fogott:

64
 Elmaradt csókok szorítják torkom
Elmaradt mosolyok feszítik ajkam
Elmaradt szenvedély szegi meg szavam
S kárhoztat némaságra!
Elmaradt ölelésre váró fájó karom
megremeg
Ha arra gondolok bárcsak elborítana az
elmaradt szerelem!

Ez elviselhetetlen volt! Így kiáltottam: – Ó, kedvesem! –

Mindkét karomat kinyújtottam felé.
A kiáltás és a kézmozdulat megriasztotta. Hátrálni kez-
dett, majd miel tt még tiltakozhattam volna, hangszereit a
padlón hagyva, kimenekült a szobából!
Miel tt elérhettem volna az ajtaját, a vasalás a helyére ke-
rült.
Könyörgéssel próbálkoztam. Kérleltem. A hangom azon-
ban minden bizonnyal nem jutott keresztül az ajtón. Az zárva
maradt.
Jóval ezután elindultam, fogtam ötszázezer lírát, majd be-
tuszkoltam egyenként az ajtó alatti hasadékon. Az utolsó
bankó sarka kilógott az ajtó alól. Az éjszaka hátralev részé-
ben azt bámultam.
A következ napon, mikor elég bátorságot gy jtöttem ah-
hoz, hogy a szoba saját kertjének kerítéséhez lopózzak, a
lyukat betömve találtam.
Úgy véltem, ismét hangokat hallok a kertb l. De nem vol-
tam benne biztos. Gyötrelmes, idegtép napot töltöttem a ke-
rítés közelében.
Nem maradt túl sok reményem. Nyolc körül azonban az
egyik fiúcska odalépett hozzám. Agy szólt: – Utanc azt
mondta, szóljak magának, hogy fürödjön meg, kössön tur-

65
bánt, és menjen a szalonba.
Ó, soha nem fürödtem még ilyen gyorsan.
Szinte abban a pillanatban már a szalonban is voltam.
Vártam.
Sokára, nagyon sokára az ajtó lassan kinyílt.
Puhán és csendesen beosont rajta. Arannyal hímzett fe-
szes kabátkája meztelenül hagyta karját és hasát. B , bugy-
gyos nadrágja szintén aranyszövetb l készült. Aranyszín vi-
rágok koronázták fekete haját. Arcát aranyfátyol takarta.
Ahogy leült, megcsillantak aranyszín re lakkozott körmei.
Csillogó-villogó kardot és cura irizváját hozta magával.
Lesütött tekintettel, lehajtott fejjel ült. Id l id re felsó-
hajtott.
– Miért sóhajtozol? – kérdeztem végül halkan és finoman,
nehogy megriasszam.
– Ó, gazdám – felelte továbbra is lesütött tekintettel –, el-
viselhetetlen a gondolat, hogy nem tudom felhívni Isztam-
bult, Párizst és New Yorkot, hogy megrendeljem azokat az
apró, de létfontosságú dolgokat, melyekre egy szegény asz-
szonynak nagy szüksége van ahhoz, hogy szép maradhasson
gazdája szemében. Szükségem van egy telefonra a szobám-
ban, bérelt vonallal és titkosított telefonszámmal.
Nos, természetes, hogy a Kara-kum sivatag primitív és
kulturálatlan pusztaságából származó vad és szemérmes si-
vatagi lány nem szeretné, ha a száma bekerülne a telefon-
könyvbe.
– A tiéd – feleltem méltóságteljesen.
Lassú, panaszos dúdolásba kezdett. Felkapta a kardot, s a
csillogó pengével hol jobbra, hol balra vágott. A teste együtt
hullámzott a karddal.
Mintha a penge el akarta volna indítani t, ahogy egyre
közelebb suhant el hol jobbra, hol balra a lába mellett. Te-
kintetével a kardot követte.

66
 A lába is megmozdult, egyet lépett balra, egyet pedig
jobbra.
A sárgás-narancsos fény megcsillant a pengén, kusza
fénycsíkokat festve a lány testére.
A kardforgatás tánccal vegyült. A penge sziszegése ösz-
szekeveredett a lány dúdolásával.
Ezután megforgatta a kardot. Féltem, megvágja magát.
Ezután a penge hegyét egyik kezébe, a markolatot pedig a
másikba fogva, ritmusra ugrálni kezdett a kard fölött. Kecse-
sen csinálta!
Hirtelen elengedte a penge csúcsát, s forgatni kezdte a
kardot maga alatt. A lány aranyfény csillogássá változott.
Felugrott a leveg be, majd visszaérkezett a padlóra.
A kardot felfelé, az élét maga felé fordította.
Biztos voltam benne, hogy leszúrja magát!
A kardpenge kettévágta a lány fátylát!
A fátyol félbehasadt, és lehullott a lány arcáról. A felfelé
fordított kardpengét bámulta. Fejét hátrahajtotta, csíp je
táncba kezdett, hasizmain hullámzás futott végig.
A penge mintha le-föl mozgott volna.
A dúdolás nyögéssé változott.
Csíp jét egyre keményebben és keményebben csavarta.
Már az én testem is az ritmusára mozgott. Képtelen voltam
ellenállni. Meg sem próbáltam!
Hirtelen lefelé fordította a kardot.
A padlóba döfte!
A kard ott maradt rezegve!
Leült mögé.
Tekintete a penge és köztem cikázott, és szinte leforrázott
a szeméb l áradó szenvedély.
Vadul magához ölelte cura irizváját. Reszket n felsóhaj-
tott.
Vágyakozással teli akkord szólalt meg hangszerén. Így

67
énekelt:

Hadd igyalak magamba!

Hadd igyam szememmel
tagjaid férfias szépségét!
Hadd igyam lélegzetemmel
er s férfiszagod!
Hadd igyam ajkammal
férfihúsod ízét!
Hadd igyam, hadd igyam, hadd igyam,
miel tt szomjan halok
a vágyódástól!
Hadd igyam,
Hadd igyam,
Ó, Allah, hadd igyam,
miel tt meghalok a szerelemt l
és az ÜRESSÉGT L!

Ez a szomorú kesergés több volt annál, mint amit el tud-

tam viselni. – Utanc! – kiáltottam.
Ez megtörte a varázslatot.
Hangos csörömpöléssel elhajította a cura irizuáját.
Kimenekült a szobából!
Annak ellenére, hogy azonnal utánavetettem magam, ajta-
ját még azel tt bezárta és bereteszelte, miel tt elérhettem
volna.
Órákig álltam az ajtó el tt. Képtelen voltam abbahagyni a
reszketést. Az irodámba mentem, és írásban megrendeltem a
bérelt vonalat a titkosított telefonszámmal. A megrendel la-
pot becsúsztattam az ajtó alatti hasadékon úgy, hogy a sarka
kilátsszon.
Másnap rá kellett jöjjek, fizikálisan belebetegedtem a tör-
téntekbe. Mindenem lüktetett. Csak elmosódott foltokat lát-

68
tam. Céltalanul kószáltam, olykor-olykor megálltam, s meg-
bámultam az elém került dolgokat, de nem igazán láttam,
amit néztem.
Azt gondoltam, nincs ez így rendben, hogy megbeteg-
szem. Nem leszek jó formában, ha valami mégis betereli
Utancot az ágyamba. Noha igen ritkán nyúltam ital után, egy
korty Scotch jót tett volna. riztem egy üveggel, melyet a
Blixo kapitányának szántam, ha majd megérkezik. A pohár-
szék felé indultam, hogy el keressem.
Elt nt!
Hívtam a pincért.
Azt mondta, semmit sem tud róla.
Kószáltam még egy darabig. Még leülni sem voltam ké-
pes!
A pincér visszatért, hogy felszolgálja a vacsorámat.
Állt az asztal mellett kezét tördelve, így ránéztem. Mo-
nokli sötétlett a szeme körül!
– Szultán bej – mondta zavartan csoszogva –, be kell val-
lanom, én vettem el a Scotch-ot.
Hiába lett volna ez nagyszer alkalom arra, hogy meg-
büntessem, eszembe sem jutott. Egyszer en csak intettem,
hogy elmehet. Még a vacsorámat is meghagytam.
Talán meghalok, gondoltam, s túl leszek ezen az egészen.
Végül már úgy éreztem, ez elkerülhetetlen, s talán ez a leg-
jobb, ami történhet, mikor hirtelen megjelent az egyik fiúcs-
ka.
– Utanc azt mondja, fürödjön meg, kössön turbánt, és
menjen a szalonba!
Gyengeségem ellenére igen hamar végeztem.
Csöndesen várakoztam.
Az ajtó résnyire nyílt. Majd nyikorogva tágabbra nyílt.
Belépett rajta. Egy kosarat hozott két meg nem gyújtott fák-
lyát, és cura irizváját.

69
 Csendesen elfoglalta helyét a szoba közepén. Azon az es-
tén pirossal hímzett nadrágot és mellényt viselt. Fekete haját
piros virágokból kötött koszorú szegélyezte. Lábán és kezén
a körmök vörösen izzottak. Ugyanúgy, mint az arcát elrejt
fátyol.
De csak ült magába roskadva, lesütött tekintettel. Mélyr l
jöv sóhaj szakadt fel bel le. Kedvetlennek látszott.
Jó id múltán elegend bátorságot gy jtöttem ahhoz,
hogy suttogni merjek. – Miért sóhajtozol?
– Ó, gazdám, szomorú vagyok, mert nem tudom elviselni
a gondolatot, hogy egy szobában és egy kertben töltsem nap-
jaimat. Ha gyalog indulnék valahová, megbámulnának, vagy
talán még meg is támadnának az úton. Úgy érzem, boldogta-
lan vagyok egy benzinbefecskendezéses, ötfokozatú,
kéziváltós, négy kerék meghajtású BMW 320-as nélkül.
Ez volt az els alkalom, hogy úrrá lett rajtam a rémület.
Egy ilyenfajta kocsi belekerül vagy másfél millió török lírá-
ba!
Reszket n felsóhajtott. Hát persze, hogy rabnak érzi ma-
gát. Egy vad, primitív, sivatagi lány, aki hozzászokott a ha-
tártalan horizonthoz, a vándorló homokd nékhez, s az orosz
Türkmenisztán végtelen kék egéhez! A lába mintha meg-
mozdult volna. Megijedtem, hátha elszalad.
– A tied – feleltem.
Csendesen dúdolni kezdett. Felkapta a két fáklyát, s az
olajlámpákhoz lépett. Meggyújtotta ket, majd visszatért a
szoba közepére.
Ott állt a két fáklyával a kezében. A fáklyaláng s az olaj-
lámpák fénye hullámzó árnyékot festett a padlóra. Az im-
bolygó lángoktól a teste hullámzani látszott.
Dúdolva dobálni kezdte a fáklyákat fel a leveg be, egyi-
ket a másik után ritmusra.
Miközben a fáklyákat dobálta, jobbra szaladt, majd balra,

70
aztán el re és hátra. Egész testemmel forogtam, hogy köves-
sem a lány mozgását. Minden egyes szakasz végén ismét a
magasba dobta az egyik fáklyát, majd megfordult, és neki-
iramodott, hogy újra elkapja.
Egyre sz kült a táv, amit befutott. Aztán már csak egy
helyben állt. Már csak a fáklyákkal zsongl rködött. Aztán,
mikor egy pillanatra szabaddá vált valamelyik keze, kissé
meghúzta vörös fátylát. Lassan-lassan felfedte az arcát.
Aztán a fátyol lehullott!
Ott állt a fáklyákkal zsongl rködve. Aztán valami meg-
változott. A fáklyák egyik kezéb l a másikba repültek, s
közben forogtak egyet a magasban. Én hol jobbra, hol balra
néztem, követve a lángot. A lány lába eközben a dallam
ütemére mozgott.
Mintha a teste is egyre jobban vonaglott volna. Vagy talán
csak az árnyékok teszik?
A teste volt az!
A hasa is hullámzani kezdett!
A csíp jével körözött, miközben testsúlyát egyik lábáról a
másikra tette. A fáklyák eközben jobb kezéb l a balba, míg a
balból a jobba repültek. A testem önálló életre kelve forgott
a fáklyák után.
A lány álla megereszkedett. Tekintetét rám szegezte.
Ahogy ott állt csíp jét forgatva, hasát táncoltatva, egyre
magasabbra emelte tekintetét. Egyre magasabbra! Két szeme
izzani kezdett!
Száját lazára nyitotta. Addig észre sem vettem, milyen
nagy a szája, milyen duzzadt és vörös az ajka. És milyen
nedves.
A dallam, amit dúdolt, nyögéssé változott!
Balra, jobbra, már az én testem is ide-oda rándult, követve
a lány csíp jének mozgását, s a repked fáklyákat.
Aztán hirtelen megdermedt. Borzongás futott végig a tes-

71
tén. Egy-egy fáklyát tartott a kezében. Elhaló sikoly szaladt
ki a száján.
Orgazmusa volt!
A két fáklyát a két kezében tartva maga elé emelte, s kö-
zelíteni kezdte egymáshoz.
A lángok hirtelen összeolvadtak!
Önkívületben felsikoltott.
Aztán hirtelen keresztbe rakott lábaira rogyott. Még abban
a pillanatban a kosárba dobta a fáklyákat, ahol azok sziszeg-
ve kialudtak.
Kedvetlennek látszott.
Tétován matató ujjaival rátalált a cura irizvára.
Keserves, reszket harmónia csendült fel hangszerén.
Tekintetét felemelte, s rám szegezte. Könnyeket láttam
megcsillanni a szemében!
Jellegzetes keleti muzsika szólalt meg ujjai alól. Szomorú
gyászénekbe fogott:

Nincs rám szükséged

te gyönyör férfi
nem kívánod ölelésem
nem akarod érezni
combjaim szorítását
nem kívánod
mellem cirógatását
nem akarod
kezem simogatását
nem vágyódsz rá
hogy belém öntsd
tested nedvét
de ó, te vad férfi
BÁRCSAK MEGTENNÉD!

72
 Ahogy könyörg szavainak hangja elhalt a hallban, képte-
len voltam bármit is reagálni.
Magamba roskadtam. Így suttogtam: – Ó, Utanc, könyö-
rülj rajtam! Kívánlak. Meghalok, Utanc, ha nem leszel az
enyém.
Valami neszt hallottam magam mell l.
Egy kéz gyengéden végigsimította az arcom. Lágy sutto-
gás érkezett parfümfelh be burkolózva: – Csak feküdj csen-
desen, kedves.
Villanykapcsoló kattanása hallatszott. Aztán az olajlám-
pákat eloltó kupakok hangja.
A szoba teljes sötétségbe burkolózott.
Ismét mocorgás támadt mellettem. Egy simogató kéz a
mellkasomon. Duzzadt, puha, nedves ajkak az arcomon –
egy gyengéd csók.
Kabátkája után nyúltam, hogy lehúzzam róla.
– Ne, ne – suttogta. – Túl szégyenl s vagyok ahhoz, hogy
egy sötét szobában meztelenül legyek egy férfi mellett.
Karomat derekam mellé szorította. Megcsókolta a torkom.
– Most minden a tiéd. Ne gondolj rám. Csak magaddal tö-
dj. A ma éjszaka a tiéd.
A sötétben leemelte a turbánom, majd megcsókolta a
szemem.
A kaftánomat is lehúzta rólam, és megcsókolta a mellka-
som.
Lehúzta a csizmámat, s megcsókolta a lábam.
Finom mozdulatokkal kicsatolta az övemet, s lassan húzni
kezdte lefelé a nadrágom, ajkával követve a feltáruló terüle-
tet.
Ujjai végével finoman cirógatni kezdte a vállamat s a ka-
romat. Fülcimpámat gyengéden a fogai közé vette. Nyelve
fülem kanyarulataival játszott.
Kellemes borzongás borította el a testem. Még egyszer

73
megpróbáltam elérni t, hogy lecibáljam róla a ruháit.
– Nem, nem – suttogta. – Nincs rá szükség, hogy levet-
zzem. Túl szemérmes vagyok. Ez most a te éjszakád és a
te gyönyöröd.
Szájon csókolt!
Úgy éreztem, elájulok a gyönyört l!
Nyelvével szétfeszítette ajkamat, s felfedez útra indult
szájam barlangjában.
Kiszívta vágyakozó nyelvem, ajkai közé vette, s fogával
gyengéden fogva tartotta.
A gyönyör elszédített.
Mindkét keze gyengéden cirógatott, megsimogatva testem
legkülönböz bb pontjait, melyekr l sosem sejtettem, hogy
ennyi gyönyört rejtenek magukban. Egyre nehezebben vet-
tem a leveg t.
Megcirógatta a mellkasom. – Kedvesem, kedvesem – sut-
togta. Aztán utána: – Mindent a szájnak.
Végigcsókolta a torkom. Végig a mellem. Végig a hasam.
Végig a többi testrészem.
A körülöttem feketéll sötétség hirtelen örvénnyé válto-
zott, s magába rántott, én pedig forogva belezuhantam tehe-
tetlenül az érzéki gyönyör ségbe.
Boldogan lebegtem a csillagok között.
Mintha fehér villámok cikáztak volna az univerzumban.
Teljes kábulatban feküdtem. Soha nem éreztem még ilyet
azel tt. Fények kavarogtak a szoba koromfekete sötétségé-
ben.
A szívem olyan hevesen kalapált, hogy attól féltem, szét-
pattan a mellkasom.
Csendesen feküdtünk a bársonyos sötétségben.
Éreztem a mellettem fekv test megkönnyebbült elernye-
dését.
Múlt az id .

74
 Aztán a keze az arcomra tévedt. Megcirógatott. – Ez na-
gyon jó volt – suttogta.
Egy kézzel, er tlenül, megpróbáltam kézbe fogni a mellét.
Gyengéden elhárította a kezemet. – Most minden a tiéd –
mondta. – Mindent a szájnak. – Megcsókolt. – Mindent –
mondta. Még szenvedélyesebben csókolt. – Mindent a száj-
nak – nyögte. – Ó, kedvesem, maradj fekve! Most minden a
tiéd. Tárd szét a karod és a lábad, és élvezd az érzést.
Nyelve ajkamat cirógatta. Aztán az egész száját
rátapasztotta ajkamra, s úgy simogatta. A szája, a nyelve és a
keze egyszerre kutattak testem rejtett zugai után.
Újra fellángolt bennem a szenvedély.
Hirtelen belekapaszkodott a fejem oldalán a hajamba.
Szenvedélyesen maga felé fordította a fejem. Éreztem sze-
mének izzó parazsát, ahogy a sötétben rám nézett.
– Ó, kedvesem – mondta elfúló szenvedéllyel. –
MINDENT a szájnak! – Megcsókolt. Aztán felemelte a fejét.
– Messze van még a hajnal.
Szája ismét felfedez útra indult a testemen, felkorbácsol-
va a gyönyört. Úgy éreztem magam, mintha akkor szeretkez-
tem volna életemben el ször. Ez messze túl volt mindenen,
amir l valaha is álmodtam. Soha, de tényleg soha, sem a
mennyben, sem a Földön nem éreztem még ilyen jól magam!

8. fejezet

Mikor felébredtem, már jócskán benne jártunk a délután-

ban.
Lezuhanyoztam, ami újdonság volt a számomra. Tiszta
ruhát vettem, ami szintén nem volt túl gyakori. Melahat
Hanimra mosolyogtam, ami szinte sosem fordult el ez idá-

75
ig. A n a felszolgálónak segített reggelim tálalásában.
A világ tündökl volt és jószagú. Ez nagyon nagy újdon-
ság volt a számomra.
– Hol van a kedvesem, Utanc? – kérdeztem.
Melahat így felelt: – Mikor a kocsi megérkezett,
Karagozzal együtt elmentek, hogy megszerezzék a jogosít-
ványt.
Mi sem egyszer bb. Szereztem neki megfelel személy-
azonosságot, s egy leánycsecsem születési anyakönyvi ki-
vonatát, kinek a halálát annak idején nem rögzítették hivata-
los iratokban, s aki most Utanccal egykorú lenne.
Karagoznak foglalkoznia kell a lánynyal egy kicsit, miel tt
vezet i vizsgára jelentkezik.
A h vös bels udvarba mentem, s leültem egy székre. Az
egyik fiúcska rontott ki Utanc szobájából anyaszült meztele-
nül, majd sarkon fordult és visszarohant. Nadrágban tért
vissza, s megpróbált ellopózni mellettem. Túl kicsi volt a
hely azonban, hogy elszökhessen. Összekócoltam a haját, és
rámosolyogtam. Eltátotta a száját.
A zsebembe nyúltam, s el húztam egy pénzérmét. Odaad-
tam neki. Gyanakodva méregette.
Ismét a zsebembe nyúltam, hogy adjak neki egy tízlírás
bankjegyet. Elvette, és döbbenten bámulta.
Harmadszor is benyúltam a zsebembe, s el húztam egy
százlírást, ami majdnem megfelel egy amerikai dollárnak. –
Csak annyit mondj Utancnak, mikor találkozol vele – mond-
tam –, hogy a Hold és a Nap ragyogása együtt sem fogható
az szépségéhez.
Nem értette, mit akarok ezzel mondani. Ahogy elindult,
motyogva ismételgette a mondatot, nehogy elfelejtse. Hirte-
len visszafordult. – Szultán bej – mondta –, ehetünk annyi
sz t, amennyit akarunk?
Elnéz en visszamosolyogtam. – Hát persze.

76
 Kicsivel kés bb közeled autó zajára lettem figyelmes.
Felálltam, s a kapu felé fordultam.
Egy gépkocsi rontott be rajta, sikító gumikkal fékezett,
majd pontosan a kívánt helyre csúszott.
Egy fehér BMW volt, ralli változat. Négyajtós, lépcs s
hátú, alacsonyépítés modell. Fóliát ragasztottak az üvegek
belsejére, melyek kívülr l befelé átláthatatlanná tették az au-
tó ablakait. Nem lehet látni, ki ül a kocsiban.
Utanc szállt ki a kormány mögül. Hegyes csuklyájú, fehér
köpenybe burkolózott, az arcát pedig fátyol takarta, de azért
látni lehetett kökényszín szemét, melyet a csuklya most
még sötétebbre varázsolt.
Félénken és illedelmesen keresztüllépdelt az udvaron, s
ahogy meg akartam állítani, elfordult, s lesütött szemmel el-
suhant mellettem, s már a szobájában is volt.
Abban a pillanatban úrrá lett rajtam a rémület. Mit tettem,
amivel megbántottam?
Karagoz is kikászálódott a kocsiból. Egy csomagot vett
magához. Az egyik fiúcska kikapta a kezéb l, s berohant ve-
le Utanc szobájába. Az ajtó becsapódott mögötte.
Rémülten léptem Karagoz elé. – Rendben van a kocsi?
Karagoz így felelt: – Nagyszer . Egyetlenegy darab volt
bel le, amit egy gazdag hivatalnok rendelt, de mikor reggel
továbbítottam az ön megrendelését, azonnal elküldték. Prí-
mán megy, de (bíííp) gyors.
– Tetszik neki?
– Ó, igen! Egyfolytában dicséri.
– És mikor végzi el a vezet i tanfolyamot?
– Ó, már megszereztük a jogosítványt. Csak megmutat-
tam neki azokat a dolgokat, amiket nekem mutatott az eladó.
Aztán elmagyaráztam, hogy kell kormányozni, meg ilyesmi.
Úgy tíz perc alatt begyakorolta. A vizsgáztató azt mondta,
hosszú id óta volt a legjobb vizsgázó, akivel találkozott.

77
Rejtélyes.
– Nos, ha valaki ért a tevehajtáshoz, nem jelenthet neki
problémát megtanulni egy kéziváltós kocsi vezetését –
mondtam.
– Ez igaz – felelte Karagoz.
– Akkor miért szomorú? – értetlenkedtem.
Karagoz gondolkodott és gondolkodott. Aztán így szólt: –
Az üzletben, ahol kazettákat árulnak, valami Csajkovszkijt
keresett – zeneszerz vagy valami ilyesmi – valami „1812-es
nyitányt" – azt mondta, olyan felvételt szeretne, amiben va-
lódi ágyúk szerepelnek – de egyik sem volt meg nekik, s azt
mondták, majd megszerzik Isztambulból. De, valójában nem
szomorú. Azt mondta nekik, akkor elviszi az összes Beatlest,
ami van az üzletben, a többit meg megrendeli. – Hosszasan
gondolkodott. – Ó, igen. Azt mondta, a kazettás decken, amit
el akartak adni neki, rosszul szólnak a magas frekvenciák,
így jó lesz, ha beszereznek valami tisztességes HIFI-
berendezést, ha azt akarják, hogy a vásárlójuk maradjon.
– De egyébként nagyon aranyosan viselkedett. Nagyon
szégyenl s és cseppet sem szemtelen. Már a kiejtése alapján
is kiderül, mennyire más, mint a többi oroszországi nomád.
Tulajdonképpen a legudvariasabb és legszemérmesebb
személy, akivel valaha is találkoztam. Leszámítva persze, ha
beül ennek a kocsinak a kormánya mögé!
Szóval, a leghalványabb sejtésem sem volt arról, mivel
szomorítottam el.
Az ég beborult felettem.
Nevetést hallottam saját, elkerített kertje fel l, hallottam
rekedtes kacagását, s a két fiúcska éles hangú visongását.
Szóval nem haragszik rájuk. A kocsit kifejezetten imádja. A
boltosokra sem haragszik. A jogosítványát is megszerezte.
Karagozra sem mérges. Egyetlenegy kézenfekv magyarázat
maradt.

78
 Rám haragszik.
Órákon keresztül bámultam üveges tekintettel a lekaszált,
halomba hordott, összeszáradt füvet.
Tudtam, képtelen vagyok Utanc nélkül élni.

9. fejezet

Az ember élete során olykor-olykor megpillantja a

mennyországot, hogy aztán azonnal a pokol fenekére zuhan-
jon. Pontosan ez várt rám is.
Azon az éjszakán nem érkezett üzenet Utanctól. Ered-
ménytelen gyötr déssel teltek az órák.
Mikor elérkezett a reggel, kócos hajjal, s a kialvatlanság-
tól vörös szemmel arra gondoltam, ha be tudnék lopózni
hozzá, hogy megkérdezzem, mi a baj, kiderülne az egész, és
akkor legalább megtudnám.
Ennek megfelel en, s tudva azt, hogy felesleges kopog-
tatnom, valamint félve attól, hogy becsapná az ajtót az orrom
el tt, ravasz tervet eszeltem ki. Lesben állok a bels udvar-
ban, s ha valaki kinyitja az ajtót, én be tudok osonni, hogy
csendesen feltegyem a magam kérdését.
Visszagondolva ez ma is okos tervnek t nik. Még akkor
is, ha a reménytelenség szülte.
Elfoglaltam a helyem az ajtóval szemben egy magas hát-
támlájú fonott szék mögött. A magas, íves háttámla megfele-
en elrejtett, miközben én a szék mögött térdelve tekintete-
met az ajtóra szegezhettem.
Vízcsobogás és pancsolás hangja hallatszott odabentr l
alig hallhatóan.
Kicsivel kés bb az ajtó bels pántja hirtelen felemelke-
dett.

79
 Az ajtó kinyílt.
Az egyik kisfiú lépett ki rajta anyaszült meztelenül.
Megtorpant.
Így kiáltott: – Melahat!
Utanc hangja hallatszott odabentr l, kiáltása muzsika volt
fülemnek: – Hátmosó kefét is kérj t le!
A fiúcska kiabálva végigrohant a bels udvaron ki a kert-
be: – Melahat! Kellene néhány törülköz !
Erre vártam! Tárva-nyitva hagyta a szobaajtót!
Kimásztam a fonott szék mögül.
Lábujjhegyen belopóztam a szobába, nagyon vigyázva,
nehogy zajt keltsek, s ezzel megijesszem t.
Vízcsobogás hangja hallatszott a fürd szoba fel l. Azt az
ajtót is nyitva találtam.
Némán lopóztam el re. Ha csak néhány szót sikerül vál-
tanom vele, és ismét mosolyt látok az arcán, minden
rendbejön.
Rátaláltam!
A kádban feküdt! A pezsg fürd fehér habja az álláig ért.
Csak a feje s ujjai vége látszottak ki a fortyogó habból. Haját
kontyba t zte a feje tetején, hogy ne legyen vizes. Arcának
profilját láttam. Tekintetét a szappanra szegezte, mellyel ép-
pen kezét szappanozta.
Elléptem egy alacsony asztalka mellett. Egy könyv hevert
rajta. Beleakadhatott a nadrágom szára, mivel a könyv halk
puffanással a padlóra esett.
Utanc bizonyára meghallotta, de nem fordult felém, így
szólt: – Hoztál hátkefét?
Hangjától kéjes borzongás futott végig a testemen. Még
így is milyen gyönyör , hogy csak a feje s a keze látszik ki a
pezsg fürd l!
Hangjának zengése s a látvány szinte megnémított. Iránta
érzett szerelmem már-már túlcsordult. Nehezemre esett

80
hangszálaimnak parancsolni. – Utanc...
Fejét azonnal felém fordította. Döbbenten eltátotta a szá-
ját, s elvörösödött!
Egy lépést tettem el re, hogy megnyugtassam, miközben
próbáltam megtalálni saját hangomat.
A lány megrettent, s úgy tett, mint aki el akar merülni a
pezsg fürd ben. Hirtelen felsikított. – Ne ölj meg!
Hátrah költem!
Rémülten láttam, mennyire megijesztettem.
Kihátráltam a fürd szobából.
Egy másik hang: – Ne ölje meg! – A másik fiúcska volt,
szintén anyaszült meztelenül. A nyitott dobozokkal telezsú-
folt fésülköd asztal mellett állt.
Hirtelen tettekre szánta el magát.
Teljes erejéb l hozzám vágott egy púderpamacsot.
– Ne merje megölni! – sikította.
Talált még egy púderpamacsot az asztalon. Amilyen er -
sen csak tudta, felém hajította!
A pamacs púdercsíkot hagyott a leveg ben.
Fehér gomolygássá változott, mikor elérte a nadrágomat.
– Ne ölje meg Utancot! – sikította tüdejének minden ere-
jével.
A dobozok közt púderpamacs után kutatott.
Én eközben kimentem a szobából.
Összezavarodva keresztülvágtam a bels udvaron.
A másik fiúcska éppen akkor rohant keresztül a kerten.
Eldobta a törülköz ket, melyek beterítették az utat mögötte.
Valami volt még a kezében – hosszú nyel hátmosókefe.
Továbbra is sikítás hallatszott a szobából.
Az els fiúcska berontott a kertb l, s elállta az utam. – Ne
merje megölni Utancot! – kiabálta, ahogy csak a torkán ki-
fért.
Megütött a hátmosó kefével!

81
 Nem volt túl magas. A kefe alig érte el a karomat. A kis-
fiú azonban minden erejét beleadta az ütésbe.
Elegem lett!
Amúgy is az hibája volt! hagyta nyitva az ajtót!
Meglendítettem jobb öklömet.
Mindenért, ami eddig történt, arcul ütöttem!
Vagy tizenöt lábat repült hátra.
Rongybabaként puffant a földre!
A személyzetet bizonyára az els sikítások kicsalták a
többi épületb l.
Látták az elterül fiút.
Észrevettek engem az udvar kapujában.
Megtorpantak.
Húszlábnyi távolságból körbevették az elterült fiút.
A fiú az oldalán fekve rángatózott, csukott szemmel, mi-
közben vér ömlött az orrából.
A személyzet tagjai nem mertek odamenni hozzá. Több
eszük volt annál.
A fiú anyja indult volna a gyereke felé, de Karagoz elkap-
ta a karját, és megállította.
A törökök kezüket tördelték, s nem tudták, mitév k le-
gyenek. Ismertek.
Egymás után letérdeltek, s lassan, nyögdécselve, a f vel
ben tt földhöz kezdték verni a fejüket.
Ott álltam, s a jelenetet bámultam.
Hangot hallottam a hátam mögül.
Valami elsuhant mellettem.
Utanc volt az.
Nem is nézett rám. Meg sem állt, hogy megnyugtasson.
Kilépett a gyepre. Fehér, csuklyás köpenyét viselte, arcát
elfátyolozta. Meztelen lába vizes nyomot hagyott a járdakö-
vön.
Egyenesen a fiúcskához sietett.

82
 Így szólt: – Ó, te szegény kisfiú. Megpróbáltál megvéde-
ni.
Megnézte a fiú pulzusát. Megtapogatta a tagjait.
Aztán felemelte, s elindult vele felém. De elment mellet-
tem. Tekintete még csak felém sem rezdült.
A fiúcskát a szobájába vitte.
Bezárta az ajtót.
A személyzet szétszéledt.
Nem tudtam, mit tegyek. Örvényl z rzavarba kerültem.
Képtelen voltam megállítani.
A kert sötét sarkába mentem, ahol lerogytam a bokrok
alá. Bénának éreztem magam, mint aki meg akar mászni egy
hegyet, de már félúton feladja.
Egy id múltán szakállas, öreg doktor érkezett a városból.
Karagoz mutatta az utat Utanc szobája felé.
A doktor sokáig id zött odabent.
Végül kijött.
Azonnal ott termettem el tte. Azt kérdeztem: – Hogy van
Utanc?
Rám nézett. – Így hívják a fiút? Furcsa név egy fiúnak.
– Nem, nem – feleltem. – Nem a fiú, a n ! Hogy van?
– Ah, nagyon szomorú. Tudja, a fiúnak a hölgy, szerint
csinos arcocskája volt. Most azonban eltörött az orra, s az
arccsontja is elrepedt. Komoly pénzt ajánlott, hogy rendbe
hozzam.
Már tudtam, mir l van szó. Fura n i vonzalmat érez a
szépség iránt. – Nos! Meg tudja csinálni? Meg tudja?
Töprengett. Aztán: – Az orrát, valahogy. De az arcát...
– Vigye Isztambulba!
Megrázta a fejét. – Nincs értelme. k sem tudnak többet
tenni, mint én, hiába van flancos felszerelésük.
Ezzel magamra hagyott.
Visszamentem a sötét sarokba, s leültem a bokrok alá.

83
Gondolkodni próbáltam, valami magyarázat után kutatva.
Úgy éreztem magam, mintha valaki meghalt volna – a hosz-
szan tartó, mély bánat, ami ellen semmit nem lehet tenni. Az
események szörny következményei egyre mélyebbre ásták
magukat belém.
Utanc soha többé nem fog szóba állni velem. Soha nem
fog táncolni nekem. Soha még csak rám sem fog nézni. Úgy
éreztem, mintha örökre elszakították volna t lem.
Nem tudok így élni.
Eredménytelenül próbáltam el kotorni valamit pszicholó-
gia tudásomból, amivel kezelhettem volna a kialakult helyze-
tet. De semmit sem találtam. A bánat egyre súlyosabb és sú-
lyosabb teherként nehezedett rám.
A nap hátralév részében ott ültem szomorkodva. Éjsza-
kára sem mozdultam el.
A következ reggelen a bázisparancsnok, Faht bej érke-
zett a kertbe. Indult volna befelé a bels udvarba, Karagoz
azonban megállította, s a bokrok alá mutatott, ahol ültem.
Faht bej hozzám lépett. – Szultán bej – mondta –, kérem,
ne ölje meg ezt az új lányt. Hullák miatti magyarázkodás
nélkül is épp elég bajunk van.
Tompán így feleltem: – Nem akartam én megölni.
– Hát, az itteni személyzet azt gondolja, hogy meg akarta.
Karagoz meg azt mondta nekem, hogy a lány retteg az életé-
ért.
– Retteg az életéért? – kérdeztem. Ez a mondat olyan
messze volt akkori érzéseimt l, hogy nem tudtam nem tu-
domást venni róla.
Faht bej bólintott. – Karagoz azt mondja, a lány most is
attól fél, hogy meg fogják támadni. Egyébként az a vélemé-
nyem, hogy mi sem vagyunk túl nagy biztonságban. Még ri-
asztórendszerünk sincs, amely jelezne egy nagyobb támadás
esetén.

84
 Egy darabig méregetett. Aztán így folytatta: – Megígéri,
hogy nem öli meg a lányt, és nem hagyja szanaszét a holt-
testét? Ha meg akar t le szabadulni, egyszer en csak küldje
el.
Ez volt a végszava. Elment. De mintha egy 800 kilovoltos
robbantót használt volna.
Utanc elküldésének gondolatára a vér megfagyott az ere-
imben!
Ez volt az a gondolat, amire megpróbáltam nem gondolni!
Hogy elmenjen!
Ó, az egy dolog, hogy nem beszél hozzám, s elkerül en-
gem. Az viszont egészen más, hogy ne legyen a környeze-
temben! Nem tudnám elviselni, még a gondolatát sem!
Gondolataim sebesen forogtak az agyamban.
Valahogy eljutottam odáig, hogy megpróbáljam rendezni
a dolgokat.
Védtelennek érzi magát.
Talán, ha védve lenne, nem forgatná a fejében azt, hogy
elmenjen!
E gondolattól vezérelve az irodámba szaladtam. Tollat és
papírt vettem magam elé.
Egy védelmi riasztórendszer tervezésébe fogtam.
Minél tovább jutottam, annál elégedettebbé váltam ma-
gammal. Kiválóan megcsinálom!
A kapuval kezdtem. A házszámok egyikét be lehet majd
nyomni. Ez fogja riasztani a személyzetet, hogy megvédjék a
kaput.
Egy riasztógombot szerelek a lány szobájába, hogy mikor
megijed valamit l, riaszthassa a személyzetet.
Aztán az jutott az eszembe, amit Faht mondott, hogy a
bázisnak nem megfelel a védelme. Így aztán terveztem egy
riasztórendszert, amely a bázis teljes személyzetét a hangár-
ba gy jtheti; fegyverállásokat alakíthatna ki a hangár köze-

85
pén, s így t z alatt tarthatják az összes bejáratot.
A titkos irodámba is szerelek egy jelz kapcsolót. Az
egyik padlólapra kell majd rálépni, s lábbal elfordítva a bázis
összes emberét a hangárba tudom gy jteni, készen arra, hogy
harcoljanak.
Végeztem. Sürg snek min sítettem. Írtam egy parancsot a
személyzet kiképzésér l, valamint egy másikat a bázissze-
mélyzet felkészítésér l.
Tudni fog róla, hogy a hely mostantól kezdve védve lesz.
Ez volt a legtöbb, amit tehettem.
A súlyos veszteség érzése ismét hatalmába kerített.
Tudtam, az események elszakítottak Utanctól, s úgy érez-
tem, ez helyrehozhatatlan.
Összeroppantam.

86
 HUSZONEGYEDIK RÉSZ

1. fejezet

Nem igazán valódi érdekl dés által hajtva, sokkal inkább,

hogy gondolataimat eltereljem fájdalmamról, azon a délutá-
non bevánszorogtam titkos irodámba, és bekapcsoltam a
képerny t. Legalább Raht és Terb végzi a munkáját, így ha-
marosan birtokunkban lesz a lemez, s én megszabadulhatok
Hellert l.
szintén mondom, gondolatban túl messze jártam ahhoz,
hogy valóban figyelni tudjak. Kis id múltán azonban az
események kezdték felkelteni az érdekl désemet.
Bang-Bang lefelé utazott Hellerrel a Kecses Pálmák lift-
jében. Heller, ezt jól láttam a lift tükrében, fehér, V-nyakú
pulóvert viselt tengerzöld selyeminggel. Nadrágja színe illett
az ingjéhez. Vörös baseballsapkáját sz ke tarkójára tolta.
Elmerengtem azon, hogyan csinálja Heller, hogy mindig
ilyen tisztának és ilyen jól öltözöttnek látszik. Talán ha én is
így festenék, Utanc több figyelmet fordítana felém.
Bang-Bang komoly szabású fekete öltönyt és fekete inget
húzott, s hozzá fehér nyakkend t kötött – jellegzetes gengsz-
teröltözet. B rb l varrt öreg taxisof r-sapkája azonban any-
nyira nem illett öltönyéhez, hogy teljesen megzavarta az öl-
töny által keltett hatást.
– De én azt mondom neked, hogy ez fontos! – mondta
Bang-Bang. Izgatottnak t nt. – Ott állt a neved a hirdet táb-
87
lán! Az id ponttal és mindennel együtt! PSZICHIÁTRIAI
KONZULTÁCIÓ!
– Tudom – felelte Heller. – És ez rosszat jelent?
– Ó, Jézus Krisztus, hát persze! – válaszolta Bang-Bang. –
Biztosan azt gondolják, hogy flúgos vagy! Látom, nem fo-
god fel ennek a komolyságát, Jet.
Szóval most már Jet. Biztosan Izzyt l tanulta.
– Nos, tisztában vagyok vele – mondta Heller. – De...
– Ezek csomót kötnek az agytekervényeidre! – mondta
Bang-Bang. – Agyzsugorítók! Ítélet nélkül rács mögé dug-
nak életed hátralév részére. Hiába bizonyítod be az igaza-
dat, vagy hivatkozol az Ötödik Kitételre! Fütyülnek a törvé-
nyességre, a törvény és a zsaruk mégis mögöttük állnak.
Elérték a legalsó szintet, s elindultak a garázsba.
– De ha... – próbált megszólalni Heller.
– Nem érted – mondta Bang-Bang. – Egyszer en csak
aláírnak egy utasítást, téged meg bedobnak a ketyósok közé.
Teletömnek drogokkal, aztán megsütik az agyadat! Még a
koponyádat is meglékelik egy jégcsákánnyal! Addig nem
nyugszanak, míg él halottat nem csinálnak bel led, aki csak
vegetál! És nem azért, mintha bármit is tettél volna! A kor-
mány így állítja félre azokat a madarakat, akikt l szeretne
megszabadulni!
– Hát – szólt Heller – ez elég rosszul hangzik.
– Ez szörny . És ezek az agyzsugorítók a legbolondobbak
mindannyiunk közül!
Megérkeztek egy autóhoz.
Az srégi Valódi Piros Taxihoz. Csakhogy alaposan meg-
változott! Tündökl narancsszínben pompázott az újjávará-
zsolt kocsi. Összerepedt ablakait kicserélték. Mikor Heller
kinyitotta az ajtaját, hogy beszálljon, kigyulladt az utastér-
világítás, s megláttam az új, fényes b rkárpitozást. Vadona-
túj régiség!

88
 Bang-Bang becsapta a Heller melletti ajtót, majd beugrott
a kormánykerék mögé. Beindította a kocsit. Halk duruzso-
lással tolattak ki a parkolóhelyr l.
Kiszáguldottak a süllyesztett garázsból, s kelet felé vették
az útjukat. Az útbaigazító táblán ez állt:

Franklin D. Roosevelt út

Bang-Bang beleolvadt a kavargó forgalomba, amellyel

együtt észak felé haladt. Heller leginkább a mellettük höm-
pölyg East Rivert bámulta, ami szikrázott a reggeli napsü-
tésben. Periferikus látómezejében látni lehetett, hogy Bang-
Bang egészen biztosan azt hiszi, most is helikoptert vezet,
mivel cseppet sem tör dött a fenyeget koccanásokkal, s úgy
hajtott keresztül a gödrökön, mintha azok ott sem lennének.
Nem nagyon figyelt a vezetésre. Hátrakiáltott a nyitott el-
választón. – Lehet, hogy ránk szálltak – aztán így folytatta –,
talán kitalálták, hogy tengerészgyalogos vagyok. Tudják,
hogy minden tengerészgyalogos rült.
Egy limuzin kénytelen volt kitérni el lük, amit l majd-
nem felszaladt egy üresen futó nyergesvontató hátára. – Hé –
kiáltotta hátra Hellernek –, nagyszer ötletem támadt. Talán
fel kellene robbantanunk az egész kócerájt!
Fékcsikorgással és némi sodródással bekanyarodtak a
168. utcába. Begördültek a várakozó taxik közé. Bang-Bang
kiugrott, és kinyitotta az ajtót Hellernek. Mikor Heller kilé-
pett a járdára, Bang-Bang egy táblát akasztott a kocsiajtón
álló feliratra. A tábla szerint a taxi nem szállít utasokat, míg
a bombakeres osztag át nem vizsgálja.
Bang-Bang az épületre mutatott. – Azt mondja, a 64-es
iroda. Doktor Kutzbrain. Megtenném helyetted, kölyök, ha
lenne még néhány agyam tartalékban. Na ide figyelj, ne
hagyd, hogy kényszerzubbonyt húzzanak rád. Ne várd meg,

89
hogy telefonáljanak. Ha valami b zlik, azonnal rohanj el.
Járni fog a motor, hogy gyorsan elmenekülhessünk.
Bang-Bang benyúlt a taxiba, hogy lehajtsa a szabad jel-
zést mutató zászlócskát. Megszólalt a rádió, s rajta egy rend-
rségi frekvencia. Ez törvénybe ütköz !
Heller belépett az épületbe, ahol egy ápolón kosztümbe
öltöztetett portás tájékoztatta a részletekr l. Heller átadta
hallgatói okmányait, majd kitöltött egy hosszú nyomtatványt,
korábbi mentális betegségeir l, egy vizsgálatot megel
szakvéleményt.
– Most már bemehet. Mivel nem találkozott Dr. Schitz-
cel, nem kell lenyugtatnom. – A n vér betaszigálta egy ajtón.
Doktor Kutzbrain almát hámozott az íróasztalán. A haja
feje két oldalán tüskeként meredezett. Szemüvege olyan vas-
tag volt, hogy cikázó szemgolyói csészékben úszkáló fekete
halaknak látszottak.
– Lizzie Borden? – kérdezte Dr. Kutzbrain. Megvágta
magát és káromkodott.
– Ez Jerome Terrance Wister, a mérnökhallgató, akit látni
akart – felelte a n vér. Aztán hozzátette: – Azt hiszem. – A
kartont az íróasztalra fektette.
– Nagy kár, hogy soha nem hozza nekem ide ezt a Lizzie
Bordent – mondta a doktor. – Nagy hasznát venném annak
az esetnek. Szül k ezreit l szabadulhatnánk meg a segítsé-
gével. – Ismét megvágta magát. Leeresztette a fejét, tekinte-
tét pedig Hellerre emelte. – Mit mondott, hogy hívják?
– Jerome Terrance Wister – felelte a n vér. – Tudja. Az
az. Most magukra hagyom önöket. Ne rosszalkodjanak, vagy
ha mégis, akkor szóljanak nekem is. – Ezzel rájuk csukta az
ajtót.
– Nos, Borden – mondta a doktor. – Nagyon halálos va-
gyok, hogy eljött. Egy baltával darabokra vágni a szüleit.
Nagyon halálos vagyok, vagyis hálás, jaj, bocsásson meg a

90
freudi elszólásért.
Érdekl dve hallgattam. Tanulhatok valami újat a pszicho-
lógiával kapcsolatban, így feszülten figyeltem a doktor sza-
vait.
– Ó (bíííp) meg – mondta. Megint megvágta magát.
Az almát a szemétkosárba dobta, s rágcsálni kezdte a kés-
pengét.
Heller a kartont, amit a n vér az asztalon hagyott, a dok-
tor elé tolta, hogy az el tudja olvasni.
– Aha! – szólt a doktor. – Két név! Ez egy rendkívül árul-
kodó szimptóma. Két név. A skizofrénia kiváltásának régeb-
bi módszere.
– Két név? – kérdezte Heller óvatosan.
– Igen. Itt áll a kartonján. Jerome és Terrance. Ez két név.
Volt talán ikertestvére? Nem. – A kést meglóbálta Heller
el tt. – Nincs ok arra, hogy kerülgessük a forró kását,
Jerome vagy Terrance, vagy bárhogy is hívja magát a követ-
kez pár percben. – Észrevette, hogy a kést tartja a kezében.
Szomorúan Hellerre nézett. – Miért ette meg az almámat?
A doktor egy ideig íróasztala fiókjában kotorászott. – Hol
van az a dosszié? Amiért olyan halálos vagyok?
Néhány papírlap és egy olló akadt a kezébe. Nekilátott ki-
vágni egy papírbabát. Aztán, hangjában undorral, így szólt –
Nem, nem ez az, amit keresek. Miért van itt, Borden?
– Hívatott. Wister – felelte Heller.
– Ah! – szólt a doktor. – Már világos. A dossziét keres-
tem! Igen. – Ismét beletúrt a fiókba, el húzott egy spárgakö-
teget, és vonakodva félretette az asztalra.
– A dosszié – szólt Heller. – Nem ez az, ami az íróaszta-
lán hever?
– Pontosan – felelte Dr. Kutzbrain. Kézbe vette és kinyi-
totta. Megköszörülte a torkát. Beleolvasott, aztán így szólt: –
Nos, egyfolytában arról beszél, hogy mindent elkövet az ön

91
bukása érdekében.
– Ki?
– Miss Simmons, az ön természetjárás-professzora, ki
más. Most éppen a H sít ben van. Tudja, Borden, ez egy
hímmel kapcsolatos normál n stényreakció. Ezt a szakmá-
ban „fekete özvegy genetikus szindrómá"-nak nevezzük.
Tudja, Borden, ez az egész nem más, mint evolúció. A férfi a
hüll kb l fejl dött ki. Ez tudományos, megkérd jelezhetet-
len tény. Az asszonyok azonban, Borden, a fekete özvegy
pókoktól származnak, és ez is tudományos, megkérd jelez-
hetetlen tény. Ezt saját tanulmányommal bizonyítottam be.
De látom már, én elbeszélek a maga feje felett. Azok a pó-
kok ott a mennyezeten nem az enyémek. Az utolsó páciens
hagyta itt ket. Tud követni – rápillantott a kartonra –,
Jerome?
– Minden világos – felelte Heller.
– Jó. Nos, a tény, hogy ez az asszony így reagál a férfiak-
ra, csupán azért zavaró, mert racionális. Tudja – és ismét rá-
nézett a kartonra –, Terrance, minden, amit egy lelki problé-
mákkal küzd páciens gondol vagy mond, csupán káprázat.
Ha egy személy elmeosztályra kerül, természetesen elmekór-
tani esetként kezeljük. Szóval, bármi, amit mond, tévedés.
Tud követni – lesett rá a kartonra –, Állami Egyetem?
– Pontosan követem – felelte Heller.
– Ebb l kifolyólag, ha azt mondja, hogy ön egy jó em-
ber, akkor maga nyilvánvalóan nem az. De egy szóval sem
mondja, hogy ön jó ember lenne. Ehelyett azt mondja, hogy
maga egy atombomba. Így aztán, természetes módon, maga
nem az. Talán valami másfajta bomba. Mondjuk hidrogén?
Nekem szintén elmondhatja – húzta maga elé a kartont –,
Kecses Pálmák, megbízhat bennem. Néha tartom magam a
hippokratészi eskühöz. Persze, kivéve a rend rségi ügyeket.
– De hogy folytassam ezt a vizsgálatot, itt az áll, hogy ez

92
a Miss Simmons egyfolytában sikoltozik, hogy maga csu-
pasz lábbal megölt nyolc embert, és hogy úgyis meg fog
szökni, hogy felhívja a rend rséget.
Heller ujjai ráfeszültek a karosszék karfájára.
– A helyzet az, hogy megjelentek – folytatta Dr.
Kutzbrain. – Igen, most már emlékszem, pedig néhány napja
történt. Szorosan együttm ködünk a rend rséggel. Az a
helyzet, hogy nyolc holttestet találtak a parkban. Nos, mit
gondol err l?
Heller szorítása még er sebbé vált a szék karfáján.
– Azonban – lesett rá a kartonra – New York, ne felejtse
el, mit mondtam a fekete özvegy génr l, err l a n kkel kap-
csolatos evolucionárisan bebizonyított tudományos tényr l.
Ez a b ntudat-áthelyezés tipikus esete. Tudja, egy szerepfor-
dulás. Becsalta azokat a szerencsétlen, ártatlan férfiakat a
parkba, hogy azok összevesszenek rajta, hogy aztán egyaránt
élvezhesse saját meger szakolását, valamint a kölcsönös
gyilkosságig fajuló vad és természetes hím rivalizálást, vég-
letekig kihasználva ket, s ezzel kielégítve természetes sze-
xuális étvágyát.
– Nos, a rend rségnek más elképzelése is van, amely sze-
rint két rivális banda holttestekkel jelölte ki kölcsönösen vi-
tatott területeik határát. Tudja, mi oktatjuk a rend röket,
azonkívül számtalan vadállat jelöli ki pontosan saját territó-
riumát. Ebben az esetben azonban helytelen elméletet alkal-
maznak.
– Ezt elmagyaráztam, és a n k fekete özvegy génevolúci-
ójáról szóló saját tanulmánnyal be is bizonyítottam nekik.
Ebb l megértették, hogy ez természetes viselkedés egy n
részér l, és az ügyet szexuális izgalmi állapotban elkövetett
csábítás-er szak-gyílkosságnak min sítették, s lezárták. Miss
Simmonst továbbra is a pszichopaták osztályán tartják, va-
gyis hogy bolond, az ügy pedig ezzel lezárult.

93
 – Fogva tartják Miss Simmonst? – kérdezte Heller.
– Ó, nem! Teljességgel ellentétbe kerülünk a szakmai eti-
kával, ha nem szabadítjuk rá a veszedelmes bolondokat a kö-
zösségre, azonban mivel így akarják a városházán – szolgál-
nunk kell ket, mióta k fizetnek minket – benn tartjuk egy
id re. Tudja, rengeteg fejfájást okoz a rend rség operatív
osztagának. Valami bombák ellen tiltakozik. Ha az emberek
azt akarják, hogy lebombázzák ket, hát bombázzák le ket.
Senki nem gátolhatja a személyes szabadságjogokat. Tud
követni? – ismét belenézett a kartonba. Nevet azonban nem
talált. így szólt: – ...„tanácsok"? „Tanácsok"? Itt az áll, hogy
önt tanácsadásra küldték hozzám.
Hátrad lt és gondolkodott. Lebiggyesztette az ajkát, és
megcirógatta. Ezután a Simmons dossziéra nézett, és meg-
masszírozta a homlokát. – Nos – mondta végül –, az egyetlen
tanács, amit adni tudok, ha elkóborolt n ket talál törött láb-
bal fekve, hagyja ket magukra. – Gondolkodott egy ideig. –
Igen. Hagyja ket magukra!
– Miss Simmons vissza fog térni a tantestületbe? – kér-
dezte Heller.
– Miért kérdezi ezt? – érdekl dött Dr. Kutzbrain.
– Ha bolond, hogy tud tanítani?
– Ó, ostobaság – felelte a doktor. – Ha bolond is, az csep-
pet sem számít. Még a legkiválóbb emberek is minimum
neurotikusak. Ha bolond, ez fogja zsenivé tenni, így hát
persze, hogy taníthat! – Az iratgy jt re nézett. – Azt mondja,
id ben kell kiengedni ahhoz, hogy visszakapcsolódhasson a
következ szemeszterre. Honnan támadt az az rült ötlete,
hogy rültek nem taníthatnak iskolában? Még az ötlet is
rültség!
Mivel a doktor ismét felkapta az ollót és a papírt, Heller
minden bizonnyal azt gondolta, a beszélgetés befejez dött,
és indulni készült.

94
 Dr. Kutzbrain azonnal kizökkent a vagdosásból és meg-
vágta magát. Kinyújtotta a karját, és türelmetlenül integetett
Hellernek, hogy üljön vissza.
– Már emlékszem, miért küldték ide! – szólt a doktor. –
Istenem, hát persze. Villámként hasított belém. – Sietve átla-
pozta a dossziét. – És fontos is. Minket is érint. A kórházi
személyzetünket. És k a legels k!
El ráncigált egy hatalmas, vörös lapot. SÜRG S felirat
állt a tetején. – Aha, tudtam, hogy ezt is el kell intéznünk! A
kórházszemélyzet panaszkodik a szemét miatt, amit maga
csinál!
– Én?
– Pontosan! – felelte Dr. Kutzbrain gy zedelmesen. – A
személyzet rendkívül fontos! Droginjekciókat kell adniuk
minden órában önmaguknak és a pácienseknek. Sokkolniuk
kell az egész osztályt reggel, délben és este. Nincs idejük fel-
takarítani a padlót!
A doktor el rehajolt, és fenyeget en megrázta az ujját
Heller felé. – Összetépkedi a virágokat, amiket maga küld
neki! Széttapossa ket a padlón! A WC-be dobált virágcsok-
rok eltömik a szennyvízvezetéket! SZÓVAL HAGYJA
MÁR ABBA A VIRÁGKÜLDÖZGETÉST!
MEGÉRTETTE?
Heller elhúzódott a doktor fenyeget ujja el l, és bólin-
tott.
Dr. Kutzbrain a dossziétt a szemetes kosárba dobta, fel-
kapta az ollóját és ismét megvágta magát. – Vége a hallgató
pszichiátriai vizsgálatának! N VÉRSZEMÉLYZET! Küld-
jék már be Bordent!
Heller kiment, magához véve a vizsgálatot elrendel la-
pot. Ellentmondást nem t en aláíratta a n vérrel, s így a
vizsgálat befejezettnek min sült.
Kilépett az épületb l, ahol Bang-Bang, készen állva, azóta

95
is járatta a kocsi motorját.
Bang-Bang kiszállt az autóból, és aprólékosan megtöröl-
gette b rsapkája bels peremét. – Nem rohantál ki, így fel-
tehet en megszabadultál t lük. – Kinyitotta az öreg taxi csil-
logó ajtaját. A csomagot, alighanem dinamit lehetett, fel-
emelte az ülésr l. – Azt hiszem, ma mégsem robbantjuk rá-
juk a házat.
Heller beszállt. Bang-Bang becsukta az ajtót, levette a
táblát, a csomagot a jobb els ülés el tti padlóra dobta, majd
maga is beszállt. Kirakta a zászlócskát, a rend rségi rádió
pedig elhallgatott.
Heller így szólt: – Bang-Bang, ezek az emberek rültek!
– Az ördögbe, hát mi ebben az újdonság? Ezt mindenki
tudja. És most hová megyünk?
– Hát, ha itt nincs több dolgom, jobb lesz, ha bemegyek
az irodába.
– Gyía, Peng ! – mondta Bang-Bang, s a taxival vesze-
delmes módon belevetette magát a forgalomba. Én magam is
elszédültem, figyelve a szélvéd el tt elsuhanó utcákat, táb-
lákat és teherkocsikat.
A vizsgálatra próbáltam koncentrálni. Rengeteget tanul-
hattam volna bel le. Akkor azonban sokkal jobban fájt a szí-
vem annál, minthogy bármire is koncentrálni tudtam volna.

2. fejezet

Heller nem sokat tör dött Bang-Bang vezetési stílusával.

Benyúlt hátizsákjába, és el húzott egy tankönyvet. Papírkö-
tés jegyzet volt, tetején ceruzával írt szöveggel:

Azt kérdezte, mi az a marketing.

96
 Ezt az egyszer sített tankönyvet ajánlom.
Izzy

Mi köze egy harcmérnöknek egy olyan tantárgyhoz, mint

a marketing? Még egy szállal gazdagodik az általa sz tt rült
minta!
Minden bizonnyal már majdnem végzett a könyvvel, mi-
vel a könyvjelz az utolsó lapoknál állt. Kinyitotta, s miköz-
ben periferikus látómezejében láttam, hogy Bang-Bang daj-
kákat próbál elválasztani babakocsijaiktól és
nyergesvontatókat vontatmányaiktól, Heller elpusztította a
tankönyv maradékát.
Egy lap maradt a végére. Egyetlen bekezdés állt rajta. Így
szólt, A szerzett ismeretek megszilárdítása érdekében a hall-
gató készítsen teljes marketingtervet, amely népszer sít egy
jellegzetes terméket, s elfogadtatja azt a fogyasztókkal.
Heller kifelé bámult az ablakon. Tekintete meg-megakadt
a hirdetéseken. Egyiket-másikat hosszabb ideig méregette.
Aztán nem fókuszált már semmire, amib l tudtam, hiszen
már korábban is csinálta, hogy gondolataiba merül. Így szólt
önmagához: – Bab? Csempészett whisky? Sirályok? Cip k?
Gyulladáscsökkent por? Nem, nem, nem. Ó, felmérés! Nem
végeztem el a fogyasztói felmérést.
El rehajolt, s átkiabált a részben lezárt választófalon, –
Bang-Bang! Ha te fogyasztó lennél, mit fogyasztanál a leg-
szívesebben?
Bang-Bang, miközben hátrafelé kiabált, sikító gumikkal
került ki egy útépítést jelz állványt. – Elárulok valamit, ha
megígéred, hogy nem terjeszted. – Felugratott az útpadkára,
hogy megkerüljön egy szállítókocsit. – Mindenki azt hiszi,
hogy a robbantgatás miatt hívnak Bang-Bangnek. De ez nem
így van. – Elszáguldott egy t zoltóautó mellett. – Cherubino
a megmondhatója. Tizennégy éves korom óta Bang-Bangnek

97
hívnak. – Könnyedén átugratott egy nyitott csatornanyílás fe-
lett. – A lányok miatt kaptam a Bang-Bang nevet. Ha Babe
megtudná, hogy ki-be járok a Kecses Pálmákba, rosszul len-
ne!
– Vagyis arra a kérdésre, hogy mit fogyasztanál a legszí-
vesebben, a válaszod az, hogy lányokat.
– Meg lányokat, meg lányokat! – kiáltotta vissza Bang-
Bang éppen csak hogy kikerülve egyet a járdán, hogy ezzel
is bizonyítsa állítását.
Heller hátrad lt. – Lányok. Hm. – Feljegyzést készített a
marketing tankönyv hátsó borítójának belsejére. – Felmérés
elvégezve. Tárgy: Lányok.
Az idegborzoló száguldás végeztével, amely mind a köz-
lekedés, mind a természet törvényeit megsértette, Bang-Bang
hangos kiáltás kíséretében, hogy a taxit a parkolóba viszi, ki-
tette Hellert az Empire State Building f bejáratánál, majd el-
hajtott.
Heller felnézett. Ett l elszédültem: az épület annak ellené-
re, hogy az utcáról nem lehetett látni a csúcsát, s t még a fel-
negyedét sem, úgy festett, mintha beleért volna a felh k-
be.
Heller átverekedte magát a nyüzsg sokaságon. Elballa-
gott a gyors és egyébfajta liftek sora el tt, majd beszállt ab-
ba, amely minden bizonnyal az emeletén áll meg el ször.
Senki még csak rá sem hederített.
Kiszállt. Az el tér megváltozott. Még több réztábla került
a helyére, és pálmák egyenl távolságokra. Nem emlékez-
tem, mennyire hatalmas is ennek az emeletnek a fele, ami
mostantól kezdve az övé.
A kommunikációs teremben találta Izzyt. – Üdv, Izzy! –
kiabálta túl a zsibongást és a távírók kattogását. – Hogy
megy?
Izzy bágyadtan elmosolyodott, alighanem nem is volt ké-

98
pes mosolyogni. Még mindig az Üdvhadsereg
jószolgálatának öltönyét viselte. Csontkeretes szemüvege
még jobban hangsúlyozta orra horgasságát. – Reméltem, ad-
dig nem kerül el , míg nem mennek egy kicsit jobban a dol-
gok – felelte Izzy. Felemelt egy papírlapot. – Éppen most
vesztettünk az oroszországi rubelárfolyamon. Szörnyen fe-
szített. Úgy t nik, nem tudjuk felemelni a százezret félmilli-
óra. A körülmények rendkívül bizonytalanok.
– Nos, a bérletet azért kifizetjük – szólt Heller.
– Ó, nemcsak azért vagyunk itt, hogy kifizessük a bérletet
– felelte Izzy. – Ha vállalatoknak kell átvenniük a kormány
szerepét, csak milliárdokban szabad gondolkodnunk.
– Így lesz – mondta Heller vidáman. – És mi volt ennyire
sürg s?
– Ó, istenem – mondta Izzy. – Attól tartok, erre sem va-
gyok felkészülve.
Heller magához intette. Kimentek a teremb l, majd a leg-
különböz bb névtáblákkal felszerelt ajtók hosszú sora el tt
ballagtak el. Fájdalmas örömet jelentett látnom, ahogy a
számtalan lány – valószín leg saját alkalmazottaik, külse-
jükb l ítélve hallgatók, akik részmunkaid ben dolgoznak –
még csak nem is köszönnek Hellernek, hanem feladataikat
végezve elrohannak mellette.
Az egyik ajtó el tt megtorpantak. A felirat így szólt:

Maysabongói Keleti Egyesült Államok Követsége

Maysabongói Köztársaság
Sokáig éljen Ahmed Allah diktátor!

Izzy kulcsok után kutatott a táskájában. Legalább tízfont-

nyit cipelt magával. Kinyitotta az ajtót, és felkapcsolta a vi-
lágítást.
A dekoráció bambuszból készült. Gonosz külsej kardok

99
díszítették az egyébként csupasz fehér falakat. A címerpajzs,
amely azonnal magára vonta Heller figyelmét – rajta ke-
resztbe rakott rohamfegyverek –, az íróasztalnak döntve he-
vert a padlón.
– Megkapta az alkonzuli kinevezéseket, igaz? – kérdezte
Heller.
– Igen, Mr. Jet. Ott vannak az íróasztalon. Itt van Bang-
Bangé, s itt az enyém. Ah, igen. Ez itt az öné.
Heller elvette a sajátját, s átfutotta. Az irat Maysabongo
konzuljává nevezte ki, a többit azonban nem tudtam elolvas-
ni. Begy rte a zsebébe.
– És megalapította a céget – mondta Heller.
– Ó, igen. Csodálatos Olaj Maysabongóért Korlátolt Fele-
sség Társaság, Maysabongón bejegyezve, vállalatként
nyilvántartva stb. Ön azonban nem igazgató, Mr. Jet. Abie
Cohen és felesége kell, hogy igazgatók legyenek. Tudja, s
ebben hajthatatlan vagyok, mert felel s vagyok önért, ön
nem kerülhet kapcsolatba egyik céggel sem ezek közül.
Semmi olyan nem történhet, amire az Igazságügy Miniszté-
rium kukabúvárai vadásznak. Az az ügyvéd, Mr. Bury, rend-
kívül rosszindulatú, Rockecenter pedig minden más mellett
az Igazságügyi Minisztériumot is ellen rzése alatt tartja. Ve-
szedelmes ember.
– Nem értem a problémát.
– Nos, a falfestmény. A küldött ragaszkodik hozzá, hogy
a falra Harlotta portréja kerüljön.
– Azt hiszem, rá tudom venni, hogy modellt üljön.
– Nem a modellr l van szó, Mr. Jet. A tahiti falfestmény-
nyel kapcsolatban volt modellproblémám. A szomszédos
modellügynökség ellenére még más modellekkel is voltak
nehézségeim. Nem, a probléma, Mr. Jet, a fest kkel van!
– Azt hittem, van néhány fest je.
– Nem hiszem, hogy beleegyezik. Néhányan várnak oda-

100
kint, a próbamunkáig pedig az ön irodájában vannak. De...
de...
Heller bezáratta a követséget, majd végigmentek a hosz-
szú, hosszú, hosszú folyosón, el az ajtók, ajtók, ajtók hosszú
sora mellett, Heller irodája felé.
Izzy Heller mellett ügetett. – Igazán nem hiszem, hogy
érdemes lenne megmutatnom a munkáikat.
– Talált néhány m vészt, igaz? – kérdezte Jet.
– Igen. De a stílusuk nagyon eltér a megszokottól. Tagad-
ják a fennálló rendet, ami alapján még a barátaink is lehetné-
nek. Csakhogy teljességgel nonkonformisták. Alig tudtak
végigbukdácsolni az Állami Egyetem m vész szakán: a pro-
fesszoraik utálták ket. Megpróbáltak megtelepedni a
SoHóban, New York m vészközösségében, de kiközösítet-
ték, majd kitiltották ket.
– Nem akarják azzal prostituálni a m vészetüket, hogy
reklámcégeknek dolgozzanak, így aztán éheznek és fedél
sincs a fejük felett.
– Prostituálni a m vészetüket – szólt Heller. – Hm. Nos,
mi lehet az a m vészeti stílus, ami ennyire rettenetes?
– Úgy hívják, „neorealizmus". Ha festenek egy
vitorláshajót, az pont úgy néz ki, mint egy vitorláshajó. Ez
rendkívül forradalmi! És nagyon merész, ellentétben áll
minden modern irányzattal. Az általuk festett emberek pont
úgy néznek ki, mint az emberek!
Beléptek Heller irodájába. Mintha ötöd hektár fehér gyap-
jún jártak volna. Heller elindult, hogy kinyissa a szell t.
Alsó-Manhattan leny göz látványt nyújtott a szeptemberi
napfényben.
– Ez bizony festékszag – szólt Heller. Megfordult. A bejá-
rati ajtó melletti falnak támasztva ott sorakozott egy tucat
festmény.
Heller végignézte ket. Aztán közelebb ment. – De hát

101
ezek pompásak!
Nos, a voltári elvárásoknak nem feleltek volna meg, de
sokkal jobbak voltak a Földön általam eddig látott m veknél.
Izzy így szólt: – Nos, technikailag nem rosszak. Csakhogy
Rembrandt, Vermeer és Michelangelo festményeinek tanul-
mányozása után téves irányba indultak. Nem lépnek együtt a
világ m vészetével. Az egyikük nem volt hajlandó festékes
kerek triciklivel ráhajtani a papírra, majd ezt festménynek
nevezni, pedig csinos kis summa ütötte volna a markát. A
többiek még ki is álltak mellette. Ezek ilyen érzelmes fajták.
Üldözik és megvetik ket.
Heller felemelte az egyik jókora vásznat. A lány, kinek
rszínét jól eltalálta a m vész, vörös kend vel a vállán, na-
rancsszín cserépkorsót tartott a fején. Ha jobb hangulatban
lettem volna, egészen biztosan izgatónak találom. Heller fel-
kapott egy másikat. Gyönyör lányt ábrázolt meztelenül egy
kanapén, miközben két kézzel egy macskát emelt a magasba.
Valami trükkb l kifolyólag az én kétdimenziós képerny -
mön is háromdimenziósnak látszott. Heller fogta a követke-
t: egy lány szerepelt rajta profilból, aki éppen leharapott
egy rózsát a megszólalásig életh rózsabokorról – csak az
arca, a fogai és a rózsa látszott a képen.
– Hol vannak ezek a fickók? – kérdezte Heller.
– Nyolcan vannak. Az el szobában várnak. De, Mr. Jet, rá
kell hogy mutassak, az m vészetük nem divatos! Az a
macska úgy néz ki, mint egy macska! Ezek a lányok olya-
nok, mint a lányok! Én nem tudom...
– Egyetértek abban, hogy ezt végig kell gondolnunk –
szólt Heller.
– Ó, hála istennek.
Heller leült az íróasztala mögé. – Az összes iskolai dolgot
elrendezte?
– Ó, igen – mondta Izzy védekez en. – Ön az összes név-

102
sorolvasás alkalmával válaszol. Zárthelyi dolgozatait bead-
ják. Laboratóriumi feladatait elvégzik. Feljegyzéseket és fel-
vételeket sem kell készítenünk többé. A tavalyi el adások
anyagáról készített másolatokat a legfels szekrényben talál-
ja. Bang-Bang helytáll az ROTC-ben. És itt van egy szemé-
lyi hívó arra az esetre, ha hirtelen mégis meg kellene jelennie
valahol. – Átadta. – Remélem, így sokkal könnyebb az ön
számára.
– Nagyszer így egyetemre járni – mondta Heller. – A
pszichiátriai vizsgálatot letudtam ma reggel, Miss Simmons
azonban a következ szemesztert l ismét a nyomomban lesz.
– Sajnálom, hogy ez ügyben nem segíthetek. Határozottan
elítélem az er szakot. Az olyan z rzavaros. Nem lehetne
esetleg t megvásárolni?
– Még csak esély sincs rá – felelte Heller.
– Ez esetben lehet, hogy ön mégis elbukik.
Bang-Bang érkezett.
Heller így szólt – Nos, döntöttem. Bang-Bang, a mi taxink
elbír tizenegy embert?
– Mi az hogy! – felelte Bang-Bang.
– De ez törvénybe ütköz – szólt Izzy.
– És ezeket a vásznakat? – kérdezte Jet.
– Megpróbáljuk – válaszolta Bang-Bang.
– Gy jtse össze a fest it – mondta Heller Izzynek. –
Ezekkel a festményekkel együtt hozza le ket az épület elé.
– Hova megyünk? – kérdezte Izzy kétségbeesetten.
– Kereskedni – felelte Heller. – Kereskedni fogunk.
– Nézze – szólt Izzy. – Bármit meg tudok venni, amire
szüksége van. Önnek megszerzem fél áron.
– Nem így fogunk kereskedni, hanem marketingelni fo-
gunk.
– Ó, a könyv, amit adtam – szólt Izzy. – És mivel fogunk
marketingelni?

103
 – A felmérés szerint „lányokkal".
– De hát ez illegális! – mondta Izzy.
– Eleget kell tenni az iskolai követelményeknek – szólt
Heller. – A felmérés márpedig ezt állítja. Azonkívül nem in-
kább az lenne illegális, ha illegális módon próbálnék átmenni
ebb l a tantárgyból?
– Ez bizony igaz – mondta Izzy. – Nincs más választás!
Ha a felmérés azt mondja, hogy lányok, akkor legyenek lá-
nyok.
Néhány perccel kés bb a festményeket felkötözték a tet -
csomagtartóra, a tömeg pedig nagy nehezen beprésel dött az
öreg taxiba.
Végigszáguldottak a Fifth Avenue-n.

3. fejezet

– Nos, uraim – szólt Heller a festékfoltos sokasághoz, ami

kilenc utast jelentett az ötszemélyes kocsiban (Izzy és Bang-
Bang elöl ültek) –, nem szeretném, ha a m vészetük prosti-
tuálásaként fognák fel az ajánlatot.
A mellette ül szakállas figura annyira elhúzódott t le,
amennyire csak tudott. Az arca megrándult. – Nem vagyunk
hajlandóak lemondani a neorealizmusról!
– Az Isten szerelmére, nem is kell, hogy lemondjanak róla
– felelte Heller. – Hamarosan látni fogják, mire gondolok.
Bömbölve beszáguldottak a Kecses Pálmák garázsába.
Aztán beprésel dtek a liftbe.
Heller besétált Vantagio irodájába. Vantagio, szemláto-
mást kissé másnaposan, az íróasztala mögött ült. Rosszallóan
méregette a tömeget, ami Hellert követve beözönlött az iro-
dájába.

104
 – Le akarjuk festeni Minette-et – szólt Heller.
Ez túlságosan világos és egyértelm volt Vantagio számá-
ra ebben az órában. – Jó reggelt, kölyök. Bemutatnád a bará-
taidat?
Heller bemutatta ket. Aztán így folytatta: – Van egy csu-
pasz falunk, ami csupasz lányt kíván. Csak eredeti jöhet
számításba. A Gyönyör Tahiti Arany Fövenye Csodaválla-
lat számára készül. Minette az egyetlen gyönyör tahiti lány,
akit ismerek.
– Nos, elviheted magaddal, kölyök. Az ENSZ-ülésszak
csak a jöv héten kezd dik, így nincs túl nagy forgalmunk.
Biztos vagyok benne, hogy Minette megteszi, amit kérsz t -
le, úgyhogy nyugodtan elviheted az Empire State Building-
be.
– Nem – felelte Heller. – Izzy, jöjjön ide – és Izzyre pil-
lantott, akinek szemlátomást fogalma sem volt róla, hova ke-
rült, és hogy mi következik most –, nagyszer ötletem tá-
madt, jöjjön velem.
Heller az el csarnokba ment. Kinyitott egy szekrényt, s
kigurított bel le egy kicsinyke emelvényt, amit ki tudja mire
használnak. Tolni kezdte, keresztül az el csarnokon. A ház-
vezet azonnal a segítségére sietett. Heller a szemben lév
sarokba tolta, a bejárati ajtó mellé.
Ezután ment és fogott egy fest t. Az emelvény elé állítot-
ta, majd a csomagjából el húzott egy fest állványt, s a fest
elé tette, aki meglátva az állványt, azonnal egy keretre feszí-
tett, tiszta vásznat tett rá.
Heller a házvezet segítségével pálmákat helyezett el kis
csoportokban az emelvény végében.
Heller a telefonhoz lépett, s lenyomott néhány számot.
– Ki az? – hallatszott Minette hangja. – Még nem
öltösztem fel. Nagyon korán van még!
– Biztos, hogy nem öltöztél még fel? – kérdezte Heller.

105
 – Ó, szia szépfiú. Márisz jövök!
– Ne – felelte Heller. – El bb kapd magadra a f szoknyá-
dat, meg köss néhány virágot a hajadba, s csak azután gyere
le az el csarnokba!
– Az el csarnokba? Bisztoszan viccelsz. Vantagio...
Heller átnyújtotta Vantagiónak a telefonkagylót. Vantagio
így szólt a készülékbe: – A kölyök átalakítja a dekorációt,
Minette. Bármi el fordulhat, gyere le.
Néhány diplomata távozott, kissé zilált állapotban. Észre-
vették az üres vászon el tt ácsorgó fest t. Megálltak.
Egy kora reggeli látogató, egy nagydarab fekete férfi lé-
pett be a bejárati ajtón. Mikor meglátta a még egyel re üres
vásznat, is megtorpant.
Egy limuzin kanyarodott a bejárat elé, melyb l három
marokkói szállt ki. Beléptek, majd k is megálltak a tiszta
fest vászon el tt.
Minette is megérkezett. F szoknyát viselt, hajában né-
hány hibiszkusszal. Heller az emelvényre küldte, a fest pe-
dig beállította a kívánt pózba. Festeni kezdett.
– Allah tiltja az él k ábrázolását – szólt az egyik marok-
kói. De azért egyre közelebb araszolt az emelvényhez, hogy
jobban lásson.
Egy taxi fékezett, melyb l két diplomata szállt ki. Elin-
dultak a recepció felé, de megálltak, hogy a festést figyeljék.
Heller intett Vantagiónak, Izzynek, s a többi fest nek.
Bevezette ket Vantagio irodájába.
– Nem lesz szerencsénk, ha mindenkit megállítasz, aki be-
lép ezen az ajtón – szólt Vantagio.
– Ah – felelte Heller, miközben úgy gesztikulált, mint egy
olasz –, gondoljon a világ szájára. A reklámra!
– Talán jobb lenne, ha elmondanád, min töröd a fejed –
szólt Vantagio, leülve íróasztala mögé.
– Nos – mondta Heller. – Izzy találta ki, hogy így legyen.

106
Az igazat megvallva, ez ön és Izzy közös ügye, de máris
körvonalazom. Én azt mondtam neki, szerintem nagyszer
ötlet.
– Így történne, mint most. Az ENSZ hamarosan ülésezni
kezd. Egy m vészt állvánnyal és emelvénnyel együtt oda ál-
lítunk az el csarnokba. – A fest k felé fordult. – Mennyi id
kell önöknek egy igazán kiváló, nagy méret kép megfesté-
séhez?
Ezen elvitatkoztak. Vitájukból annyi azonban kiderült, ti-
zenkét órától egy hétig terjedhet a szükséges id .
– Nos, minden éjszaka – magyarázta Heller Vantagiónak
– egy teljes héten keresztül az egyik nagyszer m vész aktot
fog festeni az el csarnokban. A fest és a meztelen lány he-
tente cserél dni fog. Azokat a lányokat fogjuk kiválasztani,
akik jól jelképezik saját országuk szépségét. Így ön hétr l
hétre más és más országot állít el térbe.
Vantagio kihúzta magát a székében. Aztán felpattant, s
kissé izgatottan járkálni kezdett.
– Ez politikai el nyökkel is jár! Új üzleti siker! – szólt
Vantagio. – Egymást fogják taposni, hogy a saját országuk
minél korábban szerepeljen a programban! Részt akarnak
majd venni a folyamat kigondolásában és megtervezésében.
Heller olasz módra mutogatott. – Ah, err l van szó,
Vantagio. Attól függ, hogy megérti-e a finom részleteket! Ez
egy marketing program, amely a növekedést és a terjeszke-
dést irányozza el . Az ön terméke egyre szélesebb körben
válik ismertté. A Kecses Pálmák kínálata bekerül az összes
nemzet legmagasabb hivatalaiba. k maguk fognak szép kis
summát fizetni azért, hogy kiállíthassák a kínálatot! És amire
a Kecses Pálmáknak szüksége van, az a terjeszkedés. Ez a
bolygó minden országában felkelti a fogyasztók vágyát, ön
pedig sokkal eredményesebben tudja piacra vinni a készlete-
it!

107
 Vantagio kilesett az el csarnokba. Heller odalépett mellé.
Minette az emelvényen, rá se hederítve a fest könyörgésére,
folyamatosan váltogatta a pózokat, most éppen egyik lábát a
magasba emelve, tenyerével takarva melleit, csábosan mo-
solygott a tömegre. Azok, akik legel ször álltak meg a fest
mögött, most lázasan szignáltak valamit a recepciónál. A
másik, aki telefonon keresztül hangosan értekezett delegá-
ciójának vezet jével, gyorsan abbahagyta a megbeszélést, s a
többiek közé rohant. Egyre csak duzzadt a fest állvány körül
ácsorgó tömeg.
– Látja – folytatta Heller – az egész rendkívül kifinomult.
Ez már a m vészet világa. Ez a Kecses Pálmák grafikonját a
csupán horizontális el rehaladás helyett vertikálisan is emeli.
El fog jutni a csúcsra!
Vantagio visszament az irodájába. Le-föl járkált izgatot-
tan. Aztán széles, olasz kézmozdulatot téve megtorpant. Iz-
zó, képzelg tekintettel így szólt: – Már értem! Hibát követ-
tünk el a szezonális megszakítás gyakorlatával. Ezt az emel-
kedést egy sokkal bilaterálisabb vagy talán multilaterális
megközelítésb l kell vizsgálnunk. Nem léptünk közbe. Csak
egy elit kisebbség kiváltságaként m ködtünk! – Vantagio az
öklével a tenyerébe csapott. – Szélesebb terjeszkedésre van
szükségünk nemzetközi szinten! Ez még több fogyasztót fog
jelenteni! El fognak kapkodni minket!
Izzy így szólt: – A festményeket kifüggesztheti ide az
el csarnokba, és jó áron árulhatja ket. Nyomtatványokat te-
het a pultra, melyeket kitöltve mindenki megfestetheti az ál-
tala kiválasztott lányt a saját irodája számára, vagy esetleg
festményre vonatkozó ajándékozási utalványt, mellyel a
megajándékozott államelnök vagy vezet politikus ide jön,
és kiválasztja a lányt, akit le szeretne festetni. Szervezhetünk
különleges utazásokat a m vészeknek, azokba az országok-
ba, melyekkel kapcsolatban megbízásokat kaptak, hogy ott,

108
PR-esek segítségével, szépségversenyeket rendezzenek és
válasszák ki Miss Országot, mely verseny f díja a Kecses
Pálmákban történ tréning, valamint munkalehet ség. Egy
perc alatt megalapítom az Igaz Csábítás Nemzetközi Szép-
vészeti Részvénytársaságot – talán Görögországban, mi-
vel ott még egy cégünk sem m ködik –, és szerz dést kötök
ezekkel a m vészekkel. Az áraink magasak, a jutalékunk pe-
dig huszonöt százalék!
– Excellentissimo! – kiáltotta Vantagio az izgalomtól ola-
szul. – D'accordo! Beleegyezek!
– Mondtam, hogy Izzy terhes a jó ötletekt l – szólt Heller.
– A gyenge szezon! – mondta Vantagio. – Az év kilenc
hónapjában nagyon lazán mennek itt a dolgok! Ez azonban
meger sít minket a külföldi piacokon!
– Csupán tíz százalékot kérünk a tavalyi nettó árbevétel-
hez mért bevételnövekedésb l – szólt Izzy.
– Leny göz ! – mondta Vantagio.
Heller a hét várakozó fest felé fordult, akik kidülledt
szemekkel ácsorogtak egy rakáson. – Nos, remélem, uraim,
nem gondolják, hogy prostituálni fogják a m vészetüket.
– Ó, nem! – mondta a fest k vezet je. – Az ajánlat túl
kemény ahhoz, hogy visszautasítsuk! – A többiek a háta mö-
gött egyetért en kiáltoztak.
– A program neve – folytatta Heller – a Hét Kurvája.
Mindannyian éljeneztek. A vezet fest így folytatta: –
Mr. bárhogy is hívják, maga nem ebb l a világból való!
– Ez maradjon köztünk – felelte Heller.
Izzy körbeszaladt, s egy üres lapot, melyre kés bb elké-
szíti a szerz dést, legalábbis ezt mondta, aláíratott mind a
nyolc fest vel. Ezután firkált egy EMLÉKEZTET AZ ELVI
EGYEZSÉGR L cím fecnit, amit Vantagióval íratott alá.
Ezután elindultak. Ahogy Heller Izzy kíséretében kilépett
az ajtón, így szólt: – Szóval ez az én marketingtervem. Át-

109
mentem a vizsgán, Izzy?
– Naná – felelte Izzy. – Egyszer en csak „naná", Mr. Jet!
Ahogy bekászálódtak a taxiba, Izzy és Heller a hátsó ülés-
re, Heller így szólt: – Nos, ez nagyrészt szórakozás. Azonban
ennek is megvan a maga szerepe.
– Szórakozás? – kérdezte Izzy. – A kormányok legmaga-
sabb köreiben kapóssá váló neorealizmus végig fog söpörni a
világon! Ez a terv milliókat ér! Ráadásul minden valódi for-
radalom megteremti saját m vészi formáját. Neorealizmus!
Dolgok, melyek olyannak látszanak, mint amilyenek a való-
ságban! Önmagában is teljesen forradalmi! Neorealizmus, a
nép m vészete!
Bang-Bang kiviharzott a taxival a garázsból, s az iroda
irányába indult. Nem sokkal kés bb Heller így szólt: – Izzy!
Végiggondoltam, s azt hiszem, érdemes lenne megfontolni a
Mester Terv Els Fázisának befejezését.
Fordult egyet velem a szoba. Még letompult érzékeim is
veszélyt szimatoltak. MILYEN terv?
Azon nyomban vissza akartam nézni a korábban rögzített
felvételeket. A következ pillanatban halálra váltan bámul-
tam a készülékemet. A néhány napos vajúdás alatt elmulasz-
tottam feltölteni a készülék szalagtárát! Nincsenek rögzített
felvételeim, melyeket visszanézhetnék!
MILYEN TERV!?!?
Geológiai felmérések, meg a követség, meg a diploma,
meg még az istenek tudják, mi más. Ismertem Hellert! Ez az
egész jókora pofonná fog összeállni a számomra. Az is lehet,
hogy halállá!
Fura, vad érzés kerített hatalmába. Heller és a n kkel
kapcsolatos sikerei. Hát nem az hibája, hogy mindjárt a
legelején ilyen nagy kalamajkába kerültem? Ha nem zavart
volna össze, Utanccal sem történik semmi baj!
Kezdett megkeményedni bennem a Heller iránt érzett ége-

110
 , keser gy lölet.

4. fejezet

A következ napon egy álmatlan éjszaka, s egy keser

reggel után ténferegve megkockáztattam, hogy a képerny re
pillantsak.
Megdöbbenve láttam, hogy Heller egyedül vezeti a taxit!
Nyomát sem láttam Bang-Bangnek, s ahogy Heller hátrafor-
dult, hogy jobban megnézzen egy útjelz táblát, láttam, hogy
a hátsó ülésen sem utazik senki!
Autót vezetett New Yorkban! Illegálisan! A jogosítványa
szerint még nem töltötte be tizennyolcadik életévét!
Az órámra pillantottam. Még reggel 6:00 sem volt Heller
id zónájában!
Durva káromkodással ültem a képerny elé, hogy figyel-
jem a fejleményeket. Valami új taktikába fogott!
Az útjelz táblákat figyeltem. A Franklin D. Roosevelt
úton haladt, s a dereng hajnali horizontból ítélve észak felé
tartott. El kaptam a területet feltérképez Octopus Olajtársa-
ság-féle autóstérképet. Hová megy? Miért?
Az öreg taxi szinte duruzsolt. Heller meglehet sen bol-
dognak és kiegyensúlyozottnak t nt. Gyorsabban hajtott,
mint Bang-Bang, annyira azonban nem száguldott, hogy baj-
ba kerüljön.
Az útjelz táblákból ítélve Bronx felé tartott. Megpróbál-
tam rájönni mi lehet Bronxban, ami felkeltheti az érdekl dé-
sét. Még csak ötletem sem volt.
Kifizette az autópálya-díjat. Mikor a kaput maga mögött
hagyta, tudomást sem vett a Bronxba invitáló útjelz táblák-
ról. Megpillantotta a 278-as f út tábláját. Throg's Neck?

