A független Ukrajna

Államalkotó folyamatok
A törvényhozó hatalom kialakulása
A függetlenség kikiáltása után Ukrajna egyetlen jogalkotó szervének Ukrajna
Legfelsőbb Tanácsát (parlament) ismerték el. Viszont sokat lassított az államalkotó
folyamatokon, hogy a képviselőinek többsége a feloszlatott UKP tagjaiból került ki.
Leonyid Kravcsuk elnökké választása után, a Legfelsőbb Tanács vezetését Ivan Pljuscs
(1991-1994) vette át.
Ukrajna elnöke és a végrehajtó hatalom
Ukrajna elnöke az államfő, vagyis a legmagasabb rangú tisztviselője és a végrehajtó
hatalom feje. Feladatai között szerepelt: a polgárok jogainak és szabadságainak garantálása,
az ukrán alkotmány és törvények végrehajtása az állami végrehajtó testületek útján, valamint
Ukrajna nemzetközi szintű képviselete.
a végrehajtó hatalmat Ukrajna Miniszteri Kabinetje (kormány) képviselte, melynek
vezetője a miniszterelnök (kormányfő). A független Ukrajna első miniszterelnöke Vitold
Fokin (1991-1992) volt. Miniszterelnökséget a gazdaság általános hanyatlása, a bányászok
sztrájkja kísérte, ami lemondásához vezetett.
Miniszterelnöki székben Leonyid Kucsma (1992-1993) népképviselő, a dnyipropetrovszki
Déli Gépgyár korábbi igazgatója, követte, de a Legfelsőbb Tanácstól kapott felhatalmazások
ellenére sem tudott sikereket elérni. Ebben nagy szerepe volt Kravcsuk elnök folyamatos
beavatkozásainak is, ami miatt nézeteltérés támadt közöttük és Kucsma lemondott a
miniszterelnökségről.
Az Ukrán Fegyveres Erők megalakulása
1991. december 6-án törvény született Ukrajna Fegyveres Erőinek a megalakulásáról. A
miniszter Kosztyantin Morozov, a légierő tábornoka lett, aki a hadsereg leépítésébe kezdett.
Három év leforgása alatt 100 ezer tisztet és zászlóst szereltek le. A Fekete-tengeri flotta
parancsnokságát azonban nem tudták rávenni arra, hogy az új államot szolgálja. 1993
októberében a parlament elfogadta Ukrajna új katonai doktrínáját, melynek értelmében
kijelentették, hogy Ukrajna egyik szomszédját sem tartja ellenséges államnak. Annak
érdekében, hogy az Orosz Föderáció megőrizze a volt Szovjetunió hadserege feletti
ellenőrzést, létrehozták a FÁK államok egyesített parancsnokságát. Ukrajna azonban nem lett
a tagja.
Igazságügyi rendszer és bűnüldöző szervek
1992. júliusában a parlament megvitatták az igazságügyi reform irányait, és meghatározták
az Igazságügyi Minisztérium, az Ügyészség és az Ügyvédi Kamara hatásköreit. Az elnök
jogkörei közül az igazságszolgáltatás átkerült a frissen létrehozott Legfelsőbb Bíróság
hatáskörébe. Az igazságügyi reform, a Legfelsőbb Tanács hozzáállása miatt, azonban nagyon
vontatott volt és egészen 1996-ig tartott. Az Alkotmánybíróság is csak ekkor alakult meg,
holott a működéséről szóló törvényt már 1992-ben elfogadták
1991. szeptemberében, a KGB ukrajnai részlegének alapjain, létrehozták Ukrajna
Nemzetbiztonsági Szolgálata (később Ukrajna Biztonsági Szolgálata, SzBU) rendvédelmi
szervet. Ukrajna elnökének alárendeltje de a Legfelsőbb Tanács ellenőrzi. Fő működési
területei a hírszerzés (2004-ig), kémelhárítás, alkotmányvédelem, terrorellenes tevékenység, a
szervezett bűnözés és a korrupció elleni harc és egyéb illegális tevékenységet felderítése és
felszámolása. A szervezetnek pártonkívülinek kell lennie, csakis a hatályos törvényeket szem
előtt tartva szabad működnie.
Az 1990-es évek elején számos olyan törvényt fogadtak el, amely kezdeményezte a
bűnüldöző szervek létrehozását, mint pl. az ügyészség, a rendőrség, a közjegyzőség, az
ügyvédi kamara, a vámhatóság, az adóhatóság, stb.
 Közigazgatás
1992. márciusában elfogadják az „Ukrajna elnökének képviselőiről” szóló törvényt. Ennek
értelmében a területek, járások és a központi vezetésnek alárendelt városok (Kijev,
Szevasztopol) helyi tanácsok végrehajtó bizottságainak bázisán megalakulnak a helyi
közigazgatás (helyi adminisztráció), melynek vezetőit az elnök képvizelői, akiket a elnök
személyesen nevez ki. Ez megerősítette a végrehajtó hatalamat és lehetővé tette, hogy a
központi hatalom jobban ellenőrizze a helyi ügyeket, de konfliktust teremtett az elnök és a
hatalmuktól megfosztott tanácsok között. 1994-ben végül a helyi tanácsok és a Legfelsőbb
Tanács nyomására az elnök képviselőinek intézményét megszüntették. A helyi végrehajtó
hatalom fejei innentől kezdve a tanácsok végrehajtó bizottságainak választott elnökei lettek.
Továbbra is problémákat okozott azonban a helyi közigazgatások szűkös költségvetése, mely
leszűkítette azok mozgásterét.
Ukrajna állampolgársága, államhatárai
1991. október 8-án született meg az Ukrán állampolgárságról szóló törvény, amely az
állampolgárságot minden ember elidegeníthetetlen jogává nyilvánította. Ukrán
állampolgárságot kaphatott minden Ukrajna területén élő személy, aki nem volt más ország
állampolgára és nem utasította el az ukrán állampolgárság felvételét. 1991. november 4-én
lépett életbe az Ukrán államhatárokról szóló törvény, amely meghirdette az ukrán határok
sérthetetlenségét, meghatározta a határok védelmének rendjét. 1991 decemberében
megalakult Ukrajna állami vámhivatala és megszületett a törvény a határőrségről is
Ukrajna állami szimbólumai
Az önálló állami élet fontos részei az állami szimbólumok. 1992. január 15-én Ukrajna
Legfelsőbb Tanácsa törvényerejű rendeletet hozott Ukrajna állami himnuszáról. Mihajlo
Verbickij zeneszerő alkotását hagyták jóvá Pavlo Csubinszkij verse alapján. Első sora pedig
így hangzik: Él még Ukrajnának dicsősége, szabadsága. Január 28-án a Legfelsőbb Tanács
határozott Ukrajna állami lobogójáról, február 19-én pedig a szigonyt ábrázoló kis
címerről. 1992. augusztus 24-én Leonyid Kravcsuk ukrán elnök ávette az UNK Állami
Központjának száműzetésben lévő elnökétől az államhatalom szimbólumait, Ivan Mazepa
hetman klenódiumait és az állami központ működésének befejezéséről szóló nyilatkozatot.

