Árpád népe – sok harc és viszontagság után – megszállja a

Kárpát-medence keleti oldalát, e régtől kiszemelt földet, s a

törzsek ideiglenes szállásokat foglalnak.
Hogyan tovább?
Kelendő a magyar fegyver nyugaton, de legalább annyira félik is
azt. Arnulf keleti-frank császár a lombard Berengár ellen hívja
hadba pénzért és zsákmányért a Duna bal partján éppen csak
megtelepült magyarokat, s ezzel elkezdődik az a több évtizedes
időszak, amit – tévesen – a kalandozások korának nevez a
történelem.
Sok ezer magyar harcos indul nyugatnak, s ott vágtat közöttük
az, akit a táltos fiának hívnak. Feladata a nyugati seregekről és
a politikai körülményekről történő adatgyűjtés, mellyel
közvetlenül segíti Árpád és Kurszán hadászati és földfoglalási
elgondolásait, a Kárpát-medence végleges birtokba vételének
tervét. A nagyfejedelem és a vezér példátlan diplomáciai
érzékkel fordítják a magyar törzsek hasznára a képlékeny
katonapolitikai helyzetet, s figyelmüket a gazdag nyugat felé
fordítják.
Nem találván egyéb utat elűzésünkre, a magyar törzsek végleges
kiirtására a frank Gyermek Lajos király és a bajorok a Duna
völgyében százezres haddal törnek a magyar gyepű felé…
Harc a továbbélésért, avagy az első honvédő háború?
A regény hiteles történelmi adatokra és eseményekre építkezve
beszéli el a honfoglalásként jelzett időszak első tíz esztendejét,
és megpróbál választ adni a kérdésre: vajon csupán
kalandozásnak tekinthető a nyugat felé törekvés, vagy sokkal
inkább tudatosan tervezett politikai döntések állnak a
háttérben?
 BENKŐ LÁSZLÓ

Viharlovasok
A TÁLTOS FIA
Történelmi regény
a kalandozások korának első évtizedéből
 BENKŐ LÁSZLÓ
VIHARLOVASOK
A táltos fia

A borító
Feszty Árpád
festményének felhasználásával készült

ISBN 978-963-267-088-1 2. kiadás

© Benkő László, 2012, 2014
Szerkesztés © Lazi Könyvkiadó, 2014

A Lazi Kft. kiadása

www.lazikiado.hu
e-mail: info@lazikiado.hu

A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója

Lektor: Pozsik László, Juhász Ferenc
Műszaki szerkesztő: Szentmiklósi Csaba
Borító: Csikász Katalin, Innovariant Kft.
Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2014-ben – 140253

Felelős vezető: Pogány László igazgató
 Én, Kölpényfia Kartál,
hozzád szólok, ki a kései utókorban élsz.

Tudd hát meg,

hogy a múltban kutatva a szem néha mást lát,
a fül mást hall,
nem azt, ami a való,
mert a szív mindig jobban örvend Tengri kék egének,
mint az éjszaka sötét árnyainak.
Ha egyszer képes vagy a szíveddel látni,
hát láss az eszeddel is.

Kutasd az igazat,
s ha megakadnál, indulj el újra, ezerszer akár.
Ha az eszeddel hallgatsz rám,
a szíved talán nem visz ingoványba.
 PROLÓGUS

KR. U. 898. IUNIUS HAVA/ ITÁLIA

A BRENTA FOLYÓ PARTJAINÁL

A lombard tiszt az ujjnyi mogyoróvesszővel végigvág a paraszt

hátán.
Hasad a foszlott, verítéktől csatakos, koszlott ing, és vér
serken a csapás nyomán.
A szerencsétlen a földre kushad, és kíméletért könyörög.
– Uram! Én keresztény vagyok! Tiszta szívvel hiszem a
Mindenhatót és az ő végtelen jóságát! Kérlek, eressz el! Amit
tettem, azt szánalomból cselekedtem, az atya a
megmondhatója…
A fekete csuhás Benedek-rendi pap zavartan köhécsel.
– Hát… valahogy így van, fiam – pislog a századosra. – Én
tanúságot tennék e tudatlan paraszt mellett. A jóakarat vezérelte,
és a tízparancsolat, miszerint szeresd felebarátodat, mint
tenmagadat…
– Szükségtelen, hogy a parancsolatokból kioktass, csuhás! –
csattan fel a tiszt, és akkorát vág az asztalra, hogy a kupa ujjnyira
ugrik, és a bor a tölgydeszkára lottyan, aztán a résen át lecsöpög
a csizmája orrára. – Láttad-e a tulajdon szemeddel, amikor ez a
paraszt jót cselekedett a banditával? Ha pediglen nem, hát
befogd nekem, mert nemegyszer töröltem már képen papot.
 A megszeppent férfiú ijedtében keresztet vet, és vizenyős
tekintetét az égre függesztve mondja:
– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek a tudója, hogy ez a paraszt
jót akart. Még ha bújtatott is haramiát, ahogy mondod, e vétekért
megbocsátást kapna odafönt, mert az istentelen pogány
útonállója beteg. Ő pediglen felkarolta, segítette.
– Láttam, amint lebukik a nyeregből, és még hallottam is,
hogy reccsen a csontja. – A paraszt hangja remeg. – Keresztényi
lélek szívének meg kell esnie az ilyenen.
– A templomot akarták megrabolni, és te elnézted volna,
hogy végbe is vigyék? Segítettél nekik!
A paraszt támaszért rimánkodna a papnak, de félelmében
amaz sem mozdul.
– Dehogyis akarták, és dehogy segítettem, uram! Hiszen
magam láttam, hogy elvágtatnak mellette! Igaz-e, atyám? A
fogoly lova a kerítésben botlott el, tiszt úr!
A tiszt emeli a vesszőt, aztán meggondolja magát.
– Ezeket a koszos keleti rablókat hetek óta kergetjük,
zargatjuk, mégis folyvást megszöknek előlünk. A múlt héten
felköttettem egy elöljárót, mert segítette őket. A pajtájában
rejtőzött el néhány. Azt se tudjuk, hányan vannak, és miért
törtek be Itáliába. Beszéltél a fogollyal?
– ’Iszen nem tud ez a nyelvünkön, csak a magáén karattyol…
– Tudós orvosmagiszter társam, Ambrosius atya arról
tájékoztatott – veti közbe a pap –, hogy a vállában a kulcs törött
el. Láthatod, a karja felkötve, és…
 – …és ő is föl lesz kötve, mire megvirrad – vágja oda a tiszt,
és a két katona az ajtó mellett elvigyorodik: végre egy kevéske
szórakozás. – Megfejtettétek-e, hogy kiféle ez a haramia?
– Úgy ítélem, hogy türk – mondja a pap. – Már az
öltözékéből ítélve, amit a lombard katonaköpönyeg alatt visel.
A tiszt kétkedve s kötekedő hangon kérdi:
– Tán láttál már türköt?
– Engedelmeddel, nem is egyet. Harcoltak ők morva,
másszor meg frank zsoldban, sok évvel ezelőtt a Duna mellékén.
Braszlav várában találkoztam is velük.
– Akkor beszélni is tudsz vele, csuhás.
– Nem hinném. Különös nyelvük van ezeknek… És nem is
mind ugyanazt beszélik. A legtöbbje nem is türknek, hanem
megyernek, máskor magyarnak mondja magát, vagy
éppenséggel ugor vérből valónak.
A tiszt a birkahodály felé mutat:
– Szerinted ez itt miféle szerzet?
– Sátáni, azt mondom – felel a pap, és sebesen keresztet vet. –
A vallásuk is az ördögtől ered. Bálványimádók, istentelenek,
máglyára valók.
– Bánod-e, ha lógni fog?
– Nem én, de nem is tartom jónak. Többre mennél vele, ha
magaddal vinnéd, és kifaggatnátok, mi végből kóricálnak az
országunkban. Ha hadiállapot lenned, megérteném.
– Még lehet az is – mondja a tiszt. – Ha Arnulf császár a mi
Berengario királyunk ellenében rászabadítja ezt a hordát
Itáliára… Azt hiszem, ezek kémek, felderítők. Igazad van, pap,
így lesz. Nem kötjük föl, hanem pirkadatkor indulunk, és
elvisszük Pavia várába. A király hóhérai majd kezelésbe veszik,
aztán… – dönt a tiszt, és farba rúgja a földön térdeplő parasztot.
– Takarodj a szemem elől, míg meg nem gondolom magam, te
nyüves!
Iszkol a szerencsétlen, a tiszt meg tudomást sem véve a
papról, indul a birkahodályba, ahol a foglyot őrzik. Már a
jutalom forog a fejében, ami az elfogott kém után a markát üti.
A folyó egy kisebb iramodás a tanyától, és a hátán nehéz
bárkák úsznak Venétföld és Lombardia termésével megrakottan
az Adria-parti városok felé. Ez most a kalmárok ideje, meg a
betakarításé és a vízimolnároké.
A tiszt belöki a deszkaajtót.
A fogoly a szalmán fekszik, arca csupa vér a veréstől, és az
egyik szeme bedagadt. Nem lehet több tizennyolc esztendősnél.
Kaftánja valaha vörös lehetett, de most szürke a portól és a
pelyvától.
A lábán nemezcsizma, de veretes övét a katonák elszedték,
miután alaposan megcsodálták. A legény haja három varkocsba
fogva a vállát veri, s a homloka magasra borotvált. Fövege sehol,
talán már akkor elveszítette, amikor a királyi katonák
megfogták.
– Na, te csavargó, kegyet gyakorlok fölötted, bár nem
érdemled – így a tiszt. – Persze úgysem érted, mert te csak egy
állat vagy. Néhány napig meghagyom az életedet, aztán így is,
úgy is felkötnek.
Belerúg a legény lábába, aki mozdulatlan, jéghideg szemmel
néz rá.
 – Mondom én! – áll meg összefont karral a tiszt. – Az első
alkalommal megölnél, ha eleresztenélek, igaz-e?
– Hagyd, uram, nem ért ez semmit – mondja a katona, és a
tiszt mellé lép. – Ha megengeded, majd én… Mivelhogy
beszélem a nyelvét.
– Teee?
A tiszt szeme elkerekedik, aztán durva vigyor jelenik meg a
szája sarkában.
– Én hát, uram – mondja a katona, és gyors szavakat intéz a
legényhez. – Most például azt mondtam neki, hogy el fogod
engedni azonnal, különben a vesédbe mártom a késemet.
A tiszt félreugrana, kapna a kardjához, de a katona
villámgyors. Máris mögötte terem, baljával hátraszorítja a tiszt
nyakát, aki érzi a derekán a késhegyet. A katona durván a
térdhajlatába tipor, és a lombard térdre zuhan. A széles pengéjű
kés akkor már a torkán.
– Ha kiáltasz, rögvest meghalsz. Észre sem veszed, milyen
gyorsan – mondja a vitéz, aki az ő katonáinak öltözetét viseli. –
Ha gondod lenne az embereidre, mint a jó parancsnoknak, elsőre
rájöttél volna, hogy nem tartozom közétek.
– Ha visszajönnek az embereim, ti mind a ketten… – sziszeg
a tiszt, miközben kötélgúzs kerül a csuklójára és a bokájára, s a
pányvából futja még egy feszes kör a nyakára is.
– Ha jól hallom, már itt is vannak – mondja a másik. – Ne
lepődj meg, ha nem egészen úgy látod viszont őket, ahogy
szeretnéd.
Az alkonyi homályban a tanya mögött harminc lombard
katona ácsorog félmeztelenül, köröttük Berengár király
katonáinak köpönyegét viselő idegen harcosok. A lombardok
lihegnek, mert a folyóparttól eddig futtatták őket. Néhány
idegen vitéz most kötözi ki őket a félszer oszlopaihoz, a
farakáshoz és az udvart kerítő fák törzséhez. Alapos munkát
végeznek: a foglyok nem fulladnak meg, de nem is
szabadulhatnak.
A tisztet is közébük vonszolják. Vérben forgó szemmel
bámulja, amint szerszámostul pányvára veszik a magyarok a
lombard lovakat. Fegyvereik most már a málhát gyarapítják,
ahogy minden egyéb, amit náluk találtak.
Egy mokány vitéz lép a tiszt elé. Idősebb a többinél, és
beretvált arcán régi, véres csatákról árulkodnak a hegek. Tán két
fejjel alacsonyabb a lombardnál, de a válla szélesebb.
Magabiztosan kidülleszti mellkasát, és beszélni kezd a tiszthez.
– Azt mondja – fordítja az olaszul beszélő magyar –, hogy
nem vagy jó parancsnok. Rátarti vagy, túlzottan magabiztos, és
nem törődsz az embereiddel. Különben nem fogtuk volna el az
egész csapatot egy szemvillanás alatt. Azt mondja, vésd az
eszedbe, hogy egy magyart soha nem becsülhetsz le. Még akkor
sem, ha a szalmán fekszik a lábad előtt, sebesülten,
fegyvertelenül. Mert még akkor is képes kitaposni belőled a
lelket.
– Nem szabadultok ebből az országból! Elkapunk és
fellógatunk minden koszos magyart!
A tiszt szájából fröccsennek a szavak, de a magyar vitéz
arcán változást nem látni. Mély hangján mond még valamit, amit
a tolmács így fordít:
 – Azt akarja, hogy megtanuld: a káliz kékkendek soha nem
hagyják sebesült társukat az ellenség területén. És ha velünk
akarsz hadakozni, ahhoz először igazi parancsnokká kell lenned,
vagy állj be közvitéznek a négyszög első sorába az öklelő
kopjával és a pajzzsal, talpig vasban, mert ott csak parancsot kell
teljesítened, és semmi szükség rá, hogy gondolkodj is.
A magyarok induláshoz készülődnek. A lombard tiszt
átkozódik, üvöltözve szidja az embereit, amiért óvatlanok
voltak, és a papot hívná, de az már nincs sehol.
A magyarok húszan vannak csupán. Nyeregben ülve a
csuklyás köpönyeg eltakarja kaftánjukat és fegyverüket, a
félelmetes íjat a fatokban s a vesszőket a fedeles tegezben.
Csupán a hátukon szíjjal átvetett lándzsa meg a kisebb termetű,
kócos, patkolatlan lovaik mutatják, hogy nem lombardok.
– Mondd meg annak az embernek – üvölti a lombard tiszt a
tolmácsnak –, hogy megismerem! Ha legközelebb találkozunk,
nem kegyelmezek.
A legény fordítja szavait, és a húsz vitéz hahotában tör ki. A
magyar parancsnok csak legyint, aztán jelt ad az indulásra.
Egyszerre lódul vágtába a húsz nyergeit ló, a magyarok
vezeték lovai és a testes, nehéz lombard paripák. A paták alatt
dobban a föld, és néhány pillanat múltán már nincsenek sehol.
 ELSŐ KÖNYV

A LÓ ÉVÉNEK (KR. U. 898.) HATODIK HOLDJA

KURSZÁN VEZÉR SZÁLLÁSVIDÉKE, A DUNA BAL PARTJÁN

Szaracén nyakára hajlok, hogy a fák ágai le ne sodorjanak a

paripa nyergéből. A vágta ijesztően sebes, nem látom, hova lép a
ló, s hogy a következő minutumban kidőlt törzset ugrik-e át,
vagy meredélyen ereszkedik alá.
Megbízom benne, ő meg bennem. Ebben áll az egyezségünk.
Tudja, hogy lehetetlenre nem kényszerítem, én meg azt tudom,
hogy megóvja épségemet, ha csak rajta áll.
Mert a mi lovainknak lelkük van, hatalmas szívük és
csavaros eszük. A gondolatunkat is képesek kitalálni, s bátrak a
harcban, a vadászatban.
Nekidőlök az ezüstfejű szegekkel kivert elülső
nyeregkápának, bal kezemmel kiemelem tokjából az íjat.
Nem nyúlok a szárhoz, de Szaracén vágtája mit sem változik,
és a sodrott idegen megül a nehéz vadászvessző rovátkája.
Lovam tudja a dolgát, én meg csak a combommal irányítom, és a
hangommal – lassabban, barátom, hej, hóha! –, ő pedig híven
megteszi, amit kívánok.
Jobbról a testesebb almásderes kitágult orrlikkal vágtázik,
nyergében az apámmal, aki lándzsát markol. Fénylik az arca, s
nevet felém. A fövegét valahol elhagyta, és gyér, hosszú szürke
haja lobog a hajnali homályban.
Bor Tengri, a pirkadat égi ura vörösben tombol mögöttünk,
túl az erdőn, és apám szemében a vadászat tüze lobog. A többi
vitéz jóval mögöttünk szaporázza, hallik a hujjogásuk, és
csaholnak a vadat űző kutyák.
Nem törődünk velük, mert csak azt a szarvasbikát figyeljük,
amelyik iramodásnyira menekíti előlünk jókora agancskoronáját.
Megsebeztem, csakhogy túl könnyen, a tompora tájékán, de egy
magyar nem hagyja nyomorultul elpusztulni a fejedelmi vadat.
– Jobbra kerítek! – rikkantja rekedt hangon az apám.
Arra ritkább az erdő, és aranyos nyilakat lövell a kelő nap a
párában merítkező tisztásra.
A felvagdalt csalitban jól látom a menekülő vad nyomát.
A sűrűnek oly hirtelen szakad vége, mintha táltos
varázsvesszeje suhintott volna az erdőre.
A szarvasbika ott áll előttem, a horpasza zihál, orrlikából
pára tör elő, és felemelt fejjel kémleli a vadont. Királyi jószág,
koronája akár annak a meótiszi mesebélinek. Ha emberi hangot
nem hall, s üldöző kutyák sem űzik, a lótól nem fél. Ismeri a
szagát, ami elnyomja az emberét, és a nyeregben ülőre tán nem
is figyelmez.
Mintha csak mi hárman léteznénk Tengri új napra virradt
ege alatt: a vad, Szaracén és jómagam. Lovam tudja, mit akarok:
megveti a patáit, szobormereven lecövekel, tán még lélegzetet
sem vesz.
Nyeregből vadászni okos dolog, de én megfogadtam, hogy a
végzetes döfést, a halált hozó nyílvesszőt Földanya testéről
küldöm az érdemes vadnak. Megérdemel annyit, hogy szemtől
szembe álljak vele.
Olyan lassan és csendben, ahogy csak lehet, lecsúszom a
nyeregből, és lovam mellé térdelve, a jobb mellső lábának dőlve
megtámasztom oldalam. Bátran tehetem, mert tudom, hogy
Szaracén mindvégig szoborként áll majd, még a füle se mozdul.
Pendül az ideg, a vessző kiröppen, és látom, amint
bevágódik a húsba. A vad megugrik, aztán pár lépés után
összerogy a magas fűben. A harmat-csillámos, ezüst pókhálós
fűszálak fölött mintha úszna apám lova.
– Így köllött von’ ezt elsőre, fiam! – csap a vállamra. –
Egyetlen vesszővel. Az istenek most örülnek. Kérd, hogy
bocsásson meg – pillant a kimúlt szarvasbikára, és még csak
nyeregből sem száll.
Elmondom a régi szavakat, amit minden gyerek szinte a
beszéddel együtt tanul meg, és bizakodom, hogy az állat nem
haragszik rám, amiért átsegítettem Tengri örökké kék
birodalmába. Megköszönöm, hogy nekem adja agancsát, amiből
nem egy jóféle késmarkolatot faragok, a bőréből pedig
leheletfinom női csizmát varr majd Déva asszony. Az apám
unszolására ugyan, de jobbára magának.
Mert asszony és leány sincs a családunkban, aki az efféle
kényes lábbelit viselhetné.
A pajtásom, Bojta vitéz bozontos barna agara szökik mellém,
aztán Elmér okos kuvasza, és még két másik eb. Izgatottan
szimatolják, morogják a vadat, a kuvász a fülét rángatja. Másik
barátom, Ketel, vezetéken hozza a málhást. Messzi a szállás, így
hát helyben nekilátunk a zsigerelésnek.
 Mire végzünk, Napapánk, a Szent Tűz égi atyja már a fák
teteje fölött száll.
Lándzsás vitéz érkezik Kurszán vezérünk jelvényével,
zászlajával. Aki azt felmutatja, mindenütt szabad utat kap, és
elsőnek kelhet át a réven. A vitéz a kékkendek közül való, és
ereiben káliz vér szalad. Kurszán, a mostani gyula
rettenthetetlen testőrizői közül ő az egyik, és furán beszéli a
magyart.
Az apámat keresi.
– Gyere tüstént, tudós Kölpény! – hangzik a vitéz szájából a
gyula parancsa. – A dzsila már csak rád vár. Azt parancsolja,
hagyj ott mindent, bármit teszel, és vágtass velem haza rögvest.
– Bizonyára fontos, ha a gyula ily sürgetőn kéret.
– Nem tudom. Csak azt, hogy nagy dolgok vannak
készülőben, tudós Kölpény. És hozd magaddal a fiadat –
biccentett felém –, ezt is parancsolja Kurszán dzsila.
Szaracént nem kell biztatnom. A hollófekete paripa száll
velem a réten át, végig a domb alján, ahonnan a Duna
ezüstcsíkjára s a túlnan magasodó sötétzöld hegyvidékre látni.
Apró szállások maradnak el, néhány kiscsalád lakja csupán, de a
kutyák acsarkodó ugatása messze elkísér.
Apám pontosan tudja, miért e vágta, nekem pedig dagad a
mellem a büszkeségtől, hogy a gyula engem is hívat.
Az Árpáddal rokonságot tartó Kurszán úr tanácsában ülni, a
szavait hallgatni, miközben tudom, hogy számít az okos
fölvetésre, az egyik legnagyobb tisztesség.

☒☒☒
 Nem egészen három esztendő telt ki, hogy átverekedtük
magunkat a Kárpátok szorosain. Kiűztük e földről a bolgárt,
meghódoltattuk az itt lakó szlávot, a jó néhány morva-marót
szállást, és az erősen megcsappant lélekszámú avarok és a régóta
itt szállásoló, magukat onogur töredéknek nevező törzsek
testvérnépként hozzánk csatlakoztak.
Azóta a magyar és kabar törzsek még nem váltottak szállást,
és nem is gyarapodott a terület.
Veszélyes vidék őrzését bízta a Kurszán vezetése alá tartozó
kékkendekre a törzsszövetség, mert a Duna könyökétől északra
már az a morva Mojmir fejedelem uralta a hegyvidéket és a
folyóvölgyeket, akivel ma ugyan jóban vagyunk, de vele sosem
lehet eléggé óvatos a magyar.
Kurszán urunk szállásvidéke most még nyugatnak a Dunára,
keletnek a szomszédos kabar törzsekre, északnak meg a
hegyvidékre támaszkodik. Ha a nagyfejedelem szükségét érzi a
személyes találkozásnak, a kettejük között lévő úthoz nem kell
egy délelőtt sem.
Bizony, szűkös a hely a nyolc törzsnek, és a szállásokat sem
váltogathatja télen-nyáron a fehér és a fekete magyar. Nem is
tetszik némely törzsfőknek, hogy egy helyben lakásra
kényszerülnek, és hol csendben, hol meg ugyancsak hangosan s
türelmetlenül követelik a terjeszkedést, különösképpen
Pannóniát. Nem a mostanit, ami a Drávától a Balatin délnyugati
mocsárvidékéig terjed csupán, hanem azt a régit, az „igazit”,
amiről a rómaiak azt hirdették, hogy birodalmuk éléstára.
 Ám Pannóniával vigyázni kell, ezt mondja Árpád
nagyfejedelem, Kurszán gyula és a többi józan vezér. Az a föld
most a keleti frank császár, az idős Arnulf tulajdona,
voltaképpen birodalmának végvidéke, legalábbis így tartják a
nyugati keresztények. Ha pedig most arra kér minket, adjunk
neki sereget a lázadozó Berengár király ellen, igazán nem
ildomos nekiesni Pannóniának.
Érti ezt mindenki, akinek van egy csöpp esze. Még akkor is,
ha némelyek úgy tartják szállásainkon, hogy Attila és Baján kán
tulajdonát vesszük vissza. Meglehet, hogy igazuk van, és tudná
is mindenki a valót, ha nem múlt volna el oly sok esztendő
azóta. Akinek van némi sütnivalója, éppolyan jól tudja, mint a
vezérek: hamarosan megszerezzük Pannóniát, ha Tengri is így
akarja.
Amikor bevágtattunk a szállásra, voltaképpen hazajöttünk,
mert apámnak közvetlenül Kurszán közelségében kellett laknia,
ez volt a gyula parancsa. A jurtánk iramodásnyira esett tőle, a
település jobb szárnyán, ahogy a harcban is mindig Kurszán jobb
oldalán foglalta el apám a helyet. Az erdőkkel kerített, széles,
lejtős domboldalon félkörben sorjáztak a jurták, a gazdagabbakét
fehér nemez borította, és följebb álltak, a többié az értéktelenebb
szürkéből készült.
A szélekre esett a hódolt szlávok, a nem magyar
mesteremberek, a vasverők, nyergesek, íjkészítők szállása, és
azon is kívül a szolganépek hajlékai.
Kurszánnak több fehér jurtája van és tekintélyes háznépe,
szolgahada. Már messziről megpillantjuk a lobogóját, ami
fennen hirdeti, hogy a szálláson tartózkodik. A kékkendek a
jurta előtt átveszik a lovakat, elkérik fegyvereinket, s
megmossuk kezünket és arcunkat az oldalt álló hordó vizében,
mielőtt a nagyúr elé járulunk.
– Kölpény, Kartal! Hogy van a lovatok és a család?
Megengedem, hogy helyet foglaljatok – mutat a jurta közepén
izzó tűz mellé helyezett párnákra Kurszán. – Sürgős parancsom
oka, hogy hazajött az itáliai portya. Azt akartam, Kölpény, hogy
te is személyesen halld a jelentésüket.
A gyula egyik szemrevaló szláv szolgálója némán, a szemét
szégyenlősen lesütve, mézben forgatott aszalt gyümölcsöt helyez
a lábunkhoz egy cseréptálban, a gyula elé pedig külön
ezüsttálcán ugyanazt, majd olyan csendben távozik, ahogy
bejött. Ha fontos és csakis a harcosokat érintő kérdések
megbeszéléséről van szó, asszony és illetéktelen nem lehet jelen.
Aztán félrebillen az ajtónyílást takaró nehéz keleti szőnyeg,
és a küszöböt illendő módon, magasan átlépő három vitéz
meghajol a gyula előtt.
– Remélem, a lovatok és a családotok a legjobb egészségnek
örvend – hangzik el a szokásos köszöntő, és a három vitéz
(százados mind) szemben Kurszánnal, maga alá húzott lábbal
letelepedik.
Igazgatom magam én is, mert a másik – kiváltképpen egy
ilyen nagyúr – felé mutatott talp az egyik legotrombább
viselkedés, amit a keleti ember elkövethet. De nekem valahogy
mindig nehezemre esett az efféle üldögélés, talán mert apám
ágáról nem vagyok egészen magyar, s a lábaim sem olyan
görbék, mint az ízig-vérig pusztai, lóra született embereknek.
 A három századost – Akust, Tasit és Hodust – jól ismerem.
Ők okítottak ki a haditudományokra zsenge koromtól,
elmagyarázva, miként kell a hajítófával, a parittyával, a
kelevézzel vagy a gyereknek való gyenge íjjal bánni. Hogyan kell
vetni a dárdát, hogy a hegyesebb végével csapódjék a
szalmabábba, és hogy ugorjak fel futtában az éppen csak betört,
nyereg nélküli, virgonc csikóra.
Napégette, széltől cserzett arcuk elcsigázottnak, végtelenül
fáradtnak tetszik. Gyanítom, hogy egyhuzamban lovagoltak
Itáliától, és inkább a nyeregben aludtak, semmint késsenek a
jelentéssel.
Kurszán kézmozdulata azt jelzi, beszélhet a legidősebb.
– Parancsodra egyenesen hozzád vágtattunk, nagyuram –
kezdi Hodus, aki egy esztendővel idősebb a másik kettőnél; idén
látta meg a harmincadik tavaszt. – A parancsodat híven
teljesítettük, és egy kivétellel mindenki épségben visszatért. Volt
részünk verekedésben, sokszor ravaszkodni is kellett, de
elvégeztük, amit…
Kurszán egy mozdulattal megállítja:
– Arról beszélj, mennyiben más az a föld, mint amit a
kalmároktól és utazóktól tudunk! Hogy gazdag, és sűrűn lakják,
azt tudjuk.
– Itália gazdagsága sokkalta nagyobb annál, mint képzeltük,
nagyuram. A Brenta folyóig lovagoltunk, és alaposan
szétnéztünk, ahogy kívántad. A Brenta és a Pó völgyében igen
sokan élnek, és ami földdel elbírnak, azt megművelik. Olyanok,
mint a szlávjaink, de a paraszt nem gazdag. Északról a magas és
hófödte hegyek, keletről a tenger keríti. Az a vidék telis-tele van
folyókkal, patakokkal, s ha áradnak, tízszer olyan szélesek, és
vadul hömpölyög a víz.
– Nem éppen a mi lovasseregünknek való hely, ha csatáról
van szó – csóválja fejét a gyula. – Folytasd!
– Láttunk sok várost. A falaik erősek, néhol magas
bástyákkal védettek, és sokan laknak odabent. Berengár
királynak számos vára van, de abban a városban lakik, amit
Paviának hívnak.
– A városokkal csak óvatosan, uram – mondja halkan az
apám, és Kurszán bólint. – Ha arra kerül a sor, jobban beválik ott
a csel és a fortély, mert a lovas magyar nem arra termett, hogy a
falakra másszék.
– Magam is tudom, Kölpény. Élelemmel hogy állnak
Itáliában, Hodus?
– Északon van bőven, uram, de azt beszélik, hogy délen sem
szűkölködnek. Fagy szinte sosincs, csak a hegyekben, és alig esik
a hó. A kertekben mindenféle zöldség és gyümölcs megterem,
van, hogy kétszer szedik egy esztendőben. A jószágnak is van
takarmány, de a lovaikat istállóban tartják, vagy az udvarban
cövekhez kötött hosszú pányván, és rendszeresen etetik őket,
ezért kényes jószágok. Nem váltják a legelőt, télen-nyáron egy
helyben maradnak. A házaik gerendából valók, vagy a földbe
süllyesztik azokat, de kőből is raknak viskót. Van szőlejük,
finom a boruk. A klastromok pincéi telve hordókkal, és a
legegyszerűbb pap is gazdagnak számít, annyi érték búvik meg
a templomokban. A püspökök meg az érsekek aztán valóban
dúsgazdagok. De végtelen, legelőnek való földeket, ahol
szabadon száguldhat a ménes, és elterpeszkedhet a gulya, nem
láttunk, annyira sűrűn lakják a népek a vidéket.
– Milyenek? Harcosnak valók? Erős, könnyen harcba
hívható-e, vagy netán nyúlszívű az a nép?
– Ezt nem tudjuk, uram – felel Hodus helyett Tasi. – A
parasztot csak a földje meg a termés érdekli, a városi népet a
kalmárkodás és a mesterségek. A királyi katonák mindenütt az
utakat róják, ki is babráltunk velük némelykor, de parancsod
szerint kerültük a harcot és a vért. Sereget azonban nem láttunk,
és úgy hírlik, most még nincs számottevő had Berengár kezében.
Elébb gyűjtenie kell, vagy zsoldost vásárolni. Beszélik némely
papok, hogy leginkább a normann zsoldosnak van jó ára
Itáliában ~ sandít Tasi az apámra, aki rezzenéstelen arccal,
némán hallgatja.
– Mert a normannok igazán jó harcosok – jegyzi meg
Kurszán. – Hány nap alatt tettétek meg az utat?
– Visszafelé nem kellett tizenkét nap, uram – feleli a komoly
képű, hallgatag Akus. – Odafelé óvatosabban haladtunk.
Braszlav vezér adott nyelvet, aki annyira megkedvelt minket, mi
meg őt, hogy hazahoztuk magunkkal. Azt mondja, magyar akar
lenni, pedig az ereiben szláv, karantán és venét vér egyaránt
kavarodik.
– Hol látjátok csatára alkalmasnak a helyet?
– A Brenta folyó partján – feleli Akus. – Kiszemeltünk egyet,
ahol a folyó nagy ívben kanyarodik, nem túl mély, de csak
úsztatva kelhet át a had. Úgy láttuk, a lombardok nem szívesen
mennek vízbe, de mi bármikor átvisszük az egész sereget, ha
kell. Erdősávok takarják szem elől a lapályt, és messzire nem
nagyon lát az, aki a kanyarulat öblében készül a harcra. Ha oda
becsaljuk az ellenséget…
A másik kettő lelkesen helyesel, bizonygatva, hogy a Brenta
partja a legkedvezőbb, ha ütközetre kerül a sor.
Kurszán végighallgatja a tiszteket, majd így szól:
– Menjetek, jelentkezzetek Gyécsőnél. Már tudja, mit kell
tennie. Megkapjátok a fizetséget az útért, és magatok osztjátok
szét az emberek között, érdem szerint. Tőlem meg a legközelebbi
csatában az ezredesi rangot kapjátok.
A tisztek meghajolnak és távoznak. Elégedettek, mert nem
mindegy, hogy a zsákmányrészt századosként vagy ezredesként
kapja valaki. Halljuk vidám kurjantásukat, amint odakint a
jutalmukat ünnepük.
– Jó kis felderítő portya volt ez, Kölpény – fordul apámhoz a
gyula. – Ügyesek az égi kendek, elmennék velük akár az Alsó
Világba. Miként vélekedsz a hallottakról?
– Uram, amint már mondtam, a hazatért vitézek és a
kémeink is egybehangzóan állítják, hogy belső viszályok
gyengítik Itáliát. Mostanság két királyságra oszlik ugyan, az
egyikben az ötvenhárom esztendős, magáról sokat képzelő
Berengár, a másikban a nála sokkal fiatalabb Lambert az úr.
Páduában megegyeztek, hogy békén hagyják egymást, mert
mindkettőnek kell a szövetség, ámde idén megint
összezördültek. Ki tudja, mi lesz ennek a vége, és vált-e arcot
jövőre Itália. A seregünk hadi sikere ettől nagyban függ.
– A császár tehát valódi veszélyre hivatkozik, amikor harcba
hív minket? Megbízhatunk benne, Kölpény?
 – Kelepcét nem gyanítok Arnulf császár kérésében. Adjuk
meg neki a hadat, de semmiképpen ne többet ötezer jó kabar
vitéznél. Tudom, hogy a kékkendeket amúgy sem adnád, és való
igaz, hogy rájuk itt lesz szükség. Küldjük azokat, akiknek kell a
vagyon, mert három esztendeje sokat vesztettek a Kárpátok
túloldalán.
– Itália gazdag, Kölpény. Megfogadom a tanácsodat.
Szükségünk van a gyarapodásra pénzában, aranyban és
mindenféle értékes holmiban, ezért Árpáddal majd oly
értelemben tárgyalunk Arnulf követeivel, ha megint
megérkeznek, hogy bólintson a sereg zsákmányszerzésére.
– Vagyis fosszák ki Itáliát ott, amerre csak elvágtatnak –
helyesbít az apám, és Kurszán egyetért. – Ha Berengárt gyengítik
ezzel, akkor ezt kell tenni. Ám ha a jövőben tervünk lenne azzal
a földdel, uram, arra is gondolj, hogy a népét magad mellé
állítsd. Megnyomorított néppel élni lehet ugyan, de dolgoztatni,
a magad céljaira fordítani nem tudod őket. Hallhattad, gyűlölik
Berengár katonáit, akik elszedik a termést, és jóval többet
hajtanak be a kötelező adónál. Miért ne használhatnád ki ezt a
gyűlöletet?
– Így lesz, Kölpény. A szer döntését megvárjuk, de addig a
nagyfejedelemmel szót váltok. A fiadat azért hívattam – pillant
rám a gyula –, hogy tudassam, szükség lesz rá a hadban.
– Magam kértem volna, uram – hajolok meg ültömben, ám
Kurszán hamiskás mosollyal azt mondja, méltányolja az
igyekezetét, de még nem tudom, miért tartok a sereggel.
– Mert az kétségtelen, hogy az apád gyógyító tudományát
magad is megtanultad, Kartal. Igazán jó mestered ő, és tán még
nincs is vége a tanulásnak. Főleg azért küldelek a haddal, mert
azt akarom, hogy a szemed és a füled nyitva legyen, bármerre is
jársz, bárhol verekszel, bármit tesz a sereg. És amikor hazatérsz,
úgy számolsz be nekem, hogy azt érezzem, magam jártam ott, és
mindent a tulajdon szememmel láttam. No, akarsz-e még mindig
hadba menni?
– Sokkal inkább, mint eddig, nagyuram – mondom, és érzem,
hogy megremeg kicsit a hangom. Szégyellem, de Kurszán úgy
tesz, mint aki észre sem veszi.
– Azt bizonnyal sejted, hogy kötelességed lesz életben
maradni – figyelmeztet. – Mire megyek egy vakmerő hőssel, aki
maholnap esetleg halott, és a túlvilágra visz mindent, ami a
fejében van? Nem azt várom, hogy kincsekkel megrakottan térj
haza, hanem annál sokkal nagyobb értékkel. A törzsszövetséget
szolgálod, Kartal, még ha gyógyító javasként küldelek is. Később
megkapod a pontos feladatodat, de tudd, hogy így lesz, és
készülj.
Kurszántól sosem lehet egykönnyen elszabadulni. Amikor
túljut a fontos megbeszéléseken, mindig kíváncsi még az illető
egyéb gondjára, bajára, a családjára. Azt pedig tudjuk, hogy az
emlékezete legendás.
A visszatérő szép szláv szolgálólány, aki szőke haját két
vaskos copfba fonva hordja, mázas cseréppoharakat ad
kezünkbe, és tölt a fűszerillatú borból. Apám rám kacsint: a
gyula rögvest olyasmire tereli a szót, ami előtt jobb, ha iszunk
egy nyeletet.
Fogalmam sincs, mi lehet az.
 A gyula – mintha maga is odázná kissé, hogy belevágjon –
méltatja a bort egy darabig, meg arról beszél, milyen jó
szakácsnéi vannak, akik az asszonyának minden szavát lesik, de
el is készítik a mennyei eledelt akár éjszaka is.
– Az apád jó diplomata, Kartal – emeli rám poharát. –
Jókedvében volt Tengri azon a napon, amikor a szállásunkra
igazgatta lépteit. Senki nem ismeri nála jobban, miféle erők
munkálnak manapság közel s távol, amit aztán a magunk
hasznára fordíthatunk. A minap sokat beszélgettünk. Hol is
fejeztük be akkor, Kölpény?
– A cserepekre hulló nyugati hatalmaknál, uram. Hogy nincs
meg az egység, ezért aztán gyengülnek a királyok és a császárok
– feleli az apám.
– Északról a te véreid zargatják a királyságokat, normann és
viking harcosok hadi tudományát félik, keletről meg a miénket.
A meleg déli tengerpartokon megvetették lábukat az arab
hajósok, akiket te oly jól ismersz, Kölpény.
Apám csak mosolyog.
Még a sihederkort sem érte el, amikor az ibér partok mentén
a viking evezős hajókat beérték a kedvezőbb szélben vitorlázó
arab tengerészek. Akkor került fogságba, és csaknem húsz
esztendőt élt az arab világban, jólelkű befogadójától tanulva az
orvosi mesterséget. S ha nem jön egy másik tengeri csata odalent
Kherszon mentén, és nem éppen a magyar portyázók húzzák ki
őt a háborgó Kazár-tenger sziklás partjainál, talán még most is
burnuszban téblából.
De aztán nagyot fordult a világ, magyarral és damaszkuszi
szaracénnal egyaránt.
 – Való igaz, hogy Ibériában felzavarták a keresztény
királyocskákat a hegyekbe, uram – folytatja az apám. – Az egész
föld Omajjád kézbe kerül ott hamarost, és nemcsak a déli
hányada.
– Majd ellátogatunk arra a tájékra is. A törzsek alig várják a
hosszabb portyákat, te pedig újra beszélhetsz arabul.
– Lehet rá mód és idő, uram, csak úgy vélem, mindkettő
messze van. A frankok közelebb esnek, és elébb velük kell
számolni – gombolyítja tovább a fonalat az apám. – Talán már
jövőre. A frankoknál mindenki harcol mindenkivel. Kiskirály a
ténylegessel, vagy éppen ellenkirályok követelik a trónt. A
nemesség az egyházzal hol szövetkezik, hol meg egymás
torkának ugranak, és a nyakukban ott loholnak az én normann
véreim. Őket kell legyőzniük, ha hatalmat akarnak, csakhogy ez
egykönnyen nem megy.
– Igazad van, Kölpény. A keleti frankoknál meg a törzsek
kapnak hajba, és az egyháziak a helyi hatalmasságokkal. Sosem
lesz így erős hatalma senkinek, ami nekünk csak jó.
– Már látom a jeleit, uram.
– Látod a jeleit? Nemhiába mondják, hogy táltos vagy,
Kölpény.
– Az átutazó kalmárok egybehangzóan állítják, hogy minket
nagyobb veszedelemnek tartanak a belviszályoknál.
Tapasztaltuk már, hogy az ilyesmi egységbe tömörítő erővel bír.
Én inkább figyelnék Itáliára, Rómára, ha megengeded. A nyugat
mindaddig erőtlen marad, míg a pápákat és az ellenpápákat
egyaránt világi hatalmasságok ültetik trónszékbe, aztán később
éppen a pápa tesz igazságot az egymással huzakodó világiak
között. De kétségtelen, hogy a római pápa befolyása mostanában
elégtelen az európai ügyekben. Hogy Róma meg Bizánc között
vallási szakadék tátong, arról sosem szabad megfeledkezni.
Ha egyszer az apám és Kurszán belemelegszik a politika
taglalásába, megszűnik köröttük a világ. Két kivételes emberrel
ülök egy jurtában, iszogatom a gyula borát, de ők mintha nem is
vennének tudomást a jelenlétemről.
Ám ez csak a látszat, mert Kurszán hamarjában csavarint a
beszélgetés fonalán. Rám pillant, és változik az arckifejezése.
– Kiheverted-e már Gyöngyvért, Kartal? – kérdezi csendben,
mert holtakról csak tisztelettel beszél az ember. – Az igazi
harcosnak erős a szíve és mindkét lelke. A tied sem lehet
másmilyen. Elengedted-e már a lelkedből az asszonyodat?
A fűszerízű, magát itató bor hirtelen keserűvé lesz a
számban.
Gyöngyvér!
Mennyire igyekeztem, hogy ne gondoljak rá!
Az első gyermekünket várta, de amikor kora tavasszal
megszületett, a kisfiú megölte őt, így állította Léka táltos.
Hiszem, hogy ez így nem igaz, de apám is tehetetlen volt, óriási
tudása ellenére.
Fiacskám sem érezhette a tavasz levegőjét, mert a
lélekmadarak valahogy elfelejtettek neki az Életfa ágáról lelket
szakítani, s a csőrükben lehozni azt. Fel sem sírhatott, és
hamuszín arcocskáját hiába mutattuk a jurta tüzében lakozó
őseinknek, az élet nem költözhetett belé.
Pedig Gyöngyvér a tűzhely mellett szülte…
 Közös sírban temettük el őket, a folyócska túlpartján
emelkedő temetődombon. Az ilyen helyekről a holtak lelke
nehezebben talál haza. Gyöngyvért a menyasszonyi ruhájában,
lezárt szemén aranypénzákkal, gyöngyös főkötőben, drága
függőkkel ékítve, hímzett csizmában, s a kisfiút a karjaiba
fektettük. Nyírfakéregből tetőt raktunk fölébük, úgy kapta vissza
testüket a Földanya.
Apám, aki leginkább ismert engem, jól látta, hogy hiába az
igyekezetem, csak nem jutok túl e rettenetén.
Ő sem feledte még azt a tizenkilenc esztendővel ezelőtt
bekövetkezett gyászos napot, amikor ugyanígy veszítette el az
anyámat. Csak azok a lélekmadarak nem feledkeztek meg a
hivatalukról, és lehozták számomra az élőnek kijáró lelket.
– Hát ezért látnám örömmel magam is, ha csatlakoznál az
induló hadhoz, fiam – mondja csendben az apám, és a gyula
helyeslőn bólint. – Mennék magam is, láthatod, a szarvast úgy
űzöm még, akár a hort.1 Ha sokfelé jársz-kelsz, a feladatok, az új
látnivalók és történések átfordítják a figyelmedet. Én már csak
tudom. Meg aztán… talán a világ is sokat fordul közben.
– De rád idehaza van szükség, vén Kölpény – nevet Kurszán.
– Szert ülünk nemsokára, ideje rendet vágni a sokféle
gondolkodásban. Hadd értsék egyformán a törzsek, miként
vélekedik a nagyfejedelem. De a fiad menni fog. Kiváló javas,
képzett vitéz, a harcosok megbíznak benne, ezért választottam
éppen őt. Aztán ha megjössz, te Kartal – fordul felém –, rögvest
jelentkezel nálam, mert attól kezdve fegyveres kíséretemben

1 Agár.
akarlak tudni. A kékkendek sem sebezhetetlenek, nekik is
szükségük van néha a javasember tudására.

☒☒☒

A Csepel főlovász szigetén összegyűlt szer úgy döntött, hogy

jövő tavasszal, a Kakas évének Negyedik Holdjában elindul az
Arnulf császárt Berengár király ellenében megsegítő had
Itáliába, mégpedig Braszlav vezér Pannóniáján át, végig a Dráva
mentén.
A frank követek arcán láttam, hogy vegyes érzelmeket
forgattak. Egyfelől örültek, hogy császáruk kívánságát
elfogadtatták velünk, és nem folyik majd frank vér a lombard
vidéken, másfelől pedig ugyancsak aggályoskodtak, mert
ittlétük során néhány gyakorlaton Kurszán bepillantást engedett
nekik a magyarok katonai erejébe.
Persze nem mutatott meg mindent, éppen csak annyit, hogy
a követek elcsodálkozzanak, és növekedjék bennük a
bizonytalanság: mi lesz, ha fordul a politika, és egykoron majd
velük mérkőzik a magyar?
És a döntés napjától nem volt szállás, ahol ne vágtattak volna
rendszeres fegyvergyakorlatra a vitézek, ne alakultak volna új
tizedek vagy századok. Sípok és kürtök hangja töltötte be a
levegőt erdőn és mezőn, és a ménesekben folyt a válogatás.
Eldőlt, hogy Tarhos – a nagyfejedelem legidősebb fia, aki
nemrég töltötte be a harmincötöt – vezeti a sereget, ami csaknem
tisztán kabar vitézekből áll majd. Régóta szokás a
törzsszövetségben, hogy a nagyfejedelem valamelyik fia a
kabarok parancsnoka.
A hír körbeszaladt a szállásokon, és büszke örömmel töltötte
el a készülődőket. Tarhost kedvelték, mert értette a dolgát, s
mindamellett kiváló és kemény katona volt, aki nem ijedt meg
semmitől. Hideg fejjel és erős kézzel irányította a rábízott
seregrészeket már az előző hazában, a nagy folyók közén is.
A szállásokon, ahonnan a vitézeket fegyverbe szólították,
egész télen csengett-bongott a vasverők üllője. Kijevi kereskedők
nagykerekű szekerekkel hozták az ércet a messzi Észak kiszáradt
tómedreiből, s jó pénzát kaptak érte. A gyöpvasból2 is volt elég,
amit csak összeszedtek valahol északon, a ruszok és a vikingek
földjén, a réteken a fű alól, ahol egykoron tavak csillogtak. Már
csak meg kellett tisztítani és olvasztani. Befűtötték a kohókat, és
napestig dolgoztak a fújtatok, melyeknek többnyire az idősebb
gyerekek veselkedtek neki. Készültek a szablyák, a lándzsa- és
nyílhegyek, a lószerszámok.
Nem tétlenkedtek az íjasmesterek sem, de melléjük a bők
parancsoltak segítséget, hisz magukban nem győzték volna.
Mindig volt olyan szolga a szlávok között, aki szívesen eltanulta
e mesterség bonyolult fogásait, de a magyar íj megépítéséhez
nem elég csak tudni, hogy mit, hova és hogyan kell tenni. Ki kell
választani a megfelelő fát, a legjobb szarut, meg aztán a
csontenyv sem készül el magától. Az íj sosem egyik napról a
másikra születik, néha beletelik fél esztendődbe is, míg először
megfeszíthető. Ám az efféle munkát siettetni nem szabad,

2 A talaj felső rétegében kialakult gyenge minőségű, de könnyen kitermelhető vasérc.

nehogy a félelmetes szerszám akkor hagyja cserben a
tulajdonost, amikor leginkább szükség van rá.
A nyílvesszők szárát minden vitéz maga farigcsálta,
csiszolgatta olyanra, hogy kiröpítve ne bóklásszék, csavarogjon a
levegőben, és oda vágjon, ahova céloznak vele. Összeültek a
jurta mellett vagy a tűznél, és az efféle, nagy figyelmet követelő
ténykedés alatt egymásnak adták a szót. Megelevenedett a múlt,
a sok régi, győztes csata, és a lélek ezekből gyűjtött magának
táplálékot az elkövetkező időre.
Minden mesterember az itáliai hadjáratnak dolgozott, és
folyt a kereskedés a szállásokon: a vitézek maguk vásárolták
meg a hadba vonulás minden kellékét. Kora ősztől már azok a
kalmárok is átkönyörögték magukat a Dunán, akik eddig
félelemből kerülték e tulajdonunkba került földet. Megfizették
szépen a vámot Árpád nagyfejedelem szaracén adószedőinek,
akik a révnél ügyeltek, de még így is jó áron adtak túl tőrökön,
kardokon s a számtalan, hadban használatos holmin.
Akinek volt annyi a koporsóládában, amit fegyverre,
használati tárgyra cserélhetett, hamar összeszedte a hadba
induláshoz szükséges holmit.
De mit tehetett az, akinek semmije nem volt?
Hiszen a nagy vonulás és a bolgár háború során sok veszett
jószágban és értékben, nem beszélve az emberéletről. Aki előtte
gazdag volt, meglehet, földönfutóvá lett, főleg, ha családja sem
maradt. Mert a család mindig védte a maga véreit, el nem
kallódhatott senki. Akkor is biztonságban tudhatta magát, ha
hasznavehetetlen öreggé lett, aki már nem tudja megfogni a
szerszámot, felajzani az íjat. Senki nem szapulta ezért, hiszen az
öregek fontos feladatot vállaltak magukra: ők őrizték a családok
meg a nemzet emlékezetét, s szavaikat a fiatalok tátott szájjal
hallgatták este a tűz fénye mellett.
Akinek valóban nem maradt semmije, és azóta sem
gyarapodott, annak két lehetősége maradt.
Ténykedhetett idehaza szabad szolgaként a bő vagy a
nagycsalád mindenható fejének jóindulatából, bár aki kóstolta
már a csatát, annak ehhez nem nagyon fűlött a foga. Ráadásul az
ilyent kinevették a többiek, és nemcsak azért kapott nehezebben
asszonyt, mert nem tudta kifizetni érte a kalimot.3
A másik út szerint mégiscsak hadba indult, bár némi
segítséggel. A családok vagy összeadták a fegyverzetre valót,
vagy a bők és a törzsfők, meg a gazdagabbak kifizették a
mesternek a fegyvert, a lószerszámot, a nyerget, már ha
megbíztak az illető vitézben. Minden okuk megvolt rá, hogy ezt
tegyék, remélve, hogy majd hazatérte után kiegyenlíti a
zsákmányból az elöljárónak a kölcsönt. Már ha épen,
egészségesen megjön. Szükség is volt a tizedesekre és a
századosokra, akik emlékezetükbe vésték, hogyan harcoltak az
embereik, mivel mindenki ez után kapta meg részét a
zsákmányból.
A bők általában nem veszíthettek, még akkor sem, ha a vitéz
a csatatéren maradt. A zsákmányból a törzsfők osztottak a
bőknek szépen, mert tudták, hogy ő is abból fogja jutalmazni az
arra érdemeseket.

3 A menyasszony vételáraként adott ajándék.

 Hogy készülődésünkről tudott-e a Nyugat a megbízó Arnulf
császáron kívül?
Hogyne tudott volna, hiszen a kalmárok hordták-vitték a
híreket, és hogy el is mondják annak, akit illet, ez mindig komoly
elvárás volt velük szemben.
Apám pontosan tudta, hogy nem mindenki kalmár, aki úgy
fest, mert akadtak közöttük kémek, mégpedig szép számmal.
Nem volt szokásunk, hogy a fejüket vegyük, éppen ellenkezőleg:
Kurszán utasítására sokat becsapott apám, aki odahaza vagy a
következő országban, amelyen átutazott, így csak azt
mondhatta, amit mi is akartunk.
A keresztény egyház és a ténykedésünket árgus szemmel
figyelő nyugati uralkodók mindig mindent tudni akartak rólunk,
ezért tettünk róla, hogy kíváncsiságuk kielégítsük. Ám ennek
legtöbbször az lett a vége, hogy az illető pap vagy kalmárbőrbe
bújt nemesúr falfehér ábrázattal vette tudomásul, miért is teszi
okosan, ha kétszer is meggondolja magát, aki a magyarokkal
huzakodni készül.
Mi pedig megetettük, megitattuk, jó szállást adtunk nekik,
aztán mehettek a dolgukra.
Mióta az erdélyi sóbányákat mi felügyeltük, a Dunán ismét
nagy volt a sürgés-forgás. A sót szállító bárkák – néhol ökrökkel
vontatták folyás ellenében a Duna jobb partján a frank és morva
kalmárok – egyéb látogatókat is hoztak. Ha a földünkre léptek,
az apám elébb-utóbb megvendégelte őket, vagy leült velük
beszélgetni.
Pontosan tudta, mit akarnak, ők meg örültek, hogy egy okos,
több nyelven értő magyart vetett útjukba a sors.
 Ám mindegyikük csak ezt a hírt vihette tovább gazdájának: a
magyarok sereget gyűjtenek, és készülnek a jövő esztendőre.
Tavasztól Itáliában senki ne hajtsa nyugovóra a fejét
bizakodással, ha pirkadatkor még a nyakán szeretné találni.

KR. U. 898. DECEMBER HAVA

LOMBARDIA, VERCELLI VÁROSA

Észak-Itáliát egy álló hete veri a hideg eső, s az Alpok

hegyláncairól lezúduló ólomszín felhők Milánótól Velencéig

takarják a zöld ezernyi árnyalatában pompázó, gazdag lombard
és vénét vidéket.
Egy éjjelen agyonázott férfi dörömböl a vercelli püspökség
bronzveretes kapuján. Vállán súlyos köpönyeg, a fején csuklya,
ami elfedi az arcát. Az útonálló haramiák járnak így.
A hangja erőszakos, ellentmondást nem tűrő:
– Barát! Nyisd ki ezt az átkozott kaput! Süket vagy tán?
Lustán csosszan az ügyelő szerzetes saruja a kerengő
megkopott kövezetén, és az ajtó résein átszűrődik a mécses
imbolygó fénye. Kicsiny vasablak nyílik, és bizalmatlan szemek
vizslatják az érkezőt.
– Mi dolgod az utcán ilyenkor?
– Mi közöd hozzá, barát? Nyitod már?
– Miért tenném? Egyáltalán, miért nyitották ki a városkaput
az őrök? Biztosan megint leitták magukat. Vagy lefizetted őket?
Majd jelentem a püspök úrnak. Ideje, hogy a körmükre nézzen.
Hajnalig nem ereszthetek be senkit, nem tudod? Liudward
püspök úr szigorú parancsa – mondja a barát, de akkor már
dong a kapu, mert az éjjeli látogató öklével veri a vaskos
deszkát.
– Betöretem, ha nem nyitod! Hívd a püspököt, de rohanvást!
– Nem kell. Itt vagyok már. Miféle istentelen viselkedés ez,
fiam?
A püspök a fali gyűrűből kiemelt fáklyával, köpönyegben,
hajadonfőn nyitja a kaput, és a fekete füstöt okádó láng a férfi
arcát világítja.
– Üdvözöllek, püspök uram – enyhül meg az idegen, és a
pap azonmód felismeri az éjjeli látogatót.
– Nohát! Mondhattad volna, hogy te vagy…
– Ennek a félkegyelműnek – böki mellbe a megszeppent
barátot – bármit mondhattam volna. Sürgős dologban járok.
A püspök kikukkant a térre, ahol néhány lovas ácsorog az
esőben; alakjuk a kőház sarkán vastető alatt izzó szurokkoszorú
fényében sejtelmes árnyat vet.
– Mi fontossal érkeztél, grófom?
– Fontossal, eltaláltad – nyomakodik be a férfi a kapun. – De
csak neked mondom el.
A köpönyeg alatt szorongat valamit, talán egy zsákot,
gondolja a püspök, és kacsázó léptekkel előresiet. Az éjszaka
mély csendjében visszhang kondul a legcsekélyebb zajra.
Durván faragott, hatalmas kereszt függ a folyosó kőfalán, rajta a
Megváltó kínba torzult alabástrom teste. Odafönt a gerendák
között mozgolódnak az eső elől menedékre talált madarak és
patkányok.
A püspök nyitja cellája ajtaját.
– Most már nem hallanak minket, tehát elárulhatod, mi
járatban vagy, grófom. Mi az a sürgős, ami nem várhatott
reggelig?
– Nem reggelig, hanem az árulkodó napvilágig sem
várhatott – morogja a férfi. – Ismersz, istenfélő keresztény
vagyok. A munkádra van szükségem, püspök uram.
Fejjel magasodik az aszkétakülsejű Liudward fölé. Harminc
lehet tán, vagy annyi sem, vállas és erőteljes, a hangja pedig
parancsoló. A csuromvíz köpönyeg alól kivillan a lombard
katonacsizma.
Az éjszakai látogató egy lépést előrelép, és a püspökhöz
közel hajolva, a fogai között szűri a szavakat:
– Ma éjjel keresztelni fogsz.
– Mi? Nem értelek, gróf…
– Pedig egyszerű – mondja amaz, és a kövezetre ejti válláról
a köpönyeget.
A karjában apró csomag, s Liudward, amint a mécsest fölébe
tartja, mintha mozdulni látná.
– Azt teszed egy fontos ügy érdekében, amihez valóban
értesz. Ne kérdezd, ki ez az újszülött. Elégedj meg annyival,
hogy Karoling-vér folyik az ereiben, ahogy benned is, püspök
uram. Vedd olybá, hogy a rokonod. Nem túl közeli, de
mégiscsak rokon. Amint rokonod a néhai Vastag Károly császár
is, Isten nyugtassa.
 – Ne ess a hazugság bűnébe, grófom! Nekem igazán
elárulhatod, vagy meg is gyónhatod, ha gondolod…
– Nem hiszel nekem? Csaptalak már be? – vizslatja
összehúzott szemmel a püspök arcát a gróf. – Mi jár a fejedben?
– Hogy… netán a királyunk… Berengario is egy Karoling.
Karolingabb nálam…
– Ilyesmire ne is gondolj, mert ez már kész felségsértés. Nem
válaszolhatok, püspököm. Esküvésem van rá, hogy megőrzöm a
titkot, ami körüllengi ezt a csecsemőt. Csak annyit mondok,
értékesebb ő pillanatnyilag mindennél. És rám bízták, hogy
kereszteltessem meg, én pedig végrehajtom a magas parancsot,
hiszen ismersz.
– Neked barátod a király, a bizalmasa vagy, grófom…
– Amint te magad is az vagy, püspök.
Liudward egyre bizonytalanabb. Régről ismeri a grófot, ezért
egyáltalán nem bízik benne, hiába hangoztatja Istenbe vetett
szilárd hitét. És hogy Berengario király lenne e gyermek atyja?
Hiszen jócskán elmúlt ötven… Igaz, a Mindenható kegyelméből
még egy aggastyánnak is születhet utódja.
A püspök megpróbálja tartani magát, s visszautasítani a
kérést:
– Na de grófom! Így én nem… Ez nincs is megfelelően
előkészítve. Az ilyesmit tiltja minden egyházi törvény.
Keresné a kiutat, de a gróf hajthatatlan.
– Mit tilt? Hogy megkeresztelj egy újszülöttet?
– Tudnom kell, kik a szülei. Enélkül…
– Enélkül is megkereszteled! Szükség törvényt bont, te ne
tudnád, aki Vastag Károly császár rokon-tanácsnoka voltál? Az
utolsó kenethez sem szükségeltetik a halni készülő retyerutyája,
tehát az első és legfontosabb szentség felvételét se tagadhatod
meg senkitől. Nincs sok időm, püspök. Ne aggódj, egyszer még
hálás leszel nekem, ha megteszed.
– Ha biztosan tudnám, hogy valóban… a nagy Karoling-
dinasztia vére…
– Szavatolom, hogy az – vágja el a zavarában makogó
püspök akadozó szavait a gróf. – Meg kell lenni a keresztelőnek!
Aztán a gyermeket magammal viszem. Van szoptatós dajkája, ne
aggódj.
A püspök szemei kikerekednek:
– Te aztán mindenre gondoltál.
– Az a dolgom, hogy mindenre gondoljak. Neked pedig az
lesz, hogy reggelre elfelejtsd a keresztelőt.
A püspök lehúzza a durva vásznat a kerekded, csöppnyi
arcról.
– Uram, irgalmazz! Hiszen ez még csak…
A gróf dühösen szisszen, és oldalán megrezdül a
bársonyhüvelyű tőr.
– Ne érdekeljen, mennyi idős! Alig kéthetes. No, indulunk a
templomba, vagy sem? Figyelmeztetlek, hogy aki nekem
parancsol, s akitől magad is jócskán függésben vagy, nem lesz
túl boldog, ha megtudja, hogy hátráltatod azt, ami sürgős
megoldást kíván.
A püspöknek egy villanásra eszébe jut maga a pápa. De hát ő
öregebb Berengario királynál is…
– Akkor hát mégis Berengario elől menekíted e gyermeket?
 – Előle, vagy éppen az érdekében. Nem mondhatok egyebet.
Induljunk már! Kakasszó előtt el akarom hagyni ezt a
koszfészket!
Liudward püspök a király előkelő asztaltársaságához
tartozik – most már, ahogy a gróf is, sok másikkal egyetemben.
Pedig ez nem volt mindig így. Berengariónak ugyanis volt egy
nővére, akit a püspök csakis azért hozatott el erőszakkal az
apácazárdából, hogy az egyik rokonához feleségül adja, ámde ez
erősen ütötte a király érdekeit. Oda is csapott katonáival a
püspöknek, s még a kincstárát is megrabolta, aztán meg
kibékültek szépen, mert ezt kívánta az érdek.
Így történt ez mindig Itáliában.
Az egyházi vagyon nagy része is visszakerült, a püspökség
pedig ma már királyi vagyont is őriz, főleg, mióta Berengario
Arnulf császárral összerúgta a port. Egy püspökséget a császári
katonák csak nem dúlnak fel azért, hogy a lázadó király
kincseihez hozzáférjenek – vélte Berengario, elfeledve, hogy ő is
ugyanezt tette tizenhárom esztendeje.
Asztaltársaság ide vagy oda, mostanság sokkal jobban izgat
mindenkit a dínomdánomnál a magyar veszedelem, amit – olybá
tűnik – bajos lesz elkerülni.
– Jól van – bólint Liudward. – Várj, míg átöltözöm a
megfelelő ruhába. Nem keresztelhetek köpönyegben.
Amikor visszatér, fehérben van, s gyertya ég az
ezüsttartóban, amit a kezében tart.
 – Menjünk át a templomba. De neked kell a patrinus4 szerepét
magadra vállalnod, gróf, ha már egyszer keresztszülőket nem
hoztál. Sponsor5 leszel.
– Rendben, csak menjünk már! – csikorogja türelmetlenül a
férfi. – De tanúkra semmi szükség.
– Ne félj, csak hárman leszünk, és a Szentlélek.
Azt már nem fűzi hozzá, hogy eztán mindenért, ami a
keresztség feladása során gálád szándékból fakad, a gróf felel
Isten előtt.
Mert ő aztán meggyónja, de meg ám! Ekkora titok nem
maradhat védtelenül a szívében.
A templomban sötétség honol, csak az oltár előtt pislog az
örök láng.
A püspök sebtében elmormolja a keresztelő szavait, s közben
a szenteltvizet az újszülött homlokára csorgatja:
– Megkeresztellek az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek
nevében…
– Gyorsabban, püspök! – sziszegi a gróf. – Add már azt a sót!
Hol a szentelt olaj és a krizma…6
– Jól van. De ennyire sietni istenkáromlással felérő. A
gyermeket is hozhattad volna fehér ruhában…
– Ha tudnád, miként menekítettem, nem tennél efféle badar
megjegyzéseket. Folytassuk!
– Vállalod-e ezen gyermek nevében, hogy ellene mondasz a
sátánnak, minden cselekedetének és pompájának?

4 Keresztszülő, bérmaszülő. (lat.)

5 Támogató. (lat.)
6 Olívaolaj és balzsam megszentelt keveréke. (gör.)
 – Vállalom.
– Hiszel-e a Szentháromságban és anyaszentegyházunk
hittételeiben?
– Hiszek.
– Nevet kell adni a gyermeknek – morogja maga elé
Liudward. – Elkészítem az írást, hogy a gyermek a
keresztségben… Mit mondtál, milyen nevet is kapjon?
– Ludovicust írj a hártyára – feleli a gróf.
– De miféle Ludovicust? A hártyára kell írnom az apja meg az
anyja nevét, ha nemesi vérből való, s a napot, amikor világra jött.
– Hagyd ki a helyet, majd én pótolom. Senkinek nem szabad
tudni arról, hogy egyáltalán a világon van. Egy olyan
hatalomnak lesz szüksége rá hamarost, ami nem Isten ugyan, de
felettünk áll.
– Azért mégis szólhatnál róla, hogy…
– Országos, sőt birodalmi érdek, hogy hallgassak – szögezi le
a gróf. – És azt javaslom, tedd magad is ezt. Ha eljön az ideje,
megtudsz mindent. De addig is: én nem jártam itt, nem láttál, és
mondd el ezt az ügyeletes barátnak is. Mennék már.
Fordul, és akár egy könnyű pakkot, a köpönyege alá rejti az
újszülöttet, aki még csak fel sem sír, meg sem ébred.
Mire Liudward szólna, már csak a gróf kemény léptei
koppannak a visszhangos kerengőn.
KR. U. 899. MARTIUS HAVÁNAK HUSZONHETEDIK NAPJA
BAJORFÖLD, SALZBURG

Az érseki palota udvarán útra készülődik néhány szerzetes és a

kíséret. A nyitott színben a katonák nagy testű bajor lovai
toporzékolnak, vértes gazdáik most csatolják a hevedereket,
szíjazzák a málhát, vizslatják a jókora, megvasalt patákat. A
vitézek mogorvák, mert hosszú és veszélyes az út Rómáig.
Isten napja ezen a tavaszon kegyesen tekint Bajorföldre.
Kristálytiszta a levegő, és a távoli hegyóriások világosszürke
sziklafalai fölött keselyűk köröznek. Az óriási madaraknak nem
kedvez az idő: Bajorföld békés, sehol egy csata, így legfeljebb az
elhullott jószág nyújthat megélhetést.
Theotmár érsek – kinek nevét a bajorok Ditmárnak ejtik –
szélesre tárja a hártyával borított ablakszárnyat, és a fuvallat
kioltja a súlyos tölgyfaasztalon imbolygó gyertyalángot, ami az
imént még pecsétviaszt olvasztott. A szoba falán mozdul a
szentek életét ábrázoló itáliai kárpit.
Az érseki pecsét a kacskaringós latin betűkkel telerótt
pergamen alján hűlőben. Egy fekete csuhás szerzetes, kezét
csuhájának bő ujjába rejtve, háttal a csukott, feszületet formázó
bronzpánttal erősített ajtónak, szolgálatkészen hallgat.
Az érsek végigméri, aztán elmosolyodik:
– Ügyes. Mondhatom, jól alakítod a Benedek-rendi barátot.
– Igyekszem, eminenciás uram.
 – Hagyd el a címet. Egy úrnak nálam az asztalnál a helye. Ülj
le, Guido. Vagy hívjalak inkább Modenai Johannes
magiszternek?
– Egyre megy. Az is én vagyok.
– És még vagy fél tucat másik neved van, csak győzze az
ember megjegyezni.
A férfi helyet foglal, és mozdulatától halkan reccsen a magas
támlájú szék, amikor hátralöki az arcát csaknem takaró csuklyát.
– Az én munkám ezzel jár, érsek uram – mondja a csuhába
bújt, fekete hajú, pillanatnyilag tonzúrát viselő, harmincas,
atlétatermetű férfi. – Kiöltözöm-beöltözöm, egyszer csuhát
húzok, másszor páncélt. Szolgálom a császárt és a királyt…
– Mikor melyiket – jegyzi meg az érsek, és elmosolyodik. –
De nem hinném, hogy a Mindenható zokon veszi, ha egyszer a
népünk érdekében jársz el. Művelt ember vagy, Guido, és képes
vagy bárki bőrébe belebújni, ez a te nagy tudományod. Az éles
eszed, meg hogy mindig tudod, merre lépj, mindezt csak
megkoronázza.
– Köszönöm, Ditmár uram. A munka, amire alkalmasnak
tekintesz, és ami fontos a császárnak, a királynak és a művelt
kereszténységnek, nehéz.
– De fölöttébb jól fizet – fűzi hozzá az érsek, és letelepszik az
asztal túloldalán.
– Csurran-cseppen – húzza el száját a férfi. – Az udvaron az
imént láttam Gerdát. Ez a leányzó egyre kívánatosabb, nem úgy
véled? És miként állsz a nősüléssel?
Az érsek zavartan bólint. Nem akar ő nőt venni maga mellé a
házasság szentségében, és nem is ő az egyetlen, aki főpap létére
ágyast tart, hiszen maga a római pápa sem mentes az efféle
élvezetektől, már ha eléggé fiatal hozzá. Az ilyesmi közszájon
forog, s a férfias játékokat és a harcot kedvelő Theotmárnak
érthető okból nincs kedve belegondolni, vajon melyik Szentatya
lesz az, aki egyszer véget vet egyháza efféle kicsapongásainak.
Mert ez is eljön egyszer, tudja jól, csak az nem mindegy,
hogy mikor.
– Evezzünk más vizekre, Guido. Azt mondod, hogy a
tulajdon szemeddel láttad az istentelen türköket? – kérdi az
érsek, miközben gyűrűjéről a pecsétviaszt törölgeti. – Találkoztál
velük? És ezek után még életben vagy?
– Nemcsak találkoztam velük, de beszéltem is – feleli amaz. –
Megdolgozom a címért és a javaimért. Kalmárokkal jártam az
egyik szállásukon a Duna mögött, meg aztán tavaly nyáron is a
közelükbe kerültem odalent a Brentánál, amikor
meggyőződésem szerint kikémlelni jöttek Észak-Itáliát. Eszük
ágában sem volt megölni engem. Talán, mert türk nyelven
szóltam velük, aztán meg görögül. Egyszerű lelkek ezek. Attól
mindig meglepődnek, ha a nyugati ember türk szavakkal
közeledik, és a görögöt is sokan értik. Hinnéd-e, miért?
– A sok harc miatt? Amikor összecsaptak a görögökkel, vagy
éppen szövetségesek voltak? – kérdez vissza az érsek.
– Nem. Tőlük tudom, hogy Bölcs Leó császár testőrségében
voltak és vannak még ma is magyarok, akiket persze ő
törköknek mond. Különös egy nép ez, megmondtam.
Az érsek a fejét csóválja, és a kalpagról lelógó számtalan zöld
bojt megrezzen. Zavarja is kellőképpen, ezért a kalpagot leemeli,
és az asztalra helyezi.
 – Akkor a palota ügyeiről is mindent tud a nagyfejedelmük.
Kell-e jobb kém a testőrnél? A bizánci göröggel szomszédok
voltak, és tisztelik Leó császárt, így tudom. De ha görögül
karattyol is némelyik, akármennyire testőr, a szememben akkor
is egy mocskos türk. Bálványimádók, akik csak a bizánci
papokat tűrik meg maguk között ideig-óráig, ezért csodálom
szerfelett, hogy egészségben látlak.
– No nem is csuhában kértem bebocsátást közébük, érsek
uram. Tavaly, a Brenta mellékén példának okáért eljátszottam a
bolondot. A pogányok, akik mindenféle fűben-fában meg
kövekben vélik az isteneiket, általában félik és tisztelik a
félkegyelműt. Az Úr kezét látják az állapotukban.
– És te természetesen a félkegyelműt is jól játszottad, Guido.
Azt mondod tehát, hogy készülődnek?
– Mi több, pontosan tisztában vannak mindennel. Nincs két
hete, hogy beszéltem valakivel, aki tőlük jött. A türk tudja, mi
történt tavaly ősszel Páduában. Arról is tud, hogy Berengár
feltüzelte a tusciai őrgrófot, Adalbertet a város megszállása és
Lambert elkergetése ügyében. Ő meg aztán még akkor éjjel
visszavette a tulajdonát. Erről mind pontos tudomása van a
türkök nagyfejedelmének. Sőt állítólag nem hiszik, hogy
Lambert király a páduai villongások után néhány nappal
vadászbalesetben halt meg. Csak legyintenek és nevetnek,
mondván, igencsak két lába volt annak a vadnak, aki láb alól
eltette. A keleti népeknél is bevált gyakorlat vadászaton megölni
a riválist, vagy balesetnek álcázni a halálát.
– Mi következik szerinted ebből?
 – Az, hogy mindenki láthatja: a türk nem ugrik neki
vaktában semminek. Alaposan tájékozódik, mielőtt bármit is lép.
Tavaly még két királlyal kellett volna verekedniük, de mára csak
Berengár maradt. Ez nekik éppen megfelelő. Egész télen a
hadjáratra készültek, még a gyermekek is csatát játszottak.
Maholnap indulnak Itáliába a morva Braszlav Pannóniáján át.
Beszéltem Berengár királlyal, figyelmeztettem is őt, de nem
tudom, hallgatott-e rám. Azt mondta, nem látott még élő türköt,
de meg nem áll a serege előtt egyetlen koszos sátorlakó sem, ezt
vegyem bizonyosságként.
– Aztán nehogy azok a koszos sátorlakók beleharapjanak az
ő fenséges hátsójába, Guido – mondja a püspök. – Berengár néha
meglehetősen önfejű, és elragadtatott önnön képességeitől,
amelyek, mondjuk ki nyíltan, néha eléggé szerények, bár a
korábbi ágyasai nyilván másról mesélnének. De az ő dolga,
miként verekszik a türkökkel. A fejedelmeikről szóltak-e?
– Inkább csak az egyikről. Arról, aki az egész hadsereg
vezére, és a neve Korzan… vagy Kurszán… netán Kusál… Mind
máshogyan mondja, mert soknyelvű nép az. A hadvezér címe
náluk a gyula, de némelyek gyilának, dzsilának, mások
dzsulának mondták.
– Micsoda keveredett egy csőcselék! Szedett-vedett
kóborlókból sosem lesz egységes nemzet – legyint Theotmár. –
Széttapossuk őket addig, míg lehet. Csak próbálkozzanak
velünk. Nekik kéne ugrani. Ezt közvetítem a Szentszéknek.
Guido a fejét ingatja:
– Óva intenélek ettől a gondolkodástól, érsek uram. Én mást
tapasztaltam.
 – Meglehet. De egy vasba öltözött, fegyelmezett, nyugati
módra verekedő hadról visszapattannak az ő könnyű,
szamárfejű gebéik. Eljön az idő, hogy összekapunk velük, mint
néhány emberöltővel előtte a vangarokkal vagy varhunokkal.
Tudom is én, minek nevezték azokat, de mára írmagjuk is alig
maradt.
– Azért maradtak még jócskán, érsek uram. Hiszen ezt
mondják a papjaink, akik megpróbálják elhinteni közöttük az
egyedül üdvözítő keresztényi hit morzsáit. Ők avarnak mondják
magukat, és egyértelműen a türkhöz húznak, mert úgy tartják,
hogy rokonok velük és ama rettentő Attilával. Ha egyszer csata
lesz, buzgón kell kérnünk az Urat, akarja, hogy mi
győzedelmeskedjünk.
– Mi mást akarna? És miért ne győznénk? Soha nem lehet
akkora bűne a Nyugatnak, hogy a türkkel verje az Isten – tárja
szét karjait az érsek. – Mondd, Guido, a másikról, akit szent
fejedelmüknek tartanak, mit beszélnek?
– Árpád nagyfejedelemről? Hogy öreg már. Csak annyit
hallottam, hogy szent méltóságot örökölt az apjától, ha ugyan ez
igaz, mivel Kurszánt is annak mondják némelyek. Árpádnak
állítólag kútja van.
– Hogy mije van? – vonja fel a szemöldökét Theotmár. –
Kútja?
– Így nevezik ők az égtől kapott szentséget, érsek uram.
Ennek erejével kormányoz a nagyfejedelmük. Azt tartják, hogy a
törzsek szövetségének is van kútja. Ezért bármit is tesznek,
bármerre indulnak hódítani vagy rabolni, azt ebből eredeztetik,
mondván, az égtől kapott hatalom szentesíti cselekedeteiket. A
kazárok alávetettségében mindig is két fejedelmük volt,
némelykor három, ha a főbírát ide számolom, de a törzsfők
szintúgy annak mondják magukat. Túl sok náluk tehát a
fejedelem, és mind országnak hívja a maga szállásvidékét.
– Hm. Akkor hát a türkök koszos földje a sokországnyi
birodalom? – nevet Theotmár, és a fejét csóválja. – Micsoda
szomszéddal ver minket a Mindenható!
– Még a Kárpátokon túli szállásvidékükről cipelték
magukkal e szokást. A fejedelmeik valós uralkodók a maguk
törzsében, és így is viselkednek. De ha háborúra kerül sor, a
folyóknál összegyűlnek, és egyként cselekszenek, mért a
törzsszövetség törvénye mindenkit erre kötelez. Úgy láttam,
mostanság Kurszán, a hadvezérük az, akivel leginkább
számolnunk kell. Megjegyzem, hogy közülük sokan nem
szeretik, ha türknek mondják őket. Azt hajtogatják, hogy ők
magyarok. Vagy magorok…
Az érsek ízlelgeti a szót. Van nekik egy törzsük, mondja
Guido, amit a maguk barbár keleti nyelvén Megyernek hívnak.
A legnagyobb, legerősebb törzs, ők vezették át a többit a
Kárpátok átjáróin. Északkeletről érkeztek a medencébe, ezért
többnyire kimaradtak a súlyos déli harcokból, és még mindig
nagyon erősek, s egyre gyarapodnak. Talán ők lennének a
tényleges magyarok?
Valószínűbb, hogy ők.
Végtére is mindegy. Elébb-utóbb a nyakukra hág a Nyugat
erős hadserege, ebben Theotmár egészen bizonyos.
Guido folytatja:
 – Voltaképpen hét eredeti törzsük van, a nyolcadik még a
régi hazájukban csatlakozott. Kabaroknak hívják őket, és sok
ilyent láttam az itáliai táborban. Főleg ezeket küldik az első
vonalba verekedni. Felettük gyakorolja hatalmát a karha, aki
bíró és egyfajta kormányzó egyben. Erős törzs, a Kazár
Birodalomból szakadtak ki a nagy belháború idején, és maguk is
három kisebb törzset alkotnak, de csak egyetlen törzsfő
parancsol nekik, így hallottam. A vezéreik, fejedelmeik
némelyike zsidó hitre tért, hogy a kazár kagánnak kedvezzen, de
úgy vélem, már rég elhagyták azt. Többféle türk nyelvet
beszélnek, és még magyarul is.
– Megmondtam, hogy szedett-vedett népség! – csattan az
érsek. – Nem értem Arnulf császárt, miért szövetkezett egy
ilyen…
– Pedig nem nehéz, érsek uram, rendet vágni a császár
őfelsége elgondolásában. A lényeg, hogy ő éppen úgy tart a
magyartól, amint ők Arnulftól. Ha nem így lenne, már régen
rácsaptak volna Alsó- és Felső-Pannóniára, hogy kiszakítsák azt
a birodalomból, és a morvákat se engedjék végleg hozzájutni. A
császár meg éppen azért féli a magyart, mert pontosan tudja,
hogyan verekednek. Le lehet őket győzni, ez igaz, mert
győzhetetlen seregek nincsenek. De ezeknek ezerféle taktikájuk
létezik, sosem tudhatjuk, melyiket szedik elő, és az igazi veszélyt
ez adja. Tudom, mi fog történni, ha Itáliába érnek.
Végigrabolják-dúlják majd, elviszik az élelmet, amit meg nem,
arra zsarátot vetnek. A templomokból az arany- és
ezüsttárgyakat, a klastromok pincéiből a bort elrabolják.
Berengár, hacsak másként nem fordul a hadiszerencse,
legtöbbször valóban csak bottal üti majd a nyomukat, mert ezek
úgy vágtatnak, akár a vihar vagy az ördögök.
– Meglehet, azok is! – emeli az ujját az érsek figyelmeztetőn.
– Mintha a sátánnal vívnánk, úgy kell harcolnunk ellenük.
– Istennel Lucifer hadai is legyőzhetők. Egyszer ez is eljön,
de addig is óvatosságot javallanék, érsek uram. Berengárral se
fognak sokáig játszadozni, mert egyszer csak megmutatják a
karmaikat.
– Szeretnék ott lenni – csap a levegőbe öklével a vérmes
Theotmár. – Jó lenne ellenük vezényelni egy igazán kemény
csapattestet. Az agyagba tipornánk valamennyit. Verekedtek
már sokak oldalán felbérelt seregként, legutóbb Bizánc mellett a
bolgár Simeon cár ellenében, mielőtt végleg beköltöztek a
Kárpátok mögé. De ugyan ki merné letenni a garast, hogy
holnap nem találnak ki valami újat, és nem sajdul a foguk a más
országára? Nekik csak a zsákmány kell, és minden, ami
fegyverrel megvehető, elrabolható.
– Valljuk meg, érsek uram, hogy nincs új a nap alatt.
Mifelénk is ez minden uralkodó szíve vágya. A magyarok majd
Itáliában is csak pénzért, aranyért, zsákmányért harcolnak, de
meg kell hagyni, igen ügyes vezérek alatt teszik a dolgukat. Az
Itáliába induló seregük vezére Árpádnak egyik fattya, az
ezredesek pedig kipróbált harcosok. Csakis könnyűlovasság,
gyalogosaik nincsenek. Indokolt az óvatosság, mert az ilyen falat
hamar megakad a nyugati szervezésű sereg torkán.
Theotmár tűnődve a fejét csóválja.
– A mi kegyelmes Arnulf császárunk döntését, hogy éppen a
türk disznókat hívta be a nagyravágyó Berengár
megzabolázására, már a kezdetekkor erősen aggályosnak
tartottam. Mindezt leírtam ebben a levelemben, amit
mindenképpen el kell juttatnod a Szentatyához. Benned
megbízom, mert egyszerre vagy katona és nemes.
– Megteszem, amit kérsz. De mire Rómába érek, vajon melyik
Szentatya vetheti fürkésző tekintetét ezen írásra? Mivelhogy az
utóbbi esztendőkben a Mindenható ugyancsak sietve szólítgatta
magához őket, érsek uram.
– Meglehet, hogy igazad lesz, Guido. És akkor megint más
szelek fújnak majd, mint eddig minden alkalommal. Magam is
ott voltam Rómában, amikor István pápa a Tiberisbe vettette
Formosus, az elődje koporsóját. Ilyesféle cselekedetet addig nem
élt meg a nyugati katolikus világ.
– Aztán a népharag börtönbe vetette Istvánt, ahol valaki
hurkot dobott a nyakára… – egészíti ki Guido. – A világ
nyugtalan manapság, és ne csodálkozz, hogy a magyar éppen
ezt használja ki. Ki tudja, mi fogad majd Rómában, már ha
épségben eljutok oda. Az Adda és a Pó völgyében meg az Alpok
hágóinak déli félén mindenütt magyarok portyáznak.
– Értelek – pillant a férfi szeme közé az érsek. – Értem,
barátom, és lásd, nem feledkeztem meg a díjról, amit most előre
megkapsz tőlem.
Az öklömnyi bőrzsák fémesen koccan a tölgyfa asztal lapján,
amint az érsek lebontja a kötőt az övéről. Guido elégedetten
bólint, s megköszöni. Nem bontja ki, nem nézi meg, már a
hangjából tudja, hogy bizánci arany.
Az érsek azt mondja:
 – Úgy mondd el a Szentatya színe előtt, hogy minden bíboros
megtudja és értse: figyelmezzenek a szavaimra. Még ha mi
ketten egymás közt ebben egyezünk is, de
Anyaszentegyházunkban azért senki ne tartsa csökött elméjű,
tökéletlen, fejetlenül rohangászó, lóvért szürcsölő, barbár és
vérgőzös türköknek eme hordákat, akik képesek kettébe vágott
kutyára vagy farkasra… tudom is én, miféle egyéb rondaságokra
esküdni. Lásd, én is rosszul mondom, mert hordának se véljék
őket. E tévedésért súlyos árat fizetne világi és egyházi hatalom
egyaránt.
Theotmár az ablakhoz sétál, és kibámul a napfényes
hegyvidékre, a magasba meredő sziklákra. „Róma felől a szél az
istentelenek által felperzselt, rettegésben tartott lombardi vidék
jajkiáltásait hozza!’* – pontosan így prédikált az érsek az előző
napon.
– Harcban is láttad-e őket, Guido?
– Csak a télutón megszervezett gyakorlatukat láttam, amit
néha vadászattal kötnek egybe. Rettentő gyorsak. Ha csatába
vonulnak, senkinek nincs annyi lova, mint ezeknek.
Mindeniknek legalább négy vagy öt, vagy még annál is több ló
áll a rendelkezésére, és egész ménes vágtat a had mögött, több
részre tagoltan.
– Attila gyilkos hunjaihoz hasonlatosak, meg Baján kagán
avarjaihoz, s ha ölni kell, annyi csak nekik, mint csirkenyakat
elvágni. Isten színe előtt vallom: idő kérdése, és kirajzanak, akár
a vadméhek.
– Braszlav hűbérbe kapott Pannóniája gyáván
szövetségesnek szegődött melléjük, így Mojmir fejedelem Duna
alatti morva érdekeltségei nagyon hamar el fognak esni. A
magyarok, mert szűkösnek vélik jelenlegi otthonukat,
terjeszkedni akarnak, ez nem vitás, de kelet felé bajos.
– Vagyis nyugatnak tartanak. Nem hinném, hogy amíg az
itáliai hadjáratra érvényben van a szerződés, a Duna menti
nyugati irány veszélybe kerülhet. És aztÜn?
– Aztán? Úgy vélem, ugyanazt teszik, mint amit már
alaposan begyakoroltak a Kazár-tenger fölötti pusztákon a
szomszédok tekintetében. A béke megváltása fejében majd adót
követelnek tőlünk, sarcolják az Ostmarkot, Karantánföldet,
Lombardiát, és amit csak tudnak.
– Kérem a Mindenhatót, hogy ne legyen igazad – vág közbe
az érsek keményedő arccal. – A Dunán túli Turkia a Kárpátokig
ma a sátán birodalma, ezt a bíbornokok se feledjék. Legjobb
lenne, ha ezek a gyilkosok visszatakarodnának oda, ahonnan
jöttek. Akkor Európa műveltebb, istenfélő fele megnyugodhatna
végre.
Guido az iszákjába süllyeszti az összetekert, többszörösen
becsomagolt pergament, s indulni készül. Amint a csuhát
igazgatja, megvillan alatta az övébe tűzött veretes tőr.
– Kalandos életet választottál, barátom – jegyzi meg
Theotmár. – Nem gondolod, hogy egyszer majd nem térsz vissza
valamelyik utadról?
– Ez eszembe sem jut. Mindig úgy indulok, hogy elvégzem,
amit vállalok. Eddig bevált.
– Igaz is: Berengár nem akar téged a vitézei között látni az
eljövendő csatában, barátom?
 – Nem hinném. Nekem más feladatot szán. És te tudod
leginkább, érsek uram, hogy sokaktól kapok mostanság fontos
munkát.
Theotmár gondterhelt arccal bámul a szélesre tárt
kapuszárnyak között elvonuló csapatra, s amikor a kapu döngve
becsukódik, a falon függő feszület elé térdepelve imába mélyed.
Van oka rá!
Egy rémes álom zaklatja, amelyről még a gyóntatójának se
beszélt soha, de ami rendszeresen visszatér, és úgy megkínozza,
hogy csatakosan ébred. Mindannyiszor remegő ujjakkal keresi a
mécset, hogy világot varázsoljon a baljós sötétségbe, ami elűzi
rettentő álma kísérteteit.
Ebben az álomban leverik a lováról és szétszaggatják őt a
magyarok.

A BIRKA ÉVE NÖVEKVŐ MÁSODIK HOLDJÁNAK IDEJE

(KR. U. 899. MARTIUS HAVÁNAK VÉGE)
ÁRPÁD VEZÉR NAGYFEJEDELMI SZÁLLÁSA A DUNA MENTÉN

A magyar törzsfők, ahogy az időjárás meg a gyorsan fogyó tél

megengedte, szert ültek Árpád nagyfejedelem Csepel-szigeti
szállásán. A szer volt hivatott eldönteni, mikor induljon az itáliai
had, és miként lépjen tovább a törzsszövetség, ha győzelemmel
térnek meg.
 Volt veszekedés, morgolódás jócskán, mint rendesen, mert
senki nem tartotta magát kisebb úrnak a másiknál, kivétel persze
ez alól a három törzsszövetségi méltóság. Ám a többiek még
akkor is készek hajba kapni, ha tudvalévő, hogy a hajdanában
önnön vérrel pecsételt szerződés a nagyfejedelmi hatalmat
Álmos fia Árpádra és az ő mindenkori leszármazottjaira ruházta.
Végül már az sem igen érdekelte a jelenlévőket, melyiknek a
fegyveröve nagyobb. Mivelhogy akinek rangja van a
törzsszövetségben, annak az öve mutatja, mekkora a tekintélye.
Vastagabb, mélyebbre lógó és díszesebb, és az ilyennek a szava
is többet nyom a latban. Ám az mégsem lehet, hogy a magyar
képtelen legyen önmagával megegyezni, így aztán megszületett
a döntés.
Miután a szert nagy lakomával bezárták, s a táltosok
rendjének feje kinyilvánította, hogy Tengri és a segítő
szellemvilág újfent elégedett a szer döntéseivel, a hófehér
csergével borított sátorpalotától sorra távoztak a törzsfők.
Fegyveres jobbágykíséretükkel hazaindultak a Tiszán inneni és
túli, a Garam és a Maros melléki szállásvidékekre, meg a Duna
keleti oldalán, mélyen a nándorok földjéig hosszan sorjázó
szállásterületekre.
Csupán Kurszán gyula zászlaja maradt, s mellette Árpád
nemzetségének lobogója hirdette, hogy a nagyfejedelem odahaza
tartózkodik.
Ahol a szélesen hömpölygő Duna kettéágazik, és egy
vastagabb meg egy szelídebb, keskenyebb ága hosszú szigetet
alkot, egy áradásoktól védett dombháton helyezkedik el Árpád
nyári szállása. A szigetet máskülönben Csepel vitéz, az iráni
vérből származó mogorva, de a lovak tekintetében tudós harcos,
Árpád főlovásza birtokolja, és itt legel a sok tízezer kanca, mén
és csikó, a nagyfejedelmi ménes színe-java.
A sziget csúcsától északkeletnek esik Kurszán nyári szállása,
de ha Tengri is úgy akarja, nem marad ez sokáig így. Ha a közeli
jövőben a magyar, így vagy úgy, megveszi a Dunától nyugatra
eső hatalmas földet,
Kurszán és nemzetségfői birtokba veszik a nagy
folyamkönyök utáni partokat. Ehhez az kell? hogy a morváknak
többé eszükbe se jusson zargatni a magyart, és a szállások
békében élhessenek.
De addig meg kell elégedni a mostani területtel. Nem olyan
rossz itt az élet: a szabad földeken ménesek, nyájak legelnek, és
megannyi kalimpáló szarvú, hatalmas testű szürke marha
kóborol.
Zsúfolt a magyar szállásterület, de lesz még máshogy, erről
tárgyalt a szeren a sok nagyúr, ám ahányan megjelentek, annyi
volt az elgondolás. Kiviláglott ez már három évvel előtte, miután
a soknyelvű törzsszövetség áthatolt a Kárpátok hágóin.
Ma még jól felfogott türelem vezérli a magyart és az itt élő,
csatlakozott népeket, mert a legfontosabb a biztonságos
gyarapodás lélekszámban, vagyonban, lábasjószágban. Csak a
jurták mélyén pusmognak a törzs- és nemzetségfők meg a
nagycsaládok mindenható fejei, hogy a nyolc törzsnek, az itt élő
avar és onogur rokonoknak, valamint a hódoltaknak elébb-utóbb
szűkös lesz a hely, s hogy most már tenni kéne valamit.
Mert nem hangya a magyar, hogy zsúfolt bolyban lakjék!
 Neki sűrű és tiszta levegő kell, ami pattanásig feszíti a tüdőt,
meg tágas tér, végeláthatatlan, zöldellő rétek, ahol a ménes
tavasszal örömittas vágtába fog, s halban gazdag tavak és
folyóvizek csillognak.
Keletnek négy napig járhatja a gyepűt, míg a hágókon
átkeveredik az a lovasember, aki a Déli-Kárpátok túloldalán
megtelepült besenyők vagy az Erdélyből elzavart bolgárok után
kandikál, bár mostanság a józanoknak nem nagyon jut eszükbe
ilyesmi. Legfeljebb a kémeknek, akiknek parancsuk van szemmel
tartani a „beséket”, azaz a besenyő „sasokat”, meg a többi
népeket, akik a magyarok új szálláskörzetét övezik. Kijev még
mindig barát, és Árpád tudja, hogy jól felfogott érdekből az.
A frank és a bajor Regensburgban töprenkedik, miféle
viszonyt kalapáljon össze a magyarral, aki szerződött
segédhadként is veszélyes lehet rá nézve. A morvák Velehrad
várában teszik ugyanezt, a bolgár nándor pedig Pliszkában
nyalogatja a sebeit, és próbálja megemészteni, hogy már a
magyar birtokolja az országnyi vagyont érő transsylván
sóbányákat.
Csepel főlovász naponta láthatja, amint a rohamosan
öregedő Árpád nagyfejedelem a dombról a Duna jobb oldalát
szemléli, hosszan tűnődve, s a főlovász meg a bizalmasok
tudják, hogy ilyenkor számol.
Képzeletbéli kalmárserpenyőbe rakosgat fegyvert és
körmönfont diplomáciát, amivel majd egyszer, tán nem is olyan
sokára, megveszi Pannóniát, a Dunától nyugatra eső vidéket és a
Balatin környékét a magyaroknak. Árpád maga is kíváncsi, vajh
merre billen a mérleg serpenyője.
 Jó arrafelé a legelő, vadaktól hemzseg az erdő. A szláv
szállások lakosai a földet túrják, és irtják az erdőt szántónak, a
németféle telepesek vadásznak, halásznak, de mindkettő télen és
nyáridon ugyanott lakik.
Aztán meg ott van a Bokon erdős-hegyes, áthatolhatatlan
labirintusa, attól délre a Balatin széles tükre a szigetekkel és a
nádvilággal.
Az ott lakó idegenekkel majd adót fizettet Árpád, ahogy a
magyar mindig is tette azokkal, akiket katonai fennhatósága alá
vetett.
Ezzel együtt meg kell venni a Duna jobb partvidékétől a
magas nyugati hegyekig elnyúló, hajdanvolt nagy Pannonföldet.
És Árpád megveszi, ha törik, ha szakad! Vagy visszaveszi,
ahogy némely törzsfők követelik, múltbéli jogokra hivatkozva.
És Árpád még sosem hátrált meg.
Mindez csatákba kerül majd a ma még színleg béketűrő
morvával és a tanácstalan frankkal, de inkább az előbbivel, mert
Mojmir, a morva fejedelem megtette azt a szívességet a
magyarnak, hogy kihajtotta ugyan e földről a keleti frankot, de
maga mégsem kebelezte be ezt a vidéket.
A kérdésre azonban, hogy e jókora darab föld meg- vagy
visszavétele mikor következik el, talán maga Tengri sem tudja a
választ. Ha netán mégis, oka van annak, ha eddig a táltosok által
sem szólalt.

☒☒☒
 Amikor Álmos, a néhai szent fejedelem halálát követően az
ízig-vérig katona Kurszán elfogadta a különleges hatalmat, ami
az égiekkel kötött szövetség oltalmazását reá bízta, még senki
nem sejthette, miféle szelek söpörnek végig a viharoktól tépázott
törzsszövetségen. Azt viszont a jurták körül szaladgáló
gyereksereg is tudta, hogy Kurszán úr sokkalta jobban érzi
magát fegyverrel az oldalán hadba vágtatva, vagy a
gyakorlótéren íjat feszítve és kelevézt hajítva, mint a szent
fejedelmi méltóságban, istenekkel és szellemekkel társalogván.
És ahogy a tavasz elkoptatja a tél havát, úgy billent át a szent
emberi hivatás á gyula cím hadvezéri méltóságába.
Ki szabhatná meg ma már, hogy másként legyen? Kazár nem
ül a magyar nyakán, és a törzsek egyre-másra kinyilvánítják,
hogy vissza akarnak térni az évezredes gyökerekhez. Abban
pedig nem volt helye kettős fejedelmi rendnek.
Egyetlen szent fejedelem sem áhítja a megfojtással járó véget,
akármennyire szent is a hivatala. A magyarra rátétetett e törvény
még Levédiában, a Meótisz mocsárvidékétől szegett régi
országban, de ez itt most egy másik szállás, új szellemekkel.
Velük kell egyezni, szerződni, jó viszonyban maradni, hogy siker
kísérje a hadat, szaporodjon a lábasjószág, remegjen a föld a
ménesek patái alatt.
Senki nem döngeti az égi s földi kapukat a válaszért. A
táltosok zárkózott, összetartó, titkokat őrző rendje is hallgat, és
ez a törzsszövetség vezéreinek éppen eleget mond.
Ez idő szerint csak kevesen látnak Árpád, Kurszán s az öreg
horka, Tétény gondolatai mögé.
 A gyula hófehér, ezüstcsótáros paripája kényeskedve kapálja
a földet, miután gazdája mögött lehull a nagyfejedelem
jurtájának ajtaját takaró, arannyal átszőtt brokát. A fejedelmi
jobbágyok lábukat megvetve, keresztbe vetett lándzsákkal
elállják az illetéktelenek útját.
Senki nem közelítheti a jurtapalotát, Kurszán rettenthetetlen
kékkend harcosai pedig harminc szolgálatos vitéz kivételével a
vendégek sátrába távoznak, amelyből finom illatok szöknek elő.
Az idős, tudós Kölpény is ott ácsorog a lova mellett a háború
idejére vörösre festett és dúsan faragott cölöpsoron, ahol a lovak
gazdáikra várnak. Világoskék, ezüstszálakkal átszőtt kaftánban,
hímzett nemezcsizmában, tollas fövegben és veretes
fegyverövvel, amely mindenkivel tudatja, hogy Kölpény nem
akárki.
Kurszán előtt sorra libbennek a selyemfüggönyök, amint a
jurtapalota belsejébe lép.
– Üdvözöllek, barátom, rokonom! Remélem, a lovad és a
családod a legjobb egészségnek örvend!
A nagyfejedelem helyet mutat maga mellett, a gazdagon
terített bokharai szőnyeg másik oldalán, ahol gondosan hímzett
keleti selyempárnák hívogatják a vendéget. Kellemes fűszerillat
leng a kövek között halkan pattogó tűz felett, és végigkúszik a
rácsozat mentén a füstlyukig. Az ezüsttálakon sült ürücomb,
csirkeragu és különféle módon elkészített halféleség várja, hogy
megízleljék.
Árpád az első falást ősi keleti szokás szerint a saját kezével
nyújtja át a magyarok gyulájának.
 – Tudod, hogy mindig szívesen jövök, ha csak ketten
beszélünk – mondja Kurszán. – Mi legalább az azonos vér okán
értjük egymás szavát. Kár, hogy másutt nincs mindig így.
– Nagyot változott a törzsszövetség az utóbbi néhány
esztendődben – bólint gondterhelt arccal Árpád. – Vagy inkább a
szívek és a lelkek változtak.
– Meg aztán – öblíti le ujjait a rózsaolajjal illatosított vízben
Kurszán – a szürke bika összeakasztja a tülköt a másikkal, ha
szűkösnek érzi a helyét a berena7 mögött. Egyre többet beszélnek
erről a szállásokon.
– Tudom. Ezért is kell szót váltanunk. Nem sokáig megyen
ez így, lassanként az új hajtások követelik a napvilágot.
Tengrinek hála, gyarapodott a magyar, ez a száznyolc
nemzetség. A hódoltakkal, a mellénk dörgölőzőkkel együtt
maholnap kinőjük a Kárpátoktól a Dunáig futó legelőket. Kár,
hogy túl nagy területet öntenek el a folyók, sok a mocsárvidék.
Megfogja a magyart, az örökös kerülgetésük meg gyűlöletes
munka. A legutóbbi szer azt mutatta, hogy a békétlenek legalább
megcsöndesedtek.
– Hát akkor rúgjuk le együtt azt a berenát a karám oldaláról,
bátyám! Kedvező szél fú, láthatod, nyugatnak hajtaná máris a
hadat. Minden hírhozó így erősíti.
– Megbízol-e bennük, ahogy én az enyémekben? – kínálja a
mézédes nedűt a nagyfejedelem. – Különleges bor a bolgárok
földjéről, ám beszélik, hogy a Balatin mellett ennél sokkal
finomabb terem.

7 Kerítés.
 Kurszán löttyint a földre és a parázsló tűzbe. Szikra pattan,
sisteregve lobban a láng: a család ősi szellemeinek, akik a tűzben
élnek, s táncot járnak a szikrákban, ízlik a bor, kedves a kötelező
figyelmesség.
– Hogy megbízom-e a hírhozókban és a kémekben? – tér
vissza a kérdésre a gyula. – Teljességgel sosem, bár eddig nem
csaptak be. Meg sem mernék próbálni. Mind közül a legjobbat
választottam fölébük, azt, aki nekem igaz bizalmasom.
– Az a varég valóban jó választás volt.
– Kölpény okos és művelt, akár egy arab tudós. Régóta
magyar fejjel gondolkodik – folytatja Kurszán. – Azt mondja,
legfeljebb a sátra magányában jutnak eszébe az északi istenek,
Odin és a többi. A feje mindig tiszta, s ha netán bort vagy
kumiszt iszik, mintha attól is csak élesedne az elméje.
– Azt mondod, nyugatnak iramlik a szél? – kérdezi Árpád
tűnődve. – Így érzem magam is. Apám után kegyeikbe fogadtak
ennek a vidéknek a szellemei, ahogy téged is. Megmondják azt,
amit még a táltosoknak sem.
– Ahogy nekem is megmondják – bólint a gyula. – Azt
javaslom, hallgassunk rájuk. A szellemek azt mondják, a
Kárpátok meg a Duna csak bezárják a magyart. Nyugatra kell
tolni a csöglét,8 a frankok orra elé, és vágtasson végig rajta
minden portya, hogy lássák: igényt tartunk rá. Csapjunk oda a
marótnak, aki csak dúlja és fosztogatja, anélkül hogy élne rajta.
Azért ne légyen az övé, hogy a bajort megkerülve, Aquileiának
jusson el áldásért a római pápához. Miként vélekedsz? Tudom,

8 Csepű, határ.
hogy Tétény egyetért, akárcsak a törzsfők zöme. Ok már ma
indulnának.
Ez kétségtelenül így volt. Kurszán az előző napon éjszakába
nyúló beszélgetést folytatott az öreg Tétény horkával.
– A hadnak mihamarább indulni kell Itáliába – jegyzi meg
Árpád. – Már nagyon rúgják a csikók a karámot.
– Tarhos fiad ügyesen végzi majd a dolgát, ’iszen kiváló
harcos. Csalogatja majd egy darabig a lombardot maga után,
aztán meg beviszi a kelepcébe. Józan hadvezér, és mindig tudja,
mit lép a következőkben. Legyőzi Berengárt, nem is vitás, és
bízzuk rá, milyen módon. Állítólag Arnulf császár a halálán van.
Ha bevégzi, a szellemvilágból már bajosan üzeni meg, mit várna
tőlünk a továbbiakban. Franknak, bajornak és morvának most
magyarázható el leginkább, hogy hol látjuk célszerűnek mi az új
csöglét meghúzni.
Tehát ismét csak Pannónia!
A nagyfejedelem homlokán gondfelhők vonulnak. Nem
adják ingyen azt a földet. Életbe, magyar harcosok vérébe vágó
szavakat szólt imént a sokak által még ma is szent embernek
tartott gyula.
De ha uralma alá vonja Pannóniát, területben gyarapszik
majd minden törzsfő külön úrsága! Ettől pediglen szilárdabbá,
elégedettebbé lesz a törzsszövetség, mert kapnak valamit a
közös gondolkodásra való hajlandóságért. Máskülönben
továbbra is a maga érdekeit nézné mindenik.
Nyolc fejedelem egyetlen törzsszövetségbe olvadt népnek
talán sok lesz…
 A Duna ma még biztonságos védvonal, de a teljes magyar
sereggel átkelni rajta bajos, igaz, megtették mégis, nem egy
alkalommal. Tutajok kellenek és bárkák, ezért inkább jobb
megvárni, amíg befagy.
Árpád azonban legfeljebb csak egyetlen telet akar várni, s a
gyula egyetért vele.
– Mit tanácsolt az a varég? – kérdezi a gyulát. – Ami a
fejében van, az ugyanaz, mint ami a kettőnkében lakik?
– Gondoltam, hogy beszélnél vele. Odakint várakozik.
Szólítsam?
– Kedvemre való lenne.
Kurszán tapsol, és az idős Kölpény, a világlátott tudós
fejedelmi tanácsadó, átadja szablyáját és veretes tőrét az ajtónálló
vitéznek, majd sorra áthaladván az aranyszálakkal szegett-rojtolt
szőnyegajtókon, az utolsóban levett föveggel fél térdre
ereszkedik.
– Ülj le, Kölpény – utasítja Árpád. – Meghasogatta az orcád
az idő.
Ha valakit a nagyfejedelem a jurtapalotájában hellyel kínál,
az már magában igen nagy tisztesség, de Kölpény mégsem ülhet
a két nagyúr mellé, csak az ajtónyílástól balra foglalhat helyet,
maga alá húzott lábbal. Pontosan tudja, hogy a régi pusztai
törvény szerint nem bámulhat a vezérek arcába, így aztán
bölcsen úgy helyezkedik, hogy az arca árnyékban maradjon.
– Beszélj arról, amiről a minap szót váltottunk a jurtádban –
utasítja Kurszán. – Semmit el ne hallgass. Te vonod egybe a
kémek jelentéseit, és alkotsz belőlük következtetéseket. Kortyolj
a bolgárföldi borból, az majd könnyeddé teszi a beszédet.
 A nagyfejedelem arca továbbra is kőkemény. Ahogy az évek
szaladnak, egyre inkább az apját, Álmost formázza, akiről nem
szabad kérdezni, a nevét kiejteni, még suttogva sem.
Kölpény kortyint a borból, megtörli bajuszát és szürke
szakállát, mielőtt tiszta hangon, magabiztosan beszélni kezd:
– Arnulf császárról váltottunk szót, uram. Nehezményeztem,
hogy a frank követek, akik sereget voltak hivatottak kérni
tőlünk, elfelejtették közölni, hogy a császárukat Rómánál
szélütés érte. Pillanatnyilag halálos beteg, és nem hinném, hogy
ura akaratának. Azt viszont tudom, hogy a keresztény egyház
bűnösnek kiáltja ki, amiért velünk kettévágott kutyára tett
esküvést az itáliai segédhad dolgában.
– Arnulfnak már évekkel ezelőtt kellett a mi szövetségünk,
hogy legyen, aki megóvja a keleti gyepűt – veti közbe a
nagyfejedelem. – Az is jól jött neki, hogy a Duna innenső
oldaláról elzavartuk a bolgárt, a tisztesség dolgában igencsak
levitézlett egykori szövetségesét.
– Arnulf császár ma már csak egy ágyban fekvő bábu. Ha
meghal, nem köt minket a szerződés tovább, nagy uram.
– Vagyis azt tesszük, amit jónak vélünk – mondja Árpád,
Kurszánnak címezve. – Mindenekelőtt azonban bizonyosságot
kell szereznünk a Nyugatról és az Itálián kívüli népek erejéről.
Elébb meg kell győződnünk arról, milyen viszonyban állnak
egymással, és miként szerezhetünk katonai fölényt. Eszerint
fognak elhelyezkedni a törzsek a Duna medencéjében. Akinek
elég ereje van, a fontos irányokba fordul majd. Ezért kellett ma
beszélnünk, rokon. Folytasd, varég!
Kölpény szolgálatkészen belefog.
 – Meghallgattam mindenkit, aki, miután elvégezte feladatát,
visszatért hozzám, és jelentést tett. Többször átgondoltam, hogy
hibát ne ejtsek, és szavaim nyomán ne nyíljanak tévutak.
Megfogtuk a bizánci Bölcs Leó császár kémeit, és kifaggattuk
őket, aztán útnak eresztettük, mert ha kettős zsoldban áll is, a
kém mindig hasznos. A császár galád terve, hogy a bolgárral
szövetségben rontsunk a besenyőre, miközben ő persze nem
verekedne, kicsorbult. Tudta, hogy egy ilyen csatában
legyengülne minden fél, és elárulta magát: neki csak a gyenge
szomszéd felel meg.
– Ez nyílt titok. Konstantinápolyban újfent az járja, hogy Leó
alattvalóinak tartjuk magunkat – jegyzi meg a gyula. – Ezt
terjesztik a Nyugatnak is. Hát csak hadd tegyék, úgyis hamarost
változtatunk ezen. A magyar többet sosem lesz vazallusa
senkinek. Folytasd, Kölpény, a morvákkal!
– Igenis, uram. Nem bízhatunk meg a testvérharcban álló
Szvatopluk-utódokban. Ifjabb Szvatopluk frank és bajor
érdekeket szolgál, és nem érdekli a mi frank szövetségünk, de
hogy Mojmir, a bátyja velünk is kötött, az már annál inkább.
Délen Braszlav dux9 máig tartja a nekünk adott szavát, és
vélhetően nem szegi meg azt. Ha Arnulf császár netán ősei
birodalmába költözik, akkor az Ostmark ura, Aribo gróf és az ő
lázadó fia, a veszélyes és harapós Isanrich mondja meg, mi
történjék a keleti frank végeken, ahol talán nem is olyan sokára
majd a magyar gyepű fog húzódni. Az idei marótföldi csatáik

9 Vezető, vezér; katonai csapatok élén lévő személy, vagy egy törzs, nép első számú
elöljárója. (lat.)
megmutatták, miként képes Isanrich gróf a tulajdon császárára
támadni, de ha a frank és a bajor egymást marja, az számunkra
kedvező. Másfelől a franknak itáliai gondjai adódtak, tehát az
ereje megoszlik. Ezért gondolom elérkezettnek az időt, hogy
itáliai hadjáratunk után, jövő tavasszal elkezdjük megvenni a
Duna jobb partján túli területet, mert az Ostmark déli fele és
Felső-Pannónia felett immáron nincs sok hatalma a franknak.
Voltaképpen semmi. Az ott lakó nép évtizedek óta szenvedi a
nyitrai marót beütéseket, tehát most magad mellé állíthatod
őket. Jóra való szlávok, elszlávosodott avarok, ugor rokonok és
német népek, akik szívesebben látnának ott téged, mint bármely
morva vagy bajor fajzatot. Braszlav a marót ellenében hajlandó
bármikor felvonulni, de nem egyedül, mert tudja, hogy alaposan
elpáholnák. De ha téged maga mellett tud, azonnal felkel.
Örömmel venné, ha a hadunk most nem Itáliába indulna
verekedni, hanem őt segítené Mojmir ellenében. Ahogy Braszlav
a franknak hűséget esküdött, ugyanígy megteszi veled is. Ha
pedig Arnulf meghal, érvényét veszti a vele Berengár ellenében
kötött szerződésünk.
– Az itáliai sereget majdan nem kellene túl hamar
hazahívnunk – jegyzi meg Kurszán. – Arrafelé könnyű a tél, és
ha győznek Berengár felett, letáborozhatnának a Pó völgyében.
Az a magyarnak leginkább megfelelő hely, igaz, túl sűrűn lakják.
– Uram, az átjárásunk a déli pannon földön még mindig
szabad – mutat rá a varég. – Az itáliai sereg, ha jövő tavaszig
marad, hazajövet…
– Nocsak! Mi jár abban a csavaros eszedben, Kölpény? –
húzza fel a szemöldökét Árpád.
 – Az, nagyuram, hogy a jelenlegi helyzetben csaknem ingyen
a tiéd lehet egész Pannónia.
– Ingyen semmi nem lehet a miénk, varég.
– De északon ott van Nyitra és a marót had – mondja
Kurszán. – Mivel amúgy is bajos nekik a Dunán átkelni,
tavasszal végigvonulhatnánk a folyó északi partján. Üthetnénk
két legyet egyszerre. Braszlav segedelmét kihasználva egyetlen
vágással vívjuk meg a régi, Nagy Pannóniát, a karantán végektől
a Dunáig. A most erőre kapó kijevi Russzal jóban vagyunk, így ő
keletről védi a hátunkat. Nyugaton a dalaminceket pedig
magunk mellé állíthatjuk, ha a moraván vidékre rácsapunk.
Árpád sokáig fontolgatja a hallottakat, aztán így szól:
– Némi idő adatott még. Te, varég, szedj össze mindent, és
indíts újból kémeket a braszlavi és Felső-Pannóniába, aztán
Nyitrának, Bolgárföldre és a rúmiakhoz Bizáncba. Faggasd ki a
kalmárokat és a papokat, akárki szekerét tolják. Ne csak
lebzseljenek a szállásainkon, mert nagy ugyan az idegen vallás
iránti türelmünk, de lássuk valami hasznukat is, hisz okos
emberek. Mire a tél beköszönt, tisztán akarok látni – mondja
Árpád, és csak kézmozdulattal jelzi, hogy részéről befejezte.
Kölpény meghajolva, a küszöböt óvatosan átlépve, csendben
távozik.
A nagyfejedelem a gyulához fordul:
– Ha Arnulf meghal, ki lesz utána? A fia? Gyermeksorban
van, nem bírná el még a kardot, de mégiscsak koronát kap.
Kurszán bólint:
– Akár a csikót, majd egy Hatto nevű, mainzi érsek fogja
irányítani, ezt beszélik Kölpény kémei. Kétségtelen, hogy
Gyermek Lajosnak a fejébe csúszna még a korona. Békét
ajánljunk ennek a gyerkőcnek, azt mondod?
– Kipróbáljuk e lehetőséget, mert diplomáciával sok
mindennek elébe vághatunk. De csak azután, miután a miénk a
Duna nyugati partvonala a frank hegyekig. Teszünk róla, hogy
így legyen. És ha szerencsével járunk, márpedig miért ne, hiszen
Tengri akarata sem lehet más, jövőre kikanyarítunk egy jókora
falatot Marótföld testéből.

KR. U. 899. MAIUS HAVÁNAK IDUSA

BERENGÁR KIRÁLY PAVIAI PALOTÁJA

Pavia bástyás falai hosszan elnyúlva fürdőznek a meleg

napfényben, és a városban nem is pezseg, sokkalta inkább forr az

élet.
Mióta valaki kijelentette, hogy a maholnap meginduló
magyar sereg voltaképpen csak barbár sátorlakók kóbor
gyülekezete, a gyászos téli hangulat rögtön megváltozott, majd a
bizakodás átcsapott megvetésbe, amit persze a lombardok
elhittek és továbbadtak.
A katonák fogadkoztak, hogy a magyart egyszerűen
kirázzák a bőréből, jól farba billentik, és hazakergetik a büdös
sátraiba, de előbb még kitűzik párnak a tarra beretvált, ronda
koponyáját néhány erősség kapuja fölé. Lássa mindenki, miként
jár az, aki Berengár ellen merészel huzakodni.
 Ám ne higgye senki, hogy a paviai várban lakó és napjait
lázas sereggyűjtéssel töltő Berengár királyt mind csak efféle
fellengzős gondolatokra hajlamos, felelőtlen udvaroncok vették
körül. A magyarokra vonatkozó világi és egyházi
kinyilatkoztatások jobbára csak a lombard népnek szóltak, az
pedig – így vélekedtek Berengár tanácsnokai – mindig is
birkamód viselkedvén, úgysem értheti a magasabb uralkodói
szempontokat.
E langymeleg nap délutánján, miután Berengár a várfalról
kegyeskedett megtekinteni Lombardia két legjobb bajvívójának
összecsapását, a tanácsurak a palota szigorúan őrzött termébe
sétáltak. Három érsek, néhány püspök, Berengár kémei közül a
legfontosabb kettő, a hadvezér és Lombardia grófjainak eleje ült
le a hosszú asztal mellé.
Megannyi hivalkodó öltözékű, fennhéjázó, a
politikacsinálásban élen járó hatalmasság. A grófok sorát
gyarapítja Ivreai Guido, aki fikarcnyit sem törődik a méltóságok
lenéző és rosszalló pillantásával, ami tényszerűen, ám a fölös
szavak mellőzésével tudatja, hogy mindenki tisztában van vele,
miszerint voltaképpen nem gróf, legalábbis születésileg nem az.
Kicsapongó életéről úri berkekben legendák szárnyalnak, s hogy
többféle hatalmasságot is szolgál egyszerre, többnyire nyílt titok.
A királyi tanács tagjai voltaképpen csupán bábok, mert
Berengár minden döntést egyedül hoz meg, s hogy jelenlétükhöz
a király mégis ragaszkodik, azzal a lojalitásukat akarja felmérni.
Az intrikától hangos Pavia falai között Berengár jobban érzi
magát, mint a csatamezőn, mert itt következmények nélkül
győződhet meg követőinek hűségéről, vagy épp az
ellenkezőjéről.
Mert ha a palotában derül ki az utóbbi, abból végzetes baj
még nem lehet. Néhány fővel kevesebb ül majd a büszke nemesi
nyakakon, ennyi az egész.
Voltaképpen hamar megegyeznek: mindenki tudja, hogy ez
idő szerint a legfontosabb feladat a seregállítás, vagyis a
meglévő katonaság fel-duzzasztása. A kémek jelentették, hogy
ha jön a magyar, az ötezer lovast jelent, így Berengár ennek a
háromszorosára adott toborzó parancsot. Ez pedig azt jelenti,
hogy a hozzá hű egyháziaknak és világiaknak mélyen az
erszénybe kell nyúlni, mert egy tizenötezres sereg felszerelése,
élelmezése, a zsoldosok bérének fizetése irdatlan összeget
emészt föl.
A király sokáig vizslatta az arcokon kiütköző jeleket,
kimondatlan gondolatokat, és elraktározott magában mindent.
Baldinus gróf még ötezer ezüstpénzát ajánl fel a vagyonából?
Rendben van, ámde milyen képet vág hozzá? Mint akinek a
fogát húzzák a rozsdás vasfogóval! A gróf nem őszinte, de ellent
sem mer mondani, tehát gyáva – így összegzi magában
Berengár.
És az egyháziak?
Kevés püspököt és érseket látott életében, aki önként
ajánlotta vagyona egy hányadát királyi célokra. Ezek megtették,
de vajon mire számítanak?
Hogy majd letaszítja a császári trónról az amúgy is beteg
Arnulfot?
 Bizonnyal tartanák a markukat a kinyilvánított lojalitás
fejében. Közbenjárnának a pápánál, és a szentatyát meggyőzve
fényesítenék a Berengár fejére illő császári koronát.
Öt éve még együtt verekedett Arnulf császárral Bergamónál,
és győztek. Arnulf előtt megnyílt az út Rómába, és a sors fintora,
hogy ehhez éppen Berengár segítette a „nem egészen vér szerinti
Karoling” karantánt.
Ha nem jelennek meg a türkök a keleti frank végek
szomszédságában, s Szvatópluk morva fejedelemmel karöltve
nem zuhannak rá Arnulf Pannóniájára, a császári korona még
abban az évben Arnulfé. Így azonban két esztendőt késett a
ceremónia.
Miután a főemberek távoznak, Berengárral csak egy
palotagróf marad. Besúgóként tartja, de a gróf szereti úgy érezni,
hogy ő a király barátja.
– Mit gondolsz, hány döfné közülük a hátamba a tőrét, ha
tehetné? – terpeszkedik el Berengár a magas támlájú, vaskos
székben, csizmás lábát az asztal sarkán nyugtatva. – Segíts, húzd
le a csizmámat. Ma megint iszonyúan égnek a lábujjaim.
A palotagróf tudja, hogy az efféle feladat méltatlan ugyan
hozzá, de a kérés sokkal inkább baráti, vagyis kedvére való.
– Ne törődj ezzel, felséges úr. Ki kockáztatna ilyesmit,
amikor napnál is világosabb, hogy veled vannak a tanácsurak, s
szeret a nép? Ízekre szednék a városiak, ha a várfalról lehajítanál
közébük egy árulót. Ne gondolj ezzel, uram.
Berengárnak tetszik a hízelkedés, és mivel a palotagróf
nemegyszer bizonyította a hűségét, s azt, hogy a királyért
szemrebbenés nélkül elvágná a tulajdon anyja torkát is, bort
hozat az étekfogó mesterrel. Ám a kitöltött borból nem iszik,
megvárja, míg megízleli azt egy kóstoló, aztán megint vár
kicsinyég, mert a méreg nem vágja azonnal földhöz a befogadó
testet.
Az étekkóstoló némán áll egy darabig, aztán a király az
ujjával int: kifelé! Ismét a palotagrófhoz fordul:
– De a nép vajon érti-e, mi végből van nekem több jogom a
császári koronára, mint a hatalomvágytól vak Arnulfnak?
– A nép, felséges úr, jól tudja, hogy Arnulf császár nem
törvényes fia a néhai Karlmann királynak. Ahogy azt is,
miszerint királyi személyed ereiben a legdicsőbb Karolingok
vére folyik. Akinek a dédapja Nagy Károly, a nagyapja Jámbor
Lajos, az méltán formál jogot a császári trónra, s nem érhet fel
hozzá a trónbitorlás vádja. Felség, Arnulf csak egy karantán
bitorló.
– És közben a te császárod is, gróf – veti közbe Berengár, a
szeme sarkából figyelve amaz hízelkedő képét.
– Majd teszünk róla, uram, hogy te ülj arra a trónra – hajol
meg a palotagróf. – Akár most felsorakoztathatok személyed
előtt ötvenet a nemesek közül, akik ugyanezt akarják, s kiállnak
melletted a végsőkig.
– Majd meglátom, miként sorakoznak ezek az urak mögém,
ha rázúdulunk arra a keleti hordára.
– Ott állnak majd, uram, meglátod. Valamennyien tudják,
hogy a dicső Nagy Károly által felépített császárságot a
Karoling-vérből valók nem hagyhatják ebek harmincadjára. Ha a
karantán Arnulf által gáládul nyakunkra szabadított türköket
mindenki okulására miszlikbe aprítod, márpedig ez így fog
történni, akkor a világ rendje ismét helyreáll. A spoletói Widók
és Lambertek – a Mindenható haragja sújtana le rájuk! –
követőikkel egyszer s mindenkorra eltűnnek oda, ahova valók.
Berengár kortyol az ezüstkupába töltött borból. Wido
nevének említése mindig felbőszíti, mert épp tíz esztendeje,
hogy ez a nem Karoling –, de frank származással kérkedő vezér,
aki elébb királlyá lett, aztán István pápát arra kényszerítette,
hogy császárrá koronázza, alaposan megverte őt a Trebbia
folyónál.
– Egetverő pimaszság! Nem átallotta magát ősi
longobárdnak nevezni!
Ilyenkor mindig eszébe jutott, hogy ősi jusson is milyen
nehezen tudta megszerezni az itáliai koronát. Az ellenfelei
egészen a szülőföldjéig, Friaulig kergették annak idején.
Ennek vége lesz egyszer s mindenkorra!
Megmutatja Arnulfnak és mindenkinek, aki az útjába áll a
császárságért vívott harcban, hogy képes legyőzni a nyakára
szabadított keleti csőcseléket. Persze a néhai ifjú Spoletói
Lamberttel közös sereget vezérelve célszerűbb lenne, de hát
Lambertet elvitte az a szerencsétlen vadászbaleset…
Ha Isten így akarta, hát legyen. Megoldja egyedül. S amikor
kiebrudalja Itáliából a császár kutyáit és a magyarokat, rögvest
megcélozza a császári koronát.
Vajon ki lesz akkor a pápa?
Mostanság sűrűn halnak, alig néhány esztendőt vagy még
annyit sincsenek hivatalban.
– Gróf! Te kit választanál szövetségesül magad mellé, hogy
legyőzhesd ellenségeidet? – fordul Berengár a palotagrófhoz, aki
egy pillanatra meghökken, de okos ember lévén megfontoltan
felel.
– Ha nincs egyéb szövetségesed a szomszédodban, felséges
úr, ha mástól nem tudsz keresztény segítséget kérni, és ha
minden kötél szakad…
– Ne folytasd! Értem, mire akarsz kilyukadni. Hát ennyire
erős lenne az a csőcselék?
– A magyarokat fikarcnyit sem érdeklik az érdekeid, felség.
Csakis a pénz és a zsákmány, ezért harcolnak. Ha beígéred
nekik, bárkit megtámadnak. Lásd a bolgárok, a morvák, netán
Karlmann király példáját.
A bolgárok ellen Bizánc vásárolta meg a magyart, Karlmann
pedig a tulajdon apja ellenében.
– Nehezen hinném, hogy a vezéreiket hidegen hagyja a
politika, gróf. Nincs igazad, legfeljebb részben. Mert a
magyarnak, úgy tudom, nagyon is nyitva a szeme meg a füle
minden történésre. És ott csap le, ahol leginkább az érdekébe
vág. No és mi az érdeke?
– Megszerezni minél több kincset, felséges úr.
– Igaz beszéd, de csak félig! Mert terjeszkedni is akarnak,
miként ama Attila, az Isten ostora. De velünk nem játszadoznak,
gróf. Háromszor akkora hadat állítok ellenük, és felmorzsolom
az átkozott sátánfattyait. Hogyan is mondják ők, gróf? Így
vágjanak széjjel, így ömöljék a vérem? Ezt mondja a magyar esküvés
gyanánt, amikor kettébe vágott farkasra tesz hitet a koszos
barbárja?
– Így beszélik, felség. De hát ők nem a művelt, nyugati
keresztény világba valók.
 – Ezért kell visszatakarodniuk oda, ahonnan jöttek. A keleti
pusztákra.
– Felség, a bizánci császár nem tartaná kizártnak, hogy a
magyart újból összeveszítse a besenyőkkel. Ha ebbe besegítene a
szentatya, és a terv megvalósulást kapna…
– Pillanatnyilag nekünk kell megoltalmazni a művelt Itáliát, s
netán az egész Nyugatot, s nem Bizáncnak vagy Simeon cárnak –
vágja el a fonalat Berengár. – És megteszem, esküszöm, még ha
nem is farkasra vagy efféle férgekre. Küldess az ivreaiért,
beszédem lenne vele.
A palotagróf maradna még, mert aki sokáig tartózkodik a
királlyal négyszemközt, azt az udvar hamarost félni és becsülni
kezdi, így kissé sértetten távozik. Az ajtónálló alabárdos
kisvártatva jelenti Ivreai Guidót.
– Hívattál, felséges uram – ereszkedik fél térdre Guido gróf.
Udvari társasági ruhát visel, vastag, szoros, bordó harisnyát,
puha, rövid szárú csizmát, combig érő inget, s felette az ujjatlan,
kék-bordó csíkos mellest, rajta a veretes övvel, de a kardját és a
tőrét odakint elvették tőle.
– Ülj le elébem, gróf – mutat a székre Berengár. – Vagy olyan
bizalmasom, mint ez a kikent-kifent Arlando palotagróf. Látom,
egészségben megérkeztél Salzburgból, és a kamarásom
beszámolt már arról, mit végeztél. De nem ezért hívattalak.
Mondd csak, mennyi időbe telik neked, míg a fiamat elviszed a
barátodhoz Regensburgba?
Guido a gyomra táján fura remegést érez. Számított e
kérdésre, de nem ilyen hamar. Azt gondolta, a király most a
magyarokkal foglalja el magát, és nem jut eszébe a gyermek, akit
ő kereszteltetett meg Vercelliben.
Ám a király kérdésére késedelem nélkül kell felelnie:
– Ha megparancsolod, már holnap elindulok a gyermekkel,
felséges úr. Amennyiben az átjárón elolvadt a hó, tizenhat,
esetleg húsz nap alatt megjárom az utat, ha megfelelő kísérőket
vihetek.
– Láttad-e a fiamat, miután Salzburgból megtértél?
– A legjobb egészségnek örvend a hercegecske…
– Nem az! – rázza a fejét Berengár. – Még nem. Majd teszünk
róla, mi és te, hogy egyszer, nem is olyan sokára, az legyen. A
Szentszéknél elismertetem törvényes fiamként, és koronás fő lesz
egykoron. Nincs igazam, Guido? A fiam mit sem tehet arról,
hogy az anyja, bár nemesi vérből való, nem felkent király sarja,
és nem a feleségem. Igaz is, majd elfelejtettem… Neked előbb
Rómába kell vinned Theotmár levelét.
– Már olvassa a kamarásod, uram – jegyzi meg főhajtás
mellett Guido. – Remélem, képes lesz híven utánozni Theotmár
érsek feltört pecsétjét.
– A kamarás mellett ügyes magiszter dolgozik, Guido. – A
király arcán átfut egy félmosoly. – Rómáig jól járható az út, egy
hónap sem kell, és máris újra itt vagy. Utána viszed a fiamat
Luitpold várába, Bajorhonba. Azt mondod, a tied, és azt a rátarti,
hatalomvágyó Luitpoldot továbbra is biztosítod a segítségedről
és a hűségedről. Ha elérkezik az ideje, a gróf majd megtudja az
igazat a gyermekről, de ma még jobb, ha megkíméljük ettől.
– Felséged nem akarja látni, mielőtt átkelünk a csecsemővel a
hegyeken?
 – De. Pavia várába nem hozhatod be. Nem akarok a háború
előtt perpatvart az egyházzal. Hol a keresztlevele?
– Liudward püspök elküldette a nonantolai kolostorba.
– Jól van. Intézd a dolgod, Guido.
A király elfordul, mintha elbocsátaná a grófot, de Guido
zavartan megköszörüli a torkát.
– Felséges uram, ami az én… Remélhetek, hogy netán…
– Hogy valódi őrgrófot csinálunk belőled? Megtartjuk a
szavunkat. Vagyonod már van, a befolyásod is növekszik, már
csak a cím legyen valódi. Ha híven szolgálsz minket, és egyedüli
parancsolódnak tekintesz, ha a magyarokat szétkergettük, grófi
címet kapsz, és írást a dicső felmenőidről, hatodíziglen. Találd ki
magad a családfát, és diktáld le az illetékes magiszternek. S
miután letaszítottuk a fattyú császárt a trónjáról, hacsak az Űr
magához nem szólítja addig, mert pillanatnyilag nagyon olybá
tűnik, nekünk is jól jön egy ilyen sokat látott-hallott ember.
Magas hivatalt bízunk rád, Guido, és kapsz egy várat. Netán
kettőt. De… én egyelőre nem akarlak még grófnak titulálni.

