H O L L Y 

  B L A C K

a    s e m m i    k i r á l y n ő j e
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Holly Black
A mű eredeti címe: The Queen of Nothing
(The Folk of the Air Book Three)
 
A művet eredetileg kiadta:
Little, Brown and Company
 
Text copyright © 2019 by Holly Black
Illustrations by Kathleen Jennings
 
Cover art copyright © 2019 by Sean Freeman.
Cover design by Karina Granda.
 
Cover copyright © 2019 by Hachette Book Group, Inc.
 
All rights reserved.
 
Fordította: Szabó Krisztina
A szöveget gondozta: Egyed Erika
 
ISSN 2060-4769
EPUB ISBN 978-963-245-899-1
MOBI ISBN 978-963-245-900-4
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Tomku Kinga, Deák Dóri
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Leigh Bardugónak,
aki sosem engedi, hogy megússzak
bármit is
 

 
 Első könyv
És a tündérkirály esküdött, hogy elveszi
A föld leányát, kinek gyermekét
Majd kereszt és víz szenteli,
S elkerüli a tündérek végzetét.
Ha el is jön egy nap a vég,
Az messze még! az messze még!
 
– Edmund Clarence Stedman,
Tündérdal
 Prológus

Baphen, a királyi asztrológus hunyorogva tanulmányozta a

csillagtérképet, és próbált nem összerezzenni, amikor olybá
tűnt, hogy Elfhon legifjabb hercegét mindjárt fenséges fejére
ejtik.
Egy hét telt el Cardan herceg születése óta, és végre
bemutatták őt a nagykirálynak, aki az előző öt örököst azonnal,
még bömbölve, újszülöttvörösen láthatta, azonban Lady Asha
csak azután engedélyezte a látogatást, amikor már kellőképp
kipihente a szülés fáradalmait.
A kisbaba vékony és ráncos volt, némán meredt Eldredre
fekete szemével. Ostorszerű farkának erőteljes csapásai a pólya
szétbontásával fenyegettek. Lady Asha szemlátomást nem
igazán tudta, hogyan dajkálja. Úgy tartotta, mintha abban
reménykedne, hogy valaki hamarosan megszabadítja a tehertől.
–  Mondd, mit látsz a jövőjében! – sürgette Baphent a
nagykirály.
Csupán maréknyian gyűltek össze az új herceg bemutatására,
a halandó Val Moren, aki egyszerre volt udvari költő és
udvarmester, valamint az Eleventanács két tagja: Randalin, a
kulcsmester és Baphen. A nagykirály szavai visszhangot vertek
az üres teremben.
Baphen habozott, de nem sokat tehetett, válaszolnia kellett.
Eldred ötször részesült gyermekáldásban Cardan herceg előtt,
döbbenetes termékenység volt ez a híg vérű, ritkán születő
tündérek között. A csillagok megjósolták mindegyik kis herceg
és hercegnő sorsszerűen várható tetteit, tűnjön ki versek és
dalok, politika vagy valami egyéb érdem, sőt, akár a bűn terén.
Csakhogy Baphen ezúttal teljesen mást látott a csillagokban.
–  Cardan herceg lesz az utolsó gyermeke – kezdte a királyi
asztrológus. – A korona megsemmisülését és a trón pusztulását
fogja okozni.
Lady Asha levegő után kapott. Most először védelmezően
magához húzta a gyermekét. A kisbaba mocorogni kezdett a
karjában.
– Vajon ki vett rá, hogy ilyesmit olvass ki a csillagokból? Talán
Elowyn hercegnő keze van a dologban. Esetleg Dain hercegé.
Talán tényleg jobb lett volna, ha a fejére ejti, gondolta Baphen
nem túl kedvesen.
Eldred nagykirály végigsimított az állán.
– Meg lehet-e ezt bármiképpen akadályozni?
Egyszerre volt áldás és átok Baphen képessége, hiszen a
csillagok rengeteg talánnyal és igen kevés válasszal szolgáltak.
Gyakran kívánta, bár tisztábban látna, de ezúttal nem. Fejet
hajtott, hogy ne kelljen a nagykirály szemébe néznie.
– Egyedül a herceg kiontott véréből emelkedhet fel nagyszerű
uralkodó, de előbb meg kell történnie mindannak, amit már
elmondtam.
Eldred Lady Ashához és gyermekéhez, a rossz szerencse
forrásához fordult. A kisbaba síri csendbe burkolózott, nem sírt,
nem gügyögött, csak a farkával csapkodott.
–  Vidd innen a gyermeket! – parancsolta a nagykirály. –
Neveld, ahogy jónak látod!
Lady Asha még csak össze sem rezzent.
–  A rangjának megfelelően fogom nevelni. Mégiscsak herceg
és a fiad.
Ridegen csengett a hangja, és Baphenben felmerült az
aggasztó gondolat, miszerint néhány jövendölést pont az
elkerülésük érdekében foganatosított óvintézkedések
teljesítenek be.
Egy pillanatig mindenki némán állt. Aztán Eldred biccentett
Val Morennek, aki elhagyta az emelvényt, majd egy keskeny
fadobozzal tért vissza, a tetején gyökérmintával.
– Ajándék – magyarázta a nagykirály –, amiért hozzájárultál a
királyi vérvonalhoz.
Val Moren kinyitotta a dobozt, felfedve a súlyos smaragd
nyakláncot. Eldred felemelte, és Lady Asha nyakába akasztotta.
Egyik kézfejével hozzáért az asszony arcához.
– Igazán nagylelkű, jó uram – hálálkodott Lady Asha némileg
kiengesztelve.
A kisbaba egy követ szorongatott apró öklében,
kifürkészhetetlen pillantással meredt az apjára.
– Menj, pihenj! – mondta Eldred némileg lágyabban.
Lady Asha ezúttal engedelmeskedett. Felszegett fejjel,
gyermekét erősebben szorítva távozott. Baphennek rossz
előérzete támadt, aminek az égvilágon semmi köze nem volt a
csillagokhoz.
Eldred nagykirály nem látogatta meg Lady Ashát többé, nem
is küldetett érte. Talán félre kellett volna tennie csalódottságát,
és nevelni a fiát. De Cardan hercegre pillantani olyan volt, mint
szembenézni a bizonytalan jövővel, így hát inkább elkerülte.
Lady Asha a herceg anyjaként igen nagy népszerűségnek
örvendett az udvarban, ha magánál a nagykirálynál nem is.
Szeszélyes, könnyelmű asszonyként folytatni kívánta udvari
tündérként élt víg életét. Egy újszülöttel persze nem vehetett
részt bálokon, úgyhogy kerített egy macskát, aminek holtan
születtek a kicsinyei, azt tette meg Cardan szoptatós dajkájának.
Ez egészen addig tartott, míg Cardan herceg meg nem tanult
mászni. Addigra a macska ismét vemhes lett, Cardan pedig
elkezdte húzni a farkát. A macska az istállóba menekült, ő is
magára hagyta a herceget.
Így nőtt fel Cardan a palotában, nem szerette senki, nem
figyelt rá senki. Ki merészelt volna egy herceg útjába állni,
amikor ételt lopott az óriási asztalokról, és alájuk mászva falta
be, vadul tépve minden egyes falatot? A testvérei csak nevettek,
úgy játszottak vele, akár egy kölyökkutyával.
Ritkán hordott ruhát, helyette virágfüzéreket viselt, és kővel
dobálta a közelíteni próbáló őröket. Az anyját leszámítva senki
nem parancsolhatott neki, ő pedig ritkán próbálta fékezni fia
szertelenségét. Épp ellenkezőleg.
–  Herceg vagy – jelentette ki határozottan, amikor Cardan
megfutamodott egy vitától, vagy nem követelt ki magának
valamit. – Minden a tiéd. Csak el kell venned. – Néha pedig azt
mondta: – Akarom. Szerezd meg nekem!
A tündér gyermekek köztudottan nem olyanok, mint a
halandó gyerekek. Kevés szeretettel is beérik. Nem kell őket
betakargatni este, kellemesen elalszanak egy bálterem hideg
sarkában is, egy terítő alatt összegömbölyödve. Nem kell etetni
őket, örömmel szürcsölnek harmatot, csennek kenyeret és
tejszínt a konyháról. Nem kell vigasztalni őket, hiszen ritkán
sírnak.
De még ha a tündér gyermekeknek kevés szeretetre van is
szükségük, a tündér hercegeknek bizony elkél az útmutatás.
Így hát, amikor a bátyja azt javasolta, lőjön le egy diót egy
halandó fejéről, Cardannak eszébe sem jutott ellenkezni.
Szokása volt a pillanat hatása alatt cselekedni, az ellentmondást
nem tűrte.
– Apánkat lenyűgözi, ha valaki mesterien céloz – mondta Dain
herceg apró, incselkedő mosollyal. – De talán ez túl nehéz
feladat. Jobb is, ha nem próbálkozol, nehogy kudarcot vallj.
Cardant igencsak csábította a lehetőség, hiszen képtelen volt
jó értelemben magára vonni az apja figyelmét, pedig
kétségbeesetten vágyott rá. Nem merült fel benne a kérdés, ki ez
a halandó, és hogyan került az udvarba. Határozottan fogalma
sem volt róla, hogy a férfi Val Moren szeretője, és hogy az
udvarmester teljességgel belebolondulna a gyászba, ha a férfi
életét veszítené.
Dain pedig ennek nyomán előkelőbb pozíciót szerezhetne
magának a nagykirály jobbján.
– Túl nehéz? Inkább ne is próbálkozzak? Ezek gyáva szavak –
vágta rá Cardan, tele tettetett gyermeki bátorsággal.
Valójában megrémítette a bátyja, de ettől csak még
gőgösebben viselkedett.
Dain herceg elmosolyodott.
–  Akkor legalább cseréljünk nyilat! Ha mégis elvéted,
mondhatod, hogy az én nyilam tévesztett célt.
Cardan hercegnek gyanakodnia kellett volna a kedvesség
hallatán, de olyan kevés valódi jóindulatban volt része, hogy
nem tudta megkülönböztetni az igazit az álságostól. Úgyhogy a
helyére illesztette Dain nyilát, hátrahúzta az íj húrját, és célba
vette a diót. Rossz érzés kerítette hatalmába. Talán elvéti. Talán
megsebesíti a férfit. Ám a gondolatok mentén dühödt öröm
sejlett fel benne, hiszen egy ilyen rémes tett után az apja
semmiképpen sem hagyhatja többé figyelmen kívül. Ha
kiválósággal nem hívhatja fel magára a nagykirály figyelmét,
talán valami nagyon-nagyon rossz dologgal sikerülni fog.
Cardan keze megremegett.
A halandó könnyes szemmel, jeges rémülettel figyelte.
Természetesen megigézték. Senki sem állna ilyen
mozdulatlanul önszántából. Ezzel el is dőlt Cardan számára a
dolog.
Erőltetetten felnevetett, az íj húrja elernyedt, a nyíl pedig
kihullott a helyéről.
–  Ilyen körülmények között egyszerűen nem lőhetek –
jelentette ki, bár ostobán érezte magát, amiért meghátrált. –
Északról fúj a szél, a hajamat borzolja. Folyton a szemembe
hull.
Csakhogy Dain herceg felemelte az íját, és kilőtte a nyilat,
amit Cardan elcserélt vele. A torkán találta el a halandót, aki
szinte hangtalanul rogyott a földre, továbbra is nyitott szeme
immár a semmibe meredt.
Olyan gyorsan történt, hogy Cardan fel sem kiáltott, sehogyan
nem reagált. A bátyjára meredt, lassan töltötte el a rémisztő
felismerés.
–  Ó! – mosolyodott el elégedetten Dain herceg. – Milyen kár!
Úgy tűnik, a te nyilad tévesztett célt. Talán panaszkodhatsz
apánknak arról, hogy a szél a szemedbe fújta a hajadat.
Ezek után hiába vitatkozott, senkit sem érdekelt Cardan
herceg álláspontja. Dain gondoskodott róla, hogy így legyen. Az
ifjú herceg vakmerőségéről, arroganciájáról, nyiláról beszélt. A
nagykirály még csak nem is fogadta Cardant.
Hiába könyörgött Val Moren a kivégzéséért, Cardant úgy
büntették a halandó haláláért, ahogyan a hercegeket szokás. A
nagykirály Lady Ashát zárta a Feledés Tornyába Cardan helyett,
és Eldred megkönnyebbült, hogy végre van oka így tenni,
hiszen fárasztónak és problémásnak találta az asszonyt. Cardan
herceg nevelését Balekinre bízták, a legidősebb,
legkegyetlenebb testvérre, az egyetlenre, aki hajlandó volt
befogadni őt.
Így kelt hát rossz híre Cardan hercegnek. Már csak annyi
dolga volt, hogy súlyosbítsa.
 1. fejezet

Én, Jude Duarte, Elfhon száműzött nagykirálynéja délelőttjeim

nagy részét a tévé előtt töltöm, főzőversenyeket nézek,
rajzfilmeket, meg egy olyan műsor ismétlését, ahol a
résztvevőknek egy kihívást kell teljesíteniük, dobozokat és
üvegeket döfködnek, és egészében kell átvágniuk egy halat.
Délutánonként, ha hagyja, az öcsémet, Oakot edzem.
Éjszakánként a helyi tündérek megbízásait intézem.
Meghúzom magam, ahogyan minden bizonnyal korábban is
tennem kellett volna. És ha Cardant átkozom, hát magamat is
átkoznom kell, amiért olyan ostoba voltam, hogy önként és
dalolva belesétáltam a csapdájába.
Gyerekként arról ábrándoztam, hogy visszatérek a halandók
világába. Tarynnel és Vivivel felelevenítettük, milyen volt itt,
felidéztük a frissen vágott fű és a benzin illatát, nosztalgiával
gondoltunk arra, hogyan fogócskáztunk a környékbeli
udvarokon és lebegtünk nyaranta a klóros medencékben.
Porból készített jeges teáról álmodoztam, meg narancsléből
készített fagyiról. Egyszerű dolgokra vágytam: a forró aszfalt
illatára, a lámpák között lengő vezetékekre, a reklámok
dallamára.
Most, hogy véglegesen a halandók világában rekedtem,
iszonyú fájdalommal marcangol Tündérfölde hiánya. A mágiára
vágyom, a mágia hiányzik. Talán még a rettegést is hiányolom.
Úgy érzem, mintha nyugtalan álomként múlnának a napok,
mintha nem lennék teljesen ébren.
Ujjaimmal a piknikasztal festett fáján dobolok. Az ősz elején
járunk, már hűvös van itt, Maine államban. A késő délutáni nap
foltokat rajzol a lakótelep előtti fűre, miközben Oakot figyelem.
Gyerekekkel játszik a társasházakat az autóúttól elválasztó fás
területen. Mind környékbeliek, vannak fiatalabbak és
idősebbek is az én nyolcéves öcsémnél, mindegyikük
ugyanarról a sárga iskolabuszról szokott leszállni. Háborúsdit
játszanak, de teljes a zűrzavar, botokkal kergetik egymást. Úgy
ütnek, ahogyan a gyerekek szoktak, a fegyverre, nem pedig az
ellenfélre, nevetve visítanak, amikor valamelyik bot eltörik.
Önkéntelenül is megfogalmazódik bennem, hogy nagyon
rosszul tanulnak vívni.
Mégis tovább nézem őket. És észreveszem, amikor Oak a
mágiáját használja.
Azt hiszem, ösztönösen teszi. A többi gyerek felé oson, de egy
darabon nem igazán lehet elbújni. Mégis megy tovább feléjük,
és bár szem előtt van, a többiek nem figyelnek fel rá. Egyre
közelebb és közelebb ér, de a gyerekek még mindig nem néznek
felé. És amikor a botot lendítve rájuk veti magát, őszinte
meglepődéssel sikkantanak.
 Oak láthatatlan volt. A mágiáját használta. Mivel rám
védővarázslatot bocsátottak, engem nem téveszthet meg,
úgyhogy csak akkor jövök rá, mit tett, amikor a többiek is
meglátják. A gyerekek azt hiszik, ravasz volt, esetleg szerencsés.
Én azonban tudom, hogy felelőtlenül cselekedett.
Megvárom, amíg a gyerekek hazaindulnak. Egyesével válnak
le a csapattól, végül csak az öcsém marad. Nincs szükségem
mágiára, még a lábam alatt ropogó levelekkel is mögé tudok
lopózni. Egyetlen gyors mozdulattal elkapom a nyakát, és elég
erősen megszorítom ahhoz, hogy jól ráijesszek. Hátrarántja a
fejét, kis híján állba vág a szarvaival. Nem is rossz. Próbál
kibújni a szorításomból, de csak fél szívvel. Tudja, hogy én
vagyok, nem rémül meg.
Erősebben fogom. Ha elég hosszan szorítom a karommal a
nyakát, elájul.
Meg akar szólalni, de nyilván érzi már, milyen, amikor valaki
nem jut elég levegőhöz. Elfelejti, amit tanult, teljesen megvadul,
rúgkapál, a karomat karmolja, a lábamat rugdossa.
Borzalmasan érzem magam tőle. Csak rá akartam ijeszteni egy
kicsit, eléggé ahhoz, hogy küzdeni kezdjen, nem akartam
halálra rémíteni.
Elengedem, ő pedig zihálva, könnyektől nedves szemmel
odébb botorkál.
– Ezt meg miért csináltad? – kérdezi.
Vádlón mered rám.
–  Hogy emlékeztesselek, a harc nem játék – válaszolom, de
úgy érzem, mintha Madoc hangján felelnék, nem a sajátomon.
Nem akarom, hogy Oak úgy nőjön fel, mint én, dühösen,
félelemben. Viszont azt szeretném, hogy túlélje, és Madoc erre
igenis megtanított engem. Mégis hogyan adjam át neki a
szükséges tudást, ha csak a saját rémes gyerekkoromból tudok
kiindulni? Aminek talán nem is a megfelelő részeit értékelem.
– Mihez kezdesz egy olyan ellenféllel, aki tényleg ártani akar
neked?
– Nem érdekel – vágja rá Oak. – Nem érdekel ez az egész. Nem
akarok király lenni. Soha nem akarok király lenni.
Egy pillanatig némán meredek rá.
Szeretném azt hinni, hogy hazudik, de persze képtelen rá.
–  Nem mindig van beleszólásunk abba, hogyan alakul a
sorsunk – felelem.
– Uralkodj te, ha annyira érdekel! – mondja. – Én ugyan nem
fogok. Soha.
Kénytelen vagyok a fogamat csikorgatni, nehogy kiabálni
kezdjek.
– Nem uralkodhatok, mint azt te is tudod, száműzetésben élek
– emlékeztetem.
Dobbant egyet patás lábával.
– Én is. Egyedül azért vagyok az emberek világában, mert apa
azt a hülye koronát akarja, meg te is akarod, és mindenki más
is. Hát, én nem akarom. El van átkozva.
–  Minden hatalom átok – válaszolom. – A legrémesebbek
bármit megtennének, hogy megragadják, akik pedig a
legalkalmasabbak a gyakorlására, nem akarják, hogy az ő
vállukat nyomja a teher. De nem menekülhetnek örökké a
felelősség elől.
–  Nem csinálhatsz belőlem nagykirályt – veti oda, majd
megpördül, és rohanni kezd a lakás irányába.
Leülök a hideg földre, pontosan tudom, mennyire elszúrtam a
beszélgetést.
Hogy Madoc sokkal ügyesebben tanította Tarynt és engem,
mint ahogyan én tanítom Oakot. Hogy arrogáns és ostoba
voltam, amiért úgy hittem, a markomban tarthatom Cardant.
Hogy a hercegek és királynők játszmájában engem bizony
félresöpörtek már.

Odabent a lakásban Oak ajtaját csukva találom, határozottan

nem akarja, hogy bemenjek hozzá. Vivienne, a tündér nővérem
a konyhapultnál áll, vigyorogva nézi a telefonját.
Amikor észrevesz, elkapja a kezemet, és addig pörget, míg
bele nem szédülök.
– Heather megint szeret! – kiáltja vad nevetéssel.
Heather Vivi ember exbarátnője.
Elfogadta, hogy Vivi köntörfalaz a múltjával kapcsolatban.
Még azt is elfogadta, amikor Oak ideköltözött hozzájuk, ebbe a
lakásba. De amikor kiderült, hogy Vivi nem ember, ráadásul
használta rajta a mágiáját, szakított a nővéremmel, és
elköltözött. Nem szívesen mondom ezt, mert szeretném, ha Vivi
boldog lenne – és Heather őszintén boldoggá tette őt –, de
nagyon is megérdemelte, hogy kirakják a szűrét.
Elhúzódom, és értetlenül pislogok rá.
– Mi?
Vivi a telefonját lengeti az orrom előtt.
 –  Üzenetet írt. Vissza akar jönni. Megint olyan lesz minden,
mint régen.
A levelek nem nőnek vissza az indára, a dióbél nem tapad
vissza a héjába, és a korábban megigézett barátnők nem kelnek
fel úgy reggel, hogy az őket ért sérelmekre ügyet sem vetve újra
összejönnek rémisztő exükkel.
– Hadd nézzem csak! – nyúlok Vivi telefonjáért.
Hagyja, hogy kivegyem a kezéből.
Végiggörgetem az üzeneteket, a többségüket Vivi küldte, tele
bocsánatkéréssel, átgondolatlan ígéretekkel és egyre
kétségbeesettebb könyörgésekkel. Heather leginkább hallgatott,
meg olyasmiket írt, hogy: „Időre van szükségem, hogy
átgondoljam ezt az egészet.”
Végül ezt írta:
 
El akarom felejteni Tündérföldét. El akarom felejteni, hogy te meg Oak nem
emberek vagytok. Nem akarom többé így érezni magamat. Ha megkérnélek, hogy
töröld ki ezeket az emlékezetemből, megtennéd?
 
Egy hosszú pillanatig a szavakat bámulom, nagy levegőt
veszek.
Már látom, miért értelmezte Vivi az üzenetet úgy, ahogy, de
szerintem félreértette. Ha én írtam volna, véletlenül sem
szeretném, ha Vivi beleegyezne. Azt akarnám, hogy segítsen
megérteni, hiába nem ember sem ő, sem Oak, attól még
szeretnek. Azt akarnám, hogy Vivi bizonygassa, az nem segít, ha
úgy teszünk, mintha Tündérfölde nem létezne. Azt akarnám,
hogy elismerje, hibát követett el, de bármi történjék is, soha
többé nem teszi.
 Ha én küldtem volna ezt az üzenetet, az teszt lenne.
Visszaadom Vivinek a telefont.
– Mit fogsz válaszolni?
–  Hogy bármit megteszek, amit csak kér – feleli a nővérem,
ami igencsak túlzó ígéret egy halandó szájából is, viszont
egyenesen vérfagyasztó, ha olyasvalaki fogadja meg, akit kötni
is fog az esküje.
– Talán ő sem tudja, mit akar.
Bármit mondok, valakit elárulok. Vivi a nővérem, Heather
viszont ember. Mindkettejüknek tartozom egyfajta hűséggel. És
Vivi most egyedül azt akarja hallani, hogy minden rendben lesz.
Hatalmas, nyugodt mosollyal az arcán felkap egy almát a
gyümölcsöstálból, és feldobja a levegőbe.
– Mi baja Oaknak? Beviharzott, aztán bevágta maga mögött az
ajtót. Ilyen drámázós tini lesz?
– Nem akar nagykirály lenni – válaszolom.
– Ó! Hát ez a baja. – Vivi Oak szobája felé pillant. – Azt hittem,
valami komoly.
 2. fejezet

Ma este megkönnyebbülés munkába indulni.

A halandó világban élő tündéreknek más igényeik vannak,
mint az elfhoniaknak. Magányos lények Tündérfölde
határmezsgyéjén, nem törődnek a mulatozásokkal és az udvari
intrikákkal.
És a jelek szerint rengeteg megbízással tudnak szolgálni egy
hozzám hasonló ember számára, aki ismeri a szokásaikat, és
nem zavarja, hogy időről időre meg kell küzdenie valakivel.
Bryernnel egy héttel azután ismerkedtem meg, hogy eljöttem
Elfhonból. Egyszer csak felbukkant a társasház előtt egy fekete
szőrrel fedett, kecskefejű, kecskepatájú tündér keménykalappal
a kezében, és azt mondta, Csótány barátja.
–  Ha jól értem, különleges helyzetben vagy – mondta,
különös, arany kecskeszemével vizslatva, fekete pupillája
fektetett téglalapot mintázott. – Halottnak nyilvánítottak, igaz?
Nincs társadalombiztosítási azonosítószámod. Nem jártál
iskolába a halandók világában.
 – És munkát keresek – folytattam a sort, mert kezdtem érteni,
hová akar kilyukadni. – Feketén.
–  Nálam feketébbet nem is találhatsz! – bizonygatta karmos
kezét a szívére téve. – Hadd mutatkozzak be! Bryern vagyok,
phooka, ha esetleg nem jöttél volna még rá.
Nem kért hűségesküt vagy bármi egyéb ígéretet. Annyi
munkát vállalhattam, amennyi jólesett, a fizetség pedig az
elvégzéséhez szükséges merészséghez igazodott.
Ma este a vízparton találkozunk. A használtan vett biciklin
gurulok oda. A fekete gumi gyorsan leereszt, de legalább olcsó
volt. Arra tökéletesen megteszi, hogy közlekedjek vele. Bryern
szokás szerint elegánsan öltözött: a kalapját szalag öleli, benne
élénk színű kacsatollak, mellé tweedzakót öltött. Ahogy
közelebb érek, órát húz elő a zsebéből, és a homlokát
eltúlzottan ráncolva lepillant rá.
– Ó, elkéstem? – kérdezem. – Sajnálom. Hozzászoktam, hogy a
hold állása alapján állapítom meg az időt.
Bosszús pillantást vet felém.
–  Nem kell olyan fellengzősen viselkedni csak azért, mert a
királyi udvarban éltél. Most már nem vagy különleges.
Elfhon nagykirálynéja vagyok.
A gondolat kéretlenül férkőzik az elmémbe, és az arcomba
harapok, nehogy kiejtsem ezeket a nevetséges szavakat. Hiszen
igaza van, már nem vagyok különleges.
–  Mi a munka? – kérdem inkább a tőlem telhető
legnyájasabban.
–  Egy tündér helyi lakosokat eszik Old Portban. Szükségem
van valakire, aki hajlandó ígéretet kicsikarni belőle, hogy
felhagy vele.
Nehezen tudom elképzelni, hogy érdekli, mi történik az
emberekkel, vagy hogy hajlandó fizetni nekem a probléma
megoldásáért.
– Helyi halandókat?
A fejét rázza.
– Nem. Nem. Minket, tündéreket.
Aztán mintha eszébe jutna, kivel beszél, egy kicsit zavarba
jön. Igyekszem nem bókként értelmezni az elszólását.
Valaki tündéreket gyilkol és eszik? Nem úgy tűnik, mintha
könnyű munka lenne.
– Ki akar felbérelni?
Idegesen felnevet.
– Senki sem akarja a nevét adni az ilyesmihez. De hajlandóak
megfizetni.
Bryern részben azért szeret annyira velem dolgozni, mert
könnyedén a tündérek közelébe férkőzöm. Nem számítanak rá,
hogy egy halandó kizsebeli őket, vagy kést döf az oldalukba.
Nem számítanak rá, hogy egy halandóra nem hat az igézetük,
hogy ismeri a szokásaikat, hogy átlát a rémes alkuikon.
Részben pedig azért, mert eléggé kell a pénz ahhoz, hogy
hajlandó legyek ilyen munkákat is elvállalni, olyasmiket,
amikről azonnal lerí, mekkora szívás lesz.
– Cím? – kérdezem, mire átnyújt egy összehajtott papírt.
Kihajtom, és lepillantok rá.
– Ajánlom, hogy jól fizessen!
– Ötszáz amerikai dollár jár érte.
Úgy mondja, mintha ez valami nagy összeg lenne.
 Csak a lakbér ezerkétszáz, erre jön rá a bevásárlás meg a
rezsi. Most, hogy Heather már nem él velünk, az én részem
nagyjából nyolcszáz. És szeretnék új gumit venni a biciklimre.
Ötszáz még véletlenül sem elég egy ilyen munkáért.
–  Ezerötszáz – jelentem ki felvont szemöldökkel. –
Készpénzben, vassal ellenőrizhetően. A felét most kérem, és ha
nem élem túl, a másik felét kifizeted Vivienne-nek, ajándékként
a gyászoló családomnak.
Bryern összepréseli az ajkát, de tudom, hogy van ennyi pénze.
Csak nem akar annyit fizetni, hogy elkezdhessek válogatni,
mit vállalok el, és mit nem.
–  Ezer – alkudozik, és benyúl a tweedzakó belső zsebébe,
előhúz egy ezüstcsipesszel összefogott bankóköteget. – És a fele
itt is van. Viheted.
– Jól van – adom be a derekamat.
Egész jó kis fizetség ahhoz képest, hogy ha szerencsém van,
egyetlen éjszaka alatt elvégezhetem a munkát.
Az orrát húzva adja át a pénzt.
– Szólj, ha sikerrel jártál!
A kulcstartómon vasat hordok. Jól láthatóan végighúzom a
bankók szélén, hogy meggyőződjek róla, valódiak. Nem árt
emlékeztetni Bryernt, hogy óvatos vagyok.
–  Még ötven dolcsi a költségekre – szólalok meg hirtelen
ötlettől vezérelve.
A homlokát ráncolja. Egy pillanattal később a zakója másik
részébe nyúl, és átadja a plusz pénzt.
– Csak intézd el! – kéri.
Nem próbálja csűrni-csavarni a dolgokat, ami rossz előjel.
Talán több kérdést kellett volna feltennem, mielőtt elvállalom a
munkát. Az biztos, hogy keményebben kellett volna alkudnom.
De már késő.
Visszaszállok a biciklimre, és miután búcsúzóul odaintek
Bryernnek, megindulok a belváros felé. Régen lovag akartam
lenni paripán, diadalt aratni az ügyesség és a tisztesség tornáin.
Nagy kár, hogy a jelek szerint teljesen más dolgokban vagyok
tehetséges.
Tulajdonképpen elég ügyesen gyilkolom a tündéreket, de
amihez valóban értek, az a feldühítésük. Ez a képességem
remélhetőleg hasznomra válik most is, és segít rávenni a
kannibál tündért arra, amit akarok.
Úgy döntök, körbekérdezek, mielőtt szembenézek vele.
Először egy Szarka nevű házimanót keresek fel, aki a Deering
Oaks Park egyik fájában él. Azt mondja, úgy hallotta,
vörössapkásról van szó, ami nem túl jó hír, de tekintve, hogy a
fajtájával nőttem fel, legalább jól ismerem a természetüket. A
vörössapkások erőszakra, vérre és gyilkosságra szomjaznak,
ami azt illeti, egy kicsit idegessé is válnak, ha sokáig nem nyílik
lehetőségük egyikre sem. Ha hagyományőrzőek, van egy
sapkájuk, amit átitatnak a legyőzött ellenfeleik vérével,
elméletben ezzel megkaparintják a lemészároltak életerejének
egy részét.
A nevét kérdezem, de Szarka nem tudja. Ladharhoz küld, egy
klurikónhoz, aki a kocsmák végében tanyázik, és amikor senki
sem figyel, leszívja a habot a sörről, meg szerencsejátékon
átveri a halandókat.
– Nem tudod? – fogja halkabbra Ladhar. – Grima Mog.
 Kis híján hazugsággal vádolom, hiába tudom, hogy képtelen
rá. Aztán egy röpke, magával ragadó pillanatra elképzelem,
hogy megkeresem Bryernt, és lenyomok a torkán minden egyes
tőle kapott dollárt.
– Mégis mi a francot keres ő itt?
Grima Mog az északi Fogasudvar félelmetes tábornoka.
Ugyanazt az udvart szolgálja, ahonnan Csótány és Bomba
megszökött. Amikor kicsi voltam, Madoc az ő háborús
stratégiáit összefoglaló memoárból olvasott fel esti mese
gyanánt. Már a gondolatra is kiver a víz, hogy szembe kell
néznem vele.
Nem küzdhetek meg vele. És valószínűleg átverni sem tudom.
–  Úgy hallottam, kidobták – magyarázza Ladhar. – Talán
megevett valakit, akit Lady Nore kedvelt.
Nem kell elvégeznem a munkát, emlékeztetem magam. Már
nem vagyok Dain Árnyudvarának tagja. Már nem próbálok
Cardan nagykirály trónja mögül uralkodni. Nem kell nagy
kockázatokat vállalnom.
Viszont kíváncsi vagyok.
Ha ehhez hozzájön egy nagy adag sértett büszkeség, az ember
lánya hajnaltájt máris Grima Mog raktárának bejárati lépcsőjén
találja magát. Több eszem van annál, mintsem üres kézzel
állítsak be. Hungarocell hűtődobozban nyers húst hoztam egy
hentestől, és van nálam pár gyorsan összedobott mézes
szendvics meg egy üveg tisztességes savanyú sör.
Odabent addig sétálok egy folyosón, amíg el nem érek az
ajtóhoz, ami mögött lakást sejtek. Háromszor kopogok, és
reménykedem, hogy ha más nem is, legalább az étel illata elfedi
a félelmem szagát.
Kinyílik az ajtó, és egy háziköntöst viselő nő dugja ki a fejét. A
háta hajlott, egy fekete fából faragott, fényesre csiszolt botra
támaszkodik.
– Mit szeretnél, kedveském?
Átlátok az igézeten, felfigyelek zöld árnyalatú bőrére és
túlságosan nagy fogaira. Épp olyan, mint a nevelőapám, Madoc.
A férfi, aki megölte a szüleimet. Aki felolvasta nekem Grima
Mog háborús stratégiáit. Madoc, aki egykor a királyi udvar
nagytábornoka volt. Most pedig a trón ellensége, ráadásul én
sem vagyok épp a kedvence.
Remélem, tönkreteszik egymás életét Cardan nagykirállyal.
– Ajándékot hoztam. – Felemelem a hűtődobozt. – Bejöhetek?
Alkut szeretnék kötni.
Kissé összehúzza a szemöldökét.
–  Nem lehet csak úgy, véletlenszerűen tündéreket enni
anélkül, hogy ide ne küldjenek valakit – teszem hozzá.
–  Talán téged eszlek majd meg, szép kislány! – derül fel, de
azért hátralép, beenged a barlangjába.
A folyosón mégsem lakmározhat belőlem.
A lakás olyasmi, mint azok, amiket régi ipari épületekből
alakítanak ki, nagy belmagasság, téglafalak. Kellemes. A padlót
felcsiszolták, lelakkozták. A nagy ablakokon fény ömlik be, és
egész jó kilátás nyílik a városra. Mindenütt régi bútorokat látok.
A steppelt ülőbútorok huzata néhány helyen elszakadt már, és
itt-ott vágások éktelenkednek, akár egy kés véletlen lendítése
nyomán is keletkezhettek.
Az egész hely vértől bűzlik. Fémes szag, meg valami enyhén
émelyítő édes illat. Leteszem az ajándékokat a súlyos faasztalra.
–  Önnek hoztam – magyarázom. – Annak reményében, hogy
elnézi nekem, amiért hívatlanul beállítottam.
Megszaglássza a húst, forgatja a mézes szendvicset a kezében,
ökölbe szorított kézzel pattintja le a sör kupakját. Nagyot
kortyol, és végigmér.
– Valaki kitanított az illemről. Vajon miért, gidácskám? Hiszen
egyértelmű, hogy áldozatként küldtek, hátha halandóhússal is
csillapul az étvágyam.
Elmosolyodik, kivillantja a fogait. Lehet, hogy ebben a
pillanatban foszlott szerte az igézet, de mivel már amúgy is
átláttam rajta, nem tudom megmondani.
Pislogok egyet. Ő is pislog, a jelek szerint reakcióra vár.
Bosszantja, hogy nem rohanok sikítva az ajtó felé. Látom
rajta. Szerintem azt várta, hogy jól megkergethessen.
–  Grima Moghoz van szerencsém – szólalok meg ismét. – A
hadvezérhez. Aki elpusztítja az ellenségeit. Tényleg ezt akarja
csinálni a visszavonulása után?
–  Visszavonulás? – Úgy visszhangozza a szót, mintha a
legrémesebb sértést vágtam volna a fejéhez. – Bár kitaszítottak,
lesz másik hadsereg, amit vezethetek. Az előzőnél is nagyobb.
Néha én is ilyesmikkel áltatom magam. Mástól, hangosan
kimondva hallani megrendítő. De eszembe jut valami.
–  Hát, a helyiek jobban örülnének, ha nem enné meg őket,
míg a következő lépését tervezi. Emberként én nyilván azt
szeretném, ha halandókat sem enne, de egyébként sem hiszem,
hogy megkapja tőlük azt, amire vágyik.
Várja, hogy folytassam.
 –  Kihívás – mondom, miután végigvettem mindazt, amit a
vörössapkásokról tudok. – Arra vágyik, nem igaz? Egy kiadós
harcra. Le merném fogadni, hogy a meggyilkolt tündérek
teljesen átlagosak voltak. Feleslegesen pazarolta rájuk a
képességeit.
– Ki küldött? – kérdezi végül.
Ismételten szemügyre vesz. Próbál rájönni, mit akarok.
Igyekszem nem elmosolyodni, de hiányzott már a hatalom
mámora, ami az ilyen játszmáknál magával ragad, mint a
tervszövés, a fondorlatok velejárója. Nem szívesen ismerem be,
de hiányzott, hogy vásárra vigyem a bőrömet. Nincs idő
bánkódni, ha lefoglal, hogy győzelemre törjek. Vagy legalábbis
életben maradjak.
–  Mondtam már. A helyi tündérek nem akarják, hogy
megegye őket.
– És miért pont téged küldtek? – kérdezi. – Miért egy nyeszlett
kislánnyal próbálnak rávenni bármire?
Körbenézek a helyiségben, kiszúrok egy kerek dobozt a hűtő
tetején. Egy régimódi kalapdobozt. Megakad rajta a tekintetem.
–  Valószínűleg azért, mert nem veszítenek semmit, ha
elbukom.
Grima Mog erre felnevet, majd ismét belekortyol a savanyú
sörbe.
– Egy fatalista! És hogy tervezel meggyőzni?
Az asztalhoz sétálok, felemelem az ételt, mert ürügyet keresek
arra, hogy közelebb jussak a kalapdobozhoz.
– Először is segítek elpakolni az ételt.
Grima Mog derűsnek tűnik.
 –  Végül is, egy magamfajta idős asszonynak hasznára válhat
egy ilyen fiatal segéd, aki elintéz pár dolgot a ház körül. De
vigyázz! Talán többet is találsz majd az éléskamrámban, mint
amire számítasz, gidácskám!
Kinyitom a hűtőt. A meggyilkolt tündérek maradványai
köszöntenek. Grima Mog megtartotta a karokat és a fejeket,
valahogy tartósította őket, megpörkölte, roston sütötte őket,
aztán eltette, mintha valami nagyszabású ünnepi vacsora
maradéka lenne. Felfordul tőle a gyomrom.
Gonosz mosoly kúszik az arcára.
–  Gondolom, abban reménykedtél, hogy párbajra hívhatsz.
Kérkedni akartál vele, milyen ügyesen helytálltál. Most
megtudod, milyen Grima Mog ellen veszíteni.
Mély levegőt veszek, majd egyetlen szökkenéssel lelököm a
kalapdobozt a hűtő tetejéről, és az egyenesen a karomba
pottyan.
– Ne érj hozzá! – üvölti, és ahogy letéptem a tetőt, felpattan.
És tényleg ott van: a sapka. Rajta sok-sok réteg vér.
Grima Mog félúton jár felém, vicsorog. Előhúzok egy
öngyújtót a zsebemből, és a hüvelykujjammal tüzet csiholok. A
láng láttán hirtelen lefékez.
–  Tudom, hogy hosszú-hosszú évekbe telt, mire ilyen patinás
lett ez a sapka. – Igyekszem biztosan tartani a kezemet,
reménykedem, hogy nem alszik ki a láng. – Valószínűleg itt van
az első és az utolsó gyilkosságából származó vér is. De ha ez
nincs, semmi sem emlékezteti majd az egykori hódításokra,
nincs többé trófea, nem marad semmi. Kössünk alkut!
Esküdjön, hogy nem lesz több gyilkosság! Amíg a halandó
világban él, se tündéreket nem öl, se embereket!
–  És ha nem teszem, elégeted a kincsemet? – Grima Mog
utánam kap. – Ez így nem tisztességes.
– Végül is felajánlhatnám, hogy küzdjünk meg – felelem. – De
valószínűleg veszítenék. Így viszont nyerek.
Grima Mog rám szegezi fekete botjának a végét.
–  Madoc embergyereke vagy, igaz? Az új nagykirály
száműzött tanácsosa. Éppúgy kihajítottak, mint engem.
Bólintok, zavar, hogy felismert.
–  És ugyan mit tettél? – kérdezi, az arcán apró, elégedett
mosollyal. – Nagy hibát követhettél el.
–  Ostoba voltam – válaszolom, hiszen miért is ne vallanám
be? – Feladtam a verebet a holnapi túzokért.
Hangosan, zengőn nevet.
–  Micsoda páros vagyunk, nem igaz, vörössapkás lánya? De
nekem a csontjaimban, a véremben van a gyilkolás. Nem
szándékozom felhagyni vele. Ha már itt ragadtam a halandók
világában, jól akarom érezni magamat.
Közelebb viszem a lángot a sapkához. Az alja feketedni kezd,
iszonyú bűz terjed a levegőben.
–  Elég! – kiáltja, és vad gyűlölettel néz rám. – Elég! Hadd
tegyek most ajánlatot én neked, gidácskám! Megküzdünk. Ha
veszítesz, sértetlenül visszaadod a sapkámat. Továbbra is
vadászom, ahogyan eddig. És nekem adod a kisujjadat.
– Hogy megegye? – kérdezem, és elhúzom a lángot a sapkától.
– Ha úgy tartja kedvem – feleli. – Vagy brossként viselem. Mit
érdekel, mihez kezdek vele? A lényeg, hogy az enyém lesz.
– És ugyan miért egyeznék bele ebbe?
 – Mert ha nyersz, megkapod az ígéretet. És elmondok valami
fontosat a nagykirályodról.
– Semmit sem akarok tudni róla! – csattanok fel túl gyorsan és
túl dühösen.
Nem számítottam rá, hogy szóba hozza Cardant.
Ezúttal halkan, robajlóan nevet.
– Te kis hazug!
Egy hosszúra nyúló pillanatig egymásra meredünk. Grima
Mog pillantása egészen nyájas. Tudja, hogy megfogott. Úgyis
beleegyezem a feltételekbe. Én is tisztában vagyok vele, hiába
nevetséges. Hiszen ő valóságos legenda! Fogalmam sincs,
hogyan nyerhetnék.
Csakhogy Cardan neve dübörög a fülemben.
Új udvarmestere van? Új szeretője? Ő maga jár el a
tanácsülésekre? Beszél rólam? Közösen gúnyolnak Locke-kal?
Taryn velük nevet?
– Első vérig küzdünk – válaszolom, minden egyéb gondolatot
száműzök az elmémből. Élvezem, hogy lesz kin kitölteni a
dühömet. – Nem adom oda az ujjamat. Ha nyer, megkapja a
sapkáját. És kész. Én pedig elmegyek. Az is engedmény
részemről, hogy egyáltalán beleegyezem a küzdelembe.
– Első vérig küzdeni unalmas. – Grima Mog előrehajol, a teste
megfeszül. – Küzdjünk addig, amíg valamelyikünk kegyelemért
nem kiált! Legyen vége a küzdelemnek valahol a vérontás és
aközött, hogy hazafelé kúszva ér a halál. – Sóhajt, mintha
valami kellemes jutott volna eszébe. – Hadd törjem össze
nyeszlett kis tested minden egyes csontját!
– A büszkeségemre játszik.
 A sapkát az egyik zsebembe teszem, a gyújtót a másikba.
Nem tagadja.
– És jól teszem?
Első vérig küzdeni valóban unalmas. Körbe kell táncolni
egymást, várni, hogy egy óvatlan pillanatban lesújthass. Nem
valódi küzdelem. Sebesen bukik ki belőlem a válasz:
– Igen.
–  Helyes. – Botja végével a plafonra mutat. – Menjünk fel a
tetőre!
– Milyen civilizáltan intézzük – jegyzem meg.
–  Remélem, hoztál magaddal fegyvert, mert én ugyan nem
adok neked semmit.
Nagyot sóhajtva indul meg az ajtó felé, mintha tényleg olyan
idős asszony lenne, mint amilyennek az igézettel álcázza magát.
Követem őt, elhagyjuk a lakást, végigsétálunk a félhomályos
folyosón és a még annál is sötétebb lépcsősoron. Pattanásig
feszülnek az idegeim. Remélem, tudom, mit csinálok. Kettesével
szedi a lépcsőfokokat, most már ő is izgatott, és kivágja odafent
a fémajtót. Fém csikordul, ahogy előhúzza vékony kardját a
botjából. Mohó mosollyal túl szélesre húzza a száját, kivillannak
éles fogai.
Előszedem a csizmámba rejtett hosszú kést. Nem a legjobb
egy kard ellen, de én nem tudok megigézni dolgokat, és azért
mégsem biciklizhetek Éjhozóval a hátamon.
Most persze azt kívánom, bár megoldottam volna valahogy.
Kilépek az épület aszfaltozott tetejére. A nap felkelőben,
rózsaszínre és aranyra festi az eget. Hűvös szellő fúj, beton és
szemét szagát hozza, aranyvessző illata vegyül bele a közeli
parkból.
A szívverésem felgyorsul a rettegés és az izgalom elegyétől.
Mire Grima Mog rám támad, készen állok. Hárítok, és elugrom
az útból. Újra és újra így teszek, amivel felidegesítem.
–  Fenyegetést ígértél! – morogja, de így legalább fel tudom
mérni, hogyan mozog.
Tudom, hogy vérre szomjazik, erőszakra. Tudom, hogy
hozzászokott a vadászathoz. Remélem, túlságosan elbízta
magát. Talán hibázik majd most, hogy olyasvalakivel kerül
szembe, aki képes felvenni vele a harcot.
Nem túl valószínű ugyan, de előfordulhat.
Amikor ismét nekem ront, megpördülök, és olyan erősen a
térdhajlatába rúgok, hogy a földre zuhan. Felüvölt, talpra
kecmereg, és teljes erőből rám támad. Az arcára kiülő düh és az
ijesztő fogak láttán egy pillanatra iszonyú, bénító rettegés lesz
úrrá rajtam.
Szörnyeteg! – rikoltja az elmém.
Legszívesebben továbbra is kitérnék előle, de megfeszítem az
állkapcsomat. Pengéink ragyognak, halpikkelyek fényével
pompáznak a felkelő nap fényében. Fém csattan fémen,
harangszóként kong. A tető teljes hosszát kihasználva
harcolunk, lábam gyors ritmust jár, ahogy előre-hátra
mozgunk. Verejték ül ki a homlokomra, a hónaljamra.
Leheletem forró, páraként távozik a hűvös levegőben.
Jó érzés valaki mással küzdeni, nem csak egyedül gyakorolni.
Grima Mog összehúzott szemmel figyel, gyenge pontokat
keres. Madoc minden egyes jobbító tanácsát észben tartom,
ügyelek minden egyes rossz szokásra, amit Szellem igyekezett
kiirtani belőlem. Kegyetlenül lesújt rám, újra meg újra, próbál
az épület szélére kényszeríteni. Hátrálok, próbálom védeni
magamat a gyors támadássorozat, a hosszabb penge ellen.
Korábban visszafogta magát, de már nem.
Újra és újra a nyílt tér felé lök. Komor elhatározással küzdök.
A bőröm verejtéktől csúszós, ott gyöngyözik a lapockáim között.
Aztán a lábam nekiütközik az aszfaltból kiálló fémcsőnek.
Megbotlom, Grima Mog pedig lesújt. Mindent elkövetek, nehogy
felnyársaljon, de közben elejtem a késemet, és az lebucskázik a
tetőről. Hallom, ahogy tompa puffanással földet ér odalent.
Nem lett volna szabad elvállalnom ezt a megbízást. Nem lett
volna szabad beleegyeznem a küzdelembe. Nem lett volna
szabad igent mondanom Cardan házassági ajánlatára, és akkor
nem száműznek a halandók világába.
A düh erővel tölt meg, és elugrom Grima Mog elől, hagyom,
hogy lendületből a földre sújtson mellettem a kardjával. Aztán
jó erősen karon könyökölöm, és a kard markolatáért nyúlok.
Nem valami tisztességes húzás, de már régóta nem játszom
tisztességesen. Grima Mog nagyon erős, de most meglepem. Egy
pillanatig habozik, aztán lefejel. Hátratántorodom, de majdnem
eloroztam a fegyverét.
De csak majdnem.
Lüktet a fejem, kissé szédülök.
– Ez csalás, te lány! – szól rám.
Mindketten zihálunk. Mintha ólomból lenne a tüdőm.
–  Nem vagyok lovag. – És mintha csak nyomatékot akarnék
adni a szavaimnak, felkapom az egyetlen fegyvert, amit látok:
egy fémcsövet.
 Nehéz, és semmiféle éle nincs, de csak ez maradt. A késnél
legalább hosszabb.
Grima Mog felnevet.
– Fel kellett volna adnod, de örülök, hogy nem tetted.
– Optimista vagyok – válaszolom.
Most, amikor nekem ront, ő a gyorsabb ugyan, de az én
fegyverem tovább elér. Körözünk, ő támad, én pedig nagyjából
úgy hárítok a csővel, mintha egy baseballütőt lengetnék.
Rengeteg dolgot szeretnék, de leginkább azt, hogy épségben
elhagyhassam ezt a tetőt.
Fogytán az erőm. Nem szoktam hozzá a cső súlyához, nehéz
így mozogni.
Add fel! – tanácsolja lázasan pörgő elmém. Addig lépj vissza,
míg a saját lábadon állsz! Add oda neki a sapkát, felejtsd el a
pénzt, menj haza! Vivi majd megigéz pár levelet, és lesz pénzetek.
Csak most az egyszer, nem lenne olyan rémes. Nem egy
királyságért küzdesz. Azt már elvesztetted.
Grima Mog ismét rám támad, mintha érezné a
kétségbeesésemet. Próbára tesz, abban reménykedik, hogy
néhány gyors, agresszív suhintással felülkerekedik rajtam.
Izzadság csorog a homlokomon, a szememet szúrja.
Madoc rengetegféleképpen jellemezte már a harcot, sebes
stratégiai játékként, táncként, most azonban veszekedésnek
tűnik. Olyan veszekedésnek, ahol kénytelen vagyok
folyamatosan védekezni, ezért nem tudok bevinni egyetlen
ütést sem.
Hiába terheli meg az izmaimat, egyetlen kézbe veszem a
csövet, a másikkal előhúzom a sapkáját a zsebemből.
 – Mit művelsz? Hiszen megígérted… – tiltakozik.
Az arcába hajítom a sapkát. Utánakap, sikeresen elvontam a
figyelmét. Ebben a pillanatban az utolsó csepp erőmet is
beleadva oldalba vágom a csővel.
A vállán találom el, fájdalomkiáltást hallatva esik össze. Ismét
megütöm, majd ívesen kinyújtott karja felé lendítem a
fémcsövet, és kardja pörögve végigszáll a tetőn.
Ismét felemelem a csövet, hogy lesújtsak vele.
–  Elég! – Grima Mog döbbent arckifejezéssel néz fel rám az
aszfaltról, hegyes fogát vér szennyezi. – Megadom magam.
– Tényleg?
Lejjebb eresztem a csövet.
–  Igen, te kis csaló! – szűri összeszorított fogain keresztül, és
ülő helyzetbe tornássza magát. – Legyőztél. Segíts fel!
Lehajítom a csövet, és közelebb sétálok, félig arra számítok,
hogy mindjárt előránt egy kést, amit aztán az oldalamba
mélyeszt. De csak felemeli a kezét, engedi, hogy felhúzzam.
Sapkáját a fejére teszi, és dajkálni kezdi sebesült karját.
–  A Fogasudvar összeállt a korábbi nagytábornokkal, az
apáddal, meg egy sor másik árulóval. Biztos forrásból tudom,
hogy még a következő telihold előtt le akarják taszítani a
nagykirályodat a trónról. Na, ehhez mit szólsz?
– Ezért jött el? – kérdezem. – Mert nem áruló?
–  Egy másik gidácska miatt jöttem el. Most menj! Jobban
szórakoztam, mint hittem volna, de a kis játékunk lassan véget
ér.
Szavai a fülembe csengenek. A nagykirályod. Le akarják
taszítani a trónról.
 – Még tartozik egy esküvel – felelem halkan, rekedtesen.
És legnagyobb meglepetésemre Grima Mog megesküszik.
Megfogadja, hogy nem vadászik többet a halandók világában.
–  Gyere el megint, küzdjünk meg újra! – kiált utánam,
miközben a lépcső felé igyekszem. – Rengeteg titkom van még.
Sok mindent nem tudsz, Madoc lánya. És szerintem te is vágysz
egy kis erőszakra.
 3. fejezet

