EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

Eric Lambert

Húszezer rabló
REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1970

EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK
FORDÍTOTTA RÉZ ÁDÁM
EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Eric Lambert: The Twenty Thousand Thieves, Newmont, Melbourne,
1951

Harmadik kiadás

E könyvet azoknak ajánlom, akik elestek a fasizmus elleni háborúban, és azoknak, akik ma is
közöttünk vannak, s harcolnak az újjáéledő fasizmus és a békét pusztulással fenyegető összeesküvés
ellen. Tisztelegve köszöntöm valamennyiüket.
 ELSŐ RÉSZ

A SÍKSÁG

Ez a regény ausztráliai katonákról szól, akik a második világháborúban szolgáltak. A 2/X jelzésű
zászlóalj nem létezett a valóságban; arra törekedtem, hogy tagjainak képében sok ausztráliai gyalogos
katona típusát állítsam az olvasó elé. A könyv főszereplőit tehát sok létező alakból gyúrtam egybe. Mégis
igazat mondanék, ha azt állítanám, hogy élő személyekhez nincsen semmi közük -- mert azok, akikről
megmintáztam őket, ma már halottak.

A Versailles-i Képtárban csupa tábornokot, zászlót és felhőt mutatnak a festmények. De a valóságban

minden csupa mocsok és tetű.
Ilja Ehrenburg: Párizs bukása

Mit tudnak ők a világról s élni, jó anyám, Csupán csak annyi, mint meghalni oly korán, Jó itt is, ott is
jó. Kedves Húszévesek, Pajtások, felcsapok, bakának jó leszek.

Aragon: Húszévesek keringője(Egerhegyi Árpád fordítása)

Izmailia, a Szuezi-csatorna kikötője, ezerkilencszáznegyvenegy, január. A csendes tavak egyikén egy

ausztráliai csapatszállító hajó vesztegelt, s fölötte az éjfekete égbolt megtelt a német bombázók
zümmögésével. Csillagtalan éjszaka volt, csak a hajó vált ki a nagy fekete víztömegből. Megszólaltak a
Bofors-ágyúk, szárazon köhögve kutatták a zümmögés középpontját. Az égbolton egyszerre csak gonosz
kis fények villantak fel. De a zümmögés állhatatosan szólt tovább.
A hajón hasra feküdve lapultak a katonák, mentőöv a nyakukban, acélsisak a fejükön. A C-fedélzet
egy kis kabinjában négy ember feküdt, halkan suttogva. Nagyjából ugyanarról beszélgettek, mint a többi
katona, aki a hajó különböző részeiben feküdt, a parancshoz híven. Arról beszéltek, szinte elégedetten,
hogy most ízlelik meg először a veszélyt, tréfálkozva vagy izgatottan találgatták, hogy a bombázók a
hajót vagy a várost kutatják-e. A négy közlegény kabinja egy évvel azelőtt még kétszemélyes turistakajüt
volt; a párok, amelyek egymás után megszálltak benne, nem bírták az imbolygását, tengeribetegséget
kaptak, s gyakran elátkozták a szűk kis helyiséget. Most beállítottak még két ideiglenes priccset, s a négy
közlegényt szerencsésnek tartotta mindenki -- mármint azokhoz képest, akik néhány emelettel alattuk
kaptak helyet, mocskos, rongyos ponyvaágyakon éltek és aludtak, s a friss levegő sohasem hatolt be
hozzájuk.
A négy kiváltságos katona közül az egyik éppen a kerek ablakocska alatt feküdt, a hajófal mellett, s
kevesebbet beszélt, mint a többiek. Csak őrajta nem látszott az izgatottság, pedig ő is figyelt, és felajzott
érzékekkel összegezte benyomásait. Érezte, amint tudata magába szívja az egész helyzetet: a sötétet, az
idegen, feszült légkört, társai viselkedését az új körülmények között, a hajó nyugalmát, az ágyúk vad
felhördüléseit és a bombázók zümmögését, amely mindenhová behatolt.
Felállt és kinyomta az ablakot. Kellemes, hűvös levegőhullám tört rá a sötétségből, s a bombázók
moraja hirtelen hangosabbá vált. A beszélgetés elakadt, de senki sem tett megjegyzést e parancsszegésre.
Valaki megkérdezte: -- Látsz valamit, Dick?
-- Semmit. Koromsötét van. -- Majd hozzátette: -- Közelednek.
Magas hang volt, nagyon fiatal emberé, s kiérződött belőle a fojtott izgalom. Azután valami
bizonytalan suhogást hallottak a levegőben, mintha vásznat tépnének. A hang egyre erősebb lett,
átalakult, s olyan éles, hangos, félelmetes süvítéssé vált, amilyet sohasem hallottak még. Majd hirtelen
véget ért: mély, remegő dörgés lett belőle. A nyitott ablakon keresztül befröccsent a víz, s a hajó lomhán
megrázkódott, tatjától az orráig.
-- Elhibázták! -- kiáltotta az ablak mellett álló katona, és az egész hajó megelevenedett az emberi
hangoktól.
A bombázó zümmögése mindinkább elhalkult, végül semmivé lett. Csakhamar megszólalt a hajó
szirénája, és lefújta a riadót. Becsukták az ablakot, felgyújtották a villanyt, levették és elrakták a
mentőöveket. A kabin ajtaja feltárult, és Lucas, a szakasz őrmestere állt a küszöbön.
-- Mindenki jól van? -- kérdezte.
Durván, gúnyolódva beszélt. Magas, fekete hajú férfi volt. A szeme vígan csillogott, orra és álla
konokul előreugrott. Belépett a kabinba, és szemügyre vette lakóit.
-- Ledobott egy bombát -- közölte velük. -- Épp a hajó mellé.
-- Nem lehetett messzire -- mondta a fiatalember. -- Arcomba csapott a víz.
Egyik társa tréfás kétségbeeséssel hátra vetette a fejét. Lucas közömbösen a fiatalemberhez fordult:
-- Kinyitottad az ablakot, Brett?
Brett dühösen ránézett a fekete őrmesterre. Belevágott az az éles ellenszenv, amely kezdettől fogva
megvolt közte és Lucas között; a méreg, hogy Lucas olyan gúnyos és csúfondáros, de a félelem is a
feljebbvalójától.
-- Kinyitottam!
-- Reggel fél nyolckor jelentkezel az étkezőben. Háromnapi mosogatás talán kigyógyít abból a rossz
szokásodból, hogy fütyülsz a parancsnokra. Jó éjszakát, fiúk!
Dick Brett azonban csak egy étkezésnél teljesített szolgálatot a kantinban. Reggeli után a katonákat
felsorakoztatták a fedélzeten, és közölték velük, hogy szedjék össze a holmijukat, mert két órán belül
partra szállnak. Crane hadnagy -- Lucas őrmester ott állt szorosan mellette -- beszédet intézett a hatodik
szakaszhoz. Bizalmaskodás, agresszivitás, fölényesség keveredett a modorában. Dick Brett úgy érezte,
mintha Crane szavak nélkül is ezt mondaná: „Én Kenneth Crane vagyok, a Scobie-beli Crane-ek közül, és
családom a leghatalmasabbak és leggazdagabbak közé tartozik Ausztráliában. Fölöttetek állok minden
tekintetben. De háború van, és bármennyire idegenkedem is tőletek, a közeletekben kell maradnom.
Igyekszem olyan jó képet vágni hozzá, amilyet csak tudok." Crane néha azon kapta magát, hogy
túlságosan otrombán szónokol; ilyenkor úgy segített a zavarán, hogy katona-trágárságokat kezdett
ordítani -- furcsa módra közönségesen hatottak az ő szájából. De az élénk képzeletű Dick Brett férfiasnak
látta, sőt a legtöbbször egészen tűrhetőnek. Magas, csinos arcú, szép mozgású férfi volt, híres atléta.
Markáns arckifejezését nagy, sárga szemöldökének, szúrós, kék szemének köszönhette, s a szájának,
amely élesen szűrte a szavakat, és néha keményen összepréselődött.
-- A mai nap folyamán partra szállunk, fiúk. Tegnap éjjel a repülők aknákat dobtak a csatornába,
úgyhogy egyelőre minden hajónak vesztegelnie kell. Két órán belül minden ember legyen menetkész. A
körletet távozás előtt ki kell takarítani. Majd az altisztek ellenőrzik, őrmester, vezényeljen oszoljt a
szakasznak.
Dick Brett a hajó korlátja mellett lézengett, s nézte a távoli partot. Nem sokat lehetett látni, csak
néhány hajladozó pálmafát, köztük egy minaretet és néhány lapos háztetőt. Valaki hátulról megfogta a
vállát, és odább lódította a korlát mellől.
-- Gyerünk, Dick, mozgás -- mondta Lucas őrmester.
-- El a kezekkel, Lucas! Lucas őrmester csak nevetett.
A katonák késő délutánig üldögéltek a szerelvényüknek támaszkodva. Találgatták, hogy vajon hová
mennek, és hogyan viszik oda őket. Dohányoztak, fényképeket mutogattak egymásnak, vagy harsányan
nevetve disznólkodtak. Végül megjelentek a tisztek, felállították őket, és megparancsolták, hogy vegyék
fel a szerelvényt, nemsokára indulnak. Lassan kiáramlottak a hajó belsejéből az odalent várakozó
bárkákba. A bárkák egy mólóhoz vitték őket, onnan egy útra vonultak, és felsorakoztak a szélén. Aztán
türelmesen leültek megint a szerelvényük mellé, és várták a következő parancsot. Megszokhatták már az
ilyesmit, hosszú hónapok óta csinálták.
Még mindig a nehéz ausztráliai egyenruhát viselték. Forró, poros, száraz délután volt. Kigombolták a
zubbonyukat, széthúzták a mellükön. Felbukkant néhány rongyos arab, messziről nézte őket, és pergő
nyelvvel megjegyzéseket tett rájuk. Az út túlsó oldalán megjelent egy egyiptomi nő, talpig feketében,
ringó, kecses léptekkel. Fekete, csillogó szemével odasandított arcfátyla fölött a katonákra, akik
bőbeszédűen méltatták a bájait. Aztán félrekapta a fejét, és gyorsan elszaladt.
-- Ilyen kéne nekem!
-- Hogy hívják arabul a szerelmet, Mac? -- kérdezte valaki.
-- Nem arra a szóra lesz itt szükséged -- szólt oda Lucas. -- Hát igen -- tette hozzá lágy hangon, a nő
után bámulva --, jó nő volt. Kíváncsi vagyok, hogy a többi is mind ilyen-e.
S még bámulta, kéjesen felgörbülő ajakkal, ragyogó szemmel, amíg a nő végleg el nem tűnt. Lucasnak
most vad volt az arca és mohó, eltűnt róla a megszokott gúnyos kifejezés.
A fehér arcú kis Tommy Collins köpött egyet.
-- Ha elkapnám egy sötét mellékutcában, adnék neki valamit, hogy megemlegesse.
Visszatette szájába a cigarettacsikket, s a szeme elszűkült.
A magas, őszes Andy Cain, a haragos szájú és fáradt szemű, Tommy felé fordult.
-- A végén még te kapsz bicskát a hátadba, öcsém, egy sötét mellékutcában, ha sokat vacakolsz az
asszonyaikkal.
Tommy megfogta a csikket hüvelyk- és mutatóujjával, mint egy harapófogóval, és letépte keskeny
ajkáról.
-- Nincs az a wog 1, akitől én féljek -- jelentette ki fölényesen.
Dick Brett lenyűgözve és ugyanakkor undorodva nézte. Eszébe jutott a bevonulás napja.
Visszaemlékezett a sovány, sápadt, alacsony fiatalemberre, akinek sárga volt a szeme a züllött élettől,
szórta a trágárságokat, egy csöppet sem válogatta meg piszkos jelzőit, és szüntelenül rágta a szétmállott
cigarettacsutkáját. A sorozóiroda előtt Dick mellé került a sorban. Miközben kitöltötte az űrlapokat, vagy
válaszolt a kérdésekre, éles, ravasz pillantással fürkészte a környezetét, s a szeme állandóan mozgott,
mint egy menyété. Bizalmasan megvallotta Dicknek, hogy nemrég töltötte le egyhavi börtönbüntetését, s
előző éjszaka egy darlinghursti bordélyházban ünnepelte meg a kiszabadulását egy kövér, ötvenéves
prostituálttal, és néhány üveg „tintával". Rendkívül büszkén ecsetelte az éjszakai mulatságot, a bortól
lucskos ágyat, az italtól felhevült prostituált mohóságát és a maga durva hőstetteit. Amikor később rájött,
hogy Dickben nem talált rokon lélekre, meggyűlölte, és mindig elárasztotta nyomdafestéket nem tűrő
szavakkal. Egyszer össze is verekedtek már.
Dick felnézett, mert magán érezte Lucas gúnyos pillantását:
-- Ide kellett volna hozni, és ráereszteni ezt a Dick fiút. Mit szólsz hozzá, Dick?
-- Ö is ember, akárcsak mi -- mondta Dick. -- És valószínűleg még a felesége is valakinek.
Tommy Collins felvihogott.
-- Lehet -- szólt közbe Andy Cain --, hogy odahaza ugyanígy feni a fogát néhány pasas a mi
asszonyainkra, vagy legalábbis némelyikre.-- Tán érzelmes vagy, Andy? -- kérdezte lágyan Lucas.
-- Megeshetik -- felelte nyugodtan Andy --, hogy egyszer még csúnyán behúzok neked.
Dick irigyelte Andyt, hogy így tud bánni Lucasszal.
Mire besötétedett, az utolsó ember is lekerült a hajóról. Hosszú sorban vonultak végig Izmailia sötét
utcáin, a lakosok közül csak kevesen látták a menetet.
Aztán az utcák belefolytak a homokpusztába, s a katonák egy vasúti töltéshez értek, ahol már várt
rájuk a vonat. Éles vezényszavak pattogtak, tisztjeik beterelték őket a vagonokba. Hosszú, mocskos,
furcsa szagú vagonok voltak, kemény faülésekkel és a mennyezeten bágyadt kék lámpákkal, amelyek
kísérteties félhomályt árasztottak. A hatodik szakasz fáradtan és rosszkedvűen befészkelte magát a
borjúk, hátizsákok, oldalzsákok, hevederek, szuronyok és puskák közé. Mire a vonat elindult, legtöbbjük
már aludt is, nyugtalanul hánykolódva. A különös, kékes homályban olyanok voltak, mint egy rakás
összehordott végtag és bóbiskoló emberfej. A vonat kattogva nekivágott a súlyos egyiptomi éjszakának.
A Második Ausztráliai Birodalmi Hadsereg a/X jelzésű gyalogoszászlóalja megérkezett a Közép-
Keletre.
Északon és délen Palesztina part menti síksága terült el. A síkság és a tenger között homokbuckák
vonultak hosszú sorban, s a judeai vadon hegyei keletről néztek le a síkra. A tengerparttal párhuzamosan
egy keskeny, fehér út kanyargott, ennek hosszában sorakoztak fel a Második Ausztráliai Birodalmi
Hadsereg számára készült táborok, amelyeket palesztinai munkások építettek, az arab Gaza és a zsidó Tel
Aviv között. A táborok alacsony dombok oldalában és a dombok közötti völgyekben álltak. Számtalan
utcácska szelte keresztül-kasul a sátorlabirintust, amely az irodák sötétre festett faépületei körül
helyezkedett el. A táborok mellett narancsligetek virultak, peremükön gyertyaegyenes fenyők, mint sötét
1
' Arab. Eredetileg gúnynév volt, de azután az ausztráliaiak tisztelettel alkalmazták a fellahokra.
pengék, részekre hasítva a láthatárt. A ligetek mögött falvak húzódtak meg: fehér kőkockákból a zsidók,
barnásszürke vályogból az arabok falvai. S a fűbe süppedve és a part mentén, elpusztult ligetek között
oszloptöredékek és párkánykoszorúk meséltek Palesztina régi urairól; elhagyatott vidék, csak a juhok
kószáltak rajta, és a tengeri szél suttogása hallatszott. A keskeny fehér út zsúfolásig megtelt teherautókkal
és motorbiciklikkel, szüntelenül száguldtak mindkét irányban. Kétoldalt, az út szélén, ausztráliai
szakaszok, századok, zászlóaljak meneteltek, híres nagy karimájú kalapjukban, gyakorlótereik felé, a
szárazföld belsejébe.
Erre a színpadra csöppent a 2/X zászlóalj egy csillagtálán kora hajnalon. Világos nappal ébredt fel
zsúfolt sátraiban, és hozzálátott, hogy szemügyre vegye a környezetét.

2.

Ötödnap a zászlóalj megérkezése után vasárnap volt. Istentisztelet után a tisztek közölték a
legénységgel, hogy estig mindenki szabad, de -- tették hozzá -- tilos átlépni a tábor határát, nem mehetnek
át a városokba vagy a szomszédos táborokba. Falra hányt borsó. Miután öt napig terelgették, nyaggatták,
oktatták és meneteltették őket, vagy a sátraikat kellett őrizniük attól a néhány nyomorult arabtól, s részük
volt mindazokban a megszokott élményekben, melyeket a katonanyelv „kitolás" cím alatt foglal össze
nem volt nagy kedvük hozzá, hogy a táborban töltsék a szabad idejüket. A kora délutáni órákban már
csaknem kiürült a tábor.
Dick Brett és Andy Cain egymás mellett bandukolt a főútvonal felé, amelyen a járművek véget nem
érő folyama hullámzott erre is, arra is.
-- Hová igyekszel, Dick?
-- Gondoltam, megnézem Tel Avivot, ha nincs nagyon messze.
--Harminc kilométer lehet, a hatodik hadosztályból mondta valaki. Mit szólsz hozzá, ha veled megyek?
A fiatalember hálás volt neki, hogy elkíséri a kalandjára. Lépést tartva mentek tovább, s néhány száz
méter után kiértek a főútra. Azután még egy kis darabot mentek gyalog az úton, amíg el nem hagyták a
katonákat, akik a mellékút csatlakozásánál csoportba verődve integettek a teherautóknak. Egyszerre csak
fék csikordult mögöttük, s ijedtükben beugrottak az árokba. A teherautó fülkéjének ablakából egy
ausztráliai katona feje hajolt ki, és rájuk vigyorgott.
-- Tel Avivba? -- kérdezte Andy.
-- Oda mennék, ha éppen visszafelé mennék, pajtás! Hallatszott a nevetése, aztán a teherautó
továbbrobogott.
Legalább tudták, hogy merre van Tel Aviv. Néhány perccel később már egy másik teherautó végében
ültek, és óránként hatvan kilométeres sebességgel robogtak Tel Aviv felé. Egy hatodik hadosztálybeli
katona fogadta őket a teherautón, s nagyképűen elkezdte magyarázni nekik Palesztinát és a líbiai
harcokat. Eleinte fölényes volt egy kicsit, aztán csakhamar barátságos lett, végül pedig nagyon is
bőbeszédű.
Az út sáros volt és veszedelmesen zsúfolt, a teherautó állandóan kerülgette a lassúbb járműveket, s
egymás után hagyta el az arabokat, akik öszvérfogaton vagy szamárháton kocogtak, míg az asszony
gyalog bandukolt mögöttük.
-- Ezt nézzétek meg -- mondta útitársuk a teherautón. Apuska lovagol, anyuska meg kutyagol. Többet
ér a szamár, mint az asszony! Ha meg akartok vadítani egy öreg wogot, mondjátok neki, hogy „jehudi
bunduk" -- „zsidó fattyú". Ha azt akarjátok, hogy a fiúk megmutassák a micsodájukat, kiáltsatok rájuk:
„Inti bint" -- „Lány vagy!" Akkor felhúzzák az ingüket, és mutatják, hogy nincs igazad. De a faluik,
uramisten, azt szagoljátok meg egyszer! A zsidók olyanok, mint a többi zsidó mindenütt a világon.
Bepaliznak, ahol csak érnek!
De a megjegyzései nem nagyon hatottak egyik jövevényre sem. Dick aztán a líbiai harcok felől
érdeklődött, s míg a katona mesélt, szótlanul hallgatták mind a ketten: Andy egykedvűen, de figyelmesen,
Dick izgatottan, csillogó szemmel. Amint újdonsült ismerősük továbbszőtte az elbeszélését, Dick
képzeletében véres és borzalmas csataképek bontakoztak ki.
Ábrándjaiban úgy ment minden, mint a karikacsapás. Látta a félszemű tábornokot, amint Kairóban a
térkép fölé hajol, és nézi a megerősített városok hosszú vonalát, amely Marza Matruhtól Bengáziig
húzódik, s nagy létszámú, jól táplált olasz helyőrség védi mindegyiket. Csak egy ausztráliai hadosztály
állt velük szemben meg néhány tank, de a tábornok elhatározta, hogy mégis megpróbálja, és egy éjszaka
rajtaütött Szidi Barranin. Mussolini újsütetű birodalmának part menti városait egymás után foglalta el az a
néhány nagy kalapos katona, hosszú szuronyaival és vánszorgó tankjaival; játszva legyűrték a jól
felfegyverzett, roppant túlerőben levő ellenséget. Vad, ujjongó látomás volt.
-- Felszerelésük, az van a digóknak, de azért mégiscsak patkányok -- mondta a hatodik hadosztálybeli
katona. Messziről rád szórnak, ami belefér, mert a tüzérségük, az nem kicsiség, meg kell adni, de amint
közelharcra kerül a sor, máris feltartják a karjukat, és irgalomért rimánkodnak.
A fiú látta őket, ahogy kitódulnak erődítményeikből, ezrével vonulnak egy-egy ausztráliai baka őrizete
alatt, alig várják már a biztonságos hadifogolytábort, miközben a csata fekete felhői beborítják körülöttük
a sivatagot. Büszke volt rá, hogy ausztráliai katona, s most először hitt fenntartás nélkül a rettenetes,
széles mosolyú, nagy kalapos férfiakról szóló legendákban.
Andy látomásai, ha ugyan annak nevezhetjük őket, sokkal gyakorlatiasabbak voltak, s ő nem vette
készpénznek, amit a hatodik hadosztálybeli katona a csatáról mondott.
-- Ne akard nekem bemesélni, hogy egy egész nemzet csupa gyáva fickókból áll. Miért harcolnak?
Inkább ezen törd a fejed.
-- Mussoliniért! -- röhögött a katona. -- II dú-cse! Az az ő bálványuk.
-- Fenéket, nem mindegyiknek a bálványa. Ezrével kellett gyilkolnia őket, míg oda jutott, ahol van.
Dehogyis patkányok -- csak éppen nem akarnak harcolni Mussoliniért meg a nyavalyás birodalmáért. Ha
a maguk otthonát védenék, talán ugyanolyan derék fiúknak látnád őket, mint a mieinket. Talán közöttünk
is akad egy-két patkány.
-- Nincs a világon még egy olyan katona, mint az ausztráliai, azt mindenki elismeri -- mondta
sértődötten a régebbi harcos.
-- Nincs is, azt a kutyamindenségit! -- kiáltotta Dick.
-- Te talán szívesen harcolnál egy olyan rothadt gazemberért, mint a Mussolini? -- kérdezte Andy.
Egy tábor bejáratához értek, a teherautó lassított. A hatodik hadosztálybeli katona leugrott,
megköszönte a sofőrnek, hogy elhozta. Andynek odakiáltott:
-- Vigyázz, ki ne lukasszák a bőrödet, pajtás. Most rajtad a sor. Én szépen elpályázok hazafelé.
Megtettem a magamét.
Felemelte a karját, utánuk intett, s Dick látta, hogy a jobb keze nemrég gyógyulhatott be, vörös és
nyers volt rajta a bőr, és három ujja hiányzott.
Andy Cain elmerült gondolataiban, ami gyakran megesett vele, és Dick csöndesen bámulta a tájat,
amelyen keresztülrobogtak. Romantikus lényét azelőtt is mindig felkavarták valahogy az úgynevezett
„keleti képek". Most szinte itta magába a látványt, s a valóságtól hevesebben vert a szíve. Néha alacsony
dombok között haladtak el, sima zöld oldalukban nem látszott semmi, legfeljebb néhány szomorú
juhocska, egy-egy arab fiú felügyelete alatt. Másutt tevehúzta rozoga faekével szántották a vörös földet.
Átfutottak egy-egy arab falun, lézengő szamarak, baromfik, asszonyok és gyerekek között, akik a szürke
vályogviskók forró, bűzös falai mögé menekültek a teherautó elől. Piszkos, beteg odúnak látszott minden
falu, csupa rozoga vályogfal, bolthajtásos átjáró, durva, négyszögletes épületek. A falu szélén néha
elhaladtak az effendi, az arab földesúr háza előtt; fehér, szilárd, tiszta épület volt, körülötte vaskerítés,
falai magasak, oromzatán színes mozaik. Olajfák szegélyezték az utat, ágaik kinyúltak az alacsony
kőkerítés fölé.
A fiatalember később sem felejtette el soha, mennyire megdöbbent, amikor először látta az arab és a
zsidó falvak ellentétét.
A zsidó faluba vezető út mentén ausztráliai eukaliptuszok álltak; a házak tiszta fehér kőből vagy
téglából épültek. Barnára sült vidám gyerekek integettek az autó utasai felé. Fehérség a zöld természet
közepén -- ez volt a zsidó falu, s az arabok telepe: mocsok a mocsokban.
Amikor elérték Tel Aviv határát, mintha egy felnagyított zsidó falu tárult volna eléjük; fákkal
szegélyezett utcák, új fehér épületek. Európai jellege volt, csak egy kissé túlzsúfoltnak látszott. A
gyalogjárón tolongtak az emberek, az úttesten hömpölyögtek a járművek. Mindenütt felbukkant egy-egy
angol vagy ausztráliai egyenruha. A teherautó megállt egy parkolóhelyen, amely a kikötőre nézett, és a
sofőr hátrament hozzájuk:
-- Éjfél után kettőkor megyünk vissza: ha akarjátok, hazaviszünk, fiúk. Csak el ne késsetek, mert nem
várunk rátok.
Megköszönték, és elindultak felfedezni a várost. Alig néhány lépés múlva Lucas őrmesterbe botlottak.
Amikor meglátta őket, szélesen elvigyorodott, de nem jóindulatúan. Inkább olyasmi látszott rajta, hogy
előre mulat valamin.
-- Nicsak! Cain és Brett közlegény, gondoltam, hogy találkozni fogunk. Úgy látszik, eljött az egész
hatodik szakasz.
 -- Halló, Frank -- üdvözölte Andy. -- Eljöttél megnézni a város nevezetességeit?
-- Miféle nevezetességeket? -- kérdezte az őrmester, túlzott kíváncsisággal.
-- Nem tudjuk. Csak most érkeztünk.
Lucas legyintett. -- Innen úgyis láthattok mindent -- közölte. -- Lakóházak, kávéházak, bazárok, kövér
zsidókkal, akik alig várják, hogy megkopasszanak. A bordélyházak odaát vannak Jaffában. Jó lesz
vigyázni a kis Dickre, mert egykettőre odaszökik.
-- Honnan tudod olyan pontosan, hogy merre vannak a bordélyházak? -- kérdezte dühösen a fiú.
Lucas nem reagált a kérdésre. Továbbment, csak a válla fölött szólt még vissza:
-- Aztán ébresztőre bent legyetek, fiúk.
-- Miért ugrasz be neki mindig? -- kérdezte Andy Dicktől.
Dick nem felelt. -- Kíváncsi vagyok, hogy kitol-e velünk, amiért meglógtunk -- mondta végül.
-- Fenét! ö is lóg. Ne búsulj, fiú. Gyere, iszunk valamit.
Dicket még mindig bántotta az iménti összetűzés, de azért némán követte. Találtak egy kávéházat a
tengerparton, és rendeltek egy üveg helybeli sört a zsidó pincértől. Üldögéltek, nézték a part hosszú
vonalát. A tenger csöndes volt, a levegő tiszta. Bal kéz felől, a távolból, odalátszott a régi jaffai kikötő,
amint rendületlenül gubbaszt a békés öbölben. Csaknem szemben velük, a parti homokban, egy
kisebbfajta gőzhajó rozsdás teste hevert oldalra dőlve. A pincér elmesélte, hogy már néhány éve ott
fekszik. Jaffa elé érkezett európai menekültekkel, és az angol hatóságok nem engedélyezték az utasok
partraszállását. A hajóskapitány erre egyenesen nekifutott a partnak, s a férfiak, nők és gyerekek valahogy
kievickéltek batyuikkal a hullámokon keresztül.
Míg ott ültek, a kávéház lassacskán megtelt különböző fokon részeg katonákkal. Voltak tapasztalt
fickók, akik szép csendesen rúgtak be; mások, mint Dick és Cain, az első kirándulásukat ünnepelték. A
hatodik szakaszbeli bajtársak közül is feltűnt egynéhány. Tommy Collins holtrészegen tántorgott be,
szórta a mocskos szavakat. -- Halló, halló! -- Lehuppant az asztaluk mellé, és boldogan rájuk bandzsított.
-- Hé, jehudi! Sört! -- Arca fehér volt, mint egy lepedő, szeme homályos a zülléstől. -- Tetszik nekem ez a
kocsma. Voltatok már Jaffában? El ne mulasszátok ... egy üveg Alicante és egy tüzes fiatal dög... ezer
mii. 2 Letéptem a rongyát, le én... visítani kezdett, amikor mondom, mit akarok, még ráadásul... bejön a
madám ... mit gondoltok, mit csináltam? -- Hátravetette a fejét, és élesen, nyerítve felnevetett. --
Odavágtam a madámot is az ágyra, a fiatal meg féltékeny lesz, nekem esik és üvölt... erre a madám neki.
Micsoda muri! Micsoda muri!. .. Ide nézzetek! -- Előhúzott egy durván hímzett, tarka selyemdarabot, -
ötven mii. .. Lealkudtam a zsidó fiúnál. Elküldöm anyusnak ... a jó öreg anyuskám ... Tetszik nekem ez a
város. -- Végigsöpört karjával az asztalon, feldöntötte a sörét, és nagy nehezen talpra állt. -- Eh, mit is
magyarázok nektek, tetvesek? Hol az én Dooley cimborám? Hé, Dooley! Imbolyogva kiment; odakint
már sötétedett.
-- Sose lássalak többé -- morogta Dick.
Az öregebbik katona végigsimította őszesvörös haját, s csendesen, cinikusan, ahogy szokta,
megszólalt, mintha csak hangosan gondolkodnék:
-- Ismerem Sydneyben azt a városrészt, ahol a Tommy Collinsokat nevelik. Elcsépelt frázis, de néha
igaz: nem tanult mást.
Jöttek más bajtársaik is a hatodik szakaszból, odaköszöntek, s Tommyt már el is felejtették. Mintha
csak azért jönne, hogy kiegyenlítse a mérleget, nemsokára belépett a kávéházba Andy utálatának legfőbb
tárgya, Percy Gribble, egy jól öltözött, nagyképű, fogkefebajuszú kis emberke. Azelőtt banktisztviselő
volt. Khakiszínű sortja és inge frissen vasalva, kalapja karimája felhajlítva, pontosan a szolgálati
szabályzat szerint. A nyakában fényképezőgép lógott.
-- Itt a rohadt stréber -- morogta Andy. -- Mit szólsz hozzá, volt mersze kilógni a táborból.
-- Talán kapott eltávozást, a kis féreg -- mondta Dick. Percy rendkívül barátságosan üdvözölte őket,
bár addigi kapcsolataik nemigen adtak okot erre, s látszott rajta a megkönnyebbülés:
-- Ö, hát ti is lógtok. Hogy vagytok, fiúk?
-- Megvagyunk -- mondták.
Percy leült, és úriasan végignézett rajtuk.
-- Felvételeket csináltam a városban. Találkoztam az Ottoman Bank pénztárosával, aki régebben az én
bankom központjában dolgozott Londonban.
Az „én" bankom -- Dick elmosolyodott magában. Andy mogorván a szeme közé nézett Percynek.
-- Miből gondolod, hogy nincs eltávozásunk? -- kérdezte. Gribble arcán egy kis riadtság futott végig
arra a lehetőségre, hogy egyedül ő jár tilosban.
2
Egy palesztinai font.
 -- Nem hiszem, hogy kaptatok volna, ha nekem nem sikerült -- mondta aztán önelégült mosollyal. --
Különben is -- tette hozzá bizalmasan --, nincs semmi baj. Frank Lucas is bejött. Én a táborban maradtam,
de amikor láttam, hogy Frank kisurran, gondoltam, ami neki szabad, azt szabad nekem is. Ügyhogy
bejöttem. S csak fecsegett tovább, nem is sejtve, hogy ez az utóbbi közlése milyen hatással volt a két
másik katonára.
-- Az igazat megvallva -- közölte velük --, Frank meghívott egy pohár italra, és be is mentünk egy első
osztályú helyre, a San Remóba, de azt mondták, hogy csak őrmestertől felfelé szolgálnak ki. Mégiscsak
példátlan, gondoltam, hogy egy nyavalyás zsidó ne adjon inni egy ausztráliainak, hát egyszerűen leültem,
és rendeltem egy gint. -- Elpirult a felháborodástól, ahogy eszébe jutott a jelenet. -- A piszkos disznó nem
akart kiszolgálni. Csak azért, mert közlegény vagyok! Higgyétek el, ez a megkülönböztetés rendkívül
helytelen, tönkre fogja tenni a hadsereget. Frank Lucas nagyon kedves fiú, de hát a civil életben
mégiscsak egy nulla volt. Itt Palesztinában nagyon kényes a helyzet, és nem engedhetjük meg, hogy egy
katona presztízse csorbát szenvedjen az ilyen nyavalyás wogok és zsidók előtt.
Közben leszállt az este, és az elsötétítés miatt befüggönyözték az ajtót. A kávéház zsúfolásig megtelt,
nagy volt a lárma, a lámpák ragyogó fényt árasztottak. Bejött néhány zsidó lány, és odaült a katonák közé
az asztalokhoz. Dick, Andy és Percy mellé letelepedett még egynéhány bajtársuk a hatodik szakaszból,
úgyhogy a végén már egész kis tömeg szorongott az asztal körül. Harsányan nevetve számoltak be
délutáni tapasztalataikról.
-- Az egész rohadt lakosság abból él. hogy bepalizza a katonákat, én mondom nektek! Ha vége lesz a
háborúnak, ezek itt hivatalos gyásznapot rendeznek.
Ezt Chips Prentice mondta, egy hatalmas, piros arcú, sima hajú katoha: Chips, a híres futballista, az
iskolás fiúk halványa. Erős hangja volt, zengett benne a humor, és a legbanálisabb szavakkal is meg
tudott nevettetni mindenkit. Most is felkapták a szavait, és nagy élvezettel nevettek.
Utoljára mindig Dooley Franks, Tommy Collins barátja hagyta abba a vihogást. Hosszú, sovány,
pökhendi fiatalember volt, húsz-egynéhány éves, koromfekete hajú, s a vigyora és a hangja maga a
pimaszság.
-- Egy pasas a hatodik hadosztályból kitanított, hogy mit kell csinálni -- mesélte. -- Ha túl nagy a
számla, egyszerűen fogod, amit akarsz, és kisétálsz vele. Azt mondja, amikor a légitámadás volt, és a
zsidók az óvóhelyen lapultak, az ausztráliai katonák ki-be járkáltak az üzletekben, és a zsebük tele volt
órával meg mindenféle holmival.
Megint nagy lett a nevetés. Dooley híres vagány volt.
Valahogy két lány is odakerült az asztalukhoz, s a katonák most itallal puhították őket, kacsingattak
rájuk, az oldalukat bökdösték, és kétértelmű célzásokat tettek. Fiatal lányok voltak, de fásultak,
közönyösek; úgy szürcsölték az italt és szívták a cigarettákat, mintha más örömük már nem is volna az
életben. Amelyik Dooley és Dick között ült, karcsú volt és elég csinos. Csakhamar ráunt Dooley durva
célzásaira, hátat fordított neki, és csak Dickkel beszélgetett.
-- Nagyon szótlan vagy, kicsikém. Hazavágyol? Vagy a feleséged után?
-- Nincs feleségem -- mondta kurtán Dick.
-- Ö, hát akkor a szeretőd után?
-- Nincs szeretőm.
-- Akkor nagyon magányos fiú vagy.
A lány könnyedén rátette a kezét Dick térdére. A fiú ránézett. Fekete szeme volt, s mintha kért volna
valamit.
-- Talán csak fáradt vagyok -- mondta Dick.
-- Ettől a rossz italtól; nem vagy hozzászokva. Gyere velem, jó? Csinálok jó erős feketekávét.
A fiú felé hajolt, megfogta a kezét, odahúzta rövid szoknyája alá, amíg ujjai a csupasz bőrét nem
érintették. Dick lágyan megsimogatta. Egyszerre csak rádöbbent, hogy már majdnem részeg. Látta az
asztal túlsó oldalán Gribble-t, amint cinkosán rávigyorog, és mond valamit, de a nagy kiáltozásban és
nevetésben nem lehetett hallani. A másik prostituált odanézett a fekete lányra, intett a fejével, és
rákacsintott. Gribble-ből kitört a nevetés.
Dick hirtelen talpra ugrott, vérbe borult a szeme, az asztal fölött meg akarta ütni Gribble-t. Dooley,
Chips és egy harmadik katona visszalökte. -- Te rohadt kis féreg! üvöltötte Dick Percy felé. -- Kérj
bocsánatot!
Gribble nem hátrált, méltatlankodva dadogott valamit Andynek. Dick félrelökte Dooley-t, és
megingott. Aztán egyszerre csak nagyon rosszul érezte magát. A helyiség és a hangok, minden
elhomályosult. Halványan érezte, hogy a lány megfogja a karját, és mond valamit; aztán kint volt a friss
levegőn, és Andy biztatta, higgadtan: -- Hányd ki, fiú. Hányd ki, és mindjárt jobban fogod érezni magad.
Egy-két percig megállás nélkül hányt, és valóban jobban érezte magát.
-- Nincs semmi bajom -- nyögte. Gyengének és nevetségesnek érezte magát. -- Hagyj csak itt. Egy
perc múlva visszamegyek.
Andy otthagyta. Dick tudta, hogy nem fog visszamenni. Miután nevetségessé tette magát, rendszerint
nem szívesen nézett szembe azokkal, akik látták. Valami kertben állt. Fölötte ragyogtak a csillagok.
Imbolyogva átment egy boltív alatt, és kiért a sötét utcára. Valaki utánanyúlt, megfogta, és egy hang
rászólt:
-- A rossz italtól volt. Csinálok neked kávét. Gyere.
A lány volt, akivel a kávéházban ült. Belekarolt Dickbe, és megindult vele a sötétben.
-- Várj csak ... -- mondta Dick.
-- Majd odabent. Majd akkor elmondod -- hallgattatta el a lány.
Néhány pillanat múlva egy ajtó előtt álltak, a lány a kulcsával babrált. Behúzta Dicket, becsukta az
ajtót, zseblámpát gyújtott.
-- Az elsötétítés miatt! -- suttogta. -- Mindjárt összehúzom a függönyt; és aztán felgyújtom a villanyt.
-- Ide hallgass! -- Dick megragadta a karját; végül is tennie kellett már valamit. Mert eddig mi történt?
Handabandázott, mint egy részeg bohóc, kivitték hányni, aztán engedelmesen tűrte, hogy egy prostituált
elvezesse. -- Szívesen innék egy kis kávét, de pénzt nem kapsz tőlem.
A lány közelebb húzódott, megcsókolta, és azt súgta:
-- Nem akarok pénzt tőled. Mára elég pénzem van. Te kedves fiú vagy. Meg akartad ütni azt a katonát,
mert valami csúnyát mondott rólam. Igaz?
Az igazat megvallva, Dick már nem emlékezett rá pontosan, hogy miért akarta megütni Gribble-t, de
annyit biztosan tudott, hogy nem a lány miatt. Csak a kamaszos, ostoba ingerültségére emlékezett és a
hirtelen felfortyanására. De a feltevés tetszett neki: ő, a lovagias fiatal katona, aki védelmébe vesz még
egy prostituáltat is!
-- Igen -- felelte --, azért.
A lány nehezebben lélegzett, s megint megcsókolta.
-- Várjál, amíg besötétítek -- súgta. Megcsókolta még egyszer. -- Te kedves, magányos fiú. -- Azzal
eltűnt.
Dick hallotta, amint ide-oda járkál, és a függönyök suhognak. Mozdulatlanul állt a sötétben, kellemes
zsibbadás fogta el, meg volt elégedve magával, minden önbizalma visszatért. Micsoda kaland, s milyen
romantikus helyzet: az elsötétített város, a csillagfényes éjszaka, egy nő a sötét szobában.
A lány észrevétlenül visszatért, és hozzásimult. Sóhajtva maga után vonta Dicket a szobán keresztül, a
heverőre. A fiú érezte csupasz bőrét, keze lejjebb siklott. Szédülve fedezte fel, hogy a lány teljesen
meztelen.
A kora hajnali órákban már torkig volt vele; és szerette volna otthagyni. Eszébe jutott a hosszú út,
vissza a táborig. Ez volt a második nő életében -- izgalmas, új tapasztalat. Addig úgy képzelte, hogy
minden prostituált száraz, prózai teremtés. Ez a lány érzéki volt, és szenvedélyesen adta oda magát. Dick
szenvedélye azonban kihunyt már, s szinte kínosnak érezte a lány meztelenségét a magáé mellett.
-- Vissza kell mennem -- mondta; felült, és a ruhájáért nyúlt.
A lány meggyújtott egy lámpát az éjjeliszekrényen, s a tiszta, kényelmes kis szoba kilépett a sötétből.
Mosolyogva, elismerően nézte a fiút, amint öltözik. Dick nyújtózott egyet, hanyagul megmutatta az
izmait. Aztán hirtelen elszégyellte magát, hogy egy idegen előtt kérkedik az izmaival, és zavarba jött.
Hogy palástolja zavarát, áthajolt az ágyon, és szemügyre vette egy férfi fényképét a falon.
-- A férjem -- mondta a nő.
-- Palesztinában van?
-- Meghalt.
-- Mióta élsz Palesztinában?
-- Három éve.
-- És azelőtt?
-- Csehszlovákiában.
-- Menekülnöd kellett?
-- Igen. A nácik megölték a férjemet. Tanító volt. Dick közelebbről megnézte a képet. Rossz fénykép
volt:
sápadt arcú, magas homlokú fiatalember nézett le róla.
-- Szeretted?
 -- Igen. Hogy is szokták mondani? Jobban, mint az életemet.
-- Jobban, mint az életet.
-- Igen, mint az életet. De ez nem igaz, ugye?
-- Miért nem igaz?
-- Mert én mégis élek. Megszöktem.
-- Mit tehettél volna?
-- Voltak sokan, akik nem szöktek meg, aki meghalt, mások ott maradtak és elbújtak ... Én ... engem
nem érdekel semmi.
-- De tegnap este érdekelt, amikor meg akartam ütni azt az embert.
Most könnyedén beszélt, csaknem elhitte már, hogy valóban a lány miatt volt az egész.
-- Egy kicsit. Te egy kedves, magányos fiú vagy.
-- Miért gondolod?
-- Figyeltelek tegnap este. Hogy is mondjam? ... Te nem úgy érzel, mint azok az emberek. Nem vagy
olyan durva. Nem vagy boldog, ugye?
-- Nem, azt hiszem, nem.
Egy pillantást vetett a fényképre, aztán megint a lányra
-- Miért csinálod ezt? Miért vagy ...
-- Prostituált? -- kérdezte a lány szelíden. Dick elpirult, hebegett.
-- Nem akarlak megsérteni.
-- Nem ... te kedves fiú vagy. Gyere, csókolj meg. Engedelmeskedett, vigyázva rá, hogy a lány meg ne
lássa, mennyire irtózik a meztelen test illatától.
-- Nem mindig csinálom ezt. Gyárban dolgozom, de kevés a bér. Néha kellene egy szép ruha, egy
kabát, több ennivaló. Érted?
-- Értem.
-- Meg aztán... kell nekem a férfi. Ilyen a természetem.
Dick felnevetett.
-- Most mennem kell.
-- Nem kaptad meg a kávét.
-- Most már késő.
Félszegen érezte magát a távozás pillanatában, sajnálta a lányt.
-- Remélem, jobbra fordul majd az életed.
-- Várj -- mondta a lány. -- Melyik táborban vagy?
-- A Julis-táborban.
-- Én Kishonba járok, az nincs messze onnan. -- Felírt valamit egy cédulára. -- Gyere oda el hozzám.
Isten veled.
Csókra nyújtotta az ajkát, természetesen és bizalmasan. Dick erősnek és gyengédnek érezte magát.
-- Kedves lány vagy. Kár. Az ajtóból még visszafordult:
-- Hány éves vagy?
-- Huszonöt. És te?
-- Ugyanannyi -- hazudta a fiú, és kiment az éjszakába. Odakint még ragyogtak a csillagok.
A város szélén leállított egy teherautót. Két borízű hang üdvözölte a ponyva alól:
-- Halló! Ugorj fel, fiú!
Beugrott, és a teherautó továbbment. Valaki egy üveg bort dugott az orra alá.
-- Húzzál egyet, pajtás.
Fölényes mozdulattal átvette az üveget, mint egy megrögzött iszákos, és húzott belőle.
-- Köszönöm, pajtás. -- Visszaadta az üveget, s közben arra gondolt, hogy még sohase szólított senkit
„pajtásnak".
Az egyik katona részeges hangon rázendített egy nótára:
Hallottam én egy katonát, de lehet, csak a szája járt, azt mondja, akármit csinált, az asszony még
többet kívánt.
-Lennie, te nyavalyás! Ne kornyikálj itt nekem az asszonyokról, mert bizony isten szétverem a fejed
ezzel az üveggel. Minden asszony ringyó!
Lennie belekezdett egy másik dalba:
Hej, hej, Katuzsálem, Katuzsálem, Katuzsálem,
hej, hej, Katuzsálem,
micsoda ringyó, ismeri egész Jeruzsálem!
 A többiek vele fújták, jobbra-balra hajladoztak, s közben az üveg kézről kézre járt.
-- Valami baj volt az asszonnyal, pajtás? -- kérdezte Dick, mint aki tapasztalatból ismeri ezt a kérdést.
-- Három évig nyúztak a tartásdíj miatt. Rám másztak a rohadtak, hogy éhen veszejtem a feleségemet.
Erre másik nevet vettem föl, és beálltam katonának. Most aztán bottal ütheti a nyomomat, a ringyó. --
Rekedten rázendített egy másik nótára:
Hej, boldog az élet,
ha nincs feleséged,
és gördül a, gördül a, gördül a vonatod hazafelé.
Gördül a vonat, gördül a vonat... inkább zötyög... és nem is hazafelé, ősrégi ország, idegen csillagok...
idegen emberek .. . csinos lány, senki sem érdekli. Micsoda nőcsábász ez a Brett. . . gördül a vonatod ...
gördül a ... gör... gör...
-- Hé, pajtás, ébredj! A Julis-tábort mondtad, nem? Aztán ott állt az úton, és a teherautó stoplámpája
beleveszett a sötétbe.

3.

Ormond Fitzroy ezredes beszédet intézett a 2/X zászlóaljhoz. Az öt század, mindegyik százharminc
emberből, négyszög alakban felsorakozott a parancsnok körül, aki ott állt a középen, mellette Mick
Varney, a főtörzsőrmester. „Piás Orme"-nak, ahogy a katonák hívták, sárga volt a szeme a tegnap esti túl
sok whiskytől. Ingerülten beszélt, és nem vigyázott úgy a szép kiejtésre, mint máskor:
-- Nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy azért, mert idegen országban vagyunk, és talán nagyon is
hamar találkozni fogunk az ellenséggel, most már meglazulhat a fegyelem akár egy csöppet is. Olyan
katonás szellemet teremtettem meg ebben az alakulatban, hogy az egész Ausztráliai Birodalmi
Hadseregben nincs párja, és amíg én vagyok a parancsnok, így is lesz. Nem tűröm a hanyagságot, sem az
öltözködésben, sem a viselkedésben. Megkövetelem, hogy tisztelegjenek a feljebbvalóik előtt,
valahányszor találkoznak velük. Most kezdődik a kiképzésük utolsó és legfontosabb szakasza. Minden
embernek kötelessége, hogy olyan jó katona legyen, amilyen csak tud. Büszke hagyományokra
tekinthetnek vissza; az ország szeme magukon van. Mindegy, honnan kerültek ide, és mit akarnak
csinálni a háború után, felejtsék el. Felejtsenek el mindent, és csak arra gondoljanak, hogy itt egy nagy
feladat vár magukra. Tudom, a gyávábbak már megbánták, hogy beálltak a hadseregbe, harcolni a
hazájukért. Most már késő. Ez itt a hadsereg, ez itt az én zászlóaljam, és isten engem úgy segéljen, vagy
megteszik, amit kell, vagy megtöröm magukat. ..
Az ezredes mája megtette a magáét, az öreg tűzbe jött, és a katonák, akik jól ismerték már,
belenyugodtak, hogy legalább egy félóráig szónokolni fog. Amikor átvette a zászlóalj parancsnokságát,
még féltek tőle, és tisztelték, mint az ausztráliai történelem egyik híres alakjának egyenes vonalú
leszármazottját, mesébe illő földbirtokok tulajdonosát, nevét, amely fogalom volt. De néhány hónap
múlva, hogy jobban megismerték, minden tiszteletük elpárolgott.
A pattogó hang tovább folytatta:
-- Nem akarom lekicsinyelni a hatodik hadosztály nagyszerű hőstetteit, de ne felejtsük el, hogy olyan
hadsereget vertek meg, amely nem akart harcolni. Előbb-utóbb találkozni fogunk a németekkel, és az
sokkal keményebb dió lesz. ..
Gilbertson kapitány, a B. század parancsnoka, meghallotta, hogy az emberek mozgolódnak, suttognak
mögötte. Hátrafordult, és szigorúan ránézett Crane hadnagyra. Az megfordult, s dühösen rámordult a
hatodik szakaszra:
-- Csönd!
Aztán megint hátat fordított nekik, nem is sejtve, hogy az emberek mennyire utálják a magatartásáért.
Crane hadnagy a legtöbbször nem vette észre, hogy utálják.
-- A németek sokban fölényben vannak velünk szemben
-- folytatta az ezredes. -- Már régóta fegyverkeznek, és készülnek a háborúra. Olyan egységesek, hogy
megirigyelhetjük. Nem tudják, mi az a sztrájk, az agitátorokat főbe lövik. Míg a tengeren túl olyan sokan
elvéreznek, Ausztráliában egyesek inkább sztrájkba lépnek, semhogy fegyvert gyártsanak a háború
céljaira. Ügy látszik, nálunk egyes szakszervezetek főként árulókból és szabotőrökből állnak ...
A hatodik szakasz suttogásából most tisztán és érthetően kivált Andy Cain hangja:
-- Németországban nincs egy szakszervezet se. Ott mindenki rabszolga.
 -- Pofa be! -- szólt rá Lucas őrmester.
-- Még mi a fenét nem! Itt álljak, és hallgassam, hogy Hitlert dicséri!
S a B. század nagy megrökönyödésére Andy Cain kilépett a sorból, és lassan elsétált.
Azután a hatodik szakaszból már senki sem figyelt az ezredes szavaira. Azon törték a fejüket: mit
kaphat ezért Andy? Vajon meglátta az ezredes?
Nem kellett soká várniuk. Amikor véget ért a szónoklat, és visszamentek a sátraikba, Andy ott ült,
csöndesen, s várta a következményeket. Körülvették, és jóindulatúan elárasztották kérdéseikkel.
-- Miért tetted?
-- Ügy van, miért? Senki se törődik azzal, amit az öreg Orme fecseg.
-- Ha kíváncsiak vagytok -- felelte Andy fáradtan --, hát egyszerűen kijöttem a sodromból. Utálom a
pofát, és nem bírtam ott állni és tovább hallgatni azt a szófosást. Rohadt náci!
-- Csak a grog beszélt belőle -- mondta Chips. -- Különben tűrhető alak az öreg.
-- Fasiszta -- dörmögte Andy. -- Hülye voltam, hogy megtettem, amit tettem. Nem volt semmi értelme.
Mégis örülök neki.
Az együttérző moraj megint feléledt.
-- Nem értem, mitől kellett úgy felizgulni -- mondta Percy Gribble.
-- Te nem, hát persze! -- legyintett Andy.
-- Ami azt illeti -- folytatta Percy --, én egyetértek az ezredessel. Azokat a bányászokat meg a
többieket ráncba kell szedni. Meghiúsítják a háborús erőfeszítést.
-- Miféle háborús erőfeszítést? -- kérdezte Dooley Franks. -- Ez a kirándulás szerinted háborús
erőfeszítés?
-- Igenis, szerintem az, és ez egy nagyon jó zászlóalj, és Fitzroy kitűnő parancsnok.
-- Ne félj, megkapod a stráfokat, Percy!
-- Felfordul a gyomrom, ha rád nézek! -- kiáltotta Dick. Lucas őrmester hangja szakította félbe őket.
-- Kifelé, mindenki! Elég legyen ebből a vénasszonyok gyűléséből.
Amikor Andy kiment, Lucas visszatartotta.
-- Sajnos, öregem, azt hiszem, most megkapod a magadét. Érezd magad őrizetbe véve.
-- Na ne mondd -- morogta Andy. Lucas elvigyorodott.
-- Csuda egy pofa vagy! Mi ütött beléd, hogy elsétálj, amikor az ezredes szónokol?
-- Semmi, csak elveim vannak. Azt hiszem, nincs sok értelme, hogy magyarázni próbáljam neked.
A jóképű őrmester megint rávigyorgott.
-- Én már évekkel ezelőtt túladtam az elveimen. Ide hallgass, Andy, mire mész az ilyen viselkedéssel?
Ez a háború még évekig elhúzódik. Nézd a saját érdekedet, csinálj karriert.
-- Miért, te azt csinálsz?
-- Többé-kevésbé.
-- Miért álltál be, Frank?
-- Kíváncsi voltam .. . meg az ingyen utazás. Hát te?
-- Mert úgy gondoltam, ez a helyes.
-- Páratlan alak vagy. Tudod, hogy a zászlóalj legnagyobb része miért állt be? Kalandra vágyott, vagy
meg akart szökni a feleségétől vagy a rendőrségtől. Sokan már évek óta csavarogtak, vagy munka nélkül
voltak, és tudták, hogy a katonaságnál ágyat kapnak és naponta háromszor kosztot. De te ... te egy hazafi
vagy.
-- Antifasiszta vagyok.
-- Túlságosan komolyan veszed az életet, Andy.
-- Igazán? Bár ez volna a legnagyobb hibája a magamfajta félszocialistáknak.
A hatodik szakaszt aznap délután hat órakor engedték el. Még mindig meleg volt, sütött a nap. Dick a
dombon át egy kis zsidó település felé igyekezett. A domb tetején megállt, lenézett a tájra. A síkság
csodaszép mintát mutatott: kis csoportban fehér zsidó házak; amott egy szürke, rozoga arab falu; fekete
négyszögben narancsfák; nyersvörös színű szántóföld; egy kaktuszokkal szegélyezett cikcakkos út; a
kanyargó vagy éles szögben megtörő főútvonal fehér szalagja; katonai sátrak, egy tömegben, mint valami
idegen növényzet. A napkorong kibukkant a felhők közül, és széles fénypászmákat vetett a békés tájra.
A település fél tucat házból állt, amelyek az út két oldalán sorakoztak fel. Két házban üzlethelyiség is
volt: az egyikben kávéház, a másikban bazár.
Dick arra gondolt, hogy vásárol valami apróságot, és hazaküldi a családjának. Az üzlet tele volt a
szokásos ékszerutánzatokkal és csecsebecsékkel; olajfa dobozokkal és tálakkal, apró brossokkal,
fényképekkel, ízléstelen selyemkendőkkel, állítólagos arab tőrökkel; az árak körülbelül százszázalékos
hasznot biztosítottak a kereskedőnek.
Dick válogatott egy darabig az ajándéktárgyak között a boltvezető zsidó fiatalember segítségével, s
végül megállapodott egy olajfa tálnál. Közben egy zsidó lány jött be az üzletbe.
-- Mibe kerül? -- kérdezte Dick a kereskedőtől.
-- Ezerkétszáz miibe.
-- Ezerkétszáz miibe!
Alkudott volna, de mint katona, méltóságán alulinak érezte. Kihúzta a pénztárcáját. Valaki egyszerre
csak rátette a kezét -- egy zsidó lány volt. Ott állt Dick előtt, és pergő nyelvvel magyarázott valamit a
kereskedőnek héberül. Aztán Dickhez fordult, és jó angolsággal azt mondta:
-- Ne fizessen érte annyit. Csak nyolcszáz miit ér. Megint a zsidó fiatalemberhez fordult, és tovább
beszélt hozzá héberül. A kereskedő csitítóan rámosolygott, széttárta a karját és bólintott.
-- Nyolcszázért is odaadja -- mondta a lány Dicknek.
-- Köszönöm szépen -- hebegte Dick zavartan, oly gyorsan játszódott le az egész. Leszámolta a pénzt,
és átvette a tálat. A lány kikísérte az üzletből, miután búcsúzóul megbiccentette a fejét a kereskedő felé.
Az úton Dickhez fordult, és komoly hangon így szólt:
-- Nem szabad, hogy a kereskedő ennyire megrabolja. Nem haragszik, amiért közbeléptem?
-- Egyáltalán nem!
A lány ugyanolyan komolyan folytatta: -- Sokan hajlamosak arra, hogy gyűlöljék a zsidókat. Amikor
ilyen emberekkel találkoznak, mint ez a kereskedő, úgy érzik, okkal gyűlölik őket.
Magas volt, széles csípőjű, nagyon barna bőrű. A haja koromfekete, simán hátrafésülve. Az ajka nagy
és rúzs nélkül is égőpiros. Fehér blúzt viselt és rövid, kifakult kék szoknyát.
-- Az ausztráliai kereskedők se jobbak -- mondta Dick. Csak idegeneknek nehezebben bocsátunk meg.
Közben a kávéház elé értek. Dick arra gondolt, hogy szeretné közelebbről megismerni ezt a lányt. Az
üzletben lejátszódott jelenet felkeltette a kíváncsiságát, hízelgett is neki, s önérzete most arra indította,
hogy továbbfejlessze az ismeretségüket. Vonzotta is a nagy, életerőtől duzzadó lány. Megkérdezte tőle,
nem iszik-e vele egy kávét.
-- Nem bírnám lenyelni azt a kávét -- mondta a lány, éppoly közvetlenül. -- Vacak. De mit szólna
ahhoz, hogy eljön hozzám, és nálam kávézik . .. török kávét?
Dick boldogan elfogadta a meghívást. A lány megmondta, hogy Naominak hívják. Levezette az útról
egy ösvényre, amely narancsfák között haladt. Csakhamar egy dombtetőre értek. A lány megállt,
lemutatott a tájra. Dick afféle kis falut látott, szabályos utcasorokkal, a szélein gazdaságok és tengernyi
narancsliget.
-- Még sohasem látott kibucot? -- kérdezte a lány.
-- Kibucot?
-- Igen, ilyen közös telep. Itt élek.
-- Közös telepet! Hát maguk mind kommunisták?
-- Szó sincs róla! -- A lány tréfának fogta fel a kérdést.
-- Lehet, hogy van köztünk egy-két kommunista. Jöjjön. Hazamegyünk, és útközben majd
elmagyarázom. S megindult Dickkel a völgybe.

4.

Andy Caint másnap reggel a zászlóalj iroda elé vezették. Varney főtörzsőrmester az ajtó előtt várta.
Varney ilyenkor érezte magát elemében. Legendásan ostoba ember volt, de szóról szóra tudta a katonai
törvényeket is a szolgálati szabályzat minden apróságát. Valóságos lexikona volt a katonai reglama
minden haszontalan, csűrt-csavart, elavult részletének. Díszszemle, egy szakasz kiképzése, egy
boldogtalan katona kihallgatása és elítélése, a szabályzat betűinek pontos betartása, hogy végül kész
komédia volt az egész -- tompa agya ebben találta a legfőbb gyönyörűséget. Mintha a parancsok és
szabályok eleven, tévedhetetlen halmaza lett volna, valami furcsa, az embernél alacsonyabb rendű
élőlény.
-- Fogoly ... állj!
Elvette Andy kalapját, a foglyokra vonatkozó előírás szerint. Aztán bekopogott az ezredes ajtaján és
kinyitotta.
-- Fogoly ... előre, in-dulj!
 -- Fogoly... állj!
Végül Andy szemben állott Fitzroy ezredessel.
Felolvasták a vádat, és Andy kijelentette, hogy mindent beismer.
Az ezredes fölöslegesen hosszú ideig tanulmányozta a jelentést, végül felemelte szép metszésű fekete
szemét, s fagyosan és rosszindulatúan Andyre nézett. Hüvelykujjával végigsimított egyenes fekete
bajszán, majd keze fejével hirtelen rácsapott a jelentésre.
-- Hát ez fantasztikus!
Andy meg sem mukkant. Kíváncsi volt rá, vajon Fitzroy tudja-e, hogy miért hagyta ott a szónoklatát.
(Száz az egyhez, hogy tudja, de önteltebb annál, semhogy elismerje. Jól van, ítélj csak el, te pózoló,
whiskyszagú disznó!)
De nem volt olyan egyszerű a dolog. Az ezredes jónak látta, hogy bőbeszédű elmefuttatásba kezdjen
az elkövetett bűnről. Ha Varney főtörzsőrmestert boldoggá tette a katonai szabályok gépies alkalmazása,
az ezredes meg sem tudott lenni anélkül, hogy a saját szavait hallja. Hátradőlt a székében, s nagy kéjjel
rákezdte.
-- Eláll a lélegzetem ettől a példátlan pimaszságtól! A jelek szerint maga nem volt se beteg, se részeg,
és felteszem, hogy nem is elmebajos. Nincs mentség a viselkedésére! Érthetetlenül megsérti a
parancsnokát. .. fogja magát, és minden látható ok nélkül kilép a négyszögből. Nem akarok azonban
személyes kérdést csinálni az ügyből. -- (Nem a fenét.) -- Ilyen példátlan, katonához méltatlan
parancsszegéssel eddig nem is volt dolgom. Ez ... ez ... ez... Fitzroy kereste a megfelelő szót, majd
hirtelen megtalálta. -- Ez anarchia! -- jelentette ki végül diadalmasan.
Most már teljesen meg volt elégedve magával. Kiegyenesedett, s hivatalos hangon folytatta:
-- Van valami mondanivalója?
Félig lehunyta a szemét, és ravaszul pislogott Andyre.
„Tudja! -- gondolta Andy. -- Ha nem mondok semmit, győztesnek fogja érezni magát, és ezt akarja.
Micsoda barom! Micsoda hatalom -- gondolta -- egy ilyen ember kezében." Egyszerre megutálta az egész
ügyet. Szeretett volna kimenekülni az irodából, minél messzebbre az öröklött kiváltságok képviselőjétől.
Mi értelme, hogy az ember fejjel menjen a falnak, egy ilyen pozíciójú és hatalmú alak ellen? Az ilyenek
mindig fölülmaradnak, ilyenekkel hiába száll szembe. Csak a bolond ingerelné fel az ezredest, ahogy ő
tette. Hadd beszéljen csak, mint egy náci! Az ember ragaszkodjék a maga elveihez, a többiek meg
akasszák fel magukat! A fene se sajnálja tőle azt a kis győzelmet!
-- Nincs, ezredes úr. Nincs semmi mondanivalóm.
Alig hallotta az ítéletet -- tizennégy napi büntetőgyakorlat teljes menetfelszereléssel -- és a
főtörzsőrmester vezényszavát, ahogy kiparancsolta a szobából. Visszaadták a kalapját, s Andy, mint a
vak, megindult az úton, zavartan, keserűen és szégyenkezve.
Miután Dick először volt a kibucban, Naomi gyakran kereste a társaságát. A fiú nem akarta
meghódítani, és úgy látszott, a lány sem flörtöl vele. Kétségkívül tetszett neki a fiú, de a jelek szerint nem
jobban, mint a többi fiatalember, akivel a kibuc körül találkozhatott. Dick nem nagyon értette, hogy a
lány miért választotta éppen őt barátjául, s önérzete választ követelt erre a kérdésre. Végül eszébe jutott a
jólelkű Tel Aviv-i kis prostituált, és megállapította, hogy bizonyára tetszik a nőknek -- nem tudta, hogy
minden húszéves fiú, akinek sima bőre, erős, magas termete, kifejező arca van, s aki oly megejtően
védtelenül pillant a világba, tetszik a nőknek, legalábbis egyeseknek. S Naomi ilyen nő volt.
Ha néhány napig nem ment el hozzá, a lány megkérdezte, hogy miért maradt távol. Lassacskán minden
gondolatával Dick felé fordult. Egyre erősebb lett benne a vágy, hogy mindent megtudjon róla. Rájött,
hogy amikor a fiú mogorva vagy ingerült, csak a boldogtalanságát leplezi, de ha közelebb akart férkőzni a
rejtett gondolataihoz, Dick elzárkózott előle.
Egyszer elvesztette a türelmét, és megharagudott rá. Volt egy gramofonja és sok lemeze, amelyeket
Dick órák hosszat is szívesen elhallgatott. Naomi kitűnően értett a zenéhez, és csakhamar rájött, hogy a
fiú alig tud valamit a klasszikus zenéről. Mégis úgy tett, mintha a legnagyobb zeneértő volna. „Szégyelli
magát a tudatlansága miatt" gondolta Naomi, és sohasem éreztette vele, hogy átlát rajta. Egyszer feltett
valami ritka lemezt, egy Scarlatti-darabot, amelyet 1683-ban komponált a szerző. Aztán megemlítette
Scarlatti nővérét, aki egy magas rangú paphoz ment feleségül, titokban, s hogy Scarlatti ezért kiesett a
Vatikán kegyeiből. Dick válaszából kiderült, hogy Scarlattinak legfeljebb a nevét ismeri. S amikor
halandzsázott még valamit e tárgyról, Naomi szelíden, de gonoszkodva megkérdezte:
-- Tulajdonképpen melyik Scarlattira gondol?
-- Hogyhogy melyikre? -- kérdezte bután a fiú.
-- Ügy értem: Alessandróra vagy Domenicóra? Dick gyanakodott egy kissé, de bekapta a csalétket:
 -- Arra, aki ezt a darabot írta. Domenicóra.
-- Domenico 1685-ben született -- mondta a lány.
-- Hát... -- Dick elhallgatott, sápadtan bámult rá, amikor megértette, hogy Naomi szántszándékkal
tőrbe csalta. Mélységesen megsértődött. De a lány azonnal megbánta, amit tett, odament hozzá, leült
melléje, és a legőszintébben próbálta kiengesztelni. Dick kerülte a pillantását, rendkívül megalázottnak
érezte magát. Most először döbbent rá, hogy a lány huszonnyolc éves, ő pedig csak húsz. Hirtelen
megértette, hogy Naomi mélyebben belelát, semmint képzelte volna.
-- Velem mindig őszinte lehet -- mondta Naomi, s ezzel be is fejezte az ügyet. Kár lett volna minden
további szóért.
Visszament a gramofonhoz, és feltett egy másik lemezt. Dick meg sem mozdult, nem szólt egy szót
sem.
Attól kezdve mélyebb lett közöttük a barátság. Dick elmesélte, milyen volt a gyerekkora és az ifjúsága
Ausztráliában. Naomi örült, hogy jobban megismerheti, de sohasem mondta meg, hogy miért. Eleinte
csak egy ausztráliait látott benne, és az ausztráliaiak felkeltették a kíváncsiságát. Látta őket a faluban,
széles karimájú kalapjukkal: magas, barna, fesztelen mozgású férfiak, éles, eleven szeműek, mindenen
tudnak nevetni. Naomi nem mondta meg Dicknek, hogy nagyon is jól ismeri a boldogtalanságát.
Németországban, ahonnan idemenekült, sok ilyen fiatalemberrel találkozott. Ismerte ezt a nemzedéket,
amely két világháború között nőtt fel; sokaknak derékba törte életét a harmincas évek nyomora.
Céltalanok, keserűek és gyökértelenek maradtak utána. Most szükség lett rájuk -- a háborúnak lett rájuk
szüksége. Naomi azért vonzódott oly szenvedélyesen a fiatalemberekhez, mert a fivérét megölték a nácik.
Dick modorosságai, egy futó arckifejezése néha ezt a halott testvért juttatták az eszébe. Valami furcsa
vigaszt érzett, amikor Dick önmagáról mesélt. De ez titok maradt. Csak hallgatta, szótlanul.
Dick gyerekkora úgy telt el, mint a legtöbb középosztálybeli gyereké: unalmasán, védetten; anyja
sznob volt és nagyravágyó, teletömte a fejét illúziókkal; apja néha szórakozottan megcirógatta a fejét.
Apjának volt egy kis gyára, csak azzal törődött meg az autójával, s kedvtelve játszotta a házigazda
szerepét, amikor üzletfelei meglátogatták. A nappaliban egy vörös óra állt, ez lett Dick gyerekkorának
legfőbb jelképe. Hatvan centi magas volt, színes fából készült, ébenfa, ezüst és gyöngyház berakással.
Számlapja vakító fehér márvány, masszív alapja vörös achát. Anyja különböző meséket talált ki az óráról
Dick szórakoztatására, és mindig emlékeztette rá, hogy valamikor az övé lesz. A fiú gyönyörűnek,
mesebelinek látta. Ha idegen házba került, gazdáit mindig arról ítélte meg, hogy miféle óra áll a
kandallópárkányukon.
Tízéves volt, amikor ez a kicsiny, biztonságos világ kezdett széthullni. Apja cirógatásai még az
addigiaknál is szórakozottabbak lettek, s két szemöldöke között sohasem tűnt el a ránc. A gyerek
homályosan megsejtette, hogy valami borzasztó és kérlelhetetlen dolog történik a külvilágban. Aztán
szüleinek néhány elejtett szavából és a maga kis értesüléseiből megtudta, hogy apjának már nincs meg a
kis gyára, hogy vele is megtörtént, ami sok más emberrel: „tönkrement".
A család biztosan zuhant a szegénység felé. A vörös óra most egy homályos, kopott szobában trónolt,
abban a házban, ahová költöztek. Dick apja elutazott Queenslandbe, állást kapott; s a fiú megdöbbenésére
anyja is munkát vállalt idegeneknél.
Dicket kivették a magániskolából, és egy nyilvános iskolába adták be, olyan gyerekek közé, akikkel
addig anyai tilalom miatt nem volt szabad játszania. Ebben a kicsiny, hangos társaságban kezdte
megtanulni, hogy a maga lábán kell megállnia. Egyszer -- tizenhárom éves volt, harmadik gimnazista --,
amikor hazament, hiába kereste a vörös órát. Édesanyja eladta.
Mr. Brett teljesen megváltozott. Eleinte jól nevelten, szégyenkezve tűrte a szegénységet, méltóságos és
derűs arcot mutatva a világnak -- úgy gondolta, hogy a magafajtájúak csakis így viselkedhetnek; később
azonban minden rendelkezésére álló eszközzel harcolni kezdett a szegénység ellen, és ebben a harcban
nem ért sokat sem a méltóság, sem a derű. Eltökélte, hogy Dicknek egyetemre kell járnia, s ezért
fukarkodott, ügyeskedett, takarékoskodott, és minden áldozatot vállalt. A fiú be is jutott az egyetemre, de
apját annyira megszállta a feladata, hogy mint embert észre sem vette többé Dicket.
A fiú magányos űrben élt. Az egyetemen büszke volt, érzékeny és veszekedős, nem tudott szabadulni a
szegénységüktől. Egy ideig csatlakozott egy társasághoz, amely dekadensnek hívta magát, Eliotot és
Audent olvasta, s ahelyett, hogy felemelte volna szavát az emberiség terhei ellen, inkább affektáltan
meghajolt alattuk, alázatosan, tragikusan és nemesen. Azt mondták Dicknek, hogy életének egyetlen
értelme, ha rendszeresen berúg, olyan verseket ír, mint ők, s reménytelen ügyekért vállalja a halált. Talán
egy se volt közöttük, Dicket is beleértve, aki ne írt volna valami szépet és homályosat a fiatal angol
költőkről, akik Spanyolországban haltak meg, csendesen és mélabúsan, halálvággyal a szívükben.
 Dick alaptermészete túlságosan optimista volt ahhoz, hogy sokáig velük maradjon. Kezdte felismerni,
hogy a világ több, mint az ő egyéni tragédiájának a kerete, és új eszmék felé fordult. Meg volt győződve
arról, hogy a fasizmus rossz, és érdeklődni kezdett a szocializmus iránt. Néhány hónappal a háború
kitörése után közölte anyjával, akit szinte megnémított az elképedés és a rémület, hogy beáll a
hadseregbe. Végül azonban az anya beletörődött a változhatatlanba -- nem először történt meg vele az
elmúlt évek folyamán.
-- Miért állt be katonának? -- kérdezte Naomi.
A fiú zavartan latolgatta a kérdést, végül meg akart szólalni.
-- Mondja el az összes okokat -- vágott elébe a lány sürgetően. -- De ne mondja azt, hogy
„hazafiságból". Ezt már túlságosan sokszor elmondták, és nem volt semmi értelme. Kérem, ne mondja
ezt.
-- Jó, nem mondom. Legfeljebb, ha az antifasizmust hazafiságnak nevezi... De voltak persze más okok
is ... amiket magamnak sem szeretek bevallani. Eh, ördögöt! Akkoriban a legnagyobb zűrzavarban éltem.
Az egyetemen borzasztó volt. Sem az anyám, sem én nem tudtuk, hogy valaha is be tudom-e fejezni a
tanulmányaimat. De mondjuk, hogy sikerült volna -- akkor is, milyen állást kaphatott egy bölcsészdoktor?
-- Szóval a háborúba menekült -- szűrte le a következtetést Naomi.
-- Részben ... de nem egészen. Igazán hittem abban, hogy harcolnunk kell a fasiszták ellen.
-- A gazdasági válság sok fiatalember alól kihúzta a talajt -- mondta Naomi. -- Németországban nagy
részük a nácizmus karjai közé futott. Hitler könnyűszerrel bekapta a tudatlanabbakat. Mint ahogy ez a
háború is olyan könnyen bekapta a magafajta fiúkat.
-- De nekünk szembe kellett szállítunk Hitlerrel!
-- Mondta ezt maguknak valaki a háború előtt? -- kérdezte a lány.
-- Nem -- felelte Dick. -- Nem mondták. Legalábbis a vezetőink nem.
-- Persze hogy nem! Ezért lett belőle háború. Magukat éppen úgy elárulták, mint a németországi
fiatalembereket.
Ezzel véget vetett a beszélgetésnek, és megint a gramofonhoz lépett. Nem akarta tovább feszegetni ezt
a kérdést, nem akart önmagáról és a fivéréről beszélni. Dick most már nagyon boldog volt a társaságában,
és Naomi semmiképpen sem akarta elrontani a boldogságát. Egy pillanatra sem feledkezett meg arról,
hogy a fiú látogatásainak előbb-utóbb véget kell érniük. Egyetlen gyalogosalakulat sem állomásozott
sokáig Palesztinában. Nemsokára a 2/X is eltűnik a nyugati sivatagban.
A távozása előtti néhány hétben Naomi mohón szürcsölte közös perceiket, mintha attól félne, hogy a
fiú sohasem bukkan fel többé a sivatagból. Talán azért volt így, mert Dick a fivérére hasonlított,
Wernerre, és felidézte annak az időnek az emlékét, amikor Werner elment, és soha többé nem tért vissza.
Naomi sohasem tudta elfelejteni Werner sápadt, csinos arcát, eleven szemét, mosolygását, amikor a húga
olyan döbbenten nézett rá... „Igen, húgocskám mondta --, jól tudom, hogy tegnap este két teherautóra való
náci jött ide, és pontosan fel tudom mérni, hogy milyen veszélyben forgók. Nemcsak zsidó vagyok,
hanem kommunista is ... Ma ne menj el hazulról." S akkor Werner elment, és Naomi nem látta többé élve.
Néhány órával később lement az utcára, és Werner ott feküdt a kövezeten, fejét szétroncsolták a golyók,
arca csupa vér és sár. Naominak úgy kellett tennie, mintha nem ismerné, mert a nácik még mindig
odalestek egy ablakból, az utca túlsó feléről, és épp akkor agyonlőttek egy kislányt, aki Werner közelében
letérdelt apja holtteste mellett. S Naomi továbbment, karikára meredt szemmel, merev mozgással, mint
egy gép, s remegett a ruhája alatt, és közben teste-lelke arra vágyott, hogy letérdelhessen bátyja mellé,
eligazíthassa zilált tagjait, megtörülhesse véres arcát, hogy tiszta legyen és méltó a halálhoz. De csak a
nevét suttogta összepréselt ajkai közül: „Nyugodj békében, Werner. Békét!" S azután azt sem tudta, hogy
hová temették el.

A keskeny, fehér út mentén, a táborokban, nagy volt az indulás előtti sürgés-forgás. Húszezer ember
nemsokára útra kel az egyiptomi és líbiai sivatagok felé. Mindössze hat hete érkeztek Palesztinába, s már
búcsúzniuk kellett tőle.
Egy este Dick elment a kibucba, és megmondta Naominak, amire a lány úgyis számított: ez a
búcsúlátogatása. Nem maradhatok sokáig -- mondta. -- Engedély nélkül jöttem el a táborból.
Megindultak felfelé a dombon. Orrukat megcsapta a narancsligetek átható, hűvös illata. Most, hogy
búcsúzni kellett, a fiú valami megbánást érzett, mintha valami nem teljesedett volna be. Sohasem tudta
eldönteni magában, hogy a lány szerelmes-e belé, vagy csupán érdeklődik iránta. Naomi sok mindent
megtudott róla -- de mit tudott meg ő Naomiról? Szinte meglepődött arra a gondolatra, hogy milyen
keveset. A lány nagyobb élettapasztalata, érett szépsége valahogy félszeggé tette, s Dick nemigen mert
közeledni hozzá, legfeljebb semmitmondóan átölelte néhányszor.
-- Csodálatos hetek voltak -- mondta.
A lány kurtán megbiccentette a fejét, teljesen elmerült a maga gondolataiban:
-- Szabad majd írnod? -- kérdezte.
-- Hogyne!
-- És írsz?
-- Amilyen gyakran csak tudok.
Megálltak, és egymásra néztek a sötétben. A fehér blúz fölött Naomi barna arca és nyaka homályosan
szépnek és titokzatosnak látszott. A szemét nem lehetett látni, csak valami tompa csillogást, ahogy
ránézett. Dickbe mélyen belehasított a búcsú fájdalma, s most már tudta, hogy a lány hozzánőtt a
szívéhez. Amikor megfogta a vállát, és magához vonta, Naomi hirtelen és vadul átölelte. Ez volt az első
komoly ölelésük, s egyetlen szó sem hangzott el.
Továbbmentek. Némán áthaladtak a falun, ahol először találkoztak, és felértek a dombtetőre. Lent a
síkságon, ahol a táborok rendszerint belevesztek a sötétség tengerébe, most apró fények vilióztak
szerteszórtan, s odalátszott a katonai teherautók ellenzős reflektorainak tompa sugara. Valósze rűtlén,
furcsa látvány volt. Valami ijesztő és sürgető értelem rejlett a fénypontok kavargásában, a hirtelen
feltűnő, eltűnő, pislogó, emelkedő és aláhulló villanásokban. S a tiszta éjszakai levegőben zavaros,
egybeolvadt hangok hatoltak el hozzájuk, és minden hang izgalomról, lázas tevékenységről mesélt;
motorzúgás, lámpák csörömpölése, nevetés, kiáltások... A lány tragédiát hallott mindegyikben, de a fiú
most valami egészen mást: ez is része volt a „Nagy Kalandnak". Miközben Naomi arra gondolt, hogy a
halál vajon hányat fog elnémítani e hangok közül, Dicknek repesett a szíve izgalmában. Végre indulnak,
„fel a sivatagba"! Minden más gondolat hirtelen kiszállt az agyából.
Naomi megérezte a hangulatváltozását és az okát is. Szerette volna a karjába venni, valami ürüggyel
megvigasztalni és megvédeni... Aztán összeszedte magát, csaknem haragosan, és lopva megdörzsölte a
szemét. A fiúnak most nem kell vigasztalás, és semmi sem óvhatja meg attól, ami a távolban vár rá.
Naomi meglepődött, hogy mennyire félti A véletlen ismeretségből mély kapcsolat lett, amely teljesen
lekötötte. Nem vagyok szerelmes belé, mondta magában, mégis nagyon sokat jelent nekem. Azon kapta
magát, hogy az ismeretségük kezdetére gondol. Mit számít, hogy miképpen kezdődött? Vajon
viszontlátja-e még ezt a szeszélyes, érzékeny fiatal ausztráliait? Valami furcsa érzés azt súgta, hogy nem.
Dick mintha jelképe lett volna a fiatalság minden tragikumának. Naomi elnézte éles profilját, amint
mohón bámul a táncoló fények felé, és arra gondolt, vajon rá fog-e jönni valaha, hogy mennyivel jobb
sorsot érdemelt ennél.
Búcsúzóul a fiú hosszasan, gyengéden átölelte. -- Isten veled! -- súgta, és megindult a völgybe. Most,
hogy elment, a lány már nem tartotta vissza a könnyeit, tűrte, hadd folyjanak végig lágyan az arcán.
Kis idő múlva megfordult, és visszament a faluba, amely most az otthona volt.
A 2/X zászlóalj tiszti étkezőjéből kivittek minden bútort, az ablakokról levették a tarka függönyöket.
Csak a bárpult maradt a helyén. Az étkezdéi ügyeletes katona fehér kabátban teljesített szolgálatot
mögötte. A fehér kabát az ezredes ötlete volt. Ez, úgy vélte, illő hangulatot kölcsönöz a tiszti étkezőnek.
Az ezredes éppen az utolsó néhány pohár italra látta vendégül tiszttársait.
.A zászlóalj már becsomagolt, és indulásra készen állt. A készletek már útban voltak az el-madzsdali
vasútállomás felé. Az emberek bent üldögéltek a sátraikban, rakásra hordott holmijuk mellett. Nem volt
más dolguk: várni kellett hajnali háromig, amikor a zászlóalj nekivág az El-Madzsdalba vezető öt
mérföldes útnak, hogy bevagonírozzák.
A zászlóalj húsz-egynéhány tisztje csaknem kivétel nélkül egybegyűlt az étkezőben. Miután kiosztotta
nekik a parancsokat, az ezredes valamennyiüket meghívta egy-két pohár italra.
Az ezredes ki akarta élvezni ezt az alkalmat. Már napokkal előbb kitervezte a meghívást, s erősen törte
a fejét a megfelelő ünnepélyes szavakon. Szokása volt, hogy előre elképzelje, hogyan fog beszélni és
viselkedni bizonyos alkalmakkor. Ez is ilyen alkalom volt, s az ezredes ünnepélyesnek és fontosnak
tartotta. Ma este nem volt szüksége whiskyre, hogy emelkedett hangulatban legyen. A legjobb formáját
mutatta: udvarias volt, kedves, ellenállhatatlanul bizalmas. Élénk szemei csak úgy sugároztak sima, szép
formájú arcából, amint végignézett a köréje gyűlt tiszteken.
Legtöbbjüket még a háború előttről ismerte. Egyeseknek, például Crane-nek, akkora földbirtokuk volt,
mint neki. Mások, például Pomfret őrnagy, a parancsnok helyettese, ugyanazokban az üzleti
vállalkozásokban voltak érdekelve. Az ezredes protekciója behatolt a zászlóalj minden részébe. Sokszor
előfordult, még Ausztráliában, hogy valaki egyik nap beállt a zászlóaljba, és másnak őrmester lett; aztán
kiderült, hogy a hirtelen előléptetett katona az ezredes alkalmazottja volt valamelyik birtokán vagy
vállalatánál. A zászlóalj legénysége gúnyosan azt szokta mondogatni, hogy a 2/X-ben attól függ az
előléptetés, mennyire volt hasznos az illető az ezredesnek a háború előtt. Valaki írt is egy gúnyverset
erről, egy népszerű nóta dallamára. A vers egyik kevésbé goromba szakasza így szólt:
Ha Fitzroynál szolgáltál, édes komám, őrmester leszel már holnapután. Nem kell bejárnod az egész
világot, itthon is kaphatsz egy szép arany stráfot, ha Fitzroynál szolgáltál, édes komám!
Az ezredes fehér borral töltötte meg poharát a mostani alkalomra, mivel úgy vélte, hogy a whisky,
amit rendesen inni szokott, nem egészen illik tervbe vett tósztjához.
-- Uraim ... -- kezdte.
A zászlóalj igen jó hangulatban volt, és iszonyú lármát csapott. Öt üveg sört osztottak mindenkinek; s
az ital gőzétől és az izgalomtól, hogy mennek „fel a sivatagba", egész este nem bírtak a jókedvükkel.
A tábor felé menet, a lejtőn, Dick még egyszer megállt, hogy magába szívja a látványt. Lelkesedése
alábbhagyott, most jobban szemügyre tudta venni a különös képet. Egy pillanatig úgy érezte, mintha
közelebb volna az éghez, mint a földhöz. Fölötte ragyogtak a fehér csillagok. Odalent a sátrak lámpásai
homályos fényt árasztottak, s messzire elhallatszott a kiabálás és az éneklés. De itt, a roppant égbolt alatt,
a sátorlakók viselkedése kisszerűnek és megvetendőnek tetszett; kiáltozásuk suttogássá fogyott a hűvös
végtelenségben. Dick megállt a hideg, ragyogó éjszakában, és ujjongásának utolsó cseppje is elpárolgott.
Mintha egy tragédia kezdetét látná, amelyet csak iszonyúbbá tesz a tivornyázó áldozatok távoli hangja.
Révülten, önfeledten bámult maga elé, és nyomasztó hangulatát úgy kellett leráznia a válláról, mint
valami súlyos terhet. Olyan gyorsan futott végig a lejtőn és a fehér úton, mintha üldöznék.
Ahogy belepett a sátorba, egészen másféle világba került. Alig volt már hely a felszereléstől és az
emberektől. Pislogva megállt a lámpás hunyorgó fényében, a többiek torokhangon kiáltozva, kórusban
üdvözölték:
-- Itt a Dick fiú! Merre jártál, Dick? Gyere, pajtás, igyál.
Nevetve átvette az üveget, örült és hálás volt nekik a fogadtatásért. Az utóbbi időben szeretett volna
éppen olyan lenni, mint ők. Eleinte ideges volt, udvarias, és tartózkodóan viselkedett, s a többiek
vigyorogtak, és magára hagyták, vagy ugratták, mint Lucas. Most Lucas is ott volt közöttük, a sátor egyik
szögletében, egy üveg sör a kezében, fekete arcán az a jól ismert gúnyos vigyor. Ügy látszott, ebbe az egy
sátorba mindenki bezsúfolódott a hatodik szakaszból, aki csak befért. A levegő sűrű volt a szesz illatától
és kék a füsttől.
-- És aztán mi történt, Tommy?
Tommy Collins fehér arcához emelt egy üveget, és nagyot húzott belőle.
-- Hát akkor odamegyek a másik spinéhez, és azt kérdem: „Mibe kerül vahed ziggi-zigg?" „Ötszáz
mii", azt mondja. Erre a strici kéri a százalékot, én meg a pofájába ütök. A másik wog kiugrik a taxiból,
én fogom a tyúkot, és elkezdek futni vele . . .
Harsány nevetéssel, kiáltásokkal biztatták, hogy mesélje tovább. Tommy Collins bordélyházi és
kocsmai kalandjai mindig remekül elszórakoztatták őket. Nyavalyás kis csirkefogónak tartotta mindenki,
de ha tűzbe jött, mulatságos volt, és ez sokat számított. Tommynak mindennél többet ért, ha látta, hogy
Lucas mulat rajta, ha Franknek szólíthatta, és sikerült megnevettetnie a történeteivel. Miközben részegen
mesélt, nem látta sem Lucas megvetését, sem az undorát; Tommynak csak az őrmester nevetése volt
fontos, boldog lett tőle. Lucas pedig tapsolt neki, és tüzelte, mint ahogy a kóbor kutyákat szokták,
mulatságból.
Tommy befejezte a meséjét, és kiment hányni. Nagyon kevés italtól is berúgott már. A másik sarokban
néhány katona rázendített:
Megleszek én, pajtásaim, temetetlen, tegyétek el csontjaimat egy kis szeszben.
Elnyújtott hangon, panaszosan fújták, hamis pátosszal.
-- Igyunk a derék Chipsre!
-- Szegény Chips!
Chips Prentice, a szakasz bálványa, kórházban volt egy kis nemi betegséggel. Chips olyan tekintélynek
örvendett, hogy a nemi betegség valósággal dicsőséggé vált, miután ő is megkapta. De nagyon hiányzott a
derék Chips, különösen most; hiányzott nagy, rugalmas alakja, telt, zengő hangja, amely annyiszor
megnevettette őket. Szegény kedves Chips!
Úgy volt, hogy Percy Gribble lesz helyette a szakasz tizedese, s efölötti örömét nagy buzgón úgy
leplezte, hogy hangosabban és gyakrabban panaszkodott Chips távolléte miatt, mint bárki más.
 -- Fel a fejjel, Dooley! -- kiáltotta, s rácsapott a komoran üldögélő Dooley Franks vállára. Dooley
odább húzódott tőle, és elküldte valahová Gribble-t.
-- Finom kis cimbora vagy -- morogta Tommy Collins, aki időközben megkönnyebbült a hányástól.
Erre Dooley Gribble-lel együtt őt is odaküldte.
Dooley-t a Kilencnapos Csoda nyomasztotta, mint valami tengeri lidérc, és semmi sem tudta eloszlatni
a félelmét. Sokszor eljárt egy bordélyházba, amíg rá nem jött, hogy Chips ugyanott kapta a gonorrhoeáját.
Azóta Dooley-t megszállta a nyugtalanság és az ijedtség. Az oktató előadásokból és a felvilágosító
füzetekből a katonák úgy tudták, hogy a gonorrhoea kilenc napon belül jelentkezik. Dooley-nak még négy
napja volt hátra, és az előző ötöt pontosan úgy töltötte, mintha megkapta volna a Csodát: először tétován
jelentkezett a betegszobában, valami „égő fájdalomról" panaszkodva : s az orvos felületesen
megnyugtatta. De aki érzi a Csodát, nem nyugodhat sokáig. Szánalmas, tolakodó alak lesz a
nyomorultból, állandóan a latrinára jár, vagy ott settenkedik a betegszoba körül. Sőt, jelentkeznek nála a
nemi betegség tünetei, vagy legalábbis ő úgy képzeli, s rémülten rohan be a betegszobába, ahonnét a
szolgálatosok nevetve és szitkozódva kikergetik. Tisztátalannak, megalázottnak, kiközösítettnek érzi
magát. Nemigen lehet segíteni rajta. Kilenc nap múlva rendszerint úgy leveti félelmét, mint egy szennyes
inget. S ez az ijedtség egyáltalán nem illett Dooley-hoz. Tőle várták volna a legkevésbé, hogy megkapja a
Csodát. Furcsa volt, hogy Dooley, ez a hosszúkás bohócfejű, horgas orrú, vagány módra vigyorgó ember,
aki olyan ravaszul szokta lesni a „palikat", ennyire elveszítse a bátorságát. Most felállt, kiment, s a
többiek hagyták.
Andy Cain volt a nap hőse, éppen letöltötte a tizennégy napi büntetést, amiért faképnél hagyta a
szónokló ezredest. Az okait kinevették, de Andy szembeszállt a hatalommal, s ez elég volt. Ott ült a
sarokban Dick mellett, nem vett részt az éneklésben és a kiáltozásban, csak tűrte az ovációt, miközben
lassan, de biztosan leszopta magát valami helybeli borfajtával.
-- Ki volt az, aki beleköpött a Piás Orme dumájába?
-- Andy! -- üvöltöttek.
-- Éljen!
Felköszöntötték, és ő is ivott rájuk, magasba emelve az üveget. Aztán Dickhez fordult, s rákacsintott,
mint akinek minden mindegy:
-- így kell ezt csinálni, pajtás! Öblítsd le! Öblítsd le, és felejtsd el! Ha bolond a világ, bolondulj meg te
is, mi? Elborult arccal, feje fölé emelve az üveget, rekedten szavalni kezdett:
„Szétvernéd a pofáját is?", kérdezi a katona.
„Szét, ha kell, az egész házat", mondja erre a koma.
Nevettek, megtapsolták. Dick azonban ránézett oldalról, és nagyon megsajnálta. Mintha keserves
fájdalom szólt volna Andy durva hangjából.
Aztán rázendítettek, ezúttal együtt az egész társaság:
Ó, nem kívánom a halált, ó, hazavágyom.
A tiszti étkezőből sokan elmentek már, de az ezredes még ott trónolt a bárpultnál, mellette Pomfret
őrnagy, a helyettese, Hubert Stamp kapitány, a segédtisztje, Gilbertson kapitány, a B. század
parancsnoka, Crane hadnagy és Barrett kapitány, a zászlóalj orvosa.
-- Igen, a mindenit -- mondta az ezredes --, jó kis zászlóaljat faragtunk belőlük. Állni fogják a sarat, azt
hiszem. Lágy, hálás jóérzés vett rajta erőt, és szeretett volna valami kedveset mondani a többi tisztnek. --
Bizony -- jelentette ki végül --, én egyenként szemeltem ki a tisztjeimet, és eddig még egyetlen
választásomat sem kellett megbánnom.
A többiek, ha nem is kitörő lelkesedéssel, de mindenesetre elég sokféleképpen fogadták ezt a
vallomást. Stamp kapitány -- húsz-egynéhány éves, fiús, üde arcú, kihívó beszédű fiatalember --
elmosolyodott egy csöppet, és morgott valamit. A zászlóalj legénysége Selyemfiúnak hívta Stamp
kapitányt. Barrett kapitány szelíden cinikus arca meg sem rezzent, csak a szemhéja csuklóit rá néhány
pillanatig a nagy, puha tekintetű szemére. Gilbertson kapitány -- karcsú, negyven felé járó férfi, arca
sápadt, haja szép hullámos, álla hosszú, hegyes, szeme szürke és meglehetősen riadt -- nyájasan
mosolyogva azt mondta: -- Nagyon kedves tőled, Orme, igazán!
Oldalt pillantott, ajkával egy másodpercnyi fintort vágott Crane felé, aki azonban feszülten figyelte az
ezredest. Pomfret őrnagy arcán még sohasem látott egyikük sem más kifejezést, mint például most is.
Alacsony, lapos mellű, félig kopasz ember volt. Ha a többi arcvonása nem áll arányban ajka nagyságával
és duzzadtságával, azt lehetett volna hinni, hogy Pomfret őrnagy állandóan duzzog. Előreugró, széles
homloka ügy domborodott szemeinek merev gombja fölött, mint egy szikla. Barátságtalan, ellenszenves,
szellemtelen arc volt, nem árult el semmit. A legénység gyűlölte száraz, fölényes modoráért, humortalan
szigorúságáért. ,,Barom"-nak hívták.
Barrett kapitány lágyan, egy kissé félszegen elmosolyodott, és megjegyezte:
-- Azt hiszem, legszívesebben a legénységet is egyesével szemelted volna ki, Orme.
Az ezredes teljesen komolyan fogta fel a megjegyzést:
-- Bárcsak módom lett volna rá. Higgyétek el, volt itt néhány nemkívánatos alak, amikor kezembe
vettem a zászlóaljat. Nem igaz, John?
Pomfret bólintott. -- Nem a legjobb anyag, legalábbis egy részük.
-- Én talán nem ismerem őket? -- mondta Barrett vontatottan. -- Minden áldott nap ugyanazokat a
meséket kell végighallgatnom, amikor maródira jelentkeznek. Olyan is akad közöttük, aki egész magas
fokra fejlesztette a szimulálás művészetét.
Crane felnevetett. -- Nem hiszem, hogy nálad sokat el tudnának érni, Basil'!
Most közbeszólt Gilbertson kapitány is, Barretthez fordulva, egy kissé kihívó hangon:
-- Szerinted a betegszobára jelentkező katonáknak hány százaléka szimuláns, Basil?
Barrett közömbösen vállat vont: -- Ötven százalék. Két fő betegség van ebben a zászlóaljban: a
részegség és az, hogy nem gondozzák rendszeresen és tisztességesen a testüket. Tegnap reggel volt egy
bőrbetegem. Ilyen súlyos esetet még nem is láttam. Azonnal kórházba küldtem. Eddig nem szólt, pedig a
lábujjai szinte felismerhetetlenek már. Ismerve az illetőt, fogadni mernék, hogy szándékosan nem
jelentkezett.
-- Alja népség! -- morogta Crane.
-- Nagy részüknek -- folytatta Barrett, olyan hangon, mintha ítéletmondásra kérték volna fel -- semmi
sem jöhetett volna jobban, mint ez a háború. A legjobb orvosság egy kis szigorú fegyelem.
Az ezredes felhajtotta a poharában maradt whiskyt, és élénken így szólt:
-- Hát azt megkapták! Basilnek igaza van. A múltkor, zászlóaljszemlén, ahogy elnéztem őket, arra
gondoltam: „Bizony isten, jó munkát végeztünk veletek." -- Barrettre pillantott, és hozzátette: --
Mindenek ellenére.
A következő kérdést Gilbertson tette fel, szatirikusabban, mint szerette volna, s ezzel akaratlanul is
elárulta a véleményét: -- Nem kellene mégis megbecsülnünk egy kissé az embereinket? Végeredményben
mindent megkaptunk tőlük, amit adni tudtak.
-- Kapni nem kaptunk semmit -- jegyezte meg Pomfret --, csak amit kicsikartunk belőlük.
-- Ezt nem fogadhatom el! -- felelte indulatosan Gilbertson.
Körülfuttatta pillantását a többieken, s világosan érezte, hogy udvarias ellenszenv fogadja mindenfelől.
Hirtelen észrevette a fehér kabátos kiszolgáló katonát, amint egymagában áll a bárpult elhagyott végében,
és átfutott rajta az a gondolat, hogy talán hallja, amit beszélnek. A katona oda sem nézett, arca merev
volt; de Henry Gilbertson most először döbbent rá, hogy ő is ember. Ember, azok közül való, akikről
beszéltek. Henry Gilbertson elszégyellte magát egy kissé. Szeretett volna magára maradni. Biztos volt
benne, hogy ez az éjszaka, a sivatagba indulás éjszakája, neki sokkal többet jelent, mint a többieknek.
Eszébe jutott a levél is, amit a feleségének írt, s befejezetlenül hagyott a sátrában. Felhajtotta italát. -- Van
egy kis dolgom mondta, és kiment az étkezőből.
Odakint a sötétben hallotta a távoli énekszót. Megindult az úton a tiszti szállás felé. Nem hagyta
nyugton az az érzés, hogy általában meghasonlott a világgal. Vigye el az ördög! A barátainak odabent az
étkezőben ez a háború csak afféle úri kirándulás. Neki pedig valami óriási, fontos és igazságos dolog.
Henry Gilbertson családja éppoly gazdag volt, mint a Fitzroyé vagy a Crane-é. Hatvan évvel azelőtt
nagyszülei újságot alapítottak; most Henry apja kezében volt Ausztrália egyik nagy és befolyásos
napilapja. Henry nagyanyja még élt: mind a mai napig ravasz, türelmes, sziklaszilárd elvű és törhetetlen
akaratú öregasszony. Éleselméjűsége, széles gondolati látóköre döntő hatással volt Henry életére. ö
ragaszkodott hozzá, hogy Henry legyen a lap irodalmi szerkesztője. Henry apját csak a példányszám
érdekelte. Henry mindig a nagyszerű öreg hölgyhöz fordult, ha tisztázni akarta problémáit, ha az értelmét
kereste valaminek. Együtt élték át a harmincas évek zűrzavarát; együtt nézték az utána következő
árulásokat. Henry antifasiszta volt: ezért, és csakis ezért lépett be a hadseregbe. Ügy gondolta, ebben
különbözik a tiszttársaitól. Hiszen olyan is akad köztük, aki sajnálja, hogy nem lehet a nácik szövetségese
Oroszország ellen. Hol keressen olyan barátot, aki úgy fogja fel a háborút, mint ő?
Henry magányosnak érezte magát, csüggedt volt. Elkeseredetten gondolt a katonáira, akikkel szeretett
volna közös nevezőre jutni. Mindenekelőtt, érezte, meg kell nyernie a szeretetüket és tiszteletüket, de a
katonák csak meghökkentek első kísérleteitől. Nyilván nem számítottak rá, hogy ilyenfajta tisztjük is
lehet. Legnagyobb részük mulatott rajta vagy gyanakodott. Sőt, volt, aki természetes ellenségnek
tekintette. Sokan -- szegény ördögök! -- nem valami tiszteletre méltó okból álltak be katonának. Nehéz
idők, kiábrándultság, unalom, kalandvágy: ilyen és hasonló okok űzték őket a hadseregbe. Nekik a
hadsereg menedék volt, az életük elől menekültek oda. Kétségkívül több szánalmat érdemeltek, mint
megvetést. Hiába, mondotta magában Gilbertson, efölött nem lehet szemet hunyni: a legénység különálló
és ellenséges osztálynak tekinti a tiszteket, és ő, Henry Gilbertson, ebbe az osztályba tartozik.
Dick és Andy együtt lépett ki a rossz levegőjű sátorból, és a latrina felé indult a B. század körletének
végébe. A hűvös levegő megcsapta alkoholgőzös fejüket, lábuk megbicsaklott, a csillagok forogni
kezdtek a fejük fölött. Andy szaporán csuklóit, közben halkan dudorászott, és a barátjára támaszkodva
néha könnyített magán. A sötétben egy emberi alak haladt el mellettük.
-- Hé, pajtás! -- kiáltotta Andy.
-- Jó estét, fiúk! -- köszönt az ismeretlen.
-- Ki az? -- kérdezte Andy.
-- Gilbertson -- mondta Dick.
-- Messze a legjobb tiszt ebben a rohadt zászlóaljban. Minden jót, Gilby!
-- Minden jót, fiúk! -- Henry hangja alig hallhatóan szólt a sötétből.
-- Az anyjuk kínját! -- morogta Dick dühösen. -- Az anyja kínját minden tisztnek. Csak azért vannak
itt, hogy a vágóhídra hajtsanak bennünket.
-- Ne beszélj így -- mondta Andy, hirtelen kijózanodva. -- Egyszer tán még belőled is tiszt lesz. Ez a
háború iszonyú sokáig el fog tartani. Csináld meg a karrieredet. Én mondom neked, az a legokosabb, ha
jó katona leszel.
-- Neked jár a szád! -- gúnyolta Dick. -- Aki faképnél hagyod az ezredest!
-- Jól van, csak figyelj meg ezután. -- Andy most már nem tántorgott. Néhány pillanatig csend volt.
Amikor megint megszólalt, izgalom érződött a hangjából. -- Olyan baka leszek, amilyen nincs még egy
ezen a rohadt világon. Jó, tudom! Azt hiszed, csak az ital szól belőlem.
A nagydarab ember felemelte karját, s lágy, de erős hangon fogadalmat tett a csillagoknak:
-Most az egyszer, életemben először, alaposan megcsinálok valamit.
Hajnali háromkor a 2/X zászlóalj gyors lépésben és szótlanul kivonult a táborból. Öt mérföldön át
szüntelenül dobogott az út a bakancsok alatt. A vasútállomáson már várta őket a csapatszállító vonat.
Gyönyörű éjszaka volt. A hold későn kelt fel. Pártatlanul osztogatta sugarait sivatagnak, városnak és
tengernek. A 2/X csak egy kis része volt a hatalmas ember-, fegyveres készletáradatnak, amely a
táborokból útnak indult. Aznap éjjel sok ezer katonát tereltek be az elsötétített vonatokba. S a
szerelvények egymás után kigördültek az állomásról, és lassan nekivágtak az idegen országnak.
 MÁSODIK RÉSZ