☒☒☒

Ivreai Guido hármasával szedi a lépcsőfokokat, és egyenesen

a házába rohan. Lihegve szakítja be az ajtót, és a szolgájáért
üvölt:
– Abelard! Hol vagy már? Kapd össze magad tüstént, és
indulj az ágyasomhoz! Tudod még, hol lakik?
A szolga megütközve bámul Guidóra:
– Most küldesz engem Veronába, uram?
 – Oda mész, ahová parancsolom! Vihetsz magaddal valakit,
hogy az úton ne unatkozz, átokfajzat!
– Valami baj van, gazdám?
A vállas ivreai szolga megszokta már Guido nyers szavait.
Futtában kapja magára a mellest, csatolja az övét. Évek óta
szolgálja, és vakon teljesíti minden parancsát.
– Hogy baj van-e? A király keresi a fiát!
– Amelyik három hete meghalt?
– Azt, te istenverése! Ki mást kereshetne rajtam?
– Gyöngécske volt, uram, azt mondta a szoptatós dajka. Kár
volt annyit lovagolni vele az esőben tavaly karácsony előtt…
– Nem a te dolgod. Most az a fontos, hogy a királyt semmi
veszteség ne érje, megértetted?
– Parancsodra, uram. És mit mondjak az ágyasodnak?
– Semmit. Egyszerűen elhozod tőle a gyermeket, akit tavaly
ősszel szült.
– De annak a gyermeknek te vagy az apja, uram…
– Fogd be a szád, és lódulj!
– És nem is egy van belőlük, hanem kettő. Gondoltam, jó
lesz, uram, ha megmondom, hogy Fiametta ikerfiúkat szült.
– Akkor elszeded tőle mindkettőt, te barom! Képes leszel
végrehajtani?
– Semmiség az ilyen nekem, uram. Bízd csak rám. De mit
tegyek a másikkal?
Guido arca elsötétül.
– Van annyi eszed, hogy tudni fogod. Azt sem bánom, ha az
asszonyt is… Nohát, érted te ezt, Abelard. Amúgy sincs
szükségem arra az ágyasra, mert lusta egy némber.
 – Tökéletesen értem, uram. Ha megengeded, elviszem
magammal Aminát, az ágyasomat. Inkább az ő kezében lássák a
gyermekeket, igazam van? Vihetem a legjobb lovaidat, uram?
– Vidd, és ne sokat járjon a szád! A két gyermek közül
kiválasztod azt, amelyik életrevalóbbnak tűnik. Holnap újfent
Rómába indulok. Három hét múltán, mire visszajövök, Amina a
gyermekkel legyen Tommaso házában. Mondd meg, hogy
vásároljon drága holmikat neki, nem számít a pénz. De ha
valami balul üt ki, megnyúzlak.
A keményképű, szolgalelkű, sunyi tekintetű Abelard
elvigyorodik, aztán meghajolva távozik. A tenyerében érzi már a
jutalmat.

A BIRKA ÉVÉNEK HATODIK HOLDJA

(KR. U. 899. MAIUS HAVA)
A MAGYAR SEGÉDHAD ITÁLIA FELÉ VONUL

Mire az Ötödik Hold kitelt, és a szlávok bevégezték az aratást,

ott vágtattam az Árpádfia Tarhos fejedelemfi vezette csapatban a
Duna bal partján, délnek tartva.
Mielőtt seregünk megindult volna, a táltosok áldoztak. A
juhok kivágott, földre terített, párolgó zsigerein keresztül Tengri,
az Örökkön Kék Ég megüzente, hogy nincs kifogása a hadjárat
ellen, azt szükségesnek, mi több, kívánatosnak tartja a magyar
törzsszövetség érdekében.
 A magyar és kabar vitézeknek nem kellett ennél több. Ha az
istenek jóváhagyják, akkor egyenesen szent kötelesség indulni.
Eddig jobbára csak portya okából léptük át a Dunát
nyugatnak, már ott, ahol lehetőség nyílt az átúsztatásra, mert a
folyó gyakorta szeszélyes. Ha befagyott, némelykor átkeltünk, és
zargattuk a szláv és avar szállásokra csapó Mojmir fejedelem
katonáit a Duna déli oldalán.
Ám télvíz idején nem nagyon fűlik a foga senkinek sem a
háborúskodáshoz, a felderítő portyákhoz, mert nyeregben
éppúgy csonttá lehet fagyni a hosszú úton, mint részegen
elheverve egy hókupacban.
Amerre az Itáliába tartó had a majd harmincezer lovat
számláló ménessel elvonul, mindenütt elénk állnak a csatlakozni
vágyók. Hiszen a zsákmány és az adóztatás mindig is a
gazdagság legfontosabb forrása volt a pusztán, s a Kárpátok alatt
ma is az. Ménesnyi lovat, gulyányi ökröt, nyájakat szerezhet a
zsákmányrészből bárki, különösen, ha valamiféle vitézi tettet vitt
végbe. Az ilyen harcos a szállás jólétét biztosítja, és harcba csak
akkor megy, ha a törzsszövetségnek, netán a törzs fejedelmének
szava hívja.
Ámde ha nem fűlik a foga ahhoz, hogy lovakat, marhákat
tenyésszen, s inkább verekedne, míg a karja bírja, fegyvert és
paripákat vásárolhat magának, és beállhat a fejedelmek
fegyveres jobbágykíséretébe. Aki ott megbecsüli magát, legyen
fehér vagy fekete magyar, netán avar, szláv, onogur vagy
csatlakozott népből való, annak nem lesz gondja az élettel. Nem
kell a földet túrnia, a ménest, a gulyát vagy a nyájat vigyáznia,
halásznia sem kell a megélhetésért, legfeljebb ha kedve szottyan
hozzá. Csak a fejedelemnek tartozik számadással. Azonnal
ugrik, ha szólítják, s indul a harcba vagy a gyepűt védeni, akár
fertályóra múltán, mert többé már nem a maga ura.
Aki persze szegény, az elvonulhat családjával akár az erdőre
is, ahol a prémes állatoknak csapdát állítva, vadászgatva
tengetheti életét. De nem igazán szereti ezt a magyar. Mielőbb
módosabbá lenne, hogy elhagyhassa kies szállását, s inkább
állatokat tenyésszen. Módossá lenni pedig egyenértékű a harcba
vonulással és a zsákmányszerzéssel.
A szálláson vendégeskedő frank urak vagy a kalmárnép és a
keresztény szerzetesek szájtátva bámultak, és nem értették,
miként képes a magyar had oly rettentő sebesen haladni,
ráadásul minden szükséges holmijával egyetemben. Számukra
elképzelhetetlen volt, hogy egy teljes sereg a Duna keleti
oldaláról röpke tíz nap leforgása alatt ott állhat Aquileia, sőt akár
Verona falai előtt.
Pedig láthatták, hiszen az orruk előtt történt minden. A
szövetségest mindig szívesen láttuk a katonai gyakorlatokon,
amit néha vadászatnak hívtunk; persze híven őriztük a valódi
titkokat. Hiába lesték árgus szemekkel a nyeregből, miként
forgolódnak a gyakorlaton a csapattestek, és miért éppen úgy,
nem érthették a taktikai elgondolást.
Volt közöttünk türk nyelvű káliz, fura szavárd, avar – aki
magát várkonynak mondta – és hódolt szláv. Még bolgárföldi is
akadt, meg ki tudja, miként közénk került keleti varsány, és
olyan eszkilek, akik Attila király hátrahagyott gyepűőrizőinek
nevezték magukat, és a hun nép töredékének.
 Ha teljes létszámmal vonul hadjáratba a magyar
törzsszövetség, rendesen az elővéd kockázatos feladatait teljesíti
ez a most Itáliába tartó tarka csapattest, aztán meg elsőnek
támad, puhítva az ellen sorait.
Ki módosabb, ki szegényebb, valakinek csak két, másoknak
tizenöt lova is kocog a had mögött hajtott ménesben, rajtuk a
tamga10 jelével, amit a szőrükbe sütöttünk. A módos vitéz
könnyen felismerhető ezüsttel kivert ruházatáról, csillogó
fegyverövéről, veretes szablyájáról, de aki szerényebben vonul is
hadba, ha szerencse kíséri, és nem harap fűbe, hamarost
megszedheti magát.
A magyar, ha hadba vonul, sosem visz magával fölösleges
dolgokat. Elég a hátasnak meg a málhásoknak a fegyverzet, a
takaró és a vitéz élelmének súlya. Az iszákban elfér a porrá tört
hús, a száraz tészta, a só meg a fűszerek, a szalonna és a vastag
bőredény, amelybe vizet töltve, majd abba egy tűzben forrósított
kődarabot hajítva pillanatok alatt levest főz magának a vitéz.
A hólyagban, tömlőben eláll a kumisz, ami vágtakor
zötykölődve csak még jobban összeérik – kellemes is ügetés
közben meghúzni a savanykás, sűrű italt –, a tiszta vizet pedig a
lónál jobban senki nem választhatja ki. A ló jobban tudja, hogy
melyik víz a megfelelő, s melyiket kerüljük inkább. Beleszimatol,
prüszköl egy nagyot, megrázza a fejét, és máris tudjuk, hogy
jobb odébbállni. De ahol nagy kortyokkal hörpölni kezd, ott csak
feljebb kell menni pár lépést folyás iránt, máris tölthető a tömlő.

10 A tulajdonos nemzetségét jelző „monogram”.

 A magyar vitéz ősidőktől magával visz mindent, amire
szüksége van, minek tehát a súlyos vas háromláb meg a bogrács?
Majd előkerül a kísérő telegákról, ha huzamos időre pihenőt
vezényel a parancs. Az út során meg mindenhol akad
vadászható nyúl vagy őz, fogoly, fácán és túzok, s mindenféle
ehető, ami a földből kihúzható, a bokorról, fáról leszedhető.
Aztán meg itt vannak a lovak, legkedvesebb társaink
harcban és az úton. A mieink szépségben nem mindig foghatóak
a kényes nyugatiakhoz, vagy a finom léptű és tartású, kényes,
pálcikalábú arabs lovakhoz, amelyek istállóhoz, félszerhez
szoktak, és rendszeres, megválogatott takarmányhoz. A mi
lovaink télen-nyáron maguk keresik meg az eleséget, útközben
itt-ott harapnak valamit, lépés közben szakítanak a nedvdús
bokrokról, hiszen mindig tudják, mi kell nekik. Aztán máris
kocognak tovább abban a mérföldeket szelő iramban, amire
csikó koruktól rááll a tüdejük, szívük és lábuk izomzata.
Nagy a távolság, amit meg kell tennünk nyeregben. Nincs
még egy hadsereg, amelyik képes lenne annyit vonulni, mint a
mienk, és olyan sebesen, ha a bolgárokét nem számítom. Ha
valamelyik lovat pihentetni kell, menet közben lódul át a magyar
a váltólova nyergébe.
Ha meg a nyugodalom ráfér már mindre, hát a vitéz sem
átall gyalogolni egy keveset, hogy pihentesse a lova gerincét,
lazítson a hasi hevederen. De megállás akkor sincs, mert a
feladat az első, s a feladat mindig a győzelem.
A magyarnál talán senki nem tudja jobban, hogy a tétlenség,
az egy helyütt rostokolás maga a halál.
 Pihenőt mindig olyan helyen tartunk, amit jól védhetünk, és
ami nekünk is biztonságot nyújt. Folyók partján,
erdőbeszögellésben, domboldalban, ahonnan kitárulkozik a táj,
és elárulja a legkisebb mozgást is.
Ha a magyar hagyja meglepni magát az ellenségtől, akkor
megérdemli, mert nem viselkedett igazi harcoshoz méltón. Soha,
egyetlen pillanatra sem feledkezhet meg az elő-, oldal- és
utóvédről, a felderítőkről, pihenőben az őrségről.
Ahogy a sereg a Duna bal partját követve délnek vonul,
ameddig a szem ellát, a messze futó, hol sík, hol meg lankás
vidék óriási erdőségei terpeszkednek. Úgy beszélik a helybéliek,
hogy itt többnyire utak sincsenek, és ne is keressünk. Jobbára
járatlan és járhatatlan egyben e vidék, mert sosem tudni, mikor
és hol önti el a vadvíz, a Duna és a Tisza, meg a többi folyó.
„Nem jó a lápi erdő a magyarnak!” – morogják a vitézek, és
összehúzott szemekkel méregetik a sűrű bükkösöket és a
mocsári tölgyek szövevényes világát. De értő szemük azt is
meglátja, a lovak szimata megérzi, hogy a zsombékon, az
alattomos posványon túl üde zöld rétek nyúlnak el, ahol igazi
marhahizlaló, tejel tető füvek nőnek.
Ahol sás meg gyékény uralja a síkot, a nádbugák
hajladoznak a friss szélben, és a nádas végesteien végig
tengerként hullámzik. A belsejében hallgatag nádi emberek
járnak fatörzsből vájt bodonnyal, hosszú lőccsel taszítva azt
előre, és a vizenyős réteken vízibivalycsordák heverésznek a
sárban. Vidra, toportyán, hód lakja a vidéket, és az embernek
ugyancsak igyekezni kell, ha ki akar szakítani magának
mívelésre alkalmatos darabot.
 Tavaly, amikor apámmal erre jártunk Árpád nagyfejedelem
legkisebb fiának, a még gyermek Zoltának szállásait látogatva –
és gyógyítva beteget vagy sebesült vitézt –, még azt is láttuk,
hogy a nádba rejtett zegzugos vízi ösvényeken miként hordták
ki a zsombéktól körbezárt földekről a szláv parasztok karcsú
gerendatutajokon vagy csónakon a sarlóval learatott termést.
Aztán a szárazulaton széthintették a kévéket, és megjáratták
száron körbe vezetett lovakkal, így csépelték.
A réteken már könnyebb az élet. Legel a gulya, a ménes, s
teheti a dolgát a madarász, a vadász, a csikász. Még födémesek
is megtelepednek, kelendő a méz, mert az édesít ételt és életet.
Így fest hát a középső Duna menti táj egészen a Tiszáig, a
Maros völgyéig, s túlnan a Kárpátok lábáig.
A kabar századok és ezredek menetközben, a maguk
szállásvidékének peremén csatlakoznak, és a had egyre duzzad.
A Dunán messze délen átkelvén nyugatnak fordítjuk a lovak
fejét. A Mojmir-féle Moráviából elkergetett, majd frank hűbérbe
állt, ezért velünk is jó viszonyt tartó, morva vérű Braszlav vezér
szűkre szabott, töredék Pannóniájának fordulunk, és miközben a
Dráva és a Balatin délnyugati, mocsárba vesző sarka közé
szorított fejedelemségen idegen vezetőkkel végigvágtatunk, a
szemünk előtt már a gazdag Itália lebeg.
Vidám az élet a hadban, de fegyelmezett is. Mindenkit
ösztökél a gazdagodás vágya, lázasan tervez az elme: mit vásárol
majd a vitéz, ha épségben hazatér?
Én az apám révén sosem szűkölködtem, s mi nem tartozunk
egyik nagycsaládhoz sem, amelyet a hadjáraton szerzett értékkel
gyarapít-hatnék. A családot és a majdani nagycsaládot
kettőnknek kell megalapoznunk.
Húszesztendős vagyok, özvegységben élek, és az apámat
táltosnak hiszik némelyek a gyógyító tudománya és egyebek
miatt, amiből több szorult a fejébe, mint száz másiknak.
Elhatároztam, hogy hazatértemet követően feleséget
vásárolok. Jelölt még nincs, csak hosszú, szemérmes pillantások,
félreérthetetlen mosolyok vannak, melyek egyetlen szemvillanás
alatt rejtélyes módon eltűnnek, amikor a gazdájuk észreveszi,
hogy figyelem.
Gyöngyvér…
Egyre többször jelenik meg gondolataimban a hosszú
vonulás során. Úgy hiszem, most még nincs olyan leányzó, aki
felérne hozzá.

☒☒☒

Rekkenő hőségben tesszük meg az utat a Dráva mentén

nyugatnak. Braszlav fejedelem vezetőket ad a szolgálatunkra,
tisztességes szláv embereket, akik minden fűszálat ismernek
Celeián és Emonán át egészen Aquileiáig. Egyiküket magam
mellett tartom, azt, amelyik különösen értelmes. Azt hinném,
hogy pap, ha nem viselne bőrvértet, fazéksisakot és egyenes
kardot az oldalán.
Tőle tudom meg, hogy az út, amelyen a sereg mindvégig
halad, a régi rómaiak keze nyomát őrzi, és ők úgy hívták, hogy
Via Gemina. Celeia és Emona nagyrészt széthordott kövei valaha
fontos városokat alkottak; falaik között légiók tanyáztak,
amelyek nemegyszer csatáztak Attila seregével.
A vezetők azt akarják tudni, nekimegyünk-e a hatalmas, erős
és ugyancsak őrzött Aquileia városának, és megnyugodva
tudomásul veszik, hogy Árpádfia Tarhos nem felelőtlen
vezérünk nekünk: nem tervez olyasmit, ami magyar vitézek
felesleges pusztulásához vezetne.
Aquileia közelében Braszlav vitézei átadják a feladatot
Arnulf karantén embereinek, akik már olaszul is beszélnek.
Azzal állnak Tarhos elébe, hogy megparancsolták nekik:
számoljanak be a Morávia környékén történt események
állásáról, mivel a vonuló hadat minden érdekli. Ennek pediglen
az a lényege, hogy a nagybeteg Arnulf császár beleavatkozott a
néhai Szvatopluk fejedelem két fia, ifjabb Szvatopluk és Mojmir
között újból lángra kapott, áldatlan belviszályba, ráadásul az
előbbi oldalán.
Állítólag Mojmir elfogatta és várbörtönbe csukatta testvérét,
amiért is Arnulf császár a bebörtönzött pártjára állt. Bajor
csapatai kiszabadították Szvatoplukot, ráadásul a tömlőéként
szolgáló gerendaerősséget fel is perzselték.
A gazdag és nagy múltú város, Aquileia hatalmasra épített,
áthatolhatatlan falai alatt az érkezésünket váró, remegő kezű-
lábú keresztény papok, miután látták, hogy nem térünk rá a
városukba vezető útra, hanem tovább igyekszünk Berengár
országának belseje felé, elújságolták, hogy az új pápa, János is
ellenünk, pontosabban Arnulf ellen szít. A minap éppen három
főpapot nevezett ki és küldött Moráviába, pedig tudja, hogy a
morvák egyházügyeit Theotmár érsek Salzburgban meg a
regensburgi és a passaui püspök is a magáénak véli.
Ilyen a politika egyházi és nyugati módja.
Ám a pápa aligha küld ellenünk hadat, legfeljebb Berengárt
támogatja így vagy úgy, ezt mondják a parancsnokaink. De mert
az Alsó Világ ártó démonai – ahogy a keresztények által
emlegetett ördögök – szintúgy nem alszanak, Aquileiától
megerősített felderítőkkel és oldalvéddel vonulunk, az éjjeli
táborhelyet pedig kettőzött őrség védi.
Miután a had lepihen, belefogok, és híven lejegyzek mindent,
mert nekem parancsom van Kurszán úrtól, hogy nyissam ki jól a
szemem és a fülem. Apám megtanított a kacskaringós arab
írásra, de abban nincsenek olyan jelek, amelyekkel minden
magyar hangot megjeleníthetnék.
E meggondolásból a latin betűk sem tökéletesek számomra,
így aztán főleg a régiek rovásjeleit karcolom hegyezett lúdtollal a
féltve őrzött hártyára, jobbról balra körmölve a sorokat.
Régóta írástudónak szólítanak néhányan, de én hallgatok
arra is.
– Jól van ez így – morogja az éjszakai pihenőben a kőkemény
Hetény ezredes, aki valamiképpen rokonságban áll Tétény
fejedelemmel és családjával. – A morvákkal határos
tartományban Aribo határgróf meg a fia elzárták a Duna völgyét,
azt beszélik ezek a papok. Arnulf császár a folyón sereget
úsztatott le, és alaposan elverte a grófot. Nem baj, annál
könnyebb lesz a mi dolgunk, ha egyszer a nagyfejedelem kiadja
a parancsot, és rácsapunk a Duna völgyére. Ha még a morva is
egymást rágja, az kész nyereség nekünk, Táltosfia.
 Ő így hívott, noha ezt nem szerettem, mert nem volt igaz.
Akkor már inkább az írástudó, ha a tisztességes nevem, a Kartal
nem áll a szájukra.
– Ha egyszer ez a császár meghal – mondja még Hetény –, az
utódja csak egy gyermek lesz. Ki tudná megmondani, miféle
tanácsnokok veszik majd körül, és a helyette uralkodó régens
fejében mi meg nem születik? Ezt is jegyezd fel, Táltosfia. Meg
azt, hogy én mondtam.

KR. U. 899. IUNIUS HAVÁNAK UTÓJA

VERONA, IVREAI GUIDO HÁZA

A télen-nyáron jéghideg és folyvást rohanó Adige folyó jókora

vargabetűt vet, és a kanyarulat magába zárja a régi római várost.
Guido háza a rómaiak amfiteátrumától, amelynek ősi köveiből a
helybéliek sokat elhordták már, nincs túl messze, néhány
utcányira csak.
Verona utcáin és sikátoraiban aligha férne el két szekér
egymás mellett, és van olyan, amelyikbe egyáltalán nem süt be a
fénylő itáliai nap. Guido „gróf” az utazó egyházfik
köpönyegében, de lóháton poroszkál végig a sikátoron, majd
leszáll a vaskos, magas lépcsőknél.
A város élénk nyüzsgésében ott van már a félelem: a magyar
had bármikor Itáliára csaphat, bár a kémek azt jelentették, hogy
még messze járnak. A lakosok a hombárokból és vermekből
bőrzsákokban cipelik biztonságba a gabonát, rejteket alakítanak
ki pincékben, padlásokon, s a zsákokban benne a téli megélhetés.
A nyitott csatornák egyenest a folyóba hordják a szennyet, s
ahol az utcákban megszorul a levegő, penetráns bűz terjeng,
mely elnyomja a frissen sütött cipó és a sült hús illatát.
Guido egyenesen Rómából érkezik, Paviát útba sem ejtve.
Elébb azt akarja tudni, rendben lezajlott-e mindaz, amivel a
szolgáját megbízta. Házára az öreg Lazarus, egy büntetés miatt
orrát és fülét vesztett, hajdanvolt haramia ügyel. Nála nem
kevésbé ijesztő külsejű feleségével előbújnak abból a sötét
lyukból, ami a lépcső mellett a lakásuk.
Lazarus és a vénasszony púpos, hajlott háttal, riadtan bámul,
amikor Guido azt kérdi, mikor járt ott Abelard, hogy teljesítse a
megbízást.
– Mi nem láttuk őt, uram – makog a torz vénember, és
hasadozott rongyaiba törli folyton csöpögő orrát. – Csak már
amikor… Azt akarom mondani, uram, hogy élve nem láttuk.
Guido felhördül, és szemében sárga villámok cikáznak.
– Mit vartyogsz nekem? Abelardot megölték? Mondj el
mindent, de részletesen, mert itt helyben átmetszem a
nyakatokat!
A boszorkányszerű vénasszony Lazarus mögé bújva szűköl,
aki elmakogja, hogy Abelardot akkor látta, amikor megérkezett,
több mint egy hónapja, meg másnap hajnalban a lépcső mögött,
pontosan az ő ajtaja előtt, a fal aljában vérbe fagyva. Ám hogy ki
végzett vele, ezt ő honnan tudhatná? Olybá tűnt, hogy
lehajították az emeleti lépcsőfordulóból.
 Lehajították? Micsoda erő kellett hozzá, hogy a birkózó
termetű szolgát csak úgy lehajítsa valaki!
Guido káromkodva rohan fel, és dörömböl Albina ajtaján. A
szakácsnő reszketve nyitja, és látva az úr vérben forgó szemeit,
az arca elé kapja a kezét, de Guido nem teremti képen, ahogy
elsőre tervezte.
– Te mindig mindent látsz! – löki be a sötét lyukba a testes
asszonyt. – Vagy a lányod, az a szajha! Mit tudtok Abelardról?
– Elmondom, uram, csak kérlek, ne bánts minket! Semmiről
nem tehetünk! Igen, itt járt a szolgád és az ágyasa, és én vacsorát
is adtam neki, és lemosta magáról a port, és a lányomat…
– …gondolom, meghágta, mint rendesen, a szemed láttára! –
ordítja Guido. – Nem érdekel, hogy egy szajhát mikor és ki hág
meg, amikor arra való! Mi volt aztán?
– Aztán… Abelard és a lány, akivel érkezett, bementek az
ágyasod szobájába.
– Gyorsabban! Azt akarod, hogy hívjam a városi hóhért? A
tüzes vastól tán jobban megnyílik a nyelved!
– Hiszen mondom én, uram! – sírja az asszony. – A szolgád
és az a lány bementek Fiamettához, és én csak a kiabálást meg a
sírást hallottam, uram. Aztán a lány kijött az egyik kisfiúval. A
szolgád nagyon megverhette Fiamettát… már a hangokból
ítélve. Aztán egyszer csak csend lett, és a szolgád elment. Ám
sötétedéskor visszajött, és engem éppen Fiamettánál talált. De
hát segítenem kellett szegénynek, mert a szolgád nagyon
kegyetlenül megverte.
– A másik gyerek nála volt még?
 – Igen, uram. Kérlek, hidd el, hogy én nem játszottam össze
senkivel…
– Hazudsz, ringyó! – Guido türelmét vesztve képen teremti
az asszonyt, aki csaknem a nyitott tűzhelyre zuhan. – Ki ölte
meg Abelardot?
– Az a nő, uram…
– Fiametta? Hazudsz! Abelard háromszor akkora, és tízszer
erősebb nála!
A lombard az asszony hajába markol, és beleveri a fejét a
durva kőfalba. Amaz visít, mintha a bőrét nyúznák, de Guido
időben észbe kap: ha szétveri a nő fejét, attól nem jut előbbre.
Elereszti, és az ágyra löki; a deszka szánalmasan reccsen.
– Uram, kérlek, ne bánts! Higgy nekem, Fiametta ölte meg a
szolgádat!
– Honnan veszed?
– Onnan, hogy a tulajdon szememmel láttam! – visítja az
asszony a fal mellé bújva. – A szolgád el akarta venni tőle a
másik gyereket is, és amikor kikapta Fiametta kezéből, a falnak
csapta.
– Agyonütötte a gyereket?
– Megtette volna, ha Fiametta neki nem ugrik. A kisfiúnak
betört a feje… Akkor én kirohantam, hogy segítséget hívjak,
mert láttam, hogy a szolgád részeg. Azt ordította, hogy a te
parancsodra cselekszik, uram, de én ezt nem hittem, és a lányom
sem… Akkor Abelard utánam futott. Talán félt, hogy hívom az
alabárdosokat.
– Mi történt, azt mondd!
 – A lépcsőnél utolért, a hajamba markolt, és földhöz vágott…
És egyszerre csak ott volt Fiametta. Olyan volt, uram, akár egy
sírjából kikelt lélek, és a szeme vérben forgott, de… nevetett,
uram! Nevetett, a Madonnára esküszöm! Aztán, amikor a
szolgád megragadta volna a nyakánál, ő… nem is tudom,
miként tette… egy kést vágott a torkába.
– Fiametta? – hüledezik a gróf. – Kést?
– Hátul jött ki a hegye, uram. Aztán pedig átlökte azt a
nagydarab embert a mellvéden. Lazarus ajtaja elé zuhant, és
azonnal kiszállt belőle a lélek.
– Kinek jelentetted?
– Senkinek, uram.
– Ezt jól tetted. Ki szedte fel Abelard hulláját?
– Domenico, aki a holtakat eltemeti.
– Abelard ágyasát láttátok aztán?
– Nem, uram. És Fiametta is eltűnt, még akkor éjjel. Éppen
csak vízért szaladtam el a konyháig, s mire visszaértem, már
nem voltak a szobában. Pedig előtte járni is alig volt képes. Nem
vitt magával semmit, csak a gyermekét. Miért akarta így a
Mindenható, uram? Fiametta nem vétett senkinek.
– Mit tudsz te erről? – csattan a kiáltás, melyet egy újabb,
kemény ütés követ, amitől a nő a fal és az ágy közé zuhan, és
elcsendesedik.
Guido otthagyja az asszonyt, és indul, hogy megszemlélje
lezárt szobáit. Látszólag minden a helyén, tavasz óta senki nem
járt bennük, és a pókok sűrű, vaskos hálókat fontak a sarkokba.
Fiametta csak néhány kósza pillanatig jut eszébe.
 Igen, nem is olyan régen még képes volt megjelenni vele
fényes társaságban, mert a fiatal nő különleges szépsége
mindenkit elbűvölt. Maga Berengár is célzást tett egyszer rá,
hogy szívesen az ágyasai közé fogadná, s Guido nem értette,
miért is nem tette, amikor egy király bármit megtehet. Éppen
eleget gyönyörködött tavaly ilyenkor a lányban Liudward
püspök is, meg a kíséretébe tartozók, akikről nem tudta
eldönteni, hogy egyházi vagy világi emberek-e.
De hogy Fiametta képes lenne embert ölni, ez soha meg nem
fordult a fejében.
Lóra ül ismét, két emberét maga mellé veszi, és vágtatnak a
Bolzano felé vezető útnak. A hegyek között ködpára gomolyog,
és a Garda-tó felől a friss víz illatát sodorja a szél.
Tommasót keresi, a bizalmasát. Az egykori, gátlástalan
katona tanyája Veronától északra csak egy jóízű iramodás. Eddig
híven szolgálta Guidót, mért ne tenné eztán is? – vélte a
lombard.
– Nem hallottam a szolgád halálhírét – csóválja a fejét
Tommaso, és reccsen a háromlábú szék, amint súlyos teste
rátelepszik. – De Amina rendben megérkezett, több mint egy
hónappal ezelőtt. Mindent a parancsod szerint cselekedtünk, és
csak rád vártunk, uram. Ott van vele a fiad…
– Nem az én fiam! – csattan Guido. – Nem is volt, érted? És
senkinek nem kell erről tudnia semmit, Tommaso.
– Értem, uram.
– Nem kereste senki a gyermeket?
– Egy lélek sem. Megvallom, csodáltam volna, ha mégis.
– Egy Fiametta nevű nő sem?
 – Gyanítom, hogy az anyja… De ő se járt itt. Tudhatod, hogy
hajlékom a béke szigete, uram, és számodra mindig is az marad.
A pénzből, amit küldtél, megvásároltuk a gyermeknek a
szükséges holmikat. Nem volt olcsó, és ráment mind…
Tommasót sosem zaklatták a királyi katonák, nem
harácsoltak tőle adót, nem rekvirálták el, amit a kertben az
asszonya verítékes munkával megtermelt. Írása volt arról, hogy
tőle nem szedhetnek sem világi, sem papi dézsmát, mert a király
védelme alatt áll. Igaz, Berengár erről mit sem tudott, és az írást
se tudta elolvasni az egyszerű katona, amit maga Guido
készíttetett, de nagyon szép királyi pecsét hivalkodott rajta.
– Két nap múlva a fiaid legyenek útra készek – mondja a gróf
búcsúzáskor. – Indulnak velem, Aminával és még néhány ügyes
vitézzel Regensburgba. Húzzanak tisztességes ruhát, a legjobb és
legmutatósabb fegyverüket hozzák, mert Luitpold gróf
palotájába másként be nem lépnek. Mire az a koszos keleti horda
ideér, magam is újra itt vagyok.
– Hadba mész, uram, a türkök ellen?
– Oda. Átküldök közülük néhányat a másvilágra, kell a
szolga ott is.
Honnan tudhatta volna az életében sokat vitézkedett
Tommaso, hogy Guidónak kisebb gondja is nagyobb annál, mint
hogy az életét felesleges veszélynek kitegye? Másként forognak
az ő agyának kerekei: idejekorán megtanulta, hogy okos
szavakkal, helyezkedéssel célszerűbb, jövedelmezőbb – és főleg
biztonságosabb az élet még egy olyan kémnek is, aki több
zsoldban áll.
 Csak kevéssé bosszantja, hogy a másik gyermekkel nem
teheti ugyanazt, mint azzal, akit most visz a bajorföldi
Regensburgba. Egy, a jövőben hasznot hozó befektetéssel ugyan
most kevesebb, de ami elmegy a réven, majd visszajön a vámon.
Lehet egy fia, akiből egyszer király lesz. De ha felnő, akkor se
nyitja meg az elméjét, és nem fogja elmondani, hogy ő az apja.
Hadd tudja őt csak jótevőjének, akinek hálás lehet a sorsa
alakulásáért. Sokkal jobb lesz majd kényelemben éldegélni az
árnyékában, amikor már megelégelte a folytonos utazgatást, a
hírek továbbítását.
S ha Fiamettát, az átkozott kis boszorkányt egyszer az útjába
sodorja még az Úr akarata, élve tépi ki a szívét.

A BIRKA ÉVÉNEK HETEDIG FOGYATKOZÓ HOLDJA

LOMBARDIA, BERGAMO FÖLÖTT A HEGYEKBEN

Miután a karantén vezetők egy magaslatról megmutatták

Tarhosnak, hogy az előttünk fekvő város már Vicenza, a had
három csapattestre oszlott. Előtte a Brenta folyónál Tarhos rövid
pihenőt engedélyezett, miközben az ezredesekkel ellovagolt,
hogy szemügyre vegyék a vidéket.
Elégedetten ügettek vissza, aztán az őrséget elkergetve
átkeltünk a Brenta hídján nyugatnak, majd mindhárom
csapatrész indult a maga parancsa szerint tovább. A mienk volt a
legerősebb, a legnagyobb létszámú, és Tarhos parancsa szerint
Milánónak kellett tartanunk, megközelítve és megfélemlítve
Veronát, Bresciát és elébb Bergamót, majd onnan északnak
fordulnunk.
A parancs szerint fel kellett derítenünk az egyik legfontosabb
hegyi hágót, amit Szent Bernátról neveztek el a keresztények. Ez
volt az egyik olyan átkelő, amelyen a bajor vidék és a Duna
völgye Itália felől elérhető, tehát támadható.
Tarhos szigorúan parancsba adta, hogy a nagyvárosokat
békén kell hagyni, és ez így is volt jól, mert a lovas magyar vitéz
nem éppen kőfalak közti, gyalogos viaskodásra termett. Ám a
környező vidék megfélemlítése a királlyal megvívandó csata
előtt ugyancsak fontos, nem beszélve arról, hogy Arnulf császár
engedélyezte a folyamatos zsákmányszerzést.
Ám a zsákmány, amennyire örültünk neki, éppen akkora
bonyodalmat okozott később, pusztán az őrzése miatt.
Mert mennyit képes magával vinni egy harcos, amikor még
előtte a csata napja?
A kabarok voltak köztünk a legszegényebbek, így ők
mindenféle értékes holmit összeszedtek, amit csak értek.
Templomi gyertyatartókat, arany- és ezüstpénzát, ismeretlen
rendeltetésű tárgyakat, amik látszatra aranyból vagy ezüstből
készültek. Aztán legtöbbször zsarátot vetettek a templomokra, és
a füst messzire látszott.
Az emberek javaiból csak annyit vettünk el, amennyire a
harcosoknak és a lovainknak a napi megélhetéshez szükségük
volt. Mindenki elmenekült, mert a papok idejekorán
gondoskodtak róla, hogy rettentő hírünket keltsék. A népek
barlangokba, vermekbe bújtak, ahová magukkal cipelték a
kevéske értéket, már akinek volt. Mert azt megtapasztaltuk,
hogy Itália gazdag ország, jól terem a földje, és kedvező az
időjárása.
De a gazdagság itt sem az egyszerű embereknél, a
parasztoknál volt feltalálható, hanem a módos városiaknál és a
kolostorokban.
Félelmetes hírünknek azért volt alapja éppen elég, mert ahol
ellenünk huzakodtak, ott azonnal tenni kellett róla, hogy
másodjára meg ne ismételhesse az illető. Volt, hogy parittyából
röpült kődarab a vitézek közé, de lőttek ránk íjjal is. Ha
megfogtuk az elkövetőt, a had érdekében nem
kegyelmezhettünk. Egy ízben hat helybélit lógattunk fel a tanya
fáira, mert két emberünket átküldték a másvilágra lesből hajított,
ósdi dárdákkal. Az ilyen hír futótűzként terjedt, mindenhol
hozzátettek valamit, és mire a harmadik városba ért, már úgy
tudták, száznál is többet akasztott fel a magyar.
Megtörtént, hogy pihenő végett egynémely helyen huzamos
időre tábort vertünk.
Egy ilyen alkalommal, amikor már a felhőktől karistolt
hágótól tartottunk vissza Bergamo felé, a várostól másfél napi
járásra találtunk egy tanyát. A lakók elmenekültek, de a nagy
sietségben otthagytak mindent, így aztán volt eleség a lovaknak
bőséggel.
Kadocsának, a mi tapasztalt és elmés parancsnokunknak
tetszett a tanya és a környéke, mert északról a hatalmas hegyek
sziklafalai védték, a többi irányból pedig nem közelíthetett
ellenséges had úgy, hogy jó előre észre ne vettük volna. De az
ezredesnek főleg azért tetszett a vidék, mert – miközben a
vitézek és a lovak pihentek – a hágó felé vezető utat is szemmel
tarthattuk.
– Három napot eltöltünk itt, mert kell a testnek is a pihenő –
telepszik mellém Kadocsa. Elfogadja a késhegyről nyújtott
nyúllábat, leszel belőle egy körömnyit, és a tűzbe ejti. – Ki kell
várnunk az időt, Táltosfia, hogy Brescia alatt egyesülhessünk a
másik két csapattesttel. No, mit jegyeztél fel a hártyáidra?
– Mindent, ami fontos a hadnak, a gyulának és a
nagyfejedelemnek – felelem. – Megírtam, milyenek a városok,
mekkorák a falak, hol lehet átkelni a folyóvizeken. írtam a
tavakról, arról, hogy mennyi idő alatt érhet a sereg Bergamótól a
nagy hágó tetejére, és arról is, milyenek az utak. Hol megy el
csak a ló, hol a telega meg a szekérkaraván. Még le is rajzoltam,
nézd – mutatom á hártyát, ami minduntalan összeugrana a
tenyerem alatt.
– Csak vigyázz rá – bök az irományra. – Ez már érték,
Táltosfia. Jobb lesz majd, ha a csata előtt rábízod valamelyik
lovászra. Odahaza felbecsülhetetlen lesz minden szó, amit
ezekre rósz. Bár én elolvasni nem tudom, nem is tudtam sosem,
de hát az én mesterségem a verekedés.
Kadocsát mindenki tisztelte a tudása és harci tapasztalatai
miatt. Néha egészen úgy gondolkodott, mint Kurszán gyula.
Nemcsak az érdekelte, hogy mikor és hol lehet megütközni az
ellennel, hanem alaposan mögéje nézett mindennek. Mintha azt
vizslatta volna, milyen hatása lesz majd a megnyert ütközetnek.
Mert Kadocsánál oly botor gondolat fel sem üthette a fejét, hogy
a csatát és a háborút nem a magyar nyeri.
 Emlékszem, azon az estén arról beszélgettünk, hogy
mindeddig azért nem ütköztünk meg Borongóval – így hívták a
kabarok Berengárt –, mert minden csepp feleslegesen kiontott
magyar vérért kár. A király még gyűjti a hadat Közép-Itália és
Lombardia lakosaiból, és olyasféle lovagi sereget szándékozik
szembeállítani velünk, amelyben nyüzsögnek a nehéz vitézek, a
vasalt harcosok.
Az ilyen had a puszta súlyával a földbe tipor mindenkit, aki
nálánál könnyebb, mi pedig ugyancsak azok lennénk. De az
efféle sereg egyben túlságosan nehézkes is, már ami az irányítást
és a gyorsaságot illeti, és ebben mi, magyarok, akkorra előnyt
élvezünk, mint senki más Európában.

☒☒☒

A pihenő második napján csatlakoztam egy portyához,

amelynek az volt a dolga, hogy felderítse a Bergamótól keletre
eső vidéket. Ott vonulunk majd végig, mielőtt egyesülünk a
másik két csapattesttel, és Kadocsa nem szerette a
meglepetéseket. Bergamót már napok óta figyeltette néhány
tizeddel, akik naponta kétszer hírnököt szalajtottak a táborba
jelentéssel: látnak-e sereget vagy nagyobb csapatot a városban,
érkeztek-e királyi katonák.
A nagy hegyek már mögöttünk maradtak, és a zöld ezer
árnyalatában pompázó lankás vidéken messzire kalandozhatott
a tekintet. Jókedve volt mindenkinek, még a lovak is örömüket
lelték a felszabadult vágtában az enyhe lejtőkön, a hasukat
simító fűben.
 Nem volt nagy a portya lélekszáma, csak két tizedre való. A
tapasztalt Katapán százados vezette, s velünk jött egy legény a
karantén gyepű mellékéről tolmácsnak. Kihaltnak tűnt a vidék,
pedig tudtuk, hogy akik lakják, most félelmükben az
erdőszéleken lapulnak, árkokban bujkálnak, nádasokban húzzák
meg magukat, várva, hogy az egész magyar sereg elvonuljon.
Ám egy néhány házból álló tanyán mégis találtunk élőt: két
öregembert, egy vénasszonyt és az unokájukat.
Az unoka tizenöt év körüli, ugyancsak szemrevaló lányka
volt, és iszkolt volna, ha Szerénd el nem kapja, s fel nem rántja a
lovára a nyereg elé, keresztbe. A leányzó sivalkodott, kapálózott,
és a szokmánya egészen felcsúszott, mire Szerénd még följebb
rántotta, egészen a lány fejére, és úgy paskolta mezítelen,
hófehér fenekét, mint a jól futó kancának szokás.
El is tűnt vele a rekettyésben, csakhogy ez nem tetszett
Katapán századosnak: a portya maradjon egyben, mondta, és két
vitézt azonnal Szerénd után küldött.
Állítólag a leányzó nem is nagyon ellenkezett akkor már,
mert Szerénd jóképű, izmos fickó volt, és folyton mosolygott.
Odahaza is szerették a leányok. Katapán mindenesetre lekapta a
tíz körméről, és nyilvánosan vonta meg tőle a zsákmány
harmadát azzal, hogy ha még egyszer megsérti a fegyelmet, az
összes, amit ezen a hadjáraton szerez, a tizedet illeti, egyenlő
arányban szétosztva.
A délután egy hányadát pihenőben a tanyán töltöttük, és a
lombard leányzó akkor már ugyancsak elhalmozta figyelmével a
fiatal Szerénd vitézt. Végül Katapán is csak nevetett.
 Aztán jött a megoldás: az egyik öreg azt állította, hogy a
leányzó azért nem fél tőlünk, mert a nagyapja magyar volt.
Ugyancsak meghökkentek a vitézek: hiszen egy szót sem
beszél magyarul, és különben is, miként került ide egy magyar?
Katapán értem rikkantott.
– Te biztosan tudsz valamit, Táltosfia. Járt itt magyar valaha
is előttünk?
– Éppenséggel járhatott. Az apámtól tudom, hogy egy-két
emberöltővel előtte, amikor még a Meótisz fölött laktak a
törzsek, a nyugati királyok segédhadnak hívták a magyart. Ha
valaki akkor megsebesült, netán foglyul ejtették, eljuthatott
idáig.
Szerénd azonnal követelte, hogy a leányzót vigyük
magunkkal, de amikor amaz megtudta a szándékot, olyan
sivalkodásba kezdett, hogy letett szándékáról. Meg aztán
szelíden rá is beszéltük, s megértette, hogy ugyan mit kezdhetne
vele, hisz folyton csak útban lenne.
Volt még valaki a tanyán, aki előlünk bujkált: egy tíz év
körüli fiúcska.
Véletlenül leltem rá; nem messze, egy alacsony szikla
tövében kushadt, és remegett a félelemtől, amikor meglátott.
Előtte mesterkedett valamiben, s amikor jobban szemügyre
vettem, láttam, hogy madarat akar fogni.
De nem ám akármilyent! Egyenesen sólymot.
– Sólymot? Azt csak hálóval tudsz – mondtam, de egyetlen
szavamat sem értette. Mutatta, hogy amikor a madár lecsap,
majd rádobja a zsákot.
 Egy szürke tollú örvös galamb reszketett a markában, éppen
ki akarta kötni egy bothoz a lábára erősített zsineggel. Aztán
csak várt volna, bár hiába, mert a sólyomnak olyan a szeme,
hogy bújhatott volna akár az ürgelikba a gyerkőc, ott is
észreveszi.
Fura módon eszembe sem jutott, hogy ez voltaképpen
ellenséges terület, és bárki nyilat ereszthet az oldalamba a
bokrok takarásából, mert a gyerek és az egész helyzet annyira
hasonlított az otthonira. Ő meg a hajamat vizslatta, amit
normann őseim iránti tiszteletből sosem vágtam le, így a
vállamat verdeste, és tán el se hitte, hogy magyar vagyok,
legfeljebb a lovam, a fegyvereim és az öltözékem győzték meg.
Aztán rámutatott az övcsatomra, amelyen egy remekbe
vésett turul fénylett. Igen, mondtam, ez egy sólyom.
– Akarod, hogy segítsek? – kérdeztem, de nem nagyon
értette. Ezért aztán leszálltam a nyeregből, mire pár lépést
visszahőkölt, talán megijedt. Az iszákból kihúztam azt az
összegöngyölt, finom hálót, amit azért hordtam magamnál, mert
jól lehetett vele kishalat fogni. Hajszálvékony sinae-i11 selyemből
kötötték.
– Sólymot? Azt akarsz fogni? – kérdeztem, és a kezemmel
mutattam a sólyom röptét, s utánoztam a vijjogását, amikor
szélnél sebesebben lecsap a zsákmányra. A gyerek bólintott, és
már nem akart elfutni, mert több volt benne a kíváncsiság.
Nosza, lássuk csak, miként teszik ezt odahaza nálunk!

11 Kína akkori neve.

 Ténykedésem közben valóban megfeledkeztem minden
lehetséges veszedelemről.
A boldogtalan galambot a cövekhez kötöztük. Féltett
hálómat hat, térdmagas, földbe szúrt botra feszítettem, aztán
mutattam a kis fickónak, hogy el kellene rejtőzni.
Kőhajításra volt egy csalitos, oda vezettem a lovamat, és a
gyerekkel megbújtunk a bokrok között. Már egyáltalán nem félt
tőlem.
Kisvártatva jött is a sólyom.
Megnézte magának a galambot, aztán jókora köröket írt le
fölötte biztos magasságban, miközben vijjogott néhányat. Talán
azt adta hírül, hogy most éppen vadászik, és a zsákmány joga
egyedül őt illeti. A gyerek tágra nyílt szemekkel pislogott az
ágak közül. Magyaráztam neki, hogy a sólyom most csak a
galambot látja, és nem is törődik a hálóval, amibe majd jól
belegabalyodik.
A sólyom a türelmetlenebb fajtából való lehetett, mert nem
sokáig szemezett a galambbal, hanem levágott, akár a szélvész.
Ez lett a veszte. De azért elsőre jól belecsípett a gyerek
kezébe, amikor kiszabadítani igyekezett a hálóból, hogy a zsákba
gyömöszölje. Mutattam, hogy apró csuklyát kell a madár fejére
húzni, és buzgón bólogatott: ezt már maga is tudja.
A gyerek a nyergem mögött félénken vigyorogva lógázta
mezítelen talpait, amikor a tanyára visszalovagoltunk.
Mielőtt elvonultunk, hagytunk az öregeknek meg a
leányzónak némi pénzát. Nem sokat, pár érmét, amit napokkal
előtte egy kolostorból hoztunk el. Olyan szemeket meresztettek
ránk, mint akik nem tudják, álmodnak-e, vagy mindez valóság.
Az öregemberek még nem sok jót kaptak hosszú életük során az
ellenségtől, de annál több ütleget a saját uraiktól.
Napokkal később, amikor a tanya közelében ügettünk el,
füstszagot sodort felénk a szél. Az oldalvéd egyik harcosa
elmondta, hogy a tanyát felperzselték, és királyi lovasok
járhattak ott, mert a sárban világosan kivehető a patkó nyoma.
Több halott is hever szanaszét.
A vajszívű Szerénd dühöngött, aztán meg – amikor a többiek
nem látták – könnyezett dühében. A leányzót siratta, és önmagát
okolta, amiért nem hozta el a tanyáról. Megfogadta, hogy
legalább tucatnyi lombard katonának ontja ki a belét, csak
kerüljünk egyszer végre szembe velük.
Azt hiszem, az lehetett fura a királyi vitézeknek, hogy látták
a tanyán a nyomainkat, és ez sanda véleményt formált bennük.
Miként történhetett, gondolták, hogy az ottaniak élve megúszták
látogatásunkat? Bizonyára segítettek minket, vagy pediglen
egyenesen árulók, vélhették, s elrettentésül inkább mindenkivel
végeztek.
Még sokszor eszembe jutott a gyerkőc és a sólyom, amit már
sosem taníthat meg arra, hogy neki vadásszon.

☒☒☒

Bergamo előtt, amikor éppen egyesülni készültünk a másik

két csapatrésszel, néhány szerzetest sodort utunkba a sors.
A tapasztalt Kadocsa azt mondta, beszélgessek el a jámbor
lelkekkel, akik remegnek ugyan tőlünk, de bíznak istenükben
annyira, hogy már csak ezért sem menekülnek.
 – Azt mondogatják, ha az égi uruk azt a sorsot szánja nekik,
hogy nálunk végezzék be az életüket, akkor úgysem tehetnek
ellene semmit – mondta nevetve s fejét csóválva az ezredesünk. –
Táltosfia, te beszélsz egy csomó nyelven. Faggasd ki őket, mert
bizonnyal tudnak a királyi hadról. Az egyiknél valami levélfélét
találtunk, már csaknem lefordította a latinul tudó bajor csuhás
barát. Állítólag egy püspök írta a király emberének, és a királyi
hadak toborzásáról meg a délnek, Közép-Itáliába futtatott
hírvivőkről szól. De majd úgy teszünk, mintha mit sem tudnánk
a levélről, hadd higgyék, hogy összetéptük, vagy egyáltalán nem
érdekel minket. Úgyis barbárnak tartanak bennünket.
Indultam a dolgomra, és közben megpróbáltam felidézni
emlékezetemben, miként is csinálná ezt az apám.
Este aztán bebocsátást kértem Kadocsa hevenyészve
felállított sátrába. Odabent szűk volt a hely egynek is, és tűz sem
égett, csak odakint. Kadocsa érett kumisszal kínált, s fogalmam
sem volt, honnan szerezhette, mert amit hazulról tömlőben
hoztunk, az már régóta csak emlék volt.
– Beszéltem velük – jelentettem. – De hívtam egy karantén
tolmácsot, amikor meghallottam, hogy értenek görögül, és
egymás között néha úgy beszélnek.
– De hát te is beszélsz görögül, Táltosfia…
– Igen, de nem akartam elárulni. Aztán kis időre kiküldtem a
tolmácsot, és amikor görögre váltottak, megtudtam, hogy az
egyikük nem pap.
– Hanem? Netán kém? Akkor fel kell kötni.
– Várnék még vele – javasoltam. – Nem pap, hanem inkább
olyan… nemesúr féle. De már az elején rájöttem, mert egyedül ő
nem vetett keresztet, csak nagy sietve a többi után, amikor a
sátánról volt szó, pedig megemlítettem párszor. Azt is tudom,
hogy járt már nálunk, talán éppen Arnulf császár küldöttségével.
– Majd meglátom, mi légyen vele – így Kadocsa. – A királyi
hadról mit mondtak?
– Tizenötezernél is többen vannak, és nem egy helyen
táboroznak. Afféle vasalt lovagok, olybá tűnik a szavaikból. A
tervük az, hogy kizavarnak Itáliából. Egy seregrész elkezd
hajtani minket keletnek, de dél felől később mások is az
oldalunkba marnak. Állítólag Verona környékén várakozik egy
nagyobb erejű csapatrészük, és alig várják, hogy
megmérkőzzünk. Továbbra is kerüljük az ütközetet?
– Ne reménykedj, Táltosfia! Lesz még dolgod vágott, szúrt
sebekkel, betört koponyákkal – nevetett fojtott hangon Kadocsa.
– Nem azért vagyunk itt, hogy megfussunk, bár ezeknek olybá
fog tűnni. Arnulf császár arra szerződött a nagyfejedelemmel és
a gyulával, hogy Berengárral megütközzön a hadunk, és
elvegyük a kedvét attól, hogy magára a császárra támadjon.
Emlékszel még a Brenta hídjára? És a körötte elterülő lapályra
meg a dombokra?
Kadocsa sokat sejtetően felvonta a szemhéját, és kopasz fején
seregnyi ránc jelent meg. Nem kérdeztem többet, mert mindent
értettem.
Már csak azzal az eggyel akartam szót váltani, akit nem
tartottam papnak. Ott üldögélt a telega kerekének támaszkodva,
fekete csuklyáját a fejére húzva, s látszólag imádkozott, de a
szeme járt, mint a sasnak. Intettem a tolmácsnak, aztán leültünk
mellé.
 – A többiek félnek tőlünk. Te miért nem? – szegeztem neki a
kérdést, mire rám pillantva azt felelte, hogy őrá is vigyáz az
Isten, de aki lélekben bátor, arra százszorta jobban. – Mintha
láttalak volna már valahol, te pap. Mondd csak, nem jártál
küldöttséggel a fejedelmünknél?
– Jártam, mert a lelki vigaszra mindenkinek szüksége van,
akkor is, ha császári követ – mondta, és továbbra is nyugodt
maradt. – A császárunk jobb szeretné a békét Itáliában, és
sajnálja, hogy elfajult a veszekedés Berengár királlyal. Azt pedig
végképpen, hogy ti kiraboljátok a környéket.
– Erre kérte ezt a hadat a császárotok – feleltem. –
Megtesszük, amire szerződtünk, aztán hazamegyünk, te pap. A
magyar nem gyilkos, de a szerződés az szerződés.
Amikor kimondtam a szót, „gyilkos”, ő felpillantott rám.
Ahogy valaki egyetlen villanás alatt megjegyzi a másik arcát,
úgy ragadtak meg bennem ennek az embernek a vonásai.
Szorongatta ugyan a nyakában lógó keresztet, de a tartásából
láttam, a szavaiból kihallottam, hogy semmiképpen nem lehet
egyházi ember.
– Mindkét népnek, magyarnak és a lombardnak is jobb, ha
megmarad a maga hazájában – mondta. – Miért nem mentek
haza máris? Hiszen a zsákotok tele mindenféle értékes holmival,
és nem egy klastrom meg templom bánja, hogy erre tévedtetek.
A népek rettegnek tőletek, s nem győzzük a lelkűket istápolni,
éppen miattatok. Már a gyermekeket is veletek rémisztgetik.
– Mint mindenütt, ahol idegen had vágtat végig – mondtam.
– Mitől lennétek jobbak ti?
– Attól, hogy a földünket védjük.
 – A császárotok ellenében, te pap. De ne aggódj, a sok
keresztény lelket megkíméljük, ez az elgondolás. Ha nem
csapunk össze, az elsősorban nektek lesz jó.
– Azt beszélik a népek, hogy kalandvágy hajt benneteket –
állt meg a csuhás, és kimondott szavai nyomán már biztos
voltam benne, hogy nem pap. – Gyilkos kalandvágy, ami a
tenger feletti tágas sztyeppéken mindig is hajtotta a törköket.
Mivel lehet benneteket megállítani?
– Főleg pénzával és sok-sok adóval. Miért nem vásároltok
tőlünk békét? Gazdagok vagytok, megtehetnétek. A vásárolt
békét mi is komolyan vesszük, akár a szerződést.
Egy minutumra elhallgatott, és forgatta magában a
hallottakat, miközben arról beszéltem neki, hogy nem célunk
Itália felperzselése.
– De hogy kalandvágyból és azért lennénk itt, mert
örömünket leljük az öldöklésben? – markoltam meg a mellkasán
a csuháját, ami ugyancsak meglepte. – Ki híresztel ilyesmit?
Annak valóban akasztófán lenne a helye. No de itt vagytok ti,
szent emberek, akik majd elviszitek a hírét ennek a hadnak. Mert
ha valóban azok lennénk, akiknek véltek, már ti sem élnétek.
A csuhás alaposan megrágcsálta, amit hallott.
Később nyugati papoktól még számtalanszor hallottam,
hogy „duhajmód kalandozik az ördögi magyar; és játék neki az
öldöklés”.
Nekem ne mondjon ilyent senki, ha nem akarja, hogy fejbe
kólintsam!
Ott voltam a hadjáratokban, és láttam mindent.
Többet is, mint mások.
 Tudtam tehát, hogy a keresztény papok túl sokat hazudoztak
rólunk, és az igazságnak legfeljebb árnyéka férhetett ahhoz, amit
lekörmöltek az Annalesnek hívott évkönyveikbe.
Már maga a szó, hogy kalandozás, sértette az ízig-vérig vitéz
magyar parancsnokok önérzetét, hiszen szó sem volt céltalan,
duhaj rablókalandról, sem játszadozásról. De hát mi mást
róhatna hártyájára rólunk, „keleti haramiákról” egy örökké
csepegő orrú, rideg kolostorban lakó, keresztény csuhát viselő
krónikás?
Csakis azt, amire a följebbvalói eligazították.
Azt mondják, ölünk? Megtesszük, ha van rá ok. Ha
támadnak minket lesből, kerítés mögül, bokor aljából
nyílvesszőkkel, parittyával, dárdával. Az ilyesmit egyetlen sereg
sem tűri el.
Szerződést megannyiszor teljesítettünk már, ámde igazi,
magyar virtustól áthatva. Aki pediglen a hadat veszélyeztetve
vétett a fegyelem ellen, azt magunk büntettük meg.
Elébb-utóbb minden ellenségünk elismerte, hogy a
magyarnál, ha harcról van szó, vasfegyelem uralkodik.
Igaz, néha kellett a szórakozás, de csak csata után vagy
pihenőben. Holtrészegre senki nem itta magát, bár ha közelítette
ezt az állapotot, hát a lova ügyelt rá az úton, mialatt ő békésen
szunyókált a nyeregben.
Semmivel sem rosszabb, kegyetlenebb a hadakozni hívott
magyar, mint más nemzet katonája. De megmutatkozott, hogy
vitézebb a csatában, találékonyabb, ravaszabb, fürgébb a
nehézkes nyugatiaknál, akik között nem szokatlan a katonák
öntörvényűsége.
 Ezt, no meg a számtalan, rájuk mért vereséget egyetlen
ellenséges sereg sem nyelte le, s keltették is rossz hírünket, ahol
csak tudták. A vezéreinket mindez nem nagyon érdekelte, mert
ugyan miféle hírünket kelthette volna az ellenség?
A csuhással egészen jól elbeszélgettünk, s azt hiszem,
elégedett lehetett, mert volt mit a királya elébe vinni, ha ugyan
tőle kapta a kockázatos utasítást, hogy belülről szemlélje meg a
magyar sereget. Bátor ember volt, el kell ismernem.
Végezetül még azt kérdezte:
– Igaz-e, hogy a nagyfejedelem családja egyenest Attilától
ered? Te bizonyosan tudod.
Láttam a szemén, hogy komolyan várja a választ.
– Attila több száz esztendeje alussza álmát a hármas
koporsóban. Honnan tudhatnám én ezt?
– Mert úgy hallottam – felelte. – Nálatok mondják.
– Ha úgy hallottad, akkor jól van. Okos ember vagy, tedd
oda a tudásodat, ahova gondolod. Én azonban úgy vélem, hogy
ti féltek a nagyfejedelemtől, éppen mert azt hallottátok, Attila
vére folyik az ereiben. Majd megkérdezed tőle magad, ha ismét
nálunk jársz. De kérdezek én is: hányféle népet ismertek?
Megütközött kissé, de sorolni kezdte. Félúton megállítottam.
– Én nem így vélem, barátom. Ti csak kétféle népet ismertek:
aki keresztény, meg az összes többit.
Megkeményedett az arca, és azt felelte:
– Ebben igazad van. Valóban kétféle népet ismerünk.
– Jó. Majd alaposan az eszünkbe véssük, ha a csatatéren
szemben állunk egymással – mondtam, és útjára eresztettem.
Azokban a napokban még nem is gyűlöltem őt annyira.
 Nem mondtam senkinek, hogy az apámtól úgy tudom,
minden magát valamire tartó pusztai nép vezére a hun Attila
vérét tudja a magáéban. Apám, ha erről beszélt, legtöbbször csak
mosolygott, én pedig csak érett koromban értettem meg, mit
jelent az ő bölcs mosolya.
De hát az apám viking, és máshogy forognak a gondolatai.
Ámde ki vagyok én, hogy a királyi leszármazást vitassam?
Ez felségsértés lenne, aminek halál a büntetése. Meg aztán
mindenki hitte a rokonságot, hirdette is, miért éppen én legyek
kivétel?
Kadocsa is elégedett volt, mert a csuhás pontosan azt tudta
meg, amit szerettünk volna. Amikor társaival kikívánkoztak a
táborból, magam kísértem el őket a legutolsó őrposzton túlra.
Mikor végre magam is nyugovóra térhettem, eltöprengtem:
valóban hártyára kell jegyeznem mindent erről a hadjáratról, de
a többiről is, ha Tengri és Odin – mert apám után a normann
isteneket sem hagyhattam veszni a lelkemből – kegyesen
megengedik, hogy sok mindent megtapasztaljak még.
Ha nem így tennék, igaza lenne Léka meg az öreg Kömlőd
táltosoknak. Utóbbi, míg élt, folyton azt óbégatta: meglássátok, a
magyarok dicső tettei kivesznek majd a késői korok
emlékezetéből, s csak a rossz marad, mert köröttünk sok az
ellenség.
A táltosnak volt egy vesszőparipája: ha valaki vette a
bátorságot, és meglátogatta őt a nyírfaligeti sátrában, mindig
úgy köszönt el a látogatótól, hogy ne feledd, magyar vagy.
Mindig hosszan magyarázta, mit jelent valamit elfelejteni.
Kömlőd szerint az egész nép lesz az enyészeté, és véglegesen
elkeveredik majd másokkal, ha megfeledkezik a múltjáról, ami
egységbe kovácsolná a véreivel.
Ahogy a mellénk húzódott szlávokat elnéztem, magam is
igazat adtam a táltosnak.
Noha Kömlőd maga is írástudatlan volt, azt hajtogatta, ha
valamit nem jegyeznek le, az elvész a jövőben, s aki akkor él
majd, a múltat homályban vagy sehogy sem látja.
Márpedig – így vélekedtem – e jövendölésben mégse legyen
igaza.

KR. U. 899. SEPTEMBER HAVA

NEM SOKKAL KÉSŐBB, VERONA KÖRNYÉKÉN

A lombard lovag a meredély szélén, ahonnan jól látni Veronát,

visszafogja a vér szagától berzenkedő vaskos, hatalmas testű
paripáját. A folyókanyarulat által védelmezett város a magas
falak mögött csöndes. A magyarok békén hagyták, igaz, meg
sem kísérelték a bejutást. A lovag bajtársa száron vezeti nehéz
hátasát, és csillan a vértje, amikor a másik mellett megveti a
lábát. A paripák csüdjén porral kevert vér, és a lovag lehajol,
hogy megszemlélje, sérült-e a jószág.
– Nem a saját vére – mondja elégedetten. – Mennyit vágtál le,
Rogerio?
– Nem számoltam. Olyanok ezek, mint az ördögök. Mire
megemelem a kardot, kisiklanak alóla. Azért a sok vér, mert a
szablyával felmetszették a lovak oldalát. Nem lehet ezekkel
mérkőzni, tisztességgel verekedni, mert messziről szúrnak a
lándzsával, és azonnal kivonják magukat a harcból. Piszkos,
gyáva banda…
A másik hátrapillant a széles lapályra, ahol fertályórával
előtte még a magyarok utóvédjével huzakodtak.
– Mintha csaléteknek szánták volna ezeket – mutat a néhány
halottra és vérében heverő pusztai lóra. – Elmenekülhettek
volna, de nem tették. Nem is értem. Tévútra vezetnének minket?
– Elhagyta őket a szerencse – felel a másik a nyeregből. –
Ennyi történhetett. A legutolsó nyilat kapott, a szolgám vadászta
le messziről.
– Szerencséje volt – morogja a másik. – A szolgád nem éppen
jó íjász.
– Eltalálta, és ez a lényeg. De amikor lezuhant a nyeregből, a
többi megfordult, és a segítségére sietett, hát nem láttad?
Hallottam már, hogy a türk megteszi ezt. Nem hagyják
ellenséges földön a sebesültjüket.
– Még a végén elhiszem, hogy mégsem állatok.
– Pedig azok – köp hegyeset a lovag. – Végigpusztítanak
mindent, amerre csak elvágtatnak. Öreg tanítóm, Isten
nyugossza, sokat beszélt nekem ama Attiláról, az Úr Ostoráról.
Ezek egy vérből valók velük, meg az avarokkal, akiknek
kiirtásakor az ükapám ott verekedett Nagy Károly hadában.
– Beszélik, hogy egyezséget kötnének Berengarióval.
A másik lovag szavaiban mélységes és sötét gyűlölet
bugyborékol:
 – Nincs egyezség! Nem megegyezni akarunk, hanem azt,
hogy az egész rohadt haramiasereg megsemmisüljön, és
lehetőleg még e földön. A király sem híve az egyezkedésnek.
– Most igazán üthetne ezen a hordán. Itt az alkalom, hiszen
láthatja, miként iszkol a gyáva banda. Minek várjuk meg, míg
hazafelé útjukon ugyanúgy megrabolnak, felégetnek mindent,
amint tették azt a nyáron? Álljuk el az útjukat, majd meglátjuk,
milyen képet vágnak, amikor megvetjük előttük a lábunkat.
Elvégre egy héten belül egyesülhet minden seregrészünk, és
háromszor annyian leszünk, mint a türk disznók.
A királyi vitézek táborában egyre többször hangzik el az
elégedetlen megjegyzés: mi végből késlekedik Berengár?
Bezzeg a lakomák, a vadászatok, az udvari játékok neki
előbbre valók a vitézi csatározásnál. Már tavaly miszlikbe
vághatták volna a felderítést folytató magyar portyázókat,
örökre elvéve a kedvüket Itáliától.
A minap, Pavia falai alatt látott a király életében először
türköt, s e tény már magában is vérforraló!
Miért nem vonul hát késedelem nélkül e rablóbanda elébe?
– Nyolcat vágtunk le – mondja egy odaérkező harmadik
lovag. – Úgy vélem, ez volt az utóvédjük. A többi meg
lóhalálában vágtat Vicenzának. Nem lehet ezekkel lovagias
mérkőzést vívni, barátaim. Szemtől szembe ezek sosem állnak ki,
meglássátok. Úgy kell levadászni őket, mint a haramiákat,
egyenként. Vagy csapdába csalni, aztán adj neki.
A három lovag visszaporoszkál a rövid csata helyszínére. A
királyi katonák csizmájuk orrával fordítják a halott magyarokat,
akiken irtóztató sebek éktelenkednek. A kétélű, súlyos, egyenes
kard és a harci bárd nem ismeri a finom munkát.
– Nem tűnnek legyőzhetetlennek – morog egy katona. –
Egyszerre hárommal is kiállnék viadalra. Alacsonyak, gyöngék,
nem túl izmosak. Akárcsak a lovaik – rúg bele egy lódögbe. –
Rondák, mint az öszvérek.
– Azért csak ne szóld le – mondja a társa. – Láthattad, milyen
sebesen iszkoltak. Van ezekben tüdő, komám.
Egy harmadik a magyar íjat mustrálja, próbálgatja az ideget,
aztán összeszed minden mozdíthatót, és a nyereg mögé kötözi.
– Hadd lakjanak jól a hollók – pillant a magasban köröző, rút
hangú, fekete madarakra.
Felbődül egy kürt: a csapatnak egyesülni kell.
– Indulunk utánuk. Valahol csak találunk alkalmatos helyet,
és bekerítjük az egész hordát – mondja a lovag. – Élve el nem
hagyja Itáliát egyesem, erre esküvést teszek Isten színe előtt.
Keresztként emeli kardját kesztyűs ujjaival, a lapjánál fogva,
és a többi lovag meg az egyszerű katonák követik mozdulatát.

☒☒☒

Az utóvéd nem várt szerencsétlensége mogorvává tette a

vitézeket. Eddig alig vesztettünk harcost, és a balsiker túl
hirtelen következett be.
Ismertem mind a nyolcat. Víg kedélyű, táncos kedvű kabar
fickók voltak, Ond vezér Bodrog mellékén szállásoló törzséből.
Együtt szálltak hadba, együtt is vesztek el. Már nem jönnek haza
velünk, és ki tudja, hányan követik még őket. A döntő csata
előttünk áll, és mindenki tudja, hogy ki nem hagyhatjuk.
De nem is fogjuk!
És ahogy az történni szokott, a veszteség csak acélozta az
akaratot, a harci kedvet.
Éjszaka egy különítmény nagy kerülővel visszatért Verona
mellé, és meg is találták a hollók, keselyűk által megcsonkított
holttesteket. Mire megvirradt, a veronai pásztor, aki elsőnek
hajtotta arra a nyájat, ugyancsak meglepődött, amikor
megpillantotta a lovak tetemeit, de egyetlen magyar holttestet
sem talált.
Ám akkor már a város falairól is jól láthatták a távolban
gomolygó fekete füstfelleget, ami egy falu felől emelkedett.
Körös-körül harangszó adta tovább a tűz hírét. Ond vezér Tisza
menti vitézei bosszút álltak társaikért, és a falu máglyaként égett.
A tűzben hamvadt el a nyolc magyar holtteste, így a
harcosok lelke – a bosszúból megölt falubéli férfiakéval, akik
ettől a naptól szolgálni fogják őket az égi birodalomban –
szabadon hazaröpülhetett a Duna mögé.
Kadocsa másnap Tarhosnál ült tanácsot az ezredesekkel,
miközben a had sebesen vonult keletnek. Menet közben,
nyeregben tárgyaltak, és amikor visszatért, rögvest szólította a
századosokat:
– Kaplony, Öden és te, Bökény! Mostantól ti vagytok a
megerősített jobb oldalvéd. Borongó király erős csapatokat
küldött, hogy ugorjának a had oldalának, ezért továbbra sem
egyesülünk, hanem mindenki megy a maga vonalán tovább.
 – Menekülünk, parancsnok? – kérdezte Kücsen, a türk vérű
esőcsinálónk. Mindenki hitte, hogy képes a szent köveivel esőt,
sőt vihart megidézni. Tarhos kifejezetten örült, amikor
megtudta, hogy a sereggel tart.
– Ha arra gondolsz, amire én, akkor menekülünk. Hadd
higgye így Borongó is, annál elbizakodottabbá lesz. Ti meg –
fordult felénk –, ha valakit elkaptok, ne mulasszátok el tudatni
vele, hogy a magyar vitézeknek elment a kedvük Itáliától, és
csakis azzal törődnek, hogy hazajussanak. Nem baj, ha a nép
körében elterjed. De mától érvényben van Tarhos vezér
legkeményebb parancsa, és mindenkire vonatkozik – pillantott
körbe Kadocsa. – Mondjátok el a századoknak, hogy senki nem
önkényeskedhet, a sort el nem hagyhatja, mindenki felel a
szomszédjáért, és mától megtiltva minden zsákmányolás. Az
oldalvéd, ha faluba ütközik, azt hagyja békén, kerülje meg.
– És ha királyi katonák támadják?
– Tilos felvenni a harcot – jelentette ki Kadocsa. – Csak
annyit láthatnak, hogy menekülünk, mint a veszekedettek. Hogy
félünk tőlük. Hogy inkább hagyjuk veszni a málhát minden
értékkel, csak az életünket mentsük. Az oldalvéd minden
harcosa cserélje pihentre a lovát, és tegye meg ezt napjában két
alkalommal. Meglehet, hogy éjjel is vonulunk, ámde ezt csakis
külön parancsra. Az ellennek mindig látnia kell minket, így
akarja Tarhos vezér. Ha úgy tapasztaljuk, hogy elmaradnak
mögöttünk, hát nekünk kell lassítani. Értitek-e, vitézek?
– Nincs könnyebb az elbizakodott, fennhéjázó, óvatosságát
vesztett ellenségnél – jegyezte meg Csekő, aki a századosok közt
a legidősebb volt. – Meddig húzzuk még magunk után
Borongót?
– A Brentáig. Átkelünk a hídon, és meglehet, hogy előtte
sokat kell verekedni, de a cél az átkelés. Azt beszélik, áradás
vonul a folyón, sok eső volt az északi hegyekben. Az átkelésben
meg kell előznünk a királyt.
– Meg fogjuk – bizonygatták a századosok. – Ha tartjuk ezt
az iramot, nem lesz gond.
– Sok előttünk a folyó, és lehet, hogy már csak a hűlt helyét
találjuk azoknak a gázlóknak, amelyeken idefelé átkeltünk –
figyelmeztetett Kadocsa. – Mindenkinél legyen legalább négy
tömlő, és készüljetek, mert bármikor föl kell fújni. Ha a folyókon
átkelünk, valóban nem lesz gond.
Valamennyi azért mégis lett. Az oldalvéd szakadatlanul
kisebb-nagyobb csetepatéba keveredett a királyi katonákkal, akik
egyre közelebb jutottak hozzánk, bár igazán belénk marni nem
tudtak, mert sokkal gyorsabbak voltunk náluk.
Az íjászaik és a parittyások okoztak ugyan kisebb-nagyobb
sebesülést a vitézeinknek, ezért, mint javas, jobbnak láttam az
oldalvéddel tartani, és elláttam néhány csúnya sebet. De
közelebb nem jöhettek, mert a mi íjainktól ugyancsak féltek.
Kadocsa pedig figyelmeztetett, hogy ügyeljek magamra,
mert ha elesnék egy összezördülésben, többet ne is kerüljek a
szeme elé. Aztán hátba vert, és azt kívánta, adjon nekem sok
szerencsét Tengri.

☒☒☒
 Az oldalvéd érte el elsőnek a Brenta folyó hídját a lapályon
egy kora délelőttön, és ugyancsak káromkodtunk, amikor a bal
parti hídfőn vagy ötven királyi vitézt pillantottunk meg.
A seregünk zöme akkor már összezárkózott annyira, hogy
képes lett volna egyetlen rohammal átkelni a hídon, beleértve a
tartalék lovak ménesét.
– Nézzétek, hívogatnak minket – recsegte a fogait
csikorgatva Bökény százados.
Valóban, a lombardok kiabáltak, integettek, csalogattak a
hídra, miközben lezárták annak másik végét. Húsz páncélos
lovag állt tömött sorban a híd másik végén, a gyalogok meg
kétfelől helyezkedtek el.
Íjászokat is láttam közöttük, de nem nagyon tartottunk tőlük.
Egyikük ki is lőtte a vesszőt, ami messze előttünk, fáradtan hullt
a földre.
– Csege, Vertel, Vajta és Cakó! – szólította Bökény a négy
tizedest. – Puhítsátok meg a nyavalyásokat. Nincs időnk a hídnál
játszadozni, mindjárt itt a had zöme.
A tizedesek tudták a dolgukat. Cakó tizede oszlopban
előrevágtatott, aztán minden harcos kilőtt egy nyílvesszőt, még
mielőtt a hídra ért volna, majd fordult is vissza.
– Fogja a pajzsuk – morogta Csege.
– Nem baj. Hadd gondolják, hogy mi ezt így csináljuk –
rándított a vállán Bökény, és jól hallottuk a lombardok gúnyos
röhögését. – Jól van, Cakó! Még kétszer ismételjetek, aztán jön a
fésű!
Amilyen ártalmatlan e szó, olyannyira rettentő, amit
végbevinni képes. Cakó tizede még kétszer próbálkozott, a
legcsekélyebb eredmény nélkül, és akkor Bökény sípjelére a négy
tized egymás mögött vonalba fejlődve, egyszerre támadott. Az
első sor futtában lőtt ki három vesszőt, ami ugyancsak meglepte
a lombardokat, és megbontotta a mindeddig magabiztos
sorukat. A sípjelre a lovak szinte a hátsójukra ültek, helyben
fordultak, és mint a fésű fogai között, átrobogott rajtuk a
második tized, aztán a harmadik és a negyedik.
Bökény négyszer parancsolta ugyanezt a támadást, de már a
másodiknál jó néhányan lefordultak a nyeregből, mások pedig
igyekeztek a hídtól hátrébb iszkolni.
– Nehéznyilat nekik! – rikoltotta Bökény, mire az egész
század vonalba fejlődött, és a megáradt Brenta partjáig vágtatott.
A magasba csapó vesszők sziszegve, sivítva szelték a
levegőt, és a nehéz, beretvaéles acélhegy átverte a combvértet,
beférkőzött a sodronying gyűrűin az eleven húsig.
A lombardok menekültek.
– Célozzátok a lovakat! – kiáltotta kedvetlenül Bökény, mert
ezt a parancsot sosem szerette kiadni. Senki sem értett úgy a
lovakhoz a hadban, mint ő. S a nehéz paripák közül egyre több
zuhant el, és hörgött, kapálózott kínjában, miközben lovasa
alászorult.
– Csege és Vajta! Át a hídon! Takarítsátok le a túlsó végét!
A két tized derekas munkát végzett. Harminc lombard vitéz
holtteste hevert az iszamós partoldalon, aki pedig menekült, azt
hamar utolérték a mi könnyű lovaink.
– Nem maradhat élő. Megviszik a hírt, hogy átkeltünk –
morogta Bökény, és a vitézek ekként cselekedtek.
 A Brentába taszított holttesteket a sok vas miatt a víz a
meder mélyén görgette tova. A kimúlt lovakat kötelekkel
vonszoltuk el egy közeli csalitosig, s a híd környéki csakhamar
tiszta lett.
Bökény a fél századát visszavezényelte a túlpartra, és a
vitézek szélesen szétbontakozva, a dombok tetejéről és a fák
csúcsáról vizslatták a távolt. Berengár katonái váratlanul nem
támadhattak sehonnan.
A had zöme már közeledett, jól mutatta a porfelhő. Azt
hittem, a híd is leszakad, amikor átvágtatott rajta a csaknem
négyezer lovas, majd a teljes tartalék ménes. Aztán délnek
kanyarodtunk, eltávolodva a hídtól, ahol két századnyi vitéz
maradt őrségnek.
Kora délelőtt, közvetlenül a Brenta partján egy tágas,
legelőnek való helyen megállást vezényelt a parancsnok.
Valahonnan telegák kerültek elő. Testes hidegvérű lovak
vonszolták, és Tarhos vezér színültig megrakatta mindenféle
kacattal, aztán pedig letakartatta. Láttam, hogy jó pár vitéz
vetkezni kezd, majd drága magyar ruhákat ölt magára, s közben
egymáson nevetgél. Még nem tudtam, mi lesz a szerepük.
– Ronda egy víz – vizslatta a Brenta sárga, hordalékot sodró
felszínét Kadocsa ezredes. – No, Táltosfia, ma végleg eldől
minden. Készen állsz-e, hogy a hártyára ródd?
– Híven lekörmölöm az igazat, bárhogyan essék is.
Aztán nem sok időm maradt, mert Tarhostól parancs
érkezett: az egész had – kivéve a túlparton maradiakat, akiknek
más feladatot szánt – rejtőzzék el a félig elöntött ártér melletti
erdősávokban.
 A lombardok lassan közeledtek. A szemközti dombtetőn
először csak két, csillogó vértbe öltözött kopjás vitézt
pillantottam meg, majd egyre többen érkeztek. Lassan
cseperegni kezdett az eső, aztán kitisztult, később megint esett
egy keveset.
A királyi katonák egészen a partig merészkedtek, és a folyót
kémlelték. Mozdulataikon, taglejtéseiken látszott, hogy azt
mondogatják, ezen az alattomos vízen ugyan át nem kel senki.
Szabad szemmel is jól láttam, hogy a dombtetőn jókora
trónszéket állítanak, majd kisvártatva – királyi zászlók alatt,
bizalmasaitól és test-őrizőitől körbefogva – méltóságteljesen
lovagolva, aranyos sisakban és vértben megjelent maga
Berengár.
Tehát ő lenne az!
Most majd elválik, bekapja-e a csalit.

KR. U. 899. SEPTEMBER HAVÁNAK 24. NAPJA

ÉSZAKKELET-ITÁLIA, A BRENTA FOLYÓ MELLÉKE

Berengár király a tulajdon császára birodalmából nem

kevesebbet óhajt magának, mint egész Itáliát. Ha megvan, jöhet a

császári korona – majd csak megveszi érte a pápát –, s Berengár
hiszi, a fején lesz az is hamarost. Arnulf császár beteg, hálni jár
belé a lélek, tán ki sem húzza jövő tavaszig.
 Itt az idő, hogy megmutassa, egymaga is képes
győzedelmeskedni a magyar felett. Nem is baj, hogy Lambert
király odaveszett azon a vadászaton. Így legalább nem kell
osztoznia senkivel a dicsőségen.
Csak ne lihegne a nyakán a császára által ráuszított és fizetett
magyar had!
Mióta a magyarok serege Itáliát dúlja, senki és semmi nincs
biztonságban.
De most végre fordul a kocka!
A magyarok utolsónak maradt seregrésze fertályórája még itt
kapkodott levegő után, Berengár teljes hadával szemben, a
Brenta folyó keleti oldalán, és bárki láthatta, milyen
megszeppenten pislogtak a csillogó lándzsahegyekre és a vasas
keresztény vitézekre. Aztán megcsapták a lovakat, és egyenest
elindultak északkeletnek, vagyis haza. Menekülésüket hangos
röhögés kísérte.
Ám maradt néhány, és a király nem tudta mire vélni
maradásukat. Talán egyezkednének, így vélekedik a tanácsnoka,
egy érsek. Gyávák, mert az áradó Brenta mögé bújnak, nem
állnak ki szemtől szembe a királlyal.
A király elégedett volt. Biztosra vette – mert a tanácsadói is
ezt mondták –, ha a magyar megpillantja az ő jócskán
felduzzasztott, teljes hadát, a hadrendbe állott vitézeket, a
páncélos lovasokat és a rettentő kopjákat, reszketni kezd az ina.
Felderítői, kémei mind azt jelentették, hogy a magyarok
fejvesztve menekülnek a felállt had elől, és a Mindenható
jóvoltából ez a futás hosszú napok óta tart.
Egyszerre lihegő küldönc érkezik a folyópartról.
 – Felséges úr! Látod-e a túlparton azt a lófarkas, zászlós
lobogót, rajta a szarvassal? Egy ezredes áll ott néhány emberével,
és mellette a másik, állítólag maga a pogány Tarhos herceg,
személyesen. Átkiabáltak, hogy tárgyalni akarnak.
– Tárgyalni? – csap a trónszék karfájára Berengár. –
Megadásról lehet, ám felőlem akár az ütközetről is, mert állunk
elébe.
– Éppen a megadásról akarnak, felség.
– Ne engedj, felséges úr! – szól egy rekedt hang a trónszék
mellől. – Ütközzünk meg ezekkel a disznókkal. Most, vagy
semmikor.
A küldönc azt mondja, a magyarok olyannal akarnak
tárgyalni, aki szavahihető, és magas katonai rangja van, vagy
egyenest magával Berengárral.
– Szavahihető… Hm! Elhisszük, hogy egyszerre igencsak
fontos lett számukra a szavahihetőség. Mit mondtak, hol van a
seregük?
– Elindult haza. Látod-e azt a húsz telegát? – mutat a magyar
zászlótartó mögött felsorakozott, degeszre tömött, vaskos kerekű
telegákra a vitéz. – Azokba halmozták az összerabolt holmit. Azt
mondták, mind itt hagyják, és akár az egész ménesüket neked
adják, mert nekik elég egyetlen ló, csak háborítatlanul
elhagyhassák Itáliát. Ez a háború már nem érdekli őket.
– Azok ott foglyok, felséges uram – mondja egy püspök a
király mögött, a túlpartra mutatva. Ritka jó szeméről ismert az
udvarnál és a hadban nemkülönben. Most is páncélt visel, és
díszes sisakot a kereszttel. – Ha a magyarok eleresztik a
foglyaikat, lehet valami a megadásban.
 – Ezt is üzenik, felség – erősíti a vitéz a püspök szavait. –
Mindent átadnak, csak eresszük őket Isten hírével, ezt mondták
az imént.
– Isten neve a pogányok szájából káromlás! – csikorog a
püspök. Viszket már a tenyere, és a magyar sereg közepébe is
képes lenne bevágtatni, hogy az itáliai katolikusok haláláért
elégtételt vegyen. – Koszos sátánfattyak! Azt mondom
felségednek, ne hagyjuk őket csak úgy elinalni…
– Aztán miként csalogatod őket az orrunk elé? – kérdi a
király, gúnnyal a hangjában. – Eminenciád legalább olyan jól
tudja, mint mi, hogy könnyű diplomácia és könnyű csata nincs.
Ha kiállnának ellenünk, miszlikbe vágnánk azt a csürhét, ám
sokkal gyávábbak annál, és ha meg kell futni, ők mindig elöl
loholnak. Ebből is látható, hogy fogalmuk sincs a vitézi
erényekről. De hát mit vársz azoktól, akik iszonyodnak az igaz
hittől és a kereszttől? Te, ott – int a küldöncnek –, a püspök úr
őeminenciája és a hadvezér tárgyal a pokolfajzatokkal!
Hátrahagynak mindent, ménest, foglyokat, rablott holmit, mert
ezt el is várjuk, aztán fussanak, ahogy a lábuk bírja. Mi semmit
nem adunk cserébe, még ígéretet sem, hogy a szedett-vedett,
hitvány seregüket, ha ugyan annak nevezhetem ezt a
rablóbandát, nem zargatjuk, míg a mi országunk földjét tapodja
koszlott, himpókos12 gebéik patája! Egyetlen tárgyalási alapot
ismerünk: takarodjanak ki innen, és vissza ne merészeljenek
térni!

12 Himpók: a ló lábának csánkján támadt csomó neve, valójában kinövés, amely

sántasághoz vezet.
 Fél órába sem telik, és a megegyezés megszületik.
Berengár elégedett. A túlparton terelik már visszafelé a
magyar ménest, a lovászok ostora pattog, amint
körbenyargalásznak. Középen némán ácsorog a húsz megrakott
kétkerekű.
A lovak nyugtalanok, a magyar lovászok nehezen tartják
kordában a ménest, egyszer erre, másszor amarra
nyargalásznak, de ügyesek, és Berengár katonái kénytelenek
elismerni e teljesítményt. Leülnek a partoldalban, onnan figyelik
a magyarokat, akiknél fegyver sincs már, csak hosszú ostor, ezt
jól látják.
– Fáradtak a lovaik, felséges úr – mondja egy férfi, aki
nemrég még fogoly volt. – Felséged szerint akkor is elindulnak
haza, ha a lovak kidőlnek?
– Hm! Hát persze! Majd lopnak másikat, ahogy eddig tették.
Micsoda lélek és büszkeség nélkül való vadak! Egy lombard
vitéz inkább a kardjába dől, semmint az ellennek adja mindenét,
cserébe a puszta életéért.
Nevet a tábor, és a nevetés ragadós. Ugyan nem mindenki
érti, min kell derülni, de a jókedv lángja rögvest elharapózik.
Néhányan a meztelen hátsó felüket mutatják a magyar
csikósoknak a partoldalon, akik mindezt figyelemre sem
méltatják.
Egy sok csatában megfordult normann zsoldos százados azt
morogja maga elé, hogy nem tetszik neki a magyarok hirtelen
jött megfutamodása.
– Uram! Felséges uram! – érkezik egy újabb küldönc. – A
tábornok a partról alázattal üzeni, hogy a magyarok maguk
közül túszokat ajánlanak fel az elvonulás biztosítékaként! Ott
vannak, lásd, a telegák előtt. Tizenkettőt számoltunk, és állítólag
mind főúri családból valók.
– Igaza lehet – mondja az éles szemű püspök. – Drága
ruhákba öltöztek, és fiatal valamennyi. Fogadd el, felséges úr, a
túszokat, legfeljebb ha a pogány megszegi a szavát, hamarjában
fellógatjuk őket.
– A tábornok kérdi: mi légyen velük, felség?
– Csak húzza az időt a magyar! Ne higgy neki, király! – így a
normann százados, de Berengár figyelemre sem méltatja. A
küldönchöz fordul:
– Hozassa át valamennyit a tábornok, és vizslassa meg,
nincs-e náluk fegyver. Aztán megkötözni mindet, és őrizni.
Berengár arca ragyog. Megmondta ő, hogy a magyarok csak
akkor bátrak, ha védteleneket kell kirabolni, bántalmazni, ha
templomot és kolostort kell lerontani, megszentségteleníteni,
felgyújtani. Ám az igazi erő ellenében…
A lombard had is fáradt és éhes. Sok nap áll mögöttük,
szakadatlanul kergették a magyarokat, alig jutott idő a
pihenésre. Gondolják, az alkudozás a néhány hátra maradt
pusztai sátorlakóval még eltart egy ideig, meg aztán itatni is
kellene.
Előkerül a zabostarisznya, az ideges és elcsigázott lovak hasi
hevederén lazítani kell, hadd nyugodjanak, pihenjenek. Nyűg
sem szükséges a lábukra, mert egyiknek sincs nagy kedve hozzá,
hogy elbóklásszon a gazdája mellől. Szekereket állítanak
hatalmas körbe, legyen mégis formája a tábornak, és azon belül
helyezkedik el a sereg zöme.
 A katonák elnyúlnak a magas fűben, de a lovagok külön
csoportokat alkotnak, mert ők nem keverednek közemberekkel.
A Brenta keleti oldala csendes, az égen keselyűk köröznek, és a
folyó távolabbi kanyarulatában őzcsapat úszik át.
Berengár sátrát a szolgák felállítják, aztán ételt és italt
készítenek elő, s ezt látván a seregrészek vezérei is követik a
példát. Ha pedig a vezér sátrat állít, felveri azt az ezredes is…
Füst emelkedik imitt-amott, ahogy a katonák tüzet
gyújtanak, hogy elkészítsék étküket. Tréfálkoznak, egymást
ugratják, fegyvereik a földön.
A király soknyelvű serege lankadni látszik a nagy
nyugalomban.

☒☒☒

– Készen álltok? – hallom Kadocsa ezredes hangját.

Gyalogosan, csendben jár a csalitban, sorra ellenőrzi századait. –
Készüljetek. Fújjátok föl a tömlőket, és kötözzétek a lovak
oldalára. Az íjakra ügyeljetek, különösképpen az idegre. Vizet ne
kapjanak.
– Úsztatunk mindenképpen?
– Úgy tűnik, Táltosfia. Ha csak nem tudsz átröpülni a
Brentán. Nem olyan veszélyes ez a víz, csak ronda.
Talán egyetlen had sincs a világon, amelyik ily merészen
nekilódulna a megáradt folyónak. De a magyar szeme jó,
meglátja az örvényt, a felszín alá süllyedt, megakadt uszadékot.
A tisztek úgy döntenek, kis szerencsével sikerül az átkelés.
 – Csanád egyik százada elhajtja a lombardok lovait –
folytatja Kadocsa. – Ne kóricálj el, Táltosfia, mert magam mellett
akarlak tudni. Ne csatlakozz Bökényhez. Közvetlenül mögötte
kelünk át, de csak akkor, ha Ete ezrede már megtette a magáét.
Odaát rejtőznek, Berengár seregének széleitől nem több mint
három nyíllövésre, az erdőkben. Aztán csak figyelj jól, hogy
mindenre visszaemlékezz, és híven lekörmölhesd. Tarhos vezér
leckét óhajt adni Berengárnak, s nem akármilyent. Míg a világ
áll, mindenhol emlékezni fognak, milyen a menekülő magyar
horda harapása.
A nap delelőre kúszik, de az égbolton súlyos felhők
vándorolnak. A vitézek azt találgatják, lesz-e eső, mert az íj azt
kiváltképp nem szereti. Mindenki a fegyvereit ellenőrzi, majd
iszik a tömlőből, és pisszenés nélkül várja a jelet.
Az ezred első százada csaknem az ártéri erdő széléig
előrevonul. Nem Berengárral szemben fogunk átkelni, hanem a
kanyarulat mögött több nyíllövésre, ez a parancs. Mire észbe
kapnak, már a nyakukon leszünk, aztán…

☒☒☒

– Lódulj innen! Most én következem! – taszít nagyot egy

tagbaszakadt veronai gyalogvitéz a tömlőjét töltő társán. A
hordó mögött hosszú sor, mert a Brentából nem isznak, mióta
három lombard paraszt hullája partra sodródott, éppen a
Berengár nevében tárgyaló tábornok orra előtt. A hullák véresek
voltak, egynek a feje is hiányzott.
 A katonák kapatosak, elfogyott a bor, és a hasukat is
megtöltötték. A gyalogvitéz belemeríti a tökhéjat a hordóba,
azzal tölti a lapos kecskebőr tömlőt.
Valami tompán koppan, és a vitéz, aki mélyen a hordóba
hajol, meglepett képpel felegyenesedik, és kikerekedett szemmel
bámul a szemben lévőre.
– Na! Mi lesz? Kísértetet láttál? – kérdi amaz, és
türelmetlenül sürgeti. A testes katona lassan a derekához nyúl,
majd elvágódik. A hátából tollas vessző meredezik, ami átverte a
vastag bőrszíjat, melyről az üres kardhüvely lóg.
Ám ekkor már jégesőként kopog a lombard táborra kilőtt sok
ezer nyíl. A had zöme fegyvertelen, félig öltözött, vagy most
mászik föl a folyópartról, s legtöbben az ételüket majszolják,
vagy a fűben horkolnak.
Fergetegként csap le Berengár seregére a magyar had két
ezrede. Csurom víz valamennyi, az imént keltek át a megáradt
Brentán jobbról és balról, és a lombard elgondolni sem tudja,
miképpen. A pihenő és önteltségükben óvatosságukat vesztett
királyi katonák kellős közepébe rontanak.
Az íjászok mintha csak vadászaton lennének. Mások kezében
lándzsa, és válogatás nélkül belevágják a legközelebb állóba.
Néhány lombard vitéz lóra kap, és vágtat az ellenkező
irányba, ahol éppen kászálódik a gyalogosok négyszöge. A
hosszú kopják hegye villan, de idő nincs hadrendbe állni, mert
mellettük magyar könnyűlovas ezred támad, szinte a semmiből.
A nyílvesszők pedig befurakodnak a legkisebb résbe is.
 Berengárt menekítik, s egy magyar vitéz, Ete ezredesnek
címezve szavait, azt kiáltja, hogy a király közvitézi gúnyát öltött,
épp az imént.
– Paviába tart, a várába, ez biztos! Bokon százados! Kapjátok
el! – rikkantja Ete, aztán maga is beléveti magát a sűrűjébe.
Teljes a zűrzavar. A lombard tábornok kétségbeesetten
próbál rendet parancsolni, de szavai a semmibe vesznek. A
seregrészek felállítása meddő kísérlet marad, és a tábornok a
tisztek nagy részével együtt perceken belül maga is halott.
Futnak Berengár gyalogosai, de kelet felől útjukat állja a
Brenta, és aki a vízbe menekül, azt a magyar íjászok azonnal
levadásszák. A folyón hullák úsznak, vörös köröttük a víz.
Páncélos lovasok fordulnak a sárgán hömpölygő áradatba, és
súlyuk a meder aljára húzza őket.
Senki nem tudja, miként és honnan bukkantak fel a
magyarok, oly némán, akár a kísértetek. Harci üvöltésüket és az
eget szaggató hujj rá!-t csak akkor hallhatták már, amikor
rázúdultak a lombard táborra.
Egy rekedt hang azt ordítja, hogy a magyarok viszik a
lombardok lovait, hogy már rég elhajtották a királynak
felajánlott ménest a túlpartról, s eltűntek a fegyverekkel és
kincsekkel tömött telegák.
– Jézus nevében előre! Álljunk meg a türk disznók előtt,
vitézek! Isten velünk van! – rikoltja egy ezredes, de a következő
pillanatban holtan fordul le a nyeregből, mellében kelevézzel. A
csekély létszámú könnyűlovasság parancsnoka volt, de katonái
közül csak keveseknek sikerült lóra pattanni. A kürtösök még
beléfújnak a tülökbe, de foganatja nincs a riadójelnek.
 A magyarok vágtató soraiban sípok vijjognak, akár a
sólymok harci kiáltása. Az a lombard, aki sebesültként az
életéért könyörög, vagy magát holtnak tettetve hever a
széttaposott, vérmaszatos fűben, iszonyodva tapasztalja meg,
hogy parancsnokai bizony hazudtak neki. Mert a magyar sereg
se nem söpredék, se nem gyáva gyülevész. Sokkal inkább a
sípok és bőrkürtök jeleire azonnal s egy emberként mozduló,
rettentő gépezet.
Tizenötezer lombardra zúdult rá kevesebb, mint ötezer
magyar. A csatateret itáliai holttestek borítják, és szerencsés
napja ez annak, aki sebesülten bár, de mentheti a bőrét.
Csak akkor hagy alább a csata, amikor a magyarok
szervezetten és sebesen visszavonulnak a távoli hídon át a
Brenta keleti partjára.
A lombard király serege szétverve, megsemmisítve. Esély
sincs arra, hogy csatarendbe szerveződjék, de értelme sem lenne
immáron.
A harcmezőről elhaló segélykiáltást és hörgést sodor a szél.

☒☒☒

Öltem ebben a csatában magam is, éppen eleget.

Miután a király és kísérete elmenekült, és a csatatér
elcsendesedett, mindenkori kötelességem teljesítéséhez láttam: a
hullák között tallózva magyar sebesültet kerestem. Volt, hogy
ellenséges katonára leltem, de életben hagytam, bár más vasat
merített belé, aztán magához vette, ami a tulajdonából
használható volt. A lombardok, míg tehették, futva menekítették
a maguk sebesültjeit, de a halottaikkal mit sem törődtek.
Már leszállt az éjszaka, de a gyászos földön még mindig
imbolyogtak a keresők és a sebesültvivők fáklyái. A sötétben
csak elmosódott alakokat láttam, legázolt sátrakat, szétrugdalt,
félig eloltott tüzek üszkös maradványait, s mindent áthatott a
vér, a kiomlott emberi és állati zsigerek, a megégett hús szaga.
Sok csatát, véres verekedést megéltem, és öltem, ahogy ma.
De sokkal többet gyógyítottam, és számomra ez jóval fontosabb
volt. Többnyire szláv sebesülthordókkal tettem a dolgomat,
akikre mindig számíthattam.
Sok fiatal, erőteljes szláv meg morva csatlakozott a Berengár
királyra induló sereghez. Nagydarab legények voltak, de máris
ugyanúgy öltöztek s borotválták a fejüket, mint a magyar
vitézek.
Nemrég, Milánó falai alatt, a szlávjaink már magyarnak
mondták magukat, amikor egy csuhás barát kereszttel a
kezében, templomi zászlók alatt könyörögve elébük állt az úton,
hogy kíméljék a várost.
Tisztességes gyerekek ezek a hódolt szlávok, és noha mi
ügyesebben lovagolunk, s jobban lövünk íjjal, a baltát és a bárdot
ők is igazán mesteri módon forgatják.
Hajnalban máglyát gyújtottunk az elesett magyar vitézeknek,
és a had addig nem indult tovább, míg a tűz el nem hamvadt.
Mert a külországban, harcban elesettek lelkét segíteni kell, hogy
a tűz és a füst szárnyán honi földre repülhessen. Magyar ember
nem szívesen temeti idegen szellemek által uralt földbe a
halottait.
 A Pó sík vidéke elnéptelenedett, miután hírét vették, hogy
győztünk Berengár felett. Mintha csak ránk vártak volna a
legelők és a kertek, az elhagyott tanyák.
Még sokáig nem hagyjuk el Itália földjét, közölték a
parancsnokok, és hozzátették: Árpád nagyfejedelem úgy kívánja,
hogy maradjunk még. No nem elsősorban Berengár miatt, mert
nem a szégyenletesen megfutott, nagyképű király feje kell, bár a
pénze, amivel a békét megváltja, egészen biztosan.
Más okból is maradnunk kell, ez pedig Pannónia. A régi,
nagy Pannonföld.
A futárok, akik kevesebb, mint tíz nap alatt értek el hozzánk,
Tarhosnak kedvező híreket hoztak: olybá tűnik, hogy a frank
nem ragaszkodik annyira a pannon végekhez, a morva meg
némi kis ráhatással lebeszélhető róla. Ez utóbbi fegyveres harcot
jelentett.
Ám Pannónia megvételét nem kezdhetjük meg a tél előtt,
télvíz idején pedig főleg nem. A táltosok mind azt jövendölték,
hogy példátlanul hideg zimankó köszönt majd arra a tájékra, s
kemény fagyban okos ember inkább marad a berenaházban vagy
a jurtájában.
Itália érdekes ország, és megtapasztaltuk, mennyire gazdag.
Van még mit elvenni belőle. Azt beszélik, kellemes itt télidőn,
délebbre pedig, ahol a havat se ismerik, még inkább az.
Nosza, kipróbáljuk, igazuk van-e.
KR. U. 899. NOVEMBER HAVÁNAK UTÓJA
BAJORFÖLD, REGENSBURG

Az északi szél hó nélküli, dermesztő hideget görget a Duna

völgyében, és Bajorföld lakosai a korai fagyok elől fazsindelyes
gerendaházaikba rejtőznek. Jut abban hely a jószágnak, a
hidegre kényes állatoknak, mert ilyen időben a farkasfalkák meg
a medvék is közelebb merészkednek a tanyákhoz.
A passaui püspökség zord kőépületének vasalt ajtaja
megnyílik, és fura csapat lovagol ki a hajnali sötétségbe.
Tíz lovas, köztük két szerzetes barát, akik csuhájuk fölé a
barnamedve bundáját terítették. Kilencen a püspök emberei,
katonák valamennyien. Prémes fövegüket jól a fejükbe húzzák,
aztán csak ülnek a nyeregben, rábízván magukat a lovakra. A
jószág orrára ráfagy a pára, s ilyenkor jól jön a hátukon a mélyre
lógó, széles nyeregtakaró.
A tizedik maga Ivreai Guido, aki éppen csak megmenekült a
Brenta mentén történt gyászos végű csatából.
Egyáltalán nem állt volna szándékában harcolni, de Berengár
elvárta ezt, így kénytelen volt engedelmeskedni. Nem tehette
magát nevetség tárgyává a lovagok előtt, s inkább kardot kötött.
Sisakra cserélte a föveget, lemezpáncélra a mellest, és láb vértet
csatolt a csizmája fölé, ami csaknem a vesztét okozta, amikor a
megáradt folyón át menekült egy víz sodorta, lombos törzsbe
kapaszkodva, mivel úszni nem tudott.
 A fatörzs imbolygott, bukdácsolt a vízben, és Guido
lábvértjének szíjazata egyszer beleakadt az ágakba. A törzs
megfordult vele, s már csaknem megfulladt, mire újra a felszínre
vergődött.
Berengár, ha kereste is, bizonnyal úgy vélhette, hogy
odaveszett, mint oly sokan a hadból. Guidónak pedig nem volt
lehetősége, hogy a magyar portyázók által ellenőrzött Pó
völgyén át megkockáztassa a Paviába jutást.
Karantánföld felé kellett tartania, majd az örökké
nyughatatlan és erőszakos Aribo gróf tartományának, aztán
nagy nehezen elvergődött Salzburgig, ahol néhány hetet
Theotmár érsek házában volt kénytelen eltölteni. Maga sem
tudta, hányszor kellett tollba mondania az évkönyvet körmölő
szerzeteseknek a balul sikerült csata történetét, s ugyanez
fogadta Passauban.
Alig várta, hogy végre továbbindulhasson Regensburgba.
Az út két nap Luitpold bajor őrgróf váráig, ami most még
ugyancsak toldozásra-foldozásra szorulna, ám a grófnak, aki a
bajor terület katonai prefektusi címét viseli, még nincs elég
pénze erre. Guidóval ellentétben ő valóban született gróf, aki
szerfelett ácsingózik a hercegi címre.
A palota lépcsőin régi barátja, a szikár, de izmos, ízig-vérig
katona Luitpold siet elébe.
– Vártam a híreket október havában, mert azt gondoltam,
sietősre fogod. Örülök, hogy élve látlak, Guido. Hadd nézzem,
megvan-e kezed-lábad?
 – Azokkal semmi baj, de már a kedvemről ezt nem
mondhatnám. A lelket is kikergeti az emberből ez a hideg, meg a
nyavalyás szél.
– Tegnap hajnalban medvét lőttek a katonáim – újságolja a
prefektus. – Itt kóborolt, keresgélt a falak mentén. Ez azt jelenti,
hosszú és hideg lesz a tél, azért nem keresett még magának odút.
Gyere, egyél valami meleget, mert látom, hogy reszketsz.
– Láttam a fiadat az imént, a kis Arnulfot. Éppen lóra pattant
az udvaron. Formás gyerek, hasonlít rád. Ha olyan kemény lesz,
mint magad vagy, Bajorföldre szép idő vár.
– Még csak tízesztendős, tehát van mit tanulnia – mondja a
fiára büszke gróf, és előretessékeli a lombardot.
Guido a gróf szobájában a lobogó tűz mellett lassan felenged,
a gyomrát is megtölti, s csak aztán kérdi:
– Mi van a gyermekkel, akit a nyár végén hoztam? Megvan-e
egészségben?
– Mivel azt mondtad, fontos gyermek, a legjobbat kapja
mindenből – kacsint a gróf. – Tudós orvosmagisztert rendeltem
mellé, aki minden rezdülését figyeli, és három szolgálólányt. De
az itteniek találgatnak, tudod-e?
– Találgatnak? Mit?
– Hogy ki az apja. Hinném, hogy olyasvalaki, akinek
érdekében áll védelmeztetni. De a feleségem egyik belső
szolgálójának igen jó a szeme – vigyorog Luitpold. – Amikor a
fiúcskát hoztad, csuhában voltál, és beretvált arccal érkeztél.
Nohát, az a szolgáló rögvest arról suttogott, hogy a gyerek
vonásai szakasztott a tieid. Ki vele, barátom, miféle titkot
rejtegetsz?
 – Neked elárulom, hogy a barátságomról biztosítsalak, s
nemkülönben a bizalmamról, ami töretlen irántad, Luitpold.
Hiszen mi egyívásúak lennénk, barátom. Ez a gyermek Berengár
törvénytelen fia. Gyanítom, hogy egykoron még sokat ér, egész
diplomácia épülhet a létezésére. És éppen hogy ő hozatta ide
velem.
Az őrgróf a fejét csóválja.
– Sejtettem, hogy ilyesféle származása lehet. Eszerint
Berengár megbízna bennem?
– Most esetleg igen, mivelhogy Arnulf császár nemsokára
átköltözik a túlvilágra. Mindenhol azt hallottam, hogy napjai
lehetnek csupán, vagy tán már meg is halt. Berengár tudja, hogy
ismered a kinevezésre kerülő régenst, aki a gyermek trónörököst
igazgatja majd. Berengár tehát számítana a jövőben Hatto
érsekre, akinek nagy befolyása van a pápánál. És az sem
közömbös, hogy ha minden úgy alakul, ahogy szeretné, császár
lehet belőle. Berengár pedig nem olyan, aki megfeledkezik a
barátairól.
Luitpold kortyol a Rajna menti borból, aztán mosolyogva
megjegyzi:
– Pedig azt hihetném, hogy manapság inkább mással van
elfoglalva. Szégyenteljes futást mívelt a Brentától Paviáig, az
egyszer szent. Nem kerül a neve a krónikák dicsőítő lapjaira.
Igaz, hogy egy közvitéz ruháját aggatták rá, és végig üldözte a
türk?
– Úgy hallottam, alig tudott bemenekülni a paviai várba. Sok
súlyos hibát elkövetett a csata előtt, és ha hallgatott is a
tanácsadókra, legtöbbször elhitte nekik, hogy a magyar csak egy
csürhe. Ez volt mind közül a legnagyobb hiba. Meg aztán arról is
megfeledkezett, hogy a hadat legalább látszatra összekovácsolja.
– Hallottam hírét – bólint a prefektus. – Az lett volna az első,
hogy megteremtse a politikai kapcsokat az egyes csapatrészek
között, megszüntesse a fölösleges egyenetlenségeket. Beszélik,
hogy a vezérek folyvást egymást marták, és a viszály átragadt a
katonákra.
– Még verekedtek is egymással. És a magyar mindezt nagyon
jól tudta, barátom.
– Gondolom, a kémeik tették a dolgukat, amiként te magad
is, Guido. Irigy vezérekkel hadba indulni nagy felelőtlenség.
Mikor áll újra talpra Berengár?
– Senki nem tudja. Katasztrofális volt a veresége. A
magyarok ki sem vonultak, mint hallhattad, és most is dúlják
Itáliát az Alpoktól az Appenninekig. Nincs klastrom vagy
templom, amit ki ne fosztanának. Beszélik, hogy a holtakat a
farkasok és a hollók zabálják föl. Tervezik, hogy Modenát és
Reggiót is fölégetik, s elvisznek minden értéket. Hallottam,
amikor arról beszéltek, hogy Velencéhez vonulnak, és állítom, ha
egyszer eltökélték, meg is teszik.
Luitpold gondterhelt képpel, az öklét rágva föl s alá járkál a
kandalló előtt, amelyben öles hasábok izzanak, árnyakat rajzolva
a szőnyegekkel díszített, rideg kőfalakra, s a kürtőben dudál a
feltámadó szél. A durvára csiszolt fenyődeszka hajlik és reccsen
a csizmája alatt.
– Velencét talán mégsem. Bizánci fennhatóság, és a magyar
mostanában jó viszonyban áll Bölcs Leóval.
 – Nem jól gondolod, barátom. A magyar kiszámíthatatlan.
Ha az érdekei úgy kívánják, felrúg minden megállapodást.
– Arra gondolok, mi lesz a következő, amire lecsapnak. Itália
kincsei is elfogynak egyszer.
– Nem kellene megvárni, hogy elfogyjanak – mondja Guido.
– A következő majd Pannónia lesz. Legelébb a morváknak
ugranak neki, mert Gyermek Lajos, ha felkenik is, nemsokára
nem fogja tudni megóvni a királysága határait. Aztán
megindulnak a Duna völgyében feléd, grófom. Nem tudom,
mikor, de ezt fogják tenni, meglásd. Aribo meg a fia nem állhat
meg előttük, mert náluk keményebbeket is legyűrnek. Ezért
mondom, hogy idejében véget kell vetni a barantálásnak,13 míg
annyira meg nem erősödnek, hogy többé nem bír velük maga a
Mindenható sem.
– Megbeszélem Hatto érsekkel és a püspökökkel.
Gondolkodtam már magam is efféle megoldáson, és több
javaslatom is lenne. Tudod, hogy a leendő kis királyhoz
küldöttséget akarnak indítani a türkök? Nem is olyan sokára, tán
már tavasszal. Azt fogom javasolni, hogy tekintsük őket
kémeknek.
– Jó lesz az? – húzza össze a szemöldökét Guido. –
Megvadulnak, és meg sem várják, míg a követek hazaérnek,
máris meglódulnak, és felperzselik a Duna-völgyet.
– Ha meg azt látják, hogy félünk tőlük, vérszemet kapnak.
Maradj nálam karácsonyig, Guido, és segíts kimódolni az igazi
megoldást.

13 Fegyveres akció, hadjárat.

 Regensburg sok századot látott ősi falait még a római légiók
rakták. De ők sem hihették, hogy egykoron majd újra a hun
Attila népéhez hasonlatos had miatt kell újjáépíteni a tízöles
bástyákat.
A kígyó fejét kell venni ahhoz, hogy a fészkében tekergőző
fiait széttiporjuk – efféle gondolatokat forgat magában Luitpold,
de még nem sokan vannak a királyi udvarban, akik érdemben
meghallgatnák.
Ez most a helyezkedés ideje. A császár úgyis meghal, tehát
éltetni kell a fiát. S aki ezt Freisingben hangosabban teszi, annak,
áll a zászló.

A BIRKA ÉVÉNEK TIZENEGYEDIK HAVA

(KR. U. 899. DECEMBER)
KÖZÉP-ITÁLIA

Ősz végén már egyre nehézkesebben vonultunk, mert a

zsákmány számtalan telegát megtöltött, és őriztetni is kellett a

birtokba vett, elhagyott tanyákat a Pó síkján, ahol mindezt
tároltuk. Kemény parancsot kellett adni, kik végezzék az őrzés
felelősségteljes feladatát, mert a vitézeink alaposan ráéreztek
Itália gazdagságának ízére, és egyre-másra követelték a további
portyákat, amelyekből senki sem akart kimaradni.
Könnyen megértettem őket, hiszen magam is különbséget
tudtam tenni Itália és a sztyeppe között.
 Ez a föld merőben más világ. Elképzelni sem tudtunk ekkora
gazdagságot, és mindez alig tíznapi, legfeljebb egy félholdnyi
vágta hazulról. S ha egyszer elfoglaljuk a pannon földeket, még
annyi sem kell.
Igaz, apámtól mindig azt hallottam, hogy a rablás és a
zsákmányolás nem lehet egy nép legfőbb célja, mert az ember
egészen más okból termett erre a világra. Ugyanakkor azt is
mondta, hogy ez idő tájt nem találok olyan országot, birodalmat,
ahol a vezér vagy a nép osztaná az ő véleményét.
Az apám rendkívül bölcs ember volt, és a politikai ügyekben
sok esetben a jövőbe látott. Nemhiába hívták táltosnak, pedig
jobbára csak azt tette, mint bármelyik ostáblajátékos: előre
számolt a lépésekkel.
Ölt embert csatában nemegyszer, és akkor, amikor a családot
védte, de gyűlölte a céltalan öldöklést. Tán nem is volt e világra
való…
Néhány csapatrész, amely Itáliában több harcost veszített,
mindenképp törleszteni akart. Nekimentek a klastromoknak,
felégették a vercelli püspökséget, és megölték a kincseivel
menekülő Liudward püspököt. És nem ő volt az utolsó egyházfi,
akit erre a sorsra juttattak.
Talán kár volt, mert – lévén a püspök Berengár barátja –
többet értünk volna vele, ha túszként magunkkal visszük. A
vitézeket azonban megrészegítette a korlátlan zsákmányolás
lehetősége.
Hamar híre jött, hogy meghalt a szélütött Arnulf császár, s
ekkor Tarhos vezér szert ült a tisztekkel. Egyetértettek, hogy
immáron érvényét vesztette a szerződés, amiben kötelezettséget
vállaltunk a Berengár elleni csatározásra.
Ettől kezdve legtöbben már csakis a zsákmányszerzést
tartották egyetlen fontos foglalatosságnak, és várták a tavaszt
meg az akkortájt megérkező parancsot: indulunk haza, hogy
délnyugatról csapva a Pannóniát rettegésben tartó morvákra,
egyszer s mindenkorra a nagyfejedelem országához csatoljuk azt
a földet.
Berengár ereje, olybá tűnt, végleg elfogyott, vagy ott hevert a
csatatéren, míg el nem takarították a tetemeket, de télen
különben sem szívesen háborúzik senki. Hírlett, hogy
megegyezne velünk, de Tarhos még várt kicsinyég, hadd főjék a
király a maga levében. Az Alpok láncai mögött leesett hótól és
esőtől késő ősszel megduzzadtak a folyók, döntötték a lapost, és
az utak járhatatlanná lettek. Déli irányban sosem könnyezett
annyit az ég, így a mozgásra vágyó századok közül jó néhány
elvágtatott az Itáliát keresztben átszelő magas hegyekig, s
amikor visszatértek, virágzó kertekről, mesés gazdagságról
áradoztak.
No meg arról, hogy a lakosság imáiba foglalta a nevünket,
bár fohászukban éppenséggel az elveszejtésünkért folyamodtak.
Velük szemlélve az eseményeket, tudom én, hogy van ennek
alapja. Láttam, amint a prédáló századok berontottak a falvakba,
a magas falakkal nem védett városokba vagy klastromokba, s
leverték az őröket, netán egyenest lóháton nyargaltak be a
berenakossal beszakított templomkapun.
A legtöbben meghunyászkodtak, eliszkoltak, de emlékszem
egy papra, aki marokra fogta a súlyos keresztet, és azzal csapta
képen az egyik vitézt. A következő percben már halott volt.
Sajnáltam azt a papot.
Miközben gyűlt az arany meg az ezernyi értékes holmi, hogy
a telegák alig győzték, Modena városa mellett – amire már
amúgy is szemet vetettünk, mert még a környéke is elég gazdag
volt ahhoz, hogy többszörösen megtöltsük a saroglyát és a
vezeték lovak málháját – magam is szert tettem egy különös
zsákmányra.

☒☒☒

Egy kisvárosba – ahol alacsony kőházakban laktak az

ottaniak, s még a zsindely is lapos kőből volt, és az utcák oly
szűkek voltak, hogy az embermagas telegakerék elakadt a
sarkon – különös eseményre érkeztünk.
Megszoktuk már, hogy gyerkőcöket küldenek ki a falvak elé,
akik a fákról, lombok takarásából figyelik és jelzik, érkezik-e a
magyar, de effélét itt nem tapasztaltunk, mert sokkal fontosabb
dologgal voltak elfoglalva.
Egy téren gyülekezett éppen a városka apraja-nagyja, és az
asszonyok meg a gyerekek visítozva menekültek a házfalak
oltalmába, amikor három irányból bevágtattunk. A nap
nyugovóra készülődött, és valaki rikácsolva szónokolt egy
emelvényről.
Éppen eközben forrasztottuk torkára a szót.
Az elöljáró és a templom papja mély hódolattal járultak
elénk. Nem akarnak ők bajt a fejükre, mondták, és tudják, hogy
győztes haddal van dolguk, de ez a városnak csak jóindulattal
nevezhető település amúgy is olyan szegény, hogy nem érdemes
felforgatni a házakat a pincétől a szénapadlásig. Arany nincs,
pénzából is csak néhány Berengár-ezüst, az eklézsián pedig már
az egér se kutat szalonnabőrke után.
Azért mégis találtunk némi abrakot a lovaknak, elvermelt
zöldséget magunknak. A tolmács azt mondta, nemcsak ránk, de
Berengár katonáinak felbukkanására is készültek a helybéliek,
mivel azok szintúgy elvették a nyáron, ami a hadnak kellett.
Ámde kevéssé nyugtatta meg őket, hogy a királyi katonákkal
számolniuk még jó darabig nem kell, hiszen ott voltunk mi.
Sormás százados, a portya parancsnoka nyugodt, megfontolt
harcos volt. Általában nem engedte a felesleges emberirtást, a
vérontást, s a városkában különben is alig volt fegyverforgató
férfi, csak öregember, asszony és gyerek. Parancsnokunk, aki
csaknem úgy gondolkodott, mint az apám, előrelátó módon úgy
vélte, ha netán ez a tájék a mienk lenne egyszer, holtakkal nem
lehet megműveltetni a földet.
Miközben az asszonyok sivalkodása közepette a csekélyke
élelmet a vezeték lovakra málháztuk, néhányan mégis betörték a
templomkaput, az iszákba süllyesztettek minden értékesnek
tűnő kegytárgyat, és egy fiatal vitéz akkurátusan leverte a
feszületet az oltár mögötti falról.
Indulni készültünk, amikor valaki a tér kőfala mellé
halmozott vesszőnyalábokra mutatott:
– Jókora ökörsütés van itt készülőben, Táltosfia! – rikkantotta
vígan. – El ne higgyük, hogy nincs semmijük!
Sormás százados tüstént előkapta a papot: mire készülnek,
mondja csak! Amaz azt felelte, hogy keresztény ünnepre.
 – Aztán miféle ünnep az? Beszélj csak róla egy keveset, te
pap. A karácsony még odébb van.
A vézna tolmács a kezeit tördelve, ugyancsak
körülményesen fordított. Itáliai katolikus volt, és nem szerette
volna megtapasztalni, amint egy papot, amúgy magyarosan,
kérdőre vonunk. Szerette vagy sem, Sormás eszén nehezen járt
túl, mert a századosunkat különösen éles elmével áldotta meg
Tengri. Igen gyorsan tanult nyelveket, és néhány mondat után
rádörrent a tolmácsra:
– Be akarsz csapni, kutyafajzat! Megértettem, hogy ezek itt
embert akarnak égetni! Talán csak nem azért, mert minket
segített? Ha így lenne, a máglyának ma három vendége lesz: ez a
pap meg a falunagy, te pedig ott ülsz majd köztük.
A tolmács elfehéredett, és makogva fordított, minek okán a
pap arca lilára vált, az elöljáró lábából pedig kiszaladt az erő.
– Egy… strigát14 akarnak máglyára vetni – makogta a
tolmács. – Ma este. Az Úr parancsolta, hogy ezt tegyék. A striga
mindig nagyon veszélyes…
Sormás rám sandított:
– Striga? Az meg miféle szerzet?
– Így mondják ők a boszorkányt – feleltem csendben.
– Aha. Basirkan – dörzsölte az állát Sormás, türk nyelven
ejtve a szót, mivelhogy káliz nemzetségből származott. – És
mitől basirkan ez a basirkan? Megerőszakolt valakit álmában?
Mifelénk ezt teszi.