111
Throg's Neckbe megy? Nem. Már a Hutchinson River f úton
járt. White Plains? White Plainsbe igyekszik? Nem, azt a ke-
resztez dést is elhagyta. Bostonba? Ah, New Brunswick,
Kanada! Bizonyára el akarja hagyni az országot.
Abban a pillanatban felpattantam, hogy üzenetet küldjek
Rahtnak és Terbnek. Heller ki fog kerülni az aktivátorvev
hatósugarából, s így a 831-es relé sem tud már segíteni!
Megtorpantam. Istenek, a felfordulásnak köszönhet en,
amit Heller idézett el , elfelejtettem odaadni Rahtnak és
Terbnek a vev t és a dekódert! Nem tudok kapcsolatot léte-
síteni velük!
Reménytelenül ültem vissza a képerny elé.
Átkoztam. Minden az hibája. Amióta figyelem, senkivel
nem beszél arról az átkozott „Mester Terv"-r l!
A Nap már felkelt a keleti parton. Úgy t nt, a zöld fákkal
és f vel borított tájat csodálja, ami elsuhant a kocsija mellett,
bizonyítva, hogy nem sok figyelmet fordít a vezetésre. Talán
más is gyönyör nek ítélte volna ezt a látványt, ha a sors nem
nehezedik rá olyan súllyal, mint ahogy engem nyomasztott.
Ismét átgurult egy díjszed kapun, s hamarosan már a
New England autópályán robogott. Tekintete megállapodott
az egyik útjelz táblán. Stamford! Connecticutban jár!
És ekkor kezdtem kapisgálni. Néhány, nagyon sötétzöld
lombú fát nézegetve így szólt: – Az öreg Cap Duggannek
igaza van! Gyönyör ország vagy.
Cap Duggan! A geológiai felmérés! De mir l is tárgyal-
tak? Aranyról, Alaszkában? Lehet, hogy Alaszkába igyek-
szik! De hát Alaszka nem erre van. Azonkívül nem mehet
egy fényes, narancsszín értékes régiséggel, ezzel a New
York-i taxival Alaszkába. Inkább kutyaszánnal! Jól ismerem
ezt a bolygót. Persze az is lehet, hogy valami ravasz csalást
forgat a fejében. Tudtam, hogy nem sok jó származik abból,
hogy ROTC-kiképzés ürügyén megismeri a hadsereg G-2-

112
es fortélyait!
Az els adandó alkalommal lekanyarodott Stamford felé.
De ahogy feszült figyelmem enyhülni kezdett volna, már ka-
nyarodott is jobbra, s máris egy rossz f útra hajtott. Az útjel-
tábla szerint Noroton Point fekszik abban az irányban.
Hamarosan leállította a taxit, és kiszállt.
A tengerparton állt. Széles víztömeg nyújtózott el tte,
melyet arannyal vont be a reggeli napsütés. Heller belegázolt
a homokba. Úgy t nt, élvezi az óceán fel l fújó szell t. Mé-
lyeket lélegzett, mintha jóíz lett volna a leveg .
Így szólt: – Még nem nyomorítottak meg teljesen, öreg
bolygó. – Aztán továbbsétált, s észrevett egy olajfoltot. El -
szavait kiegészítve így folytatta: – De keményen dolgoz-
nak rajta.
Továbbballagott. Néhány libucmadár szaladt el az útjából,
miközben sirályok köröztek a feje felett. A parton megtör ,
aranyosan csillogó hullámok habja kifutott a lábához.
– Nagy kár – mondta. – Nagyon szép bolygó vagy. – Az-
tán hirtelen elhatározással így folytatta: – Jobban teszem, ha
munkához látok, ameddig még lakható vagy!
Észak felé tartott. Megnézte a tengerbe öml folyó torko-
latát. – Aha – mondta. – Ez az!
Visszaszaladt a taxihoz, beugrott, s hamarosan robogott
tovább. Nem hajtott fel a New England autópályára, ehelyett
átgurult egy falu méret városkán, majd folytatta az útját a
zöld, s többnyire érintetlen hegyes-völgyes vidéken.
Megállt. Kiterítette a geológiai térképet. Úgy t nt, az ösz-
szes ház szerepel rajta.
Félrehajtotta a tekercset, majd lekanyarodott a f útról, rá
egy olyan ösvényre, amin marhákat szoktak terelni!
Mintha tájékozódási pontokat keresett volna. Rátalált egy
régi mérföldk re. Rögtön a marhák csapása mellett! Ütött-
kopott mérföldk , alig olvasható. Aztán rájöttem. Valami

113
réges-régi, elhagyott úton jár!
Rododendron, babér és gaz súrolta az öreg taxi lökhárító-
it, majd végre néhány épület akadt az útjába. Nem hasonlí-
tottak farmra. Hogy hogy néztek ki? Egy teljesen átrozsdá-
sodott tábla elárulta: egy elhagyatott szerviz volt, néhány
csirkeketreccel az udvarában, mint valami ideiglenes rezi-
dencia.
Kicsiny füstpamacsok szálltak fel a kéményb l.
Heller megkocogtatta a roskatag ajtót.
Nagyon id s asszony nyitotta ki. Rossz irányba fordított
tekintete azonnal elárulta vakságát.
– Én vagyok az a fiatalember, aki tegnap New Yorkból te-
lefonált – szólt Heller kedves hangon.
– Ó, hála Istennek, hogy épségben ideért. Jöjjön be, jöjjön
be, és üljön le. Igyon egy kis kávét. – Heller leült, mire az
asszony sürögni-forogni kezdett, hogy kávét készítsen.
– Igazán nagyon örülök, hogy ideautózott – mondta. – A
férjem halála óta nem járt kocsi ezen az úton. Hogy talált ide
egyáltalán?
– A háza még szerepel a térképen, asszonyom – mondta
Heller er s, New England-i kiejtéssel.
– Nos, meg kell hogy mondjam, kellemes érzés, ha az
embert nem dobják ki teljesen az országából! – Tapogatózva
széket keresett, majd leült, nem egészen szembe Hellerrel. –
Ez egészen addig forgalmas hely volt, míg másfelé nem te-
relték az utakat. Azok az átkozott f biztosok állandóan vál-
toztatják a dolgokat. Legközelebb odébb rakják ezeket a he-
gyeket! Kér még kávét?
Nagyot néztem. Honnan tudja, hogy kiürült Heller csészé-
je?
– Nem, köszönöm – felelte Heller. – Nos, asszonyom, azt
mondta, zárható a régi javítóm hely, s a tet is érintetlen.
Megnézhetném?

114
 Az asszony fogott néhány kulcsot, majd a fal mellett ta-
pogatózva megkerülték az épületet, s kinyitotta a m helyt. Jó
néhány autó számára elegend tágas m hely tárult fel Heller
el tt, szerel aknával és zárható ablakokkal.
– Jónak látszik – szólt Heller. – Kibérelném néhány hó-
napra.
– Nos, egy kis bérleti díj sokat segítene ebben a mai inflá-
ciós világban. Mennyit szándékozna fizetni?
– Egy százast havonta.
– Egy százast havonta? Az isten szerelmére! Ennek a fe-
léért megkaphatja ezt az egészet a csirkékkel együtt!
– Hát, két autót hoznék ide – mondta Heller.
– Ó!
– Jönnék-mennék. Más is szokott idejárni, asszonyom?
– Az unokahúgom párnaponta eljön, hogy megnézze, jól
vagyok-e. Mióta néhány csibészt elzavartam a puskámmal,
egy lélek sem mer ide jönni, kivéve az unokahúgomat.
– Akkor megegyeztünk – mondta Heller. – Nem bánja, ha
máris idehozom az egyik autót? Be kell állítanom rajta va-
lamit.
– Jöjjön csak nyugodtan! Talál itt egy csomó szerszámot,
ha nem zavarja, hogy rozsdásak.
Heller átadott az asszonynak egy százdollárost, mire
megkapta a kulcsokat. A taxival beállt a m helybe.
Amit ezután tett, az jól mutatta ravaszságát és álnokságát,
ami miatt mindig is utáltam.
Belülr l bezárta a bejárati ajtót.
Csomagjából el húzott egy papírtekercset, amivel belülr l
beragasztotta az ablakokat. Felkapcsolta a m hely régi vilá-
gítását.
Ezután, (bíííp) meg, a csomagjából el vett egy kicsinyke
reflektort, amivel a taxi oldalára világított, mire a megvilágí-
tott terület FEKETÉRE változott.

115
 Az ajtóról elt nt a felirat!
A fénycsóvát végigjáratva a taxin, a kocsi színe foltról
foltra rikító narancsról éjfeketévé változott!
Akkor már tudtam, mi ez. Voltári készítményt használt.
Rávette a newarki fickót, hogy keverje a taxi festékéhez! Így
a fény határozza meg a festék színét!
A csillogó-villogó voltári hirted táblákon használják
ugyanezt az anyagot. Ha egy fénysugár végigsuhan a hirde-
táblán, a tábla kékre változik, majd egy másik fény, ami-
nek különböz a hullámhossza, a tábla színét pirosra változ-
tatja. Ezt a festékbe kevert adalékanyag teszi lehet vé, ami
különböz hullámhosszú fények hatására megváltoztatja a
felület fénytörési és fényelnyelési tulajdonságait.
Ez nem tartott túl sokáig. Ezután az autó orrához lépett,
lehajolt, s lekapta, amivel eltakarta a rendszámtáblát. Ezt
megismételte hátul is.
Ismét csomagjába nyúlt, s kivett bel le egy fiolát, amib l
valami folyadékot az ujjaira öntött, és szétkente az arcán,
majd a haján. A kézfejére is kent bel le.
Beült a visszapillantó tükör elé, állított valamit a lámpája
számlapján, majd a fénycsóvát végigvezette a fején. A haja
feketévé változott! Ezután ismét elforgatta a tárcsát, s a fény-
sugarat most az arcán és a kezén futtatta végig, amit l a b re
megbarnult, már-már feketévé változott. Hamis, fekete baj-
szot ragasztott az orra alá.
Heller sunyi alattomossága!
De sem tökéletes. A szeme kék maradt!
Fekete öltönyt viselt. Nem öltözött át, ráadásul még egy
fekete kalapot is tett a fejére.
Hátrált néhány métert, s a taxit méregette. Aztán beszállt,
s eltüntette szem el l a taxiórát.
Kinyitotta a garázsajtót, s kitolatott.
A ház ajtajában így szólt: – Gyakran fogok jönni-menni.

116
Lehet, hogy kés este, lehet, hogy nagyon korán.
– Semmi baj – felelte az id s, világtalan asszony. – Du-
dáljon kétszer, és akkor tudni fogom, hogy maga az. Min-
denki mást elkergetek a puskával!
A sötétbarna Heller elhajtott fekete kocsiján!
Azért annyira még sem okos. A kocsi akár narancsszí-
, akár fekete, mégiscsak egy régi, helyreállított New York-
i taxi!
Szemlátomást pontosan tudta, hová megy. Elérkezett egy
városba, ahol a házszámokat figyelte, majd megállt egy öreg
ház el tt, melyen a következ felirat állt:

Földbirtokok
Cyrus Aig

Heller bekopogott, mire egy asszony ajtót nyitott, s az

egyik hátsó iroda felé irányította.
– Cyrus Aig? – kérdezte Heller. – Én – az angol nem az
anyanyelvem – kaptam id pont?
Cyrus Aig egy öreg, nagyon öreg férfi volt. Elfordult
elred nyözhet íróasztalától, s az idegent méregette. – Örü-
lök, hogy rágyütt. De nem tom, hogy amit kínálni tudok, jó
lesz-e magának. Az összes öreg pajtát meg birtokot fölvásá-
rolják a gazdag népek, hogy aztán oda költözzenek.
Heller hozta a térképeit. – Én keres bányák, öreg bányák.
– Ó, igen – felelte az id s ingatlanügynök. – Mondott va-
lamit a telefonba. Hát megnéztem a papírjaimat. Ha valaki
bányát akar venni itt keleten, az ne nálam keresse. Én öreg
pajtákat árulok gazdag népségeknek, hogy aztán oda költöz-
hessenek. Üljön le.
Heller beleült a roskatag hintaszékbe.
– Úgy száz évvel ezel tt – folytatta Cyrus Aig – lehet,
hogy volt itt egy bánya. De az, hogy a patakot Aranybánya-

117
pataknak hívják, még nem jelenti azt, hogy valaha is aranyat
bányásztak volna benne.
– Ezen a helyen – mondta Heller kiterítve a geológiai tér-
képet – mutatja épületek Aranybánya-patak mentén.
– Ó, az – szólt Cyrus. – Évek óta nem járt senki azon a te-
rületen. Elvadult. Még út sem vezet arra. Kíváncsi lennék,
hogy a kormány földmér i jártak-e valaha arrafelé. Ez egy
sziklákkal teli völgy növényzet nélkül. Meg két vagy három
kicsi hegy. Patak kanyarog közöttük. Fél évszázaddal ezel tt
a csempészek fogadója állt ezen a helyen.
A vén ingatlanügynök fogta a térképeit. – Igen, ez az
igazság. Egyszer, gyerekkoromban, én is jártam ott. Ország-
út vezetett el mellette abban az id ben. Látja, itt. A patak
meg erre folyik, itt elfordul, aztán beleömlik a tengerbe.
Útitérképet vett el . – Ezen láthatja, hogy terel utat épí-
tettek itt a patak mellett, nem messze a forrásától, így a víz
már nem folyik benne többé. Azonkívül még két autópályát
is átvezettek rajta, miel tt még elérné a Long Island tenger-
szorost. Így aztán soha többé nem használhatják a csempé-
szek.
– Én nem ért, hogyan...
– Mert egy kis merülés hajó sem tud már feljutni rajta.
Ide figyeljen, a csempészek felhajózták a csempészett piát a
patakon, egészen a fogadóig. Ott felvizezték, újrapalackoz-
ták, aztán egy részét ott helyben magukba öntötték, a többit
pedig a gengsztereken keresztül New Yorkban értékesítették.
Visszaadta a térképeket. – Jó ideje már senki nem megy a
régi fogadó közelébe. Holttestek! Kísértetjárás. Még azt is
elfelejtettem, hogy valaha létezett.
– Én megvesz – szólt Heller.
Cyrus Aig megtörten fejébe nyomta öreg horgászkalapját.
Heller követte. Cyrus Aig ócska tragacsával elhajtottak a
Törvényszékre, ahol Cyrus belenézett az iratokba.

118
 – Itt az áll, hogy John Smith tulajdona, aki New York-i, és
ezt az ügyvédet kell keresni, akinek a nevét ide írták. Ötven
hektárnyi príma k .
Heller leírta a részleteket és a címeket. – Ha én megvásá-
rol, ad jutalék.
– Nos, az jó lesz, de azt ne várja, hogy odazötyköl djek
úttalan utakon. Ott még horgászni sem lehet. Biztos benne,
hogy nem akar inkább egy öreg pajtát? Mutathatok néhányat,
ezek autóval is megközelíthet ek.
Heller a fickó kíséretében visszatért, beugrott a taxiba és
elviharzott. Hála istennek, nem került ki az aktivátorvev ha-
tósugarából. Harminc mérföldnél nem járt messzebb New
Yorktól! Bármire is készült, legalább tudni fogom, és képes
leszek tenni ellene valamit, ha veszélyesnek ígérkezik.

5. fejezet

Észak felé tartott a 7-es számú f úton. Nyugodt tempóban

haladt, szemlátomást leny gözve Connecticut hegyeit l,
völgyeit l és patakjaitól. Falusias táj volt, már-már fest-
ményszer – nekem nem igazán tetszett volna. Túl rendezett
és békés.
El tte az úton – valószín leg nem gondolták, hogy látni
lehet ket – egy rend rautó állt lesben, óvatlan gyorshajtókra
vadászva. Heller szinte araszolva gurult el mellette. Nem va-
lódi rend rautó volt, hanem seriff-kocsi, jókora csillaggal az
oldalán. Két fickó üldögélt az els üléseken, khakiszín ru-
hában. Cowboykalapot viseltek. Helyettes seriffek, nem két-
séges. Nem nagyon izgatták magukat. A kocsi körüli sze-
métb l ítélve, ez lehetett a kedvenc leshelyük.
Heller továbbhajtott. Rendkívül figyelmesen vizsgálta az

119
út bal oldalát. Nem sokkal el tte kissé megváltozott a töltés.
Én magam nem vettem volna észre.
Balra kanyarodott, s lehajtott a töltésr l! Az útról egyene-
sen a bozótba! Minden teketóriázás nélkül!
Irányérzékére volt kénytelen hagyatkozni, s nem arra,
amit arról tudott, hogy merre is jár valójában. Lépésben ha-
ladt. Gaz súrolta és karcolta az autó alját.
bozót állta el az útját. Úgy t nt, megkerülni sem le-
het. Heller kiszállt a kocsiból, el húzott egy machetét, és utat
vágott a bozótosban. Ezután visszaszállt, s folytatta az útját.
Ekkor jutott eszembe, hogy biztosan egy régi utat követ,
nem olyat, mint ami az elhagyatott benzinkúthoz vezetett,
hanem annál sokkal elfeledettebbet. Néha még fákat is meg
kellett kerülnie, melyek legalább harmincévesek lehettek.
Felhajtott egy kisebb emelked re. A tetejét jávorfákból, s
néhány örökzöldb l álló facsoport borította. Hatalmas fák
voltak, vagy ötvenévesek.
Közvetlen mögöttük meder húzódott, a magas töltés dacá-
ra csak egy csörgedez érrel az alján. A néhai fahíd marad-
ványai ki tudja, mikor rogyhattak bele a patakba.
Heller megállította a taxit, és kiszállt. Valódi vadonba ju-
tott. Néhány bucka látszott a közelben. Máskülönben szik-
lákkal borított sima terület volt.
Körbejárta a vidéket. Ráakadt egy sima területre, nem
messze a fáktól. Ez mintha érdekelte volna.
Leballagott a csörgedez érhez. A fehér érctömb, szélén
vörös rozsdafoltokkal, felkeltette az érdekl dését. A folyó az
évezredek alatt keresztül rágta magát rajta.
Kicsiny, emberkéz alkotta domb vonta magára a figyel-
mét. Fogott egy lapátot, s belenyomta. Finom szemcséj , fe-
hér por volt. A lapátot visszadugta a kocsiba, s el vett egy
csomagot.
Csak ekkor fordított némi figyelmet a hatalmas fákból ál-

120
ló ligetre. Egyenesen bement a fák közé.
Növényzettel ben ve és elfedve, ami jóval az épület meg-
építése után vadulhatott el, indákkal és bokrokkal körben ve,
ott állt a fogadó!
Szélesen terpeszkedett Heller el tt. Verandája és oldal-
szárnyai is voltak. Bizonyosan ugyanabból a k l épült,
mint ami azóta is b ségesen borítja a területet.
Heller fellépett a k lépcs kön, egyenesen a bejárati ajtó-
hoz. Lakat zárta le a hatalmas ajtót. Csodálkoztam, hogy le-
het, hogy az épület még fél évszázad elteltével sem vált a
szokásos vandalizmus áldozatává. Amerikában ez ritka.
Heller el húzott egy álkulcsot és egy olajzót, s alig telt
bele néhány perc, a lakat lekerült a helyér l! Ez megriasztott.
Még az Apparátus-alkalmazottak sem bírnak el ilyen gyor-
san a lakatokkal. Aztán eszembe jutott, Heller mégiscsak
mérnök. Egészen közelr l ismeri a tolórudakat, rugókat és
peckeket.
A zsanérokat is megolajozta. Ezután az ajtó kissé rogyott
külseje ellenére könnyedén kinyílott. Heller megvizsgálta az
ajtó peremét, s ekkor én is megértettem, miért nem jártak
vandálok az épületben. Az ajtót páncéllemez borította!
Heller megtapogatta az ablakot. Golyóálló üveg!
Ez a hely egy valóságos ER DÍTMÉNY!
Visszament a kocsihoz, s fogta a csomagját. Ezután belé-
pett a f bejáraton, bekapcsolta a magával hozott lámpát, s le-
tette az asztalra.
Alighanem a legutolsó parti kifakult, összeszakadozott
maradványai lógtak elhagyatottan a vastag szarugerendákról.
A japánpapírból készült lampionok kibelezett maradékai kü-
lönös árnyékokat vetettek a mennyezetre.
Heller elballagott valami mellett, ami egykoron fényes
táncparkett lehetett. Lerúgta szöges cip jét, miel tt rálépett
volna.

121
 Feltörte a következ lakatot, s bejutott a bels szobába. A
bár! Szinte a hosszú mahagónipult volt az egyetlen bútor a
helyiségben. Heller megvizsgált egy törött tükröt – rajta go-
lyó ütötte lyuk.
Talált még szobákat – néhai privát szobák és túldíszített
hálók lehettek. A konyhában hatalmas t zrakó helyet talált –
egy patkány fészkelte be magát a t zhely közepébe, s most
távozott izgatottan a kéményen keresztül.
A hátsó ajtót szintén páncéllemez fedte. Az összes küls
ablak golyóálló üvegb l készült!
Heller megtalálta az irodát. Az íróasztal még mindig a he-
lyén állt. Az iratokat megbarnította az id . Átnézte ket.
Negyven láda ide, nyolcvan oda, valamint egy váltó ötszáz
dollárról. Vajon kifizették-e valaha?
Bekeretezett fényképek lógtak a falon. Néhányukon azóta
kifakult aláírás is szerepelt. Jimmy Walker állt az egyik jóké-
fiatal férfi alatt. Jimmy Walker? A híres New York-i pol-
gármester?
Egy másik kép is felkeltette Heller figyelmét. Feszesen ál-
ló, fiatal férfiak sora. Négyen voltak. Mindannyian gépfegy-
vert tartottak a kezükben! Heller elolvasta a mindegyikük alá
odaírt nevet. Joe Corleone! volt jobbról a második. Mint
egy húszéves kölyök!
Heller voltári kamerát húzott el a csomagjából, Joe
Corleonéra fókuszált, s készített egy felvételt az aláírással
együtt. Ezután lefényképezte a négyüket ábrázoló csoportké-
pet.
Ezek valóban szellemek! „Jámbor Joe" a nyolcvannyol-
cadikat taposta, mikor meghalt. Ma azonban már csak a fo-
gadó maradékának s a környéknek a szelleme.
Nos, Heller minden bizonnyal úgy ítélte, épp eleget szó-
rakoztatta magát. Mozdulatai felgyorsultak. Csomagjából
egy fémrudat húzott el , s nagy sietséggel ütögetni kezdte

122
vele a falakat s a padlót. Eléggé ismertem t ahhoz, hogy
tudjam, visszhangmérést folytat. Minden bizonnyal rejtett
helyiségek után kutatott.
Talált egyet. Mikor ráakadt a bejáratára, kiderült, csak
egy szekrény.
Folytatta.
Ezután kiszaladt a házból, s az udvart kezdte püfölni. Az-
tán feladta.
El vett egy kicsiny mér szert, s nekilátott körbejárni a
házat. Leolvasta az eredményt. Aztán megtorpant. Keresztül-
kasul járkált a területen. Azokat az eredményeket is leolvas-
ta.
Heller kiszámolhatta az egészet. Egyenesen a bárhoz
ment, s ott is méregetett a m szerével. A bár legvégénél állt.
Némi olaj segítségével rendbe hozott egy zsanért. A bár
vége teljesen egészében félrecsúszott, s lefelé tartó lépcs sor
jelent meg Heller el tt.
Lement.
Egy barlangba jutott!
Végigballagott a vágaton, majd levilágított az egyik akná-
ba. Ha volt is valaha létra benne, mára már elt nt.
A falakat vizsgálta. – Gránit – motyogta. Végül szépen
megrajzolt bet kb l álló szöveget talált. Így szólt:

Issiah Slochum
bányája 1689

Heller végignézett még néhány folyosót. Talált némi fehér

kvarcot. A zsebébe tette.
Egyik-másik folyosóban szétrohadt faládák maradékaira
bukkant. A csempészek a bányába rejtették a csempészett
italt! Hát ez történt Aranybánya-patak „elveszett bányájá-
val"!

123
 6. fejezet

Heller visszazárta az épületet, a bejárati ajtóra azonban

saját lakatját akasztotta. Meglehet sen masszív lakat volt!
Nem sokat tanult a G-2-es tankönyvekb l. A vadonatúj csil-
logó rézlakat már messzir l kiabál!
Beugrott a kocsijába, nem túl siet sen visszahajtott a f út-
ra, majd nyugodt tempóban elindult vissza a város felé. Még
egyszer elhaladt a gyorshajtókra vadászók el tt. A seriff em-
berei már félig aludtak.
Heller betért egy étterembe. Kellemes hely volt. Még tele-
fonfülke is állt az étkez részben. Heller bement a fülkébe, és
tárcsázott, amire Izzy válaszolt.
– Rajta vagyok – szólt Heller. – Minden tuti! – Kezd
szlengesedni! Siet sen beolvasta az adatokat, amiket a tör-
vényszéken kapott, majd megadta az ingatlanügynök nevét,
és hozzátette: – Nem aktív az üzletben, de küldjön neki juta-
lékot a vételár függvényében.
– Rendben – felelte Izzy. – Vállalati státusz a terveknek
megfelel en?
– Igen – felelte Heller. – Nagy Kelet-Ázsia Fejlesztési
Korlátolt Felel sség Társaság, Maysabongo. Az itteni szá-
mom... – és megadta.
Heller otthagyta a telefonfülkét, és visszaült az asztalá-
hoz. Megérkezett a pincérn .
– Attól tartok, egy kicsit még korán van az ebédhez. A
töltött rák még nem készült el.
– Jó – felelte Heller. – Öt hamburger, öt SevenUp.
Arra számítottam, hogy nehézségekbe ütközik fekete b re
miatt. De most New Englandben járt. A lány kihozott egy
hamburgert, s egy SevenUpot.
Heller megette és megitta.
A lány hozta a következ adagot, a hamburgert és a
124
SevenUpot. Szinte várni sem kellett! Kellemes hely.
Heller fogott egy újságot, s olvasni kezdett.
Miután elfogyasztotta az összes hamburgert és
SevenUpot, az egészet megkoronázta egy gyümölcsös cso-
koládéfagylalttal.
Megcsörrent a készülék a fülkében. Heller odalépett, és
felvette.
Izzy hangja. – John Smith évek óta szövetségi börtönben
ül. Életfogytiglant kapott gondatlanságért, mert nem veszte-
gette meg J. Edgar Hoovert. A szeret je érzelmi okokból
megtartotta a helyet, de tavaly meghalt. Smith azon volt,
hogy lemond az ingatlanról, azok miatt az adók miatt, amiket
nem tud kifizetni. Mikor felhívtam, magánkívül volt az
örömt l. Ugyanúgy, ahogy a börtönigazgató, aki így el tud
adni egy új cellát Smith-nek. Szóval az öné.
– Köszönöm – felelte Heller.
– Mr. Jet – folytatta Izzy. – Kérem, ne keveredjen bajba.
Connecticut távol esik a civilizációtól. Talán még indiánok is
maradtak arrafelé.
– Köszönöm a figyelmeztetést – mondta Heller.
Kifizette a számlát, megtoldva nagylelk borravalóval,
majd kiment, s beugrott a taxijába.
Ismét észak felé indult, vissza az el autópályára.
Aztán Izzy figyelmeztetése ellenére Heller nyolcvan mér-
föld per órás sebességre gyorsította a taxit!
Végigsöpört az úton.
Még miel tt a gyorshajtókra leselked kocsi látómezejébe
ért volna, belengette a taxit!
Mikor pont a lesben álló kocsi el tt járt, hatalmas porfel-
t kavarva kihajtott az út szélére, majd vissza az útra, majd
át az út túloldalára, s újra vissza az úttestre!
Ezután negyvenes sebességre lassított!
Az ostoba idióta!

125
 A seriffkocsi úgy vágódott ki rejtekéb l, mint a szitaköt
után ugró hal a vízb l!
Felkapcsolta villogóit, felsivítottak szirénái!
Vijjogva vetette magát a taxi után!
Heller elég gyorsan haladt ahhoz, hogy megtartsa a távol-
ságot. Azt azonban tudtam, hogy ez a taxi nem képes lerázni
egy rend rautót! Ezt a kocsit városi közlekedésre tervezték!
Az üldöz k már-már beérték Hellert.
Heller balra húzódott, lekanyarodott az útról, s levetette
magát a töltésr l!
Ugyanazon a nyomon járt, mint korábban!
Az öreg kocsi dülöngélt, bukdácsolt és zötyköl dött! Fák
között száguldott el! Mintha suhant volna a gaz tetején! Az
öreg fogadó felé tartott! Heller vajon fedezéket keres, hogy
kil je ket? Mire készül?
Heller a visszapillantó tükörben meglátta a rend rautót.
Nehéz próbatétel volt ez a rend rök számára is. Heller lassí-
tott!
Heller el tt ott magasodott a dzsumbuj, ami az épületet
rejtette.
Mögötte a szirénázó, villogó, veszett rend rautó!
Tízyardnyira a legközelebbi fától egy tisztáson Heller hir-
telen lefékezett!
Kiszállt.
Néhány dossziét elrendezgetett az els ülésen.
Megigazította a bajszát.
A taxi bal oldala mellé állva szétterpesztette a lábát.
Kissé el red lve kezét feltette a taxi tetejére, készen arra,
hogy megmotozzák.
Még egy utolsó csúszással és bukdácsolással a rend rautó
nagyot fékezve megállt a taxi mellett. A sziréna elhaló mor-
gással kimúlt.
Helyettes seriffek ugrottak ki a kocsiból felemelt fegyve-

126
rekkel.
Megtorpantak.
Óvatosan körülnéztek.
Egyikük Hellerhez lépett, s nekiállt átkutatni.
Szinte abban a pillanatban kirántotta Heller zsebéb l az
oda gyömöszölt port!
Félrehajtotta Heller kabátjának alját. Aztán összerezzent.
A helyettes seriff belépett Heller látómezejébe.
Az arannyal futtatott Llama .45-öst tartotta a kezében!
– Ralph! – szólt a helyettes. – Jézus Krisztus! Nézd ezt az
ékszert!
– Mi az ördög ez? – kérdezte a másik közelebb lépve.
– Ez egy (bíííp) gyémántberakásos ágyú, mi más.
– Hadd nézzem, George! Olyan, mint azok a régi gengsz-
termordályok!
– Nem, ez nem .45-ös Colt ACP, Ralph.
– De igen! Csak gravírozták, vagy mit csináltak vele.
– Nem! Ezt nézd! Ez a vésés itt az oldalán azt mondja,
hogy ez egy Maysabongo.
George így szólt Hellerhez: – Hé, nigger! Miféle kézi-
fegyver ez?
– Én nem beszél szépen angol – felelte Heller éles han-
gon. – Angol nem anyanyelvem.
Ralph így szólt: – Ez valami külföldi.
George így folytatta: – Hé, nigger! Van neked engedélyed
ehhez?
– Nézze az ülésem – felelte Heller.
George behajolt a taxiba. Nyilván azonnal megtalálta az
irattartót, amit Heller az ülésre tett, de mégsem mászott ki a
kocsiból, hanem ott maradt, behajolva. Valamit motyogott.
Mikor felegyenesedett, így szólt. – A pokolba, Ralph. En-
nek se füle, se farka. – Társához lépett.
– Talán jó lenne beszélni azon gyönyör rádión – mondta

127
Heller. – Leellen rizni rendszámtábla.
George így szólt: – Ó, persze. – Megkerülte a taxit, leírta
a rendszámot, majd papírjaival együtt visszament a rend r-
autóhoz, és behajolt az utasterébe. Ralph továbbra is óvatos
maradt, egyik kezében a Llama pisztolyt tartotta, míg a má-
sikkal saját .357-es Colt Magnumját fogta, s Hellerre szegez-
te.
Nem hallhattam a rádión folytatott beszélgetést, mivel
járva hagyták a motort, ráadásul George túl mélyen behajolt
a rend rkocsiba. Hirtelen azonban, kezében a mikrofonnal,
kihúzta magát. – Ralph! Szerinted olyan ez a kocsi, mint egy
külföldi limuzin?
Ralph a Llama csövével feltolta cowboykalapját, hogy
alaposan szemügyre vehesse az öreg taxit. – Ja, George. Elég
réginek néz ki ahhoz, hogy ne amerikai legyen.
George visszabújt a rend rkocsi belsejébe. Aztán hirtelen
ismét kihátrált, maga után húzva a mikrofont. Szeme elkere-
kedett. Így szólt: – Nem (bíííp)?
Visszahajolt, s a helyére akasztotta a mikrofont. Papírok-
kal a kezében Ralph-hoz lépett. – Ide nézz, Ralph. Ezek sze-
rint az iratok szerint ez Rangtango Blowah, a Maysabongói
Köztársaság connecticuti konzulja. A papírjai diplomatapapí-
rok. A diszpécser egyeztetett Washingtonnal. Ez a nigger
diplomáciai mentességet élvez.
– Az meg mi az ördög? – kérdezte Ralph.
– A diszpécser azt mondja, Washington szerint egy ujjal
sem nyúlhatunk hozzá. Azt csinál, amit akar. Nem tartóztat-
hatjuk le, bármit is követ el.
– Jézusom! Diplomáciai mentesség? Ez azt jelenti, hogy
felrobbanthatja az egész kócerájt, mi meg még hozzá sem
nyúlhatunk.
– Attól tartok – felelte George.
– Ó, (bíííp)! – mondta Ralph. – Még ezt a fegyvert sem

128
foglalhatjuk le?
– Attól tartok, nem – válaszolta George. – Add vissza ne-
ki. Még le is l het minket, s egy szót sem szólhatunk miatta!
Heller visszavette a fegyvert a vonakodó Ralph-tól. – Ez
az egész terület – mondta Heller éles hangon – a
Maysabongói Köztársaság része. Jelen pillanatban nem az
Egyesült Államokban tartózkodnak. Önök Maysabongóban
vannak.
– Jézusom! – szólt Ralph. – Ezek a (bíííp) külföldiek
megveszik az egész (bíííp) országot!
– Én is attól félek – mondta George.
– Ide figyeljen, nigger – szólt Ralph. – Láttuk, hogy két-
szer elhajtott el ttünk szépen és nyugodtan. Mi az ördögnek
száguldozott harmadszorra?
– Teszt – felelte Heller. – Nekem jó, ha látni éber zsaruk.
Jól átmenni a vizsgán, kérem.
Heller benyúlt a tárcájába, s el húzott két százdolláros
bankjegyet. Odaadta nekik. – Minden hónap kapni egy.
– A f nök is átment a teszten? – kérdezte George. – a
nagybátyám.
Heller el húzott még két százdollárost. – jó ember.
duplán átment. is megkap ennyi minden hónap.
A fickók tárcáikba tették a pénzt. – Istenem – szólt Ralph.
– Még vesztegetésért sem kaphatjuk el! Ennek a mentesség-
nek megvannak a maga el nyei!
– Hé – szólt George –, ez pont olyan, mint a régi id kben,
amir l a nagypapám olyan sokat mesélt. Mikor a csempé-
szek ide költöztek, rendszeresen fizettek, így senki nem nyúlt
hozzájuk!
– Nem, nem, nem – szólt Heller jellegzetes magas hang-
ján. – Nem veszteget. Kérem, emelni fel bal kéz.
Maysabongo csinál mindent bal kéz. Mondani utánam: „Én
mostantól másodállású tiszteletbeli...

129
 A helyettes seriffek elismételték Heller szavait.
– „...maysabongói tengerészgyalogsági helyettes seriff...
ígéretemhez híven... ha bármi különöset látok, elfordítom a
tekintetem... és ha idegent látok behatolni, szétlövöm a fe-
jét."
Gondosan elismételték a szöveget.
Heller benyúlt a zsebébe, s el húzott három egyszer , fel-
irat nélküli aranycsillagot. Kett t átnyújtott a helyetteseknek,
a harmadikat pedig George-nek adta. – Mondja meg nagybá-
csi f nöknek, is esküdni. Itt van övé csillag.
– Hé! – szólt Ralph. – Tulajdonképpen legális! Nem lehet
azt mondani, hogy százszázalékos nigger. Kék a szeme!
– Még valami – folytatta Heller. – Én felbérel fehér mér-
nök. Nagyon jó ember. Neki van sz ke haj. Azonkívül dip-
lomáciai mentesség is, szóval oké, ha látják erre. – Ezzel
átadta önmaga útlevélképét!
A fickók komoly ábrázattal tanulmányozták a képet. Az-
tán George az irattartóval együtt visszaadta. Udvariasan
megemelte a kalapját. – Számíthat ránk, bárkinek szétl jük a
fejét, ahogy megbeszéltük – ígérte.
Ralph is megemelte a kalapját.
Visszaültek rend rautójukba, s elhajtottak.
Rémiszt döbbenet kíséretében hirtelen megvilágosodott
el ttem, mit csinált valójában ez a (bíííp) Heller! Besorozta a
helyi rend rséget! Mostantól kezdve senki nem mehet a terü-
lete közelébe!
A háznál, amit garázsnak használ, az öregasszony fogja
szétl ni az emberek fejét. A fogadónál a helyettes seriffek
teszik ugyanezt.
Micsoda tökéletes megoldás! Még az orrunkat sem dug-
hatjuk be egyik helyre sem, hogy szabotáljuk a dolgait.
Miután megszereztük a lemezt, a gázolásnak New York-
ban kell megtörténnie!

130
 (Bíííp) meg! Tudtam, hogy bajba kerülünk, ha kémkedést
fog tanulni. És tessék!

131
 HUSZONKETTEDIK RÉSZ

1. fejezet

A sors ritkán kedves. És mikor nekilát ömleszteni a rossz

híreket, egyhamar nem is hagyja abba.
Heller a nap hátralév részében a fogadó körül dolgozott,
els sorban szell ztetett, s megbizonyosodott afel l, hogy
ködik-e a kályha – gondolom, a tél közeledte miatt.
Szemlátomást élvezte a szabad leveg t. Megcsodálta a jávor-
faleveleket, melyeket már vörösre csípett az éjszakai fagy.
Felmászott a dombtet re, hogy körülnézzen. Úgy t nt, ér-
deklik a fogadó körüli egyenes területet borító sziklák, mivel
robbantózsinórral lerobbantott néhány kiemelkedést – imád
robbantgatni!
Legutoljára táblát szegezett egy póznára. Ez állt rajta:

Az illetéktelen behatolókat
szétl tt fejjel
szám zzük valahová

Az aknamez által okozott sérülésekért

felel sséget nem vállalunk.

Talált egy helyet, ahol a taxival átgázolhatott a folyón, s

hamarosan mélyen bent járt az állam szívében. Hirtelen
megpillantotta az elhagyatott benzinkút ellentétes oldalát. Ez
132
ugyanaz az elfeledett út!
Az öreg hölgy matatott egy keveset, majd kinyitotta
Heller el tt a garázsajtót. Heller behajtott, lámpájával végig-
világított önmagán és a taxin, amit l egy szempillantás alatt
minden visszanyerte eredeti színét.
Miután kiment a garázsból, megjavította a roskadozó
tyúkketrec ajtaját, a diszintegrátor pisztoly segítségével da-
rabokra szedve a tuskókat vágott némi t zifát, aztán ivott egy
csésze kávét, meghallgatta, milyen kedves ember is valójá-
ban, majd napnyugtakor visszaindult New York felé.
Bármiben is mesterkedik, túl jól halad és túl gyorsan!
Már éjfél is elmúlott az én környezetemben. Meglehet -
sen kimerülten vánszorogtam máskülönben üres ágyam felé,
mikor kopogást hallottam az ajtó fel l.
Faht bej volt az. Átnyújtott egy borítékot, és távozott.
Fáradtan kinyitottam, s ahogy elolvastam az els két so-
rát, azonnal lerogytam. Raht és Terb régóta várt jelentését
tartottam a kezemben:

ÜGYNÖKJELENTÉS

Jó hírünk van az ön számára.

Kórházba kerültünk.
Pontosan azt tettük, amit mondott.
New Yorkba érkezésünk után azonnal megszereztük a ha-
misítótól a zimbabwei delegáció okmányait. Beszereztük a
megfelel ruházatot. A megfelel megjelenés kialakítása
után nekiláttunk megbízatásunk teljesítésének.
A megjelölt célterületre mentünk.
A recepciónál találkozót szerveztünk két megfelel lány-
nyal, s kifizettük nekik a megfelel összeget, számla csatolva.
Tervszer en haladva, nem jelentünk meg a számunkra
megjelölt szobákban, ehelyett átvizsgáltuk a legfels emele-

133
tet.
Az el zetes információnak megfelel en az alany szobájá-
nak ajtaját nyitva találtuk. Senki nem tartózkodott a lakosz-
tályban.
Beléptünk, s átkutattuk a helyet. A legkisebb szekrényt, s a
legsz kebb rést is átvizsgáltuk. Az alany meglehet sen sok
ruhával rendelkezik.
A kutatás utolsó fázisaként megpróbáltuk helyreállítani,
amit lehetett, mikor kinyílt a lakosztály ajtaja.
Egy tejfölsz ke kurva – körülbelül öt láb tíz hüvelyk ma-
gas, ezüstre lakkozott körmökkel, bordó köntösben, ami, mi-
vel nem kötötte meg, szétnyílott rajta, és látni lehetett, hogy
semmi mást nem visel alatta – lépett be az ajtón.
A nevezett tejfölsz ke kurva egy barnás b , úgy öt láb
két hüvelyk magas, vörös körm , kétségkívül a tahiti fajtához
tartozó, kicsiny törülköz t visel , fekete hajú kurva társasá-
gában érkezett.
Fent nevezett tejfölsz ke kifakadt, „Mi az ördögöt csinál-
tok (bíííp) Szépfiú szobájában?" Hanglejtését nem árnyalta.
Felvétel csatolva.
Terb ügynök közelebb lévén az ajtóhoz, az el írásoknak
megfelel en megkísérelte megragadni a tahitit. A fent neve-
zett tahiti egy jellegzetes védekez mozdulattal, s tenyere
élének ütésével eltörte nevezett Terb ügynök karját.
Raht ügynök a bárpult által akadályozva, ami a nevezett
lakosztály ajtajától jobbra helyezkedett el, s amely
SevenUpot, alkoholmentes svájci sört, valamint jégkrémet
tartalmazott, felemelt egy szokványos # 18-as gumibotot,
amely három és egy negyed fontnyi beltartalommal rendel-
kezik, s el írásos módon lesújtott vele, hogy leterítse a
tejfölsz két, aki szétnyíló köntösben közeledett.
Nevezett tejfölsz ke jobb lába el relendült, s találkozott
nevezett gumibottal, ami ett l berepült a hálószobába, ahol

134
szakmai becslés alapján hat személy számára elegend kerek
ágy állt.
Annak érdekében, hogy el rántsa fegyverét, nevezett Raht
ügynök el rehajolva, kezét Colt Cobrája felé nyújtotta, mely
az el írásoknak megfelel en az ügynök jobb bokájára volt
er sítve.
A man vert, noha szabályosan folyt, a nevezett tejfölsz ke
bal lába szakította félbe, mely egy rúgás következtében kap-
csolatba került nevezett Raht ügynök állkapcsával, mely en-
nek következtében eltörött.
Terb ügynök maradék karjával a szabályos ütést próbálva
mérni a tahitire, elvétette a támadást, s betörte a huszonöt
hüvelyk képátmér Sylvania televízió készülék képcsövét.
Raht ügynök egy SevenUpos üveggel, szokásoktól eltér
mozdulattal, tarkón ütötte, s ezzel elhárította a tejfölsz két.
A padlón fekv Terb és Raht ügynökök felnézve megpil-
lantottak egy körülbelül öt láb négy hüvelyk magas, kék szí-
, mellénnyel is rendelkez , öltönyt visel , fekete hajú,
Giuseppe névre hallgató – mely lehet valódi vagy álnév is –
fiatal férfit, aki egy olasz automata pisztolyt egy .380-as ka-
liber , 1934-es Berettát fogott rájuk, kibiztosítva.
Nevezett fiatalember utasította nevezett tejfölsz két és ne-
vezett tahitit, hogy szálljanak le nevezett Raht és Terb ügy-
nökök mellkasáról, mire nevezett tejfölsz ke kéréssel állt el :
„Hadd üssem meg újra ezt a (bíííp), Giuseppe." A kérést ne-
vezett Qiuseppe elutasította, s a telefonhoz lépett. Nevezett
tejfölsz ke következ kben gyomorszájon ütötte nevezett Raht
ügynököt, ami id leges bénulást okoz.
Három és fél perccel kés bb egy második, öt láb három
hüvelyk magas, fekete hajú, fekete szem , szürke öltönyt vise-
fiatalember jelent meg, kezében tizennyolc hüvelyk hosszú
gumibottal. Neve ismeretlen maradt, mivel senki nem szólí-
totta nevén. A tahiti azt kívánta, hogy a további munkákra ne

135
„szépfiú" lakosztályában kerüljön sor.
Ennek megfelel en Raht és Terb ügynököket az alagsor
körülbelül tízszer tizenkét láb méret helyiségébe szállítot-
ták, melyben egy asztal és két szék állt.
Megjelent a Vantagiónak nevezett személy. Körülbelül öt
láb két hüvelyk, fekete hajú, fekete szem , sötét anyagból
varrt, igényes kidolgozású öltönyben.
A fiatal Giuseppe így szólt, „Vantagio..." a többit azon-
ban olaszul mondta. Felvételt nem tudunk csatolni.
Nevezett Vantagio elvette nevezett ügynökök nevezett tár-
cáit és más személyazonosságot igazoló iratait, majd így
szólt angolul, „Várjatok azzal a gumibottal, míg utánané-
zek."
Nevezett Vantagio távozott.
Nevezett Vantagio visszatért.
Nevezett Vantagio így szólt, „Ezek a (bíííp) nem az ENSZ-
l érkeztek. A f titkár hivatala sosem hallott róluk. Ezek
hamisítványok." Ez a megjegyzés nevezett Raht és Terb ügy-
nököknek szólt.
Nevezett Vantagio így szólt nevezett Giuseppéhez és a má-
sik fiatal férfihoz, „Dolgozzátok meg ezeket a (bíííp), és
szedjétek ki bel lük, honnan is érkeztek valójában." Ezzel tá-
vozott.
Nevezett másik fiatal férfi egy órán s tizenöt percen ke-
resztül tapasztalt módon használva a gumibotot, képtelen
volt további pontos információkat kiszedni nevezett ügynö-
kökb l.
Mikor ájulásukból magukhoz tértek, nevezett Raht és Terb
ügynökök egy furgon rakterében találták magukat, de rend-
számát nem tudták feljegyezni. A furgon úton volt valahová.
Mivel Raht ügynök állkapocs-törése miatt nem tudott be-
szélni, Terb ügynök így szólt a fiatal férfihoz, aki velük együtt
utazott a furgon rakterében, „Hová megyünk?"

136
 A fiatal férfi a következ t állította, „Elviszünk benneteket
egy körre ti (bíííp). Úgyhogy imádkozzatok." Szavainak
Berettájával adott nyomatékot, mellyel beszéd közben geszti-
kulált.
A furgon lefékezett. Hallani lehetett a forgalmat.
Egy fiatal férfi érkezett a furgon elejéb l.
A két fiatal férfi szemeteszsákokat vett el . A zsákok fekete
anyagból készültek. Néhány betonkockát helyeztek el ne-
vezett plasztikzsákok aljára. Ezután behelyezték Raht és Terb
ügynököket nevezett fekete m anyag szemeteszsákokba.
Hallani lehetett, ahogy kinyitják a furgon hátsó ajtaját. A
forgalom zaja most hangosabban hallatszott. Raht és Terb
ügynökök mindketten egyetértenek abban, hogy átemelték
ket egy korláton, s ledobták ket a mélybe.
Jelent s magasságból zuhanhattak le.
A vízbe történ becsapódás er s ütést mért rájuk.
A vékony penge használatával, melyet az el írásoknak
megfelel en jobb cip je talpában tartott, Raht ügynök kivág-
ta a fekete m anyag szemeteszsákot, s hamarosan kibukkant
a felszínre. Mivel nyomát sem látta Terb ügynöknek, nevezett
Raht ügynök ismét lemerült, majd észrevette nevezett fekete
anyag szemeteszsákot és kivágta Terb ügynököt.
Felszínre kerülésük után mindkét ügynök egyetértett ab-
ban, hogy a híd, amit a folyás irányában a sötétben látnak, a
Queensborough Bridge. Felkészült ügynökök lévén ismerik a
helyi geográfiát. A víz azon a területen örvénylik, így senkit
nem ismernek, aki valaha is úszott volna benne.
Az East Rivert ezen a ponton kettéosztja egy hosszúkás
sziget, mely Roosevelt Islandként ismert. Egykoron falak nél-
küli börtönként használták, mivel senki nem tudott átúszni az
örvényeken, hogy elérje a hétszáz lábnyira lév szárazföldet.
Ez ma történelmi látványosság.
Az áramlás nevezett ügynököket elsodorta a sziget déli

137
csücske mellett. Az ott m köd gejzír percenként négyezer
gallon vizet lövell négyszáz láb magasba. Ez is történelmi
látványosság.
A szél a gejzír permetével beterítette nevezett ügynököket.
Egy holtágat vettek észre, melyet kihasználtak. A partot
kagylók, szemét és olajfoltok borították.
Két kórház m ködik a Roosevelt Islanden, egyik a króni-
kus betegek, míg a másik az id sek számára. Ez történelmi
látványosság.
A sziget déli csücskén még megtalálható a Silverwater
Memarial Kórház.
Raht ügynök Terb ügynököt beszállítva a nevezett kórház-
ba, könyörgött, hogy mindketten krónikusan betegek és id -
sek.
Befogadták és ellátták ket, s amíg kitart a pénz a cip -
jükben, ott is maradnak.
Korábban nem írhattunk, mivel Raht és Terb ügynökök
keze felhasadt a horgászhorgoktól, melyekbe az alany cso-
magjainak átkutatásakor akadtak.
A leírásnak megfelel lemez nem került el .
Azonban van még egy jó hír! Megtaláltuk az említett in-
terferencia okát.
Miel tt behatoltunk volna az alany lakosztályába, véletle-
nül nyitva találtuk a szomszédos szobát. A közvetlenül az
alany lakosztálya mell l nyíló helyiség körülbelül hússzor
harminc láb méret lehet. A szoba egyaránt rendelkezik ten-
gert és dzsungelt ábrázoló háttérfüggönnyel. A szoba padló-
ját homok és f csomók borítják.
Nevezett szoba tartalmaz még pálmafákat, melyek össze-
borulva hálófülkéket alkotnak.
Nevezett szobát azzal a nyilvánvaló szándékkal hozhatták
létre, hogy szimulálja az serdei vagy tengerparti országok-
ból érkez diplomaták koituszának korábbi körülményeit. A

138
homokban vagy a f ben fekve, a pálmalombok alatt csinál-
hatják, melyek hálófülkéket alkotnak.
A szoba mennyezetének kell s közepén – azzal a nyilván-
való szándékkal, hogy szikrázó napsütést szimuláljon – ha-
talmas karbon ívlámpa világít. A fénye karbonrudakból
származik.
Ilyen módon felidézhetik a diplomaták korai szexuális él-
ményeit.
Hasonló felszerelés található Hongkongban a Lotus
Street 116. szám alatti bordélyban, harmadik emelet jobbra.
Szóval ez egy nagyszer hír, amit elmondhattunk önnek. A
mennyezeten lógó karbon ívlámpa okozza az interferenciát.
Mivel nem kaptunk önt l telepítend poloskákat, egyetlen
poloskát sem telepítettünk.
A New York-i iroda futára megfelel álöltözetben viszi el
ezt az üzenetet.
Várjuk további utasításait. Még egy hónapig járóképtele-
nek leszünk. Továbbra is az ön szolgálatára.

Ügynökszámaik következtek.
A jelentés hidegzuhanyként ért. Csupán rosszindulatból
csinálták az egészet. Ez nyilvánvaló!
Így akartak kibújni a feladat alól, s vakációzni az Appará-
tus költségére. Ez már máskor is megtörtént.
Ett l még jobban meggy löltem Hellert! A rendes, tisz-
tességes emberek többsége dobermant, farkaskutyát, vagy
más ház rz t használ. meg egy tejfölsz két, meg egy tahi-
ti kurvát.
Ebb l világosan kiderül, mi történik, ha olyasvalakivel
próbálsz dolgozni, aki amat r a kémkedés területén. Nem ra-
gaszkodnak a hagyományhoz! Nem számíthatsz rájuk!
Akkori hangulatomban még jobban meg tudtam érteni azt
a gazember Izzyt. Mikor a sors csapásokat kezd mérni rád,

139
soha nem lehet tudni, mikor hagyja abba!
Vajon mi lesz a következ ütés?

2. fejezet

Azt mondják, a villám sosem csap kétszer ugyanarra a

helyre. Arra azonban egészen biztosan nincs törvény, hogy
ne csaphatna le kétszer ugyanabban az id ben.
Úgy reggel 4:00-kor végül aludni indultam magányos
ágyamba.
Aztán rakétaként ugrottam ki bel le az ajtóm fel l érkez
kegyetlen püfölés hallatára.
Kireteszeltem és kinyitottam.
Az új kapu r állt az ajtóban vad tekintettel! Reszket ,
döfköd ujjal mutatott a kapu felé. Dadogott, így nem vár-
hattam. Keresztülrohantam a kerten Mauser automata piszto-
lyomat markolva, s remélve, hogy lel hetek valamit vagy va-
lakit, s ezzel felvidíthatom magam.
De nem volt ilyen szerencsém. Csak a taxisof r érkezett.
– Szultán bej! Jöjjön gyorsan! Önnek szóló, távolsági hí-
vás érkezett! A Dregs Hotelbe!
Fordult velem egyet a világ. A hirtelen ébredést l kábán
és zavarodottan képtelen voltam rájönni, ki telefonálhat ne-
kem. Az rült gondolat, hogy talán Lombar Hisst az a Volt-
árról, keresztülszáguldott az agyamon. De hát ez az id béli
és az rbéli távolság miatt lehetetlen. Talán valaki érvényte-
lenítette az Utanccal kapcsolatban kiállított számlát!
Visszaküldött a szobámba, hogy öltözzem fel, majd ha-
marosan hepehupás úton száguldottunk Afyon felé. A korai
id pont miatt még nem találkoztunk tevékkel és kordékkal,
így hamar odaértünk.

140
 Berontottam a hotelbe. Az éjszakai portás sürget mozdu-
lattal mutatott az el csarnok telefonjára. Felkaptam a kagy-
lót. A törökországi posta, telefon és távirat – PTT – általában
nem rossz. A helyi operátor izgatott volt.
– Szultán bej! Megpróbálom visszaszerezni Isztambult.
Szétkapcsoltak! – Motyogást hallottam. Aztán valakit a vo-
nalban. Az én embereim? Nem. – Szultán bej, Afyonból?
Így feleltem: – Igen, igen!
– Itt az isztambuli, tengerentúli operátor. Várjon.
Vártam.
Valaki más szólt bele a vonalba. – Szultán bej, Törökor-
szágból?
Így feleltem: – Igen, igen!
– Itt a római tengerentúli operátor, várjon.
Vártam.
Ismét valaki más hallatszott a készülékben. Brit kiejtéssel.
– Szultán bej, Törökországból?
Azt válaszoltam: – Igen, igen!
– Itt a londoni tengerentúli operátor, várjon.
Vártam.
Hallottam, ahogy jó pár pénzérme beleesik a telefonké-
szülékbe.
– Hello, Szultán bej?
A mennyország minden istene!
Ez HELLER!
– A régi akadémiai barátom? – kérdezte angolul.
– Igen – feleltem, miközben azon járt az agyam, hogy
némíthatnám el. A világon minden távolsági hívását lehall-
gatja az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Ügynöksége!
holdakat használnak!
– Várgyuk Haalemben mennyegz re. A dátum október
kett . Mingyá' napnyugta után. Égve haggyuk a lámpát a
tónácon.

141
 – Istenek! – mondtam. Hogy hallgattassam el?
– Jó kis buli lesz, úgyhogy ne hozza azt az öreg Miss
Kéklámpát. Az egy szemét. Inkább Kaukalsia herceget. Ki-
ürítjük a hasát.
– Istenek! – mondtam.
– Számítunk rá, hogy elgyün, mivel megírtunk a parancs-
noknak is, hogy jól van. A cím, ahol a mennyegz i kordé...
– Viszlát! – sikítottam. – Viszlát! Ott leszek. Viszlát!
Hisztérikusan lecsaptam.
A telefon megcsörrent.
– Itt a New York-i tengerentúli operátor. Befejezte a hí-
vást?
– Istenek, hát persze! – sikítottam a telefonba, s ismét le-
vágtam.
Az a (bíííp) bolond! Felhív, hogy mindenki tudja!
– Valaki meghalt? – kérdezte a török éjszakai portás. –
Szörnyen néz ki. Kinyissam a bárt?
Kimentem, s beszálltam a taxiba.
– Valaki meghalt? – kérdezte a taxisof r.
Nem válaszoltam, majd elhajtottunk. A holdhónap leg-
keskenyebb holdja látszott az égen. Teljes sötétség lesz ok-
tóber 2-án. Az egészet kidolgozta. De megtörni a biztonsá-
gi...
Abban a pillanatban, ha az életem múlott volna rajtam,
akkor sem tudom felidézni az üzenet többi részét.
A taxisof r kirakott a villánál. Bementem.
Aztán hirtelen rájöttem, az üzenetet szalagra rögzítettem.
Beléptem titkos szobámba.
Visszacsévéltem a szalagot.
Heller egy New York-i belvárosi étteremben volt. Talán
egy Howard Johnsonban? A telefonfülkéb l figyelte az ét-
termet, várakozva. A kissé tükröz üvegben láttam, hogy
ismét fekete hajú és fekete b . Munkaruhaféle fehér ove-

142
rallt viselt.
Átugrottam a hívással kapcsolatos vajúdását.
Rendelt, majd megevett három hamburgert.
A telefon megcsörrent. A fülkéhez lépett. Fogadta a hí-
vást, majd egy nagy marék pénzt szórt a készülékbe.
És ismét meghallgathattam a hívását. Kifakadásaim kissé
hangosaknak bizonyultak, így le kellett halkítanom a készü-
léket.
Rendkívül félreérthet volt. Ismét lejátszottam. Nem is-
mertem semmiféle „Miss Kéklámpát". Aztán rájöttem. Azt
akarja, hogy ne használjuk a kábítófényt földet éréskor. Nos,
hát persze. Kint lesz a mez n.
A „tornáclámpa" rádió-irányjelz t jelent. Nem tudtam,
hogy van neki.
A harmadik visszahallgatásra fejtettem meg a „kordé"-t.
Bizonyára arra akart célozni, „koordináta". Azon volt, hogy
a Voltár Flottánál alkalmazott rácsrendszer segítségével
megadja pontos tartózkodási helyét. Rövid számsor lett vol-
na.
De én enélkül is tudtam, hol találjam.
Mint derült égb l a villámcsapás, döbbentem rá, miért
vette meg a fogadót. Ez lesz a vontató, a Kaukalsia herceg
leszállópályája!
Aha! „Kiürítjük a hasát." Hellernek szüksége van a dobo-
zaira!
Ó, ez több egy egyszer földet érésnél és egy Tars Roke
kapitánynak küldött üzenetnél. Heller valami másra akarja
használni azt a fogadót!
Ismét végighallgattam figyelmesen. Észrevettem, hogy
mikor hirtelen megszakadt a vonal, egy darabig még állt a te-
lefon mellett, és pislogott. Sokáig gondolkodott, miel tt még
visszaakasztotta a kagylót a helyére.
Azon gondolkodtam, hogy lehetne ezt törvénysértésnek

143
min síteni. De nem sikerült.
A szállítmány lehet a megoldás. Hellernek szüksége van a
szállítmányra. (Bíííp), gyorsan halad!
Raht és Terb mit sem tör dve az egésszel, vakációznak.
Gondolkodnom kell, méghozzá gyorsan.
Aztán eszembe jutott. A tökéletes terv!
Megkapja a szállítmányt. Aztán átadja a levelet. Elég id
lesz indulásig arra, hogy a kabinban megvizsgáljam a levelet.
Noha az els levelet már régen elküldte, készítettem róla má-
solatot. Ha ez az új levél hasonlít az el re, el tudom készí-
teni a magam lemezét, mivel bizonyos szavak vagy bet k
ugyanazon a helyeken fognak szerepelni. S ezután utasítha-
tom az Antimancókat, hogy öljék meg Hellert.
Várjunk! Nem hagyhatom, hogy el nybe kerüljön abban
az esetben, ha kudarcot vallok a levéllel. Hogy tudnék bele-
kontárkodni a szállítmányba?
Ezt sikerült elég jól kidolgoznom.
Mosolyogva mentem aludni.
Így vagy úgy, Hellert meg fogom állítani!

3. fejezet

Még dél sem volt, mikor másnap felébredtem. Még mie-

tt lefeküdtem, üzenetet küldtem Faht bejnek, hogy a vonta-
tó másodikán elindul, amit l akkor két nap választott el, így
aztán arra számítottam, hogy elérve a hangárt, a személyzet
már mindent el készít az induláshoz.
De nem így történt!
Mikor beléptem a hatalmas barlangba, ami fogadott, az
leginkább csatára hasonlított!
A bázis minden szerel je felsorakozott a hangár közepén!

144
A déli napsütés keresztülfúrta magát az optikai illúzión kes-
keny fénynyalábokkal világítva meg az egybegy lteket.
Az orgyilkos pilóták vezet je ott állt rikító halálos öltözé-
kében, s mérges arccal lengette fegyverét!
Faht bej csapkodva és izzadva rohangált.
Az irodámból vezet folyosón keresztül érkeztem. Abban
a pillanatban el rántottam saját robbantómat. Soha nem me-
gyek fegyvertelenül ezek közé az emberek közé, még a leg-
békésebb id kben sem, ez pedig bizony háborúnak látszott!
Faht bej észrevett. Így sikított: – Gris tiszt úr! A szent ör-
dögökre! Parancsolja meg ezeknek az orgyilkos pilótáknak,
hogy hagyjanak minket békén!
Meg sem tudtam szólalni. A vezet orgyilkos pilóta azon-
ban kisegített. – Nincs hatalma felettük! – És az egyik má-
sodpilótája rám is fegyvert fogott!
– Gris tiszt úr! – sivította Faht bej. – Azzal fenyegetnek,
hogy lelövik a szerel inket, ha nem találják meg a tettest!
Az öt Antimanco a hangár szélén állt. Megtapogattam a
nyakamban lógó csillagot. Talán oda tudom dobni ket az
orgyilkos pilótáknak. Aztán észrevettem, hogy a lehetséges
zvonalban állok. Siet sen így szóltam: – Mi ez az egész? –
Jobb lesz id t nyerni.
– Szabotázs és gyilkossági kísérlet! – kiáltotta az orgyil-
kos pilóták vezére. – Gondoltam, szép dolog, hogy pont
beszél gyilkosságról. Ez a szakmája.
Felém fordította palaszürke tekintetét. – Talán a maga ke-
ze is benne van!
– Jobban tenné, ha elmondaná, „miben" – mondtam bátor
arckifejezést öltve, remélve, hogy a hangom nem remeg.
A szerel piros keszty s kezére mutatott. – Az egyik
(bíííp) tönkretette a hajóinkat! – Az arca olyan vörös lett,
mint a gallérján virító, robbanást ábrázoló jelvény. – Ke-
resztbe kötötte a vezetékeket! Ha elsütünk egy fegyvert,

145
hogy végezzük a munkánkat, saját hajónk fog felrobbanni!
Ez gyilkosság, és az Apparátus tulajdonának szándékos ron-
gálása!
Már értettem, miért rjöng. Nem lesz képes eleget tenni a
feladatának, s lel ni a vontatót. De azért odaléptem a szere-
k elé.
– Mit tudnak err l? – kérdeztem szigorúan.
Mészfehér arcok. Aztán a szerel nök így felelt: – Sem-
mit! Ezt a két lövészhajót bezárták! Soha nem mehettünk fel
a fedélzetére.
Az orgyilkos pilóta felé fordultam. – Na, látja? Nem k
tették.
Elém toppant. – Akkor Ki? – Megmarkolta a zubbonyom
elejét. – Maga? Igen! Maga ezzel a vontatóval fog utazni. A
kormány költségére próbálta menteni az irháját!
Robbantóm véletlenül nekinyomódott a hasának. Elhát-
rált. – Csak nem fenyeget? – Megpillantotta a vontató el tt
csoportban ácsorgó Antimancókat. – Talán ket utasította ar-
ra, hogy megtegyék.
Az Antimanco kapitány el relépett. Áldott Stabb kapi-
tány! – Nem kaptam semmiféle parancsot Gris tiszt úrtól.
Az orgyilkos pilóta a kapitány felé fordult. – Talán maga
is hazudik, ugyanúgy, mint ! Maguk is ezen a vontatón let-
tek volna, mikor lel jük! És most éppen indulni készülnek!
Stabb kapitány így felelt: – A hajó nem képes elhagyni ezt
a rendszert. Csupán segédhajtóm veivel haladhat a naprend-
szeren belül. Megpiszkálták, ezt maga is tudhatja. Szóval,
mire ez a felhajtás?
Hála neki!
– Ez esetben – folytatta az orgyilkos pilóta – nincs más
választásom, mint lel ni a szerel ket egyenként, míg meg
nem kapom a választ. Ha azel tt elfogynak, hogy nem kap-
tam magyarázatot, az ön legénységével folytatom!

146
 Faht bej felsikított. – Gris tiszt úr! Megbénítják a bázist,
ha lelövik az összes szerel t! Maga sem tud mozdulni ezzel a
vontatóval, ha lelövik a vontató személyzetét! A tüzes iste-
nekre kérem, TALÁLJON KI VALAMIT!
Nos, lehet abban valami, amit mondott.
Stabb kapitány így folytatta: – Egyetlenegy valaki hiány-
zik, aki jelen volt a két lövészhajó érkezésekor, s ez nem
más, mint az a királyi tiszt!
Ihletem támadt!
Így szóltam az orgyilkos pilótához: – Ó, szóval ez nem
ma történt? Az érkezésük óta megvizsgálták már a fegyvere-
iket?
– Nem, miért tettem volna? A vontató a célpontom. Az
pedig nem mozdult!
– Ezek szerint csak akkor vizsgálta át a hajóját, mikor tu-
domására jutott, hogy a vontató indulása miatt hamarosan
akcióba kell lépnie? – kérdeztem.
– Igen! – csattant fel az orgyilkos pilóta.
– Ó! – mondtam. – Ez mindent megmagyaráz! Nos, az a
királyi tiszt valójában egy koronavizsgáló, úgyhogy én nem
gondolok semmit. Viszont láttam t bemenni, majd kijönni
az önök lövészhajójából, nem sokkal az önök érkezése után.
– Mi? – ordította az orgyilkos pilóta. – És ezt nem jelen-
tette?
– Nos, egy Koronavizsgáló. A parancsa szerint lel heti
önöket. Beleszagolhat mindenbe, beleértve az önök magán-
ügyeit is. Azonkívül tudtam, hogy úgyis mindent átvizsgál-
nak indulás el tt.
– Az a királyi tiszt? Az a magas, sz ke hajú?
– És kék szem – mondtam. – Pontosan az.
Az egybegy ltek felé fordultam. Így szóltam jó hangosan:
– Nagyon sajnálom, hogy a királyi tiszt által elkövetett sza-
botázs veszélybe sodorta az önök életét. De megnyugodhat-

147
nak. Egészen biztosan tette. Ne felejtsék el lel ni, ha ismét
meglátják. Fenyegetést jelent az önök életére.
– A királyi tiszt – suttogták.
– Az a (bíííp) királyi tiszt – tették hozzá a bérgyilkos piló-
ták.
– Biztosak lehetnek benne, hogy egy átkozott királyi tiszt
mindig csak bajt okoz – szólt Stabb kapitány.
A megalapozott, egyhangú egyetértés láttán, miszerint
Hellert meg kell ölni els látásra, rájuk mosolyogtam. – És
most, miután elhatároztuk, hogyan fogunk cselekedni az
esetben, ha ismét felt nik a bázison, visszatérünk a munká-
hoz?
Szétszéledtek.
És hogy hab kerüljön a tortára, még igazam is volt. Egé-
szen biztos voltam benne, hogy Heller tette. Az, hogy az ak-
cióval talán az én életemet akarta megmenteni, meg sem for-
dult a fejemben.
A telefonhívás után volt némi remény arra, hogy ismét
felbukkanjon a hangárban. Nos, majd gondom lesz rá. Tör-
ténjen bármi, soha nem hagyja el ezt a bolygót élve. Ez biz-
tos!
Ezek a dühös, bosszúszomjas arcok balzsamot jelentettek
szenvedéseimre! Most már rajtam és Lombaron kívül más is
gy löli Hellert.

4. fejezet

A vontató legénységi szalonjában Stabb kapitány elisme-

en nézett rám. – Tökéletesen intézte el, Gris tiszt úr. – Ki-
csi, fekete gombszeme bajtársiasságtól csillogott.
– Ez semmiség – mondtam. – És most térjünk az üzletre.

148
– El húztam a Voltár Flotta a bolygót ábrázoló hosszúsági és
szélességi rácsozatát, valamint néhány amerikai földtani tér-
képet, s pontosan arra a helyre böktem, ahol landolni fogunk.
– És aztán megöljük? – kérdezte Stabb kapitány.
– Ez nem valószín – feleltem.
– El ször megkínozzuk?
– Stabb kapitány, én komolyan azt hiszem, hogy mi meg-
értjük egymást. Azonban van egy problémánk. Van nála va-
lami, amit meg kell szereznem. Ha nem sikerül most meg-
szerezni, akkor kés bb kell megpróbálni.
– Ó! – morgott magában. Aztán felderült. – De ahogy
megszerzi, megöljük.
– Pontosan.
– Pontosan! – mondta.
– A stratégiánk szerint békén hagyjuk, nehogy gyanút
fogjon. Azt kell gondolnia, hogy együttm ködünk vele.
– Ez okos – mondta Stabb. – Aztán elkapjuk a grabancát.
– Így van – feleltem. – Nos, szüksége van ezekre a dobo-
zokra. Lehetséges, hogy ez alkalommal nem tudom megsze-
rezni, amit akarok, így át kell adnunk neki a dobozokat. De
ha ezt tesszük, meg akarom rongálni a szállítmányt.
– Azt gondoltam, már megrongálták – szólt Stabb.
Ah, Lombar már eligazította. – Nos – folytattam –, nem
eléggé. A fickó rendkívül cseles és alattomos.
– Minden királyi tiszt az – mondta Stabb. – Kivéve a je-
lenlév ket, ez esetben magát.
– Nos, gyakorlatilag – mondtam – én soha nem voltam az.
Inkább az Apparátushoz küldtek.
– Ön nem királyi tiszt?
– Nem – feleltem, elárulva az igazságot. – Csupán az Ap-
parátus másodigazgatója vagyok.
Elkapta a kezem, hogy megszorongathassa. – Ön egy jó
ember, Gris tiszt úr. – Melegség árasztotta el a legénységi

149
szalont.
– A probléma az – folytattam –, hogy hogyan szedjük el
az ötös számú dobozt a raktérb l.
– A raktérajtó és a padlólemezek zárva vannak!
Gondoltam. – Abban bíztam, hogy tudja a módját. Ki kell
vennünk onnan teljesen.
Gondolkodott. Hívatta az egyik gépész altisztjét. Távoz-
tak, majd visszatértek.
Stabb kapitány így szólt: – Van egy kicsi vészkijárat a
gépházon. Ezt kötelez megépíteni. Egy ember átfér rajta.
Az alsó raktérbe nyílik. Onnan hozzá lehet férni a
deklemezek zárjaihoz. Repülés közben a deklemezeknek az
elmélet szerint nem szabad zárva lenniük. A gépházból át le-
het ugrani a raktérbe, s a deklemezeken keresztül ki lehet
menekülni, ha a túlmelegedés miatt lezáródik a f gépházaj-
tó. A Flotta ilyen ostobaságokkal foglalkozik.
Néhány perc múlva a raktérben voltam. Körbevilágítot-
tam. Az összes dobozt ott találtam gondosan leszíjazva. Az
ötös számú doboz, ahogy emlékeztem, a rakás tetején volt.
Hagytam, hadd dolgozzanak. B ven volt mit tenni. Da-
rabról darabra ki kellett raknunk a doboz tartalmát. Nagy-
részt nehéz serpeny ket tartalmazott. A gépházon keresztül
kihordtuk a holmikat – vagy inkább kihordták. Ezután szét-
részeltük a dobozt, s azt is kivittük.
Ezen a ponton kapcsolódtam a munkába. Megszabadul-
tam a szemétt l, s a csomagolás maradványaitól. Visszakö-
töttem az összes szíjat, melyek a dobozokat rögzítették. Még
Stabb kapitánnyal is átnézettem a rakteret. Nyoma sem ma-
radt az ötös számú doboznak.
Az egész szemetet kivittük a hajóból, s szétválogattuk. A
nehéz serpeny ket egy régi rabcellába öntöttem.
– Mit fog mondani neki? – kérdezte Stabb. – Abban az
esetben, ha nem öljük meg.

150
 – Azt, hogy soha nem került fel a hajóra. A legegyszer bb
magyarázat a legjobb.
– Maga egy csoda – szólt Stabb. – Mik ezek a holmik?
– Nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy tudja. És
az is biztos, hogy bármi is volt a terve, alaposan összekuszál-
tuk.
– Maga tényleg egy csoda – mondta Stabb.
Tébláboltam még egy ideig. Az Antimancók szemláto-
mást örömüket lelték abban, hogy úgy rendezzék el a dolgo-
kat, hogy az ne keltse fel Heller gyanúját. Összeszedték a
legkisebb piszkot, letöröltek minden foltot kívül és belül. Ez
meglehet sen idegen volt a természetükt l – leggyakrabban
csak heverésztek, kockáztak és ittak. Most azonban valami-
féle vidámság vette körül ket. Igyekeztek olyan légkört te-
remteni, amivel eloszlatják egy királyi tiszt azon gyanúját,
hogy hátba szúrják.
Na persze nem jutottak be a hajó hátsó részébe, Heller
azonban ezt nem is várná t lük. Ezt leszámítva bármi, ami
szem elé kerülhet, csillogott.
– Szeretnénk – kezdte Stabb – vételezni új egyenruhákat.
Tökéletes legénységként fogunk kinézni. Továbbá vételezni
akarunk új, személyi fegyvereket is.
Boldogan nyomtam rá pecsétet.
Minden a legnagyobb rendben haladt, így visszamentem
titkos szobámba. Biztos akartam lenni benne, hogy Heller
nem állít fel semmiféle csapdát a számunkra.
De Heller egyszer en csak reggelizett a lakosztályában, s
már a második gyümölcsös csokoládé-fagylaltkelyhet pusztí-
totta, miközben A kiképzett kém irányítása cím G-2-es ké-
zikönyvet olvasta. A változatosság kedvéért nem jelentkezett
az interferencia, ahogy általában a többi reggelen sem. Úgy
nt, a diplomaták nem ebben a napszakban akarják felidézni
saját fiatalságukat a karbon ívlámpák alatt.

151
 „A tiszt dilemmája" cím fejezetnél tartott. Mivel fagylal-
tot evett, az osztott képerny n kimerevítés nélkül bele tud-
tam olvasni a szövegbe. Arról szólt, hogy a kémeknek gyak-
ran vannak személyes törekvéseik. Els sorban ezek miatt
lesznek kémek. Ez lehet személyes bosszú, vagy személyes
gazdagság utáni vágy. Az intéz tisztnek – ezzel a terminus-
sal illetik az irányítót – irányítania kell a kém személyes am-
bícióit, s ahol lehet, ki kell használnia ket.
Nos, ez óvodai szöveg. Természetes, hogy egy kémnek
vannak személyes ambíciói. A szöveg nem említette, hogy
az intéz tisztnek is lehetnek. Vegyük az én esetemet: a gaz-
dagság és a hatalom az.
Rátért egy bekezdésre. A címe „A szerelem az intéz tiszt
legkeményebb ellensége". Azt állította, hogy a szerelem na-
gyon veszélyes dolog. Ha kémet küldesz valamelyik ország-
ba, távol a szeretett n l, néha felületesen fogja végezni a
munkáját, vagy fura dolgokat csinál csak azért, hogy hazake-
rüljön.
A szöveg tárgyalta még azt a veszélyt is, hogy a kém be-
leszeret egy ellenséges ügynökbe, s kett s ügynök válik be-
le. De ez már nem érdekelt.
A szerelemnek nevezett veszedelmes dolgon t dtem.
Az én esetemben ett l nem kell félni. Utanc nagy valószín -
séggel soha többé nem áll szóba velem. A szívem majd meg-
szakadt emiatt.
Heller azonban egészen más tészta volt. Beleszeretett
Krak grófn be. Még az indulást is elhalasztotta miatta. Vi-
szont mégsem felelt meg a tankönyvben leírtaknak. Nem
mismásolta el a munkáját, (bíííp) meg. Feltartóztathatatlanul
haladt el re.
Az a baj Hellerrel, hogy nem felel meg a tankönyvek által
leírtaknak. Nyilvánvaló volt, miután végiggondoltam, azt
tervezi, hogy elvégzi a munkáját teljesen, majd ezután haza-

152
megy, ellentétben azzal, amit a tankönyvi szöveg állít, hogy
összecsapja és hazarohan. Egyszer en nem lehet számítani
erre az emberre!
Tétován bogoztam az ügy szálait. Ha lelassítana, és csak
araszolna el re, valamint felületesen végezné a feladatát,
nem lenne miért aggódnom.
Mindenesetre a megoldás már folyamatban van.
Ha jól haladnak a dolgok, Heller hamarosan halott lesz. El
tudom készíteni a hamis jelentéseket, s az egész ügyet évekig
elhúzhatom.
Utanccal kapcsolatos keser ségem ellenére halvány re-
ménysugár jelent meg el ttem.

5. fejezet

Az október másodikai sötétség beálltakor kiemelkedtünk

az optikai illúzión, s eltávolodtunk a bolygótól.
Az orgyilkos pilóták vezérének utolsó figyelmeztetése
még mindig ott csengett a fülemben, „Egy három órával ez-
el tt érkezett ideiglenes m holddal követni fogjuk magukat.
Az els jelre, ami arra utal, hogy elhagyják a Blito-P3 kör-
nyékét, tüzet nyitunk. Még azel tt elkapjuk magukat, miel tt
ez a vontató felgyorsulna. És nincsenek felfegyverkezve. Fi-
gyelni fogjuk magukat. Csak ésszel. Ne próbálkozzanak!"
Szóval, nem sok örömet leltem a repülésben. Egyébiránt
máskor sem. Az rutazás még akkor is, ha csak helyi ugrás,
idegessé tesz.
Stabb kapitány hagyta, hogy a hajó együtt haladjon a fel-
színen vándorló sötét területtel. Az utazás hét órán keresztül
is eltarthat, így egyszer en csak le kellett volna feküdnöm az
egyik forgóágyra, s aludni egyet. De túl izgatott voltam.

153
 Hellerrel ellentétben, én nem vagyok vallásos. Túl sokat
tudok a pszichológiáról ahhoz, hogy a kegyetlen anyagon kí-
vül bármi másban is higgyek. Gyerekkoromban azonban
sokkal illedelmesebb emberek között n ttem fel, így olykor-
olykor szenvedek az elmúlás gondolatától, s úgy érzem,
hogy imádkoznom kell. Azon az estén is imádkoztam.
A stratégiát már kidolgoztam. Stabb kapitány biztosított
róla, hogy nem lesznek zökken k. Szörnyen sok minden
függött ett l. Ha Heller végül elszabadul, s nekilát bevégezni
a feladatait, egy csapásra szétzúzhatja Lombar kapcsolatait,
összerombolhatja a Voltár legjobban megalapozott terveit, s
teljességgel meggátolhatja, anélkül hogy tisztában lenne ve-
le, Lombar, a Voltár legmagasabb székébe való emelkedését.
Hatalmas a tét. Ráadásul nekem is. Alig mertem arra gon-
dolni, hogy mit csinálnék, ha átvenném az Apparátus irányí-
tását. Az Apparátus számára meger södést jelentene ez az
id szak, sokkal inkább, mint ez a mostani.
Egyvalami egészen biztos. Rengeteg ember van, akit
azonnal megöletnék!
Egy repedés azonban volt a tervek között. Heller ott ül va-
lahol, kezében a jelentéssel, hogy elküldhesse. Ha ez a jelen-
tés hozzásegít a lemezhez...
Bizonyára elszundítottam. Stabb kapitány rázta a válla-
mat. – Nem hiszem, hogy biztonságos a földet érés.
Vele együtt az irányítófedélzetre mentem. A képerny kre
mutatott. Az összes m szerét bekapcsolta. Még az acélleme-
zeket is, melyek a szemmegfigyel réseket fedték, lecsukta.
A kalózok nem kockáztatnak.
Körülbelül kétszáz mérföldnyi magasságban lehettünk.
Hét órára járhatott az id a nagyon sötét, szi estén.
New York végtelen, szétterül fényfoltként harmincmér-
földnyire délre feküdt pozíciónktól. Látni lehetett a La
Guardiáról, és kissé távolabb, a John F. Kennedy Nemzetkö-

154
zi Reptérr l fel- és leszálló gépeket, melyek olyanok voltak,
mint megannyi apró szentjánosbogár. Manhattan felh karco-
lói tisztán kirajzolódtak. Ott állt az Empire State Building!
Izzy biztosan most is elfoglalt! Ott az ENSZ, és nem messze
le, az egyik azok közül a magas épületek közül lehet a Ke-
cses Pálmák, bizonyára k is elfoglaltak.
Északkelet felé, mint fekete, bársonyon csillogó, széttöre-
dezett fényfoltok feküdt Bridgeport, Danbury, New Haven,
valamint kissé távolabb Hartford. Kristálytiszta éjszaka volt.
Közvetlen alattunk sötét veremként feketéllett egy fényte-
len terület.
Hívójel csipogott a m szerfalon. A m szer szerint a jel
közvetlenül a hajó alól érkezett.
Stabbra néztem. Semmi nyugtalanítót nem láttam. Végül
is volt a gyakorlott csempész és kalóz.
– Figyeljen! – szólt. Elfordított egy tárcsát, hogy a képer-
ny t más színspektrumra hangolja. Megnyomott egy gom-
bot, amivel kinagyította a képet.
Egy rend rautó várakozott az út mellett. Az út kelet felé
húzódott úti célunktól.
– Csapda – szólt Stabb.
Nevettem. – Ez a helyük – mondtam. – A seriff emberei.
Helyettes seriffek. A gyorshajtókra vadásznak, nem ránk.
– Biztos benne?
– Ha az a királyi tiszt itt van alattunk, egészen biztosan le-
fizette már ket, hogy ne lássanak semmit. Úgyhogy nem
fognak látni semmit, s így nem kell kéken villantanunk. Ge-
orge-nak és Ralph-nak hívják ket.
– Ördögök! – mondta Stabb. – Honnan tudja?
– Biztonságosan landolhat. Nem fognak látni semmit.
– Az ön parancsára – mondta Stabb a Flottánál szokásos
felemás tiltakozással.
Leereszkedtünk!

155
 A New Haven tengeralattjáró-bázis radarhulláma elérte
hajónk törzsét. Semmi sem ver dött vissza róla.
Száz láb magasságban a pilótánk vízszintes helyzetbe for-
dította a vontatót. Képerny n keresztül vizsgálta a területet.
– Még egy éles szikla sincs – mondta.
Lerakta a hajót.
A másodgépész puskagolyóként vágódott ki a légzsilipen.
Él k után kutatott.
Egy melegebb terület.
Heller volt az!
Odalépett hozzánk. Beállt a nyitott légzsilip fényébe. Még
álruhát sem öltött. Sötétkék munkás overallt viselt. Hiányzott
róla baseballsapkája, s halálos szöges cip je sem volt a lá-
bán!
Láttam, nincs fegyver a kezében. Azt gondolta, barátok
között van, az ostoba! A hajó ajtajában találkoztunk.
Felém bólintott, majd Stabb felé. Végigment a folyosón, s
letérdelt. Kinyitotta a rakteret fed padlólemezeket.
– Ha ad néhány embert – kezdte –, kivisszük ezeket in-
nen. Két kiskocsi áll a fák között.
Stabb rám nézett, én pedig bólintottam.
Nemsokára, Heller hathatós közrem ködésével, a sötétség
dacára, a tizenöt láda ott hevert a táncparkettet véd vastag
vásznon.
A petróleumlámpa sárgás izzással árasztotta el a réges-
régi tánctermi díszleteket, és a voltári ládákat. Heller a ládák
jelöléseit vizsgálta.
– Hol van az ötös számú doboz? – kérdezte.
Miel tt még válaszolhattam volna, visszarohant a hajóba.
Ismét leereszkedett a raktérbe.
Visszatért. Más ajtókat nyitott ki a hajó hátulján, s azok
mögé is benézett. Ezután mindent visszazárt.
– Elt nt egy doboz – mondta Stabbnak.

156
 Stabb megrántotta a vállát. – Soha nem voltam abban a
raktérben – mondta.
Heller átnézte az els kabinokat s a raktárakat. Aztán ott-
hagyta a hajót, s visszament a fogadóba. Még egyszer átnéz-
te a feliratokat és a számokat.
Intett, hogy kövessem. Azonnal megrémültem. Egy rob-
bantó, egy Cobra Colt a bokatartóban, valamint egy Penge-
részleg-féle kés volt nálam, miközben nyilván fegyvertelen
volt. De mégsem éreztem magam biztonságban. Megfordul-
tam. Stabb kapitány a fogadó ajtajában állt. Rám kacsintott.
Követtem Hellert.
Már korábban tüzet rakott a konyhában. Az éjszaka már
vös volt. Kitakarította az épületet. Konyhaasztalt s néhány
széket is szerzett. Heller leült az asztal végébe.
Én is leültem, a kezemet azonban nem vettem le a zse-
bemben megbúvó 800 kilovoltos robbantóról.

6. fejezet

Heller papírokat húzott el a zsebéb l, valamint noteszt és

tollat. Az iratokat kezdte tanulmányozni – régi árujegyzé-
keknek t ntek. Nyomát sem láttam a levélnek.
Körülnéztem. A konyha meglehet sen tiszta lett. T z lo-
bogott az öreg vaskályhában: fából rakott t z, ami kiderült az
alkalomszer pukkanásokból, s a néhány szúrós füstpamacs-
ból.
Mennyezetre akasztott petróleumlámpa világított. Való-
szín leg nem kapcsolták vissza az elektromos áramot. A
fény meg-megcsillant a polcon sorakozó régi üvegeken.
Naptár lógott a falon: egy jávorszarvas hatalmas képe, va-
lamint a felirat, Hartford életbiztosítás. 1932-b l!

157
 Minden más esetben érdekelt volna ez a hely. Most azon-
ban csak a levélre tudtam gondolni! Ha szerencsével járnék,
néhány perc múlva Heller halott lenne, mi pedig elhajózhat-
nánk.
Végigment a jegyzékeken, majd leírt valamit egy darab
papírra. Ki tudja miért, látva nyugodtságát, egyre idegesebb
lettem.
Azt képzeltem, a doboz tartalmának listáját rekonstruálja.
Mivel nem szólt egy szót sem, úgy éreztem, nekem kell
beszélnem. Talán rá tudom venni, hogy minél el bb átadja
nekem azt a levelet. Lehet, hogy azért hallgat, mert azt gya-
nítja, én csináltam valamit a dobozával. – Sosem láttam azo-
kat a dobozokat – mondtam. – Még azt sem tudtam, hogy a
raktérben vannak. Ha emlékszik rá, nem tartózkodtam a von-
tató fedélzetén, mikor berakodták ket.
Heller visszatért a számlák tanulmányozásához.
Így folytattam: – Emlékszem azonban egy Flotta teher-
szállítóra, ami egy dobozzal elhajtott. Kérdeztem az rt, mi-
ért visznek el egy dobozt. Azt felelte, nem tudja.
Nem szólt egy szót sem. Valami számítást végzett. Azt
kívántam, bárcsak ideadná már azt a levelet!
– A másik levelet az els teherszállítóval elküldtem. Két-
három nappal azután, hogy ideadta nekem – mondtam.
Keresett valamit az egyik listán. Bárcsak beszélne!
– Tudom, mennyire fontos – folytattam –, hogy elküldjem
az ön leveleit Tars Roke kapitánynak. Tudom, hogy beszá-
mol róluk az Uralkodónak és a Nagy Tanácsnak. Ha nem
hallanának magáról, tudom, azonnal inváziós flottát külde-
nének ide. Meg kell rizniük ezt a bolygót. Én magam is lá-
tom, mennyire rossz állapotban van. Szóval egy pillanatig se
higgye, hogy hagyom elbukni. Tisztában vagyok vele, ha sor
kerül erre az invázióra, mindkett nknek vége. Úgyhogy ez
az én érdekem is. Biztosíthatom afel l, hogy a leveleit elkül-

158
döm.
Lefoglalták a számok. Nyoma sem volt a levélnek. Talán
még mindig a telefon miatt szomorú.
– Ne haragudjon, amiért le kellett tennem a telefont. Tud-
ja, a Nemzetbiztonsági Ügynökség az összes távolsági hívást
lehallgatja. Ez tényleg az én hibám. Nem adtam meg magá-
nak olyan telefonszámot, amelyen elérhet.
Egy darab papírra felírtam az afyoni fed telefonszámo-
mat, majd a noteszból kitépett lapot Heller mellé tettem az
asztalra.
Tovább dolgozott.
– Egy levélcímet is kellett volna adnom – mondtam. Egy
következ papírra felírtam a törökországi címemet, s azt is
odaraktam a telefonszám mellé. – A jöv beni jelentéseket er-
re a címre küldje. A mostanit persze most adja ide.
Átlapozta a papírjait. Mintha ott sem lettem volna, meg-
ütközött az egyik papíron látottakon, majd az asztalra fektet-
te közénk. Aztán tovább dolgozott.
Felkaptam. Megrendel lap volt. Ez állt rajta:

A küldetés igénye: egy professzionális cellológus, aki jár-

tas a spóraszaporításban.

