Carol Mason

FÉRJEZETT
ASSZONYOK
TITKAI

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Secrets of

Married Women by Carol Mason

Copyright © 2007 by Carol Mason

All rights reserved.

Fordította: Sinka Erika

Hungarian edition

© by I. P. C. Könyvek Kft., 2018

Hungarian translation

© by Sinka Erika, 2018

ISBN 978-963-635-653-8

ISSN 0865-2929

Kiadja az I. P. C. Könyvek Kft.

www.ipck.hu

Felelős kiadó az I. P. C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet

kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A.

Felelős szerkesztő: Varga Monika

Fedélterv és tördelés: Kokán Erika

Borítófotó © istockphoto.com, pixabay.com Anyámnak,

nem feledkezve meg apáról sem, aki annyira büszke

lehetett volna rám ELSŐ FEJEZET

– Hogy nézek ki?

Amilyen bizonyos vagyok abban, hogy itt állok Rob előtt a

legcsinosabb gálaruhámban, ugyanolyan jól tudom, hogy
semmi kedvem elmenni itthonról. Máris fáj a lábam, pedig
még csak annyit csináltam, hogy belebújtam a magas
sarkúmba, s még egy lépést sem tettem benne. Fáradt
vagyok, hosszú volt a nap, olyan hosszú, hogy már arra sem
emlékszem, mikor kezdődött. Bosszús vagyok magamra.
Miért vállalkozom örökösen olyan dolgokra, amelyekhez
nem fűlik a fogam? Beleegyezem, hogy találkozom
emberekkel, titokban azt remélve, hogy a végén lemondják.
De ez a ma este nem rólam szól. Ezt nem szabad
elfelejtenem. A ma este Wendyé.

– Remekül – feleli Bob, a szemét egy pillanatra sem fordítva

el a tévé képernyőjéről.

Úgy nézek le a feje búbjára, mintha egy földönkívülit látnék.

– Szerinted nem túl rövid ez a szoknya?

– Dehogy! Pont jó – jelenti ki vidáman, teljes

meggyőződéssel.

– Rob! – A legszívesebben fejbe koppintanám az egyik

tűsarokkal. – Egyáltalán nincs is rajtam szoknya!

Na, erre már csak felkapja a fejét. Kaján mosolyra húzódik a

szája.

– Csak ugrattalak.
Feladom. Kiefer, a hat hónapos kutyakölykünk eddig
édesdeden szundikált Rob lábára kuporodva, most ásítva,
szinte emberi hangon nyöszörögve felemeli a fejét.
Megvakargatom a füle tövét, Rob pedig így szól:

– Ha már úgyis ott jársz, és szépen megkérlek, nem

vakargatnád meg az én bokámat is?

A középső ujjammal megkocogtatom Rob fejét.

– Majd jövök. – Az előszobában belebújok az esőkabátomba,

s tudom, hogy a kocsiban már jobban fogom érezni magam.
Még csak harmincöt éves vagyok, nem értem, miért esik
ilyen nehezemre elmenni otthonról.

– Megyek, megyek... elmentem – kiáltom Robnak, de a saját

hangomból kihallom a kedvetlenséget, amivel mostanában
nem nagyon tudok mit kezdeni. Eltűnődöm, vajon Rob
emlékszik-e még arra, hogy a péntekek voltak a kiruccanós
napjaink. Abban állapodtunk meg, hogy péntekenként
összejárunk másokkal, de mindig együtt megyünk.

– Érezd jól magad – szól utánam Rob, majd még hozzáteszi:

– És zárd be magad után az ajtót, de persze ne örökre.

A Newcastle Quayside-on a Volkswagen Jettámat

bepréselem egy fekete BMW 7-es és egy lehúzható tetejű
Mercedes közé, amelyiknek a riasztója azonnal beindul,
noha hozzá sem értem.

Kiszállok, és sietve, vissza sem nézve elindulok. Szemerkél

az eső, de a bár, ahol találkozunk, a közelben van, és mert
nem riadok vissza a kalandoktól, esernyőt sem viszek
magammal. Soha nem tudtam rájönni, Leigh miért
ragaszkodik örökösen a legújabb, legmenőbb és
leghangosabb helyekhez. Nem tehetek róla, de
hirtelenjében olyan távolinak érzem azokat az időket,
amikor még számított, hogy ott legyek minden menő
helyen, ahogy az is, hogy káprázatos, ámde őrülten
kényelmetlen tűsarkúkban billegjek.

A bárba lépve nyomban kiszúrom Leigh-t, sajnálatos módon

amiatt, hogy ő a legidősebb ember, aki a bárpultnál
álldogál.

Meglepődve látom, hogy smaragdzöld, aszimmetrikus

ruhában pompázik, amely rövidebb a kelleténél, s olyan
szűk, hogy messziről is látszik, feszül a mellénél a gomb.
Furcsa választás, amely nem illik se hozzá, se az
alkalomhoz.

A haja frissen festve, de egy árnyalattal feketébb, mint a

sápadt arcához jól állna. S ha Leigh nem mosolyog,
meglepően szigorú az arckifejezése, mintha dühítenék a
saját gondolatai. Azt is látom, hogy már megivott egy fél
pohár vörösbort. Amikor megpillant, az arca felderül, s felém
int.

– Tudom, hogy korán jöttem, Jill. De ha nem jövök el, félő,

hogy kiloccsantottam volna Lawrence agyvelejét.

A következő pillanatban mintha sziámi ikrekké olvadnánk

össze. Leigh mindig túlságosan közel húzódik az
emberekhez, benyomulva a személyes terükbe. S hiába
próbálsz hátrálni, ő

ismét közelebb nyomul, s szinte odaszögez a falhoz, ha nem

vagy résen.

– Hiszed vagy sem, két dolgot kellett volna ma elintéznie, de

egyikre sem volt képes.

– Szegény Lawrence! – Ma igazán korán kezdi szapulni a

férjét.
– Még hogy szegény Lawrence! Engem kellene sajnálnod.

Egész egyszerűen az agyamra megy. Amikor azt mondtam

neki, hogy ki kellene vennie egy év szabadságot, nem
egészen erre gondoltam. Azt hittem, majd megtanul
gazdálkodni az idejével. De ő csak üldögél otthon, Eckhart
Tollét olvasgatja, s azt mondja, meg kell találnia önmagát. –
Leigh szokatlan módon elneveti magát, én pedig vele
nevetek.

A nyolcéves gyerekek tanítása okozta stressz

elviselhetetlenné tette Lawrence kényszerességét. Ezért
Leigh úgy gondolta, hogy jobb, ha a férje otthon marad, és
harminc helyett egyetlen gyereküknek viseli gondját.

Gyorsan rendelek egy italt, mert biztosan érzem, hogy

szükségem lesz rá.

– Nézd – mondom Leigh-nek. – Ott van két üres hely.

Kifizetem a boromat, s vigyázva, hogy ki ne löttyintsük az

italunkat, elindulunk a megüresedő asztal felé.

– Nem arról van szó, hogy folyton feladatokkal halmozom el

– folytatja mögöttem Leigh rendületlenül. – Végtére is nem
gyerek már. Csak szeretném, ha egy kicsit aktívabb lenne.
Ha férfiként viselkedne. Tudod, amikor magához ölel,
olyankor is inkább csak rám támaszkodik, ahelyett, hogy ő
tartana.

Magam előtt látom a képet, de próbálom elfojtani a feltörni

készülő nevetést, hisz látom, hogy Leigh halálosan
komolyan beszél. Nem szokása mézzel nyakon önteni a
keserű pirulákat, sosem szépíti a valóságot; olyan
tulajdonság ez, amihez az embernek hozzá kell szoknia, ha
vele találkozik. S az ember vagy ezzel együtt kedveli és
elfogadja, vagy sem. Szó, ami szó, ijesztő is lehet olyankor,
amikor épp rólunk állapít meg valamit, amit nem szívesen
hallunk.

Belehuppanunk a két mély, fehér színű bőrfotelbe.

– Komolyan mondom – folytatja Leigh, egyik karcsú lábát

átvetve a másikon –, rettenetesen bosszant, hogy
mostanában naphosszat csak mereszti otthon a hátsóját. Én
hosszú órákon át dolgozom, próbálok kijönni egomániás,
szar alakokkal, ő meg közben idétlen showműsorokat bámul
a tévében. Élete legnagyobb drámája, ha a
szupermarketben nincs nála a kupon, amiért egy áráért két
akármit vehetne.

– Hát, legyünk őszinték, a te életedhez képest az övé most

igencsak beszűkült.

Leigh-nek jól fizető, nagyszerű állása van, marketingesként

dolgozik egy divatos szabadidőruhákat forgalmazó cégnél,
amelyeket egy futballista feleségével reklámoznak.

– Csakhogy ennél jóval többről van szó. Kezdek kiábrándulni

belőle. Kétségbeejtő. Az este csókolóztunk az ágyban,
próbált felizgatni, de én az égvilágon semmit sem éreztem.
Ennyi erővel a lepedőt is csókolgathatta volna.

Hm, ez a beszélgetés kezd nagyon borúsra fordulni. Eddig

jókat mulattunk azon, hogy Lawrence mennyire bolondul a
karácsonyért, vagy hogy lefekvés előtt vagy negyvenszer
ellenőrzi, bezárta-e a külső ajtót, hogy aztán végül a hátsót
nyitva felejtse, s ilyenkor Leigh legszívesebben megfojtaná
egy párnával. De ez most más. Leigh a szokásosnál is
kíméletlenebbül beszél róla.

– Minden házasságban előfordulnak hullámvölgyek, Leigh. –

Igyekszem nem gondolni a sajátomra. – Van, hogy az ember
úgy érzi, tökéletesen összeillik a párjával, máskor meg
egyszerűen nem érti, hogy is kerülhettek össze. – A
hangszóróból üvöltő zene, valami X-Faktor-os díva száma az
idegeimet borzolja, alig tudom túlkiabálni.

– Engem nem érdekel a mások házassága! Nekem csak az

enyém számít. Tudom, ilyenkor mindig azt mondják, gondolj
azokra, akik nálad is rosszabb helyzetben vannak... De
nekem csak az jár a fejemben, hogy még negyven sem
vagyok, és ha így folytatódik, elveszítem a férjemet, ettől
pedig kétségbe vagyok esve. A szextől bezzeg semmi sem
tántorítja el, de hát ilyenek a férfiak.

Leigh komoran kibámul a Tyne folyó sötétlő vonalára, én

meg alig várom, hogy Wendy is megérkezzen, mert ma
cseppet sincs hangulatom ehhez a beszélgetéshez. Egy
dolog elviccelődni dolgokon, de semmi kedvem zajosan
tapsikolni ahhoz, hogy egy barátnőm az élete párját
szapulja. Rob sem tökéletes. A banánhéjakat állandóan a
növényekre, az alsógatyáit meg a földre dobálja. Az évek
során alaposan kiismertem a hibáit, de nem osztom meg
fűvel-fával.

Leigh-ben két különböző ember lakozik: egyszer mókás és

nyílt, máskor magába zárkózó, letargiába zuhanó, s nem
árulja el, miért. Tizenkilenc éves koromban ismertem meg,
amikor a Marks & Spencer könyvelésén dolgoztam. Az volt
az első állásom, ő

beszerző volt ugyanott. A személyzeti étkezdében találtunk

egymásra azzal, hogy furcsamód mindketten utánozni
tudtuk néhány munkatársunkat. Az ebédszünetekben egész
idő alatt vihogtunk, sugdolóztunk, mint holmi vásott
kölykök. Ha egyszer belelendültünk, képtelenek voltunk
abbahagyni, ami persze visszatekintve már elég ostoba
dolognak tűnik. Viszont amikor épp nem az idiótát
játszottuk, nagyon is komoly dolgokról tudtunk
elbeszélgetni, a kamaszkorunkban megélt fájdalmas
csalódásokról, a világpolitikáról, persze csak érintőlegesen.
Sosem volt még olyan barátnőm, aki ennyire közel állt volna
hozzám. De ahogy teltek-múltak az évek, rájöttem, hogy
jobb, ha óvatos vagyok Leigh-vel.

Lehetett vele őszintén beszélni, és készségesen kiállt az

ember mellett, ha úgy adódott, máskor azonban úgy
éreztem, alig várja, hogy valamiért rám piríthasson. De
lehet, hogy mindig így van ez, ha az ember túlontúl jól ismer
valakit.

„Taszít, amit közelről ismerünk”, mondogatta mindig anyám.

És sosem lehetett tudni, az ember épp Leigh melyik énjével

szembesül.

– Ja, Wendy késik egy fél órát – mondja most Leigh. – Neil
sokáig dolgozott, és nem akarta, hogy azt higgye, előle
szökik. – Elkeseredés cseng a hangjában. Mindig is
furcsálltuk, hogy Wendy számára az a legfontosabb, Neil mit
szeretne. Mulatságos, tűnődöm, hogy Rob meg mintha
nagyon is örült volna, hogy pár órára megszabadul tőlem. –
Leigh-nek megakad a szeme két vállas, huszonéves, vakító
fehér pólót viselő pasason, akik a söröspoharukat
szorongatva vonulnak el mellettünk. – Ó, ha újra
választhatnék, valami fiatal, ropogós husit, dülledő,
kidolgozott izmokkal! – Ördögi fény villan Leigh szemében. –
A pasik rólam Leigh-re néznek. Az egyikük odasúg valamit a
másiknak, mire mindketten elnevetik magukat. Gyanítom,
nem volt hízelgő

megjegyzés. – Ez meg mi? – Leigh arca elborul. – Rajtam

vidulnak? Hogy merészelik? – Leigh megfordul a székében, s
utánuk vet egy dühös „hé”-t.
– Ugyan már, kit érdekelnek? – Kortyolok egyet a borból. –
Még gyerekek.

– Azért mégsem mustrálgathatnak így bennünket! – Leigh

tekintete egy falatnyi sortot viselő lány fenekére téved,
amelyen rózsaszín flitterekkel virít a márkanév: Fatz, melyet
Leigh cége forgalmaz. – Még az a kopasz sem ott, a bárnál,
akiről lerí, hogy ingyen kapta az öltönyét a nyakkendőjéhez.
Mr. Elvált talpig poliészterben. Lehangoló.

Elkeseredetten rázom meg a fejemet.

– Mit érdekel, hogy két kamasz meg egy gyérülő hajú,

magányos pasi mit gondol rólunk? – Elcsodálkozom, hogy
néha azokat az embereket értjük a legkevésbé, akiket a
legjobban ismerünk.

– Azért, mert lassan túl vagyunk azon az időn, amikor

képesek voltunk felkelteni mások érdeklődését.

– Akkor irány a vágóhíd, kutyakajának még elmegyünk.

– Úgy bizony – feleli Leigh, nekem meg az jut eszembe, hogy

szent ég, ez azt hiszi, komolyan beszélek.

– Rákerestem a Facebookon az exeimre – mondja Leigh

sietve. Le akarja zárni a beszélgetést, mielőtt Wendy
megérkezik.

– Pontosan kikre?

– Hosszú volna felsorolni. – Elnevetjük magunkat. – Te sosem

csináltad? – kérdi sietve. – Ó, hát persze hogy nem.

Egészen elfelejtettem. Neked Rob volt az első és egyetlen.

– Attól még nem vagyok rossz ember – élcelődöm. De azért
furcsa. Megesik, hogy már elképzelni se tudom magam
másként, mint feleségként. Még alig tíz éve tart, időnként
mégis elgondolkodom, vajon volt-e élet Rob előtt, vagy vele
kezdődött minden. S tudom, hogy ő is így van ezzel, ami
még zavarba ejtőbb gondolat. – De te is kitartasz Lawrence
mellett, sosem csaltad meg – emlékeztetem. – Vagy
legalábbis ezt állítottad.

– És ez igaz is. Mert senki nem ismer olyan jól, mint

Lawrence. S el sem tudom képzelni, hogy egy másik férfival
megint mindent elölről kezdjek. Egy viszony meg különben
is olyan ciki. A saját férjemmel sem igazán szexelek,
nemhogy mással. – Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor
látom, hogy Wendy lép be az ajtón. – Dugtam én épp eleget
évekkel ezelőtt – folytatja Leigh, miközben mindketten
integetünk Wendynek, hogy észrevegyen bennünket a
hatalmas embertömegben. – De tudom, veled más a
helyzet. Te eddig csak egy férfival voltál, tehát
megbocsátható, ha kíváncsi lennél. Ráadásul nekem sok a
vesztenivalóm. Hisz tudod, van egy lányom. Te nem
értheted, milyen az, ha az ember anya, Jill.

Leigh néha rémesen tapintatlan, amitől úgy érzem magam,

mintha a gyermektelen páriák klubjának megvetett tagjához
tartoznék. Mélyen megbánt, de igyekszem nem mutatni.

– És Molly hogy van? – kérdezem inkább.

Nem jut ideje válaszolni, mert Wendy már itt áll mellettünk,
mosolyogva, mint mindig. Ő az örök optimista, irigylem a
hozzá hasonló őszinte, boldog embereket.

– Hali! – Játékosan cuppant egyet a levegőbe, és rögtön

megérzem a Hermès Eau des Merveilles narancsos illatát. A
korábbi, állig érő frizuráját nemrég rövidebbre vágatta. Jól
áll neki, meg is mondom. – Jaj, dehogy. Rémes! Neil utálja. –
Odahúz egy széket a szomszéd asztaltól. – Persze egy
szóval sem mondta, épp csak finoman érzékelteti.

– Szerintem a rövidre nyírt haj a csontsovány, fiatal és

tökéletes alakú lányoknak áll jól igazán. – Leigh a pohara
fölött tetőtől talpig végigméri Wendyt.

Már-már tiltakozásra nyitom a számat, de Wendy megelőz.

– Igazad van. A fodrász egy kicsit többet vágott le a

kelleténél.

Mindegy, hamar megnő. – Wendy elhelyezkedik a széken, s

nyomban kijelenti, hogy hasogat a feje, és nem iszik, majd
csak az étteremben. Panaszkodik, hogy kicsit nehéz volt
elszabadulnia otthonról. Közben a drámai hatás kedvéért az
arcát legyezgeti. – A fiúk kitalálták, hogy moziba mennek,
de Neil később ért haza, mint tervezte. A miatt a gyilkosság
miatt az egyetemen.

– Vagyis te vitted el őket a moziba? És Neil nem tudta volna

megtenni? – kérdezi Leigh. – Hisz nem jársz el minden este.

– Nem. Fáradtan, idegesen jött haza, jólesett neki egy

scotch – feleli Wendy olyan hangsúllyal, mintha ezt
felesleges volna tovább magyaráznia.

Leigh sokatmondó pillantást küld felém.

Neil

felügyelő

northumbriai
rendőrségnél.

Az

ellenállhatatlanul jóképű arca gyakran boldogítja az

embereket az esti hírekben. Wendy és Neil már tizenhét éve
házasok. Wendy előszeretettel meséli el újra és újra, hogy a
huszonöt éves őrmester egy karácsony este megállította az
autóját, s felé nyújtott egy ajándék jégkaparót, ő meg, mint
valami idióta, fújni kezdte, mert azt hitte, szondáztatják.

– Na és milyen együtt dolgoznotok? – kérdezem. Wendy egy

héttel korábban beállt Leigh cégéhez, s alig vártam, hogy
megtudjam, hogy jönnek ki egymással.

– Csak bátran, őszintén – mondja Leigh játékosan. – Tudod,

hogy nem veszem a szívemre.

– Ugyan már, imádom! – lelkendezik Wendy. – Persze nem

olyan, mintha cégvezető lennék, de el sem tudjátok
képzelni, milyen nagyszerű dolog, hogy annyi otthon töltött
év és gyereknevelés után végre megint új dimenzióval
bővült az életem, hogy új dolgokat tanulhatok, és
használhatom az agyamat.

– Azért ez túlzás – jelenti ki Leigh. – Nekem elhiheted.

– Számodra talán igen, mert te már olyan sok mindent

elértél.

Én meg jóformán semmit sem csináltam egész életemben.

– Jógát oktattál – feleli Leigh. – Azért az nem kis

teljesítmény. – Leigh elneveti magát. – Az órákat
végigcsinálni sem volt az.
– Jó, de azért ez mégsem ugyanaz. Olyasvalamit tanítottam,
amit csukott szemmel is tudok csinálni. – Wendy játékosan
megcsíp egy kis hurkát a hasán. – És nézd, mit ért a
rengeteg testgyakorlás.

– Neil értékeli a gömbölydedséget.

– Ízlések és pofonok – mondja Wendy mosolyogva.

Mindig is úgy gondoltam, nehéz meghúzni a határt a

szerénység és a magunk alábecsülése között.

– Wendy nagyszerűen megállja a helyét a munkában –

jelenti ki Leigh. – Bámulatos, milyen gyorsan tanul. Azt
hiszem, jó lesz vigyáznom vele!

– Talán mert piszok jó tanárom van – mondja Wendy, és

elpirul, a bókokkal hadilábon áll.

Örülök Wendy örömének. Ugyanakkor vannak

fenntartásaim: ritkán van jó vége annak, ha barátok együtt
dolgoznak. Különösen úgy, hogy Leigh egy alfanőstény,
Wendy meg rendkívül befolyásolható, aki kevéssé tud kiállni
magáért. Valószínűleg egyelőre azért működik a közös
munka, mert Wendy nem vesz mindent a szívére, Leigh meg
alapvetően jószívű teremtés, és ezt a javára kell írni. Wendy
pedig sosem piszkálódik.

– Azért ne éld bele magad túlságosan – mondja Leigh. – Az

ilyesmi nem tart sokáig.

Egy darabig még beszélgetünk, majd megisszuk az

italunkat, és átvonulunk az étterembe. Épp akkor lépünk be,
amikor a pincérnő a foglalt asztalunkhoz vezet valakit, pedig
csupán öt percet késtünk. Leigh nagy patáliát csap, Wendy
meg én csak nézünk egymásra némán, nem értjük, mire ez
a nagy hűhó.
Kapunk másik asztalt.

Minden évben, pontosan ugyanabban az időben

összejövünk, csak más-más éttermekben. S nagyjából
mindig ugyanúgy zajlik: eszünk, iszunk, vidáman
cseverészünk. Kivéve az elejét, többnyire az előétel és a
főétel között elakad a társalgás, s Wendynek adjuk át a szót.
Wendy nagyjából ugyanazt mondja már három éve, s nem
nagyon van mit hozzátenni vagy elvenni belőle. Az anyai
szeretetet vagy egy gyermek elvesztését csak azok érthetik
igazán, akik átélték. De amikor Wendy kisbabája a karjai
között halt meg, aznap tomboló erővel tört rám a vágy,
hogy életet adjak egy gyermeknek, hogy törődjek valakivel,
babusgassam s felneveljem.

Meglepődtem, mert addig azt hittem, ez az érzés egyáltalán

nem él bennem. És ez az oka, hogy önző módon cseppet
sem fűlt a fogam a mai találkozóhoz. Mert fájóan arra
emlékeztet, hogy mi hiányzik az életemből.

Wendy mosolyog, de most először úgy tűnik, ehhez minden

erejére szüksége van. Wendy sosem érzeleg, mások előtt
nem.

Előttünk sem, még ha a barátai vagyunk is. A történtek

ellenére Wendy

nagyon

igyekszik

tartani

magát.

Wendynél
méltóságteljesebb embert nem ismerek. De a temetésen
elhangzott szavaira örökké emlékezni fogok. „Egy gyermek
elvesztése olyan, mint egy befejezetlen történet. Hosszú
órákon át ültem, és elképzeltem az életét, a születésétől
egészen az öregkoráig. Azt, hogy milyen lehetett volna.
Csodálatos életet találtam ki számára.

Sokkal jobban és fájdalmasabban hiányzik, mint

gondolnátok, hogy hiányozhat valaki, aki csupán huszonkét
napot élt. S egy életen át itt marad a hiánya azért, amit
nem élhetett meg.”

Számtalanszor

felidéztem

már

magamban

ezeket

fájdalommal teli mondatokat, és gondolatban mindannyiszor

hozzátettem: Legalább ilyen fájdalmas az, ha valakinek
egyáltalán nem adatik meg...

– Tudjátok, Neil továbbra sem helyesli ezt – mondja most

Wendy. – Mármint hogy így összejövünk, hármasban. – Ekkor
valaki hirtelen lekapcsolja a világítást, végszóra. Leigh-vel
egymásra nézünk a pislákoló gyertyafényben. Ez az első
eset, hogy Wendy negatívan nyilatkozik Neilről, kivéve azt
az egyetlen alkalmat, amikor megvallotta nekem, Neil
rosszallja, hogy Wendy megtartotta a kicsi egy apró
hajfürtjét. – Ő csak így tudja feldolgozni.
– A férfiak nem szeretik, ha azt látják rajtuk, hogy ők is
ugyanolyan

sebezhetők

mondja

Leigh

mindentudó

arckifejezéssel. – Keménynek kell maradniuk, különben

puhánynak tartanák őket. Az is lehet, hogy egyszerűen csak
felejteni akarnak.

– De mi hárman soha nem fogjuk elfelejteni.

Leigh javasolta, hogy minden évben ünnepeljük meg Nina

születésnapját. Azt mondta, azért, mert így arra is
emlékezünk, hogy megszületett, nem csak arra, hogy
meghalt. Be kell vallanom, Nina halála után Leigh volt az,
aki igazán segítőkész barátként viselkedett, noha Wendyt
meg őt csupán egy évvel korábban mutattam be
egymásnak. Én pedig, aki már jóval hosszabb ideje
ismertem Wendyt, s akinek jó barátnője voltam, lebénultam,
és a háttérbe húzódtam.

– Tudjátok, nem múlik el nap, hogy ne járna a fejemben. Ő

mindig is a család része marad, még akkor is, ha nem

láthatom, nem érinthetem meg, nem beszélhetek vele...

Wendy talán sosem lesz képes végleg elengedni Ninát,

számára ez nyújt némi vigaszt. Én azonban inkább Neil
táborába tartozom, időnként jobb rácsukni az ajtót a
fájdalmunkra, különösen, ha az a történet nem átírható.

Wendy megragadja a kezünket, egy fél percre mi, akik

általában nem vagyunk hívei a testi érintkezésnek, egy kört
alkotunk.

– Köszönöm nektek, hogy velem vagytok. Azokban a rémes

időkben sokkal közelebb álltatok hozzám, mint a családom.
S ez még most is így van. Nagyon sokat jelent, hogy itt
vagyunk, és vannak barátaim, akikkel emlékezni tudok.

Lopva Leigh arcára pillantok. „Mellé kell állnunk – mondta

aznap, amikor eljöttünk a kórházból. – Csak ennyit tehetünk
érte.

Hogy ott vagyunk vele, nem húzódunk a háttérbe, amikor

úgy érezzük, hogy kiöntené a lelkét.” Leigh határozottnak,
erősnek és önzetlennek tűnt, ezt az oldalát korábban nem
ismertem. Csak ámultam, látva, ahogy hadrendbe állítja
Wendy barátait, szomszédjait, a távolabbi rokonokat, hogy
gondoskodjanak Wendyről. „Ha az ember a poklot járja, az
első dolog, amit elhanyagol, az az étkezés” – magyarázta.
Leigh megszervezte, hogy mindennap legyen egy tál meleg
étel Wendyék ajtaja előtt. Hetente egyszer a saját költségén
alapvető élelmiszereket, tejet, vajat, kenyeret, de még főtt
sonkát, bort és sört is házukhoz szállíttatott.

Takarítónőt bérelt, hogy időnként rendbe tegye a lakásukat,

amikor Wendynek nem volt ereje felkelni az ágyból, és
ellátni a mindennapi teendőket. S noha Leigh pénzügyekben
másokkal szemben nem valami gáláns, a számlát sohasem
nyújtotta be Wendynek. Amilyen önzetlenül segített Leigh,
én épp annyira haragudtam magamra a saját
tehetetlenségem miatt. Sehogy sem értettem, Wendy
kislányának a halála miért bénított le ennyire.
– Ninára – mondja Leigh, és Wendyvel együtt magasba
emeljük a poharainkat. Koccintunk, de kicsit hosszabban
tartjuk őket összeérintve, mint máskor. Nem kétséges,
magunkban valamennyien elmormoljuk az imát, amit
máskülönben nem szoktunk, csak igazán nehéz pillanatokra
tartogatunk.

– A lányomra, aki mindig itt lesz velünk, és akit mindig

szeretni fogunk – fejezi be Wendy fennhangon.

Neil pontban tízkor jelenik meg Wendyért. Az ablaküvegen

át észrevesszük az utca túloldalán várakozó fekete Audiját.
Amikor kimegyünk, meglátom, hogy Neil hajába néhány
korai ősz hajszál vegyült, és látjuk a kasmírpulóvere egyik
ujját. Ha az ember csak ennyit lát Neilből, már az is
lenyűgöző, de a kifürkészhetetlen tekintete ellenére is
érzem, amikor Wendy beszáll a kocsiba, hogy Neil nem örül
a történteknek. „Neil sosem veszekszik vagy ellenkezik” –
mondogatja Wendy gyakran.

Leigh odasiet az autójához, és azzal búcsúzik: – Már sokkal

jobban érzem magam. Bánom, hogy olyanokat mondtam
Lawrence-ről. De az emberre néha rátör valami... –
Őszintének látom, s örülök, Lawrence miatt, aki így tovább
élhet.

Én még álldogálok egy darabig, a folyót bámulom, s hirtelen

azon kapom magam, hogy igazából még semmi kedvem
hazamenni. A folyó túloldalán még mindig ott ringatózik az
a nightclub-hajó, vagyis inkább annak egy felújított
változata, amelyen annak idején Robbal megismerkedtünk.
A látvány mindig nosztalgiával tölt el, de ma este képtelen
vagyok ráhangolódni.

Valahogy ma mindent borúsabb színben látok.

Frissítő, hűs levegő simogatja az arcomat, az eső csendesen
szemerkél, de ez csak az utcai lámpák fényében
észrevehető.

Mélyen beszívom a balzsamos newcastle-i párát. Mindig is

kedveltem ezt a városrészt, különösen éjszakánként: a
kékes fényben úszó Blinking Eye hidat, a Baltic Kortárs
Művészeti Központot, ezt az átalakított, égnek meredő,
szépen megvilágított malomépületet, na meg a krómacél
kagylóra emlékeztető Sage zenei központot. Egyszerre a
semmiből felbukkan egy csapat lány, kart karba öltve
ugrabugrálnak el mellettem, a kánkán részeg variációjára.
Hallgatom őket, míg csak végleg el nem tűnnek a szemem
elől az utca távoli végében, s vissza nem tér az üres csend.

Elindulok a kocsim felé, a tűsarkúm kopog a

macskaköveken. A Sage központ fényei megcsillannak a
folyó sötétlő vizén, autók közlekednek zajosan a Tyne hídon.

A szép ezüst Mercedes SL 500-as, amelynek talán

mégiscsak én indítottam be a riasztóját, még mindig ott áll
a kocsim mellett.

Már be akarok szállni, amikor észreveszem, hogy van valami

az ablaktörlő alatt.

Nem hasonlít büntetőcédulára vagy szórólapra. Fogom az

elázott fecnit, s olvasni kezdem. „Láttam, hogy meghúzta az
autómat. Mi lenne, ha kárpótlásul meginnánk együtt
valamit?”

Alatta egy név áll: Andrej, mellette egy telefonszám.

Csak állok mozdulatlanul, kábán. Különös. Újra a

papírdarabkára pillantok, és elolvasom az üzenetet.
Felhívás keringőre, egy vadidegentől. Lassan körülnézek,
nem figyel-e valaki.

Természetesen nem. Hát persze, nyilván valaki próbálkozott,

valami nagyokos, kanos srác. Szinte hallom is, ahogy
röhögve továbbmennek.

Ennek ellenére hízelgőnek találom.

Nem tudok mit kezdeni a cetlivel, szemetelni nem akarok,

ezért végül belesüllyesztem a táskám külső zsebébe. A
kocsiban halk zene szól, élvezem a hazaút békés magányát,
s lassan jobb kedvre derülök. Amikor hazaérek, Rob még
mindig ugyanabban a fotelben ül, ahol hagytam néhány
órával korábban. A kutyus bundája azonban vizes, érzem,
amikor hozzám szalad, hogy üdvözöljön, tehát Rob legalább
kivitte sétálni.

– Jól érezted magad? – kérdi Rob a valódi érdeklődés

legkisebb jele nélkül.

Eszembe jut, hogy megemlíthetném neki a cetlit, de valami

visszatart.

– Meglepő módon igen – felelem.

MÁSODIK FEJEZET

– Rob csupán harminc másodpercig bírja – mondom

Wendynek a telefonba, az íróasztalomnál ülve. Én vagyok a
Newcastle Futballklub gazdasági igazgatójának az
asszisztense. A lányok, akik velem szemben ülnek, majd
kiesnek a székükből. – Az a piszkos fantáziátok! – szólok
feléjük a szemüvegem fölül. – A futásról beszélek.

Futni járunk. Ez az új „közös programunk” Robbal.

Egészséges, összeköt, és nagyszerű Kiefer kifárasztására.

– Hálás vagyok, hogy tisztáztad, Jill – szól oda Leanne. –

Különben sokat elárultál volna magadról.

Kérdően felvonom a szemöldököm. Aztán igyekszem

Wendyre hangolódni, ő az én futógurum. Nélküle a világ
legmotiválatlanabb embere lennék.

– Meglátod, idővel egyre könnyebb lesz. Te is elcsodálkozol

majd, mennyire.

– A legnehezebb egyik lábamat a másik elé tenni, és aztán

ezt folyamatosan ismételgetni. Még mindig ezen dolgozom.
De követjük az utasításaidat, apróbb módosítással, persze.
Egy perc futás, hat perc laza séta, ugye? – viccelődöm. A
lányok jót nevetnek. – Jó, azért folytatjuk. Esküszöm.

Áttérünk az esti futásokra, amikor már sötét van, és a

szomszédok nem láthatnak meg bennünket. Rob szerint
túlságosan meleg van napközben, jobban megizzadunk.
Ráadásul a futás nem tesz jót a kutyakölyköknek,
meghúzódhat a csípőjük.

„És te ugye nem szeretnéd, ha meghúzódna a csípőd?”

Megvakarom a kutyus fejét. Rob nyilvánvalóan a kutyához

beszélt.

Közeledik a főnököm, gyorsan behúzom a nyakam.

– Mennem kell. Adolf épp erre csámpázik.

– Akkor este találkozunk a jógán.

Fárasztó dolog szépen öregedni.

– Mihez is kezdenék egy olyan barát nélkül, aki nem akar
jobb embert faragni belőlem, Wendy?

– Majd kölcsönadom a nagy hátsómat, és akkor már neked

is lesz motivációd.

Már épp vissza akarok térni a munkához, amikor apa hív a

mobilon. Szaggatottan lélegzik.

– Jill! Elment itthonról!

Összeomlok. Jaj, csak ezt ne.

– Ó, apa! – Nem szeretem hallani, ha pánikol, mert rám is

átragad. – Nyugodj meg. Lélegezz mélyeket. És most mondd
el, mi történt.

A kolléganőim együttérzően néznek rám. Anya vaszkuláris

demenciában szenved, és apa csak nehezen birkózik meg
vele.

Egyre tehetetlenebb, de igyekszik titkolni előlem, nehogy

erőltessem, hogy beadjuk egy otthonba.

– És még mindig hálóingben volt. Ma reggel nem akart

felöltözni. Úgy emlékeztem, hogy bezártam az ajtót, de
talán mégis nyitva hagytam, amikor kivittem a szemetet.
Néha én is elfeledkezem dolgokról. – Apát csak egy hajszál
választja el a sírástól, s ez engem mindig kétségbe ejt.
Apám kétkezi munkás volt. Róla is azt gondoltam, hogy
Atlaszhoz hasonlóan képes az eget megtartani és cipelni a
vállán. El sem tudtam képzelni róla, hogy egyszer majd ilyen
sovány lesz, és beszéd közben levegő után kapkod. Néha
nehéz elfogadni a valóságot, azt, ahol éppen tartunk.

– Nem lesz semmi baj, valaki megtalálja, apa. Ahogy a

múltkor is. Nemsokára újra otthon lesz, nincs okod
aggodalomra.

– A falu, ahol élnek, olyan kicsi, hogy onnan lehetetlen

észrevétlenül elszökni. – Mindenesetre azonnal indulok.
Sietek, ahogy tudok. – Bár nem lesz könnyű, gondolom,
csúcsforgalom van.

A korábbi főnökünk nagyon megértő volt, de egy hónappal

ezelőtt holtan esett össze az irodájában. Az új pasas,
Michael Irving úgy cirkál mindenfelé, mintha elemmel
működne, folyton azt figyeli, mit csinálok, mintha
szándékosan rajta akarna kapni.

Amikor a bőrbojtos surranójában elhalad az íróasztalom

mellett, mi, lányok nem álljuk meg kuncogás nélkül.
Bekopogok hozzá.

Amikor belépek, figyelmeztetően néz rám a szemüvege

fölött, pedig még egy szót sem szóltam.

– Elnézést... sajnálom, de ma korábban kell elmennem.

Vészhelyzet van a családban.

– Megint? – mondja, mintha ez mindennapos dolog volna.

– Bepótolom az időt.

– Nyilvánvalóan, mondania sem kell.

Tovább rontja a helyzetet, hogy aznap reggel elkéstem, mert

az az átkozott Kiefer a szomszéd nyuszijával a szájában
rohangált a kertben. Kénytelen voltam hálóingben üldözőbe
venni, de ő azt hitte, ez csak valami újfajta játék. Mire végre
komolyan vette a fenyegetésemet, hogy megölöm, és
visszatettem a nyulat a ketrecébe, majd gyorsan
felöltöztem, a szokásosnál tizenöt perccel később tudtam
csak elindulni otthonról. Vagyis a koporsóm ma két szeggel
gazdagodott.

– Nagyon sajnálom – ismétlem. Irving nem szól egy szót

sem.

Hirtelen felötlik bennem, hogy tanúsíthatna több

együttérzést az irányomban, elnézőbb lehetne, hiszen
ismeri a helyzetet. A szívem hevesebben kalimpál.

– Tudja, Michael – formálom a szavakat, de nehezemre esik

kimondani a nevét –, már négy éve dolgozom a cégnél, és
soha nem volt kifogás a munkám ellen. Pontos vagyok, és
hatékony.

Túlórázom fizetség nélkül, és soha egy szóval nem

panaszkodtam, elvégzek mindent. S mert nincsenek
gyerekeim, nem maradozom ki a munkából, hogy orvoshoz
vigyem őket, nem veszek ki szabadságot, mert valamelyik
megbetegedett. De a szüleim idősek, az anyám hetvenöt
éves, és demenciában szenved. Délután elment otthonról,
de mivel már nem talál haza, mert fogalma sincs, merre jár,
hol lakik, sőt talán már azt sem tudja, hogy kicsoda, így
veszélybe kerülhet. Apámnak is gondjai vannak a szívével,
és egyre nehezebben birkózik meg a problémákkal. Így
aztán előfordul, hogy néha korábban kell elmennem az
irodából, hogy segíthessek neki, és úgy gondolom, ez
elfogadható indok mások számára is.

A szívem majd kiugrik a helyéből a merészségemtől. Az is

megtörténhet, hogy a főnököm nyomban felmond nekem.
De csak némán rendezgeti a papírjait, látszólag tudomást
sem vesz rólam.

Az arca kissé elvörösödik, izzadság gyöngyözik a homlokán.

– Hétfőn várom – mondja anélkül, hogy rám pillantana.

Még akkor is zakatol a szívem, amikor beszállok a kocsiba.

Sietek, hogy kijussak Sunderlandből, de baleset lassítja a

forgalmat a Tyne hídon. Átkapcsolok valami zenére, nincs
értelme olyasmin rágódni, amin képtelen vagyok változtatni.
Egy mellettem veszteglő furgon utasa elkapja a
pillantásomat, és rám kacsint. A mellette ülő cimborája
közelebb hajol az ablakhoz, és ugyanezt teszi. Igyekszem
nem törődni velük. Azzal nyugtatom magam, hogy nem lesz
semmi baj, hisz a rossz dolgokat megérzi az ember, én
pedig úgy érzem, ezúttal nincs ok az aggodalomra. De azért
továbbra is aggódom, ilyen a természetem.

A legapróbb dolgokon is képes vagyok komolyan szorongani.

Alszanak-e, esznek-e, rendben van-e az emésztésük. Nem

fáznak-e, szellőztetnek-e eleget, elzárták-e a gázt,
becsukták-e az ablakokat éjszakára, nem engedtek-e be
idegeneket a házba. „Idős szülők” egyetlen gyereke voltam,
az iskolában a többi gyerek szülei sokkal fiatalabbak voltak.
S ennek mára egyetlen hátulütője, hogy én most élem meg
a szüleimről való gondoskodás drámáját, szemben a
kortársaimmal, akikre ez majd jó tizenöt évvel később vár.

Dudaszó hangzik, lassan meglódul a forgalom. A két férfi a

furgonban túljátszottan kétségbeesett képet vág, s
integetnek hozzá, mint a féleszűek. A szememet forgatva
még a nyelvemet is kiöltöm rájuk. Útközben felhívom Robot,
hogy elmeséljem, mi történt, és elpanaszoljam a
főnökömmel történt incidenst.

Abban a pillanatban, hogy a bejárathoz hajtok, megcsörren

a mobilom.

– Megtaláltuk! Mary Jenning talált rá a buszmegállóban. Azt

mondta, Harrogate-be utazik szabadságra, éppen oda!
Vagyis nem kell, hogy idegyere, drágám. Ezt a napot is
szerencsésen túléltük!

– Nézz ki az ablakon – mondom apának.

Amikor kinéz, integetek.

Félrehajtom egy elburjánzott rododendronbokor ágait, és

elindulok a ház felé, közben azon kapom magam, hogy
dühös vagyok, amiért el kellett jönnöm a munkából. Apa
ajtót nyit.

– Képzeld el, mi történt! Anyád jól lekapta Maryt a tíz

körméről, amiért hazahozta! – Apa mulat azon, hogy egy
hölgy oktalanul képes nekirontani a másiknak. De nyomban
lehervad a mosoly az arcáról, és elcsügged.

– Ó, apa! – Közelebb lépek, hogy megöleljem, de ő elhárítja.

– Hagyj. Mi sosem érzelgősködünk.

Anya most a kanapén üldögélve Jaffa kekszet mártogat a

teájába, s meglepett arcot vág, hogy a keksz szétolvad az
ujjai között. Valahányszor belépek ezen az ajtón, egy kicsit
mindig meghalok, de amikor felismer, újjászületek. Ilyenkor
haladékot kapok. Anya jóságos mosollyal néz rám.

– Szia, anya – köszöntöm. Anya nővérként sosem volt

jóságos, de olyan epés sem, mint amilyen mostanában.
Sokat dolgozott, a végletekig lojális, gondoskodó és
független ember volt. Apa volt az erő, anya a kedvesség.
Alig veszekedtek, sosem volt szükségük rá.

Kiegyensúlyozott volt a kapcsolatuk, jól kezelték a

házasságukat, a véleménykülönbségeiket, összeillettek,
még a humorban is.
„A köreimen kívülről nősültem” – mondogatta apa gyakran,
olyan büszkeséggel a hangjában, mintha megütötte volna a
főnyereményt. Anyám szülei üzletemberek voltak,
meglehetős jómódban éltek, anya főiskolára járt. Apa
szemében ez azt jelentette, hogy jobbat érdemelt volna,
hiszen apa családja sokat nélkülözött, és apa csak néhány
osztályt végzett. „Ügyelj rá, hogy akihez majd hozzámész,
úgy érezze, nagyon szerencsés – súgta anya gyakran –, s ne
fordítva.”

Adok egy puszit az illatos fejére. Gyakran idézem fel

magamban a tanácsait, noha mára már semmi okosat nem
mond nekem. De az elhangzott szavai, a végtelen
bölcsessége velem maradt, hogy segítsenek eligazodni az
életben, és arra ösztökéljenek, hogy jobb ember legyek.
Annak ellenére, hogy anyám már messze nem az, aki valaha
volt, én mégis hálát adok a sorsnak, hogy még mindig itt
van velünk, aránylag jó fizikai állapotban. Örülök minden
percnek, amit még vele tölthetek. A legszívesebben
odakiáltanám mindenkinek: „Legyetek hálásak a létükért, a
jelenlétükért, mert a hanyatlás megdöbbentően hamar
bekövetkezik.”

Anya elismerően, tetőtől talpig végigmér.

– A hosszú szoknya jól áll a lánynak – mondja. Apa és én egy

mosollyal nyugtázzuk a megjegyzést. Kimegyünk a
konyhába, főzünk egy kávét a régi, barna kannában, ami
kisgyerekkorom óta megvan. Beszélgetünk az időjárásról, a
szomszédék macskájáról, hogy kiássa a virágágyakat, a
helyi hírekről. Fájó szívvel bár, de képes vagyok elfogadni az
élet kikerülhetetlen, szomorú ösvényeinek létezését, s
igyekszem érzelmileg kissé eltávolodni tőlük, hogy
felkészülhessek arra a bizonyosan bekövetkező napra,
amikor már nem lesznek itt, azért, hogy majd akkor ne
hulljak darabokra. De nehéz kevésbé szeretni, kevésbé
törődni, kevésbé válni érzelmi ronccsá, mint amilyen már
amúgy is vagyok.

Mindenről beszélünk, épp csak arról nem, amiről valójában

kellene.

– Tudod, mostanában nem is olyan rossz – mondja egyszerre

apa, csak úgy, minden bevezetés nélkül, talán mert sejti,
hogy mit akarok mondani. – Volt ez már sokkal rosszabb is,
de most valahogy sokkal nyugodtabb, mint máskor. Néha
még beszélgetni is tudunk úgy, mint régen, és sokkal jobban
is eszik... – Apa, noha az ő állapota is egyre romlik, nem
hajlandó lemondani anyáról.

Időnként egy kicsit Robra emlékeztet. Ha apa szeret, akkor

minden erejével, kompromisszumok nélkül teszi. – Ezt a mai
kis epizódot leszámítva, egészen olyan volt most Bessie,
mint fénykorában. Egyik nap még azt is megkérdezte, mikor
jössz haza az iskolából. Szendvicset akart készíteni, mert
tudta, éhes leszel, ha megjössz. – Az arcán melegség és
büszkeség tükröződik. Míg egyszerre feleszmél, rádöbben,
mi is hangzott el. – Ó – mondja. – De hisz már rég nem jársz
iskolába, igaz? Már harmincöt éves vagy.

Nem tudok apa szemébe nézni. Jobb lett volna, ha nem

hallom, amit hallottam, ezért inkább összeszedem a
csészéket, és berakom a mosogatóba.

– Ne aggódj, apa. Nincs semmi baj. Csupán nagy rajtad a

nyomás. Nem csoda, ha az ember kicsit összezavarodik, ha
egyszerre túl sok mindennel kell megbirkóznia.

– Nem tudom, miért mondtam ezt – szabadkozik apa. –

Sajnálom, drágám. – S aztán még szárazon hozzáteszi: – Ha
nem vigyázok, a végén még mindkettőnket bezáratsz.
Maradok még pár órát, hősiesen igyekszem felvidítani.
Aztán apa kivisz a kertbe, megmutatja, mit csinált a
veteményesben.

Futóbabot, káposztát, répát és borsót ültetett. Hosszasan

mesél arról, hogy az idén paprikával és avokádóval is
kísérletezett. Arról, ami iránt gyerekkoromban is igyekezett
érdeklődést kelteni bennem, de én akkor nem figyeltem rá.
De most figyelmesen hallgatom, kárpótlásul azért, hogy
kamaszkoromban annyiszor megbántottam, s csak későn
döbbentem rá, hogy semmibe sem került volna annak
idején, ha figyelmesebb vagyok. Végül aztán kikísér. Csak
néz az elgyötört tekintetével, és a látvány belevésődik az
agyamba.

Épp csak a sarokig jutok, ahol már nem láthatnak a

szomszédok, mert félre kell állnom, hogy felhívhassam
Robot.

Ritkán sírok, de most patakokban folyik a könnyem,

fogalmam sem volt róla, hogy már ilyen rég gyülekeztek
bennem.

– Ez nem igazság – zokogom. – Nem történhet meg apával

is.

– Hát persze hogy vele nem fog megtörténni – próbál a

férjem megnyugtatni. Nem is értem, honnan tör rám ez a
végtelen gyengeség. – Hetvenöt éves, Jill. Nem várható el
tőle, hogy gondoskodjon magáról, s még inkább anyádról. El
kell nézned neki a nyelvbotlását. A fenébe, magam is olyan
sok mindent elfelejtek, pedig csak feleannyi idős vagyok.

– S van úgy, hogy azt hiszed, a feleséged még kamaszlány?

– Csak olyankor, amikor okot adsz rá. S ha belegondolok,

elég gyakran megesik.
– Te dög. – Halvány mosolyra húzódik a szám.

– Lazíts kicsit, rendben? – mondja a férjem kedvesen. –

Mondtam már neked, nem jó, ha feszülten vezetsz, nem
szeretném, ha egy hordágyon végeznéd, kiterítve.

Rob remek érzékkel képes megnyugtatni a drámai

helyzetekben. Olyan ő nekem, mint egy hatalmas biztonsági
háló, elkap, ha zuhanok.

– Ha mégis így történne, a te dolgod lesz szép kis

dögcéduláról gondoskodni. Olyanról, ami illik a lakkhoz a
lábujjaimon.

– Majd megnézem a felhozatalt. – Rob elneveti magát, majd

folytatja: – Tudod jól, hogy szeretlek. És ha minden
összeomlik is, én itt vagyok neked.

Küldök egy SMS-t a lányoknak, hogy ma ne várjanak a

jógára, s kábult fejjel hazafelé indulok. Wendy pár perc
múlva telefonál.

– Minden rendben? – Röviden beszámolok a történtekről. – Ó

– mondja. – Nagyon sajnálom. S ne feledd, nagyszerű lányuk

van, és te megteszel mindent, ami tőled telik.

– Köszönöm – mondom, majd megkérdezem, hogy ment ma

a munka.

– Jól. Kösz. Bár Leigh és Clifford néha úgy viselkednek, mint

egy öreg házaspár. Elég bizarr.

Clifford La Salle Leigh meleg, excentrikus főnöke, a Fatz-

birodalom alapítója, aki az állásinterjúkon azt tudakolja,
hogy mi van a jelentkezők táskájában.
– És tényleg folyton szellent, majd gyufákat gyújt, hogy
leplezze?

Mindig is szerettem volna tudni, túloz-e Leigh, amikor ezt

mondja.

– Valami emésztési problémája lehet.

– Ó, csak nem?

– Szegény ember.

– Szegény te! De ezt leszámítva azért még szeretsz ott

lenni?

– Ó, igen. Hogyne. Főleg, ha arra gondolok, hogy most

ülhetnék egy call centerben is. Hál’ istennek nem így
történt. – Wendy egész egyszerűen faképnél hagyta őket az
egyik állásinterjún, amikor egy tizenkilenc éves, pökhendi
fickó azzal nyaggatta, bizonyítsa be, hogy tud bánni az
emberekkel.

– Most be kell fejeznem – mondom, és közben hálát érzek,

hogy néhány percre elfeledkezhettem a gondjaimról. – Rob
szerint a fejemre hozom a bajt, ha egyszerre beszélgetek és
vezetek.

Elhozom Kiefert a kutyaoviból; ott tölti a napját olyankor,

amikor Rob nem tudja magával vinni a munkahelyére.
Befordulok az utcánkba, a kutyus a fejét az ablakon kidugva
megugatja a világot, és ezzel valahogy engem is jobb
kedvre derít.

A konyhában előveszem a gyors thai csirke-curryhez

szükséges hozzávalókat. Hirtelenjében nem találom az ollót,
ezért egy éles késsel igyekszem felszúrni a rizseszacskót. A
kés feltépi a kemény műanyagot, és megsebzi az ujjamat,
épp abban a pillanatban, amikor Rob belép.

Urát és mesterét meglátva Kiefer farka ütemesen csapkodja

a parkettát.

– Jól van az én angyalkám? – Bob megsimogatja a fejét, mire

Kiefer őrült ugrándozásba kezd. Néha úgy érzem, ebben a
házasságban a kelleténél picit többen vagyunk. Rob ekkor
rám néz.

– Szent ég, Jill! Te meg mit művelsz? – Vékony patakban

csorog a vér a csuklómra. Rob odavezet a mosogatóhoz, és
az ujjamat a hideg víz alá nyomja. – Nem szabadna
kapkodnod! Maradj itt, hozok ragtapaszt.

– Csak egy apró vágás, nem komoly. – A mosogató

lefolyójánál örvénylik a vértócsa. Nézem a férjemet a fehér
pólójában, amely csábosan feszül a mellkasán, ahogy
kinyitja az egyik szekrényt, amelyből egyszerre régi cipők és
üres ginesüvegek lavinája indul meg. Tartalék porzsákok,
szakácskönyvek, tisztasági betétek, karácsonyi
üdvözlőkártyák potyognak. Rob elereszt egy halk
káromkodást. Próbálja visszatuszkolni a holmikat, nem sok
sikerrel, aztán feladja, és lemondóan legyintve hagyja, hogy
a földre zuhanjanak. – Én ezért nem nyitom ki soha –
jegyzem meg.

– Hol vannak a ragtapaszok, Jill?

– Azt hiszem, mi ilyet nem tartunk itthon, Rob.

– Na és miért nem? Amikor minden mást meg igen. – Rob a

két ujja közé csippent egy tisztasági betétet. – Az ég
szerelmére, ez meg mit keres itt? – Sajgó ujjam ellenére
elmosolyodom. – S még hányszor kell elmondanom, hogy
ezt a kezed ügyében kell tartanod tűz esetére? – A kezébe
vesz egy mini tűzoltó palackot, amit tavaly karácsonyra
kaptam tőle, s amit már rég ki akartam dobni, mert unom a
férjem paranoiáját. De ő mindig kimenekíti a szemetesből,
és odarakja a tűzhely mellé, ahol nekem útban van, ezért
legutóbb betuszkoltam a mindent elrejtő szekrénybe. –
Maradj. Ne mozdulj – mondja Rob, s gyors léptekkel elindul a
tágas nappaliba, ami három helyiségből lett egybenyitva. Az
építészek a hetvenes években előszeretettel nyúltak ehhez
a megoldáshoz, így teremtve meg a tágasság érzetét.

Hallom, ahogy Rob fellépked a lépcsőn, a csizmája férfiasan

kopog fölöttem. Egy guriga toalettpapírral jön vissza.

– Amíg távol voltál, leszakadt a karom. Nézd, tőből, a

vállammal együtt. Félek, ezen a toalettpapír nem segít.

– Nagyon vicces. – Rob többször gondosan körbetekeri a

sebet, lassan dolgozik, alaposan bepólyálja. – Le is
vághattad volna az ujjhegyedet.

– Kár lett volna a középső ujjamért, sokat használom –

mondom felmutatva az ujjamat. Rob úgy tesz, mintha
megbántódna a durva jel láttán. Figyelem, ahogy a férjem
tovább dolgozik. Nézem komoly, szép vonásait, a sötét,
szürkéskék szemét, a szemöldökét, gesztenyebarna haját, a
koncentrálástól szorosan

összezárt

ajkát.

Hirtelen

vágyat

érzek,
hogy

megcsókoljam a száját, hogy egy vacak napot szebbé

varázsoljak.

Nyilván olvas a tekintetemből, mert egy pillanatra úgy néz

rám, amilyen forrón csak egy vágyódó férfi tud nézni egy
nőre.

Összeforr a tekintetünk. A szívem hevesebben ver. A

kötözést végző ujjai lelassulnak. A hüvelykujja, ami eddig a
csuklómon nyugodott, simogatni kezd. A tekintetemmel
szinte felfalom szép ívű, felfelé görbülő száját. S szinte
teljesen megfeledkezem a mardosó éhségről, a
fejfájásomról, a pocsék napomról, a sajgó ujjamról.
Lehunyom a szememet, és közelebb hajolok. Csókra
nyújtom a számat, a lélegzete olyan, mint valami fuvallat az
arcomon.

Múlnak a másodpercek. Kinyitom először az egyik, majd a

másik szememet. Rob engem néz, feltérképezi az arcomat.
A szemében bocsánatkérés, az a fajta, ami a torkán akad az
embernek, ha meg akarja fogalmazni. Valami mélyen
összerándul bennem. Rob egy pillanatra a homlokát
nekiérinti az enyémnek, s így maradunk egy darabig,
felismerve, hogy erről nem beszélhetünk. Aztán vége. A
pillanat elszáll, mintha itt sem lett volna. Rob figyelme most
már a kutyáé. Én meg visszatérek a zöldségekhez, a
hagymához, a paprikákhoz. Belemenekülök a szeletelésbe, a
kezem gyorsan jár, dühödten vagdosok a késsel. A kutyus
játékosan morog, ahogy Rob incselkedik vele. Szavak
formálódnak bennem, kimondatlanul. A levegő elfogy
körülöttem.

Lecsapok

egy
kókusztejkonzervet

márványpultra,

csirkedarabokat meg kirakom a vágódeszkára. A hagyma

csípi a szememet.

– Nem láttad valahol a zöld chilipasztát? – kérdezem a

hűtőbe nézve. Idegen a hangom. Ami kettőnk közt elveszett,
az már többé nem tér vissza.

– Nem – feleli Rob. – Ó, arra az üveges, zöld izére gondolsz?

Ja, azt hiszem, azt megettem.

– Mi?

– Kenyérre kentem aznap este, amikor találkoztál a

barátnőiddel.

– Kenyérre kented? A zöld chilipasztát?

– Igen. Miért. Ez akkora baj?

Két karomat az égnek emelem.

– Akkor most hogy lesz curry vacsorára?

– Bocsánat – mondja Rob.

Miután csöndben elfogyasztottuk a curry nélküli curryt,

felvonszolom magam az emeletre. Egy halom frissen mosott
holmi, amit tegnap Robbal felvitettem az emeletre, a szoba
közepén, a padlón hever. Mentségére legyen mondva,
először az ágyra tette, de aztán lesöpörte a földre, hogy le
tudjon feküdni.

Rob azzal is meg tudna békélni, ha innen öltözne, majd a

levetett holmit visszadobná ugyanoda. A feszülős, fehér
pólóját és az imádott olasz bőrcipőit elnézve senki sem
mondaná meg róla, hogy mennyire trehány. Ahogy abból
sem, amilyen büszkén végzi a munkáját asztalosként, aki a
székfaragástól kezdve a házépítésig mindenhez ért. Magam
sem vagyok különösebben pedáns, jól példázza ezt a
konyhaszekrény. Más dolog azonban a saját szemetemet
összeszedegetni egy fárasztóan hosszú nap végén – ha az
övéről van szó, a legszívesebben megfojtanám. Néha
előfordul, hogy végigkergetem a házon egy törülközővel a
kezemben, s azt kiabálom: „Nem vagyok az anyád!” A
legtöbbször azonban végül mindent magam csinálok, mert
az kevésbé fárasztó, mint veszekedni.

Leveszem az odavetett koszos munkásfarmerét a frissen

felhúzott, hófehér paplanhuzatról, közben magamban
sikítok.

Gyakorta, mint most is, azon kapom magam, hogy kivetítem

a dühömet valami másra, egy koszos farmerre, egy tiszta
ruhára, ahelyett, hogy magával a problémával foglalkoznék.
Végy erőt magadon, Jill. Az még nem a világ vége, ha nem
akart rád rontani a konyhapulton. Menj le hozzá, és mondd,
hogy ideje volna beszélgetni.

Rob odalent az ablakon át figyeli, hogy Kiefer könnyít magán

odakint. Ki nem állhatom, hogy guggolva csinálja. A végén
majd úgy kell megmutatnia valakinek, hogy pisilnek a fiú
kutyák.

Rob felém fordul.

– Hogy van az ujjad?

– Leesett.

Megfogja a kezemet, és ad rá egy puszit.

– Egy négyujjas feleség. Mindig is ilyenre vágytam.

Ismét szóra nyitom a számat, de a szavak elszöktek.

HARMADIK FEJEZET
A kertekben mindenfelé rododendronok virulnak, ahogy
haladunk a tenger felé, ahová anyát és apát viszem. A mai
az év első igazán meleg napja.

Apa rózsaszín és mentazöld ruhát adott anyára, zöld

kardigánnal kiegészítve. Egy kicsit túl sok pirosítót kent az
arcára, és a rúzs elkenődött anya száján, úgy fest, mint egy
nőimitátor.

– És David hogy van? – Már vagy tizedszer kérdezi.

– Robnak hívják, anya. A férjem neve Rob.

– David – ismétli meg anyám egy rajongó sóhaj kíséretében.

– David nagyszerű fiú.

György korabeli fehér házsorral szemben parkolok le a

Seaburn Hotelnél. Apa minden évben elhozott bennünket
Doverbe anya születésnapján. Anya most egy kosarat
szorongat az ölében, abban van az étel, amit becsomagolt
számunkra a kirándulásra.

Örülök neki, egészen addig, míg ki nem derül, hogy a kosár

vécépapírral van tele.

– Hú, nagyon finom lesz – mondom. Néha azon kapom

magam, hogy úgy bánok anyával, mint egy gyerekkel, és
tudom, ez mennyire bosszantaná, ha érzékelné.

Letáborozunk egy fehér pavilon előtt, a homokban. Apa

elmegy, hogy fagylaltot vegyen, de üres kézzel tér vissza,
mert azt mondja, látta, hogy a fagylaltos az orrát piszkálta.
– A könyökéig benne volt! – A szememet forgatom. A mi
családunk mindig adott a jó modorra.

Vagy egy fél órát üldögélünk. Anya a kosarában matat, majd

fennhéjázó gőggel azt kérdi, hogy rakhattam tele
vécépapírral, és hol vannak a szendvicsek.

Apa ajánlkozik, hogy hoz néhány szendvicset a Morrisonstól,

de nem engedem, mondom, majd én megyek. Azért hoztam
el ide őket, hogy apa is pihenhessen egy kicsit, ráadásul
kedvem támad sétálni. Csodálatosan megváltozott a hely
azóta, hogy kislány koromban erre jártam. Új vendéglők,
olasz éttermek, díszes szökőkutak pompáztak a krémszínű
homok és kékeszölden villódzó, bársonydíszekre
emlékeztető hullámok mentén. Elsétálok a játéktermek és
hinták sora mellett, harsog a zene, a gyerekek hangosan
lármáznak, visonganak. Cikázom a boltban, telepakolom a
kosaramat, és a pénztárnál sorban állva felidézem a tegnapi
beszélgetésemet Robbal, amelyet Michael Irvingről
folytattunk.

Egyszer megállt az íróasztalomnál, felvette és látványosan

lapozgatni kezdte az asztalomon heverő Hello! magazint.

„Nyilván azt akarta érzékeltetni, hogy munka helyett újságot

olvasok.”

„De az is lehet, hogy csak tetszel neki, ezért téblábol

körülötted, és azzal leplezi, hogy seggfejnek látszik. A
férfiak már csak ilyenek, különösen a nős férfiak, mert
közben bűntudatot éreznek. Azt játsszák, hogy a nők hibája,
ha kísértésbe esnek.”

„Tapasztalatból beszélsz?”

„Mi másból?”
Aztán kijelentette, hogy újságnak nincs helye az
asztalomon.

Persze tudtam, hogy így lesz, mégis vitába szálltam vele.

Mire azt mondta, ha ilyen érzékenyen reagálok rá, az is azt
jelenti, hogy tudom, neki van igaza.

Mikor sorra kerülök, fizetek, és kisietek a boltból.

A szemem sarkából észlelem, hogy egy vízimentő férfi

üldögél a part közelében az őrhelyén. Visszamegyek oda,
ahol a székeink állnak, és... nem, ez nem lehet.

– Nem láttatok itt egy idős házaspárt? – kérdezem néhány

közelben játszadozó gyerektől. – Itt ültek.

– Nem, néni kérem – válaszolják a gyerekek kórusban.

Ledobom a bevásárlószatyrot az egyik székre, és a forró

homokon eliramodom a mosdók irányába. Bekiabálok a
férfiakhoz, majd bemegyek a nőibe, de senkit sem látok. A
tengerpart széles, és én sehol sem találom őket. Hirtelen
eszembe jut a vízimentő. Abba az irányba indulok, ahol
korábban láttam, kétségbeesve keresem a sárga pólót a
tömegben.

– Csak azt szeretném tudni, nem látja-e valamerre a

szüleimet. – Hunyorgok, a napsütéstől nem tudom kivenni
az arcát, csak a lába dagadó izmait látom. Sportos
napszemüveget visel, amit most lejjebb tol, hogy a
szemembe nézzen. – Elveszítettem őket. – Jóképű férfi,
állapítom meg. Meglepődöm, mert korosabb, mint
számítottam rá, a negyvenes évei elején lehet, vízhez és
naphoz szokott bőre bronzos árnyalatú és ráncos, vizes,
fekete haja hátrafésülve, fürkésző szeme fémesen csillan.
Aztán jön egy lehengerlő, tesztoszteronos mosoly. – Mi olyan
mulatságos ebben? Én egyáltalán nem találom annak –
mondom kissé bosszúsan.

– Bocsásson meg. Semmi. Én csak... megdöbbentem.

Nem értem, miért néz úgy rám, ahogy. Mintha ismerne.

Akcentussal beszél. És még sosem találkoztam vele.

Most már leveszi a szemüvegét, és kegyesen alászáll a

magasból. Nem tudom nem látni a nyilvánvalót, hogy olyan
a teste, mint egy istené.

– Az anyám demenciában szenved, ezért hajlamos

elkószálni.

Meg kell hogy találjam.

– Hát hogyne – mondja a férfi nyomban. – Segítek.

Elindulunk a forró homokon a székeink felé. Azóta mások is

letelepedtek a közelben, egy nagyobb család, és nem látok
mögéjük. De amint közelebb érünk, megpillantom őket.

– Hála istennek, ott vannak. – Alig hiszek a szememnek.

Anya fagylaltot nyal olyan lelki nyugalommal, mintha el sem
mozdult volna a helyéről.

– Mindenáron fagyit akart! – mondja apa. – Én meg arra

gondoltam, hogy amit az ember nem tud, az nem fáj.

A vízimentő férfi megszólal mellettem.

– Ha máskor is kedve támad elbeszélgetni egy vízimentővel,

csak szóljon bátran. – S megint ördögi mosolyt villant rám.

Kerülöm a pillantását, mert zavaromban nem tudom, mit

felelhetnék erre, de anya arca hirtelen felderül.
– Ó, David! – mondja, az arcán a felismerés mosolya ragyog.

– Ó, kedvesem! – A vízimentő kitárja a karját anya felé, mire

apa meg én elnevetjük magunkat.

Anya belekezd egy dal refrénjébe.

– „Az anya csak akkor fog hiányozni, ha már nincs

közöttünk.”

Ez a férfi nyilvánvalóan meg van győződve arról, hogy

valamennyien őrültek vagyunk.

– Sajnálom – mentegetőzöm. – Tudom, ostobán hangzik, de

azt hiszem, már nincs szükségünk a szolgálataira.

A férfi nem veszi le rólam a tekintetét.

– Nagy kár – mondja merészen. – Pedig már épp kezdtem

hasznosnak érezni magam.

Eszeveszetten jóképű férfi, de próbálom nem megbámulni.

Gyönyörű ívű száját mintha szobrász faragta volna. Ilyen

lélegzetelállítóan jó pasit csak nagyon ritkán látni, így ha
véletlenül találkozunk eggyel, azt értékelni kell.

– Kér egy guriga papírt? – Apa kivesz egyet a kosárból.

– Hogy hívják? – kérdi tőlem a férfi.