A többpártrendszer fejlődése
A függetlenség kikiáltása idején már több párt is létezett Ukrajnában.
A jobboldali politikai erőket a nemzeti és nacionalista pártok képviselték. Ezek között a
pártok között szerepel az Ukrajna Népi Mozgalma (Ruh), az Ukrajna Demokratikus Pártja
(UDemP), az Ukrán Köztársasági Párt (UKP), az Ukrán Nacionalisták Kongresszusa (UNK),
az Ukrajna Kereszténydemokrata Pártja (UKDP) és az Ukrán Nemzetgyűlés (UNGy). Ukrajna
függetlensége lehetővé tette az eddig emigrációban tevékenykedő Ukrán Nacionalisták
Szervezetének is a hazatérést. A jobboldali pártok közül a Ruh volt a legbefolyásosabb. A
jobboldali erők 1994-ben 47 helyet nyertek a parlamentben.
Ukrajna Népi Mozgalma (Ruh) kezdetben társadalmi-politikai szervezetként működött.
Az 1992 márciusában megtartott III. kongresszusukon kijelentették, hogy támogatják az
Ukrajnában zajló államalkotói tevékenységet, de ellenzékbe vonulnak a fennálló hatalommal
szemben. A kongresszuson megválasztották a Ruh három társelnökét, Ivan Dracsot,
Vjacseszlav Csornovilt és Mihajlo Horinyt.
Nem sokkal a kongresszus után szakadás állt be a Ruh soraiban. A tagság többsége ugyanis
nem helyeselte a szervezet ellenzékiségét. 1992-ben a volt ruhosok, Juhnovszkij, Zsulinszkij
és Pinzenik, kormánytagok lettek. A Vjacseszlav Csornovil körül csoportosuló erők pedig
továbbra is ellenzékben maradtak. 1992 decemberében tartották meg az Ukrajna Népi
Mozgalmának (Ruh) IV. kongresszusát, ahol párttá alakultak át. A párt elnöke Vjacseszlav
Csornovil lett.
 A gyorsan romló szociális-gazdasági helyzet megágyazott a baloldali politikai erők
újjászületésének. A betiltott UKP tagjaiból, Olekszand Moroz vezetésével, megalakult
Ukrajna Szocialista Pártja (USzP). Megalakult Ukrajna Parasztpártja (UPP, SzelPU), mely az
ukrán parasztság újjáélesztését tűzte ki célul. 1993-ban hosszú vita után végre újra
engedélyezték Ukrajna Kommunista Pártjának működését, Petro Szimonenko vezetésével,
mely az 1991-ben betiltott párt utódjának tartja magát. 1996-ban Natalia Vitrenko vezetésével
az USzP-ből kivált az Ukrajna Progresszív Szocialista Pártja (UPSzP). Az 1994-es parlamenti
választások megmutatták, hogy a baloldali erők nem vesztették el befolyásukat, ugyanis 123
helyet szereztek a parlamentben.
A baloldali pártok elvei sok tekintetben megegyeztek: fenntartásaik voltak a
magántulajdonnal szemben, elítélték a társadalom rétegződését, támogatták ugyanakkor a
munkanélküliség felszámolását, a tanácsok hatalmának növelését és a kapcsolatok
szorosabbra fűzését a volt szovjet tagállamokkal.
1991 és 1993 között csaknem 28 centrista párt működött, közöttük a vezető szerep
Ukrajna Liberális Pártjáé (ULP) volt, de jelentős volt az Ukrán Munkáspárt (UMP) is, mely
kitűnő kapcsolatokkal rendelkezett az ukrán ipar vezetőségén belül. Centrista irányvonalat
követte még Ukrajna Szociáldemokrata Pártja (USzDP) és az Ukrajna (egyesített)
Szociáldemokrata Pártja (USzDP(e)). 1994-ben 27 képviselői helyet szereztek a Legfelső
Tanácsban.
Ezek a pártok a szabadságjogok bővítésére, a társadalmi igazságosságra, szolidaritásra, a
tudományos-technikai forradalom vívmányainak alkalmazására, Ukrajna európai integrációs
folyamatokban való részvételére összpontosítottak, támogatták Ukrajna teljes függetlenségét.
Ezek szorosabban kapcsolódtak a központi hatalomhoz (elnök, kormány) mint más pártok,
támogatták az elnöki hatalmat. A centrista pártok 1992-ben megalapították az „Új Ukrajna”
Állampolgári-politikai Szövetséget.

Az 1994-es választások
A romló gazdaság helyzet miatt 1994 márciusában és áprilisában választásokat tartottak
a Legfelsőbb Tanácsba szavazattöbbségi rendszer alapján, vagyis a választókerületekben a
legtöbb szavazatot kapott képviselőjelöltek juthattak be a parlamentbe. Ez azt jelentette, hogy
minden képviselő egyénileg mérette meg magát, nem pártlistán. A parlamenti helyek felét
párton kívüli, független képviselők foglalták el, de sok helyet szerzett a Kommunista Párt is.
A Legfelsőbb Tanács elnöke Olekszandr Moroz (1994-1998), a miniszterelnök Vitalij
Maszol (1994-1995) lett
Az elnök és a Legfelsőbb Tanács közötti viszony kezdetektől fogva nagyon feszült volt.
Kravcsuk növelni akarta az elnöki jogköröket, a parlament pedig nem. Ennek az lett a
következménye, hogy 1994 júniusában-júliusában elnökválasztásokat tartottak, ahol
Kravcsukot legyőzve az új elnök Leonyid Kucsma lett.
A parlamenti és elnökválasztásoknak köszönhetően lényegében lecserélődött a korábbi
politikai vezetés.

