Eric Lambert

Dicsőségre ítélve
Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1971
A mű eredeti címe: GLORY THROWN IN
Fordította: IMRE KATALIN
A szöveget az eredetivel egybevetette
és a verseket fordította: DOBOS ÉVA
(C) ERIC LAMBERT, 1959
 1.

A pilóta okkersárgásra festett sávnak látta fentről a sivatagot. Egy Ember

néven ismert művész rótta, hintette, rajzolta rá elképzeléseit. A járműnyomok
végtelen fekete pamutszálaknak, az erődítések és a fedezékek hálózata sajátos
fekete mértani ábráknak tűntek, afféle szürrealista festő művének, aki maga
sem tudja egész pontosan, mit akar tulajdonképpen. A nyomok látszólag
sehová sem vezettek, de egy-egy álcázott ágyú vagy harckocsi éles árnyéka
olykor árulkodott.
Mert árnyékok követték a napot, amely homályos-fehéren izzott a tiszta
égbolton. Tiszta égbolt nap mint nap és telihold éjszakánként.
A legközelebbi vasútállomásról El-Alameinnak nevezett sivatagi övezettől
északra van a tenger. Sima, fényes felszíne kéken veri vissza az izzó eget, csak
a szárazföld közelében válik tompábbá, ahol a part halvány csíkokra szabdalta,
és a víz zöld színárnyalatokban, majd végül aranyban játszik.
Látványosságból bőven kijutott a pilótának.
A gyalogos egy földbe vájt keskeny lövészárokból látta a sivatagot. Öt nem
emlékeztette festményre. Benne élt, beleásta magát, hogy menedéket találjon;
az körülvette őt, ő pedig belélegezte. A “festői” lett volna a legutolsó jelző,
amivel illeti, ha egyáltalán eszébe jut, hogy másnak nevezze, mint –
“átkozott”-nak. A pilóta számára a sivatag mindig egyformának tetszett, de a
gyalogos óránként látta változni: ha szél fújt, poros fel színét szúrós sárga
ködgomolyokba kavarta, melyek úgy repültek el fölötte, mintha
megbolondította volna őket a khamsin; a menekülő járművek lomha, sűrű
ködöt kavartak, a felvillanó robbanások piszkos felhőkké váltak, amelyek
olykor szétszóródtak, hogy felfedjék a tüzelőállásban fekvő vagy vonagló
katonákat.
Az álcázóhálók és a fedezékek födéméi alatt folyt a “háborús ipar”.
Javították a tüzelőállásokat, új figyelőhelyeket építettek, éjszaka előretolt
állásokat ástak, amelyeket a katonák rejtőzve szálltak meg. És szüntelenül
gondolkodtak, szemrevételeztek, térképeztek, nagyon alaposan szerveztek – a
hegyhátak mindkét oldalán, amelyek mintegy a kegyes sors nevében
elválasztották egymástól a német és a brit hadsereget. A homokdombok a
levegőből nyugtalan nagy hullámoknak látszottak, ott ahol a napsugár
visszaverődött a köveken.
A németek azt gondolták, hogy Egyiptom az övék. Csupán a kimerült
nyolcadik hadsereg állta útjukat, beszorulva a quattarai teknő és a Földközi-
tenger közötti résbe. Mussolini egy elsőrangú rezesbandával Tobrukba repült,
hogy diadalmasan bevonuljon Kairóba. Közvetlenül a front mögött teherautók
várakoztak, papírzászlókkal megrakodva, amelyekkel majd a felszabadított
lakosságnak integetnie kell. Az Afrika-Korps jól értesült katonái azt sem
tartották fontosnak, hogy beássák magukat, miközben a diadalmas
bevonulásra készülve a városok előtt táboroztak, így lepte meg őket a
kilencedik ausztrál hadosztály, amikor egy éjszaka betörve a résbe,
lemészárolta az óvatlan németeket, és visszavette tőlük a Tel El-Aisa, azaz
Jézus dombja néven ismert területet, amelyet másnap s még jó néhány napig
azután is tartott a rátörő harckocsik és gyalogság ellen, amíg a németek be
nem látták végül, hogy Egyiptom “mazsolája” egyelőre még nem az övék.
Több hét telt el, szinte mindennapos összecsapásokkal, mielőtt a németek
visszahúzódtak volna a dombok mögé. Egyelőre állásharcra rendezkedtek be
és utánpótlási vonalaik túlságos hosszúsága következtében értesüléseik
bizonytalanokká váltak. Úgy vélték, hogy az ausztráliai csapatok veszteségei
igen súlyosak; legalább egy vagy két zászlóaljuk megsemmisült. A
legnagyobb veszteségeket elszenvedő alakulatok egyike a “harcos
ötvenötösök” zászlóalja volt, “Numerella szülötteinek” alakulata.
Tegyük fel, pilóta vagy e tiszta égbolt alatt és elképzeled, hogy géped
fényképezőgép lencséjévé változott: a kíváncsiság a föld felé húz, amíg a
festmény valósággá nem válik, és a fekete mértani foltokról kiderül, hogy
mélyedések, amelyekbe emberek húzódtak az ellenség lövedékei elől.
Mellettük az árnyékok harckocsik, tehergépkocsik és páncélautók formáját
öltik, s amit az égből csupán a sivatag egy részének véltél, semmi egyébnek,
az pedig álcázóháló, amelynek hűs árnyékában emberek vannak.
Az egész óriási festmény, amelyet a magasból láttál, valójában emberek
sokasága, embereké, akik félnek. Elkeseredett embereké. Türelmeseké.
Kimerülteké. Félőrülteké.
A látszólag összefüggéstelen mintázat egyik sarkában az ötvenötösök
maradványa lapult.
 2.

Victor Kirk ezredes, a hadi érdemkereszt tulajdonosa, az ötvenötödik

ausztráliai gyalogoszászlóalj parancsnoka, a fiára gondolt. Kissé restellte, bár
hidegen hagyta az imént kapott hír, miszerint Ted Kirk hadnagyot, a
negyvenkettedik ausztráliai zászlóaljtól, a hadi érdemkereszttel tüntették ki. A
fiát is. Az ezredes tudta, hogy most a távbeszélőnél kellene tartózkodnia és
olyasmit szavalnia, hogy “pompás!”, vagy valami hasonlót. Segédtisztje,
Stainforth, akár egy éber éjszakai nővér, ott lebzselt a szomszédos fedezékben
és éppen erre várt.
Stainforth hirtelen visszatért az ezredes fedezékébe, aki barátságtalanul
felpillantva úgy érezte, hogy összehasonlítást kell tennie Lionel Stainforth s
Edward Kirk között. A vérrokonságtól függetlenül egyértelműen Edward Kirk
javára döntött.
Stainforth jó segédtiszt volt, és rendelkezett mindazon tulajdonsággal, amit
az ezredes megvetett. Éppúgy mint a Baillie-k, az Olivérek és az Orfordok, a
Stainforthok is nagy neveknek számítottak Numerella környékén. Békeidőben
az ezredes nem remélhetett volna vacsorameghívást egyikőjüktől sem. Nem
mintha ilyen remények valaha is átvillantak volna az agyán.
A nagybirtokosok arisztokráciáját ellenállhatatlanul nevetségesnek tartotta.
A brit sznobságot megértette az ezredes. Az a vérében van valakinek. De ez a
sznobság, amely kizárólag hatalmas földbirtokokra és rengeteg pénzre épül,
egyszerűen közönséges. A kíméletlen tülekedés Numerellában, csupán hogy
megismerkedhessenek az alkirállyal, gyakran ingerelte őt gúnyolódásra: – A
világnak egyetlen más sznobja sem vetekedhet az ausztráliai sznobbal!
Mit akar ez a fontoskodó kis csirkefogó? Felhívni a negyvenketteseket,
hogy elmekeghesse gratulációját Tednek? Vagy talán még egy hiábavaló szót
kíván ejteni Price-Gore érdekében?
– Mit óhajt? – kérdezte kedvetlenül a segédtiszttől. (Ennek még ahhoz
sincs mersze, hogy visszafelelje: – Attól függ, mije van.)
Stainforth megköszörülte a torkát.
– Új tiszteket, uram.
Az ezredes nem minden élvezet nélkül mordult fel.
– Senki sem megy tisztképző tanfolyamra, ha ezt akarja tudni.
– Azt gondoltam, hogy most itt volna az alkalom...
– Tudom, mit gondolt. Hogy el kellene küldenem Price-Gore tizedest
tisztképző tanfolyamra. Nos, nekem lövész szakaszparancsnokokra lenne
szükségem, és kinevezek szakaszparancsnokká három tiszthelyettest az
állásokból.
– Értem, uram, és mely tiszthelyetteseket, ha szabad kérdeznem?
– Greent, Brittont és Rogerst.
– Nem Home-ot, uram?
– Doc Home-ot? Semmi esetre sem. Miért nevezném ki?
– Ön azt mondta, hogy ő a zászlóalj legjobb tiszthelyettese, uram.
– Igen. S ő lenne a zászlóalj legrosszabb tisztje. Az ezredes felállt.
– Megmondja Price-Gore-nak, hogy nyilatkozzék: van-e kedve a gazdasági
hivatalhoz vagy a tüzérszertárba menni. Belőlem semmilyen rangot nem fog
kicsikarni csak azért, mert a maga főnöke volt.
Mielőtt a szárnysegéd tiltakozhatott volna, az ezredes már kint volt a
szabadban. Magasan fenn egy dübörgő felderítőgép villant meg, éppen csak
annyira, mint egy halpikkely. A zászlóalj állásait jól elrejtették a sivatagban, a
szállítóeszközök a mélyedésekben helyezkedtek el. A Vickers-géppuskák és a
hatfontos ágyúk csendesen, de fenyegetően sorakoztak az álcázóháló alatt,
ütött-kopott sárgával tarkítva, akár a sivatag. A zászlóalj, mint nagy kaméleon,
magába szívta környezetének színeit.
A fegyverek hallgattak.
Az ezredes a mélyedés felé indult, ahol a dzsipje állt. Egy férfi, akinek
arca, karja és lába egészen feketének hatott sárgásfehér inge és sortja mellett,
az ezredes lábánál felemelkedett a porból, s rohamsisakját erősen hátratolta
fején, mint valami glóriát. Az ezredes sofőrje volt.
– Megy valahová, főnök?
– Igen. De csak magam. És vedd fel a csizmádat. Tudod, hogy az a homok
tele van mikrobákkal.
A férfi vállat vont és visszadőlt a porba. Az ezredes tisztán hallotta, hogy a
sofőr fedezékének sötétjéből egy másik hang megkérdezte:
– Az öreg Keljfeljancsi volt itt?
Az ezredes elvigyorodott. Közben leereszkedett a dzsipjéhez, beindított, s
kivezette a lapos, köves terepre. Amikor elhaladt a harcálláspont fedezéke
mellett, odakiáltotta a várakozó Stainforthnak:
– A Don-századnál leszek!
A Hajmeresztő Johnnak nevezett közlegény visszaereszkedett a fedezékbe
és kijelentette:
– Azt hiszem, dezertálni fogok!
Nagy, hosszú, dinnye alakú álla volt, és háromnapos szakálla
disznósörtéhez hasonlóan meredezett rajta.
Egyik bajtársa sem tett megjegyzést. Életében legalább egyszer minden
katonát elfog valami hasonló érzés. Négyen tartózkodtak a tágas fedezékben:
három közlegény és Alex Home, az őrmesterük. Nem a saját fedezékük volt
ez, hanem egy elhagyott aknavető üregének egy része, de pillanatnyilag
árnyékot adott.
Tompán hallatszottak ide a sivatag gyér hangjai: egy repülőgép
zümmögése, mintha légy verődne az ablakhoz; géppuskasorozat, mely úgy
hangzott, mintha valaki ujjával az asztalon dobolna. Itt lenn alig mutatkoztak
az élet jelei. Semmi mást nem lehetett látni, csak az ég egy háromszögletű
sávját és a fedezék savanykás szagú falait. És természetesen a többieket. De
nem figyelted, valójában már észre sem vetted őket. Valóságosabbak lettek
számodra, ha meghaltak és hiányoztak.
Sokan hiányoztak.
A szomszédos veremben egyedül heverészett egy negyven év körüli,
nagyon magas, sovány férfi, és teljes hosszában kinyúlva azzal kísérletezett,
hogy az üdvhadsereg írótömbjére ceruzával a következőket írja:

Lövészárkunk tövében kuporogtunk akkor, te meg én,

de megtaláltak minket az ágyúk,
harapósán hosszú nyelvét öltögette felénk a fém,
és gyászos éneke ránk hullt.
Rossz, rossz ez – rákiabáltál a harcra –, rossz, minden rossz!
Mintha gyerek volnál még csak,
kezedbe temetett arcod sértett gyerek arca.
Fiatal voltál és vad.
Üldözötten csillanó szemedből engem nézett
minden fájdalma, tébolya az emberiségnek.

A szerző ragyogó kék szeme kritikus pillantással vizsgálta művét.

Tekintetét az égre emelte, de ahelyett a harcok porát látta maga előtt. Mint
árnyékok egy redőnyön, izgatott figurák mozogtak a por mögött, olykor
elvesztek, az árny játék megremegett és belesüllyedt a szüntelen ágyúzás
okozta robbanások sötét felhőjébe. Mintha a nap sötétült volna el.
“Csillanás” legyen, vagy “villanás”? A villanás élesebb, de a csillanás
szomorúbb, hangsúlyozottabb és jobban felidézi a szem emlékét, amelyből
már a halál néz vissza.
Igen! Ilyen volt Charlie szeme. Nem volt benne már fény, csak a megsejtett
halál tompa villózása. Már vagy századszor jelent meg előtte a látomás,
amelyet egyedül ő tud felidézni. A németek, tizenegyen, oldalba támadták a
Don-századot, három Spandauval, s amennyiben boldogultak volna velük, az
egész századot megsemmisíthették volna. Ő és Charlie egyedül voltak a sűrű,
kavargó porban.
 Közvetlenül tőle jobbra nyeles kézigránát robbant, és ahogy ő hirtelen
megperdült, elvesztette a géppisztolyát. Körbe-körbe tántorgott és
tapogatózott a sárga ködben. Mellette egy másodpercre feltűnt Charlie karcsú
alakja.
– Melletted vagyok egy perc múlva! – mondta. Azután Charlie elindult,
egyenesen a tizenegy német felé, s közben géppisztolya rövid sorozatokat
köpött. Csak halvány foltnak látszott a ködben, amelyből kísértetiesen
hallatszott ki a hangja. Aztán az egyik Spandau tüzelt.
Üjra átélve a látomást, a férfi maga előtt látta Charlie-t, amint csendesen a
végsőt leheli az utolsó német tetemén, akit lelőtt. Igen, Charlie kétségtelenül
megmentette a századot, és ezt egyedül ő, Christy, látta, így hát Charlie-nak
semmi sem jutott a csatát követő kitüntetésosztásnál.
Semmi sem jutott a huszonnégy éves Charlie Mannnek, Arnold Christy
legjobb barátjának, Numerella néhai fiának.
– Hé, Corpus – szólt rá élesen egy hang abból a fedezékből, amelyben Doc
Home és három másik társa hűsölt az árnyékban. A Corpusnak nevezett
Christy kelletlenül visszatért a jelenbe.
Halló! – kiáltotta vissza. Hajmeresztő azt tervezi, hogy dezertál! Adná
isten! – mondta Christy.
Az ezredes végigfaroltatta dzsipjét az ösvényen, amelyen az útjelző
táblákat egészen közel a talajhoz helyezik el, nehogy az árnyékuk felkeltse a
légi fényképezők figyelmét. A sivatag mindkét oldalát ellepték a huszonöt
fontosok gödrei, fölöttük álcahálókkal, amelyek bizonyos távolságból
beduinsátraknak tűntek. Nem mintha a beduinoknak álmukban is eszükbe
jutott volna ilyen helyeken sátrat verni. Nem, ilyesmit csak a háborút viselő
civilizált fehér ember tudott elképzelni.
Price-Gore! Az ezredes csendesen őrölte fogai között ezt a mulatságos
nevet. Az emberek számos változatot találtak ki rá, mint vice-whore (alkurva),
mice-gnaw (rágcsáló egér), vagy twice poor (kétszeresen szegény). Az ezredes
már betéve tudta Price-Gore történetét és a könyökén jött ki.
Az Ausztráliában letelepedő angolok egy típusának sűrített kivonata volt
Price-Gore. Alsó-középosztálybeli. Társadalmi feletteseinek szélsőséges mása.
Ausztrália az ő számára még mindig az egyik “gyarmatot” jelentette, az
ausztráliai nép pedig egy valamelyest vad, esetlen, (de szavamra mondom, a
csontja velejéig lojális!) leszármazottját az ősi törzsnek; mindig készen, hogy
az első intésre nekilóduljon és meghaljon a Downing Street bármelyik
tévedésének kijavításáért. Az ilyen emberek vagy megváltoztak, levedlettek a
bőrüket és ausztrálokként éltek tovább, vagy megzavarodottan
hazamenekültek az egészséges, nyers ausztráliai humor elől, amelyre haláluk
napjáig emlékeztek. Price-Gore szokatlanul szerencsés volt. A Numerella-
vidék nagy földbirtokosai, szorgosan munkálkodva saját arisztokráciájuk
kiépítésén, a megfelelő pillanatban akadtak rá. A brit olajtársaság, amelynek
dolgozott, kirendeltséget létesített Numerellában, Central Queensland részére,
és hűen ahhoz a politikához, hogy minden vezető alkalmazottja angol legyen,
Price-Gore-ból vezérigazgatót csinált. Ennél, a vasút mellett szétterpeszkedő,
a táj képét hatalmas olajtartályaival megbolygató és külön iparvágánnyal bíró
kirendeltségnél, a vezető állás valakivé tette Price-Gore-t Numerellában.
Price-Gore pontosan kiszámította Numerella felső rétegének hangulatát és
igyekezett bevágódni – amit az ezredes egyáltalán nem vett rossz néven tőle.
Tudta például, hogy ennek az embernek az igazi neve Edwin Price-Gore volt,
s a Price egyszerűen a második keresztneve; a kötőjel csak később jelent meg
a vezetékneve előtt, amikor dísz-angol lett Numerellában.
Az az angol középiskola, amelynek színes sportkabátját Price-Gore vadul
fitogtatta a krikettpályán – mielőtt végigjátszott egy menetet –, még csak a
kisebb jelentőségű iskolák listáján sem szerepelt. Az ezredes ennyit tudott
Skóciában élő rokonaitól.
Stainforth – négy fivér közül a legfiatalabb, akit bátyjai kiszorítottak,
legalábbis a birtokban való részvételtől – az üzlet felé fordult, és igazgató lett
Price-Gore-nál.
Price-Gore-nak kegyetlenül csalódnia kellett Stainforthban. Numerella
felső ötvenéből néhányan tisztként jöttek az ötvenötösökhöz, mások mint
közlegények, de ezeket nyakra-főre előléptették tisztekké. Price-Gore két
nappal a behajózás előtt közkatonaként vonult be a zászlóaljhoz, de
előléptetésére nem került sor. Olivér ezredes ugyanis hadifogságba juttatta
magát Tobruknál, és Kirköt nevezték ki parancsnoknak. A tábornoknak
katonák kellettek. Mint Kirk századparancsnoka, Gallipolinál látta, hogyan
vezette fel Kirk, az akkori őrmester, a szakaszát a hegyhát tetejére, szemben
az ellenség ágyúival, megölve közben harmincegynéhány törököt. A
tábornokot boldoggá tette, hogy ezt Kirk és az ötvenötösök hajtották végre. A
numerellai bandára csakugyan lehet számítani!
Az ezredes pedig szakaszparancsnokokat akart, és nem jó tisztviselőket,
amilyen Price volt. Ha Stainforth elesne, Price-Gore-ből elsőrendű segédtiszt
válna. De szakaszparancsnoknak reménytelen. Az ezredest mulattatta, amint
elképzelte, hogyan igyekezne az izgatott Price-Gore valamelyest hatalomra
szert tenni olyan emberek fölött, mint Doc Home, Hajmeresztő John Jones
vagy Corpus Christy. így tehát Price-Gore tizedes maradt a zászlóalj irodán, és
Stainforth új állást kereshet magának, ha vége lesz a háborúnak.
Az ám! öreg Keljfeljancsi.
– Miért ne dezertálnék? – kérdezte Hajmeresztő John. – Ti, hapsik,
erkölcsösek vagytok, de én nem.
 – Belőled még szenátor is lehet egy szép napon – jegyezte meg Christy, aki
csatlakozott hozzájuk az ócska fedezék árnyékában.
Doc Home mohón hajolt feléje, hosszú vágású szeme fényes csíkként
húzódott hegyes arcában. Profilból az orra tökéletes ívet alkotott.
Arckifejezését Christy gyakran hasonlította egy zsákmányt sejtő beduinhoz.
– Corpus – kérdezte –, miért nem mész politikusnak? Hiszen te lázadó
vagy.
– A politikában nincs helye lázadónak – vetette ellen Christy. – A politika
a konformistáknak való, a szélhámosoknak és köpönyegforgatóknak.
– Ez kissé erős – jegyezte meg Hajmeresztő John. Christy rá sem hederítve
folytatta. Főleg saját kedvéért beszélt.
– Amint egy ügyet megszerveznek, megromlik. Amint sikeressé válik,
elviselhetetlen lesz. A forradalmak felfalják gyermekeiket.
– Ez költészet? – kérdezte Hajmeresztő John.
– Nem, ez történelem.
– Szóval ezért beszélgettek mindig Pascoe-val – folytatta Hajmeresztő
John. – Nem volt ő történetíró?
– De, történész.
Amikor Hajmeresztő John az ártatlant játszotta, ostobának látszott. Most is
ilyen volt az arckifejezése.
– Szóval ezért fecsegtek állandóan! Én meg azt hittem, hogy az
előléptetésért nyüzsögsz!
Még a két másik közlegény is, jóllehet új volt a Don-században,
nevetségesnek találta azt a gondolatot, hogy Christy rangért törleszkedik.
A beszélgetés Doc számára unalmassá vált. Izgalmakra vágyott.
– Mesélj nekik magadról! – unszolta Hajmeresztő Johnt az újonnan jöttékre
mutatva. Jones vállalkozott a szerepre, amellyel Doc oly gyakran megbízta. A
Hajmeresztő szerepére.
– Hát, látjátok – kezdte –, én fattyú vagyok. – Új közönsége szemrebbenés
nélkül hallgatta. – Úgy értem, hogy a szüleim nem voltak házasok. Originál
fattyú vagyok. Soha nem ismertem a szüléimet. Lelencházban neveltek föl –
mondta büszkén. – És méghozzá milyenben! Én már akkor ismertem az élet
tényeit, amikor ti, krapekok, még az ábécét tanultátok. Itt volt például a
főfelügyelő! Egy nagy, piszkos, lottyadt pasas! Bélsárnak szoktuk nevezni.
Perverz volt. Különös érdeklődést tanúsított a kisfiúk iránt. Aztán ott volt a
gondnoknő, egy nagydarab, lóarcú spinkó, akkora farral, mint egy csatahajó.
Irmának hívták, de a fiúk Kötélgyűrűsnek nevezték, ő a nagy fiúkat szerette.
Nem sok akadt a nagy krapekok közül, akit be ne tört volna, ami az élet
gyakorlati tényeit illeti.
– És sose leplezték le őket?
 – Az én időmben nem. Tudjátok, a gondnoknő és a főfelügyelő közt
valamiféle egyezség volt. Mindketten hallgattak a másik titkáról.
– No és érdeklődött valamelyik irántad?
– Mindketten. Bélsár meg én nem jöttünk ki egymással. Ahányszor célba
vett, fordulatból sípcsonton rúgtam. Régen ott voltam már, amikor
megpróbálkozott nálam. Sose fogom elfelejteni. Egyenest az ablakon keresztül
távoztam a dolgozószobájából, és miközben ugrottam, azt kiáltottam:
buzeráns! Rögvest a gondnoknőhöz mentem, hogy beszámoljak neki, mi
történt velem.
– Te kaporszakállú úristen! – kiáltott fel az egyik ember. – Aranyos egy
hely lehetett!
– Még csak most jön a java – biztosította őket Hajmeresztő John. – Miután
befejeztem elbeszélésemet az öreg Kötélgyűrűsnek, azt mondja: “Szent isten,
ezt nem hagyhatjuk annyiban, nemde? A nagy fiúk nem ilyesmire valók!” És
nekilátott, hogy megmutassa mire valók a nagyfiúk.
– Azt akarod mondani...?
– Azt akarom mondani, hogy a spinkó ott a szoba közepén, standapé
levetette nagy, rózsaszín melltartóját.
– És te hány éves voltál?
– Én, körülbelül tizennégy.
– Atyaisten, erősítsd meg lelkeinket!
– Éjszakánként a hálószobában összevetettük a róla szerzett
megfigyeléseinket – fejezte be Hajmeresztő John.
– Piszkos vén boszorkány!
– Aszondod? – kérdezte Hajmeresztő John. – Nos, hadd mondjak nektek
valamit, tökkelütöttek! Kötélgyűrűsnek aranyból volt a szíve. Senki sem járt
rosszul vele. Aranyból volt a szíve, amint megkapta az abrakját.
– Ezek a nagyvérű természetek gyakran ilyenek.
– A legjobb barát volt, akivel valaha találkoztam – nyilatkoztatta ki
Hajmeresztő John.
– Afféle mátriárka – morogta Christy.
– Ne csúfold te se – vakkantott rá Hajmeresztő John.
Az ezredes megállította a dzsipjét, hogy megfigyeljen egy stukaparádét,
amely néhány mérfölddel odébb, déli irányban folyt le. A stukák így
kötelékben is fegyelmezett benyomást tettek, nagy fekete madaraknak
hatottak. Egyenként fordultak lefelé, és motorjaik sivító hangra váltottak. Úgy
látszott, a földnek rohannak, hogy darabokra zúzódjanak a sivatagban, de
aztán gyönyörű ívben felemelkedtek a zuhanórepülésből, mint sólymok a
szélben. Alattuk, bombáik becsapódása nyomán, a homok tajték módjára
örvénylő, feltornyosuló mustársárga fallá emelkedett.
 Éppen időben tűntek fel a Kittyhawkok, mintha csak ezen a reggelen
érkeztek volna. És mintha az ezredes felszólítására tennék, keleten, messze a
stukák fölött, egy raj pettyezte be az eget. A vadászrepülők lomha, nehézkes
jószágok voltak, tanácstalanok a Messerschmittekkel szemben, potrohosan
húzták fel magukat a zuhanórepülésből, és a fordulathoz is túl vaskosak
voltak. Ám éppen ezek a tulajdonságaik tették ideálissá őket a stukák ellen.
Pokoli dolog volt kezelni ezeket a gépeket. Egy összekötő repülőtiszt mondta
egyszer Kirknek: csak az ausztráliaiak elég őrültek ahhoz, hogy vezessék
ezeket az új amerikai vadászrepülőgépeket, ráadásul százhúsz kilométeres
leszállási sebességgel.
A Kittyhawkok most éppen zuhanórepülésben voltak. A stukák
megtartották köteléküket és repülőfegyelmüket, mintha más gép nem is volna
az égen. A “Kittyk” bármekkora pusztítást végezhettek köztük, ha csak nem
lőtték ki őket a kötelékből, végrehajtották feladatukat. Az ezredes látta,
hogyan zuhan három stuka lustán a halálba. Ahhoz azonban messze voltak,
hogy földbe csapódásukat is látni lehetett volna. Csupán csattanás hallatszott
és fekete füst csapott fel.
A “Kittyk”, messze eltávolodva a nap irányában, rendezték köteléküket,
aztán amikor a megmaradt stukák felszökkentek, újra támadtak. Az
ausztráliaiak hol kötelékben érték őket, máskor meg abban a pillanatban,
amikor a zuhanórepülésből fáradtan törtek felfelé. Az ezredes nyolc lezuhanó
stukát számolt meg.
Tizenöt perc alatt vége volt az egésznek. A stukák hazafelé menekültek,
hátukban a “Kittykkel”, de azok nem kergették őket túl messzire, feltételezve,
hogy a közelben valahol Messerschmittek leselkedhetnek. A bombák füstje
elvékonyodott, szétfoszlott a láthatáron; hamarosan csak a könnyű pára
látszott. Az ezredes újra elindította a dzsipet.
A sivatag ismét csendes volt, az eget nem háborította semmi. Az ezredes
gondolatai megint visszatértek a fiához, Tedhez. Szívesen megírta volna
feleségének, Fredának, hogy fiuk hadi érdemkeresztet kapott. Elképzelte,
ahogyan a felesége mindenkit, aki csak elhalad mellette a numerellai főutcán,
megállít és közli: “A fiam hadi érdemkeresztet kapott!” Ebben nem volna
semmi illetlen. Szinte kötelessége lett volna, hogy elmondja 17 nekik, mert
Numerellában minden hír, ami “Numerella szülötteiről” jött, köztulajdonnak
számított. Ha egy katonát kitüntettek, az egész város büszke volt; ha valaki
elesett, egész Numerella gyászolt.
Mert amíg a háború tart, Freda, mint “Numerella szülöttei” ezredesének
felesége, a város első hölgyének számított, és ezzel pillanatnyilag kiütötte a
nyeregből az Orford, Stainforth, Baillie és Olivér családok tagjait. Freda Kirk,
a queenslandi vasutak területi felügyelőjének felesége, évi ötszázzal,
hatszobás deszkaburkolatú házzal, magányos tehénnel a ház mögötti legelőn,
valamint egy harmincötös Chevrolettel. Nem lovaspolózott, nem járt el a
Brisbane-be a parádéra, és sohasem szokott kezet rázni a kormányzóval... Ó,
bizonyára megüti őket a guta!
Az ezredes nevetett. Freda majdcsak elbír velük. A feleségek és anyák
nyilván ugyanazt mondják, amit saját tisztjei közül néhányan: milyen kár,
hogy Olivér elment! Még epésebbé válhatott a hangulat, amikor meghallották,
hogy ő, Kirk, két Baillie-t “kigolyózott”, az egyiket gyávaság, a másikat
alkalmatlanság miatt.
Freda mindezt megérti. Az ő gyenge pontja: Ted. Asszonyi
gondoskodásával nem volt képes belátni, hogy férje, mint az ötvenötösök
ezredese, miért nem intézte el, hogy a negyvenketteseknél szolgáló fiát
áthelyezzék hozzá. Az aggódó anyák iránti felelősségérzésből az ezredes
szemmel tartotta az egészen fiatalokat, figyelmeztette őket, hogy húzzák be a
fejüket, rendszeresen írjanak haza, és legyenek óvatosak, ha bordélyházba
mennek; de minden aggodalma és féltő szeretete Ted iránt csak távolból
érvényesülhetett. Ám mit törődött Freda azzal, ha az egész numerellai bagázs
“protekcióról” suttog? Nekik van aztán a legkevesebb joguk privilégiumról és
kéz kezet mos viszonyról beszélni. S mondjanak akármit az ötvenötösök
emberei – ő az ezredes, vagy nem? Bizony, drága Freda, éppen erről van szó:
hogy ő az ezredes. A haditörvények szerint az ember elintézheti, hogy például
az öccse a saját alakulatában szolgáljon. Előfordulhat az is, hogy apák és fiúk
együtt szolgálnak. De nem ez az apa és ez a fiú.
– Tehát látjátok? – mondta Hajmeresztő John, Christy beszédmódját
utánozva. – Nem vagyok adósa a társadalomnak. A társadalom nekem
ellenségem. Azért léptem a hadseregbe, mert külföldre akartam utazni, és két
hadjáratban is befizettem az utazásra. Tobrukban és itt...
– Ez a hadjárat még nem ért véget – szólt közbe Doc. – Éppen csak, hogy
elkezdődött.
– Én harcoltam a “Jézus” ellen – mondta Jones önérzetesen.
– A Jézus ellen harcolt! – kiáltott föl az új emberek egyike felháborodottan.
– A “Jézus dombja” ellen – magyarázta Doc. – Tel El-Aisa. Mindenesetre
“Jézus”-tól nyugatra.
Valahol “Jézus”-tól nyugatra, álmodozott Christy. Jó sor.
– Gyilkosság volt – közölte Hajmeresztő John a hallgatóságával. – Mondd
csak, Doc, hány pacákot vesztettünk?
– Háromszázat.
– Numerellának vajmi kevés “szerszáma” marad a háború után – folytatta
Hajmeresztő John. – Én mindenesetre kiugróm, amíg egy darabban vagyok, és
teljes munkaidőben tudok foglalkozni a bulákkal.
 – Micsoda fattyú! – mondta Doc az új embereknek.
Hajmeresztő John egy dologra volt érzékeny: szívesen nevezte magát
fattyúnak, de ezt senki mástól nem tűrte el.
– Kiheréllek, te disznó! – ígérte Docnak.
– Nem bírsz te el egy döglődő patkánnyal sem – mondta Doc, és köpött
egyet.
Keljfeljancsi... Keljfeljancsi... Az ezredes álmodozott, miközben a kocsit
vezette. Néhány másodpercen át meg volt róla győződve, hogy a dzsip éppen
ilyen hangot hallatott.
Keljfeljancsi... Keljfeljancsi... A queenslandi vonatok örökös refrénje ez,
miközben az óriási távolságokat nyelik, a kopasz, barna dombokon keresztül,
ahol a sűrű, szürke birkanyáj kóborol, vagy úgy hullámzik a pásztor előtt, mint
egy mozgó szőnyeg; ahol a halott szálfák úgy sorakoznak a látóhatáron, mint
elgörbült bitók. Keresztül a néma, szürkészöld gumifaerdőkön, fel a birkák
világába, Numerella égőzöld mocsaras fennsíkjain át, ahol a legelő nyáj sosem
látja a saját lábát. Az ibisz, a gém és a daru úgy tartják magukat, mint a kínai
képek madarai. A dzsungelekben, ahol a repülőoposszumok leszállnak a
magasabb ágakra, s az erszényes patkányok a föld alatt szörcsögnek, ahol úgy
lógnak az óriás denevérek, mint mérges gyümölcsök, és a törpepapagájok
ragyogó, fülsiketítő felhőkben szállnak alá az égből. Numerellán keresztül,
ahol a vasútvonal egy mérföldön át párhuzamosan futott a főutcával, és az
ember megcsodálta az egymással váltakozó vörös virágú gumifákat és a
fénylőn kék virágú jacarandafákat, vagy a pásztorokat irigyelte, akik sörözve
henyéltek a bágyadt ágak és a rózsaszín borsszemtokok mögött.
Keljfeljancsi... Keljfeljancsi... Előre, ki, az égő, köves fennsíkokra, a
vasércet tartalmazó hegygerincekre, az alacsony hegyekbe, amelyeket az
ember alkotott, amikor a föld alatt kutatott az arany, az ezüst és az ólom után...
Keljfeljancsi...
Vic Kirk területi vasúti felügyelő (akkora területé, mint Anglia és Skócia
együtt) tehát bevonult az ötvenötösökhöz, kapitányként, a Don-század
parancsnokaként, amely olyan tagokkal dicsekedhetett, mint Christy; az
emberek együtt dolgoztak vele és szerették a távolságokat. Várható volt, hogy
az emberek, miközben elmennek mellette, a szájuk sarkából azt mormolják:
Keljfeljancsi. A mormolás az egész zászlóaljban elterjedt. Aztán egy átkozott
barom, egy főtörzsőrmester észrevette ezt, s minden zászlóalj szemlén a sorok
mintha a Bundaberg-expressz érkezését visszhangzották volna: Keljfeljancsi...
Keljfeljancsi, s a főtörzsőrmester dühödten cserkészett a sorok között,
belebámulva az arcokba, hogy megvizsgálja az ajkak legkisebb rezdülését.
Reménytelen feladat, mivel a száj mozdítása nélkül lehet mondani, hogy
Keljfeljancsi; a bőszen továbbvágtató főtörzsőrmestert úgy követte ez a hang,
mint egy rosszindulatú dagály. Keljfeljancsi... Keljfeljancsi... Amikor
elérkezett a napja, hogy a Don-század dandárőrségbe ment, a főtörzsőrmester
szándékosan maga gyakorlatoztatta őket. Példás katonáknak mutatkoztak az
első órákban – aztán elhatározták, hogy elegük volt belőle. Keljfeljancsi...
Keljfeljancsi...
– Ó, istenem! – sóhajtott a főtörzsőrmester. – Őrségen ilyet!
Úgy emlegették, mint valami járványt.
Nos, ő véget vetett ennek a századnál, soha egyetlen tiszt sem hitte volna el
neki, ha elmagyarázza, hogy miképp. Egyszerűen kirendelte századát hajnali
két órakor, felállította őket a fagyos hidegben, és személyes szívességként
kérte tőlük, hogy ne tegyék ezt.
Ted határozott, amikor hallotta a történetet.
Ted. Más körülmények között nem akarta volna, hogy fia a
negyvenketteseknél szolgáljon. De az egyik Kirknek túl kell élnie a háborút.
Az ezredes sejtett valamit. Úgy érezte, hogy az ötvenötösök sorsa meg volt
pecsételve. Álmaiban számtalan módon elképzelte a sors beteljesülését.
Minden gyalogosezredben van egy feláldozható zászlóalj. Ez bebizonyított,
elfogadható, érthető. A legpiszkosabb és legkeservesebb feladatra mindig
kiválasztják valamelyiket. Most az ötvenötösökre esett a választás.
Megérkezett a Don-századhoz.
Egy numerellai ember felállt a lövészárokban és azt kiáltotta:
– Beszélhetek magával egy percre, főnök?
– Mit óhajt? – morogta az ezredes.
– Attól függ, mije van?
Ez az ember nem tudhatta, miért nevetett fel az ezredes egy ilyen szakállas
bemondás hallatán.
 3.

– Menjen és hozza ide Rogers őrmestert – parancsolta az ezredes, és

miközben várakozott, körülnézett a Don-századnál. Mint mindig, a
védőállásokat Pascoe most is kiválóan helyezte el a terepen, és a védelmet is
jól megszervezte. Kereszttűz, a Vickersek tűzzel támogatják a veszélyeztetett
körzeteket, a hatfontosok jó hátul, hogy a harckocsik kibontakozását segítsék
– jó lecke a régi, tobruki napokból.
Az ötvenötösök eléggé hátul voltak, e pillanatban tartalékban, és ha a
németek ilyen messzire behatolnának, az azt jelentené, hogy Hőmmel
megkezdte a támadást Alexandria ellen. Ritkán fordult elő, hogy az
ötvenötösök tartalékban voltak. Megjelent Rogers őrmester. Szigorú arcú,
szögletes, görbe lábú férfi, aki mélyen átérezte hazája ügyét. Nagyon jó katona
volt. Az ezredes kezét nyújtotta.
– Gratulálok, Steve. Úgy értem, Rogers hadnagy. Rogers nagyon félszegen
fogadta a dolgot. – Teringettét! – mormolta, és az ezredes kézfogását óvatosan
viszonozta, mintha rajtakapták volna valamin.
– Később visszaviszem magát a zászlóaljhoz – közölte vele az ezredes. –
Tehát ne kószáljon el!
Rogers kissé még most is meglepett volt.
“Tehát így állunk!” – gondolta Kirk. – Megtartja a saját szakaszát – tette
hozzá.
Rogers egyetlen vigyorgás lett. Ez jó hír volt számára. Csikorgó sarkakkal,
tisztelegve vonult el. Embereit egy bombatölcsérben találta, beszélgetve.
Lecsúszott hozzájuk és bejelentette:
– Hadnagy vagyok! Szavait némán fogadták.
– Hallottátok, krapekok? – kiáltott egy ember, mintha az egész szövetséges
frontot szándékában állt volna megszólítani, az ellenséget is beleszámítva. – A
Csámpás csillagot kapott!
– Ba... ám... – válaszolta egy távoli hang.
Az ezredes Pascoe kapitány fedezékében egy bádogtartályon helyezkedett
el és valamelyest zavartalan nézett szembe a Don-század parancsnokával.
Elhatározta, hogy egyenesen a tárgyra tér:
– Roy! A Hadtörténet és Tájékoztatás kéréssel fordult hozzánk, hogy
adjunk át téged.
Pascoe finom, ideges vonásai élesen kirajzolódtak.
– Feltételezem, közölted velük, hogy nem tarthatnak rám igényt. – Ez félig-
meddig felszólítás volt.
 – A parancsnok azt mondta, hogy rám bízza. Én meg rád.
– Nos, tudod a válaszomat.
– Gondolkodj, és ne hősködj. Olyan jó tiszteknek, mint amilyen te vagy,
nincs erre szükségük. A háborút nemcsak a gyalogság vívja. A hadsereg
egyetlen egység, egy társadalom, és a gyalogságnak megvannak a maga
eszközei politikájának megerősítésére. Milhist azért kért téged, mert szüksége
van rád. Nem kifejezetten szégyenteljes elfoglaltság: jelenteni, közreadni azt,
amit csinálunk. Utódainkat érdekelheti.
– Nos, engem nem! Engem tökéletesen kielégít, ha megmaradhatok a
zászlóalj történészének, hacsak – folytatta elkeseredetten –, nem akarsz
megszabadulni tőlem?
– Az isten szerelmére! Ki az ördög mondott olyat, hogy meg akar
szabadulni tőled? Már annyit sem tehetek, hogy egy kérést továbbítsak az
ezredestől, mert mindenki rögvest mimózává változik?
– Sajnálom, uram. Azt hiszem, csata utáni idegállapotban vagyok.
Több szenvedés érződött Pascoe hangjából, mint amennyit ez a beszélgetés
indokolhatott. Az ezredes erősen figyelte.
– Talán szőringet hordasz, Roy?
– Nem tudok róla. Miért kérdezed? Mulatságos – folytatta, mielőtt az
ezredes válaszolhatott volna –, hogy Corpus Christy ugyanezt a megjegyzést
tette.
– Hát annak meg mi baja?
– Nagyon csendes. Ami Charlie Mann-nel történt, kissé felkavarta.
– Igen... ő az, aki Charlie-t a szárnya alá vette. Nemde?
– Corpus nagyszerű bajtárs! Gyakran utazott velem a vonaton. – A
visszaemlékezés az ezredest szemlátomást érzékenyen érintette. Pascoe
kényelmetlenül érezte magát. Várakozott. Az ezredes megrázkódott. – Nos,
katonai érdemrendet kapott. Azt hiszem, helyesebb, ha megmondjuk neki.
– Nem hiszem, hogy egy érem rábírja őt, hogy sarzsit akarjon.
– Előfordulhat – mondta az ezredes. – Kiszámíthatatlan.
– Mivel indokolja, hogy közlegény akar maradni! – tört ki Pascoe. – Nem
tehetek róla, de azt hiszem, a felét se gondolja komolyan.
– Ide figyelj – jelentette ki az ezredes, hirtelen hangot változtatva –, te úgy
közeledsz hozzá, mint aki megtiszteltetésben részesíti, így van?
– Így!
– Azzal kezded: Christy közlegény, te most tizedes vagy, hamarosan
őrmester leszel, és ha úgy akarod, tiszt, így van?
– Így!
– Amire a mi emberünk körülbelül így válaszol: Rá vagyok kényszerítve,
hogy alárendeljem magam olyan sótlan extrovertáltaknak, mint Vic Kirk, és
olyan szélhámos entellektüeleknek, mint amilyen te vagy. Visszautasítom,
hogy megvesztegessenek valamilyen megbízatás elvállalására holmi
haszontalan előléptetéssel. Ha Kirk ezredes lehet és te kapitány, akkor nekem
legalábbis brigadérosnak kellene lennem. Amennyiben a hadsereg arra
törekszik, hogy felismerje igazi értékemet és generálissá nevez ki, nos, akkor
rendben van...
– Abszolút rejtélyes. Valaki elismételhette előtted az egész epizódot.
– Ugyan, Roy, érted te ezt! Ez az én századom volt. Nem gondolod, hogy
én is rá akartam venni, hagyja magát előléptetni?
– Nem sokan maradtak meg a régi századodból –közölte Pascoe, és kerülte
az ezredes pillantását.
Az elengedte füle mellett a megjegyzést; előtte az ember nem emlegethetett
ilyen tényeket. Pascoe, ahogy az ezredes már megfigyelte, vívódó természet
volt. Kételyek, fenntartások, önmagának feltett kérdések... Ezt a férfit a
bizonyosság utáni vágy indította arra, hogy bátran és elszántan kapaszkodjon
meg az öldöklés igazságában.
Különös, gondolta az ezredes, hogy milyen különböző dolgok tesznek
valakit jó katonává. Pascoe-t az önkínzása. Christyt az emberek által létesített
intézmények iránti megvetése. Doc Home-ot a puszta érzékisége, Rogerset a
bigottsága. És őt magát? A hosszú éveken át beléivódott kötelességérzet? A
dolgok összefogására irányuló ösztönös, kényszerítő erő? Személyes hiúság?
Mindez, és még valami? Mi indította őt arra húszéves korában Gallipolinál,
hogy fölmenjen a hegygerincen a sáska-sűrűségben csapkodó lövedékek
ellenében? Romantika? Férfihiúság? Hit a bátorság dicsőségében?
Színészkedés?
Adott az ember egy fikarcnyit is istenre, a királyra vagy a hazára, amikor
megcselekedte, amit megcselekedett?
Az úgynevezett “született katona”: mítosz? Talán csak azt jelenti, hogy az
ilyen ember jobban elviseli, mint más? A háború nem természetes állapot;
voltak akik elfogadták, mások lázadtak ellene vagy igyekezték elkerülni.
Némelyeket, mint Pascoe-t is, megdöbbentette ez az ostobaság, és mégis
megkönnyebbülésükre szolgált a háborús módszerek puszta alkalmazása.
Néhányan – mint jómaga is – a negyvenhetedik életév után úgy találták, hogy
szolgálnak egy rendszert, amelynek védelmére szólították fel őket s a legtöbb,
amit erről a rendszerről mondhatott, annyi volt, hogy – bármily elégtelen is –
fennmaradása jogos, mert az emberi tisztesség látszólag érvényesül benne.
– Rosszak közt a legjobbak vagyunk. –- Nem értelek – mondta Pascoe.
– Nem hibáztatlak érte. Hol van Christy?
– Hé, Corpus! Keljfeljancsi beszélni akar veled!
 A nap ebben az időszakban lángként égette az ember bőrét, és az ezredes
Christyvel egy lőszertároló árnyékába ment, a hegygerinc oldalába, ahol a
Don-század beásta magát.
– Hogy mennek a dolgok, Arnold?
– Hát... csak úgy. Hogy van a felesége?
– Kitűnően. Maga megkapta a hadiérmet.
– Nagyon köszönöm, és küldje vissza.
Az ezredes vigyorgott és leült egy lőszeresládára. Christy vele szemben
helyezkedett el.
– Azt fogja tenni, amit parancsolnak; tehát megjelenik és feltűzzük magára,
akár a többiekre.
– Hajlandó erre fogadni?
– Bármilyen összegben!
Christy rövidre vágott kócos haja, amelyet ha csak tehette, nem fedett be
semmivel, finom aranyos port gyűjtött magába. Elkeseredetten megrázta a
fejét.
– Ezek a gyerekes hitegetések nem nekem valók. Játsszák ezeket a
játékokat nélkülem.
– Nem szeretné, ha elintézném a leszerelését? – kérdezte az ezredes
segítőkészen.
– Nem, köszönöm. Én belenyugodtam a háborúba, és mindenbe, amit az
jelent, de megtagadom, hogy bevonjanak a háború cifra kirakataiba. Elég
nevetséges vállalkozás ez anélkül is. hogy szalagokat lengetnénk körbe vagy
komikus ceremóniákba keverednénk.
– Szóval ez a maga véleménye? A Don-század figyelemreméltóan szerepelt
a “Jézus”-tól nyugatra lezajlott akciókban. A halottak és az élők egyaránt.
Mondjuk úgy: az élők közül többet kiválasztottak, hogy kitüntessék őket a
század teljesítményéért.
– Mondjuk inkább, hogy amíg a szerencsések vagy az ötletesek közül, akik
képesek voltak túlélni a dolgot, néhányan kitüntetést kapnak, és
zászlódarabkákkal jutalmazzák őket, addig az egész megalázó üzlet az
erényesség színezetében tüntethető fel.
– Nos – mondta az ezredes –, szeretném látni a maga erényes színezetét a
zászlóaljnál holnap! Reggel kilenckor.
– Magának szerencséje lesz – mondta Christy.
Az ezredes otthagyta. Túl öreg róka volt ő már ahhoz, hogy Christy
provokálhassa. Azonkívül megvoltak a saját tervei.
Rogers az ezredes dzsipjénél várt. Kirk búcsút intett Pascoe-nak és közölte
Rogersszel, hogy indulhatnak.
 – Lesz arra mód, uram, hogy visszatérhessek egy kocsival este hétre? Ma
éjszaka felderítő járőrt viszek ki.
– Azt hiszem – mondta az ezredes –, annyira szegények nem vagyunk.
A dzsip ugrálva haladt át a törött köveken, és végig megkerülte a
homokdombot. Előttük a síkság. Piszkossárga felszíne olyan volt, mint egy
heg: egyes részei leszakadtak, hogy felfedjék a fehér homok hosszú sávjait.
Satnya szamárkóró nőtt mindenfelé. Itt-ott gazdátlan harckocsik emelkedtek ki
a pusztaságból, akár egy-egy szikla. Később a talaj lejtős lett, felszínét finom
por borította. Fél mérföldre előttük ez a por hirtelen, vadul feltornyosult. Az
ezredes megállította a dzsipet és most magasan a fejük fölött hallhatták a
lövedékek heves viadalát.
– Nyolcvannyolcasok – jegyezte meg Rogers.
– Honnan tudja, hogy nem hetvenötösök? – kérdezte az ezredes.
Meglepetésére Rogers komolyan válaszolt a komolytalan kérdésre.
– Valahogy más a robbanás formája.
A robbanás formája! Akármilyen nyers ez a Rogers, tulajdonképpen igazi
öregasszony.
– Vége a mutatványnak – mondta az ezredes néhány perccel később, és
ismét megindította a dzsipet.
Gondolkodott: vajon szükséges-e, hogy feloldja Rogers feszengését.
Emlékezett rá, hogy olykor a háború előtt irigyelte őt. Rogersnek kis farmja
volt néhány mérföldre Numerellától. Jó kis hely, éppen elég az ember ésszerű
jólétéhez. Nemegyszer álmodozott arról, hogy visszavonul egy ilyen helyre.
Biztos, gyümölcsöző lét, állatokkal, gabonával; benne élni a tájban, ahelyett,
hogy az ember keresztülzúdul rajta egy füstfelhő mögött.
– Hogy megy a farmja? – kérdezte Rogerstől röviden.
Rogers arcáról eltűnt a tompaság.
– Nagyszerűen. Támaszkodhatom a fivéremre, és az asszony legalább
annyit ért a vezetéshez, mint bármelyikünk.
És egyetlen rossz esztendő tönkretesz, gondolta az ezredes. Az afféle
nagytelepesek, mint Ollimonto, a Stainforth-birtok, átvészelték néhány rossz
év következményeit; a Stainforthok és mások megengedhették maguknak,
hogy a nyájat messzi távolságokra hajtsák legelőt és vizet keresni. A Rogers-
féle emberek, ha úgy adódott, pár hónap alatt megszűntek létezni. A háború
után Rogersszel könnyen megeshet, hogy semmije se marad. Nekem meg
mindössze arra van szükségem, hogy újra besétáljak a vasúttársaságba, és ott
folytatom, ahol abbahagytam. Valószínűleg egy kis előléptetéssel.
Az ezredes északnak fordította a kocsit, majd elhaladva az aknamezők
mellett, rátért a keskeny parti betonúira. Bal oldalukon a hófehér parti homok
terült el. A tenger mérhetetlenül hűvösnek és ígéretesnek látszott. Barna
férfitestek rángatóztak a lágy hullámokban.
Az úton most csak csekély forgalom volt. Éjszaka szállítmányoktól
hemzseg, amelyek az előretolt állásokba viszik az embereket, a lőszert és az
élelmet, miközben fölöttük Junkersek zúgnak és bombazáporukkal igyekeznek
eltalálni az utat – néha sikerrel. Nappalra mindebből csak megfeketedett
roncsok maradnak az útszélen. Néhányszor géppuskázták az utat, a lövedékek
ragyogó kék szikrákat csiholtak a betonon. Éjszaka a két hadsereg tüzérsége
ismét élénk tevékenységbe kezd. A sötétségben felderítőket küldenek
egymáshoz. Senki sem alszik, senki sem ugyanaz másnap reggel, mint előző
éjszakán.
A csillagok komoly fénye alatt halkan járkáltak; állásokat erősítettek,
rendezték soraikat, pótolták veszteségeiket: rövidesen készen állnak az
ütközetre.
 4.

A kutya mintha minden elképzelhető megpróbáltatáson átesett volna.

Szeme mozdulatlanul, szenvedőn kidülledt. Ha az ember valamilyen
kutyafajtára akart gondolni vele kapcsolatban, akkor a szalon-agár jutott
eszébe. Kiálló bordái pengékre hasonlítottak, s mintha a bőrét készülnének
átdöfni. A tompora is leffedt volt, mintha kiakasztották volna száradni.
Ama nap előtt, hogy El-Alamein felé húzódtak, a Don-század egy kőépület
romjainál táborozott le, Berg El-Arab mellett. Ezekből a romokból mászott elő
ez a lény, lekushadva, meggörbülve, reszketve, csodálatosan kecses
lépésekkel, mintha büntetendő cselekményt követne el, valahányszor
lábacskájával a földet érinti.
Doc Home kővel dobta meg. hogy utána ő kapjon egy követ a
rohamsisakjára. Docot megkerülve az állat egyenesen Christyhez ment, aki a
második követ dobta.
– Hagyd őt, az ártatlant... – morogta Christy.
– Megvéd a bombáktól – mondta Charlie Mann, és húskonzervjének felét a
kutyának adta.
– Szegény kis fattyú! – tűnődött Charlie. – Kifejezetten ízlik neki.
A kutya a Don-században maradt, kivéve a Jézusdomb körüli harcok idejét,
amikor hátrahagyták a tartalék századdal, egy lőszeresládához kötözve.
Többé-kevésbé Christy kutyája volt. Elismerten az ő védelme alatt állt, ami
Charlie Mann szerint jelentett valamit a Don-században.
Doc Home első pillanattól kezdve utálta a kutyát. A tehetetlenség vagy a
demoralizáltság mindig kiváltotta Doc Home megvetését. A gyöngeség
minden formájában gyűlöletre késztette. De óvakodott attól, hogy provokálja a
hosszú, fáradhatatlan, kemény kötésű Christy-t, ezért elviselte a kutyát.
Christy ritkán nevezte az állatot kétszer ugyanazon a néven. Nem volt
érzelmes a kutyák iránt. Pusztán elismerte a teremtmény jogát az élethez.
Azonkívül úgy kívánkozott neki, hogy bajtársias legyen e szerencsétlen lény
iránt, a pusztulásnak e hatalmas sivatagában.
Esztelen szembeszállás volt ez a gyilkos emberek és gépek gyülekezetével.
A maga idejében Christy sok mindennel szembeszállt. Még most is ezt tette.
Most éppen aludt, saját fedezékében. A nap körülkúszta, mert délután volt,
és fél lábszárát napfény érte. A kutya Christy megerősített állásának mélyéről
jött fel, a fedezék oldalán kúszott végig Christy lábánál, s némán leheveredett
a napra.
Christy álmodott.
 Fákról álmodott. A pálmakoronák gólyalábakon nyugodtak, hogy ne
zavarják a kilátását a Csendes-óceánra. Babér, kurrajong és boabab. A forró ég
alatt meggörnyedten ment át a cukornádültetvényeken, és tovább a
szurdokokon át, a hűvös és sötét Walhallákon keresztül, ahol nagy begóniák,
páfrányok, korpafű és orchidea virágzott a mohában és csermelyek csobogtak.
Ment a szabad térségekbe, ahol magas fák csiklandozták a felhők alját, és azok
ugatva esőt bocsátottak ki magukból. Guava, mangó, hibiszkusz és tecoma.
Bársonyos tölgyek gyöngyszürke kérgükkel, paliszander-, ében- és gumifa...
“Azt mondják rólam, hogy ismerem és nevén tudom nevezni a gumifa ötszáz
fajtájának csaknem mindegyikét. Mannagumifa, citromgumifa és a sok-sok
eukaliptuszfa... Mocsári tölgy, amely a víz fölé hajlik; sötét festmény a vízen...
Az ember fa. A fény felé tör, és élete delén megbirkózik a viharral. Majd az
ágak elkorhadnak és elhalnak; hullani kezd a kéreg és a fa nem tudja többé
létrehozni az élet és a felismerés évgyűrűit. A gyökerek egyre gyorsabban
veszítik el kapaszkodóképességüket, s egy napon nagy szél jön és végleg a
földhöz vágja. Néha egy fa egy halott ember nevét viseli.”
A Becsület fasor.
Az első világháborúban Numerella férfilakosai elmentek az első ötvenötös
zászlóaljjal Franciaországba és a Gallipoli-félszigetre. Háromszázhatvanan
nem tértek vissza! Az ötvenötösbe a Numerella néven ismert nagy országrész
minden vidékéről jöttek össze az emberek, de mindegyiknek a város adta meg
a végtisztességet. Felállították természetesen a szokványos emlék művet a
széles főutca közepén, de az, minthogy híjával volt minden szépségnek,
szörnyű benyomást keltett: banális, kifejezéstelen katonaalak, amely
ellentmondott a ragyogó bátorságról szóló minden legendának.
Aztán egyszer a város népének beszélgetései közben megszületett a
Becsület fasor eszméje. Hogy fát ültessenek minden olyan numerellabeli
férfinak, aki nem tért vissza. Beszélgetéseikben sürgetéssé, követeléssé vált a
terv, és hamarosan tőkét kovácsoltak belőle azok, akik szavazatokat akartak
szerezni, üzletet vagy szerződéseket akartak kötni, vagy pusztán csak
tekintélyre vágytak, így hát a terv hivatalossá vált.
A bürokráciának ez egyszer nem sikerült a tervet átalakítania, vagy saját
céljaira manipulálni vele. Eredetileg ünnepélyesen kijelölt egy területet a fasor
számára, lenn a folyó közelében, de azok az emberek, akik elvesztették fiaikat,
fivéreiket vagy férjeiket, a félmérföldes utat választották a város keleti
bejáratánál, jóllehet ezzel kapcsolatban a bürokrácia más, önző terveket szőtt.
Az út azonban koronabirtok volt, és a miniszter Brishanben arra az
elhatározásra jutott, hogy örök időkre átruház egy sávot a fasor céljaira.
A bürokrácia azután fákat választott ki. Idegen fákat. Mindegyik
ugyanabból a fajtából való volt, hogy a fasor szimmetrikus legyen. A
gyászolók azonban citromfákkal jöttek, jacarandával, eukaliptuszokkal,
tölggye, kámforfával, és elültették, ápolták, látogatták a fákat, míg azok
fölserdültek; és mindegyik fa lábához erős karón fémtáblát helyeztek el egy-
egy numerellabeli ember nevével, aki messze onnan halt meg. Végül, amikor
mindezzel elkészültek, részben kiengesztelték a bürokráciát, mert
megengedték, hogy az nyilvánosnak minősítse a fasort (bár hogy ezt hogyan
értették, az soha nem tisztázódott teljesen), hogy ott aztán lapos közhelyeket
lehessen fecsegni a forró nap alatt.
Ahogy a halottak vonásai egyre halványultak az emlékezetben és a
partraszállás évfordulójának megünneplése inkább szokássá vált, mintsem
valódi megemlékezéssé, a fasor egyre nagyobb és egyre szebb lett. A gumifa
fehéren, pirosán, rózsaszínűén és sárgán virágzott; a citromfa ágai kecsesen
törtek az ég felé, felvették a kagyló ködös színeit, és a nyári estéken
pengeszerű levelei tiszta illatot árasztottak a légbe.
Húsz évvel az ültetés után jó volt ránézni a fasorra.
Aztán 1939-ben, amikor már mindenki új háborúról beszélt, egy fehér hajú
öregember haladt végig a Becsület fasoron, kopott sárga ingben, villogó,
mélyen ülő szemmel, és Numerella bíróságára ment.
– Timothy Nilson, az a vád maga ellen, hogy megtámadta az Oswald
Baillie nevű személyt...
– A nevem Oswald Faulkner-Baillie. Juhtenyésztő telepes vagyok az
Ontahoe-farmon, Numerellában. Szabad időmben kapitány a helyi
tizennegyedik milíciában... Ezen és ezen a napon sorozó tiszti minőségben
dolgoztam a milícia számára, amennyiben egy fadarabra tűzött értesítést –
igen, bíró úr, egy sorozási felhívást – helyeztem el egy fán a Numerellától
keletre húzódó fő útvonalon. Amint elvégeztem a feladatot, már éppen vissza
akartam szállni a kocsimba, amikor a vádlott megjelent, letépte a táblát a
fatörzsről, és úgy fejbe vágott vele, hogy elvesztettem az eszméletemet.
– Igen, a következőket mondhatom... – Az öregember uralkodni látszott az
egész tárgyalótermen, szemének villogása úgy tűnt fel mindnyájunk előtt,
mintha lángolna. – Nem a Keleti-Numerella országúiról van szó, hanem a
Becsület fasorról és ezt soha ne felejtsétek el... – Az öregember hangja most
elhalkult, ahogy az egész tárgyalóterem ráfigyelt. – Ez a fa az én fivérem volt.
Gallipoli félszigetén halt meg 1915-ben. Az a háború azt célozta, hogy minden
háborúnak véget vessen, kérem. Ő azért halt meg, hogy a fiatalok élhessenek.
Ez a fa békét jelent, kérem. És akkor jön ez itt – ez az állat –, és egy táblát
szögez rá, ami azt mondja, hogy nincs többé béke, a fivérem hiába halt meg...
talán! – Az öregember hangja megint felerősödött. – Talán valóban hiába halt
meg. De ne sértsék meg őt, vagy ne gúnyolják ki, még akkor sem, ha pusztán
egy fa ő a poros úton... mert ez a Becsület fasor... kérem.
 – Az öregember hangja betöltötte a tárgyalótermet, alakja mintha
felmagasodott volna, és a rendőrbíró, a rendőrség meg a tanúk mind
elfelejtették a szerepüket, s úgy érezték, hogy az ő perük folyik.
– A Becsület fasor! Megértik, hogy miről beszélek? A Becsületről!
– Becsület! – kiáltotta Christy, és felébredt.
 5.