– Benedict a férjezett neve – feleli apa helyettem.

A vízimentő újra elmosolyodik, tetszik, és ugyanakkor

zavarba is ejt, hogy mindent kellő humorral fogad. Továbbra
sem mozdul.
A legszívesebben elküldeném, de ehelyett azt mondom: –
Jill.

– Andrej vagyok.

– Andrej – ismétlem elgondolkodva. Honnan olyan ismerős

ez a név?

A férfi továbbra is engem néz, a tekintete, mint az óra

másodpercmutatója, végigsétál az arcomon.

Itt valami nem stimmel. Ismernem kellene őt, talán a

munkám során találkoztunk?

– Egy pillanat... – próbálok emlékezni. – Ismerjük egymást?

Újabb széles mosoly a válasz.

– Ismerhettük volna. De nem hívott fel.

Beletelik egy percbe, mire végre beugrik. Hát persze,

Andrej!

Most már emlékszem, hol találkoztam ezzel a névvel.

– Na de... várjon. – Alig tudom kinyögni a szavakat. – Maga

nem lehet az az ember, aki a cédulát hagyta a kocsimon.

Apám köhint, mintha emlékeztetni akarna, hogy ő is itt van.

– Miért nem? Sétáljunk egyet – mondja Andrej nyomatékkal.

– Jöjjön. Hisz tudom, hogy most már majd meghal a

kíváncsiságtól.

Elnevetem magam.
– Azt azért nem! – Idióta megjegyzés volt. – De maga nem
lehet annak a Mercedes SL 500-asnak a sofőrje. – Észre sem
veszem, és elindulok vele.

– Miért? Mert ez a munkám? – S mielőtt még abba a

kényelmetlen helyzetbe kerülhetnék, hogy helytelen választ
adok, Andrej folytatja: – Általában több van az emberekben,
mint azt első látásra gondolnánk. De ezt magának úgysem
kell magyaráznom... – Végigfuttatja rajtam a szemét. –
Elkeserítő. – Majd sietve hozzáteszi: – De történetesen igaza
van. Én nem járok drága Mercedesszel. Azzal a kocsival
voltam, ami a Mercedesszel szemben állt. Tanúja voltam a
rémes parkolásának, s gondoltam, megragadom az
alkalmat. – Az arcán megint ott az az őrjítő, vonzó, buja
mosoly.

– Ez képtelenség. Annyira szürreális – rázom meg a fejem. A

férfi láthatóan jót mulat az egészen.

Mi tagadás, tulajdonképpen mulatságos is az egész. Az élet

néha kétségtelenül képtelen fordulatokat vesz. Hízeleg a
hiúságomnak, ami történik. Mintha egy másik bolygón
lebegnék.

Térj észhez, gondolom magamban. Anyám szavai jutnak

eszembe.

„Soha ne lássák rajtad, hogy el vagy bűvölve, mert még azt

gondolják, hogy korábban még senki sem talált téged
elbűvölőnek.”

– Kíváncsian vártam, hogy felhív-e. A nők általában

képtelenek ellenállni egy drága autóval járó pasinak.

– Úgy látszik, nekem sikerült.

– Akarja hallani a történet további részét is?

– Van folytatás is?

Andrej int, hogy hajoljak közelebb, mintha a fülembe akarná

súgni.

– Nem az volt az első alkalom, hogy láttam magát.

Karácsony előtt is összefutottunk. Az Afterglow-ban. Piros
nadrágkosztüm volt magán. A barátaival volt ott. A
barátnőivel.

Leigh, Wendy és én valóban ott vacsoráztunk karácsonykor.

A piros kosztüm egy vagyonba került, és pompásan állt
rajtam, Leigh meg egész este csak Mikulásnénak csúfolt,
amit eleinte mulatságosnak találtam, de később már
annyira bosszantott, hogy a legszívesebben a szemétbe
hajítottam és felgyújtottam volna.

Andrej megáll, rám néz. Én meg csak bénultan állok ott, és

nem tudom, mit mondjak.

– Én... nem is tudom, mit mondhatnék erre. Kiváló a

memóriája.

– Csak magának köszönhető. – Azzal újra végigjáratja rajtam

a tekintetét, a lábujjaim is belebizseregnek mohó
pillantásába.

Odaérünk az őrhelyéhez. Rengeteg kérdés zakatol az

agyamban: hová való, miért ez a foglalkozása, amikor már
idősebbnek gondolom annál, hogy ez legyen a munkája.

– Gondolom, az itt pihenők közül sokukat látja később a

városban is. – Ez minden, ami pillanatnyilag tőlem telik.

– Nem. – Andrej határozottan megrázza a fejét. – Ha azt

szerette volna tudni, történt-e már ilyen, arra a válaszom
nem. Ez korábban még soha nem fordult elő velem.
– Uhum. – Na persze, és én ezt most minden kételkedés
nélkül elhiszem!

– Ez számomra is meglepetés – folytatja Andrej. – Tudom,

hogy most már vissza kell mennie a szüleihez, de látom
még?

Pontosan tudom, hogy ebben reménykedik.

– Hát, ilyen eséllyel csak nyerni lehet.

Mindketten elmosolyodtunk azon, hogy a zavarba ejtő

helyzetet gyenge humorral próbáltam elütni. A mosoly, a

szemkontaktus néhány pillanattal tovább tart, mint kellene,
és meglepődve azon kapom magam, hogy flörtölök. Már el
is felejtettem, milyen érzés.

– Nos, nem mondhatok egyebet, mint hogy remélem,

jelentkezik. Tudja, az élet túl rövid. – Azon tűnődöm, vajon
mit értett ezen, amikor még hozzáteszi: – Tudja, ha nem
láttam volna a jegygyűrűt az ujján, már aznap este
megszólítottam volna. De mert ott voltak a barátnői meg a
gyűrű... így már nem olyan könnyű. – Megvonja a vállát,
majd folytatja: – Még nekem sem. – Milyen finom
beismerése annak, hogy igencsak kedveli a női nemet. – De
aztán, amikor újra megpillantottam a kocsijában, azt már
egészen varázslatosnak találtam. S arra gondoltam, ha
esetleg boldogtalan a házassága, akkor talán felhív.

A mosoly nem túl feltűnően lehervad az arcomról, noha

pontosan tisztában vagyok a reakcióimmal. Biztosra
veszem, hogy a férfi nem így gondolta. Talán csak a
bűntudat miatt van. Nem vall rám, hogy egy szívtipróval
flörtölök a tengerparton.
– Csakhogy nekem nem boldogtalan a házasságom –
jelentem ki, talán egy kicsit hevesebben és önhittebben,
mint szándékoztam. – Ez a helyzet.

Andrej szemében pillanatnyi zavarodottságot, elkeseredést

látok. Nem akarom tovább nézni, inkább elfordítom a
fejemet. S

mivel nem szeretnék még idiótábbnak látszani, mint

amilyennek már így is érzem magam, gyorsan sarkon
fordulva, elszántan visszafelé indulok, s közben végig
magamon érzem a tekintetét.

Jill, gondolom magamban, te kis szánalmas figyelemhajhász.

Ez a mi kis románcunk kérészéletűre sikeredett. Nagy kár.

De szép volt, amíg tartott.
NEGYEDIK FEJEZET
A Newcastle győzött. Remek játék volt, mint általában. A
munkám egyik hatalmas előnye, hogy folyton
ingyenjegyeket kapok a meccsekre, s majdnem teljesen
bizonyosra veszem, ez a fő oka, hogy Rob mellettem
maradt.

Megragadom a karját, és sietve kitérünk Michael Irving és a

felesége elől, akik épp most lépnek ki a mindenkori
főnöknek és az elitnek járó különpáholyból.

– Ha a feleségének ekkora a segge, nem csoda, ha inkább

téged akarna – jelenti ki Rob. Kifelé sodródunk a tömeggel,
nemsokára már ott masírozunk a Northumberland utcán. Az
emberáradat mint egy megvadult csorda csörtet végig az
úton, közben a „Hajrá, fiúk”-ot, a helyi sporthimnuszt
kántálja.

Rob holnap elutazik, hogy nyélbe üssön egy szerződést

Penrithben valami bemutatólakásra, és csak későn jön haza.
A kutyust sem hagyhatjuk sokáig magára.

– Nem szeretném, ha depressziós lenne – magyarázza Rob.

– Vagy hogy valami szörnyűséget csináljon, mondjuk,

felhívja telefonon az irgalmas szamaritánusokat, aztán
felköti magát egy játék zsineggel, amiért nem értették meg
az ugatását.

– Te nagyon keményszívű asszony vagy – szid a férjem

játékosan. Céltalanul bolyongunk a városban, közben
benézünk egy-egy üzletbe. Aztán betérünk az olasz
fagyizóba, a Lloyd Bank régi épületébe, ahol isteni kávét
adnak. Két fivér vezeti az üzletet.
A fiatalabbik nyíltan flörtölni kezd velem, és ez Robot
láthatóan zavarja.

– Átkozott kis digó – motyogja az orra alatt, amikor

megkapjuk a kávénkat és az amarettós sütiket, miután
lehuppanunk az utolsó szabad asztal mellé, az ablakhoz
közel. – Egy újabb piaci légy, mi? – Az egyik durvább vicce.
Szerinte olyan vagyok, mint a trágya, ami vonzza a
legyeket.

– A zöld szemű szörnyeteg – vágok vissza vigyorogva.

Amikor távozunk, az olasz még utánunk kiált: – Ciao, bella!

– Miből gondolja, hogy Bellának hívnak? – Rob ravaszkás

mosollyal magához ölel.

A napfény tömegével csalja elő az embereket. Mi is

hosszasan sétálunk, élvezzük a simogató meleget, s úgy
döntünk, a Quayside-on megebédelünk egy étteremben, de
előtte még visszaszaladunk az egyik boltba, hogy
megvegyem azt a fehér farmert, amit korábban
felpróbáltam. Nem állíthatom, hogy impulzusvásárló volnék.

– Szerinted nem túl nagy benne a fenekem? – kérdezem

Robtól, amikor újra belebújok.

– Mintha rád öntötték volna – állítja Rob.

– Tökéletes. – Kifizetem a negyven dollárt.

A Grey utcán haladva Rob megáll, s kedvtelve nézegeti az

ívben ereszkedő utcát, melyet kétoldalt régi, szépiaszínű
épületek szegélyeznek. Az utcában éppen valami katonai
parádé zajlik.
– Mindig is szerettem ezt a várost – mondja. Láthatóan
nosztalgikus hangulat tört rá.

– Gyere – mondom, megfogom a kezét, magammal húzom,

és aztán elfelejtem elengedni.

A gyaloghíd alatt átsétálva máris a Quayside-ra érünk. A

Blinking Eye hídon haladva arra gondolok, vajon mikor is
volt utoljára ilyen kellemes, laza napunk. Jóképű, fiatal
apuka közeledik felénk, babakocsit tolva, a kerekek
csikorognak a fémen, a kiskölyök pedig visong örömében.
Robra nézve meglátom a fájdalmat a szemében.

Amikor összeházasodtunk, a gyerektéma ritkán került szóba.

Azt hiszem, mindketten túl fiatalok voltunk még ahhoz, hogy

gyereket akarjunk, s talán mindketten úgy gondoltuk, ha
majd később úgy döntünk, eljött a pillanat, jön magától,
mint a parancsolat. Az ember elképzelni sem tudja, hogy a
világ legtermészetesebb dolga vele majd nem történik meg.
Rob különösebben sosem rajongott a gondolatért, hogy
gyereke legyen.

Mindig pofákat vágott, ha meglátott egy gyereket, és

megjegyzéseket tett: „Te jó ég, olyan a feje, mint egy féreg
rágta káposztának.” Vagy: „Esznek, alszanak meg kakálnak.
Még beszélgetni sem lehet velük.” Aztán a házasságunk
ötödik évében célozgatni kezdett. „A másik szobát valami
semleges színnel kellene kifestetnünk, amíg nem tudjuk,
milyen nemű lesz a kis jövevény.” Aztán nekiállt, és faragott
egy gyönyörű, sima, letompított élű, csontszínű bölcsőt.
„Csak kipróbáltam, meg tudom-e csinálni.” Ez volt a
magyarázata.

Aztán megszületett Wendy Ninája, jóval idő előtt, és ettől a

baba élete olyan törékeny lett, mint egy madártollon
megpihenő
hópihe. Komoly gondok voltak vele, de életben maradt, míg
végül el kellett távolítani a mája egy részét. Mivel Wendyvel
olyan közel állunk egymáshoz, a fájdalmas dráma minden
egyes történését mélyen megéltem. Megszerettem a babát,
kötődni kezdtem hozzá, olyannyira, hogy már szinte a
magaménak is éreztem.

Elbizakodottan arra gondoltam, ha túléli, azért lesz, mert én

annyira akarom...

Aztán mégis elment. A szemünk láttára halt meg, és én

sosem tudtam

túljutni

rajta.

Sokkal

fájdalmasabban

érintett,

érzékenyebben reagáltam rá, mint kellett volna, hiszen nem

én voltam az anyja. Épp emiatt úgy éreztem, titkolnom kell
a mély gyászomat Wendy előtt, hiszen semmi jogom nem
volt hozzá. De egy dologban biztos lettem: gyereket akarok.

Egy évig próbálkoztunk. Vizsgálatokra jártam, és mindent

rendben találtak. Aztán Robot is megvizsgálták, és kiderült,
hogy nála gond van.

„Spermaszám: nulla” – olvasta fel hangosan az eredményt,

amikor meghozta a postás.

Felkerestünk két specialistát. Fel nem foghattam ezt a

diagnózist: arra gondoltam, ha Rob ejakulálni képes, akkor
spermája is van. Legalábbis valamennyi. Annyi, amennyi kell
a dologhoz. Egyre csak ez járt a fejemben, amikor a
nőgyógyászom elmagyarázta, mit is látunk az ultrahangon.
Egészen elvarázsolt a látvány, hogy a testem készen áll egy
új élet befogadására. Milyen szomorú, hogy a petéimre
ugyanaz a sors vár, mint a francia hadnagy

szeretőjére

filmben:

csak

keringenek

petevezetékemben, várják a szerelmüket, aki sohasem jön

el.

Elkeseredve

gondoltam

arra,

hogy

sohasem

érezhetem,

tapinthatom a saját terhességemet, mint más asszonyok.

Nem bolondultam bele, nem jártam szülészetekre, és még
csak csecsemőket sem loptam a buszmegállókban. Viszont
voltak ételek, amelyektől megundorodtam, a mellem
megkeményedett, és furcsa, émelygő érzés telepedett meg
a gyomromban.

„Egészen biztos, hogy terhes vagyok – mondtam egy nap

Robnak. – Különben mitől hánynék reggelente? És miért
késik a menzeszem?”

Rob dühbe gurult.

„Azoospermia! Nincsenek spermáim! Hogy a fenébe

lehetnél terhes?”

Végül aztán megjött a menzeszem, és ragyogó arccal

közöltem a hírt Robbal, de belül mélyen meggyászoltam azt
a babát, akiről úgy gondoltam, hogy már bennem élt. Úgy
éreztem magam, mint akinek amputálták az egyik
végtagját: hiába váltam meg egy testrészemtől, az érzete
velem maradt. Hiába mondogattam magamnak, térjek már
észhez, mert nem hiányozhat az, ami sosem volt, mert
igenis hiányozhat. Azt is lehet gyászolni, amit el sem
veszítettünk.

Akkor következett a titkolózás. Sosem tártam fel a lelkem

Robnak, mert jól láttam, mennyire lesújtotta az eredmény,
és bűntudat gyötri. Én pedig nem akartam tovább
nehezíteni a helyzetét azzal, hogy kimutatom, milyen
mélységesen le vagyok törve. De azért nyilván sejtette.

„Tudod, hogy elválhatsz tőlem – mondta Rob egyik este,

amikor hiába igyekeztünk, nem tudtunk elaludni. – Ha
elhagysz valakiért, aki képes neked gyereket csinálni,
egyetlen szóval sem foglak vádolni érte.” Egy könnycsepp a
hajamra hullott. „Én még mindig szeretlek, de teljes
szívemből mondom, elengedlek. Ha egy nap összefutok
veled, a férjeddel és a babáddal az utcán, fogok tudni örülni
neki.”
„Tudod, hogy sosem hagynálak el! – feleltem minden
meggyőződés nélkül. – Nekem ez nem olyan fontos.
Őszintén. Te vagy az életem, nem pedig egy gyerek, akit
sohasem akartam igazán, egészen addig, amíg ki nem
derült, hogy nem lehet.”

Csak csókolgattam Robot, s közben szabadulni igyekeztem

attól a bensőmet marcangoló érzéstől, amit a hazugság
keltett bennem. Közben voltak pillanatok, amikor
elképzeltem, hogy egyik nap elhagyom Robot, másnap
máris találkozom valaki mással, a rákövetkező nap
hozzámegyek, és a hétvégén már meg is születik a közös
gyerekünk. Hogy ripsz-ropsz, csak ránézek valakire, aki
nemzőképes, és ettől máris vonzónak találom. Hogy a régi
elvárások helyébe, miszerint magas, sötét hajú, jóképű, van
humorérzéke és nincs sörhasa, hipp-hopp, egy kritérium lép,
mégpedig az, hogy képes legyen gyereket csinálni.

Steril. Gyermektelen. Meddő. Nem lehet gyerekünk. Idővel

ezt el is kell mondanunk mindenkinek. De Rob még nem
akarta, és én ezt tiszteletben tartottam.

Elfogadtam. Nem, nem akarom azt, amit Rob nem adhat

nekem. Úgy véltem, anélkül is nőnek érezhetem magam, ha
nem lehetek anya. Hiszen van családom, itt van nekem Rob.
Különben pedig örökbe is fogadhatunk egy gyereket, bár
erről még nem beszéltünk, sőt valójában egyáltalán nem
beszéltünk a témáról.

Robot nagyon rosszul érintette az egész. A megszállottja lett

annak, ami nem lehet. Egy csődtömegnek érezte magát,
amiért férfinak nem érezheti magát. Ezt persze soha ki nem
mondta volna. De én tudom, hogy így van. Ha az ember
ilyen sok éven át együtt él valakivel, azt is tudja, amit a
másik elhallgat. Mert mi érezzük azt is, amit ők nem.
Talán ez az oka, hogy Rob felhagyott a szexszel. Mert az is
csak a kudarcra emlékeztetné, a mi közös kudarcunkra.
Igyekszem nem folyton ezen agyalni, azzal vigasztalom
magam, hogy csak időt kell adnom neki. De már
türelmetlenül várom, hogy újra minden jó legyen közöttünk.
Annál a néhány alkalomnál, amikor szeretkeztünk azóta,
hogy kiderült, nem lehet gyerekünk, úgy éreztük magunkat,
mintha egy harmadik fél is jelen lenne. Attól félek, hogy
soha nem jutunk túl ezen; hogy Rob egy idő után majd
olyasvalakit szeretne a karjában tartani, akivel ezt a
kudarcot nem élte át, aki nem fakad sírva az ágyban
néhanapján.

Vérzik a szívem érte. Mindkettőnkért, amiért ilyen sötét

verembe estünk. Nem akarok mást, csak hogy újból önmaga
legyen, boldognak lássam, de ötletem sincs, hogyan
segíthetnék neki.

Most itt a hídon, látva azt az apát a nevetgélő kisfiával,

hirtelen Rob minden öröme elpárolog, nem marad más
belőle, mint egy szomorú, érzékeny héj. Amikor a Baltic
Központhoz érünk, puhán megfogom a meleg kezét. A
napsütésnek egyszerre vége szakad, váratlanul elered a
szemerkélő, csendes eső, amelyik perceken belül bőrig
áztatja az embert. Egy lány sietve igyekszik a hárfáját
belerejteni a tokjába, miközben néhányan buszra szállnak,
amelyeknek már a lámpáit is felkapcsolták.

Behúzódunk az épületbe az eső elől, és az ablaknál állva

bámuljuk a zuhatagot. Közben egy szót sem szólunk
egymáshoz.

Amikor alábbhagy, nekiindulunk. A hazafelé úton a hídon át

szinte tapintható Rob szomorúsága. Fogalmam sincs, mit
mondhatnék, mivel vigasztalhatnám, így csak ismét kézen
fogom, és együttérzően megszorítom.
–

Köszönöm

mondja,

mintha

csak

olvasna

gondolataimban. – Tudod, hogy szeretlek. – A hüvelykujjával

megsimogatja a csuklómat.

Félúton megállunk, és hallgatjuk Newcastle egyre erősödő

neszeit az esőben. Tőlünk jobbra, a vízen a nightclub-hajó

lágyan ringatózik. Az emberek gyakran felteszik a kérdést,
hogyan ismerkedtünk meg. Ilyenkor az ember mindig azt
érzi, hogy erre valamiféle vadromantikus választ várnak a
kíváncsiskodók. De mi nem szolgálhattunk ilyesmivel. Én
aznap este csak álldogáltam a táncparkett szélén, néhány
ismerőssel beszélgettem. Felgombolt blúzt viseltem, és a
dauerolt hajam akkoriban nagyon menőnek számított. Rob
azt gondolta, talált egy rózsát a tüskék között, mert állítólag
rámosolyogtam, bár én erre nem emlékeztem, és akkor azt
gondolta: Istenem, add, hogy összejöjjön.

Nem egy eget rengető történet, ám az a rész, amikor

Istenhez fohászkodik, mégiscsak kivált némi hümmögést az
emberekből.
Így aztán enyhe rossz érzéssel teszem hozzá a magam még
szimplább történetét, miszerint Rob túlságosan introvertált
volt, túlságosan elfogadó.

Aztán kiderült, hogy remek a humorérzéke. S amit

egyáltalán nem

vártam,

szemem

láttára

alakult

át.

Valahogy

összepasszoltunk, így ahogy Rob egyre pimaszabb lett,

egyre inkább illettünk egymáshoz. S mivel valamennyi
barátom azt hajtogatta, hogy milyen jóképű, úgy gondoltam,
maradnom kell mellette, nehogy idiótának tűnjek a többiek
szemében. Egy kínai gyorsétteremben, két fogás között
kérte meg a kezemet. Amíg vártunk az egyik ételre, amit
elfelejtettek kihozni a többivel együtt, elvettünk egy-egy
szerencsesütit a tálról. Az enyémen az állt: „Ha tanulni tudsz
a hibáidból, akkor ma sokat tanulhatsz.” Rob elolvasta a
sajátját, aztán egy határozott mozdulattal a háta mögé
dobta. „Marhaság. Az élet bölcsességei. Húzzunk még
egyet.” Az övén az állt: „Egy völgy mélyén, egy patak
partján elrejtve fogod megtalálni az álmodat.”

„Hát persze. Ki nem állhatom a völgyeket.” – Ezt a cédulát is

elhajította.
A következő szerencsesütimen ez állt: „Egy vonzó ember
mondani akar neked valamit. „

„Tévedés – mondtam, körbejártatva a tekintetemet. –

Egyetlen jóképű alakot sem látok errefelé.”

Rob az utolsó szerencsesütit épp akkor olvasta el, amikor

megérkezett az étel, ő pedig váratlanul térdre ereszkedett.

„Te meg mi a csudát csinálsz?” – kérdeztem. Rob felém

nyújtotta a kezében lévő cédulát: „Ha van valami jó az
életedben, ne engedd el.”

„Nem engedlek el” – mondta erre Rob.

Egy repülőgép zúg el hangosan a fejünk fölött, kizökkentve

az emlékezésből. Egy vonat robog tova Sunderland felé.
Mindenki tart valahová, kivéve, ahogy én mostanában
gondolom, mi ketten.

Az ujjaim felfelé bukdácsolnak Rob karján, érzem a pelyhes

szőrszálakat. Életem szerelméhez mentem feleségül, az
elsőhöz és az egyetlenhez. Amikor beleszerettem, nem
azért történt, mert arra gondoltam, hogy gyereket akarok
tőle, hanem mert szerettem, és elképzelni sem tudtam az
életemet nélküle. És boldog vagyok, amikor vele vagyok.
Engem ez éltet.

Egyik nap megkérdeztem tőle, mostanában miért nem

táncol már velem a szupermarketben. Korábban gyakran
csinált ilyen kis játékos ostobaságokat: miközben én
pakoltam a kocsiba a leárazott bort, a halburgeres
dobozokat, ő hirtelen magához rántott, és forgatni kezdett,
mire én kacarászva toltam el magamtól, az emberek meg
ránk mosolyogtak, amikor elhaladtak mellettünk.
Nem is olyan régen még csöppet sem zavarta, ha a híd
közepén fényes nappal megcsókolt.

– Rob? – Gyöngéden felé fordulok, a mellem finoman

hozzáér a karjához. Rob egyszerre megmerevedik, alig
észrevehetően kissé távolabb húzódik, a tudomásomra
adva, hogy teste egyetlen részével sem akar hozzám érni.
De aztán, amikor rájön, mit is csinált, kedvesen átöleli a
vállamat. Szótlanul állunk, és nézzük a hajókat.

Egy újonnan nyílt, garázsépületben kialakított ázsiai

étteremben eszünk, a St. Mary-templom mögött. Finomak az
ételek, de a hangulatunkhoz nem passzol a nyüzsgő
atmoszféra.

Kedvetlenül tologatom a csirkét a tányéromon a villámmal.

Mindaz, amiről nem beszélünk, a kimondhatatlan szavak

belénk fojtják a társalgást. De mindez azért történik, mert
Rob látott egy apát a kisfiával, vagy talán inkább azért, mert
odasimultam hozzá a hídon? Némán ülünk egymással
szemben, néha lopva rápillantok, hátha mégis mond
valamit, de ő csak meredten néz maga elé, ütemesen rágja
az ételt, aminek valószínűleg az ízét sem érzi.

A mellettünk lévő asztalnál fiatalabb, szép pár ül,

narancskoktélt kortyolgatnak. A lány manószerű, rövidre
nyírt frizurát visel, és szexi a megjelenése, minden
különösebb erőfeszítés nélkül. Ők sem szólnak egymáshoz
túl sokat, a csöndjükből, a pillantásaikból, a néha felharsanó
nevetésükből mégis érződik, hogy egymásra vannak
hangolódva. Képtelen vagyok levenni róluk a szememet.
Érzem, hogy gombóc szorítja el a torkomat. Tudják, hogy
nézem őket, de a kíváncsiságom legyőzi a jó modoromat.
Elmenőben, miközben belebújok a kiskabátomba, még
egyszer rájuk pillantok. A lány éppen a lábujjaival araszol
felfelé a fiú nadrágszárán.

– Rob, azt hiszem, beszélnünk kell – próbálkozom kedvesen,

amikor otthon kényelmesen elhelyezkedünk a nappali
kanapéján.

Nos, kimondtam. Az esti világításban nehezebb kivennem

Rob arcát, s így könnyebb konfrontálódnom vele.

– Jaj, Jill, nem kellene elrontanunk ezt a szép napot. –

Kieferrel játszik, mintha engem teljesen ki akarna zárni.

– Tényleg szép napunk volt, Rob. Nagyon szép. Éppen ezért

kell beszélnünk.

Rob mélyet sóhajt.

– Miről?

Belesajdul a szívem, de akkor is kimondom: – Arról, hogy

miért nem akarsz engem.

– Hogyhogy nem akarlak téged? – Rob őszintén meglepődik.

– Te meg miről beszélsz?

– Nyilvánvalóan visszautasítod az intim közeledésemet. Nem

akarod.

Látom a fájdalmat a komoly, szép, kék szemében.

– Ezt meg honnan a csudából veszed? Dehogyisnem

akarom.

Szeretlek. Mindig is szerettelek, ezt te is tudod.

– Akkor mi az oka, hogy sosem szeretkezünk? Már meg sem
csókolsz, és amikor kezdeményezni próbálok, te finoman
elhúzódsz. Van fogalmad róla, milyen borzalmas érzés, hogy
folyton visszautasítasz? – A szavak tompán, keményen
pattannak vissza a falakról. Nem akarom bántani, talán
ezért is kerültem ilyen sokáig ezt a beszélgetést.

Rob döbbenten néz, egészen belesápad, láthatóan

összeomlik.

Pedig messze nem ezt akartam.

– Visszautasítalak? Mikor utasítottalak vissza? Sokat

szeretkeztünk. Nem is értem, hogy miért mondod ezt.

Tényleg nem értené? Hirtelenjében nem is tudom, hogyan

folytassam. Rob megragadja Kiefer játékkötelét, közben
beveri az öklét a dohányzóasztalba, de meg sem rezdül az
arca. A kutyus izgatottan ugrálni kezd, huzakodnak a
kötéllel. Hitetlenkedve nézem őket. Tudom, hogy Rob
elkeseredett és bosszús is egyszerre, de most nem
engedhetem, hogy kibújjon a válaszadás alól.

– Rob, öt hónap telt el, ez alatt az idő alatt hozzám sem

értél.

Komolyan azt hiszed, hogy ez így normális? Vagy az

normális, hogy még csak nem is beszélünk róla? – Rob
ingerli a kutyát, az pedig egyre hangosabban morog. –
Szeretném úgy érezni, hogy van férjem... Szerinted élhetünk
úgy, hogy csak lábujjhegyen lépkedünk egymás mellett,
hogy kerülgetjük ezt az egészet?

Hogyan érhetném el, hogy ne érdekeljen szexuálisan az a

férfi, akit szeretek? Te mondd meg, mert én nem tudom. És
azt sem tudom többé, hogyan viselkedjek veled. – Mindkét
kezemmel megdörzsölöm az arcomat, és felpillantva azt
látom, hogy Rob csak tartja a kötelet, de nincs is tudatában.
– Ha a szexuális élet már egyáltalán nincs jelen a
házasságban, akkor új szabályokat, új viselkedési kódokat
kell kialakítani. De én nem tudom, mik ezek a szabályok.

– Fogalmam sincs, mit hordasz itt össze! Miféle szabályokról

meg viselkedési kódokról beszélsz? Mi a franc... – Rob a fejét
rázza, mintha valami bűbájt akarna lerázni magáról. De én
mást is látok a tekintetében: azt, hogy még önmagával
szemben sem őszinte.

Igyekszem nyugodtan folytatni:

– Nem mondod el nekem, hogy mi a baj. Fogalmam sincs, mi

jár a fejedben. Mi történik velünk? Elhúzódtál tőlem ott, a
hídon.

Hirtelen úgy éreztem, mintha már az érintésemet sem

tudnád elviselni. Valamit rosszul csinálok? Mert ha igen,
mondd meg, és ígérem, igyekszem változtatni rajta.
Megteszek bármit. Rob, nézz rám!

Szomorúan és dacosan mered rám.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Elhúzódtam? A hídon?

Mikor?

– Te most játszadozol velem? Mi ez az egész? – Rob

sebzetten, némán elfordítja a fejét. – Nem húzódhatsz el
tőlem. Ez kegyetlenség, és végtelenül igazságtalan. Te nem
ilyen vagy, ezért nem értem az egészet. Olyan, mintha már
nem szívvel-lélekkel vennél részt az egészben. Az
életemben. A házasságunkban...

Olyan, mintha azért, mert nem lehet gyerekünk, már engem

sem akarnál. Már nem vagyok elég jó neked.
– Ó, hagyjál már békén! Még hogy nem vagyok benne
szívvel-lélekkel a házasságunkban? Ez őrület. Lehet, hogy
túl sokat vagy együtt a drágalátos Leigh barátnőddel.

Valamelyik nap elmeséltem Robnak, hogy Leigh-nek kezd

elege lenni a házasságából.

– Tessék? – Ettől a megjegyzésétől haragra lobbanok. Csak

nem hiheti komolyan, hogy Leigh befolyása alatt állok?

Zakatoló szívvel felpattanok, és odalépek az ablakhoz. A

szívverésem a fülemben dobol, még a kutya csaholását is
elnyomja.

– Van valaki más? Erről van szó? – Nem tudom, miért

kérdezem ezt.

Rob felpattan.

– Helyben vagyunk. Ez az egész most már tényleg

nevetséges!

Egész egyszerűen nevetséges! Ezt én nem hallgatom

tovább. – Azzal kiviharzik a konyhába.

Utánamegyek, Kiefer szorosan a nyomomban. Rob felkapja

a slusszkulcsot az ablakpárkányról, s az ajtó felé indul.

– Hová mész?

– El.

– Nem engedem, hogy elszökj. – Lerúgom a papucsomat, s

egyik lábammal belebújok a cipőmbe. Kiefer felkapja a
másikat, azt hiszi, kezdődik a játék.

– Nem elszököm! Csak megszabadulok. Tőled.

– Veled megyek. – Nagy nehezen visszaszerzem a cipőmet a
kutyától.

– Nem, nem jössz. – Rob a kezével megálljt int. Próbálom

elvenni tőle a kulcsokat, mire ő tehetetlenül, elkeseredetten
néz rám. – Nőj már fel végre! – mondja, és elrántja a kezét.

Elindul az ajtó felé, én pedig próbálom az útját állni.

Hevesen zakatol a szívem. Már azt sem bánnám, ha dühbe

gurulna, mert az legalább valami érzelmi reakció lenne.

– Kérlek, maradj – könyörgöm, mert már biztosan tudom,

hogy nem nyerhetek. – Esküszöm, ha most elmész, ide
többé vissza nem jössz.

Persze nem gondolom komolyan a kegyetlen szavakat.

– Ne drámázz. – Azzal a vállamnál fogva határozottan eltol

az útból. Utánakapok, de már odakint van. Utánafutok, arra
gondolok, hogy ha kell, a kocsi elé állok. Nem is veszem
észre, hogy már szinte őrjöngök.

– Gyere vissza – kérlelem, mert nem akarom, hogy dühösen

vezessen.

Az orrát mindenbe beleütő Meghan Thomas a szomszédból

épp erre sétál a rózsaszín orrú bulldogjával, és kíváncsian
bámul ránk a bokrok fölött. Amikor már kissé távolabb jár,
hirtelen elsírom magam. Rob tolatni kezd, én pedig
visszasomfordálok a házba,

amit

most

szörnyen
üresnek

találok.

Egy-egy

veszekedésünk után, a hasonlóan sötét percekben mindig

rádöbbenek, mennyire szeretem Robot, mennyire rettegek
attól, hogy elveszíthetem. Jó volna tudni, hogy visszajön-e.
Mindig ezt csinálja egy-egy összekapásunk után. Kisétál.
Elhajt az utca végéig, majd visszafordul. Abban a
pillanatban, hogy belép, már minden meg van bocsátva.

De most nem jön vissza. A lépcső alján üldögélek. Kiefer a

poros parkettán ül, és megmorog, amiért felbosszantottam
urát és parancsolóját. Aztán rájövök valamire. Most először
dühös vagyok Robra, nem is magamat, pontosabban
magunkat sajnálom, és inkább tehetetlennek érzem
magam, semmint bizakodónak. A táskám az előszobai
asztalka alatt hever. Zsebkendő után kotorászok benne,
amikor kezembe akad egy papírcetli.

Andrej telefonszáma. Nem dobtam ki a szemétbe.

ÖTÖDIK FEJEZET

– Csúnyán összekaptak tegnap. Leigh és Clifford.

– Wendy már a második pohár bort kortyolgatja, én még

mindig az elsőnél tartok. Rob egész héten késő estig
dolgozott. Amikor otthon volt, gondosan került engem. – Jill,
én közben azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Annyira
furcsán, magukból kifordulva viselkedtek, egyszerűen
méltatlan volt két felnőtt emberhez.

– Min vesztek össze ennyire? – Kíváncsivá tett, hogy

megtudhatok
valamit

Leigh

munkahelyi

világáról

egy

bennfentestől.

– Nos, Leigh azt mondta nekem, hogy a Fatz nem túlzottan

népszerű márka a negyven feletti nők körében. De
Cliffordnak nem tetszett Leigh ötlete, hogy rendez egy „Nem
a soványság a menő” divatbemutatót, mondván, azzal még
nem lehet meggyőzni a nőket, ha azt állítjuk, a súlyfelesleg
elfogadhatóbb, mint a soványság. Leigh erre azt mondta,
nem a nők testképükhöz való hozzáállását szeretné ezzel
megváltoztatni, csupán humoros köntösbe csomagolva
gondolná eladni a fitneszholmikat olyan „normális”
embereknek, mint mi vagyunk, akik nem sasszézunk nap
mint nap a kifutókon. Láttam néhány modellt, akiket
behívott, amolyan Nigella Lawson formájú, gömbölyded
nőket, amivel Leigh azt akarta üzenni, hogy nem kell
csontsoványnak lenni ahhoz, hogy Fatz cuccokban
feszítsünk.

– Na és mi ezzel a gond? – Elképzelni sem tudtam, hogy

lehet egy ilyen triviális dolgon összekapni.

– Hát, merthogy a sovány szinonimája nem a „normális”,

nem? Úgy értem, én negyvenkettes méretet hordok, és ez
normális. De ha azt mondjuk, hogy „nem a soványság a
menő”, és olyanok mutatják be a cuccokat, mint én, noha ily
módon engem akarnak
legitimálni,

ezzel

mégis

azt

sugallják,

hogy

elfogadhatatlan vagyok. Hogy ha nem vagy nádszálvékony,

akkor nem is vagy igazán jó. – A pincér leteszi elénk a
pizzákat. Én rávetném magam, Wendyt azonban jobban
izgatja a beszélgetés, mint az étel. – Én arra gondoltam, ha
efféle szlogennel hozakodunk elő, akkor olyan emberekkel
kellene bemutatni, akik tényleg molettek, és büszkék is rá. –
Wendy a kése hegyével kopog az asztalon. – Megemlítettem
Leigh-nek, de erre ő azt mondta, elő

nem fordulhat, hogy „tehenekre” húzza rá a Fatz cuccokat,

azzal vége is lenne az egész üzletnek.

– Ezt nem mondhatta!

– Márpedig teheneket mondott. Pedig a divatbemutató célja

épp az lett volna, hogy a testesebb embereknek is felkeltse
az érdeklődését a márka iránt. Most már érted, mire
gondolok? Leigh néha teljesen értelmetlen dolgokkal áll elő.
– Wendy mint egy kormánykereket, úgy forgatja a két keze
között a tányérját. – Ha rajtam múlna, én megrendezném
ezt a divatbemutatót, de nem ezzel a szlogennel. Viszont
sokféle alkatú emberen mutatnám be a holmikat,
érzékeltetve, hogy az egész nem a súlyról szól, hanem arról,
hogy a Fatz márkát bárki viselheti. Valóban pozitív üzenet
volna, ha el tudnánk rugaszkodni ettől az unalmas
„botsáska”

képtől.

– Van benne valami. Ha engem kérdezel, úgy látom, hogy

még a sportnadrágok eladása is rengeteg problémával jár.

Wendy a szalvétájával felitat egy kis olajat a pizzájáról. Örök

harca, hogy belül maradjon a saját maga kreálta „kívánatos
töltött galamb”

kategórián.

Reménykedem,

hogy

most

már

hozzáláthatunk a pizzánkhoz is.

– Szegény Leigh, hónapokig dolgozott ezen a bemutatón,

amiért Clifford is lelkesedett korábban, de most lefújta az
egészet.

S aztán, amikor Leigh azzal vádolta, hogy inkább az ostoba

showbizniszes barátaira hallgat saját maga helyett, Clifford
hisztérikus rohamot kapott. Mintha felhúzták volna,
rohangálni kezdett, az arca rózsaszínre váltott, mint amilyen
színű a velúrmelegítője. – Wendy a kezével gesztikulálva
kísérte a mondandóját. – Szegény Leigh meg láthatóan
kínosan érezte magát, amiért Clifford ilyen becsmérlően
nyilatkozott róla előttem.

Mert igen csúnya dolgokat vágott a fejéhez.

– Például?

Wendy a villájára vesz egy kis mozzarellát.

– Nem igazán szeretném kibeszélni.

– Ezúttal kivételt tehetsz.

– Hát, levénszatyorozta.

Felvonom a szemöldökömet.

– Nem lehet, hogy csak a táskájáról beszélt?

– Nem, és még ez volt a legfinomabb megjegyzése.

Igyekeztem úgy tenni, mint aki semmit sem hall. Fogtam a
telefont, és hosszasan elbeszélgettem a tárcsahanggal. Úgy
tettem, mintha tisztában lennék azzal, hogy az efféle
megátalkodott, kamaszos viselkedés mindennapos dolog
egy irodában.

– Nálunk ez nincs így. – A fehér farmeremre ejtek egy olajos

gombaszeletet. Halkan káromkodom. – Nem fordult meg a
fejedben, hogy otthagyod őket?

– Nos, nem. Egészen addig, míg valaki nem velem beszél

így, nincs miért aggódnom, nem igaz? Neil is így gondolja.
Ráadásul később Leigh-vel együtt mentünk ebédelni.
Elmesélte, hogy valamelyik nap Clifford saját privát
mosdóját használta, és egy tubust látott a kézmosó mellett.
Azt hitte, fogkrém, de nem az volt, hanem aranyér elleni
kenőcs. Jót nevettünk rajta.

Én is elmosolyodom.

– Arra még nem gondoltál, hogy visszamész az egyetemre,

és megszerzed a diplomát?
Wendy az egyetemi évek alatt esett teherbe Ninával.
Elhúzza a száját, mint mindig, ha frusztrált.

– Időnként megfordul a fejemben. Ugyanakkor valószínűleg

a jogászkodás csak egy múltbeli álom volt az életemben. Ha
annyira a jogi pályára akartam volna lépni, miért nem
folytattam időben?

– Belefogtál, és egy darabig csináltad is.

– Ó, igen, belefogtam. Belefogtam, majd abbahagytam.

Mindig megmagyarázhatatlan rejtélyt éreztem e téma körül.

Mintha Wendy valamit elhallgatna. Az is megfordult a

fejemben, hogy talán Neil ellenzi, hogy befejezze a
tanulmányait.

Témát váltunk, Wendy most felőlem érdeklődik. Szépítve

adom elő a történetet, a szokásosra szorítkozom, a
szüleimre, a főnökömre, a szomszédokra, na meg a kutyára,
aki inkább megfullad a pórázán, de akkor is húz előre. Néha
már bánom, hogy magunkhoz vettük, de ezt persze nem
mondom ki hangosan.

Ugyanakkor szeretem is, bár leginkább olyankor, amikor

alszik.

– Na és a dolgozó nő hogyan boldogul az otthoni dolgokkal?

– kérdezem, ügyesen visszaterelem a beszélgetést Wendyre,
csak hogy ne magamról kelljen beszélnem. Valójában arra
vagyok kíváncsi, hogy viszonyul Neil a tényhez, hogy
egyszerre nem ő lett Wendy világegyetemének a
középpontja. Nem is olyan régen már azt is megbántam,
hogy egy kicsit is érdeklődtem Neil iránt. Nem is csak azért,
mert nem rajong különösebben a társaságunkért. De amióta
csak ismerjük egymást, soha egyetlen szóval meg nem
kérdezte Robtól vagy tőlem, mi van velünk. És gyanítom,
hogy nem azért, mert Wendy órákon át egyfolytában csak
rólunk mesél, és így tud mindent rólunk. Egyszerűen
közömbös a másik ember iránt.

– Nem hiszem, hogy különösebben felcsigázná Leigh és

Clifford csatározása. Eltörpül mindazon dolgok mellett, amik
az ő

fejében járnak egész nap. Különben minden rendben van,

viszont a házimunkát sokkal rövidebb idő alatt kell
elvégeznem. Azért továbbra is kellemesen vacsorázgatunk
egy-egy üveg bor társaságában. – Wendy ennél tovább
sosem megy a szexuális életük kiteregetésében. Végtelenül
visszafogott és diszkrét ebben a témában, ahogy azt sem
tudjuk, hány férfival feküdt le a férje előtt.

Nyilván lehettek páran. Leigh szerint a titokzatossága

mögött sötét titkok rejlenek. – Neil nem nagyon érti, miért
éreztem szükségét annak, hogy újra munkába álljak – teszi
még hozzá. – Szerinte épp elég lett volna a jógaoktatás, hisz
a pénzre sem vagyunk rászorulva. Azért a maga módján
támogat.

De amikor megüresedett egy adminisztrátori állás a

northumbriai rendőrségnél, Wendyt határozottan lebeszélte,
hogy jelentkezzen rá. Wendy egyszer említette, aztán soha
többet. „Nem szerencsés, ha az ember egy helyen dolgozik
a párjával.”

Wendy most hátradől a székében.

– Ha már ennyit beszéltünk a kövérségről meg a

soványságról, jobb, ha meg sem kérdezed, hogy kérek-e
desszertet.

– Kérsz?
– Igen.

Tiramisut rendelünk.

Megfordul a fejemben, hogy elárulom, Rob meg én nem

igazán jövünk ki egymással mostanában, anélkül, hogy
részletekbe bocsátkoznék. Úgy vélem, ha Wendy valamivel
őszintébben beszélne a Neillel való kapcsolatáról, én is
könnyebben megnyílnék.

Amikor előveszi a tárcájából a hitelkártyáját, a jóképű,

támogató Neil mosolyog vissza rá az egyik rekeszből.

Szombat reggel van. Megszólal a telefon. Az oldalamra

fordulva az órára sandítok. Rob már elment dolgozni, még
nincs kilenc.

Felveszem a telefont, attól félek, megint anyával van baj.

Feltűnően nagy a csend azóta, hogy a tengerparton jártunk.

– Segíts! – hallom.

– Jó reggelt, Leigh. – Visszahanyatlom a párnára.

– Beszélnünk kell. Vészhelyzet van.

– Kitalálom. Azt álmodtad, hogy szexeltek Clifforddal. Vagy

borvirágos lett az orrod. Vagy kiszőkítetted a bajuszod, és
most úgy nézel ki, mint egy rozmár. Ezt már mind hallottam.

– Rosszabb – feleli.

– Hát akkor mondd.

– Most nem tudom. L. itt van. – Hangosan ásítok.

Mostanában rosszul alszom. – Találkoznunk kell. Még ma.

Életbevágó.

Leigh szeret rébuszokban beszélni.

– Hát, ha gondolod, este összefuthatunk egy italra. –

Hirtelen mérges leszek, amiért Rob úgy ment el, hogy nem
árulta el, mikor jön haza. Már nagyon unom ezt a duzzogást,
hogy nem szól hozzám; ezzel büntet, amiért felhoztam a
témát, amit nem lett volna szabad. A házasságunk alatt
nemigen fordult elő, hogy hosszabb ideig nehezteltünk
volna egymásra.

– Este? Nem, addig nem várhat.

Felkelek, és elhúzom a függönyt. Újabb szép nap. A kert

fürdik a napfényben. Egy hatalmasra nőtt orgonabokor
ráhajlik az ablakra. A kerítésen túl a nyuszi biztonságban
beugrándozik a ketrecébe.

– Akkor mi lenne, ha a Seaburn-parton találkoznánk?

Haraphatnánk valamit, sétálgatnánk, később pedig

beugorhatnék a szüleimhez.

– Imádlak! – mondja Leigh.

– Viszonyom lesz. – Leigh szeme ördögi kajánsággal csillog,

s az arcomat fürkészi, hogy mit szólok hozzá. A pohár,
amiből épp inni készültem, hajszál híján kiesik a kezemből. –
Megismerkedtem valakivel, Jill. Valakivel... Ó! Mindjárt
végem! – ájuldozik, majd olyan erővel huppan le a pad
szélére, hogy lecsusszan a földre. Úgy is marad, mintha
tényleg meghalt volna.

Elképedve nézek rá.

– Nem nagyon tudlak követni. Megismerkedtél valakivel?

– Egy tüzes, forróvérű pasassal, és történetesen érdeklem.

Kész csoda. – Az ívekre festett szemöldökét simogatja,

grimaszol, és nagyokat nyögdécsel hozzá, mint valami
nehéz terhet cipelő

építőmunkás. Ilyen alakítást eddig talán csak Benny Hilltől

láttam.

– A bankban futottam össze vele. Az egyik kliensünk.

Kiskereskedő, Nicknek hívják, nős, gyerekei is vannak...

Tulajdonképpen már korábban is találkoztunk néhányszor,

de ahogy most rám nézett, az olyan volt, mintha igazán
csak most látott volna először – áradozik Leigh ábrándos
képpel. – A legviccesebb az egészben az, hogy a bankban,
sorban állás közben többet beszélgettünk egymással, mint
addig összesen. A korábbi találkozásaink mind olyan
hivatalosak voltak. Olyankor óvatos az ember. Na de most
aztán működött a kémia közöttünk! – Leigh egyenesen a
szemembe néz, még sosem láttam ilyen könnyednek.

– Meghívott egy kávéra, de olyan váratlanul ért, hogy

kapásból nemet mondtam. Erre ő azt mondta, hogy akkor
talán majd egy másik alkalommal. És én most nem tudom,
mit tegyek...

Mint kiderült, Leigh egész héten azon morfondírozott, ő

lépjen-e, vagy várja meg, hogy a férfi kezdeményezzen. Egy

olyan nőnek, aki több millió dollárt forgalmaz egy
divatcégnél, kissé nehéz elhinni, hogy bezsongott
olyasvalamitől, amiről én úgy vélném, hogy nem éri meg a
fáradságot.
– De az is lehet, hogy tényleg csak kávézni hív, és a „talán
majd máskor” csupán egy bevett elköszönési forma nála.

– Ó, de te nem voltál ott, nem láttad, hogy nézett rám. A

tekintete mindent elárult, amikor arról beszélt, mennyire
ellaposodott a házassága.

– A házassági problémáiról beszéltetek, miközben sorban

álltatok a bankban?

Leigh

az

arcomat

fürkészi,

nem

tudja

eldönteni,

helytelenítem-e a történteket, vagy csak kételkedem a

szavaiban.

Egy pillanatra azt hiszem, hogy nekem ront.

– Már arra gondoltam, kiveszek egy hotelszobát, és e-

mailben elküldöm neki az időpontot, a helyet meg a
szobaszámot.

– Szent ég! Ezt nem teheted!

– Miért ne tehetném? Vagy ugrik rá, vagy nem. Legalább

megtudom, és nem kell tovább agyalnom rajta. – Döbbent
arcomat látva Leigh csak pislog. – Miért, van jobb ötleted?
– Van. Maradj veszteg. Maradj távol tőle!

– Ne csináljak semmit? A semmi az nem választás, Jill. A

spontán orgazmusaimban az ő arcát látom.

Ügyelek rá, hogy ne essen le az állam.

– De hisz épp te mondtad, hogy neked sosem lesz

viszonyod.

Merthogy az olyan ciki.

– Tudom. De az még akkor volt, amikor senki sem bukkant

fel a láthatáron. – Leigh felhorkan, én pedig teljesen
tanácstalan vagyok, nem tudom, mit mondjak, mit
gondoljak. Ki lehet ez az ember? – Ha csak elképzelem,
milyen lehet vele szexelni... Már gondolkodni sem tudok
tisztán.

– Csupán azért, mert hízelgőnek találod, és feldobott. De el

fog múlni, és te el fogod felejteni.

– Eszem ágában sincs elfelejteni. Dugni akarok vele.

Ez a nyers szókimondás olyan, mint egy arcul csapás. Ez

már nem játék. Leigh komolyan beszél.

– Én eddig abban a hitben voltam, hogy nem akarod

tönkretenni az életedet. Azt hittem, más életet akarsz élni,
mint az anyád.

Leigh anyja számtalan pasival összejött az évek során. Leigh

aztán két évvel ezelőtt megtudta, hogy van egy
ikertestvére. Az anyja Leigh-t megtartotta, de a másikon
túladott. Leigh Wendy segítségével megtalálta, s miután
beszéltek telefonon, a két nő úgy döntött, hogy találkoznak.
Mint a három testőr, együtt mentünk Leicesterbe, abba a
kávéházba, amit Louise javasolt. Mint egy krimiben,
Wendyvel külön asztalnál ültünk le, onnan figyeltünk,
miközben Leigh egy másik asztalnál Louise-re várakozott.

De sajnálatos és titokzatos módon Louise nem jött el a

találkozóra. Leigh sosem tudta túltenni magát a történteken.

Hazafelé egyre csak azt hajtogatta: „Miért van az, hogy én

senkinek sem kellek igazán? Egész életemben mindig is úgy
éreztem, hogy nem vagyok elég jó, hogy engem nem lehet
szeretni.” Emlékeztettük rá, hogy Lawrence és Molly
számára ez nem így van. Amikor hazaértünk, Leigh azt
kérte, ígérjük meg, hogy soha többé nem ejtjük ki a szánkon
Louise nevét. Be is tartottuk az ígéretünket.

– Nyomorultul érzem magam! – jelenti ki végül drámai

hangon, ami nem jellemző rá. Láthatóan bosszantja, hogy
nem lelkesedem, nem támogatom. – Hiába veszem sorra a
jó dolgokat, nem segít. Úgy érzem, mintha egy szakadék
szélén állnék, és tennem kell valamit, hogy ne zuhanjak
bele. Azt hittem, ez nyilvánvaló azok számára, akik
odafigyelnek rám.

Rám gondol, de bármennyire utálom is, erre csak azt

tudnám mondani, hogy nem, egyáltalán nem volt
nyilvánvaló. Mert Leigh mindig is ilyen volt: egyszer fenn,
egyszer lenn. De azt sosem gondoltam volna, hogy képes
feláldozni az egyetlen fontos dolgot az életében, pláne úgy,
hogy végre békére lelt.

– Tudod jól, hogy sosem tenném tönkre Molly életét úgy,

ahogy az anyám tönkretette az enyémet. A fagyis beállított
hétfőn, azt mondta, szólítsam apának, és hogy egész
életében olyan asszonyra vágyott, mint az anyám, aztán a
hét végére nem marad utána más, csak egy eldobott
Magnum jégkrémes papír. – Leigh halkan, keserűen kuncog,
és fürkészően a szemembe néz, mire én is elmosolyodom,
noha egyáltalán nem találom viccesnek, amit mondott.
Mindig is csodáltam, egyúttal bizarrnak is találtam, hogy
Leigh képes volt nevetni azon a rengeteg szörnyűségen,
amit átélt.

– De most már tennem kell valamit magamért is. Nem

Lawrence-ért, Mollyért vagy Cliffordért, hanem önmagamért.
Elvégre az én boldogságom ugyanúgy számít, talán nem? Az
is lehet, hogy olyan ember vagyok, akinek több impulzusra
van szüksége, mint amit az élet kínál. Talán pont egy
ártatlan viszonyból kapom meg. Nem hiszem, hogy most
már életem végéig csak a férjemmel kellene kefélnem, amíg
csak meg nem halok. Belefáradtam, másra vágyom,
izgalomra van szükségem. Ez csak egy viszony. Nem
szexuális tombolásra gondolok fűvel-fával, míg csak
kilencvenéves nem leszek. – Ezt úgy mondja, mintha egy
pohárka borról beszélne. – Lehet, hogy én jobban igénylem
a szexet, mint te vagy Wendy. Ti mindketten elégedettek
vagytok a házasságotokkal, boldogok a férjetekkel. Én
viszont valami izgalmasabbra vágyom.

Lawrence jelentéktelensége vonzó volt az után a sok faszfej

pasi után, akikkel addig jártam. Tetszett, hogy olyan a lába,
mint egy nyolcéves etiópiainak. De tudod, a múlt héten vért
vettek tőle, ő

meg négy napig magán hagyta a ragtapaszt. Még

mutogatta is, mintha szívműtéten esett volna át. Rémes.

Ezen már elmosolyodom. Leigh gyakran szórakoztat ilyen

kis családi történetekkel, és jókat mulatunk. Aztán
elszégyellem magam, mégsem kellene nevetgélnem
Lawrence gyarlóságain.
Feltűnik, hogy Leigh lázas izgalma alábbhagyott, most már
szinte katatón állapotba került. Megsajnálom: örökös
hajszában van, hogy végre kialakulhasson az önbecsülése. A
gyerekkora teljesen összezavarta. Mondogatta is gyakran:
„Tudjátok, az én anyám soha nem ölelt magához, soha nem
mondta, hogy milyen szép vagyok.”

Szomorú. Az én anyám épp az ellenkezője volt, mindkettőt

naponta megtette.

– Megértelek, de nem biztos, hogy egy új viszony a legjobb

megoldás, Leigh. Gondolj arra, mit veszíthetsz. Megérheted
az aranylakodalmadat, de úgy, mint egy olimpiai bajnok, aki
doppingszerekkel nyert. Ha el is káprázatod a világot, te
azért mindvégig tudod, hogy nem tisztességes módon
nyertél.

Leigh csak néz rám tompán, sűrűn pislogva.

– Talán számomra nem olyan fontos a hűség, mint

számodra, Jill. Vagy csak úgy gondolom, hogy másféle
módja is van a hűségnek.

– De ez az ember az ügyfeletek, Leigh. Ki is rúghatnak érte.

– Ó, attól nem kell félni! – Leigh kisöpri fekete haját a

szeméből. – Tudom, mit csinálok. Határidőt szabok a
dolognak.

Mondjuk hat hét, és vége.

Elképeszt, hogy ilyen józanul kikalkulálja egy leendő viszony

időtartamát.

– Na és mi van, ha beleszeretsz?
– Te mindenbe érzelmeket képzelsz, Jill. De én nem ilyen
vagyok. Mindent gyakorlatiasabb szemmel nézek.
Találkozunk, dugunk, másnap is találkozunk. Hat hét, aztán
mindketten továbblépünk. Senkinek nem ártunk vele, csak
lesz mire visszaemlékeznünk. – Hosszan belekortyol az
italába, a fény megint ott játszik a szemében. – Nem hiszed,
hogy jól sülhet el?

Magamnak sem tudom megmagyarázni, miért, de Leigh

készülő etyepetyéje nyugtalanít.

– Talán. Ha valóban így működik, ahogy ezt most

lefestetted.

– Gondom lesz rá, hogy így legyen. Muszáj. Muszáj tennem

valamit, Jill, különben... képtelen vagyok folytatni.

– Hát, nem is tudom. Mi lenne, ha inkább másik munkát

keresnél? Vagy elutaznál valahová?

– Másik munkát? De hisz ebből fedezzük a jelzálogokat,

ebből járhat Molly magániskolába meg énekórákra, ebből
maradhat otthon Lawrence, hogy ne idegeskedje sírba
magát idő előtt. Ami pedig az utazást illeti, ha egy hétig
Lawrence-t kellene néznem úszógatyában, lassú kínhalált
halnék a napszemüvegem mögött. – Egy ideig hallgat, majd
hozzáteszi: – Wendynek azért ne mondd el, jó? Szeretem őt,
de te is tudod, hogy milyen. Sosem bocsátaná meg nekem a
csalást. De te ismersz engem, képtelen vagyok úgy imádni
valakit, mint ahogy ő teszi. A lányomat persze igen, de
egyetlen férfit sem. Ahhoz félre kellene tudni tennem a
kételyeimet, és erre nem vagyok képes. Meg persze nem
szeretném, ha kitudódna a munkahelyemen.

– Persze hogy nem mondom el. Nem az én dolgom. –

Egymás szemébe nézünk. Nem emlékszem, hogy lett volna
olyan dolog köztünk, amit nem osztottunk meg egymással.
Talán a legelején előfordult,

amikor

Leigh-t

bemutattam

Wendynek,

jógatanárnőmnek. Wendy eleinte nem tudta eldönteni,

kedveli-e Leigh-t, vagy sem, egészen addig, amíg Nina
halálakor Leigh be nem bizonyította, milyen jó ember.
Barátokként azóta már sok mindenen mentünk keresztül,
ezért most nem lesz könnyű

egyikünket kihagyni belőle. – Nagyon is értem, mire

gondolsz, amikor azt mondod, kell valami, amitől jobban
érzed magad. – Most, hogy belelendültünk a titkok
felfedésébe, minden lelkesedés nélkül én is elmesélem,
hogy állunk Robbal: milyen steril lett a kapcsolatunk, hogy
nem beszélünk, nem is szerelmeskedünk egymással.

Leigh alig pislog, csak figyelmesen hallgat, egyszer sem szól

közbe. Csak amikor a végére jutok, akkor szólal meg.

– Nos, meg vagyok döbbenve, Jill. Komolyan. A fenébe! Te

olyan vonzó vagy, hogy azt képzeltem, esténként úgy kell
levakarnod magadról Robot. – Aztán még hozzáteszi: –
Biztos, hogy nincs viszonya valakivel?

– Tessék? Hát persze hogy nincs.

– Te mondtad, hogy mindig késő estig dolgozik. Nem szexel.

Hát nem ez a két legárulkodóbb jel? Persze én sem hiszem,
hiszen mindig is látszott, hogy teljesen odavan érted. De
talán épp ez a baj, nem? Hogy az emberek nem mindig
olyanok, mint amilyennek látszanak. A férfiak meg, még a
legboldogabbak is, ha csak egy cseppnyi esélyük van
máshol...

– Rob nem ilyen! – mondom, hevesen a fejemet rázva.

Átkozom magam; bár ne szóltam volna egy szót sem. –

Amióta vállalati ügyfelei vannak, a munkája egészen
megváltozott. Már nemcsak bútorokat készít, de
szerződésekkel is kénytelen bajlódni, rengeteg lett a
papírmunka meg az új üzleti partnerek felkutatása.

Sok mindent kell észben tartania. S ennek tetejébe kiderült

róla, hogy nemzésképtelen.

– Persze, igazad van – mondja Leigh. – S egy férfinak komoly

lelki trauma, ha nincs spermája. Egész biztos, hogy ettől
kevesebbnek érzi magát. Valószínűleg ezért húzódott vissza
a csigaházába.

– Márpedig nem ő az egyetlen férfi a földön, akinek ilyen

problémája van. Még hogy kevésbé érzi magát férfinak!
Senkinek sem engedem, hogy ezt gondolja Robról!

– Nem hát, de te is tudod, hogy a férfiak mennyire el vannak

telve a péniszükkel. Többnyire ez vezérli őket, nem? Pedig
nem ezen múlik a férfiasságuk, mégis így érzik. –
Döbbenten látom, hogy könnyek gyűlnek Leigh szemébe. –
Együttérzek veletek.

Súlyos kereszt az, amit most Robnak viselnie kell. Ezt nem
érdemelte. Egyikőtök sem, különösen te nem. De egyik sem
a te hibád.
Meghat Leigh együttérzése. Már bánom, hogy én meg
bosszankodtam az ő problémáján, és nem voltam kellően
megértő.

De Leigh rátapintott az igazságra azzal, amikor azt mondta,

az egész nem az én hibám. Aztán elmondja, hogy Lawrence
még egyetemista korában felajánlotta a spermáját egy
spermabanknak.

Vagy egymillió kis Lawrence rohangálhat a világban

önmagát és a gyökereit keresve. Ezen jót nevettünk.

Majd egyik pillanatról a másikra azon kapom magam, hogy

elmondom Leigh-nek a bizarr kalandomat a vízimentővel.

– Szóval ezért is akartál idejönni! Te kis álnok!

– Nem! Dehogy! Hisz mondtam, anyáékat akarom

meglátogatni.

– Ha te mondod!

– Komolyan beszélek. Persze hízelgő volt, hogy ennyi idő

után emlékszik rám. És iszonyatosan jóképű. Nagyon vonzó.
De csak egy szexéhes, középkorú vízimentő. Mihez
kezdhetnék egy ilyen férfival?

– Hát én tudnám, mihez kezdjek vele. Azért ez határozottan

szokatlan történet. A cédula, meg hogy már kétszer is látott
korábban Newcastle-ben, és emlékezett rád a Mikulás-
ruhádban...

– Sanda irigység villan Leigh szemében. – Látod, én találtam

valakit, aki szívesen szexelne velem. Te pedig olyasvalakit,
aki románcra vágyik. – Leigh egy pillanatra mintha
elszomorodna. – De abból, ahogy leírtad, szerintem több
van benne, mint amit a munkája alapján feltételezel róla. Én
komoly kísértést éreznék, hogy kiderítsem, mi az.

Éppenséggel

elsétálhatnánk

arrafelé,

messziről

megmutatnám, már persze ha ő van ügyeletben. – Hirtelen

nevetséges örömet érzek, hogy megmutathatom Leigh-nek,
de még inkább annak, hogy magam is láthatom. Nem
tisztességes Robbal szemben, de végtére is csak játék az
egész. – De csak ha szeretnéd.

Annyira nem fontos.

– Jó móka lenne, nem? – mondja Leigh, máris olyanok

vagyunk, mint két tini összeesküvő.

– Most meg mi van?

Leigh cinkos mosollyal néz rám.

– Párhuzamos, titkos liezonok.

HATODIK FEJEZET
Leanne Cosmó ját lapozgatom az ebédszünetben. „Száz
tipp, hogyan indítsuk be a partnerünket.” Azt hiszem, már
húsz évvel ezelőtt olvastam ezt a cikket. De a jelek szerint
mit sem tanultam belőle.

– Ezeket már kipróbáltad? – kérdezem Leanne-től.

Rám bandzsít az íróasztala mögül. A széke mögött egy

fikusz áll, olyan, mintha a fejéből nőne ki.

– Micsoda? – Az orra alá dugom az újságot. – Beindítani?

Ezen a téren nem szorulok tanácsokra, Jill, drágám.

– Akkor nesze ez a szeméthalom – mondom, és épp vissza

akarom dobni a magazint, amikor balszerencsémre Michael
Irving lép be, és rajtakap.

– Jill lelkes olvasó – mondja.

Grimaszolva szalutálok, amikor becsukódik mögötte az

irodája ajtaja, mire a lányok halkan kuncognak.

Épp veszem a kiskabátomat, és indulnék hazafelé, amikor

megszólal a telefonom. Leigh rendel oda az Au bárba.

– Halaszthatatlan – jelenti ki.

– Ó – mondja Rob, amikor felhívom, és elmondom neki, hogy

az Au bárban vagyok, épp most rendeltem egy pohár Pinot
Grigiót, és valószínűleg itt is fogok enni. – Én meg arra
gondoltam, hogy este elmehetnénk vacsorázni. – Tíz nap
telt el a veszekedésünk óta.
Bár nekem tíz hónapnak tűnik.

– Hát, korábban is mondhattad volna. – Délután valamikor

megfordult a fejemben, hogy otthon összeütök valami
kellemes vacsorát, mire Rob hazajön. De túl sok fáradsággal
járt volna, és semmi garancia sem volt arra, hogy nem állok-
e majd ott pofára esve a kihűlt vacsorával. – Leigh beszélni
szeretne velem. Valami fontos dologról. Most nem
hagyhatom itt. – És nem jutott eszembe, hogy előbb veled
egyeztessek, gondolom, de nem mondom ki hangosan.
Hogy őszinte legyek, azok után, ahogy az elmúlt napokban
viselkedett velem, nem gondoltam volna, hogy érdekli, mit
csinálok. Elfojtom magamban a feltörni készülő

haragot, mert csak fájdalmat okoznék mindkettőnknek, ha

bármit is mondanék, gyógyulást nem hozna.

– Jó, ha már más program mellett döntöttél, rendben –

mondja egy megértő férfi modorában, de hallom a
hangjában a csalódottságot. – Akkor később találkozunk. –
Némi kínos csönd, majd hozzáteszi: – Szeretlek. És... – Újabb
kínos csönd. – Sajnálom, Jill. Tudom, feszült volt a helyzet
köztünk.

Leigh viharzik be az ajtón. Szólok Robnak, hogy le kell

tennem, és az gyanúm támad, hogy talán később
megbánom, hogy ma Leigh mellett döntöttem.

Leigh gyönyörűen fest. Mintha kicserélték volna. Elegáns a

galambszürke, rakott, térdig érő szoknyájában s krémszínű

felsőjében. A szoknyában remekül érvényesül a lába, amin

egy ötvenes éveket idéző szandál van. Alig jutok szóhoz az
ámulattól.

– Szent ég, lélegzetelállítóan nézel ki.