Szinte azonnal megmerevednek az izmaim, és már maga a

gondolat, hogy haza kell bicikliznem, úgy kifáraszt, hogy leg
szívesebben lefeküdnék a járdára, ezért buszra szállok. A
türelmetlen ingázók lesújtó pillantásokat lövellnek felém,
miközben a jármű elejére erősítem a biciklimet, de amikor
észreveszik, hogy vérzem, inkább nem törődnek velem tovább.
Teljesen másképp élem a napjaimat, mint ahogyan a
halandók világában szokás. Tündérföldén hajnalban
hazatántorogni éppolyan, mint amikor a halandók éjfélkor
teszik ugyanezt. De a halandók világában a reggeli fények
elméletileg eloszlatják az árnyakat. Az erény ideje ez, a korán
kelőké, nem pedig a mihasznáké. Egy hetyke rózsaszín kalapot
viselő idős nő szó nélkül zsebkendőt nyújt át nekem, amiért
igen hálás vagyok. Tőlem telhetően megtörlöm magam. Az út
hátralévő részében a kék eget bámulom az ablakon át,
mindenem fáj, és sajnálom magam. Végigtúrom a zsebeimet, és
négy fájdalomcsillapítót is találok. Egyszerre nyelem le a keserű
pirulákat.
Még a következő telihold előtt le akarják taszítani a
nagykirályodat a trónról. Na, ehhez mit szólsz?
Azzal ámítom magam, hogy nem érdekel. Örülnöm kellene,
ha Elfhont elfoglalják. Cardannak rengeteg embere van, aki
figyelmeztetheti őt. Ott az Árnyudvar meg a fele hadserege. Az
összes alsóbb udvar uralkodója, akik mind hűséget fogadtak
neki. A teljes Eleventanács. Még az új udvarmestere is, ha
kinevezett egyáltalán valakit.
Nem akarok arra gondolni, hogy valaki más áll Cardan
mellett helyettem, elmém mégis sorra veszi a legrosszabb
választásokat. Nicasiát nem választhatja, hiszen ő már a
Mélytenger nagykövete. Locke-ot nem fogja, ő a
ceremóniamestere, és egyébként is elviselhetetlen. Lady Ashát
pedig azért nem, mert… mert rémes lenne. Unná a munkát, és
arra használná Cardan befolyását, hogy a számára
legkedvezőbben alakítsa a dolgokat. Annál csak több esze van
Cardannak, hogy őt válassza. De talán mégsem. Cardan néha
elég vakmerő. Talán ő meg a gonosz, meggondolatlan anyja
gúnyt űz majd a Smilax nemzetségből és a Vérkoronából.
Remélem, így lesz. Remélem, mindenki pórul jár, leginkább
Cardan.
Aztán Madoc bevonul, és átveszi az uralmat.
A hűvös üvegnek nyomom a homlokom, és emlékeztetem
magam, hogy ez már nem az én gondom. Ahelyett, hogy
hasztalan igyekszem nem gondolni Cardanra, inkább próbálok
teljes mértékben felhagyni a gondolkozással.
Arra ébredek, hogy valaki a vállamat rázza.
 –  Hé, kölyök! – szólongat a buszsofőr aggodalmas
arckifejezéssel. – Kölyök?
Volt idő, amikor végig sem mondhatta volna, máris előkapom
és a torkához szorítom a késemet. Ködös elmével döbbenek rá,
hogy nincs is meg a késem. Elfelejtettem körbenézni Grima Mog
épülete körül, hogy magamhoz vegyem.
–  Ébren vagyok – válaszolom nem túl meggyőzően, és egyik
kezemmel megdörgölöm az arcomat.
–  Egy pillanatra azt hittem, beadtad a kulcsot. – A homlokát
ráncolja. – Sok vért veszthettél. Szeretnéd, ha felhívnék valakit?
– Jól vagyok – felelem. Rádöbbenek, hogy szinte üres a busz. –
Nem szálltam le időben?
–  Most értünk a megállódhoz. – Úgy néz rám, mintha
ragaszkodni akarna hozzá, hogy kihívjon valakit hozzám. Aztán
sóhajtva a fejét csóválja. – Ne felejtsd el a bringádat!
Ha korábban úgy éreztem, hogy mindenem elgémberedett,
hát az semmi volt ahhoz képest, amit most érzek. Recsegve-
ropogva sétálok végig az ülések közt, mint valami gyökérnő, aki
most próbálja életében először kihúzni a lábát a földből.
Ügyetlenül igyekszem kiszabadítani az előre erősített biciklit, és
rozsdás foltra leszek figyelmes az ujjaimon. Talán épp a
buszsofőr előtt mázoltam vért az arcomra, amikor önkéntelenül
is hozzáértem. Fogalmam sincs.
De aztán végre leszedem a biciklimet, és keresztülcsoszogok a
füvön a lakásunk felé. Be fogom hajítani a biciklit a bokrokba,
vállalom a kockázatot, hogy talán ellopják. Ez a gondolat elég
ahhoz, hogy elvonszoljam magam hazáig, de aztán felfigyelek
valakire, a lépcsőn ül. Üdvözlésképp felemeli papír
kávéspoharát.
– Heather? – szólalok meg, de nem megyek közelebb.
Tekintve, hogy nézett rám a buszsofőr, nem tűnik jó ötletnek
megmutatni a friss vágásokat és zúzódásokat.
– Próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy bekopogjak.
–  Ó! – Lefektetem a biciklit a fűbe. A bokrok túl messze
vannak. – Hát, bejöhetsz velem, és…
– Nem! – vágja rá, majd amikor rádöbben, milyen hangos volt,
halkabbra fogja. – Nem tudom, bemegyek-e ma.
Alaposabban végigmérem, észreveszem, milyen fáradtnak
tűnik, mennyire megkopott a rózsaszín a hajában, mintha nem
érdekelné annyira, hogy újrafesse.
– Mióta ücsörögsz itt kint?
–  Nem olyan régóta. – Elkapja a pillantását, és vállat von. –
Néha eljövök ide. Hogy lássam, hogy érzem magam.
Sóhajtva leteszek arról, hogy elrejtsem előle a sérüléseimet. A
lépcsőhöz sétálok, és lezuttyanok, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy
állva maradjak.
Heather felpattan.
–  Jude? Jaj, ne, ó, te jóságos… mégis… mi történt veled? –
követel választ.
Összerezzenek. Túl hangos.
–  Csss! Azt hittem, nem akarod, hogy Vivi megtudja, hogy itt
vagy – emlékeztetem. – Egyébként látványra rosszabb, mint
amennyire súlyos a helyzet. Egy zuhany, némi kötszer, és jobb
lesz. Meg persze alaposan kialszom magam.
– Oké – feleli, de valahogy az az érzésem, nem hisz nekem. –
Hadd segítsek felmenni! Ne aggódj amiatt, hogy esetleg
kiborulok a nővéred láttán, vagy ilyesmi. Komolyan
megsérültél. Nem lett volna szabad ácsorogva beszélgetned
velem!
A fejemet rázom, felemelem a kezemet, és legyintek az
ajánlatára.
– Mindjárt összeszedem magam. Csak hadd üljek itt egy kicsit!
Rám mered, aggodalom csap össze a vággyal, hogy még egy
darabig elodázhassa az elkerülhetetlen pillanatot, amikor
találkoznia kell Vivivel.
– Azt hittem, még mindig ott vagy. Ott sérültél meg?
–  Tündérföldén? – Kedvelem Heathert, de nem fogok úgy
tenni, mintha a világ, ahol felnőttem, nem is létezne, csak azért,
mert neki nem tetszik a gondolat. – Nem. Itt történt.
Ideköltöztem Vivihez. Próbálom összeszedni magam. De ha
visszaköltözöl, elmehetek.
Lebámul a térdére. A körme csücskét rágja. A fejét ingatja.
– Ostoba dolog a szerelem! Csak összetörjük egymás szívét.
– Hát igen – felelem, és ismét eszembe jut Cardan, az, ahogyan
belesétáltam a csapdájába, mint valami félkegyelmű, aki még
életében nem hallott egyetlen balladát sem. Nem számít,
mennyire szeretném boldognak látni Vivit, nem akarom, hogy
Heather is éppolyan hülyén viselkedjen, mint én. – Igen, de
közben mégsem. Lehet, hogy a szerelem ostoba dolog, de te nem
vagy az. Láttam az üzenetet, amit Vivinek küldtél. Nem teheted
ezt.
Heather nagyot kortyol az italából.
–  Rémálmaim vannak. Arról a helyről. Tündérföldéről. Nem
tudok aludni. Amikor körbenézek az utcán, azon merengek,
vajon igézet van-e a körülöttem lévőkön. Már így is elég
szörnyeteg van ezen a világon, olyan emberek, akik ki akarnak
használni, ártani akarnak nekem, meg akarnak fosztani a
jogaimtól. Nem akarom tudni, hogy van egy másik világ is, tele
szörnyetegekkel.
– Szóval jobb tudatlanságban élni? – kérdezem.
A homlokát ráncolja, nem felel. Amikor ismét megszólal,
elnéz mellettem, mintha a parkolót figyelné.
– El sem tudom magyarázni a szüleimnek, min vesztünk össze
Veevel. Folyton azt kérdezgetik, hogy összefeküdt-e valaki
mással, vagy túlságosan megviselt, hogy Oak is velünk élt,
mintha képtelen lennék elviselni, hogy gyerek, pedig valami
teljesen más.
– Attól még ugyanúgy gyerek – vitatkozom.
–  Gyűlölöm, hogy ennyire félek Oaktól – magyarázza. – És
tudom, hogy megbántom vele. De azt is gyűlölöm, hogy neki és
Veenek mágiája van, és ha használja, minden egyes vitánkban
neki lehet igaza. Magába bolondíthat. Vagy kacsává
változtathat. És akkor arról még nem is beszéltem, miért
vonzódom úgy hozzá alapból.
Összevonom a szemöldökömet.
– Várj, most miről beszélsz?
Heather felém fordul.
–  Te tudod, miért leszünk szerelmesek? Hát, más sem tudja.
De a tudósok vizsgálják, és van egy csomó bizarr kutatási
eredmény a feromonokról, az arcszimmetriáról, meg hogy
milyen körülmények között találkoztatok. Az emberek furák. A
testünk is fura. Valószínűleg nem tehetek róla, hogy ugyanúgy
vonz, ahogy a húsevő növények a legyeket.
Hitetlenkedő hangot hallatok, de Balekin szavai
visszhangoznak a fülemben. Azt hallottam, a halandók szerelme
nagyon hasonlít a félelemre. Talán több igazság volt a szavaiban,
mint hinni szerettem volna.
Főleg, ha górcső alá veszem a Cardanhoz fűződő érzelmeimet,
tekintve, hogy nincs okom bármit is érezni iránta.
–  Na jó – szólal meg Heather –, tudom, hogy röhejesen
hangzik, amit mondok. Én magam is röhejes vagyok. De félek.
És továbbra is azt gondolom, hogy be kellene mennünk ellátni a
sebeidet.
– Ígértesd meg Vivivel, hogy nem használja rajtad a mágiát –
tanácsolom. – Segíthetek pontosan megfogalmazni, hogy ne
tudjon kibújni alóla, és akkor…
Elhallgatok, amikor rádöbbenek, milyen szánakozó
pillantással néz rám Heather, talán mert elég gyerekes abban
hinni, hogy valaki betartja az ígéreteit. Vagy talán Vivi ígérettel
történő megfékezése elég mágikusan hangzik ahhoz, hogy még
jobban ráijesszen.
Heather mély levegőt vesz.
–  Vee azt mondta, itt nőtt fel, mielőtt meggyilkolták a
szüleiteket. Sajnálom, hogy szóba hozom, de tudom, hogy
nagyon kikészítette. Ez csak természetes. Bárki mást is
kikészített volna.
Nagy levegőt vesz. Várja, hogyan reagálok.
A lépcsőn ülve gondolkozom azon, amit mondott, kék-zöld
foltok tűnnek fel rajtam a vágások mellett, amikből még mindig
szivárog kissé a vér. Bárki mást is kikészített volna. Nem, engem
ugyan nem, én aztán nem vagyok kikészülve.
Eszembe jut Vivi sokkal fiatalabban. Folyamatosan dühös
volt, üvöltött, és mindent tönkretett, amihez csak hozzáért.
Minden egyes alkalommal felpofozott, amikor hagytam, hogy
Madoc a karjába vegyen. A dühe mintha képes lett volna ránk
omlasztani a termet. De az már olyan régen volt. Mind
elfogadtuk az új életünket, a különbség csak abban rejlett, hogy
ki mennyi idő után tette.
De nem mesélek erről. Heather reszketegen levegőt vesz.
– Az a helyzet, hogy felmerült bennem, hogy Vee csak, tudod,
eljátssza, hogy kapcsolatban vagyunk. Úgy csinál, mintha az
élete most olyan lenne, amilyennek szerette volna. Mintha
sosem jött volna rá, ki ő, honnan származik.
Megfogom Heather kezét.
– Vivi nagyon sokáig maradt Tündérföldén Taryn és miattam
– felelem. – Nem akart ott élni. És végül miattad jött el. Mert
szeret téged. Úgyhogy igen, Vivi a könnyebbik utat választotta
azzal, hogy nem magyarázott el semmit. Tényleg el kellett volna
mondania az igazat Tündérföldéről. És soha, de soha nem lett
volna szabad mágiát használnia rajtad, még akkor sem, ha
pánikba esett. De most már mindent tudsz. És végül is rajtad áll,
hogy meg tudsz-e bocsátani neki.
Mondani akar valamit, de inkább elharapja a szavakat.
– Te megbocsátanál? – kérdezi végül.
– Nem tudom – válaszolom a térdemre pillantva. – Manapság
nem sok mindent bocsátok meg.
Heather feláll.
–  Jól van. Pihentél egy kicsit. Most már kelj fel! Menj be,
fürödj meg egy kád sebfertőtlenítőben! Valószínűleg orvoshoz is
el kellene menned, de tudom, mit mondanál rá.
– Igazad van – felelem. – Mindenben. Nem megyek orvoshoz.
Oldalra fordulok, úgy próbálok talpra kecmeregni, és amikor
Heather odajön, hogy segítsen, nem ellenkezem. Még rá is
támaszkodom, ahogy az ajtóhoz bicegünk. Már nem
foglalkozom a büszkeségemmel. Ahogy arra Bryern
emlékeztetett, már nem vagyok különleges.
Heatherrel átvágunk a konyhán, el az asztal mellett, rajta Oak
müzlistálkája, félig tele rózsaszín tejjel. Két üres kávésbögre áll
egy doboz Froot Loops mellett. Felfigyelek a bögrék számára, de
még nem fogom fel, mit jelent ez. Ahogy Heather besegít a
nappaliba, rádöbbenek, hogy vendégünk van.
Vivi a kanapén ül. Az arca felragyog Heather láttán. Úgy fest,
mint aki épp most lopta el egy óriás pompás beszélő hárfáját, és
tudja, hogy a tettének hamarosan következményei lesznek,
mégsem törődik vele. Pillantásom a mellette ülő alakra siklik.
Mesterkélten ül pókfonálból és üvegszálból készült flancos
elfhoni udvari ruhájában. Az ikertestvérem az, Taryn.
 4. fejezet

Adrenalin önti el a testemet, hiába olyan merev minden tagom,

hiába sajog minden porcikám, hiába vagyok tele zúzódásokkal.
Szeretném megragadni Taryn nyakát, és addig szorítani, amíg le
nem pattan a feje a helyéről.
Vivi feláll, talán a gyilkos pillantásom, de valószínűbb, hogy a
mellettem álló Heather miatt.
– Te ott! – mordulok rá az ikertestvéremre. – Takarodj!
– Várj! – áll fel Taryn is. – Kérlek!
Mind állunk, úgy nézünk egymásra a kis nappaliban, mintha
mindjárt verekedés törne ki közöttünk.
– Egyetlen szóra sem vagyok kíváncsi, csak hazugság ömlik a
szádból! – Örülök, hogy van kire irányítanom azt a rengeteg
érzést, amit Grima Mog és Heather felkavart bennem. Taryn
megérdemli. – Takarodj innen, vagy én magam doblak ki!
– Vivi lakása – vitatkozik Taryn.
–  Az én lakásom! – emlékeztet bennünket Heather. – És
megsérültél, Jude.
 –  Nem érdekel! Ha azt akarjátok, hogy itt legyen, akkor
elmegyek én. – Azzal megfordulok, és nagy nehezen
visszasétálok az ajtóhoz, majd le a lépcsőn.
Nagyot csattan a szúnyoghálós ajtó. Aztán Taryn elém rohan,
a reggeli szellő fodrozza a ruháját. Ha nem tudnám, hogy fest
egy valódi tündér hercegnő, még a végén azt hinném, hogy
hasonlít rájuk. Egy pillanatra az is hihetetlennek tűnik, hogy
egyáltalán rokonok vagyunk, nemhogy egypetéjű ikrek.
–  Mi történt? – kérdezi. – Mintha összeverekedtél volna
valakivel.
Nem válaszolok, csak megyek tovább. Nem tudom pontosan,
hová, lassú vagyok, mindenem merev és sajog. Talán
Bryernhez. Majd ő talál nekem valami helyet, ahol
meghúzhatom magam, még ha nem is fog tetszeni az ár, amit
később megfizetek érte. Ennél még Grima Mog is kellemesebb
lakótárs lenne.
– Szükségem van a segítségedre – szólal meg ismét Taryn.
– Nem – vágom rá. – Nem. Szó sem lehet róla! Soha. Ha ezért
jöttél, akkor megkaptad a válaszomat, mehetsz is.
– Jude, hallgass már meg!
Elém lép, úgyhogy kénytelen vagyok ránézni. Felpillantok,
majd elkezdem megkerülni ruhája hatalmas szoknyáját.
– Erre is nem a válaszom – teszem hozzá. – Nem, nem segítek
neked. Nem, nem fogom végighallgatni, ahogy azt magyarázod,
miért kellene. Tényleg varázslatos ez a szó: nem. Mondhatsz,
amit akarsz, egyszerűen nem.
– Locke meghalt – böki ki.
Megpördülök.
 Odafent az ég ragyogóan kék és tiszta. A madarak egymásnak
dalolnak a közeli fákon. A távolból építkezés és autós forgalom
zaja szűrődik el hozzánk. Itt, a halandó világban állva
különösen szürreálisan hangzik, hogy egy halhatatlan lény
életét vesztette – egy olyan, akit ismertem, akit megcsókoltam.
– Meghalt? – Lehetetlennek tűnik, még mindazok után is, amit
a saját szememmel láttam. – Biztos vagy benne?
Az esküvőjük előtti éjszakán Locke és a barátai lóháton jöttek
utánam, mint egy rókát üldöző kutyafalka. Megfogadtam, hogy
bosszút állok rajta. Ha meghalt, nem tehetem már.
De nem is fog újabb összejövetelt szervezni azért, hogy
megszégyenítse Cardant. Nem fog Nicasiával nevetni, ahogy
nem ugraszthat össze többé Tarynt és engem sem. Talán meg
kellene könnyebbülnöm, hiszen annyi gondot okozott.
Meglepetten nyugtázom, hogy bánatot érzek.
Taryn levegőt vesz, mintha csak meg akarná acélozni magát.
– Én magam öltem meg.
A fejemet rázom, mintha úgy könnyebben felfoghatnám, amit
mond.
– Mi?
Úgy tűnik, leginkább szégyenkezik, mintha valami ostoba
balesetről beszélne, nem pedig épp bevallaná, hogy
meggyilkolta a férjét. Madoc nyomasztó emléke rémlik fel
előttem, ahogy ott állt három visító gyerek felett, miután végzett
a szüleikkel. Döbbenten nézett, mintha igazából nem akart
volna ilyen messzire menni. Talán Taryn is pont így érez.
Tudom, hogy sokkal jobban hasonlítok Madocra, mint
amennyire szeretnék, de eszembe sem jutott volna, hogy Taryn
is olyanná válhatott, mint ő.
–  El kell játszanod, hogy te vagy én – teszi hozzá, és a jelek
szerint cseppet sem aggasztja, milyen otromba dolog ezt
javasolni, hiszen pont ugyanezzel a trükkel orozta el Madoc
Cardan fél hadseregét, pont e miatt a trükk miatt voltam
kénytelen beleegyezni a tervbe, ami aztán a száműzetésemhez
vezetett.
–  Miért? – kérdezem, de aztán ráeszmélek, hogy nem
egyértelmű a kérdésem. – Nem az, hogy miért játsszalak el
téged. Úgy értem, miért ölted meg?
Mély levegőt vesz, és visszapillant a lakás felé.
–  Menjünk be, és elmondom! Mindent elmondok. Kérlek,
Jude!
Én is a lakás felé nézek, és vonakodva beismerem, hogy nincs
hová menjek. Nem akarok Bryernhez menni. Vissza akarok
menni, lefeküdni az ágyamba. És bár teljesen kimerültem, le
sem tagadhatnám, milyen aggasztóan vonzónak tűnik a
gondolat, hogy Tarynként visszalopózhatok Elfhonba. Már
magától a gondolattól hevesebben ver a szívem, hogy
visszatérhetek, hogy láthatom Cardant.
Legalább senki sem ismeri a gondolataimat. Hatalmas
ostobaság, de legalább csak én tudom.
Odabent Heather és Vivi élénk beszélgetésbe merülve áll a
konyha egyik sarkában, a kávéfőző mellett, nem akarom
megzavarni őket. Legalább már beszélnek egymással. Ez is
haladás. Oak szobájába megyek, az ő komódjának legalsó
fiókjába gyömöszöltem néhány maréknyi ruhámat. Taryn
homlokráncolva követ.
 –  Lezuhanyozom – mondom neki. – És kenek magamra egy
kis gyógykenőcsöt. Te addig csinálsz nekem mágikus gyógyító
cickafarkteát a konyhában. Aztán meghallgatom a
vallomásodat.
–  Hadd segítsek levetkőzni! – ajánlja Taryn, és bosszúsan
rázza a fejét, amikor tiltakozom. – Nincs apródod.
– Ahogy páncélom sem, amit kifényesíthetne – válaszolom, de
nem ellenkezem, amikor segít lehúzni az ingemet sajgó
karomról.
Az anyag megkeményedett a vértől, és megrándul az arcom,
amikor Taryn végre lerántja rólam. Most először nézek végig a
vágásokon, érzékenyek, vöröslenek, beduzzadtak. Úgy sejtem,
Grima Mog nem tartja olyan tisztán a fegyvereit, mint
szeretném.
Taryn megengedi a vizet, beállítja a hőfokot, aztán segít
belépni a kádba, hogy a meleg permet alá állhassak. Testvérek
vagyunk, az elmúlt évek során milliószor láttuk egymást
meztelenül, pillantása most mégis a lábamon éktelenkedő
ocsmány sebre téved, és rájövök, hogy most látja először.
– Vivi mesélt valamit – szólal meg Taryn lassan. – Az esküvőm
előtti éjszakáról. Késtél, és amikor megérkeztél, csendes voltál,
sápadt. Beteg. Aggódtam, hogy talán azért, mert még mindig
szereted Locke-ot, de Vivi esküdözött, hogy nem így van. Azt
mondta, megsérültél.
Bólintok.
– Emlékszem arra az éjszakára.
– Csak nem Locke… csinált valamit?
Nem néz rám. A csempére mered, majd a bekeretezett rajzra,
amit Oak készített Heatherről. A bőrét barna zsírkrétával
rajzolta, abból váltott rózsaszínre a hajához.
Felkapom a tusfürdőt, amit Vivi a bioboltban vesz, elméletileg
természetes antibakteriális hatással rendelkezik, és nem
sajnálom, bőven kenek belőle a rám száradt vérre. Szúrós az
illata, és rohadtul csíp.
– Úgy érted, megpróbált-e megölni?
Taryn bólint. Elkapom a pillantását. Már tudja az igazat.
–  Miért nem szóltál semmit? Miért hagytad, hogy
hozzámenjek? – fakad ki.
–  Nem tudtam – ismerem be. – Csak akkor jöttem rá, hogy
Locke vezette a hajtóvadászatot, amikor megláttam a füledben
a fülbevalót, amit aznap éjjel elvesztettem. Aztán elrabolt a
Mélytenger. És nem sokkal azután, hogy visszatértem, elárultál,
ezért úgy voltam vele, hogy már nem számít.
Taryn a homlokát ráncolja, látom rajta, hogy szívesen
vitatkozna, de közben nagyon próbál csendben maradni, hogy
megnyerjen magának. A következő pillanatban
győzedelmeskedik a vita iránti vágya. Hiszen mégiscsak ikrek
vagyunk.
–  Csak azt tettem, amit apa mondott! Nem hittem, hogy
számít. Ott volt a kezedben az a nagy hatalom, és nem voltál
hajlandó használni. De sosem akartam ártani neked.
– Inkább kergessen Locke a barátaival az erdőben, mint hogy
hátba szúrjál. Megint.
Most már egyértelműen fékezi magát, hogy ne szóljon
semmit, mély levegőt vesz, a nyelvébe harap.
–  Sajnálom – mondja, majd kimegy a fürdőszobából,
magamra hagy, hogy befejezzem a zuhanyzást.
Melegebbre állítom a vizet, és jó hosszan állok alatta.

Mire végzek, Heather már nincs itt, Taryn pedig feltúrta a hűtőt,
és idegességében teazsúrt készített a maradékokból. Az asztal
közepén egy nagy teáskanna áll, mellette egy kisebb a
cickafarkteával. Előszedte az utolsó, bontott fóliájú gyömbéres
kekszet, és elrendezte egy tálcán. A kenyérből kétféle
szendvicset készített: sonkás-zellerest és mogyoróvajas-
cheeriososat.
Vivi épp kávét főz, aggodalmas arckifejezéssel fürkészi
Tarynt. Gyógyteát öntök magamnak, és megiszom, majd ismét
teletöltöm a bögrémet. Fürdés után, bekötözve és átöltözve
sokkal tisztábbnak érzem a fejem, készen állok rá, hogy
megbirkózzak a hírrel, miszerint Locke meghalt, és az
ikertestvérem gyilkolta meg.
Elveszek egy sonkás szendvicset, és beleharapok.
Ropog a zeller, és egy kicsit furcsa így, de nem rossz. Hirtelen
rádöbbenek, milyen éhes vagyok. A szendvics maradékát a
számba tömöm, és tányérra szedek még kettőt.
Taryn a kezét tördeli, összenyomja, majd a ruhájára szorítja
két tenyerét.
–  Kiborultam – kezdi. Vivivel hallgatunk. Próbálom
halkabban ropogtatni a zellert. – Megígérte, hogy haláláig
szeretni fog, de a szeretete nem védett meg a kíméletlenségétől.
Figyelmeztetett, hogy a tündérek nem úgy szeretnek, ahogyan
mi. Ezt egészen addig nem értettem, amíg hetekre magamra
nem hagyott abban a hatalmas, rémes házában. Hibrid rózsákat
neveltem a kertben, új függönyöket rendeltem, meg egy
hónapig tartó mulatságokat szerveztem a barátainak. De nem
számított. Voltam ledér, voltam tartózkodó. Mindent megtettem.
De csak annyit mondott, hogy már nincs bennem több történet.
Felvonom a szemöldököm. Iszonyú dolog ilyesmit mondani,
de azért nem gondoltam volna, hogy ez lesz a veszte.
– Hát, akkor most megmutattad neki.
Vivi váratlanul felnevet, majd csúnyán néz rám, amiért
megnevettettem.
Taryn szempilláin ki nem buggyant könnyek csillognak.
– Végül is igen – feleli színtelen, érzelemmentes hangon, amit
nehezen tudok hova tenni. – Próbáltam elmagyarázni, hogyan
változtassunk a dolgokon, mert muszáj lett volna változtatni, de
úgy csinált, mintha ostobaságokat beszélnék. Egyre csak beszélt,
mintha szavakkal megváltoztathatná az érzéseimet. Volt egy
drágakövekkel kirakott levélbontó kés az asztalon, és…
Emlékszel a Madoctól kapott leckékre? A következő pillanatban
Locke nyakába mélyedt a hegye. Akkor végre elhallgatott, de
amikor kihúztam, rengeteg vér ömlött ki.
– Szóval nem akartad megölni? – kérdezi Vivi.
Taryn nem felel.
Tudom, milyen érzés, amikor olyan sokáig elfojtod az
érzéseidet, hogy aztán kitörnek. Azt is tudom, milyen kést döfni
valakibe.
– Semmi baj – nyugtatom, de nem vagyok benne biztos, hogy
így igaz.
 Felém fordul.
– Azt hittem, te meg én a legkevésbé sem hasonlítunk. De úgy
tűnik, pontosan ugyanolyanok vagyunk.
Nem hinném, hogy ezt jó dolognak tartja.
–  Hol a teste? – kérdezem, próbálok a lényegi kérdésekre
koncentrálni. – Meg kell szabadulnunk tőle, és…
Taryn a fejét ingatja.
– Már megtalálták a holttestet.
– Hogyan? Mit csináltál vele?
Korábban csak frusztrált, hogy idejött segítséget kérni, most
már bosszankodom, amiért nem jött korábban, amikor még
intézkedhettem volna.
–  Levonszoltam a vízhez. Azt hittem, az ár majd magával
sodorja, de kivetette egy másik partra. Legalább… hát, legalább
valamennyire megrágták. Nehezebben állapították meg, hogyan
érte a halál. – Kétségbeesetten néz rám, mintha még mindig
képtelen lenne felfogni, hogy történhetett ez meg vele. – Nem
vagyok rossz ember.
Belekortyolok a cickafarkteába.
– Nem mondtam, hogy az vagy.
–  Ki fognak hallgatni – folytatja Taryn. – Megigéznek,
kérdéseket tesznek fel. Nem hazudhatok. De ha te felelsz rájuk
helyettem, akkor őszintén mondhatod, hogy nem te ölted meg.
–  Jude-ot száműzték – veti közbe Vivi. – Addig nem mehet
vissza, míg a korona kegyelmet nem gyakorol felette, vagy
valami ilyen fölényes maszlag. Ha elkapják, megölik.
– Pár óra az egész – erősködik Taryn, tekintetét ide-oda járatja
közöttünk. – És senki sem jön majd rá. Kérlek!
 Vivi felnyög.
– Túl veszélyes!
Nem felelek, nyilván ebből jön rá, hogy elgondolkoztam a
kérésén.
–  Vissza akarsz menni, igaz? – kérdezi Vivi metsző
pillantással. – Szeretnél valami ürügyet, hogy visszamehess. De
ha megigéznek, meg fogják kérdezni a nevedet. Vagy valami
egyebet, amiből rájönnek, hogy nem úgy válaszolsz, ahogy
Taryn tenné. És akkor neked annyi.
A fejemet rázom.
– Védővarázslatot bocsátottak rám. Nem lehet megigézni.
Gyűlölöm, hogy ennyire magával ragad az Elfhonba való
visszatérés gondolata, hogy ismét meg akarom ízlelni az
örökalmát, hogy megint szerencsét akarok próbálni a
hatalommal, vele. Talán ki lehet játszani a száműzésemet is,
csak még nem jöttem rá, hogyan.
Taryn összevonja a szemöldökét.
– Védővarázslatot? De miért?
Vivi rám mered.
– Mondd el neki! Mondd el neki, mit tettél valójában! Mondd
el, ki vagy, és miért nem mehetsz vissza!
Különös érzelem ül ki Taryn arcára, egy kicsit hasonlít a
félelemre. Madoc nyilván elmagyarázta, hogy ígéretet csaltam
ki Cardanból, miszerint engedelmeskedni fog, egyébként
honnan tudhatta volna, hogy rá kell parancsolnia, szabadítsa fel
a sereg felét az esküje alól? Mióta a halandók világában vagyok,
rengeteg időm volt átgondolni, hogyan alakultak közöttünk a
dolgok. Taryn nyilván dühös volt, amiért nem mondtam el,
miféle hatalommal bírok Cardan felett. És még inkább
megharagudhatott, amiért úgy tettem, mintha nem tudnám
meggyőzni Cardant, mentse fel Locke-ot a ceremóniamesteri
tisztség alól, pedig valójában ráparancsolhattam volna. De
rengeteg egyéb oka is volt Madocot segíteni. Hiszen mégiscsak a
lányaként nevelt fel bennünket. Talán Taryn is bele akart
kóstolni a nagy játszmába. Talán arra a rengeteg dologra
gondolt, amit Madoctól kaphat, ha ő kerül a trónra.
–  El kellett volna mondanom, mi történt Dainnal meg az
Árnyudvarral, de… – kezdek bele, azonban Vivi félbeszakít.
– Ne azzal foglalkozz! – szól rám. – Térj a lényegre! Mondd el,
ki vagy!
– Hallottam az Árnyudvarról – szúrja közbe Taryn gyorsan. –
Kémek. Értsem úgy, te is kém vagy?
A fejemet rázom, mert végre megértem, mit akar Vivi
kimondatni velem. Azt akarja, meséljem el, hogy Cardan elvett
feleségül, és ezzel gyakorlatilag Elfhon nagykirálynéjává tett. De
nem tehetem. Minden egyes alkalommal, amikor eszembe jut,
elönt a szégyen, amiért elhittem, hogy nem fog átverni.
Képtelen lennék úgy elmagyarázni, hogy közben ne tűnjek
ostobának, és nem állok rá készen, hogy ennyire sebezhetőnek
mutatkozzak Taryn előtt.
Véget kell vetnem ennek a beszélgetésnek, úgyhogy
kimondom az egyetlen dolgot, amiről tudom, mindkettejük
figyelmét eltereli majd, bár teljesen különböző okból.
–  Úgy döntöttem, eljátszom Tarynt a kihallgatás során. Pár
napon belül visszajövök, aztán mindent elmondok neki.
Megígérem.
 –  Nem maradhatnátok mindketten inkább itt, a halandók
világában? – kérdezi Vivi. – A francba Tündérföldével! A
francba ezzel az egésszel! Szerzünk egy nagyobb lakást.
–  Még ha Taryn itt marad is velünk, akkor is jobb, ha nem
hagyja ki a nagykirályi kihallgatást – válaszolom. – És hozhatok
pár dolgot, amit aztán jó pénzért eladhatunk. Valamiből ki kell
majd fizetni a nagyobb lakást.
Vivi dühödt pillantást vet rám.
– Bármikor felhagyhatunk azzal, hogy bérelt lakásban élünk,
és halandót játszunk. Ezt az egészet Heather miatt csináltam.
Ha csak magunk vagyunk, beköltözhetünk az egyik üres
raktárba a vízparton, megigézem, hogy senki se jöjjön be.
Lopott pénzből bármit megvehetünk. Egy szavadba kerül, Jude.
Előhúzom a kabátomból az ötszáz dollárt, amiért
megküzdöttem, és az asztalra teszem.
– Bryern elhozza ma a másik felét. Mert továbbra is halandót
játszunk. És a jelek szerint Heather is képben van még. Most
megyek, lefekszem. Miután felkelek, visszamegyek
Tündérföldére.
Taryn némileg értetlenül figyeli a pénzt az asztalon.
– Miért nem…
–  Ha elkapnak, kivégeznek, Jude! – emlékeztet Vivi,
félbeszakítva Tarynt.
Hálás vagyok érte. Lehet, hogy megteszem ezt a szívességet
most neki, de ez nem jelenti azt, hogy megbocsátok. Vagy hogy
jóban vagyunk. És nem is akarom, hogy úgy viselkedjen, mintha
így lenne.
–  Akkor figyelek, hogy ne kapjanak el – felelem
mindkettejüknek.
 5. fejezet

Mivel Oak iskolában van, az ő ágyán gömbölyödöm össze.

Akármennyire fáj is mindenem, gyorsan elalszom, magával
ránt a sötétség.
És álmodom.
Tanórákon veszek részt a palota ligetében, a késő délutáni
megnyúlt árnyak közt ülök. Már felkelt a hold, éles sarlóformát
rajzol a felhőtlen kék égre. Emlékezetből rajzolom a
csillagtérképet, a tintám sötétvörös, megalvad a papíron. Vér,
döbbenek rá. Vérrel teli tintatartóba mártom a pennámat.
A liget túlfelén Cardan herceg a barátaival ül. Valerian és
Locke különösen fest: ruhájuk molyrágta, bőrük sápadt, a
szemük helyén tintaszerű foltok. Nicasia mintha észre sem
venné. Tengerszínű haja súlyos loknikban omlik alá, az ajka
gúnyos mosolyra húzódik, mintha minden rendben lenne.
Cardan vérfoltos koronát visel, csálén áll rajta, arcának éles
vonásai éppolyan kísértetiesen gyönyörűek, mint régen.
–  Emlékszel, mit mondtam, mielőtt meghaltam? – kiált oda
hozzám Valerian kajánul. – Megátkozlak. Háromszor is
megátkozlak. Meggyilkoltál, tapadjon hát örökké vér a kezedhez!
Kísérjen utadon a halál! Legyen… Itt haltam meg, úgyhogy nem
tudtam befejezni. Kíváncsi vagy rá, mit akartam mondani?
Legyen életed rövid, bánattal teli, és amikor meghalsz, ne
gyászoljon senki!
Megremegek.
– Igen, tényleg a vége ütött csak igazán.
Cardan odasétál hozzám, rálép a csillagtérképemre, ezüstorrú
csizmájával felrúgja a tintatartómat, a vér a papírra ömlik,
elmossa a munkámat.
– Gyere velem! – parancsol rám ellentmondást nem tűrően.
–  Tudtam, hogy tetszik neked – szól utána Locke. – Ezért
akartam őt én elsőnek. Emlékszel az útvesztőnél tartott
mulatságra? Amikor én megcsókoltam, te pedig csak nézted?
–  Emlékeim szerint te ölelted, de végig engem figyelt – vág
vissza Cardan.
–  Ez nem is igaz! – tiltakozom, de aztán eszembe jut Cardan
meg a nárciszhajú tündérlány a pokrócon.
Cardan csizmája fölé nyomta az ajkát, a másik lány pedig a
nyakához. Cardan felém nézett, amikor egyikük szájon csókolta.
Szeme szénként fénylett, csillogott, akár a szurok. Eszembe jut,
hogy Locke tenyérrel végigsimított a hátamon, az arcom
felforrósodott, és túl szűknek éreztem a bőrömet, túl soknak azt
az egészet.
–  Gyere velem! – ismétli Cardan, és elhúz a véráztatta
csillagtérképtől, meg a többiektől az órán. – Tündérfölde
hercege vagyok. Azt kell tenned, amit parancsolok.
 Egy tölgyfa lyukacsos árnyékába vezet, majd felültet az egyik
alacsony ágra. Nem engedi el a derekamat, közelebb lép, már a
combom között áll.
– Ugye mennyivel jobb így? – néz fel rám.
Nem vagyok benne biztos, mire gondol, de azért bólintok.
–  Gyönyörű vagy. – Mintát rajzol a két karomra, majd
végigsimít az oldalamon. – Olyan gyönyörű!
Halkan beszél, és elkövetem azt a hibát, hogy belenézek
fekete szemébe, lepillantok veszedelmesen görbülő szájára.
–  De a szépséged idővel elhalványul – folytatja továbbra is
halkan, úgy, mintha szeretők lennénk. Kezét továbbra sem
húzza el, a gyomrom összerándul, ölembe forróság gyűl. –
Feszes bőröd ráncossá, foltossá válik. Pókhálóvékonnyá. A
melled megereszkedik. A hajad kifakul, elvékonyul. A fogaid
megsárgulnak. És mindened, minden, ami te vagy, elrohad.
Semmivé válsz. Semmi vagy.
–  Semmi vagyok – visszhangzom, tehetetlennek érzem
magam a szavai ellenében.
– Semmiből lettél, és semmivé is válsz – suttogja a nyakamra.
Hirtelen kétségbeesem. Menekülnöm kell tőle. Leugrom a
faágról, de nem érek földet. Csak zuhanok, zuhanok, zuhanok
lefelé, mint Alice a nyúl üregében.
Aztán az álom megváltozik, egy kőtáblán fekszem lepelbe
csavarva. Próbálok felkelni, de képtelen vagyok megmozdulni.
Mintha fából faragott baba lennék. A szemem nyitva, de nem
tudom oldalra fordítani a fejemet, nem tudok pislogni, semmit
sem tudok csinálni. Csak bámulom a változatlan, felhőtlen
égboltot, a hold változatlan, élesen megrajzolt sarlóalakját.
 Madoc jelenik meg, fölém hajol, macskaszemével lenéz rám.
– Milyen nagy kár! – szólal meg, mintha már nem hallhatnám.
– Bár ne küzdött volna ellenem, mindent megadtam volna neki,
amire csak vágyott.
–  Mindig is engedetlen lány volt – mondja a mellette álló
Oriana. – Nem úgy, mint a nővére.
Taryn is ott van, az arcán csinos könnycsepp csorog.
–  Csakis egyikünk élhette túl. És az egyedül én lehettem. Te
vagy az a testvér, akinek kígyó, béka hullik a szájából. Én
vagyok az a testvér, akinek rubin és gyémánt.
Mindhárman elmennek. Ezután Vivi áll mellém, hosszú ujjait
a vállamhoz nyomja.
– Meg kellett volna mentenem téged – szólal meg. – Mindig is
az én feladatom volt.
–  Az én temetésem lesz a következő – suttogja Oak egy
pillanattal később.
Nicasia hangja mintha távolról szűrődne el hozzám.
–  Úgy tartják, a tündérek esküvőn sírnak, temetésen
nevetnek, de én egyformán mulatságosnak tartom az esküvődet
és a temetésedet is.
Aztán Cardan lép közelebb gyengéd mosollyal az ajkán.
Összeesküvőn súgja:
–  Amikor gyerek voltam, temetéseket rendeztünk, amik
egyfajta színjátékok voltak. Természetesen a halandók voltak a
halottak, vagy legalábbis a végére azok lettek.
Erre végre megszólalok:
– Hazudsz!
–  Persze hogy hazudok – válaszolja. – Ez a te álmod. Hadd
mutassam meg! – Meleg kezét az arcomra fekteti. – Szeretlek,
Jude. Régóta szeretlek. Örökké szeretni foglak.
– Elég legyen! – förmedek rá.
Aztán Locke áll felettem, a szájából víz ömlik.
– Bizonyosodjunk meg róla, hogy tényleg halott.
A következő pillanatban kést döf a mellkasomba. Újra meg
újra meg újra belém szúrja.
Erre ébredek, az arcom könnyektől nedves, a torkomban
sikoly.
Lerúgom magamról a takarót. Odakint besötétedett. Nyilván
átaludtam az egész napot. Felkattintom a lámpát, mély levegőt
veszek, és ellenőrzöm a homlokomat, lázas vagyok-e. Várom,
hogy lenyugodjak. Minél többet elemzem az álmot, annál
jobban zavar.
Kimegyek a nappaliba, a dohányzóasztalon nyitott
pizzásdoboz fogad. Valaki pitypangfejeket tett a pepperoni
mellé néhány szeleten. Oak a Rocket League-et magyarázza
Tarynnek.
Mindketten aggodalmasan pillantanak rám.
–  Figyelj csak! – szólok oda az ikertestvéremnek. –
Beszélhetnénk egy kicsit?
– Persze – válaszolja Taryn, és feláll a kanapéról.
Visszamegyek Oak szobájába, leülök az ágya szélére.
–  Tudni akarom, azért jöttél-e, mert ideküldtek – mondom. –
Hogy ez a nagykirály terve-e, hogy rávegyen, szegjem meg a
száműzetésem szabályait.
Taryn meglepettnek tűnik, de a javára szóljon, hogy nem
kérdezi, miért gondolok ilyesmit. Egyik kezét a hasához húzza,
ujjai szétnyílnak.
– Nem – válaszolja. – De nem mondtam el mindent.
Várok, nem igazán tudom, miről beszél.
–  Sokat gondolok mostanában anyára – fog bele végül. –
Mindig azt hittem, azért hagyta ott Elfhont, mert beleszeretett a
mi halandó apánkba, de most már nem vagyok benne olyan
biztos.
– Nem értem – felelem.
– Terhes vagyok – vallja be suttogva.
A halandókat évszázadok óta nagyra tartják azért, mert
képesek tündérgyerekeket szülni. A mi vérünk nem olyan
lomha, mint a tündéreké. A tündér nők szerencsésnek
mondhatják magukat, ha hosszú életük során egyetlenegyszer
gyermekáldásban részesülnek. A többségük sosem esik teherbe.
Egy halandó feleség teljesen más. Mindig is tisztában voltam
ezzel, mégsem jutott soha eszembe, hogy Tarynnek és Locke-
nak gyereke születhet.
– Hű! – szólalok meg, és a pillantásom Taryn hasát védelmező
kezére siklik. – Ó!
–  Senkinek sem lenne szabad úgy felnőnie, mint nekünk –
teszi hozzá.
Elképzelte, milyen lenne abban a házban gyereket nevelni,
miközben Locke mindkettejükkel szórakozik? Vagy arra
gondolt, ha eljönne, Locke is levadászná őt úgy, ahogy Madoc
vadászta le anyánkat? Nem vagyok benne biztos. Ahogy abban
sem, faggathatom-e. Most, hogy már kipihentem magam
valamennyire, látom rajta a kimerültség jeleit, amiket korábban
észre sem vettem. Vörös a szeme. Vonásainak egyfajta éle van,
arról árulkodik, hogy elfelejtett enni.
Rádöbbenek, hogy azért jött hozzánk, mert máshova nem
mehet, és nyilván benne volt a pakliban, hogy nem segítek rajta.
– Tudta? – kérdezem végül.
– Igen – feleli, és elhallgat, mintha felidézne egy beszélgetést.
És valószínűleg a gyilkosságot. – De másnak nem mondtam el.
Senkinek, csak neked. És amikor elmondtam Locke-nak… Hát,
azt már elmeséltem, mi lett a vége.
Nem tudom, mit mondhatnék erre, de amikor kétségbeesett
mozdulatot tesz felém, hagyom, hogy megöleljen, és fejemet a
vállára hajtom. Tudom, hogy rengeteg mindent el kellett volna
mondanom neki, ahogyan Tarynnek is nekem. Tudom, hogy
nem voltunk kedvesek egymással. Tudom, hogy ártott nekem,
többet is, mint hinné. De ettől függetlenül a nővérem. A
megözvegyült, gyilkos nővérem, aki most kisbabát vár.

Egy órával később már össze van készítve a holmim, készen

állok az indulásra. Taryn a napja minden egyes részletéről
alaposan beszámolt, elmesélte, kikkel találkozik rendszeresen,
hogy milyen Locke birtokát irányítani. Egy pár kesztyűt is adott,
hogy elrejthessem a hiányzó ujjrészemet. Levette elegáns
pókfonálból és üvegszálból készült ruháját. Most én viselem, a
hajamat nagyjából úgy rendeztük, ahogyan ő hordja, rajta pedig
az én fekete nadrágom és pulcsim van.
– Köszönöm – hálálkodik.
Olyan szó ez, amit a tündérek sosem mondanak. Illetlenség
valamit megköszönni, elbagatellizálja az adósságok és azok
megfizetésének bonyolult táncát. De a halandók nem így értik,
amikor megköszönnek valamit. A legkevésbé sem így értik.
Mégis elhessegetem a szavait.
– Ugyan!
Oak odajön, hogy vegyem fel, nem számít, milyen langaléta,
mennyire megnyúltak a végtagjai.
– Szorongatós ölelés! – közli, ami azt jelenti, hogy felugrik, és
fullasztóan átkarolja a nyakamat.
Eleget teszek a kérésének, és jó erősen megszorítom én is,
pedig kicsit kapkodom a levegőt. Leteszem, és lehúzom a
rubingyűrűmet – azt, amit Cardan ellopott, aztán az eskünknél
visszaadott. Semmiképp sem lehet rajtam, ha Tarynnek adom ki
magam.
– Vigyázol rá? Amíg vissza nem jövök.
–  Igen – ígéri Oak ünnepélyesen. – Ne maradj sokáig!
Hiányozni fogsz!
Meglep a kedvessége, főleg azok után, ahogy a legutóbbi
beszélgetésünk zajlott.
–  Amint tudok, visszajövök – ígérem, és puszit nyomok a
homlokára.
Aztán a konyhába megyek. Vivi már vár rám. Együtt sétálunk
ki a fűre. Egy kis részre aggófüvet ültetett.
Taryn utánunk jön, a pulóver ujját húzogatja.
–  Biztos vagy benne? – kérdezi Vivi, miközben a szár aljánál
fogva kihúz egy növényt.
Végignézek rajta, árnyékok övezik, a haját az utcai lámpa
vonja fénybe. Általában pont olyan barna, mint az enyém, de
megfelelő megvilágításban látszanak benne az arany szálak,
már-már zöldellenek.
Vivi sosem vágyott úgy Tündérföldére, ahogy én. Miért is
tenné, ha egyszer ott hordozza magában?
–  Tudod, hogy igen – válaszolom. – Elmeséled, mi volt
Heatherrel?
A fejét rázza.
– Maradj életben, ha tudni akarod! – Azzal az aggófűre fúj. –
Paripám, serkenj, és vidd a húgomat, ahová parancsolja!
Mire a virágzó szár a földre ér, már félig át is változott sárga,
gebe pónivá, a szeme smaragd, a sörénye csipkézett páfrányra
emlékeztet.
A levegőbe prüszköl, patájával dobbant a földön, szinte
ugyanolyan lelkes, hogy repülhet, mint én.