A homokdombok, mögöttük a lenyugvó nappal, csokoládészínre váltottak.

Nagy, narancsszínű nap kuporgott éppen a látóhatáron. Úgy tetszett, lyukat
éget az égbe, lyukat, amelynek sarkai aranyban áznak. A fehér homok
ragyogott, aztán megnyugtató lila árnyékot vetett, az árnyak hűvössé váltak és
titokzatosan elmélyültek.
Egy gép feketén tört elő a nap méhéből, géppuskái távolról kelepeltek. Egy
Bren unottan válaszolt rájuk. A gép, egy Messerschmitt, a Don-század feje
fölött süvített hazafelé. A pilóta talán a pótkávéja szagát érezte, talán már a
földön képzelte csizmáit, azon a földön, amely valami misztikus jogon az ő
fajtájáé volt. Talán a Hudsonök visszarepülésére várt, amelyek Tobrukba
mentek bombázni. Ha valóban erre várt, alaposan elfáradhatott bele.
– Vigyázz! – kiáltotta Pascoe.
Százada a szürkületben csendesen visszhangozta szavait a fedezékekből.
Az emberek talpra álltak és a mellvédre támaszkodva néztek a fritzek felé.
Zavarok kattanása, a tölténytárak betöltése hallatszott.
Pascoe furcsának találta a gondolatot, hogy ötven mérföldnyi területen
most tízezrek helyezkednek készenlétbe, és várakoznak. Valami rémület
szállta meg, talán azért, mert mindeddig megvolt a maga tárgyilagos
elképzelése a sivatagról, amelyben az emberek nyüzsgő hangyákként kúsznak,
és meghatározott időközönként buzgón felőlük iszonyú pózaikat.
Rövidesen beáll a sötétség, amelyből az őrök úgy emelkedtek ki, mint éji
vadak: a két, egymás torkának ugrani készülő hadsereg véget nem érő
türelemmel kémleli, fürkészi egymást. Feljön a hold és fényében a sivatag oly
idegenszerűnek fog hatni, mint magának a holdnak az arca.
Hajmeresztő John durva és cinikus hangja még mindig két megbűvölt
hallgatójának szólt:
– Az a pók, aki a Még a sivatag homokja is kihűlt című könyvet írta, nem
tudta, miről beszél. A sivatag homokja minden éjszaka kihűl, hideg, akár egy
apáca feneke. Krisztusra mondom, Líbiában nagyon hideg szokott lenni.
– Voltál Líbiában, Hajmeresztő?
– Hogy voltam-e Líbiában? Ide hallgass, te tökkelütött! Hallottál ugye
Lawrence-ről, Arábiából, nemde?
– Aha. Miért?
– Mert akkor hallanod kellett Jonesról is, Líbiából.
– Nem mondhatnám, hogy hallottam! Én a citromesszenciáról és sósavról
hallottam.
 – Én meg fülkitépésről hallok mindjárt, ha nem vagy óvatos!
– Jones, Líbiából, hahaha!
– Rövidesen Jones, Kairóból lesz belőle!
– Igen, és azután Jones, a jeruzsálemi fegyházból!
– Bocsáss meg, Hermann. – Christy eltávolította a kutyát a nagykabátjáról.
Állandóan Hermann-nak nevezte, mert egy nyomorult kis németre
emlékeztette, akit nemrégen egy akció során ejtett foglyul. Az állat reszketve
állt ott, nagy szemét szánalmasan emelte fel a nyomasztó világnak e szilárd
pontjára. Christy leemelte a szvetterét egy lőszeresládáról és ujjait a kutya
nyaka köré kötötte. A kis teremtés megszagolta a szvettert és beledőlt a
csendes, meleg homokba, fejét kidugva a szvetterből, mint egér a lyukból.
A szvettert irigyelték Christytől, ezért őrizni kellett. Palesztinában emelte
el egy angol tiszttől. Kölcsön szokta adni Charlie-nak.
Miért emlékeztet minden átkozott dolog Charlie-re? Mintha ő lett volna a
nap, amelyet az ember gondolatainak vándorló bolygói jelenlegi értelmetlen
keringésükben megszűntek keresni.
“Ezektől a hatalmas méretektől van minden – gondolta Pascoe. – Úgy
látszik, nem tudom felfogni a valóság kegyetlenségét. Amit tudtam, és amit
éltem az első akció első pillanatáig, az nem volt valóság. Életemet olyan
biztonság vette körül, mint egy párna, egy kellemes álom. Előadásokat
tartottam diákoknak halott és homályos korszakokról, amelyekről én is csak
más emberek írásaiból tanultam. Mivé növekszik, és milyen mértékben a
kollektív gyarlóság?”
Christynek talán igaza volt, a magafajta ember egyszerűen tudatlan.
– Untattok engem, ti átkozott entellektüelek, Roy. Úgy gyűjtitek a
tényeket, ahogy egy bélyeggyűjtő a bélyegeket, és a fejetek megdagad
mindenféle elmélettől, miközben a valóság az érző és cselekvő népben vesz
körül benneteket, az élet esendő, kihasznált élőiben. És ők azok, akik valóban
tudják...
– Te lebecsülöd az emberi tudást, Corpus?
– Nem, csak az entellektüeleket, akik arra használják, hogy olajozzák vele
az agyukat és táplálják az önhittségüket. Nem tudom, kik a rosszabbak, a
filozófusok vagy a történészek?
– Értem – mondta Pascoe szárazon, de mély belső nyugtalansággal. – Az
én fajtám talán csak a második legrosszabb?
– Mindannyian átkozott entellektüelek vagytok – válaszolta Christy
komolyan. – Egymástól függtök.
“Tények! Valakinek mérlegelnie kell a tényeket!” Pascoe elkeseredettnek
érezte magát, miután felfedezte, hogy furcsa vágyakozás él benne ennek az
embernek egy szikrányi megértése után.
 – A történész meg tudja mondani a tényeket, de csak a költő mondja az
igazat.
Pascoe váratlanul, életében először, érzékelte az életet – az életet, amely
nem dinasztiákból és intézményekből áll. Az életet, nem izmusokban vagy
korszakokban mérve, de a dühödt élniakarást és az étvágyat a pusztításra. A
létezés puszta tényét. Olyan volt, mintha valami csoda folytán ebben a
pillanatban elsajátított volna egy idegen nyelvet.
– Ezért írsz verseket? – kérdezte Christytől.
Christy vállat vont és szárazon felelte. – Az én költészetem csak alkalmi.
Beszélj Charlie Mann-nel. Ez a húszéves fiú többet megért a szótlan
igazságból, mint én.
– Szótlan?
– Szótlan abban az értelemben, hogy csak a költő tudja a szavakat. Én
érzem ezt az igazságot, és ritkán találok rá szavakat. De Charlie nézi a
dolgokat, és a szavak előtörnek, mintha valamilyen rejtett forrást tapintott
volna ki.
Christy nem egyszerűen a fiát látta Charlie Mannben; Christy önmaga
másik énjét látta benne. Charlienak olyan tulajdonságai voltak, amilyenekre
Christy vágyott vagy törekedett. És mi volt Christy most? A középkorúság
felé közeledő férfi, aki letett minden ambícióról, mélységesen bizalmatlan volt
az emberi értelem iránt, és megvetette az intézményeket. Alkalmanként
publikált költő. Pascoe emlékeztette rá, hogy egy irodalmi folyóirat
foglalkozott vele, amolyan “intellektuális” kiadvány, amelyet Christy
megvetett, mint “primitívet”. Ezzel gúnyolta Christyt.
– Irodalmi folyóiratok! – mennydörögte Christy. – Az entellektüelek
piócaként lógnak a tehetségesek és zsenik hasán. Mintha egy költő nem tudna
verset írni anélkül, hogy valami átkozott irodalomelemző ízekre ne szedné
minden sorát. Az ember nem nyúlhat szikével a lélekhez.
Christy intelligens egyéniségű volt ahhoz, hogy az élre kerüljön. Még
önkéntes közkatonai minőségében is tekintélyféle volt az ötvenötösöknél. “Itt
vagyok én – gondolta Pascoe –, harmincéves koromban osztályvezető,
valószínűleg tíz éven belül professzor. Az oxfordi egyetemi testület tagja, és
az ő megértését keresem, megvetésének okait mérlegelve...” A mélyülő
szürkületben Christy felé nézett, egy közeli fedezékbe. “Ma éjjel megint
beszélek vele”, gondolta. Időközben Rogers felderítő járőrt állított össze;
rutinmunka volt. Tizenkét ember, minden szakaszból négy; egyetlen szakasz
se panaszkodhasson, hogy agyondolgoztatják őket.
– Corpus! – kiáltotta. – Ugye nem mész ki éjszaka járőrbe?
Minden szakaszparancsnoknak megengedte, hogy maga válassza ki a négy
embert, és e pillanatban nem emlékezett a bemutatott nevekre.
 Christy megrázta a fejét. Pascoe sunyi pillantást vetett rá. Úgy érezte, hogy
egy megjegyzéssel most meghökkentheti Christyt.
“Egy kis barna – álmodott Doc Home. – Hosszú nyak. kecses vállak, kis
mell, hosszú derék, amely két fénygömbszerű farban végződik, a lába is
hosszú és a világos harisnya felhúzódik az Achilles-ínén, és szegélye
kettéválasztja a lábat, egész föl a combig... “
Pálinkával itatta. Imádta, ha az asszonyok isznak, ilyenkor buja, alázatos a
tekintetük.
Hajmeresztő John lehalkította a hangját, mert a Don-század tagjainak a két
új ember számára rögtönzött kis jellemzésekben való bemutatása során Doc
Home személyéhez érkezett.
– Dockal ne akasszatok soha tengelyt, pajtások. Ismeri az összes fogást.
Mindenféle dolgot csinált már. Különösen, ahol kevés munkáért nagy volt a
fizetség és ahol bulák voltak a közelben. Nagy kani ő. Egyszer, néhány évvel
ezelőtt, majdnem sittre került, mert testi ismereteket szerzett egy
iskoláslányról. De hadd meséljem el nektek, hogyan dolgozott a hullaházban.
Gyakran előfordult, hogy azonosíthatatlan tetemeket hoztak be, tudjátok, öreg
csavargókat, akik az árokban haltak meg, és vén, metilalkoholtól felfordult
naplopókat. Nos, az öreg Doc eladta ezeket az orvos komáknak és zsebre
vágta a pénzt. Azt mondom nektek – jól tette.
Hallották a visszatérő Hudsonök hangját. Északkeletről bukkantak elő, elég
alacsonyan, egyenetlen alakzatokban. – Ketten hiányoznak – jegyezte meg
valaki.
A gépek elhaladtak fölöttük és néhány percre eltűntek szem elől. csak
zúgásuk hallatszott.
– Kettőnek vége – ismételte a hang.
Az egyik homokdomb fölött nagyon lassan szállt egy Hudson, helyet
keresett a földet éréshez. Egyik motorja sérülten csüngött, olyan volt, mint
valami szomorú madár. Az egész század csendben figyelte.
A Hudson mind lejjebb, lejjebb ereszkedett, már-már súrolva a lapos
sivatagot.
– Tartsd magad, bajtárs! – kiáltotta valaki.
– Arra aknamezők vannak!
Bordószínű, erőlködő árnyék, amely köhög és hörög a békés homályban.
“Mi izgatja őket ezen? – gondolta Christy. – Mindennap látják a halált,
emberek halálát, akiket ismertek. Hát persze, magamat is emlékeztetnem kell;
a gépben emberek vannak. Egy darab gépezet halála; ez az, amit látnak, és ez
kimondhatatlanul megrendítő.”
A Hudson nekiütődött a sivatagnak és abban a pillanatban beleveszett a
hirtelen felcsapó nagy, kormos füstbe és lángba. A robbanás nyomán, gőzölgő
fémtöredékek lebegtek a sivatag fölött. A fekete füst alacsonyabban
gomolygott és apró lángok nyaldosták mohón a gép hasát. A füst szétterült és
elkeveredett a homállyal, az ég s a végtelen részeként.
Gép és emberek egyetlen perzselő lánggá váltak, egy robaj, egy kémiai
változás... egy repülőgép halála... “És rövidesen – gondolta Christy –
nekilódul az emberi láncreakció: jelentések, értesítések, haza, otthonokba,
szobákba, ágyakba, ahol az asszonyok megtudják, hogyha még egyszer valaha
aggódni kezdenek, már csak egy másik férfi miatt aggódhatnak. A sivatag
sohasem kap elég vért, és az asszonynak új szerelmet kell keresnie... új apát a
gyerekének... Három dolog van, amit soha nem, lehet kielégíteni: a sír, a
meddő öl és a föld, amely nincs telítve vízzel.”
– Nos, legalább nem tudják, mi érte őket – hallatszott Hajmeresztő John
hangja.
A nap utolsó sugara kirajzolta a homokdombot, és eltűnt. Nemsokára feljön
a hold. Közeledik az őrszolgálat ideje. Az emberek sietni kezdtek az
alkonyaiban. Rogers összeszedte tizenkét emberét. Ellenőrizzék a felszerelést.
Minden világos? Ez az irány, amott az irány tárgy. A Don-század előretolt
őrse mormolva távozott. A jelszó:
– Kinek a kutyája? A válasz:
– Whiskers Blake-é!
– Feltéve, ha visszatérnek ma éjszaka.
– Visszatérünk – megígértük anyánknak.
– Sok a tennivaló? Miféle őrjárat ez egyáltalán? Egy hang fellengzősen
szavalta: – Azon vagyunk, hogy megvizsgáljuk a híres Afrika-Korps állásait.
– B... d meg Hitlert! – válaszolta az őrszem.
 6.

Christy visszament fedezéke mélyére, s a kutya követte, maga után húzva

gazdájának szvetterét. Christy egy darab konzervhúst adott neki. Lámpája üres
dohányosdobozból készült, amelybe lopott viaszt tett, kanócnak szövetcsíkot,
és az egészet plexiüveggel borította be, amelyet egy felrobbant repülőgépből
szereztek. Pokrócot akasztott a koporsószerű lakóhely bejárata fölé és
meggyújtotta a lámpát. A kutya megnyalta a száját és letelepedett a sarokba.
Onnan bámulta Christyt, az ő mindenségét.
A főúri lak ura először is a kaméleonja után nézett. Ezzel is a Berg El-Arab
kövei között találkozott össze. Ha az ember szemmel követte egy szöghöz
kötözött zsinór útját, akkor néhány láb távolságra a fedezék födémjének
vasgerendái között megpillantotta a kaméleont, amely most éppen sötét
csokoládészínű volt. Christy a világosságra hozta, s ekkor nyomban
piszkossárga színűvé változott, és forgatta titokzatos szemét. Egy
gyufaskatulyából Christy néhány döglött rovart vett elő és a kaméleon elé
rakta. Majd lehevert a homokba, a tüzelőállás alá, ahol a lámpa égett. Elővett
egy papírlapot, amelyen a következő fejléc állt: “1942. július 31.” Alája írta:
Fekete augusztus. Az első stanza gyorsan megszületett:

A gyászos augusztus közeledik,

A porban roncsok, rothadási lehelnek;
Helyén a tűzvonal, és helyükön a holtak,
És már csak bennem él Tobruk – az elfelejtett.

Charlie sohasem viselt rohamsisakot; mindig a régi, egyik oldalán

verejtéktől megfeketült nemezkalapot hordta, amelyet valamiféle briganti-
légkör vett körül. Látszólag illett a nevető archoz. Christy újra írni kezdett,
lassabban, kevésbé magabiztosan, kihagyásokkal. Igen, valamit a kalapról és a
nevető arcról.

Kuporogva itt felidézem, míg köröttem mind alszanak...

... enyém marad már mindörökre ez az elnyűtt filckalap...

Hát persze, utat engedhetett érzéseinek, a vad iróniának, és írhatott valami

ilyesfélét:
 Mit mondjak róla többet el: ki ő? Árnyas sarok ez égő, mérges porban,
Fehér part, tenger, minden kínt elnyelő. Roncsok, romok, szögesdrótok között
Charlie emléke bennem egyre nő...

– Corpus! – szólt egy lágy hang, és Pascoe lépett be a pokróc mögül. –

Timeo Danaos et dona ferentes! Kaptam egy üveg whiskyt, az öreg szerezte
nekem.
A fehér homok izzott a kiteljesedett éjszakában. Fehér csillagok hintették
be a fekete eget. Egy alkalmi világító rakéta szökött fel, mint váratlan üstökös.
Kísérteties csillogással világította meg a táj egy darabját, azután kihunyt.
Mivel hadtápterületen voltak, minden szakasznál csak egy ember állt őrt.
Aknamezők és járőrök védték őket az ellenségtől és minden támadástól.
A századból egyesek köpenyükbe bújtak és inkább kifeküdtek a homokra,
előnyben részesítve a gyorsan lehűlő levegőt a levegőtlen lövészárkokkal
szemben. Haj meresztő John még mindig circle-t tartott az új embereknek.
– Látnotok kellett volna, hogyan tréfálta meg Doc az öreg Herbie Tonksot
a C századból. Rögtön azután történt, hogy kijöttünk Tobrukból a múlt évben.
Doc és az öreg Herbie ugyanabba a kimenős csoportba került, amely
Jeruzsálembe ment. Nos, Herbie abban a pillanatban, hogy beszállt az
eltávozókat szállító autóbuszba, nekilátott a grognak. Mindössze kétszer láttuk
őt azon a napon, és mindkét alkalommal olyan tökrészeg volt, hogy meg se
tudta vakarni magát.
Nos, amikor visszamentünk a táborba, Herbie a buszban Doc mellett ült és
szörnyen rosszul volt a grogtól, reszketett és sóhajtozott, fogta a fejét és
közölte Dockal, hogy meg fog halni. “Hát akkor dögölj meg, csirkefogó”,
mondta Doc. Soha nem láttam senkit, aki részegen rokonszenvet váltott volna
ki Docból.
Tudjátok, hogy az arabok hogyan jelölik meg a birkáikat, nem? Különböző
színeket pecsételnek rájuk, hogy ki tudják választani a sajátjukat. Nahát, nagy
darab földek mellett haladtunk el, Rehovot mellett, csupa ilyen színes nyájjal
tarkítva, mindnek nagy színes bélyeg volt a hátán. A szivárvány összes
színeiben. Herb szörnyű nagyot sóhajtott. “Most mi a baj? – kérdezte Doc.”
“Nézz csak azokra a földekre ott – suttogta Herbie –, látsz ott rózsaszín,
bordó, narancssárga és zöld állatokat?” Doc kinéz az ablakon. “Én csupán egy
öreg tevét látok”, mondta. “Ó, istenem – kiáltja Herbie –, megkaptam.
Megkaptam a delírium tremenset.”
Az út további részén azután végig le kellett fogni.
– Szóval azt mondod – morogta Christy –, hogy magatartásomnak lélektani
alapja van. Igen, Freud és Jung kiváló kis medencék voltak számotokra, hogy
lubickoljatok bennük. Vagy nem? – Fölkapta a kulacsát és nyelt néhány korty
whiskyt. Ahogy megnyalta a száját, a kutya is felemelte fejét és kíváncsian
figyelte Christyt. – Az az elméleted, hogy határozott megvetésem az
entellektüelek iránt, neveltetésem hiányában gyökerezik. Engedd meg, hogy
közöljem veled: én viszszautasítottam a nevelést. Hasztalan kompenzálom,
hogy mindig híjával voltam a nevelésnek. Az ember egyre több és több tudást
igényelt és egyidejűleg egyre destruktívabbá vált. Miért? Mert az erkölcs nem
elmélet, dogma vagy doktrína kérdése. Nem zárható be többé egy
szövegkönyv lapjai közé, akárcsak a költészet. A kereszténység kezdetben
olyan hit volt, amelyért az emberek örömmel haltak meg. Aztán
összeházasodott az állammal, és az elnyomás, a hatalom jobb keze lett.
“Civilizálj szifilisszel, bibliával és korbáccsal!” Az intellektuális elit sugallta a
háborút, amelyben most nyakig vagyunk, egy doktrína nevében. Minden
zsarnokság mögött egy halom entellektüelt fogsz találni, aki készen áll arra,
hogy egészséges erkölcsi indokokat találjon minden szörnyűségre.
A tudás annyira korrumpálta őket, hogy elfelejtkeztek a morális
gondolkodásról. Az értelmiség a huszadik század átka.
– És én most mi vagyok? – kérdezte Pascoe, szinte hisztérikus színezettel a
hangjában. – Én anti-intellektualizálódtam. Már nem gondolkodom
intellektuális módon, életfelfogásom annyira megváltozott, hogy attól félek,
soha nem térek már vissza ahhoz, ami voltam. Kérdezem tehát – fejezte be,
miközben újabb whiskyt öntött Christynek –, mi vagyok én?
– Igen, mik vagyunk mi, bármelyikünk? – mondta Christy. – Hangok
vagyunk, amelyek egy üres szobában beszélnek, egy nyelven, amelynek
elfelejtettük az értelmét. Nincs jelentőségük, csupán mint a kölcsönös
pusztítás ügynökeinek.

– Kié ez a kutya?
– Whiskers Blake-é – válaszolt egy hang csendesen a sötétségben.
– Tovább – mondta az őrség.
A járőr átjött a drótakadályon, jöttek a lövészek, a golyószórósok és a
géppisztolyosok; végül két ember, aki egy alakot cipelt.
Az alakot letették a földre, és valaki letakarta az arcát egy nagykabáttal.
– Ki ez? – kérdezte az őrség.
– Steve Rogers.
 7.

– Nos – kérdezte Pascoe élesen –, hogy történt? Rogers tizedese

szemrehányón nyelt egyet.
– Alighanem észrevettek bennünket, amikor odafelé mentünk, uram, és
átengedtek. Mikor aztán visszafelé jöttünk, csapdába ejtettek. Először Rogers
hadnagyra tüzeltek. Amikor mi is tüzet nyitottunk, visszahúzódtak.
Rendben van – mondta Pascoe nyájasan. – Ne hibáztasd magad. Menj és
aludj egyet.
Az őrmester elhagyta a század fedezékét, ahova Pascoe visszatért. Pascoe
leült és hirtelen megijedt a magánytól. Mintha számára immár jelentés nélküli
hangokat hallana egy üres szobában.
A történelemkönyvekben a háborúnak értelme van, mert a történészek
értelmet adtak neki. Visszaemlékezett arra az érzéki élvezetre, melyet az
Európán végigsöprő napóleoni seregekről szóló leírások szereztek neki. A
spanyol birodalom hódításaiban csupán a gazdagság és a tetterő diadalát látta.
Mit jelentett Steve Rogers esete a történelemben? Egy szerény,
kötelességtudó ember, akit néhány órával ezelőtt agyonlőttek, nem sokkal
azután, hogy kitüntető megbízatást kapott. No, de az ilyen dolgok a háború
mindennapi igazságához tartoztak. Ó, igazság! Költőknek való dolog, amilyen
Christy meg a boldogult Charlie Mann!
A háborúnak talán csak az olyan megalomániások szemében van értelme,
mint Hitler és Mussolini, vagy olyan szadistáknak, mint Doc Home, vagy az
ügyes csalóknak a magas vezetésben. Aztán a történészek, az értelmiségiek
számára, akik minden szörnyűségre megtalálják a legalaposabb erkölcsi
magyarázatot. Ebből az következik, hogy a háború embertelen állapot? Úgy
kell lennie. Talán fölfedezte végre az igazi okát annak, miért utasította vissza
Christy a hadi kitüntetés elfogadását. Visszautasította, hogy részt vegyen
abban a képmutatásban, amely emberi vagy érzelmi aspektussal ruház fel egy
nem emberi dolgot.
Biztos volt benne, hogy most megint azt fogja álmodni, amire soha nem
tudott visszaemlékezni, csak a vele járó ébredésre. Mindig az a kérdés. Úgy
ébred föl a fedezékben, mint egy élve eltemetett ember, és az a kérdés, mint
egy rettenetesen fertőzött bőr tapad hozzá egész valójához. – Miért volt
mindez? Mit jelentett mindez?
De az álom, amely után ez a kérdés maradt, mindannyiszor szétfoszlott.
Levegőt áhítozva megint kiment az éjszakába. Feljött a hold és a sivatagot
saját képére alakította. Csillagok nyugodtak le, más csillagok előtűntek. A föld
megfordult. A tenger a maga törvényét követte. És mit számított Rogers?
Kivéve egyetlen embernek, aki Rogers elestét olyasféle igazságtalanságnak
tekintette, amiért felelőssé lehet tenni valakit. Kivéve Christyt, aki csendesen
mondta: “A halál nem tapintatos.”
Amikor Rogers tetemét elvitték Christy fedezéke mellett, a kutya felült és
vonítani kezdett. Christy elhallgattatta, de az állat, még mindig maga után
húzva a szvettert, otthagyta a fedezéket és a hulla nyomába eredt. Miután egy
elhagyott lövészárokban Rogers testét pokrócba burkolva végül nyugalomba
helyezték, a kutya továbbra is a szabadban maradt és gyászolta őt. Sem
kövekkel, sem kiáltásokkal nem tudták elzavarni onnan.
– Mi a baja ennek a korcsnak? – kérdezte valaki panaszos hangon.
– Kifejezésre juttatja rokonszenvét – válaszolta Hajmeresztő John.
A hold megint eltűnt. Pascoe a helyzetjelentéseket tanulmányozta, és
sajnálta, hogy annyi whiskyt megosztott Christyvel.
Ezekben a halott órákban minden hang, mintha messzi távolból jött volna.
A katonai szállítmány mozgása rovarok zümmögésének hatott, a géppuska
hangja horkolásnak és az ágyúlövések olyanfajta pukkanásnak, mintha dugót
húztak volna ki valamely varázsüvegből.
Hajnal előtt egy órával Hajmeresztő John nagykabátban, karján egy
kenyérzsákkal, fegyverét lóbálva kijött a fedezékéből. Egykedvűen sétált a
latrinaárokhoz. Miután megállapította, hogy nem figyelik, levette
rohamsisakját, a nagykabátja zsebéből gyűrött nemezkalapot húzott elő s azt
tette fel. Puskáját szuronya végével beledöfte a homokba és a rohamsisakot
ráakasztotta. Aztán gyorsan továbbment. Egyszer visszapillantott, hogy
megnézze az otthagyott jelképet. Vigyorgott. Miért ne?
Ettől a perctől kezdve a hadsereg számára halott volt.
 8.

Hajnalban az őrszem visszajött a drótakadálytól és fölébresztette Pascoe-t,

aki nemrégiben aludt el. Pascoe fölkeltette küldöncét.
– Fel!
A küldönc dideregve kászálódott fel, és elment, hogy feladatát elvégezze.
Fejek és vállak emelkedtek ki a lövészárkokból. A kis zajok
megsokszorozódtak. Kemény hideg volt. Éles szél fújt a tenger felől.
– Hé, pajtás – suttogta az egyik új ember Christynek – Hajmeresztő John
lelépett.
– Hová?
– Nem t'om. De tegnap kijelentette, hogy meg akar szökni.
– Egy angol légvédelmi banda van odaát, a dombon túl – közölte Christy. –
Alighanem ő is ott található, és éppen zsákmány után néz.
Keleten, a dombok fölött tompa ezüstszínű volt az ég, mígnem a dombok
éle tiszta fényben ragyogott fel. Az éleknek mintha fekete fogaik lettek volna,
amelyek a növekvő fénnyel harckocsik és páncélgépkocsik körvonalait vették
fel. Csigalassúsággal haladtak valamilyen ismeretlen célú hajnali őrjáratra. 45
A szemle fél óráig tartott, ezalatt a sivatag ólomszínűen, de tisztán
rajzolódott ki. Christy a légvédelmi egységtől, amelyet épp az imént említett,
néhány nappal előbb egy konzervdoboznyi szalonnát szerzett. Most kinyitotta
a konzervet és lámpájának lángja fölött, a fedezékében éppen sütni kezdte.
Egy takarék lángnyi háztartás a szörnyű és siralmas tájban. Meghökkentően
békés kép. Érzelmes. Szinte érzelgős.
Hajmeresztő John visszahagyott jelképét a latrinánál Doc Home találta
meg. Vigyorgott, amikor felfedezte a sisakra karcolt J. J.-t. Sortját leeresztve
az árok fölé guggolt, és miközben könnyített magán, gondosan szemügyre
vette a jelképet. Miután befejezte, felállt, leemelte a sisakot a karóról és
bedobta a latrinába.
– Ide való!
Kihúzta a puskát a homokból és megvizsgálta. A tölténytárban egész
sorozat lapult, de a fegyver nem volt biztosítva. Doc Home kiszedte a
töltényeket s azt morogta:
– Gondatlan barom!
Reggel nyolc órakor forrón sütött a nap. Két teherkocsi érkezett a zászlóalj
harcálláspontjára: egy kis terepjáró, amely Rogersért jött, és egy háromtonnás,
amelyben az ezred tábori csendőr őrmestere ült, két emberével. Az őrmestert
Arthur Bastable-nak hívták.
 A három tábori csendőr először Pascoe fedezékébe ment. Az események
látszólag mulattatták Pascoe-t. Figyelte, amint a három csendőr Christy
keskeny lövészárka felé tart.
Christy éppen a kutyáját etette, amikor tudatára ébredt, hogy három alak áll
a mellvédjénél. Felnézett.
– Christy közlegény, őrizetbe vesszük!
Christy már-már elfordult, mikor felfogta, hogy Bastable komolyan
gondolja. A csendőr őrmester a lehető legkatonásabban nézett rá, és a másik
kettő idegesen kikapcsolta harmincnyolcasának tokját. Látva, hogy Bastable
sértődött kérdezősködésre számít, Christy nem mondott semmit, hanem
megsimogatta a kutyát, felvette rohamsisakját, géppisztolyát és csatlakozott
három őrzőjéhez.
– Induljunk, Bastable őrmester.
A háromtonnás felé vezették. A figyelő Pascoe egyszerre hitvány embernek
érezte magát. Volt valami jelképes Christy méltósággal teli hallgatásában.
– Mit csináltál? – kiáltotta egy katona Christynek.
– Latrinaterveket adtam el Rommelnak – válaszolta a fogoly.
Felmászott a háromtonnásra, szorosan háta mögött az őrökkel, akik
mindketten módfelett ügyefogyottnak látszottak. Christy a teherautó platóján,
az őrmester és két embere Christy s a teherautó hátsó része között
helyezkedett el.
– Miért nem utazik a vezetőfülkében, őrmester? Nem fogok megszökni.
– Parancs! – mondta Bastable. Megkopogtatta a vezetőfülke falát, és a
teherautó megugrott. Csak a motor zúgása hallatszott. Christy rágyújtott és
hanyatt dőlt, sovány arca fölött a rohamsisakkal. Az egyik tábori csendőr
hirtelen nem bírta tovább.
– Az isten szerelmére! Hát nem akarja tudni, miről van szó
tulajdonképpen?
Christy megemelte a sisakját és szelíden nézett a kérdezőre.
– Ha ezzel boldoggá teszem, őrmester, nos, miért tartóztattak le?
Bastable olyan mereven kihúzta magát, amennyire csak a bizonytalan
jármű megengedte, és odavetette:
– Hogy odamenjen és kitüntessék.
 9.

Stringer atya, az ötvenötösöktől, igazán mindennapi ember volt, fekete

szemöldökkel, mélyen ülő szemmel és barázdált homlokkal. Mindez
külsejének a mélység oly fokú látszatát kölcsönözte, amely lelkében a
legkevésbé sem tükröződött. Tömött, szigorú hangja volt, és prófétához illő
nagy haja. Ha beszélt, ajkai megduzzadtak, s azt mondták róla, a klerikális
laposságok úgy hangzanak a szájából, mintha ítéletet hozna, lesújtva a
bűnözőkre és felidézve a poklot. Christy Apokalipszis Petinek csúfolta, de a
legtöbben félrehallották, és úgy adták tovább: Biggyedtajkú. A páter a csúf
névért Christyt hibáztatta, de ő sosem törődött azzal, hogy felvilágosítsa.
Egyszerű ember volt az atya, aki a biblia szavait szó szerint elfogadta. Nem
házasodott meg, mert nem talált olyan asszonyra, aki beleegyezett volna, hogy
férje szinte mindenét a szegényeknek adja. Valóban az volt a szokása, hogy
pénzt, ruhát, élelmet adott bárkinek, aki ilyen kéréssel fordult hozzá. A
dörzsöltebb katonák már régóta tudták róla, hogy könnyű “palira venni”.
Szívesen elhallgatta a csirkefogók előadásait arról, hogyan kopasztották meg
őket titkos játékbarlangokban.
Röviddel azután, hogy a hadseregbe került, megértette, hogy nem
tevékenykedhet elveinek megfelelően. Kimondottan pacifista volt. Annak
ellenére, hogy a fasizmust szükségszerűen ellenezni kellett, nem
szabadulhatott attól az érzéstől, hogy mint pacifistának, az erőszak minden
formáját elleneznie kell. Vagyis nincs joga támogatni vagy eltűrni olyan
emberek tevékenységét, akik szentesített keretek között vérengzenek.
Kötelessége volt, hogy az embereket rendszeres időközökben biztosítsa ügyük
jogosságáról, de nem bírt menekülni a gondolattól, hogy a vallás más szolgái
hasonlóképpen cselekednek a németeknél. A náci katonáknak legalább akkora
lelki támaszra van szükségük, mint az ausztráliaiaknak – vagy még többre,
tekintetbe véve, hogy mit csinált belőlük Hitler. Egyszer vad látomása támadt:
átmegy a német vonalakon s buzdítja az ottaniakat, hogy tegyék le a fegyvert.
Bátran kettészakította magát. Lelkiatyaként fájdalmas lelkifurdalással
végezte munkáját, amit természetadta mogorvasága folytán senki sem vett
észre, és külön penitenciarendszert alakított ki a maga számára, miközben
megőrizte a biblia szavaiba vetett hitét. Az embereknek nem kellett tudniuk,
hogy nagylelkű adakozási hajlama nem pusztán “lágyság”-ból származott.
Legalább egy dologban úgy cselekedett, ahogy a hite parancsolta.
Christynek kétszer támadt vele ellentéte és mindkét alkalommal megalázta
őt. Első alkalommal a tisztek előtti kötelező tisztelgés ügyében.
 1941 végén, amikor Tobruk nyolchónapi ostroma után az ausztráliaiak
visszatértek Palesztina húsosfazekaihoz és féktelenül elárasztották a
városokat, brit tisztek – akik még nem szereztek kellő jártasságot az ausztráliai
katonák jellemének ismeretében – elvárták, sőt megkövetelték, hogy
ugyanúgy tisztelegjenek nekik, mint a sajátjaik.
Christyt és Charlie Mann-t egy nap, Jeruzsálemben, megszólította egy brit
kapitány, és megparancsolta nekik, hogy adják meg a szokásos tiszteletet a
királyi egyenruhának. Faarccal engedelmeskedett. A tiszt tovább ment, s
gratulált magának, hogy ezek közül az átkozott ausztráliaiak közül legalább
kettőnek leckét adott fegyelemből. A következő sarkon ugyanezzel a két
ausztrállal találkozott, akik teljesen megzavarták a gyalogos közlekedést azzal,
hogy a járdán, elállva az utat, bemutatót tartottak a tisztelgési kódexből. A
tisztet a gyanakvás és a hiúság kettőssége szorongatta. Amikor aztán a
továbbiakban ugyanezzel a két emberrel összeakadt egy bárban, egy
kávéházban, két üzletben és az óváros görbe utcáin, és azok minden
alkalommal megkövesedett szalutáló pózban állták el az útját, már tudta, miről
van szó. Kezdte nem észrevenni őket, míg végül egy ausztráliai csendőr
őrmesterrel találta szemben magát, aki előtt a két katona vádolta őt, mondván,
hogy nem adta meg a tiszteletet a királyi egyenruhának, mert nem viszonozta
tisztelgésüket. A csendőr félrehívta a kapitányt és szívélyesen közölte vele:
– Hallgasson ide, uram. Engedje meg, hogy egy tanácsot adjak. Vagy
vegye le a sapkáját, vagy menjen és keressen menedéket a tisztek klubjában.
És uram, ne foglalkozzon a tisztelgéssel. Ők voltaképpen nem akarják
megsérteni a királyi egyenruhát. Ne vegyen tudomást róluk, ha találkozik
velük, mert hál' istennek, józanok és öntudatosan viselkedtek.
Egy brit őrnagy, majd egy őrmester Doc Home-ot és Hajmeresztő Johnt
állította meg Tel Avivban, ugyanezzel a követeléssel. Szörnyű komédia
következett. Doc vonaglott, mint egy zavart iskoláslány, és Hajmeresztő John
lapockájába döfött.
– Rajta, Hajmeresztő! Vágj ki ennek a kedves embernek egy igazi
tiszteletadást!
Hajmeresztő John szemérmes vonaglások közben – egyik meztelen,
tagbaszakadt lábát a másikra téve – lehajtotta a fejét és így gurgulázott:
– Túl félénk vagyok! Csináld te!
– Ó, én nem vagyok képes rá – csipogta Doc, lányosán. – Rajta, vágd csak
ki ennek a kedves embernek!
Eközben már egész tömeg verődött össze, mivel a jelenet az Allenby
Roadon történt; zsidók, arabok, angolok, ausztráliaiak élvezték a nőiességnek
ezt a paródiáját. Doc és Hajmeresztő John folytatták a szemérmes vonaglást,
miközben buta falzettókban állandóan mondogatták egymásnak: “Vágj ki
ennek a kedves embernek egy tisztelgést.”
Két esetlenebb nőimitátort keresve sem találhattak volna, és valószínűleg
ez volt a legjobb ingyencirkusz, amit az Allenby Road közönsége valaha is
látott. Az őrnagy végül, mint valami lány, nyakig pirulva elmenekült.
Ámde nem hagyta annyiban az ügyet. Panaszt tett az ausztráliai hadsereg
összekötőjének, leírta a két ember paroliját, és megemlítette, hogy egymást
“Doc”-nak és ,,Hajmeresztő”-nek szólították. A panasz végül is Kirk ezredes
asztalára került, ő mindenekelőtt – és magánemberként – közölte az
őrnaggyal, hogy fölöttébb megérdemelte a történteket, s a jövőben
tartózkodjék az emberei piszkálásától, amikor nyolc hónappal Tobruk után
szabadságon vannak. Azután Docot és Hajmeresztőt az üvöltő Bastable
őrmester vezérlése alá helyezte, hogy egy hétig gyakoroltassa velük a
tisztelgést. Ezzel a lépésével egy sor régi sérelméért állt bosszút, amivel Doc
és Hajmeresztő John tisztában volt. Ezért szó nélkül tudomásul vették a
döntést. Ezenkívül nagy mulatságukra szolgált a humortalan Bastable is.
Mindez betetőződött, amikor az ausztráliai fegyveres erők vezérkara
parancsot adott ki az egységek parancsnokainak a tisztelgés! előírások
megszigorítására. Az ezredes magához hívatta Stringer atyát.
A gyalogsági parancsnok hagyományosan a papot hívatja, ha műveltségre
van szüksége. Kirk megkérte Stringer atyát, írja le neki a tisztelgés eredetét,
hogy meggyőzhesse az embereket: nem megalázó egy tisztnek szalutálni.
Ennek eredményeképpen parancs jött ki, mely szerint a jövőben az
ötvenötösök minden katonája tisztelegni köteles a tiszteknek hajnal és
alkonyat között, és egyidejűleg az alábbiakról tájékoztatta a zászlóaljat: “A-
tisztelgés eredete semmi esetre sem lefokozó vagy megalázó jellegű. A
tisztelgés szokása vagy a lovagkorból származik – amikor a lovagok felhúzták
sisakrostélyukat, hogy felismerjék a másikat –, vagy pedig Erzsébet királynő
udvarából ered. A történelem ugyanis feljegyezte, hogy a férfi udvaroncoknak
szokásuk volt egyik kezükkel eltakarni szemüket, amikor a királynő
megérkezett, mintegy jelezve, hogy a királynő szépsége elvakítja őket.” Az
ezredes úgy gondolta, hogy a pap igen jó munkát végzett.
Másnap reggel minden hirdetőtáblán a következő megjegyzést lehetett
olvasni a legutolsó parancsra vonatkozóan: “A történelem nagyobb arányú
bizonyítékokat szolgáltat arra vonatkozólag, hogy a tisztelgés a középkorban
vált szokássá, amikor is a jobbágyok megragadták üstöküket uruk
jelenlétében, aki testüket, lelkűket birtokolta. A tisztelgés eredete tehát
megalázó és lefokozó, és ellentmond a papunk által hirdetett elveknek.” A
kézírás Christyé volt.
 Ettől kezdve a katonáknak szokásukká vált, hogy egy-egy tiszt
megjelenésekor lekapták a sapkájukat és megragadták üstöküket. Stainforth
szigorú büntetést helyezett kilátásba: az ezredes azonban előnyben részesítette
azt a gondolatot, hogy hagyni kell a dolgot, míg elalszik. Fontosabb parancsok
okoztak gondot neki. Az ötvenötösöket a török határra vezényelték. Túl sok
német ügynök jutott el Aleppóba. Baj lehet belőle.
A második kihívás alapvetőbb dolog ellen történt, mint a pap műveltsége.
Az istentiszteletet a legtöbb katona szükséges rossznak fogta fel, vagy
áldatlan kompromisszumnak, mely a katonának lehetővé teszi, hogy többé-
kevésbé semmit se csináljon, azonkívül, hogy énekel, imádkozik és üldögél,
mialatt a pap olyan erkölcsi szempontokról prédikál, amelyeket maga a
hadsereg tesz lehetetlenné. A katonát nem zavarja, ha untatják, amíg nyugton
hagyják. A katona megszokta, hogy unatkozzék. De Christyt untatni annyit
jelentett, mint megsérteni őt. Ebből születtek a “szigorú pogány ok”.
Christy és öt társa elmulasztotta az istentiszteletet, és amikor emiatt
megvádolták és az ezredes elé állították őket, Christy, mint szószólójuk
kijelentette, hogy a szolgálati szabályzatban semmiféle rendelkezés nincs,
minek értelmében a katonák kötelesek volnának istentiszteletre menni.
– Teljesen így van – egyezett bele Kirk, aztán hirtelen felcsattant. – Maguk
ellen az a vád, hogy elmulasztottak egy szemlét. És maguknak minden olyan
szemlén jelen kell lenniük, amelyet én elrendelek, legyen az istentisztelet,
katonai parádé vagy fejtetőre állás! Hét nap barakkfogság!
Az első menetet az ezredes megnyerte. Később megállította Christyt és
megkérdezte: – Mi van magával, Corpus? Ez nem volt valami okos lépés.
Valami finomabbat vártam magától.
– Várjon csak, majd meglátja – morogta Christy.
– Tudja, kik nyerik meg mindig ezeket a viaskodásokat? – sóhajtott az
ezredes.
– A győzelemnek három típusa van – válaszolta Christy. – Fizikai, morális
és pirruszi!
– Ördögbe a morállal, ez háború!
– Valóban – bólintott Christy.
– Tűnjön el a szemem elől – nevetett Kirk. Néhány perccel e találkozás
után rájött, hogy Christy önkéntelenül megvilágította számára egy akkoriban
fontos szó igazi értelmét. Francia ellenállás. Norvég ellenállás. Holland
ellenállás. Ez a megfoghatatlan valami, amit semmilyen megszálló hatalom,
legyen az bármilyen kegyetlen, nem tud felszámolni. Ellenállás! Christynek
talán valamilyen földalatti szervezetben volna a helye, vagy valamilyen
gerillaalakulatnál a hegyekben. A kutyafáját neki!
 A “szigorú pogányok” kötelességszerűen fogták fel az istentiszteletet a
következő vasárnapon és a Don-század többi tagjával együtt elvonultak a
Keresztyén Ifjak Egyesületének barakkjához, ahol az istentiszteletet tartották.
A barakk előtt azonban a “szigorú pogányok” megfordultak és az ellenkező
irányba indultak.
– Tartóztassa föl azokat az embereket! – ordította a főtörzsőrmester.
Az emberek megálltak. A főtörzsőrmester izgatottan sietett hozzájuk.
– És hová akartak éppen menni, senkiháziak?
– Vissza a fedezékeinkbe, főtörzs – válaszolta Christy ártatlanul.
– Ó, ó, ó... – A főtörzsőrmester hintázott sarkain, botjával ütögetve egyik
lábikráját, miközben számítgatva figyelte régi ellenfelét.
– Kinek a parancsára, Christy közlegény?
– Katonáink jogai alapján, főtörzs! Nem lehet minket arra kényszeríteni,
hogy lelkiismeretünk ellenére részt vegyünk egy vallásos ceremónián.
– Senkiháziak lelkiismerete! – üvöltötte a főtörzsőrmester. – Ez aztán
újdonság!
A “pogányok” hallgattak.
– Nos – folytatta a főtörzsőrmester rémisztő vigyorgással –, találnunk kell
valamit, ami lefoglalja az agyukat, míg mi a biblián rágódunk, nemde?
– Ó, istenem – suttogta az egyik “pogány”.
– Jelentsék az ügyeletes őrmesternek – búgta a főtörzsőrmester –, hogy
rendelkezésre állnak egy kis latrinatisztogatásra.
– Kihallgatásra akarok menni a parancsnokhoz, rögtön az istentisztelet után
– válaszolta Christy hirtelen. – Maga a hitetlenségünk miatt büntet bennünket.
– Ez igaz – egyezett bele elragadtatottan a főtörzsőrmester.
De az istentisztelet után kihallgatásra vezette Christyt, óvakodva attól,
hogy szabályzati összeütközésbe kerüljön vele. Az ezredes segítséget hívott.
Stringer atyával jelent meg irodájában. Ettől még Christy is megdöbbentnek
látszott.
– Nos – kezdte az ezredes nyersen –, elhoztam magammal az atyát is,
mivel úgy gondolom, maguknak hátuknak kell közölniük vele, mint férfinak a
férfival, miért nem látogatják az istentiszteletet. Azt hiszem, nem szükséges
közölnöm önökkel, hogy ne beszéljenek egyszerre. Amilyen biztos, hogy az
éjszaka követi a nappalt, annyira biztos, hogy Christy alkalmas mindannyiuk
nevében beszélni.
Christy nem vett tudomást a papról és az ezredeshez címezte szavait.
– Nem azért jöttem kihallgatásra, hogy teológiai vitába keveredjem a
pappal. Hogy miért nem látogatjuk az istentiszteletet, az kizárólag
lelkiismereti kérdés. – Fojtott morgás a főtörzsőrmester felől. – Panaszt
kívánunk emelni a főtörzsőrmester ellen, aki büntetni akart bennünket
hitetlenségünk miatt. A keresztények élvezik, ha megalázzák őket elveikért.
Mi nem!
Az ezredes várakozón pillantott a papra.
– Ön nem keresztény? – kérdezte Stringer Christyt.
– Hát persze, hogy nem! Itt lennék a hadseregben, ha az volnék?
A pap úgy érezte, hogy a szíve összezsugorodik és kihűl. Ebben a
pillanatban félt Christytől. Mindannyian őt nézték, várva, hogy válaszoljon
Christynek. Legszívesebben kiszaladt volna az ezredes irodájából, a táborból,
elmenekült volna önmagától. Végül elkínzottan így szólt:
– Én senkitől sem kívánom, hogy lelkiismerete ellenére részt vegyen az
istentiszteleten. – Felemelte a hangját. Legalább valamennyire keresztényien
viselkedhetett. – Én azt kérem, uram, hogy ne adjanak kényelmetlen
feladatokat ezeknek az embereknek, amiért nem járnak istentiszteletre. Ez –
tette hozzá, egyenesen Christyre nézve – az én lelkiismeretemet sértené.
– Félek, hogy az ön jósága nem helyénvaló – mondta az ezredes keserűen.
– Ámde tiszteletben tartom kívánságait. – Csendes dühvel fordult a “szigorú
pogányok” felé. – Nem könyörgök maguknak, hogy saját érdekükben ne
meséljék el ezt az ostoba tréfát a többieknek. Ha elterjed, az egész átkozott
zászlóaljat egésznapos menetgyakorlatra küldöm. A jövőben az
istentiszteletek idején fedezékükben maradnak és ügyeletes szolgálatot
teljesítenek. A főtörzsőrmester fog felügyelni magukra, és ha ő egy
körömfeketényi piszkot talál, vagy esetleg gondozatlan felszerelési tárgyat,
jelenti nekem, akkor aztán én megmutatom, hol lakik az isten. – Lélegzetet
vett. – Most pedig, főtörzs, vigye ki ezt a hat embert az épületből. A második
világháború, tudomásom szerint, még mindig tart.
 10.

Amikor a zászlóalj törzsénél ezen a reggelen körbejárt a hír, hogy Christyt

szigorú őrizetben hozzák a kitüntetési ünnepségre, Stainforth és az ő hűséges
Price-Gore-ja őszinte elégtételt érzett. Brand őrnagy, a parancsnok helyettese
megjegyezte:
– Christy tőkét fog kovácsolni ebből is!
Stringer maga is érezte a káröröm egy aljas kis morzsáját. Christy túl
gyakran viselkedett lekicsinylőn. Stringer elhatározta, hogy e ceremónia
minden másodpercét figyelemmel kíséri.
A holttérnek az a kis teknője, ahová a zászlóalj törzse települt, olyan volt,
mint egy szabadtéri színház. A harcálláspont valamennyi beosztottja ott volt,
hogy végignézze az esetet. Körben ültek a köves lejtőkön, kíváncsi és döbbent
pillantással. A főtörzsőrmester bizonyos távolságra tartotta őket az ezredes
parancsnoki fedezékétől, s így csak láthatták az eseményeket, de nem
hallhatták.
A teherautó porfelhőben érkezett. Hátsó része kinyílt, a kísérő leugrott, és
felszólította Christyt, hogy kövesse. Christy csendesen és kifejezéstelenül állt
két kísérője között. Bastable elvonult, hogy jelentse az ezredesnek érkezését.
Néhány pillanattal később az ezredes odaérkezett.
Egyszerre csak a pap Kirk mellett termett.
– Victor, ezt nem teheted Christy-vel!
Az ezredes kicsit hunyorgott a lövészárok homálya után.
– Csak figyelj meg engem – válaszolta.
– Figyelmeztetlek, hogy ennek az embernek lelkiismereti okai vannak a
viselkedésére!
– Mindig vannak neki – mondta Kirk fanyarul. – És engem nem érdekelnek
a lelkiismereti kérdések.
Nagyon magasan felderítőgép körözött.
– Ez az én zászlóaljam – mondta az ezredes –, nem pedig Christyé. Ha a
főhadiszállás zászlóaljam egyik emberét alkalmasnak találja arra, hogy
kitüntesse, nekem el kell érnem, hogy el is fogadja.
– Én nem akarok odafigyelni.
– Akkor menj és imádkozz érte – mondta az ezredes vadul.
Mindketten elfordultak, de az ezredes visszalépett Stringerhez és
elkeseredetten mondta:
– Péter, felejtsd el, hogy valaha is ilyesmit mondtam!
– Elfelejtettem – mondta Stringer.
 Az ezredes reszketett. Mikor odaérkezett a rabhoz, a reszketés fokozódott,
és ő megállt, hogy erőt vegyen magán. Miután összeszedte magát, gyorsan
Christy felé sietett. Ami ritkán fordult elő, magán viselte kitüntetéseit: a hadi
érdemkeresztet, és a Gallipolinál, huszonhét évvel ezelőtt kapott érdemérmet.
A teherautó visszament a Don-századhoz, Christy hátul ült, gyűrött ingén
egy szalaggal, szabad emberként, aki visszakapta fegyverét.
– Nos – kérdezte a pap –, hogy fogadta a hős?
– A szempillája sem rezdült – mondta az ezredes.
– Nem mondott semmit?
– De. Pontosan három szót: “Charlie-ért fogom viselni...”
 A terv

1.

– A tábori csendőrök elfogták Jones-t néhány mérföldnyire innen, az úton –

mondta Brand őrnagy, Kirk fedezékébe lépve, kezében egy írásos üzenettel. –
Van valami hozzáfűznivalója a dandár számára?
– Semmi – válaszolta az ezredes. – Jones-on én már nem tudok segíteni. Ez
dezertálás, olyan pillanatban, amikor szemtől szemben állunk az ellenséggel.
Azt hiszem, Roy Pascoe-nak tanúskodnia kell majd a hadbírósági tárgyaláson.
– És mit fog kapni Jones?
– Remélem életfogytiglanit... Hogy az én embereim közül valaki így
megfutamodjék!
– Hajmeresztő John nem értené meg a dolog etikai oldalát – nevetett
Brand, és hátrament a gerendával megtámasztott, földbe vájt lyukba, amit
zászlóalj irodának neveztek.
“Jones nem mer majd mutatkozni Numerellában a háború után. Vagy
mégis? A szégyenfolt nem zavarná Hajmeresztő Johnt. Nem büszke sem arra,
hogy ötvenötös, sem hogy numerellai. Alkalmatlan rá, hogy numerellai
embernek tekintsék. Ezért vagyok közömbös a sorsa iránt?” – meditált
magában Kirk.
Még mindig ezen tűnődött, amikor megérkezett a dandártól a Don-század
küldönce, egy “Szigorúan bizalmas!” jelzésű paranccsal. Az ezredes behívta
Brandet. Feltépte a borítékot, és miután elolvasta, így szólt:
– Joe, egy időre tiéd a zászlóalj. A dandárhoz hívatnak. Hadosztály-
értekezlet lesz.
– Tudtam, hogy ez lesz a vége, túl jó volt ez a békés állapot ahhoz,
semhogy tartós lehessen – jegyezte meg Brand borongósan.
Az ezredes föltette rohamsisakját, magához vette távcsövét, térképtáskáját,
és átment az irodába, ahol szólt Price-Gore-nak, hogy hívja a sofőrt a dzsippel.
Néhány perccel később Kirk bemászott a sofőr mellé, s odaszólt neki: – A
dandárhoz.
A dzsip kifordult az aszfaltozott útra, és a sofőr úgy nekiiramodott a
kocsival, hogy a szél az arcukba vágott.
– Igaz a hír Hajmeresztő John Jones-ról? – kérdezte a sofőr az ezredestől.
– Mi?
 – Hogy kiszökött a vonalból és a csendőrök elfogták?
– Sajnos, igen.
– Szigorúan bánnak el vele? Vagy nem?
– Hiszen lelépett – hagyta rá az ezredes.
– Sötét alak ez a Hajmeresztő – közölte a sofőr. Aztán enyhítésképpen azt
mormolta: – De jópofa!
Az ezredes dörmögött. Még mindig azt találgatta magában, miért is hívták
be a dandárhoz.
A dandárparancsnokságnál egy tábori csendőr a nagy, indián típusú sátorba
irányította őt, amelyet tetőstől a földfelszín alá ástak be és festékkel meg
homokkal álcázták. A bejáratnál egy másik csendőr állt őrségben, és Kirknek
le kellett hajtania a fejét, miközben a sátorlapot fölcsapva belépett. Bent
felegyenesedett és azonnal látta, hogy a legrosszabbra kell felkészülnie.
Valami nagyobb dolog készül és az ötvenötösöknek kell majd a nehezét
vállalniuk. Ott volt Ken Wills, a dandár parancsnoka, két brit törzskari tiszttel,
akik mindketten ezredesi rangot viseltek. A sátorban felállított lecsapható
asztalok körül tíz szék sorakozott.
– Megérkezett Kirk – mondta Wills, és előrelépett. Nagydarab fekete férfi
volt, ragyogó fogsorral, inkább olasz énekesre mintsem kitűnő katonára
emlékeztetett.
– Kirk, az ausztráliai ötvenötösöktől, Madden és Fenwick a hadtestek
harcálláspontjáról.
Kirk kezet fogott a két angollal, alig figyelve, hogy melyik név melyikhez
tartozik.
Tíz szék, gondolta. Úgy látszik, még két ausztráliai zászlóalj parancsnokot
várnak, egy tüzértisztet, esetleg néhány harckocsizót és a repülő összekötő
tisztet. Olyan volt az egész, mint egy dandármulatság.
Az ezredes messze járt az igazságtól.
Megérkezett Wills őrnagy, két ausztráliai törzstiszt, a hadosztálytól,
Gorman a tüzérségtől, aztán rögtön Gorman nyomában Manfield, egyike
azoknak az ausztráliai tábornokoknak, akik a Közép-Keleten életben
maradtak. Semmilyen más ausztráliai zászlóaljparancsnok nem jött.
Manfield alacsony, vékony, csendes ember volt. Mormolva hellyel kínálta
a jelenlevőket, majd felszólítására szárny segédje, s egy kapitány, akit be sem
mutattak, nagy térképet hoztak be, amelyet a sátor végében felfüggesztettek.
Manfield beszélni kezdett, és Kirk, miközben figyelte, úgy érezte magát, mint
aki kikecmergett egy lidércálomból, hogy ugyanazt újra átélje a valóságban.
 2.