14 Varázsló, boszorkány.
 – A keresztényeknél a sátánnal áll cimboraságban. Ha nem
emésztik el, szerencsétlenség zúdul a városra – mondta a
tolmács.
– No, azt máris megkapták – vigyorgott a százados. – Hadd
lássam azt a némbert!
– Nem lehet. A nézésével babonáz, rontást hoz rátok és
mindenkire – rázta fejét az elöljáró, és a pap élénken helyeselt.
Sormás csak egyetlen pillanatig habozott, mert hiszen nem
tréfadolog a rontás, nekünk pedig egyáltalán nem hiányozna
idegen földön, hogy még majd haza is cipeljük magunkon, de
aztán gyorsan határozott.
– Azt mondom, hazudtok. Ide elém azt a basirkant! Ha
valóban az, én magam vágom ki a szívét, már ha van neki. Ha
valóban vérbeli basirkan, szív nélkül is elszalad majd.
Két idősebb falubéli egy szánalmas alakot ráncigáit elő az
egyik közeli ólból, aminek se ajtaja, se ablaka nem volt; egy
súlyos kőlapot kellett a tetején rúddal elforgatni, s azon a lyukon
vonták ki a szerencsétlent.
Ruhája nem is volt öltözéknek nevezhető, csupa cafat és
rongy. Olyan piszkos volt, hogy elsőre meg sem állapíthattam,
mennyi idős. A két kezét hátrakötötték egy karvastagságú
lőcshöz, és a lábaira hurkolt kötélgúzsoktól lépni is alig tudott.
Sűrű, sötét, szalmatörekes hajába tetvek költöztek. Amint
eleresztették, a földre zuhant. Azt hittem, ki is szállt belőle a
lélek azonmód.
– Ez a szerencsétlen némber lenne a basirkan? – bámult
Sormás a nyeregből. – Ezt akarják ezek tűzre vetni? Ereje sincs
már ennek a rontáshoz, a galádsághoz! Látom, alaposan
összeverték. Talmács, fordíts!
A berezelt tolmács éppen belefogott volna, amikor a
megkötözött, összevert nő alig hallható hangon megszólalt.
Sormás meglepetésében leugrott a nyeregből, s fölébe hajolt.
– Vitézek, hé! Hiszen ez a némber türkül mondja!
Vagy húsz harcos ugrott egyszerre oda.
– Türkül biz’ a! Ez az akszin15 közülünk való! Na, te pap,
most lógni fogsz, a barátoddal együtt! Ezt a gyalázatot
míveltétek a vérünkkel?
Hanem akkor már magam is leszálltam a lóról.
– Melyik törzsből való vagy? A hadtól vesztél el? Hogy
kerültél ide?
Felemelte a tekintetét, s láttam, hogy csupa seb az arca, s
csupa kék-zöld folt a teste.
– Nem… a haddal… – mondta elhaló hangon, miközben
Sormás egyik tizedese elvagdosta a gúzsokat, és a lőccsel jól
hátba verte a reszkető papot. – Jurmati vagyok. Itt… születtem,
de az apám… a Jurmati törzsből…
– A Gyarmatból (így ejtették e törzs nevét magyarul) nincs
senki a hadban – morogta Sormás. – Odahaza maradtak, a
Kárpátok alján.
– Fel tudsz-e állni? – kérdeztem.
– Nem hinném. Segítsetek. Elétek igyekeztem… Rátok
vártam az úton. Nyár óta vándoroltam… aztán bujkáltam, aztán

15 Asszony. (türk)
megint vándoroltam… Haza akarok menni… mert ezek…
megölnek.
– Megsütöttek volna, ha nem jövünk – morogta a tizedes.
– Elvisszük ezt az asszonyt – rendelkezett Sormás.
– De akkor a falura szerencsétlenség szakad! – siránkozott az
elöljáró. – Ha az Úr azt üzente, hogy meg kell égetni, az ő
üdvösségéért…
– Neked üzente?
– A papnak elébb, úgy biz’ a! – sietett a válasszal a falunagy.
– De te is egyetértettél, nem?
– Az Úr akarata ellen nem tehetünk.
– Ez a pap… erőszakot tett rajtam – mutatott remegő ujjal a
nő a veresedő képű férfira, s türk szavait megismételte olaszul is,
hogy a falunagy és a pap is értse. – Azt mondta, ha nem
engedelmeskedem… vagy ha szólni merészelek bárkinek…
elébb a fiamat fojtja meg, aztán még a tűznél is kegyetlenebb
kínhalált halok.
A pap elveresedett, aztán megszürkült a képe. Még hogy ő?
– Van fiad? Hol? – kérdeztem, és ő kétségbeesetten tallózott a
rettegő népség között. Végre előlépett egy fiatal nő, és átnyújtott
neki egy karon ülő gyermeket. – Ez a tied? – kérdeztem, mire
könnymaszatos arccal bólintott, és magához szorította.
Sormás felpattant a nyeregbe, s onnan mondta:
– Ha már egyszer az istenetek ennyire éhes valakinek a
halálára, én azt mondom, ne várakoztassunk egy ilyen nagy
urat. Megvendégeljük nyomban, nem sajnáljuk tőle – csettintett,
és a vitézek már tudták, mit kell tenni.
 Mire a pap meg az elöljáró kettőt szólhatott volna, pányvából
kötött hurokkal a nyakukban ott kapálóztak-himbálóztak
egymás mellett, a kőfalból kiálló vaskampókon.
A városkát hamarost elhagytuk. Csak arra emlékszem, hogy
síri csend követte kivonulásunkat.

☒☒☒

Ha lett volna is lelkifurdalásom, amiért két embert

felkötöttünk, annak azonnal el is szállt nagyobbik fele, amikor
megtudtam, hogy a pap többszörösen rászolgált a büntetésre.
Ő volt, aki az út mentén felszedte a kimerült, félig holt s az
itáliai télelőn vacogó nőt a járni sem tudó, egy év körüli
gyermekkel, becipelte az eklézsiára, aztán úgy vélte, immár tehet
is vele, amit csak akar.
Csakhogy a nőben volt még annyi erő, hogy ellenálljon, mire
a pap megverte, majd megfenyegette a kínhalállal. Aztán a
szobájában lekötözte, a száját ronggyal betömte, és úgy töltötte
rajta a kedvét napokon át, hogy a városkában senki nem tudott a
létezéséről.
Amikor már szóbeszéd járta, hogy a paplakból gyereksírás
hallik, a pap a lakosság előtt kiprédikálta, hogy éjszaka
boszorkányt fogott, aki elrabolt egy gyermeket, de aztán
képtelen volt ellenállni a pap Istentől kapott szent erejének, így
némi imádságos ráhatással bevallotta, hogy valójában a sátán
szolgálója.
A boszorkánynak, akit ezen a napon nem égetett meg a város
buzgó lakossága, volt tisztességes türk neve.
 – Az apám úgy hívott, hogy Arika. A falunkban a pap azt
mondta, hogy ez csak egy gyalázatos pogány név, de félt az
apámtól. Veronától nem messze születtem. Az apám egy haddal
jött a Dunáig nagyon régen, bajorral és moravánnal verekedtek,
aztán megsebesült, elkeveredett az övéitől, és Karantánföldön
áthaladó kalmárok a szekerükön hozták Velencéig. Azt képzelte
szegény, hogy a tengeren majd visszajut Bizáncba, onnan meg a
sztyeppére…
Az Arikát a magyar nyelvű törzsek Rékának mondják.
– Engem úgy hívnak, hogy Táltosfia, de ez nem a való, mert
az apám sosem volt táltos. Az igazi nevem Kölpényfia Kartal.
Tudod, mi az a kartal?
– Egy sasmadár.
– Megkereszteltek, Réka?
– Titokban, anyám rokonsága kívánságára. Amíg az apám
élt, sosem mondta el neki. Talán elvágta volna a torkukat. Őt
még elfogadták olyannak, amilyen, de nekem kereszténnyé
kellett lennem, hogy ki ne vettessek közülük.
Tisztán és érthetően, bár erős itáliai ízzel és hangsúllyal
beszélte a Jurmati-féle türk nyelvet, és egyetlen pillanatra sem
vált meg a gyermekétől. Helyre kis fiúcska volt, nagy, barna
szemekkel, és egy csúnya forradással a bal füle mögött, ami
beszaladt a fekete, sűrű haja alá.
Javasként először is a sátramba vittem a fiatal nőt s
gyermekét, és előszedtem azt az alkalmatosságot, ami olyan volt,
mint egy óriási bőrfazék, és ami miatt sokan irigyeltek, mások
meg kinevettek.
 Irigyeltek, mert a hosszabb táborozások hideg estéin forró
vizet öntöttem belé, abba füveket szórtam, és megmártóztam,
hogy a betegség elkerüljön. Még az apámnak varrta bőrből az
ügyes keleti mester, és nem eresztett sehol. Kecskelábú vázat
eszkábáltam neki, arra akasztottam, alá meg szalmát tettem,
hogy kényelmetlen ülés ne essék benne.
Aki gúnyolt, az csakis a maga nevetséges hiedelmei miatt
tette: azt tartotta, hogy aki oktalan módon, unos-untalan
megfürdik, az lemossa magáról a szerencsét. Régi, keleti dolog
ez, arrafelé mindenki ismeri, de az arab meg a türk már csak
nevet egy jót, ha ilyesmit hall, nem beszélve az apám viking
véreiről.
Árpád és a vezérek mind nagyon szeretik az időt efféle
bőrkádakban eltölteni, beszélgetve, s közben beszívva a
gyógyfüvek aromáját, ha nincs a közelben kalyiba, ahol – akár a
normannok – alaposan meggőzölhetnék magukat, és
megcsapdoshatnák a testüket frissen vágott, leveles
nyírfagallyal. Ezért néha Tarhos vezérnek is kölcsönadtam, őt
pedig nem merte kinevetni senki.
Gyógyító javas voltam, és szemérem ide vagy amoda,
pucérra vetkőztettem az asszonyt, aztán kimosdattam őt meg a
gyermekét a több hónapos koszból, elirtottam hajukból a sok
élősködőt, és írral megkenegettem felmarjult bőrüket. Enni
adtam nekik, és a fiúcskának frissen fejt kecsketejet.
Miközben elláttam a sebeit, Réka kérés nélkül is beszélt
magáról.
Így tudtam meg, hogy egy ízben elindult már elénk, amikor
hírét vette, hogy a Duna keleti partvonala mögött szállásolunk a
nagy besenyő háborúk után. Az apja akkor már nem élt, és nem
volt, ki óvja, így hát gyalogszerrel vágott neki az útnak. Már egy
hete gyalogolt, amikor a velencei dózse katonái elkapták, és
ráfogták, hogy szökött szolga.
Még így járt jobban, mert akár azzal is megvádolhatták
volna, hogy megszállta a gonosz. A pap példája bizonyítja,
milyen könnyen megy ez errefelé. Velencében különben sem volt
nap, amikor ne végeztek volna ki valakit a dózse palotája
melletti téren, a két jókora oszlop között.
Tehát onnan is szöknie kellett, és hetekig bujdosott a
nádasban, majd az útra rálelve visszabotorkált a falujába,
Vicenza városa mellé. Későn érkezett, mert az anyja néhány
nappal korábban az égbe költözött, és a falu lakosai azt
mondták, éppenséggel miatta.
Tizennégy sem volt még, kérője pedig nem akadt, mert a
származása miatt egyre rosszabb hírét keltették.
Homályosan beszélt egy módos emberről, aki felkarolta, s
talán túlságosan is a hóna alá nyúlt, mert másfél esztendőn át
vele kellett élnie, éjjel-nappal kiszolgálva őt. Ha nem tette, verést
kapott. Igazából ágyasnak kellett a férfi mellé.
Több alkalommal is megtörtént, hogy kiöltöztette valódi
hölgynek, és magával vitte lakomákra, ünnepségekre. Állítólag
azért, mert ilyenkor Réka miatt mindenki irigyelte. Ahogy
jobban szemügyre vettem, értettem is, hogy miért.
Annak az embernek Veronában szava volt, vagyis nem
lehetett akárki. Gyakorta találkozott a püspökkel és egyházi
méltóságokkal.
 Hirtelen megváltozott az arca, és megmakacsolta magát:
arról az emberről soha többé nem beszél, ne is kérdezzem. Pedig
azt is megígértem, ha a sereggel a várost közelítjük, kézre
kerítjük a nyavalyást.
Ám ő erre azt válaszolta, ha még egyszer útjába sodorja az
Isten, tudja majd, mit tegyen, én pedig ne avatkozzam bele, mert
az ő dolga. Mégis, oly szemléletesen tudott beszélni a vele
történt borzalmakról, hogy bárki a tőréhez kapott volna,
megbosszulandó minden sérelmét.
Arról is beszélt, hogy nyár óta szüntelen a lehetőséget
kutatta, miként juthatna a seregünk nyomára, de folyvást csak
Berengár király katonái elől bujkált az utakon.
Ha éhes volt, lopott a zöldségeskertekből, vagy elkergette a
disznókat, hogy ehessen az ételükből. Mandulán, gyümölcsökön,
földből kihúzgált répán és vadszőlőn élt, mert koldulni félt, és az
apjától örökül kapott büszkesége sem engedte. A kisfiú két ízben
is halálán volt, mert a teje lassanként elapadt, de a gyermek lelke
nem kellett még odafent.
Őt pedig csupán az a tudat éltette, hogy egyszer majdcsak
találkozik a magyar sereggel.

☒☒☒

Egy teljes holdon át lábadozott, aztán nem sokkal a

keresztények karácsonya után oly gyorsan talpra állt, hogy alig
hittem. A tanyán, ahol tábort vertünk, a félszerben lakott,
takaros ágyat készített magának és a kisfiúnak ágakból és
szalmából, tőlem pedig kapott derékaljnak egy medvebőrt,
takarózni meg egy másikat.
Egy törött ásóval kivájta a félszer keményre taposott földjét,
és a lyukban tüzet rakott, hogy meg ne vegye őket az isten
hidege. Oly csendesen éldegélt a kisfiúval, hogy a hangját is alig
hallottuk.
Én jobb szerettem télvíz idején is a sátrat. Beburkolóztam a
medvebőrbe, s a tűzben köveket melegítettem, azt raktam alulra,
majd betakartam vékony réteg földdel. Kellemes, meleg
fekhelyem volt mindig.
Réka is egyre több időt töltött nálam. Ölében a kisfiúval
mesélt nekem Itáliáról, a szokásokról, a nélkülözéseiről és
kínszenvedéseiről, de főként a tűz miatt jött, ami napközben is
égett. Később már maga ügyelt rá, ahogy az apjától eltanulta.
Lassan kiteltek az idomai, mert nálam mindig jó falatok
várták, és a szemébe visszaköltözött a fény. Amikor megfésülte a
haját, vastag varkocsait magyar módra hajkarikákba szorította,
és jobbról-balról szépen csiszolt rézkorongot kötött a halántékán
lógázó, rakoncátlan tincsekbe; akkor láttam csak, hogy valóban
nagyon szép.
Alacsony, de arányos alkatú volt, a haja hollófekete, és
szemének finom mandulavágása mutatta, hogy ereiben nem
kevés keleti vér folyik. A bőre nem volt olyan sápadt, mint az
északi nőké, se nem annyira sötét, mint a lombardoké. Én meg,
aki sokáig kezelgettem a sebeit és kenegettem írral, igazán
tudtam, hogy vékony termete duzzad az erőtől. Réka valójában
gyors és ügyes volt, de még ekkor sem árulta el nekem, mekkora
tudomány rejtezik benne. Márpedig azt minden vitéz
megirigyelhette volna.
A kisfiának még nem adott igazi nevet, s nem érdekelte már,
hogy a keresztényeknél mi a szokás. Azt mondta,
megkeresztelve sincs, és a névadást magyar szokás szerint akarja
majd, ahogy az apja történeteiből tanulta.
Hogy a rossz szellemek a védtelen gyermekesét ne
környékezzék, becsapván őket – apja régi tanításai nyomán –
Porszemnek nevezte a kisfiút, aki lassacskán iperedett.16 Kitelt az
arcocskája, lelappadt óriási hasa, erősödtek pálcikavékony karjai
és lábai, s egy napon arra lettünk figyelmesek, hogy imbolyogva
felegyenesedik, és tesz néhány lépést. Ha szóltam hozzá, tágra
nyílt szemekkel nevetett rám, de csaknem mindenki mástól félt.
A hadhoz a Duna mellékén, Pannonföldről vagy a karantén
gyepűnél csatlakozott szláv, magyar meg németajkú asszonyok
és lányok mindenben segítették Rékát, bár gyanítottam, hogy
kitüntető figyelmük főleg nekem, a gyógyító javasnak szól.
Tizenhat tavaszt számlált akkor. És mikor már nyoma sem
maradt sebeinek, elérkezettnek látta az időt, hogy a fia mellett
végre magára is gondoljon. Egy álló napra nyoma veszett, és
csak este toppant elém, karjában a kisfiúval, pironkodó arccal:
– Tudsz nekem ruhát venni? Találtam hozzám illő magyar
ruhát. Csizmát, selyembugyogót, inget és kaftánt. Nem kerül
sokba, de nekem semmim nincs, lopni pedig nem fogok sem
tőled, sem mástól. De magyar nőként szeretnék járni-kelni. Még

16 Növekedett (cseperedett).
sosem lehetett igazi magyar ruhám! Van-e annyi pénzád,
ezüstöd, hogy ruhát végy nekem, Széphajú?
Igazából nem állt a szájára a Táltosfia, ahogy mindenki
hívott, sem a javas, sem pedig a Kartal. Az apám nevezett kicsi
koromtól úgy, hogy Harfarge, ami az ő viking nyelvén annyit
tett: Széphajú.
Volt egy hasonnevű, nagy királyuk a normannoknak. S mivel
a hajamat sosem beretváltam ki magasan, mint a magyarok a
homlokukat, akik csata előtt az egész koponyájukat tarra
nyírták, a találó név rajtam maradt. Noha nem volt éppen
magyar vitézhez méltó, voltaképpen egyáltalán nem bántam.
– Veszel nekem magyar ruhát, vagy keressem meg magam a
rávalót? – állt elém csípőre tett kézzel, és felnézett rám hatalmas,
csillogó, mélyfekete szemeivel. – Mondd meg, és ezt fogom
tenni. Dolgozom. Ha veszel, gondoskodom rólad, Széphajú.
Feltéve, ha nem zavarsz el magad mellől, mondván, hogy már
meggyógyultam.
Nem állt szándékomban elzavarni, de nem is marasztaltam.
Ő sem akart volna elmenni, és nagyon igyekezett, hogy a
kedvemben járjon.
Magam kísértem el ahhoz az asszonyhoz, akinél a ruhát látta,
mert attól tartottam, becsapják.
Alig jött ki szó a torkomon, amikor megpillantottam őt,
miután kibújt a toldott-foldott sátorból.
Égkék, bő ujjú kaftánt viselt, széles, rézcsatos bőrövvel,
égkék selyembugyogót, aminek a szárát betűrte a csaknem fehér
nemezcsizmába. Szinte vakított magas nyakú ingének fehérje és
a föveg hermelinprémje. Gyönyörű volt benne, de volt egy
hibája.
– De hát… ez férfiruha! – mondtam. – Ezen nincs semmiféle
dísz, ami a női mivoltodat mutatná!
– Mert a fiamé volt – sietett a magyarázattal az asszony. –
Padova mellett egy portyán az egyik paraszt villát hajított az
oldalába, és már nem volt mit tenni. Ez volt a váltóruhája, ebben
ment mindig a táncba.
– Kidíszítem, Széphajú! – repesett Réka, az asszony pedig
mosolygott a megszólításomon. – Kivarrom gyöngyökkel,
kihímezem a csizmát, meglátod, milyen szép lesz. Kérlek, vedd
meg, annyira szeretném!
Az ezüst, amit a ruháért fizettem, legalább tizenöt jó ló árával
volt egyenlő, de akkor ez eszembe sem jutott. A nyeregből
számoltam le a pénzát, mert magyar vitéz sosem gyalogol, s az
efféle dolgokat is lóhátról intézi. Mielőtt felültettem volna
magam elé Rékát, az asszony hozzám hajolt, és cinkos mosollyal
azt mondta:
– Tudom, hogy nincs asszonyod, Táltosfia. Vedd el ezt itten –
hunyorított Rékára, akit annyira lefoglalt élete első magyar
ruhája, hogy másra figyelni sem tudott.
– Hagyj már, no! – súgtam mérgesen. – Eszem ágában nincs
nőül venni.
– Vedd el, és nem bánod meg – unszolt. – A helyedben, s ha
férfi lennék, én már csak elvenném.
– Aztán minek, te?
– Hogy te milyen buta vagy, tudós javas létedre! Hát nem
látod, hogyan néz rád? Hogyan szól hozzád? Ejh, férfiak! –
legyintett. – Hiába tartjátok magatokat többre, az eszeteket
mégis a gatyátokban hordjátok, de te még ott se. Fából faragtak
tán, Táltosfia?
Azt mondtam, ez csak buta asszonybeszéd. Ám amikor
felemeltem Rékát magam elé a lóra, és éreztem a karomon a
derekának finom nyomását, ugyancsak elbizonytalanodtam.
Végigkocogtunk a sátrak között, aztán a tanya mellett
tovább, oda, ahol Sormás százados lakott egy halom
mesterember gyűrűjében. Már messziről láttam az öreg
bolgárföldi szürke sátrát és a rúdról lógó csizmákat. Mert a
hadnak szüksége volt az efféle holmikra, csakúgy, mint az
élelemre, a tönkrement ruhadarabok pótlására.
A magyar zsoldba állt bolgár mester a sátra előtt üldögélt.
– Láttam nálad egy pár finom, nándorföldi bőrcsizmát,
barátom – kezdtem. – Van-e ennék az asszonynak a lábára való
is?
A bolgár elvigyorodott. Talán az járt a fejében, hogy minek
egy szolgát ennyire ajnározni, ruházni, minek neki drága
bőrcsizma, amikor mások bocskorban, jobb esetben egyszerű,
sarkatlan nemezcsizmában járnak. A válasz is azonnal készen
állhatott ki nem mondott kérdéseire, de nem közölte velem, csak
térült-fordult, és mire felocsúdtam, vásároltam Rékának egy pár
méregdrága csizmát, olyan szépet, amilyen még nekem sem volt
soha.
– Hallod-e, te javas, jól tartod a szolgálódat – jegyezte meg a
szaracén, miután a tarsolyba dugta a pénzát. – Mitől olyan
különleges ez az itáliai nő? Hogy magyar ruhában járatod, azt
látom. De attól még csak itáliai marad.
 – Kifizettem a csizmát, most már fogd be, szaracén! –
förmedtem rá. Nem haragból, sokkal inkább zavaromban.

☒☒☒

Attól a naptól, hogy Réka magyar ruhába bújt, egyre több

irigykedő pillantást véltem megvillanni a hátam mögött, de azt
csak mi ketten tudtuk, hogy volt biz ok arra bőven.
A régi istálló meg a szalmára dobott medvebőr végleg a
múltba veszett, és néhány nap után arra eszméltem, hogy a
bölénybőr takaróm alatt ketten vagyunk, a sátor pedig egyre
szűkösebb hármunknak.
De hát illő ilyesmivel kérkedni egy komoly férfiembernek,
aki ráadásul özvegy?
Valóban csodaszépen alakítgatta nőiesre az inget, kivarrva a
nyakát apró ezüstpénzákkal, egy vitéztől olcsón vásárolt
gyöngyökkel, amiből a hajfonataiba is jutott bőven. Azt is
tudtam, hogy csakis azért szerzett egy fekete magyar asszonytól
arcpirosítót, mert nekem akart tetszeni. Én azonban úgy tettem,
mint aki nem veszi észre, de csak sötétedésig voltam képes
uralkodni magamon.
Az asszony szavai csengtek a fülemben: „Vedd nőül,
Táltosfia!”
Ő pedig máris úgy viselkedett, akár egy jól nevelt, illemtudó
feleség. Mivel apjától az apró részleteket mégsem tanulhatta el,
így most sok mindent pótolnia kellett. Mindezt azonban
dicséretes szorgalommal és odaadással mívelte.
 Az asszonyoktól leste el a konyhai szokásokat, és
boszorkányos gyorsasággal tanulta meg, mit kell tennie egy
nőnek a sátor körül, hogyan főzzön a vasból kalapált,
háromlábra állított üstben.
Megtanulta, miként kell a követ tűzben forrósítani, ha úton
van a had, és faedényben vagy bőrből hajtogatott
alkalmatosságban kell elkészíteni a meleg étket. Neki erre a célra
külön köve volt, amit csillogóra mosott-törölgetett, mikor itáliai-
magyar vegyes módra főzte vele a sűrű és fölöttébb ízletes
zöldséglevest.
Reggelente, hacsak nem támadt kedvünk egy kis
szerelmeskedésre még a bőrök alatt, korábban felkelt, mint én.
Pirkadattól késő estig a kedvemet leste, és meg sem állt a
munkában. Táplálta a tüzet, a bálványok elé mindig tett friss
ételt és italt, és ha már nem volt dolga, mellém bújt, hogy
tanítsam. Mind többet és többet akart tudni, s arról beszélt, hogy
tökéletes magyar asszonnyá akar válni, mire hazaérünk a
magyar szállásvidékre.
Eljött az a pillanat is, amikor eddig rejtett, különleges
képességeiről is meggyőződhettem. Megvallom, kellően meg is
lepett.
Történt, hogy egyszer véletlenül leejtette a nehéz üstöt,
miután homokkal kisúrolta és akkurátusan eltörölgette egy
ronggyal. Láttam, mennyire fáradt, de az üst behorpadt, én
pedig megfeddtem: – Ügyetlen vagy, Réka!
Nagyon a szívére vette. Az arca elszürkült, és gyilkos
pillantással nézett rám.
 Kisvártatva meg is feledkeztem már erről, és tettem tovább a
dolgomat. Épp az asszonyoktól kapott, frissen szedett
gyógyfüveket rendezgettem a telega kerekének dőlve, amikor
tompán koppant a telega oldalába egy kés, a vállamtól alig
tenyérnyire.
Csakis Réka volt a közelemben, de ő is legalább húsz lépésre.
– Megbolondultál, vagy mi lelt? – bámultam rá értetlenül, s
próbáltam kihúzni a kését a deszkából, de az olyan mélyen
belefúródott, hogy egy kézzel képtelen voltam rá.
Hozzám lépett, kifeszegette a pengét a fából, és egészen
közel hajolt:
– Nem… vagyok… ügyetlen – sziszegte résnyire húzott
szemmel, melyből villámok hasítottak, és a szavakat lassan,
nyomatékkal ejtette. Aztán erélyes mozdulattal az övébe rejtette
a kését, s mintha mi sem történt volna, finom, nőies
mozdulatokkal folytatta az ürühús darabolását egy deszkán. Ám
azért még nem hagyta annyiban, és a válla fölött hátraszólt: –
Sose mondj nekem többet ilyet. Megértetted, Széphajú?
Ekkor tapasztaltam először, hogy – noha Réka külsejét és
gondolatait tekintve igazi nő – többféle, különleges anyagból
gyúrta az Örökkön Kék Ég. Amikor jobban kiismertem, rájöttem,
hogy azokra a nőkre emlékeztet, akikről apám
gyermekkoromban mesélt, s akiket ő férfiölő, harcos
amazonoknak hívott.
Nagyon büszke volt az apjától tanultakra. Arról mesélt, hogy
fiútestvére nem lévén, a Tengri jobbjára költözött jurmati vitéz
neki tanított meg mindent abból, amit kiskorától lassankint
minden magyar gyerek elsajátít. De hát a gyerek csak „férfigyerek”
lehet, mert magyarnál, türknél meg egy sereg pusztai népnél a
leány nem az, és nem is sokat számít.
Később sokat megmutatott a tudományából. Sosem hittem
volna, hogy egy nő ilyen jól bánhat a késsel, a kelevézzel, ilyen
pontosan küldheti célba a nyílvesszőt. Képes volt a férfikézbe
való erős, magyar íjat felajzani, ügyesen a térdhajlatába szorítva
s ránehezedve, s a szablyát is mesteri módon forgatta. Férfiakat
megszégyenítő képességei miatt a vitézek egyre jobban
tisztelték, és tartani kezdtek tőle.
Pedig ő sosem kérkedett a tudományával, mert nem tartotta
illendőnek, és igyekezett igazi asszonyként viselkedni. Ám
valamit még a fegyverforgatásnál is jobban tudott: ragaszkodni.
Gondtalan özvegyember életemnek egyszerre befellegzett,
úgy, hogy még csak nem is vettem észre, aztán meg nem is
bántam. Családom lett, mert a kívülállók mind így látták, én meg
rájuk hagytam.

☒☒☒

Már alaposan benne jártunk a Majom évének Második

Holdjában, és a tavaszi holdtöltekor megrendezett ünnepségek
előtt az itáliai sereg táltosa azt jövendölte, hogy a szellemvilág
kinyilatkoztatásai szerint nemsokára parancs érkezik a
hazavonulásra.
A vitézek nyugtalankodni kezdtek. Arról pusmogtak, hogy
ha nemrég csellel bevettük Modena városát, minek hagynánk itt
a többi gazdag város kincseit. Lám, Modena sikerült, miért ne
sikerülne ugyanígy Verona, Vicenza, Bergamo?
 Tarhos tudhatta egyedül, mit kell elvégeznünk még Itáliában
hazaindulás előtt, s az mikor lesz, S mivel tudta, engedélyezte,
hogy az ezredek portyákat indítsanak a tavasz beálltával, s
utoljára rárezzentsenek a király alattvalóira.
– Vedd olybá, Táltosfia, hogy ez most ismét egyfajta vadászat
lesz – tudatta bizalmasan Kadocsa, akivel egyre többször ültem
le hosszú beszélgetésekre, miután javasi teendőimet arra a napra
bevégeztem. – Borongónak látnia kell az erőt, hogy eszébe ne
jusson ellenünkre tenni. Szépen megjuhászodott tavaly ősszel, az
orrát se dugta ki a várából, vagy tán nem is ott lakik, hanem
elmenekült a nyugati frankokhoz. Az a fontos, hogy most a
portyák elvágtatnak minden égtáj iránt, megmutatják, hogy a
tavasz új erőt hozott a magyarnak, aztán pediglen tárgyalunk
Borongóval.
– Mi mennénk hozzá?
– Vagy ő jönne ide. A legvalószínűbb, hogy ez is, az is lesz.
Te is ott leszel a tárgyalásokon, amikor rászorítjuk az
adófizetésre.
– Megválthatja országa békéjét – mondtam, és Kadocsa
bólintott.
– Nincs is egyéb választása. Csakis akkor megyünk haza
innen, ha fizet. Tíz véka ezüstpénzában kiegyezhetünk, így
mondta Tarhos vezér. Neked pedig azért lesz ott a helyed, mert
van sütnivalód.
– Jó ár a békéért. Tíz véka ezüstöt a málhás lovak közül is
csak az erősek bírnak elcipelni.
 – Van lovunk elég. Te pedig azon a napon magadra öltöd
egy magyar herceg arcát, ugyanis te fogsz Tarhos helyett
tárgyalni.
Elképedtem. Még hogy én tárgyaljak a nagyfejedelem fia
helyett? Ekkora merészségre sosem vetemednék.
– Márpedig így lesz. Megértheted, biztonság okából…
Előfordulhat hitszegés, és Tarhos vezér személye…
– …mégiscsak fontosabb, mint az enyém – egészítettem ki. –
Értem. Ha a vezér parancsa ez…
– Ez lesz – mondta nyugodtan az ezredes. – Te sokat tudsz,
Táltosfia, Tengri sok tudományt elültetett a fejedben. Nyelveket
beszélsz, átlátsz a szitán, nem könnyű téged sarokba szorítani.
Pillanatnyilag nálad alkalmasabb nincs ebben a hadban, és egy
királlyal mégsem tárgyalhat valamelyik századosunk, akit már
ismernek a portyáról, a csatából. Mellesleg egyedül te vagy, akit
még nem látott senki hadak élén vágtatni.
– Vagyis elhiszik rólam, hogy herceg vagyok, Árpád
véréből…
– Vagy valamelyik másik magyar fejedeleméből, ezt majd
kitaláljuk. Ne szólj erről senkinek. Ha kedved tartja, csatlakozz
egy portyához elébb, aztán majd megkapod a pontos feladatot.
Az eszem ugyan azt mondja, ne eresszelek, mert bajod eshet,
ámde ahova mentek, ott is elkél a tudós szem. Vizslassátok át a
vidéket Berénnyel, és ha nagyobb királyi csapatot láttok, rögvest
küldjétek hírvivőket. Te pediglen ügyelj a nyakadra.
Ezt tettem. Az idő szépnek ígérkezett, és egy másfél száz
emberből álló csapat Berény százados vezetésével néhány nap
múltán indult nyurgáinak.
 – Amíg megjövök, a sátramért te felelsz – búcsúztam Rékától,
aki először mindent elkövetett, hogy lebeszéljen az útról. – Nem
maradhatnak a portyázók javas nélkül, magad is tudod. Arrafelé
egyre több királyi katona kószál, meglehet, összecsapunk velük.
De megígérem neked, hogy hamarost visszajövünk, és indulunk
haza. Az Örökkön Kék Égre esküszöm, hogy így lesz.
– Ha sólymot látsz a fejed fölött, Széphajú, az én leszek.
Követni fogom minden lépésedet – mondta ő, és megmarkolta
lovam zablavasát. – Nem lesz titkod előttem, mert azt is látni
fogom, mit teszel éjjel és nappal. Így lesz, és kérem Tengrit, hogy
ügyeljen rád.
A sátram hátulsó falánál ott álltak á kis istenszobrok, előttük
tálka és hasas szilke,17 bennük étel-ital. Utoljára magam is arra
kértem a szellemeket, kísérje hadiszerencse a portyát. Odint és
Thort sem felejtettem ki a sorból. Talán éppen miattuk volt, hogy
mikor befejeztem az áldozást, felmorajlott az é| valahol északon,
a hegyek fölött.
Réka nyeregbe ült, és ölében a kis Porszemmel a táboron
túlra követtek, de az őrvonalon vissza kellett fordulniuk.
Alakjuk egyre kisebb lett, aztán eltűntek a szemem elől,
miközben vágtába lendült a százötven vitéz és a csaknem ötszáz
ló.
Már csak az előttem álló feladatra tudtam figyelni.

☒☒☒

17 Kívül és belül mázas cserépedény.

 Egy hétre rá, hogy a Pó menti tábort elhagytuk, Bergamo
alatt martalóccsapatba ütköztünk. Egyet elkaptunk közülük, de a
többi megfutott.
A fogoly elmondta, hogy tavaly még valamennyien a király
seregébe tartoztak, ám az széthullott, így ők sem tértek vissza.
Most a királyi törvényeken kívül élnek, lopnak és rabolnak, ahol
tudnak.
Berény megjegyezte, hogy veszélyt jelenthet a portyára, így
aztán valaki agyoncsapta.
A többitől se szabadultunk meg. Lépten-nyomon
kereszteztük a nyomaikat, amelyekből kiolvashattuk, hogy
ugyancsak sietős az útjuk. De szervezetten vonuló királyi
katonákkal nem találkoztunk, bármerre is jártunk.
A széles vidéket uraltuk, és a falvak, kisebb városok elöljárói
úgy vonultak elénk, mintha máris uraiknak fogadtak volna el.
Tarhos vezér azonban nem tetszelgett soha ebben a kétes
szerepben, és az ezredesek se hitték, hogy ez időn igényt tartunk
Itáliára.
Csakis Itália vagyonára, de abból minél többre.
A törvényen kívüli katonákkal való találkozás után
következő napon történt, hogy valahonnan több nyílvesszőt is
kilőttek ránk. Az egyik megsebesített egy lovat, és a
szerencsétlen pára összerogyván, maga alá temette a vitézt,
akinek lába törött.
– Nézd, az anyjuk keservit! – dühöngött Bátur tizedes, és
mutatta a ló nyakából meredő tollas vesszőt. – Magyar nyíl!
 Se közel, sem pedig távol nem láttunk idegent, és Bátur ebből
arra következtetett, hogy az íj is magyar, mert csakis az röpíti el
a vesszőt ilyen messzire.
Berény azonnal intézkedett: négy tized jobbra kerít, négy
másik balra, átfésülik a környéket, akárcsak vadászatkor.
Kikerültek az íjak a tokból, a tegezből egy marokra való
vessző, és mindenki hegyezte a fülét, meresztette a szemét.
Berény azt morogta, ha most itt lenne a vadászebe, percek alatt
megtalálnánk azt a mocskos disznót.
A nyomok azt mutatták, hogy legalább tízen vannak; a
lovaik patkoltak, tehát itteni jószágok. Néhány facsoport és liget
tarkította a tágas mezőt, ami nekiszaladt a lankának.
Ismerős volt a táj.
Bod tizedes különítménye aztán megkergetett néhány idegen
lovast, akik iszkoltak is, mint a nyúl, de a testes lovak hamar
elfáradtak alattuk, így beérték őket. Amikor a távolság szépen
elfogyott, nyilat eresztettek a hátukba, és egynek sem
kegyelmeztek.
Sípjel sivított át a dombokon: Berény hívta vissza Bod
negyven emberét.
– Ott van egy fölperzselt tanya – mutatta a százados a
szánalmas romokat. – Kücsen azt mondta, látott oda bevágtatni
majd egy tucatot.
Kücsennek volt mindőnk közül a legjobb szeme. Akár a
karvaly, úgy látott. A nyomokból ítélve igaza is volt, így aztán
körülkaptuk a tanyát, ami látszólag csendes volt. Amint
közeledtünk, felismertem: ugyanaz volt, ahol a két öreggel, a
félig-meddig magyar vérből született leányzóval, aki szemet
vetett a fiatal Szerénd vitézre, meg a gyerkőccel hozott össze a
sors még ősszel.
Üszkös gerendák, lerontott, kormos kőfalak maradtak a
tanyából.
– Elbújtak a fal mögött – mordult Berény. – Rosszul tették. Itt
nincs hova rajtőzni. Tömör, Bolta meg Kálla! Cserkeljétek körbe
minden oldalról, de az íjászokra ügyeljetek!
Amint a három tizedes a csapatával előreindult, a romok
közül kiugrott néhány ló. Mintha megriadtak volna valamitől,
úgy vágtattak, magasra rúgva a köveket, egyenest a
hegyoldalnak. Vasalt patáik kalapácsként koppantak, de a
hátukon nem ült senki. Berény százados ugyancsak felvonta a
szemöldökét.
– Valamit nagyon rosszul tesznek azok odabent. Gyerünk,
vitézek, zargassuk ki őket onnan, de ne csapjátok agyon mind!
Hátha megtudunk valami okosat!
Egyszerre négy irányból vágtattunk a tanyára. Az elpusztult,
koromtól fekete házak, félszerek, istállók között tágas hely volt a
lovaknak forgolódni, és orvul nem támadhattak senkire.
Legalábbis ezt hittem.
Már úgy tűnt, elkaptuk mind a hetet, és háromban már csak
pislákolt az élet, amikor az egyik embermagas falról éppen rám
zuhant a nyolcadik. Ugyancsak volt még benne erő, mert eddig
rejtőzködött, és meg akarta szerezni a lovamat, persze, miután
engem lerántott a nyeregből.
Vékony, nyurga, velem egyidős fickó volt, és azonnal villant
a kése, alig bírtam elkapni a csuklóját. Lovastul feldőltünk, én
kerültem alulra, ráadásul arccal a földnek, és azon voltam, hogy
kiszabadítsam magam, amikor felnyögött, és elernyedtek a
tagjai.
Kifordultam alóla, és egy fura kis alakot pillantottam meg a
természetellenes pózba merevedett lombard legény fölött.
Ruhának nem nevezhető rongyokba burkolt vézna teste akár az
éhező s a falkából kivert farkaskölyöké. Szurtos arcát előrehulló,
ápolatlan haj keretezte, és az arcon kiütközött a gyilkolás
rettenete. Két öklébe zárva még mindig szorosan markolta a
széles pengéjű, rozsdás kést, amivel elsőre a lombard veséjébe
szúrt, majd a nyakszirtjébe ütötte.
Lihegett, csaknem hörgött, de inkább az átéltek miatti
izgalomtól. Akkor ért oda egyik vitézünk, és már emelte a
lándzsát, hogy belévágja.
– Ne! – ütöttem félre a vészesen közelítő fegyver hegyét. – Az
életemet mentette meg!
– Ez-e? – bámult hitetlenkedve a kis fickóra. – Bolondítasz,
Táltosfia? E’mmég magával se tud mit kezdeni…
– Leszúrta, még mielőtt elvágta volna a torkom ez a mocsok
– tápászkodtam fel, és mérgemben belerúgtam a holttestbe.
– Ejha! Miért nem tudsz vigyázni magadra? – kérdezte a
vitéz, és nevetve elkocogott.
Fölemeltem a gyerkőcöt a,porból.
– Te lennél, kis solymász? Megismerlek! Hát te emlékszel-e
rám?
Ajh, hát mit beszélek, hiszen ez nem érti a magyart!
Ám megismert, mert bólintott. Kérdeztem, hol vannak a
többiek, de nem válaszolt, csak mutatta, hogy egymaga van.
 Hamar rádöbbentem, hogy nem tud beszélni, pedig legutóbb
még volt szava. Mi okból vette vissza tőle a Teremtő? Reméltem,
hogy majd rájövök.
Elmutogatta, hogy a királyi katonák mindenkit megöltek a
tanyán, azokat is, akik látva az elvonulásunkat, előbújtak az
erdőből.
– Volt itt egy lány. Mi lett vele?
Megrázta a fejét, és mutatta, hogy a lány alszik, mélyen a
föld alatt. Aztán a szurtos és vérmaszatos, sebhelyes kezeit látva
megértettem, hogy a halottakat és a házukban megégett
embereket ő maga temette el puszta kézzel egy gödörben, ahol a
tanyasiak agyagot bányásztak, hogy edényt égessenek.
– És a sólymod? Megtanítottad-e vadászni és visszajönni?
Lassan ingatta a fejét, aztán elmutogatta, hogy a sólymot
elvitték a katonák.
Nem értettem, hogy maradhatott életben, és nem hittem,
hogy egyszerűen csak elbújt két, egymásra zuhant felnőtt
holtteste alatt. Pedig a gyermeki lélek sokszor a legkézenfekvőbb
megoldást találja a túlélésre.
Berény százados a vállát vonogatta:
– Megszoktam, hogy néha furcsán viselkedsz, másként forog
az agyad, mint a többinek – mondta –, de hát te táltosnak vagy a
fia. Nem bánom, ha magaddal akarod hozni ezt a kölyköt, hát
tedd. De azt megmondom, hogy neked kell ügyelned rá, etetned-
itatnod, és ha lopáson érem, csak miattad nem veretem agyon,
de akkor takarodnia kell a portyából.
Ezzel magam is egyetértettem, és elmagyaráztam a fiúnak is.
 Vagy egy hetet töltöttünk még Bergamo vidékén, és
ellovagoltunk egészen Milánó alá, majd megfordultunk. Berény
foglyokat gyűjtött, amint azt Tarhos megparancsolta. Jobbára
csak erejük teljében lévő férfiakat, az asszonynépet, a gyerekeket
s a dolgozni nem tudó öregeket békén hagytuk. A foglyok népes
csoportjából aztán a legjobbakat kiválogatták az ezredesek, mert
kellett a jó fazekasmester, a teszér,18 a vasverő és másféle
kézmíves minden törzsben.
Igaz, jönni ugyan nem akartak, de emlékszem egy mesterre,
aki mindenféle csodás csecsebecséket készített, s szinte minden
anyagból képes volt erre. Ő a családjával együtt került láncra,
később pedig Árpád nagyfejedelem közvetlen udvartartásában
laktak. Mire hét esztendőre rá eljött a magyarok első nagy
háborúja, már kiválóan érezte magát közöttünk a megbecsült
mesterember, aki megtanulta a nyelvet, sőt meg is gazdagodott.
A foglyok nagy része nem is tudta, hogy milyen rövid ideig
tart a rabság. Berengárnak adtuk őket, amikor a béke
megváltásáról tárgyaltunk, vagy hazavittük magyar földre, ahol
szabad emberként tehette dolgát, ha valóban értett olyasmihez,
amihez mások nem.
A gyerkőcnek szereztem tisztességes ruhát, egy pár bocskort,
hogy a lábát megvethesse a fakengyelben, és kiválasztottam neki
a magam öt lova közül egy heréltet. Ügyesen ült a hátán, és le
nem maradt volna tőlem semmi pénzért, de azt is megfigyeltem,
hogy kicsit fél a lovaktól.

18 Ács.
 Továbbra sem beszélt. Később az apám elmondta, látott már
ilyent az araboknál fiatal korában.. Volt valaki, akinek kiirtották
a családját. Az sem szólalt meg utána.
Jóravaló kis fickó ez, és a bátorsága mellett hatalmas a szíve,
így vélekedtem. Mivel a nevét sosem tudtam meg, magam
adtam neki, és a sólyom után Kerecsének kezdtem hívni.
Nem bánta, és hallgatott rá. Amikor elmondtam neki, hogy
lakik velem egy asszony, akinek érti majd a szavát, s együtt
megyünk innen magyar földre, megragadta a kezem, és
megcsókolta.
Attól az időtől a csapat előtt én lettem Táltosfia, a „jóságos”.

KR. U. 900. MAIUS HAVÁNAK UTÓJA

PAVIA, A KIRÁLYI VÁROS

A mellvéd mögött álló Berengár hunyorogva szemléli a

magyar hadat. Nincs itt mind, legfeljebb kétezer – mondja

mintegy magának. Aligha mernek Paviára támadni, túl sok
nekik a fal, és túl magas, a város utcái pedig szűkek.
Vajon kikémlelték-e már, milyen belülről Pavia? Bizonyára
igen. Vagy kihallgatták a kalmárokat, a szerzeteseket, esetleg
áruló szólt a városról.
– Ott van a vezérük – mutatja egy palotagróf. – Zászlós,
lófarkas kopja, valami csillog a hegyén, talán szarvas vagy sas.
Nem javallom, hogy kimenj elébük, felség.
 – Nem áll szándékunkban – mordul a király. – Majd te mész
és tárgyalsz a nevünkben. Ha megvásárolható a béke, akkor
ajánlj érte ezüstöt. Ezeknek úgyis csak az érték számít. Az érsek
úr elkísér, és kapsz ötven vitézt, hogy el ne illanjon a bátorságod.
A palotagróf meghajol, ám hogy mit gondol e pillanatban,
azt jobb, ha Berengár nem tudja.
– Utána mi lesz, felség? – kérdi csendben egy fekete csuhába
bújt pap. – Megbízol-e a magyarban?
– Nem ez a fontos – feleli a király –, hanem hogy
eltakarodjanak.
– A szentatya sok levelet kap mostanában, felség. Ezekben
pedig többnyire az áll, hogy ha a magyarok
továbbterjeszkednek, a te hibád lesz, amiért Rómára és a
Szentszékre vonod a bajt.
– A szentatya támogathatta volna kissé erélyesebben a hadat,
amikor fegyverbe szólítottam Itáliát. Tán nem lett volna akkora a
széthúzás.
– Azt is beszélik a bíborosi karban, hogy mit sem érő ezüstön
vásárolsz magadnak nyugodalmat, és ezzel a bajorokra küldöd
ezt a hordát.
– Nekem a királyság érdeke előbbre való, mint a Duna
völgye, ahol nem hallik messzire a szavam – mondja fojtott
hangon Berengár, és a szemében lángok villannak. – Majd ha a
szentatya átgondolja, hogy kinek a fejére illik jobban a császári
korona, akkor a Császárság érdekeit helyezem előbbre.
A pap búsan csóválja a fejét. Úgy tűnik, a király és a
Szentszék érdeke mintha nem lenne ugyanaz. Meg aztán
csatavesztés után a pápa is meggondolja, érdemel-e császári
koronát Berengár.
– Lásd, felség, én kétszer álltam miattuk a halál torkában.
Először idén Januárius havának huszonhatodik napján,
Modenában. Ott is azt hittük, sosem jutnak át a falakon. Aztán
egyszer csak bent voltak. Pusztítottak és gyilkoltak, s ami értéket
csak tudtak, elraboltak. Éppen hogy átmenekülhettünk
Nonantolába. Aztán megtaláltak ott is, alig két nappal Modena
után. Látnom kellett, hogyan hamvad el a tűzben a sok értékes
kódex és a kolostor nagy része, s elborzadtam, amikor
megpillantottam szerzetestársaim hulláit szerteszét heverni. A
mi Urunk jóindulata mentett meg, mert a többiek odavesztek. A
mindenható Isten azt akarta, hogy magam körmöljem hártyára,
felség, e szavakkal: „a boldogtalan pogányok rémületes és
nyomorult népétől szenvedett a föld”. Hadd tudja meg az
utókor, mit míveltek velünk. Én nem bíznék a magyarban,
láthatod, odalent mily sokan vannak. A puszta látványukkal
rémületet keltenek az istenfélő keresztények lelkében.
– Hagyd el, barátom. – Berengár szokatlanul bizalmas
hangot üt meg. – Ezt kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy
eltakarodjanak a földünkről. Itália ezer sebből vérzik miattuk, de
tudom, hogy most a diplomáciának van itt az ideje, és nem a
fegyvercsörtetésnek. Nem is tudnánk mivel csörtetni, igaz-e? –
sandít a papra. – Hallod a kürtök hangját? Most minket
szólítanak, de bármikor harci riadót fújhatnak. Tehát tárgyalunk,
és ha kell, megvesszük a békét. Nekik is ez az érdekük. Nem
Itáliára sajdul a foguk, ezt ők is tudják. De az erőiket nem
forgácsolhatják széjjel. Ha megegyezünk, elvonulnak. Aztán
majd rázuhannak a morvára meg a bajorra, ezt mondják a
kémeink. De egyszer elfogy az erejük, és akkor fordul a kocka.
– A te erőd is elfogyni látszik, felséges úr – mondja csendben
a pap. – Beszélik, hogy az ellenségeid behívják országunkba
Provance-i Lajost. Tőle várják, hogy megszilárdítsa
királyságodat, de már nem a javadra. Ha így történik, neked nem
lesz maradásod. Azt is beszélik, hogy át kellene menekülnöd az
Alpokon túlra.
– Ha kell, arról majd döntök – mondja Berengár. – Azt
gondolod tán, hogy nekem nincs elég jó szemem, elég éles
fülem? Bárhogyan is lészen, nem hagyom Lombardiát. Pont
most, amikor éppen megvásárolom a békét? Lajos király kemény
csatákra számíthat. Minden eszközzel meg fogom akadályozni,
hogy elvegye azt, ami jog szerint engem illet. Ha legközelebb
megfordulsz a Szentszéknél, hát ezt is mondd el, mert jó, ha a
bíbornokok tudják. Berengárius nem hagyja magát végleg
legyőzni. Új hadat gyűjt, és megáll Lajos vagy bárki más
ellenében.
– Igen, felség. Bizonnyal így lesz jó – mondja szolgálatkészen
a pap. – Mily kár, hogy ezüstjeid tekintélyes hányadát épp most
adod az ördögi magyarnak! Jobb lett volna az új seregre költeni.

☒☒☒

A tiszta levegőben pontosan látom a király alakját a

mellvéden.
Elébb csak ácsorgott, aztán trónszéket hoztak a szolgák, és
miután leült, körülállták. A falakon mindenütt paviai lakosok
szorongtak, és a várost védő katonák lándzsájának hegyén
megcsillant a napfény. Amikor megpillantották kétezer fős
csapatunkat, hangosan szidalmazni kezdtek minket, hujjogtak és
fütyültek.
A vitézek a város kapuja előtt sorakoztak föl (olyan messze a
falaktól, hogy biztonságban lehessenek a bentiek nyilaitól vagy
hajítógépeik köveitől), több vonalban, Kadocsa ezredes
parancsnoklása alatt. Az a parancs, hogy ha valamiféle galádság
vagy árulás esne, a várost gyújtó-nyilakkal fel kell perzselni.
Idejövet láttam azt a bizáncit meg a fiát, akik a görögtűz
elkészítésének mesterei. A vaskos, nagy csontú, hidegvérű
lovakkal vont telegájukon fahordók sorakoztak bőrökkel
takarva. Nem véletlenül jöttek a város alá ők sem.
Hátul őrzik a foglyokat, pontosan kétszázat. Kezük
összekötve, a nyakukon szőrpányva. Ha megegyezünk
Berengárral, jóindulatunk jeleként megkapja a foglyokat.
Tarhost hiába keresném, mert nincs a csapattal. Beszélik,
hogy biztos a sikerünkben, és szervezi már a hazavonulást.
Meglehet, éppen azon gondolatok között vág rendet, amelyek
arra sarkallnának néhány kabar századot, hogy hazafelé menet
rácsapjon Velencére.
Megtehetnék, mert Velence nincs az olasz királyság kebelén
belül, hanem Bizánc alattvalója. Tarhos ezt több okból sem
akarná, de főleg azért, mert a város tán a legnehezebben
megközelíthető sziget, a part pedig mocsaras. Péter dózse
hajóhaddal bír, tehát legalább bárkákra lenne szükség, mert
kevés sikerre számíthat, aki lovak oldalára kötözött, felfújt
bőrtömlőkkel próbálkozik.
 Ámde a kabarok között sok a kaland- és zsákmányéhes, no
meg önfejű vitéz. Úgy vélekednek, talán még meggondolja
magát Tarhos vezér.
A városkapu megnyílik, és a falon kürtös jelzi, hogy a király
küldöttei elindultak. Ketten nyeregben ülnek, vélhetően lovagok
vagy főemberek. A többi zászlókat lobogtat, egyikük pedig
súlyos keresztet cipelve gyalog közeledik a menet élén.
Hallottam már, hogy némely keresztény papok úgy vélik, a
kereszt ereje megtöri a magyart.
Berengár ötven katonája kifordul a kapun, és körívben
elhelyezkedik.
– Elébük megyünk félútig – morogja Kadocsa ezredes. –
Felkészültél, Táltosfia?
– Fel. Tudom, hogy ki vagyok, és mit kell mondanom –
felelem. – Csak aztán el is higgyék.
– Mindegy, hogy mit hisznek, csak hozzák az ezüstöt.
A királyi küldöttség közeledik, a gyalogosok botladoznak,
mert a zászlókba belekap az erősödő szél. Lobogtatja a mi
lófarkas lándzsáinkat is, és igyekszem olyan méltósággal ülni a
nyeregben, mintha valóban fejedelemfi lennék. Kadocsa, balról
mellettem, a kengyelvasba állított fejedelmi zászlót markolja.
Tarhos öltözékét viselem, mert a látszatra adni kell. Arannyal
átszőtt, vörös kaftánt, hófehér, gyöngyökkel kivarrott, álló nyakú
inget, drága bolgár bőrcsizmát és vörös selyembugyogót. A
hajamat a fövegem alá igazítom, és derekamon a széles, arannyal
kivert kettős öv szinte vonzza a tekintetet. Bársonyhüvelyű
szablya az oldalamon, aranyozott tőr az övemben, hófehér
paripám fején díszes csótár. A ló ideges, és megpróbálok rájönni
ennek okára. Megszoktam, hogy figyeljek a ló minden
rezdülésére, mert mindig elébb érzik meg a bajt, mint az ember.
Megállunk, szemben egymással, magyarok és lombardok.
A tolmács – okos karantánföldi, aki már elsőre megmondta,
hogy hozzánk húz – kiáll középre, és a nevemben üdvözli a
királyi megbízottat. Amaz a másikra pillant, mert nem érti,
minek az üdvözlésben emlegetni a lova egészségét, és csak
másodjára a családját.
– Felséges Berengár királyunk rám testálta az egyezkedést,
amit megalázónak vélünk – kezdi a palotagróf. – Az én nevem
Ivreai Albrecht, Berengár király bizalmasa és tanácsnoka
vagyok. Tudnom kell, kit tisztelhetek benned, mert hogy nem te
vagy Tarhos vezér, azt látom.
– Huba fejedelem fia, Hodus vagyok, gróf. Vezérünk
nevében szólok, ahogy te a királyodéban. Megtárgyaltátok-e az
ajánlatunkat?
– A király dönt – mondta a gróf vészjósló ábrázattal. – Tíz
véka ezüstről magam nem határozhatok.
– És mikor dönt?
– Az ő kegyes figyelmén múlik,
– Ha így van, kegyesen figyelmezhetne cseppet erre a
csapatra is, mögöttem.
Kadocsa a fogai között szűrve azt mondja, hogy ne vigyem
túlzásba, de a lombardok, úgy tűnik, számítottak efféle büszke
szavakra, hiszen a legyőzőikkel egyezkednek éppen.
Miután a tolmács lefordította a gróf szavait, Kadocsa oldalra
pillant. Az illető vitéz bólint, és a nyeregkápára akasztott
bőrtokból előhúzza a távol-keleti sinae-i mesterek remekét, egy
homokórát.
– Amíg félig lepereg a homok, döntésre kell jutnia a
királyodnak – mondom a grófnak. – Utána már tizenöt véka a
követelésünk, és minden órában ráteszünk még ötöt, holnap
hajnalhasadásig. Aztán felégetjük a várost.
A palotagróf lázas alkudozásba fog, veresük a képe a
gondolkodástól és a méregtől. Ilyen ajánlattal nem állhat
Berengár elébe. Mozgolódnak az emberei, a súlyos fakeresztet
cipelő barát felpislog a csuklya alól.
A városfalon hangzavar támad, valami történik a mi
balszárnyunkon.
Egy lovas vágtat elő a sorok mögül, egyenest felénk tart, de
messze van, az arca nem látható. Rögvest négy másik utána, és a
legközelebb eső kezéből pányvahurok röppen, a vitéz pedig
földre zuhan.
Nem értek semmit.
Kadocsa rám néz, és alig láthatóan nemet int a fejével. Azt
akarja, ne törődjek vele.
A tolmács hirtelen beszélni kezd.
– A palotagróf, aki a király hangja most, döntésre jutott.
Fertályóra múlva kihozzák a tíz véka ezüstöt, ha a magyar had
nyomban megkezdi Itália elhagyását, és ha a foglyokat átadja,
még most.
– Ugye hogy dönthet a királya nevében. Mondd meg neki,
hogy beleegyezem.
Kadocsa helyeslőn hunyorít a szemével. Egy vitéz a
kíséretből hátravágtat, és a foglyok lassan elindulnak a
felsorakozott lovasok között a nyílt mezőnek. Félúton lekerülnek
róluk a kötelékek, és a kétszáz lombard futva, botladozva, sírva
és kiabálva szalad a városkapu felé.
Szekéren érkezik az ezüst, és amint elém ér a hajtó, két
fegyvertelen lombard katona leugrik a saroglyáról, és a súlyos
vékákat egyenként a földre helyezi.
– Mondd meg a grófnak – szólok a tolmácshoz –, hogy
vezérünk nevében kezességet vállalok a kivonuló hadért, de
ezzel még nem vásárolta meg a békét. A szokásjog értelmében
túszokat is küldjön, hogy biztosak lehessünk felőle, miszerint
nem támad vonuló hadunkra sehol. Egy tucatra van szükségünk,
akiket majd Aquileia után eleresztünk. Ha támadás éri a sereget,
a fejüket vesszük, és a mostani megállapodás értelmetlenné
válik.
A palotagróf hosszasan tárgyal a mellette állóval, aztán egy
másikhoz fordul, aki tüstént visszafut a falak mögé.
Állunk egymással szemben, a palotagróf és én, aki sosem
voltam fejedelemfi, de élvezettel szemlélem pillantásában a
gyűlölet lángjait.
– Királyom reményét fejezi ki, hogy valóban elhagyjátok ezt
a földet – csikorogja a követ. – Vigyétek, amit megszereztetek.
Itália még mindig gazdag. És ne feledd el megmondani a
vezérednek, herceg, hogy legközelebb fordul majd a kocka.
– Átadom, lovag – felelem. – A királyod pediglen azt ne
feledje, hogy ha lesz legközelebb, akkor ugyanígy rettegni fog
tőlünk, ahogy most teszi. De majd megtaláljuk a módját, hogy
felséges személyét sérelem ne érje. A magyarral lehet
egyezkedni, ahogy most is tesszük, láthatod.
 Mosolygok rá, ő pedig követhez nem illő módon kiköp,
káromkodik (amit a karantán tolmács nem fordít), majd
megfordul, és a kísérete gyors léptekkel követi.

☒☒☒

Miközben a követek egyezkedtek, a kétezer magyar vitéz

némán állt. A foglyok felől siránkozás hallatszott, az őrök
lándzsanyéllel tartották kordában őket, így senki nem ügyelt
arra a vékony, fiatal, kaftános harcosra, aki szép lassan
beférkőzött két vitéz közé a harmadik sorba.
Állt egy darabig, süvegét egészen a homlokába húzva,
moccanatlanul és csendben, s a derekán szablya lógott.
Egyszerre csak meglódult, a lova nyomban vágtába ugrott, és
kiszakította magát a feszesen álló sorokból.
A városfalon kíváncsiskodó tömeg felmorajlott.
A magyar vitézek megkövültén álltak, de nem mozdultak.
Szemükben ott ült a döbbenet: mit mível ez? Hova vágtat? Kitől
kapott rá engedélyt?
Legelébb Sormás százados eszmél, és azonmód ugrasztja a
négy legközelebbi vitézt:
– Kapjátok el, és hozzátok vissza! Ennek megbomlott tán az
elméje…
A harcos hiába igyekszik, a lova makrancoskodik, így hamar
beérik, de elsőre kiszakítja magát, aztán röppen a pányva, és
felcsap a por, amikor lezuhan a nyeregből. Máris vonszolják
vissza, és lova gazdátlanul üget a többi után.
 Villanásnyi idő múltán már a sorok mögött vannak újra, és
Sormás ugyancsak elképed:
– Ez meg itten a basirkan, hogy a Gyív cipelné magával az
alvilágba! Megrágta az agyadat a Fene, te asszony? Mit akartál
tenni? Az embered tudja a dolgát, miért nem hagyod, hogy
tegye, amit Tarhos úr parancsolt? Tudod egyáltalán, milyen
fontos munkában jár? Jut eszembe, mit keresel a vitézek között,
férfiruhában?
Réka összeharapott szájjal hallgat, és Sormás hiába
próbálkozik. Egyedül ő tudja, mit akart, és a százados látja már,
hogy ki nem szedheti belőle.
– A Táltosfia majd kipofozza belőle – morogja Berény
százados, aki a szomszédos század mögött ügyel a rendre.
– Aligha hinném – legyint Sormás. – Úgy belé van habarodva
ebbe a basirkanba… Egyszer úgyis ez lesz a veszte.
– Beszélek a Táltosfiával, ha gondolod – ajánlja Berény, de
Sormás akkor már újra magabiztos, és vészjósló hangon
figyelmezteti a négy vitézt:
– A Táltosfiának egy szót se! Nagyon nem köllene éppen
most zaklatni. Aki eljártatja a száját, annak önkezemmel
szakítom ki a nyelvit! Nohát!
Aztán Rékához fordul ismét:
– Te! Azt vélem, nem a Táltosfiát féltetted. Láttál valakit,
valld be. Valakit, aki tán rosszat tett veled.
Réka felnéz, és Sormás a tekintetéből kiolvassa, hogy igaza
van.
– Te tudod, asszony.
 Bámul a nő után, akit két vitéz hátrakísér a tartalék lovak
méneséhez. A parancs az, hogy el ne eresszék, a had
egyesüléséig vigyázzák, s csak aztán ülhet nyeregbe.
Sormás nyugtalanul tekinget a mező közepén egyezkedő
követek felé. Vajon ki lehet, aki miatt ez a nő csaknem
felbolygatta az amúgy is törékeny rendet?
 MÁSODIK KÖNYV

A MAJOM ÉVÉNEK HATODIK HOLDJA (KR. U. 900. IULIUS HAVA)

A SZALAVÁRI LERONTOTT FÖLDVÁR KÖRNYÉKE

A forró itáliai nyár a visszaúton elkísérte soknyelvű s főként

jókedvű és büszke hadunkat. Ugyanazon útvonalat követtük,
mint amelyiken tavaly érkeztünk, de már megrakott szekerekkel,
nyikorgó, értéktől roskadozó telegákkal és foglyokkal, akikkel jól
bántunk, mert mind értettek valami hasznos dologhoz.
A telegák és a hidegvérű lovak vontatta szekerek szorosan
követték a hadat, így lassabban haladhattunk, de le nem
maradhattak, hiszen túl nagy kincset szállítottak. Tudtuk, hogy
Berengár már csak egy sereg nélküli, erőtlen király, afféle
fogatlan oroszlán, de cseppet sem bíztunk benne.
Elégedett voltam, mert Tarhos vezér – ahogy a követség
minden egyes tagját – gazdagon megjutalmazott, amiért
magamra vettem a soha nem létezett Hubafia Hodus fejedelemfi
szerepét. A Berengár-ezüstökből egy kétökölnyi bőrzsákra valót
adott, amin már gulyát vehettem volna.
Gazdagok lettünk valamennyien, vagy legalább
módosabbak, mint mikor elindultunk, bár a végső osztozkodásra
odahaza került sor.
 Hej, de sokan varrták ki apró, nyugati ezüstpénzákkal a
kaftánjuk alját, könyök alá érő bő ujját vagy a nemezcsizma
peremét! Olyan is akadt, aki nyakbavalónak fűzte föl, miután
akkurátusan likat ütött a közepébe.
Elégedettek voltak a sorsukkal és a zsákmánnyal, amiből
odahaza kifizethetik a kalimot a kiszemelt leányzóért – a fiatalok
amúgy is csak a választottjukról beszéltek egész úton –, családot
alapíthatnak, lovat, marhát, nyájat vásárolhatnak, s ha szerencse
kíséri az alkut, marad még belőle szűkebb napokra a tulipános
koporsóláda mélyébe rejtve.
Hála az Örökké Kék Égnek, nem sokan hagyták ott a fogukat
az ötezerből. Tengri mindvégig figyelmezett az ő kiváltságos
népére, ha sebesült volt is elég, mert Berengár nyugati módra
hadakozó, soknemzetiségű katonái sem adták olcsón az
irhájukat.
A további portyákon, amikor már lombard haddal számolni
sehol sem kellett, a martalócok, gazdátlan szabadcsapatok
szarvát kellett letörnünk, mert ezek, ha kutyaszorítóba kerültek,
hajlamosak voltak belénk marni.
Javasként akadt tehát dolgom mindennap, és mivel alig
győztem, a füvek gyűjtögetését főleg az asszonyokra és
leányokra bíztam.
Tapasztalatokkal vértezve igyekeztünk haza, én pedig apám
figyelmeztetését követve megpróbáltam minél többet
elraktározni az elmémben, aztán meg hártyára vetettem mind.
Főként este körmölgettem egy csodaszépen faragott, alabástrom
olajmécs gyér lángja mellett, fatönkön üldögélve.
 Tudtuk már, hogy mennyire félnek tőlünk a kőfalak mögé,
de háború esetén mégiscsak önnön börtönükbe zárt városlakók,
ez pedig önbecsülést adott, s növelte a bátorságot. Rettegve
számolgatták, hogy gyors és kitartó, könnyű testű lovainkkal
mennyi idő alatt érünk egyik várostól a másikig, és meddig
tudhatják még biztonságban a környéket.
Rendre tévedtek, mert mindig előbb értünk oda annál, mint
amit kiszámoltak.
Hazafelé tartva már a soron következő feladaton járt az
eszünk: a csatakos lovakon érkező hírvivők azt mondták, rajtunk
áll az új ország jövője, tehát nógassuk a lovakat.
Az egyik ezred ugyan berzenkedett, amiért Velence előtt –
még utoljára szerencsét próbálva – hiába ügyeskedték át
magukat a homokszigeteken és a posványon. Feleslegesen
fenyegették a vidék hajósgazdáit, akik bárkákat adtak az
életükért cserébe, s kormányozták is azokat, mert mire a várost
megközelíthették, Péter dózse kifuttatta ellenükben a hajóhadat.
Pedig a mesésen gazdag kalmárváros lett volna csak az igazi
kincsesbánya!
Apám régi történeteiből tudtam, hogy Velencével
megpróbálkozott már Attila vezér is, de felsült, mert a vízi
erősséget képtelen volt megközelíteni.
Velence és a kincstára ide vagy oda, a nagyfejedelem és a
gyula üzenete világos volt: mielőbb érjük el Braszlav dux földjét.
Ezért aztán Tarhos keményen megbüntette a vétkeseket, akik
tilalma ellenére megkísérelték Velence megvívását. Nem tudni,
mi lett volna, ha sikerül, de Tarhos akkor sem döntött, értékelt
volna másként. Szükség volt Pannonföldön minden épkézláb
harcosra, és a velencei kitérő mindezt veszélyeztette.
Aquileiánál már vártak minket a nagyfejedelem és Kurszán
hírvivői, és megtudtuk, milyen munka vár a hadra.
Mikor a pannon gyepűt, majd a Drávát átléptük, a lerontott,
felégetett szláv szállások, a romba dőlt, üszkös templomok
látványa, a felperzselt nádvilág és a sok, oszlásnak indult hulla
az utak mentén és a tanyákon szavak nélkül magyarázta el, mi
lesz a dolgunk.
Gyermek Lajos király nem nagyon figyelmezett e végekre,
mert belső gondok gyötörték a királyságot. Braszlav dux is
gyengének bizonyult ahhoz, hogy egymaga védje meg a néhai
Arnulf császártól hűbérbe kapott, erősen összezsugorodott
Pannóniát a Dráva és a Száva mellékén, s vele a birodalom keleti
végeit.
A dux azt mondta Tarhos vezérnek, hogy frank és bajor
lakosságot már nem találunk Pannóniában, de attul feljebb sem,
mert mind elmenekült Mojmir elől. Gyermek Lajos csupán
hatesztendős, és nem tudni, hogy Hatto érsek, a régens meg a
mellé szító urak mit tartanak fontosabbnak: a germán törzsek
közti ellentétek megoldását vagy a keleti frank végek
megoltalmazását.
A szlovének és a másfajta szlávok, valamint az avarok
maradtak csupán a Duna nyugati oldalán, és azok a
németajkúak, akik nem akarták veszni hagyni, amit a tíz
körmükkel kapartak össze több emberöltő munkája árán, s
inkább meghúzták magukat a nádasokban, az erdőkben.
Egyszerű emberként azt vallották, hogy mindegy nekik, milyen
úr ül a nyakukon, csak megmaradjanak javaik. A bajor adószedő
se jobb a morvánál, és a magyar se lesz rosszabb náluk.
Braszlav azt is elárulta, hogy Kurszán gyula frissen összeállt
hada a Duna bal partján felfelé vonul keletről, és tart egyenest
Nyitrának. Lecsapni készül a morvákra, aztán délnek fordul
majd, átlépi a Dunát, és a két seregrész ott egyesül, ahol a
hadiszerencse azt megszabja.
E hírek hallatán a seregen végighullámzott az izgatott öröm,
s fogyott Braszlav fejedelem pannon bora tisztességgel.
– Felível a magyar csillaga, Táltosfia! – csapott a vállamra a
kapatos, jókedvű Berény százados. – Akkora uruszágot kerítünk,
hogy nagyobb senkinek nem lesz, meglásd!
– Ebbe majd még beleszólnak a kisebb uruszágok fejedelmei
– mondtam. – Tudod, hogy minden törzs feje magának akarja a
legjobbat, a legfinomabb füvű legelőket, a legtisztább vizeket.
– Majd a szer eldönti – legyintett Berény. – De mink nagy és
erős uruszágot akarunk, ezt mondd majd Kurszán úrnak, ha
hazaérünk.
– Vagy ha ő jön elibénk a had másik felével – mondtam,
hiszen tudtam, hogy a gyula nem hagyja magára az itáliai
sereget a morva ellenében. – De azt már tudom, hogy legelébb
mit fogok majd mondani Kurszán úrnak. Hogy Itália még sokáig
gazdag lesz, kincseiből szinte sosem fogy ki, és Berengár király
egyszer majd félelmében jobb szövetségesünk lesz, mint
ellenfelünk.
– Márpedig retteg őkelme, ez egyszer biztos, Táltosfia. És
remeg a népe is. Hányat hallottunk imádkozni, aki az istenükhöz
fordult a fohásszal, hogy mentse meg a nyilainktól?
 – A félelem hatalmas úr, Berény. Te ne tudnád, aki a
századdal egész városokból hajtottad ki a visítozó, halálra
készülődő népet? – emlékeztettem, és töltöttem poharába a
cserépkorsóból. – Ha pedig netán szövetkeznénk vele, ami talán
elkövetkezik, talán nem, a nyugodalmáért cserében szabad
átvonulást kérünk a földjén. Mert azon túl is várná ám a magyart
a gazdagság. Emlékezz csak, miket beszéltek a kifaggatott papok
Hispániáról meg a nyugati frankok gazdagságáról.
– A végén még összebarátkozunk Borongóval! Heeejjj! –
rikkantotta Berény, és alaposan meghúzta a fapohárban vöröslő,
gyöngyöző nedűt.
– Ha így lesz, azt egyikünk sem véli majd barátságnak.
Kutya meg macska sosem eszik egyazon tálból.

☒☒☒

Ha jobban meggondolom, magam indultam tavaly a haddal

Itáliába, most pediglen negyedmagammal térek haza. Ez már
kész kis család.
Nem tagadom, büszke voltam, hogy Rékát – ha óvatosan is –
elismerő pillantások kísérték, bárhol járt a katonák között.
Számos alkalommal elkísért a méneshez, ahol a tartalék lovaim
futottak, segített kiválasztani őket a beléjük sütött tamga alapján,
ismerkedett velük, szeretgette őket.
Mindig tisztán tartotta öltözékét, és nagyon ügyelt minden
holmira. Hajbavalóira felettébb büszke volt. Aquileia alatt, ahol a
régi római katonai út egyben a kereskedőket is szolgálta, egy
rókaképű kalmárral itáliai tőrt cseréltem két újabb,
elefántcsontból mesterien faragott halánték-karikára, és a folyton
izgő-mozgó ékszertől csábos kifejezés költözött Réka arcára.
Néhány asszonytól vásároltam még ruhadarabokat, s
válogattam a zsákmányból is, amiket aztán ő varrogatott-
alakítgatott a tűz mellett kuporogva, vagy a vonulás «során a
nyeregben, hogy idomuljon a termetéhez. Varrt a fiacskájának és
Kerecsének is.
A kisfiú legtöbbször persze vele volt, egy hatalmas kendővel
kötötte a hátára, abban szunyókált. Igazán jó kisgyerek volt, és
nem zavarta az éjszakai nyugodalmat. Főként persze Kerecse
ügyelt rá, de észrevettem, hogy a gyerkőc sokkal jobban szeretne
inkább mellettem lovagolni. Amikor megtehettem, magam mellé
szólítottam, ő pedig sugárzó képpel, magát a nyeregben kihúzva
igyekezett hasznomra válni.
Ők hárman már végleg hozzám tartoztak, s alig vártam a
napot, hogy apámnak megmutathassam legbecsesebb itáliai
zsákmányomat. Tudtam, hogy örül majd, és a kisfiút meg a
legénykét unokájának tekinti az első pillanattól.
Aztán elkövetkezett az a fura és csaknem szerencsétlenségbe
fordult nap a Szala vára mellett, ami ugyancsak megváltoztatta
véleményemet a még nem törvényes asszonyomról.
Braszlav dux földjén a megmaradt, kétségbeesésükben
bujdosásra, rejtőzködésre kényszerült népek nemegyszer
segítségért könyörögve borultak seregvezérünk, de még az
egyszerű harcosok lovának patái elé is.
Már aki leborult!
Történt ugyanis, hogy a Szala várának nevezett erősség
közelében vonult a több osztagra bontakozott had egyik
hányada, készen minden támadás visszaverésére, s a portyázó
morvák – vagy ahogy általában hívtuk őket: a marótok – harci
kedvének letörésére, amikor a felderítő vitézek jelentették:
Mojmir katonái dúlnak a környéken. Követtük nyomaikat a
dimbes-dombos, posványos vidéken, és mindenki a keze ügyébe
helyezte a fegyvereit.
Réka e napon velem lovagolt. Nem volt hajlandó az
asszonyokkal a csapat végén vonulni, csak a kisfiút és Kerecsét
bízta egy tisztességes leányzó gondjaira, aki máskor is szívesen
ügyelt rájuk.
Szükséges megjegyeznem, hogy Réka többnyire a jobb
oldalamon, az egyik neki nyergelt vezeték lovon követett,
néhány lépéssel lemaradva, miközben az utasításaimat figyelte,
de ezen a napon mégis minduntalan átkeveredett a bal
oldalamra. Sőt szorosan mellém lovagolt, és nagyon gondterhelt
volt finom metszésű arca, amelyen jó néhányszor megcsodáltam
már egy valaha bizonyosan mutatós itáliai anya és a magyar-
türk apa jellegzetes vonásait.
Kérdeztem, van-e valami baja, aggódik netán a kisfia miatt,
esetleg ideje lenne az asszonyházba látogatnia, mint más nőknek
a havi tisztuláskor, de asszonyház híján a nők ilyenkor inkább
lemaradva követték a csapatot egy sátras szekéren. Nem
kockáztatták, hogy e napokban a pillantásuk rontást vagy
betegséget bocsásson a harcosokra.
Ő azonban azt felelte, nincs semmi baja, csak egyszerűen
rossz érzések gyötrik.
 Hihettem volna neki, mert példás nevelést kapott
csataménemnek, az ötesztendős, koromfekete Szaracénnak a
bordáin is éreztem a nyugtalanságot.
Talán megint a fránya zabla! – gondoltam, mert az előző
napokban sikerült megkínoznom szegényt az ügyetlen kovács
jóvoltából, aki a zabla szájvasát idomtalanra kalapálta. Szaracén
nem tudta mire vélni a durva bánásmódot, de fegyelmezte
magát, míg csak bírta türelemmel, aztán az egészet kicseréltem a
bevált csikózablára.
Ám Szaracén más miatt berzenkedett.
Három málhás lovamat ez alkalommal Réka vezette
pányván, és a jószágok engedelmesen poroszkáltak mögötte.
Mindig élvezte, hogy hasznomra lehet, én meg örültem, hogy
magam mellett tudhatom, mert mindent megtett, amire kértem,
s még jóval többet is.
A felderítők marót katonákat jelentettek előttünk, akik
szemlátomást szélsebesen menekültek. Ám ez lehetett kelepce is,
ezért az ezredesünk utasítást adott: minden vezeték- és málhás
ló induljon hátra a lovászokhoz, és az utóvéd gondoskodjék az
asszonyok, a gyerekek, a zsákmány, illetőleg a foglyok
épségének megóvásáról.
– Hallottad? Jobb, ha hátramész – parancsoltam Rékának, aki
máskor szó nélkül teljesítette volna az utasításomat, de amikor a
lovakat fordította, meggondolta magát, és ellenkezni kezdett:
– Nem! Nem megyek.
– Kadocsa ezredes parancsa! – reccsentem rá, de ő
hajthatatlan maradt. – Ha nem indulsz rögvest, végigvágok
rajtad!
 Sosem tettem volna, és ezt ő is tudta.
– Vedd a pajzsod – kérte –, vagy melletted maradok, és
fedezlek.
– Minek tennéd? Ellennek a közelben nyoma sincs! Indulj
hátra!
Tudtam, hogy megtenné, s fedezne még akkor is, ha őt
semmi nem védené. De akkor csak azt láttam, hogy engedetlen,
és mindenáron velem akar maradni.
A vezeték lovainkat ekkor megzavarta a többi, melyeket a
szigorú parancsra rohanvást fordítottak. A sarat magasra rúgva
iramodtak az utóvéd felé, s a pányva akkorát rántott Rékán,
hogy csaknem a karja fordult ki.
– Várj meg, Széphajú! Visszajövök!
– Dehogy jössz! Eszem ágában sincs vigyázni rád! –
rikkantottam, és ő tágra nyílt szemmel bámult az arcomba, mert
ilyent még sosem hallott tőlem.
– Akkor is visszajövök! Én akarok rád vigyázni! – vetette oda
dacosan, és belevágta nemezcsizmája sarkát a lova oldalába. – A
pajzsot ne feledd!
Hagyjon már azzal a pajzzsal! Utálatos és felesleges
szerszám, legalábbis számomra.
Még csatában is ritkán vettem a karomra, mert csak
akadályozott, mivel én az egyik kezemben szablyával, a
másikban többnyire egyenes lombard karddal vagy tőrrel
verekedtem, ahogy az apám zsenge gyermekkoromban
megtanított, s mindeddig sikerrel míveltem a harc művészetét,
hiszen életben vagyok. A lónak elég, ha a térdemmel irányítom,
nem hiányzik neki a szár.
 Ez okból terjedt a vitézek között, hogy „a Táltosfiát nem
fogja penge, sem a nyíl, ezért nem kell neki pajzs”.
Ezen a napon bizonyosságot nyert, hogy nagyobbat aligha
tévedtek.
Mert amint Réka a málhás lovakkal elvágtatott, egy tollas
végű vessző alattomban levágott, és mélyen felszakítva a
combomat, koppanva megállapodott a nyeregben. Lesből lőtték
ki, a Szala túlpartján susogó rekettyésből, amely fölött rezgett a
nyári levegő.
Hallván a szisszenő hangot és a koppanást, a vitézek kapták
az íjat, és vessző került az idegre.
– A füzesből jött! – rikkantotta Makó, aki közvetlenül
mögöttem szaporázta. – Meglehet, csak ez az egy vót, hogy a
nyívek rágnák össze!
Kitörtem a vesszőt az ezüstfejű szegekkel kivert és immáron
tönkretett nyeregből. A rozsdás hegy nem csapott túl mélyen a
fába, vagyis gyenge kar feszítette az íjat, esetleg gyáván,
messziről röpítették.
– Nem mester mivé – morogta Makó, kivéve kezemből a
nyilat. – Csak afféle farigcsált bot, egy régi heggyel.
Egy helybéli gyerkőc húzott íjat a csapatra, aki jószerivel
nem is célzott. Inalt már visszafelé a gyalogösvényen, nagyokat
szökellt, ósdi íjával csapkodva félre a csalánbokrokat.
Két vitéz nyomban a nyáridőn mindig sekély Szalába
ereszkedett, és néhány lépés után lovuk máris felugratott a
túlpart kavicsos oldalán. A kis fickót pillanatokon belül elkapták,
és a folyón átvonszolva majd a vízbe fojtották.
 Vérzett a combom bőséggel, de nem kötözgethettem most a
sebet, amikor sokkal fontosabb dolgunk volt: óvni kellett vonuló
csapatunkat.
A felderítők nem jeleztek mozgást, az utóvéd pedig
szétszóródott a nádat szegő folyóparton, a füzes mellékén.
A megfogott, csuromvizes, sáros gyerek, aki csak egy
mocskos inget viselt, és lábbelije sem volt, riadtan pislogott. Azt
hiszem, szíves örömest bebújt volna az ürgelikba akár, csak
eltűnhessen szem elől.
Hanem az anyja rettentőn sivalkodott, amikor a füzesből
kivonszolták. A kormos orcájú, szánni való condrákba bújt szláv
nő sírva dadogta el, hogy tegnap Mojmir fejedelem katonái
felgyújtották a hajlékukat, mert már nem tudtak tőlük sem
élelmet, sem abraknak valót rabolni. A kutyákat harci bárddal
verték agyon, az urát lovak után kötve kötélen vonszolták el, a
bátyját és annak asszonyát ugyancsak, mert Braszlav kémeinek
mondták őket. Ő meg a fia elbújtak a nádban.
Míg az asszony siránkozott, visszaért Réka.
A csizmám kérgéről csepegett már a vér, és ő azonnal
hozzám ugrott, hogy a sebet az iszákból kihalászott
vászoncsíkkal elszorítsa. Amikor megtudta, ki ejtette, egyetlen
villanással kivonta kését a csizmaszárból, amit rendesen csak a
hús és a zöldség nyesetelésére használt, és a fiú torkának
szegezte.
– Fogd le ennek a némbernek a kezit, mer’ végigvágok a
hátán! – morrant Kesző százados, és durván visszarántottam
Rékát. A szláv asszony éktelen visításba fogott, hiszen már
átszúrt torokkal látta a fiát.
 – Nem némber. Szabad ember – morogtam Kesző felé, de ő
nem az a fajta volt, aki tűrte, hogy ellentmondjanak.
Aztán a régi magyar pusztai törvények szerint járt el, amit
hadba vonulván mindig is szükségesnek tartottunk. Azt mondta,
mivel én sebesültem meg, megbüntethetem a gyereket vagy az
anyját, netán mindkettőt, ha jónak ítélem.
Kesző is látta, hogy nem igazán volt ínyemre az ítélkezés.
A gyerek vézna volt, az anyja meg semmiről nem tehetett.
Megkorbácsoljam a kis disznaját? Nem lenne túl dicső tett egy
felnőtt férfi részéről. Vagy adjam az anyját nagylelkűen Bojtának,
aki egy nőt se hagyott futni Itáliában? A vitéz biztosan örülne.
– Tűnjenek innen! – legyintettem, mire Bojta azt morogta,
hogy gyenge a lelkem, mint a gerlicének. – Maradj má’! Gyereket
nem büntetek.
De nem úgy Réka!
Lekapta a kápán lógó csatról a lovak terelésekor használt
karikást, a hosszú szíj szisszent a levegőben, majd rojtos vége
halálos pontossággal lecsapott a gyerek arcára és a homlokára,
hogy azonnal hasadt a bőr, és kiserkedt a vére. Csaknem a
szemét verte ki.
Hogy férfimód forgatja a fegyvert, azt megtapasztaltam, de
gyereket eddig sosem bántott. Szótlanul bámultam rá, hittem is,
meg nem is, hogy képes ilyesmire. A vitézek közül az egyik
halkan, elismerően füttyentett.
– Nem maradhatott büntetés nélkül – jelentette ki, és még
csak a hangját se emelte föl, csak a melle emelkedett és süllyedt
az izgalom miatt. Hozzám lépett, a helyére akasztotta a karikást,
és alig hallhatóan megismételte: – Nem ma-rad-ha-tott! Érted,
Széphajú?
Valaki tett egy bárgyú megjegyzést a rovásomra, de Réka
csak rávillantotta szemét, és a vitéz jobbnak látta, ha befogja a
száját.
– Bánod, hogy féltelek? – nézett fel rám, aztán nyeregbe
lendült. A köröttünk ácsorgó vitézek elismerően morgolódtak.
Félreálltunk a hadrendből, mert nekifogott, hogy
megorvosolja a sebemet. Elébb nyomkodással kivéreztette, aztán
vízzel tisztára mosta, majd méhviaszt kent rá a füves
tarisznyámból, meg még valamit, amitől eleinte csillagokat
láttam, de azt mondta, bízzam rá, gyorsabban gyógyít bárminél.
A csapatunk megindult. A gyerek meg az anyja már messze
jártak, amikor örökké vigyorgó Makó barátom mellém faroltatta
a lovát, és csendben azt mondta:
– Uralkodásra termett ez a némber, Táltosfia, vagy
megfojtásra. Döntsd el magad, még mielőtt végleg a jurtádba
viszed, mert felteszem, hogy ez a terved. Irigyellek érte, meg
osztán nem is, hallod-e?
– Mit nem mondasz…
Nem volt nagy kedvem Makóval diskurálni, mert a sebem
egyre jobban égett a gyógyító ír jóvoltából, de ő csak mondta a
magáét:
– Nohát, nemcsak azért mondom, mert amúgy szemrevaló.
Hanem azért, mert ti ketten összeilletek, mint a makk meg a
kalpagja. Te táltosmagból bújtál ki, ő meg vérbeli buszurgán –
hajolt közel, hogy az utolsó szavakat úgy súghassa, mert kinek
mi köze hozzá. – Itáliában sok buszurgán terem, a csuhás is
megmondta.
Mérgesen legyintettem, mondván, hogy Makó kobakját
feszíti a meleg.
– Nem feszíti a’! Igazi buszurgán. Tudom, ’iszen láttam.
– Mit, te tökéletlen? Hogy buszurgánságot mívelt? Orrba
csaplak, Makó!
A vitéz hangtalan nevetett.
– Nem köll ennek semmit mívelni, te Táltosfia. Ebben benne
lakik a buszurgánság. Mondom: ott kutyagoltam mögöttetek,
oszt’ láttam.
Most már igazán dühös voltam, de Makó nem törődött vele.
– Ez a némb… bocsánat… ez az asszony pontosan tudta,
hogy miért maradjon a balodon. El se kergethetted volna. Fél
szemmel folyton a balszárnyat vizslatta, sose figyelt másfelé. Azt
is hallottam, hogy a pajzsodat erőlteti. Aszondom néked, hogy
előre látta azt a fránya nyilat. Vérbeli buszurgán az efféle,
megmondtam. Nohát!
– Előre látta volna? Hm. De a látóasszonyok még nem
buszurgánok.
– Nem is látóasszony ez, se nem babvető. A betegséget se
kutatja ki, te mondtad, Táltosfia. Ő másként lát, mert Tengritől azt
kapta ajándékba. Meglelted te a párodat, bajtársam, csak el ne
röppenjen mellőled. Semmit se tarts, én ugyan nem szólok sehol
a buszurgánságról.
Megköszönhettem volna, mert ha elterjed Makó állítása,
Rékát meg a kisfiút azonnal elverik a hadtól, és ezt akkor már a
legkevésbé sem akartam.
 Makó hátraügetett, én meg magamra maradtam saját
tulajdonú „buszurgánommal”, aki morcos képpel ült a
nyeregben, férfi módra, ahogy a magyar asszonyok és leányok,
sok század, tán ezredévek óta.
Aznap nem jutottunk a morvák nyomára, de két út
kereszteződésében megtaláltuk a ránk nyilat húzó gyerek apját,
nagybátyját és annak feleségét. Élettelen testük kétrőfnyi
magasan függött, egy jókora tölgyfa ágáról. A latin szavakat
korommal róhatta egy írástudó – tán éppen egy szerzetes – az
asszony leszakított és a fa törzsére szegezett szoknyájára,
minden törkökkel és Braszlavval cimboráló okulására. Zöld hasú
döglegyek hada dongott köröttük.
Fölös dolog volt a latin írás. Egyik kezemen
megszámolhattam, hogy innen a Dunáig hányan tudták volna
elolvasni.
– A keresztútban kell eltemetni őket – mondta ekkor
csendben egy szláv legény, aki végigharcolta velünk az itáliai
hadjáratot. – A mi vallásunk ezt mondja. Ha keresztútban
hántoljuk el a halottat, a lelke nem talál vissza, és békén hagyja
az élőket.
A kényesebb lovak a fejüket kapkodták. Hollócsapat rebbent
fel közeledtünkre, és a fekete madarak megültek a fa
legmagasabb ágain. Kesző levágatta az összecsipdesett, szem
nélküli hullákat, és négy fogolynak megparancsolta, hogy
ássanak sírt az utak találkozásának kellős közepén, aztán
egyengessék el a földet.
Azon a napon már nyugtunk volt maróttól és bosszúból íjat
húzó kölyköktől.
 – Azt beszélik, tényleg értesz a buszurgánsághoz – fordultam
Rékához az esti pihenőben, miután acéllal, kovával meg jó száraz
taplóval meggyújtottam a saját tüzünket, és elmormoltam a
kötelező köszöntést a benne lakó, felébresztett szellemeknek.
Mérgesen legyintett:
– Sületlenséget beszéltek valahányan! Ha az lennék, már
javában röfögnél, a sárban hempergőznél, és csámcsogva ennéd
a kezemből a gyökeret. Meg aztán… egy buszurgánnak minek
kellene gyermek? Nincsen neki arra szüksége. Nem vagyok
buszurgán, és nem is leszek, még a kedvedért sem.
– Észrevettem, de nekem jólesik, hogy néha hasonlítasz rá –
vettem tréfára a dolgot.
– Ha az lennék is, mit tehetnél ellene?
– Ellene semmit, de elkergetnélek, vagy átadnálak a
társaimnak. Látom, milyen szemeket meresztenek rád, és tudom,
hogy szívesen eljátszadoznának veled.
Csattant a hangja, hogy a közelben pihenők felkapták a
fejüket:
– Ízetlen, faragatlan tuskó vagy, Széphajú! Ha bármelyik is
megpróbálná, az lenne az utolsó játéka. De elébb téged ölnélek
meg – jelentette ki, és megérintette a kése csontnyelét. A
bóbiskoló kis Porszem felnézett rám Kerecse öléből, és nevetett a
két fekete bogárszeme.
Ahogy Réka szemébe néztem, tudtam, hogy beváltaná a
fenyegetést.
– Odahaza a táltos megnézi majd – mondtam, a fiúcskára
célozva. – Megnéz téged is, meg Kerecsét. Megtisztít benneteket
minden ártó lénytől, és elzavarja azt, amelyik éppen környékezni
készül. De nem hinném, hogy sok dolga lesz, te basirkan.

☒☒☒

Aznap nem vonultunk teljes pihenőbe, és az éjszaka közepén

rá is leltünk a morvákra. Ha nincs az elővédben az ölyvszemű
Mikán, belefutunk a tőrbe, amit orvul állítottak egy
völgyszorosban.
– Sokan vannak – jelentette Kadocsa ezredesnek Mikán. –
Másfélszer annyian, mint mi. A lerontott földvárat kerülik
éppen, és úgy láttam, megállni készülnek. Vagy ötször száz
gyalog, két század lovas és íjászok. Az egyik őrségük éppen az
orrunk előtt, a dombtetőn vigyáz, a többi meg nagy körben.
Kadocsa azonnal megálljt parancsolt, a fürge Bikács meg
rögvest jelentkezett, hogy bercelekből álló századával végleg
megoldja a morva őrök minden gondját ebben az életben.
Némán és gyorsan, ahogy mindig tették a kést ügyesen forgató
vitézek.
Az ezredes elindított három századot, akik megkerülik a
morvákat, azt a látszatot keltve, hogy éppen előlük inalunk, mint
a nyúl. A morvák elégedettek lehettek, hogy látták három
századunkat nagy sebbel-lobbal keletnek, a távolban sötétlő,
alacsony dombhátak felé „menekülni”, és még csak portyát se
küldtek ki, megelégedtek az őrséggel. Őrtüzeik ott pislogtak
körös-körül a dombtetőkön.
Kisvártatva egy helybéli szlávot hozott az egyik őrs.
Csapzott volt, a gúnyája szakadozott, de a válláról jókora balta
lógott. Szőke haja, nyíratlan bajusza meg a szakálla egymásba
gabalyodott. Miután belefutott a felderítőinkbe, és elmagyarázta,
hova kutyagol éjnek évadján, bebocsátást kért Kadocsához.
– Azt állítja – fordította a tolmács –, hogy a marótok a Szala
menti földvárnál csak megpihennek, mert nem való az már
semmire. Maguk tették tönkre több esztendeje. De annak a
völgynek az északi oldalán, ahol éjszakáznak, folyik egy a patak.
A meder jobb oldalán süppedős, vizenyős a rét, mivelhogy két
napja nagy égzendület volt, s másfél napig folyvást csak
zuhogott. Ez az ember azt mondja, ott ne próbálkozzunk
támadni, mert a sár meg a számtalan kútfő még a lovakat is
elnyeli.
– Nem is – mondta Kadocsa. – Ezt az embert fogjátok le, és
ha hazudott vagy kém, kössétek föl.
– Várjunk a támadással, és kerüljünk elébük? – kérdezte a
vállas Csege.
– Nem a’! Csak hajnalig várunk. Bor Tengri bármilyen
ruhában hasadna is, még sötéttel támadunk ott, ahol összeszűkül
a völgy. Kapja össze magát mindenki. Bors! Induljatok, hajtsátok
meg az erdőt és a pagonyt, meg a nád szélit, de csak csöndben.
Ti ne zörögjetek, de a vad annál inkább.
Amikor a Göncöl félig megkerülte az Égi Oszlopot – azt a
csillagot, amelyik sosem mozdul –, halkan megindult az ezred. A
mi századunk az arcból támadók között volt, s miközben a
fegyvereimet ellenőriztem, igazgattam, a sötétben
megpillantottam Rékát.
A legjobb vezeték lovat nyergelte éppen, és a derekán az én
egyik fegyverövem villogott.
 – Mit mívelsz? Hol hagytad a fiadat és Kerecsét? Maradj a
ménessel! – utasítottam. – Meg ne lássalak a században, mert…
– Mert mit teszel? – kérdezte hetykén. – Vagyok olyan jó,
mint bárki. Ott fogok lovagolni melletted, a jobb oldaladon, és
nem fogok lemaradni – jelentette ki határozott hangon,
miközben becsúsztatott a csizmaszárba egy háromélű olasz tőrt.
– Sokan hordanak sodronyinget, épp most hallottam egy vitéztől
– tette hozzá, miközben a maga nyeregkápájára akasztotta az
egyik pajzsomat. – Ennek a tőrnek a sodronying csak
marhahólyag.
– Hol a gyerek meg a fiú, azt kérdeztem!
– Gyöngynél, nohát! – csattant fel sértetten. – Miért képzeled,
hogy nem gondoskodom róluk?
Szablya lógott a bal oldalán, és a hátán átalvetve az egyik
lándzsám, melynek hegye a bal válla fölött meredezett.
– Őrült némber vagy, hallod? Nem fogok ügyelni rád, mert
nem is tudnék! – kiabáltam dühösen, de ő nyeregbe lendült, és
kis köröket róva megjáratta, megnyugtatta a csatát előre érző,
türelmetlen kancát. A lovak a harcosok készülődéséből mindig
tudták, hogy csatába indulnak.
– Hát ne ügyelj rám, ha nem akarsz – feleselt pimaszul. –
Jobban is teszed, ha nem rám figyelsz. Tudok én magamra
vigyázni. Csak tedd a dolgodat, te… te sebezhetetlen Táltosfia.
Az utolsó két szóban, ahogy a rám ragadt nevet kimondta, jó
adag gúny rejtezett, de tudtam, hogy csak a benne túlgerjedő
büszkeség miatt, s nem azért, mert bántani akar.

☒☒☒
 A csapatunk olyan csendben indult, mint a pusztai
szellemek, akik éjjel a mezőket és a ligeteket uralják, mert az
éjszaka csendje árulóként messzire viszi a hangot.
Jobbról a toportyán elnyújtott vonítása szalad erdőn-mezőn,
és felel rá vagy tizenöt másik, tán az egész falka – gondolhatná,
aki még sosem járt hadban, így nem is tudhatja, hogy a
toportyán vonítását most emberek utánozzák: Bors kis csapata.
Sikerrel, mert közel s távol a nádban meg a csalitban
menekülésre fogta a vad. Disznókonda csörtetett a bokrosban,
aztán csend lett, majd újra kezdődött az éjszakai hangzavar.
Ez nyomta el vonulásunk zaját, meg a lovak patáira húzott
nemezpapucs.
Mindenki a szerelvényt meg a fegyverzetet igazgatta, mert
meg nem csörrenhetett semmi, ami fémből való. Aki tehette, még
a kengyelvasat is kicserélte fakengyelre.
Makó már megint ott vigyorgott mellettem.
– A buszurgán nem hagy magadra, mi? Attól tart, hogy
valaki bájolást tesz rajtad.
– Hadd má’ el! Verekedni akar – mondtam. – Nő létére! De
ha még egyszer így nevezed, barátság ide vagy oda, én biz’
bészakítom azt a bikkfa fejedet a fokossal. Legalább engem
tisztelj, ha már őt nem. Hát csak hadd jöjjön, ha neki jó. Nem
bontja meg a hadrendet.
Makó látta, hogy túllőtt a célon.
– Látom én, hogy félted. Én is ezt tenném, pajtásom. Egy
ilyen asszonyt óvni kell, nem a maga feje után ereszteni.
 – Kötöztem volna meg? Láthatod, hogy nem hagyja magát
óvni. Meg aztán nem a feleségem, nem parancsolhatok neki.
– Jól van, no, nem azért – így Makó, aztán csipkelődve, de
csupa jóindulatból, suttogva azt kérdezte: – Te Táltosfia! Biztos,
hogy ez itten mögöttünk… tényleg egy nő?
Nem várta meg, míg kupán kólintom a fokos nyelével,
oldalvást szöktette a lovát, és némán nevetett rám.
A morva tábor csupán egy alapos iramodásra volt. Mindenki
a lovát nyugtatta, sugdosott a fülébe, lapogatta a nyakát. A
sűrűben és a nádban erősödött a toportyánok vonítása, valahol
szarvas is bődült, bár nem volt még itt a bőgés ideje. Vaddisznók
visítottak, fácánkakas méltatlankodott, és néhány álmából
felriasztott ölyv sipákolt az erdő szegélyén. Sok tehetséges
embere volt Bors vitéznek.
Ez utóbbi hang volt a jel arra, hogy az arcból támadó
századok ügetésbe fogjanak. A parancs szerint egy század
fütyülő nyílvesszőket röpít a morva táborra, két másik pedig
lefekteti a lovakat a magas fűbe, és melléjük lapulva várja a
következő parancsot. Ha az íjászok színlelt menekülését a morva
üldözéssel folytatná, a csapda bezárul.
Ha mégsem, a századok együttesen támadnak, és szorítják a
marótot a völgytoroknak, ahol posványba fullad a rét, de velük
együtt.
Figyeltem Rékát, miként nyugtatja a földre fektetett lovat,
simogatva, a fülébe suttogva, finoman az orrába fújva, és
megvallom, el sem tudtam képzelni, hol és mikor gyakorolhatta,
mert az ilyesmi nem egyszerű dolog. Ismerni kell a lovat, annak
minden rezdülését, a füle állását, a szeme járását, és azt, ahogy a
levegőt veszi, miközben figyelmezni kell izmainak minden apró
rezdülésére.
De a lónak is bíznia kell a gazdájában, hogy kiszolgáltatott
helyzetében nem hagyja cserben, hiszen az egészséges paripának
nem lételeme, hogy mozdulatlanul feküdjék az oldalán, míg csak
parancsot nem kap, hogy felugorjék, miközben a gazdája már
félúton a nyeregben ül. Az efféle műveletekben a lovat segíteni
kell.
A magas fűben heverő paripák és vitézek sorát a sötétség
miatt nem láthattam, de hallottam a fütyülő nyilakat, amelyektől
szemvillanás alatt megbolydult a morva tábori
Az őrök nyakát a kísérteties gyorsasággal és hangtalanul
dolgozó bercelek akkor már átvagdosták vagy kitörték, s
megnyílt az út a másfélezer maróthoz.
Nem emlékszem minden mozzanatra, mert támadásban az
ember gondolatait csak egyetlen valami köti le: ő öljön, és ne őt
öljék.
Öltem ezúttal is, és nem számoltam, mennyit.
Ám a harcos szerencséje forgandó, és amikor én voltam
soron, kis híján alulmaradtam.
Ezek a rettentő percek tökéletesen megragadtak az
elmémben, tán azért, mert esztendőknek tűntek, miközben egy
fiatal és bivalyerős morva vitéz csaknem a posványba fojtott.
Hogyan is történt?
Elkeveredtem a századtól a sötétben, és ebben a patak
partjáról és a zsombékról emelkedő hajnali pára ugyancsak ludas
volt. Idegen vitézek forgolódtak körülöttem, és egy villanásra
eszembe ötlött: hol lehet Réka?
 Amilyen makacs és önfejű, még képes a sűrűjébe is követni…
– Nem láttad? – kiáltottam egy eszkil vitéznek, aki értetlenül
meredt rám. – A nőt, aki velem van! Nem láttad?
De az eszkilt már lekötötte egy nyurga marót, aki hátulról
támadott. Szablyámat, akár egy tőrt, marokra fogva a derekába
vágtam, és a nyúlánk legény némán lecsúszott a nyeregből. Az
eszkil köszönetfélét kiáltott.
Réka sehol.
Csak Tengri megóvja!
Többé soha nem eresztem harcba, inkább odakötöm egy
fához vagy valamelyik telega kerekéhez…
Lekaptam a lándzsát a hátamról, a szíjhurokba bújtattam a
csuklómat, és éppen időben. Egyenes, hosszú kard villant
mellettem, de a csapást felfogta a nyél, és a következő
minutumban a harcos mellébe döftem a lándzsát.
A lendülettől a lándzsahegy teljesen átverte, a hátán jött ki,
és amikor ki akartam húzni, az iménti kardcsapástól sérült nyél
kettétört. Hagytam a fegyvert veszni, helyette felkaptam a
földről egy másikat…
Tompa ütést éreztem a derekamon, de nem törődtem vele.
Csatában csalóka az ilyen. Van, aki azt se veszi észre a nagy
huzakodásban, hogy levágták az ujjait, netán az egész kézfejét,
és még emelné a szablyát, lecsapna a fokossal, a csákánnyal,
szúrna a lándzsával…
Azonnal a támadómat kerestem, de a közelemben nem
huzakodott rám senki. A földön sebesültek vonaglottak és
halottak hevertek.
 Végre megpillantottam magam mögött néhány lépésre a
kengyelben felegyenesedő Rékát. Akkor ért utol, és a sötétben is
jól láttam, hogy vöröslik a vértől a szablya pengéje.
– Megvagy-e?
– Igen! Nem sebesültél meg? – kérdezte, aztán a lendület
mindkettőnket elragadott.
Nem akartam, hogy velem tartson, de el nem űzhettem.
Akárhova követett volna, még az Alsó Világ rémisztő bugyraiba
is. A sötétben még két ízben szem elől veszítettem, és
mindannyiszor jéghideg vasmarok szorította össze a szívemet.
Már értettem, miért mondta Kadocsa, hogy nem szívesen lát
asszonyt a hadban, de még a tartalékkal sem. Mert csak
megzavarják a harcosok fejét.
A hirtelen felragyogó holdvilágnál észrevettem, hogy
közeledünk a patakmederhez, a baljós posványhoz, amelyről
csak tudtuk, hogy ott van, de nem láthattuk. A patak túlfeléről
nyílzápor árasztotta el a rémült, posványba ragadt, menekülni
nem tudó marót vitézeket.
Vészesen sodródtunk az ingoványnak, mert az ellenséget a
mieink jobbról is szorították.
Nem Szaracénon ültem, de ezt a mént is nagyon szerettem.
Az egyenes karddal levágtam egy harcost, akinek csak az
elmosódó alakját láttam magam mellett, aztán váratlan dolog
történt.
Olyasmi, amit minden magyar vitéz igyekszik elkerülni: a
lovam felbukott.
A hátamra estem, s azonnal belesüppedtem a posványba,
miközben egy sisakját vesztett, talpig mocskos marót egyenest
rám zuhant. Belenyomott a bűzös, fekete latyakba; a koszos lé az
arcomba fröccsent, és pontosan tudtam, hogy bele akar fojtani.
Az övét kaptam el a derekán, de képtelen voltam lefordítani
magamról, az a mocsok pedig a sűrű lé alá nyomta a fejemet.
Úgy éreztem, hogy vele együtt süllyedek egyre mélyebbre, és
mintha megkövült volna a pillanat.
Ez lenne a halál? – ötlött fel bennem, aztán egy kezet
éreztem, amint a hajamba markol, és a felszínre húz. Abban a
pillanatban a katona teste lassan lecsúszott rólam, és alámerült
az ingoványba.
Réka hangját hallottam, de nem láttam az arcát. Egyáltalán
semmit nem láttam, az orrom, a szám és a szemem híg sárral
volt telve.
– Ne kapálózz, mert engem is lehúzol! – lihegte, és a
hajamnál vonszolt az éles levelű torzsok között, mígnem kiért
velem a szárazulatra. Egészen közel dúlt a csata, ezért egy bokor
mögé húzott, és a fejemet az ölébe fogva törölgette az arcomról
és szememből a sarat.
– Hol van?
– A sár alatt. Meghalt – felelte. – Elmetszettem a nyakát.
Igen, ezt tette, én pedig azt gondoltam, rosszul hallok.
Azt mondta, mögöttem vágtatott pár lóhosszal, és amikor
felbuktam, levetette magát utánam, rá a morva hátára, és
késével, akár egy csirkének, átvágta a torkát.
Akár egy csirkének…
Napokon át visszhangzott bennem ez a pár szó.
Amikor a verekedés csitult köröttünk, megpróbáltam lábra
állni, de már nem ment. Észre sem vettem a súlyos sebet a
derekamon addig. Sok vért veszítettem, és mire megvirradt –
Réka később így emlékezett –, az arcom pergamenszínűre vált.
Ő pedig rettegett a gondolattól is, hogy estélig mindkét
lelkem odahagyja meggyötört-szabdalt testemet.
Ámde a fiatal szervezet nagyon sokat kibír.
Egyik lelkem sem kellett még az Örökkön Kék Égnek, sem
pedig Odinnak, ha apám és az ő őseinek istenét is ide számítom.
Az aranyban fürdő égi mezők, de a Walhalla, Odin mesés
szépségű égi palotája sem tartott rám igényt ez idő tájt.

KR. U. 900. SEPTEMBER HAVA

A VÁG TORKOLATA KÖZELÉBEN

A folyó, mely észak felől a Dunába siet, rakoncátlanul vágtat

a többnapos esőtől. A magas hegyek láncairól lezúdult víz
mindenütt megtalálja magának az utat, s elönt árteret, benyomul
a csaknem kiszáradt holtágakba, maga előtt hajszolva menekülő
embert és vadat.
Őzek és szarvasok keresnek kiutat a víz csapdájából, és a
Vág árterében egész nyáron vígan tanyázó vad természetű és
rosszindulatú vízi bivalyok most a biztosabb szárazulatot
kutatják. Felemelt orral szimatolják a levegőt, aztán elcsörtetnek
a vezértehén nyomában.
Ahol tavasszal és a nyáron még jól járható volt a gázló, ott
most víz hömpölyög. Milyen mély lehet? S vajon elsodorta-e a
meder köveit, amelyek biztonságot adtak a vaskos fakeréknek és
a lovak patáinak?
Merthogy itt vezet a régi kalmárút, amelyen át a szászok,
frankok és bajorok földjétől akár Szabhat városáig juthat a
kereskedő, ahogy Kijevet hívják a kalmárok. A Vág torkolatánál
a dunai révészek és bárkások emberöltők óta készenlétben
állnak, mert errefelé mindig akadt munka elég. Főleg az erdélyi
sóbányákban fejtett méregdrága tömböket kellett gyorsan
szállítani és óvni, hogy épségben és tisztán eljusson Morvaföldre
vagy a bajorokhoz.
Ha pediglen a Vág és a Duna áradt, a kalmárnép inkább
elhalasztotta az indulást, s maradt Passauban, Regensburgban,
Nyitrában. Néhány esztendeje amúgy is bonyodalmas volt a régi
utakat használni a magyarok megtelepülése miatt.
Volt, aki azt mondta, neki ősei a régmúltban itt szállásolt
népek, de olyan is akadt, aki ugyancsak tiltakozott a rokonítás
miatt. A kalmárnak meg nem volt szüksége rá, hogy igazságot
tegyen, nem is nagyon érdekelte, kiféle és honnan jött a magyar,
csakis a haszna foglalkoztatta.
Talán azt a néhányat, aki kalmárbőrben ugyan, de a maga
elméjének okosítása végett csatlakozott a karavánhoz, mégis
érdekelte. Az ilyenek legtöbbször egyenest valamelyik királyi
palotába vagy a bizánci császár udvarába tértek be
hazaérkezvén, és jó pénzáért elmondták, mit tudtak meg a
harcias, kemény népről, amely elözönlötte a Kárpátok által ölelt
medencét.
Európa közepéről elvihették hírét a magyarok
terjeszkedésének, annak, hogy a frankoktól elszedték Pannóniát,
és még annál is nagyobb földeket, miközben azt mondták, nem
bántják a szövetséges Arnulf tulajdonát. Sőt – hogy a frank
gyanakvását elaltassák – beleszóltak a bajorok morvákkal vívott
csatáiba, persze a morvák ellenében.
Talán a sokat tapasztalt kalmárnép bátrabbja tudta, hogy
semmi nem ennyire egyszerű. Látták, merre mozognak a
csapatok, nem egy alkalommal kísérték is azokat, hiszen
szekereikkel a had mögött haladva – míg bírták az iramot –
mindig jó alkalom kínálkozott az üzletre. Ők talán érzékelték,
hogy a magyar, ha veri is a morvát, Bajorország felé kacsingat.
Üzlet ide vagy oda, nem tudhatta egy kalmár se biztosan,
hazatér-e, miután eladta-cserélte az áruját. Ráadásul ott volt a
Duna és a belé siető mellékfolyók árja.
Akinek az áradás ellenére mégis mehetnékje van, az úgy jár,
mint a Vág gázlójába ragadt mostani karaván. Addig-addig
próbálkoztak, keresgéltek járható átkelő után a part mentén,
mígnem az egyik megfelelőnek tűnt, aztán…

☒☒☒

– Kötelet a saroglyára, mert felborul! Odavész mindenem,

emberek!
A csíkos, hosszú kaftánba bújt zsidó kalmár sírva kérleli a
többieket, akik segítenének, de rövid a kötél, és amit a
kalmárnak hajítottak a túlpartról, az kicsúszott az ügyetlen
kezekből. A sátras, kétkerekű telega lassan mozdul, a víz
hatalmas ereje megfordítja, s reccsen a rúd, nyihognak a
szerencsétlen lovak, amikor kapálózva a vízbe fordulnak a
telegával együtt.
A kalmár eltűnik a rohanó árban, és néhány percig látni még
a telega roncsait, a kétségbeesett jószágokat, amint fejüket
megpróbálják a szennyes víz fölött tartani, aztán eltűnnek a
kanyarulat mögött.
A másik négy szekér és a lovasok nagy nehezen partra
vergődnek. Valaki azt mondja, ha a Vágón nincs vámszedő,
akkor majd a folyó szedi el a jussát, ahogy tette minden
esztendőben.
Szárítkozik a kalmárnép, lehetnek vagy huszonötén, és
mindegyikük visel valamilyen fegyvert. Megfizettek volna a
kíséretért, csakhogy ezt ilyen időkben, amikor Pannonföldért
harcok folynak, nem vállalja senki. Bánják már szerfelett, hogy
az árut nem a Dunán úsztatták le bárkákon Passautól egészen
Árpád nagyfejedelem szaracén vámszedőinek állásáig, ahol
partra kell szállni mindenkinek, különben égő nyilakkal gyújtják
fel a hajót, vagy elkapják a könnyű és gyorsabb evezős
csónakokkal.
A Dunáig a gázlótól talán negyednap lenne az út, ha a Vág el
nem sodorta, tönkre nem tette volna.
Nincs más hátra, mint felbecsülni a kárt, kiteregetni az
ágakra az átázott holmit, a kínos figyelemmel összetekert
kelméket, áttörölgetni az egyéb áruféleséget, hogy aztán
eladható maradjon.
Tüzeket gyújtanak, gondoskodnak a lovakról, felállítják a
sátrakat, reparálják a sérült szekereket. Mindennel törődnek,
csak a maguk biztonságával nem.
 Valami szisszen, és egy idősebb kalmár a telega bakjáról
lefordul a sárba. Tollas vessző meredezik az oldalából, és jajgat
keservesen. Vagy ötven lovas vágtat elő, sáros, mocskos
valamennyi. A lovakat szintúgy sár lepi, a színük se állapítható
meg.
Válogatás nélkül öldökölik a kalmárokat, és gyors halált kap,
aki elsőre nem a maga bőrét, sokkal inkább az árut mentené.
Néhányan a túlerő elől az ártérbe menekülnek, de ezekkel már
nem törődnek a támadók, akik valamennyien morvák.
Szálas, megtermett emberek, akik nem vitéznek, sokkal
inkább útonálló haramiának nevezhetők. Valaha katonák
lehettek, és talán a morvák sorozatos pannonföldi vereségeit
látva váltak ki Mojmir hadából, s vették a maguk kezébe sorsuk
irányítását. Szedett-vedett öltözékük csak egyben egyezik: az eső
ellen mindegyikük hosszú szőrű subát visel, gallérként a
nyakába akasztva. Egyenes kardjuk pengéje széles, rettentő bárd
és fejsze némelyik oldalán. Van, amelyik kétélű, kétfejű.
Néhányuk subája alatt hosszú botnyíl, és a vállukon átvetve
vesszőkkel teli tegez.
Turkálnak a telegákban, szedik össze, ami megtetszik, aztán
a kalmárok élelmiszer-tartalékát dúlják fel, és dühösek, mert
pénzát csak keveset találnak. A lovak isznak és pihennek, látszik,
hogy fáradtak.
Az egykori katonákat már fikarcnyit sem érdekli, miként áll
Mojmir seregének szénája. Magasak a hegyek, s a völgyek és a
barlangok minden titkot elrejtenek, útonálló pedig mindig volt
és lesz, így vélik.
 Az egyik félrevonul, felhúzza a térdéig érő inget, és levizeli a
csalitot, miközben a fejét felszegi, és a fák őszre készülő,
összeboruló lombjai között felpillant a szürke égre.
Aztán mozdulatlanná merevedik, mert érzi a torkán a penge
élét, a bal válla mögött a támadójának a leheletét, és azt hallja: –
Ssss… Meg ne mukkanj, te!
Nem is mukkan, sőt még arról is megfeledkezik, amiért a
csalitba igyekezett, de érzi, amint a meleg patak lefelé csordogál
a lába szárán, bele a sáros csizmába.
– Hányan vagytok? – így a hang. Halk, de tiszta; a hegyek
déli lábánál élő, magyarnak hódolt morvák beszéde ilyen.
– Öö… ötvenen… – feleli amaz dadogva.
– Most elszedem a fegyvereidet, a késedet, de ha
moccannál…
A penge parányit mozdul, mire a marót nagyot nyel, de ez
éppen elég ahhoz, hogy megkaristolja az ádámcsutkáját, és a
nyakából vér serken. A teste kifeszülve, megalázó a helyzete, és
az élete pillanatnyilag nem ér egy félbe tört rézpénzát sem.
Aztán mintha óriás harang kondulna a fejében, és elsötétül előtte
a világ.
A telegák mellett csaknem ölre mennek a zsákmányért.
Mindenkinek az kell, ami éppen a másiknak is. Amit
értéktelennek tartanak, egyszerűen a földre hajítják, és
átgázolnak rajta. A borostömlőknél nagy a tülekedés, kiváltképp
annál, amelyikben rajnai bor kotyog. Emeli is az egyik, a másik
négy kapná ki a kezéből, amikor hirtelen nyílzápor zúdul rájuk.
Elzuhannak, s van, aki még nyögdécsel párat, aztán tágra
meredt szemmel bámul a sűrűből előrohanó lándzsásokra.
 A verekedés nem tart tovább néhány percnél, s amikor vége,
az összes marót halott. Lovak csörtetnek a bozótban, sípok
visítanak, és egy bőrduda bődül. A folyóparton kutatnak a
kalmárok után, és harsány kiáltásokkal próbálják meg
előcsalogatni őket a bozótból. Ketten előmerészkednek, s miután
a többi látja, hogy nem csapják le a fejüket, sorra érkeznek ők is.
Az arcukon rettenet: mit míveltek az értékes portékával!
– Honnan vagytok? – kérdi egy alacsony, vállas, barna képű
legény, majd megismétli szláv és német nyelven. Az utóbbit érti
már a kalmár.
– Regensburgból indultunk, uram. Hozzátok igyekszünk.
– Magyarföldre? A nagyfejedelemhez? Kacifántos módját
választottátok az utazásnak, kalmár.
A zsidó kétségbeesetten jajdul: mi lett a vagyonával, a
csodaszép kelmékkel, amikkel éppenséggel a magyar fejedelmek
asszonyait szándékozott elkápráztatni! Egy élete munkáját tette
tönkre a morva martalóc-csapat.
– Jövőre nyugodtabban utazhattok, kalmár – mondja a vitéz.
– Jó darabot kihasítottunk Morvaországból, innen északnak.
A kalmár csak bólint, de nem szól semmit. Tudja, hogy ha
Morvaországgal elkészül a magyar, hamarost célba veszi a
bajorok földjét.
– Üllő fejedelemfi csapatából vagyunk – folytatja a magyar
legény. – A többi odalent verekszik a Duna déli oldalán, mink
meg a marótot hajtjuk az északin. Hazafelé igyekszünk éppen.
Tudsz-e valamit Mojmirról?
 – Visszavonulót fúvatott Nyitrába – feleli egy másik
kaftános. – Őszre jár, uram, abba kell hagyni már a
háborúskodást. Jövő tavasszal majd…
– Nem jár ki nekem az úr – mondja a vitéz. – Ilyen címet
felénk csak a fejedelmek viselnek. Csanád a nevem, az apám bő
az Üllő fejedelemfi szállásán.
– Akkor nemes vagy, és látom, hogy az a lelked is – mondja a
kalmár. – Ha úgyis hazafelé tart a csapatod, megfizetnénk, ha
kíséretet adnál mellénk.
– Fizetni? Azt mindig lehet – nevet a vitéz. – De hallod-e, te
nem tűnsz sem zsidónak, sem pediglen kalmárnak.
– Kalmár vagyok, Velencéből. Engem már megraboltak a
morvák, a társaimat pedig mind leöldösték a Fertő mellékén.
Semmim nem maradt. Ezek a jó kalmárok megengedték, hogy
velük tartsak. Aki manapság egymaga kószál e tájon, legjobb, ha
kezet ráz a halállal.
Csanád összehúzott szemmel figyeli a pórul járt kalmárt.
– Velencéből való vagy? Az mostanság Bizánc hűbérese. A
császárral még szövetségben lennénk, ezért az ő hűbérese a
barátunk. Rendben van, elviszünk magunkkal, és fizethettek is
érte, de elébb Kurszán gyula szállására igyekszünk. Ott is
kedvelik a magadfajtát, kalmár. Szedjétek össze, ami maradt,
kutassátok át a holtakat, és vegyétek vissza, ami a tietek. Tudjuk
az utat a Vág árteréből keletnek, de aztán tisztességgel viseljétek
magatokat. És ha verekedni kell, elvárom, hogy ne bújjatok el,
mint az imént. Megértetted?
A tépett, szánalmas karaván, mire dél lesz, elindul a
magyarok nyomán. Délután már látják a Dunát, és sáros, de
járható út simul a kerekek és a lovak patái alá. Sok száz év óta
járnak erre a kalmárok, a hadak, akiknek elei az éjszakai
táborhelyről a római légiók jelzőtüzeit láthatták a folyó déli
oldalán futó limes19 mentén.
A kalmár most is jól elraktározza a fejében mindazt, amit lát
és hall az úton, hogy majd híven elmondhassa annak a
nagyúrnak, akit illet.

☒☒☒

Az alacsony dombról, ahová lábadozásom örömtelen hetei

során sokszor fölbaktatok, látom a Duna délnek fordult
ezüstszalagját, s a gömbölyded hátú, néhol meredek oldalú
hegyeket, amelyeket a folyó áttör. Azt beszélik, különös
szellemek laknak a hegyekben, akikről nem tudni még, hogy jó-
vagy rosszindulattal viseltetnek a magyar iránt.
Van ott egy jókora kő, ahol a legmagasabbra tör a hegy, és
ennek a kőnek a belsejében valami dobog. Bárki hallhatja, akinek
a lelke tiszta, és a fülét a kőhöz nyomja.
Úgy hírlik, ennek a földnek a szívét őrzi a szikla. A
nagyfejedelem is tudja már, aki átküldte a Dunán leghívebb
táltosát, meg három sámánt egy század vitézzel, kitudni, mi
rejtezik a hegyvidékbe süppedt vadon mélyén.
Zöldellő ártéri erdők kísérik a partokat, és föntebb a dús
legelők, akár a smaragd, ragyognak a napfényben.