AZ ERŐD

-- Jó reggelt, patkányok! Hogy van ma reggel a mélyen tisztelt önellátó fogoly társaság?
Ez a pimasz, megvető, jó csengésű hang egy tábori rádióból szólt, amely valamikor egy izgága olasz
tábornok tulajdonát képezte. Ha-Ha beszélt, az angol áruló, valahonnan Európából. 3 Egy pillanatra sem
hagyta abba a csipkelődést:
-- És hogy érzi magát a légierőtök? Ó, bocsánat, elfelejtettem! Nincs is légierőtök, ugyebár? Na nem
baj, majd küldünk mi nektek ma reggel néhány repülőgépet. . .
A rádió egy bemélyedésben állt, amit a mély, tágas fedezék falába vágtak -- a fedezék tetejét és falait
durván ácsolt gerendák tartották. A rádión kívül volt még a fedezékben egy ütött-kopott ponyvahordágy,
egy nagy faláda és a sarokban egymásra halmozva különböző katonai felszerelési tárgyak. Ha-Ha
hallgatósága Henry Gilbertsonból s vagy tíz közkatonájából állott. Némán és komoran hallgatták, de
mindig mosolyra állt a szájuk. Amikor Ha-Ha „néhány repülőgépet" ígért nekik, összenéztek és
elfintorodtak. Az árulónak minden szava hazugság volt, de ezt az ígéretét mindig betartotta.
Tíz perc múlva kimásztak a fedezékből, és mindenfelé szétszéledtek.
A hatodik szakasz szállását egy sekély, kiszáradt patakmederbe vágták be, amely enyhe lejtésben
kanyargóit a sivatag lapos felszínén: ugyanolyan fedezék volt, mint a Henry Gilbertsoné, közvetlenül
fölötte Crane tanyázott, egy másik tágas lyukban, ahonnét messzelátójával áttekinthette az egész
sivatagot. Néhány méterrel Crane szállása előtt betonozott géppuskaállások és szűk összekötő árkok
hálózata húzódott -- még az olaszok építették.
Közönséges líbiai nap volt, forró, mint a kemence, vakító fénye szúrta a szemet, mint a kés. A kavicsos
sivatagról visszaverődött sugarak remegtek, szinte párologtak. Az égbolt füstszínű volt és mozdulatlan.
Mint egy áttetsző medencébe dobott pénzdarab, olyannak látszott a közepén a napkorong.
Pedig az ég nem volt halott.
A hatodik szakasz behúzódott a gödrökbe. De most már semmi sem emlékeztetett a tisztán és
egyformán öltözött katonákra, akik nemrégiben a palesztinai országutakon meneteltek, vagy Jeruzsálem
és Tel Aviv utcáin feszítve lesték a kalandokat. Sortjaik mocskossárgává fakultak, bakancsaikat
megfehérítette a homok. Odalett a széles karimájú kalap is; sárgára festett kerek acélsisakot viseltek
helyette. Néhányan ledobták az ingüket, s a bőrük olyan barna volt, mint a puskájuk agya. Pillantásuk
élesebb lett, arcuk soványabb, ajkuk keskenyebb.
Dooley Franks immár századszor dörzsölte végig egy olajos ronggyal a Bren-féle géppuskát, majd
gondosan letakarta egy üres homokzsákkal; Tommy Collins, az etető, pedig immár ezredszer számolta át
a muníciót. Lucas őrmester elégedetten pislogott Breda-gyártmányú olasz gépfegyverére. Percy Gribble
tizedes egy pattanást piszkált a nyakán. Andy Cain egy kaméleonnal szórakozott, amelyet madzagra kötve
mindenüvé magával vitt. Dick Brett a behullott homokot lapátolta egy gödörből. Az egész szakasz el volt
foglalva valamivel, közömbösen végezte mindennapi munkáját. Aztán, mintha összebeszéltek volna,
egyszerre abbahagyták, és felnéztek az égre.
Halk, lüktető moraj.
-- Jönnek a nyavalyások! -- mondta Dooley.
A lüktetésből remegés lett, a remegésből zúgás.
Azután egyszerre csak felhangzott a zuhanóbombázók süvítése.
-- Itt vannak! -- kiáltotta Dick, keletre mutatva. Mintha a napból váltak volna ki: fekete, ijesztő külsejű
stukák. Különös alakú szárnyuk, mint a zsákmányra lecsapni készülő héjáé. Két rajban jöttek. Az egyik
raj különvált, eltűnt a láthatatlan város felé.
Csupa lárma lett a világ. Körös-körül felköhögtek a Bofors-ágyúk, millió pukkanás, és az égen, mint
apró virágok, fehér füstpamacsok nyíltak. Valamivel hátrább a légvédelmi nehéztüzérség is megszólalt,
ijesztően nyerítve.
A fekete madarak egymás után alábuktak, mintha egy óriási csúszdán siklanának lefelé. Ahogy
zuhantak, süvítésük túlharsogta a bombák robbanását. Az ausztráliaiak körül nagy fekete felhőket okádott
3
Lord Ha-Ha: így hívták az ausztráliai katonák (az angolok affektált nevetését utánozva) William Joyce angol fasisztát, aki
átment a nácikhoz, és a háború alatt a német rádió bemondója lett. A háború után kivégezték. Ha-Ha foglyoknak csúfolta a
Tobrukban körülzárt ausztráliaiakat, és önellátóknak, amiért megkímélik a náci „fogolytartókat" attól, hogy az ellátásukról
gondoskodjanak.
felfelé a föld. Sárga portól és fekete füsttől ködösült el minden, s a félelmetes üvöltésből homályosan
kihallatszott az emberek kiáltása. Zúgó fülük már nem is érzékelte a robbanásokat, eltompult, minden
bomba egy távoli földrengésnek tetszett.
Azután, éppoly hirtelen, ahogy elkezdődött, a támadás véget ért. A légelhárító ütegek egyre ritkábban
dördültek el. A stukák zúgása mindinkább elhalkult a távolban. A lebegő füstben emberek kiáltoztak. Egy
éles, izgatott hang túlharsogta a többit:
-- Szanitéc!
Rohanó katonák alakja látszott a homályban.
-- Megvagy, Dick? -- kiáltotta Andy.
-- Semmi bajom -- mondta Dick bódultán. De a bombázás még mindig visszhangzott a fülében.
-- Ketten elestek a harmadik szakaszból. Lassanként feltisztult a füst.
A hatodik szakasz kimászott a gödrökből, hogy megnézze, kik a legújabb áldozatok. Dick átlépett a
mellvéden, és a patakmeder felé szaladt, ahol már többen összegyűltek. Amint átugrott egy lövészárok
fölött, észrevette, hogy valaki ott fekszik az aljában. Egy pillanatig azt hitte, halott; de aztán látta, hogy
sértetlen, és csendesen, egyenletesen reszket.
-- Ki az? -- kiáltotta Dick.
A reszkető alak lassan felemelte a fejét. Percy Gribble krétafehér arca bámult ki a gödörből, homályos
szemmel. Ajkai mozogtak, de egy hang sem jött ki a torkán. Dick elfordult és továbbfutott. Ügy érezte,
mintha azzal, amit látott, valami szégyenletes bűnt követett volna el.
A két halottat hordágyra fektették. Dick egyiküket sem ismerte közelebbről. Az egyik középkorú,
alacsony, őszes férfi volt, aki csak néhány nappal azután került a zászlóaljhoz, hogy elhagyták
Palesztinát. Maradványai természetellenes csomóban dudorodtak ki a lepedő alól, amelyet átitatott a vér.
A másikat nem takarták le, üres szemével meredten bámult az égre. Öt sem igen ismerte senki a hatodik
szakaszból. Jól megtermett, csinos, mosolygó fiatalember volt, mindig jókedvű, de félszeg. Csak annyit
tudtak róla, hogy autószerelő, és fiatal felesége van, akinek mindennap levelet írt. Sebei nem látszottak,
de a ruhája ezer apró rongyban lógott róla, ahogy a légnyomás letépte a testéről.
A hatodik szakasz katonái szótlanul nézték a szanitéceket, amint megindulnak a halottakkal a
patakmederben. Andy Cain kifejezéstelenül bámult utánuk.
-- Szóval így -- mondta végül.
Ezerkilencszáznegyvenegy áprilisa volt.
Tobruk alatt történt.
A 2/X zászlóalj jó messzire elkerült palesztinai táborától. Az út első szakasza El-Kantaráig, a Szuezi-
csatornáig tartott. Itt keltek át a csatornán, késő éjszaka, s túloldalt egyiptomi vonatba ültek. Reggel már a
bujazöld Nílus-völgyén haladtak keresztül.
Az egész zászlóalj féktelen jókedvében volt. Valahányszor megállt a vonat, a katonák kidugták fejüket
az ablakból, rákiáltottak a közelben álló arabokra, vagy kiugrottak, s a szőlő- és dinnyeárus embereket
vagy rongyos fiúkat bosszantva és megkergetve próbálták levezetni felgyűlt indulataikat. Ameddig csak
Dick ellátott, lapos volt a föld, szántók és ültetvények kockái sorakoztak egymás mellé végtelenül,
közöttük öntözőgátak. Dick megint átérezte a valóság adta izgalmat: datolyapálmák, forró, poros falvak,
vak ökrök a kútnál, egy távoli mecset minaretje.

Útjuk második szakasza Marza Matruhban ért véget, az egyiptomi határ közelében. Két hetet töltöttek
ebben a színtelen községben, a vakítóan fehér homokkőparton. A tűző nap alatt ez a fehérség bántotta a
szemet, s a tenger bámulatos és gyönyörű ellentétet nyújtott. Lábuknál ott hevert a Földközi-tenger, a
közelben átlátszó zölden, távolabb sötétkékre válva, tiszta volt, és törékeny árnyékok csipkézték, mint
finom lepkeszárnyak.
Henry Gilbertson egy lebombázott épületben rendezte be a B. század parancsnokságát, a tengerparton,
s három szakasza beásta magát a közeli fehér homokbuckák között. Gilbertson megengedte a századának,
hogy kedvére töltse az idejét, amíg lehet. A tengerpart egyszeriben tarka lett az úszó vagy sütkérező
katonák meztelen, barna testétől. A hatodik szakaszban Dick volt a legjobb és legkitartóbb úszó, s ahogy
múltak a napok, mind messzebbre kimerészkedett a kikötőből. Sötétbarnára sült, és élvezte testi erejét,
amint a vízben siklott. A fénykép, amit Marza Matruhból küldött anyjának, egy fekete bőrű, rendetlen
bajszú fiatalembert ábrázolt, sokkal megtermettebbet és izmosabbat annál, aki néhány hónappal azelőtt
elutazott Ausztráliából.
Holdfényes éjszakák voltak, s a náci bombázók minden éjszaka berepültek, és lecsaptak a városra. A
katonák már messziről felismerték motorjuk ingerült zúgását. Harmadik este érte őket Marza Matruhban a
legsúlyosabb légitámadás.
A város átalakult a holdfényben, kemény vonalai meglágyultak, a forró szelek lehűltek. A
bombasújtotta, golyóverte épületek sápadtan, anyagtalanul ragyogtak.
A hatodik szakasz késő éjszakáig kint ült a homokbuckákon, s néhány ládára való lopott sört iddogált.
Dooley és Tommy hozta ki a sört egy talicskán, éppen szürkületkor, szétosztotta a többiek között, s csak
annyit volt hajlandó elárulni, hogy a tiszti készletből származik. A szakasz ujjongva rávetette magát, s
Dooley és Tommy alig bírta a sok dicséretet. Még mindig odakint mulatoztak a holdfényben, amikor a
bombázók megjelentek a fejük fölött.
Minden oldalról, egy hatalmas kör peremén, fényszórók gyúltak ki hirtelen, és sugaruk, mint megannyi
hatalmas csáp, mereven tapogatta az eget. A homokbuckákon álló katonák találgatni kezdték, hogy hány
repülőgép lehet.
-- Én mondom neked, hogy csak három.
-- Legalább hat! Honnan veszed, hogy három?
-- Oda nézz! Egyet elkapott a fényszóró!
Valóban, az egyik fénysugár csúcsán valami hosszúkás, lassan úszó, szürke figura látszott. Az
égbolton át azonnal odahajlott még egynéhány sugár, és a pászmák kereszteződése elfogta a bombázót.
Most dübörögve feléledt a légelhárító tüzérség, vadul és dühösen, s a repülőgép mintha pillanatokra
kitörő tűzhányók között haladt volna el, amint a lövedékek felrobbantak körülötte.
-- Micsoda irányzás! Még csak melléje se találnak -- kiáltotta valaki utálattal.
A következő pillanatban a repülőgép megvilágosodott a közepén, és lejjebb zuhant. A világosságból
sárga lángcsóva lett, s az eltalált gép éles szögben kisiklott a fénypászmából, majd eltűnt. Néhány
pillanatig csend volt, mintha az egész világ megállt volna. Aztán a távolból robbanás hallatszott, és óriási
narancsszínű fénysugarak villantak fel. A világosság lassanként eltompult, mintha izzana a látóhatár.
Fél mérföldnyire a katonáktól néhány bomba földet ért, hatalmas pukkanások követték egymást. Percy
Gribble már az első robbanásra legurult a homokbuckáról, fejjel lefelé eltűnt egy összekötő árokban, és
Andy Cain harsány, gúnyos nevetése még a bombák zaját is túlszárnyalta.
-- Ne félj, Percy! -- kiáltott valaki. -- A város túlsó végét bombázzák.
-- Bújj ki, Percy, itt mintha moziban volnánk!
Gribble feje és válla felbukkant az árokból. Ajkát összepréselve mosolygott, és reszketett, ahogy
megszólalt:
-- Jobb félni, mint megijedni. Még nem szoktam meg ezeket a bombákat.
Hirtelen az egész környék felizzott, vörös fényben -- az egyik repülőgép ejtőernyős világítórakétát
dobott le. Lassan ereszkedett a föld felé, mint egy hatalmas égő csillag, bevilágította a várost, kísérteties,
fantasztikus, gyönyörű ragyogással, a néző azt hihette volna, egy lázbeteg víziójának kellős közepébe
csöppent.
Aztán mennydörögve lesújtottak a bombák.
Falak omlottak össze, röpült a törmelék. Rengett a föld. A süvítő légáramlat elkapta és a földre terítette
őket, miközben a nagy erejű robbanóanyag úgy tépte szét a házakat, mint a papírt, s az ég felé szórta
szilánkjait. A füstből, porból egyszerre csak felbukkant Lucas, rongyosan és szurtosan.
-- Hatodik szakasz, mindenki maradjon, ahol van. A század körletét bomba érte. Most már nem
tehetünk semmit.
-- Halottak?
-- A törzsőrmester. Gilbyt meg engem elkapott a légnyomás.
Lucas odament, és leült közéjük. Kábult volt és fáradt, de semmit sem vesztett gúnyos, talpraesett
modorából. Felmutatta a karját:
-- Az utolsó tisztességes ingem!
-- Akarsz egy sört, Frank?
Lucas ízesen megmondta a véleményét erről az aljas tréfáról, mert annak hitte.
Egy üveget dugtak az orra alá. Megszagolta, átvette, belekóstolt. -- Az angyalát! -- mondta elismerően.
A század törzsőrmesterét a Marza Matruh-i katonatemetőben temették el. Nem maradt belőle más,
csak egy fehér fakereszt vagy száz hasonló között, amely a bombák, az ágyúk vagy a saját aknáik
áldozatainak sírját jelezte. A várost övező védelmi aknamezőkről azt mesélték, hogy az aknásztisztet, az
aknamezők egyetlen térképével együtt, egyszer darabokra tépte egy akna. így hát a katonák most már
csak a jól ismert utakon érezhették magukat biztonságban, a félelmetes, lapos, porfelhős pusztán.
Veszélyes sebtiben gyártott aknák voltak, álnok, kiszámíthatatlan aknák. Az aknamezők mögött
állomásozó géppuskások gyakran látták, hogy három vagy négy akna egyszerre csak magától felrobban.

Végül, egy késő délutánon, Dick rászánta magát, hogy egyenesen átússza az öblöt. Szebb időt is
kívánhatott volna, de most már nem halaszthatta tovább a tervét, mert mindenki tudta, hogy a zászlóalj
nemsokára továbbindul.
Kétszáz méterre a parttól felkapta a ritmikusan emelkedő és lejtő hullámverés. Nem volt nagyon
veszélyes kirándulás, mert Dick kitűnően úszott, s hallotta, hogy a Földközi-tengerben nincsenek cápák.
Egy kissé mégis érezte a kockázat izgalmát. S ettől az érzéstől, ha nem társult hozzá félelem, mindig
repesett a szíve.
Fél mérföldről visszapillantott. A tengerpart összezsugorodott, elkenődött, vonzó lett és szokatlan; a
romos épületek mintha kiegészültek volna. Aztán az emelkedő hullámok valamennyit eltakarták a szeme
elől, csak a mecset látszott még, amint egy hullám taraján mind messzebbre lovagol.
Nem messzire attól a ponttól, ahová igyekezett, egy körülbelül tíz méter hosszú sziklazátonyra
bukkant, s amikor két hullám között oda tudott férkőzni, felkapaszkodott rá. Visszanézett a város
homályos partvonalára, keresett néhány ismerős pontot. Nyugat felé a part piszkosbarna, hínárral benőtt
földnyelvekre szakadt. Nagy púpjaikat Dick a huszonöt fontos ágyúk terepszínű takaróinak sejtette. Még
ilyen messziről is érezni lehetett, hogy az egész parton zajlik az élet. Egy láthatatlan úton apró fekete
pontok végtelen sora vonult -- járművek. Körülbelül húszezer katona lehet itt, gondolta. Valami történik,
az biztos. De micsoda? Valami harc. Talán csetepaték, rajtaütésszerű támadások odakint a sivatagban.
Vajon a németek vagy az olaszok, vagy mind a kettő ellen? A háború rengeteg embert terelt ide, erre a
kopár, távoli helyre, s most fedezékekben és gödrökben éltek, mint a nyúl, vagy a város romjai között,
mint a patkányok -- itt várták, hogy mikor ragadja el őket a halál és az erőszak orgiája.
Figyelme most a partról egy különös alakú rakás felé fordult, amely egy lejtős sziklán feküdt, s lomhán
meg-megmozdult, amint a hullámok elérték. Dick odament, hogy megnézze.
Egy málladozó, félig szétfoszlott hulla feküdt alatta, nem volt feje, keze, se lába: csontváz, amelyre itt-
ott a tengervíztől megfehéredett húscafatok tapadtak. Bordáin egy zubbony maradványai. A mellén Dick
még ki tudott venni egy horogkeresztet és a német Luftwaffe jelvényét.
Német repülő, lelőtték a tenger fölött, s a víz idesodorta az ellenséges helyőrség partjaira. Tengerrágta,
foszladozó, névtelen roncs. Dick még sohasem látott hullát, s a látvány mélyen megrázta. Valami furcsa
kényszert érzett, hogy megpróbálja elképzelni, milyen lehetett ez a hulla, amikor élt. Képzeletét
lenyűgözte a felfedezése. Nem tudott szabadulni a képtől. Meztelenül, egy sziklán, a Földközi-tengeren,
most látta először a halált, egy oszladozó hulla formájában.
A szél mintha belesüvített volna zavaros gondolataiba. Egy náci maradványai. Ami itt fekszik,
valamikor egy fiú volt. Miféle világban születhetett? Dick ezt könnyen el tudta képzelni. Egy nyomorult,
megalázott, levert országban. Zavaros, dühös világban, a szegénység árnyékában. Bizonytalan ifjúság --
egy fiatalember a sok közül, akit elárultak. Csodára várt, mert úgy látszott, nincs más remény ... És jött
Hitler. A nagy gyűlések vad hisztériája. Sieg Heil! Vér és vas. Az uralkodó faj. A mi Führerünk. Sieg
Heil! Holnapra miénk a világ. Végre, bizonyosság. Lehet hinni valamiben. Sieg Heil! Látjátok, átrepülöm
a világot a Führerem repülőgépén, s alattam nincs semmi más, csak a diadalunk tanúsága. A halottak ezrei
csöndben feküsznek, az élők engedelmeskednek nekünk. Nemsokára így lesz az egész világon . . .
Igen, ilyenféle fiatalember lehetett. Talán éppen ilyesmi járt a fejében, egy pillanattal a halála előtt.
Ahogy ott ült, a holttest múltján töprengve, Dick mindentudónak érezte magát. De amikor meg akarta
sokszorozni a képet, képzelete cserbenhagyta. Nem tudott maga elé képzelni sok millió embert, aki
pontosan ilyen. Az emberek és indítóokaik különböztek, de valami roppant erő arra kényszerítette őket,
hogy tömegben egyformán cselekedjenek. Dick hirtelen rádöbbent, hogy valójában nem is tudja, mi a
fasizmus. Csak gyűlölte, mert szörnyű következményei voltak. Ez a tudatlansága most keserű,
bizonytalan haraggal töltötte el. Ami kevés önbizalmat az elmúlt néhány hónap alatt összegyűjtött, most
mind levált róla, s megint magányos lett és félt.
Befelé nézett, önmagába: nem talál-e valamit, amiben biztos lehet; amivel mindig gátat emelhet a
kétségbeesés elé. Mi lehetne ez? Bátorság! Bátornak kell lennie, hogy mindennel szembe tudjon nézni,
ami a jövőben megeshetik vele. Azonnal el akart menni a zátonyról, mintha ezzel a gondolatait is
otthagyhatná.
Felállt, belevetette magát az első hullámba, és megindult a part felé. Lassan leszállt az este. A
hullámok sötétedtek. Völgyeikben mintha már ott tanyázott volna az éjszaka. Most alig lehetett látni a
partot, de Dick erős karcsapásokkal úszott tovább. Konok, elszánt érzés fogta el. Látta magát, mint egy
magányos atomot, a tenger és az égbolt végtelensége között, amint kitartóan halad előre, a közeledő
éjszaka felé.
Egy atom, semmi más, egy atomnyi bátorság . . .
Amikor partot ért, és felkapaszkodott egy homokbuckára, már egészen sötét volt. A domb tetején
Lucas állt.
-- Hogy tetszett Ciprus szigete? -- kérdezte Lucas.
-- Nem mentem egészen odáig -- mondta az újjászületett Dick.
-- Volna szíves eltakarni a meztelenségét, s amilyen gyorsan csak lehetséges, jelentkezni nálam? Crane
úr és én szeretnénk kikérni a véleményét egy nagyobb szabású hadmozdulatról, amelyet a zászlóalj
holnap hajtana végre.
Lucas hátat fordított neki, és elindult, de a fiú elkapta a karját. Az őrmester megint szembenézett vele,
nyugodtan és derűsen.
-- Szóval elkezdődik végre? Jó, akkor szeretnék mondani valamit, Lucas. Ha mindenáron kötekedni
akarsz, állok elébe. Tanultam egyet-mást Dooley-tól. Hagyjál békén, akkor olyan jó katona leszek, mint
akárki más ebben a században. Egyet mindenesetre vegyél tudomásul: elegem volt az eddigi
viselkedésedből. Érted?
-- Hogy értem-e? Semmi baj, öcsém! Látom, felnőttél. Most húzd fel a gályádat, pajtás, és gyere be a
körletbe.
Kenneth Crane őméltósága szeretne néhány szót váltani a szakaszával.
Lucas felnevetett és elment. Sikerült megint faképnél hagynia Dicket, anélkül, hogy a fiú válaszolni
tudott volna. Az a Kenneth Crane, aki a csapatszállító hajó bombázása utáni reggelen szónokolt a hatodik
szakasz előtt, s az, aki most szólt hozzájuk, amint ott ültek a szállása előtt egy homokbuckán, nem volt
egészen ugyanaz az ember. Crane most már nem érezte szükségét, hogy leereszkedjék hozzájuk és
bizalmaskodjék, vagy ha mégis, meg se próbálkozott vele. Úgyis hiába volt minden. Hiába volt időnként
kirobbanó haragja is -- az „alja népség" tudta, hogy magatartásának alapja nem más, mint mélységes
megvetés. Mire véget ért a kiképzés, szinte tehernek érezte a hatodik szakaszt. Az újdonság varázsa rég
lekopott parancsnoki szerepéről; a szakasz nem volt sem alázatos, sem hűséges, és nem is bámulta őt.
Katonái távolról sem voltak olyan együgyűek vagy ostobák, mint ahogy képzelte. Gyakran az volt az
érzése, hogy kinevetik, mintha nevetségesnek tartanák a személyét. Pedig hallotta, hogy jóindulatúan, sőt
szeretettel beszélnek Henry Gilbertsonról, aki napról napra unalmasabbá válik a vénasszonyos
fecsegésével, amint az „antifasiszta ügyről" szónokol. Crane már jó ideje boldogtalannak és
elégedetlennek érezte magát. Most már nem volt úgy elragadtatva attól, hogy a 2/X zászlóalj tisztje. Kissé
komoran összehasonlította jelenlegi lelkiállapotát tiszti működésének első napjaival. Az emberek
bámulták akkoriban; bámulták keménységét, testi erejét, atlétái hírnevét, a Crane név hatalmát. Nem
hazudott volna, ha azt mondja, hogy valamiképpen féltek tőle. Akkoriban volt még némi alapja Crane
kamaszos, feudális ábrándozásainak, melyekben ő mint afféle ifjú hős szerepelt (csak a vele egy körből
származók álmodozhattak ilyen szerepről), s a hatodik szakasz, a katonák mint hű csatlósai. Most a
katonák gúnyos ravaszsága nevetségessé tette az ilyen álmokat, és Crane kínosan érezte, hogy „csatlósai"
gyakran unják. Ez látszott rajtuk most is. Ott ültek, mert ott kellett ülniük; látszólag figyelmesen néztek
rá. De vajon mit gondolnak? Elfogadták a parancsnokságát, és a háta mögött kicsúfolták. Nem tudta
kényszeríteni őket, ahogy szerette volna. A katonák úgy vélték, hogy jogaik vannak vele szemben.
Voltaképpen miféle jogokat érdemelnek ezek? „Jogok!" -- legfeljebb ahhoz lehet joguk, hogy
tudatlanságuk és ostobaságuk miatt bizonyos mértékig mentesüljenek a büntetéstől. Emlékezett rá,
ugyanez az ostobaság indította őket arra, hogy civil korukban otthagyják a szerszámokat és a gépeket, és
azt mondják: „Hozzá se nyúlunk többet, amíg nem teljesítik ezt meg ezt." Hányszor hallotta apját, amint
zsörtölődik emiatt... „Átkozott, nyálas, humanista türelem! Jogokról fecsegnek, hogy ennek ürügyén
henyélhessenek. Mivé neveljük ezt a nemzetet? Csupa szocialista puhánnyá!" Mintha az állam nem volna
olyan fontos, mint nekik az a nyomorúságos vágyuk, hogy néhány shillinggel több fizetést kapjanak, vagy
a sóvárgásuk egy új fürdőszoba után! Osztályöntudatuk van -- ez szinte tűrhetetlen. Ó, az ocsmány,
alaktalan, de szükséges tömeg! Mint ahogy szükség van a sáros, mocskos alapra, ha márványpalotát
akarunk építeni, ezekre is szükség van az államépítéshez; szükség van rájuk a hadseregben, kell ez a
hatalmas, gondolattalan tömeg, hogy a magafajta emberek az élére állhassanak, és hősi alakjuk teljes
nagyságában megmutatkozhassék. Arra gondolt, talán éppen ebben rejlik az erejük, hogy szükségesek, s
néha felismerik ezt, és élnek is vele. Amiből az következik, hogy erősebb kényszernek kell alávetni őket.
Most először fedezte fel, milyen heves ellenszenvet érez irántuk. Elnézte őket, amint letelepednek a
homokbuckára, s félig elfelejtett szavak bukkannak fel az agyában. Hol is hallotta? ... „Az erőszak fekete
szépsége..."
Ennyire még sohasem hatottak rá ezek a szavak, vagy az utálat, amit az alája rendelt emberek iránt
érzett.
-- Csend! -- mondta Lucas, miután a szakasz tovább susmogott. -- Fogjátok be a szátokat!
-- Fogd be a szádat te -- morogta Dooley.
Andy Cain, aki elöl ült, hátrafordult a többiekhez:
-- Kérem, uraim! Nem látják, hogy tisztelt őrmesterünk csendet óhajt?
Gúnyos nevetés volt a válasz.
-- Csend!

Crane hadnagy hangja, mint az ostorpattogás, elnémította őket. A holnapi indulásról beszélgettek, az
izgalom miatt nem tudtak hallgatni, s ez most eltűnt, és feszült csend lett. Túlságosan is nagy csend.
Aztán megenyhült a hangulat. Néhányan megmozdultak, a torkukat köszörülték. Valaki felköhögött. De
mindannyiuk agyában ugyanaz a gondolat mozgott, tisztán és elevenen: „Ez az ember csak ideiglenes . . .
Nem tart örökké a háború ..."
Crane hadnagy elkezdte szónoklatát:
-- Holnap ez az alakulat elindul az ellenség felé . . .
Fél órával később a hatodik szakasz visszamászott fedezékébe, a homokbuckák közé, Crane hadnagy
pedig a századparancsnokságra indult, ellenkező irányban. Semmit se mondott nekik, bármilyen fontos
volt is, amit már ne tudtak volna; intő szavakat mondott, amelyeket már ezerszer is hallottak. Mindent
elmondott nekik, csak éppen azt nem, amit tudni szerettek volna: hogy hová mennek.
Miután első szállását elvitte a feje fölül a bomba, Henry Gilbertson egy szomszédos épületbe költözött,
amely túlélte a légnyomást. Amikor Crane belépett, az asztalnál ült, és egy nagy petróleumlámpa
fényében a térképet tanulmányozta. Egyébként a szoba üres volt.
-- No, mi újság, Ken? Boldog a hatodik szakasz?
-- Elég boldog. Mindenesetre örülnek, hogy itt hagyhatják ezt a rohadt lyukat.
-- Könnyen meglehet, hogy nemsokára visszakívánják. Crane felsóhajtott, egy kissé fáradtan. -- Jót fog
tenni nekik egy kis mozgás. Minél messzebbre kerülünk Palesztinától, annál pimaszabbá válnak.
Henry kivette pipáját a szájából, s néhány pillanatig némán ránézett a másik tisztre, majd azt mondta:
-- Már nem szereted úgy az embereidet, mint régebben.
-- Ezzel szemben te jobban szereted őket, mint azelőtt?
-- Igen, azt hiszem. Én a következőképpen látom a dolgot: mi hozzájuk vagyunk kötve, ők pedig
mihozzánk. Akárhogyan is, meg kell férnünk egymással.
-- Igen, ha nem kell feladnunk a tekintélyünket.
-- Nem tarthatod meg a tekintélyedet, ha nem engedsz nekik itt-ott, Ken. A legnagyobb dolog előtt
állunk, valamennyien együtt -- tudniillik a halál előtt. Egyre kevésbé tűrik a hazai korlátokat és
megkülönböztetéseket. Még te is kénytelen voltál enyhíteni a szigorúságodon, amióta itt táborozunk. A
katonákra feltétlenül szükség van ahhoz a feladathoz, amit el kell végeznünk, és ők tudják ezt.
-- A feladathoz, amit el kell végeznünk! Mit tudnak ők arról. Talán akad közöttük egy is, aki tiszta
fővel állt be a hadseregbe?
-- Nekünk talán tiszta volt a fejünk ezerkilencszáznegyvenben?
-- Feltételezem, hogy aki a mi társadalmi állásunkban van, tudja, hogy mit kell tennie, ha kitör a
háború.
-- Hagyjuk ezt. Egy kicsit dagályosan hangzik. Azt akarom mondani, hogy szerintem a világ
átalakulóban van. Ha vége lesz a háborúnak, a katonák nagy része majd követelni fogja a jutalmát, amiért
megnyerte.
-- A jutalmát? Nem elég, hogy megmenekült a hazájuk?
-- Az ő hazájuk, Ken . . . vagy a mienk? Hallottam tőlük ezt a kérdést. Akad közöttük egynéhány, aki
évekig éhezett, mielőtt beállt volna. S otthon majd megkérdezik talán, hogy mi értelme volt megmenteni a
hazát, ha nem kaphatnak ennél többet az élettől.
-- Nézd, Henry . . . tudom, hogy sok igazság van abban, amit mondasz. De akár háború van, akár béke,
nem szabad túlságosan sok engedményt tennünk az alsóbb osztályoknak. Mert ha igen, elpusztítanak
bennünket!
Kenneth Crane felállt a székről. Az asztalra támaszkodva Henry felé hajolt, riadt szemmel, feszült
hangjából kiérződött a meggyőződés. Henry egy ideig elgondolkodott ezen a kitörésen.
-- Ha elpusztítanak, Ken, azért fognak elpusztítani, mert megérdemeljük. Mert nincs ránk szükség
többé.
Crane-t ez villámcsapásként érte, bár olyan hírhedt bogaras ember szájából hangzott el, amilyennek
Henry Gilbertsont ismerték. Henry észrevette, hogy a kijelentése valamelyest válságot idézett elő, s úgy
gondolta, jobb lesz annyiban hagyni az egészet:
-- Éppen most kell nekünk az osztályellentétekről vitatkozni! Ne haragudj, Ken. -- Egy papírlapot tolt
Kenneth Crane elé. -- Beszéljünk inkább Dooley Franksről. Én csak ezt az írásos feljelentést kaptam, attól
az őrnagytól. Mi történt tulajdonképpen?
-- Valószínűleg minden megtörtént, amiről az őrnagy ír; ismerem Frankset. De beszéltem Lucasszal és
Gribble-lel is, Franks tizedesével.
-- ők is ott voltak?
-- Gribble ott volt.
-- No és hogy történt?
-- Először is halásztak, robbanószerrel, ami tilos. Ez az őrnagy arra járt, és megparancsolta, hogy
azonnal hagyják abba. Franks erre állítólag azt felelte, hogy törődjék a maga dolgával, hogy ők
ausztráliaiak, és semmiféle kósza angol tisztnek nincs köze hozzájuk.
Henry elmosolyodott: -- Nem éppen ezekkel a szavakkal mondta, ugye?
-- Persze hogy nem. Elképzelheted, ha ismered Frankset, hogy miféle cifrázatokat talált ki hozzá. Erre
az őrnagy felszólította őket, hogy mondják meg a nevüket és az azonossági számukat. Franks viszont
ragaszkodott hozzá, hogy előbb az őrnagy mutassa meg a katonakönyvét és az igazolványát.
-- Ne mondd! -- Henry harsányan felnevetett. -- A legnagyobb mértékben joga volt hozzá, hiszen
tudod. Amióta elkapták azt a két germánt, aki lengyelnek adta ki magát, a hadosztályparancsnok
elrendelte, hogy felszólításra mindenkinek igazolnia kell magát, akármilyen rangú is.
-- Mindegy, az őrnagy nem volt hajlandó. Franks mindjárt rákiáltott, hogy kém, belökte a tengerbe, és
amikor felbukkant a víz alól, arcul csapta egy döglött hallal. A többiek halakat és köveket dobáltak rá.
Száz métert kellett úsznia a part mentén, hogy megszabaduljon tőlük. Ezt írja az őrnagy?
-- Nagyjából. Csak nem olyan humorosán adja elő, mint te. Ki volt még ott?
-- Cain, Perkins, Brett, Gribble, Collins. Egyébként Gribble azt mondta nekem, hogy igyekezett
visszatartani őket, és nem vett részt a dobálásban. Arra kért, hogy ezt feltétlenül említsem meg, és én meg
is ígértem neki.
-- Gribble? Tudom, aki még mindig fényesre pucolja a bakancsát.
Crane nevetségesnek találta ezt a megjegyzést:
-- Benne legalább van felelősségérzet. Egy jó fokkal fölötte áll a legtöbb társának. Még szerencse,
hogy ilyen is akad.
Henry lenézett a tulajdon bakancsára, amelyet itatóspapír-színűre fakított a homok, és elfintorodott.
-- Szólni akartam egy szót az érdekében -- mondta Crane --, mielőtt bármit is határoznál.
-- Ken ... én a világon semmit sem akarok csinálni.
-- Semmit! De hiszen ... itt ez a súlyos panasz a brit hadsereg egy őrnagyától!
-- Én pedig az ausztráliai hadsereg kapitánya vagyok, és a századom holnap Bengáziba megy. Mit
csináljak holnap reggelig? Állítsam haditörvényszék elé hat jó katonámat, és hagyjam itt őket? Franks a
zászlóalj legjobb géppuskása, úgy bánik a Bren-puskával, mint egy pisztollyal. S éppen most ez sokkal
fontosabb nekem, mint a brit hadsereg összes őrnagya. -- Fölényesen, könnyedén megveregette a
papírlapot. -- Ezt én sohasem láttam. A törzsőrmester meghalt, a főhadiszállás teljesen elpusztult. . . nem
is beszélve arról, hogy a bomba kis híján elvitt engem is... hát elkerülte a figyelmemet. Hál' istennek,
Orme nem tud róla! Neked pedig eszedbe ne jusson, hogy megemlítsd!
Felállt, megveregette Kenneth Crane vállát, s azt mondta: -- Gyere át a fedezékembe, megosztjuk a
maradék whiskymet.
Javára írta Kenneth Crane-nek, hogy ezután soha többé nem hozta fel ezt az ügyet.
Henry lecsavarta a lámpáját, s kimentek a tiszta, csillagos éjszakába, a csöndesen ragyogó hold alá. De
a homokbucka, ahol a hatodik szakasz tanyázott, egy csöppet sem volt csöndes. Tommy Collins és
Dooley Franks vidám káromkodásai messzire elhallatszottak.
Néhány pillanatig a katonatrágárságok egész kelléktára ott zengett a levegőben. Aztán Dooley szólalt
meg, csúfondáros fejhangon:
-- Collins közlegény!
-- Parancs!
-- Méltóztassék türtőztetni magát, Collins közlegény. Életében először most van rá alkalma, hogy
valami ... öö . . . tisztességes dolgot tegyen a hazájáért, Collins közlegény.
-- Alázatosan jelentem, megértettem!
-- Ez én volnék -- mondta Kenneth Crane.
Henry elmosolyodott, s a karjánál fogva visszatartotta a hadnagyot:
-- Várjunk egy kicsit. Talán hallunk valami érdekeset.
-- ... jegyezze meg magának, Collins közlegény, maga alja népség!
-- Igenis, hadnagy úr. Menjen az anyjába, hadnagy úr!
-- Collins közlegény! Türtőztesse magát!
A színjáték hirtelen egy másik jelenetre váltott át.
-- Bocsánat, hadnagy úr ... -- Tommy hangja hihetetlenül alázatosan szólt.
-- Tessék, Gribble tizedes.
-- Kimoshatom a harisnyáját, hadnagy úr?
-- Hogyne moshatná, tizedes!
-- Ó, hadnagy úr! És kimoshatom a szaros alsónadrágját is?
-- Kimoshatja, tizedes!
-- Ó, hadnagy úr! -- kiáltotta Tommy, rekedten a lelkesedéstől.
Henry halkan felnevetett, és megkérdezte:
-- Ez hiteles, Ken?
-- Csak nem képzeled!
Most Andy Cain hangja szólt bele a játékba, szárazon és csúfondárosan.
-- Hé, nyavalyások! Tán valamivel több tiszteletet mutatnátok a tizedesetek iránt!
-- Várjál, amíg Chips visszajön. Majd ad ő ennek a tizedesnek! -- Félig önmagának, mintha utólag
jutott volna eszébe, a hang hozzátette: -- A rohadt kis féreg!
-- Uraim! -- korholta őket Andy. -- Nincs joguk hozzá, hogy ilyen kifejezésekkel illessék a tizedest, ö
csak arra törekszik, hogy megmentse a birodalmat. És ne feledjék el, hogy bankár!
-- Rohadt pénzeszsák! -- Ezt Dick mondta. -- Törje ki a nyavalya az összes bankokat! -- Néhány
pillanat múlva ő is hozzátette: -- És micsoda féreg!
-- Na látod, Andy. Dick is azt mondja, hogy féreg.
-- Kicsoda, Brett? Mit tudja ő, mi az. Még a saját fenekéből se tudja kihúzni!
-- Verekedni akarsz, Cain?
-- Azt!
Dick és Andy alakja megjelent a holdfénytől fehér homokon, nevetve összeakaszkodtak, és tréfásan
birkózni kezdtek. Aztán begurultak egy lövészárokba.
A két tiszt továbbment.
-- Részegek! -- mondta Crane.
-- Nagyon valószínű. Honnan az ördögből szerzik az italt?
Crane félig tréfásan, félig kétségbeesetten égnek emelte a karját:
-- Isten legyen irgalmas hozzájuk! Henry felnézett a csillagokra.
-- Isten legyen irgalmas mindannyiunkhoz -- mondta.
Hajnalban a zászlóalj elindult. A menet hosszan kanyargott a kátrányozott, keskeny úton: hatalmas
kerekű, pisze kis teherautók, melyeket a katonák sivatagi poloskának kereszteltek el; amerikai
teherkocsik, ponyvatetejük nélkül; hegymagasságban megrakott háromtonnások; berregő motorbiciklik;
minden sárgára volt festve, de csaknem kifehéredett már a naptól.
Az ezredes az autója mellett állt, az út szélén, és nézte a vonuló csapatokat. Még nem világosodott ki
egészen. Keleten vörhenyes-aranyos fény öntötte el a láthatárt. A gépkocsik első sebességgel haladtak,
lassan és furcsamód halkan. A köpenyükbe burkolózott katonák úgy ültek a teherautókon, mint megannyi
névtelen bábu. Csendesen gubbasztottak, meginogva az út zökkenőin. Mintha valamennyien egyformák
lettek volna. Nem messzire az ezredestől az út hirtelen meredekké vált, s ahogy a teherautók egymás után
nekivágtak a kaptatónak, a parancsnok megfigyelhette egy pillanatra a fejek és vállak fekete körvonalát,
profiljukat az acélsisakok karimája alatt.
Az ezredes most újszerű és nyugtalanító fényben látta a zászlóaljat. A kora hajnalban tovakígyózó
menet látványa valamiképpen megéreztette vele, hogy milyen rendkívül erősek a katonák, milyen
elszántak, és micsoda pusztításra képesek. Parancsnoksága alatt ezek az emberek megváltoztak: civilek
alaktalan tömegéből valami félelmetes gépezetté váltak. E gépezetet ő irányította, s ettől most diadalmas
büszkeségnek kellett volna eltöltenie. De bármilyen furcsa is, Fitzroy ezredes, aki születésénél fogva
jogot nyert arra, hogy mindig a legelső helyen álljon, most nem volt se magabiztos, se büszke. Tudta,
hogy a katonák rájöttek legkirívóbb gyöngéjére, és Piás Orme-nak keresztelték el. Tudta, hogy
népszerűtlen előttük. De ezzel nem sokat törődött. Viszont megrémült attól, hogy nem tisztelik, legalábbis
egy részük nem. Néhány nappal azelőtt „másnapos" állapotban ébredt; az éjszakát a szomszédban
állomásozó brit tisztekkel töltötte. Az ilyen állapotot mindig rosszul viselte: ingerült volt, nem tudott
koncentrálni, túlságosan sokat foglalkozott önmagával, s ezért gúnyt vélt felfedezni minden szóban, amit
hozzá intéztek, minden szemben, amely ránézett. Nos, aznap reggel elég éber volt ahhoz, hogy
megfigyelje, mi történik körülötte. A zászlóalj parancsnokságon persze senki sem szólt semmit, de
látszott rajtuk, hogy egyelőre „harcképtelennek" tekintik az ezredest. Észrevette, hogy azok a
mindennapos ügyek, amelyeket rendszerint ő szokott elintézni, most valami hallgatólagos összeesküvés
folytán Pomfrethez kerülnek. Amikor rájött erre, visszagondolt a régebbi időkre, és meg kellett
állapítania, hogy ez mindig is így volt. Egyszer, egy ilyen „másnapon", a zászlóalj nem is törődött vele, és
nélküle vonult ki. Mihelyt felismerte a helyzetet, mindenhol egyszerre éreztetni akarta a létezését; az
irodában jobbra-balra szaladgáltak a parancsait vivő futárok. De egy félóránál tovább nem bírta.
Pomfretet nem lehetett kizökkenteni gépszerűen pontos működéséből, s a főtörzsőrmester éles ordítása
még jobban megviselte felborzolt idegeit. Nem tudott koncentrálni; nem tudott határozni. Végül feladta a
harcot, rájuk hagyott mindent. Aznap éjszaka elhaladt egy leállított teherautó mellett, és hallotta, hogy a
túlsó oldalán az ő gúnynevét említi valaki. „Ezt a zászlóaljat a Barom vezeti -- mondta a hang. A Piás
csak komédiázik, és adja az ezredest, de a Barom a színigazgató. A Piás -- hogy is mondjam csak -- egy
stróman." Az ezredes akkor továbbment. Ö, mint stróman!
Az önvizsgálat nem tartozott az ezredes szokásai közé. Most azonban, a többi bosszantó incidensen
kívül, erre kényszerítette az az erős benyomás is, amit a zászlóalj e kora hajnali induláskor tett rá. Kínos,
nyomott hangulatban volt. Most először merültek fel benne kételyek aziránt, hogy alkalmas-e a
parancsnoki tisztre. Talán attól van ez az érzés, mondogatta magában, hogy a katonák ilyen meglepő,
teljesen új színben mutatkoztak előtte. De tudta, hogy nem ez az igazság. Nyomott hangulatának, a
tehetségtelenség kínos érzésének gyökerei többfelé ágaztak: először is abba a felismerésbe, hogy az egész
zászlóalj, Pomfrettől lefelé, kiszimatolta gyöngéjét, a whiskysüveget, és megvetette érte; azután abba a
visszhangba, melyet az az éjszakai hang keltett benne, mintha a legénység ítélete volna: „A Piás egy
stróman"; végül egy makacsul visszatérő, átkozott kérdésbe: hogyan boldogult volna, ha nincs ott Pomf
ret, a kötelességteljesítésnek ez a savanyú, lélektelen példaképe?
A menetoszlop utolsó járműve is elhaladt. Egy tábori csendőr tizedes odakormányozta motorbiciklijét
az ezredes autója mellé, és szalutálva jelentette:
-- Minden rendben, ezredes úr!
Az ezredes viszonozta a tisztelgést. Odament az autóhoz, beült a sofőr mellé, és rászólt, hogy induljon.
A tábori csendőr továbbrobogott, hamarosan beérte az oszlopot. Amikor a hatodik szakasz egyik
teherautója mellé ért, Dooley feje kibukkant a kocsi hátuljából, és rákiáltott:
-- Rohadt zsaru!
Tommy feje is megjelent a Dooley-é mellett:
-- Dögölj meg, te szarházi!
A gyűlöletnek erre a megszokott kitörésére a tábori csendőr elmosolyodott, egy kissé komoran, egy
kissé fölényesen, majd előreszáguldott.
Lassacskán megvirradt, a nap mind magasabbra hágott az égen, s elárasztotta nyilaival a sivatagot,
amelyről furcsán hullámzó párák szálltak felfelé, megtévesztve és elkápráztatva a szemet.

Ezerkilencszáznegyvenegy január huszonkettedikén egy ausztráliai katona felakasztotta kalapját a

tobruki olasz helyőrség zászlórúdjára. A hatodik hadosztály egy és egynegyed nap alatt vette be
Mussolini legnagyobb cyrenaicai erődjét, és foglyul ejtette huszonötezer katonáját. Február elején a
hadosztály már ura volt egész Cyrenaicának, és megszállta Bengázit. Néhány héttel később katonáit
felváltotta a kilencedik hadosztály. A sivatag egy névtelen pontján, Bengázitól délre, a 2/X átvette a
hatodik hadosztály egyik zászlóaljának helyét.
Henry Gilbertson elvezette századát az új állásokba, ahol egy hátvédben maradt hadnagy és hat
közlegény fogadta. Míg a hadnagy Henryvel tárgyalt, a hátvéd katonája megmutatta a szakaszoknak a
fedezékeiket és a géppuskaállásokat.
Koromsötét este volt. A hátvédnek késő éjszakáig válaszolnia kellett a kérdésekre: van-e elég víz;
milyen fejadagokat kapnak; hol az ellenség; miféle rémhírek járják; van-e valami szórakozási lehetőség
ezen az isten háta mögötti helyen. A hátvéd meglepődve tapasztalta, hogy a B. század mindent tud a
Bren-féle géppuskáról, a kézigránátokról, aknamezőkről, Vickers-féle golyószórókról, Boyspuskákról,
kétfontos ágyúkról, géppisztolyokról és aknavetőkről. Egyikük meg is magyarázta a meglepődés okát a
hatodik szakasznak:
-- Azt hittük, olyanok lesztek, mint azok a nyálasok a kilencedik hadosztályból, akik tegnap este
átvették a 2/N helyét ott a domb gerincén. Uramisten! -- a fejét csóválta, ahogy visszagondolt rájuk. --
Épp hogy el tudták sütni a puskájukat, és azzal kész. A 2/N-ből mesélte nekem egy pofa, hogy tanított
meg egy új fiút gránátot tölteni, koromsötétben, tapintásra ... azt mondja, reszketett, mint a kocsonya,
ahogy a robbanóanyagot belenyomta! Disznóság, nem egyéb, hogy olyan fiúkat küldenek ide, akiket még
csak ki sem képeznek tisztességesen, a felszerelésről nem is beszélve. Azt mondják, El-Agheila körül is
vannak németek.
A hatodik hadosztálybeli katona szánakozva és egyben méltatlankodva megrázta a fejét. Szavai nem
tettek nagy hatást a B. századra, mert a 2/X ütőképes zászlóalj volt. De a kilencedik hadosztály, amelyet
többé-kevésbé sebtiben csaptak össze, távolról sem volt rendesen kiképezve vagy megfelelően
felszerelve. Másnap a hátvéd elbúcsúzott tőlük, s ott hagyott a B. századnak néhány zsákmányolt olasz
gépfegyvert és aknavetőt. A sivatagi poloskák csakhamar eltűntek velük a porfelhőben -- s a 2/X nem is
látta többé azokat a férfiakat, akik megdöntötték Mussolini észak-afrikai birodalmát. Az öreg katonák
pedig nem sejtették, hogy a meglehetősen szánalmas hadosztály, amelyet a sivatagban hagytak, elsőnek
mér majd csapást a szárazföldi náci seregekre.
Csakhamar felfedezték, hogy merre van az ellenség. Rommel Afrika Korpsja ott volt a sivatagban,
hatalmas tankjaival, gépesített hadosztályaival és fanatikus náci suhancaival. A gyenge brit tankok
tehetetlennek bizonyultak a sokkal erősebb fegyverzetű nácikkal szemben, és visszavonultak. Az Afrika
Korps tovább nyomult előre. Hét héttel Cyrenaica elfoglalása után a kilencedik hadosztály hanyatt-
homlok menekült Tobrukba, ahol biztonságos fedezéket remélt, Rommel pedig állandóan a nyomában
volt.
A járművek egymást súrolva, lázasan igyekeztek visszafelé a zsúfolt úton. Menekülni, csak menekülni
-- senki sem gondolt másra. Sok minden elhullott a viharvert felszerelésből, de hagyták. A hadosztályból
többeket utolért és foglyul ejtett az ellenség. A náci hadifogolytáborokban sok szó esett az ausztráliaiak
között a „reggeliző zászlóaljról". Ennek parancsnoka talán azt képzelte, hogy még mindig odahaza van
Ausztráliában, és ráérősen gyakorlatozik a milíciaszázadával, elrendelte hát, hogy a zászlóalj „álljon meg
reggelizni". Tisztjei hiába magyarázták neki, hogy a náci páncélosok előőrsei már csak néhány
mérföldnyire vannak tőlük. Az ezredes végtelen nyugalommal megismételte, hogy „a zászlóalj megáll és
reggelizik". Néhány százada semmibe vette a parancsot, és tovább menekült. De az ezredes, mintegy száz
emberével, valóban megállt reggelizni. Azután négy esztendőn át csak náci fogolytáborokban reggeliztek:
egy kicsit sokáig tartott a reggeli pihenő.
Fordult a kocka: a szerencse most azok ellen szegült, akik vakmerőén meghódították Cyrenaicát.
Rommel visszafoglalta Bengázit. Hat nappal később a kilencedik hadosztály és egy brit
páncéloshadosztály maradványai beértek Tobrukba. Véget ért a versenyfutás Bengáziért. Tobrukban
megvetették a lábukat, s szembenéztek Rommellel és mindazzal, amit rájuk tudott zúdítani.
Ez nagypéntek előtti napon történt. De a katonák később csak fekete péntekről beszéltek.
Pomfret őrnagyot levette lábáról a vérhas. A 2/X tobruki főhadiszállását egy nagy, deszkákkal kibélelt
föld alatti üregben rendezték be, amely fülkékre oszlott, s lépcsőjét egy hosszú, keskeny palló
helyettesítette. Idelent feküdt Pomfret, egy kenderfüggöny mögött, és viaskodott a betegségével. Nem
akarta elhagyni a zászlóaljat. Barrett kapitány százszor is lement hozzá, hogy megvizsgálja. Az őrnagy
egyedül feküdt, fuldokolt a nyirkos föld illatától, nyugtalan volt, s megpróbálta rendben tartani a
gondolatait.
Néhány óra múlva, meg volt győződve róla, a zászlóalj az első nagy próba elé kerül. A 2/X és
testvérzászlóaljai ott lapultak a lövészárkok nagy ívében, amelyet tobruki gyűrűnek hívtak, s várták
Rommel náci seregének támadását. Pomfret csak tömegében ismerte a zászlóaljat. Katonai képességeiről
még Fitzroynál is többet tudott. Tisztán maga előtt látta a hatalmas, kérlelhetetlen gépezetet. Mikor egy
térképet kapott arról a területről, amelyet a zászlóalj védett, gyorsan és világosan, egy pillanat alatt
megértette minden részletét. Az utánpótlás és a muníció mennyisége, hány ember kell egy bizonyos pont
védelmére, hová állítsák a Vickerseket, tankelhárító ágyúkat, aknavetőket -- mindez megszokott,
hétköznapi feladvány volt a számára. Most ugyan két új tényező is közrejátszott -- hogy életek vesznek
oda, és testek csonkulnak meg --, de ez nem borította fel Pomfret számításait: tekintetbe vette ezt is. Nem
bízott a képzeletében, s nem is engedte szabadjára.
Idelent csak összefüggéstelen részleteket hallott a zászlóalj sorsáról. Égett a vágytól, hogy lássa
Fitzroyt, és beszéljen vele. Amellett egy régi félelem is gyötörte. Arra gondolt, mi lesz Fitzroyjal, ha ő
nincs ott. Tények, részletek, számítások -- Orme szeretett átsiklani az ilyesmin; pózbavágta magát,
kockára tett mindent, kalandokba bocsátkozott, s rendkívül meg volt elégedve magával. Ha a játék
sikerült, Orme vállalkozásai köré a vakmerőség dicsfénye fonódott. Pomfret sohasem haragudott ezért,
mert Fitzroy modorához illett a fényes hírnév. Az őrnagy már régen arra a meggyőződésre jutott, hogy az
ő segítségével Fitzroy bármit el tud érni.
Pomfret nem hitt a háborúban. Tévedésnek tartotta. Csodálta Hitlert, és sajnálta, hogy Hitler ellen, és
nem az oroszok ellen harcolnak. Csak Fitzroyhoz volt hű. A Fitzroy-birodalomban hitt, a gabona-,
szarvasmarha-, acél-, hajózási vállalatok, cukorültetvények és napilapok birodalmában. Pomfret a
legapróbb részletekig ismerte Ormond Fitzroy kincseit, amelyek a családi vagyonból az ezredesnek
jutottak -- Pomfret ezt védelmezte. Számára Fitzroy fölényessége és gőgje éppoly természetes volt, mint a
vagyona.
Időnként tompa robbanásokat hallott a feje fölött, és Pomfret tudta, hogy a csata a levegőben lóg, mint
a vihar.
Fitzroy ezredes elámult a védelmi terv hidegvérű logikáján. Először a nácik fognak támadni,
tankokkal, amelyeket át kell engedni. A gyalogság ily módon gyalogsággal kerül szembe. A kétfontos kis
tankelhárító ágyúknak nem szabad tüzelniük a náci tankokra, amíg nem biztosak benne, hogy az első
össztűzzel telibe találják őket. A Mark III és Mark IV jelzésű német tankok, hetvenöt milliméteres
ágyújukkal, messziről is el tudták pusztítani a kétfontosokat, anélkül, hogy ők maguk lőtávolba kerültek
volna. Rommel serege már jóval túljutott Tobrukon, és elvágta a hadosztályt. Nem volt más választás:
tartani kellett Tobrukot.
A századoktól egymás után futottak be a jelentések a zászlóalj parancsnokságra. Tankösszevonás itt,
járőrtevékenység amott, a B. század területe súlyos ágyútűzben. A segédtiszt azonnal munkába állította a
parancsnokság személyzetét, simán ment minden, és az ezredes titokban megcsodálta. Mogorva fickó, de
érti a dolgát!
Fitzroy nyomott hangulata éppoly gyorsan elpárolgott, mint ahogy rátört. Most bebizonyíthatja
önmagának, hogy méltó a feladatra; ez óriási megkönnyebbülés volt, s az ezredest megszállta a tetterő --
talán egy kicsit nagyon is megszállta. A fiatal segédtiszt Fitzroy tudtán kívül néha kétségbeesetten rohant
Pomfrethez tanácsért. Fitzroy nem bírta volna elviselni a tétlenséget; túlságosan félt a tehetetlenség jeges
érzésétől.
A dandárparancsnok még régebben megdicsérte Fitzroyt a zászlóalj járőrtevékenységéért. Az ezredes
most felderítő járőröket küldött ki -- vak csápokat. Ezek két ízben összeütköztek a náci járőrökkel, s
véletlen szerencse folytán sértetlenül és győzelmesen tértek vissza, foglyokkal. Az egyik fogoly
közlékenynek bizonyult: a dandárparancsnok el volt ragadtatva. A harmadik járőr, amelyet Fitzroy
kiküldött, nyomtalanul eltűnt.
Az ezredes nem kímélte se magát, sem a zászlóalj parancsnokságot. Most egy újfajta valósággal állott
szemben, kemény, könyörtelen valósággal, most mit sem értek a pózok vagy a szép szavak. Itt nem voltak
finom társadalmi formaságok -- nem voltak kibúvók, nem lehetett elrejteni ok és okozat összefüggését.
Elég egy hibás határozat -- s megsemmisülnek az emberek, akik ott lapulnak kint a gyűrűben, és lesik a
körös-körül felvonuló náci páncélosokat. Az ezredesnek néhány pillanatra borzalmas látomásai voltak: a
nácik tömege beárad hatalmas tankjaival, és felmorzsolja a porossárga ruhájú ausztráliaiakat.
Henry Gilbertson a szeméhez emelte a távcsövét, áttekintette a sivatagnak azt a sávját, amely a B.
század frontja előtt terült el, és azon törte a fejét, elkeseredetten, hogy miért nem építettek tankcsapdákat
a balszárnyra is. A földet náci lövedékek borították, a levegő sűrű volt a füsttől, gránátok vijjogtak.
Furcsa, milyen hamar meg tudja szokni a fül az ágyú tűz természetellenes moraját.
-- A gyalogság még nem mutatkozik -- morogta. -- Csak az átkozott tankjaikkal kutatják, merre vannak
a gyengébb pontok.
Egy gránát csaknem közvetlenül fölötte robbant fel, fülsiketítő, förtelmes zajjal. Körülötte
megremegett a föld, azután hallatszott az aláhulló homok zizegése.
 A hatodik szakasz ott lapult a volt olasz helyőrség kibetonozott állásaiban, s a drótakadályokon
keresztül figyelte a náci tankokat. A nagy fekete szörnyek egy része lassan átcammogott látóterületükön,
mások meglepő gyorsan közeledtek, nyomukban porfelhő támadt, amint körbeforogva igyekeztek
magukra vonni a tankelhántó ütegek tüzet. Zömök tornyuk megannyi durva fej, ágyúik hosszú ormányok
-- jóval messzebbre hordtak, mint az ausztráliai tankelhárító osztag kis kétfontosai.
Az ágyútűz alábbhagyott, végül megszűnt. A Mark IV-esek közelebb jöttek, kanyarogva, körözve
mutogatták magukat a tankelhárító tüzérségnek. De a tüzérek feszült nyugalommal feküdtek apró ágyúik
mögött, komoran és rendületlenül. Ha csak egyetlen ágyút is elsütnek most, idő előtt feltárják állásukat, és
a náci ágyúk azonnal rommá lövik őket. Végig az egész front mentén, ahol a támadás közeledett, az
ausztráliaiak csendben feküdtek, és alkalmas időre tartogatták a tüzet.
Az ágyúzás után viszonylagos csend állt be, s ez kísérteties volt, Dicknek úgy tetszett, mintha egy
vakító filmet látna, amelyben különös fémszörnyek szerepelnek. Ahogy elnézte őket, nem volt benne
félelem, csak kíváncsiság és valamiféle repeső érzés. Mintha kilépett volna önmagából, fölötte állna
mindennek, és úgy csodálná, hogy mennyire nem fél.
-- Nézd, a rohadtat -- mondta mellette Andy.
Az egyik Mark IV-es kivált a többi közül, és közelebb mászott, mint bármelyik társa, már csak néhány
száz méterre volt a szögesdróttól. Aztán lassan meg akart fordulni. Abban a pillanatban, amikor
megmutatta sebezhető oldalát, egy kétfontos lecsapott rá, mint a darázs. A tank nagyot zökkent, megállt.
Akkor még egy gránát vágott beje az oldalába. Tornyából gomolyogni kezdett a füst.
-- Jól van, pajtás! -- ordította Dick.
S a vad kiáltás még egyszer felhangzott, végig az egész arcvonal mentén.
A tank tornyának fedele kinyílt, egy fekete alak mászott ki alóla, és leesett a földre. Andy és Dick
egyszerre vették célba, s amikor felállt, egyszerre tüzeltek. Az alak megbotlott, térdre rogyott, megint
felállt. Akkor jobb kéz felől kurtán felnyerített Dooley géppuskája. A német katona megperdült,
összeesett, s mozdulatlanul elterült.
Még egynéhány tank jött közelebb, és bénultan vagy füstölögve megállt, amikor a kétfontosok
megtalálták a páncéllemezek sebezhető pontját. Egy német tankos futva keresett fedezéket a sivatagban.
A hatodik szakasz egyik katonája kiemelkedett a lövészárokból, és puskájával célba vette a rohanó alakot.
De kívülről hamarabb tüzeltek, rövid pukkanás hallatszott, és az ausztráliai hátrazuhant, piros vérsugár
szökkent fel belőle, nyakát csaknem átmetszette a golyó.
-- Ki volt az? -- kérdezte Tommy Collins.
-- Wally Perkins -- felelte Dooley.
-- Úristen! -- mondta halkan Tommy. -- Szegény, kedves Wally. -- A tankok visszavonultak, ágyújuk
vagy gépfegyverük időnként hátralőtt az ausztráliai védelmi vonal felé. A Bren-puskák válaszoltak nekik.
-- Senki se tüzeljen! -- ordította Crane. -- Várjátok meg a gyalogságot!
Rövid ideig megint csend lett.
-- Figyelj! -- mondta Andy.
Dick a fülét hegyezte, de eleinte nem hallott semmit. Aztán mintha autómotorok bugását hallotta
volna, nagyon messziről.
-- Jön a gyalogság -- kiáltotta Andy.
A láthatáron felbukkant egy fekete alak, de csak egy pillanatra, azonnal eltűnt. Aztán még egyszer. A
láthatár megmozdult, szinte hullámzott.
Hátrább a tankok és a tábori ágyúk megint rákezdték, a zárótűz sikoltott, a levegő megtelt fémmel. Egy
mindennél erősebb dörrenés elvitte Dick feje fölül a lövészárok mellvédjét. Furcsán csengeni kezdett a
füle. Amikor a megrázkódtatás után kitisztult a feje, az ágyúzás csaknem megszűnt már. Helyette most a
gépfegyverek kelepeltek.
-- Itt vannak már -- mondta Andy.
-- Tűz, ahol éred! -- üvöltötte Crane. -- Mindent bele!
A szögesdróton túl most nyüzsgött a sivatag a náci gyalogosoktól, akik szökellve kerestek fedezéket a
cserjével benőtt buckák mögött. Spandaujaik makacs, kattogó párbajba bocsátkoztak a Brenekkel. A
megcsorbult mellvédnek támaszkodva, Dick célba vett egy lapuló alakot. Egy pillanattal azelőtt, hogy
megnyomta volna a ravaszt, nagy nyugalmat érzett, valami különös, kegyetlen gusztust arra, amit csinálni
fog. Aztán megnyomta a ravaszt. A német hátrabukott és elterült. Megölt egy embert. Ilyen könnyű.
Aznap, nagypénteken, a tobruki gyűrűnek egy több mérföldes ívén, a 2/X és testvérzászlóaljai egész
délután tűzpárbajt vívtak Rommel nácijaival. Amikor leszállt az este, a németek visszavonultak a 2/X
frontjáról. Feljöttek a csillagok, s lenéztek a békés sivatagra, amelyen hullák és tankok hevertek
szanaszét. Szomorúan hunyorogtak, mintha nem értenék, miért van szükség erre a látványra.
Az ausztráliaiak kibújtak a lövészárkokból, eltemették halottaikat, hordágyon hátraküldték a
sebesültjeiket. De azután sem pihentek le. Éberen vigyáztak egész éjszaka. A nap eseményei nem
ringatták őket illúziókba. Mindez semmi se volt -- csak egy kis előkészítő csatározás. Tudták, hogy
Rommel nemsokára befejezi az előkészületeket, és támadásra indul.
Nagyszombat volt.
-- Nézd azt a rohadt patkányt -- mondta Andy Dicknek. -- Még ki sem dugta a fejét az árokból, és
egyszer se sütötte el a puskáját.
Dick átpillantott Percy Gribble-re.
Percy csendesen üldögélt nem messzire tőlük, és nagy buzgalommal pólyálgatta a lábát, amelyet
úgynevezett sivatagi hólyagok borítottak. Kora reggel volt, aznap még nem történt semmi. Éppen
pirkadatkor egy tank felbukkant a láthatáron, ott állt egy darabig, amíg legénysége szemügyre vette a
tájat, aztán eltűnt. Nem sokkal azután megszólalt egy Spandau, amelynek a legénysége éjszaka ásta be
magát, de egy ausztráliai aknavető nyomban elpusztította. Most egy ideig csendes volt minden.
Az előző nap hősei a tankelhárítók voltak. A gyalogosok néha odakiáltottak feléjük a lövészárokból:
„Csak így tovább, cimborák!" S a tüzérek mosolyogtak és visszaintettek, de egymás között azt mondták:
-- Elátkoznak ezek bennünket, még mielőtt beesteledne. Dooley felsóhajtott: -- Sydneyben ma
kezdődik a Doncaster-futam.
-- Kíváncsi vagyok, vannak-e wog spinek Tobrukban tűnődött Tommy.
-- Nők Tobrukban! -- legyintett Dooley. -- Unlak már ezzel a hülyeséggel.
A szakaszparancsnoki fedezékben Crane megkérdezte az őrmesterétől, hogy s mint van a legénység.
-- Pimaszok, mint mindig, hadnagy úr -- felelte Luc s.
-- Borzasztóan sajnálom Perkinst -- mondta Crane. Valójában egyáltalán nem törődött Perkinsszel.
Amióta megindult a német támadás, minden kételye és félelme, minden kínzó nyugtalansága elszállt.
Ismét hatalmasnak, felsőbbrendűnek érezte magát. Parancsokat adott -- s egykét tucat ellenséges katona
elesett a fronton. Megint nagyszerűvé nőtt a tulajdon képzeletében. Hatalma volt életen és halálon.
Győzelmes mészárlások vérvörös látomásai kergetőztek agyában, és nagy gyönyörűséggel töltötték el.
Azok a szavak minduntalan eszébe jutottak. Hol az ördögben hallotta? „Az erőszak fekete szépsége . . ."
-- Ha a tankok betörnek -- mondta --, át kell engedni őket. Mi csak a gyalogságra pályázunk.
Lucas bólintott. Őbenne nem történt semmilyen változás. Ugyanaz a cinikus, talpraesett ember maradt:
ugyanazok a gúnyos szemek,, ugyanaz a közöny. Ingének jobb ujja hiányzott. Vállát megkarcolta egy
golyó, látszott a nyoma. A szeme vörös volt és kimerült. Az izzadság és a homok rászáradt háromnapos
szakállára. De azért ugyanaz a Lucas maradt.
-- A munícióval takarékoskodni kell -- mondta Crane. Nincs értelme a szépítgetésnek. Körül vagyunk
kerítve, s amit kapunk -- élelmet, muníciót vagy megerősítést --, valószínűleg csak a tenger felől
kaphatjuk. Legjobb, ha azonnal idehívja az összes rajvezetőt.
Lucas kibújt a szakaszparancsnoki fedezékből, és meghajolva futásnak eredt az összekötő árokban.
Ahol az árok a patakmederbe torkollt, Dooley és Tommy tanyázott: éppen cigarettáztak, nag>
kényelmesen.
-- Mondd meg az összes rajvezetőnek, hogy azonnal menjenek a szakaszparancsnoki fedezékbe --
parancsolta Lucas Dooley-nak
- Mondd meg nekik magad -- felelte Dooley.
-- Ez parancs, Dooley -- mondta Lucas.
-- Akkor is fütyülök rá, Frank -- mondta Dooley, és szippantott egyet a cigarettájából. -- Szólj nekik te.
-- Majd később gondom lesz rád -- kiáltotta vissza Lucas, amint továbbfutott.
-- Le vagy ejtve -- mondta nyugodtan Dooley. Néhány pillanat múlva Percy Gribble ért oda hozzájuk.
-- Na nézd csak, Percy! -- üdvözölte Dooley. -- Nem is tudtam, hogy itt vagy.
-- Nahát -- vihogott Tommy --, hisz ez a mi rajvezetőnk! Azt hittem, bementél Tobrukba, tanácsot adni
a tábornoknak.
-- Hol bujkáltál, Percy?
Percy szánalmasan, elkeseredetten nézett rájuk. -- A katonai törvénykönyv még itt is érvényes --
mondta. -- Megjárhatjátok, ha nem vigyáztok.
Féktelen nevetésük elkísérte egészen az árok végéig. Ahogy elment tőlük, arcát mintha a félelem
lárvája borította volna.
 Dick és Andy csendesen bóbiskolt a gödrében. Egyszerre csak fegyverropogás hallatszott, becsapódó
golyók süvítése: azonnal felriadtak, feltérdeltek, megmarkolva a puskájukat.
-- Kezdik már megint -- jegyezte meg Andy. Dick irigyelte a cinikus nyugalmáért.
Ezen a nagyszombaton a náci tankok egész nap próbálkoztak, hogy kitapogassák a zászlóalj frontját.
Gyalogságuk a tankok mögött futott, időnként lehasalt, és apránként megközelítette a szögesdrótot. A B.
század látta, hogy a jobb szárnyán, elég messzire, mintegy húsz náci elér a dróthoz. A sűrű géppuskatűz
azonnal lekaszálta őket. Fél tucat német ott maradt lógva a szögesdrótokon, mint megannyi félredobott
játékbaba.
A Mark IV-esek még mindig nem tudták magukra vonni a tankelhárító nehéztüzérséget. A náci
gyalogság egészen a drótakadályig nyomult előre, de egyszer sem próbálta végigvinni a támadást. A
hatodik szakaszból megint elesett valaki, ketten megsebesültek.
Így folytatódott a csatározás egész nap, oda-vissza, és másnap is. Vasárnap éjszaka a nácik teljes
erővel támadásra indultak.
Az első náci rohamok után Fitzroy meglátogatta századait, és mindenkit megdicsért, akivel csak
találkozott. Különösen figyelmes volt a B. századhoz, amely a legsúlyosabb veszteségeket szenvedte.
Találkozott Henry Gilbertsonnal is, akit mintha kicseréltek volna. Most, hogy a százada tűzbe került, egy
csöppnyi kétség vagy rossz előérzet sem maradt Henryben. Szentül hitte, hogy a százada mindent meg tud
tenni, amit kér tőle. Addig nem értette és néha sajnálta az embereit: most csodálta őket. Boldog volt és
magabiztos. Fitzroynak azt mondta:
-- Az enyéim miatt nem kell aggódnod, Orme. Most már tudják, hogy néz ki a náci, s ahányat látnak,
meg is ölik.
Amikor az ezredes Dooley-hoz és Tommyhoz ért a patakmederben, ezek éppen a Brenjüket
tisztogatták. Fitzroy megállt, és azt kérdezte:
-- Hogy bírja a Bren, fiúk?
Rábámultak. Öt kívánták oda a legkevésbé, de ettől a szíves megszólítástól néhány pillanatig elállt a
szavuk. Először a fürge eszű Dooley tért magához. Eszébe jutott a szónokló Crane, s gondosan ügyelve
arra, hogy a hangja egy csöppet se legyen gúnyos, így felelt:
-- Elsőrangú fegyver, ezredes úr!
-- Elsőrangú! -- visszhangozta Tommy is.
Az ezredes nemrégiben felvette a brit tisztek tolvajnyelvét, s ebben a modorban folytatta a
kérdezősködést:
-- Na és hány náci csibészt csináltatok ki vele? Tommy és Dooley összenézett, a szemük se rebbent.
Dooley szerényen megvonta a vállát:
-- Eddig vagy ötvenet, ezredes úr!
-- Ötvenet! Derék dolog! Hát további kellemes vadászatot!
S az ezredes továbbment.
-- Ötvenet! -- vihogott Tommy. -- Te nagyszájú hazug, te!
Dooley nem felelt. Csak nézte az ezredes távolodó hátát, majd azt mondta:
-- Ez kész hülye. Ment volna inkább cserkésznek.
Húsvét vasárnapja, éjszaka. A nácik megint visszavonultak, eltűntek. Sehol sem sikerült áttörniük az
ausztráliaiak védelmi vonalát.
Szelíd, holdfényes éjszaka volt. Dick kinézett a mellvéd fölött a sivatag sávjára, amelyen három teljes
napon át látta futkározni a nácikat. Hulláik mint bizonytalan körvonalú csomók hevertek a köves talajon.
A csillagfényben elvesztették minden értelmüket. Az öldöklés mind ez ideig valami személytelen
dolognak tetszett, néhány száz méternyi távolságból folyt. Senki sem láthatta, milyen az arca annak, akit
megölt. Az ember csak meghúzta a ravaszt, és egy alak felbukott, mint egy bábu, amelynek elvágták a
drótját. Furcsa volt, hogy az ember milyen hamar megszokja a hullákat, és nem döbben meg a láttukra.
Dicknek eszébe jutott Marza Matruh, ahol először látott hullát, és örült neki, mert úgy hitte, hogy amit
akkor gondolt, előkészítette a mai látványra és arra is, ami még következik.
Andy a lövészárok fenekén aludt. Egyik bakancsa kiért az árnyékból, csillogott a holdfényben. Dick
szeretett volna aludni, mint Andy, de tudta, hogy úgyis hiába. Ha behúzódik az árnyékba, és lehunyja a
szemét, egyszeriben meg fogják rohanni a gondolatok, így hát nekitámaszkodott a mellvédnek, és újra
meg újra átélte az elmúlt három napot.
A holdfény elváltoztatta ezt a sivatagi sávot és a szétszórt holttesteket. El sem lehetett hinni, hogy
miféle szörnyűségek játszódtak le itt. Fagyos, fehér, halott síkság sohasem történhetett rajta semmi;
elsodorta az ember gondolatait a valóságtól; aki nézte, semmiben sem lehetett biztos.
 Ezt a színteret a mélabúnak teremtették, a néző valahogy átérezte rajta az emberiség tragédiáját.
Roppant erőkre kellett gondolnia. Dick nem győzött álmélkodni a körülmények összjátékán, amely
hazájából ideröpítette, a világ túlsó felére, a sivatag egy névtelen pontjára, melyet vadul védenek a nácik
hordája ellen -- messze mindentől, ami biztonságos és otthonos volt.
A halál -- ez az egyszerű, félelmetes gondolat tört most rá. ö is éppoly könnyen meghalhat, mint
Perkins. Meg csak nem is fogja érteni, hogy miért halt meg. Izmos, fiatal teste itt marad, és szétfoszlik
ezen a holt tájon. A szíve megdermedt; valami érthetetlen, mélyről jövő hang szakadt fel belőle.
Rettenetesen félt.
De ez a hang megtörte az ábrándozás varázsát. Dick előredőlt, és feszülten figyelt.
Andy megmoccant. Felült, őszes haja kibukkant az árnyékból. Rámorgott a fiúra:
-- Még nem mi vagyunk őrségen, ugye? Dick csak néhány pillanat múlva válaszolt:
-- Nem.
-- Akkor aludj egy kicsit. Újabb csend.
-- Nem tudok aludni.
Andy elfordult barátjától. Végül felállt, odament Dick mellé a mellvédhez. Együtt bámultak ki a
csatatérre, szótlanul. Dick még rá sem nézett a másikra. Fáradtan nekidőlt az árokfalnak, de mintha
mégsem nyugodott volna.
A csendet végül Andy törte meg:
-- Emlékszel, amikor délután a nácik megjelentek a láthatáron, hatalmas tömegben, előttük a dübörgő
tankokkal? Azt hittem, mindnyájunknak vége van. -- Egy pillanatig elhallgatott. -- Úristen, hogy be
voltam rezelve!
Dick végül ránézett. A csendes arcéi semmit sem árult el. Dick nem tudta, miért kelt fel Andy, és miért
beszél így. De félt attól, hogy bajtársa talán belelátott.
Oldalt valahol röviden felkattogott egy géppuska. Csakhamar csend lett megint, de most az éjszakai
levegő mintha terhes lett volna a veszélytől. Távolabb, a lövészárokban, valaki megszólalt.
Néhány pillanat múlva elkezdődött az előkészítő tűz.
Mélyen lekuporodtak az árkokban, s úgy tetszett, pillanatokon belül szétlövik őket. Elképzelhetetlen
volt, hogy akár csak egy négyzetcentiméter helyet is megkíméljen a vasrepeszek zápora, amely most
rájuk hullott. A csendes, fehér sivatag, amelyet Andy és Dick csak néhány perccel azelőtt tekintett át,
most szökőkutakat lövellt az égre, porból és füstből; remegett, üvöltött és vijjogott, percenként ezerszer.
Az árok mindkét oldalán megmozdult a föld; ugrált és rángatózott, s ők elvágódtak, süketen és kábultan.
A szétdúlt mellvédről dőlt rájuk a homok.
Valamivel odább telibe találták a sáncot. Egy katona velőtrázóan felordított:
-- Istenem! Ó, istenem!
Egy másik hang a szanitécekért kiáltott. A sebesült üvöltése elviselhetetlenné vált. A másik hang
megint megszólalt, könyörgően:
-- Az isten szerelméért! Kilógnak a belei!
A süvítő acéldarabok hangja kiválik a robbanások förtelmes zenebonájából:
Bumm! Zzzzz! Bumm! Zzzzz! Zzzzzzzzzzzzz!!!
Lángnyelvek csapnak fel a gomolygó füstből.
Emberek kiáltása, tompán.
Prrr! Prrr! Bumm! Zzzzzzzzz!
A hangok ritkulni kezdtek. Már meg lehetett számolni őket. Egy utolsó dörrenés -- az ágyútűz
megszűnt.
Csodálatos volt ez a hirtelen csend. Tisztán hallották, hogy valaki felsír, mint egy gyerek. Azután
zúgás, csörömpölés töltötte be az éjszakát. A tankok közeledtek. Nemsokára fel is bukkantak, száz méter
távolságban, feketén és hatalmasan, imbolyogva és zörögve, s egyre gyorsabban törtek a lövészárok felé.
Ezúttal nem volt kétes, hogy mi a céljuk.
Egyenesen átgázoltak a drótakadályon, mint egy nagy fekete hullám. Mindenfelől zúgott a motorjuk,
már elérték a védőket. Az egyik tank oldala Dick és Andy mellett bukkant fel. Rekedten egymásra
kiáltottak, hasra vágódtak az árokban. A világ elsötétült, amint a tank áthaladt fölöttük, s félig betemette
őket homokkal.
Mindenütt feltűntek a nagy fekete árnyak, és közvetlenül mögöttük a nácik hordái; rázúdultak az
ágyúzástól szédült ausztráliaiakra. A holdfény megcsillant a hullámzó sisakok tengerén. Amikor Dick
feltápászkodott, valami idegen ordítás harsant fel az árok szélén, s egy csizma és egy puskaagy zuhant
mellé. Dick gyorsan felkapta a puskáját, a szuronya eleven húsba fúródott, csontot talált és megcsikordult.
 Meghúzta a ravaszt, és a puskája kiszabadult. Belelőtt egy másik alakba is, amely az árok fölött tűnt
fel. Rázuhant Dickre, leterítette. Hulla volt már, torkából sugárzott a vér, de Dick rémülten küszködött,
hogy megszabaduljon tőle, mintha még mindig élne, s kezével-lábával félrelökte. Sikerült talpra állnia, és
célzás nélkül belelőtt minden alakba, amely eléje került. Andy már kimászott a szétdúlt árokból, puskáját
a csípőjéhez szorította, körülötte három halott náci. Még mindig jöttek a széttépett drótakadályon
keresztül. Megtántorodtak, visszafordultak, üvöltve elestek, amint a Bren-puska beléjük eresztett egy-egy
sorozatot. Andy éppen új tölténytárat nyomott a puskájába, amikor egy náci odaért hozzá, döfésre emelt
szuronnyal. Andy félreugrott, és a puskája agyával belevágott az arcába. Dooley még az állásban feküdt,
átkarolta Brenjét, és sorozatokat váltott egy ötven méterre álló Spandau-puskával. Crane nyugodtan állt,
pisztollyal lőtte az ellenség tömegét. A szeme sarkából Dick látta Lucast, amint géppisztolyával
beleereszt egy sorozatot egy náciba, aki éppen lehajolt, hogy eldobja kézigránátját. Azután Dick maga
sem tudta, hogyan, egy kézigránát volt a kezében, kihúzta a csapszegét, és belevágta egy közeledő
ellenséges csoportba. Hárman elestek, a negyedik vakon megtántorodott, véres arcához kapta a kezét.
Dick előrerohant, és a gyomrába döfte szuronyát; puha volt, mint a vaj. Erős ütést érzett a lábán,
tehetetlenül felbukott. Amikor ismét talpra állt, a jobb bakancsának csak a felső része volt meg, és a lába
tompán sajgott.
A nácik kezdtek megritkulni. Andy hason kúszva közeledett a Spandau felé. Látszott a karja, amint
felemel és eldob egy kézigránátot. A Spandau előtt robbant fel, azután egy náci szaladt feléjük, rekedten
kiáltozva, feltartva a kezét. Andy habozás nélkül talpra állt, és a gyomrába lőtt. Egy másik náci futásnak
eredt. Dooley felállt az árokban, magával emelve a Brent, és utánaküldött egy sorozatot. Tommy is feltűnt
Dooley mögött, és főbe lőtt egy sebesült nácit, aki a gépfegyver mellett vonaglott. Lucas elrohant előttük,
megállt a lövészárok szélén, és lelőtt a mélybe. A nácik, akik még álltak, meginogtak, sarkon fordultak, és
futni kezdtek. Az ausztráliaiak üvöltve kimásztak az árkokból, és utánuk eredtek.
-- Vissza az árokba! -- ordította Crane.
-- Vissza! -- kiáltotta Lucas, és őrülten hadonászva az állások felé mutatott.
Oldalt, száz méterre, felugatott egy Spandau, és a nyomjelző lövedékek fényes csíkokat vágtak a
levegőbe. Bal kéz felől még tombolt a harc. Hátul, a füstből, egy új ausztráliai csapat bukkant elő, élén
egy hadnaggyal.
-- Hányas szakasz vagytok?
-- Hatodik.
-- Hol a hetedik?
-- Odaát.
Elfutottak a hetedik szakasz állása felé. A hadnagy még visszakiáltott, mielőtt eltűntek volna: -- A
hetedik szakaszt lerohanták. Majdnem mindenki odaveszett.
-- Gyerünk, segítsünk nekik -- mondta Tommy.
-- Mindenki marad a helyén! -- ordította Lucas. -- Vissza a gödrökbe. Takarítsátok ki, és készüljetek a
következő támadásra.
A szakaszparancsnoki fedezékben Percy Gribble reszketve őrzött hét náci foglyot. Dick és Andy
kidobta árkából a halott nácikat, s kilapátolta a homokot, amit a tank zúdított be. Crane sebtiben
megszámolta a veszteségüket: három halott, hét sebesült. A sebesültek közül négyen még tudtak járni, a
másik három hordágyon feküdt a századparancsnokság mellett.
Andynek megkarcolta a halántékát egy golyó, és csatornát perzselt a hajába. Az a golyó, amelyik
letépte Dick bakancsát, nem ment be a húsába, de a lába mégis fájt, nem tudott ráállni. Fél lábon ugrálva
elérte az árkot, és bezuhant Andy mellé. Kellemes álmosság vett rajta erőt. Megrázta a fejét, próbált ébren
maradni. Pillái lassan lecsuklottak, akarata ellenére.
-- Te -- mondta Andy --, tudod-e, hogy egy sereg tank van mögöttünk, és a város felé tart?
-- Tudom -- morogta tompán Dick. -- Na és?
-- Mi az, hogy na és! -- kiáltott fel Andy. -- Remélem, hogy nem jönnek vissza erre ... ennyi az egész
-- Azt se bánom, ha visszajönnek.
Dick felnyitotta a szemét. Valóban beszélt az előbb, vagy csak gondolta?
Lucas őrmester hangja végképp felébresztette:
-- Odakint mozgolódás van. Három ember kell, járőrbe.
-- Megyek -- mondta Andy, és felállt.
-- Én is -- mondta Dick, s felállt ő is.
'- Fogd be a szádat -- förmedt rá Lucas. -- Szét akarod rongyolni a lábad? -- Rávigyorodott Andyre: --
Hogy van a taknyos?
 -- Pucér a lába -- felelte Andy.
-- Eredj a századparancsnokságra, és kérj egy másik bakancsot.
Dick elsántikált. A századparancsnokságon Henry Gilbertsonba ütközött.
-- Halló, Brett! Na, mi az, fiam, te is kaptál egyet?
-- Nem, kapitány úr. Csak a bakancsomat lőtték le a lábamról. Ideküldtek, hogy kérjek egy másikat.
Henry felsóhajtott. -- Lelőtték a bakancsodat! Nagyobb balesetek is történtek itt ma éjszaka. Gyere
utánam.
Előrement a tágas fedezékbe, és kihúzott egy pár bakancsot a raktárból, amely a sarokban állt.
-- Jobb vagy bal lábra?
-- Jobbra, kapitány úr.
Gilbertson megvárta, amíg Dick felpróbálja a bakancsot.
-- Passzol?
-- Elég jó, kapitány úr.
-- Eltaláltak?
-- Kis híján.
-- Jobb, ha visszamégy, mielőtt újra elkezdődik az ágyúzás, hogy a fene essen belé.
-- Köszönöm szépen.
Ahogy Dick indulni készült, Henry könnyedén megérintette a vállát, s azt mondta:
-- A németek ötször annyian voltak, mint mi. Nagyszerű gyerekek vagytok. Büszke vagyok rá, hogy
veletek vagyok. Bizony isten.
Dick annyira meglepődött és zavarba jött, hogy nem tudott válaszolni, de amikor visszafelé bicegett,
mintha elmúlt volna a fáradtsága, ő is büszkének érezte magát.
Két órával később a nácik újabb támadást indítottak. A gépfegyverek golyózáporral fogadták őket, s
legnagyobb részük a drótakadályon pusztult el. A többiek visszafutottak, és a 2/X utánuk rohant. Hajnal
előtt még egynéhány tank jött, és áttört a védelmi vonal résein.
Felkelt a nap, vörös izzással, megindult felfelé az égen, s amikor ragyogóbbá vált, kíméletlenül feltárta
a sűrűn egymás mellett heverő náci hullákat. Virradatkor az ausztráliaiak megint a helyükön álltak, de
nem volt több roham. A 2/X balszárnyán, messze, még ugatott egy gépfegyver. De nem látszott egyetlen
élő náci sem, csak azok, akiket a hadifogoly-állomás felé tereltek, a front mögött.
Fitzroy ezredes csupa győzelmi jelentést kapott aznap éjszaka a tábori telefonon. A nácikat mindenütt
visszaverték. Fitzroy ujjongott, nem bírt a tetterejével. Pomfret tudta, hogy a legjobb formájában van, és
boldog volt.
Amikor rájuk köszöntött a hétfői nap, harminc-egynéhány német tank már jó messzire bent volt a
gyűrűben, és a város felé tartott. Állandóan berregtek a telefonok, jelentették, hogy merre járnak.
Közvetlenül pirkadat előtt az ezredes és vezérkara kibújt a föld alatti parancsnokságból, és katonákat
rendelt a hevenyészett lövészárkokba, amelyeket éppen fölöttük ástak meg egy dombon. Fitzroy és
Pomfret egy gödörből fürkészte a megvilágosodó láthatárt. Nem messzire tőlük, bal kéz felől néhány
huszonötfontos ágyú várta a tankokat, hogy beléjük pörköljön, ha megjelennek.
Virradatkor néhány tank bukkant fel a láthatáron, a visszautat keresték. Ahogy kivilágosodott,
felzárkóztak, és a 2/X állásai felé indultak. Az ocsmány fekete alakok megszaporodtak a távolban. Egész
reggel mást sem lehetett hallani, csak a tankok zúgását.
Ügy tetszett, hogy hihetetlenül lassan jönnek. Szörnyűnek, elszántnak, ellenállhatatlannak látszottak.
Mintha az egész világ feszülten várná a közeli összecsapást. A motorzúgás folyamatos bömböléssé
dagadt. Életében először az ezredes most a halálra gondolt.
Pomfretre pillantott, de Pomfret arca nem árult el semmit. Pontosan olyan volt, mint mindig. Az
ezredest valami furcsa, valószerűtlen érzés, valami különös belenyugvás szállta meg.
-- Pillanatok kérdése -- mondta Pomfret, száraz nyugalommal, mintha a mellette álló fennhangon
kérdezett volna valamit.
Alig fejezte be, eldördültek az ágyúk.
-- Na, itt vannak -- mondta Andy Dicknek. -- Ki akarnak mászni.
Néhány száz méterrel balra tőlük a náci tankok egyre közelebb jöttek a gyűrűhöz, hogy azután
átvágjanak a maguk vonalai felé. Kettőt oldalba talált egy kétfontos, megálltak, füstöt okádtak. Egy
harmadik odafordult, s ágyúja felvillant, ahogy a tankelhárítók felé tüzelt. Hallatszott az acél vijjogása:
telibe találta a kétfontost. Leröpítette róla az álcát, betörte a pajzsát, s a kis ágyú füstölgőit, csöve az égre
meredt, egy halott ausztráliai feküdt mellette. A láthatáron megjelent két brit tank, ágyúik köpködtek. A
Mark IV-esek gyorsan megindultak a drótakadály felé. Az egyiket eltalálta egy brit tank; a többi eltűnt, s
az ausztráliaiak felálltak lövészárkaikban, és gúnyos kiáltásokat küldtek utánuk.
Andy is felnevetett. -- Kíváncsi vagyok, hogy érezték magukat, amikor nem volt mögöttük se tüzérség,
se gyalogság? Csak úgy, egyedül, kétfontosak mindenütt, és a huszonötösök világosban céloznak!
A csatatér viszonylag elcsendesedett. Dick kinézett a sivatagra, amelyen szétszórt hullák hevertek,
tépett drótakadályok, kilőtt tankok. Most már nem látott bennük semmi értelmet. Szája félig tátva maradt,
véreres szeme tompán lüktetett, végtagjai mintha ólammá váltak volna. Ostobán, kimerültén bámult az
eltűnő Mark IV-esek után. Úgy kívánta az álmot, panaszosán, mint egy gyerek. Álom . . . édes, üres,
álomtalan álom ... Ó, csak ne kelljen gondolkozni, csak ne érezzen semmit!