– Állítsa meg a dzsipet! – szólt az ezredes. A sofőr meglepett

oldalpillantást vetett rá. Mi baja a vén trottlinak, hogy itt akar megállni? De
beleegyezően mosolygott, és lefékezett. A szélzúgás elhalt, helyette a tengert
hallották, kétszáz yarddal lejjebbről, jobb felől. A sofőr kérdően nézett
parancsnokára.
– Szívjunk egy kis tengeri levegőt – mondta az ezredes.
Kiugrottak a kocsiból. Késő délután volt. A fehér part elhagyottan terült el,
szelíden fodrozódtak a hullámok.
– Mit szólna egy kis megmártózáshoz – javasolta a sofőr.
– Maga mehet – közölte az ezredes. – Adok magának tizenöt percet. Én
fölülök itt a homokdombra. Át kell gondolnom egy komplikált feladatot. A
sofőr vetkőzni kezdett.
– Szüksége van tanácsra? – kérdezte.
– Majd hívom, ha megakadok – vigyorodott el Kirk.
A sofőr meztelenül lerohant a homoklejtőn, és hangos csatakiáltással dobta
bele magát a hullámverésbe. Beúszott ötven yardnyira, aztán visszanézett a
partra. Az ezredes görnyedt, mozdulatlan alak volt a fekete út előterében. Mi
bánthatja? Valószínűleg el van keseredve egy kicsit Hajmeresztő John miatt,
amiért átlógott a vonalon. Szégyent hozott Numerellára. A sofőr feltételezte,
hogy Keljfeljancsi nagyon büszke a katonáira. A jelek szerint azt képzeli,
hogy fény sugárzik a fenekükből.
Kirk gondterhelten újraélte a jelenetet, ami a dandárnál, a sátorban
lezajlott. “Numerella-felvonulásnak” fogják nevezni. Egyszerű az egész.
Logikus. Átkozott gyilkosság... “Ez a terv, ezredes... “
“A német páncéloshadtest, délen összpontosulva fokozta nyomását a
nyolcadik hadsereg frontjának kritikus pontjára. A feladat tehát a következő:
ezt a páncélosalakulatot fel kell csalogatni északra, hogy a brit páncélosok a
betört vonalat kiegyenesíthessék, de anélkül, hogy a sajátjainkból túl sokat
elmozdítanánk. Ez azt jelenti, hogy színlelt támadás indul északon, azaz a
német páncélosok felcsábítására megtévesztő mozdulatot kell végrehajtani.
Némi megerősítéssel az ötvenötösöket jelölték ki ennek a manővernek a
végrehajtására.
Amíg a szövetségesek felkészülnek az akcióra, a németekben olyan
benyomást kell kelteni, mintha az arcvonal teljes szélességében,
nehézpáncélosok támogatásával támadás készülne. A dandár harcrendje
mögött gyakorló harckocsikat kell mozgatni. Más dandárokból nappal
századokat vonultatnak fel, az éjszaka leple alatt pedig visszaszállítják őket. A
tényleges támadást egy 61 egész dandár körvonala ellen egyedül az
ötvenötösök hajtják végre, páncélos támogatás nélkül, csupán egy
megtévesztő menetoszlop támogatásával. A páncélosok egyidejűleg
elindulnak, hogy délen betörjenek.” így hangzott az első tájékoztató a
feladatról, amelyet az egyik brit törzskari tiszt ismertetett. Ezután Manfield
részletezni kezdte a dolgot, de olyan óvatosan, hogy a saját érveivel leszerelje
Kirk megdöbbenését. A siker azon múlik, hogy a németek bedőlnek-e a
blöffnek. A megtévesztő menetoszlop széles arcvonalon fejlődik fel és
hatalmas port ver. Az ötvenötösöknek úgy kell csatlakozniuk ehhez, mintha
egy dandár szándékozna a német arcvonalba mélyen betörni. Amilyen rövid
lesz a hadművelet, olyan erőteljesnek kell tűnnie. A németeket egy teljes
napon át ebben a meggyőződésben kell tartani, hogy a páncélosok délen
végrehajthassák feladatukat – azután az ötvenötösök “átvághatják magukat
hazafelé”.
Manfield az utolsó szavakat szenvtelenül mondta; amint délen végbemegy
a művelet, az ötvenötösök törjenek ki, ahogyan tudnak. Nem mondta sem
nagyképűen, sem bocsánatkérőn. Ennek így kell történnie, és kedvenc
zászlóaljának, az ötvenötösöknek kell a feladatot végrehajtania. Manfield az
angolokra pillantott, hogy ők folytassák, de aztán észrevette, hogy mindenki
Kirköt nézi.
Az ezredes nemcsak meglepődött saját szavain, de utólag, ott a
homokdombon felidézve, szégyellte is őket keserűségük miatt.
– Röviden szólva, csalétket akarnak a zászlóaljamból csinálni.
Mintha tulajdonosi igényem lehetne, és az ötvenötös zászlóalj hatalmas
ütőerejével valamiféle áru volna, melyre nekem van kizárólagos árusítási
jogom – gondolta Kirk keserűen. Féltékeny, kicsinyes megjegyzés volt, de
Manfield bölcsen átsiklott rajta. Mindössze ennyit mondott:
– Az ötvenötösök meg tudják csinálni! – Elismerés és ítélet egyszerre.
Ellenvetéseit egyenként utasították vissza. Nem úgy adta ugyan elő, mint
ellenvetéseket, de a szívében igenis azok voltak.
– Megerősítés?
– Sajnos, azt nem adhatunk. A kiképző zászlóaljakat csiszolgatjuk ugyan,
de harcba még nem vethetjük őket. Csak harcedzett emberek vehetnek részt a
felvonulásban. A jelenlegi erők. Mennyi ez, Victor?
– Csak fél létszámunk van, uram. Manfield az angolokhoz fordult.
– Ez egy teljes zászlóaljat jelent. Az egyik angol mosolygott.
– Még mi is hallottunk az ötvenötösökről!
– Tüzérség?
– Gorman mindent megad, amit csak tud.
 – Páncélelhárítás?
– Tizenkét fontosokkal támogatjuk az utóvédet.
– Légi támogatás?
– Csak ha nagyon nagy szükség van rá! Valószínűleg néhány “Kittyt”
adhatunk.
– Mennyi időm van?
– Egy hónap!
Ekkor kezdte sejteni Kirk mindazt, amit nem közöltek vele. Ez a támadás
még annál is fontosabb, mint ahogyan sejtették. Nemcsak azért akarják azt a
betört arcvonalszakaszt kiegyenesíteni, hogy rendszerető új emberük,
Montgomery megelégedését kivívják. Minden jel szerint, előbb vagy utóbb
általános támadást indít. Kétségtelenül karácsony előtt fog támadni,
teliholdnál. Vagyis október végén. Egy fél ezrednyi ausztráliai
megsemmisülése azért, hogy általános támadást készíthessen elő; a sivatagi
háború hatalmas koncepciójához képest ez igen csekély dolog.
Ezután következett a legnagyobb meglepetés, a szinte komikus megoldás.
Bemutatták a kapitányt, akit az előbb nem neveztek meg. – Crowther, elhárító
tiszt. Jöjjön be, Crowther!
– A németeknek a városokban mindenütt vannak ügynökeik. Kairó is
tömve van velük. Ezt jó volna hasznosítani. A támadás tervét szellőztetni kell.
Pusztán a hírt, semmilyen részletet. Éppen ezért csak olyan ál tisztek vagy
altisztből lett tisztek híresztelhetik el, akik abszolút megbízhatók. És
mindössze ketten. Ezeknek is az ötvenötösök közül kell kikerülniük. (A jelszó:
Valóság!) ön válassza ki őket, ezredes, a legnagyobb körültekintéssel.
– Úgy, tehát két árulóról is kell gondoskodnom – állapította meg Kirk.
Az egész értekezlet nevetésben tört ki.
A többi már rutinmunka volt. Logisztika, a térképek egyeztetése, számítás,
módszer. Kirk vadul vetette bele magát, örült, hogy egy időre csak az eszét
foglalkoztathatja.
De most itt fönn a homokdombon, egyedül, megint be kellett magának
vallania, hogy a pusztulás érzése él benne.
Talán hiba volt, hogy egy numerellabelit tettek Numerella szülötteinek
parancsnokává. Ha egy katona meghalt, az neki nemcsak egy embernyi
erőveszteséget jelentett, hanem eggyel kevesebb embert Numerellában. Nem
csupán az ezredtől rabolt ilyenkor a halál. Házakból, barmoktól és lekerített
legelőktől, folyóktól, hegyektől. Ismerte azokat az embereket, akik megkapják
az értesítést. Maga elé képzelte a földet, amelyen valaki nem jár többé.
Mindent ismert: az eggyel kevesebb tréfát, az eggyel kevesebb álmot, a
korttyal kevesebb italt. Numerella szülöttei többé nem a sajátja. Arról, ami ezt
okozta, Numerella nem tehetett, mégcsak meg sem értette.
 Átkozott gyilkosság!
Felállt és a sofőrt hívta:
– Itt az idő, Stan!
Stan Pollock integetett, még egyszer lebukott a hullámok alá, és futva jött
föl a parton, fehér feneke olyan volt, mintha nadrágot viselne sötétbarna
testén. Az ezredes emlékezett, hogy Numerellában Pollock vezette a tanács
nagy teherautóját, békeidőben. A felesége az a karcsú, csendes lány, aki
csúnyán megégett az 1938-as bozóttüzeknél. Pollock az ezredest górénak
nevezte, amikor egymás között voltak, de idegenek jelenlétében szörnyű nagy
katonai tiszteletet tanúsított iránta. – Óriási volt! – mondta, miközben
közeledett a dzsiphez és nedves testére sortot húzott. – Meg kellett volna
próbálnia!
– Csak ne adjon ilyen tanácsokat – mondta az ezredes. – Az egész zászlóalj
meglógna.
– Akkor lemondhatnánk a Közép-Keletről, és semmi sem állíthatná meg
Rommelt!
Pollock elindította a dzsipet, s Kirk ismét örült, hogy Ted nincs az
ötvenötösöknél. Csak az a baj, hogy sose mondhatja majd meg Fredának,
miért volt ez így jó.
 3.

– Hallott valami hírt az utóbbi időben otthonról? – kérdezte Stan Pollock.

– Körülbelül tíz nappal ezelőtt. Miért?
Kirk szórakozottan válaszolt. Még mindig erősen feldúlt állapotban volt az
új helyzet, Freda és Ted miatt, a Numerellát fenyegető újabb gyász
gondolatától. A sofőr szavainak jelentősége hirtelen hatolt tudatába.
– Miért – ismételte –, maga talán hallott?
– Éhe... amikor utoljára kaptam levelet. Azt gondoltam, mivel maga
ezredes, talán azóta maga is megtudott valamit.
– Nincsenek privilégiumaim a tábori postánál.
Stan pillanatnyilag arra áldozta figyelmét, hogy kikerüljön egy
páncélkocsit, aztán nosztalgikusán mondta:
– Kíváncsi vagyok, mit csinálnak Numerellában ma éjszaka!
– Feltehetően ugyanazt, mint más éjszakákon – válaszolta Kirk
lehangolóan.
Sofőrje olyan nevetésben tört ki, hogy túlharsogta a dzsip motorjának
zúgását.
– Ó, nem! Ma péntek este van, emlékszik?
Péntek este Numerellában. Hogyne emlékezett volna! Meglepte, milyen
érzékletesen ejtette ki ezeket a szavakat sofőrje. Minden kedélyessége
ellenére, vágyódás érződött ebből az emberből, ahogy felidézte a múltat.
– Éppen ilyentájt kezdik a kocsmák behívogatni az embereket...
A vasúti szálloda nagy volt, kőből és zúzalékból épült. Ki volt világítva, és
nagy kocsik vették körül. Nem az ő kedvére való hely volt. Nem messze a
főutcán a sarkcsillag szikrázott a szőlővel befuttatott háztető alatt; fénye
homályosan, de annál hívogatóbban villant a széles faverandán át. A hűvös,
csendes levegőben tiszta és nyugodt hangok hallatszottak, olykor egy-egy
kiáltás, nevetés szakította meg őket, férfiak és nők hangjai, akik nappal nehéz
munkát végeztek.
–... az ember bemegy a városba, kedvenc kocsmájába, kér egy pohár sört,
leül kinn a verandán és néhány szót vált a legközelebb ülő komákkal, erről-
arról. Úristen, milyen jólesik az első pohár sör esténként! Én gyakran
összeakadtam magával a Starban, ugye?
“Bizony, maga is meg mások is, és sokan már soha többé.”
–... ilyenkor a vasúti szálló már alaposan tömve van, mivel az előkelőségek
már megérkeztek a vacsorához. A fiúk elhagyják a vasúti szálló söntését és
elszállingóznak a pulttól, mivel látják, hogy az előkelőségek otthagyják a
nőiket – bocsánat, nemes hölgyeiket –, akik kávét szürcsölnek a hallban, és
bejönnek a söntésbe. Az ember pedig nem szeret olyan pofák
szomszédságában sört inni, akik egész nap parancsokat ordítanak neki...
– Már értem – nevetett fel hirtelen az ezredes –, hogy miért szivárogtak el
egy csomóan a Starból. Nem akarták a sörüket az én pofám mellett
elfogyasztani!
Pollock egyszerűen visszanevetett rá. Az ezredest meglepte, hogy furcsa
reménykedés ébred benne, hátha Pollock tagadni fogja ezt.
– Lenn, a főutcán – folytatta Stan fontoskodva – jön Tolhurst őrmester, és
minden kocsmát ellenőriz, hogy biztosan megállapíthassa, egyik fiú sem
hozott fegyvert a városba, mivel néha kissé felvidult állapotban,
visszaemlékezve az utoljára látott cowboyfilmre, ordítozva kirohannak és a
levegőbe lövöldöznek, halálra rémítve a nőket és a gyerekeket.
– Nem is beszélve arról az éjszakáról, amikor a Cameron fiúk kilőtték az
összes utcai lámpát!
Az emléken nagyot nevettek együtt, nem az ezredes és a sofőr, hanem két
numerellai ember.
– Persze – folytatta Stan túlharsogva a dzsip zúgását –, Tolhurst őrmester
mindentől igyekezett távol tartani magát, ami robban. – Éles gúny csapott ki
szavaiból. – Ezért ment a csirkefogó a tábori csendőrséghez.
– Nem azért, mert rendőr volt?
– Ó! – kiáltotta a szélbe Stan. Kirk emberei közül jó néhánynak érzékeny
pontja volt, hogy Tolhurst belépett a tábori csendőrséghez. Az ezredes úgy
vélte, hogy ésszerűen csak ezt az egyetlen megoldást választhatta. Nem egy
ember akadt az ötvenötösök között, akik nagyon is készek lettek volna
megfizetni Numerella rendőr őrmesterének egy-egy régi sérelemért.
Az ezredes tapintatosan csendben maradt.
– Áll a bál a Mechanikusok Intézetében. Bertie Rumbold zenekara kezd
belemelegedni. A legények átszivárognak a pultok mögül, hogy megnézzék
maguknak a bulákat...
A rózsaszín viasszal bevont padló... A lányok nagyrészt fehérben vannak,
amely kiemeli barna karjukat és vállukat, csoportosan ülnek a fal mellett,
övükben zsebkendővel, társalognak, mint a lóripapagájok, de szemük sarkából
folyvást az aranyifjakat figyelik, akik öntudatos csoportokban álldogálnak,
kezükben narancsszörpös üvegekkel, tiszta ingekben, élesre vasalt
nadrágokban, díszes bőrövekkel. Ez a barna testüket borító fehér öltözék a
nőknek szűzies jelleget kölcsönzött – még azoknak is, akik közelről ismerték a
város férfiainak felét. Egy-egy enyhe nyáréjszakán olyanok voltak, mint a
frissen nőtt virágok. A part menti, élénk színű fűben mindkettőjüknek olyan
volt az együttlét, mintha az első ölelés volna életükben...
 Stan is a folyópartra emlékezett.
– A numerellai kényszerű házasságokból jó pár azon a folyóparton
kezdődött.
Felidézte a híd fényeit a távolból, a fa nyikorgását, amikor kocsik haladnak
át rajta, és a magas partok alatt a folyót, feketén, mélyen, hatalmasan, a föléje
hajló fákkal, amelyek mintha be akarnák lélegezni a folyó hűvösét.
Stan megint visszatért a tréfálkodáshoz.
– Fél kilenc, és Salvo zenekara kint játszik Slattery borpincéjében, mert ide
járnak Numerella legnagyobb iszákosai. Tudja, hogy most mi történik, vagy
nem?
“Totyak papa!”
Az ezredes és a sofőr harsogva röhögtek. Már nem a parti utat látták a
szélvédőn át, hanem az üdvhadsereg zenekarát, amely a bűnösöket hívta elő a
Slattery borpincéjéből, a város leghírhedtebb lebujából; vastag
egyenruhájukban izzadva, csillogó hangszereik mögött vörös és dagadt arccal,
mereven és mesterkélten énekeltek a lányok, s közben a tamburinjukat verték:
Gyűljünk össze a folyónál?
A szép, a szép folyónál?
És a numerellai fiatal férfiak ilyenkor odahajoltak az üdvhadsereg
lányainak füléhez s egészen más értelmezésben azt suttogták nekik: “Gyűljünk
össze a folyónál?” – mire a lányok, értvén miről van szó, elpirultak, cserébe az
ifjak csatlakoztak a kórushoz, és felforgató szenvedéllyel énekelték:
“Gyűljünk össze a folyónál?”
A Slattery csapóajtaján át kilépett a Totyak papának nevezett személy, egy
konyhalány, valamint egy olyan férfi rövid viszonyának gyümölcse, aki
elmulasztotta, hogy visszatérjen az első világháborúból. Totyak papa
meggörnyedt, csontos férfi volt, tüskés hajjal, rikító vörös arccal, nagy,
csőrszerű orral, s besüppedt ajakkal, mivel nem viselte a műfogsorát, amikor
ivott; kis szemek izzottak keret nélküli szemüvege mögül, amit zsinórral
erősített a füléhez. A tömeg hahotával üdvözölte. Az éljenzés és harsogás
közepette, mintha mi sem volna természetesebb, beállt az üdvhadsereg
zenekarába és kijelentette:
– Láttam a fényt...!
Jó öreg Totyak. Az üdvhadsereg nem vett róla tudomást, ő volt a
keresztjük minden péntek este. Nem tagadhatták meg tőle a bűnbánat jogát,
noha tudták, hogy a következő estén vissza fog térni a Slattery-kocsmába. Ők
csak álltak ott, énekeltek, zenéltek, termékenyebb megértésre buzdítottak,
minthogy Totyak papa jelentéktelen bűnösnek mondotta magát, aki soha többé
nem akar vetkezni, mivelhogy látta a fényt, és a jövőben elkerüli a démon
grogját, és kizárólag falmellékit fog inni. És amikor az üdvhadsereg elvonult,
Totyak papa is velük tartott, tántorogva és botladozva, nyájasan könyörögve
Numerella bűnöseinek, hogy kövessék őt a bűnbánat és a dicsőség útján.
Az ezredes és a sofőr kedélyesen nevetgélt.
– Tudja, hogy csatlakozni akart a hadsereghez!? – kiáltotta Kirk.
– Szent isten! – hahotázott Stan. – Elképzelem Totyak papát, amint
megpróbálja vállához emelni a puskát.
Nevetésük versenyre kelt a motor és a közeli hullámok zajával.
– Vigyázzon! – kiáltotta az ezredes. – Itt kell bekanyarodnunk.
Éppen idejében vette észre a jelzőpóznát, a zászlóalj jelével.
Az ezredes belépett a fedezékbe, ahol a helyettese ült, és kijelentette:
– Joe, harcolni fogunk!
 4.

– Valami bűzlik – mondta Christy végül.

– Kellemes szagot érzek – válaszolta Doc extatikusan. – “Kedves, kedves
eltávozás!”
Köhögött, amikor a teherautó meglódult és sűrű porfelhőt vert fel oldalról.
Hangosan nevetni kezdett.
– Pontosan tudom, mire gondolsz – folytatta Christy. – Meztelen bulák
ficánkolnak sörfelhőben. Te, tudod, hogy én mire gondolok?
– Ugyanarra.
– Gyanakszom. Mélyen, sötéten gyanakszom.
– Ó, száradjon le a kezed! Mi tartalékban vagyunk és a front elég nyugodt
ahhoz, hogy a tartalék zászlóaljak szabadságra mehessenek. Pascoe elsőnek
vett minket a névsorba. Miért ne?
– Nem az a kérdés, miért ne? Hanem, hogy miért?
– Megmondom neked – mondta Doc nagylelkűen.
– Pascoe arra vágyott, hogy békében hagyd, engem pedig vigaszdíjul
engednek szabadságra, amiért nem léptettek elő, erre gondolok.
– De hiszen úgysem fogadtad volna el az előléptetést.
– A sarzsi akadályozna cselekvési szabadságomban
– közölte Doc.
– És – folytatta Christy – külön teherautót küldenek, hogy vigyen minket
azonnal a zászlóaljhoz, tehát nem az a parancs, hogy ugorjunk föl az
élelemszállító kocsira, vagy találjuk fel magunkat, hanem “szálljatok fel
egyenesen a teherautóra, adjátok le a fegyvereiteket, szabadságra mentek.”
– Kíváncsi vagyok, hogy Kairóba megyünk-e vagy Alex-ba? – tűnődött
Doc álmatagon. – Én Alex-ba vágyom! A Nővérek utcájába!
Christy feladta az érvelést Doc ujjongásával szemben, és hallgatott, amíg a
teherautó oda nem ért a zászlóalj harcálláspontjához. Ott, láthatóan nem
véletlenül, Bastable altiszt várta őket. Mielőtt leeresztették a teherautó hátsó
falát, fontoskodóan köszörülte a torkát.
– Fogják a felszerelésüket és kövessenek!
A törzs emberei közül néhány yard távolságból az egyik odakiáltott nekik:
– Üdv, Doc! Üdv, Corpus!
– Semmi fecsegés. Gyorsan... – vakkantott Bastable. Egyenesen átvezette
őket a durva szövésű vászonfüggöny mögé, le a köves rámpán, az ezredes
fedezékébe. Itt az ezredes várta őket, egy térképpel teleszórt asztalnál.
Bastable tisztelgett.
 – A két ember, akit hívatott, előállott!
– Köszönöm, őrmester. Ki van itt a harcállásponton, rajtam kívül?
– Csak Price-Gore tizedes, uram.
– Közölje vele, hogy távozzon el egy órára. És ez idő alatt mindent a
segédtisztnek jelentsen, vagy Brand őrnagynak. Egyetlen katonát vagy tisztet
sem akarok látni húsz yardnyi távolságon belül ettől a fedezéktől. Értette?
– Értettem, uram – folytatta Bastable, majd újra tisztelgett és eltávozott.
– Pihenj – kezdte az ezredes –, és figyeljenek. Az agyukkal éppúgy, mint a
fülükkel. Szabadságra mennek Kairóba – szünetet tartott és lassan tette hozzá
–, nagyon különös szabadságra. Ez lesz a legnehezebb dolog, amit eddig a
hadseregben műveltek. Nehezebb, mint bármilyen akció, amelyben részt
vettek, mert önmagukra kell támaszkodniuk, és az ezred egy fontos
feladatának sorsa függ maguktól. Magukat választottuk, mivel olyanok,
amilyenek, és mivel alaposan ismerem magukat. Maguk képesek lesznek
bizonyos értelemben meggyőzően viselkedni, helytállni és nem árulni el
semmit senkinek. A feladat meg fog felelni maguknak, mindegyiküknek a
maga sajátos módján. – Az ezredes megengedett magának egy kedélytelen
mosolyt. – Látom, teljesen zavarban vannak. Nos, foglaljanak helyet ezeken a
bádogtartályokon, elmagyarázom. És előrebocsátom, töröljék le a vigyort az
arcukról.
Amikor, körülbelül ötven perccel később, újra felmásztak a felszínre, Doc
döbbent volt és csendesen átkozódott magában. Christy olyan volt, mint
akinek éppen egy igen finom tréfát mondtak el. A kíváncsi Bastable őrmester
állta útjukat.
– Ti csavargók, megint valami kalamajkába keveredtetek?
– Hogy mi? – magyarázta Doc méltóságteljesen. – Szabadságra megyünk!
Bastable hápogott, felemelte a fejét, aztán egy ellenséges felderítőgépnek
címezve, amely ötvenezer láb magasan húzott el fölöttük, azt mondta:
– Nincs igazság!
 5.

– Nos, Joe, remélem helyesen cselekedtem – mondta Kirk Brandnak.

– Azt hiszem, ugyancsak ravasz pszichológia volt, hogy ezt a kettőt
választottad, Victor. Mindketten jó katonák és mindketten csirkefogók, ami
azt jelenti, hogy tökéletesen fogják alakítani a szerepüket.
– Láttad Christy pillantását, amikor elhaladt melletted?
– Az én benyomásom szerint tökéletesen kifejezéstelen volt.
– Nos, én figyeltem őt, miközben az eligazítást tartottam. Nagyon mélyen
sátáni gyönyörűség szikrája ült a szemében. Ez aztán a neki való helyzet. Az
egész komédia és szemfényvesztés. Véleményének megerősítése az emberi
komédiáról.
– Úgy gondolod, hogy nem veszi elég komolyan a feladatot?
– Dehogyisnem! Tökéletesen fogja elvégezni a munkáját, ö hisz a
háborúban... a maga sajátos módján.
– És mi a helyzet Doc Home-mal?
– Először meglepte ez az elégtétel, hogy visszakerül a húsosfazékhoz,
azután nagyon élvezte a kapott feladatot, ő is tökéletesen játssza majd a
szerepét, de másképp, mint Christy. Doc lubickolni fog benne. Szeretni fogja
benne az összes érzékien kéjes pillanatot. Christy szomorú lesz,
magábazárkózó iróniával teli. Nos, ilyenek ők – az erkölcstelen érzéki és a
kiábrándult moralista.
Eddig Brand őrnagy “jó lélekhalász”-nak tartotta az ezredest, ahogy ő
fogalmazta meg. Most már rendkívüli emberismeretet tulajdonított neki. Kirk,
mint numerellabeli férfi, nemcsak jó parancsnoka volt “Numerella fiainak”,
hanem kiváló képességeket árult el. Brand kezdte egészen más szemmel nézni
az ezredest. Keljfeljancsiban több volt, mint ami azonnal észrevehető. A
tábornok tudta, mit csinál.
– Nos, mindenről értesültem – mondotta Bastable őrmester néhány, a
törzshöz tartozó embernek. – Ez a két gazember kap elsőként kimenőt!
– Ide hallgass, te tökfilkó! – közölte vele Stan Pollock. – Ezek egy
lövészszázadhoz tartoznak, és mindketten átkozottul jó katonák, éppen most
kaptak kitüntetést. Ha olyan borzasztóan szeretnél némi szabadságot kapni,
akkor helyeztesd át magad valamelyik lövészszázadhoz, és irts ki néhány
nácit.
– Ez jó ötlet, Bastable! – bizonykodott valaki. – Helyeztesd át magad a
Don-századhoz és adj mindannyiunknak egy ünnepnapot.
 – Fogd be a szád! – mondta Bastable.
Stan Pollock elküldte őt egy kimondhatatlan helyre.
Doc és Christy elhárították a kérdezősködő és irigykedő embereket,
nyugalmat kerestek és meg is találták, szokás szerint egy bombatölcsérben.
Leereszkedtek, s az árnyékos oldalon telepedtek le. Mindketten fölnéztek a
makulátlan égre. Néhány percig csönd volt. Doc arcán örömteli csodálkozás
látszott. Christyén kesernyés félmosoly.
Doc minden oldalról megvizsgálta szerencséjét; ide-oda forgatta a fejét, s
miközben elmélkedett, szemét keskeny résnyire húzta össze. Valami
csapdának kell lennie a dologban. Valamit Keljfeljancsi nem mondott el.
Amikor majd ezeket a “híreket” terjesztik Kairóban, könnyen bajba
kerülhetnek... De nem, ez nem jellemző Keljfel Jancsira!
Végül álmatagon mormolta:
– Hát bizony, nyilvánosan fognak engem lepisálni, nagy magasságból!
Christy nevetni kezdett, először csendesen, azután fokozódó, szörnyű,
kínzó vidámsággal, miként Doc kritikusan megfigyelte. Egy nyeléssel fejezte
be, és komótosan kinyújtózkodva vigyorgott, hallgatott, miközben az eget
kémlelte.
– Megzavarta az átkozott agyadat – jelentette ki végül is Doc.
– Te zavarodtál meg – torkolta le Christy. – Teljesen átitat a várakozás és a
beteges öröm... Csak annyit veszel tudomásul, hogy kicsapongás céljából
kaptad a szabadságot. Arra az időre emlékszel, mikor kimenő előtt
figyelmeztettek, hogy ne rúgj be túlzottan és ne közösülj bizonyos nőkkel –
most azonban azért fizetnek, hogy menj és pont ezt csináld. Nem látod ennek
az egésznek a sértő iróniáját? Ha valaha visszakerülünk Numerellába, el tudod
képzelni, hogy bárki elhiszi nekünk: egyszer, jó vaskos bankókkal a
zsoldkönyvünkben, küldtek minket szabadságra, és olyan utasításokkal, hogy
rúgjunk be, látogassuk gyakran a lebujokat és viselkedjünk féktelenül, hogy
eláruljuk hazánk terveit az ellenségnek? Tulajdonképpen mulatságosabb az
egész, mint a Svejk, a derék katona. És még csodálkozol, hogy nevetek?
– Hát igen. – Doc kényelmetlen érzéssel nézett maga elé, de aztán lerázta
az egészet:
– Úgy gondolom, háború van!
– Éppen ez az – mondta Christy súlyosan. – Háború! Valami, amit
kigondoltak, kiviteleztek, és amitől értelmes, finom ösztönű, jóérzésű és
hűséges emberek szenvednek. Eszedbe jutott-e valaha is, hogy a mienk hez
hasonló nevetséges helyzetek naponta előfordulnak mindenütt, ahol csak
háború van, és férfiak, nők, gyerekek pusztulnak szüntelenül, mint a legyek, és
művészi értékek, ősi műemlékek pusztulnak...?
 – Már megint idézel valahonnan? – kérdezte Doc, akiben mindig
gyanakvást keltettek Christy költői pillanatai.
– Köszönöm a közvetett bókot – mondta Christy –, de most éppen azokat a
gondolatokat fejeztem ki, amelyeket a parancs váltott ki belőlem.
– No, fogd be a szád! – közölte Doc. – Én vagyok a rangidős, és én azt
mondom, hogy ezt a nagyon fontos feladatot teljes komolysággal kell
kezelnünk. Máris próbáld magad beleélni egy részeg, napbarnított anzac
szerepébe, aki bulákra és alicantéra szomjazik.
– Te átkozott képmutató!
– Talán némiképp fura, hogy menjünk és viselkedjünk árulókként, de a
csatanyerésnek nem ez az egyetlen módja... És – nos – kaptunk egy feladatot,
amit végre kell hajtanunk...
– Te álszent disznó!
Ezen az éjszakán a harcálláspont katonáitól elkülönítve aludtak, ugyanis
korán kellett fölkelniük, mivel a teherautó, amely Alexandriába viszi őket,
hajnalban akart útnak indulni.
Egyszer, a korai órákban, Doc fölébredt álmából, amelyben karcsú nők és
erős italok szerepeltek, átfordult a másik oldalára és a mindenre elszántak
magatartásával, morogva ama kívánságának adott kifejezést, hogy nagy
magasságból nyilvánosan vizeljék le.
 6.

Bastable őrmester szemmel láthatóan még mindig attól a parancstól

vezérelve, hogy nézzen utánuk, pirkadatkor mogorván felébresztette őket. Doc
úgy ébredt, mint egy szökőár a tengerből, diadalmasan felidézve, hogy mi áll
előttük, s öreg ellenségét, Bastable-t megragadta az ingénél fogva.
– Hál' istennek, egy ideig nem kell néznem azt a disznófejedet és
hallgatnom ellenszenves hangodat. Kérj tőlem bocsánatot, mielőtt lelépünk, és
én hagyok neked egy emléket, hogy ne felejtkezz meg rólam.
– Te csak vigyázz magadra! – mondta Bastable sértődötten.
– Nem – mondta Doc –, te legyél óvatos. Próbáld meg titkolni, mennyire
elkeserít, hogy Corpus és én jól megérdemelt szabadságra megyünk!
Bastable, aki mindkettőjüktől félt, engedelmesen hallgatott, és a konyhára
vezette őket, ahol az álmos, bárdolatlan szakácsot figyelmeztették, hogy
megfürdetik a saját levében.
Tizenöt perccel később a teherautó előállt. Meglepetésükre megjelent az
ezredes, elküldte Bastable-t, és még egy utolsó szót váltott velük, mielőtt
felszálltak volna a kocsira. Kezet fogtak.
– Nem azért jöttem, hogy utoljára még prédikációt tartsak nektek.
Mindketten tudjátok, mit kell tennetek, és mi a jelentősége. Sok szerencsét, és
vigyázzatok magatokra!
Megköszönték, az ezredes egy gúnyoros mosolyt küldött feléjük, közölte,
hogy szálljanak föl, és ne felejtsék el jelenteni hollétüket, ahogy megérkeznek
Kairóba.
– Hátul fogok utazni veled – mondta Doc. – Ismerem azt a sofőrt, nagyon
rázósan vezet.
– Közöld vele – mondta Christy.
Doc előrement, hogy beszóljon a sofőr fülkéjébe; Christy már fönt a
teherautón hallotta a veszekedő hangokat és Doc ordítását:
– Ott ülök, ahol akarok, és hátulról fogok irányítani!
– Akárcsak Plaza Törő hercege! – mormogta Christy.
Doc megjelent a teherautó hátuljánál és azt dörmögte: – Arcátlan fráter!
– Szállj csak föl, áruló! – biztatta Christy.
 7.

Miközben a teherautó átszáguldott a hajnalon, Christy magában buzdítani

kezdte a tájat. “Emelkedj nap, emelkedj csupasz, véres dombjaid fölé.
Óvatosan kémlelj körül előbb, mert még téged is lelőnek. Emelkedj föl az
árkok és a mellvédek fölé, a fritzek, az állások és a fegyverek fölé. Hajnali
őrjárat, térj vissza az éjszakai halottakkal! Seregek, keljetek föl mind, mire a
nap elmúlik, sokan elesnek közületek. Törj előre bombázó, helyezd el
rettenetes tojásaidat! Szökj fel vadászgép a feldúlt méhkasból! Ragyogjatok
fehéren keresztek, tanúskodjatok hulláitokról, a reggel felkel, mint mindig.
Készülj, ó sivatag, a napi játszmára, meddő melleden! Emelkedj szél, kavarogj
por, és ti harckocsik medveként jöjjetek elő barlangotokból. Minden ember:
bölcs férj, jó fiú, gondos fivér gyilkossá, csalóvá, erőszaktevővé vált országod
érdekében, emelkedj és bámulj a drótokon keresztül az üres síkságra; amely
kijelöltetett a gyilkosság terepévé. Keljetek fel hazafiak mindannyian!”
Hangosan ezt mondta:
– Kivéve te, Hajmeresztő John Jones!
– Szegény öreg Hajmeresztő – mondta Doc –, hiányozni fog nekem.
Az Alexandriába való utazás két órát vett igénybe, mely idő alatt szinte
állandóan aludtak. Christy a város külterületén ébredt fel. “Énekelj
gumiabroncs az aszfalton, hánykolódjál teherautó. Alexandria, üdvözölj
minket, te, a görögök, a zsidók és a levanteiek felfedezetlen forrásokból
támadó gazdagságának városa, földjeiktől távol élő földbirtokosok városa,
akiknek kedvéért a fellahok fakarókkal kaparják a földet Hebronban, Luddban
és Jordániában. Ősi mesék és ragyogó múlt városa.”
– Nézd meg azt a bulát ott! – kiáltotta Doc. – Nézd azt az édes kis seggét!
Tudva, hogy kevés idejük lesz Alexandriában, Doc javasolta, látogassanak
meg egy bárt, mielőtt jelentkeznek a Hadműveleti Ellenőrző Csoportnál.
Találtak is egy Cecil nevű bárt, amely igen kevéssé hasonlított az
arisztokratikus név viselőinek igényeihez, és megparancsolták az
egyiptominak, hogy nyisson föl fél tucat hideg sört.
– Ne ontsd ki, George, csak vedd le a tetejét és hozzál poharakat. Ezek a
fattyúk nem tudják, hogyan kell kiönteni a sört! – közölte Doc Christyvel
körülbelül ezredszer. Azt is bebeszélte magának, hogy meglehetősen
folyékonyán tud arabul.
“George” úgy tett, amint kívánták tőle, és igyekezett elrejteni szeme
ragyogását. Pénzszagot érzett.
 Doc úgy látott neki az első üveg sörnek, mintha valamilyen szertartást
végezne. Az orra alá tartotta a poharat és behunyta a szemét, hogy belélegezze
a sör szagát. Áhítatosan aprót kortyintott kóstolóul; aztán nagyra nyitotta a
szemét, megbillentette a poharat és egyből lehajtotta az italt. Elragadtatott
arcot vágott.
– Krisztusom! Ez jó volt! Két font alameini port mostam le ezzel!
“George” örömmel megfigyelte, ahogy a második üvegbe kezdett. Fél
órával később kicsit üveges szemmel Doc felállt és megkérdezte “George”-tól:
– Mit fizetek?
“George”, arcizomrándulás nélkül, csillagászati összeget mondott és
megnyerő mosollyal hozzátette: “Sir”. Christy egy halom széket rakott félre
támadásra készen. Doc rámosolygott “George”-ra. Angol-arab keveréknyelven
szeretetreméltóan közölte “George”-zsal, hogy ő csupán sört rendelt,
“George” azonban nyilvánvalóan félreértette és azt hitte, valami nagyon drága
italt rendelt. De sebaj! Doc felemelte a függöny szárnyát a söntés előtt,
hátrament a pult mögé, levette a legdrágábbnak látszó üveget a polcról,
kinyújtotta Christynek. Még egy üveggel leemelt, amelyben valami sötét színű
folyadék volt, és egy ráragasztott címke azt hirdette, hogy ez eredeti skót
whisky, “Skóciában, a Glasgow Streeten előállítva”. Doc kétségbe vonta ezt,
mondván, hogy egyiptomi whisky. A kétségbeesett “George”-ot egyik kezével
távol tartotta, a másikkal újabb üveget ragadott meg, amikor Christy
megszólalt:
– No, jól van, Doc. Ez vermut. Ez éppen kiegyenlíti a számlát.
Elhagyták a bárt, a szaporán beszélő bár tulajdonossal a hátukban, aki
tábori csendőröket emlegetett, mígnem Christy röviden közölte vele, hogy ha
ő kezdene el panaszkodni a csendőröknek “George” túlzott árairól, akkor
“George” könnyen abba a helyzetbe kerülne, hogy az ausztráliai katonák
elmaradnának, ami kétségkívül tönkretenné üzletét. “George” tudomásul vette
veszteségét és eltűnt.
Ezek után jelentkeztek a Hadműveleti Ellenőrző Csoportnál, ahol egy unott
tiszt egyetlen pillantást vetett szabadságos levelükre, és sietve eleget tett az
előírásoknak. Doc Christyre kacsintott.
– Kellemes látvány egy istenverte tiszt, amint éppen miattad ugrik, mi?
Egy órán belül vonaton ültek.
Egyiptomi vonaton egyetlen állapotban lehetséges utazni. Részegen.
Hangosak, forrók, büdösek, s okkal hiheti az ember, hogy fűrészfogú síneken
haladnak és kerekeik szögletesek. Mindezt Doc jegyezte meg Christynek,
amikor a vonaton helyet foglaltak, ők mindenesetre részegek voltak.
 8.

Részegségük stílusa különbözött. Doc önzővé és veszélyessé vált, Christy

csendesen, furcsán és türelmesen volt részeg. A részegség okozta köd mögött
mindig működött az értelme.
A vonat, amelyen utaztak, eleinte csendes volt. Megfelelő sebességgel
haladt a sivatagon és a forró, szürke sárból épült, labirintusszerű városokon át.
Az ablaknál ültek, lustán beszélgetve és időnként egy üveg sűrű, csípős italból
kortyolgatva. A kisajátított vermut már régen elfogyott.
Késő délután a vonat keresztülszáguldott a Nílus völgyén. Kis zöld
tisztásokat, öntözőkerekeket, ernyőszerű pálmákat, keskeny csatornákat láttak,
és az ösvények mellett fellahokat, akik kegyetlenül verték öszvéreiket.
A vonat egyre lármásabb lett. Valahányszor egy fellah szállt fel, nejével,
gyermekeivel és állatállományával új, egyre töményebb szagok támadtak
rájuk. Hamarosan az egész vonatot ordítozó fellahok lepték el, piszkos,
mezítlábas gyerekek, csapzott hajjal, trachomától tompa szemmel, és
legyektől elborítva. Asszonyok jöttek lepleikbe burkolva, és tekintélyes
batyuikra ültek; mekegő kecskéket hoztak, visító baromfikat, nagy kosarakban
gyümölcsöt. Doc és Christy legalább tenyérnyi helyet biztosítottak maguknak
azáltal, hogy üléseik köré kis falat építettek csomagjaikból, és mindenkivel
közölték, aki közeledni merészelt, hogy imshi. A fellahok, a legvidámabbak az
elnyomott emberek között, tiszteletben tartották barikádjukat, és felismerve
trópusi kalapjukat, ordító társalgásba kezdtek ama sajátos szókincs
felhasználásával, melyet az arabok és az ausztráliaiak közti beszélgetésre
találtak ki. Ez főleg nagylelkű bókokból vagy pokoli sértésekből állt, és
mindkettőt igen hangosan és bájos modorban adták elő. A megjegyzés
tartalma nem számított; a kapcsolatteremtés gesztusa volt a lényeg.
Christy és Doc dinnyét és narancsot vásároltak útitársaiktól. Hosszasan
alkudoztak a rendkívüli szegénységről siránkozó ügyfelekkel. Egy gyerek
rohant elő és kemény tojással ajándékozta meg őket, egy másik, piszkos
kezéből szirupos datolyákat ajánlott fel, amelyeket Christy óvatos
ünnepélyességgel fogadott. Kiürült üvegeikkel felköszöntötték a fellahokat és
századszor jelentették ki egymásnak, hogy a másik: kojész ketir ualad
A trágár zigazagot hangosan közölték egymással, integetések és
kacsintások kíséretében, miközben a nők jellegtelen öltözékükben lesütött
szemmel ücsörögtek batyuikon. És Doc, aki rég megtanulta a leckét
Palesztinában, egy pillantást sem vetett a nőkre, nehogy bármiféle lovagias
összeütközésre adjon okot.
Jól van, fiam.
A kocsit teljesen ellepték az emberek és az állatok; az újonnan felszállók
állataikkal már csak a tetőn helyezkedhettek el. Hangos üdvözleteket
váltottak, vagy a felszállás pillanatától folytatták a faluban megkezdett
alkudozásaikat.
Az agyukat megbénító ital, a fülüket hasogató zaj, az orrukba hatoló erős,
idegen szagok, és a nap, amely forró dobozzá változtatta a kocsit, Docot és
Christyt még elkeseredettebb ivásra késztette. Doc valami dévajkodásra
vágyott, megragadott egy kecskét, azt állítván, hogy meg akarja venni, s
amikor visszaült a helyére, térdére rakta az izgatott állatot. A fellah egész
famíliája vissza akarta szerezni a kecskét. Doc jókedvűen, de gonosz
tekintettel felállt. Christy egyetlen mozdulattal megragadta a kecskét és
visszaadta tulajdonosainak. Docot a helyén tartotta, és emlékeztette, miféle
szabadságon is vannak. Doc mogorván engedelmeskedett. Hátradőlt, behunyta
a szemét és már horkolt is. Elsajátította ezt az értékes katonai tulajdonságot:
akkor aludt el, amikor akart. Christy követte példáját.
Amikor felébredtek, majdnem sötét volt és a fellahok már mind leszálltak.
Doc csomagja hiányzott. Doc ezt harag nélkül vette tudomásul.
– Tolvaj arab népség! – morogta. – Corpus, majd kölcsön kell adnod egy
fölösleges inget.
– Menj és vegyél magadnak. – Christy soha nem érzett rokonszenvet a
ragadozó Doc iránt.
Egészen sötét lett, de a kocsikat csak kísérteties, kék villanykörtékkel
világították. Ismét elaludtak. Christy az éjfél utáni első órákban felébredt és az
égőket ördögi gömböknek látta, melyek most közvetlenül küldetése felé
terelték a gondolatait. Ez a sötét vasláda, amely kísérteties világító szemével,
csendesen zötyög a sivatagi éjszakában, ez a megfelelő hely, hogy az élet
célján és értelmén tűnődjön az ember, gondolta. Ej, kenetteljes, kiagyalt
frázis!
De ebben a pillanatban tudta, hogy mit szokott érezni Pascoe. ö
szerencsésebb volt Pascoe-nál, mert volt érzéke az embert felvértező
iróniához. Most mégis úgy érezte, őt is bekeríti a kérdés.
Itt vagyok, itt utazom az éjszakában egy megbízatással, amelynek célja az
ellenség maximális megismertetése terveinkkel, ennek pedig elkerülhetetlenül
az lesz a következménye, hogy embereink közül a szükségesnél többet fognak
megölni. Nem, nem többet a szükségesnél. De okvetlenül szükséges, hogy
sokakat megöljenek közülünk. Irónia híján különösen szörnyűnek érezte
feladatukat. Egy percre azt szerette volna, hogy ő is olyan legyen, mint Doc.
Kívánta, hogy bármilyen legyen, csak ne, amilyen önmaga, aki ebben az
iszonyatos őrületben valami értelem után tapogatózik, valamiféle hűséget
keres... Mi vezette őt ilyen messzire? A tapasztalat és az erkölcs – amelyet a
tapasztalat szült – vitte rá, hogy kialakítson egy elgondolást, vagy feltalálni
akart valamit?
Kivilágosodott, és Doc arra ébredt, hogy Christy magában morfondíroz:
– Szegény moralista, mi vagy te? Egy magányos légy!
Doc ásított, az italtól zavaros szemmel kipislogott az ablakon.
– Hol vagyunk, és mik vagyunk mi?
– Egyiptom, a civilizáció bölcsője; 1942, az emberiség második
világméretű kísérlete, hogy elpusztítsa magát két tényező egy nevetséges
számoszlopban.
– Te jó isten! – hüledezett Doc. – Belőled ezt váltja ki a katzenjammer?
 9.

Kairó légköre Christyt már régebbi kimenőin is izgatta. Neki úgy tetszett,
hogy itt mindig történhet valami. Az volt a benyomása, hogy ezt a légkört az
eleganciának, szennynek, ragyogásnak és lesüllyedésnek a keveréke teremti;
az a lágy, mélyvörös sötétség, amelyre nagy csillagok néznek le ezeken az
arab és ugyanakkor mégis kontinentális éjszakákon. Még a turizmus sem tette
tönkre a város jellegét. Különös örömmel fedezte fel, hogy a szalon falán levő
élénk képek, amelyekre gyermekkorából emlékezett, nem voltak túlszínezve.
Az a sok festői és irodalmi ostobaság, amelyet Kairóra ráaggattak, még az sem
volt képes Kairót kiábrándító várossá tenni.
Újra felfedezte azt a Kairót is, amely Doc világához tartozott. Az állomás
előtt magas, fehér köpenyes, melankolikus ember parádézott vörös fezben, és
síri hangon hirdette a katonáknak:
– Erkölcstelen képek... erkölcstelen képek...
Doc megállította és szakértőén megnézte az áruját. Semmi új nem volt
ebben a pornográfiában és Doc lerázta az árust. A magas ember vállat vont, és
révedező tekintettel lassan eloldalgott, a megbotránkoztató fényképeket
visszadugva a köpenyébe.
Egy narancsot áruló, beszédes kis ember erőszakosan kiabálta:
– Narancsot tessék!
Egy másik árus, kosarában kemény tojásokkal és kenyércipókkal,
hízelgőén kínálta portékáját:
– Tojás, kenyér, George! Nagyon jó, nagyon finom, nagyon tiszta, nagyon
higiénikus!
Nekirohantak a gyors nyelvű kisfiúk, akik obszcén koraérettséggel
ajánlgatták nővéreik testi bájait, hivatkozva finomságukra és tisztaságukra.
Doc odébblökte őket, de aztán feltűnt egy ember, piszkos fehér öltönyben
és hízelkedő professzionista modorral, aki közölte Dockal, hogy el tudja
vezetni orvosilag ellenőrzött, egyenesen Párizsból való lányokhoz.
Doc habozott. Vakargatta az állat és vizsgálódón, féloldalról nézett a
kísértő felé. Christy beavatkozott: rászólt a férfira, hogy tűnjön el, mielőtt
rendőrt hív, és megragadta Doc karját.
– Az orgiáidat józanul kell megszervezni, érted? Próbáld féken tartani
undorító élvetegséged, amíg jelentkezünk.
Doc sóvárogva bámult, és hagyta, hogy Christy egy gharryhez vezesse;
Christy egy Szidi Bish úti címet adott meg a kocsisnak.
 – George! – válaszolt joviálisán a kocsis, és ostorát pattintva, megfelelő
ügetésre késztette lovát. Hátradőltek és élvezték Kairó forgalmának kora
reggeli látványát.
Az egész valahogy szédítőnek, irreálisnak hatott háromhónapi sivatagi élet,
a bomba vájta üregek után. Nincsenek hatalmas porfelhők, és nincs váratlanul
lecsapó halálos géppuskatűz. Biztonság van, és sok élvezet. Hunyorogtak.
Nem számított, hogy a nap erősen visszatükröződött a szélvédőkön; itt nem
voltak megfigyelők, hogy géppuskatüzet vagy bombázórepülőket irányítsanak
a feltűnő célpontokra. Olyan mint egy álom, gondolta Christy, mint egy
kellemes hívogató álom. Valami új borszerű frissesség van a levegőben. A
kocsiból nézelődve semmi nem emlékeztette az Afrika Korps által fenyegetett
Kairóra, pedig az bevetésre készen ott várakozott a sivatagban, nem is távol a
várostól.
Mellette Doc farkasétvággyal harapta a levegőt. A kocsis fél szemét rajtuk
tartotta, mivel az ausztráliaiaknak szokásuk volt fizetés nélkül eltűnni a
konflisból. Ám ez a két ember becsületesen viselkedett vele.
A Szidi Bish út 13 számú háznak egyszerű homlokzata volt. A kapu mellett
kis jel tudatta, hogy a brit fegyveres erők különleges anyagbeszerző csoportja
az első emeleten található. Felmentek.
Kopogtak az ajtón, amelyen a lenti jel ikertestvérét látták, és miután
beléptek, egy angol őrmesterrel találták szemben magukat, aki nyersen
megkérdezte tőlük, mit akarnak, mire Doc azt válaszolta, hogy Chapman
őrnagyot, és semmit az angol durvaságból.
Eme kölcsönös udvariaskodások után egy belső helyiségbe jutottak, ahol
megtalálták Chapman őrnagyot, egy nagydarab, csendesen beszélő férfit, új
tábori egyenruhában. Az őrnagy gondosan megvizsgálta okmányaikat, majd
felszólította őket, hogy üljenek le. Asztaláról felvett egy gépelt listát, és azt
maga elé tartva nekifogott, hogy megtartsa számukra a végső eligazítást.
– Ez a lebujok listája. Jól figyeljenek, én valóban lebujokra gondolok, ahol
tudomásunk szerint ügynökök fordulnak meg. A lebujok neve mellett ott
fogják találni az ismert ügynökök nevét, vagy azt a nevet, amelyet használnak.
Persze, más ügynökök is vannak, akiket nem ismerünk, kivéve munkájuk
eredményét. Ezt a listát kívülről meg kell tanulniuk, a kint tartózkodó
őrmester majd kihallgatja magukat, mielőtt elhagyják a hivatalt. Ide semmi
körülmények között nem térhetnek vissza. Komplikáció esetén
rendelkezésükre áll egy telefonszám, amit felhívhatnak.
Megnevezte azt az olcsó, a hadsereg által igénybe vett szállodát, ahol
szobát fognak kapni. E szálloda tulajdonosa és személyzete, tudomása szerint,
angolbarát. Az őrnagy egy halom egyiptomi pénzt adott nekik, amitől elállt a
lélegzetük. Chapman halványan mosolygott. Miközben a pénzt átnyújtotta
nekik, azt mondta:
– Nagyon kicsapongóan kell viselkedniük. Engem úgy tájékoztattak, hogy
maguk pontosan tudják, mi a teendőjük.
Doc biztosította, hogy valóban tudják.
Az őrnagy megismételte utasításait, kezet rázott és szerencsét kívánt nekik,
azután rábízta őket az őrmesterre, aki a legelőírásosabb módon fizette vissza
Docnak fölényes viselkedését, amennyiben kíméletlen gondossággal
gyakorlatoztatta emlékezőtehetségüket, sőt mintha túlzott buzgalmat tanúsított
volna.
Doc meglepően engedelmesnek bizonyult, és Christy sejtette, hogy
barátjának agya az elkövetkezendő élvezeteken jár. Az őrmester szerencsésen
úszta meg, csak nem tudott róla; a húsosfazék illatát érző Doc nem volt
egészen önmaga, de közelgett a pillanat, mikor igazi valója kifejezésre juthat.
Egy méltatlankodó angol őrmestert nem kellett figyelembe venni. Christy
megkönnyebbült. Hamarosan úgyis belefárad abba, hogy Docot rákényszerítse
a küldetés végrehajtására. Ez a munka sajátságosán ellentmondásos volt. A
komoly szándékok rendszerint komoly módszerekkel járnak, de ebben az
esetben, legalábbis látszólag, a módszer frivol volt, ami Doc második
természetét jelentette. Élvetegségében és duhajságában naponta többször is
megfeledkezett a célról. A vadmacska Docnak el kellett végeznie sátáni
munkáját, úgy, hogy közben vadmacska maradjon. És Christy, aki nagyon is
tisztában volt vele, milyen tud lenni a vadmacska Doc, örült a maga erkölcsi
fölényének. Szüksége lesz rá.
Az őrmester végül is elengedte őket. Doc szelídsége önelégültté tette,
vigyorgott, mintha gratulálni akarna magának, de az ajtónál Doc megállt és
édeskés hangon azt mondta:
– Ó, őrmester...
– Tessék? – kérdezte az altiszt élénken.
Doc visszavágása iszonyatos volt. Az őrmester még akkor is hallgatott,
amikor becsukódott mögöttük az ajtó.
Kinn az utcán a legkülönbözőbb korosztályú, kétségbeesett emberek vártak
rájuk, hogy élelmet, italt, nőket, perverziókat, látványosságokat kínáljanak.
Meg egy konflis. Christy ismét a konflist választotta. Szállodájuk tíz percnyi
távolságra feküdt, a King Fuad Avenue lefelé tartó részén. Szokatlan neve
volt, Doncasternek hívták.
 10.

