NÉPSZABADSÁG

Érvek, vélemények –

Vitasorozat Tamás Gáspár Miklós

„Új osztálypolitika” című esszéjéről

1998. november 18. - 1999. február 26.

Tartalomjegyzék

1. Tamás Gáspár Miklós - Új osztálypolitika (1-2. rész) ....................................................................... 1

2. Eörsi István - Az osztályelemzés dicsérete .................................................................................... 12
3. Debreczeni József – Új Kommunista Kiáltvány? ............................................................................ 16
4. Vitányi Iván - Találkozás a baloldalon............................................................................................ 19
5. Verő László - Új Polgári Kiáltvány? ................................................................................................ 22
6. Schmidt Mária - Búcsú a racionalizmustól .................................................................................... 25
7. Dr. Papp György - Az új osztály újraelosztási politikája ................................................................. 29
8. Bayer Zsolt – A megőrült boldogtalanság...................................................................................... 32
9. Rózsavölgyi Zsolt, Győri Ferenc, Tóth László - Szivarozzon-e egy baloldali? ................................. 36
10. Bíró Béla - Osztálypolitika? ........................................................................................................ 38
11. Szabó Iván - Látlelet és javallat.................................................................................................. 43
12. Zimányi Tibor - „Új osztálypolitika” - osztálypolitika nélkül ...................................................... 46
13. Tamás Pál - A vendégtanár ........................................................................................................ 48
14. Gyertyán Ervin – Osztályharcok alkotmányos keretek között................................................... 51
15. Ökrös Tamás - Arról, ami tűrhetetlen........................................................................................ 53
16. Perecz László - Gazsi fél - az inga kileng .................................................................................... 57
17. Gróth Gáspár - Az új osztály régi harca ..................................................................................... 60
18. Krausz Tamás - A rendszer és polgársága .................................................................................. 65
19. Heller Ágnes - Forza Ungheria ................................................................................................... 70
 1. Tamás Gáspár Miklós - Új
osztálypolitika (1-2. rész)
Népszabadság, 1998. november 18-19.

Az országgyűlési választásokon győztes jobboldal fordulatot ígért, és ezt az ígéretét - ha a

többit nem is - betartotta. Sőt nem is csak egy fordulatra került sor, hanem többre.

A „fideszmagyarok” (ahogy elneveztem őket a nyáron) vezette egyesült jobboldal már a

zűrzavaros, rögtönzött kormányalakítás előtt világossá tette, hogy választási programját nem
gondolta komolyan. Szerinte a gazdaságot (már amennyire a népet, és nem a hatalmon
lévőket és pártfogoltjaikat érinti) úgy kell irányítani, hogy minél kevesebb konfliktus legyen
belőle ott, ahol az ilyesmi számít: a „csúcsokon”.

A közönséget becsapták, de a közönség valamiért nyilván azt akarta, hogy becsapják, hiszen
az Orbán-Matolcsy-féle (később persze visszavont és letagadott) populista szociális
demagógiáról a korábbi tapasztalatok alapján tudni lehetett, hogy képtelenség.

A tőzsde első mordulására a jobboldal cinikusan a sutba vágott mindent, amiért a nem
elkötelezett és alacsonyabb jövedelmű választók egy része jobbra szavazott.

Mindez a jelenleg kormányon lévők szemszögéből nem fontos. A magyar jobboldal mindig
alárendelte a gazdaságot a politikai, közelebbről hatalmi-személyzeti taktikának, ez utóbbit
pedig a világnézeti-kulturális hegemónia ábrándjának.

A legrégibb pártvezér

Orbán Viktor legfontosabb, bár csak részben kimondott ígérete szociológiai természetű volt:
a nemzedékváltás ígérete. Orbán megszimatolta, hogy az országnak elege volt a
„rendszerváltók” és a „reformkommunisták” terméketlennek érzett (bár szerintem
szükségszerű és helyes) szembenállásából. Az ország új arcokat akart látni.

Igaz, Orbán nem éppen új arc (ő a legrégibb pártvezér Magyarországon), de kormányon még
nem volt, és fiatal.

Ezt az alapvető (bár a dolog természeténél fogva többé-kevésbé implicit), győzelemre vezető
ígéretét Orbán Viktor kétszeresen is megszegte, és ma már egyértelmű, hogy nem gondolta
őszintén. Ez az őszintétlenség azonban politikai stratégiájának a lényegéből fakad. Azon a
szűk pászmán, amelyen a jobboldal vezérének politikai gondolkodása mozog, Orbán alapos,
következetes és bátor. Rájött, hogy hatalmi ambícióihoz bázisra (azaz a befolyásos rétegek
támogatására) és médiabefolyásra van szüksége.

Mindehhez pedig pénzre. Sok, sok pénzre.

1
A hagyományos jobboldal népszerűtlen. A gazdag, nagyszerű összeköttetésekkel rendelkező,
ingerült öreguraknak mindenük megvolt a hatalomhoz, csak kormányképes pártjuk nem.
Vezérjelöltjük sem. Orbán elhatározta, hogy ő lesz az.

A hagyományos jobboldal előítéleteinek, mániáinak, történelmi mítoszainak nem volt

egyetlen kompromittált darabja sem, amelyet Orbán eleinte meg-megbicsakló, mutáló
hangon el ne szavalt volna. Mindenki tudta, hogy egyetlen szót se hisz belőlük. Nem
számított. Orbán kiállta a próbát, mert akkor is darálta az ósdi jobboldali radikalizmus
ráolvasásait, amikor látszólag semmi haszna nem volt belőle. Az öregurak éber szeme előtt
minden kakasszókor el kellett árulnia régi barátait, régi elveit, régi stílusát, régi karakterét.

Nem volt olyan apró klikkje, irányzata, asztaltársasága, hattyúprémes egylete, gumicellája,
lovagrendje, szektája a jobboldalnak, amely előtt Orbán meg ne alázta volna magát,
amelynek jelenlétében ne köpött volna hatalmasat fiatalkorának sírjára. Ez bevált. Az
öregurak alája rendelték a hagyományos jobboldalt, jött a pénz, az értelmiség, a protekció, a
káderek, a szövetségesek, a propagandisták, a Sas-hegy és a Sváb-hegy hervadó
szépasszonyai.

És Orbán megtanulta a leckét az MDF, az SZDSZ, az MSZP kudarcából: ő nem hálátlan. A

támogatók, a hagyományos jobboldal - „édes Aladárom, vedd magadhoz a Béla gyereket, az
édesanyja Krizsovánszky lány, leventekori ideálom!” - minden madárijesztője nagykövet,
főtanácsos, udvari kamarás. A nép egyértelműen kifejezett akarata ellenére visszahozta a
népszerűtlen MDF-KDNP- kádereket, akiknek szavazataik ugyan nincsenek, de kapcsolati
tőkéjük hatalmas.

De ez még semmi. Orbán mesterfogása csak most következik, a dupla rittberger, amelyre
nálunk még senki nem volt képes. Az, hogy az alternatív-radikális politikai ellenkultúra
vakmerő fenegyereke átmegy a legunalmasabb jobboldalra: ilyen már volt. S mivel az
emberek általában nem bírják elviselni a kognitív disszonanciát, Orbán ma már nyilván hiszi
(részben) azt a sok képtelenséget, amelynek az iskolás fölmondására rákényszerült: hiszen ha
tudatosan füllentene, le kellene néznie önmagát. Orbán a jobboldali támogatóit is
megtévesztette.

Orbán fogta magát és suttyomban reformkommunista kormányt alakított. A kései pártállam

reformer technokratái (Martonyi, Járai, Chikán), az 1989 előtti értelmiségi establishment
alakjai (Gógl, Hámori, az oktatási miniszter „akadémikus” környezete), a kommunista
erőszakszervezetek bomlásterméke (Pintér), a „reformalvilág” mindenese (Stumpf)
különböző színvonalat képviselnek. Ám az érdekes és a fontos ez: mindezek az urak - talán
Pintér tábornok kivételével — MSZP-kormány tagjai is lehetnének (voltak is olykor). Evvel
megnyílt a volt párttagok útja a jobboldalra.

Ezt az utat annak idején Antall eltorlaszolta. Így beszűkítette a hagyományos jobboldal
bázisát: ezt mára minden jobboldali csoportosulás föladta. Ma minden jobboldali párt,
egyesület, szerkesztőség tele van a Kádár-rendszer jobb-rosszabb figuráival. Ez szerintem

2
történelmi fordulat. A bukott rendszer számos férfia (mint a volt Szovjetunióban és a
Balkánon) Magyarországon is hajlamos lett volna sovén, tekintélyelvű mozgalmakhoz
csatlakozni, ha hagyják. De a visegrádi „háromszögben” — Antall, Klaus, Olszewski
érdeméből - ez másképp történt. A bal- és jobboldali (antiliberális) tekintélyelvűség Kelet-
Közép-Európában - Orbán Viktor kormányra lépéséig - kettévált, ebben különbözött
térségünk „nyugatias” pereme Iliescu, Tudjman, Meciar rezsimjeitől. Ennek a
különbözőségnek Magyarországon vége.

A magyar szocialisták legszilárdabb bázisa mindenekelőtt a volt párttagok politikailag

otthontalan blokkja volt, amely irdatlan informális hatalommal és rengeteg pénzzel
rendelkezett. Ezt a blokkot - a tulajdonképpeni nemzeti középosztályt - a rendszerváltó
pártok elidegenítették maguktól. De mostantól kezdve már nem. Az MSZP többé nem
számíthat automatikusan ezekre a férfiakra, akik amúgy is öregszenek. Pénzük még van, de
többé nem biztos, hogy az elbizonytalanodott, sodródó MSZP-re költik. Baloldalon is,
jobboldalon is miniszterek lehetnek.

A hagyományos jobboldal elegáns öregurai azért nem ebben reménykedtek. Ők a

főhatóságok élén „tiszta múltú” magyar gyerekeket akartak látni. Azért a Batthyány
alapítványnak mégsem Pintér tábomok-elvtárs az eszményképe. De már késő. Már minden
pénzüket föltették Orbánra. Megszerezték neki a klérust, a keresztyén értelmiséget. De
Orbán tudja, hogy ez kevés. Neki a tanács- és kolhozelnökökre is szüksége van. Kettős
restaurációra. Borossra és Pintérre.

Korbács és mézeskalács

Az elmúlt négy évben az volt a fő kifogás a balközép kormánykoalícióval szemben, hogy a

rendszerváltó erők egyike összefogott az állampárt egyik utódával. A liberális értelmiség
fontos részét épp evvel sikerült átcsábítani a szabaddemokratáktól. Csakugyan: az SZDSZ
taktikai szövetséget kötött az utódpárti reformbaloldallal. A Fidesz - MPP nem kötött velük
szövetséget: ők maga a Fidesz! Stumpf, Pintér, Járai, Gógl stb. neve mögött a hivatalos
kormánylistán ez áll: (Fidesz). A volt pártállami vezető osztállyal mindenki összenőtt
valamelyest, mert a fölső rétegekben mindenki összetartozik vele. Vajon mit gondol ma
Teliér és Tölgyessy a „megalvadt struktúrákról”?

Orbán a kommunistakérdést huszárvágással iktatta ki a magyar politikából. Avval, hogy a

piaci szocialista kormányt piaci szocialista kormánnyal váltotta le, bohócot csinált
mindenkiből.

De Orbán nem éri be evvel. Orbánnak Simicskája és Ganspergere is van.

A képlet világos: ha az eddigi adócsaló, korrupt, MSZP-támogató nagytőkésekből nem

lesznek adócsaló, korrupt, Fidesz-MDF-támogató nagytőkések, akkor az adóhivatallal,
adórendőrséggel, vám- és pénzügyőrséggel, a hiteleket kézben tartó félállami bankokkal

3
gyűlik meg a bajuk. Az adócsaló, korrupt nagytőkések tömegesen fognak rádöbbenni a
nemzeti konzervativizmus szépségeire. Meg fognak nyílni a szívek és a pénztárcák.

Simicska mint korbács, Gansperger és Auth mint mézeskalács: a cél tiszta, az irány szilárd, a
miheztartás félreérthetetlen. A közbeszélő értelmiségiek is meg fogják érezni az állami
ösztöndíjakon végigfüttyentő hűvös szellőt.

Ezt nevezem széles politikai tömegbázisnak. Itt a tömegbázis („politológusokkal” szólván)

annyira „az érdekek mentén artikulálódik”, hogy a fal adja a másikat.

A balliberális publicisztikának abba kéne hagynia az élcelődést a „polgár” szó csuklásszerű

ismételgetésével. A „polgár” szót a fideszmagyar polgári párt szó szerint érti, ahogy
megtanulta a foxi-maxiban és a KlSZ-táborban: „polgáron” burzsoát ért. Tandíjat szüntet meg
annak, aki egyetemre szokta járatni a gyerekeit, autópályadíjat enyhít annak, aki gépkocsival
közlekedik (és így frissíti a környezetet), családi pótlékot-segélyt ad vissza annak, aki
megvolna nélküle.

Tudja, hogy a polgár szokott szavazni. A szegények nem szoktak szavazni, s ha igen, akkor
összevissza. Ameddig a rend-, test-, polgár-, nemzet-, határ-, vad- és pénzügyőrök, valamint a
maffiózók rendet tartanak az országban, addig a szegényektől nem kell félni.

A szegények televíziót, kannás „bort” és csavarlazítót fogyasztanak: ez nem teszi őket

fogékonnyá az árnyalt reform- programokra és emberi jogi utópiákra. Az állástalanság nagy
fegyelmező erő. A munkanélküliség és a sztrájk egymást üti.

Orbán Viktor mint magánember és tévécsevegő bizonyára a legjobbakat kívánja a

nélkülözőknek, méghozzá őszintén. De nem ér rá. Addig nem nyugodhat, ameddig létre nem
hozza a gyakorlatilag leválthatatlan jobboldali egységpártot. A leglényegesebb föladatra
koncentrálni: ez ismert politikusi erény. A fő célnak - csakugyan bámulatra méltó
következetességgel - mindent alárendel. A hagyományos jobboldal csak akkor nyugszik bele
az utódpárti reformbaloldal súlyos kormányzati jelenlétébe, ha sovén igényei kielégülnek.
Nosza, sértegessük csak nyugati szövetségeseinket és keleti szomszédainkat. A technokraták,
a gazdasági bürokraták, a fináncoligarchia, az állami nagyvállalatok vezetői csak akkor tűrik el
az efféle kalandokat, ha a deflációs stratégia, a fiskális szigor folytatódik. Nosza, dobjuk ki az
ablakon eredeti programunkat. Költekezik Torgyán? Szorítsuk össze a fogunkat, faragjuk le a
katonai költségvetést akkor is, ha a NATO elképed, akkor is, ha euroatlanti integrációs
terveink veszélybe kerülnek, akkor is, ha a Magyar Köztársaság védtelen és védhetetlen.
Nem tudjuk a szövetséges jobboldali mozgalmak egymással versengő gazdasági igényeit
kielégíteni? Halasszuk el a költségvetési vitát, szüneteltessük a parlamenti demokráciát. Fény
derül a velünk szövetségre lépett kádárista erőszak-szervezeti törzskar posztszovjet
stiklijeire? Robbantsunk ki ellenhisztériát, és zárjuk szorosra a sorainkat. Vigyázzunk rá, hogy
mindenkit megjutalmazzunk, lekenyerezzünk, megbecsüljünk, megdicsérjünk, aki
segítségünkre volt vagy lehet - kivéve saját szűkebb pártbeli vetélytársainkat (őket már
betörtük).

4
Orbán Viktor mindent alárendelt a nagy célnak, a folyamatos válságba belefáradt
középosztály meghódításának és a jobboldali egység megteremtésének. A veszélyessé és
kiismerhetetlenné vált világtól való páni félelem - amely minden antiliberális-
antidemokratikus tömbösödés lelki indítéka - persze nem indokolatlan, sőt a rendpárti
keménykedés iránti vonzalmat is meg lehet érteni (Horn Gyula is használta). A hatalmi
koncentráció, a gyors „intézkedés”, az uralom nyílt élvezete önmagában is imponál az
önbizalom-hiányos, tétova, tájékozatlan polgárságnak. A győztesnek a babona mindig
magasabb rendű intelligenciát tulajdonít.

De az egész csak illúzió.

Hatalom befelé, kifelé

Annak van hatalma, aki belátása szerint cselekedhet. Orbán lemondott arról, hogy azt tegye,
amit szíve szerint tenne (vagy tett volna hajdan), azért, hogy hatalma legyen. De milyen
hatalma van annak, aki nem cselekedhetik a szíve szerint? Semmilyen hatalma. Orbán azt
teszi, amit azok kémek tőle, akik hatalomhoz segítették, ott tarthatják, és akik nem olyanok,
mint ő. Ez a hatalom nélküli, nem szabad ember definíciója.

Orbán azért, hogy hatalma legyen, szélesíti bázisát, azaz egyre többféle politikai erővel osztja
meg. De minél kiterjedtebb ebben az értelemben a hatalom, annál sekélyebb. Az igazi
demokratikus politikus a meggyőződése köré gyűjt csapatot, aztán körülnéz, kivel lehet
szövetséget, kompromisszumot, koalíciót kötni. Orbán viszont nem a programja (ami
cserélhető) köré gyűjtött embereket, hanem a személye, az ambíciója, az akarata köré.

Orbán Viktornak a szövetségi rendszere fölött nincs igazi hatalma (ez alkurendszer), befelé ez
a hatalom üres, néhány kódolt „kirekesztő” célzáson kívül. De kifelé a hatalma óriási lesz az
Orbán-csoportnak, mert összeadódik majd benne a belekényszerített heterogén áramlatok
gazdasági, intézményes ereje és heves önigazolási kényszere - hisz mindegyik röstelli a
többit.

A fideszmagyar programvákuum szintén erőt szív be: azokét, akik úgy érzik, „dolgozni
akarnak”, tenni valamit („politikamentesen”) a nemzetért. Orbán Viktor a politikailag
egységesülő magyar nemzeti burzsoázia érdekében komolyan, eltökélten és tehetségesen
fog dolgozni. Távol álljon tőlem alábecsülni Orbán Viktort. Szerintem délibábot kerget,
sosem lesz hatalma, csak állása - de osztályának, amelyet szolgálni akar, kitartó és ügyes
védelmezője lesz. Egyetlen lehetséges politikája: osztálypolitika. (Szemben a marxista
előítélettel, nem minden politika osztálypolitika; de némelyik az.)

És nagyon úgy látszik, hogy ameddig a politika Magyarországon a középosztály, a polgárság,

a nemzeti burzsoázia játékszere marad, addig az Orbán-féle konglomerátum kormányon
lehet - akár évtizedekig; miért ne? -, a „nemszavazók pártjai” pedig marginalizálódnak. A
hagyományos jobboldal és a volt párttagok megszerzése, az antiliberális fiatalság (a diplomás
és tanulóifjúság ezúttal koravénül státusőrző, „konzervatív” erő) megnyerése, az érthető

5
antikapitalista és Nyugat-ellenes érzület - ezek valódi lehetőségek a jobboldal számára. Ha
javul a gazdasági helyzet, a polgárság elégedett, ez megfelel a jobboldali kormánynak. Ha
romlik a gazdasági helyzet, a középosztály összetart, „idegen” konkurensei és a szegények
ellen fordul: ez is megfelel a jobboldali kormánynak.

Ha nem lesznek új szereplői a magyar politikának, akkor a fideszmagyar nemzeti egységre

hosszú ideig számíthatunk. Akik nem tudják érdekeiket hathatósan érvényesíteni, azok nem
érdekesek. Akiknek csak panaszra van hangjuk, azok majd elnémulnak.

Persze mindezt nem Orbán Viktor találta ki. A liberális demokrácia durva osztályuralommá
hamisítása nem ma kezdődött. A demokrácia osztályuralommá silányítása azonban az
eddigiektől eltérő, bár nem teljesen új gondolatokat, politikai eszközöket igényel. Erről
legközelebb.

Az utóbbi hat-hét évben avval próbálkoztam, hogy némi szellemi teret kerítsek a
republikánus patriotizmusnak, azaz — a szabadelvűség némi korrekciójával - arról próbáljam
meggyőzni a közönséget, hogy a demokratikus politika nem vezethető vissza az egyéni
érdekekre, szükségletekre, vágyakra és akarásokra, hogy vannak olyan közös javak, amelyek
eleve valamennyiünk javai, hogy a honpolgári közösség (a politikai nemzet) nem pusztán
érdekközösség, hogy a „negatív szabadság” védekező retorikája nem meríti ki a liberális
politikai filozófia hagyományos tartalmát.

A szabadság és az igazságosság azoknak is érdekük, akiknek a másokéhoz viszonyított

társadalmi helyzetét nem javítja. Érdekük, mert mindannyiunk érdeke morálisan elviselhető
világban élni. Vannak olyan előföltételei a demokratikus társadalomnak, amelyek
teljesületlensége azokat is sérti, akik a szabadságot nem lehetnek képesek fölhasználni saját
helyzetük javítására, tehát akár közömbösek lehetnének a szabad társadalom sorsát illetően.

Nehéz évtizedek előtt

A hiba ott volt a gondolatmenetben, hogy nem érdeklődtem a honpolgári közösség

valóságos terjedelme iránt. Amennyiben kritika nélkül elfogadjuk az aktív polgárokból álló
empirikus nemzet hangját a demokrácia hangjának - tehát a szegények, a tanulatlanok, a
szervezetlenek némaságát nem halljuk meg -, akkor önkéntelenül és öntudatlanul magunk is
osztálypolitikát folytatunk, bár nem tudunk róla.

Amennyiben honfitársaink fele nem vesz, nem vehet részt a demokratikus párbeszédben,
akkor a közjó (a részérdekekhez képest vett) transzcendenciája öncsalás.

A kelet-európai demokratikus pártok elfogadták, hogy a nép hangtalan fele politikailag nem
létezik, mintha az emberi és politikai jogok megléte és gyakorlása között nem lehetne
kontraszt.

Nem szükségszerű, hogy a hallgató többség hallgatag maradjon. Ahhoz azonban, hogy ez a
helyzet megváltozzék, először is el kell ismerni, hogy a probléma: probléma.

6
Akár a trickle-down effektus (a jólét növekedésével mindenki anyagi helyzete javul, bár a
relatív egyenlőtlenségek megmaradnak), akár az újraelosztás, akár (mint Nyugat-Európában)
a kettő kombinációja révén közeledik a virtuális nemzet (vagyis az egész nép) az empirikus
nemzethez (vagyis az aktív polgárok módos kisebbségéhez), annál inkább válhat valóra a
liberális hagyomány szabadságeszménye, amely ugyan nem a politikai részvétel gondolatán
nyugszik, de amelynek a modem változata nem tűri az aktív és a passzív polgárok közötti
megkülönböztetést. Mondhatjuk ugyan a negatív szabadság híveivel (akik közé magam is
tartoztam még hét-nyolc évvel ezelőtt, de a bizonyítékok súlya alatt megtörve kénytelen
voltam revideálni nézeteimet), hogy az embereknek jogukban áll hátat fordítani a politikának
- de akkor megfeledkeztünk azokról, akiknek nem áll módjukban a politikai részvétel.

A demokrácia aktív híveinek tábora (különösen szemben az egyesült jobboldal kihívóan nyílt
polgári osztálypolitikájával, amelynek hosszú távú fönntartása csak rendőrállami
eszközökkel, a nyilvánosság brutális korlátozásával és fajgyűlölő propagandával képzelhető el
a politikai korrupció változatlan virágzása mellett) csak akkor mentheti meg a szabad
társadalmat (és persze önmagát), ha türelmesen és perspektivikusan átalakítja politikáját, és
ez a politika - ha tetszik, ha nem - a jelenlegi körülmények között csak baloldali színezetű
lehet. Ezt nehezemre esett leírni, de ez mellékes. A jelek szerint sokaknak igazuk volt velem
szemben: ezt készséggel elismerem.

Ez nem politikai program; mindössze az a benyomásom, hogy a liberális-demokratikus

értelmiségnek baloldali fordulatra van szüksége.

Akárhogy is van - Magyarországon a demokrácia, a hatékony, valóságos jog- egyenlőség hívei

előtt a kritikai, a fölvilágosító és a szervezőmunka nehéz évtizedei állnak. Az első lépés
nyilván az önnevelés, a hamis illúziók mellett a hamis dezillúziók levetkőzése. Mindenekelőtt
arra van szükség, hogy a gazdasági és politikai egyenlőtlenség, továbbá a faji diszkrimináció
és az idegengyűlölet áldozatainak lehetővé tegyük, hogy a hangjukat hallassák.

Magyarországon nincsen szakszervezeti mozgalom, amely e nevet megérdemelné.

Magyarországon nincsen — függetlenül néhány bátor, intelligens, önfeláldozó és a
körülményekhez képest hihetetlenül sikeres emberi jogi csoporttól - valódi polgárjogi
mozgalom. Magyarországon nincsen emancipációs nőmozgalom. Magyarországon nincsen
radikális ifjúság. Magyarországon nincsen antifasiszta-antirasszista mozgalom. Magyar-
országon nincsen szervezett jótékonyság a honpolgárok nagylelkű adakozásából.
Magyarországon nincsen mozgalmuk a munkanélkülieknek, a hajléktalanoknak, a
kisnyugdíjasoknak, az elnyomott etnikai kisebbségeknek, a homoszexuálisoknak.
Magyarországon (néhány marginális csoportot leszámítva) nincs a demokratikus mozgalmak
bázisának „horizontális” kapcsolata a külfölddel. Magyarországon nincsen szervezete a
vallásszabadság híveinek, és nincs a szabadgondolkodóknak. Magyarországon megszűnt a
tudományos ismeretterjesztés, a felnőtt- oktatás, a szervezett gyermekvédelem, a szervezett
antialkoholizmus, a szolidaritás hiánya miatt gyöngék a mozgássérültek, a nagyothallók, a
gyöngénlátók érdekvédelmi szervezetei, és - a Társaság a Szabadságjogokért nagyszerű

7
erőfeszítései ellenére - nincsenek komoly erők az elmegyógyintézeti ápoltak, a
kábítószeresek és általában a betegek emberi jogai védelmében.

A bolsevik mentalitással szembeni jogos és indokolt ellenszenv miatt a demokratikus

értelmiség vonakodik attól, hogy aufklárista módon „fölülről” szervezze meg a szenvedők
ellenállását a balsorssal szemben. Pedig ezt a dilemmát nem lehet föloldani.

A baloldalnak és a liberális középnek már nem állnak rendelkezésére azok a valaha szinte
természetinek tetsző adottságok - a szabadkőművesség, a zsidó radikalizmus, a fővárosi
„közösségi” liberalizmus, a szakszervezetek, az aufklárista- emancipációs kultúrfölény -,
amelyek közömbösíteni tudták a politikai vereségeket. A kommunista diktatúra mindezt
elpusztította, ráadásul (itt ki nem fejthető okokból) megszüntette a népi mozgalom baloldali-
radikális jellegét.

Tehát a demokratikus reformfolyamat baloldali fordulatához nem áll rendelkezésre semmi

más, mint a jogfosztottak és a szenvedők iránti erkölcsi szolidaritás.

A középosztály már szabad: ez remek, bár ez a szabadság is védelemre szorul az autoritárius,

cenzúrázó, represszív, rasszista erőkkel szemben. Ám a szegények, betegek, stigmatizáltak
segítségre szorulnak, mert nem tudnak segíteni magukon. S bár kevesebben vannak, mint
hatvan- hetven éve, sokan vannak.

Nem csak önérdek

A klasszikus osztrák—magyar szabadelvűség (amely nálunk Kollárral, Berzeviczyvel,

Kálmánnal kezdődik, és amelynek talán Kölcsey a leginspirálóbb alakja) a paraszti nyomor és
az önkényes-patriarkális büntetőjog megszüntetésének kísérletével kezdődik. A falu jegyzője
problémalistája (a „megélhetőségi bűnözéstől” a cigánykérdésen át a tűrhetetlen
börtönviszonyokig, a jogrend osztályelfogultságáig és a közigazgatási korrupcióig, a választási
politika - „korteskedés” - ürességéig) ma, 1998-ban is időszerű. A legelemibb humanizmus
alapkövetelménye — az állam a gyöngék védelmezője — ma is teljesületlen. A szabadelvűség
számára a kapitalizmus nem öncél, hanem a gazdasági racionalitás, a tudományos és
technikai invenció, a kalandos individualitás fölszabadításának hatalmas (bár veszedelmes)
eszköze. Nem a polgári osztályérdek, hanem a részvét, az egyetemes emancipáció és az
egalitárius (bár az arisztokratikus-fölvilágosító elittől fokozatosan bővített) politikai nemzet
volt az eszményképük.