Locke birtoka pont olyan, mint amilyenre emlékszem, csupa

magasra törő torony és mohalepte kő, sűrű lonc- és
borostyánfüggöny fedi. Az útvesztő szédítő mintázatban hasít
keresztül a birtokon. Maga a megelevenedett tündérmese,
olyan, ahol a szerelem egyszerű dolog, fájdalmat sosem okoz.
Mintha éjszakánként tele lenne lehullott csillagokkal a
halandók világa. Hirtelen jutnak eszembe a szavak, Locke
mondta ezt, amikor a legmagasabb tornyának tetején álltunk.
Leszállásra sarkallom az aggófűlovat, majd leugrom a
hátáról, hagyom, hogy a földet kapálja, a széles bejárati ajtóhoz
sietek. Jöttömre kitárul. Két szolgáló áll odabent, sápatag,
gombát idéző bőrük olyan halvány, hogy látszanak az ereik,
leginkább egy összeillő márványszoborpárosra emlékeztetnek.
A vállukról apró, porhanyós szárnyak lógnak. Hűvös,
tintacseppszerű szemekkel figyelnek, azonnal emlékeztetve rá,
mennyire nem emberek a tündérek.
Mély levegőt veszek, és kihúzom magam. Aztán bemegyek.
– Üdv újra itthon, asszonyom! – mondja a nő.
Testvérek, mesélte Taryn. Nera és Neve. Tartoztak Locke
apjának, és annak halálakor a fennmaradó tartozásuk a fiára
szállt. Korábban settenkedve közlekedtek, meghúzták magukat,
de Taryn ezt megtiltotta nekik, amikor ideköltözött.
A halandók világában hozzászoktam, hogy apróságokért is
köszönetet mondok, és most kénytelen vagyok visszanyelni a
szavakat.
–  Jó újra itthon lenni – felelem végül, és elsétálok mellettük,
be az előcsarnokba.
Már nem teljesen olyan itt, mint amire emlékeztem.
Korábban nagyrészt üresen álltak a helyiségek, ha mégsem, a
bútorok régiek voltak, súlyosak, a kárpit az idő vasfogától
merev. A hosszú ebédlőasztal csupasz volt, ahogyan a padlók is.
Már nem így van.
Mindent párnák, szőnyegek, kupák, tálcák és félig teli
kancsók borítanak, mind élénk színekben: karmazsinvörösben,
umbrabarnában, pávakékben, palackzöldben, aranyban és
szilvaszínben. Az egyik heverő takaróját vékony aranypor
szennyezi, talán vendég járt itt nemrég. A kelleténél egy
pillanattal tovább meredek rá homlokráncolva, a tükörképem
egy kifényesített ezüsturnáról néz vissza rám.
 A szolgálók figyelnek, és nincs okom olyan szobákat
tanulmányozni, amiket elméletileg jól ismerek. Úgyhogy
próbálom ellágyítani a vonásaimat. Elrejteni, hogy most jövök
rá Taryn életének bizonyos részleteire, amikről nem mesélt
nekem.
Biztos vagyok benne, hogy ő rendezte be a szobákat. Madoc
erődjében is mindig tele volt élénk színű párnával az ágya.
Szereti a csoda szép holmikat. Feltűnik, hogy ezt a helyet
bacchanáliára, züllésre alakították ki. Mondta, hogy egy
hónapig tartó mulatságokat rendezett, mégis most először
képzelem el őt a párnákon heverve, ahogy részeg, nevet, és
talán csókolózik is másokkal. Akár többet is tesz ennél.
A nővérem, az ikertestvérem, aki mindig is inkább pacsirta
volt, mintsem csiröge, félénk, mintsem élvhajhász. Legalábbis
én így hittem. De míg én tőrök és mérgek közt forgolódtam, ő a
vágy éppoly veszedelmes útját járta.
A lépcső felé fordulok, már nem vagyok benne biztos, hogy
sikerrel járok majd. Visszatérek hát ahhoz, ami biztos,
végiggondolom a Tarynnel közösen kieszelt mesét. Amikor
utoljára láttam Locke-ot, egy fókatündérrel akart találkozni,
mondom majd, akivel viszonyt folytatott. Végső soron hihető. És
a Mélytenger nemrégiben a szárazföld ellen fordult, így
remélhetőleg a tündérek könnyebben elítélik majd a tengeri
népeket.
–  A nagyterembe kéri a vacsorát? – kérdezi a nyomomban
loholó Neve.
–  Inkább tálcán a szobámba – felelem, nem szívesen ennék
egyedül a hosszú asztalnál, hogy feltűnő csendben szolgáljanak
ki.
Felmegyek, nagyjából biztos vagyok benne, hogy jól
emlékszem a járásra. Remegve nyitom ki az egyik ajtót. Egy
pillanatra azt hiszem, rossz helyen járok, de Locke szobája is
megváltozott. Az ágyat függöny öleli, mintáján hímzett rókák
lépkednek magas fák között. Az ágy előtt alacsony dívány áll,
rajta ruhák szerteszét, egy kis asztalt pedig papírosok és tollak
borítanak.
Taryn öltözőszobájába megyek, végignézem a ruháit, kevésbé
kihívó a színük, mint a berendezési tárgyaké, de éppolyan
gyönyörűek. Ingruhát választok, fölé nehéz szaténköntöst, majd
leveszem a pókfonál és üvegszál ruhát.
Reszketve csúszik a bőrömön az anyag. Taryn hálószobájának
tükre előtt állva kifésülöm a hajamat. Bámulom magamat,
próbálok rájönni, mi buktathat le. Izmosabb vagyok, de azt a
ruhák elrejthetik. A hajam is rövidebb, de nem sokkal. És persze
temperamentumosabb vagyok.
– Szép estét, felség! – mondom, miközben igyekszem magam a
királyi udvarba képzelni. Mit tenne Taryn? Mélyen pukedlizne.
– Olyan rég találkoztunk már!
Persze Taryn valószínűleg találkozott vele mostanában. Neki
nem volt olyan régen. Pánik dobol a mellkasomban. Nem csak
válaszolnom kell majd a kérdésekre a kihallgatás során. El kell
játszanom Cardan nagykirály előtt, hogy egy kedves ismerőse
vagyok.
A tükörképemre meredek, igyekszem homlokráncolás helyett
a megfelelő arckifejezést előcsalni.
– Szép estét, felség, te áruló varangy!
 Nem, ez így nem lesz jó, akármilyen jólesik is.
–  Szép estét, felség! – próbálkozom újra. – Nem öltem meg a
férjemet, habár igencsak megérdemelte.
Kopogtatnak, mire összerezzenek.
Nera hatalmas fatálcát hoz, az ágyra teszi, majd meghajlás
után szinte nesztelenül távozik. A tálcán pirítós van, és
émelyítő, különös illatú lekvár, amitől összefut a nyál a
számban. A kelleténél jóval hosszabb időbe telik, hogy
rádöbbenjek, tündérgyümölcs. És úgy hozták Tarynnek, mintha
semmiség lenne, mintha rendszeresen fogyasztaná. Vajon Locke
a tudta nélkül etette vele? Vagy szándékosan élt vele, egyfajta
rekreációs érzéktompítóként? Újfent teljesen összezavarodom.
Legalább egy kanna csalánteát is hoztak, puha sajtot és
három főtt kacsatojást. Egyszerű vacsora, leszámítva a különös
tündérgyümölcsöt.
Megiszom a teát, megeszem a tojást és a pirítóst. A lekvárt egy
szalvétába csomagolva bedugom a szekrény hátuljába. Ha
Taryn hetek múltán penészesen talál rá, hát, ez a legkevesebb,
amit elviselhet, ha egyszer ekkora szívességet teszek neki.
Ismét végignézem a ruhákat, próbálom a megfelelőt
kiválasztani az előttem álló napra. Nem lehet figyelemfelkeltő.
A férjem meghalt, én pedig elvileg szomorú vagyok. Sajnos, míg
Taryn nekem szinte csupa feketét csináltatott, a saját
ruhatárából hiányzik ez a szín. Elnyúlok a selyem és szatén, az
erdőmintás brokát mellett, amin a levelek közül állatok lesnek
ki, nem törődöm a zsályazöld és égkék hímzett bársonyokkal.
Végül találok egy sötét árnyalatú, bronzszín ruhát, és egy pár
éjkék kesztyű kíséretében a díványhoz cipelem. Feltúrom Taryn
ékszeres dobozát, és előhúzom a fülbevalót, amit tőlem kapott.
Az egyik hold, a másik csillag, a kovácsmester Grimsen
készítette, igézetet bocsátottak rá, hogy a viselője szebbnek
tűnjön tőle.
Legszívesebben kilopóznék Locke birtokáról, be az
Árnyudvarba. Minden vágyam meglátogatni Csótányt és
Bombát, meghallgatni az udvari pletykákat, újra az ismerős föld
alatti helyiségeket járni. Csakhogy azok a szobák nem léteznek
többé, Szellem tönkretette őket, amikor elárult bennünket a
Mélytengernek. Nem tudom, hol van az Árnyudvar új
központja.
És nem is vállalhatok ekkora kockázatot.
Kinyitom az ablakot, leülök Taryn asztalához, és csalánteát
szürcsölök, belélegzem a sós tenger, a vadon termő lonc, a
távoli fenyőktől érkező szellő erőteljes illatát. Nagy levegőt
veszek. Hazatértem, mégis honvágy kínoz.
 6. fejezet

A kihallgatást akkorra tűzték ki, amikor felragyognak az első

csillagok az égen. Taryn bronz ruhájában érkezem meg a
nagykirályi udvarba, a vállamon stóla, ujjaimon kesztyű, a
hajamat laza kontyba tűztem. Szívem hevesen dobog, és
remélem, senki sem érzi a hónom alatt gyűlő ideges izzadságot.
A nagykirály udvarmestereként egyfajta tisztelet övezett. Bár
nyolc évig éltem Elfhonban enélkül, nagyon gyorsan
hozzászoktam.
Tarynként gyanakodva figyelnek, miközben átvágok a
tömegen, ami már nem nyílik szét előttem automatikusan.
Hiszen egy áruló lánya, egy kitaszított nővére, és a férje
meggyilkolásával gyanúsítják. Mohón figyelnek, mintha abban
reménykednének, hogy a bebizonyosodó bűnössége és a
büntetése kellemes szórakozásnak bizonyul majd. De még így
sem félnek tőle. Még az állítólagos bűnével együtt is
halandónak, gyengének látják.
Tulajdonképpen jobb is. Minél gyengébbnek tűnik, annál
hihetőbb az ártatlansága.
Szándékosan nem nézek az emelvényre, hiába tartok oda.
Cardan nagykirály jelenléte mintha megfertőzné magát a
levegőt is, amit belélegzek. Egy eszeveszett pillanatra felmerül
bennem, hogy inkább megfordulok és elmenekülök, mielőtt
észrevesz.
Nem tudom, menni fog-e.
Kissé szédülök.
Nem tudom, képes leszek-e ránézni, és palástolni mindazt,
amit érzek.
Mély levegőt veszek és kifújom, emlékeztetem magam, hogy
nem tudja majd, én állok előtte. Nem ismerte fel Tarynt, amikor
felvette a ruhámat, engem sem fog felismerni most.
Ráadásul, győzködöm magam, ha kudarcot vallasz, akkor
Tarynnel mindketten hatalmas bajba kerültök.
Hirtelen eszembe jut minden egyes indok, amiért Vivi úgy
gondolta, rossz ötlet idejönnöm. Igaza volt. Nevetséges ez az
egész. Halálbüntetés terhe alatt tilos visszatérnem, csakis akkor
ér véget a száműzetésem, ha a korona kegyelmet gyakorol.
Felmerül bennem, hogy Cardan talán rosszul fogalmazott.
Talán megkegyelmezhetnék saját magamnak. Ám ekkor
eszembe jut, hogy kinevettek az őrök, amikor erősködtem, hogy
Tündérfölde királynéja vagyok. Cardannak nem kellett
megtagadnia. Elég volt csendben maradnia. És ha
megkegyelmeznék magamnak, hát megint csak hallgatnia
kellene.
Nem, ha felismer, akkor kénytelen leszek elmenekülni és
elrejtőzni, remélve, hogy engem jobban kitanítottak az
Árnyudvarban, mint amilyen alapos képzésben az őrök
részesültek. De akkor az egész udvar rájön, hogy Taryn bűnös –
ha nem így lenne, ugyan miért küldött volna engem maga
helyett? Ha pedig nem sikerül megszöknöm…
Elmerengek, miféle kivégzési módot választana Cardan. Talán
sziklákhoz kötöz, és hagyja, hogy a tenger végezze el a piszkos
munkát. Nicasiának tetszene. De ha Cardannak épp nincs kedve
ilyesmihez, akkor lefejeztethet, felakaszthat, kivéreztethet,
felnégyeltethet, egészben megetethet egy hátasvaranggyal…
–  Taryn Duarte! – szólít meg egy lovag, félbeszakítva borús
gondolataimat. Hűvösen beszél, cizellált ezüstpáncélja alapján
Cardan egyik személyi testőre. – Locke felesége! Oda kell állnia
az audienciát kérők helyére.
Odamegyek, teljesen megszédít a gondolat, hogy ott kell most
állnom, ahol korábban udvarmesterként annyi mindenkit
láttam. Aztán észbe kapok, és mélyen pukedlizek, ahogyan azok
szoktak, akiket nem zavar, hogy alá kell vetniük magukat a
nagykirály akaratának. Mivel nem nézhetem közben az arcát,
gondosan a földre szegezem a pillantásomat.
–  Taryn? – kérdezi Cardan, és teljesen letaglóz, hogy milyen
ismerős a hangja.
Nem odázhatom tovább, a szemébe nézek.
Még annál is rémisztőbb a szépsége, mint amire emlékeztem.
Persze mind gyönyörűek, hacsak nem kifejezetten ocsmányak.
A tündérek már csak ilyenek. Halandó elme képtelen felfogni
őket, emlékezetünk tompítja az erejüket.
Minden egyes ujján gyűrű csillog. Válláról kifényesített
aranyból kovácsolt gravírozott, ékköves mellvért lóg, alatta
fodros, fehér inget visel. Térd fölé érő csizmájának orra
visszahajlik. Látszik a farka, az egyik lábához simul. A jelek
szerint már nem érzi, hogy rejtegetnie kellene. A fején
természetesen ott pihen a Vérkorona.
Arany szegélyű fekete szemével végigmér, szája sarkában
gúnyos mosoly bujkál. Fekete haja lágyan keretezi az arcát, nem
fogta össze, kissé kócos, mintha épp most kelt volna fel
valakinek az ágyából. Végig azon csodálkozom, hogy egykor
hatalommal bírtam felette, Tündérfölde nagykirálya felett.
Voltam olyan arrogáns, hogy azt higgyem, meg is tarthatom.
–  Felség! – szólalok meg, mert valamit mondanom kell, és
mert minden, amit begyakoroltam, így kezdődik.
–  Tudjuk, mekkora veszteség ért – kezdi idegesítő
felsőbbrendűséggel. – Nem is zavarnánk meg a gyászodat, ha
nem lennének kérdéseink a férjed halálának okáról.
– Szerinted tényleg szomorú? – kérdezi Nicasia.
Beletelik egy pillanatba, hogy felismerjem a mellette álló nőt:
Cardan anyja az, Lady Asha ezüstös ruhában, szarvának hegyén
ékköves dísszel. Lady Asha arcát is ezüsttel emelték ki, az csillog
a járomcsontján, az ajkán. Nicasia a tenger színeibe öltözött.
Ruhája hínárzöld, mély, élénk. Vízszín haját befonták, az
ügyesen elrendezett halszálkák és állkapcsok koronát alkotnak.
Legalább egyikük sem áll az emelvényen a nagykirály mellett.
Úgy tűnik, az udvarmesteri poszt továbbra is betöltésre vár.
Legszívesebben ráförmednék Nicasiára, de Taryn nem tenné,
úgyhogy fékezem magam. Nem szólok egy szót sem, némán
átkozom az eszemet, amiért annyira tudom, hogy mit nem
tenne, abban viszont nem vagyok annyira biztos, hogy mit igen.
 Nicasia közelebb lép. Meglep, hogy bánatot látok az arcán.
Locke egykor a barátja volt, a szeretője. Kétlem, hogy bármelyik
szerepben jeleskedett volna, de ettől még Nicasia sem akarhatta
holtan látni.
–  Te magad ölted meg Locke-ot? – kérdezi. – Vagy rávetted a
húgodat, hogy tegye meg helyetted?
–  Jude száműzetésben van – válaszolom. Nem pusztán
csendesen ejtem ki a szavakat, veszedelmesen halk vagyok. – És
sosem ártottam Locke-nak.
– Nem? – kérdezi Cardan, előrehajolva a trónján.
Indák remegnek mögötte. Farka meglendül.
–  Szere… – Képtelen vagyok kiejteni a szót, de várják.
Kierőszakolom hát, és még erőltetetten szipogok is. – Szerettem.
–  Néha elhittem, hogy így van, igen – feleli Cardan
elgondolkozva. – De akár hazudhatsz is. Meg foglak igézni.
Csupán arra kényszerít majd, hogy elmondd az igazat.
Int egyet, mágia ragyog a levegőben.
Nem érzek semmit. Nyilván Dain védővarázslatának az ereje
miatt. Még a nagykirály igézete sem hajthat igába.
–  Nos akkor – szólal meg Cardan. – Csakis az igazat akarom
hallani. Hogy hívnak?
– Taryn Duarte vagyok – felelem pukedlizve, hálásan, amiért
ilyen könnyedén jön hazugság a számra. – Madoc lánya, Locke
felesége, Elfhon nagykirályának az alattvalója.
Cardan szájszéle felfelé görbül.
– Milyen kifinomult udvari modor!
– Alaposan kitanítottak.
Csak tudja. Hiszen együtt tanultunk.
 – Meggyilkoltad Locke-ot? – kérdezi.
Lelassul körülöttem a beszélgetés moraja. Nem szól dal,
kevesen nevetnek, csak kupák csörrennek itt-ott. A tündérek
várnak, kíváncsiak, vallomást teszek-e.
–  Nem – válaszolom, és megrovó pillantást lövellek Nicasia
felé. – És nem is gondoskodtam a meggyilkolásáról. Talán a
tenger felé kellene fordítanunk a figyelmünket, ahol
megtalálták.
Nicasia Cardan felé fordul.
–  Tudjuk, hogy Jude meggyilkolta Balekint. Ő maga vallotta
be. És már régóta gyanakszom rá, hogy végzett Valeriannel is.
Ha nem Taryn követte el, akkor nyilván Jude. Anyám, Orlagh
királynő egyezséget kötött veled. Ugyan mit ért volna el a
ceremóniamestered meggyilkolásával? Tudja, hogy a barátod
volt, ahogyan az enyém is.
A hangja elcsuklik a végére, hiába igyekszik leplezni.
Szemmel láthatóan őszinte a gyásza.
Próbálok könnyeket kicsikarni magamból. Hasznos lenne, ha
sírva fakadnék, de Cardan előtt állva képtelen vagyok rá.
Fekete szemöldökét összevonva pillant le rám.
–  Nos, mit gondolsz? A húgod tette? És ne mondd azt, amit
már tudok. Igen, száműztem őt. Ez talán elrettentette, talán
nem.
Olyan öntelten fest, azt kívánom, bár képen törölhetném,
hogy megmutassam, mennyire rettent el a száműzetés.
–  Nem volt oka gyűlölni Locke-ot – hazudom. – Nem hiszem,
hogy rosszat kívánt volna neki.
– Valóban? – kérdezi Cardan.
 –  Talán csak udvari pletyka, de népszerű történet kering
rólad, a húgodról és Locke-ról – szólal meg Lady Asha. –
Szerette, de Locke téged választott. Vannak, akik képtelenek
elviselni a testvérük boldogságát.
Cardan az anyjára pillant. Kíváncsi lennék, mi vonzotta
Nicasiához, hacsak nem az, hogy mindketten olyan rémesek. És
az is érdekelne, mit gondol róla Nicasia. Orlagh a Mélytenger
kegyetlen, rémisztő királynője, és soha többé egyetlen pillanatot
sem kívánok eltölteni a társaságában, de úgy hiszem, szereti
Nicasiát. Nyilván Nicasia is többet vár Cardan anyjától annál a
kevéske érzelemnél, amit a fia iránt mutatott.
–  Jude sosem szerette Locke-ot. – Az arcom felhevül, de a
szégyenem tökéletes menedéket biztosít. – Valaki mást szeretett.
Őt akarná holtan látni.
Örömmel tölt el, hogy Cardan összerezzen.
–  Elég! – szól rám, mielőtt folytathatnám. – Ennél több nem
érdekel ezzel a témával kapcsolatban…
– Nem! – szakítja félbe Nicasia, amitől mindenki megszeppen
kissé. Elképesztő merészségre vall félbeszakítani a nagykirályt.
Még ha egy hercegnő teszi is. Különösképp, ha nagykövet az
illető. Egy pillanattal később ő is rádöbben, de azért folytatja. –
Lehet, hogy talizmán van Tarynnél, valami, amitől képes
ellenállni az igézetnek.
Cardan metsző pillantást vet Nicasiára. Nem tetszik neki,
hogy aláássa a tekintélyét. Azonban a következő pillanatban
valami más veszi át a düh helyét. A lehető legocsmányabban
mosolyog rám.
– Akkor kénytelenek leszünk átkutatni.
 Nicasia ajka éppolyan mosolyra húzódik, mint az övé. Úgy
érzem magam, mint régen, a palotai tanórákon, amikor a
nemesek gyerekei szövetkeztek ellenem.
Eszembe jut a legutóbbi megszégyenítés, amikor
Örömkirálynővé koronáztak, és levetkőztettek a mulatozók
előtt. Ha most leveszik rólam a ruhámat, látni fogják a kötszert
a karomon, a friss vágásokat a bőrömön, amit nem tudok
megmagyarázni. Rá fognak jönni, hogy nem Taryn vagyok.
Nem hagyhatom. Méltóságomat összekaparva igyekszem a
mostohaanyámat, Orianát utánozni, éppúgy felsőbbrendűséget
sugározni, ahogyan ő szokta.
–  Meggyilkolták a férjemet – szólalok meg. – És akár
elhiszitek, akár nem, gyászolom őt. Nem fogom az udvart
szórakoztatni, amikor még a teste is alig hűlt ki.
A nagykirály mosolya erre, sajnos, kiszélesedik.
–  Ahogy szeretnéd. Akkor kénytelen leszek egyedül
megvizsgálni téged a szobámban.
 7. fejezet

Cardantól néhány lépéssel lemaradva, dühösen lépkedek a

palota folyosóin, nyomunkban az őrökkel, akik azért követnek,
nehogy szökni próbáljak.
Nem túl rózsás a helyzet.
Visszavisz a hatalmas lakrészébe, aztán mi lesz? Kényszeríti
majd az egyik őrt, hogy fogjon le, és vegyen el tőlem mindent,
ami megvédhet az igézetektől – az ékszerektől, a ruháimtól –,
amíg végül lecsupaszítva állok majd előtte? Ha így lesz, nyilván
észreveszi a hegeket, amiket korábban is látott már. És ha
leveszi a kesztyűmet, akkor aztán főleg kétség sem férhet majd
a személyazonosságomhoz. A hiányzó ujjperc mindenképpen
leleplez.
Ha levetkőztet, felismer.
Kénytelen leszek elmenekülni. Ott a rejtett folyosó a
szobájában. Onnan indulva kijuthatok az egyik kristályablakon
keresztül.
Az őrökre pillantok. Ha elküldi őket, elmenekülhetek
Cardantól a titkos átjárón keresztül, hogy aztán megszökjek. De
tőlük hogyan szabadulhatnék meg?
Eszembe jut Cardan mosolya, amikor az emelvényen
bejelentette, mit fog tenni velem. Talán tényleg látni akarja
Tarynt meztelenül. Hiszen mégiscsak kívánt engem, és Tarynnel
ikertestvérek vagyunk. Talán ha felajánlom, hogy én magam
vetkőzöm le, elküldi az őröket. Mégiscsak azt mondta, hogy
egyedül vizsgál meg.
Egy ennél is merészebb gondolat ötlik fel bennem. Talán el
tudom vonni annyira a figyelmét, hogy ne ismerjen fel. Talán ha
elfújom a gyertyákat, és a félhomályban állok elé…
Annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy alig veszem észre a
szolgálólányt szarvakkal a fején. Egy tálcát cipel, rajta egy
kancsó világos, zellerzöld borral és jó néhány fújtüveg serleggel.
Szemből érkezik, és amikor elhaladunk egymás mellett, a tálca
az oldalamba mélyed. Felkiált, meglök, és mindketten a földre
zuhanunk, üveg csörömpöl körülöttünk.
Az őrök megtorpannak. Cardan hátrafordul. Értetlenül és
meglepetten mérem végig a lányt. A bor teljesen átáztatta a
ruhámat. A tündérek ritkán ügyetlenek, nem úgy tűnik, mintha
baleset történt volna. Aztán a lány ujjai megérintik egyik
kesztyűs kezemet. Bőr és fém nyomódik a csuklóm belső
részéhez. Tokba bújtatott kést nyom a ruhám ujja alá, közben
úgy tesz, mintha az elejtett holmikat takarítaná fel. Közelebb
hajtja a fejét, ahogy kisöpri az üvegszilánkokat a hajamból.
– Az apja eljön önért – suttogja. – Várjon a jelre! Aztán szúrja
le a legközelebbi őrt, és meneküljön!
–  Miféle jelre? – súgom vissza, és úgy teszek, mint aki segít
feltakarítani.
–  Jaj, ne, asszonyom, elnézéséért esedezem! – tiltakozik
normál hangerővel, fejet hajtva. – Ne törődjön vele!
A nagykirály egyik testőre elkapja a karomat.
– Jöjjön! – szól rám, és talpra ránt.
A szívemhez szorítom két kezemet, nehogy a kés kicsússzon a
ruhám ujjából.
Madoc ki akarja menteni Tarynt. Emlékeztető, hogy bár én
már kiestem a kegyeiből, Taryn segített neki feloldozást nyerni
a nagykirálynak tett esküje alól. Megszerezte a sereg felét. Vajon
mit tartogat Taryn számára, miféle jutalmat ígért? Gondolom,
örülni fog, hogy többé már nem tartozik Locke-hoz.
De mikor jön el Madoc, mi a terve? Kivel akarja felvenni a
harcot? És mit tesz majd, amikor eljön Tarynért, de engem talál
itt helyette?
Két szolgáló nyitja ki a nagykirály lakrészének kétszárnyú
ajtaját, ő pedig besétál, és leveti magát egy alacsony díványra.
Követem, feszengve állok a szőnyeg közepén. Egyik őre sem
követ minket. Amint átlépem a küszöböt, vészjósló
véglegességgel bezáródik mögöttem az ajtó. Nem kell amiatt
fájjon a fejem, hogyan szabadulok meg Cardan őreitől, be sem
jöttek.
Legalább van egy késem.
A szalon épp olyan, mint amilyenre a tanácsülésekről
emlékszem. Füst, vasfű és lóhere illata lengi körbe. Cardan
továbbra is a díványon hever, csizmás lábát feltette a lesújtani
készülő, karmos griffmadár alakú kőasztalra. Gyors,
összeesküvő vigyort küld felém, teljesen az ellentéte annak,
ahogyan a trónról beszélt velem.
–  Nos tehát – szólal meg, és megpaskolja maga mellett a
díványt. – Nem kaptad meg a leveleimet?
– Mi?
Annyira összezavarodom, hogy rekedtesen bukik ki belőlem a
szó.
–  Egyikre sem válaszoltál – folytatja. – Már kezdtem azt
gondolni, hogy botor módon a halandók világában akartál
inkább érvényesülni.
Most nyilván próbára tesz. Ez csakis csapda lehet.
–  Felség – kezdem feszülten. – Azt hittem, azért hozott ide,
hogy saját maga bizonyosodjon meg arról, nincs nálam se
talizmán, se amulett.
Cardan egyik szemöldöke magasra szalad, mosolya
kiszélesedik.
–  Ha szeretnéd. Parancsoljam, hogy vedd le a ruhádat? Nem
bánom.
–  Mégis mit művelsz? – fakadok ki kétségbeesetten. – Mire
játszol?
Úgy néz rám, mintha én lennék az, aki furcsán viselkedik.
– Jude, nem hiheted, hogy nem ismertelek fel. Amint beléptél
a terembe, azonnal tudtam, hogy te vagy az.
Hátrahőkölve rázom a fejem.
– Az lehetetlen!
Ha tudta, hogy én vagyok az, akkor most nem lennék itt. Már
rég bezártak volna a Feledés Tornyába. A kivégzésemre
készülnének.
De talán örül neki, hogy megszegtem a száműzetésem
szabályait. Talán örül, hogy most még inkább a markában
vagyok. Talán erre játszik.
Feláll a díványról, szenvedélyesen néz rám.
– Gyere közelebb!
Egy lépést hátrálok.
A homlokát ráncolja.
– A tanácsosaim azt mondták, találkoztál a Fogasudvar egyik
követével, és összedolgozol Madockal. Nem akartam elhinni, de
abból, ahogy most rám nézel, talán mégis el kellett volna.
Mondd, hogy nem igaz!
Egy pillanatig nem értem, de aztán rádöbbenek. Grima Mog.
– Nem én vagyok az áruló kettőnk közül – felelem, de hirtelen
eszembe jut, hogy kés van a ruhám ujjában.
–  Haragszol, amiért… – Elhallgat, alaposabban szemügyre
veszi az arcomat. – Nem, hiszen félsz. De miért félnél tőlem?
Én magam is alig értem, miért remegek.
– Nem félek – hazudom. – Gyűlöllek! Száműztél. Minden, amit
mondtál, minden, amit ígértél, átverés volt. Én pedig voltam
olyan ostoba, hogy akkor egyszer hittem neked.
A kés könnyedén a kezembe siklik.
–  Persze hogy átverés volt… – kezdi, de aztán észreveszi a
fegyvert, és inkább elharapja a mondat végét.
Minden megremeg. Valami felrobban a közelben, erősen
megrázza a palotát, és mindketten elveszítjük az
egyensúlyunkat. Könyvek zuhannak a földre, szerteszét
szóródnak. Kristálygömbök csúsznak le a tartójukról, hogy
aztán végigguruljanak a padlón. Döbbenten nézünk össze
Cardannal. Vádlón összehúzza a szemét.
 Most kellene leszúrnom őt, és menekülőre fogni.
Egy pillanattal később fémen csattanó fém félreismerhetetlen
hangját halljuk. Méghozzá a közelből.
– Maradj itt! – szólok rá, előhúzom a kést, és lehajítom a tokot
a földre.
– Jude, ne! – kiált utánam, ahogy kiugrom a folyosóra.
Cardan egyik testőre halott, szálfegyver áll ki a mellkasából. A
többiek Madoc válogatott katonáival küzdenek, mind
harcedzett, halálos. Ismerem őket, tudom, hogy szánalom,
kegyelem nélkül harcolnak, és ha ilyen közel jutottak a
nagykirályhoz, Cardan élete hatalmas veszélyben forog.
Ismét eszembe jut a járat, amin meg akartam szökni. Ott
kijuttathatom, cserébe pedig megkegyelmezhet nekem. Cardan
vagy véget vet a száműzetésemnek, és életben marad, vagy
reménykedhet, hogy a testőrei képesek felülkerekedni Madoc
katonáin. Már épp vissza akarnék menni hozzá, hogy választás
elé állítsam, amikor az egyik sisakos katona megragad.
– Megvan Taryn! – kiáltja nyersen.
Felismerem, Silja az. Részben huldra, és teljességgel rémisztő.
Láttam, amikor fogolymadarat darabolt, egyértelmű volt,
mennyire élvezi a mészárlást.
A kezébe szúrnék, de kesztyűjének vastag anyaga ellenáll a
pengémnek. Fémmel borított kar fonja át a derekamat.
– Lányom! – szól rám Madoc rekedten. – Lányom, ne félj…
Émelyítően édes anyagot emel fel. Az orromra és a számra
nyomja. A végtagjaim elernyednek, és egy pillanattal később
már semmit sem érzek.
 8. fejezet

Ismeretlen erdőben ébredek. Nem érzem a tenger mindent

átható sóját, nem hallom a hullámverést. Mindenütt
páfrányokat, avaros földet látok, tűz ropog, és valakik
mormolnak a távolban. Felülök. Nehéz takarókon fekszem, jó
néhányat rám terítettek – lópokrócok, bár az igaz, hogy
elegánsak. A közelben masszív hintó áll, az ajtaja tárva-nyitva.
Még mindig Taryn ruháját viselem, a kesztyűje is rajtam.
–  Ne is törődj a szédüléssel! – szólal meg valaki kedvesen.
Oriana. A közelben ül, a ruhája mintha nemezből lenne
számtalan alsószoknyája felett. A haját zöld sapka alá tűrte. A
legkevésbé sem hasonlít arra a légies, előkelő hölgyre, akit
egész életemben ismertem. – Idővel elmúlik.
A hajamba túrok, kibomlott, de a hajtűk még benne vannak.
– Hol vagyunk? Mi történt?
– Apádnak a kezdetektől fogva nem tetszett a gondolat, hogy
ott rekedtél a szigeteken, de Locke védelme nélkül csak idő
kérdése volt, mikor ejt foglyul a nagykirály valamilyen
mondvacsinált ürüggyel.
Megdörgölöm az arcomat. A tűznél nyurga, rovarszerű
tündér óriási kondérban ételt kever.
– Ennél levest, halandó?
A fejemet rázom.
– Lennél leves? – kérdezi reménykedve.
Oriana elhessegeti, és felvesz egy kannát a tűz mellől a
földről. Fakupába tölti a gőzölgő italt. Fakéreg és gomba illatát
érzem rajta.
Belekortyolok, és hirtelen kevésbé szédülök.
– Elfogták a nagykirályt? – kérdezem, felidézve az elrablásom
körülményeit. – Életben van?
–  Madoc nem jutott el hozzá – válaszolja Oriana, mintha
csalódott lenne, hogy Cardan életben maradt.
Gyűlölöm, hogy ennyire megkönnyebbülök.
– De… – szólalok meg ismét, meg akarom kérdezni, hogyan ért
véget az összecsapás.
Még épp időben fékezem a nyelvemet. Az évek során
Tarynnel időről időre szerepet cseréltünk. Általában meg is
úsztuk, ha nem húztuk túl sokáig, vagy nem tettünk valami
látványosat, amivel lebuktattuk magunkat. Ha ésszel csinálom,
jó eséllyel előbb nyílik lehetőségem a szökésre, mintsem hogy
rájöjjenek, ki vagyok valójában.
Aztán mi lesz?
Cardan olyan megnyerően szívélyes volt, mintha a halálra
ítélésem közösen kieszelt tréfa lett volna. És levelekről beszélt,
olyan üzenetekről, amiket nem kaptam meg. Mi állhatott
bennük? Meg akart kegyelmezni? Alkut ajánlott?
 Nem is tudom, milyen lehet Cardan levele. Rövid és szabatos?
Tele pletykával? Borfoltos? Vagy csak egy újabb átverés?
Persze hogy átverés volt.
Bármit akart is, most már nyilván úgy hiszi, összedolgozom
Madockal. És bár nem kellene, hogy aggasszon ez a gondolat,
mégis zavar.
–  Apád számára az volt a legfontosabb, hogy kijuttasson –
emlékeztet Oriana.
–  De nem csupán erről van szó, igaz? – vitatkozom. – Csak
nem támadott rá az Elfhon-palotára egyedül miattam.
Zavarosak a gondolataim, egymást kergetik. Már semmiben
sem vagyok biztos.
– Nem kérdőjelezem meg Madoc terveit – feleli semlegesen. –
És jobb, ha te sem teszed.
Már el is felejtettem, milyen érzés, amikor Oriana
parancsolgat nekem, úgy kezel, mintha a kíváncsiságom
menten valamiféle botrányba sodorná a családunkat. Most
különösképp dühítő, hogy így viselkedik velem, hiszen a férje
elorozta a hadsereg felét a nagykirálytól, és arra készül, hogy
letaszítsa őt a trónról.
Grima Mog szavai visszhangoznak a fejemben. A Fogasudvar
összeállt a korábbi nagytábornokkal, az apáddal, meg egy sor
másik árulóval. Biztos forrásból tudom, hogy még a következő
telihold előtt le akarják taszítani a nagykirályodat a trónról.
Most jóval égetőbbnek tűnik ez a probléma.
De mivel Tarynnek adom ki magam, nem válaszolok. Egy
pillanattal később Oriana bűnbánónak tűnik.
– A legfontosabb, hogy kipihend magad. Biztosan megterhelő
volt, hogy elrángattak ide, ráadásul most vesztetted el Locke-ot.
– Igen – felelem. – Tényleg megterhelő. Azt hiszem, pihenek is
egy kicsit, ha nem gond.
Oriana kisimítja a hajamat a homlokomból, gyengéd
mozdulat, amit nem biztos, hogy akkor is megtenne, ha tudná,
hogy engem, Jude-ot érint. Taryn csodálja Orianát, és közel
állnak egymáshoz, úgy, ahogy velem nem. Ennek rengeteg oka
van, nem mellesleg az, hogy én segítettem elrejteni Oakot a
halandók világában, távol a koronától. Oriana azóta egyszerre
hálás és haragszik. Azt hiszem, Tarynben olyasvalakit lát, akit
megért. És lehet, hogy Taryn tényleg olyan, mint Oriana, bár
Locke meggyilkolása ellentmond ennek és mindannak, amit az
ikertestvéremről tudni véltem.
Lehunyom a szemem. A szökésen akarom törni a fejem, de
elnyom az álom.
Amikor legközelebb felébredek, a hintóban találom magam,
mozgásban vagyunk. Madoc és Oriana a szemközti ülésen ül. A
függönyöket behúzták, de hallom a vonuló sereg zaját, a
hátasokat és a katonákat. Goblinok morognak
félreismerhetetlenül egymásnak.
Végigmérem a vörössapkást, aki felnevelt, aki egyszerre apám
és az apám gyilkosa. Szakálla serkent, pár napja nem
borotválkozhat már. Az arca ismerős, nem emberi. Kimerültnek
tűnik.
–  Végre magadhoz tértél? – kérdezi mosolyogva, túl sok foga
villan elő.
Grima Mog kellemetlen emlékét idézi.
Próbálok visszamosolyogni, ahogy kihúzom magam. Nem
tudom, hogy az ital ütött-e ki, vagy a Madoc miatt belélegzett
édes halál nem ürült még ki teljesen a szervezetemből, de nem
emlékszem rá, hogy betettek a hintóba.
– Meddig aludtam?
Madoc hanyagul legyint.
–  Három nap telt el a mondvacsinált nagykirályi kihallgatás
óta.
Zsong a fejem, félek, hogy rosszat szólok, és rájönnek, ki
vagyok. Könnyedén magával ragadott az álom, legalább ezzel is
a nővéremre hasonlítok. Mielőtt a Mélytenger fogságába estem,
hozzászoktattam a testemet a mérgekhez. Most azonban
éppolyan kiszolgáltatott vagyok, mint Taryn. Ha okosan
csinálom, egyikük sem jön rá a titokra. Elgondolkozom, mire
koncentrálna Taryn a Madockal való társalgás során.
Valószínűleg Locke-ra. Mély levegőt veszek.
–  Megmondtam, hogy nem én voltam. Még akkor is
kitartottam emellett, amikor megigéztek.
Nem hiszem, hogy Madoc átlát az álcámon, de úgy néz rám,
mintha idiótának tartana.
–  Kétlem, hogy az a királyfiúcska élve kiengedett volna az
Elfhon-palotából. Keményen küzdött, hogy magánál tartson.
– Cardan?
Nem vall rá az ilyesmi.
– A lovagjaim fele ott maradt – tájékoztat komoran. – Bejutni
egyszerű volt, de aztán maga a palota zárt körbe minket. Az
ajtók megrepedtek, összezsugorodtak. Indák, gyökerek, levelek
állták el az utunkat, satuba fogták a nyakunkat, összezúztak,
fojtogattak bennünket.
 Hosszan meredek Madocra.
– És ezt a nagykirály csinálta?
Képtelen vagyok elhinni, hogy Cardan tette, akit abban a
hitben hagytam a lakosztályában, hogy ő szorul védelemre.
–  A testőreit kitanították, alaposan megválogatta őket, és
tudja, mire képes. Örülök, hogy így próbára tettem, mielőtt
valóban harcba indulok ellene.
–  Ez alapján úgy gondolod, hogy bölcs dolog harcba indulni
ellene? – kérdezem óvatosan.
Lehet, hogy Taryn nem ezt kérdezné, de én sem pont így
fogalmaznék.
–  Bölcsességre a szelídeknek van szüksége – válaszolja. – És
ritkán segít annyit, mint hiszik. Hiszen amilyen bölcs vagy,
mégis feleségül mentél Locke-hoz. De talán még ennél is
bölcsebb vagy, talán annyira, hogy megözvegyítetted magad.
Oriana intő mozdulattal fogja meg a térdét.
Madoc felnevet.
–  Most mi az? Sosem titkoltam, mennyire nem kedvelem a
fiút. Nem várhatod, hogy meggyászoljam.
Vajon akkor is így nevetne, ha tudná, hogy tényleg Taryn
gyilkolta meg? Ugyan, mit áltatom magam! Hiszen akkor még
jobban nevetne. Majd kipukkanna a nevetéstől.

A hintó végül megáll, és Madoc kiugrik, odakiált a katonáinak.

Én is kimászok, és körbenézek, először az ismeretlen táj zavar
meg, aztán a sereg előttem.
 Hó fedi a talajt, óriási máglyák pöttyözik, körülöttük sátrak
útvesztője. Jó néhányuk állatbőrből készült. A többi bonyolult
építmény festett vászonból, gyapjúból, selyemből. Leginkább az
döbbent meg, milyen hatalmas a tábor, tele felfegyverzett
katonával, készen arra, hogy a nagykirály ellen vonuljon.
Mögötte, valamivel nyugatabbra hegyet látok, vastag
fenyőbunda borítja. Mellette kisebb helyőrség egyetlen sátorral
és maréknyi katonával.
Úgy érzem, nagyon messzire kerültem a halandók világától.
– Hol vagyunk? – kérdezem Orianától, aki kiszáll mögöttem a
hintóból, kezében köpeny, a vállamra teríti.
–  A Fogasudvar közelében – válaszolja. – Ilyen messze,
északon csak trollok élnek, meg pár huldra.
A Fogasudvar az az Áldatlan udvar, ahol Csótány és Bomba
raboskodott, ahonnan Grima Mogot száműzték. A legutolsó
hely, ahol lenni szeretnék – és nem látok egyértelmű menekülő
útvonalat.
– Gyere! – szól Oriana. – Keresünk neked helyet.
Keresztülvezet a táboron, el egy csapatnyi, jávorszarvast
nyúzó troll, háborús dalokat éneklő elfek és goblinok, az egyik
tűznél bőrpáncélt javító szabó mellett. Fémcsörgést hallok a
távolból, kiabálást, állati hangokat. Sűrű füst úszik a levegőben,
a föld súlyos bakancsoktól, olvadó hótól sáros. Zavarodottan
igyekszem nem szem elől téveszteni Orianát. Végül egy nagy,
ám praktikusnak tűnő sátorhoz érünk, előtte két masszív fából
faragott szék áll birkabőrrel letakarva.
Tekintetem azonnal egy közeli díszes, csúcsos sátorra siklik.
Aranyozott, karmos lábakon áll, úgy fest, mintha a gazdája
egyetlen szavára képes lenne megindulni. Ahogy bámulom,
Grimsen lép ki belőle. Grimsen, a kovács, aki a Vérkoronát és
Tündérfölde számtalan egyéb műremekét készítette, mégis
egyre több és több dicsőségre vágyik. Elegáns öltözéke alapján
akár herceg is lehetne. Amikor észrevesz, ravasz pillantást
lövell felém. Elkapom a tekintetem.
Madoc és Oriana sátra belülről kellemetlenül emlékeztet az
otthonomra. Az egyik sarokban hevenyészett konyhát
alakítottak ki, szárított fűszernövények füzérei lógnak
szárazkolbászok, vaj és sajt mellett.
–  Megfürödhetsz – ajánlja Oriana egy másik sarokban álló
rézkádra mutatva, félig tele hóval. – Fémrudat teszünk a tűzbe,
majd bele az olvadó hóba, elég gyorsan felmelegszik.
A fejemet rázom, mert továbbra is el kell rejtenem a kezemet.
Ilyen hidegben legalább nem meglepő, hogy magamon hagyom.
–  Csak az arcomat mosnám meg. És talán melegebb ruhát
vennék?
–  Hát persze – feleli, és ide-oda lép a szűk helyen, hogy
magához vegyen egy vastag kék ruhát, egy nadrágot és egy pár
csizmát.
Kimegy, majd visszajön. Pár perc múlva szolgáló érkezik
gőzölgő vízzel, és egy kendővel együtt az asztalra teszi. A víz
borókától illatozik.
–  Frissítsd csak fel magad! – kanyarít magára egy köpenyt
Oriana. – Ma este a Fogasudvarral vacsorázunk.
–  Nem szeretnék alkalmatlankodni – hárítok, kínosan érzem
magam, hiszen tudom, hogy nem nekem szól a kedvessége.
Elmosolyodik, és megérinti az arcomat.
 – Jó kislány vagy – jegyzi meg, mire elpirulok zavaromban.
Hiszen sosem vagyok az.
Hálás vagyok, hogy magamra hagy. Körbeszimatolok a
sátorban, de nem találok se térképet, se haditervet. Eszem egy
kis sajtot. Megmosom az arcomat, a hónaljamat és minden
egyéb helyet, amit elérek, majd kiöblítem a számat egy kis
borsmentaolajjal, és megtisztítom a nyelvemet.
Végül felveszem a nehezebb, melegebb ruhákat, és két
egyszerű, szoros fonatot készítek a hajamból. Bársonykesztyűm
helyett gyapjút húzok, és gondosan ellenőrzöm, hogy az ujjam
hegyéhez igazított tömés valódinak tűnjön.
Mire elkészülök, Oriana visszatér. Jó néhány katona is érkezik
vele együtt, prémekből és takarókból készült fekhelyet cipelnek,
amit aztán ő maga ággyá alakít nekem, és egy paravánnal
választ el.
–  Úgy hiszem, egyelőre megteszi – jelenti ki, és az
egyetértésemre várva rám néz.
Lenyelem a késztetést, hogy megköszönjem.
– Ennél jobbat nem is kérhettem volna.
Amint a katonák távoznak, követem őket a sátornyíláson
keresztül. Odakint a lenyugvó nap alapján tájékozódom,
körbenézek a sátortengerben. El tudom különíteni a különböző
csoportokat. Madoc csapata az ő jelvénye, a tálként fordított
sarlóhold alatt táborozik. A Fogasudvarhoz tartozók ráaggattak
valamit a sátraikra, baljós hegyláncolattá változtatták őket. Van
még két vagy három másik udvar is, vagy kisebbek, vagy
olyanok, akik kevesebb katonát küldtek. Meg egy sor másik
áruló, így fogalmazott Grima Mog.
 Hiába minden, kémként gondolkozom, rájövök, hogy
tökéletes pozícióban vagyok, kideríthetem Madoc tervét. A
táborában vagyok, az ő sátrában alszom. Mindent kikutathatok.
Micsoda őrület ez az egész! Mennyi időbe telik, hogy Oriana
vagy Madoc rájöjjön, Jude vagyok, nem Taryn? Felidézem
Madoc esküjét: És amikor legyőzlek, gondoskodom róla, hogy
éppolyan alaposan tegyem, mint bármilyen más bizonyítottan
egyenrangú ellenfél esetében. Burkolt bók volt, ugyanakkor
egyértelmű fenyegetés. Pontosan tudom, mit tesz Madoc az
ellenfeleivel: meggyilkolja őket, aztán a vérükben mossa a
sapkáját.
És hogy mégis mit számít ez? Hiszen száműztek, elzavartak.
Ha nálam vannak Madoc tervei, elcserélhetem őket azért
cserébe, hogy véget érjen a száműzetésem. Elfhon megmentése
érdekében Cardan nyilván beleegyezne. Kivéve persze, ha azt
hiszi, hazudok.
Vivi azt mondaná, ne aggódjak királyok, háborúk miatt,
foglalkozzak inkább azzal, hogyan jutok haza. Azok után, hogy
megküzdöttem Grima Moggal, jobb munkákat is követelhetek
Bryerntől. Vivinek igaza van, ha nem tettetjük tovább, miszerint
olyanok vagyunk, mint minden más ember, sokkal nagyobb
helyen is élhetünk. És a kihallgatás eredményét figyelembe
véve valószínűleg Taryn sem térhet már vissza Tündérföldére.
Legalábbis addig, amíg Madoc át nem veszi az uralmat.
Egyszerűen hagynom kellene, hogy megtegye.
Csakhogy ezzel visszajutok ahhoz a sarkalatos ponthoz, amit
nem tudok egy vállrándítással elintézni. Nevetséges az egész,
mégis düh tombol bennem, tüzet szít a szívemben.
 Elfhon királynéja vagyok.
Bár száműztek, attól még királyné maradtam.
És ez azt jelenti, hogy Madoc nemcsak Cardan trónját
próbálja elbitorolni.
Hanem az enyémet is.
 9. fejezet