A Doncaster turistáknak készült, méghozzá közepes jövedelműeknek,

közvetlenül a Szuezi-csatorna építését követő időszakban, amikor a britek és a
franciák egyaránt rányomták bélyegüket az újvárosra; akkoriban egy
egyiptomi utazás a Nagy Utazáshoz tartozott. Amint Párizs és Bécs, ugyanígy
Kairó is számtalan rossz regény színhelye lett, és ugyanazon torzulásoknak
volt kitéve. Lakóhajók a Níluson és piramisok a holdsugárban... Talán nem is
ártottak ezek, gondolta Christy. Egyiptom sokkal ősibb annál, semhogy
eluralkodhatna rajta a giccs.
A hotel homlokzata meglehetősen ütött-kopott volt. A járdát fellocsolták
előtte, a cégért kifényesítették, a bejárat kőkockáit felsúrolták: az egészet a
sok locsolás hűvös illata járta át, úgy, ahogyan egy kopott inget egyedül a
tisztasága tesz elfogadhatóvá.
A félsötét előcsarnokban csinos tábla tudatta, hogy a szálloda a hadsereg
bármilyen rendfokozatú katonájának rendelkezésére áll. Egy masszív
bőrdívány mellett nagy, egészséges pálmák álltak cserepekben. A falon egy
ősi, színes, Tewfiket ábrázoló nyomat függött; szorosan mellette jóval
újkeletűbb fénykép a karcsú, magabiztos tekintetű Farukról; Doc vigyorgott.
Az ausztrál ember számára a király szennyes legenda volt, és egy tiszteletlen
dal tárgya, amely szerint:
Sakálok, kopók ura, Faruk, Neki bókol fejük, faruk.
Christynek már annak idején nagy gondot okozott, hogy megakadályozza
Docot e dal nyilvános éneklésében. Docot csak egy egyiptomi tiszt győzte
meg, mikor fegyvert fogott rá egy éjszaka a moziban. Ez 1941-ben történt,
amikor az ötvenötösök kijöttek Tobrukból, és Doc meg Christy ugyanazzal a
szabadságos csoporttal jöttek Kairóba. Mivel a király a hírek szerint nem
rokonszenvezett a szövetségesek ügyével, a tisztek inkább bátorították,
mintsem elítélték az ilyenfajta sovinizmust, amit Doc megengedett magának.
Christy néhányszor elgondolkozott azon, mennyivel egyszerűbb az élete
annak, aki olyan tökéletesen érzéketlen mások érzelmei iránt, mint például
Doc. Doc vidáman megsértett bármi istencsudáját, egy ember legféltettebb
hitétől egy nemzet legszentebb intézményéig.
A portáspult mögött nagydarab, fonnyadt nő ült, akinek a melle egybefolyt
csípőjének szélességével. Fekete ruhát viselt és szép sápadt arccal mosolygott
rájuk, mikor csizmáik megdobbantak a kőkockákon. Tekintetét Doc
rangjelzésére vetette, aki a pult fölé hajolva megkérdezte:
– Beszél angolul, nyanya?
 Még mindig mosolyogva intett a fejével és dallamos hangon válaszolt:
– Nagyon jól tudok angolul, uraim!
– Nagyszerű! – lelkendezett Doc. – Nos, egy csinos, tiszta szobát akarunk,
világos?
– Nagyon csinos, tiszta szobáink vannak. Kérem uraimat, magát és barátot,
muszáj megmutatni nekem szabadságos levél! Ez hatóság rendelkezése!
Miután megvizsgálta szabadságos leveleiket, elnézést kért és hátrament,
ahonnan hirtelen pergő arab beszéd hangzott fel. Néhány perccel később,
papucsos dagadt lábbal, sietve visszatért. Sovány lány követte, aki szintén
fekete ruhát hordott, kis fehér köténnyel. Termete kamaszlányé volt, de
gyanakvó, ingerült arca harminc év körüli nőre vallott. Még néhány yardnyi
távolságra volt tőlük, de már hadarta:
– Mutatok önöknek szobát, nagyon tisztát. Fönn az emeleten. Kérem,
kövessenek.
Engedelmeskedtek. A lépcsőkön haladva, a nő folyvást csevegett.
– Megnézték az árjegyzéket? A hadsereg állapította meg, fiúk, egy hetet
előre fizetnek! Ha szeretnek inni, van bárunk, itt mellettünk, vagy Ibrahim
hoz, csak le kell kiabálniuk: Ibrahim! Hozhatnak lányokat is, de semmi zaj és
berúgás. És nem nappal fiúk, mert nekünk tisztán...
Doc egyik karjával átfogta a lány fiús csípőjét, az szép sötét szemének
gyors fellángolásával oldalról ránézett, és közönyösen kuncogott.
– És mi van, ha nappal akarok nőt? Téged? Megveregette a lány hátulját és
érzéki feszültségéből valami a lányba is áthatolt, mint az áramütés. Hagyta,
hogy Doc a fenekén tartsa a kezét, és az érintéstől felajzva, biztatóan
mosolygott rá.
– Ti, ausztráliaiak, csúnya fiúk vagytok, de nagyon kedvesek! Én
tisztességes lány vagyok, őrmester!
– Én meg tisztességes fiú – biztosította őt Doc. – Kérdezd meg a
pajtásomat!
Christy sóhajtott.
– Nem vagy végeredményben fáradt ennyi grog és az utazás után? Nem
tudsz várni, te átkozott, nagyszájú állat?
– Muszáj azonnal lesúrolnom magamról ezt a sok piszkot – közölte Doc
komolyan. – Ne aggódj, nem felejtettem el – tette hozzá jelentőségteljesen.
Christy a nőhöz fordult, és úgy nézett Docra, mint saját tulajdonára.
– Azt hiszem, két szobára van szükségünk, Esmeralda! Vezessen. Én
aludni akarok.
A lány szótlanul az első szobához vezette őket és kinyitotta az ajtót
Christynek. Christy Dochoz fordult.
 – Alkonyatkor, ha már hűvös lesz, találkozunk és elmegyünk. Remélem,
lesz még benned némi energia.
Doc bólintott. Megragadta a lány derekát, s a fülébe zümmögve
továbbment, biztosítva Christy nyugalmát. Alaposan meg fogja vágni,
gondolta Christy, miután becsukta az ajtót. Felfigyelt a lány kemény, számító
szemére. Doc meg is érdemli.
A szobának kőpadlózata volt, és citromzöld fala. A nagy erkélyajtót tiszta
csipkefüggöny borította. Tálaló, komód meg egy öreg, díszes összecsukható
ágy állt a szobában, amelyre Christy azonnal rároskadt, hogy mély, álom
nélküli alvásba zuhanjon. Kora este ébredt. Hűvös levegő áradt az ablak felől,
alkonyi homály volt és kívülről hallhatta az este nyugodt hangjait. A
szemközti kávéházban férfiak ültek lustán, hangjukból semmi feszültség nem
érződött beszéd közben, mert akár jól, akár rosszul, sikeresen vagy
elhibázottan, a nap eseményei lebonyolódtak; az ember egy nappal öregebb,
az éjszaka meghozhatja balzsamát és apró élményeit. Christy fölkelt és
kinézett. Lenn, a homokos kertben két arab fiú ült és kis színes kártyákkal
játszott a pálma alatt. A kert mögött egy dóm és egy karcsú minaret mohalepte
teteje látszott, amely mintegy felhívta a figyelmet az izzó naplementére.
A világ mintha önmagára figyelt volna, mintha saját visszhangját akarta
volna hallani. Az ember hangulata oly gyakran függ a napszaktól. Bárcsak
mindig kora este volna, ezzel a hangulattal! Talán akkor kevesebb gyűlölet,
szenvedély és törtetés rontaná az embereket; elringatná a becsvágyat és
megszelídítené a versengést. Butaság! Hasonló alkonyok óráiban embereket
lőtt le, halált látott.
Kinyílt az ajtó és Doc jött be, semmi más nem volt rajta, csak egy
törülköző. A hajából csurgott a víz.
– Hogy érzed magad, Corpus? Lenn az alagsorban találtam egy
fürdőszobát, tussal meg miegyébbel! Éppen most mártóztam meg!
Christy ráförmedt:
– És a lány mosta meg a hátadat?
 11.

– Utálok állandóan prédikálni – mondta Christy –, de kötelességemnek

tartom, hogy figyelmeztesselek: csak szervezett formában féktelenkedhetünk.
Bár szavaihoz illő szenvtelen hangon beszélt, a hangsúlynak mégis volt
valami bensőséges színezete, és Doc, felismerve, hogy Christy valamiképpen
élvezi a helyzetet, amit ő nem tud megérteni. Nem vette rossznéven a
kifakadást. Lustán és jóindulatúan nézte a járókelőket.
– Én meg kötelességemnek tartom, hogy figyelmeztesselek: ebben az
együttesben én vagyok a rangidős – mondta félig csukott szemmel. – És
kicsaponghatok, ahogyan te nevezed ezt a kis élvezetet, szervezett formában
és nem szervezett formában, és bármilyen módon, ahogy csak akarod. És
minden nem vérbajos bulát ki fogok szolgálni Kairóban, minden üveg sört ki
fogok inni, amit szíveskednek jégre tenni az érdekemben, és végre fogom
hajtani küldetésünket, a vezérkar megelégedésére.
Égy vendéglő teraszán ültek, és hideg sört szopogattak. A vendéglő neve
Restaurant de l'Est volt, és Christy úgy tudta, hogy jó a konyhája. Már
tanulmányozták az étlapot és Christy üres levest rendelt, borjúszegyet
zöldsalátával, francia süteményt és valamilyen fehér bort, amit elő tudtak
halászni. Doc, akinek a jó étel kizárólag marhasültet, tojást, rósejbnit jelentett,
ennek megfelelően rendelt.
Az esti tömeg színesen hullámzott előttük. Egyiptomiak, görögök,
levanteiek, franciák, zsidók, és közöttük elszórva a brit egyenruhás katonák –
józan figyelmeztetésül, mi történik tőlük nyugatra.
– Nézz rájuk – elmélkedett Doc. – Ha Rommel beveszi Kairót, ezek
zászlókkal vonulnak elé és mint felszabadítót üdvözlik.
– A zsidók nem – mondta Christy. – Emlékezz a ciklongázra, amit abban a
raktárban találtunk, a WestPoint 27. mellett. Fogadok, hogy azoknak a
szegény ördögöknek szánták.
– Azt hiszed, igaz mindaz, amit Hitlerről feltételeznek, hogy mit művel
Németországban és másutt?
– Emlékszel azokra a menekültekre, akik átjöttek a szíriai határon?
Hallottad, hogy ugyanazt mondják, mint én.
– És mit fognak csinálni az ausztráliaiakkal? Mi elég rosszul bántunk
velük. Én soha nem ejtettem foglyot, kivéve egy éjszakán Tobrukban, amikor
ki akartak kérdezni egy fritzet.
 – Minket tisztelnek, mi realisták vagyunk. Ha összebalhézunk, legtöbbször
nincs rá emberünk, hogy hátravigyék a foglyokat – tehát lelőjük őket. A
németek megértik ezt. Azt hiszik, olyanok vagyunk, mint ők. De nem vagyunk
olyanok. Mi tudunk nevetni.
– Mit fognak csinálni a fritzek a háború után? Miután győztünk, úgy értem.
– Miből gondolod, hogy győzünk?
– Miért, azt hiszed, elveszítjük?
– Hm. Nem is egy mód van arra, hogy az ember elveszítse a háborút. A
háborúval az a probléma, hogy abban a pillanatban, amint az utolsó golyót
kilőtték, a hősök tehetetlenekké válnak.
– Ez az egyik híres idézeted.
– Nem, de mondhatok egyet; nyilván még te is hallottál Lawrence-ről.
– Az a pofa az ,,A”-században, aki megkapta a Victoria-érdemrendet?
– Az arábiai Lawrence-re gondolok.
– Ühüm. Az, aki az arabokat a törökök ellen vezette az első
világháborúban? És akit aztán átejtettek?
– Ő leírta, hogy éltek kavargó hadjárataikban, kifejezhetetlen és gőgös
eszméktől fölhergelve, melyek azonban harciassá tették őket. De mikor
győztek és elérkezett az új világ hajnala, előjöttek a régi emberek, hogy ismét
a régihez hasonlóvá tegyék világukat.

Azt dadogtuk, hogy azért dolgoztunk, hogy új eget és új földet teremtsünk.

Ok kedvesen megköszönték nekünk és megcsinálták a saját békéjüket.

– Hülye fickó – mordult fel Doc.

– És mégis, tudod, hogy “átejtették”. Bizonyára nem olvastad A bölcsesség
hét pillérét.
– Az egyetlen könyv, amit olvastam, a Mária Monk. Nem, de hallottalak
téged meg Roy Pascoe-t, ahogy egymásnak idéztétek egyik nap még Beit
Jeriában.
Jött a pincér az üres levessel, Christy enyhén hagymaízűnek érezte.
– Hallja, George – szólította meg Doc támadóan a francia pincért –, hol van
már az a marhasegg, amit rendeltem? Talán a vágóhídra küldött érte?
A pincér ideges, értetlen mosollyal nézett Docra és Christy biztatására
elsietett.
– Néha csodálkozom, hogy beléptél ebbe az átkozott hadseregbe – rágódott
Doc. – Te nem egyszerűen a kaland kedvéért csatlakoztál, mint én, ehhez
túlzottan morózus fickó vagy. Mi az ördögnek léptél be?
– Néha magam is csodálkozom. Mint minden egyéb választás vagy
gesztus, ez is a körülmények összejátszásán múlott. Azok a férfiak, akiket
szerettem és tiszteltem, legtöbben beálltak. Vic Kirk, Joe Brand, Roy Pascoe,
Charlie Mann. Függetlenül attól, hogy mi mennyire vagyunk bűnösek, a
fasizmus óriási visszalépés. Ez felháborított. Bármilyen disznóságok követik
is a győzelmet, mind elviselhető lesz a fasiszta alternatívához képest.
– Átkozottul bonyolult vagy nekem – közölte Doc. – Emlékszem, hogy
pacifista beszédeket tartottál otthon a kocsmában.
– Nem pacifistákat, hanem háborúelleneseket.
– Mi a különbség?
– Persze, te nem ismerted az apámat.
– Csak mint fát a Becsület fasorban.
– Apám fája csak később került oda. Ő csak néhány évvel a háború után
halt meg, és ezeket az éveket Brisbane-ban, a hazatérők kórházában töltötte,
olajfürdőben, mivel a fél testéről lejött a hús. Pontosan le lehetett volna úgy
írni, mint egy darab félig megfőtt húst. Az állítólagos legfogékonyabb korban
voltam abban az időben, amikor látogattam, mielőtt végleg feladta fél életét és
a régen esedékes halálba hanyatlott. Általában sajnálattal néztem rá, és a
torkomat, mint keserű orvosság, összeszorította a tiltakozás. Olyan volt, akár
egy bebalzsamozott tetem, mintegy várva, hogy rácsavarják a kötést. Az arca
különös lilás árnyék volt, mély fekete vonásokkal, amelyeket nem a kora
okozott; ezeket egyszerre véste arcára a fájdalom, a félelem és az iszonyat. A
szeme mintha kinőtt volna az arcából, olyan volt, mint két fényes fungi,
semmi más nem volt benne. Ilyen esetekben a szánalom egy idő múlva
megszűnik az emberben. Az iszonyaton vagy viszolygáson kívül vajmi kevés
marad. A láb nélküli katonát lehet csodálni vagy sajnálni. A legmegfelelőbb,
természetesen, a halott katona. Az nincs jelen, hogy kényelmetlen
követelésekkel álljon elő, áldozatának díját igényelve. Semmilyen neki tett
ígéretet nem kell megtartani. Mindig alkalmas szónoklatokra,
megemlékezésekre, ünnepségekre és hasonlókra. Számos lehetőséget ad a
presztízsnövelésre és tömegérzelmek kiváltására. De az olyan embereket, mint
az én apám, gondosan elrejtik, akár valami szörnyű családi titkot, a háznak
egy lezárt szárnyában. Az egyetlen, ami méltóságot adhatott neki, a halál volt,
és a halál egy ideig késlekedett, eljátszott vele, mint macska az egérrel...
Doc megrázkódott, erősen lehunyta a szemét. Szemhéjának sötétjében,
enyhe fájdalmat okozva, egy látomás keletkezett arról az életről, amelyet
valaha, olyan rövid időre megkezdett. Oly rég volt az, hogy már teljesen
elfelejtett azonosulni vele. De most megjelent: parányi visszfényként az eltűnt
időből.
Ismét kinyitotta a szemét és Christyre nézett, aki már végzett a levesével és
megint a járókelőket figyelte. Mintha először látta volna Christy finoman
csontos arcát, éles kék szemét, zárt, széles, gúnyos száját, durva szálú őszbe
csavarodó haját. Docban együttérzés támadt. Nyersen mondta:
– Komám, így sohasem szabadulhatsz az emlékeidtől. Az élet túl rövid
ahhoz, hogy az embernek érdemes legyen bármi vagy bárki miatt tépelődni.
Egyél, igyál, légy vidám, hisz holnap könnyen elpatkolhatsz. Én ezt az
egyetlen közmondást tanultam meg. Úgyis felfordulunk. De hát kit érdekel?
Miért legyünk keserűek? Mindannyiunknak akad a múltjában valami, amin
elgondolkozhat. Tekintsd tapasztalatnak. Le van szarva az egész!
– Te! – mondta Christy is nyersen. – Te ötödrangú kéjenc! Mi volt a te
múltadban, ami keserűvé tehetne?
Doc szemrehányóan nézett rá. Vállat vont, mintha szabadulni akarna. Az
előbbi érzése még mindig nem szűnt meg. Rövid, másodkézből való
bölcselkedésével nemcsak Christyn, de legalább annyira magán is akart
segíteni. Eredménytelenül. Először fordult elő, hogy Christy megvetése talált
és Doc igazolni akarta magát.
– Nem állítom, hogy nekem olyan tapasztalataim vannak, mint neked. Én
hevesebb vagyok nálad, te balfácán. Nos, idehallgass... Tudod, egyszer én is
becsületes voltam egy bulával. Nem állítom, hogy a helyzet magaslatán
álltam, de becsületes voltam. – Doc annyira nem hasonlított önmagára,
miközben ezt a kijelentést tette, hogy Christy zavarba jött. – Toowoombában
történt. Azt hiszem, körülbelül tizenhét éves lehettem. Ezzel a bulával a
mutatványosoknál találkoztam. Ott dolgoztam, angyalhajat árusítottam,
nyakban hordott tálcán, kísérletképpen, és balekokat vágtam meg, ha sikerült
találnom. A nő egy bódéban lépett föl. Úgy reklámozták, hogy ő a
kígyóbűvölő nő. Általában csörgőkígyókkal meg viperákkal dolgozott,
természetesen méregzacskójuk és méregfoguk nélkül. Rendszerint csak egy
sortot meg egy flitterrel díszített melltartót viselt a száma közben, és a kígyók
rátekeredtek a testére. Amikor csak tehettem, odamentem a bódéhoz, hogy
figyeljem őt. Furcsa gyönyörűséget éreztem, mi
94 kor ezeket a kígyókat láttam azon a szép fehér húson.
Ezeket a hüllőket. Elképzeltem, hogy én vagyok a kígyó, vagy belőlem
valami; akkoriban már együtt háltam egy tej csárdában dolgozó pattanásos,
kövér személlyel, de közben soha nem néztem az arcába... S most éreztem,
vagy ez a kígyó-bula, vagy senki!
Nos, végül is észrevett engem. Azt hiszem, nem tudott ellenállni, és
ráébredt, mit akarok. Első alkalommal fel akart világosítani. Huszonhat éves
volt, de koromhoz képest én is eléggé kiismertem magam és már akkor se
szorultam instrukciókra.
– Úgy látszott, egymásnak valók vagyunk. Együtt kezdtünk járni.
Rávettem, hogy hagyja abba a kigyóattrakciót, mert nem akartam, hogy más
pofák bámulják őt ruha nélkül. Két szobát kaptunk egy ház hátsó részében és
összeálltunk. Megesküdtünk, hogy összeházasodunk, amint elég jövedelmünk
lesz. Én négy különböző foglalkozást űztem: árusítottam az angyalhajat,
segédkeztem a bukmékernél, maradék tésztafélét vettem az üzemből,
felmelegítettem és szombatonként kiárusítottam. Jó néhányszor még be is
törtem.
Ö háztartási alkalmazottként dolgozott egy nagy házban, a Webb-park
közelében. Úgy jött haza, hogy még rajta volt a fekete ruhája, és valamilyen
okból ez a fekete ruha mindig felizgatott. Nagy, testes, szőke nő volt, és
riszálta a csípőjét járás közben. Olive – Olive Tremayne néven szerepelt...
Csakhogy nem ez volt a neve. Egyébként Thelma Hopkinsnak hívták. De még
ebben sem mondott igazat. És a háztartási munkában sem. Kurva volt.
Keresetét ,,bér”-nek nevezte. Egyik vendége a kígyósbódét vezető pasas volt.
De ennél a nőnél kígyóbb kígyót a pasas sohasem fogott. Elsőrangú kurva
volt, és még mindig hozzám akart jönni feleségül. Amikor szemébe vágtam a
dolgot, csak annyit mondott, hogy ugyan, ettől még folytathatjuk, ezek a
pasasok neki semmit sem jelentenek, és gondoljak a keresetére! Én vagyok az
egyetlen, akivel szeret lefeküdni.
Leütöttem és seggbe rúgtam. Aztán odamentem a mutatványos bódéhoz és
majdnem megöltem a pasast.
Mikor elmondtam a zsaruknak az egészet, már-már elejtették a vádat, de
aztán mégis hat hónapot...
Doc elgondolkozva szünetet tartott.
– Thelma Hopkins mindenre megtanított engem, amit meg kellett tanulnom
a bulákról, a jellemükről és a szokásaikról. Akármilyen alacsonyrendűek,
szívesen viselik egy pasas nevét, és szeretik ha az emberek nagyságos
asszonynak szólítják őket. Amíg nem találkoztam Thelmával, azt hittem, a
buláknak a titulus mit sem számít. De ugyanolyan piszokul elvárják ők is,
mint más.
– Ó, a bulák, akiknek házasságot ígértem, mindaddig míg nem álltak
kötélnek... akik elbuktak egy darab jó szappanért vagy egy pofa italért...
Doc befejezte. Fehér fogaival, ragadozó mosolyával tisztára beduinnak
látszott. Fekete szeme ragyogott, éles vonalú, hajlott orrát fény vonta be,
ahogy Christyhez fordult.
– B... d meg őket mind! Szerezz magadnak élvezetet, ezt mondja neked
Doc!
Nagy darab, húsos, szőke, gondolta Christy. De most csupa vékony,
törékeny barnát kedvel. A maga erkölcstelen módján ebben valahogy
erkölcsös. Christy elképzelte Doc egyszeri, rövid kísérletét, hogy
tiszteletreméltón, megalapozottan, a szokásoknak megfelelően éljen. Mutatós
feleség, állandó bevétel, a jog, hogy úrnak szólítsák. A tisztelet az erényes
életért jár és nem azért, mert veszélynek teszed ki magad.
Tekinthető-e Doc a depresszió tipikus gyermekének? Kétségtelenül jóval
előbb otthagyta az iskolát, mint kellett volna. Tizenhét éves korában úgy
viselkedett, mintha huszonhét volna, és annyinak is hitték. Miféle ösztön vitte
arra, hogy tiszteletreméltóságra törekedjen, a feslett Olive Tremayne-nal? Egy
prostituálttal? Igen! Doc természetes ösztöneire ma világosság derült. Ő az a
fajta ember, akiből az események reakciót és nem reflexiót váltanak ki. Doc
csak egy leckét kíván, mert ennyi elég számára, hogy a részből megítélje az
egészet. Csupán egyszer, tizenhét éves korában nem sikerült tisztán látnia,
mert látását elhomályosította egy rá nem jellemző vágy, amely soha többé
nem ismétlődött meg. Olive Tremayne – micsoda név! – ráébresztette, milyen
ember ő. És szívességet tett neki. Doc most tudatában volt ennek. Nem
sajnálta magát. Megvetette Christyt, amiért az még több megpróbáltatást
kockáztat. Apja sorsából tanulnia kellett volna: hagyni, hogy valami más balek
lépjen be a hadseregbe, és őröltesse meg magát. Doc történetében egyetlen
meddő, sebezhető botladozásában az erkölcsiség felé, Christy mégis valami
meghatározhatatlanul érzelmeset látott.
– Ez a leves olyan volt, mint a tevehúgy. Felfordította a gyomromat –
mondta Christy.
– Rosszul érzed magad? – kérdezte Doc.
– Nem. Megalázottnak. Mindannyian a saját magunk foglyai vagyunk.
Megérkezett az ebéd s a következő tizenöt percben annak szentelték
magukat. A borjúszegy elsőrangúnak bizonyult. Doc is meg volt elégedve a
marhasültjével.
– Melyik lebujt látogatjuk meg először? – kérdezte Doc, miután befejezték
az evést. – Te jobban ismered Kairót, mint én.
– Van itt egy hely, nem messzi innen, amely szerepel a listánkon. A
Halcyon.
– A Halcyon? – visszhangozta Doc. – Nem ismerem.
– Görög szó. Élvezetet jelent.
– Most rajtad a sor – mondta Doc. – Vezess, Corpus!
 12.

A Halcyon egy nagy épület alagsora volt: negyvenötven évvel ezelőtt drága
étterem lehetett. Panelfalai már sötétté váltak az időtől és a füsttől. A falakra
egy nem éppen tehetséges művész a valóságos méretűnél nagyobb meztelen
nőket festett. A helyiséget fülkékre osztották, és az intimitást cserépbe ültetett
pálmák és gyöngyfüggönyök biztosították. A bejárattal szemben, a terem
másik végében hosszú bárpult húzódott. A rikító modernséget színes
üvegfalak mögé rejtett fénnyel érték el. Valahonnan a rádió jajveszékelő
berber muzsikát sugárzott. A nők unottan, párosával ültek körben, vagy egy-
egy magános brit katonát ösztökéltek berúgásra, kielégítő eredménnyel,
miközben ők szódavizet szopogattak, amit ginnek neveztek. Olcsó, elnyűtt
külsejű társaság volt. Szemlátomást régóta folytatták az ipart, és nem reméltek
már előmenetelt. A következő állomás már a bordélyház lesz, vagy a burqa.
Egyikük-másikuk éles, reménykedő pillantást vetett az újonnan jöttékre, és
olcsó cicomáit illegette.
– Nézz rájuk – nevetgélt Doc. – Megfigyelted, hogy ha egy bula készen áll
a küzdelemre, akkor a ruhája elejét simogatja, és kidülleszti a mellét?
Christy álméltósággal válaszolt:
– Nincs szükségem instrukcióra az emlők erotikus jelentőségét illetően.
– Gyere már!
– Hallgass! Most szolgálatban vagyunk!
– Tényleg, jesszusom! Fantasztikus, nem? Amikor leértek a rövid lépcsőn,
Doc megkérdezte:
– Ki itt a gyanúsított?
– Egy Sztavrosz nevű görög.
– Aha. Egy bevándorolt.
Doc illúziói kizárólag szociális vagy faji természetűek voltak. Különös
módon a briteket és az ausztrálokat magasabbrendű földi halandóknak tartotta.
Az arabok, zsidók: egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. És a görögök, a
digók, szerinte alacsonyabb rendű fajták, s nem érdemes rájuk szót
vesztegetni. Találtak egy fülkét és leültek. Néhány perc múlva egy nő lépett
hozzájuk.
Kövér kés teremtés volt, sima hajjal, és úgy hordta a ruháját, mint második
bőrét. Vörös ruha volt, nagy, sárga virágokkal, elöl annyira kivágva, hogy úgy
tetszett, a mellbimbói bármely pillanatban előbukkanhatnak. Megrázta
hordószerű csípőjét, a nyakán himbálózó súlyos gyöngysort hátravetette, aztán
a specialista nyugodt biztonságával kérdezte:
 – Mulatni akartok, fiúk?
Doc élvezet nélkül nézte a nőt.
– Nem, azt hittük, hogy ez egy templom.
A nő élesen, bántó cinizmussal felnevetett, majd olyan akcentussal,
amelyet ausztráliainak vagy amerikainak vélt, azt mondta:
– Ez egy igazi jópofa, mi? Gyorsan belépett a fülkébe és leült.
– Ezt szeretem bennetek, ausztrál fiúcskák, hogy olyan humorosak
vagytok. Italra nem mondanátok nemet, arra esküszöm!
– Két hideg sört akarunk, és reméljük, hogy hideg is lesz – mondta Doc. –
Ha szerzel hideget, te is ihatsz egyet.
A nő felállt.
– Én gint fogok inni, nagyfiú!
– Te sört fogsz inni, nagylány, nem fogok gin árat fizetni limonádéért! –
Villogó tekintettel szemezett a nővel és hozzátette: – Arra esküszöm!
A nő lebiggyesztette ajkát, amely úgy fénylett, mint a véres hús, és
elvonult, kedvükért hevesen riszálva csípőjét.
Doc sóhajtott.
– Ezt teszem én a hazámért!
– Mi bajod van vele? – kérdezte Christy. – Ő igazán megteszi a magáét.
– Először is – mondta Doc –, mindent felülmúló testszaga van.
– Önts rá egy üveg kölnit, mielőtt ágyba cipeled.
– Miből gondolod, hogy őt fogom ágyba vinni? – tiltakozott Doc. – Miért...
– Láttam már, hogy ennél rosszabbaknak is udvaroltál – mondta Christy
barátságtalanul. – Ezenkívül, lehet, hogy ő az, akire szükségünk van.
– Akkor vidd te ágyba! – kiáltotta Doc diadalmasan. – Megparancsolom!
– Nem hiszem, hogy más lenne, mint aminek látszik – mondta Christy. –
Szegény ringyó, aki méltatlan módon keresi a kenyerét.
– Akkor vidd haza ma éjjel, és segítsd hozzá, hogy keressen némi bagót.
Beszélgetésük tárgya visszatért egy másik lánnyal, akit – mintha csak
megegyeztek volna – Christynak mutatott be. Magas, fekete lány volt, széles
vállú, dús keblű, mesterkélten méltóságteljes tartásban. Csöndesen ült le és
közömbösen nézett maga elé. Hollófekete, kontyba tűzött haja volt, és
egyenes, görög orra. Szép nagy szemében büszke fény ragyogott, amely
lehetett a megvetés visszafojtott tüze is, mert nyilvánvalóan számára idegen
vizeken evezett; a másik kedvesen beszélt hozzá, mintha a pártfogója volna.
A lányt Kozetának hívják, mondta a pártfogó Christynek, aztán közölte,
hogy az ő neve Sophie. Christy intett egy föl és alá járkáló pincérnek, és
további italokat rendelt. Kozeta lassan, még mindig maga elé nézve, mereven
és csendesen a már elveszített tartás büszkeségével emelte szájához a magáét,
és úgy kortyolgatta, ahogy betegek szokták a keserű orvosságot.
 Új munkakörének, ahová lesüllyedni kényszerült, pusztán ottlétével
áldozott. Előbb vagy utóbb, gondolta Christy, bekövetkezik a szokott lépés: a
részeg katonát hízelgéssel, ügyeskedéssel ráveszik az italrendelésre; aztán az
ember vastag, részeg, bizalmas hangon közli a nővel, hogy haza akar menni
vele. Hazatérés a sötétben. A nő kinyitja szobáját, hogy rendelkezésére
bocsássa a férfinak az ágyát, önmagát. A férfi, pénze fejében nekiront, hogy
birtokába vegye – kizárólag a testét, s megszabaduljon kéjvágyától.
Gondolatmenetét félbeszakította, mintha valami botláson kapta volna
magát, az intellektus rövidzárlatán. Legszívesebben kacagott volna magán.
Minek nevezzünk egy férfit, aki szentimentálissá válik egy prostituált miatt?
Valamennyinek megvan az előtörténete. Nyilván volt egy idő, amikor a
túlérett, profi Sophie-t még undorral töltötte el, ha idegen férfit érzett a
combjai közt. Christy rájött, okosabb, ha sikamlós lesz Kozetájával, s durván
bánik vele, nem pedig valamiféle vigasztaló módon, mert attól az összeomlik
és előadja élettörténetét, vagy pedig megmentőt fog látni benne, mely utóbbi
eset – abból a szempontból, amiért egyáltalán itt van – önmagának is
nevetséges.
Karját tehát a lány köré fonta és nyers mozdulattal közelebb húzta
magához. A lány enyhén reagált.
– Görög vagy, nem?
A lány kicsit elmosolyodott, mintha a görög szó szebb idők emlékét idézte
volna fel benne, és bólintott. Komolyan kérdezte:
– Sok ausztráliai is harcolt Görögországban. Maga volt ott?
– Igen – hazudta Christy. “Henceghetek”, gondolta. “Elég ausztráliait
hallgattam végig, aki ott volt.”
– Görögország melyik részén? – kérdezte a lány, és óvatosan görgette ujjai
közt a poharat, mintha a kérdés veszélyeket rejtene.
– Nos. sokfelé. Visszavonulóban voltunk, tudja, a németek kergettek
minket, legtöbbször azt sem tudtuk, hol vagyunk!
– Akkor maga Thermopülainál harcolt – jelentette ki nyugodt
egyszerűséggel.
– Ó, igen!
Különös fátuma ez egy legendás névnek, gondolta Christy. A szoros,
amelyhez a történelem talán leglátványosabb csatája fűződik, a név, amelyre
az ausztráliaiak is rátették gyorsan a maguk tragikus pecsétjét, mikor
hadseregük zöme dél felé menekült, íme most sekélyes hazugságként hangzik
el egy kezdő prostituált számára, egy banális befejezés érdekében.
A lány most nézett először egyenesen Christyre, ezúttal leplezetlen kihívó
büszkeséggel.
– A fivéreim is ott haltak meg.
 – Elég. – Christy türelmetlenül letette a sörét, ők egy másik görögöt
keresnek. Odakiáltott Docnak, affektáltan hadaró hangon:
– Hallod, pajtás? Ennek a lánynak a bátyjai Thermopülainál haltak meg.
Meséltem neki, hogy mi is voltunk ott. És hogy szerettük a görögöket.
– Teringettét! De még mennyire! – egyezett bele Doc nagyvonalúan. Ujjait
tördelve türelmetlenül pislogott. – Utoljára, mikor Kairóban voltunk, egy
rokonszenves görög emberrel ittunk együtt, hogy is hívták? Sztár... Sztav...
így valahogy... Mi is volt a neve?
Erősen megragadta a lány térdét, szinte engesztelésképpen a csak magában
mondott szavakért. A lány válaszul megfogta a kezét, és hirtelen
elszántsággal, mintegy rábízva magát, azt mondta:
– Velem akar maradni ma éjjel?
Christy bólintott és határozatlanul koccintott vele. A lány
megkönnyebbülten mosolygott.
Christy egyszeribe fáradt és keserű lett. (Ez mind lehet színészkedés is,
okos módszer, hogy bizonyos magafajta balekok rokonszenvét megnyerve, jó
pénzt kapjon.) A sör íze émelyítővé vált szájában.
Doc most már felhevültén és erősen buja hangulatban érdeklődött Sophie-
nál, van-e valami szoba itt, ahová felvihetné őt. A lány sietős suttogással
válaszolta, hogy van itt egy külön helyiség, de nem volna-e jobb később, több
időt fordítani a szerelemre? Nem tud ez a nagy barna ausztráliai katona várni,
ennyire szenvedélyre gyúlt Sophie iránt? Ha a kéj vágya csillapult, Doc
nyilván már aligha lesz hajlandó folytatni az ivást, pedig az italok jutalékot
jelentenek Sophie-nak, sőt annál is többet, mert ahhoz, hogy itt maradhasson a
helyiségben és a későbbi órákban teljesen a saját hasznára árusíthassa magát,
megfelelő mennyiségű ital elfogyasztására kell ösztökélnie a vendégeket.
Christy olvasott a gondolataiban.
Érvként Doc szép összeget ajánlott fel neki. Azonnal elmentek az egyik
gyöngyfüggöny mögötti sötét sarokba. Mikor eltűntek, egy fehér kabátos
pincér fáradtan vigyorgott, miközben Sophie fara diadalmasan hullámzott a
hozzácsapódó gyöngyök alatt.
Szóval, Doc köpni fog Sophie-nak. Christy visszafordult Kozetához. Italt
erőszakolt rá, és maga is tovább ivott. Valóban kezdett enyhén részeg lenni.
Megütögette a lány kezét.
– Vissza fogok fizetni a németeknek a testvéreidért. Rövidesen. A jövő
hónapban. Az első két németet, akit lelövök, miattuk lövöm le.
A lány hirtelen elszántsággal megragadta a kezét.
– Sztavrosz? – sietett segítségére a lány.
– Ez az! Sztavrosz! Jár még ide?
– Sztavrosz eltűnt – mondta Sophie vállvonogatva.
 – Letartóztatták.
– Ne mondd! Szegény öreg Sztavrosz! És miért? Sophie megint vállat vont.
– Ki tudja? Mindenféle rossz dolgot csinált. Rá akarta venni az itteni
lányokat, hogy kábítószerekkel éljenek.
– Rossz görög volt – mondta Kozeta, olyan hangsúllyal, mintha rossz
görögnek lenni a rosszaság teteje lenne, minden árulás legrosszabbika, mivel
hogy görögnek lenni a legjobb dolog a világon.
Doc és Christy újabb italokat rendelt; a lányoknak megengedték, hogy gint
hozassanak, amennyiben az valóban gin, s ebbe azok bele is egyeztek. Sophie
egy üveg kölnit vett elő, jó adagot a ruhájára lötty intett, s néhány cseppet
hagyott lecsöpögni a melle közé. Úgy látszott, hogy ez a művelet és az ital
felizgatták Docot és jóindulatra hangolták a lány iránt. Christy biztos volt
benne, hogy az asztal alatt Doc keze Sophie ruhája alatt van. “Érdemes
ittmaradni – gondolta Christy.
– Még néhány sör, aztán “részegen” kikottyanthatunk egy-két titkot.”
Közelebb húzta magához Kozetát és közölte vele, hogy szép. Mikor
utoljára járt ezen a helyen, még nem látta őt itt. A lány felemelte az állat és
védekezőn mondta:
–Csak két napja érkeztem. Hajóval jöttem el Szalonikiből Alexandriába.
Aztán ide jöttem és összetalálkoztam Sophie-val. Egyszer még – tette hozzá
érzelmes határozottsággal – tisztességes munkát fogok találni.
(Egy fenét fogsz! Nincsenek papírjaid. Ha a britek megtalálnak, bedugnak
valami táborba, és még rosszabbul bánnak veled, mint az egyiptomiak. Abban
nem vagyok biztos, hogy ez a Sztavrosz hírszerzésre használ fel. De bármily
tragikusan büszkének látszol is lányom, s bármennyire ragaszkodsz is bátyáid
emlékéhez, s körülményeid folytán – akár hibáztatható vagy érte, akár nem –
lehetsz te a másik oldalon is. Valamit kiköpök, csakhogy megbizonyosodjam.
Erősen megragadta a lány térdét, szinte engesztelésképpen a csak magában
mondott szavakért. A lány válaszul megfogta a kezét, és hirtelen
elszántsággal, mintegy rábízva magát, azt mondta:
– Velem akar maradni ma éjjel?
Christy bólintott és határozatlanul koccintott vele. A lány
megkönnyebbülten mosolygott.
Christy egyszeribe fáradt és keserű lett. (Ez mind lehet színészkedés is,
okos módszer, hogy bizonyos magafajta balekok rokonszenvét megnyerve, jó
pénzt kapjon.) A sör íze émelyítővé vált szájában.
Doc most már felhevültén és erősen buja hangulatban érdeklődött Sophie-
nál, van-e valami szoba itt, ahová felvihetné őt. A lány sietős suttogással
válaszolta, hogy van itt egy külön helyiség, de nem volna-e jobb később, több
időt fordítani a szerelemre? Nem tud ez a nagy barna ausztráliai katona várni,
ennyire szenvedélyre gyűlt Sophie iránt? Ha a kéj vágya csillapult, Doc
nyilván már aligha lesz hajlandó folytatni az ivást, pedig az italok jutalékot
jelentenek Sophie-nak, sőt annál is többet, mert ahhoz, hogy itt maradhasson a
helyiségben és a későbbi órákban teljesen a saját hasznára árusíthassa magát,
megfelelő mennyiségű ital elfogyasztására kell ösztökélnie a vendégeket.
Christy olvasott a gondolataiban.
Érvként Doc szép összeget ajánlott fel neki. Azonnal elmentek az egyik
gyöngyfüggöny mögötti sötét sarokba. Mikor eltűntek, egy fehér kabátos
pincér fáradtan vigyorgott, miközben Sophie fara diadalmasan hullámzott a
hozzácsapódó gyöngyök alatt.
Szóval, Doc köpni fog Sophie-nak. Christy visszafordult Kozetához. Italt
erőszakolt rá, és maga is tovább ivott. Valóban kezdett enyhén részeg lenni.
Megütögette a lány kezét.
– Vissza fogok fizetni a németeknek a testvéreidért. Rövidesen. A jövő
hónapban. Az első két németet, akit lelövök, miattuk lövöm le.
A lány hirtelen elszántsággal megragadta a kezét.
– Most azonnal szeretnék veled menni. A barátod Sophie-val marad.
Christy az órájára nézett. Tizenegy óra volt. Elég késő.
– Gyere a szállodámba – mondta a lánynak. A lány bólintott.
– Én megyek ki először és várok. Néhány perc múlva gyere.
A lány felemelkedett, nagyon egyenesen és gyorsan kiment a Halcyonból.
Christy figyelte, ahogy eltűnik, és elgondolkozva hátradőlt. Valóban ez
volna a lány első esete? Feltűnő volt az a büszke finomság, amellyel megkérte,
hogy néhány perc múlva kövesse őt. Nem akarta, hogy ebben a helyiségben
bárki tudjon a megállapodásukról... Nos, ha ez az első esete, miért ne vele
kezdje? Talán csak gondolhat úgy saját magára, mint egy kevésbé rossz
változatra?
A lány a bejárat előtt, az árnyékban várta. Kozeta magas volt, egyenes és
szép, ahogy mellette ment. Nem beszélt. Christy szinte hitvestársnak érezte
magát.
A hotelban a lány elhaladt a portásnő mellett, anélkül, hogy ránézett volna,
és királyi tartásban ment föl a lépcsőn.
A szobában Christy becsukta az ajtót, megfordult, s látta, hogy a lány őt
nézi. Nehéz volt olvasni a vonásaiban, de tekintete tiszteletet sugárzott. Szinte
dacosan nyitotta ki ruhája elejét.
Lassan vált szenvedélyessé, de aztán egyszerre olyan lett, mintha Christy
valami rejtett forrást érintett volna. Rekedten mondott valamit a saját nyelvén,
és erősen viszonozta ölelését. A csúcsponton mély kiáltást hallatott és ismét
görög szavakat hadart.
 Néhány perc múlva Christy, miközben ott feküdt mellette és hallgatta
mély, csendes lélegzését, megfogta a vállát és azt mondta:
– Ide hallgass, a következő hónap negyedikén El Alameinnél az én
zászlóaljam – az ötvenötösök – megtámadja a németeket. Az első két
németnél, akit lelövök, azt fogom mondani: Kozeta fivéreiért, ígérem.
A lány hozzáfordult, gyöngéden megcsókolta és azt suttogta:
– És a harmadikat, Kozetáért!
Minden csupa csalás, rosszhiszeműség, gyanakvás! Christy bensőséges
szeretetet érzett iránta, azt hajtogatta magában, hogyha a lány csaló és besúgó,
úgy ő kötelességét teljesítette. De ha az, aminek látszik, akkor az első három
német lelövése, amennyiben sikerül, valóban Kozetáért és Kozeta fivéreiért
történik majd.
Kozeta fivérei. Úgy hangzik, mint egy vers címe. írhatna is egy ilyen
verset, de egyelőre még nem jött el az ideje. Ez volt az utolsó gondolata,
elalvás előtt.
Az éjféli órákban, amikor felébredt, a lány már nem volt a szobában.
 13.

A zuhanyozástól nedvesen, frissen, Doc, mint mindig, fél tizenegykor

bejött és felébresztette Christyt. Az erkélyajtón napfény áradt be, a világ
odakinn zümmögött, zajongott, nyüzsgött. Doc egy üveg sört hozott, kitöltötte
és felhajtotta. Isten tudja honnan, volt egy rögeszméje, miszerint ha az ember
leveszi a sörösüveg tetejét, egész éjjel állni hagyja és reggel egyből felhajtja,
elkerülheti a másnaposságot.
– Hol van Cosy vagy hogy is hívják!
– Remélem, biztonságban fekszik az ágyában. És hol van a te
zsebcirkálód?
– Leráztam a nyakamról még a Halcyonban. Részegnek tettettem magam,
hencegtem, hogy mit teszünk majd a fritzekkel a következő hónap
negyedikén, őt nem érdekli a háború, mondta. Látszott is rajta. Úgy
viselkedett, mintha le akarna számolni az életével. Veled mi volt?
– Nagyjából ugyanez. Azt hangoztattam, hogy a testvéreiért két nácit fogok
lelőni a következő hónap negyedikén.
– Mogorva teremtés, nem? Mi volt ez a színjáték? Nem nagyon értem, nem
vagyok hozzászokva az ilyesmihez: szegény fivérei! Azt hiszem, hogy
egyesekre...
– Miből gondolod ilyen határozottan, hogy ez színjáték?
– Persze, hogy az! Mindegyik kurvának megvan a maga kis tragikus
története, hogy miként lett kurva. Mennyire ismerem ezt! Fogadok veled,
hogy Thelma valamilyen baleknak ma éjszaka arról a pasasról fog mesélni, aki
megrontotta.
Christy ebben a pillanatban fájdalmas irigységet érzett Doc iránt,
érzéketlen bizonyosságáért. Helyes vagy nem helyes, mindenesetre kényelmes
létezési mód. Magáról tudta, hogy mindig egyforma marad: kérdező, kereső, a
sokaságban egy jó vagy becsületes ember után kutató. Nem kétséges,
romantikus terepkutatás.
Felkelt az ágyból.
– Mi a program? Doc az ágyra mutatott.
– Emléket hagyott neked.
A lepedőn egy vékony aranykarika feküdt. Christynek eszébe jutott, hogy a
lány fülében látott ilyet; ha jól emlékezett, a lány kifúrt fülcimpájába volt
beleforrasztva, tehát ki kellett tépnie onnan. Fájdalmas.
– Éhe... hm... – mondta és felemelte. Kopogtattak. Gyorsan törülközőt
csavart meztelen teste köré, és kikiáltott:
 – Tessék!
Az elnyűtt asszony lépett be, aki látszólag rokonszenvezett velük.
Egy tálcán kávét, kenyeret, datolyát és egy szájmosó pohárba tett szál
virágot hozott. Rájuk mosolygott. Most szebbnek látszott, mint tegnap.
Christy hálásan megköszönte, hiszen nem kértek tőle reggelit. Az asszony
szó nélkül feléjük bólintott sötét fejével, és dagadt lábain nehézkesen lépkedve
távozott.
Doc vihorászott.
– Megtetszettél neki.
– Te romlott agyú csirkefogó! Sose hallottál még önzetlen cselekedetről?
A vonzerő, haverom! A vonzerő!
Ó, tartsd már a szád! – mondta Christy dühösen.
– Rendes reggelit akarok – morogta Doc fél órával később. – Egy szelet
húst tojással. Gyere velem!
Christy vonakodva ment el vele a hotelból a fasorba, majd a King Fuad
Avenue derűs forgatagába.
Christy egy ideig elragadtatottan nézte az utat a kis kávéházból, Doc pedig
óriási adag húst és tojást fogyasztott el. Docot sohasem fenyegette az
alkoholizmus veszélye: az ital éhessé tette, akárcsak minden más.
– Nos – kérdezte Doc, miközben elégedetten nyelte le utolsó falatját –, mi a
véleményed a tegnap éjszakai szereplésünkről?
– Hát, csak az, hogy... egyik nőről sem hiszem, hogy információkat akart
szerezni. Ennek ellenére, lehet, hogy megfelelő helyen elismétlik, amit
mondtunk nekik. Azt hiszem, a Halcyont kipipálhatjuk!
– Éhe ... ennek a Sztavrosznak a lebukása egy időre valószínűleg véget
vetett az ilyesminek. Fogadok, hogy Sophie tudta, mivel foglalkozott
Sztavrosz. Azt hiszem, nem esett a feje lágyára.
Egy sötét bőrű ember, piszkos fehér öltönyben hajbókolva, alázatosan
közeledett hozzájuk.
– Nem mész innen? – sziszegte Doc a foga között. – Mi a véleményed,
Corpus, ne ússzunk egyet?
– Jó ötlet – egyezett bele Christy. – Elmegyünk a Sednaoui-áruházba,
veszünk egy fürdőnadrágot, és a reggelt azzal töltjük, hogy kívül-belül
megnedvesítjük magunkat.
– Gyere – mondta Doc és felállt. Intett egy arra haladó konflisnak.
– Hé, George! Gyere vissza!
“George” engedelmeskedett, ők pedig beszálltak.
– Hova menjünk? – kérdezte Doc.
– Van egy jó fürdő Gezirában. De jobb lenne, ha oda taxival mennénk.
Hosszú út.
 Miután elhagyták a Sednaouit, Doc csodálkozott, hogy 107 egy arabok
által vezetett áruház ilyen nagy és ilyen jól szervezett. Aztán taxit fogadtak s
Gezirába vitették magukat. Doc elégedetten hátradőlt.
– Voltál valaha a piramisoknál? – kérdezte Christy
– Le vannak szarva a piramisok.
– Hát Memphiszben és Sakharában?
– Le vannak szarva.
– Hát a Királyok Völgyében?
– Le vannak szarva a királyok és a királynék is.
– Ide hallgass, te állat! Ezeket a látványosságokat érdemes megnézni.
Sokan a világot átutazzák ezért.
– Engem egyetlen látványosság érdekel: ami a ruha alatt van.
Christy sóhajtott, és feladta.
A kora délutánt is Gezirában töltötték, nedvesítve magukat, ahogy Christy
javasolta, kívül és belül. Visszatértükkor Christy újból előállt a
látványosságok megtekintésének ötletével, de Doc, jó adag sörrel ugyan már
átitatva, változatlanul közömbös maradt.
– Te csak törődj a munkánkkal! – közölte Christyvel fölényesen. – Nem
azért jöttünk ide, hogy a hadsereg idejét romok bámulására pazaroljuk.
Ezen az éjszakán a Bar dia nevű kabarét látogatták meg. Ragyogó,
tarkabarka, visszhangos helyiség volt, körbefutó emeleti erkéllyel, ahonnan
egy négytagú zenekarra, száz zsúfolt asztalra és füsttel koszorúzott italos
katonák sűrűjére láthattak le, akik néhány ismert és néhány
meghatározhatatlan nemzetiségből származó nő társaságában voltak. Modern
hely volt, csupa krómozott fémmel, mindenütt rejtett világítással, és csúnya,
szögletes bútorokkal. Azonkívül drága is, ezért csak őrmesterek és náluk
magasabb rangúak látogathatták. Christy erre az alkalomra kölcsönkérte Doc
néhány rangjelzését. Doc ajánlotta, hogy a Bardia legyen listájukból a
következő hely, mivel híres a hastáncosnőiről, akiktől ő el volt ragadtatva.
Hamarosan meg is jelent közülük egy, és Doc az ínyenc elégedettségével dőlt
hátra.
Algériai lány volt, feketével erősen kihúzott szemmel, mint egy Matisse-
festmény. Csillogó ékszerek csüngtek rajta. Barna felsőtestét meztelenül
hagyta, látszott körte alakú melle és a hasa is, amelynek méretéről héthónapos
terhességre lehetett volna következtetni. Doc ezt azonnal megállapította, de
Christy felvilágosította, hogy a nő profi, akinek a produkció érdekében van
szüksége ilyen hasra. Két ujjnyival a köldöke alatt szoknyát viselt.
A jajveszékelő zenére lassan táncolni kezdett. A hatalmas has mozgott,
hullámzott, rázkódott, remegett, a férfiak mind erősebb, őrjöngőbb hanggal
biztatták. A zene gyorsulásával fokozódtak a fénylő barna has mozdulatai is.
A férfiak elragadtatottan kiáltoztak és fütyültek. A muzsika hisztérikussá,
majd őrjöngővé vált; a has excentrikus kerékhez hasonlított, középpontjában a
köldökkel. A nő tánc közben lassan megfordult, hogy feltárja rengő farát,
amivel elragadtatott kiáltást váltott ki a szinte már extázisban levő Docból. A
nő felfelé fordított arca felindult volt, verejtékező és rejtélyes, karjai
egyenesen a feje fölött röpködtek; ékszerei ritmikusan csilingeltek. Végül a
zene egy sikollyal befejeződött; a lány leeresztette a karját és a hasa szinte
csodálatosan mozdulatlanná vált. Tapsvihar és buja kiáltások közben a
függöny mögé szaladt.
Egy angol őrmester felállt, hogy kövesse. Ebben a pillanatban egy
tengerész altiszt felugrott és leütötte. Őrá viszont hátulról támadt rá egy másik
őrmester. A tengerész ellökte, az őrmester nekizuhant az egyik asztalnak,
amely egy lány fejére esett. Az mint az őrült rikoltozni kezdett. A tengerész
altisztet üveggel fejbe vágták. Vérző fejjel esett össze. Egy repülőtiszt
virágvázát ragadott fel, eltörte a hozzá legközelebb álló fején; ez is tengerész
altiszt volt. Mivel ily módon a frontok tisztázódtak, a haditengerészet
jelenlevő képviselői dühösen a többi fegyvernembeliek ellen fordultak. Doc
fölállt, szemében a harciasság áldatlan szikráival. Szerencsétlenségére a szinte
üres erkélyen egyetlen tengerész sem tartózkodott. Kénytelen volt egy
alacsony repülő őrmesterrel kikezdeni, aki egyetlen vad, gyilkos összecsapás
után kiáltozva menekült el a hátsó lépcsőn. Doc újabb verekedési lehetőségek
után nézett, de egyszerre csak érezte, hogy hátulról megragadják. Christy volt.
Egy térd kegyetlenül belenyomódott a véknyába.
– Ha bármi hülyeséget csinálsz – hangzott Christy hangja –, leverem a
vesédet.
– Vita folyik – ellenkezett Doc. – Szerinted mit kell tennie ilyenkor egy
férfinak?
– Normális körülmények között lyukas garast sem adnék azért, mi történik
veled...
– Tábori csendőrök – hangzott a kiáltás lentről, mire az egyenruhás férfiak
beszüntették a harcot, hogy érzelmes fegyverszünetet kötve, együtt
forduljanak a közös ellenség, a tábori csendőrség ellen.
– Kecmeregjünk ki ebből – mondta Doc –, végül is ezek mind angolok,
semmi közünk a villongásaikhoz.
– Most már nem olyan egyszerű – közölte Christy. Alattuk, a romokkal teli
helyiségben brit tábori csendőrök piros sapkái rajzottak.
– Biztos elálltak a lebuj minden kijáratát – mondta Christy. – Te tudod,
hogy ezek az átkozott pirossapkások mennyire gyűlölik az ausztrálokat. A
legnagyobb jóindulattal fognak torkon ragadni minket.
Doc kitessékelt egy lányt a székéből, s felragadta az egyik asztalt.
 – Bombázzuk a gazembereket!
Az asztalt a karfához vitte, és ráhelyezte. Alattuk két pirossapkás tűnt fel, s
egy vérző altisztet taszigált. Doc könnyedén eleresztette az asztalt. Odalentről
nagy reccsenés és ijedt kiáltás hallatszott.
– Remélem, a csendőröket találtad – mondta Christy –, és nem azt a
szegény, nyavalyás matrózt.
Doc óvatosan kikémlelt a korlát fölött.
– Őket – közölte kárörömmel.
– Akkor lépjünk olajra – mondta Christy. – A függönyök mögött van egy
erkély.
Az erkély harminc lábnyira volt egy betonudvar fő lőtt. Hegyes végű
rácsozat vette körül és Christy hirtelen ihlettel letépte a nehéz függönyöket.
– Rajta, Doc! Szakíts belőlük csíkokat!
A függöny vastag anyagból készült, és csak egy-egy sarkát a csizmájuk alá
szorítva, minden erejüket megfeszítve tudták eltépni. Három bámészkodó
prostituált figyelte, hogyan pusztítják el a függönyt. Azután a csíkokat
összecsomózták, majd Christy a nehéz kötél egyik végét a rács kiálló
hegyéhez erősítette, és miután meggyőződött róla, hogy alattuk az udvarban
nincsenek csendőrök, leeresztette. A kötél alsó vége körülbelül tíz lábnyira
volt a betontól.
– Jó – jelentette ki, aztán eszébe jutott a jó modor. A hölgyekhez fordult.
– Hölgyeim, lesegíthetjük önöket, vagy csak azért állnak itt, hogy
szórakozzanak a tréfán?
– Magukkal megyünk.
– Én megyek le elsőnek és segítek nekik földre jutni – mondta hirtelen
Doc.
– Gondoltam, hogy ezt teszed – morogta Christy.
Doc odament a rácshoz és gyorsan lecsúszott a kötélen. Könnyedén
huppant a földre és felemelte a karját az első hölgyért.
Nagyon élvezte a műveletet, ugyanis gondoskodott arról, hogy keze a
legintimebb részeket érje, miközben a hölgyeket leemeli. Christy, várva hogy
sorra kerüljön, fenn az erkélyen hallotta kuncogásukat. Mikor végre ő is földet
ért, már csak a két nő volt ott. Doc eltűnt.
– Ó, istenem – lamentált –, hol van a barátom?
– Ő másik lánnyal ment – mondta az egyik nő, megragadva Christy karját.
– Te jön velem, ugye? Én nagyon szívélyes és orvos ellenőriz!
A másik lány közbeavatkozott. – Én vagyok jobb. Nekem adni... nekem...
nekem... – eldadogott egy sor gyönyört és perverziót.
 Christy türelmetlenül kiszabadította magát közülük és átugrott az udvar
vaskorlátján. Utoljára még annyit látott, hogy a nők egymást lökdösik és vadul
vitatkoznak. A jelek szerint új viadal kezdődött.
Az utca üres volt. Christy feladta a harcot.
Doc jelenleg kétségtelenül az egyik nővel menekül egy konflisban. Hová?
Nincs kizárva, hogy a szállodába viszi. Mindenesetre remélhető, hogy az
éjszaka további részére már harcképtelen. Christy tűnődve mérlegelte, hova
mehetne ő? Rövidesen rájött. Elkerülve a Bardia bejáratát, amely előtt izgatott
nagy tömeg gyűlt össze, talált egy konflist.
Sophie egyedül volt a bárban.
– Hol van Kozeta? – kérdezte Christy. A nő vallat vont.
– Ma nem láttuk, talán beteg.
– Talán megsérült a füle? – mondta Christy, de nem tartotta fontosnak,
hogy magyarázattal szolgáljon.
– Jó éjszakát! Fáradt vagyok. Doc nem volt a szobájában.
 14.