19 Megerősített határvonal.
 Északnak és keletnek is hegyek magasodnak, s ha valaki
felmászik a közeli dombtetőre, mögöttük, még nagyobbakat
fedez föl. Ami messze északnak vonul, az magasabb mindnél, és
szürkésfehér sziklák alkotják a csúcsait.
Emlékszem, mennyire mások voltak a színek a pusztán. Ott a
sárgászöld uralkodott, és minden sápadtabb volt, míg a zöld itt
élettel teli, és az őszbe forduló erdők néhol aranybarna, rőt
színekben pompáznak. A Duna többnyire ezüstszürke, de ha
árad, sárga, rosszindulatú víztömeg sodor magával partot,
kidöntött fákat és mindenféle uszadékot.
Éjjelente sokszor hallom, amint a hódok labirintusváraikat
építik a holtágakban. Reccsennek az elrágcsált faderekak, s ha
elkészül, a vízi világ teremtményeinek örömére a víz is
felduzzad.
A szárazulatokon, az eldugott szegletekben csordogáló
patakok partját és a források tövét gyakorta látogatja a
szellemvilág, már csak a tiszteletükre elhelyezett étel és ital miatt
is. Alkonyat után, amikor elkövetkezik Kara Tengri, az éjszaka
istenasszonyának ideje, az okos ember elkerüli e helyeket.
Pannonföldi sebesülésem beárnyékolja az örömöt, amit a
sorozatos győzelmeinkről érkező hírek hoznak. Fura dolog,
amikor javas gyógyít javast, pedig nekem az egyik legjobb jutott,
míg hazafelé vánszorgott velem a telega. Saba bátyó
világéletében Kurszán gyula szállásvidékén ténykedett, és
mindenhez értett, bár hamar rájöttem, hogy miért nem ő a
legjobb.
Mert Réka sokkal jobb volt nála, bizonyos tekintetben még
nálam is.
 Igaz, nem ismerte a betegségeket, de sebet úgy gyógyított,
mint senki más. Szinte el sem mozdult mellőlem, aki egyre azon
szégyenkeztem, hogy apám szállására sebesülten, saroglyán
érkeztem, s nem nyeregben, büszkén. Néhányan – látva csaknem
végzetes sebemet a bal vesém és a derekam környékén –, most
már így beszéltek: lám, a Táltosfia is csak halandó, fogja őt is a
fegyver.
Nem is értettem, miért vélték eddig ennek az ellenkezőjét.
Réka, ha lázam volt, virrasztott mellettem, hűtötte a testem
vizes rongyokkal, aztán füveket szedett erdőn-mezőn.
Többségéről tudta, mire jó; amit nem ismert, arról magam
igazítottam el. Kerecse úgy követte őt, mint a nővérét, s megtett
mindent, amit parancsolt neki.
Amikor aztán a sebem mégsem úgy gyógyult, amint vártam,
Réka nyűveket szedett, és a sebbe helyezte azokat, mielőtt
átkötötte. Sokan megütköztek, s volt, aki azt mondta, most már
tényleg meghalok, de én az apámtól tudtam, hogy a kukacok
megtisztítják sebemet a halott hústól, s csak az élőt hagyják.
Végül is az apám és Réka állítottak talpra, de ez még odébb
volt.
Mikor a Dunán a révészek áthoztak, és végre hazaértünk a
szállásra, sürgősen el kellett végezni néhány nagyon fontos
szertartást, amelyeknek Réka, a kisfiú és a néma Kerecse
személyéhez volt közük.
Mert azt még a gyerekek is tudják, hogy a messzi földről
érkezőket bizony mindenféle szellemhad kíséri, és közöttük
igencsak rosszindulatúak is lehetnek. Alig várják, hogy
beköltözhessenek egy élő testébe, vagy ha nem, éjt nappallá téve
zaklassák őt.
Jött is a púpos és hatujjú – ám mégsem ellenszenves – Hattyú
táltos, mindenféle csörgőkkel, füstölőkkel, dobokkal, és
révületében elmondta, hogy vannak ugyan szellemek Réka és a
fiúk körül, akik nem e szállás lakói, de még csak nem is a
magyar lelkek közül valók, ámbátor szerencsénkre gyöngék, így
könnyedén elbánt velük. Aztán megköszönte a Berengár-
ezüstöket, én meg azt, hogy végre beköltözhettünk vadonatúj,
drága, hófehér csergével borított jurtánkba.
Négyen laktunk együtt attól a naptól hivatalosan, és szerény
körülmények között még aznap megültük a menyegzőt. Egy
sebesült nem táncolhat úgysem, tehát elodáztuk a lakodalmat
szebb napokra. A család, amelyhez apámmal az ő egykori
andasága20 révén tartoztunk, úgy tűnt, megértette és
megbocsátotta. Feleségemnek ismerték el Rékát, és nekem csak
ez volt a fontos. Nekik persze az, hogy a családi vagyont most
már az általam Itáliában szedett zsákmányrész is gyarapította.
Réka és Kerecse az utasításaim szerint rendezték be
mesterien megmunkált fából, rácsozatból, nemezből készült
otthonunkat. Réka már akkor ott akart lenni, amikor a család
asszonyai felállították, hiszen az apjától tudta, hogy az efféle
tevékenység asszonyi munka.
De már a többit nem engedte másnak.
Maga szedett Kerecsével irdatlan súlyú, lapos köveket a
tűzhelyhez, de tőlem várta, hogy elmondjam, miként kell úgy

20 Fogadott testvéri kötelék.

elrakosgatni a jurtánk közepén, hogy a majdan fellobbanó tűz
meg ne égessen semmit. Aztán rendkívül nagy gonddal
helyezgette ide-oda a konyhához szükséges holmikat a bejárattól
jobbra, ahogy apjától tanulta.
Mindenekelőtt azonban rólam szeretett volna gondoskodni,
ezért lóbőrökből, prémekből megalkotta közös ágyunkat, a
keletre nyíló, alacsony bejárattal szemben, melynek küszöbe alatt
talán máris elhelyezkedtek a minket védő kisistenek. Ha éjszaka
a kötelekkel elhúztam a fenti fagyűrűt fedő nemezt, a
füstnyíláson át a mélyfekete, csillagos égboltra láthattunk.
De sokszor csak rövid ideig bámultuk a csillagokat, mert
senki nem szerette volna, hogy a füstlyukon ártó szellem, netán
egy láthatatlan basirkan ereszkedjék a jurtánkba, mert ezek
ilyenek. Ha nem figyel az ember, pillanatok alatt
megkörnyékezik.
Ajtónkkal átellenben, fekhelyünktől jobbra a házi oltár
tekintélyes helyet foglalt, de még többet a két jókora
koporsóláda, amelyekben minden vagyonunkat és féltett
ruhadarabjainkat őriztük.
Réka konyhai eszközeivel szemben, a férfiak részében, az
ajtótól balra a jurta rácsozatára aggattam fegyvereimet, a
lószerszámot, kengyelt, nyerget és csikózablát, néhány lándzsát,
kelevézt és összetekert pányvát, meg a hétköznapi szablyát, mert
a szebbiket ugyancsak a ládában őrizgettem.
És amikor a várva várt pillanat is elkövetkezett, és
meggyújtottam a táltostól megtisztított, birtokba vett jurtámban
az első tüzet – hiszen ezt rajtam kívül senki más nem tehette meg
–, Réka már velem mondta az isteneknek kijáró üdvözletét.
 Kerecse mellettünk térdepelt a sarkán ülve, ahogy ilyenkor
illendő, és Réka néha beszélt hozzá.
– Azt szeretné elmagyarázni, hogy olyan akar lenni, mint te –
mondta aztán. – Magyar akar lenni. Mondd csak, Széphajú,
tavasszal férfivá avatják Kerecsét?
– Ha csak rajtunk múlik, bizonnyal.
Később az asszonyom Kurszán úr és a nemzetség fejének
jóvoltából fegyveres kíséretet kapott, hogy felkutassa az apja
rokonait a Gyarmat törzsben, ám hiába tette meg az utat a
Dunától a Déli-Kárpátokig. Senki nem ismerte a vitézt, sem a
családját, és egy idős javas azt mondta, talán odavesztek a nagy
vonuláskor, a „sasokkal” vívott harcokban, a Kárpátok
túloldalán. Réka hazatért, és soha többé nem kutatott az övéi
után.
Fura gondolatok kavarogtak bennem: asszonyom volt és két
fiam immár, de egyik sem a véremből.
Egyre többször gondoltam rá, hogy tenni kéne érte.

☒☒☒

Az apám szívesen készíttetett volna a szláv

mesteremberekkel félig a földbe ásott gerendaházat, keletre nyíló
ajtóval, akár egy jurtánál, mert télen az ilyen sokkal
kényelmesebb és melegebb, de okkal nem tette.
Elárulta, hogy az eljövő télutón, amikor még erős jégpáncél
fedi a Dunát, a fiatal Lél fejedelemfi törzse és Kurszán népe a
vitéz kékkendek itteni csapataival – mivel egy hányaduk a
nyugati gyepűt vigyázta már az első győzelmes nyári harcoktól
– átvonul pannon területre.
A gyulának az a terve, hogy szállást vált, és népe megszállja
a Duna felső folyásának mindkét oldalát a frank gyepűig,
kiváltképpen, ha a morvát egyszer s mindenkorra sikerül
legyőzni.
Az apám szinte megállás nélkül úton volt a nagyfejedelem és
Kurszán szállása között. Amikor az itthoni jurtájában fogadott
fontos személyt, s nem jelezte, hogy négyszemközt akar beszélni
vele, szívesen átmentem. Meghúztam magam csendben, és csak
hallgattam, figyeltem. Főleg az apám módszereit, amelyekkel
úgy szedett ki fontos dolgokat a másikból, hogy az alig vette
észre.
Hogy későbbi életemben azzá válhattam, amivé, azt neki
köszönhettem.
Néhány vehemens törzsfőt és bőt megrészegítettek az Itália
gazdagságáról szóló hírek, és ők – mielőtt a nagyfejedelem
szállásán a szer kezdetét elzengték a bőrkürtök – elébb az
apámat környékezték meg. Gondolták, van akkora szava, hogy a
gyula és a nagyfejedelem egyaránt hallgatnak rá.
Azt javasolták, hogy most, a marót romlásának közepette –
ami úgyis bekövetkezik, s ha jövőre nem, akkor utána – kapjunk
lóra, és induljunk megerősíteni, majd újból elfoglalni a Pó
völgyében hagyott szálláshelyeinket. Tán még a földbe ásott
vermekre is rálelünk, mondták, amelyekbe a bőrzsákokba varrt
gabonát rejtettük ínséges időkre. Aztán pedig még idén ősszel
szerezzük meg végérvényesen a nyilainktól rettegő Lombardiát,
vagy akár egész Észak-Itáliát.
 Azt akarták, hogy az apám közölje szándékukat a
nagyfejedelemmel; azzal, hogy ha így lesz, Dél-Itália sem állhat
meg előttünk, és a dicsőséges hun Attila vezér kései vérei
megmutathatják: ha sok száz év múlva is, de áll majd az általa
elgondolt birodalomóriás.
Az ilyen urakat inkább a harc és a gazdagság utáni vágy
hajtotta, semmint a józan belátás. Az apámnak semmi kétsége
nem volt, hogy legelsőnek vágtatnának be Milánóba és a többi
nagyvárosba, aztán meg Ravennába, Rómába, és meg sem
állnának Szicíliáig.
Kurszán megkérdezte az apámat, kik ezek a törzsfők és bők,
aztán csak bólogatott: ők azok, mondta, akik esküsznek rá, hogy
ereikben hun vér csordul, s tán különbnek hiszik magukat
Árpádnál, holott a nagyfejedelem családfájának ágbogaiban
valóban megbújhatnak a vezér rokonai.
Azonban a politikai boszorkánykonyhák által kotyvasztott
tényeket egy fejedelem soha nem hagyhatja figyelmen kívül.
Márpedig ez idő tájt, amikor az erőinket leköti Mojinir, s még
ezen az őszön erős portyázó sereget szándékozunk indítani
Bajorföldnek, amely majd tűzzel-vassal emlékezteti a Gyermek
Lajost irányítókat a magyarral szemben követendő okos
diplomáciára, nem okos dolog a kelleténél jobban megosztani a
hadat. A provance-i Lajos király és Berengár Itáliában maradt
követői ellen sem célszerű ebben az esztendőben a
törzsszövetségnek hadat viselnie.
A szer aztán eldöntötte, merre indul a magyar verekedni, de
még ennél is fontosabb volt, hogy ki hol szállásol majd jövőre, ha
a Pannonföldet és a nyugati gyepűt megerősítjük.
 Kurszánnak és Árpádnak egyezett a véleménye abban, hogy
csakis az költözzék át a Duna jobb partján túlra, a Balatin déli és
északi oldalára, illetve a nyugati hegyvidékig, akinek elég ereje
van ahhoz, hogy megvédje a nyugati gyepűt, sőt odébb is tolja
azt, ha a magyarok földjének gyarapítását a szer eldönti.
A döntést követően Árpád és családja megszállja a Duna
délnek tartó szakaszát Csepel főlovász szigetétől majdnem a
Tisza és a Duna összefolyásig, és a folyó mindkét oldalán széles
szállásterületet foglal.
A kabar törzsek északkelet-kelet felé, valamint délnek a
bolgár gyepűig, mostani legelőik többszörösén terjeszkedhetnek.
A vitéz kékkendek éppen ezért oszlanak meg nyugati és
délkeleti egységekre, mivel az apám szerint a bizánci császár
álságos és aljas módon még mindig nem tett le arról, hogy
megpróbálja nekünk ugrasztani a besenyőket. Ámde azoknak
több eszük lehetett, így a támadás nem is következett be, bár a
délkeletet továbbra is vigyázni kell.
Az idős és tekintélyes Tétény horka is örömmel vette, hogy
átlépi majd a Dunát, a túlparton rögvest szállást is ver, és
kiterjedt családja a Balatin északi oldalától a nyugati
hegyvidékig, Káli és Bogát urak vezérletével további területeket
foglal. A nagy tó déli oldalától a Dráváig Botond törzse és a
nagyfejedelem rokonsága lakhat majd egy hatalmas és gazdag
földön.
A szerrel mindenki elégedett volt, a fejedelmek és a
meghívott bők azonnal belefogtak, hogy leendő uruszágukat –
egyelőre fejben – felépítsék.
 Tengri megáldotta, Holdanya és Napapa pedig elégedetten
mosolygott le Árpád nagyfejedelem egyre növekvő országára.

☒☒☒

A Vágtól érkezett harcosok büszkén vágtatnak be a gyula

szállására a napsütötte, langymeleg napon. Két napja még
zuhogott, de az Örökkön Kék Ég megkönyörült, és végre
felragyogott Napapa.
A gyerkőcök lóra kaptak, amint megneszelték, hogy
kalmárok is érkeznek a csapat mögött, a kutyák pedig csaholva
rohantak a szállásra vezető útnak, szanaszét kergetve a jurták és
gödörházak között káráló tyúkseregletet.
Egy kalmárkaraván érkezése mindig nagy eseménynek
számított.
A kereskedők tudták az illemet, és nem hajtottak be a
szállásra, hanem megálltak, és tábort vertek odakint, a ménes
szomszédságában, a terelőkutyák nagy bosszúságára. Csupán a
csonttá aszott zsidó, aki a vezetőjük volt, annak idősebb fia meg
egy harmadik kért bebocsátást a legközelebbi család fejétől, mert
azt gondolta, hogy a díszes ruhában elébe lovagló apa maga a
fejedelem.
Pedig csak gazdag ember volt, semmi egyéb. A kalmárok
azonnal megtapasztalhatták, hogy Itália kincsei milyen jótékony
hatással voltak a magyarokra.
Ugyancsak meresztették a szemüket, amikor végiglovagoltak
velük a szállás jobb szárnyán, Kurszán sátorpalotájáig. Nem
láthattak szegényes, hasadozott ruhában járó magyarokat, sőt az
ezüstpénzákkal kivarrt sok kaftánszegély csak úgy villogott a
napsütésben.
Az asszonyok drága fülönfüggőket, kösöntyűket viseltek, és
a módosabbak a szolgáikat se járatták rongyokban, már csak a
rossz nyelvektől való megszólás elkerülése végett sem. A jurták
és félig földben gubbasztó gerendaházak között mindenféle
lábasjószág bóklászott, kapirgált, tollászkodott, s mély
vermekben emsék nevelgették malacaikat. Oda lezuhanni
egyenlő a halállal, mert a félvad disznó megölheti az óvatlant.
Amelyik gyerkőc képes volt önállóan megülni a földön –
habár még alig totyogott –, megtette ugyanezt a nyeregben vagy
anélkül, a kistermetű lovacskák hátára dobott takarón.
Tízmaroknyi magas paripájának hátára tuskóról mászott fel, de
úgy ült ott, mintha odanőtt volna. A ló pedig pontosan tudta,
hogy az ilyen emberkölyökre jobban kell vigyáznia, mint arra,
amelyik már belekapaszkodik a szárba, és vezeti, irányítja őt.
A három kalmár tátott szájjal szemlélte a gazdagságot, és a
merőben szokatlan látványtól eltelve közeledtek a gyulához.
– De hát mégiscsak rabolták, apám – berzenkedik a zsidó
kalmár fia. – Elvették, elorozták, városokat és klastromokat
égettek fel, hogy meggazdagodjanak. Ez mind rablásból van, vér
tapad a kezükhöz.
A zsidó a fejét ingatja:
– Remélem, fiam, hogy ezen szavakat hangosan, míg itt
vagyunk e szálláson, ki nem mondod. Mióta is járod velem
Európát? Tíz, tizenkét esztendeje? És még nem tanultad meg,
hogy minden nép ezt teszi? Ahol az erő és a tehetség, ott a
hatalom és a gazdagság. Így vagy úgy, de eme igazság
megkérdőjelezhetetlen. Mi pediglen abból élünk, hogy velük
üzletet kötünk. Nekünk mindegy, hogy magyar, bajor, lombard,
szász vagy frank. A vége úgyis az, hogy nem jövünk ki
rosszabbul. És ez az igazi tudomány, fiam. Harácsolni bárki tud,
de okosan üzletelni, a kedvező szeleket kihasználni már csak az
tudja, akinek van hozzá elég tapasztalata és esze. Ha pediglen te
cserélsz velük vagy vásárolsz tőlük valamit, aztán jövőre egy
ravennai piacon valaki visítozni kezd, hogy az egykoron az övé
volt, hát majd szépen megegyezel azzal is. Ne bánd, hogy a
magyar gazdagszik, mert addig jó a magunkfajtának. Ládd-e, ezt
a vég kelmét – simít végig a kalmár a selymen – nem tudtam
eladni a bajornak. Hát eladom majd itt, háromszoros áron, mert
nem egy úr akad a magyarok között, akinek van elég pénze, és
nem sajnál megválni tőle.
Kurszánt nem érdekelte, mi rejtezik a kalmárok gondolatai
között, mert ha meg akarta volna tudni, akadtak ennek
kibogozására mások. Bőséggel megvendégelte őket, hadd lássák,
hogy nem akárki udvarába pottyantak, és az első találkozáson
jelen volt a varég tudós, Kölpény is.
Négy álló napon át folyt a kereskedés Kurszán messzire
elnyúlt szállásán, aztán indultak volna tovább, a nagyfejedelem
Csepel-szigeti jurtapalotájához. Az csak természetes volt, hogy
amit Árpád családjának tartogattak, azt jó mélyen eldugták a
málha legaljára, mert a kalmárok tudták az illemet: a
nagyfejedelemnek csakis a legjobbat vihetik.
Az utolsó este Kurszán vacsorára hívta őket. Hosszú sátrat
állított a magáéval szemben a tér túlfelén, és a szláv szolgálók
hajnaltól csak arra készültek, hogy a vacsora tökéletesre
sikerüljön. Kora délelőttől finom illatok kúsztak elő a falak
nélküli konyhasátor teteje alól, és még ökröt is sütöttek nyárson,
két nagyobb gyerkőc örökös felügyelete mellett, akik a lecsöpögő
zsírral locsolgatták.
Az éppen tisztulásban lévő asszonyok nem nézhettek ételre,
hozzá sem nyúlhattak, csak maguknak készíthettek, de
kíváncsian szimatolták a levegőben terjengő illatokat az
asszonyháznak nevezett, földbe ásott, gerendatetejű kunyhó
ajtajából. Nem láthattak a szállásra, mert az erdőre nyílt az ajtó,
hogy tisztátalan pillantásuk rontást ne hozzon senkire.
Áldozati ételek is készültek, melyeket csak főzni szabad vagy
párolni, ahogy ősidők óta tette a magyar és csaknem minden
sztyepplakó.
A vacsorából sosem volt szabad kihagyni a szállás ősi
szellemeit, ellenkező esetben ki tudja, miféle balszerencsét
küldenek az élőkre.
Márpedig a szerencse jótéteményeire a magyarnak még
sokáig nagy szüksége volt.

☒☒☒

– Ügyelj a fiamra, Fehera! – nyomja Réka a kettővel mellette

lakó szépasszony kezébe a kis Porszemet. A hangja izgatott, és
Fehera látja, hogy remeg a szája széle. – Ne engedd, hogy
fölmásszon a Szellő hátára, az imént szedtem le. Ha nem jönnék
vissza hamarost, adj neki enni valamit.
 – Baj van netán? – kérdi a telt idomú, pirospozsgás és
koromfekete szemű menyecske, akin megakad a legények
szeme, sőt mióta asszony, tán még inkább.
– Nincs baj. Ha Kerecse előkerül, ne hagyd, hogy keressen.
Tartsd itthon, és mondd, hogy majd jövök. Porszemet ki ne vidd
a jurtádból, értetted? Egy pillanatra se! Ha valaki engem keresne,
nem láttál, és Porszem a te gyereked!
– Ebből én nem értek semmit, Réka…
– Nem baj. Nem is kell. Tedd, amire kérlek. Kartal az apjával
a gyulánál van, nem szívesen zavarnám. Már megyek is,
Fehera…
– De… biztosan nincs semmi baj? Ha valamiben segíthetek…
Ezt már nem hallja Réka. Felkap kedvenc kancájára,
Gyöngyösre, és végigvágtat a szálláson. A férfiak megütközve
merednek utána, de ismerik már a Táltosfia különös asszonyát,
aki szerintük kicsit bolond.
Réka a szállás bal szárnyának végén fordul, visszalovagol,
majd a jobb szárnyon át elvágtat a ménesig és a gulya legelőjéig.
A kalmárok sátrai, telegái csendben várakoznak, és az asszony
az égre pillant: van még idő, hogy Bor Tengri üdvözletét tegye a
tájék fölött, és elhozza az alkonyt, mielőtt Kara Tengri sötétségbe
vonná a vidéket.
De a kalmárok közül csak kettőt talál ott, a többi eltávozott
már, a gyula meghívásának engedelmeskedve. Mellőzni Kurszán
kérését éppolyan súlyos sértés, mint az engedélye nélkül a
szálláson bármit megtenni.
Gyöngyös hátán visszafelé kaptat az enyhe emelkedőn, és
sorra vesz minden jurtát, gödörházat. Lépésre fogja a kancát a
nyeregben beszélgető férfiak mellett, aztán főbólintással köszön,
és továbbüget.
Ahol az út elágazik a szállás szent helyei, a kisistenek
áldozati oltárai felé, Réka durva mozdulattal visszafogja a hátast.
A kanca méltatlankodva hördül, felkapja a fejét, de lecövekel
abban a minutumban. Az egyik gödörház előtt, amelyikbe
nemrég költöztetett be a bő egy fogolyként hozott lombard
szíjgyártót a családjával, végre megpillantja, aki után kajtat: a
kalmárt, ki magát velenceinek mondja.
Réka érzi, hogy tagjaiból fogy az erő, de egy villanás alatt
önuralmat parancsol magára. Elvégre ő van idehaza, a szállás
egyként állna ki mellette, ha baj fenyegetné…
De itt ez a férfi. Hiába húz magára bármilyen gúnyát, ő
nyíllövésnyi távolságról is felismerné, akár éjnek évadján.
Nem kérdés, ő az. A gyűlöletes, az elemészteni való.
Hogy mit keres itt, már nem érdekes. Lényeg, hogy itt van.
De meg nem ölheti mégsem, bármennyire szeretné, míg el nem
árulja a legnagyobb titkot. Ám utána már meg nem menti senki
és semmi.
A férfi a zsidók kék-fehér csíkos, bokáig érő kaftánjában a
lova mellett ácsorog, és épp a lombarddal beszélget. Az asszony
oldalvást fordítja a lovat, mintha csak nézelődne, és a díszes
fejfedő prémes pereme alól sötét pillantást lövell a férfi felé.
Olybá tűnik, a figyelmét máris felkeltette. Vágtába ugrasztja
Gyöngyöst, de lóval ritkán jár a magyar az áldozati helyeken, így
még mielőtt a forráshoz érne, leszáll a nyeregből.
Hallgatódzik. Csend van, de a kanca fülei jelzik, hogy
érkezik valaki a szállás felől.
 – Maradj itt, Gyöngyös. Maradj! – lapogatja meg a ló nyakát
és pofáját az asszony. – Ne félj, mindjárt jövök.
Azzal a kancát magára hagyva, sietős léptekkel indul a
meredeken lejtő gyalogúton a forráshoz. Az út kanyarog, ha
visszafordul, nem lát húsz lépésnél messzebbre, de a hangokat
hallja. Férficsizma talpa csikordul a köveken, reccsen egy ág, és a
hangok közelednek, ő pedig megszaporázza lépteit.
A forrás, amelynek vizéből sosem isznak, mert csak a
szellemek jólétét és biztonságát hivatott szolgálni, ott van egy
macskaugrásra.
A férfi lépteit egyre közelebbről hallja. Réka csak egy röpke
pillantást vet a fából faragott, könyöknyi szobrocskákra;
némelyik megfeketült már, s a szobrok előtt agyagtálakban étel:
főtt köles, alma, szeder, egy kis méz, amelybe belepusztultak
már a darazsak és a vadméhek. Letérdel, és megérinti a kis
szobrot, melyet alig egy holddal ezelőtt az apja égi üdvére
faragtatott. Ez a legfehérebb, legújabb szobrocska.
Egyre közelebbről hallja a lépéseket. Az asszony eltűnik egy
ősöreg tölgy törzse mögött, mikor a férfi a forrástól csörgedező
erecske mellé ér. Tanácstalanul körülnéz, és a bokrok között egy
árnyat lát elsurranni.
A képére fura félmosoly ül, majd átugrik az ér fölött, és öles
léptekkel indul az árny nyomába.
Csíkos kaftánja, akár a vadmalac bőre, beléveszik a fények és
árnyak világába, amint a tölgyek és bükkök között a nyomot
keresi.
 Egyszerre csak megnyílik a vidék, élesednek a fények, és a
fák is más arculatot öltenek: fehérré lesz a törzsük, ezüstössé a
levelük, s még a szél is másként susog.
A férfi előtt tisztás, és azon egy visszataszító, toldott-foldott
sátorféle. A bokrok és fák ágain szalagok, napszítta
állatkoponyák, ijesztő alkalmatosságok, és kisebb-nagyobb
csengettyűk. Iszonytató bűzt hoz a szellő, és fordulna már
vissza, amikor a sátor gazdája int: lépjen közelebb.
– Eltévedtél? Hozzám csak az jön, akinek erre jó oka van –
tudatja a sátorhoz hasonlatosan csúf, púpos emberke. Korát,
mintha időtlen lenne, lehetetlen felmérni. Mindig is élt és mindig
élni is fog az ilyen, ez jut eszébe elsőre mindenkinek.
– Te bujkáltál a bokrok között, öregember? – kérdi a kalmár
görög nyelven, mert megszokta már, hogy Kurszán szállásán az
idegenek között ez járja.
– Nincs mi elől bujkálnom, mert nem is tudnék – felel amaz
görögül. – Aki engem vigyáz, mindig tud minden lépésemről,
ismeri a gondolataimat, hallja a kimondatlan szavaimat. Nesze,
ülj ide – mondja, azzal egy hófehér lókoponyát lök a férfi lába
elé, és rádob egy nemezdarabot. – Nem félsz, mert nem tudod,
hogy félned illene. Ide az emberek félelemmel jönnek, és ha
valóban nagy gondjuk van. Tudod-e, ki vagyok?
– Sejtem már. Afféle… szent ember.
– Táltosnak mond minket a vérünkből való. Azt mondod,
hogy szent is lennék? Ha így látod, üsse kő. És te valóban zsidó
kalmár vagy?
 – Jahve és Dávid király csillaga vezérel – válaszol a férfi, de a
táltos akaratot bénító, félelmetes pillantással, melyben iszonytató
mélységek sötétlenek, jó erősen a szeme közé néz, és azt mondja:
– Elébb virágzik ki amott az a száraz fatönk. Sosem voltál
zsidó, sem szaracén. Nyugatról jött ember vagy te. Bajor, netán
frank, de sokkal inkább lombard. A szavaidon is hallom. Így
csak ők beszélnek. De engem nem zavar. De ha nem vagy zsidó,
akkor kalmár sem. S ha kalmár nem vagy, akkor kém vagy, mi
más lehetnél?
– Ezt mondják a szellemeid?
– Nem az én szellemeim, de ezt mondják. Szíveskedj
tisztelettel gondolni felőlük, ha nem akarod, hogy ellened
forduljanak.
A férfi nem érti a hirtelen jött bizonytalanságot, ami
körülfonja, és egyre jobban a tagjaira telepszik. Füstöt érez a
bűzön túl, ami a sátor belsejéből jön.
– Akarsz-e tőlem valamit, vagy csak a kíváncsiság hajtott az
erdőmbe? Nyíresben más nem lakik, csak táltos. Nem tudtad
volna? A nyírfa szent, mint a szlávoknál a dió meg a tölgy.
– Érdekel, amit mondasz, táltos. Okos ember vagy. Még
görögül is tudsz…
– Tudok, mert laktam ott. De jártam már ezen a földön is,
nagyon rég, igaz, te akkor még fakarddal szaladgáltál.
Maradtam is egy ideig, bár nem a magam szántából. Ismerem az
isteneteket is, akit imádtok, és tudom, mi az a Szentháromság.
– És hiszed?
– Miért hinném? Számomra és az Örök Szellemvilág előtt
hamis a ti istenetek.
 – Ilyen szavakért az én országomban a nyakadat törné az
első paraszt – mondja a kalmár. – De akkor mi az, amiben a tieid
mások?
– Látod? – mered a púpos táltos a kalmár arcába. – A
nyakamat törnék, mert nem vallom azt, amit ők. Nálunk ilyent
soha nem tenne egyetlen egyszerű magyar sem, ahogy a türkök,
az eszkilek, a bercelek se cselekednék. Mi megtűrjük azt, akinek
más a vallása, ti pedig megölnétek. A ti nyugati vallásotok túl
fehér és túl fekete. Egyik fele szeret, a másik gyűlöl. Csak rosszat
és jót láttok, mert nem tudjátok, hogy ilyen nincs. Minden jóban
van rossz, és minden rosszban is van jó.
Az emberke bebújik szánalmas, hasadozott, koszos sátrába,
és amikor visszaül a koponyára, a tenyerén ott egy különös
valami.
– Ez egy jelkép, amilyen nálatok a kereszt – mondja. – A
messzi Keletről, ahol magadfajta nyugati vérből született tán
még sosem járt, onnan való, és ebben a kis tárgyban rejlik
mindaz, amit az ott lakók vallanak. Látod, ez csak egy kör, de a
világ teljességét testesíti meg. A fekete rész a fehérbe hajlik,
összefonódik vele, mert a világosság és a sötétség, a jó és a rossz,
a gyenge és az erős nem létezhet a másik nélkül. Ládd-e, itt van a
feketében a fehér pont, és a fehérben a fekete pont. Azt mondja,
hogy soha semmi nem lehet ilyen vagy olyan, mert mindenben
megvan a maga ellenpárja. Érted-e ezt, te nyugati?
– Ez egyszerű. Ha teljességgel érteném a világotokat, talán
még könnyebb lenne.
– A világunkat? – pillant fel a tenyerében dédelgetett tárgyról
a táltos.
 – Miért akarod megérteni?
– Hogy odahaza elmondhassam, mitől vagytok olyan erős és
kitartó nemzet.
– Mondom én, hogy kém vagy. Ne félj, nem árullak be. A
kémek hasznosak.
– Nem vagyok kém. Utazó vagyok. Tudós ember.
– Ha gondolod… Egy tudóst mindig a kíváncsiság hajt.
Biztosan érdekel, hogy több nemzet vagyunk, de eggyé leszünk
hamarost – feleli a táltos. – Tudom, hogy nem hisztek a
Kilencágú Világfában szemernyit sem. Pedig az tartja egyben az
Eget, a Földet és az Alsó Világot.
– Ha elmondod, miben áll a ti fátok, megértem.
– Talán az eszeddel megérted, de a lelkeddel, amelyik ott
lakik a szívedben, sosem fogod – így a táltos. – Ha kavargásba
fognak az ágak, amelyek akkorák, hogy csökött emberi
szemeddel fel sem mérheted, ama kavargásból születik a szél. A
csúcsán és az ágak között pihennék, rejteznek a csillagok, a jobb
felső ágán lakik a nap, a bal felsőn a hold. Kérdezd csak erről
bármelyik magyart vagy avart. De ne azt az avart, akinek a
fejedelmeit keresztény hitre kényszerítettétek, és úgy jártak
egykoron a ti városaitokban, mint ma Szvatopluk bizalmasai.
Aki még a régi vallásban él, elmondja majd, hogy a fa fölé borul
az égbolt, akár egy üst, és nagyon lassan körbejár, ezért látod
elfordulni a csillagokat. Én képes vagyok járni ebben a világban,
mert Tengritől megkaptam e képességet. A Világfára felhágni
csak a magamfajta tud, senki más. Kiválasztott vagyok. Amikor
megszülettem, fogam volt és hat ujjam, ládd-e – mutatja szurtos
kezét. – És kilenc esztendőn át semmi mást nem vettem
magamhoz, csak tejet.
A férfi eltűnődik. Az iszonyú bűzt, ami a sátor mögé hajigált
áldozati állatok rothadó belsőségeiből ered, lassan megszokja az
orra. Az elméje mintha élesebben dolgozna. Azt kérdi:
– Ettől vagytok ennyire erősek a harcban? Hogy ebben
hisztek?
– Abban hiszünk, hogy semmi nem lehet tökéletes ebben a
világban, de mindennek megvan a helye, a jobb vagy a bal
oldalon. És azt a helyet el nem hagyhatja. Ezek szerint láttál már
magyart csatázni. Ha igen, tudhatod, hogy egyetlen hadsereg
sem bír ekkora fegyelemmel.
– Ezt megtapasztaltam. Csak hát az erő fogy is, táltos. Semmi
nem örök.
– Kizárólag az Örökkön Kék Ég az. Az bizony örök. Tengri
ezt jelenti, te nyugati. Vagy nem tartod-e öröknek az öröklétet,
amit a papjaitok hirdetnek? így hát örök az erőnk, ha magunk is
így akarjuk. Jobb, ha a tieid számolnak velünk. Tengri a Világfa
csúcsáról mindent szemmel tart, és nem engedi, hogy az
egyensúly felboruljon. Európában az egyensúly mi vagyunk, és
leszünk is sokáig.
Az utolsó szavakban él és fenyegetés rejlik.
A férfi úgy érzi, újfent kavarog vele a világ, csak most már
sokkal erősebben. Megnyúlnak az alakok, a mozdulatlan
szikladarab a nyírfa vaskos törzse mögött megvonaglik. A táltos
mozdulatlanul ül, és őt figyeli, majd azt kérdezi:
– Mit akartál attól az asszonytól?
– Csak… hasonlított valakihez…
 – Tudom, hogy hazudsz. Tengri megmondta. Hát a
gyermektől, aki azon az apró lovacskán ült?
– Annak az asszonynak a gyermeke… – feleli a férfi,
miközben a szemét és az arcát dörzsöli, ami egyre jobban
zsibbad. – Nem akartam tőle semmit az égvilágon…
– Most is hazudsz. Tudom, miért kajtattál a nyomában. Azt
mondom, verd ki a fejedből, ha élve akarsz innen kijutni.
Különben megölnek.
– Megölnek? Ki ölne meg?
A férfi csaknem dadog már.
– Az a nő. Ismerem, megteszi, ha kell. Jobb is, ha most
elmész. Nem hallod? Menj innen, mert ha a sötétség itt ér,
végeznek veled a szellemek.
A férfi tántorogva feláll és indul. Később nem emlékezett rá,
miként talált rá a lovára, s hogyan került vissza a tölgyesbe,
onnan meg a karaván sátraihoz, ahol időtlen álomba zuhant.
Még este is kóválygott a feje, miután megébredt.
Mintha a táltos varázslatot űzött volna vele.
Miért is ne tehette volna?

☒☒☒

A táltos nem néz az asszonyra, aki oly hangtalanul lép elő a

fák takarásából, akár a szellemek, mégis tudja, hogy ott áll
mögötte.
– Gyere csak bátran, Réka. Hallottál-e mindent?
– Hallottam. De nem értettem. Én nem beszélek görögül…
– De amit meg akartál tudni, azt megtudtad-e?
 – Azt akartam tudni, ő-e az. Most már bizonyos vagyok
benne.
A táltos feláll, és a sátorhoz lép. Kiemel valamit, és gyorsan
rongyokba takarja, aztán elcsoszog vele egy kőhöz, és leteszi.
Réka jól látja, hogy a valami füstölög egy darabig, és a füstöt a
szél beviszi a nyírfásba.
– Az igazmondó füved? – kérdi a táltost, aki nem felel, csak
elvigyorodik. – Aki beszívja a füstjét, az képtelen lesz hazudni…
– Nem is tudott volna. Gyenge ennek az embernek a lelke, és
azt hiszem, neki egyáltalán nincs is kettő, mint a
magunkfajtának, leányom – morogja a táltos. – De az ilyennek
még az egy is sok. Elvenném tőle még azt is.
– Ahogy én is. De nem tehetem. Még nem…
– Nem használnál vele senkinek, kiváltképpen magadnak
nem – ül le Rékával szemben. – Akkor sosem tudnád meg, amit
szeretnél. Ő pedig nem mondja el, csak akkor, ha
megszorongatod a nyakát.
– Ezt teszem majd, Hattyú. De te vagy a táltos, miért nem
mondod meg, hogyan fogjak hozzá?
Hattyú eltűnődik, s miközben egy fűszálat rágcsál, azt
mondja:
– Két utat látok, asszony. Az egyik a türelem útja. Ha erre
lépsz, sok időbe telik még, mire eljutsz rajta a célodig. A másik a
halál útja. Megölheted ezt az embert, de utána mégis rá kell
lépned az első útra, és egyedül indulnod, mert már ő sem
segíthet.
– Ha nem ölöm meg, segít majd?
– Nem. Sosem fog. Inkább ő öl meg téged – feleli Hattyú.
 A nyírfák levelei között szél suhan át, és a táltos felpillant az
alkonyodó égboltra.
– Akkor nekem kell megölni őt, Hattyú. Te hogy vélekedsz
erről?
– Ma semmiképpen ne tedd.
– De ha holnap hajnalban elindulnak?
– Akkor se. Hallgass rám. Én tudom, hogy nem fogod
megölni azt az embert. Se most, sem pedig máskor.
– Kell a fiam.
– Meglehet, jobb helye van ott, ahol él – így a táltos. – A
szellemek azt mondták, biztos helyen van, csakhogy…
– Mit mondtak még? Mondd már! – Réka csaknem sikoltja az
utolsó szavakat.
– Hogy a lelkéből lassan veszik, ami magyar. Egy kővárban,
kővárosban van a másik fiad, ahol ez a szó, hogy magyar, a
számára gyűlöletes lesz. Másként nevelik őt, asszony. Hát csak
gondolkodj el ezen, és válaszd a két út közül a helyeset.
Réka az egyre sűrűbb homályban botorkál vissza oda, ahol a
lovát hagyta. Gyöngyös elébe kocog, megbökdösi az orrával,
mint minden egyes találkozás során. A hűséges paripa boldog,
hogy nem hagyták magára.
A két út! Ezek a szavak forognak az asszony lázas elméjében.
Nem biztos a győzelme akkor sem, ha a türelmesebbet, a
hosszabbat választja.
S ha így van, miért ne járna k végére, akár a táltos
figyelmeztetése ellenére is?

☒☒☒
 A lakomán Kurszán gyula jobbján foglal helyet a mindig
hallgatag, megfontolt Nyárád bő, a másik oldalon Szár
testőrparancsnok. Nyárádnak csuklóból hiányzik a bal keze, és
egy szíjjal felkötött bőrzsák takarja a csonkot. Bolgár szablya az
oka, ami még 894-ben csapott oda az Al-Dunánál.
Ezüsttálakon nyúl, fácán, párolt zöldség, aszalt gyümölcs és
szilkében aranyló méz kelleti magát, a kupákban vörös- és
fehérbor, s átható fűszerillat száll a mázas kancsókból.
A kalmárok kellemesen érzik magukat a gyula kitüntető
figyelméből, aki alacsony asztalokat hozatott nekik, bár a
magyar urak és vitézek csak a szőnyegen heverve, üldögélve
fogyasztanak, ahogy szokták. Az elmúlt napokban sok jó üzletet
ütöttek nyélbe, ráadásul eztán a magyar területen végig kíséretet
kapnak.
Fogy a sok finom étel, a bor; csak egyikük tart mértéket,
amelyik a táltossal beszélt ma.
Hamuszürke az arca, émelyeg a gyomra, zúg a feje.
Nem evett és nem ivott semmit sem a táltosnál, sem annak
közelében. Akkor hát a füstben lehetett valami. Vagy a
szellemekben, mert ezekben éppen annyira hisz, mint a többi
keresztény.
A táltos rontást bocsátott rá, ezért az émelygő gyomor.
Egyetlen keresztény ő a zsidó és szaracén kalmárok között,
akikhez pénzért társulhatott Passauban, de ezt csak ők tudják –
így reméli. Nem volt egymaga, de két bajor társa eltűnt az úton.
Feltehetően elszökött a bátorságuk, amikor jobban
belegondoltak, hogy így vagy úgy, de el kell jutniuk a
magyarokhoz, s végrehajtani a király parancsát, még akkor is, ha
Lajos gyermekkorú.
Most pedig nem tudja, merre tovább. A táltos már akkor
tudta, hogy nem kalmár, amikor még meg sem közelítette a
nyírfaligetet.
Honnan? Miből?
Figyeli tán a táltos, vagy más?
Esetleg a kalmárok közül beárulta valaki?
Megszabaduljon-e tőle? Csak tudná, ki az…
Csak az a nő ne lenne! Micsoda őrültség, hogy egy ekkora
földön éppen belé botlik! De talán téved, s csak hasonlít rá –
gondolja, és önkéntelenül kortyol a borból, amitől újfent
émelyegni kezd a gyomra.
– Rosszul esett tán az éjszakai pihenés? Nem szokta a
gyomrod az erős fűszert? – kérdik tőle, és egy idős harcos mellé
telepszik. – Ha az utóbbi okozza, senki nem akadályoz meg
benne, hogy könnyíts a gyomrodon a sátor mögött. De a
magyarnál az a szokás, hogy elébb enni köll, muszáj, különben
megsérted a vendéglátódat. Vagy felétek nem ez járja?
– Izráel népénél, úgy érted? – pillant a férfira, aki a vállát
megvonva a szeme sarkából sandít rá.
– Ahol laksz, úgy értem. Nem azt mondtad-e, hogy velencei
vagy?
– Jártál már ott?
– Jártam. Nem is egyszer, de már régen. Péter dózsénak a
családját ismerem. Hol van a házad?
– A… Rialto mellett.
 – Az jó hely, gazdag hely. Nyáron a mieink majdnem
személyesen tették tiszteletüket a dózsénál – vigyorog a magyar.
– Mit mondtál, mi is a neved?
Guidónak csak egy villanásra jut eszébe, hogy a táltos tán
beszélt már ezzel a magyar úrral, de ha a nevét kérdik, arra
azonnal felelni illő.
– Domenico. Az apám is kalmár volt, és az ő apja úgyszintén.
– Vagy úgy – bólint a férfi, és felhajtja a maradék bort. –
Akkor jómódú család a tietek. Tán még a dózséhoz is bejáratos.
Ismered-e Berengár királyt, kalmár?
– Nem szeretem Berengárt. Nem bízom benne. Tudom, hogy
Velencére fáj a foga.
– Abba azért lesz még beleszólása Bizáncnak. Jól érzed
magad a bőrödben bizánci alattvalóként?
– Kalmár vagyok, megmondtam – felel kissé modortalanul
Guido. – A kereskedés az első a számomra, aztán jönnek csak a
császárok és a királyok.
– Akikből ti valamennyien éltek – egészíti ki a magyar. –
Engem úgy szólítanak és ismernek, hogy a Varég. Az én apám
megkerülte Itáliát egy viking drakkar21 fedélzetén, és kemény
harcos volt.
A sátorajtó szélesen feltárul, asszonyok tartják kétfelől a
szőnyeget, és szláv szolgálók lépnek be lesütött szemmel, jókora
tálakat cipelve. Mindegyik odalép egy-egy vendéghez, akik
Kurszán és a magyar bők előtt kapják meg a magyar konyha

21 Kb. 45 méter hosszú, viking hadihajó.

újabb remekét: az ürücombokat, a szarvassültet, amelyet
különféle módon készített kötenyekkel22 körítettek.
Guido előtt is megáll egy szolgáló. A hosszú kendő, amit a
fejére borított, takarja az arcát, de amint lehajol a férfi elé, hogy
az ínycsiklandó sültet kínálja, felemeli a tekintetét, és egyenesen
a szemébe néz.
A pillantása oly merev, akár a vízbe cseppentett forró ólom.
A szolgáló arca sem mozdul, de a tekintetében mélységesen
mély gyűlölet. A férfi nyúlna a tál felé, a szolgáló lassan
előrehajlik, s a mozdulat idegen szem számára az udvarias
segítőkészséget jelentheti…
– Nem kér, leányom! – Kölpény a nő tálca alá rejtett
csuklójába markol. – Nem látod-e, hogy nincs jól? Eredj, kínáld a
szomszédját!
A nő arca megvonaglik, és pillantása Kölpényre ugrik, majd
vissza Guidóra. A varég ujjai vasgyűrűként szorítják a csuklóját.
– Igyekezz, szolga – unszolja szelíden Kölpény. – Éhesek
ezek a jó kalmárok, nem látod-e?
A nő fölegyenesedik, s mint aki kábulatból éledezik, tesz egy
bizonytalan lépést, aztán villámgyorsan a szőnyegre helyezi a
cintálat, és kisiet. Kölpény Guidóhoz fordul:
– Sok a bajunk a szláv asszonyokkal – mondja, s tölt közben a
vendégnek. – Nem nagyon értik még a magyar szót. Viszont
szorgalmasak, és hűséget esküdtek a nagyfejedelemnek. Idd ki
ezt a kupát, Domenico barátom, ez majd kikergeti a gyomrodból,
ami a bensődet zargatja.

22 Más néven kötöny: bélbe töltött darált hús.

 Hogy volt-e valami a borban, amit Kölpény egy óvatlan
pillanatban beledobott, azt Guido nem tudta megállapítani.
Néhány perc múlva a többieken keresztülgázolva feltépte a sátor
túloldali kijáratát, és öklendezve kitántorgott az erdőszélre.
Kisvártatva megszólalt mögötte egy hang; megismerte a
varégot.
– Ládd-e, ezzel köllött volna kezdeni. Most már
megnyugodott a bensőd, Domenico. Van-e kedved járni egyet?
De nem gyalogszerrel ám, mert a kuvaszok a kaftánodba
akaszkodnak.
A varég mögött két nyergeit ló, az egyiknek a szárát Kölpény
Guido kezébe nyomja, aki tétován nyeregbe száll.
– Pusztai fajta magyar nyereg, de megszokod majd. Vagy
neked a magasabb kápa, a vaskosabb hátú ló inkább megfelel? –
kérdezi különös hangsúllyal Kölpény. – Gyere csak mellettem, és
beszélgessünk. Érdekes lesz, meglátod, barátom. Istenemre
mondom, hogy az.

☒☒☒

A vendégek mindebből mit sem vesznek észre. Folytatódik a

lakoma, s ha néha egyik-másik – a természet szavának eleget
téve – távozik kis időre, azon se ütközik meg senki.
– Bosszant, ugye, hogy elsőre fel sem ismerted a tulajdon
feleségedet. Indulj utána – morogja Kurszán a mellette ülő zsidó
kalmár háta mögött Kartalnak. – Kapd el, és vidd haza azt az
asszonyt, az apádat meg ne zargasd. Tudja ő, mi ilyenkor a
dolga. De a feleségedet parancsold a jurtába, mert még galibát
okoz nekem.
Kartal, balját önkéntelenül a gyógyulóban lévő sebére
szorítva, felkecmereg a szőnyegről. Úton-útfélen a felesége után
kérdezősködik, de azt mondják; nem látta senki. Még a szlávok
is csak a fejüket rázzák, pedig valószínű, hogy Réka tőlük vett
kölcsön ruhát, hogy a vendégekhez férkőzzön.
Ám ezek a szláv asszonyok inkább a nyelvüket harapnák le,
de nem beszélnek. Végül Fehera szolgál felvilágosítással.
Kartal lóra ülteti Kerecsét, és elküldi a szállás bal szárnyára,
hogy a gulya legelőjéig vizslassa végig a jurták, a berena- és
sárral tapasztott vesszőházak környékét.
Ő maga a jobb szárnyon vágtat el, kerüli a ménest, de
fehérszemélyt erre lovagolni nem látott senki. Kartal a felesége
nevét kiáltja, de csak a visszhang felel rá a szemközti, sötét
domboldalról.
Kara Tengri tintafekete égboltozatán ezüstben ragyog a
millió csillag, s hűvös az éjszaka.
Már csak a szent helyek vannak, ahol nem kereste Rékát, de
ilyenkor azokat mindenki kerüli, amint a patakon túli
temetődombot is. Kartal tanácstalanul forgatja Szaracént, s a ló,
mintha tudná, kit keresnek, a levegőt szimatolja.
– Csak engem érez – hallja a hangot a vitéz. A sötétből
érkezik, és nagyon lentről.
– Te vagy az, Hattyú bátyó?
– Engem nem abajgatnak az éjszakai alvilágiak – feleli a
táltos. – Gyakorta kijövök ide, és lesem, miként fordul a föld a
csillagok alatt. Délután láttam az asszonyodat, fiam. De most
magam sem tudom, merre lehet. Szégyen gyötri, azt gondolom,
ámde az olyan valami, ami elmúlik. Hajnalra odahaza lesz. Azt
mondom, menj inkább haza.
– Megtalálom elébb. Muszáj. Mielőtt még megöli nekem azt a
lombardot.
Az erdőszélről emberi szó hallik, és Kartal megismeri az apja
hangját.
– Hazamenni, azt muszáj – bökdösi botjával a táltos. – Ne
zavard az apádat, fiam. A lombardot most már nem öli meg
senki. Azért vagyok itt, hogy minden rendben legyen. Menj
haza, vagy keresd az asszonyodat tovább, csak innen el.
– Eszerint te tudod, ki az a lombard?
– Hogyne tudnám – feleli Hattyú. – Délután nálam járt. De
nem engem keresett, hanem az asszonyodat követte. Az meg
csalta szépen maga után. Nem tenne jót senkinek, ha most
akarnának elszámolni egymással.
– Nekem ő az ellenségem, Hattyú! Aki egyszer Réka halálát
akarta…
– Lassabban, Kartal! Éppen te ne tudnád, aki Kölpény fia
vagy, hogy a magad kicsinyes bosszúján kívül vannak fontosabb
dolgok is? Tudod, mit mondok? Ne avatkozz te ebbe, fiam.
Hattyú feláll, de még így is alig éri el Szaracén marjának
magasságát. A ló érzi az átható szagot, amit magából áraszt, és
felkapja a fejét.
– Az asszonyodnak is azt mondtam, felejtse el a bosszút,
legalábbis jó időre. Ne hagyd, hogy bolond dolgot míveljen. Ha
Tengri úgy látja jónak, megkerül a másik fia. Várja ki
türelemmel.
 A táltos szótlanul indul az erdőszél felé, ahonnan fojtott
szavak hallatszanak, és a sötétség gyorsan elnyeli fura kis
alakját.

☒☒☒

– Azt mondod, megdolgoztad? – kínálja a mézes datolyát

Kurszán Kölpénynek, immár a maga jurtájában, másnap reggel.
– Félt-e?
– Nem hinném, mert nem gyáva. Különben nem lenne itt –
feleli a varég. – Megdolgozni se nagyon kellett, mert elsőre
megértett mindent. Emlékeztettem rá, hogy azt mondta a
sátorban, Domenico a neve. Csak hát a fiam beszélt is vele
Itáliában, és akkor még ugyancsak keresztény volt, és szerzetesi
csuhában járt-kelt, hogy kikémlelje a magyar sereg mozgását,
terveit. Akkoriban úgy hívták, hogy Modenái Johannes páter.
– Mit felelt erre?
– Ahogy mondani szokás, letette a fegyvert, nagyuram.
Aztán meg elébe tártam, hogy a fiam megismerte a küldöttek
között, amikor Berengárral egyezkedtek a békeváltságban és a
túszokban. Egy zászlót cipelt, de Kartalnak jó szeme van,
meglátta a ruhája alá rejtett tőrt és kardot. Lásd, nagyuram, az
este még mindig hazudni próbált nekem. Azt mondta, nem
szereti Berengárt, mert nem bízik benne, holott a bizalmasa.
– És neked szegről-végről a rokonod is, Kölpény, hisz
unokádul fogadtad a fiát – emeli a kupát Kurszán. –
Gratulálnom illene ilyen rangos rokonsághoz.
 – Éppen ezért vívott háborút bennem két lehetőség,
nagyuram – mondja elmélázva Kölpény. – Az egyik azt mondta,
veszejtsem el, mielőtt kettőt nyikkanhat. De ez nem jó, mert
ugyanezt akarja Réka és a fiam. A másik azt, hogy hagyjam oda
a bosszúállás dolgát a menyemnek, de nem most. Elvégre
leginkább neki lenne erre oka és joga.
– Szerencsédre győzött a harmadik elgondolás, öreg tudós
barátom – mondja a gyula.
– Győzött, és áldom érte Thor és Tengri nevét.
– Meglehet, egy és ugyanaz a kettő, Kölpény. Többet ér, ha a
lombard életben marad. Megrágtad-e magadban, amit tegnap
délelőtt elmondtam?
– Meg, nagyuram. És megoldhatónak tartom. Muszáj lesz a
keleti frankkal ismét megpróbálni tárgyalni. A követeinket előbb
elzavarták, kémnek bélyegezték, de ekkora sértést nem nyelhet
le a nagyfejedelem, s te sem. A fejemben már készen áll az újabb
levél Gyermek Lajosnak. Ha gondolod, személyesen vágtatok el
a nagyfejedelemhez.
– Együtt megyünk, és még ma. Bírják-e az öreg csontjaid az
erőltetett lovaglást?
– Egy viking, míg bebocsátást nem kap Odin Walhallájába,
mindenre képes. De… egy hírnök azt mondja, a nagyfejedelem
gyengélkedik.
– Csak öregszik, Kölpény. Néha elszalad tőle kicsinyég az
erő, aztán meg visszatér. Ez nem betegség. Azt mondod-e, hogy
ami a kettőnk fejében megfogant Lajos királyról, annak üdvös
lesz a végére járni?
 – El kell ezzel az emberrel küldeni a levelet Luitpold
őrgrófnak és a salzburgi érseknek, nagyuram. Bajorföld az első
most, még a marótnál is előbbre valónak tartom, hogy rájuk
figyelmezzünk. Már csak avégből, hogy békében maradjunk
felőlük. Ha a gyermek királlyal összerúgjuk is a port, a bajor
megvásárolható, pontosabban rávesszük, hogy maga vásároljon
békét tőlünk a régi, bevált módon.
– Mindig csodáltam a csavaros eszedet, Kölpény.
– Ha tehát szép szóval nem megy, megy majd erővel.
Megmutatjuk nekik a hadat ezen az őszön, nagyuram. Úgyis
végig akartuk vágtatni a Duna völgyét nyugatnak, ameddig csak
lehet. Javaslom, hogy elébb tegyük csínján, nem sokat égetve-
gyújtogatva. Majd aztán, ha a csapat látványa nem rettenti el a
bajort, keményebb eszközhöz nyúlunk. A Duna völgyében most
figyelmeztethetjük leghatékonyabban a bajort és a frankot. Ért
majd belőle a gyermek király, meg akik mögötte állnak. A levelet
majd ez a gróf viszi el a bajor Luitpoldnak, hiszen a kémeink
szerint barátok, és hogy kellő komolysággal bírjon. Aztán, ha
nem lenne foganatja, egy jó erős csapatot elküldünk portyára
Bajorföldre.

☒☒☒

Árpád, az öreg Tétény és a fiatal Káli, aki a horka öröklődő

címének egyik várományosa, az idősebb Bogát és a Balatin déli
oldalára pályázó Botond rögtönzött szert ültek a Csepel-szigeti
jurtapalotában. Megjelent ott néhány gazdagabb, nagyobb
fegyveres kísérettel bíró bő, valamint a kékkendek egyik
parancsnoka, Karád.
Árpád szavait tükrözte a Kölpény által nagy gonddal, bár
kissé hibás görög nyelven megírt levél, amiben az állt, hogy a
bajorok tartsanak békét a magyarral, és ennek mikéntjéről
mielőbb tárgyaljanak. Csak a vak nem láthatta, hogy a levélben
felszólítás rejtezett: amennyiben nem fizet a bajor így vagy úgy a
békéért, az a föld is Morávia és Lombardia sorsára jut.
Árpád táltosai megjövendölték, mikor legérdemesebb a
seregnek elindulni a Duna völgyében nyugatnak, és azt is
megmondták, hogy a szellemek kedvező időjárással segítik a
vitézeket. Másfél ezred gyülekezett nemsokára Kurszán szállása
fölött, nagyrészt olyanokból, akiknek nem volt szerencséjük részt
venni az itáliai hadjáratban, s ugyancsak fájt már a foguk némi
zsákmányra.
De csak végig kellett menni a tágas mezőn szállásoló-
gyülekező vitézek között, s bárki láthatta a szembetűnő
különbséget. Míg Kurszán szállásain hozzávetőleges
gazdagságban éltek a legtöbben, e keletről, délkeletről érkezett
harcosok ugyancsak híján voltak ezüstpénzákkal kivarrott
kaftángallérnak, nemezcsizmának, és a fegyvereik se voltak
olyan szépek és drágák, mint az ittenieké, nem beszélve a
lovaikról.
A ménes távolabb legelt, a vitézek készülődtek az indulásra.
A bőrzsákokban, tarisznyákban ott lapult a száraz, porrá tört
hús, a disznóhólyagba töltött köles, a juhsajt és a szalonna, a
búza- és árpaliszt, a só és a bors. E két utóbbival – esetleg még
hagymával – ízesítette a hadban járó magyar vitéz az ételét.
 Décse ezredes vezette a másfél ezres különítményt, végig a
Duna északi oldalán, a marótok hajdani földjén, amelynek
békéjét már a kék-kendek vigyázták. És a seregben ott lovagolt
szláv ruhában, vállára vetett szőrgubában Ivreai Guido,
tarisznyájában a levéllel. Décse vigyáztatta, de meg nem
kötözték, elvégre bizalmas feladatot rótt rá a nagyfejedelem és a
gyula.
Ám aki ennél is jobban ügyelte Guido minden moccanását,
az a sereggel tartó, kivételes képességekkel és ésszel megáldott
Hattyú táltos volt.

KR. U. 900. NOVEMBER HAVÁNAK UTÓJA

A SALZBURGI ÉRSEKSÉG

Bizony, sokat változott a világ a magyarok megjelenését

követően! – ekként töpreng és kesereg Theotmár érsek.

Imádkozik, fohászkodik napjában többször a szobájában függő
feszület előtt térdelve, de még mindig nem kapott feleletet a
Mindenhatótól az egyszerű kérdésre:
– Mi végből, Uram?
Miért szabadította rá Európa művelt felére Isten a
magyarokat? Miért hagyta, hogy a számtalan szörnyűséget
megtegyék, hogy végigdúlják a napfényes, művelt és gazdag
Itáliát, legyilkolva katonákat és egyszerű lakosokat?
 Mi végből nem tett semmit az Úr, amikor égi birodalmából
némán szemlélte, hogyan hurcolja ki a magyar a mérhetetlen
kincset Lombardia földjéről?
Theotmár mindebben isteni ítéletet vél. Most fizet a bűnökért
az a nép, amely nem volt kellően bűnbánó, hanem tovább
fetrengett a fertőben a lelkét végtelenségig beszennyezve, mert a
füle süketnek bizonyult Isten figyelmeztetésére. Csakis magának
köszönhette, hogy nem hallotta meg az isteni
kinyilatkoztatásokat a lelkében és a szívében.
De nemcsak ez nyugtalanította a bajorföldi urakat. Theotmár
érseket és a püspököket komoly vád érte a Szentszék részéről, és
ez nem kevesebbet állított, mint hogy éppen ők szabadították rá
a magyarokat Itáliára.
Theotmár napokig fogalmazta azt a levelet, amelyben
megpróbálta tisztázni magát és paptársait, de a tény tény
maradt: a magyart e térségben a morván kívül leginkább a bajor
és a karantén ismerheti, és ki meri bizonnyal állítani, hogy nem
borulnak össze néha titokban a rivális germán, frank vagy szász
törzsek háta mögött?
Az érsek e levélben kénytelen volt elismerni, hogy a keletről
jött néppel érintkeznek ugyan, mert nem is tehetnének mást,
hiszen szomszédok, ámde istenkáromlásnak tartaná azt
feltételezni, hogy a bajor a magyarral holmi titkolt szövetséget
dédelget.
És tetejében még itt van ez k levél, amit Ivreai Guido hozott
személyesen a magyaroktól. Nem is ezt tartja bajnak Theotmár,
hanem hogy a magyarok vannak annyira elmések, hogy
megfelelő utakon e tényt eljuttassák a Szentszékhez. A
bíbornokok talán már most azt állítják: lám, Theotmár hazudott
abban a levelében, amikor megpróbálta tisztázni magát, mert
hiszen mi lenne jobb bizonyíték erre a magyarok békét
szorgalmazó levelénél?
Az érseknek éppen elég fejtörést okoz mindaz, ami Itáliában
és a magyarok földjén történik mostanság, és hogy Pannóniára a
frankok, no meg a morvák is keresztet vethetnek immáron. Nem
szeretne a Szentszékkel is vitába keveredni, bár ha muszáj, fel
kell vennie a kesztyűt.
Arnulf császár halála után hamvába holt a magyarok és a
keleti frankok szövetsége, ami némileg biztonságot nyújtott
Bajorföldnek, és ez nyugtalanítja leginkább az érseket.
Kár volt a magyar követeket idén kémnek bélyegezni, az
érsek most már látja. Ha rajta múlik, nem is tette volna, de hát a
mainzi Hatto érsek, a jelenlegi régens fejével nem gondolkodhat.
Hatto akármit képes elhitetni és elfogadtatni a gyermek királlyal
– már ha egyáltalán elébe tárja –, és Theotmár gyanítja, hogy
döntéseiben legtöbbször úgy kerüli meg Lajost, mint vízfolyás a
követ.
Csak a hosszú, csendes és szép őszben bízott eddig,
mondván, talán történik valami kedvező. De az ősz se hosszú, se
szép nem volt. Rút időjárás csapott Bajorföldre, de éppen ez
hozta el nekik a szerencsét. Mert a magyar, miután elszedte
Pannóniát, a Duna völgyében mélyen behatolt a keleti frank
területre. A félelmetes íj s főleg annak idege pedig nem túlzottan
szereti a nyirkos időt és az esőt.
Ha nincs Luitpold, s ha nincs a halált megvető bátorságról
bizonyságot tevő passaui püspök, Richardus, akik a sűrű esőben
Linznél alig egy hete megtorpanásra késztették a magyart, ma
már Salzburg falai sem állnának.
De Istennek hála, a keleti horda visszatakarodott, és
Theotmár fájó szívvel gondol rá, miként is fogalmazott
legutóbbi, Hatto érseknek címzett levelében: a magyarok
hazamentek Pannóniába, a sajátjukba.
Mert el kellett ismernie, hogy Pannónia nem a frankoké
többé.
Hát evégből a ma esti bizalmas beszélgetés olyan urakkal,
akik talán megvethetik az alapjait valami újnak és jónak, ami
Bajorföldet kiragadná a magyarok karmai közül. Mert most,
hogy összecsaptak velük, és hazazavarták a magyart, szó sem
lehet az Árpád levelében írottak megvitatásáról.
Bajorföld és a Keleti Frank Királyság nem egyezkedik
haramiákkal!
Berengár király és sok más hatalmasság bizalmasa, Ivreai
Guido jelen van az érseknél e napon, és ő az egyik ünnepelt, aki
hősiesen és nem kevés diplomáciai érzékét bizonyítva állta a
sarat a magyarnál. Luitpold prefektus pár napja ugyancsak
veszélyes közelségből tapasztalhatta meg a magyarok haditetteit
a Felső-Dunánál.
Megérkezett aztán az érseki palotába II. Szvatopluk
fejedelem egyik bujdokolásra kényszerített tanácsnoka is, és
maga Luitpold, egyenesen az antik Lorriha23 romos erődjétől
vágtatva egy kisebb testőrcsapattal. A prefektus úgy véli, ezek

23A mai ausztriai Enns városa mellett a rómaiak Lau Reacum néven erődöt építettek,
amit a bajorok Lorrihának neveztek. A történet idején még léteztek a romjai. Ennsburg
vára itt épült fel.
után sikerrel győzi meg a gyermek királyt, a világi és egyházi
urakat, hogy kell egy megbízható erődítmény a magyarok ellen,
és annak legjobb helye Lomhánál, az Enns folyó partján lesz.
Árpád nagyfejedelem levelét pedig legfeljebb
agyonhallgatják. Ez a bajorok érdeke, mert se szász, sem
pediglen frank ne mondja rájuk, hogy nem zörög a haraszt…
Úgyis hamarost itt a tél, és a hó alatt mindenütt alszik a
diplomácia. Aztán tavasszal talán már más szelek fújnak.
Valahol Salzburg környékén megtalálnák esetleg magát
Berengárt, az Itáliából elmenekült királyt is, aki orgyilkosoktól
tartva sosem marad sokáig egy helyütt, és nem is mondja meg,
hol lesz a következő szállása.

☒☒☒

Az érsek népes szolgahada és a Gerda nevű leányzó –

Theotmár szíve csücske – külön is megtesznek mindent, hogy az
urak kellemesen érezzék magukat az érsekség falain belül. Az
asztalon sültek, vaddisznó és fácán, finom borok és aszalt
gyümölcsök illata terjeng.
Szvatopluk bujdosó bizalmasa nagy hangon ecseteli, miként
bukik el hamarost a magyar könnyűlovas hadnak, a magyar
íjnak, szablyának és lándzsának köszönhetően testvére, a rivális
Mojmir. Valaki azt morogja, hogy Szvatopluk emberének féreg
rágja az agyát, amiért a tulajdon vérei pusztulásán mulat, és ha
mindez bekövetkezik, neki éppúgy nem marad hazája.
– Nem hagyjuk elveszni Moráviát, urak! – kiabálja harciasan
a sanyarú bujdoklásban meghízott testes úr. – Mojmir vesszen,
és veszni is fog, mert képtelen kifogni a magyaron, de én tudom
a magyar gondolkodását, a terveit. És elkészülünk a válasszal jó
előre. Megfogtuk pár futárukat, akik rajtunk keresztül próbáltak
eljutni a Tátra mögött lakó fehér horvátokhoz. Elébb-utóbb
összekalapálnak velük egy egyezséget, és megvédik a hátukat
észak felől, vagy pediglen együttesen zuhannak rá a mieinkre.
Akkor megöljük az összes fehér horvátot és magyart,
megesküszöm!
– Ne esküdözz, mert ebben a házban Isten lakik! Mellesleg
nincs is efféle szövetségre szükségük a magyaroknak – jelenti ki
Luitpold prefektus határozottan. – Ha akarják, akár tavasszal
egyedül is kiütik a nyeregből Mojmirt. Persze ha a testvérek
összefognak, és nem háborúznak egymással… Így azonban
Mojmir gyenge. Idő kérdése, és Morávia többé nem létezik,
barátom, ebben igazságod van. Ládd-e, a Morva és a Garam
közti vidék már a magyaroké, mégpedig igen könnyen szerezték
meg. De a nagy csata még várat magára. Hogy mikor lesz, jövőre
vagy aztán, majd az Úr megmondja. De az lészen Morávia
végnapja. Mi pedig nem szándékozunk az eddiginél több vért
ontani a moravánokért, mert a magunk hazájának megvédését
inkább tartjuk fontosnak.
Szvatopluk bizalmasa indulatosan csapja kését az asztal
lapjára: nem tetszik neki az efféle beszéd, ami a II. Szvatopluk
vezette morvákat ennyire tartja csak. Morávia élni fog,
nagyhatalommá lesz Mojmir bukása után, és tőle függ majd
Európa közepének jövője – kiabálja, de Luitpold csak legyint rá,
s azt morogja, dőre mesebeszéd az egész.
 – Ne vitázzatok, urak! Senki nem tudja megmondani, mi lesz
jövőre – szól békítő hangon Theotmár. – Elég baj nekünk, hogy a
kremsmünsteri kolostorból egy szálig elmenekültek a
szerzetesek, mert féltek a magyar beütéstől. Gyanítom, hogy
vissza sem mennek, hiába épül fel Ennsburg. Most azért
vagyunk itt, hogy egyezségre jussunk, és ennek eredményét
személyesen vigyem meg a királynak. Hatto érsek már nagyon
várja.
– Az érseknek el kell mondani, hogy a magyar kérdést még
egyszer ne söpörjék le az asztalról, mert súlyos következményei
lesznek – figyelmeztet Luitpold gróf. – Volt szerencsém heteken
át megtapasztalni a közelségüket. Lajos király és tanácsadói
hiszik vagy sem, de ez a had egy nap alatt ötven mérföldet képes
széltében-hosszában vágtatni, és közben felperzsel és kirabol
mindent, amihez hozzáfér. Ez a bosszú, amiért a követeiket
Hatto érsek elkergette.
Theotmár figyelmesen hallgat. Luitpold hosszú utat tett meg,
éhes és szomjas, vitézül vedeli a bort.
– Hányat küldtetek a másvilágra, prefektus? – kérdi az érsek.
– A krónikásom azt mondja, csaknem az egész rablóhadat.
– Ez túlzás, te is tudod – mondja sötétülő arccal Luitpold. –
Tudom, hogy a szentatyának kedvesebb a nagy szám, de…
– Mégis, mennyit?
– Ötszázat? Nem számoltam. Majd a királynak többet
mondunk, hadd lássa, hogy érdemesek vagyunk a harcra és a
királyi kiváltságokra. Ne feledjétek, hogy a magyarnak nem
szokása csak úgy félelmében hazavágtatni. Ma is látták még a
portyáikat, innen félnapi járásra.
 – Körültekintő kormányzásra és figyelmes ítéletalkotásra van
szükség a magyarokkal szemben a jövőben – bólint Theotmár. –
Csak a vak nem látja, hogy az, ami tavalyig volt, többé nem
állítható vissza, bár a te mostani győzelmed, Luitpold,
kétségtelenül örvendetes fegyvertény. A magyarok jóvoltából
azonban gyökeresen változtak az erőviszonyok, urak. A baj csak
az, hogy mi lakunk hozzájuk a legközelebb, és rajtunk múlik
Frankföld jövője, de tán az egész birodalomé. Remélem, a
Mindenható meghallgat, és elveszejti őket az utolsó szálig.
– Ha pediglen nem, akkor nekünk kell ezt megcselekedni –
jegyzi meg Luitpold, akinek kezd a fejébe szállni a bor.
– Ha megengeded, érsek uram – kér szót Ivreai Guido –,
hoztam kegyelmességteknek valakit Linz alól, aki talán lesz
olyan érdekes, hogy figyelmezzünk rá egy keveset. Az utolsó
háborús napon került utunkba, és nem volt könnyű idecipelni,
mert nem jószántából jött, de ha már egyszer itt van, szíves
engedelmeddel bevezettetném körünkbe.
Theotmár bólint, és a folyosón kemény léptek koppannak,
mellettük csosszanó nemezcsizma vagy bocskor hangja hallik,
majd megállapodnak az ajtó előtt. Amint kinyílik, az urak a
küszöbön egy valószerűtlen alakot pillantanak meg.
Bő köpönyege a földet söpri, és mindenféle kacatok
csilingelnek rajta: a hold meg a nap rézből kivágott körvonalai,
szarvasok, őzek, madarak tenyérnyi, lapos faragványai, még
valódi madárszárny is – talán hattyúé lehet –, ami a vállait
verdesi. Az alacsony és jól láthatóan púpos emberke korát
képtelenség kitalálni, az arca talán a széltől és a naptól, vagy
valamiféle zsiradéktól sötét, a haja pedig loncsos, akár a pásztor-
kutyáknak.
Tarisznya lóg a vállán keresztben, ő maga pedig a csuklóit
dörzsölgeti, amiről épp most került le a kötélgúzs. Ha valaki
jobban odafigyel az urak közül, láthatta volna, hogy az emberke
jobb kezén hat ujj nőtt.
Giudo feláll, és eltolja maga alól a széket, hogy a jelenség elé
léphessen.
– Íme, uraim és barátaim, a magyarok szent embereinek
egyik szerfelett rút példánya. Ama hírneves és rettenetes
táltosok közé tartozik, akik náluk immáron táltosi rendnek
tartják magukat, s akik megmondják a jövőt, és diskurálnak a
szellemekkel. Jóslatuk nélkül a magyar nem vonul hadba, és
jóformán nem tesz semmit.
– Ha ilyenek a magyarok szentjei, akkor boldog jövő vár a
keresztény egyházra, urak! – rikkantja Szvatopluk tanácsnoka.
Theotmár leteszi a kupát, és a jövevényre mered.
– Miféle madárijesztőt hoztál elénk, te gróf? Hiszen ez még
beszélni sem tud! Mintha a hispániai szaracénok táncoló
majmára aggattál volna rongyokat!
Hangos nevetés csattan, de a táltos csak áll némán, és
résnyire húzott szemmel vizslatja a társaságot.
– Semmiképpen nem majom, érsek uram. Tud ez még
görögül is – mondja Guido s még két másik, érthetetlen nyelven.
Uraim, nehogy azt higgyétek, hogy ez az emberi lény,
bármennyire nem is tűnik annak, félkegyelmű. Sőt nagyon is
értelmes és eszes. Az övéi szerint akár repülni is képes a
levegőégben.
 – Akkor valaki csukja be az ablakot, dugaszolja be a kürtőt,
nehogy elröppenjen! – rikkantja a most már erősen ittas Luitpold
gróf, és a többi vele nevet.
Hattyú csak áll, meg sem mozdul.
– Hej, de rátarti különlegességgel örvendeztettél meg, gróf!
Mondd csak, honnan szerezted? Röpült a lovad mellett egészen
idáig?
– Nem egészen – feleli Guido. – Szekérre dobták a katonák,
és vágtattak vele. A Duna partján találtak rá, a nádasban.
Valamilyen varázslatot űzött éppen. Senki ne tartson tőle, mert a
keresztény lelkekre ártalmatlan, magam tapasztaltam. Minket
meg nem ronthat, meg nem bűvölhet, ártani nekünk képtelen.
– Úgy legyen! – bődül kezében a kupával Luitpold. – Azt
mondd, barátom, mi az, amit tud! Röpülni? Láthatatlanná lenni?
Nem hinném, mert akkor nem tudtátok volna elfogni!
– Nem kellett elfogni, jött magától, sőt érdekelte, kik
vagyunk. Mondom, hogy nem bolond. Igaz, megkötöztettem, de
azt is nyugodtan tűrte, mintha lenne valamilyen különös
tudománya vagy ellenszere a fogságra. Azért vezettettem most
ide, hogy halljátok, mi van a fejében.
– Azt szívesebben megnézném a bárdommal – morogja a
Szvatopluk bizalmasa. – Ez is csak egy koszos magyar.
– De milyen okos! – emeli az ujját Guido, és azonnal görögre
vált. – Emlékszel még, táltos, miről beszéltél nekem a tűz
mellett?
– Minden szóra – feleli tisztán csengő hangon amaz, de a
társaságból legtöbben nem értik a görögöt, így Guido fordítani
kénytelen. – Azt tudakoltad tőlem, miként vélekednek rólunk a
népek, én pedig megválaszoltam mindenre.
– Azt mondd meg, hogy most, miután elvettétek tőlünk
Pannóniát, hogyan álltok a népekkel, akik körbevesznek
benneteket – tudakolja Theotmár, bár az ő görögtudása
korántsem annyira biztos, mint a grófé.
– Sorolhatom, de nem fog tetszeni nektek – mondja a táltos,
és a következő szavait már németül mondja, nem kis
megrökönyödésére a jelenlévőknek. – Ettől azonban még igaz
lesz. Tán még most is azt hiszitek, szétveritek, elkergetitek,
felaprítjátok a népünket, ahogy tettétek az avarokkal hajdanán?
– És tettük veletek is tegnapelőtt, meg még sok más mocskos
bitorlóval! – ordítja Luitpold.
– Igen, barátom – fordul felé a táltos, és büszkén felemeli a
gyertyafényben fénylő, zsírmaszatos arcát. – Ha a dákokra vagy
a gepidák népére gondolsz, igazad van. Valóban sikerrel
szabadítottátok meg tőlük a ti művelt világotokat. Az avart ti
vangarnak meg varhunnak mondjátok, és irtottátok, akik nem
vették föl a ti hiteteket. Tudom, hogy néhány avar vezér áttért,
de a szemetekben mégsem lettek testvérré. Némely népeknek
írmagjuk sem maradt miattatok, és ezt tervezitek velünk is.
– Verd kupán a pimaszt, Guido! – így Luitpold, aki jobban
tenné már, ha lefeküdne. Végigtántorog az asztal mentén, és
megáll Hattyú előtt. – Hagyjátok, hogy beverjem a fejét!
Emeli tekintélyes öklét, de a kis ember még csak meg sem
rezdül. Nyugodtan folytatja, ügyet sem vetve Luitpoldra.
 – Azt kérditek, mit vallanak a szomszédaink, akiktől elvettük
a földet, a legelőt, vagy akik meghódoltak nekünk? Ez nekünk
büszkeség, de mit akartok, mit mondjak?
– A szláv úgy gondolja, hogy elvettétek tőlük a közös jövőt.
Hogy széttéptétek a nemzetüket, és ez már így is marad. Nem
lehet már egységes szláv birodalom, míg áll a világ – így
Theotmár, és Hattyú felel rá:
– Tőled hallom először, hogy a szláv birodalom füstbe
menetele ennyire zavarja az érzékeny lelketeket.
– Ez tényleg nem akkora barom, mint amilyennek látszik –
mondja Theotmár Guidónak. – Hallgasd csak, mit beszél!
– Ti, bajor és német urak, méltán féltek tőlünk, mert nem
tudjátok, merre fordul a lovunk feje Itália után. Ám az nem jut
eszetekbe, hányszor hívott minket segítségül valamelyik
királyotok, gyakorta éppen a tulajdon apja ellenében. Mi akkor is
jöttünk, kialkudtuk a zsákmányrészt, és ezt tesszük eztán is.
Lássátok, morvák még léteznek, de birodalmat soha nem
alapítanak, mert itt vagyunk mi. Elvérzett a zömük
Pannóniában, idén nyáron.
– A mocskos, púpos anyád vérzett el! – dörgi Szvatopluk
bizalmasa. – Hagyjátok, hadd szúrjam le, aztán a szemétdombra
vele!
Theotmárban izzik ugyan a gyűlölet minden iránt, ami
magyar, mégsem állja meg, hogy meg ne kérdezze:
– Miben rejtezik a ti erőtök? Mi késztet benneteket arra, hogy
nekimenjetek a legerősebb hadnak is?
– Hogy mi? – A táltos most először elmosolyodik. – A
szellemvilág minket támogat, mi pedig sosem vagyunk
hálátlanok. Tőlük kapjuk a bátorságot, az erőt a harcban. Láttad-
e már, amikor a harcosaitok verekszenek a csatában? Soha nem
lesztek annyira fegyelmezettek, mint a magyar. Egyetlen apró
sípjelre mozdul szív és szablya, csap az égbe a nyílvessző.
Ugyanazt hallja a fül, ugyanazt teszi a kar. Még a lovaink is
gondolkodnak, mert a csatában úgy teszik a dolgukat, hogy a
harcosnak irányítani sem kell. Mit várnátok tehát? Hogy tán nem
használjuk ki az előnyünket, ami mindezen tulajdonságainkból
fakad? De talán a lélek az oka. Míg nektek, meglehet, csak egy
van, hiszen ezt hirdeti az egyházatok, addig minden magyarban
két lélek lakozik. És e kettő külön is erősebb, mint másoké.
Theotmár feláll, és a táltoshoz lép, de be is fogja az orrát
rögvest.
– Bűzlik, mint egy dög. Mihez akarsz kezdeni vele, Guido?
– Nem gondolhatod, hogy ezek után hazaengedem az
övéihez – mondja amaz. – Ennek eddig tartott az út, érsek uram.
Igaz-e, Hattyú? – fordul a táltoshoz. – Azt mondod, tudsz
repülni? Hogy az égbe szállva hozod le a kinyilvánított akaratot
az istenedtől? Megmutatnád-e nekünk a tudományodat?
Guido az ablakhoz lép, és kitárja a lassan erősödő északi
szélnek. A kandallóban felizzik a zsarát, és az asztali gyertyák
lángja csaknem ellobban.
– Repülj, Hattyú! Mutasd meg, hogy nem csaptál be minket!
Az emberke csak egy pillantást vet Guidóra, aztán behunyja
a szemét, és a fejét magasra emeli. Mozdul a két karja,
szárnyként emelkedik a köpönyeg, és megcsörren a sok kacat. A
rongyok alól alig tenyérnyi dobot húz elő, és az ujjaival verni
kezdi.
 Az urak egymásra pillantanak, a részeg Luitpold pedig az
asztalra könyökölve csaknem elalszik.
A ritmus egyre gyorsul, a táltos pedig lassan lépdelni kezd,
először előre és hátra, majd a tengelye körül körbefordul, egyre
gyorsabban és gyorsabban. Kisvártatva láthatóan nincs már ott
lélekben. Ahogy dobján a ritmust üti, úgy gyorsul a forgása.
– Pogány istenkáromlás! – kiáltja Theotmár érsek. – Ilyent
nem engedek meg ebben a házban! Alabárdos! Gyere, és vidd ki
innen!
Nyílik az ajtó, a katona belép, de a táltos csak forog és forog,
széttárt karokkal, már a dobot sem üti, csak rázza, és az apró
csengettyűk külön táncba fognak.
Az alabárdos megtaszítaná, de hiába, mert az emberke ki
sem billen a forgásból. Mintha nem is ember lenne, hanem egy
furcsa lény, aki a keresztény Isten lakába merészkedve most
mutatja meg, milyen földöntúli erővel bír.
Az alabárdos marokra fogja a fegyvert, és a másik kezével
elkapná a kis ember sebesen forgó karját, ami úgy törli képen,
hogy elvágódik az asztal mellett, de a forgás még mindig
gyorsul.
Már mindenki megfeledkezett a nyitott ablakról, csak
Hattyút bámulják delejes tekintettel, és akkor a táltos néhány
gyors lépéssel ott terem, és hang nélkül kiveti magát a
nyolcölnyi mélységbe.
A csöndet vágni lehet. Aztán Guido az ablakhoz lép, és
lepillant a szennyes árok mélyén heverő sötét halomra.
 – Takarítsátok el – fordul Theotmár a tápászkodó
alabárdoshoz, aki szerencsétlen képet vág. – Ne az ablakom alatt
zabálják fel a rókák.
Az urak isznak még egy nyeletet, és egyetértenek abban,
hogy a magyar mind ilyen bomlott elméjű, és tán ezért a harci
sikere.
– Össze kell ülnünk, urak – javasolja az érsek. – Legkésőbb
tavasszal. Hírlik, hogy a magyar nem marad meg békében jövőre
sem. Fel kell készülni, ha nem akarunk Berengár sorsára jutni.
Ebben egyetértenek az urak, és menni készülnek, amikor az
alabárdos bebocsátást kér.
Elhűlve hallják, hogy a táltos, aki kivetette magát a
sötétségbe, nincs sehol. Egyszerűen eltűnt, mégpedig úgy, hogy
a falon őrt állók sem látták.
Aznap éjjel Theotmárt ismét megkínozza a régi, rettegett
álom: szétszaggatja őt egy csapat vérszomjas magyar.

A DISZNÓ ÉVÉNEK NYARA

(KR. U. 903.)

Három esztendő repült el a Duna völgye felett, hol békében,

hol háborúságban.
Figyelmünket nem hagyhattuk lankadni egyetlen
minutumra sem. Noha a nagyfejedelem és Kurszán gyula
mindent megtettek, hogy okos egyezségekkel, körmönfont
diplomáciával a gyepűn túli világban nemcsak ellenségei, de
szövetségesei is legyenek a magyarnak, a világ erről nehezen
vett tudomást.
Ezért aztán akkor is készültünk a háborúra, amikor a napok
békésen csordogáltak a Kárpát-medencében.
Nem volt olyan szabad magyar, aki ne tudott volna
fegyverrel bánni, aki ne ismerte volna a harci jeleket,
szabályokat, és ha fél karja volt is, megmarkolta a lándzsát, a
szablyát. A szolganépet magunk neveltük katonának, okítottuk
őket, miként kell az erős magyar íjjal célba találni, hogyan kell
magyar módra lovagolni, tőrt vetni, csellel megalapozni a
győzelmet.
Még így is sokan akadtak, akik képtelenek voltak hadba
vonulni korábbi sebesülésük miatt, de ők sem tétlenkedtek. A
család feje mindenhol kiszabta a munkát, senki ki nem
maradhatott, de mindenki a tehetségének megfelelően végezte
azt. Ha tehát verekedni nem tudott már, akkor vigyázta a
ménest, a gulyát, a nyájat, és mindenféle fontos munkát
elvégzett, amire a szállásnak szüksége volt..
Azt is megtapasztaltuk, hogy a hódolt szlávok, a minket
mindig testvérüknek tartó avarok, a csatlakozott morva és bolgár
családok sem kevésbé jók a csatában, mint a született magyar.
Gyorsan elsajátították a rendet és a katonai fegyelmet, és
egyetlen tized sem tartott attól, hogy egy idegen vérből való
harcostársuk gyávaságból megfutna.
Meg aztán azért sem ülhettünk a harci sikerektől eltelvén
szállásaink kényelmében, mert a megszerzett Pannonföldet meg
is kellett tartani.
 Mit ér a foglalás, ha nem biztosítod a gyepűt?
A legközelebbi nyugati szomszédok a karanténok voltak, így
hát a nagyfejedelem Tétény horkával és annak fiaival
megállapodott, hogy sereget küld a karanténok
figyelmeztetésére.
Mentem volna magam is, mert a Kakas évének első holdjára
megerősödtem már, de Réka belém kapaszkodott, és azt
bizonygatta, hogy álmot látott, ami szerint nem térnék vissza
onnan. Az apám is jobbnak látta, ha maradok.
Igazuk lett.
A sereget Karantánföldön erős ellenség fogadta, és vérző
fejjel, zsákmány nélkül vonult haza. De a következő
esztendőben, a Kutya évében a mienk lett Morvaország teljes
nyugati része a Morva folyótól, ami kárpótolt minket az előző
évi veszteségekért. Mojmir maga is ott veszett.
Egyetlen ellenségünk sem szemlélte győzelmeinket ölbe tett
kézzel, csak éppen nem tudták, miként állhatnának föl ellenünk
hatásosan.
A frankok és a germán törzsek egymással is folyton
viszályban álltak, és mi nagyon jól láttuk, hogy még sokáig nem
lesznek képesek ütőképes hadat kiállítani ellenünk.
Az apámnál sok idegen megfordult ezekben az
esztendőkben, köztük egy bizánci görög is, akiről pontosan
tudta, miért jött: kikémlelni, miféle erőt képvisel mostanság a
magyar. Magam is jelen voltam a beszélgetésükön, és
mondhatom, sokat tanultam belőle.
A görög elsősorban katona volt, és csak másfelől kalmár,
ahogy állította. Olyan biztosan állt a kezében a lúdtoll, hogy
apám azonnal tudta: ír ez egyebeket is, nem csak az
árukészletéről körmöl feljegyzéseket.
Nem volt hajlandó egyetlen kortyot sem inni addig, míg
fontos dolgokról beszélgettek, de aztán lerészegedett, mint a
szamár.
Én a józan pillanatában láttam őt, és jól megjegyeztem az
arcát.
– Hogy miként látnak benneteket Konstantinápolyban, tudós
barátom? – ragadta meg az apám gurította fonalat a görög. –
Nagyjából úgy, ahogy mindig. Minden sztratégosz véleménye
egyezik abban, hogy kiváló katonák vagytok, még akkor is, ha
másféle módon harcoltok, mint mi. És állandóan azt fürkészitek,
nektek mi a legjobb, és ez rendjén való. A magyarról általában
azt tartják, hogy rendkívül barátságtalan, kötekedő hajlamú, és
folyvást szerződésszegésen töri a fejét.
Az apám elmosolyodott, és az udvarias görög azonnal
javított: természetesen eme rossz tulajdonságok az apámra és az
általa megismert magyarokra nem állnak.
– Hát majd mondd el ezt is Bölcs Leó császárnak, barátom.
– Mindazonáltal bölcs császárom továbbra is arra törekszik,
hogy veletek barátságot tartson.
– Okosan van így, és észre is vettük – mondta az apám. –
Ezért nem is tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget annak a
Rómában koholt mendemondának, hogy ti a nyakunkra
akartátok volna küldeni a besenyőt. Amíg féken tartjuk a
bolgárt, kordában a hegyi szerbet, Bizáncnak biztonságban lehet
a háta északnyugat felől.
 A görög meghajolt ültében, még mosolygott is, a kötelező
udvari diplomácia köntösébe bújtatva szavait. Gyanítom,
mindketten ugyanazt olvasták a sorok között, és tudták is ezt
egymásról.
Aztán a görög elment, de jött helyette itáliai, meg a szászok
szomszédságából való szláv daleminc, s utóbbi azt mondta,
nemsokára tán segítséget kérne fejedelme a magyartól.
– Ez csak a szokásos puhatolózás, fiam – mondta az apám. –
És nem is nagyon érdekli a gyulát, sem a nagyfejedelmet.
Kialakult már a stratégia, hogy a görögök szavával éljek. Hanem
most már őszre jár, és idén nem várható különös esemény.
Ámde jövőre… A bajor felől várok valamit, de még nem teljesen
tudom magam sem, hogy mi az. Egy bizonyos: nem érzek túl sok
jót.
Többet nem mondott erről. Az ősz, aztán a tél érkezését
vártuk, és figyeltük, mit mondanak a hírvivők a nagyfejedelem
egészségéről. Állítólag benne sem múlik nyomtalanul az
öregség. Van azonban három fia, Tarhos, Üllő és Jutocsa, meglett
férfiemberek, remek hadvezérek. A negyedik, Zolta, még nincs
nyolcesztendős, de azt beszélik, vérbeli Árpád-fi.
Ami leginkább aggasztott e furcsa télelőn, azok a feleségem
gyakori, különös álmai voltak. Eleinte csak nekem beszélt
ezekről, én pedig sokszor nem tudtam, mit kezdjek velük.
Ha sejtettem volna, mit hoz a következő év…
KR. U. 903. DECEMBER HAVA
BAJORORSZÁG

Szokatlanul sokáig kitartott a bajor ősz ebben az esztendőben,

bár maguk a bajorok talán szívesebben vették volna, ha előbb
jönnek az esők, mert az égi áldás minden háborúskodás
befejezését gyorsítja.
A rettegett magyarok ebben az évben is lecsaptak a bajorra.
A portyák nem szűntek, s olybá tűnt, a csaták egyre
keményebbek, és mind nagyobb frank és bajor veszteséggel
járnak.
A vidék csak akkor nyugodott meg, amikor a gyűlölt
Kurszán gyula hadserege végre elhagyta a Duna völgyét, s
visszatért a Kárpátoktól karéjozott hazájába.
A Benedek-rendiek dél-bajorországi kolostorában, ami egy
tó24 festői szigetén emelkedik, maga Hatto érsek, a fiatal, beteges
és gyenge Lajos király gyámja, egyben az ország régense
vendégeli azt a maroknyi, bár annál népesebb kísérettel érkezett
látogatót, aki fontos teendőkben óhajtana e napon egyezségre
jutni.
Fontos hely a kolostor, régóta a titkos megbeszélések
színtere. Könyvtára négyszáz kötetet számlál, amire a frank
Nagy Károly rendkívül büszke volt egykoron. Miképpen a
régens teendőit ellátó Hatto érsek is büszke az általa építtetett

24 A Bodeni-tó.
templomra, amely a néhai Formosus pápa jóvoltából Rómából
kapott Szent György-ereklyét őrzi.
A kolostorok még nyáridőn is komorak, hidegek, hát még az
ólomszín fellegekkel megterhelt december havában! Az
auditórium falba süllyesztett, kormos kandallójában a lángoló
hasábok próbálják feledtetni a fagyos időt.
Amint a hosszú, súlyos, ételmaszatos tölgyfaasztalon heverő
cintálakról elfogy a hal és a vad, megcsappan a kupákban a bor,
Hatto érsek Gyermek Lajoshoz fordul:
– Felségtek türelmét igazán nem tenném próbára holmi
unalmas országigazgatási kérdésekkel, melyeken még jócskán
elvitatkozunk ma este. Tisztelettel kérem tehát, kegyeskedjenek
visszavonulni a cellába, amit oly otthonosan rendeztetett be
önöknek az apátúr. Hosszú volt e nap felségteknek, s ígérem,
holnap részletesen beszámolok mindenről.
Gyermek Lajos ma újfent szótlan. Koravén fiúarca akár az
aszott levél, és az orvosmagiszterek évek óta hiába próbálják
megállapítani a kórt, ami kétségkívül emészti őt. Udvarnoka
kíséretében, finom főhajtással távozik, s az asztalnál mindenki
feláll.
A tizenhárom esztendős király nagykorúságát a szentatya
engedélyezhetné ugyan, de olybá tűnik, Hatto érsek e megoldást
nem igazán pártolja. Kényelmesebb így, Salamon püspökkel, a
barátjával karöltve kormányozni a királyság ügyeit, és egy
akadékoskodó uralkodó csak bonyodalmat okozhat. Legalább a
főúri rendek se szívják a fogukat, mióta felismerték, mennyire
megizmosodhatnak egy gyenge király mellett.
 Az asztal végén Luitpold gróf ül, aki még mindig a bajor
térség katonai prefektusának címét viseli. Elismert katona, eszes
és jó harcos, kiváló stratéga, aki három éve legyőzte a rabló,
gyújtogató magyart. Egyetlen vágya, hogy herceg lehessen;
persze sok mindentől függ, hogy ez sikerül-e.
Hatto jobbján a testes jó barát, Salamon, a konstanzi püspök.
Ők ketten már sok gyertyát elégettek, miközben négyszemközt a
királyság sorskérdésiről döntöttek. Salamon mellett Theotmár
salzburgi érsek, annak balján Udo, a freisingi, mellette meg
Richardus, a passaui püspök.
Bíznak egymásban, meg nem is, mert köreikben mindent az
egyéni érdekek vezérelnek.
Egyetlen kérdés van, ami igazán összeköti őket: a
szomszédságba költözött magyarok léte, vagy pontosabban a
nemléte. Akik az asztal körül ülnek, mind egyetértenek abban,
hogy a magyarokat végleg el kell tiporni, letörölni őket a föld
színéről, de nem úgy, hogy visszaveszik tőlük Pannóniát, őket
pedig kizavarják a Kárpátokon túlra, ahonnan jöttek. A magyart
el kell pusztítani, írmagját is kiirtani, mert hitük szerint ez adja
vissza frank és bajor, lombard és karantán biztonságát.
Hatto töri meg a király távozása után beállt csendet:
– Későre jár, és feleslegesen ne pazaroljuk a drága időt.
Terítéken most a magyar legyen, és a kígyó fejének lemetszése
lebegjen célként a szemünk előtt. Mégpedig abban a
bizodalomban, hogy ha lecsapjuk az egyiket, helyette nem búvik
ki újabb tíz. Miként vélekedsz, gróf? – pillant Luitpoldra.
– A kígyó feje esetünkben Kurszán, a bálványimádók hadura
– veszi át a szót a mély hangú, s józan állapotában a
tárgyalásokon általában higgadt katonai prefektus. – Magam
esküvést tettem Krisztusra, hogy megszabadítom tőle a világot,
így vagy úgy, és jól tudják eminenciátok, hogy esküvésem nem
lesz hamis.
– Tudjuk, hogy vitéz harcos és kiváló hadvezér vagy.
Csakhogy nyílt harcban bajos – veti közbe Udo püspök. –
Legtöbbször nem maga vezeti a keleti tartományainkba betörő
martalócokat, vagy ha mégis, azt csak sokára tudjuk meg. Meg
aztán ügyel rá a testőrhad, akárha színaranyból lenne. Más
módon kellene a fejet a törzstől elválasztani.
Úgy tűnik, ezzel minden jelenlévő egyetért.
– A türkök a lovagiasság szabályait nem ismerik, kettészelt
kutyára történő esküvésüket és szerződésüket komolytalannak
és istentelennek kell tartanunk, még akkor is, ha boldogult
Arnulf császárunk, e krétaarcú gyermekkirály atyja el is követte
ezt a hibát – mondja lassan és megfontoltan Hatto, aki ebben a
körben bizalmas hangot is megüthet.
– Ha tehát a lovagiasság távol áll e pokolbéliektől, a
ravaszság fegyverével fogjuk a kígyó fejét lecsapni.
– Méreg? – pillant átható tekintettel Hatto érsekre Luitpold,
de a régens a fejét csóválja.
– Hogy gyávának bélyegezzenek minket? Azt mondják,
bérgyilkost küldünk a magyar hadúr nyakára, mert félünk
megverekedni? Nem áll szándékunkban ama hun Attila esetét
ismételni, uraim. Se méreg, se tőr, se orgyilkos.
– Ám egy hasonló állapotot előidézni, mint ami a veszett hun
pusztulása után kialakulván megszabadította világunkat attól a
lóvért szürcsölő keleti istentelentől, nem eleve elvetélt gondolat –
csatlakozik Salamon püspök.
– Van még ok arra, hogy a kígyó feje lehulljék – veszi vissza a
szót Udo. – Ez pedig a hitszegő Berengár. Hírlik, hogy jövőre III.
Lajos császárunk ellen éppen ő akarja behívni Itáliába a magyart.
Igen, urak, éppen azokkal szövetkezik, újfent koszos
ezüstpénzáért, akik oly csúfosan eltángálták négy esztendeje.
Úgy látszik, Berengár most már végérvényesen elindult a sátán
útján. Javasolnunk kellene a kiközösítését.
– Igazad van, Udo. Míg Berengár ezekkel köt szerződést,
soha nem lesz biztonságban Európa.
– Ez a nyomorult Kurszán a lelke az egész magyar seregnek,
urak, és nem a nagyfejedelem. – mondja Luitpold. – Ha elveszne,
reményeim szerint könnyedén széteshet a teljes had.
Emlékezzetek csak, mi történt Attila dicstelen halálát követően.
Én ismerem a magyart. Kurszán egy rövid ideig volt szent
fejedelem is, ami igen nagy rang náluk. Most ugyan hadúr, de
némely törzsek még mindig szentként tisztelik. Hírlik, hogy
rokona a nagyfejedelemnek, mások egyenesen azt állítják, hogy
testvérek. A magyar a maga állatias, pogány vallásában szilárd,
ámde szerfelett babonás nép. Ha tehát egy szentnek tekintett
embert, aki nem mellesleg legfőbb haduruk, képesek leszünk
elveszejteni, a harci szellemük lesz oda, s mire rendeznék a
soraikat, visszaszerezzük jogos pannon tulajdonunkat, elvesszük
tőlük a morva földeket, és visszazavarjuk az egész hordát a
keleti pusztákra. Ott aztán a besenyővel, az úz néppel meg a
többi koszos sátorlakóval majd csak megzabálják egymást ezek a
barmok.
 Az egyházi méltóságok szótlanul hallgatják a katonai
prefektust, aztán egyetértően bólintanak. Minél hamarabb
megszabadulnak a magyartól, annál jobb.
– Javaslom, urak, hogy kitavaszodván üssük nyélbe az
elgondolást – összegzi a régens. – Követet küldünk Kurszánhoz,
hogy a békéről tárgyaljunk. Altenburg éppen megfelelő erősség e
célra. Még meg is vendégeljük ezt a sátáni lényt a bizalmasaival.
Hogy aztán ott miként tovább, azt majd veled, Luitpold
prefektus, személyesen tárgyaljuk meg. Nem tűnhet olybá, hogy
egy istenfélő frank király serege orvul támad arra, akit
éppenséggel maga hív vendégségbe.
– A legjobb krónikásomat küldöm a gróffal – ajánlja
Theotmár –, aki azt írja meg a hártyákra, ami a kereszténység
érdekeinek leginkább hasznos. A Szentatya előtt is megállja majd
a helyét a krónika, de magam is írok levelet a Szentszékhez, ha a
kígyófejet széttapostuk.
Hamarost megegyeznek a legaljasabb tervben, amiről még
sokáig beszélni fog Európa. Aztán imában kérik az Urat, hogy a
következő esztendő légyen majd az utolsó, amelyet a magyar
miatt rettegésben kényszerül tölteni a Nyugat.
A PATKÁNY ÉVÉNEK (KR. U. 904.) TAVASZA
KURSZÁN FELSŐ-PANNÓNIAI SZÁLLÁSTERÜLETE

A lélek szabadságot, a tüdő friss levegőt, a jószág smaragd

legelőt, kristálytiszta vizet áhít, s ez Tengri által most megadatott
ismét, miként egykoron, a Kazár-tenger felett. A nemzetségek új
fent pattanásig szívták a tüdejüket, és a törzsfők birtokba vették
a szer által kiszabott új földeket, amelyeket a saját uruszáguknak
hívtak.
Odahagytuk tehát az előző szállásvidéket, és a Dunát átlépve
nyugatra költöztünk. A folyam mentén, annak északi és déli
oldalán mind Kurszán szállásnépe lakott, olyan vezérek alatt,
mint a kiváló harcos Ete vagy Lél.
Az új szállás menti dombokról kitárulkozott a napfényben
fürdőző, a zöld ezer árnyalatában pompázó pannon vidék.
Mindig megdobogtatta a szívemet az alant bóklászó rengeteg
gulya és nyáj, s ahol porfelhő takarta a tájat, tudtam, hogy
tízezres ménes vágtat ott.
Szelíd lankákra láttam, hatalmas, zöldellő rengetegre, és a
Duna széles ezüstcsíkjára, ami Braszlav egykori vára alatt ezer
ágra szakadt, aztán meg ismét összeolvadt, ahol a rómaiak útja
vezet a partján. A vaddisznók kondáitól, szarvasoktól és őzektől
uralt tölgyesek és bükkerdők ártereket és irtásokat zártak
magukba, ahol a morvák és a szlávok évekkel előtte a gabonát
vetették. És egy irdatlan vízi világot, amelyben eltévedt és el is
pusztult, aki idegenként bemerészkedett oda.
 A Tarján törzs, miután a gyepűt nyugatabbra toltuk, a Duna
mellékén felfelé vonult. Volt mit őrizniük a félig káliz-türk, félig
már magyar nyelvet beszélő kékkendeknek, Kurszán úr vitéz
jobbágykíséretének. Felelősségteljes, tiszteletre méltó hivatás volt
az övék, én pedig megtiszteltetésnek vettem, hogy gyógyulásom
után maguk közé fogadtak.
A háborús időket átvészelt pannonföldi szlávokat meg a
mindenféle töredékeket hagytuk, hadd lakjanak ott, ahol eddig.
Nekik se volt sürgős, hogy velünk huzakodjanak, mert látták,
hogy csakis ők távoznának véres orral.
Megéltek bárhol, még a hegyekben is. A magyarnak legelő és
folyóvíz kell, mit kezdhetett volna a Bokon rengetegével? A
szlávok pedig, mert most már védve érezték magukat, inkább
megfizették nekünk az adót, vagy elszegődtek szabad szolgának
a magyarhoz.
Igaz, még sokáig hallottam a nyugati papoktól, hogy a
szlávok keresztény templomait mi rontottuk le, mi perzseltük
fel, és nem a morva, de a szlávok is tudták, hogy mindez
hazugság. A pap is csak ember, és azt kell prédikálnia, amire az
elöljáró utasítja. Nem zargattuk a kereszténnyé lett szlávokat a
vallásuk miatt sem, viszont a korábban szintúgy kereszténnyé
lett avar szállások oly gyorsan tértek vissza ősi isteneikhez, hogy
csak ámultunk.
Északnyugaton, ahol a Duna szigetvilágot alkotott, a rejtett
ágakat halász-pákász vízi nép bírta, akik alávetették magukat
Kurszán akaratának. Volt, hogy felgyűlt valahol a nád, és
ilyenkor hatalmas testű vízibivalyok csörtettek, toportyánfalkák
menekültek, és az ég elsötétült a seregnyi, kétségbeesetten
kiáltozó vízimadártól.
Mielőtt téli álomra vonult volna, vagy éppen ébredése után a
medve is kerülgette a berena mögé szorított jószágot, és a havas
síkon púpos hátú, vaskos bölények sorjáztak. A vadászaink jól
éltek, s az ő munkájuk révén a közösség is. A Duna, a számtalan
kisebb folyó, meg a Balatin és a Fertő bőven adott halat, és a
kalmárok egyre sűrűbben megtalálták a gazdagodó magyar
szállásokat. Tisztességes üzletet kötöttünk minden alkalommal.
A szlávok és az avarok, meg az a néhány morva család, akik
a legutóbbi északi harcok után fogadtak hűséget a
nagyfejedelemnek, szívesen költöztek a tisztán magyar szállások
közvetlen szomszédságába. Nem orozták el a lovainkat, a
jószágban sem esett bántódás, és igazán békés esztendőket
éltünk, ha leszámítom a külországi portyákat és a bajorokkal
vívott csatározásokat.
Akik valamelyik századba vagy ezredbe jelentkeztek, s részt
vettek a fegyvergyakorlatokon, már magyar módra öltöztek, s
úgy is viselkedtek, miközben a többiek a kertet művelték, vagy
napestig a szérűn dolgoztak. Tanították is a magyart, miként
bánnak errefelé a jó zsíros földdel. Mi meg őket arra, mit kell
tenni a lóval, a jószággal, na meg a fegyverrel.
A családom is bővült. Tavalyelőtt egy kislányt, tavaly pedig
fiúcskát szült nekem Réka, és soha nem jutott eszünkbe, hogy
csupán féltestvérei a kis Porszemnek, aki még mindig viselte ezt
a nevet, bár úgy lovagolt, akár egy felnőtt. A leányka a Fenyőtű,
a kisfiú pedig a Kavicska nevet kapta, az ártó szellemvilágot
megtévesztendő.
 Gazdag emberként szolgákat tarthattunk, akiknek sorra
visszaadtam a szabadságukat, de mégsem mentek el tőlünk.
Rékát néha abajgatták ugyan a szomszédok, akik azt
kérdezgették, miért nem fogjuk keményebben a szláv és morva
íneket, de ő megfelelt nekik.
Mert csak az bánik jól a szolgával, aki nem feledi, mennyire
lentről indult maga is.
De tartottak is tőle a népek, mert bárhogy titkoltuk is, csak
napvilágra került, hogy némiképp belelát a jövőbe. Ám ahogy a
Bajorföldről kalandos úton visszakerült Hattyú táltos a kis
Porszemet új fent megtisztítván az ártó, külső szellemvilágtól,
azt is kinyilvánította, hogy az asszonyomban sem lakik
rosszindulatú szellem, s amit tud, az biz’ Tengri ajándéka,
befogták a szájukat.
Így éltünk immáron hatan, apám közvetlen
szomszédságában, Kurszán úr nyugatra tolt szállásának jobb
szárnyán, a legmegbecsültebbek között. Nyáridon jurtában, télen
pedig akkurátusan megépített, félig a földbe ásott, meleg és
biztonságos berenaházban.
Csak a feleségemen lett úrrá néha – aztán egyre gyakrabban
– az elmondhatatlan szomorúság. Tudtam, hogy ilyenkor arra a
másik fiára gondol, akit elszakítottak tőle. Ha megkérdeztem,
először még csak-csak beszélt róla, s tőlem várt biztatást, hogy
hamarost visszaszerezzük majd, de én sem tudtam mit felelni
neki. Így aztán Réka egyre inkább magába fordult, nekem pedig
sajgott a szívem, mert naponta megtapasztaltam, hogy iszonyú
kínok gyötrik.
 Hattyút kérdezgettem, mit lehetne tenni, de ő is csak a vállát
vonogatta: a szellemvilág nem jelzett semmit az elveszített
gyermekkel kapcsolatban, nincs nyom, így nem tudunk
elindulni. Igaz, Réka váltig erősítgette, hogy a fia Itáliában van,
és egy alkalommal csaknem útra kelt az egyik karavánnal, hogy
a nyomára bukkanjon.
A révtől hoztam vissza, és a rá következő holdhónapban
egyfolytában rázta a testét a láz. Hattyú és az apám állították,
hogy valójában a lelke izzott lázban, s nem a teste. Attól az időtől
egyre sűrűbben látott fura álmokat, s gyanítom, hogy a
legfurább, legrémisztőbb álmairól még nekem sem beszélt.

☒☒☒

Apám – hivatalából fakadóan – mindenhova követte

Kurszán urat, és mi kerültünk minden törzs közül a
legnyugatabbra. Szükséges volt, hogy a gyula azonnal
felelhessen egy bármikor bekövetkező nyugati támadásra.
Erdélyben is hasonlóan alakult, ahol a nándorok és Bizánc
mozdulatait ügyelték a törzsek, s ahol ugyanúgy portyákat
indítottak a szándék kitudakolására, mint mi a bajor és a
karantán felé.
Kurszán egy ideje már nem követte az őszi és a tavaszi
szállásváltás rendjét. Hogy mikor lakott a nyári és mikor a téli
szállásán, azt a katonai helyzet alakulása szabta meg.
De még ő is előhozta az asszonyom álomlátó, különös
képességeit, amikor néha beült apám jurtájába, hogy egy kupa
finom pannon bor vagy kellemesen savanykás kumisz mellett
megtárgyalják, mi lenne a soron következő hadi vagy
diplomáciai cselekedet, amit a törzsszövetség érdekében meg
kell tervezni, tenni.
Réka álmait komolyan kellett venni. Soha nem jósolt, és nem
is tekintettük annak, sem pediglen látomásnak ezeket az
álmokat, amelyeket másnak sosem említett, egyedül nekem és
apámnak. De három esztendeje megmondta, hogy a magyar
tartsa távol magát Karantánföldtől. Akkor ezt elmondtuk
Kurszánnak, ám a had már elindult, és tépetten jött haza.
Aztán rá egy esztendőre azt is megmondta, hogy Észak-
Moráviában győzni fog a magyar.
Kurszán úr, ha nem is említette gyakorta a feleségem
képességeit, kétségtelenül figyelt rá.
– Ha látja a jövőt, ez az adomány Tengritől ered.
Felhasználhatnánk a népünk érdekében, nem így véled,
Kölpény?
– A fiam asszonya nem úgy látja a jövőt, ahogy egyes szent
vagy bomlott agyú-lelkű emberek, esetleg a táltosok, nagyuram.
Álombéli látomásairól sosem tudni, mikor kívánkoznak ki, és
nem kérhető arra, hogy jósoljon. Mindenképpen isteni kéz van a
dologban, vagy olyan erős, segítő hatalomé, amit elgondolni sem
tudunk.
– Boszorkány lenne mégis?
Az apám mélyet sóhajtva azt mondta:
– Nagyuram, egy arab tudósember nemzedékkel előtte azt
tanította nekem az Itil menti Sarkel várában, hogy néhányan
különös tehetséget kapunk odaföntről, gyakorta már a
születésünk pillanatában. Az érkező s beköltöző lélekkel együtt,
isteni ajándokként küldi az Égi Hatalom. Nem boszorkányság,
nem vajákosság, rontani pedig végképp nem is tud az ilyen, bár
rólam ezt állítják a rosszakarók, a kék szemem miatt. Ha tudnák,
hogy hány vikingnek van kék szeme! Hanem azért adja eme
tudást az Örökkön Kék Ég, vagy az én istenem, Odin, mert tudja,
hogy aki kiérdemli tőle, nem használja fel rosszra, csupán
figyelmeztetésre. A menyemről te sem gondolhatod, hogy képes
lenne ártani.
– De befolyásolhat a tudásával sok egyebet – így a gyula. –
Legyen figyelmed rá, hogy úton-útfélen ne fitogtassa a
tudományát.
Igazán bizalmasan tárgyalhattak, mert apám egymaga élt.
Mióta anyám lelke születésemkor az őseihez költözött, nem vett
többé új asszonyt maga mellé. Ha vendég jött, hát a
nemzetségfőtől kölcsönkérte Dévát, a takaros, fiatal özvegyet,
hogy az asszonyi teendőket ellássa, irányítsa a szolgálókat a
konyhán, tálaljon, kínáljon. Déva asszony néha kissé tovább is
elidőzött apám jurtájában, ám ezt senki nem vette zokon.
De apám minden alkalommal hazaküldte, akár az éjszaka
közepén is, kitéve őt az éjben kószáló szellemek kénye-
kedvének. Pedig a szép arcú, s rengő, nagy keblekkel megáldott,
huszonnyolc esztendős Déva – én aztán igencsak tudom! –
bizony örömmel maradt volna, akár végleg.

☒☒☒

Több holddal ezelőtt történt, hogy Réka a jurta közepén izzó

tűz mellett üldögélve egyszer csak ölébe ejtette a hímzőtűt és a
puha őzbőrből varrott női csizmát, s maga elé meredve egyre
csak bámulta a parazsat. Jól láttam fura viselkedését, de azt is
tudtam, hogy most tilos szólni hozzá.
– Menj ki! – utasítottam Kerecsét suttogva, aki megkövülten
állt, és ugyancsak megszeppent, pedig már kész harcossá
cseperedett. – Menj ki, kérlek.
Nem kellett biztatni, iszkolt kifelé rögvest, mert rettenetesen
félt Réka látomásaitól, miután elmagyaráztam neki, hogy mi is
történik ilyenkor: útnak indul Réka árnyéklelke, és ugyan rövid
az álom, ami reá száll, ha ugyan annak nevezhető, de az
árnyékléleknek vissza kell térni a testbe, különben egy másik –
talán egy rosszindulatú – költözik a helyébe.
Kerecse, noha magyar módra élt közöttünk, azért mégis
lombard volt, és a fejében bizonnyal sok minden
összekavarodott, mert betegesen rettegett a szellemvilágtól, jótól
és rossztól egyaránt.
Ez alkalommal azonban hiába faggattam asszonyomat gyors
eszmélése után, jó ideig nem volt hajlandó semmit elárulni.
Akkortájt történt, hogy apámat futár ugrasztottá: azonnal
üljön nyeregbe, és jelentkezzék Kurszán tágas, sokszögű
berenaházában, amelynek olyan volt az alapja, akár egy
jurtának. Mindig megcsodáltam a méregdrága keleti
szőnyegeket a falakon és a deszkákkal fedett padlón. A három
szláv teszér mesteri munkát végzett. A falakon a gyula fegyverei
függtek, és a tűz ugyanúgy középen, kövek között izzott.
A gyula azzal fogadta apámat, hogy egy holdon belül
követek érkeznek Berengártól, aki a magyar nagyfejedelemtől
kér fegyvert és vitézt, mert az új császár, a provance-i III. Lajos
ellen akar Észak-Itáliáért harcot vívni. Azonnal jelentkeztem,
hogy elmegyek a haddal, de apám nem helyeselte
elhatározásomat.
Pedig különlegesnek ígérkezett a háború. Lajos
pillanatnyilag Alsó-Burgundia és Itália királya volt, egyben
római császár, és huszonnégy esztendősen máris a nyughatatlan,
hataloméhes, nála több mint harminc esztendővel idősebb
Berengár ádáz ellensége.
Talán azért is akartam volna szemtől szembe találkozni vele,
mert velem egyidős volt.
Vajon erről az újabb háborúról volt-e álma Rékának?
Hamar rájöttem, hogy nem, mert el sem indultam a haddal.
Ám nem sokkal később, egy kora tavaszi estén mégis
elkövetkezett egy félelmetes álom.
A karomban feküdt éppen, és a jurta tetején szökdécselő-
táncoló árnyakat figyeltük hosszú és földöntúli örömöket nyújtó,
sokadszorra ismételt együttlétünk után, amikor a vállamról a
mellemre hanyatlott a feje. Szaggatottan lélegzett, mint aki mély
álomba süpped, és zaklatja árnyéklelkét az a különös valami,
amibe egy ismeretlen erő kényszeríti.
Megkövülten s kétségek között vergődve lestem az arcát,
vigyázva, fel ne ébresszem. A hátamon a hideg futkosott, mert
ez az állapot túlságosan is hasonlatos volt a halál előttihez.
Kisvártatva felpillantott, és halkan, érthetően azt mondta:
– Álmodtam.
– Hiszen éppen csak elszunnyadtál – válaszoltam, ledobva
magamról a félelem okozta súlyt, és végigsimítottam kibomlott,
dús, fekete haján.
 – Megkínzott ez az álom, Széphajú. Láttam egy királyt, nem
tudom, hogy hívták. És Veronát is. Ott álltam a régi színház
falánál, amelyben valaha egymással harcoltak a római emberek.
Berengár is ott volt, meg Guido is…
Az átkozott Giudo! Mennyire sajnáltam, hogy nem
onthattam ki a vérét évekkel ezelőtt! De hát a magasabb érdek
azt követelte, hogy ne tegyem.
Rékát akkoriban sokáig vigasztaltam, mert mindenképpen
indulni akart, hogy a lombardból kiszedje, hol van a másik fia.
Sírt és veszekedett velem, míg csak meg nem ígértem, hogy
magam járok utána.
Ő pedig folytatta, mit látott az álomban:
– Annak a másik királynak az arca vérben úszott. A szeme
helyén csak két sötét gödör volt… Rettentő álom volt, Széphajú.
– Csak hunyásnyit aludtál, kedvesem. Annyi idő se telt el,
míg egy másodfű csikó eliramodik a rét túlsó sarkáig és vissza.
Nincs semmi baj, pihenj csak, Lángocska. Majd vigyázok, hogy a
rossz álom kerüljön.
Így hívtam néha, mert keresztény neve, a Fiametta, magyarra
fordítva apró lángot jelent.
Ígértem, hogy őrzöm az álmát, aztán mégis úgy esett, hogy
szégyenszemre elaludtam.
Hajnaltájt felkelt. Csendben félrehúzta a fekhelyünket a
kíváncsi gyermekszemek elől elrejtő keleti selyemfüggönyt,
amelyen finoman festett flamingók repültek, és párducléptekkel
elosont.
 Fordultam a puha medvebőrön, s fejem alá gyűrtem a
selyempárnát, várva, hogy majd csak visszajön, miután
felébreszti, megéteti-itatja a tüzet… – így hittem.
Hideg fuvallat szökött be kintről, amikor a jurtából kisurrant.
Ezt már nem hagyhattam annyiban, s mert féltettem őt,
utánaeredtem.
Odakint álldogált, fázósan összefont karokkal, az én vaskos
és nehéz subámba burkolózva, és a mélyfekete égbolton
sziporkázó csillagokat bámulta. A bejárat mellett álló vizes
hordón leheletnyi jégkéreg feszült, ami az opál fényében csillant.
– Megint egy rossz álom?
– Azt hiszem, ez volt a legrosszabb és a legrémisztőbb –
felelte. Átöleltem, és ő nekem dőlt. – Annyira ijesztő volt, hogy
nem merek beszélni róla.
– Nekem sem?
– Neked sem. Rettenetes volt. Megkérnélek valamire,
Széphajú.
– Megteszek neked bármit.
– Csak a szavadat akarom venni.
– De hát mi van veled?
– Akármi történjék is, ne hagyd el idén a szállást. Tán még
jövőre se.
– Engem láttál az álomban? – kérdeztem megrökönyödve, de
megrázta a fejét. – Akkor… valakit, akit ismerek?
Bólintott, de ez volt minden.
Sokáig nem volt hajlandó beszélni róla. Amikor meg mégis,
akkor már késő volt…
 ☒☒☒

– A bajor tárgyalni akar – közölte apám, miután nem sokkal

az asszonyom legutolsó álma után egy délutánon
hazaporoszkált Kurszántól. – A nagyfejedelem a Duna menti
szállásán tartózkodik, ahol a régi római város és a rév van. Azt
izente, ha a bajorral tárgyalni kell, és azt jónak látja a gyula, hát
tegye. Úgy gondolom, Árpád megint beteg. Elvégre elmúlt
hatvanhárom, és az idő a fejedelmeket sem kíméli. Szeretném, ha
velem jönnél arra a tárgyalásra, fiam. A gyula amúgy is látni
akar. Ma is kérdezte, hogy miért nem mentél el Itáliába Berengár
pénzáján Lajos császár ellen, de kimentettelek. Mondtam, hogy a
sebed néha fájdogál még…
– Idehaza is hasznomat vették – feleltem. – Mióta néhányan
elhíresztelték, hogy tudásom a többi javasnak fölötte áll, engem
hívnak, ha baj van.
– Mert én arab mestertől tanultam a gyógyítást, te pedig
tőlem, fiam. Anyád büszke rád az égben, tudod? Ahogy én is.
Tehát? Elkísérsz a bajorhoz? A gyepűn találkozunk, a Fertő meg
a Duna között, bár gyanítom, nem lesz egyszerű tárgyalás.
Egyikünk sem bízik a másikban. Kurszán a kékkendek legjobb
csapatát viszi kíséretnek, és erősen úgy hiszem, a bajor hadvezér
se egymaga baktat oda.
– Mit mondanak a kalmárok?
– Erről egyetlen megbízott se tud többet, és ezért vagyok
nyugtalan. Tárgyalni jön a bajor, csak ennyit mondanak.
– És Guido?
 – Vele az itáliai segédhad egyik ezredese beszélt Verona
alatt. Úgy tűnik, végzi a dolgát, de erről mit sem tudott.
– Megkérlek, hogy Rékának ne beszélj arról az emberről. Ha
megtudja, hogy hol keresse, még képes elindulni. De már
sajnálom, hogy nem tartottam a haddal.
– Réka gyermekét bajos lett volna megtalálnod – mondta
apám. – Egy ezredet mégsem vihettél volna a magad céljaira.
Mást kell kimódolni.
Akkorra már teljesen felépültem, vágtatni, vadászni éppúgy
tudtam, mint annak előtte. Csak a vállamat verdeső hajamban
jelent meg néhány ősz szál, de a honszerző háborúban szerzett
sebeimet mindenki irigyelte.
Azt pedig végképp elfeledtem, hogy Réka a minap arra kért,
idén ne hagyjam el a szállást, ne menjek el a haddal
iramodásnyira sem.
A tavasz lassan nyárba szökött, s mindenki tette a dolgát a
szálláson. Szolganépem szabadon ténykedett, és igencsak sok
nyelvet beszélt. A zöldségeskertben négy szláv asszony
dolgozott, és egy mindig mosolygó, avar legény volt felelős
vadászként a friss vadhúsért. A nemzetség földjeit – amely
mindenkié volt! – hódolt morvák és északi horvátok művelték.
Hagytuk, hadd éljenek a maguk módján, maguk építette
földházakban, a szálláshoz közel, de mégis kívül azon.
Már a ménesnél is dolgoztak idegen ajkú szolgák, de a csikók
tanítását Csorba, a főlovász eztán se engedte át senkinek. A
szállás gulyáját egy szegényebb sorsú, csatában sántult magyar
vitéz vezérlete mellett szintúgy szlávok terelgették, a nyájat meg
egy nándorföldi testvérpár.
 S amikor nem akadt egyéb dolog, bármelyik magyar
szívesen tanítgatta a beolvadt idegeneket a dárdavetés, a
nyíllövés tudományára, meg a magyarok harcmodorára. A
kellően képzettek elindulhattak csatába is; nem egy közülük így
szerezte vissza végleg a szabadságát.
Így múlt ki a Patkány évének első fele. Hadakozás a
gyepükön alig, a bajor is nyugton maradt, de éppen ez a túl nagy
csönd nem tetszett apámnak, aki mostanság egyre több időt
töltött Kurszán úr jurtájában.
A látszólagos béke – mivel tudtam, hogy mennyire törékeny
– nyugtalansággal töltött el.