– Dugunk – mondja erre Leigh, gyorsan lehuppan a
karosszékbe, s a két kezét a szája elé kapja. Döbbent
arcomat látva megfedd: – Ó, ne nézz már így rám.

– Te csak ugratsz, igaz?

– Már miért ugratnálak? E-mailezni kezdtünk, megírtam,

milyen kellemes volt elbeszélgetni vele a múlt héten, stb. Ő
meg visszaírt, hogy együtt kellene ebédelnünk valamikor.

– Együtt kellene ebédelnetek? Így nevezi? – Máris utálom.

– Ma tizenegykor küldött egy e-mailt, tizenkettőkor felvett,

és elvitt magához.

– Magához?

– Egy szót sem szóltunk egymáshoz a kocsiban. – Leigh

megsimítja a nyakát. Piros és foltos. – Alig léptünk be az
ajtón, máris a falnak döntött, feltolta a szoknyámat, a két
lábam közé nyomta a térdét.

Akaratlanul Leigh szoknyájára téved a tekintetem.

– Szent ég! – Leigh a felső fogaival beharapja az ajkát, s én

nem tudom, hogy a következő pillanatban nevetni vagy sírni
fog, nehéz az érzelmeiben eligazodni. Leigh látványosan
olvadozik, nyögdécsel hozzá, mint az építőmunkások. Kellő
feltűnést keltünk.

– Na és hol van ilyenkor a felesége?

– Ó, állandóan dolgozik. A jelek szerint nem nagyon

szexelnek egymással.

– Na és a gyerekek?
– Iskolában. Hol máshol. – Leigh érzékien megnyalja a
száját.

– És egy vadállat az ágyban, Jill.

– Igazán? – Próbálok vidámságot erőltetni magamra,

szeretnék vele örülni, de magamban azt gondolom, amit
ezzel a Nickkel csinál, az egy vicc. Sikerül olyan erővel
lecsapnom a poharamat, hogy majdnem eltörik. Kíváncsi
vagyok a részletekre, de el is borzadok attól, hogy halljam.
Bár mindig érdeklődéssel hallgatom, ha mások jó szeretők.
Ha az ember csak egyvalakivel próbálta, akkor nincs mihez
viszonyítania. – Na és mi olyan fantasztikus benne? –
Óvatosan újra a kezembe fogom a poharamat.

Leigh keresztbe teszi a lábát, kivillan a fehér alsónemű.

– Hát, először csak tapogatóztunk. Tudod, milyen az, amikor

elönti az embert a forróság, és a vágy majd szétrobbantja? –
Vajon Rob meg én éreztük-e már úgy, hogy szétrobbanunk a
vágytól?

Pillanatnyilag inkább úgy éreztem magam, mintha épp egy

sebesvonat robbantaná szét az agyamat. Az, hogy
mindkettőnknek férje van, és mindketten valami
megengedhetetlent teszünk, felforrósítja a levegőt. – Hű! –
súgja Leigh. – Hogy ennek micsoda energiái vannak!
Egyetlen óra leforgása alatt háromszor csináltuk!

Voltam már együtt olyan pasasokkal, akik nagyon jók az

ágyban, de ő.... – Leigh máskor fásult tekintete most
smaragdzölden ragyog. – És fantasztikusan gyöngéd.
Imádnivaló. Nem is emlékszem, hogy valaha is ennyire
örömömet leltem volna egy férfi sürgető, vággyal teli
testében. Magában a puszta vágyban. A verejtékezésében.
Az illatában. – Leigh az arcomat fürkészi. – Helyteleníted,
amit teszek.
Valami láthatatlan szakadék támad közöttünk. Megrázom a
fejemet.

– Nem, csak nem hiszem, hogy ezt kellene csinálnod.

Rettenetesen sajnálnom Lawrence-t és Mollyt. Bár ne

mesélte volna el nekem, ugyanakkor még mindig hevesen
ver a szívem attól, amit Leigh a csukott ajtó mögött csinált.

– Na és hallani akarod a többit is, vagy sem?

– Csak azt ne mondd, hogy a közös ágyukban csináltátok.

Leigh kényelmesen elhelyezkedik a székben, elégedetten,

némi kárörömmel.

– Nem, a vendégszobába vitettem magam. De azért vicces,

hogy ő az ágyukban szerette volna – teszi hozzá Leigh
mosolyogva.

Pfuj. Látatlanban is utálom azt az embert. Engem bánt a

dolog, mintha az én ágyamban esett volna meg.

– Először a lépcsőn csináltuk. Még mindig ég a bőröm a

szőnyegtől. – A lépcsőn? A Thomas Crown-ügy c. film jut
eszembe, az érzéki Rene Russóval, aki Pierce Brosnannal
szeretkezi végig az egész lakást valami vad, erotikus
zenére. Épp két napja ment a tévében. – Aztán bevitt a
fürdőszobába. – Leigh megvonaglik a székben, mintha
orgazmusa volna. – Jill, olyan volt az egész, mintha az
életem, a házasságom és minden más is megszűnt volna
létezni. Megszűnt bennem minden feszültség, újra fiatalnak
éreztem magam. Azzal a különbséggel, hogy most sokkal
jobb volt, mint akkoriban. Azért, mert ezúttal jó okkal
csináltam.
Azért csináltam, mert én akartam így, nem pedig mások. –
Leigh a távolba réved, én meg azon kapom magam, hogy
örömmel tölt el, hogy ilyennek látom. – Aztán valami nagyon
furcsa dolog következett. Ott is megcsinálta velem. A
fürdőben. – Leigh a szemembe néz. – De talán ez már túl
sok lesz neked.

– Túlélem.

– Szóval, lovagló ülésben a kád szélére ültetett, az alfelem,

hát, tudod...

– Nem igazán. – Miközben farkasszemet néztünk, a szívem

hangosan zakatolt.

– Hát, tudod, milyen hideg a kád széle, amikor ráül az

ember.

S együtt a kettő, a hideg meg a forró... – Igyekeztem biztató

képet vágni. – Egyik lábunkkal bent álltunk a kádban, ő meg
ringatott, majd belém hatolt hátulról. – Leigh rám néz, és
késve ugyan, de leesik a tantusz. – Szent ég, ha látnád az
arcodat! Lángol, mintha kigyulladt volna a hajad.

Az arcomhoz érek. Tényleg forró.

– Csak az italtól van. – Próbálok közönyös, már-már unott

képet vágni, mintha már milliószor végigcsináltam volna
ugyanezt.

– Mondd csak tovább. – Azzal körbefuttatom a tekintetemet

a helyiségben, mintha csak félig-meddig érdekelne, mi
következik.

– Hozhatok még valamit?

Egy sietős, csípőig felsliccelt szoknyás pincérnő szakítja meg
a társalgásunkat. Valami jegeset, mondanám
legszívesebben, mert hirtelen rádöbbenek, hogy Leigh
története teljesen beindított.

Leigh felkapja az itallapot, szórakozottan forgatja a kezében,

miközben én majd felfalom a pillantásommal.

Most már pontosan tudom, hogyan érezheti magát egy

eunuch. Engem senki sem rángat be a fürdőszobába egy kis
eksztázisra. Senki sem igyekszik kitágítani a véredényeimet.

Megnézem magamnak az itt üldögélő fiatal férfiakat és

nőket, csak úgy árad belőlük a szexualitás. Én mintha
fényévekre volnék ettől, öregnek, túlságosan higgadtnak, de
legfőképpen elhanyagoltnak érzem magam.

Leigh egy vodkakoktélt rendel.

– Nem fogod elhinni, Jill. – Leigh-nek széles mosolyra

húzódik a szája. – Még nagy is.

– De hisz mindenki azt mondja, hogy a méret nem számít.

Csak az, amit csinál vele.

Rob mindig azzal büszkélkedik, hogy az övé húsz-egynéhány

centi. De Rob azt is mondja, hogy száznyolcvannégy
centiméter magas. A borospoharam után nyúlok, de nem
tudom felemelni, annyira remeg a kezem. Azt mondom
Leigh-nek, hogy ki kell mennem a mosdóba. Berontok az
egyik vécébe, és kimerülten nekidőlök az ajtónak. A szívem
úgy kalapál, mint egy kovács az üllőn. Egy örökkévalóságig
így maradok, miközben ezek az istentelen energiák
szétáradnak a testemben, hogy egészen beleszédülök.
Sokáig tartom a csuklómat a hideg víz alatt, hogy lehűtsem
magam.
A helyemre visszaülve nem nagyon tudom, mit
mondhatnék.

Mintha egy idegen ülne velem szemben, akivel nem nagyon

tudom, miről lehetne még beszélgetni.

– Na és védekeztél? – Utálkozva gondolok arra, hol meg nem

fordulhatott az a pasas.

Leigh elhúzza a száját.

– Minden olyan gyorsan történt. De azt mondja, hogy tiszta.

Hogy eddig nem kefélt félre.

Naná, hogy ezt mondja. A fürdőszoba hőse, aki hazavisz

valakit az otthonába. Pánikba esem a barátnőm miatt, nem
akarom elhinni, hogy ennyire naiv. Mégis megtartom
magamnak a véleményemet, mert hasonló helyzetben
magam sem szeretném, ha valaki egy ilyen megjegyzéssel
elrontaná az örömömet. Csak ennyit felelek:

– Értem.

– De van itt még valami más is, amiért biztosan utálni fogsz.
– Leigh megint grimaszol. – Nem szedem a gyógyszereket,
emlékszel? Abbahagytam a gyötrő fejfájásaim miatt.
Valószínűleg a stressz lehetett az oka, amikor Cliff meg én
nagyon nem jöttünk ki egymással, még azelőtt, hogy
Lawrence-nél megállapították a kényszerbetegséget. –
Észreveszi az arcomra kiülő rémületet. – Idehallgass, Jill, ne
akarj az anyám lenni. Tudom, mit csinálok.

Most jó időben volt. Vagyis ne aggódj miattam.

– Jól van, sajnálom. – Tökéletesen meg vagyok győződve

arról, hogy teherbe fog esni. Érzem, tudom.
Leigh elneveti magát, majd elkomolyodik, az arcán
vágyakozó kifejezés ül.

– Annyira kedves, Jill. Annyi mindenben passzolunk

egymáshoz, minden szinten. – Megállom szemforgatás
nélkül. Ha látná, nekem rontana. De most túl sok minden
kavarog a fejében.

– Tudod, jelzésértékű, hogy kivel dug az ember. A férfiak

ezért is kergetik a csinos, fiatal, kemény húsú csajszikat.
Ráadásul ez a pasi életteli, karizmatikus, és tesz mindenre.
Ezért is olyan sikeres a munkájában. És ebben van valami
nagyon szexi.

Kétségtelenül az. Engem meg mardos a sárga irigység.

Kényszeredetten elmosolyodom. Elnézve Leigh bütykös

térdeit, azon tűnődöm, vajon lezuhanyozott-e, mielőtt
visszament az irodába.

– Bele fogsz szeretni. Érzem a zsigereimben.

– Ugyan már! Mondtam, hogy csak egy kis kaland. Szabott

határidővel. A nyár végéig, ennyi. – Nem akartam
emlékeztetni, hogy korábban hat hetet mondott. Már most
megtoldotta egy hónappal. – Ráadásul csalja a feleségét, és
ismersz engem, sosem tudnék egy olyan férfival együtt élni,
akiben nem bízhatok meg száz százalékig. Ehhez már épp
eléggé el vagyok cseszve lelkileg.

Szerinted miért mentem feleségül Lawrence-hez?

– Azt hittem, azért, mert eleged lett a szélhámos pasikból, a

szakításokból, az egyéjszakás kalandokból. Állandóságot,
valami valóságosabbat akartál.
– Meg olyan férfit, aki soha nem csal meg, soha nem hagy
el.

– Mellesleg szeretted őt.

– Igen. És most is szeretem. De pontosan tudtam azt is,

hogy Lawrence szerencsésnek érzi magát, amiért lehúzhatja
a bugyimat.

S eleinte jó volt abban a tudatban lenni, hogy az ember

szívességet tesz valakinek, de később már úgy gondoltam,
hogy meg sem érdemli.

– Ez kissé gonoszul hangzott.

Vajon eddig is ilyen kegyetlen volt, csak nem vettem észre?

Elvakított, hogy jól éreztem magam a társaságában, és nem

hallottam meg, hogy Leigh mindig mások kárára mulat?
Lehet, hogy ez a viszony olyan magabiztosságot nyújt neki,
hogy most tárul fel az igazi énje? Abban is kételkedni
kezdtem, szerette-e valaha is a férjét, vagy csupán azért
ment hozzá, hogy maga mögött hagyhassa a pszichés
terheit?

– Tudod, már teljesen el is felejtettem, mit tudok kihozni egy

férfiból az ágyban, egészen mostanáig, amíg ma meg nem
tapasztaltam vele. – Leigh ezúttal is kábultan mered maga
elé. – Ez teljesen más, szexelni szerelem nélkül, viták nélkül,
közös múlt nélkül. Az ember csak úgy gondtalanul elengedi
magát valakivel, aki tetszik neki. – Leigh felpillant,
észreveszi a borús ábrázatomat.

– Nem értesz engem, ugye?

– De, értelek. Értem, hogy ezt akarod. Csak azt nem értem,
hogy meg is csinálod.
– Hát, talán azért nem, mert én más vagyok. Nem szeretek
elkényelmesedni, belefásulni. Amit most vele csinálok, az
nélkülözhetetlen számomra. Nem feltétlenül vagyok büszke
rá, de nem is tagadhatom le. Szégyellni azonban egész
biztosan nem fogom. Nem bántottam senkit. – Elhallgatunk,
mintha mindketten a megfelelő szavakat keresnénk. Leigh is
érzi, mert könnyedén hozzáfűzi: – Holnap is együtt
ebédelünk.

– Holnap is elmész a lakására? Ezt nem csinálhatod, Leigh!

Le fogsz bukni. Mi van, ha a felesége váratlanul hazamegy?
Vagy a gyerekei...

– Mondtam már, hogy az asszony egész nap dolgozik. –

Leigh úgy kapja le a második koktélt a pincérnő tálcájáról,
hogy az majdnem felborul a heves mozdulattól. S mivel
nemigen akaródzik rendeznie a számlát (ez is egy olyan
rossz szokása, amit Wendyvel nehezen fogadunk el), én
fizetek. – Tulajdonképpen attól, hogy erre is van esély, csak
még izgalmasabb az egész. A veszély a legjobb
afrodiziákum.

– Nálam pedig nem működne – mondom. Engem más fából

faragtak, ráadásul soha senkit nem ismertem, akinek
viszonya lett volna. Csak ülök, és figyelmesen nézem Leigh-
t. – Egészen ki vagy pirosodva. Remélem, elmúlik, mielőtt
Lawrence-szel találkozol.

Leigh végigsimít a nyakán.

– Lawrence-től már olyan rég nem öntött el a forróság, hogy

ha látná, azt hinné, bőrpírom vagy kanyaróm van. Azonnal
rongyosra olvasná az orvosi szakkönyveket. – Leigh lábat
vált, ezúttal is kivillan az alsóneműje, amiről azt képzelem,
Nick a fogaival rángatta le róla.
– Nem is hiszem, hogy Rob valaha is így fel tudott volna
hevíteni.

Leigh a szemöldökét húzogatja.

– Hát, én tudnék valakit, aki megtenné.

Belépve az ajtón, visszatérve a nyugalmas házasságomba,

úgy érzem, mintha biztonságos révbe értem volna. Kiefer
szalad elém.

Örömében bepisil, feltörlöm, de egyáltalán nem vagyok rá

mérges.

A tévé hangosan szól.

– Hali, kincsem – kiált ki Rob a nappaliból.

Kincsem. Minden megbocsátva, minden elfelejtve. Egy rossz

szava sincs, mert a barátnőmmel voltam. Hirtelen elönt a
megnyugtató bizonyosság, hogy minden rendben lesz.
Robnak nincs viszonya senkivel, mindegy, mit gondol Leigh.
Rob csak szenved, és már bánom a korábbi szavaimat. Az
ajtóban megállva nézem, ahogy ott hever elterpeszkedve a
kanapén a tévé előtt.

Aztán az jut eszembe, vajon örül-e, hogy újra lát. Ha

választhatna köztem meg A Grace klinika szereplői között,
vajon kit választana?

Szólok neki, hogy felmegyek átöltözni. Érezhető némi

feszültség a hangomban. Bemegyek a hálószobába,
rávetem magam a fehér takaróra, s csak fekszem ott a
mennyezetet bámulva. Leigh-nek viszonya van. Továbbra is
képtelen vagyok elhinni. Azon tűnődöm, vajon egy
kicsapongó múlttal könnyebb-e megcsalni a házastársunkat.
Mulatságos a gondolat, milyen jó volt azt hinni, hogy egy
ember, ha szeret valakit, képes megváltozni.

Hogy egy jó kapcsolat bármit lehetővé tesz. Most meg olyan

az egész, mint egy nagy kirakós játék.

Levetkőzöm,

belebújok

köntösömbe,

bemegyek

fürdőszobába, és a kádat bámulom. Még csak elképzelni

sem tudom, hogyan is csinálhatták. Valami kép kellene
hozzá. De vajon szeretnék én hasonlóképpen akrobatikázni?
Nem. Én a lassú, érzéki együttlétek híve vagyok.

Harsognak a reklámok, mire lemegyek, miután magamra

fújtam egy leheletnyi parfümöt. Rob lejjebb veszi a hangot.

– Jó volt? Na és mi Leigh nagy újságja?

– Ó, igazából semmi különös. – Furcsa érzés hazudni

Robnak.

De nyilvánvalóan mégsem oszthatom meg vele Leigh kétes

élményeit. Ráadásul Rob feldühödne, ha megtudná, mit
művelt Leigh, meg hogy én végighallgattam. – Ideférek? –
kérdezem lágyan, és Rob mellé fekszem a kanapén.

– Nagyon illatozik valaki.

Mosolygok a férjem sallangmentességén. Ez a valóság,
mondom magamnak. Rob valóságos. A házasságod is az.

Szorosan mellé bújok, várom, hogy mi történik. A kutya

odavonszolja a párnáját a szoba közepére, s dögönyözni
kezdi.

– Na és milyen volt ma A
Grace klinika? – érdeklődöm, és

közben próbálom elhessegetni a képet, ahogy Leigh és egy

izmos pasas önfeledten üzekedik a lépcsőkön.

– Á, konzerv. Ismétlés. – Itt tartunk. Vagy én, vagy az

ismétlés. Nehéz választás.

Rob megsimogatja a fülemet, majd a nyakamat, felsóhajtok,

és átadom magam az érzésnek. Egy darabig így maradunk,
én közben anélkül, hogy valóban látnám is, a képernyőn
mozgó képeket nézem. Húsz perc múlva ér véget.

– Mire gondolsz? – kérdi Rob.

Valójában arra gondolok, hogy simogasson tovább. Hogy ne

vegye el a kezét. De nem mondom ki hangosan.

– Ó, semmi különösre.

– Na és miről beszélgettetek? Fontos lehetett, ha ilyen

sokáig tartott.

– Semmi érdemleges. – Előbukkan a meztelen vállam, Rob

ujjai önkéntelenül odavándorolnak. – Szeretem, amikor
hozzám érsz – mondom.

Rob ujjai megállnak. Kicsit még lejjebb tornázom magamon

a pongyolámat, s úgy mozdulok, hogy Rob mozdulatlan keze
a mellemmel egy vonalba kerül. A hűvös levegőtől
ágaskodnak a mellbimbóim. Még nem is olyan rég Robnak
ilyenkor rögtön merevedése lett, s nyomban szeretkezni
kezdtünk ott, ahol épp voltunk. Azt akarom, hogy mozduljon.
Legalább egy kicsit, amivel jelzi, hogy érzékeli a majdnem
teljes meztelenségemet. Csak valami jelet szeretnék, amivel
emlékeztet arra, hogy ő a férjem, nem pedig a fivérem.
Mintha olvasna a gondolataimban, az ujjai körülölelik a
mellemet. Nézem a munkában megerősödött ujjait, ahogy
megfeszülnek, s várom, hogy mi következik. Semmi.

– Na és sokan voltak a városban? – kérdi Rob, majd finoman

arrébb tol, s kikászálódik mellőlem. Félig ülő helyzetben,
lecsupaszított mellel szinte megdermedek, miközben Rob
kimegy a konyhába, és kinyitja a hűtő ajtaját.

Még annyit sem vagyok képes kinyögni, hogy „nem igazán”,

ahogy korábban tettem volna, hogy ne érezzem magam
teljesen hülyének. Közben Kiefer a párnát gyömöszöli. Még
neki is izgalmasabb a szexuális élete, mint nekem.

Felmegyek, bemenekülök a fürdőszobába, és mardos a

visszautasítás

szégyene.

Hallom,

hogy

Rob

odalent

tévécsatornákat váltogatja. Ha most lemennék, s

rákérdeznék, azzal ütné el, hogy: „Nem várhatod, hogy csak
úgy hirtelenjében beinduljak.

S erre nem tudnék mit mondani. Hisz korábban magam is

mondogattam ilyesmiket. De én még abban az
álomvilágban élek, amiben azt hiszem, hogy a házasság a
szerelemről szól, s a házastársi szeretkezést nem kell előre
megtervezni, megtörténhet magától is. Hogy elvárható némi
intimitás a házasfelek között úgy, hogy ne kelljen azt
éreznem, szexmániás vagyok.

Lehet, hogy az egóm túlontúl törékeny, de az is lehet, hogy

csak lépést akarnék tartani a Kémek a szomszédban
szereplőinek szexuális életével. Rob csak annyit mondhatna:
„Nézd, Jill, most rossz passzban vagyok. De minden rendben
lesz, ígérem.” De ennek halvány jelét sem látom, a jövő
semmi reménnyel nem kecsegtet.

Letörlöm a könnyeimet. Megnyitom a csapot, eloltom a

lámpákat, mintha egy nagyon intim találkozóra készülnék...

önmagammal. A kádban ülve felteszem a lábam a zöld

csempére, és a testemet, a frissen pedikűrözött lábujjaimat
nézegetem. A testemet, amit olyan gondosan ápolok Rob
kedvéért. Miért van az, hogy mindenki másnak tetszene,
csak épp az közömbös iránta, akinek nem kellene? Eszembe
jut Leigh. Keserű irigység söpör végig rajtam, engem is
meglep a hevessége. A barátnőm jó ember, mégis képes a
fogasra akasztani a lelkiismeretét egy idegen ember
házában.

Talán nekem is sikerülhet.

HETEDIK FEJEZET
– Tadam! – Leigh lép elő a próbafülkéből, ruganyos testén
vörös csipke melltartó és bugyi feszül. Megpördül előttünk,
majd megint eltűnik az ajtó mögött, de még sejtelmesen
visszamosolyog rám a válla fölött. Nem erőssége a
diszkréció.

Wendy súgva azt kérdi:

– Mi ütött belé? Miért gondolja, hogy érdekel bennünket,

milyen fehérneműt visel? – Az ajtó alatti résen át
megpillantom a meztelen lábát, és látom, hogy sorra
próbálja fel a szebbnél szebb bugyikat. Wendy az egyik
fehérnemű árcéduláját vizsgálja. – Még csak nem is
leértékeltek.

Mindketten tudjuk, hogy Leigh sosem vesz mást, csak akciós

holmit. Számtalanszor voltunk tanúi, amikor Leigh lealkudott
vagy tíz százalékot az árakból. Tavaly ugyan, amikor
fizetésemelést kapott, háromezer fontot költött egy Rolex
órára. „Az az átkozott óra. Ha két napig nem hordod,
húzhatod fel! „– méltatlankodott később.

Leigh megint előbújik, ezúttal lila és fekete fehérneműben

páváskodik, s jelentőségteljesen néz rám. Leigh nem szokott
így parádézni. Ő inkább az a típus, aki belenéz a tükörbe,
majd azt mondja: „Úgy megnyúltak a melleim, hogy a
bokámig érnek.”

Vagy: „Ha aszalt paradicsommal borítanám a testemet,

észre se vennétek a különbséget.” De amióta ezzel a Nickkel
kavar, egyáltalán nem mond ilyesmiket. Sőt, teljesen el van
ragadtatva attól, milyen jól néz ki. Már kissé irritáló.
– Szerintem mindegyik remekül áll rajtad – mondja Wendy, s
az orra alatt azt dünnyögi: – Ahogy mindenki máson is
Newcastle-ben. – Leigh visszalép a próbafülkébe. Mi közben
átsétálunk az üzlet egy másik részlegéhez, és Wendy
odasúgja: – Munka közben is ilyen. Fesztelen és boldog. De
mostanában nem járunk együtt ebédelni, mert állítólag
megbeszélésekre siet. Nekem kell megmondanom
Cliffordnak, hogy egy klienssel találkozik. Tisztára olyan,
mintha viszonya lenne. – Ha elmondanám Wendynek az
igazat, nem tudom, kit becsülne kevésbé, Leigh-t, amiért ezt
műveli, vagy engem, amiért elárultam a titkát. – Valamelyik
nap azt mondta, egy bizonyos Nickkel találkozik. Azt hiszem,
Nicholas Barnes lehet az.

– Miért nem kérdezel rá? Ő biztosan rákérdezne.

– Már meg is tette. Valamelyik nap azt kérdezte, volt-e

valaha is viszonyom.

A jelek szerint Leigh ég a vágytól, hogy Wendynek is

elmondhassa a titkát.

– Na és te mit válaszoltál erre?

– Hát azt, hogy mégis kivel lett volna. De Leigh csak

mulatott ezen.

Leigh újra megjelenik, a kezében vagy száz fontot érő,

falatnyi ruhadarabbal. Ezután átmegyünk egy kávéra a
Revive-ba. Bár a kávézó neve erre utal, nekünk magunknak
mégsincs szükségünk újjászületésre.

A rákövetkező héten hastáncóránk van. Venus, a

tánctanárnő ráz és forog, egyiptomi stílusban, szép
kéztartással, s az érmék a csípőjén úgy csilingelnek, ahogy
az enyémen sohasem.
– Szóval, lányok, a hastánc tradicionális termékenységi tánc
volt, amit eredetileg nők táncoltak nőknek – magyarázza. –
De ti azért képzeljétek azt, hogy a kedveseteknek lejtitek.

A nyelvem hegyén van, hogy ezt fölösleges elképzelnem.

Nemrégiben rojtokat varrtam a melltartómra, magamra

öltöttem egy áttetsző hárembugyogót, gyertyákat
gyújtottam, majd a férjemet leültettem, és feltettem a
kedvenc arab számomat, az Awedony t. Aztán a zene
ritmusára, centikre a párom arcától rázni kezdtem
mindenemet, amim van. De mire megfordultam, már csak a
hűlt helyét találtam. Az üresen maradt széket igyekeztem
elbűvölni.

– Nekem ehhez nincs tehetségem – súgom a lányoknak. –

Hastánc vagy vitustánc, nekem egyre megy. Komoly kihívás
számomra. – A lányok kacarásznak.

Wendy, annak ellenére, hogy az alkata inkább sportos, mint

nőies, ügyesen mozog. Gondolom, a feromonok teszik,
amelyek azokból a gömbölyded hajlatokból áradnak, amiket
a férje annyira szeret rajta.

– Dolgoztassuk meg azokat a Kegel-izmokat a

medencénkben – biztat Venus. – Képzeljétek azt, hogy egy
hatalmas péniszen mozogtok.

– Úúúúú – szakad fel a lányokból, én meg arra gondolok,

hogy az bizony milyen jó volna.

– Azért jobb volna, ha nem ilyen egyenesen fogalmazna –

fakad ki Wendy.

– Hát persze. – Leigh rám kacsint. – Engem elönt az irigység,

hogy nekem nincs olyanom.
– Micsodád nincs? – kérdi Wendy.

– Hatalmas péniszem.

Wendy pléhpofával néz végig a barátnőnkön.

– Inkább örülj neki. Baromi hülyén néznél ki a

gyakorlógatyádban.

– Csípőejtés! – vezényel Venus. – Emelés!

– Végre egy mozdulat, amit meg tudok csinálni – mondja

Leigh a demonstráció láttán, közben rám kacsint.

– Lawrence imádni fogja – mondom erre. Leigh gyilkos

pillantást küld felém.

Az épületből kilépve négy jóképű tűzoltóba botlunk, épp az

épületbe tartanak, de utat engednek nekünk.

– Szent ég – nyögi Leigh utánuk fordulva. – Ha odabent tűz

van, én visszamegyek. – A büfébe indulunk, hogy
felhajtsunk egy-egy zöld smoothie-t. – Wendy, ki kellene
találnunk valami jó PR-fogást a Metro Centre-ben nyitandó
új boltunkhoz – mondja Leigh minden bevezetés nélkül.

– Ó, rám ne számíts, ehhez én nem értek. Ilyenekben nem

vagyok valami kreatív. – Wendy arca egészen kipirosodott a
tánctól. – Ez a te területed.

– Valamit majd csak kitalálunk együtt – mondja Leigh. – De

ha már a kreativitást említetted, Jill meg én nemrég épp
arról beszélgettünk, hogy lehet a szikrát visszalopni a
szexuális életünkbe. – Rámeredek. Ezzel most mit akar?
Amúgy unom már, hogy ilyen régóta titkolózunk Wendy
előtt. Wendy elfelejti tovább rágni a müzliszeletét. –
Szerintem nem lehet, ha már kialudt a tűz – folytatja Leigh.
– Nem így van?

– Én ezen még sohasem gondolkodtam – jelenti ki Wendy, és

a telefonjára mered.

– Azt hiszem, az a legjobb, ha az ember elfogadja a

házasságát olyannak, amilyen, és másutt keresi az
örömforrást. – Helyben vagyunk, gondolom. Most elmondja
neki. Bár jobb szeretném, ha nem tenné. Ha a titkunkat csak
egy barátunkkal osztjuk meg, az jót tesz a lelkünknek. Ha
kettővel, az már olyan, mintha a rádióban mondatnánk

be.

Ahogy

idősödünk,

megváltoznak

férfigondjaink. A fiatalabb nők leghőbb vágya, hogy

feleségül menjenek valami jó emberhez, és fogalmuk sincs
arról, milyen hamar odalesz az újdonság varázsa. Az
olyanok pedig, mint mi, akik már feleségül mentek egy jó
emberhez, egyszer csak valaki más jó emberét szeretnék
megkaparintani. Furán működik ez a világ.

– Csak a magad nevében beszélj – mondom Leigh-nek, mire

Wendy felnéz a telefonjából, a tekintetében értetlenség
tükröződik.

– Nekem nem kell másvalaki embere, Leigh. És neked sem.

– Ahogy Wendynek sem – teszi hozzá Leigh. – Wendy ki akar
tartani Neil mellett. – Sokkal inkább beszólásnak, semmint
elismerésnek hangzik.

– Honnan tudod, hogy én mit akarok, és mit nem, Leigh? –

Wendy mereven Leigh szemébe néz, ez az első alkalom,
hogy láthatóan bosszantja az, amit Leigh mondott.

Leigh-nek leesik az álla.

– Miért? Nem Neillel akarod leélni az életedet?

Wendy megnyalja az üveg száját, mielőtt a szemétbe

hajítaná.

– Nem feltétlenül.

Leigh rám néz.

– Hűha! Meglepő, de őszinte válasz.

Hogy oldjam a kissé feszültté vált hangulatot, elpletykálom,

hogy a kolléganőm, Denise elpanaszolta, a férje az
internetes pornó megszállottja lett.

– Ez undorító! – jelenti ki Leigh, de úgy érzem, inkább

csalódott, hogy témát váltottunk. – Megölném Lawrence-t,
ha azon kapnám, hogy pornót nézeget.

– Miért? – kérdi Wendy. – Azért az mégsem olyan, mintha

csinálná is valakivel.

Leigh-t láthatóan bosszantja, amiért Wendy ilyen elfogadóan

áll hozzá.

– Ó, ugyan már! Na és ha Neil csinálná? Talán néznéd vele

együtt?
– Hát, azt azért mégsem. De hogy el tudnám-e fogadni?
Talán igen.

Leigh arckifejezése leírhatatlan.

– Marhaság! Szerintem Neil jelleme ennél sokkal

kifinomultabb.

– Mindegy – csicsergi Wendy. – De nekem most már

mennem kell.

Miután Wendy elköszönt, Leigh így szól:

– A héten mindennap találkoztunk, néha még esténként is.

– S még mindig a lakására jársz?

– Hát, az irodájában nem lehet, ott túl sokan vannak. De

hozzá sem mehetünk mindig. Így hát elhajtunk, és a
kocsiban csináljuk. Ide nézz! – Leigh lehúzza a pólója
nyakát. A mellbimbója mellett egy jókora harapásnyom
piroslik.

– Te jó ég! Mi van, ha Lawrence meglátja?

– Ugyan, hogy látná meg? Már hosszú ideje a közelembe

sem engedem Lawrence-et.

Elindulunk a parkolóba. Mélyen hallgatok, semmi kedvem

folytatni ezt a társalgást. Amikor beszállok a kocsimba, csak
kurtán annyit vetek oda:

– Majd találkozunk.

A szombat ünnep. Rob azonban ma is dolgozik. Leigh

Lawrence szüleihez utazott látogatóba. Wendy és Neil
ünnepelnek valamit Írországban. Én pedig nem találom a
helyem. Nem tudom, mi nyugtalanít. Megsétáltatom a
kutyát, elvégzem a ház körüli teendőket. De semmi sem
segít.

A tengerpart zsúfolásig megtelt. S eltérően attól a naptól,

amikor Leigh-vel jártunk erre, Andrej most itt van. A piros
strandtörülközőmön fekszem, és látványosan egy regénybe
mélyedek. Biztos vagyok benne, hogy észrevett, de
elfordítja a fejét, mintha a felbukkanásom ellehetetlenítené,
hogy rendesen végezze a dolgát.

Két perccel később a sárga pólója eltakarja előlem a napot.

– Örülök, hogy újra látom – köszönt. Zöld sort van rajtam, a

fehér pólómat betűrtem a melltartóm aljába, hogy napfény
érje a fedetlen hasamat. A pillantása a bőrömön olyan,
mintha áramütés ért volna. – Nem is reméltem, hogy valaha
még összefutunk – mondja. – Ma nincsenek itt a szülei?

– Nincsenek – felelem. – Ma egyedül vagyok.

Leguggol elém, a nap hátulról öleli körbe formás sziluettjét.

Úgy vonz, mint a Föld a felé tartó meteort.

– Tudja, attól tartottam, hogy a múltkor mondtam valamit,

amivel megbántottam.

Meglepett arcot vágok.

– Nem, nem hiszem.

Az arcomat fürkészi, próbálja kitalálni a gondolataimat.

– De ha mégis, akkor nagyon sajnálom. A férje hol van? –

Nem köntörfalaz, mégsem érzem bántónak az
egyenességét. – Elvégre ma ünnepnap van.

Felkönyökölök.
– Dolgoznia kell.

– Senkinek sem szabadna ünnepnapokon dolgoznia, pláne

nyáron.

– Egyetértek.

– Nincsenek gyerekei?

Féltem ettől a kérdéstől.

– Nincsenek. – Az emberek általában egy rövid, nemleges

válasszal nem érik be.

Rápillantok, borostyánszínű szeme fogva tartja az enyémet.

– Nincs rá törvény.

Meglepődve felkapom a fejemet.

– Törvény? Mire?

– Ami kimondaná, hogy nem jöhet ki egyedül a

tengerpartra, ha nincs gyereke, és a férje dolgozik.

Elmosolyodom.

– Igaz. Ez szerencse. Legalábbis nekem. – Felülök, beteszem

a könyvjelzőt a könyvbe, csak hogy csináljak valamit,
leplezve a zavaromat. – Na és az akcentusa? Már korábban
is meg akartam kérdezni.

– Orosz vagyok.

– Régóta él Angliában?

– Pár éve.
A rövid válaszaiból rájövök, hogy épp annyira kedveli a
kínos kérdéseket, mint én.

– Nem akar visszamenni?

A férfi pár másodpercig hallgat.

– Nem, Jill. Nem hiszem, hogy visszamennék, legalábbis ha

rajtam múlik. Az embernek előre kell tekintenie. Mert ha
nem, akkor menthetetlenül össze fog zavarodni.

– Nyaralásra vagy ilyesmire gondoltam – mondom,

miközben nyugtázom, hogy emlékszik a nevemre.

– Aha. – Andrej elmosolyodik. – Értem. Nem, nyaralni sem.

A táskámban kotorászom a vizespalack után. Andrej minden

mozdulatomat követi. Amikor kortyolok egyet, látom, hogy a
nyakamat nézi.

– Gondolom, ez csak idénymunka, igaz?

– Ha arra kíváncsi, miből élek, akkor a válaszom az, hogy

metilamfetamin-birodalmat irányítok. Ebből futja olyan
puccos kocsira.

Elnevetem magam.

– Persze csak viccel. Vagy legalábbis remélem. – Egymás

szemébe nézve mosolygunk.

– Hát persze. Semmi ilyen vad dolog. Nyáron szeretem a

szabadban élvezni az életet, a fennmaradó időben személyi
edző

vagyok egy méregdrága magánklubban, az év hátralévő

részében pedig úszást tanítok gyerekeknek. Ez utóbbit
kedvelem a legjobban. – A tekintetét végigjáratja a
karomon. – Mit sportol, hogy formában tartsa magát, Jill?

– Nos, jógázom, néha konditerembe járok, és hastáncolok.

És ha látnád, micsoda látványt nyújtok olyankor!

Andrej pillantása a hasamra vándorol.

– Hastáncol?

Iszom egy kortyot a vízből, és gyorsan másra terelem a

beszélgetést.

– Milyen Oroszország? Vagyis milyen volt, amikor még ott

élt?

– Oroszország fantasztikus ország, de nagyon megváltozott.

Gyerekként természetesen jól éreztem magam, népes

családban nőttem fel. Nem volt könnyű az életünk, de ha az
ember ebbe születik bele, és nem is ismer mást, akkor
elfogadja. Ebben is megtalálja az örömét. De ahogy az
ember egyre idősebb lesz, már többre vágyik. – Mellém
kuporodik, s úgy mesél Oroszországról, hogy azt kívánom,
bár a tanáraim is ezt tették volna. Közben a tekintete ide-
oda jár, végzi a munkáját. Élvezetesen mesél, én meg arra
gondolok, milyen kár, hogy csak egy negyvenes vízimentő.

Aztán elszégyellem magam a sznobizusom miatt, és

gondolatban jól le is szidom magam. Végül úgy döntök, kap
még öt percet, aztán hazamegyek. De Andrej így folytatja: –
Otthon, Szentpétervárott jogász voltam.

– Mi volt? Jogász, most meg csak vízimentő meg edző? –

szalad ki a számon, mielőtt meggondolhatnám, mennyire
sértőek a szavaim.
Andrej rám kacsint, elbűvölő ráncok gyűlnek a szeme
sarkába.

– Nem is olyan különös, mint ahogy elsőre hangzik. Az edzői

munkára az a magyarázat, hogy a jogi pálya előtt úszó
voltam. Az olimpiai csapatba is bekerültem, épp abban az
évben, amikor a Szovjetunió bojkottálta az 1984-es Los
Angeles-i játékokat.

– Olimpiai bajnok úszó volt? – Döbbenten a mellemre

teszem a kezem, bár ez a része egészen hihetően hangzik.

– Nem, de az lehettem volna, ha az országom kienged a

versenyekre. De tizenkét héttel a verseny megkezdése előtt
a Szovjetunió kiszállt.

– Rettenetes lehetett! Bizonyára nagyon el lehetett

keseredve, hiszen rengeteg munkája volt benne. – A
tekintetemmel végigpásztázom az arcát, a haját, a széles
vállát.

– Igen, rengeteg. – A bal lába a törülközőmön.

– Hány éves volt az olimpia idején?

– Tizennyolc. Most meg negyvenkilenc vagyok. – Tisztában

volt vele, hogy a kora érdekel. Fiatalabbnak látszik. – Tudja,
az apám pontosan tudta, mit jelent számomra az úszás,
ennek ellenére ő is azok közé az emberek közé tartozik,
akik... – Andrej egy kézmozdulattal próbálja érzékeltetni a
következő szót. – Nem igazán tud hinni olyasmiben, amit
nem ért.

– Szkeptikus volt?

Andrej csettint az ujjával.

– Igen, ez az. Az apám is jogász volt, ahogy az ő apja és
nagyapja is. Sőt az anyám családjában is mindenki jogász
volt.

Ezért az apám elképzelni sem tudta, hogy én ne ezt a pályát

válasszam. – Andrej vállat von. – Így hát jogász lettem. De a
gyűlölet ott izzott bennem. Benne volt a véremben, a
zsigereimben, gyűlöletes volt praktizálni.

– Vagyis utálta, amit csinált – mondom a szemébe nézve, s

tudom, hogy őszintén beszél, nem csak kitalálja. S közben
azon tűnődöm, milyen érzés lehet tudni, ha az embert az
után ítélik meg, amit csinál. Most szinte csodálom Andrejt.

– Aztán Angliába jöttem, de itt további minősítést kellett

volna szereznem, anélkül nem dolgozhattam jogászként.
Persze miért is akartam volna, amikor addig sem szerettem?
Így hát úszóedző lettem. Gyerekeket edzek, remélhetőleg a
jövő olimpiai bajnokait. S hogy megéljek, személyi
edzősködöm is. De ha az ember elért egy szintet a
karrierjében, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy boldog is.
Az élet, Jill, nem arról szól, hová ér el az ember, vagy a
félelemről, hogy hol bukja el. Hanem arról, ahol most
vagyunk, és hogy abban leljünk örömöt. Ha elégedettek
vagyunk magunkkal, az többnyire abból fakad, hogy
senkinek sem akarunk bizonyítani semmit.

– Hmm, bölcs gondolat – mondom.

Andrej a tekintetét végigjáratja az arcomon, a nyakamon.

– A magam ura vagyok, és nagyon élvezem. Az egyetlen

gond az, hogy túl sokat beszélek. – Elmosolyodik. – Magának
milyen álmai voltak, Jill?

A kérdés meghökkent. Nagy valószínűséggel ezt még sosem

kérdezte tőlem senki. Félek azt válaszolni, hogy talán
sohasem voltak álmaim. És azt sem szívesen vallanám be,
hogy erre épp most jöttem rá. Ahogy azt sem, hogy róla
pedig nem feltételeztem, hogy neki voltak. Habozva felelek.

– Nem is tudom. Tinikoromban táncoltam, balettet és

szteppet. Jó voltam benne, de nem a legjobb.
Eredményesen végeztem el a középiskolát, de nem volt
kedvem egyetemre menni.

Azt hiszem, sosem találtam olyasmit, ami igazán

fellelkesített volna. Pénzt akartam keresni, kényelmesen élni
a munka mellett, és találni egy jó férjet magamnak.

– Őt meg is találta.

– Igen, megtaláltam. – De erről nem nagyon szeretnék

többet beszélni, gondoltam. – Na és hogy keveredett pont
Észak-Angliába?

Elmosolyodik.

– Hosszú volna elbeszélnem, és nemsokára mennem kell, de

annyit elárulok, hogy egy nő miatt. Újságíró volt Yorkshire-
ben, és könyvet

írt

korábbi

Szovjetunióról.

Szentpétervárott

találkoztunk, amikor ügyvédet keresett. Összejöttünk. Aztán

ő
visszautazott Angliába, így hát én is követtem. De hosszú
távon nem működött a kapcsolatunk. Hát most itt vagyok.

– Sajnálom.

– Ne sajnálja. – Fény csillan a szemében. – Rémes egy nő

volt.

Én nem sajnálom.

– Volt már nős?

– Közel jártam hozzá. De azt hiszem, hogy amikor két ember

egy adott időpontban ígéretet tesz egymásnak, egyáltalán
nem lehetnek biztosak abban, hogy azt be is tudják majd
tartani. – Andrej a kezét, az ujjait nézi. – Rengeteg olyan
házasságot láttam, ahol a két fél nem egyformán fejlődött,
és hosszú évek után már egyikük sem volt az az ember, akit
a másik szívesen választott volna magának. – Úgy sejtem,
nem okoz lelki problémákat számára, ha férjes asszonyokkal
van viszonya, mert ő sem tekint másokat a tulajdonának. –
Most azonban mennem kell. Sajnos. – Andrej a part felé int,
a hullámverésben ugrabugráló gyerekek, a vidáman csaholó
kutyák felé. – Élvezze, ami itt van, Jill... Én mindennap,
amikor idejövök, ráeszmélek, mekkora szerencse, hogy itt
lehetek, és ezt értékelem. Az apám ennyi idős volt, amikor
infarktust kapott, és meghalt. Szerette a munkáját, de végül
az ölte meg.

– De néha az emberben bűntudat támad, ha örömét leli

valamiben – mondom.

Andrej megint rám pillant, megvonja a vállát, és én tudom,

hogy ennek az embernek sok mondanivalója van, és nem
kedveli a felszínes társalgást.
– Sose érezzen bűntudatot. Semmi miatt. – Mélyen a
szemembe néz, átható pillantásától megborzongok. – Jöjjön
el máskor is.

Hátrálva indul el, közben le nem veszi rólam a tekintetét. Én

pedig nem tudok mit felelni, míg végül megfordul, és már ha
akarnék, sem felelhetnék.

S különben sem várt választ.

NYOLCADIK FEJEZET
A kanapén elterülve könyvet olvasok, de közben Andrej
szavain gondolkodom. A zilált, kócos Rob az „érinthetetlen
zónában”, vagyis a fiókos szekrény felső fiókjában matat,
ahol a rengeteg számláját, régi Visa kártyáit, a büdös
sportzoknijait, üres, évezredekkel ezelőtti kondomos
zacskóit, régi üdvözlőlapjait és ehhez hasonlókat tartja.
Annak az automata vasalónak a papírjait keresi, amit nekem
vett, és amiről most az állítja, elromlott.

Kijózanító jelenetre értem haza, amikor pazar hangulatban,

szinte a föld felett lebegve beléptem az ajtón ma délután.
Rob egy gyűrött papírtörlőt tartott a kezében. Kiefer némán,
engedelmesen ült a lábánál.

„Ezt találtam a szőnyegen – bökött felém a nedves holmival.

– Nem tudom megállapítani, hogy ez most hányás-e, vagy
valami más. Tudom, szerinted ez nyilvánvaló, de én nem
tudom eldönteni. Megszagolnád?”

„Micsoda?” – Úgy néztem rá, mintha hirtelen két feje nőtt

volna.

„Mert ha hányás, akkor rendben van. De ha a másik, akkor

egyet léptünk előre, kettőt meg hátra.”

„Rob! Tudod mit? Én teljesen zavarba jöttem.”

Rob még mindig a papírt bámulta.

„Az élet egyik nagy rejtélye...”

„Elég! – kiáltottam. – Attól vagyok zavarban, hogy... nem

tudom, hogy kerül ez a rengeteg homok a lakásba.”
„Homok? Ja, igen. Egy kicsit korábban jöttem haza, és
lementünk a tengerpartra.” Egy pillanatra elállt a
szívverésem.

„Autókáztunk egy kicsit, igaz, cimbora? Na és kit láttunk, aki

rosszban sántikált?” Az ájulás környékezett. „Hát Billt, a
szomszédot, aki fiatal lányokkal cseverészett” – mesélte Rob
nevetve.

„Á, Billt” – ismételtem, és magamban hálát adtam a

szomszédnak.

„És fagyiztunk is, igaz, Kiefer?”

„Na és milyen fagyit kapott Kiefer?” – kérdeztem, amikor

megint normálisan vert a szívem.

„Ő nem kapott, én fagyiztam. Ő valakinek a földről fölkapott

piszkos papír zsebkendőjét fogyasztotta el.”

Megcirógattam Kiefer buksiját, ahogy valaha Robét is

szoktam.

„Örülök, hogy nélkülem is jól mulattál.”

Mert én jól mulattam nélküled.

– Becsomagolnád? – kérdi most Rob, és úgy nyomja a

vasalót a kezembe, hogy nem ér hozzám.

– Persze – felelem, és a konyhában felteszem a teavizet,

miközben hosszasan kifújom a levegőt.

– Biztos, hogy nincs nálad a számla, Jill?

Kábultan lerogyok az egyik székre. A hangszínéből hallom,

hogy engem hibáztat, amiért ekkora a rendetlenség a
fiókjában.
– Te vetted, nálad kell lennie. – Visszatérek az olvasáshoz,
újra és újra elolvasom ugyanazt a mondatot. Már vagy
harmincadjára. Andrejre gondolok. Micsoda élete volt!
Jogász meg olimpiai úszó.

– Lehet, hogy a zacskójában volt. – Rob nem tágít.

– Honnan tudhatnám? Nem én vettem ki.

Rob megfordul, és elkeseredetten néz rám.

– Azért ez egy kicsit furcsa. Szerinted miért vettem neked

egy automata, önműködően ki-be kapcsoló vasalót, ha nem
azt akarnám, hogy használd is? Vagy jobban szeretnéd, ha
egy nap porig égne a házunk, mi?

Rob állandóan amiatt izgatja magát, hogy egyszer

elfelejtem kikapcsolni a vasalót. Én csak annyit mondok: –
Hát, megesik az ilyesmi, ha az ember egyszerre ezerféle
dologra figyel. – Rob meg van győződve arról, hogy ő
egyszerre csak egy dologra képes figyelni, ahogy minden
más férfi is, míg amit én csinálok, az egyszerű genetikai
hiba. Grimaszolok. – Na és akkor mi van, ha eddig azért nem
próbáltam ki, mert meghagytam neked? Mondjuk, azért,
hogy ne úgy halj meg, hogy még vasalni sem tudsz. – Rob
bosszúsan tovább kotorászik a fiókban.

Csüggedten nézem a piszkos trikóját. Igazi fergeteges

szombat esti program ez a miénk, gondolom. A
vasalószámla keresése. – Azt hiszem, Frank Sinatra is valami
ilyet vett Ava Gardnernek ajándékképpen, nem?

Rob szintén grimaszol a szarkasztikus megjegyzésemre.

– Milyen ilyet?

– Egy ki-be kapcsolós vasalót.

Rob visszanéz a válla fölött.

– Fogadok, hogy az övé viszont működött.

Próbálok a könyvre koncentrálni, de egyre csak az jár a

fejemben, hogy vajon milyen lehet Andrej az ágyban.
Folyton magam előtt látom a tekintetét, kisportolt, izmos
testét. A vágyódó kifejezést az arcán, amikor Oroszországról
beszélt.

Rob hirtelen felkiált:

– Nahát! Édes istenem! – Valamit tart a kezében. –

Emlékszel még erre? – Felém mutatja, átszellemült,
elérzékenyült mosolyra húzódik a szája. – Elveszem tőle a
kis laminált kártyát. – A régi sportbérleted. Évek óta nem
került a kezembe! Istenem, milyen fiatal voltál. Na és ez a
dauerolt haj!

Elnevetem magam.

– Nem is tudtam, hogy megtartottad.

Rob arca felderül az emléktől.

– Mert annyira szerettem. Olyan a hajad, mint egy frissen

göndörített pudlinak. – Elmosolyodik, és valami váratlant
tesz: egy cuppanós puszit nyom a laminált képemre. A
mozdulat a szerelmünket idézi.

Én pedig ebben a pillanatban utolsó ringyónak érzem

magam.

A könyvet kihajtva leteszem az ágy melletti éjjeliszekrényre.

Hiába a képzelgés, sosem tudnám megtenni. Másoknak ez

talán könnyen megy, nekem nem.
– Biztos, hogy az a vasaló elromlott, Rob? – kérdem az én
elérzékenyült férjemet, akivel már majdnem tíz éve élek
együtt.

Felülök az ágyon, és kiveszem a vasalót a dobozából,

hirtelen részt vállalva az élet apró dolgaiban. – Nem lehet,
hogy csak a konnektorral volt baj?

Rob felnyög.

– Nem, nem a konnektor rossz – mondja olyan hangsúllyal,

hogy „ne nézzem már teljesen hülyének”. – Bedugom a
konnektorba, és azonnal felgyullad a piros jelzőfény. – Hmm,
ez működik – mondja Rob értetlenkedve.

– Tudod, be is kell kapcsolni.

Élőhalott vagyok. Minden erőfeszítésem ellenére egész

héten más sem járt a fejemben, csak Andrej. Nem ismerek
magamra: a nap huszonnégy órájában lángban égek.
Majdnem sikerült folpackban megsütnöm a csirkét, hajszál
híján elmentem kutyát sétáltatni a kutya nélkül, és nem sok
kellett hozzá, hogy acetonnal tonizáljam az arcbőrömet.

Már több mint hat hónap telt el azóta, hogy Robbal nem
élünk házaséletet. Számon tartom, pedig nagyon igyekszem
nem számolni.

Nem dobtam ki Andrej telefonszámát. Egyszer titokban

felhívtam, meghallgattam a hangját az üzenetrögzítőn, majd
gyorsan letettem. Néhányszor elautóztam a tengerpartra,
letáboroztam valami stratégiailag nem feltűnő helyen,
megbújtam, és csak néztem Andrej érdekfeszítő
tevékenységeit, mint például hogy megvakarja a fejét, vagy
a homokot rázza ki a papucsából.
Arra számítottam, hogy minden nőnek csapja a szelet, de
nem tette. Ez jólesett. Amikor lejár a műszakja, már nem
követem, mert akkor már saját magam előtt is
tébolyodottnak tűnnék.

A munkahelyemen a lányok megjegyzik, hogy mostanában

szokatlanul szórakozott vagyok. Aztán vétek két durva
könyvelési hibát, bármelyikért könnyűszerrel kirúghattak
volna, ha az utolsó pillanatban észre nem veszem. Az
ágyban fekve ébren hánykolódom, hiába szeretnék,
képtelen vagyok elaludni. Mégis szinte egész nap azt várom,
hogy lefekhessek, mert akkor zavartalanul fantáziálhatok
róla. Látom magam előtt a széles, lebarnult kezét, és
odaképzelem a hasamra, oda, amit olyan alaposan
megnézett magának. A csókját ott érzem a nyakamon,
ahogy szép ívű ajkával megérint. Andrej kezét és csókjait
érzem magamon. Nem Robét. Rádöbbenek, hogy
mostanában már nem is vágyom Rob érintésére.

Szerdára már teljesen kimerülök. Wendy hív telefonon. Fakó

a hangja.

– Ma nem jövök kondizni. Egy kicsit fáradt vagyok. Tegnap

csúnyán összekaptunk Neillel, nem sokat aludtam az éjjel.

Ez valami új. Még sosem hallottam, hogy összekapott volna

Neillel.

– Minden rendben, Wendy? Min kaptatok össze?

– Ó, nem érdekes. Valami triviális apróságon.

Triviális apróság, de komoly veszekedéssé kerekedik? Néha

elgondolkodom, vajon miért is nem mond el nekem soha
semmit.
– Nem volna jobb, ha mégis eljönnél? A mozgástól jobban
éreznéd magad. Hiszen te mondod mindig. – Azt már
elhallgatom, hogy önös érdekből is szeretném, hogy
elterelje a gondolataimat, és elkerüljem a Leigh-vel való
kínos beszélgetést.

– Nem, azt hiszem, ezt ma kihagyom. Leigh is kicsit az

agyamra ment ma. Azt hiszem, jobb, ha nem megyek.

Nem ismerek rá Wendyre. Ám ha nem akarja elárulni, mi

történt, akkor nem erőltetem.

Az öltözőben Leigh skarlátvörös melltartóban és bugyiban

áll, ide-oda veti a hollófekete haját, a karika-fülbevalói
csilingelnek hozzá. Egzotikus látvány, akár egy
flamencotáncos.

A futópaddal kezdjük, egymás mellé állunk, és beindítjuk.

Közben megtudom, hogy még mindig naponta találkoznak

Nickkel ebédidőben. Egyik nap Nick ment be hozzá az
irodába. Wendy épp orvosnál járt, Clifford valahol a
városban. A falnak támaszkodva lenyomtak egy gyors
numerát a nyitott ablak mellett, a templom órája meg
kongatott hozzá a távolból.

– És egyre jobb a szex, Jill, már ha ez egyáltalán lehetséges

– áradozik minden zavar nélkül. – Tényleg igaz, hogy a nők a
harmincas éveikben vannak csúcsformában. Ilyen sok és
erőteljes orgazmusom még sohasem volt. Fantasztikus. Nem
akarom, hogy véget érjen.

– És nem félsz, hogy Lawrence-nek egyszer csak feltűnik,

mennyire megváltoztál? Lerí rólad! Már Wendy is észrevette.

A futópadon fokozom a tempót, hogy csináljak is valamit

közben. A vágy, hogy összegabalyodjak egy forró,
verejtékes emberi testtel, gyorsabban szabadul el bennem,
mint ahogy a lábam mozdul.

– Figyelj, teszem, amit teszek, aztán hazamegyek. Nem

szökdösöm el otthonról esténként. Az életem a normális
kerékvágásban folyik. A gondolataim persze máshol járnak,
de Lawrence mit sem érzékel ebből. Hajlamosak vagyunk
azt hinni, hogy a többiek gondolatolvasók, Jill, de nem azok.
Néha még az is elég nehéz, hogy a saját fejünkben
eligazodjunk, nemhogy másokéban. – Leigh egyre
szaporábban veszi a levegőt. Egy verejtékcsepp gördül le a
pólója V-kivágásába. – Tulajdonképpen – folytatja – egy
viszonyt sokkal könnyebb kezelni, mint gondolnád.

A szaunában egymás mellett, fejünket a másik felé fordítva

fekszünk a padon.

– Mondj már valami rosszat is róla – kérlelem. – Valamit, ami

nem működik.

Leigh erősen gondolkodik.

– Nem tudok. Nincs ilyen. Amióta ezt csinálom, egyre csak

azon gondolkodom, hogy mostanáig miért is voltam
hűséges. És a legfurcsább az egészben – ül fel, miközben a
törülközője lecsusszan apró melléről hogy amióta szeretőm
van, sokkal kevesebbet piszkálom Lawrence-t. Ettől ő is
nyugodtabb. Még a kényszeressége is alábbhagyott. – Leigh
letörli a szeme alól a szétfolyt sminket. – Furcsamód épp ez
a viszony menti meg a házasságomat. Tulajdonképpen
szívességet teszek Lawrence-nek azzal, hogy egy másik
férfival kefélek.

Nyílik az ajtó, belép valaki, mi pedig félbehagyjuk a

beszélgetést, és elfordulunk egymástól. Később az
öltözőben megtörülközünk.
– Még mindig fontolgatod, hogy összeállsz az orosszal? –
kérdezi váratlanul Leigh, mivel voltam olyan
meggondolatlan, hogy egyik nap elárultam neki, hogy
jártam a tengerparton. – Úgy értem, most, hogy a
házasságod megint normálisan működik.

Aznap hazudtam is Leigh-nek, mert azonnal megbántam,

hogy elfecsegtem az Andrejjel való találkozásomat. Mert ha
úgy adódik, hogy Rob meg köztem a végén mégis rendbe
jönnek a dolgok, és csupán átmeneti felhők borították az
eget, nem akarom, hogy a kapcsolatunkat beárnyékolják
azok a negatív dolgok, amiket időközben róla mondtam.

– Nos, azért nem egészen olyan minden, mint régen –

javítom ki, mert ugyanakkor hirtelen még sem állíthatom,
hogy épp az ellenkezője történik, mert akkor megtudná,
hogy a múltkor hazudtam. Ebből rögtön arra következtetne,
hogy a helyzet még sokkal rosszabb, mint amilyen
valójában. – Egyébként meg egyáltalán nem tett ajánlatot.
Idejében közöltem vele, hogy férjnél vagyok.

– Milyen unalmas!

– Dehogy, tulajdonképpen épp ez tetszik benne. Ha azonnal

rám szállna, attól kiborulnék. Neki legalább van stílusa.

– Egy stílusos vízimentő.

– Ne gúnyolódj!

– Akkor kezdeményezz te!

– Képtelen vagyok rá. – Hirtelen könnyek szöknek a

szemembe. – Ó, édes istenem, Leigh. Fogalmam sincs, mit
tegyek.
Lerogyok a padra. Leigh döbbenten néz, megáll a kezében a
törülköző.

Hirtelenjében elönt a szomorúság. Szomorú vagyok.

Szomorú vagyok, hogy férjnél vagyok, közben
megkedveltem egy férfit, akit nem lenne szabad. Gyűlölöm
magam az érzéseim miatt. Gyűlölöm, hogy láthatóan
szétesőben van a házasságom. Félek, hogy már senki sem
fog szeretni, és hogy én sem leszek többé szerelmes, ezért
nincs más választásom, mint összeforrasztani azt, ami
eltörött. Szomorúan, gyászosan, erőtlenül elnevetem
magam.

– Egészen mostanáig azt gondoltam, hogy az a

legfontosabb, hogy rendbe hozzam a házasságomat. De már
nem vagyok biztos benne. Talán mást is tartogat számomra
az élet. Talán Rob meg én eljutottunk a közös utunk végére.
– Könnyek marják a szemem, úgy pillantok Leigh-re. – Talán
élnem kellett volna, mielőtt végleg elkötelezem magam egy
kapcsolatban.

Megrémít, hogy most már nemcsak a közös jövőnkben, de a

múltamban is kételkedem.

– Idehallgass, Jill. – Leigh leül mellém. – Tudom, hogy

szereted Robot. S én semmiképp sem akarlak arra biztatni,
hogy csald meg. De a barátnőm vagy, ezért komolyan
törődöm veled.

Nem ítélkeztél fölöttem, és természetesen én sem akarok

ítélkezni fölötted. De azt látom, mennyire boldogtalan vagy.
Egyre jobban kiül az arcodra. Ezért aztán, ha úgy érzed,
hogy tenned kell valamit, tedd meg, pokolba a bűntudattal.
A lelkiismeret-furdalást azok találták ki, akik gyávák voltak
megtenni, amit igazán akartak.
– Leigh a szemembe néz, s nekem eszembe jut, mit mondott
Andrej a bűntudatról. – Az elszalasztott pillanatok örökre
elvesznek. Tudom, nem ég benned a vágy, hogy fűvel-fával
összefeküdj, hogy kárpótold magad az elvesztegetett időért,
mert, hidd el nekem, az nem olyan felhőtlenül szórakoztató,
mint gondolnád. De talán a sors rendelése volt, hogy
megismerkedj ezzel a férfival, hogy valami örömöd is legyen
most, hogy válságban van a házasságod. Talán épp azért
bukkant fel az életedben, hogy megmentsen. – Leigh feláll,
kezdi a táskájába pakolni a holmiját. – De ha ezt
elszalasztod, akkor el is felejtheted, és csak fölöslegesen
kínzod magad. Ismered a mondást: pisilj, vagy szállj le a
biliről.

Odahaza a fürdőkádat megtöltöm forró vízzel, és nyakig

merülök benne. A testemet figyelem. Vajon nekünk miért
nem lehet gyerekünk? Talán ha kezdettől fogva igazán
vágytam volna rá... de most már nincs jogom ahhoz, hogy
meggondoljam magam.

Isteni büntetés volna, hogy rámegy a házasságunk? Ezt nem

engedhetem.

De akkor miért ingadozom, mi ez a bizonytalanság bennem?

Szüntelenül Robot figyelem, magamban sorolom a hibáit,

mintha igazolást keresnék arra, hogy jogom van megcsalni.
Néha azon gondolkodom, bárcsak kiderülne, hogy Robnak
viszonya van valakivel, és ez alapos okot adna a bosszúra.
Nem hasonlítok Wendyre, aki elégedett és kitartó a
szerelemben, sem Leigh-re, akit nem érdekelnek a
következmények.

Ébren fekszem az ágyban, Rob egyenletesen lélegzik

mellettem, a házasságomra és a hűségre, a kísértésre és az
őszinte barátokra gondolok. Leigh rájött, hogy a Nickkel
folytatott viszonya miatt Lawrence-szel soha többé nem
fogja tudni élvezni a szexet. Ezzel meg is válaszolta a
kérdésemet. Vagyis az egyetlen rossz dolog ebben a
viszonyban az, hogy amikor a partinak vége, úgy érzi, neki
csak a vigaszdíj maradt.

Önelégülten mosolygok magamban azon, hogy én milyen

tisztességesen ragaszkodom a romló házasságomhoz.
Elnézem Rob hátát, ahogy fel-le mozog a két válla közt.
Aztán lehunyom a szemem, benyúlok a hálóingem alá, s
teszem, amit tehetek.
KILENCEDIK FEJEZET
– Valami furcsa dolog történt. – Wendy hangjában nyoma
sincs a szokásos élénkségnek. Az ágy szélén ülve felhúzom
a zoknimat.

Rob épp most lép ki a fürdőszobából, csak egy törülköző

csavarodik a derekára, és életemben most először ránézni

sem bírok. – Emlékszel, hogy Leigh a múltkor azon ötleteit,
milyen reklámfogással kellene beindítani az új boltot a Metro
Centre-ben?

Nos, úgy döntött, hogy ötszáz font értékű árut vihet el, aki
elsőként lép be meztelenül az ajtón. Azt hiszi, fél Newcastle
ott fog tolongani.

– Talán így is lesz.

– Na és meg akarja hívni a sajtót. Úgy gondolja, így

hatalmas publicitást kapna a márka. Pár napja Clifford
megkérdezte, mit gondolok az ötletről. – Wendy mélyet
sóhajt. – Azt feleltem, kétségtelen, hogy figyelemfelkeltő
lenne. De két gondom is van az egésszel. Az egyik, hogy
nem szabad nevetségessé tenni az embereket, még ha
néhányan hajlandóak is hülyét csinálni magukból. Másrészt,
ha képernyőre kerül, ez némileg kétes üzenetet közvetít
Észak-Angliáról, és miért akarnánk ezt tenni egy új márkával
is? Csak lejáratnánk egy csomó ostoba lányt egy zacskó
ingyencuccal. Szerintem nem szabad ilyesmit csinálni. Ha az
én cégem és márkám lenne, biztos, hogy valami
emelkedettebb dolgon gondolkodnék.

– Ezt mind elmondtad Cliffordnak?

– Nos, nagyjából igen, de kevésbé vehemensen.

– És mit mondott?

– Egyetértett velem. Ezt az emelkedettebb dolgot

figyelemre méltónak találta.

– Hát ez pompás!

– Nem az, mert öt perccel korábban még Leigh ötletét

találta a legkorszakalkotóbbnak azóta, hogy feltalálták a
szeletelt kenyeret.

Annyira tetszett neki, hogy már-már kezdte azt hinni, az ő

kútfejéből pattant ki. De most, hogy már nem tetszik neki,

keményen nekiment Leigh-nek, mondván, hogy „lejáratja” a
márkát. Leigh pedig úgy gondolja, az egész miattam van.

Tessék, előre megjósoltam: a munkát és a barátságot soha

nem szabad összekeverni.

– Mit mondott?

– Azt, hogy „csak mert vannak olyanok, akiknek semmi

humorérzéke sincs...” Gondolom, ezzel rám célzott. Ezen
aztán jól összekaptak, én meg csak némán hallgattam,
miket vágnak egymás fejéhez dühükben. – Wendy megint
sóhajtott. – Mit tegyek, Jill?

– Az égvilágon semmit. Hamar elfelejti. Tudod, hogy Leigh

nem haragtartó.

– Nem? Tegnap arra mentem be az irodába, hogy egy cetli

hever az asztalomon. Ez állt rajta: „Kérlek, telefonálj oda a
Metro Centre-be, és tudd meg, mi a tűzvédelmi előírás a
bejáratnál kígyózó tömeg esetén. AZ ÖTLETEMHEZ, AMIT
SZABOTÁLNI AKARTÁL.”

– Szabotálni? Ezt a szót használta?