Leonyid Kucsma elnöksége (1994-2005)

A függetlenség elnyerése után még sokáig az 1978-as alkotmány volt érvényben. Aktív
alkotmányozási folyamat 1994 után kezdődött el, amikor létrehozták az Alkotmányozó
Bizottságot Leonyid Kucsma, akkori elnök és a Legfelsőbb Tanács elnöke, Olekszander
Moroz vezetésével. A parlament és az elnök szembenállása megakadályozta az alkotmány
elfogadását. 1995. június 8-án Kucsma államelnök és Moroz a Legfelsőbb Tanács elnöke
alkotmányos szerződést írtak alá az államhatalmi szervek és a helyi önkormányzatok
működésének alapjairól az Ukrajna Alkotmányának elfogadásáig terjedő időszakra. Végül is
1996. június 28-án Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa elfogadta Ukrajna Alkotmányát
(Alaptörvényét). Az alkotmány elfogadásának éjszakáján Mihajlo Szirota képviselő volt az
Egyeztető Bizottság vezetője, aki pontról pontra ismertette az alaptörvény minden egyes
cikkelyét. Ukrajna Alkotmányára 314 képviselő voksolt.
1998-ban parlamenti választásokat tartottak, ahol arányos-szavazattöbbségi választási
rendszer alapján történt a választás, vagyis a képviselők fele pártlistáról (225), a másik fele
pedig egyéni választókerületekből (225) került be a parlamentbe. Ennek következtében
erősödött a pártok szerepe, több mandátummal (parlamenti helyei) rendelkeztek és átláthatóbb
lett a parlament felépítése. A parlamenti helyek negyedét az UKP szerezte meg, másik
negyedét pártonkívüliek szerezték. Jelentős volt még a Ruh is (10%). Ettől kezdve vált
törvényszerűvé, hogy Ukrajna keleti, déli részin és a Krímen a baloldali erőket, míg az ország
középső területein és nyugaton a jobboldali pártokat támogatják. A Legfelsőbb Tanács elnöke,
a Parasztpárt tagja Olekszandr Tkacsenko (1998-2000) lesz
1999-es elnökválasztásokon szoros harcban de végül újra Leonyid Kucsma újra nyert
(újraválasztották), legyőzve Petro Szimonenkót, a KPU vezetőjét.
Ekkor tűnnek fel a politikai életben olyan nevek mint Viktor Juscsenko aki az Ukrán
Nemzeti Bank (NBU) elnökeként sikereket ért el az ország pénzügyi helyzetének
stabilizálásában. Kucsma, választási győzelme után őt kérte fel miniszterelnöknek. A
Juscsenko kormány (1999-2001) idején a gazdasági helyzet javult. Az ő kormányában tűnt
fel energetikai miniszterként Julija Timosenko is, aki hamarosan összetűzésbe keveredett a
befolyásos szénbányászati és földgázkitermelő vállalatok igazgatóival, aminek az lett a
következménye, hogy a kormánynak le kellett mondania. 2000 és 2002 között újra Ivan
Pljuscs töltötte be a Legfelsőbb Tanács elnökének pozícióját.
2000. áprilisában „népi kezdeményezésre” összukrán népszavazásra került sor, amely
során a szavazók 80%-a a parlament jogainak szűkítése mellett állt ki (kétkamarás parlament,
tagok 40-ről 300-ra csökkentése, a képviselők mentelmi jogának megvonása, a parlament
feloszlatása ha egy hónapon belül nincs parlamenti többség vagy három hónapon belül nem
fogadja el a költségvetést). Anépszavazásnak nem lett következménye, de megerősítette
Kucsma elnök pozícióját.
A 2000-es évek elején több botrány rázta meg az ukrán belpolitikai életet. 2000-ben
rejtélyes körülmények között eltűnt Georgij Gongadze ellenzéki újságíró. 2000. november
28-án Olekszander Moroz parlamenti felszólalásában arról beszélt, hogy Georgij Gongadzét
valószínűleg meggyilkolták, és gyilkosait a legfelsőbb államvezetés képviselői között kell
keresni. Ezt arra alapozta, hogy Mikola Melnicsenko őrnagy, Kucsma egyik biztonsági
embere lehallgatta az elnök és több vezető beszélgetését, ahol az elnök az újságíró eltüntetését
követelte. Erről Melnicsenko hangfelvételt is készített. Kirobbant a kazetta botrány, amely
2001 telén-tavaszán politikai válsághoz és tömeges megmozdulásokhoz vezetett az
országban (Ukrajna Kucsma nélkül!). A legbefolyásosabb párt ebben az időben az Ukrán
(egyesített) Szociáldemokrata Párt volt Viktor Medvegycsuk vezetésével. Ellenzék a hatlom
megragadására akarja felhasználni, Juscsenko támogatását kérik, de ő elítéli tevékenységüket.
A Juscsenko-korány lemondása után Anatolij Kinah lett a miniszterelnök (2001-2002).
2002-es parlamenti választásokat szintén az arányos-szavazattöbbségi választási rendszer
alapján tartották. A választásokat a Juscsenko vezette „Mi Ukrajnánk” nyerte (helyek közel
25%-a), második az UKP lett, harmadik helyen pedig Volodimir Litvin „Egységes
Ukrajnáért” párttömörülése végzett, de utolsó helyen bejutott Julija Timosenko Blokja is. A
legfelsőbb Tanács elnöke, komoly versenyben Volodimir Litvin lett (2002-2006).
Az ellenzéki erők túlsúlya ellenére a „Mi Ukrajnánk” körül létrejött egy erős többség, a
parlament kulcsbizottságait ők tartották kezükbe. A miniszterelnök, Ukrajna első koalíciós
kormánya élén, Viktro Janukovics lett (2002-2004). Ebben az időszakban komoly politikai
csatározások folytak, melynek kiváltó oka az volt, hogy Kucsma elnök megpróbálta erősíteni
az elnöki hatalmat, de nem tudta keresztül vinni akaratát.
 A soron következő elnökválasztásokat 2004. október 31-én tartották meg. A harc Viktor
Janukovics akkori miniszterelnök és Viktor Juscsenko ellenzéki vezér között bontakozott ki.
Az első fordulót Juscsenko nyerte 0,55%-al, így sor került a második fordulóra. Juscsenkóra a
nyugati és központi térség szavazott, Janukovicsra pedig a keleti és a déli. A második forduló
eredeményeit november 21-én hirdették ki. Ebben a fordulóban Janukovics győzött. Pontosan
annyi szavazattal előzte meg Juscsenkót (812 ezer szavazat), ahány szavazóval többen
szavaztak Donyeck és Luhanszk megyékben (843 ezer szavazóval több). Világos volt
mindenki számára, hogy választási csalás történt. Harmincezren mentek ki a Függetlenség
terére, másnap már 100 ezren voltak. A tüntetők azt követelték, hogy érvénytelenítsék az
elnökválasztás eredményeit. Juscsenko ekkor a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, hogy
érvénytelenítse a szavazás eredményeit Donyeck és Luhanszk megyékben. November 25-én
Ukrajna Legfelsőbb Bírósága megtiltotta a választások eredményeinek hivatalos közlését.
December 3-án pedig érvénytelenítette a második forduló eredményeit és ismételt szavazást
írt ki, amelyet december 26-án tartottak meg. Viktor Juscsenko a szavazatok 51,99%-val
nyert. Janukovics 44,2%-ot kapott. A 2004. november 21. – december 3. között zajló
események narancsos forradalomként kerültek be a történelembe.