Ma virtuálisan mindenki tagja (lehet) a honpolgárok közösségének: nincsenek jogi, csak

gazdasági, politikai és kulturális akadályok. A futballmeccsek vérengző helótái, az
elnéptelenedő falvakban hátramaradt, apró lopásokból, gyűjtögetésből „élő”
szerencsétlenek nem ugyanabban a világban élnek, mint a velencei Guggenheim Múzeumba,
a berlini színházba és bécsi operába járó, brokkoli- és Chardonnay-fogyasztó felső
középosztály és patrícius értelmiség. Ez tűrhetetlen, ahogy mindig is tűrhetetlen volt.

8
A hiba, amelyet a liberális értelmiség (nem utolsósorban e sorok írója) elkövetett, az volt,
hogy föltételezte: a pluralista-liberális demokrácia mindenkinek lehetőséget ad a politikai
részvételre, kinek-kinek a maga dolga, hogy él-e vele vagy sem. Ennek a nézetnek a
szocialista kritikája, mivel többnyire antiliberális volt és antipluralista, nem tett hatást az
emberre. Ettől függetlenül: a politikai közösség egyetemessé-valóságossá tétele a liberális
demokráciában nem adottság, hanem „ harci kérdés

A demokratikus értelmiség nem tehet mást, mint hogy, amiként az elmúlt háromszáz évben
mindig, túllép a polgársággal közös osztályérdekein, és a részvét szenvedélyéből, a
szenvedőkkel való szolidaritásból indul ki. Felületes elemzők ilyenkor azt szokták mondani,
hogy ez csak kisebbséget érint és nyerhet meg. Ez a vélemény tiszta elmebaj. Ez azt
föltételezi, hogy a cselekvésnek nem lehet más indítéka, mint az önérdek. A pucér
osztályönzésnek ez az apoteózisa maga a barbárság. Tudom, hogy sötét műveletlenségük- ről
nevezetes egyének ma épp ezt nevezik liberalizmusnak Magyarországon, mintha a
liberalizmus klasszikus szövege - Kölcsey himnusza: „ egy dal” - nem volna ismert hazánkban.
A magyar szabadelvűség azé az emberé is kell hogy legyen, aki nem leié honját a hazában. Az
üldözött: ő az, akire a magyar liberális gondolt.

Amikor az első reformnemzedék harcba kezdett, megalapította a Magyar Tudományos

Akadémiát, a második reform- nemzedék pedig a Társadalomtudományi Társaságot. Azt
hiszem, a demokratikus értelmiségnek komoly önnevelésre és tanulásra van szüksége ahhoz,
hogy a szükséges reformokat megtervezze és elindítsa. Sok mindent újra kell gondolni, és az
egymástól elszigetelten dolgozó csoportoknak sok mindent kellene megtudniuk egymástól és
egymásról.

A politikai közösség valóságossá- egyetemessé válásától kultúránk sorsa is függ. A radikális

elutasítás korszakának csúcspontján is azt mondhatta Korolenko, hogy „hazám: az orosz
irodalom”. Még mindig a magyar irodalom az, amelyben a legtöbb az elevenség, a tűz, a
szertelenség, a játékosság és a mélység, amelyben még folyik az a morális párbeszéd, amely
a modem nemzetet többé teszi puszta fogalomnál.

Á kapitalizmus sok tekintetben jót tett Magyarországnak. Életöröm, invenció, kaland,

hódítás, excentrikusán érdekes tapasztalatok, magának a változásnak és az újdonságnak az
élvezete, merész stíluskísérletek, az önfejű individualizmus lázadó szépségei - aki ezeket nem
látja, nem érti az új Kelet-Európát.

A társadalmi felelősségérzet, odaadás, elkötelezettség, amely a liberális nemességet és a régi

liberális polgárságot (és a radikális értelmiséget) jellemezte, nehezen elképzelhető az új,
fiatal polgárok életében, amelynek csúcspontja az add party és a tizenéves modellekkel és
hostessekkel perfektuált gang bang. Én mindehhez az új burzsoáziának jó szórakozást
kívánok, de a dolog dekadenciája félreismerhetetlen.

Egyik oldalon a legvadabb hedonizmus együtt a leplezetlenül státusőrző, kirekesztő,

állagvédő agresszivitással, a másikon a nyomor és a bávaság.

9
Nyilvánvaló, hogy a valódi jogegyenlőséget és társadalmi szolidaritást megalapozó munkát
tanulással, fölvilágosítással, ismeretterjesztéssel kell kezdeni, aminek az alapja nyilván az
empirikus ismeret - de a tapasztalati társadalomkutatás nem is áll olyan rosszul, bár mintha
elmúltak volna azok az idők, amikor mi nem szakemberek is szenvedélyesen vitattuk a
szociológusok kutatási beszámolóit. Nyilvánvalónak látszik, hogy a politika humanizálása, a
szenvedés enyhítése, a tudás terjesztése kell hogy a brutálisan önző osztálypolitika
ellenzőinek a célja legyen.

Á diktatúra korszakában a szabadság és a tekintély hiányzó helyét a magyar irodalom töltötte

be. Természetesnek tetszett, hogy a szabad társadalomban ezt a helyet majd a valódi
demokratikus politika veszi át; ez - éppen a durva osztálypolitika folytán - nem történt meg;
a humán kultúra trónfosztását kissé elsiettük. A lelkiismeret hangja meg-meg- szólal ugyan,
ha nagy baj van, de túl halk.

A honpolgári közösséget kíméletlenül kettészakító polgári osztálypolitikát sajnos csak

ellenkező irányú (habár egyetemes emancipációs célzatú) osztálypolitikával, a szegények és a
kirekesztettek megszervezésével lehet ellensúlyozni. Ez nem lehet marxista osztályharc,
hanem jogkiterjesztő reform, amelyben az önfölszabadításon kívül újragondolandó, ám
elkerülhetetlen szerepet kell játszania az állami újraelosztásnak.

A tűrhetetlen kimondása

De ha már baloldali fordulatot vagyok kénytelen sürgetni - egyelőre a demokratikus

értelmiségen belül -, mégsem kerülhetem meg az MSZP kérdését. Sajnos nem ismerem elég
jól a Magyar Szocialista Pártot (nem is könnyű), de a látható fele nem nagyon volt más, mint
a nómenklatúra-burzsoázia fedővállalkozása. Érzelmileg éppúgy befolyásolta a
rendszerváltással szembeni dacreakció, mint a diktatúrás múlt miatti szégyen.

1994 és 1998 között mint kormányzó párt a legkülönbözőbb irányzatokban politizált, és -

talán meglepő módon - két, a följebbi értelemben vett reformeri, „balliberális” törvény is
(büntetőeljárás, egészségügy) fűződik miniszterei, szakértői nevéhez. De alapvetően
alaktalan konglomerátumnak tetszik, számomra nem túl megnyerő érdekcsoportok
koalíciójának. Képes lehet-e az MSZP szerepet játszani a kasztosodó, zárt polgári
osztálypolitikát emancipációs-republikánus szabadságstratégiával fölváltó baloldali
fordulatban? Nem tudom. (Legutóbbi baloldali népfrontos fölhívása nem ellenszenves.)

Amikor szemleírók rutinszerűen sürgetik az MSZP-t, hogy váljék „valódi szociáldemokrata

párttá”, ezen azt értik, hogy tolódjék tovább jobbra. Pedig Oskar Lafontaine, Ottó Schily -
meg Joschka Fischer - balra áll a mai MSZP-től, a teljes francia kormányról nem is beszélve.
Az MSZP, bár nem régimódi proletárpárt, mégis régimódi. Még a keletnémet PDS is könnyen
megtalálta a kapcsolatot a radikális-altematív „szcénával”, képes volt szembeszállni az
idegengyűlölettel és a homofóbiával, ami a munkanélküliséggel küzdő, tönkrement
Poroszországban nem épp kézenfekvő. Az MSZP éppúgy a középosztály pártja, mint a többi,
és inkább az establishment pártja, mint a többi. Meglepetésére kipottyanván a hatalomból,

10
igen ingerült. Mélységesen kelet- kelet-európai. Lehet, hogy a mélyben egyéb is van, de erről
kívülállók mit sem tudhatnak.

A demokratikus értelmiség, ha hátat fordít az osztályönzés politikájának, ha a szegények és

kitaszítottak emancipációjára törekszik, ha eltökélte, hogy nem tűri szótlanul a fajüldözés és
idegengyűlölet, a közrendnek hazudott egyenruhás önbíráskodás rendszerré válását, ha nem
titkolja tovább a lázadó életöröm és a részvételi szenvedély forradalmi affektusát (ahogy én
is elnyomtam ezt magamban), akkor rászorul a szövetségesekre. De a lényeg nem ez.

A lényeg az, hogy egyedül vagy másokkal, kimondjuk százszor és ezerszer, hogy nem tűrjük,
ami tűrhetetlen.

Tamás Gáspár Miklós

filozófus, Georgetown University

11
 2. Eörsi István - Az osztályelemzés
dicsérete
Népszabadság, 1998. november 27.

Tamás Gáspár Miklós Új osztálypolitika című tanulmányát (november 18-19.) pompás

felismerés ragyogja be. Eszerint Orbán Viktor sikerének titka, hogy egyesítette a
hagyományosan funkcionáló, naftalinszagú jobboldalt a potenciálissal, mely a Kádár-
korszakban egyéb lehetőség híján a reálisan létező hierarchia lépcsőfokain mászott vagy
csörtetett fölfelé.

Antall finnyásan elrekesztette előle az új rendszerbe nyíló ajtót, és ezzel leszűkítette a

hatalom- és revánséhes jobboldal bázisát. A sokat próbált fiúk mégis beszivárogtak a
közéletbe, a kulcslyukon préselték át magukat, becsorogtak az ajtók alatti résen. Orbán
felismerte, hogy a régi rendszernek ezek a botcsinálta támaszai valójában a nemzeti
középosztály színe-javához tartoznak, és legfeljebb abban különböznek osztályos társaiktól,
akik a kádárkodás évtizedeit különféle vitrinekben telelték át, vagy alámerülve a
meglehetősen mocskos altalajban időztek, hogy gyakorlati ismeretekkel, vezetői
tapasztalatokkal, értékes és könnyen aktivizálható összeköttetésekkel rendelkeznek. „...az
SZDSZ taktikai szövetséget kötött az utódpárti reformbaloldallal. A Fidesz - MPP nem kötött
velük szövetséget: ők maga a Fidesz! Stumpf, Pintér, Járai, Gógl stb. neve mögött a hivatalos
kormánylistán ez áll: (Fidesz)” - ez Tamás tanulmányának legfontosabb központi felismerése.
Orbán tehát „a piaci szocialista kormányt piaci szocialista kormánnyal váltotta le”, amelynek
ezentúl a jobboldal elmeszesedett előítéletei, mániái és történelmi mítoszai szolgáltatnak
ideológiai alibit a hatalomhoz. így őrizhetők meg a gazdagodáshoz szükséges régi erkölcsi
értékek - például az adócsalás és a korrupció -, melyeket a pártállam örökösei elképesztő
természetességgel gyümölcsöztettek a piacgazdaság új körülményei között, csak most nem
MSZP-érdekeltségeket, hanem a Fidesz és az MDF potentátjait kell lekenyerezni nem
szocialista és nem liberális, hanem népi, nemzeti és keresztény varázsszavakat motyogva.

A szóban forgó tanulmány ékesen szemlélteti, hogy hiteles politikai helyzetkép nem adható
osztályelemzés nélkül. Az erkölcsi kategóriák, mint például az „igazságosság” és a „fairség”,
csak el- vont-általános követelményekként funkcionálhatnak az érdekellentétek világában.
Az efféle kategóriákat nyakló nélkül használhatják a szemben álló felek, miközben
tartalmukat a saját érdekeik szemszögéből definiálják. Ezzel szemben lámás - búcsút intve
baloldaltól vett búcsújának - kísérletet tesz arra, hogy meghatározza Orbán osztálybázisát.
Szerinte a Fidesz-kormány a politikailag egységesülő nemzeti burzsoázia érdekeit képviseli.
„Egyetlen lehetséges politikája: osztálypolitika. (Szemben a marxista előítélettel, nem
minden politika osztálypolitika, de némelyik az).”

12
Ez a gondolatsor felkelti bennem az ellentmondás gyanúsan hosszú ideig szundikáló ördögét.
Először is: igaz ugyan, hogy nem minden politika osztálypolitika, de amíg a társadalom
osztályokra és társadalmi rétegekre tagolódik, minden politikának vannak
osztályvonatkozásai, mindegyik preferál bizonyos osztályérdekeket más osztályok
érdekeinek rovására. Tamás megállapítása, mely szerint „a fideszmagyar... »polgáron«
burzsoát ért”, a tulajdonos polgárságot az emancipált polgári öntudatot hordozó citoyennel
állítja szembe. De a burzsoának van a polgári lét tágas világán belül egy másik ellentéte is: a
polgári követelményekhez és aktuális erőviszonyokhoz spontánul alkalmazkodó alattvaló. Ide
tartoznak a Max Weber-i értelemben vett, „elembertelenült” bürokrácián kívül mindazok a
vállalkozók és értelmiségiek, akik eszmei skrupulusok nélkül igazodnak a piac és az
államvezetés követelményeihez. Amikor Orbán kizárja politikai ellenfeleit a nemzet és a
polgárság köréből, akkor a magyar polgárságot politikájának támogatóival és eltűrőivel
azonosítja. Aki nincs ellene, az vele van ugyebár, és aki vele van, az magyar polgár. A
burzsoá: úr a saját akármekkora birodalmában. Az alattvaló csak abban a körben úr, amelyet
ura kijelölt a számára. Az alattvaló jutalmazható (mondjuk Gansperger-csokival) és
büntethető (Simicska-nyaklevessel), kinevezhető és nyugdíjba küldhető. Orbán a magyar
polgárok ellenségének tekinti a magyar citoyeneket, még azt sem ismeri el róluk, hogy
magyarok: támogatja a magyar burzsoák közül azokat, akik paríroznak neki, de alapjában
véve a magyar alattvalók hadoszlopaira épít, jóhiszemű, lelkes híveit is ezekbe akarja
besorozni.

Ezért nem értek egyet Tamás Gáspár Miklós pesszimista látomásával: „...ameddig a politika
Magyarországon a középosztály, a polgárság, a nemzeti burzsoázia játékszere marad, addig
az Orbán-féle konglomerátum lehet - akár évtizedekig is: miért ne?” Azért nem, mert nem a
középosztályra és a polgárságra, hanem az alattvalói mentalitásra építkezik. A törtetésnek, a
korrupciónak, a hatalom alkalmazásának brutalitása, szó- és szerződésszegések, a folyton-
folyvást leleplezett közhivatalnokok fenyegető ökölrázása, melyet magyarázkodás és
védekezés helyett produkálnak, nem évtizedek elmúltával józanítja majd ki a megtévesztett
közvéleményt. Szociológusok és politikusok azon álmélkodnak, hogy milyen modernül
európai a mi új kormányfőnk pragmatizmusa. Ennek éppen ellenkezője igaz. Nyugat-
Európában kiseprűznék a hatalomból az olyan politikust, aki pragmatikusan együttműködik
fasisztoid erőkkel. Balkáni pragmatizmus ez, Milosevics, Tudjman és Meciar
pragmatizmusára emlékeztető, mert centralizáló, etatista törekvéseit a nacionalista
jobboldal és a haj- dankori pártállami baloldal új, jobboldali identitást kereső rétegeinek
egységére alapozza, és mert még szalonképes formái mögül is elővicsorog a brutalitás.

Ráadásul ebbe a változatba pancser módon eleve beprogramozták a csődöt: a

miniszterelnök Simicska és Gansperger kinevezésének pillanatában elaknásította a saját
útját. Botrány botrányt követ, a következmények csak újabb agressziókkal háríthatok el, és
megjósolható, hogy ez így megy tovább, míg Simpergerék hivatalban lesznek. Felmenteni
pedig aligha lehet őket. Hogy miért nem? Kínos kérdés, mert túl kézenfekvő a válasz.

13
Tamás Gáspár Miklós pesszimista látomása pszichológiai magyarázatért kiált. Alkati okokból
a látszólag mellékes szempontokra nem figyelve mindig egy centrális gondolatmenet
könyörtelen logikáját űzi-hajtja előre a valóság ihletésére, de olyan hévvel, hogy a valóság
nem győzi követni őt. A bűvészinasra emlékeztet, Goethe balladájának hősére, aki képtelen
megállítani a folyamatot, amelyet mestere varázsigéjével megindított. Csakhogy Tamás a
saját bűvészinasa. Abból indul ki, igen helyesen, hogy „az adócsaló, korrupt nagytőkések
tömegesen fognak rádöbbenni a nemzeti konzervativizmus szépségeire”, és ebből vezeti le,
igen logikusan és tévesen, hogy ez a díszes társaság hatalmon maradhat önerejéből
évtizedeken át.

Tanulmánya második részében azon tűnődik, miként gátolhatnánk meg, hogy valóra váljék
pesszimista látomása. Arra az eredményre jut, hogy „az egyesült jobboldal kihívóan nyílt
polgári osztálypolitikájával” szemben „a liberális-demokratikus értelmiségnek baloldali
fordulatra van szüksége”. Ezt „sajnos csak ellenkező irányú (ha bár egyetemes emancipációs
célzatú) osztálypolitikával, a szegények és a kirekesztettek megszervezésével lehet
ellensúlyozni. Ez nem lehet marxista osztályharc, hanem jogkiterjesztő reform”, melynek
keretében szerepet kell adni az állami újraelosztásnak.

Lám, lám: ilyen ellentmondásokba keveredünk, ha polgári osztálypolitikával vádoljuk az

Orbán-kormányt. Hiába hangsúlyozza tanulmánya korábbi fejtegetéseiben Tamás, hogy a
fideszmagyar a polgáron burzsoát ért, ha ő maga említést sem tesz a polgárság egyéb
rétegeiről. Ez esetben polgárokat nem is mozgósíthatunk ellene, csupán a szegényeket és a
kirekesztetteket, de ettől rögvest megrettenünk, és bejelentjük, hogy ez nem marxista
osztályharc. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy marxista osztályharc nem létezik, ezzel
szemben léteznek az osztályharcnak marxista és nem marxista irányítói és értelmezései.) A
szegények és kirekesztettek tehát nem marxista osztályharcba kezdenek, hanem
jogkiterjesztő reformot és állami újraelosztást követelnek. És mik vagyunk mi, akik
szervezzük mindezt? Polgárok nem lehetünk, mert akkor mi is támogatnánk Orbán polgári
osztálypolitikáját. Szegények és kirekesztettek sem vagyunk, hanem ezek élcsapata nyilván,
akik beleviszik a normális szegényekbe és kirekesztettekbe a helyes osztálytudatot.

Komolyra fordítva a szót: a Fidesz a maga lélegzetelállító fordulata után a polgárságnak azt a
rétegét állította maga mögé, mely századunk egymást követő diktatúráiban és
féldiktatúráiban szocializálódott, megtanulta az erő és az erőszak tiszteletét, miközben
megőrizte vagy zárójelbe tette őseitől öröklött vagy színleg elsajátított ideológiáit. Ez a réteg
- bármilyen párthoz csapódjék is - tőkésként korrupt, mert nincs citoyen- hagyománya,
alattvalóként pedig fanatizálható. Mindezzel szemben csakugyan baloldali, plebejus
fordulatra van szükségünk, mégpedig populizmus nélkül, ami igen nehéz feladat. Csakhogy
Magyarországon a kádárizmus évtizedei beláthatatlan időre meggátolták egy valódi baloldali
párt létrejöttét - az MSZP-n belül dúl az etatizmus, a populizmus és mindenféle
kisebbségellenes demagógiák, a szabaddemokraták közül pedig sokan szitokszónak tekintik a
„baloldal” kifejezést.

14
A demokratikus értelmiség és politikai képviselete — melyre jelen körülmények között
kizárólag az SZDSZ vállalkozhat - valóban csak arra törekedhet, hogy a szegények és
kirekesztettek mind nagyobb rétegét vonja be a politizálásba, és ezt úgy teheti meg, ha az
egyenlőtlenséget spontánul növelő piacgazdasági logikával szemben annyi szociális
érzékenységet vonultat fel, amennyit a kapitalista rendszer még el bír viselni. A többségre
orientált kormánydemagógiával szemben az összes értékhordozó kisebbség ügyét a
magunkénak kell vallanunk. Ez a sok kisebbség — minthogy politikai értelemben ide
tartoznak a nők is - a társadalom többségét alkotja.

Tanulmánya végén Tamás Gáspár Miklós arra biztat bennünket, hogy ne tűrjük, ami
tűrhetetlen. Tűréshatárunk azonban - e század tanúbizonysága szerint - tágítható, szinte a
végtelenségig. Ez ellen első lépésként hétköznapi gyógymódot indítványozok: ne tűrjük, hogy
hozzászoktassanak a kormányzati önkényhez, a törvény- és szerződésszegésekhez, a hamis
vádakhoz, melyekkel galádságaikról terelnék el a figyelmet. A polgári kormánnyal szemben
fogjuk pártját a polgári törvénykönyvnek és a polgári szerződéseknek. A szószegéssel és
csalással szemben tartsunk ki a szép polgári erénynél, mely megveti a hazugságot. A
fenyegetődzésekkel szemben pedig szerezzünk be civil kurázsiból egy jó nagy adagot.

Eörsi István

író, közíró

15
 3. Debreczeni József – Új
Kommunista Kiáltvány?
Népszabadság, 1998. december 04.

A megtépázott szabaddemokrata lélek kevés számú szilárd terrénumainak egyike az Orbán

Viktor és a Fidesz iránt érzett gyűlölet. Ezen érzelemhez május óta a kétségbeesés társul. Új
osztálypolitika című kétrészes cikkének elolvasása után (Népszabadság, november 18-19.)
aligha kétséges (ha ugyan korábban az lett volna), hogy Tamás Gáspár Miklós osztozik e
lelkületben: ő is kétségbeesetten gyűlöli Orbánt és pártját.

Az effajta virulens érzelmek rendszerint mély erkölcsi talajból szívják éltető nedveiket. Az új
osztálypolitika szerzője sem titkolja, hogy ellenszenvének végső oka morális természetű. A
Fidesz-vezér eredendő bűne az ő leírásában: „az alternatív-radikális politikai ellenkultúra
vakmerő fenegyereke átment a legunalmasabb jobboldalra”. Köpönyegváltás, elvek,
eszmények, szövetségesek elárulása, átállás az ellenséghez: aki ezt tette, csakugyan
megvetésre méltó. S minthogy Kis Jánostól Torgyán Józsefig valóban hosszú az út, a látszat
Orbán ellen szól.

De legyünk óvatosak.

Mert Tamás Gáspár Miklósnál úgy van lefestve ez a dolog, mintha Orbán a politikai mező
egyik szélső pontjáról sunnyogott volna át a másik szélső pontjára. Tamás Gáspár - ravaszul
és óvatosan - a jobboldalt megnevezi a Fidesz-vezér célba érkezésénél, ám a startnál a
baloldalt nem. (Ekkor persze mindjárt föltűnne a hamisítás!) De hát hol másutt gondolhatná
el az olvasó a jobboldal radikális-avantgárd ellenpólusát, ha nem a baloldalon? (Nem kell
direkt hazudni, elég ügyesen fogalmazni, s az olvasó becsapja saját magát.) Hasonlóan:
szerzőnk nem a jobboldal szélén landoltatja Orbánt, de hát hol másutt lehetne a (baloldali)
„alternatív-radikális politikai ellenkultúra” kontrapontja, ha nem a (jobboldal) szélén? Finom
nyelvi lelemény mossa be a jámbor olvasó agyába a szélsőség képzetét: a melléknévi felsőfok
jelének ráillesztése a „jobboldal” előtt álló „unalmas” jelzőre.

Hogy Orbán a politikai balszélről ment volna át a jobbszélre: ez már jól fölismerhető
valótlanság. Mert ha nevezett kezdetben nem minden indok nélkül minősíttetik is az
„alternatív-radikális politikai ellenkultúra fenegyerekének”, azt azért nem feledhetjük, hogy e
minőségében nem a jobboldal ellenfele volt, hanem a baloldalé. A szocialista-kommunista
pártállamé! S ha a Nagy Imre temetésén elmondott emlékezetes beszédtől napjainkig
végigvizsgáljuk Orbán szavait és tetteit, azt meg kell állapítanunk, hogy ebben mindvégig
szilárd és következetes maradt. Egykori harsány kommunistafalóként 1992-ben nem volt
hajlandó - a fenyegető fasiszta hatalom- átvétel nem létező veszélyére hivatkozva - a
Demokratikus Chartában összeölelkezni a Nagy Imrével szemben egykor az ellenforradalom
oldalán föllépő Hornnal és annak pártjával. De folytassuk: Orbán ’ 94-ben a hatalom

16
morzsáiból való részesedésért nem volt hajlandó összeállni az utódpárttal, és - a nyomás
ellenére - ’ 98-ban nem lépett vele nagykoalícióra. Helyette inkább felvette a Torgyánnal való
koalíció nehéz terhét. Hogy írhatja le valaki ép lélekkel ezeket a mondatokat: „az SZDSZ
taktikai szövetséget kötött az utódpárti reformbaloldallal. A Fidesz - MPP nem kötött velük
szövetséget: ők maga a Fidesz!”?

Sehogy.

Ehhez érvként szánalmasan kevés arra célozgatni, hogy az Orbán-kormány egynémely

minisztere annak idején párttag volt. (Ez éppoly ízléstelen, mint Kis János egykori MSZMP-
tagságát emlegetni.) Orbán - nyolc évvel később: helyesen — nem ismételte meg Antall
rendszerváltozás pillanatában tett (politikai következményeit tekintve igencsak kétélű)
szimbolikus gesztusát, és nem tekintette kizáró oknak a miniszterségnél a volt párttagságot.
Ennyiről van szó, és nem többről. (1998-ban egyébiránt bizonyosan Antall sem ismételné
meg 1990- es önmagát.)

De vegyük sorra! Martonyi János — közigazgatási államtitkárként - fontos szerepet játszott

az MDF-kormány külpolitikájának alakításában: őt tán mégse lehet csak úgy leutódpárti-
reform-baloldalizni. Igaz: Járai Zsigmondot Horn is el tudta volna képzelni a maga
pénzügyminisztereként, föl is kérte rá. A baj az volt, hogy Járai viszont nem tudta elképzelni
magát Hóm pénzügyminisztereként, és visszautasította a fölkérést. Chikán Attila, a Rajk
szakkollégium és Stumpf István, a Bibó szakkollégium alapító személyiségei már a kezdet
kezdetén ott bábáskodtak a Fidesz bölcsőjénél. Tamás Gáspárnak tehát - ha következetes -
azt kell gondolnia, hogy a Fidesz már a kezdet kezdetén, 1988-ban, sőt azelőtt is azonos volt
az MSZMP reformbaloldalával, Orbán azonos volt a KISZ-es Nagy Imrével, a politológus
Stumpf pedig a tudszocos Ágh Attilával, Marx legjobb magyar tanítójával. Bizony, ezek pont
akkora hülyeségek, mint az, hogy nincs lényegi különbség az Orbán-kormányzat, illetve az
Iliescu- meg a Meciar-rezsim között.

A képlet egyszerű: Tamás Gáspár és elvbarátai annyira gyűlölik a tékozló fiút, aki — pedig,
istenem, micsoda tehetség volt! — nem fogadta el az SZDSZ ifjúsági szervezete vezérének
szerepét, hogy minden lehetséges rosszat (köztük szörnyű nagy baromságokat is) képesek
elmondani és elhinni róla.