Néhány nappal később a rádió büszkén jelentette a tobruki győzelmet. A bemondók felsorolták, hogy
hány tank pusztult el, hány ellenséges katona halt meg vagy esett fogságba. A világ megtudta, hogy a
nácik vereséget szenvedtek a szárazföldön -- először a háború folyamán. De a bemondók személytelen
hangja nem sokat mondhatott azokról a férfiakról, akik a győzelmet kivívták.
A bemondók hangja nem festhette oda őket, amint lemossák szakállukról a port, és
megborotválkoznak; amint újjáépítik az ágyútűztől vagy a náci tankoktól szétdúlt lövészárkaikat; amint
gyöngéden kitisztítják és megolajozzák fegyvereiket; amint húznak egyet a kulacsból, vagy a
húskonzervet és a kétszersültet rágcsálják. A bemondók nem voltak ott, és nem látták a katonát, aki a
délibábosan izzó sivatagot kémleli, majd hirtelen oldalt fordul, s aztán elkapja a fejét -- mintha arra
számított volna, hogy halott pajtása még mindig ott áll mellette. Csak a katonák tudtak arról a keserves,
sóvár fájdalomról, amikor a képzeletükben megjelenik valami: az asszony vagy egy lány; gyerekek,
kertek, kutyák, kocsmák, napfényes tengerparti tájak.
És Ha-Ha, az áruló, gúnyosan kötekedett velük Európából, a rádión keresztül: „Bújjatok ki, patkányok!
Bújjatok ki, és kezeket fel!"
De ők vállalták a gúnynevet, és büszkén viselték: - A tobruki patkányok.
Egy csizma zuhant az arca mellé, aztán egy puskaagy.
Feltartotta a puskáját, s a szurony belefúródott a. húsba, csontot talált és megcsikordult... A náci
felordított.. . Meghúzta a ravaszt, de a szurony nem jött ki... nem hagyhatta ott a puskát... futásnak eredt, a
puska mintha a kezéhez fagyott volna, úgy vonszolta maga után az ordító nácit.. . . együtt rohantak a
senki földjén ...
-- Hé, Dick, ébredj!
Felébredt, zihált, megszabadult a lidérctől. Lassanként derengeni kezdett előtte a valóság. A homokban
fekszik, a lövészárak alján, s Andy area fölébe hajol. A fehér holdfény mindent elöntött.
-- Borzasztó, hogy mennyit hánykolódtál és nyögtél.
Andy hangja egy kissé aggódva szólt. A szeme éberen leste pajtását.
Dick felállt, ledobva a köpenyt, amellyel takarózott. Nekidőlt a lövészárok falának, és azt mondta:
-- Semmi az egész, elmúlt.
Halkan, fáradtan beszélt. Andy elfordult. A drótakadályok szeszélyes mintáján, a keskeny aknamezőn
keresztül kinézett a lapos, hűvös sivatagra, amelyen itt-ott cserjék látszottak. Hallotta, hogy valamivel
odább Dooley és Tommy beszélget. Töprengett egy darabig.
-- Felejtsd el -- mondta végül, de nem nézett oda.
-- Mit felejtsek el? -- Dick hangjából egy kis ingerültség érződött.
-- Ezt a nyavalyás mindenséget. Amikor ágyúval lőnek rád, vagy bombáznak, olyanokat gondolsz,
hogy szégyelled magad érte. Amikor meg kell ölnöd valakit, azt hiszed, sohasem szabadulsz meg az
emlékétől. Pedig hát vagy te őt, vagy ő téged. Ez az élet törvénye. Ezért mondom, hogy felejtsd el.
Büszke lehetsz magadra . . jó katona vagy. A többit felejtsd el. Nem te akartad.
-- Majdnem szó szerint ezt tanácsoltam magamnak én is. De az ember nem ura az álmainak.
-- Az a bajod neked -- mondta Andy --, hogy még nem tanultad meg, mennyire hiábavaló minden
tiltakozás.
Dick elmosolyodott, majdnem gúnyosan. -- Hát te? Mintha téged is láttalak volna már tiltakozni.
Andy nem sértődött meg. -- Hallod-e, te vagy az egyetlen pofa ebben a szakaszban, aki még mindig
azzal piszkál, hogy faképnél hagytam a Piást, amikor szónokolt.
-- Jól van, no, ne haragudj, Andy.
 -- Hogy a fenébe haragudnék? Az volt a leghiábavalóbb dolog, amit valaha csináltam. -- Andy most
feléje fordult, rámosolygott, és a mosolyában szánalom és szeretet látszott. -- Szégyelled magad . . . ennyi
az egész . . . ismerem én a lelkiállapotodat.
Igazán ismered, Andy, egészen jól? Tegnap éjszaka járőrben voltunk, te meg én és még ketten, s
meglapultunk egy mélyedésben, és közben huszonöt gyanútlan olasz lövészárkot ásott, alig tizenöt
méterre. Tudod-e, mit éreztem, ahogy ott feküdtünk, és vártuk Lucas jelét, hogy lemészároljuk őket? Úgy
peregtek a percek, Andy, mint vízcsöppek egy rosszul elzárt csapból. . . Micsoda nyugalommal és
türelemmel vártuk, mikor adja meg a jelt Lucas, hogy megölhessük őket!S ők halkan nevetgéltek munka
közben! Milyen tisztán és dallamosán csörömpölt az ásójuk az éjszakában! Aztán talpra ugrottunk, és
halálba fojtottuk a nevetésüket. Láttad azt, aki felém szaladt, és rekedten ordított valamit, amit nem
értettem? Nem tudom, miért, de szinte komikus volt az arca, amikor agyonlőttem. Hogy forgott a szeme,
és aztán csak a fehérje látszott. Milyen hamar megüvegesedett! Épp, hogy odanéztem, s már üveges volt.
Ügy éreztem, mintha arra ítéltek volna, hogy örökké ott álljak, és nézzem az elködösülő arcát, nézzem azt
az embert, akit meggyilkoltam.
Egy világítórakéta szállt a senki földje fölé, majd lassan leereszkedett, vakító fényében furcsán izzott a
sivatag. Lehullt, kialudt, s megint csak a hold világított. Valahol a távolban kurtán felugatott egy-egy
gépfegyver.
-- Egy jó kis kellemes seb a fenekembe -- mondta Tommy. -- Az kéne most nekem.
-- Kár, hogy a micsodádat el nem lőtte valaki -- felelte Dooley gonosz vigyorral.
-- Egy jó kis seb a fenekembe -- ismételte Tommy. Csak éppen akkora, hogy kimehessek vele ebből a
mocskos lyukból.
-- Hát szerény vagy, azt meg kell adni.
-- Hej, a jó öreg Tel Aviv! -- Tommy szeme a távolba meredt, kéjesen csillogott. -- Egy üveg Alicante
meg egy wog tyúk!
-- Másra nem is tudsz gondolni, csak a sliccedre meg ami benne mozog.
-- Hát mi egyébre gondoljon az ember?
-- Én nem tudom . . . kérdezd meg Crane-t. Tőle majd kapsz egy kis lelki fröccsöt, hogy mit kell tenni
a hazádért.
-- A hazámért! -- mondta Tommy sértődötten. -- És mit tett a hazám értem?
-- Kaptál tőle ingyenkvártélyt egyszer-kétszer, nem igaz? És a munkanélküli-segély se kutya.
Tommy köpött egyet a keskeny, kicsi szájából.
-- Itthagyom ezt a rohadt gyalogságot. Palesztina, az igen. Az volt az aranyélet! Mindennap Tel
Avivban. Ott azt csinálhat az ember, amit akar. Otthon már hatszor is lecsuktak volna érte. Engem ott
hagyhatnak Palesztinában, ameddig csak jólesik. -- Felvihogott. -- Majd harcolok én a királyért, mint az
ördög, Tel Avivban.
-- Rohadt egy csibész vagy -- mondta Dooley szeretettel.
Koromsötét éjszaka volt. Crane hadnagy megnézte karórája világító számlapját/ Három perc múlva
kilenc. Nem messzi tőle egy puskazávár kattanása hallatszott, és bakancsok koppantak a köveken.
Lassacskán ki tudta venni öt alak körvonalait. Szó nélkül közeledtek, és megálltak a szakaszparancsnok
előtt. A második raj volt, Percy Gribble vezetésével: Andy, Dick, Tommy és Dooley.
-- Hadnagy úrnak jelentem: a raj indulásra kész.
A sötétben fokozatosan derengeni kezdtek az arcok. A hold még nem kelt fel. Hűvös volt a levegő.
Vékony ingükben megborzongtak egy kicsit. Crane végignézett a körben álló arcokon:
-- Támadó járőr leszünk -- mondta. -- Foglyot kell hozni. Meg vagyok értve?
Némán bólintottak.
-- Valamire készülnek odaát, és meg kell tudnunk, hogy mire. Nem az állásaikra megyünk. Keresünk
egy munkásosztagot. Ha valaki elszakad a járőrtől, tudja, merre kell visszajönni. Jöjjön az északi
sarkcsillag irányában, egy kicsit mindig jobbra. Meg vannak elégedve?
-- Mint bolha az ágyban -- morogta Dooley.
Crane ügyet sem vetett rá. Izgatott öröm zsongott benne. Dick rábámult, megérezte a hadnagy
abnormális erőszak- és kalandvágyát. Maholnap mindannyian elpusztulunk miatta, gondolta. Egy csöppet
sem érdekelte az egész. A képzelete már nem működött. Olyan egykedvűen fogadta az egymás után
következő órákat, mint egy igavonó állat.
Látta, amint Andynek kivillan a foga, s a némán reszkető Gribble felé kacsint, aki mellette állt. Percy
olyan görcsösen markolta a puskát, hogy forró lett és nyirkos.
Crane megint megnézte az óráját. Kilenc. Kivette az iránytűjét, kétszázötven fokra állította be a
világító mutatót.
-- Egyesével utánam -- vezényelte és elindult.
Ide-oda botorkáltak a géppuskafészkek és a cikcakkos összekötő árkok között; a drótakadály
nyílásában egy őrszem állt, és halkan odaszólt: -- Jó szerencsét! -- Megálltak egy pillanatra az aknamező
szélén, ahol egy tábla volt kitűzve, fekete háromszöggel, amíg Crane megpróbált eligazodni a cölöpök és
spanyollovasok kusza útvesztőjében. Azután átvágtak rajta, óvatosan pislogtak jobbra-balra, ahol a
hangos és förtelmes pusztulás lapult, néhány centivel a homok alatt. Crane ismét megállt, hogy
tájékozódjék, azután lopva belevetették magukat a senki földje feketeségébe.
Egy ideig valamennyiüket elkábította az éjszaka. A tehetetlen, sápadt csillagok mintha sóvárogva
keresték volna az elveszett holdat. Dicknek néha úgy rémlett, hogy a sivatag csak a hold visszatértét
várja; a fehér, kiismerhetetlen korongot, amely meghozza a bombázókat, és túlvilági nyugalmat borít a
sivatagra, hazug, békés szemfedőt bocsátva legfélelmetesebb tárgyaira is.
Most azonban a hold nem űzött csalóka játékot, és a levegő megenyhítette a homok forró leheletét. A
nyugtalanító szélcsendben, amely a védőgyűrűre borult, már napokkal azelőtt felkutatták és eltemették a
hullákat, s rothadásuk illata nem rontotta többé a levegőt.
Szótlanul mentek előre az éjszakába. Andy számolta a lépéseket, és amikor az ezredikhez értek,
megérintette Crane vállát. A hadnagy parancsára valamennyien lehasaltak, és úgy feküdtek néhány
pillanatig, a földhöz nyomva a fejüket, fülelve. Az éjszaka és a némaság beburkolta őket. „Mit csinálok
én itt?" -- gondolta Dick. Szinte érzékelte maga körül a sötétséget, nézte a halvány csillagokat,
belenyomta ujjait az élettelen porba. Elhagyatottnak és üresnek, végtelenül parányinak érezte magát. Mit
csinálok én itt, ezen a helyen, elnyúlva, mint a gyík? Kínjában csaknem felnevetett, szárazon, keserűen.
Megvetette magát. Nevetséges, amit csinál, és képtelen, emberhez nem méltó. Rengenie kéne a földnek,
gondolta. Le kéne ráznia mindannyiunkat, mint egy porfelhőt. Meg kéne szabadulnia tőlünk, egyszer s
mindenkorra.
Hiába füleltek a földhöz lapulva, nem hallottak semmit. Crane felállt, és tovább vezette őket. Most
megszaporázta a lépteit. Múlt az éjszaka, és még nem végeztek semmit. Alig tettek még néhány száz
lépést, Crane hirtelen megállt, mintha falba ütközött volna. Azonnal lehasalt. A többiek úgyszintén, egv
tizedmásodperc alatt.
Crane hirtelen lehasalásának csak egy magyarázata lehetett, és mindannyian feszülten ölelték a földet,
végtelenül éberen, vibráló érzékekkel. Egy pillanatig nem hallottak mást, mint a szívük dobogását és azt a
titokzatos belső zümmögést, amely a hirtelen felriasztott érzékek muzsikája szokott lenni. Azután néhány
pillanatig csend volt, majd acélszerszámok halk csörömpölését hallották.
A járőr hason csúszva haladt előre az alacsony sivatagi cserjék között. Most néha egy emberi hang is
beleszólt a szerszámok zajába. A láthatatlan emberek csákánnyal és ásóval dolgoztak. Egy német hang
hallatszott, oly tisztán, hogy Dick egy pillanatra azt hitte, közvetlenül fölötte szól. Azután Crane
felfedezett, éppen az orra előtt, egy sötét gúlát: tizenkét puska, szépen összerakva. A homok
megcsikordult egy csizma alatt, és Crane-ben elhűlt a vér. A náci őrszem jött, kezében a puskája. Néhány
lépésnyire Crane fejétől sarkon fordult, és visszament a sötétbe. Crane hátranézett a válla fölött, Percy
Gribble-t kereste, akinek közvetlenül utána kellett volna jönnie. De csak Andy volt ott, és halkan
közelebb csúszott. Suttogva beszéltek, fejüket összedugva a homokban.
-- Hol van Gribble?
-- Vagy száz méterrel hátrább. Amikor meghallottam a németeket, leállítottam.
-- Mi a fenének?
-- Szörnyen be van gyulladva, teljesen hasznavehetetlen. Crane nem tétovázott, -- Az őrszemet én
intézem el. Maga vigyázzon, hogy ne férhessenek hozzá a puskáikhoz. Franks fedezzen minket; Collins
és Brett próbáljon foglyot szerezni. Sötét van, legfeljebb egyre számíthatunk. A többi úgyis szétfut.
Értem?
-- Értem.
Andy alakja lopva továbbkúszott. Crane várt. Két-három perc múlva Andy visszatért.
-- Minden rendben.
Crane elővette a revolverét, felállt az őrszem előtt, és mellbe lőtte. Andy hirtelen feltérdelt a gúlába
rakott puskák mellett. Beleütközött egy fekete alakba, rálőtt. A nácik eldobták szerszámaikat, kiáltoztak a
sötétben, vadul ugráltak ide-oda, amint az ausztráliaiak megjelentek közöttük. Dick és Tommy elkapta az
első nácit, aki az útjába akadt és leterítette. Hallották kétségbeesett zihálását, amint a földre nyomták.
Tommy az arcába ütött: -- Add meg magad, vagy megöllek!
A többi náci elfutott. Sikerült.
 Crane izgatottan odarohant a fogolyhoz, és sebtiben szemügyre vette.
-- Tiszt! Nagyszerű. Most aztán másszunk ki innét.
Tommy és Dick felrángatta a foglyot, egy rúgással noszogatva. Rohantak visszafelé, a foglyukat úgy
vonszolták magukkal a sötétben. Egy-két perc múlva csatlakozott hozzájuk a néma, minden ízében
remegő Gribble.
Dooley és Tommy útközben megmotozta a foglyot. Dooley elvette az iránytűjét, Tommy a töltőtollát.
A német tiltakozott, elrántotta a vállát, de hátba vágták, hogy ne feledkezzék meg a helyzetéről.
Crane-nek dalolt a szíve, ahogy visszafelé vezette őket. Nem sok hiányzott hozzá, hogy önkívületbe
kerüljön a sikerétől. A járőrnek csaknem rohannia kellett, hogy lépést tartson vele, úgy sietett előttük. A
diadalmas, a csodálatos Kenneth Crane; az erőszak fekete birodalmának királya.
Dick is ott futott mögötte, de csak az álomra gondolt. Látta, ahogy Tommy és Dooley kifosztja és vad
jókedvvel hajtja előre a foglyot, de azért gondolatban sem tett megjegyzést az emberi magatartásról. Az
egész éjszaka megalázó volt. És ki törődött ezzel? Senki a világon, csak ő. Ördög vigye, micsoda
érzékeny bolond! „Felejtsd el!" mondta Andy. Nemsokára elalhatik.

Elértek a vonalaikhoz, a szögesdrótnál rájuk kiáltott az őr. Átmentek. Crane, Dooley és Tommy a
nácival maradt, a többiek visszatértek a fedezékükbe.
Crane megindult a fogollyal és a két katonával a századparancsnokság felé. Csak Ted Olley volt ott, a
törzsőrmester. Közölte velük, hogy Henry Gilbertson kint van a vonalakban, és „beszél az emberekkel" --
Crane gondosan összehúzta a vászonfüggönyt, és meggyújtotta a viharlámpát a fedezékben. Körülnézett,
látta, hogy Tommy éppen leszedi a náci vállpántjait, Dooley pedig az óráját csatolja le csuklójáról. A náci
gúnyosan vigyorogva nézte Crane-t, ahogy a katonáit figyeli. Fiatal fiú volt még -- Oberleutnant. Haja
szőke, szeme kék és fagyos tekintetű, szája keskeny. Arca csupa gőg és megvetés, csupa könyörtelenség.
Szeméből, ahogy Dooley-t és Tommyt nézte, szinte kipattant a visszafojtott gyűlölet. Egyenesen,
mereven állt, csak a keskeny ajka görbült meg gúnyos mosolyától.
Crane-t hirtelen elöntötte a íorró szégyen. Mit gondolhat róla ez az ellenséges tiszt, ha tűri az ilyesmit?
-- Adjanak ide mindent -- parancsolta.
-- Miért? -- kérdezte Dooley, szemtelen pofával.
-- Mert parancsolom.
-- Minden az enyém -- tiltakozott Dooley. -- Én láttam meg először.
-- Maga katona -- szólt rá Crane a fogai közül, féktelen haragjával viaskodva --, nem pedig martalóc.
-- A mienk! -- kiáltotta Tommy.
-- Ha nem adnak ide mindent, megparancsolom a törzsőrmesternek, hogy tartóztassa le
mindkettőjüket.
-- Inkább adjátok oda, fiúk -- buzdította őket Ted Olley szerencsétlenül.
-- Mióta bűn, ha az ember megkopaszt egy rohadt nácit? -- kérdezte Dooley.
-- Utoljára mondom! -- üvöltötte Crane. -- Adják ide. Elvesztette a fejét, szinte magánkívül volt már. A
náci vigyorgása, érezte részben annak szól, hogy a katonák fütyülnek a tekintélyére. Most megdöbbenve
néztek rá. Még sohasem látták így, ilyen dühösnek, ennyire kikelve magából. Néhány pillanatig Crane és
a két közlegény némán farkasszemet nézett -- még nem dőlt el, vajon engedelmeskednek-e. Aztán, annyi
dühvel és daccal, amennyit csak a mozdulatuk ki tudott fejezni, Dooley és Tommy átadta a zsákmányt.
Lángoltak a felháborodástól, de azért éppen elég zsákmányt szereztek már, és különben is, nem ez az
utolsó alkalom.
Crane szinte mosolygott, amikor átvette a tárgyakat. Aztán ráfogta revolverét a nácira.
-- Leléphetnek -- mondta Dooley-nak és Tommynak. Törzsőrmester, szóljon Gilbertson kapitány
úrnak.
Amikor magára maradt a fiatal náci tiszttel, Crane visszaadta a karóráját és a vállpántjait.
-- Bocsánatot kérek a katonáim viselkedése miatt. Tud angolul?
-- Tudok.
Crane megmerevítette a vállát. -- Ön a foglyom mondta ünnepélyesen. -- Rangjához illő bánásmódban
lesz része.
A náci válasz nélkül állta pillantását. Szeme most már nem fejezett ki semmit, fagyosan csillogott.
Arca büszke és tragikus maszkká merevedett. Nagyon egyenesen állt.
Crane is jobban kihúzta magát, öntudatlanul. Fáj neki, gondolta. Megalázónak érzi, hogy foglyul esett.
. . mint ahogy én is annak erezném. S nyomban arra gondolt: Olyan, mint én. Inkább meghalna, semhogy
alacsonyabb rangúak előtt tűrje a megaláztatást.
 Most már csodálattal, megértőén nézte a nácit, íme, gondolta Crane, egy felsőbbrendű ember, akárcsak
ő, az erőszak kultuszában nevelkedett, s most tehetetlen, szárnyaszegett, ö, Kenneth Crane, igazi
tragédiának lett a szerzője. De hát ilyen a háború. Két óriás vívott meg ma éjszaka, és ő győzött. S
győztes és legyőzött egyaránt megveti a kegyelmet, felsőbbrendű lényhez illően. Szellemileg, gondolta
Crane, ő meg a náci testvérek. Milyen mámoros elragadtatás fogta el Crane-t ebben a pillanatban! A
győztes nem kínál, a fogoly nem kér kegyelmet, két ellenség néz farkasszemet; és mégis, valami
kimondatlan rokonszenv fűzte őket egymáshoz, mert bátrak voltak mind a ketten, hős vezérek. S
ellenséggé kellett válniuk, hogy ez a nagyszerű pillanat bekövetkezhessek! Crane-nek hirtelen megint
eszébe jutottak azok a szavak, szebb és misztikusabb csengéssel, mint valaha: „Az erőszak fekete
szépsége. . "
Percy Gribble néhány lépésnyi távolságban követte a járőrt. Aztán a lövészárokban eloldalgott,
megbújt egy üres gödörben. Összeroskadt, eltakarta az arcát. Nemsokára megvonaglott a válla, ütemesen
rángatózott. Percy Gribble sírt.
-- Rohadt dög! -- dühöngött Dooley, amikor kibújtak a századparancsnoki fedezékből. -- A rosseb egye
meg a pofáját! Képes megvédeni egy piszkos nácit!
-- Ne sírj, kicsikém -- mondta Tommy. Fáradt volt. Egyáltalán nem érezte sértve magát; örült, hogy
legalább annyit zsákmányolhatott, amennyit zsákmányolt, s hogy nem kellett birokra kelnie érte. -- Egy
iránytűt úgyis szereztél.
-- A nyavalya törje ki a rohadt dögöt!
-- Franks közlegény! -- gúnyolódott Tommy.
-- Eh, fogd be a pofád!
Egyhangú nap következett, amilyet már sokat eltöltőitek. Unalom szállt a védőgyűrűre, csak éjszaka
volt egy kis mozgalmasság, amikor a járőrök összecsaptak valahol messze a senki földjén. Nappal a
sivatag némán, álomszerűén nyúlt el a kíméletlen napfényben. A katonák aludtak a homályos fedezékben,
vagy üldögélve beszélgettek a lőállások árnyékos oldalán. A homokban apró fekete bolhák nyüzsögtek, s
a homokzsákok között fészkelő patkányok átfutottak az alvó katonák testén. Fegyvert pucoltak és
olajoztak, kortyoltak a kulacsokból, kedvetlenül rágcsálták a konzervhúst és a kétszersültet. Lucas vagy
Crane időnként végigpásztázta messzelátójával a sivatag villogó felszínét, nincs-e mozgás valahol. De
semmi se moccant; csak a csalóka, párásán vibráló levegő.
Andy Cain elment Lucas homályos fedezékébe.
-- Szervusz, Andy! Ülj le pajtás.
-- Percyről akarok beszélni.
-- Épp az előbb kerestem.
-- Inkább hagyd még békén egy kicsit.
-- Szegény kis féreg.
-- Akassza fel magát. . . neki sincs rosszabb dolga, mint nekünk.
Lucas felnézett a homályban Andyre, s rávigyorgott.
-- Gyűlölöd a pofáját, mi? -- kérdezte.
-- Megvetem -- felelte Andy, s egy arcvonása sem rezdült. -- Stréber, csúszómászó, rohadt féreg. Lehet
egy félembert gyűlölni? Nem, nem gyűlölöm -- folytatta. -- Szörnyű lehet itt egy olyan embernek, mint
Percy. Semmi keresnivalója a fronton . . . miért nem küldik hátra?
-- Crane hallani sem akar róla. Már szóltam neki, de Crane nem szívelheti a fickót. Azt mondja, csak
maradjon, amíg fűbe nem harap, vagy meg nem jön a bátorsága.
-- Percy volt Crane kedvence. Gondolom, Crane most azért gyűlöli, mert csalódott benne. Crane sosem
bírja elviselni, hogy nincs igaza.
Lucas ravaszul felnevetett. -- Most pedig te vagy a kedvence. Fene jó katonának tart téged. Percy
elbúcsúzhat a stráfjaitól, te meg őrvezető leszel.
Andy örült a hírnek, de nem akarta elárulni, hát mogorván felelt:
-- Meg is érdemlem. A valóságban én vagyok ennek a rajnak a vezetője, amióta Percy meghallotta az
első bombát.
-- Jó, mostantól fogva hivatalosan is az vagy. Csak ügyesen, még sokra viheted. -- Megint ránézett
Andyre, csúfondárosan. -- Úgy emlékszem, amikor megismerkedtünk, sértésnek vetted volna, ha elő
akarnak léptetni. Szinte csalódtam benned.
Andy szárazon felnevetett. -- Most már jobban ismerem magamat. Valakinek mindig csalódást
okoztam. Az apám lelkész volt, jó nevelést kaptam tőle, szigorú keresztény szellemben. Tudod, mit
csináltam huszonegy éves koromban? Ateista lettem, vallásellenes cikkeket írtam a racionalistáknak. Az
öreg csaknem belepusztult.
-- Bogaras egy pali vagy te! -- mondta Lucas. -- Jól bevásárolhatott veled a feleséged is, fogadni
mernék.
-- Nyertél. A kezemen és a lábamon se tudnám összeszámolni, hogy hány állásom volt. Épp a
bevonulásom előtt zördültünk össze az asszonnyal.
Andy hirtelen elnémult, és komoran, meredten bámulta a földet.
Lucas tisztelettudó hallgatással fogadta ezt a közlést. Mindegy -- mondta végül --, a legrosszabb rajt
kaptad ebből a szakaszból. Ott van Dooley -- kész zendülés -- meg Tommy, a kis disznó.
-- Nem tudom. Nem vetted még észre, hogy ezen a helyen előbb-utóbb mindenki egyforma lesz?
Olyan ez a védőgyűrű, mint egy gőzkalapács. Mindent egyforma laposra kalapál. Még a gondolatunk is
egyforma lesz egy idő múlva: „Vajon megúszom szárazon? Posta, cigaretta, nők, sör. Hogy
szabadulhatnék meg innen?" Kíváncsi vagyok, mikor válik mindennapossá az önfertőzés.
A sötétségből kivált néhány ember, és a B. század drótakadályának nyílása felé közeledett.
-- Állj, ki vagy? -- kiáltotta az őrszem, de a hangján érződött, hogy nem nagyon izgatja a válasz,
-- A lánycserkészek -- mondta Tommy hangja.
-- Mit gondolsz, te hülye? -- kérdezte Dooley.
-- Ja, ti vagytok, tetvesek, a hatodik szakaszból? Ti lövöldöztetek az előbb odakint?
-- Mi... meg egypár német -- mondta Dick.
-- Elintéztétek őket?
-- Az ellenség súlyos veszteségeket szenvedett -- közölte Dooley.
-- Üdvözlöm, Cain őrvezető úr -- csúfolódott az őrszem.
-- Rohadj szét -- mondta Andy.
Egymás után átmentek a drótakadály között, elöl Andy. Lomhán, fáradtan mozogtak. Mintha örökre
kiszállt volna belőlük az elevenség. Tökéletesen ismerték a halált, minden reményük szétfoszlott; de azt is
tudták, milyen mérhetetlenül sivár és visszataszító tud lenni az élet. Már nem voltak büszkék a
bátorságukra. Megszokták a hadakozást, undorító sablonná vált az egész. Harag nélkül káromkodtak, és a
tréfáikban nem volt semmi vidámság.
-- Nagyon be vagytok vágódva -- folytatta az őrszem. -
Ezen a héten már harmadszor mentetek járőrbe. Hogy csináljátok?
-- Ragaszkodtunk hozzá! -- morogta Andy.
-- Eredj az anyád kínjába, Hawkins -- mondta Tommy az őrszemnek.
A drótakadályon túl felbukkant Henry Gilbertson alakja.
-- Te vagy az, Andy?
-- Parancs, kapitány úr.
-- Volt valami érdekes?
-- Semmi. Találkoztunk egy ellenséges járőrrel, hétszáznegyven lépésire az egy-harminchetes állástól.
Hármat megöltünk. A többi elmenekült, ítt vannak az iratok, amiket a hullákról szedtünk össze.
-- Harcolni küldtek benneteket?
-- Ők kezdtek harcolni.
-- Állig fel voltak fegyverkezve -- mondta Dooley.
-- Mindegy, jó munka volt -- mondta vidáman Henry. Szóltam a törzsőrmesternek, hogy tegyen félre
nektek valami meleg ennivalót. Egy-kettő, kapjátok be, azután aludjatok.
-- Aranyember! -- mondta Tommy.
-- Aludni! -- vigyorgott Dooley. -- Ha nem szólt volna, eszembe se jut. -- Nagyot ásított.
Megkeresték az árkukat, lerakták puskáikat és géppisztolyaikat, aztán a patakmederben libasorban
megindultak a csajkájukkal a századparancsnokság felé. Nem gondoltak másra, csak a gyomrukra, alig
várták már a marhahúst meg a konzervfőzeléket.
-- Klassz gyerek a Gilby -- mondta Dick.
-- Messze a legjobb tiszt ebben a kuplerájban -- felelte mogorván, de egyetértően Dooley.
-- Azt mondják, a Piás megint be van rúgva -- szólt Tommy.
-- Hogy a fenébe? Ügy issza a whiskyt, mint a vizet. Itt nem kaphat eleget, hogy berúgjon -- vélte
Dooley.
-- Nem azt mondtam, hogy holtrészeg -- magyarázta Tommy. -- De azért hallom, itt is megkapja az
adagját.
-- Ki mondta?
-- Az a pofa, aki tegnap jött ki.
 -- Whisky a fronton! -- kiáltotta Dooley gyűlölködve. Kár, hogy mihozzánk nem küldenek egy kicsit.
-- Küldenek -- mondta Andy. -- A tiszteknek. Crane is kapott egy üveggel.
-- Hé, ki az? A járőr? -- hallatszott Ted Olley hangja.
-- Nem, a jótékony célú nőegylet.
-- Jól van, lányok. Kaptok egy kis pörköltet.
-- Tudjuk.
Közben odaértek a törzsőrmesterhez, és látták, hogy mosolyog.
-- Utánpótlás is érkezett! -- közölte Olley.
-- Egy teljes személy.
S a sötétből rájuk köszönt egy hang -- mély, zengő, diadalmas basszus:
-- Hogy vagytok, picinyek?
Megálltak, hátrafordultak -- földbe gyökerezett a lábuk --, meg se tudtak szólalni.
-- Hallod ezt?
-- Nem igaz!
-- De igaz!
-- Meg kell dögölni! Ö az!
-- Chips! Öreg zsivány! Hogy kerültél ide?
-- Úszva -- mondta Chips.
Másnap Dooley volt Crane futárja. Ott bóbiskolt a patakmeder árnyékos oldalának tövében, Crane
fedezéke mellett, amikor egy száraz, nyugodt hang felriasztotta:
-- Hol van Crane hadnagy úr? -- kérdezte Pomfret őrnagy.
-- Amott, a szakaszparancsnoki fedezékben.
Dooley csak a hüvelykujjával mutatott oda, aztán megint lehunyta a szemét.
-- Mi a neve?
-- Franks. -- Dooley felnyitotta a fél szemét.
-- Franks, és mi?
-- Franks, és semmi.
-- Keljen fel, és álljon vigyázzba.
Dooley kinyitotta a másik szemét is, rábámult. Elvigyorodott, lassan feltápászkodott, hanyagul megállt
az őrnagy előtt.
-- Húzza ki magát.
Dooley egy milliméterrel hátrább feszítette a vállát.
-- Nahát. -- Az őrnagy hangja még mindig kifejezéstelen volt, a szeme tompa, nyugodt. -- Mi a neve?
-- Franks közlegény.
Dooley arca elsötétedett; szeme elszűkült, ajka összepréselődött. Gyűlölet és düh áradt a szeméből,
ahogy az őrnagyot nézte.
-- Még mindig megfeledkezett két szóról.
-- Franks közlegény a nevem, és kész!
Tombolt dühében, s szinte köpte a szavakat. Ökölbe szorította a kezét, úgy meredt előre.
Pomfret szeme meg sem rezzent. Egy csöppnyi indulat se látszott az arcán. Megfordult, otthagyta
Dooley-t, ahogy állt.
Néhány pillanat múlva Crane tűnt fel a patakmederben, rohamlépésben futott Dooley felé, feldúlt
arccal.
-- Franks!
-- Parancs!
-- Le van tartóztatva. Jöjjön velem.
-- Phű! -- fújt egyet Dooley.
-- Dooley megint benne van a szószban -- mondta Dick.
-- Mi volt? -- kérdezte Andy.
-- Belekötött a Baromba.
-- Hogy történt?
-- Azt mondják, a Barom azt akarta, hogy őrnagy úrnak szólítsa és szalutáljon, Dooley pedig nem volt
hajlandó.
-- Vádparancsot kap?
-- Azt hiszem. Hát nem fantasztikus? Itt élünk, mint a patkányok a gödörben, egyik óráról a másikra,
sosem tudhatjuk, ki hal meg legközelebb, és akkor Dooley-t hadbíróság elé állítják, mert nem szalutált a
Baromnak.
-- Ügy kell neki.
-- Hogyhogy?
-- Jobban tette volna, ha szalutál, és őrnagy úrnak szólítja. Semmibe se kerül. Hat „őrnagy urat" neki,
és ráadásül egy Üdvözlégy Máriát. Minek ebből zűrt csinálni? Hülyeség.
-- Hülyeség, mi? -- Dick kijött a sodrából. -- De ők nem hülyék, a fecsegésükkel! Emlékszem rá,
amikor te is azt mondtad: inkább vádparancs, semhogy szalutálj.
-- Az embernek lassan benő a feje lágya -- mondta Andy.
-- Hogyne . . . benő -- felelte keserűen Dick, és faképnél hagyta.
-- Dick -- kiáltott utána Andy. De Dick nem válaszolt.
Henry Gilbertson felhívta a tábori telefonon Pomfretet.
-- Franks ügyében, John.
-- Tessék -- mondta Pomfret hangja.
-- Szeretném, ha elvetnétek a vádparancsot, és magam hordhatnám le.
-- Nem lehet, Henry. A függelemsértés szigorúan büntetendő, különösen a fronton.
-- Így akarod fenntartani a fegyelmet, John?
-- Pimasz volt velem.
-- Nem gondolod, hogy egy kis ... öö ... közvetlenségre számítanak itt a fronton? Elvégre nagyon jól
tudják, hogy holnap bármelyikük meghalhat.
-- Nem látom be, hogy ennek mi köze van hozzá.
-Képzeld magad az ő helyükbe. Képzeld el, hogy mit éreznek.
-- Nem érdekel, hogy mit éreznek. Az eljárást le kell folytatni. A háború nem mentség a pimaszságra.
-- Rendben van! -- kiáltotta Henry. Lecsapta a kagylót, és Ted Olley-hoz fordult.
-- Nem tudom kihúzni a csávából.
-- Hát ha valakire passzol a neve, akkor ő az -- mondta Olley a telefon felé biccentve.
Henry felsóhajtott. -- Gyerünk, vezessék be Frankset, essünk túl rajta.
Szerencsétlen volt, szégyellte magát, amikor Ted Olley bevezette Dooley-t a fedezékbe. Csaknem úgy
érezte, mintha elárulná egy katonáját. Dooley közönyös, kissé unatkozó arccal megállt előtte.
-- Hát már megint, Dooley.
-- Igenis, kapitány úr.
Henry kinyitotta Dooley katonakönyvét -- tele volt vörös tintás bejegyzésekkel, amelyek bírságokról
és büntetésekről meséltek.
-- Micsoda katonakönyv -- sóhajtott. Dooley elvigyorodott.
-- Mint egy marhapasszus -- hagyta rá. Henry felolvasott néhány bejegyzést.
-- Engedély nélkül távozott. Szabályszerű öltözék hiánya. Engedély nélkül távozott. Függelemsértés.
Marza Matruhban kihúztalak a csávából, de most nincs mit csinálni. Valószínűleg tábori börtön lesz
belőle.
-- Szeretem a változatosságot -- felelte Dooley vontatottan. -- Fütyülök a maguk egész társaságára,
csinálhatnak velem, amit akarnak.
Henry, akinek az elevenébe talált ezzel, nyomorultul felkiáltott :
-- Ne vegyél egy kalap alá velük! Mindig megteszek értetek mindent, amit csak tudok. De most a
parancsnok helyetteséről van szó. Kénytelen vagyok felküldeni az ezredparancsnokhoz.
-- Hát küldjön! Fütyülök rá. Akármire büntetnek is, jobb lesz, mint ez a rohadt hely.
-- Nana -- intette a törzsőrmester.
-- Hagyjuk abba, Dooley -- mondta Henry, mint a szerencsétlenség élő szobra. -- Hallgass rám --
folytatta komolyan. -- Itt a fronton én is éppen olyan vagyok, mint ti, legalábbis igyekszem. Felőlem
akárhányszor Gilbynek is szólíthattok, ha nem feledkeztek meg arról, hogy én vagyok a
századparancsnok ...De a hadsereggel nem lehet kukoricázni. Ezt be kell látnod -- fejezte be, kissé
következetlenül.
-- Igenis, kapitány úr -- mondta Dooley közömbösen. Aztán elszégyellte magát egy kicsit. -- A
kapitány úrral nincsen semmi bajom. A többieknek sincs. Mi szeretjük a kapitány urat, mindannyian.
Hogy elrejtse örömét és zavarát, Henry hirtelen rácsapott a katonakönyvre és felkiáltott:
-- Vezesse ki!

9
 A hatodik szakasz nagy üdvrivalgással fogadta Dooley-t, mindnyájan köréje sereglettek, és
elárasztották kérdéseikkel, hogy mi történt. Dooley híven be is számolt róla, csak abban lódított egy
kicsit, hogy milyen tisztelettudó kifejezésekkel illette őt a századparancsnok és viszont. Dooley előadása
szerint Henry csaknem sírt, és bocsánatért könyörgött. -- Mint egy öreg tyúk! -- fejezte be Dooley,
gúnyosan vihogva.
Chips is felnevetett.
-- Gilbertson mama -- jegyezte meg.
Attól fogva a B. század mindig Mamának hívta Henryt.
Tommy Collins a második raj leállásában feküdt, és megállapította, hogy ha rövidesen el nem kerül
Tobrukból, akkor meg fog őrülni. A húsvéti csaták idején még nem is volt olyan rossz. Az ember nem ért
rá gondolkozni, és megmutathatta, hogy van benne mersz -- ami igen fontos volt Tommynak, mivel
nagyon sokra tartotta a személyes bátorságot. De most, hogy csak hébe-hóba adódott egy kis csatározás,
az embernek bőven jutott ideje az unatkozásra -- és az emlékezésre.
A hadsereg mindmostanáig szabadságot jelentett Tommynak. Életében először berúghatott, nőket
szólíthatott le az utcán, verekedhetett, anélkül, hogy közben fél szemmel a rendőrt kellett volna lesnie. A
háború mintha engedélyezte volna a részegséget és az aszfaltbetyárságot: amíg egyenruhát viselt az
ember, senki se ütközött meg rajta, hogy mit csinál. Hétvégi kimenőin még Sydneyben, majd jaffai és Tel
Aviv-i kirándulásain, vadul kitombolta magát, és életében először úgy érezte, hogy semmije sem
hiányzik. Olcsó volt az ital, olcsók a nők; mindig ki lehetett elégíteni a hirtelen vágyakat. Igen, Tommy
visszagondolt a szép napokra, és hálás volt az egyenruhának, amely rokonszenvet és türelmet biztosított
neki.
Immár századszorra átkozta el azt a pillanatot, amikor oktalan virtusból beállt katonának. Cimborája,
Dooley, Tobrukban töltötte a büntetését, úgyhogy Tommynak még a közös bohóckodásaik vigasza sem
maradt. Csak álmodozott, és látomásai voltak -- keserves, éhes látomások.
Utcák és kocsmák, ennivalóval megrakott tálak, bordélyházi szobák! A prostituáltak lomha,
engedékeny teste a jaffai lebujokban! A sötétpiros palesztinai bor, a gyenge sör, az út vissza a táborba,
részegen, teherautók sarkában. S most ez! Sivatag és szögesdrót, kövér fekete legyek, izzó, perzselő
napok, hűvös, magányos éjszakák, hosszú, néma őrjáratok, ágyúzás, bombázás, aknák, húskonzerv és
kemény, száraz kétszersült -- mérhetetlen sivárság és állandó életveszély.
Tommy csak ült, és kegyetlenül szidta az életet.
Egy árnyék hullt rá. Felnézett, meglátta Chips Prentice-t, és egyszeriben felderült az arca.
-- Szerbusz, Chips, édes komám! Hogy van a harmadik raj?
-- Emeld fel a fenekedet, Tommy.
-- Miért?
-- Járőr.
-- Menj a fenébe!
-- Nem vicc. Hol van Dick Brett?
-- Qdaát a patakmederben.
-- Minden rajból két pofa azonnal jelentkezik Crane-nél.
-- Ne hülyéskedj!
-- Nem vicc, ha mondom. Lucasra rájött a fosás, hátravitték, most én vagyok az őrmester. Crane meg
én meg hat ember autón kimegyünk, hogy elintézzünk egy-két ütegállást, amit néhány nappal ezelőtt
csináltak a németek. Fejenként ötven töltény. Kézigránátot a szakaszparancsnokságon kaptok. A meder
végében találkozunk az autókkal, pontosan négykor.
-- Andy hol van?
-- Ö is beteg. Most megyek, szólok Dicknek.
Chips már ott se volt. Tommy visszaült, és káromkodott. Aztán felugrott, és utánaordított Chipsnek, a
meder felé:
-- Ezt a helyet ki veszi át?
-- Gribble! -- hangzott a válasz, messziről.
-- Uram-teremtőm! -- kiáltotta Tommy, és köpött egyet. -- Isten engem úgy segéljen, ha így vagy úgy,
de itthagyom ezt a lyukat.
A két sofőr állva várta Crane járőrét az autókban. Az egyik sötét hajú, zömök, jóarcú fiatalember volt,
Pottsnak hívták. De az egész zászlóalj csak Lógós néven ismerte, minthogy többször volt engedély nélkül
távol, mint hat másik katona együttvéve. A másik sofőr is fiatalember volt, húsz-egynéhány éves,
ausztráliai félvér; magas, karcsú, kecses és gyors mozgású fiú, arca széles, szeme nagy és fekete. Hughie
Drovernek hívták.
-- Mit szólsz ehhez a vidékhez . . . hogy az ember állandóan itt rostokoljon! -- mondta a Lógós
körülnézve.
-- Nemhogy ember, de még egy gyík sem bírná ki hagyta rá Hughie.
-- Mick Varney azt akarta bemesélni nekem, hogy a sivatagban nyulak meg gazellák vannak --
folytatta a Lógós. -- Azt mondja, a gránátok eltaláltak egypárat, ők meg összeszedték.
-- Valaki biztos megint beugratta azt a jó Micket -- vélte Hughie. -- Elég, ha azt mondod neki, hogy
egy tiszttől hallottad, és mindent elhisz.
A Lógósnak tetszett ez a megjegyzés, mert nemcsak mulatságos volt, hanem találó is. Elmosolyodott,
nem annyira a szájával, mint inkább hatalmas fehér fogsorával.
A mederben feltűnt néhány ember, libasorban jöttek.
-- Itt a mi járőrünk -- jelentette a Lógós.
-- Hányadik szakasz? -- kérdezte Hughie, a szeméhez emelve a kezét. Hajadonfőtt volt. Már rég
elfelejtette, hogy merre hagyta el a rohamsisakját. S ha csak tehette, mezítláb járt.
-- Kenneth Crane és az ő vidám galerija.
-- A rohadt!
-- Hogy vagy, Chips?
-- Te vagy az, nyavalyás! -- kiáltotta Chips barátságosan a Lógósnak.
-- Ilyen társaságot vigyek én ki a senki földjére! -- ugratta őket Hughie, hirtelen elvigyorodva az egész
arcával.
Sofőrök és leendő utasaik így csipkelődtek egy darabig, miután felismerték egymást -- Crane-t nem
üdvözölte, észre se vette senki. Néhány pillanat múlva mogorván rájuk kiáltott, és megparancsolta, hogy
szálljanak be az autókba. Az autók megfordultak, imbolyogtak a hirtelen támadt porfelhőben,
felkapaszkodtak a meder alacsony partjára, és a sivatag felszínén sietve megindultak a drótakadály felé.
A hatodik szakasz állva maradt a kocsikban -- ilyen nagy darabot még sohasem tekinthettek át a
védelmi gyűrűből. Jobbra is, balra is betonozott lőállásokat láttak, amilyen az övék is volt, előttük kusza
dróttömeg és aknamezők útvesztője.
-- Szóval ez a Vörös Vonal -- mondta valaki.
-- Ez -- felelte a Logos. Hüvelykujjával hátrabökött. Arra van a Kék Vonal. Még mindig ássák, mint a
bolondok. És az aknamezők! Annyi aknát raktak le, hogy néhánynak el is felejtették a helyét, és most a
saját aknáikon robbannak fel!
Az autók kirobogtak a szögesdrót nyílásán a senki földjére, zörögve, zötyögve a nagy, lapos köveken,
aztán bukdácsolva és himbálózva haladtak tovább a cserjével benőtt buckák között. Hetven méter
távolságot tartottak, s időnként megálltak, hogy Crane elővehesse az iránytűjét, és messzelátóval
szemügyre vegye a forróságtól remegő látóhatárt.
Egyszerre csak meghajolt, és mereven kinyújtva a karját, előremutatott. Az autók tovább bukdácsoltak.
De alig indultak el, egy gránát fütyülése hallatszott, ötven méterrel mögöttük vágódott be. A katonák
lekuporodtak: kő- és fémdarabok csapódtak az autók oldalához. Aztán becsapódott még egy lövedék,
ezúttal közelebb, s az autók oldalán is erősebben és hangosabban szólt a kopogás. A fejük fölött golyók
fütyörésztek, előbb lágyan, majd élesen és kegyetlenül, amikor a náci géppuskások belőtték magukat.
-- El vagyunk csípve! -- ordította a Lógós.
Most már világosan hallatszott, hogy a géppuska bal felől ugat. Crane autója lebukott egy
talajmélyedésbe; a hadnagy intett Hughie-nak, hogy kövesse. Ahogy Hughie meg akart fordulni --
hatalmas dörrenés, füstfelhő --, az autó orra eltűnt. Egy gránát éppen az elejébe talált, és megállította.
Hughie maradványai kirepültek az ülésből, és ráestek az autó páncéloldalára, feje és végtagjai kilógtak a
vonagló, fényes, vörös masszából.
Az autó többi utasa egy pillanatig sem tűnődött a látványon. Szemük tudomásul vette, testük kiugrott a
kocsiból, amelyen szétmarcangolt, forró húscafatok függtek, aztán bevetették magukat a biztonságos
talajmélyedésbe, hogy őket is hasonló sors ne érje.
A gránáttűzbe most beleszólt az aknavető lövedékeinek a süvítése is. Néhány eszeveszett pillanatig a
földhöz lapulva feküdtek, testüket megrázták a robbanások, s köddel bontotta el a por és a füst. Aztán az
ágyútűz megszűnt.
Kiköpték szájukból a homokot, és riadtan körülnéztek. Crane most közvetlenül a Lógóshoz fordult:
-- Maga meg én két emberrel elmegyünk ennek a mélyedésnek a végéig. Csak olyan magasra vezesse
ki belőle a kocsit, hogy célba vehesse őket a Brenjével. Prentice, vigye magával a többi embert, és a
másik oldalon bújjon ki. Amint meghallja a Brent, rohanjon rájuk.
Chips, Dick, Tommy és a harmadik szakasz két katonája feszülten nekidőlt a mélyedés partjának,
miközben a kocsi továbbgördült. A motorzúgás elhalkult. Aztán felugatott a Bren.
-- Fel! -- ordította Chips, és meggörnyedve kirohant. Felugrottak, és előrehajolva futásnak eredtek,
amerre a géppuska szólt. Tommy a csípőjéhez emelte a Brent, úgy tüzelt. Most már látták a nácikat, egy
kis csoportot a géppuska körül. Karjuk forgott, mint a szélmalom vitorlája, kézigránátokat dobtak az
ausztráliaiak közé. A harmadik szakasz két katonája elesett. Chips odavágott egy kézigránátot, eltalálta a
náci géppuskát s néhány pillanatig porfelhőbe borította. Megint becsapódott egy náci gránát, ezúttal Dick
mellett. Felemelte a testét a földről, elvakította. Amikor visszaesett, a szeméhez kapott, mélyen felhördült.
Megtántorodott egy bombatölcsér szélén, Tommy belelökte. Tommy a Brenjével válaszolt a náciknak,
azok beleeresztettek egy géppuskasorozatot. Tommy elesett, lecsúszott Dick mellé a bombatölcsérbe.
Chips egyedül maradt, de tovább ment előre, egy-egy kézigránáttal a jobb és a bal kezében.
Géppisztolyával lőtte az aknavető legénységét, hidegvérrel és könyörtelenül, amíg az utolsó tölténye is el
nem fogyott. Utolsó kézigránátját közéjük dobta, s rájuk ordított:
-- Osztozzatok rajta!
Crane meg a többiek, akik futva közeledtek a másik oldalról, világosan hallották a szavát. Csak egy
náci maradt életben, Chips azt is agyonütötte a rohamsisakjával. Amikor társai odaértek hozzá, ő volt a
náci lőállás egyedüli ura.
Dick kinyitotta a szemét, felnézett a sötét égboltra. Látta az apró, hunyorgó csillagokat. Hűvös volt,
halálosan hűvös. Megpróbált körülnézni, de kegyetlenül fájt a szeme, lehunyta. Aztán lassan kinyitotta
megint. Gondolatai lassan megmozdultak, s most kereste a megszokott tárgyakat -- a lövészárok
mellvédjét, Dooley Brenjének körvonalait, Andy vagy Tommy fejét, ahogy kinéznek a gödörből. De
mindebből semmit se látott: csak egy szaggatott földpárkányt a magasban, fehéren a holdfénytől. Aztán
oldalt nézett, és meglátta Tommy Collinst.
Megpróbálta a nevén szólítani, de csak egy nyögés tört fel belőle. Megint megpróbálta, s most sikerült
kimondania a nevét.
De Tommy nem felelt, meg se mozdult. Ott feküdt a tölcsér oldalának dőlve, karját széttárva, jobb
térde meghajolva, mereven bámult felfelé. Arca kifejezéstelen volt, csak a holdfény tükröződött rajta, és
homályos kékre festette. Ajka megfeketedett, keserűen legörbült, kilátszottak összeszorított fogai. A
szeme két fehér golyó. Nem volt bennük mélység, fény -- nem volt bennük élet.
Dick most már tudta, hogy Tommy meghalt. Mert amíg élt, Tommyt csak megvetni lehetett, de most
félni kellett tőle. A testétől, amely örökre megmerevedett abban a kétségbeesett tartásban; fehéren bámuló
vak szemeitől; szájától, amelybe belefagyott a haláltusa utolsó gyötrelmes kiáltása.
Megpróbált felemelkedni, hogy elforduljon, s ne lássa Tommyt. Szemébe megint belehasított a metsző
fájdalom. A feje lüktetett, szédült; aztán úgy érezte, mintha lebegne.
Lázálmában Tommyval volt, de Tommy, úgy látszik, feltámadt. Dick ököllel verte Tommyt, mert
felbőszítették a szavai. Tommy elterült a földön; keskeny, vonagló szája tátogott. „Jól van, elég", mondta
Dick . . . „Ne haragudj, Tommy. Gyere, felsegítlek!" De Tommy úgy nézett rá, mint egy ellenség, értetlen
szemmel, örökre megmerevedett a pillantása . . . nem értett semmit. . Aztán előkerült Andy, felsegítette
Tommyt. De Tommy nem halt meg, csak részeg volt. „Alicante", mondta röhögve, és elbukdácsolt, egy
üveget lóbálva . . . „Ilyennek nevelik őket!", mondta Andy . . . „Sydney." Tommy egyszerre csak
visszanézett, s az arca szelíd volt, gyerekes, tragikus . . . „Sydney" . . . Dick most villamoson utazott, azt
nézte, merre lakik Tommy. Valakivel beszélnie kellett Tommyról. Házak sora, mint kusza drótakadály,
gyárak közé zsúfolva ... ott él valahol Tommy, az eldugott, fekete bérkaszárnyák között... A villamos
zakatolt. . .
Nem, motorberregés. Dick csaknem felkiáltott, de idejében visszatartotta magát. Az életösztön teljesen
felébresztette, hallgatást parancsolt. A világ megint hűvössé, valószerűvé vált, és Dick a fülét hegyezve
leste a motorzúgást. Nácik vagy angolok?
A zúgás megszűnt. Emberi hangok. Nácik vagy angolok?
Nagyon közel voltak. Bakancsok reccsentek a mozgó köveken. A hang még közelebb jött, aztán
baloldalt megszűnt.
Éles, orrfacsaró bűz terjengett a gránáttölcsérben. Tommy testéből valami puha, csillogó massza
omlott ki, és egészen Dick bakancsáig kanyargón. Tommy belei. Ügy rémlett, mintha lassan közelebb
kúsznának.
Megfeledkezett a hangokról. Csak az a fontos, hogy odább húzódjék, el ne érhesse a kígyózó massza,
amely a hulla testéből mászik ki, és feléje tart. Rángatózva, nyöszörögve próbált szabadulni. A teste
merev volt, sajgott. Hirtelen arra gondolt, hogy talán megbénult, és ugyanabban a pillanatban a szörnyű
massza mintha megint közelebb jött volna egy-két centivel. Még egy utolsó erőfeszítés, aztán feladta a
harcot; hangosan felhördült, és elvesztette az eszméletét.
Mozgás. Ringatózó, himbálózó mozgás. A homokban csikorduló bakancsok. Fojtott hangok. Az egyik
erősebb. Chips!
-- ... valahol itt kellett lennie, de azt hittem, hogy Tommy végig velem volt. Szegény Tommy!
-- Chips! -- próbált megszólalni.
A mozgás megszűnt. A hordágy lassan leereszkedett a földre. A szanitécek félreálltak. Chips hatalmas
alakja fölébe hajolt.
-- Chips -- mondta megint.
-- Hogy vagy, Dick? -- A mély, zengő hang most lágyan, gyengéden szólt. -- Azt hitted, a Chips bácsi
megfeledkezik rólad ?
A biztonság érzése, a jó öreg Chips erős, oltalmazó hangja! Mintha hosszú utazás után hazaérne!
Hátravitték a segélyhelyre. Barrett kapitány azt mondta, hogy légnyomást kapott, és egy kis láza van.
Néhány nap múlva talpra áll, mondta az orvos Chipsnek, addig itt tartja a segélyhelyen. Morfiumot adott
neki, és egy fedezékbe küldte.
Aztán Barrett kapitány kiment az éjszakába, és nagyot szippantott a hűvös levegőből. Jólesett. Nehéz
napja volt. A C. század súlyos ágyútűzbe került, tizenheten sebesültek meg aznap reggel. Alig küldte őket
hátra, behozták Crane járőrének veszteségeit: a fiatal Brett bent van a fedezékben, alszik a morfiumtól, és
közvetlenül a bejárat mellett öt hulla fekszik, várják, hogy reggel eltemessék őket.

10

A hatodik szakasz parancsnokságát a patakmeder egyik hasadékában rendezték be, kövekkel