– Igen. Ugyan rosszul írta le, de ezt a szót használta.

Ráadásul csupa nagybetűvel.

– Hát, akkor menj oda hozzá, és mondd meg neki, hogy ezt
nem vártad volna tőle. – Rob kíváncsian néz rám.

– Nem tehetem. Hogy dolgozhatnánk együtt tovább, ha

összevesznénk? Leigh a barátnőm. Nem nyomhatok meg
egy gombot, hogy kikapcsoljam, ha rájön az ötperc. És
nagyon nem szeretném, hogy azért, mert éveken át nem
dolgoztam, azt higgye, hogy túl érzékeny vagyok... – Wendy
szünetet tart. – Jill, valami nagyon gyáva dolgot tettem,
mert nem volt merszem szembenézni a helyzettel. Az
arcomat tapogatva bementem Cliffordhoz, mondván, hogy
hirtelen megfájdult a fogam, sürgősen fogorvoshoz kell
mennem. Így most itthon ápolom a sajgó, nem létező

fájdalmamat, s próbálom kitalálni, hogy folytassam azt a

munkát, amiről már nem is tudom, hogy akarom-e. Közben
olyan gyerekes és nevetséges ez az egész.

– Tényleg gyerekes, de az, amit Leigh csinált.

– Megfordult a fejemben, hogy azt mondom neki,

újragondoltam az egészet, és beláttam, hogy tényleg remek
ötlet.

De miért mondanék ilyet? Miért hazudnék, miért vonnám

vissza, amit korábban komolyan gondoltam?

– Nem tudom, Wendy. Talán, hogy megkönnyítsd az életed.

Na és mit mond Neil?

– Ó, ő azt mondja, hogy túlbonyolítom az egészet. De persze

a megjátszott fogfájást neki nem vallottam be. Meg azt is
mondja, hogy vigyázzak vele, nyilvánvalóan nem az az
ember, akinek eddig gondoltam.

– Szerintem egyszerűen vissza kellene menned. Mondd azt,

hogy most már rendben van a fogad, aztán tégy úgy,
mintha semmi sem történt volna. Ha még egyszer
megismétlődik, akkor szóvá teheted.

Egy darabig néma csend a vonal másik végén.

– Mostanában sokat gondolkodom azon, Jill, mi értelme

ennek.

Sportnadrágok

marketingjével

foglalkozom.

Egész

életemben arról ábrándoztam, hogy valami értelmeset

csinálok.

Ha bekerülhetnék egy olyan céghez, ahol olyasmivel

foglalkoznak, ami jobban érdekel, valami emelkedettebb
dologgal, akkor még azt se bánnám, ha recepciósként
kellene ott dolgoznom. Boldogan vállalnám.

– Be kellene fejezned azt a rohadt egyetemet! – Már nem

számolom, hányszor mondtam ezt.

Wendy szünetet tart.

– Leigh is mindig erre biztat. Tudom, hogy mindkettőtöknek
igaza van. Én csak... Szóval Neil nem tartja jó ötletnek. De
persze Neil nem sokra becsüli a tanulást, hisz ő anélkül is
boldogul. Én meg nem tudom, mit tegyek, lebénul az
agyam, ha ez a téma kerül szóba. Be akarom fejezni, de
valamiért mégsem teszem. Neil vagy a srácok, vagy valami
más mindig megakadályozott benne. Folyton halogattam:
eleinte néhány vizsgám hiányzott ahhoz, hogy a jogra
szakosodjak, és bár azokat a vizsgákat könnyűszerrel
letettem volna, mégsem léptem. Aztán munkába álltam,
aztán meghaltak a szüleim, aztán meghalt Nina. És most,
hogy már minden akadály elhárult, én akadályozom saját
magam. Valójában nem a kudarctól félek, épp ellenkezőleg,
a sikertől.

– Tudod, örülök, hogy bennem nem éltek ilyen ambíciók,

mert ha a továbbtanulás ennyi gonddal jár, talán nem is éri
meg.

Wendy végül elneveti magát.

Szombaton, Lawrence negyvenedik születésnapján

barbecue-ra vagyunk hivatalosak Leigh-ékhez.

– Édes istenem, muszáj elmennünk? – nyögi Rob. A férjeink

még ennyi év után sem tudnak mit kezdeni egymással. Neil
titokzatoskodó és kiismerhetetlen, emellett rendkívül
gyenge társalgó. Lawrence érzékeny művésztípus,
rengeteget beszél az érzéseiről.

– Rettenetesen fáj a fogam... – mondja Wendy, amikor

felhívom, hogy megtudjam, biztosan jön-e.

Elnevetem magam.

– Ó, ne már, én nem veszem be.

– Leigh azt mondta, csak viccből írta nagybetűkkel.

– Szóval beszéltetek róla?

– Igen, szóvá tettem, nem hagyhattam annyiban. Elvitt

ebédelni, és fölöttébb kedvesen viselkedett velem.
Csakhogy engem nem lehet megtéveszteni, Jill. Közben
dühös volt, az arca elárulta.

Leigh és Lawrence egy szép, négyemeletes Edward korabeli,

erkélyes házban élnek. Fillérekért vették, felújították, Leigh
ízlésesen alakíttatta át a belsejét, és most legalább a
dupláját éri. A szobák kicsik és szokatlan alakúak, a
járószinten egyenetlenek, és nagy a belmagasság. A lépcsők
szűkek, és az embernek mindig kapkodnia kell a fejét,
nehogy beverje valamibe. Mégis bájos az egész, karakteres,
és kellemes az összhatás. De türelem kell hozzá.

Wendy egyszer megjegyezte, valójában törpéknek építették.

Lawrence áll a grillnél, folytonosan forgatja a

hamburgereket.

Vállig érő, fakószőke haja a szokásos lófarokba hátrakötve,

rajta a már szinte az egyenruhájának számító, feltűrt ujjú
vászoning és kopott farmer.

– Ne piszkáld annyit, még szétesnek! – szól rá Leigh

elkeseredetten. – Inkább reszelj egy kis parmezánt a
salátára.

Majd Neil süti a hamburgereket.

Rob barátságosan hátba veregeti Lawrence-t, amikor

elmegy mellette.
– Ne csüggedj, haver. Ha az életem múlna rajta, akkor sem
tudnék barbecue-t sütni.

Lawrence némán nyugtázza Rob kedves szavait. Én mindig

is kedveltem Lawrence-t. Súlyra kábé annyit nyom, mint én,
az arcvonásai finomak, szépen ívelt szemöldöke alatt
élénkkék szem ül. Nyugalom és jóság árad belőle. Talán nem
egy James Bond, de amikor a feleségére néz, a pillantása
valamiféle nyugodt férfiasságot sugároz, a soványsága
ellenére is valami természetes erőt.

– Mindig csak a házasságban derül ki, hogy a feleséged

milyen férjet szeretett volna magának – mondja, mire Rob
elneveti magát.

– Egy könyvben olvastam, de nagyon találó. – Lawrence egy

bátortalan mosolyt küld felém. – Ami azt illeti, egészen
olyan, mintha Leigh-ről írták volna.

Neil, aki eddig egy sörrel a kezében a kerítést támasztotta,

elmerülve a saját világában, most lendületesen elindul a
grill felé.

– Te jó vagy ebben? – kérdi tőle Leigh a válla fölött,

miközben az olívaolajat és a balzsamecetet kirakja az
asztalra.

– Én? Hogy jó vagyok-e ebben? Én vagyok a legjobb – vágja

rá Neil, mire Leigh küld felénk egy cinkos pillantást, mintha
azt mondaná: „Ez a pasi aztán el van telve magával.”

Valahányszor

összejövünk,

fájdalmas
elnézni

azt

az

erőfeszítést, ahogy Neil könnyednek akar látszani. Lehet,

hogy csak nekem tűnik fel, de mindig elcsodálkozom azon,
hogy abban a pillanatban, ha sikerül valami humorra
emlékeztető dolgot mondania, valamennyien hálásan
fogadjuk, és a kelleténél lelkesebben reagálunk.

– Rendőrök. Azok aztán nem bíznak a civilekben – mondja

Rob félig viccesen, de valójában fején találta a szöget.

„Bármibe lefogadom, hogy ha tizenkét évesen csokoládét

loptunk volna, Neilnek csak elég lett volna ránk néznie, és
máris mindent tudott volna” – mondta egyszer Lawrence,
amikor sem Wendy, sem Neil nem volt jelen. Egy rövid ideig
elnézem, ahogy Neil a sört szorongatja. Kidagadnak az
izmai, ahogy az ujjai rátapadnak az üvegre, nyilvánvalóan
látszik rajta a feszültség, amiért kénytelen köztünk lenni.
Bármibe lefogadnám, hogy gyűlöli ezeket az
összejöveteleket, vagy nyomozó létére egyszerűen csak
nem tudja elengedni magát.

Mintha Wendy is észrevenné az idegességét, odasétál

hozzá, megáll mellette, és odasúg valamit. Mivel
alacsonyabb a férjénél, fel kell néznie Neilre, amitől olyan az
összhatás, mintha bálványozná. Egy ponton Neil szabad
keze Wendy fenekén állapodik meg, én meg csak bámulom,
és egy pillanatra magamat és Andrejt képzelem a helyükbe.
Megrázom a fejem, hogy elhessegessem a gondolatot, aztán
bemegyek a házba, és lerogyok a nyitott ajtó melletti
székre.
– Dobom. – Leigh odahajítja a parmezánt Lawrence-nek. –
Nagyjából a felét reszeld le. – Lawrence mond valamit Leigh-
nek, nem hallom, mit, de Leigh kuncogni kezd. Tehát
Lawrence még mindig képes megnevettetni Leigh-t.

Molly az anyja után battyog a hűtőhöz, közben énekel, és

egy Barbie baba lábát csattogtatja, mint az ollót. Wendy fiai
a terasz lépcsőjén üldögélnek, és egyértelműen az arcukra
van írva, milyen cikinek gondolják, hogy a szüleikkel
buliznak.

– Wendy, adj egy kis sört a srácoknak.

– Szerintem beérik a limonádéval is.

Paul, az élénkebb fiú, felkiált:

– Nem, nem érjük be! A magad nevében beszélj.

– Azt mondod, kicsim? – Wendy végighúzza az ujját Paul

rövidre nyírt hajának kusza fürtjein. – Hát igen, szörnyen
kegyetlenül bánok veletek, igaz? Rémes egy anyád vagyok,
mi? – Paul nevetve elhúzódik.

Wendy Neil pillantását keresi, de Neil Leigh-t figyeli, aki

éppen két üveg sörrel a kezében lép ki a házból. Rob is őt
nézi.

Feltehetően a két férfinak is feltűnt Leigh mini

farmerszoknyája meg a szokatlan magabiztossága, ami csak
úgy sugárzik róla. Rob meg is jegyezte, milyen
fantasztikusan néz ki, noha lehet, hogy később nekem már
azt mondja, hogy olyan volt, mint egy kis báránynak öltözött
birka abban a szoknyában. Rob mesterien tud hazug
bókokat mondani.
– Tessék. – Leigh odadobja a sört a fiúknak. – Csak nem
hagyom, hogy rossz házigazdának tartsatok, és
kimaradjatok a jóból, nem igaz?

A srácok arca felderül.

– Úgy van, Leigh! Te vagy a legjobb fej – mondja Paul.

Leigh egyik fiúról a másikra néz, akik nagyon hasonlítanak

egymásra meg az apjukra. A vágyódó arcát látva arra
gondolok, hogy talán a saját ikertestvére jutott az eszébe.
Az, hogy él valahol a világban egy másik nő, aki pontosan
úgy néz ki, mint ő, talán még úgy is gondolkodik, de ez a nő
valamilyen számunkra ismeretlen és érthetetlen oknál fogva
semmit sem akar tőle. „Fel kellene hívnod – biztatta
korábban Wendy. – Talán csak inába szállt a bátorsága.” De
Leigh nem hívta fel.

Ben diadalmasan néz az anyjára.

– Hát ezt is megértük – mondja Wendy pléhpofával. – A fiaim

azt gondolják, hogy az anyjuk barátnője jobb fej, mint az
anyjuk.

Mondhatom, szép. – Azzal Wendy megfogja Neil karját, és

halkan mond valamit. Vajon miről sugdolóznak egész este?
Talán azzal nyugtatja a férjét, hogy gyorsan esznek, és már
itt sincsenek.

Leigh most rám néz olyan arckifejezéssel, ami azt jelenti,

tudom, hogy mire gondolsz. Aztán megfordul, és meglátja
Lawrence gyakorlatlan mozdulatait, ahogyan a sajtot reszeli.

– Ó! – Kiveszi a reszelőt Lawrence kezéből. – Hagyd.

– Van még valami, amiben segíthetnék? – kérdezi Lawrence,

miközben Leigh mosolyogva a fejét rázza, majd odaszól
Robnak: – Hála

istennek,

sikerült

bebizonyítanom,

hogy

mindenre

alkalmatlan vagyok.

– Aha – bólint Rob elismerően. – Én is így szoktam csinálni.

Ez mindig beválik.

– Be kellene jelentkeznetek lobotómiára – súgja Leigh a foga

között Wendynek és nekem, majd odaszól Lawrence-nek: –
Tölthetnél nekünk. De előbb kérdezd meg Robot és Neilt,
kérnek-e még sört.

– Máris. – Lawrence elégedett arcot vág, és azonnal indul.

Hogy képes Leigh ilyen fesztelenül viselkedni azok után?

Nézem, ahogy a konyhában sürgölődik, szinte művészi, már-

már túl pontos, ahogy elrendez mindent. Leigh időről időre
rajtakap, hogy őt figyelem, ilyenkor rám mosolyog azzal a
titokzatos, dacos tekintetével, ami azt üzeni: „Elviselek
mindent, őmiatta.”

„Nyugodtan tarts régimódinak, de nagyon álszent dolog,

hogy miközben igent mondtál valakinek, együtt vagy
másvalaki igenjével – mondtam Leigh-nek a minap. – De
ugye nem akarsz nagy felhajtást csapni Lawrence
születésnapja körül?” Leigh úgy meredt rám, mintha
megőrültem volna. „Már miért ne? Hisz nem halt meg.”

Most megint Robot nézem, anélkül, hogy tudatában lennék.

Valami kiakaszt ebben a buliban. Igen, Rob nagyszerű férfi,

és tudom, ha ma találkoznék vele először, akkor is
vonzódnék hozzá.

De ha az orosz is itt volna, nem tudom, kiállná-e a próbát.

Mégsem szeretnék úgy élni, ahogy Leigh és Lawrence: hogy

ott feszül valami titok mindenben, amit mondanak vagy
tesznek.

Hirtelen ötlettől vezérelve elveszek egy sört Lawrence-től,

kiviszem, és adok egy puszit a férjem arcára.

– Kösz, kincsem – mondja ő, amikor a kezébe nyomom az

italt, s az üvegét a borospoharamhoz koccintja.

– Na és mit vettél neki, Leigh? – kérdezi Wendy a konyhába

lépve. Telt idomai csábítóan mutatnak a fehér nadrágban és
fekete, rövid ujjú pólóban, ami alatt szépen kirajzolódnak a
kidolgozott bicepszei. – Mármint a fehérneműkön kívül.

Leigh értetlenül pillant rám.

– Fehérneműk? – Aztán kapcsol. – Ja, igen. Botoxot vettem

neki.

– Botoxot? De hisz egyetlen ránca sincs. Fantasztikusan

sima a bőre.

Leigh csettint a nyelvével.

– Nem az arcára való, hanem a lábára. Megszünteti az

izzadást, nem tudtátok?
– Nem! – vágjuk rá kórusban, mire ő küld felénk egy
jelentőségteljes pillantást, amely azt üzeni, haladni kell a
korral.

Lawrence lép be a konyhába, jóindulatú mosollyal az arcán,

mire Leigh odasúgja:

– Pszt! Csak később adom oda neki.

– Később? – Lawrence a feleségéről ránk pillant. – Mit kapok

később? – Lerí az arcáról, hogy miben reménykedik.

– A hamburgerek mindjárt készen vannak. Gondolom, jól

átsütve szeretnénk. Szalmonella nélkül. – Neil platinaszőke
feje jelenik meg az ajtóban, és rámosolyog a feleségére.

Szalmonella nélkül, ismétlem meg magamban. Húha, ez

aztán a humor, mindjárt fetrengeni kezdünk a földön.

Fémesszürke ingének ujjait feltűrte, krómacél órája csak úgy

fénylik napbarnított bőrén. Majdhogynem viccesnek hat,
hogy házimunkát végez. Meg kell hogy valljam, a minden
különösebb erőfeszítés nélküli jelen nem léte különös
vonzerőt kölcsönöz neki.

Bár személyisége is volna!

– De én szeretem a szalam-ellá t – csicsergi Molly, és az

anyjához lépve hátulról átöleli.

– Nem, drágám. Amit te szeretsz, az a karamella. Az

egészen más – mondja Leigh Neilre mosolyogva.

– Lehet, hogy szükségem lesz egy kis orvosi beavatkozásra

– mondja Wendy váratlanul, miután Neil visszament a
grillsütőhöz.
Leigh abbahagyja a rizottó kavargatását, és mindketten
Wendyre nézünk.

– A fogad miatt? – dobja be Leigh.

– Nem, nem a fogam miatt. – Wendy tölt egy kis bort a

poharába. – Semmi komoly. A kenetvizsgálatnál valami
abnormális sejteket találtak.

Nagyot dobban a szívem.

– Abnormális sejteket?

– Biztos, hogy nem rák! – Leigh meg a szokásos

tapintatossága.

– Nem, én sem hiszem, de azért alaposabban is ki akarják

vizsgálni. – Wendy kinéz az ablakon, abba az irányba, ahol
Neil szorgoskodik a hússal.

– Jó ég – mondjuk döbbenten, kórusban. Egy pillanatig

visszaidézem, mekkora hűhót csapott Leigh kis pimasz
levele miatt, amikor pedig sokkal komolyabb dolog miatt is
aggódhatna!

– Nagy valószínűséggel semmi súlyos – mondja Leigh, hogy

jóvátegye az előbbi meggondolatlan szavait.

– Persze hogy nem. Én is ezt mondom. Semmi, ami miatt

nyugtalankodni kéne.

Van valami bizonytalanság, hamis felhang a hangjában.

– Na és hogy érzed magad? – kérdem.

Wendy vállat von.

– Jól. De nagyon erősen véreztem, ezért is mentem el
orvoshoz. – Az anyja negyvenéves korában valami női
betegségbe halt bele, csak már pontosan nem emlékszem,
hogy mibe. Rémület szorítja össze a gyomromat.

– Nem szoktál rendszeresen kenetmintát vetetni? – kérdezi

Leigh őszintén megijedve.

Wendy megrázza a fejét.

– Nem szeretem, ha odalent matatnak.

– De hisz mindig azt mondtad, hogy rendszeresen jársz

nőgyógyászhoz.

– Azért, mert ti jártok. Inkább hazudtam.

– Wendy, ideje volna komolyan venni magadat! – Lerogyok

egy székre a konyhaasztal mellett. – Neil tudja?

– Addig nem szólok neki, amíg nem beszéltem egy

specialistával. Minek zaklatnám fel fölöslegesen?

– Talán mert a férjed, Wendy – mondja Leigh.

Egy eperfa alatt ülünk le falatozni. Leigh és Lawrence hátsó

kertje

tele

van

lilaakáccal,

rejtett

ösvényekkel
és

madárpancsolókkal, hála Lawrence kreatív tervezői

érzékének.

Wendy bejelentése elkedvetlenített, Leigh is csak csipeget

az ételből, noha szerintem más okból. Amikor ránézek, azt
látom, hogy elrévedt a tekintete, s bosszúsan arra gondolok:
Jesszusom, két percig sem vagy képes másra gondolni?
Aztán a beszélgetés óhatatlanul a nemrégiben történt
egyetemi gyilkosságra terelődik, amiről Neil nyilatkozott a
North East News híradójának. Leigh megelevenedik, olyan
kérdésekkel bombázza Neilt, amivel mi nem mernénk.
Figyelem, hogy míg a férje beszél, Wendy simogatja a
tekintetével, mégis valahogy távolságtartóan viselkedik.

– Ahogy én látom, Neil, itt kétféle igazság van – szakítja meg

Neilt Wendy beszéd közben. – Az egyik, amit a rendőrség
állít, a másik meg, ahogy a média tálalja.

– Azt hiszem, többet ittál a kelleténél – jön a dermesztő

válasz, és már bánom, hogy nem figyeltem jobban a

beszélgetésre, mert most már vágni lehetne a feszültséget
az asztal körül.

– Bocsánat – szólal meg Leigh –, de talán jobb volna témát

váltani.

Az ételek ízletesek, és amikor végzünk a hússal, egyszer

csak Leigh, lenyűgöző mosollyal az arcán, előbukkan a
konyhából egy emeletes parfétortával a kezében.

– Tadam! – kántálják Mollyval. – Boldog negyvenedik

születésnapot, Lawrence! – fuvolázza Leigh, és Molly
szopránban rákezd a „Happy Birthday”-re.
Később, amikor segítek Leigh-nek becipelni a tányérokat a
konyhába, a fülembe súgja:

– Mintha valami gond adódott volna a paradicsomban.

TIZEDIK FEJEZET
És eljött a nap. Július huszonkettedike. A tizedik házassági
évfordulónk hétvégéje. Rob küld majd egy lapot.
Remélhetőleg nem ugyanolyat, mint tavaly, amit nemrég
bányászott elő a fiókja mélyéről. Valami apró, de gondosan
kiválasztott ajándékban reménykedem, de az nyilvánvalóan
elmarad. Bármennyire fontos dátum ez a nőknek, a férfiak
nem sok energiát fektetnek bele ennek megünneplésébe,
ami végül mindig csalódással tölt el. És persze sokkal
könnyebb Robot okolni, mint átvenni a kezdeményezést. Az
agyára mehetett a morgásom, ezért vette a kutyát a
születésnapomra. Gondolom, azért, hogy soha többé ne
kérjek tőle semmit. De idén minden másképp lesz,
határozom el.

Mindent beleadok, a házasságunk minden erőfeszítést

megér.

Folyton az a kép lebeg előttem, amikor váratlanul puszit

nyom a fényképemre.

Mindent gondosan elterveztem. Valami ürüggyel elcsalom

Bamburghba, és ugyanott szállunk meg, ahol a nászutunkat
töltöttük. Már előre lefoglaltam ugyanazt a szobát. Egy
halom pénzt költöttem drága pezsgőre, vásároltam egy
méregdrága ruhát a vacsorához, és egy szexi nővérjelmezt
az áruházban, mert Rob egyszer kijelentette, szeretné, ha
egyszer meglepném ilyesmivel.

Épp felpróbáltam a cuccot a szexshopban, ám akkor hirtelen

megszólaltak a tűzriadót jelző szirénák, én meg futottam
neccharisnyában, fehér miniszoknyában, parányi, vörös
keresztre emlékeztető felsőben. Némileg furcsa
pillantásokkal méregettek az emberek, aztán kiderült, hogy
a tűzoltók csak gyakorlatoztak.

Mindegy, megcsinálom, de komoly erőfeszítésembe kerül

nem gondolni arra, hogy talán ez az utolsó esélyem.

– Arra gondoltam, elmehetnénk új szőnyeget keresni a

hálószobába – mondom Robnak, amikor beszáll a kocsiba.
Nem tudja, hogy a kutyust a hétvégére beadtam a panzióba,
és nem is sejti, hogy a csomagjaink ott lapulnak az autó
csomagtartójában.

Fancsali képet vág.

– Szőnyeget akarsz venni, péntek este?

Próbálom megállni, hogy el ne nevessem magam.

Szemerkél az eső, de remélhetőleg holnap már szebb idő
lesz. Az ablaktörlők, mint a cséphadarók, veszettül járnak,
alig látok valamit.

– Most meg minek hajtasz fel a sztrádára? – kérdi Rob némi

néma duzzogás után.

– Majd meglátod. – Most is kibírom mosolygás nélkül.

Sokan vannak az úton, igyekszem nem rámászni az előttem

haladó autóra.

– Úgy vezetsz, mint egy nyugdíjas – jegyzi meg a férjem.

– Nem én vagyok az oka. – Amikor gázt adok, a kocsi nem

engedelmeskedik. Épp csak kimondom, hogy szerintem
valami nincs rendben a kocsival, amikor a műszerfalon
kigyullad egy lámpa. – A francba! Lemerül az akkumulátor.
– Nem az aksival van baj. Nálam már korábban is villogott
az a lámpa. Ne is törődj vele. De hol a fenében van már az
az üzlet?

Kénytelen vagyok elárulni neki a meglepetést, hogy ne

szenvedjen tovább.

– Ó! – Az arca felderül. Mondhatná, hogy milyen fantasztikus

ötlet, egy romantikus hétvége kettőnknek. De az első
kérdése az, hogy mi lesz a kutyával.

– Gondoskodtam róla. Azt hiszem, mégiscsak oda kellene

szólnunk az autómentőknek. Valami baj lehet a kocsival.

– Van fogalmad róla, mennyit kellene várnunk rájuk? Ebben

az esőben? Érjünk oda. Onnan is telefonálhatunk, mi meg
közben megvacsorázunk.

– Te nyertél – sóhajtom. Rob biztatóan megszorítja a kezem,

amiben benne van, hogy ő úgyis jobban tudja.

Lefordulok az autópályáról, és rátérek egy alsóbbrendű útra,

mert az gyorsabbnak ígérkezik. Rob azonban úgy véli, rossz
irányba megyünk, és átterel egy másik útra, ahol
civilizációnak egyre kevesebb nyoma látszik, de tudjuk, ha
szerencsénk van, az autópályára visz vissza.

– Szerintem erre lesz – bizonygatja Rob. – Menj még egy

kicsit előre. – Tíz perc céltalan autózás után birkalegelőnek
tűnő

helyen lyukadunk ki. – Szerintem ezt is kitervelted – mondja

Rob, érzékeltetve, hogy engem semmire sem lehet
használni.

– Nem hiszem, hogy az én hibám volna! – Meresztgetem a

szemem az esőben, remélve, hogy sikerül visszatalálni a
főútra. De nem jutok messzire, mert a kocsi nagyot rándul, a
műszerfalon minden lámpa kigyullad, majd a következő
pillanatban minden leáll. – Ennyi! – mondom tompán.

Rob megadóan néz rám.

– Úgy érzem, most jön az, hogy „Én megmondtam!”

A legszívesebben a puszta kezemmel fojtanám meg. Folyton

hallgatok rá, s ő mindannyiszor téved.

– Na és most itt mihez kezdünk, nagyokos?

– Hát hívjuk az autómentőket.

– Hogy magyarázzuk el nekik, hol vagyunk, amikor a

telefonjaink is meghaltak?

Rob körülnéz.

– Jó kérdés.

Az eső ütemesen dobol az autó tetején. Ostoba vitát

folytatunk arról, ki induljon neki gyalog, keresni valakit, aki
megmondhatná, hol vagyunk, hogy aztán elmondhassuk az
autómentősöknek.

– Neked kell menned, mert rajtam nincs kabát – mondja

Rob.

– Te mész, mert én vagyok a nő, és mert én fáradoztam

azon, hogy összehozzuk ezt a hétvégét, mert neked, ha az
életed múlna rajta, akkor sem jutna eszedbe egyetlen
romantikus ötlet sem. Meg azért, mert miattad történt, vagy
már elfelejtetted a „nálam már korábban is villogott”
mondatodat?

– Jól van, na. Értem.

Rob kiszáll, káromkodik, felhajtja az inge gallérját, én meg
nézem, ahogy összegörnyedt alakja beleolvad a távolba.

Visszafojtom a nevetést.

Eltelik egy óra. Ez meg hová ment, Kanadába? Aztán

meglátom, hogy jön visszafelé.

– Az autómentő már úton van, elvontat bennünket a

szállodába, a kocsit meg a legközelebbi műhelybe. A
francba! – mondja Rob. Még az orráról is csöpög a víz. Kitör
belőlem a nevetés. – Egyáltalán nem vicces!

Egy birka jön oda az ablakhoz, és bebéget, mire

összegörnyedek a röhögéstől.

Rob fogvacogva ül a vizes ruháiban. A szemem sarkából

ránézek, s hirtelen ugyanúgy szeretem, mint régen.

– Rob, azt szeretném, ha magadévá tennél itt a kocsiban!

S láss csodát! Piros hó kezd esni.

Újabb egy óra várakozás után egy halál nyugis, tetovált

fickó felpakolja a kocsit a platóra, mi meg beugrunk mellé a
vezetőfülkébe, s elindulunk. Tizenegy óra után érünk a
szállodához.

A szobánkat már kiadták. A recepciós azzal védekezik, hogy

nem értünk oda időben.

Hasztalan vitázunk, minden szobájuk foglalt, mert roppant

népszerűek, amióta az újságban a környék
legromantikusabb szállodájaként hirdetik magukat, szóval
másik helyet kell keresnünk. Azt a szállodát, amelyikben van
üres szoba, a TripAdvisor kétcsillagosként jelöli.
– Hoztunk magunkkal vécépapírt? – kiáltja ki Rob a
fürdőszobából. A zuhanyból alig csordogál a víz. Rob kijön, a
mellszőrén még ott maradt egy kis szappan. – Akarsz valami
vicceset szagolni? – kérdi, és bebújik mellém az ágyba.

– Mint például?

– A halál szagát. Formaldehid.

A nővérjelmezt másnapra tartogatom. Rob párnának nyújtja

a karját.

– Éljen az évfordulónk, kincsem – mondja. – Az ötlet jó volt.

A kivitelezésről ne beszéljünk.

Másnap is esik az eső. Azért mégis kimegyünk a városba,

elsétálunk a bamburghi kastélyig, és a kerítésen át nézzük a
ködös, néptelen northumberlandi parti sétányt. Hirtelen egy
kép villan fel az elmémben: hatévesen krémszínű nyári
ruhában pózolok apámmal az oldalamon, a kastéllyal a
háttérben. A gyermeki fantáziámmal nagyon távoli vidéknek
tetszett a hely, és az egész kirándulást szerfelett
kalandosnak éltem meg. Apa utálta, ha fényképezték, de ha
én is szerepeltem a képen, nem bánta. Az emlék hatására
bátorság önt el.

– A napokban azon gondolkodtam, hogy esetleg örökbe

fogadhatnánk egy gyereket.

Sirályok vijjognak a fejünk fölött. Rob fel sem kapja a fejét.

Nézem a profilját, a hosszú, keskeny orrát, gömbölyded

orrhegyét, a szemét – nem is pislog –, a sötétkék íriszét s a
dús, fekete, göndörödő szempillákat.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem bánod, ha nincs
gyerekünk.

– Nem is. – Nem esik jól a hazugság. Nem is nagyon tudok

ragaszkodni hozzá. – Csak néha... Mint azon a grillpartin.

Megfordult a fejemben, milyen lenne, ha volna egy olyan

kislányom, mint Molly, akihez olyan közel lehetnék, mint
amilyen közel az én anyám volt hozzám. Azt hiszem, nagyon
jó volna.

– De semmi garancia sincs arra, hogy az embernek jó

kapcsolata lesz a gyerekeivel. Sokaknak nem sikerül.

– Ez igaz. De ha arra gondolok, hogy esetleg mégis... –

Szorongani kezdek, miközben gyűjtögetni próbálom a még
számomra is gyengének tűnő érveket. – És istenem, néha az
is eszembe jut, hogy majd nem lesz kinek az esküvőjére
elmenni, vagy a házukban tölteni a karácsonyt... S ha majd
már öregek, sokkal öregebbek leszünk, senki sem fogja ránk
nyitni az ajtót, hogy lássa, élünk-e még.

Rob arca még mindig nem rezdül.

– Én nem tudok úgy élni, Jill, hogy közben az öregségemre

gondolok.

– Tudom, én sem. És nem is ezzel kelek és fekszem. Csupán

néha megfordul a fejemben, milyen jó lenne, ha volna
velünk egy kis ember, akit felnevelhetünk, akit
szerethetünk. S neked is jó volna, ha apa lehetnél. Mert
biztosan nagyszerű apa lennél. – Erőnek erejével folytatom,
noha egy hang odabent azt súgja, hasztalan teszem. – Meg
már az is megfordult a fejemben, hogy elmehetnénk

érdeklődni,
hogy

megy

ez

dolog

spermadonorokkal.

Rob döbbenten néz rám.

– Spermadonor? Te egy vadidegen ember spermáját akarnád

magadba fogadni? Olyasvalakiét, akit még csak nem is
láttál, csak kiválasztottad egy listáról?

Most már hevesen zakatol a szívem. Erősen

belekapaszkodom a kastély kerítésébe.

– Azt hiszem, ez nem így működik.

– Na és mi van, ha AIDS-es leszel?

– Rob, biztos, hogy ezeket vizsgálatokkal kiszűrik.

– De semmit sem tudsz majd a családja történetéről. Egy

árva hangot sem. Ki tudja, milyen betegségeket hordoz.

– Azt hiszem, erről is nyilatkozniuk kell.

– Ó, hogyne. Majd biztos igazat mond egy olyan pasas, aki

pénzért árulja a spermáját!
Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy Lawrence-nek is
van spermája a spermabankban. De akkor rájönne, hogy ez
téma volt Leigh meg köztem, és csak még szánalmasabban
érezné magát.

– Rob, ezen most ne vesszünk össze. Egy gondolat volt

csupán. De jó lenne, ha beszélhetnék róla anélkül, hogy a
sárba taposnál.

– Abból, ami a fejedben jár, nyilvánvaló, hogy te már

döntöttél, Jill.

– Hogy mit csináltam? Hogy jutottál ilyen következtetésre?

Csak felmentem az internetre, beírtam a spermadonor szót,

és elolvastam pár oldalt. Ebből te azt hallod ki, hogy
ultimátumot adtam neked? – Legszívesebben a torkának
ugranék. – Én csak beszélni szeretnék róla, mint minden
normális ember. Hogy tudnánk túllépni rajta, ha itt lappang
az életünkben? Bevallom, sokáig

ambivalens

érzéseim

voltak

gyerekvállalással

kapcsolatban. De ez mostanra megváltozott. Igyekeztem

nem központi kérdésként kezelni, de nem fogok hazudni,
nem fogom az ellenkezőjét állítani: igen, szeretnék örökbe
fogadni egy babát.
Tessék, most kimondtam. Rob zsebre vágja a kezét, a falnak
dől, háttal a tengerpartnak, és a sáros cipőjét vizsgálgatja. A
szél a szemébe fújja a haját.

– Nem tudom, Jill. Ha nem lehet saját gyerekem... Honnan

tudhatnám, hogy szeretni fogom a másét?

– Ó, nézd meg, mennyire szereted Kiefert, pedig ő csak egy

kutya! – Rob átható, kételkedő pillantással néz rám. –
Ismerlek jól, Rob. Ha valaki a kezedbe nyom egy csecsemőt
azzal, hogy a tiéd, abban a pillanatban teljes szívedből
megszereted. Mert tudni fogod, hogy egy olyan kisgyerek,
akit elhagytak, s aki eltalált hozzád. Mert te egy
szeretetteljes ember vagy.

Látszik rajta, hogy egyáltalán nem győztem meg.

– Megértem, hogy szeretnél egyet. De nem kell örökbe

fogadnod, mert neked természetes úton is lehet gyereked.
Nem veled van a gond. S már korábban is mondtam neked,
ha el akarsz válni... – Rob elharapja a mondatot, az arcomat
fürkészi, az övén fájdalmas kifejezés ül. – Ha gyerekkel
ajándékozhatnálak meg, Jill, ha volna rá valami gyógyszer,
ha operálni lehetne, boldogan vállalnám. Akkor én lennék a
világ legbüszkébb embere. – Az arcom felé nyúl, majd
azonnal vissza is kapja a kezét. – De nem megy, és az
égvilágon semmit sem tehetek ellene. – Kisimítja a haját a
szeméből, zsebre dugja a kezét, és megint a cipőjét
bámulja. – De te tehetsz ellene. Ahogy már korábban is
mondtam, találhatsz magadnak valaki mást, és anya
lehetsz. És istenemre, abban reménykedem, megteszed,
mielőtt még késő lenne. – Rob megfordul, és a vizet nézi, a
köd pedig mintha egyre közelebb érne.

– Nekem az fájna a legjobban, ha még vagy tíz évig velem

maradnál, aztán döbbennél rá, hogy életed legnagyobb
hibáját követted el, és megkeseredve élnéd le életed
hátralévő részét emiatt. Én nem szeretnék egy
megkeseredett feleséget, és nem szeretném cipelni még a
te a fájdalmad terhét is, bőven elég az a bűntudat, amit
magam miatt érzek.

Ez úgy hangzik, mint valami búcsú, döbbenek rá. A szemem

sarkát nyomkodom. Nem szabad sírnom. Az csak rontana a
helyzeten.

– Nincs bennem megbánás, megkeseredett sem vagyok, és

soha nem is leszek. Csupán arra gondoltam, hogy ha még
mindig szeretnénk családot, akkor az örökbefogadás is egy
lehetséges módja.

– Hát... – mondja Rob, s ezúttal sem pislog –, én meg nem

szeretném.

Azzal sarkon fordul, és otthagy. A sirályok hangosan

vijjognak, Rob felnéz rájuk, léptei zaja egyre távolabbról
verődik vissza a kastély faláról.

A hangulatunk a nap hátralévő részében a szűnni nem akaró

esőnél is nyomasztóbb. Nem tudom, meddig bírom ezt még
elviselni. Végső kétségbeesésemben az az ostobaság is
megfordul a fejemben, hogy azt mondom neki, minden
rendben, elfogadom a döntését, mert nekem mindig az a
fontos, hogy jól érezze magát, még ha azon az áron is, hogy
háttérbe szorítom a magam elképzeléseit. De tudom, hogy
nem tehetem.

Vasárnap hazafelé Rob vezet. Szótlanul bámulok ki az

ablakon. Ahelyett, hogy megünnepeltük volna a tizedik
házassági évfordulónkat, és elméláztunk volna azon, hogyan
alakul majd az elkövetkezendő tíz évünk, úgy érzem, lassan
összedől a mostanáig szilárdnak hitt világom. Elsuhan
mellettem a sötétzöld northumberlandi táj, de csak
villanások a komor gondolataim között. Vajon bele kellene
törődnöm, hogy Rob most már mindörökre ilyen
visszahúzódó lesz? Ehhez még túl fiatal vagyok.

És ráadásul az egész nem az én hibám. Akárhogy is

igyekszem elhessegetni a gondolatot, a balsejtelem, hogy
ennek vége, minduntalan bekúszik az elmémbe.

A ház elé érve megakad a szemem a lábtörlőnkön.

– Ez meg mi? – mondom, amikor kiszállunk a kocsiból. Két

óra hallgatás után ez az első mondat, amit kimondok.

Meglehetősen ázott celofánpapírba csomagolva huszonnégy

szál vörös rózsa hever a küszöbön. Fájdalom nyilall a
mellkasomba.

– Ezek meg hogy kerülnek ide? – Felveszem a csokrot,

nedves illatuk megcsapja az orromat. Megfordulok. Rob a
kocsi nyitott ajtajának dőlve, fejét felszegve engem figyel.
Komor arcán hirtelen csöndes, önelégült mosoly jelenik
meg.

– Tegnapra rendeltem. Nem tudhattam, hogy nem leszünk

itthon. Meglepetésnek szántam. Olyan meglepetésnek,
amelyik nem ugat, és nem rondít a szőnyegre.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
– Majd meghalok az izgalomtól, hogy beszámoljak neked az
évszázad dugásáról, de azért előbb megkérdezem: milyen
volt az évforduló?

Leigh hív. Én épp a Bootsban töltöm tele a kosaramat. Mivel

hallom, hogy egy hangyányit sem érdekli a beszámolóm,
rövidre fogom:

– Kellemes volt, nagyon kellemes. – Történetesen épp az

óvszeres szekciónál állok, nézegetem a különböző színeket,
méreteket. Továbbmegyek, hogy szabaduljak tőlük, és a
férfidezodorokhoz érek.

– Na és elbűvölte a nővérruha meg a pezsi? – Bár ne

mondtam volna el neki.

– Aha.

– Na és a nővérkének sikerült csodát tennie péniszfronton?

– Semmi gond nincs Rob péniszével, Leigh. Nem a

péniszével van a baj.

Ez a kelleténél egy kicsivel hangosabban csúszik ki a

számon.

Egy férfi vásárló meglepett mosollyal kapja fel a fejét.

– Akkor hát beindítottad, mi? – szól Leigh.

Ez meg minek hiszi magát, tinédzsernek?

– Most mennem kell – hadarom a telefonba.

Ledobom a kosarat a földre, és durván tolakodva kiviharzom
az üzletből. Rohanok, míg csak egy néptelen mellékutcába
nem érek, ahol meggörbülök a fájdalomtól.

Mivel ilyen állapotban nem mehetek haza, sétálok a

városban, a düledező házasságomon rágódva, azon, hogy
vajon csak én látom ilyen kilátástalannak a jövőnket, vagy
esetleg van egy derűsebb forgatókönyv is, csak nem
veszem észre, mert sikerült meggyőznöm magam az
ellenkezőjéről.

Derült az este, az üzletek már zárnak, fém csapódik le.

Valaki a drága órákat szedegeti össze egy ékszerbolt
kirakatában, az utcai árusok a megmaradt holmijukat
pakolják vissza a furgonba.

Hirtelen elsötétül az égbolt. A fehér pólóm három

másodperc múlva úgy fest, mintha most szedtem volna ki a
mosógépből.

Elfutok a Grey-emlékmű mellett, az emberek, akik nemrég

még a napfényben fürdőzve üldögéltek itt, rohannak az
Eldon tér felé, fedezéket keresve.

Egy pékség ernyője alatt megállok, s nézem, ahogy az ernyő

hosszan kilóg, és nagyokat rázkódik, mint valami szürke

villámlás.

Mögöttem az emberek elindulnak a csúszós lépcsőkön lefelé

a metróhoz. Mindenki hazafelé igyekszik a családjához. Én
miért nem akarok hazamenni?

Megcsörren a telefonom. Azt kívánom, bárcsak Rob lenne

az, hogy elmondja, ugyanúgy szenved, mint én. De nem ő
az, Wendy hív.
– Új telefonom van – mondja vidáman –, olyan, mint Neilé.

Csilingel, sípol meg minden. A számom is új. – Aztán

megkérdezi, hogy sikerült az évforduló megünneplése.

– Nem valami fényesen. Veszekedtünk.

Wendy némi szünet után szólal meg.

– Érződött a hangodból is. El akarod mesélni?

– Nem. Minden rendben. Na és mi volt a kórházban?

– Rendben lement, de annyira utálom, amikor odalent

babrálnak bennem. Tudom, hihetetlen, három gyerek után. –
Wendy szünetet tart, persze hogy Ninát is beleszámolta. –
De a kórháziak rendesek voltak.

– Mikor lesz eredmény?

– Csak hetek múlva. Csináltak kolposzkópiát, vettek mintát a

szövettanhoz.

– Biopsziát csináltak?

– Nincs jelentősége, ők sem nagyon izgatták magukat

miatta.

Apropó, a meztelen kavalkád egy zacskó ingyencuccért a

Metro Centre-ben újra terítékre került. Leigh meggyőzte
Cliffordot, hogy országos hírnévre tehet szert, mint Antony
Gormley. Gormley a Domain Field kiállításával lett híres,
amihez mindenféle alakú és korú embert vetkőztetett le
anyaszült meztelenre, tekert be folpackkal, és kente be
gipsszel őket a szobraihoz. De az művészet, itt meg
tornagatyákat akarunk eladni. Csak Clifford nem látja a
különbséget. Leigh meg már a sajtóanyagon dolgozik. –
Wendy szünetet tart. – Ó, Jill, olyan buta egy hely ez, ahol
dolgozom. De az kétségtelenül pozitív, hogy amióta Leigh
tud erről a kis egészségügyi problémámról, nagyon
kedvesen viselkedik velem. – A hangján hallom, hogy mulat
magában. – Folyton olyanokat mond, hogy ha szükségem
lenne bármire..., meg hogy nem nyugtalankodom-e nagyon
miatta. Még azt is felajánlotta, hogy a következő alkalommal
elkísér.

– Kedves tőle – mondom, és rádöbbenek, hogy ezt én is

felajánlhattam volna. – És megengeded neki?

– Szent ég, dehogy! Hisz ismersz, Leigh a bolhából is

elefántot csinálna.

Elköszönünk egymástól. Valamivel jobb kedvem lett.

– Ne menj el – mondom Robnak szombaton, amikor

bejelenti, hogy munkaügyben Yorkba utazik néhány napra. –
Küldj valaki mást.

– Te is tudod, hogy nem lehet, Jill.

– Nem lehet, vagy inkább nem akarod?

Elég őszinte ahhoz, hogy csak a vállát vonja meg.

Mihelyt becsukódik mögötte az ajtó, arra gondolok: Mivel itt

hagysz, innentől kezdve bármit teszek, a te hibád lesz.
Pedig a végsőkig ki akartam tartani, de te nem hagyod.

A kocsiban ülve eltökélt szándékom, hogy meglátogatom

anyát és apát. Ám a Board Inn-nél ahelyett, hogy jobbra
fordulnék, megyek tovább egyenesen. Most meg itt ülök a
falon, a lábamat átkarolva, és elszörnyedve, amiért itt
vagyok, hisz még mindig magam előtt látom a lábtörlőn
heverő rózsákat. A sötét üvegű
napszemüvegem mögül úgy teszek, mintha csak
nézelődnék, de a szemem minduntalan odatéved, ahol ő ül
a posztján.

Észrevett. Ő is vissza-visszanéz rám a válla fölött. De nem

indul el hozzám. Ez a világvégét jelenti a számomra. Sokan
vannak a tengerparton, gyerekek, kutyák, jön a dagály, és
neki mindenen rajta kell tartania a szemét. Minél tovább
üldögélek itt, annál kínosabban érzem magam. Egy fiatal
családot figyelek, az apa bokszol a kisfiával, akin
smaragdzöld napellenzős sapka és vicces, sárga keretes
napszemüveg van.

El kellene mennem. Ha nem jön ide tíz percen belül,

elmegyek, döntöm el.

Nem jön. Talán így akarja tudtomra adni, hogy már nem
érdeklem? A tíz percből újabb fél óra lesz. Ó, istenem,
nyögöm magamban. A szemem belefájdul, hogy egy
irányba nézzek, miközben a fejemet a másik irányba
fordítom. Kérlek, gyere ide.

Kérlek, kérlek... Most nagy szükségem volna a figyelmére és

a kedvességére.

Nyilvánvaló, hogy tudomást sem vesz rólam. De ha most

csak úgy felállok és távozom, azzal elárulom, hogy bosszant
a dolog.

Ezért sietve eldöntöm, hogy akár felnőttként is

viselkedhetek: odamegyek hozzá, odavetek egy röpke
„hellót”, és elegánsan távozom. Aztán soha, de soha többé
nem jövök ide.

Ettől a „soha többé”-től elakad a lélegzetem. Már épp azon

vagyok, hogy felállok, amikor hirtelen lelép a magaslesről.
Elakad a lélegzetem, mert egyenesen felém tart. A szívem a
torkomban dobog. Gyorsan úgy teszek, mintha nem venném
észre, csak hogy elrejtsem a bennem tomboló vad örömöt.
De mosolyog, azzal a mosollyal, ami ha csak eszembe jutott,
aznap már képtelen voltam a dolgaimra koncentrálni. A
gyomrom úgy liftezik, mintha egy kis csónakban
hánykolódnék a hatalmas, szilaj hullámokon. Nem tettetek

semmit,

visszamosolygok

örömteli,

fájdalmas

megkönnyebbüléssel.

– Helló – köszönt sebtében végigmérve, és odaül mellém a

falra. A lába hozzáér az enyémhez. A tekintete a parafa
talpas, vékony pántos, zöld szandálomra téved. – Szép. És
járni is tud benne?

– Nem igazán. De azért erősen próbálkozom.

Naptej illata árad a bőréből, még látszik egy fehér folt a

nyakán, ahol nem dörzsölte be alaposan a bőrébe.

– Tudja, mindennap kerestem – mondja, közben figyeli a

hullámokat, mialatt én sietve megnézem a profilját, hogy az
agyamba véssem. – Nagyon szerettem volna újra látni.

– Fogadok, hogy minden nőnek ezt mondja.

Mélyen a szemembe néz.

– Egyáltalán nem. Már rég nem éreztem ilyesmit nő iránt. –

Nagyot ugrik a szívem. Most én nézem a tengert, ő meg az
arcomat tanulmányozza. – Volna kedve meginni velem egy
kávét? Mindjárt lejár a műszakom. – Nem felelek, mire
hozzáteszi: – Lehet, hogy gondolkodási időre van szüksége.
Egy órára. Talán két hétre. Mi lenne, ha most elmennék,
hogy időt adjak, és visszajönnék, mondjuk, úgy három év
múlva?

Elvigyorodom, ő rám mosolyog.

– Legyen egy fagylalt.

– Nem hittem, hogy még egyszer visszajön – mondja, amikor

beállunk a fagyisnál a sorba. – Túlságosan kedves lány
ahhoz.

– Vagyis most, hogy visszajöttem, már nem is vagyok

kedves?

Úgy nézi a számat, ahogy a férfiak szokták közvetlenül

azelőtt, hogy megcsókolnának egy nőt.

– Inkább izgalmas.

Megkapjuk a fagylaltot, kifizeti. Találunk egy padot egy

kiugró sziklán, ahonnan a partra látni, leülünk, és
udvariasan beszélgetni kezdünk.

– Tudja, Jill, azt hiszem, hogy is mondjam, egy dilemmával

küzdök – mondja némi hallgatás után.

– Az élettel kapcsolatban?

– Az élettel és a szerelemmel. Én mindig a nőktől várom a

jelzéseket. És ha jeleznek... – Egyenesen a szemembe néz. –
Máskor meg úgy gondolom, a pokolba a jelekkel.

– Vagyis maga egy ilyen „a pokolba mindennel” pasi? –

Egészen beleszédülök a merészségembe.
Meglepetten néz rám.

– Nem, nem ilyen vagyok. – Bekapja a tölcsér végét,

lenyalogatja az ujjhegyeit. – Csak ösztönös, ahogy az
úszásban is az voltam. Ez most is előjön, ha győzni akarok.

– Félek, nem tudom követni. – Pedig pontosan tudom, miről

beszél.

– Úgy értem, hogy magával... Magától alig kapok jeleket. Én

pedig nem szeretnék helytelenül viselkedni.

Kiszárad a szám. Mégis kimondom. Nem tudom, honnan

szedem hozzá a bátorságot, de megteszem.

– Nekem még sosem volt viszonyom. Nem tudom, hogyan

kell elkezdeni, mit kell hozzá csinálni.

Egy arcizma sem rezdül. Csak néz rám hosszan és őszintén,

miközben a szívem majd kiugrik a helyéről.

– Semmit sem kell tennie. Majd én. – A tekintete a számra

téved. – Nincs más dolga, mint jelen lenni – mondja, aztán
minden figyelmeztetés nélkül egyszer csak hozzám hajol, és
lágyan megcsókol.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Az autójában ülök, egy viharvert, fehér VW Golfban, egy
többemeletes ház előtt. Halálra váltan. Felvillanyozva.

Andrej egy kézzel fogta a kormányt vezetés közben, a

másikban a kezemet tartotta. Érzem, hogy óvatos. A motor
még jár, mi meg csak ülünk, Andrej a lábával diszkréten,
ütemesen dobol. Biztos vagyok benne, hogy tudja, egyetlen
rossz mozdulattal elriasztana. Ez a férfias megfontoltság
sokat segít.

Egy bátor pillanatban már ki is mondom:

– Akkor hát menjünk be.

Egy hang mélyen legbelül azt súgja, hogy gyalázat, amire

készülök. Egy másik meg azt, hogy ez csak egy kis
félrelépés.

Mindenki csinálja. Leigh-nek is van viszonya. Pedig neki

sokkal kevesebb oka van rá, mint nekem.

A szívem hevesen kalapál a háromemeletnyi lépcsősoron,

kapkodom a levegőt, sípolok, mint egy szelelő radiátor,
ahogy viccesen megállapítja. Ahogy mögöttem lépked,
érzem a tekintetét a lábamon, a fenekemen, s ettől rémesen
táncolnak az idegeim.

Felérünk a legfelső emeletre, s elindulunk egy kopott, állott

cigarettafüstöt árasztó szőnyegen végig a folyosón. Egy
rekedt rádió hangja szűrődik ki az egyik lakásból. Oasis szól,
egy dal valami Sallyről, aki egyre csak vár. Andrej megáll
egy barna ajtó előtt, amelyre hanyagul a hatos számot
szögezték fel. Bedugja a kulcsot a zárba, az ajtó feltárul. Int,
hogy lépjek be. Belépek, s picit összerándulok.

Különös pillanat, amikor először pillantja meg az ember egy

másik ember otthonát. Ez itt nem egy fényes palota, de mi
mást vártam? Az már eddig is kiderült, hogy nem kereshet
sokat. A nappali alig nagyobb a vendégszobánknál. A
redőny le van engedve, a szellőzetlen szobában áporodott a
levegő. Alig néhány bútor alkotja a berendezést: kanapé,
egy hordozható tévé, rajta antenna, amit mintha az 1970-es
évekből felejtettek volna itt, dohányzóasztal, rajta
összeroppantott Stella Artois sörösdoboz, egy karosszék a
piszkos ruhákkal. Egy egyedülálló férfi élettere.

Olyan, mint ő: semmi hivalkodó. De nagyon sivárnak látom

a mi otthonunkhoz képest.

Észreveszi, hogy alaposan körbenézek.

– Kér valamit inni? Teára gondoltam.

Kissé zavarban van, én furcsamód mégis komfortosan

érzem magam. Megered a nyelvem.

– Oroszországban is szeretik a teát? Mintha létezne egy

olyan hely, hogy Russian Tea Room.

– Ó, igen – feleli lelkesen. – Igen, Amerikában, New Yorkban,

jártam is ott.

– Ó – mondom én is hasonló lelkesedéssel.

A tartalmas beszélgetésünk itt el is akad. Nem tudom, mit

mondhatnék még. A jelek szerint ő sem nagyon tudja. A
közelgő
történések zavart izgalma lebeg a levegőben. A hűtő
felberreg, mire összerezzenek. Ő is látja, és ennek örülök,
mert bármily őrülten is hangzik, ettől valahogy
tisztességesebbnek érzem magam.

Méterek választanak el egymástól bennünket, ő az ütött-

kopott kanapé előtt áll, melyre egy tartánszövet takaró van
rádobva, ami nem éri végig, én meg a belső lábtörlőn
álldogálok, az ajtó közelében, mintha csak egy részem
akarna bent lenni, közben a szemem idegesen cikázik
mindenfelé.

– Úgy áll ott, mint egy kislány, aki el akar szaladni.

A megállapítása megmosolyogtat. Az arcára nézek, és újból

ráeszmélek, milyen jóképű, kedves, és mennyire vágytam
arra, hogy vele lehessek.

– De nem fogok. Ígérem.

Melegen elmosolyodik. A tekintete végigsöpör rajtam, a

gyomromban érzem. A szívem összevissza kalapál. Az a
cédula az autómon, a találkozás a tengerparton, mindez
nem lehet véletlen, biztatom magam. Ez a férfi többször is
felfigyelt rám Newcastle-ben, megjegyzett magának a
rengeteg nő közül, akikkel már életében találkozott.
Elindulok felé, a parketta hullámzik a lábam alatt,
bizonytalan a járásom, mintha vízen lépkednék. Olyan közel
megyek, hogy érzem testének forróságát, a szemébe nézek,
ő a számat nézi. Amikor lábujj hegyre állok, a karja körém
fonódik, és megingok a lábamon. Aztán másodszor is
megcsókol.

Ezúttal könnyebben megy. Varázslatos, hogy ösztönösen

mennyire

felvesszük
egymás

ritmusát,

ahogy

egymásra

hangolódunk. Halkan felnyögök. Egy másik férfival

csókolózni annyi év után izgalmas meglepetés. Csókolja
tovább mosolyra húzódó számat, s óvatosan a hálószoba
felé tol. Tobzódom az érzésben, hogy szexi vagyok, és
érzéki, hogy vágy tárgya vagyok. A szemem hol nyitva, hol
csukva, mintha egyik ájulatból a másikba esnék,

miközben

felfedezem

az

arcán

az

elbűvölő

tökéletlenségeket, a nyitott pórusokat, a finomabb ráncokat

a szeme alatt.

– Láttál a piros kosztümömben – súgom a bőrének, amin

érződik a napvédő, a só és a fagylalt illata.

– Hm. Szépen kiemelte a fenekedet. – A keze odatéved a

szoknyámon. Halkan felnyög.

Egy pillanatra a szemünk összevillan. Megindulunk, ajtónak,

falnak ütközve, cipőkön átbukdácsolva, kisasztalt félrelökve,
s valahogy bejutunk a hálószobába.

– Azt hiszem, beléd szerettem – mondom, de csak rekedt

suttogásra sikeredett. Néhány hajszálam az ajkára tapad,
elsimítom két csók között.

– Annyira szexi nő vagy – mondja ő.

Ebben már lehet tapasztalata. Aztán minden különösebb

bevezető nélkül megérinti a bőrömet ott, ahol még nem
láthatott, a fenekemen a bugyimban. Aztán gyorsan
felnyalábol, a lábam a dereka köré fonódik. Amikor
nekitámaszt a falnak, felszisszenek, egy bekeretezett
nyomat a földre zuhan. A villanykapcsoló kiugró gombja a
hátamba fúródik. Aztán belém csusszan az ujja.

A gyorsaságtól levegő után kapkodok. Érzékelem egy köröm

karcolását. Lassabban, lassabban, gondolom magamban. De
minden olyan gyorsan történik. Lezuhanunk az ágyra,
keménynek érzem. A blúzommal babrál, kiszabadítja a
mellemet a melltartóból. Aztán a következő pillanatban a
szája rátapad a mellbimbómra, fájdalmamban feljajdulok.
Észre sem veszi. Újabb lendülettel nyög fel. Nem egészen
erre számítottam.

Ekkor lelki szemeim előtt megjelennek azok a rózsák a

lábtörlőn.

Felnézek, s fel sem ismerem ezt az idegen arcot, amit

magam előtt látok. Azt az arcot, amit már nem is találok
vonzónak. A testem bezáródik, az izgalom elmúlik. Ő az
övével bajlódva fölém hajol, az arcán őrült vágy.

– Bébi – nyögi.

– Bébi?
A tekintetem a plafon egy nedves foltján állapodik meg.

Repedések.

– Bébi – nyögi újra, s ettől még inkább lelombozódom. A

tekintetemet fogva tartja az a folt. S hirtelen úgy érzem,
mintha ott lebegnék, onnan figyelném ezt a vadidegen férfit
meg saját magamat, majdnem teljesen pőrén, felfedett
mellekkel, alám gyűrt szoknyával, félrehúzott bugyival,
minden romantika híján.

A hirtelen kiábrándulás a döbbenet erejével hat. Meglátom a

péniszét, s magamban felsikoltok: Jaj, ne! De ő még jobban
félrehúzza a bugyimat, s egy pillanat alatt bennem van.
Érzem, hogy dörzsöl, száraz vagyok.

Meglököm a vállát. Tiltakozni akarok, kiáltani, de hang nem

jön ki a torkomon. A kezemmel eltolom, ő meg belevájja az
ujjait a fenekembe, azt gondolva, hogy mindez a játék része,
s megint azt mondja az akcentusával:

– Ó, baby!

Mire én sikoltani szeretném:

– Nem!

De nem tudom. Bennszakad a szó. Fájdalom és megbánás

tombol bennem, szavamat veszi.

Az arcomban érzem a leheletét, ahogy nyögdécsel. Én alig

veszek levegőt.

– Hagyd abba! – mondom. – Az isten szerelmére, hagyd

abba!

Tényleg kimondom hangosan? Nem tudnám megmondani.

Vagy csak magamban kiáltottam?

Elönt a szomorúság. Nem látok mást, csak Rob arcát.

Ő meg végre elmegy.

Kicsordulnak a könnyeim. Ő meg, mint egy kimerült atléta,

rám ereszkedik. Szeretnék megszabadulni ennek az idegen
embernek a meleg folyadékától, amit belém lövellt.
Erőlködve ellököm. Közelebb akar hajolni, de az arca a
párnára bukik, mert én közben kiszabadítottam magam
alóla, fel akarok állni, s közben csillagokat látok. Meg Robot.
A házasságom nyomasztó hátsó gondolatként szomorúan
gubbaszt a fejemben. Valahogy megtalálom a hangomat, és
az elfojtott sírás most felszakad belőlem.

– Mi a baj? – kérdi zavartan, mert elképzelni sem tudja, hogy

nem élveztem a történteket. – Hová mész? És miért sírsz? –
Ő is fel akar kelni.

– Ne mozdulj – mondom. – Hozzám ne érj.

Alig tudom kimondani sírás közben. Patakokban folynak a

könnyeim végig az arcomon. A combomon meg folyik a
spermája.

A bús dallam továbbra is kiszűrődik az ajtó alatt, amikor

kimenekülök a folyosóra, ahol vágni lehetne a füstöt. A
kijárat felé igyekszem, a lábam minduntalan kicsusszan a
hülye szandálból. A könnyeimtől szinte nem is látom a
lépcsőket. Levetem a szandálomat. S már csak odakint jut
eszembe, hogy fent hagytam a táskámat.

A táskámat, benne a pénztárcámmal, a hitelkártyáimmal, a

kulcsaimmal. A zsebemhez kapok. Ó, hála istennek, a
kulcsaim itt vannak.
De hol a kocsim? Ide az ő autójával jöttünk, azt sem tudom,
hol vagyok. Nem figyeltem az utat. Úgy érzem magam, mint
egy utcasarkon kitett prostituált. Még a blúzom sincs
rendesen begombolva. Megdörzsölöm a szemem, s
hunyorogva végignézek az utcán mindkét irányban. Egy
tarka inges, szemüveges, idősebb férfi tart felém. Egy
elhízott kutyát vezet pórázon, a nyaka körül gallér. A férfi
furcsán néz rám.

– Jó napot – mondja.
TIZENHARMADIK FEJEZET
Otthon felrohanok a fürdőszobába, és hányni kezdek. Csak
úgy bugyog belőlem, a szemem majd kiugrik a helyéből az
erőlködéstől. Utána lerogyok a vécécsésze mellé, a lábamat
átkarolva. A kutya riadtan áll az ajtóban, engem néz.

Összeszedem magam annyira, hogy vizet folyassak a kádba,

fél lábbal belépek, a víz túl forró, de szinte meg sem érzem,
annyira lebénult a testem. Engedek még hozzá egy kis
hideg vizet, beleülök, felhúzott térddel ringatom magam
előre-hátra, lassan csillapul a fájdalom a lábam között, így
maradok, állammal a vízben, míg teljesen ki nem hűl a
fürdővíz. Akkor borzongva kimászom, megint hányni kezdek,
még mielőtt a vécéhez érnék. A telefon egyfolytában
csörög. A gardróbszobából hallom, valahogy odakeveredem,

ott

üldögélek

nedves

törülközőben.

Gyerekkoromban is szerettem a szekrényben sírni.

Rá kellett volna szólnom, hogy hagyja abba. Vagy szóltam?

Miért nem emlékszem semmire? S ha szóltam is, miért nem

szóltam korábban? Miért veszik minden homályba, noha
csak órákkal korábban történt? Csupán arra emlékszem,
mintha azt motyogtam volna, hogy beleestem. Tényleg ezt
mondtam neki?
Meg arra a rémes plafonra emlékszem, és arra, hogy „bébi”-
nek szólított.

A halántékomat nyomogatva imádkozom azért, hogy meg

nem történté tehessek mindent, hogy hihessem, mindez
csupán rossz álom volt.

Péntek éjszaka nem tudok elaludni, de szombatra annyira

kimerülök, hogy átalszom a fél napot. Amikor késő délután
kábultan, erős fejfájással felébredek, csak ekkor jut
eszembe, hogy nem használtunk kondomot.
Kétségbeesetten számolni kezdek.

Papír és ceruza is kell hozzá, hogy leírhassam. Hála

istennek, a biztonsági zónán belül vagyok. El sem hiszem,
hogy mégis van valami, aminek örülhetek.

A vasárnapot is kábulatban töltöm. Hétfő reggel aztán

másfajta páni félelem fog el. Hirtelen egy orvosi szobába
látom magam

belépni,

mindenféle

nyavalyákkal.

Ilyen

idősen,

agglegényként jó sok nővel lehetett dolga, és láthatóan nem

bajlódott kondomokkal. Mi van, ha úgy gondolkodik: én
megkaptam valakitől, hát szépen továbbadom másnak...

Még csak nem is ismerem. Mi van, ha megfertőzött, én meg

továbbfertőzöm Robot? Ijesztő gondolatok cikáznak a
fejemben.

Hogy tudnám ezt megbocsátani magamnak?

A recepciós azt mondja, hogy Diane Wilson, az orvosom

hétfőnként nem rendel. Ezért kénytelen vagyok a
helyettesének, egy visszafogott, fiatal férfinak elmondani,
hogy házasságon kívüli kapcsolatom lett, s hogy szeretném
megvizsgáltatni magam, nem kaptam-e el valami fertőző
betegséget. Az orvos szenvtelen arccal azt kérdezi, hogy
használtunk-e kondomot. Megint iskolás lánynak érzem
magam. Nem magyarázhatom el neki, hogy miért nem, hisz
még magam sem tudom. A legszívesebben belefognék,
hogy elmondjam, tíz éve vagyok férjnél. Rajta kívül nem volt
más az életemben. Éppen ezért minden eshetőségre
felkészülve nem hordok magamnál több csomag óvszert.
Mindezt elmondhatnám, de persze semmit sem mondok.
Csak ülök megszeppenve. Nem sokkal később, kezemben az
esemény utáni tabletta receptjével kioldalgok, s az a
kényszerképzetem támad, hogy az orvos, mintha az apám
volna, rosszalló pillantással néz utánam.

Képtelen vagyok vezetni. Csak ülök a forró autóban a volánt

markolászva. Egy testes közterületfelügyelő megkocogtatja
az ablakot, és közli, vagy menjek el, vagy dobjak be pénzt
az automatába. Azt mondom neki, hogy nincs apróm,
remélve, ha látja, milyen sokkos állapotban vagyok,
megszán.

– Akkor hajtson el – mondja ő. Engedelmeskedem. Csoda,

hogy élve hazaérek, és nem öltem meg senkit útközben.

Hétfő este Rob telefonál valamelyik yorkshire-i szállodából.

Rosszul vagyok, valószínűleg attól az átkozott gyógyszertől.

Rob azt mondja, hogy egyfolytában hívott, s amikor a
mobilomon próbált elérni, egy idegen akcentussal beszélő
férfi vette fel. Arról teljesen elfeledkeztem, hogy a
telefonom is a táskámban volt. Ki kell találnom valami
történetet, hogy ellopták a táskámat, ezért tiltattam le a
kártyáinkat. Mivel nemrégiben kaptunk új PIN

kódot, s még nem tudtam megjegyezni, az is benne volt a

táskámban. Rob megölne, ha tudná.

Előadom hát a hazugságot. Rob traumaként éli meg, amin

keresztülmehettem, pedig meg sem történt, s ettől még
rémesebben érzem magam, mint magától a traumámtól.
Egy-két ártatlan füllentésen túl eddig még sohasem
hazudtam Robnak.

– Nem hiszem el, hogy nem jelentetted a rendőrségen –

méltatlankodik, miután beszámoltat minden apró részletről,
s vagy milliószor mondatja el velem, hogy én magam nem
sérültem meg.