– Ó, meg tudom szerezni magának – mondtam. – Írja le

bátran, amire szüksége van. Ezzel kapcsolatban pedig elinté-
zem, hogy ideküldjék a legkompetensebb cellológust, akit
csak találok. – Micsoda hazugság! – Ezt a kérést az ön aktuá-
lis jelentésével együtt továbbítani fogom. Igen, azt teszem.
Az ön legfrissebb jelentésével együtt. – (Bíííp) meg, HOL
VAN?
További dolgokat írt egy papírra. Nem szólt egy szót sem.
Kezdtem magam kényelmetlenül érezni. – Gondolom, bi-
zonyára megpróbálja rekonstruálni a doboz tartalmát. Nos,

159
hát csak rekonstruálja, én pedig speciális paranccsal elkül-
döm a következ teherhajóval. Három hónapon belül újra
megkapja az egészet. – Ez, ha lehet, még nagyobb hazugság
volt, mint a cellológusos. – A mostani jelentésével együtt
azonnal továbbítom!
Mér eszközökr l készített listát. Csak a kezét, a karját,
valamint sz ke feje tetejét láttam. Azt sem tudtam, milyen
hangulatban van. Igazán nem sejtettem, mire készül. Lehet,
hogy valami egészen más szándéka vagy elképzelése van.
Nem lehetek benne biztos.
– Az igazat megvallva – folytattam –, nem várakozhatunk
itt túl sokáig. Az a két helyettes seriff ott kint az úton még
észrevehet valamit. Ha átadja a jelentést, már itt sem vagyok.
Hozzátett még valamit a listához. Az a szörny érzésem
támadt, hogy Heller talán valami okból feltartóztat. Nem hit-
tem, hogy ilyen sokáig tart felidézni annak az egy doboznak
a tartalmát.
– Tudom, hogy nagyon barátságosak, de ne bízzon meg
helyettes seriffekben, akárhogy is megkente ket. Adja már
ide a jelentést, hogy mehessek.
Aha! Megvan. Arra gyanakszik, hogy mihelyt átadja a je-
lentést, azonnal megöljük. Így van. Nem fogja átadni azt a
nyomorult jelentést! A Kecses Pálmák-beli lakosztályának
felforgatása felkeltette a gyanúját!
Jobb lesz, ha leh töm a félelmeit. – Nézze, semmi közöm
a Kecses Pálmákban lév lakosztályának átkutatásához. Ez
gyakran megesik New Yorkban. Biztosan csak pénzt keres-
tek. Megbízhat bennem, Jettero. Biztos lehet benne, hogy to-
vábbítom a jelentését. Menjen be egy másik helyiségbe, és
írja meg. Nem fogok belenézni.
Rengeteg számot írt egy új papírlapra. Aztán hirtelen át-
adta. Az ötös számú doboz újbóli beszerzésér l szóló rende-
lés volt. A készít nevét és címét is ráírta.

160
 – Ó! – mondtam. – Ezt azonnal elintézem. Nos, ha átadná
a havi jelentését...
A zsebébe nyúlt, s el húzott két jókora borítékot.
A jelentés! Tars Roke kapitánynak címezve!
A másikat Snellznek írta!
– Ó, elintézem ezeket maga helyett – mondtam. Aztán a
tekintetem megakadt a régi üvegkorsókon. – Ide hallgasson,
tudom, hogy a történtek nagyon felbosszantották. Megpróbá-
lom jóvá tenni. Elmegyek a vontató személyzeti konyhájára,
és szerzek magának forróitalport. Csak maradjon itt. Nem
akarunk túl sok jövés-menést odakint. Nézze, egy kicsit kö-
rülnézek, hátha találok egy kis pezsg vizet a legénység rak-
tárában – nem kell kinyitnia a vontató farában a saját szállá-
sát. Tudom, mennyire utálja már a SevenUpot. Csak várjon
itt. Most egyszer hadd segítsek én!
Elrohantam.
Egy kis szerencsével megfejtem, Heller pedig perceken
belül halott lesz! És a gyötrelmeimnek is vége szakad!

7. fejezet

A fedélzetre érve berontottam régi kabinomba. Bezártam

az ajtót. El vettem a szükséges szerszámokat, s másodperce-
ken belül felnyitottam a Tars Roke-nak szánt levelet.
Mohón elolvastam:

Kedves Tars kapitány,

Nos, a dolgok jól haladnak. Szép ez a bolygó.
Nagy kár, hogy nem értékelik jobban.
Folyamatosan ismerkedem az alapvet jellegzetességek-
kel. Fosszilis energiahordozókat használnak rendkívül rossz

161
hatásfokkal, noha biztos vagyok benne, hogy még primitív
technológiájukkal is többre lennének képesek. Azt hiszem, el-
rejtik a hatékonyságot javító találmányokat, de hát senki
nem lehet ennyire ostoba.
Pazarló energiafelhasználásuk okozza atmoszferikus és
felszíni szennyez désük legnagyobb részét. Továbbá, megle-
het sen furcsa módon, els sorban ez okozza az egész boly-
góra kiterjed gazdasági inflációt. Dolgozom az ügyön.
Technikai szempontból az üzemanyagprobléma egyszer .
Az emberek nagy többsége kedves. Meglehet sen furcsa
módon irányítják ket, s ez teszi lehet vé, hogy hamis tech-
nológiák felé sodródjanak. Rendelkeznek egy „pszichológia"
nev dologgal, ami nevetséges. Még az iskolás gyerekeket is
arra kényszerítik, hogy tanulják. Nem fogja elhinni, de azt
gondolják, hogy az anyag hozta létre az életet. Ez valahogy
hajlamossá teszi ket az erkölcstelenségre és a becstelenség-
re. Óvatosan kell bánnom velük, ha meg akarom rizni saját
becsületemet. De azért az emberek kapcsán is sikerül ered-
ményeket elérnem.
A politikai és gazdasági tényez ket megfigyelés alatt tar-
tom. A feladat nem t nik végrehajthatatlannak. Így, ha to-
vábbra is hiteles híreket hall t lem, s nem tapasztalja buká-
som nyilvánvaló jelét, kérem ne javasolja a második alterna-
tívát.
De ha már a tanulmányozásról esett szó, emlékszik Isto
Blinre? Azt mondta, nincs abban semmi rossz, ha valaki
megtanulja egy halott matematikus tudományát, kivéve, ha
nem a tudománya vitte sírba.
Kérem, adja át üdvözletemet kedves feleségének.
Remélem, Királyi felsége jól van, s az Állam fejl dik.
Udvarias tisztelgéssel,
Jettero Heller

162
 A levél különböz hosszúságú sorokkal íródott. Néhány
szót összezsúfolt, néhányat széthúzott. Egyértelm lemez-
kód.
Gyorsan el húztam az els levél másolatát. Az eredeti
méretben készítettem el. A két jókora leped t egymásra fek-
tettem. Duplán el forduló szavak után kutattam.
Aztán megint.
Aztán visszafelé.
Aztán megfordítottam!
Semmilyen szempontból nem hasonlítottak!
A gondolataim kavarogtak. Mit tartok a kezemben?
Lemezkód. De... aztán összeroskadva rájöttem, hogy
Heller lemezek sorozatát használja! Egy egész köteg lehet
bel lük! Figyelmesen megvizsgáltam a levél sarkait. Igen,
ott volt! Egy szám. Mégpedig a 2-es. Olyan halványan, hogy
még az er s fényben is alig lehetett észrevenni.
Ezek az ördögök a búcsúpartin lemezsorozatot készítet-
tek!
Kedvetlenül nyitottam ki a Snellznek címzett másik borí-
tékot. Ahogy azt gyanítottam, Krak grófn nek szánt levelet
tartalmazott. Érdekl dés nélkül futottam át. Csak egy érzel-
s szerelmes levél. Már el re örült a pillanatnak, mikor is-
mét egymáséi lehetnek. Csak hízelgés.
Kaparászás hallatszott az ajtó fel l. Gyorsan eldugtam a
leveleket, s ajtót nyitottam.
Stabb kapitány állt az ajtóban. – Kijött a tornácra. Tökéle-
tes célpont. Nem ölhetnénk meg most azonnal?
Felsóhajtottam. Tényleg csalódott voltam. – Akadályba
ütköztünk. Várnunk kell a következ alkalomig.
Ez egyáltalán nem tetszett neki.
Én magam is annyira elszomorodtam, hogy majdnem
megfeledkeztem az üvegkorsókról. A légzsilip ajtajához
mentem, s a földre borítottam a korsó összeszáradt tartalmát.

163
A legénységi konyhában találtam néhány csomag
édeszsemlét és forróitalport. A kancsókba tettem ket.
Megpróbálva vidámnak látszani, visszamentem a fogadó-
ba.
A tornácon állt. Odaadtam neki a kancsókat.
– Sajnálom, ha szomorúra sikerült ez a kirándulás –
mondtam. – Ez talán segít elfeledtetni.
Egy szót sem szólt.
– szintén mondom, elküldöm a leveleit az új dobozzal és
a cellológussal kapcsolatos rendelését – mondtam. – Igazán
sok sikert kívánok a küldetéshez. Azonkívül én is sokkal fi-
gyelmesebb leszek a jöv ben. – Minden egyes szavammal
meg tudtam volna ölni.
Nem szólt semmit. Abba az irányba bámult, ahol a vonta-
tó állt, egy még sötétebb folt a sötétségben, melyen halvá-
nyan derengett a nyitott légzsilip.
– Most elbúcsúzom – mondtam.
Visszarohantam a hajóhoz. Beugrottam a légzsilipen.
Stabb már fel is emelte a hajót. Még csak nem is egyene-
sítette ki a füvet alattunk. Tudtam, megkérte Hellert, hogy
intézze el.
Az irányítófedélzeten, noha útban voltam, egy tartalék
képerny t ráhangoltam az éjszakai látványra. A fák miatt
azonban sem Hellert, sem a tornácot, sem a házat nem lát-
tam.
Nagy sebességgel emelkedtünk a magasba, mint valami
sötétség a sötétségbe.
Micsoda szerencsétlen baklövés! Azt kívántam az istenek-
l, bárcsak Heller szellemét is be tudnám állítani azok közé,
akik most a fogadót kísértik!
Szóval, ha azt mondom, hogy szomorú voltam, nagyon
enyhén fogalmazok.
Mikor leszíjaztam magam a forgó hálóhelyre, megpróbál-

164
tam felbecsülni a helyzetemet.
Noha az éjszakák már sokkal hosszabbak voltak, mint egy
hónappal ezel tt, valamint rengeteg id nk volt, hogy vissza-
térjünk Törökországba, Stabb kapitány kegyetlen sebességre
gyorsította a vontatót. És még rángatta is! Nem volt vidám
hangulatban. Elszalasztotta áldozatát. Nekem is meg kellett
valahogy birkóznom ezzel az érzéssel.
Egy aprócska szempontból azonban sikerrel jártam.
Semmilyen körülmények között nem fogja megkapni a hi-
ányzó dobozt. Ennyiben sikerült hátráltatnom, bármire is ké-
szült.
Már csak a viselkedése miatti aggodalom maradt. Igaz, el
volt foglalva a számokkal és az ábrákkal, de még csak el sem
köszönt. Ez a viselkedés vajon ellenségességet jelent? Vagy
csak belefeledkezett a problémájába?
A doboz hiánya természetes módon összezilálta a terveit.
Új terveket készített vajon, vagy inkább ellenségévé válasz-
tott?
Gyanít valamit?
Megborzongtam. Talán átlát az egészen! Talán rájött,
hogy meg akarjuk ölni. Emiatt viselkedik így?
De nem. Nem volt nála fegyver. Még azt a halálos szöges
cip jét sem viselte.
Ott állt a tornácon, pedig tudnia kellett, hogy könny cél-
pontot jelent egy éjszakai irányzék számára. Szóval nem tud
semmit.
Vagy a némasága talán mégis azt jelenti, hogy TUDJA?
A hajnalodó Törökország felé száguldva megfogadtam,
hogy aprólékosan végignézem, hogy mit csinált távozásunk
után. Ez talán választ ad a kérdésemre. Tudnom KELL!!!

8. fejezet
165
 Még sötét volt, mikor biztonságban keresztülereszkedtünk
a hegycsúcson, majd az alagúton keresztül titkos szobámba
rohantam.
Stabb nagyon sietett. Még jóval hajnal el tt jártunk. Az
Egyesült Államokban a keleti parti id szerint még csak este
9:00 volt.
Alig vártam, hogy megfigyelhessem reakcióit. Tudja va-
jon?
Figyelmet sem véve az éppen aktuális képr l, visszacsé-
véltem a szalagot elindulásunk pillanatáig. Jókora ugrások-
kal haladtam, kihagyva az érdektelen részleteket.
Bement és bezárta maga után az ajtót. A kiskocsival
egyenként behordta a dobozokat a bárba. Egy csigasor segít-
ségével beeresztette ket a bárpult sarkában feltáruló elrejtett
járatba, le az öreg bányába.
Szemlátomást azel tt is ott dolgozott, miel tt megérkez-
tünk. Egy pontosan kimért gödör tátongott az egyik folyosó-
ban. Egy kivételével abba rakta az összes dobozt.
A kinn maradó dobozból kihúzott két aprócska tárgyat,
melyeket a hátizsákjába rejtett. Aztán ezt is a többi közé rak-
ta. Gyatra világítás. Nem láttam a számát.
Leterítette a vászonnal, majd földet szórt rá. Egy készülék
segítségével pókhálóval zárta le ezt a folyosót, valamint még
kett másikat.
Heller nagyon gyorsan dolgozott. Alig tudtam követni,
mit csinál a gyatra világításban. Az azonban kiderült, hogy
nagyon titokzatos. Ez rosszat jelentett. Tényleg gyanakszik
valamire!
Egy üvegb l vizet loccsantott a vaskályhában lobogó t z-
re. Leoltotta a petróleumlámpákat. Mindent bezárt. Óvatos-
sága számomra azt jelentette, hogy valószín leg tudja.
Lámpával végigpásztázta a leszállóterületet, s a gazt, ami
lelapult, szépen felegyenesítette.

166
 Úgy száz yardot szaladt az úton. Egy öreg, fehér furgon-
hoz érkezett. Aha, tervbe vette a menekülést! Szóval tényleg
gyanakszik!
A hátizsákot bedobta az els ülésre. Beszállt a furgonba, s
gyors tempóban elindult visszafelé az úton. A nagy sebesség,
amivel hajszolta a kocsit, elárulta aggodalmát.
Aztán egyszer csak kiért az autópályára. Dél felé fordult.
Hamarosan fényszórójának fénycsóvája végigsiklott a seriff
autóján. Lehúzódott. Aha! Odaállította ket, mintha csak a
gyorshajtókat figyelnék!
Kiugrott, s behajolt a seriffautó ablakán. Ralph volt és
George. Félig aludtak. Megtéveszt !
George így szólt: – Minden rendben, cimbora? – Aha!
Szóval figyelmeztette ket!
Ralph így szólt: – Megkapta a mér eszközeit?
– Igen – felelte Heller.
George így folytatta: – Tudja, lehajthat itt is, ha akar.
Nem kell itthagynia a kocsit az autópályán, és gyalogolni.
Autóval el lehet jutni egészen odáig – én magam sem tudtam
egészen máig.
Ralph hozzátette: – Cimbora, maga ugye mérnök, vagy
micsoda? Tudja, hamarosan kezd dik a szarvasvadászat.
Néha arrafele is szoktunk vadászni. Maga szerint mit szólna
a konzul, ha bejárnánk a területét?
– Biztos vagyok benne, hogy örülne neki – felelte Heller.
– Nagyon elismer en szólt mindkett jükr l.
George így folytatta: – Megmondhatja a f nökének,
Rangletangle bowjának, hogy tesszük a dolgunkat.
Aha. Heller gyanakszik, azért voltunk ott, hogy megöljük.
Ravasz módon úgy intézi, hogy a seriff emberei
szarvasvadászat ürügyén jár rözzenek a területen! Ó, jobban
tesszük, ha távol maradunk!
Mikor Heller elindult dél felé, a seriffkocsi észak felé for-

167
dult. Még a fedezést is megszervezték!
Hirtelen rájöttem, hogy valamit nem figyeltem meg kell -
képpen. Visszanéztem a felvételt. Az els gyors átnézés al-
kalmával elmulasztottam egy fontos részletet. Az üvegkan-
csókat!
A táncterem pultjára tette ket, mikor el ször visszatért a
házba. Mikor az utolsó dobozt is becipelte, felkapta a kan-
csókat, beléjük lesett, majd megkapargatta a kancsókba szá-
radt maradékokat. A tartalmukat a vaskályhába borította.
Nagyon jellemz ! Biztos volt benne, hogy megpróbáljuk
megmérgezni!
Nos, nem volt szükséges tovább nézni a felvételt. Én
azonban tovább figyeltem.
Újra lekanyarodott az autópályáról, az öreg hölgy háza fe-
lé. A furgont a garázsba állította. Levetette kék munkásruhá-
ját, s felhúzta szöges cip jét. Ez jól mutatja, hogy nehézségre
számított, valószín leg azt gondolta, t rbe akarjuk csalni.
Az id s, vak hölgy kissé megkésve érkezett. Puskát tartott
a kezében. Ez is nagyon jellemz . Úgy forgatta a fejét, mint-
ha üldözték volna, s t zpárbajt kellene vívnia.
Így szólt: – Ó, maga az, fiatalember! – Egy csésze kávét
nyújtott Heller felé. Heller menteget zött a kés i zavarás
miatt, mire az asszony így szólt: – Minden rendben.
Heller fejébe nyomta a b r taxisof r-sapkát, beszállt az
öreg, narancsszín taxiba, s elhajtott.
Ezenkívül már csak egyetlen dolog történt, s az már egy
id ben a megfigyeléssel. Megállt egy tengeri ételeket kínáló
étterem el tt, s megevett két vajban sütött homárt. Nagyon
jellemz . Azt mondják, a kárhozottak mindig utolsó vacsorá-
jukat fogyasztják. Még ha egérutat is kapott, ebb l kiderül,
tudja, hogy kárhozatra ítéltetett.
Hátrad ltem.
Tetteinek együttes értelme arra a következtetésre juttatott,

168
hogy Heller minden kétség nélkül tudja, azért voltunk ott,
hogy megöljük.
Bizonyára érthetetlen a számára, hogy miért nem tettük
meg. Igen. Ahogy a homár ollóját rángatta, megpróbálva ki-
piszkálni bel le a húst, elárulta saját idegességét.
Megrémisztették valódi szándékaim.
Ez azt jelentette, hogy sokkal óvatosabban és tervszer b-
ben kell végighaladnom ezen a halálos úton.
Azon az éjszakán hibát követtünk el azzal, hogy óvatos-
ságra késztettük Hellert.
Most már valódi problémákkal kell szembenéznem.
Egy óvatos Heller sokkal veszélyesebb lehet. Ebb l kifo-
lyólag nekem is sokkal ravaszabbnak kell lennem.
Mindenesetre nem engedhetem ki a markomból. Ha tény-
leg sikerre viszi a küldetést, Lombarnak vége. Ha nem jár si-
kerrel, a Földnek van vége.
Ett l megfájdult a fejem.
Kétségbeesetten szerettem volna kibogozni ezt az egészet.
De hogy?

169
 HUSZONHARMADIK RÉSZ

1. fejezet

A következ napon, dacára annak, hogy nem kellett vol-

na, a folyosón keresztül titkos irodámból a hangárba men-
tem. Tulajdonképpen csak a titkos riasztórendszer m ködé-
sére voltam kíváncsi.
Szerezni akartam egy fúrót. Most, hogy Heller gyanak-
szik, az életére törünk, jobban tesszük, ha felkészülünk a tá-
madására.
Faht bejt a hangárban találtam. Szóltam neki, hogy szük-
ségem van egy fúróra. Vitatkozott velem, azt mondta, ez fél-
beszakítaná mindenki munkáját. Éppen belekezdtem elma-
gyarázni neki, milyen veszélybe kerültünk Heller miatt, mi-
kor Stabb kapitány, látva, hogy egymás felé rázzuk öklünket,
odalépett hozzánk.
Arra számítottam, hogy az Antimanco mellém áll és meg-
véd. De nagyon savanyú hangulatban találtam. Rá se hederí-
tett arra, amir l beszéltünk.
Stabb kapitány így szólt: – Zendülés készül dik!
Faht bej, semmi köze nem lévén a zendüléshez, olyan
gyorsan elviharzott, ahogy azt hájas teste lehet vé tette, ma-
gamra hagyva Stabb-bal.
– Maga egy jó tiszt, Gris, ha egyáltalán létezik ilyen. Csa-
létket tartott a legénység elé, s azt mondta nekik, hogy az
övék lehet. De ez nem igaz. Maga világosan megígérte, hogy
170
megölhetik azt a királyi tisztet minden kérdez sködés nélkül,
aztán egyszer en lefújta az egészet. Ez tönkreteszi a morált,
s tönkre is tette. Azonkívül nem is tisztességes.
– Mit tegyek? – kérdeztem.
– Kiállnak a jogaikért. Ha nem kapják meg ket, nem vál-
lalhatok felel sséget. Szóval jobb lesz, ha egyetért a követe-
léseikkel.
– Mik a jogaik?
– A kalózkodás, mi más?
– Nézze – mondtam. – Legyünk világosak. Azok az or-
gyilkos pilóták idegesek lesznek, ha maguk elviszik a vonta-
tót.
– Ó, err l van szó – szólt Stabb, vastag kezével lekicsiny-
en intve a vontató felé. – Nincsenek is fegyverei. A zsák-
mányt sem lehetne belerakni. Ki beszél a vontatóról? – Az-
tán intett.
Követtem a f hangár egyik eldugott zugába. Valójában
raktár volt, ahová szemetet és évtizedes roncsokat zsúfoltak.
Stabb az egyik hatalmas roncshalom mellé irányított. Jó-
kora elszínez dött ládákra mutatott. Szörnyen sok volt bel -
le.
– Tudja, hogy mi ez?
A leghalványabb fogalmam sem volt róla.
– Ez egy „vonalugró". Nos, miközben mások elhanyagol-
ták feladataikat, én nem tétlenkedtem, s utánanéztem hogy
került ide. Teljesen szétszerelve, ládákba csomagolva szállí-
tották ide a Voltárról. És – tette hozzá nyomatékosan – soha
többé nem állították össze.
– Mi az a „vonalugró"? – kérdeztem.
– Egy ragyogó csodaszerkezet, nem más. A Voltár Hadse-
reg fejlesztette ki. És használja is. Akár egy száz tonnás tü-
zérségi fegyvert is át lehet juttatni vele az ellenséges vonala-
kon a l szerével együtt, s így saját vonalai mögül lehet tá-

171
madni az ellenséget.
Teljesen összezavarodtam. Nincsenek ellenséges vonalak,
melyeken át kellene ugranunk, s nincs tüzérségünk sem, amit
oda kellene szállítanunk.
– Azt hiszem – folytatta Stabb –, hogy valakinek az Ap-
parátus hivatalából, talán éppen az ön f nökének, támadt egy
nagyszer ötlete, ami néha megesik a tisztekkel, s azt gon-
dolta, hogy ezzel a szerkezettel hatalmas mennyiség drogot
lehetne szállítani ezen a bolygón országhatárokon keresztül.
Így aztán szereztek egyet a hadseregt l, s ide szállították da-
rabokban.
– Nem hangzik rosszul – mondtam, újsütet érdekl déssel
pillantva az elszínez dött ládákra.
– Ja – mondta Stabb –, de a legtöbb tiszti ötlethez hason-
lóan, melyek emberéleteket követelnek, s elszúrják a had-
veleteket, ez sem m ködött. A szerkezet vonósugarakkal
emeli fel a terhét, és szállítja. A szállítmány teljesen szaba-
don marad, így a legprimitívebb radar is észreveszi. Csak a
légkörben használható – minimális a nyomásvédelem az irá-
nyítófedélzeten, így nem emelkedhet túl magasra. Így aztán
soha nem rakták össze.
– Ezek szerint hasznavehetetlen – mondtam.
– Ó, nem – folytatta Stabb kapitány. – Ez a legnagysze-
bb kalózeszköz, ami valaha is létezett. Vonósugarai fel
tudnak emelni egy egész falut, s el tudnak repülni vele. Fel
lehet emelni vele egy egész bankot, tízezer láb magasságban
kirabolni, aztán visszadobni a maradékot. Ha nem szállítja a
terhet, felfedezhetetlen. Szóval nem hasznavehetetlen, ha-
nem értékes!
Megtapogatta az egyik dobozt. – Szerkeszthetek egy füg-
gönyt, amivel el lehet takarni a szállítmányt, s így fegyvere-
ket is lehet szállítani vele a forradalmároknak. Nagy szeren-
csénk van vele! Egy tiszt sem kérdezett meg soha egyetlen

172
éles esz , elhivatott altisztet, hogy mit lehetne csinálni vele.
A hadsereg elnyel felülettel vonja be tüzérségi eszközeit.
Nem hiszem, hogy ezt az Apparátus tudja. Ez nincs benne a
szabályzatokban. A tapasztalaton múlnak a dolgok. Nem a
tanulmányokon.
Nagyszer ötletem támadt, hogy hogyan vessek véget en-
nek a zendülésnek. – Mennyi id be telik összeállítani ezt a
szerkezetet?
– Nos, a legutolsó lemezig és illesztésig szétszedték. Ha a
kockázás és az ivás mellett csak ezt csináljuk – mondjuk na-
ponta néhány órát –, néhány hónap alatt megvagyunk vele.
– Csinálják – mondtam. – Akárhogyan is, de csinálják!
– Maga nagyszer fickó, Gris. Még akkor is, ha tiszt.
Megmutatjuk magának, hogy értünk az üzlethez, ebben nyu-
godt lehet. Ha végzünk az összeszereléssel, és m ködni fog,
tisztességes részt kap a zsákmányból. – Barátságunk záloga-
ként hátba veregetett, s elviharzott, hogy beavassa a legény-
ségét.
Megkönnyebbültem. Szakszer módon szereltem le a
zendülést.
A sors azonban nem volt ennyire kegyes hozzám. Éppen
csak beléptem az alagútba, ami az irodámhoz vezetett, mikor
hirtelen megállított Faht bej.
– Jelentenem kellene valamit – mondta. Ó, istenek, tud-
tam, hogy nem kellett volna idejönnöm, gondoltam.
– Fokoznunk kell a heroin-el állítást – mondta Faht bej.
– Miért? Eddig is teljes sebességgel gyártották!
– Tudom – felelte Faht bej. – Nem szívesen mondom, de
egy huszonöt fontos csomag rejtélyes módon hiányzik.
– Valóban? – kérdeztem. (Bíííp) meg ezeket a könyvelési
adatokat!
– A biztonsági rség szerint ellopta valaki.
– Ó, valaki csak rosszul számolt!

173
 – Nem – mondta Faht bej. – Ez eddig soha nem fordult
el , az elmúlt öt napban azonban harmadszor történt ilyen.
Valaki komoly mennyiségben dézsmálja a heroinkészletet!
És itt, a bázis területén!
– Nos, akkor fokozzák a termelést – mondtam türelmetle-
nül. Istenek, hát nincs nekem kedvem ilyenekkel foglalkoz-
ni!
– Csak hogy ön is tudja – mondta különös tekintetét rám
szegezve. – Fokozzuk a termelést.
Így aztán ezt is megoldottam.
Hát így menjen az ember a hangárba! Nem elég egy rob-
bantóval felfegyverkezni! Nagy kár, hogy nem lehet gránátot
dobni a problémák közé, amivel az ember találkozik! Nehéz-
ségeim tetejébe még a fejem is megfájdult.

2. fejezet

Mostantól kezdve, hogy Heller tisztában van vele, terv

formálódik az élete ellen, rajta kell tartanom a szemem.
Visszajöhet a bázishoz, hogy megpróbáljon megölni engem.
A dolgaiban azonban, ahogy azt már megszoktam, nem
sok értelmet találtam.
A connecticuti látogatásunk utáni napokban Heller renge-
teg id t szentelt a tanulásnak. Átvette az órarendjébe tartozó
tavalyi el adások anyagának másolatát. Az Empire State Bu-
ildingben lév irodájában tanult; de talán még a lakosztályá-
ban is – az interferenciának köszönhet en azonban nem le-
hettem biztos, mit is csinál valójában a lakosztályban. A leg-
jobban azonban az aggasztott, hogy még a Kecses Pálmák
el terében is tanult.
Az el tér pálmalombjai alatt, félig elrejt zve ült, de úgy,

174
hogy azért szemmel tarthassa a bejárati ajtót. Csak maga
tudta, miért választott olyan helyet a tanulásra, ahol állandó-
an megzavarják.
Fekete, selyem hajtókájú szmokingot viselt. Az inge mel-
lét paszomány díszítette, kézel jét pedig gyémánt mandzset-
tagombok tartották össze. Fogalmam sem volt, honnan sze-
rezhette ket. Lábán fekete lakkb r baseballcip csillogott!
Éppen belekezdett a differenciálszámításról, vagy valami
ehhez hasonló ostobaságról szóló leckébe. Nem jutott tovább
egy oldalnál, mikor diplomaták vették körül, hogy kezet ráz-
zanak vele, s elid zzenek nála. Az ENSZ nyilván hamarosan
megkezdi az ülésezést, így rengeteg vendég, a legkülönbö-
bb b rszín és árnyalatú tolongott az el csarnokban.
Egyetlen értelmes szót sem váltottak, így egy ideig azt
gondoltam, biztosan titkos nyelvet használnak. A diplomaták
olyasmiket mondtak, hogy „Hogy vagy, öregfiú?", mire
Heller olyanokat válaszolt, hogy „Prímán". Unintelligens.
Aztán valamelyik diplomata, szemöldökét felhúzva, így
szólt: – „Hogy ityeg a fityeg?", mire Heller így felelt, „A
fontos emberek ismerik a prioritásokat". Aztán tudálékos
módon felnevettek. Megfoghatatlan.
Egy dolog azonban világos volt. Túlságosan (bíííp) nép-
szer !
A festészet folyamatosan zajlott az el csarnok távolabbi
sarkában. Állandóan tömeg vette körül a m vészt s a kihívó-
an pózoló félmeztelen lányt. Én is szerettem volna kicsit
szemügyre venni a látványt, Heller azonban sosem nézett
abba az irányba! Periferikus látómezejében nem igazán lehe-
tett kivenni a részleteket.
Csak akkor nyílt alkalmam alaposabban szemügyre venni
a lányt – a párjukat ritkították, akármelyik b rszín l is le-
gyen szó –, mikor elhagyni készült az el csarnokot. Ahogy a
festés aznapra befejez dött, köntöst húzott magára. Miel tt

175
belépett volna a liftbe, megállt Heller el tt, s így szólt: – Jól
megy, szépfiú. Dél-Afrika igent mondott. – Vagy valami eh-
hez hasonló ostobaságot. Zavaró volt. A program kezdetben
A hét kurvája címen futott, mostanra azonban Az éjszaka
kurvájára változtatták. Hogy én err l nem tudtam, az csakis
az id eltolódás miatt lehetett. Ett l függetlenül Heller ké-
szült valamire, még akkor is, ha nem tudtam lépést tartani
vele.
Talán még jobb is, hogy nem tudtam alaposabban szem-
ügyre venni ezeket a lányokat. Az ágyam üresen állt, s noha
mindennap kiautózott, egy percre sem láttam Utancot. Nyil-
ván kitörölte szenvedésemet saját életéb l. Hallottam, hogy a
fiúcska már jobban van, de egyikük sem hagyta el Utanc
szobáját.
Diplomatákkal való bratyizása, valamint tankönyvek és
el adások másolatainak bújásán túl, ennek a (bíííp)
Hellernek még mindig jutott ideje arra, hogy a többi dolgával
foglalkozzon.
Három teljes délel ttön keresztül a legostobább dolgot
velte, amit valaha is láttam t le.
Beszállt egy közönséges taxiba, s elment vele valahová.
Nem sokkal kés bb Bang-Bang érkezett oda, ahol éppen
Heller tartózkodott, megkereste, majd így szólt: „Semmi."
Ennyi volt az egész.
Heller ezután metróra szállt, utazott néhány megállót,
majd leugrott. Nem sokkal kés bb Bang-Bang érkezett, hogy
ennyit mondjon: „Semmi." Aztán Heller lassan sétálgatott az
épületek között, meg-megállva, hogy megnézze a kirakato-
kat. És ismét megérkezett Bang-Bang, hogy azt mondja:
„Semmi."
Végül rájöttem, hogy valami ostoba G-2-es követési el-
méletet gyakorolnak. Heller azonban egyfolytában vörös ba-
seballsapkáját viselte, amely messzir l világított. Egyetlen

176
elterel m veletet sem végzett. Ez vagy valami G-2 volt,
vagy a testedzés ostoba módja.
Három nap múltán Heller abbahagyta. Talán belefáradt a
gyaloglásba s az utazásba. Lehet, hogy csak New Yorkra
volt kíváncsi. Ki tudja követni az ostobaságait?
Majdnem két hét telt el a tanulás és az el csarnoki fel-
ügyelet szokásos munkamenetével, mikor hirtelen változás
történt.
Korán ébredt az egyik reggelen. Newark felé induló sze-
relvényre szállt, majd elsétált a Jiffy-Spiffy garázsba. Mike
Mutazione kihúzta a fejét egy motorból, majd túláradó üd-
vözlés után fecsegni kezdett err l-arról, többek között arról a
szándékáról, hogy beléptesse Hellert a katolikus egyházba,
valamint Heller ellenérveir l. „Honnan tudod, hogy az én
lelkemet nem mentették-e már meg?" Úgy t nt, Mike-nak er-
re a kérdésre nincs tankönyvi válasza, úgyhogy visszatértek
az üzletre.
Heller garázst szeretett volna bérelni. Mike azt mondta,
neki van néhány a közelben, ahol „forrókat" tartanak, míg
„át nem szabják az arcukat", majd maga Mike vitte el
Hellert, hogy megmutassa neki ket, mire Heller kiválasztot-
ta a legbiztonságosabban zárhatót. És ki is bérelte.
Visszamentek a garázsba, ahol félreállítva ott állt Heller
öreg Cadillacje. A kocsi szépen alakult, az új motor azonban
továbbra is változtatás alatt volt, „hogy 190 mérföldet men-
jen óránként". Hellert azonban nem érdekelte az új motor.
Azt akarta, hogy a régi motort vegyék el , s tegyék rá né-
hány bakra.
Heller a maga idegesít en precíz és gyors módján rajzot
készített Mike-nak. Azt akarta, hogy az öreg motort a h -
jével együtt tegyék fel egy utánfutóra. Benzintankot is akart
mellé. Meg hogy fékhengereket tegyenek a f tengelyhez.
Elképedtem. Miért akar valaki felszerelni egy motort egy

177
utánfutóra, ami nem fogja meghajtani az utánfutó kerekeit?
Mike így felelt: – Ez nem gond. Van is egy utánfutónk,
amit az egyik ostoba (bíííp) lopott. De hát hogy tudsz eladni
egy felmálházott utánfutót? Mindenesetre megkapod. Van
néhány ráér emberem. Ma délután meg is csináljuk neked.
Így aztán Heller adott neki némi pénzt, s azt mondta neki,
miután végeznek, vigyék a bérelt garázsba. rült! Nem elég,
hogy építtet egy járm vet, ami nem képes meghajtani önma-
gát, de még garázst is bérel neki! Nem csoda, hogy ez a
Mike meg akarja változtatni. Nem maradhat ennyire ostoba.
Heller néhány cím megszerzése után vásárolni ment, hogy
vegyen egy hatalmas tartály oxigént, egy ugyanolyan tartály
hidrogéngázt, majd ezeket is a garázsba vitette.
Visszament New Yorkba, s mindent a megszokott módon
csinált, másnap reggel azonban frissen és korán Newark felé
indult hatalmas csomag szerszámmal s miegyébbel.
Egyenesen a garázshoz ment. Ott találta az utánfutót, va-
lamint az oxigén- és hidrogénpalackokat is. Valami fehér
szerel overallt húzott, s munkához látott.
Nyitva hagyta a garázsajtót. Rugós er mér t akasztott a
motorra szerelt fékre. Beindította a motort, s ahogy egyre
magasabb fordulatra gyorsította, leolvasta a rugós mér által
mutatott értékeket. Rettenetes zaj, rázkódás és füst töltötte
meg a garázst!
Játék. Tudni lehet, hogy a Flotta emberei játszanak a gé-
pekkel.
Aztán keszty t húzva, nehogy megégesse a kezét, levette
a karburátort a motorról.
Nyomáscsökkent ket és töml ket csatlakoztatott az oxi-
gén- és hidrogéntartályokra.
Készített egy réz alkatrészt, amely lefedte a karburátor he-
lyét, és két csatlakozás nyílt róla, melyekre ráillettek a töm-
k.

178
 Meglehet sen hevenyészett összeállítás volt.
Még gázmaszkot is húzott munka közben.
Beindította a motort!
ködött!
A tartályokkal kezdett babrálni, változtatva az arányokat,
majd fékezett. Folyamatosan írta a nyomáscsökkent , vala-
mint a fék rugós mér adatait.
Vizsgálni kezdte, mi áramlik ki a kipufogón keresztül a
motorból. Addig csavargatta a hidrogén- és az oxigéntartá-
lyok szelepeit, míg a mér szer zérót nem mutatott, mi-
közben a rugós er mér a maximumot jelezte.
Már kés re járt az id . Leszerelte az egészet, levetette a
szerel overallt, és távozott.
Engem meg kétségek közt hagyott. Mi ez az egész?
Egy dolgot azonban biztosan tudtam. Boldog volt. Ahogy
az állomás felé ballagott, hogy visszatérjen New Yorkba,
fütyürészett. Ezt az új mutatványt mostanában tanulta.
Túl sokat haladt el re valamin, ráadásul túl gyorsan! Tud-
tam, csak azért csinálja, hogy bosszantson, hogy kigúnyol-
jon, még miel tt megölöm.
Szörnyen éreztem magam.

3. fejezet

Mikor már azt képzeltem, ennél rosszabb nem jöhet, meg-

érkezett a Blixo. Ez teljesen eloszlatta izgatott zavaromat.
Török id szerint este nyolc óra volt. Éppen azon töpreng-
tem, hogyan kerüljem el a következ álmatlan éjszakát ma-
gányos ágyamban, mikor titkos irodám figyelmeztet táblája
felvillant:

179
 HAJÓ ÉRKEZIK

Ez csakis a Blixo lehet. Egy hirtelen gondolat, „az ara-

nyam!", melegítette fel a lelkemet. Aztán a csüggedés. Egy
üveg Scotch-ot ígértem Bolz kapitánynak. Az a fajta tiszt
volt, aki tisztán emlékszik az ilyesfajta dolgokra. A Scotch
meg az lett volna, amit elloptak t lem. Fel fogja tartóztatni
az aranyamat!
Azon nyomban felhívtam a taxisof rt. – Az istenek sze-
relmére, hozzon nekem gyorsan egy üveg Scotch-ot!
– Rosszul hangzik! – mondta.
– Rossz is! – feleltem.
Letettem. Kutatni kezdtem, hogy találjak egy egyenruhát.
Mikor a tábla felvillant, semmi nem volt rajtam. Így mégsem
mehetek a fedélzetre! Még azt gondolnák, híján vagyok a ha-
talomnak, s így megtarthatják az aranyamat. Rettenetesen
sok Scotch-ot adnának ennyi aranyért – hatmillió dollárt ér!
Ismertem Bolz kapitányt.
Találtam egy egyenruha-zubbonyt, nadrág nélkül. Aztán,
mikor megleltem a nadrágot, valahova elkevertem a zub-
bonyt. A sapkámra a matrac alatt bukkantam rá. Ranglánco-
mat azonban sehol sem találtam.
A szobám úgy nézett ki, mintha hurrikán söpört volna vé-
gig rajta. Nagy nehezen magamra rángattam a nadrágot, a
zubbonyt és a csizmát, a sapkát pedig a fejemre biggyesztet-
tem. Talán nem t nik fel neki a ranglánc hiánya.
Hallottam az érkez taxit. A hálószobámba mentem. A
sof r berontott, s kezembe nyomott egy üveget: HAIGE
AND HAIGE. Hamisított Scotch. Az arabok készítik. Csak a
helyesírást nem ismerik.
– Ez a Scotch rossz – mondtam.
– Inkább a helyzet az, ami rossz – felelte.
Ez is megteszi. Egy marék lírát nyomtam a kezébe.

180
 Titkos szobámon, valamint az alagúton keresztül a hangár
felé iramodtam.
Még nem tolták be a Blixót a helyére. Vártam.
Végül egy ingatag, túl hosszú, földet ér létrát támasztot-
tak a légizsilipjéhez. Aztán hoztak egy másikat. Az sem volt
jó. Aztán a Blixo rhajósai eresztették le saját feljárójukat. A
fedélzetre mentem.
Bolz kapitány a kabinjában éppen gy rött öltönyét öltötte
magára, készen arra, hogy az éjszakát a városban töltse.
Rongyos inget gombolt össze sz rös mellkasán. Átnyújtot-
tam neki a Scotch-ot. Abbahagyta a gombolkozást, ráhara-
pott a kupakra, és letépte. Hosszan, nagyon hosszan ivott.
Aztán megborzongott, majd kissé kidüllesztette a szemét.
– Istenek! – fröcsögte. – Istenek, de jó! – Nyelt még egy
nagyot. Aztán így folytatta: – Nos, Gris, hogy van?
A zsebembe nyúltam, s el húztam a raktár kulcsát, ahová
az aranyamat zártam.
– Az utasai sértetlenül megérkeztek. A Gunsalmo Silva
nev mély altatásban utazott, így róla nem sokat hallottam.
Prahd Bittlestiffender egész úton a kabinjában volt, s veszet-
tül tanult. Azt a kis (bíííp) – hogy hívják, Tutu? – rács mögé
kellett dugnom: de nem miatta, hanem a legénység miatt,
egyfolytában vele akartak aludni. Szóval minden a megbe-
széltek szerint. Ha most lepecsételi ezt a néhány papírt, vihe-
ti ket a rakománnyal együtt.
Azonnal el rántottam a személyazonosító lapomat, s pe-
csételni kezdtem. Nem sokkal ezután, mikor felt nt, hogy
mennyire elfáradt a csuklóm, megnéztem, mit is pecsételek.
Az irathalom fele kitöltetlen kapujegy volt, amivel bármit
becsempészhet a Voltárra. Azokat is lepecsételtem.
Vigyorgott. – Megértettük egymást – mondta. – Ha meg-
felel, hogy a segédjeim végezzék a kirakodást, én már me-
gyek is. Igyon egy kis Scotch-ot. Nem? Akkor indulok, úgy-

181
hogy az istenek segítsék Törökországot. – Ezzel elment.
Bizonyára odakiáltott az rhajósainak, mivel az egyik tár-
sa azonnal ott termett mellettem. Kinyitottuk a szekrényt. És
ott volt! Kilenc gyönyör láda. Tizennyolc, ötven trójai font
súlyú aranyrúd! A gravitációkülönbségb l adódóan – a földi
gravitáció csupán öthatoda a voltárinak – az arany csak hét-
százötven fontot nyomott. Fontonként tizenkét trójai unciá-
val számolva, ez kilencezer uncia. Az aranyért jelen pillanat-
ban hétszáz dollárt adnak unciánként. Így aztán hatmillió-
háromszázezer dollár érték arany csillogott el ttem! Ez el-
árulja, milyen kifizet dolog is a b nözés!
Összetereltem néhány f t a hangárszemélyzet közül, s az
aranyam hamarosan, az alagúton keresztül, titkos szobám fe-
lé gurult. Bementem, egy takarót rádobtam a képerny re, s
behordattam az aranyat a sarokba. Nem foglalt annyi helyet,
mint ahogy az ember gondolná. k persze nem tudták, mi
van a ládákban. A feliratok szerint orvosi eszközöket, vala-
mint radioaktív anyagokat rejtettek.
Már éppen becsuktam volna az ajtót, hogy megcsodáljam
az aranyamat, mikor futár érkezett.
– Ki akarják rakni a többi rakományt! Hová tegyék?
Bezártam az ajtómat, s visszamentem az alagútba. Rakták
és rakták és rakták a Zanco anyagokat.
Ó, a pokolba! A kórház! Elfelejtettem utánanézni, hogy
elkészült-e a kórház!
Kerestem egy telefont, s hívtam az építtet t. – Hát persze,
hogy kész – mondta. – Napok óta próbálok kapcsolatba lépni
magával.
Aha! Szóval onnan is gazdagodom! Teljesen kiment a fe-
jemb l. – Hol vannak a kulcsok?
– Faht bejnek adtuk ket.
Egyre jobb. Futárt küldtem Faht bej után.
– Teherkocsik – mondtam. – Teherkocsikra van szüksé-

182
gem! Ez az egész az új kórházba kerül!
– Az egész?
Újra végignéztem a ládákon. Még mindig rakták ket ki a
hajóból! A ládák már hegyben álltak a hajó körül, és még
mindig rakodtak! Valami hibádzik.
Kikaptam az árujegyzéket a kapitány emberének kezéb l.
Kiderült, hogy ez három árujegyzék. Egy a Tayl özvegyénél
használt eszközökr l, egy az eredeti beszerzésr l, és egy
harmadik!
Istenek! Nincs olyan korrupció, amire ne lennének képe-
sek a felettesek. Lombar megnégyszerezte a Zanco rendelést,
hogy másfél millió kredit csúszópénzt tegyen zsebre! Egy
hadsereg számára elegend cellológiai felszerelés gy lt ösz-
sze. Két hadsereg számára! Meg nem tudtam volna mondani,
mit rejt az egyre magasodó halom. Még a Blixo több tonnás
teherbírását is megterhelhette!
Aztán rádöbbentem. A mocskos csirkefogók! Nem adták
meg az extra harmincszázalékos személyes jutalékot! Már
azon voltam, hogy írok nekik egy mérges hangú levelet, mi-
kor Faht bej így szólt: – Úgy érti, ez az egész a kórházba
megy?
– Igen, igen. Ragasszák át a címkéket. Adja ki a munkát a
hangárszemélyzetnek.
– De hát össze fogja keverni a jelzéseket! – mondta.
Ó, a pokolba! Mindig ezek a részletek.
Így szóltam a kapitány emberéhez: – Hol találom Prahd
Bittlestiffendert?
A név ismeretlen volt a számára, de miután leírtam a fic-
kó külsejét, a segít a kabinjához vezetett. A magas, vékony
ember esetlenül lépkedett lefelé, m szerekkel és csomagok-
kal megrakva.
– Magát bízom meg a kórház irányításával! Ezeket a cím-
kéket nem láthatja a nagyközönség. Cserélje ki ket, s rakas-

183
sa fel az egészet a teherkocsikra.
– Hello, Gris tiszt úr – mondta. – Tudok beszélni törökül.
Hallgassa! Most törökül beszélek. Mostantól kapok fizetést?
Ismét elindultam, hogy megírjam haragos levelemet.
A segít megállított. – Ezt hová tegyük?
Hordágyat cipeltek. Valakit, aki mélyalvásban utazott.
Gunsaimo Silva gonosz vonásai még nyugtukban sem eny-
hültek. – Egy cellába. Bármelyikbe. Ne ébresszék fel. Ké-
bb majd foglalkozom vele.
Ismét megpróbáltam elrohanni. Két rhajós cipelt ki vala-
kit. Ruhába csavart, leláncolt és lelakatolt figura. Alig tudott
járni. Fejére zsákot húztak.
A segít megkérdezte: – Mit csináljunk vele? – Lehúzták
a zsákot a fejér l. Twolah volt az, Tutu, az irodámból.
Ahogy megpillantott, elb gte magát.
– t is tegyék egy cellába – mondtam. – Megmutatják
maguknak, hol vannak a rabcellák. Senkivel nem érintkez-
het, semmilyen formában.
Ismét el akartam szaladni. Az egyik rhajós így szólt: –
Kétszáz fontnyi papírt találtunk a kabinjában. Mit csináljunk
vele?
– Vigyék az irodámba. És ne hozzanak már ki senkit eb-
l a hajóból! Dolgom van!
Végül elszabadultam.
Mentem, és megírtam a legundokabb levelet, amire csak
képes voltam! Zancónak. Tartozott nekem harmincezer
kredittel, s megpróbált rászedni! Ezenkívül azt is megírtam
neki, hogy megfosztottak annak a lehet ségét l, hogy ara-
nyat vegyek rajta! A gazemberek!
Csak ezután kezdtem jobban érezni magam. A Blixo meg-
érkezett. Ostoba módon azt gondoltam, hogy a gondjaim vé-
get értek. De csak ekkor kezd dtek igazán!

184
 4. fejezet

Mivel az aranyam már megérkezett, békésen aludtam a

hajnali derengésben.
Karagoz vadul rázta a vállamat.
– Szultán bej! – mondta. – Jöjjön gyorsan. Lehet, hogy
zendülés!
Kiugrottam az ágyból, nadrágot és csizmát kaptam ma-
gamra, valamint egy magas nyakú pulóvert. Karagoz után
rohantam.
Faht bej kocsiban ülve a kapuban várakozott. Nyitva tar-
totta az ajtót. A gyatra fényben alig tudtam kivenni az arcát,
azt azonban láttam, hogy hamuszürke.
– A kórház! – mondta, s a sof r már el is indult.
– Még hajnal el tt elkezdtek gyülekezni. Azt hallották,
hogy a kórház ma fogja megnyitni a kapuit.
– Kik?
– Az anyák.
– Miért?
– A felirat miatt.
Így szóltam: – Ez nem úgy hangzik, mintha túl sok gon-
dot jelentene nekem.
– Nem? – kérdezte. – Ha elveszítjük a környékbeli anyák
támogatását, a születési anyakönyvi kivonat ellátásunknak
befellegzett! Szóval, legyen óvatos, hogyan bánik velük.
– Én bánjak velük? – kérdeztem. – És mi van az itteni
Apparátussal? Ez nem az dolguk?
– Ez az ön kórháza. Nem engedélyeztette a Tiszti Tanács-
csal.
– Hát mindent nekem kell csinálni? – jajveszékeltem.
– És arra is vigyázzon, hogyan bánik a tiltakozókkal –
mondta.
– Milyen tiltakozókkal?
185
 – A helyi doktorokkal és asszisztenseikkel.
Hatalmas tömeg fogadott minket a kórház el tt. Nagyobb-
részt anyák voltak gyermekeikkel. Szófogadó módon ácso-
rogtak, ahogy a török emberek szoktak. Rendkívül szófoga-
dó népség egészen addig, míg ki nem borulnak. Engedelme-
sen követik Allah akaratát. Persze akkor is, ha Allah szent
háborút hirdet.
Átverekedtem magam a tömegen. Rengetegen köhögtek
közülük. A tuberkulózis folyamatosan jelen van Törökor-
szágban. Tekintetek fordultak felém. Fert zött szemek. A
trachoma szintén nem t nt el Törökországból. Még néhány
kicsavart végtag, és az elkerülhetetlen sebek.
A kórházat friss földmunka nyomai vették körbe – a par-
kosítás elmaradt. Az épület maga azonban leny göz volt –
alacsony és elnyúló. Széles járda, s néhány hosszú lépcs
vezetett a tágas bejárati ajtóhoz.
Hatalmas fehér tábla állt mellette. Vörös félholdat ábrá-
zolt. A föld nagy részén vörös keresztet használnak a ment -
autókon és a hasonló helyeken, Törökországban azonban a
félhold az újjászületés jele.
Még egy jókora tábla állt a falon. Ez állt rajta:

EGYESÍTETT JÓTÉKONYSÁGI IRGALMAS

KÖZKÓRHÁZ
Mudlick Épít vállalat

Semmi hibát nem láttam. Milyen lázadás? Faht bej állan-

dóan eltúlozza a dolgokat.
Felléptem a széles lépcs kön, keresztülverekedve magam
az ott ácsorgó tömegen. Beleütköztem a sorfalba!
– Állj! – szólt egy hatalmaskodó férfi, kezében plakáttal.
– Bárki, aki áttöri ezt a tiltakozó sort, a török nemzeti büsz-
keség ellensége. – A kezében tartott plakátra mutatott.

186
 A hevenyészett plakáton ez állt:

A SZERVEZETT EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁS

SEMMIBEVÉTELE!
NEM KÉRÜNK SZTRÁJKTÖR KET!
LE A JÓTÉKONYSÁGGAL!

A táblákat tartó doktorok és asszisztensei nagyon komo-

lyan gondolták.
Lábazat emelkedett ki a lépcs sor tetejéb l. Bizonyára
egy szobornak készítették, amely még nem érkezett meg.
Faht bej löködni kezdett el re, hogy álljak fel a talapzatra.
Nem volt más választásom. Felmásztam.
Arcok tengere!
Mennyi köhögés és fert zött szem!
Mennyi törés és más betegség, ami elém tárult!
Tudtam, hogy a török Egészségügyi és Jóléti Minisztéri-
um igen aktív a járványok elleni harcban. A Munkaügyi Mi-
nisztériumhoz hasonlóan. A többi emberbaráti szervezettel
egyetemben. Törökország irányítása azonban nem könny
feladat. Eddig még nem t nt fel, hogy ennyi beteg ember van
errefelé. Cs cselék.
Kinyitottam a számat. Azt akartam mondani nekik, hogy
menjenek haza. De még csak esélyem sem volt rá.
A kordonban álló nagydarab doktor így kiáltott: – Az
Egyesült Államokban voltam gyakornok. Tudom, hogy kell
megszervezni az orvoslást. NINCS HELYE INGYEN
KLINIKÁNAK!
Abban a pillanatban a kordonban álló emberek körülvet-
ték a talapzatot, majd botjaikkal és plakátjaikkal csépelni
kezdtek.
Elhajoltam, lebuktam, megpróbáltam megvédeni magam.
A kordon tagjai kántálni kezdtek, s közben ritmusra csé-

187
peltek: – NEM KELL INGYEN KLINIKA! NEM KELL
INGYEN KLINIKA!
Felordítottam: – Hát persze hogy nem lesz ingyen klinika!
A tömeg azonnal reagált. Sárral kezdtek dobálni! A leve-
szinte elfeketedett a felém repül göröngyökt l! Sárral
dobáltak ENGEM!
A doktorok hagyták abba el ször. A nagydarab a tömeg
felé fordult. – Látjátok! Nem lesz ingyen klinika!
A tömeg abban a pillanatban a doktorokat is dobálni
kezdte! A gúnyolódás gonosz kiabálássá vadult.
– Hol vannak a biztonságiak? – ordítottam Faht bejnek.
A lépcs sor túlsó végében kuporgott. – Ez az ön kórháza!
– próbálta túlkiabálni a lármát.
Egy göröngy képen talált!
Lelökött a talapzatról!
A vér ömleni kezdett az orromból!
Hirtelen egy magas, fehér köpenyes vézna figura ugrott
fel a talapzatra, s feltartotta a kezét. Prahd Bittlestiffender
volt!
A tömeg abbahagyta a dobálást, várva, hogy mit fog hal-
lani.
Merev, iskolás törökséggel Prahd így ordított: – Polgár-
társaim! Török testvéreim! Azért állok ma elétek, hogy meg-
fújjam a szabadság harsonáját! Itt az id , elérkezett, hogy mi,
Allah gyermekei felkeljünk, s kiszabadítsuk nyakunkat az
idegen elnyomók acélcsizmája alól!
Az orrom oly hevesen vérzett, hogy azt gondoltam, elvér-
zek. Biztosan találok hideg vizet a kórházban. Az ajtóhoz
araszoltam. Beléptem az el csarnokba.
Prahd hangja követett. – Egy egyesült Törökország képes
szembenézni kapzsi ellenségével... – Túl messze voltam már,
hogy halljam.
Bejutottam a mosdóba, magamra zártam az ajtót, s meg-

188
nyitottam a vízcsapot. A WC-kagylóra ülve vizes WC-papírt
szorítottam a tarkómra.
Félig arra számítottam, hogy a tömeg bármelyik pillanat-
ban betöri az ajtót, és darabokra szaggat. Orrom azonban és
drága vérem el bbre valóbbnak számított.
Nagy sokára a vérzés elállt.
Furcsán csend volt odakint. Megérkezett vajon a bizton-
sági rség és lel dözte ket?
Megkockáztattam, hogy kilessek. A hatalmas váróterem-
be lestem. Anyák sorakoztak odabent csendben, rendben.
Asztalokat állítottak fel.
A helyi doktorok dolgoztak az asztalok körül a legkülön-
böz bb vizsgálatokat végezve, ahogy azt az orvosok szokták.
Úgy látszott vidámak, hogy egyenként kezelhetik az embe-
reket. Nem láttam, hogy pénzt kaptak volna az anyáktól.
Nem értettem.
Attól tartva, hogy észrevesznek és újra megdobálnak, vé-
giglopóztam a folyosókon.
Egy kéz fogta meg a vállamat. Megugrottam.
– Magát keresem. – A fiatal doktor Prahd Bittlestiffender
volt. Bevezetett egy kicsiny m be. Az orromat vizsgálgat-
ta.
– Mit csinált? – kérdeztem. – Mi volt ez a beszéd?
– Ezt a beszédet mondta el Kemal Atatürk a forradalom
kirobbanásakor – felelte Prahd.
Ah, Kemal Atatürk. A törökök istenként tisztelik. Felis-
merték a beszédet, úgyhogy nem hallgatták végig.
– Á – mondtam. Egy szondát dugott az orromba.
– Maradjon nyugton, kérem.
– És mi van az ingyen klinikával? – kérdeztem reszketve
a kiadás gondolatától.
– Ó – felelte Prahd feljebb dugva a szondát –, azt mond-
tam nekik, hogy minden ingyenes.

189
 – Áááá – mondtam.
– Elmondtam nekik, hogy ez tulajdonképpen az kórhá-
zuk, így önkéntesként földmunkát kell végezniük, esetleg
vérkedniük kell vagy ilyesmi. Ezt nagyszer nek gondol-
ják.
– Áááá – mondtam. – És a doktorok?
– Mindegyiküket felvettem részmunkaid ben, hogy dol-
gozzanak néhány órát naponta magas fizetésért.
– Áááá – mondtam. De nem azért, mintha megbökött vol-
na. Ez a kórház nemsokára eladósodik, nemhogy profitot
termelne! – Mib l gondolta, hogy jogában áll ezt megtenni?
– Múlt éjszaka azt mondta, hogy rám bízza a kórház irá-
nyítását – felelte Prahd. – Így aztán pontosan azt tettem, amit
elvárt t lem, Gris tiszt úr. Á betegek gyógyítása. A szegé-
nyek és rászorultak támogatása. Jobb kapcsolatok kiépítése a
primitív el rs törzsével. Csodálom magát széles, csillagközi
kapcsolatai miatt. Mostantól kapok fizetést?
– Ó, Istenek! – mondtam.
– Olaszul is tudok – folytatta meggy en.
– Honnan tudjam, hogy bárkit is meg tud gyógyítani! –
vicsorogtam. – A maga tesztje éppen csak elkezd dött! Ak-
kor lesz némi esély arra, hogy fizetést kapjon, mikor ez a
kórház elkezd pénzt keresni. Komoly pénzt! – Még er seb-
ben beleszúrt az orromba. – Áááá!

5. fejezet

Mivel a pulóveremr l csüngött a sár, Prahd el vett egy

fehér köpenyt, amit magával hozott, és rám adta. – Meg aka-
rom mutatni önnek a kórházat, mivel találkoztam néhány
problémával – mondta.

190
 Ez felborzolta az idegeimet. Hogy lehetnek problémák?
Én magam terveztem. Ráadásul rengeteg id t töltöttem vele.
Követtem. A békésnek látszó várakozó sorok a vizsgáló
el tt kígyóztak.
Végigmentünk az egyik folyosón. A m t még nem sze-
relték fel teljesen. A vizsgálókat sem. Aztán egy csomó ajtó
következett. Kórtermek. Nagy számban. Be akartam menni
az egyikbe.
– Ne – szólt Prahd. – Tele van.
– Már ennyi a páciens?
– Nem, nem. Az összes kórterem és az összes magánszo-
ba tele van felszereléssel és anyagokkal. A bázisszemélyzet
velem együtt egész éjszaka ezen dolgozott. Nem jutottunk
tovább, minthogy átcseréltük a címkéket, s idehordtuk a lá-
dákat. Jó néhány kórház többévnyi m tétjéhez elegend fel-
szerelés és alapanyag áll a rendelkezésünkre. Ezt akartam
megmutatni magának. Nincs helyünk a páciensek számára.
Mindent raktárnak használunk. Szükségem van egy másik
épületre, csupán raktározási célokból! Valamint egy h te-
remre, hogy elkezdhessünk sejtkultúrákat tenyészteni, vala-
mint sejtbankot létrehozni.
Még nem tudta. Megnyomtam egy táblát. Egy lépcs tá-
rult fel el ttünk. Levezettem az alagsorba.
Ez önmagában is egy teljes kórházkomplexum volt. Meg-
számlálhatatlan magánszobával.
Ez ámulatba ejtette. – Mi ez? Egy titkos kórház a másik
kórház alatt!
– Pontosan – feleltem. Aztán elmondtam neki a körözött
személyek és gengszterek személyazonossága megváltozta-
tásának mesteri tervét.
– Ezek olyanok, mint a börtöncellák – mondta.
– Csak hogy otthon érezzék magukat – feleltem. – Meg
tudja csinálni?

191
 – Ó, nem jelent nehézséget. Csak hát a fels kórházat is
ködtetni kell.
– Az csak álca – mondtam.
– Ez még mindig nem oldja meg a raktározási problémá-
kat, Gris tiszt úr. Sem a h terem kérdését. S t, ez még in-
kább szükségesebbé teszi, mivel az ujjlenyomatok és a hang-
szálak megváltoztatásához sokkal több sejtkultúrát kell ké-
szítenem.
Láttam rajta, hogy csökönyös. Felmentünk az emeletre,
ahol az irodája is volt. És milyen szép iroda volt! Már a tele-
font is bekötötték. Felhívtam a Mudlick Épít vállalatot, és
tárgyalni kezdtem az építtet vel.
– Azt hiszem, a pénzügyi tranzakciónk még nem teljes –
mondtam.
– Így sem jöttünk ki a pénzb l – felelte.
– Szükségem van egy hatalmas raktárhelyiségre és egy
épületre – mondtam.
– Belefér a keretbe – magyarázta –, ha fizet még félmillió
amerikai dollárt.
Istenek, de drága ez a kórház!
– Ugyanennyi id alatt – mondtam.
– Ugyanennyi id alatt – felelte.
– A terveket készítse el a megbízottal – folytattam –, és
álljon neki.
– Maga gazdag – mondta.
– De maga már ne akarjon még jobban meggazdagodni –
feleltem. – Így is rengeteg a sár errefelé. – Letettem. Nos – a
jószolgálati kórházaknak is megvannak a sajátosságaik. Ez a
kis trükk most belekerül félmillió dollárba.
Indulni készültem. Az orrom még mindig sajgott. – Miu-
tán megjönnek, mondja el a Mudlick munkásainak, hogy mit
szeretne, aztán noszogassa ket. Nekem más dolgom van.
Prahd meg sem kísérelt felállni. – Nem akarja hallani, mi

192
újság a Voltáron? – kérdezte. – Tudom, menynyire a szívén
viseli a hazája sorsát.
Az emberek fecseg ek. Visszaültem.
– Minden rendben a Voltáron – mondta Prahd. – Szép az
id . Gyönyör ek a virágba borult bokrok. – Tudtam, hogy
Tayl özvegyének birtokáról mesél. Bizalmatlanul hallgattam.
– Tudja, volt egy kis munkám a Tayl özvegyén – folytat-
ta. – Biztos vagyok benne, örömmel hallja, hogy minden si-
keresen végz dött, még miel tt a Blixo elindult volna.
Inkább gyanakodva, mint érdekl dve, megkérdeztem: –
Milyen munka volt?
– Tudom, mennyire fontos önnek az a hely, és ismerem a
hölgy iránt érzett aggodalmát. Így aztán pontosan azt tettem,
amit elvárt volna t lem, Gris tiszt úr. A hölgy problémája a
nimfománia – a szexszel kapcsolatos megszállottság.
Ó, istenek, milyen igaza is volt!
– Így aztán els lépésként megnagyobbítottam a petefész-
keit. Most háromszor annyi orgazmusra képes, mint koráb-
ban, ráadásul sokkal er sebbekre.
Ördögök! Egyetlenegy férfi sem lesz biztonságban a
Pausch-hegyeken! Hála istennek, hogy itt vagyok a Földön!
De várjunk csak. Azt a kifejezést használta, els lépésként. –
Mást is csinált?
– Hát persze. Mivel ön tagja a híres Gyrant Slahb család-
nak, az ön alkalmazásában sem szeretném elhanyagolni
szakmai aktivitásomat.
Sz kül tekintettel vártam. Az Apparátus gyanakvóvá te-
szi az embert.
– A nimfomániát – folytatta tudálékosan – gyakran a ste-
rilitás okozza. Így aztán megvizsgáltam, és valóban peteve-
zeték-eltöm dést találtam – a petesejt nem tud végighaladni
rajta, hogy aztán megtermékenyüljön. Így aztán eltávolítot-
tam az eltöm dést.

193
 Aha. Talán tényleg sikerült megoldania a helyzetet. Ha a
Tayl özvegye gyermekeket szülne, akkor az talán
lehiggasztaná.
Prahd boldogan mosolygott, mint egy valódi profi. – Nos,
emlékszik az els napra, mikor abban a megtiszteltetésben
volt részem, hogy találkoztam önnel? Mikor közösült vele a
házban? Nos, az ön magjából...
– Várjon! – mondtam hirtelen támadt rémülettel –, maga
másfél napon keresztül közösült vele! Honnan tudja, hogy
nem a magáé volt?
– Ó – mondta legyintve szavaimra –, ez ellentétben állna
saját szakmai etikámmal. – Szánakozó szakemberként rám
mosolygott. – Milyen cellológus az, aki nem ismeri saját
spermaösszetételét? Könny megállapítani. Na szóval, éppen
peteérése volt az eltöm dés dacára, így fogtam a petesejtet, s
az ön spermájával együtt egy tesztcs be tettem. És most
mondom a jó hírt: nagyon sikeresen megfogant. És miel tt
még elindultam, megbizonyosodtam róla, hogy nincs-e va-
lami más a méhében, aztán beültettem a fejl désnek indult
embriót.
Hullámokban tört rám a borzalom. A Tayl özvegye! – És
tudja, hogy kié? – kérdeztem halványan reménykedve.
– Ó, igen! Azt mondta, amíg nem lehet gyermeke
Hellert l, az öné is megteszi. Nagyon boldog, igazán. Mos-
tantól számított hét hét múlva megszületik. Fiú lesz.
Rémületem kegyetlenséggé változott.
– Olyan nagyra értékelem mindazt, amit értem tett – foly-
tatta Prahd –, hogy ezzel próbáltam meghálálni. És képzelje!
Tovább fogja vinni az ön nagyszer nagybátyja, Gyrant
Slahb szellemét! A Voltár leghíresebb cellológusának vére
folyik majd az ereiben! Hát nem büszke?
Kezem ökölbe szorult. – Nem tud átverni! Nincs rá bizo-
nyíték, hogy én vagyok az apa!

194
 – Ó, de igen – felelte Prahd. – A hatóságokkal kitöltettem
az orvosi szül i bizonyítványt. Nem kell attól tartania, hogy
elveszíti. Biztosra mentem az ügyben, hogy maga legyen a
szül .
Ó, istenek és ördögök! Ez a fickó egy gonosztev ! Felb -
szültem. – Miért csinálta ezt?
Végre sikerült megfélemlítenem. Dadogni kezdett. –
Rend... rend... rendben. Volt rá még egy okom. A... a... azt
mondta, fel fogja égetni azt a gy... gy... gyönyör birtokot!
Nem tudtam elviselni még a go... go... gondolatát sem. Így
aztán azt gondoltam, ha tud... tud... tudja, hogy van ott egy
fia, nem fogja megtenni!
Visszarogytam a székre. Ó, istenek, ördögök és pokol!
Hozzáláncolt a Voltár legrosszabb nimfomániásához! Még
az is lehet, ha nagyon ragaszkodik hozzá, hogy el kell ven-
nem feleségül!
Prahd némileg visszanyerte bátorságát. – Vannak ennek
el nyei is. Ez egy gyönyör birtok. És küldött magának egy
lapot is.
A zsebébe nyúlt, s el húzta. Egy meztelen nimfa szobra
kacsintott a lapról, miközben úgy takarta el meztelenségét,
hogy az maga volt a csábítás. A lap túloldalán macskakapa-
rás állt. Így szólt:

Soltannak,
Hahó, bárhol is vagy. Mindjárt meglesz!
Mindjárt meglesz. Hamarosan érkezel? Remélem.
Ölel a te kis Tajlszi-Vajlszid.
Óóóóóóóóóóóóóóó

Hazamentem.
Lefeküdtem az ágyamra, és zokogtam.
Nagy kár, hogy Prahd hivatalosan már meghalt. Máskü-

195
lönben megöltem volna azon nyomban.

6. fejezet

A sors nem szabta meg az egy nap alatt rám mért csapá-
sok számát. Rendkívül szabadelv en bánt velem. Ragaszko-
dott hozzá, hogy annyi rossz szerencsét zúdítson rám,
amennyit csak el tudok viselni, s még annál is többet.
A délután folyamán Karagoz érkezett a hálószobámba.
Olyan volt, mint mikor rossz hírt hoz. Ha jó hír lett volna,
nem jön, s mást sem küldött volna maga helyett.
– Egy szörny külsej férfi áll a gyepen – mondta.
Felkeltem. Nem rejthetek fegyvert a pulóverem alá – plá-
ne, mert a pulóver sáros. Viharkabátot húztam, s a Cobra
Coltot a zsebébe süllyesztettem. Óvatosan kimentem.
Jimmy, „a csavargó" Tavilnasty volt az. Unalmában rövid
rt dobált a földbe.
Felém fordította himl helyes arcát. Rám emelte kicsiny,
fekete szemét. Így szólt: – Itt az emberem?
– Ne játsszon itt fegyverrel – mondtam ijedten.
Erre zsongl rködni kezdett a t rrel. – Sosem használok
fegyvert. Mit gondol, miért hívnak engem úgy, hogy „a csa-
vargó"?
Körülnézett, hogy lássa, nem hallgatózik-e valaki. Úgy
nt, mintha mindig szájszögletéb l beszélt volna. – Megsze-
reztem a fickókat, akiket akart. – Megtapogatta a zsebét. –
Ha megcsípi az emberemet, megkapja ezeket.
Akiknek meg kell változtatni a személyazonosságát!
Megfizetve a helyi doktorok munkáját, s azt mondva a világ-
nak, hogy mindez ingyen van, ez az új bevétel nem jött rosz-
szul. S t, életbevágó!

196
 – Jöjjön vissza egy kicsit kés bb – mondtam.
– Itt maradok, míg meg nem csípi Gunsalmo Silvát. in-
tézte el „Jámbor Joe" Corleonét, miután a test re lett. Hálát-
lan. Nagyon kell nekünk ez a Gunsalmo Silva. Ezek a nevek
pedig, amiket szereztem, valóban jók. Ha nincs üzlet, én
használom ezeket maga helyett. Gyakorolnom kell.
– Ne, várjon! Félreért! Úgy értettem, telefonálnom kell,
hogy elintéztessem. Üljön le. Egyik emberemmel hozatok
magának valamit, és...
– Soha nem iszom munka közben. Ez tilos a rend röknek,
úgyhogy tilos nekem is. Így tisztességes. Telefonáljon!
– Melyik hotelben lakik?
– Egyikben sem. Most jöttem Isztambulból egy bérelt ko-
csival.
– Csak ennyit akartam tudni – mondtam.
Hálószobámba rohantam, s bezártam az ajtót. Elértem
Faht bejt a bázis bels kommunikációs rendszerén. – A Blixo
mély altatottját – mondtam – tegyék egy azonosíthatatlan
kocsiba, és mintha Isztambulból érkeznének, vigyék a
Saglanmak szobákba. Tegyék a lépcs sorral szemben nyíló
szobába. Jelentsék be „John Smith" néven, s mondják a por-
tásnak, hogy túl sokat ivott. Csak a kocsiban kapcsolják ki a
mélyalvó áramot, hogy ne tudja, merre járt. Még véletlenül
se hagyjanak rajta semmilyen azonosító jelet vagy m szert.
Faht bej azt felelte, hogy ezt teszik. Aztán hozzátette: –
Aztán semmi felfordulás, Gris tiszt úr. Egy lázadás elég egy
napra.
Felkaptam egy éjszakai infravörös keres t. Kimentem.
Rávettem Jimmy, „a csavargó"-t, hogy keljen fel a f l, s
üljön inkább a kerti asztalhoz. Hozattam neki valami üdít t.
Adott az italból a macskának, ami ott kószált körülötte, majd
nézegetni kezdte a jószágot.
Nem egy kellemes társaság. – Hogy van Babe? – kérdez-

197
tem végül.
– Miért kérdezi?
– Hát, mégis csak a régi szerelmem.
– Azt mondja, soha nem hallott magáról.
– Nem mindig ezt a nevemet használom – feleltem. – Ó!
– És Geovani? – kérdeztem.
– Miért kíváncsi rá?
Nos, nem ezt hívják kellemes, baráti csevegésnek.
Bíztam benne, elég id t adtam Faht bejnek az ügy lebo-
nyolítására.
Kimentünk Jimmy, „a csavargó" bérelt kocsijához.
Mutattam az utat.
Néhány perc múlva leállíttattam a kocsit egy hátsó utcá-
ban. Az utca túloldalán a Saglanmak szobákkal átellenben
álló épületbe mentünk. Lapos tetej ház volt. Lakott ott egy
öreg török, akit ismertünk. Így szóltam: – Tet vizsgáló va-
gyok. – Kezébe nyomtam egy ötszáz lírás bankjegyet. – Nem
szeretnénk a vizsgálatunkkal megzavarni az embereket.
Beengedett minket egy csapóajtón. Mellvéd vette körül az
épület tetejét. Négykézláb a lapos tet széléhez másztunk,
miközben a mellvéd eltakart minket a Saglanmak fel l.
Pontosan beláttunk a hotel általam megjelölt szobájába.
Megmutattam Jimmy, „a csavargó"-nak a lépcs t, ami a kül-
erkélyre vezet. De már ismerte, nagy bánatomra.
Noha már benne jártunk az szben, egy kissé meleg volt a
tet n. Jimmy, „a csavargó"-t azonban látszólag nem zavarta.
Alighanem sokat gyakorolta a rejt várakozást. A tökéle-
tesen kiképzett bérgyilkos.
A Nap lebukott a horizont alá. Nem beszélgettünk. Né-
hány csillag felragyogott az égen. Ehhez sem f ztünk sem-
mit.
Egy autó kanyarodott a hotel elé. Három férfi szállt ki be-
le. A középen álló mintha kicsit rogyadozva lépkedett vol-

198
na. Bementek a hotelbe.
Hamarosan lámpa gyulladt a velünk szembeni szobában.
– Ó, ember! – szólt Jimmy, „a csavargó".
Gunsalmo Silvát, még ebb l a távolságból is felismerhet
volt, cipelték be az ajtón. Ájultnak látszott.
A két férfi levetk ztette. Ágyba fektették, s rádobták a ta-
karót. A tet l látni lehetett az ágy végét.
Jimmy, „a csavargó" megtapogatta t rét és pisztolyát.
Olyannyira elmerült feladatában, hogy figyelmeztetnem kel-
lett. – A lista – szóltam.
Benyúlt a dzsekijébe. A zsebemben tartott Cobrát rásze-
geztem, arra az esetre, ha valami mást húzna el .
A lista volt az. – Kétszáz név – mondta. – Mindegyikük
készen várakozik arra, hogy jöhessen. Az utolsó név a listán
a testvérem Hobokenb l. Neki küldje a jutalékot. becsüle-
tes tagja a családnak, szemetesember. Ha elfelejtene fizetni,
a következ alkalommal visszajövök.
– A becsületesség a legjobb politika – mondtam. – Örö-
mömre szolgált üzletet kötni önnel.
Felmordult.
Visszamentünk a csapóajtón.
Jimmy, „a csavargó" a szobához vezet küls lépcs sor
felé indult.
Noha mindenki el tt közismert, milyen szenvedélyesen
zöm a leskel dés sportját, azt gondoltam, most okosabb
lenne alibit szerezni.
Elindultam az utcán, és betértem az egyik bárba. Rendel-
tem egy colát. Egy fél órát akartam maradni, s közben a csa-
possal beszélgetni az id járásról. De nem így történt.
Robajló lövés rázta meg az utca csendjét!
Aztán két további lövés!
Istenek, mit használ ez ajimmy? Ágyút?
Ott maradtam, ahol voltam. Rend rautót hallottam köze-

199
ledni. Aztán szaladó lábak csattogását. Hangok és kiabálás.
– Szörnyen zajos ez a mai éjszaka – mondtam a csapos-
nak.
– Nem értem – felelte a csapos. – Pedig itt áll a bárpult-
nál, Szultán bej.
– Itt bizony – mondtam. Becsaptam a pénzzel, nehogy el-
felejtse.
Miután vitánk lecsillapodott, visszamentem az utcára.
Tömeg vette körül a Saglanmakot. Rend r állt az ajtajában.
Az ellenkez irányba indultam, s kerestem egy taxit.
A sof r kitett a kórháznál.
Bementem.
Egészen meglep dtem a recepció mögött álló fehér
egyenruhás n vér láttán. Hozzáért nek látszott a jó külsej ,
barna hajú török lány. Viszont szörnyen fiatalnak t nt. – Ki-
hez jött? – kérdezte szakszer en.
Már majdnem azt mondtam, „Prahd"-hoz. Aztán eszembe
jutott, hogy egy halott fiúgyermek papírjait kapta és hogy
nemrégiben tért vissza „tengerentúli tanulmányútjáról". Mi a
neve? Nem emlékeztem. – Az új igazgatóhoz – feleltem.
– Ah, dr. Muhammed Atatürkhöz! Bejelentkezett? Vagy
talán egyenesen az ügyeletes orvoshoz küldjem?
– A barátja vagyok – mondtam siet sen.
– Háromszáz líra lesz – felelte. – A vizsgálat után rendez-
zük a pontos összeget. Ez csak egy letét.
– Azt gondoltam, ez egy ingyen klinika!
– Csak azoknak, akik nem tudnak fizetni. Ön minden bi-
zonnyal tud fizetni. Taxival érkezett. Ha nincs líra, nincs ta-
lálkozó.
– Hívja ki – mondtam fenyeget hangon.
Elég hangos lehettem. Prahd kidugta a fejét irodájából,
így szólt: – Minden rendben, Bildirjin n vér. Üzleti találko-
zó.

200
 A lány vonakodva engedett tovább. Az irodába érve így
szóltam: – Mi az ördög ez az egész?
– A neve azt jelenti „fürj". Azt hiszem csinos – mondta
Prahd.
– Még egy fizetés? – kérdeztem.
– Persze. A város els számú orvosának lánya. A fia reg-
gel érkezik Isztambulból, hogy itt fejezze be gyakorlatát.
Ezenkívül már csak öt n vér érkezik az isztambuli szakisko-
lából.
– Ki ez az „ügyeletes orvos"? – kérdeztem.
– Ó, az én vagyok azok számára, akiknek nincs pénzük.
Észrevettem egy hatalmas tálcát a fal mellett álló aszta-
lon, rajta a b séges vacsora maradékával. – Éttermi szám-
lákkal is növeli a költségeket? – kérdeztem.
– Ó, nem – felelte. – Azt mondta nekem, legyek gazdasá-
gos. Így aztán felvettem két szakácsot, három mosogatót,
egy mosón t és egy séfet. Nem kérnek sok pénzt, csupán
ételt, amit hazavihetnek.
– Nézze – mondtam – az a lány odakint át fogja csalni a
maga pácienseit az apjához. A fiú pedig, aki idejön...
– Ó, azt tervezem, megtanítom a cellológiára! – A tekinte-
te hirtelen felizzott. – Gris tiszt úr! Azt hiszem fel tudnám
számolni a tuberkulózist és a trachomát az egész tartomány-
ban! Aztán folytatnám Törökország többi részén. Aztán az
egész Közel...
– Doktor Bittlestiffender! – mondtam élesen. – Ön tanul-
mányai során valószín leg nem vett részt gazdasági témájú
kurzusokon. Dr. Gyrant Slahb gyakran mondta, „Francokat
sem ér a cellológia pénz nélkül!" Ehhez tartsa magát!
– De hát a lány megpróbált tiszteletdíjat kérni önt l –
mondta er tlenül.
Leültem. – Prahd, azt hiszem, fel kell világosítanom az
élet dolgaival kapcsolatban. Maga nem azért van itt, hogy -

201
lem szerezzen pénzt, hanem hogy nekem, fiatal doktor Prahd.
Láttam döbbent tekintetét.
Gyorsan folytattam. – Azért finanszírozhatom a járványok
felszámolását – tettem hozzá.
Szemében azonnal felizzott a megszállott t z. – Akkor
nem baj, hogy rendeltem két új ment autót, sof rökkel
együtt.
Istenek!
Felesleges beszélni neki bizonyos dolgokról. Túl ostoba.
El kaptam Jimmy, „a csavargó" listáját. – Ez itt kétszáz név.
A telefonszámaikat megtalálja a listán. Ezek Párizsban, New
Yorkban, Las Vegasban, Rióban, meg az istenek tudják még,
hogy hol vannak. Táblázza be, majd hívja ide ket, egyszerre
egy-két tucatot. Aztán lásson munkához!
Elvette a listát. Zavartan nézegette.
– Most meg mi a baj?
– Nem tudom, hogy kell használni ezeket a telefonokat!
Kikaptam a listát a kezéb l. Els látásra megismerem a
balfácánokat. – Majd én elintézem!
Elindultam kifelé.
– Nem kell gyalog mennie vissza a villájába – kiáltott
utánam. – A kocsim meg a sof röm majd elviszi!
És (bíííp) meg, tényleg ott várakozott egy kisbusz a bejá-
róban, egyenruhás sof rrel, aki kinyitotta az ajtót el ttem. –
Hova vihetem, Szultán bej? – kérdezte.
Azt mondtam neki, menjen a többi muzulmán barátja
után, és hazasétáltam a villámba. Majd megtanulják!
A séta leh tött. Prahd az ablakon szórja ki a pénzt. Ami
meg befolyik, azt (bíííp).
Leültem a lista mögé. Mit tegyek vele? Gondolkodnom
kellett. A Nemzetbiztonsági Ügynökség az összes távolsági
hívást figyeli. Valószín leg nem lenne túl okos dolog innen
telefonálni. Lehet, hogy bérgyilkosokat küldenének a nyo-

202
mukba, esetleg a CIA bérgyilkosait, ami még rosszabb lenne,
aztán itt találnám magam egy nagy rakás bérgyilkos között.
Ah! Pontos utasításokat írtam a futárok számára, hogy így
elkerüljem a telefon használatát. Pontosan leírtam, mit kell
tenniük. Kódoltam az egészet a listával együtt, aztán végig-
rohantam a hosszú folyosón Faht irodájába.
– Küldje ezt el a New York-i szervezetünknek – mond-
tam. – Most azonnal!
– Remélem tudja, mit csinál, Szultán bej. Tartanunk kell a
hátunkat a felfordulás miatt, amit okoztunk. Nem sokkal ez-
el tt még lövöldözés is volt a városban. Épp most telefonál-
tak miatta. Ön hol tartózkodott?
– Az egyik bárban colát ittam. És be is tudom bizonyítani
– feleltem.
– Lefogadom, hogy be tudja bizonyítani – mondta.
De azért betette a listát a gépébe, és továbbította.

7. fejezet

A sors azonban továbbra sem volt kegyes hozzám.

Ahogy indulni készültem, Faht bej így szólt: – Van még
egy foglya az egyik cellában. Bolz kapitány telefonált ma
délután az egyik isztambuli bordélyból, s azt mondta, paran-
csa van rá, hogy vigye vissza ezt a személyt, s arra volt kí-
váncsi, hogy van-e felesleges bilincsünk a számára.
Tutu! Ó, istenek, hát soha nem érek már a végére! –
Rendben – mondtam türelmetlenül. – Megyek és kihallga-
tom.
Elindultam. Autóm nem lévén, a h vös éjszakában ke-
resztülvágtam az ásatáson dolgozó munkások barakkjai kö-
zött. Megkerestem a szolgálatos tisztet, s vele együtt belép-

203
tem a hangárba.
A cellánál az r így szólt: – Azt akarja, hogy maradjak?
De hát bilincsbe verve hozták ide. Nagyon veszedelmes le-
het.
Jó alkalom kínálkozott arra, hogy megmutassam, milyen
kemény is vagyok. – Majd én elintézem – mondtam. – Ala-
posan felfegyverkeztem.
Az r kinyitotta el ttem a cella ajtaját, s elment.
Felkapcsoltam a cella világító lemezeit.
Tutu felébredt, meglátott, s b gni kezdett.
Meglehet sen gy rött volt. – Hat rettenetes hét egy rette-
netes rhajón, rettenetes legénységgel, akik el akartak kapni
– mondta. – Most meg maga! – Patakokban folyt végig a
könny csinos arcán.
Pofon ütöttem. Utálom a homokosokat. Felkeveredik t -
lük a gyomrom. Még a gondolattól is, hogy férfi férfival sze-
retkezik, elzöldülök!
– Hoztam két levelez lapot – kezdtem –, az egyiket ne-
ked, a másikat pedig Odunak. Ha nem adjátok fel nekem
ezeket postafordultával, mindkett tök anyja automatikusan
meghal.
A könnypatakok folyókká duzzadtak.
– Szóval, ha azt akarod, hogy ezek a lapok továbbra is a
postaláda oldalába ragasztva tartsák a mágikus küldeményt –
mondtam –, hagyd abba a b gést, és mondj el mindent – tisz-
tán és érthet en.
Könyörögni kezdett, hogy WC-re mehessen.
Nem sok magánéletre nyílik lehet ség egy fogolycellá-
ban. Megkért rá, hogy fordítsak hátat.
Végül, miután elhelyezkedett a hosszú k párkányon,
sz nni nem akaró reszket zokogásban tört ki.
Aztán mikor megnyugodott, így szóltam: – Mindent tudni
akarok, amit Lord Endow mondott vagy csinált, elutazásom

204
óta. Beszélj!
– Tíz nappal az ön távozása után már fel is kerestem! –
jajveszékelte.
– Ne beszélj mellé, kezdjed!
– Abban a pillanatban, ahogy meglátott, így szólt, „Ó,
ilyen kedves!" Aztán így folytatta, „A nadrágod, mintha egy
kicsit sz k lenne. Gyere a fürd szobámba, hogy..."
– Állj, állj, állj! – dörrentem rá. Utálom a homokosokat!
A férfiak egymás iránti szerelmét l összes södik a vér az
ereimben! – Azt akarom, hogy a lényeget mondd! A fontos
információt!
– Ó! A fontos dolgokat. Azt mondta, én sokkal szebb va-
gyok, mint a tisztiszolgája, így a fickót azon nyomban visz-
szavezényelte a Flottához. És hogy imádni való vagyok!
Endow még azt is mondta az egyik éjszaka...
– Tutu – mondtam leghalálosabb hangomon. – Politikai.
Politikai, nem homoszexuális adatokra vagyok kíváncsi!
Ismét b gni kezdett, mire kénytelen voltam pofon ütni.
Miután lenyomtam a k párkányra, rátérdeltem a mellkas-
ára, s a fegyverem csövét a nyakának szegeztem, mesélni
kezdte a kívánt részleteket.
Kiderült, hogy Lombar Endow-n keresztül gyorsítót és
lassítót – metedrint és morfiumot – ad a Nagy Tanács jó né-
hány tagjának, hogy „segítsen a reumájukon". A Palotaváros
orvosai is mind drogokat alkalmaznak, így közeleg a siker.
Még néhány ütés és döfködés segítségével további ada-
tokhoz jutottam. Lombar hallott az Egyesült Államok Kong-
resszusának földi id számítás szerint 1914-es Harrrison-
törvényér l, amely szabályozza a narkotikumok kérdését, s
ezt a törvényt is átverte a Nagy Tanácson, így mostantól
kezdve bárki, aki drogokkal foglalkozik, megsértené Lombar
monopóliumát, s azonnal börtönbe vetnék. Mákgubók ter-
mesztése a Voltár Államszövetség bármely bolygóján a terü-

205
let és a mákgubók teljes elkobzásával, valamint életfogytig-
lani börtönbüntetéssel járna. Speed vagy bármi ehhez hason-
ló drog el állítása halálbüntetést vonna maga után. A dro-
gokkal kapcsolatos egyetlen engedély Lombardé lenne.
Nagyon okos. Mintha I. G. Barben vagy Rockecenter csi-
nálta volna. Lombar rengeteget tanult ezekr l a primitívek-
l.
Leszámítva még néhány apróságot, ennyi volt, amit Tutu
megtudott a Nagy Tanácsról.
Hagytam, hogy felálljon. Már nyúltam a levelez lapokért,
mikor hirtelen gyanú támadt bennem. Önelégülten nézett,
ahogy a homokosok szoktak. Utálom a homokosokat. Nem
bízhat bennük az ember.
Mégis kézbe vettem a lapokat. Aztán úgy tettem, mintha
szét akarnám tépni ket.
– Ne! – sikította.
– Többet tudsz – mondtam.
Vadul gondolkodott. Aztán így szólt: – Egy dolog jut még
az eszembe, de annak semmi köze a Nagy Tanácshoz vagy
Endow-hoz. Csak Bawtch-csal kapcsolatos.
Aha! Elhallgatta. Úgy tettem, mintha tépni készülnék.
– Ne, ne! – sikította. – Elmondom! Az ön elutazása utáni
napon láttam Bawtch-ot ülni az ön irodájában. Magában ne-
vetett. És mondott is valamit.
Jó istenek! Nevet Bawtch? Az a vén bolond hivatalnok
soha nem nevetett egész életében. Rettenetes lehet! – Mit
mondott?
– Egy szavát sem értettem. De magával volt kapcsolatos.
Bawtch azt mondta, csak úgy magának, „Hamisítás. Istenek,
istenek. Ez gyönyör . Hamisítás! Emiatt kivégzik Grist!"
Jéggé dermedtem. Mit kent rám ez a Bawtch?
Az egyetlen hamisítás, ami azonnali kivégzést von maga
után, a császár aláírásának hamisítása!