Ezek után ne csodáljuk, ha a szerző az első részbeli „helyzetelemzéshez” hasonló karakterű

és színvonalú új ideológiát, illetve „politikai programot” hirdet meg cikkének második
részében. Ez a következő: „szemben az egyesült jobboldal kihívóan nyílt osztálypolitikájával,
amelynek hosszú távú fönntartása csak rendőrállami eszközökkel, a nyilvánosság brutális
korlátozásával és fajgyűlölő propagandával képzelhető el, ... a liberális demokratikus
értelmiségnek baloldali fordulatra van szüksége... hívei előtt a kritikai, a fölvilágosító és
szervezőmunka nehéz évtizedei állnak... a demokratikus értelmiség vonakodik attól, hogy
aufklárista módon fölülről szervezze meg a szenvedők ellenállását a balsorssal szemben.
Pedig ezt a dilemmát nem lehet föloldani... A honpolgári közösséget kíméletlenül

17
kettészakító polgári osztálypolitikát sajnos csak ellenkező irányú (habár egyetemes
emancipációs célzatú) osztálypolitikával, a szegények és a kirekesztettek megszervezésével
lehet ellensúlyozni.”

„Világ proletárjai, egyesüljetek!”

Pardon, az utolsó mondat már nem Tamás Gáspártól, hanem Marx Károlytól való. A
Kommunista Kiáltványból. Merthogy onnan ismerős ez az egész épületes gondolatmenet: az
elnyomó polgári osztályuralom ellen egy, a helyes tudást birtokló maroknyi élcsapat
öntudatra ébreszti, és osztállyá szervezi az elnyomottakat, az öntudatlanokat, a
szervezetleneket (természetesen a szűk osztályérdekeken perspektivikusan túlmutató
„egyetemes emancipációs célzattal”). Mindez a szerzőnek is feltűnik, s kissé meghökken saját
magától. Sietve kijelenti: „ez nem lehet marxista osztályharc”. Pedig ez az. Legalábbis
kísértetiesen emlékeztet rá. Aki nem hiszi, járjon utána: lapozza föl a Kommunista Kiáltvány
Burzsoák és proletárok, illetve Proletárok és kommunisták című fejezeteit. Persze nem
állítom, hogy Tamás Gáspár Miklós csakugyan a kommunizmus kísérletét akarná új életre
kelteni. Ő csupán szabadjára engedte Orbán- és Fidesz-ellenes érzelmeit, s ez lett belőle. Egy
agyrém, ami egy másik agyrémre emlékeztet.

Marx kísérlete félelmetes volt - a Tamás Gáspáré csak szánalmas.

Debreczeni József

közíró

18
 4. Vitányi Iván - Találkozás a
baloldalon
Népszabadság, 1998. december 11.

Újfent meggyőződhettünk arról, hogy Tamás Gáspár Miklósnak voltaképpen drámákat

kellene írni. Leginkább királydrámákat - politikusokkal, tömegekkel, akár királyok nélkül.
Micsoda nagyszerű dramaturgiával fogalmazta meg most tanulmányát - vagy inkább
kiáltványát - (,Népszabadság, november 18., 19.), amelyben a történelem súlya alatt
visszatér a baloldalhoz. Ugyanolyan tökéletességgel, mint amikor - lassan tíz éve már -
elbúcsúzott tőle.

Azt lehetne hinni, hogy a mostani aktus hiteltelenné teszi az egykorit. Éppen fordítva. Most
már világosan látszik, hogy Tamás Gáspár Miklós más baloldalt hagyott el, mint amihez most
vissza óhajt találni. Elbúcsúzott a diktatórikus autoriter baloldaltól, annak minden
változatától. Jól tette; azok is ezt cselekedték, akik mindvégig ezen az oldalon maradtak.
Most egy másik baloldalhoz tér vissza, pontosabban köt vele a liberalizmus nevében
szövetséget. Egy demokratikus és polgári baloldalhoz, amely nem eltörölni, hanem
humanizálni akarja a kapitalizmust, nem szűkíteni, hanem szélesíteni és megerősíteni, a
demokráciát, nem növelni, hanem hatékonyabbá tenni az államot. Ez a modem
szociáldemokrácia, a kommunitárius mozgalom, a baloldali liberálisok és zöldek világa. A
szocializmus világszerte bontakozó újszövetsége. A világ egyik legnagyobb, Európának a
legnagyobb politikai tábora és mozgalma.

Mi történt az elmúlt évtizedben, hogy most ugyanazt a dolgot ennyire másképpen lehet
látni? A nálunk akkor éppen megszerveződésük legelején lévő politikai mozgalmak azóta
kibontakoztak, és jobban megmutatták igazi arcukat, vagy esetleg ma más arcot mutatnak
már, mint annak idején. Akkor sokan látták úgy, hogy az agresszív-radikális jobboldalnak
nincsen esélye nálunk, félni csakis a baloldali diktatúra visszajöttétől lehet. Meg akarták
tehát szelídíteni a jobboldalról az emberek nagy részében kialakult képet. Nem Hitler, nem
Mussolini, nem Szálasi, még csak nem is Gömbös Gyula a mai jobboldal ősképe, nem is Le
Pen, mindezek nálunk csak kis csoportokat vonzanak. Más jobboldal napja jön fel, mely
jámbor, szelíd, szinte már bukolikus. Eszménye (mint éppen T. G. M. írta volt)
olyasféleképpen foglalható össze, hogy ülünk a vízparton, jó vörösbort iszunk, és verseket
olvasunk. Politikailag ennek egy rendes keresztény-republikánus középpárt felel meg, amely
védi az eszményeket épségben tartó hagyományokat, és utat nyit a szabadgondolkodás
számára.

Sokan várták a konstruktív keresztény- demokrata vagy „republikánus patrióta” polgári

középpártot (a polgár szónak nem burzsoá értelmében). De nem jött létre.

19
Volt rá kezdeményezés, de hamvába holt. Nem vert a magyar talajban gyökeret. Megjelent a
szélsőjobb is, de szavazóinak arányait tekintve az európai határok között, tíz százalék alatt
maradt.

Azok a társadalmi rétegek, amelyek egy igazi európai jobbközéppárt alapjául szolgálhattak
volna, inkább egy másik politikai koncepció mellé szegődtek. Akár azért, mert ez utóbbiban
jobban hittek, akár mert bármit akartak volna, ezt kapták. Az új hatalmi képződménynek
még nincs pontos neve a Politikai Állattanban. Többen próbálkoztak már jellemzőinek
összefoglalásával, én magam is, de el kell ismernem: ez eleddig Tamás Gáspár Miklósnak
sikerült a legjobban.

Összetételét jól meg lehet adni. Végy egy adag hagyományos magyar jobboldaliságot, némi
állami felsőbbrendűséggel, kirekesztési hajlammal, erőkultusszal, agresszíven „nemzeti” és
„keresztény” (Isten-haza—család) ideológiai töltettel - azért használok idézőjelet, mert sem a
nemzet, sem a kereszténység eszméjének ez nem felel meg. Végy egy kis adag „nemzeti
liberalizmust”, sőt egy pici szociáldemokráciát is, de csak szólamokat. Végül - és ez a
legfontosabb - végy hozzá egy nagy adagot a modem eszközök által teremtett hatalmi
technikákból, a kommunikáció pragmatikus használatából, az előremenetel és a hatalom
misztikus felsőbbségének érzékeltetéséből. Ebben a legjelesebbek. Egy korábbi
népszabadságbeli írásomban a modem politológia egyik szellemes szóhibridjét alkalmaztam
rájuk: demokratúrának nevezvén az általuk megteremteni kívánt rendszert. Most azonban
módosítom a kifejezést: a diktokrácia még jobban illik hozzá. Mert itt maga a diktálás és a
diktátum válik hatalommá. Mindennap győzni akarnak, legyőzni valakit. Jól eltervezik a
sorrendet: ne legyen két győzelem, mert akkor elvész a hatás, de mindennapra legyen
legalább egy. Hogy mindenki érezze: ezek tudnak, ezek erősek, ezek győznek, ezek
előremennek, ezek megvalósítják, amit akarnak, még akkor is, ha már nem is azt akarják,
amit tegnap, de valamit mindig akarnak. Módszerük a szakadatlan megosztás: a társadalom
ma minden szempontból jobban polarizálódott, mint bármikor azelőtt.

A hatalomnak ez a technikája alapvonásaiban régi, jelen összetételében mégis új. Új dolog

az, hogy egy európai országban hatalomra került. Az Európai Unió tizenöt tagállama közül
tizenkettőben a szociáldemokraták vannak kormányon. A modem vagy inkább posztmodem
jobboldal egyelőre csak nálunk tudta a kormányrudat megragadni, ezért is szorongatja olyan
nagyon. Ez modellhelyzetet jelent. Kísérletet, hogy meddig jutnak. És kihívást, hogy miként
tud vele a társadalom megküzdeni. Mert nyilvánvaló, hogy a legmodernebb eszközökkel
magas színvonalon dolgozó autoriter jobboldali hatalommal szemben csak a legmodernebb
szintű demokratikus baloldal veheti fel a harcot.

Csak egyet tudok érteni Tamás Gáspár Miklós okfejtéseivel, amikor arról beszél, hogy mit kell
ennek érdekében csinálnunk. Mindenekelőtt együtt kell működniük mindazoknak, akik nem
akarnak sem demokratúrát, sem diktokráciát. Tehát a liberalizmusnak és a
szociáldemokráciának, valamint minden demokratának és republikánus patriótának.
Együttműködni egy olyan politika érdekében, amely egyetemessé, valóságossá teszi a

20
politikai közösséget, vállalja a stabilizáció kiterjesztését mindazokra a rétegekre, amelyek
eddig kiestek belőle. Jólesik mindezt tőle hallani, akit eddig nem arról ismertünk, hogy ennek
az együttműködésnek szószólója lett volna. Különösen fontos, hogy nem formai és felületi
kooperációt akar, hanem érdemit és kritikusát. Valóban, bármilyen együttműködés (két vagy
több ember, csoport, réteg, osztály, intézmény, párt, ország, nemzet között) csak akkor lehet
őszinte és eredményes, ha eleget tesz ezeknek a kritériumoknak. Hiszen éppen ez volt a baj
az 1994—1998 közötti viszonyokban, hogy a koalíció csak formailag köttetett meg, az éppen
időszerűnek látszó érdekek szerint. A sok veszekedés, az egymás kijátszására, legyőzésére
vagy megelőzésére való szakadatlan és rosszízű törekvés ugyanis nem lehet jellemzője a
valóságos együttműködésnek. nem is ezt sírja vissza, inkább egy olyan új ideált rajzol fel,
amely stílusában, színvonalában megfelel a legmodernebb szintnek.

Maguk az emberek (nép, nemzet, lakosság, társadalom) már régen felismerték az

együttműködés szükségességét. Ekkor történt, hogy Tamás Gáspár Miklós meg én (amiben
nem mi vagyunk a fontosak, hanem amit és akiket képviseltünk) együtt jelentünk meg a
Petőfi-szobor alatt. De csak a felismerésig juthattak, mert 1994 után a közös kormányzás
kényszere beárnyékolta az azt létrehozó akaratot. Nem tudtunk tartós, mindennapos,
érdemi és kritikai együttműködést kialakítani. Most újra kell kezdeni.

Kedves Tamás Gáspár Miklós! Lehet, hogy ismét együtt leszünk majd a Petőfi téren?

Vitányi Iván

szociológus, az MSZP országgyűlési képviselője

21
 5. Verő László - Új Polgári Kiáltvány?
Népszabadság, 1998. december 17.

Nehéz Debreczeni József Új Kommunista Kiáltvány (december 4.) című cikkét tárgyszerű vita
alapjának tekinteni, de szó nélkül hagyni sem könnyű. Az írás jószerével csak minősít,
valamint elmagyarázza a jámbor olvasónak, hogyan kell értelmezni Tamás Gáspár Miklós
elemző írását, amellyel - szerintem - lehet egyetérteni, és lehet vitatkozni is.

TGM végigkíséri a Fidesz történetét a kezdetektől fogva, és az eklektikus politikai

mondanivaló, a hangoztatott elvek, valamint a tettek alapján jut el arra a következtetésre,
hogy a párt vezére, a kezdeti „alternatív-radikális politikai ellenkultúra fenegyereke átment a
legunalmasabb jobboldalra”. E tényt Debreczeni sem kérdőjelezi meg. Azt azonban nagy
önbizalommal jelenti ki, hogy TGM és az SZDSZ kétségbeesetten gyűlöli Orbánt és pártját. E
tudatban tartja Debreczeni — kvázi lesajnálva - a jámbor olvasót olyannyira csekély
értelműnek, hogy ellenállhatatlan késztetést érez a szöveget megmagyarázandó közölni,
hogy amit TGM leír, azt nem úgy kell érteni, ahogy leírta, hanem úgy, ahogy azt ő
(Debreczeni) értelmezi.

Példának okáért TGM egy szóval sem mondja, hogy a Fidesz a baloldalról ment át a
jobboldalra, de Debreczeni - vaslogikával - kikövetkezteti, hogy a szerző ezt sugallja.
Debreczeni József eddigi írásait hellyel-közzel ismerve, nem feltételezem, hogy ennyire
tájékozatlan lenne a politikai fogalmak terén. A jobboldal ellenpólusa legfönnebb a
férfinadrágokban egyértelműen a baloldal. Politikában az ellentettje lehet a liberalizmus -
ezen belül lehet keresztény-liberális, nemzeti-liberális, szociálliberális és így tovább -, lehet
az Európában egyre erősödő környezetvédő zöldmozgalom, lehetnek a radikális
parasztpártok, mi több, a különböző elveket valló diktatórikus irányzatok. Debreczeni
azonban, miután kinyilatkoztatta, hogy TGM baloldalinak véli a kezdeti Fideszt, vérmesen
cáfolja a saját maga által fölállított posztulátumot, és jól elvitatkozik saját magával.

TGM pontról pontra és személyről személyre érvekkel bizonyítja, hogy hogyan és milyen
eszközök igénybevételével vezetett az útja Orbánéknak a politikai hatalom felé, és ennek
érdekében milyen eszközöket és személyeket használtak föl, félredobva mindennemű
elveket és korábban vállalt attitűdöt. Egy politikai párt számára értelemszerűen az egyik
legfőbb cél a hatalom megszerzése. Ezt a Fidesz el is érte, az azonban nem mindegy, hogy
milyen úton és áron. Minden választási kampány túlzó ígéretektől hangos, és száz százalékig
ezek nem tarthatók be. A kérdés csak az, hogy a választásokon győztes párt milyen
mértékben tartja be az ígéreteket és mennyiben tér el azoktól. A jelenlegi kormánypárt már
a koalíció megkötésekor választóinak nagy részét kiábrándította magából, amikor
félredobott minden — addig antagonisztikusnak tűnő - ellentétet a kisgazdapárttal és annak
egyszemélyi vezetőjével szemben, és a megalázó vereséget szenvedett MDF-fel együtt lépett
koalícióra, a MIÉP kibicelését sem elutasítván. Kész volt a magyarázat: csak így lehetett

22
leváltani az előző koalíciót. Ez a cél viszont nem lehet egy pártnak az egyedüli és kizárólagos
ambíciója, aminek a megvalósításához minden eszközt megengedhetőnek tekint.

Pillanatnyilag nem lehet eldönteni, hogy a farok csóválja-e a kutyát, avagy fordítva. A
koalíciós partner húzásai nemcsak itthon, de a nemzetközi sajtóban is meglehetősen kétes
értékű „szenzációkkal” szolgálnak az Európa-ház lakóinak. Amit a kisgazda vezér az utóbbi
időben alakít, azt vajon komolyan gondolja-e? Avagy fideszes tanácsadói akarják jégre vinni,
hogy a beígért és hőn áhított államelnöki ambíciókat tökéletesen semmivé foszlassák? Netán
az aspiráns tényleg mindent megtehet, mivel ha eljátssza ugyanazt a harag- szomrádot, mint
tette azt Antall idején, fuccs a kormánynak? Megteheti, hogy szavai időnként még köszönő
viszonyban se legyenek a tényekkel, még az is belefér a képbe, hogy az általa egyik
legfölkészültebbnek és legbecsületesebbnek tartott elvbarátja a Fradi ügyében egyértelműen
hazugságon kapja rajta főnökét?

„A szavak olykor arra valók csupán, hogy elleplezzék a tényeket. Énnek azonban úgy kell
történnie, hogy senki se vehesse észre titkos szándékunkat. Arra az esetre pedig, ha mégis
lelepleződnénk, mindig tartsunk készenlétben megfelelő kifogásokat, melyeket bármikor
előhúzhatunk.” (Machiavelli: A Raffaelo Girolamihoz intézett követi utasítás.) Vajon a
kisgazdapárt elnöke valóban ezt az elvet vallja?

Nem számít, hogy ezekre a történésekre miképpen reagál a hazai és a nemzetközi

közvélemény és a gazdaság? A hatalmi arrogancia elmehet-e odáig, hogy a polgári
miniszterelnök kvázi fölöslegesnek nyilvánítja a parlamenti ellenzéket, amennyiben az a saját
eszközeivel él, amikor a koalíció fölrúg írott és íratlan demokratikus hagyományokat,
szabályokat?

A kormány által kínált alternatívák az eltelt fél év során nagyrészt abban - a Debreczeni által
hivatkozott eszmeiségben fogant célban - merülnek ki, hogy a múltat végképp el kell törölni.
De milyen áron, milyen eszközökkel, milyen irányba és hogyan tovább? Ezek az igazi
kérdések, melyek a napi figyelemelterelő ellenbotrányok közepette mintha tudatosan
sikkadnának el a még mindig kampányoló „győztesek” megnyilatkozásaiban.

Debreczeni számon kéri a volt és egyben jelenlegi káderek személyét védendő, hogy például
Martonyit talán mégsem lehet csak úgy leutódpárti-reformbaloldalizni? Nem tudom,
Debreczeninek milyen elképzelései vannak a reformbaloldaliakról, de azokat, akik 1988-89-
ben léptek be az MSZMP-be, minek lehet nevezni?

A közíró indulatokban gazdag, érvekkel alá nem támasztott vitairatában — advent idején, a
keresztényi megbékélés jegyében — szörnyű baromságoknak aposztrofálja a neki nem tetsző
vélekedéseket és szánalmasnak vitapartnerét, aki szerinte indirekt módon hazudva csapatja
be olvasóit saját magukkal (?!). A nyájas olvasóra bízatik, hogy a tárgyalt két írás melyikében
érzi a többször is emlegetett gyűlöletet, valamint az is, hogy minősítse a szerzőket és
stílusukat.

23
Verő László

könyvkiadó

24
 6. Schmidt Mária - Búcsú a
racionalizmustól
Népszabadság, 1998. december 18.

Tekintélyes „megmondó emberek” (Bayer Zsolt örökbecsű kifejezése) - de nevezhetnénk

akár független értelmiséginek is őket - árasztják el tetszetősnél tetszetősebb elméleteikkel a
lapokat. Ezekben kifejtik, hogy a Fidesz vezetése alatt álló kormány - és mindenekelőtt Orbán
Viktor kormányfő - a demokrácia esküdt ellensége, diktatúra bevezetésére készül.
Túlhatalommal, a parlamentarizmus megfojtásával, törvényszegéssel vádolják őket nap nap
után. Orbán Viktort hol Mussolinihez, hol Gömbös Gyulához hasonlítják, de nevezték már kis
Hitlernek meg nérói mosolyának. Az egyik nagy tekintélyű arról értekezik, hogy Orbán
Viktornak nincs is hatalma, a mindenkori tanácsadók döntenek helyette, jelenleg éppen
Boross Péter. T. G. M. szerint Orbánnak sohasem lesz hatalma, csak állása. Mások szerint
minden döntést magának tart fenn. Túlhatalma van. Meg sapkája. Ha a fején van, az a baj.
Ha nincs, akkor az. A képlet ismerős. Mintha a kilencvenes évek első hónapjai élednének
újra. És megint ugyanazok mondják meg, ugyanúgy, ugyanazt.

Az elmúlt hetekben maga a Georgetown University filozófusa, a független Tamás Gáspár

Miklós értekezett két folytatásban a polgári kormány „új osztálypolitikájáról” (1998.
november 18., 19.), majd a szintén független író, közíró Eörsi István gondolta tovább T. G. M.
szerinte „pompás értekezését” (1998. november 27.). A független elemző, aki neve alatt a
Georgetown University megjelölést tünteti fel szerényen, köztudottan az SZDSZ alapító tagja,
volt parlamenti képviselője, volt ügyvivője, jelenleg a párt országos tanácsának tagja, nemrég
pedig a párt elnökségét is megcélozta. Minden valószínűség szerint ez utóbbira is csak mint
az amerikai egyetem oktatója vállalkozott. A független elemző T. G. M. tehát 1998.
november 18-19-én az alábbiakat állította: a zűrzavaros, cinikus Fidesz vezette kormány nem
akarja saját programját megvalósítani. Hisz - és itt T. G. M. a történelemhez fordul, hogy
állításának kellő nyomatékot biztosítson - „a magyar jobboldal mindig alárendelte a
gazdaságot a politikai, közelebbről hatalmi-személyzeti taktikának, ez utóbbit pedig a
világnézeti-kulturális hegemónia ábrándjának”. Érdekes felvetés. Ha valaki alárendelte a
gazdasági racionalitást a politikai, sőt hatalmi, világnézeti szempontoknak, az a baloldal volt.
Magyarországon például több mint negyven évig mást sem csinált. Ezért tartunk ma ott,
ahol, és nem ott, ahol például Ausztria vagy Németország. Ludwig Erhard versus Gerő Ernő
vagy például Havasi Ferenc, csak hogy a történelemnél maradjunk.

Orbán Viktor azzal is becsapta a választópolgárokat — T. G. M. szerint —, hogy bár

nemzedékváltást ígért, ő maga, mint a legrégebbi magyarországi pártvezér, nem adta át a
helyét egy új arcnak. Erre mondja az angol, hogy wishful thinking. Vagyis a vágyakból
eredeztetett gondolkodás. Bármennyire is irritáló ez T. G. M. és Co. számára, az 1998-as
választást Orbán Viktor nyerte meg. A Fidesz választási győzelme személyes sikere is. Orbán

25
Viktorról azt állítja, hogy nem őszinte, hogy életeleme az árulás, „minden kakas-szókor el
kellett árulnia régi elvbarátait, régi elveit, régi stílusát, régi karakterét”, mindenkit, még
jobboldali támogatóit is megtéveszti.

Az idézett sorok semmi konkrétumot nem tartalmaznak. Milyen elvbarátokat árult el Orbán
Viktor? Talán csak nem az MSZP szatellitpártjává züllött, egykor jobb sorsra érdemes SZDSZ-
t? Ha jól emlékszem vissza, az SZDSZ-ben tömörülök árulták el régi elveiket, stílusukat,
barátaikat, vagyis mindent és mindenkit, hogy koalícióra léphessenek Horn Gyulával, Gál
Zoltánnal, Vastagh Pállal és társaikkal. Olcsó poén, ha valaki a jobboldallal kapcsolatban
kizárólag pejoratív kifejezéseket, gúnyszavakat képes egymás mellé rakni. Lehet, hogy ez a
georgetowni színvonal? Miért nem hoz T. G. M. legalább egy példát?

Mindez azonban csak bevezetés. T. G. M. legfontosabb állítása nem más, minthogy a polgári
Magyarország kormánya valójában reformkommunista kormány. „A kései pártállam
reformer technokratái (Martonyi, Járai, Chikán), az 1989 előtti értelmiségi establishment
alakjai (Gógl, Hámori, az oktatási miniszter »akadémikus« környezete), a kommunista
erőszak- szervezetek bomlásterméke (Pintér), a »reformalvilág« mindenese (Stumpf)... Evvel
megnyílt a volt párttagok útja a jobboldalra... Kettős restauráció történt. A hagyományos
jobboldalé és a tanács- és kolhozelnököké.”

Láthatóan baj van. Kimaradt az SZDSZ! Az SZDSZ, mely legitimálhatta volna az MDF-et 1990-
ben, ha az koalíciót ajánl neki. Nem tette, és ezzel örökre szalonképtelenné vált.
Antiszemitává, fasisztává, ősiessé, öregurak hattyúprémes egyletévé, gumicellájává,
gyülekezetévé, vagyis nevetségessé. Az MSZP 1994-ben maga mellé vette az SZDSZ-t, és
ezzel ideig-óráig elkerülte ezt a veszélyt. Hogy is írta Haraszti Miklós 1994 júliusában e lap
hasábjain?

„Az MSZP-nek ez a hét (a választási győzelem és a koalíciókötés közötti idő) a tudtára adta:
nagy bajban van, ha nem kínál koalíciót. Azonnal vége lett volna nehezen kivívott
normalitásának. Paradox: kommunista lesz, igazolja zsarnoki hírét, pedig csak a meglett
demokráciák módján él a kivívott százalékaival. Az MSZP felajánlotta a koalíciót, az SZDSZ
elfogadta, mintha nem történt volna meg az abszolút többség malőrje. Az SZDSZ felajánlotta
a paritásos Horn-Kuncze döntéshozatalt, az MSZP elfogadta, mintha nem történt volna meg
az abszolút többség diadala.”

A Fidesznek nem kellett az SZDSZ. Sőt, az előző két kormányzati ciklussal ellentétben, a
kultúrában és a médiában betöltött domináns szerepének kiegyensúlyozását is céljai között
tartja nyilván. Nem számíthat tehát az SZDSZ-es érdekszövetség jóindulatára. Értsd, nem
lehet legitim, demokratikus kormányzó erő. Minden eszköz megengedett vele szemben,
hiszen nem legitim. Ok, a megmondó emberek nem legitimálják. Sőt kétfrontos harcba
kezdtek vele szemben. Az egyik front a már bevált, 1990 és 1994 között is alkalmazott
receptet eleveníti fel. Most a Fideszen és koalíciós partnerein próbálgatják az „avult”, „ósdi”,
„Horthy-korszakbeli” (lásd Gömbös), a jobboldal legrosszabb hagyományait felidézni hivatott

26
sztereotípiákat. A másik pedig - és ez az eddigiekhez képest új elem - az SZDSZ valamikori
antikommunista korszakának hagyományaira épülő „kommunistázás”. Posztszovjet,
posztkádári stb. „Az SZDSZ taktikai szövetséget kötött az utódpárti reformbaloldallal. A
Fidesz — MPP nem kötött velük szövetséget: ők maga a Fidesz” - állítja T. G. M.

Az állítás első fele igaz. Az SZDSZ valóban taktikai szövetséget kötött az MSZP-vel, mert
rosszul mérte fel a politikai helyzetet, amikor úgy ítélte meg — hál’ istennek tévesen hogy az
MSZP hosszú éveken, több cikluson keresztül kormányon marad. Megtagadta ellenzéki
múltját, feladta antikommunista hagyományait, hogy részesüljön a „balhéból” (értsd:
szajréból), amit Horn Gyula ígérete szerint közösen visznek el. (Lehet, hogy már akkor, 1994
nyarán feltűnt Tocsik Márta a láthatáron?) Négy év együtt- kormányzás alatt az MSZP-t nem
vállalva, azt végig lenézve, sokszor megalázva, kormányoztak együtt. Eszükbe sem jutott,
hogy kikkel is ülnek egy kormányban, kikkel hajóznak egy csónakban. Most azonban Járai,
Stumpf, Chikán és Martonyi esetében egyszerre újra számít, hogy ki volt tagja az egykori
MSZMP- nek. Az SZDSZ prominenseinél eddig az sem számított, hogy ki volt tagja a Magyar
Dolgozók Pártjának, ki volt a Szabad Nép vezérpublicistája, ki dolgozott az ÁVH-nak, ki
jelentgetett, ütött, gyilkolt. De az MSZMP egykori olyan tagjai, akik a nyolcvanas években
csatlakoztak az állampárthoz és azon belül semmilyen érdemleges funkciót nem töltöttek be,
azok még ma is reformkommunisták, utódpártiak. Ok testesítik meg „a kádári
erőszakszervezeti törzskar posztszovjet stiklijeit”. Tehát nem Horn és társai és maga az MSZP
a posztkádári kontinuitás letéteményesei, hanem az a pár technokrata, akik az elmúlt
évtizedben eltávolodtak az MSZP-től és a Fidesz mellé álltak. Azért is érdekes T. G. M.-nek ez
a felvetése, mert ő maga naponta váltogatja meggyőződését (?), egyszer konzervatív,
egyszer liberális, sőt, hajói emlékszem, ő maga is tagja volt az élcsapatnak. Akárcsak Kis
János. Mégis nevetséges lenne, ha Kis János egykori párttagsága miatt sorolnánk pártját, az
SZDSZ-t a posztkádári hatalomátmentők közé.