A Fogasudvar sátrában vacsorázunk, legalább háromszor

akkora, mint Madocé, és olyan gyönyörűen díszített, akár egy
palota. A padlót szőnyegek, prémek borítják. A mennyezetről
lámpások lógnak, az asztalokon vaskos oszlopgyertyák égnek a
világos borral teli kancsók és a számomra korábban ismeretlen,
dérlepte fehér bogyókkal teli tálak mellett. A sarokban valaki
hárfán játszik, dala átszűrődik a beszélgetés moraján.
A sátor közepén három trón áll, két nagy és egy kicsi. Mintha
jégből faragták volna őket, bennük fagyott virágokkal és
levelekkel. A két nagy trón üres, de a kicsin egy kék bőrű lány
ül, a fején jégcsap korona, száján és nyakán aranykantár. Egy
vagy két évvel lehet idősebb csak Oaknál, zsákszerű szürke
selymet visel. Nyughatatlanul mozgó ujjait figyeli. Körmeit
lerágta, vékony vérzúzmara fedi őket.
Ha ő a hercegnő, akkor nem nehéz felismerni a királyt és a
királynét. Még díszesebb jégcsap koronát viselnek. A bőrük
szürke, akár a kőé vagy a holttesteké. A szemük élénk, tiszta
sárga, akár a bor. A ruhájuk kék, mint a lányuk bőre. Illenek
egymáshoz.
–  Lady Nore, Lord Jarel és a lányuk, Suren királynő –
magyarázza Oriana halkan.
Tehát a kislány az uralkodó?
Szerencsétlenségemre Lady Nore észreveszi, hogy bámulom
őket.
–  Egy halandó – szólal meg ismerős megvetéssel. – Ugyan mi
végre?
Madoc bocsánatkérő pillantást lövell felém.
–  Hadd mutassam be egyik nevelt lányomat, Tarynt!
Bizonyára meséltem már róla.
– Talán – feleli a csatlakozó Lord Jarel.
Pillantása átható, úgy figyel, akár egy bagoly a fészkébe
tévedt egeret.
A lehető legügyesebben pukedlizek.
– Hálás vagyok, amiért megosztják velem az ételüket ma este.
Lord Jarel Madoc felé fordítja hűvös pillantását.
– Milyen érdekes! Úgy beszél, mintha közénk tartozna.
Már teljesen megfeledkeztem, milyen volt annyi éven át
tehetetlenként élni. Amikor még egyedül Madoc védelmezett. És
most attól függ, vigyáz-e rám, hogy tudja-e, melyik lánya áll
mellette. Rémülten nézek fel Lord Jarelre, nem kell
megjátszanom magam. Gyűlölöm, hogy elégedetten nyugtázza a
rettegésemet.
Eszembe jutnak Bomba szavai arról, mit művelt a Fogasudvar
vele és Csótánnyal: Az udvar szétszabdalt minket, teletömtek
átkokkal és igézetekkel. Megváltoztattak. Kénytelenek voltunk
szolgálni őket.
Emlékeztetem magam, hogy már nem vagyok kislány. Lehet,
hogy körbevettek, de ettől még nem válok tehetetlenné.
Megfogadom, hogy egy nap Lord Jarel fél majd.
De egyelőre az egyik sarok felé oldalazok, ahol leülök egy
bőrrel borított puffra, és körbenézek a helyiségben. Eszembe jut
az Eleventanács aggodalma, szerintük az udvarok úgy bújnak ki
az eskütétel alól, hogy cseregyerekként a halandók világában
rejtik el az utódaikat, majd uralkodót csinálnak belőlük.
Felmerül bennem, vajon itt is ez történt-e. Ha igen, Lord Jarelt
és Lady Nore-t biztosan zavarja, hogy fel kellett adniuk a
rangjukat. Annyira aggasztja őket, hogy felkantározták a
lányukat.
Érdekes, mennyire hivalkodva – koronával, trónnal,
luxussátorral – támogatják Madocot a nagykirályi cím
elérésében, ami rangban jóval föléjük helyezné őt. Egy
pillanatig sem hiszek nekik. Lehet, hogy most mellette állnak,
de abban reménykednek, hogy később eltüntethetik az útból.
Grimsen ezt a pillanatot választja, hogy belépjen a sátorba,
skarlát köpenyt visel óriási, fémből és fújt üvegből készült szív
alakú melltűvel, ami mintha dobogna. Lady Nore és Lord Jarel
azonnal felé fordul, merev arcukra hűvös mosoly ül ki.
Madocra pillantok. Úgy tűnik, őt kevésbé deríti jókedvre a
kovács.
Némi udvariaskodás után Lady Nore és Lord Jarel az
asztalhoz terel bennünket. Lady Nore kantárszáron vezeti
Suren királynőt. Ahogy a gyermekkirálynő az asztalhoz sétál,
felfigyelek rá, milyen különösen tapadnak a bőréhez a szíjak,
mintha félig belevájnának. A bőr ragyogásából bűbájra
gyanakszom.
Felmerül bennem, hogy ez a rémes holmi talán Grimsen
munkája.
A megkötözött lány láttán önkéntelenül is Oak jut eszembe.
Orianára pillantok, vajon őt is a fiára emlékezteti-e Suren, de az
arckifejezése éppoly nyugodt és hűvös, akár egy fagyott tó
felszíne.
Asztalhoz ülünk. Oriana mellé kerülök, velem szemben
Grimsen foglal helyet. Feltűnik neki a nap és hold fülbevaló,
amit még mindig viselek, és rájuk mutat.
–  Nem voltam benne biztos, hogy a húgod megválik tőle –
mondja.
Előrehajolok, és kesztyűs ujjaimmal megérintem a
fülcimpáimat.
–  Káprázatos munka – bókolok, tudom, mennyire szereti, ha
dicsérik.
Elragadtatottan mér végig, úgy sejtem, a saját alkotásában
gyönyörködik. Próbálom kitalálni, mit mondana Taryn, de csak
az jut eszembe, hogy mit akar Grimsen hallani. Suttogva
folytatom:
– Még éjszaka is nehezemre esik levenni.
Grimsen páváskodva kihúzza magát.
– Csecsebecsék!
–  Biztosan ostobának tart! – mondom. – Tudom, hogy ennél
sokkal csodásabb holmikat is készített, de igazán boldoggá
tesznek.
Oriana különös pillantást vet rám. Hibáztam volna?
Gyanakszik rám? Felgyorsul a szívverésem.
–  Mindenképpen látogass meg a műhelyemben! – invitál
Grimsen. – Hadd mutassam meg, milyen az igazi mágia!
–  A legnagyobb örömmel – nyögöm ki, de teljesen elvonja a
figyelmemet az aggodalom, hogy lelepleződöm, és frusztrál is a
kovács meghívása.
Bár itt, ma este dicsekedne ahelyett, hogy találkákat beszél
meg! Nem akarok elmenni a műhelyébe. Ki akarok jutni a
táborból. Idő kérdése csupán, hogy elkapjanak. Ha ki akarok
deríteni valamit, gyorsan kell cselekednem.
Egyre frusztráltabbá válok, amikor a szolgálók érkezése véget
vet a beszélgetésnek. Óriási darab sült medvehúst szolgálnak fel
mocsári hamvas szederrel. Az egyik katona beszélgetést
kezdeményez Grimsennel a melltűjéről. Mellettem Oriana a
Fogasudvar egyik tagjával beszél egy általam nem ismert
versről. Most, hogy senki sem foglalkozik velem, igyekszem
Madoc és Lady Nore hangjára koncentrálni. Arról folyik az
eszmecsere, vajon melyik udvarokat tudják megnyerni az
ügyüknek.
– Beszéltél már a Termeszek udvarával?
Madoc bólint.
–  Lord Roiben dühös a Mélytengerre, és nyilván nem tetszik
neki, hogy a nagykirály megtagadta tőle a bosszút.
Megszorítom a késemet. Alkut kötöttem Roibennel. Megöltem
neki Balekint. Cardan ezt használta fel ürügyként ahhoz, hogy
száműzzön. Keserű a gondolat, hogy mindezek után Lord
Roiben hajlandó lenne csatlakozni Madochoz.
De bármit akar is Lord Roiben, felesküdött a Vérkoronára. És
bár bizonyos udvarok – példának okáért a Fogasudvar – csellel
kihúzták magukat őseik ígérete alól, többségüket még mindig
köti az adott szavuk. Köztük Roibent is. Mégis mit gondol
Madoc, miképpen oldhatná fel ezt az ellentétet? Ha nem képes
rá, akkor teljesen mindegy, kit akarnak az alsóbb udvarok.
Kénytelenek lesznek azt az uralkodót követni, akinek a fején a
Vérkorona van, és ez Cardan nagykirály.
De mivel Taryn semmi ilyesmit nem mondana, tartom a
számat, nem folyok bele a körülöttem zajló beszélgetésekbe.
Később, a sátrunkban mézborral teli kancsót cipelek, hogy
újratölthessem Madoc tábornokainak a kupáját. Nem hívom fel
magamra a figyelmet, csupán Madoc emberlánya vagyok, akivel
a többségük találkozott ugyan, de nemigen foglalkozott. Oriana
már nem néz rám különösen. Ha azt hitte is, hogy furcsán
viselkedem Grimsennel, úgy vélem, nem adtam neki több okot
arra, hogy kételkedjen bennem.
Érzem a régi szerepem vonzerejét, hogy milyen könnyű lenne
ismét magamra ölteni, hagyni, hogy súlyos takaróként rám
boruljon.
Ma este lehetetlennek tűnik, hogy valaha is más voltam, mint
ez az engedelmes lány.
Amikor lefekszem, keserűség ül a torkomban, olyan, amit
régóta nem éreztem már, és ami azért kap el, mert képtelen
vagyok befolyásolni azokat a dolgokat, amik valóban
számítanak, hiába történnek az orrom előtt.
A fekhelyemen ébredek, takarók és prémek között. Jó erős
teát iszom a tűznél, és sétálok egy kicsit, hogy bejárassam
elgémberedett tagjaimat. Nagy megkönnyebbülésemre Madoc
már elment.
Ma, emlékeztetem magam, ma kell kiutat találnom innen.
Amikor átvágtunk a táboron, felfigyeltem a lovakra.
Valószínűleg ellophatnék egyet. De közepes lovas vagyok, és
térkép nélkül hamar eltévednék, azokat pedig minden
bizonnyal a hadi sátorban tartják. Talán előrukkolhatnék
valamivel, hogy meglátogathassam apámat.
–  Esetleg vihetnék egy kis teát Madocnak – vetem fel
Orianának reménykedve.
– Ha kér, szolgálót küldet – feleli kedvesen. – De sok hasznos
időtöltésünk akad. Az udvari hölgyek mindig összegyűlnek
zászlókat hímezni, csatlakozhatsz hozzánk.
A kézimunkánál hamarabb semmi sem leplezhetne le. Az
nem kifejezés, hogy ügyetlen vagyok.
–  Nem hiszem, hogy készen állnék a Locke-kal kapcsolatos
kérdésekre – figyelmeztetem.
Együttérzően bólint. Az ilyen összejöveteleken a pletykáktól
telik gyorsabban az idő, és nem oktalan azt feltételezni, hogy
egy halott férj izgalmas témának bizonyulna.
–  Elvihetsz egy kis kosarat, hogy gyűjtögess – ajánlja. – Csak
ügyelj rá, hogy az erdőben maradj, ne menj a tábor többi
részébe! Ha őröket látsz, mutasd meg nekik Madoc jelvényét!
Igyekszem palástolni a lelkesedésemet.
– Az menni fog.
Ahogy magamra kanyarítom a kölcsönköpenyt, Oriana
megérinti a karomat.
–  Hallottam, hogy tegnap Grimsennel beszéltél – kezdi. –
Vigyázz vele!
 Felrémlik az a rengeteg intelem, amit az évek során a
mulatságok alkalmával hallottam tőle. Megígértette velünk,
hogy nem táncolunk, nem eszünk, az égvilágon semmit nem
csinálunk, amivel szégyent hozhatnánk Madocra. Persze
megvolt az oka rá, hogy így tegyen. Mielőtt hozzáment
Madochoz, Eldred nagykirály szeretője volt, és végignézte,
ahogy az uralkodó számtalan másik szeretőjét – köztük egy
közeli barátnőjét is – megmérgezik. Ettől függetlenül még
idegesített.
– Persze. Óvatos leszek – ígérem.
Oriana a szemembe néz.
– Grimsen sok mindent akar. Ha túl kedves vagy, talán téged
is megkíván. Akarhat a kedvességedért, éppúgy, ahogy valaki
egy ritka drágakőre vágyik. De azért is, hogy kiderítse, hajlandó-
e Madoc feladni téged.
Halovány mosollyal ereszt el, azt hiszi, megértettük egymást.
Odakint az erdő felé veszem az irányt kis kosarammal. Amint
elérem a fák vonalát, megtorpanok, elönt a megkönnyebbülés,
hogy nem kell tovább szerepet játszanom. Egy pillanatra
lazíthatok. Mélyeket lélegzem, és végiggondolom a
lehetőségeimet. Gondolataim újra meg újra visszatérnek
Grimsenhez. Hiába figyelmeztetett Oriana, ő tűnik a legjobb
kiútnak innen. Amennyi mágikus csecsebecsét gyárt, talán van
egy pár fémszárnya, ami hazarepíthet, esetleg egy
obszidiánoroszlánok vontatta mágikus szánja. De ha nem,
legalább nem ismeri Tarynt annyira, hogy kétségbe vonja a
személyazonosságomat.
És ha olyasmit kíván, amit nem akarok megadni neki, hát,
hajlamos késeket hagyni szerteszét.
Magasabban fekvő területre mászok. Onnan belátom az egész
tábort, az összes sátrat. Kiszúrom a hevenyészett műhelyt,
távolabb áll a sátraktól, töméntelen füst száll három
kéményéből. Felfigyelek arra a részre is, ahol egy nagy, kerek
sátor áll, rajzanak körülötte a tündérek. Talán ott van Madoc és
a térképek.
És még valamit észreveszek. Amikor először körbenéztem,
láttam egy kis helyőrséget a hegy lábánál, messze a többi
sátortól. De innen már azt is látom, hogy van ott egy barlang.
Két őr strázsál a bejáratnál.
Különös. Kényelmetlenül távol áll minden mástól. De attól
függően, mi van odabent, talán pont ez a cél. Elég messze van
ahhoz, hogy még a leghangosabb sikolyok se érjenek el a
táborig.
Borzongva indulok meg a műhely felé.
Jó néhány goblin, aprónép és éles fogú, porhanyós szárnyú
tündér megnéz magának, ahogy átszelem a tábor külső vonalát.
Menet közben halk sziszegést hallok, az egyik ogre a száját
nyalja, a legkevésbé sem viccből. De senki sem állít meg.
Grimsen műhelyének ajtaja ki van támasztva, és látom
odabent a félmeztelen kovácsot, szőrös, inas testével az éppen
kalapált penge fölé hajol. A műhely perzselően forró, a levegő
hőtől terhes, bükkfakátránytól bűzlik. A kovács körül számtalan
fegyver és csecsebecse hever, mind jóval több, mint aminek első
pillantásra tűnik: kis fémcsónakok, melltűk, ezüst
csizmasarkak, egy kulcs, amit mintha kristályból faragtak
volna.
 Eszembe jut, miféle üzenetet akart Grimsen átadatni velem
Cardannak, mielőtt úgy határozott, a valódi dicsőséghez az
áruláson keresztül vezet az út: Jégpáncélt készítek neki, amin
minden egyes lesújtó penge szilánkosra törik, és a szíve is olyan
hűvössé válik tőle, hogy nem érez majd közben szánalmat.
Mondd meg neki, hogy három kardot készítek neki, amiket ha
ugyanabban a csatában használnak, felérnek majd harminc
katonával!
Rémes gondolat, hogy mindez most Madoc kezébe kerül.
Megacélozom magam, és kopogok az ajtófélfán.
Amint Grimsen észrevesz, leteszi a kalapácsot.
– A fülbevalós lány – szólal meg.
– Ön hívott meg – emlékeztetem. – Remélem, nem túl korai a
látogatásom, de kíváncsi voltam. Megkérdezhetem, mit készít,
vagy titok?
Elégedettnek tűnik. Mosolyogva a hatalmas fémrúd felé int,
amin épp dolgozik.
–  Olyan kardot kovácsolok, amivel ketté lehet hasítani a
szigetek égboltját. Ehhez mit szólsz, halandó lány?
A legnagyszerűbb fegyverek néhányát Grimsen kovácsolta.
De csak nem tervezheti Madoc komolyan azt, hogy
keresztülküzdi magát Elfhon hadseregén! Cardanra gondolok,
ahogy felforralta a vizet, vihart vetett, fákat szárított ki.
Cardant, akinek számtalan alsóbb udvar uralkodója hűséget
esküdött, és az ő hadseregükkel is rendelkezik. Képes lenne
egyetlen kard visszaverni őket, még ha Grimsen legcsodásabb
pengéje is?
–  Madoc bizonyára hálás, amiért maga mellett tudhatja –
felelem diplomatikusan. – És hogy ilyen fegyvert ígért neki.
–  Hmm – morogja, és mélyen ülő, apró szemével engem
vizslat. – Annak kellene lennie, de vajon az-e? Neked magadnak
kellene megkérdezni, mert nem beszél háláról. És ha véletlenül
rólam dalolnak, érdekli őt egyáltalán? Nem bizony! Azt mondja,
nincs ideje dalokra. Vajon akkor is így gondolja, ha róla szólnak
a dalok?
A jelek szerint nem azzal tudom beszédre bírni, hogy
dicsekvéskor adom alá a lovat, hanem a haragjára kell
rájátszanom.
–  Ha ő lesz a következő nagykirály, rengeteg dalt írnak majd
róla – ütöm tovább a vasat.
Grimsen arca elfelhősödik, száját enyhe undorral húzza el.
–  De ön, aki kovácsmester volt már Mab és az utána
következők uralma alatt is, bizonyára érdekesebb dalokat
tudhat a magáénak, mint ő, mégiscsak gazdagabb alapanyaggal
szolgálhat a balladákhoz.
Attól tartok, túlzásba viszem a hízelgést, de felderül.
–  Ó, Mab! – sóhajtja nosztalgikusan. – Hatalmas kegyben
részesített, amikor eljött hozzám, hogy készítsem el a
Vérkoronát. És megátkoztam, hogy örökké védjem.
Bátorítóan rámosolygok.
A történetnek ezt a részét már ismerem.
– A viselője meggyilkolásáért halállal lakol az elkövető.
Felhorkan.
– Éppúgy szeretném, ha a munkám fennmaradna, mint ahogy
Mab királynő szerette volna a vérvonala fennmaradását. De
még a legapróbb alkotásaimat is fontosnak tartom.
 Kormos ujjaival megérinti a fülbevalóimat. Végigsimít a
fülcimpámon, a bőre meleg, érdes. Reményeim szerint
szemérmes a nevetésem, nem pedig vicsorgom, amikor
elhúzódom tőle.
– Itt vannak például ezek – folytatja. – Ha kiszeded a köveket,
oda a szépséged, nemcsak az a csipetnyivel több, amit ezeknek
köszönhetsz, hanem az egész, és végül olyan ocsmány leszel,
hogy a tündérek sikítva szaladnak el, ha meglátnak.
Próbálok úrrá lenni magamon, és nem kitépni a fülemből a
fülbevalókat.
– Ezeket is megátkozta?
Ravasz vigyor terül szét a képén.
–  Nem mindenki tiszteli úgy a mesterembereket, mint te,
Taryn, Madoc lánya. Nem mindenki érdemes rá, hogy a
tehetségem ajándékát élvezze.
Egy hosszúra nyúló pillanatig elmerengek ezen,
elgondolkozom, miféle holmik származhatnak a műhelyéből.
Vajon hányat átkozott meg közülük?
– Ezért száműzték? – kérdezem.
–  A nagykirálynőnek nem tetszett, hogy ennyire éltem a
művészi szabadságommal, így hát nem voltam különösképpen a
kegyeiben, amikor követtem a tündérkirályt a száműzetésbe –
feleli, amiből úgy sejtem, igen, nagyjából úgy történhetett,
ahogy feltételezem. – Szeretett ő lenni a legokosabb.
Bólintok, mintha a legkevésbé sem lenne aggasztó ez a
történet. A gondolataim versenyt futnak egymással, próbálok
felidézni mindent, amit készített.
–  Nem ajándékozta meg Cardant egy fülbevalóval, amikor
visszatért Elfhonba?
– Milyen jó a memóriád! – dicsér. Remélhetőleg jobb, mint az
övé, mert Taryn nem volt ott a vérhold ünnepén. – Ki lehetett
hallgatni vele azokat, akik épp hallótávolságon kívül
beszélgetnek. Csodás lehallgatóeszköz.
Várakozásteljesen hallgatok.
Felnevet.
–  De nem erre vagy kíváncsi, igaz? Igen, az is meg volt
átkozva. Egyetlen szóval rubinpókká alakíthattam, ami halálra
marja a viselőjét.
–  És használta is? – kérdezem, felidézve a gömböt, amit
Cardan dolgozószobájában láttam, egy csillogó vörös pók
kaparászta belülről az üveget szüntelen.
Rettegés kerít a markába az elkerült tragédia gondolatára,
majd vakító düh lesz úrrá rajtam.
Grimsen vállat von.
– Életben van, nem igaz?
Igazi tündérválasz. Úgy hangzik, mintha nem lenne, pedig a
kovács valójában megpróbálta, csak nem járt sikerrel.
Még többet ki kellene szednem belőle, meg kellene
kérdeznem, hogyan szökhetnék meg a táborból, de képtelen
vagyok akár egy percig beszélgetni vele anélkül, hogy ne
szúrjam le az egyik fegyverével.
–  Meglátogathatom újra? – szűröm összeszorított fogaimon
keresztül, hamis mosolyom leginkább grimasznak érződik.
Nem tetszik a pillantás, amivel végigmér, mintha ékkő
lennék, amit fémbe akar illeszteni.
–  Örülnék neki – válaszolja, és körbemutat a műhelyében, a
számtalan holmin. – Ahogy azt magad is láthatod, szeretem a
gyönyörű holmikat.
 10. fejezet

A Grimsennél tett látogatásom után reményeim szerint

nyugtató agresszivitással visszacsörtetek az erdőbe, hogy
elvégezzem az ígért gyűjtögetést: berkenyebogyót, madársóskát,
csalánt, egy kis édes halált és óriási ízletes vargányákat szedek.
Belerúgok egy kőbe, mélyebbre repül az erdőben. Még egybe
belerúgok. Jó néhány kő kell ahhoz, hogy kicsivel jobban
érezzem magam.
Még mindig nem tudom, hogyan jussak ki innen, és továbbra
sem ismerem apám terveit. Egyedül a lelepleződésem közeleg.
Ezzel a komor gondolattal térek vissza, és látom, hogy Madoc
a tűz mellett ül a sátor előtt, a magánál hordott tőröket tisztítja
és élezi. Megszokásból segíteni akarok neki, de emlékeztetem
magam, hogy Taryn nem tenné.
–  Gyere, ülj le mellém! – paskolja meg maga mellett a
fatörzset, amin ül. – Nem vettél még részt hadjáratban, és most
a kellős közepébe csöppentél.
Gyanakszik rám?
 Leülök, a tűz mellé teszem teletömött kosaramat, és azzal
nyugtatgatom magam, hogy nem tűnne ennyire barátságosnak,
ha tudná, hogy Jude-dal beszél. Mindenesetre tudom, hogy
nincs már sok időm, úgyhogy kockáztatok, megkérdezem, amit
tudni akarok.
– Tényleg úgy gondolod, hogy le tudod győzni?
Felnevet, mintha egy kisgyerek kérdését hallaná. Ha elég
magasra nyújtózkodsz, le tudod szedni a holdat az égről?
– Ha nem nyerhetek, nem kezdek bele a játszmába.
Különösmód felbátorít a nevetése. Tényleg Tarynnek hisz, aki
mit sem tud a háborúról.
– De hogyan?
–  Nem fárasztalak a haditerv részleteivel – válaszolja. – De
párbajra fogom hívni, és miután nyerek, kettéhasítom azt a
dinnyefejét.
–  Párbajra? – kérdezek vissza döbbenten. – Mégis miért
akarna ő veled párbajozni?
Hiszen Cardan a nagykirály. Seregek állnak majd közöttük.
Madoc elvigyorodik.
– Szeretetért – feleli. – És kötelességből.
– És kinek a szeretetéért?
Elképzelni nem tudom, hogy Taryn kevésbé lenne zavarodott
ebben a helyzetben, mint én most.
– Egy éhező számára nincs túl bőséges lakoma – válaszolja.
Nem tudom, mit mondhatnék erre. A következő pillanatban
megkönyörül rajtam.
–  Tudom, hogy nem érdekelnek a stratégiai leckék, de ezt
talán még te is érdekesnek találod majd. Azért, amire a
leginkább vágyunk, szinte bármiféle kockázatot hajlandóak
vagyunk vállalni. Van egy prófécia, miszerint rossz király lesz.
Ott lebeg a feje felett, de úgy hiszi, valahogy elkerülheti a
végzetét. Próbálkozzon csak! Megadom neki a lehetőséget, hogy
bizonyítsa, jó uralkodó.
– És aztán? – faggatom.
De ekkor ismét felnevet.
– Aztán a tündérek Taryn hercegnőnek szólítanak majd.
Egész életemben Tündérfölde dicsőséges hódításairól szóló
történeteket hallgattam. Ahogy az egy kevés gyermekáldással
bíró halhatatlan néptől elvárható, a legtöbb csatát alaposan
megtervezik, ahogy az utódlásról is jó előre gondoskodnak. A
tündérek szeretik elkerülni a nyílt háborút, ezért gyakorta
valamilyen erőpróbával rendezik a vitás kérdéseket, amibe
mindkét fél beleegyezik. De Cardant sosem érdekelte igazán a
vívás, nem is kifejezetten ügyes benne. Miért egyezne hát bele
egy párbajba?
Rettegek, hogy ha megkérdezem, Madoc felismer. Valamit
mégiscsak mondanom kell. Nem ülhetek itt tátott szájjal
bámulva őt.
– Valahogy Jude is az uralma alá vonta – vetem fel. – Talán te
is megtehetnéd ugyanazt, és…
Madoc a fejét rázza.
–  Nézd, mi történt a húgoddal! Bármiféle hatalma volt is
felette, visszaszerezte. Nem, többé eljátszani sem akarom, hogy
szolgálok. Uralkodni fogok. – Abbahagyja a tőrök élezését, és
rám néz, a szemében veszedelmes fény csillan. – Egyik esélyt
adtam Jude-nak a másik után, hogy segítse a családunkat.
Számtalan lehetőséget biztosítottam neki, hogy beavasson a
tervébe. Ha megtette volna, teljesen másképp alakulnak a
dolgok.
Megremegek. Tudja, hogy én ülök mellette?
–  Jude eléggé maga alatt van – felelem reményeim szerint
diplomatikusan. – Legalábbis Vivi szerint.
– És szeretnéd, ha nem büntetném tovább, amikor nagykirály
leszek, erről van szó? – kérdezi. – Nem mintha nem lennék
büszke rá. Nem kis dolgot vitt véghez. Az összes gyerekem közül
ő hasonlít talán rám a leginkább. És ahogy a gyerekek szerte a
világon, lázadozott, aztán többet markolt, mint amennyit bírt.
Te viszont…
– Én?
A tűzre pillantok. Már az is megrendítő, amit rólam mond, de
hogy olyasmit halljak, amit egyedül Tarynnek szánt, még annál
is rémesebb. Úgy érzem, megfosztom a nővéremet valamitől.
Nem tudom, hogyan fojthatnám bele Madocba a szót anélkül,
hogy le ne lepleződjek.
Megragadja a vállamat. Megnyugtató lenne, de egy kicsit
erősen szorít, a karmai túl élesek. Eljött hát a pillanat, amikor
torkon ragad, és kijelenti, hogy elkapott. A szívverésem
felgyorsul.
–  Biztosan úgy érezted, hogy a hálátlansága ellenére is ő a
kedvencem – folytatja. – De inkább arról volt szó, hogy őt
jobban értettem. De van valami közös benned és bennem is…
Mindketten rossz házasságot kötöttünk.
A szemem sarkából pillantok rá, megkönnyebbülés és
hitetlenség kavarog bennem. Úgy érti, hogy az anyánkkal kötött
házassága pont olyan volt, mint Taryn és Locke frigye?
Elhúzódik tőlem, hogy újabb fahasábot tegyen a tűzre.
– És mindkettő milyen tragikus véget ért.
Mély levegőt veszek.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy…
De nem tudom, mit hazudhatnék. Azt sem tudom, Taryn
hazudna-e.
– Nem? – kérdezi Madoc. – Ki ölte meg Locke-ot, ha nem te?
Hosszasan gondolkozom, de csak nem jut eszembe jó válasz.
Felnevet, karmos ujjával rám mutat, teljes az öröme.
–  Hát tényleg te voltál! Őszintén, Taryn, mindig azt hittem,
hogy gyenge vagy, és gyámoltalan, de most már látom,
mekkorát tévedtem.
– Örülsz neki, hogy megöltem?
Mintha büszkébb lenne Tarynre azért, hogy meggyilkolta
Locke-ot, mint az összes bája és tehetsége miatt együttvéve,
pedig Taryn könnyedén ellazít másokat, mindig tökéletesen
öltözködik, úgy hazudik, hogy megszeressék.
Továbbra is mosolyogva vállat von.
–  Sosem érdekelt, él-e vagy hal. Csakis te érdekeltél. Ha
szomorú vagy, amiért nincs többé, akkor sajnállak. Ha azt
kívánod, bár visszatérne az élők sorába, hogy ismét megölhesd,
azt is megértem, ismerem az érzést. De talán csak arról van szó,
hogy igazságot osztottál, és most az aggaszt, hogy az igazság
néha kegyetlen.
–  Mit gondolsz, mit tett velem, amiért halált érdemelt? –
kérdezem.
Felszítja a tüzet. Szikrák szállnak a levegőben.
 –  Feltételezem, hogy összetörte a szívedet. Szemet szemért,
szívet szívért.
Emlékszem, milyen érzés volt kést szorítani Cardan
nyakához. Amiatt pánikoltam, mekkora hatalommal bír
felettem, aztán rádöbbentem, milyen könnyedén véget
vethetnék neki.
– Ezért ölted meg anyát?
Felsóhajt.
–  Háborúban palléroztam az ösztöneimet – feleli. – És néha
ezek az ösztönök akkor is előjönnek, amikor nem állunk
háborúban.
Elgondolkozom ezen, merengek, milyen az, amikor
megkeményíted magad, hogy újra meg újra harcba szállj és
gyilkolj. Talán Madoc egy része hűvös, olyan hideg, hogy többé
sosem lehet felmelegíteni, mintha jégszilánk fúródott volna a
szívébe. Talán nekem is van egy ilyen szilánkom.
Egy darabig néma csendben ülünk egymás mellett, a tűz
ropogását, pukkanásait hallgatjuk. Majd ismét megszólal:
–  Amikor meggyilkoltam anyátokat… anyátokat és apátokat,
megváltoztattalak benneteket. A haláluk tűzpróba volt, olyan
láng, amiben ti, lányok kovácsolódtatok. Ha olajba mártasz egy
felhevített kardot, bármilyen hiányossága van is, megreped. Ti
vérben fürödtetek, és egyikőtök sem tört meg.
Megkeményedtetek. Talán inkább az én hibám, mint a tiéd,
hogy véget vetettél Locke életének. Ha nehezen bírod a tetted
súlyát, hadd viseljem én a terhet!
Eszembe jut, mit mondott Taryn: Senkinek sem lenne szabad
úgy felnőnie, mint nekünk.
 Hiába vagyok képtelen megbocsátani neki, mégis meg
akarom nyugtatni Madocot. Mit mondana Taryn? Nem tudom,
de igazságtalan lenne az ő hangján vigasztalnom.
–  Jobb, ha beviszem ezt Orianának – intek az összegyűjtött
élelemre.
Felállok, de Madoc elkapja a kezemet.
–  Ne hidd, hogy megfeledkezem a hűségedről! –
Elgondolkodva néz fel. – A saját érdekeid elé helyezted a
családodét. Amikor vége ennek az egésznek, megmondhatod,
mit szeretnél, és gondoskodom róla, hogy megkapd.
Fájdalom mardos, amiért már nem az a lánya vagyok, akinek
ilyen ajánlatokat tesz. Már nem lát szívesen a tüze mellett, nem
érdeklem, nem szeret.
Vajon mit kérne magának és a hasában növekvő gyereknek
Taryn? Gondolom, biztonságot, azt, amiről Madoc úgy hiszi,
már megadta nekünk, az egyetlen dolgot, amit valójában sosem
biztosíthat számunkra. Nem számít, mit ígér, túl könyörtelen
ahhoz, hogy bárkire is huzamosabb ideig vigyázzon.
Számomra a biztonság szóba sem jöhet. Még nem fedezte fel,
ki vagyok, de már nem sokáig tudom fenntartani az álcámat. És
bár nem vagyok benne biztos, hogyan leszek képes átkelni a
jégen, megfogadom, hogy ma este megszököm.
 11. fejezet

Oriana a sereg vacsorájának elkészítését felügyeli, én pedig

mellette maradok. Figyelem, ahogy csalánlevest készítenek,
burgonyával addig főzik, amíg már nem csíp; szarvast
darabolnak, a frissen lőtt tetemek gőzölögnek a hóban, a
zsírjukkal zsenge zöldségeket ízesítenek. A seregben
mindenkinek megvan a maga tálja és kupája, díszként csattog
az övükön, ezeket nyújtják az őket kiszolgáló személyzetnek,
akik kimérnek nekik egy adag ételt meg némi vizezett bort.
Madoc a tábornokaival eszik, nevet, beszélget. A
fogasudvariak a saját sátraikban maradtak, szolgálóik másik
tűznél készítik az ételüket. Grimsen elhúzódik a tábornokoktól,
olyan lovagok asztalánál ül, akik elragadtatva hallgatják, mi
minden történt vele, míg száműzetésben élt a tündérkirállyal.
Lehetetlen nem észrevenni, hogy a körülötte lévő tündérek a
megszokottnál jobban fel vannak cicomázva.
A kondérok és az asztalok a tábor túlsó felében vannak, a
hegyhez közelebb. Látom, hogy a távolban két őr strázsál a
barlang előtt, nem hagyják ott a posztjukat, hogy velünk
egyenek. A közelükben két rénszarvas orral a havat túrja,
gyökereket keresnek a föld alatt.
A csalánlevest eszegetve lassan eszembe jut valami. Mire
Oriana szól, hogy térjünk vissza a sátrunkba, elhatározásra
jutok. A barlang közelében őrködő katonák egyik hátasát oldom
el. Könnyebb lesz, mint ha a táborból lopnék, és ha valami balul
sül el, nehezebben vesznek majd üldözőbe. Térképem továbbra
sincs, de majd elnavigálok a csillagok alapján, annyira azért
tudok tájékozódni, hogy rájöjjek, merre van dél. Remélhetőleg
találok valamilyen halandó települést.
Iszunk egy bögre teát, lerázom magamról a havat.
Türelmetlenül melegítem elgémberedett ujjaimat a bögrén.
Nem akarok gyanút ébreszteni Orianában, de indulnom
kellene. Ételt pakolni, és egyéb felszerelést, amit csak tudok.
–  Nagyon fázhatsz – szólal meg Oriana engem
tanulmányozva.
Fehér hajával és kísértetiesen sápadt bőrével mintha ő maga
is hóból lenne.
–  Halandó gyengeség – mosolyodom el. – Ezért is hiányolom
Elfhon szigeteit.
– Hamarosan otthon leszünk – biztat.
Képtelen hazudni, nyilván elhiszi. Bizonyára úgy gondolja,
Madoc nyerni fog, és megszerzi a nagykirályi címet.
Oriana végül csak elkezd lefekvéshez készülődni. Megmosom
az arcomat, majd egyik zsebembe gyufát rejtek, a másikba kést.
Miután lefekszem, addig várok, míg úgy sejtem, Oriana már
elaludt, számolom a másodperceket, míg eltelik vagy fél óra.
Aztán a lehető leghalkabban kibújok a takarók alól, és a
csizmámba dugom a lábamat. Sajtot, kenyérsarkot és három
fonnyadt almát hajítok a táskámba. Elveszem az édes halált,
amit gyűjtögetés közben találtam, és becsomagolom egy kis
papírba. Aztán a sátor kijárata felé indulok, menet közben
magamhoz veszem a köpenyemet. Egyetlen lovag őrködik,
unalmában furulyát farag a tűz előtt. Bólintok neki
elhaladtomban.
– Hölgyem? – ugrik fel.
A lehető leghervasztóbb pillantást küldöm felé. Hiszen nem
vagyok fogoly! A nagytábornok lánya vagyok.
– Igen?
– Mit mondjak az apjának, merre találja, ha kérdezi?
Tiszteletteljesen fogalmaz, de ha rosszul felelek, a további
kérdései nyilván kevésbé lesznek tiszteletteljesek.
–  Megmondhatod neki, hogy az erdőt használom
éjjeliedényként – válaszolom, mire a lovag összerezzen, ahogy
abban reménykedtem is.
Nem kérdezősködik tovább, én pedig a vállamra kanyarítom
a köpenyemet, és elindulok, pontosan tudom, hogy minél
tovább időzöm majd, annál gyanúsabbá válok.
Nem kell sokat sétálnom a barlangig, de a sötétben gyakran
megbotlom, a hideg szél minden egyes lépéssel egyre metszőbb.
Zeneszó és mulatozás lármája száll a táborból, goblindalokat
énekelnek veszteségről, vágyódásról és erőszakról. Balladákat
királynőkről, lovagokról és bolondokról.
A barlanghoz érve látom, hogy három őr strázsál a széles
nyílás előtt, eggyel több, mint amivel számoltam. A barlang
bejárata hosszú és széles, akár egy mosoly, és odabent a sötét
meg-megrebben, mintha valahol mélyen tűz lobogna. Két fehér
rénszarvas szunyókál a közelben, macskaként gömbölyödnek
össze a hóban. Egy harmadik egy közeli fának dörgöli az
agancsát.
Azt választom hát. Messzebb lopózom a fák között, és az egyik
almával csalogatom. Ahogy megindulnék az erdő mélyére,
kiáltást hallok a barlangból. A sűrű, hideg levegőben elér
hozzám a hang, visszafordulok.
Madoc bezárt valakit.
Próbálom meggyőzni magam, hogy nem az én bajom, de
újabb segélykiáltás töri át bölcs gondolataim sorát. Valaki
odabent van, fájdalmat okoznak neki. Meg kell bizonyosodnom
róla, hogy nem olyasvalaki, akit ismerek. Izmaim már
elgémberedtek a hidegtől, úgyhogy lassan haladok,
megkerülöm a barlangot, és felmászok a sziklákra közvetlenül
felette.
Rögtönzött tervem szerint leugrom majd a barlang
bejáratánál, hiszen az őrök úgyis leginkább másfelé figyelnek.
Megvan az az előnye, hogy könnyedén elrejtőzhetek, míg
odaérek, viszont magát az ugrást nagyon-nagyon precízen kell
végrehajtanom, vagy azonnal felfigyelnek a hang és a mozgás
kombinációjára.
A fogamat csikorgatva felidézem Szellem tanításait: haladj
lassan, legyen minden lépted biztos, húzódj az árnyékok közé!
Természetesen erről eszembe jut az is, ahogyan később elárult,
de magamban azt mantrázom, hogy ettől még nem lesz kevésbé
hasznos a tőle kapott tudás. Lassan ereszkedem le egy kiálló
szikláról. Még kesztyűben is érzem, ahogy átfagynak az ujjaim.
Ahogy lógok ott, rádöbbenek, milyen rémesen elszámoltam
magam. Hiába nyújtózom ki teljesen, még így sem érem el a
földet. Semmiképp sem lesz nesztelen, amikor leugrom.
Kénytelen leszek a lehető leghalkabban, a lehető leggyorsabban
mozogni. Mély levegőt veszek, és lehuppanok a nem sokkal
alattam lévő talajra. A lábam alatt elkerülhetetlenül ropog a hó,
és az egyik őr megfordul. Az árnyak közé olvadok.
– Mi az? – kérdezi a másik két őr közül az egyik.
Az első a barlangba mered. Nem tudom, meglátott-e.
A lehető legmozdulatlanabbul állok, visszafojtom a
lélegzetemet, reménykedem, hogy nem látott meg, hogy nem
érzi az illatomat. Ilyen hidegben legalább nem izzadok.
A késem a kezem ügyében van. Eszembe idézem, hogy
megküzdöttem Grima Moggal. Szükség esetén velük is fel tudom
venni a harcot.
De a következő pillanatban az őr a fejét rázza, és tovább
hallgatja a goblindalokat. Várok egy darabig, majd a biztonság
kedvéért még tovább. Kő és égő lámpaolaj illatát érzem a
levegőben. Árnyékok táncolnak a lejtős járat végén, a fény
ígérete csalogat.
Elhaladok a sztalagmitok és a sztalaktitok mellett, mintha egy
óriás cikcakkos fogai között lépnék be. Egy teremben lyukadok
ki, és pislogni kezdek a fáklyafényben.
– Jude? – csendül egy halk hang.
Egy ismerős hang. Szellemé.
Lesoványodott, kulcscsontjait zúzódások színezik.
Megbilincselt kézzel, a talaj fémlapjaihoz erősítve ül a földön.
Fáklyakör ég körülötte. Tágra nyílt mogyoróbarna szemmel néz
rám.
Fázom ugyan, de most még inkább megborzongom. Amikor
legutóbb beszéltünk, azt mondta: Dain herceget szolgáltam. Nem
téged. Közvetlenül ezután elhurcoltak a Mélytengerbe, ahol
hetekig fogva tartottak, egyedül rettegtem és éheztem. És mégis,
hiába árult el, hiába tette tönkre az Árnyudvart, csodálkozva
ejti ki a nevemet, mintha azt hinné, talán azért jöttem, hogy
megmentsem.
Felmerül bennem, hogy úgy teszek, mintha Taryn lennék, de
biztosan nem hinné el, hogy az ikertestvérem el tudott osonni
az őrök mellett. Hiszen ő tanított meg, hogyan mozogjak.
–  Kíváncsi voltam, kit tart fogva Madoc idekint – szólalok
meg, és előhúzom a késemet. – És ha eszedbe jut az őrökért
kiáltani, tudd, hogy egyedül azért nem döftelek még nyakon,
mert attól félek, hangosan pusztulnál el.
Szellem apró, fanyar mosollyal ajándékoz meg.
–  Jól gondolod. Nagyon hangosan csinálnám. Csak hogy
keresztbe tegyek neked.
–  Hát ezt kaptad a szolgálataidért cserébe – jegyzem meg,
miközben látványosan körbenézek a barlangban. – Remélem,
maga az árulás legalább örömmel töltött el.
–  Kárörvendj csak, amennyit tetszik! – A hangja szelíd. –
Megérdemlem. Tudom, mit tettem, Jude. Ostoba voltam.
– Akkor miért csináltad?
Kellemetlenül kiszolgáltatottnak érzem magam már attól is,
hogy megkérdezem. De megbíztam Szellemben, és tudni
akarom, mennyire voltam ostoba. Végig gyűlölt, míg én
barátként tartottam őt számon? Együtt nevettek Cardannal,
hogy milyen megvezethető vagyok?
– Emlékszel, amikor elmeséltem, hogy megöltem Oak anyját?
Bólintok. Liriopét piruló galócával gyilkolták meg, hogy
eltitkolják, bár a nagykirály szeretője volt, Dain herceg
gyermekét várta. Ha Oriana nem vágja ki Oakot Liriope
méhéből, a baba is életét veszti. Borzalmas történet, akkor sem
feledném, ha nem az öcsémről lenne szó.
– Emlékszel, hogyan néztél rám, amikor kiderült, mit tettem?
– kérdezi.
Egy-két nappal a koronázás után lehetett. Foglyul ejtettem
Cardan herceget. Még mindig sokkos állapotban voltam.
Próbáltam rájönni, mit tervez Madoc. Teljesen megrémített,
hogy Szellem ilyen iszonyú dolgot művelt, de akkoriban nagyon
sok minden megrémített. Mégis, a piruló galóca rémes
halálmód, és az öcsém is kis híján belehalt.
– Meglepett.
A fejét rázza.
– Még Csótányt is elborzasztotta. Fogalma sem volt róla.
– Ezért árultál el minket? Azt gondoltad, elítélünk? – faggatom
hitetlenkedve.
– Nem. Hallgass végig! – Szellem felsóhajt. – Azért öltem meg
Liriopét, mert Dain herceg hozott Tündérföldére, gondoskodott
rólam, célt adott nekem. Hűségből engedelmeskedtem, de
borzalmasan felkavart, amit tettem. Kétségbeesésemben
elmentem ahhoz a fiúhoz, akiről úgy hittem, Liriope egyetlen
élő gyermeke.
– Locke-hoz – felelem dermedten.
 Elgondolkozom, vajon Locke rájött-e Cardan koronázása után,
hogy Oak a féltestvére. Érzett-e bármit, megemlítette-e mindezt
Tarynnek.
–  Bűntudattól vezérelve – folytatja Szellem – felajánlottam a
védelmemet. És a nevemet.
– A… – kezdem, de a szavamba vág.
– A valódi nevemet – pontosít Szellem.
A tündérek roppantmód óvják a valódi nevüket, hiszen azzal
irányítani lehet őket, hatásosabban, mint bármiféle esküvel.
Nehéz elhinni, hogy Szellem csak így feladta.
– Mire vett rá? – kérdezem a lényegre térve.
–  Sok-sok éven át semmire – válaszolja Szellem. – Aztán
apróságokat kért. Hogy kémkedjek mások után. Derítsem ki a
titkaikat. Egészen addig, amíg meg nem parancsolta, hogy
vigyelek a Feledés Tornyába, és hagyjam, hogy a Mélytenger
elraboljon, azt hittem, egyszerű bajkeverő, nem akar valóban
veszélyt hozni másokra.
Nicasia nyilván tudta, hogy kitől kérjen szívességet. Nem
csoda, hogy Locke és a barátai biztonságban érezték magukat,
és az esküvőjét megelőző éjszakán megpróbáltak levadászni.
Hiszen tudta, hogy másnap már nem leszek ott.
Mégis értem, mire gondol Szellem.
Én is mindig úgy hittem, Locke egyszerű bajkeverő, még
akkor is, ha belehalhattam volna.
A fejemet rázom.
– Ez még nem magyarázat arra, hogyan kerültél ide.
Szellem úgy fest, mint akinek nehezére esik nyugodtan
beszélni, elfojtania a haragját.
 –  A Torony után megpróbáltam elmenekülni Locke elől,
nehogy újabb parancsot adhasson. A lovagok épp akkor kaptak
el, amikor el akartam hagyni Insmire-t. Ekkor tudtam meg,
pontosan mit művelt Locke. Megadta a nevemet apádnak. Ezt
ajánlotta fel az ikertestvéred kezéért és azért cserébe, hogy
Balekin hatalomra jutása esetén neki is jusson hely az asztalnál.
Mély levegőt veszek.
– Madoc is tudja a valódi nevedet?
– Nem túl fényes a helyzet, mi? – Keserűen felnevet. – Rég ért
már akkora szerencse, mint most, hogy felbukkantál. És
micsoda szerencse, még akkor is, ha tudjuk, minek kell
következnie.
Eszembe jut, milyen gondosan fogalmaztam meg a
parancsaimat Cardannak, úgy, hogy ne bújhasson ki alóluk, ne
menekülhessen el előlem. Madoc nyilván ugyanígy tett, sőt
ennél többet is, ha Szellem azt hiszi, egyetlen út maradt csupán
számára.
– Kiszabadítalak innen – ígérem. – Aztán…
Szellem a szavamba vág:
–  Megmutathatom, hol okoznád a legkevesebb fájdalmat.
Hogy úgy tűnjön, mintha én magam tettem volna.
–  Azt mondtad, hangosan halnál meg, csak hogy keresztbe
tegyél nekem – ismétlem korábbi szavait, úgy teszek, mintha
nem komolyan beszélne.
–  Úgy is tettem volna – feleli halvány mosollyal. – El kellett
mondanom neked… Valakinek el kellett mondanom az igazat,
mielőtt meghalok. Ezzel megvolnánk. Hadd tanítsak még
egyszer, utoljára valamit!
 – Várj! – emelem fel a kezem.
Húznom kell az időt, hogy gondolkozhassak.
Kérlelhetetlenül folytatja:
–  Nem élet valaki más irányítása alatt lenni, ha azt tesznek
veled, amihez csak kedvük szottyan. Tudom, miféle
védővarázslatot kértél Dain hercegtől. Tudom, hogy gyilkolni is
hajlandó voltál azért, hogy megszerezd. Nem hat rád semmiféle
igézet. Emlékszel, milyen volt előtte? Hogy milyen érzés volt
tehetetlennek lenni?
Persze hogy emlékszem. Önkéntelenül is Sophie-ra gondolok,
a halandó szolgálóra Balekin házában, aki kővel tömte tele a
zsebét. Sophie-ra, aki a Mélytengeré lett. Megremegek,
elhessegetem az emléket.
– Ne dramatizáld már túl! – Előhúzom az étellel teli zsákot, és
leülök a földre, feldarabolom a sajtot, az almát, a kenyeret. –
Vannak egyéb lehetőségeink is. Látom, majd éhen halsz, és élve
kellesz nekem. Elvarázsolhatsz egy aggófüvet, hogy kijuttass
minket innen, és ez a legkevesebb, amivel tartozol.
Sajt- és almadarabokat mar el, a szájába tömi. Evés közben
végigmérem a láncait. Vajon szét tudnám feszíteni a szemeket?
Felfigyelek egy lyukra a fémlapon, épp akkora, hogy egy kulcs
beleférjen.
–  Mesterkedsz valamiben – jegyzi meg Szellem, amikor
észreveszi, mit nézek. – Grimsen úgy kovácsolta a láncokat,
hogy csakis a legmágikusabb pengék vághassanak át rajtuk.
– Mindig mesterkedem valamiben – felelem. – Mennyit tudsz
Madoc terveiről?
–  Nagyon keveset. A lovagok ételt és váltásruhát hoznak
nekem. Csakis szigorú felügyelet alatt fürödhetek. Egyszer
Grimsen is eljött megnézni, de végig hallgatott, még akkor is,
amikor üvöltöttem vele. – Az üvöltözés nem vall Szellemre. Nem
szokott úgy ordítani, mint most, hogy még én is meghallottam,
nem szokott kínjában, kétségbeesésében, reménytelenségében
kiáltozni. – Madoc többször is kihallgatott, az Árnyudvarról
kérdezett, a palotáról, Cardanról, Lady Asháról és Dainról, sőt
még rólad is. Tudom, hogy gyenge pontokat keres, mindenkit
manipulálni akar.
Szellem egy újabb szelet almáért nyúl, ám habozik, úgy nézi
az ételt, mintha most látná először.
–  Miért volt ez nálad? Miért jössz barlangot felfedezni úgy,
mintha piknikezni indulnál?
–  Meg akartam szökni – vallom be. – Ma este. Még mielőtt
rájönnek, hogy nem az a testvér vagyok, akinek kiadom
magam.
Rémülten néz fel rám.
– Akkor menj, Jude! Menekülj! Miattam nem maradhatsz.
–  De hát nem… Segíteni fogsz megszökni innen –
ragaszkodom a korábbi tervemhez, és a szavába vágok, amikor
vitatkozni akar. – Egy napig még kibírom. Azt mondd, mi nyitja
a béklyódat!
Lehet valami az arckifejezésemben, ami meggyőzi, hogy
komolyan gondolom.
– Grimsennél van a kulcs – feleli, nem néz a szemembe. – De
jobban járnál, ha a kést választanád.
Az egészben az a legrosszabb, hogy valószínűleg igaza van.
 12. fejezet

Amikor visszaérek a sátorba, az őr nincs ott. Szerencsésnek

érzem magam, bebújok a sátorlap alatt, abban reménykedem,
hogy el tudok osonni az ágyamig, mielőtt Madoc befejezi a
tábornokaival való tervezgetést, és nyugovóra tér.
Arra azonban nem számítok, hogy égnek a gyertyák, és
Oriana teljesen éberen ül az asztalnál. Megdermedek.
Feláll, összefonja a karját.
– Hol voltál?
–  Ööö – bukik ki a számon, miközben próbálok rájönni, mit
tudhat, mit hisz. – Egy lovaggal voltam, aki arra kért, hogy
találkozzunk a csillagok alatt, és…
Oriana felemeli a kezét.
–  Fedeztelek. Elküldtem az őrt, mielőtt eljárhatott volna a
szája. Ne sérts meg azzal, hogy tovább hazudsz! Nem Taryn
vagy.
A lelepleződés jeges rémülete kerít hatalmába. Futni akarok
arra, amerről jöttem, de eszembe jut Szellem. Ha most
menekülőre fogom, nem sok esélyem van megszerezni a
kulcsot.
Senki sem menti meg őt. És nagy eséllyel én sem járok
szerencsével.
–  Ne mondd el Madocnak! – kérem, hiába tudom, hogy
feleslegesen, mégis reménykedem, hogy a magam oldalára
állíthatom Orianát. – Kérlek! Nem akartam idejönni. Madoc
elkábított, és idehurcolt a táborba. Csak azért játszottam el,
hogy Taryn vagyok, mert már Elfhonban is úgy tettem, mintha ő
lennék.
–  Honnan tudhatnám, hogy nem hazudsz? – förmed rám,
rózsaszín szemében gyanakvás ül, ahogy pislogás nélkül rám
mered. – Honnan tudhatnám, hogy nem az életét akarod
kioltani?
– Nem tudhattam, hogy Madoc eljön Tarynért – győzködöm. –
Egyedül azért vagyok itt, mert nem tudom, hogyan mehetnék
el… Ma este megpróbáltam, de nem sikerült. Segíts megszökni!
– esdeklem. – Segíts, és többé sosem kell látnod!
Úgy fest, mintha ezt egy nagyon csábító ígéretnek tartaná.
– Ha eltűnsz, tudni fogja, hogy az én kezem van a dologban.
A fejemet rázom, igyekszem valamiféle tervvel előrukkolni.
– Írj Vivinek! Majd ő eljön értem. Hagyok egy üzenetet, hogy
elmentem meglátogatni őt és Oakot. Nem kell tudnia, hogy
Taryn sosem járt itt.
Oriana elfordul, sötétzöld gyógynövénylikőrt tölt apró
poharakba.
–  Oak. Nem tetszik, milyen sokat változik a halandók
világában.
 Legszívesebben frusztráltan ráüvöltenék, amiért ilyen
hirtelen témát vált, de nyugalmat kényszerítek magamra.
Elképzelem az öcsémet, ahogy az élénk színű gabonapelyhét
kavargatja.
– Nekem sem mindig tetszik.
Oriana átadja az egyik törékeny poharat.
– Ha Madocból nagykirály lesz, Oak hazajöhet. Többé nem áll
majd Madoc és a korona között. Biztonságban lesz.
–  Emlékszel, amikor arra figyelmeztettél, milyen veszélyes
egy király közelében lenni?
Megvárom, míg belekortyol az italba, csak utána teszem én is.
Keserű, a fűre emlékeztet, rozmaring, csalán és kakukkfű íze
robban a nyelvemen. Elfintorodom, de azt nem mondanám,
hogy nem ízlik.
Oriana bosszús pillantást vet rám.
–  Az biztos, hogy te nem úgy viselkedtél, mintha emlékeznél
rá.
– Ez igaz – ismerem be. – És meg is fizettem érte.
–  Megtartom a titkodat, Jude. És írok Vivinek. De nem fogok
Madoc ellen fordulni, és neked sem lenne szabad. Szeretném,
ha megígérnéd.
Elfhon királynéjaként pont hogy Madoc fordult ellenem.
Milyen jó érzés lenne, ha Oriana is tudná, hiszen olyan kevésre
tart. Kicsinyes gondolat, és rádöbbenek, ha Madoc is tudomást
szerez róla, teljesen másfajta gondjaim lesznek, mint korábban.
Kihasználna. Mennyire féltem itt, mellette, de ennél sokkal
jobban kellett volna rettegnem.
Oriana szemébe nézek, és a lehető legőszintébben hazudok.
 – Megígérem.
– Helyes – feleli. – És mondd, miért surrantál vissza Elfhonba
Tarynként?
–  Mert megkért rá – felelem felvont szemöldökkel, várom,
hogy megértse.
–  Mégis miért kért… – kezdi Oriana, de aztán elhallgat.
Amikor ismét megszólal, mintha csak magának mondaná: – A
kihallgatás miatt. Ó!
Ismét belekortyolok a gyógynövénylikőrbe.
–  Aggódtam a nővéred miatt, amikor egyedül volt abban az
udvarban – meséli Oriana, világos szemöldökét összehúzza. – A
családunk hírneve romokban hever, és Lady Asha is visszatért,
nyilván a fia trónra kerülését kihasználva próbál befolyást
szerezni mások felett.
– Lady Asha? – visszhangzom, meglep, hogy veszélyesnek ítéli
őt Tarynre nézve.
Oriana feláll, összeszedi, ami a levélíráshoz kell. Amikor
ismét leül, üzenetet fogalmaz Vivinek. Néhány sor után felnéz.
– Nem gondoltam, hogy valaha is visszatér.
Ez történik azzal, akit a Feledés Tornyába zárnak. Elfelejtik őt.
– Akkoriban élt az udvarban, amikor te is, igaz?
Ennél konkrétabban nem mondhatom ki, hogy Oriana is a
nagykirály szeretője volt. És bár ő sosem ajándékozta meg
gyermekkel az uralkodót, rengeteg pletykát ismerhet. Valami
oka csak volt, hogy elejtette azt a korábbi megjegyzést.
– Anyád egykor Lady Asha barátnője volt. Evának kifejezetten
kedvére való volt a gonoszság. Nem bántó szándékkal mondom
ezt, Jude. Nem elítélendő az ilyesmi, ahogy büszkeségre sem ad
okot.
Ismertem anyádat.
Ezek voltak Lady Asha első szavai hozzám.
Rengeteg kis titkát tudtam.
– Nem tudtam, hogy te is ismerted anyukámat – jegyzem meg.
–  Nem valami közelről. És igazán nem lenne ildomos róla
beszélnem – feleli Oriana.
– Nem is kérlek rá.
Pedig azt kívánom, bár tehetném.
Tinta csöpög Oriana tollának hegyéről, mielőtt leteszi és
lepecsételi a Vivienne-nek írott levelet.
–  Lady Asha gyönyörű volt, nagyon szerette volna magára
vonni a nagykirály figyelmét. Nem tartott sokáig a kapcsolatuk,
Eldred bizonyára úgy hitte, nem számít, ha ágyba viszi. Azt
egyértelműen megbánta, hogy gyermekük is született, de ennek
lehetett némi köze a próféciához is.
– Prófécia? – kérdezek vissza.
Rémlik, hogy Madoc is valami hasonlóról beszélt, amikor
próbált meggyőzni, hogy egyesítsük erőinket.
Oriana alig láthatóan megvonja a vállát.
–  A legifjabb herceg rossz csillagzat alatt született. De attól
még herceg volt, és amint Asha megszülte, biztos lehetett benne,
hogy mindig lesz helye az udvarban. Bomlasztó volt.
Elismerésre vágyott. Élményekre, érzésekre, győzelmekre,
olyasmire, amihez viszályokon és ellenségeken keresztül
vezetett az út. Nem lett volna kedves olyasvalakivel, mint
Taryn, akinek nyilván nem voltak ott barátai.
Felmerül bennem, hogy egykor Orianával is mostohán
bánhatott.
–  Annyit tudok, hogy nem gondoskodott megfelelően Cardan
hercegről.
Eszembe jut a kristálygömb Eldred lakrészében, a belezárt
emlék.
–  Bársonyba és prémbe öltöztette, a gond csak az volt, hogy
hagyta, hadd hordja rongyossá. A lehető legfinomabb
húsfalatokkal és tortával etette, de olyan hosszan
megfeledkezett róla, hogy Cardan közben ott kereste az ételt,
ahol tudta. Kétlem, hogy szerette őt, de úgy sejtem, senki mást
sem szeretett. Megsimogatta, borral itatta, ajnározta, aztán
elfelejtkezett róla. Cardan szörnyen viselkedett, amikor mellette
volt, de nélküle még rémesebbé vált. Ugyanabból a fából
faragták őket.
Megremegek, elképzelem, milyen magányos lehetett, milyen
dühös. Mennyire vágyhatott a szeretetre.
Egy éhező számára nincs túl bőséges lakoma.
–  Ha arra vagy kíváncsi, miért okozott neked csalódást –
folytatja Oriana –, Cardan herceg a kezdetektől fogva minden
tekintetben csalódást keltőnek bizonyult.

