Pannónia

Pannonia a Róma egyik provinciája volt. A területen eredetileg illír törzsek, pannonok és
azalok éltek, majd az i. e. 4. századtól kelta hódítók érkeztek. A római szerzők barbárnak,
civilizálatlannak írják le a vidéket. Pannonia szárazföldi hidat képzett a Balkán és Itália
között, illetve itt húzódott az ókor egyik fontos kereskedelmi útvonala, a borostyánút.
Pannonia meghóditása több részletben történt, i. e. 35 és 49 között. Először, i. e. 35-14
között csak a Balatontól nyugatra lévő területeket foglalták el a római csapatok, mert itt
húzódott a borostyánút. Az újonnan szerzett területekre Illyricum provincia részeként
tekintettek a rómaiak. Traianus császár idején, 106-ban a tartományt kétfelé osztották.
Pannonia Inferior (Alsó-Pannónia) székhelye Aquincum lett, míg Pannonia Superior (Felső-
Pannónia) székhelye Carnuntum maradt. A két terület határvonala Nagy Károly korában a
Rába folyó volt. A birodalom keleti határán is nőtt a pártus fenyegetés, és 161-ben háború
robbant ki: a Pártus Birodalom elfoglalta Armeniát és Syriát kereskedelmi jelentőségük
miatt. Marcus Aureliusnak 166-ra sikerült legyőznie a pártusokat, ám ehhez több
tartományból, így például Pannoniából is ki kellett vonnia több cohorsot. Mivel a lakosság
militarizálódott, a pannoniaiak különösen nagy súlyt képviseltek a 235-284 közötti véres fél
évszázad, a katonacsászárok korának trónviszályaiban. Ez a korszak volt a birodalom
történetének egyik legmélyebb pontja: belpolitikai és gazdasági válság volt, illetve barbár
betörések gyengítették a határokat. A két Pannoniát Diocletianus 296-ban négy részre
osztotta: Pannonia Superiort Pannonia Primára (északnyugat, Savaria központtal) és
Pannonia Saviára (délnyugat, Siscia központtal), míg Pannonia Inferiort Pannonia Secundára
(délkelet, Sirmium központtal) és Pannonia Valeriára (északkelet, Sopianae központtal). 409-
ben a rómaiak Pannonia Valeriát átadták az időközben Attila vezetésével egyre előretörő
hunoknak. Pannonia I, Pannonia II és Pannonia Savia formálisan még egy ideig a
Nyugatrómai Birodalomhoz tartozott, ám végül 433-ban Pannonia is a hunok kezére került.
A korábbi pannoniai provinciák teljesen elvesztek, és az 5. század végére a terület teljesen
elveszítette római jellegét. Savaria – Szombathely története egyedülálló a Kárpát-medence
városai között, hiszen ez az egyetlen település, mely lassan kétezer éve, a római hódítások
óta folyamatosan lakott. A Borostyán-út közelsége jó okot adott arra, hogy város
létesülhetett itt, hiszen a rómaiak előszeretettel alapítottak városokat a kereskedelmi utak
mellett. A város első lakói részben emonai kereskedők lehettek. A lakosság népi
összetételének, Észak-Itáliával való szoros kapcsolatainak megfelelően alakult a város
kulturális arculata is, amely ellentétben sok pannóniai településsel (pl. Aquincum)
kifejezetten itáliai színezetű. A kelta bennszülött lakosság felső rétegei római polgárnőket
vettek feleségül így tulajdonképpen romanizálódtak.
Mint római jogú város polgárai, Savaria lakói a római polgárok teljes körű jogait élvezték, a
város fokozatos virágzása az egész környék fejlődésére jótékonyan hatott. Azonban fontos
város volt Aquincum- Budapest (Óbuda) is. A rómaiak az első század második felében
foglalták el a Dunántúlt. Budapest területének írásos történelme a római helyőrséggel,
Aquincummal kezdődik, amelyet 89 körül alapítottak a Duna jobb partján, egy kelta
település közelében. A Római Birodalom terjeszkedése minden irányban azonos módon
ment végbe. A 6000 fős légiótábort, ami a Hajógyári-szigettel szemközti Duna-parton, a déli
és északi segédcsapattábor közötti terület nyugati részén helyezkedett el, 89-ben,
Domitianus császár jelenlétében avatták fel. Ettől az időponttól számítjuk Aquincum
megalapítását. A légió jelenléte nem azért volt fontos, mert jelentős létszámemeléssel járt,
hanem mert a légió tagja csak római polgárjoggal rendelkező férfi lehetett, akik városi
lakosok voltak és magasabb volt az iskolai végzettségük is. A 40-es-50-es évek közötti
csapatelhelyezések idején az ide érkezett lovas alakulatok magukkal hozták kézműveseiket
is: fegyverkovácsokat, fazekasokat, kőfaragókat, szövőket), de a helyőrségek ellátásába
bevonták a helyi lakosságot is. Aquincum lakossága fénykorában, a 3. században körülbelül
50-60 000 fő lehetett, és nagyon heterogén volt: katonák, közigazgatási alkalmazottak,
kereskedők, iparosok alkották. Társadalmuk nyitott volt a helyiek és a jövevények együttélési
kényszere miatt. Az aquincumi lakosság gyorsabban vette át az új dolgokat, mint a provincia
vagy a birodalom belsejében lévő városoké.