erősítették meg, és egy ócska sátorlapot terítettek rá. Közvetlenül fölötte a szakaszparancsnoki lőállás,
ahonnét jókora térséget át lehet tekinteni, benne a géppuska, melyet szükség esetén Crane, Lucas és Crane
futárja kezelt. A szakaszparancsnokságot most már homokzsákokkal megerősített, szilárd árkok kötötték
össze a régi olasz helyőrség betonállásaival, melyeket a legénység foglalt el.
Amikor viszontlátta, a segélyhelyen töltött hét után, Dick idegennek érezte a képet és távolinak az
eseményeket, amelyek hozzá fűződtek.
Hátul, a zászlóaljparancsnokságon, lassúbb ütemben és sokkal kellemesebben telt az élet. Az ezredes
felfedezett valami kis barlangot egy mélyedésben, kiszélesítette az utászszakasszal, lépcsőt építtetett a
kihordott földből, és itt rendezkedett be. A tisztek, altisztek és a zászlóalj parancsnokság személyzete
többé-kevésbé kényelmes fedezéket ástak maguknak a földmélyedés oldalában. Dick kapott egy
hordágyat, és kifeküdt egy magányos fügefa alá. Mellette egy kőfal maradványai álltak, s erre meg két
vascölöpre Dick kifeszített egy német sátorponyvát, és egész nap ott bóbiskolt az árnyékban. Csak feküdt,
és nemigen gondolt semmire. Élvezte a nyugalmat, a kényelmet, időnként elhallgatta a fügefa száraz
zizegését, és csak étkezés idején bújt ki az odvából.
A zászlóaljparancsnokság kis közösségében Varney, a főtörzsőrmester volt a tréfák legfőbb célpontja.
Varney makacsul igyekezett fenntartani a tábori rendet. A szolgálati szabályzat, az előírásos magatartás,
az aprólékos pontosság iránti szenvedélyét egy csöppet se csökkentették a zászlóalj új körülményei. S
Varney teljes mértékben élvezte Pomfret őrnagy támogatását. A parancsnokság személyzete gyűlölte
mindkettőjüket; de nem egyformán, mert Varney-t nevetségesnek tartották, Pomfretet pedig „tiszta
baromnak". Varney-val állandóan csúfolódtak, ugratták, nyíltan vagy titokban szembeszálltak vele.
Egyszer néhányan engedély nélkül átmentek egy fél kilométerre eső raktárba, hogy anyagot hozzanak a
szállásuk megerősítéséhez. Varney észrevette távollétüket, kutatni kezdett utánuk, de a többiek csak
vigyorogva, kitérőén válaszoltak: „Nincsenek messze." Miután sehogy sem sikerült megtalálnia a
hiányzókat, a főtörzsőrmester elordította magát: „Névsorolvasás!" Erre vidáman felvonult a
zászlóaljparancsnokság teljes személyzete. Poros, piszkos, borotválatlan arcú emberek rongyos sortban,
ingben és ütött-kopott rohamsisakban; bakancsukat kifehérítette a homok; némelyikük nem viselt inget
vagy harisnyát. Toprongyos, borostás, vigyorgó emberek, akik szertelenül mulatnak rajta, hogy még itt,
ezen az isten háta mögötti helyen is van névsorolvasás! A távollevőket kihallgatásra idézték, és szigorúan
megdorgálták. S ha azután a zászlóaljparancsnokság körül valaki minden látható ok nélkül egyszerre csak
elkiáltotta magát: „Névsorolvasás!", mindenki az oldalát fogta nevettében. Az egészségügyi csapat ásott
egy mély gödröt, és épített föléje egy csinos latrinát, külön, elfüggönyzött résszel a tisztek számára, hogy
ürülés közben semmiféle alantas látvány ne zavarja őket. Másnap, hogy elkészült, egy Stuka-támadás
szétrombolta. Újra felépítették, de megint szétdúlta egy kósza lövedék; bár néhány szavahihető ember azt
suttogta, hogy valaki belevágott egy kézigránátot. S a kétségbeesett egészségügyiek harmadszor is
megépítették a latrinát a bombatölcsér fölött -- ezúttal függöny nélkül.
Dick csak egyszer látta az ezredest: szaporán beszélt, miközben Pomfret némán haladt az oldalán, s
időnként bólintott. Fitzroy még mindig a brit tábori sapkájában pöffeszkedett, és felszerelését
kiegészítette egy pár „papuccsal" -- vastag kreppgumi talpú antilop cipővel -- és egy sötét
napszemüveggel. Rendszeresen ellátogatott egy közeli brit tüzéralakulat tisztjeihez.
Lábadozása idején Dicket egyszer hívatta az ezredes segédtisztje. Talán három évvel lehetett idősebb
Dicknél, egy rögtönzött íróasztal mögött ült, s fölényesen és öntelten megkérdezte tőle, nem akarna-e a
hírszerző osztályra kerülni. Dick azt felelte: -- Köszönöm, nem.
-- Egy-két stráffal jár a munka, Brett. Dick megismételte elutasító válaszát.
-- Nincs magában semmi ambíció -- jegyezte meg a segédtiszt, és elbocsátotta.
Dick megfordult, hogy kimenjen a fedezékből.
-- Brett!
-- Parancs. -- Megint szembenézett vele.
-- Nem felejtett el valamit?
Dick egy pillanatig nem tudta, hogy mit akarhat. Aztán szalutált. Kiment, megszégyenítve,
káromkodva a fogai kózött.
Odakint a Lógósba ütközött.
-- Rád húzták a vizes lepedőt? -- kérdezte a Lógós.
-- Nem. Csak a Selyemfiú be akart csalni a hírszerzőkhöz. Ennyi az egész.
-- Különben hogy vagy, kis taknyos? -- érdeklődött barátságosan a Lógós.
-- Én? Semmi bajom.
-- Mit szólnál egy kis kiránduláshoz?
-- Hová? Alexandriába?
-- Tobrukba. Városnézés. Úszunk egyet. Én meg Temple hadnagy szolgálati ügyben megyünk. Holnap
jövünk vissza. Eljönnél? Senkinek se fogsz hiányozni.
-- És mit szól majd Temple?
-- Kicsodaaa? Arch? Egy árva szót se! Ilyen fiú. Nem szereti Crane-t meg azt a bandát.
-- Jó! Megyek.
Temple hadnagy, a gépkocsizóktól, egy kis sivatagi poloska kormánykereke mögött várta őket; jól
megtermett fiatalember volt, szinte fekete a naptól, elképesztően hosszúra növesztette élénkvörös bajszát,
a feje simára volt borotválva.
-- Hozok még egy cimborát, Arch -- üdvözölte a Lógós.
-- Kit?
-- Dick Brett, a B. századból. A múltkor együtt volt Hughie-val abban a zűrben.
-- Isten hozott, Dick. -- Temple hadnagy kinyújtotta a kezét. -- Szóval te Hughie-val voltál?
-- A kocsijában.
-- Csupa derék fickó volt -- mondta Temple, egyenesen maga elé bámulva. -- Lógós! -- ordított fel
hirtelen. A fene egyen meg, meddig kell rád várni?
-- Ne izgulj, Arch -- békítette a Lógós, aki egy szerszámosládában turkált. Aztán felrakta a teherautó
végébe, és viaskodni kezdett a kocsi rozoga hátuljával.
-- A Lógós a leglustább pofa az egész hadseregben mondta Temple Dicknek. -- A fele életemet
elpocsékolja.
-- Ne bőgj -- szólt közbe a Lógós, és bemászott közéjük. -- Ennek nincs jobb dolga, mint hogy folyton
engem noszogasson -- magyarázta Dicknek. A teherautó mérgesen felhorkanva elindult, s a Lógós
hirtelen lehuppant, jól megütötte magát. -- Fene a pofádat!
Temple hadnagy láthatólag meg volt elégedve.
A teherautó kerekei felkavarták a homokot, végül már egészen apró szemű, finom por szállott.
Fullasztó sárga felhőben tornyosult fölébük, és elzárta őket a külvilágtól. Mintha belevesztek volna
valami vastag, aranyszínű ködbe, amin keresztül csak érezni lehetett a napot, de látni nem. A por
örvénylett körülöttük, rájuk telepedett, lerakódott a fejbőrükre, a fülükbe, a bakancsukba, összekeveredett
a lábuk izzadságával, és ragacsosan hozzájuk tapadt. Védőszemüveget viseltek a por ellen, állandóan
törülgetni kellett, ahogy arcul köpte őket a ködös por, s a szemüket csípni kezdte az izzadság. A
teherautónak csak az előttük járt számtalan kocsi keréknyoma mutatta az irányt, azokban imbolygott,
bukdácsolt, zötyögött és vadul szökdécselt, mintha ki akarna ugrani belőlük. Aztán mindkét oldalon
cölöpök tűntek fel, s rengeteg kusza szögesdrót.
-- Aknamezők -- kiáltotta Temple Dicknek, túlharsogva a sivatagi poloska berregését és zakatolását. --
A múlt éjszaka eltévedt benne néhány fiú. Az egyik meghalt, a másiknak leszakadt a lába. Annyi
aknamező van itt, hogy felrobbanhatna rajta az egész Afrika Korps.
-- Úgy kéne megnyerni a háborút -- szólt közbe a Lógós. -- Egyszerre felrobbantani ahány német csak
van, egy fene nagy aknamezőn. Az kéne nekik! Egy állati nagy aknamező !
Temple bajsza megrázkódott a nevetéstől.
-- A Lógósnak mindig ilyen remek ötletei vannak, amivel egy csapásra befejezné a háborút.
Félig tréfásan, félig komolyan, a Lógós védelmébe vette katonai elméleteit:
-- Na és, jobb ötleteim vannak nekem, mint egy-két palinak, akitől a parancsokat kapjuk. Hisz azok
egy kuplerájt se tudnának tisztességesen elvezetni. . . tisztelet a kivételnek -- tette hozzá, sandán oldalra
pillantva.
Temple bajsza valósággal kalimpált. Elvigyorodott, kimutatta a fogát, miközben az előttük kígyózó
utat figyelte.
-- Hát mért nem küzdöd fel magad a parancsnokságba, akkor megmutathatnád, hogy kell vezetni a
hadsereget. Dickhez fordult. -- El akartam intézni, hogy előléptessék, erre azt mondja, forduljak fel... a
goromba disznó!
-- Engem akar előléptetni! -- A Lógós hangja szinte sistergett a gúnytól. -- Hallod ezt a nyavalyást! --
Majd kíméletlenül ízekre szedte a tizedesi rang hátrányait. -- A tizedes, az a hadsereg szemetje. Se hús, se
hal, nem szereti senki. A tisztek, őrmesterek őt noszogatják, ő meg a legénységet. Amit a tisztek meg az
őrmesterek kitalálnak, a tizedesnek kell végrehajtani, és a legénység őt rúgja seggbe érte. Muszáj, hogy
tűrje, amit az emberek a fejéhez vágnak,
mert nincs elválasztva tőlük, mint a tisztek és az őrmesterek. Együtt kell aludjon és egyen a fiúkkal,
akik azzal fenyegetik, hogy a pofájára másznak. És mindezt azért, hogy valami kevéssel több zsoldot
kapjon! Nem nekem való!
Dick egyszerre csak azon kapta magát, hogy jól mulat. Mióta behozták a vonalból, most érezte először,
hogy az élet az övé is, hogy van miért élnie. Énje hálásan a felszínre tört, ki akarta venni részét a
pillanatból.
-- Nálunk a hatodik szakaszban senkinek sincs baja a tizedesekkel -- tiltakozott. -- Tudjuk, hogy
szükség van rájuk, és derék fiúkat kaptunk.
-- Jó -- ismerte el a Lógós --, lehet, hogy a gyalogságnál másképpen van. Ott, ha nagyon pimasz egy
tizedes, rendszerint nem sokáig hordja a stráfot. (Dicknek hirtelen eszébe jutott Percy, akiből megint
közlegény lett.) De általában . ..
A Lógós bizonytalanul elhallgatott, nem tudta befejezni érvelését.
Most Temple sietett a segítségére:
-- Sokszor tényleg úgy van, hogy a tizedesi rang a legrosszabb az egész hadseregben -- mondta. --
Tizedes koromban nekem is rohadt életem volt. Nálatok elég rendesek a tiszthelyettesek a B. században --
fordult Dickhez. -- Az a Chips Prentice olyan katona, mint senki más. Már fel is terjesztették kitüntetésre.
Dick egy csöppet se lepődött meg ezen. Mi sem természetesebb, mint hogy Chipset kitüntetik. Chips
erre született. A nagyszerű Chips! A legyőzhetetlen Chips!
A teherautó nagy félkört írt le, és Dick most meglátta baloldalt a drótakadályok hosszú vonalát -- úgy
rémlett, mintha megmerevedett volna valami szörnyű vonaglásban. A poros homokutat kemény, sima
talaj váltotta fel, kövek hevertek rajta szétszórtan, és himlőhelyes volt a gránáttölcsérektől. Jobboldalt,
száz méterre tőlük, az egész táj aknamezővé változott. Valószerűtlennek látszott, mintha odavetítették
volna a hullámzó levegő mozivásznára. A cölöpök és szögesdrótok útvesztője szépiával rajzolt
krikszkraksznak tetszett, sötétebb volt s ezért kézzelfoghatóbb; baljóslatú, ijesztő és kihalt. Tapodhatatlan
táj, nem hagy nyomot rajta az idő, senkinek sem ad szállást, és csak egy szót ismer: a halált.
A drótakadályok mögött Dick homokzsákkal megerősített lesállásokat látott, bunkereket, cikcakkos
lövészárkokat. Mintha vadonatúj lett volna minden. A homokzsákokat még nem fakította piszkosfehérré a
nap, nem tépázta meg a golyó és a gránát. Néhány katona felállt az állásokban, és nézte az elhaladó
teherautót. Éppen az egyik bunker mellett mentek el. Egy gubancos vörös szakállú, zömök fickó, akinek
az inge kilógott a nadrágjából, rohamsisakját pedig a tarkójára tolta, csípőre tett kézzel odakiáltott
valamit. Volt benne valami csibészes hetykeség és humor, ahogy ott állt, és köpött egyet. Olyan ember,
aki valahogy mindenütt megtalálja a helyét. Egy másik is felállt mellette. Nem volt rajta ing, csúcsos
olasz rohamsisakot viselt. Fekete hajú. sasorrú, hosszú lábú, csapott vállú ember. Csokoládébarnára sült,
mosolygó arcából kivillantak fogai, mindentudóan, elnézően, ravaszul nézte őket. Derekán egy olasz
pisztoly fityegett. Valóban, úgy látszott, mintha ezt az egész bunkert az ellenség szerelte volna fel,
udvariasságból. A barna képű ember mellett egy német Spandau állt, nem messzire tőle egy nehéz Breda.
A sivatagi poloska továbbrobogott. Ötven méterrel távolabb egy katona meglóbálta feléjük a karját, s
alakjáról és öltözetéről az ausztráliaiak rögtön tudták, hogy angol. Megvetően nézték a harisnyáját,
melyet egészen felhúzott, s csak a térde alatt tűrt le, széles, szoknyaszerű sortját, fekete bakancsát és
bokavédőjét. Nagyon alacsony, de széles, zömök ember volt, a lába vastag, arca lapos, barátságos.
Tizedes volt.
Temple leállította mellette a teherautót. -- Adjisten, tommy 4.
A tommy szalutált, és Temple, akin nem volt rohamsisak, csak bólintott.
-- Volna szíves elvinni az útig, hadnagy úr? -- kérdezte a tommy észak-angol tájszólásban.
-- Ugorj fel, pajtás -- nevetett a Lógós.
A tommy kissé meghökkenve felkapaszkodott, és leült mögöttük. A teherautó elindult.
-- A főútra? -- kérdezte Temple.
-- Igenis, ha lehet, hadnagy úr. A géhás kocsinak kell mutatnom az utat a mi bunkerünk felé.
-- A géppuskásoktól vagy? -- kérdezte a Lógós, akiben felébredt az érdeklődés.
-- Onnét, hát. A northumberlandi lövészektől. Mi fedezzük a 2/Y-t. -- A tommy arca egyszerre csak
elmosolyodott, s egész tartása és kedélye megenyhült, mintha végül is rájött volna, hogy jó barátok közé
került. -- Csakhogy -- tetté hozzá vidáman -- mi mostan ausztráliai lövészeknek hívjuk magunkat.
A Lógós hangosan felnyerített. -- Azt a mindenit! Jó pofa vagy, tommy! Ausztráliai lövészek!
-- Hogy érzitek magatokat az ausztráliaiak között? -- kérdezte Dick.
-- Jól megvagyunk egymással -- mondta a tommy. -- Habár eleinte sehogy se igazodtunk el rajtuk.
Sohase tudtuk, hogy mikor viccelnek és mikor nem. Folyton marháskodtak. S ahogy néha a tisztjeikkel
meg a tiszthelyetteseikkel pofáznak!
Temple elvigyorodott. -- Igen, az borzasztó. Semmi tiszteletet nem kapunk tőlük. De semmit a
világon! Szörnyű, hogy bánnak velem.
-- Szegény öregem! -- kiáltotta a Lógós. Megveregette Temple vállát. -- Azért ne sírj, Arch. Mostantól
fogva olyan leszek hozzád, mint az édesanyád.
A tommy most másféleképpen vigyorgott: félig hitetlenül, félig elragadtatva a modortól, amely
fantasztikus volt a számára. Az ausztráliaiakról és viselkedésükről még mindig legendákat meséltek.
Amikor kiértek a főútra -- rögtön ráismertek --, a tommy leugrott, és megköszönte a fuvart. Dick
elnézte a távírópóznákat és a csővezetéket. Nagy forgalom volt az úton, mindkét irányban: sivatagi
poloskák, teherautók, másfél tonnások, kéttonnások, motorbiciklik, s egy-két páncélautó.
Temple hátramutatott, amerről jött. -- A Kék Vonal bunkereit hagytuk el. A Kék Vonal párhuzamos a
gyűrűvel: tudniillik a Vörös Vonallal. Ezt a két védelmi vonalat kell áttörniük a németeknek, hogy
Tobrukba érjenek. Két gyalogsági védővonal, Vickersek tömege, aknamezők, nagyszámú tüzérség, egy
csomó tankcsapda, kőgátak .. . Kemény dió vagyunk, ha meggondolja az ember.
-- Mit gondolsz, hány főből áll a védősereg?
-- Azt mondják, húszezerből. Rajtunk kívül vannak még Pommy-ágyúk, aknavetők, páncélosok, I-
tankok és néhány indiai csapat. És légelhárítók, annyi, mint a szemét. Jól befűtöttek a Stukáknak meg a
Henscheleknek, amikor a várost támadták. Ez az út egyenesen a városba vezet.
Temple megint elindította a motort, és felhajtott az útra. Bal kéz felől néhány tömpe orrú szörnyeteg
fekete körvonalai látszottak, odamutatott. -- Mark III-asok, amiket a húsvéti csatában lőttek ki. Mindjárt
elmegyünk a hadifogolytábor mellett. Nincs messzire onnét, ahol ez az út a bardiai úttal találkozik. Nem
akarod megnézni a foglyokat?
Dick önelégülten elmosolyodott. Most először érezte magát egy kicsit fölényben az útitársaival
szemben. Hiszen ő lövészkatona. Nácikat és olaszokat ölt. Végigcsinálta az egészet; tudja, mi az, ha az
embert addig ágyúzzák, amíg minden porcikájában remeg, ha tankok rohannak rá, ha vakon bele kell
futnia a géppuskatűzbe, ha egy kézigránát a levegőbe röpíti.
-- Köszönöm, éppen elég nácit láttam -- mondta.
-- Elhiszem -- felelte Temple --, de nem a fogolytáborban. Most látnád, hogy néznek ki.
-- Jó, megnézem -- mondta Dick határozottan. Tudatának peremén már felmerült egy hiú kép: ő, amint
unottan nézi a nácikat, s odavet egy-egy szót Temple-nek és a Lógósnak.
4
Angol katona.
 -- Nagyszerű! -- rikkantotta Temple, és a következő pillanatban megrántotta a kocsi kormánykerekét.
Egy nagy háromtonnás száguldott el mellettük, veszettül csattogott sárga sárhányója, repdesett a
ponyvája, és a belsejében utazó katonák rémülten imádkoztak az életükért. -- Te őrült, te marha! --
üvöltött a teherautó után Temple.
-- Neked jár a szád! -- vigyorgott a Lógós, aki jól ismerte Temple vad sofőrtempóit. -- Láttad azokat a
pofákat a ponyva alatt? -- kérdezte Dicktől. -- Tüzérek voltak, de a „vagány-tüzérek" közül. Szereztek
egypár olasz ágyút, és irdatlanul hosszú rántózsinórt szereltek rá. Megtöltik az ágyút, jó messzire
elbújnak, meghúzzák a zsinórt, aztán remélik a legjobbakat. Műszerük nincsen semmi, és legalább
felerészt szakácsok, tisztiszolgák meg ilyesfélék voltak azelőtt. Meg kell szakadni a nevetéstől, ha látja
őket az ember. „Két távírópóznával jobbra", ordítja az egyik. „Emeld meg egy fél méterrel, Bili! Vigyázz,
kész! Feküdj az egész!" Aztán bumm! Állati nagy porfelhő, és az öreg ágyú akkorát ugrik, mint egy
kenguru! Csoda, hogy nem a seggét lövöldözik szét egymásnak.
Dick halkan felnevetett. A Lógós durva tréfálkozása csupa íz volt, csupa zamat. Már a hangja is, ahogy
leírt valamit, ellenállhatatlan humorú, vaskos képzeteket keltett az emberben.
-- Melyik út ez? -- kérdezte Dick.
-- Az el-ademi, öcsém. -- A Lógós rámutatott egy jobb felől odatorkolló mellékútra. -- Ez meg a
bardiai. Amott balra van a hadifogolytábor.
Temple lekanyarodott a főútról egy keskenyebb csapásra. Már látszott a tábor: mintegy három méter
magas póznák, rajtuk hat sor szögesdrót, minden sarokban egy-egy őrszem. Temple megállította az autót,
kimásztak, és odamentek a dróthoz.
-- A legnagyobb részük digó -- mondta a Lógós.
Az olaszokat könnyen meg lehetett különböztetni a náciktól, s nemcsak azért, mert sokkal többen
voltak. Élénkebbnek látszottak, minden vonatkozásban. .Egészen más a szellemük, gondolta Dick.
Néhányan, ahogy elkapták az ausztráliaiak bámész pillantását, még vissza is mosolyogtak, barátságosan,
mintha valami közös tréfáról volna szó. Mások, gyakorlatiasabb koponyák, bizonytalanul reménykedő
tartásban ácsorogtak, bádogcsajkájuk a kezükben. Fekete, eleven arcuk, pergő beszédük, zöldes
egyenruhájuk a tarka jelvényekkel, az egész vihogó, lármás tömeg olyasféle volt, mint egy jókedvű,
nemtörődöm papagájcsapat. Micsoda időszerűtlen, képtelen ellentmondás -- ezek a hányaveti, cinikus
katonák, akik tömegesen adták meg magukat a keserves, puszta sivatagi földeken, míg az angolok és a
nácik vadul verekedtek Mussolini reménybeli birodalmának legfőbb erődjéért. Egyvalami világosan
látszott rajtuk: hogy jobban már nem is fütyülhetnének Mussolinira és a birodalmára. S a fogolytartók
lenézték, de nem értették meg őket. Azért adják meg magukat tízezrével, mondogatták önelégülten, saját
bátorságuk felszítására, mert eszeveszett rémület lesz úrrá rajtuk, ha csak meghallják azt a szót, hogy
„australiano". S a csata őrült tombolása közepette el is lehetett hinni ezt, és Crane például buzgón
igyekezett beléjük plántálni ezt a gőgös illúziót. Dick azonban emlékezett rá, hogy egyszer-kétszer,
amikor úgy tetszett nekik, az olaszok is éppoly makacsul ellenálltak, mint a nácik. S most, hogy nézte
őket, a csöppet sem ijedt foglyokat, akik nyilván nem tartották magukat ellenségnek, Dick végül is talált
rájuk egy jó jelzőt: ravaszok. Igen, ravaszok. Vidám és egyszerű emberek, akik tudják, hogy semmi
keresnivalójuk Líbiában. Gondolataik odahaza jártak. Ezek között ugyan kevés a fasiszta!
-- Ronda pofájú banda -- mondta a Lógós, szemével a nácik felé intve. Egy kisebb csoportban álltak
vagy üldögéltek, szorosan egymás mellett, határozottan elkülönülve az olaszoktól, akiket tudomásul sem
akartak venni. Arcuk kifejezéstelen vagy tűnődő. Legnagyobb részük jól megtermett, nagydarab ember; a
szemükben nincs nevetés, a szájuk körül semmi érzés vagy nyíltság. Megkeményedett, szinte kőbe
faragott arcok, kegyetlen árkokkal. Ügy látszott, Hitler alaposabb munkát végzett a bűnözésben, mint
Mussolini. Az ember csak nézte őket, a háború szülötteit, s el tudta képzelni a szellemüket is, hogy
milyen nyomorék és torz mindenre kész vadállatok hordája.
-- Gyerünk -- mondta a Lógós. -- Elegem volt ezekből. Miközben a teherautó visszakanyarodott a
főútvonalra, és továbbfutott Tobruk felé, Dicknek eszébe jutott Henry Gilbertson néhány szava: „... óriási
összeesküvés a demokrácia és az egyszerű emberek ellen, a náci Németországgal az élén ... ezért kell,
ezért igazságos ez a háború -- az antifasiszta háború!..."
S ahogy az autó robogott vele, Dick belefúrta arcát a szélbe, és egyszerre csak boldognak érezte magát,
amiért itt lehet, ezen a helyen.
-- Oda nézz! -- kiáltotta a Lógós. -- Tobruk! Látogassa meg a gyönyörű szép Tobrukot!
-- A Földközi-tenger királynője! -- szavalta Temple. Sütkérezzen partjain a hajóroncsok és a döglött
halak között! Mindennap előadás, izgalmas látvány, a Stukák produkciója! Nagyszerű séták a romokkal
teleszórt árnyas utcákon! Rendszeres kirándulások a védőgyűrűhöz, ahol a híres tűzijátékban
gyönyörködhetik! Legközelebbi vakációját töltse a gyönyörű Tobrukban! Már most jegyeztesse magát
elő, hogy le ne maradjon!
Az út nagyot kanyarodott, és megint találkozott a vízvezetékcsövekkel, amelyek néhol átszelték. Most
már közel jártak a kikötőhöz, és hosszú hetek után Dick végre megint meglátta a Földközi-tenger
csillogását. Pára lebegett fölötte, és úgy tetszett, mintha a láthatár közelebb jött volna. A hatalmas kék
tenger szelíden hullámzott, de a nap nyilai úgy villantak fel rajta, mint késpengék. A part mellett két hajó
vesztegelt, félig elsüllyedve. Úgy rémlett, hogy nem mondtak le örökre az utazásról, csak tespednek a
vízben, és várják, mikor futhatnak ki ismét a tengerre. A kikötő hosszú partvonala beleveszett a párába.
Szemközt felbukkant a városka, tisztán, fehéren, elhagyatottan. Fehér dobozszerű épületei sokkal kevésbé
látszottak romosnak, mint ahogy Dick képzelte. De azért itt-ott feltűnt egy lyukas fal, töredezett párkány
vagy megtépett sarokház -- mint egy szelet kenyér, amelybe belemajszolt valaki. S közöttük, az
árnyékban, néhol egészen a járdáig, törmelékhalmok. A kikötő szennyes rakpartja mellett egy kis hajó
állt, terepszínű ponyvákkal álcázva, nyüzsögtek rajta a rakodó katonák, mint a hangyák; kanyargó
sorokban kígyóztak a teherautók és a kis hajó között, meztelen vállukon súlyos csomagok, karjuk
megfeszült, ahogy a muníciósládákat cipelték.
-- Amikor hajót kell kirakni, nem lopják a napot -- magyarázta Temple Dicknek. -- A matrózok
szeretnének elpályázni, mielőtt megjönnek a Stukák. Támadás idején nagyon büdös hely a kikötő, ezért
aztán a rakodók úgy dolgoznak, mint a kubikosok.
Temple megvárta, míg Dick betelik a látvánnyal, aztán megint rákapcsolt. Végighaladtak a
tengerparton, befordultak egy szűk utcába -- zsákutca lett belőle a törmeléktől --, végül megálltak. Nem
messzire egy templomtorony látszott.
Egy ferde törzsű fa a járda fölé hajolt, és csaknem eltakarta a ház bejáratát, melyet pokróccal
függönyöztek el. A függöny mögül kibújt egy ember -- csak sortot viselt, más semmit --, és rájuk bámult:
-- Nem izzadtatok bele a nagy sietségbe, mi?
A Lógós lemászott, ügyet sem vetve a szemrehányásra.
-- Lekéstünk a teáról vagy nem? Ez a nagy kérdés. Kitűnt, hogy a sortos ember, ha morog is, azért
vendégszerető házigazda: -- Talán akad még egy kevés. -- Dickhez fordult: -- Akarsz egy csésze teát,
pajtás?
-- Dicknek hívják -- mondta Temple. -- Ez meg a Bódog.
-- Adjisten, Dick.
-- Ilyen nyavalyás pali nincs még egy a világon -- szólt közbe a Lógós, a Bódogra mutatva.
A Bódognak dühös lett a szeme, úgy vágott vissza neki:
-- Nincs? Na jó, majd meglátjuk, szaros gépkocsizók. Egykét napig most majd abbahagyod a feneked
vakarását, te hájas disznó!
Temple rákacsintott Dickre: -- Cimborák. A Lógós megveregette a Bódog vállát: -- Hogy vagy, öreg
fiú?
-- Rohadtul -- felelte a Bódog. Mereven odabiccentett Dicknek: -- Gyere be, Dick.
A szobának, ahová bementek, zöldre volt festve a fala. Két cikornyás, rozoga vaságy állt benne,
közöttük egy nagy faláda, rajta különböző tárgyak: cigaretták, borotválkozó szerszámok, csajkák, egy
szurony, papiros, borítékok, egy olasz pisztoly, egy női fénykép aranyozott keretben, egy
marhahúskonzerv, egy patkány formájúra mintázott jókora szürke fémdarab. A mennyezetbe csapóajtót
vágtak, azon keresztül kapták a fényt, létra állt alatta. A falak olyan sűrűn tele voltak firkáivá és rajzolva,
hogy a különböző írások egymásba futottak, és a rajzok is kusza vonalhalmazzá álltak össze. Vagy száz
ausztráliai jegyezte itt fel a nevét, rangját, jelzését és szülővárosát -- így hagyott szűkszavú emléket az
átvonulásáról; ezzel, s csakis ezzel jelezte, hogy neki személy szerint szerepe volt a történelem egyik
fejezetében. Egy részük talán meghalt azóta, vagy sebesülten feküdt a front mögötti kórházakban, vagy
talán vissza is tért már a városba, amelynek nevét feljegyezte: Fred McGinnis közlegény, VX,, Orbost,
Victoria; G. W. Wilson közlegény, QX., Charters Towers; H. Spencer közlegény, SX., Mt. Gambler. Csak
az ausztráliai sör az igazi. A bejárat fölé valaki odakaparta: Csak tizedeseknek és alacsonyabb
rangúaknak. Különösen szembetűnt egy meztelen nőt ábrázoló ceruzarajz, főleg a melle és a combja volt
kidomborítva. A szoba közepén egy gyorsforraló állt, rajta egy kormos bádoglap. A láda mélyeiből a
Bódog előhalászott három bádogbögrét, és átadta a vendégeknek. Dicknek odaszólt:
-- Ez a bögre egy vérbajos tagé. Nem bánod?
-- Egy csöppet se -- felelte Dick.
Leültek a nyekergő vaságyakra, és megitták a teát, amit a Bódog betöltött. A Lógós abbahagyta egy
pillanatra az éktelenül hangos szürcsölést, és odaszólt Temple-nek:
 -- Elég jó teát főz a vén zsivány.
-- Mást nem is igen tud -- felelte Temple.
A Bódog még meg sem felelhetett, amikor a szoba sarkában felberregett a tábori telefon. -- Bocsánat,
uraim. Halló! Igazán? Jó, hogy mondod . . . Már megint -- fordult a vendégekhez. -- Légiriadó. --
Odament a pokróchoz, félrehúzta, és kiordított:- Légiriadó!
Egy hang felelt, tompán, messziről. Mielőtt a pokróc visszahullott volna, a bentiek már hallották a
motorzúgást és a távoli pattogó ágyúzajt.
A Bódog kikotort az ágy alól egy rohamsisakot meg a bakancsát. Fejébe nyomta a sisakot, kezdte
felhúzni a bakancsot.
Temple odament a létrához, és megindult a tetőnyílás felé.
-- Gyerünk fel, nézzük meg a murit.
Dick és a Lógós követték. Amikor fölértek, Dick visszanézett, hogy nem jön-e a Bódog is. De az
közben eltűnt.
Fent a lapos tetőn a nap néhány pillanatig elkápráztatta őket, nem láttak semmit. A pára már felszállt
az égről, amely most tiszta volt és végtelen. Kelet felől, nagyon magasan, fekete pöttyök sorai látszottak,
szabályos mintában, s fehér füstpamacsok nyíltak közöttük, mint valami virágok. Egyelőre csak a
légelhárító nehéztüzérség tüzelt rájuk. A Boforsoknak még túl magasan voltak. Aztán mintha lebegtek
volna egy-két pillanatig, majd éles szögben alábuktak. Hangjuk süvítővé, borzalmassá vált. Minden
tobruki Bofors köpni kezdte acélját az égre.
A Stukák alázúdultak a felrobbanó lövedékek füstje közepette. Süvített, kattogott, mennydörgött az
egész világ. Egy Stukát eltaláltak, s a repülőgép vergődve közeledett a végéhez, forogva és bukfencezve,
mintha meg akarna szabadulni a farkából áradó füstgomolyagtól. Aztán bezuhant a tengerbe, óriási
csattanással, s a víz hegyként csapott fel a nyomában.
Becsapódott a bombák első sorozata: Bumm! Bumm! Bumm!
Sok mérfölddel keletre valami égett a levegőben, súlyosan gomolygó fekete füstfelhőkbe burkolózva.
-- Oda nézz, látod a nyavalyást?
A Lógós kinyújtotta a kezét. Balról egy repülőgép közeledett, igen gyorsan és alacsonyan. Közvetlenül
előtte egy Bofors szüntelenül lövöldözött rá. A repülőgép farkáról levált valami fekete, bizonytalan
körvonalú tárgy, s mintha lassan forgott volna a levegőben. A Stuka füstölögni kezdett. De azért tovább
repült, és a Bofors még mindig köpködött rá. Látták, amint a bomba leválik a gép hasáról, s lezuhan,
egyenesen a Bofors fölé.
Bumm!
Ösztönszerűen hasra vágódtak a lapos tetőn. Aztán felnéztek. A náci gépnek most már a részleteit is ki
lehetett venni; felségjelei tompán csillogtak. Farokrésze csupa roncs volt. A közelben megszólalt egy
Bren, tüzet nyitott rá. Egyre több füst áradt a gépből. Végül eltűnt a város távoli háztetői mögött. Dickék
lélegzet-visszafojtva vártak. Azután bekövetkezett, amit hallóidegeik feszülten lestek: iszonyatos
robbanás. Fekete füstoszlop tört fel az égre. A Bofors körül gomolygó füst- és porfelhőből kivált egy
derékig meztelen, táncoló alak, amint felugrik, és kezet ráz önmagával. A bomba elhibázta az ágyút és
legénységét.
A kikötő mentén egy sor apró fehér ernyő szállt lassan lefelé: a robbanásoktól feldobott vízpermet,
amely éppen a kis hajó orra előtt zuhant vissza a tengerbe. De a hajó sértetlen maradt. Tatján egy Lewis-
géppuska ugatott. A csata förtelmes zenekara azonban egyre halkabban szólt. Az átforrósodott
ágyúcsövek sorra elnémultak. Egykét helyütt még feltornyosult a tenger, ijesztően és görcsösen, ahol a
támadók belevetették terhüket. Néhány pillanat múlva a repülőgépek eltűntek, zúgásuk végképp
megszűnt.
Hihetetlen némaság szállott a városra. A látkép ismét megremegett, és felszikrázott a verőfényben. S
odafent az égi szelek hatalmas, komor füstkoszorút fontak Tobruk fölé.
Másnap reggel, amikor visszaért a zászlóaljparancsnokságra, Dicknek útját állta Varney
főtörzsőrmesfer.
-- Brett közlegény, Barrett kapitány úr kereste tegnap délután. Hol volt?
Dick belebámult a sötét, durva arcba. Ó, ez az istencsapása, ez az állat! Milyen tökéletes eszköz a
Barom kezében. (De fütyülök rá, nem fogok hazudni neki.)
-- Bementem Tobrukba.
A főtörzsőrmester arcán látszott, hogy meg van elégedve. -- Engedély nélkül!
-- Igenis, engedély nélkül.
Varney tompa agyában kéjesen felötlött az a lehetőség, hogy alkalmazhatja a szolgálati szabályzatot.
Mint a rózsafüzért, úgy morzsolgatta gondolatban a katonai büntető törvénykönyv paragrafusait.
Szuszogva felsóhajtott.
-- Több bajom van a B. század legénységével, mint az összes többivel. Azt hiszem, az az oka, hogy a
parancsnokuk még félig se igazi parancsnok.
Dick hirtelen pokoli hetyke jókedvre derült. A Bolond Mick nyilván a Barom szavait visszhangozza.
No de...
-- Főtörzs úr -- felelte mereven, vigyázzba vágva magát, s olyan önérzetes, sértődött hangon, ahogy
csak tudott --, nincs joga így beszélni egy bátor, derekasan harcoló tisztről. Nem tudom, nem kell-e
jelentenem neki, amit mondott.
Varney kövér homloka és arca úgy megduzzadt, hogy a szeme szinte eltűnt. Felfújta magát, mint a
pulyka, vérvörösre vált.
-- Maga ... maga ... -- hörögte ostoba hangján -- azonnal jelentkezik Barrett kapitány úrnál. Így kell
bánni az ilyen Varney-féle alakokkal! Fejükre idézni a törvényeket. Megijeszteni őket a saját
mumusukkal.
Barrett kapitányt a betegszobában találta. Nehéz lett volna megállapítani, hogy az orvos cinikus-e,
unott vagy beteg. Talán mind a három egyszerre. Alacsony, kövér, félig kopasz ember volt. Olyan kövér,
hogy az arcvonásai összefolytak. Gyér, selymes bajuszt viselt; szeme sápadtan, reménytelenül pislogott.
Vizsgálati és diagnosztikai módszerei rendkívül egyszerűek voltak. Eleve arra a feltevésre épültek, hogy
aki betegszobára jelentkezik, vagy szimulál, vagy túlozza a baját. Barrett kapitányt egyik lehetőség sem
bosszantotta és nem is háborította fel: csak unta, hogy állandóan le kell lepleznie a páciensek
ravaszkodását. Még Palesztinában történt, hogy szimulánsnak nevezett egy katonát, aki gyakran
jelentkezett a gyomorfájdalmaival, és Barrett megfenyegette, hogy lecsukatja, ha még egyszer be meri
tenni hozzá a lábát. Néhány órával később a katonát sürgősen be kellett szállítani a kórházba, mert
átfúródott a gyomorfekélye, és egy hajszálon múlt, hogy meg nem halt. A történet aztán szájról szájra járt
a 2/X-ben, és a zászlóalj orvosa ennek köszönhette a Hóhér Barrett nevet. De őt nem izgatta sem az eset,
sem a gúnynév. Annak az embernek peche volt, bűnhődnie kellett a többi számtalan szimuláns bűneiért.
Hogy is lehetne kiválasztani az egyetlen igazi beteget annyi ezer színlelő közül? Amikor Henry
Gilbertson egyszer azt javasolta, hogy vizsgálja meg őket alaposan, Barrett azt felelte, a katonaorvosnak
nem az a feladata, hogy felderítse a betegséget, hanem arra kell törekednie, hogy betegség ürügyén senki
se bújhasson ki a kötelességteljesítés alól.
Amikor Dick belépett, Barrett éppen hozzálátott, hogy megvizsgáljon egy katonát: egy betegesen sárga
bőrű, tompa tekintetű embert.
-- Már megint itt van, Cummings?
-- Igenis, doktor úr, itt vagyok megint.
-- „Kapitány úr", ha nincs ellene kifogása, Cummings. A hadseregben nincsenek doktorok.
-- Azt elhiszem! -- mondta keserűen Cummings.
-- Elég, Cummings. Még mindig fáj a háta?
-- Igenis, kapitány úr.
Az orvos mintegy felfohászkodott az égre. -- A háta! És hol fáj, Cummings?
-- Ugyanott, ahol a múltkor.
-- És a múltkor hol fájt? Cummings megmutatta. -- Itt.
-- Na jó. Adjon neki egypárat azokból a tablettákból, tizedes.
-- Kapitány úr, kérem. -- Cummings hangja remegett. Az a tabletta semmit se ér. Még mindig nem
tudok aludni a fájdalomtól. Valahányszor felemelek valamit, akármilyen könnyű, pokolian szúr. Biztos a
vesémmel van baj.
-- A veséje egészen másutt van, mint az a hely, amit mutatott, Cummings. Csak szedje a tablettákat. És
ne ijedjen meg, ha emelni kell egy kicsit, Cummings. Kérem a következőt.
Cummings kiment Dick mellett, elborult arccal, magában morogva. A börtön után, gondolta Dick, a
betegszoba a legmegalázóbb hely az egész hadseregben. Nem csoda, hogy az ember inkább nem szól
semmit, és tűri a fájdalmat, semhogy túlságosan gyakran el kelljen viselnie ezt a megaláztatást. Barrett
tökéletesen elérte a célját. A beteg katona hitványnak, tisztességtelennek, romlottnak érezte magát.
Inkább megvárta, amíg hordágyon viszik be.
-- Brett közlegény, kapitány úr -- jelentette az egészségügyi tizedes, észrevéve Dicket.
-- Hogy telt a szünidő, Brett?
-- Köszönöm jól, kapitány úr.
-- Kár, hogy ilyen hamar vége.
 -- örülök, hogy visszamehetek.
Az orvos szelíden elfintorodott erre a marhaságra. Ráírt valamit a beteglapra, aztán felnézett: Dick
még mindig ott állt. -- Leléphet.
Dick elment, kegyetlenül szidva magában Barrettet.
Hogy a nyavalya törné ki!
Igen, gondolta Dick, amint a patakmederben baktatott a szakaszparancsnokság felé, úgy érzem, mintha
egy fél évig távol lettem volna. Ahogy feltűntek a jól ismert tárgyak, szinte megremegett az izgalomtól.
Istenem -- hazatérek !
Egy kiskaliberű gránát rekedten becsapódott valahol a mederben, és Dick azonnal hasra vágódott a
köves talajon. De hiszen legalább száz méterre volt! -- mi történt vele? Igen, hazaérkezett.
Éppen a szakaszparancsnokság előtt ráakadt Lucasra, Chipsre és Andyre, a hátukon feküdtek a
patakmeder fala tövében, a keskeny, árnyékos sávban. Szinte egyszerre vették észre, és harsányan
üdvözölték. Dick rájuk vigyorgott, szégyenlősen, örült az üdvözlésnek. A három katona lustán,
közömbösen kérdezősködött, s ő ugyanúgy felelt, érezve, hogy a válaszai nem nagyon érdeklik őket. Az ő
világuk ez a gyűrű volt, pontosabban ez a lőállás. Dick várt néhány percig, mielőtt feltette volna azt a
kérdést, amely számára a legfontosabb volt, s amelyet a többiek el is vártak tőle:
-- Idekinn mi újság?
Egy ideig hallgattak, aztán Lucas felelt: -- Megélénkült a helyzet. Egy órával ezelőtt állati ágyútüzet
kaptunk.
-- És ... megsebesült valaki?
-- Clem Dawsont elintézték.
-- Clem Dawsont. -- Dick megpróbált visszaemlékezni rá. Dawson arcvonásai egy pillanatra élesen
felvillantak képzeletében, de aztán még homályosan sem igen tudta felidézni őket. Nem emlékezett
semmire. Dawson meghalt. Vége. Egy névvel több az aznapi veszteséglistán.
-- Szegény Clem -- mondta végül.
-- Ahm -- bólintott Chips.
-- Tegnap bementem a városba. -- Higgadtan, közömbösen beszélt, hogy semmiben se különbözzék a
három tiszthelyettestől.
Beszámolt nekik a városról és a légitámadásról.
-- Dooley visszajött -- mondta Lucas.
-- Igazán! Mit kapott?
-- Két hetet.
-- És mit szólt Tommy halálához?
-- Semmit.
-- Hát én megyek, megkeresem. Vedd úgy, hogy jelentkeztem -- fordult Lucashoz.
-- Jól van, tizedes.
-- Micsoda?
Lucas elvigyorodott. -- Ja igen ... el is felejtettem. Andy átveszi Clem raját, te meg a másik rajt.
-- Én?
-- Te, hát.
-- Jó -- mondta nyugodtan Dick.
Otthagyta őket. Dooley-t az előállásban találta, buzgón ráhajolva a Brenjére.
-- Szevasz, Dooley.
Dooley felnézett, rámosolygott.
-- Szevasz, Dick! Húzd be a fejed, pajtás. Az elébb engem is megcéloztak.
-- Hogy telt a büntetés?
-- Az első héten elég rohadtul. Egy tábori csendőr keze alá kerültem, akivel még Tel Avivban
összekaptam egyszer. Úristen, hogy kitolt velem! Ott egye meg a fene, ahol van. De a második héten egy
rendes pofát kaptam. El szokott vezetni valahová, ahol nem láttak, leültünk és dumáltunk. Kérdeztem, mi
a fenét keres itt a tábori csendőröknél, hát elmesélte. Azelőtt tüzér tizedes volt. Egy ápolónőnek udvarolt
a katonakórházban. Egy este beszívott egy kicsit, fog egy üres teherautót, beviszi a nőt Tel Avivba,
leitatja őt is, aztán hajnalban visszaviszi a kórházba. A nő hátul volt a kocsiban, egyszerre csak az őr
leállítja őket, bevilágít a lámpájával, kérdi, miféle teherautó ez, és ki van ott hátul. A tüzér odaszól a
nőnek, hogy lógjon meg. A nő el is futott ész nélkül, a tüzért meg hiába faggatták, hogy ki volt. Akkor azt
mondták, választhat: vagy megszégyenítik a zászlóalj előtt és kirúgják a hadseregből, vagy beáll a tábori
csendőrségbe. Hát ő inkább beállt.
 -- Micsoda választás!
-- Én inkább azt mondtam volna, rúgjanak ki. Fütyültem volna a megszégyenítésre. -- Hirtelen
felnézett, és hozzátette: -- Te együtt voltál Tommyval, ugye?
-- Igen.
Dooley hallgatott egy darabig, majd azt mondta:
-- Hát hogy vagy különben, Dick?
-- Nagyszerűen, Dooley. Hallottad, hogy Andy elmegy tőlünk? Átveszi Clem raját.
-- És mi kit kapunk?
-- Egy igazi vagányt!
-- De kit?
-- Engem.
Dooley megint a Bren fölé hajolt, mosolyogva.
-- Nem lesz veled semmi baj, pajtás -- mondta. A patakmeder felől ujjongó ordítás hallatszott:
-- POSTA!
Henry Gilbertsonnak a nagyanyja:
... nem, Andy, nem tudom elhinni, hogy olyan hirtelen hangulat. Most már mindenki tudja, hogy
hosszú, nehéz háború áll előttünk. Sokkal kevesebb a bizonytalanság. Sok barátunk, aki régebben nem
tudta, mit akarhat Chamberlain és a többi angol tory, most már világosan látja a helyzetet, és egy kicsit
szégyelli magát, amiért korábban nem vette észre, hogy milyen mesterkedésekkel akarták a Birodalmat
Hitler szövetségesévé tenni. Nem szabad megvetnünk őket, Henry; mi sem voltunk sokkal jobbak, az egész
liberális felfogásunkkal. Mind a ketten túlságosan messze éltünk az egyszerű emberektől, Henry. És a
végső csatát minden korban ők döntik el. Most megint győztek. Háborút akartak Németország ellen.
Churchillnek teljesítenie kellett a kívánságukat. Minálunk Curtin megtette a magáét. Apád nem győzi
rágalmazni a vezércikkeiben. Az irodalmi rovatnak nagyon hiányzol: már nem olyan, mint a te idődben,
amikor a baloldali fiatalok lelkesedtek érte, mert az egész napisajtónak csak ebben a csücskében
tárhatták fel képességeiket valamennyire is szabadon. Most egy kicsit gyanakodva nézik. Miller okos, de
dilettáns . . .
Dooley Franksnek az apja:
... egy üveg whiskyt, belédugtam egy kivájt cipóba, és elküldtem neked. Munkában most nincs hiány, a
háborús megrendelések miatt, és túlórázunk is éppen eleget. Tíz év alatt most történt meg először, hogy
hét végén dupla annyi volt a borítékban, mint rendesen. Ezt nem azért mondom, hogy megint veszekedjek,
amiért olyan pali voltál, és mindjárt az elején beálltai katonának, fiam. Ahogy most látom a dolgokat,
talán jól tetted, amit tettél, pedig akkor te magad se tudtad. Tegnap este Curtin azt mondta a rádióban . ..
Andy Cainnek a felesége:
. . . nem, Andy, nem tudtam elhinni, hogy olyan hirtelen megváltoztál, de még ha igaz volna is, hiába,
te mindent későn csinálsz. Várnunk kell, amíg visszajössz, Andy, amíg újra látlak. Ó, Andy, te mindig
olyan hebehurgyán csináltál mindent, nem törődtél velem, a következményekkel. Igazán azt hittem, hogy
közöttünk rendbe jön a dolog, miután otthagytad azt az állásodat. Azt mondtad, azután már csak a kettőnk
életével törődsz, és mégis, se szó, se beszéd, beálltál katonának. Nem is értem, mitől nem tudsz nyugodni,
miért nem kötsz ki végleg valami mellett. Vajon mire törekszik? -- szoktam kérdezni magamban. -- Vajon
mit akarhat? Lehet, hogy te magad se tudod, vagy nem mersz 'agaszkodni ahhoz, amit akarsz. Egyszer azt
mondtad, hogy csak engem akarsz...
Dick Brettnek az apja:
. . . hogy amennyire szerény képességeimtől telik, én is kivegyem a részem a háborús erőfeszítésből.
Állami ellenőr vagyok, Dick! Az a feladatom, hogy megvizsgáljam a magáncégek áruit, amelyeket
háborús megrendelések alapján szállítanak az államnak. Igen, eltaláltad: megint a régi szakmámban
dolgozom, cipőkről van szó. Cipőkről, amiket a mi fiainknak küldenek . . .
Az anyja:
. . . és ugye vigyázol magadra, kisfiam? A bombák és a golyók nem kímélnek senkit. A múltkor
beszéltem egy katonával a boltban, és azt mondta, hogy a tüzérség sokkal veszélyesebb a gyalogságnál.
Már nem emlékszem, mivel magyarázta. Küldök neked egy Rupert Brooke-kötetet, kisalakút, hogy
beleférjen a zsebedbe. Gondoltam, örülni fogsz neki, hiszen fiatal költő volt, és a múlt háborúban írta a
verseit. Már elkezdtem gyűjteni a pennyket, hogy legyen egy kis pénzed, ha leszerelsz . ..
Kenneth Crane-nek a bátyja:
.. . nemsokára ott leszek én is, majd fedezlek az ágyúimmal, te bakahadnagy. Nem bántam meg, hogy a
tüzérséghez kerültem. Csupa rendes pofából áll a tisztikar. A híradóstisztünk nem más, mint az öreg
Tubby Evans! Óriási bajuszt növesztett, „tüzérbajusznak" hívja. Csak egy rohadt fráter van a tisztek
között, az ezredorvos -- egy ronda Zsidó, tipikus büdös zsidó. Egyvalamit mégiscsak jól megcsinált a
Hitler: hogy kiirtotta őket. De hát te jártál Palesztinában, jobban kell tudnod nálam.
Scobie-ban nincs semmi baj. Juliettának megint csikaja lesz, de nem akarom eladni a csikót a többi
egyévessel együtt. Ügy határoztam, hogy megtartom, és magam fogom futtatni.
Jones és Finey, akik már olyan régóta dolgoznak nálunk, a múlt héten meglógtak, és beálltak
katonának. Jól van, szép dolog, de azért mégsem mehet él mindenki harcolni. Apa aztán figyelmeztette is
a többieket, hogy aki az ő engedélye nélkül jelentkezik katonának, a háború után mehet máshová munkát
keresni. Pedig mennyi a lógós, aki elmehetne, de nem akar! Majd lesz gondunk rá, ha vége az egésznek. A
gyapjúárak . ..
Chips Prentice-nek egy lány a sok közül:
... Nem felejtettem el utolsó éjszakánkat, Chips. Minden pillanatára emlékszem. Minden egyes
mozdulatodra. Csodálatos volt, drágám. A tiéd vagyok és megvárlak. Senki se nyúlhat hozzám, amíg haza
nem jössz...
-Atyaúristen! -- tört ki Chipsből.
-- Jó híreket kaptál, Chips? Bugyborékoló nevetés. -- Meg kell szakadni!
-- Elolvashatom a vicces részét?
-- Minden része vicces.

Lucasnak nem jött levél. Általában csak igen kevés postát kapott. Nem volt állandó pajtása. Szívesen
beszélgetett az emberrel, de mindig magányos maradt. Igazi lényét kerítés választotta el a többiektől.
Lehetett együtt nevetni, együtt dolgozni vele, de a gondolatait nem közelíthette meg senki. Senki se tudta,
hogy mi rejlik benne. Mindig egyforma volt.
Most is félreállt, és nézte a katonákat, amint a postájukat olvassák. Ültek vagy heverésztek, rámeredve
a zizegő fehér lapokra. Valamelyikük néha megmozdította a fejét, és boldogan, dühösen vagy
meglepődve felkiáltott: „Nahát, ezt hallgasd meg . . ." Vagy nem is szóltak semmit, csak dünnyögtek
elmerülten. Gondolataik messze kalandoztak . .. Fürdőnadrágban, törülközőjüket a vállukra vetve sétáltak
le valahová a hazai tenger partjára, egy verőfényes nyári napon. A forró aszfalt égette mezítelen lábukat,
de a lágy szellő elhozta a tenger frissítő, sós illatát. S a tenger párás volt, csillogó zománc, és ezer apró
fénypont villódzott rajta a napsütésben. A norfolki fenyők mintha feketével szegték volna be a part
közelebbi részét... Aztán egy kerti kocsmában ültek vagy a hűvös, félhomályos söntésben, a kopott
borítású pult mellett, nézték a falakon a régóta elhalálozott versenylovak légypiszkos képeit, és
kibámultak a főutcára. A forróság, mint a zápor, lezúdult a sötétvörös úttestre, majd remegve ismét
felszállt. Széles, céltalan utca volt, legalább hetven méter széles, a kirakatok csak félig látszottak a
kazuárfák és a virágzó eukaliptuszok között. Álmos, bágyadt nap volt, a sör csípős, ingerlő, istenien hűs,
és a kocsma komló- és dohszagú ... És csónakban ültek, a Pünkösdi Átjáró vidékén, nem messzire a
tejszínszerű homokparttól és a karcsú, szürke, lombos pálmafáktól, Olyan tiszta volt a víz, hogy az ember
beláthatott egy tengeri barlang zöld mélyébe, mintha pince nyílt volna a tenger fenekén, s aki sokáig nézte
a tengerfenék gyönyörű és harmonikus színeit, minden másról megfeledkezett. Világosan látszott a
groper-halak nagy, húsos, sírásra görbült szája . . . És kint voltak a fekete földeken, ahol a legelő minden
zöldnél zöldebb volt, s a talaj, mint a fekete zabkása, és ha az ember túl hirtelen fékezte le az autót, a
kocsi „felágaskodott és szembenézett vele". S a nagy, sima szőrű, félig vad jószág lomhán őgyelgett a
hatalmas legelőkön, és merően bámult rájuk ... És kint voltak a perzselő, alacsony égbolt alatt, az északi
cukornádföldeken, és vágták a cukornád sűrű, meghajtó pengéit. Meztelen, barna, csillogó hátuk egy
ütemben ringott a sarlókkal. Ssss, zzzz... És ott jártak szülővárosuk lármás utcáin, villódzó neonfények,
telt alakú, kívánatos lányok között, s érezték a mozik és a füstös, ricsajos kocsmák csábítását...
Képzeletük egyetlen hatalmas abronccsá állt össze, átfogott egy földrészt, s látomásaikból égő vágyak
fakadtak, és betöltötték a szívüket.
Tobruk városa, gondolta Lucas, az ostromlott város a líbiai sivatagban, a védőgyűrű 96-03 állása -- hát
itt volnánk S ez a hely most egyórányi időre elvesztette valószerűségét a katonák szemében.
Emlékek törtek fel Lucasban is, de nem markoltak a szívébe, és nem bódították el. Ha az ember
kereskedelmi utazó, nagyon jól él. Van autója, mindenkit ismer, mindig másfelé jár, mindig új arcokkal
találkozik, mindent megfigyel, és titokban mulat rajta. Új városok, új kocsmák, új nők, új cimborák. De
vigyázz, légy tartózkodó, sohase menj túl messzire. Csak semmi érzelem, semmi engedmény. Ne feledd,
hogy az emberek kedélyessége mindig ugyanazt a szándékot takarja: valamiképpen mindig ki akarnak
használni. S a nők arra törekszenek a hajlandóságukkal, hogy csapdába ejtsenek, behálózzanak, és
nyilvánosan birtokba vegyenek. Ha nem feledkezel meg erről, sokat szórakozhatsz az életben. A
képmutatásod kedves, bájos külszínné válik. A férfiak megbíznak benned, üzleteket kötnek veled, és a
nők odaadják magukat. Te pedig sohase bízzál a férfiakban, s élj a nőkkel, de sohasem túl sokáig .. .
Andy Cainnek egy ismeretlen:
Kedves Mr. Cain,
Nem szeretem beleütni az orrom a más dolgába, élni és élni hagyni, ez a jelszavam, de amikor egy férfi
messze földön harcol a hazájáért, és közben a felesége megcsalja a háta mögött, mint ahogy mindenki
tudja, akkor valakinek kötelessége, hogy értesítse róla, és ez nem pletyka, hanem a saját szememmel
láttam, és nem akarom részletezni, csak annyit mondok, hogy az illető csaknem minden éjszaka nála van,
és a tejesember látja, amikor hajnalban elbúcsúzik tőle, és megcsókolja, és az asszony hálóingben kíséri
ki. Butlernek hívják, és aktív hadnagy, többet nem tudok róla. Remélem, jól tettem, hogy ezt megírtam.
Aláírás: egy jó barátja.
Miután elolvasta bátyja levelét, Crane arra gondolt, hogy kettőjük közül ő vett részt először a
harcokban, és ez büszke örömmel töltötte el. Mintha kárpótolta volna minden kínos érzésért, amelytől
bátyja jelenlétében sohasem tudott szabadulni ; mindig azt gyanította ugyanis, hogy a fivére titokban
kineveti. Most eszébe jutottak gyerekkori megaláztatásai, és diadalmasan szembeállította velük azt a
tényt, hogy ő Tobrukban harcol, míg a bátyja odahaza tétlenkedik. Csak maradjon Ausztráliában minél
tovább - ezt remélte, ha nem is fogalmazta meg ilyen pontosan.
A legélesebb emlékképe egy délutánról maradt, amikor a pompás, emeletes scobie-i udvarház
verandáján olvasott. Tizenkét éves volt, és a „Nagy hősökről serdülő fiúknak" című könyvet falta. Éppen
a közepén tartott annak a fejezetnek, amely Oroszlánszívű Richárdról és a keresztes lovagokról szólt.
Hirtelen felugrott, szinte önkívületben, nagy látomások zsongtak benne. Hatalmas seregek győzhetetlen
vezérének érezte magát. Lerohant a verandáról, és a rétet csatatérnek látta izgalmában, ellenséges hullák
borították. Hol vannak a katonái, hogy újabb csatára vezesse őket? Pihenőért könyörögnek majd, de ő
mérhetetlen gúnnyal néz rájuk, és a pillantása olyan lesz, mint a sarkantyú. Éppen arra jött Coomer és
Pilli, két bennszülött fiú. Félóra múlva Hugh látta, hogy egy hosszú karóval hadonászik, úgy vezeti
keresztül a lovaspályán Coomert és Pillit, akik játéklándzsákat vittek, Kenneth minduntalan hátrakiált, és
szidja őket, amiért gyávák és elmaradnak; vadul csépeli az ellenséget, a bokrokat, és közben a két fekete
fiú táncol, nevet, és néha a levelek közé döf lándzsájával. Óriási csata volt, ő nyerte meg egyedül, a
bátorságával! Sohasem felejtette el a bátyja gúnyolódását. Hugh nagyon cinikus volt, még húszéves
korában is. S miközben a bátyja csúfolta, Crane nem mert hátranézni, mert tudta, hogy Coomerből és
Pilliből majd kirobban a nevetés. Rádöbbent, hogy egész idő alatt nevettek rajta. A diadalmas hős eltűnt, s
csak egy magános, felizgatott, megalázott kisfiú maradt helyette; de azért megállt, makacsul, a karót
szorongatva, és dagadt benne a gyűlölet felhője. Később elkapta Pillit egy fészer mögött, és addig verte,
amíg tehetetlenül el nem nyúlt a földön.
Egy pillanatig mindennél erősebbé vált az a kívánsága, hogy a fivére maradjon Ausztráliában. Látta
magát, amint a háború után hazatér, valóságos dicsfényben, kitüntetésekkel a mellén. Hirtelen vadul
belemart a vágy, hogy kitüntetést akar. Chips Prentice már kapott egyet, és Crane most keserű gyűlölettel
gondolt rá.
-- Mi van, Andy? -- kérdezte Chips. -- Savanyú a pofád.
-- Rossz híreket kaptam.
-- Csak nem komoly?
-- Elég komoly. Szarvak készülnek a számomra odahaza.
-- Hogy a rosseb! Az ember idejön . . .
Chips nem fejezte be, csak a szemén látszott az együttérzés. Aztán elment, és magára hagyta Andyt a
gondolataival. Megkereste Lucast:
-- Szegény Andy. Felszarvazták. Lucas vállat vont. -- Nem ő az egyedüli.
-- Szép kis vigasz!
Andy maga előtt látta a feleségét -- olyan világos, szép és, eleven volt a kép, hogy szinte fizikai
fájdalmat érzett. S a mostani Andy gyűlölettel nézett vissza arra az Andyre, aki elvesztette ezt az
asszonyt. Mert a feleségének igaza volt, ha bolondnak tartotta. Andyben mindig csak úgy kavarogtak a
tervek, elméletek, eszmények, mindig új utakat talált, és aggodalom vagy meggondolás nélkül egyszerre
csak nekivágott -- és egyik úton se jutott messzire soha. Mindig vágyott valamire, esztelenül. . . mindig
megcsömörlött tőle -- kielégítetlenül, keserűen, mintha olthatatlan szomjúság gyötörné az agyát.
Milyen világosan látta most önmagát. Amikor bevonult, rálépett az utolsó útra. Nem lehet
visszafordulni. Csak a halál vagy a sebesülés állíthatja meg. S látni akarta, minél hamarabb, hogy mi van
az út végén. Elhatározta, hogy ezúttal alaposan és tökéletesen véghezvisz valamit.
S most itt áll, a világ túlsó felén történt valami, és ő nem tudja, mit feleljen rá -- nincs más válasz, csak
menni tovább a megkezdett úton. Egész múltjára csak itt találhat választ, Tobrukban. S egyszerre csak
úgy érezte, hálás azért, hogy itt lehet. Hirtelen rátört a vad vágyakozás, hogy megint harcoljon -- hogy
megint az új Andy Cain legyen, a jó katona, aki gyorsan és alaposan gyilkol. Ez akart lenni, és semmi
más. Roppant erőfeszítéssel megpróbálta lerázni magáról a felesége emlékét.

11.

Április harmincadikán alkonyatkor zuhogni kezdtek a lövedékek a 2/X frontjára. A katonák megbújtak
az állásaikban, és érezték, hogy a föld dübörög és bömböl körülöttük. Már megszokták, türelmesen várták
a támadást, amely nem késhet sokáig. Percy Gribble eltakarta a szemét, és olyan erősen nyomta, hogy az
ujjaiból kiszállt minden csepp vér. Amikor megint felnézett, táncolt a szeme, mintha ki akarna ugrani a
gödréből. Henry Gilbertson a telefon mellett ült, és nyugodt hangon jelentést tett az ezredesnek. Dick
agya megint elzsibbadt; sötét barlanggá vált, és a mélyeiben félelem és borzadály lakozott. Andyn néha
átcikázott az a furcsa gondolat, hogy szeretne meghalni Csak Chips maradt olyan, mint mindig.
-- Elég lesz, marhák! -- ordította. -- Még meglőtök valakit!
Az alkonyat megtelt lebegő porral. Az ágyútűz ritkulni kezdett, most messze hordó gépfegyverek
lőtték az állásokat. A golyók gonoszul süvítve becsapódtak a homokzsákokba, vagy iszonyatosan vijjogva
elszálltak fölöttük. A sebesültek a lövészárok aljában feküdtek, és érezték, ahogy a meleg vértől
átlucskosodik a ruhájuk.
-- Jönnek már!
Tankok tűntek fel, mintha a föld feketesége kicsordulna és átömlene az egyre sötétebb égbe. Lomhán
döcögtek előre a sűrűsödő homályban, és motorzúgásuk rekedten, disznó módra röfögve szólt. Egy
kétfontos ágyú torkolata felvillant, az egyik tank megzökkent, megállt, de két másik azonnal a kétfontos
felé fordította ágyúit és pozdorjává lőtte a legénységével együtt. A tankok egyre közelebb jöttek,
szüntelenül ágyúzva és géppuskázva. Időnként náci gyalogosok váltak le róluk, a földre vetették magukat,
s puskával és gépfegyverrel lőtték az ausztráliai állásokat.
Amikor leszállt az este, néhány tank szétrombolva hevert az aknamezőkön, mások áttörték a
drótakadályt, és a géppuskafészkek között a Vörös Vonal hátvédje felé siettek. Hátuk mögött a 2/X
hallotta az aknák robbanását, náci tankágyúk dörrenéseivel keveredve.
A nyomjelző lövedékek vakító csíkokat húztak keresztül-kasul a sötétségbe. A föld felülete dongott és
remegett, és fölötte a levegőt szilánkokra forgácsolta a sok ezer süvítő lövedék. S a pokoli lármát néha
túlszárnyalta egy-egy emberi kiáltás.
A náci gyalogosok felugrottak, és a drót felé rohantak, mintha a torkukból feltörő rekedt üvöltés
hullámai vinnék őket. Géppuskagolyók süvítettek közöttük mindkét irányban. A nácik széttárták karjukat;
felüvöltöttek, a gyomrukhoz kaptak; megtántorodtak, összecsuklottak, elestek. Árnyékuk imbolygott,
kalimpált, hadonászott. Mintha bábuk volnának a gránátok villanásaitól fényes színpadon. A.2 ausztráliai
ágyúk tüze kezdett közéjük zúdulni. Megzavarodtak, visszahúzódtak, de az utánuk jövők átfutottak
fölöttük, vagy őket is újra előkergették.
így tombolt, vonaglott a támadás egész éjszaka. ,A hajnalt géppuskák ugatása fogadta.
Az őrszemek feszült figyelemmel kémlelték a terepet az első sugarak egyenletes, kíméletlen
szürkeségében. Amikor a napkorong lángolva felmerült a sötétből, mintha erős légáramlatot küldött volna
feléjük. De nem látszott egyetlen náci sem, bár a géppuskák szüntelenül kelepeltek A hato-
146
dik szakasz katonáinak lüktetett a szeme, ahogy előrebámultak.
-- Miért nem jönnek? -- suttogta Percy. Aztán megismételte, hangosabban: -- Miért nem jönnek?
-- Idejében megjönnek, ne félj -- mondta Dooley.
Percy tovább bámult, s bár egy hang sem jött ki a torkán, ajka még mindig azt mormolta: „Miért nem
jönnek?" -- durcásan, vádlóan, mintha a nácik valami rosszat követtek volna el. Jobboldalt feldübörgött
egy tank, hatalmas lángnyelv szaladt ki az ágyúcsövéből. Egy kétfontos válaszolt, és lövedéke nagy
porfelhőt vert fel a náci tank mellett. Ahogy kivilágosodott, egyre erősebb lett a szél, és porhullámok
csaptak az arcukba.
 Egyszerre csak Andy kinyújtotta a karját. -- Oda nézz!
Most már jól láthatták a tőlük jobbra eső lőállást, ahol a talaj emelkedni kezdett, és a felfelé kúszó
lövészárok világosan kibontakozott előttük. Nácik nyüzsögtek benne. Egy tucatnyi ausztráliai hullája
kiröpült az árokból. Aztán hatalmas füst- és porfelhő tört fel, és eltakarta szemük elől az árkot. Egy
aknavető lőni kezdte a hatodik szakaszt.
Henry Gilbertson belekiáltott a telefonkagylóba: -- Freddie Hármast elfoglalta az ellenség. Freddie
Egyes elölről és jobb felől tűz alatt áll.
A vonal másik végéről tisztán hallatszott Pomfret nyugodt hangja: -- Freddie Egyes tartson ki,
ameddig csak lehet.
Henry felhívta a hatodik szakaszt, Crane hangja jelentkezett: -- Freddie Egyes.
-- Itt Freddie. Tartani kell az állásotokat. Mi a helyzet?
-- Két halott, hét sebesült. Tartani tudjuk az állást. Nem irányíthatnál tüzérségi tüzet a Freddie
Hármasra?
-- De igen. Tartsatok ki. Azt hiszem, még rosszabb lesz a helyzet.
Percy Gribble halkan beszélt önmagával.
Akik a hatodik szakasz jobbján életben maradtak, az elfoglalt állásból visszahúzódtak a kétszáz
méterrel hátrább előkészített tartalék árkokba. Gépfegyvereik és aknavetőik egész reggel párbajoztak a
nácikkal, akik az újonnan meghódított állásból válaszoltak. Minthogy a talaj enyhén emelkedett, a nácik
jó célpontot nyújtottak a hatodik szakasz Brenjeinek. A szakaszparancsnokság fölötti géppuskafészekből
Lucas szüntelenül csépelte őket a Bredával. Délre a tüzérségi támogatás ideiglenesen elnémította a náci
aknavetőket.
Most, hogy a második raj parancsnoka lett, Dickben új büszkeség és lelkesedés támadt fel. Magabiztos
volt, rettenthetetlen, a hangja mély. Mintha valahonnan a magasból látná magát -- egy komor, gyulladásos
szemű férfit, amint bámulatra méltó hidegvérrel irányítja a harcot, fittyet hányva a halálnak. Meghalok,
hát aztán? -- gondolta. Mindenki meghal. Nem ez a legrosszabb halál. Nem ez a legrosszabb, ha úgy
emlékeznek majd rá, hogy bátor volt. „Jó katona volt, derék fiú." Mintha máris hallaná az életben
maradtak szavait. Csak ne vakuljak meg, ne legyek nyomorék. Irgalmas ég -- csak azt ne! Gondolatainak
sötéten gomolygó tömkelegéből egy tizedmásodpercre feltört a metsző élni akarás, bizseregve, rémülten.
Vadul elfojtotta, a gyomorszája görcsösen összeszorult.
Percy Gribble mereven tartotta a puskáját, és megállás nélkül tüzelt -- bambán motyogva, gépiesen.
Arcán semmi szín, semmi kifejezés. Csupa piszok volt, még az ajka is. A szeme mélyen beesett: két
tompa fényű, fekete golyó. Már régen összecsinálta magát rémületében. Ruhája szennyesen tapadt a
lábára, s két éles robbanás között érezni lehetett az orrfacsaró bűzt.
Ilyen ádáz, ilyen borzalmas és heves harcot nem vívtak még eddig, s Crane, Lucas és Chips kivételével
valamennyiüket kezdte hatalmába keríteni a kétségbeesés. Dooley most hosszabb sorozatokat eresztett a
Brenjéből, néha percekre kidugta a fejét, s elkeseredetten és pokoli trágárul káromkodott a géppuska
mögül: -- Nesze, te rohadt! Te anyagyilkos! Te kurva náci!
Egyszerre csak megpördült valamitől, mint a falevél a szélben. Elvágódott, vállán lobogva felszakadt
az ing. Ügy feküdt zihálva, mint egy fújtató, és iszonyatosan káromkodva. Dick eldobta a puskáját, fölébe
hajolt, megvizsgálta a vállát. Át volt lőve, két nagy húscafat fityegett róla, ömlött belőle a vér. Dick
kivette Dooley ingzsebéből a tábori kötszert, szorosan rácsavarta a sebre, és a két végét megerősítette
Dooley hóna alatt.
-- Nem ért -csontot -- lihegte Dick. -- Hogy érzed magad?
-- Az anyjuk kínját! Semmi bajom. Várjál, amíg eláll a vér, akkor megint a pofájukra mászok.
-- Inkább vedd a puskámat, így nem bírod a Brent. Dick a Brenhez ugrott. A náci állás éppen beleesett
az irányzék karikájába, és Dick megeresztett egy rövid sorozatot, észre sem véve, hogy a Spandau-ok
golyói a füle mellett fütyülnek. Kicserélte a hevedert, megint célzott, és mintha kaszálna, végigsuhintott
az ellenséges álláson. Odaát bizonytalan mozgás támadt, és valaki égnek emelte a karját. Dooley közben
talpra állt mögötte, és lassan, ügyetlenül kezelte a puskát. Percy egész idő alatt oda sem fordult, rájuk se
nézett.
Henry Gilbertson letette a telefonkagylót, és Ted Olleyhoz fordult: -- Elfoglalták a 209-68 dombot.
A törzsőrmesternek elborult az arca. A jobb oldali állás, melyet a nácik elfoglaltak, az alacsony domb
tövében épült. Most övék lett az egész domb. Az egyedüli pont, ahonnan be lehetett látni a környéket.
-- A mindenit! -- mondta csendesen.
-- Tegnap éjszaka alkonyattói hajnalig legalább ötven tank tört át. Kíváncsi vagyok, hányat állítottak
meg az aknamezők.
 -- Remélem, hogy mindet -- felelte a törzsőrmester, egy kissé derültebben.
Odakint sűrű ágyútűz alatt szanitécek vitték a sebesülteket a patakmederben.
A hatodik szakaszt a hatórás szakadatlan ágyútűz sem tudta kivetni állásaiból. Délután három tank
indult meg feléjük. A 96-05 állást fedező tankelhárítók életben maradt legénysége vadul tüzet nyitott
rájuk, és egyet megállított. A másik kettőt a brit tüzérség fogta közre, és végül visszakergette. A hatodik
szakaszra ismét ráereszkedett az ellenséges ágyútűz üvöltő függönye. Amikor megszűnt, még több náci
gyalogost láttak közeledni. A szélen futó katonákat elkapta Lucas Bredája, megtorpantak, támolyogtak és
elestek, de a többiek elérték a harmadik szakasz állását, egy kézigránáttal megölték Chips Bren-puskását,
és az összekötő árokban futva megindultak a géppuskafészek felé, diadalmasan ordítva. Chips elébük
ugrott, géppisztolyával lekaszálta az elsőt. Aztán közébük vágott egy kézigránátot, a szűk térben
iszonyatos ereje volt a robbanásnak, őt is az árok falához lapította. Csak két náci maradt talpon, egy
pillantást vetettek társaik szétroncsolt tetemére, és megadták magukat. Chips maga előtt hajtotta őket a
szakaszparancsnokság felé, a lövészárokba közben szüntelenül zuhogtak a lövedékek. A foglyul esett
nácik most rettenetesen féltek tőlük. Chips meggörnyedve a patakmeder biztonságosabb végébe terelte
őket, ott előkerült Crane futárja, és rájuk fogta a fegyverét. Chips visszarohant az állásába.
„Legközelebb nem bírunk velük", gondolta Crane. Felkapta a kagylót, de a vonal süket volt.
Megpróbálta megint, aztán újra és újra. Semmi hang. A telefonos órákkal azelőtt megsebesült, és elvitték.
Crane szólt a futárnak, és lehívta Lucast a géppuskafészekből, hogy vigyázzon a nácikra.
Crane odadobta a futárnak a telefonos oldalzsákját.
-- Fogja, menjen végig a vonalon, és kösse össze, ahol elszakadt.
A futár szó nélkül átvette, és megindult a vékony huzal mentén. Végig kellett mennie a patak medrén,
aztán kiért a szabad térségre, amelyet elárasztottak a gránátok. Lucas és Crane a patakmederből, Chips a
harmadik szakasz közeli állásából figyelte, amint hason kúszik előre, és a vonalat vizsgálja. Amikor kiért
a szabadba, visszafojtották a lélegzetüket. Továbbkúszott, ujjával tapogatva a vonalat. Apró alakja körül
lövedékek robbantak, teljesen eltakarták. Közben befutott Henry Gilbertson futárja.
-- Rossz a telefon. A parancsnok jelentést kér. Lihegett. Ingét elvesztette, a melle csupa karcolás és
horzsolás volt, alig látszott a portól. -- Az anyját! Nagyon büdös itt a levegő.
Crane visszaküldte a jelentéssel Henry Gilbertsonhoz, a futár elvitte a két nácit is, görnyedten futottak
előtte. Száz méterre kint a szabadban Crane futárja megtalálta a vonal hibáját. Féloldalt feküdve matatott
az ujjaival. Aztán intett, de a következő pillanatban elborította a füst. Lucas berohant a
szakaszparancsnoki fedezékbe, kipróbálta a telefont. Csakhamar kijött, intett a távoli futárnak, s az hason
csúszva megindult visszafelé. Harminc méterre a patakmeder végétől felállt, és futásnak eredt.
Közvetlenül előtte felrobbant egy gránát, s alakja olyan lett a füstben, mint egy kísértet. Amikor felszállt a
füst, látták, hogy a hátán fekszik, rángatózva.
Chips Prentice hatalmas alakja meghajolva végigfutott a patak medrén. Szökellve, hasra vágódva
megindult a sebesült felé. Elérte, fölébe hajolt, és a vállánál fogva vonszolni kezdte visszafelé. A
gránáttűz eszeveszetten meggyorsult, mindenütt feketén fröcskölt a föld, kivéve ott, ahová Chips lépett a
terhével.
Lucas kirohant segíteni, de alig ért a szabadba, elesett, meghemperedett, félig feltápászkodott, aztán
kúszni kezdett, nehezen húzva szétroncsolt combját. Néhány pillanat múlva Chips odaért, föléje hajolt,
átkarolta Lucas derekát, és továbbvonszolta őt is. Amikor elérte a patakmeder végét, elengedte Lucast,
térdre rogyott, és lefektette a sebesült futárt is. A melle úgy emelkedett, mint egy fújtató, arca szürke volt,
de mosolygott, aztán Crane-nel együtt behozták a két sebesültet. .
A hatodik szakasz jobbján elfoglalt állásból késő délután előbújtak a nácik, és támadást indítottak a
kétszáz méterrel hátrább húzódó tartalék árkok ellen, ahová az ausztráliaiak visszavonultak. Bár a
lövedékek esője szüntelenül zuhogott, a hatodik szakasznak még mindig sikerült oldalba kapnia a nácikat.
A támadás megtört. A nácik visszafutottak.
Félórával később egy tank jött elő, és megtette a fele utat a tartalék árokig. Három náci ugrott ki
belőle. Csak az egyiknek volt fegyvere; a másik kettő valami alaktalan szerkezetet cipelt a hátán.
Előrekúsztak. A következő pillanatban az ausztráliai árkokat óriási lángfal takarta el, és a füst hullámban
csapott át fölöttük. A mellvéd szélén felbukkant valaki az árokból, de egy másik lángfal megállította, és
eltűnt. Percy nevetni kezdett, csendesen, szárazon, borzalmas arccal, mintha értelmét megfeszítve
gondolkozna. A hatodik szakasz felüvöltött a gyűlölettől. Dick zokogott, elcsukló hangon, maga sem
tudta, miért. Dooley kimerültén feküdt a gödör aljában, és belekapaszkodott Dick lábába, hogy ki ne
mászhasson.
Henry Gilbertson a füléhez emelte a kagylót. Aztán letette, és szenvedő arccal Ted Olley-hoz fordult.
 -- Lángszórókat vetettek be a tizenhetedik szakasz ellen.
Futárja csendesen felállt a sarokban, fogott egy puskát, és ki akart menni a fedezékből. A bejáratnál
Henry elkapta, és megdöbbenve, iszonyodva a szemébe nézett. Közvetlenül a bejárat mellett ült a két
náci, akit Chips fogott el.
-- Nem -- lihegett Henry. -- Mi nem lőjük agyon a foglyainkat.
A futár elejtette a puskát. Mintha egyszeriben kiszállt volna belőle minden erő. Halkan felelte :
-- Az öcsém a tizenhetedik szakaszban van.
-- Tudom -- felelte Henry, és kerülte a pillantását.
Alkonyatkor Crane felhívta Henryt, és jelentést tett. Kegyetlen jelentés volt, még Crane sem tudott
közömbös maradni :
-- Öt halott, tizenegy sebesült. Ötszáz tölténytár, kétezer heveder. Létszám: egy tiszt, négy
tiszthelyettes, húsz közlegény.
A hatodik szakasz három oldalról tűz alatt állt. Csak egy keskeny aknasávon keresztül vonulhatott
vissza, amely eddig a legtöbb náci tankot megállította. Az aknáktól megmenekült tankokat a brit tankok
intézték el. Crane most már tudta, hogy szakasza milyen közel áll a fogsághoz vagy a megsemmisüléshez.
Ha a náci árkászok be tudnak hatolni az aknamezőre, és a még működő ausztráliai tankelhárító ágyúkat is
elnémítják, a nácik nyomban elfoglalják a 96-05 állást, és a hatodik szakasz maradványait vagy halálra
égetik, mint jobboldalt a tizenhetediket, vagy foglyul ejtik, vagy hidegvérűen agyonlövik, ami a
legvalószínűbb. Crane nem félt a haláltól. Eleve elhatározta, hogy ha reménytelenné válik a helyzet,
valami őrült és nagyszerű hőstettet hajt végre, hogy halála után megkapja a Victoria-keresztet. Már látta is
özvegyét az ünnepségen, a lapok kegyeletes beszámolóit, egy hajót, amit róla neveztek el. E távoli képek
lázasan kergetőztek agyában.
Henrynek elszorult a szíve a század veszteségeitől, de még mindig töretlen bizakodással tett jelentést a
zászlóaljparancsnokságnak. Előbb a segédtiszttel beszélt, aztán az ezredes jött a telefonhoz: -- Jól van,
Freddie! Tartsatok ki! Este kaptok egy gyerekkocsit Johnnie-tól! Tartsatok ki!
Tartsatok ki! A zászlóalj parancsnokság egész nap ezektől a szavaktól visszhangzott. Az ezredes
mindenre ezt felelte; ezzel palástolta lüktető vakrémületét, iszonyú tehetetlenségi érzését.
Amikor a tizenhetedik szakasz megmaradt katonái visszavonultak a tartalék árkokba, Pomfret
világosan látta a helyzetet: hogy a tartalék árkokat nem lehet tartani, és nem is érdemes, mert a mögöttük
levő aknamezők és géppuskafészkek a legerősebbek az egész védőgyűrűben, s akármeddig
feltartóztathatják a nácikat; azonkívül a hatodik szakasz egy-két óra alatt ki tudja verni az ellenséget ebből
az állásból. A tizenhetedik szakasz megmaradt katonái tehát vonuljanak vissza, és csatlakozzanak a
hatodik szakaszhoz. Fölösleges áldozat volna, ha továbbra is ott maradnának a tartalék árkokban. A
hatodik szakasznak viszont felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújthatnak.
Amikor az ezredes először adta ki a parancsot, hogy tartsák az állást, Pomfret minderre felhívta a
gyulladásos szemű, izgatott parancsnok figyelmét. De az ezredes egy kézlegyintéssel elintézte:
-- Egyetlen centiméternyi területet sem adunk fel, John, ha nem muszáj. Ott maradnak.
-- Semmit se kell feladnunk, Orme ... a hatodik szakasz tűz alá veheti az állást... a nácik nem tarthatják,
ha még besötétedés előtt lecsapunk rájuk. De ha egész éjszaka ott maradnak, megtartják.
-- Nem egyezhetem bele.
-- Hallgass meg, Orme. A tizenhetedik szakasz amúgy sem tarthatja. Szédültek már az ágyútűztől,
sokkal kevesebben vannak, fogytán a lőszerük. Nem hiszem, hogy tartani tudják.
Az ezredes előreszegezte állat, s nyersen rászólt:
-- Ez itt a 2/X, John, az én zászlóaljam, az én alkotásom. Mindent meg tud csinálni.
Mielőtt a telefon végleg elnémult volna, a tizenhetedik szakasz még egyszer, utoljára jelentkezett.
Pomfret felvette a kagylót, és alázatosan az ezredeshez fordult:
-- Hadd vezényeljem vissza őket, Orme.
Fitzroy kikapta kezéből a kagylót. Pökhendien hátrafeszítette a vállát, és beleugatott a telefonba:
-- Tartsatok ki!
Pomfret elfordult. A segédtiszt megdöbbent az arckifejezésétől. Villámlott róla a harag.
Félórával később a B. század parancsnoksága jelentkezett. A segédtiszt vette fel a kagylót. Arca
eltorzult a rémülettől, ahogy az ezredesre nézett:
-- Lángszórókat vetettek be a tizenhetedik szakasz ellen. A szakasz nem ad többé életjelt.
Az ezredes leült egy ládára, és tenyerébe temette az arcát.
„Kaptok egy gyerekkocsit Johnnie-tól." Henry Gilbertson végtelenül megörült a hírnek. Vidáman
odaszólt a törzsőrmesternek :
 -- Hála istennek! A C. század este ellentámadásra indul.
A C. század átkúszott az aknamező nyílásán, és éppen leszállt az este, amikor elkezdte az
ellentámadást. A csata alig néhány száz méterre tombolt a hatodik szakasztól, jobb kéz felől, de csak
keveset láttak belőle. Az árkok aljában kuporogva csak a hangjait hallották; a pukkanást és vijjogást,
egész mindennapian csengett a fülükben, mint ahogy a bolondokházában is egészen természetes az
őrültség.
De hajnalhasadáskor a hatodik szakasztól jobbra eső állásban még mindig a náci sisakok látszottak.
Körös-körül ausztráliai hullák hevertek szanaszét. Az ellentámadás kudarcot vallott.
Azután a tüzérség vette tűz alá a nácik újonnan elfoglalt állását. Az ausztráliaiak szeme előtt hatalmas,
fekete füsterdő nőtt ki a földből.
Aztán szélvihar támadt, és két napon át szüntelenül örvénylett a homok.
Augusztus tizenegyedike, ugyanabban az évben. Tobruk és körülötte a sok kilométernyi lövészárkok
pillanatnyilag csendesen nyúlnak el az arányló esthomályban. A patakmeder feneke sima és tágas;
mindenki ismeri ezt a helyet. Néhány kilométerrel a Vörös Vonal mögött fekszik, és Boldog Völgynek
hívják. Van, aki azt mondja, hogy Bomba-Boldog Völgynek kellene hívni, mert nem kerüli el sem a
zuhanóbombázók, sem a náci ágyúk figyelmét. Talán úgy is hívták eredetileg, Bomba-Boldog Völgynek.
Ki tudja? Sokat meséltek már róla, hiszen minden helynek, ahol emberek élnek, halnak és dolgoznak
együtt, megvannak a maga legendái.
A patakmederben katonák közelednek, egyes sorban. Lassan jönnek, nem tartanak lépést, szinte
némák. Fegyvereik tompán megzörrennek az esti csendben. Első pillantásra arcuk teljesen egyformának
látszik: barnára sütötte a nap, több napos szakáll van rajta, szemük véreres, a fehérje csillog, arcuk
beesett, ajkuk merev és komor. Ingük kemény, mint a ponyva, az összekeveredett izzadságtól és portól,
látszanak rajta a friss izzadság sávjai. Nincsen harisnya rajtuk, lábszáruk szinte feketére sült; bakancsukat
teljesen kifehérítette a homok. Akinek még van zubbonya, felvette, mert a levegő nemsokára metszőn
hideg lesz; a fejükön mindenféle fövegek: egy rohamsisak, egy gyűrött széles karimájú kalap, egy olasz
csúcsos sisak. Hátizsákjaik, oldalzsákjaik és tölténytáskáik éppoly fehérek lettek, mint a bakancsaik,
fegyverük helyenként tompán csillog, megkopott az öthónapi használatban.
Különös látvány. Valamikor olyan emberek voltak, mint bárki más, de most már nincs emberi
formájuk; városban kísértetnek vélnék őket. Nemcsak a barna arcuk hasonló, hanem a némaságuk, a
fáradtságuk is, mert együtt élték át, hosszú hónapokon keresztül, a legmélyebb és legrettenetesebb emberi
érzést; voltak ők, egymás után és ki-ki a maga módján, hősök és gyáva nyulak, a halálfélelemtől szűkölő
parányok. Mindegyik megmutatta társainak lénye legbelsejét, s most elborultan és szánalmasan markolja,
ami még megmaradt belőle. Egyik sem lesz újra ugyanaz, ami azelőtt volt.
Amikor egy kanyarhoz érnek a patakmederben, Henry Gilbertson megáll, hátrafordul, és elkiáltja
magát: -- B. század, állj!
Köréje sereglenek, mert közben koromsötét lett.
Egy-két óra múlva felkel a hold, egyenest a patakmederre ontja sugarát. A lövészárkok mélye, az
emberek árnyai koromfeketék. A B. század nagy része már alszik, de itt-ott felizzik egy cigaretta,
mormolás hallatszik, néha felnevet valaki, vagy elkáromkodja magát -- vagyis a fáradtság mégsem terített
le mindenkit.
Dick és a pajtása, Dooley, a patakmeder oldalának támaszkodva üldögél. Dooley cigarettázik.
Cigarettaosztáskor Dooley mindig megkapja Dick adagját, mert Dick nem dohányzik. Mellettük Andy
fekszik, pokrócba burkolózva, nyilván elaludt, mert egy szót sem szól, és meg se moccan.
Nemrég arra járt az ételhordó autó, meleg és meglepően ízletes vacsorát hozott. Jól teleették magukat,
cigarettát is kaptak, azt szívják most a dohányosok. Ez a csekély kis fényűzés lecsitította és kielégítette
őket; ahogy elnyúlnak, tudják, hogy egyheti tétlenség vár rájuk ...AB. századot hátraküldték a vonalból,
„pihenőre".
Már jó tíz perce, hogy Dick vagy Dooley megszólalt. Dooley megfogja a cigarettáját, kéjesen szippant
belőle egy nagyot, aztán kiveszi a szájából:
-- Mit szólnál egy kis sörhöz, mi?
-- Jó lenne, pajtás.
Meglepő, hogy az utóbbi napokban, milyen könnyen tudja kimondani Dick ezt a szót: „Pajtás." Most
nagyon sovány. Öregebbnek látszik; arcvonásai megkeményedtek. A szeme fénytelenebb, mint azelőtt,
eltűnt belőle az a kérdő pillantás; de a viselkedéséből látszik, hogy nem azért, mintha választ kapott volna
a kérdéseire. Tizedes, jó katona, jó parancsnoka a rajnak.
-- Azt szeretném tudni -- tűnődik Dooley --, hogy volt-e valami abban a rémhírben.
 -- Miféle rémhírben?
-- Hogy egy hónapon belül felváltják a hadosztályt.
Dick gúnyosan megismétli a híreket, amiket a sofőr hozott: -- Szabadságot kapunk, Kairóba és
Alexandriába megyünk; már csak a hónap végéig kell harcolni; két hajó áll a kikötőben, sörrel megrakva;
a Piás megőrült. Tessék, válaszd ki, amelyik a legjobban tetszik.
-- Az utolsót választom -- mondja Dooley --, az a legvalószínűbb.
Egy darabig csendesen ülnek.
-- Ha tudnám, hogy elvisznek innét, én is jelentkeznék dilisnek -- mondja aztán Dooley.
-- Fenét jelentkeznél -- feleli Dick, és felnéz, mert egy árnyék hullt a földre mellettük.
-- Mi az, tetvesek, ti még nem alusztok? -- kérdi Chips Prentice őrmester, aki átvette a súlyosan
sebesült Lucas helyét.
-- De igen, horkolunk -- dörmögi Dooley.
Chips az első katona a zászlóaljból, aki ezüst vitézségi érmet kapott, leül melléjük.
-- Mi újság, Chips? -- kérdi Dick.
-- Éppen most beszéltem Crane-nel. Tervei vannak.
-- Vannak neki, az anyja ne sirassa -- tört ki Dooley-ból keserűen.
-- Nem valami boldog ember a kis Ken -- vihogja Chips.
-- Sose volt.
-- Szörnyen utálja a Mamát -- mondja Dick.
-- A Mama kisujja többet ér, mint ő -- jelenti ki Dooley.
-- Én tudom, miért utálja -- mondja Chips bizalmasan. -- A Mama érdemkeresztje miatt. Olyan ez a
tetves Crane, mint egy túl öreg cserkészfiú. A frász töri egy kitüntetésért, de nem ő kapja, hanem a Mama.
-- És meg is érdemli!
-- Mi az, hogy!
-- Lehet -- vigyorog Dooley --, hogy kitagadja a család, ha nem visz haza egy arany vitézségit vagy mi
a fenét. Úgy bizony, a scobie-i Nagyúr! -- Köp egyet.
-- Sose láttátok a feleségét? -- kérdezi Chips. -- Én láttam egyszer vele a táborban, még odahaza. Egy
marha nagy Packardban jött érte. Uramisten! Micsoda jó nő!
-- Fogadok, hogy összevissza hentereg mindenkivel, míg a Nagyúr oda van -- vigyorog Dooley. --
Ezekben az úri spinékben annyi a tisztesség, mint egy nőstény macskában.
-- Én is elhenteregnék vele -- mondja Chips vágyakozva.
-- Hála istennek, nem vagyok nős -- kiáltja Dooley. Van itt egypár pofa, akit jobbról-balról
felszarvaztak.
Mindhárman elhallgatnak, oldalt fordulnak, Andy Cain néma alakját nézik. De Andy meg se moccan,
meg se pisszen. Háttal fekszik nekik, különben látnák, hogy keserűen, tágra meresztett szemmel bámul
maga elé.
-- Na és mit talált ki nekünk a hadnagy úr? -- kérdi Dick Chipstől.
Chips felnéz az idegen, északi csillagokra. Panaszosán, drámaian felkiált:
-- Előadásokat az álcázásról!
Nem tudnak szóhoz jutni, csak ülnek és bámulnak, hogy ilyen komikus képtelenség is létezhetik.
Éjfél elmúlt, de Dick még nem aludt el. A hold letűnt az égről. Dick a pokrócába csavarodva feküdt,
megpróbálta féken tartani a gondolatait, amelyek úgy bozsogtak agyában, mint a dobozba zárt bogaraik.
Ma éjszaka nem tudta leküzdeni őket, nem tudott megnyugodni. Nem tudott képzeletben felemelkedni,
valahová a magasba, és nézni önmagát, amint álmatlanul fekszik a széles patakmeder fenekén.
Megpróbálta maga elé képzelni Tobrukot, de nem sikerült. Azelőtt gyakran látta a kis fehér várost, a
sima, köves domboldalakra kapaszkodó sivatagot, melyet száraz patakmedrek barázdáltak, mint ráncok
egy nagyon öreg ember arcát; az utak és ösvények labirintusát, a puszta peremén a sok-sok kilométernyi
szögesdrótot, mint valami hálót; a lövészárkok útvesztőjét.
Belefúrta szemét a sötétbe, hogy lássa mostani lényét, s ami talán felbukkan az elmúlt hónapokból --
valami üzenetet. De csak a külső formáját látta, egy sovány, napégette gyalogsági tizedest, aki egyre
konokabbá válik. Megvirradt, mire sikerült elaludnia.
A hatodik szakasz életben maradt katonái kis csoportokban feküdtek itt-ott a patakmederben, és
sütkéreztek a reggeli napon. Percy Gribble tétován odament Dick, Dooley, Chips és Andy mellé, félénken
rájuk vigyorgott, majd leült Dooley mellett. Dooley már régóta nem bosszantotta Percyt, Percy már nem
volt szálka a szemében. Csak szánalmat lehetett érezni iránta, és Dooley mogorván, de szelíden bánt vele.
A hatodik szakasz most már meg tudta bocsátani Percy rémületét. Valamennyien átélték már a páni
félelmet, a vak, ösztönös menekülési vágyat, amely golyózáporban néha mindenkit elfog, tudták, milyen
kevés választotta el őket attól, hogy olyanok legyenek, mint Percy, és nem utálták többé. Alázatos, szelíd
kis ember lett belőle. Még Andy is eltűrte.
Chips a széles hátán feküdt, úgy olvasta fel a híreket egy papírlapról, amit Henry Gilbertson küldött ki
hozzájuk:
-- Újabb nagy légitámadás London ellen. Húsz német bombázót lelőttek.
-- Mire vége a háborúnak, nem lesz többé London -- jegyezte meg valaki.
-- De nem lesz Berlin sem -- mondta Chips.
Fakó, kemény hangon beszélt, és valamennyien ránéztek, mert még sohasem látták ilyen közel a
haraghoz.
Pete Barrow oldalt fordult, és ráemelte Chipsre fiatal, nyílt arcát. Olyan ritkán szólalt meg, hogy
mindig figyelmesen hallgatták, ö volt a Bren-puskás Andy rajában:
-- Mit érünk vele, ha letöröljük a térképről egy-két városukat? A csatatéren kell megverni őket.
Andy komor, tűnődő arca keserű mosolyba rándult, és nyersen azt felelte Barrow-nak:
-- Most már London is csatatér, nem?
-- Ha csatatér, akkor a nők és a gyerekek is katonák vágott vissza Pete makacsul és sértődötten.
-- Az igaz -- mondta Andy. Majd keserűen hozzátette: Szép kis civilizációnk van, mi?
-- Éppen a civilizációt akarjuk megvédeni -- szólt közbe Dick. Dühösen farkasszemet néztek, nem
először az utóbbi időben.
Chips basszusa elsöpörte a hirtelen támadt feszültséget: -- Nem fértek a bőrötökbe? Akarjátok hallani a
híreket, vagy nem?
-- Olvasd csak tovább, pajtás -- mondta Dooley. Brett tanár úr majd jegyzeteket köröztet a hírekről, ha
vége az előadásnak.
-- Hol is tartottam? -- kezdte megint Chips. -- Igen. Az oroszok visszafoglalták a következő falvakat...
öö . . . visszafoglaltak három falut.
-- Bravó, jól csináltad, Jóska bácsi!
-- Örülök, hogy nem ott harcolok -- mondta Pete tiszteletteljesen. -- Alig halt meg az ember, olyan
keményre fagy, mint a kő.
-- Nem is kell meghalni -- igazította ki Chips. -- Élve is lefagy az ujjuk a puskáról.
-- Kíváncsi vagyok, az oroszok meghagynak-e élve egy foglyot is, amikor a fritzek asszonyokat és
gyerekeket gyilkolnak?
-- Én nem hagynék meg egyet se, az biztos!
-- Jóska bácsi győzni fog! -- jelentette ki Dooley.
-- Te mit szólsz hozzá, Andy? -- kérdezte Chips. -- Te politikus voltál, vagy micsoda, nem? Mi lesz a
vörösökkel?
-- Győzni fognak -- mondta közömbösen Andy, és visszamerült gondolataiba.
-- Mikor szállnak partra az angolok Franciaországban? Azt szeretném tudni.
-- Egy nappal a háború vége előtt -- mondta Andy, és megint felnézett.
-- Mikor lesz vége a háborúnak?
-- Úgy van. Mikor mászunk ki ebből a lyukból?
-- Soha! Mi vagyunk az Elfelejtett Emberek, én mondom neked.
-- Ki a fenét érdekel, hogy mi lesz Tobrukkal? Gyerünk, pakolás, haza az egész!
Így szólt még egy ideig az elégedetlenség kórusa, félig humorosán, félig keserűen, arról, hogy nem
bíznak a felsőbb parancsnokságban, megvetik a tiszteket, nem hisznek semmiben, amit a tisztek
mondanak, és egyáltalán nem látják be, hogy voltaképp miért is kell itt lenniük. Aztán, mint rendesen,
savanyú és sóvárgó hallgatás váltotta fel a lármát. Végül valaki azt mondta:
-- Mit akarsz csinálni a háború után, Chips?
-- Feleségül veszem egy milliomos lányát, és nagykutya leszek.
Erre mindenki nevetett, és az előbbi pesszimizmusnak nyoma se maradt: egymást követték a vidám
fogadalmak:
-- Én megveszem otthon az uszodát, teletöltöm sörrel, fejest ugrok bele, és kiiszom az egészet.
-- Hát te, Dooley?
-- Forradalmat csinálok! Felakasztok minden nagypénzű palit és tábori csendőrt, lecsukatom a Piást
meg Crane-t meg a Barmot meg a Selyemfiút, és latrinát ásatok velük a holtuk napjáig.
Csapkodtak, dülöngéltek a gyönyörűségtől. Dooley-nak sorra felajánlott mindenki egy-két rettenetes
ötletet, amivel kiegészítheti a tervét.
 Pete is kizökkent a szűkszavúságából, és nevetve felkiáltott: -- Meg vagytok veszve, marhák! -- Aztán
elszégyellte magát, arcára megint kiült az a nyílt, iskolás fiús kifejezés, és vágyakozva azt mondta:
-- Én kitenyésztek egy gyönyörű tehéncsordát. Kövérek lesznek, mint a hordó, és majd kipukkadnak a
tejtől. Ide hallgassatok, van nekem otthon egy tehenem, az díjat nyerne akármelyik kiállításon, hát ha
leszerelek, elviszem Aberfeldie Alexanderhez.
-- Kicsodához?
-- Aberfeldie Alexanderhez. -- A vigyorgó pofák kereszttüzében Pete hevesen elpirult. -- Az egy híres
tenyészbika.
-- Mint Chips -- mondta valaki.
-- Az anyád! -- bőmből te Chips, nagyszerű színpadi haraggal. -- Ki volt az?
-- Aki beteg, szóljon -- vágott közbe egy új hang. A törzsőrmester állt ott, kezében egy űrlap.
-- Aki beteg, jelentkezzen -- ismételte. -- Kinek van panasza? Vár az autó.
-- Nekem van panaszom, az egész katonaságra!
-- Hogy van a vállad, Dooley? -- kérdezte Olley.
-- Sajnos jól. -- A golyó nem ért csontot, csak három hétig feküdhetett sebével a tengerparti kórházban.
-- Azt hiszem, nem árt, ha megvizsgálják ezt, ni mondta Pete, és talpra állt, hólyagos lábszárára
mutatva.
Ted Olley-val együtt továbbmentek a mederben. Percy is felállt, szó nélkül, és utánuk sietett.
-- Aberfeldie Alexander! -- buggyant ki Chipsből, s megint hanyatt dőlt nevettében.
-- Hát a Nagyúr merre igyekszik? -- érdeklődött Dooley. Véletlenül meglátta Crane délceg alakját,
amint a meder túlsó vége felé sétál, és ellenségesen utánanézett.
-- Hová csavarogsz, Nagyúr? -- ordította hirtelen Dooley, majd gyorsan leszegte a fejét, és a földre
nézett. A többiek mindenfelé bámultak, csak éppen Crane távoli alakjára nem; a hadnagy megállt egy
pillanatra, odanézett, aztán továbbment.
A következő pillanatban nagy berregés hallatszott, körülöttük hangosan pattogtak a kövek, és egy
hatalmas árnyék átsiklott testükön, amely hirtelen a földhöz tapadt. A náci repülőgép „végignyalta" a
medret, géppuskái ropogtak. Dooley oldalt fordult, és felnézett a gépre, amely már csak egy tűnő pont
volt a láthatár fölött.
-- A Boldogság Völgye -- mondta keserűen, csüggedten.
Egy perccel később a törzsőrmester lassan bement a századparancsnoki fedezékbe. Leült egy
bádogkannára, összepréselte az ajkát, megrázta a fejét.
-- Kit kaptak el? -- kérdezte Henry.
-- A fiatal Pete Barrow-t. Letépték a fél fejét. Henryből felszakadt egy sóhaj, arca torz grimaszba
rándult. A törzsőrmester csak ült, mozdulatlanul, a semmibe bámulva.
-- Hát most mi lesz azzal a tehénnel . . .
Amint meghallotta a repülőgépet, Percy hasra vágódott. Szinte hozzáragadt a földhöz, félőrülten a
félelemtől. A hátát eltalálhatják a pattogó golyók, gondolta, kétségbeesetten magához emelte a homokot,
megfeszült, és minden ízében remegett. De a támadás csak néhány pillanatig tartott. Percy gyengének,
jéghidegnek érezte magát. Egy darabig feküdt még, hogy elrendeződjenek az arcvonásai, és valami kis
erő visszafolyjon a tagjaiba. Aztán feltérdelt, és maga mellett meglátta a fiatal Pete Barrow szétroncsolt
fejét.
Ezután Percy életének legkeservesebb órái következtek. Míg a törzsőrmester leakasztotta Pete
nyakából az azonossági tábláját, és hordágyért ment, Percy csak állt és nézte. Hosszú hónapok után most
először érzett nyugalmat. Mintha végére ért volna valami küzdelemnek, és jóleső kimerültség törne rá.
A menekülés vágya már azelőtt is többször megszállta Percyt, mintegy szárnyra kapta, s aztán remegve
otthagyta, ahol volt. De most eljutott ahhoz a boldogító és ésszerű végkövetkeztetéshez, hogy vagy
elkerül innen, vagy megőrül. Hónapokon át élt együtt a saját félelmének szégyenével, társai
megvetésével, majd szánalmával, végül jóindulatával. Óriási megaláztatás volt, hogy elvették a tizedesi
stráfjait; az a tudat, hogy neki, aki mindenképpen kiválóbbnak tartotta magát a hatodik szakasz többi
katonájánál, nem sikerült legyűrnie a félelmét, míg a többieknek sikerült. De most mindez elvesztette a
jelentőségét.
A törzsőrmester visszajött, vállán egy hordágy és egy takaró. Letette, merően Percyre nézett, és
tétován rászólt:
-- Segítenél, Percy?
Percy bólintott, megfogta a hulla lábát. Együtt felrakták a hordágyra. A feje lelógott, és a törzsőrmester
elfordította szemét a véres nyomtól, ami a homokban maradt utána. Aztán ráterítette a takarót, és a
hordágy egyik végén beállt a rudak közé. -- Megvagy, Percy?
Percy megint bólintott, s akkor felemelték a hordágyat, és odavitték a teherautóhoz, amely a betegekért
jött, hogy hátravigye őket, s most a gyáva Percyre várt és a fiatal fiúra, aki szép teheneket akart
tenyészteni. A sofőr leengedte a teherautó hátsó deszkáját, és nézte, ahogy betolják a hordágyat, majd
Percy is felkapaszkodik.
-- Ki az? -- kérdezte a sofőr.
-- A kis Barrow -- felelte Ted Olley.
-- Kölyök volt még -- mondta a sofőr haragosan.
-- Igen -- bólintott a törzsőrmester. -- Bújj be, Percy.
Percy engedelmeskedett, és a törzsőrmester odanyújtott neki egy csomó papirost. -- Add át az
orvosnak, jó?
A teherautó nekivágott az útnak, a törzsőrmester megfordult, és visszament a századparancsnokságra.
Egyszer-kétszer, amikor a teherautó nagyot zökkent, Pete teste is ugrott egyet, mintha még volna
benne élet. Percy közömbösen nézte. Gondolatai nagyon messze jártak.
Milyen valószerűtlen körülmények hozták végül is ide, Tobrukba, a lövészárkok egyik állásába,
amelyhez borzalmas emlékek tapadtak. Eredetileg az ő döntése indította el az egészet, és e gondolattól
most csak még keservesebben szánta önmagát. Milyen más színben látta most a múltat milyen hamisnak!
Percy mélyen átérezte a helyzete iróniáját. Egyáltalán nem kellene itt lennie; senki sem kényszerítette,
hogy álljon be katonának. Ezer oka lett volna, hogy otthon maradjon. A felesége, tízéves fia, kis autója,
háza, amelyet még ki sem fizetett. A tisztes kispolgári élet nagyon is megfelelt Percynek. A bank -- ez
volt biztonságának alapja: a bankban betöltött állása. Pokoli irónia, hogy éppen a bankban indult el az az
eseményláncolat, amely Tobrukba hozta -- mostani tragikus helyzetébe. Percy úgy érezte, mintha valami
aljas játéknak volna az áldozata, s a bank volt a szélhámos. Egy napon ugyanis, nem sokkal a háború
kitörése után, az igazgatóság összehívott minden férfi tisztviselőt, azzal, hogy az egyik igazgató, Sir
Timothy Betts, nyugalmazott tábornok, beszédet akar intézni hozzájuk. Sir Timothy area vészjósló volt,
és ugyanakkor csupa jóindulat. Azt óhajtotta közölni velük, hogy ha beállnak a hadseregbe, a bank
folyósítani fogja a jelenlegi fizetésük és a katonai zsoldjuk közötti különbözetet. Nahát! Mit szólnak
ehhez! A Bank Mindent Megtesz A Fiúkért! Úgy bizony. Sir Timothy szavaiból világosan érződött az a
szent meggyőződés, hogy minden ötven éven aluli alkalmazott -- illetve mindazok, akiket nélkülözni
lehet -- okvetlenül katona akar lenni. Félreérthetetlenül a tudtukra adta, hogy bátor és hazafias
ausztráliaiaknak tekinti őket, akik alig várják, hogy bevonuljanak és harcoljanak. Addig Percynek eszébe
se jutott, hogy bevonuljon. Sir Timothy nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a hadseregnek tisztekre
van szüksége, és a banktisztviselőkből szinte automatikusan tisztek lesznek. És egy részükből valóban az
is lett. Azokból, akik a hadbiztosságra jelentkeztek. De Percy megszédült attól, hogy egy olyan kiváló
katona, mint Sir Timothy, feltétlenül bátor és hazafias embernek tartja őt, - Percy Gribble-t. S ugyanaz az
ösztön, mellyel a bankot szolgálta oly hűségesen, azt sugallta Percynek -- a bátor Percynek --, hogy a
sorkatonaság egyik alakulatába, a 2/X zászlóaljba jelentkezzék. Most pedig, e nyugodt és bölcs
percekben, Percy világosan látta, hogy a jelentkezésének volt egy másik oka is: nem gondolt más
megoldásra. Engedelmeskedett a banknak.
Ezt tette a bank vele, Percy Gribble-lel; ilyen különös eredménye lett Sir Timothy beszédének.
Életében először, Percy szíve fellázadt. Megtelt gyűlölettel és tiltakozással. Miközben a teherautó a köves
tobruki pusztákon robogott vele, Percy csak ült, s keserűen átkozta Sir Timothyt, a bankot és a háborút.
Miután megvizsgálta Pete Barrow holttestét, Barrett kapitány visszament a mentőállomás sátrába, ahol
Percy már várta. -- No mi az, Gribble?
Percy szembenézett vele, és egyszerűen azt mondta: Tönkrementek az idegeim, kapitány úr.
Az orvos némán odahajolt, és megfogta Percy pulzusát. Nézte az óráját, majd így szólt:
-- Nem maga az első, aki ezzel jön hozzám.
-- Hallottam -- felelte Percy nyugodtan. -- Tudom, hogy még egynéhányan ide jutottak, tisztek is.
-- Hát azt tudja-e, hogy csak egyetlenegynek sikerült elkerülnie Tobrukból? -- Az orvos hangjában egy
kis furcsa káröröm csengett.
-- Csak azt tudom -- mondta Percy --, hogy öt hónapja úgy szenvedek, mint a pokolbeli kárhozottak. A
nagy csata idején még tartottam magam, félőrülten . . . legalábbis sikerült megállnom a lövészárokban, és
többé-kevésbé uralkodnom a végtagjaimon. Még meg is öltem néhány németet. Ma reggel légitámadást
kaptunk, és a mellettem fekvő ember meghalt. Barrow közlegény. Valami megpattant bennem. Tudom,
hogy nem bírom tovább. Kapitány úr megállapíthatja, hogy gyáva vagyok. Elismerem. Nem tehetek róla.
Egyáltalán nem bánom. Mindent bevallottam magamnak. Azt hiszem, az a legjobb, ha kapitány úrnak is
bevallok mindent.
Az orvos nem szólt semmit. Sokan felkeresték már, mint Percy, s volt, aki könyörgött, volt, aki sírt és
hazudott. Ravasz, sima modorában az orvos csapdákat állított nekik, nem vette tudomásul a kérésüket,
vagy azzal fenyegetőzött, hogy szimulálás címén vádparancsot kér ellenük. Némileg meglepődve
felfedezett magában egy kis szadizmust, mert most kezdte élvezni a munkáját, amely addig csak untatta.
Percy elrontotta a mulatságát. A szomorú szemű emberke, aki most előtte állt, nem könyörgött, és nem
hazudott. Egyenesen a szemébe nézett a kínzására készülő Barrettnek, és őszintén megmondta neki az
igazat. Az orvos rádöbbent, hogy az imént egy meztelen emberi lélek vallomását hallotta. Egy kissé
felháborodott tőle; nem akart többet hallani, és mégis, szinte bámulattal nézte Percyt. És Percyben, aki oly
sokszor próbált méltóságteljesnek mutatkozni, most igazán volt méltóság, annyira, hogy egy Barrett-féle
ember csakugyan megdöbbenhetett tőle. Mert szégyenérzetének mélységeiben Percy olyasmire bukkant,
amit addig hiába keresett.
A katonaorvos felvette tollat, és írni kezdett. Percy nézte, és tudta, hogy mint frontkatonának véget ért
a pályafutása.
Kint a Boldogság Völgyében megint éjszaka van. Távolból csatazaj hallatszik: a B. század alvó
katonái hirtelen felriadnak. A láthatár villódzik, morajlik. Géppuskák ropognak, megállás nélkül. Néhány
katona egyetlen mozdulattal felül, aztán eszükbe jut, hogy őket nem érinti a csata, hogy pihenőn vannak.
Még hallgatják egy ideig, aztán megfordulnak, és megpróbálnak újra elaludni.
S egy hang csendesen megszólal:
-- Vajon ki az a szegény, aki éppen most kap golyót?
 HARMADIK RÉSZ
NYUGTALANSÁG