T. G. M. egész zavaros írása abból a félelemből táplálkozik, hogy Orbán és az általa vezetett
jobboldal leválthatatlanná válik. A félelem táplálta feszült lelkiállapot aztán egy „új
Kommunista Kiáltvány” megfogalmazását sugallja labilis idegzetű szerzőnknek (lásd erről
Debreczeni József cikkét a Népszabadság december 4-i számában). A nincstelenek, a
kisemmizettek összefogására szólít fel T. G. M. a Georgetown egyetemről, ahonnan nagy-
nagy empátiával figyeli a jogfosztottak és kisemmizettek világát. Onnan nézve jut az alábbi
felismerésre:

„A futballmeccsek vérengző helótái, az elnéptelenedő falvakban hátramaradt, apró

lopásokból, gyűjtögetésből »élő« szerencsétlenek nem ugyanabban a világban élnek, mint a
velencei Guggenheim Múzeumba, a berlini színházba és a bécsi operába járó, brokkoli- és
Chardonnay-fogyasztó felső középosztály és a patrícius értelmiség. Ez tűrhetetlen, ahogy
mindig is tűrhetetlen volt.” Lehet, hogy az említett helóták (akárkik is legyenek azok) és a
többi „szerencsétlen” még a Georgetown Universityre sem jut ki.

27
Miután T. G. M. filozófushoz méltó elmélyültségről árulkodó vízióját megosztotta az
olvasóval, arra a következtetésre jut, hogy a „liberális-demokratikus értelmiségnek baloldali
fordulatra van szüksége”. Polgárjogi mozgalom kell, emancipációs nőmozgalom, antifasiszta-
rasszista mozgalom, a homoszexuálisok, az elnyomott etnikai kisebbségek érdekét védők
mozgalmára van szükség. Küzdeni kell a vallásszabadságért, a szabadgondolkodók
érdekeiért, hátat kell fordítani az osztály önzés politikájának. (Fel is merül a kérdés, vajon a
liberális demokraták hány kárpátaljai gyereket vettek magukhoz a napokban?) Nem szabad
tűrni a fajüldözést és az idegengyűlöletet. (Kicsit el kellene szakadni néha az USA-tól, és
akkor innen, Budapestről, elég jól látszana, hogy például a faj- és idegengyűlölet nem
tartozik a legégetőbb gondjaink közé.)

Megértem T. G. M. félelmét. Ha a liberális-demokratikus értelmiség ezekre az ügyekre fog

fókuszálni, ha továbbra is Georgetownból pásztázva akarják feltérképezni a magyar
társadalmat, van okuk az aggodalomra.

Schmidt Mária

a miniszterelnök tanácsadója, történész

28
 7. Dr. Papp György - Az új osztály
újraelosztási politikája
Népszabadság, 1998. december 28.

Elgondolkodtatónak tartom Tamás Gáspár Miklós Új osztálypolitika című, a Népszabadság

1998. november 18-19-i számában megjelent írását és Eörsi István Az osztály elemzés
dicsérete című hozzászólását a Népszabadság november 27-i számában.

Az első cikkben TGM „baloldali fordulatot” sürget, egyelőre „a demokratikus értelmiségen

belül”. Eörsi István - TGM cikkével való egyetértése és elismerése mellett - korlátokat vél
felfedezni az elemzésben, mert TGM a morálmentes burzsoá etatizmussal szembeni baloldali
fordulatban csak az elit (valószínűleg a liberális értelmiség) és az erő s szervezettség nélküli
elesettek kézfogását sürgeti, említést sem téve a citoyenről, a szabadversenyes burzsoá
törekvéseken (már) túllépett, szerződés- és törvénytisztelő, erkölcsiséggel rendelkező,
szabad és öntudatos polgárról, mint potenciális és mozgósítható szövetségesről. Mindkét
cikk említést tesz e burzsoá politika vagy politikai gondolkodás sovén és egyben balkáni
jellegű pragmatizmusáról. Sovén, mert nemzetileg elfogult és környezetével (Európával
szemben is) lenéző; egyúttal balkáni is, mert a demokratikus intézményeket etatikus céljai
eszközének tekinti. Ezek az írások tehát a nehezen kiküzdött és törékeny szabad társadalom
elvesztésének lehetőségéről is szólnak. E cikkek a fortélyos félelem újraéledésének
veszélyére, a demokráciát védelmező diktatúrák paranoiás kelet-európai lehetőségére is
figyelmeztetnek.

Nem igazán világos azonban a cikkek alapján, hogy mit is lehet elérnie ma bárkinek itt és
most egy jobboldali diktatúrával. Különösen valószínűtlen a diktatúra feltételezése nálunk,
ahol a rendszerváltás egyik legerősebb motorját épp a Fidesz-tagok és szimpatizánsaik
jelentették. Ráadásul Európa közepén ez teljesen valószínűtlen és képtelen feltételezés. Az
egységpártra és leválthatatlanságra való törekvés egyébként implicit módon egy kétpólusú
politikai rendszerben elfogadhatónak látszik, akár a jelenlegi ellenzék is nyugodtan
törekedhetne erre. De itt is homályban marad, hogy mi célból történne ez.

TGM cikke érdekes listát sorol fel arról, hogy ma Magyarországon valójában nincs (ahogy
valószínűleg térségünkben másutt sincs) se valóságos szakszervezeti, se polgárjogi
mozgalom, ahogy antifasiszta-antirasszista mozgalom és nőmozgalom sincs, nincs semmiféle
mozgalom, amely a kisebbségeknek, perifériára szorultaknak az érdekeit védi, nincs se a
vallásszabadságot, se a szabadgondolkodást védő-támogató szervezet, sem alulról építkező
emberjogi mozgalom. Vagyis a valóban polgárinak nevezhető önszerveződés hiányzik. Az
állam ugyanakkor önmagát a kormányzókra szavazó „már-polgárok” államának tartja, és azt
is sugallja, hogy a nem rájuk szavazók, a magyar népességnek legalább a fele,
tulajdonképpen „még-nem-polgár”. Mi lehet fontosabb dolog azon kívül, hogy a „már-

29
polgárokat” jutalmazni kell, vagy hogy további gólokat kell rúgni az ellenfélnek? Mit jelent itt
a gól és a győzelem?

Véleményem szerint még jó ideig itt minden új kormány az ismételt újraelosztás kormánya is
lesz, amely hol a valódi rendszerváltásból, hol a már sikeres polgárosodásból kénytelen
ideológiát fabrikálni, hiszen valójában itt egy feudális színezetű gazdaság eredeti
tőkefelhalmozásáról van szó anakronisztikus szabadversenyes körülmények között. Mivel az
elosztható tőke rendkívül kevés, e keveset szakadatlanul újra és újra el kell osztania kliensei
között, s ez a tőke szűkössége miatt nem megy másként, mint a korábbi elosztások
felülbírálatával. Az előző kormányzat elosztásban sikeres elitjétől egész egyszerűen el kell
venni megszerzett tőkéje egy részét. Ezt törvényesen csak törvénysértésre vagy korrupcióra
való hivatkozással, és egy igen erős és centralizált hatalommal lehet megtennie. Ebben
segíthet az az indulat is, amit a jobboldalban, gondolom, az válthatott ki, hogy a jelenlegit
megelőző kormány szociálliberálisként végezte el az Antall-kormány és a „naftalinszagúak”
helyett a Bokros-csomag és a privatizáció segítségével a tulajdonképpeni rendszerváltást, az
első elosztást. De jó lesz figyelnie, mivel az újraelosztás a tőke szűkössége miatt továbbra is
csak felülről történő elosztás vagy privatizálás lehet, ezért a korrupció is szakadatlanul és
kikerülhetetlenül újratermelődik a mindenkori kormánynál. Így a mindenkori kormányzat és
kisemmizett ellenzéke közötti feszültség folyamatosan tartható az ellenségeskedés hőfokán.
Az lesz a legsikeresebb (vagy a legleválthatatlanabb) kormány, illetve hatalom, mely a
legnagyobb egységpártot képes összehozni az újraelosztás (kifosztás?) érdekében a
bármilyen ürügygyei megvádolható előző hatalommal (klientúrával) szemben, akár a
legszélsőségesebb erők érdekegyesítésével is. TGM észrevétele a jelenlegi kormány
politikájával kapcsolatban is heurisztikus.

Egy magyar (vagy kelet-európai) jobboldali diktatúra lehetőségét tehát nem csupán a
mindenkor hatalmon lévők esetleges és szubjektív szándéka vagy pártállása szerint lehet
realitásként elgondolni, hanem azért is, mert a mai Magyarország és Kelet-Európa társadalmi
köznapjait erősen élő feudális viszonyok is uralják. A mindenkori csupasz tét az éppen
esedékes újraelosztás (a választásokkal biztosított zsákmány) felügyelete, s ehhez bármilyen
morál megfelel, legyen az keresztény, buddhista vagy ateista, ha az előző hatalom
erkölcstelen, korrupt (ami mindig igaz) jellegére hivatkozni lehet vele. Mindegyik hatalom
igyekszik majd kihasználni vagy a „naftalinszagúak” feudális hagyományainak kapcsolatait,
vagy az aktuális gerincnélküliek gátlástalanságát és alattvalói hétrét görnyedését a mind
nagyobb konc elérése érdekében, amihez kiváló segítséget jelent a „még- nem-polgárok”
szervezetlensége és mozgalmainak hiánya. Ha valamelyik hatalomra törő pártnak vagy a párt
egyik, többnyire kisebbségi részének netán eszméi, esetleg még erkölcsi elvei is lennének,
ráadásul ezeket komolyan is veszi, könnyen felőrlődhetne vagy bűnbakká válna.

Ez azt is jelenti, hogy amiként a millennium évtizedeiben, úgy ma is a millecentenárium majd

száz éve tartó századvégi hangulatában csak valamiféle krúdys-szindbádi vagy mikszáthi
átmenetben élünk, aminek csak a rendszer- váltás révén jutottunk valóban megtapasztalt

30
tudatára. Csak áhítozunk Ady Párizsának versként megízlelt polgári társadalmára. Ez az
átmenet — ami ugyan közhely, de manapság mégis ritkán hallani -, mint minden bizonytalan,
gazdaságilag (gazdag-szegény stb.), társadalmilag (úr-szolga stb.) és mindenféle primitív
ideológia által is megosztott (mélymagyar-nemmagyar, fideszmagyar-nemmagyar,
fideszpolgár-nempolgár, vidék-város, újabban vidék-Budapest stb.) állapot, kedvez az
etatista, abszolutista törekvéseknek. Ezek e megosztottságot ellentétté fokozva azt
újraelosztási éhségük csillapítása érdekében kihasználják. Magyarország és Kelet-Európa
polgári forradalmai félbe- hagyottak. Már a kádárizmus is (ami Eörsi cikkében mint evidensen
érthető jelenik meg) valójában feudális abszolutizmus volt, bármennyire is törekedtek
reformkommunista rétegei a felvilágosultságra. Ennek pragmatista eszmeiségét gatyaként
váltogató jellege jelenleg épp egy jobboldali kormány alatt tapasztalható meg. így némileg
más színezetet kaphat a „jobboldali”, illetve „baloldali” jelzők jelentése is.

Örültem volna, ha e cikk szerzői citoyenekről, illetve citoyen mozgalmakról szerzett

tapasztalataikról is beszámolhattak volna, de ezt egyikük sem tette, vagy nem tudta tenni,
valószínűleg azért, mert egy liberális gondolkodású értelmiségi rétegen kívül - s ezen nem
csupán az SZDSZ tagjait értem — ma Magyarországon ilyen típusú törekvést, talán a hosszú
ideje erőtlen és néma Demokratikus Chartát kivéve, nehezen is találni. Talán ezért lehet
igaza TGM-nek, amikor a baloldali fordulatot csupán ettől az értelmiségi rétegtől várja, és
ebben bizakodik, hiszen nincs más; ugyanakkor annak is örülnék, ha Eörsi Istvánnak mégis
igaza lenne, amikor nem csupán egy szűk elitet tart alkalmasnak erre a feladatra, hanem az
öntudatos polgári erők összefogását is lehetségesnek gondolja. Ezek az erők - Eörsi cikke
szerint és TGM feltételezésével szemben - jelenleg is vannak, s a bármikori korrupt
kormányokkal szemben, civil kurázsiként fogják majd pártját a polgári törvényeknek,
szerződéseknek, emberi és erkölcsi értékeinknek.

Remélem, így lesz, de nem tagadhatom, hogy én például, mint kisember most egy kicsit
aggódom, nehogy valamelyik hatalmasság ezt az írást civil kurázsinak tartva megmutassa
nekem - hogy én is értsem -, mi is az valójában.

Dr. Papp György

főiskolai docens, Bánki Donát Műszaki Főiskola

31
 8. Bayer Zsolt – A megőrült
boldogtalanság
Népszabadság, 1998. december 30.

Egyesekben olykor megőrül a boldogtalanság.

Néha úgy hiszem, úgy képzelem, nincs is már szerelmük, gyerekük, pörköltjük - de még
marinírozott halszeletük se, á la Tourbigo kétfelé vágott tojással, bizony, már az sincsen
nekik. A beszélgetésük pedig csupa méreg, fürdővizük tetején csak leázott piszok úszik, néha
sem szerelem, s a legszebb őszi sétájuk is csak gyalázatos kötelesség az egészség végett.
Mert egészségesek szeretnek lenni, nagyon. Hogy elárasszanak mindent, mint valami
levakarhatatlan lepedék... Ennek az árnak egyik legnagyobb darabja egy Kiss Péter nevű
szocialista politikus. Kiss Péter nem volt mindig szocialista politikus, volt gyerek is,
szemefénye két embernek legalább, szépen kosztolt, cseperedett, s lett, ami lett. De sajna,
hiányzott belőle 111. Richárd elhatározása legalább. Nem döntötte el, hanem
megmagyarázta, mindig. És Kiss Péter szerint Orbán Viktor olyan, mint Gömbös Gyula. Sokan
leírták, milyen is volt ez a kijelentés - éppen olyan, mint egy elhanyagolt reterát. Kár, hogy az
MSZP jelenlegi elnöke, a külügyminiszterként oly simulékony és néha, messziről, ködben
egészen európainak tűnő Kovács László is kiállt tag- és elvtársa mellett, megpróbálva
megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Mit várjunk akkor Kiss Pétertől, akinek BIT-
elnöksége idején (1990), a választási kampányban lelkes ifjú szocialisták mázolták át a Fidesz
választási plakátjait „zsideszre”. 1990-ben zsidesz, nyolc év múlva pedig Orbán Viktor a
Gömbös Gyula.

Persze ugyanezt az aljasságot le lehet írni sokkal árnyaltabban, finomabban - vagy inkább
sunyibban és gyávábban is. Popper Péterről beszélünk most, mert beteg a világ, és ahelyett,
hogy például - Hamvas Béla szavaival - szentgyörgyhegyi bort kortyolnánk, és Pindaroszt,
Dantét vagy Keatset lapozgatnánk, olvassuk ezt a pszichológust, elment az eszünk tényleg.
Nevezett a Népszabadság december 4-i számában nekiáll félni, természetesen a Fidesz
vezette koalíciós kormánytól, és nagy félelmében a tervezett adórendőrség kapcsán így szól
olvasóihoz: „Ám ez a legújabb ötlet, egy felfegyverzett civil testület rászabadítása a
lakosságra, átlép egy fontos határt, amely a demokráciát a diktatúrától elválasztja. Éppen
jogosítványának parttalansága miatt. Régi történelmi reminiszcenciák derengenek fel. A
gyönyörű német város, München... Az én születésem éve...”

Elolvassa ezt az ember, és sejti már, ó, mennyire sejti, mikor is születhetett mindannyiunk
nagy örömére a doktor úr... És ha fellapozzuk a Ki kicsodát, ám itt a bizonyosság: dr. Popper
1933-ban született. 1933-ban (január 30-án) jutott hatalomra Hitler. így áll össze ez a kis
elkent, trágyaszagú popperádia: Orbán Viktor egyenlő Adolf Hitler... Pedig ez már nem az a
verseny, hogy ki tud nagyobbat mondani. Higgye el, pontosan látom önt, ahogy leírta ezt.

32
Megsimogatta többször is a szemével, és bátornak érezte magát. Aztán felhívta a kedves
barátait, akiknek ad a véleményére, és ők is mind azt mondták, hogy „ejnye, a cudar
mindenit, de nagyon bátor vagy te, Péter!”... Ennyi az önök bátorsága. És tudja, doktor úr, az
a szomorú, hogy egy szerkesztő sem akadt, aki szólt volna telefonon, hogy „te, Péter, ezt
azért nem gondolod komolyan”, esetleg, hogy „Péter, ezt nem vagyok hajlandó közölni”. No
sebaj! Legalább fel vagyok mentve az udvariasság kötelme alól, meg aztán, önök szerint
akkor voltunk utoljára tisztességes, rendes gyerekek, amikor hazugnak neveztük Antall József
kormányát.

Arról szól most a magyar sajtó, amiről 1990 és 1994 között: a köztársaság harmadik
szabadon választott kormánya - csakúgy, mint az első - antidemokratikus, esetenként náci
vagy fasiszta, de mindenképpen rasszista és kisebbségellenes, továbbá tehetségtelen,
ostoba, semmi sem érdekli, csak a hatalom, politikai alapon üldözi a szakembereket,
elképesztő a leváltási hullám stb. Ez utóbbi hisztériával kapcsolatban érdemes elolvasni a
Mozgó Világ novemberi számát, amelyben Rádai Eszter beszélget Kéri László politológussal.
Idézzünk ebből egy hosszabb részletet:

R. E.: „Visszatérve még egy kicsit a személycserékre: az Antall-kormány ilyesfajta törekvései

annak idején hihetetlen nagy botrányokat kavartak, ráadásul nem voltak igazán sikeresek. És
azt is tudjuk ma már, hogy az ő törekvéseik - a jók is — az apparátusok ellenállásán
bicsaklottak ki. Ezek az apparátusok 1994 után az SZDSZ-es minisztereket és államtitkárokat
is sorra megvezették, csak a velük együtt szocializálódott szocialista politikusok tudták igazán
kezelni őket. Nem gondolja, hogy a Fideszt ez a felismerés vezeti, amikor hajthatatlan a
személycserék, az elit leváltása ügyében?”

K. L.: „De. Egészen biztosan.”

R. E.: „De akkor - saját jól felfogott érdekében - nem is tehet mást. Akkor ez akár
kényszerként is felfogható...”

K. L.: „Én ezt jogosnak is tartom. És tudom, hogy Stumpfék kutatásaiban ez fontos szempont
volt. Ezt ők jól látták, és valóban, Magyarországon óriási és nem eléggé nyilvánvaló
problémája volt a mindenkori demokratizálási folyamatnak, hogy a minisztériumi
apparátusoknak meg a különféle közhivataloknak nagy a hatalmuk. És ezek olyan konzervatív
csoportok voltak mindig, amelyek mindenféle változásnak és megújulásnak ellenálltak. Tehát
ha a Fidesz megtöri ezeknek az apparátusoknak az ellenállását, erejét és hatalmát, és a
minisztériumokat visszaszorítja oda, ahová valók (cserébe persze lesz egy őrült nagy
miniszterelnöki hivatal, amelyik a kormányzásban a súlypontot adja), akkor én ennek nem
vagyok ellene. (...) Igen, meg kell tömi az apparátusok hatalmát, mert eszméletlen rejtett
erőkkel rendelkeznek. Ha erre megy ki a generációcsere, akkor legyen. De ha a
generációcsere nem jár együtt a struktúrák minőségi változásával, akkor megmarad a
személycserék - érdektelen - szintjén az egész.”

33
R. E.: „De ha így van, akkor nem logikus lépés-e, hogy bebiztosítsák magukat a médiában is?
Hiszen emlékezzünk vissza, 1990 és 1994 között bárkit akartak leváltani, boldog-
boldogtalant, föl- horgadt az egész média, és ezt ma már önkritikusan mondom. Ma már azt
gondolom, ez hiba volt.”

Nos, fontos ez a részlet, még akkor is, ha nem hiszek az apparátusok ellenállásán elvérzett
SZDSZ-es miniszterek mítoszában, akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a mai kormány
törekvéseiben a struktúrák minőségi változtatásának igénye érhető tetten - kap is érte eleget
szegény! -, és végül úgy gondolom, tényleg van miért önkritikát gyakorolnia a sajtónak.

Fontos ez a részlet, mert kiderül belőle, hogy néha, sötét hátsó szobákban be- vallanak
egymásnak néhány dolgot Ők is... De az igazi nyilvánosság más marad. Az igazi
nyilvánosságban polgárháborús a hangulat, a ritka „békés” pillanatokat pedig velőig ható
cinizmus és gyűlölködés lengi be.

Szabó Miklós szerint - ő az a szép bajuszú történész, aki szerint az SZDSZ-en kívüli világ egy
nagy, gömbölyű horthysta összeesküvés - „a Fidesz agyonpropagált programja, ha nem is
egészen kimondva, de jól kivehetően, célként a rendszerváltás folyamatában deklasszált
társadalmi csoportok szanálását tűzi ki. Mert a Fidesz középosztály-mentési programja
lényegében ezt jelenti.” (Népszava, december 3.) Hogy ez tulajdonképpen miért is lenne baj,
nem tudni, de nem ez az igazán érdekes. Hanem az, hogy Tamás Gáspár Miklós ezzel
szemben azt bizonygatja, hogy a Fidesz vezette kormány önző osztálypolitikát folytat, és
cserbenhagyja társadalmunk leszakadó, „kannás bort és csavarlazítót fogyasztó” tömegeit.
így aztán TGM szerint eljött az ideje egy alapos és gyökeres baloldali fordulatnak. Nyilván
nehéz lehet Washington és a Mérleg utca között napi szinten egyeztetni a b...gatás fő
csapásirányát, addig is, míg sikerül, képzeljük el a szemináriumokat, amelyeken TGM
végrehajt egy gyökeres baloldali fordulatot Horn Gyulával és Kiss Péterrel (Popper a
háttérben orgonál). Az éjszakába nyúló fordulat közepe táján Horn felkiált: „Komcsik, bibsik,
ki a gátra!” (igen, ezt Horn Gyula úr jegyezte meg a választások éjszakáján, szegény), és TGM
már szereti ezt a végtelenül elmés csasztuskát, már szellemesnek találja, már ízlelgeti...
Aztán a nagy szakszervezeti tüntetés élére állnak ők, mert most eljött az MSZOSZ ideje, azé
az MSZOSZ-é, amelyik annyira imádta a Bokros-csomagot, annyira meg volt elégedve a 0,5 -
azaz fél! - százalékos nyugdíjemeléssel, hogy egy szép, kövér, gerinces kussolással ünnepelt...

Mindegy, azt hiszem. Fárasztó és kilátástalan dolog példákat sorolni. Ők és mi tényleg nem
élünk egy világban.

„(...) s a szocialisták hiába hirdetik, s olykor hiszik is magukat a Béke és Emberközösség

különb-professziójú harcosainak; ők csak lépéssel tovább mennek még ezen az úton s a Faj
és a Nemzet még mindig magas, még mindig önzetlen, az egyén közvetlen céljain túlnyúló
harcait cserélik meg pusztán az egyén minél jobb megélhetéséért küzdő szövetkezetek
immár egyenesen s beavatottan anyagi célú harcaival. Kenyérért küzdeni bizonnyal nagy és
vitális dolog a testi és praktikus életben: de ki ezt a küzdelmet avatja az emberi kultúra

34
tégelyévé - mint a szocialista írástudó —, az máris azonosítja az emberi kultúrát az állatival.”
Ezt Babits Mihály írta az írástudók árulása című tanulmányában — pedig nem láthatta előre
szegény, hogyan tud a szocializmus mélyebbre süllyedni annál is, ahol születése pillanatában
volt. Nem látta ő az MSZP-t és az SZDSZ-t, amely úgy készül összeolvadni most, hogy az
utóbbi, a kisebb látszólag beleolvad a nagyobbikba - valójában azonban a maga képére
formálja, majd hamm! bekapja...

„A Kor lelkét az írástudókban kell keresni. Ők mozgatják a század lépteit: hatalmuk egyre
nagyobb e papiros korban. A modern újságírás mindjobban fölmenti a tömeget a
gondolkodástól, kész gondolatokat szállítva nekik, hogy beteljesedjen a munkafelosztás,
amely differenciáltabb szervezetekben mind tökéletesebb.” Ezt is Babits írta, ugyanott. És el
sem tudta képzelni, mivé válik az újságírók hatalma e beteg század végére. El sem
képzelhette szegény, mekkora harc lesz megtörni ezt a hatalmat...

Bayer Zsolt

főtanácsadó, Magyar Millennium Kormánybiztosi Hivatal

35
 9. Rózsavölgyi Zsolt, Győri Ferenc,
Tóth László - Szivarozzon-e egy
baloldali?
Népszabadság, 1999. január 8.

Örömmel böngészget olyan nagylélegzetű és rendkívül magvas írásokat az ember, mint

amilyen Tamás Gáspár Miklós cikke volt a november 18—19-i Népszabadságban. Elolvassa,
ízlelgeti, egyes mondatokat alá is húz magának, majd újra és újra átnézi, hogy azután
végképp összezavarodva ne értsen semmit az egészből.

Nem érti, mert nem neki szól. Egymás közötti jegyzékváltás ez, melyet nem a
„kisembereknek” címeztek. Pedig a „kisemberek” a főszereplői ezen írásnak is, mint az
életben annyi más dolognak, amelyeket szintén úgy fogalmaznak meg, játszanak le, hogy
éppen a főszereplők ne szerepeljenek a címlistákon.

Új politikai stílusra van szükség. Nem azon kell merengeni, hogy mennyire sajnálatos jelenség
milliók távolmaradása a szavazásoktól, hanem fel kell számolni azokat a tényezőket, melyek
ehhez vezettek. Nem szűk intellektuális pártelitre, hanem alulról építkező baloldali
mozgalmiságra van szükség, ami a saját falujában, a munkahelyeken, az olvasóegyletben, az
ifjúsági klubban érinti meg az embereket. Ne a párt legyen, ami embereket próbál magához
édesgetni, hanem mozgalom, amely kitermeli az érdekeit a politikában is képviselő réteget.

A rendszerváltás után úgy kellett érezniük a baloldali érzelmű embereknek, hogy rosszat
képviselnek, hogy baloldaliságuk ma már túlhaladott eszme. Pedig az igazi baloldaliak nem
államosítottak, de nem is privatizáltak. Nem szabad tehát beletörődni abba, hogy társtalanul,
elszigetelődve érezzék magukat a hiteles baloldaliak. Generációváltásra van szükség, mely
olyan tiszta embereket hoz felszínre, akik újra vonzóvá tudnak tenni egy mély válságba került
eszmét. „Balra át, érző szívű értelmiség, védjük meg az értékeket!” - adja ki a jelszót Tamás
Gáspár Miklós.

De ne felejtsünk el valamit: az igazi érték a tisztaság és az elvhűség. Jóérzésű embereknek

sokszor elszorul a torkuk, mikor meghallják, hogy kik dobálóznak szolidaritással,
esélyegyenlőséggel, szociáldemokráciával. Ezek az emberek lassan elveszítik a hitüket azzal
kapcsolatban, hogy lehetséges-e egyáltalán tisztán baloldalinak lenni.

Pedig lehet. Tény, hogy a rendszerváltás óta megérlelődött a helyzet arra, hogy újra hiteles
emberek képviselhessék a baloldalt. (Csak az időtényező figyelembevételével is tény ez,
hiszen sokaknál az úttörő múlt az egyetlen kötődés ahhoz az időhöz, mely elriasztott nagyon
sok embert attól, ami úgy kezdődik: „szoc”.)

36
Nem szabad elfelejteni azt, hogy a baloldaliság nem dolgozószobák - vaskos kötetekkel
telezsúfolt - polcrengetegei között filozofálgató emberektől ered (legtöbbször legalábbis
nem), hanem a munkapadok mellől, a futószalagoktól, a kapanyelet szorító kérges
tenyerektől, a kócos fejű, „világmegváltó” egyetemistáktól. A rendszerváltás utáni történelmi
helyzet nem kedvezett az igazi baloldaliaknak, hiszen minden jelszó csábítóbb lett az
övékénél. A kiábrándulás után földcsuszamlásszerűen szavaztak az emberek tömegei újra a
„szoc”-ra. A kiszámítható jövőre, a biztos állásra, az olcsó kenyérre, a biztonságra... Ezek után
az újabb kiábrándulás, ha lehet, még kétségbeejtőbb volt.