Gazdasági élet
Ukrajna függetlenségének elnyerésekor megörökölte a szovjetrendszer gazdasági válságát,
de a függetlenség első éveiben maga is elkövetett egy sor hibát. Az ukrán gazdasági vezetés
tapasztalatlan volt még ekkor, ezért félt radikális döntéseket hozni. A Szovjetunió idején
pedig csak végrehajtotta a központ döntéseit. A meghozott döntések végrehajtását hátráltatta
az a körülmény, hogy a szovjetrendszer idején működő közigazgatási gépezet megszűnt, az új
nemzeti ukrán hatalom létrehozását pedig hátráltatták a folytonos politikai csatározások. A
népgazdaság parancsuralmi irányítása már nem működött, a piaci viszonyok azonban még
nem alakultak ki, ezért a gazdasági életben kaotikus állapotok uralkodtak. Mivel az ukrán
gazdaság ezer szállal kötődött az oroszhoz, ezért a fejlődését alakító irányvonalakat
Moszkvában fogalmazták meg.
Bénítólag hatott az ukrán gazdaság fejlődésére az a körülmény, hogy 1992 elején
Oroszország liberalizálta az energiahordozók árát. Ennek következtében a kőolaj ára 300-
szorosára, a földgázé pedig 100-szorosára ugrott. Az orosz kormány beszüntette Ukrajna
rubellel való ellátását. 1992 elején a kijevi kormány bevezette a kupon-karbovaneceket,
amelyek az ukrán pénz szerepét voltak hivatottak játszani. Ezzel Ukrajna kikerült a rubel
övezetből. Azonban rövid időn belül a kuponok is vesztettek értékükből, ami hiperinflációhoz
vezetett. 1994 novemberében megjelent az 500 ezer címletű kupon-karbovanec. Ehhez
hasonló hiperinfláció egyik országra sem volt jellemző ebben az időben. Az állam ekkor
monetáris lépésekhez folyamodott. A monetáris politika egy gazdaságpolitikai tevékenység,
melynek során az állam a gazdaságban lévő pénzmennyiség mértékét befolyásolja. A
fizetések, nyugdíjak mesterséges visszatartásával megpróbálták csökkenteni a forgalomban
lévő pénz mennyiségét. Ezen intézkedések ugyan padlóra küldték a lakosságot, de
megszüntették a hiperinflációt is.
A 90-es évek elejére az ukrán társadalom egyre inkább elszegényedett. Nőtt a szakadék a
nagyon gazdagok és nagyon szegények között. A középosztály eltűnt. 1990–1993 között a
minimálbér 57-szeresére növekedett, az árak viszont 167-szeresükre. Az állam gyakorlatilag
magára hagyta a szociális szférát. Óriási méreteket öltött a munkanélküliség, a hatalom
korrumpáltsága, a bűnözés. A kilátástalanság következtében milliók indultak külföldre
munkavállalás céljából.
A társadalom két részre szakadt. Egyik része meggazdagodott, megszedte magát az
árnyékgazdaságban. 1993-ban az ukrán népesség 5%-a tartotta kezében az egész népgazdaság
35%-t. 2000-ben ez az arány már 3% volt a 65%-hoz. Ők átlagosan havi 20 ezer dollárból
„tengették” életüket. A társadalom másik része a legális szektorban dolgozott, és alapjában
véve nyomorgott. Míg 1992-ben a létminimum alatt a lakosság 11%-a élt, addig 1998-ban
már a 74%-a. Az átlagfizetés ekkor 65 dollár volt.
1991-ben az elhalálozások száma először múlta felül a születések számát. Kezdetét vette a
lakosság számának fokozatos csökkenése. Míg 1993-ban még 52 millió 244 ezren voltunk,
addig 2012-ben már csak 45 millióan.
Leonyid Kucsma Ukrajna elnöke 1994-ben meghirdette a társadalmi-gazdasági fejlődés új
stratégiáját.
Ez az új terv magában foglalta a piacgazdaságra való gyorsított áttérést, az állami
költségvetés kiadásainak lefaragását, a szabad kül- és belkereskedelem meghonosítását, a
szigorú monetáris politikát, a magánosítás felgyorsítását és a földreform bevezetését.
Az új stratégia kezdetben sikeresnek bizonyult. 1995-ben a magánkézen lévő vállalatok
állították elő az ipari össztermék 45%-át, 1998-ban pedig a 66%-át. 1995 és 1999 között az
állami szektor részaránya a népgazdaságban 96%-ról 62%-ra csökkent. Felgyorsultak a
privatizációs folyamatok vidéken. 1994 és 2002 között 7 millió személy jutott földtulajdon-
vagyonjegyhez (úgynevezett páj). 1996-ban megszüntették a szovhozok 30%-át, melyek
többsége termelőszövetkezetté alakult át. Létrejött 34,1 ezer farmergazdaság, minden
negyedik tönkrement később. Az elnök által kezdeményezett intézkedések következtében
stabilizálódott a pénzügyi rendszer. Az áremelkedés 400%-ról 1996-ra 40%-ra csökkent. 1996
szeptemberében bevezetésre került az ukrán nemzeti valuta, a hrivnya. A pénzreform egyik
hibája az volt, hogy mesterségesen fenntartotta a hrivnya értékét a dollárhoz képest: 1996-ban
1 dollár 1,89 hrivnyát ért, 2005-ben pedig 5,05-öt. Ez a helyzet gátolta az export fejlődését és
állandósította a cserekereskedelmet. Ukrajna 2005-ben megkapta a piacgazdasággal
rendelkező állam státuszát, 2008-ban pedig felvették a Világkereskedelmi Szervezetbe
(WTO).