12

Az ébresztő lágyan belefolyt az álmokba és az álomtalan alvásba. Első hangjai remegtek, mintha a
kürtös dideregne. Távolabb egy testvérzászlóaljnak is ébresztőt fújtak. Az emberek köhögve és
szitkozódva felültek sátraikban; cigarettára gyújtottak. A sátrak levegője fülledt volt, rossz illatú. Amikor
félrehúzták a ponyvát, hideg légáramlat tört be, és a csontjukig hatolt. Sietve magukra kapták a
pulóverüket, zubbonyukat, köpenyüket.
A század sátrainak végében felharsant a törzsőrmester hangja:
-- B. század, ki a sátrakból, az egész!
Néhány állig beburkolózott, fázós alak megjelent a barátságtalan, hideg sötétben. Ott álltak a sátrak
előtt, prüszkölve, köhögve, a kezüket dörzsölve vagy morogva. Aztán egyesével-kettesével megindultak a
lejtőn a század gyakorlótere felé. A századparancsnoki sátor elől Crane üvöltése hallatszott:
-- B. század, mozgás!
Mire a B. század három szakasza felsorakozott, a sötétség megritkult, szürke eső szitáit. A sátrak
útvesztőjében, ahol a 2/X tanyázott, mindenütt harsány vezényszavak, buzdító kiáltások, káromkodások
hallatszottak. A tábor ébredezett.
Crane, a B. század megbízott parancsnoka, sortban, tornacipőben és pulóverben várta őket, arcáról
sugárzott a tetterő.
A katonák a legvastagabb ruháikat vették magukra, topogtak bakancsos lábukkal, ellenségesen néztek
rá, és arra gondoltak, bárcsak visszatérne Henry Gilbertson a kiképző zászlóaljtól. Crane ideiglenesen
vette át a B. század parancsnokságát, s ügy viselkedett, mint aki végre hozzájut jogos méltóságához,
melyet hosszú időn át megtagadtak tőle. Olyan pökhendien beszélt velük, s olyan fáradhatatlan
buzgalommal gyötörte őket ébresztőtől takarodóig, hogy akik gúnyolódva sokszor őrültnek mondták,
most tréfán kívül hinni kezdtek az őrültségében.
Felolvasták a névsort, morogva válaszoltak. Az utolsó ember is elkiáltotta a „jelen"-t. Mindnyájan
tudták, hogy mi következik.
-- Köpenyt le! -- kiáltotta Crane.
Ugyanakkor a fején keresztül lehúzta pulóverét, és feltárta domború, pompás mellét. A katonák
soraiból kétségbeesett, szitkozódó moraj hallatszott. Crane megfeszítette a karját, és ugrott egyet,
idegesen, mint a pórázra fogott kutya. Egy hang félig dühösen, félig gúnyosan felkiáltott:
-- Micsoda gyönyörű test!
A katonákból kitört a nevetés. Crane-nek mintha az elevenébe találtak volna. Szinte magánkívül
felüvöltött, vérig sértve a gúnytól:
-- Csend! -- És még egyszer: -- Csend!
A vidám lárma elült, és a törzsőrmester feszengve nézett Crane-re. A hadnagy arca sötétvörösre vált a
dühtől, egész teste megremegett.
-- Ki volt az?
A B. század felzúdult, felmorajlott. Ezt még Crane se folytathatja sokáig! Még egyszer elhangzott a
kérdés:
-- Ki volt az?
Hosszú csend. Aztán egy szögletes alak kilépett a sorból, lötyögő köpenyébe burkolózva. A gallérból
alig látszott ki Dooley hosszúkás, csibészes feje, szűk szeme, horgas orra.
-- Én voltam -- mondta Dooley vigyorogva. Crane mereven állt, rá se nézett.
-- Reggeli után jelentkezik a századirodán. -- S amikor Dooley visszalépett, Crane dühösen
utánaordított: -- Vegye le azt a köpenyt!
Aztán elkezdődött. Csuklógyakorlatok. Csaknem minden reggel, amióta visszajöttek Palesztinába, és
megérkeztek új táborukba, az egyes dombra, Crane sztentori vezényszavára gyakorlatoztak:
-- Helybenfutás . . . vigyázz . . . kész . . . rajta! . . . Állj!
Kezeket csípőre! Láb-ujj-hegy-re! Térdhajlítás! Lassan! Karokat előre!
Tizenöt percen át, a ködös, fagyos hajnalban. Soha ilyen őrültséget, amikor a jó öreg Mama volt a
parancsnok!
Megint helybenfutás, aztán vége lett, Crane oszoljt vezényelt. Visszabotorkáltak a sátrakba, köhögve,
köpködve, kegyetlenül gyalázva Crane-t.
-- Gyűlölöm a dögöt! -- mordult fel Dooley. -- Gyűlölöm a mocskos, arisztokrata pofáját!
-- Mit gondolsz, Chips, vádparancsot fog kérni Dooley ellen? -- kérdezte valaki.
-- Amilyen őrült, mindenre képes -- felelte Chips.
Az alacsony dombok felől bágyadt napsugarak szivárogtak hozzájuk, tompán megvilágították a
csomós, fekete sarat és a vízzel teli számtalan lábnyomot.
A mosdóban nyüzsögtek az emberek, törülköző a vállukon. Kínlódtak a kemény, jeges vízzel, hogy
habot verjenek belőle, és tompa pengékkel kaparták a szakállukat. Nyúzott, vérző arcok bukkantak elő a
hab alól. A katonák énekeltek, kurjongattak, mókáztak. A mosdó szinte összedőlt a lármától. Egy hete
hagyták el Tobrukot hadihajókon, majd autókaravánok hozták őket új palesztinai táborukba, amely csak
egy mérföldre esett a régitől. Sok új katonát kaptak a kiképző zászlóaljból. Eltávozási engedélyeket is
kaptak: öt nap Jeruzsálembe, négy nap Haifába és Tel Avivba, egy hét Kairóba. Úgy volt, hogy másnap
indul az első csoport.
-- Nesze, öcsém, mosdhatsz te is.
A Lógós zömök alakja és göndör fekete feje kibújt egy csap alól, intett Dicknek, hogy álljon a helyébe.
-- Lógós! Hogy vagy, vén zsivány?
-- Megvagyok, fiú! Hát te?
-- Finoman! Mi igaz abból, hogy a levegőbe röpítettek? A Lógós lassan, közömbös hangon válaszolt,
miközben
hevesen dörzsölte a karját:
-- Igaz. Én meg Arch Temple kint jártunk a vonalban, néhány nappal azelőtt, hogy eljöttünk
Tobrukból. A bal kerék ráfutott egy bitang aknára, és zsupsz, megmutattuk az ülepünket az égnek.
-- És egyikőtöknek se lett semmi baja?
-- Nem, öcsém! -- A Lógós szelíden ránézett Dickre, majd lágyan, bizalmasan hozzátette: -- Nem
tudták eltenni láb alól az öreg Lógóst.
-- Gondoltam, hogy nem. Mit is csinálna nélküled a 1/X?
-- Az már igaz -- bólintott komolyan a Lógós. -- Hisz a hadsereg egy vagyont keres rajtam, annyi
bírságot fizetek.
-- A végén Jeruzsálemben fogsz kikötni -- szólalt meg egy lemondó hang.
A Bódog volt az, komoran piszkálta félig megfagyott arcát. A szeme éppen olyan boldogtalanul,
csüggedten bámult, mint amikor Dick először találkozott vele. -- Hogy vagy, Dick?
-- Jeruzsálemben! -- kiáltott közbe a Lógós. -- Én még onnan is meglógnék.
A Bódog néhányszor hevesen hátravetette, majd ismét leszegte a fejét, mintha az utálattól elállt volna a
szava.
-- Hallod, hogy jár a szája! -- robbant ki végül. -- Akik Jeruzsálemben voltak, azt mondják, tízszer
rosszabb, mint a Pentridge, a Boggo Road és a Long Bay együttvéve. A smasszerek olyan laposra vernek,
mint a palacsinta . . .
-- Majdnem mindegyik zsaru volt azelőtt! -- szólt közbe valaki dühösen. -- Mit vársz tőlük?
-- Vagy bűnöző! -- tette hozzá egy másik.
-- Szadisták!
-- Rohadt dögök!
-- A világ szemetje! -- foglalta össze a Bódog.
Az egész mosdó visszhangzott a katonai fegyőrök elleni gyűlölettől. Néhányan találkoztak már egy-két
katonával, aki a jeruzsálemi börtönben ült, s aztán volt mesélnivalója, de a testén éktelenkedő sebhelyek
még többet meséltek.
-- Itt az első számú jeruzsálemi jelölt -- mondta Dick, amikor Dooley belépett a mosdóba.
Elmesélte a reggeli esetet. Dooley rezzenéstelen arccal fogadta a többiek vidám kitörését.
-- Halló! -- üdvözölte szárazon a Lógóst. -- Te még itt vagy? Azt hittem, már régen kilógtál.
-- A zsoldomat várom -- magyarázta a Lógós.
-- Hányszor bírságoltak meg eddig? -- kérdezte Dooley, szakmai érdeklődéssel.
-- Vagy hússzor!
A köréjük csoportosult emberek vigyorogva hallgatták.
-- Azt hiszem, lőttek a kimenőmnek, Crane miatt -- tűnődött Dooley. Vállat vont. -- Akkor megint csak
ki kell lógnom.
 Ügy beszélt, mintha a lógás éppen olyan közönséges dolog volna, mint a borotválkozás, amivel éppen
foglalatoskodott.
-- Talán bemegyek Haifába -- morogta a szappanhabon keresztül. Egy sokatmondó oldalpillantást
vetett a Lógósra.
A Lógós felhúzta a trikóját. Ajkát összepréselve, tágra meresztett, elgondolkodó szemmel nézett
Dooleyra.
-- Egy-két este még szerencsét próbálok a kip-pel mondta --, hátha sikerül egy kis tőkét gyűjteni a
kirándulásra. Mért nem próbálod meg te is?
-- Mért ne!
-- Akkor gyere el -- biztatta a Lógós.
-- Jó. Este ott leszek.
-- Viszlát! -- rikkantotta a Lógós.
Összeszedte a borotválkozó felszerelését, és otthagyta őket.
Dickhez és Dooleyhoz, amikor kimentek a mosdóból, egy harmadik katona csatlakozott, aki az
utánpótlással érkezett a hatodik szakaszba. Középtermetűnél jóval magasabb, kissé hajlott hátú, eléggé
gyenge külsejű ember volt; arca csontos és szeplős; haja színtelen, de a szeme szürkéskék, kicsi, és hol
higgadtan nézett, hol pedig vidám fény villant fel benne váratlanul. Sullivan volt a neve, bajtársai
Hosszúnak hívták.
-- Biztos kihúz a kimenőlistáról -- mondta Dooley Sullivannak. -- Kutya-macska barátságban vagyunk
már régóta.
-- Mért nem teszel valamit, hogy ne húzhasson ki? kérdezte Sullivan.
-- Hogy gondolod? Dooley rábámult.
-- Ügy, hogy bocsánatot kérsz tőle. Azt mondod, hogy jóindulatból kiabáltad, amit kiabáltál.
-- Bocsánatot kérjek attól az állattól!
-- Igen, méghozzá tanúk előtt. Ha akkor se adja meg a kimenődet, panaszra mehetsz, hogy pikkel rád.
És elégtételt kapsz.
Sullivan nyugodtan beszélt, nem zavartatta magát Dooley felháborodott pillantásától.
-- Azt akarod mondani -- kiáltotta Dooley méltatlankodva --, hogy kérjek bocsánatot Crane-től?
Sullivan komolyan bólintott.
Dooley egy vészjósló pillantást vetett a hórihorgas emberre.
-- Ezer ficcsért se alázkodnék meg a rohadt disznó előtt!
-- Nem azt mondom, hogy alázkodj meg előtte. Csak azt mondom, hogy toljál ki vele.
Dick támadóan ránevetett Sullivanra.
-- Másképpen beszélnél, ha egy kicsit jobban ismernéd Crane-t.
-- Ide hallgass, Hosszú -- mondta Dooley dühösen és komolyan --, ha nyugton akarsz élni ebben a
szakaszban, jobb lesz, ha nem csúszol-mászol Crane előtt.
Éppen Sullivan sátrához értek, a hosszú ember elvált tőlük, ránézett Dooleyra, csendesen
elmosolyodott, s a szeme felcsillant egy pillanatra:
-- Én még senki előtt se csúsztam-másztam soha, Dooley! És jóindulatúan búcsút intett nekik.
A kiképző zászlóaljak puszta említése elég volt ahhoz, hogy az emberek elkáromkodják magukat.
Ezek a zászlóaljak sivár, poros dombokon táboroztak, Gaza városa körül. Ide került az Ausztráliából
érkezett utánpótlás, ide irányították a kórházakból vagy börtönökből kiengedett katonákat is. Henry
Gilbertsonra a 2/X kiképző zászlóaljának parancsnokságát bízták. A legtöbb tiszt szégyennek vagy
szerencsétlenségnek tartotta, ha kiképző zászlóaljhoz küldték. Különösen a frontról visszakerült tisztek
gurultak dühbe, ha el kellett hagyniuk a századukat, s mehettek rostokolni a kiképzés lélektelen
bilincseiben nyögő táborokba. Ráadásul a kiképző táborok messze estek Tel Avivtól és a többi
szórakozási lehetőségtől. A kiképző zászlóaljak katonái rendszerint bármit vállaltak volna, csak hogy
elkerüljenek valami rendes alakulathoz.
Amikor az ezredes szóba hozta, hogy valakit el kell küldenie. Henry Gilbertson szinte biztosra vette,
hogy őrá gondol, bár az ezredes úgy tett, mintha nem tudná, kit válasszon. Henry nagyon jól tudta, hogy
van egynéhány gyáva és értéktelen tiszt, akinek a kiképző táborokban volna a helye, illetve még ott sem,
egyáltalán nem valók katonának. Ezek azonban legnagyobbrészt az ezredes békebeli barátai, most pedig
hűséges talpnyalói voltak, s bizton számíthattak rá, hogy nem küldik őket robotolni a kiképző táborokba.
Aznap reggel, amikor Henry elbúcsúzott Crane-től, és átadta neki a B. század parancsnokságát,
megállt még egy pillanatra a sátor bejáratában, és visszanézett. Crane már meg is feledkezett róla.
Szándékosan Henry asztalához ült, valami jelentés fölé hajolt, s majd szétvetette a gőg és az önelégültség.
 „Fene a bőrét! -- gondolta Henry. -- Végre megkapta, amire várt. Na, fiúk, rossz idők következnek!"
Elment, forrt benne a megvetés, fájt, hogy el kellett mennie. Nagyon megszerette a katonáit.
A kiképző zászlóaljhoz került frontkatonákat egy külön szakaszban tömörítették; „régieknek" hívták
őket. Csaknem mindig baj volt velük. Alig várták, hogy visszakerüljenek a zászlóaljhoz, lenézték az
utánpótlást s a tiszteket, akik sokszor kevesebbet értettek a gyalogsági kiképzéshez, mint ők; s az
utánpótlás is szeretett volna sorkatonává lenni, irigyelte és csodálta őket.
Egy napon a régiek szakasza és két „upé"-szakasz -- így hívták a régiek az utánpótlást -- egy Hollis
nevű upé-tiszt vezénylete alatt gyakorlatozott. Hollis húsz-egynéhány éves, serdülő hangú fiatalember
volt, aki hepciáskodással és elviselhetetlen pökhendiséggel palástolta idegességét. A régiek kinevették,
fütyültek rá, s mint edzett, ravasz frontkatonák, mindig túljártak az eszén. Hollis gyűlölte a régieket, s
főként rajtuk akarta levezetni a dühét.
Ezen a reggelen különösen feszült volt a légkör a kölcsönös gyűlölködéstől. Az upéseket, akik már
hónapok óta szenvedtek Hollistól, szinte fojtogatta a harag, a régiek pedig vontatottan, lomha megvetéssel
engedelmeskedtek parancsainak.
Minél hangosabban ordított velük, annál hanyagabbul végezték a gyakorlatot. Hollis meneteltette őket,
hátraarcot vezényelt, álljt, „sortávolság két lépés, takarás"-t, „fegyvert lábhoz"-t, „pihenj"-t, aztán megint
hisztérikusan vigyázzt. S a katonák tunyán csináltak mindent, mintha kábultak volnának.
Végül Hollis feladta a küzdelmet, halottsápadtan és remegve szembenézett velük, mintha már nem is
volna benne indulat, így nézte őket, mereven. Aztán kirobbant:
-- Ügy mozognak, mint a fegyencek! Ez nem gyakorlat, ez szégyen-gyalázat! Csürhe!
A három szakasz fojtottan felmorajlott. Aztán Sullivan hórihorgas alakja kilépett, előírás szerint
megállt a tiszt bal oldalán, és egyenletes hangon így szólt:
-- Csürhe, aki mondja. Majd visszalépett a sorba.
-- Mit mondott? -- sipította Hollis, s a szemében egy kis ijedtség tükröződött.
Sullivan pontosan, szabályszerűen megint előállt:
-- Azt mondtam: „Csürhe, aki mondja." Hollis hirtelen visszanyerte a nyugalmát.
-- Azonnal jelentkezik az irodán.
Oszoljt vezényelt a három szakasznak, és követte Sullivant.
Sullivan mellett rontott be az irodába, és rászólt az asztalnál ülő őrmesterre:
-- Ügyeletes! Adjon ki egy A/4-es űrlapot. Vádparancsot kérek ez ellen a katona ellen.
Abban a pillanatban lépett ki a szobájából Henry.
-- Mi a baj?
-- Pimaszság! Függelemsértés! -- felelte Hollis. Majd hozzátette: -- Sértő viselkedés.
Elmesélte az esetet Henrynek. Henry felsóhajtott.
-- Jó! Adjon ki egy űrlapot, ügyeletes.
-- Adjon ki kettőt -- kérte Sullivan. -- Nekem is egyet. Rábámultak.
-- Vádat szeretnék emelni Hollis hadnagy úr ellen -- magyarázta komolyan Sullivan. -- Fegyencek
csürhéjének nevezett bennünket. Tiszthez méltatlan viselkedés. Már nem emlékszem, a katonai
törvényeknek melyik paragrafusa alá tartozik.
-- Van ilyen paragrafus -- mondta Henry, meglepődve és zavartan.
-- Maga vádol engem! -- hápogott Hollis.
-- Közlegény is vádat emelhet bármely tiszt ellen -- felelte Sullivan, ugyanazon a komoly, könnyed
hangon.
Henry fele arca eltorzult, ahogy a mosolyával küzdött.
-- Biztos vagyok benne, hogy Hollis hadnagy úr sajnálja, ha bármiképpen is megsértett benneteket --
mondta. Ezen a helyen mindnyájan könnyen kijövünk a sodrunkból. Sullivan, ha rá tudom venni Hollis
hadnagy urat, hogy felejtse el az egészet, hajlandó vagy te is elfelejteni?
-- Nagyon szívesen, kapitány úr. Sajnálom, ha bármiképpen is megsértettem Hollis hadnagy urat.
-- Leléphetsz, Sullivan -- mondta Henry.
Henry magával vitte Hollist a szobájába, és becsukta az ajtót. Az őrmester semmit se hallott a
beszélgetésükből, de tíz perc múlva Hollis rendkívül savanyú képpel jött ki, és Henry kuncogva odaszólt
az őrmesternek:
-- Nem lesz szükség azokra az űrlapokra, ügyeletes. Amikor becsukta az ajtót, Henryből kitört a
nevetés. Ebédkor az őrmester elmesélte az egész ügyet az altiszti étkezőben. Az ügyeletes közlegény, aki
felszolgált, átfutott a legénységi étkezőbe, és továbbadta. S a legénységi étkező visszhangzott a
diadalordítástól.
 Aznap este palacksört lehetett kapni a kantinban, és a katonák nagyokat ittak Sullivan egészségére.
Sullivan higgadtan csak annyit mondott, ez az eset is példa rá, milyen fontos, hogy az ember ismerje a
jogait, még a hadseregben is, de alig egypáran figyeltek oda, és csaknem mindenki berúgott.
De azért egy-két katona mégis megjegyezte magának a szavait.
-- Zász-ló-aljjj! -- bömbölte Varney főtörzsőrmester. Néma csend. A 2/X sorai megmerevedtek,
rezzenéstelenül álltak. -- Viii-gyázz!
A bakancsok sarkai egyszerre verődtek össze, nagy, visszhangzó csattanással: a 2/X vigyázzba vágta
magát.
A főtörzsőrmester hátraarcot csinált. Úgy ment az ezredes felé, mintha drótra járnának a tagjai.
Lendületesen összecsapta a sarkát, megállt, várt egy pillanatig, aztán a jobb keze felugrott, mintha rugó
lökné, és ujjait, ahogy az ausztráliai katonák szokták, megremegtette néhány milliméterre a kalapja
karimájától.
Az ezredes visszaszalutált, és megkezdte a szemlét. A zászlóaljat már jó előre figyelmeztették rá.
Mindenki kifényesítette a bakancsát, kipucolta és megolajozta a puskáját, hajszálpontosan eligazította a
hevederjeit. Az ezredes elsétált a sorok előtt, végigmért minden embert, a kalapjára erősített tarkóvédőtől
a bakancsa orráig. Pillantása éles volt, bíráló, arca olyan merev, mintha szarvasmarhákat vizsgálna.
Fürkésző szeme egy másodpercre sem állt meg, fel-le, fel-le, sorra vette valamennyiüket.
A szemle végeztével az ezredes négyszögben sorakoztatta fel a zászlóaljat. Aztán pihenjt vezényelt, és
szónokolni kezdett a 2/X-nek. Elegánsan, jól fésülten állt a katonák előtt, tiszti pálcájával a hóna alatt:
-- A zászlóalj létszáma ismét teljes. A hosszú és nehéz tobruki ostrom alatt megfogyatkozott sorainkat
feltöltötte az utánpótlás, új katonák, akik még nem estek át a tűzkeresztségen. Bizonyára felmerült bennük
a kérdés: „Miféle zászlóaljhoz kerültünk?" Hadd feleljek nekik. A legjobb zászlóaljhoz kerültek, és
szilárd elhatározásom, hogy a zászlóalj továbbra is a legjobb lesz. Nem fogok tűrni semmilyen
hanyagságot a viseletben vagy a viselkedésben. A tisztekkel szemben tanúsított tiszteletlen magatartást
olyan szigorúan fogom büntetni, ahogy csak tudom. Nem tűrök katonához méltatlan viselkedést. Egy
pillanatra se képzelje senki, hogy egy csöppet is meglazulhat a fegyelem, amiért hosszú harcok állnak
mögöttünk. További harcok várnak ránk. A németek még egyáltalán nem pufogtatták el a puskaporukat.
Ezután is tettre készen kell maradnunk . . .
És így tovább. Az új emberek némi érdeklődéssel hallgatták, de a régiek csak álltak és bámultak
maguk elé, hallották a szavait, de nem figyeltek oda.
A beszéd után a zászlóalj megint századokra, a századok szakaszokra oszlottak.
Manning hadnagy, egy új tiszt, rövid menetgyakorlatra vitte a tizenhetedik szakaszt. Manning
mindenképpen igyekezett megismerkedni és összebarátkozni a legénységgel Azelőtt őrmester volt a 2/Y-
ban, s miután megkapta a tiszti rangját, áthelyezték a 2/X-be. Tudta, hogy a tizenhetedik szakaszból csak
hat katona élte túl a tobruki harcokat. Hallotta a szakasz történetét: miután az ellenség kivetette állásaiból,
visszavonult, az ezredes megparancsolta, hogy tartson ki új helyén, s így nem menekülhetett, a németek
bekerítették, és lángszórókkal elpusztították.
Ötvenperces menetelés után Manning álljt vezényelt. A sorok megbomlottak, a katonák letelepedtek az
út füves szélére. Nem messzire egy arab falu feküdt, nyirkos, szürke falai már párállani kezdtek a naptól.
Vakító fény árasztotta el a narancsligetek lombját és a viaszosvászonként csillogó utat.
A hadnagy mohón figyelt a katonák szavaira, hogy valamiképpen bekapcsolódhasson a beszélgetésbe.
Borzasztóan vágyott rá, hogy beszélhessen velük. Idegennek, talajvesztettnek érezte magát új rangjában.
A hat tobruki frontkatona éppen mellette feküdt. Mindig együtt maradtak: hat összepréselt ajkú, konok
arcú ember. Halkan, dühösen tárgyaltak valamiről:
-- Odaáll és pofázik az upéseknek, hogy ő milyen fenegyerek! Majd a fiúk mesélnek róla egyet-mást.
-- Kár, hogy nem esett a fejére egy bomba!
-- Miért? Akkor a Barmot kaptuk volna parancsnoknak. -Hát aztán? A Barom legalább jó katona.
-- Az igaz, utálom a pofáját, de jó katona, azt meg kell adni. A Piás egyebet se tud, csak whiskyt
vedelni és pofázni.
-- Kérni kellene, hogy tegyenek át bennünket a 2/Y-ba. Az egyik katona felnézett, meglátta
Manninget:
-- Miféle banda a 2/Y, hadnagy úr?
-- Csuda rendes banda. De abból, ahogy az ezredest csepülik, azt hiszem, maguk ott se éreznék jobban
magukat.
-- Csepüljük! -- mondta az egyik, nagyot köpve.
-- Kihallgatta, amit beszéltünk, mi? -- kérdezte egy másik.
 -- Ne féljenek -- mosolygott Manning. -- Nem adom tovább. De mi értelme van ezeknek a gyűlölködő
értekezleteknek? Mivel érdemelte ki? Nem lehet olyan rossz ember, ahogy gondolják.
Az egyik katona szomorú szemmel ránézett, és egyszerűen, de sokat sejtetően azt mondta:
-- A hadnagy úr nem volt velünk Tobrukban!
A B. század hosszú, rendetlen sorban állt a századkonyha előtt. Két hatalmas, gőzölgő kondér mögül a
konyhai naposok pörköltet mertek a négyszögletes bádogcsajkákba, amelyeket az egymás után elvonuló
katonák odatartottak. Egy füstölgő tábori tűzhely mellett, a sort figyelve, Baxter állt, a század szakácsa.
Nem volt valami jóképű legény. A haja rövidre nyírva, de csomókban meredezett mindenfelé, mintha
sohasem látott volna fésűt vagy kefét. Arcbőre sápadt, beteges színű, mint egy megkopasztott baromfié,
és minden pórusa egy kis fekete pont, mert Baxter arca szinte izzadta a piszkot. A szeme vörös,
züllöttségre valló, gonosz tekintetű. Éjszakánként rendszerint sört vedelt, úgy látszik, kifogyhatatlan
készlete volt belőle, s amikor az őr reggel ötkor vagy hatkor felköltötte, gyakran épp csak elkezdte részeg
álmát", s szitkozódott, és mocskos trágárságokat vágott az őr fejéhez. Rengeteget lopott a század
élelméből, és eladta a szomszéd falubeli araboknak. A legtöbbször italt vett az árán, de néha talált egy-
egy arab asszonyt, aki odaadta a testét néhány kiló ennivalóért. Ennek következtében már kétszer volt
kórházban nemi betegséggel. De miután egy féltékeny arab csaknem megkéselte, egy ideig elkerülte a
falut. Szája szögletében mindig ott lógott egy nyálas, szétrágott cigarettacsutka. Köténye olyan vastag
volt az idők folyamán rárakódott piszoktól, hogy fénylett, mint egy esőkabát.
A katonák gyűlölték és szidták a főztjét. Baxter az első panaszszóra mindig éktelen dühbe gurult.
Egyszer részeg dührohamában belevizelt a teli kondérba, melyben az étel főtt. Sokan megesküdtek rá,
hogy a mocskos kötényét is belefőzte az ételükbe. Csak azért sikerült mindmostanáig megmaradnia az
állásában, mert a segédje becsületes és lelkiismeretes szakács volt, megpróbálta jóvátenni Baxter
mulasztásait, s mert a tisztek nem sokat törődtek az élelemre vonatkozó legénységi panaszokkal.
Barrett kapitány rendszerint közömbösen vállat vont, és azt mondta: -- Akármilyen jó volna a koszt,
mégis panaszkodnának. Joguk van panaszra menni az ügyeletes tiszthez, és visszaélnek a jogukkal.
Mindig panaszkodnak, ha nincs is miért.
Baxter mogorván nézte őket, ahogy egyesével elvonultak, beszélgetve, nevetve, barátságosan gyalázva
egymást.
A pörköltös kondérból nehéz, zsíros szag terjengett. Nagy, szürke főzelékcsomók úszkáltak benne.
Egy katona lecsapta a csajkáját, és rántott egyet a nadrágján:
-- Mi ez? Tevehús?
-- Nem -- felelte gúnyosan Baxter. -- Sakál.
-- A pápa orra nincs benne? -- kérdezte valaki. Nagy nevetés.
-- Mikor fogsz megmosakodni, Baxter? -- érdeklődött egy másik közömbösen.
-- Majd otthon -- felelte Baxter rendületlenül.
-- Nem mégy te haza sohase: a wogok átvágják a torkodat.
-- Tudjátok -- szólt közbe valaki rendkívül komoly képpel --, azt hiszem, ha egy kis gombacsírát
szórnánk a Baxter pofájára, másnap reggel két marokkal szedhetnénk a termést.
Baxter apró szemei komoran nézték a nagy derültséget.
Volt, aki nem vette át a pörköltet, azt mondta, megelégszik kenyérrel és teával. Az étkezősátorba csak
a század fele fért be, a többiek odakint telepedtek le a hideg, sáros földre. Még mindig rengeteg pörkölt
maradt a nagy kondérokban.
-- Ki kér repetát? -- kiáltotta az egyik napos.
-- Az a kérdés, hogy jó-e?
-- Jó hát! -- mondta a napos kihívóan.
-- Akkor tömd a fenekedbe. Jóból is megárt a sok. Mindannyian nevettek az ősrégi viccen.
-- Vigyázz az egész! -- üvöltötte az ügyeletes őrmester.
-- Tovább! -- mondta az ügyeletes tiszt. Temple hadnagy volt. -- Van valami panasz?
-- Ez a rohadt pörkölt! -- kiáltotta kórusban egy tucatnyi hang.
-- Mi baja?
-- Valaki beledobott egy döglött kutyát -- vélte Dooley. Temple az orrához emelt egy tele csajkát:
-- Nem érzek semmit.
-- Tessék megkóstolni -- mondta Sullivan, és odanyújtott egy villát.
A hadnagy kelletlenül szót fogadott. Megforgatott a szájában egy darab zsíros húst, majd nagy nehezen
legyűrte.
-- Nem valami jó -- ismerte el. -- Továbbítom a panaszt. Bejelentését gúnyos moraj fogadta.
 Temple és az őrmester vigyorogva kiment a sátorból.
Megyek a kip-hez -- mondta Dooley kurtán a sátortársainak, kilopódzott a zászlóalj körletéből, s a
tábor szélén bevetette magát egy olajfaligetbe. Minden éjszaka itt folyt a játék, egy tisztáson, amelynek
simára és fényesre taposták a földjét.
-- Halló! -- üdvözölte a Lógós. -- Itt ma este csupa fejeket dobnak.
-- Mi az, mire várunk?
-- Mindjárt belebukik a dobó. Már négyszer fejre sikerült neki.
-- És mind a négyszer írásra fogadott! -- közölte egy hang.
A 2/X-ben Tony Horné adta a bankot a játékhoz: nagydarab, lomha, szürke arcú, negyven és ötven
közötti, horgas orrú ember. Sárga, könyörtelen szeme volt; sok-sok vékony, aranyszínű vonal futott össze
a pupilláiban, s végtelenül sokáig tudott bámulni az emberre, áthatóan, rebbenés nélkül. Mintha a
zsákmányát lesné, és sohasem hibázna el semmit. A katonák Keselyűnek hívták. Állítólag borzasztó
gazdag volt, és maga sem titkolta, hogy azért állt be a hadseregbe, mert pénzt akart keresni a
szerencsejátékot űző katonáktól.

-- Tessék beszállni, ki lesz a dobó? -- recsegte.

-- Én! -- mondta Dooley, és átvette a kip-et. Bedobott a körbe egy gyűrött egyíontost, és rátett a kip-re
három fénylő pennyt.
-- Egy ficcset a közepébe! -- kiáltotta Tony Horn. -- Egy ficcset lehet tenni a közepébe!
Valaki odadobott egy ötszáz mii-es bankót.
-- Még ötszáz miit, uraim! Berepült még egy bankó.
-- Kész a közép! Lehet a szélére tenni!
A kör szélén is csakhamar felsorakoztak a pénzdarabok.
-- Én fejre fogadok! -- jelentette be a Lógós.
-- Ahogy tetszik, pajtás! Egy ficcset?
-- Mehet! -- mondta a Lógós.
-- Mindenki tett már?
-- Jöhet a dobó!
Dooley belépett a kör közepére. Egyenesen maga elé tartotta a kip-et, majd hirtelen, egy ügyes és
elegáns csuklómozdulattal a levegőbe röpítette a pennyket. Minden szem feszülten figyelte a pénzdarabok
röptét, s amikor földet értek, minden nyak fölébük hajolt.
Tony Horné bejelentette az eredményt:
-- Fej! Két fontot kérek a körbe! Két spicces ficcset, uraim, ebbe a görbe körbe!
Dooley hétszer egymás után fejet dobott, s a nyereségét mindig bent hagyta tétnek. A nyolcadik
dobásnál csak az eredeti tétjét hagyta ott. öt fontot fizetett Tony Horne-nak, ahogy a nagy nyerők szokták,
és száz-egynéhány fonttal távozott a körből.
A játékos gyülekezet szélén csatlakozott hozzá a Lógós, és túláradó jókedvvel rákiáltott: -- Angyal
vagy, komám! Mindig rád fogadtam. Nyolcvanat vágtam zsebre.
-- Ezzel már érdemes kilógni, mi? -- vigyorgott Dooley, akit a siker még fölényesebbé tett.
-- Mi az, hogy! Ezzel meg a zsoldunkkal megvásárolhatjuk egész Jeruzsálemet.
-- Minek várunk a zsoldra? -- kérdezte Dooley, egy ideges mozdulattal. Ajka elkeskenyedett, szeme
mohón csillogott, mintha gondolatai már jóval előbbre járnának a testénél. -- Minek várunk? -- kérdezte
megint. -- Gyerünk ki még ma éjszaka.
-- Én nem! -- mondta a Lógós. -- Csak két nap van még hátra zsoldfizetésig, és egy rakás pénz vár rám.
-- Nem bánom -- mondta Dooley. Szórakozottnak látszott, furcsamód zavartnak.
-- Viszlát, holnap! -- kiáltotta, és elment, de nem a megszokott lomha járásával, hanem szinte rohanva.
Mikor a sátrába ért, leült, térdére ejtette a kezét, s bámult maga elé egyenesen, elváltozott arccal,
mintha lázas volna egy kicsit. Szeme csillogott és váltogatta a fényét, mint egy emelkedő hullám felszíne.
Agyában tarka, kusza, ingerlő látomások kavarogtak: párolgó dús ételek, izzópiros varázsitalok,
várakozó, fehér női testek.
Tobrukban Dick csaknem megfeledkezett Naomiról, de most megint gondolni kezdett rá. Közös
múltjuk nagy része most távolinak és nevetségesnek tetszett. Eszébe jutott a biztonság, az anyai oltalom,
amit Naomi mellett érzett, mert elmondta neki gyerekkora tragédiáit, és a lány megértette; a barátság
érzése; egy csók. Most mindez elvesztette a jelentőségét. Naomival kapcsolatos gondolatai és érzései
gátlástalanná és határozottá váltak.
Azért vágyott rá, hogy találkozzanak, mert Naomi nő volt, nagyon kívánatos nő. Kinevette magát,
amiért már akkor nem tette a magáévá. A lány idősebb volt nála, érettebb. Titokban biztos ő is kinevette a
tartózkodásáért!
Eszébe jutott a fakókék szoknyás, ringó, telt alak, s a jövőbeli gyönyör képeit szőtte köré.
Közben kitűnő tiszthelyettessé vált, és Crane azt mondta, hogy nemsokára őrmesterré lép elő.
A tiszti étkező civilizált, kényelmes környezetében az ezredes visszanyerte régi önbizalmát.
Mérhetetlenül sokat ivott, maga köré gyűjtötte barátait, közölte velük, hogy milyen ragyogó tisztek, és
szerényen tűrte viszontdicséretüket. Vitézségi érmet kapott, amiért a zászlóalj oly hősiesen védte a
tobruki gyűrűt a nagy csatában -- amikor az ezredes fölöslegesen halálba küldte a tizenhetedik szakaszt.
Első nap, hogy megjelent szalagjával az étkezőben, a tisztek felköszöntötték, s ő tartózkodó és férfias
beszédben válaszolt, elmondta, hogy a szalagot a zászlóalj nevében viseli, és örökké emlékezni fog
„azokra a fiúkra", akik elestek Tobruk alatt.
„Különösen a tizenhetedik szakaszra!" -- gondolta Henry. S kiment, undorodva és fuldokolva a pokoli
iróniától.
Pomfret őrnagy továbbra is a háttérben végezte munkáját, lélektelenül, eredményesen és türelmesen.
Amikor Temple szólt neki, hogy a legénység panaszkodik a koszt miatt, azt felelte:
-- A doktortól úgy tudom, hogy ehető. Mit képzelnek tulajdonképpen? Háború van!
Ez az utóbbi mondat különösen tetszett Crane-nek: meg is jegyezte. Egy reggel, amikor a századot
gyakorlatoztatta, s dühös volt a katonák kelletlensége miatt, rájuk ordított: -- Háború van!
Olyan kegyetlenül mulatságosnak hangzott ez a kiáltás, a borzongató hajnalban, a harctól fáradt, bohóc
módra ugráló emberek előtt, hogy az egész századból kirobbant a nevetés.
Lucas combsebe nagyon csúnya volt, de nem olyan veszélyes, mint ahogy eleinte hitték. Egy
lövedékrepesz átfúrta az izmát, és a csontjából is letört egy darabot. Négy hónapig feküdt egy palesztinai
katonai kórházban, a combját gipszbe tették. A sebből fakadó genny és vér lassanként átitatta a gipszet, és
vörös peremű nagy sárga foltot rajzolt rá. Olyan, mint egy térkép, gondolta Lucas, ahogy rosszkedvűen
bámulta.
Aztán leírhatatlan bűz kezdett áradni belőle. A nyirkos rothadás sűrű, émelyítő szaga megcsapta orrát,
felkavarta a gyomrát. Egy idő múlva megszokta, s néha azon kapta magát, hogy szinte élvezettel szippant
a pusztuló szövetek bűzéből, mint egy állat.
A Lucastól baloldalt fekvő ember, akinek a tüdejét lőtték át, sipító, ellenszenves hangon panaszkodott
a bűz miatt. A hetedik hadosztályban szolgált, Szíriában lőtt belé egy pétainista francia. Hat hónapja
feküdt már párnákkal feltámasztva, pizsamája lötyögött csonttá aszott testén. Arca fehéren fénylett, mint a
viasz, s kétségbeesett, szenvedő maszkká merevült. Néha Lucas felé fordult, s forgatva a szemét, mint két
fekete márványgolyót, ingerülten, zihálva rászólt:
-- Uramisten, de büdös vagy!
Lucas ilyenkor szánalom nélkül, vigyorogva keresztülnézett rajta.
A Lucastól jobbra álló ágyat egy húszéves fiú foglalta el, akinek ellőtték mind a két lábát. Nyugodtan
feküdt, nem panaszkodott, a szeme felfelé nézett, lágy, ijedt, kérdő pillantással. Gyakran volt vérzése, és a
nővérek futottak hozzá a vérátömlesztéssel meg a fájdalomcsillapító .injekciókkal. Csak akkor szólalt
meg, ha rosszul érezte magát, illetve meg se szólalt, csak hangtalanul tátogott, mint egy hal, s Lucas
ilyenkor áthajolt és megkérdezte: -- Hívjam a nővért, fiú?
A göndör fej alig észrevehetően bólintott, s amikor a nővér bejött, a fiú öreges, fáradt hangon suttogta
el a baját.
Éjszaka sokszor görcsös fájdalmak törtek rá. őrült hangok szakadtak fel belőle, élesen, panaszosán
vonított, mint egy kutya. Üvöltésére felriadt az egész kórterem, körös-körül nyögtek, motyogtak az
emberek.
A nővér befutott, adott neki egy injekciót. Kiáltásai fokozatosan elhalkultak, már csak vékony
gyermeki nyöszörgés hallatszott. Mélyen felhördült még egyszer, és elvesztette eszméletét. Pumpálták
belé a vért, de amennyit .felvett a teste, annyi mindjárt ki is folyt a csonka lábak sebén.
Egy éjszaka hangtalanul elárasztotta az ágyát vérrel, és meghalt. Reggel olyan volt az arca, mint egy
darab fehér márvány.
Az átlőtt tüdejű embert rosszindulatúvá és kicsinyessé tette a szenvedés. Lihegett, nyöszörgőit, hörgött,
forgatta a szemét, és sajnálta magát. Lucas végül már nem tudott türelmesen bánni vele, halálosan
kimerült a ziháló, ingerült hangtól.
-- Hol a nővér? -- sipította a sebesült. -- Szükségem van rá. De mit törődnek vele, felőlük megdögölhet
az ember. Hívjátok be azt a rohadt nőt. Nem bírom a fájdalmat!
Végül még tüdőgyulladást is kapott, és spanyolfalakat állítottak az ágya köré, hogy amennyire lehet,
elkülönítve haljon meg. Miután elvitték a holttestét, Lucas csak megkönnyebbülést érzett.
Egy-két héttel a gipsz levétele előtt Lucasnak megengedték, hogy felkeljen, újból járni tanulni. Amikor
négy hónap után először állt fel, a nővérre támaszkodva, furcsamód magasnak érezte magát, és nem tudta,
hova rakja a lábát. A nővér nélkül megállni is alig tudott. Lábfeje és lábszára mintha kicsi és gyenge lett
volna, felsőteste pedig túlságosan nehéz és hatalmas. Tétován, kapaszkodva megtett néhány lépést, aztán
elszédült. Combján a gipsz úgy húzta, mint a vas. Visszafektették.
Néhány napig végezte ezt a gyötrelmes gyakorlatot, míg a tagjaiba vissza nem tért az erő és a
biztonságérzet. Egy hét múlva már egyedül is el tudott bicegni.
Amikor levágták a gipszet, egy nagy bíborvörös árok látszott a combján. A sebész azt mondta, hogy a
csont éppoly erős, mint azelőtt, és a seb csodálatosan begyógyult.
Lassanként elmúlt az a vad mogorvaság, amely négy hónapon át fogva tartotta. Testével együtt
erősödtek vágyai is, cinikus érdeklődése az élet iránt. Kezdte szemügyre venni az ápolónők testét, amint
fel-alá siettek az ágyak között szürke vászonruhájukban. Megundorodott a túlfőtt kórházi koszttól, és
törni kezdte a fejét, hogy honnan szerezhetne egy kis italt. Éjszaka csak keveset aludt, közvetlenül éjfél
után felriadt, ébren hánykolódott, keservesen gyötörte a vágyakozás.
Néha felkelt, magára kapta kórházi köpenyét, és kiment a folyosó végén a kis szobába, ahol az
ügyeletes nővér virrasztott. Ez többször is megtörtént, összebarátkoztak, az ápolónő forró teát főzött neki,
és sokáig beszélgettek. Egy éjszaka, gyors és mohó mozdulattal, Lucas elkapta és megcsókolta. Az
ápolónő tűrte ezt, de semmi többet. Lucas csak a csuklóját fogta, és nyúlkált utána, de a nő kiszabadította
magát, és csöppet sem meggyőzően figyelmeztette rá, hogy fölöttesével áll szemben. Fiatal nő volt, és
Lucast mulattatta, hogy mennyire megzavarodik a férfi vágyától, közben pedig fél, hogy meglátják őket.
Egyszer Lucas csak nagy nehezen tudta megfékezni magát, remegett a vágytól, meglepődést és öngúnyt
érzett: kis híján elvesztette ugyanis a fejét, s már-már erőszakhoz akart folyamodni. Attól fogva
megelégedett azzal, hogy átölelve tartotta a nőt, csókolta, és vad szavakat suttogott a fülébe. Az ápolónő
odaígérte magát neki, ha sikerül együtt kimenőt kapniuk. Aztán leváltotta egy éjszakai nővér, tenyeres-
talpas, hidegvérű, negyven év körüli asszony, akitől Lucas az első pillanatban visszariadt.
„Férfifaló!" -- gondolta, és más mulatság után nézett.
Megtudta, hogy a kórház csak egy mérföldnyire esik a 2/X régi táborától, s hogyha átvág a kórház
melletti narancsligeten, kiér ahhoz a dombhoz, amelyről le lehetett nézni a táborra. Amikor megtudta ezt,
eszébe jutott, hogy a zsidó falu mellett az egyik boltban bort is árultak.
Már másnap délután nekivágott a narancsligetnek, a bolt felé.
Egyheti ború után aznap volt először szép idő. A nap fehéren, melegen fénylett a vizenyős égbolton. A
táj sápadt színt öltött, mintha kimosták volna. A fekete földet kocsonyásra lágyította az eső, de egy-két
órai napmelegtől megkeményedett a felszíne, halványszürke kéreg képződött rajta, hosszú, kanyargó
repedésekkel, amelyeknek felgörbült a széle, mint a kartonpapíré. A narancsliget párás, fullasztó illatot
lehelt. Lucas úgy érezte, mintha valami súlyos zöld függöny venné körül.
Az emelkedés tetején az út egy besüppedt, sáros ösvényben folytatódott, amelyet nagy, zöld
kaktuszfalak szegélyeztek. Biztosan egy arab faluba vezet, gondolta Lucas.
Néhány perccel később egy pipaszárlábú arab paraszt jött szembe vele. Barátságosan köszöntötte
Lucast, a fellahok modorában:
-- Száida 5, George!
-- Száida -- felelte Lucas.
-- Baksis, George? -- kérdezte az arab, féloldalt hajtva a fejét, és szemtelenül, de óvatosan nézett
Lucasra.
-- Áná mászkin -- mondta Lucas vigyorogva. Az arab a mellére ütött.
-- Áná mászkin!
-- Jehudi bunduk! -- csúfolta Lucas.
-- La! -- hördült fel dühösen az arab. -- La!" Elfordult tőle, még egyszer visszanézett a válla fölött
szúrós, összeszűkült szemével, aztán továbbment.
Egy idő múlva Lucas belátta, hogy eltévedt. De csak vállat vont, és ment tovább. Szép idő volt, éppen
sétára való. Néhány perc múlva egy másik emelkedés tetejére ért, és meglátta a zsidó telep szélét. Megállt
egy pillanatra, gyönyörködött a telep békés, rendezett képében, aztán megindult lefelé a lejtőn. Fele úton
egy tucat kövér fríz tehenet látott, egy zsidó lány vigyázott rájuk. Izmos, barnára sült lány volt, a lábán
szandál, feszült rajta a sort, fehér blúzt viselt, fehér zsebkendővel kötötte fel a haját. Rámosolygott
Lucasra, és hullámzó, dallamos hangon odakiáltott valamit héberül. Lucas visszakiáltott, de a lány csak
56
Száida: jó napot; áná: én; mászkin: szegény; jehudi bunduk: zsidó fattyú; Iá; nem.
nevetett, és megrázta a fejét. Az unalmas, gyötrelmes kórházi hónapok után olyan volt, mint egy tündöklő
látomás. Lucas éhesen, mélyen felkavarva bámult utána.
A telepen egy fiatalember jött elé, és barátságosan köszöntötte angolul.
-- Kaphatok itt valamit inni? -- kérdezte Lucas.
-- Hogyne -- mondta a fiatalember. -- Akar kávét? Teánk nincs.
-- Nem! Üvegből akarok inni.
-- Jákob! -- kiáltotta egy női hang, és kérdezett valamit németül.
Jákob válaszolt, s egy fészer mögül előjött Naomi.
-- Jó napot -- mondta Lucasnak.
Lucas szemügyre vette barna, fiús arcvonásait, széles, érett testét, és ugyanaz az érzés támadt fel
benne, mint az előbb az úton.
-- Azt kérdeztem a fiatalembertől, hogy kaphatnék-e valamit inni.
-- Üvegből -- tette hozzá vigyorogva a fiú.
Naomi élesen rászólt valamit. A fiú mogorván vállat vont, és elsétált.
Naomi megint Lucashoz fordult.
-- Van risoni borunk ... -- mondta bizonytalanul.
-- Nagyszerű! Hol árusítják?
-- Itt nem árulunk bort -- felelte a lány. -- De én megkínálhatom.
Lucas ránézett, csillogó szemmel, mosolygó szájából kivillantak a fogai:
-- Nagyon kedves magától!
Ezt úgy mondta, hogy a lány mást is értsen belőle. Naomi komolyan oldalt hajtotta a fejét:
-- Akkor jöjjön, jó?
Megindult egy sötét színű kis faépület felé. Amikor észrevette, hogy a férfi sántít, lassított.
-- Megsebesült? -- kérdezte.
-- Meg. Tobrukban.
-- Szabad megkérdeznem, hogy melyik ezredbe tartozik?
-- Azt hiszem, hogy nem. De azért megmondom, úgysem vagyok az alakulatomnál. A 2/X zászlóaljba.
-- Ó! -- mondta halkan a lány. Lucas élesen ránézett:
-- Ismeri?
-- Hallottam róla valakitől. Még mindig kórházban van?
-- Igen. Néhány hónapja elkerültem a zászlóaljtól.
-- Akkor semmit se tud róla?
-- Csak azt, amit a maguk újságjai írnak. Hogy az ausztráliaiak eljöttek Tobrukból.
Naomi némán bólintott.
Kinyitotta az ajtót, és bevezette Lucast a faházba. Egyetlen, egyszerű bútorzatú szobából állt. A
szemközti sarokban egy dívány, színes takaróval, mellette egy négyszögletes szekrény, a szoba közepén
egy alacsony asztal és három szék. A falak festetlen fából, több kis olaj nyomat lógott rajtuk.
Naomi elővett a szekrényből egy üveg sötétpiros bort és két poharat.
Lucas nem vette le róla a szemét, miközben töltött. Ahogy előrehajolt, féloldalt megereszkedett a
blúza, és Lucas láthatta telt, aranyszínű mellét. Egy fénynyaláb az ablakból éppen oda hullott, s egy
világosabb aranyszínű, remegő kis foltot rajzolt a két melle közé. Kék szoknyája rátapadt a combjára,
mintha a bőre volna. Naomi félresimított halántékáról egy hajfürtöt, s ezzel felhívta Lucas figyelmét a
fülére, amely kicsi volt, barna és formás. Nyaka, ahogy kiemelkedett párnás vállából, teltnek,
bársonyosnak, gömbölyűnek látszott, és fénylett a bőre.
Lucas gyorsan elkapta a szemét, amikor a lány felnézett, és megkínálta egy pohár borral.
Aztán Naomi törökülésben leült a földre.
-- Mi szeretjük az ausztráliaiakat -- mondta. -- Nem úgy viselkednek, mint sok angol.
Barátságosabbak.
Lucas bólintott, még mindig nem mert egészen ránézni. Szürcsölt a borból, amely nehéz volt és édes.
-- Ízlik? -- kérdezte Naomi.
-- Igen -- felelte Lucas, másra gondolva.
-- Sok ausztráliainak nem ízlik -- folytatta a lány. -- Nagyon sűrű nekik.
A férfi bólintott, csak félig hallotta a szavait. Amikor a lány elfordult egy pillanatra, megint rábámult.
Vad vágyakozás csillogott a szemében.
Amikor először látogatott el a telepre, Lucas csak rövid ideig maradt, mert engedély nélkül távozott a
kórházból, és nem akarta, hogy keressék.
 Néhány nappal később megint elment, s mint először, Naomi megint meghívta magához. Lucas most
már nem próbálta titkolni előle a vágyát. Állhatatosán bámult rá, szemtelenül elismerő és mohó
pillantással. A lány elfordult, zavartan, majd sértődötten.
Amikor már nem bírta tovább a férfi forró pillantását, félrenézett, s abban a pillanatban, hogy a
szemük találkozott, Lucas odahajolt és elkapta. Szájon csókolta, majd vágyakozva elmosolyodott. A lány
első pillanatban nem állt ellen. A csók után egyenesen a szemébe nézett. De az arcán nem látott mást,
csak könyörtelenül mosolygó kéjvágyat, s akkor megpróbálta ellökni. A férfi kíméletlenül erősen
szorította, benyúlt a blúzába, és megsimította nagy, rugalmas mellét. S bármennyire visszataszította is
Naomit az arckifejezése, valami gyengéd, s ugyanakkor heves hullám támadt fel benne az öleléstől.
Érezte forró, mosolygó ajkát az arcán, kezét a testén. Önkéntelenül is hozzásimult,most már éppoly heves
volt a vágya, mint a férfié. Lucas ledöntötte az ágyra. S ahogy érezte testén a férfi ujjainak tapintását,
végképp elárasztotta a szenvedély és valami nagy feloldódás.

13

Miután Lucas megsebesült, Andy Cain nyomorultul magára maradt. Lucason kívül senki se volt a
szakaszban, akivel szívesen lett volna együtt.
Heteken át gyötrődött a felesége miatt, rajzottak agyában az emlékképek. Nem tudta teljesen
kirekeszteni az asszonyt a gondolataiból, bármilyen nyugodt arcot mutatott is a többieknek. Aztán egy
éjszaka ráeszmélt, hogy az asszony elvesztésével megszakadt az utolsó kapocs is, amely régebbi életéhez,
összes régebbi hibáihoz fűzte.
Mindenről megfeledkezett, csak egy törekvés maradt benne: hogy tökéletes katona legyen. Sohasem
mosolygott. Vakmerőbb és hidegvérűbb lett, mint valaha. A mások fájdalma és félelme éppúgy nem
létezett a számára, mint a magáé.
Egy éjszaka, közvetlenül azelőtt, hogy a zászlóalj elvonult Tobrukból, Andy szakaszának néhány
katonája rajtaütött egy náci járőrön a senki földjén, és elfogott két nácit.
-- Csak egy fogolyra van szükségünk -- mondta Andy, és géppisztolyával agyonlőtte az egyik nácit.
Még mindig veszélyes helyzetben voltak, messze az állásuktól, nem lehetett vitatkozni vele. De Andy
jól láthatta Dick arcán, hogy barátságuk utolsó roncsai is megsemmisültek.
Amikor a zászlóalj ismét letáborozott Palesztinában, a B. század egy másik szakaszának őrmesterévé
léptették elő. Eltávozást kért Kairóba, megkapta, és elutazott.
Egy este, szürkületkor, Dick odaért Naomi faházához. Meglátta a lányt az ajtó előtt, s amikor tíz
lépésre volt tőle, rászólt. Naomi megfordult, első pillanatban nem ismerte fel.
-- Ki az? -- kérdezte németül.
-- Naomi -- szólította meg Dick.
A lány előrelépett, megállt, rámeredt a homályban.
-- Dick?
-- Igen. Én vagyok.
Azt akarta, hogy közömbös legyen a hangja, de nem sikerült. Odafutott hozzá, és megállt előtte. Most,
hogy végre találkoztak, valahogy elszállt a bátorsága.
A lány mélyen felsóhajtott.
-- Hát nem lett semmi bajod?
-- Nem. Semmi bajom a világon!
Amikor a lány újból megszólalt, halk és nyugodt volt a hangja:
-- Nem írtál.
-- De igen . . . egyszer.
Újabb csend. Ez képtelenség, gondolta a fiú. Nem ilyennek tervezte a találkozásukat. Hirtelen vad
vágyat érzett, hogy birtokba vegye. Megölelte. A lány nem tett semmit, tűrte a csókját. Aztán hátravetette
a fejét, és felnevetett, de a sötétben is látszott, hogy könnyek csillognak a szemében. Naomi nagyot nyelt,
kezébe vette a fiú arcát, és önfeledten, szomjasán megcsókolta.
-- Azt hittem, hogy meghaltál! Befelé menet Dick azt mondta:
-- Öt nap eltávozást kaptam Jeruzsálembe. Azért jöttem, hogy magammal vigyelek.
A lány nem válaszolt, de olyan engedelmesen simult hozzá, hogy Dick biztosan tudta, vele fog menni.
Éjszaka együtt aludtak, és másnap felszálltak a jeruzsálemi autóbuszra.
Szürke eső szitáit, az autóbusz falvak és olajligetek között kapaszkodott a szikár öreg hegyek keskeny
szerpentin útjain. Jóval este előtt értek be Jeruzsálembe, mégis csaknem besötétedett már.
Kegyetlenül hideg volt. A kanálisokban bugyborékolt a víz. Az épületek összebújtak a vizes ködben. A
járókelők csendesen, nyakukat behúzva mentek a dolguk után.
Taxiba ültek, Naomi megadta a címet. Egy nagy kőépület előtt lefékezett az autó. Naomi bement a
bejárat melletti irodába. Dick az előcsarnokban várta. A lány kisvártatva visszajött, kezében egy kulccsal.
-- Kaptam szobát -- mondta, s ujjara húzva a kulcskarikát, meglóbálta.
Felmentek.
Szobájuk a harmadik emeleten volt. Nagy, hűvös helyiség. A falak zöldre festve, valami héber
mintájú, fekete szegélydísszel. Egy nagy, alacsony ágy, egy ruhásszekrény egy szék, egy kis asztal a
szoba közepén. Hideg, sokszor felsúrolt kőpadló, az ágy előtt gyékényszőnyeg.
Naomi kirakta kis táskájából azt a kevés holmit, amit magával hozott, majd végigdőlt az ágyon. Dick
levette köpenyét, és kibámult az ablakon. De most nem sokat lehetett látni: csak a bizonytalan körvonalú
háztetők vadonát, s itt-ott egy kupolát vagy minaretét, amely kivált a homályból.
Naomi a szemét félig lehunyva figyelte. Megváltozott, gondolta. Vonásaiból eltűnt a fiatalos lágyság:
arca kicserződött, megkeményedett, csontosabbá vált. Dick soványabb lett. De belülről is megváltozott.
Magabiztosan, a birtoklás vágyával jött vissza a lányhoz, azonnal éreztette vele, hogy másképp kell
viselkednie, mint azelőtt. Hogy csak a szeretőjétől fogad el gyengédséget, hogy egyenlő ellenfélnek
tekinti, amikor gúnyolódik. A háborúban töltött néhány hónap kiégetett belőle valamit. Ifjonti
hetvenkedésének nyoma veszett. Érzékenysége és boldogtalansága nem múlt el, de most már férfias,
kemény külsővel palástolta.
A lány gyöngéden és büszkén nézte. Soha semmi nem nyűgözte még le annyira, mint Dick hevessége a
szerelemben. A fiú teste szinte remegett a régóta felgyűlt vágytól, s a szenvedélyek új, kiaknázatlan
kútjait buzogtatta fel a lány testében. Naomi aznap reggel bágyadtan és boldogan ébredt; hosszú évek óta
nem volt ilyen boldog. Amikor a tükörbe nézett, úgy látta, mintha izzana a szeme és az arca. S a nap
folyamán egy percre sem feledkezett meg a testéről, odaadó és szenvedélyes testéről, amelyet teljesen a
fiúénak érzett.
Lustán felhúzta a térdét, szoknyája visszacsúszott, és feltárta izmos, barna combjait. Naomi végighúzta
kezét a combján, majd odaszólt Dicknek:
-- Éhes vagy? Lent van egy kávéház.
A fiú odafordult, és Naomi látta, hogy megenyhül az arca. Megint az a kifejezés volt rajta, mint első
találkozásukkor.
Nem válaszolt, csak nézte a lányt merően. Naomi szédítő örömet érzett. Anélkül, hogy egy pillanatra is
levette volna a szemét a fiúról, kigombolta a blúzát, s ahogy előbukkantak mellei, az egyiken meggyűrte
ujjaival a bőrt. Dick még mindig nem szólt semmit, csak az ajka mosolygott. Naomi mámorosán, egy lágy
mozdulattal kibújt ruhájából, és mondott valamit németül, halk, mély hangon.
-- Ez mit jelent?
-- Egy dalból van. Azt jelenti, hogy a tiéd vagyok. A fiú elragadtatva nézte.
-- Milyen nagyszerű nő vagy! Nem is értem, miért tetszettek nekem azelőtt a soványak.
-- És most? -- ingerkedett a lány.
Dick odament, leült az ágy szélére, közönyt színlelve.
-- Hogy válaszoljak a kérdésedre, éhes vagyok egy kicsit. Menjünk le abba a kávéházba.
A lány elnevette magát.
-- Várnál egy pillanatra? Szeretnék átöltözni.
-- Még szép! Gyere, segítek.
Fogta a ruhát, amit Naomi kivett a táskájából, és ráhúzta a fejére. Amikor megint kibukkant a szeme, a
lány felkiáltott:
-- Igazán úgy viselkedsz, mintha a férjem volnál!
A kávéház, amelyet Naomi említett, az alagsorban volt: tágas helyiség, sok kőoszloppal. Minden
oszlop mellett egy asztal állt. A belső sarokban egy kis bárpult volt, és közvetlenül a bejáratnál egy komor
képű fiatalember csapkodta a zongora billentyűit.
Csaknem minden asztal el volt foglalva. A legtöbbnél ausztráliai katonák ültek, többnyire nőkkel.
Ahogy átvágtak a termen, asztalt keresve, Dicket üdvözölte néhány zászlóaljtársa. Visszaköszönt nekik
zavartan, mert a katonák ugyanakkor szemtelenül kacsingattak Naomira. Nőtársaságuk legnagyobbrészt
rikítóan öltözött prostituáltakból állt, vagy olyan lányokból, akik a kávéházastól százalékot kaptak a
kísérőjük fogyasztása után. Egy fehér kötényes pincér odavitte, amit rendeltek, és elképesztő árat kért
érte, de azután gyorsan engedett belőle, hála Naomi pergő nyelvű és dühös érveinek.
 A lány felemelte a poharat, és szeme rámosolygott Dickre a pohár pereme fölött.
Szótlanul ittak egymás egészségére.
Naomi körülnézett a teremben, majd felnevetett.
-- Min mulatsz? -- kérdezte Dick.
-- Azon az ausztráliai katonán, ott ni -- mondta Naomi. -- Azt hiszi, hogy prostituált vagyok. Integet.
Dick vérvörös lett a dühtől, s azt morogta:
-- Akassza fel magát!
-- Dick! Féltékeny vagy? -- kérdezte a lány kötekedve. A fiú oktalanul bosszús lett. Hogy leplezze a
dühét, képmutatóan azt mondta:
-- Amikor látom, hogy viselkedik néhány ausztráliai katona a városokban, szégyellem magam miattuk.
Nekik minden nő prostituált.
Naomi elkomolyodva tiltakozott:
-- Nem a barátaid miatt kellene szégyenkezned. Hiszen semmi mást nem kaphatnak, csak italt és rossz
nőket. Magányosak, Dick, messze vannak hazulról, az asszonyaiktól. Háborúban elveszítjük minden
gyökerünket, mindazt, amire az életünket építettük. Félünk a haláltól, úszunk az árral, ott keressük a
vigaszt, ahol lehet. Legrosszabb indulataink szabadulnak fel bennünk.
-- Igen, igazad van. -- Visszanyerte nyugalmát, elmosolyodott, és megfogta a lány kezét:
-- Nem mindenki olyan szerencsés, mint én! Miközben felhajtotta, ami a poharában volt, Naomi
gyengéden visszamosolygott rá.
-- Azért láttam egy-két csúnya dolgot -- folytatta Dick.
-- Mindenütt láthatsz ilyesmit, ahol megszálló hadsereg van -- mondta a lány.
-- Megszálló hadsereg! Igen, azt hiszem, az vagyunk. De azért nem egészen. Felszabadító hadsereg is
vagyunk.
-- És Palesztina szabad lesz, ha megnyertétek a háborút? Vajon elmennek majd az angol katonák?
-- Honnan tudjam?
-- Tudod, hogy az angolok meg akarják tartani Palesztinát, és nem fognak elmenni. A zsidók most az
angolok mellett vannak, mert az angolok a nácik ellen harcolnak. De nem tekintjük őket felszabadítóknak.
A háború után továbbra is uralkodni akarnak rajtunk.
-- Igen, azt hiszem, ez az igazság.
-- Ezért viselkednek úgy az angol tisztek -- folytatta a lány.
Dick felnevetett és hozzátette:
-- És az ausztráliai tisztek is! Például a mi ezredesünk veszett antiszemita. Arra tanítanak bennünket,
hogy valamiféle állatnak tekintsük az arabokat. Hallanod kellene, hogy beszél néhány katonánk a
zsidókról. A tisztjeink azt mondták, hogy az arabokat úgy lehet a legjobban felbőszíteni, ha „zsidó
fattyúnak" nevezzük őket.
Dick csalódására a lány egyáltalán nem lepődött meg.
-- Nagyon jól tudjuk ezt -- felelte. -- Az arabokat arra uszítják, hogy gyűlöljenek bennünket, és
féljenek tőlünk. Az effendik elvégzik ezt a munkát, és az angolok áldásukat adják rá. Jól ismert angol
módszer: „Oszd meg és uralkodj."
-- Csak nem vagy te is angolellenes véletlenül? -- kérdezte Dick nevetve.
-- Persze hogy az vagyok! -- mondta a lány, felhúzva a szemöldökét, mintha meglepné a kérdés. --
Nem sokat köszönhetünk nekik.
Dick maga sem értette, hogy miért, de ez borzasztóan tetszett neki, odaintette a pincért, és még két italt
rendelt. Most nagy lendülettel ivott.
-- Elragadó vagy! -- mondta a lánynak.
Hozattak még két pohárral, aztán vacsorát rendeltek. Dick mohón nézte az ételt, ahogy elébe tették.
Nagyszerűen érezte magát, és evés közben vidáman fecsegett. Előadta terveit, hogy mit csináljanak
másnap:
-- Meg akarom nézni a Szent Sír templomát. Egyáltalán nincs rá vallási okom, de azért azt hiszem,
mindenképp érdemes megnézni. És persze az Omár-mecsetet, a Getsemáné-kertet és ...
-- Nicsak, nicsak -- szakította félbe egy csúfondáros hang --, kit látnak szemeim?
Lucas állt az asztal mellett, és látszott rajta, hogy határtalanul élvezi a jelenetet.
-- Halló, Frank! -- kiáltotta Dick meglepetten.
-- Halló, Dick. -- Lucas ingerkedve rámosolygott Naomira. -- Halló! -- mondta neki is.
Naomi visszamosolygott.
-- Frank, hadd mutassam be Naomit. . .
 -- Elkéstél, Dick. Naomi meg én régi jó barátok vagyunk.
-- Egyszer eljött hozzánk a kibucba a kórházból -- szólt közbe gyorsan Naomi.
-- Úgy van -- hagyta rá Lucas, rendkívül vidáman.
-- Kimenőt kapott a kórházból? -- kérdezte Naomi, s a szeme hirtelen elborult, ahogy Lucasra nézett.
-- Csak ma estére -- felelte Lucas, kegyetlenül rávigyorogva, majd sokatmondóan hozzátette: --
Sajnos! Aztán Dickhez fordult és megkérdezte:
-- Hogy mulatsz, Dick?
Dick büszke volt, hogy Lucas szép nővel látja, olyan nővel, akit Lucas is ismert, hát önelégülten
mosolyogva felállt, és szívélyesen az asztalhoz tessékelte.
-- Csak most érkeztem, Frank. Húzz ide egy széket, és elmondom a zászlóalj összes híreit. Hogy van a
lábad?
-- Köszönöm, Dick, nem lehet. Mennem kell. Andy meglátogatott néhány nappal ezelőtt a kórházban,
és leadta az összes híreket. Különben a lábam csaknem meggyógyult már. Nemsokára visszamegyek
hozzátok, pajtás.
-- No de egy pohárra itt maradsz legalább? -- kiáltotta Dick csalódottan.
-- Nem lehet, vár rám odakint a kórházi busz. Csak azért jöttem be, hogy összeszedjek egypár alakot,
aki elcsellengett.
-- Mit csináljak -- mondta Dick kelletlenül. -- A viszontlátásra !
-- Viszontlátásra! -- Rákacsintott Dickre, és megint elvigyorgott, mintha nem bírna a jókedvével. --
Mulass jól!
Majd Naomihoz fordult:
-- Maga is!
-- A fene egye meg! -- tört ki Dickből. -- Egy percig legalább itt maradhatott volna. Tobruk óta nem
láttam.
Sértve érezte magát egy kissé.
Attól fogva valahogy elromlott az estéjük. Lucas olyan emlékeket mozgatott meg Dickben, amelyeket
addig sikerült elrejtenie maga elől. Megint felködlött a háború, mint életének óriási kulisszája, s ő és
tervei eltörpültek mellette. Naomi nagyokat hallgatott, s a vidámság, ha néha sikerült az arcára erőltetnie,
olyan volt, mint egy maszk. Végül feladták a színlelést. Hirtelen nagyon fáradtnak érezték magukat mind
a ketten.
Némán mentek fel a lépcsőn a szobájukba. Dick Andyre gondolt. Andy meglátogatta Lucast, de
senkinek se szólt róla. Akármennyire megváltozott is, elmondhatta volna a szakasznak, hogy Lucas
meggyógyult! Az utóbbi időben teljesen magába zárkózott -- nem segített, nem adott tanácsot vagy
felvilágosítást senkinek; de az már kimondhatatlanul durva dolog volt, gondolta Dick, hogy a Lucasnál
tett látogatását sem említette. Hiába, Andy önzése már-már az őrülettel határos.
Gondolatai visszatértek Lucashoz. Megint érezte azt a kis sértődöttséget. Lucasnak semmit se jelentett,
hogy újra találkoztak, csak mulatott, hogy egy ismerős nő társaságában látja. Lucas semmit sem vett
komolyan, fütyült az egész világra. Igen, ezért tudott összebarátkozni vele Andy. Lassanként Andy is
olyanná vált, mint Lucas, a maga nyomorult módján.
Eh, Lucas, akassza fel magát!
A háború olyan, mint egy betegség: amíg le nem zajlik, nincs más gyógyszer, meg kell feledkezni róla,
amikor csak lehet. Dick éppen elkezdte a feledést, egy hétre. Odalent jó volt a bor, itt pedig együtt alhatik
egy nővel, akibe, szentül hitte, szerelmes volt.
Amikor a szobaajtó becsukódott mögöttük, nyersen magához szorította Naomit és megcsókolta. A lány
egy kissé szomorúan viszonozta a csókot, majd odament az ágyhoz, és leült a szélére. Merően bámulta a
padlót, elgondolkodó, borús szemmel. Aztán felnézett a fiúra.
-- Azt hiszem, legjobb, ha elmondok valamit -- kezdte. Talán nem is kellene. De ha ő mondja el,
rosszabb lesz, és nem bízom benne. Elmondhatja csak úgy, tréfából, ha a kedve tartja. . . ha megtudja,
hogy mi van közöttünk.
Dick értetlenül nézett rá.
-- Kicsoda, ha megtudja?
-- A barátod ... Lucas.
-- Mi köze ennek Lucashoz?
-- Igazán semmi. Csak azt akartam mondani, hogy lefeküdtem vele.
-- Lucasszal?
Megismételte a kérdést, és maga is meglepődött, hogy milyen közömbös a hangja. Olyan volt az egész,
mint egy rossz vicc, amit nem akart megérteni.
-- Igen. Egy ideig rendszeresen eljárt a kibucba. Dicket hirtelen elöntötte a fájdalommal vegyes harag.
Csak állt, és rámeredt a lányra szótlanul. A lány sem mozdult az ágy szélén, visszanézett, s az arca
türelmes volt és szomorú. Megaláztatásában és dühében Dick olyan szavakat keresett, amelyek
megsebzik Naomit, kizökkentik nyugalmából.
Végül elvigyorodott, és csevegő hangon azt mondta:
-- Meséld el, kik voltak még. Talán a többi közül is ismerek egypárat.
A lány szelíden tűrte a sértést.
-- Féltem tőle, hogy meg leszel bántva -- mondta. -- Nem voltak mások. Ö is véletlenül jött a kibucba,
és rám támadt, amikor magányos voltam és elkeseredett.
-- Szegény kis nő! -- gúnyolódott Dick. -- Hogy epekedett, mialatt én Tobrukban szórakoztam!
Utálta magát, amiért ezt mondta. A szavai hihetetlenül laposan hangzottak.
-- Nagyon sokat gondoltam rád, amíg oda voltál. Türelmetlenül vártam a leveleidet. Végül
bebeszéltem magamnak, hogy meghaltál. Arra gondoltam, miért nem akartad, hogy a szeretőd legyek, és
sajnáltam. Nekem kellett volna kezdenem. De te akkor túlságosan boldogtalan voltál, túlságosan
lekötöttek a magad gondjai. Segíteni akartam rajtad. Igazán úgy éreztem, hogy van valami közöttünk.
Lucas semmit se jelentett nekem. Utálom. De nekem is van testem. Nem vagyok apáca. Neked semmivel
se tartoztam. Azt hittem, hogy meghaltál, vagy hogy elfelejtettél.
-- Hogy elfelejtettelek! -- mondta Dick keserűen. -- Az embernek mindig felejtenie kell.
Leült az ágyra a lány mellé. Most már elszállt a haragja, az utolsó csöppig. Nyugodtnak, bölcsnek
érezte magát és szánandónak is egy kicsit.
A lány megfogta a kezét, és szelíden megkérdezte:
-- Nagyon rossz volt Tobrukban?
-- Jobb nem beszélni róla. Sajnálom, hogy az előbb olyan durva voltam hozzád. Nem volt rá jogom.
De annyira meglepődtem.
Elgondolkozott egy pillanatig, aztán felnevetett:
-- De azért, ha Lucas még Jeruzsálemben volna, szeretném jól orrba vágni!
Felállt, idegesen, már nem volt fáradt. Valami hirtelen szomjúságot érzett, italra vágyott és
férfitársaságra.
-- Leszaladok a kávéházba, iszom egy kicsit.
Lement, egyedül. Nem hívta a lányt, mert nem akart vele lenni.
A kávéház közben zsúfolásig megtelt, nagy volt a lárma, és alig lehetett látni a cigarettafüst kék
ködétől. Úgy látszott, a helyiséget teljesen kisajátította az ausztráliai hadsereg.
A zongorista most egy négytagú zenekarban muzsikált. Öt-hat pár táncolt a terem közepén. Egy
sarokban Dooley és a Lógós ült két nővel. Széles jókedvükből látszott, hogy alaposan be vannak rúgva.
Meglátták Dicket, intettek neki:
-- Hogy vagy, öcsém! Gyere, igyál egyet. Hé, George, hozzál még egy széket meg egy poharat.
Nyilván megtömték a pincért borravalóval, mert azonnal otthagyott egy másik asztalt, hogy az ő
rendelésükkel törődjön.
-- Bemutatom Dicket, lányok -- harsogta Dooley, egy kézmozdulattal a két nő felé.
Dick mosolyogva leült.
-- Mikor lógtatok ki?
-- Ma délután -- mondta Dooley. -- Maradunk, amíg ki nem ürül a kassza, igaz, Lógós?
-- Illetve -- helyesbített Dick --, amíg a tábori csendőrök le nem fülelnek.
-- A tábori csendőrök! -- Dooley megint legyintett. -- Az már el van intézve, nem igaz, Lógós? Fél
órával ezelőtt bejött egy egész rakás, kérték az eltávozási cédulákat. Egy nagy zsíros pali ide áll, és kéri a
mienket. 'Már éppen arra gondoltunk, hogy ráborítjuk az asztalt, és aztán futás, amikor ... mit gondolsz,
mi lett? Mit gondolsz, ki jön ide, és elintézi az egészet? Na, találd ki!
-- Jézus Krisztus -- vélte Dick.
-- Nem: Tony Horné. Az öreg Keselyű!
-- Úgy van -- fordult a Lógós komolyan Dickhez. -- A Keselyű. Zsebre vágta a hekusokat egy perc
alatt. Tudja az öreg Keselyű, hogy hova kell dugni a dohányt.
-- Legjobb, ha itt maradsz ebben a kocsmában -- tanácsolta Dooley --, ha valami zűr van, kiabálj a
Keselyűnek. Mintha ő volna itt a tulaj. Oda nézz, ott van a bárpult mellett.
Dick odafordult, és a füstön át meglátta Tony Horné szürke arcát.
-- Rohadt egy banda a tábori csendőrök -- mondta a Lógós. -- Kérdezd csak meg Tootsie-tól. --
Rámutatott a mellette ülő kövér, izzadt nőre, aki szoros fekete ruhát viselt. -- Nagyban űzi az ipart, igaz,
Tootsie? Madame Mariénál dolgozott Tel Avivban. Tudod, mit csinálnak ott a tábori csendőrök? Minden
éjszaka razziára mennek a bordélyházakba, és ingyen cicáznak egyet a lányokkal. Olyan is van, aki ott él
velük. És ha a lányoknak nem tetszik, a tábori csendőrök azzal fenyegetőznek, hogy a katonák számára
tilos körzetnek nyilvánítják a bordélyházat. Piszok egy dolog, megzsarolni egy kurvát, mi? ... Bocsánat,
Tootsie! Kéjnőt akartam mondani.
-- Piszok egy dolog az egész tábori csendőrség -- morogta Dooley. -- Nem is mutatjuk a pofánkat
sehol, csak itt, akkor nem lesz semmi bajunk.
-- De hol fogtok aludni? -- kérdezte Dick.
-- A lányoknál, öcsém, egy ugrásra innét. Reggeli az ágyban, mérsékelt árak.
A Lógós rákacsintott a nőjére, és megcsípte a combját. A nő felnevetett, hatalmas melle megrázkódott
a ruha alatt.
-- Hát akkor mulassatok jól! -- kiáltotta Dick, és felhajtotta az italát. -- Most hadd fizessek én egy kört.
-- Csak egyet, fiú. Aztán megyünk. Hé, George!
Ittak, aztán imbolyogva megindultak az ajtó felé, a két nőre támaszkodva.
Tony Horné még Tobrukból ismerte Dicket. ő volt az egyik szanitéc, aki hátravitte a vonalból, azon az
éjszakán, amikor Collins meghalt. Mikor meglátta, hogy Dick egymagában ül, áthívta az asztalához. Dick
fogta a poharát és odament.
-- Hogy vagy, Dick öcsém?
-- Halló, Tony. Mi az, mi van itt? A 2/X főhadiszállása? Már a fele zászlóaljjal találkoztam.
-- Nekem mindenesetre a főhadiszállásom. Igyál egyet.
-- Áthozatom a magamét.
-- No de rendes italt. -- Tony hátrafordult, és odakiáltott a bárpult mögött álló pincérnek. -- Mose,
röpíts ide egy tiszta poharat. Maradj csak, dobjad. Kösz, Mose! No, ezt kóstold meg. Vodka, a legjobb
fajtából.
A vodka tüzes ujjakkal simította végig Dick mellét. Ránézett Tony Horne-ra. Mintha megváltozott
volna egy kicsit, már nem az az ember volt, aki a kip-játékot irányította a zászlóaljban. Arca jóindulatú
kifejezést öltött, kemény szája elernyedt, csücskei lebiggyedtek. Még a szögletes válla is mintha legörbült
volna, ahogy a székén ült. Bozontos pillái álmosan belelógtak a szemébe, és elfátyolozták szúró
pillantását.
Dick csak egy-két halvány jelből vette észre, hogy Tony tökrészeg.
A levegő fullasztóan sűrűvé vált. Az egész terem kék ködben úszott, alig lehetett bírni az áporodott
bűzt. A hangok káoszából kivált egy nyávogó szaxofon, tompán lüktető dobkísérettel. A zongora mellett
egy lány énekelt. Mereven, kifejezéstelenül nézte a tömeget, és panaszosán, egyhangúan dalolta a slágert:
Mosolyogj, babám, elbúcsúzunk, a viszontlátásra.
Tony csak bámulta, s a szeme elködösült, elcsüggedt.
-- „Viszontlátásra!" Mi a fenének kell ilyet énekelni? A fiúk úgyis tudják, hogy jó, ha minden második
viszontlátja a feleségét meg az anyját! És még az orrod alá dörgölik, az ilyen hülye nótákkal. Vidámabbat.
-- Átordított a termen a zongoristának. -- Hé, Mordeháj! Elég volt ebből! A zongorista kérdően
felpillantott, és elmosolyodott, amikor meglátta Tonyt.
-- Elég! Kutyának se kell az ilyen nóta! Valami vidámabbat játsszatok! Vidámabbat!
A zongorista békéltetőén, zavartan mosolygott, a szaxofonos Tony felé fordította a hangszerét, és a
fújástól kidülledt szemmel rábámult. Az énekesnő oda se nézett, meg se rezzent az arca. Tovább énekelt.
Tony keményen összepréselte az ajkát.
-- Elég, ha mondom! Hagyjátok ezt a vacak nótát! Valami vidámabbat a fiúknak.
Az énekesnő éppen befejezett egy szakaszt. A zongorista tanácstalanul átnézett egy emberre, aki a pult
mögött ült, a kasszánál. Most alig észrevehetően bólintott. Mordeháj lehajtotta a fejét, és belevágott egy
új dalba. Az énekesnő, még mindig változatlan arccal, a második szakasz közepén kapcsolódott be.
Tony visszamerült gondolataiba.
Csodás lesz az élet, ha csókollak téged.
-„Csókollak téged" -- morogta elkeseredetten. -- Igen, éppen ez vár rátok, ha hazamentek. Csókolózás,
csodás élet. Egy kis vállonveregetés, aztán jó sok seggberúgás. Mint a múlt háború után.
Dick úgy gondolta, hogy Tony eljutott a részegségnek arra a fokára, amikor minden nóta mélabús
értelművé válik. De Tony most ránézett.
-- Olyan idős lehettem, mint te, amikor Gallipolinál voltam -- dünnyögte. -- Hé, Mose! Benn vannak
még a cimboráim a szobában? Csak az egyik? Gyerünk, Dick. Fogd a poharad, és gyere utánam. Egy kis
nyugalmat akarok már.
Tony felállt, és begombolta a zubbonyát, amely teljesen nyitva lógott róla. Ahogy kisimult a zubbony,
Dick észrevett valamit. Három kitüntetés szalagját, az első világháborúból.
Úgy látszik, nem volt részeg fecsegés, amit Dooley és a Lógós mondott Tony tekintélyéről. Amikor
Tony bement a pult mögé, Mose tisztelettudóan félreállt, és a kasszánál ülő ember elhúzott egy függönyt,
hogy beléphessenek a hátsó birodalomba. Valami folyosóra kerültek, a közepén Tony benyitott egy
szobába, és intett Dicknek, hogy kövesse. Odabent egy asztal volt és néhány szék. A hatodik szakasz
egyik upés katonája ült az asztalnál, pohárral a kezében -- Sullivan.
-- Halló, Hosszú! -- üdvözölte Dick.
Sullivan mosolyogva visszaköszönt, és hellyel kínálta. Tony nyögve leroskadt egy székre, és
valamiféle mogorva jóindulattal nézte két társát. Kopogtak az ajtón.
-- Bújj be -- mondta Tony. Mose jött be.
-- Parancsol még italt, Mr. Horné?
-- Igen, Mose. Hozzál még két üveggel. Mose visszavonult.
-- Úgy látom, nagymenő vagy itt, Tony -- jegyezte meg Dick. Tony bizalmasan elfintorodott:
-- Pénz beszél mindenütt! Felemelte a mutatóujját:
-- Jegyezd meg magadnak, Dick. Mindenütt a pénz beszél.
-- Megjegyzem. A Hosszú az én rajomban van, Tony. Tudtad?
-- Na ne mondd, a Hosszú a te rajodban van? Ide hallgass, kölyök, tudod mióta ismerem én a Hosszút.
. . mióta is, Hosszú?
-- Vagy tizenöt éve, Tony.
-- Bizony. Sokszor eljött Tony Horne-hoz egy kis gyorssegélyért. Nem igaz, Hosszú?
-- De igaz, Tony.
-- Tudod te, hogy igaz. Ha bajban vagy, csak gyere Tonyhoz. Mert ha tetszel neki, akkor segít, igaz,
Hosszú?
-- Igaz, Tony.
-- Tudod te, hogy igaz.
-- Hogy kaptál eltávozást? -- kérdezte Dick Sullivantól.
-- Nem kaptam. Kilógtam. Megbeszéltem Chipsszel, majd ő úgy jelenti, hogy ott vagyok. Éjfélkor
visszavisz egy autó.
-- Bizony -- folytatta Tony, aki mindebből nyilván semmit se hallott --, a Hosszú meg én cimborák
vagyunk. Még a válság idejéből, mi, Hosszú? Amikor a munkanélkülieket szervezted. Igaz, Hosszú?
-- Igaz, Tony. Mindig tudtuk, kihez menjünk, ha gyorsan kellett egy ötös.
-- Hogy a fenébe ne tudtátok volna! És ki kente meg a rendőröket, amikor meg akartak hirigelni? Mi?
Válasz helyett Sullivan most csak rámosolygott, barátságosan, de sokat sejtetően.
-- Kérdezd meg tőle te -- mondta Tony Dicknek sértődötten.
-- És ki keresett egy rakás dohányt a szükségmunkásoktól, kip-játékon? -- kérdezte szelíden Sullivan.
-- Ez már le van tárgyalva -- mondta Tony élénkebben.
-- Vannak pofák, akik inkább eljátsszak az utolsó garasukat, ahelyett, hogy kenyeret vennének rajta.
Hát akkor Tony adja a bankot a kip-hez. Tudod, mit mondtam mindig, Hosszú. -- Dickhez fordult. -- Aki
a kapitalistáknak dolgozik, vicces pali. Én mindig nagy híve voltam a mozgalomnak, igaz, Hosszú?
-- Igaz, Tony.
-- Hogy a fenébe ne volna igaz. Egyszer dolgoztam a kapitalistáknak. Harcoltam értük.
Tony a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a zubbonya bal oldalát, és megmutatta Dicknek a három
szalagot.
-- Tudod, hány éves voltam én Gallipolinál? Tizennyolc. Ezeket a szalagokat csak kimenőn viselem.
Amikor most beálltam, azt mondtam, hogy harminckilenc éves vagyok.
-- És most kiért harcolsz? -- kérdezte Dick, Sullivanra kacsintva. Tony rávágott tenyerével az asztalra,
és felordított :
-- Tonyért! Csakis Tonyért dolgozok, és fütyülök az egész világra! -- Áthajolt az asztal fölött, rámeredt
Dickre.
-- Tudod, hogy miért álltam be most? A dohányért. Az ausztráliai katona a legnagyobb játékos az
egész világon. Azért álltam be a hadseregbe . . . Tudod, mi vagy te, Dick? Egy vicces pali a sok közül . . .
-- Vicces pali, aki a hazájáért harcol, Tony?
-- Ki mesélte be neked, hogy a hazádért harcolsz? Ide hallgass, tudod-e, hogy eredetileg miért küldtek
ide bennünket? Megmondom. Hogy féken tartsuk itt az arabokat meg a zsidókat, és segítsük a törököket
Oroszország ellen. Tiszta szerencse, hogy a végén mégis a fritzek ellen harcolunk. Nem igaz, Hosszú?
-- Nemcsak szerencse, Tony. A nép antifasiszta háborút akart, kirúgta Chamberlaint és Menziest, és
most meglett az akarata.
-- Úgy van -- mondta Dick. -- A háború igazi háború lett aznap, amikor a nácik megtámadták
Oroszországot.
-- De mi-ért áll-tál be te? -- kérdezte Tony lassan és makacsul.
-- Egyrészt, mert nem leltem a helyemet, másrészt, mert harcolni akartam a hazámért.
Tony megint az asztalra csapott.
- Hallod ezt, Hosszú? Harcolni akart a hazájáért! Ezerkilencszáztizennégyben én is éppen olyan
voltam, mint te, fiam. Harcolni akartam a hazámért. A lányoknak tetszik az uniformis. Az öreg fiúk a
kocsmában megveregetik a vállad, és pajtásnak hívnak. Tudod-e, miért küldtek minket Gallipoliba? Mert
Anglia megígérte a cárnak, hogy lekanyarít neki egy darabot Törökországból. Tudod-e, hogy hívták a
törököket a múlt háborúban? Kutya Törökországnak. És most micsodák? „Dicső szövetségeseink!" Pfű!
Tony felhajtotta az italát. Ránézett Dickre, lehunyta a fél szemét, és felemelte a mutatóujját.
Zubbonyának bal zsebéből elővett egy levéltárcát, és kotorászni kezdett benne.
-- Tudod-e, hogy melyik ország gyártotta a gránátokat, amikkel a törökök Gallipolinál lőttek minket?
Mindjárt mutatok valamit egy újságból.
-- Csak nem hordozod még mindig magaddal azt az újságdarabot? -- kiáltotta Sullivan.
-- Hogy a fenébe ne hordoznám! Hordani is fogom holtom napjáig.
Tony végül előhúzott a tárcájából egy megsárgult, rongyos szélű újságkivágást.
-- Ezt mondta egy pofa az Alsóházban. Olvasd el. Odaadta a papirost Dicknek. A szélére valaki
tintával felírta a dátumot: 1926. március n. Mindössze hat-hét sorból állt az egész:
A török tüzérségnek a Vickers-cég szállította azokat a lövedékeket, amelyekkel az Anzac-öböl és a
Helles-fok dombjaira kapaszkodó ausztráliai, új-zélandi és angol csapatokat lőtték. Amíg jövedelmező
volt az üzlet, és növekedtek Törökország honvédelmi kiadásai, mit törődött a fegyvergyártó cégek
igazgatósága azzal, hogy fegyvereik véres péppé roncsolják az Anzac-csapatok 6 színe-virágát?
Tony elvette az újságkivágást, és gondosan visszadugta a tárcájába. Aztán szótlanul rámeredt Dickre.
Megint kopogtak az ajtón, Mose behozott egy üveget, letette az asztalra és kiment. Tony közben egy
pillanatig sem vette le a szemét Dickről.
-- És amikor hazamentünk -- mondta csendesen --, mit kaptunk? Munkanélküli-segélyt.
Hirtelen felállt, szinte ünnepélyesen. Akármennyi vodkát ivott is, nagyon biztosan állt a lábán.
Szemében megint a régi keselyűnézés csillogott.
-- Dick -- mondta, kinyújtva a kezét --, nagy élvezet volt ez a beszélgetés.
-- Inkább csak te beszéltél, Tony.
-- Ha kell valami, gyere hozzám. Itt töltöm az egész kimenőmet. Most megyek, lefekszem. Jó éjszakát,
Dick. Jó éjszakát, Hosszú.
S ahogy kiment, nem tántorgott és nem csuklott.
-- Hát ilyen a Keselyű! -- jegyezte meg Dick.
-- Ilyen -- mondta mosolyogva Sullivan. -- Egyszemélyes forradalom, amelynek a célja mindenekelőtt
Tony Horné jóléte.
-- De meglehetősen nagylelkű, nem.?
-- Hogyne, néha az, nem is kevéssé.
-- Amellett gondolkodó koponya. Az újságkivágás, amit mutatott, meg amiket mondott...
-- Nem buta fiú. Furcsa keverék. Amikor a munkanélkülieket szerveztem, bármikor elmehettem hozzá
pénzért. Egyszer bejött hozzám, leszúrt húsz fontot, és szó nélkül ki-