A kérdés tehát az, el lehet-e hitetni az emberekkel, hogy a baloldal jó, sőt jobb, mint a jobb.
Elhitetni persze biztosan el lehet, csak ügyes politizálás és propaganda kérdése, de az igazán
fontos az, hogy ne csak elhitessük, hanem, hogy megláttassuk ezt. Látniuk kell azt, hogy az itt
ténykedő emberek - még ha politikusként teszik is ezt - közülük valók, értük vannak. Érezniük
kell azt, hogy a szavazóurnába dobott voks tényleg olyanokat támogat, akik őket akarják
képviselni. Nem kell mindenkit megszólítani, elegendő, ha azokat találjuk meg, akikért
valóban van a baloldaliság; nem kell senkit kirekeszteni, elég ha megértetjük: senki ellen
nincs ez az új baloldaliság.

Egy Márai Sándor által idézett francia mondás szerint ha másként nem is, de egyféleképpen
mindenképp megkülönböztethető a jobb- és a baloldali ember. Az alapján, hogy hogyan áll a
szájában a szivar. A legjobb talán az lenne, ha a mi szánkban soha nem is látnának szivart.

Rózsavölgyi Zsolt, Győri Ferenc, Tóth László

a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom Országos Elnöksége

37
 10. Bíró Béla - Osztálypolitika?
Népszabadság, 1999. január 13.

Tamás Gáspár Miklós a harc embere. Ifjúi éveiben napkeleti eszmékkel (is) fölfegyverkezve a
burzsujok ellen dörgött (mérsékelt sikerrel), később - tévedését felismerve - a kommunisták
ellen indított megalkuvás nélküli, tiszteletre méltó (és sikeres) küzdelmet. Aztán a
horthysták, imrédysták, szálasisták és társaik ellen szállt (újfent mérsékelt sikerrel)
sorompóba. Ma ismét a burzsoák (értsd: polgárok) ellen fordul, a föld rabjai, a
kisemmizettek, az esélynélküliek védelmében.

A kör bezárulván valószínűleg ez a harc lesz a végső.

A kisemmizettek, a megalázónak, az esélynélküliek jogaiért vívott küzdelem kétségtelenül

tiszteletre méltó. Legfeljebb az sajnálatos, hogy e küzdelem ethoszára TGM némi késéssel
ébred rá. De még mindig jobb későn, mint soha. Ami idegenkedésünket kiválthatja, nem is a
sokszínűség, nem is a késedelem, hanem új küzdelmének jellege. „A honpolgári közösséget
kíméletlenül kettészakító polgári osztálypolitikát - úja - sajnos csak ellenkező irányú
osztálypolitikával, a szegények és a kirekesztettek megszervezésével lehet ellensúlyozni.”
Rettenetes mondat! Az egyetemes emancipációs célzatú osztálypolitika ugyanis, mely a
szegények és a kirekesztettek megszervezésén alapul, s melynek közelebbi célja az Orbán-
féle „fideszmagyar nemzeti egység” által bitorolt hatalom visszaszerzése, sajnos nem
baloldali, hanem kifejezetten bolsevik stratégia. A gondolatmenet alapját az a feltevés
képezi, hogy a „kihívóan nyílt polgári osztálypolitika” pusztán „rendőrállami eszközökkel, a
nyilvánosság brutális korlátozásával és fajgyűlölő propagandával” valósítható meg. Aggasztó
jelek valóban vannak, de ezektől a jelektől a „gyakorlatilag levált- hatatlan jobboldali
egységpárt”, illetve „rendőrállami eszközökkel” érvényesített terror fikciójáig hosszú és
Magyarország mai helyzetében nehezen elképzelhető út vezet. A prófécia ősrégi közéleti
műfaj. Ki tilthatná meg TGM-nek, hogy ilyen irányú képességeit működtesse?! Egy modem
prófétától azonban ma már joggal várhatnók el, hogy ha valóban úgy véli: a
„fideszmagyaroknak” sikerülhet leválthatatlanná tenniük önmagukat, azt is elárulja, hogy ezt
a mai Magyarországon, a mai nemzetközi helyzetben, a NATO tagjaként, az EU
várományosaként hogyan tehetnék meg. A jelenlegi helyzetben bizonyosra vehető: ha
Orbánék túlságosan elvetik a sulykot, ahogyan azt az Antall-kormány, majd a
szocialistaliberális koalíció is tette, a magyarok istene sem mentheti meg őket a bukástól.

Az igazán súlyos kérdés, amit TGM-nek és a magyar politikai gondolkodásnak tisztáznia

kellene, nem is a leválthatatlanság alternatívája, hanem az, hogy miért lehetetlen
Magyarországon a tisztességes politikai váltógazdálkodás. Ezeknek a reflexeknek a gyökere
nézetem szerint az, hogy Magyarország Kelet-Közép-Európa egyetlen „érett” nemzetállama,
melyben nem osztályharc, hanem a többség és a kisebbség elkeseredett „nemzeti”
küzdelmének utolsó ütközetei folynak. A tét az, hogy ki a hiteles, az igazi, a modem, a néphez

38
hű, az európai, a keresztény „magyar”, azaz hogy ki a többség, kinek van tehát joga arra,
hogy a magyar nemzetállamban a társadalom fölött demokratikusnak álcázott, valójában
azonban alig korlátozott hatalmat gyakoroljon, azaz a legtágabb értelemben vett kisebbségi
törekvéseket irgalmatlanul, de a társadalom által legitimnek elfogadott argumentumok
alapján letörje.

Magyarország ma is a térség egyik legközpontosítottabb állama, annak ellenére is, hogy

látszólag hatalmas lépéseket tett a helyhatósági autonómiák kialakításának, az állami
adminisztráció decentralizálásának útján. A kulturális juttatások, az állami vagyon
privatizációja, a regionális fejlesztés és egyéb, a „többség” és a „kisebbség” viszonyát
meghatározó lényegi kérdésekben ma is az állam a gazda. Hogy miért nem tett többet a
szocialista-liberális koalíció a közélet, a kultúra, a gazdaság decentralizálása érdekében?
Nyilván azért, mert számára is ez a struktúra teremtett lehetőséget arra, hogy a magyar
társadalom egésze fölött szinte már az önkényességig menő - mert sok vonatkozásban
ellenőrizhetetlen - hatalmat gyakoroljon.

Minden attól függ tehát, hogy ki van a hatalom birtokában, és ki reked kívül a hatalmon.
TGM fogalmaira lefordítva két osztály van ma Magyarországon: a hatalmat birtoklók és a
hatalomból kirekesztettek, azaz a „társadalom” érdekében uralkodók és a „társadalom”
érdekében elnyomottak osztálya. A hatalmat gyakorolni Magyarországon (akárcsak a
szomszédos országok zömében) nem azt jelenti, hogy a konkurens felek valamelyike a
rendelkezésére álló négy esztendőben kísérletet tesz arra, hogy az általa képviselt politikai
értékrend érvényesítése révén kiegyenlítse az előtte kormányzók túlzásait. Ha ez történne, a
politika hosszú távon a szemben álló értékrendek és politikai akaratok spontán egyensúlyát
teremtené meg. Nem, Magyarországon az egymással szemben álló politikai „partnerek”
kizárólag saját értékrendjüket tekintik demokratikusnak, etikusnak, egyáltalán politikainak,
az ellenfélét mindenki antidemokratikus, etikátlan és nemzetietlen (azaz a „magyar”, illetve
az „európai” magyar nemzetet eláruló!) értékrendként bélyegzi meg. Következésként
politikájuk mindenfajta korrekcióját a demokrácia megsértése gyanánt utasítják el.

Még nem dőlt el, kié legyen az ország, a „nyugatos” vagy a „keletes” magyaroké-e. Ezt a
szembenállást az antiszemiták magyar-zsidó szembenállásként szokták szervírozni. Ez
azonban lehetetlen, hiszen mindkét táborban csaknem egyenlő arányban vannak „zsidók” és
„nem zsidók”, „fajmagyarok” és „asszimilánsok”. Csak beszélő viszony nincs köztük. A
magyar politikai nemzet ugyanúgy nem alakulhatott ki, mint a román, a szlovák, a szerb, az
ukrán. Ahhoz, hogy kialakulhasson, elsősorban arra volna szükség, hogy a kirekesztés
lehetősége is megszűnhessen. Hogy se a „nyugatosoknak”, se a „keleteseknek” ne nyílhasson
lehetőségük - az államhatalom birtokában sem - arra, hogy közvetve vagy közvetlenül
kiutasíthassák a politikai vagy a kulturális nemzetből a másik tábor képviselőit. Ahhoz, hogy a
politikai nemzet létrejöhessen, a nemzettel kapcsolatos fogalmakat kellene tisztázni végre.
Leszögezni, hogy a politikai nemzet alapja nem a közös nyelv, nem a közös származás, nem a
közös vallás, még csak nem is a közös hagyományok, hanem a közös politikai kultúra, a közös

39
társadalmi célok, a közösen vállalt kisebbség- és szomszédságpolitika. Ez utóbbiak
természetesen nem lehetnek meg az előbbiek nélkül, de úgy kell meghatároznunk őket, hogy
az összes vallások, nyelvek, kultúrák és hagyományok integrálására képessé váljanak. A
pluralista demokráciában minden kulturális áramlatnak, hagyománynak, származástudatnak
egyenlő létjogosultsága van, a köztük való választás alapja csakis a szellemi színvonal lehet. A
politika ebbe nem avatkozhat bele, mert beavatkozása - természetéből fakadóan —
szükségképpen egyoldalú. A dinamikus igazságosságra alapozott társadalmi berendezkedés
körülményei között a politikának az a feladata, hogy az ellentétes értékrendek által
szabályozott társadalmat egyensúlyban tartsa. A statikus igazságosságra alapozott
társadalmak szimultán egyensúlya ily módon időben kibontakozó egyensúllyá alakul át. A
politika — mindig egyoldalú - törekvései a demokratikus mechanizmusok, a pluralizmus
érvényesülése révén vezetnek el az össztársadalmi érdekek és értékek többé-kevésbé
megnyugtató (és mindig csupán átmeneti) összhangjához.

A politika mechanizmusai azonban a gazdaságra, a kultúrára, a hitéletre, az irodalomra nem

vihetőek át közvetlenül. A politikához igazított irodalmi váltógazdálkodás képtelenség. A
jelenlegi helyzetben mégis valami ehhez hasonló érvényesül. Nem valamiféle új magyar
nemzeti egységre lenne szükség. Ellenkezőleg, arra, hogy az egység ne nemzeti,
posztmodem, keresztény, hanem politikai, kulturális, felekezeti legyen, tehát az általánosság
magasabb szintjén bontakozhasson ki. Nem meggyőződéseinkben, ízlésítéleteinkben,
rokonszenveinkben kell egységeseknek lennünk, hanem a szelekció érvényesnek tartott
játékszabályaiban. Az irodalom területén éppúgy, mint a politikában.

A mindenki számára elfogadható játékszabályok kidolgozását azonban a régi nemzetállami

fogalomrendszer gyakorlatilag lehetetlenné teszi. Egy korszerű, a Nyugat-Európában zajló
változásokhoz is igazodó értékrend kidolgozására pedig alig történt kísérlet. Kis János, Kende
Péter, Glatz Ferenc, Gombár Csaba figyelemre méltó kísérletei vita helyett fagyos
fogadtatásra találtak, s szerzőik néma visszavonulásával zárultak. A nemzeti ünnepeken
pedig mindenki a XIX. századból kritikátlanul átvett és mára már jócskán elavult
nemzeteszme jegyében játssza el a maga hazug színjátékát.

A politikai és a kulturális nemzet fogalmainak szétválasztására, érvényességi körük pontos

körülhatárolására sem igen történt átfogó kísérlet. Magyarországon a politikai nemzet hívei
is legfeljebb egy kulturálisan homogén, francia típusú, a nemzetállamtól jószerével
megkülönböztethetetlen államban gondolkodnak. Ez a modell azonban Magyarország
esetében csakis anomáliák forrása lehet, hiszen a nacionalista és antinacionalista
kirekesztésre egyaránt ideális lehetőséget teremt.

Az antinacionalizmus Magyarországon korántsem nacionalizmusellenességet, hanem egy

ellentétes előjelű — a klasszikus nacionalizmus minden fontos kritériumát kielégítő -, éppen
csak körmönfontabban „nacionalista” ideológiát jelent. Az antinacionalisták minden, a
nacionalisták által vallott értékkel ellentétes előjelű — nem kevésbé „nemzeti” — értéket

40
helyeznek szembe. Az ezeréves magyar történelemmel a XIX. századot, a tősgyökérrel az
egyetemességet, a faluval a várost, a paraszttal a polgárt.

De egyik tábor sem éri be ezzel. Mindkettő arra törekszik, hogy a másikat legsajátabb
legitimációs bázisától fossza meg. Így aztán az „európai” és a „nemzeti” fogalmai
Magyarországon is, akárcsak a szomszédos országokban, nem egymást kiegészítő, hanem -
teljesen abszurd módon - egymást kizáró értékekként jelennek meg.

A jobboldal - micsoda hecc! - az ellentábort egy adott pillanatban (lásd „a polgári napilap”)
attól a magyar polgári hagyománytól próbálta megfosztani, melyre az magyarságát
alapozhatta. Orbán és társai hálásan kapták föl az ötletet, s bámulatos ügyességgel
használták ki a polgár szó kettős jelentéséből, az állampolgári és osztály-hovatartozásból
fakadó kétértelműségeket. A kamaszos stikli meglepően hatékonynak bizonyult, az önnön
ideológiai felsőbbrendűség-tudatába és önelégültségébe belezápult és ezért teljesen
felkészületlen szociálliberális tábort sikerült egy pillanatra teljesen összezavarniuk,
olyannyira, hogy az utóbbi szellemi tartalékaiból pusztán a suta gúnyolódásra futotta.

Osztálypolitikáról azonban szó sincsen. Amit Orbánék folytatnak, sem nem nemzeti, sem
nem osztálypolitika, hanem a szó legrosszabb értelmében vett „kultúrpolitika”. Ez pedig
annál is tragikusabb, mert az osztályharc demokratizálható, még a nemzeti, etnikai, nyelvi
konfliktusok megoldásának is vannak használható demokratikus receptjei, a nemzetállami
fogantatású „kultúrharc” azonban demokratizálhatatlan, mert eleve antidemokratikus célok
szolgálatában áll, egy kisebbség eszköze arra, hogy a társadalom fölötti (ellenőrizhetetlen,
mert valamilyen vonatkozásban „szent”) hatalmat kezébe ragadhassa.

Katasztrofális fejleménye a magyar politikai életnek, hogy a váltógazdálkodás minden jel

szerint kulturális és nem politikai választóvonalak mentén fog kialakulni. A politikai elitnek a
’89 utáni évtizedben sikerült eljátszania a magyar társadalom nagy esélyét: a szocialista-
liberális szembenállás intézményesítésének lehetőségét. Az érzelmekre és nem a rációra
alapozott politikai döntések hosszú sorának eredményeként a magyar politikában (más
nevek alatt bár, de ismét) a népi és az urbánus tábor néz farkasszemet egymással. Pedig a
mából visszanézve aligha lehet kétséges, hogy az SZDSZ-nek az akkori Fidesz és a nemzeti
liberálisok, nem pedig a szocialisták oldalán lett volna a helye. Csakis így lehetett volna elejét
venni annak a kínos (mert épp az EU-ba való belépés előestéjén kibontakozó) balkáni
hecckampánynak, ami a magyar parlamentben e pillanatban zajlik, s aminek eltűnését most
már csakis az európai uniós kényszerektől remélhetjük.

Az érdekek és értékrendek közelítése helyett a lövészárkok mélyítése folytatódott. Amiben

rendkívül súlyos szerep terheli az MDF - csúfosan megbukott, de a hátsó bejáraton ismét
visszacsempészett - politikusait is, de egymagukban ők sem lettek volna képesek arra, hogy
eltérítsék a történelmi fejlődést annak természetes útjáról. Az SZDSZ (jó heccekre szintén
kapható) politikusai is elmulasztották, hogy a liberalizmus fogalmának kitágításával,
korszerűbb értelmezésével átfogó (a jobboldal szabadelvű politikusait is tömörítő) liberális

41
egységet alakítsanak ki, ami automatikusan a szélsőjobb delegitimálásával is járt volna.
Ehelyett a jobboldal egészét (gyakran a legmérsékeltebb elemeit is) szélsőjobboldalinak,
szálasistának, imrédystának bélyegezték (TGM-nek alig volt cikke, mely ne lett volna
zsúfolásig az efféle minősítésekkel).

A nemzet fogalmával kapcsolatos kérdések szőnyeg alá kerültek. A „kozmopoliták”, akik

korábban a nyugati eszmék legfőbb magyar terjesztői voltak, ma inkább akadályozói a
nemzeti pluralista eszmerendszer beáramlásának, mintsem segítői, ami alig hagy kétséget
aziránt, hogy maguk is az elmúlt évtizedekben kialakult magyar állapotok konzerválásában,
semmint átalakításában érdekeltek.

Magyarország - különös módon - úgy válik maholnap a nyugati világ részévé, hogy az Európai
Uniót mint államot megalapozó nemzeti pluralista irányzatoktól a politikai elit egésze
idegenkedik. A Nyugathoz való valóságos közeledés, az EU-ba való integrálódás ugyanis
elkerülhetetlenül azzal jár majd, hogy a magyar állam is elveszíti a társadalom egésze fölött
gyakorolt körmönfont hatalmát, s így jószerint alkalmatlanná válik arra, amire e pillanatban
mindkét tábor fölhasználja: a másik margóra szorítására, kirekesztésére, elhallgattatására.

Orbán arroganciája magából a rendszerből fakad, ahogyan Horné is abból fakadt. Úgy érzi (s
bizonyos vonatkozásokban teljes joggal), hogy csak azt fizeti vissza, amit korábban maga is
kapott. A viszonyok balkanizálódásában maga Tamás Gáspár Miklós sem vétlen.
Kifogyhatatlan harci kedvével és a politikai perverzitás határát súroló nyelvi fantáziájával
maga is meghatározó szerepet játszott a gyanakvás szellemének ébrentartásában.

Az osztályharc „új” elmélete puszta ráadás. Méltó páija a „polgár” fogalmával folytatott
fideszes heccelődésnek.

Bíró Béla

egyetemi tanár (Bukarest)

42
 11. Szabó Iván - Látlelet és javallat
Népszabadság, 1999. január 18.

Önkritikusan be kell vallanom, nem vagyok és nem is leszek oly nagy hatású politikai
személyiség, mint amilyen például Kari Marx volt. Szerencsémre azonban Tamás Gáspár
Miklós sem egy Hegel. Így aztán maradt némi esélyem arra, hogy felségsértés nélkül
megkísérelhessem őt a feje tetejéről a talpára állítani.

Erre az apropót a polihisztor filozófus Új osztálypolitika című kétrészes vitacikke adja. A némi
Milovan Gyilasz-i utánérzéssel megírt sziporka első része látlelet, melynek kvintesszenciája
(olvasatom szerint) a következő: Orbán Viktor retorikájával elkápráztatta és a Fideszre
szavaztatta a jobboldalt. Levitézlett képviselőit jó pozíciókba helyezte, majd - miközben
egyre erőteljesebben sodródik jobbra - még „jobboldali támogatóit is megtévesztette”, mert
„suttyomban reformkommunista kormányt alakított”. (Bizonyíték rá a kormányban
miniszteri posztot betöltő hét volt MSZMP-tag.) Nehéz helyzetbe hozta így az MSZP-t, hiszen
a nómenklatúra-burzsoáziát maga mögé állítva annak osztályérdekeit szolgálja. Eközben a
szegények még szegényebbek lesznek. Ez azonban számára nem veszélyes, mert a szegények
nem szoktak szavazni, s ha igen, akkor összevissza. Így aztán Orbán kormányon maradhat
„akár évtizedekig”.

TGM cikke második részében kiböki a javallott terápiát. A még szabad közép- osztály, az
értelmiség legjobbjai összefogva az elesettekkel, kisemmizettekkel, lecsúszókkal egy liberális-
demokratikus baloldali fordulatra összpontosítsák erejüket. Új baloldalra van szükség, mert
az MSZP nem tűnik alkalmasnak.

Nem érdemes latolgatni, vajon mi volt előbb: a diagnózis-e vagy netán a terápia, egy a priori
megoldáshoz kellett-e ideológiát gyártani stb. Ezért nem kezdem el boncolgatni a látleletet
sem úgy, amint azt sarkos jelzők kíséretében Debreczeni József tette, sem oly sistergő
gyűlölettel, mint Schmidt Mária, és nem kezdem el (némi fenntartással ugyan) helyeselni a
terápiát Eörsi Istvánhoz és Vitányi Ivánhoz hasonlóan. Inkább megpróbálom megvizsgálni,
hogy a TGM felállította diagnózis és a javallott terápia oksági kényszerkapcsolatba hozható-e
egymással, van-e egyáltalán kompatibilitás a két rész között. A vizsgálat érdekében
standardizálni kényszerülök. Ennek a mind a természet-, mind a társadalomtudományban
alkalmazott vizsgálati módszernek a lényege, hogy az egyik tényezőt fixnek feltételezve,
elemezzük a másik (vagy a többi) tényező lehetséges változásait.

Esetünkben két standardizált munkahipotézis lehetséges: TGM diagnózisa a) igaz, b) nem

igaz. Ha kritika nélkül igaznak fogadjuk el TGM látleletét hazai politikai állapotainkról, akkor
nem kerülhetjük meg, hogy kül- és belpolitikai következményeit ne mérlegeljük. Aligha
vitatható, hogy Magyarország EU-csat- lakozását illetően társadalmi konszenzus van.
Tévedés azonban azt hinni, hogy a sokat emlegetett harmonizáció feladat- rendszere csupán

43
a jogi és gazdasági keretek Európához igazítását igényli. Legalább ilyen fontos a politikai-
társadalmi struktúra harmonizációja is. Márpedig ami az elmúlt ötven év legjellemzőbb
nyugat-európai politikai tendenciáját illeti, egyértelmű a pártok erőteljes „középre tartása”,
másrészt viszont az osztálypártok néppártosodása. A pártpolitika a leszűkült osztály-
érdekképviselet helyett áttért komplex társadalomban gondolkodó jobb- vagy baloldali
értékek megjelenítésére. Ennek a sokat emlegetett kétosztatú pártstruktúrának lényegi
elemei a centrumközeli néppártok. TGM diagnózisa szerint a Fidesz jobbra tartó osztálypárt.
Ha ez igaz, a magyar politikai fejlődés épp ellentétes az EU gyakorlatával.

Ugyanakkor - állítólag - a hajdani MSZMP-közeli nómenklatúraburzsoázia is átállt a Fideszhez.

Vajon miért? Mert úgy ítélte meg, itt jobbak az érdekérvényesítési esélyei. Ez az „új osztály”
már tőkésedért: régen rájött, hogy az év végi mérlegben semmilyen értelmű pártszimpátia
nem mutatható ki profitként. Ebből azonban az is következik, hogy addig és csakis addig
támogat egy adott politikai erőt, ameddig annak működése megegyezik az érdekeivel. Ennek
az új burzsoáziának pedig elsőrendű érdeke az európai integráció: nem akar sem ki-, sem el-,
sem lemaradni az európai versenyben. Ha a Fidesz valóban ellenmenetben van az EU
jellegzetes politikai tendenciáival, ez késleltetheti az integrációs folyamatot (figyeljük meg,
mi történt Romániával, Szlovákiával vagy Horvátországgal!). Ebben a pillanatban épp az az
„osztály” válik ellenérdekeltté a Fidesz hatalomban tartásában, amelyiknek nevében
politizál. Mire a (relatíve) elnyomorodott nép hangja az égre kiáltana és a liberális-
demokratikus új baloldali filoszok egy tisztességes közös memorandumot
megfogalmaznának, már réges-rég olyan kormány irányítja az országot, mely sikeresebben
és célratörőbben veszi az EU-csatlakozás akadályait.

Érdekes következtetések vonhatók le a munkahipotézisként elfogadott látlelet belföldi

elemzése alapján is. A jobb, középjobb szavazóbázisa nem szokott összevissza szavazni.
Ennek a tábornak tudniillik nagyon is erős értékpreferenciái vannak, melyek sokszor
meghatározóbbak, mint egzisztenciális érdekei: nemzeti elkötelezettség, tekintélytisztelet,
világnézeti, erkölcsi-etikai értékrend, szolidaritás stb. Ha ez a szavazói bázis úgy érzi, hogy
megtévesztették, mert mindössze annyi történt, hogy Orbán „a piaci szocialista kormányt
piaci szocialista kormánnyal váltotta le”, olyan politikai erőt fog keresni, mely megfelel
értékrendjének, illetve azt hitelesen képviselheti. És ehhez megvannak a keretek: még van
kisgazdapárt, MDF, MKDSZ, MDNP és KDNR Igaz, romokban hevernek, részben elsodródtak
saját alapértékeiktől, miközben szívós küzdelmet folytatnak egymás ellen egy olyan
hegemóniáért, amely egyébként nem létezik, de jogi értelemben vannak. És a megtévesztett
jobb, középjobb, ha kell, új bort tölthet a régi tömlőkbe. Két dolog vehető biztosra: e tömeg
szavazatai nélkül nincs semmiféle Fidesz-többség, másrészt viszont e tábor választói sem
régi, sem új baloldalra nem fognak szavazni soha. Az a) variációnak tehát mind a kül-, mind a
belpolitikai következményei azt sugallják, hogy - valós volta esetén - a Fidesz „akár
évtizedekig” tartó kormányon maradását épp az őt hatalomba segítők áthidalhatatlan érték-,
illetve érdekrendszeri ellentétei teszik lehetetlenné, és ez teljesen független holmi új
baloldal megjelenésétől.

44
Nézzük meg, milyen következtetések vonhatók le a b) esetben, vagyis akkor, ha TGM
diagnózisa nem igaz. Könnyedén lehetne azt mondani, akkor nincs min vitatkozni. Érdemes
azonban rámutatni arra, hogy az EU-determinációk akkor is működnek!
Munkahipotézisünknek megfelelően most azt állítjuk, hogy a Fidesz nem tart jobbra és nem
osztálypárt, hanem értékrendjében egy középjobb néppárt. Az európai palettán ennek a
balközép kormányzatával szemben váltópárti erőt felmutatni képes megfelelője a minden
országban valamilyen formában jelen lévő kereszténydemokrácia. Miért lenne ez nálunk és
csakis nálunk másképp? A magyar pártfejlődés ezt két úton érheti el: vagy létrejön a liberális
Fidesz mellett egy erős magyar kereszténydemokrata unió, mely a konzervatív középjobbon
más-más hangsúlyokkal, de valóban „akár évtizedekig” egy demokratikus
kereszténydemokratanemzeti liberális koalícióban kormányképes erő, vagy egy szép napon
arra ébredünk, hogy a Fidesz kilépett a Liberális Intemacionáléból, és az ÉDU vagy
éppenséggel az EUCD keretei között politizál tovább. Ismerve a Fidesz rendkívüli
alkalmazkodóképességét, mindkét megoldás egyaránt elképzelhető. Ami pedig a
nómenklatúraburzsoáziát illeti: generációs kérdés. Ezzel kapcsolatban Antall József 1991-ben
egy nagykanizsai rendezvényen a rendszerváltozás türelmetlenjeinek — utalva a dolgok
természetes menetére - ezt vetette oda: „Amerikában a milliomosok nagy része szégyelli a
nagypapát. Nálunk talán már a papát fogják szégyellni.”

Nem szeretném, ha mondandómból egyesek azt a következtetést vonnák le, mintha meg
akarnám kérdőjelezni egy magyarországi liberális-demokratikus balközép létjogosultságát.
Amit én e hozzászólás keretében állítok: TGM látlelete alapján - legyen az akár igaz, akár
nem - nem levezethető egy olyan új baloldal szükségszerűsége, amit az Orbán- kabinet léte
kényszerít ki. A két dolog között ugyanis nincs összefüggés.

Egyszer olvastam valahol, hogy holland elemzők a matematikai statisztika eszközeivel 88

százalékos korrelációt mutattak ki az új gólyafészkek száma és a tárgyévben várható
gabonatermés mennyisége között. Számomra ez volt eddig az áltudományos abszurditások
világrekordja. Úgy vélem, Tamás Gáspár Miklós - részigazságok halmazán átgázolva — most
erre tett rá egy lapáttal.