Aznap este Oriana hóbaglyot küld levéllel a lábán. Remény tölt

el, ahogy felröppen a hideg égboltra.
Később, az ágyban fekve terveket szövök, úgy, ahogyan a
száműzetésem óta egyszer sem. Holnap ellopom Grimsentől a
kulcsot, és amikor megszököm, Szellemet is magammal viszem.
Azzal, amit Madoc terveiről, szövetségeseiről és a hadserege
helyzetéről tudok, alkut csikarok ki Cardanból, hogy vessen
véget a száműzetésemnek, és ne folytasson több vizsgálatot
Taryn ellen. Nem fogom hagyni, hogy eltereljék a figyelmemet a
soha meg nem kapott levelek, az, ahogyan akkor nézett rám,
amikor kettesben maradtunk, meg apám elméletei a gyenge
pontjaival kapcsolatban.
Sajnos, miután felébredek, Oriana egyetlen pillanatra sem
hagy magamra. Bár annyira megbízik bennem, hogy megtartsa
a titkomat, most, hogy tudja, ki vagyok, már nem sétálgathatok
egyedül a táborban.
Vizes ruhákat ad, hogy teregessem ki őket a tűznél, babot
válogatok, nehogy kő maradjon köztük, takarókat hajtogatok.
Próbálom nem túl gyorsan elvégezni a feladatokat. Igyekszem
eljátszani, hogy csak azért vagyok bosszús, mert rengeteg
munkát lőcsöl rám, pedig amikor Tarynnek hitt, nem kellett
ennyit dolgoznom. Nem akarom, hogy tudja, egyre
frusztráltabbá válok a nap során. Alig várom, hogy ellophassam
Grimsen kulcsát.
Végül, ahogy leszáll az est, lazábbra ereszti a gyeplőt.
–  Vidd ezt el apádnak! – kéri Oriana, és letesz egy tálcát
csalánteával, egy adag bebugyolált keksszel és egy kis edény
lekvárral. – A tábornoki sátorba. Személy szerint téged hívatott.
Felkapom a köpenyemet, remélem, nem tűnök túl lelkesnek,
ám ekkor rádöbbenek Oriana utolsó mondatának értelmére.
Odakint katona vár, amitől csak még idegesebbé válok. Oriana
azt mondta, nem árulja el Madocnak az igazat rólam, de ez nem
azt jelenti, hogy nem is leplezett le valahogy. Vagy hogy Madoc
nem jött rá magától.
A tábornoki sátor hatalmas, tele azzal a rengeteg térképpel,
amit Madocnál nem találtam meg. Rengeteg katona tartózkodik
odabent, kecskebőrrel letakart tábori székeken ülnek, egyesek
páncélban, mások nem. Amikor belépek, páran felpillantanak,
majd úgy fordulnak el tőlem, akár egy szolgálótól tennék.
Leteszem a tálcát, és teát töltök, igyekszem nem túl alaposan
megnézni az előttük heverő térképet. Képtelen vagyok nem
felfigyelni rá, hogy kis fahajókat mozgatnak a tengeren, Elfhon
felé tartanak.
– Elnézést! – szólalok meg, és leteszem a csalánteát Madoc elé.
Elnézően mosolyog rám.
–  Taryn! – figyel fel rám. – Helyes. Arra gondoltam, saját
sátrat kapsz. Mégiscsak özvegy vagy, nem pedig gyermek.
– Ez… ez nagyon kedves tőled – felelem meglepetten.
Tényleg kedves tőle, mégis arra gondolok, hogy egyfajta
sakklépés, ami elsőre ártalmatlannak tűnik, pedig valójában
előkészíti a mattot.
A teájába kortyolva elégedettnek tűnik, hogy bár szemmel
láthatóan fontosabb dolga is van, eljátszhatja a gondoskodó
apát.
– Megígértem, hogy meghálálom a hűségedet.
Bármit mond és tesz is, kétélűnek tűnik.
– Gyere csak! – szól oda Madoc az egyik lovagjának. A fénylő
aranypáncélt viselő goblin elegánsan meghajol. – Keríts a
lányomnak egy sátrat, rendezd be neki! Mindent kapjon meg,
amit kér! – Majd visszafordul hozzám. – Ő itt Alver. Ne kínozd
túl sokat!
 A tündéreknél nem szokás hálálkodni, de azért megpuszilom
Madocot.
– Túl kedves vagy.
Felhorkan, apró mosolyától kivillan éles szemfoga.
Pillantásom még egyszer a térképre – a papírtengeren lebegő
hajómodellekre – siklik, majd követem Alvert a kijárathoz.
Egy órával később tágas sátorban vagyok. Madocétól nem
messze állították fel. Oriana gyanakvó, amikor összeszedem a
holmimat, de engedi. Még sajtot és kenyeret is hoz, a festett
asztalra teszi, amit kerítettek nekem.
–  Nem értem, mit törődsz ennyit a berendezkedéssel – szólal
meg, amikor Alver végre magunkra hagy bennünket. – Holnap
már nem leszel itt.
– Holnap? – visszhangzom.
– Hírt kaptam a nővéredtől. Hajnaltájt itt lesz, hogy elvigyen.
A tábor mellett fogtok találkozni. Van egy kiszögellés, ahol Vivi
biztonságban várhat rád. Elvárom, hogy meggyőző legyen az
üzenet, amit apádnak hagysz.
– Minden tőlem telhetőt megteszek – ígérem.
Az ajkát vékony vonallá préseli. Talán hálásnak kellene
lennem, de bosszant. Ha nem pocsékolja el a napom nagy
részét, sokkal könnyebben telne az estém.
Kénytelen leszek elbánni Szellem őreivel. Ezúttal nem
lopózhatok el mellettük.
–  Kérhetnék papírt? – kérdezem, és amikor beleegyezik,
elhozok egy borostömlőt is.
Egyedül, az új sátramban porrá zúzom az édes halált, és
hozzáadok valamennyit a borhoz, hogy legalább egy órát
áztathassam, mielőtt leszűröm. Elég erősnek kell lennie ahhoz,
hogy minimum egy napra és egy éjszakára kiüsse őket, de ne
haljanak bele. Pontosan tudom azonban, hogy az
előkészületekre maradt idő nem nekem dolgozik. Ügyetlen
vagyok, kezd hatalmába keríteni az idegesség.
–  Taryn? – Madoc felhajtja a sátornyílás lapját, amitől
összerezzenek. Körbenéz, csodálja a saját nagylelkűségét, majd
rám néz, és összevonja a szemöldökét. – Minden rendben?
– Megleptél – felelem.
– Gyere, vacsorázz a csapattal! – invitál.
Egy pillanatra elképzelem, hogy kitalálok valami indokot,
valamit, amiért hátrahagyhat, hogy elosonhassak Grimsen
műhelyéig. De nem kelthetek benne gyanakvást, főleg most
nem, amikor olyan közel már a szökés. Megfogadom, hogy
éjszaka, jóval hajnal előtt felkelek, és akkor intézem el.
Így hát még egyszer, utoljára Madockal eszem. Színt csípek az
orcámba, újrafonom a hajamat. És ha aznap este túlságosan
kedves vagyok is, túlságosan is tiszteletteljes, ha túl hangosan
nevetek, hát azért van, mert tudom, soha többé nem lesz rá
alkalmam. Soha többé nem fog így viselkedni velem. De egy
utolsó éjszakára Madoc az apám, akire olyan jól emlékszem,
akinek az árnyékában – legyen ez jó vagy rossz, de – olyanná
váltam, amilyen vagyok.
 13. fejezet

Arra ébredek, hogy valaki a számra szorítja a kezét. Arrafelé

könyökölök, ahol az engem lefogó személyt sejtem, és
elégedetten nyugtázom az éles levegővételt, amiből úgy tűnik,
érzékeny pontot érintettem. Balról halk nevetés hangzik fel.
Ketten vannak tehát. És az egyikük nem igazán fél tőlem, ami
aggasztó. A párnám alá nyúlok a késemért.
–  Jude! – szólal meg Csótány továbbra is nevetve. – Azért
jöttünk, hogy megmentsünk. Sikoltozással igencsak keresztbe
tennél a tervnek.
–  Szerencséd, hogy nem szúrtalak le! – Keményebben
csengenek a szavaim, mint szerettem volna, dühvel leplezem,
mennyire megrémültem.
–  Mondtam, hogy figyeljen oda! – folytatja Csótány. Éles
hangot hallok, majd fény gyúl egy kis dobozban, megvilágítja
Csótány goblinarcának durva vonásait. Vigyorog. – De hallgat
rám? Parancsba is adtam volna, ha nincs az az apró bökkenő,
hogy ő a nagykirály.
 – Cardan küldött? – kérdezem.
–  Nem éppen – válaszolja Csótány, és úgy fordítja a fényt,
hogy megvilágítsa vele azt, akibe belekönyököltem.
Elfhon nagykirálya az, egyszerű, barna gyapjúöltözékben, a
fején olyan sötét köpennyel, hogy olybá tűnik, elnyeli a fényt, a
csípőjéről lógó hüvely levél alakú pengét rejt. Nem visel
koronát, ujjait nem díszítik gyűrűk, járomcsontját sem emeli ki
aranyfesték. Pontosan úgy fest, mintha az Árnyudvar kéme
lenne, még a gyönyörű szája sarkát húzó sunyi mosolya is ezt a
képet erősíti.
Őt elnézve beleszédülök kissé a döbbenetbe és a
hitetlenségbe.
– Nem lett volna szabad idejönnöd!
– Én is ezt mondtam neki – zsörtölődik Csótány. – Komolyan,
hiányolom azokat a napokat, amikor még te irányítottál minket.
A nagykirályoknak nem lenne szabad úgy csavarogni, ahogyan
az egyszerű haramiák teszik.
Cardan felnevet.
– Mi van a különleges haramiákkal?
Leteszem a lábamat az ágyról, mire hirtelen abbahagyja a
nevetést. Csótány a sátor mennyezetére emeli a tekintetét.
Hirtelen rádöbbenek, hogy az Orianától kölcsönkapott
hálóinget viselem, és igencsak áttetsző.
Úgy felforrósodik az arcom a dühtől, hogy alig érzem a
hideget.
– Hogy találtatok meg?
Átvágok a sátron, kitapogatom, hova tettem a ruhámat, és
belebújok, ráveszem a hálóingre. Késemet tokba dugom.
 Csótány Cardanra pillant.
–  Vivienne nővéreden keresztül. Eljött a nagykirályhoz,
amikor üzenetet kapott a mostohaanyátoktól. Attól félt, talán
csapda. Osztottam az aggodalmát. Miszerint a nagykirálynak
állítottak csapdát. Talán nekem is.
Pont ezért ügyeltek rá, hogy a lehető legóvatlanabb
pillanatban kapjanak el. De miért jöttek el egyáltalán? És
amennyit ócsárolta az idősebbik nővérem Cardant, miért bízott
volna rá bármit is?
– Vivi hozzád fordult?
–  Beszéltünk, miután Madoc elragadott a palotából – kezd
bele Cardan. – És ugyan kit találtam szerény hajlékában, ha
nem Tarynt? Mindannyiunknak volt mit mondania a másiknak.
Próbálom elképzelni Cardant a halandók világában, ahogy a
társasházban áll, és bekopog az ajtón. Ugyan miféle nevetséges
ruhát viselt? Leült a göröngyös kanapéra, és kávézgatott,
mintha nem vetne meg mindent maga körül?
Kegyelmet adott Tarynnek, miközben velem nem tette meg
ugyanezt?
Arra gondolok, hogy Madoc szerint Cardan szeretetre vágyik.
Akkor is ostobaságnak hangzott, most pedig még inkább annak
tűnik. Mindenkit elbűvöl, még a tulajdon nővéreimet is.
Egyfajta mágneses erő, mindent magához vonz.
De engem már nem olyan könnyű megvezetni. Ha idejött, hát
jó oka van rá. Talán túl veszélyes számára, hogy a királynéja az
ellenség fogságába esett. Ami azt jelenti, hogy van valamiféle
hatalmam. Csak ki kell derítenem, miféle, és hogyan
használhatnám fel ellene.
 –  Még nem mehetek veletek – magyarázom, miközben
felhúzok egy vastag nadrágot, és súlyos bakancsba dugom a
lábamat. – Előbb el kell intéznem valamit. Neked pedig meg kell
tenned nekem valamit.
–  Talán hagynod kellene, hogy megmentsünk – jegyzi meg
Cardan. – Csak most az egyszer.
Hiába visel egyszerű ruhát, hiába nincs a fején korona,
képtelen leplezni, mennyire hozzászokott az uralkodáshoz. Ha
egy király ajándékot akar adni, azt nem utasíthatod vissza.
– Talán meg kellene tenned, amit kérek tőled – vágok vissza.
–  Mit szeretnél? – kérdezi Csótány. – Terítsük ki a lapjainkat,
Jude! A nővéreid és a barátjuk odakint várnak a lovakkal.
Sietnünk kell!
A nővéreim? Mindkettő? És a barátjuk… Heather?
– Hagytátok, hogy idejöjjenek?
– Ragaszkodtak hozzá, és tekintve, hogy csak ők tudták, merre
vagy, nem volt más választásunk.
Csótányt szemlátomást zavarja a helyzet. Kockázatos
képzetlenekkel összedolgozni. Kockázatos, ha a nagykirály úgy
tesz, mintha egyszerű gyalogos katona lenne. Kockázatos, ha a
megmenteni kívánt személy – aki talán áruló – a saját kezébe
veszi az irányítást.
De ez az ő problémája, nem az enyém. Odalépek, elveszem
tőle a fényforrását, és megkeresem a borostömlőmet.
–  Altatószert kevertem bele. Oda akartam adni pár őrnek,
ellopni egy kulcsot, és kiszabadítani egy foglyot. Együtt kellene
megszöknünk.
– Fogoly? – visszhangozza Csótány aggodalmasan.
 –  Láttam a térképeket Madoc hadi sátrában – folytatom. –
Tudom, hogyan akar Elfhon ellen hajózni, tudom, hány hajója
van. Ismerem a táborban lévő katonákat, és tudom, melyik
udvarok állnak az oldalán. Tudom, mit készít Grimsen a
műhelyében. Ha Cardan megígéri, hogy biztonságban eljutok
Elfhonba, és amint ott vagyunk, véget vet a száműzetésemnek,
mindezt el is árulom. Ráadásul ott lesz a fogoly is a ti
kezetekben, még mielőtt felhasználhatnák ellenetek.
–  Már ha igazat mondasz – vitatkozik Csótány. – És nem egy
Madoc szőtte hálóba akarsz becsalni minket.
–  A saját oldalamon állok – válaszolom. – Ha másnak nem,
neked igazán meg kellene értened.
Csótány Cardanra pillant.
A nagykirály különösen néz rám, mintha mondani szeretne
valamit, de inkább visszafogja magát. Végül megköszörüli a
torkát.
–  Tekintve, hogy halandó vagy, Jude, nem tudlak szavadon
fogni, ha megígérsz valamit. De fordítva ez másképp van:
megígérem, hogy biztonságban eljuthatsz Elfhonba. Gyere
vissza velem, és elárulom, hogyan vess véget a
száműzetésednek.
– Elárulod? – kérdezem.
Ha azt hiszi, olyan ostoba vagyok, hogy ilyesmibe
beleegyezem, mindent elfelejtett, amit tudni érdemes rólam.
–  Gyere vissza Elfhonba, mondd el, amit el akarsz mondani,
és vége a száműzetésednek! – erősködik. – Megígérem.
A győzelem öröme önt el, de aztán aggódni kezdek. Egyszer
már átvert. Most, hogy itt állok vele szemben, és eszembe jut,
hogy őszintének hittem a házassági ajánlatát, kicsinek érzem
magam, törékenynek és nagyon-nagyon halandónak. Nem
hagyhatom, hogy ismét átverjen.
Bólintok.
–  Madoc foglyul ejtette Szellemet. Grimsennél van a kulcs,
amire szükségünk…
Csótány a szavamba vág.
–  Ki akarod szabadítani? Inkább filézzük ki, mint egy
tőkehalat! Gyorsabb és jóval kielégítőbb.
–  Madoc tudja a valódi nevét. Locke adta meg neki –
magyarázom nekik. – Bármiféle büntetést érdemel is Szellem,
kiszabhatod, amint visszatért az Árnyudvarba. De nem halállal
kellene lakolnia.
–  Locke? – visszhangozza Cardan, majd felsóhajt. – Rendben,
jól van. Mit kell tennünk?
– Be akartam lopózni Grimsen műhelyébe, és ellopni Szellem
béklyójának a kulcsát.
–  Segítek – ajánlkozik Csótány, majd Cardanhoz fordul. – Te
viszont, jó uram, semmiképp! Várj meg minket Vivienne-nel és a
többiekkel!
– Én is megyek – kezdi Cardan. – Nem parancsolhatsz nekem.
Csótány a fejét csóválja.
–  Viszont tanulhatok Jude-tól. Kérhetek ígéretet. Ha
meglátnak minket, ha megtámadnak, ígérd meg, hogy azonnal
visszamész Elfhonba! Történjen bármi, minden tőled telhetőt
meg kell tenned, hogy biztonságba juss.
Cardan felém pillant, mintha tőlem várna segítséget.
Hallgatok, mire a homlokát ráncolja, mintha mindketten
bosszantanánk.
– Bár Marrow mama köpenyét viselem, azt, amin semmilyen
penge nem fog ki, megígérem, hogy farkamat behúzva
menekülök majd. És mivel tényleg van farkam, mindenki jót
derülhet a látványon. Elégedett vagy?
Csótány egyetértően morog, aztán kiosonunk a sátorból. A
méreggel teli borostömlőben halkan loccsan az ital a csípőmön,
ahogy keresztülszeljük az árnyékokat. Bár későre jár már, akad
egy-két katona a sátrak között, néhányan isznak, kockáznak,
talányokkal szórakoztatják egymást. Páran egy bőrruhás goblin
hamis lantjátékára énekelnek.
Csótány könnyedén mozog, egyik árnyékból a másikba siklik.
Mögötte Cardan csendesebben lépked, mint hittem volna. Nem
szívesen ismerem el, hogy ügyesebben lopakodik, mint én.
Foghatnám a tündérek veleszületett képességére, de úgy sejtem,
többet gyakorolt nálam. Én nem vittem túlzásba, de azért
kíváncsi lennék, mennyit foglalkozott Cardan annak a
tudásanyagnak az elsajátításával, amire Elfhon uralkodójának
szüksége van. Azt bezzeg nekem kellett megtanulni.
Ilyen haragos gondolatok kavarognak a fejemben a műhely
felé menet. Odabent némaság honol, a parázs kihűlt. A
fémkéményekből nem száll füst.
–  Szóval láttad a kulcsot? – kérdezi Csótány, miközben az
egyik ablakhoz lép, és letörli róla a koszt, hogy bekémleljen az
üvegen.
–  Kristályból van, az egyik falon lóg – válaszolom. Semmit
sem látok az opálos üvegen át. Az én szememnek túl sötét van
odabent. – És új kardot kovácsol Madocnak.
 –  Nem bánnám, ha tönkretennénk, mielőtt a nyakamnak
szegezi – jegyzi meg Cardan.
– Egy jó nagyot keress! – felelem. – Az lesz az.
Csótány felvont szemöldökkel néz rám. Nem tehetek róla,
ennél pontosabb leírást nem adhatok, amikor legutóbb láttam,
gyakorlatilag fémrúd volt.
– Nagyon nagy – részletezem.
Cardan felhorkan.
– És óvatosnak kell lennünk! – teszem hozzá, ahogy eszembe
jut az ékköves pók meg Grimsen fülbevalója, ami képes ugyan
szépséget ajándékozni, de el is lophatja azt. – Biztos rengeteg a
csapda.
–  Hamar kiderül, ha bemegyünk – mondja Csótány. – De
sokkal jobb lenne a lelkemnek, ha ti ketten idekint maradnátok,
és hagynátok, hogy én menjek be.
Amikor egyikünk sem válaszol, a goblin leguggol, hogy
feltörje a zárat. Némi olajozást követően az ajtó némán kitárul.
Követem a belépő Csótányt. A hó úgy visszaveri a holdfényt,
hogy még az én rémes halandó látásommal is körbe tudok
nézni a műhelyben. Egy rakás holmi van elszórva odabent,
néhányuk ékkövekkel kirakott, néhányuk éles, mind egymás
hegyén-hátán hever. Egy kalaptartó fogason számtalan kard
pihen, az egyik markolata összegömbölyödő kígyót mintáz.
Madoc kardját még így is felismerjük. Az egyik asztalon fekszik,
még nem élezték meg, nem fényesítették ki, látszik, hogy
nemrég készült. Világos, csontszerű gyökérdarabok hevernek
mellette, arra várnak, hogy formára faragva a markolathoz
igazítsák őket.
 Óvatosan leemelem a kristálykulcsot a falról. Cardan
mellettem áll, a számtalan holmit fürkészi. Csótány átszeli a
helyiséget, a kard felé tart.
Félúton jár, amikor mintha csengőn egészet ütne egy óra.
Magasan a falon két beépített ajtó nyílik, kerek nyílás tárul fel.
Csupán arra marad időm, hogy odamutassak és figyelmeztetőn
felkiáltsak, már záporoznak is ránk a lövedékek.
Cardan elém lép, felrántja a köpenyét. A fémtűk lepattannak
az anyagról, a földre hullanak. Egy pillanatig tágra nyílt
szemmel meredünk egymásra. Úgy tűnik, őt magát éppúgy
meglepte, hogy megvédett, mint engem.
Aztán ugyanabból a nyílásból, ahonnan a lövedékek
röppentek, fémmadár tör elő. A csőre újra meg újra kinyílik és
becsukódik.
– Tolvajok! – rikoltja. – Tolvajok! Tolvajok!
Odakint kiáltások harsannak.
Aztán észreveszem Csótányt a helyiség közepén. A bőre
sápadt. Mondani akar valamit, az arcára kín ül ki, és fél térdre
hull. Nyilván eltalálták a lövedékek. Odarohanok.
– Mivel mérgezték meg? – kiáltja Cardan.
–  Édes halállal – felelem. Valószínűleg pont ugyanonnan
szedték az erdőben, ahonnan én is. – Bomba segíthet rajta. Tud
ellenszert készíteni.
Legalábbis remélem, hogy van még idő rá.
Meglep, Cardan milyen könnyedén felkapja Csótányt.
–  Mondd, hogy nem ezt tervezted! – könyörög. – Kérlek,
mondd, hogy nem!
– Nem – válaszolom. – Persze hogy nem! Esküszöm.
 –  Akkor gyere! – hív magával. – Tele a zsebem aggófűvel.
Repülhetünk.
A fejemet rázom.
– Jude! – figyelmeztet.
Nincs időnk vitatkozni.
– Vivi és Taryn vár rám. Nem fogják tudni, mi történt. Ha nem
megyek oda, elkapják őket.
Látom rajta, hogy nem biztos benne, hihet-e nekem, de végül
úgy fordítja Csótányt, hogy egy kézzel le tudja oldani magáról a
köpenyt.
– Vidd, és ne állj meg! – parancsolja ádáz arckifejezéssel, aztán
Csótánnyal a karjában kirohan az éjszakába.
Az erdő felé indulok, nem futok, de nem is bujkálok, gyorsan
haladok, menet közben húzom a vállamra a köpenyt. Egyszer
még hátrapillantok a műhely köré sereglő katonákra, páran
Madoc sátrába is bemennek.
Azt mondtam, egyenesen Vivihez megyek, de hazudtam. A
barlang felé indulok. Még van idő, biztatom magam. A
műhelybeli riadó tökéletes figyelemelterelés. Ha ott keresik a
behatolókat, akkor nem figyelnek majd rám Szellemmel.
Ahogy közeledem, egyre derűsebben látom a helyzetet. Az
őrök nincsenek a posztjukon. Megkönnyebbülten felsóhajtok, és
berontok.
Csakhogy Szellem nincs már ideláncolva. Egyáltalán nincs itt.
Madoc áll a helyében teljes páncélzatban.
– Attól tartok, elkéstél – szólal meg. – Méghozzá alaposan.
Azzal kardot ránt.
 14. fejezet

Elakad a lélegzetem a rémülettől. Nemcsak fegyverem nincs,

ami olyan hosszú lenne, mint az övé, de elképzelhetetlennek
tűnik, hogy legyőzhetem azt, akitől szinte mindent tanultam. És
őt elnézve látom, hogy harcra készült.
Szorosabban magamra csavarom a köpenyt, elképesztően
hálás vagyok érte. Nélküle esélyem sem lenne.
–  Mikor jöttél rá, hogy én vagyok az, és nem Taryn? –
kérdezem.
–  Később, mint kellett volna – feleli úgy, mintha csak
csevegnénk, és felém lép. – De hát nem is figyeltem oda, nem
igaz? Nem, egy apróságból jöttem rá. Az arckifejezésedből,
amikor megláttad Elfhon szigeteinek térképét. És rögtön más
megvilágításba került minden, amit korábban mondtál és tettél,
rögtön tudtam, hogy te vagy az.
Hálás vagyok, amiért nem a legelején jött rá. Bármit tervezett
is, sebtében kellett cselekednie.
– Hol van Szellem?
 –  Garrett – javít ki, gúnyol Szellem valódi nevének egy
részével, azzal a névvel, amit Szellem nekem sosem árult el,
még akkor sem, amikor felhasználhattam volna, hogy
megakadályozzuk a Madoctól kapott utasítások végrehajtását. –
Még ha túléled is, akkor sem állíthatod meg időben.
– Kire szabadítottad rá?
Megremeg kissé a hangom, elképzelem, hogy Cardan
megszökik Madoc táborából, aztán a saját palotájában lövik le,
ahogy egyszer majdnem az ágyában érte a halál.
Madoc mosolya csupa éles fog és elégedettség, mintha épp
fontos leckét tanítana nekem.
– Még mindig hűséges vagy ahhoz a bábhoz. Miért, Jude? Nem
lenne jobb, ha a szívébe állna egy nyílvessző a saját termében?
Nem gondolhatod, hogy jobb nagykirály, mint én lennék.
Madoc szemébe nézek, előbb buknak ki a számon a szavak,
mint hogy visszatarthatnám őket.
– Talán úgy gondolom, ideje, hogy királynő uralkodjon Elfhon
felett.
Meglepetten, ugatásszerűen nevet fel.
–  Azt hiszed, Cardan átadja a hatalmat? Neked? Halandó
gyermek, ennél csak több eszed van! Hiszen száműzött.
Meggyalázott. Mindig is alsóbbrendűnek fog tekinteni.
Semmi olyat nem mond, amit ne gondoltam volna már én
magam is, a szavai mégis felérnek egy-egy csapással.
– Az a fiú a gyenge pontod. De ne aggódj! – folytatja Madoc. –
Nem lesz hosszú az uralma.
Egyfajta elégedettség tölt el a gondolatra, hogy Cardan itt volt,
Madoc orra előtt, mégis megszökött. Minden egyéb viszont
rémesen alakult. Szellem már nincs itt. Csótányt megmérgezték.
Hibát hibára halmoztam. Vivi, Taryn és talán Heather most is
ott vár a hóban, és egyre jobban aggódnak, ahogy a hajnal
megfesti az égboltot.
–  Add meg magad, gyermekem! – parancsol rám Madoc, de
mintha egy kicsit sajnálna közben. – Ideje elfogadnod a
büntetésedet.
Hátralépek. A kezem ösztönösen a késemre siklik, de rossz
ötlet úgy harcba bocsátkozni vele, hogy páncélt visel, és a
fegyvere is hosszabb, mint az enyém.
Hitetlenkedő pillantást lövell felém.
–  A végsőkig kitartasz ellenem? Amikor elkaplak, láncra
verlek.
–  Nem akartam az ellenségeddé válni – felelem. – De az
uralmad alatt sem akartam élni.
Azzal rohanni kezdek a havon. Megteszem az egyetlen dolgot,
amit megfogadtam, hogy sosem fogok.
–  Ne fuss előlem! – üvölti, iszonyú visszhangja ez az
anyámhoz intézett utolsó szavainak.
Halálának emléke gyorsabb mozgásra ösztökéli a lábamat.
Párafelhők szöknek meg a tüdőmből. Hallom, hogy utánam
csörtet, zihál mögöttem. Kezdem feladni a reményt, hogy az
erdőben majd lerázhatom. Nem számít, hányszor változtatok
irányt, nem tágít. Szívem mennydörgésszerűen dübörög a
mellkasomban, és pontosan tudom, hogy nem vezethetem el a
nővéreimhez.
Úgy tűnik, nem követtem még el az utolsó hibámat.
Egy lélegzetvétel, kettő. Előhúzom a késemet. Három.
Megfordulok.
Nem számít rá, úgyhogy teljes erőből nekem ront. Nem tudja
kivédeni, oldalba szúrom, épp ott, ahol a páncél lapjai
érintkeznek. A fém még így is kivédi a támadás nagyját, de
látom, hogy megrándul az arca.
Hátrahúzza a kezét, és visszakézből úgy felpofoz, hogy a hóba
zuhanok.
– Mindig is ügyes voltál. – Lenéz rám. – Csak nem elég ügyes.
Igaza van. Rengeteget tanultam tőle meg Szellemtől a
küzdelemről, de nem gyakoroltam egy halhatatlan élet nagy
részében. És az elmúlt év nagyját azzal töltöttem, hogy
udvarmesterré képeztem magam. Az előző összecsapásunkban
is csak azért húztam olyan sokáig, mert megmérgeztem
Madocot. Grima Mogon is csak azért kerekedtem felül, mert
nem számított rá, hogy egyáltalán fel tudom venni vele a
harcot. Madoc tudja, mire vagyok képes.
Ráadásul Grima Mog esetében sokkal hosszabb késem volt.
–  Gondolom, nem akarsz sportszerű lenni – vetem fel,
miközben talpra ugrom. – Talán küzdhetnél egyik kezedet a
hátad mögé téve, hogy kiegyenlítsük az esélyeket.
Elvigyorodik, és körözni kezd körülöttem. Aztán lesújt rám,
kénytelen vagyok kivédeni. Egész karomban érzem az erejét.
Egyértelmű, mit csinál, mégis szörnyen eredményes. Lefáraszt,
eléri, hogy újra meg újra hárítsak és elugorjak, de sosem enged
olyan közel magához, hogy támadhassak. Azzal, hogy
védekezésre késztet, teljesen kimerít.
Kezdek kétségbeesni. Megfordulhatnék, hogy ismét futásnak
eredjek, de ugyanabba a helyzetbe kerülnék, mint korábban,
nincs hova futnom. Miközben szánalmas tőrömmel kivédem a
támadásait, rádöbbenek, milyen kevés lehetőségem maradt, és
azok is vészesen fogyatkoznak.
Nem telik sok időbe, hogy hibázzak. Kardja végighasít a
vállamat fedő köpenyen. Marrow mama anyaga sértetlenül
megússza.
Madoc döbbenten megtorpan, mire a kezére támadok. Csalás.
De vér serken, felordít. Megragadja a köpenyt, a kezére tekeri,
és maga felé ránt. Fojtogat az anyag, ahol megkötöttem, végül
szétszakad. Kardja az oldalamba mélyed, a gyomromba.
Tágra nyílt szemmel nézek fel rá.
Éppolyan döbbentnek tűnik, mint amilyennek én érzem
magam.
Hiába gondoltam, hogy nem így van, valahol mégis éreztem,
hogy képes lenne leszúrni.
Madoc, aki az apám volt azóta, hogy meggyilkolta az apámat.
Madoc, aki megtanított, hogyan lendítsem a kardomat, ha
tényleg el akarok találni valakit, nem csak a pengéjét ütném.
Madoc, aki a térdére ültetett, felolvasott nekem, azt mondta,
hogy szeret.
Térdre rogyok. A lábam felmondja a szolgálatot. Kihúzza a
pengét, a véremtől iszamós. A lábam is nedves. Elvérzek.
Tudom, mi történik ezután. Jön a végső csapás. Levágja a
fejemet. Szíven szúr. Megteszi azt, ami tulajdonképpen
kedvesség már. Hiszen ki akar lassan meghalni, ha gyorsan is
lehet?
Én.
Nem akarok gyorsan meghalni. Egyáltalán nem akarok
meghalni.
Felemeli a kardját, habozik. Állati ösztöneim átveszik felettem
az uralmat, talpra kecmergek. Összemosódik előttem kissé
ugyan a világ, de az adrenalin engem segít.
– Jude! – szól utánam Madoc, és most először félelem csendül
a hangjában.
Olyasfajta félelem, amit nem értek.
Három fekete nyílvessző repül el mellettem a jégmezőn. Kettő
átszáll Madoc felett, egy viszont a kardforgató karja vállán
találja. Felüvölt, a másik kezébe kapja a kardját, és a támadóját
keresi. Egy pillanatra elfeledkezik rólam.
Újabb nyílvessző érkezik a sötétségből. Ez már mellkason
találja. Átszakítja a páncélját. Nem hatol elég mélyre ahhoz,
hogy megölje, de fájni fog.
Vivi lép elő egy fa mögül. Mellette Taryn áll, Éjhozó a csípőjén
függ. Még valaki kíséri őket, aki, mint kiderül, még csak
véletlenül sem Heather.
Grima Mog ül kivont karddal egy aggófűpónin.
 15. fejezet

Mozgásra kényszerítem magam. Egyik lépésre a másik után,

mindegyiktől iszonyú fájdalom kínozza az oldalamat.
– Apa! – kiáltja Vivi. – Egy lépést se! Ha megpróbálsz az útjába
állni, rengeteg nyilam van még, és fél életemben arra vártam,
hogy a föld alá küldhesselek.
–  Te? – kérdezi Madoc gúnyosan. – Te legfeljebb véletlenül
okozhatnád a halálomat. – Letöri a mellkasából kiálló
nyílvessző szárát. – Jól vigyázz! A seregem a domb túloldalán
állomásozik.
–  Akkor menj el értük! – veti oda Vivi félig hisztérikusan. –
Hozzad az egész nyomorult seregedet!
Madoc felém pillant. Különös látványt nyújthatok, vér áztat,
kezemet az oldalamra szorítom. Madoc ismét hezitál.
– Nem fogja túlélni. Hadd…
Három nyíl süvít felé válaszképp. Egyik sem találja el, nem
jelez sok jót Vivi célzási képességeire nézve. Remélem, Madoc
azt hiszi, szándékosan lő mellé.
 Hirtelen megszédülök. Fél térdre rogyok.
–  Jude! – A nővérem hangját hallom a közelből. Nem Viviét.
Tarynét. Már előrántotta Éjhozót, egyik kezében a kardot tartja,
a másikkal utánam kap. – Jude, fel kell állnod! Ne add fel!
Nyilván úgy festhettem, mint aki mindjárt elájul.
–  Nem adom fel – válaszolom, és a kezéért nyúlok, hagyom,
hogy megtartson.
Előretántorodom.
– Ó, Madoc! – szólal meg Grima Mog fanyarul. – A lányod egy
hete párbajra hívott. Most már tudom, valójában kivel akart
végezni.
–  Grima Mog! – üdvözli Madoc, a fejét meghajtja kissé a
tisztelet jeleként. – Bárhogy kerültél is ide, ez az ügy nem rád
tartozik.
– Valóban? – kérdez vissza Grima Mog a levegőbe szimatolva.
Valószínűleg megérzi a vérem szagát. Figyelmeztetnem kellett
volna Vivit vele kapcsolatban, amikor még volt rá lehetőségem,
de bárhogy kötött is ki itt, hálás vagyok érte. – Nincs munkám,
és úgy tűnik, a nagykirályi udvarnak tábornokra van szüksége.
Madoc egy pillanatra zavarodottnak tűnik, nem jön rá, hogy
Grima Mog magával Cardannal érkezett. De aztán észreveszi a
lehetőséget.
–  A lányaim kiestek a nagykirályi udvar kegyéből, de én
munkát ajánlok neked, Grima Mog. Kincsekkel halmozlak el, te
pedig a trónra segítesz. Csak hozd ide a lányaimat!
Az utolsó szó valójában morgás, nemcsak felém, hanem
mindannyiunk felé. Az áruló lányai felé.
Grima Mog elnéz mellette, abba az irányba, ahol a serege
táborozik. Bánatos kifejezés ül az arcán, valószínűleg a saját
seregeire gondol.
–  A Fogasudvart is megkérdezted erről az ajánlatról? –
sziszegem hátranézve Madocra.
Grima Mog vonásai megkeményednek.
Madoc bosszús pillantást lövell felém, ami aztán átalakul,
mintha bánat vegyülne bele.
–  Talán inkább bosszúra vágysz kincsek helyett. Mindkettőt
megadhatom. Csak segíts!
Tudtam, hogy nem kedveli Nore-t és Jarelt.
De Grima Mog a fejét ingatja.
–  A lányaid arannyal fizettek, hogy megvédjem őket, és
harcoljak értük. És pontosan ezt is fogom tenni, Madoc. Régóta
kíváncsi vagyok, melyikünk kerekedne felül egy párbajban.
Kiderítsük?
Madoc tétován figyeli Grima Mog kardját, Vivi nagy, fekete
íját, Tarynt és Éjhozót. Végül rám néz.
– Hadd vigyelek vissza a táborba, Jude! – kéri. – Haldokolsz.
Megrázom a fejemet.
– Itt maradok.
–  Ez esetben búcsúzom, lányom – feleli Madoc. – Kiváló
vörössapkás lehettél volna.
Azzal hátrálni kezd a hóban, egyetlen pillanatra sem fordít
hátat nekünk. Végig őt figyelem, túlságosan megkönnyebbülök a
visszavonulásától ahhoz, hogy dühös legyek rá, amiért miatta
kínoz ilyen fájdalom. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy
haragudjak. A hó puhának tűnik körülöttem, akár egy tollal
tömött ágy. Elképzelem, hogy lefekszem, és lehunyom a
szemem.
– Gyere! – fordul hozzám Vivi. Egy kicsit mintha könyörögne.
– Vissza kell mennünk a táborunkba, ahol a többi ló van. Nincs
olyan messze.
Ég az oldalam. De mozdulnom kell.
– Varrjatok össze! – kérem őket, próbálom lerázni magamról a
lassan terjedő bódulatot. – Varrjatok össze itt!
– Vérzik – jelenti Taryn. – Nagyon.
Tompa bizonyosságot érzek, miszerint ha most nem teszek
valamit, később már hiába. Madocnak igaza van. Itt halok meg
a hóban, a nővéreim előtt. Meghalok, és soha senki sem tudja
meg, hogy Tündérfölde halandó királynéja voltam.
– Tegyetek földet és leveleket a sebre, aztán varrjátok össze! –
parancsolom.
Mintha messziről érkezne a hangom, nem vagyok benne
biztos, hogy van bármi értelme annak, amit mondok. De
eszembe jut, hogy Bomba arról beszélt, a nagykirály kötődik a
vidékhez, és hogy Cardannak abból kellett erőt merítenie a
gyógyuláshoz. Agyaggal etette.
Talán én is meggyógyíthatom magam.
– El fog fertőződni a seb – vitatkozik Taryn. – Jude…
– Nem vagyok benne biztos, hogy menni fog. Nincs mágiám –
válaszolom. Tudom, hogy nem mindent mondok el. Hogy nem
jól magyarázom, de egy kicsit minden szétzilálódott. – Még ha
igazi királyné vagyok is, talán semmi köze hozzám a vidéknek.
– Igazi királyné? – visszhangozza Taryn.
–  Hozzáment Cardanhoz – vágja rá Vivi frusztráltan. – Arról
beszél.
 – Mi van? – kérdezi Taryn döbbenten. – Ne!
Aztán Grima Mog hangját hallom. Rekedtes, karcos.
– Gyerünk! Hallottátok, mit akar. De azt meg kell hagyni, hogy
a lehető legostobább gyermek, amiért ilyen helyzetbe keverte
magát.
– Nem értem – vitatkozik tovább Taryn.
– Kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük, nem igaz? – feleli
Grima Mog. – Ha Elfhon nagykirálynéja parancsot ad,
engedelmeskedünk.
Megragadom Taryn kezét.
– Ügyesen bánsz a tűvel – nyögöm. – Varrj össze! Kérlek!
Taryn bólint, de kissé űzött a pillantása.
Csupán a remény marad, miközben Grima Mog leoldja a
válláról a köpenyét, és a hóra teríti. Lefekszem rá, próbálok
nem összerezzenni, amikor széttépik a ruhámat, hogy
hozzáférjenek az oldalamhoz.
Hallom, hogy valaki élesen beszívja a levegőt.
Felnézek a hajnali égboltra, azon merengek, vajon Szellem
odaért-e már az Elfhon-palotába. Ahogy újfajta fájdalmat érzek
az oldalamon, eszembe jut, milyen íze volt Cardan ujjainak az
ajkamon. Visszafojtom a sikolyomat, majd a következőt, ahogy a
tű a sebbe mélyed. Felhők úsznak felettünk.
–  Jude? – A hangja alapján Taryn a könnyeivel küszködik. –
Minden rendben lesz, Jude. Szerintem működik.
De ha működik, miért így mondja?
– Nem… – Kinyögöm a szót. Mosolyt varázsolok az arcomra. –
Aggódom.
– Ó, Jude! – fakad ki.
 Kéz érinti a homlokomat. Olyan melegnek érzem, hogy
rájövök, nyilván iszonyúan kihűlhettem.
–  Hosszú életem során egyszer sem láttam még ilyesmit –
jegyzi meg Grima Mog halkan.
– Jude! – szólal meg Vivi elcsuklón. Mintha nem is ő beszélne.
– Bezárult a seb. Hogy érzed magad? Mert valami nagyon fura
dolog történik.
Úgy érzem, mintha újra meg újra csalán csípné a bőrömet, de
a friss, iszonytató fájdalom elmúlt. Ismét tudok mozogni. Az ép
oldalamra fordulok, majd feltérdelek. Az alám terített
gyapjúköpenyt átáztatta a vér. Sokkal több, mint amit hajlandó
vagyok elhinni, hogy tényleg belőlem folyt ki.
A köpeny mentén apró fehér virágok bújnak ki a hóból, a
többségük még csak bimbó, de néhány a szemem előtt nyílik ki.
Csak bámulom, nem teljesen értem, amit látok.
Aztán, amikor megértem, képtelen vagyok a maga
teljességében felfogni.
Eszembe jut, amit Baphen mondott a nagykirályról: Amikor a
vére hull, növekedésnek indulnak a dolgok.
Grima Mog fél térdre ereszkedik.
– Királyném! – szólal meg. – Rendelkezz velem!
Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyesmit mond nekem. Nem fér
a fejembe, hogy a vidék engem választott.
Félig már meggyőztem magamat, hogy csak eljátszottam a
nagykirályné szerepét, ahogyan korábban az udvarmesterét is.
A következő pillanatban mellbe vág mindaz, ami korábban
történt. Álló helyzetbe tornászom magam. Ha nem indulok meg,
sosem érek oda.
 – El kell jutnom a palotába! Vigyáznál a nővéreimre?
Vivi komoran néz rám.
– Alig állsz a lábadon!
– Elviszem az aggófűpónit – biccentek az állat felé. – Ti pedig
követtek a lovakon, amik a táborotokban vannak.
– Hol van Cardan? Mi történt azzal a goblinnal, akivel együtt
jött? – Vivi úgy fest, mint aki mindjárt üvöltözni kezd. –
Vigyázniuk kellett volna rád!
– A goblin Csótányként mutatkozott be – emlékezteti Taryn.
– Megmérgezték – válaszolom, és teszek néhány lépést. Oldalt
lyukas a ruhám, a szél havat fúj csupasz bőrömre. Nagy
nehezen a lóhoz megyek, megérintem csipkézett sörényét. –
Cardannak pedig ki kellett menekítenie őt, hogy ellenszerhez
juttassa. De nem tudja, hogy Madoc utánaküldte Szellemet.
– Szellemet – visszhangozza Taryn.
–  Nevetséges, hogy mindenki úgy csinál, mintha a
királygyilkosságtól bárki jobb uralkodóvá válna – panaszkodik
Vivi. – Gondoljatok csak bele, milyen lenne, ha a halandók
világában egy ügyvéd úgy kaphatna csak kamarai tagságot, ha
megöl egy másikat!
Fogalmam sincs, miről beszél a nővérem. Grima Mog
együttérzően pillant rám, és benyúl a kabátjába, előhúz egy kis,
ledugaszolt flaskát.
– Igyál egy kortyot! – biztat. – Segít továbbmenni.
Meg sem kérdezem, mi az. Már rég túl vagyok az ilyesmin.
Csak fogom, és jó hosszan meghúzom a flaskát. A folyadék
marja a torkomat, köhögni kezdek. A gyomromban forr, amikor
felkapaszkodom a lóra.
 –  Jude! – szól utánam Taryn, megérinti a lábamat. – Figyelj,
nehogy szétszakítsd a varrásokat! – Amikor bólintok, leoldja a
derekáról a kardhüvelyt, és átadja. – Vidd magaddal Éjhozót!
A fegyvertől máris jobban érzem magam.
– Ott találkozunk! Le ne ess a lóról! – figyelmeztet Vivi.
– Köszönöm! – hálálkodom, és mindkét kezemet kinyújtom.
Az egyiket Vivi, a másikat Taryn ragadja meg. Megszorítom a
kezüket.
A póni a jeges levegőbe rúgja magát, és hegyeket látok magam
alatt, Madoc seregét. Lenézek a hóban siető testvéreimre. A
nővéreimre, akik, bármi történt is a múltban, eljöttek értem.
 16. fejezet

Az égbolt melegszik, ahogy Elfhon felé repülök. Az aggófűpóni

sörényébe kapaszkodva nagy kortyokban nyelem a sópermetes
levegőt, figyelem, ahogy a víz magasra tör, hullámzik alattam.
Bár a vidék megmentett a haláltól, nem vagyok teljesen ép.
Amikor ránehezedem, fáj az oldalam. Érzem, hogy az öltések
tartanak össze, mintha rongybaba lennék, amiből mindjárt
kihullik a tömés.
Minél közelebb érek, annál inkább a hatalmába kerít a pánik.
Nem lenne jobb, ha a szívébe állna egy nyílvessző a saját
termében?
Szellemnek szokása csapóajtós pókként megtervezni a
gyilkosságait, megkeresi a megfelelő helyet, ahonnan lesújthat,
aztán megvárja, míg az áldozata megérkezik. Az első
gyilkosságomhoz az elfhoni udvar gerendáira vitt, megmutatta,
hogyan csináljam. Bár a gyilkosság sikeresen lezajlott, az
égvilágon semmit sem változtattak az óriási terem elrendezésén
– tudom, mert nem sokkal később hatalomra kerültem, és én
nem alakíttattam át.
Az első gondolatom az, hogy a kapuhoz megyek, és
követelem, vigyenek a nagykirály elé. Cardan megígérte, hogy
véget vet a száműzetésemnek, és bármit tervez is, legalább
figyelmeztethetem Szellem érkezésére. De aggódom, hogy egy
túlbuzgó lovag úgy dönt, előbb kioltja az életemet, csak aztán
juttatja el az üzenetemet a megfelelő helyre.
A második gondolatom az, hogy bemászok a palotába Cardan
anyjának régi szobáján keresztül, onnan pedig a titkos alagút
rejtekében jutok el a nagykirályi lakrészbe. De ha Cardan nem
ott van, bent rekedek, nem tudnék ellopózni az ajtójánál
strázsáló őrök mellett. Ismét kiosonni pedig időpocsékolás
lenne. És így sem áll sok a rendelkezésemre.
Az Árnyudvar bejáratát felrobbantották, és fogalmam sincs,
hol építették újra, úgyhogy ott sem tudok bejutni.
Egyetlen megoldás marad tehát, be kell sétálnom a dombba.
Egy libériás halandó normál körülmények között könnyedén
megtehetné ezt, de engem túl jól ismernek már, nagyon
ügyesen kell álcáznom magam ahhoz, hogy átverhessem őket.
Sajnos kevés eszköz áll a rendelkezésemre. A palota mélyén
található ruháimhoz semmiképpen sem férhetek hozzá. Taryn
otthona, ami korábban Locke otthona volt, és tele van Locke
szolgálóival, szintén túl kockázatos lenne. Madoc erődje
viszont… üresen áll, a hátrahagyott szekrényekben Taryn, Vivi
és az én ruháim…
Igen, ez beválhat.
Lerepülök a fák vonalához, hálás vagyok, amiért késő délelőtt
érkezem, amikor a tündérek nagy része még ágyban van. Az
istálló mellett érek földet, és leszállok a póniról. Azonnal
aggófűszálakra hullik, teljes mértékben kihasználtam már a
bennük rejlő mágiát. Sajgó tagokkal, lassan a ház felé veszem az
irányt. Elmémben rettegés és remény hadakozik, újra meg újra
ugyanazok a szavak fogalmazódnak meg:
Könyörgöm, add, hogy Csótány jól legyen!
Add, hogy ne lőjék le Cardant! Add, hogy Szellem ügyetlen
legyen!
Add, hogy könnyedén bejussak! Add, hogy megállíthassam!
Nem kérdezem magamtól, miért akarok olyan
kétségbeesetten megmenteni valakit, ha egyszer megfogadtam,
hogy az iránta táplált érzelmeimnek írmagja sem maradhat.
Nem gondolok erre.
Az erődben a legtöbb bútornak hűlt helye. Ami mégis
megmaradt, annak felszaggatták a kárpitját, mintha
aprótündérek vagy mókusok költöztek volna bele. Lépteim
visszhangot vernek, ahogy felsétálok az ismerős lépcsőn,
különösen érzem magam az üres helyiségekben. Nem
vesztegetem az időmet azzal, hogy a saját szobámba megyek.
Egyenesen Viviébe indulok, a szekrényei még mindig tele
vannak. Feltételeztem, hogy sok mindent hátrahagyott, amikor
átköltözött a halandók világába, és a sejtésem beigazolódik.
Találok egy sötétszürke, könnyen nyúló nadrágot és egy szűk
kabátot. Megteszi. Öltözködés közben hirtelen megszédülök, és
kénytelen vagyok az ajtófélfába kapaszkodni, míg ismét vissza
nem nyerem az egyensúlyomat. Felhúzom a pólómat, és
megteszem, amit eddig szándékosan nem tettem: megnézem a
sebemet. Rászáradt vérfoltok pöttyözik a vörös vágást, ahol
Madoc leszúrt, csinos öltések húzzák össze a bőrt. Szép, gondos
munka, és hálás vagyok érte Tarynnek. De már a látványtól
kiver a víz, rosszul vagyok tőle. Főleg a legvörösebb pontok
láttán, ahol kezd szétszakadni a varrás.
Felhasított, véráztatta ruhámat a bakancsommal együtt a
sarokban hagyom. Remegő ujjakkal szoros kontyba fésülöm a
hajamat, és fekete sállal kétszer is körbetekerem a fejemet.
Mászás közben nem akarom semmivel magamra vonni a
figyelmet.
A ház közös helyiségeit átkutatva találok egy elhangolódott
lantot Oriana szalonjában, valamint számtalan doboz
arcfestéket. Alaposan befeketítem a szemem körüli bőrrészt,
cicaszemet rajzolok, és a szemöldökömet is besötétítem. Aztán
elveszek egy vízköpőre emlékeztető maszkot, amivel
elrejthetem az arcomat.
A fegyvertárban kis íjra lelek, szétszedhető, így elrejthetem.
Bánatosan hagyom hátra Éjhozót, a lehető legügyesebben
elrejtem a többi kard között. Elveszek egy darab papírt Madoc
régi íróasztaláról, és az ő tollával írok figyelmeztető üzenetet:
 
Számítsatok orgyilkosságra, valószínűleg a nagyteremben!

Különítsétek el a nagykirályt!