A PATKÁNY ÉVÉNEK HETEDIK HOLDJA

A FISCHA FOLYÓ PARTVIDÉKE

Végül is elkísértem apámat a bajorral való találkozásra, mert

így láttam jónak.
Rékától szinte úgy kellett elszöknöm, mert egyre csak azt az
álmot hajtogatta, amely miatt a szavamat adtam, hogy nem
hagyom el a szállást.
A kékkendek közül szinte mindenkit ismertem,
gyógyítottam közülük nem egyet, és senkit nem húzott magához
idő előtt Tengri, legföljebb ha a sebesült maga is nagyon
igyekezett.
 Csodáltam e különleges vitézeket állhatatosságukért,
bátorságukért és kitartásukért, de mindenekfelett a Kurszán
iránti elkötelezettségükért. Félelmet, lehetetlent nem ismertek.
De miért is telepedett volna a szívükbe kishitűség, amikor az
Örökkön Kék Ég szent akaratából kapták a vitézséget?
Kelád, a kékkendek Kurszánt kísérő ezredének parancsnoka
azt tartotta, hogy a bajorral akkor is jó vigyázni, ha lakomával
pecsételt, békés tárgyalásra szólít. Sőt kiváltképpen akkor.
Óvatosság okán három portyát is elküldött nyugatnak, kitudni,
mekkora kísérettel igyekszik felénk Luitpold.
– Cselt szimatolnak, akárcsak mi – mondta Kelád –, de
nincsenek túl nagy fölényben. A megállapodás szerint
megtartjuk a távolságot, a katonák nem vegyülnek, s a lakomára
sátrat az ő szolgáik a mieinkkel közösen állítanak, hogy Ármány
keze semmit ne tapinthasson. Az apád éppen ez ügyben jár el a
bajor követtel, aki azt javasolta, hogy Altenburg erősségében
üljenek asztalhoz. Gyere, Kartal, ha nincs jobb dolgod, kísérj el a
tartalék lovak méneséhez.
A Fisch-aha bajor nyelven azt jelenti, halban bővelkedő víz,
de az itteniek csak Fischának hívták. A part mentén őrsökben
vigyázó vitézek észrevették egy morva halászt, aki a fatörzsből
égetett, ingatag bodonnyal próbált a füzes alján eliszkolni, de
aztán pányvákkal csak kifogták őkelmét.
– Fel ne kössétek nekem, hé! Hagyjátok, ez nem kém –
legyintett a holtra vált emberkére Kelád. – Kérdezzétek meg,
mikor látott errefelé bajort vagy másféle idegeneket, mutassa
meg a gázlókat, osztán menjen egészségben.
 A ménes a folyótól kőhajtásnyira, a bercel lovászok
felügyelete mellett legelészett. Tizedesük mellénk rúgtatott:
– Én nem értem, mi van ezekkel a lelkesekkel – kezdte
köszönés helyett. – Mintha darázs szúrta vón’ valamennyit,
annyira nem férnek a bőrükbe. Nemrég itattunk, tán csak nem
rossz a víz mégis?
Nem értjük, hiszen a ló rossz vízből nem iszik.
– Igaza lehet – morogta Kelád. – Nézd csak a vezérkancát!
Egy minutumra sem marad veszteg. Farkasok lehetnek a
közelben? Valami zargatja a lovakat, érzem az enyémen is.
Ezt magam is tapasztaltam. Jól nevelt Szaracénom fülei úgy
mozogtak, akár falevelek a szélben, és néha prüszkölve
kapkodta a fejét, a gerincén meg ideges rángások szaladtak
végig.
Leszálltam róla, mire azonmód eliramodott, fel egy
dombnak. Hátsó patáival magasra rúgta a fűcsomókat, és csak
nehezen állt meg az éles füttyre. Vissza sem jött, nekem kellett
elballagnom érte. Kelád ezredes persze kinevetett, aztán nagyon
komolyan és aggódó tekintettel így szólt:
– Nem jó ez a környék, te Kartal. Tán a szellemekkel lehet
baj. Pedig itt van Györke táltos, és most is azt állítja, hogy
kedvező jeleket tapasztal. Vagy sodor valamit a szél, netán a
folyó? A ló nem véletlenül bolondul meg. Az apád tehetne
valamit.
– Azt hittem, legalább te elhiszed, hogy nem táltos.
– Nem hát. Odahaza Léka se mondott rossz jövendölést erre
a sétalovaglásra, pedig a gyula három ízben kikérte a
véleményét. A birka zsigerei azt izenték, meg köll lenni a
tárgyalásnak is, a lakomának is, mert az csak jót hoz a
magyarnak. Hanem ezek a lovak… Azért mégis gondolkodóba
ejtik az embert.
A ménes másik végéről éles sípszó visított, aztán mélyet
bődült egy bőrkürt. Tekintélyes szarvascsapat iramodott a
folyónak, és hallottuk a csobbanást, amint belévetették magukat,
hogy átússzák.
– Ahun e’! Nézd a madarakat! – mutatta az ezredes az eget. –
Mind északnak repülnek. Mi lelte ezeket? Vihar készülődhet?
– Hollók is vannak – mondom. – Eszerint nem lesz
verekedés. A holló okos madár, és megül ottan, ahol halál
várható.
Mindenünnen felzavart, menekülő vadak csörtettek.
Vaddisznókon-da rohant visítva, rókák, nyulak és őzek inaltak a
bozótos mentén. Még a Fischa halai is a felszínre dobták
magukat, mintha csak körülnéznének, s a víztükör több helyütt
is fortyogott az élettől.
– Ideje lenne visszamenni, és körülvizslatni a sátraknál. Nem
vagyok nyugodt. Te Kartal! Az asszonyod… Hm… Nem
mondott semmit, ami esetleg…
Hát már az ezredes is tudja!
Nem szerettem, ha bárki a feleségem különös képességeiről
kérdezett, így Keládnak sem feleltem, csak megvontam a vállam.
Újra éreztem a finom remegést Szaracén bordáin.

☒☒☒
 – Itt maradsz! – förmed az asszony a fiúcskára. – Itt maradsz,
és szót fogadsz Kerecse bátyádnak! Ki vigyáz a kicsikre, ha nem
ti? Este majd átjön Fehera, és veletek alszik.
A kisfiú megmakacsolja magát. Nem marad, mondja, és
belekapaszkodik lovacskája sörényébe. A kis termetű jószág a
Gida névre hallgat, és olyan türelmes, akár egy jól nevelt kutya.
A gyerek durva mozdulatára csak fordul, és az orrával
megbökdösi Porszemet.
A nevével sincs kibékülve a kisfiú. Már nem Porszem ő, sem
termete, sem az esze nem akkorka, és követelné a tisztességes,
felnőtt nevét, a Kücsümöt, amit eddig hangosan ki nem ejthetett
senki, s ami magyarul azt jelenti: Erő. Van is benne
kétségtelenül, bármelyik hasonló korú kisfiút a földhöz vág, és
ötesztendősen magasabbra röpíti a játék nyílvesszőt a maga kis
könnyű íjának idegéről mindőjüknél.
Réka leszáll a nyeregből, és hagyja, hogy a kanca elsétáljon a
kápa mögött kétoldalt lelógó tarisznyákkal, amikben benne az
összes málhája. Másfél nap, vagy annyi sem, és beéri az ő
Széphajúját meg a kékkendeket, és akkor nem hallgat tovább.
Egyenest Kurszánhoz lovagol, a szemébe nézi akár egy harcos,
és elmondja, amit tavasz óta magában őriz.
Az sem baj, ha nem hisz neki a gyula, csak tegye, amire majd
kéri.
A kisfiúhoz lép, és felpillant rá:
– Mennyire megnőttél, kisfiam – simítja meg a gyerek kócos
fejecskéjét. – És mily rövidnek tűnik az idő. Hiszen csak most
születtél… Erős vagy, és a gyerekek között a legjobb lovas,
elismerem, de akkor sem vihettek el. Tudom, vigyáznál rám, és
köszönöm is, de hát láthatod, eljön velem az öreg Kök-börü, és
tudod, hogy neki mindenre figyelme van.
A gyerek komoly képpel hallgat, aztán azt kérdi:
– A testvéremért indulsz? Mondd meg, ha igen.
– Sajnos nem mondhatom, mert nem lenne igaz. Tudod
ugye, hogy nagyon szeretném, ha már ő is itt tenne. Majd eljön
ennek is az ideje.
– Itt tesz? Megígéred?
– Megígérem. Kök-börü a tanú rá.
Kök-börü, a szürke herélt, van talán tizenöt esztendős is, de
kevés megbízhatóbb és nyugodtabb ló legelt Kurszán
ménesében. A hátán akár fát hasogathatott az, akit a ló
megszeretett, de többen is emlékeztek még rá, mennyire bátor a
szíve: rúgott már agyon toportyánt, innen is a neve, hogy
Szürkefarkas.
– Hozz nekem valamit a bajortól! – követeli a fiúcska. – Egy
sisakot! Nem is, inkább egy kardot! Azt szeretnék!
– És akkor nyugton megvársz idehaza? Szót fogadsz Kerecse
bátyádnak?
Bólintás a felelet. A lovacska finoman rágcsálni kezdi Réka
kaftánjának ujját.
– És még valamit szeretnék! – A gyereknek megjött a kedve a
követelőzéshez. – Egy nagyobb lovat Gida helyett. Mindig
kinevetnek a nagyok…
– Gida szeret téged, fiam. Nincs, amit meg ne tenne érted.
Becsüld meg a ragaszkodását, tanulj meg szólni vele a maga
nyelvén, mert ő már régen beszél hozzád. Talán soha életedben
nem lesz még egy ilyen lovad. Arról meg nem tehet, hogy kicsire
nőtt. Ő egy ilyen fajta, és Tengri szereti a kicsiket, nem tudtad?
– Hozol nekem nagyobb lovat? Mint a Gyöngyös, az jó lenne.
– Apád dolga az ilyen. Ha azt mondja, jöhet a nagyobb, hát
meg is kapod. De Gida akkor nagyon szomorú lesz, tudod-e?
– Ezt nem értem. Gida sosem szomorú…
– Mert nem kell, hogy az legyen, hiszen minden napját veled
töltheti. De ha elhagyod, akkor nem érti majd, mi rosszat tett,
amiért visszazavarod a ménesbe, és azontúl nem láthat majd
mindennap.
– Nem szeretném visszazavarni – mondja a gyerek
bizonytalanul.
– A barátodnak tartod Gidát?
– Annak hát!…
– Ő is annak tart téged. Neki egy barátja sincs rajtad kívül,
kisfiam. Márpedig az emberek nem cserélgetik csak úgy a
barátaikat. Gida úgy érezné, hogy eldobod. Ezt akarod?
A gyerkőc arca elsötétül a szégyentől, amikor tétován
megcsóválja a fejét:
– Gida az én barátom…
– Látod, érted te ezt. És most ügess vissza a barátoddal,
csutakold le szépen, simogasd sokat, és beszélj hozzá mindig.
Tudod, hogy megérti. Néhány nap, és én is hazaérek.
A gyerkőc bánatos pillantása kíséri az asszonyt és a két
hátast, aztán fordítja a kis lovacskát:
– Gyere, Gida! Úgyis te vagy a legjobb barátom. És ne hidd,
hogy el akarlak zavarni, ha majd egyszer megnövök, és túl nehéz
leszek neked. Akkor is velem maradsz, és nem eresztelek a
ménesbe, mert a jurtánál fogsz lakni, és elviszlek mindenhova,
de akkor már nem kell semmit és senkit cipelned. Jó lesz-e így,
Gida?

☒☒☒

Réka a vonuló csapat nyomait vizslatja: ennyi pata nyomát

követni lehet akár Veronáig. Az idő kedvez a hosszú útnak, bár
vaskos, karfiolhoz hasonlatos, fehér hasú felhők gyülekeznek a
látóhatár peremén. A szél is onnan fúj, de nem hozza még a
nyári eső szagát.
Egyre csak az jár a gondolataiban, amiről nem beszélt az
urának, mert nem akarta megzavarni vele a fejét. Egy új álom
volt, és talán még rémületesebb az előzőnél. Miatta kel most
útra, és meg nem állíthatná semmiféle földi vagy égi hatalom.
Egy róka szökik át az ösvényen, közvetlenül az asszony lova
előtt. Egyetlen rőt villanás csak, lompos farka nyújtott zászlóként
röppen, s a bokor tövében elébb ijedten meglapul, aztán iszkol
tovább.
Valaki járhat az erdőn!
A róka nem fél a lótól, ahogy az őz meg a szarvas is
legtöbbször egészen közel engedi magához a lovas vitézt.
A hátas hirtelen megugrik, mintha lódarazsat orrontana, és
kapkodja a fejét. A mindig csendes és nyugodt Kök-börü a hátsó
lábaira áll, és a pányvát rángatva idegesen felnyerít, miközben
mélybarna szemében ott lapul a félelem.
– Hóha! – fékezi a lovakat Réka. – Maradjatok már! Ssss!…
 Hallgatózik. A fák között csak a szél muzsikál, és táncot
járnak a bokrok ágai.
De lennie kell valaminek a közelben!
Túl nagy most a csend. Érzi a ló oldalának apró remegéseit,
ami végigfut a lábakon, és tudja, félelmében tesz így az állat.
Felajzott íját a fatokból a baljába veszi, és a tegezből kivon
egy harci vesszőt.
A lovak veszélyt éreznek, de vajon állattól vagy embertől
ered? Medvenyomot nem látott, a farkasok ebben az évszakban
beveszik magukat a lápvidék belsejébe, igaz, az országnyi
mocsár, ahol éjjelente kék lámpás emberkék ugrálnak egyik
torzsokról a másikra, közel esik ide.
A madarak is szokatlanul hallgatagok, és nyomasztó e
némaság. Valahol felmorajlik az ég, talán mégis hamar ideér a
vihar, gondolja az asszony, de ebben a minutumban mindkét
jószág megugrik. Ragadják őt magukkal, s nem használ a szép
szó, sem a szár feszesen tartása, a térdek erőszakos nyomása,
miközben a test a nyeregben hátrafeszül.
A két ló most már arra vágtat, amerre akar.

☒☒☒

Délután érkeznek a bajor urak, élükön Luitpolddal. Kurszán

lobogóival a jól belátható síkon várja kíséretétől övezve, és a
gyula mögött ott áll Kölpény, ha netán a tanácsára lenne
szükség.
Kiöltözött, leborotválta a szakállát, amit viking módra
gyakorta hosszúra hagyott, és a legdíszesebb kaftánját viselte a
csillogó aranypénzákkal kivert fegyverövvel, amiről az a
bíborszín hüvelyű, ezüstveretes szablya függött, amit sok éve
egy bizánci követ-diplomatától kapott ajándékba.
A testőrkíséret zöme mindkét féltől lemarad kissé. A
megállapodás értelmében a tárgyaló feleknél szablyák, kardok,
tőrök nem maradhatnak. Azok egy hosszú, kecskelábú asztalra
kerülnek a mező közepén, fél nyíllövésre a felhajtott oldalú,
hosszú sátraktól. A legnagyobban, ami fehér csergével borított,
hosszú, alacsony asztal áll, kétoldalt lócákkal, amúgy nyugati
módra.
Egy fekete csuhás bajor pap imát mormol a kardok, tőrök és
harci fokosok felett, latinul kérve a keresztény Istent, hogy e
napon mindenik mentes maradjon a vértől.
– No! Hát nem bíznak magukban? – morogja a gyula az
apámnak. – A keresztény Isten kell hozzá, hogy féken tartsák
indulataikat, meg az alattomos vérüket? Hogy látod, Kölpény?
– Amíg csak az evőkések maradnak az övben, addig nem
lesz gond. Rajtunk nem múlik ennek a napnak a sikere.
– Ők hívtak ide minket, tehát ők akarnak valamit. A kérés
jöhet, de a kényszernek mit sem engedek. Vajon mennyire tudják
ezt? Megegyezünk, amennyiben módot találunk rá, ha majd
tudom, hogy miben kívánják az egyezséget.
– Arra nem számítanék, nagyuram, hogy a bajor önként
felajánlja az adófizetést, a béke megváltását. Idén, ezt jól tudják,
a seregünk nagyobb hányada Itáliával lesz elfoglalva. Biztosak a
dolgukban, mert nem tartanak egy közeli rajtaütéstől.
– Csodáltam is, hogy Luitpold a követ útján elsőnek ajánlotta
föl a túszcserét – mondja halkan Kurszán. – Megvan-e az a két
bercel gyerkőc? Nem volt túl boldog az apjuk, hogy éppen őket
szemeltétek ki.
– Nem lesz belőle baj, ha Luitpold nem jön rá, hogy a
bercelek vezére nem a törzsszövetség élén lovagol – válaszol
csendben Kölpény. – Láttad-e már, kit hozott Luitpold?
– Ott ül, azon az almásderesen – villantja a szemét a gyula a
sodronyinges testőröktől körbevett kis bajorra. – A követ szerint
hercegfi, egyenesen Karoling-vérből.
– Addig jó, míg minden csak formaság, nagyuram.
– Léka azt jövendölte, hogy minden a helyére kerül ma. Te
miként vélekedsz, varég?
– Legyen igaza Lékának. Bennem csak a szokásos óvatosság
munkál. A bajor aligha alkudozik fagolyóra vagy gyöngyökre,
oka van annak, amiért kezdeményez.
A túszokat kicserélik. A két bercel gyereknek ott az apja –
egy módos bő, a legtekintélyesebb a bercelek között –, s reméli,
hogy Kurszán busásan megjutalmazza majd, ha rendben
lezajlanak az események.
Mert nem történhet másként, csakis rendben. Hibát egyikük
se ejthet, ha már egyszer a kutya és a farkasállat egyazon tál két
oldaláról vicsorít egymásra, békét és jókedvet mímelve, ám
eközben mindkettő tudja, hogy a legkisebb félreértésnek is
torokszaggatás a vége.
A gyula int Keve ezredesnek, aki ma nem vezényel vitézeket,
mert kifejezetten azért van itt, hogy a bajor túszt ügyelje,
védelmezze. A kis hercegfi mellett övé minden felelősség, és azé
a harminc kékkend vitézé, akik a gyerek testi épségét biztosítják.
 Amikor a kis túsz és kísérője közelebb érnek, a mellvértet és
lánckesztyűt viselő bajor tiszt lemarad tőle, hogy egymaga
léptessen oda Revéhez. A gyula mutatja, hogy a fiúcskát
vezessék el a testőrizők a neki épített sátorhoz, amely mellett
földbe szúrt bajor zászlót lobogtat a szél, de mellette ott leng a
magyar is. Keve majd lefoglalja a hercegfit, így szól a parancs,
bár azt senki nem tudja, mit lehet kezdeni egy ekkora gyerekkel,
aki nem beszél magyarul. Tán lovagoltatni a táborban.
Kora délutánra hajlik, és az Égi Atya nem fukarkodik a
forrósággal. A hőséget csak fokozza a számtalan tűzrakás, ahol a
lakoma fogásai sülnek-főnek. A tömlőket fűszeres bor dagasztja,
és egy karóhoz kötve nagy testű, fehér kutya várakozik
türelemmel. Szelíd és barátságos állat. Időnként vetnek elébe egy
darabka húst, amit lelkesen és hálás tekintettel befal…

☒☒☒

Örkény vitéz ügyel a kutyára, mert az állatnak, jóllehet,

fontos feladatot szánnak: hírlik, hogy őt vágják kettébe, ha ma a
magyar és a bajor egyezséget pecsétel meg.
Szaracént száron vezetem magam mellett. Fura így
fegyvertelenül, tétlenül bóklászva a sátrak között, de ma a
nagyuraké a munka oroszlánrésze.
– Már megnyugodott – mondja Örkény, és megsimítja a
kutya bozontos fejét. – Délelőtt valami átragadt rá a lovakról,
mert ugrált, szaggatta a láncát, mintha veszett lenne. Talán tudja,
mi készül ellene…
 Minden újra nyugodt, és az eget sem lepi északnak tartó
madársereglet, ami nyáridőn és e holdhónapban merőben
szokatlan látvány.
Erősen szürkül már, mikorra befejeződik a gyula és Luitpold
megbeszélése, de nem tudni az eredményét, és a kutya is ott
hever még mindig az öles karó mellett.
Nem mehetek be a sátorba, mert ott csak a kiváltságosak
lehetnek jelen. A szolganépek mindkét részről sürögnek-
forognak, tálakat hoznak-visznek, ezüstkupák csörrennek, és a
feltámadó esti szél messzire röpíti a borban pácolt hús illatát.
Egyetlen villanásra megpillantom Kelád ezredest. Mogorva a
képe. Olybá tűnik, mintha intene, de aztán mégis elfordítja a
lova fejét, és elvágtat, én pedig utánaeredek.
Egy aprócska tölgyligetben érem utol, az alakja egészen
beléveszik már a homályba.
– Nem tetszik ez nekem – morogja Kelád. – Van a levegőben
valami. Figyeld a kutyát, Kartal.
– Áldozati kutya. Minek figyeljem?
Kelád körülpillant:
– Áldozati az eszed tokja! – sziszegi. – Ete ezredes
megnyúzná azt, aki csak egy ujjal is hozzáérne. Ismerheted,
jobban ért a kutyákhoz, mint az asszonyokhoz, de jobban is
szereti őket. Örkény tudja, mi a dörgés, de hazudik, mert tőlem
ezt kapta parancsba. Ete kutyája sokkal fontosabbra vár, nem a
kettévágatásra. A gazdája néma sípjának jelére. Ete akkor fújja
meg, ha a sátorban elkél a segítség. Így jelez nekünk.
– Néma síp? – bámulok hitetlenkedve Keládra.
 – Biz a’! Ete egyszer elkezdett farigcsálni egy sípot, persze
nem némára akarta, csak éppen sehogy sem sikerült neki hangot
kicsalni belőle. De észrevette, hogy amikor próbálgatta,
alakítgatta, a kutyája mindannyiszor felvonított. Azóta ezzel a
síppal hívja, ha vadászni viszi. Ha esetleg ezen a lakomán
disznóságot sejt, beléfú majd, a kutyája meg a két hátulsó lábára
áll, lehúzza a lánc karikáját a rúdról, ahogy tanította, és rohan
Etéhez. No, arra köll nekünk figyelni, mikor szalad a kutya a
sátornak, érted-e már? De Tengri ne adja, hogy imigyen legyen.
A dombhajlaton túl a bajor vitézek táboroznak, füst
kanyarog a tüzűkből. Jókedvű, duhaj nevetésük azt mutatja,
hogy nem akarnak verekedni, sokkal inkább enni és inni. A
mieink nem heverésznek, és nem tömik degeszre magukat.
Csendben várakoznak a parancsra, mert a kékkendeket össze
sem lehet hasonlítani holmi bajorokkal.

☒☒☒

Kelád egyik csapatrésztől a másikig vágtat, s ahogy a

sötétség felfordított üstje szép csendesen ráborul a vidékre, annál
izgatottabb lesz.
Őt nem érdekli, hogy a sátorban barátsággal vigyorog-e
egymásra bajor és magyar, vagy mivel szórakoztatják egymást.
Kizárólag arra figyelmez, hogy idejében letörhessen minden
hátsó szándékot, amit a bajor kieszelhet.
Ezért is tagolta szét a csapatot, hogy ha bármi történne,
minden irányból egyszerre rontsanak a bajorra. A katonákat
bekerítik, elárasztják nyílzáporral, aki meg menekülni próbál, azt
pedig leverik a nyeregből.
Akár elégedett is lehetne, mert minden a helyén áll. A lovak
készenlétben, még a hasi hevedereket se lazítják meg, ahogy azt
pihenőben szokás, és nem terelik őket össze egy ménesbe.
Ha szükség lesz rá, a kékkendek szemvillanás alatt
hadrendbe ugranak, a bajor fel sem eszmélhet igazán.
Kelád a dombok között ügyelő őrposztokat járta végig, és
indulna vissza a lakoma színhelyére, amikor elébe toppan az
egyik portya. Egy tizedre való vitézből áll csak, de a Fischa
partjától a dombvidékig beszáguldozzák a vidéket, ellenőrizve
mindent és mindenkit. Egy egér se juthat át az őrvonalakon
anélkül, hogy ne tudnák.
– Fogtunk valakit – fékezi a lovát a tizedes. – Egy asszonyt.
Azt mondja, hogy a Táltosfiának felesége. Amott jön, ni.
Kelád azonnal felismeri az asszonyt.
– Elereszthetitek, mert valóban az. Engedjétek csak át nekem,
majd én beszélek vele.
Rékának dühében még a hangja is remeg.
– Ezek a barmok nem hittek nekem! Összekötötték a
kezemet, a tizedes meg képen akart törölni.
– Ahogy ismerlek, nyilván hasonlót ígértél neki magad is –
mosolyog az ezredes. – De a tréfát félre, te asszony. Mit keresel
erre? Kinevetteted az uradat? A vitézek még azt mondják, hogy
nem ereszted a bugyogód mellől. De ha netán üzenetet hoztál…
Vagy esetleg… másféle üzeneted lenne?
A nő a nyeregben ülve is alacsonyabb a szálas vitéznél, s
felpillantva rá, kérdés csillan a szemében.
 – Már úgy értem, hogy te… Azt beszélik, hogy néha…
– Ne dadogj nekem, Kelád! – csattan az asszony. – Igenis,
álmot láttam. Nem is egyet. Mi van az uraknál?
– Jól érzik magukat. Esznek-isznak, néha idehallik a
hahotájuk.
– Akkor jó. Ha nevetnek, akkor még jó…
– Mire akarsz kilyukadni, te asszony?
– Nem mondom meg, mert még lefogatsz az embereiddel.
– Nem teszek ilyent, megígérem. De tudnom kell.
– Kevesen hisznek nekem, Kelád. Miért éppen te hinnél?
– Mert talán nekem több észt osztott Tengri. Tudom, hogy
sok dolgot, ami bekövetkezett, előre megálmodtál. Kiválasztott
téged az Ég. Ha fiúnak születsz, ma táltos vagy.
– De nem vagyok. Nem jósolok, nem tudok beszélni a
szellemekkel, én csak álmokat látok. Az egyik álom azt mondta,
hogy itt van a fiam.
– Hát nem hagytad-e a szálláson? Képes voltál gyerekekkel
eddig vágtatni?
– Nem róluk beszélek! Az a fiam van itt, akit elvettek tőlem,
sok esztendeje.
– Megbomlott az elméd, asszony…
– Ládd-e, megmondtam. Te se vagy jobb a többinél, Kelád.
Már bánom, hogy szóltam.
– Jól van, lassabban, te! Mit mondott az álmod?
– Hogy itt van. Egy sátrat láttam álmomban, és benne őt. A
fiam most… De hiszen ismered Porszemet! – Réka csaknem
kiabál már, és az ezredes csendre inti. – Nekem ikreim születtek,
tudod-e?
 – Csak azt, hogy ki a Porszem apja…
– Ki ne mondd annak a mocsoknak a nevét!
– Hiszek neked. Pusztán avégből, hogy a „mocsok” itt van,
ebben a táborban. Együtt érkezett Luitpolddal. Nem akartam az
urad előtt említeni, mert még képes kalamajkát okozni. Övé
lenne tehát az a túsz fiú, akit… Nekem azt mondták, hercegfi.
Kelád az ajkába harap, aztán lehiggad némileg, mert felméri,
hogy a bajor nem tett egyebet, csak becsapta a magyart a túszok
dolgában, ahogy a magyar is őket. Az a két bércéi fiú se királyi
vérből való.
– Ha igaz az álmod, eztán bármit elhiszek neked, Arika –
morogja az ezredes, türk nevén szólítva az asszonyt. – Bármit.
Látod-e azt a dombhajlatot, ahol a két tűz ég? Nohát, annak a
túloldalán van az a sátor, ahol a bajor gyereket őrzi Keve. Ha
nem ismered, elkísérlek hozzá, és bebocsátást kapsz. De míg
nem vagy bizonyos a dolgodban, hagyd békén az uradat.
Táltosfia figyelmét el nem vonhatod éppen most. Majd ha
békében elvonul a bajor, és mi is hazaindulunk.
– De nekem kell a gyerek!
– Megszerezzük, ne félj. Akárhogyan is, de elvesszük, ha
valóban a tied.
– Megértettem, és köszönöm, Kelád. Nem abajgatom a
férjemet.
– Akkor jól van. A többi a te dolgod. Felismered-e, ha
valóban a tied az a gyerek?
– Hasonlítania kell Porszemre. Meg aztán… egy anya a
sajátját… mindig…
 Az asszony tétova mozdulatokkal kifésüli a szeméből
rakoncátlankodó hajfürtjeit. Mindkét varkocsa szétbomlott, a
hajkarika valahol elveszett.
– Vezess! Nem lophatom az idődet.
– Gyere. Azt mondtad, álmodtál még mást is.
– Álmodtam. Bár… lehet, hogy csak túl sokat ettem aznap
este.
– Ne akarj engem félrevezetni – sandít a ruháit igazgató
asszonyra az ezredes. – Megmondtam, hogy hiszek az
álmodnak. Ki vele!
– Jól van. De aztán ha megtörténik mindaz, amit most
elmondok neked, mit teszünk?
Kelád erre már nem felelhet. Mélyen mordul valami, tán a
messzeségben vagy a föld mélyében, és a lovak csaknem kivetik
őket a nyeregből, mert nyomban eszeveszett vágtába ugranak.

☒☒☒

Koromsötét van, mert délnyugatról felhők gyülekeznek,

takarva a holdat és a csillagokat, aztán elered az eső. Olybá
tűnik, mindez az urakat nem zavarja, a sátorban sűrűn emelgetik
a kupát, és a szolgák egyre-másra cserélik a kiürült korsókat.
Van köztük egy fiatal bajor, aki ujjatlan, piros-fekete csíkos
posztókabátot visel. Hogy miért figyeltem fel rá, nem tudom,
talán, mert többször is összenézett velem. Egyszerre hat kancsót
hoz ki, hogy a sátor mögött újra töltse a tömlőkből, s mikor azt
hiszi, senki nem látja, fölébük hajol, és mindegyikben elrejt
valamit.
 Előrelépek a sötétből, és a megfogom a vállát.
– Állj csak meg, te! Mit tettél a borba?
Kitágult szemmel, riadtan tekint rám, mert azt remélte, maga
van. Mint aki semmiféle nyelven nem ért, vigyorog csak, és a
vállát vonogatja. Hátrálna a sátorajtó felé, ha el nem kapom a
grabancát, és meg nem penderítem.
Jóval alacsonyabb nálam, de széles vállú, erős csontú. Két
kancsó kicsúszik a kezéből, a bor a fűbe ömlik, aztán rohanni
kezd, én meg utána.
Most már csak megcsíplek, te disznó!
De nem én csípem meg, hanem Ete ezredes kutyája. A
sötétben egyenest nekifut, és a kutya azonmód ledönti.
– Mutasd, mi van nálad! Méreg? – rivallok rá rossz
németségemmel, s kizárt, hogy nem érti. Elrángatom a kutya
közeléből, és jó alaposan gyomron vágom, amitől összegörnyed,
de amint kevéske lélegzethez jut, a vállával fellök, és
szemvillanás alatt eltűnik a sötétben.
– Kelád! Kelád parancsnok! – Nem érkezik válasz. – Hé, te! –
kiáltok az elképedt Örkényre. – Hívd már az ezredest!
De Kelád nem jön. Azt mondják, a századokat igazgatja, és
egyet átvezényelt az északi erdőszélre, a másikat meg éppen
közelebb vonja a bajor katonákhoz, akiknek különös és
érthetetlen okból nagy hirtelen fontos teendőjük támadt a
lovaknál.
Az eső cseperegni kezd, és távoli morajlást hallok, mintha
vihar lenne készülőben, bár villámfény sehol nem hasítja az eget.
Apám gyermekkoromban ilyenkor mindig arról beszélt, hogy
Thor isten hatalmas kalapácsával éppen ráver az égi üllőre.
 A lovak – menekülni igyekezvén valami ismeretlen
veszedelem elől – idegesen felnyerítenek, és a karók, amelyekhez
pányvázták őket, sorra kiszakadnak.
– Kapjátok el a lovakat! – üvöltik a lovászok, de az állatok
mintha megvesztek volna.
És akkor újra halljuk a morajlást.
– Mi volt ez? Te is hallottad, Táltosfia? – markol a vállamba
egy vitéz. – Nem az égből jött!
Nem is, hanem a föld mélyéből, egyenest a sötét és
rosszakaratú Alsó Világból. Néhány pillanatra rá a csizmám
talpa megérzi az első lökéseket. Mintha az alvilág szellemei
doronggal ütnék lakhelyük mennyezetét.
A lovak őrjöngve menekülnek, összekeverednek a
bajorokéval, de úgy tűnik, mindez nem zavarja a sátorban
mulatozó vezéreket, mert a bajor szolgák épp akkor sietnek
befelé. Ketten cipelnek egy-egy súlyos, széles saroglyát, rajta
frissen sült marhalábszárral, egész vadmalaccal, fügével ízesített
libamájjal.
Még sosem tapasztaltam, milyen az, amikor megmozdul a
föld, de hallottam már róla az apámtól, aki gyermekként lakott
olyan országban, ahol ez csaknem naponta megtörtént.
A sátorból duhaj ordibálás hallik, amit szerfelett furcsállok,
mert Kurszán úr mindig parancsol amúgy heves vérű
természetének, kiváltképp az efféle fontos tárgyaláson.
Elvégre mégis az ellenséggel próbálják dűlőre vinni a dolgot!
Egy fehér villanás az oldalamon: elrohan mellettem Ete
kutyája, a mögötte csapkodó lánc veszettül csörög.
A néma síp!
 Mintha csak a félelmükben eszüket vesztett, vaskos lovak
után szaladgálnának, egyszerre vagy harminc bajor gyalogos
vitéz bukkan fel a sötétből, és irány a sátor. Odabent valaki
németül üvölt, és vagy kétszer megismétli még, de nem értem.
Aztán olyasféle zajt hallok, amitől megfagy ereimben a vér.
Mert a pengék fémes csattogásán, a nekihuzakodó vitézek
harci üvöltésén nincs mit félreérteni.
Szinte a semmiből vágtat elő Kelád ezredes egyik csapata. A
kékkendek futtában szökkennek nyeregből, és rontanak egyenest
a sátorba.
Szemvillanás alatt átlátom, hogy ez a vég: vérengzéssé lett a
kedélyes evés-ivás, borozgatás.
A föld pedig remeg és morajlik alattunk.
Felkapok az őrizetlenül hagyott asztalról egy tőrt és egy
magyar szablyát, s az utóbbival rőfnyi magasan felhasítom a
sátrat borító csergét.
Szörnyű látvány fogad: odabent vérgőzben, esztelenül, állati
hangon üvöltözve ádázul öldököli egymást magyar és bajor.
– Mike, hé! Mit művelnek? – kiáltok egy vérző fejű vitéz
fülébe, de ő nem tud már szólni. Annyi ereje maradt csupán,
hogy a cserge hasadásán kibukjon a sötétbe. A következő
pillanatban belevágom a tőrt egy rám rontó bajor katona
mellébe. A testes vitézzel együtt zuhanok a sátor ép falának, de
mire földet érnénk, nincs már benne élet.
Apámat keresem, a nevét üvöltöm torkom szakadtából, de az
emelkedő karok és véres fegyverek zűrzavarában képtelenség
kivenni őt.
 Valaki magyarul azt üvölti, hogy árulás történt, és Keládot
követeli, meg a testőrhadat, aztán szavai hörgésbe fulladnak,
ahogy egy kardpenge átmetszi a torkát.
Kurszááán! Dzsilaaaa! Beseee uraaaam! Eteee!
Élethalálharcot vívnak, akik e neveket üvöltik rekedt
hangon, keresvén a vezéreket, a gyulát vigyázó két ezredest és a
Tarján törzs négy legnagyobb nemzetségének fejét, de kiáltásuk
belevész az általános hangzavarba.
Akkor pillantom meg az apámat. Az alacsony asztalon áll,
egyik csizmája a húsos tálban, a másikkal rátapos egy bajor kard
élére. Szablyáját emelve levág, egyszer, kétszer, háromszor…
Egy kart látok a levegőben repülni, ami még szorítja a
markolatot.

☒☒☒

– Mi volt ez, Kelád? – Réka lihegve próbálja fékezni a szemét

forgató, félelemtől eszét vesztett lovat. – Mintha ki akart volna
szaladni alólunk a föld. Érezted a rúgását?
–A föld remeg. Földanya büntet minket valamiért.
Hallottad? Valamit kiabálnak a sátrak felől! Nem kísérhetlek
tovább!
Az ezredes fordul, és már nem látja, hogy az asszony
elfehéredik, és szinte önkívületben dadogja:
– Az álom, Kelád. Ezt akartam elmondani… Jóságos Égi Úr!
De Kelád már eltűnt a sötétben.
 Rékát egyszerre vonja és taszítja a rettegés: a sátorban van az
apósa, és talán ott lehet a férje is, hiszen sosem hagyja az apját
őrizetlenül, ha idegenekkel tárgyal.
De abban a domb mögötti sátorban is van valaki…
Az urak felől érkező kiáltások, a pengecsattogás és a
zűrzavar azt mondják, hogy az egyik rettentő álom megvalósult.
És vajon a másik?
Merre vegye az irányt? Segíthet-e odalent bármit is a
sátraknál, vagy vágjon át a dombon?
Voltaképpen nem ő dönt, hanem a lova. Megugrik, és vágtat
a dombtetőnek. Tűz ég a sátor két oldalán, megvilágítva a
zászlókat, amelyek pontosan olyanok, amilyennek Kelád
lefestette. Alakokat lát a tűzfényben, lovakat és rohanó
harcosokat; a sötétben képtelen kivenni, hogy magyarok vagy
bajorok-e.
Levágtat a sátorhoz.
Egy bajor katona fekszik a földön, rajta keresztben egy
magyar, a kékkendek csapatából. Mozdulatlan mindkettő. Az
asszony leugrik a nyeregből, mit sem törődve a lóval, és
csaknem bezuhan a sátorba, melyben alacsony vastartókban két
kis fáklya ég, és a világosság rőt fénybe vonja a csergét.
Először egy férfit pillant meg. Hasára szorított kézzel a
földön hever, alatta a szürke nemezszőnyegen egyre nagyobb
sötét folt.
– Keve! Én vagyok, a Táltosfia asszonya! Megismersz-e?
Keve, az idős, kiszolgált, de a rangját megtartott ezredes,
akinek ma egyetlen feladata volt, hogy a gyermekre ügyeljen,
megtört fényű szemével már az Égi Birodalom smaragdzöldben
ragyogó gyepűjét pásztázza.
Az asszony eszelős tekintettel rohanna már kifelé, amikor a
szeme sarkából érzékeli a mozdulatot: egy apró alak a sátor fala
mellett gubbaszt, kívül a fáklyák fénykorén. Visszaugrik mellé,
letérdel, felemeli a fiúcska arcát, a szemébe néz, és szólna, de a
torkán nem jöhet ki hang…
A sátor falán fölébe magasodó árnyat csak az utolsó
pillanatban veszi észre. Testes, magas férfi, díszes bajor
öltözékben.
– Guido! – visítja, és azonnal szúr a hosszú, vékony,
háromélű lombard tőrrel. A férfi felhördül, mert a szúrás magas
szárú csizmáját éri, és áthatolva a bőrön felsérti a combját.
Hátraugrik, aztán villámgyorsan belerúg az asszonyba, aki
elvágódik. Felállni már nincs ideje, mert lendül a kard,
visszakézből lesújt, de a sebesült láb képtelen tartani az
egyensúlyt, így a kard lapja csattan Réka halántékán, és az
asszony összerogy.
Pillanatokig bóklászik csak az önkívület határán, aztán
tántorogva lábra áll. A sátorban már csak Keve halott teste
hever, és odakint vágtába kap néhány ló. Az ajtó nyílásában
megjelenik Csekő, Kelád egyik századosa.
– Elvitte! Elrabolta! – visít az asszony, és lökné félre Csekőt,
aki a karjába markolva üvölti:
– Elkapjuk! Hol van Keve?
– Ott. Meghalt. Guido végzett vele. Felismertem azt a
mocskot! Hol a lovam? Hé, te!
 Hosszan füttyent, és a ló remegve bár, de elővágtat
valahonnan a sötétségből. – Várj meg, Csekő! Várj!
– Nem érek rá! Odalent az urak egymást öldöklik, nem
hallod? Mennem kell a bércéi bő fiaiért, mielőtt a bajor elragadja
a szerencsétleneket!
A lovak nyaktörő vágtában közelítik a domb alján a bajorok
felügyelte sátrat, ahol a két bércéi fiúcska halálra váltan gubbaszt
a földön. A bajorok öten vannak, valamennyi vértbe öltözött
gyalog. Lándzsáikat a földnek támasztják, és Csekő lova
csaknem beléjük fut.
De a százados a legkeményebb helyzetekben épp a
leghiggadtabb. A keze éppoly gyorsan jár, mint az esze, s mikor
a ló a parancsra meghőköl, majd a farára ülve helyben
megfordul, és vissza vágtat tíz lépést, Csekő kezében máris ott a
megfeszített íj.
Pendül az ideg, a torkon lőtt bajor hang nélkül vágódik
hanyatt. Csekő nem is figyelmez rá, és talán a vessző még át sem
ütötte a vitézt, máris röppent a következő, aztán a harmadik.
A célba vett bajor a pajzsával fogja fel a nyílvesszőket, és
Csekő káromkodik, amikor egy újabb bajor zuhan a földre.
A százados oldalra pillant: az asszony éppen akkor feszíti
meg az íjat, és halálos pontossággal küldi a vesszőt.
– Hóha, te! Köszönöm! – rikkantja, és talán még ki sem
mondta e szavakat, amikorra a két megmaradt bajor már el is
tűnt á sötétben. – Asszony! Be ne merj menni a sátorba egyedül,
hallod? – Csekő üvölt, de hasztalan, mert Réka már leugrott a
nyeregből, és eltűnt a sötétségben. – Asszoooony!
 Csekő szablyát ránt, futtában felkapja az egyik bajor egyenes
kardját, és beront a sátorba. Zsarát villan, és a százados érzi az
ütést a karján, a szikrák az arcába csapnak, és égetik a nyaka
bőrét. Látja a bajort is, aki a tüzet tartó háromlábbal vág felé, de a
mozdulat célt téveszt, és a vasállvány a földre zuhan.
A nemesek ruháját viselő, nagydarab idegen dülledt
szemmel áll, s lassan emelné a kezét, de mint a villám sújtotta fa,
úgy vágódik el. Az asszony rátérdel, és két kézzel rántja ki a
bajor melléből a háromélűt, ami átütötte a vértet, és megszorult a
fémben.
– Gyertek! Én vagyok az, a Csekő bátya! – kiáltja a halálra
rémült gyerekeknek a százados, és az egyiket ölbe kapja. – Hol
van az apátok?
Feleletet hiába is várna a gyerkőcöktől.
Rohangáló lovak, morajló föld, lángoló sátrak, halálordítás
oda-lentről…
Az asszony Csekőt keresi, aki időközben eltűnt a szeme elől,
és egy vitézre kiált, aki megtorpan, aztán rohanvást indul felé.
Bajor sisakot pillant meg, bajor láb vértet, és a testes ló a
szügyével fellöki, hogy berepül a sátorba, és a szeme előtt
elsötétül minden.

☒☒☒

Reccsenve dől össze az urak sátrának túlsó vége, és láng csap

fel, amikor felborul egy parázstartó háromláb, és a lapos fém
tálból szertefröccsen az izzó zsarát. Apám felé igyekeznék, de
képtelenség átvergődni a káliz testőrök és bajor gyalogosok
viaskodó, tömör és vérszagú falán.
A karjaimat már nem a magam akarata, hanem Tengri és
Odin együttesen irányítják. Nem nézem, hogy milyen módon
vágok, szúrok a bajorba. Az égő, pörkölődő cserge fojtó füstje
betölti a düledező sátrat, és a sebesülteken, halottakon már csak
átvergődni tud az, aki a szabadba menekülne.
Ahol bajor ruhát látok, abba belemártom a tőrt, lecsapok rá a
szablyával, néha többször is, míg csak el nem dől.
Aztán úgy tűnik, talán már a halál ösvényén járok, mert oly
hirtelen csendesedik el minden. Ám kezem-lábam kétségtelenül
a helyén, s még csak karcolásom sincs. Egy villanásra mindenki
megtorpan, majd mintha a föld csúszna ki a talpunk alól, a
verekedőket földhöz teremti Földanya haragja.
Reccsennek a rudak, szakadnak a gúzsok, a még ép
sátorfalak bedőlve sokadmagammal maguk alá temetnek, s a
füst csaknem megfojt.
Mozdulatlan vagy kínban vonagló, vérző testeken át kúszom
a szabadba. Mindenhol fáklyák villannak, a vastálakból kiborult
zsarát sistereg, és alig pár lépésre el vágtat néhány gazdátlan
bajor ló. Valaki hátulról a hajamba markol; vaktában felé szúrok
a tőrrel, mire elereszt. Megfordulván egy bajor gyalogvitéz
vérben forgó szemeit pillantom meg, aki jobbját a hasára szorítva
zihál.
A szablyámmal lecsapom a fejét.
– Megvagy, Táltosfia? – Botus százados hangját hallom.
Nyeregben ül, és erősen szorítja a szárat. – Megindult a föld,
Táltosfia!
 – Árulás történt?
– Az, hogy dögölne meg minden rohadt bajor! – sziszegi. –
Hollóst most kötözik, mert a karját majd lemetszették. Segítened
kellene, különben elvérzik.
– Ki van vele?
– Uros. Érti a dolgát, jó javas, de te azért mégis…
– Máshol van dolgom, Botus. Sajnálom. Majd megnézem
Hollóst…
– Ő mondta, hogy a bajorok mindent előre kiterveltek. Hogy
a szolgák a saroglyán rejtették el a kardokat, a húsok alá. Aztán
valamelyik elbődült, és ez volt a jel. Most már lángol a sátor,
menteni se tudunk. Keríts magadnak egy lovat! Kicsináljuk a
bajort, míg meg nem szökik! – kiáltja még, és elvágtat a század
után.
De apám ott van az égő, lerontott sátor alatt!
– Nem mehetek, Botus! Nem érted?
Ám ő ezt már nem hallja.
Bajort egyet se látok, csak a kékkendek vitézeit. Pányvát
dobunk a félbetört tartórudakra, és elvonszoljuk a füstölgő,
lángoló darabokat. Az eső abban a minutumban rákezd, és tüdőt
fojtó pára, émelyítő, sűrű füst hömpölyög.
– Fáklyát ide! Világítsatok!
A félig elaludt zsaráttal tallózunk a pusztításban. Apámat
hamar megtalálom, számtalan sebéből ömlik a vér.
Azt mondja, hagyjam, inkább a testőrizők súlyos sebeivel
törődjek, hisz ez lenne a dolgom, erre tanított…
Most az egyszer nem hallgathatok rá.
 Lehet, hogy varégként kedves a magyar Földanyának, de
nem lehet annyira az, hogy éppen az ő drága vérét követelje.
Az asszony lassan eszmél a sötét sátorban. Tagjai mintha
ólomból lennének, és a füst, ami a földet borító nemezből árad,
csaknem megfojtja.
Hangokat hall, magyar beszédet odakint, és négykézláb
csúszik az ajtónyíláshoz.
Ráeszmél, hogy valóban él.
Egy magyar vitéz csaknem belévágja a lándzsát, mert azt
gondolja kibomlott, hosszú haja miatt, hogy sebesült bajor.
Az asszony rekedt hangon kiáltja:
– Csekőőő! Hol van?
– Honnan tudjam? Nem ő a parancsnokom. Mi dolgod vele?
– Keresd meg! Jöjjön tüstént!
– Majd pont a te szavadra fog ugrani – legyint a vitéz. –
Összevonják a századokat, nem érek rá veled beszélgetni!
Megyünk a bajor után, és kiontjuk a belüket!
– Kelád? Vele akarok beszélni!
– Hagyd békén az ezredest, asszony. Keresd meg, ha
mindenképpen ő köll, de el fog kergetni, mert épp most
intézkedik a tartalék század dolgában.
A vitéz szava kissé enyhül, amikor megpillantja Réka
halántékát, vértől összetapadt haját:
– Fel tudsz állni? Segítsek?
– Hozd ide a lovamat. Azt a sötét pejt…
A harcos elkapja a szárat, és az asszony nehézkesen nyeregbe
kapaszkodik.
 – Te nem vagy eszednél. Mit keresel itt egyáltalán? Egy
asszonyt se láttam a csapatnál.
– Láttad-e a Táltosfiát? A javast. Meg tudod mondani, merre
lelem? Ő az én uram.
Vágtató ló közeledik, s a vitéz nagyot rikkant:
– Hát túlélted? Te… te basirkan! – Kelád az. – Találkoztam az
uraddal. Ép és egészséges, odalent kötözi a sebesülteket. Az
apósod is megvan. Már úgy, ahogy…
– Elvitte – dadogja a nő szinte önkívületben. – Elvitte… a
fiamat! Guido volt, megismertem. Megölhettem volna, de Tengri
nem így akarta. De miért nem, Kelád? Miért nem hagyta, hogy
kivágjam azt a koromfekete szívét? Ő pedig magával vitte a
fiamat.
– Nem biztos, hogy a te gyereked volt.
– De! Igenis biztos! Olyan biztos, ahogy itt állok! Az én fiam
volt! És… még csak a nevét sem tudom…
– Visszahozzuk neked azt a gyereket, asszony. Ha
megvirrad, elkapjuk a bajort. Ekkora aljasságot magyar még nem
hagyott megtorlatlanul, és eztán se fog.
– Megyek veled!
– Szó sem lehet róla. Verd ki a fejedből. Veszélyes.
– Mi nem az? Lovagolok úgy, mint bárki! Még jobban is! Mit
gondolsz, idáig a turul hátán repültem? Tudod, hányat öltem
meg ma éjjel?
– Megmondtam, hogy nem! – szisszen Kelád. – De az uradat
magammal viszem. Te meg Urossal és az apósoddal…
Mostanában nem áll talpra az öreg varég táltos, köllene a
támaszod.
 – Vigyél magaddal, Kelád! Hasznodra leszek, meglásd.
A tiszt mélyet szusszan, és megtörli a homlokát a keze
szárával, majd a nyeregből áthajolva két vállánál megragadja az
asszonyt, s megrázza istenesen:
– Tudod, miért nem viszlek magammal? Mert ismerlek!
Tudom én, miként lovagolsz, hogyan bánsz az íjjal és a
szablyával, de különösen azzal a fránya tőröddel. Láttalak
verekedni Pannóniáért, és tudom, hogy képes vagy ölni. Éppen
ezért nem viszlek magammal,
– Ha ismersz, miért nem mehetek?
– Mert nem akarom kockára tenni egyetlen kékkend vitéz
életét sem egy megvadult, veszekedett gyilkos miatt, mint aki
most benned lakozik, Réka! Ezért nem viszlek, és
megparancsolom, hogy ne merj csatlakozni az üldöző sereghez,
mert korbáccsal kergetlek vissza!
Az asszony ért mindent.
– Csak a fiamért mennék. Beteljesült az álom – mondja
halkan, hogy csak az ezredes hallja.
– Ne beszélj róla, ha egy szemernyi felelősséget is érzel a
gyermekeid és az urad iránt – figyelmezteti komor hangon
Kelád. – Ha valakiknek a fülébe jut, hogy ezt a rettenetet is
megálmodtad, de nem szóltál róla…
– Szóltam – így az asszony. – Hol van a gyula? Neki
elmondtam. De senki másnak. Kurszán nem hitt nekem.
– A gyulát ne keresd. Az a mi dolgunk lesz. Indulj Uroshoz!
– parancsolja az ezredes. – Vagy ügyelj a két bercel fiúra. Az
apjuk már úgysem tud. Egy bárd csaknem egészen lemetszette a
karját. Az imént a Földanya befogadta az utolsó csepp vérét is.
Segíts Urasnak, nehogy még többen elvérezzenek.
– Kelád! Mielőtt elindultok, váltanék néhány szót az
urammal. Lehet?
– Meggondolom. De jobbnak látnám, ha nem tennéd.
– Miért? Ezt is megtiltanád?
– Mert nem akarom, hogy még jobban megbolondítsd. Untig
elég a baja.
– Látnom kell! Tudnom kell, hogy épségben van, értsd meg!
Az ezredes bólint: rendben van.
De nem most.

☒☒☒

– Nem találtuk meg – zökken le mellém Kelád. Tudom, hogy

Kurszánról beszél, és jéghideg ujjak markolnak a gyomromba.
Most pirkad, s várhatóan vörösben kel Napapa, tehát e nap
sem múlik el vér nélkül. Az éjszakai esőtől iszamós földön tócsák
sötétlenek, vér és mocsok, összetaposott ételmaradék, széttört
korsók és sárba tiport kupák, elejtett, elhajigált fegyverek
mindenütt. Az ezredes jobb karját és combját alvadt vér borítja.
– Nem az enyim, felőlem ne aggódj – jegyzi meg,
pillantásomat felfogva. – Nem számoltam, mennyit vágtam.
Hanem a gyula… Nincs sehol. Érthetetlen.
– Én értem. Elvitték – mondom. – Igazolni akarják a népek
előtt, hogy valóban meghalt. Apám mesélt a szokásaikról. Most
majd széjjelszabdalják, és a darabjait mindenféle koszos
erősségek kapuja fölé szögezik.
 – Nem hinném. Elébb elkapjuk a disznókat. A magyarok
gyulájával ilyen galádság meg nem eshet. De ha mégis…
Ismerem az ezredest, és tudom, arra gondol, hogy ez esetben
Salzburgig lángba borítjuk a Duna-völgyet. Tudom, hogy
megteszi.
– Jössz velem, Táltosfia. Az apádra ügyelnek majd. Aki meg
bírja a zötykölődést, azzal elindulnak a telegák haza. Van itt a
közelben egy jóravaló avar szállás, túl a Fischán. Ismerem a
családfőt, oda visszük a sebesülteket.
Ete kutyája tanácstalanul téblábol, és csendesen vinnyog. Tán
ez a jószág az egyetlen élő, aki képes már felfogni a történtek
borzalmát, mert az emberi elmének ennél több idő kell.
– Siratja a gazdáját. A sátorból szinte mindenki odaveszett.
Ete, Bese, a talmácsok közül három is, osztán Csanád meg Borha
ezredes… A kékkendek seregét lefejezték, s vele a Tarján törzset
is.
– Sok ezredes veszett már oda a csatákban, s ők pótolhatók,
akár jómagam. Ámde Kurszán…
– Magam sem értem, miként maradhattunk életben,
Táltosfia. Hiszen túlerőben voltak, és alattomban támadtak. Ha
nem mordul föl a Földanya…
– Hiszem, hogy napokon át folyvást figyelmeztetni akart, de
nem volt rá fülünk. Azoknak a galádoknak a gyula feje kellett.
Meg a kékkend ezredeseké. Titeket félnek leginkább. Hát, most
megkapták…
A hajnalpírban úszó Bor Tengri felkúszik a keleti égboltra, és
a távolban lovasok tűnnek fel.
 – Megjött Üllő – mutat a különítményre Kelád. A lófarkas
lándzsán Árpád nemzetségének zászlaja lobog, s villan a címer. –
A többi, Turdával és a maradékkal, elvágtatott a bajor után.
Lakoljanak, ha már ezt a gyáva hitszegést véghezvitték. Te ne
tudnád, mennyivel gyorsabbak vagyunk a bajornál? Beérjük az
aljast. A felderítőink máris a nyomukban vannak. Bor Tengri
kedvez nekünk, a lég is tiszta, rögvest indulást fúvatok.
Megparancsoltam, hogy ha utolérjük őket, senkit nem
hagyhatnak életben.
– Így köll ennek lenni – mondom. – Megyek az apámhoz.
– Jól teszed. Egy fél századra valót tartalékban marasztaltam,
osztán majd meggyújtják a máglyát.
– Az apám sok vért vesztett, de erős, hisz ismered. Nem
tudhatom Tengri szándékát, de ő azt mondogatja, hogy hallja
már Odin hívó szavát meg az ősei harci dalát a Walhallából.
Kelád pontosan tudja, mi az a Walhalla, hisz nagyon
kiművelt parancsnok. Bármerre jár, csak tanul és figyel.
– Hetvennégy halottunk van, megszámoltam. A többi
megmarad. Üllő kemény vitéz, de nehezményezem, hogy
megkéstek.
Mint az ostorvég, úgy csattan Kelád hangja:
– Azt mindannyian megtapasztaltuk! De nem hibáztathatom
a fejedelem fiát! A Földanya áradást is küldött, nemcsak a földet
rengette meg. Sehol nem maradt gázló, hát ezért a késedelem.
– Nem értem – mondom –, miként tévedhettek a táltosok.
Egyikkel se izenték meg a szellemek, hogy szörnyűség várható,
és gyilkos kelepce? Léka azt mondta, hogy ma minden a helyére
kerül.
 Az ezredes arca elsötétül, amikor kérdi:
– Mire akarsz kilyukadni, he?
– Semmire. Csak azt mondom, hogy nem értem. Minden a
helyére kerül…
Kelád közelebb húzódik, s halkan azt mondja:
– Kérdés, hogy miféle értelemben gondolta Léka. Okos
ember vagy magad is, Táltosfia, éppen ezért nem tudom, minek
kerülgetjük itt a kását. Tengri mindent tud és lát, mi pedig szinte
semmit. A táltosokról is mindent tud. Tudja róluk azt, amiről mi
beszélni sem merünk. Tengrinek nem tetszik tán, és joggal, hogy
rendet alkotnak, hogy beleártják magukat a nagyfejedelem és a
gyula dolgaiba. Maguk is fejedelemnek képzelik magukat, és ez
nekem se tetszik. Mi nem tehetünk sokat ellenük, de az Örökkön
Kék Ég intézi helyettünk is, mielőtt még ez a botcsinálta rend
magáról többet képzelve elveszejti a magyart.
– Nem sokra becsülöd a táltosokat, látom – vetem közbe, de
Kelád megrázza a fejét.
– Mindig is vallottam, hogy a táltos akkor igazi, ha
összetartja és nem szétszabdalja a népeket. Ők a nemzetségek
emlékezetei, csak most ennél sokkal többet akarnak. Vezetni,
parancsolni, irányítani. Ha van gyula, nem kell ide szent
fejedelem, így gondolják, csak egy erős táltosi rend. Csakhogy
nekem nem lenne nagy kedvem táltosok vezette uruszágban
lakni. Vissza köll állítani a táltosok régi helyét a
nemzetségekben, ezt mondom. Egy se hághatja által Tengritől
kapott hatalmát. Kár, hogy nekem ez nem dolgom, mer’ rögvest
tudnám, mit tegyek. De hát fölöslegesen beszélek, mert ezt te
meg az apád ugyanilyen jól tudjátok.
 Mondanám, hogy ráadásul az apámmal egyet is értünk
ezzel, de Kelád belevágja nemezcsizmája a sarkát a lova
véknyába, és elvágtat.
Olyasmit mondott ki, amiről minden szálláson jobbára csak
hallgattak eddig.
Kisvártatva visszatér. Épp a sebeket kötözöm, és a nyeregből
szól le rám:
– Keresnek, Táltosfia!
– Sebet kapott? Többen is várnak rám, láthatod.
– Kissé kótyagos a feje, a képén meg van egy jó nagy kék folt,
és nem hinném, hogy örülsz neki. Ahogy én sem örültem, bár
kellett vón’.
– Nem értelek…
– Annak nem örültem, hogy későn érkezett. Hogy az a!… –
veti oda, és az izgatott pej hátán, amely az éjjel csüdig járt a
vérben, dühösen elvágtat.
Egy önkívületben magában motyogó, sebesült vitézről azt
gondolom, nem éri meg a délidőt, mégis azt hazudom neki,
hogy egy hold múltán már vadászni vágtat a tizedével, amikor
egy kéz érinti a vállamat.
Réka áll mögöttem, sáros csizmában, csatakos bugyogóban,
bőrig ázva. Kaftánja vérfoltos, a haja kibomlott, és csapzottan
verdes a kora reggeli szélben. A kaftán könyökig érő, széles ujja
alól kibuggyanó bő, fehér ingujj szintúgy csurom vér. A derekát
ölelő fegyverövről (ezt is a koporsóládámból emelte el!) fűcsomók és
sárkoloncok lógnak.
 – Verekedtél? – pillantok véres kezeire és a jókora lila foltra a
halántékán. – Őrült vagy! Megveszekedett őrült, és igazi
buszurgán. Csak egy buszurgán képes erre, amit mívelsz.
Még csak meg sem kérdezem tőle, miként került ide.
– Köszönöm, hogy ennyire örülsz nekem – mondja alig
hallhatóan. – Mit is várhatnék tőled, Széphajú?
– Miattam vágtattál utánunk? Nevetségessé teszel a vitézek
előtt! Azt mondják, anyáskodsz fölöttem, én meg hagyom.
– Sosem tettem, holott féltelek. Más miatt indultam a
kékkendek után. Az álomlátás az oka.
– Amiről nem akartál beszélni?
Sokszor kérleltem, mondjon róla valamit* hiszen láttam,
mennyire megviseli a hallgatás.
– Megálmodtam, mi történik majd ezen az éjjelen, Széphajú.
Ha akkor elmondom, azonnal szertefut a híre, mert Kurszán ott
volt benne. De neki azért elmondtam, csak nem nagyon hitte.
Mert Léka táltos azt jövendölte, minden rendben lesz, és a
szellemvilág üdvözli a találkozást a bajorral. Vágtattam, ahogy
csak bírtam. Sosem hagytam volna, hogy a sátorban vessz.
– Honnan tudod, hogy ott voltam?
Nem felel semmit. Az arca rettentő fáradtságról mesél, s
elhiszem, hogy szemhunyásnyit sem aludt.
– Volt egy másik álmom is. Féltem, hogy lehordasz, ha
meglátsz majd. Vagy… megütsz dühödben.
– Sosem tenném. Tudod, hogy sosem… De mi van a… Mi
van azzal, hogy te… most… éppen…
Kitér a válasz elől, mintha nem is hallaná szavaimat, és így
folytatja:
 – Tudom, hogy az apádnak szüksége van Guidóra. Azt is,
hogy kellenek a hírek nyugatról. Ezt még egy ilyen buta asszony
is megérti. Ha a bajor után indultok, és feltalálod Guidót, kérlek,
hagyd meg az életét.
– Kelád már kiadta a parancsot, hogy nincs kegyelem.
– Guidót mégis… Van vele egy gyermek. Vedd el tőle, és
hozd haza.
– Egy gyermek? A kis túsz fiúcska netán?
A vér szaga és a harc közelsége néha megfojtja a józan
gondolkodást, s képtelenek vagyunk észrevenni azt, ami
kézenfekvő. Idő kell, míg az elme a gyilkolás okozta különös
állapotból visszatalál oda, amire odafent teremtették.
Mire rájöttem, kire gondol a feleségem, addigra már messze
jártam, üldözvén a kétségbeesetten menekülő bajort, de tisztán
emlékszem, hogy a felismerésbe beleborsódzott a hátam.
Ám abban a pillanatban még csak ennyit mondhattam:
– Jól van, megteszem. Magammal hozom, ha megtalálom, és
öld meg, ha Tengri bosszúra késztet. De mondd már, mi van
azzal, hogy te…
– Még viselős vagyok, ne félj. Odafönt ügyelnek rám. A
következő fiad is erős lesz, akár te, Széphajú. Nincs annak
semmi baja idebent, érzem. Ha ezt az éjjelt túlélte, mindent túlél
majd, és százesztendősen fejedelmeket tanít az uralkodásra.
Mert szívós lesz, mint én, és okos, miként te.
Azt feleltem: úgy legyen.

☒☒☒
 Fertályóra múltán az egész sereg nyeregben ül, még a
könnyű sebesültek is, akiket Kelád erővel sem kényszeríthetne
maradásra, és a felázott, meggyötört úton nyugatnak vágtatunk.
Előttünk a bajorok nyomai, a patkó a sárban élesen kirajzolódik,
és a nyomolvasó azt mondja, vágtatnak, mint akik megvesztek.
De nem olyan sebesen, mint mi!
Az jár a fejemben, hogy Guidót nem ölhetem meg. Sem én,
sem más. Keláddal megbeszélem, mert úgyis tudja, miért fontos
apámnak ez az aljas, kétkulacsos lombard.
– Vegyél magadhoz három tizedet – utasít Kelád. – A
lombard gróf, gyanítom, védi magát, mellette is vannak katonák.
A legények tudják a dolgukat. Ne avatkozzatok közelharcba,
nekem épkézláb kékkendekre van szükségem, eztán meg főként.
Mindenki még egy tartalék tegezt vigyen, és időben gyújtsatok
fáklyákat.
Kelád az utunkba eső tanyákat, falvakat készül felgyújtani.
Figyelem a vitézek arcát: nem szól egyik sem. Összeharapott
szájjal, eleresztett szárral hagyja vágtatni a lovát, a felderítők
nyomát követve. Kurszán és a vezérek halála – látom én –
hidegszívű vadállatokká tette a kékkendek fegyelmezett
csapatát.
Valamennyi tudja, hogy ölni fog, mégpedig kíméletlenül,
mert a vért csak vérrel moshatja le a magyar, ez a puszta
törvénye.
Időnként feltűnik a két oldalvéd, amint dombháton
nyargalva, integetve vagy sípjelekkel üzennek a zömnek, netán
épp leereszkednek a lapályra. Északnak megcsillan a Duna
csíkja, s magunk mögött hagyjuk egy-egy halálra hajszolt bajor
ló tetemét.
A három tizeddel előrevágtatok, és a felderítő nyomolvasó
tudatja velem, hogy feltehetően Luitpold és kísérete nyomát
követjük.
– Honnan veszed, hogy éppen őt? – kérdem, és a vitéz
mutatja a sárban kirajzolódó jókora patákat, a patkón a kovács
által ütött jeleket. Azt is mondja, megfigyelte, milyen lovon jár
Luitpold: egy testesebb, erősebb jószágon, mint a többiek, hogy a
hátas elbírja a lovasa és a maga vértjeit, de így a nyoma is
mélyebbre vág az agyagos földbe. Meg aztán jellegzetes járása
van a lónak, erősen szétdobálja a hátsó lábait.
A nyomolvasó az egyik legjobb vadász a kékkendek
csapatában, s most nyeregből szökve letérdel, és megérinti a
talajt.
– Ezek itt nem egészen kétórás nyomok – mondja. –
Közeledünk hozzájuk, és azt hiszem, tudják is. Egy kisebb csapat
elvágtatott a Dunának, de nem hinném, hogy átkelhetnek.
Révész ilyen árban nem dolgozik, a bajor meg nem magyar,
hogy átúsztasson.
Kelád intézkedik: félszáz vitéz rúgtasson az elszakadók után,
és öljék meg valamennyit, kivéve, ha nemesurat találnak. Mert
azt elébb kifaggatjuk, aztán kötjük csak föl, mégpedig Melk vagy
Salzburg kapuja előtt, hogy mindenki lássa.
Fertályóra múlva egy nagyobb csapat is kiválik a
menekülőkből, és balra tart a hegyeknek. Kelád vezetésével egy
század indul a nyomukba, s mivel a nyomolvasók szerint
nagyurak lehetnek köztük, magam is velük tartok a három
tizeddel.
Az út baljós helyen kanyarog, Aribónak és fiának, Isanrich
grófnak a földje ez, de a legközelebbi faluig mégsem ütközünk
kelepcébe. Ember alig, a lakosok elbújtak, és a nyomok is tovább
vezetnek.
Kelád int: előre!
A második faluban már várnak minket, hiszen kondulnak a
harangok közel s távol, és füstölnek a jelzőmáglyák a
hegytetőkön. Készültek ránk, megtapasztalhatjuk ezt a
parittyakövekből és a botíjakból kilőtt, fáradt vesszőkből.
Bekerítjük a falut, és Kelád előhozatja az elöljárót.
Felesleges, mert ezek egyetlen szót sem beszélnek.
Mindössze annyit mond egy öregember, hogy azt hallották,
hadvezérük legyőzte a magyarokat az előző napon, a Fischa
partjánál.
– Továbbmentek – súgja a nyomolvasó Keládnak, aki csak a
szemével villant a századosnak: gyújtsanak.
Az egyik veremházból kirángatják az asszonyt és a két
gyereket, az embert szablyával ledöfik, és egy sütőlapáton
parazsat hoznak. A vitézek arról gyújtanak, és komótos,
megfontolt mozdulatokkal csóvát vetnek a fazsindelyes tetőkre.
Aki vödörért fut, mert hiszen oltana, nyilat kap az oldalába.
A szállás fölé hamarosan fekete füst terül, amit a feltámadó
szél a magasba kap.
Nem maradunk, máris vágtat tovább a jéghideg, vezére
elveszejtése miatt szánalmat nem ismerő, bosszúra és vérre
szomjazó csapat.
 Dél körül sebesülteket érünk be, akik menekülnének
szanaszét, és eszük ágában sincs védeni magukat. Némelyek a
nagy igyekezetben elhajigálják a fegyvereiket, a lábvérteket, és
mindent, ami nehéz.
Az íjászok mintha csak kacsára vadásznának a nádban
megbújva, egyenként küldik őket a másvilágra. Egy tucatnyi
marad még, azt összeterelik egy körbe, és a földre ültetik őket.
Kelád megvizslatja a foglyokat, akik egytől egyig közvitézi
ruhában vannak, aztán kiadja a parancsot: vetkőzni.
– Majd elválik, ki mit hord alul – morogja az ezredes. – A
tiszt megismerszik az alsóneműjéről.
Ám ezek között nincsenek tisztek. Idő sincs velük bajlódni,
így aztán katonáink gyorsan végeznek valamennyiükkel. Mintha
azt mondanák a lándzsadöfések közben: ezt Kurszánért kapod,
ezt Etéért, ezt a magyarokért…
– Elindítjuk a szolgahadat Kurszán vezérünk után, odaföntre
– morogja Kelád helyettese, egy sebhelyes arcú káliz. – Mennek
ezek a disznók is a többi nyomán, a gyulát szolgálni az
öröklétben.
Kiköp a legyilkolt foglyok felé, aztán vágtába kap a század.
Már a végtelenségig elcsigázott ember és ló, de senki nem
mutatja. Nem marad le a vágtában, s nem szól, hogy fölösleges
így rohanni, mert a bajor úgyis ezerfelé menekül, ha esze van.
Egész nap követjük a hitszegők nyomát, s közben
egyesülünk a kivált csapatrészeinkkel. Mind azzal tér vissza,
hogy nagyurat nem leltek, de a parancsot teljesítették.
Kelád bólint, ám az arcán nyoma sincs az elégedettségnek.
Valaki megkérdezi, örül-e a megtorlásnak, hogy ennyi bajort
megöltünk már, de Kelád úgy pillant rá, hogy a vitéz
legszívesebben összezsugorodna.

☒☒☒

A gyilkos éjszaka utáni harmadik napon már közel Salzburg.

A Kelád vezette üldözősereg ismét egyesült, tudván, hogy a
város kemény dió lehet. Egy csapat bajor katonát még utolérünk,
és a mieink már éppen belefognának, hogy módszeresen a
fejüket vegyék, de az ezredes megálljt int.
A foglyok fegyverzete egy halomban, nyergeit,
felszerszámozott lovaik már a vezeték lovaink mögött pányván
kapkodják a fejüket, és a katonák a földön ülve, riadt tekintettel
várják az ítéletet.
– Ki a legmagasabb rangú közöttetek? – kérdi Kelád, de azok
nem felelnek. Aki retteg, az lesüti a szemét, a térdei közé rejti a
fejét, ám vannak, akik gyűlölettel pillantanak ránk. – Jól van,
még egyszer kérdezem: ki a legmagasabb rangú?
– Ez itten – mordul egy idősebb, akinek bozontos szakálla a
mellét veri, és a mellette ülőre bök. – Szólj már, te! Vagy
elvárnád, hogy helyetted más menjen a másvilágra?
A fiatal férfi holtsápadtan bámul fel a nyeregben ülő
Keládra.
– Te vagy a tiszt? Mi a neved?
– Gottfrid – mondja amaz, és kiköp a szakállas felé.
– Állj föl! – intézkedik Kelád helyettese. – Kérdésem van. Mit
tudsz Luitpoldról és a kíséretéről?
 – Semmit. Regensburgnak mennek. Ha oda is követitek, nem
értek élve haza – feleli a tiszt.
– Ezt csak bízd ide. Ismered Guido grófot?
– Ismerem. Luitpold cimborája.
– Vele van?
A tiszt bólint. Szemlátomást alig áll a lábán, és sebe is van a
bal könyökén, a karpáncél fölött.
– Tudsz-e valamit a túsz gyermekről? – kérdezem, ő pedig
újfent bólint. – Kiféle az a gyermek?
– Honnan tudhatnánk? Karoling-vérből való, csak ennyit
mondtak.
– Regensburgba vitték?
– Vagy oda, vagy nem – rándít a vállán a bajor. – De most
már hagyjátok abba. Végezzetek velünk, vagy eresszetek el. Mi
úgy tudtuk, tárgyalni megyünk. Semmi közünk a verekedéshez.
– Nem öllek meg, te bajor – mondja Kelád. – Okosnak tűnsz,
inkább feladatot bízok rád. Ezzel a bátor harcossal, aki beárult
téged – bök a szakállasra – üzenetet visztek Salzburgba. Nem
tudom, ki ott mostanság a legnagyobb úr, de majd te
megtudakolod. Elmondod neki, hogy eztán nem lesz éjszaka se
télen, se nyáron, hogy a bajor nyugton aludhat. Az égboltot
vörösre fogja festeni a falvaitok tüze, mert Kurszán halálát még
nem bosszultuk meg. És a városaitok se aludjanak nyugodtan,
mert bármelyik éjjelen az ágyból, a lábatoknál rángatunk ki
benneteket. A Fertőtől Salzburgig, de még azon is túl, széltében-
hosszában elpusztítjuk a szállásokat. Elhajtjuk a parasztjaitokat,
és elővédsereget faragunk belőlük, akik elsőnek másznak majd
Regensburg falaira, titeket ütni. Ha pusztulnak, nem sajnáljuk,
mert ez lesz a dolguk. Ez jár a hitszegésért, te bajor.
– Inkább magam mennék – mondja a tiszt. – Nem bízom már
ebben a disznóban – sandít a szakállasra, aki magában vigyorog.
– Márpedig ketten indultok, és nyeregben – mondja Kelád, és
látom a képén, hogy különös magyarázat készül. – Köll valaki,
aki ennek a tisztességes bajor katonának, aki elárulta a tisztjét, a
lovát igazgatja – sandít a szakállasra, akinek arcán lassan
megfagy a vigyor. – Mer’ ha a harcosnak, ugyebár, hiányzik a
feje, akkor a lova nem mindig tudja, mit köll tennie.
A szakállast megkapják kétfelől, karjait hátraszegik, és egy
vitéz már emeli is a szablyát.
Olyan zaj hallik, mint amikor a tőke széléről lelógó, fölös
húsdarabot egyetlen csapással lenyisszantják. A nyaktól elvált fő
tompán dobban a sáros földön, és a vér – mintha
meglepetésében megtorpanna – csak jó néhány minutum
elteltével lövell ki a vaskos erekből.
Négy bajor fogoly kötözi a fej nélküli holttestet a nyeregbe,
karóval merevítik, hogy ülő helyzetben maradjon. A szakállas
fejet hosszú hajánál fogva a ló farkára csomózzák, és az állat
minden lépésével belérúg.
– Ezekkel mi légyen? – kérdi Kelád helyettese a többi
fogolyra pillantva. – Intézzük nekik az utat az alvilágba?
– Hagyjátok. Nem volt ölég a háromnapos öldöklés? – morog
Kelád.
– Te parancsoltad, hogy öljünk meg mindenkit, akit
föllelünk… – döbben meg a káliz tiszt, de Kelád a vállára csapva
azt mondja:
 – Most meg azt a parancsot adom, hogy ölég legyen. Meg azt,
hogy fertályóra múltán az egész sereg hazaindul. Oldalvédek,
elővéd, utóvéd felállni! – rikkantja, és a vitézek teszik a dolgukat.
– Legalább hamarabb gondjaidba veheted az apádat,
Táltosfia – pillant rám. – Tengri meg az ő viking istenei együtt,
remélem, megóvják. Hallgatni köllött vón’ az asszonyodra.
Nagyobb táltos ő még Lékánál is, csak nem tudja.
– Nem találtam meg a fiát – kesergek.
– Ha ugyan az övé a gyerek.
– Ha ő mondja, akkor az úgy is van. Nem tudom, mi vár
ránk odahaza.
– Változás, Tengri jóvoltából. Így gondolom. Talán éppen ő
alakította ilyenre ezeket a gyászos napokat, hogy változtasson
valamin a magyar. Egyedül az ő terveibe nem láthatunk,
Táltosfia. Én azt gondolnám, elébb a Földanya hangjára nem
ügyeltünk öléggé, de már Napapáéra és Holdanyánkéra
figyelmeznünk illő, különben…
– Különben?
Kelád nem felel. Azt fejtegeti nagy bölcsen, hogy most
beléhullt a földbe egy mag, aztán az rejtezik egy darabig,
mígnem kidugja a fejét, de akkor ez a világ már más lesz.
A csapat vágtába ugrik, és a félelmükben remegő foglyok,
akik közül nem egy maga alá vizelt, tán nem is hiszik, hogy az
Örökkön Kék Ég megkegyelmezett nekik.

☒☒☒
 Nem kellett két nap, és Salzburg alól hazavágtattunk a
magyar gyepűvidékre.
Az apámat siralmas állapotban találtam. Réka mellette volt,
ápolta, kötözgette, s beszélt hozzá, mert amikor elaludt, és az
árnyéklelke kiröppent a száján, olybá tűnt, mintha a másik lélek
is rögvest követni akarná.
Kelád futárkülönítményt indított a nagyfejedelemhez, a
sebesülteket szállító telegák és a kékkendek fáradt serege pedig a
szálláshelyekre indult. Közben a kálizok egy-egy csapata
elköszönt, utat váltott nyugatnak, vagy éppen a Duna mellékére,
ahol a gyepűőriző szállások várták.
Mi pedig egyre lassabban haladtunk, mert a sebesültekkel
nehéz volt az út.
– Kitérünk a Dunának – parancsolta Kelád, mielőtt a
kékkendek maradék százada is hazaindult délnek, a Rába
vidékére, aztán hozzám fordult: – Te Táltosfia! Egy szláv paraszt
azt mondja, végestelen végig tengerré lett a lapály, akkora vihar
volt. A Fertő nyugoti oldalán mehetnénk ugyan, de nem bízom
az ottani germán falvakban. Nem akarom kockára tenni az életét
senkinek sem. Az apád bírja még?
– Erős, mint a viking sárkány – mondtam, de tudtam, hogy
nem igaz. Az apám jobbára már csak aludt, vagy úgy tett, és az
erő szemlátomást fogyatkozott benne. Néha olybá tűnt, mintha a
szégyen miatt már nem akarna tovább élni. A fejébe vette, hogy
figyelmeztethette volna Kurszánt. Ekkor elmondtam neki, hogy
Kurszán tudott a feleségemtől a dologról, de tán nem hitte.
Jobban hitt Léka táltosnak meg a többinek.
 – Attila fájának egy hajtása most megint letört – mormogta
az ezredes. – A szellemvilág irányítja az efféle dolgokat, földi
ember ellene mit sem tehet. Hun és magyar, avar és káliz,
szavárd meg varsány vére ősidőktől keveredett. A vér az
egyetlen a szellemvilágon kívül, ami mindig tovább él, de
nekünk kötelességünk őrizni a tisztaságát. Te félig varég, félig
magyar vagy. Anyádtól a véred, apádtól a csontod örökölted. A
gyermekeidben eztán már magyar vér csordul. A szellemvilág
teszi a dolgát, még ha nem is látod.
Nem sok időm volt töprengeni Kelád szavain. Árpád
nagyfejedelem sosem rejtette véka alá, hogy a családja Attilától
ered, pontosabban tőle is.
Vonulás közben utolértek minket a Bajorföldről vágtató
hírvivők, és elmondták, hogy Üllő és serege is utolérték az álnok
és hitszegő Luitpoldot, jobban mondva a magyarnál sokkal
lassabban vonuló sereget. Akit tudtak, levágtak, és egy
sárcsatakos küldönc hírül hozta, miként őrjöngött a magyar.
Senkinek nem kegyelmeztek, mert Üllő is parancsba adta,
hogy foglyot nem ejtenek. A vitézek Kurszán nevét kiáltozták,
akárcsak Kelád harcosai, s igyekeztek legalább a holttestet
visszaszerezni, hogy magyarhoz méltó szertartással adják át a
lelket Tengrinek és a Felső Világnak. Felborogatták a bajorok
után vonszolt, lassú szekereket, és inkább szablyát merítettek a
hidegvérű bajor lovak szügyébe, ha rémületükben elragadták
volna a szekeret, de a gyula testét sehol nem lelték.
Egy törött kart láttam el éppen, amikor vonulásunk második
napjának reggelén Réka a kezes Gyöngyös nyergében hozzám
rúgtatott.
 – Siess! Az apád kíván látni – vetette oda, és máris fordult.
Az apám csak nagy ritkán tért magához, többnyire
pergamenszínű, borostás arccal feküdt a telega mélyén, a
szalmára terített medvebőrön egy fölébe eszkábált sátortető
árnyékában. Hat nehéz és számtalan kisebb sebet kapott, de a
vérveszteség volt igazán veszélyes.
Ezen a napon most tért először eszméletére, és tisztán érthető
hangon felidézte azt a rettentő éjszakát
– A sültek alól egyszerre vonták ki a kardokat, s az asztalra
felugorván vágni kezdtek minket. Kurszánt hárman is… Odin
elégedett lesz velem, fiam. Védtem a mieinket, és vágtam a
bajorból épp eleget ahhoz, hogy legyen, aki szolgál odafönt.
Hitszegő, álnok fattyú mind! Luitpold pedig a legrosszabb az
összes közül. Pillanattal előtte, hogy a saroglyákon behozták a
sültet, áldomást ivott Kurszánnal, és az enyémnek is –
nekicsapta a kupát, ahogy ők teszik… Vigyorgott az a kis
disznószeme… Hát, már tudom, miért. Az asszonyod igazi
tudós látó.
– A nagyfejedelemnek majd elmondasz mindent, apám.
Vannak fájdalmaid? Az utolsó csipet port is neked adom, ha
esetleg…
– Hagyd az arra inkább érdemeseknek, Harfarge – mondta ő,
gyermekkorom nevén szólítva. – Nem fáj nekem semmim, csak
álmos vagyok. Hanem annak a Luitpoldnak… ontsátok ki a
belét, hamarost. És még valakinek. Beszéld meg Keláddal, fiam,
hogy az Ibrahim nevű szaracén kalmárt kerítsék elő a föld alól is.
Mert őt küldte a bajor, hogy elaltassa a gyanakvásunkat.
Lakoljon meg a hazugságért, mielőtt elhagyná a szállásainkat.
 Körülpillantott, és a könyökére akart támaszkodni, de nem
volt benne elég erő.
– A kardomat keresem, fiam. Azt az egyenest, a normann
kardot.
Előhúztam a becses fegyvert a saroglyából, és kitakargattam
a bíborszín brokátcsíkból.
– Úgy vélem, hogy nálam lesz a legjobb helye – hunyorított,
mintha csak azt mondaná: ugyan, fiam, oda se ezeknek a
sebeknek. Hazatérvén a hold negyede sem telik el, és űzzük
erdőn-mezőn a szarvast, te meg én…
Tudtam jól, minek neki az a kard. És tudta az asszonyom is,
aki szótlanul lovagolt a telega mellett.
Keládhoz indultam, és elmondtam apám üzenetét. Az
ezredes azonnal intézkedett: bárki látja Ibrahimot, azon
nyomban megölheti, de a fejét gyömöszölje zsákba, és vigye a
nagyfejedelemhez.
– Ha az apám elér a végső kapuig, leválnék a hadról –
mondtam.
– Azt már nem – hangzott Kelád kemény válasza. – Gyógyító
javas nélkül nem maradhatnak a sebesültek. Benned van minden
bizodalmuk. Ha tehát… hm… úgy hozza Tengri akarata, akkor
megállunk mind.
Úgy hozta, még azon a napon.
A szokásos utamra indultam a sebesültekhez, amikor Réka
utánam ügetett. Ő mondta, hogy az apám lelke már odafönt
vágtat, s hogy jobbjában a kardot szorítva egyszer csak békében
elaludt.
 Ahogy egy viking harcoshoz illő. Odin isten nem látja
szívesen a Walhalla csodaszép oszlopai közt azt, aki nem
karddal a kézben hagyta ott a világot.
Esztendőkön át képtelen volt a lelkem nyugvást találni,
amiért az utolsó pillanatában nem voltam mellette.
Kelád megálljt parancsolt a vonulásnak.
– Tudom, miként temetnek az apád vérei – lépett mellém.
– Milyen messze van ide a Duna, ezredes?
– Vagy öt nyíllövésre, az erdőn túl. Füstöt láttam ott az
imént, akkor hát út is vezet oda.
– Megyek – mondtam. – Intézem a harcoshoz illő temetést.
– De nem egymagad, fiam. Figyelmezz rám, mert az én övem
nagyobb.
Valóban nem mérhettem össze magam egy ezredessel,
akinek széles és mélyre lógó fegyverövén csak úgy villogott a
sok olvasztott ezüstből mintázott díszítés.
Kelád azonnal fordította a csapatot. Egy tized előrevágtatott,
hogy felderítse a füst helyét. Nyomorult avar szállás volt,
maroknyi halásznép lakott benne. A legöregebbnek két bizánci
aranypénzát ígértem, ha segítenek tutajt építeni.
A tutajt aztán megrakták száraz szalmával és rőzsével, és az
apám testét arra helyeztük. Normann kardját a mellére fektettük,
a szemére magyar szokás szerint pénzát helyeztem, s merevedő
ujjait egyenként hajtogattam a díszes markolatra.
 Az öreg avar meg a fia szőrből font árkányt25 hurkolt a tutaj
orrára, és az egyetlen törzsből vájt bodonyban evezve lassan
húzni kezdték. Jómagam és Réka egy másikkal követtük.
Hallottam, hogy az öreg a vizek istenéhez, Begő istenasszonyhoz
fohászkodik.
Az apám, amikor a pusztai népek isteneit nekem
megtanította, azt mondta, hogy a régi szkíták imádták Begőt.
Lám, él az istenasszony egy csaknem kiirtott nép lelkében.
A Duna az esők miatt most sebesen szaladt, és elragadta
volna a lélekvesztőket, így gyorsan kellett cselekedni.
– Itt van – nyújtotta felém Réka halk szóval a taplót, az acélt
és a kovát. A bodony aljában egy kéregdarabon csakhamar tüzet
fogott a tapló.
– Eresszétek el a tutajt – parancsoltam a két avarnak, akik
sejtették már, mit keres kezemben a nyílvessző, s annak
furatában a füstölgő, száraz kenderkóc.
A tutaj lassan távolodott, fordult az örvényben, és a folyó
közepe felé tartott.
Az égő vessző bevágott a száraz szalmába, és lángra
lobbantotta, aztán tüzet fogott a rozsé is. A sűrű fekete füstöt
felkapta a szél.
– Odiiiiin! Nyittasd Walhalla palotád kapuját! Nagy harcos
érkezik!
A Duna fölé kiáltott normann szavaimat Réka és a két avar
nem értette. Az északi parton magyar vitézek vágtattak, tán Üllő

25Más néven pányva; kb. 8-14 m hosszú, korábban lószőrből és kenderből, majd csak
kenderkócból font ujjnyi vastag kötél, melynek saját anyagából vagy fémből karika
van a végén.
seregéből. Egy pillanatra megálltak, és érdeklődéssel szemlélték
a vizet. Sosem láttak még viking temetést.
Tenger nem volt a közelben, csak ez a folyó, de a hamvakat a
Duna is elviszi a sós víznek.
A parton néhány vitéz, vezetéken tartva nyergeit lovainkat,
már várt ránk. A füstfelhő szétterült a Duna felett, és egy ponton
a tutaj megállt. Az öreg avar azt mondta, van ott egy zátony, az
uszadékban akadhatott fent, s most majd felgyújtja azt is.
A csapat némán, gyászomban osztozva várakozott. Amikor a
füst és a vöröslő lángnyelvek lassan elenyésztek, indulásra
készülődtünk.
Ám akkor a kavicsos partoldalban megjelent két farkas és két
holló. Nekem olybá tűnt, hogy a zátonyt figyelték.
Farkasok és hollók!
Odin mindenkori szent követei.
Tudtam, hogy apám lelke megérkezett a Walhallába.
 HARMADIK KÖNYV

A gyász, amilyen gyorsan jön, oly hamar elenyészik. Csak az

emlékezetben marad meg, de a rettenet sötét árnyai idővel
fakulnak. De az ádáz gyűlölet, amit a magyar a bajor iránt érzett,
nem szűnt. Kurszán testét sosem találtuk meg, és ez sajdította
leginkább a magyar önérzetet. A lelke nem járhatta be a
megszabott utat, és senki nem lehetett biztos abban, hogy
békében és dicsőségben elérte Tengri birodalmát.
Új időszámítás vette kezdetét: ha régi időkről beszéltünk
eztán, általában úgy mondták a vitézek, hogy „Fischa előtt vagy
Fischa után”. Önkéntelenül kezdtünk e gyászos naptól számolni
mindent.
Keládnak igaza lett, mert egy különleges mag bizony lehullt
a földre, és belé is temetkezett, hogy szárba szökkenjen, amikor
jónak látja.
Hamarost elkövetkezett ez is: a törzsszövetségben éppolyan
földindulás történt, amilyen azon a végzetes napon, amikor
Földanya úgy döntött, megrázza az élők lába alatt birodalmát.
Elérkezett az idő, hogy újra kellett osztani a címeket és
méltóságokat. Bizonyossá vált, hogy Kurszánt hamarjában
pótolni képtelenség, mivel a gyula címére várományos urak
között túl nagy ez ügyben a nézetkülönbség. A veszekedésben
némelyek már oda ragadtatták magukat, hogy erősen
megkérdőjelezték a néhai gyula és Árpád családjának ősrégi,
hun eredetét. Azt hajtogatták, hogy aki Attila véréből való,
sosem veszhet ily álnokság útján, mert arra kiváltképp
figyelmeznek az istenek és az ősi lelkek.
Voltak, akik új vérszerződést követeltek, mások a bajorok
azonnali megrohanását és kipusztítását, ami ugyancsak jó úton
haladt, mert a Fertőtől csaknem Salzburgig elnéptelenedett a
tájék. Karantán és bajor inkább önként hagyta el a tanyáját,
semmint megvárja valamelyik portyánkat, amely – valljuk meg –
elébb-utóbb mindig megjelent. Holdak vonultak egymást
követve, teltek és fogytak, de a magyarok bosszúszomját nem
csillapította eső vagy dermesztő téli szél, ami havat hozott, és
csontrepesztő hideget.
A törzsszövetség bölcs vezérei lassanként úrrá lettek a
vérgőzös hangulaton, s kiemelkedett közülük az a Tétény
fejedelem, kinek törzséből a főbírói hivatás gyakorlói, a horkák
származtak. Letette szavát amellett, hogy a magyarnak e rettentő
veszteség után is talpon kell maradnia, de ezt nem teheti
másként, csak higgadt fejjel gondolkodó vezérek alatt.
Most kell leginkább az összefogás, az egyetértés, még akkor
is, ha néhány törzs fejedelme úgy véli, a maga uruszága a
legfontosabb, az ő fegyveres kísérete a legerősebb, így neki több
joga van bárkinél arra, hogy megszabja, mit tegyen a magyar az
ellenséggel, mikor mely irányba vágtasson hadakozni vagy
portyára.
Mert ha így történne – jól látták ezt az öregek –, a
törzsszövetség szép lassan felmorzsolná önnön erejét, s azt az
összefogást verné széjjel, ami miatt Európa-szerte félik a
magyart.
Árpád bölcs döntést hozott: rokona, Tétény vezér, akinek
ereiben perzsa elődöktől kapott vér is csörgedezett – volt idő,
hogy családja a kazár függés során Izráel népének hitével is
megbarátkozott –, vegye át a gyula méltóságát. Kazária a
magyarok szemével nézve már a múlté, és amint a kagántól
kényszeríttetve felvették némelyek, akként le is rázták Izráel
hitét.
De Tétény, amilyen bölcs, annyira idős volt már, ezért a
nyugati és a délkeleti gyepűn más és más vezér igazgatta a
hadba ugrasztható vitézek sorsát, és a horka címe sem
maradhatott egyetlen kézben.
A nagyfejedelem évei se szálltak visszafelé, de idős fejjel
mégis úgy döntött, akkor tesz a magyarral jót, ha rendet rak a
törzsek között. Ehhez az kellett, hogy elébb megerősítse a
nagyfejedelmi család és négy fia hatalmát. Olybá tűnt, hogy a
kazár függésben megcsontosodott kettős fejedelemség ideje
végérvényesen leáldozik, de erről egyelőre csak a táltosok rendje
pusmogott. Az apám valaha azt mondta, hogy a táltosok a szent
fejedelem, a kende hatalma miatt mindig is megtépázva érezték
a magukét.
A szemem előtt alakult át a magyarság szállásvidékeinek
rendje.
A nagyfejedelem úgy döntött, hogy Kurszán nemzetségeit
Tétény törzsébe olvasztja, s így törzsi nevük, a Tarján, lassan
halványulni kezdett. Hatalmas területet birtokol most Tétény,
akinek Tisza menti és erdélyi szállásvidékeit más kapta meg, bár
maradtak ott is rokonai, és szállásaikon Kaplony nemzetségfő
kemény fegyelmet követelt, akárcsak a másik kettő, Etele és
Csikó.
A Dunától a nyugati hegyek lábáig, és végig a Balatin
mentén, ahol a magyarnak alkalmas a föld a legeltetéshez, a
jószág tereléséhez, és a kalmárutak összefutnak, a szláv és avar
településeket kerítve s egymástól elzárva ma már Tétény
szállásai sorjáznak.
Az ő családjába tartozik az a Káli és Bogát, a két fiatalabb
horka, akikről még sok szót ejtek. A nagyfejedelem és Tétény
vérségi kötelékei ezernyi szállal kapcsolódnak, Bogát legjobb
barátja mindig is Tarhos volt, de alacsonyabb szinteken is
egymásba kapaszkodik a rokon vér, amitől úgy érzem jómagam
is, hogy erősebbek vagyunk.
A kékkendek – vagy ahogy más magyarok hívják őket: az égi
türkök – sorsa sem alakult könnyen. Néhány törzsben ma is őket
hibáztatják, s úgy vélik, képtelenek voltak urukra ügyelni,
miattuk veszett el Kurszán és megannyi magas méltóság. Jobb is,
hogy egyelőre ez a tisztességes, nagy harci tapasztalattal bíró,
halált megvető bátorsággal verekedő, néhai khorezmi-káliz
lázadó sereg minden törzstől távol, a nyugati végeken teljesíti
tovább nehéz szolgálatát.
Ők azonban tudják, mit tettek. Ahogyan azt is, hogy nem
hibáztak, és lándzsás lobogójuk csúcsán továbbra is büszkén
csilloghat a szarvas.

☒☒☒
 Apám halálát követően nem akadt hozzá mérhető
műveltségű, világlátott tanácsadó, és ha lett volna, csakis a
nagyfejedelem mellett szolgálhatott volna. Sokáig úgy tűnt, hogy
az én tudásomra, amit tőle örökül kaptam, immáron nem tart
igényt senki, de tévedtem.
Él ugyanis egy türk vérből született fejedelemfi, akinek ősei
több nemzedéken át szolgálták a kazár kagánt, és akik a
birodalom belháborújának idején – a kazárról leválva – Almos
nagyfejedelem és későbbi kündü törzséhez húztak. Ő Káli, és
mivel Tétény úr felvette a gyula méltóságát, a Dunántúl északi
és nyugati végein a horka tisztségét eztán Káli tölti be Bogáttal,
de egymástól függetlenül. Bogát az, aki a kékkendekre ügyel, és
a parancs szerint háborúban ő lenne a vezérük.
Pár esztendővel vagyok csak idősebb Kálinál, vagyis
mindketten a húszas éveinket tiporjuk. Téli szállása a Balatin
mentén húzódik, egy tágasan elnyúló völgyben, aminek nyugati
kijáratát kalpag formájú, süveg alakú hegyek őrzik, s a Balatintól
egy hosszú, lankás vonulat zárja el itt-ott. A nagy tó benyomul a
hegyek közé, a lábukat mossa, útvesztős, veszedelmes lápvilágot
hozva létre, amit csak a helyi szlávok, avarok és az a néhány
német ajkú telepes ismer, akik évtizedekkel előtte vették a
bátorságot, hogy Bajorhonból átköltözzenek.
A Káli által birtokba vett medencében ménest és jó kövér
gulyákat nevel a magyar, és a horka nemzetsége által birtokolt
jószág száma mellett eltörpül a szlávoké és a germán töredékeké.
Amikor elgondoltam, hogy családommal a kékkendeket
követve a nyugati gyepű mellé költözöm, Káli azt mondta,
tegyek le erről, és maga mellé vett, mondván, neki is kell a jó
gyógyító.
Hogy honnan a barátságunk?
Rögtön a Fischa menti véres történéseket követő télen esett,
hogy Káli és néhányan a jégre lovagoltak, és a Balatinba
szakadtak. Kihúztam a horkát, sőt még a lova is megmenekült,
miközben én csaknem ottvesztem a jéghideg vízben, ő pedig
élethosszra szóló andaságot fogadott velem. Attól a naptól a
testvérének tekintett, a családomat pedig a tulajdon rokonsága
részének.
Éjszakába nyúló beszélgetésekbe bonyolódtunk, csak mi
ketten, mert Káli amúgy meglehetősen magának való. Sok
mindenben nem értett egyet velem, de abban igen, hogy
mindketten ádázul gyűlöljük a bajor Luitpoldot. Nem volt nap
Tengri kék ege alatt, hogy ne gondoltam volna rá, és ezerszer is
elterveztem a halálát, ám ez még váratott magára.
Luitpold, úgy véltem akkor, azért nem kerül elébem, mert a
pokolnak sem kell, ahova kétségtelenül eljuttatnám, s kíséretül
kapná ama Ivreai Guidót.
De Tengri valahogy nem akarta, hogy a tervemhez
közelítsek.
Pedig Fischa után szerettem volna egy tartaléksereggel
Itáliába vágtatni, Bogátot és Tarhost követve, akik a Berengár
királlyal történt megegyezés szerint a provance-i III. Lajos király
ellen újabb tíz mérő ezüstért hadakoztak. Pusztították Lajos
birtokait, szétverték seregét, sőt még Bergamo városának falait is
megpróbálták bevenni, így Lajos – egyéb választása nem lévén –
kénytelen volt lóhalálában elmenekülni Itáliából. A következő
esztendőben nagy győzelmi tervekkel visszatért ugyan, ám
Verona mellett Berengár kezére került, aki megvakítatta.
Mikor e hírrel megjöttek a vitézek, Réka elfehéredett, és
emlékeztetett egy régi álmára: Veronát látta benne, Berengárt és
egy véres arcú, díszes öltözetű fiatal férfit, akinek csak az üres
szemgödrei voltak.
Az asszonyom Fischa után nagyon megváltozott. Szótlanná
lett, magába fordult, néha csak meredt maga elé, és kezében
megállt a munka.
Tudtam, hogy mi bántja, de ő sosem beszélt róla, hiába
kérdeztem. Ha kalmár érkezett, töviről hegyire kikérdezte, merre
járt, mikor megy Regensburgba vagy Itáliába, és ismeri-e Guido
grófot. A kalmár, már ha itáliai volt, örömmel beszélgetett
asszonyommal az anyanyelvén, és megesett, hogy megkérte
Rékát, tolmácsoljon, ha nyélbe kellett ütni valami jobb üzletet.
Rosszul esett, hogy egyre kevesebbet törődik a
gyermekekkel. Néha olyan volt, mint egy alvajáró. Nyári
éjszakákon felkelt, kiült a jurta elé, s csak bámult a csillagokba.
Még az is előfordult, hogy eloldozta a cölöphöz kötött lovat, és
csak úgy, szőrén ülve meg, éjnek évadján elvágtatott valamerre.
Ekkor kezdett terjedni, hogy a rossz lelkekkel cimborál, de
aki ilyesmit állított, annak bevertem a képét.
Egyszer utánaeredtem, és láttam, hogy a Rába-parti nyári
szálláson, ahol egy patak siet az örökké sáros folyóba, kialakított
magának egy szent helyet. A partfalban jókora szikla lapult,
amely mintha függött volna a karvastagságú gyökereken.
Valamikor tán a Rába görgette oda, de a víz mélyebbre mosta a
medret.
 Réka a szikla mögötti mélyedésbe apró szobrokat helyezett,
de nem tudhattam, csak feltételeztem, hogy az apja és a néhai
Jurmati vitézek szellemeihez könyörgött, amikor az áldozati ételt
és italt elébük helyezte.
Csak abban voltam biztos, hogy mindezt az elveszett fia
miatt teszi. Tudtam, mindent el fog követni, hogy
visszaszerezze, csak azt nem, hogy milyen módon tervezi.
Aztán egy alkalommal, amikor csak ketten maradtunk a
jurtában, az ölembe hajtotta a fejét, és azt mondta:
– Gondolkodtam, Széphajú. Talán a fiamnak jobb dolga van
a bajornál. Ha valóban főúri vérből valónak tartják, és Guido
ügyel rá, akkor megkap mindent, és jó élete lesz. De… éppen
ezért kell onnan kihozni, bármi áron.
– Nem egészen értelek – mondtam. – Ha egyszer azt
mondod, hogy ott jó dolga lehet…
– Láttad-e a kis Kücsümöt?
– Hogyne. Ügyesebb, mint a hasonló korúak. Jól lovagol, jó
céllövő. Büszke vagyok rá.
– Maholnap férfivá érik mind a két fiam – tagolta élesen az
utolsó szavakat. – Kücsüm megkapja a fegyverövet, már alig
várja. De láttam Itáliában, hogy megy ez. Ugyanúgy megtanítják
fegyverrel bánni a fiúkat, és egy főúri vérből valónak kiváltképp
kötelessége csatába vonulni. Nem akarom, hogy egy nap arra
ébredjünk, hogy a fiam a testvére ellen indul csatába.
Nem mondtam Rékának, hogy ez nekem már jóval elébb
eszembe jutott.
A NYÚL ÉVÉNEK (KR. U. 907.) ELSŐ HOLDJA
KÁLI HORKA TÉLI SZÁLLÁSVIDÉKE A BALATIN MENTÉN

A Tigris évében már nem nagyon éreztem szükségét a

verekedésnek.
Indult ugyan sereg északnyugatnak, a dalemincek
megsegítésére, mivel e szláv törzs éppen a szászok ellenében
kérte fegyvereinket. A dalemincek megmenekültek, a szászok
pedig kemény leckét kaptak abból, milyen a magyar
könnyűlovas hadsereg, ha egyszer igazán forgolódni kezd.
Nem mentem, már csak azért sem, mert mindenem megvolt,
amire szükségünk lehetett, s mert szép családra kellett
ügyelnem. Három gyerek, kettő a sajátom, meg egy kisleány
lakott asszonyomon és rajtam kívül a jurtában, mert a néma
Kerecse, akit már férfivá avattak évekkel előtte, s megkapta
fegyvereit, külön sátrat épített magának a mienk mellé.
De Kerecse mégsem ment csatába, mert nem kellett senkinek.
Azt mondták a tizedesek, hogy késve teljesíti a parancsot,
nem figyel eléggé, hajlamos elmélázni egy cikkanó fecskén.
Megtanítottam az íjjal bánni, egyenes, nyugati karddal vívni, a
pajzsot használni, és valamennyire el is sajátította, de valami
beárnyékolta egész mivoltát, ami egy magyar vitéz esetében
szinte nevetséges: Kerecse, bármily hihetetlen, de félt a lovaktól.
No nem éppen alap nélkül. Mint minden fiú, ő is kivette
részét a csikók gondozásából és neveléséből, segédkezett, amikor
herélték az arra kiválogatott állatokat, ám egy földre fektetett,
leszorított csikó lábáról elszabadult a hurok, és az állat alaposan
combon rúgta. Két holdon át húzta a lábát, bár csontja nem tört,
de attól a naptól észrevettem, hogy inkább gyalog baktat, mint
hogy nyeregbe üljön.
A leányok persze kinevették. Meg aztán tizenhét volt már, és
ugyancsak serkedt a bajusza, de mégsem törhette a fejét azon, kit
kér meg mátkának, mert egy némával senki nem köti össze
szívesen az életét. Ráadásul Kömlőd táltos az egész közösség
előtt kinyilvánította, hogy Kerecsének hiába van büszke magyar
neve, mégiscsak itáliai, és egy ottani rossz szellem okozza a
némaságát, ezért Kömlőd nem ismerheti kiűzésének fortélyait.
Nézegette ugyan Kerecsét, akiről annyit tudott, hogy
tízesztendős koráig éppúgy beszélt, mint bárki más, és arra
gondolhatott, tán táltosnak vagy legalább garaboncnak való az
ilyen. Ám Kerecse undorodott a táltostól, amivel csaknem
magára haragította az egész szállást, és kézjelekkel magyarázta
el nekem, hogy inkább fölköti magát, de semmiért nem költözne
Kömlőd büdös sátrába, de még a környékére sem, hogy
eltanuljon valamit az ő különös mesterségéből.
Megsajnáltam fogadott fiamat, akit magam kényszerítettem
idegen nép közé, idegen szállásra, idegen tűz mellé, s akit
jobbára úgyis inkább az öcsémnek tartottam. Elhatároztam, hogy
tanítgatom, magyarázok neki, és mellette megpróbálom
kideríteni, miféle munkát végezhetne az egész közösség
hasznára.
Lehetne tán solymász, hiszen van hozzá érzéke. Vagy
megtaníthatnám a betűvetésre, és segíthetne nekem a krónikát
körmölni.
 Igazából egyikre sem volt kíváncsi, hiába volt ügyes keze,
gyors észjárása.
És láss csodát: Tengri óhaja volt-e, netán a keresztény Istené,
hiszen gyaníthatóan megkeresztelték őt még odahaza – ezt már
meg nem tudhatom –, de a legügyesebb nyílhegykészítő vált
belőle alig egyetlen hold alatt. A vasverő, aki maga mellé vette,
hallgatag szláv ember volt, így aztán jól kijöttek egymással.
A hajdanvolt kis Porszem, aki már a nyolcadik évébe lépett,
és büszkén viselte a Kücsüm nevet Réka apja után, olyan volt,
akár egy vasgyúró. Értett a lóhoz, és bárkit földhöz teremtett a
hasonló korúak közül. Kiválóan úszott, ügyesen hajította célba a
könnyű kelevézt, és egyre erősebb íjakat követelt magának.
A véremből való első fiam, Kavicska, még csak négy volt, és
várta a felnőtt nevét nagyon. De biztosabban ült apró lovacskája
hátán, mint némely vitéz, s a ló nyakába kapaszkodva képes volt
átúsztatni a szeszélyes Rábát. Belőle is kemény harcos lesz, ezt
rögvest láttam.
A legkisebb, Tüske, aki Kurszán és az apám halála évének
tizenkettedik holdja elején, a téli zimankóban jött világra, alig
egy holddal számlált többet két esztendőnél. Ő hasonlított rám
leginkább. Éreztem, hogy a szellemvilágból segítik őt, s evégből
aligha eshet baja. Tán a Fischa mentén vetettek szemet rá a jó
szellemek, akik épp akkor szabadultak ki a megölt magyar
vitézekből.
Leánykám, akit legvégül említek – mert a leány azért csak
nem gyerek –, ötesztendősen elhagyta a Fenyőtű nevet, és Réka
kívánságára Ilknur lett, ami türk nyelven annyit tesz: Az Első
Fény. Ő a mi szemünk fénye.
 Tengrinek hála, héttagú családomat elkerülte a betegség, a
rontás és az örökké aljas gondolatokkal ólálkodó Ármány se
szimatolt a gödörházunk és jurtánk körül. A jószág gyarapodott,
ménesemben szebbnél szebb csikók látták meg Tengri kék egét,
és nem szűkölködtünk télidőn.
Én pedig tettem, amire az apám tanított: gyógyítottam, s a
fiaimat harcra neveltem.
Jó volt látni, hogyan pezseg az élet a családban, miként
okosodnak, erősödnek a gyermekek, s szépül egyre a kis Ilknur
leányom. Csak Réka volt kivétel. Mintha szellem szállta volna
meg, olyasféle lény, aki nem bántja, de nem is sarkallja nevetésre
soha. Aki azért él benne, mert valamire rá akarja venni őt.
S amikor a táltosnak beszéltem erről, csak bólintott, s azt
mondta, jól gondolom.

☒☒☒

Történt, hogy az esztendő első holdjának végén kalmárok

érkeztek Káli téli szállására. Szokatlan időben jöttek, mert a tél
még ugyancsak csikorgatta a fogait, a tavasznak híre-hamva sem
volt, de a kisszámú karavánnak mégis sietős lehetett a dolga.
Előtte egy holddal még kegyetlen fagy dermesztette a Balatin
vidékét, s éjszaka csilingelt, durrogott a tavalyi nád mögött a
jégmező. De hó csak kevés esett, így a kalmárok útjait nem tette
láthatatlanná, és a haramiáknak – akiket Káli harcosai, nagy
szorgalommal, akár a dúvadat, úgy irtottak – szintúgy elment a
kedvük attól, hogy nyeregben fagyjanak csonttá.
 Talán ezért mertek a váratlan vendégeink útra kelni,
vélekedtem, aztán hamar megtudtam, hogy véresen komoly
okuk volt rá.
– Gyere, figyelj és tolmácsolj – mondta Káli, akinek hívását,
andaság ide vagy oda, én mindig parancsként fogadtam. – Jól
látom, hogy neked sem tetszik valami a kalmárok körül? Majd
ketten kibogozzuk, Táltosfia.
– Hogy kifejezetten téged kerestek, az sok mindent elmond –
fejtegettem. – Magam is látom, hogy valójában nem kalmárok,
mert a málha, amit magukkal cipelnek, csak arra jó, hogy a
figyelmet elaltassák. Fontos dologban járhatnak.
– Ami egyben lehet kelepce is – figyelmeztetett a horka. –
Fischa után a nyugatiakról én már képes vagyok bármit elhinni.
Mit javasolsz, testvér?
– Vendégeld meg őket, testvéruram – javasoltam. – Sok
mindent megtanultam az apámtól, és remélem, hogy hasznodra
leszek. Kifaggatjuk a kalmárokat, már ha valóban azok, és erre
számtalan mód létezik.
– Át akarnak kelni a Balatin jegén a déli partra, ahol a régiek
hadi útja fekszik. Az már Botond és Szabolcs uruszága, de
nekem mégis úgy tűnik, hogy inkább a nagyfejedelemhez
készülnek, csak nem mondják. Mintha árulástól tartanának.
Készülőben van valami, ezt orrontom, és hátha éppen tőlük
tudjuk meg. Az asszonyodnak te mondtad, hogy álljon velük
szóba?
– Hm? Dehogy mondtam – ráztam a fejem. – Ha tudnám,
Rékát akkor se tarthatnám vissza. Fischa óta minden kalmárnál a
bajorról érdeklődik. Tudakolja, kit ismernek, milyen ez vagy
amaz a város, melyik gróf kinek a barátja, lekötelezettje és miért.
Ő is készül valamire, és nem nehéz kitalálni, mi az.
– Ha az én fiamat vette volna el az a lombard, haddal
megyek neki – morogta Káli. – Vigyázz az asszonyodra, nehogy
bajt keverjen. Néha olyan érzésem van, hogy megbomlott az
elméje, mert valami rossz szellem beléköltözött. A feleségem is
ezt mondja, pedig tudod, mennyire szereti.
Ez igaz volt. Káli feleségének nem sokkal szülés után elapadt
a teje, és az életerős kisfiú egyre fogyott, majdnem elhagyta ezt a
világot. A mi fiacskánk, a kis Tüske, előtte három holddal
született, és Réka szoptatta Káli gyermekét.
Tengri előtt bizonnyal kedves volt ez az áldozathozatal, ami
sosem volt ritkaság a magyarok között. Egy népnél, amelyre ezer
veszedelem les, az emberélet mind közül a legszentebb. Csak
Káli és jómagam tudtuk, hogy ha a kisfiú felnő és megkapja a
felnőtt nevét, Bulcsúnak hívják majd. De ma még ki nem
ejthettük a szánkon, mert egy épp arra kószáló ártó szellem
felkapta volna, és álnok varázslást űzött volna a névvel.
A horka azt mondta, megadja a módját a vendéglátásnak, de
ismertem már annyira, hogy tudjam, más rejlik e hajlandóság
mögött.
A szállás szolganépe kora reggeltől tüsténkedett. Káli
fegyveres kísérete óvta a vendégeket, akiket három napig senki
nem abajgatott a pusztai vendégjog szerint, akkor sem, ha semmi
közük a kalmárokhoz.
Nem kérdezik, ki fia-borja, honnan jött, és minek. Ehet-ihat,
amennyi belé fér, és kérhet mindent, ami teljesíthető. Lopnia
persze nem szabad, és szemet vetni se ildomos leányra-
asszonyra. Ha megpróbálja, meglehet, az volt az utolsó nap,
hogy Tengri egét látta. Meg kell büntetni, ha megsérti a
törvényeket vagy a szellemvilágot, mert utóbbiakat
meglehetősen könnyű.
Nem sok külhoni tudja, hogy a küszöb alatt is laknak, és ha
ráhág, az a legdurvább sértésnek számít, amit a ház ura
leginkább alapos veréssel vagy korbáccsal torol meg. Ahogy a
ruhára pattanó szikrát is csak lerázhatja, hozzá nem érhet, rá
nem csaphat, hiszen nem más az, mint viharos jókedvében
táncoló szellemős, aki kissé sokat szippantott a tűzbe löttyentett
bor illatából, ezért keverte össze a jurta füstlyukát a vendég
kaftánjával.
Egy máskülönben birkatürelmű családfő a szemem láttára
verte ki két metszőfogát egy bolgárföldi szaracén kalmárnak,
akivel éppen előtte kötött kiváló jó üzletet, mert az –
megrészegülvén a tulajdon borától – megfeledkezett a
tisztességről, és akkurátusan a tűzbe köpött.
Három nap alatt sok minden történhet, de kitelhet a becsület
is. A negyediken aztán fordul a kocka: legjobb, ha hajnalban már
szedi a sátorfát, hiszen minutummal sem maradhat a vendég
tovább, mert egykettőre kint találja a szűrét, vendégjoggal való
visszaélés okán. Az eredeti hazugság is más színt ölt, és
ugyancsak érdekelni kezdi a vendéglátót, kiféle, miféle az illető.
Ha pedig a közösség úgy dönt, hogy kárára lehet… – nos,
ilyenkor bármi előfordulhat, s rosszabb esetben jóllakhatnak a
rókák és a hollók.
Káli úgy tervezte, hogy ezen a jeges, mégis napsütéses
délutánon, amikor a fákról és a tetőkről aláereszkedett
jégcsapokon bukfencet vetett a szikrázó napsugár, ámde Napapa
még nem mutatta meg az erejét, fényesen megvendégeli a
kalmárokat.
A legnagyobb berenaház – amit régen egy sok lelket
számláló szláv család lakott – döngölt földjét nemezlapokkal
borították, és a falakra drága keleti szőnyegeket terítettek. A
szolgálók ölszámra hordták be az ülőpárnákat, és az egész
szállást betöltötte a különleges étkek illata.
A nyolc vendég már odabent üldögélt a párnákon, maga alá
húzott lábbal, a Balatin melléki fűszeres bort iszogatva, élvezve a
középen izzó tűz melegét, amikor a szolgák beegyensúlyoztak a
jókora ezüsttálakkal és a boroskancsókkal.
Egy villanásra eszembe jutott a gyászos nap, amikor rengett
a föld a nagy gyalázatra…
Télidőn főleg a halételek járták, és halban bővelkedett Káli
szállás-vidéke. Előhúzták azt még a jég alól is a mesterségüket
jól értő szláv halászok, s megdermedni se hagyták a hidegben,
máris a konyhára került.
Az egyik ezüsttálról, melyre domború leveleket és szőlőindát
kalapált az ügyes míves, citrom- és mézillatú baligány26
ínycsiklandó illata áradt. Az asszonyok a ledarált süllőből helyre
kis rudakat gyúrtak, melyek párolva, mézzel leöntve sorjáztak a
savanyúkáposzta-ágyon. Mindezt a harcsa sült szeletkéi
körítették aszalt szilvával, és Káli főszakácsa nem sajnálta a
tálról az ősszel szaracén kalmároktól vásárolt, féltve őrzött,
szárított datolyát sem.

26 Párolt, darált hal összedolgozva különböző alapanyagokkal.

 Egy másikon bélbe töltött csukakötöny párolgott, és a
citromos, tejfölös tündérfűmártás illata átlengett a házon.
Fokhagymás bárány- és marhasütény, szarvasbélszín
terpeszkedett a következő tálon, ami oly súlyos volt, hogy két
izmos szolga cipelte.
A harmadikon kecsege- és pontyfüstölények váltogatták
egymást, s mindehhez fehérbor járult. Egy dúsgazdag magyar
konyhájának hivalkodó téli remekművei ingerelték az ámuló s
feltehetően napok óta nélkülöző vendégek szemét és orrát.
S akinek a tömérdek fogás kipróbálása után még mindig
ehetnékje volt, belakhatott az akácméz, pörkölt árpa és itáliai
mogyoró keverékével töltött, kemencében sütött almából,
amelyről minden gyerek tudta, hogy a tündérek eledele.
Káli voltaképpen arra várt, hogy a bor oldja a nyelvet, és ez
meg is történt, bár aki később leült a horka mellé, színjózannak
tűnt. Káli azonnal tudatta velem, hogy telepedjem mellé,
figyeljek, s ha kell, tolmácsoljak.
A férfi negyven elmúlhatott már, és halk szavakkal
elmondta, hogy ő nem kalmár, se nem utazó, hanem pap. A
horka ezt könnyed fejbólintással nyugtázta, és még akkor sem
mutatott különösebb érdeklődést, amikor az illető hozzátette:
természetesen nyugati keresztény.
– Máshol kellene beszélnünk, uram – mondta a pap szláv-
bajor vegyes nyelvet használva, s láttam, hogy mennyire
izgatott.
Káli eltávozott azzal, hogy fertályóra múltán a papot – aki
szaracén kaftánt viselt, de inge alatt keresztet hordott – ültessem
nyeregbe, és lovagoljak el vele a szállás balszárnya felé, ahol a
szláv ínek laknak a jobb módban élő avarok szomszédságában.
A pap mondja azt a társainak, hogy kedve szottyant
meglátogatni keresztény testvéreit.
Erősen szürkült, amikor elindultunk. A pap azt mondta,
görögül is tud, és ezt örömmel vettem. Valóban jól és szabatosan
fogalmazott, és nagyon művelt ember volt. Azt mondtam, hogy
egy ilyen okos papnak legalábbis püspöki süveg járna, de ő csak
legyintett, mondván, hogy nem tör ilyen babérokra.
– Másoló vagyok, uram, egyszerű Isten szolgája. Látod, a
nyeregben is gyengécskén, mondhatni ügyetlenül ülök. De
fontos híreket hozok, ezért nem rettentett a tél.
Káli szinte a semmiből toppant elénk, és eztán úgy
tárgyaltunk mi hárman a csikorgó fagyban, minden gödörháztól
és jurtától távol, ahogy a magyar szokott: lóháton, a lovak fejét a
kör közepének fordítva. A pap az ingéből előhúzott egy durva
vászonba csavart, zsinórral átkötött pergamentekercset.
– Ez egy levél, amit saját kezűleg másoltam – mutatta. –
Ismeritek-e a latin írást?
Ismerem, mondtam, de latinul alig valamit tudok. A pap azt
mondta, fejből tudja, és görögre fordítja az írást, amit eredetileg
maga a bajor Hatto érsek, a régens diktált le egy szerzetesnek, a
király, Gyermek Lajos nevében.
Még az addiginál is csendesebben folytatta, és lassan tagolt,
szépen ejtett görög szavait Káli is jól értette. Az erős
szürkületben is láttam, miként változik az arca.
Amikor a pap befejezte, a horka csak egyet kérdezett:
– Mikor?
 – Még az idén. A nyáridő a legalkalmasabb a csatára – felelte
a pap.
– Igazat mondtál? Ha nem, még megmondhatod. Valóban az
a célotok, hogy a teljes magyarságot megsemmisítsétek?
– A „decretum” azt jelenti: elrendeljük. Az „ugros eliminandos
esse” latinul annyit tesz, hogy megsemmisítendőnek ítélt
benneteket Gyermek Lajos király, uram. Láttam a pecsétjét.
Titokban másoltam le a levelet, és társaimmal szövetkeztem,
hogy eljuttassam Árpád nagyfejedelemhez.
– Tehát közületek senki nem kalmár – jegyezte meg Káli, és a
pap megrázta a fejét. – Egyáltalán, miért teszitek? Ha kiderül, a
fejetekkel feleltek. Még a papok is halhatnak kínhalált, ha rátok
kenik az eretnekség meg az ördöggel való cimborálás vádját.
– Emberiességből és krisztusi szeretetből, uram. Krisztus
előtt mindenki egyforma, és csak a végső megmérettetésnél dől
el, kinek mi légyen a büntetése. Egyetlen nép se irthat ki egy
másikat büntetlenül, mi így hisszük. De tévedsz, mert akik most
is odakint vigyázzák a málhát, ők valóban kalmárok, és nem is
akartak tavasz előtt útra kelni. Jó üzletet ígértünk nekik, bár nem
tudjuk, miként váltjuk valóra. Arra gondoltunk, hogy talán majd
a nagyfejedelem… amiért figyelmeztetjük…
– Értem, pap. Bajorországban és a római pápa szemében,
amit most tesztek, az bőven árulás – jegyezte meg Káli, a pap
folyton változó arcjátékát vizslatva. – És miért hinnék neked?
– Ha nem hiszel, felejts el mindent, és holnap
továbbmegyünk a nagyfejedelemhez. A Duna mellékét követtük
volna, de a régi római erődnél észrevettük, hogy szimatolgatnak
utánunk. Luitpold kémei lehetnek.
 – Az a bajor kutya a közelben van? – kaptam fel a fejem a
hírre, de Káli egy kézmozdulattal nyugalomra intett.
A pap azt felelte, hogy gyűlöletem tárgya a telet
Regensburgban töltve épp a velünk megvívandó végső csatát
tervezi a főpapokkal és Hatto érsekkel.
– A kémei régóta járják a magyar szállásokat, főleg
kalmárként, egyszerű embernek mutatva magukat – folytatta a
pap. – Mindezt azért mondtam el, mert te, uram – intézte a
szavait Kálihoz –, tekintéllyel bírsz. Ha minket valami baj érne
holnap, vagy nem érkeznénk meg a nagyfejedelemhez, tudd,
hogy mi készül.
– Mégis miben reménykedsz, keresztény Isten szolgája? Mit
akarsz elérni?
– Hogy ti, uram, ajánljatok tárgyalást Gyermek Lajosnak.
Kerüljétek a vérontást. Nagy ez a föld, mindenki megférhet rajta
békében. Krisztus nem azt prédikálta, hogy a népek irtsák ki
egymást, hanem hogy megbocsássanak a vétkesnek.
– Hát akkor rosszul tanulták meg a tieid a krisztusi
intelmeket – morogta Káli. – Látjuk, hogyan megy ez nyugaton,
keleten, mindenütt. Mondd csak, te pap, minek vélsz minket?
Mit tartasz felőlünk?
A pap – kételkedtem kissé, hogy az – tanácstalanul,
megütközve bámult ránk.
– Uram, ti megvendégeltetek, jól tartottatok minket, ahogy
azt a pusztai törvények kötelességgé teszik a magyarnak.
– Állj meg! – szakította félbe Káli. – Tudod te jól, mit
kérdeztem az imént. Minek véltek minket, pontosabban: kinek?
Erre felelj.
 A pap nagyot nyelt, de folytatta:
– Mindenki tudja, hogy ti ama hun Attilával és az avarokkal,
akiket mi vangarnak mondunk, rokonok vagytok. Egy tőről
fakad a három nép, még ha e gyökerek nagyon mélyen
találhatók is, némelyek így mondják közületek. Hogy mit vél
felőletek a Nyugat, uram? A személyeddel kapcsolatban érzett
tisztelet tiltja, hogy szó szerint ismételjem, amit odahaza nálunk
minden vasárnap a templomokban prédikálnak. Titeket, uram,
Attila és Baján utódainak vélnek, és azt beszélik, úgy is kell
eljárni veletek, ahogy velük.
– Attilát megmérgezték az esküvője napján, Baján kagán
avarjait meg csaknem egy szálig kiirtották a frankok. Ezen töri a
fejét a Nyugat?
Káli átható tekintettel szemlélte a papot, aki zavarában csak
makogott.
– Tehát igazam van, barátom?
Egy pillanatra még a fagyottnál is hidegebb lett a levegő. A
pap aztán bátortalanul bólintott, s a horka így folytatta:
– Ugyanazt tervezik velünk, amit Bajánnal tettek
száztizenhárom esztendeje. Tudják, hogy túl kemény ellenfél
vagyunk, igaz-é? Megismételnék azt a csatát, hogy
megsemmisítsenek minket. Hm! Eliminandos esse… – ízlelgette a
baljós latin szavakat a fiatal horka. – Kiirtandónak ítéltettünk
hát? És ha kipróbálnánk s megmérkőznénk?
A pap kétségbeesett tekintete hol rám, hol Kálira ugrott.
– Ha a gyermek király tanácsadói által tervezett csatát
elfogadjátok, tízezrek pusztulnak majd el, uram!
 – Jól van, te pap, értem én. Még ma futárt küldök előttetek a
nagyfejedelemhez, de holnap nektek is el kell indulnotok. Ki az
első köztetek?
– Én vagyok, uram.
– Rendben van. Kísérjenek-e a fegyvereseim?
– Megköszönnénk, uram…
Amikor négyszemközt maradtam Kálival, azt kérdezte:
– Mi van veled, testvér? Látom, hogy a fejed nem itt van.
Jól látta, mert nekem egészen másutt járt egy idő után az
eszem.
– Arra gondoltam, testvéruram, hogy ez a pap talán ismeri
Guidót. Megkérdezhetném tőle, tud-e valamit Réka másik fiáról.
– Egyszerre csak egyet – figyelmeztetett. – Hadd végezzenek
a dolgukkal, aztán szerét ejtjük, hogy megkérdezzük. De az
asszonyodnak addig egy szót se. Tudod, milyen, amikor elveszti
a józan eszét. Még képes lenne télvíz idején lóra kapni, és
elmenni ezekkel a papokkal Bajorföldre, vagy ahol a gyerekét
sejti. Azt mondd inkább, elhiszed-e, amit a pap állít? Nem
gyanítasz kelepcét?
– Őszintének tűnt.
– Igen, de most olybá tűnik, mintha felnagyítanák. Nem lep
meg, ha a frank nekünk jön, de hogy a gyermek király az egész
népünk kiirtását elrendelné…
– Elrendelné, ha a tanácsnokai ezt akarják, elhiheted,
testvéruram – vágom el Káli szavait. – A frank és a bajor
ellenünk mindenre képes. Arról, hogy meghódítsanak, hogy a
magyart alávetettségbe taszítsák, azért nem lehet szó, mert ők is
tudják, hogy az utolsó emberig harcolnánk. Ha maradna is
belőlünk, birodalmának örökös tűzfészke lennénk.
– Jól van – mondta Káli egyetértőn. – Ha így áll, mihamarább
a nagyfejedelemhez kell vágtatni a hírrel. Az ilyesmi nem várhat.
Mert ha ezek a nyugati disznók idén nyárig megpróbálkoznak
velünk…
– Ha gondolod, testvéruram, elmegyek magam is a futárral
ma éjjel. Csillagosnak ígérkezik, havazás se lesz.
A horka azt felelte, így lesz jó.
Hogy mégsem így történt, annak különös, jobban mondva
rémisztő oka volt.