206
 Aztán eszembe jutott. Az a két (bíííp) hamisító a 451-es
Részlegnél köpött!
Beszéltek Bawtch-nak arról a két dokumentumról, ame-
lyekkel rávettem Krak grófn t, hogy vegye rá Hellert az in-
dulásra!
Igen! Ezért kivégezhetnek!
Bawtch féltékeny bosszút állhat!
Mit tehetnék?
A dokumentumok, az egyetlen másolatok, Krak grófn
testére vannak er sítve!
A halálos Krak grófn senkinek nem engedné meg, hogy
hozzáérjen! Bárki, kivéve Hellert, az életével fizetne azért,
ha csak megérintené.
Gondolataim kavarogtak.
Id re volt szükségem, hogy gondolkodjam!
A két levelez lapot visszadugtam a zsebembe.
Tutu gyötrelmesen felsikított.
Kimentem a cellából. Az r távolabb várakozott. Így
szólt: – Ördögök! Hallottam már néhány veszekedést, de ez a
mostani... nem csoda, hogy bilincsbe verve hozták ide.
Így szóltam: – Zárja be, de tartsa készenlétben.
Az alagúton keresztül visszamentem a szobámba. Valódi
veszélybe kerültem. A sors egészen addig játszadozik velem,
míg agyon nem csap egy baltával!
Mit tegyek?

8. fejezet

Öreg, apparátusi észhasználat-professzorom szokta volt

mondani, „Mikor a bennszülöttek már forró olajba tettek és
szurkálni kezdenek a lándzsáikkal, ideje, hogy adatokat

207
gy jts." Követtem a tanácsát.
Leszállt az éjszaka. Ott ültem, hogy kitaláljak valamit. Fi-
gyelmemet a képerny vonta magára.
A lakosztályban vége szakadt az interferenciának. Rend-
szerint leveszem a hangot, mikor távol vagyok. Úgyhogy
most felhangosítottam.
Vantagio, Izzy, Bang-Bang és persze Heller lustálkodtak
Heller lakosztályában. Éppen vacsora el tt lehettek.
Vantagio hatalmas atlaszt tartott a térdén. Kinyitotta a vi-
lágtérképnél. El ször azt gondoltam, kedvenc vessz paripá-
ján lovagol – a politikatudományon.
– ...szóval ez az a bizonyos „demokratikus fejl dés": a
politikusok odaadják a népnek azokat a dolgokat, melyekkel
a választások értelmében nem rendelkeznek. Világos, kö-
lyök?
Heller bólintott, Bang-Bang azt mondta, bárcsak lenne ná-
luk egy kis Scotch.
– Nos, a kommunizmus az – folytatta Vantagio -, ahol az
embereknek tilos tulajdonolniuk bármit is, hogy a népbiztos-
ok az egészet maguknak kaparinthassák meg. Ez a lényegi
különbség a demokrácia és a kommunizmus között. Érted,
kölyök?
Heller így szólt: – Igen. A politikatudomány csodálatos
tudományág.
– Így van – helyeselt Vantagio. – A politika nagyobbrészt
a markolásról szól, a politikatudomány pedig jó esélyt ad ar-
ra, hogy te markolj el ször.
Izzy menteget zve körülnézett. – Visszatérhetnénk a
Mester Tervhez?
Felkaptam a fejem. A „Mester Terv" valami olyasmi,
amir l csak azt tudtam, hogy jobb lenne ismernem. Koráb-
ban elmulasztottam.
Izzy folytatta. – Hány ország függ ezek közül a választók

208
szavazatától?
Vantagio felemelte az atlaszt, és a többiek felé fordította.
Rámutatott – Vegyük el ször Angliát...
Jelentkezett az interferencia. Valamelyik (bíííp) diplomata
forró, szintetikus napsütésben, m füvön idézi fel a fiatalsá-
gát! Reméltem, hogy homok megy a fülébe!
Levettem a hangot, s már azon voltam, hogy takarót do-
bok a képerny re, mikor a hallottak fontossága elgondolkod-
tatott.
Megértik, hogy ideges állapotban voltam. Bawtch marká-
ba kerültem, ami önmagában is elég rossz, azonkívül jó esé-
lyem volt arra, hogy a császár kivégeztessen. Bárki meg-
mondhatja, ez b ven elegend fenyegetés egyetlen éjszakára.
Most azonban, s erre akkor jöttem rá, még egy fenyegetéssel
szembe kell néznem!
Heller megtámadhat!
Gyakorlatilag szövetkeznek abban a lakosztályban. Heller
politikatudományokat hallgat, s ennek csak egy oka lehet. Ha
megpróbálnák átvenni a világ összes országának irányítását
– Vantagio tisztán kinyilvánította Anglia iránti igényét –
Heller irányíthatná a bolygó egyesített katonai erejét, s mivel
tudja, hogy megpróbáltam megölni, csupán egyetlen célra
használná –, hogy elfogjon!
Ez teljesen felborította az eddigi egyensúlyt.
Lépnem kellett.
Felébresztettem Karagozt. Azt mondta, a Ford kombi m -
köd képes.
Túl reszketeg voltam ahhoz, hogy vezessek. Beültettem
magam mellé, ügyet sem vetve kifogásaira, hogy nincs rajta
nadrág meg cip , s a kórházhoz vitettem magam.
El ottjártamkor láttam egy hipnosisakot. Zancót annak
idején újdonságairól kérdeztem, így alighanem ez lehet az
egyik.

209
 A kórházban elvágtattam a pult mögött alvó id s asszony
mellett. Nagy dérrel-dúrral becsörtettem Prahd hálószobájá-
ba.
De nem voltam elég hangos. Bildirjin n vérrel találtam az
ágyban. Mindketten felém fordították a fejüket.
– Az apám! – kiáltotta Bildirjin n vér.
– Ez nem az apád – felelte Prahd. – Szultán bej, azt hi-
szem már találkozott Bildirjin n vérrel. Kérem, ne robbantsa
fel a kórházat.
Bildirjin n vér szakszer en magához húzta egyenruháját.
– Jelentkeznie kellett volna a pultnál. Az els vizsgálat há-
romszáz líra.
Kirúgtam. – Hol vannak a leltárlisták?
Prahd valami nadrágot rántott vékony lábaira. Aztán or-
vosi köpenyt húzott, s mezítláb az irodájába ment. A széfben
rizte a leltárlistákat.
Megnéztem ket. Túl sok volt bel lük. Eltartott egy dara-
big.
Aztán összeborzadtam. Tizenhat hipnosisak érkezett ezzel
a szállítmánnyal! Beleborzongtam saját rettenetes tapasztala-
tomba. Tizenhat ilyen micsoda szabadon! Nekem csak egyre
volt szükségem. A többi tizenöt azonban azonnal közkézre
kerül!
Nos, a probléma az volt, hogy Prahdnak nem volt ideje
szobák szerinti listát készíteni a dobozokról. és a hangár-
személyzet csupán a címkéket tudták kicserélni.
Prahddal végeztettem a munka nagy részét. Nehéz volt
bejutni a dobozok közé, átverekedni köztük, felemelni ket
és benézni alájuk. Egyik dobozokkal telezsúfolt kórterem
következett a másik után.
Aztán szépen sorjában, állhatatosságomnak köszönhet en,
megtaláltuk ket. Az utolsóra egy nagyobb dobozban buk-
kantunk, elektromos szeletel gépek között.

210
 vös este volt, Prahd azonban úszott az izzadságban,
mikor végül a tizenhat hipnosisakot feltornyozta a kocsi mel-
lett.
– De hát mik ezek? – könyörgött Prahd Karagoznak, aki a
kombi rakterébe pakolta a dobozokat.
– A legfélelmetesebb találmány, amit értelmes lény vala-
ha is kitalált – feleltem. – A termonukleáris bomba semmi
ezekhez képest. Maga meg elöl hagyta ket bárki prédájára!
Nem látszott elég b nbánónak.
– Emiatt a szabálytalanság miatt nem kezdem el folyósí-
tani a fizetését.
Ett l már sokkal b nbánóbbnak t nt. Még a fogát is vi-
csorgatta. Ebb l értett.
Elhajtottunk, vissza a villámba.
Hatalmas ajtót nyitottam a hálószobámon, amelyr l senki
nem tudott. Karagozt visszaküldtem aludni. Én hordtam be a
dobozokat magam, egyet kivéve.
Az utolsót kivettem a kartondobozból. Nagyon új szaga
volt még. Ellen riztem az engergiatelepeit. Vigyáztam, ne
legyek a közelében, úgyhogy bottal kapcsoltam be. M kö-
dött.
Átnéztem a tartozékait. Rátaláltam az üres szalagokra.
Nagy el vigyázatossággal az egyik szalagot behelyeztem
a készülékembe, s rámondtam a szuggesztió-parancsot. Min-
dent el készítettem arra, hogy csak be kelljen csúsztatni a si-
sak nyílásába.
Aztán leültem, hogy levelet írjak Lombarnak. Nem szólt
túl sok mindenr l. Csak vidám általánosságokról. Valamint
egy kívánságról.
Írtam egy másikat Schnelznek.
Körültekint en összecsomagoltam a leveleket Heller utol-
só jelentésével, hogy elvigye ket a Blixo.
Készen álltam a következ fázisra. Ha ez az egész most

211
 ködne, egyszerre több módon is megmentené az életemet.
Eltökélt voltam.
A földi pszichológia ravasz módszereit fogom ötvözni az
FBI rend rtechnikáival. Hogy hibázhatnék?

9. fejezet

Épp ideje volt már, hogy szembeforduljak a sorssal.

Telefonáltam a taxisof rnek. Ágyban találtam.
– Ismeri azt a kövér, koszos, vén kurvát a várostól északra
– Fatima Hanimot? Szedje össze, és hozza ide most azonnal.
Ez alaposan megijesztette. – Hé, mi baja van magának?
Nem hagyhattam, hogy azt gondolja, bármi gond van sze-
xuális vitézségemmel vagy képességemmel. – gyönyör .
Fatima valaki másnak lesz.
– Megkönnyebbültem. Nincs pénzvisszafizetési garancia,
ezt ugye tudja. Azonnal ott leszek Fatimával együtt.
Kinyitottam egy tartalék hálószobát. Néhány párnát dob-
tam a padlóra. Lámpákat szereztem, majd kinyitottam a
szekrényemet, s el vettem egy szalagkamerát. A szoba sar-
kába állítottam, távirányításra állítottam, a távirányítót pedig
a zsebembe süllyesztettem.
Felkaptam a hipnosisakot, s az alagúton keresztül a han-
gárba mentem.
Az r beengedett Tutu cellájába.
Tutu felébredt. – Ó, ne! – sikította, ahogy meglátott.
– Nyugi – mondtam. – Ennél csak rosszabb lesz. Vedd ezt
fel.
– NEM! – sikította.
Az rrel lefogtuk és leláncoltuk.
Kikísértem az rt. – Mi az, amit a fejére tettünk? – kér-

212
dezte.
– Valami, ami letompítja a sikítozását – feleltem.
– Ó – mondta. – Épp ideje volt!
– Ide hallgasson – folytattam. – Ki az a személyzet közül,
akit török kisfiúk molesztálása miatt kellett megfenyíteni?
– Van bel lük vagy fél tucat – felelte.
– Ki a legrosszabb? – folytattam.
– Éppen a kilencven napját üli. Tizenhármas cella.
Együtt mentünk a tizenhármas számú cellához. A fickó
dülöngélve felült, mikor felkapcsoltuk a világító lemezeket.
Hatalmas, nagydarab szörnyeteg volt, felpumpált izmokkal.
– Azt csinálja, amit mondok magának – utasítottam –, és
akkor nem kell leülnie a visszalév id t.
– Mi van?
– Szex – feleltem.
– Egy ujjal sem fogok lányokhoz nyúlni – mondta.
– Nem lányokhoz – folytattam. – Megegyeztünk?
– Oké – felelte. – Itt akarja, most azonnal?
Majdnem pofon ütöttem. Utálom a homokosokat. Most
azonban fontosabb dolgom is volt.
– Vigyázzon rá – mondtam az rnek.
Visszamentem Tutu cellájába. A felvételt tartalmazó sza-
lagot bedugtam a sisak nyílásába. Fogtam a botot, amit ma-
gammal hoztam, s jó messzir l bekapcsoltam a sisakot.
Tutu abbahagyta a vonaglást.
A bottal most lekapcsoltam a sisakot.
Levettem róla a láncokat.
A sisakot is leemeltem a fejér l. El húztam a Cobra
Coltomat, és kihajtottam Tutut a folyosóra.
A zsebemb l két kend t vettem el . Szóltam az rnek,
hogy kösse be mindkett jük szemét. Megtette.
Pisztolyom el tt lépkedve, végighajtottam ket az alag-
úton, titkos szobámon, hálószobámon, majd a bels udvaron

213
keresztül be a tartalék szobába.
– Üljetek a párnákra – mondtam. – De le ne vegyétek a
kend ket. Azonnal itt vagyok.
Kimentem. A taxisof r ott állt Fatima Hanimmal. A sof rt
visszaküldtem a kocsijába, hogy ott várjon.
Fatima Hanim rossz szagú, reszket húsú hájtömeg volt.
Így szóltam: – Ha pontosan azt teszed, amit mondok, kapsz
ötszáz lírát.
– Itt a füvön? – kérdezte.
Elhallgattattam. Elmagyaráztam neki, mit várok t le. Ki-
csit összezavarodott, de azért bólintott.
Bevittem a tartalék szobába.
Felfordulás fogadott. A nagydarab állat lehúzta a kötést a
szemér l, s megpróbálta lecibálni Tutu ruháit.
Fegyverrel fenyegettem, hogy lépjen néhány lépést hátra.
Sokat kellett fenyegetni hozzá!
– Nos, Tutu – mondtam lehajolva a fülébe suttogva, kivé-
telesen voltárul – most megkapod a jutalmadat, amiért olyan
jó futár voltál.
Hátraléptem, s intettem Fatimának.
Kimentem, s megnyomtam a távirányító gombját, amely
elindította a kamerát.
A zárt ajtón keresztül is hallottam, ahogy Fatima kedves
altató dalt kezd zümmögni:

Szegény kisbaba
éhes, mint egy cica
gyere a mamához kedves
a mama majd megetet
kicsiny ujjaiddal
simogasd a mamád fejét
Mmm, mmm, mmm
Mmm, mmm, mmm!

214
 s megkapod a mamád tejét!

Tutu hirtelen felnyögött.

Káromkodás tört el a nagydarab állatból, s a parancs,
hogy Tutu maradjon nyugton.
Undorral fintorogtam, ahogy Tutu nyögdécselni kezdett.
Újra hallani lehetett az altatót. Aztán újra meg újra.
Szitokáradat tört el a nagydarab állatból.
Tutu önkívületben visított.
Aztán robajlást hallottam, s egy hangos csókot!
– Ó! – mondta Tutu voltárul. – Te sokkal jobb vagy, mint
Endow!
Abban a pillanatban lekapcsoltam a kamerát.
Kinyitottam az ajtót.
Tutu ott állt, a nagydarab állatot ölelve.
Zavartan nézett maga elé. – Miért mondtam ezt? – kérdez-
te. – Ez nem igaz. Te nem vagy jobb Endow-nál!
Alig láthatóan elmosolyodtam. Azért mondta ezt, mert
nem sokkal ezel tt ezt hallotta a hipnoszalagról.
– Itt az id – mondtam.
– Milyen nyelven beszél? – kérdezte Fatima.
– Még csak gügyög – feleltem.
– Ó – mondta. Aztán: – És velem nem fog senki?
Kivittem, majd adtam a taxisof rnek ezer lírát, hogy fi-
zesse ki a n t, s a többit tartsa meg.
Visszamentem.
A vadállat már megint Tutut tapogatta, aki cseppet sem
tiltakozott ellene. Szétrugdostam ket. Utálom a homokoso-
kat.
A Cobra Coltot rájuk fogva, felhúzattam velük ruhájukat,
s beköttettem a szemüket. Az alagúton keresztül visszavezet-
tem ket a hangárba, majd a fogolycellákhoz vezet folyosó-
ra.

215
 – Jól ment? – kérdezte az r.
– Nagyszer en – feleltem.
Tutut visszatuszkoltuk a cellájába.
Így szóltam a nagydarab állathoz: – Most mehetsz. Sza-
bad vagy.
– Nem tölthetnék még kilencven napot vele? – kérdezte a
vadállat, megpróbálva befurakodni mellettem.
Utasítottam az rparancsnokot, hogy vigyék a fickót a ba-
rakkokba.
Leültettem Tutut a párkányra. Még mindig nyáladzott.
– Megvolt az örömöd – mondtam.
– Ó, igen – felelte szemét forgatva.
– Mondom az árát.
Bizalmatlan lett. – Azt mondta, jutalom.
– A n volt a jutalom. A férfiért még nem fizettél. Na ide
hallgass.
Három tárgyat vettem el a zsebemb l, melyeket egy
szokványos Apparátus-készletb l válogattam ki. – Te regge-
lente gyakran szolgálsz fel az irodai személyzetnek forró
italt, meg édeszsemlét. Látsz a tenyeremben három kapszu-
lát. Mindegyikük koncentrikus molekuláris port tartalmaz. A
magjuk halálosan mérgez molekula.
Megremegett, szemét pedig tágra nyitotta a rémület. A
pszichológiának igaza van. Ha valaki közösülés után hall va-
lamit, annak hipnotikus hatása lehet.
– Ezt a méregmolekulát – folytattam – rézmolekula veszi
körül, mint egy véd burok. A rézmolekulát cukormolekula
burkolja. Miután ez megérkezik az illet gyomrába, két órá-
ba telik, míg a gyomorsav kimarja a rezet. Aztán az illet
meghal. Érted, amit mondok?
Értette. De hogy felbosszantson, elájult. Vizeskancsó állt
a cellában. Lelocsoltam az arcát, amit l magához tért.
Felnyögött. – Adjon egyet bel le. Valami rettenetes do-

216
loggal fog megbízni. Egyszerre beveszem a hármat!
– Nem – mondtam türelmesen. – Ez a méreg, minden mé-
reg közül a legfájdalmasabb és leggyötrelmesebb haldoklást
okozza. Évekig tartott az Apparátus kémikusainak, hogy
ilyen fájdalmasra fejlesszék ezt a szert. Úgyhogy nem élnéd
túl, ha bevennéd.
gni kezdett, én meg pofon ütöttem, hogy visszatérjünk
a tárgyra.
– Figyelj ide – folytattam. – Ismered a 451-es Részleg két
hamisítóját.
Felnyögött.
– Te szoktál vinni nekik egy kis harapnivalót. Két kapszu-
la tartalmát szórd bele az édeszsemléjükbe, s egy keveset a
tetejére, hogy cukornak t njön.
– Ó – nyögte –, gyilkosságra akar rávenni!
– Hagyd abba a siránkozást – mondtam. – Miután felszol-
gáltad a zsemléket a két hamisítónak, vigyél egyet Bawtch-
nak is. A harmadik kapszulát tedd Bawtch...
– BAWTCH? – kiáltotta, s elájult.
Még több vizet öntöttem az arcába. Végül sikerült észhez
térítenem.
– Nos – folytattam – ha nem csinálod, nem adom át
Odunak a mágikus levelez lapot, miután ide érkezik. A Pen-
gerészleg parancsnoka a Mistinen kap egy parancsot. És ez
végzetes lesz anyádra nézve.
Megint elájult. A víz elfogyott, így addig rugdostam, míg
magához nem tért.
– Még valami – mondtam. – Már megírtam a megbízást
Lombarnak, de biztosra akarok menni. Te leszel a felel s
azért, felhasználva Endow-val kapcsolatos viszonyodat,
hogy Odu két további személy kíséretében érkezzen ide –
mindenfajta baklövés nélkül. Egyenesen ide érkeznek, bol-
dogan és sértetlenül. Kettejük közül az egyik Krak grófn . A

217
másik Dr. Crobe.
gött, jajveszékelt és vonaglott, öklével verve a k pár-
kányt. Tudtam, hogy ebb l akár visszautasítás is lehet. Fel-
készültem rá.
Aprócska néz t húztam el a zsebemb l. Bekapcsoltam.
Az orra elé tartottam, hogy kénytelen legyen nézni.
Az egész szexjelenet rajta volt. A csókkal, s azzal a fontos
megjegyzéssel zárult, amit a poszthipnotikus szuggesztió
mondatott vele. „Ó, te sokkal jobb vagy Endow-nál!" A
pszichológusok értik a dolgukat.
– Endow meg fog ölni! Egész életemre börtönbe zár! Bo-
londok mellé!
– Pontosan – mondtam. Valóban, mi pszichológusok tud-
juk a dolgunkat. – Ha ez a három személy a Voltáron nem
lesz halott, s ez a két említett illet nem érkezik meg Oduval,
ez a szalag Endow kezébe kerül! Értve vagyok?
Mikor ismét magához térítettem, megértette.
Némi bajlódás után elismételtettem vele a hallottakat, az-
tán még egyszer elájult. Szívverése egyre zaklatottabbá vált.
Mivel semmi más nem jutott az eszembe, amivel tovább kí-
nozhattam volna, magára hagytam.
Mesteri húzás volt!
Heller cellológust akar. Crobe mindent megtesz azért,
hogy tönkretegyen valakit, aki olyan jókép , mint Heller.
Hát kapja meg Crobe-ot.
Krak grófn a testén viseli a két hamisítványt. Miután
megérkezik, egy alkalmas csellel egyszer en letépem róla a
papírokat.
Krak grófn rjöngeni fog, és összevész Hellerrel, amiért
az egy bordélyban lakik, s ezután semmire nem fog id t
hagyni neki. Sétává fogja lassítani Heller rohanását, és talán,
ahogy azt Lombarnak mondtam, talán még meg is öli
Hellert. Lombar tudja, mekkora szükségem lenne egy bér-

218
gyilkos n re.
Miután végeztem Hellerrel, bárhogy is történik, nem lesz
Krak grófn , aki bosszúval várjon a túloldalon. Talán soha
többé nem hagyhatja már el a Földet.
Az összes szemtanú halott. A hamisítványok, a Császár
aláírásával, a kezemben lesznek. Valódi mesterhúzás!
Tudtam, a földi pszichológia nem hagyott cserben, s az
FBI bizonyítékgy jt , vádkoholó gyakorlatát is sikerrel al-
kalmaztam.
Annyi, de annyi nap óta el ször, jó érzéssel bújtam ágyba.

219
 HUSZONNEGYEDIK RÉSZ

1. fejezet

Teljesen érthet okból, látni akartam a Blixo egyértelm

távozását. rhajók jöttek-mentek, a Blixo azonban sajátos
terhet szállít – rossz híreket. Mikor felébredtem jól megér-
demelt álmomból, megbirkóztam a kétszáz fontnyi irattal,
amit mind le kellett pecsételnem. Bolz kapitány ezeket is el-
viheti.
Túl sok lett volna elolvasni ket, így ültem az irodában, és
csak pecsételtem ket. Még a karom is belefáradt. Hogy tu-
dott tíz nap alatt Bawtch ennyi pecsételésre váró papírt fel-
halmozni? Na mindegy, végül is ez a dolga. Néhány héten
belül úgyis civil temetéssel fogják örök nyugalomra helyezni
– a koporsót valószín leg két, hivatalnokokból álló sorfal
között viszik majd végig, akik tollakból emelnek bolthajtást
a koporsó fölé, a sírk re pedig azt vésik, PECSÉT HELYE.
Megpróbáltam a csizmám talpára kötözni a személyazo-
nosító lapomat, a hátam azonban elfáradt a folyamatos lapo-
zás miatti hajlongástól. Eljátszottam a gondolattal, hogy ke-
resek egy vak koldust, aki elvégzi a pecsételést helyettem –
csakhogy ezek állandóan nyafognak.
Este tíz órára végeztem. Szereztem egy kiskocsit, s végig-
toltam a papírokat az alagúton, egészen a hangárig. A han-
gárszemélyzet néhány tagja éppen rakodott a hajóba.
Bolz rettenetesen másnapos volt szerencsére, így nem ke-
220
rült sor társadalmi érintkezésre. Bilincsbe verte Tutut, s egy
páncélterembe zárta, amihez csak egyetlen kulcs tartozott.
Utánanézett, hogy az ópiumgolyókkal teli kartondobozokat
leszíjazták-e, a heroincsomagok nem borultak-e össze, vagy
nem szivárognak-e, s az I. G. Barben-féle speedb l rakott lá-
dahegyek nem borulnak-e össze a hatalmas gyorsuláskor.
Egy arcrándulással elbúcsúzott – túl er sen ráztam a kezét
(oly boldog voltam, hogy indulni látom) –, majd az irányító-
fedélzetre ment.
A kerekes vontató a starthelyre taszigálta, a légzsilipek
csattanva bezáródtak. A Blixo felemelte törékeny, ütött-
kopott testét, majd átrepült a hegytet illúzióján, s beleve-
szett a sötét éjszakai égboltba. Hat hét múlva, remélem, min-
denfajta váratlan esemény nélkül landol a Voltáron, és leg-
bb problémáim megoldódnak.
A pecsételést l kimerültem, visszamásztam az ágyamba,
ahol ravaszságról és igazságról álmodtam.
Már majdnem tíz óra volt másnap délel tt, mikor felfris-
sülve magamhoz tértem. Lustán reggeliztem a szobámban, s
miután a felszolgáló elment, úgy határoztam, hogy kimegyek
a kertbe.
Semmit nem vártam. A hangulatom mégis optimista volt.
Ahogy a bels udvarban felnéztem a nyitott égboltra, meg-
csodálhattam a kellemes szi id járást.
A bels udvart a kerttel összeköt ajtót zárva találtam.
Kicsiny kémlel nyílás nyílott rajta – a rómaiak óvatos népek
lehettek. Sokkal inkább megszokásból, mint félelemb l, ki-
lestem a kémlel nyíláson, miel tt kinyitottam volna a kertaj-
tót.
Jéggé dermedtem!
Ott ült a füvön! Ott ült a füvön, s közben valami tárgyat
dobált a leveg be! Ott ült a füvön GUNSALMO SILVA!
Hátrah költem!

221
 A feje tetejére fordult az egész világ!
Mit csinál itt? HALOTTNAK kellene lennie!
Óvatosan kilestem. Nem vett észre. Csak ült, és dobálta
azt a valamit. De mi lehet az? Úgy tizennégy hüvelyk hosz-
szú, keskeny, fekete.
Lef részelt csöv puska! Azt hiszem, „leopárd"-nak hív-
ják az amerikai gengszterek. Lef részelik a csövét meg a tu-
sát, így csak egy rövid pisztoly marad bel le. De micsoda
szörny pisztoly! Dupla csöv , tizenkét lövet , huzagolatlan
fegyver! Akkora lyukat l az emberbe, hogy egy kutya át
tud ugrani rajta, meg vissza!
Mit csinál itt?
Csak egyetlen magyarázat kínálkozott. Tudja, hogy rá-
emeltem a kezem, és most idejött, hogy megöljön!
Eszem ágában sem volt sétálni menni!
Némán visszavonultam a szobámba.
Bezártam és duplán bereteszeltem hálószobám ajtaját.
Kinyitottam a Faht irodája felé vezet átjárót, s végigro-
hantam rajta, amilyen gyorsan csak tudtam.
Leveg után kapkodva rontottam be Fahthoz.
– Egy férfi van az el kertben! – mondtam mindenfajta
bevezetés nélkül.
Faht bej éppen számlákkal foglalkozott. Fáradtan felné-
zett. – Valószín leg ez is része az amerikai konzullal kapcso-
latos felfordulásnak. – Látta, hogy nem értem. – A lövöldö-
zés – magyarázta. – Ami miatt az alibit szerezte. Olyan nyu-
godt volt itt minden, miel tt megérkezett.
– Milyen amerikai konzul? – kiabáltam rá.
– Nem tud semmit az amerikai konzulokról? Két f fel-
adatuk van. Az egyik, hogy kiadassák a halott amerikaiak
holttestét. A másik, hogy megvédjék az él amerikaiakat a
helyi igazságszolgáltatástól, és attól, hogy az els , útba es ,
idegen börtönbe zárják ket. Ja, és persze, a CIA-val kapcso-

222
latos titkos feladat.
– Mi ez az egész? – ordítottam rá.
– Hiába csinál úgy, mintha nem tudná – mondta. – Né-
hány nappal ezel tt lövöldözés támadt az egyik helyi foga-
dóban. Egy Jimmy, „a csavargó" Tavilnasty nev fickó be-
ment az egyik szobába, ahol szitává l tték. A Gunsalmo
Silva nev t letartóztatták. kapcsolatban áll velünk, Gris. A
Blixóval érkezett, s ezt maga is tudja. Maga utasított minket,
hogy vigyük abba a fogadóba, és mi megtettük. Erre megölte
ezt a Tavilnastyt.
– Mi történt? – könyörögtem.
– A rend rség letartóztatta Silvát, és börtönbe csukta. Az
amerikai konzul ide repült Ankarából, hogy kikérje a holttes-
tet és hazaszállíttassa, mire Silva meghallotta, hogy az ame-
rikai konzul a városba érkezett, és ragaszkodott hozzá, hogy
találkozzon vele, arra hivatkozva, hogy is amerikai állam-
polgár. Megijedtünk, hogy esetleg elviszik Silvát és kihall-
gatják, de ez nem történt meg. Az amerikai konzul igazolta,
hogy Silva amerikai állampolgár, s követelte a bíróságtól,
hogy tartsák börtönben, kenyéren és vízen. A helyi rend rség
azonban azt mondta, hogy önvédelem volt, és szabadon en-
gedte Silvát. Nem szeretik a zavaró külföldieket. A konzul
szörnyen dühös volt a nemzetközi együttm ködés hiánya
miatt, a reggeli géppel azonban elhagyta a várost, magával
víve Tavilnasty holttestét. Na most már érti? – Nem igazán
volt rá kíváncsi. – Ha az a férfi, aki az ön el kertjében a fü-
vön ül, zömök, meglehet sen izmos, fekete hajú, fekete sze-
, barna b , akkor az Gunsalmo Silva. De a dolog el van
rendezve. – Malacszemét rám szegezte. – Miért van az, hogy
ha maga valahol megjelenik, ott mindig baj történik, és miért
nik fel újra, miután minden elrendez dött?
– Elrendez dött? – Istenek, mit ért azon, hogy elrendez -
dött? Ott ül a ház el tt a f ben egy lef részelt csöv puská-

223
val!
– Ó, nos – szólt Faht bej. – Ez részletkérdés.
Láttam, itt nem kapok segítséget. Megfordultam, hogy in-
duljak. Megesküdnék rá, hogy Faht bej ezt motyogta: – És
sok szerencsét neki. – De túlságosan reszkettem ahhoz, hogy
foglalkozzam vele.
A hosszú, nagyon hosszú alagúton keresztül visszatértem
a szobámba.
Ezernyi terv kezdett kavarogni a fejemben, egymással
összekuszálódva.
Félig megtöltöm tízlövet puskámat, aztán kész. De még-
sem l hetem szét Silvát a házam el tti gyepen. Bizonyítékok
maradnának utána. Azonkívül, ha csak kidugnám az orromat
a kertajtón, l ne le!
Mégsem bujkálhatok itt hetekig. Ki kell találnom valamit!
Leültem, s magam elé húztam egy darab papírt, s kézbe
vettem egy tollat. Nekiláttam leírni mindent, amit Gunsalmo
Silváról tudtam. Olyan legvégs er feszítésként. Kijöhet be-
le valami mesterfogás.
Az els dolog, ami eszembe ötlött az volt, hogy semmifé-
le jutalékot nem kell fizetnem Tavilnastynek. Ez jó oldalra
billentette a mérleget.
A következ azonban az volt, hogy Gunsalmo Silva ott ül
kint a házam el tti gyepen. Ez er sen visszabillentette.
Mit tudok valójában err l a gengszterr l? „Jámbor Joe"
Corleone test re volt, de elárulta és lel tte. Van néhány za-
varó információja a Spietos vallatóiról, akik kiszedtek bel le
egyet s mást néhány szenátorról, akiket lefizet a szervezett
nözés. Ah! És nincs túl sok esze: hívatta az amerikai kon-
zult.
Volt még valami. Nehezen jöttem rá, hogy mi. Aztán
megtaláltam. Hipnotréninget kapott az Apparátus technikái-
ból! Elvégezte azt az iskolát! Hoppá! Halálos veszedelem!

224
 Átkoztam Bawtchot, hogy késve pecsételtette le velem a
fickó kivégzési parancsát. Bawtch csak összezavarja a dol-
gokat. De hát ez a dolga.
Ennyi volt, amit fel tudtam idézni magamban. Járkálni
kezdtem fel s alá. Nem állt túl sok hely a rendelkezésemre,
így bevágtam a lábszáramat.
Hipnotréning! Ez az! Tudtam, hogy kitalálok valami mes-
terit!
Ott, abban a szobában tizenhat hipnosisak rejt zött. Ha rá
tudom venni valamelyik rt, hogy távolról l jön bénító tüs-
két a fickóba, fogok egy sisakot, s kitörlöm a fejéb l a kép-
zést!
Nos, lássuk csak. Mit tudok a hipnózisról? Gyakorlatilag
soha nem tanultam róla túl sokat. Biztos akartam lenni ab-
ban, hogy mit is csinálok valójában.
El vettem egy földi pszichológia-tankönyvet. Végignéz-
tem a tartalomjegyzéket. A földi pszichológusok már régóta
hipnotizálnak. Mesterei az eljárásnak.
A tankönyv szerint a hipnotizálás ismert volt a legtöbb
primitív törzs körében, és hogy a papok alkalmazták az si
id kben, ami azt bizonyítja, hogy a vallás rossz dolog – a
pszichológusok nem kedvelik a vallást, fenyegetést jelent az
üzelmeikre.
A hipnotizálás azonban, folytatta a szöveg, a pszichológu-
sok nagyszer eszközévé vált. Segítségével el lehet csábítani
a lányokat. Mivel ez az els dleges alkalmazási területe, más
vágányra terelte a gondolataimat. Új lehet ség derengett fel
el ttem. Utanccal kapcsolatos gondolataim soha nem hagy-
tak magamra, így arra gondoltam, mi lesz, ha mégsem tudom
hipnotizálni Utancot és érzékennyé tenni, s ezzel az ágyamba
csalni.
Aztán valami szörny ség vonta magára a figyelmemet. A
szöveg szerint a hipnotizálás csak korlátozottan alkalmazha-

225
tó, mivel az emberek csupán huszonkét százaléka hipnotizál-
ható alany, a többieket nem lehet hipnotizálni. És mikor a
pszichológusok tökélyre vitték az eljárást és képesek lettek
MINDENKIT bábuvá tenni, az eszköz rossz hírbe kevere-
dett.
Szomorú fordulat volt. Mégha alkalmam is nyílna rá,
hogy spirált forgassak Utanc szeme el tt, s rávegyem, hogy
nézze a villódzó tárgyat, még mindig lehet, hogy a hetven-
nyolc százalék közé tartozik. Azonkívül nem tartottam való-
szín nek, hogy ilyen sokáig egy helyben tudom tartani.
De várjunk csak! A hipnosisakok! Nem találkoztam én
valami leírással? Annak a sisaknak a dobozában turkáltam,
melyet Tutun használtam. Mikor elkészítettem a szalagot,
pontosan úgy csináltam, ahogy azt Kraktól láttam. Ennél biz-
tosan többet tud.
Aha! Egy kis kézikönyv! Kinyitottam.
A hipnotizálás a könyv szerint a memória meger sítésére
vagy éppen kitörlésére használható módszer, továbbá alkal-
mas arra, hogy valódi emlékeket hamis emlékekkel helyette-
sítsen. Nos, ez már ígéretes!
A szöveg szerint bármifajta érzelmet elnyomhat vagy fel-
fokozhat. Aha! Azt parancsolom Utancnak, hogy szeressen
engem!
Azt állította, hogy a primitív hipnózis csupán az alanyok
tizennyolc százalékánál hatásos. Ez ellentmondásnak t nt, és
összezavart. A földi pszichológusok sosem hazudnak. Leg-
alábbis a statisztikával nem.
Folytattam a kézikönyv áttanulmányozását. Arról szólt,
hogy az agy különböz hullámhosszokon m ködik. A sisak
kett re tud ráhangolódni ezekb l. Az els az alváshullám,
mely egy párhuzamos hullámmal er sítve révületet okozhat.
A második hullám, amit a sisak használ, a gondolatok hul-
láma. Bármi, amit ez a hullám közvetít – érkezzen az egy

226
felvett szalagról, vagy akár közvetlen beszédb l – az alany
saját gondolatának fogadja el, és emlékezetében tartja. En-
nek következtében a hipnózis az összes alany esetében haté-
konnyá válik. Az alanyok teljességgel a sisak hatása alá ke-
rülnek. Bármit végre lehet hajtani a sisak segítségével, amire
bármi más hipnózis képes. Igaz, ennek a gyors tanulás az el-
dleges felhasználási területe. Bármifajta képesség vagy
nyelv... én magam is ilyen sisakkal tanultam a nyelveket
Krak...
Hirtelen végighullámzott rajtam a rémület, ahogy eszem-
be jutott az a szörny emlék, amit Krak idézett el bennem
azzal, hogy fejemre téve a sisakot azt mondta, érezzem ma-
gam rosszul, ha bántani próbálom Hellert! Majdnem belehal-
tam!
Félredobtam a kézikönyvet, mintha égetett volna!
Ezek a sisakok VESZÉLYESEK!
Én meg iderendeltem Krakot.
Alighanem ismét sisakot akar húzni a fejemre!
A gondolat olyan rettenetes volt, hogy majdnem kirohan-
tam a szobámból, hogy minél távolabb kerüljek a sisakoktól.
Id ben észbe kaptam. Nem mehetek ki a f re!
Rávettem magam, hogy üljek le a szoba túlsó sarkába, tá-
vol a sisakoktól. Gondolkodnom kellett.
Talán össze kéne törnöm ket. Szerezhetnék
diszintegrátort a hangár raktárából... Nem, várjunk csak!
Ezek a sisakok értékesek. Azt a lányt kábíthatnám el velük,
amelyiket csak akarom. A személyzet hajlongana, s térden
csúszna el ttem, mikor megjelenek. Rá tudnám venni
Utancot, hogy szeressen engem, s ez volt a legfontosabb.
Ó, igen. Továbbá ki tudnám törölni Gunsalmo Silva
agyából a megszerzett tudást, és bele tudnám verni a fejébe,
hogy szükség van rá az Északi-sarkon. A jég alatt.
Nem, nem szabad összetörnöm ezeket a sisakokat. A se-

227
gítségük nélkül talán soha többé nem juthatok ki ebb l a
szobából. Gunsalmo elkapta Tavilnastyt. Az Apparátus-
képzés után feltehet en én sem lennék kemény falat a szá-
mára.
Egyértelm en a bénító tüske jelentette a megoldást, aztán
egy sisak a fejére, és mehet a jég alá.
Jó.
Azonban semmilyen körülmények között nem szerettem
volna, hogy az ÉN fejemre tegyen sisakot Krak, vagy bárki
más!
Elég bátorságot gy jtöttem ahhoz, hogy ismét megvizs-
gáljam a sisakot. Kicsinyke fény világított az elején, amely
azt jelezte, hogy m ködik.
Várjunk! Ez a lámpa nem része az agyhullámáramkörnek.
IHLET!
Kijuthatok ebb l a szobából a kertbe, elcsábíthatom az
összes lányt, akit csak akarok, hajlongani fognak az emberek
el ttem, s rávehetem Utancot, hogy rajongva szeressen!
Anélkül, hogy kockáztatnám magamat!

2. fejezet

A bels kommunikációs rendszeren leszóltam a hangárba,

és hívattam a szerel t, aki felszerelte az új veszélyriasztó
rendszert. Hamarosan megjelent a hangár fel li alagúton.
Fölényesked , magabiztos tökmag, Flipnek hívták, s a
Voltár Közösség Wiggo bolygójáról származott. Soha senki
nem kötelezte rá, hogy földi módon viselje a haját: két spi-
rálban meredezett a fejér l, mint valami ikerantenna.
– Nem jó a riasztórendszer? – kérdezte.
Leültettem. Kezébe nyomtam a hipnosisakot és a dobozát.

228
– Nagy baj van – mondtam. – Ezek a Blixóval érkeztek. Bár-
kinél m ködnek.
Belenézett a hipnosisakba. Ilyenek ezek a szerel k. Soha
nem néznek meg semmit kívülr l, azonnal belelesnek és ki-
belezik. Aztán abbahagyta. – Ha m ködnek, akkor mit csi-
náljak velük?
– Nem érti – mondtam türelmesen. – Tizenhat darab van
bel lük. Csináljon velük valamit, hogy csak akkor m ködje-
nek, amikor én akarom. Csinálja meg ket úgy, hogy egyes
emberek azt higgyék, hogy a sisakok m ködnek, miközben
azok mégsem m ködnek.
Körbetapogatta. – Nos, ez nem probléma. A lámpa, ami
itt van az elején, azt jelzi az operátornak, hogy a készülék
ködik, nincs összeköttetésben a f áramkörrel. Függetle-
nül m ködik attól. Betehetünk egy kapcsolót, ami m ködés-
be hozza a lámpát, miközben a f áramkör üzemen kívül ma-
rad.
– Amit én akarok, az ennél bonyolultabb – mondtam. –
Azt akarom, hogy mikor az operátor bekapcsolja a sisakot,
és azt gondolja, hogy m ködik, bizonyos embereknek m -
ködjön, bizonyos embereknek pedig ne. Mondjuk, ha be tud-
na építeni valamifajta titkos kapcsolót a sisak belsejébe, ami
nélkül a sisak nem m ködik, megoldaná a problémát.
– Ó, arra gondol, hogy a fickó, akin a sisak van, le tudja
kapcsolni azt, miközben az operátor azt gondolja, hogy még
mindig m ködik. Így van?
– Így van. Nos, arra gondoltam, alig pár ember képes
mozgatni a fülét. Én tudom mozgatni. Ez sajátságos képes-
ségem. Szóval, ha az operátor a fejemre teszi a sisakot, én
pedig megmozdítom a fülem – mondjuk háromszor – a sisak
kikapcsolódik, miközben az operátor azt hiszi, hogy még
mindig m ködik.
– Én nem tudom mozgatni a fülemet – mondta Flip.

229
 – Pontosan – feleltem. – Így aztán a sisak magán m köd-
ne, de mivel én tudom mozgatni a fülemet rajtam nem m -
ködne.
– Nem lehet megcsinálni – mondta. – Ebben a formában
nem. Nincs fülmozgatásra érzékeny kapcsoló.
– Még egy fülhegymozgatásra érzékeny sincs? – könyö-
rögtem.
Látta elkeseredésemet. Gondolkodott. Aztán észrevette a
kicsiny kézikönyvet, amit addig olvastam. – Hú – horkantott
lealacsonyítóan –, kivonatos kezelési útmutató. Használha-
tatlan. – Benyúlt a kartondoboz legaljára, s el húzott egy
vaskos, jókora kézikönyvet, amivel el lehetett volna törni
egy ember karját: Tervezési, elméleti, karbantartási és javí-
tási útmutató szerel k számára.
A következ pillanatban már el is merült a hatalmas, ki-
hajtható kapcsolási rajz tanulmányozásában. – Aha! – mond-
ta Flip. – Egy többszörösen elágazó, kerül mellékáramkör!
– Jelent ségteljesen rábökött. – Pont itt!
Reménykedve felálltam.
Belenézett a sisakba. Kinyitotta a burkolatát, hogy még
beljebb lásson. – Ezek a Yippee-Zip Gyártóvállalat alkatré-
szei. Szerencséje van. Szabványos komputeralkatrészek.
Tonnákat szerezhetünk ezekb l az alkatrészekb l.
– Tud csinálni valamit? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
– Ha beteszek egy kölcsönös közelségi
megszakítókapcsolót ide, ebbe az áramkörbe, és ha ez akti-
válódik, az el lámpa világítani fog, a sisak azonban kikap-
csol és kiürül.
Noha a tervrajz hatalmas volt, a terület, amire bökött – s a
rajz által jelölt szerkezeti rész – nem lehetett nagyobb a hü-
velykujjam körménél. Így szóltam – De hát nem dughatom
be oda a fülemet! Túl veszélyes lenne!
– Nem, nem, nem. Egy kölcsönös közelségi megszakító

230
kapcsoló két részb l áll. Az rhajókon is használják ket. Ha
az egyik rhajó túl közel kerül a másikhoz, m ködésbe hoz-
nak egy kapcsolót egymás számítógépében, és kitér man -
vert tesznek.
– Nem értem.
– Nézze, a kapcsoló A részét a sisak áramkörébe építem.
Az alany, aki esetében nem kívánatos a sisak m ködése, a
haja közé rejti a B részt. Ha ezek közel kerülnek egymáshoz,
a B rész kapcsolatba lép az A résszel, ami a sisakban van,
így az nem fog m ködni, miközben olyan, mintha m ködne.
– Látta rajtam, hogy összezavarodtam. – Mindjárt hozok –
mondta, s elrohant.
Úgy tíz perc múlva rohant vissza az alagúton. Tizenhat
kartondobozt hozott magával. Kicsik voltak, de nehezek.
– De hát ekkora holmit nem rejthet senki a hajába – tilta-
koztam.
Nevetett. Kinyitotta az egyik kartondobozt. Két apró
ólomdobozka rejt zött benne, különböz jelzésekkel. – Ez –
mondta Flip – kerül a sisakba. Ezt meg a fickó teszi a hajába.
– Észre fogják venni! – tiltakoztam.
– Nem, nem, nem – mondta. – Nem érti. – Kinyitotta a
dobozt, amiben a sisaknak szánt alkatrész lapult. A dobozban
vékony tüskék által rögzítve ott rejt zött a legkisebb alkat-
rész, amit hosszú id óta láttam. Kinyitotta a másik dobozt.
Ugyanaz. – Mini-mikroáramkör-alkatrészek – mondta.
– De mire ezek a nehéz ólomdobozok? – kérdeztem. –
Radioaktívak?
– Ó, nem, nem, nem – felelte Flip. – Ha árnyékolatlanul
tárolják ezeket az alkatrészeket, aktiválhatják a környezetük-
ben lév egyéb berendezéseket. A számítógépek is leállnak,
ha ilyet építenek beléjük. Szóval, ezért kell árnyékolt doboz-
ban tárolni ket.
Azonnal munkához látott. A sisaknak szánt részt beépítet-

231
te a sisakba. Kényes feladat volt, hatalmas nagyítót, valamint
kicsiny villákból és csipeszekb l álló csavarállító készletet
igényelt. Valóban, soha nem fogják észrevenni! Mintha mo-
lekulákkal dolgozott volna.
Sokáig eltartott. Végül így szólt: – És most megmutatom.
A sisakot a székre tette. Megszámlázatlan m szerei közül
az egyiket alárakta. Bekapcsolta. A mér szer szinte meg-
bolondult. A sisak alaposan kitett magáért! Megborzongtam.
Aztán kinyitotta a B rész ólomdobozát, s egy villa segít-
ségével a szerkezetet a székre tette. A mér szer lenyugo-
dott. A sisak homlokára szerelt fény továbbra is fényesen vi-
lágított. Néhányszor le- és felkapcsolta a sisakot. A kis lám-
pa a kapcsolások ritmusára hol felgyulladt, hol elaludt, a mé-
szer azonban továbbra sem mutatott semmit. Ezután az
aprócska szerkezetet visszatette az ólomdobozba, újra be-
kapcsolta a sisakot, mire a m szer ismét megbolondult.
Er sen gondolkodtam. Tudtam, mit kellene tennem. S azt
is tudtam, mit kellene tennem Flippel. A titok nem szivárog-
hat ki.
– Csinálja meg az összeset! – mondtam.
Boldogan látott munkához.
Olvasni kezdtem a feltornyozott képregényeket. A nap
lassan véget ért. Láttam, hogy már az utolsó sisaknál tart.
Alkonyodott.
Az volt az eredeti tervem, hogy miután végez, úgy teszek,
mintha meg akarnám vizsgáltatni a hegycsúcs illúzióját, az-
tán lelököm. Faht bej azonban nagyon érzékeny volt ezekben
a napokban. A hangár padlóján elterül halott szerel az or-
gyilkos pilóták étvágyát is felkeltheti – egyszer már le akar-
ták mészárolni a szerel ket.
Nem, van egy sokkal jobb megoldás. Kimentettem ma-
gam, és a hálószobámba mentem. Bezártam az ajtót. Hogy
ne hallja, és ne is lássa, el vettem egy felvev t a szekrény-

232
 l. Átolvastam az utasítást, hogy hogy kell készíteni
hipnoszalagot.
Elkészítettem. Azt mondtam: – Miután végez a
hipnosisakokkal, elfelejt mindent a szobámban lév
hipnosisakomról. Elfelejti, hogy átszerelte ket. Azt fogja
gondolni, hogy a riasztórendszer javítása miatt hívták, s
egész id alatt azzal foglalkozott. Mikor leemelem ezt a si-
sakot a fejér l, nem fog látni, és nem is fog érezni semmit,
míg azt nem mondom, „köszönöm". Ezután megkérdezi t -
lem, hogy a riasztórendszer rendben van-e. Ezután, mintha
mi sem történt volna, felébred. Azt is elfelejti, hogy hallotta
ezt a felvételt.
Visszamentem oda, ahol dolgozott. A szalag ott lapult a
zsebemben.
Végzett az utolsó sisakkal. – Elkészültek – mondta Flip.
A sisakokat visszatette dobozaikba, majd ezeket a szekrény-
be, és rendet rakott.
Fogtam az utolsó sisakot és az egyik B rész dobozt. –
Még nem próbáltuk ki – mondtam.
– A m szeren láthatta az eredményt.
– Nem ismerem a m szereket. Él n szeretném látni. Nem
bánja?
– Persze, csak tessék – felelte Flipp. – De ha nem m kö-
dik, rhajók fognak összeütközni a fejünk felett. Ezek a
szerkezetek megbízhatóak.
Kinyitottam a B rész ólomdobozát. Kivettem a morzsát, s
a hajába tettem. Ezután ráadtam a sisakot. Bekapcsoltam.
A fickó kialudt, mint egy gyertya! Csupán egy porszemet
tettem a hajába! A valódi B rész a másik szobában lapult az
ólomdobozban!
Becsúsztattam a felvételt tartalmazó szalagot a sisak nyí-
lásán. A folyamat megtörtént, pont úgy, ahogy arra számítot-
tam.

233
 Levettem a sisakot a fejér l. Ott ült csukott szemmel. A
kis koszdarabot is kivettem a hajából.
A sisakot minden egyéb tartozékával együtt kivittem a
szobából. Bezártam a szekrényt. Visszajöttem, és néhányat a
szerszámai közül elhelyeztem a titkos padlólap körül, amivel
titkos irodámból hozhatom m ködésbe a riasztórendszert.
Minden készen állt. Így szóltam: – Köszönöm.
Rám nézett, még mindig kissé üveges tekintettel, s így
szólt: – A riasztórendszer rendben van?
– Nagyra értékelem, hogy idejött és megcsinálta – mond-
tam.
– Ja – szólt Flip, teljesen normálisnak t nve, nem volt ve-
le túl sok tennivaló. – Csak jó er sen rá kell lépnie arra pad-
lólapra, s az m ködésbe hozza a hangár riasztórendszerét.
Ezt tartsa fejben.
Összeszedte a szerszámait, és dünnyögve távozott. Ellop-
tam az egyik mér szerét. Hoztam egy sisakot. Aztán a
kapcsoló valódi B részét kivettem az ólomdobozból. A sisak
alá dugtam, majd a sisakot bekapcsoltam.
A m szer MEGHALT!
Hurrá! Most már én vagyok a nyer !
Hamarosan képes leszek bármelyik lányt elcsábítani, a
személyzet minden tagját hajlongásra bírni, s akár mással
bankot raboltatni. Ki tudom törölni Silva agyát. Mindezeken
túl meg tudom parancsolni Utancnak, hogy szeressen engem,
és bújjon velem ágyba!
Egy dolgot azonban még el kell intéznem.

3. fejezet

Gyors feljegyzést készítettem. Le is pecsételtem, hogy hi-

234
vatalosnak t njön.
El vettem a .45-ös Coltot, s megnéztem, töltve van-e arra
az esetre, ha összefutnék Silvával – ami cseppet sem állt
szándékomban.
Könnyed, boldog léptekkel végigrohantam a folyosón,
Faht bej irodája felé. Nagy örömömre nem találtam a helyén.
Felemeltem a telefonját, hogy hívjam a taxisof rt. Némi ne-
hézségbe ütközött megtalálnom, de három hívás után ráakad-
tam. Az egyik bárban próbálta ki éppen a szerencséjét. Azt
mondta, vesztett egy keveset, s el ször vissza akarja nyerni.
Rendkívül toleráns voltam. Azt mondta, hamarosan jön.
Faht bej felesége érkezett, de mikor megpillantott, siet -
sen távozott.
Végül Faht bej is el került. Nem akartam találkozni vele.
sem akart énvelem. Ez nem lepett meg. Leült. Rám nézett.
– Tovább folytatódnak ezek a heroinlopások – mondta.
– Ezt miért mondja nekem?
– Biztos benne, hogy nem tud róluk? – Ahogy rám nézett,
abból világosan látszott, hogy azt gondolja, én állok a háttér-
ben!
– Lehetne tisztelettudóbb – mondtam kemény hangon. Ó,
bárcsak elkaphatnám! Els lesz a hipnosisakok használói kö-
zött.
– Le vagyunk égve – mondta. – A kórház elviszi az egész
bolygó nyereségét! A libanoni bankár meglehet sen szomo-
rú.
– Ezt miért mondja nekem? – kérdeztem.
– Mert maga az Általános Felügyel Lord – felelte Faht.
– Igen, én vagyok. És ezt tartsa szem el tt – tettem hozzá.
– Tartozunk I. G. Barbennek az utolsó szállítmány speed
árával – folytatta. – Amit elküldtünk a Blixóval.
– A pokolba a Blixóval – mondtam, s így is gondoltam.
– A libanoni kölcsönt akar felvenni a banktól, hogy meg

235
tudjuk vásárolni a friss máktermést. Harminc százalékos ka-
matra.
Ó, istenek, lesz az els , akire rákerül a hipnosisak!
– Fizet képesek voltunk, míg meg nem érkezett – mond-
ta.
Kétszer kap hipnosisakot egy nap! Majd megmutatom ne-
ki!
Végül megérkezett a taxisof r. Tíz óra volt. Óvatosan kö-
rülnéztem, Silvát keresve, miel tt kiléptem az ajtón.
– Elvesztettem a fizetésemet – mondta a taxisof r. – Ki
tudna segíteni néhány dolcsival?
Mérgesen a kórházhoz vitettem magam. is kap egy
hipnosisakot!
Megérkeztünk a kórházhoz. Mondtam neki, hogy várjon,
és figyeljen egy füstös kép szicíliait.
Bementem. A kórház kihalt volt, leszámítva néhány öreg-
asszonyt, akik éjszakai ügyeletben, a pult körül lézengtek.
Elrohantam mellettük, és feltéptem Prahd hálószobájának aj-
taját.
Két fej fordult felém.
– Az apám! – kiáltotta Bildirjin n vér.
– Kapok már fizetést? – kérdezte Prahd.
Szemlátomást félig jutottak el valahová.
Mintha túler ltették volna magukat.
– Na, kifelé az ágyból! – utasítottam ket. Még két jelölt a
hipnosisakokra. Nincs kivétel. A lány apja egy kövér gazem-
ber.
Felismerték a fenyegetést. Bildirjin n vér kiugrott az ágy-
ból. Melleit tekintve nem volt sok takargatnivalója, alig lé-
vén tizenöt éves. Magára öltötte hivatásos n vér egyenruhá-
ját. Mintha átkozódott volna a fogai között.
Prahd is felkelt. Ez alkalommal okosabb volt. El ször a
cip jét húzta fel.

236
 Az irodájába zavartam. Megmutattam neki a hivatalosnak
hamisítványt. – Ezt a parancsot most kaptam. Azonnal
végre kell hajtani.
Így szólt:

PARANCS Azonnal poloskát kell ültetni önbe. Ha bekerül

az alagsor valamelyik cellájába, esetleg egy kiásott sírba,
nem tudjuk önt megtalálni, hacsak nem rendelkezik
válaszjeladó poloskával a koponyájában. Ez titkos, hivata-
los, és ha valaki kifecsegi, soha nem kezdik el folyósítani a
fizetését.

A fels bb hatalmak

visszavettem a parancsot.
Átadtam neki a B rész ólomdobozát.
Kinyitotta és belelesett. – Ez a poloska?
– Egy mini-mikroválaszadó – mondtam. – Visszazüm-
mög, ha egy keres sugár rátalál.
– Ó, igen – mondta. – Ez olyan.
– Így van. Azt akarom, hogy ültesse be a koponyám tete-
jébe úgy, hogy senki ne vegye észre, hogy ott van. Ez a pa-
rancs.
– És akkor kapok már végre fizetést?
– Meglátjuk – feleltem.
Furcsán méregetett, de aztán Bildirjin n vérért kiáltott. A
lány berohant. Valamit motyogott a fogai között. – Készítse
el a m t – mondta a doktor.
A lány elrohant. Még mindig motyogott. Sokkal nyugod-
tabb léptekkel követtük. Beléptünk a m be. Fény gyulladt.
Az asztal, keresztbe futó szíjakkal, a m közepén állt.
– Ez lesz az? – kérdezte Bildirjin n vér.
– Igen – felelte Prahd.

237
 A lány azon nyomban elkapta a karomat, s a m asztalra
lökött. Leny gözött az ereje.
Lefektetett, s nekilátott összef zni a szíjakat. Leszorította
a lábamat, leszorította a hasamat, majd széles, nehéz szíjakat
vetett át a mellkasomon és a karomon. Aztán az utolsó szíjjal
rögzítette a torkomat. Túl szorosra húzta. Nehezen kaptam
le leveg t.
Motyogott a fogai között. Dühödten.
– Várjon! – mondtam. Ahogy ez a kett nézett rám, sem-
mi kedvem nem volt elveszteni az eszméletemet. Nem sze-
rettem volna arra ébredni, hogy rossz helyr l áll ki bel lem a
szike. – Altatás nélkül! Csak helyi érzéstelenítéssel. Ez nem
olyan nagy dolog.
– Nincs több novocain – szólt Bildirjin n vér.
Elfordítottam a fejem. – Ott egy Novocain feliratú üveg!
Felkapta, és a zsebébe tette. – Üres. És egy gyógyszertár
sincs nyitva az éjszaka közepén.
– Ez így van – mondta Prahd.
A lány az egyik fiókhoz lépett, s kivett bel le valamit.
Mikor visszajött, így szólt: – Nyissa nagyra a száját!
Kinyitottam, arra számítva, hogy a fogaimat akarja meg-
nézni. Erre egy vaskos kötszertekercset tett a számba, s jó
alaposan belenyomta.
Ezután feltérdelt a mellkasomra. Szörnyen bökött a fiatal,
csontos térd. Felhúzta a szoknyáját, felfedve meztelen comb-
ját. Könyökére támaszkodva kézbe fogta az arcom. A körmei
is meglehet sen élesek voltak. Úgy fogta a fejem, mint egy
satu.
– Csinálja, doki – mondta. – És remélem, tompák a szer-
számai! A fiatal lányok érzékenyek.
Rájöttem, Elektra-komplexusban szenved. Az apja iránti
vonzalom. Megpróbáltam kinyitni a számat, hogy elmond-
jam neki, én nem az apja vagyok, a kötszercsomag azonban

238
elnémított.
Bildirjin n vér térde oly er sen nyomódott a mellkasom-
ba, hogy nem is éreztem az els vágást. A másodikat viszont
már igen!
Prahd – nem tudtam úgy forgatni a szemem, hogy lássam
– Zanco-féle elektromos szikét használt. Egy tálkával fogta
fel kiöml vérem. Felnyitotta a fejb römet! Nem kellett lát-
nom ahhoz, hogy tudjam. rületesen fájt!
Bildirjin n vér arcomba vájódó körmeivel tartotta mozdu-
latlanul a fejem. – Talán mégsem olyan jó dolog állandóan
félbeszakítani a dolgokat – mondta. – Egyszer még elmegy,
de ha másodszor is megtörténik, kezd a dolog szándékosnak
nni. A fiatal lányok érzékenyek az ilyesmire!
Prahd némi vért gy jtött egy tesztcs be, majd felmelegí-
tett egy katalizátort. Készülékek zümmögtek, fémserpeny k
csattogtak, ég k sziszegtek.
Visszajött. Kicsiny, ásószer szerszámmal a kezében. Az-
tán nem láttam, mit csinál.
VILLANÁS! A fájdalom dárdaként fúródott a fejembe.
Vagy még annál is rosszabb volt!
A doktor hátrált egy lépést. Kimetszett egy darabot a ko-
ponyámból!
Az egyik tesztcs be tette. A csövet a katalizátorba. Lán-
gok sisteregtek. Mint ahogy a koponyám!
– Csinálta már félig? – kérdezte Bildirjin n vér. – Csinál-
ta már úgy, hogy félbe kellett hagynia?
Már nem éreztem arcomba vájódó körmeit. Túlságosan
fájt a koponyám.
Prahd most fúrót vett el . Dolgozni kezdett vele.
JAJ! A fúró hangja, ahogy belehatolt a koponyámba, rosz-
szabb volt a haldoklásnál! A m forgott körülöttem!
– Szépen haladunk – szólt Bildirjin n vér. – Szépen, las-
san és nyugodtan. Hogy sokáig tartson. Ó, ez nagyszer !

239
 Prahd félrefordította a fúrót. Elájultam.
Mikor magamhoz tértem, Bildirjin n vér így szólt: – Ez
volt az els egész éjszaka. Egész nap erre vártam. A fejem
tetejét l a lábam ujjáig tisztán éreztem! Erre belépett az
apám!
Megpróbáltam elmagyarázni neki: – Bildirjin n vér, én
nem vagyok a maga apja. Ez csupán Elektra-komplexus. Tit-
kos vonzalom f zi az apjához, s ez gy löletben tör felszínre.
– A számba tömött kötszer azonban elnémított.
Prahd kezében tartotta az ólomdobozt. – Kérem, igazolja
a tárgyat.
A lány egy pillanatra elengedte a fejemet. Az volt az.
Szenvedve bólintottam.
Megfogta valami csipesszel, és beledobta egy oldatba.
Aztán kihalászta. A lány ismét elkapta a fejemet. Térdét a
mellkasomba fúrta.
JAJ! JAJ! JAJ! Cseppet se finoman, beletette a kopo-
nyámba.
– Félbeszakították már valaha? – kérdezte Bildirjin n vér.
– Pont mikor a legjobb?
Csontsejteket vett ki a tesztcs l, amit az imént katali-
zált. Mint valami k ves, belekente a lyukba, amit a kopo-
nyámba fúrt.
Mintha minden érintésre megrántotta volna az összes
idegszálamat!
– Tudja – mondta Bildirjin n vér –, én egy fiatal lány va-
gyok. Csak most kezdem. Ez az egész még nagyon új, és
csodálatos a számomra. Hallottam, bár sose tudtam, hogy
ilyen, ilyen, ilyen jó lehet!
Megrántotta a fejb römet. Fájt, mintha lángok nyaldosták
volna. Égetett!
– Vigyáznia kellene a fiatal lányokkal, akiknek most van
el ször – mondta Bildirjin n vér. – Ez a legélvezetesebb pil-

240
lanat az életükben!
Prahd bekente valamivel a fejb römön ejtett seb környé-
két. Halálosan fájt minden egyes érintés!
– Ne szakítsa félbe a fiatal lányokat – mondta Bildirjin
vér. – Hagyja, hogy befejezzék! A fiatal lányok érzéke-
nyek, s ezt ne felejtse el!
Prahd fogott egy lámpát, amivel megvilágította a kopo-
nyámat. Olyan forró volt, hogy hallottam a hajamat sistereg-
ni.
Aztán hátralépett. – Most már elengedheti, Bildirjin n vér
– mondta szakszer en.
A lány szabadon engedett. Olyannyira fájt a beavatkozás,
hogy nem is éreztem mellkasomba nyomódó térdét, ami zú-
zódásokat hagyott maga után.
Felkapott egy szikét, amit nyilván arra az esetre tett a ke-
ze ügyébe, ha valami ötlete támadna. Elvágta a torkomat
szorító szíjat, így fellélegezhettem. Aztán a többit is kicsatol-
ta.
– Nos – szólt Prahd. – Megkapta a poloskáját. Kapok
mostantól fizetést?
Kivettem a számba gyömöszölt kötszertekercset. – T nje-
nek innen! – kiáltottam.
Rendkívül szófogadóak voltak. Ahogy elindultak,
Bildirjin n vér már gombolta is ki az egyenruháját. Rajong-
va nézett Prahdra.
– , imádom az orvoslást, maga nem, doktor? Ez
OLYAN izgató!
Nagy nehezen lemásztam az asztalról. A m forgott kö-
rülöttem.
Nem tudtam, hogy csak (bíííp) vagy megoperáltak!

4. fejezet
241
 A taxisof r felébredt, ahogy a taxi közelébe értem. Rám
meredt. Döbbent hangon így szólt: – Elkapta az a füstös ké-
szicíliai?
A barakkokhoz vitettem magam. Nem akartam találkozni
az egyre jobban jajgató Faht bejjel. Keresztülmentem a han-
gáron. Az rség egyik tagja így szólt: – B nöz k támadtak
magára?
Az alagúton keresztül titkos szobámba mentem. Keresz-
tülmásztam a szekrényen, be a hálószobába.
Összeroskadtam. Nem igazán tudtam elaludni – inkább
elájultam.
A következ reggelen nagyon korán ébredtem. A pulóve-
rem gallérját összevéreztem. A hajamat összetapasztotta az
alvadt vér. Ez rendkívüli intézkedést kívánt. Lezuhanyoztam.
Meglepetten tapasztaltam, hogy a fejemb l már nem folyik a
vér. Az még érdekesebb volt, mikor megtapogattam a m tét
helyét: majdnem belehaltam.
Miközben azonban belebújtam az ingembe, amit nem kel-
lett áthúznom a fejemen, ízlelgetni kezdtem a helyzetet, ami-
be kerültem. Mostantól kezdve egyik hipnosisak sem m kö-
dik rajtam. Nincs többé rémálom, lándzsafarkú Manco ör-
döggel. Biztonságban vagyok Kraktól. Ezen a bolygón senki
nincs biztonságban t lem. Kellemes érzés.
A felszolgáló forró kahve sadét hozott, kávét, cukor nél-
kül. Kicsiket szürcsöltem bel le, nagy korty vizekkel kísér-
ve. Ez a megfelel módja a kávéivásnak, habár ritkán csinál-
tam így. A sebesültek azonban kiszáradnak. Ügyet sem ve-
tettem a baklavára, az édes süteményre.
Miután a felszolgáló szemlátomást ki-be járt, anélkül,
hogy darabokra szaggatta volna egy dupla csöv leopárd,
lábujjhegyen a bels udvaron keresztül a kertajtóhoz lopóz-
tam: ki akartam találni, honnan l hetne az r bénító tüskét a
betolakodóba. Szememet a kémlel nyílásra szorítottam.

242
 Istenek!
Utanc éppen akkor hajtott el BMW-jével.
És a jobb oldali els ülésen, mint valami bizalmas barát,
ott ült GUNSALMO SILVA!
A kocsi keresztülrobogott a kapun.
Kiléptem a kertbe.
Karagoz éppen a kertésznek segített virágot ültetni. Ma-
gamhoz intettem, s némán a kapura mutattam – nem találtam
a szavakat.
– Ó, ? – szólt Karagoz. – Magára várt.
Bénán bólintottam.
Karagoz így folytatta – Az elmúlt néhány napban különös
emberek jelentek meg a városban. Megrémítették Utancot.
Így aztán ma reggel felfogadta Silvát test rnek.
Ez egyre rosszabb! Nem elég, hogy fegyvert fog rám,
még kedves hastáncosn met is ellopja! És ki tudja, mit ter-
veznek még ellenem!
Nagyon jól tettem, hogy ezt az egészet kiterveltem a
hipnosisakokkal.
Karagoz így szólt: – Tudja, le van égve. Az amerikai kon-
zul elvette t le a készpénzt, amit a halott gengsztert l szer-
zett – azt mondta, hogy konzuli díj. Mi etetjük.
Még a személyzet is szövetkezik vele!
A kapu felé indultam. Aztán rájöttem, hogy ostoba módon
fegyvertelenül hagytam el a házat. Visszafordultam a házam
felé.
Motorzúgás és robajlás hallatszott.
Utanc bevágódott a kertbe a BMW-vel!
Sikító gumikkal állt meg a szokásos helyen.
Megdermedtem.
Úgy néztem a kocsira, mint a madár, amit megb völt egy
kígyó.
Itt a vég.

243
 Gunsalmo Silva szállt ki a kocsiból. A kezében tartotta a
leopárdot.
Utanc csuklyában, köpenyben és fátyolban elsuhant mel-
lettem, pillantásra sem méltatva, mintha nem is léteznék.
Egyszer en leírt. A következ pillanatban szobájának ajtaja
becsapódott mögötte, s a fémpántok a helyükre kerültek.
Silva még mindig ott állt, félig-meddig kimászva a kocsi-
ból. Rám nézett.
Még soha nem éreztem ilyen meztelennek magam. Nem
volt fegyverem, amit el ránthattam volna. Azonkívül szitává
ne, miel tt bármit el kapnék, ha egyáltalán lenne nálam
valami. Miután részt vett az Apparátus hipnotréningjén,
bármire képes.
Lassan elindult felém a leopárddal a kezében. Zömök, iz-
mos, nagyon szicíliai, rettenetes. A homlokát ráncolta.
Ötlábnyi távolságra t lem megállt. Felemelte a leopárdot.
Megvakarta a fejét a fegyver csövével.
– Na, hol a (bíííp) láttam én már magát? – kérdezte.
Nem szóltam semmit.
Még er sebben ráncolta a homlokát. Aztán az arca felde-
rült, ami még így is olyan sötét maradt, mint az éjszaka. – Ó,
most már tudom. Az a (bíííp) rémálom. Maga abban szere-
pelt! Ott álltam a repül csészealjak istállójában!
Silva végigmért és bólintott. – Nos, így már világos. Le-
ülhetnénk valami nyugodtabb helyen? Itt túlságosan szem
el tt vagyok.
Trükkös! Pontosan ezt vártam egy Apparátuskiképzés
után. Nem akar nyilvánosan kivégezni.
A hálószobámban közelebb lehetek a fegyvereimhez.
Megtaláltam a hangom. – Jöjjön velem – mondtam, s mu-
tattam az utat a hálószobám felé. Aztán még okosabb lettem.
– Nem akar el bb inni valamit? Mondjuk egy kis Scotchot?
– Nem lehet – felelte. – (Bíííp) gyomorfekély.

244
 Hát akkor próbáljuk újra, ahogy régi professzorom szokta
volt mondani. Ha még nem vagy halott, mindig van egy hal-
vány esély, hogy megúszd.
Bevezettem a hálószobámba. Leültettem a székre. Elját-
szottam a gondolattal, hogy rátaposok a padlólapra, megcsa-
varom, amivel a teljes személyzetet a hangárba rendelem.
Aztán arra gondoltam, ott gyülekeznének a hangárban, és
nem itt, ahol szükségem lenne rájuk.
Megpróbáltam húzni az id t. Így szóltam: – Megértem,
hogy Utanc megbízta, hogy legyen a test re.
– Ja – morogta.
– Ez meglehet sen elvadult ország. Ön képzett test r?
Hogy ölte meg Tavilnastyt?
Röviden, ugatva felnevetett. – Gyerekjáték volt. Mikor az
a két (bíííp) bevitt abba a (bíííp) szobába és magamhoz tér-
tem, azt mondtam, „ezek idekészítettek, hogy valaki kiké-
szítsen", érti? Ezt mondtam: -„idekészítettek, hogy kikészít-
senek". Ért engem?
Persze hogy értettem. Ez volt az én legnagyobb bajom.
– Szóval, mikor rádobtak arra a (bíííp) ágyra, azt mond-
tam, „Valami (bíííp) (bíííp) néhány perc múlva idejön, hogy
kiradírozzon." Aztán, ahogy ezek a (bíííp) elmentek, föltor-
nyoztam a takarókat, mintha valaki feküdne alattuk, én meg
begurultam az ágy alá. Gyerekjáték.
– Néhány perccel kés bb jól (bíííp), ha nem ezt teszem. A
(bíííp) csendesen belopózott az ablakon. Macskaléptekkel a
(bíííp) ágyhoz ment. (Bíííp) t rt tartott a kezében. Még egy
leopárd is lapult a tokjában a (bíííp) bal lábára er sítve.
– A t rt belevágta a (bíííp) takarókupacba, mintha (bíííp)
mérges lenne rá. Én meg kinyúltam az ágy alól, és kikaptam
a (bíííp) leopárdot abból a (bíííp) tartóból.
– Miel tt még lehajolhatott volna, hogy megnézze, mi fo-
lyik a (bíííp) ágy alatt, szétl ttem a (bíííp) bal lábát. Aztán,

245
ahogy elesett, szétl ttem a golyóit.
– Már nem nagyon akart megölni senkit, úgyhogy ki-
másztam a (bíííp) ágy alól. Láttam, hogy van nála egy durva
.38-as Szombat Esti Láz. Amit elvettem t le, mivel (bíííp)
veszélyes ezzel a (bíííp) micsodával lövöldözni – felrobban-
nak –, aztán egy golyót eresztettem a takarókba, letöröltem a
(bíííp) fegyvert, aztán visszanyomtam a (bíííp) kezébe, ami-
l abbahagyta a rángatózást.
– Átkutattam, hátha találok nála egy kis (bíííp) pénzt, de
csak négy töltényt találtam a fegyverhez. Bedobtam a leo-
párdot meg a töltényeket a (bíííp) WC-tartályba.
– Megjöttek a (bíííp) rend rök. Azt gondolták, a fickó
bombát akart robbantani, csak az túl korán robbant fel. De
mikor látták, hogy amerikai vagyok, h vösre tettek.
– Mint valami (bíííp) bolond kiabáltam a (bíííp) amerikai
konzul után, aki a következ nap meg is érkezett, s azt köve-
telte, adjanak nekem életfogytiglant, mire ezek elküldtek a
(bíííp). Ez volt az utolsó alkalom, hogy amerikai konzult hí-
vattam. Elvette az összes dohányom.
– Az azt követ napon visszamentem a hotelbe és kiha-
lásztam a leopárdot a WC-tartályból. – Töprengve ült egy
darabig. – Halványan emlékszem a rémálomra, hogy akkor is
az amerikai konzult hívattam. Ostoba (bíííp) vagyok. De va-
lahogy úgy érzem, sokkal okosabb vagyok az üzletet tekint-
ve ezekben a napokban. Úgy t nik, mintha mindig tudnám,
hogy mit kell tennem. Ez hozott ide magához.
– Egy pillanat – mondtam. – Képzettnek t nik. Ez azon-
ban egy nagyon elvadult ország. Ha valóban test r akar len-
ni, szüksége lesz erre.
Az egyik hipnosisakot elöl hagytam. Felkaptam, a fejébe
nyomtam, s azonnal bekapcsoltam. Az el lámpa fényesen
felizzott.
Vártam.

246
 A fickó csak ült mozdulatlanul.
Vártam, hogy a szeme kiüvegesedjen, majd behunyja.
De csak ült.
Éberen!
– A pokolba – mondta – nincs szükségem sisakra. – Fog-
ta, és levette. – Egyébként meg nem is látszik golyóállónak.
– Az ölébe rakta.
Istenek! Nem m ködik! A sisak nem m ködik!
A sisak felé nyúltam, hogy elvegyem. Sebesen gondol-
kodtam. Egy hipnokiképzés Apparátus-bérgyilkos ül velem
szemben!
– Az a különös érzésem támadt – mondta –, hogy talál-
koznom kell Törökország (bíííp) f nökével, a környékbeliek
meg azt mondják, hogy maga az. Olyan (bíííp) ostoba érzé-
sem támadt, hogy maga meg akar bízni valamivel.
Addig visszafojtott lélegzetem kiszakadt bel lem. Szóval
ezt mondták neki hipnózis alatt a hipnotréning után!
– Ez a hölgy, akit idehozott... hogy hívják, Utanc? Vicces
név. Na mindegy, szóval munkát ajánlott. De nem hiszem,
hogy ez az, amit tennem kellene, s azt sem hiszem, hogy ez
folyamatos lesz.
– Néhány perccel ezel tt indultunk ezen a (bíííp) úton a
város felé. És elmondta nekem, mennyire tart azoktól az ide-
genekt l, akik az elmúlt néhány napban érkeztek a városba,
de nem szeretne lövöldözésbe bonyolódni, így aztán megkért
rá...
– Várjon egy percet – mondtam. – Maga nem beszél törö-
kül.
– Ó, tudom. (Bíííp) ostoba nyelv. A lány is mókás akcen-
tussal beszéli az angolt.
Ó, a kedves, angolul tanul. Talán, hogy a kedvemben jár-
jon! Láttam, ahogy nagy csomó tankönyvet hordott be a szo-
bájába. Milyen drága!

247
 – Néha (bíííp) nehéz megérteni. Túl sok bonyolult szót
használt. Szóval, ahogy megyünk az úton a város felé, egy
id után megkérdezi, tudom-e, kik ezek a madarak. Nem
madaraknak hívta ket. Azt mondta... Ó, igen, azt mondta,
„idegen betolakodók". Én tudtam, persze, hogy tudtam, s el-
mondtam neki, hogy az egyikük a (bíííp) amerikai konzul
Ankarából, három másik kíséretében, meg négy CIA-ember.
Erre bumm, azonnal megfordul – kézifékes fordulással –, és
visszajön ide. Azt hiszem, úgy érezte, nem lenne biztonság-
ban.
Nos, ez egész biztos. Szegény kicsiny sivatagi lány!
– Ezután meggondolhatta magát – folytatta. – El ször
még hallani sem akart semmiféle (bíííp) civakodásról, aztán
meg arra volt kíváncsi, mennyibe kerül a bérgyilkolás. N k!
– tette hozzá fintorogva. – Állandóan meggondolják magu-
kat!
Igen, a n k megpróbáltatást jelentenek. Ezzel egyet tud-
tam érteni.
– Nos – mondta – az ankarai amerikai konzul lelövése
(bíííp) közel áll hozzám!
A kétségbeesés gyakran szül ihletet. Meg kell szabadul-
nom Silvától. Nemcsak hogy fenyegetést jelent a bázisra, de
fenyegeti Utanccal kapcsolatos birtokviszonyomat. Esetleg
rávenné, hogy szökjön el vele!
Mi lehet a legveszélyesebb dolog, amit kérhetek t le?
Olyan valami, amivel a vesztébe rohan. Ki a bolygó legjob-
ban védett személye?
– Mi lenne, ha lel né az Egyesült Államok elnökét? – ja-
vasoltam.
Megrázta a fejét. – Az ördögbe, nem akarok h s lenni,
mint Oswald.
Aztán rájöttem. Biztosan megölnék Silvát. – És mi a hely-
zet a CIA igazgatójával?

248
 Gondolkodott rajta. Megvakarta az állát a leopárd csövé-
vel. – Lehet róla szó. (Bíííp) meg az amerikai konzuljaik.
Lehet róla szó. – Aztán rám emelte opálos tekintetét. –
Rendben – mondta. – Száz rongyért megcsinálom. – Aztán
hozzátette: – Valamint a kiadások.
Gyors számításokat végeztem. Kissé bizonytalan voltam a
„rongy"-ot illet en, hogy az százat vagy ezret jelent-e.
Mondjuk jelentsen ezret. Százezer török líra nem több ezer
amerikai dollárnál. Ráadásul úgyse fogja megcsinálni. Szitá-
vá lövik.
– Áll az üzlet – mondtam. Csak távol kerüljön Utanctól.
Még akkor is, ha pénzbe kerül. A zsebembe nyúltam, s el -
húztam egy maréknyi lírát. Átadtam neki. – Vegyen ki egy
szobát a városban. És maradjon távol, nehogy veszélybe so-
dorja a tervet. Jelentkezzen be a Kastély Hotelbe. Holnap
megkapja a pénzét, valamint egy jegyet az Egyesült Álla-
mokba.
– Nincs pár tölténye ehhez a leopárdhoz? – kérdezte. –
Azt hiszem, az enyémek eláztak abban a (bíííp) WC-
tartályban.
Volt néhány 12-es puskagolyóm, ami beleillett az fegy-
verébe is. A boltos olcsón adta, mivel a 12-es töltényben
olyan pici a mag, hogy semmire nem lehet használni, még
kanárira sem. Mondtam, menjen ki a kertbe. A fegyverállvá-
nyom mellett megtaláltam a dobozt. Még egy darabka ólmot
is tettem az oldalába, hogy egészen biztosan felfedezzék a
reptéri érzékel k.
Kimentem. Odaadtam neki a dobozt. Kezet ráztam vele. –
Sok szerencsét – mondtam buzgón. Azt azonban nem mond-
tam, hogy kinek kívánom.
Szóltam Karagoznak, hogy vigye el a városba. Szerencsé-
sen megszabadultam t le! Megpróbálta ellopni Utancot.
Egyenesen az irodámba mentem, s megírtam a pénzzel,

249
valamint a repül jeggyel kapcsolatos parancsot Faht bejnek.
Tudtam, hogy rikácsolni fog, de ez most vészhelyzet volt.
VISZLÁT GUNSALMO SILVA!

5. fejezet

MIÉRT nem m ködött a sisak?

Megvizsgáltam. Alátettem a lopott m szert. Na persze,
hogy nem mutatott semmit! Az ellen rz lámpa felgyulladt,
a sisak azonban nem bocsátott ki hullámot magából.
Már azon voltam, hogy hívom a szerel t, Flipet, mikor
eszembe jutott, hogy poszthipnotikus szuggesztióval elfeled-
tettem vele az egészet.
Valami egyértelm en elromlott. Hiába voltam jó a nyel-
vek területén, a kapcsolási rajzok csupán érthetetlen kusza-
ságot jelentettek a számomra.
Buzgón el szedtem a többi sisakot is. Mindegyiket ellen-
riztem a m szerrel.
A m szer az összes sisak esetében halott maradt! Az el-
len rz lámpa világított, a sisak azonban nem m ködött!
A bolygó minden lakosa feletti uralmam rózsás álma
máglyára került.
Végiggondoltam, mit is csinált velük. Az összes m kö-
dött, miután megpiszkálta ket.
Aha! Még megvannak a kapcsolók kartondobozai. Meg-
kerestem az egyiket. Kölcsönös közelségi megszakító kap-
csoló. Várjunk. Van még itt valami írás: Yippee-Zip Gyártó-
vállalat, Ipari F város, Voltár. Nem, nem. Nem ez. A doboz
másik oldalán. Sokkal kisebb bet kkel. Így szólt:

Figyelmeztetés:

250
 Minimális hatótávolságú modell.
Csak alakzatban repül rhajók számára.
Aktív hatósugár: két mérföld.

A világ összeomlott körülöttem. Az rhajók olyan gyor-

san repülnek, hogy a kétmérföldnyi távolság semmit nem je-
lent a számukra. Talán pont azért van ezekb l a kapcsolók-
ból ilyen hatalmas készlet, mert általában nagyobb hatótá-
volságú kapcsolókat használnak – talán ezermérföldeseket.
Ez kétmérföldes!
Ha a sisak kétmérföldes körzetén belül tartózkodom, a si-
sak nem m ködik!
Kétségbeesetten megpróbáltam kitalálni a módját, hogyan
tegyem a sisakot valaki fejére, hogy aztán két mérföldre...
nem, ez teljességgel lehetetlen.
Vetessem ki a fejemb l ezt a micsodát?
Ó, nem, soha! Hogy Bildirjin n vér megint a mellkasomra
térdeljen! Nem akarom még egyszer azt a haldoklást! Ez a B
rész mostantól kezdve a koponyámban lesz!
Szomorúan raktam vissza a sisakokat a szekrénybe.
Aztán, optimista alaptermészet lévén, felvidultam. Egy
dolog egészen biztos.
Krak soha többé nem lesz képes hipnosisakot használni
rajtam.
Nincs több Manco ördög!
Legalább az összeset sikeresen hatástalanítottam!
A Blixo elindult. Gunsalmo Silva elindult. Bawtch és a
hamisítók halottak lesznek. Heller számíthat rá, hogy Krak
grófn beveri a fejét.
Talán szunyókálhatnék jó sokáig. Aztán elmehetnék va-
dászni. Igazán ragyogó munkát végeztem. Az Apparátus
büszke lehet rám. Tényleg megérdemlem a pihenést!
Bárcsak ki tudnék találni valamit, amivel kedveskedhet-

251
nék Utancnak, s még egyszer becsalhatnám magányos
ágyamba!