 
Ha átadom valakinek, hogy juttassa el Baphenhez vagy
Cardan egyik testőréhez, akkor talán könnyebben rátalálok
Szellemre, mielőtt lesújthat.
Lanttal a kezemben, gyalog indulok meg a palota felé. Nincs
messze, de mire odaérek, hideg verejték ül ki a homlokomra.
Nehéz megállapítani, mennyire erőltethetem meg magam. A
vidék meggyógyított ugyan, amitől kissé kevésbé érzem
védtelennek magamat, viszont majdnem meghaltam, még
mindig nagyon súlyos a sebem, és bármi volt is Grima Mog
italában, múlóban a hatása.
Kis zenészcsapathoz szegődöm, velük lépek be a kapun.
– Gyönyörű hangszer – dicséri az egyik zenész, egy fiú, akinek
a hajszíne a sarjadó levelek zöldjére emlékeztet.
Különös pillantással mér végig, mintha ismernénk egymást.
– Neked adom – vágom rá hirtelen jött ötlettől vezérelve. – Ha
megteszel érte valamit.
– Mit? – A homlokát ráncolja.
Megragadom a kezét, és belenyomom az üzenetet, amit írtam.
–  Elviszed az Eleventanács egyik tagjához, lehetőleg
Baphenhez? Megígérem, hogy nem lesz belőle bajod.
Bizonytalan, nem tudja, mit tegyen.
Ebben a szerencsétlen pillanatban az egyik lovag megállít.
–  Te ott! Halandó lány a maszkban – szól utánam. – Vértől
bűzlesz.
Megfordulok. Amilyen frusztrált és kétségbeesett vagyok,
kibököm az első dolgot, ami eszembe jut.
–  Hát, halandó vagyok. És lány. Havonta vérzünk, éppúgy,
ahogy a hold is mindig megdagad.
Undorodó arckifejezéssel int, hogy menjek tovább.
A zenész is megszeppent kissé.
– Tessék! – fordulok vissza hozzá. – Ne feledd az üzenetet!
Nem várom meg a válaszát, a kezébe nyomom a lantot. Aztán
beveszem magam a tömegbe. Hamarosan úgy beleolvadok,
hogy a maszktól is megszabadulhatok. Egy árnyékos sarok felé
veszem az irányt, és megindulok felfelé, a gerendákra.
Iszonyú a mászás. Végig az árnyékok közt maradok, lassan
mozgok, közben próbálom felderíteni azokat a helyeket, ahol
Szellem rejtőzhet, attól rettegek, Cardan belép a terembe, és
célponttá válik. Újra és újra kénytelen vagyok megállni, hogy
összeszedjem magam. Időről időre megszédülök. Félúton járok,
amikor biztosra veszem, hogy az egyik varrásom szétszakadt.
Megérintem az oldalamat, vörös lesz a kezem. Megbújok egy
olyan részen, ahol sűrűn nőnek a gyökerek, leszedem a sálat a
fejemről, és a lehető legszorosabban a derekamra csavarom.
Végül csak felérek a mennyezet egy olyan íves pontjára, ahol
jó néhány gyökér összefut.
Ott felhúrozom az íjat, elrendezem a nyilakat, és körbenézek
az üreges dombban. Lehet, hogy itt van már valahol, a közelben
rejtőzik. Ahogy Szellem is elmondta, miközben megtanította,
hogyan bújjak el, a várakozás a legnehezebb rész. Végig
figyelemmel kell kísérni mindent, nem szabad úgy elunni
magadat, hogy lankadjon a figyelmed, és ne vedd észre az
árnyékok összes változását. Esetemben attól kell tartani, hogy
úrrá lesz rajtam a fájdalom.
Fel kell fedeznem Szellemet, és amint megvan, le kell lőnöm.
Nem habozhatok. Ő maga mondaná, hogy egyszer már
elszalasztottam a lehetőséget, hogy végezzek vele, jobb, ha még
egyszer nem követem el ezt a hibát.
Madocra gondolok, aki egy gyilkossággal teli házban nevelt
fel. Madocra, aki úgy hozzászokott a háborúhoz, hogy
meggyilkolta a feleségét, és az én életemnek is véget vetett
volna.
Ha olajba mártasz egy felhevített kardot, bármilyen
hiányossága van is, megreped. Ti vérben fürödtetek, és egyikőtök
sem tört meg. Megkeményedtetek.
Ha így folytatom, olyanná válok, mint Madoc? Vagy
megtörök?
Alattam néhány udvaronc táncol, az általuk alkotott körök
összeérnek, egymásba olvadnak, majd ismét szétválnak.
Odalent, amikor magával ragad a dal, teljességgel kaotikusnak
tűnik, idefentről viszont látszik, micsoda geometriai csodát
rajzolnak ki. Végignézek hosszú asztalokon, rajtuk gyümölccsel
teli tálak, virágos sajtok, lóherevirágboros kancsók. Korgó
gyomorral figyelem, ahogy a késő délelőtt kora délutánba vált,
és egyre több tündér érkezik az udvarba.
Baphen, a királyi asztrológus Lady Ashával a karján vonul be.
Megkerülik az emelvényt, az üres trón közelében haladnak el.
Hét körtánccal később Nicasia lép a terembe mélytengeri
kísérőivel. Aztán Cardan is megérkezik testőrök gyűrűjében,
hullámos, tintafekete tincsein ott csillog a Vérkorona.
Szédítően ellentétes érzelmek kerítenek a hatalmukba a
láttára.
Nem olyannak tűnik, aki megmérgezett kémeket cipel a
hóban, aki beférkőzik egy ellenséges táborba. Aki a kezembe
nyomta mágikus köpenyét. Úgy fest, mint aki vízbe taszított, és
nevetett, amikor a hullámok összecsaptak a fejem felett. Aki
átvert.
Az a fiú a gyenge pontod.
Figyelem a tósztokat, amiket nem hallok, látom, hogy nyárson
sült galambbal, levélbe tekert édességgel, töltött szilvával szedik
meg a tányérokat. Furcsán érzem magam, szédülök, és amikor
lenézek, észreveszem, hogy a fekete sálat szinte teljesen
átáztatta a vér. Másképp helyezkedem.
Várok. És várok. És próbálom nem másokra hullajtani a
véremet. Kezd elmosódni előttem a világ, erőt kell vennem
magamon, hogy odafigyeljek.
Odalent Randalin tűnik fel, van valami a kezében, Cardan
orra előtt lobogtatja. Az üzenet az, amit írtam. A fiú mégiscsak
célba juttatta. Megszorítom az íjat. Végre csak elviszik innen,
biztonságba juttatják!
Ám Cardan nem néz a papírra. Legyint, mintha látta volna
már. De ha megkapta az üzenetemet, mit keres itt?
Amilyen ostoba, nyilván úgy határozott, tőrbe csalja az
orgyilkost.
Ebben a pillanatban mozgást látok a gyökerek közt. Egy
pillanatig azt hiszem, csak az árnyékok mozdultak. De aztán
meglátom Bombát, épp akkor, amikor rám néz, és összehúzza a
szemét. Felemeli az íját, már a húrján a nyíl.
A kelleténél egy szívdobbanással később döbbenek rá, mi
történik.
Az üzenet arra figyelmeztette az udvart, hogy támadás van
készülőben, mire Bomba orgyilkost keresett. És talált is valakit
az árnyékok közt, fegyverrel a kezében. Olyasvalakit, akinek
minden oka megvan rá, hogy meg akarja gyilkolni a királyt:
engem.
Nem lenne jobb, ha a szívébe állna egy nyílvessző a saját
termében?
 Madoc felültetett. Nem küldte ide Szellemet. Csak elhitette
velem, hogy idejöjjek, és fantomképet üldözzek a gerendákon.
Hogy gyanúba keverjem magam. Nem kellett neki magának
bevinnie az utolsó döfést. Gondoskodott róla, hogy önként és
dalolva sétáljak a vesztembe.
Bomba lő, én pedig elugrom előle. A nyila elsüvít mellettem,
de megcsúszik a lábam a saját véremben, és hátrazuhanok. Le a
gerendáról, ki a nyílt térbe.
Egy pillanatig olyan érzés, mintha repülnék.
Az egyik bankettasztalra zuhanok, gránátalmákat lökök a
földre. Szerteszét gurulnak, bele a kiöntött mézsörtócsákba, rá a
kristályszilánkokra. Biztos vagyok benne, hogy jó néhány
öltésem felszakadt. Mindenem fáj. Alig kapok levegőt.
Mire kinyitom a szemem, már körbevettek. Tanácsosok. Őrök.
Nem emlékszem, mikor hunytam le a szemem, nem tudom,
mennyi időre veszítettem el az eszméletemet.
– Jude Duarte! – szólal meg valaki. – Megszegte a száműzetése
szabályait, hogy meggyilkolja a nagykirályt.
– Felség! – szólal meg Randalin. – Adja ki a parancsot!
Cardan felém siet, nevetségesen fenséges ördögfajzatnak
tűnik. Az őrök utat nyitnak neki, hogy közelebb jöjjön, de ha
megmozdulok, nyilván leszúrnak.
– Elvesztettem a köpenyedet – krákogom, zihálva buknak ki a
számon a szavak.
Cardan lenéz rám.
–  Hazug vagy! – förmed rám, a szemében düh csillan. –
Mocskos, hazug halandó!
Durva szavai hallatán ismét lehunyom a szemem. Persze,
nincs oka azt feltételezni, hogy nem a meggyilkolása végett
érkeztem.
Ha a Feledés Tornyába zár, vajon meglátogat?
– Verjétek láncra! – adja ki az utasítást Randalin.
Még sosem kívántam ennyire, bár bizonyíthatnám valahogy,
hogy igazat mondok. De képtelen vagyok rá. Fabatkát sem ér az
esküm.
Az egyik őr megragadja a karomat. Majd Cardan hangja
csendül:
– Ne nyúlj hozzá!
Iszonyú némaság áll be. Várom, hogy ítéletet mondjon
felettem. Bármit parancsol is, úgy lesz. Teljhatalma van. Még
ahhoz sincs erőm, hogy felvegyem velük a harcot.
– Mégis hogy érti ezt? – kérdezi Randalin. – Hiszen Jude…
–  Jude a feleségem – feleli Cardan, a hangja túlharsogja a
tömeget. – Elfhon törvényes nagykirálynéja. És határozottan
nincs száműzve.
A tömeg döbbenten zúg fel körülöttem, de egyikük sem
lepődött meg úgy, mint én. Próbálom nyitva tartani a szemem,
felülni, de sötétség kúszik a látómezőm szélére, magával ránt.
Második könyv
A tüzes tündérek ellen
vízszellemek seregével indult
csatába; a heves harcban föld,
levegő és óceán mozdult.
Magasra emelte törp szeretője
kovácsolta fénylő pallosát,
Kemény volt, akár a gyémánt,
 könnyű, mint a hajló nád.
A tündérkirály oldalán
Tűzfölde urát levágta;
A tüzes regiment elesett;
hada királynőnek koronázta;
Megindult győztes menete élén, Tündérország már várta.
 
– Philip James Bailey,
Tündérmese
 17. fejezet

A nagykirály óriási ágyán fekszem, összevérezem fenséges

takaróját. Mindenem fáj. Forró, iszonytató fájdalom kínozza a
hasamat, lüktet a fejem.
Cardan ott áll felettem.
Kabátját a közeli székre hajította, a bársonyt valami sötét
szennyezi. Fehér ingujját feltűrte, nedves kendővel mossa a
kezét. Megszabadítja a vértől.
Mondani akarok valamit, de úgy érzem, mintha mézzel telt
volna meg a szám. A sűrű, ragacsos sötétség ismét magával ránt.

Nem tudom, meddig alszom. Csak azt tudom, hogy sokáig.

Amikor felébredek, rettenetes szomjúság kínoz. Botladozva
kikászálódom az ágyból, szédelgek. Jó néhány gyertya ég a
szobában. A fényükben látom, hogy még mindig Cardan
szobájában vagyok, az ágyában, és egyes-egyedül.
 Amikor vízzel teli kancsót találok, azonnal a számhoz
emelem, nem keresek poharat. Iszom, iszom, addig iszom, míg
el nem múlik a szomjúság. Visszarogyok a matracra, próbálom
átgondolni, mi történt. Mintha lázálom lett volna.
Nem maradhatok ágyban. Nem törődöm a fájdalommal, a
fürdőhelyiségbe megyek. A kád tele van, a víz csillog az
ujjaimon, amikor belenyúlok, végighúzom benne a kezemet.
Éjjeliedény is van odabent, elképesztően hálás vagyok érte.
Óvatosan lehámozom magamról a ruháimat, és bemászok a
kádba, a körmömmel kaparom magamról az elmúlt néhány nap
mocskát és megszáradt vérét, hogy lejöjjön a vízben.
Megmosom az arcomat, a hajamat kicsavarom. Mire kimászok,
sokkal jobban érzem magam.
A hálószobában a szekrényhez megyek. A Cardan abszurd
ruhakölteményeivel teli sorokat fürkészve rádöbbenek, hogy
még ha jó is rám valamelyik, nem viselhetem. Belebújok egy
puffos ujjú ingbe, és kiválasztom a legkevésbé nevetségesen
festő köpenyét – fekete gyapjú őzprémmel és hímzett
levélszegéllyel –, azt tekerem magam köré. Aztán kilépek a
folyosóra, és a saját szobámhoz megyek.
Az ajtóm előtt álló lovagok felfigyelnek csupasz talpamra és
bokámra, arra, ahogyan a köpenyt magam köré szorítom. Nem
tudom, mit gondolhatnak, de nem vagyok hajlandó
kellemetlenül érezni magamat. Frissen kihirdetett elfhoni
királyné státuszomat latba vetve lesújtó pillantást vetek rájuk,
mire elfordítják a fejüket.
Amikor belépek a régi szobámba, Toprongy felugrik a
kanapéról, ahol épp Unót játszanak Oakkal.
 – Ó! – bukik ki a számon. – Hoppá!
– Szia! – köszön Oak bizonytalanul.
–  Mit keresel itt? – Összerezzen, mire azonnal megbánom,
hogy ilyen keményen fogalmaztam. – Ne haragudj! –
szabadkozom, megkerülöm a kanapét, és ráhajolok, magamhoz
húzom az öcsémet. – Örülök, hogy itt vagy. Csak meglepett.
Nem teszem hozzá, mennyire aggódom, pedig így van. Az
elfhoni udvar mindenki számára veszélyes, Oakra nézve pedig
különösen. Ennek ellenére a nyakába fúrom az arcomat,
beszívom az illatát, az agyagos földét és tűlevelekét. A kisöcsém,
aki olyan erősen szorít, hogy már fáj, egyik szarva végigkarcolja
az arcélemet.
– Vivi is itt van – újságolja, miután elereszt. – Meg Taryn. Sőt,
Heather is.
– Tényleg? – Jelentőségteljesen összenézünk. Reméltem, hogy
Heather újrakezdi Vivivel, de teljesen megdöbbent, hogy
hajlandó volt ismét eljönni Elfhonba. Azt hittem, sok időbe telik
majd, mire megbékél akár csak egy csipetnyi Tündérföldével. –
Hol vannak?
–  A nagykirállyal vacsoráznak – válaszolja Toprongy. – Ez itt
nem akart elmenni, úgyhogy ételt hozatott magának.
A szokásos rosszallással ejti ki a szavakat. Nyilván azt hiszi,
Oak elkényeztetett, és azért utasítja vissza a király társaságával
járó megtiszteltetést.
Szerintem viszont ez azt jelenti, hogy igenis odafigyelt.
De ennél most sokkal jobban érdekel a tálca, az
ezüsttányérokon félig megevett finom falatokat találok. Korog a
gyomrom. Nem tudom, mióta nem ettem rendesen. Nem kérek
engedélyt, odamegyek, és falni kezdem a kihűlt
kacsahúscsíkokat, a sajt- és fügedarabokat. Van ott egy kanna
túl erős tea is, azt is megiszom, egyenesen a csőréből.
Gyanakodni kezdek, amiért ilyen éhes vagyok.
– Mennyi ideig aludtam?
–  Hát, beadtak neked valamit – válaszolja Oak a vállát
vonogatva. – Úgyhogy felébredtél néha, de nem túl hosszú
időre. Nem úgy, mint most.
Ez aggasztó, részben azért, mert nem emlékszem rá, részben
pedig azért, mert végig Cardan ágyában voltam, de inkább nem
gondolok bele igazán, ahogy azon sem merengtem sokat, hogy a
nagykirály ingét és köpenyét viselve vonuljak ki a lakrészéből.
Inkább kiválasztom az egyik korábbi, udvarmesteri ruhámat,
egy hosszú, egyenes szabású fekete ruhát ezüst kézelővel és
nyakrésszel. Talán túl egyszerű egy királyné számára, de
Cardan épp elég hivalkodó kettőnk helyett is.
Miután felöltözöm, kimegyek a nappaliba.
– Megcsinálod a hajam? – kérem Toprongyot.
Fújtatva talpra kászálódik.
–  Hát, reméltem, hogy megcsinálhatom! Mégsem
mutatkozhatsz úgy, ahogy idejöttél.
Visszavisz a hálószobába, az öltözőasztalhoz terel. Ott
körbefonja barna tincseimet a fejem körül, majd halvány
rózsaszínre festi az ajkamat és a szemhéjamat.
– Szerettem volna, ha koronát mintáz a hajad – magyarázza. –
De egyszer biztos lesz majd rendes koronázásod is.
Beleszédülök a gondolatba, teljesen szürreálisnak tűnik. Nem
értem, mire játszik Cardan, és ez aggaszt.
 Eszembe jut, hogy Toprongy egykor arra biztatott, menjek
férjhez. Az emlék és az, hogy annyira biztos voltam benne, nem
fogok, még különösebbé varázsolja a tényt, hogy itt van, és a
hajamat fonja, ahogy akkor régen is.
–  Anélkül is királynői külsőt kölcsönöztél nekem –
válaszolom, majd a tükörben belenézek bogárfekete szemébe.
Elmosolyodik.
– Jude? – csendül egy halk hang.
Taryn az.
Aranyszálakból szőtt ruhában lép be a másik szobából.
Gyönyörű, arca rózsás, szeme ragyog.
– Szia! – köszöntöm.
– Hát magadhoz tértél! – siet be a szobába. – Vivi, felébredt!
Vivi is bejön, palackzöld bársonyruhát visel.
–  Remélem, tudod, hogy majdnem meghaltál. Már megint
majdnem meghaltál.
Heather követi világoskék ruhában, a széle éppolyan
rózsaszín, mint dús, göndör fürtjei. Együttérzően vigyorog rám,
amit értékelek. Jó, hogy akad legalább egyvalaki, aki nem ismer
eléggé ahhoz, hogy haragudjon rám.
– Igen – válaszolom. – Tudom.
–  Folyton fejest ugrasz a veszélybe – folytatja Vivi. – Nem
csinálhatsz úgy, mintha az udvari politika valami extrém sport
lenne, ne kergesd az adrenalint!
– Nem tehetek róla, hogy Madoc elrabolt – magyarázom.
Vivi nem foglalkozik velem, folytatja:
–  Igen, aztán a nagykirály megjelent az ajtónknál, az egész
társasházat képes lett volna lebontani, hogy megtaláljon. És
amikor végre hallottunk felőled Orianától, senkiben sem
bízhattunk. Szóval kénytelenek voltunk felbérelni egy kannibál
vörössapkást, hogy a biztonság kedvéért jöjjön velünk. És
micsoda szerencse, hogy így tettünk, mert…
– Amikor ott láttalak a hóban… Annyira sápadt voltál, Jude! –
vág közbe Taryn. – Aztán növények sarjadtak, nyíltak
körülötted, és nem tudtam, mit gondoljak. Virágok és indák
törtek fel a jég alól. Visszatért a színed, és felkeltél. Egyszerűen
nem hittem a szememnek.
–  Hát igen – felelem halkan. – Én magam is eléggé
meglepődtem.
–  Ez azt jelenti, hogy te is mágikus vagy? – kíváncsiskodik
Heather, és jogos a kérdés.
A halandóknak elméletileg semmi köze a mágiához.
– Nem tudom – válaszolom.
–  Még mindig alig hiszem el, hogy hozzámentél Cardan
herceghez – jegyzi meg Taryn.
Valamiért úgy érzem, meg kell védenem magam. Le akarom
tagadni, hogy a vágy is szerepet játszott a döntésemben,
erősködni akarok, hogy mindez csupán gyakorlatias célt
szolgált. Ki ne akarna Tündérfölde királynéja lenni? Ki ne
menne bele ugyanebbe az alkuba?
–  Mármint… gyűlölted őt – magyarázza Taryn. – Aztán
kiderült, hogy végig te irányítottad. És azt hittem, talán még
mindig gyűlölöd. Úgy értem… végül is előfordulhat, hogy most is
gyűlölöd, és ő is gyűlöl téged, de elég zavaros a dolog.
Kopogás szakítja félbe. Oak rohan ajtót nyitni. A nagykirály
áll ott őrök gyűrűjében, mintha csak a beszélgetésünk idézte
volna meg.
 18. fejezet

Cardan szurokfekete, ékkövekkel díszített magas nyakú, merev,

fekete zekét visel. Hegyes fülének végét késhegyre emlékeztető
arany díszíti, járomcsontján hozzáillő aranyfesték.
Arckifejezése tartózkodó.
– Gyere velem! – kéri, és nem igazán utasíthatom vissza.
– Természetesen.
Hiába minden, a szívem felgyorsul kissé. Gyűlölöm, hogy a
lehető legkiszolgáltatottabb állapotban látott, hogy
összevéreztem pókselyem ágyneműjét.
Vivi elkapja a kezemet.
– Nem vagy még elég jól!
Cardan felvonja fekete szemöldökét.
– Az Eleventanács nagyon szeretne beszélni vele.
–  Sejtem – felelem, majd a nővéreimre nézek, Heatherre és
Oakra mögöttük. – Vivi örülhet, mert az egyetlen veszélyforrás
a tanácsüléseken az, hogy halálra untatnak.
Elengedem a nővéremet. Az őrök felzárkóznak mögénk.
Cardan a karját nyújtja, így mellette kell sétálnom, nem mögötte
lépkedek, mint amikor még udvarmester voltam. Végigsétálunk
a folyosókon, és amikor elhaladunk az udvar tagjai mellett,
meghajolnak. Roppantmód zavarba ejtő.
– Csótány jól van? – kérdezem, halkan, nehogy meghalljanak.
– Bomba nem jött rá, hogyan ébressze fel – válaszolja Cardan.
– De még nincs veszve a remény.
Legalább nem halt meg, emlékeztetem magam. De ha száz
évig alszik, én már a síromban leszek, mire ismét kinyitja a
szemét.
– Apád üzenetet küldött – meséli Cardan, és a szeme sarkából
rám pillant. – Kifejezetten barátságtalan volt. Engem okol a
lánya haláláért.
– Ó!
– És katonákat küldött az alsóbb udvarokba, új uralkodót ígér
nekik. Arra biztatja őket, hogy ne habozzanak Elfhonba jönni és
meghallgatni, ahogy kihívást intéz a korona ellen. – Mindezt
teljesen érzelemmentesen ejti ki. – Az Eleventanács kíváncsi
arra, amit a kardról és a térképeiről tudsz. Az én
megfigyeléseimet a táborról sajnálatos módon nem találták
kielégítőnek.
–  Egy kicsit várhatnak még – kényszerítem ki magamból a
szavakat. – Beszélnünk kell.
Meglepettnek tűnik, és egy kicsit bizonytalannak is.
– Nem tart soká. – A legkevésbé sincs kedvem lefolytatni ezt a
beszélgetést, de minél tovább halogatom, annál inkább
elhatalmasodik majd az elmémben. Cardan véget vetett a
száműzetésemnek, és bár én csikartam ki belőle az ígéretet,
hogy megteszi, királynénak nyilvánítania nem kellett volna. –
Bármire játszol is, bármivel szeretnél is irányítani, akár most is
közölheted, még mielőtt a tanács elé állunk. Fenyegess meg!
Mutasd ki a fogad fehérjét!
– Igen. – Egy olyan folyosóra fordul, ami kivezet a palotából. –
Tényleg beszélnünk kell.
Nem telik sok időbe, hogy odaérjünk a királyi rózsakertbe. Az
őrök megállnak a kapunál, hagyják, hogy egyedül menjünk be.
Csend ölel bennünket, ahogy lesétálunk a ragyogó
kvarcfokokból álló lépcsőn. A szél virágillatot hoz, bódító, csakis
Tündérföldén létezik, egyszerre jelent otthont és veszélyt.
–  Gondolom, valójában nem akartál lelőni – jegyzi meg
Cardan. – Tekintve, hogy te írtad az üzenetet.
–  Madoc ideküldte Szellemet… – Elhallgatok, majd
újrakezdem. – Azt hittem, meg akarnak gyilkolni.
Cardan egy rózsabokorra mered, a szirmok olyan feketék és
fényesek, akár a lakkbőr.
–  Rémisztő volt – vallja be –, végignézni, ahogy zuhansz.
Mármint általánosságban véve is rémisztő vagy, de nem
szoktam hozzá, hogy téged féltselek. Aztán iszonyúan
megharagudtam. Nem tudom, voltam-e valaha ennyire dühös.
– A halandók törékenyek – felelem.
–  Te nem – válaszolja, és a szavai egyfajta elégiaként
csendülnek. – Te sosem.
Ami a sérüléseimet elnézve nevetségesen hangzik. Mintha
sebek konstellációja lennék, amit csupán fonál és makacsság
tart össze. Mégis tetszik, amit hallok.
Túlságosan is tetszik minden egyes szava.
 Az a fiú a gyenge pontod.
–  Amikor idejöttem, és úgy tettem, mintha Taryn lennék, azt
mondtad, üzeneteket küldtél – szólalok meg. – Meglepődtél,
hogy egyet sem kaptam meg. Mit írtál bennük?
Cardan felém fordul, a kezét összekulcsolja a háta mögött.
–  Leginkább könyörögtem. A visszatérésedért esdekeltem.
Tettem jó néhány meggondolatlan ígéretet is.
Gúnyos mosoly ül az ajkán, olyan, amit állítása szerint az
idegesség okoz.
Lehunyom a szemem, mert legszívesebben sikítanék a
frusztrációtól.
– Ne játszadozz velem! – förmedek rá. – Hiszen száműztél!
–  Igaz – feleli. – Így történt. Folyton arra gondolok, amit
azelőtt mondtál, hogy Madoc elrabolt. Hogy átverés volt az
egész. A házasságra gondoltál, arra, hogy királynévá tettelek,
hogy a halandók világába küldtelek, igaz?
Védekezőn összefonom a karomat.
– Persze hogy átverés volt. Nem ezt válaszoltad?
–  De hát folyton ezt csinálod! – vág vissza Cardan. – Átversz
másokat. Nicasiát, Madocot, Balekint, Orlaghot. Engem. Azt
hittem, kivívom majd valamelyest az elismerésedet azzal, hogy
én is át tudlak verni téged. Gondoltam, hogy dühös leszel, de azt
nem, hogy ennyire.
Tátott szájjal meredek rá.
– Mi van?
–  Hadd emlékeztesselek, hogy aznap reggelig fogalmam sem
volt róla, miszerint meggyilkoltad a bátyámat, a Mélytenger
nagykövetét – magyarázza. – Gyorsan kellett tervet
kovácsolnom. És talán egy kicsit fel is bosszantottál. Úgy
gondoltam, ezzel lenyugtatom Orlagh királynőt, legalább addig,
amíg minden ígéretet szerződésbe nem foglalunk. Hogy mire
rájössz a megoldásra, vége a tárgyalásoknak. Jude Duartét a
halandók világába száműzöm. Hacsak a korona meg nem
kegyelmez neki. – Elhallgat. – Hacsak a korona meg nem
kegyelmez. Mármint Tündérfölde királya. Vagy királynéja.
Bármikor visszajöhettél volna.
Ó!
Ó!
Tehát nem véletlenül fogalmazott úgy, ahogy. Nem
szerencsétlenül fejezte ki magát. Szándékosan tette. Talányt
adott fel, egyedül nekem.
Ostobának is érezhetném magam, mégis éktelen haragra
gerjedek. Elfordulok tőle, és gyorsan, teljesen céltalanul
megindulok a kertben. Utánam szalad, megragadja a karomat.
Megpördülök, és felpofozom. Keményen csattan, elmázolja az
aranyat a járomcsontján, vöröslik a bőre. Hosszan bámuljuk
egymást, zihálunk. Az ő szemében valami teljesen más lobban,
nem düh.
Összecsapnak a fejem felett a hullámok. Fuldoklom.
–  Nem akartalak bántani. – Megragadja a kezemet, talán
azért, nehogy ismét megüssem. Összefonja az ujjainkat. – Nem,
nem is pontosan erről van szó. Nem hittem, hogy képes vagyok
rá. Sosem hittem volna, hogy félni fogsz tőlem.
– És élvezted? – kérdezem.
Elkapja a tekintetét, ami mindent elárul. Lehet, hogy nem
akarja bevallani, de ott él benne a vágy.
 –  Hát, mégis bántottál, és igen, megrémítesz. – Már beszéd
közben is azt kívánom, bár visszavonhatnám a szavakat. Talán
a kimerültség az oka, vagy az, hogy ilyen közel jártam a
halálhoz, de kétségbeejtő sebességgel robban ki belőlem az
igazság. – Mindig is megrémítettél. Minden okom megvolt rá,
hogy féljek a szeszélyeidtől, a kegyetlenségedtől. Akkor is féltem
tőled, amikor a székhez voltál kötözve az Árnyudvarban. Akkor
is féltem, amikor kést szegeztem a nyakadnak. És most is félek
tőled.
Ez mintha jobban meglepné Cardant, mint a pofon.
Mindig is ő testesített meg mindent Elfhonban, ami nem
lehetett az enyém, mindent, ami sosem akart engem. És most,
hogy mindezt bevallom neki, úgy érzem, óriási súlytól
szabadulok meg, csakhogy ez a súly volt az én páncélom, és
attól tartok, nélküle teljesen védtelenné válok. Mégis folytatom,
mintha nem én irányítanám már a nyelvemet.
–  Megvetettél. Amikor azt mondtad, kívánsz engem, úgy
éreztem, mintha fenekestül felfordult volna a világ. De az már
érthető volt, hogy száműztél. – A szemébe nézek. – Az egy
teljességgel Cardan-féle húzás volt. És gyűlöltem magam, amiért
nem számítottam rá. Gyűlöltem magam, amiért nem jöttem rá,
mit fogsz tenni velem.
Lehunyja a szemét. Amikor ismét kinyitja, elereszti a
kezemet, és úgy fordul, hogy ne lássam az arcát.
–  Értem, miért gondoltad így. Gondolom, nem lehet könnyű
megbízni bennem. És talán nem is lenne szabad, de hadd
mondjam el, hogy én megbízom benned. – Mély levegőt vesz. –
Talán emlékszel még, hogy nem akartam nagykirály lenni. És
nem kérted ki a véleményemet, mielőtt a fejemre pottyantottad
ezt a koronát. Talán azt is fel tudod idézni, hogy Balekin nem
akarta, hogy megtartsam a címemet, és az Eleventanács sem
kedvelt meg tüstént.
–  Végül is – felelem, bár egyik felsorolt dolog sem tűnt
kifejezetten meglepőnek.
Balekin magának akarta a koronát, az Eleventanács pedig
szerette volna, ha Cardan maga jelenik meg az üléseken, ám ez
igen ritkán történt meg.
–  Jósoltak rólam a születésem után. Baphen általában
teljességgel hasztalan, ködös dolgokat mond, de most elég
egyértelműen kinyilvánította, hogy ha hatalomra kerülök,
rémes király lesz belőlem. – Elhallgat. – A korona
megsemmisülése, a trón pusztulása… Rettentő drámaian
fogalmazott.
Eszembe jut, hogy Oriana is mondott valamit, miszerint
Cardan rossz csillagzat alatt született, és Madoc is erről beszélt,
de ez több mint puszta balszerencse. A ránk váró csatára
gondolok. A csillagképekről szóló álmomra, a tintatartóból
kiömlött vérre.
Cardan visszafordul hozzám, úgy néz rám, ahogyan a
képzeletemben.
–  Amikor arra kényszerítettél, hogy az Árnyudvarnak
dolgozzak, elképzelni sem tudtam, hogy mindaz, amire képes
voltam, mások megfélemlítése, elbűvölése egyfajta tehetség,
arra meg aztán végképp nem gondoltam, hogy ez akár hasznos
is lehet. Te viszont rájöttél. Megmutattad, miféleképpen
hajthatok hasznot belőlük. Sosem bántam, hogy kisebbfajta
gonosztevőként tartanak számon, de lehet, hogy valami mássá
válok, éppolyan rémes nagykirállyá, mint amilyen Dain lett
volna. És ha így történik, ha tényleg beteljesítem a próféciát,
akkor valakinek muszáj megállítania. És úgy gondolom, te leszel
az a valaki.
–  Állítsalak meg? – visszhangzom. – Hát persze. Ha hatalmas
rohadék leszel, és veszélyezteted Elfhont, elválasztom a fejed a
nyakadtól.
–  Helyes. – Az arcára vágyódással teli kifejezés ül ki. – Ez az
egyik oka, amiért nem akartam elhinni, hogy Madoc oldalára
álltál. A másik az, hogy szeretném, ha itt lennél mellettem, a
királynémként.
Különös beszéd, nem sok szeretet van benne, de nem is tűnik
átverésnek. És ha fáj is egy kicsit, hogy elsősorban a
könyörtelenségem miatt tart nagyra, végül is megnyugtathat a
tudat, hogy legalább nagyra tart valamiért. Maga mellett akar
tudni, és talán más módon is vágyik rám. Mohóság lenne ennél
többet kívánni tőle.
Félmosollyal néz rám.
–  De most, hogy nagykirályné lettél, és megint te irányítasz,
úgysem fogok semmi fontosat csinálni. Ha megsemmisítem a
koronát, és elpusztítom a trónt, az csakis hanyagságból
történhet.
Úgy meglepődöm, hogy felnevetek.
–  Ezzel magyarázod, hogy nem csináltál semmit? Kénytelen
vagy folyamatosan zülleni, mert ha nem köt le valami, akkor a
végén még beteljesítesz valami sületlen jóslatot?
–  Pontosan. – Megérinti a karomat, mosolya elhalványul. –
Szóljak a tanácsnak, hogy majd máskor találkozol velük?
Igencsak újszerű lenne, ha most én mentenélek ki téged.
– Nem. Készen állok rá.
Teljesen beleszédültem mindabba, amit átbeszéltünk. A
tenyeremet arany csíkozza. Amikor Cardanra nézek, látom,
hogy a maradék por elkenődött az arcán a pofonomtól.
Képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem, egyre csak arra
gondolok, ahogyan akkor nézett rám, amikor elkapta az
ujjaimat. Ez az egyetlen magyarázatom arra, hogy csak most
veszem észre, miszerint visszavezetett a lakrészéhez, ami végső
soron az enyém is, hiszen házasok vagyunk.
– Itt vannak? – kérdezem.
–  Úgy sejtem, rajtaütésnek tervezték – magyarázza görbülő
szájszéllel. – Mint te is tudod, roppant kíváncsiak, és gyűlölik,
amikor bármi fontosból kimaradnak, még ha uralkodói
lábadozásról van is szó.
Milyen rémes lett volna, ha az Eleventanács ébreszt, amikor
még borzas voltam, mocskos és meztelen. Átadom magam a
haragnak, és reménykedem, hogy ettől fenségesebbnek tűnök.
Odabent Fala, a főbolond a tűz mellett szunyókál a földön. A
tanács többi tagja – a kosszarvú Randalin, a kék szakállát
simogató Baphen, a vészjósló Mikkel az Áldatlan udvarból és a
rovarszerű Nihuar az Áldottból – mind a szobában ül, nyilván
bosszúsak, hogy ennyit kell várniuk.
– Udvarmester királyné! – ugrik fel Fala, és túlzó mozdulattal
meghajol.
Randalin rám mered. A többiek kezdenek feltápászkodni.
Elképesztően kínosan érzem magam.
 – Ne, kérem! – szólalok meg. – Maradjanak csak!
Mindig is viharos kapcsolatot ápoltam a tanácsosokkal.
Cardan udvarmestereként gyakorta megtagadtam tőlük, hogy
találkozzanak a nagykirállyal. Nyilván úgy gondolták, azért
emelkedtem ilyen magas pozícióba, mert képes vagyok hazudni
Cardan helyett.
Azt pedig már igazán nem nézik ki belőlem, hogy a jelenlegi
rangomhoz megfelelő képességekkel bírok.
De még mielőtt hangot adhatnának a véleményüknek,
elmondom, milyen volt Madoc tábora. Hamarosan felidézem a
tengeri térképeket, és felsorolom, kik harcolnak majd az
oldalán. Elmesélem, mit láttam Grimsen műhelyében, és Cardan
is közbeszúr egy-két dolgot, amikor eszébe jut, mit látott.
A számok Elfhon oldalán állnak. És akár hozzáférek a vidék
mágiájához, akár nem, abban biztos vagyok, hogy Cardan képes
rá. Persze a kard ettől még probléma marad.
–  Párbaj? – kérdez vissza Mikkel. – Talán összekeveri a
nagykirályt egy nála vérszomjasabb személlyel. Mondjuk,
önnel.
Tőle ez nem igazán sértés.
–  Hát, Jude szövetkezett valahogy Grima Moggal. – Randalin
sosem kedvelt, és kétlem, hogy az elmúlt időszak eseményei
jobb fényben tüntettek fel előtte. – Nem is ön lenne, ha nem
szedett volna össze egy hírhedt mészárost a száműzetése alatt.
–  Szóval tényleg meggyilkolta Balekint? – kérdezi Nihuar, a
jelek szerint képtelen tovább kordában tartani a kíváncsiságát.
– Igen – válaszolom. – Miután megmérgezte a nagykirályt.
–  Megmérgezte? – visszhangozza döbbenten Cardanra
pillantva.
Cardan vállat von, unottan ül az egyik széken.
–  Igazán nem várhatjátok el, hogy minden apróságról
beszámoljak.
Randalin azonnal ráharap a csalira, majd kipukkad a dühtől.
– Felség, úgy hittük, Jude száműzetése jogos. És ha házasságot
kívánt kötni, bölcsebb lett volna, ha kikéri…
–  Legalább egyikőjük elmondhatta volna… – harsogja túl
Baphen Randalint.
Úgy tűnik, valójában ezt szerették volna megvitatni. Arra
kíváncsiak, van-e bármiféle módja annak, hogy
megakadályozzák azt, ami már megtörtént, esetleg
érvényteleníthetik-e valamiképpen a nagykirálynéi rangra
emelkedésemet.
Cardan felemeli a kezét.
–  Nem, nem, elég legyen! Túl fárasztó lenne elmagyarázni.
Ezennel berekesztem az ülést. – Ujjaival az ajtó felé int. –
Hagyjatok magunkra! Belefáradtam a jelenlétetekbe.
Sokat kell még gyakorolnom ahhoz, hogy képes legyek ilyen
szégyentelen arroganciával parancsolni.
Hatásos a dolog. Morognak ugyan, de feltápászkodnak és
kimennek. Fala csókot dob távozás közben.
Egy pillanatra kettesben maradunk.
Aztán határozott kopogás hallatszik a nagykirály szobájának
titkos bejáratán. Mielőtt felállhatnánk, Bomba lép be rajta, egy
tálcányi teához való holmival szeli át a helyiséget. Fehér haját
kontyba tűzte a feje búbján, és ha fáradt is, vagy szomorú, az
arcán nem látszik.
 – Éljen Jude! – kacsint, és leteszi a tálcát az asztalra, csuprok,
alátétek és miegyebek csörömpölnek. – Nem mintha rajtam
múlt volna.
Elvigyorodom.
– Tiszta szerencse, hogy ilyen rosszul célzol.
Egy zacskónyi gyógynövényt emel fel.
–  Borogatásnak. Hogy elbánjon a fertőzéssel, és segítse a
gyógyulást. Sajnos a nyelved élét nem csorbítja. – Kötszert húz
elő a kabátjából, és Cardanhoz fordul. – Jobb, ha most megy.
–  Ez az én szobám! – tiltakozik Cardan sértetten. – Az én
feleségem.
– Igen, ezt már hallottuk párszor – feleli Bomba. – De ki fogom
szedni a varratait, és gondolom, nem szeretné végignézni.
–  Nem is tudom – szúrom közbe. – Talán szeretné hallani,
ahogy sikítok.
–  Szeretném – helyesel Cardan, de azért feláll. – És egy nap
talán fogom is.
Kifelé menet végigsimít a hajamon. Röpke érintés, szinte meg
sem történik, aztán már ott sincs.
 19. fejezet

A varratszedés lassú és fájdalmas. A nővérem gyönyörű munkát

végzett, és úgy tűnik, kihímezte a hasamat és az oldalamat, így
Bomba kénytelen egyesével szétvagdosni a végtelenül hosszú
öltéssort, majd kihúzni a szálakat, csak utána tudja rákenni a
balzsamot.
– Au! – panaszkodom legalább egymilliomodik alkalommal. –
Tényleg muszáj kiszedni?
Bomba türelmesen felsóhajt.
– Már napokkal ezelőtt ki kellett volna.
A nyelvembe harapok, nehogy felüvöltsek fájdalmamban.
Amikor ismét képes vagyok beszélni, próbálom elterelni a saját
figyelmemet azzal, hogy megkérdezem:
– Cardan azt mondta, van remény Csótány számára.
A fölém hajoló Bomba kordittól és keserű gyógynövényektől
bűzlik. Savanyú képet vág.
– Mindig reménykedem, ha róla van szó.
Valaki halkan kopog az ajtón. Bomba kérdőn néz rám.
 –  Szabad! – kiáltok, és lehúzom a ruhámat, hogy elrejtsem a
hasamon lévő sebet.
Apró molyszárnyú küldönc érkezik, aggodalmas
arckifejezéssel lép be a helyiségbe. Legalább addig sem
szurkálnak. A hírvivő meghajol, úgy fest, mint aki mindjárt
elalél. Talán a kis véráztatta kötszerhalom miatt.
Felmerül bennem, hogy magyarázattal szolgálok rá, de az
ilyesmi elvileg méltóságon aluli egy királyné számára, és
mindkettőnk számára kínos lenne. Inkább szándékom szerint
bátorítóan rámosolygok.
– Igen?
–  Felség – szólal meg. – Lady Asha találkozni kíván önnel.
Azért küldött, hogy egyenesen abba a terembe vigyem, ahol
lábadozik.
Bomba felhorkan.
– Lábadozik – tátogja.
–  Mondd meg neki, hogy amint tudok, találkozom vele –
felelem a tőlem telhető legméltóságteljesebben.
Bár az úrnője egyértelműen nem ezt a választ várta, a
küldönc nem igazán szállhat vitába velem. Egy pillanatig
tétovázik, majd ő maga is rádöbben ugyanerre. Szégyenkezve
ismét meghajol, és távozik.
–  Elfhon nagykirálynéja vagy. Viselkedj is úgy! – szól rám
Bomba komoly pillantással. – Nem hagyhatod, hogy bárki
parancsolgasson neked. Még én sem!
– De hát nemet mondtam! – bizonygatom.
Nem túl gyengéden nekilát, hogy szétvágjon egy újabb öltést.
– Lady Asha nem kerül előre a listán csak azért, mert megkér
rá. És nem lenne szabad arra kérnie a királynét, hogy ő menjen
el hozzá. Főleg, hogy megsérültél. Azért nyomja az ágyat, hogy
túltegye magát a traumatikus élményen, amit akkor élt át,
amikor kénytelen volt végignézni, ahogy lezuhansz a
mennyezetről.
–  Au! – Nem vagyok benne biztos, hogy azért bukik ki a
számon, mert a húsomat rángatja, mert teljesen igaza van, hogy
megszidott, vagy mert ilyen rossz véleménnyel van Lady
Asháról.

Amint Bomba végez, nagyszerű tanácsára fittyet hányva

azonnal Lady Asha szobájába indulok. Nem az, hogy nem értek
egyet vele, de mondanivalóm van Cardan anyja számára, és ez
tökéletes időpontnak tűnik.
A folyosón Val Moren állít meg, elém nyújtja a botját. Az előző
nagykirály halandó udvarmesterének szemében rosszindulat
lobog.
–  Milyen érzés ilyen szédítő magasságba emelkedni? –
érdeklődik. – Félsz, hogy ismét nagyot zuhansz?
Homlokráncolva nézek rá.
– Szeretnéd tudni, hogy milyen érzés, igaz?
–  Milyen barátságtalan vagy, királyném! – morogja. – Nem
kellene kedvesen bánnod még az utolsó alattvalóddal is?
–  Kedvességre vágysz? – Régen féltem tőle, a rémes
figyelmeztetéseitől meg a vad pillantásától, de most már nem
félek. – Sok-sok éved volt rá, hogy segíts nekem meg a
nővéremnek. Megtaníthattad volna, hogyan éljünk túl itt
halandóként. De magunkra hagytál minket, boldoguljunk csak
egyedül, pedig pont ugyanolyanok vagyunk.
Összehúzott szemmel néz rám.
–  Pont ugyanolyanok? – fakad ki. – Gondolod, hogy egy
goblinföldbe vetett magból éppolyan növény sarjad, mint a
halandók világában? Nem, magocska. Nem tudom, mi vagy te,
de egyáltalán nem vagyunk ugyanolyanok. Én felnőttként
jöttem ide.
Azzal továbbindul, én pedig összevont szemöldökkel bámulok
utána.
Lady Asha baldachinos ágyon fekszik, a feje alá párnákat
halmoztak. Nem lehet könnyű kényelmes pozíciót találni ilyen
szarvakkal, de gondolom, ha a saját szarvaidról van szó, akkor
hozzászoksz a dologhoz.
Két udvaronc ül mellette egy-egy széken, az egyik szoknyás
ruhát visel, a másik nadrágot és kabátot, amin kiférnek
törékeny szárnyai a hátán. Egyikük pletykákkal teli
szonettgyűjteményből olvas fel. A Lady Asha üzenetét hozó
szolgálólány gyertyát gyújt, zsálya, szegfűszeg és levendula
illata terjeng a levegőben.
Miután belépek, az udvaroncok sokkal hosszabb ideig
maradnak ülve, mint illene, és szándékosan vontatottan állnak
fel. Lady Asha ágyban marad, halovány mosollyal figyel, mintha
rémes titkon osztoznánk.
A saját anyámra gondolok, úgy, ahogyan régóta nem.
Felidézem, ahogy nevetés közben hátravetette a fejét. Hagyta,
hadd maradjunk fent sokáig nyáron, kergetőztünk odakint az
udvaron a holdfényben, ragadt a kezem a ráolvadt fagyitól az
apám műhelyének szagától terhes levegőben. Eszembe jut,
milyen volt délután felkelni, rajzfilmek mentek a nappaliban, és
szúnyogcsípések vöröslöttek a bőrömön. Mindig becipelt a
kocsiból, amikor egy hosszú úton elaludtam. Álomittas, meleg
érzés volt a karjában átszelni a levegőt.
Vajon ki lennék én ezek nélkül?
– Ne fáradj azzal, hogy felkelsz! – szólok Lady Ashának.
Először meglepettnek tűnik, aztán sértettnek, amiért arra
utalok, az új rangomnak megfelelő tiszteletet kellene
tanúsítania számomra. A kabátos udvaronc szemének
csillanásából rögtön azt feltételezem, hogy amint teheti, megy,
és szó szerint mindenkinek elmondja, mit tapasztalt. Kétlem,
hogy engem fog jobb fényben feltüntetni.
–  Később beszélünk! – szól oda Lady Asha a barátainak, a
hangja jegesen cseng.
Azok ketten könnyedén veszik, hogy elbocsátják őket.
Meghajolnak – gondosan ügyelnek rá, hogy mindkettőnk előtt
tegyék –, majd távoznak, szinte meg sem várják, hogy
becsukódjon mögöttük az ajtó, már sugdolóznak is.
–  Milyen kedves, hogy meglátogatsz – szólal meg Cardan
anyja. – Hiszen csak nemrég tértél vissza közénk. És
nemrégiben még trónhoz is jutottál.
Elfojtom a mosolyomat. Érdekes mondatok születnek, ha
valaki képtelen hazudni.
– Gyere! – hív. – Ülj le mellém egy kicsit!
Tudom, Bomba azt mondaná, hagyom, hogy parancsolgasson
nekem, de kicsinyes dolognak tűnik ilyen apró fölényeskedés
miatt ellenkezni.
–  Amikor a kémeim rejtekébe vittelek a Feledés Tornyából –
kezdem, hátha nem árt emlékeztetni, miért féljen a haragomtól
–, azt mondtad, messzire akarsz kerülni a nagykirálytól, a
fiadtól. De úgy látom, kibékültetek. Nyilván roppant boldoggá
tesz a tudat.
Lady Asha az ajkát biggyeszti.
– Cardant nem volt egyszerű szeretni gyermekként, és idővel
még rosszabb lett. Visított, hogy vegyem fel, és amikor
megtettem, megharapott, rúgkapálva próbált szabadulni a
karomból. Talált magának egy játékot, és megszállottan csak
azzal foglalkozott, egészen addig, amíg nem diadalmaskodott
benne, aztán elégette az összes darabját. Ha már nem jelentesz
kihívást számára, meg fog vetni.
Rámeredek.
– Puszta kedvességből figyelmeztetsz erre?
Elmosolyodik.
– Azért figyelmeztetlek, mert nem számít. Megpecsételődött a
sorsod, Elfhon királynéja. Már beleszerettél. Már akkor is
szeretted, amikor róla kérdeztél ahelyett, hogy a saját anyádról
próbáltál volna meg többet megtudni. És jóval azután is
szeretni fogod, halandó lány, hogy az ő érzései már reggeli
harmatként elpárologtak.
Önkéntelenül is eszembe jut Cardan hallgatása, amikor arról
kérdeztem, élvezte-e, hogy félek. Egy része mindig is élvezni
fogja a kegyetlenséget. Hiába változott meg, ismét változhat.
Utálok ostoba lenni. Gyűlölöm a gondolatot, hogy az
érzelmeim eluralkodnak rajtam, gyengévé tesznek. De csak
azért sikerült a bolondját járatnia velem, mert rettentően féltem
tőle, hogy így lesz. Réges-régen rá kellett volna jönnöm Cardan
talányának megfejtésére. Még ha nem is tudtam, hogy talány,
akkor is kihasználhattam volna a kiskaput. De annyira
szégyelltem magam, amiért belesétáltam a csapdába, hogy
inkább kerülő utakat kerestem. És még amikor találtam is egyet,
akkor sem szőttem terveket a felhasználására.
Talán van annál rémesebb is, ha valaki szeretetre vágyik, még
akkor is, ha nem szeretik. Még akkor is, ha fáj. Talán embernek
lenni nem mindig gyengeség.
Talán a szégyen volt a valódi gond.
De nem mintha egyedül a saját félelmeim miatt éltem volna
olyan hosszan száműzetésben.
–  Ezért tetted rá a kezed a leveleire? Hogy megvédj? Vagy
inkább attól féltél, hogy mégsem fog rám unni? Mert,
asszonyom, én bizony mindig kihívást jelentek majd.
El kell ismernem, csupán találgatok a levelekkel
kapcsolatban. De nem sok olyan személy van, aki hozzáférhet
és útját állhatja a nagykirály levelezésének. Egy idegen
királyság nagykövete semmiképp. Valószínűleg az Eleventanács
tagjai sem. És kétlem, hogy Lady Asha a szívébe zárt volna.
Szelíden néz rám.
– Sok minden elveszik. Vagy megsemmisül.
Tekintve, hogy nem hazudhat, gyakorlatilag bevallotta a
bűnét.
–  Értem – felelem, és felállok. – Akkor pontosan abban a
szellemben fogom megszívlelni a tanácsot, mint amilyenben
adtad. – Az ajtóból visszapillantok rá, és kimondom azt, amiről
úgy gondolom, a legkevésbé szeretné hallani: – És elvárom,
hogy legközelebb pukedlizz.
 20. fejezet