Képtelen elhinni, hogy a pasas, aki kirabolt, úgy vehette el

tőlem a táskát, hogy nem hagyott nyomot rajtam.

– Csak letépte a táskámat – magyarázom. – Meglökött, mire

elestem, le a földre.

– De legalább elmentél orvoshoz, Jill?

– Ahogy már vagy ötvenszer is elmondtam, Rob, semmi

szükség rá. Jól vagyok. – Ó, jézusom! Mi van, ha valamelyik
nap idetelefonálnak a kórházból, Rob veszi fel, és azt
mondják, hívjam vissza őket? Azt hogy fogom
megmagyarázni?

– Az isten szerelmére, Jill – hallom egy rövid szünet után –,

ígérd meg, hogy bejelentést teszel a rendőrségen. Csak hívd
fel őket, most mindjárt.
Elönt a hideg verejték.

– Táskalopásokkal nem foglalkoznak.

– Nem ez a lényeg. Nem teheted meg, hogy nem jelented,

pusztán azért, mert szerinted a rendőrség úgysem tesz
semmit.

Milyen társadalomban élnénk, ha mindenki így

gondolkodna? – Rob sóhajt. Egy röpke, megnyugtató
pillanatig azt hiszem, végre feladja, de újra megszólal. – Jól
van. Akkor majd én hívom fel őket helyetted. Leteszem, és
máris odatelefonálok.

– Nem! – üvöltöm a telefonba.

– Hogyhogy nem? Miért ne hívhatnám fel én őket, ha te nem

akarod?

– Azért, mert... nem akarom, hogy felhívd őket. – Szinte

magamból kivetkőzve mondom. – Nem a te dolgod. Engem
bántottak, nem téged!

– Az előbb azt mondtad, hogy nem esett bántódásod.

Némi hallgatás után azt mondom:

– Persze hogy nem. Nem úgy értettem.

Rob tehetetlenül kapkodja a levegőt a telefonban.

– Jill, nagyon furcsán viselkedsz. Mi történt veled? Nagyon

aggódom miattad.

Üvöltök.

– Miért nem érted? Csak szeretném minél hamarabb magam

mögött tudni. – Minden önuralmam odalett. Teljesen ki
vagyok borulva.

Rob szünetet tart. A hangja ellágyul.

– Ne sírj már. Kérlek, ne sírj. Amikor te ott vagy, én meg itt,

és nem tudlak megvigasztalni. – Nehezen veszi a levegőt az
orrán át, én meg csak markolászom a telefont, arra
gondolva, bárcsak Rob mindig ilyen törődő maradna velem.
De a rémes hatodik érzékem azt súgja, hogy meg vannak
számlálva a napjaim. – Idehallgass – mondja –, miért nem
hívod fel Neilt? Ő majd megmondja, mit kellene tenned. De
én is felhívhatom, ha...

– Rob, kérlek, ne akarj senkit se felhívni. Engedd el az

egészet.

Rob egy-két másodpercig hallgat.

– Várj csak. Hirtelen eszembe jutott valami. A mobilodat is

ellopták. Vagyis amikor felhívtalak, a tolvaj lehetett, aki
felvette!

Az a rohadék volt az, aki felvette a telefonodat. – Eláll a

szívverésem. – Most azonnal felhívom. Fel én, azt a mocskot.
Ez majd megijeszti.

– Ne! – sikoltom.

– Igen! Mindegy, mit mondasz! – Izgatott a hangja, imádja,

hogy határozott lehet.

– Ne! Kérlek, hagyd! Kérlek, kérlek, hagyd!

Abból, hogy Rob nehezen szedi a levegőt, s hogy a

hallgatása még beszédesebb, tudom, hogy most épp égnek
emeli a karját.
– Komolyan mondom, Jill, néha egész egyszerűen nem
értelek téged. Nem akarok mást, mint felhívni azt a
rohadékot, és jól megmondani neki a magamét. Vagy
felhívni a rendőrséget, megadni nekik a számod, hogy ők... –
Rob hangosan gondolkodik.

– Nem! Hányszor kell még elmondanom?

– Az ég szerelmére – mondja Rob döbbenten. – Oké, nyugodj

meg. Nem hívok senkit, ha nem akarod.

A hisztériám valamelyest csillapul.

– Megígéred?

– Nem tudom, miért olyan fontos ez neked, de jól van, ha

ragaszkodsz hozzá. – Aztán rövid csend után élénkebben
folytatja: – Idehallgass. Van egy ötletem. Mi lenne, ha
idejönnél? A reggeli vonattal. A kutyát addig add be a
panzióba. Megszállunk valahol egy yorki szállodában. Egy
kellemesben. Egy kellemesebben, mint ahol most vagyok.
Az majd eltereli a gondolataidat. Különben csak ott ülsz, és
rágódsz a történteken.

– Nem. – Szipogok. Fáj, hogy ennyire aggódik értem. –

Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Miért nem hagysz
békén?

Rob hirtelenjében azt sem tudja, mit feleljen erre.

– Elképzelni sem tudom, miért viselkedsz így, Jill. Nem azt

mondtad, hogy csak letépték a válladról a táskádat, hogy
nem esett bajod?

Ha nem nyugszom meg sürgősen, elárulom magam ezzel a

viselkedéssel.
– Igazad van. Ostoba vagyok. És nincs semmi bajom. Csak
nagyon fáradtnak érzem magam, és nincs kedvem Yorkig
utazni, ez minden.

Rob sóhajt.

– Hát, ha nem tudlak rábeszélni, akkor holnap találkozunk. –

Némi hallgatás után még hozzáteszi: – És tudod, ugye, hogy
szeretlek?

– Én is szeretlek – mondom, s belerándulok.

Letesszük a telefont. Aztán rögtön telefonálok, és

bejelentem, hogy elveszítettem a mobilomat, és letiltatom,
majd egyre csak azon töröm a fejem, hogy mi van még,
amiről megfeledkeztem.

Végül aztán az ágyon összekuporodva Rob párnájába

zokogom az egyetlen dolgot, amit mondani tudok, hogy
mennyire sajnálom, amit tettem, és milyen undorító ember
vagyok.

Az a lerobbant folyosó, a hevenyészve felkalapált hatos

szám az ajtón. Miért nem oldottam kereket már akkor,
amikor megláttam a helyet? Aztán az a kopott kanapé, a
pénisze bennem meg abban a többi nőben is. Rob párnáját
nézem. Ez a párna életem egyetlen szerelméé, s itt van a
tiszta ágyban, az illatos életemben, ami, jön a keserves
felismerés, már soha nem lesz ugyanolyan.

Újra teleeresztem a kádat, sót szórok bele fertőtlenítő

gyanánt. Aztán az egyik konyhafiókból előveszek egy

fecskendőt, bemászom a vízbe, felszívok egy kis sós vizet,
és magamba fecskendezem. Színpadias tett, talán egy Mike
Leigh-filmben láttam egyszer. De minden cseppjével azt
képzelem, hogy kimoshatom magamból annak az embernek
a mocskát, és végleg megszabadulok tőle.

Kedden aztán – vagy talán már szerda van? – eszembe jut,

hogy van egy kutyánk is, ezért kiviszem sétálni.
Nekiiramodik az utcán, keresi, hol várja valami szórakozás,
hol tudna egy kicsit rosszalkodni. Amikor talál egy csapat
embert meg kutyát, meg kell hogy álljak egy időre, és
normális társalgást kell folytatnom, de komoly
erőfeszítésembe kerül. Hazaérve megcsörren a telefonom.

Leigh az.

– Wendy meg én kerestünk a munkahelyeden, de azt

mondták, nem vagy bent, úgy gondolják, beteg lehetsz, de
nem tudnak semmit. A mobilod meg halott. Aggódtunk.
Valami baj van? – Neki is előadom a rablásos sztorit, és hogy
letiltottam a telefonomat. – Jézusom! És jól vagy?

– Igen. – Nem hangzik túl meggyőzően. De tudom, hogy

nem szabad elmesélnem Leigh-nek a történteket, nemcsak
neki, de senki másnak sem. Soha.

– Nos, ez esetben, feltéve, hogy tényleg jól vagy,

találkozhatnánk ma este? Van valami, amit alig várok, hogy
elmeséljek neked, és tényleg nem várhat. – Az örömét
fölöttébb irritálónak találom.

– Figyelj, nem érzem túl fényesen magam. Talán benyaltam

valami fertőzést, nem volt elég csapás a rablás. Így nem
nagyon mehetek sehová.

– Na és mi lenne, ha odamennék?

Persze nem értem aggódik, nyilvánvalóan saját maga miatt

akar meglátogatni, ég a türelmetlenségtől. Szeretném már
lerázni.
– Ne haragudj, de most inkább ne. Majd hívlak, ha már
jobban leszek.

– Hát jó, de ne húzd sokáig, mert beszélnünk kell. Meg leszel

lepve, ha elmondom az újságot.

Nem sokkal később csöngetnek, türelmetlenül, többször

egymás után. A kutya veszettül ugatni kezd. Visszatartom a
lélegzetemet, míg már úgy gondolom, feladta, és elment,
bárki is volt. Ekkor megszólal a telefon. Wendy hív. Nem
veszem fel, de hallom, hogy üzenetet hagy a rögzítőn.

„Jill, hol vagy?” A barátnőm aggodalmas hangja áttöri

valamelyest a szívemet körbezáró szomorúság falát. „Leigh
mindenáron el akart jönni hozzád, ezért arra gondoltam, én
is ideszaladok. Nagyon aggódunk érted. De nem vagy
itthon. Azt hittük, beteg vagy, persze az is lehet, hogy épp
elmentél az orvoshoz. Mindenesetre hoztunk neked valamit.
Az ajtó előtt hagytuk.”

Aztán Leigh is csatlakozik.

„A megkésett évfordulós ajándékod mellé. Tűvé tettem érte

az internetet, hogy ezt a céget megtaláljam, ezért ajánlom,
hogy jó hasznát vedd. Remélem, hamar jobban leszel.
Később még próbálkozom.”

Amikor már biztos vagyok benne, hogy tiszta a levegő,

lemegyek, és kikukucskálok az ablakon. A lábtörlőn egy
nagy kartondobozban „házias” leves abból a nagyon
kellemes, újonnan nyílt étteremből, a város közepéről. Alatta
egy boríték hever.

Felbontom, egy regisztrációs lap lapul benne az Engedelmes

Kutya Iskolából. Leigh üzenetet tűzött rá: „Ők a legjobbak a
környéken.
Nekem elhiheted, biztosan tudom! Nyolc órát fizettem be,
és ha a kis gazfickó nem kitűnőre végez, akkor visszakérem
a pénzemet!”

Visszamegyek a házba, megvizsgálom magam a tükörben.

Hamuszürke az arcom, és még mindig látszanak a

hányástól, az erőlködéstől megpattant erek. De vannak
barátaim, akik törődnek velem, és ez a gondolat csak még
jobban elkeserít, főleg mert egyiküknek sem vallhatom be a
történteket. Visszavánszorgok a gardróbba, és Rob egyik
kardigánját ölelem magamhoz. Kiefer odakint morogva
marcangol egy papucsot.

Arra riadok, hogy valaki a nevemen szólít. Kinyitom a

bedagadt szememet, s hirtelenjében nem is tudom, nappal
van-e, vagy éjszaka, csak azt, hogy még mindig a
gardróbban kuporgok, Rob előttem térdel, a kutya meg
összegömbölyödve fekszik a lábánál.

– Te meg... – Rob óvatosan megérinti az arcomat. – Jill? – A

hüvelyujjával megsimogat. – Miért üldögélsz itt, az isten
szerelmére?

Lassan magamhoz térek, de csak némán a fejemet rázom.

Rob magához ölel, lágyan ringat a karjában.

– Mindez a rablás miatt volna? – Hitetlenkedő a hangja.

A vállára hajtom a fejem.

– Nem tudom. Nem érzem magam valami jól. – Nem így

terveztem a viszontlátást. Meg akartam fürdeni, felöltözni,
hogy a régi Jill fogadja. De korábban jött meg az én drága,
aggódó férjem.
Ad egy puszit a fejem búbjára, és felnyalábol.

– Az a rohadék, a legszívesebben megölném – szidja a

képzeletbeli rablót, mire a vállába fúrom a fejemet. Bevisz
az ágyba, babusgat. – Ha még egyszer a közeledbe
merészkedik, összecsomózom a lábát, és feldugom hátul,
hogy az orrán jön ki. – Újra

puszit

nyom

fejemre,

mindent

elkövet,

hogy

megvigasztaljon. Olyasmit motyogok, hogy nem csak a

rablás miatt van, biztos benyaltam valami vírust is.

Egy örökkévalóságig fekszünk egymás mellett, míg csak el

nem apadnak a könnyeim, s fel nem veszem az ő
lélegzésének ritmusát.

Később azt mondom, szeretnék egy kicsit kimenni a friss

levegőre, egyedül.

– Jó, de vidd magaddal a mobilomat, és hívj fel, hogy

tudjam, jól vagy. És az isten szerelmére, táskát ne vigyél
magaddal – mondja.

Sajnálatos módon tisztában vagyok vele, hogy nem

érdemlem meg ezt az embert. Komoly változás ez egy olyan
nőben, aki nem is olyan régen még azt hitte, hogy ennél a
férfinál jobbat érdemel.

Szemerkél az eső. Elgyalogolok a Quayside-ig esernyő

nélkül, megállok a Millennium hídon, és nézem a nightclub-
hajót. Aztán elvonszolom magam a Grey utcára, amely ma
tökéletesen tükrözi a nevét, ködös és lehangolóan szürke.
Az egyik butik előtt egy fiatal biztonsági őr és egy nyugdíjas
szóváltásba keveredik, az öregnek valahogy a hátára akadt
egy ing, vállfástul. Befordulok az egyik utcába, a Fenwick
áruháznál érek ki, a kávézójában rendelek egy kapucsínót,

máris

heves

émelygés

fog

el.

Teljes

mozdulatlanságba merevedem, úgy próbálom elfojtani. Azt

hiszem, pár falat kenyérmorzsánál többet az elmúlt
napokban nem ettem. Az ajkam kicserepesedett, a szám
kiszáradt, és hüvelyi fájdalmat érzek.

Visszavonszolom magam a hídnál lévő metróállomáshoz,

felszállok, a fejemet az ablaktáblának hajtva utazom
céltalanul oda meg vissza, és belebámulok a sötétségbe és
az állomások fényáradatába. Aztán újra otthon vagyok, de a
fejem nem tisztult ki, ahogy reméltem. Feltűnik, hogy már
mennyire más lett minden; ami elmúlt, az már nem hozható
vissza, s mindez azért, mert beengedtem egy harmadik
felet a házasságunkba. Rob a kanapén fekszik, a sötét
szobában. A tévét sem kapcsolta be, mellette a kutya egy
műcsontot rágcsál. A levegő telve a veszteség érzésével.

De visszaszerzem magamnak, gondolom. Még ha ő nem is

tudja, hogy elvesztettem. Ettől a gondolattól kissé
megnyugszom.

– Valami rettenetes dolog történt, amíg nem voltál itthon –

mondja Rob. Az arcán drámai kifejezés ül. Hátrafelé
araszolok, míg a rogyadozó térdem meg nem érzi a fotelt. –
Alig tudom szavakba foglalni. – Úgy néz rám, hogy
megdermedek, levegőt venni is elfelejtek. Aztán felmutatja
a legdrágább bőrcipői egyikét.

– Ez a kis dög szétrágta. Nézd. Kétszáz fontba került, s csak

a nyelve maradt meg. – A kezében lóbálja: a talpa teljesen
elvált a felsőrészétől, és úgy lifeg, mint egy bőrbábu szája.
Annyira megkönnyebbülök, hogy legszívesebben
összecsókolnám a kutyát.

– Sosem lesz többet ilyen kényelmes cipőm – kesereg Rob. –

Tudom, lassan vacsoraidő, de én még az evésről is
elfeledkeztem.

Halrudakat eszünk sütőben sült burgonyával, Rob készíti el.

Titokban lesem, ahogy hármasával tömködi a szájába a

burgonyákat. Drága, naiv Rob. Milyen ostobán kockáztattam
a szerelmét. De ha legalább hajlandó lett volna beszélni
velem!

Akkor nem jutottam volna ilyen messzire. Nézem az ujjait,

az állát, a fülét, ahogy az evésre koncentrál. Képtelen
vagyok elhinni, hogy befogadtam egy másik férfit a
testembe, sőt képes voltam azt mondani, hogy
beleszerettem.

– Nem akarlak piszkálni, de jobban érzed magad? Mert

mintha még mindig nem lennél teljesen önmagad.

Bólintok.

– Jól vagyok. Tényleg. – Persze magam is hallom a

hangomon, hogy ez most egyáltalán nem hangzott
meggyőzően.

Igyekszem érdeklődést mutatni az egyik halrúd iránt. Rob

nem veszi észre a csalást. S ha így folytatom, nem is fogja.

Aztán Rob elmeséli a hétvégéjét. Miközben beszél, szörnyű

gondolat villan az agyamba. A telefonomban ott van minden

ismerősömnek a száma és címe, köztük Robé is, és nincs
rajta képernyőzár. Mi van, ha az orosz kimásolta a számokat,
mielőtt kikapcsoltattam a telefonomat? Mi van, ha felhívja
Robot, és mindent elmond neki?

De mit mondana neki, és miért hívná fel a férjemet? Semmi

értelme. De lehet, hogy vissza akarja adni a táskámat.
Felhívhatja valamelyik barátomat vagy a munkahelyemet,
hiszen elárultam neki, hol dolgozom. Mi van, ha keresni fog,
ha megvár a munkahelyemen? Ugyan már, Jill, nyugtatom
magam, nem hívja fel a férjedet, sem a barátaidat, sem a
munkahelyedet. Miért tenné, hiszen semmit sem jelentesz
számára.

Próbálok Robra hangolódni, de észreveszem, hogy a szeme

sarkából lopva, furcsán méreget. Kínban vagyok, nem
tudom, milyen képet kellene vágnom, mert egyetlen szót
sem hallottam abból, amit mondott.
– Tudod, Jill, valami azt súgja, más is történt veled, nem csak
a rablás. – A tányéromra meredek, de a szemem ég a
feltoluló könnyektől. Aztán felnézek. Rob tekintete, egész
arckifejezése kétségbeesésről árulkodik. – Mondd el, kérlek.
Bármi is az, nekem elmondhatod. – Nem tudok nyelni. Miért
ilyen kedves hozzám?

Alig bírom elviselni. A falat, amit végül mégiscsak sikerül

lenyelnem, nem akar leérni. – Édes istenem, miért sírsz már
megint? – kérdi.

Csak megrázom a fejem. Talán itt és most be kellene

vallanom neki mindent? Nem, nem tudom megtenni. Nem is
szabad megtenni. Kegyetlenség elmondani olyasmit, amivel
az ember csak fájdalmat okoz a másiknak, pusztán azért,
hogy ő maga kissé megkönnyebbüljön. Rob mondani akar
valamit, már szóra nyitja a száját, de hirtelen meggondolja
magát, végtelen fájdalom ül ki az arcára.

– Ne haragudj – mondja végül olyan hangon, mint egy

fuldokló, és leteszi az evőeszközöket. – Értem már. Azt
akarod a tudtomra adni, hogy elhagysz valaki másért.

Hitetlenkedve bámulok rá.

– Ezt meg honnan a fenéből szeded?

Rob vállat von.

– Nem tudom. Csak egy érzés. Sajnálom, nem gondoltam

komolyan. Csak...

nyilvánvalóan én

vagyok az

oka
a

boldogtalanságodnak. Miattam van, igaz? Tudom, hogy én

vagyok az oka mindennek.

Feláll, a fejét rázva, az arcát dörzsölgetve kimegy a

szobából. A lábán a cipője, amelyiket a kutya kikezdett,
furcsán csattog a parkettán. Hallom, hogy felmegy.

Felállok, a piszkos edényeket beteszem a mosogatóba, és

nekiállok elmosni őket. Az ablakon át a lilaakácot bámulom,
a virágai már bánatosan hervadoznak. Leejtek egy poharat,
szilánkokra törik. A kezemet a szám elé kapom, hogy
elfojtsam a sikoltásomat. Ez megijeszti a kutyát, a farkát
behúzva átfut az ebédlőbe.

Rob lépteinek hangját hallgatom fölöttem. Aztán minden

elcsendesül. Biztos lefeküdt. Rob, ha szomorú, sokat alszik.

Amikor kiderült, hogy nem lehet gyereke, majdnem az egész

napot átaludta. És én bármit megadnék azért, ha
felkelthetném, lerángathatnám róla a takarót, és
visszahúzhatnám annak a szakadéknak a pereméről, ahová
most igyekszik. Mert nem akarom, hogy átcsusszanjon, nem
akarom elveszíteni. Az a gondolatom támad, ha felmegyek,
és ébren találom, akkor még mindig a magaménak
tudhatom. A puszta tudattól, hogy van nekem, az életem
újra teljes és biztonságos.

Leülök, és nézem a széket, amelyben nemrég még Rob ült,

a tányéron maradt néhány szem krumplit s a villája hegyére
szúrt haldarabot.

Ennek így semmi értelme. Nem vagyok képes egymagam

cipelni ezt a terhet. El kell mondanom neki.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Egész éjjel ébren hánykolódom, azt latolgatva, mi szól
amellett, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen, és mi
amellett, hogy meghagyjam Robot a jótékony
tudatlanságban. A hétvégére már teljes a kétségbeesésem.
Leigh állandóan telefonál, azt tudakolja, mi van velem,
mintha küldetésének érezné, hogy mindent kiszedjen
belőlem. Nemegyszer már a nyelvem hegyén van, hogy
elmondjak mindent. De az ösztöneim azt súgják, ne tegyem.

Wendyt sem avatom be, aki szintén telefonálgat, és

érdeklődik a maga kifinomultabb módján.

Tisztább pillanataimban örülök, hogy mindent megtartottam

magamnak. Máskor meg azon gondolkodom, milyen
ironikus, hogy megértő barátnő vagyok, de amikor nekem
lenne szükségem a barátokra, sehol sincsenek. Illetve ez így
nem igaz, hiszen vannak, épp csak az egyik nem értené, a
másik meg túlságosan is értené, ami történt, és én nem
merem Pandora szelencéjét felnyitni. Csak megkettőzzük a
bajt, ha megosztjuk.

Hétfőn még mindig beteget jelentek. A HR-es ragaszkodik az

orvosi igazoláshoz, de én nem szeretnék megint odaállni az
orvos elé, ezért azt mondom, majd meglátom, tudok-e
szerezni. De nem csinálok semmit.

Robnak meg színjátékot adok elő. Vacsorát készítek,

mosolygok, beszélgetek. Nem vagyok járatos a színlelésben,
de ezúttal valamelyest sikerül. Legszívesebben kiönteném
neki a szívem, hiszen a legjobb barátom, de ugyanakkor a
férjem is, akinek viszont nem vallhatok. Aztán egyik este, a
sertéshúsos pite és burgonya elfogyasztása közben Rob
egyszer csak hirtelen leteszi a kését és a villáját, és így szól:
– Jill, muszáj elmondanom valamit, amit nem szívesen fogsz
hallani, mégis muszáj elmondanom. – Az arckifejezése
olyan, mint valakié, aki egy bombát készül ledobni. – Tettem
valamit, amire nem vagyok büszke. Sajnálom. – Bűnbánóan
rázza a fejét. – Nem akartam elmondani neked, de
szerintem még nagyobb bűn, ha elhallgatom. De ha már
úgyis ilyen elkeseredett vagy miattam, ezzel az erővel akár
elő is állhatok vele. – Torkomon akad a falat. A szívem
hevesen zakatol. Rob a fejét vakargatva néz rám, miközben
engem majd szétfeszít az aggodalom. – Elárultalak téged –
mondja. Várom, hogy azt mondja, megcsalt, valami őrült
módon szinte remélem is. – Felhívtam a rendőrséget a
telefonod miatt.

Mindjárt azután, hogy megígértem, nem teszem. Mindjárt

azután, hogy letettük a telefont. Elmondtam nekik, hogy
annál a rohadéknál még mindig ott lehet a telefonod, s
nekik nincs más dolguk, mint rátelefonálni és elkapni.

Beletelik egy hosszú percbe, mire felfogom a hallottakat.

– Te felhívtad őket? – kérdem döbbenten. – Miért?

– Azért, mert volt képe felvenni a telefonodat azután, hogy

ellopta tőled a táskádat! Ez engem teljesen kiborított.

– Ó, nem! – Mindkét kezemmel a fejemhez kapok. Amikor le

akartam tiltatni a telefonomat, egy örökkévalóságig
várakoztattak.

Mi van, ha Rob még azelőtt elérte a rendőrséget? – Na és

mit mondtak?

– Nem sokat. Amíg te személyesen nem jelented, addig nem

sokat tehetnek. Vagyis erről már lemaradtunk.
Megkönnyebbülésemben akkorát sóhajtok, hogy a hang
szinte sípolva tör elő a tüdőmből.

Ezután már nem sokat beszélünk. Rob úgy néz rám, mintha
őrjöngő elmeháborodott lennék. Reggel elmegy dolgozni, én
megint

le

vagyok

törve.

Wendy

telefonál,

én

pedig

megkönnyebbülök, mert mindig attól félek, hogy az orosz

az.

– Leigh megint elment valahová, gondoltam,

találkozhatnánk az ebédszünetben.

Ha elmondanám neki, talán adhatna valami olyan tanácsot,

amire magamtól nem gondoltam. De ha megteszem,
ugyanolyan helyzetbe hozom Wendyt, amilyenbe Leigh
engem sodort: valaki más titkának terhét kellene hordoznia,
akár akarja, akár nem.

– Ó, hát épp indulóban vagyok anyához és apához. Már jó

ideje nem jártam náluk – mondom. Wendy csalódott, de
nem sejti, hogy csak kitaláltam.
Most, hogy jobban belegondolok, egész jó ötletnek tűnik
meglátogatni anyát. Nem kocsival megyek, vonatra szállok,
azzal utazom Sunderlandbe. Apát elküldöm, hogy igyon meg
egy sört, én meg odakucorodom a kanapéra anya mellé, a
meleg ölébe hajtom a fejem, míg ő egy délutáni
szappanoperát néz a tévében. Anya lágyan simogatja a
fejemet, és ez most számomra felér egy terápiával, én meg
a kandallópárkányon álló képet nézem: engem ábrázol
tornacuccban, tizenhárom évesen, az arcom tele vörös
pattanásokkal.

Elönt

nosztalgikus

vágyódás:

bárcsak

visszautazhatnék az időben, és megint ugyanaz a fiatal lány

lehetnék! Ugyanebben a házban élni, ugyanabban a
hálószobában aludni, itt lenni anyával és apával, akik
mindenre tudják a választ.

Anya megérezheti, hogy baj van, mert hirtelen megfogja a

kezem.

– Hány éves is vagy most, virágom? Mindig elfelejtem. –

Időnként vannak majdnem egészen tiszta pillanatai, s
ilyenkor látszik rajta, hogy ez az egész nagyon zavarja.

– Harmincöt, anya.

Fekvő helyzetből felnézek az arcára. Látom, hogy az agya

lázasan dolgozik.
– Harmincöt – ismétli meg, s megszorítja az enyémet a forró,
nyirkos kezével. – Egy harmincöt éves lányom van – mondja
büszkén, s úgy fürkészi az arcomat, mintha valami idegen
nyelvre fülelne, amit kétségbeesetten szeretne megérteni.
Aztán elsimítja a hajamat a szemöldökömtől, s ezt
ismételgeti szeretetteljesen, ahogy mi simogatunk egy
kutyát vagy egy macskát. – Éld az életed, drágám – mondja.
– Mert tudod, nagyon, de nagyon hamar elszáll.

– Tudom, anya.

Visszafordul a tévé felé, én meg erőteljesen a szememet

nyomogatom, nehogy sikongatni kezdjek.

– Velem valami baj van, igaz? – mondja néhány perc után,

miközben a tévét bámulja. Mély ráncokba szalad a homloka.
Majd rám néz, a ráncok kisimulnak, mielőtt még bármit is
válaszolhatnék. Mintha kicsit felélénkülne. – De ennél sokkal
fontosabb, hogy te hogy vagy, drágám. – És én nem tudom
eldönteni, hogy most itt vagyunk-e a jelenben, vagy abban
a másik világban, amelyik elragadta.

– Hát, nem valami fényesen – vallom be, majd elfordítom a

tekintetem, úgy mesélem el neki, hogy félreléptem. A saját
szavaimat hallva egyszerre érzem úgy, hogy ez nem a
valóság, s hogy közben megkönnyebbülök. Anya a
hajfürtjeimmel babrál, mint a cérnát, átfűzi az ujjain. Az
anyám mindig is a legjobb barátnőm volt, mindig az én
pártomat fogta, még olyankor is, amikor én magam nem.
Alig várom, hogy halljam, mit mond erre.

Továbbra is a hajammal babrál, mintha elbűvölné. De aztán

megint a tévé képernyője felé fordul, s a babrálás
abbamarad.

Rámutat egy jóképű, szőke férfira, akinek egy fehér rózsa

virít a gomblyukában.
– Chase megnősül – mondja mosolyogva, s mintha nagyon
örülne ennek.

A rákövetkező szombaton, a hűtlenségem kéthetes

fordulóján Robbal esküvőre vagyunk hivatalosak. Rob egyik
iskolatársa, akivel Rob amolyan „hol szeretem, hol utálom”
kapcsolatban volt, nősül. Nagyon szeretnék kibújni alóla, de
nem lelek elfogadható kifogást. Valami újat és tökéletesen
meggyőzőt kellene kitalálnom arra, miért maradnék távol.
De mert amúgy is feszült a viszony köztem és Rob között
mostanában, a távolmaradásom csak újabb szög volna a
koporsómban. Az időjárás ideális az esküvőre, a templom
szép, a menyasszony akár egy festmény.

A komoly, kerubarcú, jól táplált vőlegény megköszörüli a

torkát, és belefog az előre megírt esküje szövegébe.

– Diane, itt állok előtted azzal a szándékkal, hogy egy életre

elkötelezzem magam melletted. Te vagy a legjobb barátom,
a lelki társam, mindenem. Veled vagyok teljes, te tettél jobb
emberré engem.

A szavai mint puskagolyók záporoznak rám. Rob a kisujját az

enyém köré fonja, mire elerednek a könnyeim, noha az
elhangzott szavak valahogy nevetségesnek hatnak. Rob rám
néz, én igyekszem sztoikus nyugalommal ülni a helyemen.

– Diane, mi a házasság, ha nem gyönyörű harmónia két

olyan ember között, akik szeretik a másikat? És te meg én
tökéletesen kiegészítjük egymást. Én vagyok a nadrág, te
pedig a szíj, amelyik a helyén tartja. Együtt
szembenézhetünk minden kihívással, tudván, hogy...

Rob közelebb hajolva odasúgja:

– Rajtam is szorosan áll a nadrág. – Kitör belőlem a nevetés.

Rob megbök, hogy illetlen viselkedésemmel ne
botránkoztassam meg az egybegyűlteket, akik messze nem
olyan cinikusak, mint mi ketten. – Viselkedj – mondja a
férjem nevetve. – Még kihajítanak bennünket.

– Igyekszem – felelem, és visszatartom a felfeltörni

kívánkozó kuncogást.

– Még hogy nadrág meg szíj. Micsoda dagályos szöveg –

mondja Rob, amikor már a Whitley Bay piac környékén
lépkedve ütjük el az időt a fotózkodás és a bankett között. –
Vajon kitől kölcsönözhette ezeket a briliáns költői képeket?

– Byrontól? Keatstől? – találgatom.

– De a legelképesztőbb a szexizmusa volt. Ha legalább azt

mondta volna, hogy Diane a nadrág, és ő rajta a szíj, azt
akár el is tudtam volna fogadni. – Rob hüvelykujjával a
tenyeremet cirógatja, én meg azon morfondírozom, talán
azért poénkodunk itt a házasságukon, hogy eltereljük a
figyelmünket arról, hogy a miénkből sikerült egy hatalmas
katyvaszt csinálnunk. – Már az iskolában is mindent
kiforgatott. Hová lettek a klasszikus esküszövegek,
amelyekben még nem esett szó holmi nadrágokról meg
szíjakról? Amiket még mi mondtunk el? – Rob az arcához
emeli a kezemet, és megcsókolja. – Azok voltak az igaziak.
Ásó, kapa, nagyharang...

Nagy hirtelenjében nem is tudom, merre fordítsam a

fejemet, hogy ne lássa az arckifejezésemet.

Később egy tágas vendéglő különtermében téblábolunk a

hatalmas büféasztal körül, ételeket szedegetünk a
tányérunkra, italokat töltögetünk a poharunkba. Aztán
jönnek a beszédek, s én nem győzök álmélkodni, hogy a
jelenlévők közül mindenki ennyire hisz ennek a turbékoló
gerlepárnak a végtelen boldogságában. A felvázolt jövő csak
úgy ragyog, mint a déli nap. A cinikus énem azt súgja,
élvezd a pillanatot, a kielégületlen romantikus énem pedig
irigyli őket, s közben azt szeretném, hogy a sors egyetlen
csettintéssel Robot és engem ültessen az ifjú pár helyébe.

Aztán jön az első tánc.

Robnak meg nekem nem volt „mi dalunk” a nagy napon,

mert azt mindketten csöpögősnek tartottuk. A menyasszony
és a vőlegény dala most Rod Stewarttól a „Mondtam-e már
neked mostanában”, mire Rob gyorsan megjegyzi, hogy ő a
Van Morrison-féle verziót jobban kedveli.

– A következő dal pedig – konferálja fel a DJ – Bonnie Tylertől

a „Ha egy szerelmes dalt énekelek neked”. – Még sohasem
hallottam, és Rob sem. – Ez minden idők legszebb szerelmes
dala – búgja a mikrofonba a DJ, aki láthatóan arról fantáziál,
hogy egy nap valamelyik rádióban szerepelhet, de az is
lehet, hogy csak imádja hallani a saját hangját.

Érzelmes szám, egy rövid időre a hatása alá kerülök. Rob

táncolni hív, bár én tiltakozom. Amikor Bonnie Tyler azt
énekli a választott férfinak, hogy ha elénekel neki egy
szerelmes dalt, arról mindig csak őrá fog emlékezni, Rob a
homlokát az enyémnek érinti, s minden különösebb
tánctudás nélkül, de őszinte érzelmekkel libbenünk a
parketten. Csak én meg ez a szentimentális alak, aki mindig
megjátssza, hogy ő bizony nem fakad sírva a szomorú
filmeken. Bonnie már a dal utolsó sorait énekli arról, hogy a
szerelmes dalok tovább élnek, sosem hagynak el, míg a
szerelmek igen, és mennyire fél, hogy ez utóbbi velük is
megtörténhet. Megérzek valamit, ami arra késztet, hogy
felnézzek.

Rob szívverése felgyorsul a tenyerem alatt, szorosabban ölel

magához. A vörös, sárga és zöld villogásban rám emeli a
tekintetét.

Úgy tetszik belőle, mintha ritka gyémántnak látna, ami

magába gyűjti és megtöri a fényeket. Olyan ékkőnek, amit
azonban nem tarthat meg magának. Nézem az arcát.
Könnyek csillognak a szemében.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Wendyvel üldögélünk az D’Espagne kávéházban. Egy életen

át nem kerülhetem őket.

– Még nincs eredmény?

– Még talán egy hétig semmi. – A nyugtalanság

leghalványabb jele nélkül mondja ezt. Leigh láthatóan
nyugtalan, és mintha nem is lenne jelen, valahová távolra
figyel. Persze egy dolog biztos: az ember sokkal hamarabb
ráun mások dolgaira, mint maguk az érintettek. Amikor
megérkeztem, úgy láttam, orrol rám, talán mert nem hívtam
vissza, hogy elmondhassa, mi az az izgalmas hír.

Amikor Leigh kimegy a mosdóba, Wendy azt mondja: – Ott

kell hagynom az állást, Jill. Képtelen vagyok tovább elviselni
azokat a nevetséges csatározásokat kettejük között.

Naphosszat tépik egymást olyan ökörségek miatt, mint hogy

az új forrónadrágokon aranyszínűek vagy kékek legyenek-e
a flitterek.

Szédült,

elmebeteg

primadonnák

mind
a

ketten.

És

diszfunkcionálisak. Muszáj eljönnöm. – Wendyt még sosem

hallottam ennyire elkeseredettnek. – Nem vágyom valami
káprázatos karrierre, de ezt nem bírom tovább. Képtelen
vagyok érdeklődni olyan dolgok iránt, amelyek teljes
mértékben hidegen hagynak. Valami értelmeset szeretnék
csinálni, amivel jobbá tehetem mások életét, vagy legalább
a sajátomat. – Wendy lopva a mosdók felé pillant, majd
sietve odasúgja: – Borzalmasan hangulatember, főleg
mostanában. Komolyan úgy látom, mintha nem lenne vele
rendben minden... Az egyik pillanatban azt mondja, micsoda
kincs vagyok, a következőben meg leteremt, hogy
elhanyagolom a médiát, csak mert az ország összes
újságírója nem rohan nyakát szegve az eseményére. Clifford
meghallotta, amikor magamban motyogtam: „Talán azért
nem, mert ódzkodnak az eseménytől...”, mire rögtön
nekitámadt Leigh-nek, hogy azért nem jön senki, mert az
egész ötlet már az elejétől fogva bűzlik. – Wendy megint a
fejét rázza. – Rémes ostobaság az egész. Ezek csupán
túlárazott tornanadrágok, mondjuk ki nyíltan, hiába akarják
másképp beállítani. És kitágulnak a hatodik mosás után.

Leigh visszajön a mosdóból, Wendy pedig elhallgat. Aztán

Wendy megy ki, Leigh pedig hozzám fordul: – Beszélnem
kell veled. Tudom, hogy neked is megvan a magad baja, de
tényleg fontos.

Úgy érzem magam, mint egy gumiszalag, amit kétfelé

ráncigálnak, aztán végül szétszakad.

Néhány órával később, azután, hogy Wendy már hazament,

egy türkiz fényben derengő helyen, a Gosforthban ülünk,
kettesben.

– Szerelmes vagyok – jelenti ki. – Szeretem őt, Jill. Nem

tudom, hogy történt, de megtörtént. – Leigh ragyog.

Fáradtan,

érdeklődés

nélkül

bámulok

rá,

próbálom

megemészteni, amit hallottam.

– Szerelmes vagy? Nickbe? – Annyira tudtam, hogy ez lesz

belőle!

Leigh egy pillanatra elbizonytalanodik, de kimondja: – Ahogy

még soha azelőtt.

– De várj már egy kicsit. Mi lesz Mollyval és Lawrence-szel? –

Csak most döbbenek rá, mi forog kockán. – Jó ég, Leigh! Mi
lesz a családoddal? Na és Nick? Ő is szerelmes beléd?

Leigh most már óvatosabb.

– Melyik kérdésre válaszoljak először? – Mivel nem felelek,

folytatja: – Nick nem az a fajta férfi, aki könnyen dobálózna
a szerelmes szavakkal, Jill. Kerüli, hogy sebezhetővé váljon.
De azt mondja, megőrül értem, s az ugyanaz. – A hangja
vidám, ugyanakkor mintha önmagát is győzködné. Leigh
nagyon vékony, szinte úgy érzi az ember, hogy
könnyűszerrel kettétörhetné a leopárdmintás nadrágjában
és a fekete színű, V nyakú pólójában.

Kívülről magabiztosnak tűnik, de valahogy mégis törékeny,

védtelen. Azt hiszem, Wendynek igaza van: mintha az
összeomlás szélén állna.

– Ennek véget kell vetned, Leigh. Te mondtad, hogy ez csak

egy futó kaland lesz, hogy pár hét elteltével ejted. Mi történt
a korábban megszabott határidőddel?

Úgy néz rám, mintha ízléstelennek tartaná, hogy erre

emlékeztetem.

– Nem tudom befejezni. Lawrence-t kell elhagynom. –

Könnyek szöknek a szemébe.

– Na és Molly?

– Őt csak annyi időre, amíg minden elrendeződik. Akkor

aztán velünk fog lakni.

– Nem hagyhatod el a saját lányodat! – Ez megőrült?

A pohár megbillen Leigh kezében, néhány csepp vodka a

nadrágjára csöppen. Leteszi a poharat, s közben látom,
mennyire remeg a keze.

– Most mondtam, hogy nem hagyom el! Minek nézel te

engem? Azt mondtam, hogy csak egy rövid időre azért,
hogy minél kevesebb gondot okozzunk neki.

– Na és Nick családja? A felesége? Azokkal a szegény

gyerekekkel mi lesz? Hogy élik meg, ha az apjuk csak úgy
fogja magát, és kisétál az életükből?

Leigh rám mered a helyiség félhomályában.

– A felesége! A felesége! Mindenkinek a pártját fogod, csak
az enyémet nem. – Súlyos csönd telepedik ránk. Leigh a
szája elé kapja a kezét, mintha egyre dagadóbb
hullámokban fojtogatnák a kimondott szavak.

– Leigh! Én csupán az értelem oldalán állok. – Közelebb

hajolok, mert a pincérnő a pultból túlzott érdeklődéssel
figyel bennünket. – El akarod hagyni a családodat egy nős
férfiért, akinek gyerekei vannak, s aki még azt se volt képes
kimondani, hogy szeret téged? Ő kért rá, hogy ezt tedd?

Leigh megrázza a fejét. Most már könnyek csorognak végig

az arcán.

– Szavakkal nem. De tudom, hogy ezt akarja. Azt hiszem,

azt várja, hogy én kezdeményezzek, mert nem akar ő lenni
a „rossz fiú” ebben a történetben. – Reszket a hangja. – Ó,
Jill, de közben megszakad a szívem Lawrence-ért. Szörnyű
lesz neki. Ez megöli.

Mindenkiért megszakad a szívem. Mit csináljak?

– Fejezd be az egészet, és felejtsd el. Nincs más

választásod.

Leigh az elkenődött festéket törölgeti a szeme alatt.

Kétségbeesetten, szinte esdeklően néz rám, én pedig nem

tudom, hogy dühös legyek-e rá, vagy megsajnáljam.

– Nem tudom megtenni. Hisz mondtam már, úgy szeretem,

ahogy soha még senkit. Egészen más ember vagyok, ha
vele vagyok. Nekem ő jelent mindent, amire eddig vágytam.

– Ó, ugyan már! Azt szereted benne, hogy vonzó, s hogy

odavan érted. Szeretsz vele szexelni, s az érzést, amit kelt
benned.
– És az nem elég?

– Ha mindketten szabadok lennétek, talán elég lenne. De az

ilyesmi nem tart sokáig, Leigh. Kalandnak indult, de te
belebonyolódtál. Valószínűleg elájulna, ha közölnéd vele,
hogy el akarod hagyni a családodat miatta!

Leigh hevesen rázza a fejét, az aranykarikák a fülében úgy

repkednek, mint a megriadt madarak, de ez a tagadás, nem
pedig a bosszúság fejrázása.

– Te nem tudod, milyen boldogtalan a házassága. Színjáték

az egész, kizárólag a gyerekek miatt folytatja. Annak a
nőnek fogalma sincs róla, hogy neki mire van szüksége.
Soha nem is tudta. De én tudom. – Leigh a vörösre festett
körmével a szívére mutat.

– Jesszusom, Leigh!

Íme, az okos, cinikus és józan Leigh. Képes volt bedőlni a

szokásos „a feleségem nem ért meg engem” elcsépelt
szövegnek?

Összeszűkült szemmel fürkészi az arcomat.

– Tudhattam volna, hogy úgysem értesz meg.

– Ugyan már! Ha tényleg azt gondolod, hogy nem értelek

meg, minek mondod el? – A merészségem meglepi. Kezdek
belelendülni. – Leigh, nekem mindig azt hajtogattad, hogy ki
nem állhatod a csalást. Azt mondtad, számodra a bizalom és
a hűség a legfontosabb, emlékszel?

– De csak azért csalta meg velem a feleségét, mert én

különleges vagyok. Ettől még nem rossz ember. Ez is csak
azt mutatja, hogy egymásnak vagyunk rendelve. És bármit
is gondolsz, egyáltalán nem éli meg könnyen. Lelkiismeret-
furdalás gyötri.

– Na persze. Két és fél e-mail után elvitt a közös otthonukba,

és

felesége

ágyában

akart

megdugni.

Ez

volna

lelkiismeretessége? – Leigh némán megrázza a fejét. A bár

felé pillantok, a pincérnő kiguvadt szemmel figyel,
nemkülönben a csapos. – Ha másra nem, arra gondolj,
mennyire meg fog változni az életed, ha elhagyod
Lawrence-t. Ki fog majd mosni? Ki fogja megsütni a kedvenc
muffinjaidat reggelire? Ki állít majd a saját univerzuma
kellős közepébe, mert téged jobban szeret, mint saját
magát? Nick? Mr. Kiskereskedő, aki lazán kisétál a felesége
és a gyerekei életéből? Valahogy az az érzésem, hogy nem.

Leigh a türkizkék teamécses lángját bámulja.

– Egyáltalán nem erről van szó. – Bizonytalanul a fejét rázza.

– Miért nem tudsz egyszer mellém állni? Hogy tudnám

elhagyni, amikor szeretem? Életemben most először tudom,
milyen az, ha valaki szerelmes.

– Egyszerűen csak ne menj vissza hozzá! Ne találkozz vele!

Emlékezz, mit mondtál: mindegy, hogy kivel élsz

házasságban.

Neked izgalomra, kalandra van szükséged. Mennyi idő

múlva éreznéd ugyanezt Nick mellett?

– Ennek mellette vége lenne. Már nem akarnék senki mást.

Senkit! – Leigh rám néz. – Szerinted becsavarodtam? – Erre

mit felelhetnék? – Én más vagyok, mint te, Jill. A férfiak
utánam nem fordulnak meg az utcán. Pontosan tudom,
mennyire vagyok vonzó.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kaliberű férfit

érdekelhetek. – Leigh komolyan néz rám. – Te is tudod, hogy
velem a férfiak mindig azt éreztették, egy senki vagyok.
Még soha nem voltam olyasvalakivel, aki mellett valakinek
érezhettem volna magam.

– Lawrence sosem éreztette azt veled, hogy egy senki vagy

– emlékeztetem. Ezt már akkor is megbeszéltük, amikor
Wendyvel együtt vigasztaltuk, amiért a testvére nem jött el
a találkozóra. – Leigh, nem maradhatsz valakivel csupán
azért, mert mellette valakinek érzed magad. Valakinek kell
tartanod magad a férfiak megerősítése nélkül is.

Virslivé gyúr egy papír zsebkendőt.

– Te nem érted ezt – ismétli.

– Nos, igazad van, nem értem. Talán azért, mert érthetetlen.

De azt biztosan tudom, hogy nagy hibát követsz el.

Hirtelen rádöbbenek, milyen ocsmány ez az egész. A
felismerés úgy borít el, mint egy árhullám. Ocsmányak
vagyunk mindketten. Nekem konkrét elképzeléseim voltak
arról, milyen normák szerint élem az életem. De mára a
szakadék e normák és aközött, amit elkövettem,
áthidalhatatlan lett. Remegni kezd a kezem. Próbálok úrrá
lenni rajta, de hasztalan.

Leigh értetlenül néz rám, a figyelme a saját gondjáról most

rám terelődik.

– Mi a baj? – kérdi halkan, s a szemében aggodalom csillan.

– Te jó ég, Jill. Mi a baj?

Próbálok lélegezni, de még a levegő is reszket bennem. Mert

mélyen belül tombol a düh és a megbánás. De Leigh nem
fogja kiszedni belőlem: bármekkora is a kísértés, soha, soha
nem fogom elmondani neki.

Aztán mégis elmondom az egész történetet, töviről hegyire.

Hamar meg is bánom. Mert amikor a történetben ahhoz a

részhez érek, hogy fejvesztve menekülök a lakásból, és
jószerivel a bugyimat is a folyosón húzom fel,
megrökönyödve látok meg valamit a szemében: kárörömöt.

– Hát – szólal meg rövid hallgatás után, s érzem, hogy ebből

baj lesz –, ez aztán a sokk, nem igaz? Úgy értem, ez
pontosan a „bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű” esete.

– Tessék? – Másodpercekbe telik, mire felfogom, mit is

mondott. – Én nem vagyok olyan, mint te. Soha nem is
voltam!

Leigh összefonja a karját a mellkasán, mintha így akarna

elhatárolódni tőlem.
– S mindezt azért, mert eddig csak egy férfi volt az
életedben.

De ennek immár vége. – Leigh a szemét forgatja. – Mindig is

tudtam, hogy elítélsz. Te meg Wendy mindig is szörnyen
önelégültek voltatok, mert ti vagytok a rendes kislányok,
akik mindent jól csinálnak, sosem tesznek rossz fát a tűzre,
és akik megtalálták a tökéletes férfit maguknak. Én mindig
kilógtam a sorból, csak arra kellettem, hogy legyen kin
szórakoznotok, legyen valaki, aki felett ítélkezhettek, mert
igazán elfogadni sohasem tudtatok.

– Nem is járhatnál ennél messzebb az igazságtól! – Valóban

így viselkedtem volna, kérkedtem azzal, milyen erényes
vagyok?

Sosem tekintettem erénynek, hogy eddig csak egy férfi volt

az életemben! Az én életem így alakult.

– Igen, Jill, mindvégig ültél, és hallgattad a titkaimat, tudni

akartál minden részletet, közben a lelked mélyén lenéztél
engem.

– Lenéztelek? Dehogy! Inkább irigyeltelek. Az jutott

eszembe, hogy nekem is ezt kellett volna tennem
huszonévesen. Mert nem normális, ha

az ember

csupán egyetlen

férfival

volt.

Mindannyiunknak megvannak a maga démonai, Leigh.

Leigh úgy néz rám, mint akit egészen kicsit sem érdekelnek
az én démonaim. Már azt is tudom, hogy elveszítettem egy
barátot, aki magával viszi a legféltettebb titkomat. Úgy
tűnik, a harmincas éveim közepén a magam kárán tanulom
meg a leckét, hogy az ember még a legjobb barátnőjének
sem vallhat meg mindent, legfeljebb a Szex és New York
ban.

– Ne haragudj – mondja Leigh hosszas hallgatás után. – Csak

kiakadtam azon, hogy nem mondtad el, mi történt közted
meg az orosz között, miközben én mindent őszintén
bevallottam neked.

Mintha az én dolgaim közprédák lennének, míg a tiéd meg

Wendyé... Ti mindketten olyan visszafogottak vagytok.
Különösen Wendy. Én úgy gondolom, hogy mindent el kell
mondanunk egymásnak, de ti sok mindent eltitkoltok
előlem.

Ez az egész olyan gyerekesnek hat. De mit is szokott anya

mondogatni a barátságról? „Két ember társaság, három már
tömeg.”

Leigh másodpercekig néz a szemembe, és tudom, hogy van

még más is.

– És még? – kérdezem.

– Igen, van még más is. Ti ketten sosem voltatok őszinték

velem. Hát, én sem voltam mindig őszinte veletek.

Van valami a tekintetében, valami csöndes káröröm, amitől

megrémülök.

– Nem tetszik ez nekem – mondom.

– De meg kell ígérned, hogy nem csinálsz jelenetet.

– Megijesztesz.

– Meg kell ígérned.

– Hagyd ezt. Mindenképp elmondod, akár megígérem, akár

nem.

– Igazad van. Elmondom.

Leigh hátradől a székben, a vörösre lakkozott körmeit

vizsgálgatja.

– Jill, te jó barátnőm vagy, de az elején mégis jobbnak

láttam, ha még neked sem mondom el a teljes igazságot.
Akkor gondoltam így, amikor azt hittem, hogy csak rövid
életű dolog lesz.

A pincérnő odajön az asztalunkhoz, és megkérdezi, hozhat-e

még egy italt. Mindketten rámordulunk, hogy nem, mire egy
megvető pillantással sarkon fordul, és távozik.

Leigh elbizonytalanodik, tétovázik.

– Készülj fel rá, hogy nem lesz jó hír. – Visszafojtott

lélegzettel várok. – A helyzet az – folytatja –, hogy nem egy
kliensemmel van viszonyom. Az a Nick sohasem létezett.
Neil az, akibe szerelmes vagyok.
TIZENHATODIK FEJEZET
A csokoládébarna kanapénkon üldögélek otthon, a
kezemben egy üveg borral. A szoba félhomályában, a
párnán horkoló kutyával mellettem, mindent elmondok
Robnak.

Mármint mindent, ami Leigh-ről szól.

– Te maradj ki ebből, Jill – mondja Rob.

– De valami rettenetes dolgot fog elkövetni. Azt az őrült

gondolatot dédelgeti a fejében, hogy ez az érzés már évek
óta ott lappangott köztük.

– De ez nem igaz. Neil még csak meg sem nézte magának.

– Én is így gondolom. – Bár tudom, hogy Leigh mindig is

szédületesnek találta Neilt. De azon, hogy Wendynek milyen
szívdöglesztő férje van, mindig csak kacarásztunk, csak
azért, hogy egy kicsit feldobjuk a beszélgetést.

– Leigh valószínűleg tálcán kínálta fel magát neki.

– Ő meg nem tudott nemet mondani? Ó, ugyan már.

– Egyiknek sem akarom a pártját fogni – mondja Rob. –

Mindenesetre ezt soha nem gondoltam volna, hogy
bekövetkezik.

– Némi iróniával az jut eszembe, vajon rólam gondolta

volna-e. A kutya kinyújtóztatja a tagjait, ásítozik, bökdös a
hátsó lábaival, mintha útban lennék a kanapén. – És ott az a
szegény kislány, Molly – mondja Rob. – Nincs az a gyerek,
aki szeretne úgy felnőni, hogy tudja, egy elbaltázott,
tönkrement kapcsolat szülötte. Én már csak tudom, milyen
az. – Folyton elfelejtem, hogy Rob apja lelépett, mielőtt ő
megszületett volna. Úgy tartja a fáma, elment hajat vágatni,
s többé senki sem látta. Rob anyja igyekezett a fiát még
jobban szeretni, hogy valamelyest kárpótolja. – Egyetlen
gyerek sem akar olyan anyát, akinek egyszerre az apa
szerepét is be kell töltenie. Egy gyerek két szülőre vágyik.

– Na és persze ott vannak Wendy gyerekei is. Mi lesz velük

meg Wendyvel, ha Neil elandalog a holdfényben Leigh-vel?
Mit tegyek, Rob? Nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy Leigh
elveszi Neilt a családjától.

Rob előredől a székben, és a térdére nehezedik a

könyökével.

– De igen. Nem a te dolgod.

– De az enyém is, bizonyos értelemben. Mert Leigh a

nyakamba zúdította az egész nyavalyás történetet. Leigh
azt állítja, hogy már az első pillanattól fogva odavolt Neilért,
s elunta, hogy erőnek erejével arról győzködje magát, Neil
érinthetetlen, ezért aztán úgy döntött, ideje lépnie. Én meg
azzal, hogy meghallgattam, mintha áldásomat is adtam
volna az egészre. Mintha ezzel feljogosítva érezné magát
arra, hogy magáénak tudja a támogatásomat.

– Ez ostobaság. Elég nehéz elhinni, hogy annyi év

ismeretség után csak most kezdtek dugni egymással. Ez
számomra kicsit hihetetlennek tűnik.

– Mire gondolsz?

– Talán már évek óta viszonyuk van, de Leigh csak most,

hogy fellángolt a szenvedély, gondolta úgy, hogy elmeséli
neked.
– Nem. Tudom, furcsán hangzik, de határozottan állítom,
hogy nem tart évek óta. Bár igaz, ha képes volt ezt
megtenni egy közeli barátnőnk férjével, ki tudja, mennyire
volt őszinte az évek során.

– De én azt sem tudom felfogni, hogy tudtál a viszonyáról,

mégis elfogadtad.

– Ezt meg hogy érted? Hogyhogy elfogadtam? Nem álltam

ott mellettük, tapsolva!

– De nem is helytelenítetted, s az épp olyan, mintha

támogattad volna. Úgy értem, én biztosan nem hallgattam
volna végig egyik haveromat sem, ha arról beszél, hogy
félredug, megcsalja a feleségét. Hiszen az egyenlő lenne
azzal, hogy én ezt el tudom fogadni. Sőt, azt is üzentem
volna vele, hogy magam is ezt csinálom.

Még
egy övön aluli ütés, csak hogy még rosszabbul érezzem
magam, gondoltam.

– De nekem fogalmam sem volt arról, hogy Neillel csinálja!

Nekem azt mondta, hogy a pasast Nicknek hívják.

– De azt tudtad, hogy Leigh-nek férje és gyereke van. S azt

is tudtad, hogy a férfinak is van családja. – Mit felelhetnék
erre? A férjem ásít. Még a kutya is morog, mintha elege
lenne ebből. – De az biztos, hogy Neil nem szereti Leigh-t.
Talán csak el akarta sütögetni a puskáját.

– Ne beszélj így róluk! Jézusom, mennyire leegyszerűsítesz

mindent!

– Talán hiányérzete volt, másképp nemigen tudom

elképzelni.
Vannak olyan pasasok, akik egyáltalán nem finnyásak, ha
szükségét érzik.

– Tudom, te sosem tartottad Leigh-t vonzónak.

– És még hülye is.

– Ne mondd ez! – Mivel én ismerem és szeretem a

barátnőimet, mindig szépnek látom őket. – És Neil meg hogy
érezhet szükséget? Hiszen nős! Elképzelni sem tudom, hogy
mondhatott olyat Leigh-nek, hogy Wendy nem ad meg
mindent neki, amire szüksége van!

Rob hátradől a fotelben, s a feje mögött összefonja a kezét.

– Hát, ha mondta is, talán csak azért, hogy szabad utat

kapjon. Hogy elnyerje a másik együttérzését. De az is lehet,
hogy Wendy talán tényleg nem adja meg neki azt, amire
szüksége lenne, mert egész életében bánja, hogy nem
csinált karriert, nem a saját életét éli. És Neil talán tényleg
jobban szereti Leigh-t, bár ezt elég nehéz elhinni. Te végül is
nem tudhatod, milyen a házasságuk, Jill.

Végül is minden történetnek három oldala van: a nő

igazsága, a férfi igazsága és maga az igazság.

– Ennek a történetnek csak két oldala van, s az is Leigh-nél.

– Rob felállni készül. – Hová mész? – A tekintetem
odaszögezi a székhez.

– Azt hittem, a Leigh-féle témát már kiveséztük.

– Nem, még nem fejeztük be! – Rob engedelmesen visszaül.

– Annyira elkeserítő ez az egész, úgy értem, mindig úgy
gondoltam, hogy ők ketten tökéletes párost alkotnak.

– Persze, nem úgy, mint mi – jegyzi meg Rob cinikusan.

– Te is tudod, hogy értem.

– Hát, a végén mindig beigazolódik, hogy a tökéletesnek

látszók valójában a legkevésbé tökéletesek. Azokról a
párokról, akik kéz a kézben járnak, és kifelé azt mutatják,
minden a legnagyobb rendben van, végül kiderül, hogy csak
színjáték volt az egész. Neil nagyon jóképű pasas, azt meg
kell hagyni. Nem lehet olyan könnyű számára hűségesnek
maradni.

– Ha valaki jóképű, az még nem jogosítja fel automatikusan

arra, hogy megcsalja a párját, nem gondolod?

– Nem is tudom. – Rob hirtelen felkapja a fejét, s

elgondolkodva rám néz. – Te szép vagy, mégsem csaltál
meg. Vagy igen?

– Te is tudod, hogy értem – mondom a kutyát nézve. Még

tovább ragozzuk, elölről, hátulról, oda-vissza. Közben ránk
sötétedik. A kutya leugrik a kanapéról, Rob a fotel szélére
óvakodik. – Könyörgök, mondd meg, mit tegyek.

– Már mondtam. Vagy hetvenszer.

– Nem vagy valami segítőkész. Úgy érzem, hogy csinálnom

kell valamit! Ha nem mutattam volna be Leigh-t Wendynek,
mindez meg sem történik. Wendy kezdetben nem nagyon
kedvelte Leigh-t, én erőltettem, hogy mindhárman
összejöjjünk. Én rángattam magammal Leigh-t Wendy
óráira, s cipeltem magammal mindenhová, ahová Wendyvel
mentünk... Most még az is megfordult a fejemben, hogy
amikor Nina meghalt, és Leigh olyan önzetlenül segített,
vajon Wendy kedvéért csinálta-e, vagy csak jó pontot akart
szerezni Neilnél. Tudom, rémesen hangzik, de nem tudok
szabadulni a gondolattól.
Rob megint ásít, de ebben már benne van egy fohász is az
ég felé.

– Hát nekem meg már semmi sem jut eszembe. Elegem van
az egész témából.

Rob megint nekiveselkedik, hogy felálljon. Komolyan azt

hiszi, hogy vége a beszélgetésnek? Nekem még mindig
rengeteg mondanivalóm lenne.

– Hová mész?

– El ebből az országból. – Rob rám néz. – Megyek, és iszom

egy pohár vizet.

Tudom, ha kilép a szobából, többet nem jön vissza. Köddé

válik, mint azok a férfiak, akik egyszer csak eltűnnek,
csupán a cipőjüket lehet megtalálni a tengerparton.

– Fel nem foghatom, hogy képtelen vagy érezni a valós

súlyát ennek a dolognak – mondom a hátának.

– Te csak ne üsd bele azt a nagy orrodat ebbe, Jill. Ez az

utolsó szavam.

Megadóan bólintok.

– Igazad van. – Nézem, ahogy a kutya Rob után poroszkál. –

Kimaradok belőle.

Néhány nap múlva felhívom Neilt.

Csütörtökön ebédidőben szemben ülünk a Stannington Hotel

tölgyfa lambériás éttermében. Üzletemberek járnak ide
ebédelni az ügyfeleikkel. Vagy a szeretőikkel. Kell ennél
megfelelőbb helyszín?
Ő javasolta a helyet, amikor felhívtam, és közöltem, hogy
találkozni szeretnék vele.

A fehér vászonabroszon fehér tányérok és ezüst

evőeszközök fekszenek. Nem sokat teketóriázom, kimondom
kereken: – Tudok a viszonyodról Leigh-vel.

Ezzel az erővel azt is mondhattam volna, tudom, hol

vásárolod a zoknijaidat. Szemrebbenés nélkül fogadja a
kijelentést.

A jó előre begyakorolt mondataim belevesznek a falon lógó

tájképbe, és most egy olyan Neilt látok magam előtt, akit
eddig nem ismertem. Egy Neilt, aki egy pillanatra sem érzi
magát zavarban. Egy kíváncsi, fagyos tekintetű, érzéketlen
gazembert.

– És? – Mindössze ennyit kérdez. Kezébe veszi a whisky-

szódáját, s int a közelgő pincérnek, hogy még ne jöjjön.

– És? – ismétlem meg védekezőn. Hirtelen meglátom benne

a nyomozót; fogadok, hogy nagyon kíméletlen a munkája
során. Már a gondolattól is kiráz a hideg.

– És azért jöttél, hogy megkérj, ne találkozzak vele többé. –

Neil megigazítja a nyakkendőjét, a karját a mellén keresztbe
fonva hátradől a székben, s a szemembe nézve azt mondja:
– Már vége. – Ez meglepetés számomra. – Úgy értem,
tulajdonképpen részemről el sem kezdődött.

Ez nem az a Neil, akit oly régóta ismerek. Akivel együtt

utaztunk el nyaralni. Akihez sohasem sikerült közelebb
kerülnöm, bár magam is szerettem volna felfedezni benne
mindazt, amit Wendy látott a csinos külső alatt. Mégis, hiába
igyekeztem minden rosszat elképzelni róla, képtelen voltam
elhinni, hogy képes volt megcsalni Wendyt.
Neil engem néz. Észreveszi, hogy elakadt a szavam, és
lustán vállat von. Őt mustrálgatom, azonban még most sem
tudom úgy elképzelni, hogy a szeme Leigh szoknyájára
tapad, és hazaviszi a saját házába, a közös fürdőszobájukba,
a kádba. Eddig becsületes férfinak hittem.

– Leigh nem így gondolja. Szerelmes beléd.

Felvonja a szemöldökét, mintha mulatságosnak találná az

ötletet.

– Szerelmes belém? – Valahogy egészen emberi megint,

ahogy ezt mondja. De aztán: – Uhmm, hát ez pech számára.

Megfogom a borospoharamat. Furcsa érzés, hogy itt ülök

ezzel az emberrel, együtt iszogatunk, de bátorságot akarok
meríteni.

– Leigh azt mondta, még mindig találkoztok. Nincs értelme

azt állítani, hogy már vége.

– Hát, ha nagyon őszinte akarok lenni, barátnőm, azt kell

mondanom, hogy ehhez semmi közöd sincsen – veti oda egy
hollywoodi filmsztár könnyedségével. Gyűlölöm ezért, mert
az egész olyan, mintha a sok-sok év alatt, amióta ismerjük
egymást, mindig is arra várt volna, hogy valami utálatosat
mondjon nekem.

Bár talán meg is érdemeltem.

– És azt tudod, hogy a feleségeddel valami nincs rendben? –

A pincér a hátunk mögött ásványvizet tölt a poharakba,
hallom a buborékok sistergéséből. Neil homloka ráncba
szalad, az egyetlen tökéletlenség kifürkészhetetlen, jóképű
arcán.

– Nem tudom, miről beszélsz.

Felszökik az adrenalinszintem.

– Vizsgálatokon volt. Nem tudtad? Nem kellene

hazamenned, és megkérdezned tőle, mi a baja? – Bármibe
lefogadnám, hogy Neil nem fog rákérdezni. Mindig is úgy
gondoltam, Wendy az, aki jobban szeret ebben a
kapcsolatban.

Látja, hogy rájöttem, eddig nem tudott róla, de az arca most

is rezzenéstelen marad. Ám ezúttal mintha már nem tűnne
annyira magabiztosnak, apró rándulást fedezek fel a bal
szeme alatt.

– Egy szóval sem említette, hogy orvosnál járt.

– Nem, mert nem akart téged meg a gyerekeket

nyugtalanítani. Mert ő erős és önzetlen. Míg te Leigh-vel
hetyegtél, addig ő orvoshoz járt. – Kicsit túldramatizálom a
dolgot, talán nem kellene, kegyetlenség, de valahogy
szükségét érzem.

Neil szeme alatt a bőre kicsit kipirosodik, néhány

másodpercig csak néz rám, mintha a válaszán töprengene,
majd így szól:

– Hát, mekkora szerencse, hogy van egy ilyen jó barátnője,

mint te, nem? – Hirtelenjében nem tudom, mit akar ezzel
mondani, hogy valóban bóknak szánta-e, vagy gúnyos
megjegyzésnek. Aztán a nadrágja zsebéből előveszi a
tárcáját, kivesz belőle némi pénzt, majd feláll. Vesztettem.
Robnak igaza volt: nem lett volna szabad beleavatkoznom.
Neillel nem lehet macska-egér játékot játszani. – Nekem
most vissza kell mennem az irodába – mondja. A hangjába
mintha némi érzelem vegyülne, de talán csak képzelődöm. –
Idehallgass, Jill! Ne izgasd magad.
Leigh meg én... – Nem fejezi be a mondatot. A pénzt az
asztalra hajítja, határozottan rám néz, és egy pillanatra
megérinti a vállamat. Talán csak nem fárad vele, hogy
befejezze a megkezdett mondatot, vagy úgy érzi, hogy nem
is kell? Talán azt akarta mondani, hogy ez az egész nagyon
bonyolult?

Nézem, ahogy magabiztos léptekkel indul kifelé az asztalok

között. Néhányan felkapják a fejüket a láttán.