Doc másnap reggel nedvesen, törülközőbe csavarva jelent meg Christy

szobájában. Christy jobban ismerte, semhogy bocsánatkérést, bűnbánatot vagy
magyarázatot várt volna.
– Nos? – kérdezte Doc. – Te hová mentél?
– Haza – morogta Christy.
– Én meg elvittem azt a bulát az Universébe, tudod, ez a lebuj is szerepel a
listánkon, és lelkiismeretesen pofáztam – közölte Christyvel könnyedén,
vigyorogva.
– Mától kezdve talán ez a helyes módszer a munkánkban – felelte Christy
zsémbesen. – Osszuk fel magunk között a listát. Egyéni akció, így a
továbbiakban nem kell aggódnom érted, meg az átkozott bakugrásaid miatt.
– Csak semmi idegesség – mondta vontatottan Doc.
– Akárhogy is, Keljfel Jancsi azt mondta, hogy együtt kell maradnunk.
Christy kiugrott az ágyból, és félig játékból, félig dühösen
kéresztüllökdöste Docot a szobán.
– Ezért szöktél meg előlem tegnap éjjel!
– Az a bula volt az oka – magyarázta Doc felegyenesedve. – Nem vetted
észre, milyen pompás kis husika volt?
– Nem, nem vettem észre! Ha vissza tudsz rá emlékezni, igen kevés
alkalmam volt rá, hogy tanulmányozzam.
– Derülj föl, Corpus, öreg fiú! Vegyél magadra valami ruhát, én meg
kiverekszem neked a reggelit.
Doc távozott, hogy bemenjen a saját szobájába és felöltözzön.
“Hazug vagyok – mondta Christy magának –, nem jöttem vissza egyenesen
ide; a Halcyonba mentem és érdeklődtem egy szomorú, hallgatag görög lány
holléte iránt. Nem haragszom Docra, amiért meglógott előlem. Magamra
haragszom, először is mert hazudtam, másodszor, mert azért hazudtam, mivel
féltem bevallani Docnak, hogy kerestem a lányt, nehogy kitegyem magam az
ő elkerülhetetlen ugratásának. Végül haragszom magamra, mert visszamentem
arra a helyre, jóllehet ott már elvégeztem a dolgomat. Ez gyöngeség volt,
puhaság, érzelmes, jótékonykodó vacakolás egy helyzettel, amelynek kívül
kellene esnie az érdeklődésemen és amely bizonyára meghaladja
segítségnyújtó lehetőségeimet.”
Miután bevallotta magának, hogy hazug képmutató, Christy közérzete
megjavult. Bement a fürdőszobába és öt percig a hideg zuhany alatt állt.
Megborotválkozott, majd felöltözött. Már majdnem befejezte, amikor Doc
tökéletesen rendbeszedve csatlakozott hozzá.
– Nem tudom, milyen terveket forgatsz abban a szűk agyadban – mondta
Christy a reggeli után –, de én a folyón töltöm a napot. Tudok egy helyet, ahol
úszhatunk, napozhatunk és csodálhatjuk a tájat.
Hajthatatlan elszántsággal fordult Dochoz. Doc vigyorgott, kimutatva
egyenletes fehér fogsorát, és Christynek most tűnt fel először, milyen sötétek
Doc vékony ajkai.
– Oké – mondta Doc nyájasan. – Menjünk. Hé, George!
– Tudod, merre kell menni? – kérdezte Christytől, amikor már a konflisban
ültek. Christy megadta a kocsinak az útirányt.
– Honnan ismered a helyet? – kérdezte Doc.
– Hallottam róla, amikor előzőleg itt jártam.
– Melyik folyó az? – kérdezte Doc érdeklődés nélkül.
– Na, gondolkodj!
– A Zambezi?
– Még te sem lehetsz ilyen tudatlan!
– Hát persze, hogy tudatlan vagyok – ismerte el Doc nyájasan. – Nincs
ugyan általános műveltségem, de ismerem az összes leshelyeket, és tudom,
hogyan lehet kipréselni egy kis szórakozást, ami kétszer olyan fontos, mint azt
tudni, hogy melyik város mellett milyen folyó van, meg minden lócitrom,
amivel megtöltötted a koponyádat.
– Igazad lehet!
– Hát persze, hogy igazam van. Emlékezz vissza, mit mondtam neked:
egyél, igyál és légy vidám...
– Tudom, mert holnap meghalhatunk. És mi van, ha nem halunk meg?
– Akkor megint enni fogunk, inni és szórakozni. Nézz rám! Én nem
izgatom magam azon, hogy tudatlan vagyok, vagy hogy nincs szakmám... Hát
persze, néha megkérdezem magamtól, hogy mit is csinálok a háború után? Hát
majd amennyire csak lehet, értékesítem háborús személyi lapomat, és
bedolgozom magam valami kellemes helyre.
– Ezen ne törd a fejed – mondta Christy –, rengeteg munka lesz a
magadfajta számára a háború után.
– Munka? – kérdezte Doc gyanakodva. – Miféle munka?
– Ez nagyobb, mint az első világháború volt, s így azt hiszem, a
következményei és utóhatásai is nagyobbak lesznek. Az első világháború után
egész Európában forradalmak, vagy majdnem forradalmak törtek ki.
Oroszországban a kommunizmus vette át az uralmat, másutt a fasizmus. Vajon
most ki kit győz majd le? Hány piszkos kis demagóg és diktátor mászik elő a
csatornákból ez alkalommal?
 – Miről beszélsz itt összevissza? Mi közöm van nekem Európához vagy
bármilyen más helyhez?
– Nem mint személyről beszélek rólad, hanem mint típusról. A te fajtád
arra való, hogy végrehajtsa az ő politikájukat. – Száraz gúnnyal fűzte hozzá:
– Mint ahogy az én fajtám meg arra, hogy egészséges, idealista alapot
találjon bármihez, amit csinál. Legalábbis valaha ilyen voltam.
– A háború után én egyenesen hazamegyek, pajtás, és ott nem lesz
forradalom!
– Nem. De meg fogod találni a neked való alkalmat. Ne aggódj. Ha a
helyedben lennék, hivatalnokot csináltatnék magamból a Visszatért Katonák
Ligájában, és lengetném a zászlót minden erőmből. Vagy jótékonysággal
foglalkozz. Látod, az jó búvóhely! Gondolj a sok beteg, őrült vagy
megcsonkított katonára, akinek pénzt gyűjthetnél!
– Tudod – merengett Doc –, néha bolond módra, de értelmeset mondasz.
Egy idő múlva Christy elküldte a konflist. Az utca végén, ahol kiszálltak,
magas falak mögött, pálmák és sűrű levelű fák között félig elrejtve, elegáns
villák sorakoztak. Egy homokos dűlőút vályogkunyhókból álló településhez
vezetett, ahol szárnyasok futkároztak és gyerekek mászkáltak négykézláb.
Mikor áthaladtak a kunyhók között, a gyerekek az oldalukra csimpaszkodtak,
piszkos pálmaleveleket nyújtottak feléjük könyörgő, szánalmas mozdulattal,
és baksisért kiabáltak.
– Sufti zubrik – szólított fel Doc egy kisfiút és pénzdarabot tartott feléje.
A fiú azonnal felemelte az ingét, hogy megmutassa kis nemiszervét, Doc
jókedvűen adta át neki a pénzt. Christy egy maréknyi pénzdarabot vetett oda
nekik és mindegyiknek szálem alejkumot köszönt.
– Alejkum és szálem – hangzott a válasz, aztán szétszaladtak a forró,
szürke labirintusban. A két férfi elhaladt egy tó mellett, amelyet a folyó
áradása hagyott hátra. A fák magasabb ágairól nagy, visszataszító
egerészölyvek bámultak le rájuk.
Kétszáz yarddal előttük egy dhow vitorlázott. Úgy tetszett, a
homoktengeren siklik; feltornyosuló, pengeszerű vitorlája hullámzik a gyenge
szélben. Haladt méltóságteljes útján, datolyapálmák sora mellett. Magányos
hajó, különös fantom. Doc és Christy egy homokhegy tetejére értek, és
hatalmas, ragyogó, citromzöld szalagként tárult szemük elé a folyó.
Álltak és nézték. Még Doc is megnémult. Kis hajók feküdtek oldalra dőlve
a fénylő öblökben. Tevék heverésztek békésen a tócsákban. A datolyapálmák
ágai látszottak, de együttes árnyékuk olyan volt, mint egy bíborszínű forrás.
Az árnyékban emberszerű figurák mozdulatlan formái kuporogtak, mint egy
festményen. Dhow-k haladtak a fehér víz repülő, kecses szárnyain, szél gyűlt
lágyan a vitorláikhoz, és amikor egy-egy hajó keresztezte a nap kavargó ezüst
ösvényét, amely átszelte a folyót, néhány percre minden elfeketült előttük.
Idegenszerű és elegáns sziluettet láttak.
Doc időközben türelmetlenné vált, mert Christy még mindig bámészkodott
és nem mozdult. A perc időtlen volt, akárcsak a kép, amit néztek. Időtlen volt
a nap és a folyó, és az állandó formák, a hajók, amelyek mintha soha el nem
múlóan mozognának, a ragyogó partok, örökké pálmákkal díszítve, és a
végtelen folyó... Minden változás, ami valaha látható lesz, már régóta látható
volt, és így ők az örök megérkezés partján álltak, az idő időtlen
kiindulópontjánál. Minden hallgatott. Csendes volt a folyó és a nap rajta
vibráló drágakőragyogása; csendes a szél a vitorlákon és a víz hullámain; az
emberek az árbocnál vagy a hajó orrában. Christy tudta, hogy ezt a percet és
ezt a képet mindig keresni fogja az emlékezete, ezek a percek kívülállnak
változásokon, tapasztalatokon, kiábrándultságon, vagy bármilyen érzésen. 116
Magában morogva ment lefelé a part irányába. Doc követte. A parton
levetkőztek és belevetették magukat a folyó zöld hűvösébe.
Már a közepén jártak, midőn érezték, hogy az erős sodrás elkapja őket, és
kicsit hagyták lefelé sodorni magukat, amíg meg nem pillantották a folyó egy
nyugodtabb agát, ahol lakóhajó horgonyzott. Itt átlósan úsztak a sodrásban és
partra vergődtek. Visszasétáltak a ruháikhoz, lefeküdtek a nedves homokba és
érezték, amint a nap gyorsan felszárítja a vizet viszkető testükről.
Doc kinyújtóztatta kemény, izmos testét.
– Időnként jó ötleteid vannak. Nagyszerű volt! Nem éppen paradicsom, de
átkozottul kellemes.
Christy nem válaszolt. Behunyta a szemét. Úgy látszott, alszik.
– Hé – ösztökélte Doc.
– Fogd be a kereplődet, és inkább hagyd érvényesülni egy másik
testrészedet – morogta Christy még mindig csukott szemmel. Doc dörmögött,
és engedelmeskedett. Érezte, amint átjárja a nap melege, jóleső fáradtság vette
hatalmába.
Doc ébredt fel először. A nap már magasan járt. A sortjáért nyúlt és kivette
az óráját, hogy megnézze az időt. Felkiáltott és közben dögönyözte a
csendesen horkoló Christyt.
– Hé, Corpus, ébredj, ébredj!
Christy hosszú, egyenes alakja kelletlenül moccant. Kinyitotta a szemét, de
az erősen sütő nap hatására újra becsukta.
– Ébredj – ismételte Doc, és egy maroknyi nedves homokot nyomott
Christy gyomrára.
Christy hirtelen felült.
– Miért? Mihez? – kérdezte.
– Valami átkozott ennivalóért. Két óra van és éhes vagyok!
 – A legközelebbi kávéház körülbelül egy mérföldre van visszafelé, ott a
nagy házak mögött.
– No, gyere.
– Megmondtam, hogy egész nap itt maradok.
– Éhe! És mit fogsz enni? Halat a folyóból? Christy felegyenesedett, fogta
bakancsait, kiszórta belőlük a homokot, aztán felvette.
– Úgy látom, időm nagy részét azzal töltöm, hogy alkalmazkodom a te
állati szükségleteidhez. Csak kitartás, Borsóhercegnő, van egy tervem. Adj
egy fontot.
Doc zavartan engedelmeskedett. Christy zsebkendőbe csavarta a pénzt és a
fogai közé helyezte. Azután ingét szorosan a feje köré csavarta.
– Mi bajod van? – kérdezte Doc. – Arabus lesz belőled, vagy mi?
– Fogd be a pofád, gazfickó!
Christy bemerült a mély vízbe és úszni kezdett.
– Várj, te fajankó! Csak néhány perc!
A sodrás közepébe úszott be és nyugodt mellúszásban ment lefelé az árral,
fokozatosan dolgozva magát az öböl felé, ahol a lakóhajó állt. Megszabadulva
a sodrástól, lassan annak oldala felé siklott.
A hajó egy föléje hajló fa mellett horgonyzott. A sötét, csendes víz itt hideg
volt a folyó közepének napmelegítette vizéhez képest.
– Van itt valaki? – kiáltott Christy. Néma csend.
Christy felnyúlt, megragadta a párkányt és feltornászta magát.
Lefüggönyözött ablakok hosszú sorában valahol egy ajtót talált. Kopogtatott.
Teljes csend. Megpróbálta kinyitni az ajtót, zárva volt. Volt egy másik ajtó is,
de azt is zárva találta. Végre egy nyílásfedélre bukkant, és a zár egyetlen
rántással lejött a rothadó faalkotmányról. Lesietett a rövid lépcsőn és a
csendes, hűvös hajófenéken találta magát. Ott is megpróbálkozott egy ajtóval,
de az csak egy limlomos kamrába vezetett. A folyosóról a harmadik ajtó nyílt
a hajókonyhába.
Az élelmiszerekre, amelyeket hűtés céljából fóliáztak, egy
konyhaszekrényben akadt rá. Volt ott néhány doboz datolya, egy korsó
olajbogyó, egy üveg bor, kétszersült, sajt, narancs és egy doboz olasz hal,
kétségkívül líbiai zsákmány, amit a feketepiacon vásároltak, összeválogatott
egy csomó élelmet, hozzátette a bort, és az egészet az ingébe csavarta. Doc
bankjegyét egy korsó alatt hagyta a szekrényben.
Feljött a fedélzetre, majd a batyut a feje tetején tartva, a vízbe siklott és
féloldalasán úszott ki a folyóba. Az ár alaposan lesodorta, míg partot ért.
Kievickélt egy homokdombra és pihent néhány percet, öt perccel később
odaért Dochoz, aki közben elaludt.
 – A lunch előállott! – mondta Christy és a lábujjával bökdöste Docot.
Szállítmányát kiteregette az ingén.
Doc csak bámult.
– Jézus Krisztus, honnan kerültek ezek elő?
– Annak a lakóhajónak a tulajdonosa jólelkűen eladta nekünk.
Doc vigyorgott.
– Ez igazán szép volt tőle. Visszahoztál valamit a pénzből?
– Nem – mondta Christy komolyan –, az egészet felszámította.
A pompás napfürdőtől és a folyó illatától felfokozott étvággyal
szorgalmasan táplálkoztak.
– Meg kell hagyni, ötletes vagy! – jegyezte meg Doc nagylelkűen és teli
szájjal.
– Te meg túlzottan jóságos. Dobd ide a datolyát.
Eltunyulva az ételtől, majdnem az egész délutánt átszunyókálták. Christy
időről időre kinyitotta a szemét és fejét felemelte, mintha meg akarna
bizonyosodni a csendről, hogy ez valóság és nem élőkép.
Később, amikor végérvényesen felkelt, megállapította, hogy a nap már
lemenőben van. Megborzongott. Mellette Doc nyugtalanná vált és reszketve
ült fel. Ásítoztak, vakaróztak s nekiálltak öltözködni. Mire felöltöztek, a nap
lement.
A folyó olyan volt, mint egy takaró, egymásba játszó piros, kék és arany
foltokkal. A sivatag, amely a folyó és a lemenő nap között nyúlt el, sápadt
rózsaszínben izzott az esti fényben. Fent a citromszínű eget sáfrány-, narancs-
és aranyszín csíkozta be. A nap, mint forró, vörös érme, már félig belefulladt a
sivatag rózsaszín tengerébe, ahol lilás árnyékok hevertek. Az alkonyattal
szembe menő feketén, mintegy szoborrá merevedve, datolyapálmák
meredeztek. Tevék és emberek mozdulatlanul álltak; feketén, hatalmasan.
Még egy időtlen percre az egész kép így maradt. Az a csodálatos, gondolta
Christy, hogy a valóság szebb, mint a róla szóló legendák vagy látomások.
A napsugár legszélesebb íve még egyszer felvillant, aztán letűnt. A sivatag
most egészen lila volt, a fák visszaléptek a ködbe, a folyó sötét lett és hideg. A
tevék és emberek árnyai lassan, névtelenül, titokzatosan elhúzódtak. A kép
szétesett, visszavonult a sötétbe. Egy különös kiáltás ért hozzájuk a víz másik
oldaláról.
A két ember csendes megegyezéssel felvette trópusi kalapját és lassan
elindult visszafelé a homokdombok között, a falun át, a villák mellett, ahol a
fények úgy ragyogtak a fákon keresztül, akár a csillagok.
 15.

Mire visszaértek Kairóba, kimerültek, de nem az a fajta fáradtság vett erőt

rajtuk, amely alvást igényel, hanem inkább serkentést, hogy megtörje a nap, a
levegő és a víz igézetét. A szállodában letusoltak, majd Christy szobájában
ülve, mindössze törülközőkbe burkolózva és lustán beszélgetve pihentek. Kint
csillámlott és zümmögött az este.
Doc kinyújtózott. Élvezettel tárta szét karjait.
– Szeretnék valami különös dolgot művelni ma éjszaka. Valamit, amitől ez
az átkozott város emlékezni fog rám. Mi a véleményed, Corpus?
– No, ez egyszer hajlamos vagyok rá, hogy egyetértsek veled. Ma láttuk a
földet legszebb állapotában. Nos, gyerünk és nézzük meg az embereket
szerencsétlenségükben!
Doc egyszeriben gyanakvó lett:
– Mi jutott abba a bolond eszedbe?
– A burqa.
– No, ez már beszéd! Nem vagy addig ausztráliai katona, amíg nem volt
dolgod a burqával. – Újból erőt vett rajta a gyanakvás. – De miért akarsz a
burqába menni? Engem mindig vissza akarsz tartani az ilyen helyektől.
– Most másképp látom, mégpedig azért, mert ezúttal kissé valószínűtlennek
érzem magam. El akarom törölni a nyugalom és a szépség látomását a nyers,
durva valóság sarával. Szóval menjünk a gyalázatos burqába!
Doc ingerülten morgott.
– Nem tudom, hogy van ez! Még ha valami értelmes dolgot művelsz, azt is
a legbolondabb okból teszed.
– Én megfigyelni tudok – folytatta Christy –, te ütni tudsz. Mindenesetre, a
burqa körleten kívül esik, és ha elfognak, rövidesen szabadon is engednek
bennünket, hogy miért, azt nem kell taglalnom. Azonkívül fogadok, hogy
Kairóból az ügynökök fele kint tanyázik a burqában.
Doc felemelkedett, és lerántva derekáról a törülközőt, megcsavarta, mint
egy korbácsot.
– Rendben! összekötjük az üzletet az élvezettel!
– Ily módon – mondta Christy ünnepélyesen – az alantas kilengést
egészséges erkölcsi tartalommal töltjük meg.
Meredek árnyékok kanyargós sikátorában és névtelen kapualjakon át
vezetett az út a burqának nevezett városrészbe. E név nagy szerepet játszott az
ausztráliai katonák titkos históriáiban, amelynek különben nincs egyetlen
hivatalos történésze sem. Minden sikátor fölött, néhány láb magasságban,
hatalmas jelzés adta tudtul, féltucat nyelven:

EZEN A PONTON TÚL BÁRMILYEN RANGÚ

KATONÁNAK TARTÓZKODNI TILOS!!!

Christy és Doc vidáman haladtak át a tiltott zónába. A sikátorban

asszonyok álltak és szokatlan, bűnös mozdulatokkal hívogatták őket.
Halottsápadt arcukon, szénnel vastagon kirajzolt szemük mintha csak festve
lett volna. Christy úgy képzelte, hogy ezek a teremtések lélek nélkül születtek,
ezért hiányzik náluk a lélek ablaka is. Talán éjszakánként szénnel szemet
festenek halott arcukra, és előjönnek hívogatni, pózolni, felajánlani lagymatag
húsukat.
Christy megfigyelte Doc fejlődését. Minden hívogató maszkra
visszabámult, és felháborító megjegyzéseket tett rájuk. Egy ablakban ülő nő,
amikor odaértek, előhúzta kerek, sárga mellét, és úgy tartotta ki, mintha
gyümölcsöt árulna. Doc benyúlt és megszorította. Az asszony rábeszélőn
megragadta a karját:
– Gyere – mondta, s rámutatott a nyitott ajtóra. Doc benyúlt, kihúzta a
másik mellét is, s mindkettőt a tenyerében tartva, vizsgáló szemmel méregette.
Aztán hirtelen lendülettel elengedte.
– Nem – közölte –, azt szeretem, ha kemény. Továbbmentek. A nő arabul
átkozódott.
A sikátorokban kevés beüvegezett ablak volt. A földszintieket kitárták az
éjszakai levegőnek, ami elősegítette a csábítást az ott ülő nők számára. A felső
ablakok rácsosak. Az ablak mögött, a sivár szobában az ágy szennyes és
hepehupás. Ha egy vendéget becsábítottak, redőnyt eresztettek a nyílásra,
vagy összehúztak egy függönyt. És néhány perc múlva, amikor a férfi
távozott, a redőnyt ismét felhúzták, a függönyt szétnyitották, a nő visszaült és
ismét felvette a grimaszt, amely a maga kísérteties módján beszélt a párnás
hasról, a szétnyitott combokról, a szorító karról és az együttműködő
mozdulatokról. Nem örömet ígértek ezek a tompa éjszakában fénylő arcok,
hanem állati kapcsolatot fejeztek ki, gyors, előzmény nélküli kielégülést,
görcsös erőfeszítést, és megkönnyebbülést. Christy eltűnődött, hogy vajon
Doc a maga nőivel érezte-e valaha is ennél többnek a szükségét. Nem, a csalfa
Thelma Hopkins óta valószínűleg nem. Visszaemlékezve saját asszonyaira,
Christy ráébredt, hogy még a legalkalmibb partnerében is mindig akadt
valami, amit szeretett. Itt van például Kozeta. Szerette egyenes vállát, a befelé
égő néma fájdalmat, a meddő büszkeséget. Szerette testének magasságát.
Valahol tudata mélyén egy gondolata támadt, de figyelmét visszaterelte Doc
bohóckodásaira.
A Kuplerájok sikátoraiból szélesebb, kényelmesebb, forgalmas utcákba
jutottak, ahol csilingelő zene szólt, kövér emberek üldögéltek fezzel a fejükön
és beszélgettek, hadonásztak, poharakból kávét ittak. Egy nagy, borjúszemű
fiú rohant Christyékhez hadarva:
– Kövessetek engem, ha szép lányokat akartok! – Néhány yardnyit
előreszaladt, azután megfordult, hogy vajon követik-e. Látva, hogy nem,
szökdécselve visszafutott, és korához képest furcsa torokhangon unszolta őket.
Piszkos ruhája csupa folt volt.
Doc elkergette, mire ellenkezés nélkül otthagyta őket. Ennek az
ártatlanságát vesztett gyereknek nem sok illúziója lehetett a világról és az
emberekről.
Christy remélte, hogy a folyón töltött nap után Doc elég fáradt lesz ahhoz,
hogy fegyelmezni tudja magát; de az csak tört előre, szimatolva, élvetegen
csillogó szemmel. Nem elegyedett beszélgetésbe a prostituáltakkal, s nem
tanácskozott különböző gyanús férfiakkal és fiúkkal. Félrelökte őket.
Komolyan gondolta a szállodában tett kijelentését, hogy ma éjszaka ad
valamit Kairónak, amiért az emlékezni fog rá. Végül is egy nagyszemű
örmény súgott neki valamit, ami megragadta a figyelmét. Doc megragadta a
férfi kabát ját.
– Igaz ez, George?
– Igaz, ausztrál! Igazán mondom, Jézus Krisztusra! Fogadhatsz! Tudok egy
helyet és odaviszlek, ausztrál. Szamár és nő együtt!
Christy szíve összeszorult. Bár, ami azt illeti, ő az oka, az a bolond
megjegyzése, hogy embereket akar látni szerencsétlenségükben. De
tulajdonképpen mikor is szerencsétlenek az emberek?
– Soha nem hittem igazán ebben a szamár- és nődologban – közölte Doc
elgondolkozva. – Gyakran hallottam mindenféle pasastól, de senkit se
találtam, aki látta volna. Mit gondolsz? Ez a szarházi tényleg tud olyan
helyről, ahol ilyesmit csinálnak?
– Valószínűleg.
– Ez nekem új – mondta Doc.
– Az ötlet ősrégi – mondta Christy. – Egy bizonyos Lucius Apuleius
nagyon szórakoztatóan írt róla.
– Igen? Úgy hangzik, mintha el kellene olvasnom. De ha ez a kurvapecér
történetesen becsületes fickó, akkor ez az igazi. Rendben, George, vezess, de
ha át akarsz rázni, kiheréllek.
Ekkor bonyodalom támadt. Az örmény eltűnt. Nyomban kiderült, hogy
miért: indiai katonai járőr jelent meg, nagydarab, szakállas, izgága,
fontoskodó emberek. Egy őrmester vezette őket. Christyt meg Docot
megállította és alaposan megnézte. Szigorúan mondta, angolul:
– Kiléptek a körletükből, le vannak tartóztatva.
– Micsoda? – mondta Doc hitetlenül. Az őrmester megismételte.
Doc arca elsötétedett a haragtól és sértett büszkeségtől. Egy hindu katona
akarja őt letartóztatni? Christy közbeavatkozott.
– Maga a saját hadseregére felügyel. Nekünk okunk van rá, hogy itt
legyünk.
Az őrmester erre cinikusan kivillantotta fehér fogsorát. Mosolya azt jelezte,
hogy ő aztán valóban ismeri az okot.
– Kész? – kérdezte Doc a szája sarkából. Christy könnyedén bólintott.
Doc nekilendült és ökle eltűnt az indiai szakállában. Az megtántorodott és
összeesett. Doc és Christy villámgyorsan futni kezdtek, s máris jó néhány
yarddal odébb voltak.
Eltűntek az első sikátorban. Maguk mögött hallották a tábori csendőrök
csizmáinak csattogását a kövön. Átrohantak két fal között egy keskeny
folyosón, be egy udvarba, ahol férfiak asztal körül ültek. Azok megpillantva
őket, rémülten felemelkedtek. Aztán egy másik sikátorba rohantak, ahol a
tömeg úgy vált szét előttük, mint a Vörös-tenger Izrael gyermekei előtt. De
még mindig hallották maguk mögött üldözőik csizmáit, ám nem látták őket.
Amikor a következő sarkon visszanéztek, Christy észrevette, hogy feltűnt
az első indiai.
– A sarkunkban vannak! – kiáltotta és megint futni kezdett.
Átmásztak egy falon, miáltal pánikba ejtettek egy baromfiudvart és
hisztériába egy kövér öreg hölgyet, aki hintaszékben ülve legyezte magát; föl
egy fára, onnan a szomszédos falra, egyenesen egy szamár hátára, amely épp a
szükségét végezte és rémülten rugdalózott, amikor tulajdonosa hangot adott
keserű haragjának.
Egy pókhasú egyiptomi békésen imbolygott biciklijén, de egyszerre csak a
bicikli mellett találta magát a porban. Miközben felemelkedett, Allahot hívta
tanúságtételre. Fekete ruhás nők a fal felé fordultak tisztességük védelmében
és hálát adtak istennek, miután a két vadember eltávolodott. Egy kereskedő
rémült kiáltásban tört ki, hogy áruit lesodorták, egy másik árus viszont
bátorításul rikkantott éleset, és kecsketömlőjéből vizet spriccelt rájuk, ahogy
elrohantak mellette.
Egy kapualjból női hang szólt ki:
– Ausztrál! Gyere!
És Doc, aki elöl volt, nem habozott. Beugrott a sötét nyílásba. Egy testes
nőszemély valami kőlépcső felé terelte. Christy szorosan követte őket. Fenn a
lépcsőn tízegynéhány éves lány állt. ő is hívogatóan intett. Hálószobába
kerültek. A lány az ágy alá mutatott. Engedelmeskedtek és a következő
másodpercben terítő borult rájuk, amely eltakarta a lány lábát. Zihálva
feküdtek a sötétben.
Az utcáról tompa kiáltások hallatszottak föl.
– Nagy szerencsénk van! – suttogta Doc. – Az utolsó pillanatban
menekültünk meg, ezeknek a kispajtásoknak a segítségével! Majd aztán
szeretném valamelyiküket ebben az ágyban találni.
– Ide hallgass! – suttogta Christy vadul. – Nem minden nő kurva a
burqában. Nagy szívességet tettek nekünk, légy hát óvatos, az isten
szerelmére. Ha itt elfognak minket, nekik is bajuk lehet belőle.
A falon át csizmák dobogását hallották.
– A szomszédos ajtónál vannak – súgta Christy.
– Ha ránk találnak, kiszorítják a lelkünket – mondta Doc. – Ezek a hinduk
kegyetlen fattyúk.
– Fogadok, hogy a leütött őrmester szörnyű bosszúra készül...
A takaró sarkai egy pillanatra fellebbentek. Suhogás, vihogás hallatszott, és
egy erősen kölniszagú valaki csatlakozott hozzájuk az ágy alatt. A lány volt.
– Ausztrálok – suttogta.
Doc kinyúlt a sötétben, egy combhoz ért. Megragadta.
– Te egy kis tutajos vagy – mondta Doc a lánynak. – Inti kofesz ketir bint
– Uralkodj magadon – suttogta Christy. – Itt nem csinálhatsz semmit, az
ágy túl közel van a földszinthez.
– Hogy mondják azt arabul, hogy nagyon szépen köszönöm? – érdeklődött
Doc.
Christy közölte, és Doc megismételte a lánynak, aki újra kuncogott és azt
mondta:
– Az ausztráliaiak, kofesz kitir. Itt maradj. Igen.
– Mi erről a véleményed? – kérdezte Doc.
– Nem tudom, hogy csinálod ezt.
– A vonzerő, pajtás, a vonzerő!
Hallotta, amint Doc matat a sötétben. A kuncogás sikítássá vált.
Christynek hirtelen nevethetnékje támadt. Valamiféle szeszélyből ő
kezdeményezte, hogy kiránduljanak a burqába; nos, most itt vannak, egy
idegen házban, az ágy alatt rejtőzködve, menedéket keresve, két idegen
asszonynál, akik közül az egyik a földön fekszik, és Doc tépázza.
“Ó, istenem – gondolta, s a nevetéstől potyogtak a könnyei – szerencsére
néha kárpótolva lesz az ember, amiért Doc Home-ot a nyakába varrták.”
– Mi bajod van? – kérdezte Doc.
– Magányos vagyok – lihegte Christy. – Én is akarok valakit ide, magam
alá.
 Mintha csak válaszul jött volna, az ágytakaró sarkai megint felemelkedtek
és a húsos far tulajdonosa nyögdécselve igyekezett az ágy alá préselni magát.
– Ó, istenem – röhögött Doc –, ne mondd nekem, hogy az imádságok sose
hallgattatnak meg. Úgy látszik, szerencsés éjszakánk van.
Christy barátságosan megveregette a terebélyes feneket, de közben figyelt a
húsos asszony suttogására.
Nagyon jó lány vagy!
– A tábor... csend... elmentek...
Christy hallgatózott. A fal túlsó oldalán a csizmák kopogása megszűnt.
– Csak azt akarja közölni velünk, hogy tiszta a levegő – mondta Docnak
normális hangján.
– Jó – mondta Doc. – Jer, Farida királyné! Hálatelt szívvel kimásztak az
ágy alól.
A szoba nagy volt, réginek és szilárdnak látszott; a padlót kő, a falakat
pedig színes csempe borította. A hatalmas, túlcifrázott, feketére festett
vaságynak mind a négy sarkát óriási rézgömbök díszítették. A nők, akikről
Christy feltételezte, hogy anya és leánya, barátságosan néztek rájuk.
A negyvenöt körüli, telt húsú és semmi esetre sem hervadó asszony sima
fekete ruhát viselt. Vonásai szíriaira vallottak. A lány nagyon is megfelelt Doc
ízlésének; karcsú, hosszú lábú, kis mellű volt, fekete haja fényes, akár a
varjútoll. Vadkék színű ruháját szemmel láthatóan az anyja alakíthatta át,
felette – a forró kairói éjszaka ellenére – kopottas szőrmebolerót viselt.
A két nő szó nélkül állt, és mint kedvelt férfirokonokra nézett Christyre
meg Docra.
– Az ausztráliaiak nagyon jók – mondta végül az anya.
– Maga szíriai? – kérdezte Christy.
– Libanoni – bólintott a nő.
– Maga is nagyon jó – mondta Christy ,– mert elrejtett minket a csendőrök
elől. Érti, mit mondok?
Az asszony ismét bólintott komoly figyelemmel.
– Értem – mondta –, én tanulni angol. Kétszemélyes nyilvánosház lenne? –
töprengett
Christy. Az anya tapasztaltnak látszott, a lány sem volt kimondottan
ártatlan. Ha kurválkodnak ezen az éjszakán...
– Ide hallgass – morogta Docnak, hogy a nők ne hallják –, ha ficánkolni
akarunk ezekkel, akkor jobb lesz gyorsan lebonyolítani, nem pedig éjszaka,
noha ők arra számítanak. Még el kell intéznünk néhány dolgot.
A lány hadarva közbeszólt.
– Maradjanak, várjanak, megmutatjuk maguknak...
 Segítséget kérőn nézett az anyjára. Semmi kacérság nem volt abban, ahogy
tartóztatta őket. Úgy látszott, a nők nemcsak a szavakat nem találják, de azt
sem tudják eldönteni, hogy a számukra ismert angol szavakból mennyit
használjanak. Christy ekkor már gyanút fogott, de még bizonytalan volt a
dolog természetét illetően.
Az asszony szeme hirtelen felragyogott; izgatott szavakat váltott a lányával
arabul, majd a lány vidám nevetéssel kiszaladt a szobából. Az asszony
biztatón, reménykeltőn mosolygott rájuk.
A lány gyorsan visszatért, szőrméje megtépázott tyúk tollaira hasonlított, és
egy ruhabatyut rakott a férfiak elé, amely ausztráliai katonasapkát, zubbonyt
és egy töltényövet tartalmazott. A batyut jelentőségteljesen feltartotta és a
házra mutatott. Az anyja azt mondta:
– Ausztrálok itt. Maradjanak, kérem.
– Igen – merengett Doc. – Mit tudnak maguk? Valamilyen csirkefogó
bizonyára jót harapott ebből a “süteményből”. Várjon – mondta az
asszonynak. – Hat lóval sem hurcolhatnának el innen. Hát persze, honnan is
tudnák maguk!
Christy élénken bólogatott, mire az asszony kedves mozdulattal átkísérte
őket egy másik szobába.
Itt gyöngyfüggöny volt, még vadabb színű csempék, egy óriási
cserépnövény és a falakon azok a rendkívül színes, szép apokaliptikus
szentképek, amelyek Libanonban igen gyakoriak. Asztal is állt a helyiségben,
perzsa mintás selyemterítővel letakarva, rajta néhány rézedény, és egy kis
olajkályhán az elmaradhatatlan, megfeketedett kávésbögre. Az asszony
biztatta őket, hogy üljenek le. Anya és lánya szívélyesen ételt, italt tett eléjük;
palacsintához hasonló kenyeret, olívabogyót, datolyát, rizst és hagymát. Az
asszony fületlen csészékben kávét is adott nekik, majd néhány percre elvonult
a konyhaszagú alkóvba, és több, nyársra tűzött kebabbal tért vissza, amit
büszkén helyezett eléjük. Ragyogó, megértő mosollyal végül egy üveg arakot
varázsolt elő, és kis poharakba töltött mindegyiküknek.
A két férfinak eszébe jutott, hogy déli két óra óta nem ettek. Hálálkodások
közepette nekiláttak az evésnek-ivásnak. A nők ottmaradtak velük, és
elégedetten, de titkolódzó magatartással figyelték őket. Christy még mindig
gyanakodott, de már nem rosszra.
Nyilvánvalóan egy ausztráliai tartózkodik ezen a helyen. De miért éppen
egy? Talán az anya prostituáltként dolgoztatta a lányát, és férfilátogatókat
engedett a házba, ahol szemmel tudta tartani az eseményeket. Most, amikor a
dolgok olyan válságosán álltak El-Alameinnél, nem sok ausztráliai volt
szabadságon Kairóban. Az időlegesen itt tanyázó valószínűleg hadtápos vagy
– dezertőr. Ez az! Ez magyarázza meg a két nő különös viselkedését:
igyekeznek itt tartani őket, de úgy, hogy túl sokat azért ne mondjanak.
– Te – mondta Docnak –, én azt hiszem, valami idevetődött fickó lakik itt.
– És melyik nővel alszik? – kérdezte Doc nyomban.
– Kérdezd meg tőlük – morogta Christy.
Míg ettek, néhány perc csend volt. Docnak nagyon ízlett a kebab, kérdezte
is Christyt, hogy mi az. Az egész előadást tartott róla. Végül torkig jóllakva
hátradőltek és felsóhajtóttak.
– Tudják – mondta Doc közvetlenül –, ez az arab étel igazán nem rossz.
Egyáltalán nem rossz. Nekem nagyon ízlett.
Felnézett, és szemérmetlenül jártatta a tekintetét a két nőn. Aztán pillantása
megállt a lányon és bólintott. A lány arca keskeny volt, erős orral, de sötét
szépségű szemei elterelték a figyelmet nagy orráról. Ahogy Docra mosolygott
kivillant fehér, egyenletes fogsora. Vékony, szirénszerű, de temperamentumos
jellegével, mintha csak arra született volna, hogy Docot megbabonázza.
Christynek úgy tetszett, hogy Doc vonzódása a törékeny testekhez, hasonló
ahhoz a szenvedélyhez, amellyel a macskák viseltetnek a madarak iránt.
Vágyik valamire, amit el bír törni, meg bír ragadni, le tud győzni. Igen,
Docban – keskeny, sötét szemének fényében, orrának ragadozó hajlásában,
fehér mosolyának vadságában – szadizmus élt.
A nők leültek a fényes, piros térítővel takart szófára egymás mellé.
– Tábor... csend... mus kojész!
– Nem fogott el – jó! – kezdte a társalgást az anya.
Mélyről jövő, elfojtott kuncogást hallatott.
Doc fogát piszkálva a lányra mutatott és azt mondta:
– Kojész bint. Mibe kerül?
Máris itt tart! – gondolta Christy. De a lány csak a szája elé tette a kezét és
még hangosabban vihogott, mint korábban. Az anyja egyetértőén bólintott,
igen, a lánya valóban szép lány és nagyon örül, hogy szereti a nagy őrmester.
– Úgy látszik – jegyezte meg Christy szárazon –, mintha szerelemből
akarnád megkapni.
– A vonzerő, pajtás, a vonzerő!
– Várnak valamire – mondta Christy élesen –, és nemcsak a mi szép
szemünkre. Lehet, hogy az az ausztráliai jön, vagy valaki más.
Doc szeme sötét réssé változott. Komolyan nézett a nőkre.
– Azt hiszed, hogy késleltetnek minket? Talán a csendőrökre várnak?
– Használd az eszedet! Amióta elrejtettek bennünket, egy percre sem
kerültek el a szemünk elől. Semmi hasznuk nem lenne abból, ha feladnának
minket.
 – Talán úgy gondolod, hogy egy, a pénzünkre pályázó társaságra várnak? –
Doc levette az övét. – Megfelelő fogadtatásban lesz részük, amennyiben ez a
dörgés. – Megragadta az öve csatját, amivel szét lehetett volna loccsantani egy
ember fejét.
– Majd meglátjuk! De azt hiszem, az ausztráliaira várnak. Pénzbe is
lefogadom, hogy egy idevetődött koma él itt.
Christy figyelte az asszonyokat. Semmi bűntudat nem látszott az arcukon.
Csak elégedettség, amiért itt vannak. Az anya felemelte az ujját és hirtelen
felfigyelt. Arabul beszélt a lányához. Mindkettőjükön várakozás látszott. Az
anya félig felemelkedett, de Christy gyengéden arra intette, hogy maradjon a
helyén, és ő maga állt föl. Az ajtóhoz ment és kinyitotta. A lépcsőház csak
nem jó. homályosan volt megvilágítva. Lentről lépéseket lehetett hallani.
Valaki fütyürészett, és amikor Christy felismerte a dallamot, a
megkönnyebbülés és a jókedv hulláma öntötte el, ugyanis A Gundagaiba
vezető út című dal volt. A fény iszapos tavában egy alak indult felfelé a
lépcsőn, piszkos fehér öltöny volt rajta, fején fez és még mindig ugyanazt
fütyörészte. Christy csendesen visszalépett a szobába és becsukta az ajtót.
– Igazam volt – szólt Docnak. A két nőnek pedig azt mondta:
– Jön az ausztráljuk.
A nők széles mosolyra fakadtak. Most már hangos és éles lett a füttyszó.
Aztán hirtelen abbamaradt. A csizmák megálltak az ajtó előtt. Az ajtó kinyílt.
A fehér öltönyös és fezes alak ott állt előttük.
Christy és Doc néhány másodpercig kitágult szemmel, nyitott szájjal,
elképedve ültek. Aztán egyszerre ordítottak fel:
– Hajmeresztő John!
 16.

Hihetetlen! Hihetetlen, hogy Hajmeresztő John ül itt, közvetlenül csevegve,

egy családfő öntudatával, piszkos öltönyben, piros fezben, gyanús javak és
élvezetek birtokosaként. Ez csak a képzelet játéka lehet! Túl sokat napoztak,
vagy az arak okozta a bajt!
De Hajmeresztő John hátradőlt a szófán, két oldalán az őt rajongva
körülvevő nőkkel, és közölte:
– Nem hittétek el, hogy komolyan gondoltam: áttörök? Nos, itt vagyok!
Nézzétek: sikerült!
– De az átkozott csendőrök elfogtak! – kiáltotta Doc könyörgő hangon.
– Nos – válaszolta Hajmeresztő komolyan –, amint látjátok, megléptem.
– Hajmeresztő – jelentette ki Christy –, bármenynyire is felháborítasz, meg
kell mondanom, hogy örülök, hogy láthatlak, és – Christy a nők felé pillantott
– milyen jó sorban!
Hajmeresztő John fölényesen bólintott. Doc a kezébe hajtotta a fejét.
– Sok minden történt – morogta. – Először az az átkozott, őrült eltávozás,
most meg belerohanunk Hajmeresztő Johnba. – Fölemelte a fejét, s bőszen
vigyorogva folytatta.
– Hajmeresztő, én rád szavazok! Te vagy a világ legnagyobb rejtőzködője.
Ne hülyéskedj, mondd el, hogy csináltad. Mondd el az isten szerelmére,
hogyan jutottál ide, ahol a bulák a tenyeredből esznek.
– Nagyon helyes – egyezett bele Hajmeresztő ugyanabban az előkelő
modorban. Christy gyorsan lenyelt egy átkozódást. Aztán Hajmeresztő
hencegve, gyorsan, ahogy megszokták tőle, mesélni kezdett.
– Ugye ismeritek Doggy Drummondot, a C századból?
Ismerték. Hihetetlenül csúnya ember, aki mindenféle bajt kevert
Hajmeresztő Johnnal. Ezért az ezredes gondoskodott róla, hogy különböző
századoknál legyenek.
– Nos, ahogy tudjátok, Doggy és én együtt voltunk a katonai
fogolytáborban és már jó régen kiagyaltuk a szökés módját, hogy fel legyünk
készülve, ha legközelebb valamelyikünk zűrbe kerül. Nos, Keljfeljancsi
közölte velünk, hogy Jeruzsálembe visznek minket, de amíg el nem jön a
tárgyalás ideje, vagy amíg fel nem készültek az átszállításra – az embert a
helyi fogolytáborban tartják. Tehát, amint az embert a drót mögé dugták,
gyors munkára volt szükség, mivel Jeruzsálemből még egyetlen fickó sem
szabadult ki.
 – Nos, miután vizsgálati fogságba kerültem, Doggy az ezred
harcálláspontja körül lófrált és kiszedte Bastable-ből, hogy hová vittek.
Csupán öt mérföldre lefelé, a parti úton. Egy csomó indián sátor tüskésdróttal
körülvéve, és a kapunál egy tábori csendőr áll őrségben. Ha csak vizsgálati
fogságot vagy rövid büntetést töltesz ott, megengedik, hogy látogatóid
jöjjenek.
– Ezen az alapon oldottuk meg a dolgot. A csendőröket kétóránként váltják
a kapunál. Doggy kerített egy teherautót, és aznap délután négy óra előtt
körülbelül három perccel, éppen az őrségváltás előtt, meg érkezett a kapuhoz s
azt mondta a zsernyáknak: “Azért jöttem, hogy meglátogassam Hajmeresztő
Jones közkatonát. Hosszú büntetést tölt itt, ezért hoztam neki néhány levelet
az édesanyjától.”
“Menjen be” – mondta a csendőr.
“Ide hallgasson” – mondta Doggy –, “ha felváltják az őrségből, mielőtt
kijönnék, ne felejtse el közölni a bajtársával, hogy itt vagyok látogatóban.”
“Nem felejtem el” – mondta a csendőr. Doggy bejött. Vártunk, amíg
felváltották az őrt, akkor aztán a fejembe nyomtam Doggy kalapját, kimentem
a kapuhoz és odaszóltam az új őrnek: “Én vagyok az a fickó, aki Jones
közkatonát látogatta meg.”
“Oké” – mondta ő s még csak rám se pillantott – “távozzon.”
Készséggel engedelmeskedtem a parancsnak. Egy teherautó haladt arra.
lestoppoltam, hátul felugrottam rá és onnan ordítottam vissza: “Maga marha!
Én vagyok Hajmeresztő Jones John... “ Hát így történt, hogy Hajmeresztő
papa megmenekült a tetű zsernyákoktól!
És Hajmeresztő hátradőlt, szivarra gyújtott, ami úgy bűzlött. akár egy
trágyadomb. Jóságos, nagyvonalú pillantással mérte végig őket.
– Ez az őrült kakadu egy zseni! – álmélkodott Doc.
– De azonkívül hülye fráter is – mondta Christy. – Ott hagyta Doggyt a
slamasztikában.
– Esküszöm, hogy nem! – kiáltotta Hajmeresztő John jogos
felháborodással. – Doggynak már kész meséje volt. hogy ki kellett mennie a
reterátra és mire visszajött, hűlt helyemet találta. Hallottatok róla valamit?
– Nem. rövidesen azután eltávozásra kellett mennünk.
– Eltávozásra? – ismételte Hajmeresztő John. – Tréfáltok? Senki sem kap
eltávozást.
Megmutatták neki az eltávozási parancsot, de gratulációit félbeszakították.
Még sok mindent meg akartak tudni tőle.
– Azért az kissé ütődött dolog volt. hogy odakiáltottad a neved a
csendőrnek – mondta Doc.
 – Ördögöt – mondta Hajmeresztő. – Tudod, mielőtt Doggy bejött hozzám,
kivette az indítókulcsot a teherautójukból. Én meg bepislantottam a lestoppolt
kocsi fülkéjébe, s láttam, hogy csak két közlegény ül benne, tehát
megmondtam nekik, mit csináltam az imént, amitől ők betegre röhögték
magukat és szélvészgyorsasággal hajtottak Alexandriáig.
– Nos – folytatta Doc, olyan valaki pózában, aki végre rátér a tárgyra –.
közöld velünk, hogyan kerültél ide.
Mozdulata a szobára és a két nőre utalt. Hajmeresztő John széles, önelégült
vigyora elviselhetetlenné vált.
– A mama meg én régi barátok vagyunk, nemde, szerelmem? – oldalvást
egy papucsférj mosolyával illette az asszonyt, aki megragadta a karját, és
szintén mosolygott. Christy nem tudta eldönteni, hogy ez szívbeli dolog-e,
vagy komédia.
– Tudjátok – folytatta Hajmeresztő John –, Doggy és én akkor bukkantunk
erre a helyre, amikor utoljára itt voltunk szabadságon. Emlékeztek, nagy
halom pénzt nyertünk. Nos, első éjszaka, az ifjú Sophita – a lányra mutatott –
leszólított minket az utcán. Amikor elmesélte nekünk, hogy más is van otthon
a lakásban, vele mentünk. Én a mamával aludtam – az ő neve Jamfieph –,
Doggy meg a fiatal Sophitával. De másnap Doggy elment, hogy berúgjon, és
új bulát keressen. Én a szabadságom hátralevő idejében a mamával maradtam.
Jó sok stexem volt és gondoskodtam a nőről. Ő kimehetett, hogy valami
tisztességes ennivalót meg grogot vásároljon, a fiatal Sophita itthon maradt.
Tudjátok, ők libanoniak, Jammy férje egy légitámadás áldozata lett, és attól
kezdve Jammy az utcára küldte Sophitát, hogy így keressen pénzt.
Emlékeztek, milyen bajba keveredtem, amikor elvesztettem a
zsoldkönyvemet. Nos, nem vesztettem el, hanem száz fontért eladtam egy
fickónak, egy új-zélandinak, aki a háború előtt is járt itt, ismerte a nyelvet, és
dezertált. Ő megfelelően gondoskodott magáról, mert valami gazdag arab nő
nyakán élt Gizehben. A lóvét a mama őrizte számomra.
– Azt akarod mondani, hogy bíztál benne?
– Igen, persze, hogy bíztam. Hagytam neki néhány fontot a megélhetésre,
és közöltem vele, hogy vissza fogok térni. Egyben tudtára adtam, hogy ha
hozzányúl a lóvéhoz, elvágom a torkát. De igazán becsületes asszony. Nem
igaz, drágám?
Megint házastársi mosolyt váltottak.
– Egy ménkű nagy ágy van a másik szobában – jelentette ki Hajmeresztő
John nagyhangúan.
– Tudjuk, az alá bújtatott el minket.
– No, az a mienk.
– És Sophita megosztja veled? – kérdezte Christy.
 – Elég nagy.
– Sophitának van egy kamrácskája a függöny mögött. Ott aludt az anyjával,
mielőtt én jöttem. Nem panaszkodhat, már nem kell kijárnia az utcára.
– És mi lenne, ha ő meg én? – kérdezte Doc ravasz, rábeszélő vigyorral.
Hajmeresztő John elegánsan eltartotta magától a szivarját és mesterien
csücsörítette a száját.
– Ne csacsiskodj, pajtás! Sophita nem alszik senkivel mostanában. Ez –
jelentette ki groteszk erényességgel – egy tisztességes ház!
“Egyetlen módon lehetne ezt a jelenetet valódinak tartani – gondolta
Christy –, ha sikítani kezdenék a nevetéstől.” Visszatartotta magát. Még más
is következett.
– És most hogy jössz ki? – kérdezte Doc.
– Hát adtam a mamának valami pénzt, és ő megfelelő felszerelést vásárolt
sütemény és édesség gyártására. Mint a legtöbb libanoni nő, ő is átkozottul. jó
szakács. Én meg üzletelek hellyel-közzel – bólintott –, megjátszom, hogy arab
vagyok, angol katonákat kalauzolok, elviszem őket egy-egy lebujba, tudjátok,
hogy megy az ilyesmi! Boldogulok. A mama és Sophita eladják a süteményt s
az édességet. Egy görög, akinek árusító bódéja van, Samnek hívják a fickót,
megengedte, hogy felállítsanak nála egy asztalt.
Rövid szünet következett. Doc vigyorgott, Christyt is a röhögés rázta.
– És most – mondta Hajmeresztő John – azt szeretném tudni, hogy ti hogy
kerültök ide, és pont az én ágyam alá?
– Tábori csendőrök üldöztek minket – magyarázta Doc –, indiaiak,
megállítottak és le akartak tartóztatni. Leütöttem az őrmestert, aztán
elrohantunk. Ahogy itt loholtunk, sarkunkban a hindukkal, a mama behívott
minket, és az ágy alá rejtett.
– Hát nem vall ez a mamára?! – magyarázta Hajmeresztő John, gyengéden
bólintva az asszony felé. – Szereti az ausztrálokat! Látjátok, a férje feketéző
volt, és a legtöbb holmit ausztráloktól vásárolta. Aztán én jöttem. Nem – ő egy
szót sem akar hallani az ausztráliai katonákról.
– Ide hallgass – mondta Christy. – Nem csinálsz semmi ostobaságot, ugye?
Mi megőrizzük a titkodat, de te nem teszel semmit... hm... ami helytelen.
– Hogy érted ezt?
– Christy arra gondol, hogy semmit sem teszel a háborús célok ellen,
tudod, semmilyen felforgató cselekedetet nem követsz el – magyarázta Doc.
Hajmeresztő John megbotránkozott.
– Hát az már biztos, hogy nem! Nem vagyok én valami átkozott áruló!
Pusztán abból, hogy dezertáltam, nem következik, hogy bármit is tennék a
szegény öreg király ellen! Nekem is van szívem!
 – Nos, akkor minden rendben van – egyezett bele Doc. Megint körülnézett
és az irigység kiült az arcára. Christy meg arra gondolt, hogy Docnak is jól
jönne valami ilyesmi, legalábbis egy időre. De Doc soha nem dezertálna. Még
csak engedély nélküli eltávozásra sem. Mert Docban van tartás. Docot nem
fogadta be ugyan a társadalom, de nem is lökdöste, és nem vetette meg
annyira, hogy minden büszkeség kivesszen belőle. Számára jelentettek valamit
a sávjai. Hajmeresztő John szemében az a tény, hogy egy híres harcoló
zászlóalj tagja – nullának számított.
Christy úgy látta, hogy a maga módján Hajmeresztő John megtalálta a
helyét, s ez jóval több, mint amennyit önmagáról elmondhat.
 17.

Ezután következett az ünnepség. Hajmeresztő John kiküldte Sophitát

italért, Jamfieph süteményt és édességeket hozott a raktárból. Doc a térdére
ültette a lányt, koccintott Hajmeresztő Johnnal, Christy pedig csendesen,
inkább kedvetlenül üldögélt eközben, de még mindig izgatottan a képtelen
helyzettől.
Némi idő múltán és számos arak után Hajmeresztő John közölte Dockal:
– Szereznünk kell egy nőt Corpusnak! így illik. Christy felnevetett.
– Köszönöm, Hajmeresztő, de Docnak és nekem találkozónk van. Legalább
egyikünknek illik megtartania.
– Ja igen – mondta Doc számító pillantással. – Ugye, nem haragszol? –
kérdezte Christyt.
Christy vigyorogva felállt.
– Nem nagyon. Ha ma megint kakaskodsz, itt ugyanolyan biztonságban
vagy, mint másutt. Nos, Hajmeresztő, azt hiszem jobb, ha lelépek.
Jó éjszakát kívánt Jamfiephnek és Sophitának, aztán Hajmeresztő John
udvariasan kikísérte az ajtóhoz.
– Ne felejtsd el, hol lakom – búcsúzott Hajmeresztő. Christy nevetgélve
biztosította, hogy nem felejti el. Gyere el újra és légy a vendége, Hajmeresztő
John vendége, a lelencbeli fattyúé, aki azért csatlakozott a hadsereghez, mert
ez volt az egyetlen módja, hogy utazhasson. Addig harcolt, míg úgy látta,
hogy megfizette az árát, aztán dezertált. Hajmeresztő John most arab lett,
műarab, szédelgéssel szerzett pénz felmarkolója, egy kövér matróna
eltartottja, aki akár az anyja is lehetne. Miért ne? Jamfiephet és Hajmeresztő
Johnt talán a sors hozta össze. Ezzel a két emberrel olyan rosszul bántak, hogy
kihalt belőlük a büszkeség. A férfi elárulta hazáját, az asszony az utcára küldte
a lányát. Szerencsétlen sorsuk minden önérzetet kiölt belőlük. Hajmeresztő
egész életében talán ez az asszony volt az első ember, akiben megbízhatott. Az
pedig bizonyított – önmagával. Megőrizte a pénzét, amíg visszatért, bízva
abban, hogy visszatér.
Christy Évára gondolt. Doc biztos megkívánta volna a magas, egyenes
lábú, finom, hosszú derekú lányt, ringó csípőjével, kis mellével és viharsötét
hajával. Éva bízott abban, hogy ő visszatér, de ő csak azért tért vissza, hogy
újra elmenjen. Biztos volt benne, hogy egyszer, alkalomadtán, feleségül veszi.
Senki másra nem gondolt, nem volt éhes senkire. Fiatal korodban azt hiszed,
hogy megtalálhatod a Választ, valahol kinn, utazásaid labirintusában. Valahol
az elfutó fák között, a hegyek óriási völgyében. Minden nagyságnak és
kedvességnek, a csúcsok fenségének és az ég ismeretlen világának kellett,
hogy valami jelentése legyen. Beethoven óriási, hősi szenvedései Válaszért
kiáltottak.
És végül visszatért, hogy kiderüljön: Éva elfáradt és elment. Hozzáment
egy némethez, akit Blombergnek hívtak, és visszament vele annak szőlőjébe, a
Barossavölgybe. Éva teljességet akart, szerelmet, a szenvedély
kibontakozását; aztán inkább a kevesebbet választotta, semhogy megvárja,
míg az arc elhervad, és az öl meddő legyen. Éva fizikai birtoklást akart, és
terhességet, azt a sajátos hatalmat, amelyet csak a férfival együtt élő
asszonyok kapnak meg.
A Khorassanból való perzsának igaza volt kilencszáz évvel korábban.
Nincs válasz, és minden szent s minden – bölcs kicsúfoltatik.
A csenddel, a válasznélküliséggel tűnt el Éva is.
Most már valószínűleg kövér, és számos gyerek anyja. A férje hűtlen,
Évának ez ideig már nyilván mindenben része volt: fájdalomban,
megaláztatásban, betegségben, sóvárgásban, félelemben. Szeme sarkaiban már
megjelentek a ráncok. Álla egyre tokásodik... De Éva egyszer valóban élt.
Nos, az ember mindig lehet valaki azon legegyszerűbb, legdurvább módon,
mint Doc és Hajmeresztő John. Ihatsz, hogy a gondolatodat megfagyaszd és a
véredet felforrósítsd. A nőnek annyi a szerepe, mint egy hashajtónak.
Christy miután kibotorkált a burqából, a Halcyonnál megállt. Sem Sophie-
t, sem Kozetát nem látta. Egy ideig ottmaradt, ivott egy Guzot, olyan gyorsan,
hogy szintű égette a torkát. A helyiség tömve volt, és a verejték fanyar
harmatként lebegett a kékes levegőben. Christy átmelegedve és bizonytalanul
távozott.
A szállodában a madame és a fekete lány beszélgetett, akiket Doc a
megérkezés első órájában megforgatott. Christy nekitámaszkodott a pultnak.
Nagystílűén integetett a nőknek, megcsípkedte a madame arcát és megfogta a
lány hátsóját, ahogy Doc tette. A madame mosolygott, a lány szeme ragyogott.
Christy fölment a lépcsőn, és jó pár lépéssel fölöttük megfordult. A madame
szemrehányón nézett rá, hogy ilyen hirtelen elvesztette méltóságát. – Mondja
meg Ibrahimnak – kiáltotta bolondosán –, hogy szükségem van egy-két
dologra!
A szobájára szinte csak ösztönösen talált rá. Az ágyra ült és figyelte, amint
a falak melegen és kellemesen körbeforognak. Egyszerre csak belépett
Ibrahim.
– Szolgálatára lehetek valamiben, effendi?
– Igen, istenemre, lehet! – Néhány bankjegyet húzott elő az ingéből. – Itt
van, menjen ki és jöjjön viszsza erős itallal, arakkal, ousóval, mentával... és
egy lánnyal. Világos?
 Ibrahim mohón vette el a bankjegyeket. – Sietek – mondta, s az ajtó felé
indult. Amikor kiment az ajtón, elhaladt a lány mellett, aki az ajtóban állt és
Christyt nézte, testét olyan szögben tartva, amely hasának egész hajlatát
megmutatta. A mellét rafináltán kidüllesztette, lábát keresztbe rakta, hogy
egész szorosan tapadt hozzá a szoknya.
– Ibrahim – kiáltotta Christy –, maaleesh a lányt, csak az italt hozza.
 18.