Külpolitikai élet
A függetlenség kivívása után Ukrajna a nemzetközi kapcsolatok alanyává vált.
Külpolitikájának főbb elveit Ukrajna Állami Önállóságának Nyilatkozatában fogalmazták
meg. Ezek a következők: Ukrajna semleges állam, nem vesz részt semmilyen katonai tömb
munkájában, követi a három atommentes elvet, vagyis nem tárolja, nem gyártja, és nem
használja az atomfegyvereket.
1994 őszén Ukrajna megígérte, hogy csatlakozik az atomsorompó egyezményhez,
amennyiben Oroszország, USA és Nagy-Britannia szavatolják biztonságát. 1994. december 5-
én Ukrajna, Oroszország, Nagy-Britannia és az USA képviselői aláírták a budapesti
memorandumot, amelyben a szerződő felek szavatolták Ukrajna függetlenségét, területe és
határai sérthetetlenségét.
1997. május 30–31-én Oroszország és Ukrajna 10 évre szóló barátsági, együttműködési és
partnerségi szerződést írt alá. A szerződés 10 évre szólt, amit újabb 10 évre meg lehetett
hosszabítani. Oroszország elismerte Ukrajnát jelenlegi határai között. Megegyeztek továbbá
az orosz Fekete-tengeri Flotta szevasztopoli állomásoztatásáról 2017. május 28-ig. 2003-ban
Oroszország és Ukrajna között vita alakult ki Tuzla szigete és az Azovi-tenger birtoklása
miatt. Végül megegyeztek abban, hogy az Azovi-tenger mindkét ország belső tengere. Tuzla
kérdését azonban nem rendezték.
2010. április 21-én Dmitrij Medvegyev és Viktor Janukovics Harkivban megállapodást
írtak alá az orosz Fekete-tengeri Flotta szevasztopoli állomásoztatásának meghosszabításáról
25 évre.
A román–ukrán kapcsolatokat kezdetben beárnyékolta az, hogy Románia magának
követelte azokat az ukrán területeket, amelyeket a Szovjetunió kapott a Molotov-Ribbentrop
paktum alapján, vagyis Észak-Bukovinát, illetve a Duna-menti vidéket. Végül Konstancában
1997. június 2-án aláírták a két ország közötti barátsági és együttműködési szerződést,
melyben elismerték egymás határait. 2004-ben Románia beperelte Ukrajnát a Hágai
Nemzetközi Bíróságon a Zmijinij-sziget miatt. A bírósági tárgyalások 2009-ig tartottak, ahol a
bírók Románia javára döntöttek.
1992 júliusában Leonyid Kravcsuk ukrán elnök Helsinkiben aláírta a Helsinki
Zárónyilatkozatot. Még ugyanabban a hónapban Ukrajna csatlakozott az Európai Biztonsági
és Együttműködési Konferencia országaihoz, amely 1995-ben az Európai Biztonsági és
Együttműködési Szervezet nevet kapta. 1995 novemberében Ukrajna tagja lett az Európa
Tanácsnak.
1994-ben Ukrajna együttműködési szerződést kötött az Európai Unióval. 2013. november
28-án Viktor Janukovics Putyin orosz elnök nyomására nem írta alá a társult tagságról szóló
szerződést az EU-val, ami tömegmegmozdulásokhoz és Janukovics bukásához vezetett. 2014.
március 21-én Arszenyij Jacenyuk miniszterelnök végül megállapodott a társult tagságról
szóló szerződés politikai részéről és Petro Porosenko nem sokkal azután aláírta a társulási
megállapodást. 1994 februárjában Ukrajna csatlakozott a NATO békepartnerségi
programjához. 1997. július 7-én hatályba lépett a NATO és Ukrajna különleges
partnerségének Alapokmánya.
Ukrajna együttműködik a külföldi országokkal a tudomány terén is. 1997-ben Leonyid
Kadenyuk első ukrán űrhajósként részt vett a Kolumbia amerikai űrrepülő egyik útján.
A „méltóság forradalma után” Vlagyimir Putyin az Orosz Föderáció elnöke 2014. február
20-án parancsot adott Krím elfoglalására, annexiójára. Zöld emberkék lepték el a félszigetet,
akik orosz ügynökök voltak. 2014. március 16-án népszavazást tartottak Krím
Oroszországhoz csatolásáról. Március 18-án a Kremlben szerződést írtak alá a Krím-félsziget
és Szevasztopol felvételéről az Orosz Föderáció keretei közé.
Tuzla-szigeti konfliktus. 2003-ban területi vita robbant ki Oroszország és Ukrajna, mikor a
szorosban fekvő, ukrán fennhatóságú Tuzla-szigethez orosz oldalról töltést kezdtek el építeni.
A kérdést végül Kucsma ukrán és Vlagyimir Putyin orosz elnök tárgyalásokkal rendezte, de
Oroszország továbbra is vitatja a határvonal pontos helyét, mert a szovjet időkben húzott
adminisztratív határ az ukrán oldalon hagyta a hajózásra alkalmas, mélyebb vizű részt.

Az ukrán diaszpóra
Mára körülbelül 11 millió ukrán él az ukrán állam területén kívül. Ezek közül a keleti
diaszpórában mintegy 8 millió ember él. Ide tartozik Oroszország (4,5 millió fő, ez a
legnagyobb), Kazahsztán (900 ezer fő) és Moldovában (650 ezer fő, Dnyeszter-mentén) él.
A keleti diaszpóra jellegzetes vonása a fokozatos asszimiláció, mivel nincsenek ukrán
iskolák és más oktatási intézmények.
Körülbelül 2,5 millió ukrán él a volt Szovjetunión kívül, vagyis a nyugati diaszpórában.
A nyugati diaszpóra leginkább szervezett és aktív közössége Kanadában (több mint 950
ezer fő, Edmonton, Winnipeg, Toronto városokban), az Egyesült Államokban (több mint 730
ezer fő) és Lengyelországban (több mint 250 ezer fő) van. Ukránok élnek még Brazíliában
(kb. 360 ezer fő, Prudentópolis város közelében), Argentínában (250-300 ezer fő, Misiones
tartományban), Ausztráliában (35 ezer fő).

Viktor Juscsenko elnöksége (2005-2010)