208
ment. Tüntetést rendeztünk, abból a pénzből is táblákat, miegymást vásároltunk, és amikor a rendőrség
bottal támadt ránk, Tony kinevetett. Azt mondta, palik vagyunk.
-- Szóval Tony szerint te is pali vagy?
-- Igen, az vagyok.
Sullivan félresimította a haját, közvetlenül a füle fölött: egy sebforradás tűnt elő.
-- Ezt az emléket a rendőrségtől kaptam. Dick felállt.
-- Holtfáradt vagyok. Elég volt mára.
-- Kikísérlek -- ajánlotta Sullivan. -- Kell egy kis friss levegő.
6
Anzac: ausztráliai és új-zélandi hadtest. A Dardanellák egyik öblét, amelyet az első világháborúban elfoglalt, az angolok
róla nevezték el.
 A folyosón Dick azt mondta:
-- Tudod, az az újságkivágás, amit Tony mutatott. . . Kíváncsi vagyok, hányan látták, hány embernek
ütött szeget a fejébe, hogy valami változásnak kéne lenni.
-- A dolgok mindig változnak -- mondta Sullivan. -- Valami változás mindig van.
Most megint a kávéházban voltak, megcsapta őket a hangok hulláma: a harsogó zene, lábdobogás,
részeg kiáltások, nők éles kacagása. Ijesztő volt, elviselhetetlen. Szinte futottak az ajtó felé.
Odakint még mindig szitáit a hideg eső.
-- Miféle változás történik most? -- kérdezte Dick.
-- Talán úgy látod, hogy e pillanatban nincs semmi változás. De gondolj az európai országokra, amiket
Hitler megszállt. Az uralkodó osztály mindenütt együttműködik a nácikkal. Ha majd megverjük Hitlert,
azokban az országokban új uralkodó osztály lesz.
-- A munkásosztály?
-- Persze. Szocializmus lesz. A háború után a világ hirtelen a szocializmus felé fordul. A kommunisták
lesznek a nép vezetői. Csak ők voltak következetesen antifasiszták.
-- Ügy gondolod, rosszul tettem, hogy olyan korán beléptem a hadseregbe?
-- Mindenesetre kockázatot vállaltál. Ha a toryk akarata teljesült volna, most a nácik oldalán harcolnál,
nem pedig ellenük.
-- Miért, kinek az akarata teljesült?
-- Hát a népé! A munkások nem akartak harcolni egy szocialista ország, a Szovjetunió ellen. Hanem
ide hallgass, fiú, halasszuk későbbre ezt a vizsgáztatást. Fene hideg van ahhoz, hogy idekint álldogáljunk,
és én politikai kérdéseket magyarázgassak neked. Jó éjszakát.
-- Jó éjszakát, Hosszú.
A zene tompán kiszűrődött a néptelen utcára. Olyan volt, mint egy gyászdal. A szaxofon zokogott és
nyávogott, de a dob haragosan, makacsul lüktetett mögötte.
Amikor Dick visszatért a szobába, Naomi már aludt az ágyban. A fiú megállt előtte egy darabig, s
mosolyogva nézte. A jelenet, amely nemrég zajlott le közöttük, most nevetségesnek és távolinak tetszett.
Most már nem volt olyan biztos benne, hogy szerelmes-e belé.
A jeruzsálemi Újváros csak az utóbbi években épült fel az Óváros falain kívül. Dick és Naomi egy
kőből épült nagy újvárosi szállodában kapott szobát.
Verőfényes, tiszta reggel volt, s ahogy Dick kinézett az ablakon, az Óváros terült el alatta. Az épületek
keleti fala nedvesen csillogott a napfényben, mint vízcseppek egy öreg ember szakállán. Az árnyékos
helyeken szürkék voltak a falak, komorak, öregesen keserűek. A város összetorlódott, négyszögletes
vállai közül kereken és pompázatosán emelkedett ki az Omár-mecset kupolája, a reggeli nap olvadt fehér
színűre festette.
Ez a fényes nappali szépség valami sokat ígérő, megnyugtató érzéssel töltötte el Dicket. Mohón
hátrafordult, sürgette Naomit, hogy keljen már fel. Válaszul a lány kidugta gömbölyű barna karját, és
magához vonta. Aztán ledobta a takarót, és lustán kinyújtózott. Soha nem tudta megunni Dick bámuló
tekintetét. A fiú visszamosolygott, szeretettel, de szórakozottan, a ragyogó képet látta, amely az ablakban
tárult elé, alig várta, hogy teljesen megittasodjék tőle. Naomi mosolygott a türelmetlenségén, felkelt,
felöltözött, aztán lementek reggelizni a kávéházba.
A helyiségben rajtuk kívül most csak Tony Horné ült. Kurtán válaszolt Dick köszönésére. Ha az arcát
nézte az ember, azt hihette volna, hogy előző éjszaka nem is történt semmi. Vörös volt a szeme, de éppoly
áthatóan nézett, száját éppoly keserűen összepréselte, mint amikor fej vagy írást játszottak a táborban.
Előtte az elmaradhatatlan pohár és palack.
-- Ez a reggelid, Tony? -- kérdezte Dick. Tony bólintott.
-- Semmi sonka tojással? -- próbálta Dick megtalálni az éjszakai hangot.
Tony szája szögletében megrándult az egyik kemény barázda.
-- Kutyaharapást szőrével -- mondta.
Dick lemondott róla, és minden figyelmét a reggelijére összpontosította.
Félórával később átmentek a Jaffai-kapun, s megindultak a jeruzsálemi Óváros szűk, rossz illatú
utcáin, könyökkel törve utat a szelíd csacsik és hosszú köpenyes arabok között, oda se figyelve a sörbet-,
gyümölcs-, fazék-, csecsebecse-, sütemény- és kávéárusokra, akik az útszéli sötét boltívek alól kiáltottak
rájuk.
Naomi először a Szent Sír templomába vezette Dicket. Úgy tetszett, hogy a csúnya kis épület
összekuporodik, mintha félne a két oldalán meredező falaktól. Odabent sűrű illatú, kávészínű sötétség
volt, amelyet csak itt-ott szakítottak meg a gyertyák és a homályosan csillogó réztárgyak fényszigetei.
Miközben az idegenvezető megmutatta a templomot, Dick cinikusan arra gondolt, hogy a szöveg, amit
ledarál nekik, nyilván elriasztja az igazi hívőket. Ügy szónokolt, felsorolva a templomra vonatkozó
adatok tömegét, folyékonyán, érzelemmentesen, mint az egyenruhás kikiáltók az ausztráliai mozik előtt.
Aztán kis gyertyákat gyújtottak, és bementek a tulajdonképpeni sírba, s csak álltak a sárga fényben,
mialatt a vezető elmondta az időrágta fehér kőről, hogy mi minden lehetett -- de hogy a valóságban mi
volt, azt nem mondta meg. Dick nagyon kellemetlenül érezte magát odabent, ki is menekült, amilyen
gyorsan csak tudott. A kapuban egy puha arcú fiatal szerzetes pénzt kért tőlük.
Naomi aztán elvitte a Siratófalhoz, amely egészen közel volt. Egy öreg, szakállas zsidó hajlongott a
falnál, egyedül, homlokával meg-megérintve a követ. Ajkai mozogtak, de nem lehetett hallani, hogy mit
mond. Amikor megfordult, túlnézett rajtuk. Elment Dick mellett, hajlottan, öregen, de valami időtlen
méltósággal, mintha egész fajtájának megtestesülése volna.
Visszafelé jövet a Szent Sír templománál Dooley-val és a Lógóssal találkoztak. Naomi egyszeriben
félszeg lett, s inkább előrement egy kicsit, miközben Dick megállt beszélni velük.
-- Azt hittem, nem bújtok ki a kávéházból -- üdvözölte őket.
-- Nem is akartunk -- magyarázta a Lógós --, de hát az mégse lehet, hogy az ember itt van
Jeruzsálemben, és kihagyja a városnézést, nem igaz?
-- Kiröhögnék az embert -- tette hozzá Dooley --, ha azt írná haza, hogy egész Jeruzsálemből csak egy
kocsmát látott!
-- Itt jön megint a két lélekhalász -- morogta a Lógós a szája szögletéből.
Hobbs nagytiszteletű úr közeledett hozzájuk, a 2/X protestáns lelkésze, és Bourke atya, a dandár
katolikus papja. Sugárzó arccal jöttek a 2/X katonái felé.
-- Össze akarnak szedni egypár alakot egy betlehemi kirándulásra -- óvta Dicket Dooley.
-- Nahát, Brett tizedes -- harsogta Bourke atya zengő, kissé ír lejtésű hangján. -- Azt hiszem, őt hiába is
hívjuk.
-- Hivatalosan protestáns -- mondta Hobbs --, de inkább csak protestál, akármit mondanak neki.
Elmosolyodott a szójátékon: apró, egérszerű kis ember volt, ravaszkás, mozgékony szemmel, szájából
sohasem hiányzott a kihűlt, üres pipája.
-- No de a szép tájakat szereti, nem? Talán azért eljön.
-- Köszönöm, nem -- mondta sietve Dick.
-- Ó! -- folytatta Bourke atya. -- Hát maga tudja, hogy mi járatban vagyunk, a nagytiszteletű úr meg
én?
Nagy-, piros arca felfúvódott, aztán széles mosolyban terült szét.
-- Igen -- felelte Dick, nem nagyon barátságosan. -- Egy hölggyel vagyok. -- Jól ismerve a lelkiatya
antiszemitizmusát, némi malíciával hozzátette: -- Egy zsidó hölggyel.
A tisztelendő úr körülnézett, s az utcán, kissé távolabb, meglátta a várakozó Naomit, aki rövid
szoknyát viselt, harisnya nélkül, mint rendesen. -- Hm! -- mondta komoran Bourke atya, nyomatékosan
kifejezve véleményét azokról a zsidó nőkről, akik ausztráliai katonák társaságába szegődnek.
-- És maga, Dooley! -- fordult aztán hozzá huncutul vigyorogva. -- Mi lesz magából? Máris szégyene
az egész nyájnak. -- Dooley visszavigyorgott rá.
-- Már megmondtam, tisztelendő úr, én renegát vagyok. Velem semmire se megy.
-- Vajon kitől hallotta ezt a szép szót? -- lépett közbe Hobbs támadó hangsúllyal.
Dooley fenyegetően rámeredt.
-- Az öregemtől -- felelte.
-- Ó! Néhány fiú a C. századból! -- kiáltotta hirtelen Bourke, és Hobbsszal együtt elsietett.
-- Hascsikarást kapok, ha csak látom ezt a Hobbst morogta a Lógós.
Dick elbúcsúzott tőlük:
-- Aztán jók legyetek, fiúk!
-- Te meg légy óvatos -- mondta Dooley, -Naomi felé pislogva. -- Jusson eszedbe Chips!
Dick elfordult, dühösen, sértődötten. Úgyis hiába próbálná magyarázni nekik, hogy Naomi nem
prostituált.
-- Hát most merre? -- kérdezte a lánytól, amikor továbbindultak.
-- A Scopus-hegvre -- mondta Naomi, s olyan erősen megszorította a karját, hogy Dick megállt, és az
arcába nézett.
A lánynak izzott a szeme a vágytól.
Dick elfordult. Valami meghatározhatatlan érzés mart belé: a teljesség hiánya, rabság, kötöttség,
valami hirtelen., nagy nyugtalanság.
 -- Mit lehet látni a Scopus-hegyen? -- kérdezte.
Taxin értek vissza a kávéház elé, épp amikor leszállt az este. A fiú mogorva volt és rideg. Nyoma sem
maradt a reggeli ujjongásának. Beszélgetésük minduntalan elakadt. Dick közömbösen rágta az ételt,
kialakulatlan, vajúdó gondolatok gyötörték. Sokat ivott, hogy mégis vidámabb társa legyen a lánynak.
Korán felmentek a szobájukba. Dick kinézett az ablakon a város elsötétült tömegére, és gondolatai
megnyugodtak, kitisztultak egy kissé.
Mindig választ akarok mindenre, szüntelenül gyötör az agyam. Mit is keresünk tulajdonképpen?
Biztonságot? Békét? Mi az ördögöt akarok én? Mit akar a többi fiú az élettől? Lucas szerint az élet csak
bolondozik vele, hát ő is bolondozik az élettel; a legmélyebb érzéseit sohasem lehet kifürkészni. Szívesen
szolgálna bármilyen ügyet, mert semmi sem érdekli, csak saját maga. Semmi forró szeretet vagy gyűlölet.
Semmi hűség. L u c a s n ak nincs i g a z a... És mi lett Andyből. Őbenne volt forró szeretet és forró
gyűlölet, de valahogy mindig szétfolyt. Nagyon is sokszor változtatott irányt. Határozatlanság. Túl kevés
önbizalom. Semmit se tett. Vesztett csata. És most? A magányos Andy, a keserű Andy, a gyűlölködő Andy,
a velejéig önző Andy, Andy, a jó katona. An d y n e k nincs igaza... Hát Chips? A szép, vidám állat.
Gyengéd, mint egy gyerek, rettenetes, mint egy párduc. Minden csak mulatság, semmi gondolat. Erős,
mint az oroszlán. A harcban, mint egy cséplőgép. Pompás fickó. A félelem semmit se jelent neki, üres szó.
A legférfiasabb férfi. Lehetetlen utánozni. Az élete, mint egy bársonyosan csillogó tenger. De a mélyben
semmi. Csak ösztönök. Amerre az ár viszi. Egyik hullám a másik után. Chipsnek nincs igaza... Henry
Gilbertson kiváló ember. Mély gondolatok. Nagylelkűség. Idealista. Művelt. Bátor. Milliomos család. A
hatalmasok társasága. Ugyanaz a társadalmi réteg, mint a Fitzroyé. Mégis egészen más. Fitzroynak
személyes tulajdona a hatalom. Megnöveli az egyéniségét. Visszaél vele. Henry másként akarja
felhasználni a hatalmát. De ő csak egy a sokak között. Henry különc. Fitzroy és Crane tipikusak. Henry
össze fog roppanni. He nr y n e k nincs igaza... Mit is mondott Tony Home? „Pénz. beszél mindenütt. Egy
kis vállonveregetés, amikor elmégy, seggberúgás, amikor hazajössz. . . Pali vagy. . ." Tony. Többnyire
őszinte. Ragadozó madár. Valamiképpen lázadó, de kineveti a becsületes lázadókat. Palik. Cinikus alak
vagy, Tony. T o n y n a k nincs igaza... Dooley. Szeretem Dooley-t. Otthonra emlékeztet. Lázadó.
Kalandor. Mindenfelé dolgozott már. A vadonban. Gyárakban. Gyűlöli a főnököket. Hisz a
szakszervezetekben. Gyűlöli Fitzroyt és Crane-t. Született lázadó. Renegát katolikus. Ha teheti, mindig
kitol a palikkal. A tipikus ausztráliai? Magas, napégette, karcsú, sasorrú. Tekintélygyűlölő. Néha még
rám is haragszik. Minek nevezzem Dooley-t? Vagánynak? Harcosnak? Anarchistának? Keménykötésű,
nagylelkű, mulatságos. Jó pajtás. Sok ezer Dooley. Legyőzhetetlen. De néha nehéz megférni vele. Van
benne valami destruktív vonás. Az elnyomottaknak éppúgy szükségük van a fegyelemre, mint az
elnyomóknak. Dooley-nak nincs igaza.
Még sohasem voltak ilyen tiszta gondolataim ezekről az emberekről. Változás. Sok minden történik, az
ember reagál. Ha észrevétlenül is, de módosul. Újabb dolgok történnek. Aztán egyszerre csak mintha
kicserélődött volna az ember. Lassan, de megtörtént a változás.
Isten veled, tragikus ifjú költő.
Isten veled, hetyke külsejű és bánatos szívű, boldogtalan, ifjú katona.
Isten veled, pökhendiség.
Új idők. Új emberek.
Minden megváltozik.
Én is.

14

December elején, 1941-ben, a dandártábornok magához hívatta Fitzroy ezredest, és magyarázatot kért
tőle a zászlóaljában megnyilvánuló nagyarányú fegyelmezetlenségről. Az ezredes Japán és Amerika
hirtelen hadba lépésére hivatkozott. Pearl Harbor után, magyarázta, az embereket nyugtalanítani kezdte a
hazai helyzet. Aggódtak, hogy a japánok nagyon messzire előretörhetnek dél felé. Állandóan az a hír járta
közöttük, hogy a közép-keleti haderők nagy részét azonnal visszaküldik Ausztráliába, s ha csak szó esett a
hazatérésről, az emberek már nyugtalanok lettek. Az ezredes elfelejtette megemlíteni, hogy e
nyugtalanságért részben ő maga is felelős, sok tisztjével együtt, mivel állandóan azt szokták mondogatni a
katonáknak, hogy otthon a közöny és a hozzá nem értés árulása tombol. Az ezredesnek és barátainak
szemében a háború valami borzalmas és idegesítő dologgá vált. Az Ausztráliai Birodalmi Hadsereg már
nem volt az a kalandra vágyó elitcsapat, aminek azelőtt képzelni szerették, csupán egy kis része a
hatalmas antifasiszta világfrontnak. Odahaza Ausztráliában a hadsereg mindaddig példátlan méretekre
nőtt. A nép egyesült. Népszerűtlenné vált a háborús erőfeszítés kigúnyolása.
Henry Gilbertson lelkesen rá szokott mutatni minderre. Az ezredes végül már kommunistának nevezte
Henryt. De Fitzroy nagy elképedésére Henry csak felnevetett, mintha megdicsérték volna.
A dandártábornok elfogadta az ezredes magyarázatát, majd előadást tartott neki a csapatok
szelleméről. Az önérzetében mélységesen megsértett Fitzroy dühöngve és bosszúra szomjasán tért vissza
a 2/X-hez, s egy hétig állandó gyakorlatozással és gyalogsági kiképzéssel nyúzta katonáit. Éjszakánként
minden sátor zúgott a fáradt, elgyötört emberek morgásától.
A legtöbb bajt a B. század okozta, amely hírhedt volt lázongó szelleméről. Egy reggel Crane hiába
várta a katonákat csuklógyakorlatra, a sorakozó elől szép csendesen elvonultak a mosdóba. Zendülés,
nem egyéb! -- fortyant fel Crane. Éktelenül dühösen megindult a zászlóaljparancsnokság felé, hogy most
aztán letartóztatja az egész századot. Mégis, nagy erőfeszítéssel legyűrte haragját, jobban meggondolta a
dolgot, rájött, hogy ez az eljárás rossz fényt vetne parancsnoki képességeire, tehát okosabb lesz, ha ő
maga próbál rendet teremteni. Erre magához hívatta a törzsőrmestert és a szakaszok őrmestereit.
-- Egy szót se szóltak, csak elmentek a mosdóba, hadnagy úr -- közölték a tiszthelyettesek. -- Amikor
gyakorlatra hívtuk őket, a fülük botját se mozdították.
-- Nagyon utálják ezt a csuklógyakorlatot, hadnagy úr mondta Chips.
-- Ne mondja! -- csattant fel Crane. -- Ma éjszaka lesz gyakorlat. Kíváncsi vagyok, ahhoz mit szólnak.
Az éjszakai gyakorlat kezdetét este hétre tűzték ki. De hét órakor csak a tiszthelyettesek maradtak a
század körletében. A legénység eltűnt.
Ezt már nem lehetett titokban tartani. Az egész zászlóaljon végigfutott a hír: a B. század „sztrájkba
lépett"! Crane összehívta a tiszthelyetteseket, és félóra hosszat gyalázta őket. Haszontalan, gyáva
puhányok, ordította. Egyáltalán nem tudják féken tartani az embereiket. Az altisztek némán hallgatták.
Akkor se szóltak semmit, amikor Crane befejezte. A hadnagy elbocsátotta őket. Sértődötten, keserű
szájízzel hagyták ott. Teljes mértékben együtt éreztek a századdal. Tudták, hogy Crane a hibás. Az
emberek torkig voltak a hadnagy képtelen buzgalmával, csuklógyakorlataival, fölényes, pökhendi
hangjával. Az egész század gyűlölte.
Vádparancsot mégsem adtak ki senki ellen. Az ezredes hosszasan tárgyalt Crane-nel, majd kiküldte a
századot egy hétre Beér Seba mellé a sivatagba. A katonák komoran, mocskosan, megtörten jöttek vissza.
Azután esténként hosszú ideig nem is beszéltek másról a századkörletben, mint a Crane iránt érzett
gyűlöletükről.
Az ezredes mindezt megbeszélte Pomfret őrnaggyal, aki adott egy-két tanácsot. S az ezredes
megfogadta.
A B. század sztrájkja szerencsés eredményekkel járt. Megszűntek a csuklógyakorlatok a ködös
hajnalban, s ami a legjobb volt, Henry Gilbertsont visszahívták a kiképző zászlóaljtól, és ismét a B.
század élére állították. Crane megint átvette a hatodik szakaszt, dühöngve és szitkozódva a kudarca miatt.
Amikor a századot kivezényelték Beér Sebába, a hatodik szakaszból sokan amellett voltak, hogy
megint tagadják meg a parancs teljesítését. Vitatkoztak, érvek és ellenérvek hangzottak el, felforrtak a
kedélyek; volt, aki teljes sztrájkot javasolt. Végül, a vita tetőpontján, Sullivan közbelépett. Meglehetősen
szerényen beszélt, upéshez illően, s azt mondta, az addigi két sztrájk elég port vert fel, hogy most már
komolyan megvizsgálják a panaszaikat.
-- Muszáj, hogy legyen valami büntetés -- mondta. A Piás nem mehet el csak úgy két sztrájk mellett,
akármi volt is az oka, de tudja, hogy az emberek nem sztrájkolnak ok nélkül. Egész biztosan megvizsgálja
a dolgokat. A törzsőrmester mellettünk van, szívvel-lélekkel. Szólunk neki, hogy mondjon el mindent
Mick Varney-nak. A Bolond Mick majd elmondja a Piásnak. Csináljuk végig ezt a büntetést, aztán
meglátjuk, mi lesz.
Dick igazat adott neki, aztán mások is, végül az egész szakasz megegyezett. Dicket megválasztották a
szakasz képviselőjének, és közölték határozatukat a többi szakasszal is.
Amikor a vidám Henry Gilbertson ismét átvette a B. századot, elhatározta, hogy nem vesz tudomást
róla, hogy a század egymás után két sztrájkkal gyarapította a bűnlajstromát.
-- A jó öreg Mama -- mondták a katonák.
Dick nagyon büszke volt vezető szerepére, s hogy a szakasz képviselőjévé választották.
-- Jó taktika -- mondta lelkesen. Sullivan elvigyorodott.
-- Korlátozott akciók, korlátozott sikerekért -- mindössze ennyit mondott. '
A Henry visszatérése utáni éjszakán Dooley és a Logos is megjött illegális kirándulásáról, részegen,
emelkedett hangulatban, fittyet hányva a világnak. Amikor a zászlóalj körletéhez értek, nem tudták
elhatározni, hogy azonnal jelentkezzenek-e, vagy várjanak másnap reggelig. Jóval takarodó után volt.
-- Aludjunk előbb egy jót -- javasolta a Lógós.
-- Persze hogy aludjunk! -- egyezett bele Dooley. -- De mielőtt ágyba bújunk . . . még egy fontos
dolog.
-- Micsoda, pajtás?
-- Jó éjszakát kell kívánni a tiszteknek.
-- Atyaúristen! -- tátogott a Lógós. -- Hogy én erről megfeledkeztem !
-- Kívánjunk jó éjszakát a Mamának -- mondta Dooley, a sátormerevítő kötelek között botladozva és
hadonászva. -- Azt mondják, visszajött a Mama.
-- És az én jó öreg Arch komámnak is -- biztatta magát a Lógós, szorosan Dooley nyomában
bukdácsolva.
Nagyon sötét volt, jó darabig imbolyogtak ide-oda, a tiszti körletet keresve. Végül rátaláltak, s
megálltak az egyik végében, tántorogva és egymásnak támaszkodva. Borízű, rekedt hangjuk felverte az
éjszaka csendjét.
-- Jó éjszakát, Mama! Én vagyok az, Dooley, édes komám; jó éjszakát, Mama!
-- Jó éjszakát, Arch! Látod, az öreg Lógós visszajött hozzád. Hiányoztam, Arch? Jó éjszakát, vén
zsivány!
-- Hé, Miszter Crane, hallja a hangom? -- ordította Dooley. -- Ott van a scobie-i Nagyúr? Führer
Crane, hallja? Jó éjszakát, és akassza fel magát!
Crane csakugyan hallotta. És rajta kívül a fél zászlóalj. A hadnagy kijött a sátrából, hívatta az őrséget,
aztán megindult Dooley és a Lógós felé a sötétben.
-- Ébren vagy, Piás? -- üvöltötte Dooley. -- Hallod-e, jó éjszakát kívánok, te whiskyszopó vén
gazember!
-- Hát a Barom? -- kérdezte a Lógós. -- Ébren vagy, Barom? Mit csinálsz a Selyemfiúval? Nem
szégyelled magad!
Ahogy nevetve dülöngéltek a sötétben, Dooley és a Lógós elvesztette egymást. Mikor a dühöngő
Crane alakja felbukkant előtte, Dooley azt hitte, hogy a Lógós.
-- Merre csavarogsz, te piszok? -- kérdezte, mindkét karját kinyújtva.
Ahogy Dooley keze hozzáért, Crane lerázta magáról és ellépett. De nem talált szilárd talajt: belezuhant
egy árokba.
-- Őrség! -- ordította. -- őrség! Franks, őrizetbe van véve!
Dooley lebámult az árokba, s végre meglátta dühöngő szakaszparancsnokát.
-- Te rohadt, te! -- mondta és eltántorgott, a Lógós után kiabálva.
Dooley-t és a Lógóst őrizetbe vették, és bekísérték az őrség sátrába. Crane azzal vádolta őket, hogy
engedély nélkül távoztak a táborból, és gorombáskodtak a tisztekkel, Dooley-t azonkívül még testi
sértéssel is. Dooley unottan, némán hallgatta az első két vádat, de a testi sértés ellen dühösen tiltakozott;
azt mondta, hogy Crane megbotlott, és magától esett be az árokba.
-- Mit tudja maga, hogy mit csinált, amilyen részeg volt -- pattogott Crane.
-- Kénytelen vagyok jelenteni a parancsnoknak, Dooley -- mondta Henry. -- Most már nem kerülheted
el a börtönt.
-- Én nem ütöttem meg a hadnagy urat -- méltatlankodott Dooley.
Henry szólt, hogy vezessék ki. Nem valószínű, gondolta, hogy Dooley szándékosan rátámadt volna
Crane-re. Mármár szólni akart a hadnagynak, hogy vonja vissza a Dooley ellen emelt vádat, de ahogy
rápillantott, meggondolta magát. Az utóbbi időben meglehetősen feszültté vált a viszony közöttük. Crane
roppant kéjjel visszautasítaná a kérését. Nincs értelme, hogy könyörögjön neki. Henry inkább elment az
ezredeshez, és elmondta, hogy milyen kitűnő katona volt Dooley Tobrukban. Éppen ott volt Temple is,
szólt egy jó szót a Lógós érdekében.
Miközben az őrség a Lógóssal együtt elvezette, Dooley beszámolt Crane vádjáról, és csakhamar a B.
század is megtudta a hírt.
-- Ennek már lőttek -- mondta Chips. -- Mesélhet, amit akar, a Piás mégiscsak azt fogja elhinni, amit
Crane mond.
Egyesévei-kettesével lelopóztak az őrsátorhoz, hogy beszéljenek Dooley-val, aki kétszeresen dühös
volt a részegség utáni csömörtől és Crane igazságtalan vádjától.
-- Nem ütöttem meg -- esküdözött makacsul. -- Megcsúszott a lába, és elesett. Kár, hogy nem ütöttem
meg.
Az ezredes huszonnyolc napi fogdára ítélte a Lógóst, Dooley-t pedig a Körzeti Hadbíróság elé küldte.
Egy héttel később napiparancsban közölte a legénységgel, hogy Dooley-t kilencvennapi katonai börtönre
ítélték. A katonák azt beszélték, hogy ha Crane nem erősködik, Dooley is csak azt a büntetést kapta volna,
mint a Lógós. S az emberek arcán olyan gyűlölet tükröződött, hogy néha még Crane is megdöbbent tőle.

15

Dooley-t két tábori csendőr kísérte a börtönbe, egy teherautón, amelynek a hátsó részét sűrű szögesdrót
vette körül: ez volt a katonai rabomobil. Az egyik tábori csendőr mellette ült, a másik szemben vele.
Nagydarab ember volt mind a kettő, szándékosan választották ki őket erre a foglalkozásra. Mind a ketten
revolvert viseltek. Bokavédőjük, övük, hevederük hófehér, rézcsatjaik fényesre pucolva ragyogtak, mint
az arany.
Az egyik rágyújtott, és Dooley-t is megkínálta egy cigarettával. Dooley mogorván visszautasította.
-- Fogadd el inkább, pajtás -- tanácsolta a tábori csendőr. -- Három hónapig úgyse füstölsz többet.
Odadugta a csomagot, és Dooley valami köszönetet morogva kivett egy cigarettát; a tábori csendőr
tüzet is adott.
A tábori csendőr szippantott egynéhányat, aztán megpróbált szóba elegyedni vele:
-- Komisz egy helyre viszünk, pajtás.
Dooley alig hallotta. Csak egyetlenegy gondolat fért meg az agyában: Crane. Crane vallomása, aminek
a kilencvennapos ítéletet köszönhette.
-- Együtt érzek veled -- folytatta a tábori csendőr --, pedig valószínűleg nem érdemled meg. Akik a
sittre kerülnek, legnagyobbrészt rászolgáltak.
Dooley nem szólt semmit, kibámult a szögesdróton át. Elfelejtette, hogy a tábori csendőrök
természetes ellenségei; nem törődött azzal, hogy mi vár rá a börtönben. Csak az az egy gondolata maradt,
hogy mit tett vele Crane.
A szemben ülő tábori csendőr közbeszólt, tanácsokat adott :
-- Az a fő, hogy ne legyél nagyképű. Akaszd szegre a büszkeségedet, és szánd rá magad, hogy mindent
megteszel, amit mondanak. A legtöbb smasszer szereti, ha csúsznak-másznak előtte. Hát csússzál-
másszál. Akármit csinálnak veled, tűrjed. Úgysem tehetsz egyebet. A sitten nincs semmi jogod.
A Dooley mellett ülő tábori csendőr kifújta a cigarettafüstöt.
-- Rohadt banda ezek a smasszerek -- mondta együttérzően --, de szükség van rájuk. Olyan szörnyű
helyet csinálnak a katonai sittből, hogy aztán senki se vágyik vissza. Muszáj is, különben a fele hadsereg
lecsukatná magát, hogy lógjon egy kicsit, vagy hogy kikerüljön a vonalból.
Crane hazudott, gondolta Dooley. Egy tiszt vallomása állott szemben egy közlegény vallomásával, és
ilyenkor mindig a tiszt szavát fogadják el. így írja elő a katonai törvény. Ha két ellenkező vallomás közül
kellett választani, mindig az alacsonyabb rangú volt a hazug.
-- Ti gyűlölitek a tábori csendőröket -- folytatta az, amelyik Dooley mellett ült --, de csak várjál, majd
meglátod, milyenek a smasszerek. Egy-két hete dilisre vertek egy fiút.
Még csak fel se tételezték, hogy neki is igaza lehet, gondolta Dooley. „Nemkívánatos elem" -- mondta
az őrnagy, aki a tárgyaláson elnökölt. Dooley-nak eszébe jutott egy hazai toborzóplakát: „Harcolj te is a
szabadságért."
Keserűen, vadul felnevetett magában. Gyűlölete már nem nőhetett tovább, és érezte, ahogy a szeme
mögött gyilkosán lüktet a vér. Szenvedélyesen megesküdött rá, hogy soha többé nem vesz puskát a
kezébe, vagy legalábbis egyszer sem süti el többet. Hadd- nyerjék meg a háborút a nácik. ők se lehetnek
rosszabbak, mint Crane meg Pomfret meg Fitzroy.
Most már felfigyelt a tábori csendőr szavaira. Megvetően végigmérte, és vastag, nyers hangon azt
mondta:
-- Kár a sok dumáért. És jegyezd meg magadnak: én nem ütöttem meg azt a tisztet.
A két tábori csendőr elvigyorodott,, összenézett, és rákacsintott egymásra.
A börtön háromemeletes kőépület volt, három és fél méter vastag falakkal. Azelőtt talán iskola vagy
kórház lehetett. A teherautó megállt súlyos vaskapuja előtt, amelynek egyik szárnya feltárult. Aztán a
tábori csendőrök egy rakás aktával együtt átadták Dooley-t két fegyőrnek. Ezek felvitték az emeletre, és
bekopogtattak a „Parancsnok" feliratú ajtón.
Egy vékony, udvarias hang kiszólt, hogy szabad. Ahogy beléptek, Dooley mindjárt szembekerült az
íróasztal mögött ülő őrnagy-parancsnokkal. Kövér, tagbaszakadt ember volt, elég jóképű, kis arcú.
Lenyalt, fekete haja úgy simult a fejére, mint egy szoros sapka. Ajka fölött vékony, késpengeszerű vonal:
a bajusza.
 Az őrnagy hosszasan tanulmányozta Dooley iratait. Végül hátradőlt és ránézett:
-- Szóval megütött egy tisztet, mi?
-- Nem ütöttem meg -- mondta Dooley. Az őrnagy elmosolyodott.
-- Maga csalódást okoz nekem -- mondta kedélyesen. Úgy képzeltem, olyan ember, aki azt mondja:
„Igenis megütöttem, és nem bánom."
-- Nem ütöttem . . .
Az őrnagy ökle lecsapott az asztalra.
-- Fogolynak engedély nélkül beszélni tilos. Fogja be a száját!
Aztán megint elmosolyodott.
-- Engem nem szeretne megütni? -- kérdezte. -- Biztosítom, hogy akarni fog, mielőtt elmenne innét.
Nálunk különleges kezelést kapnak azok a katonák, akik kezet emelnek a tisztjeikre. Nem igaz, őrmester?
Ez volt az első találkozás Portman őrnaggyal, a börtön parancsnokával -- de nem az utolsó.
Az őrnagy irodájából Dooley-t egy másik szobába vezették, a két fegyőr kiforgatta a zsebeit, és
mindent elvett tőle. Nem találtak sokat: egy zsebkendőt, egy levél néhány oldalát, egy-két pénzdarabot és
egy levéltárcát.
-- Nem sok a dohány, hallod-e? -- mondta az egyik Dooley-nak. -- Majd visszakapsz mindent, ha
kimégy. Elvigyorodott, megmutatta nagy, piszkos fogát. -- Ha jól viseled magad.
A másik fegyőr Dooley levéltárcáját vizsgálta át. Végigfutott egy levélen, amit benne talált, majd
kihúzott egy fényképet.
-- Ki ez az öreg kurva? -- kérdezte.
-- Te rohadt állat -- mondta Dooley megvetően. -- Az anyám.
Azonnal ráugrottak mind a ketten. Dooley vadul küzdött ellenük, minden felgyülemlett dühét és
gyűlöletét beleadta az ütésekbe. De hamarosan elbántak vele. Egy térd belefúródott a gyomrába, és a
szoba elhomályosodott előtte. Öklendezve lezuhant a padlóra. Egy bakancs oldalba rúgta, és mérhetetlen
fájdalom futott végig a testén.
A piszkos fogú fegyőr rátérdelt Dooley mellére, és marokra fogta a haját.
-- Legelőször is azt tanulja meg a fogoly, hogy tilos a feleselés -- mondta csevegő hangon. -- Ha
beszélni akar, jelentkezik: „Felügyelő úr, alázatosan jelentem, beszélni szeretnék." És ha engedélyt kap,
akkor beszél. Most pedig egy-kettő, fel, és állj vigyázzba.
Felráncigálták, és Dooley imbolyogva, zihálva megállt. Lassanként kitisztult a szeme, visszanyerte a
lélegzetét. Gyűlölködve kiköpött feléjük:
-- Mocskos, nyavalyás sintérek!
A piszkos fogú fegyőr odament a szekrényhez, kinyitotta, kivett két hevedert. Vigyorogva ránézett a
barátjára:
-- Odalent? -- kérdezte nyájasan.
-- Aha. Odalent. Indulás, komám.
Kitaszították Dooley-t a folyosóra, levitték a lépcsőn egy teljesen üres kis szobába. Aztán bezárták az
ajtót. Dooley ökölbe szorította a kezét, és szembenézett velük.
A piszkos fogú letette kalapját a sarokba. Gengszterarcáról szinte ragyogott az élvezet. Társa sápadt,
keskeny ajkú ember volt, az arca paposán szigorú. Fémkeretes szemüveget viselt, most levette és
megdörzsölte.
-- Zsidó vagy? -- kérdezte Dooley-tól. Dooley nem felelt.
-- Gyűlölöm a zsidókat -- mondta a szemüveges. -- ők feszítették meg a Krisztust. Szeretném, ha zsidó
volnál.
-- Talán kommunista -- vélte a piszkos fogú.
-- Minden zsidó kommunista -- mondta komolyan a másik.
Visszatette a szemüvegét, és a hevederrel orvul ráhúzott Dooley bal kezére. A súlyos fémcsat úgy
belevágott Dooley ujjaiba, mint egy kés. Felüvöltve a fájdalomtól, odakapott a másik kezével, és
ugyanabban a pillanatban a piszkos fogú fegyőr a nyakába vetette a hevederét. Dooley úgy érezte, hogy
lángra lobban a torka. A két fegyőr némán, könyörtelenül tovább korbácsolta a hevederekkel. Dooley
védekezésül a fejéhez emelte két karját, és ide-oda futott a szobán, hogy elkerülje a suhogó csapásokat.
De azok záporként hullottak karjaira és testére; éles, mérhetetlenül fájó csapások, felvérezték vagy lila
nyomokat hagytak. Így verték öt percen át. Aztán kivitték, és bedobták egy cellába. A cellában csak egy
pokróc volt. Később hoztak egy szelet száraz kenyeret és egy bádogedényben vizet. Dooley megpróbált
inni belőle, de nem bírt. A torka megdagadt, lüktetett. Két keze csupa seb, zúzódás, rászáradt a vér. Egész
teste reszketett a kíntól.
 Ebben a börtönben körülbelül százötven katona raboskodott. Voltak köztük megátalkodott
gonosztevők, régi bűnözők; voltak olyanok is, mint Dooley. Voltak katonaszökevények, volt, aki lopott a
katonai készletekből, vagy fegyvert adott el az araboknak, mások azért kerültek ide, mert kezet emeltek a
tisztjeikre vagy altisztjeikre. De egyvalami közös volt mindannyiukban: egyformán gyűlölték a
fegyőröket, akiket smasszernek neveztek.
Dooley-t három napig egyedül hagyták a magánzárkájában. A negyedik reggelen levezették egy tágas
udvarra, ekkor látta meg először rabtársait. Különböző korú, húsz és ötven közötti férfiak voltak, s a
börtön valami módon mindegyikre rányomta a bélyegét. Voltak köztük ijesztő, gonosz, bűnöző pofák;
voltak sunyiak és alázatosak; mások, mint Dooley, a fogukat összeszorítva, kihívóan néztek a világba.
Az udvar egész nap visszhangzóit a fegyőrök kiáltásaitól. A foglyokat szakaszokra osztották,
mindegyiket egy fegyőr vezényelte. Akárhová mentek a foglyok, akármit csináltak, rohanni kellett. Aki
lépésben ment, bűnt követett el. A fogolycsapatok reggeltől estig futkároztak fel-alá az udvaron. Néha
kövekkel kitömött hátizsákokat raktak rájuk, úgy gyakorlatoztatták őket órák hosszat.
Bűn volt az is, ha a foglyok szóltak egymáshoz. Ha fegyőrhöz akartak szólni, jelentkezniük kellett:
„Felügyelő úr, alázatosan jelentem, beszélni szeretnék." De azért alkalomadtán sikerült odavetniük
egymásnak egy-egy szót a szájuk szögletéből.
A fegyőrök teljesen szabadon választhatták meg módszereiket, amelyekkel a beszélgetést vagy a lassú
járást büntették -- e módszerek közé tartozott a verés, amilyet Dooley kapott, utána háromnapi
magánzárka, vagy pedig futni kellett a megrakott hátizsákkal, oda-vissza, oda-vissza, amíg az ember
össze nem rogyott a kimerültségtől.
Minden fegyőrnek megvoltak a maga egyéni ötletei a foglyok kínzására és megalázására; mindegyik a
maga egyéni módján elégítette ki a szadizmusát. A szemüveges smasszert, aki első nap részt vett Dooley
verésében, a foglyok Cápának hívták, és Dooley éppen az ő szakaszába került. A Cápa legkedvesebb
szórakozásai közé tartozott, hogy megparancsolta a bűnös fogolynak, ásson egy körülbelül fél méter
széles, fél méter mély gödröt, töltse meg vízzel, és kavarja össze, hogy afféle kis mocsár legyen belőle.
Akkor a fogolynak bakancsostul bele kellett állnia a gödörbe, és a Cápa éles hangon helybenfutást
vezényelt: „Bal, jobb, bal!" A legtöbb fogoly inkább némán tűrte ezeket a „büntetéseket", semhogy
megverjék és magánzárkába dugják.
Dooley szakaszában volt egy Moffatt nevű nagydarab fiatalember, akit azért ítéltek el, mert megütött
egy tisztet. Arca még mindig nyílt volt és rokonszenves, bár a makacs tűrés eléggé megkeményítette.
Moffatt tökélyre vitte a hasbeszélés művészetét. Arcán egy nemrégi verés nyomai látszottak. Minden
fogoly bámulta, mert nem volt hajlandó letérdelni a Cápa előtt, és egyórai verés után sem
engedelmeskedett. A Cápának gyakran támadt az a szeszélye, hogy letérdeltessen valakit. Moffatt ajka
meg se rándult, úgy közölte a többiekkel szilárd elhatározását:
-- Egyszer még megölöm a Cápát.
Ha a Cápa hátat fordított, Moffatt szeméből feltört a gyűlölet lángja.
Amikor a Cápa először ordított rá, hogy térdeljen le, Dooley néhány másodpercig mozdulatlanul
bámult rá. Alig bírta legyűrni a vágyát, hogy belevágjon a fegyőr hideg, fanatikus arcába, szinte
megvonaglott az erőfeszítéstől. Aztán elvigyorodott, vállat vont és letérdelt.
A foglyok keveset kaptak enni, de amit adtak, az is nyers volt és undorító: reggel egy merőkanálnyi
hideg, darabos zabkása, egy keménytojás és egy szelet száraz kenyér, délben és este rendszerint egy
csajka zsíros, szürke pörkölt. Tea sohasem. Az ételosztást mindig egy fegyőr ellenőrizte.
Amikor a fogoly megkapta az adagját, parancs szerint vigyázzba állt a fegyőr előtt, feltartotta a
csajkáját, és ordítva jelentette:
-- Felügyelő úr, alázatosan jelentem, egy adagot rendben átvettem!
Soha egy korty tea. Soha egy cigaretta. A foglyok közül néha felnyögött valaki:
-- Úristen, ha csak egy bagóm volna!
Dooley lassanként sok mindent megtudott a smasszerekről, hogy mifélék, és honnan kerültek ide.
Éjszaka, a hatszemélyes cella kemény priccsén feküdve, sokáig gondolkozott róluk, bármilyen kimerült
volt is. Furcsamód kíváncsi volt a fegyőrökre. Ez a kíváncsiság talán akkor született meg benne, amikor
eszébe jutott, hogy ezek az emberek ausztráliaiak, és hosszú éveken át ugyanabban az országban éltek,
mint ő -- talán még ugyanabban a városban is, Melbourne-ben. Bár Dooley ösztönösen utálta a
rendőröket, mint minden ausztráliai, s a tábori csendőröket és smasszereket, mint minden katona, addig
még sohasem vetődött fel benne a kérdés, hogy miért vannak ezek, vagy hogyan váltak ilyenné. Most
pedig kialakult benne az a sziklaszilárd meggyőződés, hogy sokkal rosszabbak akármelyik fogolynál.
Megtudta, hogy a Cápa azelőtt a victoriai politikai rendőrségen szolgált. A többi fogoly elmondta,
hogy „vallási mániákus". Több smasszer volt régebben rendőr vagy börtönőr. A piszkos fogút kidobták a
rendőrségtől, mert hagyta magát megvesztegetni. Bűnügyi detektív volt. Egy másik először fogolyként
került a börtönbe, kilencven napra ítélték, mert katonai felszerelést adott el az araboknak, s amikor letelt a
büntetése, saját kérelmére visszaküldték a börtönbe mint fegyőrt. Moffatt elmondta Dooley-nak, hogy ez
az ember civilben sokáig zsebmetsző, kábítószer-csempész és rendőri besúgó volt. Portman őrnagyról
Moffatt csak annyit tudott, hogy szadista és hogy rendőrségi detektív volt.
Azt is elmesélte Moffatt, hogyan vált ő mindennapos verés vagy másféle megaláztatás tárgyává, a
makacssága, feleselése, bivalyszerű tűrőképessége miatt. Egyszer Portman őrnagy hívatta.
-- Ott ült -- mondta Moffatt --, vigyorogva, mézesmázosan. „Moffatt", azt mondja, „a szabályzat
értelmében a foglyok semmiféle postát nem kaphatnak, de én magával kivételt teszek." Felvesz egy
levelet az íróasztalról. A feleségem írta. Kinyitja és elkezdi olvasni. Tudta, hogy nincs joga kibontani és
elolvasni az emberek leveleit -- még neki sincs, a piszoknak; de nem szóltam semmit, mert gondoltam,
hátha felolvassa nekem. Tudhattam volna, hogy ettől az állattól semmi rendeset nem várhatok. Elolvassa
a levelet, miközben ott állok -- végig mind a hat oldalt. Aztán megint rám néz -- még mindig azzal a
mézesmázos, undorító vigyorral a pofáján. „A feleségének nincs semmi baja, Moffatt. Éli világát. Azóta
már biztos talált magának egynéhány stricit." Megszédültem: elérte a célját. Elvesztettem a fejem, és rá
akartam ugrani. -- Moffatt arca eltorzult a bosszúvágytól. -- De azért jól odamondogattam neki! Aztán
elhurcoltatott. Négy pofának kellett fognia, miközben a Cápa ütött.
Moffatt elbeszélései mindig egyformán végződtek, ezzel a magabiztos, ünnepélyes kijelentéssel:
-- Egyszer még megölöm a Cápát.
Moffatt tiszta, fiatalos szemében néha mély, természetellenes tüzek lobbantak fel.
Reggelenként Portman őrnagy alakja fel szokott tűnni az udvar egyik végében, onnan nézte, hogyan
folyik az emberek mindennapos gyötrése. Arcán mindig ugyanaz a fölényes, Hallhatatlan vigyor. A
foglyoknak úgy rémlett, mintha a hely szelleme volna, baromi alakjával, jampec pofájával.
Dooley keserűen elmesélte a többieknek, hogy milyen igazságtalanul bánt el vele Crane, de a történet
semmilyen benyomást nem tett rájuk. Nem érdekelte őket, hogy az ember hogyan került oda -- elég volt
az a borzalom, hogy ott van. De éjszakánként, dideregve a pokróc alatt, Dooley hosszú, keserves órákon
át hevert ébren, s dédelgette magában a Crane iránti gyűlöletét, mint valami értékes vigaszt.
Sötét, szúró érzés volt; megacélozta önérzetét, és célt adott a kitartásának.

16

Egy gyalogos zászlóalj arca állandóan változik. Sokan megsebesülnek, hazaküldik őket, mások
elesnek; tisztek és altisztek jönnek-mennek. Utánpótlás érkezik, néha vékony erecskében, máskor
tömegével. De néhány ember mindvégig ott marad, mintha el volnának varázsolva. Ott maradnak,
megnevettetik társaikat, bemondásokat hoznak forgalomba, amelyek a zászlóalj és előbb-utóbb az egész
katonaság tulajdonává válnak. Mindig ott vannak, amikor egy zamatos, dühös mondatban ki kell fejezni a
lázongó emberek érzéseit. Minden szavuk közkincs. Mindenki ismeri őket. Néha még a tisztek is
megérzik a közvélemény erejét, amelyet az ilyen emberek fejeznek ki, s bármennyire szeretnék is
palástolni, elnézésre kényszerülnek. Ilyen ember volt a Lógós és Tony Horné.
A Lógós annyiszor hagyta már ott a tábort kimenőcédula nélkül, hogy nem is tudta volna
összeszámolni. Vidáman, természettől fogva fütyült a tisztek és altisztek tekintélyére, s emiatt
csodálatosképpen sohasem került bajba, mint például Dooley. Amikor a Lógós elment az ezredes mellett,
nem szalutált, csak odakiáltotta:
-- Jó napot, ezredes úr!
Ugyanígy viselkedett Pomfret őrnaggyal is, és az őrnagy okosan belátta, hogy a Lógós javíthatatlan, s
nem tetézte a népszerűtlenségét azzal, hogy tegyen valamit ellene.
Tony, közlegény létére, szintén hatalom volt a zászlóaljban, de más okokból. A fele zászlóalj tartozott
neki. Tony nagylelkű volt, ha kedve tartotta, könyörtelen, ha bal lábbal kelt. A magánál kevésbé
ravaszakat mélyen megvetette. Nem bízott senkiben. Amikor tisztekkel beszélt, alig leplezte ellenséges
érzéseit. Gyakran és hangosan kifejezte, hogy fütyül a tekintélyre, de a B. század kollektív dacán csak
nevetett, céltalannak tartotta, és Dicknek néha azt mondta, hogy „palik vagytok mindnyájan".
Tony keserű szavakkal szokott megemlékezni Dooley bebörtönzéséről. Nem volt nap, hogy ne
harsogta volna világgá, mennyire gyűlöli Crane-t, gúnyosan gyalázta a híres nevet és minden viselőjét. A
Lógós kitalált Crane-nek egy gúnynevet, ami azonnal rajta is ragadt: Mószeres Crane.
Éjszakánként a zászlóalj körletében néha felordított valaki: -- Mószeres Crane!
 Gyűjtést rendeztek Dooley javára, Sullivant választották meg pénztárosnak. Sullivant Dick javasolta.
Még Tony Horné is fellelkesült az ötlettől. Ö kezdte meg az adakozást, húsz palesztinai fonttal. A
katonák, akikből kipréselte aprócseprő adósságaikat, megcsóválták a fejüket és elmosolyodtak:
-- Mégiscsak rendes fickó az öreg Keselyű!
Nyugtalanság kerítette hatalmába az egész zászlóaljat. Az emberek egyre-másra kilógtak, feleseltek a
tisztekkel. Számtalan hír keringett, hogy más alakulatokat nemsokára visszaküldenek Ausztráliába.
Mindennapos foglalkozássá vált a hírek kiagyalása. Egy részükben volt némi valóságelem, a többit
kizárólag a fantázia szülte. De végső soron mindegyikben a zavartság és a tehetetlenségi érzés jutott
kifejezésre. A háború már régen nem volt kaland. Hatalmas, komor valósággá vált. Előbb Hitler támadta
meg a Szovjetuniót, most pedig Japán lobbantotta lángra a Csendes-óceánt, és seregei dél felé özönlöttek.
A két tábor végre élesen elkülönült. Most fasiszta állt szemben antifasisztával, élethalál-küzdelemben. Itt
e békés helyen, a narancsligetek és törpefenyők között, elhagyatottnak érezték magukat, úgy érezték,
hogy megfeledkeztek róluk. Mind a hétszáz ember napról napra idegesebben tűrte a tábori élet kicsinyes,
bosszantó packázásait. Zászlóaljszemlén, a peckes, ordító Varney főtörzs úr előtt, mindinkább
meggyőződtek róla, hogy valami abnormális és nevetséges dolognak a tanúi. Normális ember az ezredes
beszédeit se vehette komolyan. Egyre többen és egyre mélyebben gyűlölték a népszerűtlen tiszteket.
Sokat beszéltek, bosszúra szomjasán, az ezredesről, Pomfret őrnagyról, Stamp kapitányról, Barrett
kapitányról és Crane-ről. Még az olyan tiszteket is, mint Henry Gilbertson és Temple hadnagy, a
bizalmatlanság korlátai kezdték elválasztani a legénységtől. Hosszú idő óta Henryt most megint kétségbe
ejtette a katonák merevsége, amelyen nem tudott áthatolni.
A B. században Baxter főztje egyre rosszabb lett. Mindenki egyetértett abban, hogy az idő megérett
valami tüntetésre. A századnak legalább a fele újabb sztrájkot javasolt.
Mégis másképpen jutott dűlőre a dolog. Akkor történt, amikor a B. század került sorra ügyeletes
századnak. A hatodik szakasz volt a szolgálatos szakasz. Crane volt a zászlóaljügyeletes tiszt és Chips
Prentice a zászlóaljügyeletes őrmester. Aznap este Baxter megint ugyanolyan utálatos pörköltet tálalt fel a
katonáknak.
Chips bejött az étkezősátorba, „vigyázz"-t kiáltott, majd megjelent Crane is.
-- Tovább -- mondta. -- Van valami panasz? A század kórusban felelt:
-- Megint ez a rohadt pörkölt!
Crane türelmetlenül elfintorodott. A B. század kosztjáról már annyi panasz érkezett, és Barrett
kapitány már annyiszor visszautasított minden panaszt, hogy az ügyeletes tisztek csak bosszankodtak
miatta.
Crane nem is törődött többet a panasszal, végigfuttatta pillantását az étkezőn, és indulni készült.
-- Mi lesz a koszttal? -- kiáltotta néhány makacs hang.
A haragos moraj nem ült el. Egy katona utat tört magának Crane-hez, dühös és elszánt szemmel,
kezében a tele csajkája.
-- Mi lesz ezzel? A kutya se enné meg, hát csináljanak végre valamit.
Crane egy hosszú pillantásra méltatta a csajkát.
-- A zászlóaljorvos -- jelentette ki végül -- több ízben megmondta, hogy a kosztnak nincs semmi baja.
-- A zászlóaljorvosnak nem kell ennie belőle -- vágott vissza a katona.
Alacsony, zömök ember volt, kerek, nyílt arcú, Peter Dimmocknak hívták.
-- Maga nem éhes -- mondta Crane. -- Ha én éhes volnék, megenném.
-- Fogadjunk egy ötösbe -- kiáltotta Dimmock --, hogy nem enné meg, ami ebben a csajkában van.
-- Nem óhajtok egy ötöst nyerni magától -- felelte megvetően Crane.
-- Sok a duma, elő a pénzzel! -- mondta valaki.
-- Csend legyen! -- üvöltötte Crane, de válaszul a tiltakozás egész forgataga csapott felé.
-- Hívja ide az orvost -- mondta Sullivan, aki közben felállt, és odament Crane-hez. -- Hadd lássuk,
hogy ő le tudja-e nyelni.
-- Az orvos nincs a táborban -- felelte Crane.
-- Azzal se mennénk sokra, ha itt volna -- mondta Sullivan.
-- Csend legyen! -- bömbölte megint Crane, de éppoly eredménytelenül.
Az étkező valósággal forrongott. Kihasználva a nagy lármát, fel nem ismerhető hangok gyalázni
kezdték Crane-t.
-- Szeretném beléd tömni az egészet, csajkástul! -- Mószeres! -- gúnyolódtak többen is.
-- Csípjétek nyakon azt a rohadt Baxtert -- ordította valaki, és néhány katona kisurrant a sátorból.
Crane most már teljesen tehetetlen volt. -- Engedelmet, hadnagy úr -- mondta Chips, felemelte mindkét
karját, és vidáman elordította magát:
-Figyelem!
Azonnal csend lett. Hiszen Chips szólt, s Chips szavának súlya és tekintélye volt közöttük.
Chips leengedte a karját, és mosolyogva azt mondta:
-- Nem Miszter Crane főzi a pörköltet, fiúk. Mint ügyeletes tiszt, legfeljebb továbbíthatja a
panaszotokat.
Azzal a szemével, amelyet Crane nem láthatott, Chips rájuk kacsintott. Az előbb látta, hogy néhányan
kisurrantak, megkeresni Baxtert. -- Semmi akadálya, hogy barátságosan eldiskuráljatok Baxter tizedessel.
Érteni fog a szóból!
Az arcokról eltűnt a harag. Az egész étkező rávigyorgott Chipsre, aki megint komoly képet vágott, és
tiszteletteljesen Crane felé fordult. Crane kihúzta magát, és nyersen azt mondta: -- Ha nem lesz nyugalom
az étkezőben, hívatom az őrséget.
Ezzel sarkon fordult és kiment, Chips utána. A sátor bejáratánál Chips visszanézett, gyorsan megint
odakacsintott a századra, majd a tiszt után sietett.
Néhány másodperccel később öt-hat ember belódította a kapálódzó Baxtert a sátor hátulsó bejáratán.
Fülsiketítő pisszegés és ordítozás fogadta.
-- Mit akartok, hülyék? -- kérdezte pökhendien, csípőre tett kézzel. Éppen olyan siralmas képet
nyújtott, mint mindig: borzas haj, piszkos arc, mocskos, fényes kötény. Szaporán pislogva nézte az
ellenséges arcok körét.
Peter Dimmock most Baxter orra alá dugta a csajkáját:
-- Nesze. Edd meg.
-- Eredj a fenébe -- morogta Baxter.
-- Miért nem akarod megenni? -- kérdezte Dimmock.
-- Nem vagyok éhes.
-- Tömd belé! -- ordította valaki, és utána a többiek is. Dimmock még előbbre tolta a csajkát, már
súrolta vele
Baxter orrát.
-- Edd meg!
-- Edd meg te!
-- Akkor nesze így!
A következő pillanatban Dimmock a csajka egész tartalmát Baxter fejére borította.
Egetverő üdvrivalgás tört fel a katonák közül. Baxter iszonyatosan káromkodva törülgette hajáról és
szeméből a pörköltet. Aztán kibotorkált, de a nevetés orkánja még elkísérte egy darabon.
Az egyébként szerény, soha fel nem tűnő Dimmock most a nap hőse lett.
Másnap reggel Baxter egyéni sztrájkot indított. Közölte a konyhai naposokkal, hogy nem hajlandó
főzni a századnak.
-Oké, Baxter! -- felelték, nélküle is megfőzték az ételt reggel-délben-este, mialatt Baxter duzzogva ült
a sátrában, és sört vedelt. A század már régóta nem evett olyan jót. Vacsorakor körbejárt a kalap, s vagy
négy font gyűlt össze mindegyik konyhás részére. Ettől annyira fellelkesültek, hogy önként vállalták a
konyhai napos szolgálatot meghatározatlan időre: szívesen főznek a századnak akármeddig, csak
hetenként egyszer járjon körbe a kalap. Azt is megígérték, hogy szemmel tartják az élelmiszer-raktárát, és
nem engedik, hogy Baxter hozzáférjen. Erre Baxter mélységesen megijedt, és éktelen káromkodások
közepette ismét munkába lépett. Ettől fogva határozottan megjavult a főztje.

Andy Cain a szabad idejének legnagyobb részét gyalogsági kiképző-szakkönyvek tanulmányozásával

töltötte. Jóllehet aránylag friss jövevény volt az őrmesteri étkezőben, máris szaktekintélynek ismerték el
igen sok vonatkozásban. Magányos, zárkózott embernek ismerték, aki szívvel-lélekkel a katonai
mesterségnek szentelte magát, és semmi más nem érdekli a világon. Úgy sejtették, hogy Chipsszel és még
egynéhány őrmesterrel együtt őt is tisztiiskolára küldik. E tekintetben Varney főtörzsőrmester viselkedése
nagyon megbízható mutatónak számított. Ha Varney udvarias, tisztelettudó modort vett fel egy
őrmesterrel vagy törzsőrmesterrel szemben, mindenki tudhatta, hogy az illető nemsokára tisztiiskolába
kerül. Varney valami titokzatos, felsőbbrendű fajnak tartotta a tiszteket. Mélységes tisztelete irántuk,
napjában ezerszer végrehajtott tökéletes szalutálásai jól tükrözték ezt az eszelős rajongást. Varney-nak
minden tiszt fétis volt és bálvány.
A zászlóalj viszont Chipset bálványozta, s az emberek már Tobruk óta állandóan arról beszéltek, hogy
Chipsből tisztnek kell lenni. Nem azért beszéltek így, mintha ezt kívánták volna, sőt féltek attól, hogy ha
tiszti rangot kap, Chips kénytelen lesz megfékezni derűs természetét, határtalan tréfáló képességét, és
távolabb tartja magát tőlük. Inkább valamiféle osztályöntudat nyilvánult meg a 2/X-nek ebben a
véleményében: sötét igazságtalanságnak tartották, hogy olyan emberek, mint Crane és Stamp, egyenesen
tiszti ranggal jöhetnek a hadseregbe, míg Chips -- aki hatszor annyit ért, mint akármelyikük -- rang nélkül
állt be, és még mindig csak őrmester. Amikor végül biztos lett, hogy Chips a jelöltek legközelebbi
csoportjával tisztiiskolára megy, a zászlóalj elégtételt érzett és ugyanakkor szomorúságot.
Néhány nappal e hír elterjedése után Andy parancsot kapott, hogy jelentkezzék az ezredesnél. Biztos
volt benne, hogy ugyanazt akarják közölni vele, mint Chipsszel. Komor elégedettséggel baktatott a
zászlóaljparancsnokság felé. Végre beérett valami az életében, sikerült kitartania valami mellett, és
eredményesen befejeznie. Sikerült igazolnia önmaga előtt a létjogosultságát.
Azirodában jelentkezett Varney-nál, és Varney merev, ünnepélyes magatartása teljesen megerősítette a
feltevését. Egy perccel később már Fitzroy ezredes előtt állt.
-- Pihenj, őrmester.
Az ezredes az íróasztalánál ült, udvarias hangon beszélt. Semmi jel nem vallott arra, mintha emlékezne
rá, hogy Andy egy másik alkalommal is ott állt előtte, és szemtelenül elsétált. Az ezredes úgy viselkedett,
mint az eszményi zászlóaljparancsnok: udvariasan, fesztelenül, tekintélyesen.
Végigfutott néhány iraton, amely az íróasztalán hevert, majd felnézett, hátradőlt, és így szólt Andyhez:
-- Valószínűleg sejti, hogy miért hívattam, őrmester. A zászlóaljnak öt altisztet kell tisztiiskolára
küldenie. Sikerült kiválasztanom öt nevet, és a magáé is közöttük van. A legjobb jelentéseket kaptam a
maga tobruki magatartásáról, s amióta visszatértünk Palesztinába, altiszti működéséről is. Gilbertson
kapitány nagy elismeréssel nyilatkozott magáról. Egy gyalogsági zászlóalj olyan embereknek köszönheti
az erejét, amilyen maga. Szükségünk van magára. Néha döntenem kell arról, vajon jobban beválik-e
valaki tisztnek, mint altisztnek. Sokszor végtelenül sajnálom, de kénytelen vagyok megállapítani, hogy
bármilyen kiváló altiszt is az illető, hiányzik belőle az a kis meghatározhatatlan többlet, ami a tisztet teszi.
Andyt néhány pillanatra elfogta a feszült rettegés. Az ezredes rejtélyesen nézett rá, semmi jel sem
mutatott arra, mintha folytatni akarná a beszédét. A régi játék, gondolta Andy keresű haraggal. Élvezi a
hatalmát. Nyugodtan állt, vigyázott rá, hogy arca ne árulja el izgatott gondolatait.
Az ezredes most elernyesztette egy kissé az arcvonásait, mintha tanácstalan volna, összepréselte az
ajkát, és néhányszor megkopogtatta az asztalt. Aztán, mint aki elhatározta magát, előrehajolt:
-- Természetesen alaposan megvizsgáljuk minden tisztjelölt múltját.
Ez az! -- gondolta Andy. Mégis visszaüt! Vadul elszorult a szíve, tehetetlennek érezte magát.
-- A maga múltjában csak egyetlen fekete pont van. Mondanom sem kell, arra az esetre gondolok,
amikor kilépett a sorból, és otthagyta a parancsnoki szemlét, érthetetlen okokból, amelyeket nem is volt
hajlandó megmagyarázni . . .
Andy már nem bírt az izgalmával, szólni akart, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy félbeszakítsa az
ezredes szóáradatát.
-- No de borítsunk fátylat a múltra -- folytatta az ezredes, hirtelen vidámra vált hangon --, azóta
egyszer se kellett megbírságolnom, és a katonakönyvében nincs semmi bejegyzés.
(Semmi baj! Nem akar visszaütni. Csak egy font hús kellett az uzsorásnak.)
-- Úgy gondolom -- közölte az ezredes, immár fenntartás nélkül, nagylelkű hangon --, bízvást az öt
szerencsés választott közé számíthatja magát.
Ebben a diadalmas percben Andy szinte szerette az ezredest.
Fitzroy vigyorogva hozzátette:
-- Remélem, e hír után nem követ el valami újabb megmagyarázhatatlan fegyelemsértést, amivel az
elhatározásom megmásítására bírna, igaz?
Andy sápadtan mosolygott. Gyengének érezte magát a nagy feszültség után.
-- Nem, ezredes úr.
Az ezredes modora megint átalakult; most fesztelenné vált, jelezni akarta, hogy bizalmába fogadja a
tisztjelöltet.
-- Apropó, fegyelem: az utóbbi időben határozott romlást észleltem, néha még tömeges
engedetlenséget is. Úgy látszik, a bajok fő fészke a B. század. Van egynéhány bajkeverő ebben a
zászlóaljban, Cain. A legtöbb katonám derék fickó, aki vidáman tűri a nehézségeket. De nem hiányzik a
sunyi uszító sem, aki a kis panaszokat kellemetlen incidensekké duzzasztja. Néha azért teszi ezt, mert
meggyűlölte a hadsereget, néha csak úgy szórakozásból. Egy-két ilyen alakot sikerült lefülelnünk. A 2/X-
ből jelenleg heten vannak börtönben. De azért néha nehéz elcsípni a bajkeverőt. Ügyes, alattomos fráter, a
háttérben marad. A többiek pedig tévesen értelmezett bajtársiasságból nem akarják kiadni.
 Andy nem szólt semmit, bár tudta, milyen nevetséges az ezredesnek ez az elmélete a titkos uszítókról.
Ez a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy ellentmondjon neki. Igaz, volt néhány ember, mint Tony
Horné, aki elindított valamit, s aztán minden alól kibújt. De mire akar kilyukadni az ezredes?
-- Ebben a zászlóaljban -- folytatta Fitzroy, meghitten, mint férfi a férfinak -- egy kis detektívmunkára
van szükség.
(Detektívmunkára! Csak nem azt akarja tőlem, hogy spicli legyek?) Andy csak most döbbent rá
végképp, hogy az ezredesnek mennyire nincs fogalma arról, ami a zászlóaljában történik. Detektívmunka!
Az ezredes modora egyre bizalmasabbá vált.
-- A maga személyi lapján nekem az tetszik a legjobban, hogy sohasem tűri a legénység ostobaságait.
Az az érzésem, maga olyan ember, aki elsősorban a zászlóaljához hű, nem pedig egy-két
elégedetlenkedőhöz, aki egyáltalán nem érdemli meg. Remélem, nemsokára a tisztjeim közé fog tartozni.
Akkor még nagyobb hűséget kívánunk magától. A tiszti rang megkövetel bizonyos felsőbbrendű
tulajdonságokat, Cain. Mi, tisztek, mi vagyunk a vezetők. Mi nyerjük meg a csatákat. Tiszti
képességeinknek az a fokmérője, hogy mit tudunk elérni a tömeggel. Nem az a cél, hogy szeressenek
bennünket, hanem az, hogy engedelmeskedjenek.
A kihallgatás véget ért. Megint odakint állt, örvénylő gondolatokkal sétált el a zászlóalj
parancsnokságtól. Az ezredes beszéde fantasztikus volt: azt képzeli, hogy a zászlóalj csupa cselszövés.
Önmagát csapja be, mint mindig. De azért Andynek eszébe jutott néhány ember, aki minden bizonnyal
központi szerepet játszik majd, ha további zavargások következnek. Leginkább Tony Horne-t lehetett
intrikusnak nevezni. Aztán ott volt a Lógós, aki fáradhatatlanul terjesztette a Crane-ellenes propagandát.
Vagy Peter Dimmock, aki Baxter fejére borította a csajkáját, s most szigorúan ellenőrizte Baxter
működését, és minden étkezéskor közölte szentenciáját a többiekkel. Ott volt az az upés, Sullivan, aki
néha nagyon ügyes tanácsokat tudott adni, és állítólag kommunista. És ott volt Dick Brett. Dick vezető
szerepet játszott a sztrájkban. Sohasem kímélte a hangját, ha a szakasz panaszairól volt szó. Ilyenkor
kijött a sodrából, és pontosan úgy viselkedett, mint „a többi fiúk" a hatodik szakaszban. A nevek közül,
amelyek eszébe jutottak, csak a Dické mozdított meg valamit Andyben. A többiek már semmit sem
jelentettek neki; idegennek érezte őket, minden problémájukkal együtt. Dick mintha egy kicsit közelebb
állt volna hozzá, több okból.
Miért, kérdezte egy belső hang, miért van az az érzése, hogy most szakítja meg az utolsó köteléket,
amely egykori bajtársaihoz fűzi? Megint maga elé idézte az ezredes arcát, ahogy az előbb beszélt, s
önkéntelenül is az volt a benyomása, hogy Fitzroy arckifejezése ezt akarta közölni vele: „Tisztet csinálok
belőled, tehát mostantól fogva az én embereim közé tartozol. Egyszer az egész zászlóalj előtt kimutattad,
hogy megvetsz -- most kezemben tartom a becsvágyadat. Megalázkodtál, Cain, és én nagylelkű leszek
hozzád!" A régi Andy Cain most sarkon fordult volna, visszamegy a zászlóaljparancsnokságra, és közli
Fitzroyjal, hogy tűzbe hajíthatja a tiszti felterjesztését.
Csaknem meg is fordult, de egy másik, gúnyos és keserű hang megállította, kíméletlenül emlékeztette
rá, hogy miféle ember volt, amikor bevonult, sikertelenségének és hibáinak megalázó érzésével: olyan
ember, aki elvesztette azt az asszonyt, akit szeretett. Tíz perccel ezelőtt, amikor az ezredeshez ment, még
eltöltötte a komor diadalérzés, hogy végre végigcsinált valamit, makacsul befejezte, amit elkezdett. Most
pedig, hogy egy lépéssel előbbre jutott, már megtántorodik. Ez az utolsó alkalom, hogy megcsináljon
valamit, hogy vigye valamire, hogy valami sikerüljön végre. Most egyedül van, teljesen egyedül, hát mi
számít: az, ami sikerülni fog, vagy amit el kell pusztítania a siker érdekében?
Andrew Cain hadnagy . . .