252
 HUSZONÖTÖDIK RÉSZ

1. fejezet

Optimista hangulatban tervet sz ttem, hogy a dolgokat

még jobbá formáljam.
Az éjszakáim meglehet sen magányosan és szánalmasan
teltek Utanc nélkül. Biztos voltam benne, hogy tudok vala-
mit, amivel felkelthetném az érdekl dését.
Szép, csendes vadásztúrát terveztem. El ittlétem al-
kalmával vettem egy Franchi Deluxe automata vadászpuskát
– tizenkettes kaliber , harminckét hüvelyk hosszú cs vel...
fojtással, háromhüvelykes Magnum lövedékkel, ötlövet tár-
ral. Még soha nem sütöttem el. A 00-ás sörét, mindegyikük
.33 hüvelyk átmér , a legmegfelel bb az énekesmadarak
ellen.
Mondanom sem kell, énekesmadarakra tilos vadászni Tö-
rökországban. Furcsa elképzeléseik vannak. Farkast, hiúzt és
vaddisznót azonban az év minden szakában el lehet ejteni.
Ebben az évszakban továbbá engedélyezett a vadmacska, a
róka, a vadnyúl, az üregi nyúl, a kacsa, a fogoly, az erdei
szalonka és a fürj. Úgy kell tenni, mintha ezekre vadászna az
ember, aztán gyorsan lel ni egy énekesmadarat, s azt mon-
dani, hogy már így találtad.
Az engedélyem érvényes volt.
A Ford kombi kicsit döcögve, de m ködött.
Szikrákat hányó tábortüzet rakhatunk az erd ben. Illik ez
253
vajon Utanchoz? A Kara-kum sivatagból származó nomád
lány lévén, természetes módon csodálná a férfit, aki elindul
vadászni, majd hazahozza az elejtett vadat, hogy étel kerül-
jön a tányérokba, miközben vigyáz a t zre. Szinte láttam a
szemében csillogó csodálatot, ahogy megérkezem az elejtett
vadkanárikkal, meg ilyesmivel. A primitív ösztön. Földi,
pszichológia tankönyveim ezt atavizmusnak hívják. Mind-
annyian semberek vagyunk, még akkor is, ha Freud ezzel
nem értett egyet, és visszanyúlunk primitív ösztöneinkhez,
mint bármely más ragadozó, vagy egyéb állat. Szóval, remé-
nyeimet nem a semmire alapoztam.
Medvét is lehet l ni Törökországban, s noha vonzó volt a
gondolat, hogy egy medvét vonszolok a tábort zhöz, majd
ott állok mellette mellkasomat püfölve, hogy lássa, micsoda
nagyszer vadász is vagyok, nem egyszer dolog medvét l -
ni. Ha csak súrolja a lövésed, akkor nagy valószín séggel rá-
fáztál. Azt gondoltam, jobban teszem, ha vadkanárikkal pró-
bálom leny gözni – talán elég látványos lesz az is, ha sokat
lövök le bel lük.
Mindent körültekint en elterveztem. Megérdemeltem a
pihenést. Az Apparátus nem oszt kitüntetéseket a tagjainak,
így aztán a jól végzett munka jutalmaként ítéltem oda ma-
gamnak ezt a kirándulást.
Mostanra már bizonyosan megbocsátotta, amit a kisfiúval
tettem. A fiúcska, a másikkal együtt, még mindig a szobájá-
ban volt. De szintén, kit zavar egy kicsiny kötés az orrán?
Senki nem sírhat emiatt örökké.
Megkerestem Karagozt. Nem, Utanc nem jött ki a szobá-
jából, már két napja. Amióta Silva elment.
Hallgatóztam a kertet körülvev kerítésnél. Nem hallot-
tam nevetést a kertb l.
Ah, hát igen. Tényleg fel kellene vidítani.
Üzenetet fogalmaztam. Így szólt, „Utanc, te imádni való,

254
gyönyör teremtmény! Meghívlak egy szép, hosszú vadász-
túrára. Énekesmadarakat lövök neked, s te megf zheted ket
a vadonban." – Tudtam, ez felébreszti az atavizmusát.
Becsúsztattam az ajtaja alatt.
Aha! A papírdarab sarka azonnal elt nt az ajtó alatt!
Lélegzetvisszafojtva figyeltem. Néhány perc múltán hal-
lottam a felemelked acélpántok pendülését.
Siker! Tudtam, az atavizmus felkavarja. Visszahozza a
barlangban töltött napok hangulatát. Ez mindig használ!
A kilincs megnyikordult!
Az ajtó feltárult!
Aztán abban a pillanatban áradat zúdult rám mindabból,
amit egy n ki tud hajigálni az ajtón! Cip k! Csészék! Cse-
repes virágok! Egy szemüveg repült felém, s tört darabokra a
bels udvar falán!
Ott állt táguló orrlyukkal, újra és újra ökölbe szoruló kéz-
zel, mintha valamit meg akart volna markolni a leveg ben!
Tiszta méreg áradt a szavaiból, ahogy kinyitotta a száját.
– Te mocskos (bíííp)! Nem elég, hogy egy életre tönkretettél
egy csinos fiút? Most (bíííp) meg ÉNEKESMADARAKAT
akarsz gyilkolni!
Egy kicsi kéz emelt valamit a háta mögé. Egy szék volt
az!
Felém hajította, mintha ágyúból l tték volna ki! Darabok-
ra tört!
Csak a szélét kaptam. A szobámba menekültem.
Valóban sikerült felébresztenem atavizmusát. Csak a
rossz fajtáját!
Gondosan bezártam az ajtómat. Leültem, s a történteken
dtem.
Bárkit megdöbbentett volna, ha látja, mennyire dühös
még mindig amiatt a (bíííp) fiúcska miatt. Hihetetlen!
Nos, az asszonyok már csak ilyenek. Soha nem tudhatod.

255
Azt gondoltam, túl lehet rajta.
Nos, hát nem volt. Az els megjegyzésem igaznak bizo-
nyult. Soha nem fog megbocsátani nekem. És az a (bíííp) ha-
szontalan fiúcska sem.
Szomorúság vett er t rajtam. Tulajdonképpen Utanc volt,
aki miatt kedvet kaptam a vadásztúrához.

2. fejezet

Visszavánszorogtam titkos irodámba. Leroskadtam a

székre. A képerny ott állt el ttem napok óta érintetlenül.
Heller talán bajban van, s ez felvidíthat. Kedvetlenül bekap-
csoltam a készüléket.
Félhomálynak t nt. Feler sítettem a képi jelet.
Egy katedrális!
Egy szörnyen nagy katedrális!
Valami esemény zajlott.
Temetés!
Népes tömeg gy lt össze. Palástos papok sürögtek-
forogtak, a kórus gyönyör éneke kíséretében.
Ez pontosan beleillett a hangulatomba. Milyen lélekb l
jöv muzsika! Milyen szomorú! Milyen gyönyör en szomo-
rú!
Heller a padsorok közt ült. Fogta valaki kezét. Aki fekete
fátyolt viselt. Babe Corleone! Az asszony zokogott. Heller a
kezét simogatta.
Feldíszített koporsót láttam. Bizonyára nem áll üresen.
Aztán rájöttem. Jimmy, „a csavargó" Tavilnasty. Ez az
temetése! Feltehet en Amerika legnagyobb katedrálisában!
St. John? St. Patrick? Hatalmas. Arannyal és lobogó gyer-
tyákkal, valamint magas, leny göz boltívekkel.

256
 Az ének méltóságteljesen hömpölygött a katedrálisban.
Aztán megjelent valaki a szószéken. Az egyik kórista fiú.
Abbamaradt a sustorgás. Hangja betöltötte a hatalmas teret,
tiszta tenor hangja reszketett az érzelemt l.
Így szólt: – Ha nincs a mi drága, eltávozott Jimmynk, so-
ha nem ismertem volna meg a fiúk szerelmét!
Aztán a legszomorúbb dallal folytatta, amit valaha is hal-
lottam. A kórus éneke szomorúságként hömpölygött a fiú
énekhangja mögött.
A latin szöveg ének elhallgatott. Megjelent a következ
a kicsiny szószéken, egy hajlott korú, id s férfi. – Én, mint a
nevel intézet igazgatója, barátként emlékszem Jimmyre. A
vele kapcsolatos legkedvesebb emlékeim a lázadások, me-
lyeket egymaga szervezett minden segítség nélkül, s melyek
nagyobbak voltak minden lázadásnál, amire nevel intézet-
ben valaha is sor került. Most, hogy már nincs közöttünk, s
nem élvezhetjük közrem ködését, alig maradt egy-két b nö-
nk. Nagyszer ember, több ezer utcai banda példaképe.
Hiányozni fog.
A kórus szent harmóniákba kezdett, melyek belevesztek a
mennyország felé emelked hatalmas kupolába.
Ismét fellépett valaki a szószékre. Tiszteletteljesen lehaj-
totta a fejét, s könnyeivel küzdve megszólalt. – Sokszor vol-
tam Jimmy börtönpszichológusa. Jimmy Tavilnasty modell
érték páciensem volt. Soha nem találkoztam még senkivel,
aki ennyire fogékony lett volna a viselkedést megváltoztató
terápiákra. Rossz magaviselete egyre rosszabb lett, majd vé-
gül hathatós közrem ködésem eredményeképpen egy sze-
mélyben testesítette meg az amerikai b nözést. – Hangját
megtörte az érzelem. – Amerika legjobbja volt, olyan bér-
gyilkos, akit nem lehet elfelejteni.
A kórus tisztelettel és áhítattal felzúgott.
Ó, ez gyönyör volt!

257
 A temetés folytatódott. Nyolc gyászoló emelte a vállára a
koporsót. Mindannyian feketébe öltöztek. Mindannyian szi-
cíliaiak voltak. Mindannyiuknak kidudorodott a pisztoly a
ruhájuk alól.
Aztán megláttam, mit l olyan halvány a képerny m.
Mindenki vastag, sötét szemüveget viselt, köztük Heller is.
Rájöttem, ez sötétíti el a képerny képét, így még egyszer
megpróbáltam kivilágosítani. Szomorú, nagyon szomorú
nap! Még az es is esett!
Húsz banda tagjai emelték magasba rugós késüket, s
emeltek bel le boltívet a koporsó fölé.
A temet kaput koszorúk és virágok borították. Liliomok-
ból kötött hatalmas patkó virított a kapun:

Jimmy cimboránk

A következ helyen virágokból rakott t r. A szalagján ez

állt:

Jimmynek a Faustino Narcotici bandától

Felrúgták, és szomorú léptekkel végigtapostak rajta.

Öt kórista lány özvegyi gyászruhában állt zokogva a sír
mellett, fekete zsebkend t tartva a szájuk elé.
Rájöttem a fekete napszemüvegek magyarázatára. A
gyászmenetben nyüzsögtek a televíziósok, akik tiszteletük
jeléül maguk is fekete karszalagot viseltek. A karszalagokat
bandita osztogatta, aki másik kezében fegyvert tartott.
A hosszú gyászmenet megérkezett a kriptához. Ez állt raj-
ta:

Családi kripta Corleone

258
 Jimmy koporsóját becsúsztatták az egyik fülkébe. A zo-
kogás feler södött.
Babe az ujjait végighúzta az egyik kövön:

„Jámbor Joe" Corleone

Az asszony kiborult. Heller a limuzin felé kísérte. Fino-

man kivonta az emberek gy jéb l, akik megpróbáltak ke-
zet fogni vele, vagy megcsókolni részvétük, jeléül. Az asz-
szony keservesen zokogott.
Heller a hátsó ülésre ültette. Becsukta az ajtót. Az asszony
kiszólt a kocsi ablakán.
– Elvesztem az összes fiamat – zokogta.
Heller gyengéden megsimogatta, s adott neki még egy
zsebkend t. A n hátrad lt, lassan elcsendesedve. Test rök
szorították finoman hátra a tömeget a kocsitól, kezükben le-
részelt csöv puskával. Végre a limuzin elindulhatott.
Babe ökölbe szorította a kezét, majd kiengedte. Épp egy
hídon haladtak keresztül. – Jerome – mondta megtörten. –
Azt hallottam, versenyautót akarsz vezetni. Jerome, ígérd
meg nekem, kérlek, ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi ve-
szélyeset.
Hellernek úgy t nt, nehezére esett a válasz. Aztán így
szólt: – Az élet kockázatos dolog, Mrs. Corleone. Ezt nem
ígérhetem meg.
Az asszony hirtelen Hellerre nézett. – Jó – mondta. – Ak-
kor, ha valaha találkozol azzal a (bíííp) Silvával, ígérd meg,
hogy kicsinálod.
Heller azt felelte, hogy megígéri.
Teljesen áthatott ez az egyházi zene, a kórista fiúk éneke,
s ennek az egésznek az egyházi komolysága és tragédiája.
Lekapcsoltam a képerny t.
A zene továbbra is ott zengett bennem. Milyen gyönyör !

259
Micsoda pompázatos temetés!
Saját temetésem képei jelentek meg lelki szemeim el tt:
Sírom mellett ott térdelt Utanc az es ben, ázott virággal a
hajában. Zokogott, amiért olyan kegyetlen volt hozzám.
Ó, micsoda pompás jelenet! Úgy éreztem, mindjárt elsí-
rom magam.
Párás tekintettel hálószobámba botorkáltam. Az ágyamra
rogytam.
Valamit találtam a fejem alatt. A m tét helye még mindig
sajgott, de hagytam, hadd fájjon. A sírom mellett térdel
Utanc képe továbbra is velem volt.
A fájdalom er södött, így aztán lesöpörtem azt a valamit a
párnámról, mivel zavarta a hangulatomat.
A másik párnára repült. Odafordítottam a fejem.
Egy üzenet volt szemt l szembe. Így szólt:

Emlékeztetni akarom, hogy a tétlenség ritkán jár sikerrel.

Lombar biztos benne, hogy maga nem tesz meg mindent az
ügy érdekében. Figyelmeztetem, ha nem tartja a markában
Hellert, az én feladatom lesz kivégezni Önt.

És csak egy véres t r, aláírás gyanánt.

Párás tekintetem azonnal kitisztult.
Kis id múltán felültem. A gyönyör egyházi zene még
mindig ott csengett a fülemben.
Felkaptam az üzenetet. A hátoldalát üresen találtam.
Kerestem egy tollat. Azt írtam rá, Gyerünk. Aztán aláír-
tam a nevemet. Otthagytam a párnán.
Úgy t nt, ezt kell tennem.
Utanc ott fog térdelni az es ben. Bánni fogja. Legalább
drága könnyei belekeverednek a síromon csillogó pocso-
lyákba.
Megnéztem, nincs-e fegyver a zsebeimben.

260
 Keresztüllépkedtem a bels udvarba dobált limlomon,
ami saját, szétesett életemet juttatta eszembe.
Az egyházi zenével a fülemben elindultam a félhomály-
ban, abban bízva, talán egy végzetes lövés véget vet egy
életnek, melyet már nem érdemes élni.
Talán sírás közben még egy szomorú dalt is elénekel, és
rájön, sokkal kedvesebbnek kellett volna lennie velem, mi-
kor még éltem.
Milyen gyönyör !

3. fejezet

Egész éjszaka kóboroltam, de senki sem l tt le.

Mikor elérkezett a h vös hajnal, csalódottan hálószobám-
ba mentem.
Az üzenet, amit a párnán hagytam, elt nt. Bárki is lehet
az, akit Lombar azzal bízott meg, hogy megöljön, nagyon
képzett lehet a ki- és belopózás terén, de én ezen már túlvol-
tam.
Kimerülten levetettem ruháimat, és ágyba bújtam. Talán
maradt még némi remény. Talán meghalok álmomban.
Kés délután ébredtem fel. Csalódottan vettem tudomá-
sul, hogy még mindig élek.
Furcsa ingerültséggel fordultam az oldalamra, hogy fel-
keljek az ágyból.
És ott, a másik párnán nem egész öthüvelyknyire az or-
romtól, új üzenetet találtam! Talán a menteget zés, hogy
mégsem öltek meg tegnap éjszaka.
Felültem. Valódi érdekl dés nélkül forgattam a papírt. Így
szólt:

261
 Noha kedvem lenne megölni magát, mégsem ez követke-
zik.
Ha nem állítja meg Hellert, Utanc hal meg el ször.

Megrendültem!
Sikoltó tiltakozás szakadt fel összesz kült torkomból!
Még törülköz t sem rántva magam elé, a bels udvarba
rohantam, s fülemet rászorítottam Utanc ajtajára.
Csend!
Talán már meg is ölte!
A kertbe rohantam.
Melahat virágot szedett. Elfordította a tekintetét.
– Megölték már Utancot? – kérdeztem.
Rám bámult. Aztán megint elfordította a szemét. – Semmi
baja sem volt még néhány perce, mikor törülköz t vittem be
neki.
Megkönnyebbülten ziháltam. Aztán arra gondoltam, jó
lesz néhány óvintézkedést tenni. Felemeltem a fejem, s jó
hangosat kiáltottam. – Dolgozom!
Ez talán távol tartja ket egy id re!
Ez szemlátomást összezavarta Melahatot. Most azonban
nem volt id társalogni.
Visszarohantam a szobámba. Magamra rántottam néhány
ruhát, s gondolkodni próbáltam. Nehezemre esett. Mi lehet
az oka ennek a hirtelen támadásnak?
Kell hogy tudjanak valamit, amit én nem tudok!
Heller. Heller készül valamire!
Titkos szobámba rohantam. Bekapcsoltam a képerny t.
Megtámaszkodtam, és figyeltem. Ebb l a szögb l nem lát-
tam jól, így aztán leültem.
Néhány régi alkatrész egy asztalon.
Ebben a pillanatban felnézett. Az irodájában volt, az Em-
pire State Buildingen. Voltak néhányan körülötte. A dekorá-

262
ció megváltozott!
Ah, a falak. Hatalmas olajfinomítókat ábrázoló festmé-
nyek borították a falakat. Színesek. A finomítók füstöt okád-
tak. Végeláthatatlan kéménysorok festették feketére az eget.
Nem. Nemcsak finomítók. Az egyik falon montázs szere-
pelt. Nehéz volt kivenni Heller periferikus látómezejében, de
úgy t nt, madarak fuldokolnak olajtócsákban, virágok her-
vadnak, fák haldokolnak.
Várjunk! Ez még nem az összes. Ahogy elfordította a fe-
jét, megláttam a következ falfestményt. Egy bolygót ábrá-
zolt, melyet mint valami füzér, hidrogénbomba-robbanások
vesznek körül.
Tovább fordította a fejét. Még egy! Olyan fantasztikusfaj-
ta. Félhomályba burkolódzott rhajók zúdítottak zárótüzet
egy Földhöz hasonló bolygóra. Az eredetit talán egy maga-
zin címlapján látták?
Az emberek. Jó néhányan lehettek ebben a hatalmas iro-
dában. Kimerevítettem a felvételi csíkot, hogy lássam há-
nyan vannak, s kik azok. Az emberek veszélyesek lehetnek.
A bárpultnál, illetve mögötte, fehér kabátos csapos állt. A
Napi Versenyeredményeket olvasta.
Egy lány ült az iroda bárpultjánál. Hiányos hátú köntöst
viselt. Nagyon sötét, csábos tekintet . Hókristállyal játsza-
dozott. A titkárn je?
Három lány ácsorgott Hellert l jobbra. Szoknyájuk alig
takarta el a csíp jüket. Kicsiny, kerek, dobozszer sapkát vi-
seltek a fejük tetején. Lábukon rövid csizma volt. A ruháza-
tuk – ha egyáltalán annak lehetett nevezni – fehéren csillo-
gott, illeszkedve a puha sz nyeghez. Mintha tollat tartottak
volna a kezükben. Ezek is a titkárn i?
Idegességemben elfelejtettem felhangosítani a készüléket.
Most megtettem. A háttérb l forró zenekari muzsika hallat-
szott. Egy csomó üstdob, aztán hullámzó vonósok, majd fül-

263
hasogató trombitaszó mindezek tetejébe.
Kezdtem megnyugodni. Félelmeim nem voltak megala-
pozottak. Senki nem tud dolgozni ilyen nyüzsgés közepette.
Heller most is csak játszik, ahogy szokott.
Két fémdarabbal babrált. Vastag vásznat terített alájuk.
Állandóan forgatta a fejét. Balján ott ült Izzy.
Az a b nöz Izzy! Az Üdvhadseregt l kapott öltönyét vi-
selte, térdén pedig ott feküdt ütött-kopott aktatáskája. Meg-
villant csontkeretes szemüvegének egyik lencséje.
– Nem tudom követni, Mr. Jet – mondta Izzy. – Nem va-
gyok túl jó a m szaki tudományokban. Tudom, hogy tegnap
már elmagyarázta, de olyan sok egyéb dolog aggaszt, hogy
teljesen kiment a fejemb l. Egész éjszaka fájt a fejem. Tudja,
az egészségem nem a legjobb.
Heller átnyújtott egy csavarhúzót a három lány egyikének.
Az szakért módon, mint valami pálcát, megforgatta, s egy
táskába süllyesztette.
Heller titokzatos jelzéseket küldött a bár felé. Tágra nyílt
szemmel figyeltem. Valamifajta kód. A csapos letette a Napi
Versenyeredményeket, felkapott egy kecses, hosszú poharat –
talán kristály? –, majd szakért módon sisterg áradatot zú-
dított bele egy másik pohárból, majd vissza és újra. Ezüsttál-
cára tette, és Izzy elé helyhez. Heller rászoktatta Izzyt valami
drogra?
Izzy megitta. Az ital habja fehér bajuszt hagyott fels ajka
felett. A csapos el zékenyen visszavitte a kristálypoharat. –
A Bromo Szóda visszaadta az erejét, uram?
Izzy bólintott, és megköszönte.
Id közben a karcsú lány a bárpultnál elfogyasztotta saját
hókristályát, és távozott. Egy másik lány érkezett, akit szinte
alig takart a piros ruha. Leült az egyik asztal mellé. A csa-
pos, ahogy visszaért a pult mögé, már el is indult, hogy fel-
szolgáljon neki egy fagylaltkelyhet. Ez is titkárn ?

264
 Ó, senki nem tud ilyen környezetben dolgozni. Nem fe-
nyeget veszély. A mérnöki munka rendkívüli figyelmet és
nyugalmat igényel. Egy kísérleti laboratórium csupasz és ba-
rátságtalan. A mérnökök nem így dolgoznak. Feleslegesen
ijedeztem.
– Múlik a fejfájása? – kérdezte Heller Izzyt l.
– Azt hiszem elmúlt – felelte Izzy.
– Nagyszer – mondta Heller. – Akkor újra elmagyará-
zom. Az egész azon áll vagy bukik, hogy egy társadalom
tudja-e kezelni az er t. Ez a társadalom, úgy t nik, nem tud-
ja.
– És most figyeljen. Képesnek kell lennie az anyagot
energiává alakítani. Ezután felhasználhatja az energiát arra,
hogy mozgassa vele az anyagot.
– Politikailag, gazdaságilag és minden más módon tudnia
kell, hogy hogyan kezelje az er t. Ha nincs vele tisztában,
szétrobbanthatja az egész társadalmat.
– Valami érthetetlen okból ez a társadalom alacsonyabb
rend nek ítéli az életet az er nél. Ez egy bolond filozófia,
amit materializmusnak vagy mechanizmusnak hívnak. Hibás
elgondolás.
– Ha a társadalom nem tör ki ebb l, s nem szabadul meg
ett l a filozófiától, ami csupán primitív ostobaság, nem lesz
képes életben maradni.
– A helyzet az, hogy az élet irányítja az er t! Csupán az
élet képes irányt adni a dolgoknak. Anyag nem irányít anya-
got – nincsenek szándékai. Az élet NEM terméke az anyag-
nak, hanem a f nöke!
– Akarja, hogy ez a társadalom kijusson a világ rbe?
Kezdjen azon gondolkodni, hogy az élet irányítja az er t. Ha
szeretné, hogy ez a kultúra életben maradjon, vegye észre,
hogy az élet az, ami kézben tartja az er t.
– Bárki, aki másképpen magyarázza, nemcsak hogy fog-

265
ságban akarja tartani ezen a bolygón, de még elpusztítani is
megpróbálja.
– Ó, kedves barátom – mondta Izzy. – Úgy érti, jobban
tennénk, ha lel nénk az összes pszichológust a többi mate-
rialistával együtt?
– Én nem azt mondom, hogy bárkit is le kéne l ni, habár
lehet, hogy jó ötlet. Magát mindenki mással együtt rabként
akarják fogva tartani ezen a bolygón!
– Én irtózom az er szaktól – mondta Izzy. – Bocsásson
meg, Mr. Jet, de azt mondta, meg akarja mutatni az
anyagátalakítást.
Heller visszanézett hatalmas íróasztalára, és rámutatott. –
Nos, els lépésként itt van néhány anyagátalakító.
Két fémtárgy hevert el tte, duplikátumok. Rengeteg alkat-
résszel és tekervényes részlettel. Ó, ez csak két elemi iskolai
bemutatókészülék, melyeket Connecticutban a dobozokból
vett el – oktatási modellek. Minden ott volt, az elektromos-
ságot kisüt rudak és a gázt felfogó tartályok is. Heller fel-
kapta az egyik készüléket. A három lány, karmesteri mozdu-
lattal, azonnal el rántott három csavarhúzót, és Heller elé
tartotta. Heller kiválasztotta az egyiket. A másik kett meg-
forgatta szerszámát, s visszatette a többi közé.
Nekilátott szétszerelni a készüléket. Közben kitartotta a
kezét, mire hadonászó mozdulatok kíséretében további szer-
számokat kapott.
Nekilátott az alkatrészeket felsorakoztatni Izzy el tt.
– Kett van bel le – mondta Heller, miközben dolgozott.
– Úgyhogy az egyiket nyugodtan szétszedhetem.
Izzy az orra el tt szétteregetett, körülbelül negyven alkat-
részt bámulta.
Heller fogta a szétszedett gépet. – Nos, mutatom. – A te-
tejére bökött. – Tegyen egy rúd tiszta szenet a tetejébe. A ké-
szülék atomi átalakításnak veti alá. Ezen az oldalon kijön az

266
oxigén, a másikon pedig a hidrogén. Elektromos töltés jele-
nik meg ezen a két vezetéken.
– Ó, kedves barátom – mondta Izzy.
Heller kinyújtotta a kezét, majd látványos mozdulat után
kapott bele egy tollat. – Ez egyszer kémia – mondta Heller.
És írni kezdett. – A szénnek hat elektronja van. Az oxigén-
nek nyolc. A hidrogénnek csak egy. A készülék egyszer en
csak elmozdítja az atomok elektronjait. A szén elveszti szén
mivoltát. Az elektronok átcsoportosulnak, így oxigént és hid-
rogént kapunk. A következ módon, C2 H4 + O.
A papírt Izzy elé tolta. – Az oxigén és hidrogén keveréke
ég, világos?
– De... de... – zavarodott össze Izzy.
– Tulajdonképpen – folytatta Heller – a felhasználható
energia els sorban elektromos feszültség formájában jelent-
kezik, így a bolygónak elektromos motorokra lenne szüksé-
ge. Ezzel szemben manapság szinte mindent bels égés mo-
torokkal hajtanak meg – az autókat és minden ilyesmit. Ezek
ostoba motorok. Üzemanyagot égetnek el benne, majd h -
rendszerrel elvezetik a meleget, és elpazarolják. De úgy lát-
szik, az emberek nem tudnak leszokni ennek használatáról.
Ez a készülék oxigént és hidrogént állít el szénb l, amib l
szinte végtelenek a készletek ezen a bolygón.
– Bármilyen szén használható? – képedt el Izzy.
– Persze. Olaj, bitumen, régi rongyok. A kapott gáz
mennyisége milliárd az egyhez arányban aránylik a szilárd
anyaghoz. A gáz hatalmas térfogatot képes betölteni. Szóval,
teszünk egy darab szenet ide fölülre. Ráakasztunk két nyo-
másálló tartályt a gép egy-egy oldalára, melyekben össze-
gy lik a gáz. Lenyomjuk ezt a kart, mellyel bejuttatjuk a
szenet a készülékbe, közbeiktatunk egy szelepet, gázpedál
gyanánt, amely szabályozza a gáz motorba áramlását, és eny-
nyi az egész.

267
 – Nem értem – siránkozott Izzy. – Szükségem lenne a tel-
jes tervrajzra, minden részletével együtt.
Heller felsóhajtott. Kinyújtotta a kezét, ujjaival jelezve
valamit. Az egyik lány élénken el kapott egy rajztáblát. A
második zászlóként a magasba lendített egy rajzpapírt, majd
rászúrta a táblára. A harmadik megpörgetett két tollat.
Heller azonnal munkához látott. A gyorsaságtól elmosó-
dott mozdulatokkal, szabad kézzel tökéletes tervrajzot alko-
tott, földi jelek használatával.
További papírok lebbentek a magasba, s kerültek a rajz-
táblára, majd soron következ tollak forogtak és pörögtek.
Hamarosan elkészült a tizenöt teljes tervrajz. A készülék
elemeir l és szerkezeti részleteir l.
Izzy hirtelen felélénkült. Összecsavarta a tervrajzokat. –
Megtarthatom az egyik modellt?
Csavarhúzók pörögtek, villáskulcsok forogtak. Az alkat-
részek egymás mellé kerültek, s a készülék hamarosan ismét
összeállt.
Izzy fogta, s óvatosan betette egy dobozba.
– Az egészet szabadalmaztatom – mondta. – Anonim
mérnökcsapatként fogom bejelenteni. Nem szeretném, ha az
ön neve bármihez is hozzákapcsolódna. Bury miatt, ugye
tudja. – Várt egy kicsit. – Azt hiszem, a szabadalmat a
Multinational név alatt fogom bejegyeztetni. Én ellen rzöm.
– Továbbfejlesztjük és szabadalmaztatjuk – szólt Heller.
Nem vette észre, hogy Izzy ellopta a találmányát? A bolond.
– Ezen fogom folytatni. El kell készítenem a tartályokat, s be
kell szerelnem ket abba a kocsiba, amit leteszteltem saját
üzemanyagával.
– Csinálja, Mr. Jet – mondta Izzy. – De tevékenységének
semmi részlete ne kerüljön kapcsolatba ezekkel a cégekkel,
vagy a Multinationallal.
– Megígérem – felelte Heller.

268
 A három lány mintha táncolt volna, majd az egyik jük így
szólt: – Ehetünk már hókristályt? Vissza kell mennünk a
majorettiskolába.
– Adj nekik hókristályt – mondta Heller, mire a csapos
munkához látott.
– Ugye milyen csinos? – kérdezte az egyikük, ahogy leül-
tek az asztal mellé.
Ah, hát ezek nem a titkárn i, csak néhány diáklány az is-
kolából, ami ugyanezen az emeleten m ködik! Azok a ma-
gas, karcsú lányok pedig, akik a bárpultnál ültek, biztosan a
modelliskolába járnak. Hókristályt kunyerálni járnak ide. Jel-
legzetes New York-i társaság. Dekadensek.
A csapos hozott Hellernek egy alkoholmentes svájci sört.
Ahogy a szájához emelte a poharat, egy férfi rontott be az
ajtón, néhány társa kíséretében, b röndökkel a kezükben. A
szabó!
– Ne haragudjon, uram – szólt a szabó. – Várnom kellett
volna, míg vissza nem tér a szobájába. Csak hát a készítési
folyamat megakadt.
Heller beleivott az alkoholmentes sörbe.
A szabó asszisztense lépett el . Kék szín ruhát tartott a
kezében. Olyan volt, mint egy kezeslábas, magasan záródó
gallérral. Aztán egy másik lépett ki a sorból. Egy félkész ru-
hát tartott a kezében, hasonlót az el höz.
– A színe – mondta a szabó. – Nem tudtuk eldönteni a
színét. A kék túl éteri. Aztán hirtelen felmerült bennünk a
vér.
– Vér? – kérdezte Heller.
– Igen, tudja, a versenyzés veszélyes sport. Ön pedig
megfelel módon szeretne öltözni. A tévékamerák állandóan
a törött roncsokra utaznak, így ha ön piros ruhát visel, azon
nem fog látszani a vér. Tudni szerettük volna a véleményét.
Nem gondolja, hogy a piros lenne a legjobb?

269
 Heller mintha belehorkant volna a sörébe. Ez talán még
neki is er s volt. – Talán jobb lenne, ha valamivel kibélelnék
az elejét. Az jobban felszívja a vért.
– Ah! – szólt a szabó. – Ezt jegyezze fel, Thread needle.
Vastagabb bélés a mellébe. És a piros jó lesz?
– Az autó piros – mondta Heller.
– Ah, min megkönnyebbülés. Bocsásson meg, hogy za-
vartuk. – Ezzel elrohantak.
Izzy még maradt. Idegesen tördelte az ujjait. – Mr. Jet! Ez
a fickó vérr l beszélt. Biztos benne, hogy nem kéne huszon-
négy órás szolgálatra rendelni a biztonsági rséget?
– Ostobaság – felelte Heller. – Több heti munka áll még
el ttem. Senki nem fogja kiszimatolni.
– Ne felejtse a szavaimat, Mr. Jet – folytatta Izzy. – Fele-
s vagyok önért még akkor is, ha ez nem áll kapcsolatban a
cégekkel. Rockecenter elveszti az üzletei nagy részét, ha ön
népszer síti ezt a karburátort. Ez véget vethet az olajiparnak.
– Nem, nem – felelte Heller. – Ez képes olajat égetni,
csak sokkal kevesebbre van szüksége. Valamint teljesen tisz-
ta.
– Ez ugyanúgy tönkreteszi Rockecentert – mondta Izzy.
Megdermedtem. Hirtelen ráébredtem, mire készül Heller!
Ez a (bíííp) iskolai demonstrációs készlet. Karburátornak
akarja használni! Minden autóba és gépbe!
Istenek! A legrosszabb történik! Ha Delbert John
Rockecenter tönkremegy, elveszti az I. G. Barben Gyógysze-
részet feletti ellen rzését is! Lombarnak igaza van! Az I. G.
Barbennel kötött megállapodásunk semmissé válna! És ez a
végét jelentené Lombar dédelgetett álmának!
Veszélyhelyzet VOLT!
És nem tudtam mit tenni!
Ez nem várhat addig, míg megérkezik Krak! Csak néhány
hetem maradt!

270
 CSELEKEDNEM kell!

4. fejezet

Ez alkalommal valami nagyon hatékony dolgot kell kie-

szelnem. Ez idáig, döbbentem rá, nem tudtam megfelel en
befolyásolni Hellert.
Már-már repülve, végigrohantam a hosszú, nagyon hosszú
alagúton, Faht bej irodája felé.
Berontottam. – Szedje össze Rahtot és Terbet, most azon-
nal!
Nem ült az íróasztala mögött.
Berontottam a nappalijába. Éppen tömte magát. A felesé-
ge készen állt, hogy elé tegye a következ tányér kadin
budut – „n i comb" –, egy tányér húsgombócot rizzsel. El-
kaptam a karját. A felesége hátraugrott, mire az étel szétszó-
ródott a padlón.
Sürget en berángattam az irodájába. – Baj van New
Yorkban! – kiabáltam. – Most azonnal beszélnem kell
Rahttal és Terbbel!
Kend vel törölgette a száját. Nem t nt túl együttm köd -
nek.
– Dolgozom rajta! – kiáltottam a leveg be.
Faht bej így szólt: – Raht és Terb még mindig a kórház-
ban vannak, köszönhet en magának. Két héten belül nem
engedik ki ket, s ezt maga is tudja.
Ó, istenek! Ez igaz.
– A New York-i iroda! – kiáltottam. – El kell küldenie va-
lamit a New York-i irodába. Most azonnal neki kell látniuk!
– Aztán felemeltem a fejem, s ismét nagyot ordítottam: –
Szorgalmas vagyok!

271
 Faht bej meghallotta felesége sírását, amint az asszony a
szétszóródott ételt söpörte össze a szomszéd szoba padlóján.
Rosszallóan nézett rám. – Mindenki elt nt a New York-i iro-
dából. Beutazzák a világot, hogy megpróbálják megtalálni
azokat a b nöz ket, akiknek a listáját maga odaküldte. Maga
zavarta el ket az irodából!
Felemeltem a fejem, és torkom szakadtából ordítottam. –
Ki fogok találni valamit!
– Miért kiabál így a leveg be? – kérdezte Faht bej.
– Arra az esetre, ha valaki hallgatózik – feleltem. – Osto-
ba idióta, hát nem veszi észre, hogy nemzeti veszedelem fe-
nyeget?
Nem vártam meg a válaszát. Használhatatlan volt. szúr-
ta el az egészet azzal, hogy személyzet nélkül hagyta a New
York-i irodát. Az hibája!
Visszarohantam az alagúton.
Köröket írtam le a szobámban.
Karagoz a kertben volt. Kirohantam, hogy megkérdezzem
le, él-e még Utanc.
Megpróbált válaszolni, de nem vártam meg. Felemeltem a
fejem, és kiáltottam: – Minden el lesz intézve!
Karagoz furcsán nézett rám. Így szólt: – A felszolgáló ép-
pen most hozta ki t le a vacsora edényeit, de nem mondta,
hogy valami baja lenne.
– Nem vonaglott méregt l a padlón? – könyörögtem.
Rám nézett, és megrázta a fejét. Furcsán szomorúan, leg-
alábbis úgy t nt. T le sem számíthatok segítségre.
Visszarohantam a szobámba.
Nem tudtam gondolkodni. Le-föl járkáltam.
Aztán világosság gyúlt a fejemben. Kivettem egy zsák
kézigránátot a szekrényemb l, s kimentem vele a bels ud-
varba. Leültem a fonott székre. Ott fogok ülni egész éjszaka,
és ha csak meghallom, hogy valaki megpróbál Utanc közelé-

272
be lopózni, megkapja a gránátokat.
Meglehet sen h vös éjszaka köszöntött rám. A leveg
megtelt a közelg tél leheletével.
Majd megfagytam.
Rájöttem, nem ülhetek itt minden éjszaka hónapokon ke-
resztül. Ahhoz túl hideg van.
Éppen elszundítottam, mikor villámként hasított belém
Heller megállításának teljes és tökéletes terve!
Néhány apró részlet egyel re kidolgozatlan maradt, de
ezeket is megoldom.
Én megyek New Yorkba, magam, személyesen.
A lehetséges leghatalmasabb ellenfelek összetoborzásával
fogom ellátni Heller baját.
Várjunk!
Nem merem itthagyni Utancot!
Magammal kell vinnem!
Még egy órát dideregtem.
Ismét elszenderedtem.
Agyamba villanó ötlet ébresztett!
Pontosan tudtam, hogyan vigyem magammal Utancot.
A veszély gyakran fial rendkívüli ötleteket!

5. fejezet

A világosság és a személyzet közelsége miatt kevésbé

kellett tartanom egy Utancot veszélyeztet támadástól. Lefe-
küdtem hálószobám padlójára, kissé nyitva hagyva az ajtót,
hogy figyelni tudjam a bels udvart, s annak kapuján keresz-
tül a kertet.
Sokáig várakoztam így, majd bizonyára elszundítottam.
Induló autó hangja ébresztett.

273
 Utanc! Feltehet en elpárolgott a félelme, s így a városba
indult. A Nap állása alapján úgy tíz óra lehetett. Általában
két órára szokott elmenni.
Itt az id !
Az a két (bíííp) fiúcska egyedül maradt! Egyszer és min-
denkorra elintézem ket.
Tudtam, veszélyesek. Egyiküknél még fegyver is lehet.
Ez alkalommal nem becsülhetem alá ket. Nem vallhatok
kudarcot.
Korábbi földi látogatásom alkalmával vásároltam egy .44-
es Colt Magnum egylövet béketeremt t. Hatalmas kézi-
fegyver, el lehet törni vele bárki csuklóját. Megtöltöttem.
Beszereztem még egy Mannlicher „Szafari"-t, egy dupla
csöv .458-as kaliber elefántvadász-puskát. A csöve oly ha-
talmas, hogy mikor belenézel, úgy érzed, bele tudnál zuhanni
anélkül, hogy hozzáérnél az oldalához. Azt is megtöltöttem.
Melahat virágot szedett a kertben. A háta mögé léptem, s
az elefántvadász-puska csövét az álla alá dugtam. Ahogy
visszahúztam, így sziszegtem: – Kinyitod ezt az ajtót, és
beengedsz Utanc szobájába.
Fehér lett, mint a papír. Nem mozdult, tekintetét a puska-
cs re szegezte. Ellenállt.
– Ha nem teszed – fenyegettem –, lelövöm a teljes sze-
mélyzetet!
A helyzet magaslatára emelkedett, mégha egy kicsit resz-
ketve is.
Ott álltam mellette, az elefántvadász-puskát az álla alatt
tartva, mire néhány próbálkozás után megtalálta a hangját.
Így kiáltott – Fiúk! Mikor Utanc elment, azt mondta, adjam
nektek oda az ajándékot, hogy játsszatok, míg távol van.
Csend.
Aztán egy vékony, sípoló hang. – Mi az?
Döfés az elefántvadász-puskával.

274
 – Nyisd ki az ajtót, és majd meglátod.
A kíváncsiság mindent legy z. Már csúszott is félre a va-
salás. A zár elfordult. A zsanérok megnyikordultak, ahogy
résnyire nyílt az ajtó.
BUMM! Úgy rontottam be a szobába, mint a New York-i
rend rség operatív csoportja!
Az ajtó mögött álló fiúcska labdaként gurult végig a szo-
bán. A másik felült az ágyban, arcát kötés borította. Sikított!
A padlón fekv re szegeztem az elefántvadászpuskát. El -
húztam a .44-es Colt Magnumot, s azzal célba vettem a má-
sikat az ágyban.
– Álljatok a fal mellé! – parancsoltam. – Szét a lábakat.
Tenyereket a falnak!
Melahattól vártak segítséget. Az asszony ájultan hevert az
ajtó el tt.
A két fiú tette, amit mondtam nekik, hiába reszkettek és
sírtak. Az egyikük még csuklással is próbálkozott.
Átkutattam ket, készen arra, hogy elkaszálom a lábukat,
ha bármi durvasággal próbálkoznak. Nem találtam náluk
semmit. Ez érthet volt, mivel csak alsógatyát viseltek.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Idáig minden rendben.
Körülnéztem a szobában. Utanc dekoratívan válogatta
össze az egymásra halmozott sz nyegeket. Hangszerei állvá-
nyon pihentek. Jó csomó keretezett kép is volt még a szobá-
ban.
Egyik szememet a fiúkon tartva, a képekhez léptem. Ezek
nem fényképek voltak, hanem magazinok lapjai, melyeket
aranyszín keret vett körül. Filmcsillagok! Férfi filmcsillag-
ok! Az elmúlt évek színészei.
Néhány könyv. Láttam párszor, ahogy könyveket visz a
szobájába. Szemmel tartva a fiúkat, nehogy el húzzanak va-
lamit, belelapoztam a kötetekbe. Ez az! Találtam köztük egy
kemény kötés sorozatot, Híres csillagok élete képekben.

275
 A tervem hirtelen még jobbá vált.
A fiúk felé fordultam. Reszkettek és vacogtak. Már mind
a ketten csuklottak. Jó. Együtt fognak m ködni. Megforgat-
tam a .44-es Colt Magnumot. Aztán felhúztam.
– Melyik filmcsillagot szereti ezek közül a legjobban?
Amelyikük nem hányt éppen, visszatartotta a csuklását,
hogy vékony hangján meg tudjon szólalni. – Azt a kett t ott
a végén! – Odamutatott, elvesztette az egyensúlyát, s fejjel
nekiesett a falnak.
A könyvekhez léptem, hogy megnézzem. Ezt a kett t ala-
posan összerúzsozta a szájával!
Rudolph Valentino és James Cagney!
Magamhoz vettem a két agyonlapozott kötetet, életük ké-
peit.
A zsebemb l el húztam egy tekercs két hüvelyk széles
ragasztószalagot. Elkaptam az els fiú csuklóját, és összera-
gasztottam. Aztán a bokáját is. A szájára is jutott a ragasztó-
szalagból.
Fogtam a második fiút, s ugyanezt tettem vele.
Felrugdostam Melahatot. – Adj két takarót!
Eltántorgott, s visszatért két takaróval. Szétterítettem ket
a padlón. A fiúkat a takarókra löktem. Felkaptam a sarkukat,
s mindkét bugyrot átvetettem a vállamon. Moccanni sem
tudtak.
– Melahat, te tevetrágya – mondtam halálos hangon. – Ki-
takarítod ezt a szobát. Mikor Utanc visszajön, azt mondod
neki, hogy mindkét fiú nagyanyja megbetegedett, így elutaz-
tak, s jó pár napig távol lesznek.
Az asszony ki-be nyitogatta a száját, alighanem beszélni
próbált.
– Ha nem teszed, vagy ha Utanc gyanút fog, hogy én vit-
tem el a fiúkat, a személyzet minden tagját lemészárolom!
Az asszony leroskadt, s verni kezdte a fejét a padlóba.

276
Aha, nincs is szükségem hipnosisakra. Csupán egy elefánt-
vadász-puskára!
A Coltot az övembe dugtam. Kimentem a kombihoz, s a
bugyrokat belöktem hátulra.
Ennek használnia kell!

6. fejezet

A kórházhoz hajtottam. Vállamra dobtam a két bugyrot, s

bementem a titkos bejáraton, ami egyenesen az alagsorba
vezetett.
A bels hívórendszeren megkerestem Prahdot.
Kissé rémülten szaladt felém. Még senki nem tartózkodott
az alagsorban.
Az egyik asztalra dobtam a bugyrokat. – Meghoztam az
els két b nöz t – mondtam.
– Ó, várjon – szólt Prahd. – Még nem készültem fel! Ide-
lent még nem. Ez idáig egy mikroorganizmuson dolgoztam,
amiben meg tud telepedni a trachoma organizmusa. Aztán
feleszi a trachomát, majd jóindulatúvá válik, s vitaminnal lát-
ja el a beteget. Ez szintén járványos. Miután végzek, nekilá-
tok a tuberkulózisnak.
– Ez sokkal fontosabb! – mondtam keményen.
– Ó! Nos, az egész tervem a csecsem halandóságot cé-
lozza. Azt hiszem, nullára csökkenthetném!
Istenek, ennek a Prahdnak egy csepp esze sincs. Faht bej
belehalna, ha kiapadna a halott csecsem kt l származó szü-
letési anyakönyvi kivonat forrás. – Törje a fejét! – mondtam
neki.
– Ó! Van még egy projekt, amit körvonalaztam. Azt hi-
szem, el tudnám érni, hogy minden n nek hármas ikrei szü-

277
lessenek. Ez nem fontos?
Istenek, a kormány meg rülne! Már így is tömegesen
vándorolnak el az emberek, hogy munkát találjanak! – Túl-
terheli az élelmiszer-ellátásukat – mondtam durván.
– Nem, nem. Gondoltam erre! Felvázoltam egy új, bels
organizmust, ami abban segíti a szervezetet, hogy kilencven-
négy százalékban hasznosítsa a bevitt élelmet. Ez megköny-
nyítené az élelmiszer-ellátást. Továbbá arra is van lehet ség,
hogy megnégyszerezzem a gabonatermést!
– Prahd! – mondtam olyan hangosan, hogy összerezzent.
– N jön már fel! Ez a Föld! Az élelmiszer-el állítók megöl-
nek, ha ezt megcsináljuk! Az Egyesült Államok nem tudná
eladni felesleges gabonáját! A nagyfej ek belebuknának az
üzletbe! Legyen gyakorlatias! A b nöz k a mi legjobb ter-
mékeink!
Úgy t nt, nem sikerült meggy znöm. Az egyik csomag
rúgkapálni kezdett, mire a doktor rémülten ránézett. Kinyi-
totta. Aztán kinyitotta a másikat is. Két kisfiú nézett rá lera-
gasztott szájjal, rémülett l elkerekedett tekintettel.
– Óvatos legyen velük – mondtam. – Gonoszak. Tegye
ket külön cellába. Tartsa ket zárva, de le ne vegye a sze-
mét róluk. Az ittlétük teljességgel titkos!
– De hát nincs egyetlen börtön röm se!
– Maga kiváló munkaadó. Vegyen fel fél tucat süketné-
mát, személyzetnek. Aztán készüljön el ! Teljes cellológiai
legyen itt, ahol most állunk.
– És kapok már végre fizetést? – kérdezte behízelg en.
– Prahd, ha hibátlanul elvégzi a feladatát, rendkívül nagy-
vonalú díjazásban fog részesülni.
Átadtam neki a két Élete képekben kötetet. – Azt akarom,
hogy az egyik fiú úgy nézzen ki, mint Rudolph Valentino, a
másik meg olyan legyen, mint James Cagney!
– Várjon – mondta. – Túl fiatalok ahhoz, hogy feln tt ar-

278
cot kapjanak.
Kompromisszumot kötöttem. – Akkor csinálja meg ket
olyanra, hogy feln tt korukra hasonlítsanak erre a két férfira.
Kinyitotta a kötetet. Ez hirtelen felkeltette az érdekl dé-
sét. – Ah, vannak itt képek arról, hogy hogyan néztek ki gye-
rekkorukban.
– Nos, akkor már ezt is tudja – mondtam.
Felemelte a kötést a sebesültr l. – t korábban kellett
volna idehoznia. Valaki összeverte az arcát.
– Fának szaladt – mondtam.
– Nem számít – felelte Prahd. – A csontstruktúrát úgyis
meg kell változtatni.
– Megtudja csinálni?
– Ó, igen. Feltehet en szükség lesz némi génváltoztatásra,
valamint pigment-reorganizációra. Egy kicsit aprólékos, de
nem bonyolult.
– Meddig tart? – kérdeztem.
– Mondjuk, amíg fizetést nem kapok.
– Inkább amíg fel nem gyógyulnak – javítottam ki.
Ezen elgondolkodott. Aztán így szólt: – Addig tart, míg
meg nem kapom az els fizetésemet.
– Cellológiai szempontból! – dörrentem rá. – Meddig?
Megdörzsölte az állát. Úgy csinált, mintha számolna. –
Egy hétig, ha onnantól kezdve kapok fizetést.
– Egy hét! – bömböltem.
– Ennél gyorsabban nem lehet megcsinálni.
Legy zettem. Hogy tarthatom a várat egy hétig? Ki kell
találnom valamit. – Rendben. Egy hét.
– És akkortól kapok fizetést?
– Ha tökéletes munkát végez egy hét alatt, megkapja az
els fizetését!
– Ah! – mondta. Felkapta a két kisfiút. Mindkett jüket
egy-egy maximálisan biztonságos cellába zárta. Nekilátott

279
letépkedni róluk a ragasztószalagot.
Otthagytam ket.
A sikoltozás belehasított a dobhártyámba.
Valahogy át kell hidalnom ezt az id szakot. Egy hét csú-
szás!
Valamit! Ki kell találnom valamit!

7. fejezet

Önbizalmam megannyi kegyetlen csapás után visszatért.

Öntudatom az elmúlt id szakban, egóm legaljára süllyedt. A
kisfiúkkal kapcsolatos ötletem megszületésének pillanatában
életkedvem azonnal visszatért.
Eredeti ötletem az volt, hogy a fiút összepofoztatom, s
rendbe hozatom az állapotát. Ezt a banális és képzeletsze-
gény ötletet azonban azonnal félresöpörte a valódi ihlet tá-
madása. Abban a pillanatban, mikor megláttam azokat a
rúzzsal összekent fotókat, feltámadt valódi zsenialitásom.
Micsoda ajándék! Az egyik fiúcska úgy néz ki, mint
Rudolph Valentino, a másik meg úgy, mint James Cagney!
Lapos, érdektelen, kétdimenziós fényképek helyett ket tehe-
ti a polcára, a többi kacathoz hasonlóan. Megbámulhatja meg
leporolgathatja ket, újra és újra, aztán lehet, hogy meg is fe-
ledkezik róluk.
Hogy fog csodálni érte! S akkor azt fogja tenni, amit
mondok neki!
A késlekedés persze egy kissé kockázatos lesz. Énemnek
azonban, amely új magasságokba hajszolja egómat, gyerek-
játék lesz ezt megoldani.
Nagy odafigyeléssel terveztem. A láthatatlan gyilkos a
bázisszemélyzethez tartozik, ez egészen biztos. Ebb l kifo-

280
lyólag, eredményeket kell produkálnom, hogy bárki azt gon-
dolhassa, nem tétlenkedem.
Bármerre is jártam, id l id re felemeltem a hangom, és
szétkiabáltam, milyen elfoglalt is vagyok. Ez azonban nem
mehet így sokáig: egyre jobban berekedtem.
Másnap reggel fejemben nagyszer tervvel ébredtem. Mi-
után felöltöztem, listát kértem mindenkir l, aki a bázison tar-
tózkodik. Ezután nekiláttam kutatni köztük.
A tervem az volt, hogy olyanokat kérdezek t lük, hogy
mennyire tartanak tevékenynek, meg hogy mennyire szente-
lem magam a munkának. Tudtam, hogy az emberek beszél-
getnek egymással, s a szóbeszéd terjed köztük. Ha más hasz-
na nem lesz, legalább kitöltöm ezt a három napot.
Az akció során hosszadalmasan és kimerít en megkérdez-
tem mindenkit a mérgekr l. Nem állt szándékomban meg-
mérgezni Hellert – de ez megmutatja, hogy egy pillanatra
sem feledkezem el a feladatomról.
Mindegyikükt l hallani akartam, hogy mit tud a mérgek-
l, különösen a ritka, veszedelmes, felfedezhetetlen fajták-
ról. Nem kellett ahhoz arról beszélnem, hogy kit akarok
megmérgezni, hogy a jómagam – és most már Utanc – meg-
gyilkolásával megbízott személy értse, komolyan veszem a
feladatomat.
Furcsa módon, nem kaptam túl sok választ. Helyette riadt
tekinteteket és csoszogást. A harmadik napra észre kellett
vennem, hogy meglehet sen furcsán méregetnek.
A negyedik napon már nem folytathattam a tervet. Min-
denki, aki meglátott közeledni, azonnal elrohant. Továbbá én
is elkezdtem gyanakodni mindenre, amit megettem vagy
megittam. A terv azonban beváltotta a hozzá f zött remé-
nyeket. Utanc még mindig életben volt.
Ahogy elérkezett az ötödik nap, rájöttem, ha nem t nök
szorgalmasnak, szörny következmények fenyegetnek. Úgy-

281
hogy újabb ötletem támadt.
Titkos szobámba mentem. Ebédid ben – hogy Faht bej ne
vádolhasson azzal, megzavarom fontos munkájában – ráta-
postam a titkos padlólapra, s megfelel módon elfordítottam.
Abban a pillanatban, mi sem természetesebb, riasztócsen-
k csörömpöltek és villogtak szerte a bázis területén, nem
túl hangosan az irodámban, de annál iszonyatosabban a bázis
többi részén.
Id t adtam nekik. Mikor már biztos voltam benne, hogy
mindenki összegy lt, végigballagtam az alagúton.
A hangár közepén gyülekeztek, homokzsákok mögé ku-
porodva, idegesen hadonászva fegyvereikkel. Még engem is
majdnem lel ttek.
Elmagyaráztam nekik, hogy ez csak próba volt. Azt
mondtam, hogy nagyon fontos dolgok zajlanak valahol más-
hol, nekem pedig vigyáznom kell egy „bizonyos személy"-
re, így néhány hétig távol leszek.
Abban a pillanatban éljenzés támadt!
És milyen hangosan! Néhányan magukon kívül voltak az
örömt l! Lengették a sapkájukat, éljeneztek és éljeneztek.
Ez idáig nem t nt fel, hogy ennyire népszer vagyok. Iga-
zán megható. Könnyeket csalt a szemembe.
Az egészben az a legfontosabb, hogy id t nyertem. Így fel
tudok készülni arra, hogy egyszer és mindenkorra elintézzem
Hellert, anélkül hogy hátba kellene szúrnom.
Az útlevelek közt keresgéltem. Az Egyesült Arab Liga
passzusát választottam. Ez diplomáciai státuszt ad, nem
vizsgálják át a csomagjaimat, valamint oda utazhatok vele,
ahová csak akarok. El kellett látogatnom miatta Isztambulba,
amit igen gyorsan elvégeztem, de így is elvitt két napot. Már
egészen közel jártam a határid höz, így sietnem kellett.
Megfordult a fejemben, szükségem lehet poloskákra.
Rengeteg poloska lapult a Spurk-féle A Voltár Szeme és Fü-

282
le holmik között, így elrohantam a kórházba.
Prahdot az alagsorban találtam, de nem szerettem volna
azzal idegesíteni magam, hogy beszélgetek vele a világ jár-
ványairól, meg a kapitalista rendszer összezúzásáról, úgy-
hogy magam láttam neki a keresésnek. A raktárépület még
nem készült el, így a felszerelés még mindig a telezsúfolt
kórtermekben várakozott. Fogtam a kulcsokat, és nekiláttam.
Soha nem láttam még ennyi dobozt egy helyen, méghozzá
úgy, hogy az egyikt l nem lehet hozzáférni a másikhoz.
Ennek ellenére hogy a Spurk-féle holmik kétségkívül ott
voltak, csupán egyetlen dobozt sikerült megtalálnom az ösz-
szes láda átrakodása nélkül. Találtam egy kompakt teleszkó-
pot. Át lehet látni vele a falakon. Alighanem a tömör falat
használja elüls lencséi meghosszabbításaként. A molekulák
közti teret kihasználva alkotja meg a képet, s az átsz
hanghullámokat is felfogja. Legalább százlábnyira kell len-
nie a faltól. Aha! Ez kell nekem! Ezzel be tudok nézni Heller
lakosztályába! Interferencia ide vagy oda! Ismerem a lakosz-
tályhoz közeli háztet ket. Itt a módja annak, hogy lássam,
mit csinál a szobájában, s hogy hova rejti a holmijait! Ma-
gamhoz vettem.
Találtam a dobozban egy hagyományos poloskát is, amely
a hangokra érzékeny. Akkora volt, mint egy porszem. Talán
be tudnám telepíteni Utanc szobájába. Azt is magamhoz vet-
tem.
Még a dobozok emelgetésének gondolatától is elfáradtam,
úgyhogy elindultam.
A pénz!
Már korábban rájöttem, ha valaki utazgat, a pénz elen-
gedhetetlen. Ha a terveim beválnak, még elengedhetetlenebb
lesz.
Titkos szobám sarkába mentem, ahol a radioaktívnak je-
lölt dobozok álltak. Még meg sem néztem az aranyamat. Is-

283
mét emelgethettem.
Rudanként raktam egymásra ket. Körmömet beléjük
nyomtam egyenként, néha még a fogamat is. Gyönyör és
puha. Csodálatos arany. Tizennyolc szépséges, ötvenfontos
rúd! Ott hevertek csillogva.
Hirtelen elviselhetetlenné vált a gondolat, hogy megváljak
akár csak egy rúdtól is! Más módját kell találnom az utazás
finanszírozásának! Áhítatosan elraktam az egészet.
Elindultam az alagúton Faht bej felé. Elmagyaráztam ne-
ki, mennyire fontos ez az utazás, és milyen sok pénzbe ke-
rülhet.
Faht bej ott ült az íróasztalánál, arcát kezébe temetve. Hi-
ába próbáltam, egy fillért sem tudtam kicsikarni bel le. Ehe-
lyett azt motyogta, hogy a libanonit a kórházban találom.
Nos, itt az id , hogy leszámoljak ezzel a libanonival! Se-
gítette tönkretenni a banküzletet Bejrútban, most meg tönk-
reteszi az enyémet!
Az alagsorban találtam.
Kicsiny iroda volt, rögtön a titkos bejárat mellett – er s
rácsokkal és dróthálóval, ezt még idáig nem láttam. Be sem
lehetne törni egy robbantó fegyverrel! Vastag golyóálló üve-
gen keresztül lehetett beadni az apróbb tárgyakat, egy átbil-
lenthet kosárban pedig a nehezebb dolgokat. Szét kell l ni
az üveget ahhoz, hogy kommunikálni lehessen a pénztáros-
sal! Ezt, gondoltam, a libanoni z rzavarban tanulhatta!
– Kéne egy kis pénz! – kiáltottam be az üvegen.
Ott ült az üveg mögött, és szörnyen festett. Halálsápadt,
haja nem volt, és csak néhány agyara maradt. – Nincs pénz!
El tte az íróasztalon – láttam, ahogy számolja – hatalmas
pénzkötegek álltak! Soha nem láttam még ennyi pénzt egy-
ben. Amerikai dollár, angol font. Néhány gyémánt.
– Néhány gengszter már megérkezett! – kiáltottam. – Lá-
tom a bizonyítékát!

284
 Néhány üres számlakivonattal letakarta a pénzt. – Eddig
csak tíz!
– Kétszázan szerepelnek a listán! – kiabáltam át az üve-
gen.
– Ezek csak a jöv ben válnak esedékessé. Néhányuknak
még bankot kell rabolnia, miel tt ideutazik!
– De a tíz – ordítottam be az üvegen – azt jelenti, hogy
egymilliót szedett össze ez idáig! Az ár tízezer amerikai dol-
lár.
– Ez a hely egymillióba került! – vicsorogta vissza az
üvegen. – Nem szabadíthatjuk el a kiadásainkat!
Valamit hallottam jobbról, balról. Felnéztem. Két automa-
ta puska csöve bújt el a távirányítható tornyocskákból.
Egyenesen rám céloztak. A libanoni kezét a gombon tartotta,
ami alighanem a puskákat irányította.
Távoztam.
Odakint beültem a rozoga Ford kombiba. A tisztességte-
lenség magáért beszélt. Pénzt szerzek a bázisnak, korlátlan
mennyiségben! Még százkilencven gengsztert kell átszabni-
uk! Tizenkilenc-millió amerikai dollár érkezik ide a követ-
kez hetekben vagy hónapokban, s már eddig is befolyt egy
egész millió!
Aha! Mudlick Épít vállalat!
rült tempóban az irodájukhoz száguldottam. Mondtam
az igazgatónak, hogy tegyen látogatást a kórházban.
– Szereztek pénzt? – kérdezte.
– Az els megbízást ebben a percben ki tudják fizetni,
készpénzben!
rült tempóban a kórházhoz száguldott.
Visszajött.
Átadott negyedmilliót!
Idegesen egy papírzsákba tömtem. Egy jó nagyba. Ez
csupán a fele volt annak, ami járt nekem, de t is csak félig

285
fizették ki.
Vidáman kezet ráztunk.
Hazahajtottam.

8. fejezet

Utanc távol volt. Melahat a szobáját takarította. Utanc

nyilván megette a mesét a nagymamáról. A viselkedése irá-
nyomban az elmúlt néhány hétben a megszokott maradt –
nem vett tudomást a létezésemr l. Ah, minden meg fog vál-
tozni!
Melahat ott téblábolt körülöttem, hogy bezárja a szobát,
így nem volt módom körültekint en elhelyezni a poloskát.
Úgy tettem, mintha a takarítást ellen rizném, és gyorsan be-
rúgtam a sz nyeg alá.
A szobámba mentem, s összeállítottam az audio-
válaszadót. Kicsit elbabráltam a teleszkóppal, a kezelési út-
mutatónak azonban igaza volt. Százlábnyi távolságból át le-
het vele látni a falon, közelebbr l azonban nem. Ah, ez pont
jó lesz New Yorkban!
Felhívtam Prahdot. Holnap reggel, frissen és korán,
mondta. Volt egy kis csúszás, közbejött valami üzlet. De ha
ott leszek úgy nyolc felé, át tudja adni a „két csomagot". Azt
mondta, a kötéseket már akár le is vehetik. Azt mondtam ne-
ki, hagyja csak rajtuk.
Elhárítottam a fizetésével kapcsolatos vitát. Kés bb, ha a
munka tökéletesre sikerült.
Azon az éjszakán Hellerr l álmodtam, ahogy lezuhan ma-
gas épületekr l, összenyomja két, egymásnak ütköz vonat,
és kisütik olajban a Manco ördögök. Csodálatos álmok!
Aztán, nem sokkal hajnal el tt, mindegyik álom közül a

286
legcsodálatosabb: szépséges Utanc lopózik az ágyamba. Ez
az álom hamarosan valósággá válik!
Pontban nyolckor beléptem a kórház oldalsó bejáratán. A
két kisfiút két süketnéma vezette el , akiket Prahd alkalma-
zott.
Meglep dtem. A két kisfiú szó nélkül beült az els ülésre,
ahová mutattam. Kötés borította ket. Nyugodtnak látszot-
tak.
Felkészültem. Út közben egy csendes helyen megálltam.
– Melyik tök Rudy? – kérdeztem.
Nem válaszoltak. Ec-pec-kimehetsszel kiszámoltam.
Visszavettem a képeket Prahdtól. Rudolph Valentino egyik
képét az egyikükre ragasztottam, James Cagney képét pedig
a másikra.
Hoztam magammal színes szalagokat és cédulákat. Mind-
két cédulára ráírtam, Kedves Utancomnak. Óvatosan csoma-
gold ki. Szultán bejt l.
Noha elhoztam .44-es Magnum Coltomat, úgy t nt, nem
lesz rá szükségem. A két fiúcska csak ült bekötött fejjel,
csendesen.
Behajtottam az udvarra. Utanc BMW-je a helyén állt –
itthon volt.
A két fiúcskát csendesen a bels udvarra vezettem. Oda
állítottam ket a szök kút mellé. Még egyszer utoljára meg-
igazgattam a szalagokat. Aztán fenékbe rúgtam ket!
Felvisítottak!
Hátrahúzódtam.
Utanc ajtajának pántjai csattogva felemelkedtek.
Az ajtó kinyílott.
A két fiúcska, mint a villám, bemenekült.
Vidáman léptem az audioaktivátor készülékhez. Bekap-
csoltam.
Csend!

287
 Nem, némi háttérzaj. Azt gondoltam, a készülék nem m -
ködik. Gyorsan el rántottam a kezelési útmutatót – eddig
még el sem olvastam. Ezt a poloskát úgy szerkesztették,
hogy képkeret tetejére tegye a felhasználó. Az állt az útmuta-
tóban, soha ne rejtsük hangot tompító dolgok alá. Istenek, én
a sz nyeg alá dugtam! A fenébe!
Teljesen feler sítettem a hangot. De csak a szokásosnál
hangosabb dolgokat hallottam, s azokat is csak ritkán. A
francba! Nem tudhatok meg semmit a reakciójáról!
Nem rohant a szobámba, hogy megköszönje. A poloska
által közvetített zajokból nem sok mindenre tudtam követ-
keztetni.
Majdnem egy óra telt el várakozással, de micsoda feszült
egy óra!
Aztán mi volt ez a hang? Vízzuhogás? Igen, vízzuhogás.
Aztán hirtelen egy dal. Utanc énekelt! Ezt énekelte:

Gyere, mosd meg a hátam, kicsi Rudy

Add ide a szappant, kicsi James
Csókolj meg és vidíts fel
Ölelj át és becézz
Aztán ágyba bújunk, kicsi Rudy
És szerelmes játékokat játszunk, kicsi James.

Majdnem elsírtam magam a megkönnyebbülést l. Egé-

szen biztosan hasonlítanak a filmcsillagok fiatalkori képeire.
Minden a legnagyobb rendben!
Olyan feszültség alatt voltam, hogy jóformán alig ettem
valamit a héten. Pompás korai ebédet készíttettem magam-
nak. Több tányérnyi hunkar begendit („ felsége kedvence"),
báránygulyást padlizsánnal, és kadin gobegit („asszonyköl-
dök") desszertnek. Többkancsónyi sirával leöblítettem, majd
hátrad ltem, s megittam kahvémat. Pompás volt.

288
 Délután kett körül a poloska életre kelt. A vev készü-
lékhez hajoltam. Cintányérok? Igen, újra és újra és újra. Va-
lami tánc lehet!
Aztán Utanc hangját hallottam, jó hangosan. Jókedv
volt. Énekelt:

Egy kis csók elment a piacra

Egy kis sóhajt otthon hagyott
Egy kis ölelés sírni kezdett, „jaj"
Es mindannyian verték a habot.

Nem tudtam, mit jelentsen ez. Talán hibás a poloska. So-

ha nem hallottam még ezt az altatót.
i kosztümök rakosgatásával és pénzszámolással, vagyis
el készületekkel ütöttem el az id t, várva, hogy Utanc bár-
melyik pillanatban beronthat a szobámba, hogy megköszön-
je.
Elérkezett az este. Nos, amilyen szemérmes, megvárja az
éjszakát. Megfürödtem. Megvacsoráztam. Aztán már csak
magamat ettem. De nem igazán ízlett.
Id l id re ellen riztem a poloskát. Hirtelen fémes csat-
tanás. Kardok? Kardtánc? Kardok és talpak csattogása lehet.
Aztán a lány hangja, ahogy dalba kezdett magasan, éle-
sen:

Kicsi, kicsi lábak, a hasa-hasamon

Táncolnak, mint tündérkék tava-tavaszon
Le és fel, le és fel, hopp, hopp, hopp
Ki és be, ki és be, kopp, kopp, kopp
Most gyere, most gyere, most, most, MOST!

Mi az ördög folyik odaát? Meghaltak a fiúk? Halotti tán-

cot jár?

289
 Nem. Halk sikongásokat hallottam. Nevetés? Gyönyör -
ség? Egészen biztosan nem a fájdalomtól visítanak! Túl vi-
dámak. Talán az elragadtatástól? Gyönyör ség. Örömükben
sikongatnak.
Feladtam. Már kilenc óra volt. Nehéz napom volt. Lekap-
csoltam a lámpámat, s nem nagyon reménykedve ugyan, de
azért nyitva hagytam az ajtómat. Ágyba bújtam.
Fél óra telhetett el. Susogó hang ébresztett.
Az ágyam lassan csúszott.
Kezek.
Utanc volt!
Tet l talpig ruhában, ajka azonban izzott a forróságtól,
ahogy arcomhoz nyomta. Aztán már perzselt, amint számra
tapasztotta!
Végigsimogatta a testemet. A hálóruhát lehúzta rólam,
hogy jobban hozzám férjen.
– Utanc – suttogtam.
– Pszt. Ez most a tiéd. Mindent a szájnak!
A keze!
Lángra lobbantott a szenvedély.
Újra és újra megtörtént!
Hosszú id után ott hevertem leveg után kapkodva, ki-
merülten.
Átkarolta meztelen mellkasom.
Öröm áradt szét a lelkemben.
NYERTEM!
– Olyan boldog vagyok, hogy átjöttél – suttogtam.
Visszasuttogott. – Felizgultam. – Majd egy kicsivel ké-
bb: – Nem túl kitartóak, rajtuk kívül pedig te vagy az
egyetlen férfi a környéken.
– Úgy néznek ki, mint Rudolph Valentino és James
Cagney?
Reszketve felsóhajtott. – Ó, igen. El ször azt hittem, hogy

290
csak smink, de nem tudtam lemosni. Úgy néznek ki, mint
azok kisgyerek korukban. – Ismét felsóhajtott. Aztán: –
Ahogy telnek az évek, pontosan úgy fognak kinézni, mint
k! Összehasonlítottam a képekkel. – Felsóhajtott és meg-
borzongott.
Ismét rám vetette magát, szája gyönyör eksztázisban
összeforrt a húsommal. Újra és újra. Úgy éreztem, mintha az
egész világ szétrobbant volna!
Zihálva feküdt mellettem. Fokozatosan lecsendesedett a
sötétben.
Nem sokkal kés bb összeszedtem magam. Fontos döntés
el tt álltam. Úgy határoztam, szinte leszek hozzá, legalább
most.
– Utanc – mondtam. – El kell mennem.
Nem kaptam választ.
– Utanc, itt veszélyben vagy.
Enyhe rándulás?
– Szereztem egy diplomata-útlevelet. Azt szeretném, ha
velem jönnél, mintha a feleségem lennél. Fényképem van ró-
lad – elfátyolozott n . Úgyhogy fátyolt kell viselned.
– Van pénzed?
– Van.
– Kezelhetem az utazás alatt a pénzt és a számlákat?
– Hát...
Fel akar kelni mell lem? Gyorsan hozzátettem: – Igen.
– És hová mész?
– New Yorkba.
Gyorsan tovább kérdezett: – Nincsenek ruháim. Meg
tudsz állni útközben Rómában, Párizsban és Londonban?
Ezt meg kellett fontolnom. Megint menni készül? – Igen –
feleltem gyorsan.
– És vihetek húsz utazóládát diplomáciai védettség alatt?
Hoppá! És a légi teherszállítás ára? – Egy utazóláda.

291
 – Öt láda.
– Öt láda?
Határozottan folytatta: – Öt utazóláda.
Tudtam, mikor kell feladni. – Öt láda – mondtam.
– Jó – felelte. – És persze külön hotelszobákban lakunk.
Nos, szemérmessége miatt természetes, hogy külön szobát
szeretne. Bólintottam, aztán rájöttem, nem láthat a sötétben.
– Rendben – mondtam.
– És megígéred, hogy visszahozol ezekhez a kedves, sze-
retetre méltó kisfiúkhoz, néhány hét múlva?
A fiúk? Hirtelen teljesen belehabarodott ebbe a két fiúcs-
kába! Rájöttem, nem fogja ket feltenni a polcra, mint vala-
mi dísztárgyat, ahogy azt terveztem! De azért így szóltam
halványan: – Igen.
– Jó, akkor elmegyek veled.
Feléledt az öröm a lelkemben!
– A kisfiúkról jut eszembe, jobb, ha visszamegyek, és
megnézem, hogy békésen alszanak-e az ágyamban. – Abban
a pillanatban csendesen felkelt és elsietett.
Visszafeküdtem. Hirtelen olyan gondolatom támadt, hogy
ahogy múlik az id , ahogy Utanc is mondta, ez a két (bíííp)
gyerek egyre jobban fog hasonlítani Rudolph Valentinóra és
James Cagneyre. Egy picit mellél ttem. Riválist csináltam
ebb l a két fiúcskából, s a helyzet csak rosszabb lesz.
De azért kéjesen nyújtózkodtam. Valóban nyertem. Be-
bújt az ágyamba. Újra és újra be fog bújni!
Most már semmi nem állhat közém és Heller tönkretétele
és elpusztítása közé.
Milyen édes is az élet!
Milyen édes!

292
 HUSZONHATODIK RÉSZ

1. fejezet

Szándékom ellenére nem indulhattunk el a következ na-

pon. Utancnak el kellett vinnie a két kisfiút a városi fotós-
hoz, hogy aranykeretes portrékat készíttessen róluk.
Valamelyest hasonlítottak a színészekre, vagy legalábbis
arra, ahogy ebben az életkorban kinézhettek, ha egyáltalán
egy kisfiú bármire is hasonlít. Kibírhatatlanul önelégültté tet-
te ket új külsejük. Még saját anyjuk sem ismerte volna meg
ket, azt gondolta volna, az ördög bújt beléjük. Még én is azt
gondoltam volna, hogy így születtek!
Utancnak csomagolnia is kellett, és istenek, mikor vég-
zett, ott álltak a nehéz utazóládák!
Ígéretemhez híven kezelhette a pénzt, így aztán átadtam
neki a százezer amerikai dollárt, és mondtam, ennyi az ösz-
szes. Ez kisebb vagyonnak t nt, de ez óvatossá tett: mond-
tam neki, óvatos legyen a számlákkal, mivel egyetlen fillért
sem hagytunk itthon.
Aztán, nem kevés idegeskedés, kapkodás és rohangálás
után a következ napon , én és az öt utazóláda hajtóm füst
kíséretében felemelkedett a leveg be.
Hogy képet adjak arról, milyen nehéz is eljutni Washing-
tonba – az Egyesült Államok f városába, ahová els elintéz-
nivalóm vezetett – és hogy sejtsék, milyen nehézséggel kell
szembenézni egy Apparátustisztnek szolgálata során –, rövi-
293
den felvázolom az utazást.
Els pihenésünkre Rómában került sor. Természetesen
Utanc telefonon már el re lefoglalta a szobákat. Noha sejthe-
, hogy egy szegény, nomád, sivatagi lány mennyit szenved
a nélkülözést l, arra kevésbé számítottam, hogy a Salvatore
Magnifico Cosioso Hotelben, a belváros egyik ékszerében
fogunk megszállni. A helyzet az, hogy én elvesztem volna a
városban! Utanc azonban fátylán keresztül az útjelz táblá-
kat figyelte, s látszott, úgy ítéli, hogy az olasz taxisof r ösz-
szevissza kocsikázik velünk, hogy feltornázza a viteldíjat.
A legtisztább olaszsággal, s hangjában a legtisztább mé-
reggel, így szólt a sof rhöz: – Ide hallgass, te kiherélt kakas,
ha azt hiszed, hogy át tudsz verni csak azért, mert egy sejk
gyámoltalan felesége vagyok, akkor ezt verd ki a fejedb l!
Ha nem kanyarodsz most azonnal a megfelel útra, feldugok
egy t rt a (bíííp), de olyan magasra, hogy a manduládat is ki-
szedem vele!
Ez bizonyára a turistakönyvekb l tanulta, habár egy kissé
megzavart vele.
A Salvatore Magnifico Cosiosóban azonnal bevonultunk a
nászutas-lakosztályba – a szobafoglalás erre vonatkozott.
Leny göz volt – arany és fehér! Hatalmas! Tiszteletet pa-
rancsoló! Csomagjaimmal együtt a nappaliban hagyott, pe-
dig bezárkózott a hálószobába.
Háromórányi töprengés után, hogy vajon mit csinálhat ott
azzal az öt utazóládával, úgy határoztam, úgysem fogom ki-
találni, így inkább lemegyek a bárba, s meglátjuk, mit látunk.
A folyosón megpillantottam a legszebb európai n t, akit
valaha is láttam. A lakosztályunk felé ballagott. A legújabb
ies divat szerint öltözött, lábán magas sarkú cip , kezében
hozzá ill táska.
Utanc volt!
Elment mellettem, be a hálószobába, s bezárkózott. Ennyi

294
történt Rómában – a kétnapos ott-tartózkodásunk alatt.
Párizsban már korábban lefoglaltuk a Cháteau Le Beau
Grand Cher nászutas-lakosztályát. Pompázatos, tágas, arany
és fehér. Maga az igazgató vezetett be minket. Utanc a pezs-
svödörben álló üvegre mutatott, amivel a hotel kedveske-
dett, és mondott valamit, ami alighanem franciául lehetett, és
kellemetlenül érinthette az igazgatót. Az igazgató felkapta az
üveget, hogy közelebbr l megnézze az évjáratot, majd telje-
sen elfehéredett. Utanc tíz teljes percen keresztül magyará-
zott neki, ezután elengedte, mire az igazgató visszatért a pin-
cemesterrel. Utanc megtalálta a borlistán, amit keresett, mire
siet sen visszatértek egy másik üveggel, valamint egy üveg
Malcolm Fraser Scotch-csal.
Nos, mi sem természetesebb, hogy egy szemérmes sivata-
gi lány tiltakozik egy rossz évjáratú pezsg miatt. De nem
láttam, hogy turistakalauzokat tanulmányozott volna. Fi-
gyelmetlen vagyok.
El kell, hogy mondjam, nekem sem a pezsg l, sem a
Scotchból nem jutott. Két napot töltöttem alvással a nappali
kanapéján, valamint töprengéssel, hogy mi lehet az a nevetés
a hálószoba fel l. A lány persze jött-ment Rómában. Láttam
valakit az utolsó délutánon, amint hegynyi vásárolt holmit
cipel utána. Megvette az egész várost?
Londonban változás történt. A foglalás a Savoy Hotel ki-
rályi lakosztályára vonatkozott. Leny göz lakosztály. A
szófa a nappaliban a rómainál és a párizsinál is keményebb
volt.
A Londonban töltött három nap alatt Utanc jött és ment
minden órában. Nem is láttam. Csak hallottam a folyosói aj-
tó csapódását és a zajos liftet. Alighanem megvásárolta Lon-
dont. De mikor ismét találkoztunk a repül gépen, ugyanazt a
fátylat és csuklyás köpenyt viselte, mint korábban, s ott ült
mellettem szemérmesen és illedelmesen, egy kissé karikás

295
szemekkel.
Az els osztályú repül út Washingtonba gyorsnak bizo-
nyult, a repül térr l a városig eljutni azonban sokkal több
id t vett igénybe. A Willard Hotel elnöki lakosztályát foglal-
tuk le, így a városközpont jelképében lakhattunk. Miután az
öt utazóláda bekerült a hálószobájába, ledobta magát az ágy-
ra, s így szólt az igazgatóhoz, aki bekísért minket: – Kérem,
küldjön fel hideg vacsorát. Csirkesalátát és 54-es
Liebfraumilchet. És némi narancssörbetet. Ó, igen, rendeljen
ide nekem egy limuzint, ha lehet Cadillacet, délel tt 9:00-ra.
És most távozhat. Teljesen kimerültem. – Ezt mondta a leg-
tisztább angolsággal. De most már mindent tudtam. A turis-
taszótár sarka kikandikált a csomagjából. A rejtély megoldó-
dott!
Csomagjaimmal együtt a nappaliba mentem, hogy bezár-
hassa mögöttem az ajtót. Biztosan belefáradt ebbe a sok uta-
zásba és váráslásba. Én meg végre megérkeztem!
Munkához láthatok!

2. fejezet

Találkozni az Egyesült Államok valamelyik szenátorával,

hihetetlenül egyszer feladat. Elég annyit mondani a titkárá-
nak, hogy te vagy az általa képviselt állam szakszervezeti
vezet je, és hoppá, már ott is állsz el tte!
Természetesen már nem sejknek öltöztem. Sokkal inkább
hasonlítottam szicíliaira, sz k, divatos, mellényes öltönyöm-
ben, valamint fekete, lógó karimájú kalapban, még akkor is,
ha túl nagydarab voltam szicíliainak.
Twiddle szenátor íróasztal mögött ült, egyik oldalán az
amerikai zászlóval, másikon pedig saját államának, New Jer-

296
seynek zászlajával. Megtestesít je volt a nemes politikusnak
– sz ke, hátrafésült hajú, arisztokratikus, ám egy kissé alko-
holista arckifejezés , szálfatermet , s mélyen zeng hangú.
Egy ember, akiben bárki megbízhat. Kapcsolatot tartott fenn
a maffiával, amit Gunsalmo Silvától tudtunk. Valamint
Rockecenter embere.
– Üljön le, üljön le – mondta. – És mit tehetek önért?
Mindig szívesen találkozom a szakszervezetek képvisel ivel.
– Szenátor – mondtam helyet foglalva, s elutasítva a szi-
vart, amit l megfulladok –, mit szólna, ha azt mondanám,
hogy Rockecenter olajérdekeltségei – gyakorlatilag az egész
Octopus – veszélyes versenyhelyzetbe kerülhetnek?
– Aha! – mondta. – Azonnal fogom a telefont, s felhívom
az ügyvédeit!
– Nos, szenátor – folytattam – ez túl kényes téma ahhoz,
hogy telefonon tárgyalják meg, mivel figyelik a vonalakat.
Azonkívül egy kicsit túl kényes ahhoz, hogy Rockecenter
ügyvédjeire bízza.
– Úgy érti, vele akar beszélni személyesen? – megdöb-
bent.
A szivarjával babrált. Letette. Kihúzott egy fiókot, s kivett
egy üveg Jack Danielst. Aztán fogott egy üveg szódavizet,
amit ingyen kapott a Szenátus a vállalattól. Készített két italt.
Úgy tettem, mintha beleinnék a sajátomba. legurította az
övét.
Hátrad lt. – Fiatal barátom, nekem tetszik az ön tekintete.
Egészen biztosan nem ismeri fel a veszélyt, mikor meglátja.
És az is nyilvánvaló, hogy nem ismeri a kérdéses férfiút. Na
nem azért, mintha valaha is kérdéses lett volna, ugye érti, de
kérem ne idézzen.
Dagadt ujjaival megvakarta az állát. Töltött még egy italt.
Hátrad lt. – Fiatal barátom, nekem tetszik az ön tekintete. És
a Rockecenternek tett szívesség nekem is szívesség. Ért en-

297
gem? De azért ne idézzen.
Bólintottam.
– Ismeri a család bármely tagját? – kérdezte. Megráztam a
fejem. – Nos, a fiatalok tanítása a tapasztaltak szent köteles-
sége. Én határozottan kiállok az oktatás anyagi támogatása
mellett. És a szakszervezetek támogatása mellett is – tette
hozzá siet sen. – Azonban van néhány dolog, ami nem sze-
repel a Rockecenter címszó alatt a Ki kicsodában. Ha ezeket
nem ismeri, sehova sem fog eljutni Delbert John
Rockecenter ügyében. De kérem, ne idézzen.
– Nem hivatalos információk szerint a család az 1800-as
években emigrált Németországból. Az eredeti nevük
Roachengender. A családf ideérkezésük után nyersolajat
árult a rák ellenszereként, valamint körözték n k meger sza-
kolása miatt. Ez maradjon köztünk, úgyis mindent letagadok.
Magának túl szinte arca van ahhoz, hogy az FBI-nál szol-
gáljon.
– A család egyre jobban érvényesült, miközben anyagi
helyzetük is folyamatosan javult. Az els amerikai generáció
változtatta nevüket Rockecenterre, s kezdett foglalkozni
nyersolajjal, majd az automobil megjelenése után monopóli-
umot szerzett a nemzet petróleumellátásában. Maga a Kong-
resszus próbálta meg 1911-ben megtörni ezt a monopóliu-
mot, de kibújtak alóla.
– A következ generáció olaj- és gyógyszer-vállalatokat
ellen rzött. A harmadik generáció az olajat, a gyógyszereket
és már a politikát is ellen rzése alatt tartotta. A negyedik ge-
neráció viszont kezdett szétbomlani.
– Nos, általában az üzleti siker csak három generáción ke-
resztül tart. A szocialisták ezt nagyrészt már megismerték.
Rockecenter vagyona azonban oly óriási, hogy a negyedik
generációnak is jutott bel le. Csak hát ingatag. Politikailag is
botladozik. A harmadik generáció csak az alelnöki székig

298
vitte, s úgy t nt, a negyedik jóval ez alatt fog teljesíteni.
– Ekkor lépett ki a negyedik generációból, és fel a világ
színpadára Delbert John Rockecenter. A fekete ló. A jelölt,
akit soha senki nem vett észre, míg el nem söpörte ket a
földcsuszamlás! Nyilvánvalóan olvasta és követte az els
amerikai Rockecenter alapelveit. Hadd idézzem: „Légy hig-
gadt. Légy nagyon higgadt. Ne engedd, hogy jó barátság ke-
rítsen hatalmába." És van még egy: „Ne bízz senkiben!"
– Egyszóval, fiatal barátom, feltámasztotta a Rockecenter-
politika alapjait. Szúrd ki mindenki szemét! Ne viselj el
semmifajta versenyt! Tégy tönkre mindenkit, beleértve a sa-
ját családodat is! De kérem, ez maradjon köztünk. Ez bizal-
mas információ.
– Delbert John összeszedte az összes Rockecenter-
érdekeltséget, s újra egy hatalmas kupacba gy jtötte ket.
Még Timantha nénikéjét is meggyilkoltatta, hogy megsze-
rezze az örökségét. Helyrehozta az összes istrángot, amit va-
laha is rádobtak valamire – bankokra, kormányokra, ener-
giahordozókra, drogokra, amit csak akar. S az összes istrán-
got most tartja a kezében. Egyedül és személyesen. N tlen.
Soha nem n sült meg. Nem is akart. Miért is tenné, ha az
egész világ az (bíííp)!
– Nos, ön azt gondolhatja, hogy öreg már ehhez. De ne
hagyja, hogy bolondot csináljon magából. a ravaszság
er ve! A legkapzsibb (bíííp), akivel valaha is találkoztam.
Olyan romlott, hogy romlottabb már nem is lehetne. És élve-
zi sz nni nem akaró támogatásomat!
Kiitta az italát. El red lt. – És ez az ember, akivel maga
személyesen akar találkozni. – Megrázta a fejét. – Még az ál-
lami vezet k sem találkozhatnak akármikor Delbert John
Rockecenterrel. – Hátrad lt, arcán teljesen hamis, politikusi
mosollyal. – Szóval, mondja el nekem, s én majd elmondom
az ügyvédeinek.

299
 – Nos, uram – mondtam. – Akkor én magam beszélnék az
ügyvédeivel. Az egyik maffiaf nök biztosított az ön segít -
készségér l.
Reméltem, hogy erre nem kerül sor. Megtörve így szólt: –
A szakszervezetek és a maffia. Tudhattam volna. Biztos
benne, hogy ez kapcsolatos a Rockecenter-érdekekkel?
– Egy új, olcsó üzemanyag, ami fenyegeti Rockecenter
monopóliumát, mindenképpen kapcsolatos az érdekeivel –
mondtam. – Csak segíteni próbálok.
– Rendben – pillantott rá a feljegyzésre, melyet a titkára
tett elé, s melyen a nevem szerepelt, az, amit erre az alka-
lomra választottam: – Rendben, Inkswitch. Mit akar?
– Megbízólevelet, mint szenátusi vizsgáló – mondtam. –
Valódit, kitöltve. Találkozni fog velem. – Aztán hozzátettem
megdönthetetlen érvemet. – Megkapja érte a pénzét, de ez
nem hivatalos információ.
Felvidult az ábrázata. – Aha! Meglesz, Inkswitch. Én va-
gyok a Szenátus Energiaválság Bizottságának elnöke. Szí-
vességet teszek neki azzal, hogy alacsonyan tartom az üzem-
anyag-készleteket. Meglátja a nevem, s tudni fogja, a követ-
kez választások alkalmával én is támogatni fogom a jó öreg
Rockecenter-érdekeltségeket! Egy új, olcsó üzemanyag, mi?
Nos, ez aztán a válság! – És azonnal kiadta a parancsot, hogy
bocsássák rendelkezésemre mindazt, amire szükségem van.
Boldog voltam, hogy a változatosság kedvéért valaki mást
láttam parancsot körmölni.
A legszívélyesebb barátokként váltunk el.
Két óra múlva rendelkezésemre állt mindaz az irat, amire
egy szenátusi vizsgálónak szüksége lehet, kezdve a minden
hivatalra érvényes belépési engedélyt l a fegyverviselési en-
gedélyig – kiegészítve egy esküvel, miszerint nem l hetek
szenátorra.
Heller, mondtam magamnak, nyakig benne vagy! Már

300
csak egyetlen határozott lökésre van szükséged, hogy elbo-
rítson a forró olaj.
Nem maradt más dolgom, mint kicsalni Utancot Washing-
tonból.