A narancsos forradalom politikai erői („Mi Ukrajnánk”, Julija Timosenko Blokja)
között létrejött megállapodás szerint a Legfelsőbb Tanács elfogadta a politikai reformról szóló
törvényt, amely hatására Ukrajna parlamenti-elnöki köztársasággá vált (2004-es
alkotmányreform). Vagyis a parlament nagyobb hatalmat birtokol mint az elnök.
A narancsos forradalom erőinek hibáit kihasználva a Régiók Pártja, Janukoviccsal az élén,
egyre népszerűbb lett, a narancsosok népszerűsége viszont esett. Nem tettek jót a
kormányközeli politikusok korrupciós botrányai, de az Oroszországgal folytatott gáz ár
tárgyalások kudarca sem, melynek következtében a földgáz ára duplájára nőtt (2005-2006
során Oroszország szándékosan provokálta ki a krízist, mivel nem nekik az általuk támogatott
Janukovics jutott hatalomra). A narancsos erők koalíciója is bomlott. 2005-ben Timosenkót
nevezték ki miniszterelnöknek, viszont hamarosan korrupciós vádak érik és Juscsenko
elbocsátja. Emiatt Timosenko eltávolodik Juscsenkótól.
2006-os parlamenti választásokon új, arányos választójogi rendszert használtak, vagyis
csak pártok versengtek egymással. A választásokat a Régiók Pártja nyerte, második helyen a
Julija Timosenko Blokk került be, Juscsenko elnök „Mi Ukrajnánk” blokkja. A Legfelsőbb
Tanács elnöke újra Olekszandr Moroz lett (2006-2007). Együttesen azonban a narancsos
erők több szavazatot kaptak. Így is komoly politikai csatározások kezdődtek. Julia
Timosenko, megérezve, hogy Juscsenko fölé kerekedett, követeli, hogy oszlassák fel a
parlamentet és írjanak ki új választásokat, melyen a Tomosenko Blokk jobb eredményt érhet
el. Juscsnko ezért a Régiók Pártjához közelít és kinevezi miniszterelnöknek Janukovicsot
(második Janukovics kormány; 2006-2007). Időközben a parlamentbe is egyre több képviselőt
tudott átcsábítani a Régiók Pártja és félő volt, hogy a narancsos erők fölé kerül, ezért
Juscsenko 2007-ben feloszlatja a parlamentet.
Ezt azonban nem fogadták el a parlamenti erők, alkotmányellenesnek minősítették, ami a
2007-es politikai válsághoz vezetett. Végül sikerült megegyezni és soron kívüli parlamenti
választásokat írnak ki. A választások előtt, mivel saját pártjának népszerűsége csökken,
Juscsenko szövetkezik Jurij Lucenko „Nemzeti Önvédelem pártjával” („Mi Ukrajnánk –
Nemzeti Önvédelem”). A 2007-es parlamenti választásokat úgyszintén a Régiók Pártja
nyerte (34%), de Timosenko Blokkja is erősödött (30%), ugyanis szavazatokat vont el
Juscsenko „Mi Ukrajnánk – Nemzeti Önvédelem” szövetsége azonban csak 13%-ot kap.
Ennek ellenére a narancsosok többségben vannak és újra Julia Timosenko lesz a
miniszterelnök (2007-2010), Arszenyij Jacenyuk pedig a Legfelsőbb Tanács elnöke (2007-
2008).
2007-től kezdve azonban Juscsenko és Timosenko között egyre több a konfliktus, ami
2008-ban a narancsos erők felbomlásához vezet. Juscsneko Volodimir Litvin pártjával
próbálta a Timosenko Blokkot pótolni, ezért felajánlja neki a Legfelsőbb Tanács elnökségét
(2008-2012). A 2008-2009 közötti gazdasági válság Ukrajnát is érintette. Sokat rontott az
ország helyzetén az Oroszország és Ukrajna közötti gázkonfliktus 2008-2009 is, mely még a
2005-2006-os gázárvita folytatása volt. Mivel nem sikerült megállapodni, 2009-ben
Oroszország leállította a gázszállítást Ukrajnának, aki viszont megcsapolta a területén
keresztül az Európai Unió felé haladó földgázszállítmányokat. A gazdaság gyors visszaesést
produkált, amiért az emberek Juscsenkót elnököt és a Timosenkó-kormányt hibáztatták.
2010 januárjában – februárjában elnökválasztást tartottak, amelyet Viktor Janukovics nyert
meg Julia Timosenko előtt. A Legfelsőbb Tanácsban is megszerezte a többséget. Március 11-
én létrejött a Stabilitás és Reformok koalíció 235 szavazattal. A miniszterelnök Mikola
Azarov (2010-2014) lett. Legfelsőbb Tanács elnöke pedig Volodimir Ribak (2012-2014).

Viktor Janukovics elnöksége (2010-2014)

Janukovics megpróbált a Régiók Pártjára támaszkodva erős elnöki hatalmat kiépíteni.
Magának rendelte alá a bíróságokat, az ügyészséget. Leváltotta az Alkotmánybíróság bíráinak
harmadát, így elérte azt, hogy Ukrajnát parlamenti-elnöki köztársaságból ismét elnöki-
parlamenti köztársasággá alakították át. A költségvetési pénzek felett egy szűk kör gyakorolta
az ellenőrzést.
A Janukovics kormányzat elleni első nagy tiltakozási hullám az Adó Majdan volt 2010
telén, melynek során kis- és középvállalkozók gyűltek össze tiltakozni az bevezetendő új
adótörvények ellen, de végül az elnök meghátrált.
 Az ellenzéki erők fő vezetőit különböző vádakkal letartóztatták. 2011-ben Julia
Timosenkót, 2012-ben Jurij Lucenko ítélték börtönbüntetésre.
2012-ben Lengyelország és Ukrajna közösen rendezte meg a Labdarúgó-Európa-
bajnokságot.
A kormány nyelvtörvénye nagyban növelte a regionális nyelvek jogait, ami az orosz
nyelv megerősödéséhez vezetett. Mindez 2012. július-augusztus során kiváltotta a rövid
életű Nyelvi Majdant, melynek fő követelése az ukrán nyelv védelmének biztosítása volt, az
orosszal szemben. Az ellenzék azonban nem tudta kellőképpen kihasználni a kínálkozó
alkalmat és a kezdeményezés elhalt.
A 2012-es parlamenti választásokon ismét visszatértek az arányos-szavazattöbbségi
választási rendszerhez. A választásokon a Régiók Pártja szerzi meg a legtöbb szavazatot
(30%), őket követi a „Julia Timosenko Blokkból” kialakult „Haza” („Szülőföld”,
„Batykivscsina”). A Régiók Pártja végül többséget tudott létrehozni főleg úgy, hogy más
pártoktól csábított át képviselőket. Ezeket a pártelhagyókat úgy nevezik, hogy „tuski”
(hasított)