A folyosó feléig jutok, amikor egy pixie lovaglány szalad oda

hozzám, a páncélja úgy ki van fényesítve, hogy égszínkék bőre
tükröződik benne.
– Felség, jöjjön gyorsan! – szólít meg szívére tett kézzel.
– Fand?
Amikor a palota iskolájába jártunk, mindketten lovaggá
akartunk válni. Úgy tűnik, egyikünknek sikerült megvalósítania
az álmát.
Meglepettnek tűnik, hogy emlékszem rá, pedig nem volt olyan
régen. Gondolom, ő is azt hiszi, hogy szédítő és talán
emlékezetmódosító magasságba emelkedtem.
–  Sir Fand – javítom ki magam, mire elmosolyodik.
Visszavigyorgok rá. Bár nem vagyunk barátok, egészen jóban
voltunk, és ez részemről igencsak ritkaságszámba ment a
nagykirályi udvarban. – Miért kell úgy sietnem?
Ismét elkomorodik.
– A Mélytenger csapata tartózkodik a trónteremben.
 – Ó! – felelem, és hagyom, hogy végigkísérjen a folyosón.
Vannak, akik meghajolnak, miközben elhaladok. Mások
szándékosan nem teszik. Nem tudom, mit tegyek, úgyhogy
inkább egyikkel sem foglalkozom.
–  Saját testőrökre lenne szükséged – jegyzi meg Sir Fand egy
lépéssel lemaradva.
Mindenki bőszen osztogatja a tanácsokat, hogyan kellene
viselkednem ebben a pozícióban. Most legalább elégségesnek
bizonyul a hallgatásom ahhoz, hogy Fand csendben maradjon.
A trónterem nagyrészt üres.
Randalin ráncos kezét tördelve figyeli a Mélytenger katonáit –
fókatündérek és sápadt tündérek, mely utóbbiakról mindig
azok jutnak eszembe, akikre csak úgy utaltak, hogy akik
megfulladtak. Nicasia áll előttük, a páncélja színjátszó
pikkelyekből áll, a hajában cápafogak, Cardan kezét
szorongatja. A szeme vöröslik, duzzadt, mintha sírt volna.
Cardan odahajtja sötét fejét, és eszembe jut, hogy egykor
szeretők voltak.
Amikor Nicasia észrevesz, vad dühvel pördül felém.
– Ez az apád műve!
Döbbenten lépek hátra.
– Mi?
–  Orlagh királynő – magyarázza Cardan egyfajta eltúlzott
nyugalommal. – A jelek szerint valamiféle tündérnyíllal lőtték
meg. Mélyen belefúródott, de a szívét nem érte el. Hiába
próbálják kihúzni, ellenáll a mágikus és a nem mágikus
módszereknek is. Úgy mozog, mintha élne, de lehet benne némi
vas.
 Megdermedek, lázasan pörögnek a gondolataim. Szellem. Hát
oda küldte őt Madoc, a tengerbe. Nem azért, hogy megölje a
királynőt, ami feldühítené és határozottan Cardan oldalára
állítaná a tengeri népeket, hanem hogy olyan sebet ejtsen rajta,
aminek segítségével halállal fenyegetheti. Mégis hogy
kockáztathatná meg Orlagh népe, hogy harcba szálljon
Madockal, ha addig biztonságban tudhatják a királynőjüket,
amíg nyugton maradnak?
– Úgy sajnálom!
Teljességgel emberi és hasztalan ilyesmit mondani, mégis
kicsúszik a számon.
Nicasia elhúzza a száját.
–  Ez a legkevesebb! – A következő pillanatban némileg
bánkódva elereszti Cardan kezét. Régen feleségül ment volna
hozzá. Nagyon kétlem, hogy a felbukkanásom hatására letett
volna a gondolatról. – Anyám oldalán a helyem. A mélytengeri
udvarban káosz tört ki.
Nicasia és az anyja foglyul ejtett, ketrecbe zárt, próbált
megtörni. Álmomban néha visszakerülök oda, a sötétben, a
hidegben lebegek.
– A szövetségeseitek vagyunk, Nicasia – emlékezteti Cardan. –
Ha esetleg szükség lenne ránk.
– Ha más nem, legalább bosszút állhattok érte – feleli.
Ellenséges pillantást lövell felém, majd sarkon fordul, és
elhagyja a termet. A mélytengeri katonák felzárkóznak mögé.
Még csak nem is bosszankodom miatta. Teljesen kiborít
viszont Madoc sikeres húzása, már maga a gondolat, hogy ilyen
nagy fába vágta a fejszéjét. Orlagh meggyilkolása nem kis
feladat, Tündérfölde egyik legősibb, legerősebb uralkodója, még
Eldrednél is idősebb. Az pedig, hogy így megsebesítse, még
nehezebb vállalkozásnak tűnik.
–  Most, hogy Orlagh legyengült, talán kihívást intéznek majd
a trónjáért – jegyzi meg Randalin némileg bánkódva, mintha
nem hinné, hogy Nicasia képes lenne helytállni. – A tenger
kegyetlen hely.
– Elkapták az orgyilkosjelöltet? – kérdezem.
Randalin összevonja a szemöldökét, gyakran tesz így, ha
olyasmit kérdezek, amire nem tudja a választ, de nem akarja
ezt beismerni.
– Nem hiszem. Ha így lenne, nyilván elmondták volna.
Ami azt jelenti, hogy talán mégis idejön majd. Tehát Cardan
élete továbbra is veszélyben forog. És jóval kevesebb a
szövetségesünk, mint korábban. Ez a baj a védekezéssel, nem
tudni, mikor sújt le az ellenség, így rengeteg erőforrást
felemészt az, hogy megpróbálunk minden eshetőséget lefedni.
–  A tábornokok bizonyára igazítanának a terveiken ennek
fényében – folytatja Randalin, és jelentőségteljesen Cardanra
néz. – Talán összehívhatnánk őket.
– Igen – feleli Cardan. – Azt hiszem, így kellene tennünk.
A hadi tanácsterembe megyünk, ahol hideg vacsora vár
kacsatojásból, mazsolás kalácsból és papírvékonyra szeletelt
vaddisznósültből. A szolgálók feje, egy nagydarab, pókszerű nő
együtt vár ránk a tábornokokkal. A megbeszélés hamarosan
ünnepélyszervezésnek tűnik, félidőben arról van szó, hogyan
szórakoztassuk az alsóbb udvarokból érkező urakat és úrnőket,
a másik felében pedig háborút tervezünk.
 Az új nagytábornok egy Yorn nevű ogre. A száműzetésem
alatt nevezték ki. Semmit sem tudok felhozni ellene, de ideges
természetű. Három tábornokával vonul be, rengeteg kérdést
tesz fel a térképekről és egyebekről, amikről az Eleventanács
már továbbította a beszámolómat. Óvatosan elkezdi
újratervezni a tengeri stratégiánkat.
Ismételten igyekszem kitalálni, mi lehet Madoc következő
lépése. Úgy érzem, a kirakós rengeteg darabkája megvan, csak
nem értem, hogyan állnak össze. Annyi bizonyos, hogy próbálja
elzárni a menekülőutakat, kiiktatni a változókat, és elejét venni
a váratlan húzásoknak, ezzel biztosítja be a tervét.
Csak reménykedni tudok abban, hogy képesek leszünk
meglepni.
–  Az lenne a legjobb, ha azonnal megtámadnánk, amint
meglátjuk a hajóit a láthatáron – javasolja Yorn. – Ne engedjük,
hogy tárgyalást kezdeményezzen! A Mélytenger segítsége nélkül
nehezebb lesz, de nem lehetetlen. Még mindig a mi seregünk a
nagyobb.
A tündérek vendégfogadási hagyományai alapján, ha Madoc
ezt kéri, be kell engedni őt és egy kisebb csapatot Elfhonba,
hogy megvitassuk, miképpen kerülhetnénk el a háborút. Amíg
nem emel fegyvert ellenünk, addig ehet, ihat és beszélgethet
velünk, ameddig csak kedve tartja. Amikor készen áll a
távozásra, a konfliktus ott folytatódik, ahol abbamaradt.
– Madarat fog küldeni – vitatkozik Baphen. – És lehet, hogy a
hajói ködben vagy árnyékok közt érkeznek majd. Nem
tudhatjuk, miféle mágia áll a rendelkezésére.
–  Párbajozni akar – jegyzem meg. – Amint fegyvert ránt,
megszegi a tárgyalás feltételeit. És nem hozhat magával
nagyobb csapatot a szárazföldre, ha békét akar kötni.
– Vegyük körbe hajókkal a szigeteket! – veti fel Yorn, és ismét
tologatni kezdi a stratégiai bábukat Insweal, Insmire, Insmoor
és Insear gyönyörűen megrajzolt térképén az asztalon. –
Megakadályozhatjuk, hogy Madoc katonái partra szálljanak. A
felénk érkező madarakat lelőhetjük. Az alsóbb udvarokban is
akadnak szövetségeseink, ők is a mi seregünket gyarapíthatják.
– Mi van, ha a Mélytenger segít Madocnak? – kérdezem.
A többiek döbbenten néznek rám.
– De hát szövetséget kötöttünk! – feleli Randalin. – Talán nem
tudja, mert…
–  Igen, most szövetségesek vagyunk – vágok közbe, nem
akarom, hogy a száműzetésemre emlékeztessenek. – De Orlagh
átadhatja a koronát Nicasiának. Ha megteszi, Nicasia királynő
könnyedén köthet új szövetséget Madockal, éppúgy, ahogy a
Fogasudvar is cseregyereket ültetett a trónra, és most Elfhon
ellen vonulnak. Az anyja épségéért cserébe Nicasia átállhat
Madoc oldalára.
– Gondolja, hogy így történik majd? – kérdezi Yorn Cardant, és
homlokráncolva figyeli a terveit.
A nagykirály nemtörődöm mozdulattal legyint.
– Jude szereti a legrosszabbat feltételezni az ellenfeleiről és a
szövetségeseiről is. Ennek eredményeképpen ritkán téved
velünk kapcsolatban.
– Nehéz felidézni ilyen alkalmat – mormolom halkan.
Felvonja a szemöldökét.
Ebben a pillanatban Fand lép be a terembe, a viselkedése
alapján pontosan érzi, nem tartozik ide.
–  Elnézésükért esedezem, de… de üzenetet hoztam a
királynénak – dadogja idegesen. – A nővérétől.
– Mint látod, a királyné épp… – kezdene bele Randalin.
– Melyik nővéremtől? – kérdezem, és átvágok a termen Fand
felé.
– Taryntől – feleli, és sokkal nyugodtabbnak tűnik most, hogy
már csak hozzám beszél. Halkabbra fogja. – Arra kér, találkozz
vele a nagykirály régi lakhelyén.
– Mikor? – kérdezem, és szívverésem a duplájára gyorsul.
Taryn nagyon óvatos, roppantmód ügyel az illemre. Nem
szereti sem a titokzatos üzeneteket, sem a baljós
találkozóhelyeket. Ha azt akarja, hogy a Kietlen-kúriába
menjek, akkor nagy a baj.
– Amint el tudsz szabadulni – válaszolja Fand.
–  Máris megyek – ígérem, majd visszafordulok a
tanácsosokhoz, a tábornokokhoz és a nagykirályhoz. – Elszólít
egy családi ügy. Ha megbocsátanak!
– Elkísérlek! – áll fel Cardan.
Vitára nyitom a számat, sorolnám az érveket, hogy miért nem
jöhet. A gond csak az, hogy amint arannyal kihúzott szemébe
nézek, ő pedig tettetett ártatlansággal pislog rám, rögtön tudom,
egyetlenegy sem állhatja útját.
–  Helyes – jelenti ki, és elvonul mellettem. – Akkor ezt
megbeszéltük.
Yorn kissé megkönnyebbültnek tűnik, hogy távozunk.
Randalin nem meglepő módon bosszús. Baphen épp kacsatojást
fal, jó néhány tábornok pedig beszélgetésbe mélyed, arról
vitáznak, hány hajót hoznak majd az alsóbb udvarok, és mit
jelent ez a térképekre nézve.
A folyosón kénytelen vagyok Cardan után sietni.
– Azt sem tudod, hova megyünk!
Kisimítja göndör, fekete tincseit az arcából.
– Fand, hova megyünk?
A lovag szemlátomást nyomorultul érzi magát, de válaszol.
– A Kietlen-kúriába.
–  Ó! – feleli Cardan. – Akkor hasznos lesz a jelenlétem. Majd
én hízelgek az ajtónak, hogy bebocsátást nyerjünk.
A Kietlen-kúria Cardan legidősebb bátyjáé, Balekiné volt. A
csirögék – a nagykirályi udvar azon köre, akiket leginkább a
lakomák, a züllés és a kicsapongás éltetett – legbefolyásosabb
tagjaként számontartott herceg a vad mulatságairól volt híres.
Csellel rávette a halandókat, hogy szolgálják őt, megigézte őket,
hogy csak arra emlékezzenek, amit ő akart. Rémes volt, már
azelőtt is, hogy véres trónbitorlási játszmába kezdett a családja
többi tagja ellen.
És ő nevelte fel Cardant.
Miközben végiggondolom mindezt, Cardan a királyi hintóért
szalajtja Fandot. Tiltakozni akarok, miszerint tudok lovagolni,
de nem gyógyultam még meg annyira, hogy bölcs döntésnek
tűnjön. Néhány perccel később besegítenek a díszes királyi
hintóba, az ülőpárnákra indákat és bogarakat hímeztek. Cardan
velem szemközt foglal helyet, fejét az ablakkeretnek dönti,
ahogy a lovak megindulnak.
A palotát magunk mögött hagyva rádöbbenek, hogy későbbre
jár, mint gondoltam. A láthatár szélét már a hajnal fenyegeti.
Túl hosszan aludtam, elvesztettem az időérzékemet.
Taryn üzenetén merengek. Ugyan mi oka lehet arra, hogy
Balekin birtokára hívjon? Köze lehet vajon Locke halálához?
Újabb árulást tervez?
A lovak végül lefékeznek. Kimászok a hintóból, pedig az egyik
őr már ugrik is le, hogy annak rendje és módja szerint
lesegítsen. Meghökkenve nyugtázza, hogy már a lovak mellett
állok, de eszembe sem jutott, hogy várjak. Nem szoktam hozzá,
hogy felségként kezeljenek, és attól tartok, talán soha nem is
fogok.
Cardan is leszáll, nem engem vagy az őrt nézi, hanem a
Kietlen-kúriát. A farka ott lengedezik mögötte, elárul minden
érzelmet, ami az arcára nem rajzolódik ki.
Egykor ez a súlyos borostyánfüggönnyel takart épület volt az
otthona a ferde toronnyal és az erkélyekről lógó világos,
bolyhos gyökerekkel. A saját szememmel láttam, ahogy egy
halandó szolgáló Balekin utasítására megkorbácsolta őt. Biztos
vagyok benne, hogy ennél sokkal rosszabb dolgok is történtek
itt, de sosem beszélt ilyesmiről.
Hüvelykujjammal végigsimítok az ujjcsonkomon, amiről
Madoc egyik őre leharapta a legfelső darabot, és hirtelen
rádöbbenek, hogy ha elmesélném Cardannak, talán megértené.
Talán senki más nem érezné át úgy a félelem és a szégyen
különös elegyét, ami még most is elfog, amikor eszembe jut.
Bármennyit hadakozunk is, bizonyos pillanatokban túlságosan
is jól értjük egymást.
– Miért jöttünk ide? – kérdezi.
–  Taryn itt akar találkozni – válaszolom. – Nem gondoltam
volna, hogy ismeri egyáltalán ezt a helyet.
– Nem ismeri – feleli Cardan.
A fényesre csiszolt faajtóban továbbra is ott a belevésett
óriási, baljós arc, körülötte még mindig lámpások lógnak, de
már nem keringenek benne kétségbeesett aprótündérek.
Helyette halovány mágikus fény ragyog bennük.
–  Királyom! – szólal meg az ajtó szeretetteljesen, ahogy
kinyitja a szemét.
Cardan rámosolyog.
–  Ajtóm! – feleli, és a hangja elcsuklik kissé, mintha különös
érzelmek kerítenék hatalmukba most, hogy visszatért ide.
– Üdvözlet! – mondja az ajtó, és szélesre tárul.
–  Van bent egy lány, aki hasonlít rá? – kérdezi Cardan rám
mutatva.
–  Igen – válaszolja az ajtó. – Nagyon hasonlít. Odalent van, a
másikkal.
–  Odalent? – kérdezem, ahogy a visszhangos folyosón
lépkedünk.
– Tömlöcök vannak lent – feleli Cardan. – A többség úgy hitte,
dísznek alakították ki. Sajnos nem így volt.
–  Mégis miért van Taryn odalent? – kérdezem, de erre
Cardannak sincs válasza.
A királyi testőrt követve lemegyünk. A pince erős földszagot
áraszt. Nem sok minden van idelent, csupán egy-két
berendezés, amit nem ülésre terveztek, és láncok. Óriási
tűztálakban lángok ropognak, felhevítik az arcomat.
Taryn egy csapóajtós, kútszerű verem mellett ül. Egyszerű,
könnyű ruháját köpeny fedi, előkelő öltözék és frizura híján
fiatalnak tűnik. Megijeszt a gondolat, hogy talán én is ilyen
fiatalnak nézhetek ki.
Amikor észreveszi Cardant, felpattan, egyik kezét védelmezőn
a hasa elé kapja. Mélyen pukedlizik.
– Taryn? – kéri számon Cardan.
–  Téged keresett – fordul felém Taryn. – Amikor
összetalálkoztunk a lakrészedben, azt mondta, meg kell
fékeznem, mert Madoc parancsokat adott neki. Mesélt erről a
börtönről, és elhoztam ide. Olyan helynek tűnt, ahol senki sem
keresné.
Odasétálok a veremhez, és lenézek a mélybe. Szellem ül talán
három és fél méternyire tőlem, hátát az ívelt falnak vetve,
csuklóján és bokáján béklyóval. Sápadtnak tűnik, betegnek,
űzött pillantással néz fel.
Meg akarom kérdezni tőle, jól van-e, de látom, hogy nincs.
Cardan úgy nézi a nővéremet, mint aki épp próbál megfejteni
valamit.
– Ismered, igaz? – kérdezi.
Taryn bólint, összefonja a karját.
– Néha eljött Locke-hoz. De nem volt köze Locke halálához, ha
erre gondolsz.
– Nem erre gondoltam – feleli Cardan. – Eszembe sem jutott.
Nem, Szellem akkor már Madoc foglya volt. De nem tetszik a
beszélgetés iránya, még mindig nem vagyok benne biztos, mit
tenne Cardan, ha tudná az igazat Locke halálával kapcsolatban.
–  El tudod mondani, mi történt Orlagh királynővel? –
kérdezem Szellemet, hogy visszatereljem a szót a
legfontosabbra. – Mit tettél?
 – Kaptam egy nyílvesszőt Madoctól – meséli. – Nehéz volt, úgy
mocorgott, mintha élne. Lord Jarel megigézett, hogy tudjak
lélegezni a víz alatt, de égett tőle a bőröm, mintha jég borítaná.
Madoc azt parancsolta, lőjem meg Orlaghot, bárhol, csak ne a
szívén vagy a fején találjam el, a nyílvessző majd elintézi a
többit.
– Hogy menekültél meg? – kérdezem.
–  Megöltem egy engem üldöző cápát, és elrejtőztem a
tetemében, amíg el nem múlt a veszély. Aztán a partra úsztam.
–  Kaptál Madoctól egyéb utasításokat is? – kérdezi Cardan a
homlokát ráncolva.
– Igen – válaszolja Szellem különös arckifejezéssel.
Ez az egyetlen intő jel, aztán már félúton jár a kútszerű
mélyedésben. Rádöbbenek, hogy bármiféle béklyót használt is
Taryn, valószínűleg már rég megszabadult tőlük. Jeges pánik
önt el. Túl merevek a tagjaim, túlságosan fáj mindenem ahhoz,
hogy megküzdjek vele. A verem súlyos tetejéért ugrom, húzni
kezdem, abban reménykedem, hogy le tudom zárni, mielőtt
Szellem felér az oldalán. Cardan az őrökért kiált, és
veszedelmesnek tűnő kést ránt elő a zekéjéből. Meglepődöm,
nyilván Csótány hatása.
A nővérem megköszörüli a torkát.
–  Larkin Gorm Garrett! – szólal meg. – Az enyémen kívül
minden parancsot felejts el!
Élesen beszívom a levegőt.
Még sosem láttam korábban, hogy valakit a valódi nevén
szólítsanak. Tündérföldén az ilyesmi teljességgel kiszolgáltatja
az illetőt. Hallottam olyan tündérekről, akik inkább levágták a
fülüket, csak ne parancsolhassanak nekik, és olyanokról, akik
más nyelvét vágták ki, nehogy kiejthesse a nevüket.
Maga Taryn is döbbentnek tűnik kissé.
Szellem visszacsúszik a verem aljára. Megkönnyebbülten
ernyed el, hiába bír felette a nővérem ilyesfajta hatalommal.
Gondolom, még mindig jobb, ha Taryn parancsol neki, mint ha
apám.
– Tudod a valódi nevét – fordul Cardan Tarynhez, visszadugja
a kést a helyére, és elsimítja felette a zekéjét. – Hogy tettél szert
erre az izgalmas tudásra?
– Locke rengeteg dolgot mondott óvatlanul a fülem hallatára –
válaszolja Taryn egyfajta daccal a hangjában.
Vonakodva bár, de elismerem, hogy sikerült lenyűgöznie.
És meg is könnyebbültem. A saját érdekei elérésére is
használhatta volna Szellem valódi nevét. Elrejthette volna őt.
Talán mégsem fogunk a továbbiakban hazudozni egymásnak.
– Gyere fel! – szólok le Szellemnek.
Engedelmeskedik, de ezúttal lassabban teszi. Hamarosan már
ki is mászik a földre. Nem kér Cardan segítségéből, egyedül
kászálódik talpra, mégis észreveszem, mennyire legyengült.
Úgy néz végig rajtam, mintha ő is pont ugyanezt látná rajtam.
–  Rád kell még parancsolni? – kérdezem. – Vagy megígéred,
hogy senkit sem fogsz megtámadni ebben a szobában?
Összerezzen.
– A szavamat adom.
Biztos vagyok benne, hogy nem örül, amiért megtudtam a
nevét. Én sem örülnék a helyében.
És akkor Cardanról még nem is beszéltünk.
 –  Mi lenne, ha a Kietlen-kúria egy kellemesebb részében
folytatnánk a beszélgetést most, hogy vége a drámának? –
indítványozza a nagykirály.
Szellem meginog, mire Cardan utánakap, felsegíti a lépcsőn. A
szalonban az egyik őr takarókat hoz. Én tüzet rakok. Taryn úgy
néz, mint aki rám akar szólni, hogy ne tegyem, de nem mer.
– Szóval, ha jól sejtem, akkor parancsba kaptad, hogy… Mit is?
Gyilkolj meg, amint lehetőséged adódik rá? – Cardan
nyughatatlanul járkál fel-alá.
Szellem bólint, szorosabban maga köré húzza a takarót.
Mogyorószín szeme fénytelen, sötétszőke haja kócos, gubancos.
–  Reméltem, hogy nem találkozunk össze, és rettegtem tőle,
hogy mi lesz, ha mégis.
–  Igen, nos, mindketten szerencsések vagyunk, hogy Taryn
segítőkészen ott lebzselt a palotában – jegyzi meg Cardan.
–  Nem megyek vissza a férjem házába, amíg biztosra nem
vehetem, hogy Jude élete nem forog veszélyben – jelenti ki
Taryn.
– Jude-dal félreértettük egymást – fogalmaz Cardan óvatosan.
– De nem vagyunk ellenségek. És a te ellenséged sem vagyok,
Taryn.
– Mindent valamiféle játszmának hisztek. Te meg Locke.
– Locke-tól eltérően én sosem hittem, hogy a szerelem játszma
– feleli Cardan. – Sok mindennel vádolhatsz, de ezzel nem.
–  Garrett! – szakítom félbe őket, mert nem vagyok benne
biztos, hogy ennél többre is kíváncsi vagyok. – Van bármi, amit
el tudsz mondani? Bármit tervez is Madoc, tudnunk kell.
Szellem a fejét rázza.
 –  Amikor legutóbb láttam, iszonyúan haragudott. Rád. Saját
magára. Rám is, amint rádöbbent, hogy megtaláltál a
barlangban. Parancsot adott, és elküldött, de nem hiszem, hogy
máris útnak akart volna indítani.
Bólintok.
– Igaz. Kénytelen volt felgyorsítani az eseményeket.
Amikor eljöttem, a kard még nem készült el. Nyilván
frusztráló lehetett, hogy már most lépnie kell, pedig még nem
állt teljesen készen.
Nem hiszem, hogy Madoc tudja, királyné lettem. Valószínűleg
azt sem tudja, hogy életben maradtam. Ez is valami.
–  Nem lesz könnyű dolgunk, ha az Eleventanács rájön, hogy
nálunk van Orlagh támadója – szólal meg Cardan hirtelen jött
elhatározással. – Rá akarnak majd venni, hogy adjalak át a
Mélytengernek, hátha ezért cserébe továbbra is Elfhont
támogatják. Idő kérdése csupán, hogy Nicasia rájöjjön, nálunk
vagy. Menjünk vissza a palotába, őrködjön Bomba feletted!
Majd ő eldönti, mitévő legyen veled.
–  Legyen így! – feleli Szellem a beletörődés és a
megkönnyebbülés egyvelegével.
Cardan a hintót kéreti. Taryn ásítozva mászik be, Szellem
mellé ül.
Az ablaknak hajtom a fejem, csak félig figyelek oda, ahogy
Cardan meggyőzi a nővéremet, meséljen még neki a halandók
világáról. Élvezettel hallgatja, hogy működnek a jégkásakészítő
gépek, milyen erős az italok színe, milyen különösen édesek.
Taryn épp a kukac alakú gumicukrokról magyaráz, amikor
visszaérünk a palotába, és végre kimászhatunk a hintóból.
 –  Elkísérem Szellemet oda, ahova mennie kell – fordul
hozzám Cardan. – Jude, pihenj le!
Lehetetlennek tűnik, hogy ma ébredtem fel az altatótól mély
álomból, hogy Bomba ma szedte ki a varrataimat.
–  Visszakísérlek a szobádba – ajánlkozik Taryn már-már
összeesküvő hangon, és a királyi lakrész felé vezet.
Végigsétálunk a folyosón, két királyi testőr tisztes távolságból
követ bennünket.
–  Megbízol benne? – kérdezi suttogva, amint Cardan
hallótávolságon kívül kerül.
– Néha – ismerem be.
Együttérzőn pillant rám.
– Kedves volt a hintóban. Nem gondoltam, hogy kedves is tud
lenni.
Erre felnevetek. A szobám ajtajában megérinti a karomat.
– Téged próbált meg lenyűgözni, remélem, tudod. Azzal, hogy
velem beszélgetett.
A homlokomat ráncolom.
– Szerintem csak a fura cukorkák érdekelték.
Taryn a fejét rázza.
–  Szeretné megkedveltetni magát veled. De csak mert ő ezt
akarja, neked még nem feltétlenül kell így tenni.
Azzal magamra hagy, én pedig egyedül lépek be az óriási
királyi szalonba.
Leveszem, és a paravánra fektetem a ruhámat.
Kölcsönveszem Cardan egy újabb nevetségesen fodros ingét, és
felveszem, úgy mászok be a nagy ágyba. Idegesen ver a szívem,
ahogy a vállamra húzom a szarvasmintával hímzett takarót.
 A házasságunk szövetség. Alku. Azt ismételgetem magamnak,
hogy nem is kell ennél többnek lennie. Győzködöm magam,
hogy Cardan irántam érzett vágyába mindig is undor vegyült,
és jobb nekem nélküle.
Úgy nyom el az álom, hogy végig a nyíló ajtó hangjára, a
fapadlón dobbanó lépteire várok.
De amikor felébredek, még mindig egyedül vagyok. Nem ég
lámpa. Nem mozdultak a párnák. Minden ugyanolyan. Felülök.
Talán az egész délelőttöt és délutánt az Árnyudvarban
töltötte, célba dobott Szellemmel, Csótány gyógyulását kísérte
figyelemmel. De könnyebben el tudom képzelni őt a
nagyteremben, ahogy az éjszakai mulatozás végét figyelve bort
vedel, bármit, csak ne kelljen befeküdnie mellém az ágyba.
 21. fejezet

Kopogtatnak, ezért gyorsan előkeresem Cardan egyik köntösét,

és kínomban az ing fölé húzom, amiben aludtam.
Még mielőtt az ajtóhoz érhetnék, kitárul, és Randalin ront be
rajta.
–  Úrnőm! – szólal meg, és hangja ridegen, vádlón cseng. –
Akad némi megbeszélnivalónk!
Szorosabbra húzom magamon a köntöst. A tanácsos nyilván
tudta, hogy Cardan nincs velem, különben nem tört volna így
rám, de nem fogom megadni neki azt az elégtételt, hogy a
nagykirály holléte felől érdeklődöm.
Eszembe jutnak Bomba szavai: Elfhon nagykirálynéja vagy.
Viselkedj is úgy!
De nehéz nem szégyenkezni, amiért szinte meztelen vagyok,
kócos a hajam és rossz a leheletem is. Nem könnyű
méltóságteljesnek tűnni ebben a pillanatban.
–  Ugyan miről kellene beszélnünk? – kérdezem a tőlem
telhető leghűvösebben.
 Bomba valószínűleg azt mondaná, penderítsem ki a füle
tövénél fogva.
A házimanó kihúzza magát, teljesen el van telve a vélt
fontosságától. Drótkeretes szemüvege mögül, komor
kecskeszemével engem fixíroz. Kosszarvát kifényesítették. Az
alacsony kanapéhoz sétál, és helyet foglal.
Az ajtóhoz megyek, odakint két ismeretlen lovagot látok. Nem
Cardan testőrei, természetesen. Hiszen ők vele vannak. Nem, ők
valószínűleg az őrség legszerencsétlenebb tagjai, akik
képtelenek az Eleventanács rendkívül dühös tagjának útját
állni. A folyosó túlfelén viszont Fand áll. Amikor észrevesz,
kihúzza magát.
– Újabb üzenetet hoztál? – kérdezem.
Fand a fejét rázza.
A testőrökhöz fordulok.
–  Ki engedte be ide a tanácsost az engedélyem nélkül? –
követelek választ.
Aggodalom csillan a szemükben, az egyikük dadogva
magyarázkodni kezd.
–  Szóltam, hogy ne engedjék meg – szakítja félbe Fand. –
Szükséged van valakire, aki védelmez téged… és az ajtódat.
Hadd szolgáljalak lovagként! Ismersz engem. Tudod, mire
vagyok képes. Abban a reményben várakoztam itt, hogy…
Eszembe jut, mennyire vágytam rá, hogy megtaláljam a
helyem a királyi háztartásban, hogy az egyik hercegnő a
testőrének válasszon. És azt is tudom, miért nem esett mások
választása Fandra. Fiatal és – mint annak most is
tanúbizonyságát adja – nem rejti véka alá a véleményét.
 – Igen – felelem. – Nagyszerű lenne. Fand, mostantól te vagy a
testőrségem parancsnoka.
Még sosem volt saját testőrségem, úgyhogy nem teljesen
tudom, mihez kezdjek vele.
–  Tölgyre és hamura, tövisre és berkenyére esküszöm, hogy
halálomig hűen szolgállak! – fogadkozik kissé elhamarkodottan.
– Szeretnéd, ha kikísérném a tanácsost a lakrészedből?
–  Nem szükséges. – A fejemet rázom, bár igencsak
kellemesnek tűnik a gondolat, és nem vagyok benne biztos,
hogy sikerül elfojtanom a mosolyomat. – Kérlek, küldj valakit a
régi szobámba, kérdezze meg, el tudja-e hozni Toprongy a
holmim egy részét! Addig beszélek Randalinnel.
Fand összevont szemöldökkel sandít el mellettem a
tanácsosra.
– Igenis, felség! – feleli öklét a szívéhez emelve.
Most, hogy legalább új ruhákra számíthatok, visszamegyek.
Leülök a szemközti heverő karfájára, és elgondolkozva
végigmérem a tanácsost. Azért rontott így rám, hogy valami
okból kifolyólag zavarba hozzon.
– Jól van – szólalok meg ezt szem előtt tartva. – Mondja!
– Érkeznek az alsóbb udvarok. Azt mondják, azért jöttek, hogy
szemtanúi legyenek az apja kihívásának, és hogy támogassák a
nagykirályt, de nem csak azért jöttek ide. – Keserűen beszél. –
Gyengeséget szimatolnak.
A homlokomat ráncolom.
–  Felesküdtek a koronára. Akár akarják, akár nem, a
hűségesküjük Cardanhoz köti őket.
–  Mindazonáltal – folytatja Randalin –, most, hogy a
Mélytenger már nem küldhet csapatokat, nagyobb mértékben
kell rájuk támaszkodnunk, mint valaha. Nem ideális, ha az
alsóbb udvarok vonakodva tesznek csak eleget az esküjüknek.
Amikor Madoc feltételezhetően néhány napon belül ideér,
ezeket a kétségeket akarja majd kihasználni. És ezek a kétségek
maga miatt állnak fenn.
Ó! Már értem, mire megy ki a játék.
Randalin még nem végzett:
– Elfhonnak még sosem volt halandó királynéja. És most sem
lenne szabad.
–  Tényleg azt várja, hogy feladjam ezt a rengeteg hatalmat,
csak azért, mert arra kér? – érdeklődöm.
–  Jó udvarmester volt – érkezik Randalin meglepő válasza. –
Törődik Elfhonnal. Ezért kérem, hogy mondjon le a címéről.
Ebben a pillanatban kitárul az ajtó.
– Nem hívattunk, és nincs is rád szükségünk! – förmed rá az
érkezőre Randalin, nyilván valamilyen szolgálónak,
valószínűleg Fandnek szánja a csípős szavakat, amiket
legszívesebben nekem mondana.
Aztán elsápad és felugrik.
A nagykirály áll az ajtóban. Szemöldökét felvonja, szája szélét
kegyetlen mosoly görbíti.
–  Sokan gondolják így, de kevesen olyan merészek, hogy a
szemembe mondják.
Grima Mog áll mögötte. A vörössapkás egy enyhén gőzölgő
levesestálat tart. Felém száll az illata, korogni kezd tőle a
gyomrom.
Randalin hadarni kezd.
 –  Felség! Hatalmas szégyen ért. Semmiképp sem önnek
szántam óvatlan megjegyzéseimet. Azt hittem, hogy épp… –
Elhallgat, újrakezdi. – Ostoba voltam. Amennyiben büntetést
kíván kiróni rám…
Cardan félbeszakítja.
– Miért nem mondod el, miről beszélgettetek éppen? Nyilván
jobban örülnél Jude higgadt válaszainak az én zagyvaságaim
helyett, de szórakoztatónak találom a koronát érintő ügyeket.
–  Csupán arra kértem, gondolja végig, miféle háborút kíván
kirobbantani az apja. Mindenkinek kell áldozatokat hoznia.
Randalin Grima Mogra pillant, aki egy közeli asztalra teszi a
levesestálat, majd visszanéz Cardanra.
Figyelmeztethetném Randalint, hogy jobb félnie attól,
ahogyan Cardan épp őt nézi.
Cardan felém fordul, szemében még ott lobog valamennyi a
dühből.
–  Jude, ha nem haragszol, megbeszélnék valamit
négyszemközt a tanácsossal. Meg szeretném kérni, hogy
gondoljon végig néhány dolgot. Grima Mog hozott neked levest.
–  Segítség nélkül is el tudom mondani Randalinnek, hogy ez
itt az én otthonom, az én királyságom, nem megyek sehova, és
nem adok fel semmit.
–  Ettől függetlenül – ragadja tarkón Cardan a tanácsost –
lenne hozzá pár szavam.
Randalin hagyja, hogy Cardan egy másik királyi szalonba
terelje őt. Cardan olyan halkan beszél, hogy nem értem, mit
mond, de a bársonyos hangjából áradó fenyegetés
félreismerhetetlen.
 – Gyere, egyél! – szól Grima Mog, levest szed egy tányérba. –
Segít a gyógyulásban.
Gombák lebegnek a felszínén, és amikor belemerítem a
kanalat, gumós zöldségek bukkannak elő, meg még valami, ami
talán hús lehet.
– Pontosan mi van benne?
A vörössapkás felhorkan.
–  Tudtad, hogy otthagytad a késedet a sikátoromban? Úgy
voltam vele, visszaviszem. Gondoltam, ápolom a jó szomszédi
viszonyt. – Ravaszan rám vigyorog. – De nem voltál otthon. Csak
a kedves ikertestvéredet találtam, aki nagyon udvarias,
megkínált teával és süteménnyel, és rengeteg érdekes dolgot
mesélt. Többet is elárulhattál volna. Talán gyorsabban
megegyezünk.
– Talán – hagyom rá. – De a leves…
– Igazi ínyenc vagyok, de sok mindent megeszem. Ne válogass
már annyit! – szól rám. – Hajtsd fel! Valahonnan erőt kell
merítened.
Belekortyolok, igyekszem nem találgatni, mit eszem. Híg
leves, jól fűszerezett, és látszólag teljességgel ártalmatlan.
Megdöntöm a tálat, kiiszom a levét. Jó ízű, forró, és sokkal
jobban érzem magam, mint az elfhoni ébredésem óta bármikor.
A sűrűjét keresem a tányér alján. Jobb is, hogy nem tudom, ha
valami rémes van benne.
Még a maradékot kapargatom, amikor ismét kitárul az ajtó,
Toprongy érkezik egy halom ruhával. Fand és két másik lovag
további öltözékeket cipel. Mögöttük a flipflopos Heather
ékszereket hoz.
 –  Taryn mondta, hogy ha átjövök, megnézhetem a királyi
lakosztályt. – Közelebb érve Heather halkabbra fogja. – Örülök,
hogy jól vagy. Vee el akar menni, mielőtt apátok ideér, úgyhogy
nemsokára indulunk. De addig semmiképpen sem akartunk
hazamenni, míg kómában voltál.
– Jó ötlet – bátorítom. – Csodálkoztam, hogy eljöttél.
–  A nővéred alkut ajánlott – meséli kissé sajnálkozva. – És
elfogadtam.
Még mielőtt részletezhetné, Randalin az ajtó felé rohan, a
nagy sietségben kis híján nekimegy Heathernek. Döbbenten
pislog, a jelek szerint nem számított egy második halandó
jelenlétére. Aztán anélkül, hogy akár egyetlen pillantást is vetne
rám, távozik.
– Nagy szarv – tátogja Heather utánanézve. – Kis fickó.
Cardan az ajtófélfának dől, kifejezetten önelégültnek tűnik.
–  Ma este bált rendezünk az udvaraimból érkező vendégek
tiszteletére. Heather, remélem, eljöttök Vivienne-nel. Amikor
legutóbb itt jártál, rossz házigazdák voltunk. De most rengeteg
örömforrással szolgálhatunk.
–  Többek között egy háborúval – szúrja közbe Grima Mog. –
Mi lehetne annál örömtelibb?

Heather és Grima Mog távozik, de Toprongy velem marad, hogy

felcicomázzon az éjszakára. Feltekeri a hajamat, kifesti az
arcomat. Egyenes szabású, aranyszínű ruhát viselek ma este, a
felső rétege finoman szőtt, aranyozott páncélingre emlékeztet. A
bőr vállrészről csillogó anyag csüng, a dekoltázs többet mutat
belőlem, mint amihez hozzá vagyok szokva.
Cardan egy gyökerekből álló, párnázott széken foglal helyet,
kinyújtja a lábát. Az ő ruhája éjkék, a vállánál fémszerű,
ékköves bogárhímzés díszíti. Elfhon aranykoronáját viseli,
szikráznak rajta a tölgyfalevelek. A fejét oldalra billenti,
végigmér.
– Ma este beszélned kell az összes uralkodóval – szólal meg.
– Tudom – felelem, és Toprongyra pillantok.
Nagyon elégedettnek tűnik a nagykirály kéretlen tanácsai
hallatán.
–  Mert csak egyikünk hazudhat nekik – teszi hozzá Cardan,
amivel igencsak meglep. – És el kell hitetni velük, hogy a
győzelmünk elkerülhetetlen.
– Nem az? – kérdezem.
Elmosolyodik.
– Szerinted?
–  Madocnak az égvilágon semmi esélye – hazudom
kötelességtudóan.
Eszembe jut, hogy Balekin és Madoc trónfosztási kísérlete
után ellátogattam az alsóbb udvarok táboraiba, próbáltam
meggyőzni Tündérfölde urait és úrnőit, hogy álljanak mellém.
Cardan mondta el, hogyan közelítsem meg őket, Cardan látott el
a megfelelő információval ahhoz, hogy kitaláljam, hogyan
állíthatnám őket a saját oldalamra. Ha van bárki, aki segíthet
túlélni ezt az éjszakát, az ő.
Könnyedén megnyugtatja a körülötte lévőket, még ha tudják
is, hogy nem lenne szabad elengedniük magukat.
 Én sajnos ahhoz értek, hogyan bosszantsak fel másokat. De
legalább hazudni is jól tudok.
–  A Termeszek udvara megérkezett már? – kérdezem, ideges
vagyok attól, hogy Lord Roiben elé kell állnom.
– Sajnos igen – válaszolja Cardan. Feláll, és a karját nyújtja. –
Gyere, bűvöljük el és tévesszük meg az alattvalóinkat!
Toprongy eligazít még pár tincset, kisimít egy fonatot, majd
elenged, hagyja, hogy felálljak.
Együtt megyünk a nagyterembe, Fand és a többi testőr
díszmenetként kísér bennünket.
Ahogy belépünk, és bejelentenek minket, mindenki elhallgat
a trónteremben. Mintha messziről hallanám a szavakat:
– Elfhon nagykirálya és nagykirálynéja.
Goblinok, aprónép, házimanók, aprótündérek, trollok és
boszorkák, Elfhon összes gyönyörű, mesés és iszonytató tündére
felénk néz. Fekete szemük ragyog. Szárnyuk, farkuk, bajszuk
megrebben. Döbbenetük – miszerint a királyuk egy halandóval
fűzte össze az életét, egy halandót kell most uralkodónak
szólítaniuk – ott szikrázik a levegőben.
Aztán előrerohannak, hogy üdvözöljenek.
Megcsókolják a kezemet. Kapok túlzó és üres bókokat
egyaránt. Próbálom felidézni, melyik úr, úrnő és hűbérúr
kicsoda. Próbálom megnyugtatni őket, hogy Madoc bukása
elkerülhetetlen, hogy örömmel látjuk vendégül őket, és
roppantmód örülünk, hogy harcra készen ideküldték udvaruk
egy részét. Biztosítom őket, hogy úgy vélem, nem tart majd soká
a háború. Igyekszem nem említeni, hogy elvesztettük a
szövetséges Mélytengert, és hogy Madoc hadseregét Grimsen
látja el fegyverekkel. Nem beszélek az óriási kardról, amivel
Madoc párbajra akarja hívni Cardant.
Hazudok, hazudok, egyre csak hazudok.
–  Apád igazán figyelmes ellenfél, hogy így összehozott
bennünket – jegyzi meg Lord Roiben, a Termeszek udvarának
ura, szeme akár a jég. Hogy megfizessek egy adósságot,
meggyilkoltam neki Balekint. De ettől még nem lettem a
kedvence. És nem is jelenti, hogy elhiszi azt a sok ostobaságot,
amit összehordok. – Még a barátaim sem mindig olyan
figyelmesek, hogy csata előtt összegyűjtsék a szövetségeseimet.
– Nyilván csak erőfitogtatásról van szó – felelem. – Aggasztani
akar minket.
Roiben elgondolkozik.
– Téged akar tönkretenni – vitatkozik.
Pixie kedvese, Kaye csípőre teszi a kezét, és a nyakát
nyújtogatva kémlel körbe.
– Nicasia itt van?
–  Sajnos nincs – válaszolom, és biztos vagyok benne, hogy
semmi jó nem sülne ki abból, ha összeeresztenénk őket. A
Mélytenger felelős azért a támadásért, aminek során Kaye
súlyosan megsérült a Termeszek udvarában. – Haza kellett
mennie.
–  Nagy kár – feleli Kaye ökölbe szorított kézzel. – Pedig
szeretnék átadni neki valamit.
A terem túlfelében Heather és Vivi lép be. Heather halvány
elefántcsontszín ruhát visel, nagyszerűen kiemeli bőrének
gyönyörű barna színét. Csavart tincseit hajtűkkel rögzítették.
Mellette Vivi mélyvörösben pompázik, a ruha színe az alvadt
vérét idézi, amit Madoc úgy szeret viselni.
Az aprónép egy tagja lép oda hozzánk, erjesztett bogáncstejjel
teli kis makkokat kínál. Kaye röviditalként felhajt egyet, és
elfintorodik. Én nem kérek.
– Elnézést! – mentem ki magam, és elindulok a nővérem felé.
Elhaladok Annet, a Molyok udvarának királynője, az
égerkirály és hitvese, valamint számtalan egyéb vendég mellett.
– Ugye milyen jó móka a tánc? – állja utamat Fala, a főbolond.
– Ropjuk a hagyományok hamvain!
Szokás szerint fogalmam sincs, mit felelhetnék neki. Nem
tudom, engem kritizál-e, vagy teljesen őszintén beszél. Elillanok
előle.
Heather a fejét csóválja, ahogy közelebb érek.
– Basszus! Ez aztán a ruha!
–  De jó, hogy jössz! El akartam menni innivalóért – mondja
Vivi. – Biztonságos innivalóért. Jude, itt tudsz maradni, amíg
visszaérek, vagy bele fognak rángatni valami diplomáciai
dologba?
–  Maradok – ígérem, hálás vagyok, hogy lehetőségem nyílik
kettesben beszélgetni Heatherrel. Amint a nővérem elmegy,
odafordulok hozzá. – Egészen pontosan mibe egyeztél bele?
–  Miért? – kérdezi Heather. – Csak nem gondolod, hogy a
nővéred átverne?
– Szándékosan nem – köntörfalazok.
Nem véletlenül van olyan rossz híre a tündéralkuknak.
Ritkán egyenes megállapodások. Persze, jól hangzanak. Például
megígérik, hogy életed további részét boldogságban töltöd,
aztán egyetlen csodás éjszaka után másnap reggel meghalsz.
Vagy ha fogyni akarsz, megígérik, hogy kevesebbet nyomsz
majd, aztán jön valaki, és levágja az egyik lábadat. Nyilván nem
feltételezem Viviről, hogy ilyesmit akarna tenni Heatherrel, de
a saját száműzetésemből tanulva szeretném azért hallani,
pontosan miben egyeztek meg.
–  Azt mondta, hogy szüksége van valakire, aki vigyáz Oakra
Elfhonban, míg ő elmegy érted. És alkut ajánlott: amíg itt
vagyunk Tündérföldén, együtt leszünk. Amikor visszamegyünk,
elfelejteti velem Tündérföldét meg őt magát is.
Élesen beszívom a levegőt. Ezt akarja Heather? Vagy Vivi ezt
ajánlotta, Heather pedig belement, mert jobbnak tűnt, mint úgy
folytatni a dolgokat, ahogy eddig?
– Szóval, amikor hazamész…
– Vége. – Kétségbeesés suhan át az arcán. – Bizonyos dolgokba
nem szabad belekóstolni. Azt hiszem, a mágia is ilyen.
– Heather, nem kell…
–  Szeretem Veet – magyarázza. – Azt hiszem, hibát követtem
el. Amikor legutóbb itt jártam, olyan volt, mint egy gyönyörű
horrorfilm, nem akartam többé emlékezni rá. De őt nem
akarom elfelejteni.
–  Nem mondhatnád meg ezt neki is? – kérdezem, és a
visszafelé tartó nővéremre pillantok. – Mondd, hogy visszalépsz
az alkutól!
Heather a fejét rázza.
–  Megkérdeztem, nem próbál-e majd rávenni, hogy
meggondoljam magam. Azt hiszem, attól féltem, én nem lennék
képes szakítani. Talán abban reménykedtem, meggyőz, hogy
meg akarom majd gondolni magam. De Vee erre teljesen
elkomolyodott, és azt mondta, az is része lehet az alkunak, hogy
nem számít, mit mondok később, mindenképpen megtartja a
szavát.
– Mekkora idióta! – bukik ki a számon.
–  Én vagyok ostoba – vitatkozik Heather. – Ha nem féltem
volna úgy…
Elhallgat, ahogy Vivi három kupával a kezében megérkezik.
–  Mi a helyzet? – érdeklődik a nővérem, és átnyújtja az
italomat. – Mindketten furán viselkedtek.
Egyikünk sem felel.
– Mi az? – erősködik Vivi.
–  Jude arra kért, maradjunk még pár napot – szólal meg
Heather nagy döbbenetemre. – A segítségünkre van szüksége.
Vivi vádlón néz rám.
Kinyitom a számat, hogy tiltakozzak, de nem állíthatom az
ellenkezőjét, vagy lebuktatom Heathert. Nagyon dühös voltam,
amikor Vivi megigézte őt, hogy elfelejtse, mi történt Taryn
esküvőjén. Arra emlékeztetett, hogy ő tündér, én pedig nem.
Most pedig egyre csak azon jár az eszem, mennyire halandó
Heather.
–  Csak még pár nap – felelem, és biztos vagyok benne, hogy
rossz testvér vagyok, de talán közben jó is.
A terem másik végében Cardan felemeli a serlegét.
–  Üdvözlök mindenkit Insmire szigetén! – szólal fel. – Áldott
és Áldatlan, vad és szemérmes népek, örvendek, hogy az én
lobogóm alatt meneteltek, hálás vagyok a hűségetekért, a
becsületességetekért. – Pillantása felém siklik. – Mézbort
kínálok nektek, helyet az asztalomnál. Az árulóknak és az
esküszegőknek viszont a királyném vendégszeretete lesz a
jussa. A pengék társasága.
Morajlás zúg fel körülöttünk, vidáman szisszennek,
felkiáltanak. Sokan felém fordulnak. Lady Asha haragos
pillantást lövell felém.
Minden tündér tudja, hogy én gyilkoltam meg Balekint.
Tudják, hogy száműzetésbe is vonultam miatta. Hogy Madoc
nevelt lánya vagyok. Nem kételkednek Cardan szavaiban.
Hát, most már nem egyszerű halandó királynénak tűnök.
Hanem gyilkos királynénak. Nem tudom, mit érzek ezzel
kapcsolatban, de a tekintetükben csillanó érdeklődés láttán
nem tagadhatom, hogy hatásos volt a beszéd.
A magasba emelem a poharamat, majd beleiszom.
És mire a vigasság alábbhagy, amikor elhaladok az udvar
tagjai mellett, mind meghajolnak előttem. Kivétel nélkül.