Telnek a napok, közben gyökeret ver és növekszik bennem a

sejtelem, hogy helytelen lépést tettem: konfrontálódtam
Neillel!

Robnak igaza volt, nyugton kellett volna maradnom. Mit

értem el vele? Semmit, hacsak azt nem, hogy sikerül
magamra haragítanom Leigh-t, ha Neil megemlíti neki a
beszélgetésünket. De valahogy biztos vagyok abban, hogy
nem teszi. Neil elég okos ahhoz, hogy csak annyit mondjon,
amennyi feltétlenül szükséges.

A munkahelyemen használhatatlan vagyok. Az egyetlen jó

dolog, hogy Irving szabadságon van, Torquay-t tiszteli meg a
jelenlétével. Rengeteg telefonálással, rengeteg
könyvelnivalóval meg néhány sürgős számlával hagyott itt.
De legalább nem figyel örökösen a kiguvadt szemével.

– Észrevette, hogy elkövettél valami könyvelési hibát,

mielőtt beteg lettél – súgja Leanne, mintha titok volna, amit
nem szabad elmondania.

– Milyen hibát? – A francba, igen, csináltam néhányat, de azt

hittem, utólag mindet kijavítottam.

– Azt nem tudom. Nem kötötte az orromra.

– Na és milyen volt, amikor mondta? Dühös?

Vállat von.

– Biztos szól, ha komoly hiba volt. – Az utóbbi időkig soha

semmi hibát nem vétettem, amire mindig nagyon büszke
voltam.

De abban reménykedtem, hogy ha komoly hiba lett volna,

bizonyára azonnal örömmel vágta volna a fejemhez.

Rob meg én jobb hangulatban vagyunk. Amióta fény derült

Leigh hűtlenségére, egyetlen rossz szót sem szóltunk
egymáshoz, és már Rob sem méreget. Az ellopott mobilom
és a kiborulásom már ki is ment a fejéből, ahogy szinte már
én is megfeledkeztem róla. Még akkor is, ha néha
magamban érzem azt a másikat, és rám törnének a
nyomasztó gondolatok, ha hagynám.

Hazaérve Rob a vacsorát tálalja. Két adag spaghetti alla

puttanescá t, vagyis örömlány módra elkészített tésztát
halmoz két tányérra. Az M&S kartondoboz feltépve a pulton
áll. A vacsora, a spagetti, ahogy Rob tesz-vesz... Visszatérés
a normálishoz, most minden olyan egyszerűnek tűnik.
„Könnyű egy viszonyt kezelni”, nem ezt hajtogatja mindig
Leigh?

Vacsorázunk, és én újból hálát adok a sorsnak, hogy milyen

szerencsés vagyok, amikor megszólal a telefon. Felveszem,
és csak két elüvöltött szót hallok.

– Te kurva!

Eláll a szívverésem. Neil elmondta neki!

– Leigh!

– Te aljas, kétszínű szemét! És én még azt hittem, hogy a

barátnők vagyunk, és megbízhatok benned!
Ez a verbális golyózápor lebénít.

– Leigh, én...

– Ne „Leigh-zz” itt nekem, te ribanc! Találkoztál vele, és azt

mondtad neki, hogy hagyjon el? Azok után, hogy
bevallottam neked, mennyire szeretem? Hogy készen álltam
otthagyni a családomat miatta? Rávetted a szakításra?

– Nem ez történt...

A válogatott szidalmak özöne félbeszakít.

– Mintha bármi jogod volna, hogy megmondd másoknak,

hogyan kell élniük, de kétszínű kígyó. Épp te! – Továbbra is
kiabál, de nekem csupán egyetlen dolog jár a fejemben:
tudtam, hogy nem lett volna szabad elmondanom neki. Azt
is tudom, hogy most megnyugtató dolgokat kellene
mondanom, hogy magához térjen. – Befejezte! – Leigh sírva
fakad. – Tudod te, hogy mit csináltál?

Látni sem akar többé. Még csak az okát sem mondta meg.

Dühöngött, amiért elmondtam neked, de amiatt még

jobban, hogy nem szóltam neki Wendyről meg a
vizsgálatokról.

– Hát, talán ez az oka. Úgy értem, elképzelhető, hogy a

felesége rákos, te meg tudtál róla, mégis nyugodtan
folytattad vele a viszonyt. Ez azért elég komoly dolog.

Érzem, hogy Leigh-ben forr a méreg.

– De Wendy azt mondta, nem valószínű, hogy rák. – Leigh

hangja bizonytalanul cseng, s mintha némi megbánásról is
árulkodna. – De gondolom, te azért boldog vagy, hogy
elintézted helyettem. És most mondd meg, Jill, szerinted
most mit kellene tennem? Lawrence-szel már közöltem,
hogy elhagyom!

Amikor leteszem a telefont, döbbenten meredek magam

elé.

Rob mellém lép.

– Leigh volt az.

– Ha nem mondod, ki nem találom. – Nagy vonalakban

elmesélem a telefonbeszélgetést. – Vagyis csak nem bírtad
megállni, hogy beleüsd az orrod, igaz? – mondja Rob.

– Nem hiszem el, hogy máris elmondta Lawrence-nek! – Ez

végzetes katasztrófa, és Leigh-nek igaza van: valószínűleg
mindent elrontottam.

Az ágyban Rob magához ölel, és azt mondja, hogy csak jót

akartam, még ha eszement ötlet volt is. Aztán vakargatni
kezdi a mellkasát, mondván, biztos bolhás lett a kutyától.
Elalvás előtt még kijelenti:

– Jobb, ha felkészülsz a legrosszabbra. Valami azt súgja,

hogy ezzel még koránt sincs vége. Hogy is van a mondás?
„A pokol haragja semmiség egy megbántott nő dühéhez
képest.”

Az elkövetkező napokban Leigh telefonja kísért. Minden oka

megvan arra, hogy gyűlöljön. Micsoda képmutató vagyok!
Én, aki magam is megcsaltam a férjemet, elárultam a
barátnőmet, amiért szerintem rosszul választott. S tettem
ezt úgy, hogy mit sem törődtem azzal, őt hogyan érinti.
Robbal ellentétben én elhiszem, hogy szerelmes Neilbe,
ahogy azt is, hogy korábban komolyan úgy gondolta, pár hét
múltán véget vet ennek a kapcsolatnak, sőt azt is, hogy
soha nem akart fájdalmat okozni Wendynek. Csak a legtöbb
ember naivan azt reméli, sohasem derül fény a titkaira. De a
legjobban az zavar, hogy egy pillanatra sem fordult meg a
fejemben, hogy ennek a kapcsolatnak magától is vége
lehet. Leigh időközben észhez tér, vagy Neil hagyja ott, és
az élet egy csapásra visszatér a normális kerékvágásba. Az
esélyét sem adtam meg ennek, inkább durván
beleavatkoztam, és ezzel mindent a feje tetejére állítottam.

– Azért ne nagyon legyen lekiismeret-furdalásod, Jill –

mondja Rob, miközben az ágyban fekszünk. – Azok az
emberek, akik képesek megcsalni a párjukat, nem érik meg
az álmatlan éjszakákat.

Ez fájdalmasan érint.

– De az embereknek olykor millió okuk van arra, hogy

félrelépjenek, Rob. Megérdemlik, hogy megpróbáljuk
megérteni őket, hisz nem vagyunk a helyükben. – Túl
szorosan kapaszkodom a mellszőrzetébe, eltolja a kezemet.

– Nem, a hűtlenkedéssel más a helyzet. A megcsalás

választás kérdése, nem spontán reakció a csalódásra. – A
szavain tűnődöm, amikor még hozzáteszi: – Neked kellene
mérgesnek lenned, amiért elmondta neked, miközben
Wendy is a barátnőd. Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe
hoznia téged. – Robnak igaza van: nem lett volna szabad.
De megtette. Bár ezzel nem mentegetni akarom az
árulásomat, valahogy mégis azt teszem.

Másnap délután Wendy hív telefonon. A telefon kijelzőjére

pillantva felnyögök:

– Ó, istenem!

– Miért mondtad el Neilnek, hogy vizsgálatokra járok? – kérdi

Wendy fojtott hangon, ez nála kiabálásnak számít. – Azt
mondja, összefutott veled valahol a városban, te pedig
megemlítetted, hogy orvoshoz járok.

Neil hazudott, így kénytelen vagyok én is hazudni. Megint.

Neil

tudja,

hogy

inkább

azt

választottam,

hogy

vele

konfrontálódom, semhogy elmondjam Wendynek. Ezt

használja ki, és elvárja, hogy megerősítsem a történetét
azért, hogy megvédjem a barátnőmet, közben őt is
fedezzem. Ezért az első

ösztönös gondolatom az, hogy Neil csak főjön a saját

levében, elmondom Wendynek az igazat.

– Wendy... – Még időben észhez térek. Ezzel nem Neilen

állnék bosszút, kizárólag a barátnőmnek ártanék vele. –
Nagyon sajnálom. Tudom, hogy egy idióta vagyok, és
megbocsáthatatlan, amit tettem. De egyszerűen csak
kicsúszott a számon. – Wendy hallgat. Gyűlölök hazudni,
még a kegyes hazugságokat is kerülöm.

– Nem is tudom, hogy történhetett.

– Jól van – mondja Wendy. – Egy ilyen semmiségen nem
fogunk összekapni.

– Nem haragszol?

– Nem. Ennél rosszabb dolog is történhetett volna, nem?

– Komolyan? Például?

– Most megyek, rengeteg a dolgom. Még ki kell takarítanom,

vacsorát kell főznöm, és van egy ügyvédi irodai munka,
amire valószínűleg jelentkezni fogok. Feltehetően fél
Newcastle ugyanezt teszi, és mindenkit elutasítanak, miért
ne lehetnék köztük én is? – Valahogy erőltetettnek tetszik a
poén. Elköszönünk egymástól.

Valami zavar, amikor leteszem a telefont. Ismerem Wendyt.

Ha tényleg dühös volna rám, akkor feszült volna, aztán egy
életre kizárna az életéből. Gyorsan visszahívom, megint a
bocsánatáért esedezem, s megkérdem, hogy azért még
barátnők maradunk-e.

– Hát persze, te ostoba liba. Már rég elfelejtettem az

egészet.

Néhány nappal később Sunderlandbe kellett mennem a

szüleimhez, új linóleumot vettem a fürdőszobába, mert anya
a szőnyegre pisilt. Már hazafelé araszolok a forgalomban az
A1-esen, amikor hirtelen egy BMW és egy hippis kisbusz
összekoccan. A kisbuszból egy kövér kislány és egy kövér
pasas, feltehetően az apja gurul elő. Agyontetovált, felfújt
hólyag, mindkét kezében egy-egy üveg Newcastle Brown Ale
sör. Aztán megjelenik a nagymama is, egy rossz napokat
látott lakótelepi csoroszlya, zilált hajjal, az arca
összeaszottan gyűrődik be a valamikori fogai helyére.

Csapatba verődve odamennek a BMW-shez.

Megnyomom a dudát. Jólesik az éles hangja. Abbahagyják a
civakodást, rám néznek, valószínűleg csodálkozva, hogy mi
a bajom. Én csak dudálok tovább, s a tekintetem
ugyanolyan beszédes, mint a lárma, amit csapok. Akkor
hirtelen eszembe villan: hogy magyarázom meg Wendynek,
hogy Leigh meg én haragban vagyunk? Vajon Leigh mit
mond majd Wendynek?

Kizárt, hogy ugyanazt mondanánk mind a ketten.

Abbahagyom a dudálást, s a kezembe temetem az arcomat.

A perpatvarnak vége. Valaki rám dudál, mert csak ülök, és

nem mozdulok. Sietve indítok, épp csak kettesbe teszem az
autót, amikor meglátom. Az ellenkező irányból, egy lassan
haladó Nissan Micrát előzve, egy viharvert fehér VW Golf jön
felém. Nem látom tisztán az arcát, csak egy villanás az
egész, napbarnított bőr, sötét haj.

Olyan erővel markolom a kormányt, hogy a bütykök

elfehérednek a kezemen, igyekszem egyenesben tartani a
kocsit.

Ennyi autóval az úton ennek mekkora esélye volt? Őrület,

hihetetlen. Hányszor bukkan még fel ez az ember az
életemben egészen váratlanul?

Épségben, de nem jókedvűen érek haza. Kiefer alig várja

már, hogy sétálni vigyem. Farkaséhes vagyok, de ma még
nem volt időm vásárolni, így nem nagyon tudom, mit fogunk
vacsorázni. Kezdek megint szétesni. Az üzenetrögzítőn négy
hívás van. Úristen, mi van, ha ő is észrevett, és
idetelefonált? Lehet, hogy a torlódásban felfigyelt rám.
Akadozik a lélegzetem.

Járkálni kezdek a nappaliban, hogy megnyugodjak, aztán

összeszedem az újságokat, és kidobálom mindet a
szemétkosárba.
Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy az ő hangja van
az üzenetrögzítőn. Végül megnyomom a Lejátszás gombot.
Az első

üzenetet Rob hagyta, későn ér haza, mondja, ne fáradjak a

vacsorával, esetleg elmehetnénk enni valahová, majd
biztosít arról, hogy szeret, s hogy sokkal jobban érzi magát.
Valahányszor meghallom Rob kedves szavait, mindig
megnyugszom, hogy haladékot kaptam, s magamban hálát
adok érte Istennek, akiben egészen idáig nem nagyon
hittem. Ha Leigh azzal akart volna bosszút állni, hogy
elmond mindent Robnak, már rég megtette volna. Ismerve
őt, s tudván, milyen veszettül dühös rám, nem tudom
elképzelni, hogy öt napig fontolgatta volna a dolgot. Így
aztán minden elmúló nappal remélhetőleg egyre távolodom
a legrosszabbtól.

A következő telefonhívás Mrs. Towerstől érkezett, a

kutyakiképző iskolából, ahová Leigh befizetett bennünket. A
megfelelő időpont felől érdeklődik. A harmadik üzenetet
Lawrence hagyta. Jóságos ég, mennyire kétségbeesett a
hangja!

„Te tudtad, hogy mit csinál, Jill? A barátnője vagy, szóval ne

akard bebeszélni nekem, hogy nem tudtál róla. Amikor
találkoztatok, végig erről beszéltetek? Vagy akkor sem veled
találkozott? Te csak fedezted... Talán még edzőterembe se
jártatok.” Lawrence hangosan gondolkodik, teljesen maga
alatt van. De Lawrence hangja még akkor is békés, ha
haragszik. A szívem szakad meg érte. „Elment! – mondja
talán csak önmagának, hitetlenkedve. – Neil már nem
akarja, s mondtam neki, hogy én sem. Cliffordhoz költözött.
A főnökénél fog lakni?”

Lawrence sóhajt, lassan, elkínzottan. „Molly egyre csak sír,

és nem eszik. Ki vagyok borulva, össze vagyok zavarodva.
Hiányzik, és gyűlölöm, de mindennek ellenére még mindig
szeretem, és fogalmam sincs, mit kéne tennem. A szüleim is
itt voltak, de ez nem

sokat

segített,

már

hazautaztak,

de

titokban

és

idegességükben jó sokat ihattak, mert üres sörösüvegeket

találok a legelképesztőbb helyeken.” Sóhajt. „Mindig is
tudtam, hogy irritálom őt, de arra soha nem gondoltam,
hogy ilyesmire képes.

És pokolian fáj.” Lawrence hirtelen elhallgat. „Ahh – nyögi

végül, mintha belefáradt volna. – Ne fáradj azzal, hogy
visszahívsz. Te ugyanolyan bűnös vagy, mint ő.”

Azt találgatom, vajon Leigh elmondott-e mindent rólam

Lawrence-nek. Sietve törlöm az üzenetet.

Az utolsó üzenetet Wendy hagyta, egészen más a hangja,

mint Lawrence-nek.

„Szia, Jill – mondja tompán. – Visszahívnál?”

– Wendy – mondom, amikor felveszi.

– Ó, helló. – Szinte csak suttog. Aztán feszült csönd, a
szívem ijedten, hevesen kalapál. Valami nagyon nincs
rendben.

– Wendy, mi a baj?
TIZENHETEDIK FEJEZET
Wendy autójában vagyunk, egysaroknyira a házuktól,
rálátunk a Jesmond Dene parkra, nem messze néhány
kamaszkölyök a fal mögött dohányzik. Wendy olyan
megsemmisülten ül, mintha valami tragikus hírt közöltek
volna vele. Bénult, fásult. Wendy, de mégsem ő: mintha
kiszállt volna önmagából.

Lejátssza nekem Neil telefonjáról a hangüzenetet. Leigh

őrjöngő hangja tölti be a kocsit.

„Neil, beszélnünk kell. Nem jelentheted ki csak úgy

egyszerűen, hogy vége. Az életemről van szó! Elhagytam
miattad a férjemet, te szemétláda.” Aztán csendesebb
hangra vált. „Ó, ne haragudj, nem akartam ezt mondani.
Szeretlek! Mindig is szerettelek. Attól a naptól fogva, hogy
Wendy vacsorára hívott bennünket hozzátok, karácsonykor.
Azóta szeretlek. És hiányzol.

Hiányzik az arcod. Hiányzik a tested. Hiányzik, hogy a

testemben légy. Nem teheted ezt velem, te mocsok.
Beszélnünk kell. Vedd fel azt a rohadt telefont!” Aztán már
csak hörög, mint egy sebzett vadállat. Alex Forrest a
Végzetes vonzerő ben elbújhatna mögötte.

– Épp hazajöttem az orvostól. Amikor beléptem, megszólalt

a telefon. Neil volt az, mondta, hogy az ő telefonja van
nálam. – Wendy a körmeit nézegeti. – Igaza volt. De annyira
egyformák. – Reszelős a hangja. – Azt akarta, hogy vigyem
el a munkahelyére, de mondtam, hogy nem érzem valami
jól magam, előbb főzök egy teát, s majd aztán odaviszem.
Ekkor újra megszólalt a telefon. – Wendy a homlokát
ráncolja. – Leigh hívta. – Wendy, ha lehet, még egy fokkal
letörtebben néz rám. – Ne kérdezd, miért, de tudom Neil
jelszavát az üzeneteihez. Bár ne tudtam volna...

Csak ülök, levegőt sem igen merek venni, miközben Wendy

visszateszi a telefont a zsebébe. A karján felállnak a
szőrszálak. A srácok a falnál leszólítanak néhány lányt, akik
vigyorogva mennek el mellettük.

– Te tudtad? – kérdi a szemembe nézve.

Hogy hazudhatnék? De nem is kell: a habozásom, a

némaságom megadják a választ helyettem. Gyorsan
elhadarom, hogy tudtam a viszonyról, de azt nem, hogy
Neillel.

Egy ideig emészti a hallottakat, tapintható a

mozdulatlansága.

Azt várom, hogy dühösen rám támad, de meglepő módon

nem ez történik.

– Hát ezért viselkedett olyan furcsán mostanában a

munkahelyen. Volt, hogy bejött, de rám se nézett, nem is
köszönt, egyenesen bement a szobájába, és becsapta maga
mögött az ajtót.

Aztán Clifford jött meg percekkel utána, s ugyanezt tette...

Aztán egyik nap hallottam, hogy Leigh hangosan sír
odabent.

Bekopogtattam, hogy megkérdezzem, mi a baj. Még csak

nem is válaszolt. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó belülről
zárva volt.

Arra gondoltam, hogy amiatt az aberrált üzletnyitás miatt

van kiborulva, de a lelkem mélyén éreztem, hogy többről
van szó, hisz Leigh nem az a fajta ember, aki lépten-nyomon
elbőgi magát.

Aztán meghallottam, hogy azt mondja: „Ne haragudj.”

Rátapasztottam a fülemet az ajtóra, azon tűnődve, vajon

tényleg jól hallottam-e? Ez meg kihez beszél? Mire azt
kérdeztem: „Miért?” Ő meg csak ismételgette: „Sajnálom...”
Gondoltam, arra utal, ahogy újabban bánt velem. De nem.
Azért kért bocsánatot, hogy lefeküdt a férjemmel.

– Jaj, Wendy...

Kicsit meg vagyok lepve. Arra számítottam, hogy Wendy

dühös lesz majd Neilre, de ő ehelyett Leigh viselkedésével
foglalkozik.

– Mióta tart? – kérdi nyugodtan, mintha valahogy

rendszerezni akarná magában a történteket.

Rájövök, hogy minél többet mondok, annál jobban

bemártom Leigh-t. De hát mit tehetnék? Wendy van
rosszabb helyzetben.

– Hetek óta – vallom be. – Talán úgy június óta. Lehet, hogy
még korábban, de már nem emlékszem pontosan.

– Hetek óta – ismétli meg Wendy, a hangja távolinak tűnik.

– Nekem azt mondta, Nicknek hívják az illetőt, a cég egyik

kliense. Csak pár napja árulta el, hogy valójában Neil az.
Ezért akartam vele beszélni. Mert attól féltem, hogy valami
rémes dologra szánja rá magát.

– Hogy elhagy.
– Szentül meg voltam róla győződve, hogy Leigh
mindenáron magának akarja.

Wendy az egyik srácot nézi, aki unottan rugdossa a falat. Fel

nem foghatom, hogy ilyen őrült nyugalommal fogadja a
dolgot.

Zavarban vagyok. Nem szól egy szót sem, csak ül, jó sokáig,
és néz az ablakon kifelé. Csupán a mellkasa emelkedik
ütemesen. Még az ujjai sem mozdulnak. Megrémiszt ez a
vészjósló nyugalom.

– Közben egész idő alatt velem üzente meg Cliffordnak,

hogy az egyik klienssel tárgyal. Velem fedeztette magát,
miközben a férjemmel szexelt. – Wendy rám emeli a
tekintetét, sebzetten, zavarodottan. A homloka ráncba
szalad az orrnyerge fölött. – Sehogy sem értem. Neil mindig
azt mondta, Leigh egy csontkollekció, és rossz a lehelete. –
Wendy olyan fürkészve néz az arcomba, hogy elfordítom a
fejem.

– Neil tudja már, hogy tudod? – kérdem.

– Még nem. – Vörös foltok jelennek meg Wendy homlokán.

Szeretném megkérdezni, mit fog most csinálni, de rájövök,

hogy mindez csak nemrég történt. Honnan is tudhatná?

Most is ugyanolyan tehetetlennek érzem magam, mint

aznap, amikor

Nina

meghalt,

mert
fogalmam

sincs,

hogyan

szabadíthatnám meg a fájdalomtól. Wendy kezére nézek, a

platina jegygyűrűjére, az egyetlen ékszerre, amit hord, s
fogalmam sincs, mit tehetnék.

– Mi lenne, ha odajönnél hozzánk? Ott maradsz, és

kitaláljuk, mit kéne tenned. – De én nem látok bele Wendy
szívébe, s hirtelen rádöbbenek, hogy tulajdonképpen alig
tudok róla valamit, ezért kitalálni sem tudom, hogy mit
szándékozik tenni. Talán képtelen arra,

hogy

elhagyja

Neilt.

Csúnyán

összevesznek,

Neil

elmagyarázza, hogy már vége, Wendy új munkát keres

magának, s többé egy szót sem ejtenek Leigh-ről. Az élet
halad tovább a megszokott mederben, ahogy az enyém is,
némi megbicsaklás után.

Wendy a fejét rázza, de még mindig a fejében lévő,

képzeletbeli képet látja maga előtt.

– Én fedeztem. Én fedeztem, mialatt ő a férjemmel kefélt.

Én meg egyre csak csodálkozom, hogy ez jobban bántja,
mint az, hogy Neil megcsalta.

Csak nézem a rezzenéstelen arcát, ahogy mozdulatlanul ül

mellettem. Wendy, mintha csak olvasna a gondolataimban,
rám néz, hosszan, de látszik rajta, hogy még mindig
értetlenkedik amiatt, amit Leigh csinált, majd egyszerűen
kijelenti: – Be kell feküdnöm a kórházba. Találtak valamit. –
Felszalad a szemöldöke, s apró sóhajtás szakad ki belőle.
Egyetlen apró sóhaj, mintha azt mondaná, mindenfajta
önsajnálat nélkül: El tudod ezt képzelni?

Otthon Rob sarkában vagyok, kifulladva mesélem a

történteket. A szerencse a szerencsétlenségben, hogy a rák
nagyon korai stádiumban van még; carcinoma in situ, ahogy
Wendy közli a hivatalos meghatározást. Ezért egy olyan
beavatkozásra van szükség, amellyel eltávolítják a
károsodott szöveteket. Ha sikerül, rendbe jön; ha nem, akkor
hiszterektómiára lesz szüksége.

„Kiveszik a méhemet” – mondta Wendy, s elfehéredett kezét

a hasára szorította.

Később, már az ágyban Rob magához ölel, miközben

mindkettőnk fejében a „rák” szó kering, amely mellett
minden más drámai esemény eltörpül. Az arcomon érzem
szempillájának rebbenését.

– Úgy érzem, Rob, mintha egy ördögi lavinát indítottam

volna el.

– Ne légy bolond. Nem a te hibád, hogy összecserélték a

telefonjukat. Ha tudta Neil jelszavát, akkor lehet, hogy már
máskor is lehallgatta az üzeneteit.

– De ha nem beszéltem volna Neillel, nem dobta volna

Leigh-t, ő meg nem hisztériázott volna a telefonba.
– Igen, de akkor meg más módon derülhetett volna ki. Mert
az ember valahol a lelke mélyén megérzi, ha a társa
megcsalja.

Végül is mindenki, aki viszonyt folytat, előbb-utóbb lebukik,

nem?

Istennek hála, a másnap nyugalmasan telik a munkahelyen.

Irving visszajött szabadságról, de egy szóval sem említi a
hibát, amit állítólag vétettem. Azt sem kérdi meg, hogy
vagyok, nem tér vissza a távolmaradásomra, nem teszi
szóvá, hogy nem hoztam orvosi igazolást. De számomra
mindez már valahogy nagyon távoli dolognak tetszik.

Egész nap próbálom hívni Wendyt, de ki van kapcsolva.

Otthon sem veszi fel. Azt természetesen biztosan tudom,

hogy a munkahelyén nem lehet. Egy halom könyvelnivalóm
van, amivel még nem végeztem, így most munkaidő után is
benn maradok, hogy utolérjem magam. Hazafelé felveszem
a kutyát a panziónál, s öntudatlanul a fehér autókat
figyelem; ez lett a legújabb, őrült szokásom.

Hazaérve megint megcsörgetem Wendyt. Máskor ilyenkor

már mindig otthon van, hogy vacsorát adjon a fiúknak.
Kezdek komolyan aggódni. Képzeletben a Tyne hídon látom,
ahogy lebámul a vízbe, a mélybe, aztán az újságok
szalagcímeit...

Robbal épp vacsorázunk, amikor visszahív.

– Kidobtam – közli. – Hazamentem azután, hogy ott

üldögéltem veled a kocsiban. Neil megjött, én meg
odaadtam a telefonját.

Bement
a

dolgozószobájába,

gondolom,

hogy

lehallgassa az üzeneteit, aztán amikor kijött, semmi sem

látszott rajta. Nyilvánvalóan nem is sejtette, hogy tudok
valamit. – Wendy lehalkítja a hangját, a srácok nyilván a
közelben vannak. – Másnap felkelt, elment dolgozni, én meg
úgy tettem, mintha aludnék.

Aztán amikor a fiúk elmentek, előszedtem a legnagyobb

bőröndöket a szekrényből, és belepakoltam Neil ruháit,
pipereholmiját, a kacatjait a fiókjaiból, a piszkos ruháit a
szennyestartóból. Aztán Neil nevével címkéket ragasztottam
a bőröndökre, beültem a kocsiba, és elhajtottam a
rendőrségre.

Leparkoltam az épülettel szemben, egy darabig csak

nézegettem, aztán átcipeltem egyszerre mind a két
bőröndöt a túloldalra, letettem őket a főbejárat elé, majd
sarkon fordultam, és visszamentem a kocsimhoz.

– Szentséges ég, Wendy! – Látom magam előtt az egész

jelenetet. Fantasztikus. – És utána mit csináltál?

– Semmit. Még egyszer ránéztem a bejárat előtt hagyott

bőröndökre, s azt mondtam hangosan: „Pá, te gazember.” S
azzal elhajtottam.

– Hihetetlen. Na és mi történt aztán?

– Ó, hát dühöngött. Hogy megszégyenítettem a munkatársai

előtt. Azt hiszem, ez jobban bőszítette, mint az, hogy
megtudtam, viszonya van Leigh-vel. A rendőrségen
nyilvánvalóan, látva a gazdátlan bőröndöket, először
riasztani akarták a tűzszerészeket.

De aztán, amikor észrevették rajta Neil nevét a címkéken,

felnyitották az egyiket, benne Neil koszos alsóneműivel. –
Wendy egy-két pillanatra elhallgat. Mindketten nagyon jót
nevetnénk az egészen, ha mindez mással történt volna. – Ez
az egész álmomban sem jutott volna eszembe, Jill. Pedig
talán gondolnom kellett volna rá. Mindenesetre nem
akartam itt látni a házban, sőt egyáltalán nem akartam
látni. Mire hazajött, a zárakat is lecseréltettem.

– Ilyen hamar?

– Ez volt az első dolgom. De persze nem sok értelme volt,

mert természetesen be kellett hogy engedjem. Ahhoz, hogy
megbeszéljük, a ház volt a legalkalmasabb helyszín. Végtére
is az otthonod az egyetlen hely, ahol hozzávághatsz ezt-azt
a másikhoz.

– Te hozzávágtál ezt-azt?

– Igen, pár dolgot.

– És most jól vagy?

– Ó, igen. Hozzávágtam néhány tányért, mire elment, de

előtte még tudod, mit mondott nekem? „Idehallgass, nem
hiszem, hogy elsősorban engem kellene vádolnod
gazemberséggel.”

– Ezt mondta?

– Bizony ezt... A gyerekeknek azt mondtam, hogy az apjuk

elutazott néhány napra munkaügyben. Még ki kell találnom,
hogyan tálalom nekik a történteket. Jill, ez a legnagyobb
gondom – súgja. – Mert nem tudom, kit fognak hibáztatni.

– Ezt meg hogy érted? Nyilvánvalóan őt!

– De én voltam az, aki kidobta. Lehet, hogy úgy gondolják, a

szülőknek minden problémát közösen kell megoldaniuk.

Egy darabig mindketten hallgatunk, aztán megkérdezem: –

Na és mit fogsz most tenni?

Wendy sokáig gondolkodik, mielőtt így szól: – Leülök, és jól

kibőgöm magam.

Hirtelen ráeszmélek, hogy mostanában mindennap valami

újabb információ ér. Csőstül jönnek a bajok. Próbálom
feldolgozni őket, de csak kóvályognak a fejemben,
halmozódnak, én meg próbálom ép ésszel túlélni.

Eltelik néhány nap. Wendy a jelek szerint mélyen magában

gyászol. Amikor találkozunk, túlélő üzemmódban van.

– A bankkártyáink közösek – meséli. – Nem lepne meg, ha

Neil valami galádságra készülne... Szerinted zároltathatja a
számlát a beleegyezésem nélkül?

– Fogalmam sincs.

„Felhívni a bankot”, írja Wendy a teendők listájára.

Segédkezem a lista összeállításában, ahogy itt ülünk a

konyhájában a Tiffany-lámpa fényénél, miközben, anélkül
hogy észrevette volna, Wendy megissza a bor harmadát.

– Tudod, igazából nem is emlékszem, milyen számlánk van.

Jószerivel még a bank nevére sem emlékszem. – Sápadt,

elgyötört arccal néz rám. – Az a hétköznapi nő vagyok, aki
engedte, hogy a férje intézzen minden ilyesmit. De nem
akarattal csináltam, csupán azért, mert annyi minden
mással kellett foglalkoznom, s egyáltalán nem volt kedvem
a pénzügyekkel is bajlódni. – Most már kénytelen lesz.
Aggasztja, hogy az ő keresete is a közös számlára megy. –
Mit kellene csinálnom? Hívjam fel Cliffordot, és mondjam azt
neki, hogy személyes okokból nem akarok továbbra is náluk
dolgozni? – Wendy az asztalon könyököl, arcát a tenyerébe
hajtja.

– Nem hiszem, hogy ezt kellene tenned. Leigh most nála

lakik.

Szerintem már mindent elmondott neki.

Wendy a fejét rázza.

– Én mégis úgy gondolom, hogy legalább egy e-mailt kellene

küldenem. Tartozom neki valamiféle magyarázattal. És nem
szeretném, ha azt hinné, hogy én is sáros vagyok ebben a
dologban.

– Nem értem, miért mondasz ilyeneket.

– Hát, majd még gondolkodom rajta – feleli Wendy,

eleresztve a füle mellett a megjegyzésemet.

Egy halom számla közt kotorászunk, amikor Wendy elejti a

tollát, s rám bámul a félhomályban. Az ajka piros a
vörösbortól.

Mindkét kezével megdörzsöli a szemét, alaposan elkeni a

sminkjét.

– Jill, én még azt sem tudom, hogy hol vannak a ház

papírjai. És nagyon hülyének tartasz, ha azt mondom, még
arra sem emlékszem, hogy vajon Neil a kettőnk nevére
íratta-e?

Nem sokkal később Wendy az új mobilomon hív. Épp egy

vállalati rendezvényen vagyok, ami alól, bár nagyon
szerettem volna, nem bújhattam ki.

– Lassan kezdem összerakni a képet, Jill. Délutánonként,

amikor visszajött az ebédből, és olyan titokzatosan,
szemérmesen méregetett, egész biztos, hogy telefonon
felemlegették az aznapi mókáikat, miközben én a másik
szobában voltam. – Én még mindig nem értem, Wendy miért
csalódott jobban Leigh-ben, mint a saját férjében.

Egy pohár érintetlen borral a kezemben kimegyek a

rendezvényteremből, hogy egy kis nyugalmam legyen.
Eszembe jut, Leigh egyszer azt mesélte, hogy az irodájában
is csinálták.

Wendy akkor orvosnál volt. Noha akkor Leigh még nem

tudhatta, miért, ettől azonban nem kevésbé megvetendő,
amit csinált.

– Na meg az a nap, amikor fehérneműket válogatott a

Fenwicknél, emlékszel, Jill? Ott parádézott előttünk, és
nagyon furcsán viselkedett. Azokat mind Neil kedvéért
vette. Az orrom előtt csinált mindent! Ki lenne képes
ilyesmire? Mit követhettem el ellene, hogy ezt érdemlem?
Mekkora elégtételt jelentett ez neki?

Hatalmasat. Véleményem szerint Leigh irigyelte Wendy

komplikációmentes életét. Ahogy Rob is kijelentette
egyszer, csak akkor még nem hittem neki, Leigh ki nem
állhatja, ha valaki boldog. Valahol a lelkem mélyén mindig is
éreztem, hogy van ebben a barátságban valami hamis.
Leigh élvezettel hallgatta végig, ha az ember a gondjait
panaszolta neki, de nem szerette hallani, ha boldog vagy. Az
ember egy barát esetében örökké mérlegel, ahogy öregszik,
egyre inkább. Hisz végtére is senki sem tökéletes. Egy
barátot nem lehet megtervezni az elképzeléseink szerint,
úgy kell elfogadni, ahogy van, a gyarlóságaival együtt. Ha
nem így tennénk, a végén magunkra maradnánk.

Leteszem a poharat egy ablakpárkányra, s néhány focista

felé biccentek, akik ellépve mellettem, úgy néznek rám,
mintha egytől egyig Isten ajándékai volnának.

– Nem hiszem, hogy készakarva parádézott volna előtted,

Wendy. Szerintem csak annyira fel volt dobva az egésztől,
hogy fel sem fogta, milyen helytelen, amit csinál.

Wendy csak hümmög, nem sikerült meggyőznöm.

– Na és a barbecue... Akkor már javában tarthatott köztük,

de egyikünk sem vette észre. Semmi jelét nem mutatták.

– Nem. – Bár ha jobban visszagondolok, mégis. Ahogy Neil

őt nézte, amikor a hátsó ajtón keresztül egy sört vitt neki.
Azt hiszem, csak nem akartam észrevenni a jeleket, Leigh
magabiztos megjelenésének tudtam be az egészet. Rob is
megnézte Leigh-t, de Neil tekintetében valami más is volt:
mint aki hirtelen felfedez magának valakit. Egy titkolózó
férfi arca volt.

– Nyilván akkor kezdődött minden köztük, amikor véletlenül

összefutottak a bankban – mondja Wendy másnap egy kávé
mellett ülve.

– A bankos dolgot nekem is elmesélte, csak egy klienssel.

Azzal, hogy ezt mondtam, egyértelműen Wendy pártját

fogtam.
– Aztán elhívta kávézni, és teljesen váratlanul előállt azzal,
hogy mindig is szerette Neilt, és azóta szerelmes belé, hogy
először meglátta. Csak úgy előállt ezzel a vallomással, el
tudod képzelni?

Neil egészen megdöbbent, azt mondta, először azt hitte,

Leigh bedrogozott, vagy ilyesmi. De aztán Leigh küldött neki
egy e-mailt, amelyben bocsánatot kért, és kárpótlásul
meghívta egy ebédre.

Neil azt mondta, először nem akart elmenni, de

meggondolta magát. S onnan már nem volt visszaút.

Na persze, nem akart menni, de aztán mégis elment. Leigh

viszont nekem azt mesélte, a férfi hívta meg egy kávéra, de
ő nem tartott vele, annyira meglepte az ajánlat.

– Hát, érdekes – mondom.

– Elég furcsa, hogy öt éve ismerik egymást, de csak rövid

ideje van viszonyuk.

Valóban az! Isten hozott a zavarodottak klubjában.

– Pontosan ez az, amit mi sem értünk Robbal.

Wendy eltolja a kávéscsészéjét.

– Lehet, hogy valamennyien tévedünk, és már hosszú ideje

tart, csak azért nem mondott róla semmit, nehogy rossz
színben tüntesse fel magát? – Aztán Wendy sietve
hozzáteszi: – Ne válaszolj. Mert ha kiderül, még
megkeresem és megölöm Leigh-t.

– Azt hiszem, én magam sem akarom tudni. Bár most már

úgy vélem, bármi lehetséges. – Neil sosem tudott nemet
mondani. – Wendy a jegygyűrűjét forgatja az ujján. – Őt
mindenki csodálta, de persze neki is megvan a gyenge
pontja, ahogy mindannyiunknak.

Csak nem azon gondolkozik, hogy visszafogadja? Az ő

olvasatában Neil inkább áldozat, akit Leigh, ez a mindenre

elszánt ragadozó a gyenge pontjánál fogva magába
bolondított.

Nem tudom eldönteni, hogy saját magunk vagy mások

megtévesztése-e a rosszabb. Akárhogy is, mindkettő komoly
gond.

Érzelmileg és fizikailag teljesen kimerülve jövök haza a

munkából.

Megvacsorázunk, aztán Rob rávesz, hogy együtt vigyük le

sétálni a kutyát. Kiefer az új tanulópórázával, amelyre a
kutyaiskolás nő

beszélt rá, úgy jön mellettünk, mint egy kisangyal. Hazaérve

megkérem Robot, hogy menjünk el az IKEA-ba vásárolni
néhányat a megfogyatkozott vizespoharak helyére és még
egy-két leárazott apróságot. Nem is annyira vásárolni
akarok, mint inkább csak csinálni valami normálisat,
hétköznapit, figyelemelterelőt. Rob velem tart.

– A színtelen vagy a kékes legyen? – kérdezem Rob felé

tartva egyet-egyet a kezemben.

– Jó, ezek jók lesznek.

– De melyik?

– Egyik sem. Úgy értem, a kékek.

Kezemben a kék pohárral hirtelen megmerevedek.

– Hol tartjuk a ház papírjait?

Rob épp a kibomlott cipőfűzőjét köti meg, a válla fölött néz

fel rám.

– Ennek meg mi köze a kék vizespoharakhoz?

– Semmi. De hol vannak?

– A széfben. A vendégszobában.

– De én nem is tudom a zárkombinációt.

– Nem. És tudod, miért nem? Mert leírnád egy cetlire, a

táskádban hordanád, még azt is odaírnád mellé, hogy
„hálószobai széf kombinációs zárja”. Tán még egy térképet
is rajzolnál mellé. S

akkor az a rabló, aki elvitte a táskádat, örömünnepet

ülhetne.

Rob feláll és megcsókol, én meg igyekszem gyorsan kiverni

a fejemből az állítólagos rablót, aki elvitte a táskámat. Vajon
hányszor emlékeztet még rá? Egy szűk, fehér farmert viselő,
csinos, fiatal nő megy el mellettünk, Rob utánafordul.

– Lehetséges, hogy a seggét bámulod?

– Én? Soha – tiltakozik Rob. – Már hogy néznék seggeket,

amikor itt vannak ezek a gyönyörű poharak.

Játékosan rácsapok, mire ő megragad, magához ránt, körém

fonja a karját, és dalra fakad.

– Az én kis feleségem, az IKEA kellős közepén, az én

feleségem, ó, mennyire szeretem őt – dudorássza a
Madness számának ismerős dallamára. Egy nő, kezében egy
üveg gyertyatartóval, csodálkozva néz ránk. – Arra
gondoltam, hogy el kellene utaznunk valahová – mondja
Rob, s kelletlenül elenged.

– Ó? Komolyan? Na és hová?

– Valami drága trópusi helyre. – Egy pillanatra

elgondolkodik. – Barbadosra.

– Barbadosra? Hah! Nem mondom, az aztán tényleg drága.

De tán jobb volna előbb leülni és kikalkulálni.

– Talán igen – bólint Rob önelégülten. Aztán újra magához

ölel, de most már komoly az arca. – Azt hittem, hogy
elveszítelek.

Talán nem ez a legjobb hely ehhez a beszélgetéshez, de

tudom, hogy nehéz volt velem mostanában, s nem igazán
tudom okát adni, hogy miért, Jill... De azt hittem, hogy
meguntad... Hogy elhidegültél tőlem. – Meleg tenyerét az
arcomra teszi, érzem a kérges bőrét. – Szeretlek, Jill. És
belehalnék, ha el kellene válnom tőled. A gondolatba is
belepusztulok, ha eszembe jut, hogy belehajszolhattalak
volna olyasmibe, amit Leigh csinált. Három házasságból
kettő szétment, de esküszöm, ez velünk nem fog
megtörténni. Az, hogy mi ketten egy pár vagyunk, a világ
minden kincsénél fontosabb nekem. – Mélykék szemével
mélyen az enyémbe néz. – Komolyan így gondolom.
Mindennél.

Arcomat szégyenkezve a vállába fúrom. Hálát adok, hogy

végül nem vallottam be neki. Végtelen önzés lett volna
csupán a beismerés: a bűntudatot nem lehet megosztani, ez
olyasvalami, amit nekem kell magamban hordoznom egy
életen át.
– Engem sosem veszítesz el, Rob. És mindketten elég
feszültek voltunk mostanában.

– Hogy tudsz még szeretni azok után, hogy olyan rossz

voltam hozzád? – A kérges ujjaival megsimogatja az
arcomat.

A szájára tapasztom a kezemet.

– Pszt! Sosem voltál rossz hozzám, csak a magad módján

dolgozod fel az eseményeket, ahogy mindenki más.

– Meg sem érdemellek. – Megcsókol, szívből,

szenvedélyesen.

A gyertyatartós nő a gúlába rakott poharakkal teli állvány

felé hátrál. Hangos csörrenéssel a földre zuhannak.

Később, az ágyban a fejemet a mellkasára hajtva gyűlölöm

magam, gyötör a bűntudat, amiért jó és hűséges feleségnek
tart. Szerencsés fordulat állt be az életünkben: ami ma este
az IKEA-ban történt, reményt ad. De az, hogy megúsztam,
nem áldás, mert a bűntudat életem végéig velem marad.
Ismerem magam.

Egy örökkévalóságig fekszem így, figyelem, ahogy Rob

mellkasa finoman föl-le jár. Aztán elmozdítja a fejét, az arca
az arcomhoz ér, a szája szívó mozdulatokkal az enyémre
tapad.

Perceken át zajlik ez a gyöngéd, lassú, beindító tánc, de

aztán...

– Nem megy. Nem tudom, miért – mondom Robnak.

– Nem baj – feleli, s megértő, gyengéd puszit ad a szám

sarkára. – Csak szeretném, ha tudnád: ígérem, hogy jobb
férjed leszek, ugyanaz, aki valaha voltam...

Megakasztom azzal, hogy a hátamra fordulva úgy

helyezkedem, hogy a karomat kínálom párnának a feje alá,
s közben próbálok uralkodni elcsukló hangomon.

– Muszáj most erről beszélnünk, Rob? Haladjunk kisebb

lépésekben, engedjünk időt a gyógyulásnak. – És csak
tartom őt a karomban. S ez egészen addig így is kell hogy
maradjon, míg százszázalékos biztonsággal nem tudom,
hogy nem szedtem össze semmiféle fertőzést.

Már nem emlékszem, milyen sorrendben történtek a dolgok.

Egyik esemény olyan gyorsan követte a másikat, hogy már-
már úgy éreztem, hangsebességgel utazom keresztül az
életemen.

Apa telefonál, hogy anya megpróbálta kivasalni a rajta lévő

kombinét. Amikor apa próbálta megakadályozni, anya

nekiment a vasalóval. Apa ugyan azt állítja, egy karcolás
sem esett rajta, látnom kell a saját szememmel. Amikor
odaérek, apa hosszú ujjú ingben van, a hőség ellenére.

– Apa, húzd fel az inged ujját – mondom.

– Ugyan, semmiség! – Védekezőn összefonja maga előtt a

karját.

– Addig innen egy tapodtat sem mozdulok, míg fel nem

tűröd.

Apa sóhajt.

– Nincs ezen mit nézni. Alig látszik. – De kénytelen-kelletlen

engedelmeskedik: a jobb karján tisztán kivehető a vasaló V-
alakú nyoma.
Hirtelen nagyon dühös leszek anyára. De az eszemmel
tudom, hogy ez nem az ő hibája, nem az ő akarata. Apa
áldozat, mert hőst akar játszani, ahogy bizonyos tekintetben
én is.

– Ez így nem mehet tovább! – Átölelem a nyakát, s most

először hagyja. – Ha valami történik veled, az én hibám lesz,
amiért nem kerestem megoldást. Engedtem magam
meggyőzni, hogy képes vagy megbirkózni ezzel. De nem
vállalhatom ennek a felelősségét, apa. Nem tehetem. Ez
egyikünkkel szemben sem tisztességes.

– Tudom. Egyre romlik az állapota, és már én sem tudom,

hogy mit tegyek.

Anya tévét néz, mi meg odakint a konyhában apával a

lehetőségeket vesszük sorra. Becsületére legyen mondva,
ezúttal végighallgat, de amikor közli, hogy még gondolkodik
rajta, úgy érzem, egyet léptünk előre, kettőt meg hátra.
Bemegyünk a nappaliba, ahol anya csendben üldögél a
kanapén. Anya tudja, hogy valami baj lehet, mert egyre
csak apát figyeli a szeme sarkából, meghunyászkodva.

– Na, gyere, ülj ide mellém – mondja végül apának

anyáskodva, aztán kezébe véve apa lógó karját, gyöngéden
körülsimítja a sebesülés helyét. Apa most már, hogy láttam,
nem tűri vissza az ingujját. – Szent ég! Ez bizony nagyon
csúnyán néz ki. – Nővér korában számtalanszor
elhangozhatott ez a mondat a szájából. Anya elméje
többnyire elborult, de néha vannak tiszta pillanatai. Úgy
beszél, mintha valami idegen, rossz ember követte volna el
ezt a szörnyűséget apával, s amikor egy pillanatra ráeszmél,
hogy ő maga a bűnös, teljesen megsemmisül. A fejét
lehajtva megcsókolja a sebet.
– Azért még mindig te vagy az én szívszerelmem – mondja
apa, s nekem majd beleszakad a szívem a látványba.

Maradok egy darabig, aztán hazahajtok. Épp az aznapi

dátumot mondják be a rádióban. Augusztus tizenhatodika. A
fenébe. Holnap van Rob édesanyjának a születésnapja.
Berohanok a sarki boltba, hogy vegyek egy születésnapi
képeslapot. A pénztároslány megjegyzi, milyen fontos lehet,
akinek szánom, amiért olyan sokáig válogattam, hogy a
megfelelő versikéset válasszam.

Hazaérve hallom, hogy Rob a konyhában tesz-vesz. A

gyanús zajokból arra következtetek, hogy az előző napi
koszos edényeket mosogatja. Megszokásból megsimogatom
a kutyát, és megnézem a kisasztalon lévő postát. A már
kinyitott borítékhalmaz tetején egy fehér boríték hever,
rajta csak annyi: Jill.

– Ez meg mi? – Rob kézírása. Bemegyek a konyhába. A

borítékban egy összehajtogatott papír lapul, egy
szobafoglalás két hétre Barbadosra, szeptember végére. –
Szent ég! Te lefoglaltad!

Mikor voltál ilyen impulzív?

– Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. – Rob egy

konyharuhát dob a vállára, s flörtölve elmosolyodik. Ekkor
veszem észre, hogy vacsorát készít kettőnknek. A szemem
sarkából salátát látok, és az illatából sertésszeletekre
tippelek.

– Mintha kicseréltek volna – mondom játékosan. Ebben a

tökéletes pillanatban, ahogy itt állok, kezemben egy
Bardabosra szóló nyaraláskuponnal, hálával telt szívvel
hirtelen ráeszmélek, hogy valami csodával határos módon
megmenekültem. Újra egymásra találtunk. Túlevickéltem a
legrosszabb dolgon, amit életemben elkövettem.
– Ez egy vagyonba került! – meredek a papírra, mert csak
most fogom fel igazán.

– A boldogságnak nincs ára.

– Ma aztán bőviben vagy a közhelyeknek, nem? – Nyomok

egy puszit Rob arcára. Rob még egy üveg bort is kinyitott
ma estére, ott áll a két pohár az asztalon. Ő egyébként
sosem iszik bort. A kutya játékosan, féltékenyen megmorog
bennünket.

Hirtelen megcsörren a telefon.

– Felveszed? – mondom Robnak, én meg kimegyek az

előszobába, hogy beakasszam a kardigánomat a
szekrénybe.

– Ismeretlen szám – hallom, amikor épp becsukom a

szekrény ajtaját. Az ilyet általában nem vesszük fel, de Rob
ma este talán nagylelkűen akar cselekedni. Aztán azt
hallom: – Igen. Ó...

Helló. – Valahogy furcsán hangzik ez az üdvözlés.

Vészjóslóan.

Aztán hallom, hogy komoly hangon folytatja: – Igen, itthon

van. – Ijesztően komoly a hangja. Rólam van szó.

Három gondolat ugrik be: Anya. Kórház. Meghalt.

Elfog a jeges rémület, a szívem pokoli ütemben ver. Biztos

vagyok abban, amit még nem tudok.

Visszaóvakodom a konyhába, mindenre felkészülve; hiszen

erre készültem már mióta. Felkészülök a széthullásra.
Bátorság, biztatom magam. Igyekszem összeszedni minden
erőmet a most következőkre. Szakad rólam a verejték. A
tekintetem találkozik Robéval. Egy-két pillanatra így
maradunk, megmeredve, csak nézzük egymást, majd Rob a
szájával némán formálja: „Leigh az.”

Hirtelen úgy érzem magam, mintha futás közben

elvágódnék, és a fejem nagyot csattanna a betonon. Még
arra sincs időm, hogy elkérjem tőle a telefont, mert érzem,
úgysem fogja odaadni. Nem fogja átadni a telefont, mert
Leigh nem velem akar beszélni.

Hátrálok kettőt az elől a hitetlenkedő pillantás elől, amellyel

Rob most rám mered. Kihallom Leigh hangját a telefonból, a
gyors beszédhangokat, anélkül, hogy érteném a szavakat. A
szoba fordul velem egyet. A lábam hozzáér egy székhez.
Rob még mindig mereven a szemembe néz. Megrázom a
fejemet, mondani akarok valami olyasmit, hogy: „Tedd le!
Csinálj már valamit!”, de késő.

Rob tekintete fokról fokra elsötétül, ahogy a hitetlenkedés

és a fájdalom kiül az arcára.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Lerogyok a székre. Percek telnek el. De az is lehet, hogy
napok.

Rob már nem telefonál. Már nem néz a szemembe. Oda néz,
ahol ülök, de nem lát engem. Pontosan tudom, mit lát. Azt a
valakit nézi, akivel tíz éve él házasságban, de akit mégsem
ismer.

– Ez igaz? – kérdi végül. Két könnycsepp gördül le a

khakiszínű nadrágomra. Rob fájdalmasan, szomorúan emeli
rám a tekintetét. Választ nem kap. – Szóval Leigh nem
hazudott? – Rob nekidől a mosogatónak, megtámaszkodik,
majd halkan így szól: – Szentséges ég! Nem hazudott.

– Rob. – Ennyit tudok kinyögni. Próbálok ránézni a

könnyeimen keresztül. Csak mered rám, kimondhatatlanul
csalódottan, megbántottan. Érzékelem a szavaink és a
kettőnk között egyre növekvő távolságot.

– Tudod, miközben hallgattam, arra gondoltam, csak

kitalálta az egészet. Mivel Leigh képes az ilyesmire. – Olyan,
mintha távolról, valami ismeretlen világból szólna hozzám a
hangja.

– Rob...

Elfordítom a fejemet. Vége. Biztosan tudom abból, ahogy

rám néz, kiolvasom a szeméből a közelgő összeomlást, ami
itt lóg a levegőben. Megnyomkodom a szemgödreimet, míg
csak kinyitva csillagokat nem látok magam előtt.

– Ki ő? Nem tudtam kihámozni abból, amit Leigh

összezagyvált. Valaki, akivel a városban vagy
Sunderlandben, a tengerparton ismerkedtél meg. – Rob
hangja reszelős, érződik benne a düh és a bizalmatlanság.
Egy szemernyi gyengédség sem látszik az arcán. Próbálok
nyelni, megszólalni, de a torkom összeszorul. Levegőt is alig
kapok. – Ki a fene az? Mondd már meg!

Összeszorítom a számat, nehogy elhányjam magam az

emléktől.

– Ő...

– Kicsoda ő?

– Vízimentő. A Seaburn-parton.

– Egy micsoda? – Rob elvörösödik. A feltörni készülő gúnyos

nevetés az arcára fagy, amikor rájön, hogy nem viccelek. –
Na és hány éves?

– Negyvenkilenc.

– Negyvenkilenc? Egy negyvenkilenc éves vízimentő! Nem

hittem volna, hogy ilyen is létezik. – Rob arcára gúnyos
megvetés ül ki. Aztán elindul a konyhába, de láthatóan
fogalma sincs, hogy miért. – A kurva életbe. – A fejét rázva
odamegy az ablakhoz, és vakon bámul kifelé. A
becstelenségem meg itt lebeg a levegőben.

Fojtogat a sírás, fuldoklom tőle.

– Csak egy kedves férfi volt.

Nem hiszek a fülemnek, hogy épp az imént mondtam azt a

férjemnek, akihez hűtlen voltam, hogy az az ember, akivel
megcsaltam, kedves. Abban a pillanatban rájövök,
bármilyen őrültségnek hangzik is, hogy azért mondtam,
mert magam is el akarom hinni. Azért, hogy ettől
elviselhetőbb legyen, és kisebbítsem a súlyát annak, amit
elkövettem. Hirtelen nagyot rándul a gyomrom, felugrik a
torkomba, majd visszazuhan a helyére. Rob észre sem veszi,
vagy inkább cseppet sem érdekli.

– De akkor meg miért mondta Leigh, hogy a városban

találkoztatok? Vagy ketten is voltak? – néz vissza rám a válla
fölött. – Ezt csináltátok péntek esténként, te meg Leigh?
Pasikat szedtetek fel? Voltak többen is? – Izzó, gyűlölettel
teli tekintettel mered rám. – Hányan voltak még, Jill?

– Természetesen senki más nem volt! Minek tartasz engem?

– Rob úgy néz rám, mint aki pontosan tudja, minek tart. –
Nem fogok erről beszélni, Rob. Egy szót sem mondok. Nem,
ha te közben ilyen megvetően nézel rám.

– Egy negyvenkilenc éves vízimentővel dugtál! – kiabálja.

Most már én is üvöltök.

– Egyáltalán nem így történt! Egy cédulát hagyott a

kocsimon, amiben megírta, hogy már kétszer is látott
korábban, ezért emlékszik rám. – Jó, nem egészen így
történt, de ez a lényeg.

Dacosan szembenézek Robbal, s indulatosan folytatom: –

Semmit sem tudsz! Na és szerinted miért csináltam? Mi? Na,
mondd meg, miért? – A térdem hirtelen elgyengül,
lezuhanok a földre.

Rob csak néz, mozdulatlan, mintha hirtelen megőrültem

volna, s így akarna véget vetni a színjátékomnak.

– Nem tudom, Jill. Tőled várom, hogy megmondd.

Most már odajön hozzám. Eszembe jut, amikor gyöngéden a

karjába emelt, és kivitt a gardróbszekrényből. Mintha valami
bocsánatkérés-félét hebegnék, könyörögnék, ő meg közben
csak áll mereven, és merőn néz.

Visszatapogatózom a székig. Egy örökkévalóságig üldögélek

így, Rob nem szól egy szót sem, áll, ahol eddig.

– Szörnyen magányosnak éreztem magam, Rob. Eltaszítottál

magadtól. Már nem tekintettél nőnek többé. Csupán a...
lakótársad voltam, akihez alig szóltál.

Most,

hogy

kimondom,

már

annyira

távolinak

és

jelentéktelennek tűnik az egész. Próbálom felidézni

magamban, milyen rettenetesen is éreztem magam
akkoriban, csak azért, hogy felnagyíthassam, és
hatásosabban érvelhessek. Próbálom újra érezni azt a
tehetetlen kétségbeesést, amiért tettem, amit tettem, de
nem megy. Magam sem értem, miért. Magamat sem értem.

Most már semmit sem értek.

– Lakótárs? – ismétli Rob hitetlenkedve. – Te meg mi a

fenéről beszélsz?

– Hozzám sem értél.

– Ezt meg hogy érted? Mindig hozzád értem. Átöleltelek,
dédelgettelek. Hisz te vagy a mindenem. – Őszintén úgy
gondolja, hogy egy szót sem ért abból, amit mondok, annak
ellenére, hogy két napja még bocsánatot kért azért, ahogy
velem viselkedett.

– Nem akartál szeretkezni velem.

Rob elvörösödik.

– Ó, a rohadt életbe! Nem szexeltünk, meddig is, mondjuk,

pár hétig? Pár hétig tíz év alatt! És neked ennyi elég volt
ahhoz, hogy dugjál egy lúzerrel a strandon?

– Egyáltalán nem lúzer! És nem hetekig tartott, hanem

hónapokig. Több mint fél évig.

Hat hónap. Csupán ennyi lett volna? Most már annyira

nevetségesnek tűnik.

Rob az égnek emeli a karját. A kutya ijedten átfut a másik

szobába.

– Gondolom, pontosan bejegyezted a napokat a naptáradba.

Hat hónap, tíz év házasság alatt. Szent ég! Alig hiszem el,
hogy ilyen érzéketlen vagy. Na és mi van a fogadalommal,
az „egészségben, betegségben”-nel? Belegondoltál abba
egy pillanatig is, min megyek keresztül? Hogy mekkora
bűntudatom van, mennyire felelősnek érzem magam?
Milyen rettenetes bűntudat gyötör, mert akaratlanul is
megfosztalak valamitől? Az meg sem fordult a fejedben,
hogy ez lehet az oka? Hogy talán sokkal több minden jár a
fejemben, mint amivel képes lennék birkózni?

Még sosem hallottam Robot kiabálni, és szerintem ő sem

saját magát. Nézünk egymásra döbbenten, elképedve, a
szívem hevesen kalapál, miközben Rob olyan pózban áll
előttem, ami arról árulkodik, komoly erőfeszítésébe kerül,
hogy ne üssön meg.

– És neked van fogalmad arról, milyen érzés, ha a munkából

hazaérkezve, félmeztelenül odafekszel a férjed mellé a
kanapéra, de nem érdekled, inkább fogja magát, és kisétál a
szobából? Hogy hiába öltözöl szépen, hiába illatozol,
tervezel évfordulót, lejtesz hülye hastáncot... bármit, hogy
életet verj abba a férfiba, akihez hozzámentél, mindez
hiába? És egyetlen szóval sem mondja, hogy mi a baj. Ez a
legrosszabb az egészben, hogy még csak nem is beszél
veled, egyszerűen úgy tesz, mintha minden a legnagyobb
rendben volna, közben a barátaid meg a lányok a
munkahelyeden egyfolytában arról beszélnek, hogy alig
tudják levakarni magukról a pasijukat. Neked meg közben
egyre csak azon jár az eszed, hogy mi lehet a baj veled.
Hogy mi történik veled. Az életeddel. – Állunk egymással
szemben, kiguvadt szemmel, mint a grizzlik támadás előtt,
és harcolunk azért, hogy ki érdemel nagyobb szánalmat.

Megnyugszom. – Tudom, hogy ez nagyon fájdalmas időszak

volt számodra, Rob. De számomra is az volt. De nem én
kértem, hogy bűntudatod

legyen

amiatt,

hogy

steril

vagy,

hisz
ez

bármelyikünkkel megtörténhetett volna, ennyi erővel én is

lehettem volna. S én azt is mondtam neked, nem olyan
nagy baj, ha nem lehet gyerekünk. – Mert most, hogy
kimondom, rájövök, hogy tényleg nem érdekel, lesz-e
gyerekünk, vagy sem. Már azt sem értem, hogy egyáltalán
miért csináltam olyan nagy ügyet belőle. – De te nem
figyeltél rám. Látszott rajtad, hogy nem akarsz hinni nekem.

– De igen. Nagyon is akartam. Éppenséggel baromira

akartam hinni neked. – Rob megtörli a száját a kézfejével, és
megint megrázza a fejét. – Csakhogy mi történt? Jill nem
akar gyereket.

Jill mégiscsak szeretne egyet. Jill megint nem akar gyereket.

Jill szereti a gyerekeket. Jill utálja a gyerekeket. Jill sír, mert
nem lehet gyereke.

– Hát, veled ugyanígy állt a helyzet! Határozottan

emlékszem, azt mondtad, több minden van az életben, mint
taknyosokat nevelni. Ezek a te szavaid. Aztán már nem
találkozgattál a cimboráiddal, mert örökké azzal nyaggattak,
mikor lesz már gyereked. A korunkbeliek társalgása másról
sem szólt, mint a gyerekekről. S aztán az utcán az emberek
a gyerekeikkel, olyan volt számunkra, mintha aknamezőn
járnánk. De meg sem próbáltál megnyílni előttem.

– Ja, mert te annyira támogattál mindenben! Rohantál, hogy

dughass egy rohadt vízimentővel. Hát, kösz a támogatást és
a megértést.

– Egyáltalán nem így történt! – kiáltom, amikor Rob megint

odalép az ablakhoz, és kibámul. – Én igenis együttéreztem
veled, de lepergett rólad. Ezek után mire gondolhattam?
Hogy azért, mert nem lehet gyerekünk, ezután már sosem
fogunk normális házaséletet élni.
Valóban, talán tovább kellett volna próbálkoznom,
hatásosabb módokat kitalálnom, megértőbbnek lennem,
nem kellett volna ennyire érzelmi alapon megélnem Rob
krízisét. Vajon azért adtam fel ilyen könnyen, mert
felbukkant az az orosz? Ha nem jön, akkor talán tovább
harcoltam volna?

– Ne légy nevetséges – mondja Rob nyugodtabban,

bizonytalanul.

A mellkasomra szorítom a kezem, érzem, hogy a szívem

hevesen zakatol. Egy helyben toporgunk, járunk körbe-
körbe, és lassan már azt sem tudom, tulajdonképpen miről
is vitázunk.

Rob mély levegőt vesz, múlnak a percek, és a feszültség

alábbhagy.

– Na és szerelmes vagy belé? Abba a vízimentőbe?

– Szerelmes? Nem is értem, hogy juthat ilyesmi az eszedbe.

Nem! Csupán... Csupán egyszer történt meg.

Rob felemeli a karját.

– Nem akarom tudni.

De én tudom, hogy akarja. Ezért elmondok mindent.

Röviden.

Elmondom, hogyan találkoztunk, a cetlijét a kocsimon,

mesélek Leigh-ről, és hogy titokban irigyeltem a jókedvét.

– Ez a férfi segített, hogy egy pillanatra elfeledkezzek a

problémáinkról, Rob. Mellette szépnek éreztem magam.
Mert az a férfi, akitől a leginkább vágytam arra, hogy
szépnek lásson, úgy bánt velem, mint egy idegennel. S
addig is, míg képtelen voltam eldönteni, hogyan tovább, a
vele való találkozások valahogy életben tartottak.

Hirtelen rádöbbenek, hogy ezt a marhaságot épp Leigh-től

vettem.

Rob csak áll mereven, háttal nekem, abban a „nem akarom

hallani, miközben nagyon is érdekel” pózban, s időnként a
fejét rázogatja. Amikor ott tartok a történetben, hogy az a
férfi mentett meg, felhorkan. Hirtelen az IKEA-s jelenet jut
az eszembe, amikor azt a kis dalt rögtönözte, és tudom,
hogy soha többé nem fog énekelni nekem.

– Én nem akartam, hogy így legyen, Rob. Tudom, nem

hiszed el nekem, de így igaz. Azt sem tudom, hogyan
kerültem a kocsijába. – Az arcához emeli a kezét, és
megtörli a szemét. – Meg kell bocsátanod nekem. Nem
tudom elmagyarázni, hogyan történt, de tudnom kell, hogy
köztünk nincs vége mindennek. – Ebbe a vége szóba majd
belehalok. – Egyetlenegyszer történt.

Rob megfordul, ahogy rám néz, ráncokat fedezek fel az

arcán, olyan ráncokat, amik korábban nem voltak ott. Ezek a
ráncok miattam kerültek oda, és könnyek csillognak a
szemében.

Gyűlölöm magam, amiért könnyeket fakasztottam egy férfi

szemében.

– Édes istenem, Jill, tényleg idáig fajultak a dolgok

közöttünk? Teljesen lemondtál rólunk?

– Már nem tudom, mit éreztem akkor, mert már teljesen

elfeledtette velem az, ahogy mostanában érzek.
Szenvedély. Szex. Mennyire eltörpül a jelentőségük amellett,
amit épp most veszítek el.

– De miért csak egyszer történt? – jut hirtelen eszébe a

kérdés. – Már ha elhiszem, hogy csak egyszer történt. – Rob
felül az ablakpárkányra. Hihetetlenül jóképű, ahogy a nap
hátulról világítja meg az arcát. Úgy érzem, belehalok, ha
elveszítem.

– Nem akarok erről beszélni, Rob. Nem tudok. – Csak

suttogom a szavakat.

– De én tudni szeretném. El kell mondanod. Miért nem volt

folytatás?

Megdörzsölöm a szememet. A lepukkant lakás jelenik meg a

képzeletemben, meg amilyen durván belém hatol úgy,
ahogy Rob sohasem tette volna, úgy, ahogy a
pornófilmekben szokás.

Megvakarom az orrom hegyét.

– Azért, mert rémes volt! Olyan volt, mint egy szörnyeteg! –

Mindjárt rájövök, hogy nem ez a legjobb szó rá, de csak ez
jutott eszembe. Hihetetlen, hogy épp a férjemnek mesélek
arról, milyen visszataszító volt a szex egy negyvenkilenc
éves, vadidegen férfival.

– De öt perccel ezelőtt még azt mondtad, hogy kedves

ember volt.