Szabó Iván

a Magyar Demokrata Néppárt tiszteletbeli elnöke

45
 12. Zimányi Tibor - „Új
osztálypolitika” - osztálypolitika
nélkül
Népszabadság, 1999. január 18.

Azért szólok hozzá a Tamás Gáspár Miklós által kezdeményezett vitához, mert úgy
gondolom: TGM-nek először egy teljesen elvi kérdést kellene tisztáznia: van-e joguk az
embereknek - s így a politikusoknak - felfogásuk, álláspontjuk megváltoztatására? Jól
emlékszem TGM-nek még az első ciklusban elmondott felszólalására az igazságtételi vitában.
TGM akkor a törvénysértőket (akik éppen a liberalizmus legalapvetőbb elveit sértették meg)
azzal védte, hogy az ember ki van téve az idő múlásának, tehát az elkövetés után
megváltozhat, vagyis értelmetlen ennyi idő után egy megváltozott embert büntetni.
Időközben azonban megváltozhatott a véleménye, mert az 1998-as választásokon győztes
Orbán Viktort azért maija vitacikkében, mert sokat változott., A tőzsde első mordulására
sutba vágott mindent, amiért az alacsonyabb jövedelmű választó egy része jobbra szavazott”
- úja. Ezzel szemben egy kormányfőnek éppen az a feladata, hogy figyelembe vegye a
jelzéseket, márpedig a tőzsde reagálása olyan jelenség, amely előtt nem lehet szemet
hunyni. De a gyermekes családok támogatása, a tandíjmentesség bevezetése megmaradt. Az
viszont külön figyelemre méltó, hogy TGM azt a változást, amely az SZDSZ-nek különösen fáj,
vagyis a nemzeti elkötelezettség vállalását egy szóval sem említi. Amikor a Fidesz ezt a párt
programjába bevette, akkor tette meg a döntő lépést a többség megnyerésére. Ez valóban
jelentős változás ahhoz képest, hogy volt idő, amikor a trianoni békeszerződésről való
egyszerű megemlékezéskor látványosan kivonultak képviselői a parlament üléséről.

De ha a törvénysértő gyilkosoknak joguk van megváltozniuk, akkor mennyivel inkább van

joguk a húszas éveikben járóknak a változásra. Az nem szerepelt ugyan a Fidesz
pártprogramjában, hogy győzelme esetén milyen kormányt fog alakítani, de TGM azt is a
döntő változásokhoz sorolja, hogy Orbán Viktor „fogta magát és suttyomban
reformkommunista kormányt alakított”. Vagyis önmérsékletet mutatott: kormányába Orbán
nem a régi harcostársait vette be, hanem azokat a szakembereket választotta ki, akikre
esetleg a múltjuk szerint a „kései pártállam reformer technokratái” voltak. TGM védelmébe
vette a diktatúra legsötétebb korszakának törvénysértőit, de Orbánnak már felrója, hogy
utat talált egy szélesebb körű kibontakozást ígérő együttműködéshez, azokhoz, akik nem
mindig vállalták az ellenzéki vagy legalábbis a visszahúzódó szerepet. Itt azonban elárulja
magát, hogy mi is igazán a szíve fájdalma. „Ezzel megnyílt a volt párttagok útja a
jobboldalra.” Vagyis ha a volt egyszerű párttagok egyszer elfelejtik, hogy az MSZMP tagjai
voltak, s régi kötődésüket feloldva, mai helyzetüknek megfelelően szavaznak, akkor egyszer s
mindenkorra elolvad a baloldal „törzsgárdája”. Ez tehát a rosszallás és a félelem igazi oka.

46
Ami az „új osztálypolitikát” illeti, nehezen követhető a szerző. Lényegében azt rója fel
Orbánnak, amit minden józan reálpolitikusnak szem előtt kell tartania. Azt, hogy kell egy
olyan érdek- csoportot találnia, amelynek érdekeit fel kell vállalnia és a jövőben az érdekeit
képviselnie kell. Ezen a téren TGM véleménye szerint Orbán sikeresen járt el, mert a régi
pártelitből és a régi jobboldali öregekből egy új középosztályt kovácsolt össze. Márpedig a
középosztály állásfoglalása döntő mértékben befolyásolja az összes többi érdekcsoportot.
Igazából TGM nem mondja ki, hogy miért is Orbán az első számú „közellenség”, de soraiból
hallgatólagosan átsüt az igazi ok. Azt nem tudja megbocsátani Orbánnak, hogy annak idején
együtt indultak, Orbán ott „előszobázott” a nagyok, a felnőtt liberálisok közt, tehát most
együtt kellett volna a hatalmat is megszerezniük. Ehelyett Orbán lassan „beért”, és
önállósította magát. Nyíltan vállalta a nemzeti elkötelezettséget, és ezzel az összes nemzeti
gondolkodású választót végül is maga mögé tudta állítani. Ehhez persze nem volt már
szüksége mindarra, amit az SZDSZ kemény magja képvisel, mert annak árnyékában sohasem
tudott volna hatalomra jutni. TGM közben elfelejti, hogy ők kezet nyújtottak az idegen
megszállást lehetővé tevő párt utódjának, amelynek hatalmi fényében ők is csillogtak egy
teljes cikluson át. TGM nem gondolja, hogy itt kellene keresni a kis párttá hervadás igazi
okát! Nehéz persze elviselni, amikor egy társaságban egy fiatal túlnövi az összes többi
nagykutyát.

Az új osztály fogalmának megalkotásával egyébként TGM mintha megkésett volna. Gyilasz

már régen megalkotta elméletét az egypártrendszerben kialakult „osztály nélküli
társadalom” új osztályáról, amely a funkcionáriusokból áll (le is ülte érte a magáét). A
figyelmemet inkább az ragadta meg, hogy TGM önkritikára is képes. Elismeri, abban hibázott,
hogy elfogadta az aktív polgárok hangját a demokrácia hangjának, és így nem vette
figyelembe a szegények és tanulatlanok hangját. Vagyis ő sem az egész nemzet nevében
politizált. Ez nagyon szépen hangzik, és igaznak is mondható, csak éppen nem tudom, hogy
ezek után mit keres még TGM a liberális zászló alatt. A szegények, tanulatlanok, s mindazok,
akik „nem rúgnak labdába”, semmi esetre sem a liberális pártok támogatói. Ezeket a népi-
nemzeti pártok, a radikális pártok szokták felvállalni. Tekinthetjük ezt egy új párt zászlaja alá
való szegődésnek? Ez lenne talán az új osztálypolitikáról szóló fejtegetések legmarkánsabb
mondanivalója? Orbán új középosztály politikája emellett messzemenően elhalványul.

Végül is mondjuk ki TGM-mel, hogy az életben a változás nincs engedélyezve. A megbékélés

a korábbi, nem kompromittálódott elittel ugyancsak nem engedélyeztetik. A liberális pártot
át kell formálni, hogy a nincstelenek, a tanulatlan szegények is részesüljenek a liberális elvek
áldásaiból. S ekkor újra győz a baloldal! És akkor felébredünk!

Zimányi Tibor

a Recski Szövetség elnöke

47
 13. Tamás Pál - A vendégtanár
Népszabadság, 1999. január 25.

Vannak viták, amelyek tisztáznak, felszabadítanak, feszültségeket oldanak. Vannak viták,

amelyek elmélyítik a lövészárkokat. Amelyeket követően a friss sérelmek mindenféle
kommunikációt blokkolnak. S vannak viták, amelyek - akár a részvevők szándékaival
ellentétben is - lényegi kérdésekben is mozdulatlanságot, a kerítések kicövekeltségét jelzik. A
Népszabadságban TGM baloldaliság-vitája - legalábbis az eddig megjelent írások alapján -
úgy tűnik, a harmadik csoportba sorolható.

Az indító szöveg szerzője a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának egyik legmarkánsabb

értelmiségi alakja. Akkor pártja és benne maga is nagyon sokak szemében a változások
meghatározó motorja. A szerző politikai publicisztikája a kilencvenes évek legelején fontos
csoportok számára nem egyszerűen magánvélemény, hanem maga a történelem ítélete.

Azóta persze sok minden történt. A könyvbeli forradalmak és a valódi társadalmi változások
ismét távolabb kerültek egymástól. A szerző - ideológiailag és szervezeti befolyásában
egyaránt - pártja peremére került. A párt meg életéért küzd. Stratégiai szövetségesként
értéke pillanatnyilag - akár a baloldalon, akár a centrumban - korábbi súlyához képest
szerényebb. Az utolsó években TGM a lehető leginkább doktriner módon a
neokonzervativizmus New York-i változatának kelet-európai meghonosításával kísérletezik,
teljes kudarccal. Közben a New York-iak is defenzívába szorulnak. Kelet-Közép-Európa
radikálisan más irányban mozog. Ekkor jelenik meg az új szöveg.

Egy vita akkor és ott működik, ahol valódi indulatokat kavar. A baloldal fő sodorvonalából (ha
egyáltalán ilyesmi létezik), a szocialisták politizálásával elégedetlen, de magukat a
nagypolitikában mégis valahol hozzájuk viszonyítva meghatározó csoportokból eddig - a
véleményvezérek közül - csak a TGM eredeti közegéhez a többieknél erősebb kapcsolatokkal
rendelkező Vitányi Iván jelentkezett. A közepesen intenzív érzelmek inkább a hallgatásban
jelentkeznek.

Az indítószöveg — különösen a népfrontos retorika - érzelmeket láthatóan leginkább a

kemény jobboldalon váltott ki. Itt valószínűleg vannak személyes sebek. De elképzelhető
azért egyfajta tudatosság is. Az utolsó három hónap kormánypolitikát elutasító publicisztikai
hullámára nem volt hol válaszolni. A jobboldal lapjait legszűkebb törzsközönségükön kívül
nem olvassák. Itt most kitűnő lehetőség kínálkozik a szélesebb elitek megszólítására. A lap
ellenvéleményeknek is teret ad. Akkor a TGM-cikk kapcsán — de tartalmilag tőle azért el is
szakadva - próbáljunk nyomulni. Hajói tudom, a jobboldali publicisztikai csomag már a vita
kezdeti szakaszában, szinte egy időben érkezett a szerkesztőségbe: az aktív radikális
jobbközép közírói nincsenek sokan, és gondolom - ha másként nem, állami fel adatok
kapcsán - érintkeznek is egymással. Lehet, hogy valóban egyszerre háborodtak fel, és

48
ragadtak spontán módon tollat. De lehetséges, hogy tudatosabbak. Az eredmény igazán
ügyes: a vélemények szabadságára hivatkozással az idegen terepen nem kell fizetett
hirdetésre sem költeni. Megállapításaikon lehet háborogni és válaszolni. De mindennek a
baloldal programját tisztázó elvi vitához nincs igazán köze.

Mindettől függetlenül lehetne foglalkozni az indítószöveg elvi állításaival is. Valóban

akaratgyengeség, az összefogás hiánya miatt nincs New Left Magyarországon? Valóban
osztálypolitikát folytat az Orbán-kormány? S még egyszerűbben: itt osztály társadalomban
élnénk? Ki nevezheti magát „demokratikus értelmiségnek” ebben a társadalomban —
kizárólag azok, akik magukat ’89 táján így nevezték, vagy valaki mások (is)? Végül: manapság
milyen viszonyban van egymással a TGM-szöveg két kedvenc kifejezése — az önérdek és az
osztályönzés? Milyen lehetőségei lehetnek egy ambiciózus állami újraelosztási programnak a
globális rendszer perifériáján? Hiszen valódi helyzetünket a világban együtt jellemzik a BUX-
index hisztérikus ugrásai és a kormányzatnak az egyre inkább felismerhető külső függésekkel
szembenézni nem merő aktivista szómágiája. A napi taktikai ajánlatok szintjén minden
rendben van. Nyilvánvalóan szükség van valamilyen összefogásra. A kormánykoalíció — a
játékteret kitöltve - formálisan uralja a parlamentet. Az ellenzéknek, különösen, ha valóban
baloldali, nincs tovább hova hátrálnia. Élettel kell megtöltenie, sőt sok részterületen most
kell létrehoznia a demokratikus politikai rendszernek az ipari társadalmakban
hagyományosan létező parlamenten kívüli színtereit. Ez nem lázadás az Ország- gyűléssel,
kihívás a pártrendszerrel szemben. Egyszerűen itt teljesedik majd ki az a demokratikus
politizálás, amelyről annyit beszéltünk a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, és
amelyből végül a leginkább döntő elemek: a parlamenti pártok rendszere és a szabad sajtó
megvalósult, de nem az egész rendszer épült egyenszilárdságúan fel. Bizonyára szükséges a
kelet-európai szabadelvűség szembesítése a korábbtól származó, de az 1989-1990-es
robbanás után funkcióikat vesztett vagy ön- maguktól átértékelő ideológiai törmelékekkel. Ez
azonban nem a magyar baloldal Rubiconja, hanem sokkal prózaibban az érintettek házi
feladata.

Ami azonban az elméletet illeti, problémáim vannak már a két kulcsfogalommal: az Új

Baloldallal és az osztálypolitikával is. A magyarországi baloldal politikai kultúrája
kétségtelenül a Régi Baloldalhoz tartozik. Minden fogadkozása és minden értelmiségi
nógatás ellenére nem alakított ki szerves kapcsolatokat a mozgalmakkal és értelmiségi
programokkal. De az igazi nehézségek abban jelentkeznek, hogy számos okból következően -
a baloldali pártok kimaradó szövetségi ajánlataitól függetlenül - e mozgalmak és programok
csírák maradtak. így például a zöld- és nőmozgalmak híveik (a „bázis”) hiányát állami
szponzorálással és a külföldi testvérszervezetek támogatásaival kénytelenek kiváltani. Itt
lehet és talán kell is persze politikai szövetségeket kötni, de e kapcsolatok belátható távon
sajnos tömegeket nem hoznak.

Ami ennél is fontosabb: a magyar társadalom, azt hiszem, legalábbis egyelőre, nem
osztálytársadalom. Az átalakulásból kimaradtak, vagy a lepontozottak körében egyes értékek

49
mentén elindult bizonyos homogenizálódás. De e miliőkre jelenleg akár a klasszikus, akár a
modernebb osztályfogalmat (például Wrightot) egyáltalán nem használhatjuk. Kialakul ugyan
valamilyen, a társadalom többségétől egyre inkább leszakadó és gyorsan összecementeződő
kulturális, munkaerő-piaci és etnikai faktorok fogságába kerülő underclass. Ennek
felszámolása nemcsak morális kérdés. És elemi érdeke a jobboldal középrétegeinek is. Hiszen
a magyar társadalomban - bármennyire cinikusan hangzik - komolyabb szegregációra hely
sincs. Ettől azonban a mai magyar világ még nem osztálytársadalom. S semmiféle, a lentihez
hasonló nagy szerkezetek nem léteznek fent. A gazdaság egészén belül jelenleg mégiscsak
mellékszereplő hazai középvállalkozót a tankönyvből utólag a maga társadalmi bázisának
kinéző kormányzat politikájára sokféle címkét aggathatunk. De hogy e nem túlságosan nagy
ívű erőfeszítések olyan osztálypolitikát jeleznének, amelyre parlamenten kívüli
osztálypolitikával kellene válaszolni? Nem hiszem.

A vita azonban egyébként sem erről szól. Hanem először is arról, hogy a kilencvenes években
a mi vidékeinken nem egyetlen, hanem egy időben sokféle baloldal létezik. S ami esetleg a
kérdések kérdése az egyiknek, nem is annyira fontos szöveg a másiknak. Másodszor,
lassanként be kell látnunk, hogy a magyar politikai elitben - bal- és jobboldalon egyaránt - a
rejtett és különleges helyzetekben mobilizálható képességek, erőforrások, akaratok igencsak
végesek. Ezen tudós ráolvasással sajnos igen keveset változtathatunk. A választói
rokonszenvek megfordulhatnak (máris fordulóban vannak), de e mozgások az elit
produkcióitól szembetűnően függetlenek.

Végül arról, hogy egy olyan kicsiny értelmiségben vagy inkább értelmiségi elitben, mint a
mienk, felértékelődnek, hosszabb távon is szerepet kapnak a személyi vonzások és
taszítások, és hogy e vonatkozásban 1998 májusában- júniusában a kormányváltással
láthatóan nem kezdődött új időszámítás.

Tamás Pál

szociológus

50
 14. Gyertyán Ervin – Osztályharcok
alkotmányos keretek között
Népszabadság, 1999. január 25.

Csak gyermetegen naiv, a pszichológia és a történelem iránt érzéketlen emberek számára

hathat a meglepetés erejével, hogy a piacgazdaság, a rekapitalizáció magával hozza a
társadalmi különbségek és ellentétek — így az osztályharc - feléledését, kiéleződését is.
Pestiesen szólva, ez benne van a pakliban — üzenem a TGM-vita résztvevőinek.

De ha az osztályképlet bonyolultabb is, mint a munkásmozgalom ős- és hőskorában, úgy

gondolom, struktúrájának változásai ellenére is korai még — különösen a világnak ezen a
tájékán - a munkásosztályt temetni, vagy a maga egészében középosztálynak minősíteni. Ami
pedig az osztályharcot illeti, úgy vélem, hogy nincs történelem nélküle, és Marx tragikus
tévedése, hogy valaha is lesz. A bolsevizmus elleni küzdelmekben is jelen volt és
meghatározó volt az osztályharcos motiváció, még ha az össznemzeti követelményekként és
jelszavakban fogalmazódott is meg. Mert - ne legyünk naivak - a bolsevizmus távolról sem
szüntette meg az osztályellentéteket azzal, hogy a magánkizsákmányolás helyébe az állami
kizsákmányolást állította, csak társadalmilag átrendezte és ideológiailag elködösítette őket.

Lenin már a hivatásos forradalmár és az élcsapatpárt elméletével egy új osztály alapjait

vetette meg, amit később a káderek mesterséges kiemelésének rendszeresített gyakorlata
teljesített be. Hogy az úgynevezett proletárdiktatúra csak a proletáriátus fölé emelkedő, és
vele szükségképpen szembekerülő réteg diktatúráját jelentheti, hogy a többségi diktatúra
mese, utópia, demagógia, azt a nem kiemelt munkások gyorsan megérezték, ha elméleti
felismerését ennek a helyzetnek — talán egészen Gyilaszig - különféle okokból sem a polgári,
sem a szocialista teoretikusoktól nem kaphatták is meg.

A történelem legszörnyűbb alakzatainak is megvannak a haszonélvezői, és legfelemelőbb

fordulatainak is a kárvallottjai. A mi rendszerváltozásunk egyebek mellett azért győzelem
vesztesei számára is, mert szabaddá tette az utat a társadalmi harcok — így a nyílt
osztályharc - előtt, amit a totalitárius rendszerek eltorlaszoltak, amelynek kibontakozását a
bolsevizmus — Kronstadtól a Tienanmen térig — mindenütt el-, sőt vérbe fojtottak.

Éppen ezért nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a társadalomnak nincs még egy olyan
csoportja, rétege, osztálya - a megnevezésnek itt nincs jelentősége -, amely annyira érdekelt
volna a demokrácia szüntelen fejlődésében-finomodásában, mint a munkásosztály vagy
korszerűbben szólva: a bérből és fizetésből élők.

Osztályharca tehát csak a demokratikus értékek védelmének és gyarapításának zászlaja alatt

mehet végbe, amint azt már a szociáldemokrácia klasszikusai is felismerték. Minden olyan
törekvés - és szinte mindegy, hogy polgári vagy proletár címkével —, amely szűkíti a

51
társadalmi harcok mozgásterét, alkotmányos kereteit és lehetőségeit (még ha nem ölti is a
leplezetlen diktatúra formáját) a munkásságot sújtja a legérzékenyebben.

Napjaink riasztó paradoxona, hogy a módszerek túlélik az őket megszülő rendszereket. A

bolsevizmus ellenzékeltipró, hatalom-összpontosító szalámitaktikája, őrségváltása,
kiszorítósdija - ha finomított és álcázott formákban is - egykori ellenfeleinél kelnek új életre.
Nem kis részben szociáldemokratizálódott.

Korántsem biztos, hogy a politikai módszerek tárgyilagos elemzése ma az MSZP-ben vagy —

ezt is megkockáztatom - a Munkáspártban ismerné fel a régi állampárt utódpártját. Ezt a
belső társadalmi átrendeződést nem hagyhatjuk figyelmen kívül a mai helyzet és a mai
feladatok megítélésekor. De azt sem, hogy a múlt tudatformái és tudattartalmai - keserves
tapasztalatokat szerezhetünk erről is - sohasem tűnnek el teljesen és nyomtalanul.

A magam részéről a szociálliberális koalíció választási kudarcának egyik alapvető okát látom
abban, hogy a szocialista irányultságú erőkben is élnek még annak a barbár
antiliberalizmusnak a maradványai, amelyeket a bolsevizmus ültetett el. Valamint: a
liberalizmus táborában is erőteljesebb a kívánatosnál és indokoltnál az a múlt századi merev
és dogmatikus antiszocialista elkötelezettség, amely napjainkban már csak a diktatórikus
programmal és jelszavakkal fellépő „szocializmusokkal” szemben létjogosult. Elsőrendű
osztályharcos feladat, a baloldal modernizációjának alapkövetelménye, hogy a munkások
tömegeibe is „bevigyük” a liberális értékek tudatát, a liberális elkötelezettségű értelmiséget
és polgárságot is közelítsük a társadalmi szolidaritás szocialisztikus eszméihez.

Gyertyán Ervin

közíró

52
 15. Ökrös Tamás - Arról, ami
tűrhetetlen
Népszabadság, 1999. január 29.

Azt gondolom, hogy a több részre szakadt ország alsó harmadának (felének?) nyomorúsága
láttán érzett prófétai indulat sem ad felmentést az alól, hogy tárgyszerűen értékeljük a
történéseket. Ne csak azokat, amelyek a jobboldal hatalomra jutása utáni, hanem azokat is,
amelyek az azt megelőző időből vezettek a jelenlegi helyzethez. Feltételezem: Tamás Gáspár
Miklós sem gondolja, hogy mindaz a tűrhetetlen nyomorúság, amelyről írásában említést
tesz, Orbánék hatalomra jutásával alakult ki.

Ami most folyik: a megfelelő pozíciók elfoglalása az államapparátusban és a gazdaságban,

vagy másként: a Fidesz saját klientúrájának kiépítése. Ehhez szét kell rombolnia az előző, a
leváltott hatalom klientúráját. Ennek során az Orbán vezette fideszmagyarok részben azt a
munkát végzik el, amivel az Antall-rezsim adós maradt. Az MDF az 1990-es választások előtt
beígérte ugyan a „tavaszi nagytakarítást”, aztán (a legfelsőbb szint kivételével) gyakorlatilag
érintetlenül hagyta az államapparátust és a gazdasági pozíciókat. így az MSZP-nek négy évvel
később nem volt más dolga, mint visszaülni a piramis tetején otthagyott bársonyszékekbe,
klientúráját a helyén találta, ráadásul négyéves jogállami legitimációval megerősítve. 1994 és
1998 között aztán mindent megtettek annak érdekében, hogy bebetonozzák egymást.
Ezeket a hatalmi struktúrákat a fideszmagyaroknak most sokkal nehezebb lesz
szétrobbantani, mint lett volna nyolc évvel ezelőtt. Hiszen akkor természetes lett volna: a
korábbi politikai-gazdasági klientúra lebontása a rendszerváltás szerves része.

Ennyiben (mondjuk így:) „történelmileg” is helyeselhető, amit tesznek. De csak ennyiben.

Mert más szempontból — legalábbis egyelőre — éppen mindannak ellenében dolgoznak,
ami a rendszerváltás célja, még inkább értelme lett volna.

Ha a kelet-európai „létező szocializmusok” történetét (Konrád György és Szelényi Iván

nyomán) úgy fogjuk fel, mint az értelmiség és a pártbürokrácia egymás elleni
osztályharcának történetét, akkor az 1988-90-es évek történése belpolitikailag ennek az
osztályharcnak a végső összecsapásaként értelmezhető, amely az értelmiség
kompromisszumos győzelmével végződött. Lényege az új társadalmi paradigma: a polgári
demokrácia, ami egyrészt a jogállamiságot, másrészt a polgári tulajdonlást (a kapitalizmust)
jelenti, a kompromisszum pedig abban állt, hogy a volt pártelit és a klientúra egy része kapta
meg azt a kiváltságot, hogy az alakuló kapitalizmus burzsoáziája legyen. Ezt a
kompromisszumot az MSZMP-vel nem a Fidesz kötötte - amely akkor még csak egy érdekes
színfoltja volt az ellenzéknek -, hanem az akkori ellenzék meghatározó erői: az MDF és az
SZDSZ. Igaz, a kialakuló rendszer nehézségei nem annyira a kompromisszumnak, mint inkább
magának a paradigma inadekvát voltának következményei voltak. A jogállamiság ugyanis

53
1990-ben Magyarországon elsősorban azt jelentette, hogy a „jog” (pontosabban: a
jogalkotás) reális konkurencia nélküli, tehát egyedüli és így autoriter (kontroll nélküli)
társadalomszervező paradigmává vált. A jogállam legerősebb érdekcsoportja maga a
jogalkotó (értelmiség) lett. Emlékeztetnék rá, hogy az 1990-es parlament pártjai nem a nagy
társadalmi érdekcsoportok mentén alakultak, hanem többé vagy kevésbé adekvát, időszerű
vagy időszerűtlen (nosztalgikus) ideológiák alapján, amelyekhez úgy keresték a társadalmi
támogatást, mint gombhoz a kabátot. így aztán az új rendszer, amellyel a szocializmust
leváltottuk, csak nagyon távolról hasonlított a kapitalizmusra: a jog lehetővé tette ugyan a
polgári tulajdonlást, de a társadalom- és gazdaságszervező paradigma a bürokratikus
(jog)állami dirigizmus lett, amelynek elsődleges célja önnön társadalmi megerősítése volt.

Ezt az MDF-kormány elsősorban az ideologikus önigazolással vélte megoldani. Az MDF-

kormánynak láthatóan fogalma sem volt azokról a történelmi folyamatokról, amelyek
befolyásolására lehetősége nyílt volna. Mindaz, ami érdekelte, a társadalmi piramis felső
harmadára irányult, az alul- lévőket csak közvetve érintette. Fel sem merült valamiféle olyan
program, amely az ő felzárkóztatásukat, a társadalom kettészakadásának megállítását
célozta volna. Az ideologikus önigazolás természetszerűleg a médiára koncentrálta az MDF
erőfeszítéseit, ami a tehetségtelenül vezetett és eredménytelen médiaháborút jelentette. Az
MDF működéséről ezért - mivel nélkülözte a reális jövőképet és társadalmi programot —
történelmi távlatban szemlélve megfogalmazható: elvesztette a rendszerváltás fonalát.

Paradox módon az MSZP - a nómenklatúra-burzsoázia fedővállalkozása - a lehető

legérdekeltebb volt a polgári tulajdonviszonyok, azaz a kapitalizmus következetes
kialakításában. Ami pedig a jogállamiságot illeti: maximálisan érdekelt volt abban, hogy egy
(ál)liberális jogalkotás szavatolja a burzsoá tulajdon működésének szabadságát.
Álliberálisnak nevezhetjük az SZDSZ-szel való közös kormányzás négyéves kurzusát,
amennyiben a (formális) jogegyenlőségen túl a liberalizmus eszményeiből semmit nem
érvényesített. Mértékadó szociológusok éppen erre a négy évre teszik a társadalom
kettészakadásának stabilizálódását, azt, hogy az alullevők véglegesen elvesztették
felzárkózási esélyeiket.

A helyzetet tehát, amelyet TGM tűrhetetlennek nevez, elődeitől örökölte a Fidesz vezette
kormány. TGM tehát méltánytalan a fideszmagyarokkal szemben.

És ez baj. Igaz, nem olyan nagy baj. Az igazán nagy baj az, hogy ha valaki méltányos szeretne
lenni velük szemben, az sem írhat igazán sok jót velük kapcsolatban. Mert amennyire
helyeselhető maga a dolog, az MSZP és klientúrája betonkemény hatalmi struktúráinak
szétzúzása, annyira helyteleníthető a mód, ahogyan ezt teszik. Ha igaz a mondás, hogy a
stílus maga az ember, akkor az Orbán-kormány négyéves uralkodásától nem sok jót
várhatunk. És az aggodalomnak sajnos nemcsak ízlésbeli okai vannak.