Az Euromajdan és a Méltóság Forradalma

2013 őszén Viktor Janukovics elutasította az Európai Unióval kötendő társult tagságról
szóló szerződés aláírását. 2013. november 21-én Kijevben ekkor zavargások kezdődtek,
amelyek később a Euromajdan nevet kapták. November 24-én már 150 ezren voltak az
utcán, akik három dolgot követeltek: Azarov mondjon le, november 27-ig hívják össze a
Legfelsőbb Tanács rendkívüli ülésszakát és fogadják el az euróintegrációs törvényeket,
Janukovics Vilniuszban írja alá a társult tagságról szóló szerződést.
Janukovics azonban a november 28–29-én megtartott vilniuszi találkozón, kijelentette,
hogy a társult tagság Ukrajna számára nem időszerű. Ekkor a tüntetők kijelentették, hogy a
Függetlenség terén maradnak. November 30-án éjszaka a Függetlenség terét körülzárta a
Berkut rohamosztag 2000 katonája, ahol a sátrakban ekkor 400 diák tartózkodott. A
rohamrendőrök megkezdték a sátortábor felszámolását. Kegyetlenül megverték az itt
tartózkodó diákokat. Megjelentek a tituskiknak nevezett rendbontók is (Vadim Tituska,
bilacerkvai sportoló nevéből), akik rendszerint botrányt, verekedést provokáltak, más,
Janukovics barát elemekkel együtt megszervezik az Antimajdant. A tüntetők oldalán pedig
olyan csportok tűnnek fel mint a szélsőséges nacionalista Jobb Szektor, akik szintén aktív
résztvevői voltak az erőszakos cselekményeknek. December 1-jén, az 1991-es népszavazás
évfordulóján, Kijevben már 500 ezer – egymillió ember tartózkodott a Függetlenség terén.
Megalakult a Nemzeti Ellenállás Törzskara, amely a Szakszervezetek Házában rendezkedett
be. December 8-án ledöntötték a Besszaráb téren álló Lenin szobrot. Ezután Ukrajna több
városában leninhullás (leninopád) vette kezdetét (pl. a kárpátaljai Csap városában is),
Vlagyimir Lenin, a Szovjetunió megteremtője ugyanis az orosz hatalomra emlékeztette a
tüntetőket.
December 11-én éjszaka a Berkut ismét kísérletet tett a Majdan szétkergetésére.
Megközelítették a Szakszervezetek Házát, de az Aranykupolás Szent Mihály-székesegyház
harangjának szavára kijeviek ezrei érkeztek ide, és meghátrálásra kényszerítették a
rohamsisakosokat. A tüntetők újabb sátortábort építettek, amely köré 2–3 méter magas
barrikádot emeltek. December 14-én népgyűlést (vicsét) tartottak, ahol azt követelték, hogy
térjenek vissza a 2004. december 8-i alkotmányhoz. 2014. január 16-án a Legfelsőbb Tanács a
szavazás rendjének megsértésével törvénycsomagot fogadott el, amely jelentősen szűkítette az
állampolgárok demokratikus szabadságjogait. 2014. január 22-én Ukrajna állami egységének
napján a Berkut és a tüntetők között a Hrusevszkij utcában kegyetlen harc folyt. A Berkut
mesterlövészeinek első áldozata ezen a napon Szerhij Nyigoján örmény származású, de
Ukrajnában felnövő 20 esztendős fiatalmer volt, akivel három golyó végzett. A második
áldozat Mihajlo Zsiznyevszkij belorusz származású önkéntes, aki 2005 óta élt Kijevben.
Egyetlen, a szívét ért golyó végzett vele. A nap harmadik áldozata az 50 éves lvivi tudós,
szejszmológus, Jurij Verbickij lett. A szemét találták el. Ihor Lucenko (ma parlamenti
képviselő – Batykivscsina) kórházba szállította, ahonnan mindkettőjüket „ismeretlen”
fegyveresek elhurcoltak, és a Kijev melletti erdőben Verbickijt halálra kínozták. Szintén ezen
a napon sérült meg Roman Szenik (45 éves), őt is szíven lőtték, 25-én halt meg. Nem a
Hrusevszkij utcán sérült meg Pavlo Mazurenko (42 éves) programozó, kijevi lakos, akit a
berkutosok igazoltatás közben úgy összevertek 18-án, hogy 22-én belehalt sérüléseibe. A
Mennyei Század (az Euromajdan során elesettek) első áldozatai voltak ők, akiket a 2014.
február 18 és 20. közötti véres események során több mint 100 áldozat követ (106 tüntető, 19
rendvédelmis). Február 20-án a véres csütörtökön az Insztitutszkij utcában még 50 embert
végeztek ki a berkutosok. Ezen a napon a Legfelsőbb Tanács 236 szavazattal határozatot
fogadott el, amelyben elítélte a békés ukrán állampolgárok meggyilkolását a rendvédelmi
szervek által. Eztután Janukovics találkozott az ellenzék vezetőivel és a külföldi államok
képviselőivel, ahol megígérte a soron kívüli elnökválasztások megtartását és a 2004.
december 8-i alkotmányhoz való visszatérést. Ezzel szemben a rendfenntartók éles
töltényekkel lőttek a tüntetőkre, aminek következtében több mint százan veszítették életüket,
a legtöbbjük február 20-án. A történteket elítélve Janukovics parlamenti híveinek többsége is
az államfő leváltására szavazott. Február 22-én az Elnöki Adminisztrációt védő rendőrök
letették a földre a pajzsukat, és beszálltak az autóbuszokba. Ezt látva Janukovics elhagyta az
épületet és Mezsihirjába sietett, február 23-án pedig elhagyta Kijevet és Oroszországba
szökött. Janukovics elmenekülése után a helyére választott és a Legfelsőbb Tanács és
Ukrajna ideiglenes elnöke Olekszandr Turcsinov lett.
A Legfelsőbb Tanács határozatban mondta ki, hogy Janukovics azzal, hogy megszökött az
országból, önként mondott le elnöki jogairól, és 328 szavazattal új elnökválasztást írt ki. Ezek
a napok a méltóság forradalma néven kerültek be a történelembe. Az elmenekült Viktor
Janukovics ezután arra kérte orosz kollégáját, Vlagyimir Putyint, hogy avatkozzon be
Ukrajnában. A dokumentum szerint a politikus országának „törvényesen megválasztott
képviselőjeként” úgy vélte, hogy „Ukrajna a polgárháború szélére sodródott”, ezért „a
törvényesség, a béke, a rend, a stabilitás és az ukrán nép megvédése érdekében” kérte
Putyintól a beavatkozást, mert „az emberek élete, biztonsága és jogai fenyegetésnek vannak
kitéve, különösen a Krím északkeleti részén”. Szerinte „a nyugati országok befolyása alatt
nyílt terror- és erőszakcselekmények történtek” az országban.
2014. május 25-én Ukrajnában elnökválasztást tartottak. Ukrajna új elnöke 2014
júniusától Petro Porosenko (2014-2019) lett. A szavazatok 54,7%-át szerezte meg. 2014.
október 26-án rendkívüli parlamenti választásokat is tartottak. Öt politikai erő került be a
Legfelsőbb Tanácsba: a „Petro Porosenko Blokk” mellett az Arszenyij Jacenyuk vezette
„Népi Front” is hasonló eredmény tért el, a két párt szövetségre lépett. A miniszterelnök
Arszenyij Jacenyuk (2014-2016) lett. A Legfelsőbb Tanács elnöke Volodimir Hrojszman
(2014-2016) lesz.