3. fejezet

Két nap múltán, mikor Utanc még mindig nem mutatott

hajlandóságot az indulásra, mesterfogáshoz folyamodtam.
Washingtoni taxikkal követtem limuzinját. Nem volt nehéz:
csak beugrottam egy taxiba, felmutattam az igazolványomat
mint szenátusi vizsgáló, és így szóltam: – Kövesse azt a li-
muzint! – mire a taxisof r azt felelte: – Ó, maga (bíííp) szö-
vetségi! – és követte a limuzint.
Jó sokat láttam Washingtonból. Jó néhányszor áthajtot-
tunk a Pennsylvania Avenue-n uralkodó felirat mellett:

J. EDGAR HOOVER

Nem akartam venni bel le. Eljátszottam a gondolattal, mi

lenne, ha bemennék és megkeresném Stupewitz és Maulin
nyomozókat, és elmondanám nekik, mint valami szövetségi,
hogy járt túl az eszükön Heller, egy gúnyos nevetés azonban
felkeltené szakmai féltékenységüket – elvezetné ket oda,
hogy lel jék Twiddle szenátort, hogy megbízólevél nélkül
maradjak – úgyhogy felhagytam ezzel az ötlettel.
Utanc múzeumokat és hasonlókat keresett fel. Könny
volt észrevenni a tömegben, jól öltözött volt és csábos.
Kés délután láttam, ahogy a limuzin megáll a Potomac
Parkban. Szinte pontosan azon a helyen, ahol Hellert nyakon
csípték. Még a lovagló park rt is felismertem, ugyanaz volt,

301
aki észrevette Hellert. Mint a régi szép id kben.
Rövid felderítés után rátaláltam Utancra. A Lincoln em-
lékm lépcs in álldogált. Ujját a szájába véve fordult kelet
felé, s nézte a Washington emlékm hatalmas, magas obe-
liszkjét. Az szi falevelek mindent beborítottak, valamint
szél is borzolta az emlékm el tti hosszú medence víztükrét,
így az emlékm nem tükröz dött benne. Az év ezen szaka-
szában nem a legszebb arcát mutatta. Elképzelni sem tudtam,
miért ácsorog itt az emlékm vet bámulva. Nem sok látnivaló
van rajta. Csak egy fehér oszlop.
Ötvenlábnyi távolságból figyeltem, olyan ruhában, amit
még sosem látott rajtam. Észrevétlenül követtem. Remeg n
felsóhajtott. Kivette az ujját a szájából, felém fordult, s így
szólt: – Hát nem gyönyör , Szultán bej?
Odaléptem hozzá. Nem tehettem mást, miután észrevett.
Feltámadt a kíváncsiságom. – Mi olyan gyönyör ebben?
– Olyan magas, olyan fehér, olyan kemény. – Ujját ismét a
szájába téve, tovább bámulta.
Ihlet! Így szóltam: – Ez csak ötszázötven láb magas. New
York Cityben az Empire State Building ezernégyszázhetven-
két láb magas, megközelít leg háromszor ekkora!
– Valóban? – kérdezte hitetlenkedve.
– Bizony – feleltem. – Még egy hosszú rúd is van a tete-
jén. – Ezen az éjszakán el is indultunk New York City felé.
Valódi zsenivé tett az Apparátusnál letöltött szolgálat!
Bejelentkeztünk a Bentley Bucks Deluxe Hotelbe, a tet -
térbe. Az ötvenedik emeletr l gyönyör kilátás nyílott az
Empire State Building és a Central Park közti területre. De
nem emiatt volt nagyszer : két hálószobája volt! Pompás!
Valódi ágyban alhatok, nem egy társalgói kanapén! Ez külö-
nösen jó volt, mivel úgy számoltam, hosszabb id t töltünk
ezen a helyen. Visszatért a szerencsém, s egyre jobban dé-
delgetett!

302
 Másnap reggel frissen és üdén, kipihenten, hátfájás nélkül
megreggeliztem, majd ahogy a számos felszolgáló és szoba-
lány eltakarodott, kicsomagoltam a vev készülékemet és a
képerny t. Miel tt akcióba lépek, jobb, ha megnézem, hány
(bíííp) lépést lépett Heller el re.
A képerny fehéren izzott!
Talán megsérült a felszerelésem a szállítás közben. Ellen-
riztem a számtalan kijelz t. Minden megfelel nek látszott.
Aztán rájöttem mi a baj. A 831-es relé túlterheli az
aktivátorvev t! A relé annyira feler síti a jelet, hogy több
ezer mérföld távolságban is fogható legyen. Amíg m ködik,
nem látok képet a relé közelében!
Mit mondott Raht és Terb, hová tették? Aha! Az Empire
State Building tévéantennájára. Kiballagtam a teraszra, és
dél felé néztem. Pontosan ott magasodott el ttem.
Nos! Mi sem egyszer bb. Le tudom kapcsolni.
A New York-i irodát hívtam.
Csörgött és csörgött. Senki sem válaszolt. Aztán eszembe
jutott Faht bej panasza arról, hogy mindannyian b nöz k
után kutatnak.
Istenek. Mindent nekem kell csinálni! Hétköznapi utcai
ruhát húztam, és mivel zavarba hozott a metróhálózat, taxiba
szálltam.
Egy saroknyira északra az Empire State Buildingt l, ki-
szálltam a kocsiból, s már be is léptem a 34. utcáról nyíló be-
járaton, megvettem a kilátóbelép t, s lifttel felmentem a
nyolcvanadik emeletre. A liftnek egy percre sem volt szük-
sége arra, hogy felrepítsen, így a gyomrom valahol a föld-
szinten maradt!
Ez azonban hozzátartozik a kötelességemhez, így nem
panaszkodhattam miatta, hanem beszálltam a második liftbe,
hogy az felvigyen a nyolcvanhatodik emeleten lév kilátóba.
Gondolkodás nélkül kiléptem a teraszra. Tíz láb magas

303
kerítés veszi körül, hogy a látogatók ne innen kövessenek el
öngyilkosságot, ez azonban nem gátolja a kilátást. Noha kö-
rülnézhettem volna jó ötvenmérföldes körzetben – meglehe-
sen ritka New Yorkban az ilyen tiszta, szi nap –, azonnal
visszahátráltam a snack bárba, s idegesen lehajtottam egy
colát. Ez az épület MAGAS!
A cola cseppet sem nyugtatta meg idegeimet. Távcs kel-
lett volna ahhoz, hogy látni lehessen az utcán járó embere-
ket.
Hol lehet az a (bíííp) tévéantenna? Az idegenvezet így
szólt: – Ó, az a legfels emeleten van. A körkörös kilátón, a
százkettedik emeleten. – Felmutatott.
– A százkettedik emeleten? – vonyítottam.
– Ó, az teljesen biztonságos. Üveg veszi körül.
A kötelesség, könyörtelenül hív a kötelesség.
Így aztán felmentem a százkettedik emeletre.
Nos, hogy rövid legyek, nem az a teteje. A teteje még két-
százhuszonkét lábnyira van t le! Az irodalom szerint forgat-
hatóra tervezték, de egy majdnem végzetes kísérlet után le-
tettek róla. És most tévéantenna.
Az aktivátorvev és a 831-es relé ott lehet valahol!
Üveg vett körül. Igen, ötven mérföld távolságba elláttam.
Meg ezerkétszázötven láb MÉLYSÉGBE!
Csapóajtót láttam a mennyezeten.
Remegni kezdtem. Utálom a magasságot! A lelkem mé-
lyén tudtam, a próbálkozásom, hogy feljussak oda, nem
majdnem végzetes kísérlet lesz, hanem TOTÁLISAN végze-
tes!
Sikerült annyira legy rnöm a szédülésemet, hogy belép-
jek a liftbe. És noha, amikor felfelé jöttem, bosszankodtam a
liftek sebessége miatt, lefelé hálás voltam ugyanezért!
Mikor végre leértem a 34. utcára, lehajoltam, s áhítatosan
megsimogattam a járdát!

304
 Ostoba helyzet. Több ezer mérföldr l innen, Törökor-
szágból, sokkal könnyebben nyomon követhettem Hellert.
Most vele egy épületben, néhány száz lábnyi távolságra t le,
képtelen vagyok követni! (Bíííp) Spurk!
Raht és Terb!
Tudtam, hol lehetnek – a Silverwater Memorial Kórház-
ban, a Roosevelt Islanden. Azt azonban nem tudtam, milyen
néven kerültek oda.
Nem tudtam kiigazodni a metróhálózaton, sem azon, hogy
hogyan juthatnék oda. Taxiba szálltam.
Úgy tettem, mint aki csak nagyjából tudja ideérkezésük
id pontját, és csak felületesen ismeri állapotukat, „aggódó
barátként" végigrohantam a kórtermeken.
Megtaláltam ket. Járóbetegek voltak! Nem is feküdtek
ágyban! A páciensek társalgójában ücsörögtek, és a tévét
nézték. Volt hozzá képük! Tudtam, az egészet csak azért csi-
nálták, hogy a Voltár kormányának költségére nyaralhassa-
nak!
Megérezték, hogy valaki áll a hátuk mögött halálos han-
gulatban.
– Gris tiszt úr! – képedt el Terb. Begipszelt karját védeke-
en maga elé emelte.
Raht nem szólt. Az állkapcsát drótok tartották össze.
– Mit csinál itt? – kérdezte Terb kissé kényelmetlenül.
– A maguk feladatát végzem! – dördültem rájuk.
– Pszt! – sziszegte Terb, begipszelt karjával körbemutat-
va.
– Mi az, hogy „pszt!"? – kérdeztem. És tényleg, mi az?
Néhány öreg, krónikusan beteg ember ücsörgött a társalgó-
ban. Cs cselék. – Önök nem tesznek eleget a kormány által
önökre bízott feladatoknak! Bekapcsolva hagyták a 831-es
relét! Hanyagság!
Égy n vér rontott be a folyosóról: – Mi a baj, mi a baj? Ez

305
egy kórház! ábrázattal. Megállítottam. El rántottam szövet-
ségi megbízólevelemet, s a következ percben már az igaz-
gatóval beszéltem.
– Ez a két férfi szimuláns – mondtam. – A bevonulás el l
szöknek. Visszahívták ket szolgálatra. Mikor tudja kibocsá-
tani ket innen?
Az igazgató elképedt. Így szólt: – A jegyz könyv nyílt tö-
résr l beszél. Id re van még szükség ahhoz, hogy kiszedhes-
sük bel lük a drótokat, s a gipszet lef részelhessük. Veszé-
lyes lenne most elbocsátani ket.
– Ha nem hajlandó együttm ködni velem, megvonom ön-
l a betegellátási hozzájárulást – mondtam. – A kormányt
szolgálni kell.
Ezt is tudta. Azt azonban nem árultam el neki, hogy me-
lyik kormányt. Tépel dött egy darabig, majd azt mondta,
megtesz mindent, amit csak tud.
Visszamentem, majd elmondtam Rahtnak és Terbnek,
hogy minél el bb kapcsolják ki a 83l-es relét. Megadtam ne-
kik Bentley Bucks Deluxe hotelbéli telefonszámomat, s ma-
rón hozzátettem, miután fölmásznak a tévéantennájukra, hív-
janak fel, hogy végre ismét szolgálatba álltak, mert addig a
fizetésüket felfüggesztem.
Távoztam. Rendkívül dühös voltam. Dolgozom körmöm
szakadtáig, míg mások csak heverésznek.
Ez azonban nem oldotta meg a problémámat. Tudnom
kellett, mit csinál Heller.
Hatalmas költséggel visszataxiztam a hotelhez.
Miel tt megteszem a következ lépést, meg kell bizonyo-
sodnom Heller fel l.
Utanc távol volt. Az ebédr l lemaradtam. Szóltam a szo-
baszerviznek, küldjenek fel három adag ráksalátát, s jó han-
gulatban megettem ket.
Aztán ihletem támadt! Az étel néha ilyesmit okoz nálam.

306
Eszembe jutott a teleszkóp.
Kicsomagoltam, s a teraszra mentem vele. Az Empire
State Building valamelyik szobája biztosan az övé.
Nem volt tökéletes a kép. Homályos volt. És olyan sárgás.
Elindultam, hogy elolvassam a kezelési útmutatót.
Ez a teleszkóp, mikor bekapcsolják, nem egy hagyomá-
nyos teleszkóp. Sugarat bocsát ki magából. Ez a sugár átha-
tol a fal molekulái közti réseken, s érzékeli a fal túlsó olda-
lát. Mikor nem akad az útjába több molekula, amin áthatol-
hatna, energiafoltot hoz létre, amely tükörként viselkedik.
Ennek a tükörnek a képe érkezik vissza a néz be. Audiojelet
is továbbít. Nos, nos, nos. Tulajdonképpen távcs re hasonlít.
Ismét megpróbáltam, aztán megláttam, mi a baj. Szmog.
A szerencsétlen teleszkóp azt gondolta, a szmog nem más,
mint tömör fal, és folyamatosan visszatükröz felületet pró-
bált létrehozni. Túl s a szmog. Túl nagy a távolság. Hal-
ványan ki tudtam venni a dolgozók íróasztalán álló gyorsíró
készülékek körvonalait, s néhány hasonló berendezési tár-
gyat, de semmi használhatót. Heller irodája, jutott eszembe
hirtelen, amúgy is dél felé néz! Az épület túloldalán van.
(Bíííp)! Azonnal neki kell látnom. Szólít a kötelesség! Nem
megengedhet a további késlekedés!
Utanc visszaért két londiner kíséretében, akik inkább
csomaghegyeknek t ntek. Megláttam a feliratokat a csoma-
golópapírokon: Saks, Lord and Taylor, Tiffany. Nagyon re-
méltem, marad elég pénzünk hazautazni!
Kijött a verandára.
– Itt kell maradnunk egy id re – mondtam. – Remélem,
marad elég pénzünk a hazautazásra!
Kinyitotta a pénztárcáját. – Még majdnem megvan a
százezer – mondta. Elképedtem. Róma, Párizs, London és
Washington után? Micsoda egy pénzmenedzser ez a vad lény
a Kara-kum sivatagból! Elképeszt !

307
 Ráadásul barátságos volt. Még beszélt is hozzám.
– Istenem, odanézz! – mondta, ujját a szájába véve. Az
Empire State Buildinget bámulta, amely éppen fürdött a le-
men Nap fényében. – Istenem, hosszú, merész és kemény!
Milyen MAGAS! A látvány szinte átjárja az embert!
– Valóban – mondtam megremegve, felidézve rettenetes
élményemet.
Valamit forgatott a fejében. Rám nézett csábítóan. – Szul-
tán bej, mit szólnál hozzá, ha vacsoráznánk valamit, aztán
bejöhetnék a szép, sötét szobádba, és... hát... tudod.
Ó, öröm!
Soha életemben nem hallottam még ilyen gyönyör ter-
vet!
A kötelesség várhat!
Nemcsak a lelkem kezdett emelkedni az alkalom örömé-
re!

4. fejezet

Hát persze, hogy gyönyör volt.

De Utanc úgy 10:00 felé egy kissé idegesnek t nt. Felállt,
és a szobájába ment. Én magam túl feldobott voltam ahhoz,
hogy aludni tudjak. Hallottam jövésmenését, majd a tet téri
liftet, ahogy megérkezik, majd elindul lefelé.
Kíváncsian benyitottam hálószobájába.
Elt nt!
Ó, biztosan sétálni ment, hogy friss leveg t szívjon.
Hatalmasnak éreztem magam. Hirtelen rájöttem, megfor-
dult a szerencsém. A lényeg az, hogy az ember meglovagolja
a jó szerencsét. Veszem a teleszkópomat, és átmegyek most
azonnal, hogy benézzek Heller lakosztályába.

308
 Ahogy a térképre néztem, megláttam, hogy csupán egy-
mérföldnyire vagyok a Kecses Pálmáktól. Sötét ruhát húz-
tam. A teleszkópnak vékony, hosszú táskája volt, fogantyú-
val, így könnyen magammal tudtam vinni.
Nem sokkal ezután taxival megérkeztem a Kecses Pálmá-
kat északról szegélyez bérházhoz. Rendkívül csendes utcá-
ba jutottam. A bérház réginek t nt. Nem találtam portást,
akit meg kellett volna vesztegetnem, hogy feljuthassak a te-
re. Csupán rengeteg csillogó-villogó réz postaláda és
ugyanennyi cseng fogadott a kapuban.
Zseni. Kiválasztok egy nevet a legfels emeleten, így be-
jutok, majd gyorsan kimegyek a tet re.
Egy legfels emeleti lakás – 22/b. És micsoda név,
„Margarita Pompom Pizzazz". Micsoda vonzó név! Bizonyá-
ra táncosn , rengeteg udvarlóval, akihez gyakran csengetnek
éjszakánként. Hát becsengettem.
Ilyenkor a házigazda visszaszól, neked pedig válaszolnod
kell a mikrofonba. Csengett. Válaszoltam.
– Ki az? – hallatszott a hitvány min ség kaputelefonból.
– Egy régi szerelem – feleltem, s bíztam benne, hogy a
min ség fordítva is hasonló.
Az ajtó abban a pillanatban kinyílt. Kitártam, beugrottam
a liftbe, és felmentem a huszonkettedik emeletre. A folyosó
végéb l vészlépcs vezetett a tet re. Elindultam felé.
Félúton jártam, mikor ajtónyitódásra és lánccsörrenésre
lettem figyelmes. A 22/b. Hangot hallottam. – Ki maga? –
Zeneként csengett.
Egy asszony arcát láttam a háromhüvelyknyi résben. Hat-
van év körül lehetett! Köszönteni akart.
– A tet vizsgáló – feleltem.
– Mi? – Nem köszöntött.
– A tet vizsgáló – ismételtem. – Jöttem megvizsgálni a
tet t.

309
 – Úgy érti, nem azért jött fel, hogy jól érezze magát?
Nem, nem. Túlságosan kimerült voltam! – Tet vizsgáló –
mondtam, megtapogatva a kezemben tartott táskát.
Az ajtó becsapódott. Hangosan!
Felmentem a lépcs n. A vészkijárat ajtaját zárva találtam.
Szakért módon feltörtem. A tet re jutottam, melyen magas
légkondicionáló berendezések sorakoztak.
Két perc, vagy még annál is kevesebb alatt betájoltam
magam, s a teleszkópot el húztam a táskájából. A mellvéd-
hez léptem, s az alapján, hogy milyen kilátás nyílik Heller
lakosztályából, megpróbáltam megtalálni az épületet, vala-
mint a lakosztály ablakát. Megfejthetetlennek t nt, míg rá
nem jöttem, dél helyett észak felé keresgélek. Átmentem a
másik oldalra.
Ezután már nem volt nehéz. Ki-be kapcsoltam a teleszkó-
pot. Képes voltam mindenre, amit a néhai Mr. Spurk állított.
Belestem a szintetikus serd /szintetikus tengerpart szobába.
Egy kicsi, barna diplomata, aki cilinderét még most sem vet-
te le a fejér l, kemény csatát vívott egy szénfekete lánnyal.
Ide-oda hemperegtek a szintetikus f ben, miközben a szinte-
tikus napfény perzselte ket. A szerelmeskedésben azonban
semmi szintetikus nem volt!
Végül valahonnan el halászott egy kötelet, s összekötötte
vele a lány bokáját és csuklóját. Ezután adott a lánynak csak
igazán!
Azt gondoltam, már kielégültem erre az estére. De izga-
tottá váltam. Ez meg fogja ölni, egészen biztosan!
De hirtelen az egésznek vége szakadt. A lány lefejtette
magáról a köteleket, mintha azok nem is léteztek volna. Így
szólt: – Így szerette volna, Mr. Boola?
Így felelt: – Pontosan! Csináljuk újra!
Nos, nem pihenni jöttem ide. Pásztáztam a teleszkóppal.
Benéztem vele Heller nappalijába. Félhomály honolt oda-

310
bent.
Minden rendkívül tiszta volt, leszámítva néhány fagylalt-
kelyhet a bárpulton, melyek csak arra vártak, hogy a házve-
zet elvigye ket. Rá kell hagyni Hellerre. Ha mással nem is,
tisztaságmániájával biztosan az rületbe kergetne bárkit!
A félhomály ellenére is láttam, gyönyör ez a nappali!
Tovább mozdítottam a teleszkópot. Benéztem a hálószo-
bájába. Összezavarodtam. Tükrök! Egy pillanatra képtelen
voltam megmondani, melyik az ágy a tizenöt tükröz kép
közül. Aztán megtaláltam. Hatalmas, kerek; fél tucat ember
számára is elég lenne.
Megtaláltam Hellert. Az oldalán feküdt, sz ke fejét a kar-
ján pihentette. Békésen aludt. Mit sem érdekelte az a tenger-
nyi probléma, amit nekem okozott!
Teljesen egyedül volt az ágyában!
Még csak nyomát sem láttam senki másnak!
A teleszkópon keresztül figyelmes lettem valamire a
mennyezeti tükrön. Valaki más fekszik a szomszédos pár-
nán? Egy arc? Egy kicsiny, háromdimenziós arc?
Megnöveltem a nagyítást.
Voltári, háromdimenziós mellkép!
KRAK GRÓFN !
Megdöbbentem. Talán azért, mert ezek a képek felh ik és
eget ábrázoló hátterük ellenére is rendkívül életh ek, de
mintha tényleg Krak grófn nézett volna szembe velem! Ott
feküdt, sz ke hajjal, szürkéskék szemmel, tökéletes voná-
sokkal. Heller még a Voltáron, valamelyik éjszaka, minden
bizonnyal becsempészett egy portrékészít t a vontatóba.
És a képet elhozta a csomagjában!
És most ott fekszik a párnán, Heller mellett.
Magam sem tudom, miért, de kellemetlenül kezdtem
érezni magam. Aztán leráztam magamról a rossz érzést. Mi-
csoda kutya ez a Heller! Az övé itt az összes n , amikor csak

311
akarja, erre még mindig Krak grófn képét babusgatja!
De nem ezért mentem a tet re. Átállítva a fókuszt, a szek-
rények tartalmát kezdtem vizsgálni.
Tényleg rengeteg a ruhája!
És rengeteg m csali lapult azokban a szekrényekben! Ve-
szedelmes csapdák!
A teleszkóp azonban nem volt képes áthatolni a pulóverek
és egyéb ruhanem k tömegén.
Az egyik ajtót gondosan bezárva és bereteszelve találtam.
Remény csillant fel el ttem. Talán csak azért zárta be, mert
lefeküdt. Ha korábban jövök, lehet, hogy nyitva találom.
Eszembe ötlött, hogy közeledünk a harmadik jelentés
megírásának id pontjához. Ha nagyon szerencsés leszek, s
holnap éjszaka még azel tt ideérek, hogy lefeküdne, talán
megleshetem, ahogy a jelentését írja, vagy legalább a szek-
rényajtót nyitva találom.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy még néhány diplomatát
meglessek játék közben. Lementem a lépcs n, bezártam az
ajtót, végigballagtam a huszonkettedik emelet folyosóján, s
hamarosan már ismét az utcán jártam. Milyen egyszer !
Semmi nem jelent akadályt, ha valakit az Apparátus készített
fel.
Mikor visszatértem a hotelbe, Utanc még mindig nem ér-
kezett meg. Én azonban lefeküdtem. Mozgalmas éjszaka
volt!

5. fejezet

Tétlenkedéssel töltöttem a következ napot. Nem talál-

koztam Utanccal, bár nem is számítottam rá. Arra készültem,
hogy egyedül töltöm a napomat a hotelszobában.

312
 A délutáni lapok egyik cikke felkeltette az érdekl dése-
met. Rockecenter királyokkal, diktátorokkal, s ezekhez ha-
sonlókkal tanácskozott a Közel-Keleten, hogy mindörökre
megoldják az energiaproblémákat, de ez csak az elmúlt hétig
sikerült, mikoris az árak ismét a magasba szöktek. Szép cím-
lapfotó Rockecenterr l, amint éppen egy csokor liliomot ad
át Miss Békének. A fényképésznek nem kevés gondot oko-
zott az a két-háromszáz katona, akik felhúzott fegyverekkel
álltak a háttérben. Nem tudtam, hogy nincs a városban. Hol-
nap id pontot kapok, és találkozni fogok vele. Twiddle sze-
nátornak igaza van abban, hogy nehéz Delbert John
Rockecenter közelébe kerülni. Itt vannak ezek a katonák, az
ünnepség el tt pedig egészen biztosan Miss Békét is megmo-
tozták a személyi test rök.
Tudtam, hogy Heller körülbelül kilenc felé kel fel a lak-
osztályában. Ezt még a képerny n látottakból tudtam. Nem
volt elég képzett ahhoz, hogy tisztában legyen vele, nem biz-
tonságos folyamatosan ismételni a szokásokat.
Így aztán a szobámban vacsoráztam, majd kezemben a
táskával, este 8:45-kor ismét a bérház el terében álltam.
Egyszer már kipróbáltam. Másodszor is m ködni fog.
Merészen megnyomtam Margarita Pompom Pizzazz cseng -
jének gombját.
Megszólalt a kaputelefon. – Nos?
Úgy döntöttem, elb völ leszek. – Túlságosan sietnem
kellett tegnap este. Udvariatlan voltam. Beengedne még egy-
szer?
Az ajtó kattant. Beléptem, majd felmentem a lifttel. A
vészkijárat felé indultam. A lakásajtó résnyire nyílt.
– A tet vizsgáló – mondtam.
– És? – kérdezte a hang az ajtó mögül.
– És semmi – feleltem. – Tet vizsgáló!
Az ajtó bevágódott!

313
 Felmentem a lépcs n, kinyitottam a zárat, s hamarosan a
teleszkóppal már célba is vettem Heller falait.
Még fent volt!
Szerencsétlenségemre, ahogy azt a gyors pásztázás meg-
mutatta, a kiválasztott szekrényt ezen az estén is zárva talál-
tam. Visszafordítottam a készüléket.
Heller a kanapén ült, és olvasott. Bang-Bang a tévét nézte.
Heller felállt, s hozott magának egy SevenUpot. Aztán ko-
pogás hallatszott az ajtó fel l.
Vantagio érkezett. Egy lányt vezetett karon fogva, aki ut-
cai ruhát viselt. – Margie – szólt Vantagio. – A lány, aki-
l a telefonban beszéltem.
– Foglaljon helyet, Vantagio – mondta Heller.
– Nem, nem. Forgalmas a mai éjszaka. Ide hallgass, kö-
lyök. Azt akarom, hogy te és Bang-Bang törjétek be ezt a
Margie-t. Most érkezett. Nem tud semmit. Új lány.
Ohó, szóval Heller töri be az új lányokat! Ó, Krak boldog
lenne, ha tudna err l!
Heller a lányra nézett. – Tényleg akarod? Els alkalom-
mal kicsit durva.
A lány így felelt: – Ó, igen! Azt hallottam, te tényleg
tudsz valamit!
Bang-Bang így szólt: – Én megyek. Én nem bírom ezt
ilyen gyakran! Teljesen kikészít. Fájdalmas!
Vantagio így szólt: – Pofa be, Bang-Bang. Kérlek, kö-
lyök. Csak még egy lányt. Ez segíti a morált. Azok a lányok,
akiket már elintéztél, fölényeskednek a többiekkel.
Bang-Bang menni próbált. – Ott maradsz, ahol vagy,
Bang-Bang – szólt Heller.
Vantagio így folytatta: – Akarod, hogy levetk zzön, kö-
lyök? Feküdjön le, vagy maradjon állva? – A lány felé for-
dult. – Vedd le a kabátodat és a szoknyádat. – Még segített is
neki.

314
 Heller így szólt: – Vantagio, jobban tenné, ha nézné, ha
nem akarja, hogy magát használjam!
A szicíliai levette a lány szoknyáját, de aztán az ajtóhoz
hátrált. – Ne, engem ne. Túl öreg vagyok már. Már megyek
is – mondta, és elviharzott.
Heller a lány felé fordult, aki ott állt bugyiban. Rajongva
bámulta Hellert. – Ülj le – szólt Heller. – Nos, mennyi ta-
pasztalatod van?
A lány leült, szétrakott lábbal. Úgy érezte, még mindig túl
sok minden van rajta, így lehúzta a kombinéját, hogy csak
bugyiban és melltartóban üljön Heller el tt.
– Ó! – mondta. – Néhány fiú Duluthban. Gimisek, f ként.
Kocsiban, a tornaterem végében. Egy vagy két professzor.
És a bátyám persze. Semmi lényeges.
Heller így szólt: – Vertek már meg valaha?
A lány végiggondolta. – Ó, igen. Egyszer. Egy részeg
meger szakolt.
Heller így folytatta: – Nos, alakul. És mit csináltál?
– Megpróbáltam ellenállni, mire úgy fejbe vágott, hogy
elvesztettem az eszméletemet, letépte a ruhámat, és meger -
szakolt.
– Oké, Bang-Bang – szólt Heller. – Állj neki meger sza-
kolni! Kezdheted. Majd én befejezem.
Bang-Bang felnyögött. De azért felállt. Elkapta a lányt a
karjánál fogva, s a padlóra lökte. Letépte a melltartóját.
Megmarkolta a bugyija pántját, lerántotta róla, és elhajította.
Heller így szólt: – Ez elég. Most ide hallgass, Margie.
Miért hagytad, hogy ezt tegye?
– Te mondtad neki, hogy csinálja – felelte a lány.
– Nem, nem, nem! – mondta Heller. – Most te kapd el
Bang-Bang karját, s kezdj er szakoskodni vele!
A lány feltápászkodott, és szívvel-lélekkel rávetette magát
Bang-Bangre.

315
 Bang-Bang egyszer en elrántotta a csuklóját, mire a lány
végigrepült a fél szobán!
Heller elkapta a leveg ben. Letette, s így szólt hozzá: –
Most csináld!
Bang-Bang elkapta. A lány hasonlóképpen a magasba
lendítette a csuklóját, ahogy azt az imént Bang-Bang tette.
Bang-Bang megtántorodott.
– Hé! – szólt a lány. – Nem tud megfogni!
Heller leültette a lányt az egyik székre. Így szólt: – Ide
hallgass! A fizikális bántalmazás fenyegeti a legjobban a
kurvákat. Vagyis, hogy elverik ket.
– Vantagio szerint – tette hozzá Bang-Bang – ez túl gyor-
san amortizálja ket. De nem olyan fickókra gondol, mint
amilyen én vagyok!
Heller ügyet sem vetett Bang-Bangre. Így szólt a lányhoz:
– Nos, azt tanítjuk meg legel ször, hogy hogyan szabadulj
meg egy szorításból, amivel a férfi fogva tart. Aztán megta-
nítjuk azt, hogy hogyan támadj. Nem könny .
– F leg nem nekem – mondta Bang-Bang morózusan.
Heller így szólt a lányhoz: – Gyakorlással nemcsak hogy
megtanulod ezeket a dolgokat, de azt is elsajátítod, hogy ho-
gyan csinálj úgy, hogy a férfi azt higgye, azt teszed, amit
akar, miközben tökéletesen kezelni tudod, akár részeg, akár
józan. Világos?
A lány tekintete csillogott a rajongástól. – Ó, igen! Ígé-
rem, hogy megtanulom, és keményen gyakorlom! A többi
lány imádja csinálni! Azt mondják, soha többé nem fogják
megverni ket.
– Csak én vagyok az, akit egyfolytában megvernek –
mondta Bang-Bang, nyögés kíséretében.
Heller töltött nekik SevenUpot. A lány így szólt Bang-
Banghez, fojtott hangon: – Szerintem találta ki ezeket a
trükköket, csak azért, hogy visszatartsa velük a lányokat.

316
Szörnyen csinos, Mr. Bang-Bang. Igaz, amit mondanak,
hogy még mindig sz z?
Ezt teljesen undorítónak találtam. Hogy becsapta ket ez
a Heller! Úgy tesz, mintha mindig is róluk álmodott volna!
Voltár fegyvertelen harctudományokra oktatja ket! Ráadá-
sul még idióta is! Tele a ház gyönyör n kkel, erre azzal
tölti az idejét, hogy önvédelemre tanítja ket! Minden férfiak
árulója! Nem gondol azokra, akik attól jönnek izgalomba, ha
megverhetik a kurvákat? Azokra nem gondol? Figyelmetlen,
(bíííp)!
A férfinak zsarnokinak kell lennie!
Halk zörejt hallottam a hátam mögül.
Szememet levettem a teleszkópról.
Ott állt a tet n, az ajtóban, a kisz vörös fényben
Margarita Pompom Pizzazz!
Virágmintás fürd köpenyben!
Mint egy hatvanéves pokoldémon!
Mit tartott a kezében? Hatalmas, halálos külsej fegyvert!
Egy légpisztolyt!
Látta, hogy észrevettem!
Felemelte a légfegyvert.
Gy lölett l eltorzult hangon így szólt: – Fel a kezekkel,
KUKKOLÓ TOM! Vagy teszi, amit mondok, vagy lelövöm!
Visszaélt az érzelmeimmel! Megszegte az ígéreteit!
Dühödten hadonászott a légfegyverrel. – Most vége! Fel-
hívtam a rend rséget, hogy orvlövész rejt zik a tet n!
Kommandó érkezik néhány perc múlva, hogy szitává l je
magát! Szóval, ez az utolsó esélye!
Összerezzentem. Hatalmas légkondicionáló berendezések
borították a tet t. Ha az egyik mögé beugorhatnék...
Hátraléptem.
Tüzelt!
A lövedék a törékeny teleszkóp oldalát érte! Szikrákat

317
szórt a teleszkóp elektronikája!
Ugyanúgy, ahogy én!
Szempillantás alatt beugrottam az egyik légkondicionáló
mögé.
Ismét tüzelt!
Berántottam a teleszkópot. Szükségem lehet rá, mint
fegyverre!
Oldalazva menekültem, kihasználva minden hüvelyknyi
fedezéket!
A n követett!
A fejem egy pillanatra fedezék nélkül maradt.
A légpisztoly halálos puffját a lövedék, a fejem melletti
fémlemezbe csapódó klangja követte!
Veszedelmes céllöv ! Gyilkos! Bérgyilkosn lehetett fia-
tal korában!
Továbbaraszoltam. Aztán kilestem. Fürd köpenye, mi-
közben üldözött, úgy lobogott utána, mint egy bosszúszom-
jas lovas palástja!
Halálos puff következett, majd a végzetes klang!
Ezt nevezem els osztályú stratégiának! És még egy
kommandó is úton van? A Maximális Nemzeti Veszélyhely-
zet Tripla X tervének Vezérkara! Mint például atomtámadás
esetén!
Nagy körben megkerültem a légkondicionálók erdejét.
Torkaszakadtából kiabált. – Adja meg magát, maga
(bíííp)! – Meg: – Bandita! – S minden egyes kiáltás után l tt
egyet, majd követett.
Ahhoz, hogy visszajussak a vészkijárat ajtajához, s elme-
nekülhessek, három, fedezék nélküli szakaszon kellett végig-
rohannom. Összeszedtem a bátorságomat. Átrohantam az el-
n!
Tüzelt! Elvétette.
Készültem a másodikra. A n közben eltávolodott az ajtó-

318
tól, hogy tisztábban célozhasson. Tökéletesen id zítettem,
majd nekiiramodtam!
Tüzelt! Elvétette!
Lekuporodtam a légkondicionáló mögé. Az utolsó fede-
zék nélküli szakaszra készültem. Veszedelmes! Saját kezem-
ben tartottam az életemet! De hát, mégsem maradhatok a te-
n ezzel a csaholó démonnal!
Összeszedtem magam, s nekiiramodtam!
Jókora ütés érte a hátsómat! Égetett!
Látva, hogy nem kaptam halálos sebet, beugrottam a lép-
cs házba!
Abban a pillanatban sikerült becsuknom az ajtót, ahogy a
következ lövedék nekivágódott!
Bezártam belülr l. Hatosával véve a lépcs ket, lerohan-
tam!
Dörömbölést hallottam odafentr l. Veszett üvöltést. Ez
szárnyakat adott a lábaimnak!
Huszonkét emelettel lejjebb kiértem az el csarnokba.
Senkivel nem találkoztam. Csak az emeletek fel l hallot-
tam mozgolódást.
Feltéptem a bejárati ajtót, hálásan, amiért soha nem zárják
be belülr l.
Rohanni kezdtem a sötét utcán. Aztán beleszaladtam.
Rend rautók!
Három kocsi közeledett, egymás mellett!
Elállták az utamat.
Beugrottam az els , utamba kerül alagsori lépcs házba.
Csak ekkor mertem visszanézni.
Az asszony a tet szélén állt! Az egyik kezében a pisz-
tollyal, míg a másikban valami mással hadonászott. A te-
leszkóp táskája! Ott felejtettem! Úgy nézett ki, mint valami
démon, aki huszonkét emelet magasan harcol az éggel.
Valamit sikoltozott. Túl messze volt ahhoz, hogy érteni

319
lehessen. Észrevehetett, ahogy elindultam az utcán! Lefelé
mutogatott, és üvöltözött.
Még mindig a kezemben tartottam a teleszkópot. Bizonyí-
ték! Egyébként is, tönkrement. Azonnal bedobtam a közeli
szemeteskukába, s visszabújtam rejtekemre.
Ismét észrevett!
Nem értettem, mit sikítozik. Lefelé mutatott, felém, mi-
közben a táskát és a pisztolyt lengette.
Megérkezett a kommandó!
Kiözönlöttek kocsijaikból, és elfoglalták harcálláspontjai-
kat.
Felismertem a férfit a harmadik rend rautóban: Bulldog
Grafferty felügyel !
Háromszorosan végig kellett gondolnom a helyzetet! Az
az átkozott bestia ott fenn a tet n felém mutogat. Lehet, hogy
most is lát engem! Légpisztollyal és a teleszkóp táskájával
hadonászik.
Saját zsenialitásom jött segítségemre. Torkom
szakadtából üvölteni kezdtem: – Fedezékbe! Ez rült
Maggie, a Times Square-i orvlövész!
A kommandó, mint egy porfelh , szétoszlott!
Lövések döreje rázta meg az utcát!
Margarita Pompom Pizzazz golyó szaggatta teste leha-
nyatlott a tet l, majd hosszú, lassú zuhanás után nagyot
puffant a kövezeten.
Mindig számíthatsz a rend rségre, hogy megteszi a köte-
lességét. F leg akkor, mikor a saját irhájukat mentik!
Grafferty megbizonyosodott róla, hogy nincs több orvlö-
vész a tet n. Aztán a holttesthez lépett, s lábával
hanyattfordította.
– Polgártársaim – kiáltotta egy hangosbeszél n keresztül,
a nagyrészt üres utcának – el jöhetnek, s tehetik a dolgukat.
A rend rség legfontosabb feladata az adófizet k védelme.

320
Az utca újra biztonságos, hála Bulldog Graffertynek. – Ma-
gasabb hivatalra vágyik, vagy csak nagyobb fizetésre?
Elsétáltam.
Valamelyik földi poéta egyszer azt mondta, hogy még a
pokol sem tud olyan dühödt lenni, mint a megalázott asz-
szony. Bizonyára Margarita járt az eszében.
Kissé nehezemre esett a séta, seggemben egy légpisztoly-
lövedékkel.

6. fejezet

Elérkezett az ideje a szigorú rendszabályoknak. Eljött a

pillanat, hogy szükség lesz a csapatokra, a tankokra és a tü-
zérségre. Világosan látszott, hogy Heller veszélyesebb, mint
ahogy arra számítottam. Még a szobája megfigyelése is élet-
veszéllyel fenyegetett. Ezt a hátsó felem is bizonyíthatja.
Míg el nem értem szállodai fürd szobám magányát, biztos
voltam benne, hogy a sebesülésem majdnem végzetes, s el-
képzeltem azt a kellemes jelenetet, amint Utanc kihúzza a
végzetes lövedéket, miközben én fogamat összeszorítva, s
néha kissé felnyögve, de ellenállok a fájdalomnak. A löve-
dék azonban szerencsétlen módon nem is érte el a húst, ha-
nem egyszer en csak kiesett a nadrágomból, ahogy levetet-
tem. De azért megsértett! Fájdalmasan! A vörös folt legalább
negyed hüvelyk átmér lehetett!
Nem, nem kockáztathatom a halált Heller miatt. Oldalvást
ülve a díszes széken, felkapva a fehér és aranyszín díszes
telefont, felhívtam Rockecenter irodáját.
Ez meglehet s z rzavart produkált a hotel telefonköz-
pontjában. Elmondtam nekik, kivel akarok beszélni, de nem
hittek nekem. Úgy tettek, mintha legalábbis az Istent próbál-

321
nám felhívni.
Végül a hotel telefonközpont-felügyel je felhívta a tele-
fontársaság veszély esetére kijelölt intéz jét, aki megkereste
New York információs felügyel jét. Azt mondták, fel kell
hívni az Octopus Olajtársaságot Ohióban. Err l lebeszéltem
ket, mire azt tanácsolták, hívjam fel az Octopus Olajtársa-
ságot New Jerseyben. Ezek után egymással vitatkoztak,
mintha valami konferenciahívás lett volna. Nem sokkal ez-
után az az ötlete támadt, hogy hívják fel a Kontinentális Te-
lefontársaság Segélyinformációs ügyintéz jét, aki azzal az
ötlettel állt el , hogy talán a Nemzetközi Távbeszél Társa-
ság tudni fogja a megoldást. Egyre több és több ember kap-
csolódott bele a konferenciahívásba. Olyan érzésem támadt,
mintha eddig soha senki nem próbálta volna felhívni Delbert
John Rockecentert, s nem voltak benne biztosak, hogy ez
nem valamifajta szentségtörés-e.
Végül bevonták az arab vészinformációs felügyel t Dél-
Jemenb l, aki tört angolsággal elmondta, hogy k már egy-
szer próbálkoztak a Hairy Town-i, New York-i operátorral,
mivel úgy hallották, hogy a királyuk odautazott, s tájékoztat-
ni akarták a palotaforradalomról. A helyi operátor azt habog-
ta a telefonba, hogy miért nem hívják fel a nem messze lév
– Pokantickley – Rockecenter-birtok komornyikját, aki talán
tudja, hogyan kell felhívni Delbert John Rockecentert. A ne-
gyedik segédkomornyik azt mondta a telefonba, meglehet -
sen g gösen, hogy ha nem Miss Agnes az, akkor minden
más hívást az ügyvédekhez kell irányítani a Swindle and
Crouch Wall Street-i irodájába.
Így aztán a Swindle and Crouch portása is bekapcsolódott
a beszélgetésbe, aki halálra rémült. Soha senki nem próbálta
felhívni Delbert John Rockecentert! Ezt jelenteni kellene a
rend rségnek!
Ihletem támadt. Kemény hangon így szóltam: – Akkor ad-

322
ja Mr. Buryt!
A n így felelt: – Ó, elnézést kérek, de Mr. Bury a
Rockecenter Plazán, az Octopus Building-i alkalmi irodájá-
ban tartózkodik. Tíz órakor találkozója lesz Mr.
Rockecenterrel, így ma már nem jön be az irodába.
Megkönnyebbült sóhaj hullámzott végig New Yorktól
Londonig és Dél-Jemenig. Megtalálták az isten búvóhelyét.
Biztos voltam benne, hogy legtöbbjük kávészünetet tart,
hogy megünnepelje a pillanatot, hogy végre letehette a tele-
font.
Így szólt a hotel telefonközpontos lánya: – Ez csak né-
hány házsaroknyira van innen! Kapcsolom.
Varázslat. Mr. Bury Octopus Building-i irodájának ne-
gyedik segédügyintéz je pontban egy órakor szakít rám egy
kis id t, és hajlandó találkozni velem.
Mondanom sem kell, megfürödtem, tapaszt ragasztottam
a hátsómra, hogy kipárnázzam a piros foltot, majd megpró-
báltam úgy felöltözni, hogy legjobban hasonlítsak egy szö-
vetségi vizsgálóra. Leporoltam megbízólevelemet, s pontban
egykor ott ültem Mr. Bury Octopus Building-i irodája ne-
gyedik segédügyintéz jének vasráccsal és golyóálló üveggel
védett íróasztala el tt. Negyed kett kor visszaérkezett az
ebédb l.
Felemeltem a megbízólevelemet, hogy jól lássa az üvegen
keresztül.
Leült az íróasztala mögé. Így szólt: – Sajnálom. Ma nem
kaptunk semmilyen utasítást a Szenátustól.
Így feleltem: – Jobban tenné, ha beengedne, Mr. Buryhez,
máskülönben tényleg sajnálni fogja!
Közelebbr l is megnézte megbízólevelemet.
– A cselédek bejáratát az alagsorban találja – mondta.
– Találkozni akarok Mr. Buryvel – mondtam határozot-
tan.

323
 – Mr. Bury épp most ért vissza egy fontos megbeszélésr l
– felelte. – Kimerült. Botrányosnak tartom, hogy ilyen han-
got enged meg magának!
Így feleltem – Na vedd fel azt a kagylót, haver, s mondd
meg Mr. Burynek, hogy Delbert John Rockecenter keveredik
botrányba, ha nem tudok beszélni vele.
– Fenyeget engem? – Megnyomott egy cseng t. Két fel-
fegyverzett r, lövésre emelt fegyverrel, rontott be az ajtón, a
hátam mögött.
– Mondja meg Burynek, azért jöttem, hogy elhárítsak egy
botrányt – magyaráztam –, máskülönben a lapok címoldalára
kerül!
Az rök elkaptak.
– Milyen botrány? – kérdezte a negyedik segédintéz .
– Családi! – feleltem rúgkapálva.
A negyedik segédintéz hirtelen felemelte a kezét, s az
rök felé intett. Épp ideje volt. Már majdnem kidobtak az aj-
tón.
Varázslat!
Két perccel kés bb az rök bevezettek Mr. Bury irodájá-
nak közepére.
Mr. Bury, mióta nem láttam, még jobban összeszáradt. Az
élet nehéz teher lehet a számára. Ráncosabb volt, mint egy
aszalt szilva.
– Nos, miféle botrányról beszél? – kérdezte.
Jobbra-balra, a két rre pillantottam. Bury bólintott. Átku-
tattak, s elvették a fegyveremet. Aztán távoztak.
– Olcsó üzemanyag – mondtam.
– Az nem családi botrány.
– Az lehet, ha nem találkozhatok Delbert John
Rockecenterrel. Az olcsó üzemanyag tönkreteheti a család
gazdasági sikerét.
A Wall Street-i jogász végiggondolta. – Annyira olcsó?

324
 – Még annál is olcsóbb – feleltem. – Hosszú és alapos
vizsgálat fedte fel az aljas tervet.
– Kik tudnak róla?
– Twiddle és én. De nem ismeri a részleteket. Mióta
megbizonyosodtam fel le, egyenesen a parancsnokságra jöt-
tem.
– Mi ez az üzemanyag?
– Ezt akarom elmondani Delbert John Rockecenternek.
– Nem, nem – felelte Mr. Bury. – Mondja el nekem, én
meg majd elmondom neki.
– Mindenki ezzel jön – méltatlankodtam. – Ez az anyag
olyan olcsó, mint a homok. Azt hiszi, elmondanám bárkinek
is? Vagy talán Rockecenter azt szeretné, hogy más is tudjon
róla? Ez megsértené a régi családi politikát, „ne bízz senki-
ben!"
– Ah – mondta elgondolkodva. – Már értem, mire gondol.
Mr. Rockecenter mereven ragaszkodik a családi politikához.
De mi ebb l az ön haszna? Nem lehetnek kétségeim afel l,
hogy ez tisztességes üzlet.
– Ellenség – feleltem. – Személyes bosszú.
Ez világos volt. Valami, amit is megértett. De Bury bi-
zonytalankodott. – Azt hiszem, mégis inkább nekem kellene
elmondania. Nem vezet más út Mr. Rockecenterhez. Nem lé-
tezik más út.
– Miss Agnes tud másik útról – mondtam, a Pokantickle-
birtok negyedik komornyikjától szerzett információra céloz-
va.
– Ó, az isten (bíííp)! – mondta Mr. Bury. – Mondtam már
neki, hogy küldje el azt a (bíííp)! – Aztán abbahagyta ezt a
jogásztól szokatlan kifakadást. Fáradt kezét végighúzta
aszaltszilvaszer ráncain. – Rendben – mondta végül. – Ha
készen áll rá, beeresztem a darálóba. De betoncsizmában fog
járkálni az East River fenekén, ha bolondot csinált bel lem.

325
 Látta eltökéltségemet. Megnyomott egy cseng t, s hama-
rosan két másik r lépett be az ajtón. Bury további gombokat
nyomott le, s rövid utasításokat vakkantott a bels irodai be-
szél be. Nagydarab, majomszer fickó érkezett, rendkívül
drága öltönyben.
Bury így szólt: – Vidd át az el vigyázatossági szektorba,
aztán találkozhat Mr. Rockecenterrel.
– Mi? – kiáltotta a majomszer férfi hitetlenkedve.
– Most mondtam – méltatlankodott Bury, majd felém for-
dulva hozzátette: – Ha meghal, ne jöjjön ide nekem panasz-
kodni.
Heller, mondtam magamban, írhatod a végrendeletedet!
Halott ember vagy! Vagy még annál is rosszabb!
Aztán a biztonsági intézkedéseket, s az el vigyázatossá-
got látva, tovább dagasztottam optimizmusomat. Heller ala-
posan belekerül a pácba, ha kiderül, gyakorlatilag csak én
tudok Rockecenter közelébe kerülni, és tárgyalni vele!

7. fejezet

Magunk mögött hagytuk az Octopus Building fekete,

ónix- és ezüsthomlokzatát. Keresztülballagtunk a tájképet
ábrázoló téren. Átvágtunk az Americas Avenue-n, miközben
egy pillanatra sem lazult az rök szorítása a karomon.
Elhaladtunk a City Musical Hall el tt. Végigmentünk egy
kertté varázsolt utcán, mely végén az ENSZ összes tagorszá-
gának zászlaja lobogott. Átvágtunk a Fifth Avenue-n. Elbal-
lagtunk Atlasz bronzszobra alatt, ami hatalmas, vázszer
földet tartott a hátán, amir l az jutott az eszembe, hogy
Delbert John Rockecenter is valahogy így érezheti magát.
Észak felé folytattuk utunkat a St. Patrick-katedrális felé.

326
 Az rök keményen lépkedtek mellettem.
Azon töprengtem, milyen furcsa séta is ez. Össze akarnak
zavarni, vagy el akarnak veszíteni? Vagy ezzel a városnéz
kirándulással akarják bemutatni azokat az épületeket, melyek
Rockecenter. személyes tulajdonát képezik? A majomszer
férfi bement egy boltba, vett egy liter kecsketejet s egy cso-
mag pattogatott kukoricát.
Visszamentünk azon az úton, melyen idáig jöttünk, azt hi-
szem, habár már teljesen elvesztettem a fonalat. Beléptünk
egy díszes el csarnokba, melyet hatalmas falfestmények dí-
szítettek. Kicsiny ajtó következett, amely egy pillanattal az-
el tt még fehér fal volt. Egy liftbe jutottunk.
Felmentünk. A liftajtó kinyílt. Kiszálltunk.
Az els helyiségben átadtak egy pocakos rnek, fegyve-
remmel együtt, majd addigi kísér im távoztak. A majomsze-
férfi maradt, kezében a zacskó pattogatott kukoricával és a
liter kecsketejjel.
A pocakos r megmotozott. Keresztüllökött egy sorom-
pón – meglehet sen sz k volt, két géppuskás rrel.
A következ helyiségben ismét új kísér k vettek át. Azok
is megmotoztak. Elvették vadonatúj irataimat. Aztán telefo-
náltak Twiddle szenátor irodájába, hogy biztosak lehessenek
abban, amit állítottam.
Jött a következ sorompó. A fegyveremet, velem együtt,
továbbadták. Az új rök leolvasták a fegyver gyártási szá-
mát, aztán kil ttek egy tárat, bele egy hangszigetelt dobozba.
Az eredményt telefonon közölték valakivel. Felirat jelent
meg a számítógépen:

A fegyvert nem használták állami vezet k

meggyilkolására

Keresztüllöktek a következ sorompón. Új rök jöttek.

327
Megmotoztak. Ujjlenyomatot vettek, s azonnali fényképet
készítettek. Betáplálták az FBI Nemzeti B nügyi Nyilvántar-
tó komputerébe. Az adat megjárta Washingtont. Aztán meg-
jött a válasz:

Nem áll körözés alatt

Az ujjlenyomatomat és a fotómat cafatokra tépték.

A majomszer egész id alatt jött utánam, kezében a
zacskó pattogatott kukoricával és a liter kecsketejjel.
A következ sorompó után ismét új rök vettek át. Fogor-
vosi székbe ültettek. Megröntgenezték a fogaimat, méreg-
kapszula után kutatva. Aztán az egész testemet átvilágították,
nem rejtek-e beépített bombát magamban.
Bevezettek a következ helyiségbe, a következ rökhöz.
Megvizsgálták a pénztárcámat, nem rejtettem-e kést bele.
Megvizsgálták a kulcsaimat is, nem ugrik-e ki penge vala-
melyikb l. Megröntgenezték a cip m talpát.
Elvezettek két, mozsárszer ágyú között – éppen csak
hogy elfértem –, majd egy sötét szobában találtam magam
egyetlenegy világos folttal a közepén. Íróasztal állt az egyik
oldalon. Rajta felirat:

pszichológus

Tudtam, barátok közt vagyok.

A fény alá vezetett, s leültetett. Megvizsgálta a dudorokat
a fejemen. Hátralépett, és bólintott.
A majomszer keresztüllökött egy forgóajtón. Átestem
rajta. Aprócska kórházi m be jutottam. A két segéd kékes-
zöld köpenyben, letette a cigarettáját, és maszkot húzott.
Lerángatták az összes ruhámat. Megmérték a h mérsékle-
temet és a vérnyomásomat. Nyálmintát vettek, és mikro-

328
szkóp alá tették. Utána a véremet is megvizsgálták.
Kettejük közül az id sebb bólintott, mire a másik betusz-
kolt valamifajta üveges szekrénybe. Aztán mintha palacko-
kat töltögettek volna.
– Hé – mondtam a majomszer fickónak. – Szükség van
minderre?
– Ide hallgasson – felelte –, ha Anglia miniszterelnöke
nyafogás nélkül végigcsinálta, akkor maga se panaszkodjon!
Teletöltötték palackjaikat. Megnyomtak rajta egy gombot,
és lespricceltek fert tlenít vel.
Kiléptem. Ezután bedobták a ruháimat, és azokat is fert t-
lenítették.
Ruháimmal együtt egy szárító elé állítottak.
Amint felöltöztem, a majomszer a következ ajtóra mu-
tatott. Acélfogakat láttam mindkét oldalán, alighanem egy
szempillantás alatt be lehet zárni.
Egy lányt találtam íróasztalra rakott lábbal, rágógumit
rágva. Felismertem „Miss Béké"-t, az újságban látott fotóról.
Aha! Saját személyzetét használja ünnepl tömegként. Mi-
lyen okos!
A majomszer így szólt: – Idáig rendben.
A lány levette a lábát az íróasztalról. Kihúzott egy gigan-
tikus méret fiókot. Jelvények sorakoztak benne. Hatalma-
sak. Olyan feliratokkal, hogy „király" meg „bankár", aztán
egy üres csík a névnek, melyet ki kell tölteni.
– Ó (bíííp) – szólt Miss Béke. – Teljesen kifogytam a „hí-
vatlan vendég" jelvényekb l. Nem szeretném, ha azt gondol-
ná, hogy figyelmetlen vagyok.
– Adj neki valamit – mondta a majomszer . – Ez a tej
könnyen megsavanyodik, én meg már így is késésben va-
gyok.
A lány felkapott egy „derbygy ztes" feliratú jelvényt, de
félredobta. Kivette „az év bérgyilkosá"-t, de azt is félredobta.

329
Izgatottan motyogott – (Bíííp)! Ha nem teszek jelvényt erre a
fickóra, nem fogja tudni, hogy kivel beszél!
Az Apparátus-tréning megadja a választ. Éles szemem
észrevette a „családi kém min sítésre váró titkos operátor"
feliratú jelvényt. Így szóltam: – Ez az egyetlen, amit idead-
hat nekem. Én mégsem vagyok király.
– Ez igaz – mondta a lány, végigmérve. – Maga aztán
tényleg nem király.
– Siess már – szólt a majomszer . – Ez a pattogatott ku-
korica teljesen kih l! Azt akarod, hogy elveszítsem az állá-
somat?
A lány kezébe kapta az igazolványomat, s ráfirkálta az
Inkswitch nevet a „családi kém min sítésre váró titkos ope-
rátor" felirat alá. A hajtókámra t zte, és belém döfte.
Micsoda ember ez a Rockecenter, hogy ilyen lojális és el-
kötelezett személyzettel tudja körülvenni magát!
Íves templomajtóhoz értünk az iroda végében. A majom-
szer belökött rajta.
Roppant méret helyiségbe jutottam. Bolthajtásos meny-
nyezet, katedrálishoz méltó magassággal. A falmélyedések-
ben szobrok álltak, alattuk fogadalmi gyertyák lobogtak. A
szobrok mindegyike Delbert John Rockecentert ábrázolta.
Középen hatalmas asztal állt – tulajdonképpen oltár.
azonban nem az asztala mögött ült. Aranyozott trón-
széken foglalt helyet, s a falat bámulta. Ah, gondoltam,
Delbert John Rockecenter elmerült gondolataiban, szortíroz-
va a világ ügyeit roppant méret agyában.
Beljebb löktek a terembe. Aztán megláttam, mit néz olyan
nagyon a falon. Egy félig átlátszó tükör, másik oldalán a kó-
rista lányok öltöz jével és mosdójával. Éppen kibújtak ruhá-
ikból, hogy ha lehet, még hiányosabb öltözéket öltsenek.
Volt, aki a dolgát végezte.
Rockecenter ráeszmélt, hogy valaki belépett az irodájába.

330
Visszafordult, felugrott, és kimeresztette a szemét. Magas
férfi volt, középkorúnál már id sebb, gyér hajjal. Vonásai
összetéveszthetetlen Rockecenterré tették – különös keveré-
ke a politikusnak és egy éhes karvalynak. De nem nagyon
láttam a vonásait. Az egész székesegyház-iroda pirosas
fényben derengett.
– Nem látod, hogy éppen délutáni uzsonnámat fogyasz-
tom? – ordított ránk.
– Most hoztam – felelte a majomszer , felemelve a patto-
gatott kukoricát és a kecsketejet.
– Nem lett volna szabad bejönnöd ide, miközben koncent-
rálok – mondta Delbert John. Aztán észrevett engem.
Közelebb lépett. A jókora jelvényre meredt. – Még nem
tette le az esküt – mondta –, de akár meg is kezdheti a felké-
szülést. – A félig átlátszó tükör felé intett. – Csak biztos aka-
rok lenni benne, hogy egyik lány sem terhes. Utálom a gye-
rekeket. Persze maga már hallott az abortusz- és gyerekgyil-
kossági programjaimról. Vissza kell fogni a populáció növe-
kedését. Cs cselék!
Azonnal megfeledkezett rólam. Visszaült, hogy folytassa
a kóristalányok megfigyelését, az esetleges terhesség jelei
után kutatva. Pattogatott kukoricát eszegetett, s hozzá kecs-
ketejet ivott.
A katedrálisszoba túlsó végét erkély zárta, melyr l pom-
pás kilátás nyílt a parkokra s a városra. Az ajtaja vastag, bi-
zonyára golyóálló üvegb l készült.
A majomszer fickó elt nt.
Egy id után Rockecenter felsóhajtott, s megnyomott egy
gombot hatalmas karosszéke karfáján. Zúgva függöny eresz-
kedett a félig átlátszó tükör elé. Félredobta a pattogatott ku-
korica maradékát, majd felhörpintette a kecsketej utolsó
cseppjeit. – Nagyszer ital – sóhajtotta. – Ez tette Gandhit a
világ egyik vezet jévé.

331
 Ismét jelvényemre meredt. – Inkswitch, mi? Nos,
Inkswitch, mi alapján akar maga családi kém lenni? Ez egy
meglehet sen fontos pozíció, Inkswitch. Minden családban
van, (bíííp).
– Mindig is legmegbízhatóbb titkos emberei közé tartoz-
tam – feleltem. És felidéztem róla gy jtött aktánk részleteit.
– Vigyáztam, ne szivárogjon ki semmi az I. G. Barbenhez
kapcsolatáról. És ugyanerre figyeltem Faustino, „a
hurok" Narcotici bandával kapcsolatban is. Mi másra is jó
egy titkos ember, mint arra, hogy ilyesmire figyeljen?
Felkeltettem az érdekl dését. Nem sokat kockáztattam:
több száz millió ember esküdött saját életére, az kedvéért.
Mégsem ismerheti milliós személyzetét.
– Korábban – folytattam – magával a családdal is össze-
barátkoztam, de ezt nem akartam említeni. Még Timantha
néni temetési partiján is részt vettem.
– Nos, nos – mondta. – Látom, az el léptetése már régóta
esedékes.
– De nem jöttem üres kézzel – folytattam. – Mostanában
Twiddle szenátor Energiaválság-ügyi Bizottságában szenátu-
si vizsgálóként képviselem az ön érdekeit. És hogy kiérde-
meljem az el léptetést, minden morzsányi adatot összegy j-
töttem a legförtelmesebb és leggyanúsabb ügyr l, amit csak
el lehet képzelni. Twiddle szenátor magánkívül volt a harag-
tól. Mikor felhívtam az ügyre a figyelmét, azt mondta, ez az
évszázad energiaválsága.
– Twiddle az egyik legjobb emberünk – mondta
Rockecenter. – Megbízható. Minden egyes szavazás el tt
konzultál velem. Szóval, mi ez a válság?
– Tudomásomra jutott a terv egy új, olcsó energiaforrás
bevezetésér l, ami teljességgel független önt l, és verseny-
helyzetet teremt önnek.
Valójában semmi nem kavarta fel, csak az utolsó néhány

332
szó. – Az istenit, Inkswitch! A legjobb versenytárs a halott
versenytárs!
– Ámen – mondtam ájtatosan, illeszkedve a katedrálisféle
környezethez.
– Többezernyi szabadalmunk van – mondta – olyan szer-
kezetekr l, amelyek hatékonyabbá teszik az üzemanyag-
felhasználást. Felvásároljuk, majd egy mindörökre lezárt
irattárba dobjuk ket. Miért ne kerülhetne ez az új felfedezés
is ugyanerre a sorsra?
– Mert sokkal aljasabb az eddigieknél – feleltem. – Annyi
üzemanyagot hoz létre, mint a szemét. És övék a monopóli-
um a szerkezetet illet en.
– Ki a feltaláló?
– A neve Jerome Terrance Wister.
– És nem lehet lefizetni?
– Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem.
– Nem lehet elsöpörni az útból, ahogy azt nagyszer
nagyapám Rudolph Diesellel tette? Éjszaka belökni az Eng-
lish Channelbe?
– Már megpróbálták.
Rockecenter az íróasztalához lépett. A pirosan világító
asztali lámpa hátborzongatóvá varázsolta az arcát. Megnyo-
mott egy gombot. – Bury! Jöjjön ide!
Meglökte a trónszékét, ami ett l az erkély felé fordult.
Végignézett rajtam. – Inkswitch! – mondta. – Míg megérke-
zik Bury, akár fel is eskethetem magát családi kémnek.
Emelje fel a jobb kezét. Mondja utánam: Ezennel ünnepélye-
sen fogadom, hogy megtartom, használom, és szentként tisz-
telem az alábbi családi alapelveket...
Felemeltem a jobb kezem. Mit számít még egy eskü egy
Apparátus-tisztnek? Elismételtem a szavait.
– Egy: a verseny megfojtja a szabad vállalkozásokat. Ket-
: a világnak folyamatosan hinnie kell, hogy amíg D. J.

333
Rockecenter tulajdonol mindent, addig biztonságban vannak
a romboló rivalizálástól. Három: a kormányoknak folyama-
tosan meg kell érteniük, hogy ameddig úgy cselekednek,
ahogy azt D. J. Rockecenter parancsolja nekik, b velkedni
fognak a konfliktusokban. Négy: a bankoknak folyamatosan
tisztában kell lenniük vele, hogy amíg D. J. Rockecenter
szerzi a profitot, senki más nem számít. Öt: egész addig kiál-
lunk a demokrácia mellett, míg nem fenyeget kommuniz-
mussal. Hat: a népességet meg kell tanítani az eutanázia
szükségességére, valamint a gyakori abortuszra, s arra, hogy
ködjenek együtt saját kiirtásukban. Hét: csak az jó má-
soknak, ami D. J. Rockecenternek is jó. Nyolc: D. J.
Rockecenter az egyetlen családtag, aki számít. Kilenc: ne
bízz senkiben. Ezennel szintén esküszöm, hogy ezeket az
alapelveket mindenkinek beleverem a fejébe, Rockecenter
engem úgy segéljen.
Elismételtem az egészet.
– Nos, ezzel megvolnánk – mondta. – Senki másban nem
bízhatok. Biztosra kell mennem.
Bury érkezett ebben a percben. Egy másik ajtón lépett be.
Kissé nyúzottnak és aggodalmasnak láttam.
– Bury – szólt Rockecenter, oltárszer íróasztala mögé
ülve, hátborzongatóan a vöröses fényben –, Inkswitch azt
mondja, valaki elszabadult mostanában, és feltalált egy olcsó
üzemanyagot. Hallott már valaha Jerome Terrance
Wisterr l?
A családi ügyvéd falfehérré vált.
Abban a pillanatban kapiskálni kezdtem a helyzet lénye-
gét. Bury soha nem említette Rockecenternek a korábbi inci-
denst! Bury azt hitte, a fickó már halott!
Az Apparátus-tréning azonban rafinált dolog. Így szóltam
gyorsan: – Nem tudom, hogy hallhatott volna Mr. Bury va-
laha is err l a fickóról. Csupán egy most végzett hallgató. –

334
Jobb szememmel Buryre kacsintottam úgy, hogy
Rockecenter ne láthassa.
Bury úgy nézett rám, mint a Wall Street-i ügyvéd, aki a
vád képvisel jét méregeti.
– Úgy t nik, ez a Wister – mondta Rockecenter –, veszé-
lyes fenyegetés a társadalomra. Kifejlesztett valami olcsó
üzemanyagot, és nem hajlandó eladni. – Felém fordult. –
Van még valami, amit nem mondott el nekem?
Éreztem, ahogy Bury megfeszül. Így szóltam: – Minden
bizonnyal a versenysportban fogja bemutatni.
– Ah – szólt Rockecenter. Megvakarta az állát, s össze-
vonta a szemöldökét. Aztán felvillanyozódott, és mondott
valamit, amit, ha az életem múlott volna rajta, akkor sem ér-
tek. Így szólt: – Bury! Ne beszéljen senkinek err l a felfede-
zésr l. Szerezzen emellé a Wister mellé egy public relations
szakért t.
– Igen, uram – felelte Bury.
Talán nem volt elég hangos az „igen, uram". Rockecenter
felállt, s egészen közel lépett Buryhez. Így szólt: – Ugorjon
rá erre a dologra! Ugorjon rá, és csinálja! Csinálja, amíg
(bíííp). Megértette?
Kissé meghökkentem. A hanghordozás! A testtartás!
Csupán a zubbonyrángatás és a „piszka" hiányzott ahhoz,
hogy Lombart lássam magam el tt!
Bury, ha lehet, még meggyötörtebb lett. – Igen, uram.
Ez már elég hangos lehetett. Rockecenter hátralépett.
Rám mutatott. – Inkswitch éppen most esküdött fel családi
kémnek. Titokban szövetségi vizsgáló, s én rábíztam ezt az
ügyet!
Bury rám nézett. Hirtelen meggondolta magát. – Biztos
vagyok benne, hogy nagyszer családi kém válik bel le –
mondta. – Örülök, hogy együtt dolgozhatom vele.
Bury elment. Én magam is indulni készültem.

335
Rockecenter azonban az órájára nézett. – Ne – mondta. –
Csak néhány perc az egész.
Az erkélyhez lépett, s kinyitotta az ajtót. Az odalent ka-
vargó forgalom puha zúgása beszivárgott a katedrálisféle
szobába. A leny göz boltívek felé intett.
– Most, hogy már családi kém, akár azt is gondolhatja,
Inkswitch, hogy a környezetem túl egyszer és szerény. De
én egy igénytelen ember vagyok. Nincs szükségem sokra.
Orvosokból álló alapítványom tagjai épp az egyik nap mond-
ták, mennyire örülnek, hogy halhatatlanná tesznek. Nagysze-
dolog a világ számára, hogy csak egyetlen ember van, aki
mindörökre tulajdonosa marad. A többiek úgysem tudnák ki-
fizetni az örökösödési adót.
– Mikor belépett ide, láttam, azon töpreng, miért nem ve-
szem el valamelyik lányt. Maga olyan közel áll a családhoz –
Timantha néni, meg minden –, hogy joga van t lem tudni a
választ, és nem valamelyik (bíííp) rokonomtól. Nem szüksé-
ges megházasodnom, Inkswitch. Az alapítvány biztosít afe-
l, hogy örökké fogok élni, így aztán nincs szükségem
egyetlen (bíííp) fiúra se, aki tovább fokozná a versenyt. Ért
engem, Inkswitch? Szóval, felesleges bármelyik családta-
gomnak is hízelegnie. Világos?
Bólintottam, de nem nézett rám. Az est ráborult a város-
ra, melyet a bolygóval egyetemben birtokolt.
Az órájára pillantott. Aztán felnézett. Elragadtatott kifeje-
zés jelent meg az arcán. – Nem hallja a hárfamuzsikát? Ez
mindennap így történik ugyanebben az id ben. Hallgassa!
Hallgassa figyelmesen!
Várt. Az arca boldogságban úszott. – Ott! Id ben! Ott
van! Ah, micsoda gyönyör szavak: „az egyetlen igaz isten,
Delbert John Rockecenter!"
Megfordult s íróasztalához sietett. Tollal, s egy aranytáb-
lára t zött papírral tért vissza. – Ó, boldog vagyok, hogy van

336
egy másik szemtanú is! Írja alá ezt a tanúsítást, kérem!
Aláírtam, miközben úgy éreztem, a világ megpördül körü-
löttem.
Akusztikus hallucináció! Paranoid skizofrénia! Megalo-
mánia!
Ugyanúgy, mint Lombar esetében!
Delbert John Rockecenter tökéletes elmebeteg!
Mostantól kezdve KÉT rültnek dolgozom!

337
 HUSZONHETEDIK RÉSZ

1. fejezet

A következ pár napban b séges oktatást kaptam arról,

hogy egy nagy és hatalmas szervezet, mint amilyen
Rockecenteré, hogyan tudja könyörtelen hatékonysággal irá-
nyítása alatt tartani a bolygót. Teljesen odáig voltam a csodá-
lattól. Nem csoda, hogy Lombar olyan keményen tanulmá-
nyozta Rockecentert! Feljegyzést készítettem mindenr l,
amir l csak lehetett, hogy ezeket hazaküldve, behízeleghes-
sem magam a f nöknél. Lehet, hogy a földi technológiák
nagyrésze elavult és primitív, a Rockecenter-szervezet azon-
ban fényévekkel megel zte ket, mintha ez is a világ rb l
érkezett volna. Ötgenerációnyi ördögi ravaszság tette azzá,
amivé vált: kolosszussá! Egy egész bolygó táncol egyetlen
elmeháborodott ember nótájára! Leny göz ! Ehhez képest
Heller jelentéktelen senki! És én rá fogom zúdítani ezt az
egészet.
Az egész akkor kezd dött, mikor kiléptem Rockecenter
önimádatának helyszínér l, be Miss Béke irodájába.
– (Bíííp)! – mondta felemelve csinos fejét –, már öt óra,
én meg elkésem az Abortusz Klinikáról! Maga alaposan el-
húzta a (bíííp) id t!
Fegyelem, feszes id beosztás! Ez az, ami naggyá tesz egy
birodalmat!
– Nyissa ki a (bíííp) ingét! – utasított. Már felhúzta a ka-
338
lapját és a kabátját. Az íróasztalán kutatott, mindenfelé szét-
dobálva az asztalon összezsúfolt holmikat. – Hol van az a
(bíííp) pecsét?
Szétnyitottam az ingemet. Figyeltem a n minden mozdu-
latát. Egy megpenészesedett mogyorókrémes kenyér alatt
megtalálta, amit keresett. Így kell ravasz módon elrejteni egy
titkos pecsétet!
Jókora korong volt, fogantyúval s egy ravasszal. Fogta, s
egy meghajlított gemkapoccsal dühödten piszkálgatni kezdte
a forgatható bet ket.
Ki tudtam olvasni, mit rak ki a bet kb l: Roekecenter csa-
ládi kém. Dátum és hely a kezd bet knek. Milyen hatékony!
Ugyanezzel a sebességgel és dühvel készült rám ütni a
pecsétet, mikor az utolsó pillanatban megriadtam. Az ujját a
ravaszon tartotta. – Biztos benne – kezdtem –, hogy „kem"
és nem „kém"?
– Ne kérdez sködjön a titkos jelzésekr l! – dörrent rám. –
Mikor az a jelz fény – mutatott a falba épített villogó tábla
felé – tizenkétszer felvillan bíborszínben, az azt jelenti, „fel-
esketni a családi kemet". Nem jut túl messzire, haver, ha ne-
kiáll megkérd jelezni t! Húzza el azt az (bíííp) inget az út-
ból!
Nos, mit tehettem volna? A szabály az szabály. Szélesre
tártam az ingemet.
Meztelen mellkasomra vágta a pecsétet, s meghúzta a ra-
vaszt. Égetett!
Íróasztaláról felkapta fura külsej íróvessz jét, majd
nyelvét foga közt kidugva, szájszögletét nyalogatva, s kemé-
nyen koncentrálva, az íróvessz t mellkasomba bökte, s gon-
dosan rám írta nevének kezd bet it. Hátralépett, s az író-
vessz t a ruhafogas felé hajította.
Lenéztem a mellkasomra.
Semmit nem láttam rajta.

339
 Nos, én már nem kérdeztem semmit. Ingemet gombolva
elindultam az ajtó felé, melyet hatalmas fogak szegélyeztek.
– Ne, ne, az istenért! – mondta elkeseredve. – Már min-
denki hazament. Ezen az ajtón menjen ki! – Majd az új, fe-
gyelmezetlen alkalmazottakról motyogva maga is kilépett
az oldalajtón. Követtem, de úgy rohant, hogy hamar elvesz-
tettem a nyomát.
Egy teljesen hétköznapi irodaházi folyosón jártam, haza-
felé tartó alkalmazottak között. Bizonyára feszes munka-
rendben dolgoznak ebben az épületben. Észrevettem az ar-
cukon az aggodalmas feszültséget, ahogy minél el bb igye-
keztek kijutni az épületb l.
Arra gondoltam, jelentenem kéne Burynek, hogy a dolgo-
zók csak a munkaid lejártakor hagyják abba a munkát, s
csak ezután özönlenek ki az épületekb l. Micsoda magasztos
megnyilvánulása az emberi természetnek! Milyen borzonga-
tó érzés látni, hogy megtartják munkarendjüket!
Mire engem is kisodort az Octopus Buildingb l kiöml
áradat, az épületet bezárták.
Felszentelt Rockecenter-alkalmazottként arra gondoltam,
lem is azt várják, hogy lelkesen hazasiessek. Így is tettem.
Szerencsére nem laktam messze, de mert a biztonsági embe-
rek elvették az ötszáz dolláromat, amit a pénztárcámban ta-
láltak, csak a fegyverem és szövetségi igazolványom maradt,
így aztán kénytelen voltam gyalog menni.
Fürdés után megszabadulva a fert tlenít átható szagától,
a tükör el tt állva kerestem a pecsétet. De semmit nem lát-
tam ott, ahol lennie kellett volna.
Hívattam a boyt, vigye el fert tlenített ruháimat, mire
hívta a közegészségügyi szolgálatot, amely egy különleges
teherkocsit küldött. Kivettem egy kevés pénzt a matracból, s
adtam a fiúnak öt dollár borravalót. Nagyon hálás volt.
Mivel Utancnak nyomát sem láttam, b ségesen és kelle-

340
mesen megvacsoráztam a szobámban, tévét néztem, majd
elégedetten ágyba bújtam.
Nehéz nap állt mögöttem, de most már kötelességem volt
frissen és kipihenten ébredni, hogy másnap pontban kilenc-
kor beszámolót tarthassak.
A dolgok mozgásba lendültek. Most már az istenek sem
segíthetnek Hellernek!

2. fejezet

Pontban reggel 9:00-kor szépen felöltözve vadonatúj öl-

tönyömbe, puhakalappal a fejemen, megjelentem Mr. Bury
alkalmi irodája el tt.
Senkit nem találtam.
Egy ideig várakoztam a folyosón.
Körülbelül 9:45-kor a portás nyitotta ki az ajtót, hogy ki-
takarítsa a helyiséget, így aztán én is bementem. Leültem a
váróba. 10:00 felé biztonsági csapat érkezett, hogy ellen riz-
zék, biztonságos-e az iroda. Egy szót sem szóltak hozzám.
Körülbelül 10:30-kor a negyedik segédügyintéz lépett
be, lekapcsolta a riasztórendszert, kinyitotta ráccsal lezárt
golyóálló ketrecét, majd leült, hogy elolvassa a Napi Ver-
senyeredményeket.
11:00-kor odaléptem hozzá. – Azt hiszem, találkoznom
kell Mr. Buryvel.
– És miért nekem panaszkodik? – kérdezte. – Ha nincs
szerencséje, hát nincs szerencséje. – Ezzel tovább olvasta az
eredményeket.
12:00-kor roppant felfordulást hallottam a folyosó fel l.
Mintha lázadás tört volna ki az épületben! Feladatomnak
éreztem, hogy kirohanjak. Emberhordák özönlöttek ki az

341
irodákból, s indultak ebédelni. Majdnem eltapostak az esze-
veszett tolongásban. Kötelességtudóan én is ebédelni indul-
tam.
Délután 1:00-kor visszatértem. A negyedik segédügyinté-
körülbelül 1:15-kor érkezett. Utálattal méregetett. Bement
a ketrecébe, és megnyomott egy gombot.
Öt biztonsági r rontott el az ajtó mögül, felemelt fegy-
verekkel. A negyedik segédügyintéz rám mutatott. A biz-
tonsági rök fegyvereivel együtt!
– Várjanak! – kiáltottam. – A nevem Inkswitch! Talál-
koznom kell Mr. Buryvel!
A biztonsági f nök az üvegen keresztül a negyedik se-
gédügyintéz felé intett. – Szerepel a körözöttek listáján?
Nehéz lett volna megmondani, mi is folyik valójában, mi-
vel szétterpesztett lábbal és szétnyitott tenyérrel a fal felé
fordítottak.
Hallottam a negyedik segédügyintéz hangját. – Nem,
nem keresik. Én nem értem. Ez valami félreértés lehet.
– Van ott egy másik lista is – folytatta a biztonsági f nök.
– Az a lelövésre várók listája?
– Nos, nos – mondta a negyedik segédügyintéz . – Itt egy
üzenet Buryt l. – Az üvegen keresztül rám ordított. – Hé,
maga ostoba (bíííp)! Tízre várták a személyzetin! Nem tud
világosan beszélni? Elkésett!
A biztonsági rök egy másik irodához cipeltek. Rajta fel-
irat:

Személyzet

Belöktek és magamra hagytak.

– Inkswitch? – kérdezte egy lány. – Maga nem szerepel a
Venezuelába induló harcolók listáján. Akkor mit csinál itt?
Nem tudja, hogy az ottani kormányt délután 4:00-ra meg kell

342
fosztani a hatalmától? – Emiatt felfordulás támadt. Maga a
személyzeti igazgató is belépett az irodába, hogy lássa, mi ez
a z rzavar, és vicsorogjon, mivel a lármától nem hallja ked-
venc rádióm sorát. Aztán rendbe hozta a dolgokat. A vene-
zuelai munkát átadták az oroszoknak. A csapat sért dötten
forgatta a szemét, amiért ket nem informálták.
A személyzeti igazgató megnyomott egy gombot. Hat kü-
lönböz biztonsági r rontott el . A személyzeti igazgató
rám mutatott. – Felfordítja az egész irodát!
Megragadtak.
– Várjanak egy percet! – sikítottam; a hangom egyre éle-
sebbé vált, ahogy megragadtak hátulról, s megpróbáltak fel-
emelni, hogy kidobjanak.
– Alkalmazott vagyok! Maga Mr. Rockecenter vett fel!
Úgy, ahogy voltam, ledobtak a padló közepére. A bizton-
ságiak vezet je így szólt: – Fogadjunk!
A személyzeti igazgató így felelt: – Állom! Öt dollár!
A biztonságiak vezet je így folytatta: – Én is! Tépjék szét
az ingét!
Az inggombjaim szanaszét röpültek.
A biztonsági ember különös formájú lámpát vett a kezébe.
A mellkasomra világított vele. Én is odanéztem.
Zölden fluoreszkált a Rockecenter családi kem a dátum-
mal és a kezd bet kkel együtt.
– Jézusom! – szólt a biztonságiak vezet je. – Vesztettél,
Throg Morton.
– Nem, te vesztettél – felelte a személyzeti igazgató.
Szörny veszekedés támadt. Valaki hívta a Pszichiátriai
Osztályt, mire megjelent egy pszichiáter, és elmagyarázta
nekik, hogy mindketten vesztettek, s az egészet csak túlrea-
gálják. Rávette ket, hogy fizessenek egymásnak öt-öt dol-
lárt, aztán elvette t lük a bankjegyeket, és távozott.
Személyi konzultáns el tt találtam magam egy aprócska

343
fülkében. Számítógépes kártyákat lyukasztgatott. Nagyon
unottan csinálta. Betáplálta szövetségi megbízólevelem ada-
tait.
Végül az összes kártyát benyomta a komputerbe. Meg-
nyomott egy tesztgombot, hogy visszahívja az adatokat a
képerny re. Semmi nem történt. A képerny sötét maradt.
– Megvagyunk – mondta. – Feldolgoztam az adatait.
– Várjon – mondtam. – A számítógép-képerny még
mindig sötét.
– Hát persze – felelte. – Nem akarja tönkretenni az álcá-
ját, ugye?
Távoztam.
Mr. Bury irodájának ajtaját félig nyitva találtam. Belök-
tem és beléptem.
– Hol a pokolban volt? – kérdezte. – Már egy órája várnak
ránk!
Kirohantunk, és taxiba szálltunk.
El bb-utóbb mindenre sor kerül!

3. fejezet

Ahogy utaztunk, id l id re beleragadva a forgalomba,

Mr. Bury rendkívül csendesnek t nt. Csak egyetlenegyszer
pillantott felém.
Végül megszólalt. – Mennyit tud err l a Wisterr l?
– Annyit nem, mint amennyit ön – hazudtam. Láttam,
hogy meglep dött, ezért fedeztem. – Nem lenne szerencsés,
ha Bury ellenségemmé válna amiatt, hogy túl sokat tudok.
– Hm – mondta. – Nekem nem tetszik ennek a Wister do-
lognak a kezelése, Inkswitch. A megfelel eljárás rendszerint
meglehet sen tekervényes, ebben az esetben azonban egy

344
közvetlen lövés sokkal inkább hasznunkra lenne.
Összerántott az ijedtség. Még nem szereztem meg a le-
mezt. Azonkívül eszem ágában sincs felrobbantatni magam
egy voltár invázióval. Amilyen állapotban van a bolygó,
minden él t lesöpörnének róla, aztán újjászerveznék az öko-
lógiáját, és gyarmatosítanák. A „minden él " rám is vonat-
kozik.
Hogy tudnám ezt elintézni? Ah! – Torpedó Fiaccola nem
járt túl nagy szerencsével – mondtam.
Most rándult össze – pedig a Wall Street-i ügyvédek
szakért módon palástolják érzéseiket, ha egyáltalán van ne-
kik olyan.
– Jézusom! – mondta. Döbbenten nézett rám. Aztán a
döbbenet helyét átvette a kíváncsiság. – Az a (bíííp) beszélt
magának?
– Nem – feleltem. – Wister viszont elküldte az Északi-
sarkra. Valószín leg most már csak a jegesmedvékkel be-
szélget. – Itt volt az ideje, hogy a gondolatait eltereljem ma-
gamról. – Ez a Wister gy jtötte be a száz rongyot, nem
Fiaccola.
– JÉZUSOM! – mondta Bury.
– Igen – mondtam kedvesen. – Wister a maga által fizetett
vérdíjból finanszírozza az olcsó üzemanyag kifejlesztését.
– Ó, istenem!
– Tudom – folytattam –, hogy azt gondolja, ha err l Mr.
Rockecenter tudomást szerez, valami szörny csúfságot fog
elkövetni maga ellen.
Bury rémülettel a szemében bámult rám. Tulajdonképpen
elértem, amit akartam.
– Van valami, amit elárulhatna – mondtam. – Miért van
Rockecenter annyira az ellen, hogy szülessen egy fia?
Az arca most olyan lett, mint a fehér aszalt szilva.
Végül így szólt: – Mert impotens. Csupán egy kukkoló.

345
Évek óta képtelen bármire is.
– Ó, ugyan már, Mr. Bury – mondtam. – Ne fészkel djön.
Kiálltam maga mellett Rockecenter irodájában, pedig hagy-
hattam volna, hogy bekapja a horgot. Ismerje el, ez egyér-
telm en azt mutatja, hogy megbízhat bennem. S t, még en-
nél is többet jelent.
– Inkswitch, én nem tudom, hogy honnan a pokolból sze-
rezte bármelyik információt is, ami most a birtokában van.
De ezek NAGYON veszélyes információk. Feladnám szak-
mai megbízhatóságomat, ha még egy szót elárulnék az ügy-
gyel kapcsolatban! A védelem visszavonul!
Keresztülverekedtük magunkat még két forgalmi dugón.
Aztán rám nézett, és fagyosan rám mosolygott – mindkét
szájszöglete megrándult kifejezéstelen tekintete alatt. –
Inkswitch, önmagammal folytatott rövid megbeszélés után
arra az álláspontra jutottam, hogy maga az egyik legrava-
szabb, legalattomosabb (bíííp), akivel valaha is találkoztam.
Nem, engedje meg, hogy változtassak az állásfoglalásomon.
MAGA a legravaszabb és legalattomosabb (bíííp), akivel va-
laha is találkoztam. Azt hiszem, a kapcsolatunkat jóvá fogja
hagyni a Legfels bb Bíróság határozata!
– És maga, Mr. Bury, a legrosszindulatúbb és
legkétszín bb (bíííp), akivel valaha is szerencsém volt együtt
dolgozni.
Kölcsönös elismerésünk jeléül komolyan kezet ráztunk.
Megérkeztünk úti célunkhoz. – Nos – szólt Mr. Bury –
(bíííp) ki ezzel a Wisterrel, de úgy, hogy soha többé ne tudja
felemelni a fejét! Ne legyünk tekintettel semmifajta felleb-
bezésre, s vigyük végig az ügyet az ítélet megszületéséig!
Ezzel a lelkesedéssel láttunk munkához.
Bury kissé felfelé fordította a fejét a körülöttünk magaso-
dó felh karcolókat vizsgálva. – A világ reklámközpontjában
járunk. Meglátogatjuk az FFBO-t, Amerika legnagyobb rek-

346
lám- és közönségszolgálat-cégét. Hadd tárgyaljak én.
– FFBO? – kérdeztem. – Ez mit jelent?
– Fatten, Farten, Burstein és Ooze. Ez az els feladat a
reklámügynökök tesztjében, hogy ki tudják-e mondani gyor-
san, dadogás nélkül. Ezt most már tudja. De ismétlem, hadd
beszéljek én. Mivel ügyvéd vagyok, nem tudnak perbe fogni
hamis esküért vagy rágalmazásért.
Beléptünk egy hatalmas, díszes el csarnokba. Fémhalak
úszkáltak körbe a falakat borító festményeken. Úgy t nt, az
itteniek nem normálisak.
A liftünk elindult felfelé. A liftb l egy kicsiny szobába
léptünk. Székek nem voltak. Az emberek csak l dörögtek,
szemlátomást nem ide tartozva, zavartan. Magas, golyóálló
üvegketrec állt a sarokban, egyetlen lánnyal a beadónyílás
mögött. A szoba falait sötétvörösre festették. Egy magas, ke-
rek kis ablakból lef részelt puskacs kandikált ki, éber tekin-
tettel mögötte. Nyoma sem volt jeleknek, vagy útbaigazító
tábláknak.
Bury el húzott egy kártyát a tárcájából. Nekinyomta a go-
lyóálló üvegnek. A lány összerezzent.
– Külföldi közönségszolgálati alelnök – követelte Bury.
A lány felkapta a telefont. Hisztérikusan beleüvöltött.
Még abban a pillanatban kikiabált a lyukon: – Ötvenedik
emelet! Várják, Mr. Bury!
A szobában várakozók összerezzentek, majd szétnyíltak
el ttünk, hogy utat adjanak.
Beléptünk a liftbe. Szája sarkából, anélkül hogy az ajkát
megmozdította volna, Bury így szólt: – Nem szeretem a las-
sú reagálást. Nagyon jól ismerem a cégük késleltetési takti-
káját: valami nem stimmel itt. Lehet, hogy megköveteli a
harmadik fokozatot. Húzza a kalapját a szemébe. Nos, ha
köhögök, nézzen nagyon szigorúan. Ha toppantok a lábam-
mal, nyúljon a kabátjába, mintha el akarna rántani egy

347
fegyvert. Világos?
Mindent megtanulok a szakszer együttm ködésr l. Azt
feleltem, hogy világos.
Bury hirtelen hozzátette: – De nehogy tényleg el rántson
valamit, vagy lel jön valakit. Miénk a biztosító társaság,
akikkel szerz désben állnak, és nem akarunk kártérítést fi-
zetni.
Megérkeztünk. A liftajtó félrecsúszott el ttünk. Gyönyör
váróterem tárult fel el ttem.
Két, hiányos ruházatú lány, egyenruhában, felcsavart sz -
nyeget hozott egy rúdon. Piros sz nyeg. Hátrafelé lépkedve
kigurították, hogy végigmehessünk rajta.
Két másik lány, átlátszó fehér ruhában, ide-oda ugrándoz-
va, kecses mozdulattal, a karjukon tartott kosárból virágokat
szórtak az utunkba.
Két heged s, magyar népviseletben lépkedett mellettünk,
érzelmes dallamot hegedülve.
– Utálom ezeket a (bíííp) népszer sít formalitásokat –
mondta Bury.
– És k is utálják csinálni?
– Nem. Csak ha nekem csinálják. Tudják, hogy megve-
tem.
Végigmentünk egy hosszú folyosón. Két fiatal férfi bele-
fújt harsonájába, majd boltívként fejük fölé emelték hangsze-
rüket.
Báránykosztümbe bújt lány nyitotta ki kecsesen az ajtót
el ttünk, melyen a következ felirat állt:

J. P. Flagrant
alelnök
Külföldi közönségszolgálati osztály

Az irodát virágok borították.