17

Mindössze öt nap volt hátra karácsonyig. A vidék összehúzódva, szürkésbarnán terült el az ólmos ég
alatt. Messze a narancsligetek feketének látszottak. Az utakon reggeltől estig bugyborékolt a víz.
Kitartóan zuhogott az eső, s az ausztráliai táborokban álnok, ragacsos tömeggé vált a fekete föld. A
katonák köpenybe burkolózva járkáltak, széles karimájú kalapjukat a fülükre húzták, ameddig csak
lehetett. Negyven év óta most hullott le Jeruzsálemre az első hó.
A 2/X-re nem tett mély benyomást a karácsonyi ünnep közeledése. Számítottak valami csomagokra a
Jóléti Alaptól, elégedetten tudomásul vették, hogy palacksör-kiosztás lesz; és a legtöbb katona gondolatai
egy kicsit gyakrabban, egy kicsit fájdalmasabban szálltak hazafelé. De ennyi volt az egész. Elkeseredetten
végezték a munkájukat, szidták az unalmas, kényelmetlen tábort. A legkülönbözőbb „link dumákkal"
próbáltak kibújni a szolgálat alól. Akit a konyhára küldtek, megesküdött rá, hogy már beosztották az
őrségbe, s ha őrségre küldték, éppoly őszintén esküdözött, hogy nem lehet, mert konyhai szolgálatot
teljesít.
A B. század állományában több változás történt. Chips és Andy elment a tisztiiskolára, és Lucas épp az
utolsó pillanatban toppant be, hogy csatlakozhassák hozzájuk. Dicket előléptették: a hatodik szakasz
őrmestere lett.
Most már elég jól ismerte magát, és tudta, hogy volt idő, amikor mérhetetlen gőggel töltötte volna el ez
a kinevezés, így is érzett egy kis csöndes büszkeséget, de sokkal több szomorúságot is. Ha őrmester lesz,
nem ehetik többé együtt a társaival, akiket már pajtásnak nevezett, nem alhatik velük egy sátorban. Sok
minden, ami eddig közös volt, most már nem lesz az; sok mindenben megszűnik a bizalom. Ez a
bajtársiasság volt életük legértékesebb kincse, abból fakadt, hogy együtt féltek a haláltól, együtt vették
semmibe, ugyanazon nevettek, és ugyanazt gyűlölték. Ezernyi esetből fakadt, ezer kis szokásból és
tréfából, ami kialakult közöttük. Most már nem lesz egészen úgy, mint eddig. Néha majd parancsokat kell
osztogatnia, amelyektől az emberek dühbe gurulnak, aminthogy régebben ő is dühbe gurult velük együtt.
Mindegy, jobb, hogy egy régi pajtást kapnak őrmesternek. Dick tudta, hogy szeretik és tisztelik. Tudott
bánni velük, sok mindenre rá tudta venni őket. Elhatározta, hogy fia kétségei lesznek, mindig megpróbál
úgy viselkedni, ahogy Chipstől látta. Nincs az az őrmester, aki Chipsnél jobb példaképet kívánhatna.
Miután hivatalosan közölték az előléptetését, jelentkeznie kellett Varney-nál, aki személyesen kísérte
be az őrmesteri étkezőbe. Útközben Varney néhány megjegyzést tett, gyors, szaggatott mondatokban, de
egy kicsikét kevésbé ünnepélyesen, egy kicsikét kevésbé mereven, éreztetve Dickkel, hogy emelkedett a
főtörzs társadalmi ranglétráján. Varney zupás őrmester volt, a reguláris hadseregben szolgált. Dick arra
gondolt, vajon vannak-e egyáltalán gondolatai, van-e magánélete a katonai szolgálaton kívül. Olyan
jellegzetes alak volt, hogy Dick nem is tudta másfélének elképzelni, mint amilyennek látta. Ez is volt
valamikor kisfiú? Képtelenség.
-- Vacsorához szolgálaton kívüli viselet -- mondta Varney. -- Bokavédő nem kell. Deréköv se. Ha
például szolgálatból jössz, övvel, és bemész az étkezőbe, kapcsold ki, főleg a pultnál. . . különben fizetsz
mindenkinek egy pohárral. Katonaszokás. Csak mondom, hogy tudjad.
Valamikor réges-régen, gondolta Dick, Varney agyvelejét kicserélték egy szolgálati szabályzattal.
A 2/X őrmesteri étkezőjét egy fából épült kunyhóban rendezték be. Fél tucat asztal volt benne,
összetolva, vászonabrosszal. Mindenkinek megvolt a helye és a terítéke. A sarokban egy rozoga pult állt,
furnérból.
-- Igyunk egyet, őrmester.
Varney két sört rendelt a pult mögött tevékenykedő szolgálatostól, és az egyik poharat Dick kezébe
nyomta.
-- Egészségedre! -- recsegte.
Ez volt a legemberibb szó, amit Dick addig hallott tőle.
Lassanként beszállingózott a többi őrmester is, és Varney kötelességének érezte, hogy bemutassa
Dicket mindenkinek, aki a pulthoz jött. Dick senkit sem ismert közelebbről. Egy kicsit árvának érezte
magát, és nehezen tudta megszokni ezt az új kapcsolatot Varney-val. Varney még akkor is kimentette az
embert, ha ilyen nagyon bizalmas volt. Dick valósággal fellélegzett, amikor Ted Olley, a B. század
törzsőrmestere belépett az étkezőbe, és mosolyogva odajött hozzá. Barátságosan megszorította Dick
kezét:
-- Gratulálok, őrmester. Isten hozott minálunk. Fizetned kell egy pohárral, tudod?
Negyven év körüli, szívós, viharvert, alacsony ember volt.
-- Nagyon szívesen, törzs úr -- felelte Dick.
-- Szólítsál csak Tednek. Egy pohárra még futja az időből. Mick már szólt a szakácsnak. Majd gyere
oda mellém. De nehogy leülj Mick előtt, és rá se nézz az ételre, amíg ő el nem kezd enni. Szereti a saját
hangját az öreg.
Kacsintott egyet.
Végül elkezdődött az étkezés, a naposok porcelán tányéron hozták a levest. Egy kéz odatette Dick elé a
tányérját, és egy gyászos hang rászólt:
-- Hogy vagy, Dick? A Bódog volt az.
-- Szevasz, Bódog!
-- Sose hittem volna, hogy itt végzed. Hát ilyen mélyre süllyedtél, komám?
Dick nem tudta, hogy a Bódog tréfál-e, vagy komolyan beszél. Mindig egyformán bánatos volt az arca.
Éppen olyan panaszos hangon szokott viccelni, mint veszekedni.
Az asztal végén egy őrmester dühbe gurult, hogy a Bódog olyan lassan mozog:
 -- Mi lesz azzal a tálalással? Kihűl a leves, mire ideér. Gyerünk, mozgás.
-- Még a fejedre borítom, pajtás, ha sokat noszogatsz felelte a Bódog, és elcammogott a konyha felé.
Tony Horné egy hordágyon üldögélt a sátra előtt, dühösen bámulta az eléje táruló szomorú látványt, a
sátorköteleket, a vízzel teli árkokat, a ragacsos, fekete sarat. A sármezőn felbukkant Sullivan hórihorgas
alakja, és Tony felé tartott. Ötcentis sárréteg tapadt a talpára, még magasabbnak látszott tőle, és
veszedelmesen imbolygott. Kezeslábas volt rajta. Nadrágszárát beverte a sár, és az arca is tele volt száraz,
fekete pöttyökkel.
-- Szervusz, Tony.
-- Na mi van, Hosszú? Merre jártál?
-- Elkaptak egy kis munkára a raktárban.
-- Legalább máskor majd vigyázol, és nem mutogatod a képedet.
-- Te még soha nem csináltál tábori munkát, mi? Tony rágyújtott. Sullivan leült mellé, fogott egy
szuronyt,
és kaparni kezdte bakancsáról a sarat.
-- Egyszer se voltam munkán, amióta katona vagyok mondta tömören Tony.
Sullivan rávigyorgott, elvette a hordágyról a cigarettacsomagot, és rágyújtott ő is.
-- Szanitéc vagyok -- mondta Tony elégedetten. -- A betegek és a szenvedők istápolója. Fegyver
nélküli szolgálatos, a genfi egyezmény védelme alatt.
-- A jóisten irgalmazzon a betegeknek és a szenvedőknek -- jegyezte meg Sullivan.
-- Doktor Horné: ez vagyok én.
-- Finom alak vagy!
-- Mi újság a B. században? -- kérdezte Tony békésen.
-- Rohadt, mint mindig. Azért jöttem, mert beszélni akarok veled.
Tony egy kemény pillantást vetett rá a szemöldöke alól.
-- Mennyi kell?
-- Nem dohányról van szó, hanem fontosabb.
-- Semmi se fontosabb a dohánynál.
Válasz helyett Sullivan átadott Tonynak egy levelet. A húgodtól kaptam. Azt írja, hónapok óta nem tud
rólad semmit. Gondoltam, kíváncsi vagy a hazai hírekre.
Tony egy kissé szégyenkezve átvette a levelet, morgott egyet. -- Köszönöm.
Sullivan elvigyorodott, tovább pöfékelt. -- Gilbertson mama kijön ma este a fiúkhoz pókerezni. Hívnak
téged is.
-- Megyek. Hogy játszik a Mama?
-- Azt nem lehet elmondani! Megkopasztják, mint egy csirkét.
-- Hallom, Peter Dimmock meglógott.
-- Meg. Három napja. -- Sullivan felnézett öreg barátjára. -- És te adtad neki a dohányt, hogy
meglóghasson.
Tony elvigyorodott. -- Csak nem hagyhattam, hogy úgy menjen ki, egy-két rongyos ficcsel a zsebében,
mi?
-- Fogadni merek -- mondta Sullivan --, hogy te biztattad az egészre.
Tony egy széles vigyorral válaszolt, és Sullivan visszavigyorgott rá.
-- Hát a Crane sátra? -- kérdezte.
Tony ártatlan pofát vágott, szándékosan eltúlozva. -- Mi van a Crane sátrával?
-- Tegnap éjszaka valaki átvágta a köteleit. Ripityára ment az egész.
-- Ügy kell a piszoknak! Ki csinálta?
-- Nem tudom, de arra is fogadok, hogy te bujtottad fel őket, vén gazember.
Tony felsóhajtott. -- Mindent énrám kentek!
-- Csak vigyázz -- mondta Sullivan --, addig izgatod őket, amíg egy szerencsétlen pofa kihúzza a lutrit
miattad.
-- Nem sok izgatás kell a B. századnak!
-- Nekem mondod! Az egész zászlóalj torkig van az egésszel, vadak, mint a farkas. És minden okuk
megvan rá. Ha a Piás nem türtőzteti magát, legközelebb úgy szétdúlják ezt a tábort, mint a pinty.
Tony élesen ránézett. -- Te meg odavagy a háborúért, mi, most, hogy Jóska bácsi is benne van?
-- Eh, mit marháskodsz -- morogta Sullivan. -- Megváltozott a háború, te is tudod nagyon jól. Te
magad magyaráztad Dick Erettnek, egy hete sincs, milyen közel volt ahhoz, hogy Hitler oldalán küldjék
harcolni.
 -- Igazán ezt mondtam?
-- Ezt. De olyan állati részeg voltál, hogy nem csodálom, ha nem emlékszel.
-- Na nézd csak, a Hosszú, a háború hőse! Sullivan tovább vakarta bakancsáról a sarat.
-- Meg kell nyerni, te is éppen olyan jól tudod, mint én -- felelte nyugodtan.
-- Biztos, hogy tudom?
Tony csöndesen beszélt, de egész életének a gyűlölete, keserűsége és maró cinizmusa benne volt ebben
a három szóban.
-- Tudod -- mondta Sullivan, a szemébe nézve. Néhány perccel később a Lógós megállt Tony sátra
előtt, utánanézett Sullivan távolodó alakjának.
-- Mit kavar a Hosszú már megint?
-- Idejött előadást tartani a háborús kötelességemről mondta gúnyosan Tony.
-- Nagy pofája van a rohadt kommunistának. Tony szárazon ráförmedt:
-- Te meg ne jártasd a szádat, ha nem tudod, hogy mit beszélsz. Mert a kisujja többet ér, mint te meg
én együttvéve ... Akassza fel magát -- tette hozzá.
Sör lesz karácsonyra!
Ez lett a jelszó az egész zászlóaljban. Ez volt a vigasz, ahogy keservesen vánszorogtak a hűvös,
nyirkos napok, ez volt az egyetlen szilárd pont, ami célt adott sivár életüknek. Amikor már kicsordult
belőlük a keserűség, a rengeteg szolgálat és gyakorlat után, bebújtak a sátrakba, teát főztek a
gyorsforralón, és azt mondták magukban:
-- Sör lesz karácsonyra!
Niuserrattól Quastináig minden táborban tudta minden ember, hogy karácsonyra fejenként legalább
négy üveg sört kapnak. Ez volt egyedüli reményük és életcéljuk.
A sör mindig is foglalkoztatta Baxter agyát. Ha sörről volt szó, Baxter azonnal felvillanyozódott.
Karácsony előtt két nappal Baxter odament Peter Dimmockhoz, aki sorban állt az étkező előtt, és
félrehúzta.
-- Tudod, hogy egy egész rakomány ausztráliai sört hoztak? -- kérdezte halkan.
-- Na és? Mindenki tudja -- felelte Peter kurtán.
-- Tudod, hová kerül a legnagyobbik része?
-- Hová?
-- A tiszti meg az altiszti étkezőbe.
-- Mit akarsz bemesélni már megint? -- kérdezte Peter elutasítóan.
-- Semmit. Csak leadtam a drótot -- ennyi az egész.
-- Aha -- jegyezte meg gúnyosan Peter --, biztosan aggódsz miattunk?
-- Én se akarom, hogy átejtsenek a sörrel, mint ahogy te se akarod! -- mondta Baxter méltatlankodva.
-- Nem! -- felelte kíméletlenül Peter. -- Jobban megszoktad, hogy te ejtsél át másokat.
-- Jól van -- mondta Baxter. -- Le vagy szarva. Kár, hogy szóltam. Jobb lett volna, ha megtartom
magamnak.
-- Most már késő . . . Hé, fiúk! -- Peter hátrafordult. Baxter azt mondja, a tisztek meg az őrmesterek el
akarják lopni a sörünket.
-- Próbálják meg! -- mondta valaki.
A hír végigfutott a soron, és zúgás, morgás, szitkozódás fogadta. Bob Hamilton, egy queenslandi
cukornádvágó, nagydarab, barnára sült, bikahangú ember, kilépett a sorból, rántott egyet a nadrágján, és
villámló szemmel a többiek felé fordult:
-- Csak nyúljanak hozzá a sörhöz, olyan muri lesz ebben a rohadt táborban, hogy beírhatják a
nagykönyvbe! Csak próbálják meg, annyit mondok!
Helyeslő ordítás fogadta szavait.
-- Mit szólsz hozzá, Hosszú?
-- Meglátjuk -- mondta Sullivan. -- Nem vehetsz mérget arra, amit Baxter mond.
Peter Dimmock megmarkolta Baxter ingét, és belevicsorgott a szakács arcába:
-- Ha ugrattál, legközelebb nemcsak rád borítom a löttyöt, hanem előbb a fejedet is beleverem!
Egy nappal karácsony előtt kisütött a nap. Déltájban az ezredes megállította Varney főtörzsőrmestert a
zászlóaljparancsnokság tornácán, és odaszólt neki:
-- Mintha a szokottnál is nagyobb volna a lárma a körletben, főtörzs.
-- Igenis, ezredes úr. Azt hiszem, karácsonyi hangulat, ezredes úr.
Az ezredes vállat vont.
-- Nem tudom, mi ütött beléjük. Erről jut eszembe, holnap vendégül látunk néhány ápolónőt a tiszti
étkezőben. Ragyogjon a körlet, azt akarom.
-- Parancsára, ezredes úr. Azonnal kivezénylem munkára az embereket, ezredes úr!
A főtörzsőrmester impozáns módon összevágta a bokáját és szalutált, majd futólépésben megkereste az
ügyeletes őrmestert -- Bancroftnak hívták --, aki egy padon sütkérezett az ügyeletesszoba előtt.
-- Ügyeletes! Szedjen össze néhány embert körlettakarításra, a többiek hozzák rendbe az árkokat, és
erősítsék meg a sátorköteleket.
Varney ezzel beviharzott az ügyeletesszobába.
-- Atyaúristen! -- nyögte Bancroft. -- Miért nem adtál valami jó kis könnyű munkát, mondjuk
aknaszedést?
Elballagott a B. század körlete felé. Csakhamar megtalálta Dicket.
-- Hé, Dick! A főtörzs körlettakarítást akar, néhány pofa meg hozza rendbe az árkokat és a köteleket.
Szedd össze a bandát, jó?
-- Próbáld meg te -- mondta Dick.
-- Mi bajod? -- kérdezte mosolyogva Bancroft.
-- Olvastad a napiparancsot?
-- Még nem.
-- Hát olvasd el. Két ember kap három üveg sört.
-- Szóval ezért volt a nagy ordítás?
-- Ezért! És még nagyobb is lesz nemsokára. Én mondom!
Mihelyt meglátta az arcukat aznap reggel sorakozónál, Dick rögtön tudta, hogy történt valami. Crane
rábízta a hatodik szakaszt: gyakorlatoztassa egy félóra hosszat. Dick odaállt, végignézte őket, és látta,
hogy minden ember arca ugyanazt fejezi ki: kérlelhetetlen dühöt. A sorok közül alig kivehető morgás
hallatszott. Még a mozdulataikban is volt valami ellenségesség, kihívás. Dick éppen elég ideig élt
közöttük, hogy ismerje ezeket a jeleket.
Elvezette őket a századkörletből egy narancsliget széléig, aztán álljt és pihenjt vezényelt.
-- Mi bajotok, fiúk? -- kérdezte.
-- Mintha nem tudnád!
-- Nem tudom. Azért kérdezem.
Nem feleltek. Dick egyikről a másikra nézett, magyarázatot várva. Némaságuk meggyőzte arról, hogy
valóban szakadék támadt közte és a legénység között. Fájdalmasan sértve érezte magát. De egy kicsit
dühös is lett a magatartásuktól.
-- Hát nincs, aki feleljen a kérdésemre? -- kiáltotta.
-- Mondd meg neki, Hosszú -- morogta valaki. -- Úgy látszik, mégse linkel.
-- Arról van szó -- magyarázta Sullivan --, hogy a sörünket lekapcsolták az őrmesterek meg a tisztek.
-- Honnan tudod?
-- A ma reggeli napiparancsból. Két emberre csak három üveget adnak. Ez lesz a nagy karácsonyi
söradag.
-- Hát piszokul kevés, az igaz. De honnét tudod, hogy kevesebb, mint amennyi járna?
-- Arch Temple mondta a Lógósnak, hogy egész Palesztinában négy üveggel fog kapni mindenki.
Parancsba adták. A 2/Z-ben és a 2/Y-ban meg is kapják fejenként a négy üveget. Csak mi nem kapunk.
-- Ha ez igaz -- mondta Dick hevesen --, én elhozom, amit kapok, és megosztom veletek.
-- Jól van, Dick, de egy egész szakasz nem sokra menne vele -- felelte Sullivan. -- Különben az
őrmesterek se kapnak olyan sokat. A tiszteké lesz a nagy szajré.
-- Balhé lesz -- mondta Bob Hamilton. -- Olyan balhé, hogy megemlegetik.
A többiek helyeslőén felzúgtak.
-- Kihallgatásra megyek és jelentem -- ajánlotta Dick.
-- Ne röhögtesd ki magad! -- ordította Hamilton. -- Mikor ért valamit a kihallgatás? Mire a Piás elé
kerülsz, ennyi se marad a sörből.
-- Sztrájkot!
-- Ügy van, sztrájkot!
-- Ha nincs sör, nincs szolgálat! -- mondta Peter Dimmock. -- Nincs őrség, nincs napos, nincs konyhás,
nincs gyakorlat, nincs futár -- semmi sincs!
Dickben egy pillanatra összecsapott a rangjával járó kötelességtudat és az ösztönös vágy, hogy közéjük
akar tartozni. Végül a szolidaritás győzött, és ujjongással töltötte el.
-- Akkor veletek vagyok!
-- Derék fiú vagy!
 Érezte, hogy valami forróság fut végig rajta.
-- Várjatok ebédig -- mondta. -- Megnézem, mennyi sört kapunk az őrmesteri étkezőben.
-- Derék fiú vagy! -- mondták megint.
Az őrmesteri étkezőben Dick odament Ted Olley-hoz:
-- Hallom, szép adag sör érkezett, Ted. Olley kacsintva bólintott.
-- Tudod, hogy egy része igazság szerint a legénységnek járna?
-- Nem nagyon tudom -- felelte nyájasan Olley.
-- Pedig jobb, ha tudomásul veszed! Úgy látszik, ez az egyetlen alakulat, ahol a legénység nem kap
négy üveggel fejenként, és nagy zűr lesz belőle. Sztrájkolni akarnak.
-- Hadd sztrájkoljanak! -- mondta Olley vállat vonva. Karácsony napján úgyse kívánja senki a
szakácsoktól, hogy dolgozzanak, hát akkor mi lesz a különbség?
-- Csak az, hogy ellopták a sörüket!
-- Engem ne szidj . . . szidd az ezredest! Ö adja ki a napiparancsot, nem én.
-- Ha én ebben a;, étkezőben karácsonykor egy korty sört is megiszok, fulladjak meg tőle -- mondta
Dick.
-- Mit izgulsz? Nem a te hibád, hogy fejenként csak másfél üveggel kapnak.
-- Képzeld magad az ő helyükbe.
-- Minek? Ebben a rohadt világban törődjön mindenki saját magával.
-- Ide hallgass, Ted, én csak néhány napja vagyok őrmester. Azok a fiúk a pajtásaim.
-- Ha sörről van szó, nincs pajtásom.
Dick haragosan, tehetetlenül hallgatott néhány pillanatig.
-- Mindegy, megyek és szólok a Mamának -- mondta végül.
-- Eredj, ha jólesik.
Ted Olley nyugalma kihozta a sodrából Dicket, törnizúzni szeretett volna.
-- Meg kéne várni, míg a többi őrmester is bejön, hogy elmondjam nekik, amit neked mondtam.
Néhányan talán elszégyellnék magukat.
-- Ne várj tőlük semmit -- mondta Olley derűsen. -- Kemény fiúk. És Mick rád menne, mint egy
gőzhenger.
-- Ez egy mocskos zászlóalj! -- robbant ki Dick.
-- Nem rosszabb, mint akármelyik másik.
-- Az altiszt mindenekelőtt embereire gondol -- idézte gúnyosan Dick.
-- Az altiszt mindenekelőtt saját magára gondol, ha vinni akarja valamire. Ezt jobb lesz, ha
megjegyzed magadnak, Dick. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy kapsz valamit az embereidtől, amiért úgy
töröd magadat értük. Inkább a tisztiiskolára gondolnál. Fiatal fiú vagy, jó katona, egyetemi végzettség,
rendes család, értelmes fickó. Sokkal szerencsésebb vagy nálam. Nekem nincs iskolám -- én mindörökre
tiszthelyettes maradok, és ezért is mennyit kellett csúszni-mászni -- igenis, csúszni-mászni -- lenyeltem a
büszkeségemet, befogtam a számat. -- Olley a mellére csapott, és ravaszul elmosolyodott. -- Én vagyok a
numero egy! Semmi bajom a legénységgel, de a numero egy mégiscsak az öreg Ted marad!
Kár volt minden szóért. Dick nem tudta, mit csináljon. Ha Chips itt volna! -- gondolta. Vajon mit
csinálna Chips? Dick nem volt olyan ellenállhatatlan egyéniség, mint Chips, nem tudott olyan nevetést
vagy hatást elérni a szavaival. Ha Chips itt volna -- de nem. Most nemcsak arról volt szó, hogy kell
valaki, aki segít visszaszerezni azt a néhány üveg sört, mert a sör csak az utolsó csepp volt, amitől
kicsordult a pohár. Olyan ember kellett, aki ki tudja fejezni a haragjukat, kétségbeesésüket, az elmúlt
/hetek folyamán felgyülemlett sok-sok keserűséget.
Dick még aznap délután bement a századirodára Henry Gilbertsonhoz, és részben elmondta neki, mit
beszél a hatodik szakasz a karácsonyi sörről. Arról nem szólt, hogy az emberek újabb sztrájkkal
fenyegetőznek, mert úgy gondolta, ha figyelmeztetné Henryt, a kapitány talán kötelességének erezné,
hogy tegyen valamit. Az emberek érezték, hogy egy kicsit Henry is eltávolodott tőlük, hogy egy kicsit
közömbösebb a mindennapi panaszaikkal szemben. Ezt a változást maguk a háborús események idézték
elő Henry kedélyében. Miután Hitler megtámadta a Szovjetuniót, a japánok Pearl Harbort, létrejött az a
nagy antifasiszta világfront, amelyről mindig álmodozott. Ezenkívül nemigen törődött semmivel.
-- Majd szólok a parancsnoknak -- ígérte. -- Csak egy kicsit késő van már.
-- Előbb nem jelenthettük, mert csak a ma reggeli napiparancsban jött ki, kapitány úr. A legénység úgy
gondolja, ez is szántszándékkal történt.
-- Na jó. Majd meglátom, mit lehet tenni.
Sör! -- gondolta Henry. A Nyolcadik Hadsereg elérte Bengázit; az oroszok tigris módra harcolnak,
férfiak, nők és gyerekek egyaránt; a japánok lerohanják a Csendes-óceánt; itt pedig a katonái a sör miatt
zúgolódnak!
Alig bírt a türelmetlenségével, halálra idegesítette ez a tespedés, a háborúnak ez az állóvize.
Gondolatai messze jártak, sok száz mérföldnyire, Afrika északi partján. Maga elé képzelte a hideg
sivatagi éjszakákat, a köpenybe burkolózott, kimerült alakokat a cserjék között; a tankok hajnali
sziluettjét, ahogy feldübörögnek, mögöttük a gyalogság; a gyalogságot, az előreszegezett hosszú
szuronyokat, a köves dombokon lapuló katonákat a zárótűz fekete hulláma mögött; a Tripoli felé húzó
bombázók zümmögését... A kíméletlenül perzselő napokat, az éjszakák metsző hidegét, a mindenbe
behatoló homokot, az egy pofa vizet, amit naponta kaptak, a marhahúskonzervet, a kétszersültet, az útjuk
mentén elszórt sírokat.. .
Igen, közös ügyért harcoló bajtársak szívós türelme és vasfegyelme. . . Magasztosan visszhangoztak
agyában a távoli sivatagokhoz nőtt nevek: Szíva, Szidi Rezeg, Dzsarabub, Bengázi, Adzsedabia, El
Agheila ...
De azért este az étkezőben szólt az ezredesnek. Elkövette azt a hibát, hogy Barrett, Stamp és Pomfret
jelenlétében szólt.
Az ezredes gőgösen felkapta a fejét, összepréselte az ajkát:
-- Szóval elégedetlenek, Henry, azt mondod? Annyi bosszúság után, amit a visszatérésünk óta okoztak,
örülhetnek, hogy egyáltalán engedélyezek nekik valami sört!
-- Ez az első karácsony, amit idegenben töltünk -- mondta Henry.
-- De nem az utolsó -- jegyezte meg Pomfret.
-- No de mégis, uraim! -- mondta Henry idegesen. -- Fejenként másfél üveg sör!
Az ezredes elnézően mosolygott. Ma este semmi sem zökkenthette- ki önteltségéből. Alig várta már a
holnapot és az ápolónők látogatását.
-- Úgy gondolod, nincs jogom azt tenni, amit akarok, Henry? -- kérdezte aztán fagyosan.
-- Dehogyis, ezredes úr!
Barrett, aki a pultnál állt, odaszólt:
-- Mit iszol, Henry?
-- Whiskyt, köszönöm.
Henry belátta, hogy nincs értelme a további vitának. Komoran belekortyolt a whiskybe, amit Barrett
odanyújtott.
-- Van rá valami remény, hogy az új évben visszakerülünk a sivatagba? -- kérdezte az ezredestől.
-- Ma hallottam egyet s mást -- közölte az ezredes valamennyiükkel. -- Próbáljatok megbarátkozni
azzal a gondolattal, hogy az új évben helyőrségi szolgálatot teljesíttek Szíriában.
-- Szíriában! Helyőrségi szolgálatot! -- morogta Henry. Irgalmas atyaúristen!
Vadul, türelmetlenül felhajtotta a whiskyjét.
Aznap este a kip-játék csakhamar a legénység nagygyűlésévé változott. Alig kezdtek el játszani, Tony
Horné megkérdezte tőlük, gonoszkodó szürke arccal, hogy mit akarnak tenni a sör dolgában. Gúnyosan
ingerelte őket:
-- Csak ültök és nyávogtok egész nap, mért nem csináltok is valamit? Az én időmben nem lehetett
volna így kitolni a legénységgel.
-- Miért, mit csináltatok volna?
-- Hogy mit? Hát ide hallgass -- mondta Tony nyersen, a kérdező felé fordulva. -- A fejükre gyújtottuk
volna a tiszti étkezőt.
-- Várjál csak, talán itt is látsz még olyat -- szólt közbe egy hang.
-- Eh, járatod a szádat! -- kiáltotta Tony.
-- Marhaság! -- mondta egy másik katona. -- Sztrájkot. . . az az igazi!
A többiek hangos morajjal helyeseltek.
-- Sztrájkoljon az egész zászlóalj -- indítványozta a Logos.
Most megszólalt a Bódog is, panaszos hangján.
-- Igen, az szép volna. De nem tudod rávenni őket. Mindig akad egy-két nyavalyás, aki cserbenhagyja
a cimboráit.
-- Amikor a B. század sztrájkolt, nem voltak sztrájktörők -- mondta Hamilton.
-- Jó, akkor meg kell szervezni. Hívjatok ide mindenkit. Legyen szavazás. Akkor meglátjuk, ki akarja
és ki nem.
-- Mind akarni fogja, ne félj attól, pajtás!
Egyre nőtt a tömeg. Sokan beszaladtak a századkörletbe, és kihívták a többieket is. A Lógós
kétpercenként közbeordított: -- Sztrájkolunk, amíg sört nem kapunk!
Tony Horné és a Bódog egy-egy hevesen érvelő csoport középpontjában állt. A lárma most már
folyamatos ordítássá dagadt, a sátrakban heverő katonák meghallották, felkeltek, és kiszaladtak az
olajfaligetbe a tisztásra. Tíz percbe sem telt, és összegyűlt az egész zászlóalj. Kis csoportokban
álldogáltak, volt, aki ide-oda járkált közöttük, híreket terjesztett, vagy közbeszólásokkal bosszantotta az
alkalmi szónokokat. Nem tartott soká az egész, mert gyorsan besötétedett, s az emberek egyesévei-
kettesével elszállingóztak, még mindig vitatkozva. Amikor Sullivan megjelent a helyszínen, már csak
ötvenen maradtak. A legtöbbjük Tony Horne-ra figyelt.
-- Mit értek vele? -- harsogta Tony érdes, keserű hangja. -- Alaposan intézzétek el... most egyszerre
fizessetek meg mindenért. Gyújtsátok a fejükre az étkezőt!
Sullivan odament hozzá a csoport közepére. Szembenézett Tonyval.
-- Hogy ránk küldjenek egy század tábori csendőrt mondta nyugodtan.
-- El tudunk bánni azokkal is -- vicsorgott Tony.
-- Nekünk sör kell -- felelte Suliiván --, nem pedig közelharc.
-- Ki ez a pofa? -- kérdezte valaki.
-- Upés a B. századból -- felelte egy másik. -- Azt mondják, kommunista egy kicsit.
Sullivan körbejáratta pillantását a szürkületben elhomályosodó arcokon.
-- A legjobb, ha alszunk rá egyet -- mondta. -- Holnap reggel hívjuk ide gyűlésre az egész zászlóaljat. .
.
-- Úgy van -- mondta egy ember, és indulni készült. Mit pofázunk itt a sötétben. Reggel majd
megszervezzük, ahogy kell.
-- Szólj mindenkinek a századodban -- kiáltotta utána Sullivan.
-- Hány órára?
-- Tízre.
-- Jól van.
-- A múlt háborúban ... -- kezdte Tony Horné.
-- A múlt háború elmúlt, Tony -- mondta Sullivan. -- Ez a háború nem olyan.
-- De a tisztek éppen olyanok, azt elhiheted, ha én mondom!
Sullivan szeme vidáman felcsillant.
-- Te mindig mondasz valamit, mert jár a szád -- ugratta. -- Hát mi lesz azzal a pókerrel?
-- Eh, gyerünk! -- morogta Tony.
Másnap reggel tízkor mintegy százötven ember gyűlt össze az olajfaligetben. Sullivan az elsők között
érkezett, figyelte az egymás után szállingózó katonákat, a hangulatukat, nyugodtan, higgadtan beszélt
mindenkivel, aki megszólította. Volt, aki komoran félreállt, nem vett részt a tárgyalásban; mások Tony
Horné és a Lógós köré gyűltek: megint ez a két ember alkotta a legzajosabb csoport magvát. Sullivan
odament a félrehúzódott, mogorva katonák közé, akik némán, tanácstalanul vártak valami útmutatást.
Amikor néhányan dühös lemondással kifakadtak, és indulni készültek, Sullivan tudta, hogy most már el
lehet kezdeni.
-- Hé, Tony! Lógós! Ide hallgassatok, fiúk. Csináljuk meg ezt a gyűlést, ahogy kell, és határozzunk
valamit.
Hangosan beszélt, muszáj volt odafigyelni, s valóban mindenki elhallgatott és ránézett.
-- Mesélj valami szépet, Hosszú -- ugratta a Lógós, és erre kitört a nevetés.
-- Szívesen -- felelte Sullivan rendületlenül --, már csak azért is, hogy nyugtuk legyen egy kicsit tőled.
Erre még nagyobb nevetés volt a válasz, s egy vigyorral és intéssel a Lógós is elismerte Sullivan
visszavágását.
-- Válasszunk elnököt -- folytatta Sullivan. -- Én Bob Hamiltont ajánlom.
-- Elfogadjuk!
-- És ki írja a jegyzőkönyvet? -- kérdezte gúnyosan a Bódog.
Megint kitört a nevetés, néhányan felordítottak:
-- Fel a hordóra, Bob! Meg vagy választva!
-- Jól van! -- mondta Hamilton. -- Én leszek a nagy főnök.
Kilépett a tömegből, felkapaszkodott egy fa legalacsonyabb ágára, és lovaglóülésben elhelyezkedett
rajta. Grimaszokat vágott, eltúlozta minden mozdulatát, de azért látszott, hogy alapjában véve büszke, és
komolyan veszi új szerepét.
-- Nahát -- mondta határozottan --, ki akar beszélni? Most, hogy a gyűlés szabályos formát kapott,
furcsamód elbátortalanodtak. Sokan közel álltak hozzá, hogy kinevessék magukat ebben az új helyzetben.
 -- Na mi lesz -- ordította Hamilton, akinek önbizalmat és tekintélyt adott a félszegségük.
-- Mi bajod, Hosszú? -- süvítette gúnyosan a Lógós. -- Itt a nagy alkalom. Meséld el, mit csinálna most
Lenin.
Sullivan tétovázott. Nem akart elsőnek felszólalni. Úgy gondolta, kivárja a legjobb pillanatot, hogy
ellensúlyozhassa a féktelenek befolyását; a legjobb lett volna a végén beszélni, hogy ő válaszoljon, és ne
azok. A Lógós gúnyolódása csaknem felbőszítette. De most más hangok is csatlakoztak a Lógóséhoz,
sürgették, hogy beszéljen. Belátta, hogy engedelmeskednie kell, különben elveszti a bizalmukat.
-- Rendben van -- mondta, kilépett és szembefordult velük. -- Hadd mondjam el, hogy látom én a
dolgot. Ügy dühbe gurultunk a sör miatt, hogy az összes többi panaszunkat elfelejtettük. Mi a helyzet
például az étkezőkkel? Egykét sátor, még a földje sincs elegyengetve, és különben is, a legénységnek
csak a fele fér be. Arra nem kapunk időt, hogy a saját étkezőinket rendbe hozzuk, de mindennap van
valami munka a tiszti körletben, és díszutakat kell csinálni a sátraik körül. És a különjuttatások? A
zászlóaljnak van jóléti alapja, de mit kaptunk belőle? Egy sátrat, benne egy kis levélpapírt és néhány
sakktáblát. A jóléti alapot Barrett kapitány kezeli, de sohasem tesz jelentést, hogy mennyi a pénz. Közben
a tiszti étkező függönyöket kapott, szőnyeget a padlóra . . .
-- És italt, hordószámra! -- szólt közbe valaki.
-- A 2/Y-ban -- folytatta Sullivan -- minden este nyitva van a kantin. Minálunk csak hébe-hóba.
-- Jól beszél, azt meg kell adni -- jegyezte meg valaki.
-- Most meg ezzel a sörrel betelt a pohár . . .
Óriási helyeslő ordítás. Tapsoltak, a nevét üvöltöttek, további beszédre nógatták. Sullivan látta, hogy
megnyerte a tetszésüket.
-- Sztrájkot! -- kiáltották többen.
-- A sztrájk a mi adunk! -- ordította vissza Sullivan. Azt csak utoljára játsszuk ki.
-- Hát mi mást tehetünk? -- kérdezték.
-- Dick Brett szólt tegnap Gilbertsonnak. Ma reggel megint elment hozzá, hogy megkérdezze, mi lesz.
-- Nem lesz semmi! Csak úgy kaphatjuk vissza a sört, ha elvesszük tőlük!
-- Hát hol az a Dick Brett? Mit vacakol?
-- Mondtam -- felelte Sullivan türelmesen. -- Elment Gilbertsonhoz. Először mindent megpróbálunk a
rendes úton. Ha ilyen módszerekkel nem kapjuk meg a sörünket -- akkor jöhet a sztrájk. A
jóhiszeműségünket bizonyítjuk, ha csak végső eszközként folyamodunk a sztrájkhoz . . .
-- Közben megisszák a sörünket! -- kiáltotta oda Tony Horné.
-- Úgy van . . . minek várunk? Sztrájkot, de most mindjárt! Verjük szét azt a rohadt étkezőt! Elegem
van már!
Megint fellángolt a nyugtalanság, a vita, megint összecsaptak az ellenérvek. Attól lehetett tartani, hogy
ismét vitatkozó csoportokra szakadnak. Sullivan felemelte a kezét, csendet kért.
-- Csitítsd le őket, Bob. Te vagy az elnök. Hamilton félelmetes bömböléssel válaszolt:
-- Pofa be! Hadd mondja .el a magáét! A lárma elcsendesült.
-- Kinek mondtad, hogy pofa be? -- kérdezte a Lógós kötekedve.
Hamilton vészjóslóan feléje fordult:
-- Neked! -- förmedt rá.
A Lógós elvigyorodott:
-- Mindjárt gondoltam!
Hamilton méltóságteljesen megint Sullivanhoz fordult:
-- Semmi baj, Hosszú. Mondd csak el. Sullivan folytatta a beszédet:
-- Nem nagyon hiszem, hogy Dick Brett jó hírekkel jön vissza. De legalább szabályszerűen jártunk el,
és ami azután következik, az a Piás hibája.
Szavait üdvrivalgás fogadta. Sullivan teljesen visszanyerte az önbizalmát. Könnyedén, magabiztosan
folytatta, meg volt győződve róla, hogy követni fogják a tanácsát.
-- Azután küldöttséget kell választani, hogy menjenek el a tiszti étkezőbe.
-- Miért ne menjen az egész zászlóalj?
-- Rendben van; az egész zászlóalj szabályszerűen felsorakozik, és a tiszti étkező elé vonul, minden
század egy bizalmit választ, ezek bemennek az ezredeshez, és megkérik, hogy adja ki a jogos
söradagunkat. Ha nem sikerül: általános sztrájk!
Újabb helyeslő ordítás.
-- Tudjátok, hogy mit csináltok? -- tiltakozott egy tizedes a C. századból; Nortonnak hívták. -- Mi azt
mondjuk, hogy sztrájk, de a hadsereg azt mondja, lázadás.
 -- Ki ez a pofa? -- kérdezte a Lógós.
-- Az a nyavalyás Norton, a C. századból. A csúszómászó.
-- Na látjátok -- mondta a Bódog komor elégtétellel. Máris vannak sztrájktörők.
-- Aki nem tart velünk, jobb, ha most jelentkezik mondta Sullivan. -- Aki nem akarja a sztrájkot, lépjen
elő.
-- Halljátok? -- kiáltotta a Bódog. -- Sztrájktörők és árulók, előre!
Norton, akivel századtársai vadul veszekedtek, előrement, óriási pisszegés és fütyülés közepette.
Felháborodva szembenézett Sullivannal.
-- Egyik javaslatodat se fogadom el -- mondta. -- A legjobb volna szétosztani és visszamenni a
sátrainkba. Ti, kommunisták, mind egyformák vagytok. Minden ürügy jó nektek, hogy egy kis zűrt
csináljatok.
-- Nem gondolod, hogy nekünk van igazunk? -- kérdezte Sullivan.
-- Fütyülök rá, hogy kinek van igaza. Zendülésben nem veszek részt. Ismerem a fajtádat, Sullivan.
A katonák tovább fütyültek és pfújoztak.
-- Ha megkapjuk a sört, fogadok, hogy te is odadugod a pofádat, a magad részéért -- förmedt rá a
Lógós.
-- Én nem iszom -- felelte Norton, s azután hiába is akart volna megszólalni, hangját elnyomta a kitörő
nevetés orkánja.
Dick jelentkezett Henry Gilbertsonnál a századparancsnokságon.
-- Sajnálom, Dick -- mondta Henry. -- Semmit se tudtam elérni. Az ezredes azt mondja, semmi ok
nincs arra, hogy felemelje a söradagot.
-- A legénységnek nem fog tetszeni -- kezdte óvatosan Dick.
Henry halványan elmosolyodott: -- Gondolom. De aztán mégiscsak beletörődnek.
-- Ez az egyedüli alakulat, amelyik nem kap legalább négy üveggel, kapitány úr. Igazság ez?
Henry meghökkent, de a válasza barátságtalanul hangzott:
-- Biztos vagy benne?
És idegesen megrántotta a vállát. A homloka ráncba szökött, mintha bosszankodna egy kicsit.
-- Egészen biztos, kapitány úr.
-- Ide hallgass! -- mondta végül Henry nyomatékosan, félig kérlelően. -- Hát olyan fontos ez?
-- A legénységnek fontos, kapitány úr. Henry kedvetlenül megcsóválta a fejét.
-- Miért nem magyarázzátok meg nekik, te meg a többi higgadt, felelősségtudó fiú, hogy milyen
szerencsések már csak azért is, hogy karácsony napján itt lehetnek, függetlenül minden sörtől? Ezer és
ezer katona, odakint a sivatagban, csak húskonzervet kap és kétszersültet. És harcolnak! Meghalnak! Mi
meg itt a sör miatt morgunk!
Dick egy pillanatra elszégyellte magát, de aztán valami újfajta harag lobbant fel benne: dühös lett
Henryre és az egész magatattására.
-- Ez az alakulat kilenc hónapig volt a sivatagban, kapitány úr -- mondta.
Henry felfigyelhetett volna a hangjára, de Henryt kezdettől fogva nem nagyon érdekelte az egész
dolog, és még mindig szeretett volna minél hamarabb megszabadulni tőle.
-- Tudom -- felelte kurtán. -- Én is ott voltam. És bizony isten szeretném, ha megint ott volnék.
Mindegy -- fejezte be hirtelen --, ez a helyzet. Érjék be azzal, amit kapnak, és legyenek boldogok.
-- Igenis, kapitány úr! -- Dick nyugodtan és tömören beszélt, vigyázzba vágva magát távozás előtt.
Haragjában szinte nevetségesen merevvé vált. -- Megmondom nekik, hogy mit mondott, kapitány úr.
Pontosan, szabályszerűen szalutált és elment. Azon tűnődött, vajon megbántotta-e Henryt, vagy csak
szórakoztatta. Valószínűleg mindkét feltevésében tévedett. Henryt egyszerűen nem érdekelte az egész.
Amikor Dick visszatért az olajfaligetbe, még hallotta, ahogy Tony Horné véres halállal fenyeget
minden sztrájktörőt. Utat tört magának a tömegben Sullivan felé.
Sör! Fene egye meg azt a rohadt sört! Fene egye meg a mocskos, szomjas torkukat!
Odaért Sullivanhoz, aki rögtön kiolvasta a szeméből Henry válaszát.
-- Mit mondott a Mama, Dick?
-- Mindjárt elmesélem.
-- Sikerült, őrmester? -- kérdezte valaki.
-- Nem sikerült -- felelte kurtán Dick.
-- Nem sikerült?
Dick megrázta a fejét. Agya még mindig kába volt a dühtől, Sullivan ránézett, látta fiatalos
szertelenségét, indulatait, amelyek veszélyessé is válhattak volna a mostani helyzetben. Hirtelen arra
gondolt, milyen jó, hogy Dick nem egyedül intézi ezt az ügyet, amikor az ilyen Tony-féle alakok
mindenkit fel tudnak ingerelni. Aztán röviden összefoglalta Dicknek, hogy mi történt a távollétében.
-- Veletek megyek, akármit határoztok -- mondta Dick. -- Gilbertson cserbenhagyott bennünket, hiába
beszél olyan szépen.
-- Tévedsz -- felelte Sullivan.
-- Hogy a fenébe? -- kérdezte Dick, és megint az volt az érzése, hogy elárulták.
-- Nem hagyott cserben, csak nem érti, hogy mit jelent a sör a fiúknak. Sokáig távol volt a zászlóaljtól.
Csak a nagy háborús célokat látja.
-- Azt mondja: és a többiek, odakint a sivatagban? Mintha mi sohase harcoltunk volna. Pimaszság,
nagyképűség!
-- Kár, hogy nincs még egypár olyan tiszt, mint ő! Sullivan ezt derűsen, de szemrehányóan mondta.
-- Mindegy -- közölte Dick --, veletek vagyok ... és azt se bánom, ha rámennek a stráfjaim!
Sullivan szeme barátságosan felvillant, de látszott, hogy nevet is rajta egy kicsit; szelíden, higgadtan
válaszolta:
-- Nem sokat érünk vele, ha rámennek a stráfjaid. Egyszer még hasznát vehetjük: szóval ne csinálj
semmiféle hősi gesztust.
Aztán elmondta a híreket a zászlóaljnak; a legtöbben úgyis tudták már, vagy sejtették. De azért óriási
lett a zúgás.
Sullivan a sátrában ült, pihent. Egyelőre nem volt mit tenni. Megbeszélték, hogy az egész legénység,
három ember kivételével, egy órakor gyülekezik a tiszti étkező körül. Sullivan és a másik négy század
egy-egy megbízottja majd bemegy az ezredeshez, és kéri a sört; ha nem sikerül, jön a sztrájk. Semmilyen
parancsnak nem engedelmeskednek. Sullivan egyáltalán nem örült, hogy valószínűleg sztrájkra kerül a
sor. Inkább sajnálta, hogy ilyen időben ehhez az eszközhöz kell folyamodni. Valamelyest megnyugtatta
az a tudat, hogy legalább fegyelmezett sztrájk lesz, csak akkor kezdik el, ha semmi más nem sikerül.
Dick bement hozzá a sátorba, most már nyugodtabban, de magabiztosan.
-- Még egynéhány őrmester mellénk állt -- mondta Sullivannak. -- Ted Olley minden jót kíván.
Ez a hír láthatólag mulattatta Sullivant. Szemében felcsillant a humor, hirtelen, ahogy szokott.
Pofacsontjára szorosan ráfeszült a bőr. Szinte átlátszó volt a napfényben.
-- Éppen most jött meg a tiszti étkező elé néhány autó, ápolónőkkel -- tette hozzá Dick, letelepedve
Sullivan mellé.
Sullivan bólintott.
-- Hol vannak a fiúk? -- kérdezte.
-- A legtöbben még mindig odalent a ligetben -- felelte Dick. -- Nagyban megy a játék.
Peter Dimmock megjelent a szemközti sátor bejáratában.
-- Mit szóltok hozzá! -- kiáltotta hangosan. -- Jött egy rakás ápolónő, segít nekik meginni a sörünket.
-- Tudjuk -- mondta Sullivan.
-- Hát remélem, hogy sztrájk lesz, vagy mi a fene! kiáltotta Peter, és eltűnt a sátorlap mögött.
Egy darabig szótlanul ültek, élvezték a téli nap múló melegét. Az olajfaliget felől távoli moraj
hallatszott.
-- Vajon ez mi volt? -- tűnődött Dick.
-- Nem tudom. Nagyon fel vannak húzva -- felelte Sullivan. -- Alig fértek a bőrükbe, amikor eljöttem.
-- Elgondolkodott egy kicsit. -- Nem tudom, nem kéne-e odamenni!
Felállt, kinyújtóztatta hosszú alakját. -- Gyere! Nem árt, ha lemegyünk.
Ahogy végigmentek az üres sátrak labirintusán, újabb távoli ordításokat hallottak. Feleúton az
olajfaliget felé találkoztak Bob Hamiltonnal, aki lélekszakadva rohant feléjük, kipirult arcán égett az
izgalom.
-- Nem bírták tovább! -- mondta a felindultságtól rekedt hangon. -- Az egész banda felkerekedett a
tiszti étkező felé. Titeket kerestelek. Félek, valami baj lesz.
Sullivan dühösen, idegesen kifakadt:
-- Ott kellett volna maradni velük!
Nem a szokott hangján beszélt, s csak önmagának szólt, amit mondott. Gondolkodás nélkül
megindultak a tiszti étkező felé. Baloldalt, néhány méterre tőlük, Peter Dimmock rohant a sátrak között,
minden második lépés után felugrott, és üvöltött egy nagyot: -- Végre! Áll a bál!
A kiáltozás most már hangosabb lett, hallották a dobogó bakancsokat is. Az óriási hangzavar szinte
ragályos volt: Dick csak nehezen tudta visszatartani magát, hogy futásnak ne eredjen. Sullivan egyenletes,
szapora léptekkel sietett, előreszegezve a fejét, komor szemmel.
 -- Talán nem lesz semmi! -- morogta. -- De talán fellázadnak.
A fene egye meg! Miért nem rohan? -- gondolta Dick, és ugyanezt az idegességet látta Hamilton arcán
is.
Amikor kiértek a sátrak közül, fülüket megcsapta az emberi hangok orkánja: mint egy bömbölő
hullám, amely éles kiáltásokat hordoz a taraján. A szemük elé táruló látvány még jobban felvillanyozta
őket.
A tiszti étkező négyszögletes, kávébarna faépület volt, mint a legtöbb hasonló intézmény, körülötte,
tisztelettudó távolban, a garázs, a géhá-raktár és a betegszoba nagy sátrai álltak. Az étkezőt most
khakiszínű tenger vette körül, hullámzó kalapokkal. A zászlóalj hatalmas félkörben tömörült, húsz
méterre az étkezőtől. Az emberek álltak vagy leültek a földre, alaktalan csoportokban beszélgettek,
féktelenül jókedvűen, vagy gúnyos kiáltásokat küldtek az étkező felé. Félelmetes látvány volt. Mindenütt
katonák; még a sátrak tetejére is felkapaszkodtak, sűrű fürtökben. Dick riadtan és bámulattal nézte
ugyanazt a hétszáz embert, aki egyetlen parancsnok szavára úgy tudott menetelni és gyakorlatozni,
mintha egy darabból faragták volna. Ugyanazok az emberek -- ez a vezető nélküli, kavargó, forrongó
tömeg. Fizikailag lehetett érezni a haragját; még a vidámsága is fenyegető volt.
A tömeg széléhez értek.
-- Mit csinálunk? -- kérdezte Sullivantól.
-- Keressétek meg a bizalmiakat, akiket megválasztottunk -- mondta Sullivan Dicknek és Hamiltonnak.
-- Küldjétek őket előre. Én addig közéjük megyek.
Dick utat tört az embersűrűben.
-- Bizalmiak, kilépni! -- kiáltotta mindenfelé. -- Bizalmiak, kilépni!
Utat nyitottak neki, és továbbadták a szavait, amelyek ily módon megelőzték.
-- Minden jót, őrmester! -- kiáltotta valaki. -- Nem felejtjük el, hogy mellénk álltál!
Találkozott Bancroft őrmesterrel, aki izgatottan közölte:
-- Két bizalmit már kiküldtem.
-- Köszönöm. Akkor mind megvannak. Járkáljatok egy kicsit közöttük Allisonnal, próbáljátok
lecsillapítani őket, jó? -- Elhallgatott. Allison volt a harmadik őrmester, aki a legénység mellé állt. -- Hol
van Allison?
-- Az utolsó pillanatban kereket oldott.
-- Ó! Mindegy, próbáld meg, mire mégy egyedül.
-- Rendben!
Bancroft eltűnt a tömegben, csitító szavakat kiáltozott mindenfelé. Dick kiért a katonák elé, ahol
Sullivan állt a négy bizalmival. A zászlóalj zúgása átható morajjá csendesedett. A tiszti étkező nem
mutatott semmilyen életjelt. Végében az ajtó be volt csukva, ablakairól még mindig nem húzták fel a
sárga függönyöket.
-- Egyik tiszt se jött még ki? -- kérdezte Dick.
-- Nem mernek! -- nevetett az egyik bizalmi.
-- A Piás biztosan bent tartja őket, és hívatja Billy Carrt. Carr volt a tábori csendőrök őrmestere.
-- A Carr tökrészeg -- mondta Dick.
-- Majd küld valakit maga helyett. Akkor aztán kitörhet a balhé.
-- Egyelőre bírunk az emberekkel -- mondta Dick.
-- Remélem. De ha valaki elveszti a fejét, és felingerli őket, akkor már senki se bír velük.
Sullivan nyugtalanul bámult a tiszti étkező felé. Talán őbenne is valami kínos érzést keltett az élettelen
épület, akárcsak Dickben.
Ekkor felbukkant Varney, az étkező túlsó végében. Menetelve jött feléjük: Arca vérvörös, szeme
kidülledt, szája rángatózott a dühtől. Alig tűnt fel, máris ordítani kezdett, de a hangját elnyomta a katonák
egetverő gúnyos kiáltozása. Tíz méterre megállt tőlük, arca pillanatonként sötétebb pirosra vált, szája
hevesen vonaglott, de nem tudott szóhoz jutni. Végül egy iszonyú ordítással sikerült túlszárnyalnia a
nevetőorkánt:
-- Oszolj! Vissza a körletbe! Azt hiszitek, amiért karácsony van, már megbolondulhattok? Akit öt perc
múlva még itt látok, lecsukatom!
Behajlította a könyökét, dühösen a karórájára nézett. Válaszul ismét felzúgott az ordítás és a nevetés.
-- Eredj haza, apus!
-- Hordd el magad, Mick . . . amíg egy darabban vagy!
Varney újra üvölteni kezdett. Szemei csaknem kiugrottak a fejéből; arca eltorzult az erőfeszítéstől,
egész pályafutása alatt nem vette még ennyire igénybe a torkát. Minden ízében remegett:
 -- Oszolj, azt mondtam! VISSZA A KÖRLETBE! Újabb, hetykén tornyosuló nevetőhullám.
Egy fekete sárgöröngy Varney felé röpült, és eltalálta a vállát. A főtörzs megvetően letörölte. Hirtelen
csend lett, mintha kíváncsiak volnának, hogy most mit fog csinálni.
-- Van annyi bátorság abban, aki megdobott, hogy jelentkezzen? -- kérdezte, nevetségesen
szabályszerű tartással.
A Bódog hangja válaszolt:
-- Hát benned van annyi bátorság, hogy visszadobjál, te vén hülye?
Varney kénytelen volt elhallgatni egy pillanatig, hogy visszanyerje az önuralmát. Hátratette a kezét,
fürkésző szemmel rámeredt az előtte hullámzó tömegre. Végül meglátta Dicket.
-- Brett őrmester! -- pattogta. -- Megparancsolta a szakaszának, hogy oszoljon?
Dick odament, megállt előtte.
-- Nem, főtörzs úr, nem parancsoltam meg.
-- Miért?
-- Először is, úgyse hallgatnának rám. Másodszor, egyetértek velük. Tudja, főtörzs úr, a legénységtől
ellopták a karácsonyi sörét.
-- Ellopták! Hülyeség! A zászlóalj parancsnok állapítja meg, hogy mennyi sört kapnak! Magát
félrevezették!
-- Ügy tudom, ez az egyetlen alakulat, amelyikben nem kap mindenki legalább négy üveggel.
-- Magának nincs joga, hogy itt legyen velük! Oszolj!
-- Örülhetne, hogy Bancroft meg én itt vagyunk! Ha nem tartottunk volna rendet, verekedés lett volna.
-- Ez nem menti magát.
-- Nem mentegetőzöm! Csak mondom, hogy mi a helyzet.
-- Az a helyzet, hogy a segédtiszt rám telefonált, jöjjek ide, és oszlassam szét ezt a csőcseléket.
-- Ez a csőcselék egy zászlóalj, amelyiknek fogytán a türelme.
-- Őrmester, nem hallja a parancsot? Hátra arc, és vigye magával a szakaszát.
-- Ha engedelmeskednék a parancsnak, zavargás törne ki!
-- Azt akarja, hogy őrizetbe vétessem?
-- Az isten szerelméért, hát meddig akar még kerepelni, mint egy eleven szolgálati szabályzat?! -- Dick
most már kijött a sodrából. -- Nem látja, hogy amilyen vadak, mindjárt szétverik ezt az étkezőt, és
elveszik a sörüket?
Ettől Varney zavarba jött egy kicsit, és Dick azonnal kihasználta az előnyét:
-- Ha el akarja kerülni a lázadást, menjen, és szóljon a segédtisztnek. Mondja meg neki, hogy a
legénység meg akarja kapni a sörét.
-- Maga ne oktasson ki engem, őrmester, hogy mit mondjak a segédtisztnek! -- A tomboló Varney már
megint a régi volt. -- Ne féljen, mindent jelentek neki. Tartsa itt fenn a rendet!
A főtörzsőrmester sarkon fordult, odament a tiszti étkező ajtajához és bekopogott. Az ajtó félig kinyílt,
és Varney bement. Mögötte becsukódott az ajtó.
Amikor Dick visszament tárgyalni Sullivanhoz és a többi bizalmihoz, megint felzúgott a lárma. De
azért a tömeg hátsó részéből is odahallották Tony hangját:
-- Még mindig azt mondom, hogy szét kell verni az egész kuplerájt!
Többen felordítottak:
-- Adják ki a sörünket!
Mások is csatlakoztak a kiáltáshoz, és néhány pillanat múlva az egész zászlóalj kórusban bömbölte:
-- Adják ki a sörünket! Adják ki a sörünket!
Az étkező ajtaja hirtelen feltárult: a segédtiszt lépett ki rajta. Becsukta maga mögött az ajtót, és
szembenézett velük, ajka elkeskenyedett, fiús arcát elfutotta a vér. Egy pillanatra csend támadt, aztán
megint kitört a hangorkán.
A segédtiszt felemelte mindkét karját. A lárma fokozatosan elhalkult.
-- Mi akar ez lenni? -- kiáltotta a segédtiszt. A Bódog száraz hangja válaszolt elsőnek:
-- Az akar lenni, hogy adják ki a sörünket.
Állítását több száz hang erősítette meg, és a segédtisztnek ismét várnia kellett, amíg csend lett.
-- Tudják, hogy mennyi az adagjuk. Többet nem kapnak. Menjenek innét, és igyák meg!
A segédtiszt egyre hangosabban kiabált, ami nem tett jót neki, mert a végén már kamaszosan mutálva
szólt a hangja. A válaszul feltörő dühös ordításból kivált néhány hang, amely Selyemfiúnak nevezte. Bob
Hamilton kilépett, és gúnyosan rákiáltott:
-- Nem magával akarunk beszélni! Mondja meg az ezredesnek, hogy jöjjön ki!
 A segédtiszt szemei most már táncoltak a dühtől:
-- Az ezredes el van foglalva . . .
-- El hát -- azzal, hogy a mi sörünket issza!
-- Esze ágában sincs, hogy kijöjjön magukhoz! -- üvöltötte a kétségbeesett segédtiszt. -- Ha nem volna
karácsony . . .
-- Menjen be, és küldje ki az ezredest! -- hurrogták le egyszerre százan.
-- Küldje ki, mert ha nem, akkor mi megyünk be érte! Sullivan egy nyugtalan pillantást vetett a
mögötte forrongó tömegre, majd a segédtiszt felé fordult:
-- Azt ajánlom, kérje meg az ezredes urat, hogy jöjjön ki, kapitány úr. A legénység feltétlenül meg
akarja tárgyalni vele ezt a dolgot.
A segédtiszt arcán most már világosan látszott a félelem. A tömeg észrevehetően közelebb nyomult az
étkezőhöz. Sullivan megragadta Bob Hamilton karját, aki mintha rá akart volna rontani a segédtisztre.
-- Nem tárgyalunk magával! -- üvöltötte Hamilton. Menjen be, és küldje ki Fitzroyt, különben mi
megyünk érte.
-- Nyugalom, Bob -- mondta Sullivan.
-- Verjétek szét az egészet! -- ordította valaki. A segédtiszt most kérőre fogta:
-- Odabent hölgyek vannak!
-- Nem baj, küldje ki őket -- mondta Hamilton. -- Nem bújhatnak el a szoknyájuk mögé.
A segédtiszt meglátta Dick stráfjait.
-- Őrmester . . .
Dick megvetően a szavába vágott:
-- Nem tudjuk sokáig türtőztetni az embereket. Hívja ki az ezredest, és küldje el az ápolónőket, mert
mit tudom én, mi történhetik. -- A segédtiszt láthatólag pánikba esett. Siessen, nem hallja? -- Dick most
már ordított, megfeledkezett a rangkülönbségről; Stampben már nem a segédtisztet látta, csak egy ostoba
taknyost, aki sose hitte volna, hogy ez is lehetséges, és most nem tudta, mit csináljon. -- Küldje ki az
ezredest! Küldje el a nőket!
Dick hallotta, hogy a háta mögött Sullivan hangosan, kétségbeesetten próbál rendet teremteni.
A segédtiszt hirtelen megfordult, és visszament az étkezőbe. A hátul álló katonák dühösen
kérdezgették, hogy mi történt. Aztán a tömeg, mint a dagály, közelebb nyomult az étkező felé, a hátul
állók lassan, de biztosan taszították előre a többieket. Tony és a Lógós megint rázendített a csatakiáltásra :
-- Verjük szét az egész étkezőt!
Egy fél perc múlva megint feltárult az étkező ajtaja, s egy tucatnyi szürke egyenruhás katonai ápolónő
jött ki a segédtiszt kíséretében. A segédtiszt, úgy látszik, visszanyerte önbizalmát, mert élesen,
pökhendien lekiáltott:
-- Engedjenek utat, hallják!
A tömeg utat nyitott az ápolónőknek. Egy kövér, kemény arcú, középkorú asszony vezette őket,
dühösen végigmérte a tömeget és odavágta:
-- Csőcselék!
-- Tiszti spinék! -- vágott vissza egy keserű hang. Bob Hamilton azonnal odafordult, vészjóslóan:
-- Agyonverem azt a pofát, aki még egy ilyet mond.
-- Ne haragudjon, hogy elrontottuk a karácsonyi mulatságát, nővérke -- mondta Sullivan kedélyesen
egy fiatalabb nőnek. -- Csakhogy odabent a mi sörünket vedelik.
Az ápolónő zavartan, de barátságosan rámosolygott egy pillanatra.
-- Minden jót, fiúk! -- mondta és továbbsietett, lehajtva a fejét.
Az ápolónők távozása után a zászlóaljat mintha megcsapta volna a győzelem előszele. Megint
felharsant a kórus, iszonyú erővel:
-- Jöjjön ki a Piás! Jöjjön ki a Piás!
De most meg Pomfret őrnagy lépett ki az étkezőből. Megállt, és szó nélkül szembenézett velük. A
szeme elé táruló képtől talán dühbe gurult, vagy megriadt, de mindebből semmi se látszott az arcán.
Ugyanolyan nyugodtan, szenvedélymentesen nézte őket, mint amikor fegyelmezett sorokban álltak előtte.
De semmi sem kerülte el a figyelmét. Rendületlenül fürkészte őket tovább, még akkor is, amikor néhány
hang Baromnak nevezte, és ráordított, hogy küldje ki az ezredest, mielőtt maguk mennének érte.
-- Mit akar ez? -- morogta ingerülten Hamilton. -.Meg akar babonázni? -- Félelmetes hangján
ráordított:
-- Ne bámuljon, mint borjú az új kapura, Pomfret! Küldje ki a Piást!
-- Hadd bámuljon -- morogta Sullivan. -- Minél tovább bámul, annál jobb. Legalább felméri a
helyzetet.
Sullivan alig fejezte be a szavait, amikor Pomfret őrnagy megfordult, és visszament az étkezőbe.
Eltűnésére újult erővel tört ki a vad üvöltés. Nagy darab száraz sárrögök repültek az étkező tetejének,
szétmentek rajta, és ropogva belehulltak az ereszbe. Néhány bomba az ajtót találta el, és hangosan
megrázkódtatta. Ugyanakkor megint felcsattant a kórus, még erősebben és makacsabbul:
-- Jöjjön ki a Piás! Jöjjön ki a Piás!
Egy fél perc múlva Pomfret megint kijött az étkezőből. Ezúttal nyitva tartotta az ajtót. Egyszerre csend
lett. A várakozás hulláma végigfutott a zászlóaljon. Az ezredes megjelent a nyitott ajtóban.
A következő néma másodpercekben az ezredes kijött az étkező árnyékából, és megállt előttük a
napfényben.
Akik azt hitték, hogy gyáva lesz vagy bűntudatos, tévedtek. Ahogy megállt, az ezredes szinte
észrevehetetlenül megtántorodott. Kihúzta magát, felszegte a fejét. A szeme egy kicsit vizenyősen
csillogott, mint az olyan emberé, aki már jó egynéhány pohárnak a fenekére nézett. Pomfret mögötte állt,
egy kicsit oldalt. Az ezredes rántott egyet a vállán, még hátrább dobta a fejét, és nyers, kemény hangon
egyetlenegy szót mondott csak:
-- Nahát!
Alaktalan moraj futott végig a zászlóaljon. Az ezredes felemelte a kezét, kiszámítottan megvető
mozdulattal, hogy csend legyen. Amikor újra megszólalt, halvány, örömtelen mosoly volt az arcán, a
tartása lazább lett, fölényesen beszélt:
-- E pillanatban nem sok maradt bennem a karácsonyi hangulatból.. . -- Hátul valaki kurtán, keserűen
felnevetett. -- ... A karácsonyi ebédemet elrontották, a vendégeimet elijesztették. Minden tanács ellenére
kijöttem ide, hogy magam győződjem meg róla, mi az oka ennek a gyalázatos tüntetésnek...
Pokoli zsivaj. Megtört a varázs. Egy percig zavarba ejtette őket, de ezek már a régi Fitzroy szavai
voltak, a régi Fitzroyé, akit olyan jól ismertek. Száz és száz torokból zúdultak rá a szitkok. Az ezredes
megint kihúzta magát, és egyenesen előrenézett; egy másodpercre oldalt pillantott, Pomfret felé, de nem
fordította oda a fejét. Egy kicsit elsápadt. Elszántan megpróbálta legyűrni belső remegését. Homályosan
érezte, hogy ha leveszi a szemét erről az erőszak határán álló embertömegről, nem tudna megint
visszafordulni, ekkora erőfeszítésre nem futná alkoholgőzös agyától.
-- Nagyon jól tudja, hogy mit akarunk! Adja ki a sörünket! -- ordították.
Dick, Sullivan és Bancroft szemben álltak a tömeggel, karjukat feltartva próbáltak rendet teremteni.
Percekig zúgott fülük mellett a lárma, míg a zászlóalj végül engedelmeskedett. A tömeg széle valamivel
közelebb nyomult az étkezőhöz; minden részecskéje dühösen hadonászott. Az ezredes merően nézte őket,
a félelmével birkózva; szinte hálás volt a fiatal, fekete hajú őrmesternek, aki éppen előtte állította helyre a
rendet. Végül viszonylagos csend támadt. Az ezredes összeszedte minden méltóságát:
-- Azt hiszem, ma bebizonyítottam, hogy türelmes ember vagyok. De nem vagyok hajlandó a
végtelenségig itt állni, és ordítva vitatkozni egy üvöltő kutyafalkával. Ha van valami kérésük, bízzanak
meg valakit, hogy adja elő. Különben egyáltalán meg se hallgatom a panaszaikat. Nahát! Határozzanak!
Ki akarja elmondani, hogy miről van szó?
Sullivan megbökte Dick hátát és odasúgta:
-- Itt a jelenésed nagy pillanata, Dick.
Dick előrement. Megállt az ezredes előtt, szalutált. Az ezredes szabályszerűen viszonozta a tisztelgést.
-- A neve? -- kérdezte, olyan magasra tartva az állat, hogy le kellett néznie Dickre.
-- Brett őrmester a B. századból, ezredes úr. Azért jöttem ide az emberekkel, mert. . .
Az ezredes félbeszakította egy kurta, durva kézmozdulattal; ajka széthúzódott, a keskeny résen át
látszottak a fogai, ahogy beszélt:
-- Nem érdekel, hogy miféle egyéni okokból csatlakozott ehhez a csőcselékhez. Maga a szószólójuk?
Dick érezte, hogy veszedelmesen felforr benne a harag. Hátat fordított az ezredesnek, és elordította
magát:
-- Bizalmiak! Előre, in-dulj! -- Az öt megválasztott bizalmi gyorsan sorba állt és előrejött. --
Bizalmiak, állj!
Dick megint az ezredeshez fordult, szalutált, anélkül, hogy ránézett volna, és azt mondta:
-- Ezredes úrnak jelentem, ezek a bizalmiak, minden századból egy.
-- Öt emberre van szükség, hogy elsírják a bánatukat egy adag sör miatt?
-- Ezredes úrnak jelentem, nemcsak a sörre van panasz. Fontosabb dolgokra is -- mondta Dick.
-- Ugyan! És miért nem jutottak el hozzám eddig ezek a panaszok, a rendes úton?
-- Ezredes úrnak jelentem, eljutottak. Többször is. Dick már alig akarta leplezni, hogy mennyire
megveti az ezredest. Ahogy merően nézték egymást, és Dick úgy érezte, hogy most végképp kirobban a
haragja, hirtelen lecsitította egy gondolat: a pimasz külső mögött meglátta a bűntudatos, remegő embert.
-- Azt hiszi -- mosolygott az ezredes --, hogy estig itt fogok állni, és végighallgatom a hosszú
panaszlistájukat?
Dick helyett Sullivan válaszolt:
-- A többi panasszal szeretnénk később kihallgatásra jelentkezni, ezredes úr. E pillanatban a sör izgatja
az embereket.
-- A neve?
-- Ezredes úrnak jelentem: Sullivan közlegény a B. századból.
-- Sullivan! Na, halljuk a mesét.
-- Nagyon rövid, ezredes úr -- mondta Sullivan. -- A legénység követeli a jogos söradagját.
-- Azt én döntöm el, hogy mi a jogos adag!
-- Engedelmet, ezredes úr, nem egészen. Ügy tudjuk, hogy általános parancs szerint mindenkinek négy
üveget kellett volna kapnia.
Az ezredes kizökkent fölényes modorából. A hangja pattogóvá, ellenségessé vált:
-- Mi bizonyítékuk van erre?
-- Úgy látjuk -- mondta nyugodtan Sullivan --, hogy mi vagyunk az egyedüli alakulat, ahol a legénység
nem kap fejenként legalább négy üveggel. A 2/Y-ban hat üveggel kapnak.
-- Értem.
A bizalmiak erőteljesen bólintottak, helyeslésük jeléül. Akik elöl álltak a tömegben, és hallották a
párbeszédet, suttogva hátraadták. A zászlóalj hangos morajjal erősítette meg Sullivan szavait. Az ezredes
újra megérezte együttes haragjukat: az öt bizalmi arcán mintha megvetést látott volna. Tudta, hogy ha
meg akarja őrizni a tekintélyét, valami gyors és meglepő dolgot kell csinálnia.
Hirtelen felnevetett. Hátrább lépett a bizalmiaktól, és hangosan a zászlóalj .felé fordult:
-- Azt mondják, hogy a 2/Y-ban minden ember hat üveggel kap? Hát ez nagyon érdekes hír! Aki már
volt előttem, tudja, hogy szeretem őszintén megbeszélni a dolgokat, mint férfi a férfival. -- Most szinte
vigyorgott. -- Hát akkor beszéljünk, mint férfi a férfiakkal. Maguk ma vádat emeltek ellenem. -- Többen
felnevettek. -- Jó, hallgassák meg, mit felelek a vádra: az utóbbi időben sok bajom volt magukkal... nem
hiszem, hogy megérdemelték volna a sörüket. De ... -- felemelte a kezét, hogy elhárítsa a kitörő gúnyos
ordítást, és még hangosabban folytatta --, de a szomszédaik hat üveggel kapnak. Hát jó! -- Megint
feltámadt az önbizalma. Kezdett megkönnyebbülni. -- A 2/Y eddig még semmiben se múlta felül az én
fiaimat. -- Újabb lárma, ezúttal kevésbé haragosan, s az ezredesből végképp elpárolgott az aggodalom.
-- Jó ... a 2/Y hat üveggel kap ... hat üveggel! -- Megállt, hogy még hatásosabb legyen, amit mondani
akar. Menjenek vissza az étkezőikbe. Fogyasszák el jó étvággyal a karácsonyi ebédjüket. A 2/X-ben
nyolc üveg sört kap mindenki!
Egetverő üdvrivalgás. Most, hogy győztek, az örömük éppoly féktelen volt, mint előbb a haragjuk. Az
ezredes Pomfrethez fordult, diadalmasan rámosolygott, hirtelen népszerűsége megszédítette, a fölény új
érzésével töltötte el. A rivalgás mintha felemelte volna. Szertelenül, szónokiasan meglendítette a karját, és
rájuk kiáltott:
-- Vissza az étkezőbe! Fejenként nyolc üveg! Kellemes karácsonyt!
Túláradó jókedvvel visszaordítottak. Az ezredes megfordult, bement a tiszti étkezőbe. Boldogan
mondta Pomfretnek:
-- Azt hiszem, erre inni kell egyet, John!
Odakint az izgatott, diadalittas zászlóalj lassacskán szétoszlott, a katonák kiáltoztak útközben,
tréfáltak, nevettek az ezredesen, máris érezték a sör ízét.
A 2/X legénysége ezután csak mint „az 57-68 domb forradalmát" emlegette ezt a karácsonyi történetet.
Vérmes, kiszínezett mesék keringtek róla minden táborban. A katonák meghallgatták, hozzátették a
maguk elképzeléseit, és úgy adták tovább. Akik más alakulatokban szolgáltak, ha találkoztak egy 2/X-
essel, megállították, megkérdezték, igaz-e, hogy a 2/X felgyújtotta a tiszti étkezőt, foglyul ejtette az
ezredest, és sortűzzel kergetett szét egy század tábori csendőrt? Gyakran egészen fölösleges lett volna
cáfolni ezeket a meséket, mert sok katona szeretett szenzációs híreket terjeszteni, csöppet sem törődve az
igazsággal.
Néhány nappal a „forradalom" után a zászlóalj hamar kigyógyította az ezredest minden illúzióból, amit
a sörügy elintézése kelthetett benne. Elképesztő nagylelkűsége után kevésbé gyűlölték, mint addig, de
cinikusan, beszéltek róla, s viselkedését a félelem és a túl sok whisky együttes hatásával magyarázták,
vagy puszta szeszélynek tudták be. Elnézésük a győztes elnézése volt. De azért sokat nevettek rajta, ha
eszükbe jutott. Aztán az ezredes jó érzése hirtelen véget ért, amikor a bizalmiak jelentkeztek a
századparancsnoknál egyéb panaszaikkal. Előbb Sullivan összehívta őket, hogy beszéljék meg a dolgot.
Komolyan és figyelmesen hallgatták végig Sullivant, aki most már nemcsak egyszerű upés volt, „afféle
kommunista", hanem fontos személyiség. A haragjuk elmúlt, a legvadabbak terveiből legenda lett, s most
már tudták, hogy a győzelmet Sullivannak és még egynéhány társának köszönhetik. De Sullivan
kedélyesen fittyet hányt minden dicséretnek, és csak arra törekedett, rendíthetetlenül, hogy Fitzroy ne
bújhasson ki kötelezettségei alól. így aztán, amikor azt javasolta, hogy folytassák a harcot a többi
követelésükért, valamennyien egyetértettek vele, elmentek a századparancsnokhoz, és hivatkoztak Fitzroy
ígéretére, hogy meg fogja hallgatni őket. És az ezredesnek meg kellett tartania az ígéretét.
Sullivan nem sok ellenállásra talált Henry részéről.
-- Mindent tudok -- mondta kurtán Henry. -- Gondom lesz rá, hogy az ezredes meghallgassa a többi
panaszukat is
Sullivan csak ezt felelte:
-- Köszönjük szépen, kapitány úr.
Henry viselkedéséből megérezte, hogy a kapitány többet is szeretne mondani. Némán várt, amíg Henry
a homlokát ráncolva gondolkozott, hogy hol is kezdje.
-- Ha egy zászlóalj fellázad, akkor nincs valami rendben -- mondta Henry.
Elhallgatott.
-- Igenis, kapitány úr -- felelte Sullivan.
Henry elővette a pipáját, annak jeléül, hogy szeretne a dolgok mélyéig hatolni.
-- Úgy értem, hogy valami komoly baj van. Azt hiszem, elég jól ismerem ezeket a fiúkat. Sok időt
töltöttem velük, és tudom, hogy ok nélkül nem ostromolják meg a tiszti étkezőt.
-- Igenis, kapitány úr. Ok nélkül nem.
-- Azért ne higgye, hogy rokonszenvezek azzal, amit tettek. Szerintem tiszta banditizmus volt az egész.
-- Én nem ... -- kezdte Sullivan.
-- Tudom mit akar mondani -- dohogott tovább Henry. -- Sokkal rosszabb lett volna, ha nem áll az
élükön néhány higgadt fejű fickó.
-- Először mindent megpróbáltunk a rendes úton mondta Sullivan szenvtelenül.
-- Tudom.
-- Dick Brett eljött a kapitány úrhoz.
-- De arról nem szólt, hogy ha kell, erőszakkal is elveszik a sörüket!
-- Ha szólt volna -- mondta Sullivan --, talán egyáltalán nem sikerült volna megszerezni a sört.
Henry hirtelen elmosolyodott. Visszadugta pipáját a fogai közé.
-- Hát ez ravasz! Jó ... elismerem, hogy az utóbbi időben elszakadtam tőlük egy kicsit. Nem tudtam,
hogy ennyire a szívükre vették a dolgot. Én is elégedetlen vagyok . . . csak más miatt.
-- Talán nem is más miatt, kapitány úr.
-- Dehogyisnem! Még mindig nem értik teljesen, hogy miféle háborúban vagyunk.
-- Kezdik megérteni, kapitány úr.
-- Amihez bizonyára maga is hozzájárul. És az elégedetlenségünk . . . Azt hiszem, egyformán unjuk
már ezt az állapotot, torkig vagyunk vele.
-- Igen, ők is unják, csak kevesebbet tudnak a dolgokról, mint a kapitány úr.
-- Kinek a hibája ez?
-- Részben a kapitány úré.
Henry rámeredt, egy kicsit dühösen. Sullivan arca nyugodt volt és komoly.
-- A tiszteké, általában. -- Henry ezt állító hangsúllyal mondta.
-- Igenis, kapitány úr.
-- Ügy gondolja, szeretnének újra harcolni?
-- Azt senki se szeretne. De ha kell, meg fogják tenni a magukét.
-- Hm. Mi van a kis Brett-tel? Ma reggel nagyon tartózkodó és katonás volt. Nyilván azt hiszi, hogy
cserbenhagytam az embereket.
-- Egy ideig azt hitte. Most pedig, mindezek után, maga sem tudja, hogy hányadán van.
-- Derék fiú. Nagyon tisztességesen gondolkodik.
-- Most arra gondol, hogy lemond a rangjáról, kapitány úr.
-- Marhaság!
-- Én is azt mondtam. Van valami zavaros érzése, hogy mint őrmesternek sokszor szembe kell kerülnie
a legénységgel.
 -- Ezt legalább meg tudom érteni. Ügy látszik, a fiú mindent elvből csinál. Nekem is azzal telt el az
életem java része, hogy elveket kerestem. Most azt hiszem, megtaláltam azokat, amelyekre szükségem
volt.
-- Én is azt hiszem, kapitány úr -- mondta Sullivan. Csak egy kicsit közelebb kéne jönni velük a
valósághoz.
Henry gyorsan válaszolt, harag nélkül:
-- Hát most elég közel jöttem hozzá, nem lehet semmi kifogása. Azt akarom javasolni az ezredesnek,
hogy amíg itt vagyunk a táborban, hetenként rendezzen megbeszéléseket a századok képviselőivel, hadd
adják elő a panaszaikat és az ötleteiket, hogy mi kell az emberek boldogságához. Mit szól hozzá?
-Kitűnő gondolat, kapitány úr. Ilyet vártunk a kapitány úrtól!
Henry most megenyhült, barátságosabb lett:
-- Sullivan, szeretnék kérdezni magától valamit. Ha nem akar, ne feleljen. Senkinek se mondom el.
-- Tessék, kapitány úr!
-- Maga kommunista?
-- Igenis, kapitány úr, az vagyok. Kapitány úr tudja, hogy a pártunk most megint legális.
-- Nem azért kérdeztem. Régóta az?
-- Vagy tizenöt éve.
-- Szeretnék beszélni magával néha. A jó pap holtig tanul.
-- Mire kíváncsi a kapitány úr?
-- Hogy miért tudtak maguk mindent olyan jól erről a háborúról.. . Chamberlainről, Daladier-ről,
Menziesről és a többiekről... Hogy miért voltak olyan biztosak benne, hogy egytől egyig Hitler-pártiak, --
Bármikor, kapitány úr.

Így aztán az ezredes bevezette a „heti sírásokat", ahogy később elnevezték őket. Az első volt a
legnehezebb, a „forradalom" után. Többnyire Sullivan beszélt helyettük. Az ezredes igyekezett hű
maradni új hírnevéhez, szenzációs gesztusaihoz, hogy lássák, micsoda parancsnok, micsoda fenegyerek, a
megtestesült nagylelkűség. Belülről dühöngött, és megalázottnak érezte magát. A bizalmiak mulattak
rajta, és Sullivan mindvégig megőrizte a komolyságát. Csak az volt a fontos, hogy elérjék a céljukat. Az
ezredes méltósága csak egyszer forgott veszélyben, amikor éppen a Lógós volt őrségen a
zászlóaljparancsnokság mellett: puskáját könnyedén a vállához tartva elballagott az ezredes irodájának
nyitott ablaka előtt, s mereven maga elé nézve, csak úgy jártában, odavetette a szája szögletéből:
-- Csak bele a valagába, Hosszú!
 NEGYEDIK RÉSZ
GYŐZELEM

18

A keskeny úton katonai teherautók dübörögtek, látszólag végtelen karavánban, egymástól egyenlő
távolságra, mint egy hatalmas lánc. Kétoldalt messzire elnyúlt a sivatag, amely a holdfényben
kísértetiesnek, fagyosnak látszott. A csillagok távolian ragyogtak a világos égen, felidézték a béke, a
mérhetetlen világegyetem képzetét; de a karaván durva zakatolása szétfoszlatott minden illúziót.
Napnyugta óta szünet nélkül vonult a fagyos tájon.
Aztán lassított. Már lépésben haladt, végül megállt. Formátlan, köpenyes alakok másztak le az
autókról. Bakancsuk élesen csikorgott az úton. Hangjuk mintha suttogás lett volna a hatalmas éjszakában.
Még a kiáltások is gyengének tetszettek, elvesztek a térben.
Dick Brett kimászott egy teherautó sofőrfülkéjéből, és hátrament. Odaszólt a kocsi oldaldeszkája
mögött kuporgó homályos alakoknak:
-- Negyedóra pihenő. Világítani tilos.
-- Jól van.
Bob Hamilton hatalmas alakja átlendült az oldaldeszkán, és nagyot dobbanva megállt az úton. A
többiek is kiugrottak.
-- Hol a fenében vagyunk? -- kérdezte valaki.
-- Valahol Egyiptomban.
-- Na ne mondd!
Dick továbbment, hogy a következő két autóval is közölje az utasításokat. Az egyikből Dooley
bukkant fel, átvetette fél lábát az oldaldeszkán, és azt morogta:
-- Jó! Unom a banánt!
-- Hogy vagytok? -- kérdezte Dick.
-- Jól. Hű, de éhes vagyok!
-- Az első kocsiban van egy láda marhahúskonzerv.
-- Annyira nem vagyok éhes.
Dick viszament, Chips Prentice hadnagyot kereste, a hatodik szakasz parancsnokát. Akkor leszállt a
sofőr, hátraballagott, és azt mondta Dooley-nak:
-- Mégis meggyújtom a lámpát.
-- Vigyázz -- figyelmeztette valaki. -- Ott jön Crane kapitány.
A C. század új parancsnoka megállt régi szakasza mellett.
-- Hol van Prentice hadnagy? -- kérdezte.
Néhányan hátat fordítottak neki. A többiek mereven maguk elé bámultak. Senki sem válaszolt.
-- Azt kérdeztem: hol van Prentice hadnagy?
A néma, mozdulatlan alakok kimondatlan válaszától Crane összepréselte az ajkát, és
türelmetlenségében halkan felmordult. Dooley-nak elszűkült a szeme; üresen, kérlelhetetlenül bámult.
-- Hol van Prentice hadnagy? -- ismételte meg a kérdést Crane.
-- Menjen, keresse meg -- felelte valaki a sötétből. Crane továbbment, útközben elkiáltotta magát: --
Prentice hadnagy!
Mögötte valaki gúnyosan utánozta a kiáltását.
-- Te vagy az, Dick?
-- Igenis!
-- Gyere ide!
Dick odament Chipshez, egy teherautó árnyékába. Crane keresett az előbb.
-- Beszéltem vele. Azt mondja, útközben a hatodik szakasz mindenfélét ordítozott a wogokra.
-- Hát már mindenbe beleüti az orrát? Chips egy kicsit idegesen válaszolt:
-- Ha kiabálunk, rájönnek, hogy ausztráliaiak vagyunk. Az a parancs, hogy nem szabad felfedni a
kilétünket.
Dick felnevetett. -- Úgyis tudja már minden arab a Közép-Keleten, hogy az ausztráliaiak elindultak
Álaméin felé. Megérezte, hogy Chipsben összeütközik a Crane-nel szemben érzett utálata és a tiszttársa
iránti hűsége, ezért inkább másra terelte a szót.
-- Brennan beteg -- mondta.
-- Mi baja?
-- Hasmenés.
-- Talán vérhas. Mondd meg neki, hogy jelentkezzen az orvosnál.
-- Mondtam, de nem akar. Tudod, hogy milyenek, amikor csata előtt állunk: inkább szenvednek,
nehogy a pajtásaik azt higgyék, hogy ki akarnak bújni.
-- Néhány napig nem kerülünk harcba. Ha nem érzi magát jobban, a legközelebbi pihenőnél parancsold
meg, hogy jelentkezzen.
-- Jó. Nem tudod, hol vagyunk?
-- Csak sejtem, pajtás. Jóval délre Kairótól, azt hiszem.
-- Gondolod, hogy egyenesen harcba megyünk?
-- Nem. De ne félj, benne leszünk éppen elég hamar. Csúnyán néz ki a helyzet.
-- Remélem, nem olyan csúnya, mint amilyennek kinéz.
-- De olyan. Hiába tagadjuk. A fritzek hetven mérföldre vannak Alexandriától, és az angolok alaposan
megkapták.
-- Csúnyán elintézhették őket. Nem is tudom, mi állította meg a németeket.
-- A földrajzi helyzet. Egy szűk földsávon kell átmenniük a qattarai mélyedés és a tenger között.
Messzire vannak a támaszpontjuktól, és biztosan ki akarják fújni magukat, mielőtt megpróbálnák az
áttörést.
-- Tudják-e a fiúk, hogy milyen komisz a helyzet?
-- Tudják!
-- Nem izgulnak?
-- A mieink semmitől se izgulnak!
Chips elégedetten felnevetett. Igazolta, hogy ő is olyan, mint az emberek, akikről beszélt. Távol a többi
tiszttől ugyanaz a régi Chips volt -- még egy ok, hogy bálványozzák.
Mögöttük megcsikordult a homok, és három alak tűnt fel egy buckán. A hórihorgas Sullivan tizedes
volt az egyik. Társai vidáman üdvözölték Chipset:
-- Szervusz, Chips.
-- Halló, fiúk. Hogy ízlik a szolgálat?
Megálltak, körülvették, örültek, hogy beszélhetnek vele
-- Brennan beteg -- mondta Sullivan.
-- Dick már mondta.
-- Állati éhes vagyok -- panaszkodott valaki.
-- Reggel meleg ételt kaptok -- mondta Chips.
-- És cigarettát -- tette hozzá Sullivan derűsen.
-- Ha virradatkor megállunk -- mondta Dick Sullivannak --, küldjél három embert a rajodból a
kondérokért meg a termoszedényekért.
Sullivan biccentett a két társa felé:
-- Mi hárman elmegyünk.
-- Elkapott a gépszíj! -- sóhajtott az egyik.
-- Ti kiabáltatok a wogokkal? -- kérdezte Chips.
-- Igen, miért?
Chips elmosolyodott. -- Hagyjátok a fenébe. Crane kapitány úr már szólt miatta, a nyavalya törje ki.
-- Oké.
A karaván mentén hosszú füttyjelek hangoztak fel.
-- Beszállás! -- kiáltotta Chips. -- Indulunk!
Néhány pillanat múlva az autók lánca újra megindult. Az egymásra torlódó szerelvényzsákok között
fel-felriadva aludtak az emberek.
Másnap este a karaván elért rendeltetési helyére a sivatagban, és a 2/X ott maradt. Sehol semmi jel:
csak lapos homokmezők és fölöttük a fagyos, csillagos égbolt. A századparancsnokságoknak sátrakat
vertek, de a szakaszok a homokban ásták be magukat. Nagy, veszedelmes skorpiók bújtak ki a kövek alól,
és megmarták a katonákat álmukban.
A zászlóalj harcra készen állt. Tömött hátizsákjaikat és oldalzsákjaikat hátraküldték. Most mindenki
rohamsisakot viselt. Mellettük ládákban Erének, Vickersek, Boys-puskák és aknavetők, megolajozva,
Bevetésre készen. A zászlóalj tudta, hogy nincsenek messze a győzelmes náci csapatoktól, amelyek végső
ugrásra készülnek Kairó és Alexandria ellen.
Nyugodtak voltak. Akik még nem estek át a tűzkeresztségen, megpróbáltak ugyanúgy viselkedni, mint
a régiek, akik heverésztek, csendesen beszélgettek, felelevenítették az emlékeiket, tréfáltak, s nemigen
beszéltek arról, hogy mi vár rájuk. De mindannyiuk fölött ott lebegett egy hatalmas, kimondatlan
gondolat, mint egy felhő: nemsokára sokan meghalnak közülünk.
Dooley Moffattot várta. Valamivel Moffatt előtt szabadult a börtönből, de búcsúzáskor már jó barátok
voltak. Keserűen bizalmatlanul jöttek vissza a világba. Mindketten úgy ragaszkodtak egymás
barátságához, mint a gyűlöletükhöz, amit a fegyőrökkel és a tisztekkel szemben éreztek. Meg is beszélték,
hogy amikor Moffatt kiszabadul, megpróbálnak újra összekerülni, és Moffatt kérni fogja az áthelyezését a
2/X-be. A börtönből szabadult katonáknak általában lehetővé tették, hogy más alakulathoz menjenek,
néha pedig akár akarták, akár nem, áthelyezték őket. Moffatt lejött Szíriából egy upés csapattal, és úgy
volt, hogy a hatodik szakaszba osztják be. Dooley a társai között üldögélt, de egy kicsit félrehúzódva.
Várta Moffattot.
A kis Peter Dimmock vitte a szót:
-- Az öregemnek nagyszerű orra van hozzá. Ahogy megtudja, elküldi a Dupla Kupa-tipjeit. Akkor
fogadunk az öreg Keselyűvel, és levágunk róla egy rakás dohányt.
-- Még csak június van -- mondta Sullivan. -- Ki se írták a futamokat.
-- Eredj a fenébe a galoppoddal -- mondta Hamilton. Én megmaradok a kip-nél.
-Balek vagy, az ingedet is lehúzza a Keselyű!
A sötétből kivált Dick alakja, lenézett a heverésző katonákra. Peter ráköszönt:
-- Halló, mi kéne már megint?
-- Minden rendben? -- kérdezte Dick.
-- Kit akarsz elkapni egy kis munkára? -- érdeklődött Hamilton.
-- Egyelőre senkit.
-- Akkor leülhetsz.
Dick nevetve elfogadta a meghívást. Átnézett Dooley-ra:
-- Hogy vagy, Dooley?
-- Jól.
-- Nem tudod, hol vagyunk, Dick? -- kérdezte valaki.
-- Azt hiszem, néhány kilométerre Amirijától.
-- Nem. Azt mondják, Ikingi Mariut mellett vagyunk.
-- Én megmondom nektek, hogy hol leszünk holnap közölte Peter. -- Álaméin! Ott lesz csak büdös
igazán!
Egy jeep bukkant fel mellettük, farolva fékezett, és teleszórta őket homokkal. Néhány méterre megállt
és a kormány mögül a Lógós mászott elő.
-- Szét kéne verni a pofádat -- mondta Hamilton, vadul köpve a homokot.
-- Ne játssz a halállal -- tanácsolta a Lógós. -- Hogy vagytok, fiúk?
-- Honnét szedted a jeepet? Mi lett a Bren-puskás kocsiddal?
-- Túladtam rajta -- közölte a Lógós. -- Ezek a jeepek kényelmesebbek.
-- Uramisten! -- kiáltotta valaki. -- Oda nézzetek, a Keselyű. Mit meg nem ér az ember: dolgozik.
Valóban Tony Horné tagbaszakadt, meggörnyedt alakja közeledett, a hóna alatt orvosi táska, vállán
egy összehajtogatott vászonhordágy.
-- Hát ez ki lehet -- kiáltotta a Lógós --, ez a tisztességtelenségben megőszült Anzac, ez a díszpéldány?
Nem látom jól.
A díszpéldány odament hozzájuk, és egy savanyú vigyorral üdvözölte a társaságot. Megállt, ledobta
cókmókját a homokra.
-- Nicsak -- álmélkodott a Lógós --, hisz ez Horné ezredes!
-- Személyesen -- mondta Tony, -- Hogy van, dandárparancsnok úr?
-- Tűrhetően, tábornokom.
-- Hát ennek örülök, marsall úr. -- Tony Dooley-hoz fordult, és halkabbra fogta rekedt hangját. -- Hogy
vagy, Dooley?
-- Megvagyok. Várom a pajtásomat. Tony bólintott, mint aki pontosan érti.
-- Nem akarunk feltartani -- mondta Sullivan Tonynak. -- Ha a látszat nem csal, fel akarsz szedni
valahol egy beteg embert.
Nagy meglepetésükre Tony zavarba jött egy kissé. Elvigyorodott, és megrázta a fejét.
 -- Nem -- mondta. -- Ide akartam jönni, mert itt a helyem.
-- Ne beszélj! -- kiáltotta Hamilton.
-- De igen! Szanitéc lettem a hatodik szakasz mellett. Éppen azért, minél kevesebben hasaljatok el,
fiúk.
-- Jó, majd vigyázunk! -- nevetett Sullivan.
Amikor kifogytak a szokásos trágárságokból, Peter megkérdezte Tonytól:
-- Lehet majd fogadni nálad a Kupára?
-- Tudjátok -- morogta a Lógós --, arra gondoltam, hogy civilben majd én is nyitok egy zugirodát. Az a
jó élet. . .
-- Éppolyan üzlet, mint akármi más -- mondta Tony. De rá is lehet fizetni. Például megesik, hogy egy
istálló nem indul nagyobb összeggel bent a pályán, hogy le ne nyomja a start-oddszokat, de vastagon
megteszi a lovat a zugirodákban. Akkor aztán a zugirodának ezreseket kell fizetnie a magas oddszra.
Nemegyszer láttam ilyet. Na és a zsaruk is mindig ott lebzselnek a dohányért.
-- Mindig meg kell kenni a zsarukat? -- kérdezte Peter.
-- Persze hogy meg!
-- És ha nem fogadják el?
-- Minden zsarunak megvan az ára -- felelte Tony nyugodtan.
-- Van egypár tisztességes zsaru is.
-- Az se marad sokáig tisztességes.
-- Az én öregem mindig azt mondta -- szólt közbe Dooley --, hogy kétféle bűnöző van: civilek és
egyenruhások.
-- Ki volt eddig a legnagyobb ausztráliai? -- kérdezte váratlanul Hamilton.
-- King Billy! 7
-- Ne marháskodj. Ki volt?
-- Nem tudom. Mondd meg.
-- Hát ki más, mint Ned Kelly? 8 És ki miatt kellett lebuknia? Ki kergette bűnbe őt meg a cimboráit, ki
hajszolta meg az asszonyaikat? Ki lopózott mögéje, és lőtt bele a lábába? A mocskos, aljas, gyáva zsaruk!
Miután kimondta megfellebbezhetetlen véleményét, Hamilton ellhallgatott, és komoran bámult maga
elé. A sötétben felvillantak Tony fogai.
-- Egyszer -- mesélte -- volt egy titkos fogadóirodám egy kocsma hátulsó helyiségében. Az összes
zsaruk a zsebemben voltak, a felügyelőtől lefelé. Rendszeresen kapták a dohányt, minden héten. Egy
ficcset kapott, aki szolgálatban volt, felet, aki szolgálaton kívül. Az egyik mindig bejött a szabadnapján is,
egyenruhában, mintha szolgálatos volna, hogy az egész pénzt megkapja. Én tudtam, de nem szóltam
semmit, úgyis jól ment a bolt. Aztán a többiek rájöttek, hogy mit csinál. Egyszer csak küldöttségbe
jönnek hozzám a zsaruk, hogy ez disznóság, szabadnapon nem jár neki a ficcs. -- Tony kurtán, keserűen
felnevetett. -- Erkölcstelen eljárásnak tartották!
Nyugodtan megvárta, míg a többiek nevetése elcsitul.
-- Értitek, mi van ebben? Nem tudnak még egyenesen gondolkozni se, a rohadtak.
-- A zsaruk csak két szóból értenek -- mondta Hamilton. -- Dohány és bunyó.
Dooley lenézett a földre, és nyugodtan, lassan azt mondta:
-- Egypár jeruzsálemi zsarunak nem lesz kedve hazamenni Ausztráliába. Ismerek néhány pofát, akinek
majd gondja lesz a rohadt bitangokra.
-- Például neked? -- kérdezte Sulii van.
Dooley nem felelt, összeszorította a fogát, és egy rövid pillantást vetett Sullivanra.
-- Fogd be a szádat, Hosszú -- mondta a Lógós.
-- Minek rágod magadat egy piszkos smasszer miatt? kérdezte Sullivan barátságosan Dooley-tól.
-- Téged még sose hirigeltek meg a zsaruk, ugye.? -- kérdezte a Lógós jelentőségteljesen.
-- Igenis megverték -- szólt közbe Dick.
-- A Hosszút meghirigelték és lecsukták egy hónapra ezerkilencszázharmincháromban -- mondta Tony.
-- Miért? -- kérdezte Dooley, hirtelen megváltozott hangon.
-- Beszédet mondott egy munkanélküli-gyűlésen.
-- És te nem szeretnéd elkapni a zsarukat, akik meghirigeltek, egy sötét mellékutcában, mi? -- kérdezte
gúnyosan a Lógós.
-- Inkább megváltoztatnám a rendszert, amelyikben szükség van rájuk -- felelte szárazon Sullivan. --
7
Híres bennszülött törzsfőnök, akinek törzsét kiirtották a fehérek.
8
Híres útonálló a XIX. században.
Mit érsz vele, ha folyton csak a bosszún töröd a fejed?
A Lógós kijött a sodrából:
-- Miket pofázol itt? Mi az, hogy szükség van rájuk?
-- A gazdagoknak van szüksége rájuk, hogy megvédjék a vagyonukat a nincstelenektől.
-- És kik a nincstelenek? Nem tudsz kereken beszélni?
-- Te meg én: a munkások. Van egynéhány, aki bűnöző lesz, úgy akar meggazdagodni. Rossz időkben
van, aki a gazdagok pribékje lesz. Vegyük például a gazdasági válságot. A munkásság kezd forradalomra
gondolni, és akkor ráküldik a zsarukat, hogy tartsák féken -- szétzavarják a gyűléseket, börtönbe dugják a
vezetőket. És a bűnözők lesznek a zsaruk besúgói.
-- Hát ezért hirigeltek meg és csuktak le téged, Hosszú? Most mindannyian Sullivanra néztek.
-- És a jeruzsálemi smasszerek? -- kérdezte a Lógós, akiben akaratlanul is feltámadt az érdeklődés.
-- Azelőtt zsaru vagy rendőrspicli volt a legtöbb. A világ szemetje. Tulajdonképpen csak a civil
foglalkozásukat folytatják. És sokan közülük bűnözők voltak azelőtt -- felelte Sullivan. -- Crane és
Fitzroy meg a többi ennyit se törődik velünk, amíg megkapják tőlünk, amit akarnak: munkát és
engedelmességet. Ilyenek a civil életben is. ők uralkodnak rajtunk. És ehhez mindenféle alakokat
felhasználnak.
-- Ismered Andy Caint? -- kérdezte Dooley.
-- Hallottam róla.
-- Hát Andy egyszer azt mondta, hogy a Piás fasiszta.
-- Igaza volt. Emlékszem Fitzroyra. ő volt az egyik vezetője az Új Gárdának, amelyik a válság idején a
munkásokat verte.
-Akkor mi az ördögért harcolunk mi? -- robbant ki hevesen Hamilton.
Sullivan éppoly szárazon felelt neki, mint az előbb a Lógósnak.
-- Azért harcolunk, hogy azt a kis demokráciánkat, ami van, megvédjük a fasizmustól.
-- És mi a fasizmus?
-- A vagyonos osztály diktatúrája. Munkások rabszolgasorban. Képzeld el Crane-t és Fitzroyt korlátlan
hatalommal. Vagy a szolgáikat, akik olyasféle pofák, mint a jeruzsálemi smasszerek, és minden hivatal az
övék. Jól jegyezd meg magadnak -- mondta Sullivan -: azokban az országokban, amiket Hitler
meghódított, a Crane-ek és Fitzroyok működnek vele együtt. Ne felejtsd el, hogy amikor kitört a háború,
sokan közülük azt remélték, hogy Hitler oldalán leszünk, vagy legalábbis nem harcolunk ellene.
-- Igaz -- tűnődött Dooley. -- Emlékszem, hogy szidta az öregem Menziest meg a többieket, akik a
háború előtt odavoltak Hitlerért. -- Sullivanra pillantva hozzátette: -- Az én öregem mindig úgy beszél,
mint egy kommunista. Azt mondta, az angliai és amerikai fejesek teletömték Hitlert dohánnyal, hogy
próbálja megállítani a kommunizmust.
-- Ide hallgassatok! -- Peter Dimmock hirtelen felült. Azt hiszem, mi többet tudunk erről a háborúról,
mint a Piás.
-- Legalább annyit viszünk a vásárra, mint ő -- felelte Sullivan.
-- Mit védelmez a Piás? -- kérdezte Hamilton. -- Csak a mocskos pénzét.
-- Te, Hosszú -- mondta Dick felállva --, kár, hogy csak tizedes vagy és nem ezredes.
-- Ne félj, Jóska bácsi seregében ezredes volna -- nevetett a Lógós, de ezúttal nem volt rosszindulatú
gúny a hangjában.
Nem messzire tőlük, a sötétben, valaki elkiáltotta magát:
-- Dooley Franks!
Dooley izgatottan talpra ugrott.
-- Ez az én Moffaft cimborám!
Elrohant a hang irányában. Bob Hamilton felállt, rántott egyet a nadrágján, és lenézett Sullivanra.
-- Jól van, Hosszú, beszélni azt tudsz mindig, és talán igazad is van. Egy-két nap múlva majd
meglátjuk, hogy legény vagy-e, vagy üres duma volt az egész.
Sullivan arcát elfutotta a mosolygás: -- Ott leszek, pajtás -- mondta.
Peter Dimmock megkereste néhány szóra a szakaszparancsnokát, mielőtt aludni ment volna.
-- Én nem születtem hősnek -- mondta Peter. -- Mit gondolsz, hogy fogom bírni? Inkább meghalok,
csak ne ijedjek meg, és ne fussak el. De azt mondják, az ember nem is tudja, mit csinál, és elfut. Igaz?
Chips szívből felnevetett. -- Nem fogsz elfutni -- mondta. -- Vagy ha igen, akkor nem leszel egyedül.
-- De mondom, hogy máris be vagyok rezelve -- erősködött Peter.
Chips szeretettel nézte az egyszerű, becsületes, izgatott kis embert.
-- Mindenki be van rezelve -- mondta neki. -- Majd megszokod. Csak sose vedd le a szemed az öreg
Chipsről. Ha Chips elvágódik, vágódj el te is. Te csak utánozd a Chips bácsit.
Peter bólintott. -- Én egy tudatlan mafla vagyok -- vallotta be. -- Életemben most először járok
Brisbane-en túl. Egy bizonytalan kézmozdulattal rámutatott a sivatagi tájra. A hangja elkámpicsorodott. --
Egy kicsit árvának érzem magam . . . sok ezer kilométerre Ausztráliától, mindenütt idegenek, és ez a
sivatag ... ki akar egy sivatagért harcolni? És az a sok ezer ember, aki mindenáron meg akarja ölni
egymást. . . mondtam, hogy tudatlan mafla vagyok, de nekem ez ... -- megállt, megint felemelte a kezét --
ez hihetetlen !
A reggeli fényben még sivárabbnak látszott a táj. Sehol semmi, aminek a szem örülhetne. Nem
láthattak messzire, mert a föld sima volt ugyan, de egy kilométernyi távolságban már minden beleolvadt a
remegő párába. Sátorlapokat feszítettek ki mindenütt, és az emberek szótlanul feküdtek az árnyékban.
Egész nap zúgtak a fejük fölött a bombázórajok, hol erre, hol arra. Morajuk egy pillanatra sem szűnt meg.
A katonák néha megálltak, nézték vonulásukat a magas égen. A gépek baljóslatúan emlékezetükbe
idézték, hogy mi van alig néhány mérföldre előttük: a megvert angol hadsereg, amely kétségbeesetten tart
egy keskeny földsávot, és várja őket. Néha úgy rémlett, mintha hallanák a távoli ágyúdörgést. Akkor
kiegyenesedtek a félig megásott lövészárkokban és figyeltek.
Dicknek eszébe jutott az a nap, amikor először mentek harcolni, több mint egy éve. Ez a mostani
másféle volt. Senkinek se volt könnyű a szíve. Senki se gondolt arra, hogy a háború kaland.
Igaza van-e Sullivannak? Azért változtak meg az emberek, mert a háború is megváltozott?
Utálták a nácikat -- még azok is, akik nem estek át a tűzkeresztségen. Most, ha szó esett az előttük álló
harcokról, komolyabban, kevésbé cinikusan beszéltek. Hát persze! Csakis Sullivannak van igaza.
Antifasiszták lettek -- tudatosan és elszántan azok. Sok mindent nem tudtak a háborúról, de a lényegét
megértették. Dick azon kapta magát, hogy irigyli Sullivant, amiért annyira bízik az emberekben.
Sullivan néha zavarba hozta Dicket. Dick belülről merev volt, Sullivan fesztelen. A gondolatai néha
sugároztak, mint a reflektorfény. Dick többször beszélgetett vele és Henryvel a háborúról. Énjének
silányabbik része félt Sullivantól. Ha olykor nagyképűsködött vagy felvágott, érezte, hogy Sullivan átlát
rajta.
Míg a 2/X helyőrségi szolgálatot teljesített Szíriában, sok változás történt benne. Crane-t kinevezték a
C. század parancsnokává, s a hatodik szakasz odavolt örömében, amikor a nagy Chips Prentice visszajött
a tisztiiskoláról, és átvette a szakaszt. Lucas és Andy Cain a B. század másik két szakaszának lett a
parancsnoka. Lucas szakasza gúnyosnak, de türelmesnek találta az új hadnagyot. Andyről azt mondták a
katonái, hogy „bogaras pofa" -- ennél jobban nem tudták meghatározni a magánosságát és keserűségét. A
tiszti étkezőben az ezredes és klikkje udvariasan keresztülnézett rajta. Most, hogy közelebb került
hozzájuk, még jobban megvetette őket. Henry, Chips és Lucas barátságosan, de óvatosan viselkedtek
vele, miután néhányszor összekaptak; mindig Andy volt a hibás. Azt hitte, hogy ha tiszt lesz, gyorsan
halad majd előre a ranglétrán; de csakhamar beleütközött a rangidősek és az ezredes szeszélyeinek
korlátaiba. Képtelen volt hízelegni az ezredesnek, és megvetette a tisztek marakodó klikkjeit. Belátta,
hogy akármilyen jó katona, kevesebbet ér az állhatatos és szenvedélyes Henry Gilbertsonnál. A legénység
arca is ezt a véleményt tükrözte.
Néha fájdalmasan gondolt vissza azokra a napokra, amikor olyan pajtásai voltak, mint Dick és Dooley.
Most egy biccentéssel elmentek mellette.
Egy éjszaka a B. század körletében sétálva meghallotta Dick és Dooley hangját. Öt nem láthatták a
sötétben, megállt, hallgatta, miről beszélnek az emberek. Hallotta, mit mond" Tony a rendőrségről, s hogy
Sullivan a fasizmust magyarázza. Roppant vágyat érzett, hogy odamenjen Sullivanhoz, és azt mondja:
„Andy Cain vagyok. Régóta szerettem volna beszélni veled." Elképzelte, mennyire megrökönyödnének
az emberek, ha egyszerre csak közéjük toppanna.
Aztán hallotta, hogy Dooley az ő nevét említi: „Andy egyszer azt mondta, hogy a Piás fasiszta."
Milyen jó lenne odamenni, élvezni, hogy harsányan üdvözlik azt az embert, aki faképnél hagyta a
szónokló ezredest -- ahogy valamikor régen üdvözölték. De nem: megfordult és továbbment.
Egy órája bolyonghatott így céltalanul, csüggedten, amikor találkozott Dickkel. A hold már világítani
kezdett, felismerték egymást. Andy szeretett volna valamivel többet kapni a szokásos bólintásnál.
-- Szevasz, Andy.
-- Szevasz, Dick.
Andy megállt. Dick egy lépést tett előre, aztán megállt ő is. Hallgattak.
-- Hogy van mostanában a hatodik szakasz? -- kérdezte Andy.
-- Csak úgy, mint szokott.
Andy szánalmasan, félszegen kereste a szavakat, hogy mit mondhatna még:
 -- Hogy van Dooley, amióta kijött?
-- Meg van vadulva.
-- Hát... -- Andy végképp elakadt. A csend kezdett kínossá válni. Ezúttal Dick törte meg:
-- Úgy néz ki, hogy most már hamarosan elkezdődik.
-- Igen ... én is attól félek.
-- Hát... jó éjszakát.
Elváltak. Egyszerre csak Andy megfordult, és kinyújtotta a kezét:
-- Jó szerencsét, pajtás!
Dick odalépett, az arca tüzelt, megragadta Andy kezét:
-- Jó szerencsét... te ... te marha -- mondta lágy hangon.
Délután hivatalos fényképészek érkeztek. Egy szakasznyi embernek teljes hadifelszereléssel, lövésre
emelt szuronyos puskákkal sorba kellett állnia, miközben a fényképészek ide-oda ugráltak körülöttük. A
Bódog azt mondta:
-- Ez a kép odahaza majd kijön a lapokban, és az lesz ráírva, hogy az ausztráliai rohamcsapatok így
mennek az ellenségnek!
A fényképészek megkeresték a legendás Chips Prentice-t, és Chipsnek különböző pózokba kellett
vágnia magát, hogy lekaphassák. Chips a legcsekélyebb zavar nélkül pózolt a gép előtt, a szakasz pedig
ott állt, és tanácsokat osztogatott a fényképészeknek. Chipsen kívül bárki mást kicsúfoltak volna. Crane
egyszerűen ráparancsolt a fényképészekre, hogy vegyék le. Az ő százada is ott volt, s akiket Crane nem
láthatott, a legkülönbözőbb fintorokat produkálták.
A C. század éppúgy gyűlölte Crane-t, mint azelőtt a B. század. Közmondásossá vált, milyen eszelősen
vágyódik valami kitüntetésre, és az emberek komoran mondogatták, hogy előbb-utóbb a halálba viszi
őket, amilyen vakon töri magát egy vitézségi érem után. Alig várta már a harcot, olyan volt, mint egy
iskolás fiú. Márpedig, mondták a katonák, aki mindenáron vérontásra vágyik, az őrült.
De nem kerültek harcba olyan hamar, mint ahogy gondolták. Másnap július elseje volt, és kora este
egy másik ausztráliai gyalogosdandár vonult el mellettük El-Alamein felé. A 2/X nem kapott parancsot az
indulásra. Csaknem egy hétig rostokoltak ezen a sivár, névtelen helyen; végül teherautókra rakták, és a
frontra vitték őket.
Az autók éppen napnyugtakor vágtak neki a sivatagnak az El-Alameinbe vezető út felé. Az útnál,
ahogy felkanyarodtak rá, a hatodik szakasz első autója leállt. A sofőr újra elindította; a kocsi gurult
néhány métert, aztán megint leállt. A sofőr iszonyatosan káromkodva taposta az önindítót. Egy tábori
csendőr tizedes, aki a forgalmat irányította az úton, türelmetlenül intett az autónak, hogy előre, és
odakiáltotta:
-- Mi lesz már? Gyerünk tovább!
-- Kussolj, zsaru! -- üvöltötte Dooley a teherautó hátuljából.
Az út túlsó szélén a tábori csendőrök autója vesztegelt; egy hadnagy kibújt belőle, és pökhendien rájuk
szólt:
-- Mi ez a nagy torlódás? Induljon már azzal a kocsival. Arcát elrejtette a kalap széles karimája, de a
pöffeszkedő kis alak valahogy ismerősnek tetszett. Dooley kimeresztette a szemét.
-- Tudod, kire hasonlít ez?
Hamilton is odabámult. -- Az anyja mindenit, tudom! De hát az nem lehet. Szeretném látni a képét.
-- Hé, te seggfej! -- ordította Dooley a csendőr hadnagyra. -- Te, te csillagos. Mutasd meg a pofád.
A tiszt hátravetette a fejét, s ahogy meglátták felháborodott arcát, a hatodik szakasz régi katonáiból
egyszerre tört ki a féktelen, gúnyos nevetés: -- Percy Gobble!
A keskeny kátrányos út párhuzamosan futott a parttal. Egyszer-kétszer meglátták a holdfényben
ragyogó tengert. Bal kéz felől a sivatag nyúlt el, egészen a végtelenségig. Az út mentén néhol számozott
jelzőtáblák álltak, egy-egy kerékcsinálta ösvény ágazott el mellettük. Minden szám valamilyen katonai
alakulatot jelentett: raktárát, kocsiparkot, tábori kórházat; gyalogságot, tüzérséget, tankelhárítókat,
utászokat, trént, tankokat vagy páncélautókat; hadosztály- vagy dandárparancsnokságot. Mérföldekre
elhúzódtak az ösvények mentén, beásva a poros homokba, vagy terepszínű ponyvák alá bújva. Nem
lehetett tudni, hogy melyik az ausztráliai, s melyik a dél-afrikai, új-zélandi, angol, indiai, görög, francia
vagy palesztinai alakulat. Valamennyi egy-egy apró, öntudatlan részecskéje volt egyetlen óriási tervnek,
amely hatalmas tömegeket mozgatott, lövedéket, bombát, golyót, fegyvert, élelmiszert továbbított
végtelenül sok rakományban, s szétroncsolt és megcsonkított testeket küldött a békés hátsó vonalakba.
Óriási, ormótlan, könyörtelen, félelmetes gépezet volt, amelynek titokzatos csatornái embereket szívtak
fel, s köptek ki ismét egy csupasz földsávra: szétszaggatott és szétmorzsolt és a robbanásoktól szilánkra
tépett embereket, akiknek százféle formát adott a halál. S a rövid szünetekben, a civilizált nemzetek
megállapodása szerint, vöröskeresztes jelvényeket viselő emberek mentek ki, és behozták a hullákat, és
eltemették egy-egy szabályos fakereszt tövében, amelyre rá volt festve a nevük, az alakulatuk, az
azonossági számuk; vagy homokzsákokba gyűjtötték a holttestek maradványait és „Ismeretlen" felírású
keresztet állítottak a maradványok fölé; és a lelkészek az ilyen kereszteknél is gyászbeszédet mondtak, és
megboldogultnak nevezték a halottakat. Aztán az élőkhöz mentek, akiknek még harcolniuk kellett, és azt
mondták nekik, hogy Isten az ő oldalukon van.
S a köves dombok gerincén túl, egy-két mérföldnyire, egy másik hasonló Lény működött csaknem
ugyanúgy: az a Lény, amely ellenségük lett nekik és az emberiségnek.
És aznap este, amikor a 2/X jelű zászlóaljat elnyelte és emészteni kezdte ez a hihetetlen szervezet,
amelynek háború a neve, kevesen tűnődtek azon, hogy miért kerültek ebbe a szörnyűségbe, és sokan még
azt sem tudták, hogy ez a szörnyűség emberi teremtmények bűne. Csak mentek, engedelmesen,
közömbösen és derűsen. Nem sok értelme lett volna, hogy másmilyenek legyenek. Mindegyikük remélte,
hogy nem fog meghalni, vagy ha megsebesül, nem lesz magatehetetlen és visszataszító roncs, akire a
többiek nem mernek ránézni.