A sírás fojtogat.

– Azt hittem, hogy tényleg az. – Rob fürkészve néz rám. –

Kedves volt, vonzódtam hozzá, ezért azt feltételeztem, hogy
majd jó lesz... De nem volt az. Le akartam állítani, de
addigra már elragadta a hév. Mondtam, hogy hagyja abba...
– Még most is, hogy próbálok visszaemlékezni, egyáltalán
nem vagyok biztos a dolgomban. Tulajdonképpen nem is
akarok emlékezni.

– Te meg mit mondasz? – Döbbent, szomorú az arca. – Azt,

hogy végül is megerőszakolt?

Egy pillanatra elgondolkodom. Vajon ha igent felelek, akkor

megbocsát nekem? Egymás szemébe nézünk. A szívem
hangosan kalapál, ahogy a hazugság a számra kívánkozik.
De hát az a férfi nem volt erőszaktevő, gyalázat lenne
rásütni a bélyeget csak azért, hogy előnyt kovácsoljak
belőle. Csupán egy érzéketlen, önző

szerető volt, aki nem számolt velem az egyenletben. Én

csak egy test voltam. Én értettem félre az egészet.

Megrázom

fejemet.

Rob

arcán

pillanatnyi

megkönnyebbülés, de aztán újra megkeményednek a

vonásai.

– Szóval csak rossz szex volt.

Döbbenten emlékszem vissza arra, ahogy hozzám ért, a

szájára a mellemen, a furcsa férfira, aki Rob felségterületén
kalandozott. Az állatias ösztönlényre.
– Tudom, Rob, a világ legőrültebb gondolatának fog hatni, de
valószínűleg én vagyok az egyetlen nő, aki úgy feküdt ott
egy férfi alatt, hogy közben azt kívánta, bár a férje volna az.
– Rob arckifejezése egyszerre árulkodik megütközésről és
kíváncsiságról.

– Nagyon szerettem volna úgy érezni, hogy kellek valakinek.

De amikor odáig jutottunk, már nem akartam mást, csak
hogy te légy velem. – Mintha ettől a kijelentéstől kisebbnek
tűnne a vétkem, pedig nem így van.

Rob leereszkedik egy székre velem szemben, de távolabb

húzza.

– Vagyis a táskádat sem lopták el. Csak kitaláltad az

egészet.

– Nála maradt a táskám.

Rob lassan megemészti a hallottakat, majd elneveti magát.

– Vagyis a telefon... Amikor felhívtalak, akkor ő vette fel?

– Valószínűleg.

– Őt jelentettem fel a rendőrségen? Hát ezért voltál annyira

ideges? A francba! Mekkora hülyét csináltál belőlem, Jill!

Igen, így gondolhatja, noha én nem így érzem.

– Hidd el, nem akartam...

– Én bíztam benned – mondja őszintén, megsebzetten. – Ha

létezik a világon ember, akivel kapcsolatban megesküdtem
volna, hogy sohasem képes ilyesmire, az te voltál, Jill. –
Hitetlenkedve rázza a fejét.
Ezután már nem beszélünk sokat. Rob felmegy az emeletre,
és az ágyra veti magát. Egy idő után követem, megállok az
ágynál, és nézem. A szemem láttára mélyülnek el az
árnyékok a szeme alatt.

Eszembe jut, hogy anya egyszer azt mondta, a házasság

próbák sorozata. Vajon hogy álljuk ki ezt a mostanit?
Kimerülten a lábához kuporodom, minden erő kiszállt
belőlem. Sokáig maradunk így, némán, én pedig várom, mi
fog történni ezután, figyelem az óra pirosan villogó számait,
mintha ezek lennének életem utolsó percei. Közben
magamban fohászkodom, hogy a kivégzés elmaradjon.

– Rob – riasztom fel a gondolataiból. – Tudnom kell, mire

gondolsz.

Rob pislogás nélkül, mereven bámulja a plafont. Végül

kelletlenül megszólal.

– Nem tudom, mit gondoljak. Halvány fogalmam sincs róla.

Csak szeretném, ha magamra hagynál. – Elfordítja a fejét, s

a kezével eltakarja a szemét. – Kérlek, Jill, hagyj magamra.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A vendégszobában alszom.

– Akarod, hogy hazamenjek a szüleimhez pár napra? –

kérdezem Robtól egy álmatlan éjszaka után, mielőtt
munkába indul. – Elmegyek, ha ettől jobban éreznéd magad
– ajánlom fel nagyvonalúan, bár rettegek, hogy igent mond.

– Tőlem azt csinálsz, amit akarsz – feleli, én pedig azt

gondolom: rendben, ha rajtam áll, akkor maradok.

Amikor pár óra múlva hazajön, én épp egy tonhalas salátát

rakok össze.

– Szóval még itt vagy – állapítja meg fásult hangon.

– Igen – felelem. – Itt lakom.

Rob a szekrényben kotorászik, majd kinyit egy

lazackonzervet, dacosan jelezve, hogy nem kér abból,
amihez hozzáértem.

Abbahagyom az uborka szeletelését, leülök, és nézem,

ahogy eszi a halat, amit csak egyszerűen kiöntött egy
tányérra, még a bőrét sem húzta le. Kiefer nedves, fekete
orrát a könyökéhez bökdösi.

– Ezt ne – mondja csöndesen, amikor én is felmegyek, és

mellé fekszem az ágyba, miután vacsorázott. Bebújok a
takaró alá, megpróbálok hozzásimulni, de ő meggörbítve a
gerincét, eltol magától. – Jill, kérlek, hagyj magamra.
Gondolkodni szeretnék. – De hogy nem mozdulok,
félrerántja a takarót, felkapva a párnáját, átviharzik a
vendégszobába, és bezárja az ajtót.
Kipattanok az ágyból, bemegyek a gardróbba egy fém
ruhaakasztóért. Rob számtalanszor nyitotta ki ilyennel az
ajtót, amikor a vécén üldögéltem. Viccesnek találta.
Odamegyek az ajtóhoz, s felrántom a zárat.

– A francba! – mordul fel, amikor belépek. – Ha ezt csinálod,

én megyek el. – Felpattan, visszaviharzik a hálószobába, és
néhány holmit dobál egy sporttáskába.

Utánamegyek. Szédülök, az ajtófélfának dőlve úgy érzem,

mindjárt összeesem. Elképzelem, hogy mihelyt kilép ezen az
ajtón, máris valaki másé lesz. Újra beleszeret valakibe.
Lecserél engem.

Nem!

– Ne hagyj el.

Hátulról a vállába kapaszkodom, miközben ő behúzza a

táska cipzárját. Rájön, hogy a büszkeségem maradéka is
elhagyott. Áll tanácstalanul, esze ágában sincs elmenni, hisz
nincs is hová mennie, csupán a szüleihez, de elképzelni sem
tudom, hogy odamenjen, és kénytelen legyen mindent
elmesélni. Leteszi a táskát, megragad, és kitessékel a
szobából, majd kulcsra zárja az ajtót. Egy darabig
kopogtatok, közben szégyellem a kétségbeesett
viselkedésem, de meg is könnyebbülök, amiért Rob
meggondolta magát. Aztán hirtelen olyan kimerültséget
érzek, hogy lekuporodom a földre.

Másnap reggel ugyanabban a testhelyzetben ébredek,

egészen elzsibbadt a jobb oldalam. Hallom, hogy Rob
bemegy a fürdőszobába. Benyitok, kiderül, hogy nyitva van,
ezért belépek. A táskája a földön hever. Leülök a lecsukott
vécére, és figyelem a mozgó sziluettjét az üvegajtó mögött.
Amikor kilép, ledobja magáról a törülközőt, mintha ott sem
lennék. Vele szemben ülök a konyhában, miközben megeszi
a müzliszeletét. A levegőben szomorúság, néma meg nem
értés. Rossz voltam, és ezzel a fagyos némasággal büntet.
El kell viselnem, közben imádkozom, hogy minél hamarabb
megbocsásson.

Még egy napot és éjszakát szenvedünk így végig. Rob

elmegy dolgozni; hazajön; vacsorát készít magának;
bezárkózik a hálószobánkba, s én kénytelen vagyok a
vendégszobában éjszakázni. De aztán, amikor a harmadik
este hazajön, valahogy másnak tűnik. Nem vonul egyenesen
a konyhába, hogy ennivalót készítsen magának. Ehelyett
leül a nappaliban.

– Idehallgass, azt mondtad, hogy elmész a szüleidhez.

Szerintem ez jó ötlet. Gondolkodnom kell, de nem tudok, ha

itt vagy. Vagy elmész, vagy ha maradsz, akkor én megyek
el. De azt hiszem, joggal gondolom úgy, hogy neked kell
menned.

Meg vagyok döbbenve. De hát mégis mire számítottam?

– Mennyi időre? – kérdezem, miközben rám tör a pánik.

– Honnan tudhatnám? Őszintén mondom, hogy fogalmam

sincs. Pár napra. Egy hétre. Egy hónapra. Mit tudom én.
Addig, míg ki nem találom, mit akarok csinálni.

– Nem – tiltakozom. – Kérlek, ne kényszeríts rá. Jobb, ha itt

vagyok, és megbeszéljük. Könnyebben túljuthatunk rajta, ha
beszélünk róla. Nem mehetek el, ez az otthonom.

– Jill, arra kérlek, hogy menj el, hogy egy kis levegőt kapjak.
– Olyan lassan és eltökélten beszél, mintha egy
elmebetegnek magyarázna. De amikor azt mondom, hogy
képtelen vagyok elmenni, az égnek emeli a karját.
Kétségbeesés és kiábrándulás ül ki az arcára. – Nem értem,
miért olyan lehetetlen, amit kérek.

– Azért, mert félek, hogy ha elmegyek, soha többé nem

engedsz vissza.

– Jól van. Akkor én megyek el. Most rögtön. – Rob dühösen,

de erőtlenül feláll. – Most muszáj elmennem. De mire
visszajövök... Nagyon kérlek, ha még jelentek neked
valamit, akkor ne legyél már itt.

Becsomagolok néhány holmit egy kisebb táskába. Aztán

még párat, minden eshetőségre számítva. Apának csupán
annyit mondok, hogy néhány napig ott maradok, hogy
lássam, minden rendben van-e. Első éjjel, amikor a régi
szobámban alszom, felriadok a sötétben, s abban a
pillanatban nem is nagyon tudom, hol vagyok. Felülök, és
beverem a fejem egy falba, amire nem számítok. Míg a
fájdalmammal vagyok elfoglalva, hirtelen eszembe jut, hol
vagyok, és miért, s átjár a veszteség érzése. A holdfénynél
megnézem az órámat. Hajnali négy. Vajon Rob is ugyanígy
hánykolódik, mint én, siratja az életünket, legszívesebben
rohanna ide hozzám, hogy megbocsásson és hazavigyen?
De valahogy kételkedem benne.

Ez így megy néhány napig, igyekszem apa segítségére

lenni, de nem nagyon tudok megmaradni a közelében, hisz
tudom, hogy átlát rajtam. Így aztán a harmadik nap, amikor
Rob már biztosan elment dolgozni, hazamegyek.
Összegömbölyödve ráfekszem az ágynak arra a felére, ahol
ő alszik, és így maradok órákon át, de aztán távozom, még
mielőtt hazaérne, és nem hagyok semmi nyomot, ami
árulkodna az ottjártamról. A rákövetkező napokon is ezt
csinálom, de pénteken Rob azzal lep meg, hogy korábban
jön haza a szokásosnál.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezi feszülten. A nappaliban
ülök az egyik fotelben. A kutyát magával vitte dolgozni.
Kiefer annyira örül, mintha már hónapok óta nem látott
volna.

– Szükségem van még egy-két holmira – hazudom. – Most

már volt elég időd gondolkodni – fogok bele egy rögtönzött
beszélgetésbe.

Egyszerűen

csak

kibukott

belőlem,

pedig

valószínűleg nem kellett volna ezt mondanom. Azonban

még kétségbeesetten hozzáteszem: – Remélem, most már
megengeded, hogy hazajöjjek.

Rob leül. Letört, elgyötört, nem is emlékeztet a régi

önmagára. Képtelen vagyok elhinni, hogy mindezt én tettem
vele.

S miért hiszem, hogy hét nap elegendő volt neki a

gondolkodásra, arra, hogy tisztábban lásson – hogy tízévnyi
házasságot képes legyen pozitívan szembeállítani egyetlen
rossz lépésemmel.

– Igen, gondolkodtam. Mást se teszek. Éjjel-nappal csak ez

jár a fejemben. Másra sem tudok gondolni. – Megrázza a
fejét, mintha el akarná hessegetni a gyötrő gondolatokat. –
Folyton magam előtt látlak egy másik férfi karjában. – Nem
tudom elviselni a tekintetét, félre kell fordítanom a fejemet.
– Azt hiszem, valami olyasmire jutottam... úgy érzem, hogy
egész egyszerűen képtelen lennék továbblépni.
Megbocsátani. Magam mögött hagyni. Egész egyszerűen
nem működne.

– Ezt meg hogy értsem? – A hangom megremeg a

félelemtől.

Rob szemébe könnyek szöknek.

– Azt hiszem, a mi házasságunknak vége.

Egy hosszú percbe is beletelik, mire felfogom a szavait,

amelyekről azt kívánom, bár ne hallottam volna. Sietve
mondom: – Nem! Ezt nem gondolhatod komolyan! – Rob
továbbra is meredten engem néz.

– Sajnálom – mondja, de ez a hangján egyáltalán nem

érződik.

Nem, nem, nem! Nem lett volna szabad hagynom, hogy itt
találjon, több időt kellett volna hagynom neki, megvárni,
amíg ő

jön el értem. Talán valójában nem is ezt akarta mondani,

csupán a váratlan felbukkanásom váltotta ki belőle ezeket a
keserű, visszavonhatatlan szavakat. Megint elhibáztam.

De Rob komolyan gondolja. Másnap és a rákövetkezőn

csomagolok, egy bőröndbe s néhány dobozba pakolom a
holmimat. De nem viszek mindent magammal. A
télikabátom marad, ahogy a csizmáim is. Az ékszereimből is
itt hagyok. Csupán olyan dolgokat viszek el, amelyekre
mostanában szükségem lehet, meg néhány emléket,
amelyek sokat jelentenek számomra. Szentül megfogadom,
hogy amíg a szüleimnél leszek, arra használom fel az időt,
hogy kitaláljam, hogyan szerezhetném vissza Robot. Nem
lesz könnyű. Rob talán egy kicsit kifinomultabb a férfiak
nagy többségénél, de mint minden, bányászcsaládból
származó, keményen dolgozó ember, ő is nagyon eltökélt.
Ha egyszer eldöntött valamit, aligha gondolja meg magát. A
tízéves házasságunk alatt egyetlen alkalomra sem
emlékszem, amikor ilyet tett volna.

Állok a küszöbön, a zsebemben kotorászok zsebkendő után,

visszanézek a házra, s rám tör az elválás nyomorúsága.
Képtelen vagyok kisétálni innen, képtelen vagyok megtenni.
Nem hibáztatom, amiért szabadulni akar tőlem, magam is
ezt tenném hasonló helyzetben. De ez akkor sem megy.
Ráadásul ebben a pillanatban

nem

érzem

igazán

tisztességesnek,

egyenes

megoldásnak.

Visszamegyek a házba, a kanapéra rogyok, elszántan,

mintha sztrájkolnék, noha tisztában vagyok vele, hogy nem
célravezető, amit csinálok, el kellene fogadnom a döntését.
Végighordozom a tekintetem a Rob által készített, tömör
bútorokon, a téglalap alakú folton a falon, ahol korábban az
esküvői képünk lógott, amíg el nem csomagoltam. Nem,
gondolom magamban, ez itt Jill és Rob otthona. Nem
kizárólag Robé. Visszaakasztom a képet a helyére.

Nem
adok

esélyt

Robnak

arra,

hogy

ilyen

könnyen

elfeledkezhessen a közös életünkről.

Hazaérve dühösen néz rám, unja már az ostoba játékaimat.

– Azt hittem, már rég elmentél!

– Kérlek, nem beszélhetnénk meg?

– Nem! Hányszor akarod még megbeszélni? Megmondtam

már: nincs több mondanivalóm a számodra!

– Szerintem pedig igen. – Elmegy mellettem, a léptei

döngenek a padlón. – Én mégis szeretném, ha beszélnénk.

– Mondtam már! – üvölti Rob, a hangja kétségbeesett, s

ebből tudom, hogy az ereje végén tart. – Hagyj már végre
magamra!

Áthajtok Sunderlanden. Linda Ronstadt a „Kék folyó”-t

énekli, át kell kapcsolnom egy másik adóra. Még a piros
lámpát sem veszem észre, bele is szállok egy piros Toyota
hátuljába. Már csak a fémes csattanást érzékelem, és azt,
hogy előrelendülök az ülésben. A sofőr, egy középkorú, nagy
hasú férfi kiszáll, beszél a rezzenetlen arcomba az üvegen
át. Amikor letekerem az ablakot, motyog valamit arról, hogy
a kórházba igyekszik, mert épp most vitték be a feleségét.
Nézem a nagy pocakját, elkapom egy-egy szavát, mint kár,
biztosító, telefonszám. Egy papírfecnit meg egy tollat
rázogat felém. Zavarba hozza, hogy nem reagálok.
Automatikusan elveszem tőle a tollat. Mielőtt visszaszáll az
autójába, utoljára rám néz, s megrázza a fejét, mintha
agyalágyult lennék.

Amikor odaérek a szüleim házához, felteszek egy nagy,

sötét napszemüveget, ahogy a bukott hollywoodi sztárok
szokták. Apa nyit ajtót, s némi késéssel észleli a bőröndöket.
Nem törődöm vele.

– Hát ezek?

– Kénytelen leszek egy kicsit tovább maradni – mondom, és

erőlködve átemelem a bőröndöt a küszöbön.

– Nem a csomagokra gondoltam, hanem az árkokra a

szemed alatt. – Megvakarja az arcát. – Mi történt? Valami baj
van?

Csupán annyit mondok, hogy némi nézeteltérés adódott Rob

meg köztem.

Sosem fogom elmondani neki. Anyám talán megértené, ő

mindig is nyitottabb volt a modern nevelési elvekre.

Szerinte én soha semmi rosszat nem tettem. De apa sokkal
konzervatívabb nézeteket vall a nők helyes viselkedéséről.
Nem tudnám elviselni a kioktató szózatait.

Amikor belépek a szobába, a szívszerelme elkapja a

tekintetét a tévé képernyőjéről.
– Szia, drágám – mondja apámnak. Ma nem ismer rám, ma
senki vagyok a számára, és ez a szívembe mar. Arra
vágyom, hogy felálljon, magához öleljen, és mindent jobbá
tegyen. Bárcsak visszautazhatnánk az időben néhány
hónapot, amikor ezt még meg tudta tenni. De ez a szép,
őszinte tekintet arról árulkodik, hogy nagyon messzire jár
tőlem. Elizabeth Maliin ugyan itt üldögél, de ő

pusztán csak egy héj, amiben az én anyám már nincs

benne.

Az elkövetkező néhány nap is így telik el. Mindketten csupán

élettelen, üres héjak vagyunk. Immáron hivatalosan is
igyekszem helyet találni a holmimnak a valamikori szobám
zűrzavarában. A saját párnámra fekszem, s miközben nem
jön álom a szememre, eszembe jut, hogy valaha ebben az
ágyban álmodoztam arról, találkozom majd egy olyan
férfival, mint Rob.

Egyik nap arra lépek ki a szobámból, hogy a szüleim

huzakodnak az előszobában. Anyám el akar menni otthonról
négy bevásárlózacskóval a kezében, amelyekbe ruhákat
pakolt. Apa a karjánál fogva próbálja visszatartani, de anya
ellenkezik.

– Összecsomagolta a ruháit, és azt mondja, elmegy. Hogy

visszaköltözik az anyjához New Yorkba.

Anyám kitépi magát, a kilincs után nyúl, én meg szaladok,

hogy megállítsam.

– Be van zárva – mondja apa türelmesen anyának, mégis

olyan hangsúllyal, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne. –
Nem tudsz elmenni sehová, Bessie. Nálam van a kulcs. – De
anyám csak rángatja a kilincset, mint egy megkínzott rab,
aki hirtelen lehetőséget lát a szökésre. – Bessie. – Apa
gyöngéden anyám kezét simogatja. – Gyere, szerelmem. Ülj
le kicsit. Gyere, és igyál egy pohár teát.

– Idehoztad őt! – Anya hirtelen vádlón néz rám, a szeme ma

valószerűtlenül fakó.

– Azt hiszi, hogy a barátnőm vagy – magyarázza apa.

– Cemende – sziszegi felém anyám megvetően. – Nem

tudtad megtartani a magad emberét, ezért most a másét
akarod!

Döbbenten a szám elé kapom a kezemet. Amikor végre

megjön a hangom, már azt sem bánom, hogy hallja és
esetleg megértheti.

– Ennyi volt! Hívom az orvost. Ez így nem mehet tovább! Ez

őrület! Egy bolondokháza! – Próbálom visszafojtani a sírást,
aztán elönt a bűntudat. Az ő pártjukat kellene fognom,
ehhez képest mintha csak magamat akarnám megvédeni.

– Ne gyere ide, és parancsolgass nekünk! Ha ez egy

bolondokháza, akkor a mi bolondokházánk, te pedig fogd a
holmidat, és menj haza, itt nincs rád szükségünk – vág
vissza apa, majd sietve hozzáteszi: – Ó, ne haragudj, kicsim.
Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. – Apa a karjába öleli
anyámat. – El akarnak vinni tőlem – sírja, és anyám a válla
fölött sebzetten, de némi csöndes diadallal néz rám.

Amikor anya megnyugszik, sikerül rávenni apámat, legalább

azt engedje meg, hogy felhívjam az orvost. Betelefonálok az
egészségközpontba, ahonnan ideküldik dr. Reillyt, egy
jóképű, fiatal, vörös hajú, mosolygós szemű férfit.

– Ír – súgja oda apám. – Szerinted hány éves, tizenhárom? –

Dr. Reilly megjegyzi, hogy utoljára 1996-ban látta orvos az
anyámat. – Azért, mert a mi családunk nem bízik az
orvosokban – közli erre apa.

Az orvos megkérdezi anyámtól, hogy hívják, mire anya azt

feleli:

– Elizabethnek. Vagy Bessie-nek, ahogy a férjem hív –

mosolyog apára. – Mintha egy fekete labrador volnék.

Miután meghallja a nap eseményeit, dr. Reilly ad néhány

tablettát, ami állítólag megnyugtatja anyát, és javasolja,
hogy kérjünk időpontot a klinikán egy alaposabb
kivizsgálásra.

Hozzáteszi, hogy ha esetleg úgy gondolnánk, apa nem tud

kellőképpen gondoskodni róla, akkor elgondolkodhatnánk
egy otthonon, ahol szakértelemmel viselnék a gondját.

– Köszönjük, fiatalember – mondja apa. – Hálásan köszönjük,

hogy idefáradt, és külön köszönjük a jó tanácsait. És most
kikísérem az autójához.

Apa megragadja az orvost a gallérjánál fogva, a másik kezét

a hátára teszi. Erőnek erejével tessékeli ki az ajtón, majd
végig a kihajtón. Amikor az orvos kiszabadul apám
szorításából, gyorsan beugrik az autója biztonságába, s csak
annyi időre fordul vissza, hogy elkapja a bocsánatkérő
pillantásomat, és küldjön felém egy halvány, döbbent
mosolyt.

Képtelen vagyok bemenni dolgozni, ezért ismét beteget

jelentek. Mivel Irving házon kívül van, összehordok valami
olyasmit a lányoknak, hogy az a vírus még mindig bennem
bujkál.

Megkérem, hogy mondják meg a főnöknek, és azt is, hogy

jövök, mihelyt meggyógyulok. Amikor Leanne visszajön az
ebédből, telefonál. Anélkül, hogy részletesebben
ecsetelném, neki elárulom, hogy a házasságommal vannak
problémák, de megígértetem vele, hogy erről nem szól
senkinek egy szót sem. Aztán Wendy telefonál.

Róla szinte teljesen elfeledkeztem. Eljött az a pont, amikor

el kell mondanom az embereknek. De csak bámulom a
nevét a telefon kijelzőjén, de nem veszem fel. Most még
képtelen vagyok rá.

Aztán egyszer csak elkezdek hányni, talán ez a jogos

büntetésem. Arra gondolok, mégiscsak összeszedtem
valami vírust, nem is volt hazugság. Apa teát tölt belém. A
konyhában tüsténkedik, összeüt valami zöldséges ételt meg
Yorkshire-pudingot. Az ablaknál ülünk, ahonnan a füves
gyepre látni, körben a szomszédok ikerházak, bennük csupa
idős lakókkal. Tudom, apa arra vár, hogy végre elmondjam
neki, mi a helyzet. Nem erőlteti, de látom, hogy zavarban
van. Mi sosem beszélgettünk egymással lelki dolgokról.
Bármennyire szeretem is apámat, mindig anya volt az, aki
előtt megnyíltam.

– Mi történt vele? – kérdem, a fejemmel a szemközti ház felé

biccentek, amelynek újságpapírokkal takarták le az ablakait.

– Dolly Oliverrel? Elment. Agyvérzés. Körülbelül egy hónapja.

Apa ujjait nézem, ahogy a teásbögrét szorongatja, és a

szívem elszorul amiatt, hogy tudom, fogy az időnk.

– Milyen érzés látni, hogy elmennek azok az emberek, akiket

egész életedben ismertél? Akikkel együtt voltatok fiatalok,
akikkel egyszerre neveltétek fel a gyerekeiteket?

Apa abbahagyja az evést.

– Hát, senki sem szereti hallani, hogy egy ismerőse a fűbe
harapott. De ilyen az élet. Ahogy az ember öregszik,
kénytelen elfogadni. Mindannyiunkra ez vár. De ha az ember
rendes életet élt, ha jól bánt azokkal, akiket szeretett, akkor
nincs miért félni, hogy elhagyjuk ezt a világot. – Apa az
arcomat fürkészi. Vár, hátha mondok végre valamit. Én meg
csak azon töprengek, ki mellett fogok megöregedni, ha Rob
nem bocsát meg nekem. És ami még ennél is fontosabb, ki
mellett fog Rob megöregedni. – Most ki miatt kell a Ray?

Amikor sírok, mindig felteszem a napszemüvegemet, s

ilyenkor apa azt mondja, hogy Ray Charlest alakítom.

Valahogy túlélem a hetet, de nem érzem valami fényesen

magam.

Anya bolondériái, apa könnyei, anya piszkos ruhái a lakás

különböző részein, a fűtés legnagyobb fokozaton, a tévé
üvöltése, apa kiselőadása, hogy ne kapcsolgassam fel-le a
villanyt, mert az energiapocsékolás, vagy a kopogása a
fürdőszoba ajtaján, valahányszor bemegyek, mondván,
sürgősen ki kell mennie. Na meg az, hogy apa sikongat,
mint egy vészbanya, az éjszaka kellős közepén. Erről már
teljesen elfeledkeztem. Amióta csak élek, kísértik ezek a
rémálmok, és egyre hangosabban ordibál, míg az embernek
megfagy a vér az ereiben, de aztán anya addig bökdösi a
könyökével, amíg fel nem ébred. Aztán az állandó jövés-
menés az utcákon... Úgy érzem, fiatalon fogok elpatkolni.

Közben természetesen állandóan hazatelefonálok, hogy

halljam Rob hangját az üzenetrögzítőn. Ha otthon van, és
felveszi, akkor leteszem. A minap beleszólt:

– Halló? Halló? Jill, te vagy az?

– Nem – mondtam bánatosan, önsajnálattal telve.

– Ne telefonálgass. Ha nem hagyod abba, letiltatom a
hívásaidat.

Ettől kezdve abbahagyom, mert tudom, hogy megtenné. De

elautózom a házunkig, leparkolok az utcán, és figyelem a
bejárati ajtót, várom, hogy kijöjjön. Aztán anélkül, hogy
tudná, követem a munkába, a zöldségeshez, a parkba
Kieferrel. Közben arra gondolok, ha valaki meglátna, és
rendőrt hívna, Rob valószínűleg boldogan nézné végig, hogy
bebörtönöznek.

Aztán összeszedem a bátorságomat, és felhívom Wendyt. A

Tiffany-lámpa fényénél üldögélve a nappaliban, egy pohár
borral a kezemben, amitől émelyegni kezdek, elmesélem
Wendynek, hogy mit csináltam. Wendy órákig hallgatja, s
közben, szinte automatikusan, megiszik egy üveg bort.
Persze nagyon ügyelnem kell a szavaimra, elvégre azt nem
mondhatom el neki, hogy Leigh szinte belekergetett azzal,
hogy láttam, milyen boldog a Neillel folytatott viszonyban.

Nem mondom el azt sem, hogy pontosan hogyan zajlott,

csupán annyit, hogy egyetlenegyszer történt meg, és
szörnyű

bűntudatom támadt miatta. Minden ismerősöm közül

Wendytől számítottam a legrosszabb reakcióra, ő azonban
olyan megértően hallgat, mint egy terapeuta. Nem ítélkezik,
pedig nem is feltételeztem volna, hogy képes ilyesmire, hisz
megcsalt feleség.

– Engem csak az lep meg, Jill, hogy én mindig úgy

gondoltam, téged soha semmi és senki nem tud tévútra
vinni. Azt sem feltételeztem, hogy ilyesmit tennél végső
kétségbeesésedben.

– De te vajon mit csináltál volna hasonló körülmények

között, Wendy? Amikor a férjed hozzád sem ér, és még csak
nem is hajlandó veled beszélni róla?

Wendy elgondolkodik.

– Ha tudom az okát? Ha tudom, hogy csak nemrég tudta

meg a szomorú hírt saját magáról, és tudom, hogy a
nemzésképtelenség milyen kényes téma egy férfi számára...
Azt hiszem, talán időt adtam volna neki.

– Időt?

– Igen.

Miért is nem adtam?

Aztán megjön a levél. Jó néhányszor elolvasom, mire

felfogom. A szemem minduntalan megakad olyan szavakon,
amelyek csak nehezen jutnak el a tudatomig. Rendszeres
késések.

Igazolatlan távollét. Hanyag munkavégzés. Távolmaradás

egy értékelő értekezletről, ami egy hete volt. Egy értekezlet,
amiről korábban nem is hallottam. Lerogyok, a papír kihullik
a kezemből.

Az én remek kis állásom a futballklubnál! A kedves

munkatársak, akikkel együtt szoktam ebédelni. Néhány
órával később Leanne telefonál. Azt mondja, Irving már
régóta készült erre. Állítólag megüzente nekem, hogy lesz
ez az értekezlet, de ő

kételkedik abban, hogy tényleg üzent volna. Aztán még

olyanokat mond, hogy fellebbezés meg per meg
megalapozatlan elbocsátás, de a szavai lepattannak rólam.
Aztán még hozzáteszi: – Miért nem kértél orvosi igazolást?
Heather is ezt csinálta, amikor a férjének viszonya volt
valakivel.
Vagyis Leanne azt hiszi, hogy Rob félrelépett. S bármily
rémesen hangzik, nem érzem úgy, hogy ki kellene
ábrándítanom.

Jólesik az aggodalma, ám már nagyon szeretném, ha

letenné a telefont.

Amikor elpanaszolom apának, hogy nem értem, miért

mondtak fel nekem, a kezembe nyom némi pénzt a
nyugdíjából.

Én persze tiltakozom, nem akarom elfogadni, de ő erővel

rám tukmálja.

– Ne aggódj. A kormánynak nem kell tudnia, hogy hárman

osztozunk rajta.

De aggódom. Nagyon is aggódom, hogy mi lesz így velünk.

Valószínűleg leplezni sem nagyon tudom az aggodalmam,

mert az éjszaka kellős közepén arra riadok fel, hogy áll
valaki a szobámban. Mintha anya hintőporának illatát
érezném.

– Anya – súgom. Ő áll az ágyam mellett, az arcomhoz

nyomja az arcát, aztán a meleg kezével megsimogat.

– Akármi történjék is az életben, egyvalamit tudnod kell:

senki sem fog téged soha úgy szeretni, ahogy az
édesanyád.

Aztán kapok tőle egy nedves, büszke puszit az arcomra,

majd anya ugyanolyan nesztelenül, ahogy jött, kimegy, csak
a hűtő

mormolását hallani a távolból. Minden olyan hirtelen

történik, hogy elbizonytalanodom, nem álmodom-e.
Mennyi időbe telik, míg az ember összeszedi magát? Mert
én nem jöttem rendbe. Wendy szerint orvoshoz kell
mennem, mert az arcom nagyon sápadt, beesett.

– Te viszont nagyon összeszedett vagy – mondom.

– Túl fogom élni. Igen, így nézek ki, ha emberek közé

megyek.

De ha itthon vagyok egyedül a gondolataimmal, az már

egészen más történet. Akkor rád hasonlítok.

Az orvos a szokásos tíz percnél többet foglalkozik velem,

ami hízelgő, de egyben nyugtalanító is, attól függően,
honnan nézi az ember. Valószínűleg az lehet az oka, hogy
amikor megkérdi, mi a baj, egyszerűen elsírom magam.
Lehúzza a bőrt a szemem alatt, lefuttat néhány vértesztet.
Én ugyan egy percig sem gondolom, hogy depressziós
lennék, de amikor azt mondja, hogy felír valami élénkítőt,
azzal nyomban hivatalosan azzá válok, és közlöm, hogy nem
szeretnék depresszió elleni gyógyszereket szedni. Állítom,
hogy máris jobban vagyok. Kihúzom magam, és kisétálok, a
könnyeim már csak odakint erednek meg.

A hétvégén lemegyek a Seaburn-tengerpartra, úgy érzem,

ez kell ahhoz, hogy magam mögött tudhassak mindent.
Tudom, hogy a férfit már nem találom ott, hisz szeptember
van. És valóban, kísértetiesen hat a hely ezen a borongós,
szürke napon. A vidámpark is bezárt már, ahogy a kávézók
is. Egyedül a Morrisons szupermarketben látszik némi élet.

Végigsétálok az elhagyatott sétányon, s odaérek ahhoz a

padhoz, ahol akkor ültünk, amikor kimondtam azokat a
rettenetes szavakat.

„Nekem
még

sosem

volt

viszonyom.”

Ahogy

körbepillantok a kihalt strandon, minden újra felidéződik

bennem.

Újra átélem, felnagyítom, mintha ez kellene ahhoz, hogy

meg tudjak bocsátani magamnak. Meg kellett volna állni a
flörtnél, azért még nem jár büntetés. Meg kellett volna állni,
hogy csak egy lehetőség maradjon, egy gondolat, amivel
eljátszik az ember.

Akkor

öregkoromban

képzeletem

hosszú

folyosóján

bolyonghatnék végig, felidézve a múltat, s Rob mellettem

ringatózna egy karosszékben.

Ha már Robnál tartunk: ezen a héten bátor tettre szántam el

magam. Hazaautóztam, bekopogtattam a saját ajtómon,
ami, mondanom sem kell, elég bizarr érzés volt. Robra alig
ismertem rá a háromhetes szakáll alatt, és a hajára is ráfért
volna már egy alapos vágás. A mélabús, sötétkék szempár
egy bujdoklóé. De aztán ráeszmél, hogy én állok ott. Az
ajtót nyitva hagyja, ahogy visszafordul a házba. Megyek
utána. Üresnek tűnik a ház. Érződik a hiányom.

A konyhába lépve minden olyan idegennek tetszik, mintha

sokáig nyaraltam volna, és most újra vissza kellene
szoknom a régi életembe. Rob felbont egy leveskonzervet.
Elcsodálkozom, mennyire lefogyott. A munkalap tele nyitott
konzervdobozokkal, kiürült kenyereszacskókkal, üres tejes-
és üdítősdobozokkal, a tűzhelyen ételmaradékok, Rob cipői
szétdobálva az egész lakásban.

– Haza akarok jönni – jelentem ki. Rob beleönti egy lábasba

a fehér színű levest.

– Nem jöhetsz. – Rob meggyújtja a gázt, és nézi, ahogy a

leves fröcskölni kezd. Ahogy meglátom, mennyire lötyög a
feneke a farmerben, gyorsan a szám elé kapom a kezem,
nehogy hangosan feljajduljak.

– Meg kellene kavarnod, különben kifut – mondom neki.

Mint a régi lábasoknál, ezen is ott díszelegnek a ráégések,

várják, hogy lesúroljam róluk. S míg ezt tenném, közben
Robot átkoznám, bánva, hogy hozzámentem, mintha egy
zsíros edény a világ végét jelentené. Ki érti, miért csinálunk
akkora ügyet mindenféle semmiségekből? Ma meg már
mindent megadnék azért, ha visszakaphassam Robot és a
mocskos nadrágjait meg a szanaszét dobált, koszos
alsóneműit.

Rob kiönti egy tálba a levest, a mosogatóból kivesz egy

koszos kanalat, azzal sem bajlódik, hogy elmossa, majd leül
az asztal mellé.

– Ha akarod, elmegyek – mondom. Rob beleharap a

bagettbe.
– Azt csinálsz, amit akarsz. – A leves megégeti Rob száját.

Feláll, kivesz egy dobozos üdítőt a hűtőből. Egy pillanatra

eszembe jut, vajon csókolózom-e még valaha Robbal. De azt
hiszem, abban a pillanatban, hogy az ajtóban megláttam,
milyen állapotban van, már tudtam is rá a választ. Még ha
meg is tudna nekem bocsátani, azt sohasem bocsátaná
meg, hogy ilyen állapotba került miattam.

Nézem, ahogy félrelöki a leves bőrét. Számára én nem is

létezem. A teste gyógyul, de csak úgy, hogy engem kizár az
életéből.

– Anyád hogy van? – kérdi végül. A korábbi vacsoráinkra

emlékeztet a kérdés. Ez reményt ébreszt bennem.

– Nem jól. De nem is nagyon rosszabbodott az állapota. – És

elmondom, hogy felmondtak nekem.

– És most mihez fogsz kezdeni? Mármint munka

szempontjából.

Úgy kérdi, mintha érdekelné, de csak mint akit nem érint

különösebben. Elfacsarodik a szívem.

– Ezzel még képtelen vagyok foglalkozni – mondom.

Közönyösen néz egy darabig, majd kanalazza tovább a

levest.

– Na és hol fogsz lakni? Gondolom, nem szívesen maradnál

sokáig a szüleidnél. Keresel magadnak valami lakást? –
Meghökkenve nézek rá, elképedve ettől a kegyetlenségtől.

Könnyek szöknek a szemembe. – Szóval? – kérdi, s végül

mégis rám néz. Szeretném, ha a tekintete, a szíve
meglágyulna. Hisz végtére is az az ember vagyok, akit eddig
szeretett, most mégsem akar mást, csak szenvedni látni?
De Rob ridegen néz. – Ez már eső

után köpönyeg, a könnyek. – A fejét vakargatva a

mosogatóhoz viszi a tányért, s megnyitja a csapot. Én csak
ülök, s néhány könnycsepp az ölembe hullik.

– Gyűlöllek – mondom minden meggyőződés nélkül.

– Aha, jó. Túl fogom élni. – Rob mosogatni kezd. Még ahhoz
is van képe, hogy dudorásszon hozzá.

Elegem lesz. Ez szörnyen megalázó. Felállok, s mert a sírás

fojtogat, köszönés nélkül lépek ki a bejárati ajtón, de közben
észreveszem, hogy Rob abbahagyta a mosogatást. Azt
figyeli, hogy elmegyek.
HUSZADIK FEJEZET
Wendyvel egy napra elutazunk Durhambe. Ebben a
hónapban, azóta, hogy Rob kiűzött a közös otthonunkból, s
hogy a „halálsoron” lakom, ahogy apa nevezi, ez az első
változatosságot jelentő személy az életemben. Megint
feltűnik, hogy Wendy nem hord sminket, de ezt leszámítva a
régi önmaga, s még a régi, gondtalan mosolyával is
megpróbálkozik. Pitét és burgonyapürét fogyasztunk egy
tizenhetedik századi épületben lévő vendéglőben a St.
Nicholas-templom melletti macskaköves piactér közelében.

Csapolt sört iszunk, s az én nyomorúságommal kezdjük. Én

panaszkodom, ő vigasztal, ehhez mindketten nagyon jól
értünk.

Egyetlenegyszer sem nyaggat azzal, mihez fogok kezdeni, s

olyan kérdéseket sem tesz fel, amelyekről tudja, hogy nem
tudnék válaszolni rájuk.

– Bár benned bíztam volna meg Leigh helyett – mondom

Wendynek. – De te csak Neillel voltál elfoglalva...

Wendy bölcsen méreget.

– Tévedsz. Azt hiszem, ti ketten Leigh-vel ezt akartátok

gondolni rólam, de ez nem igaz. Az évek során akadt egy-
két férfi, akin megakadt a szemem. Sőt az egyikükkel, azt
hiszem, lehetett volna valami, ha úgy akarom. De mindig
azt gondoltam, nem volna érdemes lecserélni azt az embert,
akivel az évek során olyan jól összeszoktunk, egy olyanra,
aki nem is ismer.

– De néha mégis megtesszük. Vajon miért?

– Neil meg én nagyon tapasztalatlanok voltunk a másik
nemet illetően. Nekem előtte csak egy szeretőm volt, neki
kettő. Nagyon fiatalon találkoztunk. De ez számomra sosem
jelentett gondot.

– De a férfiak mások.

– Tényleg? Szerintem meg csak ezt szeretnénk hinni, hogy

könnyebb legyen megbocsátanunk nekik, vagy épp vádolni
őket.

De gondolj magadra meg Leigh-re. Mindketten férjnél

voltatok. – Wendy gyorsan kapcsol. – Ne haragudj – mondja,
amikor meglátja, milyen képet vágok. – Nem akartalak
megbántani.

Csupán azt akarom mondani, hogy én nem azért haragszom

Neilre, mert férfi. Hanem őrá haragszom, Neilre.

Azt mondom Wendynek, hogy jólesne egy kis friss levegő.

Kimegyünk, beállunk a tömegbe a piactéren, ahol egy

göndör hajú diák a Holdfényszonátá t játssza hegedűn. A
forgalom elől elzárt, keskeny főutca macskakövein
ereszkedünk lefelé a csöndesen sétálgató járókelőkkel
együtt, és megnézünk egy-egy kirakatot.

Megkérdezem Wendytől, hogy vannak a srácok.

– Meglepően jól. Őszintén elmondtam nekik mindent. Azt

nem vették be, hogy azért, mert nem jöttünk ki egymással,
az apjuk elköltözött volna. Ennél már több eszük van. –
Wendy a távolba mered, a vonásai ellágyulnak. – Mellettem
állnak, s az apjukkal nem akarnak találkozni, bár biztos,
hogy ez idővel megváltozik.

Az Elvet
hídhoz érve

megállunk, és

egy

darabig

gyönyörködünk a káprázatos kilátásban, megcsodáljuk

Durham katedrálisának három ide látszó, magas tornyát a
Wear folyó zöldellő partján. Minden olyan szép és békés,
mint egy képeslapon.

De valami mégis hiányzik, amit már nem hozhatunk vissza.

Még Leigh is hiányzik, meg a régi szép idők. Feltolul bennem
a vágy, bárcsak Rob is itt lenne velem, de gyorsan
elhessentem magamtól.

Úgy vélem, mára mindannyian rengeteg mindent

elvesztettünk, és nehéz megbirkózni a hiánnyal.

– Most vele él – közli váratlanul Wendy fakó hangon,

miközben a vízen ringatózó csónakokat nézi a távolban. – A
Quayside-on bérel egy újonnan épült loftot.

Teljesen magam alatt vagyok a megrökönyödéstől.

– Összeköltöztek?

Wendy a kőfalak közt növő fűszálakat tépkedi.

– Neilnek kell valaki, aki gondoskodik róla. Muszáj, hogy

frissen vasalt fehérneműhalmokkal várják otthon.

– Hát akkor nem a megfelelő lányt választotta, nem igaz?

– Ki tudja? Leigh talán belefáradt abba, hogy ő viseli a

nadrágot. Lehet, hogy boldogan vállalja inkább a mosását és
a vasalását. – Wendy rám néz, mosolyog, a szeme úgy
csillog, mint két sötét márványdarabka a napsütésben. –
Végtére is ezt csinálta Denis Thatcher is Margaret mellett,
legalábbis ezt nyilatkozta egyszer. Hogy ugyan ő viseli a
nadrágot, de ő is vasalja ki. Nos, körülbelül ez minden, amit
tudok a brit politika egy fontos időszakáról. Nem szomorú? –
A tekintete újra valahová messzire téved. – De haza akar
jönni. Tegnap ott járt, amikor a fiúk nem voltak otthon. Arra
kért, tegyünk még egy próbát.

Wendy haját nézem, amit lányos kis lófarokba kötött, s

olyan a feje búbján, mint egy pálmafa.

– És te mit mondtál neki?

– Azt kérdeztem, már hogy tehetnénk még egy próbát? Szó

sem volt semmiféle próbáról, amikor összeházasodtunk.
Annak pedig már tizennyolc éve, és lett két fiunk is. –
Elgyötört pillantással néz rám. – Azt mondja, Leigh
kibírhatatlan, de mégis összeköltözött vele, bár ennek így
semmi értelme. A hírek szerint Leigh azt szeretné, ha
vennének egy házat, és Molly velük élne. – Wendy a körmét
kezdi rágni, de észbe kap. – De az egészben az a
legfurcsább, hogy Neil nem az az ember, aki hagyja magát
sodortatni az árral.

– Lehetséges, hogy egyelőre nincs kedve ezzel bajlódni. Úgy

értem, az ő élete is radikálisan megváltozott, nem igaz?
Talán még csak próbál levegőhöz jutni.

– Szerencsétlen. – Ebben volt egy jó adag szarkazmus is. –

Biztos, hogy nem akarja Mollyt. Tudom, hisz a mi harmadik
gyerekünket sem akarta. Azt, hogy minden elölről
kezdődjön.

Néha azt hiszem, már azt is megbánta, hogy egyáltalán apa

lett, mert emiatt kevesebbet foglalkozhatott két olyan
dologgal, amit a legjobban szeretett: a munkájával és saját
magával.

– Ez meg sem fordult a fejemben, Wendy. Én azt hittem,

örült, amikor teherbe estél.

– Ezt aligha mondhattam el nektek. Nem vetett volna valami

jó fényt rá. Emellett a lányom emlékét gyaláztam volna meg
azzal, ha elmondom mindenkinek, hogy a saját apja hallani
sem akart róla. – Wendy kiegyenesedik, már nem dől a
falnak. – Gyere, sétáljunk egyet.

Egy köves úton lemegyünk a tengerpartra. A halászhajók

opálosan áttetsző, zöld üvegsávokra szabdalják a víz
felszínét, rajta ott rezeg a katedrális tükörképe. Wendy
megáll, átnéz a túlpartra, ahol evezős csónakok
ringatóznak, egymás mellett szép sorban kikötve.

– Tudod, nem ez volt az első alkalom, hogy megcsalt.

– Tessék? – Leesik az állam. Wendy észreveszi a reakciómat.

Halványan elmosolyodik, aztán elindul, én meg mögötte

lépkedek tátott szájjal. – Ezt nem hiszem el! Wendy! Nekem
fogalmam sem volt róla. Honnan tudod?

– Ezt tudja az ember. Bár kézzelfogható bizonyítékom nem

volt rá, ha erre gondolsz. – Wendy elhajt egy kihajló
szederfaágat, átlépünk alatta, vigyázva, nehogy kicsapja a
szemünket. – Neillel úgy áll a helyzet, hogy ő nagyon jó
ember. Talán mert a becstelen emberek között ez erősödött
benne. Sosem lehetett hazugságon kapni, sosem viselkedik
úgy, mint általában a hűtlen férfiak. Nem kezd egyik
pillanatról a másikra hamisan, túlzottan kedveskedni, a
ruháin soha nincsenek hajszálak, se rúzsfoltok az
alsógatyáján. És a szexet sem hanyagolja el, épp
ellenkezőleg. Sosem ugrik el valahová, és marad ki órákra.
Nem feledékeny, és semmit sem kell neki háromszor
elmondani.

Wendy olyan most, mint egy sétáló újságcikk.

Nézem a profilját, a kipirult arcát, az őszes lenövéseket a

homlokánál.

– Akkor mégis honnan tudod?

– Mi lenne, ha leülnénk egy kicsit? – Wendy egy grafittivel

telefirkált padra mutat, aminek hiányzik a középső deszkája.

Leülünk, és Wendy a térdét átkarolva előbbre dől.

Észreveszem, hogy nem hordja a jegygyűrűjét. Vajon Rob
mikor húzza le a sajátját? S én az enyémet? – Mert valami
történt. Évekkel ezelőtt.

Edinburghbe utaztunk a munkája miatt. Beültünk egy

vendéglőbe.

– Wendy egy pillanatra rám néz, az arcát elönti a forróság. –

Alig volt valaki az étteremben, kivéve egy fiatal pincérnőt.
Csinos jószág volt, rövid, skótkockás szoknyában, a lába
szép hosszú, a haja vörösesszőke, a tarkóján felkötve.
Mindjárt kiszúrta magának Neilt. – Wendy megvonja a vállát,
kinyújtja a lábát, s a tiszta, fehér futócipőjét nézegeti. – Nem
tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. A nők mindig
megnézték maguknak Neilt, mindennapos dolog volt.
Szóval, leültünk az egyik sarokban. Szép idő volt, kár lett
volna odabent üldögélni, de Neil nem akart kimenni, látva, a
lány mennyire örül, hogy végre vendége akadt...

Ásványvizet rendeltünk. A lány kihozta, és Neil öt fontot

adott neki, hozzátéve, hogy tartsa meg az aprót.
Ez Neilre vall. Villog, de nem annyira, hogy szó érhesse a
ház elejét.

– És aztán mi történt?

– Szóval a lány eltette a gáláns borravalót, s Neilre nézett.

Még most is magam előtt látom az arcát. Csinos, de kemény

vonások, kicsit olyan, mint Meg Ryan fiatalkorában. Aztán
csak állt, és beszélgetett velünk, hogy miért vagyunk itt, és
a többi. Neil elmondta neki, hogy nyomozó. – Wendy rám
néz. – A nők erre mindig ugranak. – Wendy elhessent egy
legyet, ami ott köröz az arca előtt. – Aztán bejöttek még
néhányan. De valahányszor a lány elment mellettünk,
mindig odanézett, nem egyenest Neilre, de úgy irányítva,
hogy ő is ránézzen. Na és Neil... Hozzám beszélt, de közben
ők ketten nagyon is érzékelték egymást. – Megrázza a fejét.

– De a legviccesebb az egészben az, hogy szerintem

egyikük sem észlelte, hogy én tudom, mi történik. Megittuk
a vizet, aztán Neil megkérdezte a lánytól, hol van a mosdó.
Még ma is emlékszem, ahogy lazán feláll, ott magaslik,
kigombolja a dzsekijét, egy olyan férfi mozdulatával, aki
nagyon is tisztában van vele, hogy ellenállhatatlan.
Magabiztos volt minden mozdulata. A lány azt felelte, hogy
odalent, majd készségesen felajánlotta, hogy megmutatja. –
Wendy arrébb csúszik a kényelmetlen padon, újra átkarolja
a térdét, mire a fekete nadrágja szára feljebb csúszik a
lábán, amire ráférne már egy szőrtelenítés. Neil idejében
Wendy ezt sohasem hanyagolta el. – Én meg csak ültem ott,
azon tűnődve, miért akarja ez a lány olyan készségesen
megmutatni Neilnek, hol vannak a mosdók? Elég felnőtt már
ahhoz, hogy maga is odataláljon. Hirtelen nagyon rossz
érzésem támadt. Akárhogy is, a lány levezette a keskeny,
sötét lépcsősoron. Még arra is emlékszem, hogy a falakon
dzsesszzenészek poszterei lógtak. És mielőtt eltűntek volna
a szemem elől, még láttam, hogy a lány hátrafordul Neilhez.
Minden az arcára volt írva, a bűvölet, a kacérság, a néma,
titkos egyetértés.

– Jaj, ne! Jézusom. És Neil sokáig maradt távol?

Wendy két karja megfeszül a térdén, egészen kidagadnak az

izmok a karján.

– Elég sokáig.

– Na és milyen arccal jött vissza?

– Hát, nem olyannal, ami arról árulkodna, hogy történt

valami. De én tudtam, hogy igen.

– Honnan tudtad?

Wendy tekintete az enyémbe fúródik.

– Egyszerűen tudtam.

– És mit csináltál?

– Hát, megkérdeztem, hogy mit csinált eddig. Mire ő azt

felelte, hogy ne legyek nevetséges. Csak a piszkos
fantáziám beszél belőlem.

– Neked egyáltalán nincs piszkos fantáziád.

Wendy elmosolyodik.

– Én is úgy gondoltam. – Wendy feláll, továbbindulunk. – Ne

feledd, akkoriban nem nagyon kerestem okot arra, hogy
bármi is feldúlja a jól felépített világomat. Volt két fiam.
Szerettem Neilt.
Elégedett voltam az életemmel. Nem akartam okot arra,
hogy elhagyjam. – A talpunk alatt kövek csikorognak.
Elmegyünk egy halász mellett, aki ránk köszön, meg három,
egy evezős csónakban ülő, kínai lány mellett, akiknek a
nevetgélése visszhangzik a nyugodt, opálos vízen. – A lányt
meg egyáltalán nem láttam feljönni. Talán volt egy másik
kijárat is... Eszembe jutott, hogy magam is lemegyek a
nőibe, de aztán arra gondoltam, na és mi van, ha ott
találom? Tudod, épp rendbe hozza magát, visszaveszi a
ruháit. És az mire lesz jó? Csupán megtudja, hogy tudom, és
kiderül, hogy Neil hazudott nekem. Akkor pedig tennem kell
valamit. De nekem fogalmam sem volt arról, hogy mit
tehetnék. – A maradék szín is kiszalad Wendy arcából.

– Te jó ég!

– Amikor az ember ilyesmit hall, kapásból rávágja, hogy „én

kikapartam volna a szemét”, vagy „megöltem volna azt a
nőt”, vagy „ott helyben megöltem volna a férjemet”. De
nekem fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem.
Megijedtem az egész szituációtól, attól, hogy lépnem kell
valamit. Hirtelen nem tudtam kezelni a dolgot. – Megint
elindulunk, lassú ütemben, egyszerre lépkedünk. –
Visszamentünk a szállodába, ahol természetesen jól
összevesztünk, mert szó nélkül mégsem hagyhattam a
történteket.

De a gyanúmmal szemben csupán Neil szavai álltak. S akkor

úgy láttam, két választásom van. Vagy elhagyom, vagy
megbocsátok neki. Ezért inkább elhittem, amit mond.

– Ez elképesztő... Ezek után hogyan éreztél iránta?

Wendy kényszeredetten elneveti magát.

– Éber voltam.
Neil jelenik meg a lelki szemeim előtt. Neil, akit mindig egy
kicsit kiismerhetetlennek gondoltam, de ettől csak még
vonzóbbnak találtam. Aztán az jut eszembe, hogy
egyáltalán nem az a férfi, akinek Leigh hiszi: hűséges
férjnek, aki csak azért csalta meg a feleségét, mert Leigh-t
olyan különlegesnek és ellenállhatatlannak tartja.

– Ezzel vége is lett? Vagy történt még valami?

– Nos, a telefonhívások, amikor Neil letette a telefont, téves

hívásra hivatkozva. Korábban nem történtek ilyenek. Aztán
sok egyéb apróság. – Wendy megvonja a vállát, s én ebből
tudom, hogy nem fogja részletesebben kifejteni. – Eleinte
átkutattam a zsebeit, lenyomoztam a kártyás vásárlásait.
De nagyon fárasztó dolog, ha az ember nem bízik abban,
akivel együtt él, az érzelmileg megmérgezi a kapcsolatot.
Én nem vágytam ilyen egészségtelen kapcsolatra, ez nem
nekem való. – Wendy tekintete a távolba réved. – Fura, mert
amikor kiderült, hogy viszonya van, és megkérdeztem tőle,
hányan voltak Leigh előtt, ő habozott egy pillanatig, mielőtt
rávágta, hogy egy se.

– Szerinted hányan lehettek?

Wendy újra megvonja a vállát.

– Sokan.

– Sokan? Viccelsz?

– Nem – mondja szinte nevetve. – Tudom, hogy sokként ér.

Azt is gondolhatod, milyen szánalmas vagyok. Az is vagyok.

Ezzel együtt kellett élnem. Különben meg kellett volna
változnom. Ezzel most próbálkozom.

– Wendy, rajtad sosem...

– Nem. Jól tudom alakítani, hogy boldog vagyok, de azt
nehezen viseltem, hogy átvert. – Wendy szomorúan néz
rám. – De ahogy már mondtam, igazi bizonyítékom sohasem
volt, és az ember csupán a megérzéseire hivatkozva nem
sétál ki a házasságából, nem fosztja meg a gyerekeit az
apjuktól, nem igaz?

Még akkor sem, ha a gyanú megalapozottnak tűnik. Persze

lehet, hogy ezzel csak áltattam magam. Hát, nem tudom.
De annyira... – Wendy megrázza a fejét, elharapja a
mondatot.

Eszembe jut az a nap az étteremben, amikor Leigh

kérdésére, hogy mindig is csupán Neil felesége akar-e lenni,
azt felelte: „nem feltétlenül”. Amikor ezt kettesben
felemlegettük, Leigh szerint Wendy csak azért mondta, hogy
ne lógjon ki a sorból. De most már biztos vagyok benne,
hogy Wendy őszintén beszélt, csak mi nem akartunk hinni
neki. Egyszerűen beskatulyáztuk, talán csak önmagunk
miatt, hogy maradjon számunkra egy szalmaszál, a boldog
házasság illúziója, ha a dolgaink nem úgy állnak, ahogy
szeretnénk. Hogy amikor végigjárjuk a saját magunk
mellékutcáit, ott a remény, hogy van visszatérés a főútra.

– Időközben csináltam valamit, amire büszke vagyok –

mondja végül Wendy megélénkülve. – Kiderítettem, hogyan
folytathatnám januártól a jogi tanulmányaimat. –
Elmosolyodik. – Valószínűleg a gyakorlat miatt
részmunkaidős állást kell keresnem egy ügyvédi irodában, s
reményeim szerint jogot is hallgathatok majd mellette,
aztán két évig majd gyakornokként dolgozom, de azért
legalább már fizetést kapok. – Vidáman néz rám. – Így
aztán, Jill, ötvenéves koromra már kész ügyvéd lehetek! –
Elneveti magát. – Úgyhogy azt hiszem, belevágok. Végül is
mi vesztenivalóm van?
– Ez fantasztikus, Wendy. – Csodálatos és reménykeltő, hogy
Wendy összeszedte magát, visszakapaszkodott, újra magára
talált.

– Már látlak is magam előtt sikeres ügyvédként. De nem

volna könnyebb, ha valami jogi tanácsadói állás után
néznél?

– De igen. Csakhogy én nem jogi tanácsadó, hanem ügyvéd

akarok lenni. Mindig is ezt szerettem volna. – Én meg
közben az állásomat gyászolom, a munkámat, amiben jól
éreztem magam.

Wendy már tudja, merre halad tovább. De velem mi lesz? –

Az a legnagyobb baj, hogy mindig mindent jól akarok
csinálni: jó anya voltam, jó feleség, de ez hamis
büszkeséggel töltött el csupán. Mert én nem ez vagyok,
soha nem is voltam, noha a srácaimért mindig hálát adok a
sorsnak. De azt hiszem, ha sosem lettek volna gyerekeim,
akkor is boldog lehettem volna. Valami azt súgja, hogy
átejtettem magam a házassággal, Neillel, noha örökösen
azzal győzködtem magam, hogy megütöttem a
főnyereményt. – Wendy kifújja a levegőt, megrázza a fejét. –
Neil tisztában volt az ügyvédi ambícióimmal, de sosem
bátorított, sőt inkább megpróbált meggyőzni, hogy annyira
nem is érdekel engem. Nem akart háttérbe szorulni. Azt
hiszem, azon túl, hogy nagyon vonzó, Neil híján van az
önbizalomnak, és azok a férfiak, akik nem egészen biztosak
saját magukban, nem akarnak sikeres feleséget maguk
mellé, nem akarnak olyan nőt, akinek esze van. Ráadásul
mélyen megveti az ügyvédeket, mert szerinte futni engedik
a rossz fiúkat.

Gondolhatod, milyen ironikus helyzet lett volna... – Wendy

elkerekedett szemmel néz rám.
Bemegyünk a Crook Hallba, egy középkori vidéki kastélyba,
ahol nagyszerű teát főznek, s Wendy tovább ecseteli, mi
mindennel jár majd a tanulás, milyen tárgyakat vesz fel, mi
érdekli. Egy kellemes, árnyékban álló asztalt választunk a
rózsákkal teli udvaron, a szökőkúthoz közel, de aztán Wendy
arca megint elkomorul.

– Na és szerinted hol csinálták? Mármint Leigh meg a

férjem.

– Azt már megbeszéltük, felfoghatatlan, hogy Leigh Nicknek

nevezte, ami nagyon is hasonlít a Neil névre, és még
véletlenül sem botlott meg soha a nyelve. Ugyanakkor az is
igaz, hogy amikor róla beszélt, ritkán nevezte a nevén,
többnyire csak „ő”-t mondott helyette. De ha jobban
belegondolok, tulajdonképpen nem is nagyon faggattam
Leigh-t róla. Annyira bíztam benne, hogy készpénznek
vettem minden szavát. De most már nagyon szégyellem,
hogy hittem egy nem létező személyben. Rá kellett volna
jönnöm. – Mindig elgondolkodtam azon, vajon hová mennek
azok az emberek, akiknek viszonyuk van. Hol csinálják?

Wendy rám nézve kérdi, de én lesütöm a szemem. Én

pontosan tudom, hol csinálták, de mélyen hallgatok róla.

– Fogalmam sincs, Wendy. Talán egy szállodában? Nem

mindenki így csinálja? A felnőttek, a házasságtörők. Az
ítélkezők és azok, akiket elítélünk miatta.

Wendy nem veszi le rólam a tekintetét.

– Micsoda, Newcastle-ben? A televízióban talán igen, de ez

itt a való élet, Jill. A való életben az embereknek fizetniük
kell a számláikat. Nem szórják a pénzüket szállodai szobákra
egy kis ingyenszexért.
Wendy tudja, hogy tudom, hová jártak. De annál jóval több
benne a méltóság, hogy erőszakosan szóra akarjon bírni.

– Te mindig is kedvelted Neilt, igaz? Te is meg Leigh is –

mondja Wendy, miközben a háromemeletes tálcára
meredünk, amit szendvicsekkel és süteményekkel
megpakolva elénk hoznak, hogy válasszunk. Wendy tölt
magának a teáskannából.

– Igen, persze hogy kedveltem, és gondolom, azért, mert

olyan piszok jóképű pasas, Wendy. Mert az ember csak ezt
látja: a kinézetét, a munkáját, és arra következtet, hogy
minden más is nagyszerű benne. Ráadásul azt láttuk, hogy
te is rajongsz érte.

Amiért te olyan tökéletesnek láttad, mi is annak láttuk.

Wendy a szökőkút vízpermetét nézi, egy ideig hallgatjuk a

csobogást.

– Imádtam őt. – Wendy sápadt arcán megint kiütköznek a

halványpiros foltok. A karján felállnak a finom szőrszálak. De
a tekintete hideg marad. Le kell tennie a teáskannát. Egy kis
tejes folyadék gyűlt össze a rózsás csésze tányérkájában. –
Az önbizalmam nőtt attól, hogy magam mellett tudhattam.
De abban tévedsz, hogy tökéletesnek láttam. Tisztában
voltam a hibáival.

Csupán

azt

gondoltam

róla,

hogy
nélkülözhetetlen.

Nélkülözhetetlen a számomra. Gyenge érv?

Én töltök neki teát.

– Lehet, hogy most már bánod, amiért nem hallgattál az

ösztöneidre, de ez csak azért van, mert azok után, amit
művelt, még inkább elképzelhetőnek tartod, hogy csinálta
máskor is.

Wendy, a gyerekeid miatt tartottál ki. De abban a

pillanatban kirúgtad, amikor megtudtad és bizonyosságot
szereztél arról, hogy lefekszik Leigh-vel. Negyvenkét éves
vagy, és ügyvédnek készülsz.

A gyenge szó eszembe sem jutna veled kapcsolatban.

Valószínűleg te vagy a legerősebb nő, akivel életemben
találkoztam.

Wendy bizonytalanul elmosolyodik, és tudom, hogy most

valószínűleg a diagnózisra gondol. Wendy egy sonkás-sajtos
szendvicset választ a tálról.

– Még edzőterembe is jártam miatta! Gyűlölöm az

edzőtermeket, de arra gondoltam, hogy ha a lehető
legjobban nézek ki, kevesebb oka lesz mások után járkálni.
Ha hiszed, ha nem, folyton az járt az eszemben, hogy
mennyi mindent kihagyott amiatt, hogy olyan fiatalon vett
feleségül. Azt is tudtam, hogy nálam sokkal szebb nőknél is
lett volna esélye. Volt idő, amikor sajnáltam emiatt.

– De azért vett feleségül, mert téged választott. Senki sem

szegezett pisztolyt a halántékához.

Wendy erőtlenül elmosolyodott.

– Tudom. És szeretett is engem. Vonzódott hozzám. Sőt
tudom, hogy ez még ma is így van. Csakhogy Neilnek
lételeme az izgalom. Ezért is olyan piszok jó a munkájában.
– Wendy körbehordozza a tekintetét a kis, macskaköves
udvaron. – Ó, nem kellett volna ezekről a dolgokról
beszélgetnünk. Legalábbis nem itt, nem ma. Nézd, milyen
szép itt minden. – Furcsa, de mostanra sokkal közelebb
érzem magam Wendyhez. Leigh esetében alaposabban meg
kellett ismernem ahhoz, hogy kiderüljön, tulajdonképpen
idegenek vagyunk. Wendynek pedig meg kellett nyílnia
ahhoz, hogy kiderüljön, igaz barátnők vagyunk. – De azért
jól vagyok, tényleg. Egy fél életet éltem le úgy, hogy közben
végig gyanítottam, hűtlen hozzám. Most, hogy
bizonyosságot szereztem, nem érzem sokkal rosszabbul
magam.

– Na és vele miért nem beszéltél? – Rá kellett kérdeznem,

mert engem ez lepett meg a legjobban. Leigh nem
telefonált, nem is mentegetőzött a barátnőnknek, nem
szolgált semmiféle magyarázattal. Egyszerűen felszívódott.
Mintha a másfél évtizedes barátságunk embóliában múlt
volna ki.

Wendy minden indulat nélkül megvonja a vállát, a

szendvicsét nézi, amibe szórakozottan apró lyukakat vágott.

– Nem tudok. Nem tudom elképzelni, hogy ott állunk a ring

két sarkában, Leigh meg én, és ölre megyünk miatta. Te
igen?

– Nem. Annál több benned a méltóság.

– Inkább nincs hozzá elég bátorságom – mondja, és ezzel

meglep. – Tudod, ha ő hívna fel, feltehetően alaposan
kiosztanám.
De hogy én hívjam? Hogy azt mondjam: „Ó, helló, Leigh.
Hallom, leléptél a férjemmel...” Az olyan lenne, mint abban
a bárban, évekkel ezelőtt. Halálra rémülök tőle. – Wendy
megrázza a fejét. – Aztán meg semmi szükségem a
magyarázatára. Látni sem akarom soha többé. Ahogy
egyébként Neilt sem. Mást nem várok tőle, csak hogy
törődjön a fiaival. Épp abban a korban vannak, amikor már
kezdi érdekelni őket a szex, az élet, s a kegyetlen igazság
most arcul csapás volt mindkettejüknek. Az, hogy ilyen
dolgok derülnek ki olyanokról, akikben megbíztak,
hajlamossá teszi őket arra, hogy azt higgyék, most már soha
senkiben sem bízhatnak. Épp abban a korban vannak,
amikor rengeteget változnak, most dől el, cinikusak lesznek-
e, vagy sem.