☒☒☒

Amint a sötétség leple alatt visszaügettünk a vendégekhez,

Káli jókora gerendaháza előtt az egyik szolgálóba botlottunk.
Csaknem a lovak patája alá került a szerencsétlen szláv leányzó.
– A feleségem hív? – kérdezte Káli a lányt, és leugrott a
nyeregből. Talpa alatt roppant a fagyott jég és a kevéske hó. Ám
be sem bújt az alacsony ajtón, a válla fölött máris visszakiáltott. –
Gyere be, Kartal!
A szárat hamarjában egy lovász kezébe nyomtam – Káli háza
körül mindig várt néhány szolga a parancsokra –, és a házba
lépve a horka asszonyának ölelésében egy kuporgó alakra lettem
figyelmes.
– Réka, te vagy? Mit baj van?
– Itt van! – szinte sikoltotta e két szót, és szemében opálos,
eszelős fény csillant. A horka felesége csitította.
 – Kicsoda van itt?
– Hát ő! Ő! Guido!
Egész testében remegett. Ő, aki úgy lovagol, lő célba, vet
dárdát, mint igazi harcos, most csöppnyi erőt se mutatott.
Gyámoltalannak tűnt, akár egy riadt kis állatka.
– A magad szemével láttad? Nem tévedsz?
– Nem – szögezte le határozottan, és hozzám botorkált. –
Nem álmodtam, és nem is volt látomás, hanem ő az, a maga hús-
vér valójában. Az arca más, szakálla van, vállig ér a haja, és
kalmárnak öltözött, de azt a gyűlöletes hangját… azt nem
felejthetem el. Közelről hallottam ma, és nem egyszer.
– Mindegyik kalmárnak van szakálla – mondta Káli. –
Melyik volt az, húgom?
– Az… egyik. Olyan egyformák! De ő volt, megesküszöm,
amire csak akarjátok! Hozassátok ide, mert… mert… meg
akarom ölni!
– Ssss! Csendesebben, te – csitította Hajna, a horka asszonya.
– Elvégre mégis vendég.
– Megölnéd? – legyintett Káli. – Hiszen ebben az
állapotodban még egy bicsakot se bírnál el. Vendéget ölni pedig
nagy bűn, szigorúan meg kellene büntesselek érte.
Ennyit mondott, aztán félrevont:
– Ha nem téved az asszonyod, akkor az a pap se hazudik.
Emlékezz, azt mondta, bajor kémeket gyanított. Megkerestetem
a lombardot Töttössel.
Töttös, az egymagában élő bercel vitéz Káli legfőbb
bizalmasa volt. Ha különös odafigyelést igénylő fontos dologról
volt szó, azt a horka mindig vele intéztette. Mindent vállalt, mert
család híján a maga ura lehetett, és nem félt semmitől.
Elügetett, de jött is vissza hamarost, és így jelentett Kálinak:
– A vendégek már jól érzik magukat, a legtöbbje részeg,
némelyek meg alszanak. De az egyik azt mondta, hogy akiről
szó van, nagyuram, soha nem utazott a karavánnal. Ma látták
először, itt a szálláson, és ő kérte, hogy csatlakozhassék a további
úton. Azt állította, hogy a társait széttépték a farkasok. Nem
nagyon hisznek neki, és kémnek vélik.
– Ezt állította a pap – morogtam.
– Nem értem, miként jöhetett át a vigyázok vonalán –
tűnődött a horka mogorva képpel. – A szállásra csak úgy be nem
jöhet senki. Már a kutyák megszaggatnák. Valaki segíthette.
Most hol van?
– Az egyik kalmár azt mondta, hogy ha jól látta, elügetett
valakivel délnyugatnak, a nádas felé – mondta Töttös. – Egy
vezeték lova volt a hátasán kívül, és aki kísérte, az kistermetű
vitéz, esetleg gyerek. De hogy magyar-e vagy valamelyik
szolga… Túl sötét volt, nem láthatta jól.
Káli azonnal rendelkezett:
– Költsétek föl Keve bakót – így mondta türkül a bekét, ami
magyarul százados –, és ugrasszátok meg a családokat, most
rögvest! Meg kell találni, ki segíti azt az embert! Járjátok le a
szállást, a szolganép hajlékát is! De csak nyugodtan és csöndben,
ne keltsetek fölös riadalmat.
A horka fegyveresei elvágtattak a szélrózsa minden
irányába, és fél óra múltán jelentették, hogy a szállást nem
hagyta el senki.
 – Mindenki odahaza van, uram – tisztelgett az öreg Keve,
ujját a fövegéhez emelintve. – Vagyis hogy egy kivétellel. A javas
kisebbik fiát nem találtuk odahaza.
– A javasét? Melyikét, bakó? – bámultam rá.
– A tiedet, Táltosfia – mondta zavartan Keve. – Kücsüm nem
volt odahaza, és a néma Kerecse se tudja, hova tűnt.
– Feherára hagytam a házat – mondta elhaló hangon Réka. –
Az a rohadék eljött a… a…
– …a másik fiáért.
Ez lett volna a befejezése asszonyom kétségbeesett
mondatának, amit Káli felesége mondott ki helyette.
Hajna és egy belső szolgálólány szorosan őrizte Rékát, mert
ki akart rohanni a kegyetlen fagyba, hogy azonmód Kücsüm
után induljon, akár egymaga, egy réteg öltözékben, puha,
sarkatlan, házi nemezcsizmában.
– Hozasd a kutyákat, Töttös! – utasította a vitézt a horka. –
Én is megyek. Végigcsörtetjük a nádat a nyomokon, fölkajtatjuk
a fiadat, és ha valóban azzal az itáliaival van, hát annak kirázzuk
a mocskos lelkét. Keve bátya, te meg indulj, ülj be a vendégek
közé, és etesd-itasd őket. Nem köll tudni senkinek, hogy nekem
más dolgom támadt.
A horkát igencsak dühítette, hogy a tulajdon szállásának
közepén bajor zsoldban álló kémet kényszerül fogni.
Félszázadnyi fegyveressel indultunk a megadott irányba. A
nyomokat követve láttuk, hogy a lovak patáira a fiam
nemezpapucsot húzott. Reméltem, hogy csakis a jég miatt.
Kényszerítette-e a lombard, de ha nem, mivel vette rá, hogy
segítse?
 Hova vezettette magát éjszaka?
Miért volt annyira sürgős az út, hogy nem várhatott
hajnalig?
Ez forrt bennem az úton, no meg a mérhetetlen düh.
Éjféltájt értünk le a Balatin fagyott nádasán át oda, ahonnan
már beláttuk a hatalmas jégtükröt. Holdanyánk akkor kúszott ki
egy vaskos felhő mögül, és kísérteties fénybe vonta a vidéket.
Olyan hideg volt, hogy a pára a bajszunkra és a lovak orrára
fagyott, és a Balatin jege félrőfnyi vastagra hízott.
Csattogott-pattogott, csilingelt a jégpáncél, és parttól partig
morajlott, mintha tízezres ménes vágtatna a dermedten
szunnyadó tó mélységeiben. Ilyen időben még a Fekete Fiú se
kóborol, és a nádban alszanak a Lámpás Emberke nyaranta oly
sokszor felvillanó lángocskái.
Nemezpapucsot kaptak a lovak, és a vitézek a nyeregből
lehajolva vizslatták a késpengénél is keskenyebb réseket. Azt
mondták, elbírja ez a jég még Borongó paviai kőpalotáját is.
Nyugat felől, ahol az egyik havas oldalú szőlőtermő hegy
lába a jeget érintve megtörte a látóhatárt, apró alak közeledett a
jégen.
– Csöndet! – vezényelte Káli. Hallgatóztunk, aztán vékony
gyerekhangra lettünk figyelmesek. A gyerek a lovához beszélt,
nyugtatta, becézgette az állatot.
– A fiam – mondtam, és megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a
mellemből. – Végre! Remélem, egészségben… Tengri jó! Ha
ideér, úgy eltángálom, hogy…
– Hozzá ne nyúlj! – figyelmeztetett mosolyogva, ám komoly
hangon a horka. – Okos gyerek, ügyes is, majd elmondja
sorjában, miként esett. Ha kivered belőle a lelket, begubózik,
osztán mit sem tudsz meg tőle. Később megbüntetheted.
Különben is, mióta veri a magyar a gyerekét? Inkább örülj, hogy
megkerült.
Örültem is. Kücsüm fiam épségben és rettentően büszkén ült
a nyeregben, a legmelegebb ruháját vette föl, arra borította az
anyja subáját. A nyereg előtt keresztbe vetve, hosszú rudat
markolt.
– Óvatos a kölök – jegyezte meg Töttös. – Tőled tanulta,
Táltosfia?
Igaza volt: Kücsümnek én tanítottam, hogy a jégen hosszú
rúddal járjon, amiként a nádban is, mert bárhol beszakadhat a
jég, lecsúszik a lába a törzsről, s legyen miben megkapaszkodni.
De a tenyerem azért viszketett, amikor a gyerek fülig vörös
képpel, nagy vitézül megállt előttünk.
– Vitézek, utánam! Indulunk haza! – vezényelte Töttös,
felfogva Káli szeme villanását, ami azt jelentette, hogy itt ettől
kezdve illetéktelen fülnek helye nincs.
A kutyák vidám vakogással követték a lovasokat, mi pedig
jócskán lemaradtunk.
– Azt mondta, ad egy aranypénzát, ha megmutatom neki az
utat a Balatinon át – kezdte a fiam. – Meg azt is mondta, hogy
értelmes fickó vagyok, és hasonlítok az ő fiára.
Megremegett a gyomrom, mert azonnal tudtam, hogy Réka
igazat beszélt: valóban Guidót látta.
– Osztán hogyan értettetek szót? – kérdezte helyettem Káli.
– Olaszul. Ő is szépen beszéli, mert kimívelt a feje, ezt
mondta – állította a gyerek a legnagyobb természetességgel.
 – Mit mondott neked, kicsoda ő?
– Hogy Velencébe való kalmár, és elszakadt egy hóviharban
az övéitől. De tudja, hogy a Drávának tartanak, és utol akarja
őket érni.
Lám, ennyi volt a mese a farkasokról és a széjjeltépett
társakról!
– Hogy honnan jött, azt nem mondta?
– Nem, de tudom, hogy milyen irányból – emelte büszkén
kesztyűs kezét Kücsüm. – Északról lépte át a csöglét, mer’
láttam. A hegy alatt lovagolt végig.
– Mit kerestél te a hegy alatt?
– Hiúzt lőttem, Káli bátya, Ott is hagytam, köveket raktam
rá, hogy el ne hordja a toportyán meg a róka. Az apámnak
szánom a gereznáját.
– Aztán… honnan lőtted le?
– Negyven lépésről – jelentette ki büszkén Kücsüm, és Káli a
bajusza alatt elmosolyodott.
– Ha ott találkoztatok, a szállásra is veled jött, nem igaz?
– Hát… éppenséggel igaz. Azt mondta, a kalmárokhoz
tartozik, és…
– Hát máskor, fiam, be ne vezess senkit, mert nem a te
dolgod – mondta Káli, és a fiam képén még a sötétben is jól
láttam, hogy elszürkült. Tudta, hogy rosszat cselekedett, mert a
szállásvigyázók háta mögött átvezetett egy idegent.
– Hol az aranypénza, amit adott? – kérdeztem, és Kücsüm a
tenyerembe ejtett egy bizánci aranysolidust.
– Apád megbüntet majd, amiért gyerekfejjel, önhatalmúlag
cselekedtél – mondta Kücsümnek a horka. – Te meg, testvérem,
üttess likat erre a pénzára, oszt’ egy zsinórral akaszd a fiad
nyakába. Hadd emlékeztesse mindig, hogy mit nem szabad.
Kücsüm azt makogta nagy zavarában – mert hiszen
dicséretre számított –, hogy csak azt szerette volna, hogy büszke
legyek rá, amiért felnőtt módra megmutatta egy idegennek az
utat. Ráadásul éjjel, a jégen át, mit sem tartva éhes toportyántól,
alattomos kútfőtől, ahol meleg a víz a mindenféle buborékok
miatt, és ami beszakad a vigyázatlan alatt, hogy örökre elnyelje
lovastul.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom vele, míg érett
harcossá nevelem. De sokkal jobb volt őt ilyennek tudni, mint
félénknek, kishitűnek és gyávának.
Hajnalban a vendégek elhagyták a szállást. Keve bakó
harminc embere kísérte végig őket a Balatin északi partján futó
kalmárúton. Úgy számoltak, hogy hat nap múltán újra idehaza
lesznek.
Réka belebetegedett a történésekbe. Rossz szellemek hoztak
rá lázat á semmiből, és rázta szegényt a hideglelés. Füvek,
füstülők és mindenféle, általam kotyvasztott italok nem
segítettek.
Azt mondta, bármelyik seb begyógyulhat, de az övé mélyen
a lelkében van, már nagyon rég. Éjjelente őriznünk kellett, és
féltem, hogy megbomlik az elméje, vagy a láz kiszárítja,
megégeti a szívét.
Néhány nap múlva belovagolt a szállásra Keve és a
különítmény, egy vitéz kivételével. Poson volt ő, a gulyásból
vedlett, fiatal, morva vérből született harcos. Pontosabban
hazahozták, de csúszkán, ló mögé kötve.
 Nem volt értelme gyógyítgatni, mert mindkét lelke kiszállt
belőle, miután a Balatin északi és déli oldalán futó régi hadi út
találkozásánál megütköztek egy martalóccsapattal.
Keve úgy találta, hogy nem afféle zsákmányoló, portyázó,
senkihez nem tartozó hazátlanok voltak, hanem nagyon is
tudták, mi a dolguk. Elsőként azt a papot szabdalták össze, aki
Káli elébe tárta a nyugati terveket.
A régi katonai út környékén holttestek hevernek még most
is. Keve különítménye derekasan megnyirbálta a martalócokat,
akik sokkal inkább lehettek felbérelt gyilkosok, ám még így is
elmenekültek jó néhányan, állítólag a Balatin nádvilágába: Talán
onnan is támadtak, ehhez viszont el kellett érniük, hogy a nádi
emberek mutassák az utat, és segítsék őket a fagyban.
Sejtettük már, miért égett a túlparti nádas tegnapelőtt. Ha
azért küldték őket, hogy a tervet eláruló papokat eltegyék az
útból, bizonyára a nyomokat akarták eltüntetni. Kár, hogy
Szabolcs vagy Botond arrafelé eső szállásait nem tudtuk időben
értesíteni.
Kücsümtől és Rékától tudtuk, miként fest Guido most, és
Keve bakó látott is egy hozzá hasonlatost, de megesküdni nem
mert rá, hogy valóban ő volt. A holtak között sem talált olyant,
akire illett volna a leírás.
Rékát még hetekig őriztettem a gyerekekkel és Feherával,
mert attól tartottam, egyszer csak nyeregbe pattan, és ahogy van,
elemózsia, meleg öltözék és fegyver nélkül, kifut a világból,
hogy a másik fiát valahol fellelje, és megölje végre azt a
lombardot.
A NYÚL ÉVÉNEK NEGYEDIK HAVA
(KR. U. 907. MAIUS)

Lassan tavaszba fordult, de akkor már másféle dalok szálltak a

magyar szállások felett.
Lelkesítők, harcra buzdítok.
A gajdosok bőszen fújták hangszereiket, és hármasával járták
a vidéket lelkesítő, dicső kazárföldi harcokat, portyákat életre
keltő dalaikkal. Volt közöttük egy különösen tehetséges, aki
nemcsak szépen fújta a gajdot, hanem a maga írta daloknak mély
értelmük volt. Ő arra buzdította a szállások népét, hogy képesek
megállni a maguk lábán, meglássák, bárki ellenében.
Jó volt az ilyent hallani, mert ha sokáig hallgattam, nekem is
olybá tűnt, hogy valóban győzhetetlenek vagyunk.
Az újabb háború ott kószált a kertek alján.
Szállásról szállásra röpült a véres szablya, amely fölött a
nagyfejedelem vörös zászlaja lobogott, a lándzsa hegyén a
togrulmadárral, egy másikon az oroszlánnal. A békében oly
rátarti és csakis önnön törvényeiknek engedelmeskedő törzsfők
és bők között egy sem akadt, aki átnézett volna a háború
jelvényeit hordozó vitézeken, mondván, neki most sem kedve,
sem pediglen elég ereje nincs, hogy harcba vonuljon.
Vörösbe borultak a lelkek, és a szállások egyként készültek a
harcra.
 A kékkendek nyugaton elhagyták rendes szállásaikat, és a
gyepűn messzire előretolt táborokba vonultak. Ha valaki elsőnek
észlelhette az ellenséget, hát azok csakis ők lehettek.
Ebben az esztendőben Káli horka sem várta meg a tavaszt, és
a lehető legkorábban a gyepűhöz közeli nyári szállásra
vonultunk. Azok között volt, akik legelőbb felismerték, hogy az
elkövetkező háborút a magyar nem zsákmányért vagy más
népek elrettentése végett, hanem egyenest a honért vívja.
A tárkányok ugyancsak rávertek az üllőre minden fejedelmi
szálláson, készült a fegyver, a nyíl- és lándzsahegy, és a
pajzskészítő csitárok se lazíthattak. Minden mesterember tudta a
dolgát az íjastól a nyergesig, a kardverő mecsértől a
gölöncsérekig és a szíjgyártókig.
A kötélverők már télen is dolgoztak: kell a nyeregkápára
akasztott, feltekert árkány, enélkül nem lehet meg a harcos. A
bők és a törzsfők szállásaira telepített magyar és más ajkú
mesteremberek között nem tettek különbséget, és mindegyik
megkapta a fizetséget, ha jó munkát végzett.
A magyar törzsszövetségben most minden munka a
közeledő nagy háborút szolgálta. A férfiak napestig a
fegyvereket rendezgették, javítgatták, az asszonyok pedig
hozzáfogtak, hogy elkészítsék a sokáig kitartó, meg nem romló
ételeket, a száraz tésztát, a porrá tört húst, és a sokféle
elemózsiát, amit tejből készíthet a magyar.
Az ordán folyt a lovak válogatása, a csikók nyereg alá törése,
a beteg állatok gyógyítása, mert minden egyes példányra
szüksége volt a hadnak. A felmarjult hátakra hajszálvékonyra
vágott nyers hús került, amitől hamarább gyógyult a seb, s ha a
pata gyulladt be, a lovat a többitől külön, féltő szeretettel
gondozták.
Még azokat a telegákat is rendbe hozták, amelyekkel éveken
át nem törődtek, mert öreg volt a fa, a kerék. Kellenek ezek a
hasznos holmik, amikor majd a had a bajor és a frank ellen
kivonul.
Csak még azt nem tudta senki, hogy hol lesz a csata.
A vezérek szert ültek Árpád szállásán, amihez közel volt már
a Duna mellé épült régi római város, a nagyfejedelem pedig
betegen is ott volt velük minden áldott napon, hogy a döntések
megszülethessenek.
Ha sereget kell vezetni, annak ő áll az élére – jelentette ki
Árpád, és hiába volt a sok jóindulatú kérés, ebből nem engedett.
Meg sem várta a tavaszt, a Duna völgyébe és a karantán vidékre
azonnal portyák indultak, hogy Gyermek Lajos seregének
mozgását kikémleljék.
De nyugaton a had még nem mozgott, csak gyülekezett. És
amint egyre duzzadt, a nyugatról érkező hírekből megtudtuk,
hogy a király hada százezres.
Hihetetlen szám!
Ennek hallatán igazán szükség volt a gajdosok lelkesítő
dalaira, ám sehol nem tapasztaltam félelmet és kishitűséget,
pedig jól tudtuk, hogy mi ennek a töredékét tudjuk csak
kiállítani.
A gajdos eztán olyan dalokat fabrikált, amelyek arról szóltak,
hogy egy magyar tíz bajorral ér fel a harcban, s nótázták,
fütyülték is a dallamot mindenütt.
 ☒☒☒

Bogát horkánál volt dolgom, ami egynapi ügetésre esett Káli

horka Rába menti nyári szállásvidékétől északnyugatra, a gyepű
előtt húzódó hegyek alján. Három napig tárgyalt a két horka és a
gyepűőrző kékkendek vezére, Kelád. Az ő feladata volt a
nyugati irányú felderítés, a portyák megszervezése.
Mikor hazatértünk, a sátorban ott találtam a
szomszédasszonyunkat, Feherát, aki éppen vacsorát készített a
gyermekeimnek.
Tágra nyílt szemmel bámult rám:
– Hát te? Réka azt mondta, csak hat nap múlva érkezel…
– Őt hol találom?
– Átlovagolt néhány asszonnyal Ketel bő szállására.
Kalmárok érkeztek, és azt mondta, kelmét akar vásárolni a
gyerekeknek meg a leánynak. Kerecse elkísérte.
Fogadott fiam sátrában kialudt a tűz, és amint a köveket
megtapintottam, rögvest tudtam, hogy már jó régen leégett.
– Már itthon kellene lenniük – mondta Fehera a vállát
vonogatva. – Ne aggódj, tudnak vigyázni magukra. Ennél-e
ürühúsos köleskását? Friss. A kedvenced…
De nekem nem kellett sem a köleskása, sem az ürü húsa,
pedig Fehera értette a dolgát a konyhában.
A jurta rácsos falára aggatott fegyvereket egyetlen
pillantással átláttam: látszatra rendben voltak, mert nem
hiányzott egyik sem. Aztán felcsaptam a tulipános koporsóláda
fedelét, és lázasan beletúrtam.
Azonnal tudtam, hogy nem Ketel szállására mentek.
 Az asszonyom oda nem vitte volna magával háromélű tőrét,
a kis pajzsát, a saját ládája mélyén őrzött, bársonyba csomagolt,
harci nyílvesszőkkel teli tegezt, és azt az íjat, amit úgy óvott,
mintha az öröksége volna. S nem volt ott két inge, a kék
selyembugyogója, a prémes női fövege és a sarkalt csizmája sem,
amit annyira szeretett, mert jól megvethette a lábát a kengyelben.
A bőrzacskó is hiányzott, amiben a pénzát tartotta.
Ott volt viszont minden egyéb, amit egy nő általában a
hajában, a fülében, a csuklóján vagy a nyakában hord, és amivel
az arcát pirosítja, a szemét vidítja.
– Az orrod előtt szökött el? – szegeztem a kérdést szegény
Feherának, aki nevéhez méltóan valóban elfehéredett, s dadogni
is alig tudott. – És még csak nem is gyanítottál semmit? Úgy
indult, akár egy harcos! Fegyverekkel, lovakkal!
– Magasságos Tengri az égben! Csak nem… oda igyekszik? –
bámult rémülten az asszony.
– Azt hiszem, hogy pontosan oda. Vagy neked nem elég jó a
füled, hogy meghalld, hónapok óta csak arról a másik fiáról
beszél?
Dühömben kirohantam a jurtából, és ököllel az oszlopba
vágtam, amihez a lovakat kötöm. Mélységes fájdalmamban el
sem tudtam képzelni, mit tehetnék.
– Fehera! Előkerítem Rékát! Ügyelj a gyermekeinkre, míg
vissza nem jövünk. Ha jónak látod, vidd át őket magadhoz, vagy
lakj nálunk, bánom is én. De ha most nem indulok, a nyomát
veszítem. Ki hozza vissza azt a két szerencsétlent, ha nem én?

☒☒☒
 De nem úgy van az, hogy egy magyar vitéz csak úgy kilép a
szigorú hadrendből, ráadásul most, amikor az ellenség fogának
csattogása egyre közelebbről hallik. Elébb átvágtattam Ketel
bőhöz, s mindenkit megkérdeztem, akit csak értem. Azt
mondták, a kalmárok már elmentek, de a feleségemet és a néma
legényt még csak nem is látták.
Ha nem látták, annak csak egy oka lehet: északnak indult, és
nem délnek.
Azt terveztem, hogy engedélyt kérek Kálitól, aztán
elvágtatok az idősebb Lél szállásaira, a Rába és a Rábca
környékére, onnan meg Kelád embereihez, mert csaknem
biztosra vettem, hogy Réka és Kerecse valamelyik portyához
csatlakozva közelítik a bajort. Hogy aztán mi a tervük, és mihez
kezdhetnek ott ketten, abba jobb volt nem belegondolni.
Káli azonban nem volt velem ennyire megértő.
– Verd ki a fejedből! Nem mész sehova, ezt én parancsolom,
a horka! Nem érdekel, hogy a testvérem vagy, akkor se hagyom,
hogy a vesztedbe rohanj! Ha annak a két nyomorultnak nincs
annyi esze, hogy megóvja magát, akkor majd Tengri
gondoskodik róluk. Ha meg ő se, akkor arra jó oka lesz.
– Megtudhatta valakitől, hol találja meg ezt a lombardot? –
kérdeztem, de Káli elkapta mellemen a kaftánt, és megrázott,
mintha a gondolataimat akarná helyére pofozni.
– Az a lombard ezerféle helyen lehet! Városban, hadban,
Itáliában vagy Bajorföldön! Még egy karavánban is, ha valóban
kém! Tudod-e mennyi esélye van a feleségednek arra, hogy
rátalál? Te meg botor fejjel utánavágtatnál?
 Mérgében földhöz vágott egy aludttejes szilkét, és rárivallt a
szolgálóra, hogy amúgy csorba volt a széle. A szláv leányzó
szemlesütve kushadt a földre, hogy összeszedegesse a szilke
darabjait, de Káli, amilyen hirtelen méregbe gurult, olyan hamar
megenyhült.
Kihívott a jurta elé, és átölelte a vállam, mintha valóban
édesbátyám lenne:
– Figyelj ide, Táltosfia! Annak az asszonynak egyrészt van
magához való esze. Tud bánni a fegyverrel, és helyén van a
szíve. Nem megy a szomszédba egy kis fortélyért, és ha férfi
lenne, már rég a személyes kíséretembe fogadtam volna.
Meglehet, valóban tudja, hol van a lombard, és ahol ő van, ott
lesz a fia.
– Vagy éppen Regensburgban, Salzburgban, Freising
városában – fűztem hozzá. – ’Iszen nevelteti a gyereket, jól
tudod.
– Ha még nevelteti. Lehet, nem is él már. Senki nem hozott
róla hírt – így Káli, de nem érthettem egyet szavaival.
– Hattyú. Ő az egyetlen, aki azzal tömte a fejét, hogy tudja, él
a gyerek – mondtam. – Réka mindig hitt neki.
– Hát majd beszélek Hattyúval. De neked akkor is azt
mondom, hagyd az öreg Lélt. Gondolj bele, az asszonyod nem is
érti a németet. Mit kezdene egy néma legénnyel Bajorföldön?
– Azt mondod, testvéruram, hogy inkább Itáliának indult?
– A helyében ezt tettem volna. De tudod mit? Nyugtasd meg
magad, és ügess el Keládhoz, járd végig a szállásokat, kapsz rá
egy teljes hetet. Aztán vágtass vissza azonmód, mert bármikor
híre jöhet, hogy megindult a gyermek király hada. Neked itt a
helyed. Ha nem jönnél vissza, akkor…
De nem fejezte be, mert andaságban voltunk. Különben azt
mondta volna, hogy elfogat és felköttet mint áruló szökevényt.
Másnap hajnalban a nyakamba vettem a nyugati gyepűt.
Három ló vágtatott mögöttem vezetéken, egy közülük
nyergeken, és ha úgy láttam, hogy bírják még szusszal,
menetben ugrottam át egyikről a másikra.
Ám sem Bogárnál, sem Kelád gyepűőriző szállásain nem
jutottam az asszonyom és Kerecse nyomára.
– Maholnap fölgyúl erdő-mező – közölte Kelád. – Meglásd,
lesz akkora csata, amilyent a világ még nem látott. Tán még a
Duna is lobot vet. Majd figyelmezünk az asszonyodra meg arra a
legényre. Ha föllelik, az első portyával hazahozatom neked, ezt
megígérem.

☒☒☒

Aquileia vaskos és magas falait látni lehet már, mikor a

kalmárok vezetője felemeli botját, és megálljt vezényel. A
szekérkaraván lehúzódik a régi útról, melynek alapját akkora
kövek adják, hogy három férfi is nehezen emeli meg, és egy erdő
mentén tábort ver.
Az egyik sátras szekérre egy köpönyeges, csuklyás utazó
kapaszkodik a saroglya felől, és lehull mögötte a szürkére avítt,
néhol likacsos cserge. A benti félhomályban egy alak mozdul, s
felkönyököl a szalmán.
 – Sokat aludtál – mondja az érkező, és hátraveti a csuklyát.
Most látszik csak, hogy nő. Törékeny termetű, komoly tekintetű
és szép arcú. – Innod kell, különben kiszáradsz, akár a béka.
– Köszönöm, Fiametta – mondja a férfi. Élete delén túl van
már, és belső sérülések kínozzák, meg egy jókora seb a feje
tetején, amit szlavón földön mért rá egy hegyi haramia. – Én,
látod, megérkeztem végre, a Mindenható kegyelméből, hála neki
és neked. De a te utad még messzire vezet. Imádkozni fogok,
hogy oda is érj, habár…
– Habár? Mit akarsz ezzel mondani?
– Csak azt, hogy még mindig botorságnak tartom, és
legszívesebben rábeszélnélek, hogy ne tedd. De hát te önfejű
asszony vagy, és az is maradsz. Neked csak ennyi észt osztott az
Úr. Egy asszony és egy néma legény, éppen most, amikor
békétlen ez a világ. A halálba indultok, én mondom.
– Hagyd abba a károgást, Rogerio! – szisszen az asszony. –
Azt mondd inkább, hogy tudsz-e segíteni a városban, vagy
intézzek mindent magam, ahogy eddig.
Rogerio a római katolikus hit avatott szolgája, és mióta a sors
a közelébe igazgatta az asszonyt és a néma legényt, képtelen
kiigazodni rajtuk. A karavánban ő is csak vendég, szívességből
engedték, hogy velük tartson, mivel a pannonföldi keresztény
szlávoknál hirdette az igét, míg ki nem telt az ideje, és
Aquileiába nem szólította Fridericus pátriárka.
– Nem tudom, mit mondhatnék – így a pap. – Csak
javallanám, hogy gyere velem a városba. A pátriárka
személyesen akar látni engem, én pedig egyengetem nála az
utad. Legalább megpróbáljuk, leányom. Csak esküdj meg rá,
hogy nem hazudsz.
– Nem hazudok! – szisszen az asszony hangja, s nyomatékül
még odasóz a pap sípcsontjára. – Annak a néma legénynek
magam vagyok az egyedüli támasza. Megmentette az életemet,
nekem pedig esküvésem van rá, hogy visszasegítem a
családjához, és ez nekem az Úrtól kapott szent feladatom. Mi
mást keresnék Itáliában?
A pap a fejét csóválja.
Azért mégiscsak elgondolkodtató – mi több, hihetetlen! –,
hogy egy törékeny asszony úgy forgassa a tőrt, úgy lőjön célba a
nyíllal, akár egy férfi. Nem is nagyon tudja megemészteni, amit
az úton ez ügyben tapasztalt.
– Jól van, asszony. Segíts összeszedelőzködnöm, keríts
nekem valami mankófélét, és kísérj el a városba. Hozd a néma
legényt is – egyezik bele a pap, és nehézkesen felül, majd
lemászik a saroglyán. Amikor a két lábán áll, a feje
mindannyiszor szétrepedni készül. A bőr mélyen felhasadt a
tonzúra kellős közepén, kötést kell rajta cserélni, s bekenni írral.
– Még szerencse, hogy nem törte be a koponyámat –
zsörtölődik a pap, miközben az asszony e kényes és fájdalmas
műveletet végzi. – Ekkora tortúrát! Ha csontom is törött volna…
– Nem tudom, mi a tortúra, de a csontod biz’ törött – jegyzi
meg az asszony. – Mit gondolsz, mitől fáj ennyire? Kiszedtem
két szilánkot, de te úgy aludtál, mint a mormota. Már csak ezért
is jó, ha az embert fejbe verik.
– Ügyes asszony vagy. Hallom, odaát a magyarok még
koponyát is lékelnek.
 – Bele is pusztul a legtöbbje – bólint az asszony. – Majdnem
meglékelt téged is az a haramia, Rogerio atya.
Rogerio a rekettyésen át vezető széles úton Aquileia vasalt
kapujáig a kínok kínját szenvedi, de kitart. Nyűtt, hasadozott
csuháját szégyelli ugyan, s a napmeleg ellenére a fejére húzott
csuklyát szintúgy, de legalább nem látszanak a képén
éktelenkedő jókora kék és sötétlila foltok.
Friauli őrség védi a városfalakat és a kapukat, de nappal van,
minden tárva-nyitva, s a katonáknak nincs sok kedvük a
kosarakban meg zsákokban turkálni. A gazdag és tekintélyes
várost – mióta a pátriárka egyezséget kötött a Berengárt
megsegítő, hazafelé igyekvő magyar haddal – már csaknem két
esztendeje nem kell félteni a keletről jött néptől.
A környező lagúnák lakói naponta járnak a városba, hogy a
tenger áldásait eladják, vagy elcseréljék kenyérre, lisztre, egyéb
élelemre. Már senki sem emlékezett arra, milyen lehetett Attila
hun hada négy és fél évszázaddal előtte, de az aquileiai papok,
amint megpillantották az első magyar vitézt a Strada
Hungarorumon vágtatni, rögtön kiprédikálták, hogy íme,
visszajött az elfelejtett halálsereg.
Most már jól tudták, mit akar a magyar, ám béke ide vagy
oda, valójában mégsem bíztak benne. A papok azt hajtogatták,
hogy aki keleti módra gondolkodik, annak a fejében annyi
minden ördögi akarat megfordul, hogy jobb, ha távol tartja
magától az ilyent a tisztességes keresztény uralkodó.
A városkapun bejutva a szlavónok egyszerű ruhájába bújt
asszony és a vékonydongájú, nyurga legény fölé árnyékot adó
falak magasodnak, s belőlük hűvös árad. De a falak mentén
csordogáló vagy a nyitott csatornákban hömpölygő mocsok
bűzét a szabad levegőhöz szokott embernek szokni kell, már ha
egyáltalán képes rá.
A nyitott oldalú pékségek láttatni engedik a kemencék tüzét,
és a bűz a sülő kenyér illatával vegyül; a patkolókovács üllője
cseng-bong, s valahol hús sül, zsír serceg. Az asszony azt súgja a
legénynek, hogy soha többé nem lakna városfalak mögött.
A templomból vezető folyosón a pap megfordul, és a falnak
támaszkodva, zihálva azt mondja:
– A pátriárka nem biztos, hogy fogad. Be kell jelentkeznünk
a titkáránál. Szeretném, ha mindvégig mellettem maradnátok,
így könnyebben képviselem az ügyeteket. Térdeljetek le,
vessetek keresztet, aztán csókoljátok meg a pátriárka kezét.
– Nem vagyunk tudatlan állatok – súgja az asszony, mert a
súlyos, faragott kövekből rakott boltívek alatt visszhangot vet a
legkisebb suttogás is. – De nem megyünk be veled.
Meggondoltam magam.
– De hát… – hökken meg a pap –, egész eddig ezt akartad!
– Most már nem akarom. Isten veled. Nekünk másfelé vezet
az út.
– Akkor hát mégis hazudtál nekem a célodról?
– Hazudtam. Hát aztán? Felejtsd el.
A szavak visszhangoznak még akkor is, amikor a pap szeme
elől a két alak már eltűnt a folyosó végén.
A templomban a sekrestye felé vezető ajtó résnyire nyitva, és
beszökik rajta a fény. Az asszony arrafelé igyekszik. Magas
falakkal körbezárt udvarra érnek, ahol kifeszített köteleken
ruhadarabok száradnak. Szürke és fekete papi csuhák, kendők.
 – Vigyázz az ajtóra! – utasítja az asszony Kerecsét, aki a
pántos deszkaajtó mellé húzódik, és a szemével int: minden
rendben.
Két fekete csuha kerül le villámgyorsan a kötélről, és az
asszony a derekára tekeri, az egyszerű szabású szláv ruha alá.
Két pár sarut is felkap, a tarisznyába rejti, és a templomon át
iszkolnak máris kifelé.
Aki szembe jön velük, csak egy állapotos asszonyt lát, akit
egy legény kísér, cipelve a nő minden holmiját.
A városba vezető rekettyés mentén elrejtőznek a bokrok
között.
– Menj, és fogd ki a szekérből a két öszvért. A holminkat
hozd, de a lovakat hagyd ott. A pusztai ló feltűnést kelt. –
utasítja az asszony a legényt, aki szedi is a lábát rögtön.
Napszálltáig ki akarnak jutni a Velence és Padova felé vezető
útra.

☒☒☒

A napok pedig rohantak, a csata napja egyre közeledett, és

Bogát horka vezéri szállásán a táltos lovat áldozott.
Fura ember volt ez a táltos.
Keselyű a neve, és ha nem nézzük a külsejét, alig hasonlított
azokhoz a táltosokhoz, akiket a különféle törzseknél és
nemzetségeknél megismertem. Fiatal volt még a táltosi hivatalra,
fiatalabb nálam is, de vállalnia kellett. Részint mindent tudott
már, másfelől pedig tanítóját, Ak-börü táltost Tengri jónak látta
maga mellé szólítani tavaly tavasszal, a Bogát szállásán
keresztülsiető folyócska áradásakor.
Ak-börü, ki nevéhez méltóan mindig egy fehér farkas irháját
cipelte a hátán, és a farkas kifejtett csontfeje minden lépésénél a
sarkát verte, az áradás napjaiban eltűnt ligetéből, és csak néhány
napra rá került elő. A gyerek, aki a szomszéd szállásról
megtalálta, halálra rémült, mert a visszahúzódott folyó
medrében az iszapból egy kéz meredt fel, karomhoz hasonló,
kínba görbült ujjakkal.
Elébb azt gondolta a buta nép, hogy megtestesült valamelyik
erdei vagy vízi szellem, ámde pórul járt alakja hever az
iszapban. Aztán erőt vettek magukon, és a legbátrabb férfiak
kiásták, a javas pedig megmondta, hogy senki nem tört Ak-börü
életére, hanem megfulladt. Mindenki tudta, hogy révülését
alkalomadtán elősegítette némi finom borral és ismeretlen
fűszerszámokkal, de ezt Tengri mindeddig nem nehezményezte.
Lehet, hogy most elégelte meg.
Ennél sokkal valószínűbb volt Keselyű állítása, miszerint Ak-
börüt már évekkel ezelőtt megszállta egy túlságosan erős
szellem, akivel szemben tehetetlen volt, csak ezt nem tárta a
törzs elé. A szellem néha akkor is irányította a gondolatait és
cselekedeteit, amikor meg sem idézte. Most úgy döntött, hogy
vízbe fojtja.
Az új táltos keselyűtollakat viselt a sok zörgő kacattal,
varázslathoz szükséges tárggyal díszített köpönyegén, mert az a
hír járta, hogy révülésében keselyű képében szárnyal a Világfa
lombjai közé, úgy hozza el Tengri és a szellemvilág üzenetét.
Nem sok embernek mondta el, hogy neki ehhez nem kell
révülni, dobot verni és monoton táncot lejteni, mert Tengri
kegyelméből anélkül is megy neki a szárnyalás. Táltosi
képességeit sem fitogtatta úton-útfélen, talán ezért is bíztak meg
benne az emberek.
Keselyű sokkal inkább titokzatos volt, és az is maradt, de
jövendölései egytől egyig beváltak. Hogy rontani tudott-e
valószerűtlenül világoskék vagy inkább szürke szemével, azt
nem tudom, tény, hogy nem tartottam tőle.
Senki nem tudta, miként került Bogát nemzetségéhez, kik
voltak a szülei, és hol élt előtte. Egyszer csak megjelent az ordán
egy kisgyerek, akit majd eltiportak a lovak, s aki már az első
estén azt állította, hogy látja a tűz mellett üldögélő
szellemvilágot. Még meg is nevezte némelyiket a régi nevén,
amin akkor hívták, amikor nagyon is eleven volt, és ott lakott.
Elsőre senki nem hitte, de Ak-börü akkor azt mondta, ő is látja
ugyanazt, mint a gyerek.
Így hát alaposan átvizsgálták, de sem több foga, sem hat ujja
nem volt a kezén-lábán. Úgy viselkedett, mint a többi hasonló
korú gyerkőc, csak éppen azt hajtogatta, hogy ő biz’ látja a
szellemeket.
Ak-börü azonnal magához vette, és nevelni kezdte. Együtt
keltek át a Déli-Kárpátokon Tétény törzsével. Mivel Kömlődben,
Káli táltosában nem nagyon bíztam, az utóbbi időben inkább
Keselyűt kerestem.
Tán azért is éppen őt, mert türk neve nagyon hasonlított a
néhai gyuláéra: a Keselyű ugyanis türkül Küszán.
– Ülj le, barátom – gurította elém a napszítta, hófehér
lókoponyát, minden táltos és sámán szeretett
ülőalkalmatosságát, amikor a ligetében felkerestem. – Bocsáss
meg, hogy nem én megyek hozzád, de láthatod, sok a
tennivalóm.
Való igaz, napokkal előtte azt mondta, hogy bejön az ordára
csikót választani az áldozathoz. Csak hófehér lehetett, és olyan,
amin nem ült még senki. Három garabonc tejjel mosta le az
állatot, majd egy néhány lépés széles, kör alakú tisztásról az
utolsó fűszálat is kihúzgálták, hogy csak a puszta föld maradt,
de még ezt is megperzselte a szent tűz lángjával Keselyű. Ezen a
szent helyen törték el a csikó gerincét, mert e szent állatnak vérét
venni nem lehetett.
– Az asszonyodról kellene beszélnünk, Kartal – folytatta
Keselyű. – Kértél, nézzek a szellemvilágba, és kutakodjam Réka
felől. Választ kaptam tőlük. Nincs a Duna völgyében, sem
pediglen Bajorföldön. Még nincs. Így látom. Megvisel-e nagyon a
hiánya?
– Felesleges kérdezned, amikor úgyis tudod. Éjjel alig
alhatom, pedig tudnám a módját, melyik főzetből mennyit
nyeljek le, hogy álom boruljon rám. Réka mindig is önfejű volt,
és túlságosan makacs. Végül mindig neki lett igaza, elismerem.
De mit jelent az, hogy nincs a Dunánál?
– Sosem lépte át a gyepűt az égi türkök őrvonalán. Meg sem
fordult ott. Rögvest délnek indult, Braszlav uruszágának, aztán
meg rátért a hadi útra.
– És ezt mióta tudod?
– Csak most tudtam meg.
A táltos ezt olyan magától értetődő természetességgel
közölte, mintha csak azt mondta volna, járt nála néhány baráti
szellem, üldögéltek egy keveset a lókoponyán, ittak pár nyelet
bort, s közben körülrepülték a földet Réka után érdeklődve.
Nem kellett révületbe esnie, és általában semmit nem kellett
tennie, hogy megtudja – ezt mondta.
– De hát miből? Beszéltél valakivel? Kalmárok látták, vagy
portyázók?
– Az apádtól tudom – felelte, miközben jobb kezének ujjai
között egyszerre három gömbölyű kavicsot is gurgatott,
melyeknek egészen különleges volt a hangjuk. Mintha nagyon
magasból, talán az Égig Érő Világfa valamelyik ágának
szövevényeiből érkezett volna e fura hang.
Tudtam, hogy látja a szellemvilágot, beszélget is velük, de
ennyire közelről még sosem tapasztaltam ilyent.
– Az apád azt mondja, készülnöd kell, Harfarge. De… ezt az
utolsó szót nem értem – csóválta a fejét Keselyű. – Segíts, te talán
tudod, mit jelent.
Beleborsózott a hátam.
– Így hívott – mondtam nagy sokára, akadozó nyelvvel. – De
mire készüljek?
– Azt gondolom, hogy útra. Aztán meg csatára. Az út és a
csata hozza közelebb hozzád az asszonyodat és Kerecse öcsédet.
– Keselyű, te valóban… ővele beszéltél?
– Nem beszéltem, hanem most beszélek. Itt van.
– Itt? Hol? – kaptam fel a fejem, és önkéntelenül
körbepillantottam.
– Hát itt. Valahol…
A borzongás erősödött bennem.
 – Azt mondja, bátrabb is lehetnél – húzta el a száját a táltos. –
Csak nem félsz a tulajdon apádtól? Eddig is mindig melletted
volt, igazgatta és őrizte a lépéseidet.
– Látod őt? Úgy értem… teljes mivoltában?
– Nem. Csak az elmosódott alakját. Hol kisebb, hol meg
nagyobb. Igazából sosem látom élesen azt az embert, akinek a
lelke felkeres. Azt sem tudom, magas vagy alacsony. Nem is
értem, miért járják a világot, amikor a Világfa ágain lenne a
helyük. De a hangja itt szól a fejemben. Azt mondja, most
mennie kell.
– Hova? És visszajön?
– Nem tudom. Megkérdezném, de már nincs itt. Ám akár
egy minutum múlva megjöhet, miközben megjárja Délt és
Északot. Nekik már könnyebb a jövés-menés, és ott nem számít a
messzeség és az idő. Látom, nem egészen hiszed, de nem baj. Ez
itt jó hely, szeretik a szellemek – mutat körbe. – Nem mondanak
el mindent. Az eljövendő csatáról például szinte semmit. Csikót
áldoztam, föl kellett röppennem, egészen a Világfa harmadik
ágára, már ha föntről számítom. Egy szent oroszlán várt rám, s
tőle tudom, amit Bogárnak és a bőknek elmondtam. Hogy ne
kételkedjen senki, az alatta lévő negyedik ágon a fejedelemősök
szellemei ugyanezt erősítették.
– Hogy győzni fogunk a rettentő túlerő ellenére?
– Pontosan.
– Hihetetlen… És mit tegyünk, hogy így legyen?
– Először is, soha ne ejtsd ki a szádon, hogy hihetetlen. Hinni
kell a győzelemben minden magyar vitéznek, minden bőnek és
innék, szabadnak és szolgának, férfinak és nőnek. Ha nem teszik,
elvész az erő, ami a törzsszövetséget ma még egyben tartja. Az
ősök szellemei amúgy is nehezményezik, hogy néhány törzs
eddig a maga feje után ment, vezetve harcot és portyát, ahelyett
hogy a törzsszövetség érdekeit tartotta volna szem előtt.
– Beszéltél erről Bogátnak, táltos?
– Nemegyszer üldögéltünk együtt e sátor előtt. Nem gyakran
hagyom el ezt a ligetet, mert a többi táltos legszívesebben
elemésztene.
– Irigyek az erődre.
– Amit Tengri adott – egészítette ki a táltos. – Nem indulsz
megkeresni az asszonyodat, ugye?
– Nem lehet, Keselyű. Más dolgom akad maholnap…
A fiatal táltos szelíden elmosolyodott:
– Jól van. Jó irányba tartasz. Ha nem is tudsz diskurálni a
szellemekkel, azért meghallod a hangot, valahol mélyen, a
fejedben vagy a szívedben, ahol a lélek lakik.
– Nem hallok semmiféle hangot.
– Dehogynem, csak nem tudsz róla. Mindig így van. Nem
lehet mindenki kiválasztott, mint én, aki tisztán hallom őket.
Hova készülsz hát, Kartal?
– Azt hiszem… el kellene mennem valamelyik portyával
Salzburgnak. Kitudni, hogy…
– …hogy milyen készültségben áll az óriási had – fejezte be
Keselyű a mondatot.
– Pontosan ezt akartam mondani.
– Igen, ezt. Mert ezt mondja itt mellettem az apád. – Keselyű
pillantása tőrként meredt az arcomba. – Most ismét itt van, a bal
oldalamnál, akár megérinthetnénk mindketten. Ő mondja, hogy
menj. Kelád ezredes holnap hajnalban indít portyát, bár még
maga sem tudja.
– Hogy? Még maga sem? Néha nem értelek, Keselyű.
– Megtalálod őt, innen a második szálláson, Acsád bőnél. De
most még nincs ott. Csak este lesz…
Oly sok kérdésem lett volna még, de volt Keselyűnek egy
rettentően kellemetlen szokása: ha befejezte a mondandóját, el
sem köszönt, hanem egyszerűen fogta magát, és lassú,
bizonytalan léptekkel elsétált a ligetbe. Állítólag azért, mert
nagyon elfáradt az efféle társalgásban, ahol egyszerre van jelen
élő és megholt ember szelleme.
Nyeregben közelíteni a táltos ligetét senkinek nem szabad,
így én is otthagytam Szaracénomat a legszélső ínek
gödörházánál. Amikor a hátára ültem, halvány remegést
éreztem végigfutni a ló gerincén.
Hattyútól tudtam rég, hogy a szellemeket érzik a lovak, a
kutyák, a macskák, az erdei vadak és a farkasok, némelyik még
látja is. Hattyú szerint valamiben tökéletesebbek az emberi
teremtményeknél.
Ám mindez csak egy pillanatig tartott, aztán a jurtában
magamhoz vettem a fegyvereimet, és fertályóra múltán, egy
nyergeit vezeték lovat Szaracén mellett futtatva, átvágtattam
Acsád bő szállására.

☒☒☒

A hegyek, ahol Berengár királyi városa épült – és ahol a

római Aurelianus császár hat és fél évszázaddal előtte alaposan
elverte az alemannokat –, ősidők óta vigyázzák az alattuk
elterülő lombard vidéket. Paviát a pogány rómaiak építették, s
akkor még Ticiniumnak hívták, a folyó neve után; aztán Attila
hunjai lerontották a sáncokat és erődítményeket, de a város
feltámadt hamvaiból, és a kormos köveken új élet sarjadt.
Attila elvonult, de egy emberöltővel utána Odoaker – a
germán vérből született császári testőr és zsoldosvezér, aki
ebben a városban elébb trónra segítette Orestes vezér fiát, aztán
a ki nem fizetett zsold miatt megölette Orestest – maga ült Itália
trónjára. Őt Teodorik, a keleti gót uralkodó követte a
hatalomban, aki egy lakomán ölette meg Odoakert. Volt tehát
kitől tanulni a keleti frank uraknak, amikor kitervelték Kurszán
meggyilkolását.
Pavia élettel teli, örökké zsongó város. Tán még éjszaka se
csendes, sőt kiváltképp akkor nem. Legfeljebb Berengár király
palotájának környéke, amit szigorúan őriznek, még a falait is
megvilágítják a rengeteg szurokkoszorúval és fáklyával, amelyek
mögött megfeketedett a kőfal. Az idős király nyugalma szent és
sérthetetlen, hangos szónak, duhaj beszédnek e falakon belül
éjszaka helye nincs.
Ám most még nincs éjszaka, estébe is alig hajlik az idő, és
nyitva a városkapu. A lombardok, ha a zöldséggel, vágóállattal a
városba indulnak, azt mondják az asszonynak: bemegyek
Papiába.
A városkapuk előtt a katonák néha felforgatják az árut, de az
okos paraszt jó előre odakészít a saroglyába egy füstölt combot,
kerek juhsajtot, rágcsálni való répát, aztán vigyorogva a katona
kezébe nyomja, majd megrántja a szárat, és a vaskos igavonó
izmos hátulsó combjain megfeszülnek az inak, mikor a szekér
nyikorogva megindul.
A Ticinón levonult már a tavaszi ár, tetemes hordalékot
szórva szét a partokon, és a fahíd lábait fennakadt fatönk
kalapálja. Áradás nélkül is sebes, hideg a folyó, senkinek sincs
kedve a rönköt kiszabadítani.
Berengár dombra épült palotájának tetején ott leng a királyi
család zászlaja, ami azt jelenti, hogy a felséges úr idehaza
tartózkodik. A templomszolgák a várost járják, szedik a hívőktől
az adót, amiből néha vetnek a rászorultaknak, bár azoknak egyre
kevesebb jut mindenből. Ha a király hadakozik, a pénz katonára
és fegyverre kell, s mindig ez az első.
Csaknem nyári meleg tikkaszt embert és állatot, holott Maius
havában errefelé sokszor esik, és az Alpok láncain átbukó szelek
hideget hoznak. De esőnek hetek óta semmi híre, és ilyenkor a
házakból az élet az utcákra költözik. Mindenki az árnyékot
keresi, a magas kőfalak mentén nincs talpalatnyi hely, az utcák
kellős közepén ülnek az asszonyok, ölükben a guzsaly, pörög a
rokka, szabnak és varrnak a mesterek, kopácsolnak a templom
tetejére új keresztet illesztő ácsok, és a katonáknak le kell szállni
a lóról, ha a tömegben biztonsággal végig akarnak haladni.
Paviában könnyedén elrejtőzhet még egy keresett haramia is.
Réka és a néma Kerecse napokkal ezelőtt érkezett a város alá
a két öszvérrel. Egy asszonyt, aki szemlátomást nem koldus, a
katonák se ellenőriznek. Sőt jómódúnak találták, mert aki
kísérettel jár, és a legény cipeli helyette a kosarat, annak van mit
a tejbe aprítani.
 Az asszony járt már a városban Ivreai Guidóval, még a
kezdet kezdetén. Guido akkor szép ruhát vásárolt neki, s ő
mellette lovagolt a női nyeregben, bokáit is fedő selyemben,
fejfedőjéről aláhulló, leheletnyi fátyolban.
Keres valakit. Talán egy ismerős arcot, egy szegletet, egy
házat… Támpontot, amiben megkapaszkodhat, ahol bizalommal
érdeklődhet Guido után úgy, hogy nem kell félnie a katonáktól,
akik, mint gyanús személyt, a tömlöcbe vethetik.
A néma Kerecse soha nem hagyja magára. A füle és az
értelme nyitva mindenre, és jelekkel magyarázza el, mit hallott
éppen.
Az ecetfa árnyékában üldögélnek, és a lapos kenyeret
majszolják, amikor elsiet előttük egy nő. Fején kosár; éppen csak
egy pillantást vet rájuk, s megy tovább, aztán – mintha kísértetet
látna – megáll és megfordul.
– Fiametta! Te lennél? – lép közelebb, az asszony arcát
fürkészve, s leemeli a súlyos kosarat. – Vagy tévednék? Az nem
lehet… Te vagy, Fiametta?
Az asszony felemeli a fejét, és tenyerét napellenzőként a
szeme elé tartva, hunyorogva kérdi:
– Lucilla? Te vagy? Jóságos Isten az egekben, hát tényleg te
vagy?
Kerecse ugyancsak megilletődve pislog a két asszonyra, akik
testvérként ölelik egymást, s az arcuk kipirul, a szemükbe
könnyek szöknek.
Mennyi is lehet? Talán kilenc vagy tíz esztendeje, hogy nem
látták egymást?
 Lucilla és Arika egy faluban születtek, és egyidősek. A nő
elhadarja, hogy – miután éveken át a katonák töltötték rajta
kedvüket, de egy lelkiismeretes paviai férfi megsajnálta –, most
már jó az élete, biztonságban él, és van hol laknia, van mit ennie.
– Csapszéke van az uramnak. Jól megy, ebben a városban
mindig van katona elég – újságolja a szajhából lett fogadósné. –
És te hogy élsz? Látom, szolgád van, az urad biztosan rendesen
bánik veled. És az a gróf? Azt hitte mindenki, hogy az ágyasából
majd asszonyává tesz…
– Hát nem tett. Most Veronában lakom, és az uram igazán
rendes. Tiszt a királyi seregben – hazudja Réka. – Csak nem
bízom benne mégsem.
– Valami nő van a dologban? Tudod, milyenek a férfiak,
kiváltképp a katonák? – súgja bizalmasan Lucilla, és meglöki rég
nem látott barátnőjét. – De aztán mégis hazajönnek hozzánk,
nem igaz? Hát nem ez a lényeg?
Réka nem felel rögtön, de aztán azt kérdezi:
– Segítenél nekem, Lucilla? Nincs ismerősöm ebben a
városban. Ráadásul az uram éppen Guido mellett szolgál, az ő
kíséretében. Készülnek valahova, de nem tudom, hova. Igaz is,
még nem is mondtam: az uram magával vitte a fiunkat.
Mindenáron katonát, de előbb még apródot akar nevelni belőle,
én meg inkább adnám az egyház szolgájának. Vagy taníttatnám,
hiszen van rá pénzem… Olyan okos fiú, és ha arra gondolok,
hogy egy szép napon… valamelyik völgyszorosban… az
ellenség…
 Réka sírva fakad, és Kerecse ugyancsak csodálkozva mered
rá. Ismeri az asszonyt, de hogy komédiások képességei
rejtőzzenek benne, arra sosem gondolt.
Lucilla pedig megígér mindent a keservesen zokogó nőnek.
Magával viszi a férje, Arlando fogadójába, s a férfi neve nagyon
jól cseng a katonák és a városba látogatók között. Nála mindig jó
a bor, nem túl drága a vacsora, ellátják a vándor lovát, és akinek
jut hely, megalhat valamelyik szűk padlásszobában.
Az udvarban, a félszer mellett kapnak egy zugot, az asszony
még egy ruhát is Lucillától, amelyben a módosabb paviai nők
járnak-kelnek, és hamar eljön az este.
– Megjöttek! – dugja be a fejét a deszkaajtón Lucilla. –
Ismerem őket, hárman vannak, és mind Guido fizetett katonája.
Megmutatom, hol ülnek, aztán a többi a te dolgod lesz, Fiametta.
– Köszönöm. Ne félts engem, megtudom, amit akarok. És ha
reggel nem találnál itt minket, hát… akkor mindent köszönök
neked, drága barátném. És ha az Úr úgy akarja, találkozunk
még.
Hogy aztán a csapszékben mulatozó katonák mit láttak, és
mire emlékeztek később, azt csak ők tudnák megmondani.
A városi szajhákat Arlando segédje hívta a csapszékbe, azok
pedig rácsimpaszkodtak az egyre ittasabb vitézekre,
incselkedtek velük, feltették a fejükre a fazéksisakokat, elvették
egyenes kardjukat, s közben hagyták, hogy a részeg hadfiak a
szoknyájuk alatt matassanak. Némelyik még a mellét is hagyta
kibuggyanni, s kéjesen sikoltozva nevetgélt, amikor valamelyik
beléharapott, vagy alaposan megmarkolva, a nyelvével
csócsálgatni kezdte.
 Az egyik vitéznek egy alacsony termetű, de nagyon szép
arcú, igéző tekintetű, hollófekete hajú jutott, aki bár nem volt túl
fiatal, mégis sütött belőle, hogy a szerelem összes praktikáit,
csínját-bínját ismeri. A katona pedig, miután elveszítette minden
óvatosságát, beszélt és beszélt, csak úgy folyt belőle a szó, aztán
a párducalkatú nőre támaszkodva, társainak harsány és duhaj
röhögésétől kísérve a reccsenő fagrádicson elindult fölfelé a
padlásszobába.
A lépcső alatti homályban ücsörgő Kerecse növekvő
félelemmel pislogott utánuk.

☒☒☒

Acsád éppen leteremtett egy avar lovászlegényt, aki nem

ügyelt eléggé a rá bízott fiatalokra. Ismét összekeveredtek a nagy
gonddal szétválogatott lovak, s kezdhették az egészet elölről.
– Muszáj a sihederekkel végeztetni ezt a munkát, mert a
többi oda van gyakorlaton – ezzel fogadott Acsád. – Gyere, húzd
meg a tömlőt, Táltosfia. Hetednapos kumisz, én így szeretem.
Tán nem parancsot hoztál javas létedre? Itt mindenki
megbolydult, mint a kas. Egy újabb paranccsal több már sok
lenne.
Kilöttyentettem egy nyeletet a kumiszból Földanyának, majd
a leáldozni készülő Napapa felé emeltem tiszteletből a tömlőt, s
csak aztán ittam.
– Kelád után kajtatok.
 – Nem izente, hogy jön – rándított a vállán az izmos Acsád,
és visszaakasztotta a tömlőt a helyére. – Gyanítom, hogy
föllovagolnak északra, Unud apa szállásának, a Rábca mellékén.
Eszembe jutott, mit mondott Keselyű. Hogy még Kelád se
tud róla, mit tesz ma este.
– Én meg… az asszonyomat keresném. Arra gondoltam,
Kelád emberei esetleg látták. Fölgyúl bennem a félelem és a
harag, ha arra gondolok, hogy az önfejűsége miatt elveszítem.
– Ez eszedbe se jusson! – csapott a vállamra Acsád. – A
szállásokon a leányok elé a te asszonyodat állítják példaként.
Megjön, elébb vagy utóbb. Jó oka lehetett rá, hogy sürgősen
nyergeit. Még büszke leszel te arra az asszonyra, Táltosfia.
– Csak aztán Tengri is így vélekedjen – jegyeztem meg.
Acsád hívott, maradjak nála éjszakára. Jerkét vágott a
szolgája, s ő úgy tervezte, majd leülünk a tűz mellé, és
elfalatozgatunk belőle, miközben megbeszéljük a közelgő
háborút.
Sosem tudhattam meg, miként sikerült a jerke húsa, s kellően
átsült-e, mert amint Kara Tengri fölemelte sötét fátyolát erdő-
mező fölé, izzadt, csatakos lovakon bevágtatott a szállásra Kelád
és tíz embere.
Keselyű! Mekkora lehet a te tudományod?
– Te meg mit keresel itten? – szegezte nekem a kérdést. –
Akármit is, éppen jókor jöttél. Nem hittem volna, hogy ilyen
hamar viszontlátlak. Kapd össze a holmidat, mert éppen csak
megitatunk, és megyünk is tovább.
Kelád maga is lihegett, akár a lovai, és a fejét az itatóvályúba
dugta, a tizedese meg a nyakába zúdított egy favödör vizet.
Prüszkölve, félig kibomlott varkocsait igazgatva, a bugyogója
korcát kötözve-bogozva elmondta, hogy Tömörd bő szállására
tartanak, onnan meg tovább a hegyaljának, és még onnan is el,
föl a hegybe, ahol a régi romok között baljós árnyakat vélt látni
nem egy avar öregember.
– Átvágunk a hegy túloldalára, mert ott vár ránk a Bogáttól
küldött Duna-völgyi portyából most visszatért két tized. A
hírvivő azt mondta, több sebesült van közöttük, akik nem bírnák
ki az utat Bogátig. Elébük köll menni, Táltosfia. Ép a lovad? És te
magad?
Keládnak amúgy sem mondtam volna ellent.
A kékkendek kemény vitézek. Csak a lovakkal törődtek,
magukkal szinte semmit. Volt, aki nem is evett-ivott, s ha kifújta
magát a lova, meghúzta a hasi hevedert, és máris újra nyeregbe
lendült. A csillagos égbolt alatt, Holdanya sápadt fényénél
vágtattunk Tömörd bő szállása iránt, rábízva magunkat a lovak
képességeire és ösztöneire.
Mert míg az ember éjszaka legfeljebb sötét vagy valamivel
világosabb foltokat lát, a ló bizonnyal úgy, mintha nappal lenne.
Látja az akadályt, és okos a gazdája, ha hagyja, hadd döntsön a
jószág. A vasalatlan paták kitapogatják a legbiztosabb
támasztékot, s a ló tudja, hol váltson lépésre, hol ügethet, és
menten vágtába ugrik a legsötétebb éjszakában is, ha érzi a
biztonságot.
Ám ha rájön, hogy a nyeregben ülő vitéz bizonytalan, a ló is
azzá lesz. S ha már ketten félnek, abból jó nem származik.
Szegény Kerecse ilyen. Nemegyszer ledobta magáról a ló, mert
átragadt rá Kerecse félelme, és az állat nem szeret félni.
 Éjféltájt elértük azt a vonalat, ahol egy szélesebb patakon
kellett átvágnunk, és a hegyoldal sötét, földön hasaló, néma
óriásként magasodott elénk. Ez már félig a gyepűelve volt, ahol
nem lakik senki, csak a kék-kendek őriző portyái járják a vidéket.
Néhol őrtüzek pislogtak, és Kelád egyik embere időről időre
belefujt a sípjába, hogy tudassa, ki jár a gyepűn.
Az iram is alábbhagyott. A paripák kapaszkodtak, ziháltak,
gyakrabban kellett pihenőt tartani. Néha leszálltunk a nyeregből,
és száron vezettük a lovakat, de a magyar nem gyaloglásra
termett. A bujkáló Holdanya fényében kitárulkozott a tájék, és
akinek jó szeme volt, az délen még talán Bogát szállásainak
őrtüzeit is láthatta.
Noha a kékkendek halált megvető bátorsága köztudomású, a
hegy oldalába épült ősrégi romokat messzire elkerülték.
Mindenki biztosra vette, hogy ott nappal is a régi emberek
árnyai kísértenek, s a szellemek kegyetlen játékot képesek űzni,
pusztán a maguk szórakoztatására. De végül elértünk egy
pontot, ahonnan már csak lefelé vezetett az út, égbe kúszó
fenyők sötétlő oszlopai között, és a lapos, síkos kövek csilingelve
gurultak a mélybe a lovak patái alól.
– Ott vannak – mutatta egy tizedes. – A szemközti domb
aljában. Látszik a tüzük.
Kelád parancsot adott, a bőrkürt felbődült, és a tűz odalent
egyszeriben felizzott. A kürtszóra másik felelt, mi pedig
hagytuk, hadd vigyen a ló, úgyis ő tudja jobban, mikor hová
lépjen.
Hosszú lejtő és egy rövid, de meredek kapaszkodó után
megálljt sivított egy síp, aztán a vitéz elénk lovagolt. Bogát horka
egyik századosa volt, és a sötétség ellenére is jól láttam, hogy
sebesülten ül a nyeregben.
– A régi római erődnél futottunk tőrbe – mondta. – A német
Tulln-nak mondja. Végig a Duna-völgyben újfent elfoglalta a
régi erősségeit a bajor. Gyöngécske katonaság lakik bennük, és a
környékbeliek azt mondták, éppenséggel a had várható vonulása
miatt.
– Meg miattunk – morogta Kelád. – El akarják fogni a
portyáinkat, de ahhoz nekünk is lesz néhány szavunk. Kik
vannak a falak mögött?
– Mindenféle parasztok, alig néhány katona igazgatja őket. A
többieknek a hadban a helyük, ezt mondták. Mi egy nyugatnak
igyekvő lovascsapatukba szaladtunk bele, össze is csaptunk
velük, és számosat levertünk, de láthatjátok, van sebesültünk
elég.
– Mi volt az oka, hogy nem ti csaltátok tőrbe a bajort? –
tudakolta Kelád.
A százados – csúnya combsebe miatt – kínlódva felelte:
– A fáradtság, ezredes. Egészen Ennsig vágtattunk, főleg
éjszaka, aztán meg rögtön vissza, a parancs szerint. Az
embereim szinte semmit nem pihentek. Folyvást kerülgettük a
bajort meg az ottani népek szállásait, mivel minduntalan
beárulták a mozgásunkat. Igencsak készülnek, ezredes. Beszélik,
hogy minden épkézláb katona és besorozott paraszt, halász,
révész, aki egyáltalán fegyvert foghat tizenöt esztendőstől a
matuzsálemig, mind az Enns folyó felé tart.
– Tehát ott gyülekezik a sereg – morogta Kelád. – Épkézláb
gondolat Luitpold részéről. De százezer ember? Nem tévedsz?
 – Nem hinném. A magam szemével láttam a vonulást.
Salzburgig minden a sereget szolgálja. A Dunán bárkákat
vontattak föl ökrökkel meg lovakkal, és az emberek, lovak
számára mindenütt gyűjtik az élelmet.
Kelád félrevont:
– Idefigyelj, Táltosfia. Ez éppen neked való feladat lenne.
Vállalod, hogy elindulsz egy kisebb portyával az Enns felé? Te
fogod vezetni. Nem véletlenül bízom rád.
Ismét eszembe jutott Keselyű, aki szerint nyugatnak fogok
lovagolni…
– Azért te viszed a portyát, mert biztosra veszem, hogy
visszahozod a fiúkat – folytatta az ezredes. – Ki köll tudni, mi a
bajor szándéka, mekkora a had, milyen fegyverekkel harcolnak,
milyen vérből való katonák alkotják, minek nekik az a rengeteg
dunai bárka, hogyan tagolódnak a seregtestek.
– Azt mondtad, hogy nem engedsz a feleségem után, mert
melletted a helyem. Káli horka is ezt mondta.
– És? Hát nem volt igazunk? Mellettem vagy, és éppen a
legjobbkor, Táltosfia! Nincs rajtad kívül más, akire ezt a fontos
munkát rábízhatom. Csak bólints, mert parancsolni nem akarok
neked.
– Szükségtelen is. Tudod, hogy mindent megteszek. Csak
mondd meg, mikor induljak, és ments ki Káli horka előtt,
különben a nyakamat szegi.
Kelád vállalta, hogy üzen Kálinak.
– Mikor megvirrad, átlovagolsz velem a Bars századához. A
hegy északkeleti lábánál ütöttek tábort, és Barsot te is jól
ismered. Tőle kapsz fegyvert és élelmet, és kiválogatja neked a
legjobbakat. Mindösszesen harminc vitézt vigyél, az nem sok, de
nem is kevés. Gyorsabban mozogsz majd, mint egy ezred. Bars
minden embere járt már a Duna völgyében, úgy ismerik, akár a
tenyerüket. Épp ezért nem is értem, miért erőlteti Bogát a
portyát, amikor az övéi nem jártak még arra.
Keládnak nem beszéltem arról, mit mondott az előző napon
Keselyű táltos. Tudtam, hogy égi kend mivolta miatt nem
túlságosan szereti az efféle szent embereket. Nem bízott bennük,
sem a jóslataikban, kiváltképp Fischa óta.
– Lesz egy ismerősöd Barsnál – mondta titokzatos mosollyal
Kelád. – Emlékszel-e még Hattyúra, a táltosra?
– Hát nem utálod a táltosokat? Úgy hallottam, hogy
odaveszett Salzburgnál, évekkel előtte.
– Nem a’! Hattyú nem hagyja csak úgy, hogy a két lelke
kiröppenjék belőle. Amit elmondott nekem, azt, megvallom,
magam is nehezen hittem, de aztán olyasmit láttam, hogy azóta
mindent elhiszek Hattyúnak.
Nem mondta meg, mi volt az, hiába kérleltem. Csak annyit
hozott a tudomásomra, hogy ha egy ilyen táltos, mint Hattyú, és
egy Táltosfia egy csapatban teszi a dolgát, abból rossz nem
sülhet ki.
Mire felvilágolt Bor Tengri, bevágtattunk Bars bakó táborába.
Nem tudtam, mire vállalkoztam, csak azt, hogy meg kell
tennem. És akkor is igent mondtam volna, ha már akkor tudom,
hogy a nagy csata előtt nem látom a gyermekeimet és a kis
Ilknurt.
Olyan időket élt a magyar, amikor senki nem számolhatott a
jövővel és önmagával, egyszerűen csak tette a dolgát.
 ☒☒☒

A lombard vitéz felül az ágyon, és a durva falnak

támaszkodik. A fejében lódarazsak hada veszekszik a
vadméhekével, a gyomra le-föl jár, a szemközti falon pedig két
ajtó hullámzik, holott este még csak egy volt.
Homályos emlékképek kúsznak elő zavaros gondolataiban.
Arlando csapszékében mulatott a bajtársakkal, aztán valamilyen
áldomást ittak, majd megint, ki tudja, hányszor. Kobzosok jöttek,
és duhaj nótát játszottak, énekelt mindenki, ő is velük ordított,
viharos jókedvében az asztalt verve a fakupával, és a katonák
paviai szajhák szoknyái alatt matattak. Neki is jutott szajha, nem
is egy, és ez a szoba is ismerős valahonnan, de nem fér a fejébe,
miként jutott fel ide.
– Csapos! Csapooos! – üvölti rekedten, és a gyomrából
azonmód kikéredzkedik az éjjel vedelt rossz bor, a csirkével
együtt, ha ugyan csirke volt az… – Csapos! Széjjelhasítom azt a
rusnya fejedet, te állat!
Dühében a falat veri, és nem érdekli, hogy a kiálló kövek
felsebzik durva öklét. Végigbámul magán: egy szál, térdig érő
alsóingben van, a csizmája sehol, és az inge eleje meg a durva
vászon a szalmán nedves. Fölül vagy alul jött-e ki, aminek ki
kellett, jóformán mindegy neki. A haja csapzott, zsíros,
csimbókokba ragadt, és nem találja a kardját, a sisakját, a
horpadt mellpáncélt. Ahogy a felsőruháit sem.
– Csapoooos! Hol vagy, te rohadék? Kitépem a szíved,
mocskos zsidaja!
 A csaposnak nem sok köze van ugyan e kereskedésben
ugyancsak jártas kalmárnéphez, legföljebb annyi, hogy maga is
tőlük vásárol. Odalent egy darabig hallgatja a katonát, aztán
döngő léptekkel elindul a falépcsőn.
– Mi kell, no! Minek lármázol? Fejbe vágjalak?
– Megloptak! Te voltál, koszos paraszt!
– Lassabban, te! Sosem voltam paraszt, és ha lopnék,
holnaptól senki nem térne be hozzám – áll meg a szoba közepén
összefont karokkal, bőszen szétvetett lábbal a testes csapos. – Mit
keresel?
– A ruháimat! A csizmámat! A kardomat! A pénzemet!
– A pénzedet nem láttam, a többi meg ott hever az ágy alatt.
Részeg disznó vagy, már keresett a tizedesed is. De nem
mondtam meg, hogy itt fetrengsz, majd elintézed magad.
A férfi, akár a medve, morogva tápászkodik, de alig képes a
lábán megállni. Az alacsony ablakpárkányon is átzuhanna, le a
mocskos utcakövekre, ha a csapos meg nem markolja. Aztán
négykézlábra áll, hogy kikotorja az ágy alá rugdalt holmiját.
–A pénzem nincs meg! – hörgi, majd néhányszor
megismétli.
– Csodálod? Fizettél minden szajhának, két Berengár-ezüsttel
fogadtál a legényemmel, hogy valamilyen Konrado lova a
tiednek a nyomába se ér, és újabb három ezüstöt adtál annak a
riherongynak, aki ide feltámogatott.
– Ki volt az? Megkeresem, és kitaposom a belét!
– Honnan tudjam? Minden szajhát én sem ismerhetek.
Szedelőzködj, és takarodj innen. Összerondítottad a szobát, az
ágyat, szóval jobban teszed, ha eltűnsz, mielőtt hívom a
prefektus embereit. A lovad legalább megvan, ott ácsorog a
félszerben, kapott vizet és abrakot. Ez összesen egy fél ezüst lesz.
Majd megadod, és ne merd letagadni, mert megismerlek.
A csapos komótosan ledübörög a lépcsőn, és addig nem
mozdul, míg a katona le nem ér, és el nem vezeti vaskos
szürkéjét. Korán van még, és a ló patkóinak csattogása végigfut a
szűk, kanyargós utcákon.
Lucilla körülkémlel, és csendben nyitja a félszer melletti,
korábban ólnak használt kamra ajtaját. Odabent sötét van, csak a
két alak körvonalait látja.
– Itt van, amit kértél – súgja Rékának, és a földre helyezi a
tömött kosarat. – Ruha, neked és a legénynek. A félszer mellett
ki tudtok menni a másik utcába, ott egy gyerek vigyáz a két lóra
és az öszvérekre. Ebben a zsákban – mutatja a ruhák alá rejtett
iszákot – élelem van, kitart egy ideig. Járjatok szerencsével,
Fiametta.
Visszaadná a megmaradt ezüstöket, de Réka nem fogadja el.
– Amit értünk tettél, soha nem feledjük, Lucilla. Csak te se
feledd, hogy ha eljár a szád, nekünk végünk.
– Vigyázzatok magatokra. Valóban ma indul a királyi követ
Regensburgba, elkottyintotta egy katona, akinek néha hagyom,
hogy megtapogasson a pincében. Az én uram, Arlando, ez a
hájas disznó, az ilyesmiről már régen leszokott. De azért
megbecsülöm mégis, mert ilyen jó dolgom senki mellett nem
volt még, Fiametta.
Lucilla kikukucskál az ajtódeszkák ujjnyi résein.
 – Most már mennem kell. Járj szerencsével, barátném. Nem
feledlek, és ha megint erre vetne a sors, a házam nyitva áll
előtted.
– Ha Veronában járnál, hát szintúgy szívesen látlak – öleli
meg az asszonyt Réka.
Lucilla kisurran az ajtón. Odakint csend van, csak a
félszerben abrakoló lovak neszezése hallik, meg amint vasalt
patáikkal a törekes földet kapálják.
Nincs idő a töprengésre. Addig kell kijutni innen, amíg
Arlando vagy más a félszer közelébe nem téved. Kerecse nyitja
az ajtót, kikémlel, aztán int: minden rendben. Odakint
tisztességes, dolgos szolga módjára a fejére emeli a kosarat, és
követi asszonyát a sikátoron át, aki kihúzott derékkal, büszkén
jár előtte.
A gyereknek, aki a lovakat és az öszvéreket vigyázta, Réka
egy apró ezüstpénzát ad. Noha az érte végzett munka ennyit
nem ért meg, úgy véli, inkább legyen elégedett a gyerkőc,
semmint összekiabálja a társait, akik aztán a nyakukba
zúdulnak.
Pavia már mozgolódik, az utcákon éled a nép, ők ketten
pedig a lovakat száron tartva az északi kapun át elhagyják a
várost.
A hágóra vezető út mellett aztán letérnek az erdőszélre, és
fához kötik a jószágot.
Várnak. Arra a csapatra, amelyik most hagyja el Paviát, s
amelyben ott lovagol Berengár követe, egy lombard nemesúr és
a kísérete, mellette pedig Ivreai Guido személyesen. A csapatot
ötven vitéz kíséri, és jó néhányan csatlakoznak még, akik a
hosszú úton így biztonságban érezhetik magukat. Észak-Itálián,
majd az Alpokon át csak erőt mutató csapatnak békés az átkelés.
– Ott van. Ő az – mutatja az asszony a bordó bársonyba
öltözött, mellvértet viselő lombardot a mellette lapuló
Kerecsének. – Azt szeretném, ha vigyáznál rám.
A legény meghökken. Mióta Itália földjén barangolnak, Réka
csak olaszul beszél hozzá.
– Tudom, hogy eddig is megtettél mindent, de mostantól…
Azért vigyázz rám, mert érzem, hogy ha a közelébe jutok ennek
a sátánfajzatnak, nagyon nehezen állom meg, hogy ne rohanjak
rá, és ne tépjem ki a szívét.
A legény megöleli, és kézjelekkel mutatja, hogy minden
rendben lesz.
A csapat lassan ellovagol előttük, s amikor eltűnik az
erdősáv mögött, az asszony és a legény lóra pattan. Kerecse
hátasát Réka választotta (egy kezes, birkatürelmű heréltet,
amelynek az ereiben ugyancsak lagymatagon csordogál a vér),
mert tudja, hogy a legény irtózik minden naptól, amit nyeregben
kell töltenie. Kerecse ebben az egyben mit sem változott, de
hatalmas szívének összes melegével szolgálja az asszonyt,
vállalva szenvedést s legyőzve minden félelmet.
Menet közben egyszerű volt eltűnni Guido szeme elől, mert
messzire lemaradtak, de az éjszakai pihenők során, amikor a
lombard és a követ emberei fogadókban szálltak meg,
összekeveredett a csapat a kísérőkkel.
Guido azonban soha nem vetett pillantást az egyszerű
asszonyokra.
S következett Regensburg…
KR. U. 907. MAIUS HAVÁNAK MÁSODIK FELE
BAJORFÖLD, REGENSBURG ERŐSSÉGE

A hatalmas, négyszögben épített erősség magas, két rőf vastag

kőfalain és a saroktornyokon zászlók lobognak, címeres pajzsok
csillannak. Itt a seregvezérek színe-java, egyháziak és világi
grófok, és tegnap este bevonult a kapun a gyermekarcú Lajos
király.
Hangos éljenzés fogadta, dobok pufogtak, fanfárok zengtek,
és amerre testőreinek gyűrűjében ellovagolt, dübörögtek a
kardlappal és lándzsanyéllel vert, háromszegletű pajzsok.
A zsivajban is tudta mindenki, hogy a gigászira duzzasztott
hadat, amelyet folyvást tovább növelnek a távoli vidékek
csapatrészei, valójában nem Gyermek Lajos vezeti a magyarok
ellen. Persze ott lesz majd, egészen hátul, biztonságban, talán
Passauban vagy az Enns folyó melletti erődben, amit csak
mostanság kezdenek Ennsburgnak nevezni. Mert soha nem állt
volna ott ilyen komoly erődítmény, ha nincs a magyar.
Az ezredesek és a tisztek már pontosan tudják, hogy a hadat
három vezér irányítja majd. Ezek pedig Theotmár, a salzburgi
érsek, Luitpold, a herceggé avanzsált őrgróf és katonai prefektus,
valamint Sieghardt herceg, aki a Dunán személyesen vezeti a
támadó bárkákat.
Luitpold seregrésze a legnagyobb, majd hatvanezres, és ha
igaz a mendemonda, ami némely részeg tiszttől kiszivárgott, a
Duna északi oldalán vonulva közelíti majd meg az immár
magyar területen álló Braszlav várának sáncait.
Délen egy negyvenezer katonát számláló haddal Theotmár
vonul, erődtől erődig a Duna mentén, hogy legyen némi
támasza, és e két seregtestet kíséri majd Sieghardt flottája a
tartalékkal és az ostromszerekkel. Valami miatt a bajor
készpénznek veszi, hogy a magyar behúzódik majd Braszlav
várába, ami hegyre épült, evégből kell az ostromszer, a kanalas
hajítógép, a vaskos létrák és a rettentő dárdákat lövő katapult.
Mindenki elégedett: jól kitalálta ezt Theotmár és Luitpold.
Ha ekkora had sem pusztítja ki a magyart a saját földjén, hát
akkor az ördög maga is kevés lesz hozzá, így vélekednek, és fel
sem merül, hogy a hadisiker forgandó, mióta lapos köpönyegén
hever a világ.
Győzni fog, mert győznie kell Lajos király hadának, amely a
Mindenható támogatását is bírja, hiszen a nagymisén ezt is
kinyilvánították.
Az erőd parancsnoki épületébe déltől senkinek nincs
bejárása az étkeket felszolgáló bajorokon kívül. A hosszú
teremben, ahol rendesen a tisztek ülnek a tölgyfaasztal körül,
most csupa előkelő szorong. A király aranyozott trónusa, amit
mindenhova magával visz, mintha csak kapaszkodna belé, az
asztalfőn áll egy emelvényen, előtte külön asztal, magas
lábakkal, csakis Lajosnak, hogy a feje és a koronája a többiek fölé
emelkedjék.
Mellette jobbról Hatto régens foglal helyet, aki átvedlett már
a mise idejére öltött csillogó papi ruhájából, ahogy a többi
egyháznagy tette. Most már valamennyien katonák, könnyű
vértet, gyűrűspáncélt viselnek, és tollas, forgós sisakjuk a
mögöttes polcokon, címeres pajzsuk fölött hivalkodik. Legényeik
vigyázzák a pajzs mellé támasztott hosszú, egyenes, kétélű
kardot, amit két kézre foghat a lovag, úgy csap vele az ellenre.
Aztán őket is kitessékelik, s marad a haditanács.
Hatto érsek vezeti, és a fiatal király a főpap minden szavára
bólogat. Mi egyebet is tehetne, hiszen a hadi tudományokban
járatlan, rejtélyes betegségei miatt jobbára csak messziről figyeli
a gyakorlatokat, a fegyverekkel pedig alig tud bánni. Csupán
egy díszes tőr fityeg az övéről, meg egy evőkés.
De hát minek is kard annak, akit ekkora testőrség véd?
Hatto behívatja a festőt, aki jókora vászonra pingálta az
egész Duna-völgyet, végig a magyarokig, s amit most felakaszt
egy falból kiálló kampóra, majd hajlongva távozik. A méltóságok
összevont szemöldökkel vizslatják a kezdetleges térképet,
egyiknek ez, a másiknak amaz nem tetszik. Nem pontos,
mondják, a Duna nem így kanyarodik, Melk erődje máshova
esik, és a hatalmas erdő a régi, római korban létezett Vindobona
környékén sokkalta nagyobb.
Ámde nem is az a lényeg, hogy a festő híven mázolta-e le a
tájékot, hanem az, hogy a vezéreknek mekkora a harci
tapasztalatuk.
Theotmár érsek volt már harcban, és sokkal inkább katona,
mint pap. Luitpold ízig-vérig parancsolásra termett, császári
rokonsággal, és némi Karoling-vérvonallal rendelkezik.
Burghardt, a passaui püspök is szagolt már vért, nem
beszélve Aribo grófról, aki azt állítja, hogy nála jobban senki
nem ismeri a magyart.
 – A Mindenható segedelmét bírjuk, urak! – zengi Hatto a
király mellől. – Vállalásunkra, hogy e keleti hordától egyszer s
mindenkorra megtisztítjuk a mi művelt nyugati világunkat, ami
szilárd hitünkre épül, s így ez a legerősebb vár, a Szentszék is
áldását adta. A magam részéről, s reménylem, hogy e gondolatot
mindnyájan magatokénak tudjátok, az eljövendő csatát keresztes
háborúnak vallom. Igenis, a kereszt jele vezéreljen minden tisztet
és katonát, királyi vitézt és zsoldost, aki a birodalom közeli és
távoli részeiből eme haddal most keletnek vonul. Világos a mi
kegyes Lajos királyunk parancsa, az Úr adjon neki hosszú életet
és egészséget – biccent Hatto Gyermek Lajos felé –, és az ő
dekrétuma azt mondja, hogy ugros eliminandos esse!
Hatto e szavaknál felemeli a hangját, karjait az égnek
fordítja, és a jelenlévők lelkesen dobolnak az asztal lapján.
– Igen! Kiirtandók! Az utolsó szálig! – Hatto egyre jobban
belemerül önnön mondandójába. – Nem kegyelmezhettek
senkinek! Ha nem öljük meg őket, Istenünk ellen vétkezünk, és
fejünkre vonjuk a szerencsétlenséget. Ama vérszomjas és
istentelen barbár, Attila óta nem függött ekkora veszély a
nyugati keresztény világ fölött, mint amit a hasonlóképpen
bálványimádó magyarok miatt elszenvedni vagyunk
kénytelenek. Pedig, látjátok, némelyek nem átallanak különbékét
kötni velük, koncnak dobva a magyar elébe e gyalázatos
tettükkel azokat, akik egyként őriznék a kereszténység szent
ügyét.
Végigmorajlik a terem, és a levegőben Berengár király és a
bizánci császár neve röpdös. Valaki Braszlavot is megemlíti. Egy
hang megjegyzi, hogy bajorfélének nem kellett volna
évtizedekkel előtte a magyar segítségét kérni a helyi vitás
kérdések megoldásához, de lehurrogják.
– A hunok és avarok, jól tudjuk, mit műveltek! Raboltak,
fosztogattak, gyújtogattak, kiszakították kezeink közül mindazt,
ami ősidőktől a jussunk volt.
Ugyanaz a részeg hang megint felmordul: azt mondja,
ősidőktől sose volt a franké a Pannonföld. De sokkal inkább a
szkítáké, a langobárdoké, a gepidáké…
Most már nyíltan kiabálják neki, hogy fogja be a száját, aztán
kis tumultus támad, mert a testőrök kikísérik. Hatto tovább
szónokol:
– Az ördögi Attila elnyerte jutalmát a nászéjszakáján, az
avart meg tönkreverték szép emlékű eleink. Mi ugyanezt tesszük
most a magyarral, urak! Írmagjuk se maradjon!
– Nem fog! Nem hagyjuk! – üvöltenek az urak. Hatto
elégedett.
– Azt mondom, senki ne fogja le a katonái kezét, és senki ne
hivatkozzék keresztényi könyörületre, mert a magyar sem
hivatkozik ilyesmire! Nem elég a magyart kikergetni az
elbitorolt területekről, meg is kell őt fosztani az életétől!
– Megöljük mind! Aggastyántól a csecsszopóig! – dörgi a
kórus.
– Különben visszajön, és rabolni, öldökölni, fosztogatni fog,
mint tette ezt mindig! A katona tegye a dolgát, ne gondolkozzék,
és meg ne álljon, pihenni ne merészeljen, míg Pannóniát és a
morvák elbitorolt országát újra be nem csatoljuk a Keleti Frank
Birodalomba!
 – Úgy legyen! Eliminandos esse! Eliminandos esse! – skandálják
a jelenlévők, és aki nem ismerős köreikben, el sem döntheti,
hogy az asztalt verő, lelkesen éljenző társaságban ki a katona és
ki az egyházi méltóság. Egyként állnak ki Hatto lelkesítő szavai
nyomán a birodalom javáért és a barbár magyarok
elpusztításáért.
– Így lesz! Ezt fogjuk tenni! – ordítják egymást túlkiabálva.
Némileg mellékesnek tűnik már, hogy mikor és miként
indulnak a seregrészek, kinek pontosan hány katonát kell
vezényelnie, s Theotmár miért indul meg elébb, mint az északi
parton Luitpold herceg.
Csak egy a fontos: a lelkesedés.
Meg az, hogy egyként hiszik: ekkora had, ilyen fegyverzet
ellenében nemhogy a magyar horda, de a keleti puszták egyetlen
serege sem vetheti meg a lábát huncut fertályóránál tovább.

☒☒☒

Berengár király követe nehezményezte, hogy nem hívta meg

senki az urak regensburgi megbeszélésére. Azt képzelte, hogy
legalább a magyarokat érintő, ámbár kétes értékű ismeretség
okán ott lesz a helye az asztalnál, s kikérik a véleményét, aztán
hamar rájött, honnan fúj a szél.
– Ez így is van, barátom – könyököl a haditanácsot követő
napon Guido a bástyán tébláboló, nézelődő lombard követ
mellé. – Ne feledd, elvégre a királyunk békét kötött a magyarral,
ily módon felmerülhet Hatto érsekben a gyanú, hogy netán
barátkozunk is velük. Igaz, az efféle pénzán vett barátságok csak
addig tartanak, míg az ezüstöt el nem költik, és állítom, hogy a
magyarok kezéből valósággal kicsurog.
– Inkább arról van szó, grófom, hogy a magyar bolond lenne
egyszerre két komoly csatatéren viaskodni most, amikor ekkora
had vonul ellene.
– Ámde, ha a had győz, márpedig miért ne győzne – szakítja
félbe Guido –, akkor a mi felséges urunknak sem kell többé attól
tartani, hogy időről időre kiürítheti a kincsestárát a magyarok
követelései miatt.
– Láttam néhány nagyobb csapatot – mondja a távolba
bámulva a követ. – Erősek, pihentek, jól fegyverzettek, az étel-
ital is megvan, mégse hinném, hogy olyan könnyen beletiporják
a magyart a földbe.
– Én se mondtam, hogy könnyen – rándítja meg a vállát
Guido. – Azt mondtam, hogy fel fogják morzsolni a sátorlakókat.
Módszeresen, erővel. Ha nem engedik magukat kelepcébe
csalni…
– Hát éppen ettől tartok, grófom! Ott voltam a Brentánál,
láttam, mit műveltek, és miképp fogtak hozzá. Nézz csak oda –
mutatja a követ az erősség előtti síkon táborozó germán
csapatrészt. – Mit látsz? Szekérvárat, nemde? Nos, a magyarnak
a Brentánál is éppen ez volt a legkedvesebb, hogy mi magunkat
oda bezártuk. Ők soha nem bújnak szekerek mögé, és tudják az
okát.
– Én is ott voltam a Brentánál. Akkor hát szerinted mi lenne a
követendő?
– Az alkalmazkodás, barátom, az alkalmazkodás! – mondja a
férfiú. – A magyar szándékát csata közben kitudni bajos, ahogy
előtte is, hiába dolgoznak a kémek. Sosem tudni, mit akarnak,
mit terveznek. Ma még ezt mondják, de holnapra
homlokegyenest az ellenkezőjét teszik.
– Nem veheted zokon tőlük, elvégre egy jó stratégának az
ellenség fejével is gondolkodni kell.
– Túl merevek vagyunk mi a magyarok harcmodorához
képest, ezért játszanak ki minket, grófom. Felállunk vonalban és
négyszögekben, ékben rohamozunk, és elvárjuk, hogy a magyar
a mi elgondolásainknak megfelelően viselkedjen. Aztán
nagyjából itt is a vége. Azt mondom, alkalmazkodjunk mi, ha
nem akarjuk sokadszorra is megveretni magunkat. Amit mi
művelünk, azt ezer évvel ezelőtt ugyanígy tették a rómaiak.
Mert akkor más hadak is ekként verekedtek. Aztán jött ez a
keleti horda, nyilaik akár a jeges eső, a lovasaik viharsebesen
vágtatnak, és felborult minden, amit eddig bevált stratégiának és
taktikának hittünk.
– Van abban valami, amit fejtegetsz – ért egyet Guido. – Majd
ő megoldja ezt a kérdést egyszer – biccent a fejével a következő
bástyán álló, fejedelmi öltözékű fiatal vitéz felé. – Arnulfot,
Luitpold fiát ismered-e? Úgy hírlik, roppantul eszes, érti a
hadakozást is, kipróbál mindenféle fegyvert, keletit és nyugatit,
és nincs messze az idő, hogy maga is sereget vezéreljen, amúgy
valóságosan, a had élére állva. Nem, mint… hm… egyes
uralkodók.
– Vigyázz a felségsértéssel, Guido – figyelmezteti a követ. –
Hiába vagyunk vendégek, azt itt sem hagyják megtorlatlanul.
– Remélem, nem árulsz be. Annál is inkább, mert neked
ugyanez a véleményed, követ.
 A fiatal Arnulf egy magyar íjat próbálgat a bástyán, vizsgálja
az ideget, a vesszőt, a tollakat. Egyet visszaad, és elégedetlenül
legyint mellé.
Vajon arra gondolt-e, hogy erős neki, vagy arra, hogy az
ilyen fegyvert sosem győzi le?
Lépcső vezet a belső udvarra a bástyáról, de Arnulf nem
veszi igénybe. Helyette belekapaszkodik a kötélbe, ami a
nyolcölnyi mélységből a csiga segítségével a bástya fokára
szállítja a nehezebb holmit, és macskaügyességgel leereszkedik.
Egy kis fickó lenne a következő, aki belekapaszkodik a
kötélbe odafont, de rögtön ugrik egy udvaronc, és halk
szavakkal elvonja a mélység pereméről.
Egy idősebb, hosszú talárt és fekete fejfedőt viselő férfi
udvariasan meghajol a gyerkőc előtt, és hosszasan magyaráz
valamit. Amint a végére ér, a fiú pördül, és az alig
veszélytelenebb, ezernyi kéztől fényesre csiszolt lépcsőkorláton a
lábát átvetve, hason csúszik le az udvarra.
Odalent egyenesen egy szolgáló elé pottyan, és kiveri
kezéből a kosarat. Répa, zöldség, káposztafejek gurulnak
szanaszét, és a fiú ráförmed a szolgálóra:
– Tágulj az utamból, ügyetlen paraszt!
Az asszony letérdel, és egyenként a kosarába rakosgatja a
zöldséget és a káposztafejeket. Csak a keze jár, és oda sem néz,
mert a fiút bámulja delejes tekintettel. Ám az elviharzik mellette,
és futtában lendül fel tömzsi, rövid lábú lovacskája nyergébe,
aztán harsányan nógatva az állatot, vágtat Arnulf herceg után.
– Mindenhova követi a barátját – mondja mosolyogva Guido.
– Arnulf egy lépést se tehet nélküle, de nem is bánja. Mintha
testvérek lennének. Arnulf tanítja vívni, verekedni, baltát
hajítani. A hercegik Berthold, az édestestvére, mintha nem is
érdekelné.
– Helyre kis emberke, azt látom. Mennyi idős?
– Nyolcesztendős.
– Még mindig nem árulod el, kié ez a… a… – kérdezné a
követ, de Guido átsegíti a kellemetlen szavakon:
– …ez a fattyú? Mondd ki nyugodtan, csak ne túl hangosan.
Nem, nem mondom meg, mert eskü kötelez.
– Ugye Berengario törvénytelen gyermeke?
Guido csak mosolyog.
– Miért, barátom? – vonja fel szemöldökét a követ. – Ha az
Úr kegyesen megadta Berengario urunknak ötven esztendeje
után is a férfierőt, ahogy sok arra érdemesnek, miért lenne botor
tőlem a gondolat?
– Hagyd el. Azokat könnyebb összeszámolni, akik nem
valakinek a törvénytelen gyermekei. Na de követ, úgy teszel,
mintha ez akkora csuda lenne. Még a Szentszék atyáinak
sarjaiból is hadsereget állíthatnál ki.
– Nem találtam el? Netán a királyunknál is hatalmasabb úré
a fiú?
– Attól függ, hogy érted a nála is hatalmasabbat.
– Úgy, hogy esetleg a gyermek Arnulfé, Istenben boldogult
néhai császárunké? Mert ugye a férfierő, ha az Úr az ő végtelen
kegyelméből egy, az égben kívánatos dinasztia érdekében
megadja…
– Talán az övé, talán nem – vágja el Guido a cirkalmasan
alakuló tirádát. – De azért csak legyél vele nagyon finom és
elővigyázatos. Soha nem tudhatod, mikor kerül föléd, aztán már
késő lesz bánkódnod.
Odalent a szolgáló még mindig a földön térdel, és a kosárba
visszapakolt zöldséget babrálja.

A NYÚL ÉVÉNEK ÖTÖDIK HOLDJA

(KR. U. 907. IUNIUS HAVÁNAK ELEJE)
AZ ENNS ERŐSSÉGÉNÉL

A Duna vonalán felépített bajor erődöket úgy kerülgettük, akár

a tolvajok és erdei haramiák. Nem is az volt a célunk, hogy
megfigyeljük, miféle katonaság védi ezeket, mert azt régtől
tudtuk.
A parancs Salzburgig szólt, de a város mostanra már
túlságosan veszélyessé vált. Az utolsó felderítők szerint ott már
annyi katona gyülekezik, hogy onnan az Enns mellett épült
erődhöz vonuljon, hogy a közéjük keveredés egyenlő lenne a
biztos halállal.
Pedig amikor az ősi Vindobona körül terpeszkedő hatalmas
erdőséget dél, majd nyugat felől megkerültük – a hosszabb utat
választván, hogy a bajor erősségekben szolgálók figyelmét
magunkra ne vonjuk –, idejekorán felcseréltük öltözékünket a
bajorok ruházatára. Még lovakat is váltottunk, bár ezekkel a
jószágokkal sokat kellett kínlódni. Ám azt mégse tehettük meg,
hogy a mi kedves, kezes pusztai lovainkkal próbáljuk meg
magunkat bajornak eladni.
A lovainkat egy jól védhető helyen néhány vitézzel
hátrahagytuk, miközben mi folyvást Salzburgnak lovagoltunk.
Volt köztünk egy bajornál nevelkedett morva fickó, aki az
egyik legbátrabb volt, akit ismertem, és főként becsületes. Ha
beszélni kellett, azt mindig ő tette, bár nem nagyon diskuráltunk
senkivel. Általában úgy intéztük, mintha nagyon sürgős lenne az
utunk.
Voltaképpen így is volt. Egyrészt, mert nem akartunk bajor
portyába, őrsbe szaladni, másfelől pedig, mert amiért küldtek
minket, azzal a lehető leghamarabb haza kellett érnünk.
Az első bajor portya, amelyik Túlin erődjétől nem messze
belénk akadt, aznap utoljára látta felkelni a napot. Nem
maradhatott életben senki, még csak nyomot sem hagyhattunk
magunk után.
Hattyúnak köszönhettük, hogy nem ők vettek minket észre
előbb. A katona-táltos az egyik pihenőben egy bajtársával
elbóklászott a csalitban, mert valami gyökereket keresgélt, de jött
is vissza rögvest, és felemelt karjaival mindenkit csendre intett.
A vitézek még a lovak orrát is befogták, nehogy felhorkantson
valamelyik, de hát a bajor ló nem nagyon szokta az ilyen
bánásmódot, és némelyik ugyancsak berzenkedett ellene.
– Nincsenek öt nyíllövésre sem – közölte Hattyú. – Az
erősségből jöhetnek, és délnyugatnak tartanak, a Melkbe futó
útnak. Úgy láttam, nem túl sietős nekik, lépésben haladnak.
Huszonegy katonát számoltam, és nincs vezeték lovuk. Mi meg
váltsunk lovat, Kartal, mert ezekkel a nagydarab bajor
jószágokkal legföljebb haladni lehet, harcolni alig.
Nosza, a mögöttünk vonuló tartalék ménes a száz pusztai
paripával épp jókor jött.
– Nem számítanak támadásra – állította a vitéz, aki az imént
Hattyúval tartott. – A pajzsuk a hátukon pihen, vagy a ló
oldalán. Lándzsa és kard van náluk, némelyiken gyűrűs-,
másokon lemezpáncél. Ha azonnal indulunk, elvághatjuk az
útjukat.
Átnyergeltünk, és nagy kört írtunk le jobb felé, végig az erdő
takarásában, aztán vágtát vezényeltem. A melki út jó órányira
volt, és sikerült odaérni a bajorok előtt. Magamhoz hívtam a
három tizedest.
– Azok az enyhe lankák éppen jól jönnek – mutattam. –
Három oldalról kapjuk el a bajort. Bevárjuk, míg egészen közel
érnek, aztán nyilat nekik. Nem maradhat egy sem élve.
Így történt. Nem vagyok rá túlságosan büszke, mert
gyűlölöm az efféle mészárlást, de nem tehettem mást. A
bajorokat oly hangtalanul közelítettük meg, akár a szellemek, s
mire felocsúdtak volna, a nyakukra zúdultunk.
Az egyik, főleg bercelekből álló tized vállalta, hogy a sebesült
katonákat megszabadítja az evilági fájdalmaiktól; ez azt
jelentette, hogy harci csákánnyal betörték a koponyájukat.
Könnyebb lett volna a nyakat átmetszeni egyetlen
szablyasuhintással, vagy lándzsával, lóhátról rendezni a dolgot,
de szükségünk volt az öltözékükre, így meg nem rongálhattuk,
össze nem vérezhettük.
 Nagy sebesen átvedlettünk, és a bajorok lovain folytattuk az
utat, míg a mieinket pányvára vettük. A magyar mindig utálta a
nehéz és ormótlan vasfazekat, amit a bajor a fejébe húz, de most
ezt kellett tenni.
Csak egyszer kellett magyarázkodni a tolmácsnak –
odakiáltott egy szekeres parasztnak, hogy épp az imént szedtük
el a magyartól a lovakat –, máskülönben akadály nélkül tettük
meg az utat az Enns partjáig egyetlen nap alatt. Ott aztán
elrejtőztünk egy sűrű fenyvesben, kiküldtem az őrséget, majd a
tolmács morvával és Hattyúval elindultunk felderíteni a
környéket, természetesen bajor öltözetben.
Az Enns egyik gázlójánál három álmos révész ténfergett, s az
egyikük azt felelte kérdésünkre, hogy két napja nincs kit átvinni.
– Már általment, akinek sürgős volt – mondta. – Mostanság
minden a háborúról szól, tiszt uraim. Amíg a folyó alacsony volt,
áttocsogtak a gázlón, de aztán megjött a víz. Tán sok eső esett a
hegyekben. Jól kerestünk, nem mondom.
– Járt-e erre normann vitéz? – kérdezte a morva, és a révész
nagy szemeket meresztett.
– Normann? Afféle hosszú hajú, szakállas északi? Rondák,
mint a dánok? Azok már régen a Szent Flórián-klastrom mellett
múlatják az időt, barátom. Már csaknem az egész had oda
gyülekezett, legalábbis az, ami a Ditmár érsek vezénylete alatt
indul.
– Ez rendben lenne, mert mink is oda igyekszünk. Mennyiért
viszel át?
– Mennyit adtok?
 Megegyeztünk, és örültünk, hogy nem tűnt fel neki semmi.
Hanem azért a túlparton mégis megkérdezte:
– Te, ottan! – mutatott rám. – Tán viking lennél?
Meglepett a kérdés, amit hiányos némettudásomnak
köszönhetően alig értettem, de a morvából vedlett magyar
azonmód felelt rá a révésznek.
– Ráhibáztál, barátom! Aztán csak tisztelettel szólítsd ám, és
főként nagyon udvariasan, ha nem akarod, hogy jól főbe
kólintson. Igaz-e, Harfarge barátom? – nézett rám, aztán tört
magyarsággal sziszegte: – Vigyorogj már, no! Ne kölljön má’ ezt
is agyoncsapni…
A beijedt révész, akinek bizonnyal kellemetlen emlékei
voltak a normann harcosokról, hagyta, hogy mi is húzzuk a két
part között kifeszített kötelet, miközben a lovak mellettünk
úsztak. Látszott, hogy katonaló létükre nem nagyon szokták az
efféle foglalatosságot. Kapkodták a fejüket, prüszköltek, és
mielébb igyekeztek a partra.
A révész megkapta a részét, mi pedig gyorsabb iramra
ösztökéltük a csurom víz, nagydarab bajor jószágokat.
– Már semmi nem mossa le rólad, hogy viking vagy – bökött
oldalba a táltos, akiről ebben az öltözékben senki meg nem
mondta volna, hogy mi a hivatása.
– ’Iszen éppen az a jó, Hattyú. Megkeressük a normannokat a
táborban.
– Mi? Én oda be nem megyek – így a táltos. – Gondolj csak
bele, ki mindenki látott engem annál az átkozott Theotmárnál.
Fölismernek, és én leszek ennek az átkozott csatának az első
hőse, már ha a mi oldalunkról számítom. Ez még csak nem is
lenne annyira ellenemre, mert odaföntre is az elsők között érnék,
de hát egy bitófán végezni mégiscsak nagy szégyen a
magyarfélének.
– Márpedig jönnöd köll, mert ketten kevesen leszünk –
határoztam. – Ha táltosnak jó vagy, jó leszel néma barátnak is.
Kerítünk egy csuhát még kámzsát, aztán arra kóricálsz abban az
átkozott táborban, amerre csak kedved tartja.
Nem ő lett volna Hattyú, ha nem állt volna rá rögvest.
Később még tetszett is neki a dolog. De a komoly morva legény
figyelmeztető szavára is hallgatni kellett, aki azt mondta, hogy
nagyon helyén legyen az eszünk, mert bármelyik pillanatban
hibázhatunk, s akkor aztán vége a mulatságnak.
Pedig nem lehetett vége, és nem is hibázhattunk, mert ennél
sokkal fontosabb volt, hogy épségben és sok mindennel a
fejünkben visszaérjünk a gyepű mögé.
Amikor a hatalmasra duzzadt tábor őrsége elé értünk,
megvallom, végigszaladt a hátamon a hideg.

☒☒☒

Regensburgból Ennsburgba és a tágas mező túlfelén álló

Szent Florian-klastromba települt az urak színe-java, élükön
Gyermek Lajossal. A sápatag királyi; Hatto érsek hamar
meggyőzte, hogy inkább az erősségben lenne a helye, mert a
klastrom alig védhető, s ha kitart is valameddig az őrsége, azt
gyengébb ellenség is képes bevenni s a falait lerontani.
Hatto aztán hamar javított önnön véleményén, mikor is ékes
szavakkal és széles taglejtéssel azt ecsetelte, hogy mindez
természetesen csak feltevés, mert ugyan ki gondolná komolyan,
hogy a magyar eljut Ennsburgig.
A király magával hozta csaknem teljes udvartartását, mert a
csata után Luitpold és Hatto tanácsára nagy győzelmi tort kíván
ülni. S ahogy a régi római császárok tették, leginkább a
külsőségekre ügyelt. Ezért hozta magával aranyozott trónszékét
is, és ezekben a napokban a szobája ablaka elé helyeztette, hogy
kényelmesen szemlélhesse a vár és a klastrom körül gyülekező
hadsereget.
Utasításokat nem nagyon ad, mert ugyan miket is
osztogatna, amikor legfeljebb csak elméletben ért a stratégiához,
de kegyesen végighallgatja a seregvezérek szűkszavú, bár
udvarias jelentéseit. Aztán bólint, ha Hatto jelzi, hogy ezt kell
tennie, az illetőt legjelesebb, leghívebb vitézének nevezi, és Isten
áldását kéri vezéri ténykedésére.
Gyermek Lajos Luitpold herceget is fogadja, fiaival együtt,
csakúgy, mint Berengár király követét, meg a különféle,
többnyire egymással is folyton torzsalkodó germán törzsek
hadba vonult vezéreit, és a fontos egyházi személyiségek is sorra
bebocsátást kérnek. Mindennek oka főként az, hogy szeretnék
megtudni, a magyarok kiirtását követően kinek juthat a
legzsírosabb falat a visszavett keleti tartományokból.
Issza az áldomást a medve bőrére frank és bajor, holott a
bundás koma még vígan cammog a teuton erdők sötétjében.
Ivreai Guido is Ennsburgba érkezik Luitpoldnak, egyik
kenyéradó gazdájának kíséretében. Az utolsó regensburgi estén
sokáig beszélgettek, és Luitpold alig titkolta, hogy frissen
szerzett hercegi címét örömest királyira váltaná; vajon hogyan
vélekedne erről Berengár odalent a paviai várban? Mert
Gyermek Lajos – ezt szilárd hittel vallotta a herceg – nem lesz túl
hosszú életű.
Guido, aki képes érteni és következtetni a ki nem mondott
szavakból, pontosan tudja, mit vár tőle a herceg.
– Berengár császári trónt szeretne, amit teljességgel
megértek, csakhogy az ő éveinek száma se visszafelé csorog,
barátom – mondja bizalmasan Luitpold. – Maholnap betölti a
hatvankettediket. A bibliai Matuzsálem óta a Mindenható nem
sok emberi lénynek adott túl hosszú életet. És ha Berengár mégis
császár lenne egyszer, azt mondom, félretesszük az én jótevőm,
Istenben boldogult Arnulf császárunk és Berengár király közötti
érdemtelen vitát. Megbocsátjuk azt is, hogy különbékét kötött a
keleti barbár pogányokkal, akik akkor már úgysem lesznek. De
térjünk erre vissza, gróf, a megnyert csata után.
Guido pedig csak mosolyog: nem sokkal előtte éppen
Theotmár érsektől hallotta, hogy ha a magas egyházi vezetők
nem is kételkednek Luitpold hadvezéri képességeiben, azért az
uborkafára ügyelni kell, nehogy az égig akarjon rajta
kapaszkodni. Nevetségesnek, ámbár nem sátántól való
gondolatnak tartja, hogy Luitpold – noha egyetlen szóval ki nem
mondta – burkolt célzásokat tesz a császári korona
megszerzésére, sőt még arra is, hogy egyszer ráteheti a kezét
Itáliára.
Regensburgi napjaiban Guido többször is meglátogatta a fiút,
erősítvén a látszatot, hogy egyfajta gyámolítója, noha a
nyolcesztendős, életerős és vidám, bár túlzottan magabiztos
fiúcskának semmiféle gyámolításra nem volt szüksége. Ő a
bácsikájának tartja Guidót, de életkora miatt nem fúrja bele
magát túl mélyen a rokoni szálak boncolgatásába. Azt azonban
az utolsó alabárdos is tudja, hogy a gyermekre szent
kötelességük úgy ügyelni, akár a szemük fényére, vagy még
annál is jobban.
Az erősség és a klastrom között zajongó, gyülekező sereg
miatt Ennsburg kapui folyton tárva-nyitva, és a hadat kísérő,
mindenféle munkát végző parasztok, férfiak és nők szabadon
járnak-kelnek. Sőt a vezérek kívánatosnak tartják, hogy a
katonákat ellássák mindenféle holmival, élelemmel, hasznos
dologgal. Legyen a katona elégedett, mert rosszkedvű haddal
csatába csak az megy, akinek elment a józan esze.
Jönnek-mennek a papok is, lelkesítik a vitézeket, aztán
valahonnan egy seregnyi szajha is előkerül, hiszen így megy ez,
mióta az uralkodók sereget gyűjtenek. A katonának kell a nő, a
nőnek meg a katona, aki ezüsttel fizet, néha ajándékokkal, ami
szintúgy beváltható az élethez szükséges holmira.
Éppen a nagy jövés-menés miatt nem törődik senki azzal a
törékeny asszonnyal és a tőle soha el nem maradó,
vékonydongájú, néma legénnyel, akik naponta többször is
bejárják az utat a vár és a klastrom között. Kancsóban vagy
tömlőben bort visznek a katonáknak, csekély haszonnal eladják,
aztán a zsidó kalmártól vásárolnak újabb adagot, és elölről
kezdik az utat.
Hogy keresnének valamit vagy valakit, az senkit nem
érdekel. Ugyan ki tekintené kémeknek őket?
Réka csak egyvalamit tart szem előtt: hogy Guido hollétéről
tudomással bírjon, de el is kerülje a férfit. Kerecse mindenhova
híven követi, s csak akkor marad el tőle, ha az asszony erre
kifejezetten utasítja. Ha nem beszél is, a szeme és a füle éjjel-
nappal nyitva.
Egy komoly arcú és nagyon csendes pap is ténykedik a
várban. Nincs semmilyen rangja, egyszerű Isten szolgája csupán,
olyan, akinek a lelke tiszta és nyitott. Rendtársai legtöbbször őrá
bízzák az ismeretlenek, a hozzátartozók nélkül elhaltak és a
koldusok temetését, az éjszakai virrasztást, a nincstelenek
gyóntatását, mert ez a pap sosem kergeti el azokat, akik üres
kézzel érkeznek.
Az asszony szövetségest keres az ügye érdekében. Már
korábban feltűnt neki az aszkéta alkatú-külsejű, csupa csont és
bőr pap, akiben csak egyvalamit talál szépnek: a hangját, ami
mélyen rezdül, és a pap sosem emeli fel. Nem kiabál a hívőkkel,
nem szidalmaz senkit a kereszt hatalmával fenyegetve, mint
egynémely csuhások, és alig iszik bort.
A Guido érkezését követő hajnalon a vár kápolnájának kitárt
ajtajában a pap megpillantja a lépcsőn összekulcsolt kezekkel,
némán imádkozó asszonyt, és csendben mellé térdepel. Amikor
Réka az ima végeztével keresztet vet, megszólítja:
– Láttalak téged ma éjjel többször is, leányom. Ugyanitt
térdepeltél, és imát mondtál. És a mi Urunk új reggelének első
fényében megint. Nagy-e a bűnöd, amiért vezekelsz, vagy nem
tudod tán az utat Jézus Krisztus szívéhez?
A pap németül mondja, és az asszony fátyolos szemmel
felpillant rá. Olasz szavakat mormol, mire a pap is átvált:
 – Lombard lennél tán, vagy venét? A követ úrral érkeztél?
Manapság nem sok itáliai jár-kel Bajorhonban Berengariónak a
pogánnyal köttetett szerződése miatt.
– Atyám, a magam dolga miatt érkeztem, az én
szerencsétlen, néma öcsémmel. Az úton mindvégig kértem a
Mindenható segedelmét és a Madonna közbenjárását. Baj nélkül
eljutottunk ide, de amiért itt vagyunk, azt még mindig nem
vittem végbe.
– Kérdeztem, hogy vezekelsz-e netán.
– Igen, atyám. Azt hiszem, ez rá a megfelelő szó. A hosszú
utat, amit bejártunk, zarándoklatnak fogadom.
– Bűnt követtél el?
– Nem többet, mint bárki más egyszerű lélek, aki
bűntelennek vallja magát. Félem az Istent, és tartom a
tízparancsolatot. Eredendő bűnömtől, amit születésemmel
magamra vettem, majd úgyis az Úr szabadít meg. De másban
nem vétkeztem, atyám. Még gondolatban sem. És nem vagyok
szajha, mint a többi, aki odalent bóklászik a seregnél.
Küldetésünk van az öcsémmel.
A pap a szóra felemeli a fejét:
– Küldetés? Óvnálak a hamis messiási gondolattól, mert az
csakis a sátán mivé lehet, aki földi ember testébe búvik. Egyetlen
Messiás van csupán! Tán nem tudod, milyen szigorú büntetés jár
ezért?
– Nem tartom magam annak, és nem is erre gondolok.
Hogyan is mérhetném magamat a Mindenható egyetlen fiához,
aki magára vette az emberiség minden bűnét, megváltásért
könyörögve? Másvalamit kell nekem és öcsémnek végbevinni.
És… látod, ha erre gondolok, akkor azt mondom, igazad van.
Mert mégiscsak van egy bűnöm.
– A bűnt töredelmesen bevallhatod, leányom, én pedig
feloldozhatlak. Könnyebb lesz a lelked.
– Köszönöm, atyám. Lehet, hogy megteszem egy napon, de
ez mégsem olyan valami, amiről gyónnom kellene. Ez egy… régi
történet. Megbízhatom-e benned?
– Sérti lelkemet a kérdésed, leányom, és belemar a szívembe.
Nem lennék pap, ha elárulnám a bizalommal rám ruházott
titkot.
Az asszony hallgat, és fürkészőn néz a pap arcába. Nagy
sokára azt mondja:
– Van két fiam. Ikerfiúk. Az egyiket magam nevelem, a
másikat pedig vissza akarom szerezni. Ez a küldetésem, atyám.
A pap leül az asszony mellé, aki belefog, hogy végigmondja.
Guido nevét elhallgatja, ahogy azt is, hogy ő félig magyar, félig
lombard, s e pillanatban voltaképpen ellenség.
A pap arca egyre komorabbá válik, és miközben hallgat,
mereven bámulja a saruja orra alatti durva lépcsőfokot, amit a
rómaiak vékony téglájából rakott ki a mester. Végül így szól:
– Mivel bizonyítod, hogy az a fiú a tied?
– Van rajta egy jel. Egy gödröcske a gerince mellett, a
derekánál. Mindkettőnek megvolt újszülött korától, és akit
nevelek, annál megvan ma is. Akkora, mint a kisujjam körme.
Nézd, ilyen…
Felhúzza hátán a térdéig érő inget, a szokmány derekát meg
lejjebb tolja. A pap azok közül való, akik nem szokták az efféle
látványt.
 – Semmiképpen nem lehet a sátán ujjnyoma – mondja aztán.
– De miként bizonyosodjam meg arról, hogy a gyermeknek is
van ilyen… hm… jele?
– Ezt nem tudhatom, atyám.
– A fiú egyik nevelőjét ismerem, ő Franciscus atya, a jó nevű
orvosmagiszter. Aki gondozza őt, egy bajor nemesúr özvegye.
Talán amikor a segítségére van az öltözködésben, a
mosakodásban…
– Kérlek, atyám, segíts, hogy megbizonyosodjam magam is.
A szemem és a szívem tudja, hogy a fiú az enyém, és az Úrnak
nem lehet ellenére, hogy vissza akarom szerezni.
A pap feláll, és zavartan krákog.
– Majd… meglátom. Maradj mindig a közelben, leányom. Ne
félj, nem árulom el a titkodat, de úgy vélem, jobb lenne, ha az
érsek úrral beszélnék. Ámbátor mostanság ugyancsak elfoglalt.
– Melyikre gondolsz, atyám?
– Theotmár úrra. Aki a sereg egy részét vezényli.
– Ne! A Madonnára kérlek, csak ezt ne! – Az asszony alig
képes elsuttogni e pár szót rémületében. – Theotmár érsek… Ha
megtudná, azonnal elmondaná Luitpold hercegnek! És akkor
én… nekem…
Többet képtelen kinyögni, riadt tekintete mindenütt
illetéktelen hallgatózókat kutat, de az udvarban nem jár még
senki ily hajnali órán.
A pap megnyugtatja: ha nem, hát nem. Akkor majd az
özvegyhez fordul segítségért, de egy szót sem szól arról, miért a
fura kérdés: van-e a gyereknek gödröcske a gerince mentén?
 A kapubástya alatt lovasok ügetnek a tábor felé, és a
mellvédről jól látni a készülődő hadat. Füstcsíkok emelkednek a
sátrak között, és néhány egységtől katonák gyalogolnak az Enns
partja felé.
– Nemsokára indulnak, leányom – jegyzi meg a pap. – Isten
áldását kérem rájuk. De te csak maradj itt, és keress engem. Ha
az Úr segíteni akar, azt megtapasztalod.
De az asszony már nincs sehol. Úgy surrant el, akár a
hajnalhasadástól riadó éjjeli vad.

☒☒☒

A bajor táborhoz közelítve fura érzések kavarogtak bennem.