Kelet Ukrajna harcok

A Krím-félsziget megszerzése után Putyin hibrid háborút kezdett Ukrajna keleti
tartományai ellen. 2014 áprilisától kezdve a Moszkva által támogatott szeparatisták
megkezdték a közigazgatási épületek elfoglalását Donyeck és Luhanszk megye területén, ahol
létrehozták az úgynevezett Donyecki Népköztársaságot és Luhanszki Népköztársaságot.
2014. április 14-én a Legfelsőbb Tanács törvényt fogadott el a terrorizmus elleni harcról.
Kezdetét vette a terrorellenes hadművelet (ATO). 2014. júliusában a harcok során lelövik a
Malaysian Airlines légitársaság Boeing-777 (MH17 járat) repülőgépét, a rajta utazó 298
ember halálát okozva. Az eset máig nem tisztázódott pontosan. 2014. július-augusztus során a
szeparatisták uralta területek ötödére szorultak vissza és úgy tűnt, hogy a harcok hamarosan
véget érnek. De 2014 augusztusában a felkelők ellentámadásba mentek át és visszaszerezték a
területeik egy részét, az orosz határ felé eső kulcsfontosságú területeket. 2014. augusztusában
a Doneck visszafoglalására indított ukrán támadás az ilovajszki csatába csúcsosodik, amely
során a bekerített és kitörni akaró ukrán katonákat halomra lövik a szeparatisták. 2015. január
és február között zajlik le a debalcevei csata, melynek során megismétlődik az ilovajszki
forgatókönyv és a szeparatisták által körebezárt ukrán katonák megpróbálnak kitörni a
bekerítésből, de a szeparatisták tüzet nyitnak rájuk és sokukat megölik. A legsúlyosabb
harcok a donecki repülőtérnél zajlottak, melyet a kiborgoknak elnevezett ukrán katonák
hónapokig védtek, de a súlyos erőfölénnyel szemben végül 2015. januárjában kénytelenek
voltak visszavonulni. 2014. szeptember 5-én Minszkben szerződést írtak alá a fegyveres harc
beszüntetéséről (Minszki jegyzőkönyv) a Donyec-medencében, de a harci események tovább
folytatódtak. 2015. február 11-én Minszkben Németország, Franciaország, Oroszország és
Ukrajna elnökei (Normandiai Formátum, Normandiai Négyek) tárgyalásokat kezdtek a kelet-
ukrajnai konfliktus rendezéséről, mely újabb egyézménnyel zárult (Minszk II). A
konfliktusnak több mint 10 ezer halálos áldozata van, de béke azonban továbbra sincs.

Petro Porosenko elnöksége (2014-2019)

A parlamenti választások után létrejön a többséget megteremtő Európai választás frakció
(Petro Porosenko Blokk, Batykivscsina, Népi Front, Ellenzéki Blokk, Oleg Ljasko Radikális
Pártja, „Önvédelem”). Megindul a lusztráció (átvilágítás) a Janukovics idején hivatalt viselt
személyek ellen, többüket illegális tevékenység miatt eltávolítanak hivatalából. A nyugati
országok hatására korrupció ellenes törvények bevezetésére kényszerül melyeket azonban
csak részsikert hoznak. Ehhez kapcsolódó folyamat volt az oligarchákkal folytatott
küzdelem, mely tekintettel arra, hogy ő is az, nem véletlen, hogy szintén nem volt
eredményes. Kormányzása alatt kezdődik a dekommunizáció folyamata, amely során
igyekeznek minden téren eltörölni az ország Szovjetunióval, a kommunizmussal való
kapcsolatát, átnevezik a szovjet múltra utaló helységeket. Közigazgatási reform során
decentralizációt hajt végre, melynek következtében a helyi közigazgatás szélesebb
jogköröket kapna. A kormánykoalíción belül nem sikerül megegyezni a reform menetében,
kormányválság alakul ki ezért Jacenyuk kormányt meneszti, majd kormányfőnek nevezik ki
Volodimir Hrojszmant (2016-2019), a Legfelsőbb Tanács korábbi elnökét. A Legfelsőbb
Tanács elnöke Andrij Parubij (2016-2019) lesz. A decentralizáció azonban Porosenko
elnöksége alatt nem fejeződött be. Hadsereg reformot hajt végre, melynek következtében
megerősödik az Ukrán Fegyveres Erők, visszaállítja a sorkatonaságot. Igyekszik biztosítani
Ukrajna energiabiztonságát, az Oroszországtól való energiahordozó függőség
csökkentésével, ezért az energiahordozókat Európából vásárolja, emiatt azonban jelentősen
megnőtek az a lakosságot terhelő költségek. Oktatási reformot is végrehajt, mely során a
középiskolák újra tanulmányi ideje 12 év lesz, több külföldi intézkedést vesz át (Új Ukrán
Iskola, NUS), ezzel párhuzamosan az ukrán erősítik az ukrán nyelv helyzetét az oktatásban.
Emiatt több szomszédos ország bírálta, mivel szerintük ez csökkenti az ukrajnai nemzetiségek
jogait. A korábbi Janukovics féle nyelvtörvényt lecserélik és újra cseréli, mely biztosítja az
ukrán nyelv kizárólagos szerepét az élet minden területén. 2017-től bevezetik az EU-val
szembeni vízummentességet, melynek hatására az ukrán állampolgárok biometrikus
útlevéllel vízum nélkül utazhatnak az EU országaiba. A konstantinápolyi pátriárka
engedélyével (tomosz) az Ukrán Autokefál Pravoszláv Egyházat, a Moszkvai patriarchátus
Ukrán Pravoszláv Egyházát és a Kijevi Patriarchátus Ukrán Pravoszláv Egyházát egyesíti a
független Ukrán Pravoszláv Egyházba. Kormányzása alatt számos korrupciós vád is érte, de
megvádolták az Euromajdan során történt mészérlásokban való részvétellel is.
Porosenko a 2019-es elnökválasztások vereséget szenved a népszerű humoristától,
Volodimir Zelenszkijtől. Zelenszkij elnökké választása után feloszlatja a parlamentet és
előrehozott parlamenti választásokat ír ki. A 2019-es parlamenti választásokon Zelenszkij
újonnan létrehozott Nép Szolgája nevű pártja nyer és a független Ukrajna történetében
először egyedül is parlamenti többséget alkot. Miniszterelnök Olekszij Honcsaruk lesz
(2019-2020), majd Denisz Smihal váltja (2020-). A Legfelsőbb Tanács elnöke Dmitro
Razumkov (2019-)