Először is: nem igaz TGM-nek az az állítása, hogy a „polgár” szón a Fidesz - Magyar Polgári
Párt a „burzsoát” érti, azaz, hogy a Fidesz a burzsoázia pártja lenne. Lehet, hogy a korbács és

54
a mézeskalács hatására a burzsoázia „felzárkózik” a Fidesz mögé (amíg az hatalmon tud
maradni), s akkor lehet okunk a burzsoázia pártjának nevezni, de ez ma még inkább az MSZP
— amint az TGM írásából is kitetszik. Ám ha a Fidesz nem a burzsoázia pártja, akkor kinek a
pártja? Talán a szegényeké? Sajnos nem. Tálán a középosztályé? Sajnos az sem.

Sajnos a helyzet a lehető legrosszabb: a Fidesz önmaga pártja. Az Orbán-kormány szinte

minden megnyilvánulásában a hatalmon lévők, azaz önmaga érdekeit képviseli. Mindabban,
amit az itt talált (az MSZP-hez kötődő) hatalmi struktúrák lebontásának ürügyén tesz,
kísértetiesen arra ismerünk, amit Konrád és Szelényi a „szocialista” redisztribútorról írnak.
Tudjuk, hogy ezt a hatalmat csak adminisztratív módon és erőszakkal lehet fenntartani. Ezért
születnek a központi adminisztrációt és az erőszak-szervezeteket erősítő (újakat felállító)
törvények, például az adórendőrségnek mint a Fidesz munkásőrségének a létrehozása. A
jogalkotás autoriter társadalomszervező erővé vált. És azt látjuk, hogy a jogalkotás a
jogállam, közelebbről a szabadságjogok, és így maga a szabadság ellen fordul. Orbán Viktor
hitvallása: ,,Annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk.” így idézi Lovas Zoltán Jöttem,
láttam, győztek című könyvében a majdani miniszterelnököt. És ebben a hitvallásban az a
tragikus, hogy igaz. Orbán Viktornak és holdudvarának egyre nagyobb hatalma van, és ezért
nagyobb a szabadsága, nekünk itt lent pedig egyre kisebb a hatalmunk és egyre kisebb a
szabadságunk.

És ez tűrhetetlen, és ebben igaza van Tamás Gáspár Miklósnak. Másképpen fogalmazva: ha

az Orbán-rezsim Orbán-rendszerré növi ki magát, akkor itt lesz az ideje egy új
rendszerváltásnak. Kérdés, hogy ki lehet ennek az új rendszerváltásnak az alanya és a
társadalmi bázisa.

Azt gondolom, hogy egy új rendszerváltáshoz, vagy ha úgy tetszik, „a demokratikus

reformfolyamat baloldali fordulatához” kevés lesz a jogfosztottak és a szenvedők iránti
erkölcsi szolidaritás - ami az osztályönzés politikájának hátat fordító, szövetségeseket kereső
demokratikus értelmiséget fűti. Ez fontosadé nem az a döntő, hogy mit érez és mit gondol a
demokratikus értelmiség a jogfosztottakkal és a szenvedőkkel kapcsolatban, hanem hogy mit
éreznek és gondolnak maguk a jogfosztottak és a szenvedők! Hogy az előbbi miért kevés, azt
éppen az SZDSZ vagy a Fidesz története példázza. Vagy a rendszerváltásé, amely a mai
nappal bezárólag csak a hatalmi elit körének fizikai, létszám szerinti kitágítását és új elvek
szerinti belső váltógazdálkodását hozta.

Sajnos, ez a dolgok természete: a demokráciát nem lehet ajándékba kapni sem felvilágosult
fejedelemtől, sem demokratikus értelmiségtől. Az alullévők számára addig nem lesz
valóságos demokrácia ebben az országban, amíg az alullévők - akár a demokratikus
értelmiség támogatásával - maguk meg nem szerveződnek és létre nem hozzák saját
pártjukat, mert csak ez lehet képes hitelesen képviselni és keresztülvinni az alullévők, a
vesztesek társadalmi felzárkóztatását szavatoló programot. A rendelkezésre álló jogállami
keretek ezt lehetővé teszik — ma még...

55
Ökrös Tamás

közíró

56
 16. Perecz László - Gazsi fél - az inga
kileng
Népszabadság, 1999. február 4.

Igen, fél, és félelmét hosszú, kétkolumnás esszétanulmánnyal kiáltja bele a magyar közéletbe
(Népszabadság, 1998. november 18—19.). Azért fél, mert ezek az új fiúk, ezek a legújabb
undokak olyan sikeresen folytatják aljasságaikat, hogy leválthatatlan jobboldali egységpártot
teremtve, következetes burzsoá osztálypolitikát érvényesítve és szigorúan őrködve a
politikailag névtelenek kirekesztettségén, akár évtizedekig itt ülnek majd a nyakunkban.

Ne tessék félni: nem fognak itt ülni.

Kérdés persze, valójában mi is velük a gond: az-e, hogy aljasak, vagy az, hogy sikeresek. Az
esszétanulmány érvelésében ugyanis mintha összefonódna ez a kettő. TGM az aljasságra
panaszkodik, de a sikerességre gondol: amit elmond, szidalom helyett legalább annyira
dicséretként is fölfogható. Mit tudunk meg tőle például a pártelnökminiszterelnökről? Hogy
remek, következetes és bátor taktikus: pompás érzékkel és kitartó munkával szerzett bázist
és médiabefolyást saját hatalmi ambícióihoz. Hogy figyelemre méltó stratéga: a burzsoá
osztályérdekek eltökélt védelmezőjeként a leglényegesebb feladatra koncentrálva dolgozik a
hegemén jobboldali egységpárt megteremtésén. Hogy a legjobb úton halad végcélja elérése
felé: mint a polgári közép- osztály és a nemzeti burzsoázia képviselője, akár virágzó, akár
hervadó gazdaság mellett is képes lesz pártkonglomerátumát kormányon tartani.
Osztálypolitika? Igen, az, de csak annyira - esetleg talán őszintébben -, mint amennyire a
mögöttünk hagyott évtizedben minden politika az volt. Emlékezzünk vissza a közelmúlt
panaszáradatára: nincs versenyképes, eredményes és legalább az önparódia színvonalát
meghaladó hazai jobboldal. Most van, végre-valahára.

Ez pedig kétségkívül jelentős előrelépés. Öt éve a miniszterelnök Boross Péter, a legerősebb

ellenzéki párt győzelemre készülődő vezetője pedig Horn Gyula volt. A horthysta kispolgári
radikalizmus képviselője és a kádárizmus egykori elkötelezettje állt tehát egymással
szemben. Ma a miniszterelnököt Orbán Viktornak hívják, a legerősebb ellenzéki párt elnök-
frakcióvezetőjét pedig Kovács Lászlónak. A dologban, valljuk be magunk között, nem lehet fel
nem ismerni a kedvező változást. Az inga ki-kileng, de egyre kisebb amplitúdóval. Pár
hónapja egy publicista azt találta mondani: a legrosszabb Fidesz-kormány is jobb, mint a
legjobb Horn-kormány. Ez nyilvánvaló ostobaság. Most mondjuk azt: a legrosszabb Fidesz-
kormány is jobb, mint a legjobb Antall-Boross-kormány. Ez ellenben kézenfekvő igazság.
Mélypontok persze itt, az új kormányban is mutatkoznak. A titkosszolgálati miniszter például,
az új garnitúra legundokabbja, aki semmit nem tanult és semmit nem felejtett. Kevésbé
undokaival egyetemben azonban az új garnitúra semmiképp sem látszik félelmetesnek.

57
Aljasságok? Vannak azok is bőven, természetesen. Talán nem minden tartozik azonban
közéjük, amiket TGM odasorol. Említsünk meg csak három ügyet: a választási ígéretek
megszegését, a (reform)kommunistákkal való kiegyezést meg a szegények támogatásának
hiányát. Igen, a fideszmagyarok látványosan becsapták választóikat: balos-populista
programpontjaikról a győzelem után azonmód megfeledkeztek. Ennél nagyobb baj csak
egyetlen esetben történhetett volna: ha nem feledkeznek meg róluk, és a költségvetés
szigorának rovására megpróbálják valóra váltani őket. A parlamentáris demokrácia, Timothy
Garton Ash - Gazsi szívének egyébként bizonyára kevéssé kedves — meghatározása szerint,
ellentétes és egymást kölcsönösen korlátozó hazugságok rendszere. Igen, a fideszmagyarok
megtréfálták a közönséget: „polgári” kormányukat jelentős részben volt kommunista
párttagokkal töltötték föl. A reform- (és kevésbé reform)kommunisták, ha önként
befekszenek a polgári ágyba, szabadon fekhetnek. Nincs ideologikus boszorkányüldözés:
cinikus pragmatizmus és pragmatikus cinizmus van. Ami, úgy tűnik, inkább nevetséges,
semmint félelmetes. Igen, a fideszmagyarok sorsukra hagyták a szegényeket: kormányuk
formálódó politikája mind nyilvánvalóbban középosztály-pártoló. Ezt pedig ne tessék rossz
néven venni a jobboldali kormánytól.

Maradnak akkor az igazi aljasságok. Elmondtuk és elmondjuk: ez az egész fideszes

újjobboldaliság, úgy, ahogy van, egészében nem egyéb egyetlen gigantikus-orbitális
hazugságnál. A fideszes párttörténet flikflakkjai groteszk pályát írnak le, a pálya íve pedig
lényegileg a korábbi eszmények teljes és totális elárulásával azonos: a megosztottságokon
való fölülemelkedés meghirdetésétől a megosztottságok fölvállalásáig és kiélezéséig, a
tradicionális ostobaságok párás szemű elrebegéséig, a szabadság elvétől a tekintélyelvig
terjed. A kormányprogrammá emelkedett fideszes program a dühödt és vad térfoglalás
víziójára épül. Az új fiúknak, láthatóan, minden kell: jelen, jövő és múlt. Nincs álszemérem és
szívfájdalom. Pártkatonákat tenni a legfontosabb közszolgálati pozíciókba, az ellenzék
megfegyelmezésének fenyegető eszközévé silányítani az adóhatóságot, elkövetni minden
elképzelhetőt és elképzelhetetlent a hűséges kormánysajtó megteremtéséért, megálljt
parancsolni a korábban kezdeményezett össznemzeti vállalkozásoknak, a kulturális rokon- és
ellenszenveket a pályázati rendszer legyűrésével érvényesíteni, „ellenzéki” történészműhelyt
megfojtani, „kormánypárti” történészműhelyt gründolni.

Végül elmondtuk és elmondjuk: a fideszes-kisgazda koalíciót, mind több jel szerint,

elképesztő alku cementezi össze. A fideszesek ebben az alkuban a megbízhatatlan hírben álló
kisgazdákat és a nehezen kezelhetőként elkönyvelt kisgazdavezért a köztársasági elnöki
poszt átengedésével próbálják pacifikálni. A kormányzat eddigi fél esztendeje azt bizonyítja:
amit meg lehet tenni, azt polgáraink meg is teszik. Minthogy ezt is megtehetik, ezt is meg
fogják tenni. Az álmélkodó közönség pedig két év múlva a nemzet bohócát köszöntheti majd
a nemzet első méltóságának tisztében.

58
TGM helyesen mondja: a tűrhetetlent nem szabad eltűrni. Ez tűrhetetlen, az országlakosok
nem is fogják tűrni. Ha máson nem - egyébként: bizonyosan máson is ezen elhasalnak majd a
fideszmagyarok.

A tanulmány második része „baloldali” fordulatot sürget. Ez a „baloldal”, figyelem, nem az a

baloldal! Aki a gondolatmenetet úgy értelmezi - és ennek az értelmezésnek vannak
figyelmeztető megnyilvánulásai hogy a jobboldali egység után itt az ideje a baloldali
egységnek, az legalábbis súlyosan téved. Az érvelés hangsúlyosan nem újabb szocialista-
liberális összeborulásra szólít föl. A jóisten mentse meg attól a magyar demokráciát is, meg a
liberálisokat is. Az érvelés a nemzetből és a politikából kirekesztettek nemzetbe és politikába
emelésének feladatára figyelmeztet. Ez természetesen a demokrácia minden szereplőjének
kötelessége lenne, teljesítése azonban a baloldali demokratáktól inkább elvárható, mint a
jobboldali demokratáktól. TGM „baloldala” ilyen, történetfilozófiai és nem politikai baloldal.

Gazsi kétségkívül legokosabb kortársaink egyike. Hűséges és kitartó olvasói számára friss
írásai nagyszabású és szellemes életműve újabb fejezeteként is mindig méltók a figyelemre.
Ezek a hűséges és kitartó olvasók most nyugtázhatják: Gazsi egy évtized alatt teljes kört
hajózott végig. Előbb, elbúcsúzva a baloldaltól, a konzervativizmus vizeire evezett, majd a
klasszikus republikanizmus partjain vetett horgonyt, hogy most végül újra megtérjen a
baloldal kikötőjébe. A baloldaltól való tegnapi búcsújának és a baloldalhoz való mai
visszatérésnek egyaránt múlt századi vízió adja az érzelmi hátterét. A tegnapi búcsú háttere a
kertjének tölgyfája alatt cirfandlit kóstolgató és régi könyveit lapozgató nemesember idilli
portréja volt. A mai visszatérés háttere a nemzet- és politikaalatti létbe száműzött,
nyomorúságra és kiszolgáltatottságra ítélt, erkölcstelenségbe, bűnözésbe kényszerített
jobbágyvilág tragikus panorámája.

Ha Gazsival most mégoly kevés kérdésben értünk is egyet, a két múlt századi víziótól aligha
tagadhatjuk meg a szuggesztivitást. Ebben a két vízióban valóban ott van a mögöttünk
hagyott évtized összes tapasztalata: minden, ami felemelő, és minden, ami lesújtó volt
benne.

Perecz László

filozófus

59
 17. Gróth Gáspár - Az új osztály régi
harca
Népszabadság, 1999. február 12.

Lehet udvariaskodni, hogy mindig szívesen meg hogy élvezettel stb. olvastam Tamás Gáspár
Miklós írásait, még akkor is, ha egy szavával sem értettem egyet. De tényleg: akárhányszor is
csalódtam szövegeiben, változatlanul az maradt meg bennem, ahogyan a kései
nyolcvanasokban kifejtette a nemzetietlen szocialista elit nacionalizmusáról szóló tételét.
Aztán jöhet a de azonban, sajnos mára és társai.

Jön is, mert ez másként már nem megy. Mert, és ezt politika- és elvbarátai vélhetően nálam
sokkal jobban el tudják mondani, TGM sajátos szerepkört alakított ki magának (nem mára,
hanem tegnapra, sőt tegnapelőttre). Az egykori politikai fenegyerekből sokszor fene
gyerekesen politizáló értelmiségiként olyan rövid lejáratú teóriákat fogalmaz meg, amelyek
nehezen értelmezhető, ingatag konstrukcióik ellenére mindig tartalmaznak lényeges
gondolatokat is. Ezek elsősorban a magát liberálisként definiáló parlamenti párt egykori
kemény magjának mai gondolkodására engednek következtetni. Ebben az összefüggésben
pedig elsősorban az antiliberális fundamentalisták lőgyakorlatáihoz kínálnak céltáblát. Ez
már nem politikai vagy politikusi, hanem értelmiségi szerep, amelynek megvan a maga
politikai üzenete. Ebben a formájában a kései nyolcvanas évek modelljét követi. De más
vonatkozásban is annak a kornak az atmoszféráját idézi, amikor a személyiség lirizálódása
mind meghatározóbbá vált. Ez a folyamat, mely mellékesen a lírának vált leginkább
hátrányára, oda vezetett, hogy a közgondolkodás centrumába a személyes gondok, s azok
érzelmi, közérzeti és igen gyakran erkölcsi alapokon történő vizsgálata került. Aminek
természetes oka volt a tárgyszerű elemzések adminisztratív és intézményi korlátozottsága,
azaz a pártállam és cenzúrája. Ezzel szemben teremtett alternatívát a szamizdat, amely a
kimondhatóság határait kitolva a nagyközönségtől való elzártsága folytán máshogyan vált az
akkori virtuális valóság részévé. Hogy az etikus cselekvés és a szamizdatos elvi moralizálás
között mekkora volt a távolság, s hogy milyen kísérletek folytak a kettő közötti feszültség
oldására, az más kérdés, amiként az is, hogy az értelmiség rendszerváltó ambícióira,
tényleges közéleti szerepvállalására miként hatott mindez. Természetesen e folyamat nem
maradt műfaji következmények nélkül: a tanulmány helyére így nyomult a kissé fölstilizáltan
esszének vagy - mértéktartóbban - publicisztikának nevezett lírai monológ, a maga
személyes indíttatásával, tépettségével, verbális áradásával, önmagából és önmagára
építkezésével.

TGM Új osztálypolitika címmel a Népszabadság 1998. november 18—19-i számában

megjelent dolgozata e műfaj kései alkotása. Ettől válik erősen problematikussá, hiszen
időközben a világ mégiscsak nagyot fordult, nem utolsósorban a szövegek értelmezhetőségi
körét illetően. Hogy megfejtsük a koherenciazavarai miatt nem minden pontján nyilvánvaló

60
jelentésű szöveget, célszerű a líraelemzés módszereit is figyelembe vennünk, már csak azért
is, mert a politika intellektuális élményének kifejezésére TGM szívesen használ jelképeket, s
csapongó asszociációs rendszerében sem a szigorúan vett tudományosság fegyelme
uralkodik.

Klasszikus hagyományokat idézve érdemes egy kicsit a címnél elidőzni, amelyben

intarziaként megjelenik az egykori antikommunizmus megrázó hatású sikerkönyvének,
Milovan Gyilasz Az új osztályának címe. E ténynek csak epizódszerepe lenne - ha (főként) az
első részben nem éppen az egykoron revizionistának bélyegzett ideológus által leírt
társadalmi csoport problematikája állna a dolgozat középpontjában. Pedig pontosan ez a
(kedves tanárom sokszor használatos kifejezését idézve) racionális magja TGM jelen
dolgozatának, függetlenül indulataitól, hangulatától, a pályaképében betöltött helyi
értékétől. A mai magyar társadalmi és politikai valóságnak ez a kérdés áll a centrumában, s e
kérdés a rendszerváltás-változás kulcsa. Hogy tehát a kései kádárizmusban rendkívül
megerősödő, magát gyorsan modernizáló, hatalmi bázisának konvertálását kitűnően
megszervező elit miként volt képes önmaga átmentésére, egykori politikai hatalmának
gazdasági hatalomra váltására, valamikori súlyának növelésére a rendszerváltásban. Vagyis
miként lett az egykori új osztályból legújabb osztály, hogyan alvadtak meg a késő kádári
ország struktúrái, miként maradt egyben és vált rendkívül erőssé a posztkommunista hatalmi
háló. Annak elemzésére itt természetesen nincs hely, hogy aztán gazdasági hatalmát miként
építgette politikai hatalomként is újjá, pedig ez is a mai honi (és regionális) politikai és
társadalmi folyamatok lényegét érintő kérdés.

Így aztán - tetszik, nem tetszik - anélkül, hogy visszafelé akarnánk mutogatni, egy létező
örökséggel való szembenézés a feladat, amelyet persze saját kötődéseink („szocializációnk”),
családi, kulturális és politikai hátterünk, s az ezek jegyében hozzánk közel álló pártok
pillanatnyi politikai pozíciója messzemenően befolyásol. A lényeg azonban nem ezekben a
tényezőkben rejlik.

A képlet, nagy leegyszerűsítéssel, a következő módon fogalmazható meg: A politikai

vízválasztó ott húzódik, ahol az előző korszakban kialakult hierarchiát puszta létezése okán
mint megőrzendő status quót szemléli valaki, avagy azt elutasítva úgy látja, hogy a kialakult
gazdasági-társadalmi erőviszonyok nem reális versenyhelyzetben, érdemeket és értékeket
tükrözve, hanem egy kontraszelekciós folyamat keretei közt jöttek létre. Ennek megfelelően
pedig abban lát-e nemzeti-társadalmi érdeket, hogy megmaradjon az, ami mára kialakult,
vagy ellenkezőleg, úgy véli: meg kell próbálni változtatni rajta. Az e kérdésben elfoglalt
álláspont pedig nem csupán elvi jelentőségű, hanem egyértelmű politikai következményei
vannak, és talán megengedhető egyszerűsítéssel ez így foglalható össze: a helyzetet
elfogadók a mai ellenzékiek, a változtatásra szavazók a jelenlegi kormánypártiak.

TGM úgy látja, hogy a mai kormány kizárólag a maga hatalmának kiépítésével foglalkozik.
Ellenzékiként ebben természetesen súlyos veszélyt lát, mert ez sérti érdekeit, s mindazokét,
akikkel azonos politikai platformon áll. (Ez persze nem jelent szükségképpen azonos

61
ideológiát.) Értelmiségi lelkiismerete szükségszerűvé teszi számára, hogy a maga sérelmeinek
szellemi, sőt erkölcsi indokait is megfogalmazza. Ehhez egy klasszikus módszert választ.
Elkészít egy karikatúrát, és aztán annak torz vonásait bírálja. E bírálat igazsága azonban nem
enyhít a karikatúra vonásainak hiteltelenségén, ily módon minden elméssége dacára
elfogadhatatlan.

A TGM rajzolta karikatúra nem csupán gúnyrajz, hanem torzkép. Fölösleges annak
föltárásával foglalkozni, hogy milyen lélektani okai vannak annak a nekiszabadult indulatnak,
amelynek következtében elemi tények figyelembevételére is képtelenné válik valaki.
Maradjunk annyiban, hogy a retorika maga alá gyűri a realitást. Ennek következtében TGM
szellemi mélyrepülése a választási kampány Kósáné Kovács Magdájának logikai szintjére jut,
aki megengedhette magának, hogy Orbán Viktort egyszerre nevezze Antall József
reinkarnációjának és fejtse ki, hogy gondolkodását a kádárista nosztalgiák határozzák meg
(de akkor még áprilist írtunk, amellett TGM nem pártalelnök), és az Orbán Viktort
Gömböshöz hasonlító Kiss Péter történelmi ismereteinek mélységét idézi. TGM-nek is kell
emlékeznie arra, hogy miként nevezte az előző magyar miniszterelnök Meciart szavahihető,
baráti politikai partnernek, s hogyan igyekezett vele és Iliescuval tető alá hozni az alap-
szerződést, bizonyítva ezzel a poszt- kommunista utódpártok bizalmas viszonyát. Ezek után
Orbán-Meciar-Iliescu háromszöget vizionálni nem kis teljesítmény.

Így aztán nehéz hitelesnek tartani TGM más látomásait is, például azt, amelyben Orbán
Viktor „a gazdag, nagyszerű összeköttetésekkel rendelkező, ingerült öregurakat”, a „Sas-hegy
és Sváb-hegy hervadó szépasszonyait” és „a kései pártállam reformer technokratáit”
egyetlen falanxba tömöríti a háta mögé... E képpel az a baj, hogy minden részletében
másként torzít. Neki lehet rontani a „hagyományos jobboldalnak” (?) - de nem azzal az
újbaloldali szenvedéllyel, amelyik számára a reformkommunista a kései pártállam korának
hőse. (Mindez érzékeny ráhangolódás arra a fordulatra, amely a magyar parlamenten belül
úgy nyilvánul meg, hogy immáron az MSZP soraiból kommunistáznak...) Az utóbbi csoportot
meg lehet vádolni, ha éppen jólesik, a diktatúrában való előmenetele miatt, de korábban ez
csak jobboldali fundamentalista körökben volt szokás. Ez a támadás viszont abból az irányból
jön, ahol elfogadhatónak bizonyultak a „reformkommunisták” is. Ráadásul megtudhatjuk,
hogy az Orbán katalizálta furcsa érdekszövetség annak az MSZP-nek ellenében jött létre,
melynek „látható fele nem nagyon volt más, mint a nómenklatúra-burzsoázia fedő-
vállalkozása” - vagyis az a bizonyos legújabb osztály.

TGM javára írandó, hogy (ez főként írása második részéből tetszik ki) nemcsak a kormánnyal,
nemcsak Orbánnal elégedetlen - bár aktuálisan ez ingerli leginkább —, hanem mindennel.
Totális hiánylistáján a szakszervezetektől a feminista mozgalmakon át a narkósok
érdekvédelmi szervezetéig minden lehetséges és lehetetlen szervezet működésének
elmaradását fölsorolja. Még a liberális értelmiség is megkapja a magáét. Ok, a Guggenheim-
múzeumot látogató brokkolievők azért, mert úgy gondolták, hogy a szociális és politikai
érdekek megjelenítését jogilag biztosító képviseleti demokrácia eleve garantálja mindenki

62
számára a maga problémáinak artikulációját. TGM bírálata tehát nagyon sokirányú,
elégedetlensége egy másik kolozsvári közíróét idézi. A TGM-től majd mindenben
homlokegyenest különböző Szabó Dezsőre abban hasonlít, hogy az ő totális kritikája is
sokszor azért válhatott önmaga karikatúrájává, mert ha minden valóban olyan volt,
amilyennek látta és láttatta, akkor a kritika már értelmét vesztette. Ha pedig mégsem, az
önmagában cáfolta a kritika hitelességét.

De térjünk vissza ahhoz a bizonyos racionális maghoz. Megpróbálhatnánk átmenetileg

megfelejtkezni a bal- és a jobboldali, de még a liberális populizmusról is, de nem tudunk.
Mért amiről TGM az új osztálypolitika kapcsán szól, az nem más, mint egy új osztályharc
politikája. Amit javasol, a történelem és társadalom alatt élő csoportok (egyébként
összességében a magyar társadalom mintegy harmada) politikai integrálásának a programja.
Vagyis azok mozgósítása, akikkel a politika csak a populizmus hangján és nyelvén tud
értekezni. TGM számára az a baloldaliság, ha e csoportok érdekeit képviseli valaki.

A bökkenő az, hogy a demokráciában mindenkinek a saját érdekeit kell képviselnie. Amikor
egy magát erre elhivatottnak tekintő csoport vállalkozik erre a feladatra, az idáig mindig
diktatórikus berendezkedéshez vezetett vagy legalábbis azzal fenyegetett, amennyiben ez a
törekvés túllépett a jótékonyság különböző formáin, és határozott politikai formát öltött,
amelyben ezek a csoportok meghatározó szerepet kaptak. Meg kell azonban említeni, hogy a
konzervatív politika egyik pillérét jelentő morális ethoszban ezeknek a csoportoknak a
sorsáról való gondoskodás fontos helyet tölt be. Nem úgy, hogy rájuk bízza a megoldás
megkeresését, nem is úgy, hogy közvetlenül a maga mozgalmaihoz kívánja kapcsolni őket.
Működő és nem létező társadalmat akar, amely a maga gazdagodásával, a szolidaritás
hálójával tud e csoportok helyzetén javítani. (Nóta bene: éppen ez a törekvés tükröződik a
differenciált nyugdíjemelésben is: ahogyan éppen a legelesettebb csoport helyzetének
javítására törekszik a politika. Ezt a gesztust nem fogadja el az ellenzékben politizáló baloldali
és liberális párt...)

Láttuk, hogy az a magát baloldalinak nevező rendszer, amelynek hagyatékával küszködünk,

ezeknek a rétegeknek a problémáit nem tudta és talán nem is akarta megoldani. Beérte
azzal, hogy elrejtette. Erről a titkáról a rendszerváltás rántotta le a leplet, s máig úgy tűnik fel
sokaknak, hogy a bajokért a rendszerváltás a felelős. Mintha a diagnózistól lenne valaki
beteg. Ekkor tárult fel a pőre valóság, a strukturális nyomor. Ez a baloldalinak nevezett
kormány országlása alatt tovább mélyült. Liberális asszisztenciával.

TGM most fölháborodik: a polgári (ahogyan ő mondja: burzsoá) kormány, pedig már négy
hónapja hatalomra került, még mindig nem oldotta meg ezt a kérdést! Micsoda hallatlan
impertinencia! Mi több: ez idő tájt működésének fő iránya nem is erre mutatott. Hanem a
saját hatalmát akarta megerősíteni. Eközben — ugyancsak hallatlan arroganciával - minél
szélesebb rétegeket akart maga mögé sorakoztatni. E törekvése egyetlen csoportot hagyott
érintetlenül: a ma érvényesen meg nem szólíthatókét.