A bátorság vegyült az óvatosság odabentről dörömbölő
parancsaival, és a tudattal, hogy ennél fontosabb s egyben
veszélyesebb munkám tán még sosem volt.
Nem messze az Ennstől, egy út menti fáról két haramia
felakasztott hullája lógott, egy paraszt szerint meglopták a
katonákat. A szél lassan forgatta tetemüket, és a fa felső ágain –
az elhaladásunkra Várva – varjak ültek.
Az őrség gond nélkül átengedett, amikor tudattuk, hogy
normann testvéreimet keressük.
– Hozzám beférsz! – bődült a normann nyelvet furán beszélő,
nálam fejjel magasabb parancsnok, és akkorát vágott
lapáttenyerével a hátamra, hogy majd beszakadt. – Ez a kettő
kiféle?
A morva legény meg Hattyú hallgatott. Nem is értették a
normannul elhangzott kérdést, csak a szemük járt jobbra-balra.
 – Engem kísérnek, mióta elszöktem a szaracéntól
Hispániában – hazudtam. – Foglyok voltak ezek is, és együtt
másztuk meg a hegyeket. Beszélték, hogy itt megszedheti magát,
aki el nem esik a csatában, én pediglen haza akarok jutni.
– Különösen ejted a szavakat, öcsém – bámult fürkészem az
arcomba a normann. – Miféle normann nyelvet beszélsz te?
– Amit az anyámtól megtanultam – feleltem. – Téged is
nehéz megérteni.
– Breton vidéken születtem. Ki volt az apád?
– Egy tisztességes s a harcban kiváló varég – feleltem. –
Drakkar vitorlással kerültük a fokot odalent Hispánia alatt,
amikor meglepett minket a mór. Négy hajóval jöttek, mi meg
egyedül voltunk, meg aztán betegek és fáradtak is, aztán úgy
esett, hogy csak hárman menekültünk meg. Az apámat onnan
szólította a Walhallába Odin.
Olybá tűnt, ezt elhitte, mert Odin neve hallatára felpillantott
az égre. Megmutatta, melyik osztagba sorol. Közöltem vele,
hogy a szolgáimmal együtt akarok harcba menni, mert bízom
bennük. Bólintott, de figyelmeztetett, hogy fegyverről nekem
kell gondoskodnom az ő számukra is.
– Van itt egy pap. Egy nyugati frank – fűzte hozzá. – Felvesz
a lajstromba, hogy aztán megkapjátok a királyi zsoldot. Ha nem
tudnád, nem a zsákmányért, hanem zsoldért verekszünk Lajos
mellett.
– Kifélék azok a magyarok? – kérdeztem ártatlan képpel.
– Mit tudom én. Nem is érdekel – felelte. – Ha zsoldért
viszed a bőrödet a vásárra, olyan mindegy, kit aprítasz. Látom,
neked van lovad és fegyvered, de jobban teszed, ha szaporán
elindulsz, hogy vásárolj ennek a kettőnek is. Ha vacsorára itt
vagytok, leülhettek a kondér mellé. Máskülönben mindenki
kiveszi a részét az élelemszerzésből. Nálunk nem zabálja el senki
a másik elől. Na lóduljatok, mert elhordják a legjobb fegyvereket!
Ennél okosabbat nem is mondhatott volna ez a pokrócdurva
viking.
Most már az ő parancsára járhattuk a had táborát, de hamar
rájöttünk, hogy ez csak annak a seregrésznek a gyülekezőhelye,
amelyik a Duna déli oldalán vonul fel.
– A szemetek nyitva legyen, és el ne bóklásszatok mellőlem –
figyelmeztettem két társamat, akik egyre jobban beleélték
magukat a szerepükbe. Úgy alkudtak, tárgyaltak kardra, tőrre,
lándzsahegyre, pajzsra – persze az én ezüstjeim bánták –, mintha
valóban az életük függne a jó minőségű fegyvertől.
Azt hamart megállapítottam, hogy a gyülekező seregben
azonos hányadban van lovasság és gyalogság. A lovasság
táborhelyein jól láttam a kirakott vérteket, amiket az ember vagy
a ló visel, és könnyű volt következtetnem arra, hogy döntően
nehézlovassággal kell harcolnunk.
– El fognak fáradni ezek a lovak – morogtam magyarul
Hattyúnak, miközben a kovácsoknál a patkolást és a különféle
lószerszámokat figyeltük. – Nézd meg ezt a zablavasat, táltos!
Ha ilyent tennék fel a Szaracénra, megbolondulna szegény. A
nyelvvas túl durva. A mi csikózabláinkkal nem vetekedhet.
– A nyugati lóra hiába tennél csikózablát, attól arra menne,
amerre akar – legyintett Hattyú.
 Mintha dobok dübörögtek volna, pedig csak az egyik
szerencsétlen bajor ló akarta megszabadítani magát a
patkolásnál.
– Beléverte az élőbe a szöget – súgta Hattyú. – Erre se ülnek
föl egy darabig.
A nyergesmesternél mindenki, kedvére forgathatta a
berenára kiakasztott nyergeket.
– Ez se köllene – fitymálta Hattyú a munkát. – Az ilyen
nyereg csak arra jó, hogy a ló gerincét nyomja. Fölmarjul a háta.
Sose csinálnak ezek olyan nyerget, mint a mieink. Meg aztán
ezek az ormótlan sisakok! Akár egy fazék. No, majd viszek haza
a csatából néhányat, mert kását, azt lehet bennük főzni.
A fegyvereknél ugyancsak elidőztünk, mert onnan lehetett
leginkább belátni az egész tábort, az erődtől a Szent Flórián-
kolostorig. El kellett ismernem, hogy a kardjuk bizony jó.
Kétszer olyan nehéz ugyan, mint a mi szablyánk, de a hozzám
hasonló termetűek akár egy kézzel is használhatják, bár a hosszú
markolat miatt gyanítottam, hogy jobbára két kézre fogják. Ha
ezzel odavágnak valakinek a vállára, hát kettébe szeli a
szerencsétlent.
Hanem a pajzsuk nem kellett volna. A magam kerek kis
pajzsát se szerettem, hát még ezt a háromszegletű, nehéz
jószágot. Amit a kalmár árult, azon nem volt jelzés, de a pihenő
egységeknél jól láttam a tartományi címert, az egyháziaknál
pedig a rendek jelvényét, bár volt, aki csak egy jókora piros
keresztet festett a pajzsra.
Megvizslattuk a szárnyas lándzsákat, ami nem szalad át
teljesen az ellenség testén, és a kardcsapásokat is háríthatja, ha
ügyesen kezeli a katona. Veszélyesnek tűntek a jókora bárdok,
harci szekercék. Közelharcba keveredni elég bajos egy ilyen
fegyvert forgató ellenféllel, ráadásul a szekercét hajítani is lehet.
De az íjaikról jobb nem beszélni. Szemre is hitványabbak a
miénknél, bár ha jó erős fából készültek, talán ellőttek kétharmad
akkora távolságra, mint a magyar íjak közül a közepes. De az
ennyire kemény bajor íjakat csak rendkívüli erejű vitéz
feszíthette volna meg, hogy jó messzire röpítse a vesszőt.
– Pihentek, jól tápláltak és vígan vannak – összegezte Hattyú.
– Esznek-isznak, jobban mondva zabáinak. Köll nekik az útra.
De mire odaérnek, fáradtak lesznek, meglásd, mint a kutya.
– Oda? Hova oda?
– Hát ahova terelgetjük majd ezeket a nagypofájúakat. Csak
nem gondolod, hogy a nagyfejedelem megvárja, míg ők
választanak csatára alkalmas területet? Amit hallottam, abból
úgy vélem, Braszlav erődje környékére tervezik az összecsapást.
A vindobonai erdőktől nyugatra semmiképpen.
Hattyú – ezt megtapasztaltam – még egy ezredet is gond
nélkül képes lett volna elvezényelni.
– Elhiszem, amit mondasz. De azért egyben mégis adósom
vagy – mondtam neki, és a kis ember úgy pislogott rám alulról,
félrefordított kobakkal, akár a tyúkok. – Nem fér a fejembe, hogy
nem törted össze magad, amikor kiugrottál a salzburgi érsek
ablakán.
Elvigyorodott.
– Láttál már részeget leesni a nyeregből? És az összetörte
magát? Ugye, hogy nem. Az én révülésem hasonló, csak a
részegségnél jóval mélyebb. Semmi fájdalmat nem érzek, és
olybá tűnik, mindent képes vagyok megtenni. Révületben
zuhantam, és Tengri megóvott. Ennyi volt, és nem több.
– Ha nem révülnél el, kivetnéd magad akkor is?
– Megrúgta a ló a fejed? – kérdezte, és jól hátba vágott.
Visszafelé tartottunk a normann egységhez, amikor Hattyú
megtorpant.
– Mit mondtál arról a néma barátról? Hol az a csuha meg a
kámzsa?
A vér is meghűlt bennem, amikor azt mondta, felkeresne
néhány bajor egységet, és kihallgatná a vitézeket. Hátha
megtudjuk, mikor indulnak, merre lesz a vonulás, és miféle
parancsnokok vezetik az egységeket.
Nem tudtam lebeszélni tervéről, így inkább hagytam, és jól
tettem.
A morva legénnyel otthonosan elrendeztük a holminkat a
tűz mellett, a szabad ég alatt, ahogy a többi harcos tette, de a
bensőnk valósággal lángolt az aggodalomtól: mi van a táltossal?
– Ha visszajön, egyenként metélem le az ujjait – morogta a
legény. – Még ha hat van neki, akkor is.
Hattyú az éjszaka közepén botorkált vissza, látszólag erősen
ittasan, pedig mint később kiderült, valójában színjózan volt.
Hogy hol vedlett vissza barátból katonává, elképzelni se tudtam.
– Azt mondom, legkésőbb hajnalban el kéne szelelnünk, mert
ennél többet úgysem tudhatunk meg – döccent le mellém a
részegek ügyetlenségével, aztán sorjában elmondta, mit tudott
meg a részegen fecsegő katonáktól. – Mielőbb megvisszük a hírt,
annál jobb.
 Igaza volt. Ha csak azt néztem, hogy a jelek szerint az óriási
had e hold tizenhetedik napján szándékozik megindulni
ellenünk, hogy a tulajdon földünkön irtson ki minket, rögtön
megértettem, hogy akkor is késő lenne, ha már félúton
vágtatnánk visszafelé.

ÖT NAPPAL KÉSŐBB
A MAGYAR HADVEZÉREK SZÁLLÁSA A DUNA MENTÉN

Kelád nem engedett addig sehova, míg a kékkendek táborában

meg nem etetett, itatott, és ruhát nem váltottam.
Öt napon át, mint akik megvesztek, úgy rohantunk vissza,
kerülgetve a bajor erősségeket, portyákat, őrposztokat és az
óriási sereg felderítőit. Mert mozogtak azok is tisztességgel, de
nem engedtem, hogy a csapatomból akár csak egyetlen tized is
harcba bocsátkozzék velük. Nekünk a híreket kellett megvinni, a
bajor felderítőket pedig elfogdosták Kelád ügyes vitézei.
– Kialudtad-e magad, Táltosfia? – zökkent le ágyam mellé az
ezredes. – Résnyi csak a szemed, nem férne be egy késpenge. De
mennünk kell, barátom. A nagyfejedelem táboráig majdnem egy
teljes nap az út.
Árpád odafönt ütött ideiglenes tábort az egykori római
városnál, amit Ad Flexumnak27 hívtak annak idején, és a

27 A mai Mosonmagyaróvár
keresztény papok is így említették a helyet. Beszélték, hogy
nagybeteg, de reméltem, hogy csak kora miatt gyengélkedik.
Kelád csak egy tizeddel indult útnak, mert minden emberére
szüksége volt a gyepűn és a felderítésben. A legmerészebbek
elvágtattak egészen Melk erődje alá, s noha szakadatlanul
viaskodtak a bajor felderítőkkel, teljesítették a feladatot.
Mindent tudtunk a bajor hadról és mozgásáról. Most még
nyugalomban vannak, de hamarosan, alig pár nap múlva
megindulnak majd.
A nagyfejedelem táborához vezető úton egyetlenegyszer
álltunk meg itatni s a lovakat pihentetni, de máris vágtattunk
tovább.
– Nem akartál-e hazamenni a gyermekeidhez? – kérdezte
Kelád az úton. – Ha elbocsát minket a nagyfejedelem,
megengedem, hogy hazalovagolj.
– Köszönöm, de nem lenne már rá idő. Ha igaz, hogy a
keresztények időszámítása szerint a hónap tizenhetedik napján
indulnak, akkor néhány nap van csak hátra. Majd ha győztünk…
– Győzünk. Van, aki nem hisz ebben?
– Nem találkoztam sehol ilyennel. Csakhogy a bajor is
nagyon győzni akar.
– Nem fog. Tudod, hány embert vontunk táborba, Táltosfia?
Harmincötezret, ha nem számolom a segédhadat, ami
voltaképpen nem had, csak a hódolt szlávoktól érkezett férfiak
és asszonyok. Többségük idősebb már, mert a fiatalok, akiket a
helyi bők kiképeztek a harcra, a seregben szolgálnak. Az
öregebbje meg hozott ezt-azt, baltát, szekercét, cséphadarót meg
villát, ami az ilyen mezei népnek mindig a keze ügyében van, de
nem hinném, hogy harcba küldi őket a nagyfejedelem.
Harmincötezer vitéz…
Csak ezt a számot forgattam a fejemben, mert Gyermek Lajos
hadseregével szemben nevetségesen kicsinek tűnt.
– Te tudod leginkább, Táltosfia, hogy a mi győzelmeink
sosem a sokaságon múltak, hanem a fortélyon, a meglepetésen, a
váratlan fordulatokon. Ettől vagyunk mások, nem csak azért,
mert könnyűek a lovaink, és nincs gyalogságunk, bár ha ezeket a
jó szlávokat elnézem… Még akár tőrt is vethetünk velük az
ellennek. De ha engem kérdezel, bizony azt felelem, nekem is
kevésnek tűnik ez a szám, pedig minden szállás tisztességgel
elküldte a harcosait. Ennyi van, ezzel kell megvívni ezt a
háborút, márpedig meg kell, mert a honunk nem veszhet.
A honunk – mondta Kelád.
Pedig ő és a kékkendek sosem mondták, hogy Attila
leszármazottjai lennének, mint Árpád törzse, akik visszajöttek
ebbe a medencébe, s nem pusztán elfoglalták, hanem egyenesen
visszavették azt, ami századok óta az övék – így tartották.
Semmi csodálnivaló nem volt Kelád szavain, mert ekkorra
már mindenki hazájának tartotta a Kárpátok Ölét. A hazát pedig
építgetni, gyarapítani kell, s ebben egyetértett bő és ín, szolga és
fejedelem, igaz, más és más szemmel látta a világot.
Késő délután vágtattunk be a nagyfejedelem szállására egy
sor őrhelyen át, és Keládnak minden alkalommal meg kellett
mutatnia a nyakában lógó nagyfejedelmi medált, ami a szabad
mozgását biztosította. Három hold óta nem volt szabad már csak
úgy magyar területen kényre-kedvre jönni-menni senkinek, csak
a bők és a törzsfők engedélyével. Épp Kelád jelezte, hogy már
tavasztól túl sok volt errefelé a kém és a gyanús kalmár.
Arra sem jutott időnk, hogy meghúzzuk a kumiszos tömlőt,
máris a nagyfejedelemhez kellett indulni. Árpád hófehér jurtáját
a lándzsás, lófarkas, togrul- és oroszlánalakot formázó
jelvényekkel ékes lobogókról messziről felismertük. De a lóról le
kellett szállnunk, még mielőtt a közelébe értünk volna, és
minden őrhely után lemaradt tőlünk néhány kékkend vitéz.
Végül Kelád és jómagam léphettünk csak a hófehér jurtába.
Amint lehullt mögöttünk a vaskos bokharai szőnyeg,
azonnal fél térdre ereszkedtünk, és meghajoltunk. A tágas jurta
közepén égett a tűz, és kellemes illatot árasztottak a reá szórt
füvek. Mögötte hófehér lóbőrkötegen ült a nagyfejedelem, maga
alá húzott lábbal, sötétkék, arannyal kivert-hímzett
selyemkaftánban, prémes fövegben, amelynek homlokrészén
arany turul verte vissza a tűz fényét. Körötte idősebb fiai, az
immáron negyvenhárom esztendős Tarhos, a két évvel ifjabb
Üllő és Jutocsa, aki minap töltötte be a harmincötödiket. A
legénynek sem számító, tizenegy esztendős Zolta odahaza
maradt tanítóival, anyjával és háznépével.
Lopva körülpillantottam.
A rácsozat mellett ült néhány bő, aki parancsnoki tisztet
töltött be az ezredeknél, aztán Káli is bólintott felém. Ő egy egész
töményt vezényel majd. Láttam még Bogát horkát is.
Ott volt Botond, a Balatin déli partjáról, és Szabolcs úr, a
szomszédja, Árpád családjának a nagyfejedelem után következő
legidősebb tagja, az öreg Lél meg Tétény úr a Duna mellékéről.
 Azt is jól láttam, hogy az erdélyi részek gyulája és az ottani
fejedelmek nincsenek jelen, és ezen nem csodálkoztam, mert
tudtam, hogy mindez a nagyfejedelem óvatosságát dicséri.
Valakinek védelmeznie kellett a bolgár gyepűt, míg a had
csaknem teljes egészében a bajor ellen verekszik.
Fura volt, hogy nem láttam táltost a jurtában, pedig a fontos
tanácsok idejére mindig hivatalos volt közülük a legfőbb.
– Kölpényfia Kartal vitéz, hogy van a lovad és a családod,
fiam? – fordult hozzám a nagyfejedelem, és kitüntetésnek
éreztem, hogy megszólított. – Csak fogj bele, és mondd el, mit
tapasztaltál odaát. Inkább tőled halljuk elsőnek, aki megjárta a
bajor hadat.
Mély és rekedt volt a hangja, és úgy emlékeztem, hogy
amikor legutoljára apámmal hívatott minket, sokkal
gördülékenyebben szőtte a szavakat. Árpád nagyon fáradt, élete
alkonyát immár jól látó embernek tűnt. Beszélni kezdtem, és
elmondtam, amit megtapasztaltam. Hogy három külön
oszlopban támad a bajor, hogy Braszlav várát, ahova a magyar
és a hűségesküt fogadott morva várvédő vitézek jó előre
beszállásolták magukat, meg akarják vívni. Ezért hozzák a
várvívó gépeket a bárkákon, és erre készül Luitpold herceg a
Duna észak oldalán.
– Nem lesz rá idejük – vágott közbe a nagyfejedelem. – A
várba egyetlen bajort sem eresztünk be. Még a közelébe se
juthatnak – mondta, és Tarhosra pillantva megérintette
legidősebb fia kezét.
Miután mindent elmondtam, s beszéltem a had
fegyverzetéről, a vezérekről és a hatalmasságokról, akik kísérik,
Üllő annyit mondott, hogy a Duna még sosem görgette annyi
nyugati gróf és magas egyházi méltóság hulláját, mint most
fogja.
Aztán azt kérdezték, hallgat-e mindenki a seregben a bajor
vezérek szavára, vagy pediglen olyanok a katonák, mint
Berengár általunk szétvert tizenötezres hadában: önnön
törvényeik szerint cselekszenek, a maguk feje után mennek, és
ha parancsot kapnak, megkérdezik, miért.
– Sok tartományból gyülekezett a had – feleltem. – Az ilyen
sereg, nagyuram, meglehet, nagyobb veszélyt jelent önnön
vezéreire, mint az ellenségre. Azt tapasztaltam, hogy mindenki
engedelmeskedik a maga urainak, ám azt nem tudom, miként
teszik ezt egyetlen seregbe gyúrva. Theotmár érseknek tekintélye
van, de nem akkora, mint Luitpoldnak. E két ember egymással
jóban van, de lehet, hogy ez csak a látszat. Akárhogy is, Luitpold
nem tehet Theotmár ellen, ahogy az egyház is kevés
egymagában Luitpold nélkül. A sereg zsoldosai pedig végképp
nem a keleti frank érdekekért harcolnak, hanem kifejezetten a
pénzáért. Könnyen előfordulhat, hogy csakis a maguk
vezetőinek engedelmeskednek, ha szorul a hurok.
Mire a homokórán egyszer leperegtek a szemek, csak engem
bocsátottak el, Keládnak maradnia kellett.
Odakint már feltűnő sötétség uralkodott, de nem volt nehéz
rájönnöm, hogy a nagyfejedelem és a vezérek miért mellőzték a
máglyák gyújtását, amit egy jó szemű vitéz Braszlav várának
ormáról kiválóan megfigyelhetett.
A szállásunkra poroszkálván az járt az eszemben, vajon
miért ilyen magabiztos mindenki a vezéri sátorban. Aztán
rájöttem: azért, mert csak ez az egy választása lehet a
magyarnak.
Meg aztán a szellemvilág se nézi jó szemmel, ha valaki
kishitűségről tesz tanúbizonyságot. Ezt az ősök lelkei sosem
szerették, olyannyira nem, hogy néha a támogatást is
megtagadták a harci vállalkozásoktól.
– Gyere, igyál velünk egyet, javas! – rikkantott egy vitéz.
Felismertem: néhány esztendeje a helyére tettem a törött lábát.
Kicsit bicegett ugyan, de az ilyesmi nem érdekli a lovon járót. –
Hallom, hogy odaát jártál. Mikor indul meg a bajor?
– Három nap múlva, ha tartják magukat az elképzeléshez.
De aztán legalább tíz nap kell, mire elérnek a nagy erdők keleti
oldalára.
– Ide figyelj, Táltosfia! – így a kissé már kapatos vitéz. – Az
egész seregben nem találsz egyetlen lelket, aki azt merné állítani,
hogy nem verjük agyon a bajort. Ha másként nem, hát majd
bunkóval. Ezeket nem érdekli az sem, hogy ötször százezren
jönnek ellenünk. Jöjjenek csak! Akkor ötször annyi lesz a
dolgunk, de elvégezzük, igaz-e, vitézek!
Morajlott a sötétség, ahogy a sátrak mellől ráfeleltek.

☒☒☒

Már újfent a gyepűvidéken vártunk a parancsra, amikor az

ötödik hold tizenhetedik napján Ennsburg mezejéről megindult
az óriás had. A felderítőink jelentették, hogy Theotmár érsek
serege indult csak, az északi parton Luitpold és a Dunán
Sieghardt herceg még várakozik.
 Káli horka rögtön tudta ennek okát: Theotmár feladata lesz,
hogy minket ne eresszen az északi parton induló Luitpold
közelébe, inkább elszívja erőinket, s a déli parton marasztaljon.
Az erdők miatt a régi Vindobona előtt nehezebb a haladás, de az
északin is át kell elébb kelni a Morva folyón. A Duna hamar
leúsztatja hátán az evezős hadi bárkákat, amelyeken alacsony
árbocot és szegletes vitorlát is láttam.
Káli jókedvében volt.
– Most érkezett a felderítő – újságolta. – Azt mondja,
Theotmár főleg lovásegységekből álló seregrészt vezet, mert
tudja, hogy a gyalogoknak hamar kitörnénk a nyakát. Láttad-e a
lovasságukat gyakorlaton, testvér?
– Többször is. Úgy harcolnak, mint a régiek – feleltem. –
Fölállnak vonalban, aztán parancsra lépésre fogják, és éket
formáznak. Amikor rohamoznak, ugyanez az ék marad
mindvégig, hogy benyomják vele az ellenséges arcvonalat.
– Nálunk nem sok arcvonalat talál, legalábbis nem olyant,
amihez szokott. Nehezek a lovaik, túl sok mindent cipelnek.
– De ha egyszer benyomulnak a sorok közé, a közelharcban
nagyon jók, testvéruram.
– Majd teszünk róla, hogy el se jussanak a sorokig.
– Ez a legjobb mód arra, hogy megzavarjuk a lovasságukat –
folytattam. – Úgy tapasztaltam, hogy alig ismerik a könnyűlovas
harcmodort, és alkalmazni nem tudják. Azokon a lovakon,
amelyek az ék elején támadnak, van a legerősebb, legnehezebb
vért. A lovasok pediglen brigantint28 viselnek, ami szintúgy

28 Félig fémlemezekből álló pikkelypáncél.

nehéz, nem beszélve a fazéksisakról, a pajzsukról, a kétkezes
kardokról, amelyekkel vágni és szúrni egyaránt tudnak. De van
még nehéz döfőlándzsájuk, kelevézhez hasonlatos
hajítódárdájuk, harci bárdjuk, szekercéjük. Abban bizonyos
vagyok, hogy semmit sem tudnak a lovas íjászatról, és nem is
értenek hozzá. A nyilat gyalogvitéz röpíti, akinek a kardján kívül
más fegyvere, se páncélzata nincs.
Jó ideig beszélgettünk még Kálival a táborban a gyalogosok
fegyvereiről, fegyelméről, s arról, mit várhatunk, ha a nagyobb
egységről leválasztva bekerítjük őket, és köröttük kerengve
elárasztjuk a gyalogosokat nyílzáporral.
– A nagyfejedelem? – kérdeztem, és Káli vállat vont. –
Betegnek láttam.
– Ha annak láttad is, ne szólj róla. Jobb, ha a harcosok nem az
öregembert látják benne, hanem a vezért, akit Tengri oltalmaz,
hadával egyetemben – figyelmeztetett.
– Azt mondta Bogát, hogy ha itt lesz az ideje, ellovagol a
Braszlav várával szembeni tágas mezőkig.
– Ha valóban ott lesz a döntő összecsapás, akkor bizonnyal
megteszi. Harcolni fog. Hatvanhét esztendősen a csata élére akar
állni, ezt mondta Téténynek és Szabolcsnak. Jutocsa kijelentette,
hogy ha a nagyfejedelmi család mind ott veszik is, akkor se
bújnak a tömények és az ezredesek mögé. Az ilyesmit a magyar
sosem ismerte.
Kétségtelen, hogy ahol Árpád zászlói fellobogtak, ott
éljenzésben tört ki a had, mert mindenkit lelkesített a
nagyfejedelem jelenléte. Tudtuk, mekkora ármádia jön ellenünk,
de senki ajkát el nem hagyta kishitű vagy gyáva szó.
 Másnapra már világos volt, hogy a döntő csatát a bajor
Braszlav várának környékére, a Duna északi oldalára tervezi,
mert Luitpold ezt a dicsőséget magának akarja. Ám a hatalmas
had vezetése mégsem biztos magában.
Mert mi van, gondolják, ha a magyar a főerőkkel éppen a
déli oldalon vonul fel?
Képes lesz-e a hajóhad olyan sebesen átszállítani a Dunán
Luitpold seregrészét, hogy biztosítsa a győzelmet?
Káli szerint a bajor ugyanúgy vélekedik rólunk, mint
önmagáról, és azt gondolja, mi is megosztjuk erőinket, így a had
felét a déli, a másik felét az északi oldalon csoportosítjuk.
Márpedig, ha valóban ezt hiszik, az számunkra jó.
Theotmár seregrésze erődtől erődig haladva közeledett. Az
érsek mellett főleg egyházi nagyságok lovagoltak: Zakariás és
Udo püspök, meg jó néhány apát, köztük Gumpold, Hartvich és
Helmprecht. Hattyú táltos, aki Ennsburg melletti táborukat
álruhában végigjárta, azzal jött vissza, hogy az apáturakat a
katonák mind bátornak és jó harcosnak tartják.
Hogy a hadat szétbontották, e tényt Árpád és fiai, akik
mindhárman seregvezérek, mosolyogva vették tudomásul. Főleg
pedig azt, hogy ugyanezt hiszik rólunk is. Üllő azt mondta,
többet gondolt a gyűlöletes Luitpoldról, de értette, hogy éppen a
dunai bárkák hivatottak arra, hogy a két seregrészt szükség
esetén egyesítsék.
Ám a vezérek abban is megegyeztek, hogy az efféle
tervekhez lesz néhány szava a magyarnak.
Mi, akik ismertük vezéreink gondolatait, tudtuk, hogy ez a
csata sosem érik háborúvá. Nem húzódik sokáig, mert ez nem
célja a bajornak. Ha rajtuk múlna, egyetlen nap alatt döntésre
vinnék a dolgot, aztán visszavennék Pannóniát, és a Frank
Birodalomhoz igazítanák a törzs-szövetség által fegyverrel
megvett többi részeket.
Háború nem lesz, csak csata!
Erre készült mindenki. Azt nem tudom, hogy a vezéreken
kívül kinek jutott eszébe, hogy ez bizony a magyarok első
honvédő összecsapása lesz. A terület, amelyen vívjuk majd,
magyar, és a szellemei régóta szövetségesek velünk.
Mindenkinek ez lebegett a szeme előtt, erről kántáltak a
táltosok a máglya előtt, s ezt mondták az áldozati állatok
zsigerei.
Mert az fel sem merült bennem, hogy e csatánk lehet az
utolsó, mielőtt a pusztulásunkat áhító Nyugat szétzúzza az
egész törzsszövetséget.

AZ ÖTÖDIK HOLD UTOLSÓ NEGYEDE

MELK ÉS KREMS ERŐDJE KÖZÖTT, A DUNA DÉLI OLDALÁN

Ahogy Theotmár serege közeledett, Kelád ezredes káliz

gyepűvédő erői úgy alakultak át felderítőkből különleges

paranccsal felruházott, gyors csapatokká. Legtávolabbra eső
táborukat Káli töményparancsnok messze nyugatra tolta, túl a
hatalmas erdőkön, amelyekben már nem lehetett úgy vonulni a
bajor sereggel, ahogy azt Theotmár elgondolta.
 Melk vonaláig az érsek tartani tudta az iramot, amiben a
haditanács megállapodott. Ahogy a régi római légiók, maga is
járóföld távolságokra osztotta a vonulás idejét, és a jól felszerelt,
élelemmel és abrakkal ellátott erősségek környékén biztonsággal
tábort verhetett.
Vígan voltak a katonái, hiszen a mi felderítőinket csak
messziről látták, és harsányan röhögve gyáva, nyúlszívű
rablóbandának nevezték őket, akik az erő láttán, lám, közelíteni
se mernek.
Nem is tudták, milyen közelről figyelte őket Kelád
bercelekből álló, különleges csapata. Úgy elrejtőztek a legkisebb
erdősávban, ligetben, horhosban is, hogy az érsek oldal védje és
felderítői ellovagoltak mellettük. A berceleknek tilos volt felfedni
magukat, vagy verekedésbe bocsátkozni. Erejük se lett volna
elegendő ehhez, de sokkal fontosabb volt, hogy a hírek a vonuló
bajorról mielőbb eljussanak Keládhoz, majd Kálihoz, onnan
pedig a nagyfejedelemhez.
Ám ettől a naptól megváltozott a taktikánk.
Káli előretolt töményparancsnoki tábora közel esett a
Dunához és a hatalmas, hegyvidékes erdőséghez, annak még a
keleti-délkeleti oldalán. A rossz emlékű Fischa-mező már jóval
mögötte volt.
Amikor a táborba bevágtattunk, elsőnek a számtalan telega
tűnt fel. Mindegyiket degeszre tömték vadonatúj kelevézekkel,
lándzsákkal, de a legtöbbjén kötözött halomban tornyosult a
nyílvessző.
Aki valamit is ért a harchoz, rögtön tudja, mi készül, s főként
milyen taktika mellett. Egy másik telegát úgy megraktak üres
nyíltartó tegezzel, hogy a saroglyáról lóg le, és a teteje karistolja
a fák alsó ágait.
– Táltosfia! Hejjj! – hallom Káli rikkantását, aztán látom,
amint int, hogy siessek a sátrába.
Odabent kumiszt szopogatva csendben üldögél a holtfáradt,
nyugatról éppen megérkezett Kelád ezredes, Bogát horka három
bője és Botond vezér egyik csapatának ezredese, akinek emberei
a Balatin délnyugati végétől egészen Braszlav földjéig
szállásolnak békeidőben. A szél fuvallatára mozduló cserge
mellett, akár egy kis szobor, Hattyú táltos gubbaszt, és mosolyog
rám, amint megpillant.
– Ülj le – mutat Káli a párnákra. – Ha valaki nem tudná,
nekem testvérem Kölpényfia Kartal, mégpedig andaság okán –
közli a jelenlévőkkel, hogy aki kevéssé ismer engem, az se
akadjon fenn azon, amiért egy javas is jelen van a tanácsban, akit
ráadásul párnára ültetnek. – Kartal nemrég jött vissza, megjárta a
bajor tábort, vagyis ismeri a viszonyokat töviről hegyire. És nem
mellesleg: jó gyógyító. Most pediglen meg kellene állapodnunk,
hogy ki mennyi embert tud adni, akik elébe vágtatnak a
bajornak, még mielőtt az erdőkig érne.
Hamar átlátom, hogy miről van szó. Kelád azt mondja, akár
az összes kékkendet elindíthatja, ha kell, hiszen maguk is alig
várják már. Botond ezredese két századot adna, Bogát horka bői
úgyszintén.
– Ez már elegendő is lesz ahhoz, amit akarunk – ért egyet
Káli. – Úgy számolom, hogy ezzel a másfél ezreddel az erdőn át
egyenest a bajor elébe vágtatunk, de mindenik külön föladatot
kap. Belemarunk a bajor had oldalába, megszabdaljuk az elő- és
oldalvédeket, zaklatjuk az utóvédet és a tartalékot, a málhás
menetet. Melk és Krems erősségei között csapunk le először.
Minden század máshol. Kelád, mivel a tieid teljes számban
vonulnak, te leszel a felelős a különítményért.
Az ezredes ültében meghajol, és látom a csergén átszűrődő
homályban is, hogy a harci vágytól kigyúl az arca.
Káli folytatja:
– Bűnt követ el az a parancsnok, aki hagyja, hogy az emberei
közül akár egyetlen is elessék. Minden vitézre szükség lesz
később. Közelharcról szó sem lehet, és törjétek le annak a
szarvát, aki mindenáron most akarja az erejét és rátermettségét
fitogtatni. Állítsatok kelepcét, az íjakkal messziről lőjétek a
vonuló hadat, és ne hagyjatok nekik egy pillanatnyi nyugvást
sem.
Megértem, hogy a horka – amint a nagyfejedelem
elgondolásában szerepel – azt akarja, hogy Theotmár katonái
kifulladva, elcsigázottan vergődjenek át a volt Vindobona alatti
hatalmas erdőségen, és a maguk bőrén érezzék, hogy sehol
nincsenek biztonságban.
Azonnal indulni kell, ami rendjén is van, mert egyetlen olyan
szállást sem ismerek, ahol a vitézek fertályóra leforgása alatt
nem ülnek nyeregben, és nem várják a harci parancsot, akár a
legszebben virágzó békeidőben.
Ekkora had ellen eredménnyel csak cselvetések sorozatával
hadakozhatunk, és erre készül minden ezred. Ekkora
fegyelmezettséget és harckészséget még sosem tapasztaltam, és
véleményemet megosztottam Kálival.
 – Mától Jutocsa fejedelemfi a vezérünk – tudatja velem. – Az
egész előcsatározást ő irányítja. Reméltem, hogy vállalod,
testvérem, és velük tartasz. A gyógyítói tudásodra is szükség
lehet, de ennél fontosabb, hogy felnéznek rád a vitézek. Kelád
teszi a dolgát, ezért az a parancsom, hogy te a Bogát-féle
századdal indulj. Keresd meg a századost, Kemén a neve.
Hiszed-e, hogy örömest veletek tartanék, testvérem?
Hiszem és tudom is, mert Káli jó szívvel mindig csak olyan
parancsot ad ki, amelynek a végrehajtásából maga is részt vállal.
Az induló századokat fölszerelik. Mindenki két vezeték lovat
visz, néhány napra elegendő élelmet, és a vitézek nyerge mögött
két-két újabb, alaposan megtömött tegez lóg. A háton keresztben
szíjra vetett kelevéz és lándzsa mered, baloldalt a szablya és az íj
tartótok. A kis kerek pajzs a lovak tomporára simul.
– Tengri kísérjen az úton minden vitézt – köszön el Káli, és a
századok egymásután kivágtatnak a táborból.

☒☒☒

Melk mellől hajnalhasadást követő közös istentisztelet után

indul a bajor. Hamar felveszik a vonulási alakot, az elővéd
ezrede messzire kilovagol, a jobb és bal oldalvédet néha még
nem is látni, ahogy azokat a katonákat sem, akik a had zömével
igyekeznek a kapcsolatot tartani.
Ez azonban nem zavar senkit túlságosan. Az elmúlt
napokban már megszokták, hogy időről időre feltünedeznek a
látóhatáron a magyar felderítők, aztán meg eltűnnek, de a
bajorok előreküldött kis létszámú különítményei hírét sem látják
komoly seregnek.
Így aztán nyugodtan vonulnak, a hátvéd jól le is marad a
málhás szekerekkel, még akkor is, ha viszonylag kevés holmival
vonul Theotmár. A súly lassítja a menetet, s különben is, arra
valók a dunai bárkák, hogy cipeljék.
Gumpold apát izzadó nyakát törölgeti. Nem szokta a
kemény nyerget, a zötykölődést, de nem maradna le a hadból
semmi kincsért. Meg aztán példát is kell mutatnia, amiként
teszik azt a többi apátok, püspökök, meg az érsek maga.
– Minden a legnagyobb rendben halad – újságolja az apátnak
Theotmár, amikor mellé kormányozza a lovát. – A tegnapi
vacsora után Hatto érsek azt közölte, hogy jól halad Luitpold is,
és magyarnak hírét se látja.
– Az érsek egy fokkal kényelmesebben teszi meg ezt az utat –
céloz Hattóra Gumpold apát. – A bárka nem rázza össze annyira
az embert. A magyart meg azért nem látja, mert tán már most
menekül.
– Ezzel azért csak óvatosan – figyelmezteti Theotmár. – Az a
baj, hogy eljárt kissé felettünk az idő, barátom. Érzem magam is
a csontjaimban. Tíz esztendeje még én se ismertem a fáradtságot.
De ezt a cselekedetet az Úr bízta ránk, és mi végbe is visszük. A
kereszt vonul most a barbár pogány ellen.
– Zavar engem mégis ez a nagy csönd – mordul mögöttük
Udo, a freisingi püspök. Hírlik, hogy a király és egyben Hatto
érsek bizalmasa. Gyermek Lajost sikerrel rávették, hogy
maradjon biztonságban Ennsburg erősségében, ne kívánjon a
haddal tartani. – Bántja a fülemet. Közel járunk már hozzájuk, és
minél közelebb érünk, annál nagyobb lesz a csönd, urak. Nem
így vélitek?
Mintha varázsütésre történne és Udónak szánná feleletül,
jobbról, túlnan a dombhátakon kürt harsan, majd még egy. A
hang elhal, de rögtön felel rá egy másik. A zászlókat hordozó
vitézek meglepetten fordulnak hátra a nyeregben, és az egyikük
azt mondja Theotmárnak, hogy ez riadó kürtszó volt.
Egy lovag azonnal ugrasztja néhány vitézét: kajtassák már fel
az oldalvéd és a sereg zöme között lovaglókat, és vonják
kérdőre, miért nem jelentik az eseményt. Amazok rúgtatnak is a
dombhátnak, de fel sem érnek a tetejére, mert
szembetalálkoznak a külső vitézekkel, akik űzik-hajtják
szerencsétlen lovaikat. A por magasra csap, amikor Theotmár
előtt megfékezik a jószágot.
– Eminenciás uram! Az oldalvédet megtámadták! Onnan
szólt a kürt!
– Ezért hát a csönd – jegyzi meg Udo püspök, és dühösen
megmarkolja a kétélű kard markolatát.
– Gerhardus! – kiált az érsek a lovagnak. – Induljatok tüstént,
tudjátok meg, mi van! Fölállunk védelembe! A gyalogezredek, a
kopjások és Wilhelm gróf lovassága jobbról oltalmazzanak!
Futárokat az elővédhez és a málhához! Álljanak meg, és
alakítsák ki a védelmet.
Egy gróf, aki világéletében katona volt, egyetértően bólint:
így lesz jó, ezt kell tenni ilyen esetben.
A seregen áthullámzik az izgatott moraj. Valahol hangosan
követelik, hogy most kell megrohanni a magyart, és ütni a vasat,
míg meleg.
 Gerhardus jó katona, érti a dolgát. Egy tizedet küld csak
előre a vitézei elé, és másik kettőt legyező alakban jobbra és
balra, miközben ő az ezred élén vágtat. Dombhátak követik
egymást, és egy erdőfolt a lapályon, amit meg kell kerülni.
Dohog, mert látja már, hogy az oldalvéd túlságosan messzire
lovagolt.
Egy újabb dombról megpillantja a szemközti oldalt, és
elszörnyed. Gazdátlan bajor jószágok szaladgálnak, némelyik
tán a lovasát keresi, de egy kisebb csoport ménest alkotva,
nyerítve vágtat egyenest keletnek. A szélborzolta, száraz fűben
katonák hevernek, vonaglanak súlyos sebeikben.
– Átkozott íjászok! – Gerhardus vaskosát káromkodik. – Ti
ott! Föl a dombra, keressétek a mocskos magyar nyomait!
A vitézek a tetőről azt kiabálják, hogy nyomokat látnak
ugyan, és azok is délnek távolodnak, de ellenséget egyet sem.
A lovag számolja a veszteséget: az oldalvéd e vigyázatlan
századából negyvenketten maradtak átlőtt torokkal, hassal,
súlyos sebekkel a domboldalban. Parancsot ad a sebesültek
összeszedésére, a lovak befogására, és vágtatna Theotmárhoz
jelentést tenni, amikor…

☒☒☒

– Szóljatok Bodának! – súgom a mellettem gubbasztó fiatal

vitéznek, aki a bokrok fedezékében hátrakúszik. A bajor vagy
négyszáz lépésre tőlünk az erdőbe vezető nyomokat vizslatja.
 – Nem mernek közelebb jönni, mert nincs bennük elég vér –
vigyorog egy faderék mögül Ólmod, a kékkendek tizedese. –
Bodának ez nem távolság.
– Hozzátok a papot is – mondom, és felkönyökölök. Jól
hallom a bajorok izgatott beszédét, és látom a díszes páncélzatú
parancsnokot. Sisakforgóján egy szárnyait kiterjesztő madár
villog a fényben, szélfútta köpenye hátán jókora vörös kereszt.
Lova egy izgága pej; a homlokától az orráig fényes vért, a
szügyén pikkelyes páncélzat. A meleg zavarja szegényt.
A pap, akit csakhamar elővonszolnak a sűrűből, halálra
rémül. Kora reggel kaptuk el őkelmét, amikor eltemetett egy
vitézt. Ki tudja, mitől költözött a másvilágra, de a pap azt
magyarázta, hogy halálra itta magát. Isten eme egyszerű
keresztény szolgája éppen a sírra kapálta a földet, amikor a
mieink kétfelől megkapták, és két ló között végigvonszolták a
magas fűben. Még kiáltani sem volt ideje, sem mersze.
Csak latinul és németül ért, ezért aztán kell a morva legény
is, akivel megjártuk a bajor tábort.
– Add oda neki ezt a darab pergament – nyomom a legény
kezébe az ujjnyi hártyát és mondd meg, hogy karcolja rá ezzel az
ónnal, amit mondok.
A pap igyekszik a kedvünkbe járni. Ólmod a nyakához érinti
szablyájának élét, jelezvén, hogy ha csak megmukkan, hamar
fölér a parancsolójához. Ő pedig kaparja nagy lelkesen a latin
betűket, aztán visszaadja az ónt és a pergament.
Az alacsony, vállas Boda már ott hasal mellettem.
– Eltalálod azt ott, a tiszt mellett? – mutatok a bajorokra.
Boda összehúzott szemmel méregeti a távolságot, aztán előhúz
egy lyukas vesszőt a tegezéből, amit rendesen gyújtásra
használna, és a résen átfűzi a pergamencsíkot.
– Nem lesz nehéz, Táltosfia – mondja, majd egészen a bokrok
széléig kúszik és feltérdel. Vizsgálja a szelet, a fényt, a
távolságot, a fűszálak csúcsának imbolygását, aztán leszakít
egyet, a magot a tenyerébe pörgeti, majd feldobja a levegőbe. –
Jó lesz a’ – jelenti ki, és kihúzza a tokból az íjat.
Látom, hogy más ez az íj, vaskosabb, erősebb, az ideg is
három szálból sodrott.
Boda feltérdel, megveti a bal lábát, ráül a jobb sarkára, mély
levegőt vesz, és megfeszíti az ideget.

☒☒☒

A Gerhardus lovag mellett nyergében ülő vitéz a csípőjébe

kapja a semmiből lecsapó vesszőt, a combvért fölé, a fegyveröve
alá. Felordít, és azonnal kirántja, de a sebből máris ömlik a vér,
és csorog végig a ló nyeregtakaróján.
– Pajzsot föl! – üvölti a lovag egyik katonája, aki a maga
pajzsát tartja parancsnoka fölé. – Írás van a vesszőn!
Gerhardus talán az egyetlen, aki olvasni tud, de elébb
sietősen visszavonulót rendel, és vágtat le a dombon. Alant mer
csak megállni, de néhány katonája odafönt marad a dombtetőn,
és most tanácstalanul kémlelik a mezőt, az erdő vonalát; nem
hiszik, hogy olyan messziről nyíl csaphatott közébük.
Gerhardus betűzi a szálkás latin betűket: – Legközelebb a lovag
következik… – ezt üzeni az ismeretlen íjász.
– Mi? Hogy szándékkal nem is engem célzott? Hogy az a!…
 Dühében rá se hederít a sebesült katonára, vágtat vissza
rögvest, hogy jelentést tegyen az érseknek.
Aztán megtudja, hogy a hátvédet és az elővédet is
ugyanilyen támadás érte, mint az oldalvédet.
– Magyar pedig sehol? – csattan a vérmes Zakariás püspök. –
Mindig mondtam, hogy ezek az ördöggel cimborálnak, és ha
ennyire gyorsan képesek eltűnni, abban csakis a sátán keze lehet.
– Aki ezt rám húzta – mutatja a véres nyílvesszőt Gerhardus
–, annak a kezét is a sátán fogta, és Lucifer saját íját tartotta. Azt
mondom, nagyon kell a kereszt oltalma, hogy a pokolra küldjük
az összes magyart.
Zakariás morog: a magyarok célja az volt, hogy megtudjuk,
bármit megtesznek a bajor haddal, amit csak akarnak, és amikor
csak akarják.
De megállni nem lehet, folytatni kell a vonulást. A hadat
felzaklatta a váratlan támadás, de a parancsnokok
megnyugtatják a katonákat: csak arról van szó, hogy a
magyarnak szerencséje volt. Nem fog megismétlődni, mert az
oldalvédet beljebb vonják, a vonuló zöm ezredei pedig harci
készültségben folytatják tovább az utat. A keresztény sereg
megvédelmezi magát, még ha valóban a sátán lovasai támadják
is.
És amilyen hamar eluralkodott a seregen a düh és a
bizonytalanság, olyan gyorsan átfordult a kocka: a bajorok égre-
földre esküdöznek, hogy ha egyetlen magyart meglátnak,
azonnal megfogják és megnyúzzák.
Lelkesítő mendemondák kelnek szárnyra: az egyik ezrednél
felhevült vitéz beszéli el, hány magyart küldött a másvilágra a
kezében cipelt, vaskos nyelű lándzsája, s hőstetteit szájról szájra
adják a katonák. Csakhamar követői is akadnak, kitalált
történetek röpködnek, és Theotmár hagyja, hadd lelkesítsék
egymást a katonák.
Az érsek szótlanul ül a magas kápájú nyeregben. Vértjének
bőrszíjait nem meri meglazítani, holott kínozza a meleg, és a
veríték végigcsorog a háta közepén.
Némaságának oka újfent a régi, visszatérő álom: csatában
szaggatják szét testét a magyarok.

☒☒☒

Hajnalodik. A Duna fölött pára lebeg, és Túlin erősségét sem

látni a hegytetőről, ahova éjjel fellovagoltunk. Harmadik napja
éjjel és nappal zaklatjuk a bajort, s csak Kernén százada majd
kétszázat küldött a másvilágra.
A bajorok éjszakára körbevették magukat szekerekkel, és
olyan sűrű őrséget állítottak, hogy tán minden harmadik katona
nem alhatott miatta. Jottányit sem változtattak eredeti
elgondolásukon, és továbbra is hadrendben vonultak a régiek
kövezett hadi útján, a balszárnnyal a folyóra támaszkodva, amit
a felderítőink szerint teljes szélességében elleptek a megrakott,
hasas bárkák.
Az előző éjjelen jól láthattuk a parton sűrűn fellobbanó
tüzeket, és amikor Holdanyánk felkelt, a Dunán horgonyon
veszteglő bárkákat is. Némelyiknek a farán egy hosszú rúdra
erősítve fáklya vagy szurokkoszorú égett. A bajor most már
annyira tartott az éjszakai támadástól, hogy inkább
megvilágította az egész környéket.
Kemén százados érkezik. Nyeregből sem száll, lekapja a
kumiszos tömlőjét, hosszú kortyokban iszik, s csak aztán
mondja:
– Most még pihennek a legények, Táltosfia. Rájuk fér. Az éjjel
hírvivő jött Káli horkától. A bajor, úgy tűnik, ma átkel a
patakvölgyön, és este már közel lesz a nagy erdőséghez. Le
fognak lassulni, és tömörülnek majd. Tábort feltehetően az Újvár
alatt ütnek.
– A parancs szerint kihasználjuk, hogy az erdei utakon
védtelenebbek.
– Pontosan ezt tesszük. A horka azt parancsolja, hogy
ügyeljünk a vitézekre. Mi nem lehetünk fáradtak, de tegyünk
meg mindent, hogy a bajor az legyen. Ma tehát csak belemarunk
kicsit az oldalukba, éjjel közelebb lopózunk, kiröpítünk rájuk jó
néhány gyújtónyilat, de Káli azt parancsolja, legyen ennyi elég.
Majd ha beérnek az erdőbe, akkor kezdődhet az igazi mulatság.
Így tehát pihenünk, amíg lehet, noha az utóvédet délután
kétszer is megtámadjuk. Gyors támadások ezek, a bajorok
mögött éles balkanyart veszünk, majd jobbra fordulván annyi
nyilat lövünk ki rájuk, amennyit csak tudunk, és rögtön
visszavonulunk.
Már olyan közel vagyunk Braszlav várához, hogy némely
magaslatokról látjuk is azt a Duna túlpartján. S amikor Theotmár
érsek alaposan megtépett, zaklatott serege eléri az általuk
Hainburgnak nevezett erősség vonalát, újabb csapatok érkeznek
hozzánk.
 Azt mondják, hogy egyenesen Jutocsa parancsára.
– Mostantól egyetlen pillanat nyugovása sem lehet a
bajornak – közli Kelád. – Ütjük-vágjuk őket, ahol érjük,
vonulásban és pihenőben, de közelharcba továbbra sem
bocsátkozunk. Mindenki, a tizedestől az ezredesig, személyesen
felel az emberei épségéért. Vegyetek föl elegendő élelmet
magatoknak a telegákról, pótoljátok a nyílvesszőket, van belőlük
elég. És készüljetek arra, hogy tán mi sem alszunk.

IUNIUS HAVÁNAK 26. ÉS 28. NAPJA

HAINBURG

– Uram! Uram, kérlek, ébredj – rázza a szolga Theotmár

érsek vállát. A vezér halálosan kimerült, katonáihoz hasonlóan
maga sem pihent napok óta, ráadásul a legváratlanabb
pillanatban és napszakban lecsapó magyarok miatt mindenki
egyedül tőle várja a parancsokat.
Tudja, hogy pihennie kellene, de elaludni alig mer, mert
retteg, hogy visszatér a rémületes álom. Enged a szolga
unszolásának, és hagyja, hogy köntösét, amelyben a hajnali imáit
rendszerint elmondja, amaz felsegítse.
A hainburgi vár szurokfáklyáinak átható szaga megül
minden kamrában, szobában és mélyedésben.
Nyitja az ablakot, de már ezt is nagy óvatosan teszi, mióta
Gerhardus lovagra hihetetlen messziről írásos nyilat röpített a
magyar. A vár alatt zsong a had, ébredeznek a harcosok, vagy
éppenséggel holtfáradtan téblábolnak. Már a lovakat sincs
kedvük tisztességesen ellátni, hiszen hosszú ideje nincs nyugodt
nappal és éjszaka.
Odalent – az érsek jól hallja – a vár őrparancsnokának
jelentik, hogy a tábor őrségéből egy tucatnyi nem tért vissza
világosodáskor. Néhányat átmetszett torokkal leltek föl, a többi
eltűnt vagy elszökött. Utóbbi se lehetetlen, hiszen nem vallja
minden harcos magáénak a szent keresztes ügyet, ami szerint
ugros eliminandos esse…
Theotmár elmondja imáit, aztán a parancsnokokat hívatja:
folytatják az erdei vonulást, lehetőség szerint mindig a Dunára
támaszkodva. Fikarcnyit se engedhet a készenlétből, ez most
nem a pihenés ideje, mondja, és a parancsnokok egymásra
pillantanak: a sereg már alig vonszolja magát.
De éppen így vánszorog az idő, amikor a napi járóföld
távolságnak az ötödét is csak nagy nehezen képes megtenni a
had, mivel az út szűk, az oldalvédet nem látni, és a sűrűből
bármikor levághat közébük egy nyílvessző vagy kelevéz.
Theotmár elöl lovagol, mellette Zakariás püspök és
Helmprecht apát. Időről időre izzadtságtól csatakos lovakkal
érkeznek a hírvivők: itt az oldalvédet marta meg a magyar,
hátrébb a normann századot, és a sereg zöme meg a hátvéd
között összezsugorodott a távolság, mivel a sorozatos támadások
miatt az utóbbi semmiképpen nem akar lemaradni.
Este senki nem mer pihenőbe vonulni, a katonák felállított
pajzsok fedezékében vagy a szekerek mögött hasra fekve lesik az
erdőt, a dombhátat, és minden bokorban ellenséget szimatolnak.
És jön a rémületes éjszaka.
 Az őrség parancsnoka elhűlve tapasztalja, hogy a tábortól
távolabbra kiküldött emberei egy részétől nem érkezik meg az
ellenőrzésre hívatott sípszó, s ennek csak egyetlen oka lehet.
A hír hamar végigfut a táboron, s a katonák a sötétbe
meresztik szemüket. Akik oldalról védik a sereget, az erdőszél
sötét fatörzseiben mozduló, közeledő alakokat vélnek, és időről
időre égő nyílvesszőket lőnek a csalitba, felgyújtva azt, hogy a
tűz fényében lássák támadóikat. Ám csak az erdei vadak
menekülnek nagy robajjal, s végül a szél megfordul, és a tábor
majd megfullad a füstben.
El kellene oltani az erdő szélén tomboló lángokat, de ki
vállalja?
Míg ezen tanakodik a számos egyházi és néhány világi úr, a
bal oldalvéd felől éktelen üvöltözés, ordítozás hullámzik végig
az éjszakán. A rémült futár jelenti, hogy a magyarok
megtámadták az oldalvédet, és először nyilakat röpítettek rá,
aztán az általános zűrzavarban lovasok vágtattak közébük, és
lándzsavégre tűztek csaknem egy századnyi bajort meg szászt.
Végül úgy eltűntek a sötétben, mintha sosem is lettek volna ott.
A hajnal gyászos állapotban találja Theotmár hadát. Nincs
más hátra, mielőbb ki kell vonni erőit e baljós erdőből, ahol
maga a sátán tanyázik, mert az ő ereje segíti az ellent.
Ha kijut, akár rögvest megtámadná a magyart, ha lenne kit.
Nyomokat találnak ugyan az egyre bizonytalanabb felderítők, de
azok mind keletnek mutatnak.
Néhány egység mégis veszi a bátorságot, és az átláthatóbb
völgyekben, nyiladékokban ellentámadásba lendül. A magyarok
rögtön megfutnak, és a bajorok hahotáznak gyávaságukon. Újult
erővel vetik magukat utánuk…
… és alig jön vissza néhány az egységből.
Önmagát ismétli az előző nap, amelynek végére a
parancsnokok jelentése szerint legalább nyolcszáz vitézt ölt meg
vagy tett harcképtelenné a sátáni módra lesből, és ki tudja,
honnan támadó magyar.
Aztán elkövetkezik Iunius havának huszonnyolcadik napja.

☒☒☒

Theotmár álmatlanul hánykolódik sátrában, s a hajnal ébren

találja. Zakariás püspök a szomszédja, jó katona, és bátor, akár
az oroszlán. Még sötéttel együtt lovagolnak végig a táboron, és
az érsek elszörnyed a sebesültek tömegét látva.
A katonák arcán bizalmatlanság szülte félelem.
Nem bíznak-e benne tán? Aki az ő személyében nem bízik,
az Istenben sem bízik, ezt hajtogatja, és Zakariás egyetért.
– Azt mondom, próbáljuk meg ma a kardunk élét és a
lándzsáink hegyét, Ditmár – javasolja a püspök. – Azt álmodtam,
hogy a pogányokhoz dörgölőzött avar kutyáknak, amint
megpillantották a mi templomi zászlainkat, fény gyulladt fekete
szívükben, ami arra ösztökélte őket, hogy letegyék előttünk a
fegyvert.
– Ha így történne, a legszebb és legszentebb bizonyítékot
adná az Úr nekünk, hogy nem hiába volt a sok évtizeden átívelő,
számtalan kínkeservvel elvégzett evangelizáció. Hogy az avarok
szívében azért mégis mélyen gyökeret vert a krisztusi hit, hiába
bitangoltak el anyaszent-egyházunk akoljából.
– Legyen így, érsek uram. De ha mégsem… Ha a
Mindenhatónak más tervei lennének, s büntetni óhajtaná az
avart, akárcsak a többi pogányt, a mi Legfőbb Urunk dicsőségére
mártsunk acélt e sátáni lényekbe, s mutassuk fel az égnek, hogy
a kereszt legyőzhetetlen. A katonáknak kell a harcban szerzett
siker öröme. Ládd-e, itt terpeszkedik előttünk ez a tágas
mezőség, az Úr mintha csak nekünk terítette volna ide. A közös
imádság után rögtön vegyük fel a harci alakzatot, és lendüljünk
támadásba, ha a pogány elénk pimaszkodik. Most már akár harci
alakzatban is vonulhatunk a Duna mellékéig.
– Megfontolandó. És hajlok is rá, Zakariás – mondja az érsek
töprengő arccal, a sisakját igazgatva. – Most, hogy végre
megérkezik a segédhad Tulln felől, a friss harcosok látványa is
lelkesítőén hat.
– Megérkezik, de mikor? De nagyon ráér ezeknek, miközben
a bajtársaik véreznek! – így a türelmetlen és vérmes Gerhardus
lovag.
– Vagy pediglen erősítsük meg a tábort körkörösen, és
adjunk legalább egynapi pihenőt a seregnek – javasolja a
püspök. – Felderítőket küldünk minden égtájnak, kitudván, mit
tervez a sátáni pogány abban a sötét fejében.
– Hajlok rá, hogy ezt tegyük, barátom – bólint az érsek. –
Kérdezzük meg a többieket is, hátha más véleményen állnak.
– De ennek a seregnek a fővezére te vagy – mondja konokul
Zakariás. – Eldöntöd a támadást, és Isten segedelmével ezt a
rohadt hordát belefojtjuk a Dunába, páncélos lovainkkal
eltiporjuk. Ha látják a harci sikert a vitézeink, erejük
megkettőződik.
Theotmár nem szól. Erősen kételkedik már a harci erő
megkettőzésének lehetőségében, de ilyet ki nem jelentene akkor
sem, ha maga Lucifer böködné tüzes vassal a nyeregben
elgyötört hátsó felét.
Mert már az éljenzés se úgy hangzik, mint napokkal előtte,
míg el nem érte a had a melki apátság vonalát. És nem ugranak
fel rögvest a katonák, ha megpillantják feléjük lovagolni.
Halálos fáradtság ül a seregen, és ez az ördögi magyar műve.
Felmorajlik a negyvenezres, térdeplő had, amikor
Helmprecht apát a hajnali misét celebrálja. Akik értik a szavait,
ismétlik a fohász mondatait, de vannak csapatrészek, amelyek
csak hallgatnak. Németül alig tudnak, vagy csak rosszul. A
normannok mogorván pislognak, hajukat a szemükbe fújja a
feltámadó szél. Ökörszarvval díszített sisakjuk a földön, és az
imádság ideje alatt fél térdre ereszkedve a kardjukra, harci
bárdjuk nyelére támaszkodnak.
Aztán felbőgnek a kürtök és a sípok, hadrendbe áll a
negyvenezer katona. A gyalogok sűrű, tömött sorokba, a
nehézlovasok között szinte át sem láthat a fürkésző szem, és a
pihent segédhad indul elő- és oldalvédbe.
– Csak lassan, megfontoltan – mondja Theotmár, amikor a
sereg zömének élén, lobogó zászlók alatt megteszi az első,
bizonytalan lépéseket.
Senki nem tud a rémálmairól. Egyenes derékkal ül a magas
nyeregben, és a hajnali pára ezüstözött vértjére telepszik. Mintha
gyöngyözne az érsek ruházata, és sisakja orrvasán apró
gyémántcseppként csordul egy vízcsepp.
Az erdő elmarad mögöttük, és kitágul a látóhatár.
– Csak lassan, nyugodtan. Úgy látszik, messzebbre vonultak
vissza, mint gondoltam – mondja a mellette lovagló Udónak,
Freising püspökének. – Csak szépen, lassan. Előre ne szaladjon
az elővéd.
Ahogy ezt kimondja, nagyon messziről mély hangú kürt
bődül, s felel rá legalább tucatnyi másik.
– Állj! – emeli a kezét az érsek. – Honnan jött e hang?
– Nem tudjuk. Mindenhonnan. Elölről, oldalról, még a Duna
felől is.
A hadon végigfut az izgalom. Mindenki hallja a kürtöket,
amelyek újfent felbődülnek, mintha valahol óriási csordát
hajtanának.
Aztán megjelenik egyetlen magyar lovas, messze, az egyik
dombhát legmagasabb pontján. Nem tesz semmit, csak
nyugodtan áll, és a sereget figyeli. Ölyv sikolt, legalábbis a
vadászmadár hangja száll a sík fölött, és Theotmár seregének
utóvédje felől robban a lég.
– Támadnak! Itt vannak! Pajzsot föl! – üvöltik a
parancsnokok, és az érsek maga is jól látja, amint az utóvéd két
ezrede négyszögekbe tömörül, s a felemelt pajzsokon villan a
kelő nap.
Hátul általánossá válik a zűrzavar, és már látni a
magyarokat, akik sűrűn röpítik nyilaikat, és egyre közelebb
vágtatnak a bajorokhoz. Néhány kelevéz is belecsattan a tömör
ércfalba, és a magyar még közelebb jön, talán lándzsával
próbálkozik hamarost…
– Futnak! Menekülnek a disznók! – kiabálja az éles szemű
Gumpold apát. – Lovasság! Miért nem veszitek üldözőbe?
– Megtiltom! – dörgi Theotmár, de már késő. Az utóvéd
lovasai kiválnak a négyszögek közül, és a sereg éléig hallik a
csattogásuk, amint a magyarok nyomába erednek.
Az elővédnél is kavarodás támad, és az érsek jól látja azt a
kisszámú csapatot, amelyik leviharzik a dombról, kiröpíti a
nyílvesszőket az elővéd vitézeire, és vágtat máris vissza.
– Megtiltom, hogy üldözzék őket! Az elővéd foglaljon harci
állást, tömörüljön, hogy egy egér se juthasson át!
Így tesznek.
De ez még kevés, a seregnek is tömörülnie kell, különben ott
marad az iszonyú széles folyosó az elő- és oldalvédek meg a had
zöme között. Parancsszavak csattognak, sípok riognak, az
utóvédet is közelebb vonja Theotmár, és lassan kialakulnak a
négyszögek és vonalak. Az utóvéd mögött vonuló szekerekkel
félkör alakban körülbástyázzák magukat.
– Még előbbre kell vonulni! – hajtogatja Zakariás. – Egyszerre
mozduljon a had, és maradjanak meg az alakzatok. Az efféle
erőfitogtatással nem bonthatják meg egységünket. Lássátok,
feltűnnek itt-ott, nekünk rontanak, aztán visszamenekülnek.
Semmi mást nem akarnak, mint lassítani a menetet.
– Igazad van! – kiáltja dühösen a vérmes Helmprecht. – El
kell érni a számunkra kedvező terepet! Én is azt mondom, hogy
lassan vonuljunk tovább, meghagyván az alakzatokat.
 Mozdul a had, de akár a csiga. A magas, száradó fűben több
száz lépés széles, letiport sávot hagy maga mögött. És mit sem
sejt arról, mi lehet a dombok mögött.
A magyarok kürtjelei ismét szólnak, és valaki azt mondja,
hogy nem közelít a hang. Ezt jó jelnek vélik. Megmondták ők,
hogy gyáva a magyar, most is hátrál, azért nem hallani jobban a
kürtöket.
A had araszol, és lassan elmaradnak a magyarok támadásai.
De a magyar vitéz ott, a dombtetőn, csak nem mozdul.
– Ni, ott van még egy! – mutatják Udo püspöknek. – Meg
még egy, hátul!
– Figyelnek minket. Tudni akarják, mit tervezünk, de már
megtámadni nem mernek – jelenti ki Zakariás.
– Az ott most felemelte a kezét! Valami zászlóféle lehet
nála…
A vitéz jobbára csak egy apró pont a dombtetőn. Valóban,
mintha integetne a seregnek.
Csörömpöl a bajor had, a gyaloglástól fáradnak a katonák,
nehéz a vért, a pajzs, a hosszú, acélhegyű öklelőkopja, a
felszerelés. A morajlástól már a magyarok néha felbődülő
kürtjeit is alig hallani.
És ekkor robban föl a látóhatár. Elsőnek az elővéd
parancsnoka észleli az aprócska, de rohanvást növekvő alakokat,
aztán már azt is látja, hogy lovak vágtatnak felé, de nem holmi
kis létszámú csapat.
Ugyanezt látják a had oldalán és az utóvédnél. A bajorok
nagy nehezen engedelmeskednek a megállj!-nak, ám
összetorlódnak a négyszögek, a gyalogok közé beékelődnek a
lovas vitézek. Rendezni kellene sürgősen a sorokat, de…
– Ezek úgy jönnek, akár a vihar – morogja rekedten
Gumpold apát.
– Isten atyánk az égben! Hányan vannak?
– Sok ezren! Már látom a következő sorukat. Ezek most nem
csak játszadozni jönnek, Ditmár! – kiáltja valaki a vértet viselő
papok közül.
– Parancsold meg, hogy rögtön álljanak védelembe,
különben belénk vágódnak!
– Ennyien vannak? Még sosem láttam egyszerre ennyi
magyart… – hüledezik Theotmár, aztán röppen a parancs, és a
had körkörös védelembe dermed.
Az érsek és a főpapok köré pajzsok vonnak ércfalat, kopjás
vitézek sorakoznak. A kopják acélhegye az ellenség felé mered,
de azok mintha tudomást sem vennének róluk.
– Elkanyarodnak – mondja az egyik apát. – Megijedtek a
nehézlovasságunktól.
– Nehogy azt hidd! – mordul Zakariás püspök, és kivonja
egyenes, kétélű kardját. – Csak azért teszik, mert a bal oldalukat
akarják mutatni, és én tudom, miért! Jobban teszed, ha magad
elé vonod a pajzsot, apát uram!
Senki nem hitte volna, hogy a magyar lovasok ily gyorsan
előttük teremnek. A bajor íjászok igyekezete nevetséges,
feleakkora távolságra sem repül el a vessző, és a magyar rájuk se
hederít. Aztán síp harsan, és az imént kanyart vett egység újra
szembe fordul a bajorokkal.
 – Csak nem akarnak belénk robbanni? Ezeknek elment az
eszük!
Újabb sípjelre a magyar lovasok nem elkanyarodnak, ahogy
imént tették, hanem megtorpannak, mintha a lovak láthatatlan
fal elé értek volna, de rögtön megfeszülnek az íjak, és sisteregve,
szisszenve csap a levegőbe megannyi gyilkos vessző. A harcos
meg se várja, hogy levágjon, máris röpíti a következőt, és még
három másikat, aztán a lovak a síp parancsára együtt fordulnak,
és vágtatnak vissza.
A Theotmár érseket és a papi vezéreket védő falból
néhányan kihullnak, megbomlik a rend, de helyre is áll rögvest,
még a következő magyar roham előtt.
Az érsek elégedett: lám, van harci fegyelem a bajorban. És
valóban támadni kellene.
– Gerhardus uram! Állítsd fel a legjobb nehézlovasokat,
megalakítjuk az éket. A legközelebbi rohamnál jobbról és balról
beszorítjuk őket, aztán közébük vágtatsz.

☒☒☒

– Uram! Jelzett a mondótűz! – fékezi tajtékos lovát egy vitéz

a hajdan volt Nyék törzsből. – Két tüzet gyújtottak hamarjában,
tehát úton van a bajor erősítés.
– A nagyfejedelem kívánsága, hogy ez esetben azonnal
szüntessünk be minden rohamot – tájékoztatja csendben Jutocsát
a tanácsadó, egy vállas, magas és rendkívül halvérű kijevi. – Azt
javallanám, valóban tégy e szerint.
 – Szólítsd ide Csanádot – intézkedik a magyar seregvezér. –
Hozza a legjobb íjászait és kedvelt kelevézes, lándzsás századát.
Lenne a számukra egy különleges feladat. Aztán, ha azzal
megvagyunk, Vál ezredes, fúvass általános visszavonulót. Ám
addig hadd tegyék a dolgukat odalent. Úgy látom, hasznos, amit
mívelnek. Ide hallom, hogy megzavarodott a bajor.
Jutocsa a dombról éppen a had zömére lát, és különösen
régóta figyeli azt az egyházi zászlót, amelyen jókora kereszt
vörösük. A körötte tüsténkedő, fényes öltözékű vitézek miatt
arra következtet, hogy Theotmár érsekre vigyáznak.
Fertállyal korábban az egyik támadó különítménnyel csakis
azért küldte el bizalmas, bajor vérből született emberét, hogy
megbizonyosodjék, valóban az érsek az.
De most már fáj is a foga Jutocsának az érsekre.
Csanád és helyettese érkezik, egy nyurga százados, csaknem
gyerekképű még. Jutocsa csak ennyit mond:
– Ahogy a Brentánál tettétek, Csanád. Akit legjobban őriznek
odalent, az Theotmár, a keresztes zászlaja alatt. De ne várjátok
meg, míg ez is átöltözik közvitéznek, ahogy Berengár tette.
– Meglesz, vezér. Ahogy a Brentánál – emeli jobbját az
ezredes, és a legjobb íjászokból, kelevézhajítókból és
lándzsásokból összeválogatott század követi, miközben
néhányan körbevesznek egy alacsony avar vitézt, aki fényesre
csiszolt, félelmetes kelevézt szorongat.
– Kár, hogy nem láthatok vendégül külhoni követet –
mondja csendben Jutocsa a kijevi tanácsadónak. – Ámbár, ha
hazamész, elmondhatod az uradnak magad is, amit mindjárt
látni fogsz. De jobban örültem volna, ha itt van egy átkozott
követ a bizánci császár udvarából, netán Berengártól. Neki se árt,
ha olyasmi jut a fülébe, amit rólunk nem szívesen hallana meg.

☒☒☒

– Meddig vársz, érsek uram? – kiáltja valaki, de máris

emelkednek a pajzsok, mert újabb gyilkos vesszők csapnak
közibük.
– Menjünk már nekik! – hangzik innen is, onnan is. – Nem
hagyhatjuk birkamód, hogy halomra gyilkoljanak!
– Abbahagyják? Mit hiszel? Ismerem őket! – így egy másik
hang. – Még néhányszor próbálkoznak, aztán megrohannak
minket. Akkor a mocskos belüket ontjuk a disznóknak! Csak
maradjon így a gyalogság, és álljon készenlétben a
nehézlovasság! Meg aztán hamarost ideér a pihent sereg…
A bajor lovasság készülne az ellentámadásra, de nincs kit
támadni. A magyarok minden egyes roham után
visszavágtatnak, kitérnek a közvetlen harc elől, s mire a nehéz
lovak megindulnának, ők már a dombok közé vágtattak.
Az egész sereget körbeszáguldozzák, és számolatlanul vág a
bajorok soraiba a nyílvessző. Oly mélyre berepül a
középcsapatok területére, hogy aki négy-ötszáz lépésre van a
széltől, hát az is kapkodhatja a fejét. Egyre több ott is a sebesült
és a halott. Az acélhegyű, súlyos vessző belecsap a pajzsba, rezeg
a fában, s közülük egyre több utat talál magának az eleven
húsba. Ahol pedig kihull egy harcos, ott rés támad, amit betömni
egyre bajosabb.
 – Tízezren is vannak! – lihegi az izzadt képű tiszt, aki
Theotmár személyes védelmét vezeti. – Lehetséges, hogy ez
lenne a teljes haduk?
– Aligha – feleli rekedten az érsek.
A páncélja alatt izzad, a fém magába szívja a napmeleget.
Egyre többen követelik, hogy indítson ellentámadást, de a
magyarok már körbevették őket, és rést sem hagynak, amelyen
kirobbanhatna valamelyik bajor lovaskülönítmény.
– Megint jönnek, eminenciás uram! – figyelmezteti a tiszt
Theotmárt. – Azt hiszem, egyenest a lobogót akarják.
– Vagy engem.
– Megóvjuk eminenciádat. Egy… kettő… négy sort látok,
nagyuram. És lándzsát fognak. Kopját szegezz! Föl azzal a
pajzzsal! – ordítja a kimerült katonáknak, és az ércfalból, akár a
sündisznó, felmerednek az acélhegyek.
Theotmár elhűlve látja, hogy három oldalról őt és kíséretét
veszik célba, és oly sebesen robognak felé, mintha ez egyszer
nem akarnának megállni.
Az első sorok már kiröpítik a nyilakat, zúg, sivít a számtalan
gyilkos vessző, s van, amelyik fütyül a levegőben. Olyan is
lecsap, amelyik átveri a gyűrűspáncélt, és belekoppan a pajzsok
fémborításába. A Theotmár fölé tartott nagy és nehéz pajzsokon
megpattannak, és másokat sebeznek meg.
Néhány bajor íjász a pajzsok fedezékéből próbálkozik, de
maguk ellen hívják ki a sorsot. A magyar, akinél felhúzott íjat lát,
arra már kedvtelésből is vadászik.
Az érsek megdöbben, mert a magyar lovasok minden sora
valamivel közelebbre vágtat az előzőnél, aztán élesen
elkanyarodnak jobbra, és csattannak a vesszők. Ilyen távolságról
már a vértek közti réseket is pontosan célba vehetik, s egyre több
bajor vitéz dől ki a sorból.
Az érsek előtt felsejlik az álom.
– Vissza! – adja ki szinte önkívületben a parancsot, amit
senki nem ért, és a tiszt elképed a szó hallatán. – Nem
hallottátok? Vissza!
– De eminenciád, amint a hátunkat mutatjuk, a magyar
rögtön belénk vágódik! Ott jönnek a lándzsásaik…
– Nem érted? Vezényelj hátrálást!
Ez Theotmár utolsó, jól érthető parancsa.
Hátrálnak a gyalogok, a pajzsok itt-ott már nem képeznek
összefüggő acélfalat, de a kopjákat továbbra is a magyarok felé
szegezik.
És akkor valami egészen elképesztő és rémisztő történik.
Először vagy húsz magyar íjász válik ki, és gyors
egymásutánban mindegyik tucatnyi vesszőt lő a bajorra. Csak a
gyalogokat célozzák, az első sort, a páncélzat réseit, a pajzsok
közeit, a lábakat. Olyan közel vannak, hogy szinte
megérinthetnék őket, és egy bajor íjász húzná is az ideget, de
félúton sincs, máris átlőtt torokkal hanyatlik a csizmás lábak alá.
A magyar íjászok szétválnak, és mögülük kelevézesek
vágtatnak elő. Harminc lépésről, gyilkos erővel vágják a fegyvert
a bajor gyalogok megbomlott soraiba, leterítve tucatnyit, akiken
átgázolnak a lovak.
– Katonák! Bajorok! Óvjátok az érseket! – üvölt Gerhardus.
Theotmár eltűnik a pajzsok mögött, és próbálja vágtára
ösztökélni a lovát. Ha eléri a biztonságot jelentő
középcsapatokat, a sarkában lihegő magyarokat körbefogják és
felmorzsolják.
Ám maga is érzi, hogy – akár rémálmaiban – mintha a lónak
ólomból lennének a lábai, és az ördögi hujjogás már egészen
közel hallik.
Képtelen rá, hogy megforduljon, és szembenézzen a
valósággal.
A magyarok úgy teszik a dolgukat, akár egy gépezet. íjászok
fektetik földre alig néhány lépésről az összetorlódott kopjásokat,
akiket a lándzsások a következő pillanatban a halálba küldenek.
A kelevézesek a hátukat mutató, rémült bajorokra, akárha
vadászaton lennének, máris fegyvert hajítanak.
Aztán egy magyar valakinek a nevét rikkantja, és hátulról
előrevágtat egy mokány vitéz. Lova átugrálja a halottakat és a
fetrengő sebesülteket, s bár kelevézét legalább tíz közeli bajorba
belevághatná, ő csak vágtat előre, míg a többi tisztítja számára az
utat az egyetlen, a legfontosabb célponthoz.
Jobbról-balról néhány magyar íjász bajtársa feszíti az ideget.
A Theotmárt közvetlenül védő pajzsos katonák térdhajlatát,
nyakát célozzák. Kettő elhanyatlik, és a mokány vitéz ekkor
hátradől, teste megfeszül, és a következő pillanatban a színtiszta
acélból kalapált, nehéz kelevéz óriási nyílként, vízszint fúrva
magát a levegőbe, a megtalált célpont felé röpül.
Theotmár csak az ütést érzi a háta közepén, meg egy újabb,
furcsa fájdalmat elöl, a szegycsontja tájékán. Önkéntelenül
odakap, és sodronykesztyűs ujjai fémet érnek.
 Mire eljutna a tudatáig, hogy a gyilkos erővel elhajított
kelevéz átverte a testét borító páncélt, már vörös ködbe
hanyatlik a világ.
Talán utolsó gondolata még az, hogy valóra válik az álom, és
a magyarok széttépik.

A HATODIK HOLD ELSŐ NAPJAI (IULIUS HAVÁNAK 4-5. NAPJA)

BRASZLAV VÁRÁVAL SZEMBEN, A DUNA JOBB PARTJÁN

Soha nem táboroztunk egy helyütt, mert nem akartuk az

ellennek megadni az esélyt, hogy a mi alig három és fél töményt

számító hadunkra egyszerre támadhasson, netán bekerítse azt.
De a táborok mégis olyan közel estek és úgy tagoltuk azokat,
hogy egyik a másiknak támogatást nyújthasson.
A középső táborban töltötte a nagy csata előtti utolsó éjjelt a
nagyfejedelem Jutocsával és Üllővel, de hajnalra megérkezett
Tarhos is, aki a Dunát úsztatta át testőrcsapatával. Odafönt járt
Braszlav várában, megháromszorozta a védők létszámát,
akiknek tilos volt elhagyni az erősséget, bármit kezdeményez is
a bajor.
Tarhos felderítői végigszáguldozták a Duna partját, míg
majdhogy bele nem ütköztek Luitpold vonuló hadába, aztán a
révészek visszahozták őket a Morva keleti partjára, majd
elrejtették vízi járműveiket. Luitpold igazán gyorsan vonult a
hatvanezres haddal, és persze háborítatlanul. Arra már nem
futotta, hogy őt is folytonosan zaklassuk, másfelől meg a déli
bajor hadra kellett minden erőnket egybevonni.
Káli eltűnődött, vajon mit gondolnának a bajorok, ha tudnák,
hogy ez a három és fél tömény az egész magyar had?
Theotmár haláláról hamar megérkezett a hír, és arról is, hogy
Udo püspök lett a déli sereg fővezére.
Úgy hírlett, a katonák elégedetlenek, pihenőt és élelmet
követelnek, és nem sok kedvük van harcolni. Azt is követelik,
hogy Luitpold seregének jelentős hányadát vonják át a dunai
hajóhad segítségével a déli oldalra, hogy egyszer s mindenkorra
végezhessenek velünk.
– Ezért hívattalak benneteket ennyire korán – közölte Káli.
Minden ezredes ott szorongott a sátrában, és mind a parancsra
várt. – Csanád már biztosan marad, ha ezt befejeztük, de kell
még két másik, akinek a legkiválóbbak az íjászai. És te is maradj
majd, Bota – mutatott egy avarra. – A te parittyásaidra most
kiváltképp szükség lesz. Hol van már az a lusta Joannész?
A nagyfejedelem szolgálatába szegődött görögbe – aki
mindenféle tűzzel kapcsolatos praktikának mestere volt –, ha
egyszer elaludt, nehéz volt hamarjában életet verni. De már ott
volt ő is, csak a sátor oldalának dőlve, guggolva, nagyokat
szusszanva, mint aki valóban rögvest visszaalszik.
– Akiket fölsoroltam, elindulnak, és délről kerülik a bajort.
Semmi szín alatt nem fedhetitek fel magatokat, míg el nem éritek
a Dunát. A bárkákat védelmezik a partokon, így elébb Csanád
íjászai azokkal végezzenek. Megkapod támasznak Nyárád egyik
ezredét. Aztán jössz te, Joannész magiszter.
 A görög föltápászkodott, és a csillagos égre pillantott.
Mindig a csillagok állásából mondta meg, mennyi van még
reggelig.
– A Duna, ahol a bárkákat horgonyozzák, nem túl széles. Egy
jó erős íjjal talán át is lőhető – folytatta Káli. – Csanád, a tiéd
minden felelősség. A bárkákat pokolra kell küldeni, a bennük
lévőkkel együtt. Pusztán ennyi a föladat, nem több.
Mindenki értette, hogy ha ezt nem tennénk meg, és a bárkák
sértetlenek maradnának, Luitpold könnyedén átküldhetne jó pár
ezredet.
– A többi egység, voltaképpen az egész magyar had –
mondta még Káli – a nagyfejedelem parancsa szerint ma dűlőre
viszi a dolgot a bajorok déli seregrészével. Mind jól tudjátok,
hogy nem lesz könnyű, de ha sikerül, és megóvják egymást a
vitézek, még mindig nem ülhetünk le ölbe tett kézzel. Tudom,
hogy a mieink is alig pihentek, de a bajor még annyit se.
Hallottátok az éjjel a farkasokat? Nohát, Berény berceljei
zargatták a táborukat, és vagy egy tucat őrnek a nyakát szegték.
Az ezredesek tudták a dolgukat, és amint Káli befejezte,
indult mindenki az övéihez. Azt hihetnők, hogy felbolydultak az
izgatott magyar táborok, de továbbra is olyan csend honolt
mindenütt, akár a sírveremben.
Mintha még a lovak is tudatában lettek volna a tartalék
ménesekben, hogy ha fölvirrad Tengri napja, a magyarnak a
jövőjéért kell megharcolnia.
– Készülődünk, testvérem – lépett mellém a horka. – Bor
Tengri előtt, még sötéttel támadunk minden oldalról, ez a
parancs. Már csak egyszer fut le a homok addig. Tudtad, hogy a
nyugatiak szerint mi alkalmatlanok vagyunk az éjszakai harcra?
– tette hozzá nevetve, és nyeregbe lendült. – Mellettem maradsz,
testvér, és ügyelünk egymásra. Lovagolj mindig a jobbomon, és
vigyázz magadra. Hogyan számolok el veled Réka asszony előtt,
ha hagyod magad agyoncsapni?
Huszonhetedik évemben ilyesmi meg sem fordult a
fejemben, de a feleségem és a családom említése fura
gondolatokat kergetett bennem. Például, hogy nem köszöntem el
a gyermekeimtől, sem Ilknur leánykámtól, s hogy Rékáról azt
sem tudom, él-e, hal-e.
Gondolni sem akartam rá, hogy tán nem látom viszont. Aki
ilyesmin jártatja az agyát, akinek a szívébe beköltözik a
bizonytalanság, kihívja maga ellen a sors rossz szellemeit.
Minden erőmmel tiltakoztam a kishitű gondolatok ellen, és
azokban a napokban csak egy utat ismert közülünk mindenki,
legyen magyar, türk, bércéi vagy avar, eszkil vagy szláv.
Túlélni, győzni és hazamenni odahagyott, kedves
szállásainkra, hogy ott folytathassuk, ahol abbahagytuk. Mert
eztán is hajtani kell a gulyát és a nyájat, futtatni a ménest,
nekifeszülve a szélnek, s vidáman kurjongatva, a tüdőt
kristálytiszta levegővel pattanásig szívva. Kell-e ennél szebb a
magyarnak?
A táltosok mindennap jósoltak, kikérték a szellemvilág
véleményét, de Árpád elégedetlen volt. Azt mondta a
vezéreknek, hogy a táltosok túl homályosan jósoltak, és ez
egyszer inkább magára hallgat, mint rájuk.
Láttam a nagyfejedelmet nemegyszer. Kíséretével a
táborokat járta, beszélgetett a katonákkal, és személyesen
jutalmazta meg azt az avar vitézt, aki kelevézével fölnyársalta
Theotmár érseket. Volt vagy ötven tanúja, hogy ő tette. Árpád
arca fáradtnak tetszett, de egyenesen ült a nyeregben, akárcsak
fiatalabb korában.
Még hozzám is volt néhány szava:
– Az apád, fiam, büszke lesz rád. Csak tedd, amit a szíved
mond, és amit apádnak ígértél.
Vajon honnan tudta, hogy azt ígértem, megbosszulom a
halálát?
A had még készülődés közben is oly néma maradt, mintha
szellemek járnának a tágas, halmokkal tűzdelt mezőn. Márpedig
jártak, én aztán tudom, ahogy tudta ezt Kelád is, akivel sokszor
összefutottam. Csakhogy ő folyton a dolga után sietett, mert az
embereiről senki nem gondoskodott úgy, ahogy ez a káliz
kékkend.
Bor Tengri felköltéséig sípnak, kürtnek, hangos beszédnek
csendet parancsoltak, s mintha a lovakra is átragadt volna ebből
valami, mert legfeljebb prüszköltek csupán nagy néha. De a
vitézek mind azt figyelték a szemük sarkából, hogy vajon milyen
színben kel majd Tengri. Ha vörösben, akkor kemény csata vár
ránk, és sok lélek elhagyja ma a földi testet.

☒☒☒

Szaracént vittem, az ő nyergében akartam e csatát megvívni.

Rajta kívül még hat vezeték lovam ügetett a tartalék ménesben,
valamennyinek a tomporán ott volt a belé sütött tamga, a
családom jele.
 Ménem nyugodt volt, és figyelt rám, minden hangra és
mozdulatra, ahogy eddig. Bíztam benne, ő pedig bennem. Ha
feszült voltam, azonnal az lett Szaracén is, de ha jó volt a
hangulatom, azt is rögtön megérezte, és orrát a képemhez
dugdosva incselkedett velem. Ha szóltam hozzá a nyeregből,
azonnal fordította a füleit, jelezve: figyelek rád.
Pirkadatnak nyoma sem volt még a keleti égbolt alján,
amikor a pihenő bajor sereget a mi valamivel több, mint három
töményünk teljesen körbezárta. Még egy egér se iszkolhatott
volna ki a csapdából észrevétlenül.
– Indulunk! – emelte magasra a karját Káli, és szavai a láncon
hamar végigszaladtak. A tömény meglódult, de mindezt oly
csendben tette, mint egy szellemhad.
Mögöttünk a segítőink haladtak. Nyilakkal degeszre tömött
tegezekkel rakták meg a telegákat és a málhás lovakat, és
mindenféle fegyverrel, hogy haladéktalanul pótolhassák, ha úgy
hozza a szükség. A tartalék lovak vezetékre fűzve, nyergeivé,
hogy ha kell, a lovát vesztett harcos fellendülhessen a másikra, s
elfoglalhassa helyét a had szigorú rendjében.
Mindenkinek pontos helye volt, amire a századosok és a
tizedesek ügyeltek. Ha valaki kiesett, de nem sebesült vagy halt
meg, a tartalék lóval oda tért vissza.
Közeledtünk a bajor táborhoz. A tábort őriző őrsök nagy
körben és sűrűn települtek, de a főcsapásunk irányába esőket
egy közel kúszó böszörmény különítmény jóval a
megindulásunk előtt már a másvilágra küldte. Csendben,
hangtalanul, sebesen, hogy nyikkanni se volt idejük.
 Halott bajor őrkatonák mellett lépdeltek a lovak, és kis idő
múltán Káli parancsot adott három ezrednek, hogy maradjon
helyben.
A magas fűbe fektettük a lovakat, és vártunk. Mindenki
pontosan tudta, mi következik, mert számtalan alkalommal
elgyakorolta már minden magyar vitéz, zsenge gyermekkorától.
A gyermekkor…
Vajon lesz-e még lehetőségem arra, hogy a fiaimat a harc
művészetére tanítsam? Hogy szegény néma Kerecsének
elmagyarázzam, hogy a ló a barátja, s nem tör az életére?
Elkergettem e gondolatokat, és inkább Szaracénnal
foglalkoztam, hogy elő ne bukkanjanak újra.
A lovakat néha nyugtatni kellett, mert egy patásnak nem
éppen pihenés, hogy az oldalán fekve s így nehezen lélegezve
sokáig türtőztesse magát. Most aztán nagy szükség volt a
bizalomra, amit lónak és lovasának egymás iránt érezni kellett.
Még mindig hallottuk a Jutocsa által éjszakára kiküldött
különítményt, amelynek az volt a dolga, hogy zajt csapjon erdőn
és mezőn, mindenféle állathangokat utánozva. A farkasvonítás,
amire sok másik felelt, a vaddisznókondák visítása most
jótékonyan elnyomta a felvonuló ezredek hangját. Egy másik
kisebb csapat sok szláv asszonnyal egészen messzire ellovagolt
délnyugatnak, és tüzeket raktak: hadd higgye a bajor, hogy ott
táborozik a magyar had zöme. Ők is elkövettek mindent:
zörgették a fegyvereket, a lószerszámot, bőgették a bőrtülköket,
és hangoskodtak, mintha a támadás onnan indulna.
 Előttünk két közepes nyíllövésre három másik ezred
bontakozott szét, és a szárnyvégek érintkeztek. A parancs nem
váratott magára sokáig.
Az ezernyi sípoló, vijjogó nyílvessző az égbe vágódott, hogy
másodpercek múltán lecsapjon a gyanútlan célba. Aztán már a
bajorok üvöltését, fájdalmas nyögéseit is hallottuk, és olyasféle
hangokat, amelyek a zavarodottság jeleit mutatták.
És a nyílzápor egyre csak ismétlődött, újra meg újra, és az
ezredek egymást váltották elöl. A segítők között asszonyok és
leányok is voltak, akik máris vágtattak, vitték, osztották a tele
tegezeket, lovanként két tartalékot.
Káli újabb parancsot adott: a rejtőző ezredek készüljenek egy
ellenséges kitörési kísérletre.
Fél lábamat óvatosan átemeltem Szaracén nyergén, s közben
nyugtattam, hogy fel ne ugorjon izgalmában. A bőrkürt szavára
ménem maga is tudta a dolgát, s mire a négy lábán állt, már a
nyergében ültem.
Szemben velünk megpillantottam a menekülő bajorokat.
Éppen felénk tartottak, és a tisztek hiába próbálták őket
hadrendbe kényszeríteni. Jókora pajzsokat cipeltek, amit
néhányan eldobtak, mert túl nehéznek találták. Mögöttünk
magas fákkal egy erdősáv húzódott, s tudtam, azért nem látnak
minket, mert alakunk beleolvad a sötétségbe.
– Nehéznyilat! – parancsolta a kürtösnek Káli, és a kürt
elbődült. – Most!
Az első menekülők már csaknem kelevézhajításnyi
távolságra voltak, és egyenesen felénk rohantak. Még a
lihegésüket és rémült kiáltásaikat is hallottuk. Sötét alakjuk
kitűnően kirajzolódott a nyugati égbolt alján.
Az első sor nehéznyílra sokan elbuktak, a többi pedig
megindult vissza.
– Előre! – hangzott a parancs. – Közelharc nincs! Nyilat
nekik, vagy lándzsát!
Vérfürdővé változott Bor Tengri hajnala azon a napon.

☒☒☒

Csanád vitézei jó nagy vargabetűvel közelítik a Dunát. A

nyiladékokon néha átsejlik a bajor tábor, a sűrűn gyújtott
őrtüzek láncolata, aztán eltűnik szem elől az is.
Némán haladnak a harcosok, csak Joannész telegájának
kereke nyikordul néha. A magyarok csak annyit tudnak, hogy
valami fontos dolgot cipelnek, amihez nem szabad fáklyákkal túl
közel menni. A zökkenőknél szalmakötegek hullnak a telegáról a
porba, és tompán koppan valami, aminek olyan hangja van,
mintha cserépkorsókat koccantanának egymásnak.
A Duna közeledik, és a nagyfejedelem vitézei mindenütt
biztosítják Csanád előtt az utat. Muszáj, mert ez a különítmény
egyszeri és pótolhatatlan. Ha meglepné őket valamelyik bajor
segédcsapat, ami Melk vagy Tulln felől az ütközetbe siet, az
végzetes lehetne a nagyfejedelem és a magyar vezérek minden
tervére.
Ám a bárkákat nem hagyta a bajor őrizet nélkül. A tízezer
harcos fele a déli, a másik fele az északi parton töltötte az éjjelt.
 A magyarok arra a pillanatra várnak, amikor meghallják a
messzi kürtök rivalgását, s tudják, hogy a seregzömmel
megkezdődött a csata. Míg csend van, a dunai had is nyugodt.
Aztán hallik a kürtszó, és még nem világosodik, amikor
Nyárád ezredes vitézei, akár a vadászmadár, rácsapnak az alvó
bajorokra. A fűben alig hallani a lovak patáinak robaját, és az
álmából riadó ellenség már csak a maga fölé tornyosuló magyar
vitézt és paripáját látja utolsó kósza pillantásával, mielőtt még
lecsap a szablya vagy pendül az íj húrja.
A bajoroknak esélyük sincs hadrendbe állni, sokan még a
csapatukat se találják. Rátold és Eisengrin, a két bajor főúr, aki
ezen a parton vezényelné a csapatokat, a fejvesztett tusakodás
láttán hátrálási parancsot adna, de nincs hova. A magyarok
félkörben támadják a tábort, folyvást mozognak, felbecsülni is
lehetetlen, mennyien vannak. Égnek már a sátrak, a kopján
felkúszik a láng a zászlóig, és vörösbe vonja a környéket.
A degeszre tömött, súlyos bárkák némán, mozdulatlanul
állnak a Dunán. Kötelékeik megfeszülnek, és az első magyar
gyújtónyilak lecsapása után jön a parancs Sieghardt hercegtől:
fáklyákat kioltani, mert csak célpontot nyújt a magyarnak.
Maga a herceg és Hatto érsek néhány jeles bajor főúrral az
északi parton töltötte az éjjelt. Csapataikkal körbevették
magukat, és felderítőket küldtek ki Braszlav várához, megtudni,
mekkora erővel várja őket a magyar.
Elsőre a kürt szava riasztja Hattót és Sieghardtot, amikor a
déli oldalon a magyar rárobban az alvó hadra. Rohannak a
partra, és a herceg éppen parancsot adna, hogy a hosszú
csónakokkal rögvest induljon kisegítő csapat Rátold és Eisengrin
felmentésére, mert a megrakott bárkák az utasítás szerint nem
mozdulhatnak, hiszen ezek alkotják majd a hajóhidat, ha úgy
hozná a hadi helyzet, Luitpold serege számára.
De a parancs elillan a levegőben, tán meg se hallja senki,
mert ebben a pillanatban támadás éri Rátold gróf táborát. Már
égnek a szélső sátrak, és a bajor katonák hanyatt-homlok
menekülnek a láthatatlan ellenség elől, mert a sötétség – így
remélik – mindent eltakar.
A déli oldalon a magyarok lassan a víz felé szorítják a
bajorokat, akik kétségbeesetten védekeznek. Aki nem fér a
csónakba, hogy azzal elérje majd az összeláncolt, több sorban
álló bárkákat, úszva próbál szerencsét, de pirkad már, és ez lesz
a veszte. Az úszó embert, mintha csak kacsavadászaton lenne,
úgy küldi másvilágra a magyar íjász.
– Engedjetek! – rikkantja a görög Joannész, amikor folyosó
nyílik a partig, és a telega lassan ereszkedni kezd a laposra.
Kerekei mélyen a kavicsba nyomódnak, s több harcosnak a lóról
leszállva kell segíteni, hogy elforduljon a súlyos jószág.
Joannész emberei kisebb csuprokat szednek le, és nyomják a
kiválasztott vitéz kezébe.
– Vigyázni vele, mert megsültök, mint a nyársra húzott nyúl!
– figyelmeztet az egyik, és a harcosok csendben teszik a
dolgukat.
Bota, az avar vitéz és emberei parittyákat bogozgatnak,
miközben valahol tüzet csihol két másik. Mikor föllobban,
néhány íjász a lyukas nyílvesszőn átfűzött rongy darabot tartja
fölébe, s vár, míg tüzet nem fog. Repülnek az égő nyílvesszők,
magasan, a bárkák közé.
 Valamelyik koppan a fában, de olyan is akad, amelyik
elenyészik a vízben. A hajósok üvöltözve rohangálnak egyik
bárkáról a másikra, pajzzsal védve magukat a nyilaktól, de a
parthoz legközelebb veszteglőbe már egy akkurátusan és
hatalmas erővel elhajított kelevéz is belecsattan.
Nyárád vitézei öldösik az ellent, és egy teljes század íjász
védi Joannész féltett telegáját, amely most leér a partra, és
lekerül róla a vaskos, vizes marhabőr. Valami nyikordul, és két
segítője azonnal munkához lát.
Egy szerkezet emelkedik ki a telega elejéből, olyasféle, mint
egy hajítógép, hosszú nyéllel és kanállal. A kerekét egy-egy
markos vitéz forgatja kétfelől, a harmadik beakasztja a kampót.
Amikor Joannész elkezdi az ő ördögi műveletét, egy
pillanatra még a csata is megtorpan. A görög kiemel egy
gondosan lezárt korsót, kócot kötöz az oldaláról fityegő
madzagra, aztán a legény már gyújtja is az égő zsaráttal. A kóc
tüzet fog, és Joannész a hajítógép kanalába helyezi a korsót.
Valamit rikkant is görögül, mire a legény oldja a kampót, és a
kar előrevágódik.
Tekintetek százai követik a korsó útját a levegőben, amint
vékony füstcsíkot húz maga után, majd levág a harmadik-
negyedik bárka között.
Hosszú pillanatokig nem történik semmi, aztán akkora
erővel lobban fel a láng, hogy elvakítja a hajnali homályhoz
szokott szemet.
Ordítás, üvöltés a bárkákon, valaki egy rocska vizet loccsant
a tűzbe, ami csak annál jobban ég. A görög ezzel már nem is
törődik, a kezében máris ott a következő korsó, helyezi a
kanálba, gyújtja a kócot. Állít még valamit a gépezet elülső
lábain, és röpül a golyóbis, benne a halált hozó, rettentő
folyadékkal, amit görögtűznek hívnak. Ég az a víz felszínén
ugyanúgy, akár a fán vagy az erősségek kövei között. Eloltani
szinte lehetetlen, és mindenhova képes becsorogni.
Joannész és a magyar íjászok fertályóra leforgása alatt
felgyújtják a teljes bajor hajóhadat. Néhány bárka elszabadul, és
elindul égve, füstölve a Dunán, aztán egy másikba ütközve
felgyújtja azt is.
Koromfekete füst száll a Duna felett, elborítja a partokat, és a
szél éppen felénk sodorja. Braszlav várának ormán a magyar
kürtök öröm-rivalgása a bajor haditervek pusztulását hirdeti.

☒☒☒

Mi nem láttuk a hajóhad felgyújtását, de a hír szájról szájra

röppent.
Öldöklő harc folyt a déli seregtestnél. Sebesültek és halottak
hevertek mindenütt, ameddig a szem ellátott. A magyar
sebesülteket és az elesett vitézeket a szláv férfiak és asszonyok
sorra kimenekítik a veszélyes szakaszról.
A sebesülteket pártfogásba vették, a holtaknak máglyát
készítettek. A bajorok közül – látván a reménytelenségbe fordult
helyzetet – sokan letették a fegyvert. Ám nem jutott idő a
foglyokkal bíbelődni, s ahol lehetett, a nyilak és a lándzsák
intézték a rettentő munka dandárját.
 Amint a nap első sugarai az égbe törtek, már holtak és
magatehetetlen sebesültek ezrei borították a néhai bajor-frank
tábor helyét, s rajtuk bizony nem segített senki.
Káli töményét Jutocsa fejedelemfi kis időre elparancsolta a
csatából, s a harcosok ilyenkor ittak, itattak, lovakat frissekre
váltottak, nyilakat pótoltak, csorbult fegyvert cseréltek.
Hatalmas hordókból engedték a vizet a lovaknak egy hosszú
bőrvályúba, és a szláv kisegítők izzadva tüsténkedtek. Cipelték a
fegyverkötegeket, nyergelték a friss lovakat, ápolták a sérült
állatot.
Most láttam csak igazán, hogy mennyire hozzánk tartoznak
már.
Aztán folytatódott minden.
A bajor több helyütt is megkísérelt kitörni, de véres fejjel
hátrálni kényszerült. Ahol mégis sikerült négyszögbe állniuk, a
hosszú kopjákat felénk meresztve várták, hogy beléjük rohan a
könnyűlovas magyar. Mi ezt a rendet nehéznyilakkal, kelevézzel
bontottuk meg, végül legázoltuk és lándzsahegyre tűztük, akit
csak lehetett.
A földre zuhant mellettem két olyan vitéz, akit visszahajított
magyar kelevéz vert át, mégis, az ellenség egyre
kétségbeesettebb volt.
A sokadik rohamon estünk túl, amikor egyszer csak Káli
megingott a nyeregben. Nem értettem, hiszen a bajor messze
volt tőlünk, és éppen az egyik alaposan megzilált ezredüknek
fordultunk volna, amikor ez történt.
Elkaptam a derekánál, de már mutatta is a jobb karját, nem
sokkal a válla alatt. Vörös harci kaftánját, ami fölött lemezes,
könnyű bőrvértet viselt, s csak a nyakánál volt ezüstös fémből
kapcsolt pikkelygallér, átverte egy nyílvessző.
Káli azt csikorogta, hogy benne van a húsban. Azonnal
letörtem a kiálló hegyet, s kirántottam a maradékot, mire ő
felszisszent, de ez volt minden. Egy horka nem mutathat
fájdalmat minden szíre-szóra.
– Átveszem a töményt! – kiáltotta Kálinak Jutocsa, s mire
észbe kaptunk, már csak a horka testőrei maradtak, akik
körülvettek minket, és könnyű bőrpajzsukkal lesték, honnan
csaphat le újfent nyílvessző. Hamar rájöttünk: jókora ágnyíllal
néhány bajor íjász ügyeskedett a megtépett ezredből. Társai
pajzzsal védték őket, így nyugodtan célozhattak. Háromtizednyi
íjászunk bontotta a rendet a pajzsos gyalogok soraiban, és a bajor
íjászok meghaltak vagy elmenekültek.
Elkötöttem Káli sebét, és azt javasoltam, ekkora sebbel jobb
lenne hátravonulnia.
– Ezt meg se hallottam! – csapott felém dühödten az öklével,
s mivel erős ember volt, ha eltalál, le is ver a nyeregből. – Itt
maradsz, és ha mondom, újrakötözöl!
Nem hallgatott a testőrök parancsnokára se, és egész álló nap
úgy verekedett, akár az oroszlán.
Jutocsa és Tarhos továbbra is tiltották a csak nagy erőkkel
végrehajtható túlságos közelharcot, mert most sem engedhettük
meg a felesleges véráldozatot. A Duna túloldalán közel volt már
Luitpold serege. Vele is meg kell verekedni, és nem lehet túl sok
sebesültünk.
Menekült a bajorok déli seregrésze, hátrált volna nyugatnak
is, a Dunának is, de egyikük sem volt gyorsabb a nyílvesszőnél.
Ha valahol kitöréssel próbálkoztak, azonnal körbefogtuk őket.
Semmiféle parancsnak nem engedelmeskedtek már, s
gyanítottuk, hogy nincs is közöttük olyan, aki épkézláb utasítást
képes kiadni.
A keresztes-címeres bajor vezéri zászlók hol itt, hol meg
amott tűntek fel, de mozgásukban nem volt semmi
összehangoltság. Tarhos aztán késő délután, mielőtt még Bor
Tengri leeresztette volna bíborszín fátyolát a vidékre, két tömény
élén megrohanta a maradékot, és szörnyű mészárlást vitt végbe.
A leszálló alkonyat utolsó fénypászmái vörösbe vonták a
véráztatta, rettentő csatateret, ahonnan jajveszékelés, halálhörgés
szállt. A fölvert por még mindig fölöttünk terjengett, és a vér
meg a kiomlott emberi és állati zsigerek átható szaga fölforgatta
a gyomrot.

☒☒☒

– Megvagy, testvérem? – lép mellém Káli, miután Jutocsa és

Tarhos (Árpád utasítására) hatalmas körben hátravonta harcoló
csapatrészeinket. – Ott hozzák a bajor zászlókat, azon a telegán.
Bogát mondja, hogy minden vezérük meghalt. Azon a másik
telegán fekszik Udo püspök meg három apát…
– Gumpold, Hartvich és Helmprecht – segít egy csuhás,
kámzsás alak, aki furán töri a magyart. Azt mondják neki a
mieink, hogy ha már keresztény pap, viheti a holttesteket oda,
ahova csak akarja.
– Átkötöm a vállad – javaslom, és Káli morcosan lezökken
egy saroglyára. – Már alig vérzik. Azt jelenti, hogy jó a véred.
 – Meg azt, hogy Tengri megóv – jelenti ki magabiztosan. – Jó,
hogy itt vagy, testvér. El ne kóricálj a közelemből.
A javastarisznyámból, amit csatában mindig Szaracén nyerge
mögé kötöztem, előszedem a gyógyfüveimet, friss és száraz
leveleimet, mézes kencéimet. Tudom, jobb lenne kiégetni a sebet,
biztosabb útja ez a gyógyulásnak, ha mégannyira csikorgatja is a
fogát a sebesült, de erre nincs idő; bár azt sem akarom, hogy
üszkösödni kezdjen a karja.
– Majd kiégeted, ha ennek vége – morogja Káli. – Holnap?
Holnapután? Ki tudja? Készülni kell, testvér. Nemsokára
megfürdünk, lovastul.
A segédszemélyzet újfent sorra járja a századokat. Egy
erdősáv mögött szláv és avar asszonyok a magyarokkal
vállvetve egész nap főzték a friss ételt. Most azt osztják annak,
aki kér, mert a magyar általában az elemózsiájáról is maga
gondoskodik a csata előtt és után, ma azonban nem sok idő
marad a harcosnak kotyvasztani. És ami mégis jut, azalatt a
lovakkal kell törődni.
Egy avar leány nevető szemekkel kérdi: vajon vacsorázik-e
ma a bajor?
Nem nagyon érdekel senkit, s gyanítjuk, hogy nekik most
nem az éhezés a legnagyobb bajuk.
– Nemsokára indulunk – közli Botus ezredes. – Álljon össze a
hadrend, és mindenki pótolja, amije hiányzik.
– Délnek indulunk – mondja nekem Káli. – Aztán meg
keletnek, ahol a kiküldött vitézek mutatják az irányt, egyenest a
Duna árterébe. Onnan pedig föl a partig.
 – Azok ott mit mívelnek? Tán nem akarja eltemettetni az
összes bajort a nagyfejedelem? – kérdezem, mert megpillantok
egy nagyobb csapatot. Fegyver alig van náluk, és az öltözékükről
látom, hogy főleg szlávok, de van köztük néhány bolgári
onogur.
Káli elvigyorodik, és reggel óta most először jókedvű.
– Ezek csapják be a bajort. Mondhatnám úgy is, hogy fedezik
az éjszakai átkelést. Még az éjjel át kell kelni az egész seregnek és
minden ép harcosunknak a Duna északi partjára. Itt már semmi
dolgunk. Aki a zsákmányolás elmaradása miatt vinnyog, azt
megcsapatom.
De senki nem vinnyog. A főként papok vezette bajor
seregrész felett aratott győzelem akkora erőt ad a magyar
vitézeknek, hogy még az is folytatni akarja a harcot, akinek
lecsapták az egyik csuklóját.
A sebesülteket délnek szállítják a telegák, minél távolabb a
harctértől, és aki képes megülni a nyeregben, az kiszolgálja,
fegyverrel óvja a többit. A harctéren sebesült magyar nem
maradhat, és halott sem. Őket a máglya várja.
A sérült vitézek még hajnal előtt elérik a kékkendek
gyepűőriző tábora közül a legközelebbit.
Mi pedig átvágunk az ártéri erdőkön, jó néhány gázlón,
miközben fáklyát nem gyújthatunk, és halálos csendben
vonulunk, mert az éjszaka messze viszi a hangot.
Amikor elérjük a Dunát, és a lapályról megpillantom az
éjszakai égbolton kirajzolódó nyugati hegyvonulatok sötét
tömbjét, tudom, hogy jóval lejjebb vagyunk annál a pontnál, ahol
Braszlav vára áll.
 Úgy tűnik, hogy a felmálházott, egyelőre még lapos tömlők
nem lesznek elegendők a biztonságos átkeléshez, ezért a parton
újabb telegák sora várja a sokezres hadat.
– Fölfújni, vitézek, osztán mindenkinek a lelke rajta, hogy
biztonságosan a lova oldalára kötözze – parancsolják a
századosok, miközben a kisegítő eszkilek és a szláv asszonyok
meg leányok végigszaladják a sereget, és kiosztják a tömlőket.
A lovak is pontosan tudják, mi készül. Gyakorolták
számtalanszor, és nem berzenkednek a tömlőktől, mert
megtapasztalták, hogy segíti őket az úszásban.
Néhány jókora tutajt is elrejtettek a parton; ezekről most
gyorsan leszedik a leveles gallyakat. A tutajokat morva révészek
igazgatják, és amikor az első elindul hat jól megrakott telegával
és az elébük fogott vaskos igavonó lovakkal, akkor látom csak,
hogy egy kötél is húzza a túlpartról.
– Üllő már ott van – sziszegi fájdalmas képpel Káli,
miközben a kötését nyomogatja. – Biztosítják az átkelést. Nézd, a
víz fölé leszáll a köd. Nem örülök. Jobb lenne látni, ha valaki
elsodródik.
Jókora nyugati igavonó lovak a sűrűbe rejtett, evezős
bárkákat vonszolnak a víz felé, szláv legények tolják-tartják
kétfelől, s megfeszül a lábikrájuk a süppedő kavicsban. Málha
kerül a bárkákba és a kisebb csónakokba, mindenféle
hadiszerszám, s ezekkel kelnek majd át az asszonyok és a
leányok.
Sehol egy kürtszó, sípszó, hangos beszéd.
De nem úgy a messzi távolban, nyugaton. A csatatér
közelében, ahol vérébe fagyva fekszik sok ezer bajor, frank és
mindenféle germán, tüzek gyúlnak, és duhaj énekszó száll a
vidék fölött. Csattog a fém, mintha örömükben vívnának a
vitézek, nyerítenek a lovak, sípok, dudák visítanak-riognak,
világgá kergetve az erdei vadakat.
Hát erről beszélt Káli.
A kisegítőknek most az a dolguk, hogy kiáltozással,
ordibálással, tüzek gyújtásával az északi oldalon közeledő,
hatvanezres bajor had felderítőiben azt a látszatot keltsék, hogy
mámorosan vigad a magyar. Beszélik, hogy a Morva folyó
gázlójánál a magyar íjászok, amíg lehetett, hátráltatták Luitpold
átkelését, aztán parancsra visszavonultak.
De vajon miféle újabb tervet eszel majd ki Luitpold herceg
most, hogy a vár megvívására hozatott ostromgépei immáron a
Duna fenekén hevernek?
Amikor az első lovasok a vízbe ereszkednek, és a többiek
látják, hogy a lovak oldalára kötözött, dagadozó bőrtömlők
biztonsággal megtartják az összes kényes málhát, különösen a
vízre, esőre érzékeny íjakat, az átkelés felgyorsul. Néhány
morvából magyar harcossá lett fiatalabb vitéz elsőre fuldokolni
kezd, ám a mieinknek ilyen gondjuk nincs: gyermekkoruktól
kezdve százszor is kipróbálták, milyen a vízi átkelés.
Szaracén nyugodtan, erőteljesen kapálja lábaival a vizet,
amitől sosem félt, hiszen magam neveltem elsőfüves csikó
korától, mindig vele voltam, s láthatta, hogy én sem félek. Ő
pedig megértette, s megbízott bennem. Jobbal a nyeregkápát
markolom, a ballal magam alá szorítok egy felfújt tömlőt, hogy
lovamnak könnyebb legyen a súlyomat vonszolni.
 Anyaszült meztelen vagyok, mert a víz súlyossá teszi a
ruhát, s öltözékem a tömlők tetején. Elnyúlok a víz felszínén
mozdulatlanul, s beszélek Szaracénhoz. Magasan kiemeli a fejét
úszás közben, és egyre nyugodtabb a mozgása; maga a
megtestesült biztonság.
Néhol veszettül hideg a Duna, de ki törődik ezzel most? A
tömlőkkel a vízből kiemelt málha tetején keresztben az íj tartó,
benne a félelmetes, ámde kényes fegyver, a két megtömött tegez,
fölötte pediglen a lándzsám, a szablyám és egyenes kardom.
Amerre a szem ellát délkeletnek, sötétbe vesző, apró pontok
úsznak. A lovak prüszkölik a vizet, de kapálóznak lelkesen, a
vitézek pedig kapaszkodnak. Még mindig koromsötét van,
mikor az utolsó is átér. Nem tudni, hányan vesztek oda, mert a
Duna mindig kiköveteli az áldozatot, de ez most nem lehet a
gyász ideje.
Üllő fegyveres jobbágyai igazgatják a túlpartra
kapaszkodókat: – Hadrendbe! Hadrendbe! Öltözzetek!
Igyekezzetek! És egy hangos szót se!
– Hogy érzed magad? – tudakolom Kálitól, aki hümmög: volt
már sokkal jobban. – Lehet, hogy lobot vet a tested, felszökik a
lázad. Van nálam por, de szólnod kell, ha gyengének érzed
magad.
Csuromvíz, mint mindenki más, de azt mondja, hogy egy
horkának példát kell mutatnia az emberei előtt. Mit szóltak
volna, ha kényeskedve tutajjal kel át?
– Fikarcnyit se érdekel a láz – közli. – Majd lehűtöm magam
hideg vízzel. Tudod, mekkora a Luitpold serege? Hat tömény,
Kartal testvér! Hat átkozott tömény! Hát ezeket köll agyonütni,
ha addig élünk is.
– Élni fogunk, és agyonütjük egy szálig, testvéruram. Az
asszonyom mondta volna, ha másként érezné.
Igazság szerint Réka csak annyit mondott, mielőtt eltűnt,
hogy bárhogyan alakul a nagy háború a bajorral, ő hazavár. És
ebben több volt, mintha azt mondta volna: álmot láttam,
kegyetlen csatát, de tudom, hogy hazajössz.
Mert az akkori szavaiban benne volt a lehetséges búcsú.
Tán tudta már, hogy nem kísér el, most az egyszer nem
vigyáz majd rám, nem vágtat mögöttem.
Vajon a bajor hadban megtalálom-e Guido grófot? Ha az a
disznó a barátja Luitpoldnak, akire igencsak fenem a szablyám,
még az is meglehet, hogy elkíséri.
Amikor megindulunk a Braszlav vára közelében táborozó
Luitpold-had felé, egyre az jár a fejemben, csak agyon ne vágja
előttem valaki.
– Erre ne is számíts, mert nem eresztelek a közelébe – hűti le
vérmes reményeimet Káli. – Arra valók Kelád kékkendjei. Nekik
is van mit törleszteniük Fischa miatt. A megállapodás szerint, ha
eljön az ideje, ők rohanják meg Luitpoldot és testőreit. De még el
sem kezdődött semmi, testvérem.
Ha érzünk is kimerültséget, a testünkben egyre gyűlendő
harci vágy elnyomja azt.
Csatában számtalanszor megtapasztaltam, miként van ez.
Míg csak szükséges, fenntartja az erőt, aztán, ha mindennek
vége, az ember csak hever a hátán, és az eget bámulja, miközben
azon töri a fejét, miért nem emlékszik vissza néhány fontos
részletre, vagy hogy miként menekülhetett meg olyan
helyzetből, amelyben más odaveszett.
Tán azért vész el az emlékek sokasága, mert a szellemvilág
óvja az emberi elmét attól, hogy túl sok fájdalmas és borzalmas
dologgal terhelje. Az apám ezt tanította, ő pedig tudós araboktól
tudta. A felejtés elkezdődik már akkor, amikor még nem járunk
a végén semminek.

☒☒☒

Hajnal előtt körbevesszük az ellenséget, csakúgy, mint előző

napon, és kezdetét veszi a pusztító, folyamatos nyílzápor.
Csakhogy Luitpold herceg seregrésze jobban képzett
harcosokból áll, és mire kivilágosodik, tudjuk már, hogy nem
kerülhetjük el a közvetlen összecsapást.
Soha ennyi nyílvessző ellenséges táborra még nem röpült.
Már számolni sem érdemes, hányszor váltunk tegezt. Ahonnan
kiszorítjuk az ellent, a véres mezőt rögtön ellepik a szláv és
morva leányok meg a kamaszkorú fiúk, s szedik össze az ép
nyílvesszőket, kelevézeket, mások pedig a még felhasználható,
egyéb fegyvert.
Üllőt néha megpillantjuk, de Jutocsa és Tarhos az ellenkező
oldalról szorítják a bajorokat, akik egyre-másra kitöréssel
próbálkoznak, és ilyenkor már sokkal nehezebb megállítani őket.
Lovat kell váltanom, mert Szaracén elfáradt. Nem szeretném,
hogy baja essék, hiszen jól tudom, milyen hatalmas az ő szíve, és
megtenne értem mindent, akár erején felül. Egy kezes, sárga
heréltre, Tegzesre lendülök, és Szaracént hátraküldöm a tartalék
ménesbe.
Egy alkalommal Kelád ezredest is megpillantom, és
közvetlenül utána Káli így szól hozzám:
– Beszéltem Keláddal. Most indulnak a dombnak, ahol
Luitpold zászlaja lobog. Akarsz-e még menni, Kartal?
Hogyan is kérdezhet ilyent?
– Hogyne mennék!
– Akkor ügyelj magadra, testvér. Épségben akarlak a csata
után viszontlátni.
– Lehozzuk onnan azt a zászlót, testvéruram – felelem
izgalomtól rekedten, és ő a kezét nyújtja.
A Botus ezredes vitézei által nyitott egyik folyosón közelítjük
a dombot. Kétoldalt halottak hevernek, és Botus fekete magyarjai
épp a sebesülteket segítik át a túlvilágra. Kegyetlen cselekedet,
de nem engedhetjük meg, hogy valamelyik az utolsó erejével
nyilat eresszen a hátunkba.
Balról egy hódolt morva század rúgtat a dombnak. Erőteljes,
pihent lovakon ülnek, de tépett és véres mindegyik. Jól ismerem
őket, mert Tétény, Lél és Üllő szállásain laknak hódolt marótok
szép számmal. Ezek itt edzett, képzett katonák, erős alkatúak és
keményfejűek, az általunk legyőzött s halálba küldött Mojmir
egykori személyes testőrizői, fegyveres kíséretének gazda nélkül
maradt tagjai. Csakis a verekedéshez értenek, gyűlölik a bajort és
a frankot, így örömmel csatlakoztak hozzánk.
A kékkendek ezrede a folyosó után szétnyílik, és parancsot
kapunk a nyilazásra.
 – Gyűrűspáncél! Hogy az anyátok ne sirasson! – káromkodik
Acsád, Kelád mostani első helyettese. – Nehéznyilat nekik!
A dombtetőre, ahol Luitpold zászlaja lobog a hegyekből
zúduló friss szélben, nem meredek az emelkedő. Sorra térdre
kényszerülnek a herceget védő egységek, végül csak a közvetlen
testőrsége marad. Pajzsokkal veszik körbe, és menekítenék a
herceget nyugati irányba a Morva túlpartjára, de az egyetlen utat
elzárják a morvák.
Mindenütt a kékkendek lovasait látom, hat zászlónk is lobog
a fejek fölött. Valaki pányvát dob a hercegi sátorra, és felborítják
azt. Kelevézek repülnek, sisakok és pajzsok zuhannak a földre,
az íjászok már egészen közelről röpítik a halálhozó vesszőt.
Egyszerre csak megnyílik előttem az út, és ott áll előttem
maga Luitpold.
Valószerűtlen helyzet, és alig hiszem.
Ezüstösen csillogó, könnyű mellvértet és szemrostélyos
sisakot visel, jobb vállát, térdét meg a lábszárait is fényesre
munkált vas védi, s bal karjával címeres pajzsot tart.
A pillanat tört része alatt húzom rá az íjat, de a vessző
megpattan a vállvérten, és a semmibe fut. Lovam felágaskodik,
én pedig, hogy a nyeregben maradjak, a nyakára dőlök…
Valami a szegycsontomba hasít. Élesen, ahogy csak a penge
tud. Tegzes nyakából lándzsa hegye meredezik, ami alulról verte
át. A következő pillanatban ugranom kell, nehogy az összerogyó
állat alá szoruljak.
Iszonyatos, ádáz düh kerít hatalmába Tegzes halála miatt. Az
agyam elborul, a szemem előtt vérvörös köd kavarog.
 Négy lándzsás testőre védi Luitpoldot, ám mire
felkászálódom, mindet leverik a mieink. A hercegre egy testes
káliz huzakodik, de lendülő karját valaki visszafogja.
Kelád ezredest pillantom meg magam fölött, aki rám kiált:
– Mind közül neked van hozzá a legtöbb jussod!
– Fogolyként sokat érhet! – dörgi a káliz, és máris kezében az
összetekert pányva, bogozná a hurkot.
– A tied, Táltosfia, megmondtam! – így Kelád, és látom a
Luitpold arcán átvillanó tanácstalanságot.
Nem érti, mit akarunk vele, ahelyett hogy megtámadnánk.
– Élve köllene! – hallok ismét egy hangot, de Kelád
elparancsolja onnan a harcost.
Luitpold szeme vérben forog, s fújtat, akár a vágtató ló.
Tágul a kör, aminek a közepén ott állok, kezemben a
szablyával és az egyenes karddal, hajadonfőtt, vért nélkül.
Velem szemben a herceg, de nem engem néz, hanem Kelád
szavait lesi, mígnem aztán felfogja, mi történik.
Viadalt kell vívnia egy magyarral.
Hogy miért éppen velem, ezt nem érti.
Látja, hogy nem vagyok főrendű, a hajam is az arcomba lóg,
s legföljebb a kaftánom, ami magyar, és a csizmáim…
Mintha egy pillanatra átfutna benne a kérdés: ki vagy te?
Aztán villan a szeme és mozdul a karja. Egyenes kardjának
éle ma már látott vért. Súlyos csapása föntről ér, és védem a
normann kardommal, amit bal kezemben fogok, a jobban tartott
szablyával pedig felé suhintok.
A herceg tapasztalt vívó, nem tesz fölösleges mozdulatokat,
nem pazarolja az erejét, így egyszerűen csak hátralép.
 Sokat vívhatott a regensburgi kővár udvarán, hogy ennyire
jól kezeli a kardot, de látom, meglepi, hogy én két kézzel, két
pengével vívok. Az efféle, pajzs nélküli harcos mindenre elszánt
és képzett egyszerre, ezt gondolhatja.
Ismét felém sújt, és a nehéz, kétélű penge vészesen közelíti a
nyakam. A következő pillanatban leverem a sisakját.
Megszédül az ütéstől, de csak egy pillanatra, és máris
megveti a lábát. A kékkendek nem mozdulnak, csak a kört
tágítják. Hangtalan figyelik párbajunkat.
Szemtől szemben állok hát a leggyűlöletesebb ellenséggel,
akire évek óta mint kártékony és utálatos pondróra gondolok,
akit el kell tipornom. Meg sem fordul a fejemben, hogy az efféle
párviadal nem az én dolgom lenne, hanem legalábbis Jutocsáé,
mert rangban ő áll a herceggel egy szinten.
Luitpold szemén látom, tudja már, hogy nem sok választása
marad. Vagy megvív velem, és megöl, de akkor ő is ugyanerre a
sorsra jut, vagy eldobja a fegyvert.
Ez utóbbit soha nem tenné.
Bőszen és erőteljesen támad, a medve ordításához hasonlatos
hang hagyja el a torkát, és megveti vértes lábát, mielőtt a
lendület elragadná a lejtőnek. Máris vág visszakézből, a fejem
fölött suhan a penge, és kiveri kezemből a szablyát.
Ez őt is meglepi. Ledobja pajzsát, emeli a kardot, és hatalmas
csapásra huzakodik.
Mintha megállna az idő. Látom fölém magasodó alakját, a
homlokához tapadó, szemébe hulló, szökés-vöröses haját, és
érzem izzadságának bűzét. A kékkendek kiabálnak, hogy
védjem magam.
 A végzetesnek szánt csapás félúton megtorpan, és a test
meginog, de megveti a lábát újfent, tőlem fél lépésre.
Valaki azt üvölti mellettem, hogy vége.
Olyan gyorsan történt minden, hogy gondolkodásra nem
jutott idő. Amikor a szablyámat kiverte a kezemből, ösztönösen
nyúltam a csizmaszárhoz, amelyben a feleségem egyik kedvenc,
háromélű lombard tőre lapult. Azt vágtam Luitpold hasába, a
mellvért és a derékszíja között, és a merev penge áthatolt a
gyűrűspáncélon
A herceg arcára csodálkozó kifejezés ül, s nem mozdul. A
kard kihull sodronykesztyűs kezéből, s a hasához kap. Még
kétszer szúrok.
A második az ujjai között siklik a testébe. Térdre rogy, majd
maga alá feszült lábakkal hanyatt vágódik a vériszamós földön.
– Most már vess véget a viadalnak, Táltosfia! – hallom Kelád
hangját, valahonnan a magasból.
Luitpold mellé térdelek, és felemelem az egyenes viking
kardot. A penge a vértől rozsdabarna. Lefelé fordítom, mindkét
kezemmel megszorítom az ezüstös markolatot, és a herceg
nyaka közepére illesztem a penge hegyét.
– Megesküdtem az apámnak, hogy megöllek – mondom
normannul, és látom a szemén, hogy érti. – Három éve akarom
megtenni. Pusztulj, mert így igazságos.
– Mostmá’ ölég légyen! Fejezd be! – hallom ismét Kelád
türelmetlen szavát. A kálizok dobolnak a kerek pajzsokon,
kórusban követelik a herceg végét.
 Hanem nekem az a pillanat jut eszembe, amikor az apámat a
Dunába temettük, felgyújtva a tutajt, amin utolsó útjára
eresztettük. Akkor Odin istent hívtam.
A vitézek tán azt hiszik, elvette eszemet a párviadal, amikor
az égre pillantva, számukra érthetetlen nyelven felüvöltök:
– Odiiin! Hallgass ide, Isten! Egy hitvány lelket küldök, hogy
az apámat szolgálja! Nyittasd a Walhalla kapuját!
A torkába szúrom a kardot.
Érzem és hallom, amint a penge elnyírja a gégét és a
csigolyát, majd a nyakon átszaladva a túloldalon megakad egy
kőben, és látom, amint a habos, felbugyogó vér elönti a díszes
mellpáncélt. Utolsó mozdulatával megragadja az acélt, de tágra
nyílt szemei már üvegesednek.
Még ma is emlékszem, hogy abban a pillanatban semmiféle
elégtételt nem éreztem. Túlságosan hasonlított mindez egy
kivégzésre.
– Ez a te véred, Táltosfia? – fordít maga felé Kelád. A
szegycsontom táján jókora folt vörösük.
– Azt hiszem…
– Vonulj hátra. Bökény, meg te, Katapán! Kísérjétek el! Ha
baja esik, megnyúzlak benneteket!
Az én számomra ezen a ponton véget ért a csata.
Még egy teljes napon át dühöngött a véres verekedés
Braszlav dux lerontott vára alatt, de előttem lassan elsötétült a
világ, és nem emlékszem, miként kerültem azon sátrak egyikébe,
ahol a sebesülteket vigyázták.
Amikor végre magamhoz tértem, megtudtam, hogy újabb
történetének legnagyobb győzelmét aratta a magyar.
KR. U. 907. IULIUS HAVÁNAK KILENCEDIK NAPJA
ENNSBURG ERŐSSÉGE

A tartalékhad a vár és a klastrom között múlatja az időt.