Amikor felébredt, lezuhanyozott, azután bement Doc szobájába, de azt még

mindig üresen találta. Visszament a sajátjába, a madame éppen kávét és
zsemléket hozott számára. A nő mosolygott, de nem szólt semmit és kiment.
Christy megitta a kávét, megette a zsemléket és kisétált a napsütéses reggelbe.
Járni kívánt egy kicsit. Szája íze rossz volt, a feje is zúgott, s remélte, hogy
séta közben jobban lesz. Eléggé hosszú utat tett meg, s közben eltűnődött,
hogy vajon hol lehet Doc, és hogy a lány mikor ment ki a szobájából. Úgy
látszik, nagyon be lehettem rúgva, gondolta. Visszaemlékezett a Hajmeresztő
Johnnal való találkozásra és elnevette magát.
Végül is a Kasr El-Nid-hídnál kötött ki. Rákönyökölt a karfájára. Néhány
hangoskodó fiú megzavarta, de elkergette őket. Nem ő volt az egyetlen, aki a
zöldesbarna vízbe bámult. Aztán a hídkorlát irányába nézett, s közben
felfigyelt egy női fülre.
Egyebet nem látott a nőből, mert egy kövér egyiptomi állt közöttük. A füle
át volt fúrva, a fülbevaló azonban hiányzott belőle. Megismerte a vállat és a
büszke fejtartást. Kigombolta ingzsebét, előhúzta a kis arany karikát és
közelebb lépett. A nő még csak fel sem tekintett, amikor megállt mellette.
Christy kinyújtott tenyerében tartotta a fülbevalót.
– Ezt ottfelejtette, Kozeta.
A lány gyorsan, meglepetve fordult meg, és amikor megismerte Christyt,
arca felderült. Ránézett a férfi tenyerében fekvő fülbevalóra.
– Odavittem a Halcyonba – mondta Christy –, de maga nem volt ott.
– Nem mentem vissza.
– Mit csinál most? Talált valami más foglalkozást? A lány a vállát
vonogatta és konokul bámult a vízbe. – Azt hiszem, vissza fogok menni –
mondta. – Vagy oda, vagy máshová.
Christy nem a lányt nézte, hanem a vizet, és óvatosan mondta:
– Elég nehéz pénz nélkül meglenni, különösen, ha az embernek okmányai
sincsenek...
A lány tekintete sem keserűséget, sem haragot nem tükrözött. Christynek
úgy tűnt, mintha valamit vesztett volna büszkeségéből.
– És barátok nélkül – fűzte hozzá a lány.
– És ami a legrosszabb, remény nélkül – jegyezte meg Christy.
A lány haragosan nézett fel.
– Miért mondja ezt? – kérdezte. – Meg akar ijeszteni?
– Úgy gondolom, azóta vesztette el a reményét, hogy utoljára láttam magát.
Úgy látszik, belenyugodott valamibe.
 – Gondolkoztam – mondta a lány keserűen. – Megláttam a valóságot. Jobb
lett volna, ha Görögországban maradok.
– A németekkel? Időre van szüksége ahhoz, hogy itt megtalálja a helyét.
Később talán jobbat is talál majd a Halcyonnál.
– Az egyetlen barátom Sophie, de ő nem az, akire szükségem van.
– Vajon megtaláljuk-e valaha is azokat a barátokat, akikre szükségünk van?
Ezt nem a szokott hangján mondta, és a lány elgondolkozva nézett rá.
– Amilyen világ ez – folytatta Christy –, mindannyiunknak oly sok
mindenre van szükségünk, hogy senkit sem találhatunk, akitől mindent
megkaphatunk. Csupán a legerősebbek bírnak a dolgok fölé emelkedni, és
éppen a legerősebbek a legmagányosabbak. Nem vagyok benne biztos, hogy
szeretnék ennyire magányos lenni.
– Maga más, mint a barátja – mondta a lány lágyan. – Magának sok vágya
van.
A szavak felzaklatták és meglepték Christyt. Hiszen olyasvalaki mondta,
akinek a saját nyomorúságán kívül senkiével nem kellett volna törődnie, és ez
lett volna a természetes. De tekintetében megértés volt. Részvét. Christy úgy
érezte, mintha valamitől megfosztotta volna a lányt. Mintegy fél percig némán
nézték egymást. Christynek most még inkább tetszett a nő büszke bájossága,
mint korábban. Azon tűnődött, mit láthat a nő őbenne. Szomorúan,
reményvesztetten felelt saját töprengésére: egy középkorú férfit, aki már nem
várhat sokat az élettől és akit túl sok csalódás ért. Valamit mégis tenni kívánt a
lányért. Valamit, amivel őszintén megnyilatkozhatna előtte... – örülök, hogy
találkoztam magával – mondta végül is, de szavai akadoztak. – Ha nem volna
háború, sejtelmünk sem lenne egymás létezéséről. Legjobb, ha így fogjuk fel a
dolgot: egy véletlen, amelyet a háború hozott magával. Egyike a rengeteg
véletlennek. – Megállt, mert eszébe jutott az az ötlet, amely csak néhány
órával ezelőtt ködlött fel benne.
– Ide figyeljen – mondta, megragadva a lány karját. – Akar velem később
találkozni? Mondjuk, két órakor?
A lány bólintott.
– Ismeri a Café de l' Estet?
– A King Fuad Avenue közelében?
– Igen. Azt szeretném, ha kettőkor ott találkoznánk. Rendben?
– Rendben.
– Jól van!
– Miért lett hirtelen ilyen sietős a dolog? Eszébe jutott valami?
– Igen. Valami eszembe jutott.
– Hallom – szólt a telefonba az őrnagy.
– Christy beszél.
 – Igen? – A hang élessé vált. – Mi történt?
– Elvesztettem minden pénzem. Pénzre van szükségem.
– Hát ez hogy történhetett meg?
– Nem is tudom biztosan. Azt hiszem, talán egy zsebmetsző emelte el
valahol.
– Valószínűleg. Pedig az őrmester kifejezetten figyelmeztette erre.
– Ön megfeledkezik arról, hogy az a parancs: könnyedén viselkedjünk.
– Nem feledkezem meg semmiről sem, beleértve azt is, hogy maguk
ausztráliaiak elég agyafúrtak.
– Hát mit csináljak? – kérdezte Christy. – Jelentkezzem újból a
csapategységemnél?
– Lássa el azt a feladatot, amiért odaküldtek. – Az őrnagy hangja most már
barátságtalan volt. – Ismeri a Hotel des Roses-t?
– Igen.
– Az őrmester egy fél óra múlva ott fogja magát keresni. Pénzt visz.
Legyen ott.
– Igen, uram. Viszontlátásra.
– Ó, az ördögbe magával! – mondta az őrnagy.
Az őrmester elismervényt íratott alá vele. Christy még csak azt sem
mondta, hogy köszönöm. Elsietett, és szinte mulattatta, hogy milyen
szemérmetlen volt.
A Café de l' Estben Kozeta már várt rá a hátsó kert egyik asztalánál, a
szőlőlugas alatt, ahová átszivárgott az aranyos napsugár. Christy leült és italt
rendelt. Amikor a pincér meghozta az italt, a lány markába nyomta a pénzt, és
kezében tartotta kezét, miközben beszélt.
– Kérem, ne vitatkozzék! Ne sértődjön meg és ne legyen büszke. Ezt a
pénzt megszolgáltam, nagyon is megszolgáltam. Nem kell attól tartania, hogy
lopott jószág. Elég tekintélyes összeg. Ha óvatosan bánik vele, el fog tartani
egy ideig, elég hosszú ideig, hogy valami jobbat találjon, mint a Halcyonban
való lebzselés, és más barátokat, mint Sophie. Kérem, fogadja el. Nekem erre
nem lesz szükségem.
Attól tartott, hogy a lány büszkén végigméri majd. De az csak nézte
Christy keze fejét, amely tenyeréhez nyomta a pénzt. Majd hirtelen
mosolyogva felnézett rá.
– Igen – szólt szelíden –, elfogadom és nagyon megköszönöm.
– Örülök! – kiáltotta Christy. A lány megcirógatta a kezét.
– Ez is a maga egyik vágya – mondta.
– Most, hogy elfogadta a pénzt, tarthatja aminek csak akarja.
– Örülök – mondta a lány –, hogy legalább ennyit köszönhetünk a
háborúnak.
 Christy felkelt, és hirtelen így szólt:
– Most pedig el kell mennem.
– Ilyen hamar! Ígérje meg, hogy nem fog megint a Halcyonba menni. A
múltkor ész nélkül ivott. Elmondott nekem katonai dolgokat, amelyekről nem
szabadott volna beszélnie...
– Valóban ezt tettem? Remélem, nem fogja továbbmondani.
– Nem fogok mondani semmit. Megbízhat bennem. Ez a véletlen
legkomiszabb iróniája, gondolta Christy.
Ó, ha tudná ez a lány, hogy ő valójában miért ment a Halcyonba?!
– Igen, azt hiszem, megbízhatom magában.
– Mikor találkozunk megint? – kérdezte a lány.
– Nem találkozunk többé. Nem volna értelme. Én... én visszamegyek. Isten
vele.
A lány még ott ült, amikor Christy elment. A nap kékes fényt adott a
hajának.
 19.

Christy még mindig mulatott magán, amikor beért a szállodába és ott

találta Docot, amint a hotelpultnál a madame-mal beszélgetett.
– Hol voltál, apafej?
– Itt is, ott is. Jól ment minden?
– Átkozottul jól. Elmulasztottad, hogy Hajmeresztővel találkozz. Elkísért
idáig.
– Kétségbe vagyok esve – morogta Christy.
– Meg fogok fizetni Hajmeresztőnek – mondotta Doc elismeréssel. – Meg
fogom őt fizetni, megelégedésére.
– Felejtsd el Hajmeresztőt – közölte vele Christy élesen. Doc összehúzta a
szemöldökét és elvigyorodott. Ránézett a háziasszonyra, és úgy látta, az is
mosolyog. Bizalmas, cinkos mosoly volt. “Fogadok, hogy ez a nő mindent
tud, ami az előző éjszakán történt”, gondolta Christy, és hirtelenjében
mindentől megundorodott, önmagától is.
– Örülök, hogy ennek a szabadságnak nemsokára vége lesz – morogta.
– Elment az eszed? – mondta Doc.
Kimentek, ettek valamit, azután visszatértek a szállodába és az egész
délutánt átaludtak. Éjszaka elegánsan felöltöztek és elindultak
legeredményesebb portyájukra – a Kripta nevű mulatóba. A portya oly
eredményes volt, hogy egyéb terveikről akár le is tehettek volna.
A Kripta a külváros peremén állt. A cégtábla egy nem sok jót ígérő
kapubejárat felett volt. Ódon csigalépcsőkön mentek le, és hideg, penészszagú
csendességben találták magukat, nem pedig – ahogy várták – füstös, lármás,
pálinkaszagú helyiségben. A helyiség kriptához volt hasonlatos, csupa
boltozat és oszlop, elszórtan elhelyezett háromlábú asztalokkal. És sötét, mint
egy sírbolt. Valamikor bizonyára az is volt.
Ennyivel azonban a hasonlatosság ki is merült. A csendben sem
ünnepélyeset, sem elgondolkoztatót nem lehetett felfedezni.
– Ez a lokál nyilván be van zárva – mondta Doc. Christy hallgatott.
Igyekezett megérezni a helyiség jellegzetességét és érzékelni gyászos
természetét. A homályban az. asztalok szinte úgy terpeszkedtek, mint a pókok.
Az volt az érzése, hogy a helyiségben rég elfakult bűnök kísértenek. Gonosz
volt – anélkül, hogy kifejezett alakot öltött volna; baljóslatú – anélkül, hogy
félelmet ébresztett volna. Telítve volt elpocsékolt esztendőkkel, pénzért
elpocsékolt értékekkel és feladott reményekkel.
Valaki villanyt gyújtott.
 – Uraim – szólalt meg egy hang nyugodtan –, a legmélyebb tisztelettel
köszöntöm önöket.
A kis termetű embernek, aki feléjük közeledett, óriási bámészkodó
gazellaszemei voltak, nagy, kerek orra és igen kicsi álla. Keze, amely szinte
görcsösen simult ruhájához, tésztaszínű volt és kövérkés, mint egy csecsemőé.
– Mi ennek a lokálnak a nevezetessége? – kérdezte Doc nyersen. – Talán
csak nem temetkezési vállalat?
– Mi majdnem mindent elvállalunk, őrmester úr – mondta a kis ember
gyengéden. De hiszen önök azért jöttek, hogy szórakozzanak, ezt látom. –
Anélkül, hogy keskeny válla megmozdult vagy bánatos tekintete megváltozott
volna, kis kezével intett és telt vörös ajka így szólt:
– Még egyszer üdvözlöm önöket. Nevem Albert, és megértéssel fogok
viseltetni kívánságaik iránt. Bor? Nők? Ének? Valódi nevem Ayoub Fanous és
ősegyiptomi vagyok.
– Micsoda maga? – kérdezte Doc.
– Leszármazottja vagyok Egyiptom ősi lakosságának. Őseim már a fáraók
idejében is itt éltek.
– Hát ez már valami! – kuncogott Doc. – Ha az ember magára néz, kicsit
tényleg olyan szfinxszerű.
– Én – folytatta Albert alázatosan – kopt vagyok.
– Hát ez pech – mondta Doc együttérzően. – Ki koptatta le magát? Egy
zsaru? – Röhögött.
– Hagyd már abba, te állat – mondta neki Christy. – Ez kezd érdekes lenni.
Albert vézna teste hirtelen mintha higannyá vált volna. Megfogott egy
asztalt és odahúzott két széket.
– Katona urak, kérem, foglaljanak helyet. – Megfogott egy nagy, falról
lelógó függönyt, elhúzta és egy bárpult tűnt elő, amelyen egymás mellett
sorakoztak a szivárvány minden színében fénylő, különös üvegek. A pult alól
kiemelt egy gramofont, felhúzta, azután a kart ráhelyezte egy lemezre. A
szerkezet recsegett, zötyögött, és egy rekedt hang arra kért valakit, hogy “tedd
azt még egyszer, amit az előbb tettél, kicsikém!”
– Hát, akasszanak fel, ha tudom, miféle szerzet egy kopt? – kérdezte Doc
Christyt.
– Vallási szekta.
– Ez a pasas? Mi a fenének is hívják? Ez vallásos lenne? Én úgy látom, épp
olyan dörzsölt, akár egy csatornapatkány.
– Az az egyetlen vágya, hogy behúzzon egy olyan gyermeteg és
fellegekben járó embert, mint te – jegyezte meg Christy.
– Szeretném jobban megnézni.
– Hát ezt megteheted, van rá alkalom.
 Albert hozzájuk oldalgott két pohár itallal, amely erős 146 szagot árasztott.
– Ayoub Fanous alázatos tisztelettel nyújtja át – mondta nekik.
Albert, miközben itták a zöldes színű szirupos folyadékot föléjük hajolt.
– A Kripta műsora – magyarázta – későn kezdődik. Éjfélkor, katona urak,
sokféle dolgot fognak látni. – Eközben forgatta óriási szemeit. – Azonban
várjanak csak! Elküldök két lányért, azok majd mulattatják önöket. –
Szemöldökét alázatosan felhúzta, és várt.
Christy a vállát vonogatta. Már-már kételkedett megbízatásuk sikerében.
Az egész egy ostoba álomra emlékeztetett. Nem hitte már, hogy a hadseregek
mással is képesek harcolni, mint fegyverekkel és rakétákkal. A városokban és
az elhagyatott helyeken folytatott árnyjátékok, a titkos adatszerzés és
adatszolgáltatás (úgy, ahogy azt ők tették) mind csupán zagyva ugrándozásnak
tűnt fel, miközben a seregek előrenyomultak, visszavonultak, állásokat
foglaltak el és vérfürdőket rendeztek.
Nem látott mást maga előtt, csak egy sötét fejet, egyenes orrot, egy fület,
amelyből kitépték a fülbevalót, s a háttérben a ragyogó, napsütötte vizet.
Megvigasztalódva gondolt arra, hogyan csapta be az őrnagyot. Legalább
valami jó és hasznos dolog is kisült ebből a komédiából. Az iváshoz nem volt
sok kedve, a nőzéshez még kevésbé; mégis, bizonyosságot kellett szereznie,
vajon az az istenverte német Afrika-Korps, hatalmas harci erejével
felkészülten várja-e a napot, amikor az ötvenötödik zászlóalj feltűzött
szuronyokkal és az örökkévalóság kapuit döngető ágyútüzével ellene zúdul?
Hányavetin tárta szét karjait.
– Jó fiú vagy, Albert! Menj. és keríts elő néhány étvágygerjesztő kis
kurvát.
Doc rábámult. Majd azt mondta Albertnak:
– Mintha csak saját magamat hallanám.
Figyelve az engedelmesen távozó Albertet, odasúgta Christynek:
– Ez egy hímringyó!
– Mindenből van benne valami – felelte Christy.
Albert perceken belül visszajött. Valahonnét, sok redőny mögül, hallották a
hangját, mintha egy folyosón suttogott volna valaki. Christy felszólította, hogy
üljön hozzájuk.
– Maga kopt, ugye, azt mondotta.
Albert először lesütötte a szemét. Szemhéjai úgy csukódtak le, mint sima
kagylóhéjak. Suttogó hangon mondta:
– Sajnos, én egy bukott kopt vagyok.
– Csak nem rúgták ki? – kérdezte Doc. Albert szánalmas tekintetet vetett
Christyre.
 – Bűnt követtem el – mondta. – Mégpedig súlyos bűnt. Álmaimban mindig
bűneim kísértenek. Minden lehető bűnt elkövettem.
Istenem! gondolta Christy. Ennek a kis nyavalyás embernek talán valóban
van némi lelkiismerete. Lucifer, gondolta, talán le is nézné Ayoub Fanoust.
– Rövid idő múlva sok emberrel fognak itt találkozni – mondta nekik
Albert. – Furcsa emberekkel, szerencsétlen emberekkel. Néha a rendőrség
emberei... Úgy gondolom, a katona uraknak van szabadságos levelük.
Hallgatagon elővették a papírokat és felmutatták. Doc előrehajolt és
komolyan odaszólt Albertnak:
– Most figyeljen ide, Albert. Magának igaza volt. Amit mi akarunk, az bor,
nők és zene. Abból az átkozott muzsikából azonban nem kell sok. Most azután
vegyen bennünket gondjaiba. Sok pénzünk van és azt sem bánjuk, ha mind
elköltjük, mert nemsokára belekeveredünk egy nagy csata...
Christy itt belevágott a szavába és csendre intette Docot. Albert szemei
cikázva fénylettek; azután szemhéjai gyorsan lezárultak és hirtelen elrejtették
az áruló fényt.
Helyben vagyunk! gondolta Christy. Valami kezdett derengeni az agyában.
Eddig sötétben tapogatóztak; részeges hányavetiséggel dobálóztak tapintatlan
megjegyzéseikkel és bíztak abban, hogy előbb vagy utóbb ezek a
meggondolatlanságok célba találnak. Albert felől azonban olyan bizonyos
volt, mint a saját nevében. Doc gondosan elhelyezett nyelvbotlása valami újat
váltott ki
Ayoub Fanous, az elbukott kopt csillogó, szilvakék szeméből. Kíváncsi
volt, hogy Doc osztozott-e bizonyosságában. De hát ez nem is sokat számított.
Doc már az első pillantásra gyanakodott Albertra.
– Katona urak – fogadkozott Albert tisztelettudó modorban –, úgy fogok
gondoskodni önökről, mint a testvéreimről. – Nagy szemei csillogtak, mint
akinek csak egy istene van: a pénz. – A lányok, akik majd jönnek –
hangoztatta Albert buzgalommal –, gyönyörűek és nagyon kedvesek. De más
is van. Vannak – itt elhalkult a hangja és diszkréten még a szemhéjai is
leereszkedtek – egyéb dolgok is...
– Nos?! – kiáltotta Doc csak részben tettetett mohósággal.
– Meg fogják látni – suttogta Albert, és arca is, szeme is elragadtatottan
fénylett. Felkapta poharaikat, és úgy közeledett a bárpulthoz, mintha oltár elé
lépne.
Ekkor könnyed sarkok kopogása hallatszott a lépcsőkön, és két leány lépett
be a Kriptába. Albert tárt karokkal fogadta őket.
– Megjöttek – mondta némiképp feleslegesen. A két leány közelebb lépett.
 Az egyiknek, aki kétoldalt felsliccelt fehér ruhát viselt, fekete haja volt,
kerek és barna arca, sötét, merész szeme; járás közben erősen riszálta csípőit
és szinte ösztönszerűen Christyhez közeledett.
A másiknak, aki Docot szemelte ki magának, hennával festett, vállaira
omló kibontott haja volt, melleit laposnak lehetett mondani és hosszú fém
fülbevalót hordott. Bőre sötét volt. arca éles vonású és csibészes.
Miközben Albert beszélt, mindketten mosolyogtak. Aztán megálltak, majd
megfogtak két közelben levő széket, és melléjük ültek. Albert halkan
bemutatta őket. A sötét hajút Glóriának hívták; a vörös hajút Albert Juliet
néven mutatta be. A két férfi lelkesen üdvözölte őket, Albert pedig italokat tett
eléjük – aztán eltűnt.
– Mi a neve. ausztráliai? – kérdezte Glória Christytől.
– Hívjon Bilinek – mondta neki a férfi.
– Minden ausztráliait Bilinek hívnak?
– Én Doc vagyok – mondta Doc és pajkosan tekintett Julietra.
“Én pedig fogadni mernék, hogy egyikteket sem hívják sem Julietnek, sem
Glóriának”, gondolta Christy. Hát, itt vagyunk. Don-század, előre! Közelebb
húzta székét Glóriához, aki biztatóan mosolygott. Mosolya vonzó volt és nem
mesterkélt.
Még két nő jött le a lépcsőn. Leültek egy asztalhoz, és anélkül, hogy csak
egy pillantást is vetettek volna négyükre, ráhajoltak az asztalra, egymásra
néztek és halkan, de hevesen beszélni kezdtek. Egyikük kövér volt és
középkorú. Egyszerű sötét ruhát hordott, melynek kimért szabása
munkaruhára emlékeztetett. Arcát nem festette, haját férfiasra nyíratta. A
másik nő, aki szemben ült vele, veszekedősnek, kiaszottnak látszott,
mozdulatai lányosak voltak és ajkai remegtek.
– Emil és Roberta megint veszekszenek – mondta Glória, miközben
átnézett hozzájuk. – Ez egy házaspár – árulta el Christynek. – Roberta
féltékeny.
Doc odafordult és érdeklődéssel nézte őket.
– Úgy látszik ma éjjel szórakozni fogok – mondta.
– Hát igen! – kuncogott Juliet, és megfogta a karját. Doc megcsípte arcát és
kedveskedően ráfintorgott.
A nő kacarászott, de tekintete éber maradt. Christy úgy érezte, Albert már
figyelmeztette őket, hogy jól jegyezzenek meg mindent.
Alaposan nekiláttak az ivásnak. Lassacskán benépesedett a lokál. Nők
csellengtek be, amilyeneket a külvárosi viskók nyílásain keresztül láttak
gesztikulálni. Nem messze egy férfi ült, derékba szabott kabátban, festett
szájjal, és Docot bámulta, aki úgy tett, mintha belehányna sörébe. Szurtos kis
férfiak is voltak, zsebeik kétes áruktól dagadtak meg, nők, akiknek fényes és
kimeredt szemei elárulták, hogy kábítószerélvezők.
Időközönként látták Albertet is, amint feltett egy-egy új lemezt, vagy
előjött az egyik függöny mögül, hogy aztán eltűnjék egy másik mögött. A
helységben, ahol korábban a hideg csend uralkodott, most kék, édes illatú
török dohányfüstkarikák szálltak, és különféle nyelven suttogás, kiáltás
hallatszott.
Doc hátradőlt székében, poharával mindenkire ráköszönt, akinek pillantása
összeakadt az övével. Juliet közben hozzáhajolt, mohón tapogatta karizmait és
ajakrúzzsal maszatolta be fülcimpáit. Christynek úgy tűnt, hogy társának
fagyos, vad vigyorgása elhomályosodik és ködbe vész, s pár pillanatra be
kellett hunynia szemét, hogy a megszokott, ragadozószerű arckifejezést ismét
éles megvilágításban láthassa.
Arra eszmélt, hogy Glória szól hozzá, mintegy messze távolból.
– Hosszú ideig lesz szabadságon Kairóban?
– Még egy pár napig – felelte. A nő mérlegelve bólintott.
– Juliet meg én tetszünk magának?
Christy belement a játékba és megszorította a nő térdét.
– Maguk két szép virágszál. Glória óvatosan ajkába harapott.
– Szeretnék velünk tölteni a szabadságukat?
– Éppen ezt akarjuk, hogy magukkal lehessünk. Hozzáhajolt és nedves
ajkával megérintette a lány nyakát.
A lány hirtelen felállt. – Juliet – mondta. Juliet felnézett. Glória intett a
fejével és Juliet is felállt.
– Ugye megvárnak, fiúk? – A lányok az egyik függöny felé indultak.
Doc macskaszemen felemelkedett, hogy beláthasson a résen, amikor a
lányok széthúzták a függönyt. Aztán eltámolygott a nyílás mellett, mintha
becsípve a mosdót keresné. Miután a függöny megint leereszkedett, Doc
visszajött Christyhez.
– Úgy történt, ahogy gondoltam. Az a tehénszemű Albert volt ott benn.
Azért mentek oda, hogy jelentést tegyenek neki. Az ő eszközei ezek a lányok.
Ha valamit utálok – mondta, és a fogát vicsorította –, hát az egy ilyen
kizsákmányoló mihaszna. Azt hiszem, el fogom látni a baját.
– Semmi ilyet nem fogsz tenni. Neki azért kell ez a két lány, hogy
kiszedjen belőlünk valamit. Észrevetted, hogy a kis szaros hogy felfigyelt,
mikor úgy tettél, mintha elszóltad volna magad? Nem, Doc, most helyben
vagyunk. A hatodik érzékem súgja. Ayoub Fanous és két hölgye le akarnak
bennünket húzni.
 – Igazad van, cimbora. “Erről van szó”, ahogy az angolok mondják.
Akárhogy is, ez a Juliet gusztusos kis falat. Mit gondolsz, miről tanakodnak
ott benn?
– Glória azt kérdezte tőlem, nem akarnánk-e velük maradni szabadságunk
hátralevő idejében. Azt feleltem rá, hogy igen. Azért mentek el, hogy a
kifürkészhetetlen Albertnek megmondják: bekaptuk a horgot. Albertnek
százféle piszkos dologban van benn a keze: kábítószerek, kurvák és titkos
adatok megszerzése, hogy aztán továbbadhassa ezeket valamelyik
összekötőjének. Éppen most, mikor a tűzvonal közeledik hozzánk, az
értesüléseknek igen jó áruk van; talán a nőknél és a hasisnál is drágábbak. A
titkos ügynökök már elárasztották Kairót és Alexandriai.
– Tudod – mondta Doc elgondolkozva –, azok a plakátok, amelyeket a
kantinok falaira szoktunk kiakasztani, hogy: “az ellenség fülei”, ma már nem
is hangzanak olyan hülyeségnek! Ez így megy, pajtás, ez így megy.
– Felfogóképességed szinte hátborzongató.
– Miért nem kapják el az ilyen kurafikat, mint Albert, hogy egyszerűen
falhoz állítsák őket?
– Azért, mert a fejesek még mindig megmaradnának, és könnyen
találhatnának egy tucat másik Albertet holnap. Amit mi kiköpünk, az hosszú
utat fog megtenni. Egyeztetik azzal, amit odakint a harcmezőn figyeltek meg,
azután előjönnek valamilyen új trükkel, ami már számot vet a nyert
tapasztalatokkal. Akkor aztán a csalétek már ott van a csapdában.
– Belőled átkozott jó tábornok lett volna.
– Ez már nekem is sokszor eszembe jutott.
– Jönnek vissza a lányok. Vágj megint hülye pofát.
– Hát ettől felfordul az ember gyomra, nem igaz? – mondta Doc. – De én
majd kihozok belőle annyit, amennyibe ez nekem kerül – fűzte hozzá
gonoszul. – Ha majd elintézem vele a dolgom, rájön, hogy emberére akadt.
A lányok újból helyet foglaltak. Juliet vitte a szót.
– Mi nagyon szeretnénk, ha velünk lennének, míg lejár a szabadságuk.
Glória és én nem lakunk messze egymástól, így aztán maguknak, barátoknak
sem kell elszakadniuk.
– Hát ez igazán csodálatos! – kiáltotta Doc elragadtatva.
– Az ég sem tudna jobbat nyújtani nekünk – csuklotta Christy. Kissé
bizonytalan karjával átfogta Glória meztelen vállát. A lány lángoló pillantást
vetett rá. Doc és Juliet máris úgy nézték egymást, mint akik megrészegedtek.
Christy hajlott arra a gondolatra, hogy Juliet reggel egész más nőnek fog
mutatkozni. Doc sohasem tűnt fel mohóbbnak. Felnéztek és látták, hogy egy
szakállas ember áll előttük, kis dobozt tartva a kezében. Megszólította a
férfiakat.
 – Kőrisbogárpor. Megkívánatja a férfival a nőt és a nővel a férfit. Jól lehet
tőle tekerni, ötszáz piaszter.
– Maga kételkedik a mi férfiasságunkban? – kérdezte Christy
leereszkedően.
– Tűnj el a ködben – mondta Doc az árusnak. – Nekem nincs szükségem
kőrisbogárporra... – hahotázott jókedvűen. – Ez csak lelohasztaná a
lendületemet.
Juliet hízelgett a férfinak és nedves ajkaival végigszántotta arcát.
– Nem, magának nincs szüksége kőrisbogárporra. Maga egy nagy, új-
zélandi asszonyfaló.
– Ez már igaz! – hencegett Doc, miközben szorosan átkarolta a karcsú
derekat. – Egy nagy, bronzbőrű újzélandi asszonyfaló!
Juliet megfordult, valami gorombaságot mondott az arab árusnak, aki erre
motyogott valamit a fogai között és elhúzta a csíkot.
A túloldalról hatalmas lárma hallatszott. A nagy buzi nő bejött, és
másvalakivel érte tetten a “feleségét”. A megsértett “férj” feltuszkolta a
hűtlent a lépcsőkön, miközben a többi kuncsaft – kurvák, kábítószerárusok,
buzik és természetes hajlamúak – biztatta őket.
Hirtelen Albert is ott termett mellettük, mintha megérezte volna, hogy
távozófélben vannak.
– Mindezzel meg voltak elégedve, katona urak?
– Mint a Hotel Ausztráliában – mondta neki Doc, magával vonva Julietet.
– Fizetni kell, katona urak. Doc vészjóslón nézett rá.
– Mi a fenéért? – kérdezte lágyan. Albert szeme angyali ártatlansággal
fénylett.
– Hát az italok, őrmester úr. Ami a lányokat illeti. az már az ő dolguk,
tudja?
Christy néhány bankjegyet nyomott Albert kezébe és csendesen félretolta
őt. Az meghajolt és elindult.
– Nesze! – szólt Doc, és egy százpiaszterest dobott neki. – Valamit a
templomperselybe is!
– Tudja, hogy én templomjáró vagyok? – suttogta Albert. – Okos katona
úr.
Majd ismét eltűnt a függöny mögött.
– A kis naplopó majd később fogja megvágni a lányokat – mormogta Doc.
– Bárki azt hihetne, hogy a saját pénzedet herdáltad el – mondta Christy.
Glória és Juliet szobái nehezen megközelíthető, magas kőházakban voltak.
– Az az én szobám – közölte Juliet, és felmutatott a három emelet
magasságban levő erkélyre, ahol tarka ruhák száradtak. – Gyere, új-zélandi,
most elköszönünk.
 Válaszképpen Doc felkapta a leány törékeny testét és szó nélkül átvitte a
bejáraton.
– Én még egy kicsit arrébb lakom – mondta Glória Christynek.
Rámosolygott és hozzáfűzte: – Tetszeni fog magának. Tiszta, és én nagyon jól
tudok főzni. Anyámtól tanultam.
A férfi visszamosolygott. “Egész csinos”, gondolta.
 20.

Kairó, az istentelen város felett – amelyet némelyek a világ

legistentelenebb városának tartanak – fényesen ragyogtak a csillagok és
sugárzó fénnyel árasztották el a polgárokat, akik közül az egyik horkolt, a
másik bűnözött. Volt, aki szerelmeskedett, vagy szerelmet vásárolt. Itt
mindent lehetett venni. Még a hajnali órákban is árultak kábítószereket,
testeket, lelkeket, melyekből örömet habzsoltak.
Száz mérfölddel arrébb pedig tovább tombolt a háború.

Christy és Glória meztelenül feküdtek az ágyban. A nő nagyon beszédes

volt, de semmi mesterkéltséget nem mutatott. Csak akkor adja oda magát egy
férfinak – magyarázta –, ha az megtetszett neki. Fogadkozott, hogy egész
életében csak Bilinek fogja szólítani, ezután mindig jó barátok lesznek, egész
éjszaka szerelmeskedni fognak és ő elfeledkezik bánatáról, nagy bánatáról.
– Azt hiszem, a németek megnyerik a háborút – kötekedett Juliet Dockal.
“Azért mert segíted őket?” – akarta kérdezni Doc. Ehelyett azonban ásított
és így szólt:
– Pillanatnyilag egyáltalán nem izgat, hogy ki nyeri meg a háborút. Gyere
ide.
– Miért? – kérdezte a lány. Átlátszó hálóinget viselt, arckifejezése pedig
gúnyos és ravasz volt. – Te majd megmondod, ki fogja megnyerni.
– Mi – mondta Doc. – Csak olvasd figyelmesen a jövő havi újságokat.
– Miért éppen azokat?
– Ezzel ne törődj – mondta Doc és leiugrott. Megmarkolta a hálóinget és
letépte a lányról. A lány vihogott, először ellenállást színlelt, azután engedett a
férfi szenvedélyének.
– Anyám francia volt – mondta Glória –, apám pedig libanoni. Kereskedő
volt Bejrútban.
– Gondoltam, hogy francia vagy – jegyezte meg Christy.
– Apámat a szíriai harcok után az ausztráliaiak letartóztatták.
– Kapitulált a németeknek?
– Némelyek azt mondják. Te harcoltál Szíriában?
– Nem. Én a Líbiát felszabadító csapatoknál voltam.
– Anyám maláriában halt meg. Kevés pénzünk volt és én egy ausztráliai
tiszt szeretője lettem. Amikor el kellett hagynia Tripoliszt és El-Alameinbe
ment, követtem oda – de nemsokára elesett. Azóta nagyon nehéz a sorom. Egy
éjszaka találkoztam Alberttel, és ő azt mondta: “Jöjjön, legyen
szórakoztatólány a Kriptában, vegye rá a férfiakat, hogy sok italt fogyasszanak
és zsebelje be a jutalékot. Esetleg fog egy csinos férfit, aki eltartja.
– Még nem akadt ilyen?
– Te csinos vagy – mondta a lány.
– Köszönöm.
– Most barátok vagyunk – mondta a lány és magához húzta a férfit. –
Élvezed a testemet?
– Élvezem. Rettenetesen élvezem.
– Elvesztetted az eszedet – suttogta a lány a férfi fülébe.
– Ismerem az olyan férfiakat, mint te vagy – mondta Juliet Docnak. –
Csupán egy dolog fontos nektek a nőknél. Szerettek fájdalmat okozni, ahogy
te most nekem. Szeretitek, ha sírva fakadnak, aztán azt mondják: “Kezdjétek
újra.” Ilyenkor a nagy, bronzbőrű asszonyfalónak érzitek magatokat. És
élvezed, ha letépheted a hálóingemet.
– De te is élveztél közben minden pillanatot – mondta Doc.
A lány bűntudatosan kuncogott.
– Azt hiszem, jó katona vagy. Sok németet öltél 156 meg?
– Rengeteget azokból a kurafikból.
– Azt mondtad, nemsokára megint harcolni fogsz velük?
– Ilyesvalamit mondtam volna?
– Igen, úgy vélem, ilyesmit mondtál. Doc hátradőlt és gonoszkásan
rávigyorgott.
– Azt hiszem, tévedtél. De hát, ki a fene is törődik a háborúval?
A lány megint az érzékiség fegyveréhez nyúlt. Fülbevalói csörögtek,
miközben a férfi fölé hajolt.
– Helyesen mondtad. Élvezetet okoztál nekem azzal, amit tettél.
– Van még hálóinged?
– Tetszem? – kérdezte Glória.
– Nagyon is.
A kerekded arc nagyon csinos volt és a test is szerelemre érett.
– Hát az nagyon szép dolog, hogy' némely ember kedvét leli a háborúban.
Az embereknek sok mindent kell tenniük, amihez semmi kedvük sincs.
Szegény apám sem akart dolgozni a kollaboráns franciáknak. És nekem sincs
kedvem a Kriptába menni. Sok mindent kell tennem, amihez nincs kedvem.
Ez nagyon szomorú.
– Arra gondolsz, hogy például velem kell lenned?
– Nem, nem! – mondta a lány szenvedélyesen. – Te tetszel nekem. Nem is
kell fizetned azért, hogy velem vagy.
A lány keblei hullámzottak és hirtelen letérdelt.
– Ha mondanék neked valamit...
 Christy hirtelen felrántotta a lányt és szájára szorította a száját. Ide-oda
kezdte rázni.
– Te olyan szenvedélyes vagy – suttogta a lány, egy perc múlva.
“Istenemre, ez meleg helyzet volt”, gondolta Christy.
 21.

Juliet erkélyes szobájában jöttek össze. A lányokat elküldték bevásárolni,

mert kedvük támadt a házi kosztra. A szoba hűvös és félhomályos volt. Az
erkélyajtó tárva-nyitva állt, és kilátást nyújtott a szemben levő épületre, ahol
köteleken száradtak a ruhák.
– A lány az elmúlt éjjel megpróbálta kiszedni titkos gondolataimat –
mondta Doc. – De gondoskodtam róla, hogy a kis kurva mással legyen
elfoglalva.
– Nagyobb szerencséd volt, mint nekem – mondta Christy. – Az enyémnek
lelkiismeret-furdalási rohama támadt, és majdnem meggyónta, mire is
vállalkozott Albert számára. Épp idejében állítottam le. Az adott körülmények
között eltekintettem attól, hogy indiszkrét legyek.
– Kedvem lett volna ezt a száj hát jól elrakni az éjjel, amiért magához
hasonló balfácánnak tartott
– Hát te mit vártál tőle?
– Azt bízd csak ide. Megkapom tőle a pénzem ellenértékét, mielőtt
megmondanám neki, amire kíváncsi. – Hirtelen nevethetnékje támadt. – Az az
érdekes, hogy mindkét lány ugyanarra a dologra fog rájönni. Albert
megspórolhatta volna fele költségét, ha tudná.
– Kissé sajnálom Glóriát. Ő legalább nem szívesen játssza a szerepét.
– Az enyém úgy tud szerelmeskedni, mint egy vadmacska – legalább ezzel
vigasztalhatom magam.
– Menjünk Gezirába és ússzunk egyet a kotyvalék után, amit meg fognak
velünk etetni – javasolta Christy.
– Vigyük őket is magunkkal?
– A világért sem. Le akarom mosni magamról a bűneimet és egy-két órára
szeretnék megfeledkezni róluk.
– Este pedig visszamegyünk a Kriptába.
– Úgy gondolom, erre szükség van. Mindenesetre úgy érzem, a mai éjszaka
kissé mozgalmasabb lesz.
A Kriptában ezen az éjszakán Christy előkelőség lett: afféle gyóntató pap,
aki szelíden elnökölt egy sarokasztalnál. Eleinte úgy tetszett neki, mintha
jótékony ködön át látna mindent, de nyilván így kellett a dolgokat tekinteni.
Később nem tudta egészen biztosan, hogyan is kezdődött az egész; de hirtelen
észrevette, hogy egyedül van. Doc elment, hogy valahol egyedül csatangoljon;
Glória és Juliet két részeg angol katonával ült: hízelegtek nekik és bepalizták
őket, hogy minél több italt hozassanak.
 Arra emlékezett, hogy egyszer csak a két leszboszi nőt igyekszik
összebékíteni.
– Ebben a lányban nem lehet bízni – mondta neki a nagydarab nő,
miközben szeme sarkából könnycsepp gördült elő, ami groteszkül hatott –, és
új javai a másikra mutatott. Amaz nem tudott angolul és így nem
védekezhetett. Christy arckifejezésétől azonban ajkai még jobban remegtek.
Szavait a nagydarab nő tolmácsolta.
– Maga nagyon jó. Nem vet meg bennünket. Nekünk éppolyan
problémáink vannak, mint a többi embernek.
– Mindkettőjüknek vannak problémái – mondta Christy a nagydarab
nőnek. – Ez egy gyenge teremtés. Védelmeznie kellene őt.
Erre a nagydarab nő ismét könnyekre fakadt, átölelte a másikat, s örök
hálát fogadott Christynek, aki – az igazat megvallva – elcsodálkozott azon,
hogy valójában mit is cselekedett. A két nő egymás derekát átölelve távozott
el.
A másik dolog, amire visszaemlékezett, az volt, hogy Mozartról vitatkozott
a buzival. Ezután ő volt az asztaltársaság középpontja: görögök, egyiptomiak,
palesztínaiak ülték körül az asztalt, mintha ő valami bölcs volna. Akik nem
értették a szavait, követelték, hogy fordítsák le nekik.
Azután – erre már egészen világosan emlékezett – kettesben ült Glóriával
és a lány sírt.
– Szeretnek téged, Bili. Tudják, hogy nem tartod őket gonosz embereknek.
Be vagy rúgva és csak tréfálkozol velük, de ők azt hiszik, hogy segítettél
rajtuk. 159
– Én? Nem tettem egyebet, mint hogy elbeszélgettem velük.
– Hagytad, hogy saját magukról beszéljenek. Ezt senki más nem teszi.
Talán azt is megengednéd, hogy én beszéljek saját magamról.
“Már megint csak itt vagyunk”, gondolta Christy.
– Túlságosan részeg vagyok – mondta. – Alig tudom felfogni, amit
mondasz. Vezess haza!
– Igen! Hazaviszlek. Az angol katonákat itt hagyom. Ezeknek úgysincs
pénzük, hogy velük menjek haza, ehelyett disznó szavakat mondanak, és azt
hiszik, nem értem, mit beszélnek. Ez az ő nemi élvezetük. Pfúj!
Segített lábra állni Christynek és a vállára húzta karját.
– Gondoskodni fogok rólad – mondta gyengéden. így is cselekedett. Amint
megérkeztek a lány szobájába, Christy úgy tett, mintha rárogyna az ágyra.
Hagyta, hogy a lány levetkőztesse, és betakarja. Aztán valóban elvesztette az
eszméletét.
Reggel a lány reggelit hozott be, és a tálcát különös, tiszteletteljes
arckifejezéssel nyújtotta át. Az ágy szélére ült és kutató pillantást vetett rá.
 – Jól érzed magad? – kérdezte a lány. A férfi tenyerével a homlokára ütött.
– Nagyon másnaposnak érzem magam – hazudta.
– Ma ágyban kell maradnod – mondta a lány határozottan. – Majd én
ellátlak.
“Túlságosan rosszul leszek ahhoz, hogy meghallgassam, amint könnyítesz
a lelkeden”, gondolta Christy. Hanyatt feküdt és felnyögött.
A lány megfogta a homlokát.
– Ó, én szegény Billem!
“Kezd mulatságos lenni!”, mormogta magában Christy. Azután ismét
sóhajtott.
A lány szétnyitotta ruháját, és meztelen keblére vonta a férfi fejét.
– Gondoskodni fogok rólad! – ismételte. “Meg kell pukkadnom a
röhögéstől!”
Mégis, harmadszor is nagyot sóhajtott és fejét a párnába temette.
Azután ismét elaludt. Amikor felébredt, Doc ült az ágy végében és sátáni
arckifejezéssel vigyorgott rá.
– Hogy van a szegény Bili? – utánozta Glóriát.
– Menj a fenébe! – vicsorgott Christy.
– Hát ez meg mi az ördög? Úgy látom, egészen jól vagy!
– Kissé másnapos vagyok, de nem jobban, mint máskor. Holtra rémültem,
hogy ez a lány kiönti a sirámait. Akkor pedig lőttek az egész klassz tervnek.
Doc szinte görnyedezett a nevetéstől. Christy kesernyés tekintetet vetett rá.
– Úgy hallom, tegnap éjjel te voltál a fő attrakció a Kriptában.
– S te hol voltál, te állat?
– Hát valakinek csak kell törődnie a részletkérdésekkel – felelte Doc
szenteskedve. – Elmentem a szállodába, elhoztam, ami a cuccunkból
ottmaradt és kifizettem a számlát.
– És Esmeraldával töltötted az éjszakát.
– Lehet.
– Sikerült már Julietnek kipiszkálni belőled azokat az életbevágó adatokat?
Doc ördögien vigyorgott.
– Még nem.
– Glória hova ment?
– Elment. Gondolom, hogy orvosságot hozzon neked. Christy felkelt.
– Füstöljünk el innen, mielőtt visszajön. Hagyok számára egy cédulát. Na,
gyerünk!
Amikor lementek a lépcsőn, Doc azt mondta:
– Tisztában vagy azzal, hogy már csupán három napunk van hátra?
Christy aznap éjszaka megint a Kriptában volt, és ugyanannál az asztalnál
foglalt helyet. Amikor a törzsvendégek megérkeztek, odamentek hozzá, és
tisztelettel köszöntötték. ,,Végül talán – gondolta kesernyésen – megtaláltam
igazi szerepemet: a kitaszítottak és elbukottak tanácsadójáét, vigasztalójáét.”
Ezúttal hamar hazavitték a nőiket. Albert, aki tágra nyílt szemekkel ki-be
suhant a függönyön keresztül, nem tett ellenvetést. Nyilván jól ment az üzlet.
A csillagok ragyogtak.
– Az ausztráliaiak a legjobb katonák a világon – mondta Juliet hízelkedve.
– El fogják fenekelni a németeket.
– Hát ezt holtbiztosán megtesszük – mondta Doc. – Várj csak, hogy mi lesz
a jövő hónapban.
– A hónap melyik szakában? Doc nem válaszolt.
– Bármi rosszat tettél is – mondta Christy –, ne mondd el, mert nem
érdekel. Megbocsátok neked, bárkivel szemben követtél el rosszat.
– Még akkor is, ha te vagy az, akivel szemben vetkeztem?
– Én sokkal több rosszat tettem veled, mint amit te követhettél volna el
velem szemben. Pénzért vettem meg tőled azt, amit csak szerelemből és
szeretetből lehet elfogadni.
– De én szeretetből adom neked – mondta a lány szenvedélyesen. – Nem
akarok tőled pénzt.
– Ostobaság.
– Nem, megvan rá az okom. Ez az, amit ti úgy neveztek, hogy ve... ve...
– Vezeklés?
– Igen.
– És a szeretet?
– Azt is megadom neked. Úgy hiszem, hogy te jó és bölcs ember vagy.
“Ha tudnád”, gondolta Christy.
 23.

Vasárnap volt. Előző nap Albert odament Christyhez a Kriptában és azt

mondta:
– Bili úr, maga ebben a lokálban szenzáció volt. Mi itt mind rossz emberek
vagyunk, de kedveljük önt. Maga a sarokban ül, csendesen iszogat, s az
emberek maga elé tárják reménytelen sorsukat... nem is tudom, hogyan
fejezzem ki magam. Egy ember, aki meghallgatja felebarátját, mérlegeli az
esetet, és azt mondja: “Nincs semmi baj, már rosszabb dolgok is történtek.”
Ayoub Fanous esete talán a legreménytelenebb, azonban van egy erénye...
Albert az ég felé irányította szemét. Arca elárulta megrendülését.
– Én még most is, minden vasárnap elmegyek a kopt templomba, az
óvárosban.
– Nagyon dicséretes dolog – mormogta Christy, félig undorral, félig
mulatva.
– A legnagyobb megtiszteltetés lenne számomra – folytatta Albert –, ha
jövő vasárnap elkísérne engem a reggeli istentiszteletre.
A meghívás azonnal megnyerte Christy tetszését. Az, hogy istentiszteleten
vegyen részt a legkártékonyabb teremtés kíséretében, akivel valaha is
találkozott, olyan élménynek ígérkezett, amit nem lehet elmulasztani. Az,
hogy egy ilyen ember, amilyennek Albertet megismerte – nem is beszélve
arról, amit csupán sejtett róla –, komolyan törekszik kimutatni valaminek a
maradványát, amit erénynek nevez, a legkevésbé sem volt hatással Christyre.
Ez csak fokozta megvetését. De a kísértetieshez vonzódó természetére hatással
volt. Elképzelte, hogy az elkövetkező években – vagy talán, ha megint
bevonul az ötvenötösökhöz – Kirknek és Pascoe-nak miként ecseteli majd
Albert egyéniségét és üzelmeit. És az eset koronájaképpen elmeséli, hogyan
kísérte el Albertet a kopt templomba, isten imádása céljából. Hát ez túl jó volt
ahhoz, semhogy ki lehessen hagyni. így tehát komoly arccal elfogadta a
meghívást. Ez- 163 után közölte vele Albert, hogy a mise reggel fél hétkor
kezdődik. Megtenné-e, hogy hat órakor találkozzék vele, úgy hogy villamoson
mehessenek az óvárosba? Christy – továbbra is komoly arccal – beleegyezett.
Rég megszokta, hogy akkor ébredjen fel, amikor akar. így történt vasárnap
reggel fél hatkor is. Megfürdött, megborotválkozott, és percre pontosan
találkozott Alberttal.
Amint odaért, Christy észrevette, hogy Albert gondosan
megborotválkozott, és arcát most nem fedi izzadtságcseppekkel tarkított
borosta. Albert levette kalapját és kezet ráztak. Fekete alpakkaöltönyt, fehér
inget és fekete nyakkendőt viselt. Fején fekete kalap. Ijedt, bűntudatos,
magábahúzódó viselkedése Christyt egy rendjéből kitaszított papra
emlékeztette. Christy ünnepélyesen köszöntötte.
– Sétáljunk el a villamosig – mondta Albert, mintha máris a templom
területén lennének.
Christy bólintott. Hagyta, hogy séta közben csak Albert beszéljen.
Hallgatagságát részben az okozta, hogy élvezte Albert ünnepélyességét; másik
oka az volt, hogy amint kilépett a friss levegőre, nyomban kitört rajta a
gyalázatos macskajaj. Feje lüktetett s a járda hullámzott a talpa alatt.
Szenvedését még csak fokozta a mindenféle öltözetű, rossz szagú kairói
polgárral zsúfolt villamos. Amint belépett, úgy érezte, hogy ezek a tömény
szagok ránehezednek. “Ilyen kora reggel miért vannak ennyien, és vajon mind
keresztények-e, akik a templomba igyekeznek” – tűnődött. Mintha sohasem
lenne vége az útnak. Bebeszélte magának, hogy a villamos a
lámpaoszlopoknál is megáll, nemcsak a megállóknál. Mind több és több
ember szállt fel, de csak alig egynéhányan szálltak le, és ezek mind kövér
emberek voltak, akik a kocsi közepéről' nagy hangzavar közepette igyekeztek
a kijárat felé, ami csak fokozta fejében a lüktetést. Meg volt róla győződve,
hogy csakis a mindenfelől nekiszoruló testek tartják állva.
Albert egész idő alatt illedelmesen lesütötte a szemét. Még duzzadt, kerek
ajkait is szigorúan összeszorította, mintha máris a reá váró ünnepélyes
szertartás hatása alatt volna. Christy a tolakodó testek közé szorulva, zúgó
fejét vaskoloncnak érezve, behunyt szemmel, tompán hallotta Albert szavait.
– A templom, ahová megyünk, hétszáz esztendős. Ahol a kriptája van, ott
halt mártírhalált Szent Sentius.
Christy bólintott. “Most már tudom, hogyan érezhetik magukat a
mártírok”, gondolta.
Az utazásnak csak nem akart vége szakadni, idegen nyelveken beszéltek
körülötte, a villamoskocsi zötyögött, zörgött, és a ránehezedő testek még a
szuszt is kiszorították belőle. Úgy érezte, mintha a koponyájának bal és jobb
fele különvált volna, és az ismétlődő lökésektől minduntalan összekoccanna.
Azután a két koponyafél ismét összeállt és agy veleje szokott helyére zökkent.
– Megérkeztünk – szólalt meg végre Albert. Christy nekirugaszkodott a
tömör húsfalnak, amely végül is engedett, és áteresztette őt. Egyre tolakodva
elérte a kijáratot és ismét szilárd talaj volt a lába alatt. Kitárt szemmel nézett a
reggelbe.
Az óváros sötéten tornyosodott előtte. Kupolák, minaretek és csipkézett
díszítésű falak. Zegzugos, kanyargó utcák, amelyek homályban megbújó
primitív településeken vezettek keresztül, íme, Arábia, illúziók nélkül.
 Albert illedelmesen vezette a templom felé. Egy magas, szürke falba vágott
ajtón keresztül léptek a homályos, dohos környezetbe. Christy, ha másért nem
is, a félhomályért hálás volt. Ám rögtön elkezdődött a kínszenvedése.
A szertartás ugyanis négy órán keresztül tartott, és senki sem ült le. A
miséző pap, egy feketébe öltözött, fekete szakállas, Krisztus külsejű ember,
vég nélkül zsolozsmázott, utána pedig az egyházközség különböző tagjai
következtek, akik siránkozó kántálással olvastak a bibliából, héberül vagy
arabul, vagy valami más nyelven. Christy később már nem tudott
visszaemlékezni, hogy Albert milyen magyarázatokat is suttogott a fülébe.
Nem érzékelt mást, csak a felolvasók siránkozó hanghordozását és a gyertyák
nehéz szagát.
Ha csak leülhetne! De senki sem ült. Mi az ördögnek az a sok szék?
Emberek jöttek, olvastak, kicsit maradtak, azután elmentek. De Albert nem.
Végül ő is előlépett, elkezdett felolvasni, és ugyanolyan siránkozóan és
érthetetlenül viselkedett, mint a többiek. Christy úgy érezte, szenvedése a
végtelenségbe nyúlik. A pap azután a gyülekezethez lépett, szenteltvizet szórt
rájuk, mindenkire körülbelül egy méternyi távolságból. Christy hálás örömmel
vette tudomásul, hogy vége van.
Visszasétáltak a ragyogó napsütésbe. Christynek be kellett hunynia fájó
szemét.
– Ugyebár érdekes volt? – kérdezte Albert szenteskedve.
– Ó, igen – nyögte Christy.
– Engem felemelt – mondta Albert –, bár bukott ember vagyok.
Christy alig tudta leküzdeni vágyát, hogy menet közben jól seggbe ne rúgja
Albertet.
 24.