348
 Meglehet sen kövér férfi hajlongott el ttünk bíborvörös
szmokingban, s a kezét tördelte. – J. P. Flagrant vagyok, Mr.
Bury. Isten hozta. Isten hozta. Isten hozta.
Három kislány emelte fel angyali arcát a szoba túloldalán,
s kezdett énekelni:

Érezze jól magát

Érezze jól magát
Érezze jól magát kedves Mr. Bury
Majoránna, kakukkf , fekete bors, curry.

Meghajoltak, és aranyosan elszaladtak, csókokat dobálva,

s közben bakot ugorva egymás hátán. Nem lehetett könny .
Flagrant még jobban tördelte a kezét. – És mit szeretne,
Mr. Bury, és kedves vendége? Havana Havana Havana szi-
vart? Esetleg 1650-es Vintage Raire pezsg t? Vagy talán egy
szép, érett titkárn t, aki felfrissíti önöket? Az az ajtó egy há-
lószobához vezet, s valaki már várakozik is odabent!
– Ha szólna az esküdteknek, hogy vonuljanak vissza –
mondta Bury savanyúan –, a tárgyra térhetnénk.
Flagrant összecsapta kövér tenyerét, s továbbra is ragyogó
ábrázattal hesseget mozdulatokat tett. A heged szó abba-
maradt. Az emberek veszettül menekültek minden irányba.
Bury levett egy virágszirmot fekete öltönyér l, mintha va-
lami piszok lenne. A földre dobta, majd zsebkend jével
megtörölte ujjait. Így szólt: – Azért jöttünk, hogy meger sít-
sük az ön közönségszolgálati megbízását. Viszont magunk-
nak követeljük a jogot, hogy kiválasszuk saját PR-
emberünket.
– Ó, istenem, Mr. Bury, hálásak vagyunk. Bárkinek a
Rockecenter érdekeltségekb l elég csak kiejteni a száján a
parancsot, és mi bármit, bármit, bármit megteszünk a teljes
elégedettség érdekében, valamint hogy megfeleljünk, mint az

349
önök els számú szolgáltatója.
Összecsapta a tenyerét.
Egy titkárn rohant be, egyik kezében notesszel, készen
arra, hogy diktáljanak neki, másik kezében pedig egy cso-
mag óvszerrel.
Flagrant ezután hármat tapsolt. Egy fiatal férfi rontott be,
kezében hatalmas könyvvel, komoly szabású, Borostyán Li-
ga-féle öltönyben. Flagrant parancsára a fiatal férfi a könyvet
elénk tartva PR-szakemberek mosolygós fotóit kezdte muto-
gatni, ábrákkal és életrajzokkal.
Bury köhögött.
Végszóra abban a pillanatban olyan szigorúan néztem,
ahogy csak tudtam.
– Nem érhetjük be mással – mondta Bury –, mint J.
Walter Madisonnal.
A fiatalember összerezzent.
A titkárn is.
J. P. Flagrant elfehéredett. – Ó, istenem, ne, Mr. Bury!
– Ragaszkodom hozzá! – sziszegte Bury halálos tekintet-
tel.
Flagrant térdre rogyott. A fiatalember is térdre rogyott. A
titkárn is térdre rogyott.
Mindhárman könyörgésre emelték kezüket. Így szóltak
kórusban: – NE J. WALTER MADIDIÓTÁT!
Szája szögletéb l Bury így szólt. – Meg kell szereznünk
ezt az embert. Felülmúlhatatlan m vész – toppantott a lábá-
val.
Kezemet becsúsztattam a kabátomba, mintha el akarnék
húzni egy fegyvert.
Mindannyian felsikítottak.
Léptek zaja hallatszott a folyosóról.
Nagydarab, pocakos férfi, vörös csíkos öltönyben rontott
be a szobába. – Mi folyik itt? – üvöltötte. Meglátta Buryt.

350
Hátrah költ.
– Ezek az idióták – felelte Bury éles, maró hangon – visz-
szautasítják a Rockecenter-megbízást. És ez önnek, Mr.
Buhlshot, mint az FFBO elnökének, az állásába kerülhet!
Mr. Buhlshot letérdelt, mintha imához készül dne. – Ké-
rem, az istenért, ne tegye ezt velünk! Kérem, Mr. Bury!
Flagrant így jajgatott Mr. Buhlshot felé: – Azt követeli,
hogy J. Walter Madisont bízzuk meg!
– Ó, istenem – mondta Mr. Buhlshot. Kétségbeesetten
tördelte a kezét. – Kérem, ne tegye ezt velünk, Mr. Bury! Az
utolsó alkalommal, mikor önöknek dolgozott, tönkretette a
Patagóniai Köztársaság nemzetközi kapcsolatrendszerét!
Forradalmat idézett el ! Minden ottani Octopus-tulajdont ál-
lamosítottak! Az elnök öngyilkosságot követett el! És ezt J.
Walter Madison csinálta, egymaga!
Bury így szólt hozzám, szája sarkából; – Ez nem megy.
Lépjen a falhoz, és fedezzen a fegyverével. Ez kezd eldur-
vulni.
Tettem, amit mondott. Mindannyian sikoltoztak. Hallani
lehetett, ahogy ajtók nyílnak, majd csukódnak gyorsan a fo-
lyosón.
Bury így folytatta, halálos hangon: – Ön nem támogatja
ezt az ésszer követelést, Buhlshot?
– Ne, az istenért, Bury! Legyen szíve! Ne tegye tönkre az
FFBO jó hírét!
– Nem bocsátják rendelkezésünkre J. Walter Madisont?
Mr. Buhlshot térden állva el red lt, és nyalni kezdte Mr.
Bury cip jét. Bury hátralépett. – Ez esetben csak egyetlen al-
ternatívám marad, Mr. Buhlshot.
Bury a telefonhoz lépett. Felkapta. Így szólt: – Kapcsolják
a Grabbe-Manhattan Bankot.
A négy térdel hitetlenkedve bámulta.
– Itt Bury. Kapcsolja Mr. Caesart a Szabálytalan Kölcsö-

351
nök Osztályáról. Kérem.
Buhlshot felsikított. – Ó, Istenem, Bury. Ne küldjön vég-
rehajtót az FFBO-ra! Deficitesek vagyunk!
Bury h vösen várakozott Mr. Caesarra. Hirtelen érteni
kezdtem a helyzetet. Rockecenter a tulajdonosa a Grabbe-
Manhattan Banknak! Ez a világ egyik legnagyobb bankja!
Ez ellen rzi a többi bank nagy részét! Micsoda felállás! Mel-
lemet dagasztotta a büszkeség, hogy én is része vagyok en-
nek a hatásos kolosszusnak! De azért továbbra is rájuk sze-
geztem a fegyveremet.
Buhlshot hirtelen felüvöltött: – De nem mindegyik köl-
csönünk szabálytalan!
– Hamarosan mindegyik az lesz – felelte Bury.
– Várjon! Várjon! Várjon! – szólt Buhlshot. – Sikerült el-
érnie a piaci áttörést!
Bury eltakarta a telefonkagyló beszél jét.
– Megpróbálom megtalálni! – mondta Buhlshot.
A fiatal férfi és a titkárn lefogták Flagrant-t, aki megpró-
bált kiugrani a nyitott ablakon.
Buhlshot elrohant.
Harminc másodperc múlva visszatért. Csüggedtnek lát-
szott. – Senki nem tudja, hol van!
Hangosbeszél hívta össze az összes emelet összes dolgo-
zóját. Így bömbölt: – Azonnali inspiratív értekezlet az ötös
teremben!
A személyzet özönleni kezdett a szobába. Izgatott sugdo-
lózás. Döbbent pillantások, ahogy meghallották a J. Walter
Madidióta nevet.
Buhlshot rohangált közöttük. – Azonnali választ várok!
Hol van J. Walter Madison? Aki el áll a szlogennel, egy hó-
napos fizetett nyaralást kap a Bahamákon!
Bury még mindig a kezében tartotta a telefont. Leeresztett
szemhéjjal rám pillantott. – Mondtam magának, hogy eldur-

352
vulhat – szólt. – De akkor is meg kell szereznünk azt az em-
bert!
Azonnali válaszok születtek. – Halál Madisonra! – (Bíííp)
Madison. – Ha ma kölcsönadsz Madisonnak öt dolcsit, hol-
nap elveszted a barátn det! – Madison az Apokalipszis négy
lovasa közül a legkiválóbb. – Jobb két Madison a kemencé-
ben, mint egy a karmaim között.
Magas, éles hang hallatszott. – Miss Dicey talán tudja,
merre van!
Mozgolódás támadt. El szedték Miss Diceyt a takarító-
szerek szekrényéb l, ahová bújni szokott, majd a fejek felett
egymásnak átadva bedobták Flagrant irodájába.
Törékeny külsej , barna n volt, ábrándos tekintettel,
melyben most rémület csillogott.
Buhlshot a n fölé magasodott. – Miss Dicey! Azt mond-
ják. Ön volt az utolsó modell, akit J. Walter Madison hasz-
nált. Hol van most?
A n reszketni kezdett a félelemt l.
– Fizetett kirándulás a Washington emlékm tetejére, ha
megmondja – hízelgett Buhlshot.
Miss Dicey megpróbált elsüllyedni, de nem sikerült neki.
– Ki van rúgva, ha nem mondja meg most azonnal – kiál-
totta Buhlshot.
– Megígértem, hogy nem teszem – sikította Miss Dicey,
rémülett l remeg hangon. – Tudja, hogy maga meg akarja
ölni, és ha elmondom, visszajön és kicsinál! Tudom! Még a
szelleme is veszélyes lehet!
Buhlshot az ujjait tördelte. Két fiatal könyvel élénksárga
délutáni ruhában lépett be az irodába. Egyikük elkapta Miss
Dicey csuklóját. A másikuk a bokáját. Vízszintesbe fordítot-
ták. Egy harmadik könyvel az ablakhoz lépett, és szélesre
tárta. Ötvenemeletnyi mélység tátongott alatta. Megszédül-
tem.

353
 A két könyvel , akik a n kezét és lábát tartották, hintáz-
tatni kezdték el re-hátra, készen arra, hogy miután eléggé
belengették, kidobják a semmibe.
– Várjanak! Várjanak! – szólt Buhlshot. – A világítás úgy
ahogy van, rossz! Hívjanak ide egy rendez t a Reklámfilm
Osztályról!
Nyüzsgés támadt. Barettsapkás, középkorú férfi tolako-
dott keresztül a tömegen. Kicsiny hangosbeszél t hozott. Va-
laki széket tolt alá. Rendez felirat állt a háttámláján. Egy
technikus lámpákat szerelt fel. A rendez gyorsan és határo-
zottan el készítette ket.
Buhlshot így szólt a lányhoz: – Hajlandó elárulni, hogy
hol van?
A lány megrázta a fejét. – Nincs rosszabb végzet J. Walter
Madisonnál – felelte. Törékenysége és rémülete dacára ko-
molyan gondolta.
– A tied, Lemley – szólt Buhlshot a rendez höz.
– Rendben – felelte Lemley, a rendez . – Kázé kellene –
középfinom zene. Heged ket akarok!
Megjelentek a heged sök, és játszani kezdték a „Szívek
és virágok"-at.
– Nos, amire szükségem lenne – folytatta Lemley kicsiny
hangosbeszél jén keresztül – az a h vös, tárgyilagos
naturalitás. Ez nem Hollywood, ugye tudják? Nem majmo-
lunk senkit. És magától is ezt kérem, Miss Dicey. Természe-
tes arckifejezést kérek, és mosolyt. A közönségnek
AKARNIA kell megvenni a terméket. Rendben. Menjünk
mindjárt élesben. Méregdrága a nyersanyag. Minden készen
áll? Világítás! Kamera!
Valaki berohant egy csapóval, s így szólt siet sen: – Els
jelent, els felvétel! – Összecsapta a táblát, s kirohant. Kissé
zavaró volt, hogy nem állt vele szemben kamera.
– TESSÉK! – kiáltotta Mr. Lemley.

354
 A két fiatalember hintáztatni kezdte Miss Diceyt el re-
hátra, egyre nagyobb ívben, minden egyes lendítés után az
ablak felé pillantva.
– Leállunk! Leállunk! Leállunk! – szólt Lemley. – Jézus
Krisztus, Dicey. Tartsd nyitva a (bíííp) szemedet. Hogy tudsz
érzelmet kifejezni csukott szemmel?
– Elájult – szólt az egyik fiatalember.
Buhlshot a helyzet magaslatára emelkedett. – Hol a po-
kolban van a kellékes?
Berohant a kellékes. Felkapta a pezsg svödröt. Felfordí-
totta, mire a jég, az I650-es Vintage Raire pezsg , a csipe-
szek és minden Miss Dicey arcába ömlött.
Miss Dicey magához tért.
– Újravesszük – szólt Lemley. – Nos, ez alkalommal a
modell fogja meg a fejét, és fordítsa az arcát a kamera irá-
nyába. Mosolyogjon. Mintha örülne. Világos? Rendben! In-
dulunk. Világítás! Kamera!
Valaki berohant a csapóval. – Utolsó jelenet, második fel-
vétel! – A csapó nagyot csattant.
– Tessék! – kiáltotta Lemley.
– Megmondom! Megmondom! – kiabálta Dicey. – Ilyen
tönkrement sminkkel nem szerepelhetek! Mit gondolna a kö-
zönségem?
– Leállunk! – szólt Lemley. – Improvizált szöveg. Nem
szerepel a forgatókönyvben.
– Öt perc szünet! – kiáltotta Buhlshot. Erre mindenki el-
rohant öt perc szünetet tartani. Buhlshot barátságtalanul
Dicey elé állt, aki maga is ki akart osonni az ajtón.
– Elutazhatok Kínába? – kérdezte Miss Dicey.
– Igen – felelte Buhlshot.
– És elmehetek utána kiküldetésbe a vasfüggöny mögötti
irodáinkban? – kérdezte Dicey.
– Igen – felelte Buhlshot.

355
 – Rendben. A 92-es mólón bujkál. Ez az új vámmentes
övezet, így is kívül esik a territoriális határokon. Az autó-
jában alszik egy „export" feliratú konténerben. Az anyja ete-
ti, minden este kilenckor. És most hadd menjek. Csomagol-
nom kell!
Bury letette a telefont. Halványan, borúlátóan bólintott.
Erre eltettem a fegyverem.
Buhlshot így szólt: – Flagrant, kirúgom, ha még egyszer
kockára teszi a Rockecenter-megbízást!
– Még nem vagyunk túl a nehezén – suttogta felém Bury.
– Még el kell kapnunk. A nemzetközi jognak megfelel en
kell kezelnünk az ügyet.
Távozás közben a két heged s mellettünk lépkedett, han-
gulatosan hegedülve, miközben a virágos lányok
papírcetliket szórtak körülöttünk a leveg be. A két egyenru-
hás ezután felcsavarta utánunk a sz nyeget.
Buhlshot a folyosón lila selyem zsebkend jével megtöröl-
te az arcát. Így szólt: – Jézusom, mit meg nem kell tenni né-
hány megbízásért!

4. fejezet

Abban a pillanatban, hogy kiléptünk az utcára, máris tud-

tam, bajba kerültünk. A munkaid vége! A reklámkerület
hazafelé indul! Emberáradatban fuldokoltunk. Nem találtunk
taxit.
– Ó, kedves barátom! – szólt Bury. Az órájára pillantott. –
Kevés id nk maradt! Már csak négy óránk van este 9:00-ig!
Inkswitch, meg kell szereznünk Madisont, költségekre és
nehézségekre való tekintet nélkül.
Végigrohantunk a sugárúton. Nem is nagyon tudtunk vol-

356
na mást tenni, mivel fogva tartott minket az emberlavina.
– Szembe kell szállnunk a nemzetközi jogrendszerrel –
aggodalmaskodott, miközben sodródtunk. – Ebb l rögtön
láthatja, milyen ravasz (bíííp) is ez a Madison: beköltözött a
vámmentes övezet 92-es mólójára, a gát legvégébe! Így kí-
vül esik az Egyesült Államok hatóságainak törvénykezési
hatáskörén.
Elugrattunk egy italbolti küldöncfiú triciklije el l, aki ke-
resztülszáguldott a tömegen. Megfordultam, s a lábammal
felborítottam a járm vet.
A ripityára tör üvegek szemlátomást felvidították Buryt.
– Hatchetheimer! – mondta. – Ha ez csak egy egyszer jogi
probléma lenne, tudnám, mit tegyek. De ez már katonai ügy,
Inkswitch. Nyers er ! Hatchetheimer Hitler vezérkarának
utolsó, ma is él katonatisztje. Még szinte gyerek volt akkor.
Most már kilencven felé járhat. Fel kell vennem a kapcsola-
tot Hatchetheimerrel, s ki kell kérnem a tanácsát. Telefonon.
Szereznem kell egy telefont. Létfontosságú, hogy megsze-
rezzük Madisont: nincs helye fellebbezésnek!
Egy zsidó csemegeüzlet mellett jártunk. Tömve volt vá-
sárlókkal. De nemcsak ez volt a baj vele: Ku-Klux-Klan-
tagok fehér köpenyben és csuklyában meneteltek körbe-
körbe az üzlet el tt, táblákkal a kezükben:

LE A ZSIDÓKKAL!

– Ne menjen át a sorfalukon – szólt Bury. – Miénk az

egyesület. Arra! Ott a metrómegálló!
Közvetlenül a csuklyások mögött, elindultunk lefelé a
lépcs n. Az aggódó Bury vezetésével keresztülfurakodtunk a
tömegen.
A metrómegálló peronján izgatottan hömpölygött a tö-
meg. Bury, a gyakorlott New York-i, könyökével vágott utat

357
az embertömegen keresztül. Láttam, amint egy fekete fiú
graffitivel dekorálja a fehér burkolatot. Két sprayt tartott a
kezében, egy pirosat és egy kéket. Amerikai zászlót festett,
keresztben felirattal (bíííp) meg. Azt gondoltam, Bury oda-
megy hozzá, talán, hogy maga is belerajzoljon, Bury azon-
ban a metrómegálló telefonfülkéjét vette célba.
Egy asszonyt talált a fülkében, aki éppen telefonált. Bury
megdöngette az üvegajtót. A n vérszomjasan ránézett, majd
folytatta a beszélgetést.
– Nézze, Inkswitch – szólt Bury. – Hálás lennék, ha nem
engedne ide senkit, miközben telefonálok. A hívás el fog tar-
tani egy darabig, s közben az emberek dörömbölni fognak az
üvegen, ahogy azt én is csinálom.
Azt feleltem, megpróbálom.
– Van aprója? – kérdezte Bury. – Azt hiszem, nekem
nincs.
Nekem sem volt. Gondolataim azonban els sorban azon
jártak, hogy hogyan tartsam majd vissza a telefonálni akaró-
kat. Bury elindult a metrómegálló jegybódéja felé.
Felrohantam a lépcs n. A KKK még mindig sorfalat állt
az üzlet el tt. A tábláik! Szükségem van néhányra közülük!
„Azzal, ami a kezed ügyébe kerül", ahogy azt apparátusbéli
professzorom belénk verte. Nos, elérkezett a pillanat, hogy
alkalmazzam ezt a tanácsot.
Torkomszakadtából így kiáltottam: – Vigyázzatok! A
rend rség operatív osztaga!
El kaptam a fegyverem, és leadtam két lövést!
A csuklyások fejvesztve menekültek!
Az a kett , akit megsebesítettem, eldobta a tábláját.
Felkaptam a tüntet táblákat, s lerohantam velük a lép-
cs n.
Bury épp akkor fordított hátat a pénztárfülkének. Teli
zacskó aprópénzt szorongatott a markában. – Mindig olyan

358
sokáig tart! – siránkozott. – El ször nem akarják elhinni,
hogy miénk a metró! – Benyúlt a zacskóba, s az aprót átlapá-
tolta kabátja zsebébe. A maradékot ideadta nekem. – Ez le-
gyen magánál.
A telefonfülkéhez szaladt. Az asszony épp befejezte a be-
szélgetést. Ennek ellenére megdöngette az üveget.
Gyorsan odaugrottam a fiatal fekete mögé. Szakért mó-
don meglendítettem az apróval félig telt zacskót. Lesújtottam
vele a fejére. Összeesett. Felkaptam a két festéksprayt, és
munkához láttam.
Letéptem a plakátot a tábláról, s a tiszta oldalával kifelé
fordítottam. Gyorsan és pontosan, kék színnel rápermetez-
tem, CIA-EMBER. Körülnéztem a peronon, s találtam egy
kiköpött rágógumit, amit a túloldalára ragasztottam.
Fogtam a másik plakátot, arra pedig azt írtam, LE A CIA-
VAL!
Az asszony becsmérelte Buryt. Már értettem, mire gon-
dolt, mikor a telefonfülke védelmének szükségességér l be-
szélt.
Az asszony távozott. Ahogy Bury elindult befelé a tele-
fonfülkébe, a CIA-EMBER feliratot a hátára ragasztottam.
Nem vette észre.
– Istenem, de büdös van itt – szólt Bury. – Biztosan fok-
hagymát rágott! – Nyitva hagyta az ajtót.
Parádézni kezdtem fel, s alá a táblámmal, LE A CIA-
VAL! Az emberek nagy ívben elkerültek.
Bury aprópénzt szórt a telefonba. Így szólt: – Központ?
Kapcsolja nekem a New York-i Telefontársaság f operáto-
rát, azonnal... F operátor? Bury vagyok a Swindle and
Crouchtól. Kapcsolja rá a Klondike 5-972l-es nyilvános fül-
két az I. számú Folyamatos Nemzetközi WATS vonalra. Per-
sze hogy tudom, hogy ez titkos vonal. Még jó, hogy tudom:
miénk a telefontársaság... Mi a neve, kérem? Goog?

359
 Felírta a noteszlap szélére. – G-O-O-G. Köszönöm, Miss
Goog... a telefon hitelkártyám száma: IT&T 1... igen, mi va-
gyunk a telefontársaság tulajdonosai, Miss Goog... rendben.
Nos, akkor kapcsolja rá ezt a fülkét a WATS vonalra. Sze-
mélyesen maradjon vonalban, míg létre nem jön a kapcsolat.
Tartsa nyitva ezt a vonalat. Az összes bejöv hívást terelje el
err l a nyilvános fülkér l. Szakítson meg minden hívást, ami
az útjába kerül.
Hallgatott egy pillanatig. Aztán aláhúzta Miss Goog nevét
kicsiny noteszében. – Nem, Miss Goog. Nem érdekel, ha az
Elnök beszél rajta, bontsa fel a vonalat...
A tömeg nagy ívben elkerült minket. Le-föl masíroztam a
táblámmal: LE A CIA-VAL!
Bury így szólt magában: – Ostoba (bíííp). Rá akar kap-
csolni egy K vonalra. Ki az ördög akar ilyenkor beszélni az
Elnökkel? – Ki-be csukogatta a telefonfülke ajtaját. – Iste-
nem, de büdös van itt! – Aztán hirtelen a telefonra figyelt. –
Rendben, Miss Goog. Akkor kapcsoljon össze közvetlen vo-
nalon a Nemzetbiztonsági Ügynökség rangid s megfigyel -
jével... Igen, Miss Goog, tudom, hogy ez egy titkos kor-
mányzati vonal... Halló! Ki az? Peeksnoop? Ah, hogy van,
Peeksnoop? Bury vagyok a Swindle and Crouchtól... Igen, a
feleségem jól van... Figyeljen, Peeksnoop. Maga figyeli
Hatchetheimer tábornok telefonhívásait?... Ah, nagyszer .
Er sítsen meg abban...
Szerelvény érkezett. Az utasok meglátták a feliratokat, és
távol maradtak.
Bury így szólt hozzám. – Szerencsénk van. Hatchetheimer
terrorista csapatot irányít Kairóban, és a biztonságiak infor-
mációi szerint holnap reggel bombát készülnek robbantani az
amerikai nagykövetségen. is meger síti a m holdak által
szerzett információkat. Hatchetheimer meglehet sen agilis a
korához képest... Ah, Peeksnoop. Nos, fordítsa meg a lehall-

360
gató rendszert, s kapcsoljon rá Hatchetheimer telefonjára.
Csak csörgesse. Nagyszer , cimbora.
A tömeg messze elkerült minket. Én a táblámmal mene-
telgettem, Bury a fülkeajtóval legyezett.
Ismét a telefonra figyelt. – Hatchetheimer? Ah, maga az?
Itt Bury... Igen, jól vagyok... is jól van... Ó, kedves bará-
tom, ne mondja... Nos, ezt nagyon sajnálom. szintén meg-
ígérem, hogy utánanézek azoknak a hibás t zbombáknak, s
kicseréljük ket most azonnal. Igen, a szavamat adom... Nos,
figyeljen rám, tábornok. Katonai problémában kérem a taná-
csát. A 92-es móló végén...
Szerelvény érkezett. Kinyíltak az ajtók. Az utasok kiszál-
láshoz készül dtek, de ahogy meglátták a feliratokat, inkább
bent maradtak a metrókocsikban. A többi utas megpróbált
bezsúfolódni melléjük. Az ajtók nagyot csapódva becsukód-
tak, s a szerelvény eldübörgött.
Ismét hallottam Bury hangját. – ...Ó, nem a New York-i
rend rség. Istenem, nem... A New York-i Nemzeti Gárdát
valódi veszélyhelyzetre tartogatjuk... Az amerikai hadsereg
csak a védelmi költségvetés felsrófolásához használná. Ide
hallgasson, tábornok... Igen. Nemzetközi Zóna a 92-es móló
végén. Ez egy nemzetközi probléma...
A fiatal, fekete fiú magához tért, mivel valószín leg töb-
ben ráléptek. Rogyadozva felállt, meglátta festékes flakonja-
it, összeszedte ket, s tovább dolgozott graffitijén.
Bury így folytatta: – Ó, igen, ez nagyszer , tábornok. És
köszönöm, hogy szakított rám id t. Sok szerencsét a követ-
séghez. – Lenyomta a telefonkagyló akasztóját. Rám nézett.
– Van remény. Hatchetheimer briliáns elme.
A telefon azon nyomban megcsörrent. A füléhez emelte a
hallgatót. Egy ideig hallgatott, aztán így szólt. – Nem,
(bíííp), ez nem a Lóburger King!... Nem, nem fogok küldeni
magának három Póni Supreme-et! – Idegesen ismét lenyom-

361
ta a telefonkészülék kampóját. – Miss Goog! Az isten (bíííp)
meg! Ne kapcsoljon senkit erre a vonalra! Rendben. Nagyon
örülök, hogy sajnálja. Kapcsolja inkább Washingtont, a Ve-
zérkari F nökség stratégiai tisztjét... Igen, tudom, hogy ez
egy titkos vonal, Miss Goog. Hozza már léte azt a (bíííp)
kapcsolatot! – Mélyr l jöv n felsóhajtott, majd ismét legye-
zett az ajtóval. – Utálom a fokhagymát!
Létrejött a kapcsolat. – Bury vagyok, a Swindle and
Crouchtól. Melyik NATO-egységet tudja bevetni jelen pilla-
natban New York közelében?... Mi?... Hogy hívják?...
Sheridan. Sheridan tábornok. – Felírta a noteszába. – Nem
hiszem, hogy valaha is hallott rólam, Sheridan tábornok.
Bury vagyok a Swindle and Crouchtól... Ó... nos... hasonlít a
maga (bíííp) beszédhangjára. Istenem! – Aláhúzta, amit bele-
írt a noteszába.
Az ajtóval legyezett. Kinézett rám. – El fogjuk kapni ezt a
Madisont, Inkswitch.
Néhány kellemetlenked alak nem volt olyan gyáva, mint
a többi. Löködni és szurkálni kezdtem ket a táblámmal.
Bury tovább beszélt. – Rendben, örülök, ha maga elége-
dett. Nos, akkor válaszoljon végre erre a (bíííp) kérdésre...
Ah! Egy NATO harckocsiszázad tart bemutatót ma este a
Hetedik páncélosezred el tt. Akkor nekik kell megcsinálni-
uk. Találkozni akarok velük háromutcányira délre a 92-es
mólótól ma este 8:30-kor teljes felszereléssel, tankokkal,
harckészültségben... Tábornok, cseppet sem érdekel, ha ez
tönkreteszi a bemutatót. És az sem érdekel, ha ezek britek.
Vegye fel a kapcsolatot a NATO f parancsnoksággal
Strasbourgban, és szerezze meg az engedélyt, most azonnal!
Adja már ki azt a (bíííp) parancsot!
Ismét aláhúzott valamit a noteszában. – Rendben, tábor-
nok. Még valami. Van repül géphordozója a Brooklyn Ten-
gerészeti Támaszponton?... Van?... USS Saratoga... Tábor-

362
nok, nem érdekel, hogy szárazdokkban van. Adjon ki paran-
csot, hogy a következ huszonnégy órára helyezzék európai
NATO-parancsnokság alá... Hát akkor hívja ki azt a (bíííp)
tengerészeti titkárt arról a (bíííp) vacsorapartiról, és intézze
el vele!... Nem, arra nincs id m, hogy elmondjam, miért....
Igen, nemzeti érdek! Jó!
Lenyomta a telefonkészülék akasztóját. Félig felém for-
dult. – Haladunk ezzel a Madisonnal. – Aztán visszafordult a
telefonhoz. – Miss Goog? Nem, az isten (bíííp) meg, még
nem készültek el a gatyái, ez nem a Yorkville Vegytisztító!
Miss GOOG!... Ide hallgasson, (bíííp), tartsa ezt a vonalat.
Kapcsolja a USS Saratoga parancsnokát a Brooklyn Tenge-
részeti Támaszponton.
Bury az órájára pillantott. – Id , id – mondta félrefor-
dulva nekem. – Id be telik. De azért haladunk ezzel a
Madis... Halló! Itt Bury a Swindle and Crouchtól... Hogy van
Jinx kapitány? Kapitány, hamarosan meger sítést fog kapni
a haditengerészet titkárától, de ne várja meg. Magát a le-
génységével együtt NATO-parancsnokság alá rendelik a kö-
vetkez ...
Szerelvény érkezett. Bury becsukta maga mögött a fülke-
ajtót, hogy beszélni tudjon.
Tömeg gyülekezett. Volt köztük két keménykötés fickó,
akik mindenáron át akartak jutni köztem és Bury között, aki
még mindig a hátán viselte a feliratot. Voltak néhányan, akik
csatlakozni akartak hozzám.
Különböz szúrásokkal és ütésekkel elkergettem ket.
Egy félénk külsej fickó csapdába esett a tömeg és a telefon-
fülke között. Kabátja színe hasonlított Buryére. Reméltem,
Bury hamarosan befejezi a telefonálást. Kezdett a helyzet
forróvá válni. A tömeg egyre csak gy lt. Ahelyett, hogy a
tábla elriasztotta volna ket, úgy t nt, inkább érdekl dnek.
Változott az összetételük – munkások keveredtek közéjük.

363
Csúnya helyzet készül dött.
Bury végzett.
Visszaakasztotta a telefonkagylót, s kinyitotta a fülke ajta-
ját.
Egy szempillantás alatt cselekedtem.
Észrevétlenül lekaptam Bury hátáról a feliratot, s a félénk
fickó hátára ragasztottam. A fülébe sziszegtem: – Magát
akarják! Fusson, ha kedves az élete!
És hogy futott! Végig a peronon, ahogy a lába bírta!
A tömeg, kissé összezavarodva a gyatra fényben, csak
annyit látott, hogy a CIA-EMBER felirat hírtelen elt nik a
szemük el l!
Üvölt áradatként vetették magukat zsákmányuk után.
Vad kiáltozásuk fülsiketít üvöltéssé er södött a metró-
megállóban!
– Mi volt ez? – kérdezte Bury.
– Kocogók – feleltem.
Elhagytuk a Rockecenter bolygóméret birtok ideiglenes
világparancsnoki állását.
A telefon megcsörrent. Talán Miss Goog akart még né-
hány érmét. Nem tör dtünk vele.

5. fejezet

Mr. Bury az órájára pillantott. – Jobban tesszük, ha most

id t szakítunk arra, hogy együnk. A menetrend kés bb igen-
csak szoros lesz.
Ahogy felértünk a metrómegállóból, bementünk a lépcs
melletti zsidó csemegeüzletbe. Zsírfoltos, fehér terít s asztal
állt az üzlet végében. Mr. Bury így szólt: – Általában utálom
ezeket a helyeket. Mindent megteszek a zsidók pénzcsinálása

364
ellen, na persze a többi nép esetében sincs ez másképpen.
Leültünk, s a falra hatalmas bet kkel kiírt kínálatot olvas-
tuk. A Klán festékszóróval horogkeresztet festett a menüre,
benne KKK. – Azt hiszem, csak kóser hot dogjuk van. Nem
csoda, hogy a Ku-Klux-Klan megtámadja ket.
– Maguk finanszírozzák a Klánt? – kérdeztem.
– Hát persze. Társadalmi feszültséget keltenek, nem igaz?
Hé! – kiáltotta a pult mögött álló kicsi zsidó felé. – Két hotti
doggi, érted?
– Tudja, ezek az átkozott külföldiek nem beszélnek ango-
lul. De ha az ember szór egy kevés szódabikarbónát a tetejé-
re, egészen ehet .
Megbántam, amit tettem. Rál ttem két Klán-tagra. Nem
túl barátságos dolog t lem. Nos, ezt nem mondom el
Burynek.
Megkaptuk a kóser hot dogokat. Miközben Bury a sajátját
ette, noteszába jegyzetelt. Nem akartam megzavarni. Ponto-
san, odafigyelve dolgozott, hullámzó sorait senki el l nem
takarva.
– Azt hiszem, nagyon jó esélyünk van arra, hogy megsze-
rezzük Madisont – mondta. – Hatchetheimer meglehet sen
éles elme. Remélem, elegend t zer vel rendelkezünk majd.
– Készített még néhány feljegyzést. – Remélem, ez elegend
feladatot ad az irodám személyzetének. Folyamatosan el kell
látni ket feladattal. Hogy tetszik ez magának? – Megfordí-
totta a feljegyzést, hogy én is el tudjam olvasni. Megérintett
a bizalma, s az, hogy kikéri a véleményemet.
A feljegyzés így szólt:

1. Küldeni Peeksnoop feleségének egy doboz csokoládét.

Leszámlázni egy zacskó aprópénzt a metróhálózatnak.
Újjáépíteni Fort Apache-ot az adófizet k pénzéb l, lovas-
ságot vezényelni oda, majd kinevezni Sheridan tábornokot

365
parancsnokukká azzal a paranccsal, hogy üldözze
Geronimót, míg el nem éri a nyugdíjkort.
Áthelyezni Miss Googot, a New York-i Telefontársaság
vezet operátorát a New York-i Metróhoz sínfényez nek.
Bekönyvelni három hot dogot a kiadások közé.
El léptetni Jinx kapitányt az USS Saratoga parancsnokát
admirálissá, ha id ben érkezik.
Szólni a briteknek, hogy k választhatják a következ
NATO-parancsnokot, ha a harckocsiszázaduk elvégzi a fel-
adatát.
Küldeni egy tucat hosszú szárú Amerikai Szépség rózsát a
polgármester feleségének, és a Metropolitan Opera elnökévé
jelölni.

Így szóltam: – Nekem ez rendben van. Csak ezt az utolsót

nem értem.
Rám nézett. – Ó, az istenit. Magának igaza van,
Inkswitch. Elfelejtettem felhívni a polgármestert. – Siet sen
betömte a szájába a hot dog maradékát, s a nyilvános tele-
fonhoz ugrott.
Nem hallottam, mit beszélt. Arcán a Wall Street-i ügyvé-
dek jellegzetes kiábrándult kifejezésével tért vissza.
– Úgy volt, ahogy gyanítottam. Utálom a politikusokat.
Csak arra kértem, hogy az összes manhattani jár rkocsival
állja el a Tizenkettedik sugárút összes bevezet szakaszát és
kijáratát, valamint a West Side emelt autópályát a nyugati
Tizenhetedik utcától a nyugati Hetvenkilencedikig, és 8:30-
tól 9:30-ig tiltson meg mindenfajta járm forgalmat közöttük.
Ez az Egyesült Államok területe, így legálisan alkalmazha-
tom ket, egészen addig, míg meg nem kezdjük a támadást –
le kell zárnunk az összes menekülési útvonalat, amely egy
lehetséges, részletekbe men fellebbezés felé vezetné
Madisont.

366
 Ököllel rácsapott az asztalra. – És (bíííp), megtudtam,
hogy meg fogja akadályozni. De én már ki is találtam, hogy
kerüljem meg. Erre kellettek a virágok. Azt mondtam neki,
hogy a Corleone banda egyik tagját üldözzük. Tudja, a fele-
sége. és Babe Corleone együtt táncoltak a Roxy tánckará-
ban, és utálják egymást. Magának is ismernie kell a helyi po-
litika finomságait, Inkswitch. Így aztán persze azonnal kibo-
csátotta a parancsot, így aztán Madison egyik mellékutcán
sem tud elmenekülni. Úgyhogy a virágcsokrot rajta hagyhat-
juk a listán.
Bury fáradtan megmasszírozta aszaltszilvaszer arcát. Az-
tán megbökte lógó karimájú New York-i kalapját. – Akár in-
dulhatunk is, Inkswitch. Ez nagy valószín séggel meglehet -
sen heves támadás lesz, így azt mondtam a feleségemnek,
csak tízre érek haza.
A metróban szerzett apróból kifizette a hot dogokat. Ész-
revettem, hogy az asztalon felejtette a feljegyzéseit. Már
csak odakint értem utol. Odaadtam neki a papírokat. Össze-
gy rte, s egy lámpaoszlopra szerelt szemeteskosárba dobta. –
Ne szemeteljen, Inkswitch. Most indítottunk kampányt. „Ne
szemetelj!" Leszedetjük az összes anti-Rockecenter falra-
gaszt, és börtönbe zárjuk azok kiragasztóit anélkül, hogy vá-
dat emelnénk ellenük a szólásszabadságról, és a sajtó sza-
badságáról szóló Els Kitétel megsértése miatt. Ismernie kell
ezeket a dolgokat, most, hogy már tagja a családnak. Azt kell
hogy mondjam, nem fogja könny nek találni. Az ilyen em-
bereket, mint mi, akik rabszolgaként, fogaskerékként dolgo-
zunk a hatalmas gépezetben, nem értékelnek, s azt sem ve-
szik figyelembe, hogy mennyire elkötelezetten végezzük a
feladatainkat. Azt hiszem, emésztési zavarom van. Tettem
szódabikarbónát a hot dogomra?
Nem emlékeztem rá, pedig arra a következtetésre jutott,
hogy nem tett.

367
 Aztán indultunk, hogy találkozzunk a csata isteneivel.

6. fejezet

Körülbelül 8:20 lehetett. A halálos zéró óra egyre közele-

dett.
Bury és jómagam kikászálódtunk egy taxiból, egy ház-
tömbnyire a találka helyszínét l. Gyalog indultunk tovább,
hogy randevúzzunk a végzettel.
Járm vek tömege s södött el ttünk. A sötét éjszakát és
a s ködöt csak néhol törte át egy-egy izzó fénypont. A
Hudson River, mint valami széles út, t lünk balra hömpöly-
gött.
Bury motyogott. – Repül géphordozó l6M-20-as legújabb
típusú harckocsi, rohamfegyverek, páncélöklök... remélem,
elég t zer t gy jtöttünk össze ahhoz, hogy elbánjunk
Madisonnal. Mert egy valamit még nem mondtam. Hihetet-
lenül trükkös!
Keresztüljutottunk a rend rkordonon, s a hamarosan csa-
tatérré változó területet minden irányból lezáró rohamkocsik
gy jén. Nagydarab figura állta el az utunkat. Grafferty
rend rfelügyel volt.
Közelebbr l is megnézett minket, majd fürgén tisztelegve
ellépett el lünk. – Látom ön az, Mr. Bury. Éreztem, hogy
csakis ön lehet az. Senki más nem lenne képes az összes
New Yorkban jár röz rohamkocsit iderendelni. Akarja,
hogy éppen ne ide nézzünk?
Bury éppen arra koncentrált, hogy keresztüljusson a ro-
hamkocsik kordonján s a rend rök tömegén, és hogy elérjük
els úticélunkat. Aztán így válaszolt: – Nem, ez az egész le-
gális ma éjszaka.

368
 – Ó? – szólt Grafferty, szintén meglep dve.
– Ez nemzetközi ügy, úgyhogy ne hagyja, hogy az embe-
rei belekeveredjenek. Csak állják el a forgalmat. Nem sze-
retnék egyetlen amerikait sem az Emberi Jogok Nemzetközi
Bírósága elé juttatni.
Grafferty siet sen helyeselt. – Nem. Esélyük sem lenne.
Keresztüljutottunk. Ott volt el ttünk, amit Bury akart.
Tizenhat M20-as tank támadó alakzatba rendez dve, or-
mótlan, kifényezett szörnyek, készen a bemutatóra.
A tankok körül ott ácsorgott legénységük, egyenruhában.
Nagyon britek voltak, és nagyon okoskodóknak látszottak.
Hosszú, keskeny NATO-zászlószalagok lengtek a harcko-
csik antennáin, valamint hatalmas NATO-zászlót vontak fel
a vezérharckocsi tornya mögé.
Borzongatóan katonás látvány volt!
Egy dandártábornok díszegyenruhában, fején barrettel,
pálcáját hóna alá csapva, elénk lépett. – Csak nem maguk
azok a pasasok, akiknek jelentenünk kell? – Megcsavarta ka-
tonás bajszát. Ezt alighanem kérdésnek szánta: valószín leg
magas rangú, sokszorosan kitüntetett NATO tábornokot várt.
Gyorsan megtörtem a csendet. – Mr. Bury, a Swindle
and Crouchtól. A Rockecenter érdekeket képviseli.
– Ó, uram! – A dandártábornok olyan feszeset szalutált,
hogy a karja csak úgy vibrált meg rezgett. Anélkül, hogy hát-
rafordult volna, így kiáltott: – Katonák, vigyázz!
Tisztelgééééééshez!
Csattogó bakancsok záporoztak a kövezetre. A tömeg fe-
szes, leny göz alakzatba formálódott a tábornok mögé,
minden szempár el re nézett, minden test megfeszült.
– Kirá-lyi tisztel-gés! HAPP! – kiáltotta a dandártábor-
nok.
A kezek egyszerre lendültek a legleny göz bb tisztelgés-
re, amit valaha is láttam.

369
 – KÉZ! – kiáltotta a tábornok. Minden kéz az övével
együtt lecsapódott.
– Szolgálatá-ra, URAM! – kiáltotta a tábornok, és egy-
két-hár-négyet toppantott a lábával, ahogy azt a britek teszik.
Bury ott állt lekonyuló karimájú New York-i kalapjával és
civil felölt jében. Bármennyire is észrevétlenül, de meg-
mozdította jobb kezét. – Ha szólna a tisztjeinek – kezdte –
megbeszélést tartanánk, zárt ajtók mögött.
A dandártábornok egyetlen határozott parancsára a tisztek
azon nyomban összegy ltek. Egyeztették óráikat. Bury el -
húzott egy Octopus térképet Manhattanról. Olyan gyorsan
osztogatta a parancsokat, hogy el ttem összefolyt az egész.
Pontosan elmondta nekik, hogy mire kéri ket.
A dandártábornok ugatott valamit. Tizenöt tank legénysé-
ge rohant szörnyetege felé, majd katonás pontossággal beug-
ráltak.
A dandártábornok kicsiny adóvev t húzott el ingzsebé-
l. Katonásan belevakkantott.
Bömböl , csikorgó motorokkal a tizenöt tank el relen-
dült, s megindult észak felé a Tizenkettedik Sugárúton.
A dandártábornok udvariasan átadta az adóvev t
Burynek, és tisztelgés kíséretében felajánlotta neki a tizenha-
todik tankot.
Nemsokára a dandártábornokkal valahol a harckocsi
gyomrában, Buryvel a nyitott lövegtoronyban, aki most sem
vette le kicsiny, lekonyuló karimájú kalapját, valamint ve-
lem, aki a búvónyíláson kandikáltam ki, a páncélos lassan
észak felé indult.
Kapaszkodót találtam a lövegtornyon. Rossz el érzetem
miatt belekapaszkodtam. Burynek azonban nem voltak rossz
érzései. Ott állt a lövegtoronyban, bal kezében az adóvev -
vel, miközben Wall Street-i ügyvédszeme éberen figyelt
mindent el ttünk.

370
 Észrevétlenül megközelítettük a 92-es móló bejáratától
körülbelül ötvenlábnyira meghatározott pozíciónkat. Megáll-
tunk.
lünk balra feketéllett a folyó. El ttünk a kihalt út. S ott
állt vadászzsákmányunk néma barlangja, a feketén tátongó
raktár.
Bury az órájára pillantott. Rengeteg id nk volt még. Bury
lenézett rám, ahogy óvatosan kilestem a kerek búvónyíláson.
– Briliáns ember, Hatchetheimer. hozta össze így ezt a ter-
vet. Mestermunka. Remélem, m ködik. Kár, hogy több mint
háromnegyed évszázaddal ezel tt a rossz oldalra állt. Nagy
veszteség ez a világnak. Tizennyolc különböz ország akarta
megkaparintani mint háborús b nöst. Emiatt nagyon nehéz
ellátást küldeni neki terroristatevékenységéhez. A következ
fél órában megtudjuk a legjobbat vagy a legrosszabbat. A
háború mindig is kockázatos dolog volt. De én azt mondom,
ilyen a szabad rablás. Mikor az esküdtek elmulasztanak ked-
vez döntést hozni, mindig a páncélököl mondja ki az utolsó
szót. Ezt ne feledje, Inkswitch. Az ön jelenlegi pozíciójában
fel kell készülnie ezekre a lélekpróbáló dolgokra. Néhány
perc múlva az ügy a végs döntéshozatal stádiumába kerül,
és vagy mi állunk fegyvert l halva a legf bb bírói szék elé,
vagy biztonságban megkaparintjuk azt a (bíííp) Madisont. A
vád visszavonul.
A figyelmét magára vonta valami a folyó közepén, így én
is arra fordítottam a tekintetemet.
Valaki a harckocsi gyomrából infravörös készüléket adott
neki. Azzal kezdte pásztázni a folyót.
– Ah! – mondta végül. Átadta nekem az éjjellátót.
Gyorsjáratú csónakok! De nem száguldottak. Lassan ara-
szoltak a fekete vízen. USS Saratoga felirat állt az oldalu-
kon. Némi mocorgás támadt a legtávolabbin. De nem tudtam
kivenni.

371
 Bury az órájára pillantott. Visszavette az éjjellátót, és a
92-es mólót kezdte vizsgálni. Aztán hirtelen bólogatni kez-
dett. Visszaadta az infravörös készüléket.
Köteleket l ttek át a víz felett. A kötélvégekre szerelt
kampók megkapaszkodtak a móló végében.
Aztán fekete alakok kapaszkodtak a kötélre, és csúsztak át
csendesen a víz felett. Rohamfegyverek lógtak a hátukon! És
páncélöklök!
Bury visszavette az éjjellátót. – Békaemberek – mondta. –
US Navy SEALS. A repül gép-hordozóban egy egész osztag
lehet belül. Okos ez a Hatchetheimer!
Bizonyára intett a páncélos gyomrában tanyázó dandártá-
bornoknak. Gurulni kezdtünk el re, nagyon lassan.
– Ami miatt leginkább aggódom – szólt Bury –, az a ko-
csija. Egy Excalibur. Egy 1930-as nyitott túrakocsi utánzata,
csupa króm. De nagyon megtéveszt . Épp olyan, mint
Madison. Egy Excalibur gépészeti szempontból olyan mo-
dern, mint egy sugárhajtású repül gép. Cadillac motor, a
legnagyobb, amit valaha építettek. Úgy hagyná le ezt a tan-
kot, mint a nyúl a tekn sbékát! Ah, remélem, ez használ.
Ismét megálltunk. Éppen elértük a 92-es móló nyitott ka-
pujának déli sarkát. Teljes sötétség borult ránk. De beláttunk
a mólóra. Lámpák világítottak meg egy táblát a túloldalon.

VÁMMENTES ÖVEZET!
NEMZETKÖZI TERÜLET!
BELÉPNI TILOS!

Rakományokat rakhatnak ki, majd utaztathatnak tovább

anélkül, hogy azok valaha is bekerülnének az Egyesült Ál-
lamok Vámhatóságai elé.
Hatalmas felirat virított a roppant méret konténeren,
olyan fajtán, amiben autókat szoktak szállítani:

372
 EXPORT

A félhomály ellenére is látni lehetett a móló legvégét.

Mintha egy törékeny, kicsi figura közeledett volna a konté-
ner felé. Az anyja! Kosarat tartott a kezén, amiben a vacsora
lehetett.
Látni nem lehetett az US Navy SEALS-eket a távoli sö-
tétségben, de tudtam, ott kell lenniük elhelyezkedve, felké-
szülve, felhúzott, lövésre emelt fegyverekkel.
Bury a szemét órájára szegezte.
Zéró!
Dübörg robogással kegyetlen lángtenger tört el a sötét-
ségb l! Automata fegyverek! Fülsiketít !
Behúztam a nyakam!
Istenek, pontosan a t zvonalban állunk.
Bury nem bújt le! Micsoda bátor ember!
Nehogy elszaladjak, Bury így kiáltott felém: – Csak vak-
töltények. Maradjon nyugton!
Aztán a páncélöklök durranása, felvillanása és robbanása!
Azok nem vaktöltetek voltak! A konténer hátoldalát l tték
velük!
A záporozó lövések zaján túl hallani lehetett egy felb
autómotort!
A konténer eleje kivágódott!
Az Excalibur kirontott rajta!
A fegyverek torkolattüze megcsillant krómozott kipufo-
gócsövein!
A kocsi kék lángcsóvát lövellt ki magából!
A törékeny asszony elterült! Az uzsonnáskosár a magasba
repült!
A nyitott, vászontet s túrakocsi felénk rohant!
Az automata fegyverek tüze megduplázódott!

373
 Az autó a 92-es móló végéhez közeledett!
– MOST! – kiáltotta Bury.
A harckocsi négy, el renéz géppuskája tüzet nyitott!
A lökéshullám szinte letepert.
A kocsi elkanyarodott el lünk!
Sikító gumikkal menekülni próbált az egyik mellékutca
irányába. A felsorakozott rohamkocsik bekapcsolták sziréná-
ikat, rettenetes disszonanciát teremtve!
Az autógumik visítottak.
Az Excalibur a Tizenkettedik Sugárúton száguldott.
A tank is mozgásba lendült alattam. Egyre gyorsabban ha-
ladtunk.
Kétségbeesetten szorítottam a kapaszkodót.
Bury parancsszavakat vakkantott az adóvev be. A szél
bele-belekapott kerek kalapjába. A NATO-zászló kifeszült.
Elég szépen haladtunk.
Nyolcvannal? Kilencvennel? Százzal!
Az el ttünk száguldó autó távolodott, kihasználva hatal-
mas er ve fölényét.
A West Side emelt autópályán jártunk. A brit harckocsi-
vezet a rossz oldalon hajtott!
A korlátok és lámpaoszlopok émelyít en elmosódtak a
rohanásban. Mintha egész New York forgott volna körülöt-
tünk.
Alig tudtam kapaszkodni!
Aztán egy hirtelen lökés kíséretében a tank géppuskái is-
mét tüzeltek! A nyomás majdnem leterített, befejezve azt,
amit az el lökéshullám elkezdett.
Bury a bólogató antennazászlók között és a suhogó, csat-
togó zászló el terében lekonyuló karimájú kalapjában el re-
hajolt.
– Bármelyik percben meglehet! – üvöltötte a szélben.
Így is történt!

374
 El ttünk az Excalibur megrándult. Aztán hirtelen lelas-
sult!
A harckocsi lánctalpain félrefordult és oldalra csúszott. A
csikorgás fülsiketít volt.
Az Excalibur titokzatosan megállt!
Ugyanúgy, ahogy a tank! A korlát közelében!
További dübörgés hallatszott.
Tizenöt tank kétsoros vonalban elállta jobbra-balra az au-
tópálya lehajtósávját.
Tizenöt halálos löveg vette célba az autó vezet jét!
– Hatchetheimer egy zseni – mondta Bury. – A repül -
gép-hordozó vészmegállító felszerelése tökéletesen m kö-
dött!
S ekkor megláttam, mire gondolt. Az USS Saratoga az
autópálya minden sávjára felszerelte azokat a drótokat és há-
lókat, melyeket egyébként a leszálló gépek fékezésére hasz-
nálnak. Az Excalibur beleakadt az egyikbe!
Bury lemászott.
Megközelítettük a kocsit.
Riadt figurát találtunk a kormány mögött.
Egy hang! Tompa egyhangúsággal szólt. – Szalagf cím
gyászkeretben 18-as bet mérettel kiemelve
BOCSÁNATKÉRÉS KÖZBEN MEGHALT MADISON,
alá kis f cím kiemelés nélkül 12-es bet mérettel
ROCKECENTER MINDÖRÖKKÉ VOLTAK UTOLSÓ
SZAVAI tegnap a West Side emelt autópályán vessz J.
Walter Madison vessz a félreértett publicista vessz feladta
kelletlen bujkálását. 4:00-kor temetik a Bideawee temet ben.
A nép minden bizonnyal követelni fogja holttestének kieme-
lését a megszentelt földb l...
A szerencsétlen ember saját gyászjelentését fogalmazta!
Bury a kocsi mellett állt, egészen közel, hogy Madison
láthassa. – Pofa be, Madison!

375
 A fickó felnézett, és elfehéredett. – Ó, istenem! Bury! Áll-
jon le a nyomtatás. Változtassák a bet méretet féloldalassá,
kiemelve MADISONT MEGGYILKOLTÁK felkiáltójel, az-
tán alá kis f cím kiemelés nélkül SZÉTMARCANGOLT
HOLTTESTÉT...
Bury így szólt: – Pofa be! Nem vagy bajban.
Madison elképedt. – De hát Patagónia elnöke öngyilkos
lett! Az egész Octopus Holdingot kisajátították – a kár tizen-
nyolcmilliárd dollár!
– Ejnye-bejnye – szólt Bury.
– Ráadásul elütöttem a saját anyámat! Lecsuknak anya-
gyilkosságért.
Bury így szólt: – Az anyja jól van. A haditengerészet em-
berei ebben a percben térítették magához a sokkból. Azt kér-
dezték az imént a rádión, hogy mindig itókát szokott-e kérni,
mikor a szíve rendetlenkedik?
– De... de... és mi van a többi munkával, amikkel kudarcot
vallottam? Mi van azzal, mikor népszer sítenem kellett vol-
na az Octopust az amerikai indiánok körében, mire mindnyá-
jan Kanadába menekültek?
– Apróság – szólt Bury. – Az Octopusnak nagy szíve van.
Az apró hibákat elnézi. Én megbocsátok magának.
Rockecenter megbocsát magának, és az Isten is megbocsát
magának, ami sok szempontból ugyanazt jelenti.
– Úgy érti, úgy szólhatna a f cím, hogy MADISON
CSODALATOS FELTÁMADÁSA?
– Az utolsó pillanatban motoros futár hozta a halálbünte-
tés felfüggesztését a kormányzótól. Itt van. – Átadott
Madisonnak egy borítékot. – Visszavették az FFBO stábjába.
Visszamehet az anyja birtokára. Holnap reggel tíz órakor tar-
tózkodjon a megadott címen.
– Ó, köszönöm, köszönöm! – zokogta Madison. – Legkö-
zelebbi alkalommal megszolgálom, hogy valaha is eszébe ju-

376
tottam!
Bury leballagott a lehajtó ágon, én pedig vele mentem.
Egy New York-i rend rkocsi állta el az utat. Bury beült. Én
is beültem mellé.
– Vigyen haza – szólt Bury a sof rnek. – Aztán vigye ezt
az embert oda, ahová kéri.
– Igenis, Mr. Bury – felelte a zsaru, s gyorsan elhajtott ve-
lünk.
Így szóltam Buryhez: – Nem túlzás megbocsátani neki
ezután a rengeteg veszteség után?
– Nem, nem – felelte Bury. – Soha nem mondjuk el neki
az igazságot. Önnek azonban be kell látnia a dolgok mögé.
Mihelyt elzavarta az indiánokat, megkaparintottuk olajat rej-
földjeiket. És ez a patagóniai dolog, azért küldtük a köz-
társaságba, hogy tönkretegye a PR-ünket. Az ottani kormány
társadalmi nyomásra államosította az összes Octopus terüle-
tet és olajfinomítót. A Patagóniai Központi Banknak, hogy
meg rizze nemzetközi hitelképességét, meg kellett próbálnia
kifizetni ezeket. Persze nem tudta, így azután a Grabbe-
Manhattan elzálogosította, így most már miénk az egész or-
szág. Ügyesen okozott haváriát más munkák esetében is.
Csak nem szabad elmondani neki, hogy mit várunk t le való-
jában. El kell titkolni. tulajdonképpen hisz abban, hogy
nagyszer PR-munkaer . Úgyhogy ne romboljuk le a morál-
ját. Vidítsuk inkább fel egy-két jó tanáccsal. egy zseni.
Nem tudom, hogy csinálja!
Hamarosan megérkeztünk Bury West Side-i birtokára. –
Hála istennek – mondta –, id ben hazaértem. Ezek után már
nem lett volna er m egy valódi csatára. Korán bent legyen az
irodában.
Ezzel kiszállt.
Miközben a Bentley Bucks Deluxe felé utaztam, tudtam,
hogy igazam volt. A repül gép-hordozó, a tankok és az

377
egész New York-i rend rség, mozgásba lendítették az ügyet.
Már az istenek sem segíthetnek Helleren.

7. fejezet

Az izgalomtól reszketve, hogy id ben munkához láthas-

sak, másnap reggel korán jelentkeztem az irodában, alaposan
fel akartam készülni Madison irányítására: csakhát nem volt
irodám, ahová bemehettem volna.
Keresztülverekedtem magam kedvetlen munkatársaim
tömegén, akik szintén úton voltak irodáik felé. Lassan ment.
Találtam egy Új Alkalmazottak Beosztása feliratú ajtót, s be-
léptem rajta.
Tagbaszakadt, irodaigazgató típusú férfi ült íróasztala
mögött. Kíváncsian rám nézett. – Inkswitch – kezdtem. –
Én...
Felemelte a kezét, hogy félbeszakítson. Számítógépe felé
fordult, és beütött valamit. A képerny elsötétült.
– Ah – mondta. – Egy családi kém! Van egy jó tanácsom
az ön számára. Ne blokkoljon egyik óránál sem, még akkor
sem, ha kiírva látja a nevét. Ezzel tönkreteheti az álcáját.
– Várjon – mondtam. – Nekem dolgoznom kell. Nem
kaphatnék egy irodát?
– Ó, nem – felelte döbbenten. – Úgy bárki megtalálhatná,
hogy lel je vagy megmérgezze magát. Ez el segítené a b -
nözést, s ez törvénybe ütköz .
– Hé – mondtam –, hogy kapok fizetést?
– Ó, mi sem egyszer bb. De hadd figyelmeztessem. Ne
hitelesítsen egyetlen csekket sem, amit esetleg t lünk kap.
Az IRS keresztre feszíti érte.
– Egyáltalán nem kapok fizetést?

378
 Így felelt: – Természetes, hogy ön jogosult fizetésre.
Költségtérítésként kapja. A 13-as ablaknál. De ne írjon alá
semmiféle elismervényt a valódi nevével, máskülönben ke-
resni fogják magán az elszámolási bizonylatot.
– Nos, rendben – feleltem – egészen addig, míg nem kerü-
lök összet zésbe a felettesemmel.
– Ó, önnek egyetlen f nöke sincs. Ne nézzen így rám. Ön
egy családi kém.
– Igazán köszönöm, amit értem tett – mondtam.
– Nos, én soha nem láttam magát, így azt is elfelejtem,
hogy valaha itt járt.
Azonnal a tizenhármas ablakhoz léptem. Apróbb Költsé-
gek Térítése felirat állt felette. Meglehet sen pedáns külsej
id s hölgy ült a pénztárablak mögött.
– Neve? – kérdezte.
– Inkswitch – feleltem.
Lenyomta számítógépe billenty it. A képerny elsötétült.
Komoly arckifejezéssel bólogatott. A cég legmegbízhatóbb
alkalmazottjának kell lennie, ha ilyen bizalmi állást tölt be.
íígy szólt: – Mennyi?
A hasamra ütöttem. – Tízezer dollár – feleltem.
Elém rakott egy három példányos kiadási pénztárbizony-
latot. Az imént kapott tanácsnak megfelel en aláírtam: John
Smith.
Visszavette a bizonylatot. Benyúlt a fiókjába, s kisebb
címletekben leszámolt tízezret. Mesterkélt mozdulatait fin-
torral kísérte. Átadott ötezret, a másik ötöt pedig saját pénz-
tárcájába dugta.
Csodálattal bámultam. Micsoda hatékony szervezet! A
kémeik nem is léteznek! És hihetetlenül egyszer korrupciós
rendszert fejlesztettek ki! Ezt meg kell írnom Lombarnak.
Nem csoda, hogy ennyit tanulmányozta a földi kultúrát!
Most már sietve végigrohantam a folyosón Bury irodája

379
felé. Az ajtaját félig nyitva találtam.
Udvariasságból azonban mégis bekopogtam.
Az ajtóhoz lépett. Rosszallóan nézett rám. – Mi az ördö-
göt csinál, Inkswitch, kopog? Majd meghaltam az ijedtség-
l! Azt gondoltam, valami ellenség, aki nem ismeri a járást!
– Csak ekkor vettem észre a feliratot az ajtaján:

Jótékonysági Egylet

Egy lapos Beretta M84-es .380-as kaliber automata pisz-

tolyt dugott az oldalára szíjazott pisztolytáskába. – Találkoz-
nunk kell Madisonnal, most azonnal.
– Erre Madison miatt van szükség? – kérdeztem, s azon-
nal megtapogattam .357-es Colt Python Magnum .380-
asomat, amit magammal hoztam.
– Nem, nem! – felelte Bury. – Egy csöppnyi er szakra
sincs szükségünk vele kapcsolatban. Ez a szemben lév
Slime-Tripe MagazinE Building miatt kell. Veszélyes hely:
mindig vannak ott néhányan, akik korábban szerepeltek az
újságban, s arra várnak, hogy lel hessék a szerkeszt ket! Na
menjünk. Ott fogunk találkozni Madisonnal!
Kirohant, én pedig követtem.

8. fejezet

Alig kellett mennünk valamennyit. A negyvennyolc eme-

letes épület pontosan az Octopus Buildinggel szemben ma-
gasodott, az utca túloldalán. Átvágtunk a szök kutakkal dí-
szített kétszintes, teraszos sétatéren. Az épület mészk l,
alumíniumból és üvegb l épült, s magasodott fölénk. Belép-
tünk a hatalmas el csarnokba, melyet polírozott és mattosí-

380
tott rozsdamentes acél borított. Megálltunk egy hatalmas,
absztrakt falfestmény el tt, majd beléptünk a liftbe, s a ma-
gasba emelkedtünk. Tágas szobába jutottunk.
Táblák oszlopa fogadott. A legtetején ez állt:

Tulajdonosi-kiadói ötletemelet

A felirat alatt következtek az épületben kiadott magazi-

nok: Slime, Tripe, Riffraff, Dirt Illustrated, Miss-fortune.
A szoba s leveg jén alig lehetett keresztüllátni. Mintha
marihuána és ópium szaga terjengett volna. Néhány ember
jött-ment: szemellenz t viseltek, akiket szemellenz s embe-
rek vezettek.
Elindultunk befelé a hatalmas helyiségbe. Számtalan ki-
ragasztott feliratot vettem észre:

Csak a hírek tudnak kiborítani

A valószer tlenség az egyetlen valóság

Slime, a magazin, amely soha nem hazudik senki

másnak, csak az olvasóinak.

Mindig ellen rizd a tényeidet a ruhatárban, miel tt

megírod a sztorit.

Vért akarnak, hát kapják meg, még akkor is, ha az a tiéd.

Néhány ajtó nyílott ki, miközben elhaladtunk el ttünk:

Vezet rágalmazó, Trágár szerkeszt és F perverz.
De mi nem ezeket kerestük. A füstfelh n keresztülvágva a
helyiség végében egy irdatlan méret ajtóhoz jutottunk. Ez
állt rajta:

381
 Tulajdonos-kiadó
Nem nyilvános
Szent és sérthetetlen

Bury azonnal berontott rajta.

Ahol az íróasztalnak kellett volna állnia, kanapé volt. De
senki nem ült rajta.
A falon felvillanó fényekre lettem figyelmes, t lem jobb-
ra. Láttam, egy orgonista ül egy hatalmas orgonabillenty zet
el tt. Középkorú n frakkban – tökéletes férfiöltözetben, fe-
hér csokornyakkend ben. Széles mozdulatokkal játszott az
orgona billenty in. A zene azonban nem hallatszott.
Észrevettem, hogy hatalmas képek jelentek meg a falon
felvillanva, majd egymásba úszva a zene ritmusára. A ké-
pekkel játszott!
Figyeltem ket. Néha hátra kellett lépni, olyan hatalmas
kép következett. Színes montázs volt, folyamatosan felvilla-
nó képekb l. Holttestek, vonatbalesetek, légi szerencsétlen-
ségek, meggyilkolt gyermekek, és sírók képei. Ritmikusan
végighömpölygött rajtuk a romlás és a vér. A katasztrófa
szimfóniája. Meglehet sen rokonszenves, gondoltam.
Bury a n höz lépett. így szólt: – T nés!
A n döbbenten tiltakozott. – De hogy lehet képzeletbeli
híreket megálmodni, ha nincs el tted a lényeg?
– Mars! – mondta Bury.
A n felkapta a pálcáját, cilinderét, és rendkívül sért döt-
ten motyogni kezdett olyan emberekr l, akiknek nincs valódi
riporterlelkületük. A Bury arckifejezésére vetett végs pil-
lantás azonban gyorsan kiterelte az ajtón.
– Azért jöttünk, hogy találkozzunk a tulajdonoskiadóval?
– kérdeztem.
– Ó, nem – felelte Bury. – LSD-függ , s állandóan vi-

382
szonyt kezdeményez férfi pszichiátereivel. Ez a szoba min-
dig üres, ezért használom találkozókra.
– Ezek szerint miénk ez a hely?
– Melyik? Hogy megörököljük az összes rágalmazási pe-
rét? Azt már inkább ne. Üljön le, Inkswitch, én meg felvilá-
gosítom.
Nem volt más ül hely, csak a kép-montázs-orgona ül ké-
je. Leültem rá. Véletlenül lenyomtam az egyik billenty t,
mire egy meztelen megfojtott holttest jelent meg a falon.
Nem néz ki rosszul ez a lány.
Bury nyughatatlanul járkált. – Nem kell, hogy tulajdono-
sai legyünk bármelyik újságnak vagy magazinnak. A követ-
kez képpen néz ki; állandóan adósságaik vannak; tévé- és
rádióállomásaikkal együtt a bankok tulajdona a milliárdokért
cserébe. Így aztán, mikor újra akarják kezdeni, vagy köl-
csönre van szükségük, a bankok azt mondják nekik, hogy a
bank által választott igazgatót vagy igazgatótanácsot nevez-
zenek ki. És meg is teszik annak érdekében, hogy megkapják
a pénzt. Ezután bármit meg akarunk jelentetni a sajtóban,
egyszer en csak szólunk az igazgatónak, aki továbbítja a
szerkeszt knek, akik elmagyarázzák a riportereknek, és azok
pontosan leírják, amit mondtak nekik.
Milyen okos, gondoltam. Lombar el lenne b völve.
De volt még más is: – Aztán, ha a kormány kicsúszik a
kezünk közül, megjelentetünk néhány sztorit a sajtóban,
amelyekkel kényelmetlen helyzetbe hozzuk, vagy kirúgatjuk
ket. Így aztán a kormány rendszerint azt jelenteti meg a saj-
tóval, amit mi akarunk, hogy megjelentessen vele. Ez egy
nagyon feszes rendszer. Ehhez nem kell más, mint hogy mi
irányítsuk a bankokat.
Ohó! Ez igencsak érdekelné Lombart. Egy mesterien ki-
dolgozott rendszer! Rövidre zárt propaganda! Az igazság
még oldalvást sem juthat be! Ezért tudott Rockecenter ilyen

383
sokáig döntéshozó maradni, s ezért tulajdonosa ilyen sok
mindennek! Ez az oka, és természetesen a fondorlatosság.
Totálisan ellen rzött szabad vállalkozás!
Egy ujjal játszani próbáltam a „Saint James Kórház"-at az
orgonán. Japán moziszörnyek jelentek meg a falon, amint
embereket zúznak és tépnek szét. Aztán találtam egy jó bil-
lenty t: ha az ember egy kicsit tremolózta, vér buggyant el
a falból ritmikus hullámokban.
Az ajtó kinyílt.
Madison volt az!
El éjszaka a higanyg z autólámpák fényében az autó-
jában ülve nem láttam rendesen.
Megdöbbentem!
Ott állt el ttünk egy tiszta külsej , meglehet sen jókép ,
fiatal férfi. Kifogástalan, kissé konzervatív öltözékben. Bar-
na hajjal és vonzó, barna szemmel. Nyugodtan lehetett volna
modell egy ingreklámban. Csendesnek, udvariasnak és tisz-
tességesnek t nt.
Így szólt: – Társadalmi rovat. Madison késve érkezett, s
ezért er sen menteget zik. Kiemelés nélkül.
Bury, ezt észrevettem, egy kissé elhátrált el le, mintha
egy bombával beszélgetne. – Megkapta a megbízólevelét? –
kérdezte.
– Ó, igen. A mai napon Madison átvette a legjobb Slime-
Tripe riporteri megbízó levélért járó f díjat. Megtiszteltetés-
nek érezve, hálája jeléül...
– És megkapta a különleges, független státuszt? – kérdez-
te Bury.
– A már idézett Akkreditációs Osztály rejtélyes módon
nem szándékozik közvetlen megbízást adni. A hír gyorsan
elterjedt az épületben. Ezrek fogadták kitör ...
Bury így szólt: – Smith, John. Tanácsokat fog kapni t -
le. Adja meg neki az anyja telefonszámát, és az FFBO irodá-

384
jának a számát.
Madison bólintott, majd odalépett hozzám, s olyan szin-
tén kezet rázott velem, ahogy azt velem még soha senki nem
tette. Aztán el húzott egy noteszt, az egyik lapra felírta a
számokat, és ideadta.
Ezután Madison Bury felé indult – aki hátrált –, és szinte
érdekl déssel nézett az ügyvédre. – Mit kellene tennem?
Bury a zsebébe nyúlt. El húzta Wister egyik útlevélképét.
Átadta neki.
Madison elvette, s barátságos módon nézegette. – Kedves
fickónak látszik.
– Az is, az is – mondta Bury. – A neve Jerome Terrance
Wister.
Bury rám pillantott. Ez volt a végszavam. – Van egy iro-
dája az Empire State Buildingben. Megadtam a számát. Ki-
fejlesztett egy új üzemanyagot. A versenysporton keresztül
próbálja megismertetni.
– És? – kérdezte Madison.
Bury vette át a szót. – Egy Slime-Tripe riporter ügyessé-
gével kell cselekednie, mint aki különleges megbízást telje-
sít. tulajdonképpen egy erényes ember. Nem fog közvetle-
nül PR-munkát használni. De mint a barátai, tudjuk róla,
hogy segítségre van szüksége ez ügyben. Valójában nem fo-
gadná el a segítségünket, ezért kell névtelennek maradnunk.
Ezen a jótékony módon szeretnénk adni valamit ennek a
nagyszer társadalomnak, valamint segíteni ezt a fickót és a
találmányát. Ért engem, Madison? Ez az ön kizárólagos
megbízása.
A következ pillanatban Madison elvesztette józanságát.
– Úgy érti, hogy tényleg, hogy igazándiból segítsek neki?
– Pontosan – felelte Bury. – Terjessze el a nevét, tegye
halhatatlanná!
– Ó – szólt Madison. – Pompás, óriási és ünnepélyes! Mr.

385
Bury – mondta izzó tekintettel –, a leghalhatatlanabb ember-
ré teszem, akir l valaha is hallott! Így vagy úgy a neve
mindörökre fennmarad! – Nem tudta visszatartani az örömét.
Körbesétált a szobában, szinte ugrálva.
Aztán megállt. – A már említett bértárgyalások a mai na-
pon zátonyra futottak. Meg nem er sített források szerint
Madison tudni szeretné, milyen költségvetés...
– A határ a csillagos ég – felelte Bury. – Ésszer keretek
között persze.
Madison ragyogott. – Ó, már látom is! Halhatatlan! A ne-
ve ismert mindenki el tt, mindenhol, mindörökre! – Öröm és
lelkesedés sugárzott szét minden porcikájából. Nem tudott
egy helyben maradni. Ha kalapot viselt volna, biztosan a
magasba dobja!
Bury kituszkolt a szobából. Keresztülgázoltunk a
marihuánafelh kön és az ópiumfüstön. Vigyáznunk kellett,
nehogy elveszítsük az egyensúlyunkat, mikor az újságírók
belénk ütköztek. Eljutottunk a liftig.
Ahogy elindultunk az épületb l, Bury körülnézett, orvlö-
vészek után kutatva. Biztonságban kivezetett az épületb l.
Az egyik csobogó szök kút mellett megálltunk, nagy leve-
ket vettünk, hogy megszabaduljunk a tüd nkben rekedt
füstt l.
Berettáját mélyebbre dugta a pisztolytáskájában. –
Inkswitch, most már minden a maga kezében van. Ha elvesz-
ti a telefonszámát, az anyját megtalálja a telefonkönyvben. A
fickó mostantól kezdve teszi a dolgát. Pár napra el kell utaz-
nom – Kanada f kormányzója nagyon makacs az ottani fran-
cia népesség kiirtásának kérdésében, nekünk viszont ki kell
ürítenünk Nova Scotiát, hogy feltárhassuk az új olajmez ket:
rengeteg a jogi buktató. Az esetben, ha szigorúbb intézkedé-
sekre lenne szükség, jóval azel tt visszajövök, hogy a t zijá-
ték elkezd dne. Maga csak etesse Madisont egy-két jó ta-

386
náccsal, ahogy a legjobbnak látja. Vezesse t. És meg fo-
gunk szabadulni Wistert l! Sok szerencsét.
Elszólították súlyos kötelességei.
A csobogó szök kút mellett azon a csendes téren egy kis-
sé bajban éreztem magam.
Ez a Madison szemlátomást a legkedvesebb fickó, akivel
az ember találkozni akarhat. Ráadásul naiv is, aki azonnal
meg fogja kedvelni Hellert.
Arra gondoltam, mi van, ha Bury túlértékelte a veszélye-
ket, melyeket e kedves fiatalember rejt magában. Mi van, ha
tényleg híressé és sikeressé tudja tenni Hellert?

387
HUSZONNYOLCADIK RÉSZ

1. fejezet

Ezen az estén nem kívánkoztam az ajtón kívülre. Nap-

nyugtakor savas es kezdett szemerkélni. Ha rácsöpög a ru-
hára, lyukat mar bele. Undok éjszaka: az alacsony felh k
még a Bentley Bucks Deluxe tet téri teraszát is körbefogták.
Az sz úgy borult rá New Yorkra, mint egy szennyes szi-
vacs.
Ennek következtében nem mentem sehova, ehelyett in-
kább felhívtam Twiddle szenátort. Elmondtam neki, mennyit
gondol rá Rockecenter, aminek nagyon örült.
Mikor letettem a telefont, az ismét megcsörrent. Egy ope-
rátor szólt bele azon a különös, énekl hangon, amit hasz-
nálni szoktak – Mr. Smith? Itt a Manhattan repül tér tele-
fonközpontja. Egy férfi jött az asztalomhoz, s az ön nevét
nyújtotta át egy papírfecnin, jelezve, hogy hívjam fel önt. Ez
itt az ön PARtija.
A vonal megcsörrent. Aztán valaki így szólt –
Mmmmmfffff.
Így szóltam. – Beszéljen, nem értem magát.
– Mmmmmfffff.
Undorral letettem. De azért összezavarodtam. Egyetlen
lelket nem ismerek New Yorkban, akit úgy hívnának, hogy
„Mmmmmfffff". Talán magyar?
Inkább egy pompás vacsora összeállításával kötöttem le
388
magam. Utanc szokás szerint távol volt. Bíztam benne, hogy
az es nem égeti meg gyönyör arcát, ha valahol a szabad-
ban van.
A telefon megcsörrent. Valaki beleszólt. – Mmmmmfffff.
– Ki maga? – kérdeztem. – Nem ismerek egyetlen
Mmmmmfffff-et sem.
Egy távolabbról érkezett hang hallatszott bele a telefonba.
– Tartsd a fülemhez, majd én beszélek! – A hang hirtelen
er sebbé vált. – Maga az, uram? Mi vagyunk azok. Raht
próbálta felhívni az el bb, de még mindig bent vannak a dró-
tok az állkapcsában. (Tartsd közelebb a telefont!) Az én ka-
romon is rajta van még a gipsz. A doktor még két hétig nem
hajlandó kivenni a drótokat, letörni a gipszet és elengedni
minket.
– A francba! – mondtam. – Lógnak, lógnak, lógnak! Bár-
mit megtesznek, hogy még egy kicsit lazsálhassanak!
– Uram, tudjuk, mennyire aggódik egy bizonyos dolog
miatt. Ezért Raht ellopózott az ügyeleti asztal és a n vérek
el tt. Én nem tehettem, mivel a karom még mindig gipszben
van, s ezzel gyanút kelthettem volna, ráadásul mászni sem
tudok. Rahtnak azonban csak az állkapcsa vált mozgásképte-
lenné...
– Mi az ördögöt próbál itt magyarázni nekem? – csattan-
tam fel.
– (Tartsd közelebb a telefont!) De meg kellett várnunk,
amíg az rök meg az idegenvezet k hazamennek éjszakára.
Az id járás olyan rosszra fordult, hogy az alsó meg a fels
tornyot is lezárták szerencsénkre. Így aztán Raht felmászott a
tévéárbocra, amennyire csak tudott. Az es miatt rendkívül
síkos. Szereznünk kell neki egy új pizsamát, mert a savas es
teljesen átmarta. Ráadásul rettenetesen fújt a szél, és lehor-
zsolta a lábszárát...
– Istenek! – mondtam. – Térjen a tárgyra!

389
 – Nos, lekapcsolta uram. És még azt szeretnénk elmonda-
ni, hogy további két hétre van szükség ahhoz, hogy vissza-
térhessünk a munkánkhoz. A doktor nem hajlandó...
– Maguk ketten megtesznek mindent, de mindent azért,
hogy lóghassanak! Higgyék el nekem, elintézem, hogy a fi-
zetésüket visszatartsák!
Letettem. Olyannyira felb szített ez az átlátszó kifogás,
amivel át akartak vágni, hogy a hír els pillanatban el sem
jutott a tudatomig.
A 831-es relé! Lekapcsolták! Újra láthatom, mit csinál
Heller! Éppen itt volt az ideje. Madisonnak szüksége lehet
ezekre az információkra!
Azonnal összeszereltem a készüléket a képerny vel. Be-
kapcsoltam.
ködött!
Vacsoraparti!
Valamelyik étterem elkülönített terme lehetett. Rendkívül
flancos volt. Mintegy régi, angol fogadó, sötét tölgyfából,
vadkanfejekkel a falon. A pincérek vörös vadászkabátot vi-
seltek.
De mi ez az egész? Nem ismertem a többieket! Mind-
egyikük lapos, négyszögletes, egyetemi kalapot és fekete pa-
lástot viselt! Mindenki!
Jól láthatóan épp most fejezték be roston sült marhaszele-
tüket szilvapudinggal, és beszélgetni kezdtek.
Ahogy Heller körülnézett, válaszolva egyikük-másikuk
kérdésére, vagy éppen nevetve valamelyikük viccén, meg-
próbáltam beazonosítani a többieket.
Bang-Bang! Mit csinál itt négyszöglet kalapban és feke-
te palástban? Nem szerzett diplomát semmib l. És ott van
Vantagio! már aztán rég megkapta a végbizonyítványát.
Aztán megláttam a fest k vezet jét, s néhány többi fest t,
mindannyiukat négyszöglet kalapban és palástban.

390
 Izzy is ott volt összefonnyadva. Az ruhája is olyan volt,
mint a többieké.
Nemrég fejezhették be a vacsorát. Hirtelen kinyílott a
szemben lév ajtó, s nyolc pincér lépett be rajta, négyen-
négyen cipelve egy hatalmas tortát, mint valami látványos-
ságot.
Mindenki éljenzett.
Énekeltek:

Boldog doktorátust
boldog doktorátust
boldog doktorátust kedves Izzy
az álmod megvalósult.

A pincérek letették a tortát. Koporsó alakja volt! A tetején

felirat állt, „Itt fekszik DOKTOR IZZY EPSTEIN".
– Ó, nagyon kedves – szólt Izzy.
– Pont, ahogy kívántad – felelte Vantagio.
– Beszédet! Beszédet! – kiabálták a többiek.
Heller megbökte Izzyt, hogy álljon fel.
Izzy zavartan toporogva, jó néhányszor megköszörülve
torkát, s párszor megigazítva szemüvegét, így szólt: – Ked-
ves és elnéz barátaim, igaz, ami igaz, szerencsés nap ez a
mai. A disszertációmat három szörny év után végre elfo-
gadták. A doktorrá avatási ünnepségen a ti lelki támogatáso-
toknak köszönhet en nem botlottam el saját palástomban,
ahogy végigmentem a sorok között. Mikor átvettem a diplo-
mámat az egyetem elnökét l, és kinyitottam, nem ugrott ki
bel le kígyó. Még a székemet is megtaláltam els re, köszön-
het en nektek, akik úgy ültetek le, hogy ne téveszthessem el.
– De azt is el kell mondanom, rendkívüli szerencsétlen-
ségnek érzek ennyi szerencsét. A végzet állandóan leskel -
dik kiélezett fogakkal, hogy a legváratlanabb pillanatokban

391
sújtson le az emberre.
– Így aztán, hogy mostantól kezdve minden id met a vál-
lalatoknak szentelhetem, bármely piac- vagy gazdaságelem-
biztonsággal megjósolhatja, hogy ezek hamarosan tönk-
remennek.
– Oktalan lépés önökt l, hogy megbíznak bennem. Rá-
adásul szerencsétlenséget is hozhat önökre. Köszönöm.
Leült. Mindannyian tapsoltak. Egy el re odakészített ásó-
val felvágatták vele a tortát.
Egy kis id múltán, a harmadik tortaszelet után, Heller
így szólt: – Remélem, holnapra elmúlik az es s id . Át aka-
rom vinni a Caddyt Spreeportba, Long Islandre, s menni né-
hány kört a pályán.
Izzy így szólt: – Ó, kedvesem! Bárcsak ne csinálnál ilyen
veszélyes dolgokat! Még mindig felel s vagyok érted, ugye
tudod?
– Nos, ez nem különösképpen veszélyes, Izzy. A pálya
meglehet sen új. Nem próbálom ki a karburátort. Csak betö-
röm a Caddyt. A motorja még egy kissé merev.
– Mr. Jet, kérem, ne hozza kapcsolatba az ön versenyzését
vagy a nevét a vállalatokkal. Kérem! Szörny érzésem van
miatta. A végzet rendkívül megtéveszt . – Heller nevetett.
Ahogy én is. Izzynek sokkal inkább igaza van, mint
ahogy azt gondolja, reménykedtem.
Mindent megtudtam, amit tudni akartam. Azonnal felhív-
tam J. Walter Madisont.
– Itt Smith. Wister holnap Long Islanden lesz a spreeporti
versenypályán, ha nem esik az es . Nekiláthat megdolgozni.
– Megdolgozni? – kérdezte Madison. – Ez igen különös
módja lenne, Mr. Smith.
– Úgy értem, csináljon, amit akar – javítottam ki magam.
– Mr. Smith, remélem, nem gondolja, hogy bármi rosszat
teszek ezzel a kedves fiatalemberrel. Kérem, ne követeljen

392
 lem semmi mást a szokványos PR-munkán kívül.
– És az micsoda? – kérdeztem.
– Nos – folytatta Madison elégedettséggel a hangjában –
az els a BIZALOM. Nem szabad sajnálni az id t arra, hogy
felébresszük az ügyfél belénk vetett bizalmát. Tudja, az ügy-
felek nem sokat tudnak a PR gyakorlatáról, így sokszor kü-
lönös ideákat dédelgetnek, vagy éppen megmakacsolják ma-
gukat, mert azt hiszik, k jobban értenek hozzá. Mindenki-
nek NAGYON vigyáznia kell arra, hogy az ügyfelek ne lép-
jenek véletlenül rossz ösvényre.
– A következ a NYILVÁNOSSÁG. Meg kell kapniuk a
maximális nyilvánosságot. Ki kell alakítani a névtudatossá-
got a közönségben. Aztán egyszer en csak tudósítani, tudó-
sítani, tudósítani! Teljesen el kell árasztani az összes médiát
és a nyilvánosságot.
A valódi szakember lelkesültsége énekl felhangot csalt
szavaiba. – A harmadik a VITA. A közönség vagy a média
nem kíváncsi semmi olyanra, ami nem rejt önmagában vitát.
Ahhoz, hogy a sajtó vagy a tévé elfogadja akár a legegysze-
bb történetet is, konfliktust kell hogy keltsen.
– Ez rendkívül el remutatónak t nik nekem – mondtam
egy kissé kétkedve. Ha Madison felhasználja ezeket a dolgo-
kat, Heller egyszer en sikeressé válik. Nem említett semmi-
féle lövöldözést. Kétségeim voltak. Burynek minden bizony-
nyal személyes ellenérzései vannak ezzel az szinte és sokra
hivatott public relations szakért vel.
– Ó, VALÓBAN el remutató – felelte Madison. – Látni
fogja. Nem csinálok semmi, de abszolút semmi gyanúsat
vagy alattomosat. Személyes etikám nem engedné meg.
Egyszer en csak felépítem Wister belém vetett bizalmát, el-
érem vele kapcsolatban a maximális nyilvánosságot, és hogy
a sajtó vitát kezdeményezzen körülötte. Ez a három alappil-
lér, Mr. Smith. Csakis szilárd pilléreken állhat szilárd PR-

393
munka. Látni fogja. Ó, Wister nyerni fog ezzel. De igazán
már ideje telefonálnom. Most látom, néhány hívást le kellene
bonyolítanom. Nagyra értékelem a segítségét, a szakmai
részt azonban hagyja meg nekem. Nem fog rosszul járni.
Letette. Én ültem még egy darabig. A három alappillér.
Rendkívül szilárdaknak t ntek. Aggódni kezdtem. Talán
Heller tényleg gy zni fog! Szörny gondolat!