Néhány nappal előtte ugyan érkezett egy futár, aki jelentette,
hogy a magyarok elverték Theotmár déli seregét, és meghozta a
gyászhírt, hogy az érsek a hősi küzdelemben legelöl harcolva
elesett Krisztusért és a kereszténységért, de a többiről még nem
tudnak.
A gyász lobogója leng Ennsburg felett, de senki nem gondol
vesztes csatára. Theotmárra is inkább mint vértanúra, aki életét
adta az egyetlen igaz vallásért és a Birodalom biztonságáért.
Hiszen ott van még az északi parton Luitpold, és a
tartalékhad katonái fogadást kötnek rá, hogy mennyi magyar
hullája marad a csatatéren. Ijesztő számok röpködnek, és aki
ügyeskedik, most megszedheti magát, mert a fogadásból letett
ezüstpénzát – noha nem tudhatja még – már senkinek nem kell
visszafizetnie.
A pap, aki Kölpényfia Kartal asszonyát pártfogásába vette,
kigyúlt képpel siet át az udvaron a kápolnába, hogy hálát
mondjon a Mindenhatónak a bajor had győzelméért, hiszen ő is
biztosra veszi, hogy így lesz.
Réka éppen a pap jóvoltából bizonyosodott meg róla, hogy a
fiú, akit Ludovicusnak hívnak, és aki semmi pénzért el nem
maradna az ifjú hercegfitől, Arnulftól, egészen biztosan az ő fia.
A bajor nemesasszony elárulta a papnak, hogy létezik bizony a
gödröcske a gyermek derekán, egészen közel a gerincéhez.
A pap néhány napig még hallgatott, s csak hitegette az
asszonyt, hogy elébb-utóbb megtudja az igazat. Hanem akkor
már ő is eltöprengett: vajon valóban jót tesz-e azzal, ha
megmondja ennek a fura lombard nőnek, hogy nem kell tovább
kutatnia a gyermeke után?
Hiszen mindenki úgy tudja, hogy a fiú igen előkelő vérből
született, s az ilyen gyermekekkel kapcsolatosan grandiózus
terveket szőnek a politikusok. Ennek az ideje akkor jön majd el,
ha valamilyen oknál fogva egy trónra hiteles leszármazottat kell
ültetni. Olyasvalakit, akire senki nem számít.
Hiába imádkozott a pap a kápolnában, megemlítve Isten
előtt a gyermeket és különös sorsát, nem kapott választ. Ezt
pediglen ő úgy értelmezte, hogy a szívére és a lelkiismeretére
kell hallgatnia, ez Isten felelete.
Ezen a reggelen a tartalékhad katonái ugyanúgy ébrednek
odalent a mezőn felállított sátrakban, a grófok és a magasabb
rangú tisztek a várban, mint minden közönséges napon. A
gyalogosok reggelit kotyvasztanak a tűz mellett, a lovas katonák
itatni vezetik a jószágot a folyóra, megmozgatják őket, de már a
gyakorlatozáshoz nem túlzottan fűlik a foguk.
A tartalékhad egyik parancsnoka Burghard passaui püspök,
a másik Aribo gróf, aki az utóbbi napokban mindent elkövetett,
hogy Gyermek Lajos közelében időzve előtérbe tolja személyét.
Mert egy győztes csata után címeket oszt az uralkodó, s vele
földet, várat adományoz, netán árumegállító jogot a Dunán és a
partok mentén, a legfontosabb kalmárutakon.
 Aranybánya lehet egy ilyen hely, és érte a legocsmányabb
intrikák terjednek mind a főurak és az egyháziak, mind a király
környezetében.
A nap forrón tűz, és elhagyja delelő pontját az égbolton,
amikor az erősség gyilokjáróin posztoló lándzsás bajor vitézek
felfigyelnek a kürtök hangjára.
A folyótól jön; így hívja a révészt az, aki át kíván kelni.
Ám ez a hang most sokkal türelmetlenebb, és Aribo gróf mi
másra gondolhat, mint arra, hogy megjött a győzelem híre.
A gyászlobogó még fennen röpdös a szélben, de minden
gyászt felülír a győzelem.
Intézkedik rögvest:
– Jelentsétek a felséges úrnak, hogy itt a futár! Nem, inkább
majd magam! Ti addig szedjétek elő a lobogókat, föl mindent a
vár fokára, a kapubástya fölé, tegyetek a templomtoronyra is!
Lothar, szedd a lábad, vidd meg a hírt Burghard püspök úrnak a
klastromba!
Méhkasként boly dúl a vár őrsége, és a legjobb torkú már a
falról üvölti az alant tébláboló tartalékhadnak: megvan a
győzelem!
Nosza, felmorajlik a népség és katonaság, és a legutolsó vitéz
is a tarsolyában látja már a jutalmat. Még az is, aki egyetlen
minutum időt se töltött a csatatéren.
Valaki azt kiabálja, hogy a jó zsíros pannon földből jut a bajor
parasztnak, a szásznak, a thüringiainak, de akad egy, aki magát
hajósembernek hirdetve egyenesen az erdélyi sóüzletre
pályázna.
 Miért ne hittek volna a vezérek szavainak, akik úton-útfélen
kinyilatkozták, hogy a magyartól visszavett földből
mindenkinek jut majd?
Sípok, dudák zajonganak, itáliai tamburás rezegteti a
hangszert, és a zsidó kalmár, aki a legfinomabb bort árulja a
seregben, kétségbeesett képpel lesi, miként verik csapra
legféltettebb kincseit, amelyeket a vezéreknek és a királyi
embereknek szánt.
A révészek fél tucat bajor katonát szállítanak át az innenső
oldalra, akik rögtön nyeregbe kapnak, és vágtatnak a vár felé.
Félúton beléütköznek a táborból örömittasan elébük vágtátokba,
de átvergődve rajtuk egyenest a kapubástyának tartanak.
– Valami nem tetszik nekem – morogja Aribo gróf a
gyilokjárón, és összevonja a szemöldökét. – Valami nagyon nem
tetszik. Olybá tűnik, hogy ezek inkább…
– Mi? Hogyan? – furakodik mellé Gyermek Lajos egyik
titkára, a kissé púpos Berthold. – Mi nem tetszik, gróf?
– A küldöncök – morog Aribo. – Jó a szemem, látom, hogy
kettő is vérzik. Ezek nem győzelmi hírt hoznak, hanem
menekülnek. Jézus Krisztus!
De akkor már dobognak a vasalt patkók a följárón, és Aribo
hallja, hogy azonnal nyikordulnak a láncok, húzzák föl a
csapóhidat.
A gróf ledübörög a falépcsőn, és félrelöki az alant álló vitézt.
Az udvaron már ott áll a hat lovas, egyikük véresen csúszik
le a nyeregből, és fekve marad a földön. A parancsnokuk egy
közvitéz, ami rögtön megütközést kelt mindenkiben. Mert ha
legalább százados lenne, hiszen a győzelmi hírt egy királynak
közember nem hozhatja meg.
– Itt a vég, uram! – hörög a vitéz, és mohón vedel a felé
nyújtott kancsóból. A veresbor lecsorog a bajuszán és a szakállán
az ingére, a könnyű vértet is megfesti. – Itt a vég! Kész!
Tönkreverték a hadat! Az… ördögi magyar…
– Mit beszélsz, átkozott? – Aribo megragadja a vitézt, és
megrázza, majd ellöki. Amaz a földre esik, és meg sem kísérli,
hogy feltápászkodjon, onnan ordítja, könyökére dőlve:
– Szétvertek minket! Nem hiszitek tán?
A várnép felhördül:
– Kinek a seregét verték széjjel?
– Melyiket?
– Megbolondult tán ez a szerencsétlen?
– Beléndeket itattak veletek, vagy vízi bürök nedvét?
Luitpold herceg hatvanezer harcossal vonult, csak egymaga, a
pogány ellen! Hogyan veszíthetett volna?
A vitéz egyik társa, aki még nem zuhant le a nyeregből,
halálosan fáradtan mondja:
– Mindhárom seregrészt tönkreverte a pogány, uram. A
csatamezőket a mi halottaink borítják. Ekkora veszteség még
sosem ért minket. Sieghardt herceg parancsa szerint a királynak
kell elmondanunk.
Gyermek Lajos a lépcső tetejéről pergamenszín arccal
bámulja a vitézeket. Nem is nagyon érti, mi folyik, hihetetlen az
egész. Az egyik belső szolgálója éppen a felsőinget igazgatja az
ifjú, gyenge király vállain.
 Lajos szól a testőrizőkhöz, és lassan elindul a lépcsőn. Megáll
odalent, és három, még járni képes hírhozó vitéz letérdepel
elébe.
– Miként esett? – ennyit kérdez csak, és a hangja még a
szokásosnál is gyengébb.
Egyikük beszélni kezd, s szavai nyomán elnémul az izgatott
hallgatóság. Megelevenednek a gyászos napok: az első, amikor
meghalt Theotmár, aztán a következő, rá egy hétre, amikor a déli
sereget vezérlő összes egyházi méltóság, a hajóhaddal érkezett
Hatto érsek, valamint Rátold és Meinhard lelke költözött az
égbe. És az utolsó nagy csata, amit már egymaga Luitpold
vezetett a magyar ellenében.
– Sieghardt herceg Melkben van, felséges uram. Vagy… talán
Kremsben – mondja a vitéz. – Sebet kapott, de ő legalább a
Mindenható kegyelméből túlélte. A csatatéren maradt Isengrim
és Papo lovag, Iring és Megiwald.
– És Luitpold? – kérdi a király remegő hangon. – Vele mi
történt?
– A herceg elesett Braszlav vára alatt.
Önkéntelenül mindenki Arnulfot, a tizenhét esztendős
hercegfit keresi pillantásával
– A fia tegnap délben kilovagolt – közli Aribo gróf sötéten. –
Azt mondta, elvágtatnak Passauig, és átkelnek a Dunán, hogy
méltó módon fogadhassák a győztes sereget…
– Uram! Azonnal küldess utánuk! – hörög a vitéz, és szavai
kínlódó köhögésbe fulladnak. – Aki megmaradt a hadból, az
mind menekül. Dehogyis győztes sereg tart hazafelé, hanem egy
vert had, sarkában a pogánnyal! Vágtatnak mindkét oldalán a
folyónak, és akit elérnek, az nem menekülhet. Minket is beért
egy századjuk, és lássátok, ennyien maradtunk. Felperzselik a
klastromokat, lerontották Sankt Pöltent, az erősségeink mind
megadják magukat, és a védőik menekülnek. A hercegfi nem
kerülhet a karmaikba!
Gyermek Lajos tán fel sem fogja még, miről beszél a három
vitéz. Egyre csak azt hajtogatja, hogy nem érti.
Miért? Miért? Az Úr mi végből hagyta el az ő királyságát?
– A Mindenható a pogánnyal volt, felség – mondja az egyik
vitéz, de Aribo katonája tüstént hátba vágja a lándzsanyéllel.
– Ez istenkáromlás és felségsértés egyszerre! – kiáltja a gróf. –
Ezt az embert a tömlöcbe, a többit az ispotályba! Felséges úr,
kérlek, szíveskedjetek fogadni engem, ahol nem hall ennyi fül –
hajol a királyhoz, és a kísérettel eltűnnek a királyi lakosztály
bejárata mögött.

☒☒☒

Réka felfogott mindent, ha a német szavakat teljességgel nem

is értette. Elég volt látnia, miként szürkül el a sok arc, hogy
jelenik meg a kétségbeesés a várbélieken. A szolgálók között állt,
Kerecse mellett, aki a konyhai fahordóknál kapott munkát, vagy
az udvart takarította, mert ahol a király járt-kelt, ott eldobált
csirkecsontoknak nem volt helyük.
Az asszony nyújtogatja a nyakát, hogy lásson is valamit.
Amint megértik, mire ez a halálos némaság, ami oly hirtelen
váltotta fel a várbéliek örömittas rikoltozását, ahogy a napsütötte
mezőség fölé ráborul a nyári zivatarfelhő, Réka szeme tüstént
rátapad arra az egyetlen épületre, ahol a fiát látta játszadozni,
futkosni és a szolgálókkal veszekedni.
Kerecse kézjellel mutatja, hogy indul az istállókhoz, mert ott
látta legutóbb a gyereket. Réka a bámészkodókat félretaszítva
megpróbálja átfúrni magát a tömegen, a vállas, durva hangú
vitézeken, a részegeken és a szolgák hadán. Rohan föl a
lépcsőkön, de a fordulóban elkapja egy kéz.
A pap áll ott, aki berántja őt a kőoszlopok mögé.
– A gyermekhez be nem mehetsz! Azonnal tömlöcbe vettet
Aribo gróf – súgja. – Mitől tartasz? Ez egy erős vár!
– De mégis el fog veszni! – liheg az asszony, aki
kiszabadítaná magát, ám a pap ujjai erősen markolják. – Láttam
már erősebbet ennél. Elveszik, meglássátok.
– Honnan veszed? Megint az álmaid? A jövőbe csakis az Úr
láthat, hát még mindig nem hiszed?
– Igenis, az álmaim mondják! – vágja oda az asszony, de a
pap hajlíthatatlan nyugalommal válaszol:
– Mondom, ez a vár kemény dió a pogánynak, leányom! Ide
nem teszi be csak úgy a lábát. Ez a keleti horda nem képes várat
vívni.
– Nem-e? Láttam, hogy Modenába miként jutottak be.
– Nem minden erősség egyforma. Oda bejutottak, de hát a
lombard katonákat nem említheted egy napon a germánnal. Én
is ismerem őket, és tudom, hogy nem lobog bennük túl sok harci
tűz.
– Hogyan mondhatod ezt, amikor most hozták meg a hírt a
király seregének vesztéről?
 – Másról lehetett szó, leányom. Az Úr elgondolásaiba nem
láthatunk bele. Talán vezeklésül rótta ránk ezt a vereséget. A
lombardok szándékkal adták oda Modenát. Itt másként lészen.
Ládd-e, a tartalék mind itt van, a várvédők is, és Aribo gróf és a
passaui püspök úr sem a gyávaságukról nevezetesek. Itt
mindenki biztonságban van. A fiad is.
– Látni akarom a fiamat! – rángatja a papot Réka, és jól tudja,
bármikor megszabadulhatna tőle, de nem teheti: az asszonyok
errefelé nem rendelkeznek az övéhez hasonlatos harci
képességekkel, csak főzni tudnak és mosni, gyermeket szülni és
nevelni.
Épp most árulja el magát, amikor lassan minden a végéhez
közelít?
– El kellett volna mennem innen előbb, és vinni a fiamat,
atyám. Tudtam, hogy ez fog történni.
– Mi? Hogyan? Honnan tudtad volna, te boldogtalan, hogy
veszít a had? Egy ekkora sereg, amihez képest a pogány csak
maroknyi siserehad?
– Siserehad? – ismétli a szót az asszony, és idegesen felnevet.
– Azt mondod, hogy siserehad? Én tudom, miféle had az. Csak ti
nem tudjátok.
Kiszabadítja a karját, és a falnak lapul.
– Kérdezd meg valakitől, hogy hol van a fiam. Tudni
akarom, hogy egészséges. Mert úgy vélem, nincs is itt a várban.
Biztosan elment a fiatal herceggel Passaunak.
Csapódik egy ajtó, és a testes özvegyasszony, a fiúra ügyelő
bajor nő szuszog lefelé a lépcsőn. A pap megállítja, váltanak pár
szót, és az asszony falfehér arccal siet tovább.
 – Megmondtam, hogy követte a barátját – mondja Réka
holtsápadtan.
– Katonákkal mentek, megvédik őket – így a pap. – Gyere,
mondjunk el együtt egy imát a kápolnában.
Az asszony újfent felkacag:
– Imát? Még hogy imát? Mondd, atyám, mit tudsz te
voltaképpen a magyarokról azonkívül, hogy pogányok és
sátorban laknak?
– Neked ezek szerint volt velük dolgod.
– Itáliában mindenkinek volt dolga a magyarokkal!
– Tudom. Erőszakot követtek el lányon és asszonyon,
összerondították a templomokat, megöltek papokat, püspököket,
raboltak, ahol csak tudtak.
– Raboltak. Más hadsereg nem éppen ezt teszi? Mit tudsz
arról, hogyan harcolnak? Milyen sebesen vágtatnak? És honnan
tudod, lesz-e még időd elmondani az imádat, mielőtt ideérnek?
A pap nem felel. Indul az udvarra, siet a kápolnába. A
várkapu csapó-hídjának láncai csikorogva eresztik a hidat.
Dübörgés hallik a gerendákon, és egy kisebb csapat vágtat a
várudvarra.
Réka a vitézek gyűrűjében megpillantja a fiát. Kipirult
képpel ül a nyeregben, és szemmel láthatóan egészséges.
Képtelen magán uralkodni: a fiú elé rohan, aki csak egy senki
szolgálót lát benne. Leszökken a nyeregből, és német nyelven
kiáltja neki:
– Nesze, a szár! Vezesd a lovamat az istállóba, és mondd
meg, hogy csutakolják le tisztességgel, különben végigverek
rajtuk!
 ☒☒☒

Káli éppen akkor lép be a sátorba, amikor azon

mesterkednék, hogy felkeljek, és megvessem a lábam, amúgy
szilárdan, ahogy egy vitézhez illő, mutatva a világ és önmagam
előtt, hogy az erőm nem hagyott el.
– Ez még korai! – reccsen rám a horka. – Ha erőnek erejével
kell visszafogjalak, megteszem, de el nem mész innen, amíg újra
egészséges nem lesz az arcszíned.
A mellkasomat tapintom, amin jókora kötés feszül
keresztben, hogy levegőt is alig kapok. Hát persze. Belebuktam a
szerencsétlen ló nyakából fölmeredő lándzsavégbe, és a
szegycsontomat is majd eltörte, átverte. Szerencsére csak
megkarcolt, ám ez is elég volt, hogy vért veszítsek.
– Beszéltem Keláddal. Mondta, hogy kivégezted Luitpoldot –
folytatja Káli. – Jól tetted, így kellett ennek lenni.
– Tudom, hogy Jutocsának vagy bármelyik Árpád-finak több
joga lett volna rá.
– De ők nem voltak ott, neked pedig esküvésed volt, ami
kötelezett, Kartal. Amúgy pedig… Tarhost kopjadöfés érte.
Jutocsa belerohant a sűrűjébe, és látták, hogy leverték a lováról.
A jobbágyai aztán megvadultak, körbevették a bajor egységet, és
lemészárolták az utolsó emberig. Vagy négyszázat. Térdig jártak
a vérben. Üllő még nyeregben van és sértetlen.
– Hát a nagyfejedelem?
– Ő egészséges. Olyan kemény, akár a szikla. Ül a nyeregben,
és parancsokat osztogat. Maga gyújtotta meg a máglyát Tarhos
és Jutocsa porhüvelye alatt. Beszéltem az imént Hattyú táltossal,
aki végigharcolta az összes ütközetet, de hát ő mégiscsak táltos.
Azt mondta, látja a nagyfejedelem mellett Tengri hírnökeit. Ha
igaz, figyelmeztetni jöttek Árpádot, hogy lassan ideje lesz
indulnia.
Tarhos és Jutocsa már az ég felé tartanak, Üllő most a vezér,
de ha Árpádért Tengri leküldte a követeit, akkor a magyarra
kemény esztendők várnak – ilyen gondolatok forognak sebesen
a fejemben.
Meg a feleségem és Kerecse, aztán az odahaza hagyott
gyermekeim jönnek elő csendben. Vajon mi lehet velük? Látom-e
még őket valaha?
Mert arról szó sem lehet, hogy befejezzem a harcot ebben az
irtózatos csatában. Ha itt már nincs szükség rám, hát elvágtatok
az üldözőkkel. Nekik is kell gyógyító javas. Káli és a karja már
megmarad, és tudom, hogy a horka nem űzi tovább a bajort,
hanem a sértetlen Bogáttal hazaindul, hogy irányításával az élet
újra visszatérhessen a megszokott kerékvágásba.
Káli arról beszél, hogy a bajorok lassan vonulnak vissza, igen
sok a sebesültjük, a legjobb parancsnokaikat elveszítették, ezért
gyerekjáték az üldözés.
– Éppen ezért indulok magam is, testvéruram – mondom, és
Káli ellenkezését várnám, de most az egyszer egyetért. – Valami
azt mondja, mennem kell. Érezted-e már ezt valamikor? Hogy
egy láthatatlan erő húz valahova, és minden azt dobolja belül,
hogy indulj, ne késlekedj?
 – Látom, hogy nem tarthatnálak vissza. Fontos neked ez az
út, te… Táltosfia. Mit vélsz? Hogy megleled valahol a feleséged
fiát?
– Azt is gondolom. Ha a gyermek Kurszán megöletésekor
Luitpolddal volt, talán most is Bajorföldön van.
– Vagy a feleséged már rég hazavitte Itáliából a jurtádba,
testvér.
– Antul jobb, testvéruram. Mert akkor egészségesek, épek.
De valóban mennem kell. Bizonnyal Tengri parancsát hallom
legbelül, vagy az apám isteneinek szavát. Nemrég Odint
szólítottam, hogy nyissa ki a Walhalla kapuját, mert szolgát
küldök apámnak a másvilágra.
– Remélem, megdolgoztatja az apád Luitpoldot.
Örültem a horka jókedvének.
Kelád arról beszélt, hogy Üllő vezérletével a Duna északi
partján máris üldözik a több irányba menekülő bajorokat.
Azokat, akik nem mertek átkelni a sebes folyású Morván, és
inkább az északi hegyeknek kerültek, hamar utolérték. Ám
nemsokára üldözőhad indul a bajorok déli seregrészének túlélői
után, ezért ennek a különítménynek át kell kelni a túlpartra.
A lábam kissé még remegett az erőtlenségtől, de az
iszákomba dobáltam minden szükséges javasholmit, a ménesből
elhozattam Szaracént és három másik lovat, ellenőriztem az
íjamat és minden fegyveremet, de már Szaracénnal képtelen
voltam átúsztatni a Dunán. Nem a ló ijedt meg a folyamtól,
hanem én nem bírtam volna. A révész sem engedte, azt mondta,
inkább átvisz négy másik telegával lovastul, de nem nézi végig,
ahogy belefulladok.
 A különítmény általános parancsnoka Hetény ezredes volt,
aki sebesülés nélkül vészelte túl a csatát. Örült nekem, és azt
mondta, szüksége van javasra. Ha bebizonyítom, hogy képes
vagyok magamat is meggyógyítani, annál inkább magával visz.
A Duna mellékén vágtattunk a menekülők nyomán, és azt
még láttam, amint a sebesült bajor és mindenféle frank meg
germán katonákat utolérve a mieink megszabadítják őket evilági
gyötrelmeiktől, aztán homály borult rám. A fáradtság és a
vérveszteség miatt elaludtam Szaracén nyergében, és az utat
Tulln elhagyott erősségéig különös önkívületben tettem meg.
Csak éjszaka éreztem úgy, hogy visszatért az erőm, és
elindultam, hogy a pihenő vitézek közül ellássam a sebesülteket.
Ugyanolyanok voltak, mint jómagam: nem maradtak volna
semmiért Braszlav vára alatt, amikor a bajorral még nem
végeztünk egészen.
Heténnyel sokat beszélgettem. Rátarti ember ugyan, de
engem becsült, főleg az apám emléke miatt.
Tőle tudtam, hogy két érsek, két püspök, három apát és
tizenkilenc gróf hagyta ott a fogát a Dunánál, magyar területen, a
bajorok és keleti frankok számára gyászos mezőn. Elfogtak egy
keresztény papot, aki azt mondta, hogy voltaképpen krónikaíró,
és soha nem fogott még a kezében fegyvert. Azt állította, hogy
nem talál megfelelő szavakat, amellyel ezt a vereséget hitelesen
hártyára vetheti.
Sok-sok esztendővel később, amikor a messzi Nyugatra
portyázott a had, magam is megállapíthattam, hogy inkább nem
is írtak sokat a krónikások az egyházi évkönyvekbe erről a
csúfos vereségről, vagy ha mégis, annak az évkönyvekben
történő szerepeltetését az egyházi elöljáró ugyancsak szűk
korlátok közé szorítva engedélyezte.
A nyugatiak sokáig nem hitték el, hogy Gyermek Lajos
hatalmasra felduzzasztott hada egyszerűen nem bírt három és
fél töménnyi magyarral. Az is jellemző volt, hogy senki nem azt
vizslatta, milyen módon értük el eme sikert, hanem csakis azt,
hol hibázott a király, és kiket lehet felelőssé tenni. Mintha csak
azt mondogatták volna: nem a magyar győzött, hanem mi
hibáztunk.
Még évtizedekkel később is alig volt olyan keresztény, aki –
miután megfordult Taksony fejedelem szállásán – ne azt
kérdezgette volna, hogy szerintünk melyik bajor vagy frank
vezér miatt veszett el a had.
Hogy a Nyugat, amely lenézett, gyűlölt és megvetett minket,
nem dicsekedhetett a vereségével, ezt még csak beláttam.
De azt sehogy nem tudtam lenyelni, miért jövendölte később
Bika főtáltos is Kömlőd után, hogy e fényes haditett elébb-utóbb
kiröppen majd az utókor emlékezetéből.
De nagyon előreszaladtam a történetben.
Salzburg felé vágtatván láttam égni a klastromokat, a
napokkal előtte még bajor kézen volt erősségek
deszkapalánkjainak üszkös, füstölgő maradványait, s láttam az
elnéptelenedett vidéket. Ahol Hetény különítménye ellovagolt,
ott gyülekezni kezdtek a varjak és a hollók, és magasan fent az
égbolton keselyűk köröztek. A Duna magával görgette a
páncélos bajor katonák holttestét, míg végül örök időkre
beágyazta csontjaikat és vértjüket a meder kavicsába.
 Pár nap múltán elértük Ennsburgot, ahol egyesültünk Üllő
csapataival.

☒☒☒

A gyermek király talán nem is érti Arnulf herceg szavait. Ül

csak a trónusán megkövülten, és bámul kifelé az ablakon. Aribo
gróf és Burghard püspök mindenkit kizavarnak a királyi
lakosztályból, csak a vár-parancsnok maradhat, és a tartalékhad
vezére, egy bajor főúr.
Az izzadt, csatakos, kibomlott hajó Arnulf herceg
felségsértést követ el azzal, hogy mit sem törődve a
szabályokkal, leül a hosszú asztal mellé. Holtfáradt, így senki
nem figyelmezteti, mi illendő a király jelenlétében, de nem is
törődnek most ilyennel.
– Az apámat megölték. Nem találták a tetemét. A had
kitartott még jó darabig, így beszélik – kezdi lassan, csendben
Arnulf. – Aztán visszavonultak, majd ebből lett a menekülés. Ne
szépítsük, felséges uram, fejvesztett rohanásról beszélnek a
túlélők. Nincs parancsnok, aki rendet tehetne a seregben. A
pogány a Duna mindkét oldalán ide közelít, és azt hiszem, nem
kell sok, hogy már csak az Enns válasszon el tőlük.
– El kellene hagynod ezt az erősséget, felség – hajol meg a
király felé Aribo. – Passau tűnik most számodra a legbiztosabb
helynek. Mi helyt állunk itt, megóvjuk a várat, visszaverjük a
pogányt.
Gyermek Lajos most szólal meg először:
 – Köszönöm, gróf, hogy az erősség elhagyására kérsz, s nem
azt mondtad, hogy meneküljek innen. Ha megóvjátok, miért
kellene Passauba lovagolnom? A királynak a sereg mellett a
helye, még akkor is, ha most ez a had egészen kicsire
zsugorodott. A katonák bátrabbak, lelkesebbek, ha engem itt
látnak. Állítsuk meg a visszavonulókat, Aribo, és rendezd őket
sorba. Velük is erősebbek leszünk.
A harciasságáról ismert gróf meghajol, s azt mondja,
mindent megtesz a koronáért. Ám a püspök mégiscsak
menekítené a királyt, s nagyon úgy tűnik, neki lesz igaza:
– A gróf tekintélyes katona, és megteszi, amire a felséged
iránti kötelessége szólítja. De változatlanul arra kérlek, menj el.
Legalább Passauba. Nem biztonságos itt, felség. Bármi történhet.
Egy… járvány, például…
Burghard elharapja a mondatot, mert azzal mégsem állhat
elő, hogy a magyar kiéheztetheti a várvédőket, lassan
felmorzsolhatja erejüket, és fel is gyújthatja az erősséget.
Ennsburg nagyrészt kő ugyan, de a belső palánkok csak vaskos
deszkából épültek, vesszőkasokból, amit földdel és kövekkel
tömtek meg.
Hallotta már, miként végezte a dunai flotta. A görögtűz
becsurog a kövek közé is, utat talál magának a legapróbb résbe.
– Még várok kissé, és maradok – dönt a király. – Nézzétek
odalent ezt a tartalékhadat. Erős, pihent vitézek. Megtámadják a
pogányt már akkor, amikor átkelne a folyón. Belé kell fojtani
mindet a vízbe. A várat megvédik az itteniek. Nem menekülök el
szégyenszemre, és nem akarom a magam bőrét menteni, amikor
egész országom vérzik.
 – Az országodnak királyra van szüksége, felség! – csattan
Burghard püspök. Ő az egyetlen a megboldogult Hatto után,
akinek ezt a hangot elnézi az uralkodó. – A pogánynak nincs
már annyi ereje, hogy országunkba beljebb hatolhatna. Eddig
jön, és nem tovább. És itt mi visszafordítjuk.
– Egyetértek a püspökkel – mondja magabiztosan Aribo. –
Az Enns innenső partján hídfőt foglalunk. Már intézkedtem,
hogy felderítők vágtassanak a pogány elébe, kitudva, melyik
ponton kelnének át. De át nem teszik a lábukat a folyón, erre
megesküszöm.
– Hagyd az esküt, gróf – mondja csendben a fiatal Arnulf
herceg –, ha nem akarsz a hamis fogadalomtétel bűnébe esni.
Aribo, ha tehetné, e szavakért azonnal elégtételt követelne,
de a király színe előtt most csak annyit tehet, hogy szemében
gyilkos lánggal a hercegre mered. Hogy merészel ez a ficsúr
vele, akinek emberei annyi vért hullattak a morvákkal vívott
csatákban, ilyen hangot megütni? Tán csak nem képzeli magáról
máris, hogy az apja eleste után a had-vezéri tiszt is reá száll?
Arnulf pontosan érti, mi történik most a vitézségére oly
rátarti gróf lelkében, s így szól:
– Azt kérdezem, gróf úr, hogy te, aki annyit verekedtél a
magyarral a határvidéken, mint senki más közülünk, miért nem
ismered őket még mindig? Azt hiszed tán, hogy nem készülnek
arra, amit elmondtál? Hogy nem sejtik már most, hogy csapat
vár rájuk az Enns innenső oldalán? Hogy nem váltak már most
több csapatra, és nem találnak tucatnyi gázlót másutt? És ha már
átjöttek, nem támadják oldalba a hídfőnél posztoló csapatodat?
 Burghard püspök jó diplomata, s látja, hogy elmérgesedik a
helyzet, ha be nem avatkozik.
– A felderítők híreire fogunk támaszkodni, urak. Az Enns
véd egy darabig, és védelmez minket ez az erősség…
– És a többi rész, innen Braszlav váráig? Elveszik? –
Gyermek Lajos rezzenéstelen arccal bámul a püspökre, majd
Aribóra és a várnagyra. – Feleljetek, urak! Elvész országom e
hányada? Vessek rá keresztet, csak mert ti most a hídfőn
felállítandó csapatról vitáztok?
– A pillanatnyi hadi helyzet úgy hozza, felséges uram,
hogy… – vállalná magára a magyarázkodást Aribo, de a király
tőle szokatlan eréllyel közbevág:
– Nem azért rendeltem el a magyarok megsemmisítését,
hogy még ők vegyenek el tőlem! Pannóniáért és a morvák
elrabolt országrészéért indultam, ami a Keleti Frank Birodalomé
volt, és lesz is! Követelem, gróf úr, és tőled ugyanígy, püspök úr,
hogy haladéktalanul tudjátok meg e gyalázatos vereség
felelőseinek nevét. Hogy harmadannyi pogány képes volt
legyőzni a hadat, amelynek felállítására annyit áldozott a
kincstár, abban én sokkal inkább a vezérek vészes mulasztását
látom, semmint azt, hogy Isten elpártolt tőlünk. Ilyesmi meg
nem történhet! Felelőtlen kezekbe került a sereg, és ezt Isten előtt
magamra fogom vállalni, bár tudom, hogy rossz tanácsadókra
hallgattam.
– Felséges úr, az apám nem volt felelőtlen vezér – szól kissé
tiszteletlenül Arnulf herceg. – Ismerted őt, a kezedből kapott
hercegi rangot. Nem volt nála jobb hadvezéred soha. Én
másképp látom, felség. Akarod, hogy itt és most kimondjam?
 – Beszélj, herceg!
– Hiba volt egyházi emberekre bízni azt, amihez a katonák
jobban értenek.
– Theotmár érsek és a többiek ízig-vérig katonák voltak! –
dörren Burghard püspök, és veresedik már az arca.
– Lehet, hogy azok! – vág vissza a fiatal herceg. – De mégsem
hadvezérek! Az apám pedig az volt!
– Az apád seregét is tönkreverte a pogány! Ne okold a
vereségért Isten leghívebb szolgálóit!
– Aztán látod-e, miként szolgálták az Urat a csatatéren! – vág
vissza Arnulf. – Megtanulták, miként kell szépen, keresztényi
módon szólani, kiprédikálni, hogy a magyar csak egy hitvány
keleti horda, amit Isten amúgy is elveszejt, bár jó néven veszi, ha
segítjük őt ebben. De amit valóban meg kellett volna tanulni,
arról megfeledkeztek. Pedig ez olyan egyszerű, nemes urak!
Csak fel kellett volna venni a pogány harci módszereit, nem
pedig azt hinni, hogy a stratégiánk csalhatatlan. Ebben követtük
el a legnagyobb vétket!
Odakint felmorajlik a várudvar, és a várnagy az ablakhoz
ugrik.
– A felvonóhídhoz csapat közelít, felség. A mieink. Túl sokan
vagyunk már, átküldöm őket a táborba.
– Küldd. Csak a parancsnok jöjjön ide, de tüstént –
parancsolja a király.
Az ajtó kicsapódik, és a vaskos bronzkilincs a fal köveinek
vágódik.
Tépett, véres harcos térdel a küszöbön, és a kardjára
támaszkodva, lihegve próbál magából szavakat kipréselni.
 – A folyó túlpartján vannak, felséges uram… Legalább
ötezren, ha nem többen. És mögöttük jönnek még… Négy
helyütt lépték át az Ennst.
– Mennyi időnk van, míg ideérnek?
– Nagyon gyorsak, felséges úr! Mint a förgeteg, úgy
vágtatnak. És ezek nem esznek, nem isznak, nem pihennek…
Nem is emberek talán, hanem… a sátánnak valamilyen
különleges, fáradhatatlan, elpusztíthatatlan…
– A sátán is elpusztítható a hit erejével! – dörgi Burghard
püspök, felemelve a nyakában lógó ezüstkeresztet. – Vigyétek ki
innen ezt az embert, mert látható, hogy nincs eszénél! – kiált az
alabárdosoknak, akik kivonszolják a véres fejű szászt. – Felséges
uram, indulnod kell. Passauban biztonságban leszel.
– Nem megyek, megmondtam. Még nem – ingatja fejét a
fiatal király. – Az Úrra bízom magam. Majd az ő végtelen
kegyelme megmondja, mikor induljak.

☒☒☒

A vár belső udvarán eszeveszett tülekedés dúl. Mindenki

mentené a holmiját, a várnagy katonákat vezényel a falakra, és a
kinti sereg egy hányadát még beeresztik, de a többinek odakint
kell helytállni.
Mindenki másként tudja a helyzetet.
– A pogány itt van az erdők mögött! – kiabálja egy testes
mészáros, aki jókora taglóval igyekszik a sáncra.
– Marha vagy! – így a másik. – Most verték szét az Enns
partját vigyázó csapatot, és a Dunának vonulnak, hogy
egyesüljenek az odaátról érkezőkkel! Ma nem lesz itt semmiféle
ostrom!
– Körbeveszik a várat! Ez már biztos! Egy kém mondta!
– Miféle kém az, akit eddig nem lógattatott föl a várnagy?
– Nem ért a pogány a várvíváshoz!
– Nem is! De majd mink kimegyünk elébe! Ott majd
megmutathatják, hogy valóban olyan kemények-e!
Vannak, akik el sem hiszik, hogy a had szinte teljesen
megsemmisült Braszlav váránál. Ahogy annak se adnak hitelt,
hogy a magyarokhoz nemrég olyan erők is csatlakoztak,
amelyek még nem voltak harcban, így erőteljesek és frissek.
A király rendeletére még ezen a napon megérkezett a
környék erődítményeiből a nélkülözhető katonaság. A
várőrségnek mostantól Aribo gróf parancsolt.
Ám a vár körül még este sem láttak magyarokat, márpedig
ők ott voltak, és a kedvező alkalomra vártak.
Hajnalban kürtök verték fel a csendet, és a gyilokjáróra
kapaszkodó katonák látták, miként gyulladnak sorra tüzek a
látóhatáron. Kazlak, tanyák, gabonahombárok égtek, de oly nagy
körben, hogy elgondolni sem tudták, hol lehet pontosan a
magyar sereg.
Aztán kivilágosodott, és a távolban porfelhők jelezték a
magyarok mozgását. Aribo a király parancsára csapatokat
küldött, de azok tépetten és véresen vágtattak vissza. Legtöbben
nyíltól sebesültek meg, és azt hörögték az ispotályban, hogy a
magyar valóban a sátánnal szövetkezett.
A fiatal Arnulf herceg nem törődhet a gyásszal. Harcolni
akar, és ebbéli szándékától senki el nem tántoríthatja.
 – Aribo! Magammal viszek száz katonát! Kitörünk a
pogányra! – fordul a grófhoz, aki nem mer dönteni. Minden
emberre szükség van, mondja, és a herceg a királyhoz fordul.
Gyermek Lajos úti ruhában áll szobájának nyitott ablaka
mellett, a márvány ablakszárnak dőlve. Az arcán látni a
gondolatait, és ezek azt mondják, nem bízik abban, hogy
Ennsburg vára megvédhető.
Talán nem bízik már semmiben, s látszik ez a hangja
rezdülésén, ahogy mondja:
– Százat vihetsz, herceg. A legjobbakat odaadom. Csupa
páncélos vitéz, nem rettennek a haláltól sem. Vidd, és tisztítsd
meg előttünk az utat a Dunáig.
Arnulf e szavakból pontosan tudja, mit tervez a király.
Mégiscsak elhagyja Ennsburgot, és Burghard püspök – mivel
szemlátomást nem óhajt közelebbről megismerkedni a magyarok
nyilaival és szablyáival – természetesen követi.
Ám a fiatal hercegnek nem kellenek páncélos vitézek, noha
királya előtt azért mégsem mondhatja, hogy a magyarnak az
efféle katonák – hacsak nem képesek egyetlen tömör ércfalat
alkotni, amin egy egér se juthat át – egyet jelentenek a
gyakorlatokon szalmából épített bábuval.
– A legkönnyebb lovakat add! – rikoltja az istállómesternek.
– És aki velem jön, az csak mellpáncélt, sisakot és combvértet
hozzon a pajzs mellé! Könnyű fegyverzetű katonákat akarok,
akik legalább olyan sebesen vágtatnak, mint a pogány! Aki
nehéz, menthetetlenül elpusztul!
Nosza, kiválogatják a kisebb lovakat, s a hozzáértő szem
látja, hogy vannak a ménesben magyaroktól származó keleti
jószágok is, mert a bajorok is összeszedték mindig, amit a
harcmezőn és a környéken találtak. De nem szerették soha a
magyarok lovait, mert azt mondták, túlságosan rútak, gyöngék
az igavonáshoz, rogyadoznak a páncélos vitéz alatt, vagyis a
bajor ízlés szempontjából értéktelenebbek.
Arnulf kiválaszt magának egy almásderest, amelynek erős
izomzata van, de nem vaskos, mint egy hidegvérű, és bajor
szerszámmal nyergelteti.
Nemsokára a száz vitéz a vár udvarán tolong, a parancsra
várva. Mind fiatalok, a legidősebb sincs harminc. Elszántak,
jókedvűek, cseppet sem félnek, holott lenne miért. Közülük egy
tucatnyi íjat is hoz, pedig tudják, hogy nyeregből röpíteni a
vesszőt nekik sosem volt nagy erényük.
Odakint az erősség és a Szent Flórián-kolostor közötti
mezőn, ahol hetekig táboroztak a katonák, már lélek sem jár, de
porfelhő jelzi, hogy valamilyen csapat érkezik. Amint a várbéliek
felismerik, hogy magyarok, szidalmazni kezdik őket, és
mindenféle ocsmányságot üvöltenek, bár a klastromnál úgysem
hallja senki.
Burghard követeli, hogy mentsék meg a klastromot és a
benne található értékeket, de Gyermek Lajos már csak a
meneküléssel törődne. A püspök megróná, s mondhatná, hogy a
király gyáva, ha nem lenne ő is legalább annyira az.
Fertályóra múlva lángok csapnak fel a kolostor falai mögül.
A Dunán néhány sokevezős bárka vesztegel, az egyiknek a
tatján királyi címer, rövid árbocának csúcsán a Karolingok
lobogója. Vértesek őrzik a partról, széles és magas pajzsokkal,
öklelőkopjákkal a lovasok ellen, mögöttük pedig íjászok és
lándzsások. A bárka Gyermek Lajosra és kíséretére vár.
Lecsapódik a kapu gerendahídja, és a száz vitéz kidübörög.
Senki sem törődik a százegyedikkel, aki az utolsók között
elvegyülve, mezítelen, egyenes karddal a jobbjában igyekszik
kifelé. A fején durva vászoncsuklya, ami rövid köpönyegben
folytatódik, mint a molnárlegényeknek. A derekán szíj fogja
össze, arról lóg a kardhüvely.
– Te gyerek! Elment az eszed, hogy éppen most akarod
megmutatni, ki a legény a gáton? – kiabálja a mellette vágtató
vörös bajuszú bajor, de amaz rá se hederít. A lova nyakára borul,
és a vitézek között előrenyomul.
Arnulf mögött könnyű pej lován ott vágtat barátja, a
nyolcesztendős Ludovicus. A herceg észre sem vette még,
különben azonmód visszazavarná a várba, de a csuklyás annál
inkább szemmel tartja.
Amint a többit sorra előzve közelebb ér, és csaknem a
gyerkőc mögött vágtat már, Arnulf herceg a vitézek élén hirtelen
balra szökken lovával. Egyként követik, és a csapat egyenest a
klastromot felgyújtó magyarok felé rúgtat.

☒☒☒

Láttuk, miként dübörgött ki az erősségből a századnyi bajor,

és hallottuk is a híd robaját, de nem törődtünk vele. Sokkal
fontosabb munkánk volt: meg kellett várni, míg a bajorok
kibújnak az ürgelikból, azaz elhagyják a várat.
 A deszkapalánkokat csaknem mind felgyújtottuk, de a kővel
nem nagyon boldogultunk. Üllő azt izente az ezredesek által,
hogy nem folyhat fölöslegesen magyar vér, ez pedig egyet
jelentett azzal, hogy a várat most még nem ostromoljuk meg.
– Az a század bajor megirigyelhette a hősök kiváltságos
mennybéli helyzetét és tekintélyét – morogta az ellent fitymálva
Hetény ezredes.
– Nekiugrik a mieinknek, csak úgy, amikor tudja, hogy a
várba már nem lesz visszaút…
– Valamilyen föladattal küldhették őket. Egy fogoly azt
mondja, a várban van a király. Azt elcsípni lenne ám igazi
mulatság! – örvendezett széles vigyorral az arcán Botus százados
a Hetény ezredéből. – Igazam van-e, Táltosfia?
– Az a föladat nem lehet más, mint a király menekítése –
feleltem. – Így forog az eszük, kitudtam már régen. Azok a
bárkák a Dunán…
– Nem közelíthetjük, mert elébb ki kell mozdítani a bajort a
várból – így Hetény. – Ha jól gondolom, elébb kitör majd egy
jóval nagyobb egység, amely majd Gyermek Lajost óvja, hogy
eljusson a Dunáig. Üllő parancsa értelmében azt kell elcsalnunk,
és ezt fogjuk tenni.
Nem kellett sokáig várni, mert a várból kürtszó rivallt, és
morajlott a katonaság. A falakon meg a gyilokjárón annyian
tolongtak, hogy csaknem a mélybe taszították egymást, s amikor
kinyílt a kapu, megannyi vértes robogott át rajta. Hetény eleinte
számolgatta ugyan a vitézeket, aztán legyintett:
 – Ott egye a fene, hogy hányan vannak. Jöjjenek csak. Botus
és Turda! Elébük a századokkal! Mutassátok meg nekik a
nyílvesszőt, aztán meg a lovak farát!
Ez azt jelentette, hogy Botus és Turda százada lesz a
csalimadárként menekülést mímelő csapat, amire a bajor
ragadozó rárepülhet.
Mi akkorra már vágtattunk vissza az erdők mögé, a jó előre
kiszemelt helyre. A két sötét és sűrű erdősáv között út szaladt és
legelő terpeszkedett. Amikor a mieink rendetlen
összevisszaságban megjelentek az emelkedő alján, máris
hallottuk a bajorok egymást lelkesítő ordítását, s ahogy a kardlap
csattogott a pajzsukon.
– Röhögnek rajtunk – csapott öklével a tenyerébe Hetény. –
Készüljetek! Nyilat nekik, aztán lándzsát, ahogy köll, legények!
Ne higgyék má’, hogy elmulasztjuk a kellő fogadtatást! Amikor
az elsők elrobognak előttünk, és jó kétszáz lépéssel elébb
jutottak, akkor ugrunk a nyakukba!
Megvallom, mindig elcsodálkoztam a nyugatiakon,
különösképpen azon, hogy máig nem tanultak a számtalan
leckéből. Pedig jó néhány évtizede már, hogy az első magyar
harcosok megjelentek e vidéken, s azóta igazán kitudhatták
volna, miben rejtezik a stratégiánk lényege.
A vitézek feledték a többnapos nélkülözést, s hogy a
Braszlav vára alatti véres ütközet óta voltaképpen semmit nem
pihentek, a nyeregben aludtak, és a harapnivalót is csak futtában
tömték magukba. Némán, lovukkal szinte összenőve várnak a
parancsra, és tették volna már, amit annyiszor elgyakoroltak.
 Éles sípszó adott jelt a rohamra, és meglódult a bajorok útját
elvágó csapat. A vértesek, akik olyan csörömpöléssel vágtattak
dombnak fel, hogy azt tán még Regensburgban is hallották,
egyszeriben összetorlódtak. A hátul rúgtatok az elsőkbe
ütköztek, akik próbálták ismét felvenni az üldözés kezdetekor
megbomlott hadrendet, de a szilárdan felálló sor helyett valami
alaktalan massza forgolódott csak a letiport mezőn.
– Hujjjj! Utánam, legények! – Hetény szablyája megvillant, a
mellette vágtató legény pedig magasra emelte a lobogós, lófarkas
ezred-lándzsát, mutatva az utat. Három sorunk követte Hetényt,
és szemből, a túloldali erdősávból szintúgy kitörtek a harcosok. –
íjat feszíts! Nyilat nekik, vitézek!
Ezernyi torok üvöltötte a hajrát, és a bajor végképp
megzavarodott. Néhány lovag megpróbált kitörni, és emelte is a
kétélű kardot vagy a bárdját, de a mozdulat többnyire már az
elején félbeszakadt. Sorra buktak ki a magas nyergekből, és volt,
akit a lova a kengyelvasba szorult lábánál fogva vonszolt végig a
mezőn.
Belemartunk a bajorok oldalába, hárman is zúdultunk egyre,
mígnem a páncélos vitéz iszonyatos csörömpöléssel lezuhant a
nyeregből. Hetény időről időre nyúlfarknyi visszavonulót
fúvatott, de csak azért, hogy sorainkat rendezhessük, mert máris
hallottuk a rohamra szólító jelet.
És így ment ez, míg a bajorok csaknem egy szálig
odavesztek. A két erdő közötti mezőt haldokló lovak és vonagló
vagy mozdulatlanságba dermedt emberi testek borították. Valaki
azt mondta, hogy nem messze innen Üllő fejedelemfi ugyanilyen
győzelmet aratott, csakhogy megsebesült maga is, és kellene egy
javas.
– Indulj! – parancsolta Hetény. – Üllő fontosabb, mint bárki.
Adott mellém két tizedet, hogy oda is érjek, mert a várból
kiözönlött bajorok most már rendetlen összevisszaságban
mindenütt feltünedeztek, és bárhol beléjük futhattunk. A
legtöbbjük menekülőre vette, de olyan is akadt, aki mindenáron
harcolni akart. Az ilyen hamar meglátta a túlvilágot.
A vitéz, aki a hírt hozta, az úton elmondta, hogy Gyermek
Lajos hajóra szállt, és a sokevezős bárka elindult vele Passaunak,
felfelé a Dunán. A bal parton a katonák mellett ménesnyi
igavonó ló kíséri, ha az evezősök nem bírnának a folyó sodrával,
kötélre veszik a bárkákat. Azt is mondta, hogy Üllő parancsára
eresztették el a királyt, mert a fejedelemfi úgy gondolta, vele
tárgyalhat majd később a béke megváltásáról.
– Miért nem a nagyfejedelem? – kérdeztem, de a vitéz
visszakérdezett:
– Tán nem tudod, hogy azért nem lovagolt velünk idáig,
mert újfent erőt vett rajta a betegség? Mondják, hogy sebesült is,
de ezt nem hinném, mert annál jobban ügyeltek rá. Itt most Üllő
parancsa érvényes. Csak aztán hozd is rendbe, Táltosfia.
– Pontosan hol sebesült meg Üllő?
A vitéz lopva körülpillantott, de abban a pillanatban nem
vágtatott közvetlen mellettünk egyik bajtársunk sem, tehát nem
hallhatta a választ.
– Ne nagyon híreszteld. Elhajított lándzsa érte.
– Hol?
 – A bal oldalán, a könyöke magasságában ment be, és
teljesen átverte – nézett rám sokatmondó pillantással. – Nem
szakállas lándzsa volt.
Mindketten ugyanarra gondoltunk: ha így van, Üllő már
nem tér haza innen.

☒☒☒

A Szent Flórián klastromát felgyújtó, ámde előtte kifosztó

magyar különítmény talán öt tizedből állhatott, és ugyancsak
meglepődtek, amikor megpillantották a bajor vitézek feléjük
rúgtató, majd vonalban szétbontakozó századát.
Nem volt idő tanakodni, mert azonnal összecsaptak. Néhány
nyilat a magyarok képesek voltak kilőni, de Arnulf herceg
katonái maguk elé kapták a pajzsot, így csak két ló vágódott el
az első rohamnál.
Aztán összecsaptak a kardok és a szablyák, csattogtak a
lándzsanyelek, és a magyarok hosszú nyelű fokosokkal, harci
baltákkal próbálták levágni a bajort, ám úgy tűnt, hogy a csata
igencsak kiegyenlített.
Arnulf nem rejtőzött a vitézei mögé, a maga tizenhét
esztendejével az élen osztogatta a csapásokat, mígnem a
magyarok a jól bevált taktikát alkalmazták: egyetlen sípjelre
megfordultak a lovak, és vágtatni kezdtek a Dunának.
– Menekülnek, uram! Verjük le mind! – követelték a bajorok,
de a herceg felemelte a karját, és megálljt vezényelt.
– Nem! Mindenki itt marad! Aki üldözőbe meri venni őket,
azt felköttetem!
 – De uram! Feleannyian vannak, mint mi! – így egy fiatal
vitéz Arnulf mellől. A herceg a pillanat tört része alatt lendítette
karvértes, kesztyűs öklét, és betörte a katona orrát, majd
körbejártatta pillantását lihegő, bosszúra szomjas emberein: –
Mostantól mindenki csakis azt teszi, amit mondok! Aki meg akar
halni, vágtasson csak utánuk!
És ekkor a pillantása a gyermekre esett.
– Hát te meg mit keresel itt? Ki engedte, hogy elhagyd a
várat?
– Senki! Kiszöktem! – hangzott a pimasz felelet. A katonák
némelyike elvigyorodott.
– Nem tudunk rád vigyázni! Ez most nem játék, Ludovicus!
– Nem is játszani jöttem, van nekem fegyverem – mutatta a
fiú a számára kovácsolt kis méretű, kétélű kardot. Valaki
felnevetett, de el is hallgatott rögtön. – Mikor márthatom meg
már az ellenségben?
– Nem ma, ha rajtam áll! – csattant Arnulf válasza. Egy
gyermekképű vitéz helyeslőn bólogatott, és a kissé túlméretezett
sisakját igazgatta.
– Uram! Herceg! Újabb ellenség közelít! – kiabálta valaki a
hátulsó sorból, és a csapat izgatottan morajlott. – Ezek sokkal
többen vannak, mint mi, uram!
Arnulf felállt a nyeregben, és komor arccal szemlélte a
közeledőket. Kétszázan is voltak tán, és a vár felől rúgtattak.
– Együtt maradunk! Irány a dunai rév! Megállítjuk őket a
sáncoknál! Íjászok!
 – Felesleges, uram – mondta halkan az iménti vitéz, Arnulf
mellé előrefurakodva. – Nevetségesek a mi íjaink azokéhoz
képest. Majd legfeljebb a sáncokból…
Igaza volt.
A dunai révnél azért épített ki sáncokat a bajor, hogy
Gyermek Lajos evezős-vitorlás bárkáit védjék. Századnyi vitéz
látott el rajtuk szolgálatot, egészen a mai napig. De a bárkák már
eltűntek a folyó kanyarulata mögött, s kétoldalt királyi testőrizők
kísérték őket a parton, hogy a magyar íjászok meg ne lephessék
egykönnyen. A sáncban már teremtett lélek sem tartózkodott.
Embermagas gerendapalánk és földhányás – ez volt a sánc,
ami nyíllövésnyi szélességű félkörben futott a rév előtt. Mögötte
volt elég hely a lovaknak, a csónakoknak, és legalább egy
ezrednyi vitéznek.
– Ha itt maradunk, valamennyien elveszünk – ugrik egy
gyermekarcú katona Arnulf elé. – Bezárjuk ide magunkat, és a
magyar csak erre vár.
A herceg végigméri a bátor fickót, aki ellent mert mondani.
– Te nem vagy közénk való? Miért olaszul beszélsz?
– Rosszul beszélek németül, uram. Lombard vagyok.
Ismerem a magyart, ott voltam a Brentánál. Berengario király
azért vesztett csatát, mert bezárta magát a szekérvárba.
– Túl fiatal vagy. Mit láthattál te abból a csatából?
– Annyi vagyok, mint te, uram – hangzott a felelet. – De ott
voltam az apámmal.
– Jobbról is jönnek, uram! Mi tegyünk? Adj parancsot,
herceg! – kiabálja valaki a sánc tetejéről.
 – Még van egy lehetőség – mondja a lombard. – Végig az
ártéri erdőben. Innen van út, de föntről nincs. Mire utolérnek,
kijutunk a másik oldalon, és Passau felé szabad lesz az út. De
jobb lenne megosztani a csapatot, így megoszlik az ő erejük is.
Arnulf csak egy pillanatot töpreng, aztán fellendül a lóra.
– Ne! Ne ezt vidd! Nézd a patáját… – figyelmezteti a
lombard, és felemeli a berzenkedő, könnyű pusztai paripa jobb
mellső lábát. – Behasadt, nem tud majd futni. Válts lovat.
A herceg egy gazdátlan jószágra pattan. Kis termetű magyar
ló ez is, és azért vethette le magáról ügyetlen bajor lovasát, mert
nem szokta a durva bánásmódot. Arnulf a csapatot háromfelé
osztja, de tán mondania sem kellene, mert azon minutumban
kirajzanak a bajorok a sánc mögül, s irány a távoli erdőség a
mezőn túl.
– Ludovicus! El ne maradj tőlem! – kiáltja a herceg a fiúnak,
és megsarkantyúzza a kis magyar lovat. – Mindig csak
mögöttem, mert nem tudok ügyelni rád!
A lombardot keresi pillantásával, de már sehol nem látja.
Arnulf harmincadmagával bevágtat az ösvényen az ártéri
erdőbe. Az ágak csapdossák a bajorokat, véresre karistolják
arcukat és kezüket, megtépik gúnyáikat, de a menekülés ösztöne
erősebb minden másnál. Arnulf elöl vágtat, mögötte a fiú, majd a
lisztes molnárok csuklyás köpönyegébe burkolt, hallgatag vitéz.
Sűrű az erdő, és a Duna áradás idején mindenféle uszadékot
aggatott a fák ágaira. Előre is alig látni, s aki lemarad, már csak a
lovának ösztöneire bízhatja magát, hogy a helyes útról le ne
tévedjen.
 Valaki nagyot kiált a sor közepén, lónyerítés hallik, majd
újból, és a vitézek azt ordítják, hogy nyakukon a magyar.
Arnulf herceget e kétségbeesett kiáltások válaszút elé állítják:
megvesse-e a lábát, és álljon ellent a ki tudja, mekkora
ellenségnek, vagy kövesse a fura s kissé szemtelen lombard fickó
tanácsait, és mielőbb meneküljön ki ebből a baljós erdőből. A fiú
ott vágtat mögötte, s látja még a csuklyást, de a többit eltakarja
szeme elől a sűrű. A lombard integetve biztatja: tovább, előre
csak, minél gyorsabban.
A hercegnek valami azt dobolja legbelül, hogy álljon meg,
szedje össze a katonáit, akik iránt felelősséggel tartozik minden
valamirevaló parancsnok, de mégis másként dönt. Vágtára fogja
a lovat, s a nyakára dől, hogy az ágak le ne sodorják.
Az erdő ritkulni látszik, a fatörzsek között látni már a mezőt
és a hegyeket, de hallani a magyarok hujjogását, és Arnulf
képtelen megállapítani, honnan érkezik a baljós hang, mert olybá
tűnik, hogy még a Dunáról is.
Visszafogja a lovat, s Ludovicus beleütközik.
A herceg megkövülten hallgatja a csatazajt. Nem kétséges, az
övéit gyilkolják, s neki mellettük lenne a helye.
De hol vannak a vitézek, akik eddig követték?
Cserbenhagyták?
Emlékszik: mintha egyenest a Dunának vágtattak volna…
Vajon mi okból?
Arnulf megindulna újra, ki az erdő szélére, hogy
tájékozódhasson, amikor a sűrűben megpillant egy alakot.
 A lombard az. Mereven ül a nyeregben, és húsz lépésről őt
figyeli. A bokrok félig takarják, és a lombok között átfurakodó
fény ugrál a ruháján.
– Ki engedte meg, hogy ennyire előrerohanj? Megszegted a
parancsomat! Azt mondtam, mindenki maradjon mögöttem!
– Csendesebben! Az ordításodra összeszalad az erdő –
mondja amaz halkan, de jól érthetően. – Annyi a magyar
odakint, mint égen a csillag. Addig vagy biztonságban, míg
csendben maradsz.
Arnulf körülpillant: mögötte a meglepett Ludovicus liheg a
nyeregben, és szemlátomást retteg. A gyermek mellett ott a
molnárcsuklyás vitéz, kardja már a hüvelyében.
– Elveszítetted az utat? Azt mondtad, tudod! – förmed a
herceg a lombardra. – Hát akkor vezess!
Megsarkantyúzza a lovat, ám ebben a pillanatban a lombard
íjat húz rá, és pattanásig feszíti az ideget. A herceg visszahőköl.
– Megőrültél? Az urad vagyok!
– Az enyém nem – feleli amaz. – Nem szándékom, hogy
megöljelek, de megteszem, ha erre kényszerítesz.
Arnulf talán valóban nem akart mozdulni, de a kis ló lép
egyet előre, mire a nyílvessző belecsap egy fa derekába, alig
karnyira a hercegtől, ám máris újra feszül az ideg.
– Dobd le a kardod! – parancsolja a lombard. – Le a fegyvert!
– Ezt megkeserülöd!
– Ha lesz rá lehetőséged, majd megvívunk egyszer, herceg.
– Mit akarsz hát?
– A fiút. Semmi mást. Ideadod szépszerével, aztán mehetsz,
amerre a szemed lát.
 Ludovicus legszívesebben menekülne, de jól látta, miként
vágott a faderékba a vessző.
– Az a gyerek nagyon becses nekem! – mondja a herceg. – A
barátom! Ha megölöd, nemcsak én, de minden bajor és frank
ezerszer bosszulja meg! Ő egy… egy…
Azt mondaná, hogy Karoling, de bevillan, hogy ezt nem
teheti. El nem árulhatja, hiszen annál nagyobb veszélyben lesz a
fiú. Ezért inkább így folytatja:
– Túsz kell neked? Itt vagyok én. Kinek a kéme vagy?
– Senkié. A magam hasznára cselekszem.
Ebben a pillanatban a csuklyás megragadja a gyereket, és
kötelet hurkol a csuklóira. Ludovicus visítana, erre befogja a
száját, és szorítja erősen.
– Elviszem a gyermeket, mert az enyém. Nem főúri vérből
való, és nem király, vagy császár törvénytelen ivadéka. Az én
fiam. Becsaptak, ahogy az apádat is.
A sisak a földre hull, és Arnulf meglepetésében szólni sem
képes. A lombard egyetlen villanás alatt, mintha csak
boszorkányságot mívelne, nővé válik.
– Ezért lecsapatom a fejedet, némber! – sziszegi a herceg.
– Nem hinném. Sokkal inkább van veszélyben a tied addig,
míg ez a gyermek veled van. Vagy nem tudod-e, hogy Ivreai
Guido gróf, akiről csak hiszed, hogy nemes, és akit hiába tartott
barátjának az apád és te magad is, nos, ez az ember éppen azért
neveltette nálatok a fiamat, hogy ha elérkezettnek látja az időt,
mint tiszta vérű Karoling-sarjat a nyakatokra ültesse? Az
apáddal nincs már több gondja, de veled annál inkább. Hogy
beváljanak a számításai, előbb téged veszejtene el, herceg. Érted-
e már?
Arnulf semmit sem ért. Csak annyi jut el a tudatáig, hogy
Ludovicust át kell adnia ennek a nőnek. A kiáltásokat egyre
közelebbről hallja.
– Hol vannak a katonáim?
– Kettőt meg kellett ölnöm – mondja a nő. – Nem messze, a
csalitban hevernek. A többi félelmében visszavágtatott a sáncok
mögé. A magyarral verekszenek, hát nem hallod? Azt hiszem,
ideje lenne, hogy elmenekülj, mielőtt a magyarok ideérnek.
– A magyarok… a tieid – bólint a herceg inkább megadóan,
mint dühösen.
– Így van. Az enyémek. Maradj az ártérben, amíg csak tudsz,
herceg. Itt nem keresnek. Megígérem, hogy a fiamért cserében
eltérítem őket a nyomodról. Adjon neked a te Istened szerencsés
megmenekülést. Indulj!
Az ösvényen csak egy számára van elég hely. Arnulf
előreindul, és amint a nő mellé ér, a lovak összeszimatolnak.
– Ez a csúfság is éppen velem esett meg… – jegyzi meg
Arnulf az asszony arcát fürkészve.
– Örülj, hogy így történt. Jó ez a ló, biztonsággal elvisz
Passauba.
– A magyarhoz szegődtél lombard létedre?
– Félig vagyok csak lombard. Indulj már!
– Most… leszúrhatnálak – mozdul Arnulf keze az övébe
rejtett tőre markolata felé, de az asszony a szemébe fúrva a maga
tekintetét, lassan csóválja a fejét.
 – Ezt aligha hinném – mondja, és pillantását követi a herceg,
aki a hasán érzi az egyenes, háromélű lombard tőr hegyét.
– No indulj már. Ne akard, hogy itt találjanak az enyéim.
A fiatal herceg arcán különös kifejezés ül, a tanácstalanság és
a biztos talaj elvesztésének furcsa keveréke fojtogatja, amikor
kinyögi e pár szót:
– Hát… nálatok még az asszonyok is? Ha még ők is, akkor…
Elharapja a szót, és megcsapja a lovat. A kis magyar jószág
méltatlankodva ügetésbe kap, és egy pillanat alatt eltűnik a
herceggel a sűrűben.

☒☒☒

Késő éjszaka van, mire kellőképpen megtisztítom Üllő

iszonyú sebét. A lándzsa valóban átverte a testét, és mivel
azonnal kihúzták a testőrök, sok vért veszített.
– Mi van? – kérdi csak a szemét villantva Hetény, aki mögött
ott téblábol a megilletődött Kelád.
– Nem tudom – felelem. – Tengri kezében van. Csillapítottam
a fájdalmait, de ébren kell maradnia. Azt mondta, tudassam
veled, hogy eztán te vagy a parancsnok, most és a visszaúton. És
azt is mondta, hogy innen ne vágtasson tovább egyetlen század
se nyugatnak. Ha elvégeztük, ami kiszabatott, fordítsuk a lovak
fejét hazafelé. Minél elébb, annál jobb.
– Saroglyán nem vihetjük. Kelád! A Dunán induljon haza
néhány bárka, és kétfelől a parton végig kísérjék az embereid.
A kékkendek vezére holtfáradt, piszkos és vérmaszatos a
kaftánja. Némán bólint, aztán félrehív.
 – Te! Hallottam valamit az imént. Innen jó iramodásra, a
Szecsődék ezredénél foglyokat őriznek. Mindenféle bajor meg
frank tiszteket, néhány szerzetest… A várban számos nő volt,
azokat Szecsőd vitézei… hm…
– Menjek át, mert Szecsőd hívat? Tolmács kell neki? Rosszul
beszélek németül… Ott van Hattyú táltos, keressétek meg.
– Nem erről van szó. Van valaki, aki a nevedet említette. Azt
mondta, ismerte az apádat és téged. Szecsőd elébb veled
beszélne, mielőtt dönt a sorsa felől.
Hm. Az apám szinte csakis kémekkel foglalkozott, de hát
három esztendeje halott már.
Üllőt rábízom két másik javasra, akik füstölőket gyújtanak,
és varázsigéket mormolnak a kábult vezér mellett. A sebesült
pedig csak fekszik az ágyán, és harcol az ébrenlétért. Azt
mondtam neki az este folyamán, hogy az ébrenlét most maga az
élet, az elalvás egyenlő a halállal.
Szecsőd katonái jókora tüzeket gyújtottak, így nem esik
nehezemre a tájékozódás. Az Enns vize csak egy ugrás, és az
erősség deszkapalánkjainak maradványai még mindig
parázslanak.
A katonáink elébb kiürítették, majd kifosztották a várat.
Ráleltek Gyermek Lajos trónszékére, és az ezredes megengedte,
hogy az aranylemezeket lefeszegessék róla. A fa és a
bársonykárpit értéktelen, így a tűz emésztette fel.
Győztes csata után azt várnám, hogy Szecsőd táborában a
vitézek ugyancsak vígan vannak, esznek-isznak és dőzsölnek,
mert a vár és a klastrom borát azért kimenekítették, ahogy az
élelmet és a lovaknak való abrakot is. Ok azonban végtelenül
fáradt, elcsigázott csapat benyomását keltették, s ezen senki meg
nem ütközhetett.
Meglehet, más népek harcosai negyedennyitől holtfáradtan
feküdtek volna, mint amennyi csapást a magyarnak ki kellett
állnia a csatában és az úton Enns váráig. Hogy mégis tették a
dolgukat, akár egy gépezet, az főként annak volt köszönhető,
ami a magyaroknak és a pusztai seregeknek sajátjuk: a belső
fegyelemnek, amit mindenekfelett megtartottak.
Ám van még valami: ez a csata a hon megvédelmezéséért és
megtartásáért folyt, a magunk földjén.
Szecsőd eszes parancsnok. Nem mondta, hogy tilos
lerészegedni, a legtöbbje mégis tudta. S ha valaki elfeledkezett
magáról, hát a többinek gondja volt rá, hogy kivegye kezéből a
tömlőt, a kancsót. Mert hiába győztünk a bajor felett itt is,
mégiscsak ellenséges területen jártunk.
A tábort közelítve őrposztokba ütközöm. Tüzet nem
gyújtottak, így csak a sötétből toppannak elém, aztán amint
fölismernek, tovább is eresztenek. Már hallom a foglyok
siránkozását és a nők visítását. A szemrevalóbbak közül
valamelyiket éppen most cipeli a bokrok közé egy vitéz. Az
efféle mulatságot – a többi parancsnokhoz hasonlóan – Szecsőd
sem tiltotta meg.
Az ezredes is sebbel kínlódik. Csúnya kardvágást kapott a
bal lapockája alatt, legalább másfél arasz hosszút, és a penge
mélyen belevágott a húsba. Nem is fogad, egyik tisztje azt
mondta, keressem Gyécső századost.
Gyécső ügyel a tábor rendjére. Neki jelentenek az őrök, ha
körülvágtat a posztokon.
 A javasnál találok rá. A félmeztelen Gyécső egy jókora
tönkön ül, és a javas éppen kötözi. Széles mosollyal köszönt:
– Végre egy valamirevaló javas, aki félig-meddig táltos! Mit
szólsz, hát nem éppen engem talált meg a fránya vesszeje?
Büszkén mutatja a gerince mellett vöröslő foltot, a messziről
kilőtt, fáradt bajor nyílvessző ütötte lyukat. Nézem, milyen mély
lehet, a javas pedig leplezetlen gyűlölettel pillant rám: minek
avatkozik idegen az ő dolgába?
– Most már akár nevethetsz is rajta – mondom, és Gyécső
vállára csapok. – Mert ha egy hajszálnyit is balra fut, egyenest a
vesédet likasztja át, ha meg följebb, akkor a tüdődet. Nem
nagyon beszélgetnénk most.
A százados lenyúl a nemezcsizmái közé helyezett tömlőért, a
fogával kihúzza a fadugót, és rám emeli:
– Földanyánkra és a legjobb javasra! Táltosfia, te tetted helyre
a kimarjuk bokámat, s azóta még azt sem érzem, ha a ló a
lábfejemre lép – hahotázik. – Valamit tudhatsz, te félmagyar!
– Jól orrba verni téged, azt tudnám – mondom, de vele
nevetek. – Kelád azt mondta, fogtatok valakit.
Megtörli a szája sarkát a keze fejében, és átnyújtja a tömlőt:
– Igyál, testvér. Rajnai bor, ezt isszák az istenek is odafönt.
Hát igen. Van egy bárdolatlan disznó, aki nem átallotta
megfenyegetni Szecsődöt. Azt mondta neki, hogy majd elviszi a
panaszát a nagyfejedelemig, merthogy bejáratos fontos
magyarok jurtáiba.
– Mit tettetek vele, hogy panaszkodni akar?
 – Semmit. Ezek a jóravaló legények a pusztán szerezték a
műveltséget, nem holmi füstös, sötét klastromban. Nem értették
elsőre, hogy mit akar, és hát… jobb belátásra bírták, no.
– Szóval megverték. Hol van most?
– Egy fához köttettem. Egy legény ügyel rá, mondd neki,
hogy meg akarod nézni.
Indulok. A vitéz ott bóbiskol, és csak a fövege prémkarimája
alól pislog föl rám.
– Felőlem nézegetheted. De nem tudsz kihúzni belőle egy
szót sem. Mióta bevertük a képét, hallgat, mint a sült keszeg.
Nyeregből szállok, felemelem a földbe tűzött fáklyát, és a
fogoly arcához tartom. Véres a szája, az egyik szeme is bedagadt,
és sáros, hosszú haja csimbókokban lóg az arcába.
– Lám, lám! Vajon miféle meglepetéseket tartogat még
számomra Bajorföld? Üdvözöllek, gróf! Amikor utoljára láttalak,
büszkébbnek tűntél – mondom görögül, hiszen az első
pillanatban felismertem Guidót.
Az ép szemét kimeresztve torz vigyorra húzta a száját:
– Végre, valahára! Isten akarata, hogy te is éppen erre jársz!
Már azt hittem, itt pusztulok el! – így a fogoly. – Nem köthettem
azért mindent ezeknek a vadembereknek az orrára… Kérlek,
szólj az érdekemben, hogy eleresszenek, mert fontos
mondanivalóm lenne a nagyfejedelemnek.
Leülök elébe a földre. A vitéz nem érti a görög beszédet, és
bosszúsan pislog felénk.
– Nyugalom, nem fogom megszöktetni. De csak görögül ért –
mondom, mire elfordul.
 – Látom, még mindig tudod a dolgodat. Te egy nagyon
helyre kém vagy, gróf.
– Ugyan melyik ország feje lenne meg kémek nélkül?
– Ez nem is kérdés, barátom. De a lényeg mindig az üzletben
rejlő érték. Hát, mi lenne az a nagyon fontos dolog, grófom, amit
csak a nagyfejedelemnek mondanál el?
Körülles, és mintha rettentően nagy titkot árulna el, úgy
súgja:
– A béke záloga. Nem akármilyen zálog ám! Mondhatni,
igazán királyi, fejedelmi, császári biztosíték.
– Biztosíték? Mire?
– Hogy Gyermek Lajos nem gyűjt ellenetek hadat többé, sem
ő, sem az utódjai.
Guido most már egészen magabiztos, bár nevetséges őt így
látni, a fához kötve, bevert képpel.
– Hol voltál eddig? – kérdezem. – Mert nem a Duna
völgyében, abban biztos vagyok. Különben tudnád, hogy a
király hadát épp most vertük tönkre. Nem gyűjt mostanában
hadat, lefogadom. Sőt Nyugatról még más se.
– Tudom, hogy a nem megfelelően kiválogatott vezérek
hibájából odaveszett a sereg.
– Luitpold ne lett volna megfelelő? – kérdem, de ő csak a
magáét hajtja.
– Ti még nem ismeritek a Nyugatot, a keresztényeket. Még
csak most kutakodtok, lesitek, hogy állnak errefelé a dolgok…
– Nem jól tudod. Neked egyetlen tanítód se mondta el, hogy
mióta a nyugati uralkodók vagy az ellenük huzakodó kisebb-
nagyobb hatalmasságok a keleti pusztákról verekedni hívták a
magyart, nekünk a harc mellett azért a szemünk és a fülünk is
nyitva volt? Évtizedek óta figyelték a fejedelmeink a Nyugatot,
Guido. Nincs olyan, mit ne tudnánk. Mit gondolsz, véletlenül
csöppentünk a Kárpátok túlfeléről Pannóniába?
– Ez a hazátok, de ki tudja, meddig? Ha egyszer a római
pápa és valamelyik császár vagy király összefog ellenetek, még a
mostaninál is nagyobb hadat lesznek képesek Pannónia ellen
indítani. Egész Európával mégsem állhattok háborúban.
– Merthogy mi lennénk mostanság a Nyugat legnagyobb
ellensége?
– Magad is tudod, hogy ezt mondják, és ezt mondom én is,
mert látom, amit látok, és szeretek a magam fejével gondolkodni.
– És persze szeretnél ebből a kutyaszorítóból épségben
kikerülni, már a lehetőségekhez képest.
– Ki ne szeretne? Beszélnék az apáddal, ha lehet…
– Lehet, de csakis rajtam keresztül – mondom elsőre nyugodt
hangon, aztán elveszítem a türelmemet. – Ejh, te disznó! Tudod,
hogy legszívesebben levágnám a fejed, most azonnal? Mit nem
hordasz nekem össze? Te tudod leginkább, hogy az apám
ottmaradt a Fischánál!
Elkerekedő szemmel mondja, hogy ő erről semmit nem
hallott.
– Ügyetlenül hazudsz! Láttak a táborban, és azt is tudom,
hogy beszéltél az apámmal!
– Én nem tudhattam, mi lesz a vége annak a vacsorának.
Megegyezni mentünk oda…
– Megegyezni? Ha rajtatok múlt volna, a közeli kővárba
hívjátok Kurszánt, mert úgy véltétek, ott sokkal könnyebben
legyilkolhatjátok a kíséretével együtt. Hogy a síkon állítottunk
sátrat, már az sem tetszett.
– Valóban megegyezni indultunk… – dadogja, de nem
engedem szóhoz.
– Ti már jóval előtte megegyeztetek arról, miként öljétek meg
Kurszánt és a többit!
– Magas egyházi emberek tervelték ki…
– És Luitpold. Magam küldtem a pokolra, ezzel a két
kezemmel – markolok bele szakadt ingébe. – Remélem, a
Braszlav vára alatt levágottak között hever mind, aki ebben a
gyáva galádságban részes volt! De tudod mit? Ez már a múlté.
Az Ég elégtételt biztosított nekünk. Beszéljünk a jelenről,
különösképpen a tiedről. Mit akarsz eladni, ez a kérdés, és
mennyiért.
– A biztosítékot – feleli. – Vigyél a parancsnok elé, és neki
elmondom, amennyit elmondhatok.
– Nekem nem?
– Még neked sem mondhatok most többet.
A grófot rábízom az őrre, azzal, hogy hívjon ide még valakit.
Guidót nem őrizheti csupán egyetlen, bóbiskoló vitéz.
Arra is gondolok, hogy ha elmondta, amit akar, félrekísérem,
és négyszemközt kifaggatom: hol van az asszonyom másik fia. A
legjobb mód arra, hogy visszaszerezzük, és ettől kezdve már
csak az a fontos, hogy ők hárman épségben hazakerüljenek.
Gyécse már a tábor másik végében van, így Szecsődhöz
indulok, aki mogorván fogad, és arra kér, adjak neki valamit
sebláz ellen.
 – Az ilyesmit nem lehet elkerülni, tudod jól – nyugtatom, és
leülök mellé. A tűz jólesőn simogat a hűvös bajor éjjelen, és
elhajtja a medvéket meg a sokféle dögevőt a környékről. – Húzd
fel az inged, és hasalj ide a bőrre.
Kigurítom Szecsőd egyik régi bölényirháját a földön, és míg
a sebét ellátom, elmondom, amit Guidótól megtudtam.
– Magam akarom meghallgatni, és te leszel a tolmácsom,
Táltosfia. Régen volt már, hogy a Kazár-tengernél a rúmi görög
kalmárokkal társalogtam, és elfelejtettem a szavakat. Hijjjj, az
áldóját, de csíp!!!
– Még egy darabig fog is. Meglehet, össze kellene öltenem.
– Ahhoz most nem lehetek elég részeg – tiltakozik.
– Muszáj lesz, mert gennyedni fog. Lehet, hogy kukacokat
teszek bele.
Valahonnan ismét asszonyi visítást hallok, és Szecsőd egy
ifjonc pajkosságával vigyorog:
– Köll nekik a szórakozás, Táltosfia. Képzeld el, a legtöbbje
még a Negyedik Hold elején vonult táborba, és azóta nem látott
asszonyt közelről.
A visítás megszűnik.
– Ládd-e, Táltosfia, általában eddig tart…
Szedelőzködni kezd. Lóra segíteném, de határozottan eltolja
a karom. Azt mondja, ha a katonái meglátnák, hogy segítségre
szorul, oda lenne a tekintélye.
– Csak óvatosan azzal a fickándozással, ha nem akarod, hogy
kénytelen legyek mégis megvarrni a bőröd, mint egy
bugyogószárat – figyelmeztetem csendben, aztán fellendülök
Szaracénra.
 A fogolyra már nem is kettő, de négy vitéz ügyel, akiket
most távolabbra küldünk. Amint Szecsődöt megpillantja, a
grófnak elsötétül az arca.
– Igaz, hogy nem is vagy gróf? Hogy őseid a nemességnek
hírét se hallották? – ül le elébe Szecsőd, maga alá húzott lábbal. –
Hány ősödet vagy képes fölsorolni? Nálunk azt tartják, hogy aki
hetedíziglen nem tudja megnevezni az eleit, az csak közönséges
jöttment.
Guido elébb rám pillant, aztán vissza az ezredesre, miközben
az arcára megint kiül a torz vigyor.
– Miért annyira fontos ez? És ha nem vagyok gróf? Mit
számít, amikor a lényeg, hogy segítenék nektek.
– Éppenséggel te meg a többi nyugati szorulna mostanság
segítségre, és nem is akármilyenre – morogja Szecsőd, és
fordítom a szavait. – Beszélj a te nagy ötletedről!
– Jól van, de mit kapok érte? – kérdi. – Legalább elengedtek
utána?
– Csak lassan, te lombard. Nem vagy abban a helyzetben,
hogy feltételről tárgyalj. Ha nem tetszik az ajánlatod, úgyis
felköttetlek. Ha meg tetszik, akkor is őrizetben maradsz, míg
jónak nem látjuk. No, elő a mesével, mit találtál ki?
– Ez nem mese… uram – kezdi Guido, akinek nagyon
nehezére esik kimondani az „uram”-ot, viszont látom
Szecsődön, hogy neki tetszik a titulus. – Hanem egy jól kimódolt,
okos és előrelátó javaslat. Hozzájuttatom a nagyfejedelmet egy
valódi Karoling-vérből származó túszhoz. Nagyon sokat ér!
Hosszú időre megváltható vele a béke!
 – A magyar nem megváltja a békét, hanem kikényszeríti –
magyarázza lenéző mosollyal Szecsőd. – Tán elfelejtetted, hogy
mi győztünk? Kiről van szó?
– Akire gondolok, az most még csak gyermek. A gyámságom
alatt áll, de a legjobb nevelést kapta, és egykoron majd nagy
múltú dinasztiák sarját követi valamelyik európai trónon.
Gondolj bele, uram: ha mostantól nálatok élne, e puszta ténnyel
befolyásolhatnátok Európa jövőjét, mégpedig úgy, ahogy nektek
a legjobb.
– Így is befolyásoljuk. Kik a szülei?
– Erről nem beszélhetek, csak a nagyfejedelemnek. De annyit
elmondok, hogy már nem élnek. A gyermek talán már
Passauban van a királlyal és testőrizőivel.
Guido szavai nyomán kiver a hideg veríték, és érzem, hogy a
tagjaim elgyengülnek. Félrehívom Szecsődöt.
– Mondj neki igent – sürgetem, és meg kellene
magyaráznom, miért a titkolózás. – Van rá tíz bizánci aranyam,
hogy tudom, ki az a gyermek, bár lehet, hogy ez egyszer
tévedek. Hagyni kell, hogy a táborunkba hozza vagy hozassa,
vagy mi megyünk el érte, aztán ha ez rendben lesz, miattam akár
magad nyiszálhatod le a fejét egy rozsdás pengével.
– Hű, de titokzatos vagy, Táltosfia! Csak nem olyasmit tudsz,
ami…
– De igen – vágok közbe. – Még az apámtól. Tudom, ki az a
gyermek, akit ő Karolingnak mond.
– Valódi Karoling-sarj?
– Ezt mondják.
– Tehát nem hazudik ez a féreg?
 – A gyermek létezik, és nem hazudik semmiképpen.
– És lehetősége lenne egy ilyen gyermeket áthozatni a
nagyfejedelem elé? Csak… úgy?
– Csak úgy – mondom, mert e pillanatban elhatároztam,
hogy Szecsődnek sem mondom el az igazat.
Ám csak remélhettem, hogy Guido valóban Réka másik
fiáról beszél. A nyolcéves kor, Guido gyámkodása, meg amit a
feleségemtől ez ügyben megtudtam, ezt igazolta.
Egyelőre az sem érdekelt, hogy miként magyarázom meg
később, ha egyszer napvilágra kerül az igazság.
Szecsődöt meggyőzöm. Úgy dönt, hogy elébb Guidót elküldi
Árpádhoz azzal a bárkával, amely hajnalban hazaindul Üllővel.
Ez nekem nem nagyon tetszik, mert szeretném, ha Guido a
gyermek nyomára vezetne elébb, de Szecsőd hajthatatlan:
– Mi ketten túl gyengék vagyunk ehhez, Táltosfia. Ez már a
hatalmasok játéka.
– Ígérd meg nekem, hogy ha a nagyfejedelem igent mond, és
fegyverrel megyünk a gyermekért, netán egy különleges,
álruhába bújtatott portyával, ott leszek a csapatban.
– Ha rajtam múlik, ott leszel.
Az ezredes elviteti Guidót a folyópartra, aki oly
reménykedve pislog rám, akár egy kölyök. Látom az arcán, hogy
most valóban retteg. Azt csak mi ketten tudjuk, hogy jó oka van
rá.

☒☒☒
 Hetény ezredes félig magyar, félig szláv harcosokból álló
vigyázói meglapulnak a bokrok mögött, és árgus szemmel
pásztázzák az előttük elnyúló, hosszú mezőt. A tüzet kioltották,
mert az ő dolguk elsősorban a fogolyejtés. Számtalan bajor
bóklászik a környéken, akiket az őrtüzek elriasztanak.
Jó okuk van a lapulásra, mert a három alak az úton
ugyancsak lassan, óvatosan közelít. Néha megállnak,
hallgatóznak, aztán lépésben indulnak tovább. Az egyik vitéz azt
súgja, hogy valamelyik ló patkóit, hallja a vas koppanását a
kavicson.
Előkerül az íj, az idegre hangtalanul illeszkedik a vessző, és a
vitéz fél térdre emelkedik. A három lovas tán fél nyíllövésre
sincs.
Ha égne a tűz, most kócot fűzne a kilyukasztott
nyílvesszőbe, meggyújtaná, és úgy lőné ki magasan, hogy pár
lépéssel a lovasok előtt vágjon a porba. Ez a vessző most csak
fütyül, bár a néma éjszakában ijesztő ez is.
Hogy hol csap le, azt már nem láthatják, hiába szokta a szem
a sötétet. A három lovas megtorpan, és füttyszó hallik, majd
magyar szavak.
– A mieink lehetnek. Csak nem értem, mit mondott –
morogja az íjász, de a másik óvatosabb: lehet ez kelepce is, mert
veszélyes még a környék.
– Oden! Mikán! Kaplony! – rendelkezik a parancsnok a
távolabb lévők felé. – Hozzátok ide őket!
A három vitéz kivágtat a lombok takarásából. Az íjász csak a
hangokat hallja, a szavakat nem érti, aztán Mikán odakiált:
 – Egy asszony! Azt mondja, hogy magyar, de bajor gúnyában
van mindhárom! Van egy gyerek is, de ez idegenül vartyog!
– Nocsak! Kémet fogtunk von’?
– A harmadik meg tetteti, hogy néma! – rikkant a fiatal
Öden. – Majd jól hátba vágom a fokossal, attól megjön a hangja!
– Az asszony férfinak öltözött! Még sodronyinge is van! És
bajor a kardja, meg bajor a nyereg, a szerszám…
– Agyon ne vágjátok! Hátha szöknek valahonnan!
Az íjász most már jól hallja, hogy az asszony valóban
magyarul kiabál, szidja Ödent, aztán váratlanul lezuhan a
nyeregből. Az éjszakában messzire hallik a puffanás, és a patkóit
bajor ló megriadva elvágtat.
– Azt akarja tudni, ki a parancsnokunk! – így Mikán.
– Mi köze hozzá? Adjatok neki egy pofont!
– Már megkapta!
– Azt mondja, hogy magyar a férje! Valamilyen táltosnak a
fia!
– Hogy hazudik a némber! A táltosnak sosem lehet fia!
Hozzátok ide! Pányvát mindháromra! Majd a táborban
Örköndék kitudják az igazat!
A mindig tüsténkedő Örkönd pillantást se vet a három
fogolyra, máris jelenti Hetény ezredesnek, hogy kémet fogtak.
– Majd pirkadat után foglalkozzatok velük. Addig őrizzétek
szorosan.
Örköndnek számtalan tennivalója akad. Nemcsak az
őrséggel, a maga vitézeivel is, akik között akad sebesült,
ismeretlen láztól kínlódó vagy a rettentő viszontagságoktól
elgyengült. Élelmet kell szerezni annak, aki valamilyen okból
nem tudott magának, a lovakkal is törődni kell, aztán meg az se
mindegy, másnap hányán vonulhatnak ki a századból
verekedni, portyára vagy felderítésbe – ez a parancsnok dolga.
Így aztán egyszerűen csak parancsot ad Örkönd a vitézeknek
az őrzésre, és megy a dolgára.
Van egy századnyi szláv ajkú harcos a magyarok között.
Semmiben nem különböznek, ugyanolyan az öltözetük, a
fegyvereik, a hajukat ugyanúgy borotválják, és nem kevésbé
becsvágyóak, ha zsákmányszerzésről van szó. Éppen csak alig
értenek magyarul. Jutott belőlük az őrkatonák közé is.
Egyikük, egy erőteljes, szőke bajuszú, piros képű, fiatal
harcos nagyban segédkezik abban, hogy a foglyokat egy telega
kerekéhez kössék. A fiút felparancsolja a bak mögé, a néma
legényt a túloldali kerékhez. A szőrpányva és a bőrszíjak
keményen belevágnak a húsba, a gyerkőc ordít, aztán egy
pofontól megrettenve meghúzódik, mint egy ijedt kutya-kölyök.
A folyó felől köd ereszkedik a táborra. Gomolyogva terjeng a
fák között, elhomályosítja a tűzrakások fényét, és a nyár ellenére
fázik, aki a földön éjszakázik.
Réka a telega kereke mellett hátrakötött kezekkel ül a földön.
Néha szól a fiúhoz és a némához, talán nyugtató szavakat mond
a lombardok nyelvén, amit errefelé valóban nem ért senki.
Kiálthatna magyarul is, de talán kivár. Méltóságán alulinak
tartja a sivalkodást, a kétségbeesés efféle nevetséges
megnyilvánulását. Meg aztán, akihez szólt, az nem hitt neki.
Átkozott bajor ruhák! Átkozott bajor fegyverek! Most sokkal
inkább kárára vannak mindhármuknak.
Na és a gyermek, aki valóban nem beszél magyarul…
 Ismeri az egyszerű magyar vitézeket, tudja, hogy legtöbbjük
az anyjától tanult nyelvet beszéli, s kinek milyen vér folyik az
ereiben, hát annyiféle nyelven diskurálnak egymás között.
A bajuszos szláv legény közeledik, vakkant párat a társának,
és egyedül marad a foglyokkal. Akkurátusan a földre helyezi
szablyáját, a hátán szíjjal átvetett lándzsáját, tegezét és íját. Még a
fövegét is, miközben egyetlen szót sem szól, de a szeme sarkából
az asszonyt bámulja.
Odalép a telega kerekéhez, felrántja a földről, és egyetlen
gyors mozdulattal elvágja a csuklóira feszülő szíjakat. Réka
egyik karját vasmarokkal feszíti hátra, másik kezének mocskos,
ormótlan ujjaival a hajába markol, és lökdösni kezdi a másik
telega felé, amelyik pár lépésre üresen árválkodik. A tűz éppen
csak megvilágítja a kerekeit és az oldalát.
Az asszony pontosan tudja, mit akar a szláv.
Amikor a férfi az egyik csuklójára pányvát hurkol, hogy a
telega oldaldeszkájához kösse, és egy pillanatra hátat fordít,
villámgyors mozdulattal kirántja a férfi csizmaszárába tűzött
hosszú kést.
A szláv vagy másfél fejjel magasabb nála. Réka a nyakába
ugrik, hátulról karolja át, lábaival a derekát szorítja, és felszegi a
harcos fejét. A kés máris ott a toroknál, és a penge finom
érintésétől kiserked a vér.
– Hét, ti ott! Abbahagyni! – dördül egy hang, és Réka, mintha
hirtelen az összes ereje elhagyta volna, lecsúszik a szlávról, s
levegő után kapkodva zuhan a telega kerekének. Hetény áll ott
fáklyával, mögötte Kelád.
 A szláv nem ismeri fel elsőre a két ezredest, ezért a férfiúi
hiúságán esett csorbát kiköszörülendő, Heténynek ugrik. Ámde
Kelád sokkal gyorsabb az idősödő Heténynél, és a szláv
egyetlen, jól irányzott ökölcsapásától úgy dől a porba, akár egy
zsák.
– Ki ennek a baromnak a parancsnoka?
Hetény vészjósló szavaira egy másik szláv lép elő a sötétből.
Tud magyarul, és ért mindent, mert a látvány magáért beszél.
– A te embered. Láttad, mit akart tenni, és miként támadt a
parancsnokra – mondja neki Kelád. – Ez az asszony egy magyar
javas felesége, aki itt harcol veletek együtt. Ha megtudja,
elevenen nyúzza meg ezt az ökröt – taszítja mellbe az orra vérét
törölgető legényt. – De mivel a tieid közül való, büntesd meg te.
Gyanítom, még így is jobban jár, mintha hagytam volna az
asszony keze között megdögleni. Mert elvágta volna a torkát, az
egyszer biztos. Az ura elől meg jól bujdosson el, mert ha
Táltosfia rálel egyszer.
Réka csak ül a hatalmas keréknek támaszkodva, és minden
ízében remeg. Könnye nem jön, sokkal inkább belső láz rázza.
– Gyere, elviszlek a sátramba – emeli fel Kelád. – Véletlenül
jutott a fülembe, hogy valaki itt egy táltos feleségéről zagyvál.
Aztán kérdezősködtem. Hé, emberek! Eresszétek el a másik
kettőt! Tisztességes magyar legény, a kicsi meg ennek az
asszonynak a fia.
Kelád sátra csak amolyan hevenyészett szélfogó, tetővel és
lebegő oldallal, hogy a nyári levegő kedvére ki-be járhasson.
– Akkor hát ő a másik fiad – néz hosszan Ludovicusra Kelád.
– Mintha csak Kücsümöt látnám. Összezavarodott a feje
szegénynek. Téged meg csak dicséret illethet, Kerecse – ráz kezet
a néma legénnyel. – Ha te nem vagy, Réka asszony bizonnyal
sokkal nehezebben… De hagyjuk. Éhesek, szomjasak lehettek. A
magaméból adok.
Megeteti-megitatja őket, s közben halk szavakkal beszéli el
Rékának, hol van és mit tesz most az ura.
– De nem ajánlanám, hogy találkozzatok. Megzavarnád
Kartal fejét, és erre éppen most nincs semmi szükség. Másfelől
meg, ha megtudja, mit akart veled az a disznó az imént…
Nekem se hiányzik a baj. Mert az ilyenért egy magyar asszony
férjura mi mással fizethetne, mint halállal? Márpedig éppen
most, idegen földön ne egymást ölje a magyar. Majd a
parancsnoka megbünteti azt a szláv legényt. Gyere csak!
Félrevonja az asszonyt, hogy más ne hallja.
– Hogyan hitetted el a gyerekkel, hogy a fiad? – vet egy lapos
pillantást Ludovicus felé, aki jól láthatóan még mindig nem
tudja, mi történik vele. Csak ül némán Kerecse mellett, aki a
száraz ürücombból falásokat vág, majd száraz, lapos
árpakenyéren átnyújtja neki. Tegnap még gúzsba kötötte az
ártéri erdőben, s láthatólag még ezt sem rágta meg, ám nincs már
sehol az a nagypofájú gyerkőc, aki a várban belérúgott a nála
alacsonyabb sorúakba.
– Nem tudom, elhitte-e – mondja Réka szomorúan. –
Bizonnyal még sok minden odébb lesz. Magyaráztam neki, de
elsőre nem akarta befogadni. Ordított velem, hogy az
alabárdosok kezére juttat… Fel kellett peckelni a száját, nem
tehettünk mást. Aztán elfáradt, és attól kezdve higgadtabban
tudtam beszélni hozzá. Elmondtam, hogy az apja elszakította
tőlem, és ő megkérdezte, ki az. De megint csak nehezen hitte,
hogy Guido. Végül megmutattam, hogy nekem ugyanolyan
gödröcske van a csípőmön, a gerincem mellett, mint neki. Ezen
már elgondolkodott. De most is attól félek, hogy egyszer csak
fogja magát, és elszökik.
– Kerecse ügyel rá – mondja Kelád. – Hallgass rám, asszony.
Ne maradjatok ti ebben a táborban. Gyászos ez a hely, itt
haldoklik Üllő vezér. De reggel, mikor Bor Tengri felébred,
három evezős bárkát indítunk a Dunán hazafelé. Az egyiken
Üllő utazik, és azt szeretném, ha a javas mellett magad is gondját
viselnéd. Tudom, hogy érted a dolgod, talán jobban is, mint
egynémely javas. Kerecse és a fiad ott lesznek veled, aztán
Braszlav vára után lovakat kaptok, és hazamentek. Káli
mostanra már hazaért a nyári szállásra, rád pediglen vár a két
másik fiad és a leányod a Rába mentén.
Réka esdeklőn pillant a káliz ezredesre:
– Egyetlen pillanatra se láthatom a Széphajút?
Kelád nem érzelmes fajta. Megrázza a fejét, majd azt mondja:
– Most nem lenne szerencsés két ilyen konok embert, mint ti
vagytok, összeereszteni. Majd én elmagyarázok neki mindent.
Azt is, hogy miért küldtelek haza. Lehet, hogy orrba ver érte, de
nem bánom. Napok kérdése, és mi is indulunk. Heténytől
tudom.
Réka igent mond.
Mire Bor Tengri sárga fénybe vonja a vidéket, és a távoli
hegyormok és szakadékok fölött első reggeli repülésükre
indulnak vijjogva a sasok, a három bárka útra készen áll. Az
evezőknél morva és szláv harcosok; nekifeszülnek a hosszú
rudaknak, és a folyó sodrása magával ragadja a testes, nehéz
tákolmányokat.

☒☒☒

Hogy mikor vette észre először Réka az Üllő vezért szállító

bárkáról a másikban megkötözve ücsörgő Guidót, senki sem
tudja. Az asszony még Kerecsének sem mondta meg, és
igyekezett, hogy a fia se sejtsen semmit.
Valaki azonban mégis látta, akinek szintúgy akadt volna
törlesztenivalója a lombarddal szemben: Hattyú, a tudós táltos.
A harcosok öltözékében járta a táborokat, s tette a dolgát. Sokan
nem is sejtették, hogy a púpos, rút kis emberke mekkora tudás
őrizője.
Az egyik kikötés alkalmával Réka asszony megbeszélte a
másik bárka parancsnokával, hogy húzzanak egy zsákot Guido
fejére, mert ő jól ismeri, és biztos abban, hogy elébb-utóbb
megpróbál megszökni. A századod, aki tudta, kinek a felesége
Réka, nem kételkedett a figyelmeztetés igazságában, és
akkurátusan megtette, amire kérte. Most már a gyermek sem
ismerhette föl.
Guido a hajó orrába került, egy ólszerű lyukba, ahol épp csak
elfért. Kezeit hátrakötözték, és a kötél végét egy vaskampóhoz
hurkolták. Napjában egyszer kapott enni, és háromszor inni: az
egyik szláv húzott neki a Dunából vizet egy facsöbörben.
A Duna a germán törzsek földjén napokkal korábban
lezúdult eső miatt lassan duzzadni kezdett, és fatörzseket meg
mindenféle limlomot cipelt a hátán. Némelykor egy-egy hulla is
bukdácsolt közöttük, olyan bajor vagy frank holtteste, aki az
ártérben halt meg, aztán a víz a hátára vette.
Az út harmadik napjának kora estéjén Túlin erőssége mellett
kötöttek ki. A bajorok egykori várát akkor már magyar és morva
vitézek vigyázták, de a kormos falak, a lerontott palánkok
őrizték a napokkal előtte lezajlott összecsapás nyomait. Ha
valaki beljebb merészkedett a parton, úton-útfélen hollókat és
keselyűket riasztott fel, rókákba és más dögevőkbe ütközött,
amelyek a többnapos emberi és állati tetemeken lakmároztak.
Réka az elmúlt napokban – ha épp nem Üllőt ápolta –
minden idejét a fia mellett töltötte. Beszélt hozzá, és próbálta
neki elmagyarázni, hova mennek most. Arról is beszélt a
gyermeknek, hogy az élete eztán már nem olyan lesz, mint
amilyen eddig, bár nem tudhatta, mindezzel miféle gondolatokat
támaszt Ludovicus fejében.
Ám a gyerek, olybá tűnt, minden nappal nyugodtabban
viselte a változást. A hajósok füle már megszokta az olasz
szavakat, és senki nem akarta agyoncsapni ádáz
bajorgyűlöletében.
Ezen a meleg délutánon, miután kikötöttek, és Réka hideg
vizes rongyokkal lemosdatta a verítékben fürdő, sebláztól izzó
Üllőt, majd indult volna maga is a fiával és Kerecsével a partra, a
sebesült vezér hangja megállította.
– Maradj még, asszony! Hívatom Hattyú táltost, de mindenki
mást küldj el – mondja Üllő. – Bennetek megbízom, de nem
mások fülének való, amit mondanék.
Hattyú a vaskos deszkán egyensúlyozva felkacsázik a bárka
fedélzetére, és bebújik a vezér fölé emelt, oldalfalak nélküli sátor
csergéje alá. Maga alá húzott lábakkal elhelyezkedik a fekhelye
mellett, és lehunyt szemmel figyel.
– Megengedem, hogy te is leülj, asszony – folytatja Üllő. – A
sereg nem tudhatja meg, hogy nekem már nincs sok hátra.
Hallom Tengri hívását, egészen tisztán és közelről. Úgy-é,
Hattyú, te is hallod?
A táltos nem szól, csak lassan bólint.
Kemény vitézek között így van ez. Nem kertelnek, ha a
végső útra szólítják valamelyiküket. Hattyú úgy tartotta, jó, ha
ott van a vezér mellett, mert kell valaki, aki közvetítsen Tengri és
Üllő között, ha eljön az idő.
Üllő hangja most egészen tisztán és érthetőn cseng.
– Hattyú, tegnapelőtt azt mondtad, egy dombot látsz a
távolban, és egy lovast a domb tetején. Egy elmosódott alakot,
aki olyan, mintha levegőből és fényből lenne. Értem a
látomásodat, táltos, és tudom, hogy én vagyok az a lovas annak
a kurgánnak az ormán. Örülök, hogy az Örökké Kék Ég szólít,
mert számít rám Tengri. De mégsem siettetném a távozásomat,
amíg valamiről nem beszéltem. Azt parancsolom nektek, hogy
aki közületek épségben hazaér, menjen el felséges apámhoz.
Mondja meg, hogy immáron a magyaroké lett a Duna völgye az
Enns váráig, és attól délre is minden, egészen a karantánok
földjéig. Bajor és frank, szász és türingiai germán egyaránt féli
Árpád és népe nevét.
Üllőt mélyről jövő és fuldokló köhögés rázza meg. Réka
óvatosan felülteti, és megtámasztja a hátát néhány párnával. Üllő
szájából habos vér csordul Réka kezére.
 – Egyebet is láttam, vezérem – mondja becsukott szemmel a
táltos. – Egy hatalmas és sötét felhőt. Villámok cikkantak benne,
és eldördült Tengri haragja. A felhőben harcosok nyargaltak,
amint az égi vihar lovasai. Fényes, fegyveres magyar vitézek.
Sok-sok töményre való harcos a mostani csatából és a homályba
veszett időkből, mind együtt vágtatott. A vitézeket sasok
vezették, és egy aranysörényű oroszlán rohant legelöl. A sasok
közül kettőt villám sújtott agyon, de a szellemhad egyre
vágtatott, tovább és tovább. Aztán a harmadik sast is beragyogta
a villámfény, és zuhanni kezdett. Csak az oroszlán vágtatott még
a vitézek elején, és előtte szétváltak a sötét fellegek. És egyszerre
az oroszlán eltűnt, semmivé lett, de a villámok helyén
szikrázóan felragyogott Napapa. És a had vágtatott tovább a
fényben, az ő hívására. Ezt láttam, vezérem.
Üllő nem szól. Mindketten tudják, mindez mit jelent. Réka
eddig csendben ült a fekhely mellett, de most megszólal:
– Nekem nincsenek látomásaim. Én csupán álmokat látok.
Tengri küldi rám ezeket. Két nagyurat láttam álmomban.
Csótáros, hófehér paripák nyergében, aranyszín kaftánban,
aranyos szablyával, arannyal hímzett csizmában. És egyikük azt
mondta, el kell mennie nagyon messze, mert őrá már nem vár itt
feladat. Nem értem az álmomat, vezér.
– Én értem – feleli Üllő. – Értené az apám is. Parancsolom,
hogy ha hazajutsz, rögtön indulj hozzá, és mondd el neki, de
más ne hallja.
– Egy vezére lesz eztán a magyarnak, ezt mondja ennek az
asszonynak az álma – mormogja Hattyú rekedten. – Tengri
megadta neki a kegyet, hogy belelásson a jövőbe. Tán tisztábban
és élesebben, mint én a révületemben. De asszonyi elméje föl
nem foghatja e látások értelmét. Vezér, kérlek, bocsásd el ezt a
nőt, mert neki is meg kell tennie valamit. Nem várhat vele. És
Tengri ideje, úgy hiszem, egyre közelít téged.
Üllő Hattyúra pillant. Fáradt a tekintete, és szaggatott a
légzése.
– Tudom, táltos. Nálam jobban csak Tengri tudhatja… Eredj,
asszony, tedd a dolgodat.
Réka meghajolva lép ki a sátor alól, s a sebesült vezér újfent a
táltost kérdi:
– Te tudod, hova megy, ugye?
– Igen, vezérem. Gyilkolni. Hogy megteszi-e? Tengri a
tudója, uram.

☒☒☒

Réka a bárkára rakodott málhából magához vesz egy ajzatlan

íjat és néhány nyílvesszőt.
– Adj egy ideget – fordul a bárkákat őriző vitézhez, aki
ímmel-ámmal kotorászni kezd a tarsolyban, és végül kihúzza a
nagy becsben tartott, akkurátusan összetekert, sodrott húrt. –
Visszakapod, ne félj. Vagy tán nem hiszed, hogy egy asszony
képes felajzani ilyen erős íjat?
– Majd elválik, mire vagy képes – mondja a vitéz vigyorogva,
aztán lehervad a képéről a lesajnáló mosoly. Az ideg feszesen
pendül, akárha Réka csatába indulna.
 A bárkák környékén és a parton nem mutatkozik senki más.
A vitézek és a hajósok teszik a dolgukat, táborveréshez
készülnek a fák alatt, néhol már a tüzet is meggyújtották.
– Örülnék, ha nem lesnéd, mit teszek. Ha egy darabig
bámulod azt a hegyet ott – mutat az asszony a távoli oromra –,
kapsz egy bizánci aranyat.
– Miben mesterkedsz, asszony? Csak olyasmi légyen ám, ami
miatt nem dugom a fejem hurokba.
– Az én uram a Táltosfia. Ismered bizonnyal. – A vitéz
élénken bólogat. – Nohát. Kiállok melletted, bármi történjék, és
elmondom, hogy nem sértettél parancsot. Üllő vezér tudja, hogy
itt vagyok.
Azzal Réka ellép, és az íjjal a kezében felszalad a pallón a
bárkára.
A szűk odúban ott gubbaszt Guido. Réka lehajol, és
kibogozza a fejére húzott zsák zsinórját. Amikor a lombard
megpillantja az asszonyt, először páni rémület keríti hatalmába,
húzódna a sarokba, aztán erőt véve magán azt mondja:
– Hála a Mennybélinek! Látod, mégis győz az isteni szeretet,
bármilyen hibát vétettünk is egymás ellen. Tudtam, hogy nem
szabad elveszítenem a reményt. Igazam van, Fiametta? Mondj
már valamit…
Ám Réka semmit sem szól, csak elvágja a férfi kezeit gúzsba
kötő bőrszíjakat.
– Eleresztesz? Ez igazi jó cselekedet. Nem feledem el
neked…
 – Ugorj! – parancsol rá az asszony, és a palánkhoz taszigálja
a gubbasztásban elgémberedett, elhanyagolt külsejű férfit. –
Mozogj már! Ugorj, azt mondtam!
A lombard szemei elkerekednek, és az arca rémületben
vonaglik.
– A… vízbe? Hiszen nem tudok úszni…
– Ugorj! Majd megkapaszkodsz egy fában!
Guido még mindig habozik, de az asszony kivonja kését, és a
torkának szegezi.
– Tudod, hogy megteszem.
– Nincs egy szemernyi kétségem sem – dadogja a lombard,
és egyik lábát nehézkesen átveti a deszkapalánkon. Réka ebben a
pillanatban lefeszíti kapaszkodó ujjait, és nagyot taszít rajta.
Jókorát csobban a Duna, és elnyeli Guidót, aki pár pillanat
múlva már a felszínen kapálózik, míg végre sikerül
megkapaszkodnia egy sodródó faderékban.
– Ha azt hiszik, szökni akarok, megölnek! – nyüszíti a férfi,
de Réka csak rándít a vállán.
– A te dolgod. Evickélj a közepe felé. Ha szerencséd van, a
sodrás átvisz a túlpartra.
Guido belekapaszkodik a lassan tovasikló uszadékfa
derekába, és a másik karjával evezni kezd. A parton ebben a
pillanatban megjelenik Ludovicus, és Réka látja őt a szeme
sarkából.
Az asszony vesszőt helyez az idegre, és megcélozza a férfit.
Guido kétségbeesetten tiltakozik:
 – Ezt ne! Kérlek, ne tedd! A gyermekeid apja vagyok! Még
hasznodra lehetek! Örök életedben bánni fogod! Isten nem
bocsátja meg a gyilkosságot!
– Ezt pont tőled kell meghallanom? Egy sokszoros
gyilkostól?
– Nem hagyhatsz ilyen nyomorultul elveszni!
– Te hagytál volna engem.
A vessző hegye egyenesen a lombard háta közepét célozza,
miközben a távolság egyre nő.
– Nem öllek meg a fiad szeme láttára – mondja Réka. – De
csakis ezért. Inkább rábízlak a keresztény Isten ítéletére. Ha a
rönk forogni kezd veled a vízben, megfulladsz. Csak segíteni
akarok Istennek.
A távolság vagy ötven lépés már Guido és a bárka orra
között, és a menekülés minden pillanattal valószerűbb lehet, de
pendül az ideg, és a nagy erővel röpített vessző levág. A
lombard felordít, mert az acélhegy átfúrja a keze fejét a csontok
között, és mozdíthatatlanul megállapodik a fában.
A parton ügyelő vitéz mégis leveszi a szemét egy pillanatra a
hegyoromról, majd látván, mi történik, kaján vigyorra húzza a
száját. Az úszó rönk egy víz alatti kőben megakad, átfordul a
tengelye körül, és Guido vele pörög magatehetetlen bábként.
Már a hangját se hallani, és az uszadék egyre sodródik, végül
eltűnik a folyó kanyarulatában.
– Szép volt – mondja a vitéz. – Láttam, hogy szökni akart a
beste. De hát, ugye, nem mindig ott találja az ember, ahova
céloz. Meg aztán egy asszonytól az ilyen el sem várható. De ha a
parancsnokom esetleg nem tudná, mi végből történt…
 – Üllő meg Hattyú táltos tudja – mondja Réka, és az őr
tenyerébe nyomja a bizánci aranyat. – Ezt jelentsd majd a
parancsnokodnak, ha kérdi.
Későre jár, és dacára Iulius havának, szokatlanul hamar
sötétedik. Távoli morajlás hömpölyög, és viharos északi szél
söpör végig a folyó fölött.
– A vihar lovasai – szól egy hang Réka mögött. Hattyú az. –
Vágtatnak odafönt, és a lelkek, akik ebben a csatában hagyták el
földi testüket, már csatlakoztak. Most együtt erősítik a magyart
odaföntről.
– Nem mulasztom el, hogy a tűzbe és az áldozati szilkébe
friss étket és innivalót tegyek – mondja az asszony. – Táltos!
Valóban láttad őket a sötét felhőben?
– Hogy láttam-e? Beszéltek is hozzám. Azt mondták, a
villámvágta sasok és az oroszlán a sereg éléről most már a
fényben rohannak tovább, de nekünk, akik itt maradunk a földi
világban, figyelmeznünk kell egy sólyomra. Az adja meg a jelet
eztán.
A fiú az anyjához lép, és félénken megérinti a kezét. Réka
megsimogatja a feje búbját, és lágyan röppennek a dallamos,
olasz szavak:
– Megyünk haza, fiam. Nagyon várnak rád otthon.
A Duna fölött szélrohamok vágtatnak, s aki valóban akarja,
ezen az éjjelen a lelkében hallhatja a viharlovasok dübörgő
vágtatását.
 EPILÓGUS

A NYÚL ESZTENDEJÉNEK NYOLCADIK HAVA

KÁLI HORKA NYÁRI SZÁLLÁSA A RÁBA VÖLGYÉBEN

Aztán a had szép lassan mind hazatért, ki-ki a maga

szállásvidékére. Az ellenséget üldöző vezérek közül egyedül a
legnagyobb, Üllő nem láthatta meg családját.
A lelke az égbe távozott még annak a bárkának a fedélzetén,
amellyel hazafelé tartott. A Duna mentén temették el, és sírja fölé
a morva, magyar és szláv, no meg az avar és bolgári onogur
harcosok Hetény ezredes továbbvonulását követően is napokig
hordták a földet, míg jókora halom nem emelkedett.
Réka azt mondta, hogy ő volt a harmadik villámsújtotta sas.
De az élet nem állhat meg.
Szabolcs és Botond vitézei a Balatin déli oldalára, az idős
Tétény harcosai a Duna mellékére tértek. A nagybeteg Árpád
pedig Tétény szállásától följebb, a Duna könyöke alatti régi
római tábornál és kalmárvárosnál terpeszkedő fejedelmi
szállásra vonult.
Ete vezér az Örökké Kék Égbe szállt ugyan Kurszánnal és a
többivel, de szállásai mostantól békében élhetnek a Duna északi
partja mentén, az egykori morva gyepűvidéken is túlnyúlva.
 A Dunától a Tiszáig és az Alsó-Duna vidékén ma már Árpád
fiainak és unokáinak uruszága húzódik. Az erdélyi magyar
hadak gyulájának birtokai felkúsznak a nagy hegyek oldalára, és
őrzik a hágókat bolgártól, rúmi görögtől, besenyőtől.
Hírlik, hogy az utóbbiaknak semmi kedvük már a
hadakozáshoz, hiába mesterkedik a bizánci császár, nem lehetne
hamarjában összeveszíteni velük a magyart. A keletről
meglódult úz szállások megcsapolták a „besék” vérét, és jó időbe
telik, míg összeszedik magukat. Van, aki azt mondja, ez sosem
történhet már meg, és a besenyő egyszerűen elfogy vagy elvész a
népek között dúló harcokban.
Mindenről tudomással bírunk, mert a kalmárok továbbra is
hozzák-viszik a híreket. Elég csak a folyók révhelyein elidőzni
egy keveset a böszörmény adószedők társaságában, akiket a
törzsi fejedelmek és bők állítottak oda – elvégre mégiscsak ők
értenek leginkább a pénzához meg az üzlethez –, hogy
megtudjuk, miként állnak a dolgok e hazán kívül, ki mire készül,
s mire számítson a magyar.
A Braszlav vára alatt aratott fényes győzelmünk híre
beszáguldozta Európát, a nyugati frankok földjétől Kijevig, a
varégok északi országától Szicíliáig. Megdöbbent e hírre még a
mór is, odalent délen. És ez idő szerint senki nem érez nagy
kedvet ahhoz, hogy velünk tengelyt akasszon.
Naponta tapasztalom, miként változik az élet a magyar
törzsszövetségben a nagy honvédő csatanyerés nyomán. A bők
gyarapszanak, a törzsi fejedelmek még jobban, és a gazdagság a
biztonsággal karöltve együtt újabb tettekre sarkall minden
nemzetséget.
 Káli horkával majd mindennap találkozom, és ha
kilovagolunk egymás oldalán, épp csak kedvtelésből,
kényelmesen, hát úgy elröppen az idő fecskeszárnyakon, hogy
észre sem vesszük. Ilyenkor mi másról válthatnánk szót, mint
népünk terveiről, és Káli kiváló diplomata. Még azt is látja,
amire mások soha nem jönnének rá, holott a szemüket szúrja ki.
– Mert abban biztos lehetsz, testvérem, hogy jó ideig nem
támad ránk sem a bajor, sem a német, sem a frank. Talán majd
sok-sok esztendő múlva, ha egyáltalán összeszedi magát. Ha a
nagyfejedelem engem kérdez, azt fogom javasolni, hogy tegyük
eztán ugyanazt, amit a nagy csata előtt: minden esztendőben
indítsunk sereget és portyát nyugatnak. Használjuk ki, hogy a
bajorok és szászok szomszédaival, a szláv dalamincekkel jóban
vagyunk, s hogy országukon keresztül vonulhatunk
Szászföldnek és Türingiának.
Így mondja Káli, és ezzel egyetért mindenki, Téténytől
Szabolcsig.
A bajor oly nagy csendben van, mint tán még soha. Ha
tesznek is valamit a maguk védelme érdekében, hát az a
várépítés lesz, és minden külhoni hír azt mondja, hogy az erősen
megtépázott egyházi urak sietnek ezzel leginkább.
De a megsemmisült keresztény had helyébe másik kell, s
ennek megszervezését Luitpold fia, a tizenhét esztendős Arnulf
herceg vállalta, így beszélik. Amikor ezt Réka meghallotta,
haragosan bezárkózott a jurtába, és elő sem jött másnap reggelig.
Azt mondta, sajnálja, hogy nem ölte meg a herceget abban az
ártéri erdőben. Mert ha eztán magyar vér folyik Nyugaton,
annak minden csöppje az ő lelkét égeti majd.
 Berengárral továbbra is szövetségben és békében állunk.
Bogát jóvoltából az aquileiai pátriárka, Fredericus segítette hozzá
a törzsszövetséget. A békét éves adóval váltja meg a király.
Hogy délen mi van? A bolgár és a bizánci görög éber
figyelemmel kíséri minden lépésünket, de elmondhatom, hogy
mégis nyugodt a gyepű arrafelé. Portyák csak módjával
indulnak még jó ideig, a bolgár Simeon cár pedig fél, nehogy a
nyakát törje, ha netán Bizánc mégis ellene fenekedne, s ez okból
a görög újfent minket hívna segédhadnak.
Jómagam is elégedett lehetek, mert van szép családom, és
sosem voltam még ennyire jómódú. Káli horka barátsága révén
belelátok a törzsszövetség belső ügyeibe, és egyike vagyok azon
keveseknek, akik pontosan érthetik a változások okát.
Kálival gyakorta kijárunk vadászni, de főleg azért, hogy a
nyeregben egy jót beszélgessünk. Néha elkísér minket Kücsüm
és Ludovicus, s ott lábatlankodik köröttünk apró lovacskáján
Kavicska fiam is. Egy alkalommal, amikor a Rába mentén
húzódó széles mezőn lépdeltünk át, egyszerre elcsöndesedett a
tájék.
Az olyan ember, aki a Tengri által megteremtett földi világ
lényeivel, állatokkal, fákkal, füvekkel és vizekkel, no meg a
széllel együtt él, felkapja a fejét a csendre, és a lovakhoz
hasonlatosan szimatolja a levegőt. Káli is rám pillantott, és lassan
kivonta a tokból felajzott, díszes, csontlemezekkel borított íját.
Mintha a lovak is érezték volna, hogy valami készülőben
van. Szobormereven állottak, porcikájuk se mozdult, egyedül
csak érzékeny fülüket forgatták. A rét és az erdőszél síri csendbe
dermedt.
 S akkor, mintha varázslat nyomán történne, az áttetsző,
világoskék légből egy tárgy süvített alá, aztán kiterjesztette
szárnyait, és a föld fölött újra fölkapott magasra, mintha a
szelekkel versengne.
Csodaszép, sötét tollruhájú, világos mellű sólyom volt.
Hegyes, pengevékony szárnyai szelték a levegőt, és a madár
fordult, bukfencezett, majd ismét az égbe tört.
Hallottuk a vijjogását: a vadászmadár adja így tudtául a
környéknek, hogy e pillanatokban történik valami.
Ám ez a sólyom nem vadászott.
Lecsapott és felemelkedett megint, tucatszor is.
Kálihoz másnap hajnalban fejedelmi futár érkezett, és a
horka néhány fős kíséretével sebtében eltűnt a szállásról.
Amikor Rékának beszéltem a sólyomról, ő csak csendben
meghallgatott, majd azt mondta, nagy dolgok vannak
készülőben. Akkor hallottam először Hattyú táltos látomásáról, s
arról, hogy figyelmezzünk egy különös sólyomra.
Aztán futótűz söpört végig Pannonföldön és a Tiszán túli
meg az erdélyi szállásokon, s mire felfoghattuk volna, mi történt,
megérkezett Káli. Porosan, izzadtan, mert a nagyfejedelem
szállásáról egyhuzamban lovagolt jobbágykíséretével.
– Gyere be hozzám – intett, és követnem kellett a jurtájába.
Nem ült le, és engem sem kínált hellyel, ahogy eddig. A keze
fejével megtörölte poros arcát, és csupán ennyit mondott:
– Bevégeztetett Tengri akarata. A nagyfejedelem nevét mától
nem ejtjük ki. Ötödnappal előtte, talán éppen akkor, amikor
megjelent nekünk az a furcsa sólyom a Rábánál, Tengri maga
mellé vette őt. Tegnap adtuk át a testét Földanyának, és ma már
az égi viharsereget vezérli. Ne kérdezd, hol és milyen módon
hántoltuk. Esküvésünk van rá, hogy nem beszélünk róla.
Meg sem próbáltam Kálit faggatni, mert ha egyszer valamit
kimondott, annak úgy kellett lennie.
Később annál többet beszélt arról, hogy mostantól komoly és
kemény változások jönnek a törzsszövetségben. Gyanítottam,
hogy valaki szert rögtönzött a temetés előtt, és döntöttek az utód
személyéről.
Hogy miért éppen Szabolcs vezér lett Árpád utódja, a
nagyfejedelmi cím őrzője, és miért nem más? Káli közvetlenül
tapasztalta meg a perpatvart, mert nem egyszerű dolog egy
hatalomváltás, sem az utódlás kérdésében történő döntés.
Zolta a néhai nagyfejedelem legkisebb fia, őt illeti a rang, de
még csak tizenkettő, így felelős vezére nem lehet a magyarnak.
Ám az idős, megfontolt, nyugodt és okos Szabolcs minden
szempontból megfelel. Azok a törzsfők pedig, akik attól féltek,
hogy hatalmuk csorbulhat eztán, Szabolcs úr felől biztosak
lehetnek.
A sólyom kisebb a sasnál, így mondta Réka.
És most Tengri örök fényességébe távozott az oroszlán is.
Értettük, hogy azt a madárhírnököt akkor a változás szele
sodorta a Rába mellékére.

☒☒☒

A viharos őszt dermesztő tél váltotta, de a kikeletre mégsem

kellett sokat várnunk. Káli horka Balatin menti téli szállását oly
hirtelen vonta aranyba Napapánk, s a Földanya teste olyan
sebesen fogadta magába az éltető sugarakat, hogy a hó és jég
egyik napról a másikra eltűnt, és a fű alól kidugták fejüket az
apró, fehér virágok.
A Sárkány éve köszöntött ránk, vagy amint a keresztény
papok jegyezték: a Krisztus utáni 908. esztendő.
A nádas megtelt élettel, az erdők és a mezők zsongtak, mi
pedig a szállásváltás előtt az utolsó nagy télvégi vadászatra
készültünk. Este jókora tüzek gyulladtak, és a szlávok
számunkra fura hangzású, dallamos énekét átsodorta a meleget
hozó szél a Balatin nádvilágba vesző déli partjairól.
Vágtattunk a fényben, felajzott íjjal, lándzsával űzve a vadat,
mit sem törődve a pocsolyákból felcsapódó sárral. Réka
mellettem lovagolt, az arca kipirult, s kacagott a túlcsorduló
boldogságtól.
Én egyszerűen csak büszke voltam a családomra. Kücsümre,
akitől Ludovicust erőnek erejével se választhattam volna el, a kis
Kavicskára, no meg a két és fél esztendős Tüskére, aki előttem
ült Szaracén hátán..
Meleg öntötte el az én lassan kérgesedő szívemet, ha a
leánykámra pillantottam, aki tán túlságosan is Rékára
hasonlított.
Huszonnyolc nyarat láttam már, de sosem törődtem vele,
mennyit ad még Tengri, Thor vagy Odin. Csak az volt fontos,
hogy értelemmel és tettekkel töltsék ki evilági utamat.
Az egyik napsütötte hegy oldaláról, ahova az őzeket és a
gímszarvasok csapatát felkergettük, beláttam a Balatin csillogó
víztükrét. Pákászok és halászemberek siklottak a nád
útvesztőiben fatörzsből vájt-égetett bodonyban állva, hosszú
rúddal taszítva magukat előre. Felhúzták, igazgatták a varsákat,
vejszét állítottak a halnak.
Családom tovább űzte a vadat, én pedig csak bámultam
utánuk, miközben a szívem csordultig volt az irántuk érzett
büszkeséggel és szeretettel. Kisfiam az ölemben ülve Szaracén
fekete üstökébe kapaszkodott, és vidáman nevetett.
Arra gondoltam, nyáron kiválasztok számára a ménesben
egy apró, kezes lovacskát. Hadd tapasztalja meg, milyen egy
neki engedelmeskedő élőlénnyel együtt mozdulni, érezve a
másik szívének dobbanását, izmainak rezdülését, kitudva a
gondolatait. Vágtasson az én legkisebb fiam a széllel, váljon
eggyé négylábú kis barátjával, és felnőve neveljen majd harci
paripákat.
Mert mi adhatna egy magyar vitéz életének szebb és
teljesebb tartalmat, mint együtt vágtatni a többivel, és egynek
lenni ezrekkel, akik ennek a népnek vérrel és acéllal sorra
kovácsolják a győzelmeket?