63
TGM szerint ez a kör az, ahonnan az 1998-as választások vesztesei még maguk mögé
állítható bázist találhatnak. Ezt a törekvést TGM mint morális kötelességet úja le. Ennek a
törekvésnek azonban nagyon határozott politikai tartalma van. Amiként annak is, hogy az
1998-as vesztesek (nem a változásoké, a választásoké!) - ahogyan ezt leírta TGM is - a
nagyburzsoázia, a nagypolgárság, az egykori nómenklatúra emberei. A magát átmentő
egykori új osztály, melynek nézőpontjából az igazi vesztesekhez, a változásokból
kirekedtekhez való közeledés csak itt és most jelent (a mai ellenzék részéről) olyan új
osztálypolitikát, amely szerint a társadalmi középpel szemben az alatta és fölötte lévő
csoportok fognának össze. Erre már volt történelmi példa. A történelmi előképek
megnevezését azért tartom fölöslegesnek, mert e pillanatban sem a hazai, sem a nemzetközi
helyzet nem látszik esélyt teremteni a szélsőséges és diktatórikus megoldásnak. De abban a
baloldaliság- ban, amit a TGM által fölvázolt modell sejtet, benne van az ezzel a lehetőséggel
nem számoló intellektuális felelőtlenség. Az, amelyik az osztálypolitikából osztályharcot
csinált.

Gróh Gáspár

irodalomtörténész

64
 18. Krausz Tamás - A rendszer és
polgársága
Népszabadság, 1999. február 22.

A kritikai értelmiség szerte a világban (részben beleértve még a pápát is a maga sajátos
rendszerkritikai szempontjaival) egyre bátrabban mondja ki, hogy a kapitalizmus a XX. század
végén morálisan nem védhető szisztéma. Különösképpen így vagyunk ezzel Kelet-Európában
a rendszerváltás után tíz évvel, amikor is az új kapitalizmus százszor megígért „szép arcát” a
lakosság óriási többsége nem láthatta meg, és egyre halványuló esélyei vannak arra, hogy
valaha is meglátja. Ez a tény, vagyis egy új osztálytársadalom kiépülése, az egyes társadalmi
osztályok és csoportok közötti falak felépülése az, ami Tamás Gáspár Miklóst is „észhez
térítette”. Ám a TGM-cikk körül kibontakozó vita során csak kevesen vették fel a
társadalomkritikai fonalat, inkább belesüppedtek a hatalmi elit szekértáborai között folyó
hihetetlenül unalmas és kisstílű viszálykodásokba.

Pedig a rendszerváltás óta a baloldalról szóló vitáknak van egy új elemük: a rendszerkritika,
amelynek eddig szinte kizárólag az Eszmélet című folyóirat szolgált elméleti fórumként
Magyarországon. Mára ez az irányzat — legalábbis a humanista értelmiségiek körében -
megerősödni látszik. Nem szabad elfelejteni, hogy nálunk, Kelet-Európában a drogos,
robbantásos-prostitúciós, kriminalizált kapitalizmusban nem létezik olyan történelmi
hagyomány, amelyből kisarjadhatna valamiféle jobboldali humanizmus; ez regionális
fejlődési sajátosság.

Felesleges perlés

Az új osztálytársadalomnak közismert jellegzetessége, hogy a privatizáció útján új

privilegizált tulajdonos osztály („nemzeti burzsoázia”), a lakosság egy vékony rétege
emelkedett fel hihetetlen sebességgel a „nemzet vezető osztályává” a társadalom rovására.
E réteg többségében azonban sem kulturális erővel, sem igazi osztályöntudattal nem
rendelkezik, ellenkezőleg: talpig Mercedesben, Audiban, Volvóban retteg a bukástól, a
lesüllyedéstől, a (világ)piaci konkurenciától. Most a konzervatív jobboldali kormány
hatalomra jutásától várja gazdasági pozícióinak, privilégiumainak védelmét. Orbán polgára
tehát fél, nemzeti hovatartozásra hivatkozva, agresszívan védelmezi előjogait, eközben
gyakran lecsúszik a MIÉP- es rasszizmus színvonalára. Egy MIÉP-es pap (Hegedűs Lóránt) a
parlamentben még „zsidózott” is (fiatal demokratáink egy része pedig tapsolt hozzá). De hát
nem magasabb rendű magatartás Gyulay püspök úré sem, aki nem engedi be a
hajléktalanokat a templomba. Vagy egy másik püspök, Marosi Izidor a miniszterelnök
jelenlétében egy szentmisén azt mondta, hogy a 2. magyar hadsereg a Don-kanyarban „a
béke és a hazaszeretet értékeit védelmezte” természetesen „a hazátlan bitangok ellen”. Ez

65
volna az új polgárság adekvát ideológiája és kultúrája? Itt eltűnik a határ jobboldal és szélső-
jobboldal között.

Mindennek fényében érthetetlen, hogy ettől a polgárságtól (és értelmiségi kiszolgálóitól)

hogyan lehet várni bármiféle civil mozgalmat, kurázsit, társadalmi önvédelmet, amire a vita
nem egy résztvevője számít. Eörsi Istvánnak igaza van abban, hogy a polgárság forradalmi
hagyományából átmenthetőnek látszik egy-két erkölcsileg progresszív tulajdonság, így
mindenekelőtt a „civil kurázsi”, amely például az emberi jogok kompromisszum nélküli
védelmét jelenti. Ám Kelet-Európában a születése pillanatától konzervatív, múltba forduló új
polgárságtól kizárólag saját anyagi érdekeinek kíméletlen védelme várható. Ez a polgárság az
egyházaktól is csak hatalmának konszolidálását várja.

Ennek tükrében fel kell tenni a kérdést: mi értelme van annak, hogy egyes baloldali szerzők,
politikusok el akarják perelni a polgár szót a miniszterelnöktől és elvbarátaitól, valamint
különböző tanácsadóitól? Ha a polgár szó a hatalommal szemben az érdekeit megvédő
mozdony- vezetőre, bányászra, egyetemi tanárra, szakszervezeti aktivistára vagy orvosra
vonatkozik, akkor nyugodtan lehet használni az ember, a lakosság vagy az állampolgár, netán
a honfitárs szavakat. Ahogyan az államszocializmus vezető ideológusai elcsépelték, lejáratták
és kiüresítették a proletár és munkás, szocializmus és imperializmus stb. szavakat, az új
rezsim úgy járatja le a társadalmi bázisának képzelt „nemzeti polgárságot”, melyet csak a
vezető ideológusok fejében létező tulajdonságokkal ruháznak fel. Ahogyan a régi rendszer -
ellentétben Kádár kedvelt állításával - sohasem volt „munkáshatalom” vagy „néphatalom”,
az új parlamentarizmus a rendszerváltozás után sohasem funkcionált a „tömegdemokrácia”
intézményeként.

Ennek a vitának az alapja az, hogy sokan félreértik még ma is az új rendszer jellegét,
lényegét, a félperifériás kapitalizmus természetét. Nyugaton a baloldaliak ilyesfajta
provinciális vitákra nem kényszerülnek rá (másmilyenekre igen), mert ők nem akarnak senkit
sem utolérni, sem elhagyni, és nem is félnek attól, hogy mások elhagyják őket az egyetemes
konkurencia- és profitharc világában, melyben sok évszázados előnyöket élveznek. Nyugaton
a baloldal prokapitalista szárnya azért küzd, hogy saját lakosságának (beleértve a
munkásosztályt) többet szakítson ki az egyetemesen felhalmozódó gazdasági és kulturális
javakból, vagyis valamilyen mértékben korlátozni kívánják a szabad piacot (a „tőke
önkényuralmát”). Felteszik azt a kérdést is, hogy miképpen lehetne a világ fejlett országainak
pozícióit úgy megőrizni, hogy ez ne járjon a világ szegény övezeteinek további
elszegényedésével, az egyenlőtlenségek növekedésével vagy/és végzetes ökológiai
katasztrófával. A rendszerkritikai irányzatok - eltérően a prokapitalista irányzatoktól - e
kérdésekre nem látnak megoldást (legfeljebb „kezelést”) az adott világrend keretein belül.
Mégis az elmúlt évtizedben egyfajta „együttműködési” minimumot a baloldal európai
méretekben elfogad. Eszerint nyilvánvaló: erős szakszervezetek, társadalmi szervezetek
nélkül a társadalmi-gazdasági-kulturális egyenlőtlenségek növekedése áthághatatlan falakat
emel az egyes társadalmi csoportok közé, a fejlődés végérvényesen a periferizáció útjára tér

66
(az EU-n belül vagy kívül, csaknem egyre megy). A periferizálódás sajátossága, hogy a
rendszerváltozás után három dolgot nem hajlandó finanszírozni a tőke: a humanista, nem
piaci értelemben vett kultúrát (tömegkultúra, film, oktatás stb.), a nép- egészségügyet és a
szociális szférát (munkahelyteremtés, üdülés, sport stb.). Viszont az új hatalom annál
bőkezűbben finanszírozza már egy évtizede az „új osztály” luxusfogyasztását.

TGM - megkésve bár - rádöbbent arra, hogy egy emberközpontú (tehát nem
„tőkeközpontú”) szellemi-politikai mozgalom nem boldogulhat a magyar baloldali
hagyomány komolyan vétele nélkül. Ugyanakkor — és ezt is tükrözi a vita — az antisztálinista
baloldali tradíció kapitalizmusképe nemigen fogadható el a rendszerbe integrálódott
liberálszocialista értelmiségiek számára sem. Ugyanis a humanista baloldal Adytól József
Attilán át Déryig vagy Nagy Lászlóig - hogy csak a magyar kultúra nagy alakjait emlegessem -
a szabadságot mindig szembeállította a pénz korlátlan uralmával. Ok nem keverték össze a
megvásárolhatóság szabadságát a szabadsággal. Ok a tőkerendszer, a kapitalizmus szörnyű
arcát ismerték csupán (melynek puszta felidézésétől is hideglelést kapnak a Debreczeni
Józsefek, és mindjárt a Kommunista kiáltvány társadalmi egalitarizmusa jut az eszükbe). A
jobboldali pedig már nem is morfondírozik azon a kérdésen, hogy ki védi meg a polgári
osztályhoz nem tartozó hozzávetőleg kilencmillió embert. Közöttük is mindenekelőtt a 200
ezer rendszeresen éhező gyereket, a fagyhalál által fenyegetett hajléktalanokat, a
munkanélküliek milliós seregét vagy a gazdasági és szociális kirekesztettség idős- és
fiatalkorú áldozatait. Ha ezekre a jelenségekre gondolunk, akkor bizony a hagyományos
baloldali kapitalizmuskép nagyon is korhűnek látszik napjainkban is.

A további periferizálódás megakadályozásának van egy alapvető előfeltétele: az elitista

hatalomgyakorlás társadalmasítása. Az „elitizmus” a fent jelzett szociális problémák
megoldását önző módon a könyörületességre és az adakozásra bízza. A baloldal itt
társadalmi garanciákat, a tőke megfékezését követeli (természetesen függetlenül a tőke
nemzetiségétől). Az új rezsim ideológusai — pártállástól függetlenül - nap mint nap hazudoz-
nak a médiában, amikor a kirekesztettség, a szegénység és a hajléktalanság té- nyeiről van
szó. Kénytelenek bemutatni ugyan a szegénységet, de csak mint valami egyéni és véletlen
szerencsétlenséget, nem mint a tőkeviszony lényegéből fakadó következményt. Ennek
megfelelően a szolidaritást karácsony napjára korlátozzák.

Súlyos mulasztások

E farizeuskodó képmutatás más típusú illusztrációja, ahogyan a rendszer saját legitimációs

ideológiáját a történelemhamisításra építi, hogy meggátolja a parlamentarizmus mint a
tömegdemokrácia intézményének meggyökeresedését. Az 1990-es parlament törvényileg (1-
es számú törvény) 1956-ot állította legitimációs ideológiájának középpontjába, ám az új
„illetékesek” máig elhallgatják, hogy a felkelés alapintézménye, a munkástanácsok a
magántulajdon uralmának ellenében szerveződtek, és ezen intézmények egyetlen olyan
dokumentumot sem fogadtak el, amely a kapitalizmus és az „elitdemokrácia” visszaállítását
tartalmazta volna. A sztálinizmus és a kapitalizmus egyidejű leküzdésére irányuló

67
demokratikus szocialista hagyományt - a munkásparlamentet és a munkástanácsokat -
másképpen, mint a Kádár-rendszerben, de ma is megpróbálják kitörölni a társadalom
emlékezetéből. E kérdéskör, amelyet az új rendszer új elitje (párthovatartozástól
függetlenül) becsületesen soha nem vitatott meg, fennmaradt az intellektuális baloldal
tematikájának részeként. A szocialista-liberális kormányhatalom súlyos mulasztásai közé
tartozik, hogy háttérbe szorított mindenfajta rendszerkritikai gondolkodást, olykor
összemosta a rendszer humanista baloldali kritikáját a csurkizmussal.

Az új jobboldal élharcosainak intellektuális eszköztárából és erkölcsi tartásából nem futja

többre, mint hogy kérlelhetetlenül megvédik a miniszterelnököt és a kormányhatalmat. E
megigazult ideológiai testőrök és udvari tollnokok számára a fent jelzett társadalmi kérdések
nem is léteznek, hiszen minden energiájukat leköti saját hatalmi ambícióik kielégítése. A
rendszerváltozás tíz évének tapasztalata, hogy a hatalmi szerkezet demokratizálása
elkerülhetetlen. Ez azonban független attól, hogy hány kamarás parlament legyen
Magyarországon. Ez megint nem a társadalom, hanem a hatalmi elit ügye. Hogyan teheti fel
a baloldal ezt a kérdést hitelesen?

Alternatívát keresni

A modem fejlődés evidenciája: az állam a (multinacionális) tőke funkciójává vált. Ezért

nevetségesek azok a kísérletek, amelyek azzal szédítik a lakosságot, hogy ha önmagában az
„állam szerepét visszaállítják a gazdaságban”, akkor valami is jobbra fordulhat a világban
vagy a mi régiónkban. Az igazi kérdés ugyanis magának az államnak a jellegére, lényegére
vonatkozik. A kapitalista centrumországokban is súlyos zavarokkal terhes a polgári
demokrácia működése. E zavarokat gyakran írják le mint a „pártok virtualizálódását”,
„medializálódását” vagyis teljes elszakadását a tagságtól és a választóktól a „szakmaiság”
nevében. Ráadásul a mi régiónkban a pártoknak nincsen erős gyökérzetük: Ausztriában a
szociáldemokrata párt tagsága 780 ezer, Magyarországon az MSZP-é 35 ezer. Nálunk a
kormányhatalom hovatovább - egy nyugati értelmiségi számára felfoghatatlan módon -
kollégiumi szobatársak, egy baráti kör kezébe kerülhet. Nálunk a parlamentarizmus
szélsőségesen elitista formája működik, amely eo ipso kizárja a lakosság döntő tömegeit a
politikából. A baloldali demokráciafelfogás szerint az a kívánatos, hogy ne csak a pártelitek
képviselői kerülhessenek be a parlamentbe, hanem a lakosság civil szervezetei előtt is
megnyíljék a politizálás lehetősége éppen a lakosság helyi érdekeinek közvetlen képviselete
érdekében. Ez az egyetlen lehetőség ugyanis arra, hogy a többlettermék elosztása, a profit
felhasználása a valódi társadalmi igényeket, a társadalmi többség kulturális fel- emelkedését
szolgálja. Másrészt ennek megfelelően kell „ügyelni” arra, hogy a választási rendszer újra
napirendre kerülő reformja során nehogy a parlamentarizmus a hatalmi elitek még szűkebb
csoportjainak eszközévé váljék. Ezért az igazi politikai feladat az volna, hogy végre arányos
választási rendszer legyen Magyarországon. Elvileg e bonyolult kérdéskör megoldása nem
lehet más, mint hogy a választóknak jogában álljon visszahívni a hatalomgyakorlásra
érdemtelen parlamenti képviselőiket (mint arra már Kossuth gondolt), és saját - akár

68
pártokon kívüli - jelöltjeiket juttathassák a méltatlanok helyére. Ezáltal lehetne meggátolni a
politika és a bűnözés összefonódását, a társadalom széles rétegeinek kirekesztését a politikai
folyamatokból. Ha mindez a politikai erőviszonyok fényében ma nem látszik aktuálisnak, erre
is van válasz: akkor legalább kezdeményezzünk vitát e tárgyban, hogy legközelebb egy
valóban baloldali kormány tudja, hogy mivel kell kezdenie működését. Ha nem keresünk
alternatívát, akkor soha nem is lesz.

Krausz Tamás

történész

69
 19. Heller Ágnes - Forza Ungheria
Népszabadság, 1999. február 26.

Magánvélemény a Köztársaság állapotáról

Én abból indulnék ki, hogy van valami, amit jobb bizonyosságnak tekinteni. Ez pedig az, hogy
a következő három és fél esztendőben Orbán Viktor lesz országunk miniszterelnöke.
Mindenkinek érdeke, hogy a kormánya a lehető legjobban működjék. Annak is, aki a jelenlegi
kormány újraválasztására törekszik, de annak is, aki le akarja váltani. Mindenkinek az is az
érdeke, hogy az ellenzék a lehető legjobban töltse be az ellenzék feladatát.

A lehetőségeket sok minden szabja meg. Így az ország gazdasági állapota, az állampolgárok
hangulata, a pártok programja, világszemlélete, bázisa, vezetőinek tehetsége, e tehetségek
karaktere, továbbá egy párt múltja, hagyományai is.

Egy a lehetőségeken belül legjobban működő kormány leváltására még ezer oka lehet egy a
lehetőségeken belül legjobban működő ellenzéknek, mivel más a programjuk, különböznek
világszemléletükben, múltjukban, hagyományaikban, választóik igényeiben, továbbá vezetőik
politikai természetében. Az a törekvés, amellyel rokonszenvezem — hogy mind a kormány,
mind az ellenzék a lehető legjobban működjék -, nem mond ellent a pártok és politikák
közötti versengés demokratikus szellemének. Bár ettől a lehető legjobb helyzettől igen
messze vagyunk, mégsem képtelen törekvés kissé csökkenteni a távolságot.

E törekvés szempontjából fogom elemezni először azt a három vádat, amely a Tamás Gáspár
Miklós által kezdeményezett vitában az Orbán-kormányt érte: hogy a középosztály pártja,
hogy konzervatív (jobboldali) és hogy diktatórikus. Majd ugyanebből a szempontból fogom
áttekinteni az ellenzéki pártok állapotát.

Azt, hogy a kormány a középosztály kormánya volna, nem látom igazán megalapozottnak,
még akkor sem, ha a középosztályt amerikai módon határozom meg, tehát a jövedelmet,
iskolai végzettséget és társadalmi presztízst tekinteném rendszerezési alapnak. Igaz, egyes
kormányintézkedések, mondjuk, az egyetemi tandíjak eltörlése, valóban ezt a középosztályt
támogatják. Ugyanakkor a mai magyar középosztály világképe sokkal modernebb -
különösen Budapesten —, hogy a konzervativizmus hagyományából kölcsönzött
kormányszlogenek megszólítsák.

Bár a kormány többnyire a konzervativizmus nyelvéből kölcsönzi jelszavait és nyilvánosan

vallott értékrendszerét, mégsem konzervatív. Ahhoz, hogy egy párt konzervatív lehessen,
valaminek léteznie kell, amit konzervál. Az angol tory párt nagy hagyományú vezetői az
öregdiákok hálózatából kerültek ki. A Fidesz vezérkara is voltaképpen öregdiákok hálózata,
de hát a Rajk- és a Bibó-kollégium nem Cambridge-ben vagy Oxfordban van, és a Fidesz
vezetőinek szülei sem az úri kaszinóban ültek. Ugyanakkor a konzervativizmus jó oldalait a

70
magyar úgynevezett konzervatívok kevéssé ismerik. Mondjuk, hogy egy igazi konzervatív
értelmiségi számára csak a szakképzettség és képesség jön számításba, és hagyományai
tiltják, hogy például egy kinevezés esetében rákérdezzen a másik ember pártállására.

A Fidesz nem konzervatív, hanem modem párt, marketingpárt, tehát a piactól, azaz a
kereslettől teszi függővé azt az eszmerendszert is, melyet képvisel. Ha van a Fidesz
történetében fordulat, az nem az, hogy baloldaliból jobboldalivá vált, mivel baloldali sosem
volt, és most sem jobboldali, legfeljebb kokettál a jobboldallal, hanem az, hogy radikálisan
liberális fiatalok rokonszenves csoportjából hatalomra törő modem, kemény párttá alakította
önmagát, amely a középjobb üresen maradt helyét foglalta el. Miután elsősorban a
szükségletekre van tekintettel, változtathat ideológiai beállítottságán. Persze sosem lesz a
szegények és jogfosztottak pártjává. Már azért sem, mert egy marketingpártnak nem fűződik
különleges érdeke ahhoz, hogy olyan rétegeket támogasson, melyek még a politikai piacon
sem képviselnek nagy erőt.

Sok szó esett ebben a vitában Orbán Viktor diktatórikus természetéről. Ha ilyen a
természete, ez elsősorban barátait vagy családját érdekli, nem az országot. Az országot az
érdekli, hogy milyennek mutatja magát a politikában, hogy diktatórikusán viselkedik-e a
pártján belül, mint Horn Gyula tette, vagy a parlamentben és a többi pártokkal szemben,
amit Horn nem tett. Sajnos a Fidesz politikusai közül többen azzal akarnak erőt mutatni, hogy
erőszakosak. Még a szerintem önmagukban véve jó intézkedéseiket is erőszakosan hajtják
végre. De ennél rosszabb, hogy részrehajlóak, és ott is erőszakolják a politikai kinevezéseket,
ahol nem volna szabad.

Azt lehet erre válaszolni, hogy az MSZP is ezt tette. De ez rossz válasz. Mert már véget
kellene vetni egyszer annak a gyakorlatnak, hogy amikor más pártok klienseit leváltjuk, akkor
saját klienseinket ültetjük a helyükre. Ez egy rossz kör. Sokan azt hitték, hogy a Fidesz ki fog
ebből a körből tömi. Nem tette.

Ráadásul a Fidesz-politikusok és szövetségeseik erőszakosan folytatják az úgynevezett

kultúrpolitikát is. Az elmúlt korszak rossz hagyományait ösztönösen követve osztják fel az
ellenvéleményeket építő és romboló kritikára. Manipulálják a tévékuratóriumot, hogy
többségük legyen a médiában. Megvonják a pénzeket jól működő és az új Magyarországon
már hagyományosnak számító kultúrintézetektől, mondjuk az ’56-os Intézettől, csak azért,
mert nem értenek egyet a munkatársak pártszimpátiáival. Változtatni akarnak egy nagyon
rokonszenves és modern tanterven, amelyet még igazán ki sem próbáltak, csak azért, mert
Magyar Bálint nevéhez fűződik.

De mi köze ennek a diktatórikus hajlamokhoz? Utóvégre senki sem mondhatja a szelíd

Pokorni Zoltánról, hogy diktatórikusak volnának a hajlamai.

Sorolhatnám tovább az értelmetlen, erőszakos intézkedéseket, amelyekre többnyire semmi

szükségük sem volna. De ettől még az Orbán-kormány demokratikus kormány marad, és az
égvilágon semmi köze a diktatúrához nincsen. Gömbös Gyula és Orbán Viktor között

71
hasonlóságot a legerősebb mikroszkóppal sem lehetne kimutatni. Ez csak paranoia. Ha már
analógiákban gondolkozunk, akkor a mai Fidesz a Forza Italiához áll legközelebb, hiszen az is
egy médiára orientált marketingpárt. De még a legparanoiásabb olasz barátomnak sem
jutott eszébe Berlusconit miniszterelnök korában a Dúcéhoz hasonlítani.

A kormány persze úgy tudna igazi erőt mutatni, ha megnyugtatná a paranoiásokat. Mondjuk
azzal, hogy nem változtatja meg a parlament működési rendjét. Mert bár a mai magyar
kormánynak semmi köze semmiféle diktatúrához nincsen, azt is tudomásul kell vennie,
hogyha a kisebbség - liberális - jogait nem tartja a többség makulátlanul tiszteletben, akkor
egy demokrácia totalitariánus demokráciává fajulhat. Ezért beszélünk a modern időkben
nem egyszerűen demokráciáról, hanem liberális demokráciáról. Az ellenzék véleményének és
érdekeinek semmibe vevése rossz precedens. Mert a liberális demokráciában senkinek sem
szabad félnie, mert senkinek sem kell félnie, aki betartja a törvényeket. De ma sokan félnek.
És sokan okkal félnek. Így például a kisegyházak hívei, akiket az a veszély fenyeget, hogy a
kormány fogja eldönteni, mi számít vallásnak és mi nem. Pedig elsősorban a kormánynak kell
arra vigyáznia, hogy a törvénytisztelő polgárok ne féljenek.

Orbán Viktor nagyon tehetséges politikus. Ha nem lenne az, nem volna ma Magyarország
miniszterelnöke. Ezenkívül karizmatikus politikus, amennyire egy demokratikus politikus
karizmatikus lehet. Majd kiderül, hogy elég elasztikus-e ahhoz, hogy kormányával együtt
normális viszonyt alakítson ki az ellenzékkel, és hogy a továbbiakban joviálisabb szerepben
jelenjen meg. Én szeretném, ha így lenne. Mert mennél jobb, annál jobb. Mindenkinek.

Az ellenzéki pártoknak vannak jó politikusai, nincs azonban karizmatikus politikusuk. S ami

ennél rosszabb, valójában nincs programjuk sem. Ez is egyik oka annak, hogy az ellenzékkel
szimpatizáló értelmiségiek egy része inkább retorikusán, mint elemzően gondolkozik. Egy
marketingpárt elegendő egy kis országnak. A többi magyar párt különben is másfajta
hagyományokon alapul. De ezekre a hagyományokra sem lehet újítás nélkül támaszkodni.

A két rendszerváltó párt katasztrofális összezsugorodása valószínűleg elsősorban - ha nem is

kizárólagosan - abból következett, hogy rendszerváltó pártok voltak. A rendszert leváltották.
Sikerült nekik. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Újítani azonban itt is lehet. Sok
mindennek van még helye a magyar politikai palettán, a valódi emberjogi liberalizmustól a
valódi kereszténydemokráciáig.

Az MSZP-nek megvan a terepe a középbalon. Bár a bal- és jobboldal megkülönböztetése már

régóta sántít, és újra meg kell mindig magyarázni, ki mit ért ezen vagy azon, a hagyomány a
szocialista pártot a baloldalon vagy balközépen helyezi el, és ez így is marad. De nagyon
kérdéses, hogy a TGM által felsorolt elhanyagolt rétegeit a magyar lakosságnak a szocialisták
valóban képviselni tudják-e. Ebben én kételkedem, mivel ezt manapság Európa egyetlen
szocialista pártja sem teszi igazán. A szocialisták - a liberális pártokkal együtt - azonban
képviselhetik (ahogy másutt is teszik) a modernebb életformákat és a szabadságot. Nem a
piac szabadságát, mert az már régen létezik nálunk, és így történelmi kérdéssé vált, nem is

72
elsősorban a politikai szabadságjogokat, bár fennmaradásukért is mindennap és mindig meg
kell küzdeni, hanem a szabadságot a főnökökkel, az igazgatókkal, a sanda szomszédokkal
szemben, szabadságot az életformában, szabadságot arra, hogy mások legyünk. Továbbá a
jogállamiságot, az állampolgári etikát és sok más gazdátlanul maradt ügyet. A
legszegényebbek képviseletére azonban ma inkább egy elkötelezett és őszinte, politikailag
nem konzervatív, hanem a szegények öntevékenységére támaszkodó kereszténydemokrata
párt volna hivatott. Latin-Amerikában több ilyen katolikus mozgalommal találkoztam, és
nagyon sokra becsülöm őket.

Jó lenne, ha mind az MSZP, mind az SZDSZ, mind pedig más liberális és kereszténydemokrata
pártok és pártcsoportok megtalálnák a saját ügyüket, felkarolnának egy vagy több eszmét,
ha hihetően megfogalmaznák nekünk: milyennek akarják látni, milyennek képzelik el a
következő két évtized Magyarországát. Én szeretném, ha így lenne. Mert mennél jobb, annál
jobb. Mindenkinek.

Heller Ágnes

filozófus

73