2. fejezet

Mivel már tudtam, sem irodám, sem f nököm, sem óra,

melynél blokkolnom kellene, másnap reggel tet téri nappa-
limban lustálkodtam. Az es elállt, így érdekl dve fordultam
a képerny felé.
Heller nyergesvontatót vezetett – egy tréler, melyet dízel-
vontató húz – a 27-es f úton. T le jobbra meg-megcsillant
az Atlanti-óceán. Táblák jelezték az utat Jones Beach, New
York környékének egyik legnagyobb pihen övezete felé.
Végeláthatatlan homoktenger.
Heller azonban nem kanyarodott le Jones Beach felé. To-
vábbhajtott Spreeport repedezett f útján, nem túl érdekfeszí-
en. Rengeteg tengeri ételeket kínáló étterem és motel akadt
az útjába.
Új épületekkel telet zdelt terület mellett hajtott el. Hatal-
mas tábla állt a terület szélén:

SPREEPORT VERSENYPÁLYA
Spreeport Túrakocsi Szövetség
Szombat éjszaka: túrakocsik és bombázók

Rengeteg parkolóhelyet alakítottak ki. A tribünön zászlók

394
lobogtak. Heller bekanyarodott a kapu elé. Biztonsági r jött,
hogy megnézze a kártyáit. Valahogy tagja lett a NASCAR-
nak – a Túrakocsi Versenyek Nemzeti Szövetségének –, tag-
ja a Spreeport Versenyklubnak, és egy csomó más egyesü-
letnek. Tevékeny volt! Persze lehet, hogy Izzy vagy Bang-
Bang volt az helyette.
Az r így szólt: – Mr. Stampi azt mondta, a 13-as bokszot
használhatja, Mr. Wister. Senki más nem jött ki ma. A pálya
meglehet sen vizes.
Heller a 13-as boksz mögötti területre hajtott, majd leug-
rott a vontató fülkéjéb l.
Egyedül volt! Bang-Bang sehol. Aztán rájöttem, Bang-
Bang minden bizonnyal ROTC el adáson, kiképzésen, vagy
valami hasonlón vesz részt.
S ott állt a Cadillac a tréleren. Csillogó vörösen. Még a
homályos óceáni napfényben is bántotta az ember szemét.
Heller kihúzta a bakokat a kerekek alól, kiengedte a féket,
s legurította a kocsit a trélerr l.
Megnézte a benzint. Újonnan beszerelt m szereket láttam
a m szerfalon. A kormánykereket b rrel vonták be. A fehér
ülések ragyogtak. Mike Mutazione, ami a bels kárpitozást
illeti, kit munkát végzett!
Heller beszállt, megrántotta voltári mérnökkeszty jének
szárát, az egyiket, aztán a másikat, és beindította a kocsit.
Megzabolázottan dörgött a motorház alá rejtett er . Mike
Mutazione a motorháztet alatt is csinált egészen biztosan
valamit!
Lassan, kényelmesen elindult a bokszutcában, majd ráér s
tempóban ráhajtott a pályára. Aszfalton haladt. A pálya vizes
volt még a korábbi es kt l. Nem hajtott olyan gyorsan, hogy
megcsúszhatott volna. Ahogy mondta korábban, csupán a
motort akarta betörni. A motorh fokot és az olajnyomást fi-
gyelte.

395
 Nem tudtam, milyen hosszú egy kör a pályán. Nem lehe-
tett túl sok. Úgy fél mérföld. Ovális pálya – két kanyarral és
két egyenessel.
Gyorsította, majd lassította a kocsit, hogy különböz for-
dulatokon m ködtesse a motort. Egyszer megcsúszott. A
gázpedált használta a fék helyett.
Valami aggasztotta. Behajtott a bokszok elé, s megállt.
Kiszállt, hogy megvizsgálja a gumikat.
Zajt hallott a háta mögül. Megfordult.
Durva külsej forgatócsoport közeledett felé! Öt férfi.
Meglehet sen ósdi felszerelést cipeltek. Koszosak voltak és
borotválatlanok. Aki vezet jükként viselkedett, kemény dió-
nak látszott.
– Magát hívják Wisternek? – bömbölte.
Megrezzentem. Ez lenne Madison elképzelése az els pil-
lér – a bizalom felállításáról? Ezek a fickók úgy néznek ki,
mint akik inkább meg akarják verni Hellert!
– Azt a fülest kaptuk, hogy új üzemanyaggal fog menni! –
szólt a vezet jük, aki talán a riporter lehetett. – Jobb, ha me-
sél nekünk róla, ha nem akarja, hogy mi verjük ki magából!
Már vezetés közben szemügyre vehettem Heller lábát, s
láttam, nincs rajta a baseballcip je! Feltehet en más fegyver
sem volt nála. Még csavarkulcsot sem tartott a kezében.
– Valamelyik újságtól jöttek? – kérdezte Heller.
– Mondjuk, haver. A „Csavarnyúzó hírek" küldött minket,
és jobban teszed, ha még azel tt beszélsz, miel tt ütni kez-
dünk!
– És hol hallottak bármilyen új üzemanyagról? – kérdezte
Heller.
– A titkárn k beszélik, haver, és ezt ne felejtsd el! Itt az
ideje, hogy belefogjál a mesébe!
– Én nem kívánok beszélni önökkel – mondta Heller.
– Jambo! – vakkantotta a vezet jük. – Mutasd meg neki!

396
 A férfi, aki az ütött-kopott vén tévékamerát cipelte, most
meglendítette, és Hellerre támadt!
Heller keze megvillant. A kamera a magasba repült!
Heller el relendítette egyik lábát, mire Jambo teste jó né-
hány métert repült, mintha így akart volna indulni a verse-
nyen! Aztán az aszfaltra rogyott.
A stáb többi tagja hirtelen ólomcsöveket rántott el !
– Várjanak egy percet! – kiáltotta egy hang. – Várjanak
egy percet! Vissza, csirkefogók! – Madison volt az!
Tisztán, illedelmesen, kifogástalan ruházatban hirtelen
bevetette magát a stáb és Heller közé.
– Maguk rettenetes emberek, távozzanak, és hagyják t
békén! – szólt Madison. – Menjenek már, hess, hess. Vagy
feljelentem magukat a Riporteretikai Bizottságnál!
A stáb eloldalgott. Menet közben felkapták a kamerájukat
és Jambót.
Madison Heller felé fordult. Miközben leporolta, így
szólt: – Ó, istenem, milyen szörnyen ostoba is néhány ripor-
ter. – Kiváló munkát végzett, mivel egyetlen porszem sem
maradt Heller piros versenyoverallján.
– Micsoda szerencse, hogy éppen erre jártam – szólt
Madison. – Mit mondtak, milyen újságtól érkeztek?
– „Csavarnyúzó hírek" – felelte Heller.
– Te jó ég – mondta Madison. Rokonszenves módon né-
zett Hellerre. – Valami új üzemanyagról tettek említést. Nem
volt szándékos, de meghallottam ket. Van valami új üzem-
anyag?
– Ki maga? – kérdezte Heller.
– Ó, bocsásson meg. J. Walter Madison vagyok, egy telje-
sen szabadúszó riporter. Cikkeket írok a Mai kémiának, egy
rendkívül konzervatív, kis példányszámú újságnak. Küls s-
ként. De láttam, hogy bajba került. Néha kiszivárognak a hí-
rek. Ilyenkor tenni kell néhány apró nyilatkozatot, valami

397
teljesen jelentéktelent, amivel elejét veszi a zaklatásnak.
Mert biztos vagyok abban, hogy nem volna jó, ha ilyen fa-
jankók, mint ezek zaklatnák állandóan.
– Az biztos, hogy nem lenne jó – mondta Heller.
– Szerencsére olyan helyzetben voltam, hogy segíthettem
– folytatta Madison. – Attól tartok, nem tudom a nevét.
– Wisternek hívnak.
– Ez a teljes neve?
– Jerome Terrance Wister a teljes nevem.
– Ah, nos. Igazán nem akarom önre er ltetni a gondosko-
dásomat, Mr. Wister. De attól tartok, mivel némi információ
kiszivárgott, egészen addig zaklatni fogják, míg elejét nem
veszi egy jelentéktelen, apró nyilatkozattal. Itt van az üzem-
anyag?
– Nos, igen – felelte Heller. – De meg fogom várni, míg
megkapom a diplomámat, hogy az emberek hallgassanak
rám.
– Ó, ezt teljesen megértem. Persze hogy nem hallgatnak
egy egyetemistára. De hogy lerázzuk ket önr l, miért ne te-
hetnék én egy icipici nyilatkozatot egy olyan konzervatív
lapban, mint a Mai kémia, s máris abbahagynák az ön zakla-
tását.
– Ez ésszer nek hangzik – mondta Heller.
– Jó – felelte Madison. – Nos, azért jöttem ide, hogy inter-
jút készítsek az aszfaltra felvitt csúszásgátló festék hatásáról.
Az aszfaltot ugyanis befestették, ezt ön is bizonyára tudja.
Elhoztam a csapatomat, hogy néhány képet készítsenek a pá-
lyáról. Igazán nem okozna problémát összehozni néhány ap-
ró sztorit egy egyetemistáról, aki egy új üzemanyag lehet -
ségeit kutatja – rendkívül visszafogottan –, maga pedig biz-
tonságban jöhet-mehet, teheti a dolgát, s befejezheti a tanul-
mányait a sajtó állandó zaklatása nélkül. Hívhatom a stábo-
mat?

398
 Heller megrántotta a vállát.
Madison el húzott egy sípot, s belefújt.
Abban a pillanatban hatalmas hangosbeszél vel felszerelt
teherkocsi, valamint három kombi rontott el a tribün mögül,
és száguldott feléjük. Csillogtak-villogtak. Szerény felirat
állt az oldalukon: Mai kémia. A csapat kimászott a kocsik-
ból. Tiszták voltak, jól fésültek, és rendkívül szakszer ek.
Azonkívül nagyon udvariasak. Madison körültekint en be-
mutatta ket, majd elmagyarázta nekik, hogy ez nem egy je-
lent s sztori, csupán egy szívesség. Talán egy kisebb fény-
kép, és egy kéthüvelykes cikk. A stáb ért en bólogatott.
A fényképész beállította a jelenetet.
Madison hirtelen felemelte a kezét. – Várjunk, várjunk! –
Hellerhez fordult. – Mr. Wister, ön nem visel szemüveget.
Az emberek a szemüvegr l iskolázottságra asszociálnak.
Nem bánná, ha szemüveget raknánk önre? Hogy iskolázot-
tabbnak t njön? Csak a fényképezés kedvéért.
Heller ezt mulatságosnak találta.
– SMINKES! – kiáltotta Madison.
Abban a pillanatban egy sminkmester két lány társaságá-
ban ugrott el a hatalmas teherkocsiból. Felállították asztalu-
kat a körben megvilágított tükörrel. Madison fogott egy
szemüveget. Ujját nevetve dugta át rajta. – Látja, nincs ben-
ne üveg. De okosabbnak látszik t le. – Feltette Hellerre. Hát-
ralépett. – Az álla. Túl szabályos. Felizgatja a n ket.
SMINKES!
Azonnal dolgozni kezdtek Heller állán. El reugróvá és
harciasabbá varázsolták. Aztán a sminkes még néhány nagy
fogat is bedugott Heller szájába.
A világosítók felkészültek.
– Csak egy kis szinte fényképezkedés – mondta
Madison. – A csapatnak szüksége van a gyakorlásra, ugye
érti? Az újság valószín leg nem is fogja lehozni.

399
 Háttérfüggönyt szereltek Heller mögé. Madison így szólt:
– Te jó ég, lekésem az interjút Mr. Stampival. Nem bánná,
Mr. Wister, ha a csapatom gyakorolna egy kicsit? Egy kissé
még zöldfül ek. Azonnal jövök. – Ezzel elment.
A csapat beállította Hellert. Fényképeket készítettek róla a
gépükkel, melyet nagy teljesítmény vakuhoz kapcsoltak.
Sorozatokat készítettek kalappal a fején, különböz sisakok-
ban és egyetemi kalapban. Különböz arckifejezéseket kér-
tek. Heller legtöbbször vidám képet vágott, bár mikor arra
kérték, komoly ábrázatot öltött.
– Általában mindig készítünk egy kisebb sorozatot, mivel
kevés alkalmunk nyílik a gyakorlásra – mondta a fényké-
pész. – Nem bánná, ha ezek közül néhányat megrendelés
esetén felhasználnánk?
Heller megnézte magát a sminkesek tükrében. Egyáltalán
nem hasonlított Hellerre. – Miért ne? – felelte.
A fényképész aláíratott vele egy meghatalmazást.
Aztán a stáb vezet je így szólt: – Mr. Madison bizonyára
tovább marad.
– Addig gyakorolhatnánk a tévés felszerelésünkkel is. Az
újat még össze sem szereltük – mondta a csapat kellékese.
Egy szempillantás alatt stúdiószer emelvényt építettek,
háttérrel, dobogóval, felállított mikrofonokkal. Különböz
ruhákba öltöztették Hellert – laboratóriumi köpeny, utcai ka-
bát. Aztán az egészet felvették tévékamerával.
Madison fújtatva érkezett vissza. – Elnézést a késésért. Te
jó isten, mire készülnek ezek az amat rök? Mr. Wister, ké-
rem, bocsásson meg. – Leült az emelvény egyik székére. –
Olyan lelkesek, ha gyakorlásról van szó. Nos, amíg itt ülünk
egy kicsit, kérem meséljen nekem err l az új üzemanyagról.
– Nos – mondta Heller – a bolygónak szüksége van rá.
Barátságosan fecsegtek. Úgy t nt, a kamera egész végig
Helleren van, s közben forog!

400
 Madison beszélt err l-arról, mindenr l, kizárólag banális
dolgokról. Heller részletesen válaszolt. Olykor-olykor bero-
hant egy jelmezes, hogy kicserélje Heller kabátját.
Végül Madison a stáb felé fordult. – Elég ennyi gyakorlás
mára. Dolgoznunk is kell. Ezeket a felvételeket kiselejtez-
zük.
– Ó, ez nagyon drága! – mondta a fényképész. – Megtart-
hatnám ket a személyes gy jteményem számára?
– Az isten szerelmére – mondta Madison –, remélem, ma-
radt még filmed arra, amiért valójában idejöttünk! – Hirtelen
szomorúvá változott.
– Azt hiszem, bajban vagyok. Azért jöttünk ide, hogy le-
fényképezzük a csúszásgátló festéket, Mr. Stampinak azon-
ban egyetlen autója sincs. Nem tudunk mást fotózni, csak a
fekete festéket. Nem lesz egy izgalmas kép.
Madison felállt. – Rakjátok el ezeket – utasította. – Kezd-
jétek fényképezni a fekete versenypályát.
– De hát az használhatatlan lesz! – mondta a fényképész.
– Mindannyiunkat kirúgnak!
Madison hirtelen tördelni kezdte az ujjait. – Mr. Wister,
tudom, nem keveset kérek önt l. Nem tartana tovább egy
percnél. Elindulna a kocsijával, majd rálépne a fékre egy kis-
sé, hogy megcsússzon?
Heller megrántotta a vállát. Madison olyan szintén és
olyan könyörg en nézett rá, mint valami spániel, hogy Heller
így szólt: – Rendben.
Kihajtott a Cadillackel a pályára. A stáb elhelyezkedett.
Heller azt tette, amire kérték.
– Nincs meg! – mondta az operat r. – Nagyobb sebesség-
re lenne szükségem. Nagyobb suhanásra.
Heller ezen csak mulatott. De hát amúgy is gyakorolni
akart. Megcsúsztatta s megpördítette a Caddyt. Önmagát
szórakoztatta.

401
 Nehezen találták meg a megfelel szöget.
Heller megállt a bokszban. Madisonnak szüksége volt né-
hány képre a gumikról. Aztán Heller újra elindult.
Egy teljes kört megtett a pályán. Pontosan a kamerák el tt
beletaposott a fékbe. Nem ment gyorsabban hatvannál.
A Caddy oldalra csúszott!
A gumi sikított!
BUMM!
A bal els gumi kidurrant!
A Caddy meglódult, kifarolt, majdnem felborult!
Heller a kormánykerékkel küzdött!
Néhány hüvelyknyire állt meg a korláttól. Füst szállt fel a
ronggyá szakadt gumiból.
Kiszállt, hogy megnézze. Gumi ken dött a pályára, nem
sok maradt bel le az abroncson.
Emel t és új kereket hozott a trélerb l. Nekilátott kicse-
rélni a gumit.
– Nem bánja, ha ezt megtartjuk saját gy jteményünk
számára? – kérdezte t le a fényképész.
– Ne mondjon igent – szólt Madison Hellernek. – A város
összes fotóarchívumát egybegy jtik. Semmifajta ellen rzé-
sem nincs afelett, hogy mit csinálnak a filmjeikkel.
A vezet fényképész rjöngeni kezdett. – (Bíííp) meg,
Madison! Remek kép volt! Ha nem készítek ma néhány ké-
pet, kirúgnak!
Heller megrántotta a vállát.
– Nos, rendben – mondta neki Madison. – De óvatosnak
kell lennie, Mr. Wister. Ó, igen. Még valami. Megtarthatja
ezt a szemüveget, s ezeket a fogakat. A saját biztonsága ér-
dekében viselje ket, ha más fényképészek ólálkodnának a
környéken. Persze nem hiszem, hogy zaklatni fogják. Igazán
köszönöm a mai segítségét.
– Én köszönöm az önökét – mondta Heller.

402
 Kezet ráztak.
Madison, csapatával együtt, távozott.
Nem értettem. Ez a Madison lágy, mint a tej. Ha az éle-
tem múlott volna rajta, sem tudom kitalálni, hogy mire ké-
szülhet. Aztán kapiskálni kezdtem. Bizalom. Az egész id t
azzal töltötte, hogy felkeltse Heller belevetett bizalmát. Én
ezt meglehet s ostobaságnak gondoltam. Bury egyszer en
túlértékelte a Madisonban lev veszélyt, efel l nem volt két-
ségem.

3. fejezet

Két teljes napon keresztül, miközben a képerny t néztem,

vagy a rögzített felvételeket játszottam vissza, nyomát sem
láttam J. Walter Madisonnak. Már kezdtem azt hinni, kudar-
cot vallott, s hogy nekem kellene odamennem.
Heller a karburátorán dolgozott. A spreeporti garázsban
tárolta a Caddyt és a trélert. A Caddy régi motorját is áthozta
azzal az utánfutóval, amire felszereltette, majd összehozott
egy kisebb m helyt. Nem volt messze New Yorktól, így
Bang-Bang boldogan fuvarozta ide-oda az öreg taxival.
Rendszeresen bejártak az Empire State Building-i irodájába.
Nap mint nap négy óra felé látogattak oda.
Túl sokat halad el re. Aggódtam.
A harmadik délutánon épp ahogy leült íróasztala mögé, J.
Walter Madison viharzott be az irodába. A kimondottan
konzervatív öltözet , rendkívül finom modorú és kellemes
hangú fiatalember mint egy megtestesítette a széles társa-
dalmi rétegek által nagyra értékelt fiatal férfi mintáját.
Udvariasan köszöntötte Hellert. Azt mondta, elnézést kér,
amiért zavarja, de Hellert lehet, hogy érdekli a Mai kémia

403
legfrissebb száma, melyb l hozott egy tucat példányt.
Heller kinyitotta. Kéthüvelykes fényképet talált az utolsó
el tti oldalon, majdnem az alján. Így szólt a szöveg, Jerome
Terrance Wister a fiatal hallgató az olcsó üzemanyag felfe-
dezésével próbálja megalapozni karrierjét. Ennyi volt az
egész. A képen a szemüveges Heller látszott, megnagyobbí-
tott állal, s otromba fogakkal. Egyáltalán nem hasonlított
Hellerre. Ezt mulatságosnak találta.
Ismételt hálálkodások után Madison így szólt: – Csábító
lett volna többet leközölni. Sok a mendemonda e körül az új
üzemanyag körül. Nem tudom, honnan származnak. A szer-
keszt im a kapott jó tanácsoknak megfelel en azt akarják,
hogy keményebben foglalkozzam az üggyel. De én azt felel-
tem, nem. Mr. Wister, ha bármi segítségre vagy tanácsra van
szüksége, a nyilvánossággal kapcsolatban, kérem hívjon fel.
Attól félek, néhányan izgatottá válnak ett l az új üzem-
anyagtól. – Átadott egy kártyát Hellernek, rajta a telefon-
számával. – Az újságok hajlamosak túlozni. Nincs semmifaj-
ta befolyásom, lévén küls s, de talán adni tudok néhány ta-
nácsot, melyekkel elkerülheti, hogy belelépjen a sajtó verme-
ibe és csapdáiba. – Forrón kezet ráztak, s Madison ment a
dolgára.
Gondoltam, nekem is jó lenne egy példány. Lementem az
újságoshoz. – Mai kémia? – kérdezte a hotelel csarnok újsá-
gosa. – Sosem hallottam róla. – Belenézett egy jókora
könyvbe, melyben nyilván a városon kívüli kiadványok sze-
repeltek. Felhívta a Külföldi Újságcentrumot a 42. utcában. –
Nem találják – mondta. – És nem is hallottak róla. Ez valami
kis példányszámú házikiadvány lehet.
Megkönnyebbültem. Heller „nagyszer felfedezését"
olyan újságba temették, amir l soha senki nem hallott.
Nagyszer ! Már értettem Madison stratégiáját. Egyszer en
elejét veszi a hír elterjedésének. Okos. Azt feltételeztem,

404
mint valami takaró, képes lefedni az összes médiát. Nagysze-
ember! Bántam, hogy kételkedtem benne.
A következ reggelen, miután kiderítettem, hogy Utanc
még nem kelt fel, a tet téri nappaliban megreggeliztem, mi-
közben a párás szi napsütés melege beszivárgott az üvegen,
békés hangulatot teremtve. Kinyitottam a Daily Fítst, Buggs
Bunny után kutatva.
Elképedtem!
A második lapon ott találtam Heller hátborzongató fény-
képét.

AZ EGYETEMISTA KIFEJLESZTI
AZ OLCSÓ ÜZEMANYAGOT

FORRADALMASÍTANI AKARJA
AZ AUTÓZÁST

J. T. Wister, az egyetemi hallgató, azt állítja, kifejlesztette

a varázslatos üzemanyagot. Rendkívül olcsó.
A csoporttársai között csak „Süvölvény"-ként emlegetett
Wister már eddig is több ízben bizonyította saját zsenialitá-
sát.
Mikor az üzemanyagról kérdeztük, udvariasan csak ennyit
felelt: – Ez forradalmasítani fogja az egész ipari világot, az
egész autógyártást, s ennek következtében az egész kultúrát.

Felfortyantam! (Bíííp) meg ez a Madison! Ezt a történetet

nem sikerült elfojtania. A legrosszabb az volt az egészben,
hogy IGAZ! Ha Heller használni kezdi az atomi átalakítást,
ezrek jutnak olcsó üzemanyaghoz!
Lerohantam az újságosstandhoz, s megvettem az összes
aznapi napilapot, ami csak létezett! Mindegyik újság máso-
dik vagy harmadik oldalán ott találtam ugyanezt a sztorit!

405
Csak a bet típusban különböztek. De ugyanazt a történetet
mesélték el!
Megpróbáltam felhívni Madisont. Az anyja azt mondta,
nincs odahaza. rjöngtem. Le-föl járkáltam. Ez volt az, ami-
nek nem lett volna szabad megtörténnie! Valóban híressé
fogja tenni Hellert!
Egy séta a Central Parkban valamelyest leh tött. Megfor-
dultam és visszamentem a szálloda el csarnokának újságos-
standjához.
Slime Weekli News Magazine legrissebb száma éppen ak-
kor érkezett. Az elárusító szétbontotta a csomagot.
És a címlapon ott volt Heller! Szemüveggel, kiálló fogak-
kal, meg minden!
Ugyanaz a sztori! Ezzel a dolog országossá vált!
Nyugodtan elhihetik, nem aludtam túl jól azon az éjsza-
kán.
A reggel csak rosszabb volt!
A kisvárosi újságok is felkapták. A New York-i lapoknak
pedig a címoldalára került!
Most már k is „Süvölvény"-nek hívták Hellert!
Istenek! Madison elszúrta!
Telefonáltam. Az anyja azt felelte, még mindig nem jött
haza. Erre azt mondtam neki halálos hangomon: – Jobban
tenné, ha hazajönne!
– Ó, maga az, Mr. Smith? – kérdezte. – Mr. Smith, a fiam
arra kéri önt, menjen a Mess Street 42-be a padlásra!
Ellen riztem gyorsan, hogy Colt Python .357 Magnum
.38-asom töltve van-e. Nem csoda, hogy az emberek le akar-
ják l ni ezt a Madisont! Szakszer tlen! Most kénytelen lesz
el bújni!
Egy taxi rohant velem a belvárosból az ipari negyed nyu-
gati oldala felé. Fogaimat csikorgatva mentem végig a siká-
toron. Ott állt az Excalibur! A krómozott kipufogócsöveket

406
felpolírozták. Egy férfi ült benne. Egyik karja gipszben volt.
Ez Jambo! Aki meg akarta támadni Hellert a kamerával!
– Maga az, Smith? – kérdezte, ép kezében lef részelt csö-
leopárddal. Furcsán alakultak az események. Oldalra hú-
zódtam, készen arra, hogy el rántsam fegyverem, arra gon-
dolva, vajon meg tudom-e el zni a leopárdot?
– Hé, Smith! – kiáltott valaki odafentr l. Madison hajolt
ki az egyik m helyablakon.
– Már vártuk – szólt Jambo.
Fölmentem egy mocskos lépcs házon, s feljutottam a ha-
talmas padlásra.
TÖMVE volt emberekkel, írógépekkel és íróasztalokkal.
Pasasok tarkóra tolt kalapban, és szájuk sarkából lógó ciga-
rettával püfölték az írógépeket. Mások rohangáltak, néhá-
nyan pedig postai zsákokat pecsételtek. Telexgépek csattog-
tak a fal mellett. NYÜZSGÉS!
Madison a helyiség végéb l nyíló iroda ajtajában állt. Ke-
resztülverekedtem magam a felforduláson, miközben fojto-
gatott a marihuánafüst, de sokkal jobban fojtogatott a harag.
Élénk volt és izzó tekintet . – Hogy tetszik? Ennyit tud-
tam kihozni egy újságcikkb l!
– Maga HÍRESSÉ teszi! – kiabáltam.
Kissé zavartan nézett rám. – Hát persze! Kiemelés
Madison mindig elvégzi a rábízott feladatot, kiemelés nélkül
kis f cím, a híres public relations szakért ... – Aztán letört.
Így szólt: – Még mindig dühösnek látszik!
– Hát persze hogy dühös vagyok – sikítottam.
– Az anyám azt mondta, hogy maga reggel is dühösnek
nt a telefonban. Így azt gondoltam, hogy jobban teszem, ha
ezt megmutatom magának. Ezek az emberek a harminc leg-
tehetségesebb újságírók, akik az írott sajtó területén m köd-
nek. Folyamatosan írják és küldik a híreket „Süvölvény kö-
lyök"-r l a világ minden újságjának. Megszereztem Heller

407
bizalmát. Széles nyilvánosságot teremtek a számára. Nem
helyesli, hogy ezt teszem?
– Tudja, hogy mivel bízták meg valójában – csikorgattam
a fogaimat.
Összevonta a szemöldökét. Leült egy rozoga székre. Az-
tán így szólt: – Értem, Mr. Smith. Kijavítom a módszerei-
met. Holnap találkozunk!
Otthagytam. Boldog voltam, hogy végre felfogta.
Ez a (bíííp) bolond néph ssé vagy valami ilyesmivé tenné
Hellert, ha tovább folytatná ostoba kampányát! A híres
Hellerre pedig aztán TÉNYLEG NINCS SZÜKSÉGÜNK!

4. fejezet

Bizakodva, hogy mostantól kezdve minden rendben lesz,

nyugodtan, békés alvással töltöttem az éjszakát. A Bentley
Bucks Deluxe rendszerint egy friss napilapot is felszolgál a
reggelitálcán – valószín leg, hogy elterelje a figyelmet arról,
hogy a kétdolláros narancslé kilötyögött az ónkancsóból.
Pontosan abban szenvedtem, amit a pszichológusok napilap-
félelem szindrómának hívnak, ez manapság közismert beteg-
ség a Földön, és nagyban meghatározza a közvélekedést, va-
lamint a közhangulatot. A tünetek jó közérzet és vidámság,
majd mikor az illet egyetlen pillantást vet az újság bármely
sarkára, még akkor is, ha csak a kutya tálja alá teszi, remegni
kezd; miután beleolvas a sorokba, fellép a fokozott szédülés.
Pontosan ez történt velem is. A narancslevet éppen ajkam
felé közelítettem, mikor megláttam a vezet hírt:

SÜVÖLVÉNY KÖLYÖK
FELSZÓLÍTJA

408
 AZ OLAJTÁRSASÁGOKAT

A New York Yuknak adott mai exkluzív nyilatkozatában

Süvölvény kölyök azt kérdezte, „Hogy engedheti meg Ame-
rika és az egész világ, hogy becsapják ket az olajtársasá-
gok?"
Á Seven Brothers, amely része az Octopus Olajtársaság-
nak, szóviv je, aki elismert személyiség, így felelt, „Mi csu-
pán közönségszolgálati szervezet vagyunk. Megteszünk
mindent, hogy az olaj árát a lehet legalacsonyabban tartsuk.
Az ilyesfajta vádaskodásokat már megszoktuk."

A sztori folytatódott. Annyira reszkettem, hogy nem lát-

tam a bet ket, így nem tudtam befejezni a cikket.
Kirohantam a folyosóra, aztán észrevettem, hogy nincs
rajtam fürd köpeny, így visszaszaladtam, magamra rántot-
tam egy kabátot, és felhívtam a boyt, hogy hozza fel az újsá-
gosstandról az összes mai napilapot.
A padlóra kuporodva végigolvastam ket. Mindegyik le-
hozta a sztorit. A különbség csupán abban volt, hogy milyen
újságnév szerepelt a lap tetején. A Süvölvény kölyök negy-
ven alkalommal tette meg exkluzív nyilatkozatát, negyven
különböz újságnak, köztük a ruházati dolgozók lapjának.
Józannak kell maradnom, mondtam magamnak. Aztán rá-
jöttem, Madisonnak természetes módon nem maradt arra ide-
je, hogy megállítsa a sztorit. Jó néhány órába beletelik, mire
az újságot betördelik, így valószín leg már nem tudta megál-
lítani.
Ott állt a képerny . Hogy fogadhatja ezt Heller? Néha,
miel tt kimegy a versenypályára, beugrik az irodájába.
Igen, most is ott találtam. Napilapokat teregetett szét író-
asztalán. Aztán hamarosan felkapta a keszty jét, készen arra,
hogy induljon. Izzy lépett be az ajtón. Heller visszaült az

409
asztalához.
– Honnan szedték ezt az egészet? – kérdezte Heller.
Izzy szomorúan nézett rá. – A publicista azt mondaná,
maga elnyerte a közönség szeretetét.
– De én nem tettem semmifajta nyilatkozatot!
Izzy megrántotta a vállát, majd ujjával körkörös mozdula-
tot tett halántéka körül. – Ilyenek ezek az újságok.
– Mit csináljak ezzel?
– Távozzon Dél-Arrierikába – felelte Izzy hirtelen támadt
érdekl déssel. – Tudok szerezni önnek egy jegyet a legels
járatra.
– Ó, azért nincs ekkora baj. Tulajdonképpen pont ezt pró-
bálom tenni. De ez akkor is különös. Egyetlen újságíró sem
jött a közelembe, erre én nyilatkozatokat teszek.
– A repül jegy olcsóbb – mondta Izzy –, összehasonlítva
azzal, amibe egy bonyodalom kerülhet.
Heller ismét menni készült, mire Izzy így szólt: – Csak ne
hozza kapcsolatba a versenyzést a cégekkel. Sem az ön ne-
vével!
Biztos voltam benne, hogy Madison mostanra gátat vet a
kampánynak. Ellustálkodtam a délel ttöt, aztán ebéd után sé-
tálni mentem a Central Parkba. A leveg csíp sen h vös
volt.
Hazafelé menet véletlenül egy pillantást vetettem az egyik
épület tetején virító hatalmas hirdet táblára. A munkások
éppen akkor ragasztották fel az új plakátot.
Az egyik sarkától, amit már a helyére ragasztottak, hideg
futott végig rajtam. SÜ állt rajta.
Belekapaszkodtam a szemeteskosárba.
Rémülten láttam, ahogy csíkról csíkra összeáll a kép.
A hatalmas felirat olvashatóvá vált:

SÜVÖLVÉNY KÖLYÖK KIHÍVJA

410
 A SEVEN BROTHERST!

És ott volt Süvölvény kölyök karikatúrája szemüvegben,

el reugró állal és fogakkal, bokszkeszty vel a kezén. Épp
akkor ütött ki valakit. A hat másik próbált elmenekülni el le.
Menekülés közben olajtócsákba léptek.
Hirdetési kampány! Hihetetlen sebességgel jelent meg!
Nos, várjunk. Ehhez bizonyára szükség van két-három
napra. Ez biztosan része Madison kezdeti er feszítéseinek.
Mikor visszaértem a hotelbe, leültem a képerny elé.
Heller épp akkor indult el a pályáról. Az egyik hirdet táblát
nézte. Ugyanaz a karikatúra. Kiszállt, s nem is lett volna
Heller, ha nem mászik fel az állványra, melyet a munkások
használnak, s nem olvassa el az apró bet ket, Amerikaiak az
olcsó üzemanyagért bizottság támogatásával.
Visszaült a kocsijába, és elhajtott. Tábla tábla után! Bár-
hová nézett út közben a hazafelé vezet úton, keresztül
Brooklynon, egészen Manhattanig, ugyanazt a hirdetést látta
mindenütt.
Felnyögtem! Micsoda émelyít látvány! Az egész várost
letapétázták ezekkel a (bíííp) plakátokkal! Általában légi
utakat, cigarettát, vagy külföldi kocsikat hirdetnek ezen a
táblán. Most az összes helyre felkerült „Süvölvény kölyök"!
Megpróbáltam felhívni Madisont. Nem sikerült kapcso-
latba lépnem vele.
Megpróbáltam felhívni Buryt. Nem ér vissza holnapig.
Még nem voltam túl a nehezén. Arra gondolva, talán meg
kéne néznem egy filmet, valami megnyugtatót, például, hogy
az FBI felrobbantja az épületeket, hogy biztonságossá tegye
Amerikát, bekapcsoltam a tévét.
Talk-show! A vendége Süvölvény kölyök. Felismertem a
felvételt, amit Madison kint a versenypályán rögzített. Sü-
völvény kölyök nem hallatszott. Az ajka mozgott, miközben

411
a kommentátor tolmácsolta szavait.
Arról szólt, hogy létezik egy olcsó üzemanyag, amely
rendkívül hasznos lenne Amerika számára, és fokozhatná a
jólétet.
Néha megmutatták a kérdez t.
Fél órával kés bb egy másik csatornán ugyanez a halan-
dzsa!
Madisont most sem értem el telefonon!
Egész este bármelyik csatornára kapcsoltam, akár még a
híradóban is, számítani lehetett rá, hogy Süvölvény kölyök
jelenik meg szinkronizált nyilatkozatával.
Végigszenvedtem az éjszakát. Ennél már semmi nem le-
het rosszabb. Madison köpönyeget fordított! Elárult minket!
Már értettem, hogy képes elérni ekkora nyilvánosságot. Bi-
zonyára kapcsolatban áll a Rockecenter-jelölés bankigazga-
tókkal, melyek az újságokat és a tévétársaságokat felügyelik,
és utasítja ket, hogy adják közre mindezt. Madison kiárusít-
ja Rockecentert, Rockecenter saját sajtóellen rz hálózatát
felhasználva! Áruló!
De még rosszabb következett. További új sztorik hallatán
véletlenül a háziasszonyok programjára kapcsoltam.
Ott állt Süvölvény kölyök egy csapat háziasszony társasá-
gában! Hús-vér valóságában. Személyesen. Azt magyarázta
nekik, milyen nagy kár, hogy ki kell üríteniük a perselyeiket,
hogy benzint vehessenek, miközben létezik egy üzemanyag,
amelyik olyan olcsó, hogy még nercbundára is telne abból,
amit megtakarítanának. Az asszonyok magukon kívül voltak
az örömt l!
Személyesen?
A képerny elé ültem.
Heller úton volt az irodája felé! Egyetlen háziasszonnyal
sem beszélgetett!
Ismét a tévére néztem. Szemüveg, el reugró áll és fogak...

412
 Felhívtam Madisont. Az anyjánál értem utol.
– Madison! – sikítottam. – Úgy emlékszem, azt mondta,
kijavítja a módszereit!
– Azt tettem! – felelte. – Megdupláztam a tudósításokat,
és belevittem vitát! Tudom, hogy ez szörnyen gyors, de hi-
szen menni fog. Most szervezzük a baráti klubokat a keleti
parttól a nyugatiig.
– Ó, istenek! – Aztán ahogy a tévére néztem, és láttam,
hogy Süvölvény kölyök még mindig tanácsokat ad a háziasz-
szonyoknak, így kiáltottam: – De hogy csinálta ezt a háziasz-
szony dolgot?
– Ó, a dubl r – felelte. – Nos, ha a nyilvánosságról van
szó, sohasem szabad megbízni az ügyfélben. Rendszerint
rosszakat mondanak, s nincsenek kéznél, mikor szükség len-
ne rájuk. Ezért van szükség a dubl rre. Szerezhettem volna
egy színészt, aki sokkal jobban hasonlít Wisterre, de egy
instrukciókkal teli levélben Mr. Bury azt tanácsolta, ha dub-
rre van szükségem, csak ezt a fiatalembert használhatom.
Rendkívül eltökélt volt ez ügyben. A dubl rnek szögletes az
álla, és el reugró a foga, szemüveg nélkül pedig olyan vak,
mint egy denevér. Nem egyezett bele, hogy kihúzzuk a foga-
it, sem abba, hogy plasztikai m tétnek vessük alá, valamint
kontaktlencsét sem hajlandó viselni. De Mr. Bury olyan el-
tökélt volt vele kapcsolatban, hogy nem volt más választá-
som. Wistert kellett a dubl rhöz alakítanom. Látta? Azt hi-
szem, káprázatosan meggy ! Most le kell tennem. Viszlát.
Ismét felhívtam ugyanezt a számot. Senki nem vette föl.
Nem csoda, hogy a kollégái csak J. Walter Madidiótának
hívják. Ostoba, mint egy vízityúk! Hellert Süvölvény kölyök
néven világhír vé teszi!
Heller éppen Empire State Building-i irodájában tartóz-
kodott. Izzy tartotta fel.
Izzy így szólt: – Szereztek egy dubl rt magának. Láttam a

413
tévében.
– Várjon – szólt Heller. – Ez sérti a személyiségi jogai-
mat! Szereznem kell egy ügyvédet, hogy véget vessek en-
nek!
– Nincs tízmillió dollárunk – mondta Izzy. – Ennyi lenne
az ügyvédi munkadíj. És évekig is elhúzódna. Szerzek ma-
gának egy jegyet Brazíliába. Van még egy érintetlen terület
az Amazonas mentén. Csak óriáshangyák élnek arrafelé, me-
lyek mindent felfalnak. Ott sokkal nagyobb biztonságban le-
hetne.
– Egyel re még nem csináltak semmi károsat – mondta
Heller.
Izzy ránézett, majd megrántotta az Üdvhadseregt l szer-
zett öltönyét. – Azt hiszem, rá fog jönni, Mr. Jet, hogy nem
szabad felemelnie a fejét ebben a világban. Végzetes lehet.
– Akkor semmit sem csinálhatok?
– Fogja ezt a repül jegyet – felelte Izzy –, de gyorsan!
Heller félresöpörte, s elindult a versenypálya felé.
Én azonban másképpen láttam. Madison eladta a fickót.
Néph st farag Hellerb l, rajongóklubokkal! Ráadásul
Rockecenter hatalmát használja fel hozzá.
Felhívtam Buryt. Azonnal így szólt: – Ne telefonon ke-
resztül. Találkozzunk a Goldstein csemegeüzletben az 50.
utca és a Nyolcadik sugárút sarkán ebédid ben, pontban ti-
zenkett kor. – Letette.
Ó, láttam, is bajt szimatol. Titkos találka!
Halálos, rossz hangulatban, tizenkett kor, könyökömmel
utat törve magamnak, a fehér terít s asztalhoz léptem a
Goldstein csemegeüzlet végében. A tömeg ellenére az asztalt
szemlátomást fenntartották. Leültem. Bury egy másodperc-
cel kés bb verekedte át magát a tömegen. Hatalmas könyvet
cipelt. Úgy nézett ki, mint aki már-már mosolyogna, ha ké-
pes lenne rá.

414
 A könyvet a szomszédos székre tette, s megrendelte a kó-
ser hot dogokat. – Utálom ezeket – mondta. – Ne hagyja,
hogy most is elfelejtsek szódabikarbónát tenni rájuk.
Túl bosszús voltam a beszélgetéshez. Borús hangulatban
ettem meg kóser hot dogomat. Bury hármat evett.
Felemelte a könyvet. – Madison ezt magának küldi. Sze-
rencséje van, hogy nem tudja a címét, vagy a valódi nevét.
Azt mondta, ön dühösnek t nt. Miért?
Eltátottam a számat felé.
Kinyitotta a könyvet. Újságkivágásokkal, tévém sor-
ajánlókkal volt tele, egy sajtókönyv az összes szereplésr l.
Szinte mosolyogva lapozta át a vaskos Süvölvény kölyök-
gy jteményt.
– H st csinál bel le! – mondtam. – És a Rockecenter ha-
talmát használja arra, hogy megszerezze a sajtót!
– Pontosan – mondta Bury. – Pontosan. Ezt idefelé jövet
vettem. – Az asztalra dobta a Tripe frissen megjelent példá-
nyát. A címlapon ott állt Heller a Caddy mellett: a szemüve-
ges, el reugró állú és fogú Heller. A szöveg így szólt, Hala-
dó amerikai ifjúság, ötödik oldal. Az ötödik oldalon fotóso-
rozat mutatta be azt a szerény kis házikót, ahol Süvölvény
kölyök született, fotók fiatalkori tanárairól, anyjáról és apjá-
ról, valamint egy korabeli Cooper-Martin versenyautó, me-
lyet ötéves korában újított fel.
Valami hibádzott Bury viselkedésében. – Találkozni akar-
tam magával, miel tt elveszi a kedvét Madisonnak – mondta.
– nagyon érzékeny. Mint egy primadonna, de tényleg, aki
csak a m vészetének él. Szóval, ne veszekedjen vele,
Inkswitch. Azt hiszem, nagyszer en csinálja!
Olyan zavarba jöttem, hogy még a számlát is kifizettem.
A hotelben ágyból néztem a tévét. Képet mutattak az el-
csúfított Hellerr l, s az állomás szerkeszt ségi kommentáto-
ra dumált hozzá: – Ez a fiatalember, az amerikai ifjúság

415
egyik pillére, gyökeresen meg akarja változtatni a kultúrán-
kat? Ez a csatorna mindig is azon a véleményen volt, hogy
az amerikai ifjúságnak meg kellene kapnia saját vezérét és
tulajdonképpen ez a politikai bölcsesség manifesztálódott
abban, ahogy Wister a világ színpadára...
Lekapcsoltam.
Tudtam, jobb már nem lehet. Nem is lett jobb.
A reggeli lapok els oldalon hozták le a képet Heller gu-
mijának kidurranásáról. A f cím így szólt: A SEVEN
BROTHERS PRÓBÁLTA MEGÖLNI SÜVÖLVÉNY
KÖLYKÖT?
Aggódva néztem, hogy Heller valóban meghalt-e, ahogy
azt a szöveg sugallta.
A reggeli tévém sorok bemutatták a füstbe burkolózó au-
tó csúszását. Aztán egy Long Island-i rend rtiszt gumidara-
bot tartott a kezében. Így szólt: – A törvényszéki szakért
kiderítette, hogy a gumiban alacsony volt a nyomás. Süvöl-
vény kölyök szerel i csapatának tagjait letartóztattuk, hogy
kihallgathassuk ket.
Ostobaság! Nincsenek is szerel i!
De igen, vannak. Épp akkor kászálódtak ki egy rend rségi
rabszállítóból, kabátjukkal próbálva takarni arcukat.
Még ennél is rosszabb. A délutáni híradók bemutatták az
Arab Manhattan Olajtársaság el tt öklüket rázók tömegét,
akik a Süvölvény kölyök elleni merényletek miatt tüntettek!
Burynek ez tetszik?
Mindannyiuknak elmeosztályon a helye!
Keser kétségbeesésbe süllyedtem.
Lehet, hogy az egész bolygónak elmeosztályon a helye!

5. fejezet

416
 Olyan rémülettel töltött el az újsághírek tartalma, hogy
meg is feledkeztem az egyre közelg határid l. Egyik reg-
gel Süvölvény kölyök legújabb h stetteir l olvastam, mikor
tekintetem megakadt, miközben szívem újra elindult, a dá-
tumon.
Több napja már, hogy Hellernek el kellett küldenie har-
madik jelentését Tars Roke kapitánynak. Valószín leg köz-
vetlenül a bázisra küldte, ahol azonnal feltették az els , út-
nak induló teherszállítóra. Lemaradtam róla, hogy megsze-
rezzem a lemezkódot.
Bárcsak Utanc el kerülne néha! Szükségem lenne valaki
együttérzésére. De csak csomagok árulkodtak a létezésér l,
melyeket a szállodaszobába hordtak Lord and Taylor, Saks
vagy éppen Tiffany papírokba csomagolva. Már azon se le-
dtem volna meg, ha egyszer egy felh karcoló érkezik szé-
pen becsomagolva: megveszi az egész várost. Azt azonban
nem tagadhatom le, mikor nagy ritkán megpillantottam,
rendkívül csinosnak találtam a nyugati ruhákban. Egyik nap,
mikor megláttam kiszállni a sof r vezette limuzinból, fémes
fény köpenyében és papucsában úgy festett, mint egy moz-
gó ezüstszobor. Azt sem mondta, helló, csak a kezembe
nyomott egy ritka festményt, amit egy aukción vásárolt, s
azonnal elhajtatott. Talán azt gondolta, hogy az egyik boy
vagyok.
Nagyon egyedül voltam ebben a nagyon kegyetlen világ-
ban. Ha Lombar megszimatolná Heller hírnevét, és a várható
sikert, végezne velem! Persze, ennek meg lenne az a haszna,
hogy Tars Roke is hallana róla, így a Nagy Tanács örülne,
hogy elfelejtheti az egész vészinváziót, s így nem mészárol-
nának le a többi földlakóval egyetemben. Minden csak néz -
pont kérdése.
Ekkor azonban történt valami, ami felrázott bénultságom-
ból.

417
 Heller a Spreeport versenypályán volt. Még nem szerelte
fel a karburátort a Cadillacre. Még mindig magas oktánszá-
mú benzint használt. A versenypályát további rök vették
körül, így senki nem juthat be a kapun, még a sajtó sem, ki-
véve persze szombat este, mikor a versenyt rendezik.
Érdekl déssel figyeltem, ahogy valaki a 13-as boksz felé
közelít. A terület általában kihalt volt. A jövevény egy meg-
lehet sen kövér, rosszul öltözött fickó, szivart tartott sárga
fogai között.
A pálya környékén Heller teljesen zárt versenysisakot vi-
selt, sötét ellenz vel, valamifajta álcaként. Ez cseppet sem
volt meglep . Néhány megtett kör után a gumikat vizsgálgat-
ta.
– Ön Wister? – kérdezte a jövevény. Meg sem várva a vá-
laszt, kinyújtotta kövér kezét. – Stampi vagyok. Enyém ez a
pálya.
– Örülök, hogy megismertem – mondta Heller kezet ráz-
va.
– Csak azért jöttem, hogy elmondjam, a pálya bezárt. A
szezonnak vége. A cirkusz délre vándorol.
– Sajnálom, hogy ezt hallom – felelte Heller. – Abban
reménykedtem, hogy tehetek rajta egy hosszú távú próbát.
Megbízhatóság, azt hiszem így hívják. Csak saját magam tá-
jékoztatására.
– Ó, a pokolba is, nem Wister, az ön számára nem zárt be.
De nem ez a lényeg. Nemrégiben felhívott a szövetség elnö-
ke, akinek valaki azt mondta, hogy rendeznünk kéne még
egy eseményt. Mit szándékozik csinálni?
– Le akarom pecsételtetni a motorháztet t, és lezáratni az
AAA vizsgálókkal, majd száz órán keresztül autózni üzem-
anyag-felvétel nélkül. Csak körbe-körbe.
– Ohó! Az új üzemanyag!
– Nem igazán üzemanyag. Inkább karburátor.

418
 – Karburátor, üzemanyag? Mi a különbség? Megbízható-
sági verseny, mi? Nos, Wister, meglehet s vihart kavart a
sajtóban, így a szövetség elnöke azt mondta, ha ön is egyet-
ért vele, rendezhetnénk valamilyen eseményt. Tudja: jegyek,
tévéközvetítés. A jegyeladásból bejöhetne egymillió dolcsi.
A tévétársaságok is fizetnének, és ez még megnyomná a be-
vételt. Kit zhetnénk valami díjat magának. Mit szólna ne-
gyedmillióhoz? Ha megdönt valami rekordot.
– Hát ez nem lenne ennyire izgalmas – mondta Heller. –
Csak egy autó, ami körbe-körbe megy.
– Ó, a többi gyártó vagy tulajdonos azt mondaná, az au-
tójuk szintén részt vesz a megbízhatósági versenyen. Meg-
hívhatnánk néhányat közülük. Mint valami verseny. Csupán
amiatt aggódom, hogy ez a pálya a következ néhány hétben
elkezd jegesedni. És azt már észrevettem, ön sokat aggódik a
gumijai miatt.
– Nos, ha nem diszkvalifikálnának amiatt, hogy megállok
és gumit cserélek, a jég nem jelent valódi problémát. Csak
óvatosabban kell vezetni.
– Szóval a jég nem aggasztja egyáltalán?
– Nem különösebben. Nem lehet sokkal rosszabb, mint az
es .
– Nos, akkor rendben – mondta Stampi. – Visszahívom és
összeütünk egy szezonon kívüli különleges versenyféleséget.
És ha megnyeri, magáé a kupa és a negyedmillió. Áll az al-
ku, Süvölvény kölyök?
Kezet ráztak.
Megkönnyebbülés hullámzott végig rajtam! A karburátor!
Már emlékszem! Tönkre lett téve! Hét óra múltán felmondja
a szolgálatot! Heller veszteni fog!
Felugrottam. Szinte magamon kívül voltam az örömt l!
Briliáns, briliáns Lombar! Az els percben el re látta az egé-
szet!

419
 A telefonhoz rohantam. Tizenöt percnyi feszült tárcsázás
után végre elértem Madisont.
– Beleegyezik a versenybe! – kiáltottam.
– Tudom – felelte Madison. – A szövetségi elnök egyik
karját, de lehet, hogy mind a kett t, ki kellett csavarni ahhoz,
hogy megértse, ezt a pályát ki kell hagynia a versenysorozat-
ból, de minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Mint
mindig.
– De a legjobbat még nem tudja! – mondtam. – A
karburátorját szabotálták! Körülbelül hét óra után felmondja
a szolgálatot! Biztosan veszíteni fog!
– Mi? – kérdezte Madison.
– Pofára fog esni! – mondtam. – Lehetetlen, hogy meg-
nyerje a versenyt!
– Mr. Smith, kérem, bocsásson meg, de rendkívül sürg s
elintéznivalóm támadt. Vonalban van Michigan kormányzó-
ja, aki egyben a Nemzetközi Süvölvény Kölyök Rajongók
elnöke is. Azonban, ha fontos adata van a számomra, kérem,
minden körülmények között telefonáljon. Most azonban el-
nézést kell kérjek. Viszlát!
Elképedve ültem. A legkevésbé sem érdekelte! Ha való-
ban minket akarna értékesíteni, érdekelte volna.
Semmit nem tehettem az ügy érdekében.
Megpróbáltam filmet találni a tévén, de csak a dubl rt ta-
láltam, aki díszvendég volt az egyik, gyerekeknek szóló dél-
utáni bábm sorban. A másik csatornán szintén a dubl r sze-
repelt felvételr l, ahol is egy kiváló pszichológus Einsteinnel
hasonlította össze, valamint a fején lev dudorokat is meg-
vizsgálta.
Nyughatatlanul léptem a liftbe. Bárhová, csak el innen.
De körülvettek! A liftesfiú Süvölvény kölyök jelvényt viselt.
Az újságos standon hatalmas Süvölvény kölyök baba!
Ez az egész dolog kicsúszott az ellen rzés alól. A legke-

420
vesebb sejtésem sem volt arról, hogy mi fog történni.

6. fejezet

A versenynek szánt nyilvánosság mende-mondákkal kez-

dött, ahogy az már lenni szokott. Ez jósolgatássá fejl dött,
ahogy korábban is. Az építkezés egész addig tartott, míg a
dubl r az országos nézettség talk show-ban – Donny
Fartson „Egész nap éjfélijében – félénken be nem jelentette,
hogy versenyen kívánja bemutatni új üzemanyagát.
Ez azonnal címlapra került!
Két nap múlva, mikor ez már csak a harmadik oldalon
szerepelt, új szalagcím jelent meg. Leverten olvastam:

SÜVÖLVÉNY KÖLYÖK KIHÍVJA

A VILÁG AUTÓVERSENYZ IT

Az amerikai ifjúság csillogó példaképét l elvárható ma-

gabiztossággal Süvölvény kölyök kijelentette, „lelépem
ket"!
A szerény fiatalember ezután hozzátette, „Jobb vagyok
bármelyik kutyaüt nél."

És ez így ment újságról újságra.

A következ napon szpotreklámok jelentek meg a rádió-
ban és a tévében. A versenyt két hét múlva rendezik a
Spreeport Versenypályán, az AAA égisze alatt, a Nemzetkö-
zi Versenyszövetség támogatásával.
Ezután két nappal repül gépek által vontatott hirdetések
jelentek meg az égen.
A talk-show-k a világ vezet autóversenyz it látták ven-

421
dégül. A sajtóban hemzsegtek a szakért jóslatok.
Két nappal ezután a jegyeladás az égbe szökött, mivel tár-
sadalmi nyomásra a megbízhatósági futamot roncsderbyvel
kombinálták.
A kifejezés nem volt ismer s el ttem. Mi lehet az a
roncsderby? Aztán hamarosan rájöttem. Autók ütköznek
egymásnak, egészen addig, míg egyetlen autó marad, ame-
lyik saját erejéb l képes befutni a célba.
Ett l egy kissé jobban éreztem magam. Aztán ahogy min-
den sportriporter és hírolvasó egyfolytában azt szajkózta,
hogy ez lesz az új üzemanyag valódi életerejének próbája,
ismét elbizonytalanodtam. Semmi baj sincs Heller életerejé-
vel.
A verseny körüli nyilvánosság tovább folytatódott.
Ugyanúgy, ahogy a többi fajta nyilvánosság is.
A Dirt Illustrated százezer dollárt ajánlott fel annak, aki
kideríti, mi ez az új üzemanyag.
Új játék jelent meg „Süvölvény kölyök" néven. Kompu-
terjáték volt, s azonnal árulni kezdték az összes drogériában.
Aki nyert, szemüveget viselhetett.
Süvölvény kölyök – a dubl r – udvariasan visszautasított
egy a Fehér Házba szóló villásreggeli-meghívást, mivel „túl
elfoglalt vagyok ahhoz, hogy bolondozzam".
A nyilvánosságnak ebben a hurrikánjában Heller tovább
dolgozott. Felszerelte a két tartályt az oxigén és a hidrogén
számára, az elemi iskolai játékszer egy-egy oldalára. Elké-
szítette az állítható csatlakozásokat, amelyekkel adagolni
tudja majd a két gázt. Megcsinálta az emelty t, amivel sza-
bályozni tudja a készülékbe kerül üzemanyag mennyiségét.
Úgy t nt, egy darab aszfaltot fog használni. Az egészet ráül-
tette a régi motor blokkjára. Beindította, s egy órán keresztül
járatta. Úgy t nt, nagyszer en m ködik. Így aztán egy órával
közelebb jött a pillanat, hogy a tönkretett alkatrész felmondja

422
a szolgálatot. Ezután az egészet beszerelte a Caddybe, s ott is
járatta egy fél órán keresztül. Még fél órával kevesebb. Talán
öt és fél óra maradt? Egészen biztosan fogalma sem volt ró-
la, hogy hibás alkatrészt használ. Ez volt az egyetlen re-
ménységem.
Ezután kiszerelte az összes üveget a Caddyb l, majd ide-
iglenes bukócsövekkel er sítette meg az utasteret.
Olyan nyugodtnak t nt, ahogy jött-ment és tette a dolgát,
hogy teljesen összecsináltam magam. Tud valamit, amit én
nem tudok?
Aztán végiggondoltam. Talán Madison tud valamit, amit
nem tudok. Végigmentem a Mess Streeten a 42. számig.
Majdnem letiportak. A rohangáló Madison egyszerre három
embernek adott utasításokat, s mikor végre leült, három kü-
lönböz telefonon beszélt egyszerre. Elfoglalt! Még csak fe-
lém sem nézett, mikor rákiabáltam.
Ugyanezen a délutánon ellátogattam Bury irodájába is.
Azon ritka alkalmak egyike volt, hogy jó hangulatban talál-
tam. Olyannyira nem hasonlított Wall Street-i ügyvéd önma-
gára, hogy azt gondoltam, biztosan ivott. De azt mondta,
nem, egyszer en csak két éjszaka múlt anélkül, hogy vesze-
kedett volna a feleségével.
– Nem aggódik az egyéb dolgok miatt? – kérdeztem.
– Miss Béke? Ó, az ördögbe, dehogy is, Inkswitch. Min-
den egyes alkalommal elkapják, ahogy kiteszi a lábát az iro-
dájából. Az ember mindig azt gondolja, hogy volt az, ami
persze lehetetlen, de azért elzavarja t az abortuszklinikára,
néha olyankor is, amikor nem is terhes. Most a liftes fiú volt.
Nem, nem aggódok emiatt.
– Nem, nem! – kiáltottam. – Más dolgok miatt!
– Nem vitatkozom egyáltalán, Inkswitch. Határozottan
megmondtam neki, szabaduljon már meg végre ett l a Miss
Agnest l, így aztán vett neki egy félmillió dolláros jachtot,

423
egy gyönyör séget. És ki tudja, lehet, hogy gondol egyet, és
eladja a villáját Hairytownban, és elutazik, és talán soha töb-
bé nem látjuk ezt a levakarhatatlan (bíííp). Úgyhogy én már
nem aggódom emiatt. S t, a mai napon egyáltalán nem érde-
kel a világ. Ritka nap. Gyakrabban kellene szerepelnie a tár-
gyalásra kerül ügyek jegyzékében.
– Mi van Madisonnal? – kérdeztem baljóslatúan.
Szó szerint nevetett. Így, ahogy mondom. Talán az els , s
egyben az utolsó alkalom is életében, de tényleg nevetett.
Száraz hak-hak-heh. – Inkswitch – mondta –, ha annyi ta-
pasztalata lesz már Madisont illet en, mint nekem, Madison
miatt fog aggódni a legkevésbé. A legcsekélyebb mértékben
sem fordul el a gondolataimban, de garantálhatom önnek,
nem véletlenül hívják „J. Walter Madidiótá"-nak. Szóval, mit
tehetek önért?
Sebesen gondolkodtam. Hozzá nem ért , ám magabiztos
kontárokkal van dolgom. Mi lesz, ha az egészet elrontják?
Mi lesz, ha Heller tényleg nyer? Úúúú! lesz a leghíresebb
fickó az egész bolygón! Rockecenternek és Lombarnak be-
fellegzik, akár ismerik egymást, akár nem!
– Adja meg nekem Faustino Narcotici címét – mondtam.
– Kérem – felelte, és gyorsan leírta a telefonszámmal
együtt. – A telefonkönyv sárga hirdetési oldalain szintén
megtalálja „Családi Tanácsadás Totális Ellen rzés Rt." alatt.
– Átnyújtotta a papírdarabot.
Magára hagytam ritka boldogságával együtt.
Egy leny göz , magas irodaépület el tt találtam magam a
Boweryben. Csak fekete üveg és króm. Azt gondoltam, rossz
helyen járok, így majdnem ki sem szálltam a taxiból.
– De, ez a Narcotici banda épülete – mondta a taxisof r,
kissé sért dötten, hogy manhattani helyismeretét megkérd -
jelezték. – Lássa ott a törvényszék épületét, meg a rend rka-
pitányságot? És ott abban az utcában a szövetségiek épüle-

424
tét? Itt régebben csak alja nép lakott, de most már kezd kiku-
pálódni. Még ötöt kérek az idegenvezetésért.
Leny göz felirat, Totális Ellen rzés Rt. virított a leny -
göz kapuboltozat felett. Az el csarnokot falfestmények dí-
szítették, melyek az amerikai zászló kialakulását mutatták be
úgy, ahogy azt Füves Betsy elkészítette – gondosan sz tte az
els zászlót, jointtal mosolygós szájában –, és csillagról csil-
lagra varrta rá az állam elfogadott és elérhet drogjait, mind-
ez kedves kis freskókon bemutatva. Ami igaz, az igaz, az
amerikai történelem er sen kapcsolódik a drogokhoz. A fal-
festmények az ötvennegyedik csillaggal értek véget, amely
elárulta a festmény korát. Iskoláscsoport kirándult az épület-
ben, de én átverekedtem magam rajtuk.
Az információs pultnál Faustino, „a hurok" Narcotici után
érdekl dtem, mire egy kedves szicíliai lány lépett ki a pult
mögül, és személyesen vezetett valamihez, amir l azt gon-
doltam, hogy lift, egészen addig, amíg be nem csukódott az
ajtaja. Ahogy egyedül maradtam, megnyomtam, amit indító-
gombnak gondoltam, mire a padló megnyílott alattam.
Úgy zuhantam lefelé, mint egy rakéta! Csúszda!
Ahogy megérkeztem az aljára, és bizonytalanul megvetet-
tem a lábamat, szembetaláltam magam egy meglehet sen
nagy csöv Bernadelli 80.380 ACP hétlövet automata pisz-
tollyal. A fegyver mögötti arc nagyon sovány volt, és nagyon
szicíliai.
Valaki a hátam mögött kirántotta Colt Pythonomat a pisz-
tolytáskából, és a gerincembe döfte. Egy másik szicíliai ér-
kezett, aki kiemelte pénztárcámat és igazolványomat.
– Ó, (bíííp) – mondta. – Ez egy szövetségi.
– Egy igencsak (bíííp) ostoba szövetségi – folytatta a szi-
cíliai, kezében a Bernadellivel. – Pisztollyal akar keresztül-
menni egy fémérzékel n! – Hátrébb intette a többieket. –
Maga új, vagy micsoda? Még a végén lelöveti magát! Nem

425
látta a ruhatárat? Hagyja ott a (bíííp) pisztolyát!
Visszaadta az igazolványomat, majd a tárcámat is, miután
kivette bel le a négyszáz dollárt fizetség gyanánt az okozott
felfordulásért.
– És mit akar? – kérdezte a szicíliai, kezében a fegyverrel.
– Angelina majdnem meghalt az ijedtségt l. Hát semmit nem
tud az illemr l? Már elmúlt a szövetségiek fogadóórája! Ket-
kor. Ha találkozni akar valamelyik igazgatóval, kett óra
el tt jöjjön. Zöldfül – mondta a másik kett nek.
– Találkozni akarok Mr. Narcoticivel – mondtam udvaria-
san. – Gondolom, nem sorolják t az „igazgatók" közé.
– (Bíííp), nem. a Capo di tutti capi és ezt maga se fe-
lejtse el. Miért akar találkozni vele?
– Mr. Bury küldött – feleltem.
A számítógép felé fordult, beütött valamit, mire a képer-
ny elsötétedett.
– Ó (bíííp) – mondta, aki elvette a fegyveremet. – Pedig
ez egy jó csúzli, vadonatúj. – Visszaadta.
A másik fickó, aki elvette a négyszáz dolláromat, szintén
visszaadta.
– Nos, ne haragudjon, hogy zöldfül nek neveztük –
mondta a fickó a Bernadellivel, amit idegesen el is dugott.
Egy bels piros telefonhoz lépett. Így szólt: – Szólna Mr.
Narcoticinak, hogy szövetségi ügynöknek álcázott futár ér-
kezett Buryt l?
Egy másik liftajtóhoz kísértek, s hamarosan felfelé szá-
guldottam.
Skatulyából el húzott fiatalember fogadott a liftajtóban.
Udvariasan keresztülvezetett egy hatalmas bankett-termen,
melyet pénzzel teli kosarak, s azokat tartó barna n k díszítet-
tek. Szóval, ez az a hely, ahol New York hivatalnokai min-
den szombat este megkapják a fizetésüket! Hatalmas ajtó
nyílott a teremb l. A fiatalember finoman belökött rajta.

426
 Tágas irodába jutottam, a falakon körbe Szicíliát idéz
falfestményekkel. Meleg, mesterséges napsütés töltötte be a
szobát. Az árnyékot adó kupola alatt egy rendkívül kövér
férfi üldögélt, ujjait szinte páncélba vonták a gy k.
Felállt és meghajolt. Nem lehetett más, mint Faustino.
Kövérsége miatt alig lehetett látni a szemét. – És hogy van
az én jó barátom, Mr. Bury? – kérdezte.
– Nagyszer en – feleltem. – Ma különösen boldog.
– Akkor biztosan rengeteg a holttest körülötte – mondta
Faustino. – Én, nekem csak kicsi id . Bury, egész orszá-
gokkal foglalkozik! Egész populáció. Üljön le. Kér egy szi-
var?
Nem volt hová leülni, de azért kedves volt t le, hogy
hellyel kínált.
Elhagytam az összes olasz bevezetést. Olasz nyelvre vál-
tottam, hogy otthonosabban érezze magát. – Csupán néhány
orvlövészre lenne szükségem. Csak egy napra kellenének.
– Melyik napra? – kérdezte, könnyedén váltva a nyelvet.
Megmondtam neki.
– Ó, nem tudom – felelte. – Az egy nagyon zsúfolt nap.
De nem kellett volna emiatt idejönnie. Nem kellett volna
mást tennie, mint felhívni a Személyzeti Osztályt az ötvene-
dik emeleten.
– Azt hiszem, Mr. Bury azt akarta, hogy valaki utánanéz-
zen az ön egészségének – mondtam: – Úgy érzi, ön mosta-
nában nagyon el vigyázatlan.
Elfehéredett. Azon nyomban ráfirkált valamit egy kártyá-
ra. Szemlátomást boldog volt, mikor távozni látott.
A Személyzeti Osztályon egy kedves fiatalember meg-
hallgatta a kívánságomat.
– Ez a dátum – mondta iskolázott kiejtéssel – telített. Nem
ez a spreeporti megbízhatósági roncsderby napja? De ez az.
Nos, nem tudom...

427
 Átadtam neki Faustino kártyáját. Abban a pillanatban pü-
fölni kezdte személyi számítógépét, mintha lyukakat akart
volna ütni bele.
Igazán szomorúan így szólt: – Nem tudok két bérgyilkost
szerezni erre a napra!
– Én csak orvlövészeket kértem! – egyszer orvlövésze-
ket, akik jól tudnak l ni.
Visszament a számítógépéhez. Nagy megkönnyebbülésé-
re talált kett t. Elmondtam neki, hol kell jelentkezniük és
hogyan. Mivel én az összes tervemet el re megkonstruáltam.
Megígérte, hogy ott lesznek.
Visszamentem az el csarnokba. Megálltam az informáci-
ós pult el tt. – Nagyon sajnálom, Angelina – mondtam a
lánynak. – Nem akartam megijeszteni. – Ez szokatlan volt
lem, de jó kapcsolatot akartam kialakítani az itteniekkel. A
lány különben is csinos volt.
– Ne haragudjon, uram – kezdte –, de kérem, takarodjon
ki az el csarnokból. Az összes fegyverérzékel t újra m kö-
désbe hozta!
Távoztam. Mivel figyelmeztetett a fegyverre, az Appará-
tus-kiképzésnek, valamint saját, óvatos természetemnek kö-
szönhet en beléptem egy régi vágású Bowery bár hasonmá-
sába, amit turistáknak tartanak fenn, legalábbis úgy gondol-
tam. Az egyik bokszban ellen riztem a Colt Pythont. Hát
persze, hogy ez a (bíííp) a hátam mögött robbanószert dugott
a pisztolycs be, közvetlenül a forgótár elé! Óvatosan kihúz-
tam bel le, s a hamutartóba dobtam. Ebb l is láttam, soha
nem szabad túlságosan megbízni a maffiában, még akkor
sem, ha k irányítják az ország nagy részét. Ha merényletet
kíséreltem volna meg Faustino ellen, a fegyver felrobbant
volna a saját kezemben. Nem egy tisztességes dolog.
Azt azonban elintéztem, ami miatt odamentem.
Ha Heller nyeri a versenyt, repülve fogja megnyerni!

428
 Többé már a karburátor meghibásodása sem számított.
Két orvlövészt fogok elrejteni hangtompítós fegyverekkel,
hogy l jék ki a gumiját egymás után, hogy egy kereke sem
maradjon épen! Arra az esetre, ha még sosem járt volna kór-
házban.
Legyünk biztosak az eredményben, ahogy azt professzo-
rom szokta volt mondani.
Madison és Bury, lehet, hogy rültek. Nekem azonban he-
lyén van az eszem.
Heller sikerének a gondolata, megtetézve ezt a nyilvános-
ságot, epével öntötte el a lelkemet.
Egy repül gép hatalmas feliratot repített az öreg er
felett, hogy mindenki jól lássa, Süvölvény kölyök tíz nap
múlva, szombaton áll rajthoz.
Ez a cs cselék nem fogja t nyerni látni. Ebben egészen
biztos voltam!

7. fejezet

Önelégülten figyeltem Heller verseny el tti készül dését.

lem akár el is készülhet. Az egyetlen apró aggodalmat
csupán az okozta, hogy ha esetleg meghal, odaveszhet a le-
mezem. Egy kellemes kirándulás azonban a kórházba, eset-
leg néhány törött csonttal és összezúzott csinos arccal, sok-
kal jobban megtenné. Földi hírnevének romba d lése pedig
különösen kedves lenne a számomra.
Ahogy más is meglátogatja a halálra ítéltet a cellájában,
így én is végignéztem Babe Corleone születésnapi partiján
tett látogatását vasárnap el tt egy nappal. Bíztam benne, to-
vábbi adatokkal tudom gazdagítani szétrombolásának tervét.
Kicsit bosszantott, hogy születésnapi partira látogat ahe-

429
lyett, hogy egyedül egy szobában körmét tövig rágva, közel-
vesztére gondolna. Ehelyett a tökéletes Flottatiszt udvari-
asan és finoman részt vesz Babe bayonne-i birtokán rende-
zett kellemes ünnepségen. A n valószín leg azért rendezte
ott az összejövetelt, hogy ne híresztelje világgá, ismét egy
évvel id sebb lett. Csak néhány családtag és közeli barát.
Elkísérte ket a misére, valószín leg abból a megfonto-
lásból, hogy ha valaki egy primitív bolygóra kerül, akkor a
bolygó isteneit is be kell vennie ismeretségi körébe. De ész-
revettem, ahelyett hogy latinul ismételte volna az imát, voltár
formákkal válaszolt. Reméltem, ezek a földi istenek ott a
falmélyedéseikben, nem beszélnek voltárul. Nem szerettem
volna, ha segítenek neki!
A születésnapi parti meglehet sen szelíden zajlott. Egy
kicsiny zenekar – heged , mandolin és egy tangóharmonika
– csendesen muzsikált a hatalmas nappali sarkában. Babe,
fehérbe öltözve, hatalmas karosszékben ült. A személyzet
hordta elé a születésnapjára küldött ajándékokat – általában
borítékot, benne pénzzel.
Heller egy hatalmas puncsostál mellett ácsorgott, s ezzel-
azzal beszélgetett. Úgy láttam, kék öltönyt visel, valószín -
leg selyemb l, hatalmas mandzsettával – kék szín , hatágú
csillag, gyémánttal a közepén. A Flotta rangjelzése! Hát
(bíííp) meg! Törvénysértés! Felírtam.
Babe most nem idegeskedett. Ráér sen beszélgetett a fe-
leségekkel. Heller hirtelen jelzett valamit a folyosó felé,
Geovanni érkezett a nappaliba hatalmas, lapos csomaggal.
Heller Babe-hez lépett.
– Mrs. Corleone – mondta, meghajlással kísérve. – Egy
kis emlékkel szeretném megünnepelni ezt az alkalmat. –
Méltóságteljes mozdulattal a csomagra mutatott: – Boldog
születésnapot a nagyasszonynak!
Nem tudom, hogy csinálta. Ha mások el tt beszélt, azok

430
figyelemmel hallgatták, s kedvesen vették a szavait. Babe
ragyogott az örömt l, s izgett-mozgott. Geovanni segítségé-
vel maga elé vette a csomagot, s nekilátott letépni róla a pa-
pírt. Aztán a szeme elkerekedett, így szólt –
Óóóóóóóóóóóóóóóóóóóó!
Felugrott, hogy mindenki lássa az ajándékot. – Mindenki
nézzen ide!
A festmény Joe Corleone fotója alapján készült, amit
Heller még Connecticutban talált! A jól fésült, fiatal „Jámbor
Joe"! Heller szív alakú aranykeretbe keretezte, oroszlánfejjel
a keret tetején. Ekkor jöttem rá, „Corleone" nemcsak egy vá-
ros Szicíliában, hanem azt is jelenti, „oroszlánszív".
Babe magánkívül volt az örömt l! Kering zve mindenki-
nek megmutatta, miközben elmagyarázta, hogy ez még évti-
zedekkel ezel tt volt, hogy találkozott Joe-val, de hát épp
olyan, mint akkor! – Nézzék a kifejezést az arcán! Valódi bi-
rodalomépít ! Még a Thompson géppisztoly is valódinak
látszik! Drága Joe!
A zenészek észbe kaptak, s játszani kezdték „Az oroszlán
menetelése" cím dalt, a családi himnuszt, ritmusra kerepel
géppisztolysorozatokkal.
Micsoda kavarodás! Ez a (bíííp) Heller mindig ilyen kava-
rodást okoz! Még Babe születésnapi partiján is! Nos, hama-
rosan bevégzi.
Sokáig tartott, míg elcsendesedtek. Aztán Heller indulni
készült.
Babe hirtelen nagyon komollyá változott. – Jerome, na-
gyon óvatos legyél azon a versenyen. Lassan vezess, és biz-
tonságosan. – Gondolkodott egy pillanatig. – Van valami,
amit nem értek a szerepléseidben. Nem hasonlítasz azokra a
fotókra, amelyeket rólad készítenek. Na persze ez nem a te
hibád. Egy csomó színpadi színész szenved ett l. Nem foto-
gének. Azt hiszem, ez lehet a baj, Jerome. Meg kell gy znöd

431
magadat arról, hogy nem vagy fotogén. De ne viseld azt a
szörny szemüveget, amiben látni szoktalak. Csak fordítsd el
a fejed a kamerától. Én sztár voltam, így adhatok neked jó
tanácsokat. A kamera valami különös dolgot m vel a foga-
iddal. Talán lágy fókuszú lencsét kellene használniuk. És ta-
lán világítaniuk sem kellene. De ha nem is vagy fotogén,
Jerome, a család akkor is rád fogad.
– Ne, ne! – mondta Heller gyorsan.
A n furcsán nézett rá. – De Jerome, mi ellen rizzük az
összes szerencsejátékot New Yorkban és New Jerseyben, le-
számítva azokat a semmirekell ket Atlantic Cityben. Már
azóta fogadjuk a téteket a versenyre, mióta bejelentésre ke-
rült.
– Fogadjanak, ha kedvük tartja – mondta Heller –, de
egyetlen családtag se tegyen egyetlen tétet sem az én gy -
zelmemre.
A n nagyon értetlenül nézett Hellerre.
– Te tudsz valamit – mondta.
– Mrs. Corleone, kérem, ígérje meg.
A n továbbra is furcsán méregette. Aztán Heller hamaro-
san távozott.
Összezavarodtam. Heller gyanít valamit. Kiszivárgott ta-
lán az orvlövészek megbízása? Ó, jobban teszem, ha duplán
ellen rzök mindent, nehogy szembefordítsa velem a felállást.
Nem lehet megbízni benne!

8. fejezet

Heller a hétf reggelt gumiüzletek és – nagykeresked k

felhívásával töltötte, s kérdez sködéssel, amib l egy szót
sem értettem. Mérnöki kifejezéseket használt számos eset-

432
ben, melyek nagyon közel jártak a törvénysértéshez. Csú-
szásról, tapadási együtthatóról és valami „oldaler ellenha-
tás"-ról beszéltek.
Tizenegy körül Bang-Bang, aki nyilván elég tartalékos
katonai kiképzést kapott már arra a napra, összeszedte az
öreg taxival, s együtt kiszáguldottak Spreeportba.
A garázsok és m helyek, melyeket Heller használt, meg-
lehet sen magányosan álltak. Kívül estek Spreeporton, egy
kisebb magaslaton voltak, közel a tengerparthoz. Ezentúl pi-
hen övezetek és nyilvános strandok követték egymást. Per-
sze, a szezon elmúltával az egész terület kihalt volt. Még a
többi versenycsapat is elköltözött – délre mentek, a mele-
gebb pályákra. Futóhomok és hullott falevelek kavarogtak a
szélben. Meglehet sen hideg lehetett, különösen a tenger fe-
l fújó szél miatt.
A garázsokat és m helyeket fémajtók zárták le, az a fajta,
amelyet a rászerelt ellensúly miatt könnyedén fel lehetett
emelni. Mindegyik ajtón egy-egy kicsiny ablak nyílott.
A nyergesvontatót két darabban tárolta: a vontatófülke, a
hatalmas dízel, egymaga elfoglalta az egyik garázst. A má-
sikban lapult a tréler. A Caddy a tréleren pihent.
Heller kinyitotta és felbillentette a trélert rejt nagyobbik
garázs ajtaját. Belépett rajta, majd öklével beleütött az egyik
gumiba.
– Nem csinálnak gumikat, Bang-Bang.
Bang-Bang a katonai télikabát gallérját egészen a füléig
felhajtotta. – Dehogynem csinálnak. Nem vagy ilyen nagy
bajban.
– Elég nagy bajban vagyok. Megcsúsztattam egyik nap, és
bumm, kidurrant az egyik gumi. Ha minden egyes alkalom-
mal, mikor megcsúszok, elvesztek egy gumit, egy bekötött
lábú macskával szemben sem nyerhetek.
– Emiatt vagy ennyire (bíííp) pesszimista a versenyt ille-

433
 en? – kérdezte Bang-Bang.
– Pontosan emiatt – felelte Heller, és beleütött egy másik
gumiba. – Megcsúsznak az oldalirányú er k hatására. Ez az
egyetlen magyarázat, amit el tudok képzelni.
Hirtelen bevillant a magyarázat. Az a (bíííp) Madison!
Már az els napon odaállított valahova egy mesterlövészt,
hogy rál hessen Hellerre, balesetet okozva! Tudtam, csak
így lehetett.
Meg is bizonyosodtam róla. Fogtam a rögzített anyagot,
majd a készüléket alaposan felhangosítva, lejátszottam. Mi-
csoda motorbömbölés! Sikító gumik. Aha! Egy távoli puk-
kanás! Egy másodperccel kés bb a gumi durranása. Ez azt
jelenti, az orvlövésznek úgy háromszáz yardnyira kellett len-
nie!
Az a (bíííp) Madison a verseny alatt is orvlövészeket
használhat. Hány orvlövész veszi majd célba Hellert az én
kett mön kívül? Ez lehet Madison terve? Senki nem tudhat-
ja.
Bizonyos szempontból megkönnyebbültem. Heller nem
gyanította a probléma valódi okát. Más szempontból azon-
ban Heller így megálmodhat valamit, amivel megel zheti a
defekteket. A dolog végül meglehet sen idegessé tett.
Heller most odakint állt a szélben. Északkelet felé nézett,
végig a parton. – Hidegfront jön – mondta.
– Tudom, mert fázok – felelte Bang-Bang.
– Azt hiszem, havazni fog – mondta Heller. A magas, vé-
kony felh zetet vizsgálta. – Igen, néhány napig. Aztán egy
következ sarkvidéki hidegfront követi. Bang-Bang, a ver-
senyt fagyott latyakon fogják rendezni. Megmondom, mit
csinálj, Bang-Bang. Ülj fel egy gépre ma délután...
– Igen? – mondta Bang-Bang figyelemmel.
– És repülj el a Hudson-öbölhöz, Kanadába, s vedd meg a
legjobb kutyaszáncsapatot, amit csak találsz. Körbe fogjuk

434
húzatni a kocsit...
– Ó, (bíííp) Jet! Egy percig azt hittem, komolyan beszélsz.
– Mindketten nevettek.
– Szerintem ez nagyszer ötlet – mondta Heller, halálosan
komolyan. – Befogjuk a kutyákat a kocsi elé. Felállsz a hátsó
lökhárítóra egy ostorral, s olyanokat kiabálsz a kutyáknak,
hogy „gyí" meg hogy „hó", én meg hótalpakkal futok elöl,
hogy nyomot tapossak a hóba. És építünk egy iglót a boksz
utcába... de nem. Azt hiszem, a NASCAR szabályok nem te-
szik lehet vé a szárított hús használatát.
– Milyen szárított hús? – kérdezte Bang-Bang.
– A kutyák üzemanyaga.
– Jet, te még azt is mulatságosnak találnád, ha hulla len-
nél.
– A dolgok néha olyan rosszra fordulnak, hogy nincs mást
tenni, mint nevetni – mondta Heller. – Bajban vagyunk. Ez
az egész (bíííp) nyilvánosság, ami körülöttünk örvénylik.
Nem tudok kilépni bel le. Ha pedig benne maradok, magába
szippant.
– Izzy vett neked egy jegyet Dél-Amerikába – mondta
Bang-Bang.
– Olyan érzésem van – folytatta Heller –, hogy el fog jön-
ni az a nap, nem is sokára, mikor arra kérlek, rúgj a hátsóm-
ba, amiért nem utaztam el. De ez ellentétes a hitvallásommal.
Egyszerre figyelmes lettem. Még egy törvénysértés? Tisz-
tán emlékszem rá, mi történt azon a napon ott a Flotta Sze-
mélyzeti Osztályán, s emlékszem a harcmérnökök hitvallás-
ára is, „jöjjön bármi nehézség, a pokolba vele, végezd el a
feladatod".
Heller azonban így szólt: – Menjünk. Gyerünk a m hely-
be, aztán f tsünk be, miel tt még halálra fagysz. Ki kell ta-
lálnom valamit.
Pontosan ett l féltem. Két ismeretlen került az egyenlet-

435
be. Mit fog csinálni Madison valójában? És mit fog csinálni
Heller?
Csak annyit tudtam, hogy én mit fogok csinálni: – megál-
lítom, és a pokolra vetem!

9. fejezet

Szerdán havazni kezdett.

A meteorológusok kemény csatába kezdtek a tévé képer-
ny jén. Havazni fog a verseny alatt, vagy szikrázó napsütés
lesz?
Tovább hömpölygött a nyilvánosság áradata. Havazás
vagy napsütés, de még csak szóba sem került a verseny eset-
leges lefújása.
Nem számított az id járás. Erre nekem is fel kellett ké-
szülnöm. Béreltem egy kisebb furgont, beszerelt f rend-
szerrel. Bütykös gumijai voltak, városon kívüli használatra
szánták. Úgyhogy hadd essen a hó! Megvettem a leger sebb
látcsövet, amit a zálogházban találtam. Muszáj volt megvá-
sárolnom, mivel er feszítésemet, hogy lef részeljem az
egyik turista-teleszkópot a Fort Tryon kilátójának korlátjáról,
néhány iskolás kölyök megzavarta, akik nem tudták elolvas-
ni a szövetségi igazolványomat.
A hóval együtt új információk is érkeztek a versenyr l. A
szpotreklámok és a talk show-k „bombázók"-ról kezdtek be-
szélni.
Fogalmam sem volt mi lehet az a „bombázó". A szálloda
televíziójának teletext rendszerén néhány helytelennek t
definíció után ráakadtam a legvalószín bbre. A „bombázó"
hagyományos autó, bukócs vel. Az összes üvegét kiveszik.
A feladata az, hogy belerohanjon a többi járm be, mozgás-

436
képtelenné téve ket. Azok menekülni fognak, féltve saját
jüket és motorjukat. A roncsderbyken használják ket. A
gy ztes egyértelm en az az autó, amelyik utoljára üzemké-
pes marad.
Nos, így a vitát is megértettem. Csak a bombázókat en-
gedjék, vagy a szabályos túrakocsikat is? A versenybizottság
mindkett t bevonta. Azt mondták, ez egy roncsderby, meg-
bízhatósági versennyel kombinálva, melyen mind bombázók,
mint túrakocsik részt vehetnek. Okos döntés volt. A közön-
ség meglincselte volna ket, ha bármilyen olyan döntést
hoznak, amely Süvölvény kölyök kocsijának kizárásához ve-
zetett volna. Mert hogy legyünk pontosak, az autója egyik
osztályba sem tartozott igazán.
A hamis Süvölvény kölyök, Heller „dubl re", sokat sze-
repelt a talk-show-kban és a hírekben. Harciasan viselkedett
az olajtársaságokkal, kérkedett saját olcsó üzemanyagával,
leginkább kinevettetve önmagát.
Aztán azon a bizonyos szerda délutánon – majd az egész
csütörtöki napon – kezdték bemutatni Hellernek a többi so-
rt. A legkeményebb, legkegyetlenebb sof rök voltak, akik
valaha is versenybe szálltak! A tizennyolc induló kocsi so-
rjeinek listája leginkább horrorfilmekre emlékeztetett. „Pö-
röly", „Csonkoló", „Gyilkos", „Hullaház" követték egymást.
Ezek között a körözött b nöz k között „Kalapács"
Malone t nt csillagnak. Kocsiján sírkövek sziluettje jelezte a
sof röket, akiket meggyilkolt.
Az országos nézettség talk-show-ban, az „Amerika élve
vagy holtan"-ban, hamis Süvölvény kölyök, valamint Kala-
pács Malone szemt l szemben találkoztak. Kiabálni kezdtek
egymásra, majd egymás torkának estek, míg fel nem borul-
tak a kamerák, s így nem derült ki a végkifejlet. Másnap reg-
gel hamis Süvölvény kölyök piros versenyruhájában külön-
leges bejelentkezésben biztosította rajongói millióit, hogy jól

437
van, és elkapja Malone-t és az olajtársaságokat a versenyen!
Heller eközben folyamatosan dolgozott. Szemlátomást
lakosztályát használta irodaként, azt azonban nem tudtam
volna megmondani, mire készül. Az interferencia mindig
akkor jelentkezett, mikor az ENSZ éppen ülést tartott. Már
nem tartott felügyeletet az el csarnokban. Olyan érzésem
támadt, hogy sunyít valami miatt.
Egyre csak havazott. Pénteken ismét összecsaptak a me-
teorológusok. Tiszta lesz-e az ég, vagy havazni fog szomba-
ton tíz órakor, mikor a verseny az el zetes menetrendnek
megfelel en elindul? Fogadásokat kötöttek erre, arra. De fo-
gadásokat kötöttek mindenre, amire csak lehetett. Nehéz volt
meghatározni, mi jelentse a gy zelmet, s így sokan össze is
verekedtek, mikor megpróbálták eldönteni, mire a verseny-
bizottság bejelentette, s ki is függesztette a hirdet táblára,
hogy gy ztesnek az a kocsi tekinthet , amely a verseny vé-
geztével is üzemképes marad, s megteszi az ezerkörös távot.
Egy autó sem képes ezer kört megtenni négy-öt
üzemanyagfelvétel nélkül. Ha Süvölvény kölyök nem szán-
dékozik tankolni, akkor így fogja teljesíteni a távot, a többi
versenyz azonban annyiszor tölti tele a tankját, ahányszor
csak akarja.
Ez felháborodást okozott, de hamis Süvölvény kölyök
el renyomta az állát, s otromba fogakkal azt mondta, nincs
kifogása ez ellen. Tudja, hogy az olajtársaságok befolyásol-
ják a versenyt. De gondja lesz rájuk.
Péntek éjszaka kelt elnöki nyilatkozat tájékoztatta a vilá-
got arról, hogy Amerika nem veszíthet, míg olyan ifjai van-
nak, mint Süvölvény kölyök.
Tudva, hogy az utak szombaton járhatatlanok lesznek a
forgalomtól, útnak indultam a furgonommal. Vittem a kép-
erny t, az éjjellátót, vittem meleg ruhát, valamint a rakteret
melegít t.

438
 A helyet már kiválasztottam. Kicsiny dombtet , melyr l
be lehet látni az egymérföldnyire elterül pálya háromne-
gyedét, s ami elég magasan fekszik ahhoz, hogy követhes-
sem a versenyt. Egy ház udvaráról volt szó, melyet egy száz-
dollárossal idejekorán lefoglaltam.
Orvlövészeim, fehér csukjában, pályaközeli épületek tete-
jén foglalták el állásaikat, hangtompítós, távcsöves
Weatherby puskákkal felszerelkezve, melyek 4,08
láb/szekundumos sebességgel képesek kiröpíteni magukból a
.30-06-os „gyorsító" lövedékeket.
Teljes kényelemben, önelégülten és magabiztosan feküd-
tem a furgon kuckójában, riasztásra állított képerny vel,
hogy azonnal ébresszen, ha Heller mozgolódni kezd.
Micsoda gyönyör gy zelem lenne – a számomra!

439