Dockal, megbeszélésük szerint, az egyik kávéházban találkoztak. Sör várta,

mert Doc már messziről észrevette őt. Christy mohón döntötte magába a sört,
azután összerázkódott és hátradőlt a széken.
– Sohasem tudtam, hogy vallásos vagy – mondta kíváncsian Doc.
– Négy óra hosszat tartott – válaszolta Christy elhaló hangon –, négy
végtelen óráig, miközben ördögien nyöszörögtek ismeretlen nyelveken,
folyton-folyvást, mint egy gramofonlemez, amelynek soha nincs vége. És nem
lehetett leülni. Ezeknek a koptoknak aztán van állóképességük. A híres Albert.
Sohasem fogom elfelejteni, hogy ez a kis nyavalyás – aki majdnem eltűnt
óriási imakönyve mögött – hogyan nyöszörgőit és siránkozott együtt a
legbuzgóbbakkal. Akár egy nyugodt, ájtatos tiszteletre méltó kairói polgár,
olyan volt. Valami vad vágy fogott el, hogy felszólaljak és megmondjam a
kopt testvéreknek, valójában kicsoda is ő – de az után eszembe jutott, hogy ezt
jó néhányan bizonyára tudják már. Úgy éreztem, mintha egy más világban
volnék, ahol más az emberek gondolkodásmódja...
– Csillapodj – morogta Doc. – Igyál még egy sört.
– Hát meddig is jutottunk el? – kérdezte Christy pár perc múlva, most már
sokkal erősebb hangon.
– Az öreg ezredes büszke lehet ránk. Végre olajat talált a fúrás. Érdekelne,
hogy mikor intézik már el ezt az Albertet és ezeket a lányokat.
– Majd, ha már lejátszották a szerepüket.
– Nem tudom, ez meghaladja a felfogóképességemet: palira vesszük
egymást, és hagyjuk, hogy a kémek szabadon folytassák üzelmeiket. Szabjál
meg nekem egy világos, precíz feladatot minden napra. Ez sokkal tisztább
dolog.
– Már közölted Juliettel a titkaidat? – tudakolta Christy.
– Ma éjjel fogom neki beadni. És mi van veled?
– Nekem titokzatosabbnak kell lennem. Az enyém nem akar semmit sem
kipuhatolni a titokzatos Albertnak. Lelkiismeret-furdalási rohamai vannak.
Valójában nem rossz lány. Ami a tiedet illeti – van benne valami gonosz
vonás. Élvezi ezt az egészet.
Doc vigyorgott. – Én is.
– Ez az utolsó éjszakánk Kairóban – tűnődött Christy. – Hogyan töltjük el?
– Úgy, mint a többi éjszakát, talán még inkább úgy!
Christy aznap éjjel elbúcsúzott a Kripta törzsvendégeitől. Úgy érezte,
mintha hosszabb időt töltött volna ezen a helyen, nem csupán pár napot.
Tudta, hogy sohasem fog ide többé visszajönni, akkor sem, ha erre alkalma
nyílna. Mindez csupán egy jelenet volt abban a kegyetlen komédiában,
amelyet Docnak és neki el kellett játszaniuk. Az egész más lett volna, ha nincs
ez a különös háttér. Akkor mindez talán untatta volna. A szórakozás, amit
ezek az emberek itt a Kriptában nyújthattak neki, nagyon korlátozott volt.
Azonban ma este szabadságának utolsó napján, igazán barátságos hangulatban
volt. A körülötte terjengő valószerűtlen légkör kedvére volt.
Albert gyengéd figyelmességet tanúsított.
– Sok katona jön a Kriptába, de hamar elfelejtjük őket. Önre azonban, úgy
vélem, emlékezni fogunk, ön olyan, mint a többi katona, és mégis teljesen
más. Törzsvendégeim igazán nélkülözni fogják magát. Akik valójában nem
éppen jók, tetszésüket lelik az olyan emberekben, mint ön. Ki fog ezentúl a
székében ülni?
Te kis képmutató! Christy így szólította magában, de azért csendes,
fejbólintással nyugtázta Albert bókját. Albert sohasem fogja megtudni, hogyan
szolgálta a szövetségesek ügyét, miközben azt hitte, hogy az ellenkezőjét
teszi. Kettős játék volt ez, vastag tréfa. A orránál fogva vezette ezt a kis
kuplerost – azonban már kezdett belefáradni. A törzsvendégek – mikor
megtudták, hogy ez az utolsó éjszakája – odajöttek hozzá: a leszboszi nők, a
buzik, a hasisárusok, a kurvák. Mindegyiküknek italt fizetett, s közben
eltűnődött; vajon melyik tulajdonsága vagy melyiknek a hiánya vonzotta őket.
“Lényegileg talán egyformák a hajlamaink”, gondolta. Nem utasítottunk-e el
valamennyien sok mindent, amit az élet kínált? Felismernek ezek bennem
valamit, amit én sohasem ismertem fel magamban? Szükségletei és kívánságai
mások voltak, mint az öveik, a legtöbb dolgot, ami fájdalmat, haragot vagy
örömet váltana ki belőle, nem tudták megérteni; és mégis, kétségtelenül
felismertek benne valamit. Majd ha kijózanodik, jobban el fog gondolkozni
ezeken a kérdéseken. Közben pedig itt volt Glória, aki hajlamos volt arra,
hogy könnyekkel és drámaian búcsúzzék.
Miközben vigasztalta a lányt, hogy mostani kétségbeesését ki fogja
heverni, szemmel tartotta Docot, aki Juli ettél vitatkozott. Miután ez az utolsó
éjszakájuk, Doc bármire képes lehet, noha az ő feladatuk még nem ért teljesen
véget.
Azonban úgy látszott, Doc eltökélte, hogy kitart Juliet mellett. Nemcsak a
feladata miatt, valami más is, egy bizonyos ellentétesség, eltökéltség hajtotta,
hogy a legvégsőt is kiaknázza a lányból. Magatartásából ez látszott. Christy
megkönnyebbülten lélegzett fel. Mindent összevetve, Doc nem játszotta
rosszul a szerepét.
Éjféltájban felkerekedtek a két lánnyal és elmentek. Elváltak, jó éjszakát
kívántak egymásnak a szűk utcában és Christy a siránkozó Glóriát felkísérte a
lépcsőn.
 – Most aztán jól akarom magam érezni – mondta, pedig semmi ilyesmit
nem érzett. – Ne beszéljünk komoly dolgokról, és ne lássak több könnyet,
könyörgök.
– Te nagyon jó vagy és nagyon kedves – szipogott a lány. – A legtöbb
férfit nem szeretem, akikkel a Kriptában találkozom.
Christy megveregette a vállát. – Várj, amíg a háború véget ér. Akkor a te
sorod is jobbra fordul. A szobában a lány azt mondta neki:
– Sírok, mert te elmégy, de valójában neked kellene sírnod. Hiszen te
rövidesen veszélyben leszel és talán meg is sebesülsz.
– Igen – hagyta rá a férfi bólintva. – A jövő hónap negyedik napján.
A lány még egyszer felzokogott és belefúrta fejét a férfi mellébe.
Christy a nő válla felett szélesen vigyorgott.
Doc szabadsága szadisztikus mámorban tetőzött. Juliet mellett feküdt,
visszaemlékezett minden pohár sörre, minden meghatározhatatlan italra,
minden nőre, akit birtokába vett e néhány nap alatt. A nő aludt a vad szerelmi
tusa után.
“Holnap reggel az állomáson kell lennünk. Ma reggel, az utolsó pillanatban
közölnöm kell még azt a maradék értesülést, amelyet az a kis állat, Albert, ki
akar húzni ebből a lányból. Ránézett a lány sötét, éles vonásaira. A kis
besúgó! Átkozott kis ravasz! Ha megmondhatnám neki, hogy én nem vagyok
az a hülye, akinek gondol; hogy ő az, akit az orránál fogva vezettek! Ha csak
jól elpáholhatnám és megmondhatnám neki, hogy tulajdonképpen miről is volt
szó. Ronda kis arab kurva!”
Mély álomba merült. Mire felébredt, hajnal volt. Frissnek és erősnek érezte
magát. Juliet fölé hajolt és becézni kezdte. “Ez a végső nagy jelenet”,
gondolta.
A lány felébredt és századszorra is elsuttogta, hogy milyen férfiasán erős
Doc. A férfi figyelmét nem kerülte el a nő arcának ravasz kifejezése. Meg
fogja kapni az értesülést, amit kíván – de mit fog érte fizetni!
– Fájdalmat okozol nekem – mondta a lány, de gyönyör csengett ki a
hangjából.
– Csupa zúzódás lehetsz! – mondta Doc, és vigyorgott.
Szükségét érezte, hogy kapcsolatuk csúcspontját brutálissá és
emlékezetessé tegye. Úgy érezte, hogy a lány ki tudná elégíteni agresszív
vágyait. Kívánta, de gyűlölte is őt, amiért kívánatossá tette magát, amiért a
puszta érzékiséget felülmúló étvágyat ébresztett fel benne. Azt hitte, hogy a
lány törékeny teste összeroppan a keze alatt.
Hirtelen valami szédülésfélét érzett. Behunyta a szemét, de nem sötétséget
látott, hanem kirobbanó színeket. Megragadta a lány torkát és gyömöszölni
kezdte a puha húst. A lány felágaskodott.
 Keményebben szorította. Érezte, hogy csak a lány torka jelent számára
valami kézzelfogható valóságot, és ha elereszti, el fog veszni valami ködös
ismeretlenségbe. A lány furcsán kéjes hangokat hallatott.
Azután hirtelen – mint amikor egy gépezet a helyére zökken – ráébredt a
hideg valóságra, hogy tulajdonképpen mit is csinál. Szétnyitotta ujjait, és
kinyitotta a szemét.
– Igen, te erős vagy – suttogta a lány rekedten.
– Fájt? – kérdezte elcsudálkozva magán, hogy liheg, mintha sokáig futott
volna.
– Igen – felelte a lány, és szemének csillogása nem félelmet, hanem valami
különös elragadtatást árult el. Diadalmas érzést váltott ki belőle a férfi.
Kis arab kurva! Megfelelt neki, mintha csak az ő számára teremtették
volna. Ha valaha visszatér Kairóba, fel fogja keresni. Előbb, mint bárki mást.
– Kissé elgaloppoztam magam – vallotta be. –
Azért volt, mert vissza kell mennem a sivatagba, harcolni.
A lány szorosan hozzásimult és csitítóan mondta:
– Ilyen hamar kell harcolni menned, szegény Docom?
– Igen – mondta Doc a lánynak, és lerótta utolsó fizetségét. – A jövő hónap
negyedik napján.
 25.

A vonat a Nílus völgyében zakatolt, és Christy, eltelve a jóllakottság

érzésével, kényelmesen üldögélt. Minden elmúlt. Ittak, nőztek és elvégezték
feladatukat. Albert, Juliet és Glória kikísérte őket az állomásra. Albert ezúttal
a szokásos benyomást keltette: koszos ruha, nagy vaskos orr, szempárként
ható orrcimpákkal, a tekintetet eltakaró szemhéjak, duzzadt vörös ajkak és
diszkrét romlottság. Juliet sált viselt nyaka körül. Pillantása, amellyel Doctól
búcsúzott, a közöttük levő különös kapcsolatra, az egymással megosztott
örömteli titokra utalt. Glória, aki illedelmes fehér ruhát viselt, nem látott mást,
csak Christyt, és rávetett tekintetében az imádat és bűnbánat együtt
tükröződött.
– Úgy vélem, Hajmeresztő is eljöhetett volna – jegyezte meg Doc,
miközben körülnézett.
– Túl nagy a kockázat – mondta Christy –, sok a tábori csendőr.
Elérkezett a beszállás ideje. Albert kenetteljesen kezet rázott velük, Juliet
utoljára még hevesen átölelte Docot, Glória csendesen sírdogált Christy
mellén, és megígértette vele, hogy felkeresi, ha legközelebb Kairóba jön.
Juliet nem kívánt ilyen ígéretet Doctól, mintha tudta volna, hogy Doc úgyis
felkeresi őt, ha egyszer visszatér Kairóba. Úgy viselkedett, mint aki sikeres
munkát végzett. Doc éppen csak hogy rávigyorgott.
A vonat elindult s ők elfoglalták helyüket. Christy úgy érezte, hogy a
modern hadtörténelem egyik legfurcsább katonai szabadságidejét hagyják
maguk mögött.

Behunyták a szemüket és néhány percig mindketten szótlanok maradtak.

– Hát – mondta végre Doc –, kíváncsi vagyok, hogy mikorra jutnak el a
németekhez ezek a hírek.
– Azt hiszem – felelte Christy, arra sem érdemesítve a dolgot, hogy
kinyissa a szemét –, ezt igazán rábízhatjuk Albertre.
És szomorkásán fütyörészni kezdett.
– Szerintem megérdemelnénk, hogy ezért a fogásért megemlítsenek
bennünket a frontújságban – mondta Doc újabb hallgatás után.
Christy mogorván a vállát vonogatta és tovább fütyült. Eszébe jutott, hogy
ha valaha ismét eljutna Kairóba, Albert és a két lány biztosan a hűvösön
ülnének. Azután elnevette magát.
– Tudod, ha Albert visszavonulna az üzlettől, a Kripta tárva-nyitva állna
Hajmeresztő John előtt.
 – A jó öreg Hajmeresztő! – Doc a fejét rázta. – Hát igen, egyenesen
besétálna a Kriptába.
Egyedül voltak a vasúti fülkében, és mindketten végigfeküdtek az
üléseken. Christy kedvetlen volt. örült ugyan, hogy Kairó eltűnt mögöttük, de
ha arra gondolt, ami rájuk várt, kedélye egyszeribe borongós lett. Jó öreg
ötvenötösök! Mindazt, ami szabadsága alatt történt, lealacsonyítónak tartotta.
Rettenetesen fáradtnak és nagyon öregnek érezte magát.
– Hát – folytatta Doc kárörvendő arccal –, van néhány titkunk. Ha
bevonulunk az ötvenötösökhöz, majd elszórakozhatunk velük. Amikor például
majd megkezdődik az a büdös dolog, joggal gondolhatjuk: nekünk is jelentős
szerepünk volt abban, hogy offenzívánk komoly ellenállásba ütközzék.
Kíváncsi vagyok, mit szólnának ehhez, ha tudnák. Nem hiszem, hogy
köszönet lenne a jutalmunk.
– Hát, ezt is elviselnénk.
– Igen, meg fogunk fizetni bűneinkért.
Christy megint fütyörészni kezdett, Doc bosszús arckifejezéssel kérdezte:
– Mi a fenét fütyülsz?
Feleletképpen Christy énekelni kezdett:

Az ifjú kobzos harcba mén,

És fekszik, íme, holtan
Atyjának kardja tetemén,
S mögötte kobza is ott van.

Behunyták a szemüket és néhány percig mindketten szótlanok maradtak.

– Hát – mondta végre Doc –, kíváncsi vagyok, hogy mikorra jutnak el a
németekhez ezek a hírek.
– Azt hiszem – felelte Christy, arra sem érdemesítve a dolgot, hogy
kinyissa a szemét –, ezt igazán rábízhatjuk Albertre.
És szomorkásán fütyörészni kezdett.
– Szerintem megérdemelnénk, hogy ezért a fogásért megemlítsenek
bennünket a frontújságban – mondta Doc újabb hallgatás után.
Christy mogorván a vállát vonogatta és tovább fütyült. Eszébe jutott, hogy
ha valaha ismét eljutna Kairóba, Albert és a két lány biztosan a hűvösön
ülnének. Azután elnevette magát.
– Tudod, ha Albert visszavonulna az üzlettől, a Kripta tárva-nyitva állna
Hajmeresztő John előtt.
– A jó öreg Hajmeresztő! – Doc a fejét rázta. – Hát igen, egyenesen
besétálna a Kriptába.
 Egyedül voltak a vasúti fülkében, és mindketten végigfeküdtek az
üléseken. Christy kedvetlen volt. örült ugyan, hogy Kairó eltűnt mögöttük, de
ha arra gondolt, ami rájuk várt, kedélye egyszeribe borongós lett. Jó öreg
ötvenötösök! Mindazt, ami szabadsága alatt történt, lealacsonyítónak tartotta.
Rettenetesen fáradtnak és nagyon öregnek érezte magát.
– Hát – folytatta Doc kárörvendő arccal –, van néhány titkunk. Ha
bevonulunk az ötvenötösökhöz, majd elszórakozhatunk velük. Amikor például
majd megkezdődik az a büdös dolog, joggal gondolhatjuk: nekünk is jelentős
szerepünk volt abban, hogy offenzívánk komoly ellenállásba ütközzék.
Kíváncsi vagyok, mit szólnának ehhez, ha tudnák. Nem hiszem, hogy
köszönet lenne a jutalmunk.
– Hát, ezt is elviselnénk.
– Igen, meg fogunk fizetni bűneinkért.
Christy megint fütyörészni kezdett, Doc bosszús arckifejezéssel kérdezte:
– Mi a fenét fütyülsz?
Feleletképpen Christy énekelni kezdett:

Az ifjú kobzos harcba mén,

És fekszik, íme, holtan
Atyjának kardja tetemén,
S mögötte kobza is ott van.
 A módszer

1.

Kirk ezredes érezhette, hogy támadás van készülőben. A haditerv kialakult,

az egységek elfoglalták helyüket, hogy ha kiadják a parancsot, rohamra
induljanak. Az elmúlt éjszaka egy álcázó kommandó harckocsi-makettet
állított föl az ötvenötösök mögött elterülő síkságon. Éjszakánként, a támadás
tényleges megindulásáig, a harckocsikat más-más helyre csoportosították,
hogy az ellenséges légi felderítés ne fogjon gyanút.
A különböző századok katonái – bár még nem közöltek velük semmit –
már suttogni kezdtek, gyanakodtak, és éberen figyeltek minden apró jelre, ami
megerősíthetné feltevésüket. A századparancsnokok mindennap
zászlóaljparancsnoki értekezletekre mentek, a lőszerellátás hirtelen
felfokozódott. A veteránok valamit szimatoltak a levegőben.
– Miért mindig bennünket pécéznek ki? Mindenki azt gondolhatná, mi
vagyunk az egyedüli zászlóalj az ausztráliai királyi hadseregben.
Ezt hangoztatták minden században; részben keserűséggel, részben
büszkén. Kemény nevelésben részesültek Numerellában, és ezt tudta az az
átkozott tábornok. Ismét elkezdődik a játék, és ebben megint az
ötvenötösöknek jut a főszerep. Nem sorozták őket, önként jelentkeztek; nem
volt más lehetőség, csak: előre! De hát egye meg a fene a hadsereget, a
tábornokot, az öreg Keljfel Jancsit!
A járőrtevékenységet fokozták, ami mindig biztos jeli annak, hogy készül
valami. Kirk biztató jelentéseket kapott a járőröktől. Úgy látszik, a nácik
bekapták a horgot. A járőrök új figyelőállásokra, megerősített állásokra
bukkantak, és a mélyen behatoló járőröket kereszttűzzel fogadták. A tábori
labor által kidolgozott légi felderítő felvételek azt mutatták, hogy ellenséges
harckocsik sorakoznak fel.
Ted egyik nap átjött egy dzsipen, hogy meglátogassa apját. Az erős
napfényben nem láthatta az ember a szeme körül futó ráncokat, azonban a fiú
viselkedése, tekintete, még vállalnak tartása is elárulta, hogy a rövid idő alatt
sokkal érettebb lett, és sokkal jobban megértette az élet jelentőségét. A
felismerés, hogy itt a csatatéren milyen olcsó az emberélet, lenyűgözte, de
meg is erősítette. Az ezredes tudta, hogy most már olyasvalakivel beszél, aki
az övével egyenlő haditapasztalatokkal rendelkezik. Vigyázott, hogy
magatartásában ne érvényesítse az apát, félszeg volt és szórakozott. Csupán
aktuális dolgokról beszélt. Freda Kirköt és Numerellát csak futólag említette.
 Amikor Ted eltávozott, Kirk elkísérte a dzsiphez. Ez volt a
legkényelmetlenebb pillanat.
– Vigyázz magadra, fiam!
Kezet ráztak, azután Ted hátralépett és tisztelgett. Az ezredes is tisztelgett,
miközben tekintetével követte a porfelhőben eltűnő dzsipet. Aztán lement a
fedezékébe, pár percre megállt, amíg szeme megszokta a félhomályt, majd
odasétált az íróasztalához és leült. Csendesen ült, fejét két kezébe temetve
meredten nézte az asztallapot, amikor Stainforth bejött és azt mondta:
– Elnézést, ezredes úr, jelentés érkezett. Az ezredes felemelte fejét és
kiegyenesedett.
– Jól van – mondta lassan –, adja ide.
Pascoe, egyik emberének elbeszélését hallgatta a közeli barakkban. Kora
este volt, éppen a szokásos szemle után. Ezen az éjszakán kivételesen nem
volt járőrszolgálatuk. Pascoe-nak hiányzott Christy és szokásos éjszakai
vitáik. Bármennyit is beszélgetett a század többi emberével, ezeket a vitákat
az nem helyettesíthette; senki más, csak Christy tudta őt meggyőzni arról,
hogy az élet nem teljesen értelmetlen és nem megfejthetetlen. Mi is volt
Christy tulajdonképpen? Pesszimista, vagy optimista? Ami a dolgokhoz való
hozzáállását illeti, talán pesszimista; viszont cselekedeteiben, amelyek
együttérzést és méltóságot árultak el, optimista.
– Hát az öreg Herbie Drummondot felmentették? – kérdezte valaki.
– Hiszen ártatlan volt.
– Egy frászt volt. Segített Hajmeresztőnek, hogy megszökjék, ez már való
igaz.
– Naná, de nem lehet bizonyítani.
– Ide süss, és Stan Pollocktól hallottam, amikor az ezredirodában
kihallgatták Herbie-t.
– Mi történt ott?
– Hát, Keljfeljancsi megkérdezte Herbie-t, hogy mit tud Hajmeresztő John
szökéséről. Herbie csak úgy, ártatlanul rábámult, és azt mondja: “Ugyanazt,
amit a tábori csendőrnek mondtam, uram. Hátramentem a latrinákhoz és mire
visszajöttem, Hajmeresztő már eltűnt, és vele együtt a sapkám meg az övem
is.” Keljfeljancsi nem sokat bajlódott azzal, hogy ellentmondásokba keverje
Herbie-t. Ha egyszer Herbie elhatározta, hogy mit fog mondani, abban egy
gránát sem ingathatja meg. így Keljfeljancsi éppen csak elmosolyodott és azt
mondta Herbie-nek, hogy egy hétig kukta lesz az ezredkonyhán, továbbá
minden délután teljes felszereléssel jelentkeznie kell Bastable-nél, egy óra
hosszat tartó menetgyakorlatra. Herbie-nek több esze van, semhogy az ellen
ágáljon. Éppen kifele megy már, mikor Keljfeljancsi visszahívja és azt
mondja: “Közbevetőleg, Drummond közlegény, az egész história nagyszerűen
volt kitervelve. Ez a jó katonai szellem bizonyítéka.”
“Köszönöm, uram”, felelte Herbie. Miután a nevetés elhalkult, egy másik
hang is felidézte a múltat:
– Az öreg Herbie sohasem jött zavarba, ha válaszolnia kellett. Emlékeztek
arra az esetre, amikor Tel Avivban három nappal túllépte a szabadságát?
– Mikor is volt az?
– Hát, Herbie körülbelül a tizenegyedik volt aznap a reggeli kihallgatáson,
és Kelj f el Jancsi már belefáradt a sok kifogásba, amit feltálaltak neki, így,
mikor Herbie-re került a sor, azt mondta: “És mi a maga meséje, Drummond
közlegény? Beteg volt és nem tudott utazni? Elvesztette zsoldkönyvét és az
után kutatott? Vagy egyszerűen csak rosszul olvasta el szabadságos levelén a
dátumot?”
“Uram – válaszol Herbie –, én képtelen vagyok hazudni... “
“Hát azt nem is nagyon lehet – mondja Keljfeljancsi –, de folytassa,
nagyon érdekel.”
“Hát uram – mondja Herbie –, ön tudja, hogy én szenvedélyes pókerjátékos
vagyok, ugyebár? Hát, belebotlottam egy Tel Aviv-i pókerbarlangba, ahol
csupa olyan pofa volt, akinek sok volt a veszteni való pénze. Három napig
tartott a megpuhításuk, hiszen nem szabad őket túl gyorsan megkopasztani,
mert akkor felpakolnak és elmennek. További három napra azért volt
szükségem, hogy a művet befejezzem. Ez egyedülálló alkalom volt, uram, és
igazán nem mulaszthattam el. Tehát kiszámítottam: mennyi büntetést kapok,
aztán hogy mennyit húzok ki a pofákból, és úgy döntöttem, megéri a dolog,
így hát itt vagyok.”
“Magam is szenvedélyes pókerjátékos vagyok – mondja Keljfeljancsi. –
Mennyit nyert?”
“Körülbelül hetven fontot”, mondja Herbie.
“Hát – mondja Keljfeljancsi az állat simogatva –, tudjátok hogyan szokta
csinálni. Ugye, nem kíván hetven fontot kifizetni, Drummond közlegény?”
“Hát azt nem, uram”, mondja Herbie megdöbbenve. “Mondja meg nekem,
Drummond közlegény, mint olyan ember, aki hozzászokott már, hogy
bizonyos kártyakombinációk esélyeit mérlegelje, és aszerint nyilatkozzék, mit
ajánlana fel három napi engedély nélküli szabadságért?”
“Két fontot”, feleli Herbie gondolkozás nélkül.
“öt font”, feleli az ezredes éppoly gyorsan.
“Jó, hadd lássam a lapjait”, mondja Herbie.
Herbie a játék befejezésére licitált, így az ezredesnek öt font ellenében ki
kellett őt engednie. Dörzsölt alak az öreg Herbie.
 – De hiszen Keljfeljancsi nem volt rákényszerítve, hogy kiengedje Herbie-t
öt font ellenében – vitatta egy másik. – Csak éppen ez a stílusa.
– Hallottad már őt és Corpust vitatkozni valamin? Istenem, az aztán az
igazi!
– Nem tudom, Corpus hogy ússza meg mindig?
– Corpus istenadta lángész, ez a magyarázata.
– Nem dolgozott ő Keljfeljancsival együtt, a háború előtt?
– Hát nem egészen együtt. Keljfeljancsi vasúti felügyelő volt, Corpus meg
csak alkalmazott az ellenőrzési osztályon, valószínűleg az ő beosztottjaként.
– Kíváncsi volnék, hogy az a két szar házi mi járatban is van Kairóban?
– Megmondom. Doc nyilván szerelmeskedik egy arab szépséggel, Christy
pedig valami istentől elhagyott helyen csatangol, hogy különleges típusokat
találjon. Gyűjti őket.
– Ó, maga is különös alak.
– A legjózanabb ember, akivel valaha is találkoztatok – mondta Pascoe,
hozzájuk lépve.
– Hallgatózott, parancsnok?
– Igen.
– Szerencse, hogy nem magáról beszéltünk.
 2.

– Az a kettő visszaérkezett uram – jelentette Bastable az ezredesnek.

– Úgy érti, hogy Home őrmester és Christy közlegény?
– Igen, uram.
– Jó, akkor jelentse ezt, a rangjuknak megfelelően.
– Igen, uram. Home őrmester és Christy közlegény jelentkeztek, hogy
visszaérkeztek szabadságukról.
– Maga meglepettnek látszik. Küldje be őket.
Az ezredes, háttal, fedezékének homokos falához dőlt. Kintről Bastable
kiabálását hallotta, amire Doc Home orrhangú csípősséggel válaszolt. Néhány
perc múlva megtudja, gondolta, vajon a hírszerző szolgálat elhatározása, hogy
e különleges feladattal ne tiszteket bízzanak meg, helyes volt-e. A hírszerző
szolgálat minden bizonnyal jobban ismerte a náci mentalitást, mint ő. Az az
elképzelés, miszerint a német hírszerző szolgálat egyetlen embere sem hihetne
két tiszt felelőtlen fecsegésében, egy fontos katonai akció időpontját illetően –
elég meggyőzően hatott. Kirknek mégis kétségei voltak. Majdnem mindenben
kételkedett, ami a készülőfélben levő támadással összefüggött. Túlságosan
szövevényes volt, semhogy katonailag megbízható legyen: túl sok aprólékos
részleten múlt a siker.
A két katona lehajolva belépett a fedezékbe, és vigyázzba vágta magát az
ezredes előtt. Mindketten tisztelegtek. Az ezredes – válaszképpen – biccentett.
– Üljenek le – mondta. – Most pedig mindketten mondják el véleményüket,
méghozzá hideg fejjel. Felejtsék el az érzéseiket. Jelentést kell tennem a
hadtestparancsnokságnak, hogy a hírt el lehetett-e terjeszteni. Értik? így hát
egyszerű, cikornyamentes angolsággal mondják el, hogy mit végeztek.
Christy és Doc egymásra néztek. Emlékeik átfutottak rajtuk és lassan
elvigyorodtak. Az ezredes is azon kapta magát, hogy vigyorog. Arcán, a
pofacsonttól az álláig húzódó két mély ránc volt, és miközben figyelte őket,
humoros mosollyá változtak.
– Látom magukon, hogy még soha életükben nem mulattak így.
Doc biztosította, hogy valóban így volt.
– Hát, uram – kezdett elbeszélésébe –, visszautazásunk alatt Corpusszal
megbeszéltük az egészet, és lelkünk mélyén meg vagyunk róla győződve,
hogy a hír valójában elindult célja felé.
Jelentés közben néha hivatkozott Christyre. Az ezredes elkomolyodva
hallgatta.
Háromnegyed óra múlva Christy és Doc bementek a zászlóalj irodába, ahol
Price-Gore-val találkoztak.
 – Fiúk, ideadnátok a szabadságos leveleteket?
– Természetesen, öregem! – válaszolta Doc szemtelenül utánozva Price-
Gore hanglejtését. – Hát itt vagyunk, te meg nagyon jól tudod, hogy mit
csinálhatsz ezekkel, nemde?
Price-Gore enyhén elpirult és átvette a szabadságos leveleiket. Doc már túl
sokat ugratta őt, semhogy kedve lett volna visszafelelni. Először úgy tekintette
Doc gúnyolódását, mintha az kisebbrendűség]) érzését leplezné. Doc
közönséges, neveletlen pasas, akit legjobb észre sem venni. De aztán
ráeszmélt, hogy Doc egyszerűen gúnyos megvetést érez iránta. Doc Price-
Gore-t valóban nevetségesnek tartotta, gondosan nyírt kis bajuszától egészen
tükör fényesre suvickolt cipője orráig.
Hirtelen felfigyelt Price-Gore jobb ingujjára. Közelebb ment és
megbámulta.
– Ó, hát ez nem igaz – kiáltotta. – Ide süss, Corpus, egy harmadik stráf
került rá. Visszamegyek a közlegények közé. Nem fogom az őrmesterek
kantinját megosztani ezzel a tökfejűvel.
– Ami azt illeti, hogy megosszuk... – kezdte Price Gore kimérten.
– Na, pucoljunk innen – vágott közbe Christy, átnyújtva szabadságos
levelét. – Gratulálok, Pricy. Most már meglesz a kellő hang az őrmesteri
karban. Nagy szükség is volt rá. Gyerünk, Doc.
– Hajaj, ütődött Price-ocskám – kiáltott Doc, miközben követte Christy t a
szabadba. Körülnézett, vajon megtalálja-e Bastable-t, hogy valami
gorombaságot mondjon még régi ellenfelének, azonban azt mintha elnyelte
volna a föld. Folyvást morgolódva, hogy most már kénytelen lesz az
őrmesterek kantinját ezzel az idegenből ideszakadt kis buzifajtával
megosztani, visszament a hadtáphoz, hogy egy teherautót fogjon, ami
visszaviszi őket a Don-századhoz.
– Mi a véleménye most Kairóról? – kérdezte Christy. amint hátradőltek a
teherautóban. – Élénk: mint egy erotikus álom, szinte valódi, nem?
– Hát meglehetősen igazi volt – vigyorgott Doc. – Fiam, hogy mennyire az
volt...
– Ez is valódi – mondta Christy, és rámutatott a teherautó mögött kavargó
porfelhőre, a lapos kövekre, melyek a napfényben tükröknek hatottak.
Távolról ágyútűz hallatszott.
– Hát igen – helyeselt Doc. Hátradőlve himbálózott, a teherautó
mozgásához igazodva, közben kibámult a sivatagra, melyről néhány napig
megfeledkezett.
– Tudod – tört ki végre felülve és meztelen térdeit veregetve –, ez az ostoba
tréfa, ez az egész őrült elgondolás, akkor sem lehetne sokkal őrjítőbb, ha ezt
az egész vacak hadsereget egy eszelős vezényelné és mi mindnyájan
eszeveszett bolondok lennénk, és csak a módot keresnénk, hogy a lehető
legagyafúrtabban mészároltathassuk le magunkat.
Christy nem felelt. Úgy látszott, alszik, de magában azt gondolta, hogy
Doc, nyers modorában éppen most határozta meg a háború lényegét.
 3.

A Don-század katonái egész nap azon tűnődtek, hogy mi is vár rájuk. A

legapróbb jeleket is észrevették és megtárgyalták. Egy fegyvermester jött és
átvizsgálta fegyvereiket. Pascoe lőszerraktára zsúfolva volt ládákkal. Úgy
tetszett, a német légi felderítés idejének legnagyobb részét az ő terepük felett
tölti el.
Beszélgetés közben Doc és Christy füleltek, gyakran jelentőségteljesen
pillantva egymásra. A katonák természetesen több napon át elsősorban róluk
beszélgettek, hiszen csak most tértek vissza Kairóba töltött szabadságukról.
Docot nem sokat kellett unszolni, hogy hőstetteikről, ivászataikról és a
nőzésekről meséljen. Ha másról lett volna szó, az emberek túlzásra
gyanakodtak volna. De ismerték Docot. A veteránok, akik máskor vele voltak
szabadságoláson, csodálták, milyen kíméletlenül hajszolja a testi örömöket, és
irigyelték. Elhittek neki minden vad, piszkos mesét.
Doc és Christy több üveg italt hoztak magukkal, s szétosztották társaik
között, nagy köszönetnyilvánítások közepette. Ezzel sikerült enyhíteniük az
irigykedő heccelődést, amellyel a visszatérő szabadságosokat fogadták.
Ahogy múltak a napok, Doc ismét visszavedlett harcossá. A tizenhatodik
szakasz érezhette éles nyelvét; csupán Christy maradt érzéketlen
nyerseségével szemben. Miután a tizenhatodik szakasznak ebben a pillanatban
nem volt tisztje, Doc volt a parancsnok, és ezt éreztette is velük.
– Ha még egyszer ilyen koszosnak találom ezt az átkozott puskát – mondta
Ryman közlegénynek –, a fejeden fogom szétverni. Ez a füstcső a legjobb
barátod, ha esetleg nem tudnád!
– Ki mondta neked, hogy kibiztosíts? – vicsorgott Watford közlegényre az
egyik esti sorakozón. – így történnek a balesetek!
Végigment a lövészárkokon, magában füstölögve, hogy ezek mind szédült
balfácánok.
Kissé odébb rábukkant Christyre, aki nem állt vigyázzba, hanem letérdelve
simogatta a kutyát.
– Hát te is részt veszel ebben a háborúban, pajtás – mondta.
– Közvetlen támadás fenyeget bennünket? – kérdezte Christy.
– Téged igen – válaszolta Doc kesernyésen.
– Hűlj le kissé – mondta Christy –, olyan ideges vagy, mint egy szerelmes
macska.
– Te is az volnál az én helyemben. Megpróbáltam ezeket az átképzősöket
valahogy rendre tanítani. Remélem, nem téged tekintenek példaképnek.
Csizmája hegyével megbökte a kutyát és megkérdezte:
 – Mit csinálsz ezzel a nyavalyás állattal, ha majd elkezdődik a dolog?
– Valami olyasfélét, mint a múltkor. Visszaküldöm a zászlóaljhoz.
Doc körülnézett, aztán letelepedett Christy mellé. 182 – Én csak azt
remélem – mondta halkan –. hogy nem kapunk az utolsó percben egy olyan
kis handabandázó taknyost, aki épp most szabadult a tiszti iskolából. Ez volna
a teteje mindennek.
– Úgy gondolom – mondta Christy –, hogy Kirk ezredes, akinek alig
maradtak tisztjei, a te gyengéd gondjaidra fogja bízni a tizenhatodik szakaszt.
A szegény ördögöket – tette hozzá.
– Nálam nagyobb biztonságban lesznek, mint egy rózsásképű, szőrösseggű
kölyöknél, aki most jött ki a tiszti iskolából.
– Ami engem illet, azt hiszem, senki alatt nincsenek valami nagy
biztonságban – jegyezte meg Christy.
Doc sötéten nézett fel a ragyogó csillagokra.
– Nem – mondta, és sóhajtott.
Furcsa üresség volt Christy agyában. Nem félt a küszöbönálló
hadművelettől, de nem is várta. Költői vénája is kiapadt pillanatnyilag. Ennek
az az oka, vélte, hogy mindent tud arról, mi készül, és az érzelmi folyamat már
régen lezajlott benne: az az ironikus, hogy belenyugodjék az esetleg
bekövetkező halálba, hogy elgondolkozzék: érdemes volt-e élnie. Úgy látszik,
öregszem, gondolta. Túl sok a szomorúság a nap alatt.
Hirtelen hűvösödni kezdett. Nyugaton a fekete hegyhátak felett, feljött a
hold. Világítórakéta szökött a magasba, az ég felé, és visszaestében
bevilágította a sivatag egy kis körzetét, mint valami idegen égitest felszínét. A
csillagok csendes, átható fénnyel világítottak.
Christy a lövészárok szélén feküdt a homokban, takarójába burkolózva. A
kutya közel húzódott hozzá, vékony orrát gazdájához szorította. Hirtelen
Pascoe bukkant fel mellettük. Maga alá dobott egy ponyvát, leült Christy
mellé és köpönyegébe burkolózott.
– Tudod, mi fog történni, nemde? – kérdezte.
– Gyanakszom – mondta Christy álmosan.
– Ennek a századnak minden embere átkozottul jól tudja, hogy nemsokára
támadunk. Ne kérdezzétek mikor, mert nekem sem mondták meg. Éppen most
néztem a térképeket és a terepasztalt.
Ez aztán óriási, gondolta Christy. Egy századparancsnok, aki bevallja a
közlegénynek, hogy nem tudja, 183 mikor is kezdődik a támadás, a közlegény
viszont ismeri az időpontot, a tervet, és minden előzményt. Ó, háború,
micsoda mulatságos dolog is vagy!
– Ó, hát én tudom, melyik napon fogunk támadni – mondta Christy
pajzánul.
 Pascoe elégedetlenül morgott, és Christy elvigyorodott a sötétségben.
– Ez a kutya is tudja – toldotta meg Christy. – Ez is lát mindent. Ez is
álmodik.
– Én is szoktam. Hát te?
– Néhanapján.
– Aztán miről álmodozol?
– Ó, fákról, elmulasztott alkalmakról, lányokról, akiket megkaphattam
volna, költeményekről, amelyeket majdnem hogy megírtam, emberekről,
akiket meg kellett volna ölnöm, és emberekről, akiket szeretnem kellett volna.
– Nekem rettenetes, kifejezhetetlen álmom szokott lenni. Utána úgy
ébredek fel, mintha valami tevékenységre kényszerítene, s az tisztítólag hatna
felesleges gondolatokkal terhelt agyamra. Álmomban néha erőszakos,
nagyszerű, elképzelhetetlen dolgokat viszek végbe, akár egy leopárd vagy egy
sas.
– Hát... halálos játékot játszunk. Szabályait magunk állapítjuk meg, míg a
vadállat olyan törvényeknek engedelmeskedik, amelyekről fogalma sincs.
Nem is beszélve még számtalan problémáról.
– Nem irigyelsz néha olyan embereket, mint Doc Home? – kérdezte
Pascoe.
– Dehogynem. Pár nappal ezelőtt is, Kairóban.
– Csináltatok ott valami érdemlegeset is Dockal, vagy csak csatangoltatok,
ittatok és kurváztatok?
– Hát egy és más dolgot el is intéztünk. Elmesélem, ha már ez a koszos
dolog elmúlt, ígérem.
– Miért várjunk?
– Megvan rá az okom. El fogom mondani, amint túl vagyunk rajta.
A ki nem mondott gondolat úgy lebegett felettük, mint valami kísérteties,
éjszakai madár.
 4.

– Puskát súlyba! – kiáltotta Bastable őrmester.

Éppen menetgyakorlatot tartott Drummond közlegénnyel, egy kis tisztáson,
az ezredparancsnokság közelében. Úgy látszott, hogy Drummond közlegény,
akit Doggy néven ismertek, kis ideig latolgatja a parancsot, miközben ott áll
teljes felszerelésében, szabályosan felöltőit egyenruhában, feltűzött
szuronnyal. Nem épp tetszetős arcát az ég felé emelte, és a jelek szerint végre
eltökélte magát.
– Azt mondtam: puskát súlyba! – üvöltötte Bastable.
Drummond elgondolkozva levette hátáról a hátizsákot, és a földre ejtette.
Puskáját a szurony hegyével a homokba döfte. Zsebéből dohányt és
cigarettapapírt vett ki, leült a földre, és hozzálátott, hogy cigarettát sodorjon.
– Fel! – üvöltötte Bastable, és szemei kidülledtek.
Drummond csak tovább sodorta cigarettáját. Bastable úgy lépett előre, mint
egy bika, amelyik fel akarja öklelni a matadort.
– Lecsukatom!
– Már megtörtént!
– Úgy értem, egyes zárkába!
Bastable – mondta Drummond, megnyalva a cigarettapapír szélét, és
gyufával gyömöszölve be a dohányt a két végén –, óvakodj a háború után
találkozni velem egy sötét utcában, mert csak magam fogok előjönni onnan.
Bastable nyelt egyet és leküzdötte szinte ellenállhatatlan vágyát, hogy
belerúgjon a földön pihenő közlegénybe, s így kényszerítse felállásra.
– És mit gondolsz – kérdezte –, hová jutsz ezzel? Csak egy
menetgyakorlatot kaphatsz. Kelj fel, és végezd el rendesen a gyakorlatot.
– Hát csak elgondolkozom, mit is csinálhat most az öreg Hajmeresztő? –
elmélkedett szomorkásán. – Tudja, Bastable, maga egy katonai zsenivel
beszél; ezt
Kelj f el Jancsi is elismerte, miután segítettem Haj mer esz- 185 tőnek.
Most tanulmányoztam a dolgot. Nemsokára igen büdös helyzetbe kerülünk, és
én a cimboráimmal akarok lenni, nem pedig a maga ordításait hallgatni, így
hát sztrájkolok, látja? Tehet velem, amit akar.
– Csak várjon itt – vicsorgott Bastable.
– Nem is csinálok én semmi különöset – mondta vontatottan Doggy.
Az incidens véletlenül az ezredes tudomására jutott. Magához kérette
Bastable-t, aki egész bensejében remegve, elmondta, mi történt. Kirk
igyekezett elfojtani nevethetnékjét, és egy pillanatig gondolkozott.
 – Küldje vissza a századhoz – mondta. – Ezt a nézeteltérést majd később
elintézzük. Drummond jó katona.
– Én mondom nektek, azért hizlalnak bennünket, hogy levághassanak –
jegyezte meg Ryman közkatona a szakasznak. – Minden este párolt húst és
krumplit adnak. Az öreg tábori lelkész is éppen most cselleng a század körül.
Fogadok, hogy temérdek vigaszt hozott.
És valóban. Az emberek előjöttek fedezékük homályából, a lelkész
szétosztotta adományait. Fogkrémet, rágógumit, zoknikat, csokoládét és egy
doboz cigarettát. Mindjárt megkezdődött a csereberélés, és a nemdohányzók
csinálták a legjobb üzleteket a cigarettákkal.
– Ez azért igazán pazarlás, hogy fogpasztát ad nekik – mondta Pascoe,
miközben figyelte a fedezékükbe visszatérő embereket. – Legtöbbjük a
fogkeféjét fegyvertisztításra használja.
– Attól a fogpasztát még a fogukra kenhetik.
“Néhányan ezek közül, talán sok is, nemsokára halott, vak vagy nyomorék
lesz – gondolta a tábori lelkész. – És ők tudják ezt. Hát mi vigaszt nyújthatok
én nekik? Ha megmutatnám valódi érzelmeimet, elkerülnének. Az egész
ezredben nincs öt ember, akit megtudnék vigasztalni istennel. Nem hiszem,
hogy sokan hinnének benne. Akik hisznek, azt szeretnék, hogy ne is
beszéljünk róla. A többség, lelke mélyén meg van győződve arról, hogy ebben
az isten sem tehet valami sokat. Szerencse dolga az egész. Ezek mindnyájan
fatalisták. Ha a puskagolyónak az a rendeltetése, hogy valakit eltaláljon, el is
találja. Megtalálja áldozatát. Az ember csak egyszerűen belenyugszik az
eseményekbe. Mi csupán alárendelt lények vagyunk, gondolta a tábori lelkész.
És mégis, ugyanezek az alárendelt lények ragyogó hősiességre képesek,
anélkül, hogy jelentőséget tulajdonítanának annak.”
Christyt figyelte, amint az, puskával a vállán, hanyag tartású, hosszú
alakjával a kövek között feléje ballagott. Sortján szakadás, ingéről gombok
hiányzottak, kilátszott barna, csontos melle, rohamsisakját hátracsapta őszes
haján, zoknija szára homokos bakancsára lógott.
“Ez az ember jobban meg tudná őket vigasztalni, mint én – morfondírozott
tovább a tábori lelkész. – Nekem aligha vannak az övékével rokon
gondolataim. Ezeknek az állandóan élet-halál között lebegő, mindig egymás
közelében élő, egymásra utalt, és az élet kényszerűségétől egybekovácsolt
embereknek, mindennél fontosabb a sorsközösség. És ez nekem nem adatott
meg. Nem is tudom, hogyan szerezhetném meg.”
Mint a zászlóalj minden katonája, ő is tudott Christy tetteiről. Itt van
például ez a nyavalyás kutya, amelyik folyton Christy sarkában jár. Christy
számos cselekedete valójában keresztényi volt, ő azonban megvetette,
kigúnyolta a lelkész dogmatikus vallását. Talán Christynek volt igaza. Az
erényt nem lehet beskatulyázni.
Doc éppen a szakasz újoncaihoz beszélt.
– Ha közületek egy is azt hiszi, krapekok, hogy ezt nem bírja ki, jobb, ha
most mindjárt megmondja és én beutalom a tábori kórházba.
A fiúk soraiból fojtott, tiltakozó morgás hallatszott. Doc megvetően
tekintett végig rajtuk. Ki nem állhatta a tapasztalatlanságot. Lenézte azokat az
embereket, akiknek segítségre volt szükségük.
– Mindig csak engem figyeljetek. Ha földre vetődöm, vetődjetek ti is, ha
lőni kezdek, lőjetek ti is. Ha az a szar elkezdődik, úgysem lehet a parancsokat
hallani. Tudnotok kell, mi a feladat. Egy jel elég legyen, hogy cselekedjetek,
még pedig azonnal és élénken. Ha nem, könnyen meghalhattok.
Ez lesz az ő szakasza. Nem fognak egy tapasztalatlan tisztet rájuk
tukmálni. Ez a szakasz az övé. És egyetlen újonc sem fogja a dolgokat
összekuszálni, ha már ő és Corpus benne lesznek ebben a szarban.
Úgy érezte, hogy világosan meg kell nekik mondania, minek is néznek
elébe. És meg kellene figyelnie az arcukat. De hiszen valamennyien sejtették,
hogy a hadművelet küszöbön áll, így hát mindennap, a maga csípős
modorában éreztette velük lekicsinylését. Korábban megelégedett azzal, hogy
kissé hányaveti módon, egyszerűen csak végrehajtotta a szakaszparancsnok
parancsait. Kegyetlen szórakozást talált minden ellenkezés letörésében, mert
az akaratok összecsapásában kedvét lelte. Ezúttal azonban, ha valami balul
sikerül, ha az emberek bolondságot csinálnak, nem volna tiszt, akinek
mondhatná. “Te vagy a tiszt, eredj, és végezd el te a piszkos munkát. Én nem
tehetek többet.” Ha az emberek, vele együtt, élve akarják megúszni a dolgot,
igazi katonákként kell viselkedniük.
Megvető mosollyal vicsorította rájuk fehér fogait.
– Ami engem illet, szívesebben vezetnék cserkészlányokat ebbe a
bevetésbe.
– Hát egyikük sem maradna szűz, mire befejeződne a dolog – morogta
valaki.
“Édes Freda – írta Kirk. – Elküldöm neked Steve Rogers néhány személyes
holmiját, hogy odaadd a feleségének. Mivelhogy meg fogod őt látogatni, talán
legjobb, ha magaddal viszed ezeket. Tudom, mindent meg fogsz tenni, hogy
segítségére legyél. Már magam is írtam neki.” Letette tollat. Elgondolkozott.
Milyen szavakat is használt ezekben az üzenetekben feleségek, anyák, lányok
számára, akiknek a szeretteik elestek? Mindig ugyanazokat? Mit is érezhet
Freda, a numerellai lány, ha megtudja, hogy egy bizonyos ismerős figurát
sohasem lát többé Numerellában? Vajon lelkiismeretében felbukkannak-e
valaha is olyan kimondhatatlan szavak, hogy ,,az én férjem halálba vezette a
tiédet, én pedig idejöttem, hogy megvigasztaljalak téged”.
Mint távoli fény lobbanása a sötét látóhatáron, átható, alig bevallott félelem
fogta el, miközben újból kézbe vette tollat és írt, írt eltökélten.
,,Ted és én nemrég együtt töltöttünk néhány órát. Milyen remek, izmos
fickó lett belőle! Tudom, mennyire büszke vagy rá – de bizony nem
olyasvalakire vagy büszke, aki ezt nem érdemli meg, ebben biztos lehetsz.
Meg kell vallanom, kissé nehezemre esik a beszéd. Ö annyira erős, bátor és
magabiztos, annyira el tud igazodni a problémái között, hogy én – és ezt
neked köszönhetem – gyorsan megváltoztattam magatartásomat és inkább úgy
viselkedtem, mint a barátja, vagy ha úgy jobban tetszik, a fegyvertársa... “
Az ezredes fedezékében, a zsákvászonfüggöny mögül Brand őrnagy feje
bukkant elő.
– Elnézést kérek, Vic. Jelentés jött a dandárparancsnokságtól.
Az ezredes újból letette a tollat és felállt.
A félig megírt levél dátuma 1942. szeptember 3-a volt.
 5.

A századparancsnokok egy utolsó értekezletre gyűltek össze a zászlóalj-

parancsnokságon. Utána visszasiettek a századukhoz, és összehívták az
embereket.
Pascoe a fedezék hepehupás tetején ült, és szembenézett az emberek
várakozó tekintetével. Ezek a fiúk életének egy részévé váltak, talán halálának
részeseivé is, és ő az övékének. Rábámult az arcokra, erősen figyelve, mintha
üzenetet közvetítenének. Vajon mit? És miért?
– Jól van fickók – mondta Watson, a század őrmestere –, valami újságot
kell közölnünk veletek, ezért hát legyetek csendben.
Pascoe beszélni kezdett, lassan, érthető hangon.
– A felelet arra a kérdésre, amelyet mindannyian feltettetek, a következő:
holnap hajnalban!
A legénység elégedetlenül mordult fel. A sivatagi katonák semmit sem
utáltak jobban, mint a hajnali támadást, amikor a felkelő nap úgy találta őket,
mint a falon pihenő legyeket. A homokdombokon álló harckocsik és ágyúk
csak arra vártak, hogy szétnyomják őket a falon. A repülőgépek héjákként
zúgtak el az ember felett, óriásiaknak látszottak és az emberek tehetetlen,
deszkára tűzött rovaroknak érezték magukat. Nem volt idő arra, hogy az
ember beássa magát, mielőtt a bombák robbannának. Ez azt jelentette, hogy
szuronyrohamra kell indulni, hogy az ember odatálalja magát az ellenségnek...
Pascoe várt, amíg a morajlás elhalkult.
– Az a feladatunk, hogy előrenyomuljunk egy bizonyos állásig, azt tizenkét
órán keresztül tartsuk, majd visszavonuljunk.
– Rendezett sorokban – gúnyolódott valaki.
– Ahogy ez a tréfás ember megjegyezte: rendezett alakzatban. Van egy
terepasztalunk, azon meg fogom nektek mutatni az állásokat és megjelölöm a
célpontot. Komoly ellenállásba fogtok ütközni. Már várnak ránk. Értitek? Ez
nem egy rajtaütésszerű támadás. Várnak bennünket.
“De még mennyire!”, gondolta Doc.
– Hát ez gyilkos vállalkozás lesz – folytatta Pascoe keményen, egyenesen
szembenézve velük. – Foglyokat nem ejtünk. Megértettétek? A veteránok
nyilván megmondták már nektek, hogy ha egy náci megadja magát, az
többnyire azért történik, hogy behúzzon benneteket és azután lemészároljon.
A legutóbbi alkalommal is így történt. Egy csomó harckocsival fogjátok
magatokat szembe találni. Elég nagy a gyakorlatotok, hogyan bánjatok el
velük. Időzített tapadóaknákat viszünk magunkkal. Mindannyian tudjátok,
hogy ezek a harckocsik bizonyos részein igen hatásosak. Ne pazaroljátok őket.
Kis űrméretű fegyverekkel ne tüzeljetek harckocsikra. Nekünk is lesz néhány
ilyen harckocsink meg páncélkocsink is. Persze, nem annyi, mint nekik. A
páncéltörő ágyús osztagok megkísérlik, hogy lövedékeikkel oly messzire
hassanak, amennyire csak lehet. De hát erre ne számítsatok. Túlerővel állunk
szemben, és a nácik hamarosan tudatára fognak ébredni, így az első lendület a
döntő. Attól kezdve, ahogy megindul a támadás, üssétek őket, üssétek kímélet
és könyörület nélkül. Ismétlem, ez gyilkos vállalkozás. Nem ejtünk
foglyokat...
– És mi van a hadviselés! szabályokkal? – kérdezte valaki.
Pascoe azonnal felelt:
– Ba... tok meg a hadviselési szabályokat! Ti mindig csak egyre
gondoljatok: megsemmisíteni az ellenséget. Most pedig, jöjjetek a
terepasztalhoz és látni fogjátok a terepet, amelyen támadnunk kell. Véssétek
emlékezetetekbe ezt a képet, hogy a legjobban tudjátok hasznát venni.
Ezután leugrott a fedezék tetejéről és elvezette őket a tíz yard távolságra
levő terepasztalhoz, ahol a hírszerző szolgálat egy tizedese várt rájuk. Itt
eltöltőitek egy órát. Miután elküldték a közlegényeket, a tisztek és
tiszthelyettesek még ottmaradtak; végül már csak a szakaszparancsnokok,
Carson és Seely hadnagy, valamint Doc őrmester maradt.
– Hát ezt eléggé nyugodtan fogadták, nemde? – jegyezte meg Carson.
– Ugyan mi egyebet is lehet tenni? – kérdezte Pascoe. – A hadseregnél az
ember nem adhatja be a lemondását.
– Mit csinálsz – kérdezte Ryman Doctól –, ha tiszti rangot kapsz ez után a
rondaság után?
– Közöld velük, hogy erről mondjanak le. Túl sokat tudok Stainforthról,
Orfordról és erről az egész csürhéről. Ne okozzon ez gondot neked, belőlem
nem fognak tisztet csinálni, ahhoz nem vagyok eléggé nyálas. Egyébként is, az
őrmesterség a legszebb rang a hadseregben. A háborút az őrmesterek nyerik
meg.
– Hát a közlegényekkel mi van?
– Azok azt teszik, amire parancsot kapnak, és én most azt parancsolom,
hogy fogd be a pofádat.
Valamivel később Doc felkereste Christyt a fedezékében. A kutya
visszament a zászlóalj-parancsnoksághoz, az élelmezési kocsival. Christy írt.
– Na – kérdezte szárazon –, mit csinálnak az embereid?
Doc morgott.
– Rendben vannak. Hazaírnak, mint te.
– Én nem azt teszem.
– Megint a költészettel vacakolsz?
– Lehet. Mondjuk inkább, hogy versekkel.
 – Mi a különbség?
– A szív, a lélek, az egész világ.
– Dilinós vagy! A támadás előtti éjjelen itt csücsülsz a fedezékben és
verseket írsz.
– Hát te miért nem írsz az otthoniaknak? – kérdezte Christy.
– Én? Ki a fenének írhatnék én?
– Írj Julietnek.
– Te jó isten – kuncogott Doc. – Hát igen, ezt kellene. Juliet, a Kripta
címén, Kairó.
– Te jó isten, micsoda remek hecc volna! – Tovább kuncogott, fejét rázta és
fogait mutatta.
– Watford közlegény már visszajött? – kérdezte Christy.
– Igen. Miért?
– Kissé gondterhelt.
– Ezért kereste fel a római katolikus tábori lelkészt?
– Igen.
– Azt gondolod, berezelt?
– Ez bármelyikünkkel előfordulhat. Doc felkelt.
– Megyek és megkeresem.
– Hagyd békén. Ez nem használ neki. Bízd őt rám.
– Hát jó. Visszamegyek a fedezékembe. Jó éjszakát.
Néhány perccel később Christy kimászott a fedezékéből és pár pillanatig
felbámult az éjszakai égboltra, a sötét, de ragyogó égre, melyen a hold rótta
útját, a tejútón keresztül. Tapogatózva ment az összekötő árkon át, amíg
Watford fedezéke fölé ért. Már-már megszólította, amikor a sápadt
holdsugárban különös helyzetben levő csizmát és lábszárat vett észre. Lehajolt
és odanézett. A fedezékből nem hallatszott hang, de a lakója imádkozott.
Christy halkan elosont.
Amikor visszatért fedezékébe, Pascoe várt rá.
– Halló, Corpus! Éppen most jöttem, hogy sok szerencsét kívánjak.
Christy bólintott, de nem szólt semmit. Pascoe megfordult, s a csendes,
alvó sivatagon át a náci állások felé nézett.
– Nemsokára megkezdődik. Éberen várnak bennünket.
 6.

Hajnali háromkor Pascoe kijött a fedezékéből. Köpeny volt rajta lazán

meghúzott derékszíjjal, a fején rohamsisak. Kinn a félhomályban találkozott a
század törzsőrmesterével.
Dermesztő hideg volt. A csillagok magas fellegek mögé rejtőztek, és a
felhők árnyai sötéten siklottak el a fehér hold előtt. A földön egyetlen hang
sem hallatszott.
Pascoe megborzongott.
– Vérfürdőre alkalmas nap – mondta a számvevő őrmester.
Pascoe mordult egyet.
– Ébressze fel őket – mondta. Mintha bárki is aludt volna!
Kirk a harcálláspontjával előbbre jött, és elhelyezkedett parancsnoki
figyelőhelyén, amelyet telefonhuzalok kötöttek össze az egyes századokkal.
Vele volt Brand, Stainforth, egy híradós és egy küldönc. Nyugodtan
hátratámaszkodtak az állás falához. Kirk dohányzóit.
Az ezredest nem hagyta nyugton előérzete. Csupán látszólag volt nyugodt.
Ez most nem hasonlított más hadművelethez. Úgy érezte, mintha zászlóalját
feneketlen szakadékba taszítaná. Valami tiltakozott benne. Előző éjjel arra
gondolt, jobb lett volna, ha egy más ezred parancsnokságát vállalja el, s nem a
numerellaiét. Nem tételezték fel, hogy a csatában a parancsnok együttérez
embereivel. Ó, istenem, gondolta, ha csakugyan vagy, akkor add, hogy baj
nélkül megszabaduljanak...
Telefon szólt, felvette a hallgatót.
A századok jelentették, hogy a megindulási állást elfoglalták.
Christy arra az egyetlenegy sorra bámult, amelyet képes volt leírni:
,,A valóság holnap üvöltő arcként áll elénk!” Hát ez nem valami jó.
gondolta. Hirtelen felkelt, és eldobta a blokkot. Hát van ennek valami
jelentősége? Mindjárt hajnalodik. Inkább fel kellene készülnie a legrosszabb
eshetőségre – hogy elesik. Hogyan is kell ezt tenni? Volt benne valami
elbizakodottság, ami azt mondta, hogy méltóságteljesen kell elébemenni:
legalább az utolsó alkalommal legyek képes megbecsülni magam. Őszintén
megvallva, nem tudom elképzelni, mi is fog történni azután; túlságosan
gyakran kételkedem a teremtő létezésében, és túlságosan keserű szívvel.
Létezik tán valamiféle árnyékvilág, vagy valamilyen dimenzió, ahol el lehet
gondolkozni az elpocsékolt élet felett? Hát az mulatságos lenne. Vajon
vannak-e ott fák, vizek és mosolygó lányok? Vagy széles, arannyal kirakott
úttestek, vagy pedig földöntúli ritmusok, és véghetetlen tér? Vajon mindez
örömet szerezne neki? Kételkedett benne.
 Az összekötő árok mentén, valamivel arrébb, Doc azt mondta magában,
hogy ha itthagyná a fogát, a kairói szabadság lenne az utolsó gondolata; ha
pedig megússza a dolgot, visszamegy Kairóba, Juliethez, elfenekeli a lányt s
addig hallgatja fájdalmas örömsikolyait, amíg az őt mardosó éhség le nem
csillapul.
Egy pillanatra megrettent a gondolattól: esetleg gyógyíthatatlanul
megsérülhet a nemi szerve. Akkor inkább haljon meg. Ha nem halna meg, úgy
a legelső alkalommal saját kezűleg végezne magával.
Belépett az ágyúfedezékbe, ahol szakaszának néhány tagja a falhoz
támaszkodott.
– Fel a fejjel, faszik! Találkánk van Rommellal.
Nemsokára az egész század kint volt a sötét terepen. A szakaszparancsnok
suttogva járkált közöttük és a névsort olvasták, amely többé már sohasem lesz
teljes. Mintha jelentéktelen rutinmunkát végeznének, nyugodtan jelentették,
hogy minden emberük jelen van.
Pascoe felnézett a nyugati égen ragyogó csillagokra.
– Előre – mondta, és a találkára vezette századát.
 7.