– Ne hidd ezt. Te ugyanúgy hatással voltál rájuk, mint az

apjuk, talán jobban is.

Wendy a hasára teszi mindkét kezét.

– Jill, nem akarom, hogy az apjuk példáját kövessék. –

Kétségbeesetten néz rám. – És nagyon nem szeretném, ha
Leigh-vel élnének. – Ez úgy hangzik, mintha
végrendelkezne, s azt is tudom, hogy mire gondol.

– Ne mondd ezt. Sosem fognak Leigh-vel élni. Csakis veled,

mindig, hisz te vagy az anyjuk.

Wendy rám néz, s ezúttal vidámság csillan a szemében.

– Hát, mindig azért mégsem. Úgy értem, remélem, hogy

egyszer megnősülnek és elköltöznek. Gondold el, milyen
lenne, ha még ötvenévesen is velem élnének, és én volnék
az egyetlen kenyérkereső a családban, a nyolcvanéves
ügyvédnő, aki még mindig dolgozni kénytelen. – Elnevetjük
magunkat. Kisétálunk a rózsakertből, s egy csomó mindent
ott hagyunk az asztalunkon, amit nem tudtunk megenni. –
Tudod, éveken át töprengtem azon, milyen lenne, ha
elhagynám. Mi lenne velem, lenne-e valakim? S a vicc az
egészben az, hogy most, hogy elhagytam, a választ is
megkaptam. Itt vagyok önmagamnak. Lényegében mindig
csak magunkra számíthatunk, még ha életünk során vannak
is körülöttünk mások. Minél hamarabb tudomásul vesszük
ezt, annál jobb.

A szavai szöget ütnek a fejembe. Wendy hazafelé menet

kitesz apáék házánál, és megpuszil búcsúzóul. Nézem,
ahogy továbbhajt, s hirtelen meghatódom, ahogy felidézem,
milyen nyíltan feltárta a szívét előttem. Beóvakodom a
házba, próbálok nesztelenül eljutni a szobámig, amikor a
szüleim szobájából apa hangját hallom.

– Jó éjszakát, kislányom. – Harmincöt éves vagyok, de az

apám még mindig ébren várja, hogy hazajöjjek.

– Jó éjszakát, apa – suttogom. Bebújok az ágyba, és csak

fekszem ott hanyatt, a plafont bámulva, ébren.

Talán Wendynek igaza van. Itt vagyok én önmagamnak.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Az A19-esen autózom, szól a rádió. Egy lakást készülök
megnézni Jesmondban, Wendy ajánlotta, egy ismerőse most
költözik ki belőle. Valamelyik nap jártam a házunknál, arra
számítottam, hogy a gyepen ott találok egy „Eladó” táblát;
ez előbb-utóbb elkerülhetetlen. Megállok a ház előtt: a
tizenhármas számú, néhányaknak szerencsét hoz. Fehér
stukkós, háromemeletes, viktoriánus ház, szép belső kerttel,
csendben játszadozó gyerekekkel. Leparkolok a házzal
szemben, és nézem egy darabig.

„A tiéd lehet – mondta Rob a telefonban, amikor a barbadosi

nyaralás után érdeklődtem telefonon, ami szombaton lett
volna esedékes. – Vidd magaddal az oroszodat.”

„Ezt nem kellett volna mondanod!”

„Akkor vigyél magaddal, akit akarsz. Mondjuk, Wendyt. Már

küldöm is át e-mailben a vouchert.”

„Legyen a tiéd. Utazz el, vigyél magaddal valakit, végtére is

a te ötleted volt a nyaralás.”

„Hát, talán elutazom.”

„Vagy – veszek egy mély levegőt – mivel a voucherek a mi

nevünkre lettek kiállítva, és elég bonyolult átíratni, talán
mégiscsak elmehetnénk, persze külön szobákba. De a
lényeg az, hogy legalább együtt lennénk, távol innen, és
beszélhetnénk, talán a környezetváltozás segítene rendezni
a dolgainkat.”

„Légy eszednél” – mondja kurtán.

Eszemnél voltam. Nem azt akartam, hogy felejtsen el
mindent, ami történt, csupán arra gondoltam, hátha van
még esély, elvégre még nem indította el a válást.

„Hát, nekem nem kell ez az utazás, azt csinálsz a

voucherekkel, amit akarsz” – mondom, és leteszem a
telefont.

Noha én vagyok a bűnös ebben a történetben, kezdem már

nagyon unni, hogy egyedül az én vállamat nyomja a terhe.
Két perccel később megérkezik Rob e-mailje a foglalási
számmal.

Bámulom a házat, a legfelső ablakot, amely a megüresedő

lakáshoz tartozik. Nagyon furcsa érzés arra gondolni, hogy

egyedülállóként akarok kivenni egy lakást, amikor nemrég
még párban éltem a saját házamban. Nincs erőm, hogy
bemenjek.

Tudom, Rob is azt javasolta, hogy béreljek lakást, s talán

nem is gonoszságból mondta, de most úgy érzem, ha
megteszem, akkor minden véglegessé válik, és többé nincs
visszaút.

Hazamegyek apáékhoz, levetem magam az ágyra, és egy

repedést bámulok a plafonon. Időnként, mint most is, ha
felidézem a csókjainkat Robbal, hirtelen annyira
valóságosnak tűnik, hogy abba kell hagynom, amit épp
csinálok, és megvárni, amíg elmúlik a hatása. Most azt
mondom magamnak, ha még egyszer ezt csinálom, azokat
a gondolatokat kell inkább tovaűznöm, amelyek kiváltják.

Wendy megkérdi, kölcsönadja-e a Válás kezdőknek című

kézikönyvet. Keserűen elmosolyodom.

– Talán válóperes ügyvédnek kellene menned – mondom
Wendynek. Összeráncolja a homlokát.

– Nem lenne szerencsés. Ellenállhatatlan vágyat éreznék

arra, hogy kasztráltassam a férjeket.

Szeptember huszonötödikén van Wendy műtétje. Vele

megyek, és az én arcom az első, amit maga előtt lát, miután
felébredt az altatásból.

– Két hétig tartózkodnom kell a nemi élettől. Orvosi előírásra

– közli, és csendesen felnevet.

Pár napig nála alszom, hogy a segítségére legyek. Miután a

srácok már ágyban vannak, még órákig fecserészünk,
Wendy kucorog a kanapé egyik sarkán, én meg a másikon.
Wendy sosem sajnálja önmagát, de most azért mégiscsak
úgy érzi, csapások durva sorozata, hogy elvesztett egy
gyereket, aztán a férjét, most meg, ha ez az operáció nem
sikerült, a méhét is elveszti.

– Arról a furcsa képről álmodtam, amit akkor láttam, amikor

terhes voltam. Emlékszel?

– Persze hogy emlékszem.

Még ma is kiráz tőle a hideg. Wendy hat hónapos terhes

lehetett Ninával, jógázni voltunk, az óra végi relaxációnál
tartottunk. A jógaoktatónk azt mondta, mindenki képzeljen
el magának egy olyan helyet, ahol békében érzi magát,
mondjuk, egy tengerpartot vagy valami más helyet, ahol
átsüt a nap a lombok között. Wendynek semmi ilyesmi nem
jutott eszébe, viszont hirtelen megjelent előtte egy kép,
olyan tisztán, mintha valóságos volna. Egy sötét, csöndes,
nyílt teret látott, a közepén felpúpozott föld, teleszórva
fehér virágokkal. Beletelt némi időbe, mire rájött, hogy egy
sírhalmot lát. „Ebből tudtam, hogy valami rettenetes dolog
fog történni” – mondta akkor Wendy nekünk, azután, hogy
Nina meghalt.

– Jill, álmaimban folyton visszatér az az érzés. Amikor úgy

éreztem, hogy valami rettenetes dolog fog történni a
méhemben.

Megszorítom a kezét.

– Wendy, ha ki is kell venni a méhedet, az akkor is csak egy

darab belőled. De nem az agyad, nem a szíved, a tüdőd.
Nem nagy ár azért, hogy élhesd tovább az életedet. Hogy
elérhesd az álmaidat, a céljaidat.

Wendy bólint.

– Ti mind abban a hitben voltatok, hogy Nina véletlenül jött

össze, igaz? – Wendy rám néz, a tekintete titkokról
árulkodik. – Neil is azt hitte. De nem, én hagytam abba a
gyógyszert. Attól féltem, hogy mivel a srácok már nagyok,
nekem nem lesz többé részem a babázásban. Meg arra
gondoltam, hogy ha már a fiúk nagyobbak lesznek, esetleg
mégiscsak elhagyom Neilt. Vagyis talán azzal, hogy még
egy gyereket akartam, csak ezt a döntésemet akartam
elodázni.

Másnap este így szólt:

– Tudod, mi bosszant a legjobban, amikor kettejükre

gondolok? Nem a szex, hanem a gondolat, hogy rólam
beszélnek.

Az intim dolgaimról, arról, hogy milyen a testem, hogy

milyen velem az ágyban...

– Ezt nem tudhatod.

– Ó, ugyan már! Biztos, hogy Leigh sok mindent kiszed
belőle.

El tudom képzelni, hogy mindent tudni akar rólam, hogy

összehasonlíthassa magát velem.

– Nem – tiltakozom, pedig magamban egyetértek vele. Mert

el tudom képzelni, hogy egy nő, akinek semmi önbizalma,
pontosan így viselkedik.

– És dühös vagyok rá – teszi hozzá váratlanul. – Ó, Jill,

engem megőrjít az a nő. – Wendy feláll, s a bárszekrényben
poharakkal és üvegekkel csörömpöl, végül tölt
mindkettőnknek egy italt.

– Wendy, talán nem kellene innod. Gyógyszert szedsz.

Wendy a szoba közepén állva gyorsan felhajtja az italát,

majd újra megtölti a poharát.

– A picsába a gyógyszerekkel – mondja. Még sosem

hallottam Wendyt káromkodni. – Nagyon dühös vagyok, Jill.
Olyan dühös, hogy a legszívesebben megfojtanám. Csak
úgy forr bennem a méreg. Nagyon szeretnék valami súlyos
sebet ejteni rajta. Hát nem borzasztó? – Wendy beleharap a
saját kezébe. – A legszívesebben felhívnám telefonon, és teli
torokból beleordítanám, hogy egy elvetemült, deszkamellű,
aszott kurva.

– Tedd azt. A deszkamellű és az aszott biztosan kiüti. De ne

ma este, ne olyankor, amikor ennyire dühös vagy rá. És ne
mindjárt az operációd után. Mert ezzel nem teszel jót
magadnak.

Gyere ide – mondom, és megveregetem a kanapét magam

mellett.
– Ülj le.

– Deszkamellű és aszott – ismétli Wendy. Majd a hasához

kapja a kezét, és összerándul. – Ó, ez fáj. – Wendy lerogy a
kanapéra, egy mély sóhaj szakad fel belőle. – Szerettem
Neilt.

– Tudom.

Wendy rám néz. Valahogy azt érzem, soha többé nem

fogom ezt hallani tőle. S még egyszer, utoljára a szoba
megtelik egy letűnt házasság kísérteteivel.

Rob is hasonlóképpen érezheti magát a közös házunkban. A

mosogatóba öntöm a konyakot, amit Wendy nekem töltött,
és azt is, amit magának, hogy ne igya meg.

– Tudod, mi az, amin képtelen vagyok túltenni magam? –

kérdi Wendy valamivel később, amikor már fáradt és kissé
reszelős a hangunk. – Hogy Leigh miért nem csináltatta meg
soha azokat a ronda kis fogait. Úgy értem, egy csomó pénzt
keresett, folyton olyan flancos táskákat meg órákat vásárolt
magának, s közben elvolt azokkal a viccesen elszíneződött
fogaival. – Tény, hogy Leigh-nek nem voltak valami szépek a
fogai. Azt mondta, hogy a fogzománca lekopott az asztma
elleni gyógyszerektől, amelyeket gyerekkorában szedett. S
mindig azzal viccelt, reméli, hogy az örökbe fogadott
ikertestvérének szebbek a fogai.

Nem tudom megállni, hogy el ne nevessem magam. Wendy

szájából még sohasem ömlött ennyi rosszindulatú
megjegyzés, és most imádom érte.

– Úgy beszélünk róla, mintha már halott volna.

– Nem, nem vágyom a halálára. Sőt sokszor eszembe jut,

hogy önzetlen barátokként ott álltatok mellettem, amikor
Nina meghalt.

Mindketten. – Wendy rám néz. – Aztán meg a halál

túlságosan kegyes büntetés volna. Legyen csak az övé Neil.
Szerinted mennyi idő kell ahhoz, hogy Neil őt is megcsalja?
Abból ítélve, milyen ájultan boldog attól, hogy most vele él,
nem sok.

– Ráadásul Leigh határozottan kijelentette, hogy képtelen

volna együtt élni olyasvalakivel, aki megcsalja – jegyzem
meg. – Az önbecsülése nem viselné el. Abba belehalna.
Elárulta, hogy épp azért ment feleségül Lawrence-hez, mert
benne biztos lehetett.

– Ó, gyönyörű. Jogos büntetés lenne.

Egy este Wendy fia, Ben épp akkor lép be a szobába, amikor
Wendy arról tájékoztat, hogy Neil pénisze messze nem olyan
nagy, mint amilyennek Leigh leírhatta. Wendy korábban azt
is elmondta, hogy a fiúkat nagyon meglepte, amikor
kiderült, az apjuk kivel csalta meg az anyjukat. És nem
azért, mert Wendy barátnője volt. Paul úgy fogalmazott: „Én
mindig azt hittem, ha valaki viszonyt kezd valakivel, azért
teszi, mert az illető

klasszisokkal jobb. Mondjuk a Peugeot-ját leparkolja egy

sikátorban, és átül egy Ferrariba.” Aztán kijelentette, hogy
Wendy sokkal szebb, mint Leigh, egy lapon sem lehet
említeni kettejüket.

Neil megpróbálja megszerezni a felügyeleti jogot, mondta a

fiúknak akkor Wendy. Mire Ben azt válaszolta, próbálja csak
meg, ők úgysem mennek, mert nem akarnak vele élni.
Wendy szerint nagy fiúk már, nem lehet őket kényszeríteni.

– Utat, utat! – mondja most Ben elhúzott szájjal, és tart

valamit a kinyújtott karjában. Egy zokni az, nyilvánvalóan
Neilé.

Elhűlve látjuk, hogy Ben odamegy vele a konyhai

szemeteshez, és egy „így ni”-vel beleejti. Aztán
megtörölgeti a kezét, biccent felénk, majd felvonul az
emeletre.

– Színjáték az egész – súgja Wendy. Nagyon kedvesnek

találom, hogy a fiúk felváltva érdeklődnek, Wendy bevette-e
a fájdalomcsillapítóit. – És mindig megölelnek,
összeborzolják a hajamat, és a tévében is azt akarják nézni,
amit én. De érzem a feszültséget a hirtelen jött csöndekben,
vagy olyankor, amikor át kell szerveznünk a mindennapok
rutinját, ki hová viszi a másikat, most, hogy Neil és a
második autó már nincs velünk. Meg azokban a keserű
felhorkanásokban, hogy bizony ők sosem nősülnek meg.

– Ezen is túljutnak egyszer. – Irigylem Wendyt a fiaiért.

Az utolsó estémen meglepetés ér, illetve tulajdonképpen

kettő. Az első, hogy ülünk a nappaliban, beszélgetünk, és a
háttérben megy a North East News, de lehalkítva, mikor
hirtelen azt látjuk, hogy egy csomó meztelen ember tolong
egy áruház előtt. Wendy a távirányító után nyúl, és
felhangosítja. A riporter épp közli, hogy a kilencvenkilós
Madge Clevelandből az első, aki átlépi a Fatz Gateshead
Metro Centre-beli áruházának küszöbét a nyitáskor.

Madge, akinek csupasz hátsója úgy reng, mint a dagasztott

tészta, elefánt módjára cammog be az üzletbe a
megérdemelt jutalomért.

Wendyvel elnevetjük magunkat. Aztán, miközben

elfogyasztjuk a csirkés pitét meg a salátát, Wendy gálánsan
felajánlja, hogy átmenetileg itt maradhatok náluk, nem kell
visszamennem a szüleimhez. A srácok is támogatják az
ötletet. Egy pillanatra elfog a kísértés, úgy érzem, fel
akarnak karolni. De mivel kettőnket most a házasságtörés
köt össze, ha egy fedél alatt maradnánk, állandóan csak
erről beszélnék. S mint ilyen, biztos vagyok benne, hogy
hosszú távon csak hátráltatna bennünket, nem pedig
előrevinne.

S ha már az előrelépésnél tartunk, végül valami csoda

folytán sikerült annyira összeszednem magam, hogy
munkába álljak. Egy ügynökségen keresztül ideiglenes
titkárnői állást találtam egy munkaközvetítő irodánál, ami
persze messze nem olyan, mint a futballklubnál dolgozni.
Semmi irodai mókázás, a szexi futballistákról már nem is
beszélve! Az ügynökségnél arról tájékoztattak, hogy csak
rövid időre keresnek valakit, ami nekem most pont megfelel,
hisz pillanatnyilag egyik napról a másikra élek. Mert azzal,
hogy visszaköltöztem a szüleimhez, s nincs velem Wendy,
hogy elterelje a figyelmemet, megint nem vagyok valami jó
formában. A munka közben elvagyok este ötig, furcsamód
segít, de aztán, amikor hazaérek, megint apátiába
süllyedek. Ugyanakkor átmeneti megoldásnak tekintem a
dolgot, mert amíg itt táborozom egy bérelt lakás helyett, azt
hihetem, hogy még van visszaút Robhoz.

Aztán

másnap

valami

rettenetes

dolog

történik

a
munkahelyemen: a központ vezetője, Bill Crushing, egy
heves vérmérsékletű, túlságosan is kedves pasas, aki
pillanatnyilag Prozacon él, randizni hív. Mint kiderült, a
felesége elhagyta egy másik férfiért. Ahhoz képest, hogy
köztisztviselő, egész jóképű, de mégsem olyan, akin az
ember szeme mindjárt megakadna. Nem különösebben
érdekel, magam sem nézek ki valami fényesen mostanában.
Nyilvánvalóan nyúzott vagyok, mert apa még mindig úgy
méreget, mintha a Frankenstein menyasszonya volnék, és
amikor rápillantok, gyorsan elkapja a tekintetét. Ellentétben
a futballklubbal, ahol mi, lányok mind divatos ruhákban
parádéztunk, ide nem hordom a legszebb ruháimat, mert
nem szeretném, ha túlöltözöttnek tartanának.

De ez a Bill valahogy megorrontotta, milyen helyzetben

vagyok, s ezért nézett ki sorstársának a nyomorúságban.
Megáll a félig

elkerített

íróasztalomnál.

Én

mondat

közepén

félbeszakítom, és kedvesen azt mondom, hogy csak rövid

ideje élek külön, és egyáltalán nem állok készen az
ismerkedésre. Amikor kimondom a különélés szót, rémület
fog el. Ő némi zavarral néz rám. Aztán kimegyek, és
bezárkózom a vécébe. Tizenhárom év után megint a
randizós korszak következne? Vagy az, hogy folyton kitérek
a boldogságtablettákon élő, ragadozó elváltak útjából?
Mert ők azok, akik megkörnyékeznek, és a végén már majd
hálás is leszek ezért? Ráadásul el is kell mondanom nekik,
hogy én léptem félre, és akkor majd ezeknek a kedves
fiúknak a szemében olyanná válok, akit mélyen megvetnek.

Csak annak örülök, hogy a munkahelyemen és az

ügynökségen is azt mondtam, hogy két hétre nyaralni
megyek.

Még akkor is, ha ez nem igaz.

Péntek este csak járkálok fel-alá apáék házában, a hajamat

borzolgatva, mert másnap el kell döntenem, hogy
felhasználom-e a vouchert, vagy sem. Küldtem egy SMS-t
Robnak, emlékeztetve, hogy le kellene foglalni a helyünket a
gépen, hogy megpróbálhatnánk felnőttként viselkedni, s
mégiscsak elmenni arra az útra ahelyett, hogy hagyjuk
kárba veszni azt a pénzt.

– Szállj fel arra a repülőre, függetlenül attól, hogy Rob

megye, vagy sem – javasolja Wendy. – Menj el nyaralni.
Pihend ki magad. S ha felfrissülve visszajössz, talán kicsit
másképpen látod majd a dolgokat.

– Jó gondolat – mondom. De nem az.

A gép másnap reggel tízkor indul. Kimegyek az udvarra,

hogy egyedül legyek, és minden büszkeségemet félretéve
felhívom Robot a mobilján. Természetesen nem veszi fel,
hisz látja a kijelzőn a számomat, ezért üzenetet hagyok
neki.

„Idehallgass, Rob, nem hiszem, hogy ez jó így... Én csupán

úgy éreztem, hogy még egyszer, utoljára megpróbálom.”
Veszek egy mély lélegzetet. Megfogadtam, hogy nem sírok,
nem drámázom, ahogy Rob szerint olykor szoktam. Ezért így
folytatom: „Rob, bár azt mondhatnám, hogy én már
túlléptem az egészen, hogy már nem szenvedek. De ez nem
igaz. Őszintén bánom, amit tettem. És mindig is bánni
fogom. Minden nappal, amikor nem beszélünk, úgy érzem,
hozzásegítelek ahhoz, hogy lemondj rólam. De nem
engedhetem, hogy ez történjen. Nem engedhetem, hogy
lemondj rólam.” A hangom kicsit elcsuklik a fájdalomtól.
„Rob, már annyiszor kértem tőled bocsánatot a történtekért,
hogy lassan már úgy hangzik, mintha nem gondolnám
komolyan.” Elhallgatok, szipogok. „Szóval, anélkül, hogy
túlságosan megalázkodnék, mert tudom, hogy azt ki nem
állhatod, még egyszer, utoljára elmondom.

Rob, kérlek, bocsáss meg nekem. Vagy legalább adj még

egy esélyt, hogy ugyanazok a boldog emberek lehessünk,
akik tíz éven át voltunk, és nem azok, akikké az utóbbi
néhány hónapban váltunk.”

Hirtelen megszáll az ihlet és az erő. „A repülőjegyeink

holnapra szólnak. Én reggel ott leszek a repülőtéren, és...”
És mi? „És remélem, hogy te is ott leszel. Menjünk el arra a
nyaralásra, és kiderül, hogy mindentől távol meg tudjuk-e
beszélni, tudunk-e még egy esélyt adni magunknak arra,
hogy rendbe hozzuk a dolgainkat. Ha nem, ha mégsem
tudsz megbocsátani nekem, ígérem, elfogadom a
döntésedet, békén hagylak, soha többé nem hallasz
felőlem.” Beharapom az ajkamat. Édes istenem, add, hogy
jöjjön el, különben sosem kerülök a mennyekbe. Nem
mintha amúgy sok esélyem lenne arra, hogy ott kössek ki.
Biztos, hogy a hűtleneket egy külön bugyor várja, s abban
egy hatalmas katlan, amibe beledobálják őket, a lobogó
szurokba és tollakba, még a szemüket is kiszúrják. „Vagyis
ezzel mindent elmondtam, amit akartam. Megismétlem, én
ott leszek holnap. Nyolckor. És várni foglak. Nagyon
remélem, azért imádkozom, hogy te is ott legyél.”
Valahol a vége felé mintha egy pityegést hallottam volna, és
a vonal

megszakad.

Ezért

újrahívom,

és

rövidebben,

de

megismétlem az üzenetet.

Amikor leteszem, a falnak támaszkodva a csillagokat

bámulom, és könyörgök Istenhez, a legújabb barátomhoz,
hogy hozza oda Robot másnap a repülőtérre. Az orrát
mindenbe beleütő

Mrs. Parker az ablakból kémlel. Lehet, hogy minden szót

hallott.

Ha igen, akkor holnap már a környéken mindenki tudni

fogja, s szegény apám majd nem mutatkozhat a kocsmában
többé.

Szombat reggel kipattanok az ágyból, sietve magamra

kapom a nadrágomat és egy tengerészkék felsőt, amit még
az este kikészítettem. Nevetségesnek érzem az egészet,
olyan, mintha vakrandira készülnék, azzal a különbséggel,
hogy a „vakság” itt annyit jelent, hogy Rob mégsem jön el.
Mi a fenét képzelek?

Biztos, hogy nem lesz ott. Őrültség egy percig is azt hinni,
hogy eljön. Ha mégis odamegyek abban a reményben, hogy
ott lesz, azzal csak beismerem, hogy egyáltalán nem
ismerem azt az embert, akivel tíz évig együtt éltem. De
talán mégiscsak léteznek csodák. Így hát gyorsan megiszom
a teát, fogat mosok, és a meglepett apámnak azt mondom,
lehet, hogy elmegyek két hétre nyaralni, de az is lehet, hogy
nem.

– Mikor? – kérdi ő.

– Most.

– Ezt meg hogy érted?

– Három perc múlva indulok a repülőtérre.

– Ezt nem egészen értem.

Azt mondom neki, hogy ez egy hosszú történet, s egy nap

talán elmesélem, de annak nem ma van a napja.

– Hát akkor légy jó – mondja apa, én pedig kisétálok az őszi

reggelbe. – De ha jó nem tudsz lenni, akkor legalább legyél
boldog.

Korán érek ki a repülőtérre. Most, hogy már itt vagyok,

biztosan tudom, hogy Rob nem jön el. Szinte látom is, ahogy
otthon gubbasztva gondolkodik: „Vajon tényleg ott van Jill a
repülőtéren, és engem vár?” Ezzel együtt belépéskor
felmutatom a repülőjegyemet. Tudom, ha Rob nem jön el,
nem szállok fel a gépre.

Veszek egy Costa-kávét, remélve, hogy az majd felnyomja

az adrenalinszintemet. A forgóajtóval szemben lévő padra
ülök le, és figyelem az utazni készülők forgatagát. Mindig
elszórakoztat, mennyi

érzelemmegnyilvánulásnak
lehetünk

tanúi

egy

repülőtéren. Búcsúcsókok, amelyektől a kiábrándultak és a

cinikusok csak a szemüket forgatják. Aztán jönnek a
bronzbarnák az érkezési oldalon kifelé, frissen érkeztek
Algarvéból. Felfigyelek egy velem egykorú párra, akik egy
kisfiúval beállnak a sorba, hogy bejelentkezzenek. A feleség
élénk és bájos a köldökékszerével, szőke-fekete melírozott
hajával, parányi felsőjében. Nem értenek egyet a szexi,
nagydarab férjével abban, hogy a kis Nathan kardigánját
felvigyék-e a gépre, vagy sem. Végül lemondanak róla, a nő
lehajol, és beletuszkolja a bőröndbe, a férje keze meg
önkéntelenül is a fenekére téved, amikor feláll. A nő
mosolyogva gyorsan megcsókolja. Bájos jelenet. Én meg azt
kívánom, bár lekaphatnám a fejüket, s tehetném a helyükre
Robét és a magamét.

Valamiért az jut most eszembe, amikor Leigh, Wendy meg

én, a férjek és a gyerekek együtt mentünk vakációzni.
Béreltünk egy nagy lakóbuszt, és elutaztunk St. Ivesba.
Valamennyien egyetlen lakóbuszban. Az maga volt a pokol.
Rob már az úton odafelé elrontotta a gyomrát, és a nap
végére már Wendy fiai és Lawrence is gyomorbántalmakra
panaszkodtak. A lakókocsi vécéje nem győzte, így Lawrence-
nek, akire utolsónak jött rá a szükség, az egész kempingen
át kellett rohannia, hogy könnyíthessen magán.

Szinte négykézláb mászott vissza, a hasát szorongatva, s

akkor vette észre, hogy a kulcsot a mosdóban hagyta, de
annyi ereje már nem volt, hogy visszamásszon érte. De
mert nem akart bennünket felverni a kopogásával,
bekukucskált az ablakon ott, ahol Leigh ágyát tudta.
Csakhogy a buszunkat összetévesztette valaki máséval, így
aztán Leigh helyett egészen mást látott: egy párocska
szeretkezett éppen.

Olyan volt az egész, mint egy filmben. Abban a pillanatban,

hogy Lawrence meglátta őket, azok is észrevették,
helyesebben szólva a nő, mert ő volt felül, aztán a férj
anyaszült meztelenül kiugrott a buszból, Lawrence-nek
esett, jól helybenhagyta. Persze valamennyien felriadtunk a
lármára, ahogy valaki azt üvölti, hogy kukkoló. Rob
megpróbálta a férjet lerángatni Lawrence-ről, végül Neilnek
sikerült szétválasztania őket. Szegény Lawrence egy
rendőrségi fogdában töltötte az éjszakát. A végén Neilnek
kellett bevetnie a kapcsolatait. Lawrence a fennmaradó időt
a lakóbuszban töltötte, mániákusan zárt ajtók mögött, csak
a függönyön keresztül mert kikukucskálni, és a dolgát egy
vödörbe végezte el. Éveken át nevettünk rajta. A végén már
Lawrence is képes volt rá.

Sohasem

leszünk

már

így

együtt,

amit

fájdalmas

veszteségként élek meg. A mellkasomhoz szorítom a kezem.

Külön-külön
araszolgattunk

az

életben,

aztán

valahogy

összekapcsolódtunk, mély barátság alakult ki közöttünk. És

most képtelen vagyok elfogadni, hogy mindez semmivé
foszlott, hogy soha többé nem leszünk barátok, és végül
Robot is elveszítettem.

Az üvegajtón át figyelem az érkező autókat. Lelki szemeim

előtt látom, hogy megáll egy taxi, Robbal az ülésen, most
előbbre hajolva a hátsó zsebéből pénzt vesz elő, hogy
kifizesse. Aztán kiszáll, frissen nyírt hajjal, leborotvált
szakállal. Az én pompás és tökéletes, régi Robom. A szeme
lázasan csillog, a tekintetével engem keres. Aztán az
ajtóban megállva észrevesz. Tengernyi sokaság vonul el
közöttünk, de mi egy percre sem tévesztjük egymást szem
elől. Senki és semmi sem tudja szétválasztani egymáséba
fúródó tekintetünket. Ebben a csodálatos pillanatban már
tudjuk, hogy a szerelmünk erősebb, mint az, ami eddig
szétválasztott bennünket. Rob arcán a boldog végkifejlet
mosolya, én pedig a karjába vetem magam.

Lehunyom a szemem, s arra gondolok, ha kinyitom, mindaz,

amit láttam, valóra válik.

Kinyitom a szemem. Sehol senki. Az órára nézek. Kilenc óra

húsz.

A gépünk negyven perc múlva felszáll.

Ha mégis eljön, akkor nagyon kiszámolta.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
A baba májusban születik meg. Az anyai nagyanyám után
Hannah-nak hívom. Anyát egy héttel az első és egyetlen
unokája születése után temetjük. Látni ugyan látta az
unokáját, de fogalma sem volt arról, kicsoda ő. Anya azzal
lep meg bennünket, hogy egy nappal azelőtt, hogy otthonba
vinnénk, mert apa végül beleegyezett, álmában örökre
elalszik. Sokan megjegyzik a temetésen, hogy az egyik
elmegy, hogy a másiknak helyet adjon. Sosem gondoltam
volna, hogy egyszer majd így gondolok anya halálára, egy
anyát a gyermekért, mégis valahogy némi megnyugvást
találok a gondolatban.

Kiderült, ez volt az oka a gyakori rosszulléteknek,

hányásoknak. Az orvos hagyott üzenetet, de persze nem
hívtam vissza. Egyrészt azért, mert akkor nem nagyon
érdekelt a dolog, másrészt meg féltem, hogy azt találja
mondani, összeszedtem valami csúnya nemi fertőzést. De
az egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy terhes
lehetek. Teljesen biztos voltam a dátumokban, még az
esemény utáni tablettát is bevettem! Persze az orvos azt
egy szóval sem említette, hogy ez sem ad százszázalékos
biztonságot. Azután derült ki, hogy terhes vagyok, miután
Rob nem jelent meg a repülőtéren. Soha nem fogom
elfelejteni, milyen gyötrelmet éreztem, amikor néztem a
nélkülünk felszálló gépet. A szívem darabokra tört, a porba
hullt. Aztán hazavonszoltam

bőröndömet,

benne
a

meghiúsult

reményeimmel.

Elsőre rettenetes sokk volt. Andrej gyereke. Egy gyerek,

akiről mindig az a szörnyű élmény jut majd eszembe, a
vétkem, amit már sosem tudok jóvátenni. Egy gyerek akkor,
amikor már egészen megbékéltem a gondolattal, hogy
gyermektelenül fogom leélni az életemet. Egy gyerek, ami
azt jelenti, hogy Rob soha többé nem fogad vissza.

De most már igyekszem minderre nem gondolni, nem

rágódni a múlton, az életen, amit elveszítettem. Az ember
eljut egy pontra, amikor abba kell hagynia az önostorozást.
Bánt, hogy hűtlen voltam, mindig is bántani fog, de csak a
belém nevelt, félreértelmezett erkölcsi neveltetésem miatt.
De már nem kínoz a bűntudat, nem kívánom azt, hogy bár
soha meg se történt volna.

Nem, amikor Hannah apró arcát látom, amire nem győzök

puszikat adni, vagy amikor azok a kis minivirsli ujjai a
kezemre fonódnak. Ilyenkor csak hálát érzek. El sem
tudnám képzelni az életemet Hannah nélkül.

Robért cserébe kaptam Hannah-t. Furcsa az élet.

Még ha kedvem lett volna továbbra is a múlton keseregve

folyton szemrehányást tenni magamnak, nemigen maradt
rá időm.

Kirúgtak, terhes voltam, aztán felvettek valahova máshová,

szétköltöztünk a férjemmel, egy idős ember házában laktam
a gyerekemmel, és éltem, ahogy tudtam.
A lakás, ahová végül karácsony előtt beköltöztem, nem
álmaim lakhelye, de legalább Gosforth egy szép részén
található.

Egy háromemeletes épület első emeletén van, a ház egy

nyugdíjas tanár házaspáré, akik a földszinten laknak. Eleinte
aggódtam a gyereksírás miatt, de mert a házaspárnak
nincsenek unokái, állítják, hogy ez tulajdonképpen
megnyugtatja őket. Ez rólam nem mondható el. Hannah
sírós baba. Én azonban egyre kevesebbet sírok. Sokszor az
jut eszembe, hogy Hannah azért sír ilyen sokat, mert
megérzi a szomorúságomat, és helyettem fakad könnyekre.

Próbáltam megkeresni Andrejt. Furcsa most a nevén

neveznem,

mert

igyekszem

névtelenként,

arctalanként,

mindennélküliként gondolni rá. Pokolian nehéz volt ezt a

döntést meghoznom, mert kételkedtem abban, hogy
repesne a boldogságtól, ha megtudná, apa lett, nem tűnt
családszerető

embernek. De úgy éreztem, joga van tudni a lányáról, és ez

fontosabb, mint minden ellenérvem, hogy elhallgassam
előle. De mindenekelőtt Hannah miatt döntöttem így. Leigh
meg Rob jutottak az eszembe, s az, hogy tudtam, milyen
nehéz volt úgy felnőniük, hogy nem ismerték az apjukat.
Rob sokat mesélt arról, milyen csonka családban élni.
Nem tudtam, hogy foghatnék hozzá, bekopogtatni aligha
tudtam volna az ajtaján, ugyanis egyáltalán nem is
emlékeztem arra, hol lakik. Egyszerűen kitörlődött az
elmémből, mint olyan sok más az akkori történésekkel
kapcsolatban. Így végül elmentem a Közigazgatási
Hivatalba, majd a munkaadójához, és megkaptam
mindazokat a bizalmas információkat, amelyeket persze
nem adhatnának ki, de ha az ember a megfelelő napon a
megfelelő nőt találja ott, akinek elmeséli az élettörténetét,
akkor szerencsével járhat. Az a nő is egyedül nevelte a
gyerekét.

A nő saját bevallása szerint emlékezett rá, jóképű férfinak

találta. Kiderült, hogy Andrej a nyár végén otthagyta az
állását, valószínűleg el is költözött a környékről. Ez
körülbelül megfelelt annak a képnek, ami kialakult róla
bennem. Már-már belenyugodtam a
megváltoztathatatlanba, de aztán mégiscsak feladtam egy
hirdetést a Sunderland
Echó ban és az Evening Chronicle-
ben. Egy pillanatra gondolkodóba ejtett, mi van, ha Rob is
elolvassa, de végül is nem feltételeztem, hogy Rob
társkereső

hirdetésekben keresné a szerelmet. Fölöttébb furcsa

szöveget írtam, egész őrülten hangzott: „Egy bizonyos orosz
úrnak a tengerpartról lánya született attól a nőtől, akit
egyszer egy pompázatos autóval akart elkápráztatni.” Ha
olvassa, erre biztosan felfigyel. Egy postafiók számát adtam
meg arra az esetre, ha kapcsolatba akarna lépni velem, s
persze rettegtem attól, hogy megteszi, mégis időről időre
ellenőriztem.

Ennek már hét hete, de még mindig kapok bizarr leveleket.

Férfiaktól, akik találkozni szeretnének velem, meg elutazni

valahová, meg feleségül venni. Egyikük még egy fényképet
is csatolt a péniszéről, és közben azt állítja magáról, hogy a
nagy-britanniai Rolls-Royce Klub tagja. Egy leszbikus
házaspár tízezer fontért szívesen megvenné tőlem Hannah-
t. Egy aggastyán meg azt írta a mellékelten megküldött
fényképéhez, hogy szeretne a sugar daddy m lenni. Hát, sok
idióta él szerte a világban. De legalább egy nap majd, ha a
lányom megkérdezi, bátran a szemébe nézve azt
mondhatom neki, hogy én megpróbáltam megtalálni az
apját. Talán majd mesélek neki arról, hogy Anasztázia
hercegnő

egy távoli rokona, mert körülbelül ennyi, amire az orosz

történelemből emlékszem.

De hogy lesz-e valaki az életében, akit majd apának

szólíthat, nos, azt nem hiszem. Már tíz hónapja, hogy Robbal
szétmentünk, azóta nemigen kerestem férfiak társaságát.
Amikor nagy néha mégiscsak eszembe jut a szex, még
mindig csak Robbal tudom elképzelni. Márpedig a jövőm
szempontjából ez nem hangzik valami ígéretesen. Nem
tudom, képes leszek-e valaha is mással élni, mert
számomra mindig Rob volt és marad az egyetlen. A
szívemben és egyetlen alkalmat kivéve egy kicsit lejjebb is.

Robnak vajon van valakije? Kétlem. Érdekes módon Rob

még mindig nem adta be a válási papírokat, és nyilván én
sem forszíroztam. Minek sürgetném? Biztosan éjjel-nappal
dolgozik, ilyesmire már nem marad ideje, különben is
mindig irtózott mindenféle intéznivalótól és papírmunkától.
De valahányszor megnézem az aznapi postámat, mindig
ilyen levélre számítok.

Ha már a továbblépésnél tartok: Wendy élete nagyszerűen

alakult, az operációja sikerült, tökéletesen meggyógyult.
Most részmunkaidőben dolgozik egy ügyvéd mellett, egy
nála sokkal idősebb, zsidó úriembernél, akiről csupán annyit
hajlandó elárulni, hogy kedves ember, amolyan apafigura,
ami lefordítva azt jelenti, lehet, hogy Wendy együtt is hál
vele. Aztán januárban megkezdte a jogi tanulmányait. Egész
biztos, hogy még ötvenéves kora előtt, ahogy ezzel
viccelődni szokott, ügyvéd lesz belőle. Ez lesz majd a
kegyelemdöfés Neilnek. Wendy már nagyon várja ezt a
napot. A bosszúvágy, úgy látszik, még az olyan jó
embereket is, mint Wendy, megkísérti időnként.

– Néha azért még szakítok időt arra, hogy elsirassam –

mondja olykor Wendy. – De a gyász az jó, mert ez azt jelenti,
hogy Neil meghalt számomra, s már nincs hová
visszamenni. – A srácai jól vannak, noha Bennek
pikkelysömöre lett, olyasvalami az orvos szerint, amit a
stressz is kiválthat. Wendy azt mondja, mostanában
rendszeresen találkoznak Neillel, s ő örül, hogy így alakulnak
a dolgai.

Leigh és Neil már más történet. Nagyon csúnyán

összekaptak, és Leigh visszament Lawrence-hez. Az után a
telefonüzenet után, amit Lawrence hagyott azon a bizonyos
napon, egyáltalán nem csodálkoztam, hogy visszafogadta.
De ez csak egy hétig tartott, így aztán Leigh megint csak
visszament Neilhez, aki viszont mindig azt hajtogatja, hogy
neki nem kell, s olykor még mindig könyörög Wendynek,
hogy fogadja vissza. Molly az apjánál marad, míg Leigh
végre magára talál, s Molly minden hétvégén nála van. De a
jelek szerint Leigh nem nagyon talál magára. Wendy azt
mondja, véletlenül összefutott vele a városban, de alig
ismert rá. Megőszült, smink nem volt rajta, csak sötét
szemüveg, és rettentően lefogyott.

Kaptam tőle egy képeslapot, amelyben gratulált a

gyerekszüléshez. Csak Neiltől tudhatja, akinek Wendy
elmondta.
Leigh talán olajágnak szánta. Azt hiszem, a maga módján
szeretett bennünket, ahogy mi is szerettük őt. Wendytől
azóta sem kért bocsánatot, és valószínűleg meg sem fordult
a fejében, hogy tőlem is kellene. De karácsonyra küldött egy
üdvözlőlapot Wendynek, ez állt rajta: „Békességet. Leigh”.
Nem Leigh és Neil. Mi az, hogy „békességet”? Ez sehogy
sem vall Leigh-re. Wendyvel próbáltunk rájönni, mire is
gondolhatott, de nem sikerült kitalálnunk.

Egy dologban mindketten biztosak vagyunk: soha egyikünk

sem akarja többé látni Leigh-t, még kevésbé beszélni vele.
Wendy azért nem, mert nem alacsonyodik le hozzá, bár
legszívesebben megírná neki, hogy boldog, hogy Neil
elment. Ami engem illet, nagyon sokat gondolkodtam a
dolgon. Mi lesz, ha egyszer véletlenül összefutunk? Ez szinte
elkerülhetetlen. Mit fogok mondani neki? Azt nem kell
megkérdeznem, miért árult el, a napnál is világosabb, hogy
egyenlíteni akart. Vessem a szemére, hogy az én árulásom
messze nem volt akkora, mint az övé? Pedig így van. Én
csupán arra próbáltam rábeszélni Neilt, hogy fejezzék be.
De ő ezt sosem fogja megérteni, ezt bizonyítja a hallgatása
is.

Ha bocsánatot akart volna kérni, már rég megtehette volna,

ha valóban úgy gondolta volna, hogy rosszat tett. Na de újra
leülni vele, és elbeszélgetni, mi értelme lenne? Már nincs
mondanivalónk egymás számára. A barátságunknak vége,
az ajtó akkor zárult be, amikor elárulta, hogy Nick valójában
Neil. A lakat pedig akkor került rá, amikor felhívta Robot.

Ezzel együtt én még szégyellem magam azért, amit tettem.

Ha találkoznánk és beszélnénk, az csak erre emlékeztetne,
de én nem szeretném, ha folyton arra kellene jutnom, hogy
egyformák vagyunk. Hogy azt ismételgesse, ugyanolyan
rossz vagyok, mint ő.
Egy nap talán majd nem érint már ennyire mélyen, talán
visszanyerem a lelki egyensúlyomat, s talán eljön majd a
felszabadító megbocsátás ideje is. De még nem most.

Időnként képes vagyok keserűség nélkül gondolni rá, miért

is ne, hiszen valamikor nagyon közel álltunk egymáshoz. Az
érzelmeim vele kapcsolatban széles skálán mozognak, de a
végén mindig arra lyukadok ki, hogy voltaképpen szánom
Leigh-t, mindig is szántam és szánni fogom, amiért sérült
személyiség.

Gyakorta őt okolom, amiért szinte belekergetett ebbe a

csalásba, de a lelkem mélyén pontosan tudom, hogy ezt
nem varrhatom a nyakába. Nagylány voltam, amit tettem,
saját akaratomból tettem.

Emellett ha nem is árult volna el Robnak, a terhességem

miatt végül amúgy is minden kiderült volna, és Rob
mindenképpen elhagy. Néha azon kapom magam, hogy
eszembe jutnak olyan dolgok, amiken valaha jókat
nevettünk. A szívemben űr tátong azon a helyen, amelyet
valaha egy barát töltött be. Bevallom, hiányzik, illetve
hiányzik az, akinek hittem. Félek, hogy a történtek miatt
már sohasem fogok tudni újra megbízni egyetlen barátban
sem. Valami mindig óvatosságra int majd, bár ez a
történtekre visszatekintve talán nem is olyan rossz dolog.

Ami engem illet, Rob azóta sem áll szóba velem.

Természetesen meg kellett mondanom neki, hogy terhes

vagyok, hiszen úgyis megtudta volna. A saját káromon
kellett megtanulnom, hogy nagyon kicsi az a világ,
amelyben élek. Rob számára óriási keserűséget jelenthetett,
hogy a férfi, akivel megcsaltam, meg tudta adni nekem azt,
amiben ő kudarcot vallott.
A bejelentésemet néma csönd fogadta a vonal másik végén.
Aztán így szólt: „Hát akkor légy boldog anyaként, Jill. És ne
bánj semmit.” Majd letette.

A sors iróniája, hogy épp ma van a házassági évfordulónk.

Nehéz elhinni, hogy egy év alatt ennyire megváltozott az

életem.

Ma keresztelik Hannah-t. Én nem ragaszkodtam volna hozzá,

mert nem vagyok hívő ember, ezért képmutatásnak
éreztem. De apát végtelenül elkeserítette volna. „Meg kell
őt keresztelni! Mert ha nem, akkor tudod, mi lesz, ugye?”
„Zabigyerek” – súgom. Apa néha furán vélekedik a világ
dolgairól, és azt még mindig nem tudja, hogy nem Rob
Hannah apja. Mert szeretném, hogy úgy hagyja majd el ezt
a világot, hogy érez még némi tiszteletet a lánya iránt. Én
csupán annyit mondtam neki, hogy a házasságunk nem
működött, és sajnos már soha nem is fog. De egyik nap
azon kaptam, hogy a kezében egy borítékot tart, benne
Hannah fényképeivel, rajta Rob címével. Kivettem a kezéből.
„Eszedbe ne jusson ilyesmit csinálni a hátam mögött, apa!”
– fakadtam ki olyan mérgesen, hogy biztos megsejtett
valamit, láttam a szeméből.

Először a meglepetés, aztán a felismerés, amit még nem tud

szavakba önteni. Végül később sem szólt egy szót sem. Ő
már csak ilyen, én meg szavak nélkül hálás vagyok érte.

De az én gyerekem nem fog apa nélkül felnőni. Bedugom

Hannah kezét a krémfehér, kötött kardigán ujjába, amit a
krémfehér kis ruhájára húzok rá, amiben annak idején
engem kereszteltek. Az anyja és apja leszek egy
személyben. S amikor majd az apa szerepét játszom, és
fogalmam sem lesz arról, hogyan is kéne viselkednem, majd
elképzelem, Rob mit tenne ebben a helyzetben, s valahogy
majd csak menni fog.

Hannah az én lánykori nevemet kapja, Maliin lesz. Leírom,

mielőtt eldönteném, tetszik-e az ejtése, a ritmusa. Amikor
feleségül mentem Robhoz, a saját nevemet is
megtartottam.

Ostoba módon azt képzeltem, hogy ezzel megőrizhetek

valamit saját magamból. Ma már bánom, sajnálom, hogy a
nevében sem vállaltam fel teljes egészében.

Rob. A neve még mindig fájdalmat kelt bennem, ennyi idő

után is. Felkapom Hannah-t, s szorosan magamhoz ölelem a

törékeny kis vállánál fogva. Vannak pillanatok, amikor még
mindig felfoghatatlan, mekkorát fordult az életem. Hannah
sírva fakad.

Apa bekopog a szoba ajtaján.

– Elkészültetek? El fogunk késni. – Belép. Látom, hogy az

öltönyéhez vidám, mályvaszínű nyakkendőt kötött, de máris
ott éktelenkedik rajta egy teafolt, pedig jó, ha két perce
rajta van. Az én drága apám, aki elveszítette az élete párját,
s most itt van neki az egyedülálló, munkanélküli lánya egy
kisgyerekkel. „Nehogy megint Ray Charlest játssz...” –
mondogatja még mindig vagy ezerszer egy nap, olyankor is,
amikor pedig épp erre készülök.

Elmosolyodom. Hát igen, a család az család marad. A

barátok nem mindig tartanak ki mellettünk, ahogy a férjek
sem, de hálát adok a sorsnak, amiért ilyen családom van. A
magasba emelem Hannah-t, és elnevetem magam. –
Gyönyörű kisbaba vagy, bizony! – búgja apa Hannah-nak, s
megsimogatja az arcát. A lányom arca sima és halvány.
Kicsit kipirult, pontosan olyan a bőre, mint anyámé volt.
De minden más rajta, a szeme, az orra, az arcformája és a
szája az apjáé, hátborzongató, hogy kiköpött mása az
apjának.

Valahányszor ránézek, mindig őt látom, és ez feltehetően

így is marad.

Néha rajtakapom apát, hogy ő is nézegeti.

– Mintha csak Robot látnám, nem igaz? – Aztán rám néz

azzal a különös tekintettel. Nyilvánvalóan azért mondja,
mert pontosan tudja, hogy ez nem így van.

Gyakran megfordul a fejemben, hogy nem köti-e össze

magában az orosszal, akit a tengerparton látott. Apám olyan
ember, aki többet tud annál, mint amit elmond.

A vállamra fektetem Hannah-t, megveregetem a pelenkás

popsiját, ő meg a hajamba csimpaszkodik. Bemegyek a
szüleim hálószobájába, és megnézem magunkat a tükörben.
Az alakomat már szépen visszanyertem, csak egy pici
súlyfelesleg maradt rajtam. De mostanában már ez sem
érdekel. Eszembe jutnak azok az idők, amikor mindig csak a
tökéletes megjelenésemmel voltam elfoglalva. Nem
véletlen, hogy a legtöbben úgy tartják, valami igazán nagy
bajnak kell történnie, nagyobbnak, mint amivel addig
küzdöttél, hogy rájöjj, addig egyáltalán nem is volt okod
problémázni. Én most, annak ellenére, hogy napi két óránál
alig alszom többet Hannah sírása miatt, egész jól nézek ki.

Egyszerre vagyok izgatott, meg félek is. Legutóbb anya

temetésekor voltam a templomunkban. Még a gyászom
közepette is a fejemet forgattam, hogy nem pillantom-e
meg Robot. Hisz tudtam, mennyire szerette anyámat, így
elképzelni sem tudtam, hogy nem jön el, ezért kerestem, s
kérdeztem folyton magamtól, hol lehet. Aztán apa mondta,
hogy ott van. A templom bejárata közelében állt. A fejével
biccentett apának, amikor a koporsót kísértük kifelé.

Rob. Most is a fejemet forgatom, illetve mintha magától

fordulna a legrosszabb pillanatokban. Hannah felsír.
Helyettem.

– Erre emlékszel még? – kérdi apa. Egy kis könyvecskét tart

a kezében. – A fiókban találtam.

A kezembe nyomja.

– Igen, emlékszem! Anyáé volt.

Egy kicsi, rubinvörös, bőrkötéses füzet, amibe írni szokott,

idézeteket meg ilyesmiket. Főleg idézeteket a szerelemről.

Kinyitom, közben magamon érzem apa tekintetét. Átfutom

az első oldalakat, mert többre most nincs idő.

„A szerelem legszembetűnőbb tünete a gyengédség, amely

időnként szinte elviselhetetlenné válik.”
VICTOR HUGO
122190916

„Szeretni valakit azt jelenti, hogy megtanuljuk a szívükben

zengő dalt, hogy el tudjuk énekelni neki olyankor, amikor ő
maga elfelejtette.”

ISMERETLEN SZERZŐ

„Kérem, legyen a feleségem, második énem, hűséges

társam.”

MR. ROCHESTER A JANE EYRE-BŐL, HARLOTTE BRONTË

REGÉNYÉBŐL

„Józan ésszel, ígérettel, reménnyel, lelkem nyugalmával,

boldogságommal dacolva szeretem, és szenvedélyemtől
semmi el nem téríthet.”

CHARLES DICKENS: SZÉP REMÉNYEK

Apára nézek.

– Ezt most miért adtad oda nekem, apa?

Apa úgy tesz, mintha elgondolkodna.

– Tulajdonképpen nem is tudom. Csak úgy. Rátaláltam

valamelyik nap, s gondoltam, anyád is azt szeretné, ha a
tiéd lenne.

Apám jól gondolta. De miközben a templom felé autózunk,

én képtelen vagyok kiverni a fejemből Charles Dickens
idézetét és Rob arcát.
A templom nincs éppen zsúfolásig, de így legalább
meghittebb hangulatot áraszt. A padsorokat fehér rózsákkal
díszítettem fel korábban. Anyám halálát megelőzően
gyerekként jártam itt utoljára, ma pedig anyaként jöttem
ide, a saját gyermekemmel. A gondolatra valami
megmozdul a gyomromban. Hannah megint rázendít.

Wendy tartja Hannah-t a kezében. A kis Mária-ablakot

nézem, miközben a lelkész felolvas, a hangja békésen
átfolyik rajtam. Az orgonista a körmeit tanulmányozva
hallgatja. Még másik négy gyereket is most keresztelnek.
Valamennyiük neve ott díszeleg kinyomtatva egy kártyán,
amely most itt fekszik kihajtva a térdemen, ezt nézegetem.
A neveket tanulmányozom, s a tekintetem újra meg újra
visszatér a saját lányomhoz. Hannah Maliin. Az övé a
legszebb név mind közül. Én nem fogok majd azok közé a
rémes anyák közé tartozni, határozom el, akik messzire
elkerülik az iskolai programokat.

Átveszem Hannah-t a legjobb barátnőmtől, aki annak

ellenére, hogy elveszítette a kisbabáját, nagy bátran
felvállalta, hogy a lányom keresztanyja lesz. Nézem a rövid
padsort, amelyikben az apám göcsörtös kezét a térdén
nyugtatva, ünnepélyes arccal üldögél. Most már csak ez
számít, ez az a pillanat, amin akkor sem változtatnék, ha
tehetném, a világ minden kincséért sem. Ami történt,
megtörtént, már nem számít.

Apám rám néz. A szeme megtelt könnyel. Tudom, milyen

nehéz most neki. Tudom, hogy anyámra gondol.

Átadom Hannah-t a plébánosnak, amikor felém bólintva jelt

ad. Hannah durcásan tekergeti magát, lefelé görbül a szája.
A pillantásom megint az ólomüveg ablakra téved, aztán a
plébános elmondja az áldást, nekem pedig megannyi
szentimentális gondolat kavarog a fejemben arról, mennyi
mindent elrontunk, míg végül képesek vagyunk megérteni,
hogy így kell elfogadnunk az életünket, a gondokkal, a
bajokkal, a buktatókkal, a hibáinkkal együtt. Újra
megdöbbent a tudat, hogy anya vagyok. A lelkész már meg
akarja kérdezni a kicsi nevét, amikor furcsa hangokra leszek
figyelmes. Kutyaugatást hallok. Nem, nem tévedés: hangos,
éles, az agyadra menő csaholást.

Hallottam ezt már korábban is. Minden megszűnik, a szívem

is megáll.

A fejemet önkéntelenül hátra, a templom bejárata felé

fordítom. Az ajtó abban a pillanatban a megszokott, halk
nyikorgással, amelyre olyan jól emlékeztem
gyerekkoromból, kinyílik.

Rob dugja be rajta a fejét.

A kíváncsi és számomra elmosódott arcok közepette

rábámulok a férjemre. Még a légy zümmögését is hallani
lehetne.

– Elnézést – mondja Rob rám nézve, és egészen olyan, mint

Heathcliff a bozontos hajával, a mellére szorított karjával. –
Azt hittem, még kezdés előtt ideérek, s tudok veled
beszélni, mielőtt bemennél. – Rob félig-meddig öntudatlanul
körbenéz. – Válthatnék veled néhány szót odakint?

Honnan tudhat a mai napról? Oldalra sandítok, apámra,

akinek az arcára van írva: „Tessék, lődd le a hírvivőt, én már
fél lábbal úgyis a sírban vagyok.”

Megint Robra nézek. A régi farmere van rajta, hozzá egy

GAP

melegítőfelsőt visel. Vetek egy gyors pillantást Wendyre,

majd elindulok kifelé, tudván, hogy kíváncsi tekintetek
kísérnek.

Elönt a forróság. A vérem ott lüktet a halántékomban.

– Te meg hogy kerülsz ide, Rob? – kérdem, amikor már

odakint vagyunk a templomkert apró kavicsos, fejfák
szegélyezte ösvényén. Hallom, hogy remeg a hangom.
Látom a sápadt arcát, a fájdalmas tekintetét.
Elképzelhetetlenül megváltozott. Akkor láttam utoljára,
amikor elmentem hozzá, és azért könyörögtem, hogy
engedjen haza. Azt hittem, ennyi idő alatt már magára
talált.

Rob az egyik kezével megtörli az izzadt homlokát, majd

mély levegőt véve így szól:

– Azért jöttem, hogy Hannah-nak adjam a nevem. Szeretnék

az apja lenni... ha megengeded.

Csak néz rám kitágult pupillákkal, kérdőn, félelemmel telve,

várakozón. Egy szellő lebbenti meg a fák ágait, s beletelik jó
néhány másodpercbe, mire meg tudok szólalni.

– De azt mondtad, nem tudnád szeretni más gyerekét.

Rob megrázza a fejét, elfordul, széttárt karral nekidől a sötét

templomajtónak, s a lábát nézve azt mondja: – És én nem
tévedhetek? – Az egyik karjára hajtja a fejét.

Vajon mennyire tűnhet drámainak ez a jelenet mások

szemében?

Bármennyire is vágytam erre a pillanatra, noha egy

pillanatig sem hittem, hogy bekövetkezhet, most egy másik
erő is munkál bennem, az anyai féltés. Rob nem toppanhat
így elém megbocsátást remélve, Hannah-t felhasználva.
– Nem mondod komolyan – mondom ostobán, mert túl szép
ahhoz, hogy igaz legyen.

Rob bólint.

– De igen. – Most már a szemembe néz. A madarak

csiripelnek a hátunk mögött. – Természetesen szerettem
volna saját gyereket. Addig ezt nem is tudtam, amíg ki nem
derült, hogy nekem nem lehet, nem adatik meg. –
Elmosolyodik. – De időközben rájöttem, hogy egy gyerek,
aki a tiéd, tökéletes megoldás. – Rob kisimít egy hajtincset
az arcomból, a fülem mögé tűri, a tekintete ellágyul közben.
A szemembe nézve folytatja: – És szeretnélek visszakapni.
Ha még te is akarsz engem. – Megfogja mindkét kezem. –
Szeretlek, Jill, és szeretni fogom a kislányodat.

Abban a pillanatban is csak téged akartalak, amikor

elküldtelek.

De egy hang azt súgta bennem, hogy próbáljak meg

nélküled élni, mert olyan átkozottul fájt, amit tettél.
Képtelen voltam megérteni.

De most... nem is tudom, most már valami mást súg. Vagy

talán már nem hiszem azt, hogy ami történt, az valóban
számítana. – Rob megrázza a fejét, mire a madarak
felrebbennek. – Nagyon szomorú ember lettem nélküled
ezekben a hónapokban... Nagyon, nagyon szomorú ember.
De nem akarok az lenni többé. Ki akartam várni, hogy
jobban legyek, hogy úgy tudjak hazaérni, hogy ne érezzem
a hiányodat, amikor belépek az ajtón. – Rob a szemgödrét
nyomogatja. – De annyira hiányzol, ahogy azt elképzelni se
tudtam volna. Nincs más vágyam, mint hogy újra egy család
legyünk. – Megszorítja a kezem. – Mi hárman.

Egyszerre fojtogat a Rob iránt érzett szerelmem és a

hitetlenkedés. Meg sem tudok szólalni. Csak ekkor veszem
észre, hogy Kiefer oda van kötve az egyik fához. Amikor
ránézek, a farkát csóválva ugatni kezd.

– Elvégezte a kutyakiképzőt, kitűnő eredménnyel – mondja

Rob. Elnevetem magam. – Úgy néz rám, mint egy szerelmes
férfi.

– Tudod, mit játszottak a Metro Rádióban valamelyik este, a

betelefonálós műsor előtt? Azt a dalt, tudod, a Bonnie
Tylerét, azt, amire az esküvőn táncoltunk. – A „Ha énekelek
neked egy szerelmes dalt”. – Csak bólintok, mert
megszólalni még mindig nem tudok. Mert magam is nagyon
jól emlékszem arra a számra. – Nagyon szép dal – folytatja
Rob. – A mi dalunk. – Átkarol és magához ölel.

Hozzásimulva hallom, hogy zakatol a szíve.

– Vagyis senkid sem volt ez alatt az idő alatt? – kérdem.

Ránézek, Rob tekintetében szerelmet látok.

– Nem is kerestem.

Attól félek, hogy egy szél hirtelen elsöpör mindent, elsöpri

ezt a pillanatot ezen a sorsszerű nyári napon.

– De Hannah az ő gyereke, Rob. Hogy fogod tudni ezt

elfelejteni?

Rob a két kezébe fogja az arcomat, s kicsit megszorítja.

– El tudom felejteni, Jill. Hogy kinek a gyereke, az csak

biológia.

Tudom, hogy Rob nem játszik velem. Ha ezt mondja, akkor

ezen piszok sokat gondolkodott, és komolyan gondolja.
Magamhoz ölelem, az arcommal a vállának simulok, mert a
magaménak akarom tudni, noha kicsit azért pánikolok,
nehogy hirtelen mégis meggondolja magát, és rájöjjön, hogy
mégsem így érez, és hiba volt idejönnie...

De amikor kibontakozik az ölelésből, mosolyog. És már nem

falfehér az arca. Kipirult. Rob térdre ereszkedik, s
ugyanebben a pillanatban, a napsütés ellenére, elered az
eső.

– Te meg mi a csudát csinálsz? – mondom a szememet

nyomkodva, nehogy eleredjenek a könnyeim.

Rob szerelmesen rám nézve azt mondja:

– Jill Maliin, leszel újra a feleségem? Felhúzom a melegítője

vállánál fogva, s átkarolom a nyakát.

– Én eddig sem voltam más.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Engem végtelenül elbűvöl a nők közti barátság dinamikája, s

különösen az, ahogy felismerjük vagy épp felállítjuk a
korlátokat: hogy van, amit elmondunk a barátainknak, s
van, amit nem. Ezt a könyvet egy barátnőmmel folytatott
réges-régi beszélgetés ihlette, aki azt fontolgatta, hogy
belebonyolódjon-e egy viszonyba. Eleinte kíváncsivá tett, de
aztán rájöttem, nem akarom tudni, hogy a végén megteszi-
e, vagy sem. Viszont elgondolkodtam a lojalitáson, hogy

mennyire

vagyunk

hűségesek
a

barátainkhoz,

családunkhoz, a házastársunkhoz, hogy közben milyen

próbákat kell kiállnunk, illetve hogyan kezeljük ezt az
egészet. Szórakoztató feladat volt megírnom a Férjezett
asszonyok titkai t, eljátszani a „mi lenne, ha?” kérdésekkel,
s közben hálás voltam a sorsnak, amiért mindez csak fikció
maradt. Valójában sohasem ismertem senkit, aki Leigh-hez,
Wendyhez vagy Jillhez hasonlított volna, de most úgy érzem,
mintha közeli, személyes ismerőseim lennének.

És remélem, hogy az olvasóim is hasonlóan éreznek majd.

Hálásan köszönöm a kiadómnak, a Lake Unionnak és

mindenki másnak, aki segített a legtöbbet kihozni ebből a
könyvből, és amiért érdeklődést keltettek iránta az olvasók
körében. Külön köszönet illeti a szerkesztőmet, Sammia
Hamert, Victoria Pepe-et és Julia Bruce-t. Köszönet az én
nagyszerű

ügynökömnek, Lorella Bellinek, aki nagy szerencsémre

mindig a jó irányba terelgetett. És nagyon hálás vagyok az
édesanyámnak, Mary Masonnak, aki megszerettette velem
az olvasást, s aki mindig csodálatosan bánt a szavakkal,
akitől feltehetően az íráskészségemet örökölhettem. És
köszönet a férjemnek, Tonynak, akinek örök hálával
tartozom, amiért támogatott abban, hogy valóra válthassam
írói álmomat, és sohasem mondta, hogy adjam fel, még
akkor sem, amikor kiderült, hogy az egy év, amit az
állásomból kilépve a könyv megjelentetésére akartam
fordítani, évekké vált.
A SZERZŐRŐL

Carol Mason Kelet-Angliában született és nevelkedett.

Tinédzserként elnyerte a Nagy-Britannia Mosolya címet,

később

modellként,

szállodai

recepciósként

és

reklámszövegíróként,
reklámszervezőként

dolgozott.

Jelenleg Brit Columbiában, Kanadában él kanadai

származású férjével.

MÉLTATÁSOK

„Átélhetők a szereplők érzelmei, ahogy szembenéznek az

élet

kihívásaival, őszinték, egyáltalán nem melodramatikusak.

Nyíltan néznek szembe a hűtlenség szülte bénultsággal,

szégyennel. Ugyanilyen magával ragadó az ellenpont, Jill

házassága s annak válsága, amiért nem születhet
gyermekük,

miközben idős szülei mellett anyáskodni kényszerül.

Megrendítő

ellentét.”

– THE TELEGRAPH, EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

„Mi játszódik le az életünkben a zárt ajtók mögött? Carol

Mason

sikeres debütálásában a házasságok titkaira derít fényt”

– HEAT MAGAZINE, EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

„Mason könyve letehetetlen. Miközben a buszon utazva

olvastam Leigh viszonyának pikáns részleteit, elfelejtettem
leszállni a megállóban.”
– REBECCA WIGOD, VANCOUVER SUN, KANADA

„Ez a megrendítő regény az őszinteségről, a

megbocsátásról, a

szerelemről és a modern kori házasságok valóságáról szól.”

– NOTEBOOK MAGAZINE, AUSZTRÁLIA

„Ez a nagyszerű könyv üde és eleven. Az elsőkönyves

Mason sokat tud mesélni az emberi kapcsolatokról. A
nőalakjai erőteljesek, és a munkájuk ad keretet
összezavarodott életüknek.

A keserédes narratíva, a kétes végkifejlet teszi a szokásos

női irodalomnál tartalmasabbá és karakteresebbé.”

– FINANCIAL TIMES, EGYESÜLT KIRÁLYSÁG

„Nyers realizmus olyasvalakitől, aki sokat tud a világról.

Nagyszerű könyv a kandalló mellé”

– EVENING HERALD, ÍRORSZÁG

Table of Contents

ELSŐ FEJEZET

MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET

ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A SZERZŐRŐL

MÉLTATÁSOK

 
Document Outline
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐRŐL
MÉLTATÁSOK
 Table of Contents
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐRŐL
MÉLTATÁSOK