19

A dandárparancsnok alacsony, kövérkés ember volt, arca párnás, sima, a szeme fagyos, keskeny. Volt
benne valami keleties. A háború előtt egy légitársaságot igazgatott. A dandárt nagyjából ugyanazokkal a
módszerekkel vezette, amelyekkel sikerült a légitársaságot jövedelmezővé tennie. Alárendeltjei
hamarosan megtanulták, hogy nem hibázhatnak büntetlenül. A parancsnokot sohasem hagyta cserben az
emlékezőtehetsége; agya olyan simán működött, mint egy olajozott gép, és pontosan rögzítette a
hadmozdulatok vagy csatatervek minden részletét. Egyáltalán nem hatott rá az a meggondolás, hogy
emberben mit kell veszíteni. Csakis katonai szempontok vezérelték. Soha senki nem tudta, hogy mit érez.
A nácik kegyetlenkedéseit közömbösen tudomásul vette. Bevallotta, hogy sokkal jobban aggasztja
Rommel fegyverzetének fölénye. Becsülte a nácikat, mert jó katonáknak, tehát tiszteletre méltó
ellenfélnek tartotta őket. Ezenkívül egyáltalán nem érdekelte, hogy milyenek.
Aznap éjszaka egy mély, jól megvilágított fedezékben vázolta a helyzetet három zászlóaljparancsnoka
előtt -- Fitzroy ezredes volt az egyik. Körülállták a csatatér nagy, celluloiddal borított térképét. A
celluloidra vonalakat rajzoltak keresztül-kasul, és száz meg száz katonai jellel tüntették fel a terep
stratégiai pontjait. A dandárparancsnok már egy félórája beszélt; most összefoglalta a mondottakat:
-- Az ellenség tehát itt van. Megrészegült a győzelemtől, de az elmúlt napokban sikerült ideiglenesen
kizökkentenünk a biztonságérzéséből. Jegyezzék meg, kérem: a sivatagi hadviselés megváltozott.
Megszűnt a mozgó háború. Ezt a csatát az akna, az ágyú és a baka fogja eldönteni. Nekünk, a mi
szektorunkban, ismét magunkhoz kell ragadnunk a kezdeményezést. A módszer nyilvánvaló: vissza kell
foglalnunk a fontos pontokat. Célunk Tel El-Aisza. Semmi értelme, hogy máris túlságosan optimisták
legyünk. Az ellenségnek még mindig könnyen sikerülhet az áttörés Alexandria felé. Nekünk az a
feladatunk, hogy egyensúlyi helyzetet teremtsünk, és fokozatosan kiépítsük erőinket. . .
Szaporán, fakó hangon sorra vette az egyes zászlóaljak feladatait. Megbeszélték a támadás
megindításának időpontját, az előnyomulás beütemezését; az együttműködés módozatait; tüzérségük
erejét; az ellenség védelmének mélységét és jellegét; valószínű erejét. Késő éjszakáig tartott. Néhány
részletet a dandárparancsnok újra meg újra elismételt. Azonnal, pontosan válaszolt minden kérdésükre.
Amikor az ezredes kibújt a szabadba, az éjszaka koromsötét volt. A segédtisztje egy jeepben várta. A
kormánykerék mögött a Lógós ült.
Az ezredes beszállt, és vidáman rászólt a sofőrre:
-- Hazafelé, Potts!
-- Parancsára, ezredes úr! -- mondta hálásan a Lógós. Elindította a jeepet, lassan bukdácsoltak egy
ösvényen.
Az ezredes hátradőlt; fáradt volt, de elszánt. Ezzel a támadással majd megbékíti a dandárparancsnokot,
aki a karácsonyi ügy miatt néhány fagyos, helytelenítő szót intézett hozzá, ugyanakkor pedig egyszer s
mindenkorra megmutatja a 2/X-nek, hogy ki a parancsnok. Vérmes gondolatok keringtek benne, ahogy az
autó meg-megzökkent; kellemes bosszúszomjat érzett.
Egyszerre csak felült, tenyerével megveregette a Lógós hátát:
 -- Hova az ördögbe visz maga minket?
-- Haza -- felelte tömören a Lógós, anélkül, hogy hátranézett volna.
-- Azonnal álljon meg!
A Lógós szót fogadott. Hátrafordult, és békéltetőén rávigyorgott az ezredesre.
-- A dandárparancsnokságtól száz méterre kettéágazik az út. Maga nem arra fordult, amerre kellett
volna.
A Lógós türelmesen megrázta a fejét.
-- Ezredes úr téved. Ez a jó út. A másik egy raktárhoz vezet. Tessék csak rábízni az öreg Lógósra.
-- Tartsa meg a vicceit. Forduljon jobb felé, amíg a másik útra nem érünk.
-- Ezredes úr ... -- kezdte a Lógós, most már egy kicsit türelmetlenül.
-- Ne vitatkozzék velem! Forduljon jobbra!
-- Kérem szépen, ezredes úr -- könyörgött a Lógós.
-- Jobbra! -- Az ezredes egy diktátori mozdulattal kinyújtotta a karját.
A Lógós vállat vont. -- Magát is most sofírozom utoljára -- morogta.
-- Fogja be a száját!
-- El fogunk tévedni, ha mondom! -- ordította a Lógós.
-- Potts! -- kiáltott közbe Stamp kapitány. -- Vegye tudomásul, hogy őrizetbe van véve. Holnap reggel
berendelek egy új sofőrt, ezredes úr -- fordult Fitzroyhoz.
Az ezredes bólintott. A Lógós, még mindig morogva, jobb felé rántotta a kormánykereket, a jeep
nagyot zökkent a mozgó köveken. -- Lassabban! -- kiáltotta Stamp.
A Lógós morgását elnyelte a motorberregés. Negyedóráig semmi más nem hallatszott. Az ezredes
kezdett nyugtalankodni. Már régen el kellett volna érniük a másik utat. Homályosan felmerült benne a
kétely: csak nem volt igaza ennek a hülye sofőrnek? Egy pillanatra elfogta a rémület. Aztán káromkodott
egyet magában. Kételyeitől csak még dühösebb lett a Lógósra. De most már úgyis késő volna bevallani,
hogy tévedett. Előbb-utóbb majd csak kilyukadnak valahová. Az ezredes füstölögve hátradőlt; és remélte
a legjobbakat.
A veszélyre először egy idegen kiáltás figyelmeztette őket, jobb felől.
-- Fritzek! -- üvöltötte a Lógós, nagyot rántva a kormányon. Megszólalt egy géppuska, és a jeep
megingott. Az ezredes és a segédtiszt gyorsan lekuporodott, ahogy a golyók pattogni kezdtek a jeep
oldalán. A motor durrant egynéhányat, aztán megállt. A következő pillanatban körül voltak véve. Néhány
kéz megragadta és kirángatta őket. Egy tucatnyi náci volt; valószínűleg járőr.
Minden olyan gyorsan és váratlanul történt, hogy csak álltak ott, félig a győztesek markában, némán és
kábultan. Először a Lógósnak jött meg a hangja:
-- Te mocskos, hülye állat! -- ordította. Tombolt dühében. Ki akarta tépni magát a nácik karjából.
Fitzroyra nézett, és a hangja süvöltött a gyűlölettől:
-- Te nyavalyás, piszkos, rohadt gazember! Egyszer még megfizetek ezért.
Az ezredes úgy érezte, felfordul a gyomra. Előbb csak kábult volt, most megnémította a félelem. A
Lógós összefüggéstelenül, őrjöngve gyalázta.
-- Az isten szerelméért -- dadogta Fitzroy.
Egy puskaagy halántékon vágta, és hirtelen elnémította a Lógóst. Fájdalmában nagyot nyögve elesett,
félig feltápászkodott, és vakon, tántorogva futásnak eredt. A Stamp mellett álló náci célba vette
revolverével a félig öntudatlan Lógóst. Dörrenés. A Lógós elesett, és nem mozdult többet. A náci
odament hozzá, és még egyszer belelőtt a fejébe.
-- Gyilkos gazember! -- visított Stamp.
A náci odafordult, és meglendítette feléje a revolverét.
-- Csend! -- mondta. -- Meg akart szökni. Háború van.
-- Én az ausztráliai hadsereg ezredese vagyok -- mondta Fitzroy halkan, lélektelenül.
A náci, aki tiszt volt, eltette a revolverét, és szalutált Fitzroynak. Németül kiadta a parancsot, és a két
tisztet gyorsan elindították a sötétbe.
Az ezredes imbolyogva ment előre, a szeme mereven kidülledt. Stamp gyakran megbotlott, és könnyek
folytak le az arcán -- a tehetetlen dühtől és a rettegéstől.

20

Másnap délután Henry Gilbertson maga köré hívta a B. század száz-egynéhány katonáját, mert szólni
akart hozzájuk. Kibújtak a lövészárkokból, és letelepedtek egy kis homokbucka tövében -- a
századparancsnok odafent állt. Mindnyájan tudták, mit jelent ez. Henry egész délelőtt a térképeket
tanulmányozta a három szakaszparancsnokkal és az őrmesterekkel. A szakaszokat figyelmeztették, hogy
bármely pillanatban legyenek bevetésre készen. De az a hír, hogy néhány órán belül harcba kerülnek,
háttérbe szorult a másik mellett: az ezredes, Stamp kapitány és a Lógós eltűnt, és Pomfret őrnagy vette át
a zászlóalj parancsnokságát. Fitzroy és Stamp elvesztésével nem sokat törődtek, de a Lógós hiányától
nyomott lett a hangulat, mert ő intézménye volt a zászlóaljnak. A Lógós nélkül a 2/X már nem volt többé
a régi 2/X, eltűnése a tragédiák és változások kezdetét jelezte. Senki sem akart arra gondolni, hogy talán
meghalt: bizonyára foglyul esett, mondogatták. Chips azt mondta, hogy most huzamosabb időre
meglógott, és a többiek egy kis keserű vigaszt találtak ebben a tréfában. Örültek, hogy Pomfret lesz a
parancsnokuk. Bármennyire gyűlölték is, mindenki azt mondta: „A Barom legalább jó katona."
Ted Olley rájuk szólt, hogy csend legyen, és Henry belefogott a beszédbe:
-- Hát elkezdődik, fiúk! Még ma este benne leszünk. A szakaszparancsnokok majd elmondják a
részleteket. Én csak nagy vonalakban vázolom, hogy mit fogunk csinálni. Az egész zászlóalj támad. A 2/Z
megy először, aztán a 2/X, a 2/Y tartalékban marad. Két század szélességű fronton nyomulunk előre, elöl
a B. és C. század, mögötte a D., az A. század tartalék. A cél egy Tel El-Aisza nevű magaslat. Jegyezzétek
meg. Nagyon fontos munkát kaptunk. Azt hiszem, ismeritek a helyzetet. Rommel egészen El-Alameinig
kergette a Nyolcadik Hadsereget.
-- Rohadt pommyk 9 -- morogta valaki.
-- Ne bántsd a pommykat -- felelte Henry. -- Keményen harcoltak. Még mindig nincs olyan tankjuk,
amelyik elbírna a német Mark IV-esekkel. Elsősorban az angoloké az érdem, hogy megakadályozták az
áttörést. Most rajtunk a sor.
-- Ne félj, Mama, nem lesz hiba -- mondta valaki más, és mindnyájan felnevettek.
Henry felemelte a kezét, és komolyan végignézett rajtuk.
-- örülök, hogy ilyen vidáman veszitek. Kilenc hónapja nem harcoltunk, és vannak itt sokan, akik még
egyáltalán nem harcoltak. Nagyon keménynek kell lenni. A tisztjeitek és altisztjeitek mind tapasztalt
katonák -- nem fogtok csalódni bennük. Nem lesz könnyű dolog, de azt hiszem, most nyitottabb szemmel
megyünk bele, mint a múltkor. Ezt a harcot érdemes megharcolni. Azért harcolunk, hogy megszabadítsuk
a világot valamitől, ami aljas és rothadt. A fasizmust értem -- a német fasizmust, az olasz és a japán
fasizmust -- és nem vagyunk egyedül. Harcolnak ellene az oroszok is, az amerikaiak is. Mindenütt álljuk
a sarat. Jó, ha az ember ezzel a tudattal mehet a csatába.
A zászlóalj aznap este nyolckor szedelőzködött fel, hogy támadásra induljon. Valahol előttük a
sötétben a 2/Z haladt. Némán mentek az indulóvonalhoz, csak a fegyvereik halk csörgése és a homokban
lépkedő bakancsok csikorgása hallatszott. Az indulóvonalat egy hosszú, földre terített flanellcsík jelezte,
amiből a fegyvertisztító rongyokat szokták levágni. A B. század elhaladt néhány huszonöt fontos ágyú
mellett, álcájuk hátra volt tolva, ormányuk hegyes szögben meredt előre, lövésre készen.
-- Miféle tüzérek vagytok? -- kérdezte Dooley.
-- Angolok -- hangzott a válasz a háló mögül. -- Csak a fejét pajtás, ne sajnáljátok őket.
Az ausztráliaiak vihogva továbbmentek. Mögöttük a sötétség elnyelte az ágyúkat. A tompa ormányok
látványa valahogy felvidította, megerősítette őket. Nem jutottak messzire, amikor elkezdődött a tüzérségi
előkészítés.
Iszonyatos dörrenések csaptak a fülükbe, s egy-két tapasztalatlan meghajolt, és hasra vágódott.
-- Semmi baj -- mondták a régiek. -- A mieink. Mögöttük, a hatalmas villanások láncában, meg-
megvilágosodott a föld pereme és a ködös ég. Fülük néha kivette a magasban röpülő lövedékek süvítését.
Chips az órájára nézett, és a pokoli zenebonán át odakiáltotta Dicknek:
-- Száz méterre vagyunk az indulóvonaltól. A 2/Z hét perc múlva indul.
Az ágyútűz mintha egyre vadabbul tombolt volna. A sötétből néma alakok váltak ki, és elvezették az
első századokat a helyükre, az indulóvonalhoz. Henry megállította századát a keskeny, fehér
vászoncsíknál, és feküdjöt vezényelt. Ö maga végigjárta a szakaszait.
-- Te vagy az, Chips? Minden rendben?
-- Minden rendben, Gilby!
Felröppent egy világítórakéta, lidérces fénnyel árasztotta el a sivatagot. Látszott Henry sápadt, elszánt
arca és Chips nyugodt vigyora. Látszott a hason fekvő emberek alakja, és a sivár tájkép. Aztán megint
sötét lett.
Az emberek szótlanul feküdtek, a földhöz lapulva. Vártak. Ebben a pillanatban mindenki másra
gondolt. Peter Dimmock újra meg újra elmondta magában, hogy akármi történik is, nem szalad vissza.
9
Angolok.
Arcára már kiült az a merev, csillogó, viasszerű kifejezés, amely a rettegésbe merülő embereket jellemzi.
Dooley arra gondolt, hülye, hogy egyáltalán itt van. Tommynak igaza volt. Mit tett értük a hazájuk? A
nácik se lehetnek rosszabbak, mint a Piás meg Crane, vagy azok a rohadt smasszerek. Ö is arra vágyott,
amire annak idején Tommy -- egy kellemes kis sebre. Szegény kis Tommy! Sullivan, aki egész életét
egyszerű emberek között töltötte, még sohasem szerette és csodálta őket így. Még sohasem indította meg
ennyire a türelmük és a méltóságuk. Régebben sokat gondolt az olyan helyekre, ahol az antifasiszták
között nem volt semmi kétely; nem voltak félintézkedések, se Fitzroyok és Crane-ek, csak elszánt és
ragyogó ellenállás. De most nem cserélte volna fel ezt a helyet semmi mással. Most nem számítottak a
Crane-ek és a Fitzroyok. Nem az ilyenek által, az ilyenek ellenében lesz El-Alamein neve maradandó. Ő
meg a bajtársai majd gondoskodnak róla.
Dick Chips mellett feküdt. Ha az ember elég sokszor félt már, megbarátkozott a félelemmel. Csak
hordozza magában, és ugyanúgy viselkedik, mintha nem is félne. Ez az új harc olyan volt, mintha
visszasüllyedne egy régi rossz álomba. A legrosszabb félelem abból származik, hogy az ember nem látja a
dolgok értelmét. Múltjának legfényesebb pillanatai egymás után átfutottak az agyán. Ügy érezte, mintha
nevetne, sírna, dalolna, szomorkodna és örülne egyszerre, mint a fuldokló, aki utoljára még egyszer
újraéli életének azt a néhány rendkívüli pillanatát. S úgy érezte, mintha rohanna előre, valami új közegbe,
lerázva magáról a múltat, mint a fa a sárga leveleket. Még a halál jellege is megváltozott.
Henry Gilbertson az órája világító mutatóit figyelte. Még egy perc . . . újabb rakéták . . . piros, zöld,
piros ... a 2/Z elérte célját. . . még harminc másodperc ... Ha ezt élve megúszom, olyan levelet írok Jane-
nek ... ha nem ... isten veled, drágám . . . még tíz másodperc ... öt... négy . . . három . . . kettő . . . egy:
-- B. század, előre!
Félig futva egyenes vonalban megindultak. Néhány pillanatra elhallgatott a tüzérség, és hallották
maguk előtt a puskák és gépfegyverek ropogását. Néhány nyomjelző lövedék ragyogó görbéket rajzolt a
sötétbe. Aztán a tüzérség újra rákezdte. A lövészek szuronyt szegezve meneteltek. A géppisztolyosok
hetykén vitték fegyverüket a hónuk alatt; a Brenesek a mellükhöz szorították a fegyvert, csövével felfelé.
Lassan emelkedni kezdett a terep; a homok után köves talaj következett. Egyszerre csak szögesdrótba
ütköztek. A drót mögötti ágyúállásokon egy csomó szürke egyenruhás ember állt, feltartva a kezét.
Ausztráliaiak voltak közöttük. A halottakat és sebesülteket egy kicsit távolabb kiterítették a földön.
Minden mozdulatlan alak mellett egy puska állt, szuronyával a homokba szúrva. Ha az illető
nyilvánvalóan meghalt, a puskaagyra ráakasztották az acélsisakját.
A 2/X átment a szögesdrótba tépett nagy réseken. Átugráltak a lövészárkokon, megkerülték a
lőállásokat -- a 2/Z mocskos, füstös arcú katonái üdvözölték őket.
-- Még jó adag munka vár rátok, pajtás -- kiáltotta az egyik Dicknek. -- Ezek itt majdnem mind
olaszok, alig egypár náci van köztük.
Túljutottak az első védelmi vonalon, továbbmentek a nyílt terepen, amely egyre meredekebbé vált.
Előttük a sötétség villódzni és vijjogni kezdett. A saját tüzérségük volt. Lehasaltak, amíg el nem
hallgatott, aztán felálltak, és mentek tovább. Füst terjengett körülöttük, csípte az orrukat.
Körös-körül recsegett és dübörgött a föld; hihetetlen süvítés hasított a fülükbe. A kísérteties,
tizedmásodpercnyi villanásokban, felbukó vagy a földön vergődő emberek látszottak. Szemben
géppuskák kelepeltek, nyomjelző golyók cikáztak közöttük. A támadók közül egyre többen estek el. De a
fülrepesztő zenebonát is túlszárnyalta Henry és a szakaszparancsnokok üvöltése: -- Rohamra! Rohamra!
-- Bele a rohadtakba! -- bömbölte Chips.
A két szárnyon a Brenesek elárasztották golyóikkal a szemközti lőállásokat. Néhányan előrerohantak,
kézigránátokat dobtak a géppuskák fölé görnyedő alakokra; a földből nácik bújtak elő, és párbajra keltek
a géppisztolyosokkal. A lövészek beugrottak a lövészárkokba, lefelé tartott szuronnyal. Közöttük Peter
Dimmock. Az árokban egy náci bukkant fel mellette, és Peter mellét erősen megütötte valami. Megingott,
nekiesett az árok falának, hirtelen megfeszítette a karját, és előredőlve átdöfte a náci torkát a szuronyával.
A náci felhördült, elesett. Peter rázuhant. Mindketten halottak voltak. Dick végigfröcskölt egy árkot a
géppisztolyával, és agyonlőtt egy nácit, miután az éppen eldobta a kézigránátját. Dick azonnal hasra
vágódott, aztán érezte, ahogy a robbanás elkapja, és megtépi a ruháját. Mögötte felvonított valaki. Dooley
odament a Brenjével, és nyugodtan agyonlőtte a sebesült náci géppuskást. Chips egy kézigránáttal három
nácit intézett el egy fedezékben. Csak tíz percig tartott az egész. Elérték a kitűzött célt, Tel El-Aiszát.
Ted Olley meghalt. Szétroncsolt fejjel feküdt az elfoglalt állás előtt. Andy Cain körül egész vértócsa
volt a földön, de még élt. Egy szanitéc éppen kötést rakott az oldalára. A súlyosan sebesült Hamiltont
Tony Horné vette kezelésbe. Sullivan hiányzott.
Dick gyorsan hozzálátott a veszteség összeszámolásához. Tony azt mondta, hogy amikor az ellenség
tüzérsége válaszolni kezdett, Sullivan megsebesült, ő kötözte be.
-- Majdnem kész lett -- mondta Tony. -- A fejébe kapta. Brennan a lábába. Moffattnak vége.
Dooley kiáltozva keresgélt a lövészárkok között: -- Moff! Hol vagy, Moff?
-- Dooley! -- kiáltott utána Tony.
Dooley odament, mocskos arcából fehéren düüedtek ki a szemei.
-- Moffatt bizony odalett, pajtás -- mondta szelíden Tony.
Dooley elfordult. Ledobta a Brenjét, megindult visszafelé, ámenről jöttek.
-- Odalett, pajtás -- kiáltotta Tony. -- Nincs mit tenni.
-- Dooley! -- ordította Dick. -- Gyere vissza! Dooley továbbment.
-- Hadd menjen -- mondta Chips. -- Moffatt úgyis ott fekszik, ni, szét van loccsanva az agya.
-- Még talán jó, hogy így lett -- mondta keserűen Tony. -- Félőrült volt már, tudjátok.
Takarítani kezdték az elfoglalt állást. Újabb szanitécek jöttek, hogy elvigyék a halottakat és a
sebesülteket. Henry meghagyta a századának, hogy ássa be magát a lejtőn, nem messzire az elfoglalt
állástól, amelyet az ellenség éppen akkor kezdett ágyúzni, amikor kibújtak belőle. Lázasan ástak, mert
tudták, hogy a nácik hajnalban valószínűleg ellentámadásra indulnak.
Virradatkor jöttek, egy egész ezred, de éjszaka a 2/X néhány Vickerset kapott, s ezek könyörtelenül
lekaszálták a nácikat. Amikor felkelt a nap, náci hullák néma halmai borították a köves talajt. A 2/X két
napig tartotta újonnan meghódított állásait. Két napig álltak az ágyúk, zuhanóbombázók és gépfegyverek
tüzében. A német tankok behatoltak állásaikba, szétszórták a könnyebb angol tankokat, és megadásra
szólították fel a 2/X-et. Válaszul kiugrottak gödreikből, és gránátokat dobtak a náci tankok elé, sőt, Chips
fel is ugrott az egyikre, felemelte a tetejét, és belevágott egy kézigránátot, immár patinássá vált
kiáltásával: „Osztozzatok rajta!" A Bódog a páncélautójából lövöldözött Vickersével egy másikra, abban
a reményben, hogy egy golyó talán csak eltalálja a kémlelőnyílást. De a golyók ártalmatlanul lepattogtak
a páncélról, és a Bódog egy újabb mondást tett halhatatlanná, amikor azt mondta, hogy olyan az egész,
„mintha forró sparherdre köpködne az ember". Néhány katonát, aki nem tudott idejében visszafutni a
lövészárkokba, szétmorzsoltak a náci tankok.
Két nap múlva, éjszaka, a bal oldalukon helyet foglaló 2/Z újabb támadásra indult. A zászlóaljnak
sikerült baj nélkül átjutnia az aknamezőn, de amikor a szögesdrót nyílásába értek, egy tankelhárító
páncélautó találatot kapott, és vakító fénnyel fellángolt. Ebben a megvilágításban a náciknak sikerült
elzárniuk az átjárót, és ugyanakkor ágyútüzet zúdítottak a 2/X hátába. Minthogy képtelen volt
visszavonulni, a 2/Z tovább tört előre. A 2/X egész éjszaka hallotta az előtte tomboló csatát. Nyomjelző
lövedékek és torkolattüzek szaggatták a távoli sötétséget. Virradatkor megint csendes volt minden, és a
2/Z-ből egyetlen ember sem tért vissza, így pusztult el, néhány óra alatt, egy egész zászlóalj.

21

A harmadik nap reggelén a náci gyalogság elérte azt a drótakadályt, amit a B. század feltépett, és csak
a Vickersek állították meg. A nácik lerohanták a századtól balra eső állásokat, és elkezdődött a géppuskák
párbaja. A nácik aknavetőket is hoztak, és a levegő megtelt éles süvítésekkel. A B. században egyre több
lett a halott és sebesült. Pomfret telefonon utasította Henryt, hogy vonuljon vissza. Henry tüzérségi
támogatást kért a visszavonuláshoz, és újabb szanitéceket a sebesültek elszállítására. Alig tette le a
kagylót, valami furcsa változást észlelt: hirtelen csend lett. Kibújt a századparancsnoki fedezékből, hogy
megnézze, mi
az oka.
-- Fehér zászlót tűztek ki -- mondta a század futárja.
A német árkokból három náci bukkant fel, az egyik egy fehér zászlóval. Amikor ötvenméternyire
értek, Henry rájuk kiáltott: -- Állj!
A németek megálltak. Az egyik visszaordított:
-- Meg akarjuk adni magunkat!
Henrynek nagyot dobbant a szíve. Mégsem kell visszavonulni! Rákiáltott a nácira:
-- Mondja meg az embereinek, hogy tartsák fel a kezüket, és jöjjenek ki!
A náci hátrafordult, és kiabált valamit németül. Vagy húsz náci kibújt a földből, felemelve a kezét.
-- Lucas! -- kiáltotta Henry. -- Kerítsd be őket! Óvatosan !
Ö is kimászott az árokból, miközben Lucas a nyílt terepen előrevezette a szakaszát. Henry a náci tiszt
felé tartott, aki az előbb azt kiáltotta, hogy megadják magukat.
 A következő pillanatban a nácik hasra vágódtak; mögöttük hirtelen géppuskák tűntek fel, és jókora
rendet vágtak a védtelen ausztráliaiak soraiba. Ezeknek a fele elesett, a többiek visszafutottak a
lövészárkok felé. Henryt több golyó eltalálta. Felbukott, megpróbált kiáltani Lucasnak, de nem jött ki
hang a torkán. Szemét egy pillanatra még betöltötte az ég, aztán lezárta a halál.
Amikor a nácik vissza akartak futni az árkaikba, Lucas talpra ugrott, és beléjük eresztett egy sorozatot
a géppisztolyából. Chips eszeveszetten üvöltve rohamra vezette a hatodik szakaszt, egymás után vágta
oda a kézigránátjait.
Utolérték a nácikat, még mielőtt azok magukhoz térhettek volna; nemsokára ott volt a B. század többi
szakasza is.
A gyűlölettől szédülten öltek és öltek. Nem irgalmaztak egyetlen nácinak sem.
Aznap éjjel visszavonultak a halottaikkal. Lassú léptekkel mentek, senki sem beszélt. Amikor
biztonságos terepre értek, ott állt Pomfret, és komoly, gondterhelt arccal azt mondta: -- Derék munka volt,
B. század. -- De nem figyeltek rá.
A századparancsnokot a vele együtt elesett bajtársai mellett temették el. Hobbs nagytiszteletű úr
gyászbeszédet mondott, kenetes, mélabús hangján, de szavai most az egyszer mindannyiuknak behatoltak
a tudatába:
.. . Elragadod őket,. olyanokká lesznek, mint az álom, mint a fű, mely reggel sarjad; reggel virágzik és
sarjad, és estére elrohad és megszárad. . . Bizony, elmúlik minden napunk a te bosszúállásod miatt;
megemésztjük a mi esztendeinket, mint a történetet, amely elhangzik.
S így egy újabb történet fűződött a zászlóaljhoz, amely a 2/X jelzést viselte.

22

Eljött a szeptember. Mint két vérző fenevad, a seregek visszavonultak a dombok gerince mögé, a
sebeiket nyaldosni. Csak néha villant ki az agyaruk: ha járőrt küldtek a senki földjére, vagy ha kirohant
néhány tankjuk. Rejtett odúiból a tüzérség füst- és acélzáport zúdított a front különböző pontjaira -- ez
hozzátartozott a napi programhoz. Tizennyolc angol bombázó minden reggel a német védelmi vonalak
fölé repült, és végigbombázta őket. Látszottak az ezüstös bombák, szabályos minta szerint hulltak --
csillogó flitterek egy átlátszó függönyön, amelyet az égből eresztenek alá. Aztán felhördültek a német
légelhárítók, és a tizennyolc gép nyugodtan továbbúszott az apró fehér pamacsok között, amelyek mintha
a semmiből születtek volna. Néha egy-egy gép füstöt eresztett, kivált a rajból, és eltűnt a távoli
dombgerinceken túl.
Azok a dombok!
Mennyi névtelenné vált emberi test hevert ott a szétszórt köveken, feketedve a napon, hihetetlenül
felpuffadva, iszonyatos erővel adva hírül mindenkinek a rothadást mintha utoljára ezzel akarna tiltakozni
minden ellen. Mennyi ócskavas, mennyi horpadt acélsisak, véres lőszertáska, mennyi szétroncsolt emberi
testrész.
A köves lejtőkről és a perzselő homokról nap nap után remegő párafelhő szállt fel a nap tüzében. A
sivatagban mászó tankok vagy teherautók nagy, forgó porlegyezőket hagytak maguk mögött, a por
hátrahúzódott, azután felemelkedett, egyre keskenyebb nyalábban tört a nap felé olyan volt, mint egy
aranyszínű kigőzölgés, mint a háború betegségének kiáradása.
Szeptember elején a 2/X-et hátraküldték a vonalból, és a zászlóalj mindössze egy mérföldnyire került a
tengertől. Beásták magukat egy domb peremén, s ahogy múltak a napok, mindjobban kimélyítették és
kiszélesítették a szállásukat, hogy árnyékos és hűvös legyen. Teherautók jöttek, papirost hoztak és
borítékot, cigarettát, zoknit, különféle konzervfinomságokat. Az emberek naponta háromszor
felsorakoztak az ütött-kopott ponyvatetejű századkonyha előtt, s konzervhúst és főzeléket kaptak a
csajkáikba. Evés közben szüntelenül járt a kezük az étel fölött, hessegették a kövér, hullákon hízott fekete
legyeket.
Megint kifehéredett a bakancsuk, s khakiszínű ruhájuk merev és sárga lett a portól. A hevedereik
megfakultak, a bőrük megfeketedett.
Valaki szólt Pomfret alezredesnek (aki vitézségi érmet kapott), hogy a katonák bizonyára szeretnének
fürödni a tengerben, s az alezredes, éppoly ügyesen, mint ahogy minden egyebet is csinált, megszervezte
a fürdést: egyszerre két század lemehetett a partra három napig; és Chips Prentice kapitány (érdemkereszt,
vitézségi érem) vidám menetben vezette a B. századot a tengerparthoz, úgy érezte magát, mint egy diák,
mert többek között arról is híres volt odahaza, hogy kitűnő úszó, és legfiatalabb szakaszparancsnoka,
Dick Brett őrmester, ha nem is volt híres, éppen úgy rajongott az úszásért.
A part olyan fehér volt, hogy bántotta a szemet. De gyönyörű volt az ellentét, ahogy beleolvadt a dús,
mélykék Földközi-tengerbe. A katonák hevenyészett ponyvatetőket állítottak fel a homokbuckák között,
egész nap ott heverésztek két úszás között, éjszaka pedig ott aludtak.
A júliusi és augusztusi csaták után Dick úgy érezte, mintha a teste egy kimerült öregemberé volna, és
az agya furcsán eltompult. Most, a meleg, lágy homokban, az álmosító árnyékban, lassanként visszatért
testébe az erő és a fiatalság. Az elmúlt két hónap olyan volt, mint egy távoli, lehetetlen álom, amelynek
csak a széleit merte gondolatban súrolni. Néha mégis, amikor aludt, valami szörnyűség lángcsóvát vetett
az emlékezetébe, nyugtalanul és értetlenül ébredt, nem akarta elhinni, hogy mindez valóban
megtörténhetett vele.
Legtöbbnyire Naomira gondolt és utolsó közös napjaikra Szíriában, amikor egyheti szabadságot
kapott, és a lány felutazott hozzá Palesztinából. Első napjukat a libanoni cédrusok alatt töltötték, némán
sétáltak a párnás hóban, s időnként fel-felnéztek a nagy fák időtlen, borús koronájára. A szállodájuk régi
kőépület volt, fent a hegyekben. Szobájuk ablakából egyenesen leláttak egy zölddel bélelt szakadékba,
amelynek az alját elfödte a pára. A vendéglő kerthelyisége magas kőoszlopokra épült, közvetlenül egy
száguldó folyó fölött, amelynek a vize a legkristályosabban zöld volt, és a sziklák körül átlátszatlan habbá
forgácsolódott. Az ár közepe hangosan zúgott lefelé, de a part mellett, ahol sekélyebb volt, úgy szólt, mint
egy csengettyű. Nagyszerű fagylaltokat, kajszibarackokat, fürjpecsenyét ettek, s arakot és világos szíriai
sört ittak hozzá. A tulajdonos -- egy szakállas, kis kerek sapkás öreg zsidó -- kedves, elragadtatott
mosollyal fogadta őket, és állandóan utánuk járt, hogy félszegen valami szolgálatot tegyen -- mindig
cinkosán kacsingatott rájuk, mintha régóta tudta volna, hogy előbb-utóbb a vendéglátója lesz egy csinos
lánynak és katonaszeretőjének. Dick nem akart mélyebb gondolatokat szőni Naomiról, vagy arra
emlékezni, hogy a jövőben el kell dőlnie a kapcsolatuk sorsának. Amíg a háború szeszélye játszott velük,
nem lehetett határozni. S Dick most már hitt a háborúban, tudta, hogy szerepe van benne tudta, hogy a
háború bármikor elpusztíthatja.
Sullivan fejsebe nem volt súlyos, egy hónapon belül visszakerült a csapathoz. Órák hosszat feküdtek
együtt Dickkel a homokban és beszélgettek. Megtárgyaltak mindent, ami az eszükbe jutott.
-- Mondd, Hosszú, mit fogsz csinálni a háború után?
-- Ugyanazt, amit előtte csináltam. Munkát vállalok valahol, szervezem a társaimat. Szakszervezeti
munka. Gyűlések, tanfolyamok.
-- Tanfolyamok! Nem tudtalak volna tanárnak elképzelni.
-- Tudok valami keveset -- felelte szárazon Sullivan --, és másokat is megtaníthatok rá.
-- Engem sok mindenre megtanítottál, Hosszú. Az a véleményed, hogy olvassam Marxot és Lenint?
-- Ha nem olvasod -- mondta komolyan Sullivan --, sohasem fogod rendesen megérteni, hogy mi
történik a háború után. Most egy szót se mernek szólni a Szovjet ellen, de nézd meg, mi lesz, majd ha
megmentették az irhájukat; akkor az uralkodó osztály és a sajtója ugyanazokat az ócska hazugságokat
fogja terjeszteni az oroszokról, mint azelőtt. Csak most sokkal nagyobb mértékben, mert a szocializmus
közelebb lesz egy lépéssel. Jobban fognak félni tőle, mint valaha.
-- Tulajdonképpen mennyi ideig tanultál, Hosszú?
-- Ügy érted, hogy hány iskolám van? Tizenkét éves koromig jártam iskolába.
-- És azóta állandóan dolgoztál?
-- Igen, azóta mindig. Bányákban, cukornádföldeken, dokkokban; két évig munka nélkül voltam ...
Sullivan hirtelen elhallgatott, megjelentek előtte a sorban menetelő sovány, éhes arcok; gumibotokkal
hadonászó rendőrök, egy bányász, aki elesett, és kifordult a szeme fehérje; hevenyészett zászlók a
szélben, komor, dühös, kétségbeesett arcok. Munka, munka, szervezés, felvilágosítás ... Igen, azóta
mindig . . .
Dick a század nevében levelet írt Henry özvegyének. Nem volt hosszú a levél. Amilyen egyszerűen
csak tudta, próbálta megmagyarázni az asszonynak, hogy mennyire szerették a férjét. Miközben írta,
különös módon meghatódott, s a szavak egyszerre csak könnyebben jöttek a tollára, mert maga előtt látta
a közvetlen, becsületes, bátor és emberséges embert, aki hitt az új világban, de már nem érhette meg.
A Bódogról mostanában egy újabb mese járta. A németek robbanólövedékeket kezdtek használni, ezek
voltak a legborzalmasabbak, öt méter magasságban felrobbantak a levegőben, s csak úgy zuhogtak a
szilánkjai, az árkok szinte semmit se értek. Egy ízben, amikor az egyik század rohamra indult egy új állás
ellen, a katonák feje fölött a levegő megtelt a robbanólövedékek gonosz fekete felhőivel. Egymás után
hullottak az emberek, valaki megőrült az ágyútűzben, és imádkozva térdre rogyott: „Ó, istenem, gyere le
hozzám, és vegyél magadhoz!" A Bódog arra ment a páncélautójával, kihajolt, és az égre mutatva azt
kérdezte: „Hogy a fenébe tudna lejönni a Jóisten egy ilyen zárótűzön keresztül?"
Crane egy kórházi ágyon feküdt, nem messzire Alexandriától. Végre megkapta a kitüntetést. A
legénység között még mindig sok elismerő szó esett róla, hogy milyen őrült bátorsággal vezette rohamra a
századát Tel El-Aisza ellen. Annyira bámulták, hogy még a múltat is megbocsátották neki -- de most már
késő volt: Crane-nek örökre búcsút kellett vennie a zászlóaljtól. A jobb szemét kilőtték, s azzal együtt
odalett a jobb arcának a fele is.
A sebész megtett minden tőle telhetőt. Crane arca örökre borzalmasan torz marad. Párnákkal
feltámasztva feküdt az ágyban, a feje csupa pólya, megmaradt fél szeme ijesztően, meredten bámult maga
elé.
Először nem tudta elhinni, hogy a fél arca szétroncsolódott. Mikor aztán nem tagadhatta többé önmaga
előtt, napokon és éjszakákon át álmatlanul hánykolódott, vad, tiltakozó gondolatokkal viaskodva. Felült
az ágyban, és semmiről se vett tudomást, ami körülötte történt. Lényének legbelseje megvonaglott és
felüvöltött a mérhetetlen igazságtalanságtól. Többé már önmaga sem tarthatja magát nagyszerűnek. Soha
többé nem lehet az emberek vezetője. Ezután csak szánalmat és borzadályt kelthet. Most már emlékezett
rá, hogy kitől hallotta azokat a szavakat, amelyek állandóan ott kísértettek az agyában ... az olasz
konzultól, akivel Sydneyben találkozott. Mosolygó, sima modorú kis ember volt, a fogai ragyogóak,
fekete haja fényesen csillogott -- buzgó fasiszta volt. „A vérontás mindent megold, Mr. Crane. A
legfelsőbb rendű erő. Örök érvényű. Maga az élet. Mi úgy imádjuk, mint egy istennőt. Gyakoroljuk, a
szívünkbe fogadjuk. Nekünk, fasisztáknak, olyan ez, mint a vallás. Ó, az erőszak fekete szépsége!"
Míg a tengerparton voltak, hihetetlenül távolinak tetszett a háború. Még azt is csaknem elfelejtették,
hogy katonák, nemigen volt, aki emlékeztesse rá őket. Pomfret alezredes egyszer váratlanul felbukkant
egy jeepben, merev arccal megkérdezte, hogy miért nem készítették el az árkokat, és megparancsolta,
hogy azonnal fogjanak hozzá.
Maguk között elátkozták az alezredest, ástak, amíg a szeme előtt voltak, aztán visszamentek a vízbe.
Mintha csak Pomfret csalhatatlanságát akarná igazolni, ugyanaznap délután egy eltévedt Messerschmitt
végigbombázta őket, s aztán szégyenkezve befejezték az árkokat. Hobbs tábori lelkész egyszer-kétszer
kijött hozzájuk, magasra tartva a fejét, s azzal a távoli, átszellemült pillantással a szemében, szelíden
érdeklődött a protestánsoknál, hogy hajlandók-e istentiszteletre menni.
A protestánsok udvariasan azt felelték, hogy nem. A lelkész hízelgő modora bosszantotta őket, és a
háta mögött elkeresztelték „Mézes Jézusnak".
Bourke atya is megjelent néhányszor a homokbuckákon, Dooley-t kereste, aki előbb-utóbb nyilván
szükségét fogja érezni, hogy könnyítsen a lelkén, nemrég letelt börtönbüntetése után -- legalábbis a pap
így képzelte. De Dooley gorombán elmondott neki egyet-mást a Cápának nevezett fegyőrről, aki
megverte és éheztette -- s aki buzgó katolikus volt.
-- Na jó, Dooley, de hát neki is teljesítenie kellett a kötelességét, nem igaz? És maga sem tagadhatja,
hogy rászolgált egy kis szigorúságra. Olyan sok bosszúságot okozott. Bizonyára sok bűnét kellett
levezekelnie. És ha a fegyőr az anyaszentegyház fia volt, akkor bármit tett is, mindig a maga javát nézte.
Dooley lenyelte a dühét és a káromkodást, amely a nyelve hegyén volt.
-- Hagyjon csak békén -- mondta mogorván. -- Renegát vagyok, és az is maradok.
-- Én pedig nem megyek el innét, amíg hosszasan el nem beszélgettem magával, Dooley --
makacskodott Bourke atya.
-- Mulasson jól -- mondta Dooley, és beugrott a tengerbe.
A pap haragosan lement egészen a víz széléig, és hadonászva utánakiáltott:
-- Elúszhat akár Krétáig, Dooley Franks, de én itt fogok várni, amíg vissza nem jön!
Dooley csaknem egy félóra hosszat úszott körbe-körbe, végül a pap lemondott róla, és eltűnt a
homokbuckák mögött.
Egyszer kora hajnalban Dick hirtelen felébredt. Ügy rémlett neki, mintha szarkák recsegése költötte
volna fel. Az egész világ szürke volt és csendes. Csak a tenger halk csapkodása hallatszott. Talán ez
riasztotta fel, és az ébredés pillanatában régi hajnalok visszhangja felelt rá. Távoli hajnalok. Aztán
pontosan emlékezett már. A táboruk, odahaza, Ausztráliában. Hatalmas fehér eukaliptuszoktól árnyékos
barakkok. Gyakran a születő új nap első hűvös szürkeségében ébredt, és közelről hallotta a szarkák csörgő
énekét. Amíg fújták, úgy rémlett, mintha a vidám fecsegés idejére megállna az egész világ. E régi
hajnalok emléke hirtelen élessé különösen szívbe markolóvá lett. Dick eltelt a sóvár vágytól, hogy megint
ilyen hajnalokra ébredjen.
Az volt a legjobb táboruk mind közül. A vadon szélén épült, egy mérföldre a várostól. Most
hihetetlenül távolinak látszott az ottani életük: Lucas, a kegyetlen vigyorgásával, ahogy először viszi
fegyvergyakorlatra az ügyetlen újoncokat... Az újonnan megalakított szakasz, alaktalan kezeslábasban,
menetelve az út égő vörös talaján, Crane-nel az élén. Crane-t akkor még nem ismerték ki, egyik percben
mérhetetlenül lenézően beszélt velük, egy perc múlva megpróbált a nyelvükön beszélni -- már amit ő a
katonák nyelvének képzelt. . . Mindig el volt telve a parancsnoki szerepével, beburkolózott magános
gőgjének felhőjébe, megvetette őket, és mégis tudta, hogy szükség van rájuk; néha sikerült valami
kapcsolatot találnia velük, s akkor tréfált vagy barátkozott. . . később aztán letett arról, hogy megismerje
őket, és olyan legyen, mint ők. Nem illettek bele az önző látomásaiba . . . Tommy és Dooley, ahogy
részegen jönnek haza hajnalban a városból, és az egész barakkot felriasztják ordításukkal és megjátszott
veszekedésükkel. .. mindennap tombolni akartak, sört vagy nőt kerestek. Ezek ketten tudomást se vettek a
háborúról. Dooley, ahogy rávigyorog a dühös Crane-re, és „pajtásnak" nevezi... Tommy, amikor a tábori
csendőrök hozzák vissza a táborba ... A zárkózott és keserű Andy Cain, aki már a bevonulása előtt is
megvetette a Crane- és Fitzroy-féle embereket, s most magával hozta a megvetését. . . Henry Gilbertson,
aki „fiúknak" szólította őket, mindenáron barátságos akart lenni, és gyakran elkeseredett, amikor barátság
helyett alattomos gúnyba ütközött. . . Chips, a hatalmas, barna, pompás fickó, aki megnyerte a nehézsúlyú
bokszbajnokságot, aki zengő hangon nevetett a kocsmában egypár korsó sör fölött, és pusztán a jó
kedélyével felvidította mindannyiukat... a sátorozások a néma vadonban, a kísérteties eukaliptuszok
között... az első zászlóalj szemlék és Varney embertelen üvöltözése . . . Fitzroy ápolt, jóvágású alakja, a
kis fekete bajuszával és erőszakos állával, miközben arról szónokol, hogy zászlóalját a hadsereg
legnagyszerűbb alakulatává fogja kalapálni... új nevek születése: a Lógós, a Keselyű, a Piás, a Selyemfiú,
a Barom, a Bolond Mick.
Két éve sincs, és máris olyan, mint egy álom! Hányan meghaltak azóta, hányan -megsebesültek, és
útban vannak hazafelé. És egyikőjük sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt, legkevésbé ő, Dick Brett.
Az El-Alamein mellett vezető part menti úton egy nagy tábla állt, amelynek a feliratát büszkén és
vidáman olvasták az arra járó ausztráliaiak. Ha-Ha, az áruló, másodszor is elkeresztelte őket. Akik
túlélték a tobruki napokat, már nem voltak többé patkányok, s akik Tobruk után érkeztek, boldogok
voltak, hogy a régiekkel közösen új nevet kapnak. A bakák közül senki sem hallotta az árulót, de néhány
nap múlva mindannyian tudták már, milyen keserűen közölte az európai rádióban Ha-Ha, hogy
visszatértek a nyugati sivatagba. Bár az új nevük is gúnynév akart lenni, ezt is elfogadták, mint az előbbit,
és büszkék voltak rá. Ezt hirdette a felirat minden jövevénynek:
HÚSZEZER RABLÓ

23

Aztán beköszöntött október is.

Valami készül, mondogatta mindenki. Egyre szaporodtak a jelek. Feltűnt egy új tank, éppen olyan
nagy, mint a német, és az ágyúja éppen olyan erős. Éjszaka hozták ki egy hatalmas tankszállító kocsin,
kátrányos ponyvával letakarva, és eldugták valahol. Egy-két katona meglátta, beszámolt róla a
többieknek, és csakhamar mindannyian tudták, hogy vége azoknak a napoknak, amikor a törékeny kis
Crusader-tankokat egykettőre szétkergették a Mark IV-esek. Furcsa új angol bombázók repültek át az
égen. Alkonyatkor láttak nyugat felé száguldani egy kétmotoros vadászgépet, rövid, kerek orra volt, és a
motorja alig hallatszott. Elnevezték Suttogó Halálnak. Valamiképpen minden átalakult. A tengerpartot ott
kellett hagyni, és egy mocsaras síkságon, tíz mérfölddel a dombok lánca mögött, szigorú gyakorlatok
következtek puskával, szuronnyal, aknavetővel és kézigránáttal; olyan keményen és irgalmatlanul, mintha
még sohasem láttak volna ilyesmit. S a tankelhárítóktól egy napon elvitték a kis kétfontosokat, és másnap
kaptak egy új nagy ágyút, amelynek hatfontos volt a neve. Aztán jöttek az angol katonák, egyenesen
hazulról, még nem fogta meg őket a nap. Minden ausztráliai gyalogosszázadhoz beosztottak néhányat, és
minden éjszaka ők is kimentek az ausztráliaiakkal járőrbe, hogy kitanulják a sivatagi háború csínját-
bínját. Nappal a tűző nap megpirította lábukon a bőrt, s a hámló lábakat kegyetlenül karcolták a kövek,
mikor a vigyorgó ausztráliaiak a senki földjén hajszolták őket. És az angolok összeszorították a fogukat,
és megálltak a helyüket az ausztráliaiak mellett, mert tudták, hogy nemsokára mi következik. A 2/X-et
több éjszakán át kivezényelték, teljes létszámban, és gyakoroltatták vele a támadást, két század szélességű
fronton, percenként százhúsz lépés sebességgel -- az A. és B. század haladt elöl, azután a C. és a D.
század keresztülment a sorain. A kétségbeesésig belefáradtak a sok gyakorlatba. Árkászok jöttek,
megmutatták, hogy kell ártalmatlanná tenni a náci aknákat: az S-aknát és a tányéraknát. A parancsnoki
állásokból mindenünnen elmozdították a régi tábornokokat, új tábornokok jöttek a helyükbe. Sok történet
keringett arról, hogy a semmittevő és ügyeskedő katonákat kidobták a kairói szállodákból, mert így
kívánta az új parancsnok, Montgomery, aki nem ivott, nem dohányzott és nagy híve volt a
csuklógyakorlatoknak, így hát összegezték a jeleket, egyiket a másik után, és tudták, hogy valami óriási
dolog van készülőben.
-- Fene hirtelen jött az egész, mi? -- kérdezte Dooley cinikusan. -- Miért nem tudtak elküldeni egypárat
azokból a tankokból és ágyúkból, amikor Tel El-Aiszánál harcoltunk?
-- Fordul a szerencse! -- kiáltotta Sullivan, és olyan lelkes volt a hangja, hogy valamennyien
odafordultak. Még sohasem látták ilyen izgatottnak.
-- Nézd, hogy kikelt magából -- vigyorgott Dooley.
-- Szeretném már látni -- jegyezte meg Dick --, ahogy azok az új Sherman-tankok szétzúznak egypár
Mark IV-est.
-- Vérszomjas egy alak vagy -- mondta Hamilton, aki még mindig sápadt volt a kórház után.
Dick rávigyorgott. -- Láttam egynéhányat alulról. Még mindig dobog a szívem, ha eszembe jutnak.
-- Remélem, a Shermanok tényleg olyan jók, mint amilyennek kinéznek -- mondta Brejman, egy
alacsony, széles vállú, szőke fiatalember a harmadik szakaszból.
-- Attól ne félj semmit! -- felelte Dooley. -- Hallottad, hogy fordul a szerencse. -- Gúnyosan ránézett
Sullivanra.
-- Megfordul hát -- mondta Hamilton komolyan. -- Még egy-két nap, és megkergetjük Hitlert. --
Sullivanhoz fordult. -- Azért mégis tudni szeretném, miért nem kaptuk meg korábban a tankokat meg a
többit.
-- Nem tudom -- felelte Sullivan. -- Több oka lehet. Churchillnek van annyi esze, hogy tudja, hogy mi
mindannyian Hitler ellen akarunk harcolni, de ő tory, és gyűlöli Oroszországot. Talán azt remélte, hogy
Hitler közben megveri Oroszországot, és azért nem akart közbelépni . . .
-- Akkor olyan buta, mint a seggem -- mondta Dooley. Soha senki se fogja megverni a vörösöket.
-- Honnan tudod? -- kérdezte Brennan.
-- Az öregem mondta.
-- Miért, kicsoda a te öreged? Jézus Krisztus?
-- A Churchill egy gazember -- morogta Tony Horné. Ő mészároltatott le minket Gallipolinál.
-- Van még egypár gazember -- mondta Dick. -- De most úgy kell viselkedniük, mintha jól nevelt
úriemberek volnának.
Tony megemlített egy híres ausztráliai tábornokot. Ebből ugyan sose csinálsz úriembert. Phű, több
aljasságot követett el, mint Squizzy Taylor. 10
-- Emlékeztek -- kérdezte Dooley --, amikor a filmhíradóban mutatták, még a Julis-táborban? Ügy
odamondogattunk neki, hogy abba kellett hagyni a vetítést.
-- Hogyne emlékeznék! -- röhögött Hamilton. -- És a dandárparancsnok meg a sleppje ott ült az első
sorban.
-- Gilbertson mama is ott volt -- mondta Dooley. -- Ügy vigyorgott, hogy a füléig szaladt a szája.
Hirtelen csend lett. Hamilton Dickhez fordult, és megkérdezte :
-- Elküldted azt a fényképet a Mama sírjáról a feleségének?
-- El.
-- És a Peter Dimmockét meg a Ted Olley-ét?
-- Azokat Chips küldte el.
Elromlott a hangulatuk. Ahogy ott ültek a ragyogó napfényben, Dick elnézte a köréje gyűlt szakaszt --
csak húszan voltak. Hirtelen elkeseredett attól a gondolattól, hogy milyen laza szálak fűzik
mindannyiukat az élethez. És ettől fogva a kora októberi napok valahogy sürgetővé és álomszerűvé
váltak. Hányan vannak itt a hatodik szakasz eredeti negyven katonája közül, aki Ausztráliában hajóra
szállt?
Az utolsó gyakorlatukra kitűzött éjszakán szörnyű vihar támadt. A mennydörgéstől és villámlástól,
széltől és esőtől teljesen elváltozott a sivatag. Csüggedten üldögéltek a fedezékeikben a fehér
homokbuckák között, és nézték, ahogy a homokzsákokon keresztül befolyik az esővíz. Bámultak.
Szitkozódtak.
-- Egyszer már esett -- mondta Dooley. -- Tobrukbaa.
-- Ilyen időben biztos lefújják az egészet -- tűnődött Hamilton.
-- Zászlóaljgyakorlat -- morogta Dooley. -- Nem fújják le.
10
Hírhedt ausztráliai bűnöző.
 -- Úgyis hülyeség -- sóhajtotta Brennan. -- Kívülről tudjuk az egészet. -- Elkezdte darálni, mintha
leckét mondana: -- Kétezer méter, percenként százhúsz lépés sebességgel. Beássuk magunkat. Megvárjuk
a rakétákat -- piroszöld-fehér jelzés. Félfordulat jobbra. További kétezer méter. Megint beássuk
magunkat. Felvesszük az érintkezést a jobb- és balszárnnyal. Járőr ötszáz méterrel előbbre. Nem bújunk
ki a domb mögül.
Dick bedugta a felsőtestét a fedezékbe, csörgött róla a víz. Megnézte az óráját.
-- Hat negyvenkilenc. Sorakozó pontosan hétkor.
-- Azt akarod mondani, hogy mégis meglesz?
-- Azt.
-- Hát a kurva mindenit ennek a világnak!
-- Majd közlöm a véleményedet a dandárparancsnokkal. -- Dick eltűnt a sötét zivatarban.
-- Én nem megyek -- mondta hirtelen Dooley. -- Sztrájkolok.
Némán fontolóra vették az elhatározását.
-- Ki tart velem? -- kérdezte Dooley, éles, gonosz pillantással.
Hamilton felemelte nagy kezét. -- Én! -- mondta. Dooley a többiekre nézett: -- És ti?
-- Mi is.
Dooley felállt, és azt mondta Hamiltonnak:
-- Gyere, szóljunk az egész századnak, hogy sztrájk van. Hamilton is felállt, és együtt kimentek a
zivataros éjszakába.
Hét órakor Bancroft törzsőrmester megállt odakinn a homokon, és megpróbálta túlkiabálni a vihart:
-- B. század, sorakozó!
A szél elvitte hozzá egy válaszkiáltás utolsó két szavát:
-- ... nem megyünk!
-- B. század, sorakozó! -- ordította megint.
Chips megjelent mellette. -- Sürgesd meg őket, Töm. -- Sorakozó! -- üvöltötte újra Bancroft. Válaszul
egy halk kiáltás hallatszott, de senki nem került elő.
Bancroft zavarba jött. -- Sztrájkot szimatolok, Chips.
-- Ugyan! Chips bácsival nem sztrájkolnak. -- Hátravetette a fejét, és zengő basszusa játszva legyőzte a
vihart:
-- Sorakozó, fiúk!
A homokbuckák néptelenül álltak. Akkor megszólalt mögöttük egy hang. A Sullivané.
-- Sztrájk van -- közölte.
Chips szigorúan és dühösen szembefordult vele. Most ízig-vérig tiszt volt.
-- Te csináltad?
-- Mindegy. Csak közlöm.
-- Köszönöm szépen -- mondta Chips keserűen. És fájdalom volt a hangjában.
Sullivan hangja nyugodt maradt:
-- Szerintem rohadt dolog ilyenkor sztrájkot csinálni. Megyek vissza a fedezékembe.
-- Maradj -- mondta Chips kérlelően. -- Ha te itt vagy, jönnek a többiek is.
Sullivan megingott egy pillanatra. Fájdalom és harag volt a szemében. Aztán megrázta a fejét:
-- Öreg vagyok én már a sztrájktöréshez -- mondta.
Azzal elment.
Megjött Dick. -- Nem tudom megmozdítani őket -- jelentette. -- Mit csináljak?
-- Eredj vissza a fedezékedbe -- mondta csüggedten Chips. Bancrofthoz fordult. -- Te is, Tom. Szólj
Lucas hadnagynak, telefonáljon a zászlóaljparancsnokságra, hogy a vihar miatt késünk.
Magára hagyták.
A B. század némán kuksolt a fedezékében, és időnként hallotta Chips hangját, ahogy túlszárnyalja a
vihar üvöltését. Összecsapott bennük a szégyenérzet és a közös határozat, néhányan kidugták a fejüket, és
kibámultak. A villámok fényében jól lehetett látni a halálosan fehér homokmezőt, és ott állt csendesen,
géppisztollyal a hóna alatt, a parancsnokuk -- sisakjáról csörgött a víz. Emelt fővel állt. Arca szigorú volt
és engesztelhetetlen. Nem mozdult. Várt.
A katonák kerülték egymás pillantását.
Hamilton nem bírta tovább. Felállt, fogta a puskáját.
-- Mondjátok, hogy sztrájktörő vagyok -- és kiment a fedezékből.
-- Mondjátok rám is -- mondta Sullivan és utánament.
-- Legyünk mind sztrájktörők -- morogta Dooley.
 A század egyesével-kettesével összegyűlt Chips Prentice kapitány előtt. Rájuk sem nézett. Megfordult,
és a katonák megindultak utána.
Csuromvizesen és a hidegtől dermedten érkeztek meg a gyülekezés helyére. A 2/Y egy százada
elhaladt mellettük, és Dooley a nyakát tekerve odabámult.
-- Káprázik a szemem -- motyogta.
De egy újabb villám bebizonyította, hogy jól látott: Bourke atya menetelt ott az egyik szakasszal, és
vállán vitte valakinek a Brenjét.
Dooley halkan elkáromkodta magát, mellette Sullivan felnevetett.
Amikor a „támadás" elérte a célját, megszűnt a vihar. A sivatagra boruló sötétséget most már nem
tépték meg a villámok. Árkokat ástak. Végtagjaik fájtak a hidegtől. Annyira kívánták a meleget, hogy
bebújtak az árkokba, és magukra húzták a homokot. Egyórai várakozás után visszavezényelték őket. Vége
lett a főpróbának is.
Az állásuk felé baktatva még mindig némák és rosszkedvűek voltak. Egyszerre csak Sullivan kilépett a
sorból, és elkiáltotta magát:
-- Század, állj! Zavartan megálltak.
Chips és Bancroft dühösen Sullivan felé fordult, de mielőtt ráförmedhettek volna, Sullivan megszólalt:
-- Kapitány úr, megbántuk, amit tettünk. Halk moraj jelezte, hogy egyetértenek vele.
Chips rájuk nézett, most először hosszú órák után. Szemébe visszatért a vidámság. -- Felejtsük el --
mondta.
A közeledő csata ereje most már megragadta és kijózanította minden gondolatukat. Tankok, ágyúk,
teherautók és emberek kanyarogtak előre, s végül egyesültek. A támadás, mint egy hullám, fenyegetően
készülődött, hogy tarajára emelje a szédült, rémült embereket -- s a hullám nagyságát emberi ésszel nem
lehetett felfogni.
A csata előtt néhány napig pihentek. Csendes, tűnődő hangulatban volt mindenki. Békésen végezték a
dolgukat. Mindenkiből elpárolgott a harag. Leveleket írtak haza. Üldögéltek, azokra gondoltak, akiknek a
levél szólt -- és ezeket a gondolatokat senkivel sem lehetett megosztani. Visszaemlékeztek életükre, és a
halálukra gondoltak. S a fiatalemberek, akiket megvénítettek az eddigi csaták, nem akartak arra gondolni,
hogy ezúttal talán nem ússzak meg élve. Néha, belülről, megsiratták a közönyüket, amellyel a közelgő
mészárlást várták. De aki még nem esett át a tűzkeresztségen, abban nem volt se közöny, se bizonyosság.
Félelmes látomások gyötörték őket.
Délután egy fiú egymagában ült egy fedezékben. Érezte, hogy nem bírná ki. Mindig szelíd gyerek volt.
Most elsápadt az arca a rettegéstől. Fogta a puskáját, átlőtte vele a lábujjait. A dörrenésre odaszaladtak
néhányan, s amikor ráakadtak a fedezékben, a fiatal fiú szemlátomást nem törődött szétroncsolt lábával,
szeméből eltűnt az őrült rémület, és nyugalom árasztotta el az arcát. -- Meg kellett tennem -- mondta.
Elcsitították, kivitték. Tony bekötözte a lábát, valaki hívatta Chipset. A fiú felnézett rájuk, de nem
gyűlöletet és gúnyt látott az arcukon, amire várt, hanem szomorúságot és együttérzést. Szégyenében
elsírta magát. S mikor Chips odajött, egyre csak azt hajtogatta: -- Meg kellett tennem. Szántszándékkal
tettem. Nem tudom megmagyarázni.
-- Értjük mi úgyis, fiam -- mondta Chips szelíden. Aztán Tony és Dooley elvitte egy hordágyon.
-- Véletlen baleset volt, Tony -- mondta Chips.
-- Persze -- mondta Tony. -- Láttam.
Aztán feljött a telihold, és elkezdődött.
A főparancsnok összehívta tábornokait, a tábornokok pedig ezredeseiket és dandárparancsnokaikat. A
csata terve néhány nap alatt eljutott a legfelső parancsnokságtól a legutolsó rajba is. És Chips összehívta a
századát.
-Most már kezdjük -- mondta. -- Holnapután. -- Beszélt arról, hogy hány tízezer katona gyűlt össze a
támadásra. Beszélt a tankok és ágyúk és repülőgépek számlálhatatlan légióiról. Ügy beszélt, mint aki
máris látja a győzelmet.
-- A zászlóalj állománya a felére csökkent -- mondta. Mégis nagyon nehéz feladatot kaptunk. Velünk
szemben nagyobbrészt nácik lesznek. Ha megadják magukat, és úgy látszik, hogy valami aljasságot
terveznek, lőjétek agyon őket. Kevesen vagyunk ahhoz, hogy fogolykísérésre pazaroljuk az embereket.
Nedves homokból megformálta a harcmező térképét, megmutatta a kiindulási pontjukat és a célt.
Aztán, amikor minden kérdést megválaszolt, minden feladatot tisztázott, így fejezte be:
-- Én nem tudok úgy beszélni, mint ahogy Gilby tudott, de azért szeretnék mondani valamit. Nem
sokat értek a politikához, de tudom, hogy van, amiben mindannyian hiszünk, például a szabadságban. Hát
ezzel a támadással visszakergetjük a nácikat. Most már mindenki világosan látja, hogy miért folyik ez a
háború, és tudjuk, hogy becsületes munkát végzünk.
Egy pillanatra lehajtotta a fejét -- azt a szép formájú, hosszúkás fejét --, mintha a szavakat keresné.
Aztán felnézett, csupa mosoly volt az arca, és rájuk kiáltott:
-- Jó szerencsét, bajtársak!
Ezerkilencszáznegyvenkettő október huszonkettedikén éjszaka Pomfret alezredes elvezette
négyszázhúsz főből álló zászlóalját előre elkészített állásaiba, amelyek két-három kilométerrel nyugatra
estek az El-Alamein nevű vasútállomástól.
Másnap reggeltől estig az alacsony gödrök fenekén hevertek; amikor leszállt az este, felálltak,
kinyújtózkodtak, szippantottak a hűvös levegőből. Lőszertáskáikat megtöltötték puskába és géppisztolyba
való tölténytárakkal, kézigránátokkal, kipucolták és megolajozták a fegyvereiket. Aztán teherautók jöttek,
pörköltes kondérokkal és forró teával, amelynek konzervtej- és klóríze volt.
Csakhamar kiveszett a földről minden fény. A sötétség megtelt körülöttük motorzúgással és
vezényszavakkal. S az egész táj zümmögött és remegett az óriási és ellenállhatatlan erőtől, amely
összegyűlt rajta.
Világosban mindenfelől látszott volna a csapatok nyüzsgése.
A századok egymás után megindultak parancsnokuk vezetésével az indulóvonal felé. Chips és a B.
század teherautók hosszú sora, tankok, páncélautók és néma, várakozó emberek között haladt előre. Aztán
egy csomó nagy fekete púphoz értek, az ágyúkhoz -- most nem volt rajtuk takaró, látszott tompa, felemelt
ormányuk --, húsz méterre álltak egymástól. Félelmesek és mohók voltak az ágyúk ormányai, mintha
máris éreznék a szélben a halál illatát.
-- A 2/X vagytok?
-- Az.
-- Mi meg a tüzéreitek. Minden jót. Ne hagyjátok magatokat.
Elhagyták az ágyúkat, és tovább nyomultak előre a sötétben -- közelebb az ellenséghez. Egy ponton,
ahol minden századnak át kellett haladnia, Pomfret állt; sahogy elhaladtak a századok, sorra szerencsét
kívánt mindegyiknek.
Nemsokára elérték az indulóvonalat. Hasra feküdtek, és halkan beszélgettek egymással.
Dickben egy cseppnyi félelem se maradt. Kétségek sem. Nyugodt volt, az agya tiszta. Néhány
pillanatig maga elé képzelte a sok tízezer embert, aki ugyanúgy fekszik, mint ő, várakozva. Hányan
vannak még olyanok, mint ő -- akik nem haragszanak az életre, nem félnek a haláltól, de tudják, mi az
értelme annak, ami nemsokára elkezdődik. Akik ezt a csatát egy bűncselekmény végső szakaszának
tekintik, magukat pedig az áldozatainak. Ez a tragikus, ez az igazságos, ez a rettenetes csata. Az áldozatok
-- és mégis, a győzők. Az elárultak, az elhagyottak, a boldogtalanok és a megcsaltak. A gyávák, a nemes
szívűek, az aljasok, akiket szeretnek és akiket gyűlölnek. Ma éjszaka mindnyájukban közös a félelem és a
szenvedés. Testvérek lesznek tőle. És soknak meg kell halnia. Ilyen a háború. Átok, átok, széles e világon,
mindazokra, akik ezt szükségessé tették.
És most gyerünk, megint ölni fogok, és talán befejezem az életemet.
Akkor felbukkant a hold.
Dick megnézte az óráját. Hatvan másodperc múlva éjfél. Már csak negyvenöt másodperc . . . harminc .
. . „Hatodik szakasz, vigyázz, kész . . ." tizenöt... tíz ... öt...
-- B század, előre!
Ahogy talpra álltak, mögöttük kigyúlt a föld pereme. Remegett az egész világ. Ámulva visszanéztek.
Mintha az égbolt is lángolna a föld peremén túl, s a villanások tűzbe borítanák a földgolyó felét. A fény
villogott, csökkent, fellángolt, lüktetett. Egy pillanatra sem hunyt ki. És elképesztő hangokat hallottak,
mint még soha. Mintha a világegyetem mennydörgései mind ide gyűltek volna.
Mentek előre a holdfényes homokmezőn. Valami vadság szállt rájuk, minden veszély semmibevevése.
Mentek előre mint a gépek, kidülledt szemmel, merev arccal. S a lábuk alatt mintha fel akart volna
robbanni a föld.
Fejük fölött hallották néha a lövedékek jajveszékelését és sikoltását. Nemsokára, a sivatag tejfehér
felszínén, por- és füstfelhők csapták meg őket. Most már látták maguk előtt a millió villanást, és hallották
a lövedékek végtelen pukkanásait. Lefeküdtek, amíg a tüzérségi előkészítés tartott, és tovább kúsztak. Az
ágyútűz után felszállt a füst, s meglátták a földsáncokat és a drótakadályokat.
Az ellenséges aknavetők tüzet zúdítottak rájuk. Megint hasra vágódtak, mint gyíkok lapultak a
homokban. Érezték, ahogy a robbanás megrázza lapító testüket. Felkeltek, áthatoltak a robbanások
függönyén, de volt, aki ott maradt a földön vergődve vagy egészen csendesen.
Egyetlen hatalmas, vad üvöltéssel beözönlöttek a szétdúlt drótakadály résein a sáncokba, a
mellvédekre, le a lövészárkokba, és tüzeltek irgalmatlanul, gondolkodás nélkül. A szédült, támolygó
nácik egyre-másra pusztultak, mint patkányok a lyukaikban, vagy kibújtak az árkokból, felemelt karral,
kegyelemért rimánkodva. A támadó rajokból néha kivált egy-egy ember, hogy hátraterelje a foglyokat a
gyűjtőhelyekre.
Irányt változtattak, és mentek tovább. Az ágyútűz most messze előttük volt. Mindkét oldalról hallották
a géppuskák ropogását. A nyomjelző lövedékek ragyogó vonalakat húztak a sűrű levegőbe. Chips
meglátta a mellettük levő század rakétáját, és arra vezette a B. századot.
Mire elérték végső célpontjukat, még két lőállást füstöltek ki útközben. Hajnalra beásták magukat; s
amikor az első szomorú fények megvilágították a sivatagot, a nagy, zakatoló tankok feltűntek közöttük, és
belevesztek az elöl tomboló kavarodásba.
Nem sokkal napfelkelte után Chips továbbvezette őket egy alacsony domb mögé. Megint beásták
magukat, és itt maradtak három nap és három éjszaka, miközben az ellenséges lövedékek felszántották és
megtömték fölöttük a földet. Mélyen lekuporodtak a gödreikbe, agyukat eltompította vagy megőrjítette a
gránátok szüntelen csattogása és vijjogása. A zuhanóbombázók lecsaptak rájuk, és még egyszer feltépték
a föld felszínét. A halottakat és a sebesültekét szakadatlan menetben vitték hátrafelé. A náci gyalogosok
megközelítették állásaikat, de az ágyútűz lekaszálta őket, úgy hevertek a sivatag felszínén, mint a
szénarendek. S fölöttük az égen szüntelenül röpködtek a bombázók ide-oda, és fönt, a tiszta reggeli
magasban, látszottak a vadászgépek, amint egymás körül keringenek, és aztán lezuhannak a földre. Dick
mellett, a gödörben, ott volt a futárja: idegei most felmondták a szolgálatot. Felsikoltott, zokogni és
öklendezni kezdett. Mint a megszállott, talpra állt, tiszta fehér volt a szeme, ki akart mászni a gödörből.
Dick lenyomta a földre, és nyugodtan, kegyetlenül ütötte, amíg nyöszörögve el nem terült. Egy idő múlva
a futár gyerekesen felsírt, és elvesztette az eszméletét. Dick mellette ült, nézte, és mélyen felzokogott ő is.
Le kellett feküdnie, behunyta a szemét. Egy pillanatig arra gondolt, talán neki is összeroppannak az
idegei.
A harmadik nap délutánján meggyengült az ellenség tüze. A muníciós teherautó kétszáz méterrel
mögöttük állt meg, és Dick odakiáltott Sullivannak, hogy menjenek elébe. Ötven métert mentek, amikor
egy lövedék szétrepítette őket. Iszonyú lárma és sötétség.
Dick csak néhány másodperc múlva nyitotta ki megint a szemét, belesütött a vakító napfény. Átkúszott
Sullivanhoz. Sullivan melle fel volt tépve. Egyenesen az égre nézett. Szájából ömlött a vér. A szeme még
eleven volt és kifejező. Dick feltámasztotta a fejét, és Sullivan ránézett. Mohón, némán bámultak
egymásra. Aztán egy halk, halálos sóhaj tört fel Sullivan melléből. Egy kicsit megemelte a fejét, és
keményebben nézett Dickre. Egy pillanatig csodálatosan lelkes és átható volt a pillantása. Aztán
lecsuklottak a pillái, és meghalt.
Aznap éjjel indult utolszor rohamra a 2/X. Északnak fordultak, a tenger felé. Még nem kelt fel a hold.
A B. század haladt elöl. Éppen átvágtak egy homokbuckán, amikor egy ellenséges rakéta élesen
megvilágította őket. Azonnal rájuk zúdultak a lövedékek. A szemközti náci állásokból nyomjelző golyók
szöktek fel, és becsapódtak közöttük. Minthogy el voltak vágva a zászlóaljtól, Chips továbbvezette őket.
Elérték a náci állást, itt Dooley Bren-etetője elesett, s a látvány, ahogy ott feküdt, egyszerre
felszabadította Dooley minden veszett gyűlöletét. Rajtaütött egy nácin, megsebesítette. A náci felállt, meg
akarta adni magát. Dooley megint tüzelt, és a náci elesett. Dooley megállt fölötte, a náci fejére irányítva a
Brenjét.
-- Moffattért -- mondta. És addig tüzelt, amíg a náci fejéből csak szürkés pép maradt a homokon és
Dooley bakancsán.
Az ágyútűz eltalálta a 2/X hátsó vonalait, megölte Pomfretet és Varney-t. Hajnalra a C. század is
átvergődött, és beásta magát a B. század mellett.
Virradatkor a nácik ellentámadásra indultak, és lerohanták a C. század egy részét. Chips, mint a villám,
félelmes energiával rohamra vezette a B. századot, hogy visszafoglalja az állást.
Mellette elesett Hamilton. De Chipset még talpon látta a század. Nem tudták, hogy tele van golyóval.
Megpróbált eldobni egy kézigránátot. Az élet már-már kiszállt belőle, de még volt annyi ereje, hogy a
gránátot eldobja. Csörgött róla a vér. Ijesztő és csodálatos látvány volt, ahogy a nácik közé ugrott. Zengő
hangja túlszárnyalta a fegyverropogást; szétvetve a lábát egy puskával csépelte a nácikat, akik egymás
után hullottak körülötte. De Chips is térdre rogyott, felordítva dühében, és akkor egy náci főbe lőtte.
Chips még egyszer felemelte véres arcát, és kiáltott valamit a századának. Aztán elterült.
Mint őrült fenevadak, úgy vetették magukat a nácikra.
így halt meg Chips -- Chips, akiben megtestesült népének nevetése és ereje: aki sohasem félt, és még a
legalávalóbbakhoz sem intézett soha egyetlen dühös szót. Chips, akiben az élet minden ragyogása és
gazdagsága kibontakozott, most holtan hevert. Ugyan mi hiányzott belőle? Erős volt és szép -- nem
hasonlíthatom hozzá magam. Vidám volt és bölcs, jószívű és együttérző -- sokkal, sokkal inkább, mint én.
Miért nem én fekszem holtan? -- Miért te, aki mindig vezettél, és mindig nagyszerű voltál? Miért nem én,
aki megtorpantam és féltem -- én, aki mindig csak bámulni és követni tudtalak?
Lucas összegyűjtötte a század megmaradt katonáit. Mereven és szó nélkül teljesítették parancsait,
félrelökték a halott nácikat, helyreállították a védelmi vonalukat, és visszavertek minden ellentámadást.
Már nem volt bennük gyűlölet, sem lendület -- nem gondoltak a győzelemre vagy a csata végére. A lélek
elszállt belőlük.
Nyolc napon át a nácik mindennap rohamra indultak a keskeny kis frontszakasz ellen, és az ágyútűz
mindennap visszakergette őket. A kilencedik nap reggelén tankjaik megindultak a B. század felé. A távoli
dombgerincen feltűntek a Shermanok. Egész délelőtt dúlt a csata az acélszörnyek között, s amikor az
utolsó lövedék is becsapódott, Rommel egykor diadalmas páncélosai szétszórtan, füstölögve hevertek -- a
pusztulás hátborzongató látványát nyújtva.
Délfelé az utolsó náci is megadta magát El-Alameinben. Rommel Afrika Korpsjának maradványai a
tengerpart mentén menekültek nyugat felé. A szövetségesek repülői keselyűkként köröztek felettük, a
visszavonulás útján elképesztően sok roncs torlódott össze. És a part menti úton hömpölygött nyugat felé
a Nyolcadik Hadsereg is, mint egy végtelen lánc. Az ausztráliaiak mindig közel voltak a parthoz, de a
tenger és a nagy mélyedés között tizenhárom napon át tombolt a csata egy ötven mérföldes
frontszakaszon.
Késő délután a 2/X életben maradt katonáit visszavonták a csatatérről. Lucas húsz embert vezetett ki
utolsó állásaikból -- ennyi maradt a B. századból. S a szakaszban, amelyet Dick vezetett, heten maradtak:
Dooley, Tony, ő és még négyen. Felmentek egy dombra, ahonnan át lehetett tekinteni a csatateret, és
megálltak egy darabig.
Alattuk a messze láthatárig semmi más, csak halál és pusztulás. Szétzúzott teherautók, kiégett és
horpadt tankok, megfeketedett és felismerhetetlen roncsok halmaza, olyan sűrűn be volt szórva velük a
táj, mint csillagokkal az ég. A homokba szúrva, mint holt törzsek, puskák álltak – egy csupasz erdő. És
mindegyik egy embert jelentett, akit megcsonkítottak vagy megöltek. Minden kilőtt tankban valami
romló, feketülő pép tapadt belülről a falakhoz -- ennyit hagyott meg a páncéltörő lövedék a tank
legénységéből. A sok mérföldnyi drótakadályon emberi hullák lógtak, nem messzire egymástól --
kísérteties, végtelen kép. A fedezékekben, lövészgödrökben és árkokban -- összeroncsolt és halomba
hordott hullák. A hullarakásokból itt-ott kinyúlt egy kéz, mintegy könyörögve, vagy vádoló szemek
meredtek a magasba -- így fognak bámulni, amíg szét nem oszlanak. Itt egy holttest, végtagok vagy fej
nélkül, amott egy letépett fej. Feltépett hasak, kiomló zsigerekkel, mint valami nagy tengeri növényzet;
gránátszilánkokra nyársalt torkok. S a képnek ezek a részletei újra meg újra megismétlődnek a sivatagi táj
minden szögletében; hatalmas szeméttelep fémből és emberhúsból. S a győztesek ott ültek, és nézték a
mérhetetlen pusztaságot.
A nap lassan alábukott, a szín kezdett elsötétedni. De ők még mindig ott ültek, mintha arra volnának
ítélve, hogy örökre a halottakkal maradjanak.
Egy ember felsóhajtott. Egy másik megmozdult.
Végül Lucas talpra állt, várta őket.
-- Gyertek -- mondta.
Felálltak, és elmentek a csatatérről.
 EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója -- Felelős szerkesztő: Róna Ilona -- A fedélrajz
Jurida Károly munkája -- Műszaki szerkesztő: Lovász György -- Műszaki vezető: Siklós Béla -- Készült
33 300 példányban, 16,6 (A/5) ív terjedelemben, az MSZ 5601-59 sz. szabvány szerint -- EU 120 -- d --
7071 7°-5479.66-14-2 Alföldi Nyomda, Debrecen