Kirk abban a pillanatban, amikor a nap keleten feljött, hallotta, hogy a

tüzérség megnyitja a tüzet. A lövedékek iszonyú vijjogással, láthatatlanul
elsivítottak fejük fölött. Messzi távolról hallatszott a pergőtűz becsapódása.
Ekkor az emberek laza rajvonalba felfejlődve előrenyomultak, és
megkísérelték, hogy kötelékben maradjanak. Puskáikat lövésre készen
tartották, arccal az ellenség felé fordulva. Kirk fentről, a gránátok robbanása
közben is motorzúgást hallott. Az ellenség felderítő repülőgépei lehetnek,
gondolta. Az ötvenötösök nemsokára bekerülnek a német tüzérség tüzébe.
Látta, amint felsorakoznak a sötétségben, éppen az ő harcálláspontja előtt,
keresvén a célpontokat, feléjük fordítva fegyvereiket, sajátságosán letompított
hangokat hallatva, mielőtt a levegőt az ágyútűz széthasogatta volna.
Végighaladt az arcvonal előtt, és nyugodtan szólt hozzájuk:
– Jó szerencsét!
Többnyire csak értelmetlen morgás volt a válasz, vagy még annyi sem.
Amikor Doc Home szakaszához szólt, Doc azt morogta:
– Szükségünk lesz rá.
A kitűzött cél elérése a Don-század számára volt a legnehezebb. Valójában
semmi természetes fedezék nem volt a' terepen. A többi századot védte a
homokdomb és a sivatag homokhullámai. A telefon megint berregett. Brand
vette fel a kagylót és Kirk felé fordulva savanyú arccal mondta:
– Rohamoznak...
Egy biztos: vagy ölünk, vagy megölnek bennünket – ilyen egyszerű a
dolog. Pascoe elemében volt. Jobbra-balra tekingetett. Századának emberei
széles, laza rajvonalban, sivító gránáttűz közepette nyomultak előre. A hajnal
első fényében még csak elmosódottnak látszottak, nem lehetett őket egymástól
megkülönböztetni.
A bal oldalról kiemelkedő dombhát felől hirtelen gránáttűz zúdult rájuk,
amelynek visszhangja végigsepert a sivatagon. A délről rohamozó A és C
századok, valamint az északról előretörő B század már érintkezésbe került az
ellenséggel. A becsapódások sűrűbbek lettek, és a gránátok magát a dombhátat
is megrázták és elhomályosították. A hajnal szürkeségébe kavargó füst
vegyült. A németek gyorsan megtalálták a többi század rajvonalát, hamarább,
mint Pascoe gondolta volna. Mikor kerül sor a Don-századra? Ha a síkságon
éri őket a tűz, rosszabb lesz.
A jelentések áradata özönlött Kirk parancsnoki harcálláspontjához. Az A
század háromszáz yardnyira volt kitűzött céljától, ott megállította az ellenség
zárótüze. A veszteségek súlyosak voltak. A C század szintén gránáttűz alatt
állt. A századparancsnok elesett.
– Collinson elesett – mondta Brandnak, aki meghökkenve nézett fel.
Collinson békebeli társa volt.
Kirknek a híradósa ott volt, ahová a harckocsiknak kellett beérkezniük.
Minden pillanatban megjöhetett a jelentés, hogy a ,,Skót”-harckocsioszlop
megérkezett. Addig kellett volna ott várniuk, amíg a német harckocsik
megindulnak.
A parancsnoki harcálláspont körül fanyar szagok terjengtek. A füstben
hallgatag menet vonult: hordágyakon sebesülteket hoztak hátra.
– Menjen ki és jegyezze fel néhány sebesült nevét – mondta a küldöncnek,
aki felugrott és kirohant a füstfellegbe.
“Ez helytelen”, mondta magában Kirk. Idejében megtudja majd, mekkorák
a veszteségek, és kik az elesettek, sebesültek. De hát ez mindig így volt:
nyomban tudni akarta.
– A C század vonala nem felel – kiáltott hirtelen a híradós.
– Menjen, és nézzen utána – mondta Kirk, anélkül, hogy hátrapillantott
volna.
A híradós felkapta oldalzsákját és eltűnt a parancsnoki harcálláspont körül
hömpölygő füstben.
A szolgálatvezető törzsőrmester egy másik híradóst hívott oda a közeli
ágyúállásból.
Az ezredes felmászott a homokzsákbarikádon levő megfigyelőállásba.
Innen jól követhette az előrenyomulás irányát a dombhát mentén, ahol az A, B
és C századok nehéz gránáttűz alatt álltak. Felemelte távcsövét és beállította a
szükséges távolságra, de közte és a századai között tengernyi füst
hömpölygött. Visszaereszkedett és megkérdezte a telefonos katonát:
– Van már valami hír a harckocsik megérkezéséről? A katona a fejét rázta.
– Már ott kellene lenniük! Hívja fel őket.
A katona engedelmeskedett és néhány pillanat múlva odanyújtotta Kirknek
a hallgatót.
– Hol van a skót harckocsioszlop?
A készülék végén egy ismeretlen hang jelentette:
– Még semmi nyomuk, uram.
Kirk helyére tette a kézi hallgatót és haragosan fordult Brandhoz:
– Az az átkozott skót alakulat engedély nélküli szabadságra ment. Ha a
nácik úgy határoznak, hogy belénk kötnek néhány harckocsival és
páncélgépkocsival, mielőtt az alakulat megérkezik, ebben az esetben
elveszítek néhány századot. Kapcsolja a dandárparancsnokságot.
 Pascoe valamelyest a százada mögött menetelt, hogy jobban láthassa őket.
Az emberek nyugodtan nyomultak előre, szinte hányaveti módon. Néhányan a
tapasztalatlanok közül felnéztek a dombhátra, amelyet gránátok szántottak
végig, talán azon tűnődve, hogy vajon az éles, sivító gránátok eltalálják-e
őket? Pascoe percenként bátorította őket:
– Csak előre!
Doc héjaszerű tekintettel figyelte Watford közlegényt. A fiú szeme
csillogott az izzadságtól és a rémülettől. Szinte gépiesen menetelt, meredt
szemekkel bámulva a messzi egekbe.
Mit is láthat ott, gondolta Christy. Talán annak az istennek képmását,
akiről azt hiszi, hogy meg fogja menteni, csak őt, és senki mást?
A Don-század nem kapott gránáttüzet, gondolta Doc. Ez túl jó, semhogy
igaz legyen. Szakasza mögött elfutott Pascoe-hoz.
– Ez a terep alá van aknázva! – ordította a gránáttűz közben. – Mindenbe
lefogadom!
– Megmondta a fickóinak, hogy figyeljék, hol van a terep frissen felásva?
– Hát mit gondol, mi a fenét mondtam volna el. ha nem ezt? A három
medve meséjét?
Pascoe vigyorgott.
– Én éppúgy rühellem ezt a hercehurcát, mint maga! 198 Egyéni
véleményem, hogy megevett bennünket a fene.
– Csuda egy moralizáló maga – kiáltott Doc. Pascoe az ég felé fordította
arcát, és nevetett, mint aki eszét vesztette.
Doc az arcvonal mentén saját szakaszához rohant, közben jól fenéken
billentett egy katonát, aki elmaradt a többitől. Miért nem tudnak mindnyájan
olyanok lenni, mint a jó öreg Corpus, aki hosszú lépteivel úgy járkált, mintha
sétálna? Ha Corpus összecsuklana, semmivé válna az egész szakasz.
A balszárnyon két világítórakéta repült az ég felé.
– Nézd – kiáltott oda Christynek –. az A és C századok bekerülnek a
pergőtűzbe!
– Igen – szépen bekerülnek a csőbe.
Stainforth, amikor visszatért a parancsnoki harcálláspontra, távcsövével
végignézve a lejtőn és a dombháton, szintén látta a világítórakétákat, majd a
figyelőből lement a fedezékbe.
– Az A. és C századok a célnál vannak, uram. Még semmi jelzés a
harckocsik beavatkozásáról.
– Hál' istennek – mondta Kirk. – A skót harckocsioszlopnak nyoma sincs.
– Nyoma sincs, uram?
– Nincs, elveszett! – mondta az ezredes maró gúnnyal. – El-ve-szett! Nem
lehet látni. Nem lehet megtalálni.
 – Ki tudja? Talán szétbombázták őket. Vagy aknamezőre futottak. A
dandárparancsnok igen udvariasan érdeklődik felőlük.
Korábbi félelme indokoltnak bizonyult. Hát ez történt. Előre tudta, hogy
valamelyik döntő tényező csődöt mond. Ez a haditerv sohasem tetszett neki.
Volt benne valami hibás, amit nem lehetett konkretizálni, csak megérezni.
Túlságosan bonyolult volt. Túl sok lelki tényezőt kevertek bele; feleslegesen
nagy súlyt helyeztek az emberi reagálásra.
A második lépcső figyelőjének telefonja berregni kezdett, és a híradós
felvette a kagylót.
– Köszönöm – mondta és helyére tette a hallgatót
– Stukák bombázzák a mögöttes terepen levő harckocsimaketteket.
– Mihelyt feltételezték, hogy elpusztították őket. vagy ha rájönnek, hogy
nem igaziak, elkezdődik a tánc – mondta Kirk a többieknek. – A dombháton
levő századoknak nem sokat fognak ártani, hanem ami a szegény Don-
századot illeti...
Ebben a pillanatban berregett a Don-század telefonja és az ezredes maga
vette fel a hallgatót.
– Ön az, parancsnok?
– Igen, Roy. Beszélj.
– Most ütköztünk először ellenséges állásba. Nehéz kézifegyverek és
golyószórók tüze alatt állunk... várjon... ez egy hatalmas akna volt...
– Igen, hallottam. Kúszva menjenek előre. Tüzérségi tűz alá venni az
ellenséges vonalakat. A balszárny még mindig a hegygerinc aljánál van?
– Az isten verje meg! Éppen ott voltam. Az egy vágóhíd. Mindenütt hullák
fekszenek. Irányítsa a tüzérségi tüzet olyan közel hozzánk, amennyire csak
lehet. Ne törődjön a biztonsági távolsággal. Aknára gyanakszunk.
– Megtehetem. Mekkora a veszteségük?
– Három halott; Cameron, Evans és Hearst. Christynek remekül átlőtték a
páncélsisakja peremét.
– örülhet neki. Jó szerencsét. Ügyeljetek az ágyútűzre.
– Viszonthallásra, parancsnok – mondta Pascoe hetykén. A vonal
elhallgatott.
Az első golyószórótűz a legnagyobb lőtávolságból érte a Don-századot.
Három katona felvetette karjait, reszketve és feszesen, mintha valami hirtelen
mámor fogta volna el őket, azután eldőltek, mint a zsák – halottak voltak. Egy
pillanattal később, a tüzelés hangja követte a lövedékeket. 200 Pascoe
mereven előrenyújtotta karjait, azután kézé vei lefelé, a föld felé mutatott, és a
század hasra vágódott. Christy arca előtt valami fellobbant, recsegett, a
következő pillanatban a feje megremegett és úgy visszhangzott, mintha
belsejében nagy, zúgó harang szólalt volna meg. Térdre rogyott, és kezével az
arca felé tapogatott.
– Ó, istenem! – kiáltotta Watford. – Corpus megsebesült!
A kiáltás végigfutott a rajvonal mentén. Christy érezte, hogy az emberek
rémülete villamos áramként terjed. Felugrott és elkiáltotta magát:
– Nincs semmi bajom! Rendben vagyok. NÉZZÉTEK!
Egy darabig tántorgott, azután megint a földre bukott. Közben a lövedékek
süvöltőitek. Doc közelében találta magát, aki megkérdezte:
– Mit gondolsz, hol vagy? A Tiroli-bárban?
– Hát ez elég vaskos dolog – mondta Watkins, a szolgálatvezető
törzsőrmester Pascoe-nak. – A legerősebb kézifegyvertűz, amit valaha láttam.
Pedig még csak nem is vagyunk igazi lőtávolságban.
– Csak várjatok, amíg a harckocsijaink akcióba lépnek – mondta Pascoe. –
Addig is, amíg megérkeznek, kövekből és homokból valami fedezéket kell
magunknak csinálni.
Hirtelen közéjük csapott az akna becsapódásának mély moraj lása. A föld
felcsapódott, mintha egy tucat láthatatlan ásó dobta volna fel. Az aknatűz
visszhangzása közepette hallani lehetett az emberek jaj gátasát. A szanitécek
görnyedve vitték a hordágyakat a füstön keresztül, a sebesültek kiáltásai után
igazodva. Pascoe Watkins fülébe mondta:
– Van egy aknavetőjük, jóval az állásaik előtt. – A küldönchöz fordult. –
Hívd ide Doc Home-ot, Corpus Christy t és még két másik embert. Gyorsan!
A küldönc bal felé kúszott el. Pár perc múlva visszatért négy görnyedt
emberrel.
– Tegyétek ártalmatlanná azt az aknavetőt – mondta Pascoe.
– Mi van a tüzérségünkkel?
– Ezt a kockázatot vállalnotok kell. A mi tüzérségünk nagyobb része a
főállásokra irányul. Úgy vélem, körülbelül ezer yardnyi távolságra lehetnek.
Ez az aknavető közel van – öt- vagy hatszáz yardnyira. Kapjátok el –
ismételte.
Doc odafordult a másik három emberhez.
– Hallottátok. Le kell fülelnünk azt az aknavetőt. Gyerünk!
Felkelt, s meghajolva rohanni kezdett. A többiek követték. Amikor
kikerültek az aknák füstjéből és porfelhőjéből, hasra vágta magát.
– Nagy aknavető lehet – mondta Christynek.
– Igen, nyilván golyószóró fedezi. Többnyire így van.
– Emlékszel, hogyan intéztük el Tobruknál annak az aknavetőnek
legénységét?
 – Igen. Egy pacák a szárnyon, géppisztollyal, hogy lekösse a golyószórót, a
többiek meg odakúsztak és kézigránátokkal betörtek az aknavető
tüzelőállásába. Ezt így szokták csinálni.
– Ide hozzám – kiáltott Doc az embernek, aki a géppisztolyt vitte. Az
odament hozzá. – Menj előre vagy háromszáz yardnyira és nyiss tüzet a
rohadtakra.
– Nem is látom őket.
– Nagyjából tudhatod, milyen irányban vannak. Pontosan akkor tudod meg,
amikor lőtávolba érkezel. Persze, vissza fognak lőni. Kétszázötven yardnyi
távolságból nyiss tüzet. Gyerünk!
Amint a géppisztolyos nekiindult, Doc azt mondta:
– És ne igyekezz a Victoria-keresztet megszerezni. Csak lapulj és vond
magadra az ellenséges tüzet.
– Ne aggódjék, nekem nem a Victoria-kereszt kell, hanem a Victoria folyó
partja, odahaza.
Öt perccel később hallották, amint a géppisztoly tüzet nyitott. Rövid
sorozatokat lőtt, és várta, hogy visszalőjenek. A harmadik után a golyószóró
tüzelni kezdett és a sivatag visszhangzóit a golyószóró és a géppisztoly
párbajától. Doc és Christy éberen figyeltek.
– Arrafelé van, körülbelül két kőhajtásnyira –mondta Doc. – Gyerünk
előre.
Christyvel együtt megkezdték az előrenyomulást. A harmadik ember nem
mozdult. Doc hátrafordult. – Gyere csak! – ismételte. Az még mindig nem
mozdult. Christy hátrakúszott. Az ember arccal lefelé feküdt. Az arcát lőtték
át, éppen a pofacsont alatt. Állat vér lepte be. Szeme félig csukva volt, csak a
fehérje látszott.
– Meghalt – mondta Christy. Doc kedveszegetten morgott.
– Gránátszilánkot kapott. Megint elment egy régi harcos.
Ismét kúsztak. Pár perc múlva Christy megállt és kémlelni kezdett. A
távolban fekete folt mozgott.
– Éppen most láttam az egyik kockafejűt – mondta Christy.
Újból elkezdtek kigyószerűen kúszni.
– Már megint itt van.
– Mennyire becsülöd a távolságot? – kérdezte Doc.
– Negyven yardra.
– Szerintem túl távol van. Ezek négy másodperces kézigránátok.
– Egy perc alatt felfedeznek bennünket.
– Na és? Tíz yardról aknavetővel nem tüzelhetnek ránk, s az alatt, míg
nekünk szegzik a puskát, legalább két kézigránátot eresztünk meg.
 – Keljünk fel, és rohamozzuk meg őket. így mindketten behajíthatjuk
kézigránátunkat a fedezékükbe.
Doc rávigyorgott.
– Még egy szaros rendjelre pályázol?
Feleletképpen Christy elővett egy kézigránátot és fogával kihúzta a
gyutacsot. Felkelt, és széles lendülettel előrehajította. A kézigránát magas
ívben repült a hirtelen alakot öltő fejek és vállak felé. Egy másodperccel
később, Doc ugyanezt tette. A robbanások szinte ugyanabban a pillanatban
következtek be. Christy gránátja a mellvédet érte, Docé épp a fedezékbe esett.
A robbanások irányába futottak. A géppisztolyok állandóan tüzeltek. A
másik fedezékben fejetlen rohangálás kezdődött, aztán felvillant a golyószóró
csövének fénye, amint megfordították. De hát golyószórókat nem 203 lehet
oly könnyen átállítani, mint a géppuskákat. A németek további kézigránátokat
kaptak, és miközben Christy odaugrott, hogy végezzen az aknavető
legénységével, Doc a golyószóró felé rohant.
Egy német katona elhagyta a golyószórót és menekülni kezdett a köveken
keresztül. Doc lassú elszántsággal egyes lövésre állította be géppisztolyát és
vállához emelve, gondosan célzott. Első lövésével leterítette a németet.
Miután látta, hogy az még mindig mozog, odament hozzá és föléhajolt. A
német bambán, tátott szájjal, könyörgő szemmel bámult rá. Doc keresztüllőtte
a fejét.
Még egy lövés hallatszott hátulról, aztán Christy bukkant elő az aknavető
fedezékéből.
– Csak ennyien voltak? – kérdezte Doc. Christy bólintott.
– Akkor menjünk haza Roy bácsihoz.
 8.

– Egy kis friss levegőt kell szívnom – mondta Kirk. Kijött a fedezékéből,
és a parancsnoki harcálláspont födémén helyezkedett el, tábori látcsöve a
nyakában lógott. A távolban látta a Földközi-tengert, mely olyan volt, mint
egy fehér és kék mintákkal teleszórt folyékony üveglap. Ebben a pillanatban a
nap teljesen feljött a dombok mögül, és a tenger felől feltörő fényáradat tűnt
elő.
Mély lélegzetet vett, aztán lement a fedezékbe.
Jöttek a jelentések. Az A, B és C századok ellentámadásba ütköztek. A
puskatűz nagyon megritkította őket, és mind több és több német özönlött
feléjük. A C század szuronyrohamra indult és visszafoglalt egy állást. Szerte a
csatatéren sebesültek feküdtek, akiket nem tudtak elérni.
– Van valami hír a Don-századról? – kérdezte a híradóst.
– A vonal süket, uram. Kiküldtem valakit, hogy nézzen utána.
– A hátuk mögött gránátok csapódnak be – mondta halkan Kirk –, a
távbeszélővonalat az egyik becsapódás nyilván szétszakította.
Egy másik hír a dombhátról jött:
– A mieink bevetették a páncéltörőket, uram. Egy harckocsit kilőttek.
– Hál' istennek! Ezen a dombháton távol tudják tartani a harckocsikat a
páncéltörő ágyúkkal.
– A C század jelenti, hogy előttük száz yardnyira ellenséges harckocsik
bukkantak fel.
– Hol marad az a skót alakulat?
Pascoe a köves terepen át vezette alakulatát, amíg elérték a puha talajt.
Útközben további három ember esett el. A homokban sekély lyukakat ástak,
és Pascoe a híradósra várt, aki hátrament, hogy megkeresse az elszakadt
távbeszélővonalat, s helyreállítsa az összeköttetést. Egy másik híradós velük
jött egy vezetékorsóval, és a kábelt maga mögé fektette, miközben
előrenyomultak.
– A tekercs majdnem elfogyott, uram – mondta Pascoe-nak.
Néhány perccel később jelentette:
– Vége van.
– Rendben. Kösse össze a kézi adó-vevő készülékkel, és üljön mellé.
Hírvivőkkel fogom a jelentéseket hátraküldeni a zászlóalj-parancsnoksághoz.
Felhívhatja őket.
Kissé előrébb beásták magukat. Az ellenség körülbelül fél mérföldnyire
volt tőlük.
 Délfelé a tüzelés a dombgerincen és a lapályon lecsökkent, csupán néhány
rendszertelen becsapódást lehetett észlelni.
– A német szünetet tart, hogy gondolkozzék kicsit – mondta Kirk
Brandnak.
– Köszönjük meg istennek az apró kegyeket is.
– Hát csak ne hamarkodja el a dolgot. Fenn köröz egy felderítőgépük.
Nemsokára tudni fogják, hogy egyetlen harckocsink sincs. És azután mi
történik?
– A dombgerinctől legalábbis távol tudjuk őket tartani.
– És a Don-század?
– A skót alakulat bizonyára idejében megérkezik, hogy fedezze
visszavonulásukat.
– Ebben ne legyen olyan nagyon biztos, Joe – mondta Kirk halkan.
A híradós izgatottan jelentette:
– Helyreállt az összeköttetés a Don-századdal, uram. Az ezredes a
készülékhez ugrott.
– Roy? Hogy vannak?
– Beástuk magunkat kétszáz yardnyira az ellenség előretolt állásai előtt.
Terepszemlét tartottam, és kész vagyok, hogy én is előremenjek.
– Jól van, lépjen velük mielőbb érintkezésbe. Nyilván ellentámadást
készítenek elő. Lepjék meg őket. Hány emberük van ott?
– Csak tizenegy.
Az ezredes nem akarta megkérdezni a neveket.
– Jól van, támadjanak azonnal. A tüzérség minden lövegét a maguk
arcvonalszakaszára fogom irányítani, érti?
– Igen, óriási hézag van közöttünk és a C század között. Ki kell küldenem
egy osztagot, hogy kitöltse azt az űrt. Úgy gondoltam, a páncélosoknak ide
kellene jönniük, hogy fedezzék a visszavonulásunkat.
Az ezredes egy percig gondolkozott, azután nyersen közölte:
– Nincsenek páncélosok.
Pascoe hangja elvesztette könnyedségét. Pillanatnyi szünet támadt.
– Nincsenek páncélosok?
– Valami hiba csúszott be. Most már késő. A dandárparancsnokság kézbe
vette a dolgot.
– Hát ez remek!
– Roy, figyeljen ide! – Az ezredes hangja sürgető, kérlelő volt. – Bíznom
kell benne, hogy a páncélosalakulat idejében megérkezik. A
dandárparancsnokságnak az a parancsa, hogy azonnal foglalják el a szemben
levő ellenséges állásokat. Megértette?
– Minden bizonnyal, elfoglaljuk. Pascoe hangja ismét hűvös volt.
 – Rendben van! Elfogyott a telefondrótom, azonban hírvivőket fogok
hátraküldeni a készülékhez, hogy jelentéseket továbbítsanak. Még valamit
mondanék, uram.
– Igen?
– Jó lenne, ha a lőszereskocsit máris utánunk küldené – arra az esetre, ha
elvágnak bennünket. Nincs már sok lőszerünk.
– Rögtön küldöm. Isten vele, jó szerencsét.
Saját tüzérségi fedezete alatt Pascoe rohamra vezette a Don-századot.
Ellenséges zárótűzbe ütköztek. Kavargó sárga ködön keresztül rohamoztak. A
földből mennydörgő fekete gejzírek lövelltek elő, tele zúgó repeszdarabokkal,
amelyek szertefröcskölve hosszú nyelvekké formálódtak, szívtépőn sivítottak,
és belevágtak az emberi testekbe.
Ha kikerülnek a zárótűz iszonyú poklából, szinte megkönnyebbülés lesz az
ellenséggel való összecsapás – még ha ez azt jelentené is, hogy kezéből kapják
a halált. Inkább a halál, mint ez az őrület.
Aztán hirtelen ott volt előttük az ellenség. A zárótűz és az ellenzárótűz
szinte egyidejűleg szűnt meg. Amint a füst eloszlott, felpattantak a homokból
a német állások előtt, és elkínzott állati üvöltéssel vetették át magukat a
szétszaggatott drótakadályokon.
A lövészárkokba felülről zúdították a tüzet, vagy feltűzött szuronnyal
ugrottak alá. Bár túlerővel álltak szemben – és még mindig a gránáttűz vakító
hatása alatt voltak –, az ausztráliaiak maguk előtt kergették a németeket a
hosszú, mély lövészárkon át.
A németek az összekötő árkokon keresztül vonultak vissza, ahol Doc
üldözte őket, kézigránátokat hajítva közéjük. Vértől csuszamos csizmáiban a
sebesültekhez ugrott, hogy kivégezze őket. A szétszaggatott tüskésdrótokban
botladozva, Christy három embert vezetett az állás oldalába, ahol néhány
német egy golyószórókezelőt igyekezett pótolni. Kézigránátja kissé távol
tőlük csapódott be, de földre terítette őket. Akkor rájuk ugrott. Géppisztolya
oldalához verődött. Társai szuronyokkal végeztek a németekkel, akik közül
egy sem próbálta megadni magát – de kínosan, küszködve és kapálózva haltak
meg.
Amikor Pascoe már biztos volt abban, hogy minden német elesett,
megparancsolta embereinek, hogy foglaljanak tüzelőállást a birtokba vett
árkokban.
A halott németeket kidobták a sivatag homokjára, mintha hússal teli véres
zsákok volnának.
Azután Pascoe hátraküldött egy hírvivőt a híradóshoz, az ezredesnek szóló
üzenettel. Boldog volt, végre hozzáfoghatott századának rendezéséhez. A
németek fele, az őket ért gyors és vad támadás ellenére, a hátsó állásokba
vonult vissza. Nyilván ellentámadás következik.
Az első ellentámadásra a délutáni órákban került sor. A németek elérték
régi árkaik mellvédjét, de amikor az ausztráliaiak – minden fegyverükből tüzet
okádva – elébük ugrottak, meginogtak, s visszamenekültek a több száz
yardnyira levő állásaikba.
Azután aknatűz alá vették az ausztráliaiakat. Ryman lábát találat érte,
éppen a térde alatt. A homokban fekve vonaglott, fél lába teljesen levált, csak
egy kis fényes bőrdarabka tartotta. Christy vassal kivert csizmasarkával
rálépett a bőrcafatra és a levált lábat odébb rúgta. Azután elővette Ryman
tábori kötszer csomag ját és lekötötte vele a csonkot. A fiú arca egészen fehér
volt és kisimult, szeme különös fényben égett. Christy hordágy után kiáltott.
Később gránáttüzet kaptak, amely még néhány embert megölt. A baloldalt
fekvő dombhátról ausztráliai gránáttűz válaszolt. Pascoe végigszaladt a
lövészárkokon és felmérte lőszerkészletét. Már nem sok maradt.– Ne
tüzeljenek, csak ha egész tisztán látják őket! – adta ki a parancsot. – A
lőszerszállító tehergépkocsinak nemsokára itt kell lennie.
A küldönc kúszva jött vissza és odament Pascoe-hoz.
– Itt van a lőszerszállító tehergépkocsi, a szállítmánnyal, parancsnok.
– Jól van! Maguk hárman menjenek, és kezdjék behordani.
– Harckocsik! – kiáltott valaki.
Az egész század a dombhát végződését figyelte, öt német harckocsi
bukkant fel a domb mögül, kavargó porcsíkot húzva maga után.
– Maradjanak itt – mondta Pascoe a három embernek. – Most már
elkéstünk. Meglátták a lőszerszállító kocsit.
Az egyik harckocsi ágyúja tüzelni kezdett, majd a másik is. A Don-század
mögött széles tűzfüggöny emelkedett a levegőbe, amit gyors robbanások
sorozata követett. Tíz percig tartott; ez alatt a tíz perc alatt Pascoe, maga elé
meredve felmérte századának esélyeit.
– A Don-század vonala megint elhallgatott – mondta Kirk híradósa.
Kirk komoran bólintott. A C század éppen most tett jelentést a
harckocsikról. A dandár telefonja berregett.
– Igen. – Kirk még csak nem is tartotta érdemesnek a jelszóra válaszolni.
Hangja fojtott suttogás volt.
– A skót alakulatnak perceken belül ott kell lennie az ön parancsnoki
harcálláspontjánál – mondta az őrnagy.
– Mi történt vele?
– Majd elmondják önnek. Várjon egy percig... A dandártábornok hangja
jelentkezett a vonalon.
– Vic? Gratulálok!
 – Mihez?
– Az ellenség besétált a csapdába. A légi felderítés óriási harckocsi-
összevonásokat jelez, most indulnak és dél felé tartanak – de már elkéstek.
Alkonyatkor hozza ki a fiúkat.
Az ezredes nem válaszolt.
– A terv bevált – mondta Brandnek. – Most eszméltek fel, hogy miről is
van szó, de már elkéstek vele. Kiadhatja a visszavonulási parancsot. Már nem
sok idő van hátra napnyugtáig.
Úgy bámult a híradó készülékre, mintha fogalma se volna, hogy az
micsoda.
A közeledő harckocsik már hat embert öltek meg Pascoe századából és
elég hosszú időre helyhez szögezték őket ahhoz, hogy hátsó állásaikhoz
kétszáz yardnyira megközelíthessék az ausztráliaiakat és behatoljanak tartalék
árkaikba. A mellvédek romba dőltek, az árkok pedig düledezőfélben voltak.
Az emberek – épek és sebesültek – félig betemetve feküdtek az árok fenekén.
A harckocsik gránátjai szünet nélkül csapódtak a földbe, csak pár arasznyira
húzva el a fejük fölött. Hátuk mögött a lövészárok falai remegtek, s belőlük
homok zúdult rájuk. A másik oldalról hallották a német gyalogságot, amelyet
nemrég diadalordítással űztek ki ezekből az árkokból.
A Watford fiú térdelt és zokogott. Senki sem figyelt rá. Hirtelen felugrott,
kimászott az árokból, valami fehér rongyot lobogtatott és a németek felé
bukdácsolt.
– Megadom magam! – kiáltotta. – Isten parancsa, hogy
megkegyelmezzetek nekem!
Rekedt nevetés volt a válasz, majd sor tűz hallatszott és Watford golyóktól
szitává lőve rogyott le.
Pascoe lenézett az árokba, ahol az emberek feküdtek vagy ültek.
Néhánynak csendesen folyt a vére. Halottak is akadtak. A sértetlenek alig
különböztek a többiektől. Arcukat alig lehetett látni, mert izzadság és homok
maszatolta be.
– Másvalakinek is volna kedve megadni magát? – kérdezte. Nem kapott
feleletet.
Odamászott, ahol Christy feküdt, és mellérogyott.
– Valamennyiünknek meg kell halnunk – mondta.
– Igen – mondta Christy. – Annak rendje és módja szerint, nemde?
 9.

– Rossz volt a térkép tájékoztatás, öregem.

Kirk egy teljes percig meredten bámult. Csaknem elveszítette önuralmát és
már-már görcsös nevetésbe tört ki. Nem akarta elhinni, amit hallott.
Az ezredes, a skót alakulat parancsnoka, magas, halk szavú ember volt.
Tekintetében szégyenkezéssel vegyes részvét bujkált.
– Igen. A nagy dolgok, a nehéz dolgok mind sikerülnek, de becsúszik egy
kis hiba, csupán mert valaki nem volt elég körültekintő egy olyan dologban,
amelyet mindenki természetesnek vélt. Valaki helytelenül adott tovább egy
térképjelzést. Nevetséges, ugye?
Az ezredes rábámult. Aztán hirtelen megjött a hangja, de remegett.
– Valakinek ezért a fejét vétetem.
– A segítségére leszek. De hát mit fog ez bizonyítani?
Az ezredes rámutatott a dombhátra.
– Egy lövészszázad van ott fenn.
– Van valami esélyük, hogy ma éjjel kimentsük őket?
– Nem tudom. Már három órája nincs velük összeköttetésünk. Egy órája
tüzet sem hallunk. Német harckocsik vannak odakinn és az embereimnek már
nincs lőszerük. A többi századom visszaérkezik, de ezek túl fáradtak ahhoz,
hogy fedezzék a visszavonulást.
– Menjünk és nézzük meg – mondta a “Skót”-alakulat parancsnoka. –
Ismeri az állásuk pontos helyét?
– Nem. És nemsokára lemegy a nap.
Naplemente előtt, Pascoe maga köré gyűjtötte a századából megmaradt
embereket a lövészárokban és így szólt hozzájuk:
– Megvárják a sötétséget, hogy átjöjjenek és végezzenek velünk. Addig
még van egy kis időnk. Ne gondolják, hogy bármi esélyünk is van arra, hogy a
sötétségben megmenekülhetünk. Rakétákkal úgy megvilágítják a terepet,
mintha nappal lenne. A megadásnak nincs értelme. Látták, mi történt
Watforddal.
Feszülten figyeltek rá, szemük fehéren fénylett maszatos arcukban. Doc
Home előrehajolt, fogait mutatta, mintha azt hinné, hogy ebben az utolsó
pillanatban is adódhat még valami mulatság. Christy higgadt volt, de
nyúzottnak látszott, s kék szemében szomorúság ült.
– Akik velem akarnak jönni, azokkal szuronyrohamra megyek. Ha valaki
nem akar részt venni benne, ha inkább vár és később hal meg, megteheti.
Senki sem, hallatott egyetlen hangot sem. Senki sem mozdult. Christy
megfordította az egyik halottat és elvette a puskáját, szuronyát. Akiknek nem
volt puskájuk és szuronyuk, elmentek, hogy keressenek maguknak, így
felfegyverkezve, letelepedtek a lövészárokban és vártak Pascoe parancsaira.
A lenyugvó nap a szemükbe sütött. A homokhátakon keresztül a németek
örömteli kiáltásait hallhatták.
“Ez az Igazság pillanata!” – gondolta Pascoe. – Ó, Igazság, Égi Hatalom és
Örök Boldogság!
Végigment a lövészárkon, és kezet rázott századának minden egyes
tagjával. Amikor Christyhez ért, azt mondta:
– Ide vezetett hát a mi vitánk.
Christy mosolygott. Nagyon öregnek és bölcsnek látszott.
– Most már mindenben egyetértünk – mondta.
– Melletted maradok – mondta Pascoe.
Christy bólintott és oldalra nézett, Docra. Doc hunyorított. Végre is
meglátta az élet iróniáját, a maga teljességében.
– Roham! – kiáltotta Pascoe és kiugrott az összelőtt lövészárokból.
A lenyugvó nap vakította őket. Az emberek feketének és óriásinak tűntek a
naplementében. A német lövészárkokban hirtelen megszűnt a lárma.
Kiáltásokat lehetett hallani – a hitetlenség és csodálat kiáltásait.
– Várjatok egy pillanatig!
– Isten az égben! Ez hihetetlen!
A domb végződésénél a két ezredes tábori látcsövével vizsgálta a homályba
vesző terepet; néhány perces puskatüzet hallottak. Azután megint csendbe
borult minden.
 És fekszik íme holtan...

1.

Az ezredes egész éjjel kinn állt és figyelte visszavonuló csapatait. A

holdfényben is tovább kutattak a sebesültek után. ők érkeztek be legelőbb.
Bátorítón szólt az eszméleten levőkhöz, akik közül néhányan megemlítették az
elesettek nevét.
A lenyugvó nap utolsó, elhaló sugaraiban a skót alakulat viszonozta a
megmaradt német harckocsik tüzet, amelyek éjszakára visszavonultak. A
sebesültek felkutatása hamar véget ért. A halottak várhattak hajnalig.
A veszteségek nagyságáról kezdett kialakulni a kép. Az A, B és C
századokból nyolcvan ép ember maradt meg. Csak a Don-század sorsáról nem
tudtak még semmit.
McMahon, a skót alakulat ezredese egész éjjel Kirkkel maradt, megosztva
vele rummal teli kulacsát.
Meg sem kísérelte Kirköt rábeszélni az alvásra. Kirk ráült egy
lőszeresládára, s időnként húzott egyet a kulacsból. Feljött a hold. A ragyogó
ég hátterében kirajzolódtak a sebesülthordozók görnyedt sziluettjei.
Egy alkalommal, mikor mellettük vitték el a sebesülteket, Kirk odament,
hogy beszéljen az egyikkel. McMahon hallotta, amint azt mondja:
– Hát ez lehetetlen, Garry!
Miután Kirk visszajött, McMahon így szólt:
– Valami retteneteset látott?
– Mindkét lábát ellőtték. – McMahon nem szólt semmit. – Garry az egyik
legjobb ausztráliai atléta volt.
– Sohasem fogom elfelejteni ezt a zászlóaljat – mondta McMahon
nyugodtan. – És nem fogok soha megbocsátani annak a hülyének, aki
megakadályozott abban, hogy részt vegyek ebben a harcban.
– Kezdem sajnálni azt az alakot – mondta Kirk. – Egész életében
emlékeznie kell rá, hogy mire is vezethet egy pillanatnyi meggondolatlanság.
– Még akkor is csoda lett volna az akció sikere, ha semmi hiba nem
történik.
– Túlságosan komplikált volt a terv – mondta az ezredes.
 2.

Hajnalhasadáskor az ezredes elhagyta a dombot és visszament régi

harcálláspontjára, ahol Brand és Stainforth már hozzákezdtek a
rendcsináláshoz. Elvált McMahontól, akinek az volt a feladata, hogy a
harckocsikat és páncélkocsikat felderítésre vezesse és az eredményről jelentést
tegyen, így Kirk mindenekelőtt egy híradóst parancsolt a rádiókészülékhez,
hogy várja McMahon jelentését.
Az óriási fedezék körül, amely a zászlóalj segélyhelye volt, Stringer tábori
lelkész járkált a haldoklók és halottak között. Hordágytól hordágyig ment,
arcát bánat szántotta, és minden emberhez volt egy szava, miközben
föléhajolt. Az éjszakát Stringer is a sebesültekkel töltötte. Kirk arra gondolt,
hogy a lelkész – nem is egyszer – kockára tette az életét, hogy egy-egy elesett
katona holttestét behozza. Talán őt is kitüntetésre kellene felterjesztenie, egy
csomó más emberrel együtt.
Mindenki koszos volt, az arcok kegyetlenül elnyűttek, az ingek sárgák és a
sortok kövektől szakadtak. Stainforth utasítására a századok maradványai
újból jelentkeztek régi alakulataiknál és tartalékba kerültek. Kirk visszament
régi fedezékébe, ahol Brand még mindig a skót alakulatot szidta.
– Ó, istenem, nemsokára tanúi leszünk egy szép haditörvényszéki
tárgyalásnak! – kiáltotta.
Kirk elismételte McMahon szavait.
– Mit fog ez bizonyítani? Tudja – folytatta –, amikor hadnagy voltam,
rosszul jelöltem meg valamit egy térképen. Csak a figyelem pillanatnyi
rövidzárlata volt, de eredményeként az egyik szakasz a másik hátát lőtte
volna. Szerencsére, csupán hadgyakorlat volt, és engem egy közlegény
igazított helyre. De hát az eset megtörtént.
Hirtelen leült egy benzineshordóra. Törzsének emberei rábámultak.
– A háború magában véve nevetséges – mondta nekik fáradtan –, így hát
nevetséges dolgok történnek benne. Ezért. van az, hogy a csatákat elvesztik,
emberek hírneve megy tönkre; ostoba apróság, amin egy nagyszabású terv
bukik meg. Mi egy századot vesztettünk. Egy egész zászlóalj is lehetett volna.
Emlékezzetek csak vissza a hatvankettesre: egy kocsivezető két lábnyira
félrehajtott egy aknamezőn. Minden emberfia odaveszett. Huszonnégy
hüvelyknyi tévedés elpusztított egy zászlóaljat.
A tető szellőztetőnyílásán keresztül a reggeli napfény besütött a fedezékbe,
és megvilágította az arcokat: Stainforth gyerekes arcát, véreres szemét,
összeszorított ajkait, megroskadt alakját. Brandot, a hatalmas termetű,
nehézkes embert, kinek jóindulatú arca elárulta, mennyire aggódik
parancsnokáért. A szolgálatvezető törzsőrmester könnyebben megsebesült a
karján, és kissé zavartnak látszott, mert egyenruhája nem volt az előírásoknak
megfelelő.
A napfény krémszínűre változtatta a fedezék sárga falait és kis ezüstös
szikrákat váltott ki a távbeszélőkészülékből, rásütött az irattáskára és a bőrből
készült felszerelésekre.
– Gyönyörű nap lesz ma – mondta az ezredes és felkelt.
– Legjobb, ha elvégzem most az irodai munkát – mormogta Stainforth –,
előkerítem Price-Gore-t.
– Nem! – kiáltotta az ezredes. – Ma nem akarom látni Price-Gore-t. Simára
borotválva, tükörfényes csizmában és tiszta ingben fog jelentkezni. Ma nem
tudnám elviselni.
Valamennyien elnevették magukat. Az ezredes megdöbbentőnek találta
nevetésüket.
Stringer jött be a fedezékbe, és amikor meglátta az ezredest, csupán egy
szót szólt: – Uram. – De mind úgy érezték, hogy ez az egy szó egy egész világ
jelentőségét, fájdalmát, haragját és megdöbbenését fejezte ki.
– Péter – mondta Kirk –, mit is kezdenénk mi maga nélkül?
– Istenemre mondom – felelte Stringer szomorúan –, bárcsak sohase kellett
volna megtennem, amit kénytelen voltam. – Neheztelően rázta a fejét. – Azok
a jó, nagyszerű fiúk...
– Hát ami Garry Lane-nel történt, az szomorú.
– Meghalt – mondta a tábori lelkész. – Éppen most adta be a kulcsot.
– A legjobb futó volt negyed mérföldön – – morogta a szolgálatvezető
törzsőrmester.
A telefon berregett, Stainforth vette fel a kagylót. Odanyújtotta a hallgatót
az ezredesnek: – A dandárparancsnokság, uram.
Kirk átvette a kagylót és jelentkezett: – Vic?
– Igen, uram.
– Vic! – A dandárparancsnok hangja elhalkult. Pár pillanat múlva újból
megszólalt. – Hogy ezt kelljen most mondanom... azután a ragyogó tett után,
amit véghezvitt...
A világ elhomályosult körülötte. Csak Victor Kirk volt ott és egy hang.
– Ted? – hallotta saját hangját.
– ... igen.
– Elesett?
– Sajnos. Bár ki tudnám fejezni, mennyire szomorú vagyok!
– Ne törődjön vele, uram. Hogyan történt?
– Egy eltévedt gránát. Igazán szörnyű! – Hangja szenvedélyes volt, mint
aki hirtelen meggyűlölte istent.
 – Egy kérésem volna, uram.
– Bármi, Vic!
– Szeretném, ha Numerella embereivel temetnék el!
– Természetesen! Magam fogom őt odavinni.
– Köszönöm, uram. Letehetem a kagylót?
– Isten önnel, Vic.
Megfordult, és megint itt volt az ő világa, törzsének megdöbbent arcai. Egy
pillanatig sem bírná elviselni a részvétüket!
Így hát megkeményítette arcát és szívét.
– Magam nézem meg a Don-századot. Joe, vegye át a parancsnokságot.
Tekintete és magatartása kizárt minden beszédet, így senki sem felelt. Az
ezredes elhagyta a fedezéket.
Odakint majdnem megvakította a napfény. A tábori rádiókészüléknél ülő
híradóshoz ment.
– Van valami?
– Egy hang sem.
– Tartsa a fülét szorosan a kagylón.
Ötven yarddal arrébb, az ezredkonyhánál, egy sor piszkos és roskatag
ember állt csajkájával egy kondér gulyás előtt. Az ezredes átment hozzájuk és
megszólított egy katonát, aki fénylő, új csajkát tartott a kezében.
– Moreton! – Az ember összerezzent az ezredes hangjának durvaságától. –
Hányszor megmondták már magának, ha a raktárból új csajkát vételez, azt
homokkal le kell dörzsölni, hogy elveszítse a fényét? Minden csatangoló
repülőgép figyelmét magára akarja vonni?
Moreton megdöbbent, sértett arckifejezéssel lehajolt és szorgalmasan
dörzsölni kezdte homokkal a csajkáját. Az emberek közül néhányan
kíváncsian néztek az ezredesre.
– Uram! – kiáltotta a híradós a dzsipről. – Itt vannak!
Kirk ez egyszer odarohant. Sietve fejére tette a fülhallgatót és a kötelező
bevezetés után hallotta McMahon hangját.
A harc helye elhagyatott. Sok ausztráliai halott van az előretolt állásokban,
a közbeeső terepen és a hátsó állásokban. Az életnek semmi jelét nem lehet
látni... sajnálom, öregem. Vége.
– Köszönöm. Odaviszem az utászszakaszt. Tud bennünket fedezni? Vége.
– Már körülvettem az elhagyott állásokat. Egyenesen odamehet.
Mérföldnyi távolságra nincs egy náci sem. Ez a déli akció megijesztette őket.
Vége.
– Köszönöm. Vége.
– Kerítse elő a tábori lelkészt – mondta a híradósnak.
Küldöncökért kiáltott és parancsokat kezdett osztogatni.
 Negyedóra múlva megindult a menetoszlop. Saját dzsipje, melyet Stan
Pollock vezetett, elöl haladt. A tábori lelkésznek külön dzsipet adott, mert félt
a részvététől. Lamb hadnagy, az utásztiszt követte a tehergépkocsikkal,
amelyekre majd felrakják a halottakat, akiket egyszerű fakoporsókba
helyeznek; ezeket százával és ezrével viszik magukkal, aszerint, hogy hány
emberről van szó, és hogy milyen kockázatos az akció. A hadtápnál
raktározzák fel. Innen szállítják őket a közös temetőbe, és sírba fektetik,
mindenkit a saját felekezete lelkészének megfelelő búcsúszavai mellett. Egy
idő múlva aztán egyforma sírköveket állítanak fel, és egy haditemető-bizottság
kis gárdát szervez, amely időtlen időkig gondoskodni fog arról, hogy a
látogatók ne lássák a temetőt elhanyagoltnak, így szokás ez mindenütt, ahol az
emberek – természetesen a civilizált emberek – egymást pusztítják.
Stan Pollock, aki hallotta az ezredes fia elestének hírét, csendben vezette a
kocsit. Szeretett volna együttérzésének kifejezést adni, az ezredes azonban
ridegebb volt, mint bármikor, és bár ez a haláleset mintegy útitársként kísérte
a dzsipet, Kirk arckifejezése hallgatagon, de parancsolón elhárított minden
utalást e témára.
A tegnapi csatatéren minden hallgatag volt, csak a motor zúgott. Az ég
ragyogóbb már nem is lehetett volna és a sivatag úgy tekintett rá vissza,
mintha csúf nővére volna.
A dombhát végénél az ezredes tájékozódott a terepen, és megszabta az
irányt. Tíz perc múlva elérték a lőszereskocsit, amelynek szállítmánya és
legénysége egyetlen fekete tömegbe kuszálódott össze. Közelben feküdt a
híradós holtteste; felvették és elhelyezték a tehergépkocsiban. Két ember
ottmaradt, hogy kutasson a lőszereskocsi maradványai között.
Kijjebb, a köves terepen, több holttest feküdt. Az ezredes tovább hajtatott,
miközben az utászok összeszedték a halottakat. A követ homok váltotta fel; a
dzsip abroncsai megcsúsztak, és recsegtek a hepehupás talajon, de hát ez is
jobb volt, mint a por.
Egy fél mérföld után elérték azokat a kis lyukakat, amelyekből a Don-
század első ízben indított támadást az ellenség ellen. Itt is több halott feküdt.
Itt volt Horton, akinek annak idején alkoholmentes italárusító bódéja volt a
numerellai vásárban, és az egész tönkrement, amikor egy bika elszabadult és
valamennyi üveget összezúzta. A fiatal Alan Jarvis – aki, ha az ezredes
emlékezete nem csalt, osztályelső volt az egyetemi előkészítő iskolában és
ösztöndíjat nyert a brisbane-i egyetemre – elterülve feküdt, mintha keresztre
feszítették volna. Mintha valami zűrje is lett volna az egyetemi hatóságokkal,
mert az általa választott szakma korlátozások alá eső foglalkozás volt.
Az ezredes az egyik halott mellől felvette a puskáját, s a fegyvert beszúrta a
homokba, hogy irányjelzőül szolgáljon az utászoknak. Azután parancsot adott,
hogy a dzsip menjen tovább. Egy fél mérfölddel arrébb megtalálta, amit
keresett. A holttestek úgy feküdtek, mintha valami hatalmas erejű szél sodorta
volna széjjel őket. Halotti csend uralkodott körülöttük. Nem látszottak
valóságosnak, mint akiket el lehet szállítani; inkább a sivatagra festett
freskónak hatottak.
– Álljon meg – mondta az ezredes. – Várjon!
Felállt a dzsipen, Stan Pollock is így tett, és átvizsgálták a csatatérnek ezt a
hullákkal borított szélső határát. Megfeszítette ajkát, míg arca egészen
maszkszerű lett. Szemét összeszorította, mintha a vakító fény ellen védekezne.
Lassan, ünnepélyesen, újból és újból megrázta a fejét.
– Mit tett Numerella, hogy ezt érdemelte? – kérdezte Pollock.
Az ezredes nem válaszolt neki. A német halottak mind eltűntek. Az ezredes
leszállt a dzsipről.
– Maradjon itt – mondta.
– Uram – kérlelte Stan –, a terep esetleg alá van aknázva. Emlékezzék
vissza, Tobrukban aknákat telepítettek a halottak alá.
Az ezredes – úgy látszott – meg sem hallotta ezt. Átlépett a tüskésdrótokon
és a tartókarók között, amelyek torz szögekbe görbültek, megállt a
gránátszaggatta mellvéden és benézett a lövészárokba, de ott nem voltak
sokan a Don-századból. Ryman leszakított lába már feketédéit avnapon.
Átment a lövészárok végéig és megindult a németek tartalék árka felé. Itt
az árok fenekén feküdt a Donszázad maradványa, szerteszét a földön, kusza
összevisszaságban. Jött-ment a holttestek között. Mindegyik testtartásában
olyasvalamit vélt felfedezni, ami jellemző volt az élőre. Itt volt Watkins
számvevő őrmester. A flegmatikus, öreg Watty, akinek talán utolsó gondolata
az volt, hogy hál' istennek, felesége és gyermeke biztosítva van.
Itt feküdt Doc Home. Fekete haja a nap tüzében csillog, fejét oldalra
fordítva, elmaradhatatlan fogmutogató mosolyával, egyik lába kinyújtva, a
másik behúzva, mintha mászás közben érte volna utol a halál. Kezével a
homokba markol.
Itt volt Pascoe, hánya veti tartásában, karjai begörbítve, ujjai rendesen
behajlítva. “Nem kell már magadban tépelődnöd, Roy, hacsak nem léteznek
valóban nyugtalan szellemek.” Az ezredes az egyiktől a másikhoz lépett,
emlékezetébe vésve, hogy melyik nőnek, feleségnek, nővérnek, anyának,
szeretőnek kell írnia.
A német tartalék árok legszélén bukkant Christyre. Hátán feküdt, inge
majdnem teljesen leszakadt testéről. Szívét lőtték keresztül. A lövedék,
amelyet egészen közelről kapott, csak kis sebet ejtett; a seb nyílása bezáródott,
csak parányi csillag alakú sötét vérfolt jelezte. Mintha érdemrend volna.
 Az ezredes visszaemlékezett egy epizódra: egy vonat megfigyelőkocsiján
álltak, éppen hegyek között kúsztak át. És Christy, meztelen felsőtesttel, egyik
költeményét szavalta a hegyeknek.
Hát ez nem lehet igaz! Nézd csak ezt a testet. A szemek lehunyva, a
szemhéjak simák és békések, Ösztövér arcán látszanak az aszkétikus ráncok,
hosszú álla, éles vágású ajkai...
Remélte, hogy van túlvilág, s Christy örülhet, ha arra gondol, hogy mily
sikerrel működött közre saját pusztulásában. Ennyit csak megérdemel.
Mindketten megérdemelték ezt a szabadságot; Doc Home talán jobban
kielégítette a testében dúló szenvedélyeket, mint bármikor máskor, Christy
pedig, az élet fonákságainak ez a hivatott tudója, élvezte azt, ami számára az
élet beteljesülése lehetett; és közben ott kísértett körülöttük a titkos
megbízatás, amely csak valószínűbbé tette pusztulásukat. Remélte, hogy
Christy tudott arról, hogy a skót alakulat azért késett el, mert rossz irányítást
kapott. Egy ilyen elbizakodott terv után – talán törvényszerűen – be kellett
következnie valami nevetségesen kisszerűnek, hogy kielégítse Christy
szatirikus hajlamát. Hát Christy – beceneveden Corpus –, ezt aztán
megkaptad.
És ti mindannyian, akik itt feküsztök, tudjátok-e, hogy én milyen
hiábavalónak érzem mindezt? Magasztalni szeretnélek benneteket, de ti ezt
már nem halljátok. Tiszteletben fogom tartani emléketeket, de ti ezt már nem
tudjátok. Hiányozni fogtok nekem, de ezzel már nem törődtök.
És mégis szükség volt egy elhatározásra, egy felajánlásra, amelyet nem
lehetett mellőzni, bármily hiábavalónak is lássék; valamire azok emlékéért,
akik bevésték Numerella nevét Afrika északi partjaiba.
Hirtelen eszébe jutott az otthoni Becsület fasor. Látta, hogy ez
mérföldekkel hosszabbra nyúlik, mint amilyen ma. Maga gondoskodik majd
róla. Elülteti minden egyes embere kedvenc fáját, és mindegyikre ráírja majd a
nevét. Christynek hatalmas hegyi mézgafát ültet; ezt már most tudta.
Szürkészöld, szúrós levelek és sima fehér törzs, amely toronyként mered az ég
felé.
És Ted?
Hátat fordított a dzsipnek, mert attól tartott, hogy Stan Pollock még ebből a
távolságból is észreveheti maszkszerű arcának vonaglását. Behunyta szemét és
úgy látta – mintha valójában a múltban volna – Tedet tizennegyedik
születésnapján. Éppen befejezték a vacsorát, és Freda ragaszkodott hozzá,
hogy ők ketten kisétáljanak a kertbe, miközben leszedi az asztalt.
Keresztülmentek a verandát szegélyező chocobokrok és szőlőtövek között, és
kiléptek a hűvös holdvilágra. A háztetőn és a fákon oposszumok kergetőztek
halkan, a banánfák letépett zászlókként lógtak a csillagfényben. Az éj tele volt
illatokkal. Ted egyenesen a gumifához ment, felnyúlt, leszedett néhányat a
sima, finom levelekből, elmorzsolta őket. hogy illatuk előjöjjön, és apjának
nyújtotta, hogy az is belélegezze az édes, hűvös illatot. “A citrom-gumifa az
én kedvenc fám, papa.”
Tednek tehát egy citrom-gumifát ültet.
A motorok zajára az ezredes összeszedte magát és megfordult. Közeledett a
tábori lelkész dzsipje és az utászok tehergépkocsija. Az ezredes visszalépdelt a
csatatéren keresztül, hogy a dzsipjénél fogadja őket.
A tábori lelkész és Lamb hadnagy körültekintettek a csatatéren, majd –
tudván, hogy milyen veszteség érte az ezredest – ránéztek, mintegy várva,
hogy végre kitörjön rajta a bánat és a düh. De amit az ezredes érzett, az el volt
rejtve gyémántkemény arca mögött. Mindössze öt szót mondott:
– Temessék el ezeket az embereket.
FELELŐS KIADÓ: A ZRlNYI KATONAI KIADÓ PARANCSNOKA
FELELŐS SZERKESZTŐ: KAJETAN ENDRE
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: MOHR GYULA
KÉPSZERKESZTŐ: VERSECI MIKLŐS
MŰSZAKI VEZETŐ: OLAJOS TIBOR ALEZREDES
KÉSZÜLT 42000 PÉLDÁNYBAN, 14 (A/5) IV TERJEDELEMBEN
AZ MSZ 5602–67 SZABVÁNY SZERINT
(170) 293–Zi–d–7273
KÉSZÜLT A ZRÍNYI NYOMDÁBAN (71.0079/1)
ZIBKON 66-OS GÉPEN,
OFSZET ROTÁCIÓS ELJÁRÁSSAL.
FELELŐS VEZETŐ: BOLGÁR IMRE