Teljesen elfáradok, mire elhagyjuk a tróntermet, de felszegett

fejjel, egyenes háttal lépkedem. Senki sem láthatja, mennyire
kimerültem.
Csak akkor ernyedek el kissé, amikor visszaérek a királyi
lakrészbe, nekidőlök a belső szoba ajtófélfájának.
–  Figyelemre méltó voltál ma este, királyném – szólal meg
Cardan felém sétálva.
– A beszéded után nem kellett megerőltetnem magam.
Hiába vagyok fáradt, éberré válok a jelenlététől, bőrének
melegétől, attól, ahogy lassú, összeesküvő mosolyától ostoba
vágy kel a gyomromban.
–  Minden szó színigaz volt – feleli. – Máskülönben nem
ejthettem volna ki őket.
Pillantásom puha ajkára siklik, fekete szemére,
járomcsontjának élére.
– Nem jöttél lefeküdni tegnap este – suttogom.
Hirtelen rádöbbenek, hogy míg öntudatlan voltam, máshol
töltötte az estéit. Talán nem is egyedül. Hosszú ideig voltam
távol az udvartól. Fogalmam sincs, ki élvezi épp a kegyeit.
De ha van is más, nem rá gondol épp.
– Most itt vagyok – feleli, mintha azt hinné, talán félreértett.
Nem baj, ha olyasmit akarok, ami fájni fog, emlékeztetem
magam. Odalépek elé, olyan közel, hogy megérinthessük
egymást.
Megfogja a kezem, összefűzi az ujjainkat, és felém hajol.
Rengeteg időt hagy, hogy elhúzódjak a csókja elől, de nem
teszem. Akarom, hogy megcsókoljon. Fáradtságom elpárolog,
ahogy ajka az enyémhez ér. Újra meg újra, egyik csók a másikba
nyúlik.
– Olyan voltál ma este, mint egy lovag, aki épp most lépett ki
egy történetből – leheli a nyakamra. – Egy szemérmetlen
történetből.
Lábon rúgom, mire ismét megcsókol, ezúttal hevesebben.
A falnak tántorodunk, magamhoz húzom. Ujjaim felfelé
siklanak az inge alatt, végigsimítok a gerince mentén a
lapockája csúcsáig.
A farka ide-oda leng, bolyhos végével végigsimít a lábszáram
hátsó felén. Megremeg, szorosabban hozzám bújik, elmélyíti a
csókot. Ujjaival hátrasimítja verejtéktől nyirkos hajamat. Egész
testem megfeszül a vágytól, hozzásimulok. Mintha lázas lennék.
Minden egyes csóktól egyre ködösebbek a gondolataim, egyre
forróbb a bőröm. Ajka a nyakamhoz ér, nyelve a bőrömhöz. A
csípőmhöz nyúl, felemel.
Úgy érzem, túlhevültem, már nem én uralom a helyzetet.
Ez a gondolat minden másnál erősebb, és megdermedek.
Cardan azonnal elereszt, letesz, majd úgy lép hátra, mint aki
leforrázta magát.
– Nem muszáj… – kezdi, de ettől csak még rosszabb.
Nem akarom, hogy tudja, milyen sebezhetőnek érzem
magam.
–  Nem, csak várj egy pillanatot! – válaszolom, majd az
ajkamba harapok. A szeme elképesztően sötét, pupillája
kitágult. Olyan gyönyörű, olyan tökéletesen, rémisztően, nem
emberien gyönyörű, hogy levegőt is alig kapok. – Mindjárt
visszajövök!
A szekrényhez menekülök. Továbbra is egész testemben
érzem mennydörgő pulzusom lüktetését.
Amikor gyerek voltam, a szex rejtélynek tűnt, valami bizarr
dolognak, amit házasság után azért csinálnak az emberek, hogy
gyerekük szülessen. Egy barátommal egyszer kalapba tettük a
babákat, és rázni kezdtük, ezzel jelezve, hogy épp azt csinálják.
Tündérföldén mindez persze megváltozott. A tündérek
meztelenül érkeznek a mulatságokra, szórakozásból
közösülnek, főleg, ahogy halad előre az este. És bár most már
értem, mi a szex, és hogyan működik, nem sejtettem, mennyire
beleveszek majd az érzésbe. Amikor Cardan hozzám ér,
elárulom saját magam az élvezetért. És ezt ő is látja rajtam.
Jártas a szerelem művészetében. Bármiféle reakciót előcsalhat
belőlem. Gyűlölöm, ugyanakkor vágyom is rá.
De talán nem csak nekem kell érezni dolgokat.
Leveszem a ruhámat, lerúgom a cipőmet. Még a hajamat is
leeresztem, a vállamra omlik. A tükörben felfigyelek testem íves
vonalaira, karom és mellkasom kardforgatással szerzett
izmaira, világos mellem súlyára, csípőm kerekségére. Ruhák
nélkül nem leplezhetem, mennyire halandó vagyok.
Meztelenül térek vissza a hálószobába.
Cardan az ágy mellett áll. Amikor megfordul, olyan döbbent
képet vág, hogy kis híján elnevetem magam. Ritkán látom őt
ennyire bizonytalannak, még részegen, még sebesülten sem,
szinte sosem jön így zavarba. Vad tűz lobban a szemében, egy
kicsit emlékeztet a félelemre. A hatalom mámora borként bódít
el.
Az ilyen játékokat már szeretem.
– Gyere ide! – szólal meg rekedtesen.
Megteszem, engedelmesen átszelem a helyiséget.
Lehet, hogy a szerelemben tapasztalatlan vagyok, de
provokálni jól tudok. Letérdelek elé.
–  Így képzelted még a Kietlen-kúriában, ilyen lesz, amikor
rám gondoltál, és úgy utáltad? Mit gondoltál, ilyen lesz majd,
amikor végül megadom magam neked?
Teljességgel megszégyenültnek tűnik, de nem leplezheti az
arcába szökő vért, a szeme csillogását.
–  Igen – feleli, mintha úgy kellett volna kirángatni belőle ezt
az egy szót, a hangja vágytól rekedt.
 – Aztán mit tettem? – kérdezem halkan.
Felemelem a kezemet, hogy megérintsem a combját.
Tekintete hirtelen felizzik, ragyog. De az arcán aggodalom ül,
és rádöbbenek, hogy azt hiszi, talán azért kérdezem, mert
haragszom rá. Mert meg akarom szégyeníteni. Mégis válaszol.
–  Elképzeltem, hogy azt mondod, tegyek veled, amit csak
szeretnék.
–  Tényleg? – kérdezem, és a hangomban csendülő döbbent
nevetéstől a szemembe néz.
–  És könyörögtél is valamennyit. Megalázkodtál kicsit. –
Szégyenkezve rám mosolyog. – Gőgös, túlzó vágyakkal telt meg
a képzeletem.
Mivel már úgyis térdelek, könnyedén lefekszem a hideg kőre.
Esdekelve nyújtom felé a kezemet.
– Tégy velem, amit csak szeretnél! – szólalok meg. – Kérlek, ó,
kérlek! Csak rád vágyom.
Mély levegőt vesz, majd négykézlábra ereszkedik, már
mindketten a földön vagyunk, a teste kalitkát alkot körülöttem.
Ajkát a csuklómhoz érinti ott, ahol a pulzusom egyszerre lüktet
zakatoló szívemmel.
–  Gúnyolj csak, amennyit szeretnél! Bármit képzeltem is
akkor, most én könyörgöm, én alázkodom meg egyetlen kedves
szavadért. – Szeme feketén ragyog a vágytól. – Ha rólad van szó,
nekem egyszer s mindenkorra végem.
Lehetetlennek tűnik, hogy ilyesmit mond, és hogy mindez
igaz. De amikor lehajol hozzám, és ismét megcsókol, az
érzékeim elmossák a gondolatot. Remegve simul hozzám.
Kigombolom a zekéjét. Utánahajítja az ingét.
 – Nem gúnyolódom – lehelem a bőrére.
Amikor lenéz rám, az arcán aggodalmas kifejezés ül.
– Olyan régóta élünk már páncélban, te meg én. És már nem
vagyok benne biztos, hogy képesek vagyunk megszabadulni
tőle.
–  Egy újabb talány? – kérdezem. – Ha megválaszolom,
megcsókolsz újra?
– Ha ezt szeretnéd.
A hangja rekedt, bizonytalan. Lefekszik mellém.
– Mondtam már, mit szeretnék – felelem kihívóan. – Hogy azt
tegyél velem, amit csak…
– Nem! – szakít félbe. – Amit te szeretnél.
Rámászok, lovagló ülésben elhelyezkedem rajta. Lenézek rá, a
mellkasának ívét tanulmányozom, a homlokához tapadó vonzó,
fekete fürtöket, enyhén eltátott ajkait, hosszú, bolyhos farkát.
– Azt szeretném, ha… – kezdek bele, de túl bátortalan vagyok
ahhoz, hogy kimondjam.
Inkább megcsókolom. Addig csókolom, amíg meg nem érti.
Miközben lehúzza a nadrágját, úgy figyel, mintha arra várna,
hogy meggondolom magam. Érzem, ahogy bojtos, puha farkával
végigsimít a bokámon, körbefonja a lábszáramat. Aztán
ügyetlenül a megfelelőnek tűnő pozícióba helyezkedem.
Felsikkantok, ahogy testünk összeforr. Megtart, miközben éles,
erős fájdalom hasít belém. A tenyerébe harapok. Minden gyors
és heves, egyszerre irányítok és irányítanak.
Cardan arcára minden kirajzolódik.
Amikor vége, megcsókol, kedvesen és őszintén.
–  Hiányoztál – suttogom a bőrére, és megszédít a vallomás
intimitása, meztelenebbnek érzem magam, mint amikor
láthatta minden porcikámat. – A halandó világban, amikor azt
hittem, az ellenségem vagy, még akkor is hiányoztál.
– Édes nemezisem, mennyire örülök, hogy visszatértél!
Magához húz, fejemet a mellkasára fekteti. Még mindig a
földön fekszünk, pedig ott van mellettünk egy teljesen
használható ágy.
A talányra gondolok. Hogyan veszik le a hozzánk hasonlóak a
páncéljukat?
Apránként.
 22. fejezet

A következő két napot nagyrészt a hadi tanácsteremben töltjük,

megkérem Grima Mogot, hogy segítsen Cardan tábornokainak
és az alsóbb udvar tagjainak haditervet kidolgozni. Bomba is
velünk tart, az arcát fekete háló fedi, a kámzsás fekete köpeny
mindenét eltakarja. Az Eleventanács folyton közbeszól, hogy
aggodalmát fejezze ki. Cardannal az asztal fölé görnyedünk,
miközben a tündérek támadási és védekezési stratégiákat
vázolnak fel térképen. Apró, faragott bábukat mozgatnak ide-
oda. Három hírvivőt is küldünk Nicasiának, de a Mélytenger
nem válaszol.
–  Madoc bemutatót akar tartani az alsóbb udvarok urainak,
úrnőinek és uralkodóinak – magyarázza Grima Mog. – Hadd
küzdjek meg vele! Megtiszteltetés lenne, ha én képviselhetném
az udvart.
–  Hívjuk ki szöcskeugratásra, és akkor képviselhetem én az
udvart! – veti közbe Fala.
Cardan a fejét rázza.
 –  Nem, jöjjön csak Madoc tárgyalni! A lovagok a helyükön
lesznek. A trónteremben felsorakoznak az íjászok.
Meghallgatjuk, megfelelünk arra, amit mond. De nem megyünk
bele semmiféle játékba. Ha Madoc Elfhon ellen akar vonulni,
tegye meg, aztán lesújtunk mindazzal, ami a rendelkezésünkre
áll. – A földre pillant, majd felnéz rám.
– Ha tényleg azt hiszi, hogy rávehet a párbajra, akkor nagyon
nehéz lesz nemet mondani neki – jegyzem meg.
–  Kérjük, hogy tegye le a fegyvert a kapunál! – javasolja
Bomba. – És ha nem teszi, az árnyékok közül lelövöm.
– Elég gyávának tűnnék – feleli Cardan. – Hogy még meg sem
hallgatom.
Elszorul a szívem ennek hallatán. Hiszen Madoc pont a
büszkeségére próbál majd hatni.
– Viszont életben maradna, míg az ellenfele holtan feküdne –
vitatkozik Bomba. Eltakart arcáról lehetetlen bármit is
leolvasni. – És becstelenségre felelnénk becstelenséggel.
– Remélem, még csak véletlenül sem jut eszébe beleegyezni a
párbajba! – aggodalmaskodik Randalin. – Az apja egyetlen
pillanatra sem vett volna fontolóra ilyen abszurdumot!
–  Természetesen nem – válaszolja Cardan. – Nem vagyok
vívómester, de ennél fontosabb, hogy nem szeretem megadni az
ellenségeimnek azt, amire vágynak. Madoc párbajozni érkezik,
és már csak ezért sem akarom biztosítani számára ezt a
lehetőséget.
– Amint vége a tárgyalásnak – néz vissza Yorn a terveire –, a
csatamezőn találkozunk. És megmutatjuk, mi a jussa Elfhon
árulóinak. Egyenes út vezet a győzelemhez.
 Egyenes út, igen, mégis rossz érzésem van. Fala elkapja a
tekintetemet, az asztalról elcsent bábukkal zsonglőrködik – egy
lovaggal, egy karddal, egy koronával.
Szárnyas hírvivő rohan be a terembe.
– Jönnek! – jelenti. – Látták Madoc hajóit.
Egy pillanattal később tengeri madár érkezik, a lábán ott a
tárgyalási kérelem.
Az új nagytábornok az ajtóhoz siet, a csapataiért kiált.
– Kivezénylem a tündéreimet. Talán három óránk, ha maradt.
– Én is összeszedem a csapataimat – fordul Bomba Cardanhoz
és hozzám. – Ha jeleztek, az íjászok lőnek.
Cardan összefűzi az ujjainkat.
– Nehéz olyasvalaki ellen harcolni, akit szeretsz.
Felmerül bennem, hogy talán Balekinre gondol.
És bár tudom, hogy Madoc az ellenségem, egy részem mégis
szívesen elképzeli, hogy lebeszélem erről az egészről. Vivi itt
van, ahogy Taryn, sőt még Oak is. Oriana békére vágyna, ha
lehetségesnek tartaná, azt forszírozná. Talán meggyőzhetjük
Madocot, hogy vessen véget a háborúnak, még mielőtt kitör.
Talán sikerül megállapodásra jutnunk. Mégiscsak nagykirályné
vagyok. Nem adhatnék neki valami területet, ami felett
uralkodhat?
De tudom, hogy ez lehetetlen. Ha megjutalmazom az
árulásáért, az még nagyobb árulást szülne. És Madocot amúgy
sem lehet ennyivel kielégíteni. Harcos vérvonalból származik.
Az anyja csatában szülte meg, karddal a kezében akar
meghalni.
De nem hiszem, hogy ma akar szembenézni a végzetével.
 Úgy gondolom, nyerni jön.

Közel már a naplemente, mire készen állok rá, hogy az

emelvényre lépjek. Zöld és arany ruhát viselek, a fejemen
aranyozott ágkorona pihen. Hajamat úgy fonták és tornyozták,
hogy két kosszarvat idézzen, ajkamat téli bogyók színére
festették. Az öltözékemből egyedül Éjhozó súlya tűnik
megszokottnak, új, meseszép hüvelyben függ az oldalamon.
Cardan mellettem van, épp átnézi Bombával a végső terveket.
Olyan sötét mohazöld ruhát visel, hogy már-már megegyezik
göndör tincseinek fekete színével.
Oakhoz fordulok, aki Tarynnel, Vivivel és Heatherrel áll. Ők is
itt lesznek, de elbújnak majd ott, ahonnan Tarynnel figyeltük
régen észrevétlenül a mulatságokat.
– Nem kell végigcsinálnod – mondom az öcsémnek.
–  Szeretném látni anyukámat – jelenti ki határozottan. – És
kíváncsi vagyok, mi történik.
Ha egy nap nagykirály lesz, joga van tudni, de bár lenne más
módja annak, hogy rájöjjön! Történjen ma bármi, szinte biztos,
hogy rémálomszerű lesz Oak számára.
–  Tessék, itt a gyűrűd! – halássza elő a zsebéből, majd a
tenyerembe nyomja. – Vigyáztam rá, ahogy kérted.
– Értékelem – felelem halkan, és az ujjamra húzom.
A teste közelségétől meleg a fém.
– Elmegyünk, mielőtt rosszra fordul a helyzet – ígéri Taryn, de
ő nem volt ott Dain herceg koronázásán.
 Nem érti, milyen gyorsan megváltozhat minden.
Vivi Heatherre pillant.
–  Aztán visszamegyünk a halandók világába. Nem lett volna
szabad eddig itt maradnunk.
De az ő arcán is látom a vágyódást. Korábban sosem akart
Tündérföldén maradni, de most könnyű volt meggyőzni, hogy
maradjanak még egy kicsit.
– Tudom – felelem.
Heather egyikünkre se néz.
Amikor elmennek, Bomba odajön hozzám, és a tenyerébe
veszi a kezemet.
–  Bármi történjék is – mondja –, ne feledd, hogy az
árnyékokból figyelünk!
– Sosem feledem – válaszolom Csótányra gondolva, aki apám
miatt alszik olyan mélyen.
Szellemre, aki a foglya volt. Saját magamra, hiszen majdnem
elvéreztem a hóban. Van miért bosszút állnom.
Aztán Bomba is elmegy, és Cardannal kettesben maradunk
egy pillanatra.
–  Madoc azt mondja, szeretetért fogsz párbajozni –
figyelmeztetem.
– Kinek a szeretetéért? – kérdezi homlokráncolva.
Egy éhező számára nincs túl bőséges lakoma.
A fejemet rázom.
–  Téged szeretlek – vallja be. – Életem nagy részében a
szívemet védtem. Olyan alaposan, hogy képes voltam úgy tenni,
mintha nem is lenne. Most hitvány, féregrágta, kérges. De a tiéd.
– A királyi lakrész ajtajához sétál, mintha véget akarna vetni a
beszélgetésnek. – Valószínűleg eddig is tudtad. De azért
elmondtam, hátha mégsem.
Kinyitja az ajtót, így nem felelhetek. A következő pillanatban
már nem vagyunk egyedül. Fand és a többi testőrünk a folyosón
áll, az Eleventanács mellettük türelmetlenkedik.
Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt mondta, aztán elsétált,
magamra hagyott a döbbenetben. Megfojtom.
–  Az áruló és csapata megérkezett a trónterembe – jelenti
Randalin. – Arra várnak, hogy tiszteletüket tegyék.
– Hányan vannak? – kérdi Cardan.
– Tizenketten – érkezik a felelet. – Madoc, Oriana, Grimsen, a
Fogasudvar néhány tagja és Madoc legjobb tábornokai közül jó
páran.
Kevesen jöttek, erős harcosok és udvari tündérek.
Képtelenség mögé látni, csak a nyilvánvalóra jövök rá,
miszerint Madocnak a tárgyalás és a háború is éppúgy
szándékában áll.
A folyosón sétálva Cardanra pillantok. Elgondolkodva
mosolyog rám, mintha közben Madocon és a közelgő
konfliktuson merengene.
Te is szerelmes vagy belé, gondolom. Már azelőtt is szeretted,
hogy a Mélytenger fogságába estél. Szeretted, amikor
beleegyeztél, hogy feleségül mész hozzá.
Amint vége ennek az egésznek, összeszedem a bátorságomat,
és elmondom neki.
Aztán már terelnek is az emelvényre, mintha előadók
lennénk a színpadnál, akiknek kezdenie kell a műsort.
Végignézek az Áldott és Áldatlan udvarok uralkodóin, a
hozzánk hű vad népeken, az udvaroncokon, az előadókon, a
szolgálókon. Pillantásom elidőzik a köves kiszögellésen félig
megbúvó Oakon. Az ikertestvérem bátorítóan rám vigyorog.
Lord Roibent oldalt találom, fenyegető a kiállása. A terem túlsó
felében a tömeg szétnyílik, hogy előreengedje Madocot és a
társaságát.
Megfeszítem az ujjaimat, teljesen elhűltek az idegességtől.
Apám átszeli a tróntermet, a páncélja frissen fényesített,
megcsillan rajta a fény, de egyébként nem hivalkodó –
olyasvalaki páncélja, akit jobban érdekel a megbízhatóság, mint
egy új, lenyűgöző holmi. A válláról gyapjúköpeny lóg, széle
vörös, a holdjelvényt ezüsttel hímezték rá. Rajta óriási kardot
cipel, olyan szögben lóg, hogy egyetlen könnyű mozdulattal
előránthassa. Fején az ismerős sapka sötét, száradt vértől
merev.
A sapka láttán rögtön tudom, hogy nem csak tárgyalni jött.
Mögötte Lady Nore és Lord Jarel halad a Fogasudvarból, a
megkötözött kis Suren királynővel az oldalukon. És Madoc
leghűbb tábornokai: Calidore, Kéneny és Vavindra. Mellette
viszont Grimsen és Oriana lépked. Grimsen díszesen öltözött,
zekéjén mindenütt arany lóg. Oriana szokásához híven sápadt,
mélykék ruháját fehér prém szegélyezi, egyedüli éke egy ezüst
hajdísz, jégként csillog a tincsein.
–  Lord Madoc! – szólítja meg Cardan. – A trón elárulója, a
bátyám gyilkosa, mi szél hozott? A korona kegyére bíznád
magad? Talán abban reménykedsz, Elfhon királynéja elnéző
lesz veled.
Madoc felkacag, a tekintete rám siklik.
 –  Lányom, akárhányszor azt hiszem, hogy magasabbra már
nem emelkedhetsz, bizonyítod, hogy tévedek – mondja. –
Ostoba voltam, hogy az életben maradásodban kételkedtem.
– Életben vagyok – felelem. – De ezt nem neked köszönhetem.
Némileg megelégedésemre szolgál az Oriana arcára
kirajzolódó teljes értetlenség, majd a döbbenet, amikor rájön,
hogy nem valami különös gonddal megtervezett átverés okán
ülök a nagykirály mellett. Valahogy sikerült férjhez mennem
Cardanhoz.
–  Ez az utolsó lehetőséged arra, hogy megadd magad –
figyelmeztetem. – Hajts térdet, apám!
Madoc ismét felnevet, a fejét csóválja.
–  Még soha életemben nem adtam meg magam. A hosszú,
csatákkal töltött évek során egyszer sem tettem ilyesmit. Neked
sem fogom.
–  Akkor árulóként marad fenn a neved, és amikor dalokat
írnak rólad, megfeledkeznek hősies cselekedeteidről, csak erre
a hitványságra emlékeznek majd.
– Ó, Jude! – sóhajtja. – Gondolod, hogy érdekelnek a dalok?
– Tárgyalni jöttél, és nem adod meg magad – összegzi Cardan.
– Beszélj hát! Ha jól sejtem, nem azért hoztad a seregeidet, hogy
tétlenségre kárhoztasd őket.
Madoc keze kardjának markolatára csúszik.
– Azért jöttem, hogy párbajra hívjalak a koronádért.
Cardan felnevet.
–  Hiszen ez a Vérkorona, Mabnek kovácsolták, a Smilax
nemzetség ősanyjának. Nem viselheted.
–  Grimsen kovácsolta – vitatkozik Madoc. – Aki itt áll
mellettem. Megoldja, hogy az enyém legyen, miután
győzedelmeskedem. Végighallgatod tehát, miféle kihívást
intézek hozzád?
Nem! – szólnék rá szívem szerint. Hallgass el! De hát így
működnek az ilyen tárgyalások. Nyomós ok nélkül nem
vethetek véget neki.
–  Ilyen messzire eljöttél – feleli Cardan. – És annyi tündért
hívtál tanúként. Hogy is mondhatnék nemet?
– Amikor Mab királynő meghalt – kezd bele Madoc, és kivonja
a hátán függő kardot, megcsillan rajta a gyertyafény –, a palotát
az ő sírjára építették. És bár a hamvai nincsenek már itt, az
ereje megmaradt a kövekben, a földben. Ezt a kardot ebben a
földben hűtötték, a markolatát ezekkel a kövekkel készítették.
Grimsen azt mondja, megrengetheti a szigetek egét.
Cardan az árnyékok felé pillant, ahol az íjászok megbújtak.
–  A vendégem voltál, amíg elő nem rántottad azt a díszes
kardot. Tedd le, hogy ismét azzá válhass!
– Tegyem le? – kérdez vissza Madoc. – Úgy legyen!
A trónterem talajába döfi. Mennydörgés hasít végig a palotán,
mintha maga a föld remegne alattunk. A tündérek felsikoltanak.
Grimsen kacag, a jelek szerint elégedett a munkájával.
Repedés nyílik a padlón, onnan indul ki, ahol a penge a
talajba fúródott, a követ szétválasztva fut az emelvény felé. Egy
pillanattal azelőtt, hogy elérné a trónt, rádöbbenek, mi fog
történni, és a szám elé kapom a kezemet. Aztán Elfhon ősi
trónja középen kettéhasad, virágzó ágai szilánkosra robbannak,
az ülése tönkremegy. A fanedv vérként bugyog elő a repedésből.
– Azért jöttem, hogy neked adjam ezt a kardot – harsogja túl
Madoc a sikolyokat.
Cardan rémülten néz az elpusztított trónra.
– Miért?
–  Ha veszítesz a párbajban, használhatod ellenem. Rendesen
megküzdünk, de sokkal jobb kardod lesz. Ha pedig nyersz,
egyébként is a tiéd, hiszen megadom magam.
Úgy tűnik, hiába minden figyelmeztetés, sikerült felkeltenie
Cardan figyelmét. Rémület üli meg a gyomromat.
–  Cardan nagykirály, Eldred fia, Mab ükunokája! Rossz
csillagzat alatt születtél, anyád hagyta, hogy ebként maradékot
egyél a királyi asztalról, fényűző, könnyed életet kaptál
ajándékba, apád megvetett, a feleséged az uralma alatt tart…
Képes vagy-e hűséget ébreszteni a népedben?
– Cardan… – szólalok meg, de azonnal el is hallgatok.
Madoc csapdába csalt. Ha tanácsot adok, és Cardan hallgat
rám, úgy fog tűnni, hogy apámnak igaza van.
–  Senki uralma alatt nem állok – jelenti ki Cardan. – És az
árulásod apám halálának kitervelésével kezdődött, úgyhogy
nyilván nem érdekel, kiről mit gondolt. Térj vissza a sivár
hegyekbe! Az itt lévő tündérek esküt tettek nekem, és a
sértéseid unalmasak.
Madoc elmosolyodik.
–  Persze, de szeretnek is az alattvalóid? Az én seregem
hűséges, Cardan nagykirály, mert én kiérdemeltem a hűségüket.
Te kiérdemeltél bármit abból, ami a tiéd? Én együtt küzdöttem
azokkal, akik most követnek, együtt hullajtottam velük a
véremet. Az életemet kockáztattam Elfhonért. Ha nagykirály
lennék, a világot kínálnám azoknak, akik követnek. Soha nem
látott dicsőséget, ha a Vérkorona ülne a fejemen a sapkám
helyett. Válasszanak hát közülünk, és aki mellett döntenek, az
uralkodik tovább Elfhon felett. Az kapja a koronát. Ha Elfhon
szeret téged, megadom magam. De mégis hogyan választana
téged bármelyik alattvalód, ha sosem biztosítod számukra a
választás lehetőségét? Vívjunk meg hát így! Az udvar szívéért,
véleményéért. Ha túl gyáva vagy, és karddal nem állsz ki
ellenem, párbajozzunk így!
Cardan a trónra pillant. Megelevenedik az arca, fény gyúl
rajta.
– Egy király nem a koronája.
A hangja távolian cseng, mintha leginkább magának
beszélne.
Madoc állkapcsa megrezzen. A teste megfeszül, készen áll a
küzdelemre.
– Van még valami. Orlagh királynő esete.
– Akit az orgyilkosod meglőtt – jegyzem meg.
Morajlás fut végig a tömegen.
– A szövetségesed – feleli Madoc, nem tagad semmit. – A lánya
egykor kellemes társaságot jelentett számodra a palotában.
Cardan a homlokát ráncolja.
– Ha nem teszed kockára a Vérkoronát, a nyílvessző a szívébe
fúródik, és meghal. Mintha te magad gyilkoltad volna meg,
Elfhon nagykirálya. Mindezt azért, mert azt hiszed, a néped
megtagadna.
Bele ne egyezz! – sikoltanám legszívesebben, de ha
megteszem, Cardan még a végén úgy érzi, rá kell bólintania
Madoc nevetséges próbájára, csak hogy bizonyítsa, nincs felette
hatalmam. Éktelen haragra gerjedek, de végre ráébredek, miért
hiszi azt Madoc, hogy képes manipulációval rávenni Cardant,
adja be a derekát. Sajnos túl későn döbbenek rá az igazságra.
Cardant nem volt egyszerű szeretni gyermekként, és idővel még
rosszabb lett, ezt mondta Lady Asha. Eldred aggódott a jóslat
miatt, és nem foglalkozott vele. És mivel kiesett az apja
kegyeiből, akitől minden hatalom származott, a testvérei sem
kedvelték.
Így, hogy elutasította őt a családja, hogy is ne érezhette volna
azt, hogy nagykirályként végre tartozik valahová? Hogy végre
befogadták?
Egy éhező számára nincs túl bőséges lakoma.
És miért ne vágyna bizonyítékra, hogy ez az érzés valódi?
Vajon Elfhon Cardant választaná uralkodójául? Végignézek a
tömegen. Annet királynőre pillantok, akinek imponálhat Madoc
tapasztalata és kegyetlensége. Az erőszakra hajló Lord
Roibenre. Az égerkirályra, tündérközi Severinre, akit Eldred
száműzött, és talán nem akarja Eldred fiát követni.
Cardan leveszi a koronát a fejéről.
A tömeg egyként levegő után kap.
– Mit művelsz? – suttogom.
De még csak rám se pillant. Egyedül a koronát figyeli.
A kard továbbra is a földben áll. A trónteremben csend
uralkodik.
–  Egy király nem a trónja, nem is a koronája – szólal meg. –
Igazad van, sem a hűséget, sem a szeretetet nem szabad
kierőszakolni. De az Elfhon feletti uralmat nem egy fogadáson
kell elnyerni vagy elveszteni, nem egyheti fizetés vagy
borostömlő. Nagykirály vagyok, és nem adom át a címemet, sem
kardért, sem erőfitogtatásért, sem a büszkeségemért. Sokkal
többet ér ezeknél. – Cardan rám néz, és elmosolyodik. –
Egyébként is, két uralkodó áll előtted. És még ha engem le is
szúrsz, egy akkor is marad.
A vállam elernyed a megkönnyebbüléstől, és győzedelmes
pillantást lövellek Madoc felé. Most először látok kétséget az
arcán, fél, hogy talán elszámolta magát.
De Cardan még nem végzett.
–  Pont azt akarod, ami ellen fellázadtál… A Vérkoronát. Azt
akarod, hogy az alattvalóim úgy térdeljenek előtted, ahogyan
most előttem térdelnek. Annyira akarod, hogy a Vérkorona
kockára tételétől teszed függővé Orlagh királynő életét. –
Elmosolyodik. – Amikor megszülettem, azt jósolták, ha
hatalomra kerülök, a korona megsemmisülését és a trón
pusztulását okozom majd.
Madoc Cardanról rám néz, majd ismét visszafordul Cardan
felé. Sorra veszi, miféle lehetőségek állnak még előtte. Nem áll
jól a szénája, de legalább van egy nagy kardja. Azonnal Éjhozó
markolatára siklik a kezem.
Cardan Elfhon trónja felé nyújtja hosszú ujjait, a földön
végigfutó óriási repedésre mutat.
–  És lám, a fele már teljesült is! – Felnevet. – Eszembe sem
jutott, hogy szó szerint kellene venni. És eszembe sem jutott,
hogy vágyni fogok a beteljesülésére.
Nem tetszik ez az egész.
–  Mab királynő azért készíttette ezt a koronát, hogy a
leszármazottai ülhessenek a trónon – folytatja Cardan. – De
nem egy koronának kell esküdni. Hanem az uralkodónak. És
szabad akaratból kell tenni. A királyotok vagyok, mellettem a
királynétok áll. De rajtatok múlik, követtek-e minket. A döntés a
ti kezetekben van.
Azzal puszta kézzel kettétöri a Vérkoronát. Gyerekjátékként
roppan ketté, mintha az ő kezében nem is fémből lenne,
törékeny, akár egy villacsont.
Azt hiszem, felsikkantok, de lehet, hogy inkább sikítok. Sokan
kiáltanak fel, egyszerre rémülten és vidáman.
Madoc teljesen elborzad. Azért a koronáért jött, most pedig
nem több törött salakdarabnál. Mégis Grimsen arcán állapodik
meg a tekintetem. Hevesen rázza a fejét. Ne, ne, ne, ne!
–  Elfhon népe, elfogadtok-e nagykirályotoknak? – kiáltja
Cardan.
A koronázási szertartás szavait harsogja. Emlékszem rá, hogy
Eldred is valami hasonlót mondott, épp ebben a teremben. És a
trónteremben lévő tündérek egyesével fejet hajtanak. A
mozdulat mámorító hullámként vonul végig.
Őt választották. Neki fogadnak hűséget. Nyertünk.
Cardanra nézek, és látom, hogy teljesen elfeketedett a szeme.
–  Nenenenenene! – kiáltja Grimsen. – A művem! Az én
gyönyörű művem! Örökké meg kellett volna maradnia!
A trónon maradó virágok éppolyan tintafeketévé
színeződnek, mint Cardan szeme. Fekete cseppek csorognak az
arcán. Felém fordul, szólásra nyitja a száját, de az állkapcsa
változóban. Az egész teste megváltozik, üvöltve nyúlik.
Hirtelen eszembe jut, hogy Grimsen mindent megátkoz, ami
csak a kezéből kikerül.
 Hatalmas kegyben részesített, amikor eljött hozzám, hogy
készítsem el a Vérkoronát. És megátkoztam, hogy örökké védjem.
Éppúgy szeretném, ha a munkám fennmaradna, mint ahogy
Mab királynő szerette volna a vérvonala fennmaradását.
A rém mintha teljesen felfalta volna Cardant. Eltátja a száját,
majd állkapocstörően nagyra nyitja, és hosszú fogak nőnek ki
belőle. A bőrét pikkelyek borítják. Földbe gyökerezik a lábam a
félelemtől.
Sikolyok töltik meg a levegőt. Az udvar egy része az ajtó felé
menekül. Előhúzom Éjhozót. Az őrök rémülten, fegyverrel a
kezükben merednek Cardanra. Látom, hogy Grima Mog az
emelvény felé rohan.
A nagykirály helyét egy óriási kígyó vette át, pikkelyei
feketék, fogai íveltek. Arany fény csillog hatalmas, tekeredő
testén. Fekete szemébe nézek, azt remélem, felismer, de a
pillantása hűvös és üres.
–  Megmérgezi a vidéket! – kiáltja a kovács. – Nincs az igaz
szerelemnek olyan csókja, ami megállíthatná! Semmilyen
talány nem segíthet! Csakis a halál.
– Elfhon királya nincs többé – jelenti ki Madoc, és megragadja
hatalmas kardjának markolatát, győzelmet akar kovácsolni a
szinte biztos vereségből. – Megölöm a kígyót, és elveszem a
trónt.
–  Megfeledkezel magadról! – üvöltöm, a hangom elér a
trónterem másik felébe.
A tündérek megtorpannak. Az alsóbb udvarok uralkodói
felnéznek rám, ahogy a tanácsosok és Elfhon tündérei is. A
legkevésbé sem olyan most, mint Cardan udvarmestereként.
Nem olyan, mintha együtt uralkodnánk. Iszonyú ez az egész.
Úgysem fognak rám hallgatni.
A kígyó kiölti a nyelvét, megízleli a levegőt. Remegek, de nem
vagyok hajlandó kimutatni, mennyire félek.
–  Elfhonnak még mindig van királynéja, és itt áll előttetek!
Őrök, fogjátok el Madocot! A csapata összes tagját fogjátok el!
Súlyosan visszaéltek a nagykirály vendégszeretetével. Börtönbe
velük! Hulljon a fejük!
Madoc felnevet.
–  Igen, Jude? De hát oda a korona. Ugyan miért
engedelmeskednének neked, ha ugyanennyi erővel engem is
követhetnek?
–  Mert Elfhon királynéja vagyok, igaz királyné, engem
választott a király és a vidék is. – Elcsuklik a hangom az utolsó
néhány szónál. – Te pedig csak egy áruló vagy.
Meggyőzően hangzom? Nem tudom. Valószínűleg nem.
Randalin mellém lép.
–  Hallottátok a parancsot! – vakkantja legnagyobb
döbbenetemre. – Fogjátok el őket!
Ha az nem is hatott rájuk, amit én mondtam, a lovagok erre
munkához látnak. Kivont karddal körbeveszik Madoc csapatát.
A kígyó gyorsabban mozdul, mint vártam. Az emelvényről a
tömegbe siklik, a tündérek rémülten menekülnek előle. Mintha
máris növekedésnek indult volna. Pikkelyein élesebb az arany
fény. Nyomában meghasad, omlik a föld, mintha elszívna belőle
valami lényegi alkotóelemet.
A lovagok elhátrálnak, Madoc kirántja óriási kardját a
talajból. A kígyó arrafelé siklik.
 – Anya! – kiáltja Oak, és rohanni kezd felé a trónteremben.
Vivi próbálja elkapni. Heather utánakiált, de Oak patái már a
földet tapossák. Oriana rémülten pördül meg, ahogy Oak felé
száguld, keresztezi a kígyó útját.
Oak megérti az Oriana testbeszédéből áradó figyelmeztetést,
és megtorpan, de csak előrántja a gyerekkardot az oldaláról. Azt
a kardot, amivel nyaggattam, hogy gyakoroljon azokon a lusta
délutánokon a halandók világában. Fegyverét a magasba
emelve megveti a lábát az anyja és a kígyó között.
Az én hibám. Ez az egész az én hibám.
Kiáltás szakad ki belőlem, leugrom az emelvényről, és az
öcsém felé rohanok.
Madoc a felágaskodó kígyó felé suhint. A pengéje eltalálja az
oldalát, lesiklik a pikkelyekről. A kígyó visszatámad, ledönti
Madocot a lábáról, majd átsiklik rajta, hogy üldözőbe vegye
valódi áldozatát: Grimsent.
A lény körbefonja a menekülő kovácsot, foga a hátába
mélyed. Cérnahangú, éles sikoly tölti meg a levegőt, ahogy
Grimsen sorvadón a földre zuhan. Néhány pillanat múlva aszott
porhüvely csupán, mintha a kígyó mérge felemésztette volna
belülről a lényét.
Eszébe jutott valaha, hogy saját magát féltse, amikor ilyesfajta
átkot talált ki?
Amikor felnézek, látom, hogy a terem nagyrészt kiürült. A
lovagok elhátráltak. Magasan a falon Bomba íjászai előbújtak,
íjuk húrja megfeszül. Madoc talpra kecmereg, de nehezen tartja
meg a lába, amin a kígyó átgázolt. A vállánál fogva ragadom
meg Orianát, Fand felé lököm őt, majd Oak és a kígyó közé
állok.
–  Menj vele! – kiáltok rá, és az anyjára mutatok. – Juttasd
biztonságba!
Oak felnéz rám, a szemében könnyek ülnek. Remeg a kezében
a kard, túl erősen szorítja.
–  Nagyon bátor voltál – dicsérem. – De egy kicsit még
bátornak kell lenned.
Kurtán biccent, majd fájdalmas pillantást vet Madocra, és az
anyjához rohan.
A kígyó megfordul, kiölti rám a nyelvét. A kígyó, ami egykor
Cardan volt.
–  Tündérfölde királynője akarsz lenni, Jude? – üvölti Madoc,
ahogy bicegve megindul. – Akkor öld meg! Öld meg a szörnyet!
Lássuk, elég bátor vagy-e, hogy megtedd, amit kell!
–  Gyere velem, királyném! – könyörög Fand, a kijárat felé
terel, amikor a kígyó visszaindul az emelvény felé.
Ismét kinyújtja a nyelvét, megízleli a levegőt, és olyan iszonyú
félelem és rettegés lesz úrrá rajtam, hogy attól tartok, elemészt.
Amikor a kígyó körbefonja a széthasadt trón darabjait,
hagyom, hogy az ajtóhoz vigyenek, és amint az összes tündér
kimenekül, megparancsolom, hogy csukják be, és torlaszolják el
mögöttünk.
 23. fejezet

A trónterem előtti folyosón mindenki egyszerre kiabál. A

tanácsosok egymással üvöltöznek. A tábornokok és a lovagok
igyekeznek megszervezni, kinek hova kell mennie. Valaki
zokog. Az udvari népek egymás kezét szorongatják, próbálják
felfogni, amit láttak. Még egy ilyen talányokkal és átkokkal teli
birodalomban, ahol szigetet lehet előhívni a tengerből, is ritka
az ilyen mértékű mágia.
A szívem gyorsan, keményen ver, minden hangot elnyom. A
tündérek kérdésekkel bombáznak, de nagyon távolról hallom
őket. Egyre csak azt látom magam előtt, ahogy Cardan szeme
elfeketedik, az ő hangját hallom.
Életem nagy részében a szívemet védtem. Olyan alaposan, hogy
képes voltam úgy tenni, mintha nem is lenne. Most hitvány,
féregrágta, kérges. De a tiéd.
– Királyném! – szólít meg Grima Mog, kezét a hátamra teszi. –
Királyném, gyere velem!
Érintésére a jelen hirtelen rám zúdul, hangosan, rémisztően.
 Döbbenten figyelek fel a kannibál vörössapkásra mellettem.
Megragadja a karomat, és az egyik terembe húz.
– Szedd össze magad! – förmed rám.
Elgyengülő térddel a földre rogyok, egyik kezemet a
mellkasomhoz szorítom, mintha próbálnám megakadályozni,
hogy a szívem kiugorjon a bordáim között.
Túl nehéz a ruhám. Nem kapok levegőt.
Fogalmam sincs, mitévő legyek.
Valaki az ajtón dörömböl, és tudom, hogy fel kell kelnem.
Tervet kell kovácsolnom. Válaszolnom kell a kérdéseikre.
Megoldást kell találnom a helyzetre, de nem megy.
Nem megy.
Gondolkozni sem tudok.
–  Fel fogok állni – ígérem Grima Mognak, aki valószínűleg
aggódik kissé. Az ő helyében, saját magamat elnézve, tudván,
hogy én irányítok, én is aggódnék. – Egy perc, és jobban leszek.
– Tudom – válaszolja.
De mégis hogyan, ha csak a tróntermen keresztülsikló kígyó
fekete alakját, üveges tekintetét és ívelt méregfogait látom
magam előtt?
Az asztal után nyúlok, abba kapaszkodva kecmergek talpra.
– Meg kell keresnem a királyi asztrológust!
–  Ne nevettess már! – szól rám Grima Mog. – Királyné vagy.
Ha szükséged van Lord Baphenre, majd idejön. Te vagy az
egyetlen, aki az alsóbb udvarok tagjai és Elfhon uralkodói címe
között áll. Most már nem csak Madoc akar majd hatalomra
törni. Bárki a fejébe veheti, hogy a meggyilkolásod
alátámasztaná a saját trónigénye jogosságát. A nyakukra kell
taposnod.
Forog velem a világ.
Össze kell szednem magam.
–  Igazad van – jelentem ki. – Új nagytábornokra van
szükségem. Elfogadod a kinevezést?
Grima Mog szemlátomást meglepődik.
– Én? Mi lesz Yornnal?
– Nem elég tapasztalt – válaszolom. – És nem kedvelem.
– Megpróbáltalak megölni – emlékeztet.
–  Ez életem szinte összes fontos kapcsolatára igaz – felelem.
Lassan, aprókat lélegzem. – Pont eléggé kedvellek.
A fogait kivillantva vigyorog.
– Akkor ideje is munkához látnom.
–  Mindig tudjunk róla, hol van a kígyó! – adom parancsba. –
Valaki figyelje, és ha megmozdul, azonnal tudni akarom! Talán
ott tarthatjuk a trónteremben. Vastag a fala, az ajtó nehéz, a
padló földből van. És küldd ide Bombát! Fandet. A nővéremet,
Tarynt. Meg egy küldöncöt, aki egyenesen neked jelent.
Mint kiderül, Fand az ajtó előtt őrködik. Elsorolom neki azon
személyek rövid listáját, akik beléphetnek.
Amint Grima Mog magamra hagy, ismét engedélyezek
magamnak egy pillanatnyi kétségbeesett nyomorúságot. Aztán
erőt veszek magamon, és fel-alá járkálva végiggondolom, mi áll
előttem. Madoc hadserege még mindig a szigeteknél horgonyoz.
Ki kell derítenem, milyen csapataim maradtak, és elégségesek-e
ahhoz, hogy ne merjen nyíltan megtámadni.
Cardant elveszítettük.
Az elmém azonnal megakad, és kényszerítenem kell
magamat, hogy tovább gondolkozzak. Amíg nem beszéltem
Baphennel, nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy Grimsen
szavai igazak. Biztosan akad valamilyen kiskapu. Valamiféle
trükk. Valahogy meg lehet törni ezt az átkot, Cardan túlélheti
valahogy.
És persze a tündéreket is meg kell győznöm, hogy
Tündérfölde valódi királynéja vagyok.
Mire Bomba eltakart arccal, hosszú, kámzsás köpenyében
megérkezik, összeszedem magam. Mégis, elég egyetlen
pillantást vetnünk egymásra, hozzám siet, és átkarol. Csótányra
gondolok, az összes megtörhetetlen átokra, és egy szívdobbanás
erejéig szorosan magamhoz ölelem.
–  Tudnom kell, ki hűséges még hozzám – kezdek bele, amint
elengedem, és ismét elkezdek fel-alá járkálni. – Ki az, aki inkább
Madoc oldalára áll, és ki döntött úgy, hogy önállóan veti meg a
lábát.
Bomba bólint.
– Kiderítem.
–  És ha bármelyik kémed hírét veszi, hogy meg akarnak
gyilkolni, nem kell szólnotok. Nem érdekel, mennyire
kiforratlan a terv, mennyire bizonytalan az illető. Holtan
akarom látni.
Talán nem így kellene kezelnem ezt az egészet, de most nincs
itt Cardan, hogy megfékezzen. És nincs vesztegetni való időm,
nem engedhetem meg magamnak, hogy kegyes legyek.
– Úgy lesz – ígéri. – Ma este visszatérek a hírekkel.
Miután távozik, Taryn jön be. Úgy néz rám, mintha félig azt
várná, hogy itt is egy óriási kígyót talál.
 – Mi a helyzet Oakkal? – érdeklődöm.
–  Orianával van – válaszolja. – Aki nem biztos benne, hogy
fogoly-e, vagy sem.
–  Vendégül látott északon, úgyhogy szeretném viszonozni a
szívességet. – Most, hogy múlóban a döbbenet, rájövök, milyen
dühös vagyok… Madocra, Orianára, egész Elfhonra. De ez is
csak elvonja a figyelmemet. – Szükségem van a segítségedre!
– Az enyémre? – kérdez vissza Taryn meglepetten.
–  Amikor udvarmester voltam, rangomhoz méltó ruhatárat
terveztél nekem. Láttam, mennyit változtattál Locke birtokán is.
Ki tudnál alakítani egy tróntermet? És talán kereshetnél nekem
pár ruhát is a következő néhány napra. Nem érdekel, honnan
szerzed be, csak Tündérfölde királynéjának tűnjek bennük.
Taryn nagy levegőt vesz.
– Oké. Menni fog. Jól fogsz kinézni.
– Nagyon jól kell kinéznem – figyelmeztetem.
Erre őszintén elmosolyodik.
– Nem értem, hogy csinálod – jegyzi meg. – Nem értem, hogy
tudsz ilyen nyugodt maradni.
Nem tudom, mit feleljek. Egyáltalán nem vagyok nyugodt.
Érzelmek vihara örvénylik bennem. Szívem szerint sikítanék.
Kopogtatnak. Fand kinyitja az ajtót.
–  Elnézést! – szabadkozik. – De Lord Baphen megérkezett, és
azt mondtad, azonnal látni szeretnéd.
– Kerítek neked egy másik fogadószobát – ígéri Taryn, és már
el is siet.
– A Tanács is audienciát kér – teszi hozzá Fand. – Szeretnének
bejönni Lord Baphennel. Azt mondják, nincs olyan, amit ő tud,
de a többiek nem hallhatják.
– Nem – válaszolom. – Csak ő jöjjön!
Néhány pillanattal később Baphen lép be a terembe. Hosszú,
kék köpenyt visel, egy árnyalattal világosabb, mint sötétkék
haja. Fején bronz sapka ül. A királyi asztrológus azon kevés
tanácsosok egyike, akit mindig is kedveltem, és akiről úgy
gondoltam, talán ő is kedvel engem, most viszont rettegve
figyelem.
–  Tényleg nincs semmi olyasmi, amit… – kezd bele, de a
szavába vágok:
– Mindent tudni akarok a jóslatról, amit Cardan születésekor a
csillagokból kiolvastál. Azt akarom, hogy pontosan meséld el.
Enyhén meglepve néz rám. A tanácsüléseken a nagykirály
udvarmestereként tiszteletteljes voltam. Nagykirálynéként
eddig túl döbbent voltam, hogy tekintélyt parancsoljak.
Lord Baphen elhúzza a száját.
–  Sosem kellemes rossz hírt közölni a nagykirállyal, de
valójában Lady Asha rémisztett meg. Olyan gyűlöletteljes
pillantást vetett rám, hogy még a fülem hegyében is éreztem.
Szerintem azt hitte, a saját mesterkedésem érdekében eltúlzom
a dolgot.
– Most már világos, hogy nem így történt – felelem szárazon. –
Ismételd el!
Megköszörüli a torkát.
–  A korona megsemmisülését és a trón pusztulását fogja
okozni. Egyedül a kiontott véréből emelkedhet fel nagyszerű
uralkodó.
A második rész még rosszabb, mint az első. Egy pillanatig
csak visszhangoznak a fejemben a szavak.
–  Cardan hercegnek is elmondtad a jóslatot? – kérdezem. –
Madoc tud róla?
– A nagykirály megtudhatta az édesanyjától – válaszolja Lord
Baphen. – Feltételeztem… Azt hittem, Cardan herceg sosem
kerül hatalomra. És amikor mégis trónra jutott, azt hittem,
rémes nagykirály lesz, és megölik. Gondoltam, nem egyértelmű
a végzete. Azt nem tudom, Madoc hallott-e bármit.
–  Meg lehet törni az átkot? – kérdezem elcsuklón. – Mielőtt
meghalt, Grimsen azt mondta: Nincs az igaz szerelemnek olyan
csókja, ami megállíthatná! Semmilyen talány nem segíthet!
Csakis a halál. De ez nem lehet igaz. Azt hittem, a születésekor
kapott jóslat választ nyújt majd, de…
Képtelen vagyok befejezni a mondatot. Van benne válasz, de
nem akarom hallani.
–  Ha van is módja annak, hogy visszafordítsuk a… ööö… az
átváltozást – kezdi Baphen –, nem tudok róla.
Összekulcsolom a kezemet, körmömet a bőrömbe
mélyesztem, beleszédülök a hirtelen rám törő pánikba.
–  És semmi egyebet nem mondtak a csillagok? Nincs olyan
részlet, amit kihagytál?
– Attól tartok, nem, nincs – válaszolja.
–  Meg tudnád nézni ismét a csillagtérképeket? – kérem. –
Vizsgáld meg őket újra, hátha van valami, ami felett elsőre
elsiklottál. Nézz fel az égre, hátha ott látsz valamilyen új
megoldást!
Bólint.
– Ha így kívánja, felség.
 A hangsúlyból egyértelmű, hogy számtalan ehhez hasonló
hasztalan parancsot teljesített már a korábbi uralkodóknak.
Nem érdekel, ha észszerűtlen, amit kérek.
– Igen. Csináld!
– Egyeztet előbb a tanáccsal? – kérdezi.
A fogamat csikorgatom attól, hogy Baphen nem kezdheti meg
azonnal a kutatást, de ha azt akarom, hogy törvényes
királynéként kezeljenek, akkor szükségem lesz az Eleventanács
támogatására. Örökké nem kerülhetem meg őket.
Ilyen hát uralkodni? Az ember kénytelen messze a valódi
eseményektől, egy trónhoz szegezve vagy egy sor mesésen
berendezett terembe zárva másoktól kapott információkra
támaszkodni? Madoc gyűlölné.
– Igen – adom be a derekam.
Az ajtóban Fand szól, hogy készen áll egy másik terem, ahová
átvonulhatok. Elképeszt, milyen gyorsan intézkedett Taryn.
– Van még valami? – kérdezem.
–  Küldönc érkezett Grima Mogtól – válaszolja. – A király…
mármint a kígyó már nem tartózkodik a trónteremben. Úgy
tűnik, kiszökött az egyik repedésen, amit Madoc pengéje
okozott. És… és nem tudom mire vélni, de esik a hó. Bent a
trónteremben.
Jeges rémület cikázik át rajtam. A kezem Éjhozó markolatára
siklik, ki akarok lovagolni. Elő akarom keríteni, de ha sikerrel
járok… akkor mi lesz? Képtelen vagyok elviselni a választ.
Lehunyom a szemem. Amikor ismét kinyitom, úgy érzem, forog
velem a világ. Kérem, hogy vezessenek az új tróntermembe.
Taryn a bejáratnál áll, hogy bekísérhessen. Egy óriási
szalonba visz, a bútorokat már kivitték. Az üres terem
szőnyeggel borított emelvényén egy nagy, fából faragott, díszes
szék áll. A földön gyertyák ragyognak, és rájövök, hogy a
rebbenő árnyak közt félelmetesebbnek tűnök majd, talán nem
is látszom majd annyira halandónak.
Cardan két testőre áll a szék mellett, az egyik szőnyegen
kistermetű, molyszárnyú apród térdel.
– Nem is rossz – dicsérem a nővéremet.
Taryn elvigyorodik.
– Menj oda! Szeretném megnézni, milyen az összhatás.
Egyenes háttal ülök le a székre, a táncoló lángokra nézek.
Taryn nagyon is halandó mozdulattal feltartja a hüvelykujját.
–  Rendben – szólalok meg. – Ez esetben készen állok az
Eleventanács fogadására.
Fand bólint, és kisiet, hogy behozza őket. Még mielőtt
becsukódik az ajtó, látom, hogy Tarynnel beszél valamiről. De
aztán kénytelen vagyok Randalinre és a többi tanácsosra
fordítani a figyelmemet, akik mind komor arccal lépnek be a
helyiségbe.
És ennél jóval többre is képes vagyok! – gondolom nekik
címezve, és próbálom magam is elhinni.
– Felség! – szólít meg Randalin, de mintha kérdésnek hatna a
szó.
A trónteremben támogatott ugyan, de nem tudom, meddig
tart ki mellettem.
–  Kineveztem Grima Mogot nagytábornoknak – tájékoztatom
őket. – Most épp nem tud itt lenni, de hamarosan megkapjuk a
jelentését.
 –  Biztos benne, hogy bölcs döntés? – kérdezi Nihuar, majd
összepréseli vékony zöld ajkát, sáskaszerű teste szemmel
látható szorongással mozdul. – Talán jobb lenne, ha
megvárnánk, míg a nagykirály visszaváltozik, és csak utána
hoznánk ilyen fontos döntéseket.
–  Igen – kap az alkalmon Randalin, és úgy néz rám, mintha
választ várna, mégis hogyan oldhatnánk ezt meg.
–  Tekergőző kígyókirály – szólal meg a levendulaszín
bolondruhát viselő Fala. – Egy udvarnyi kedves kisegér ura.
Eszembe idézem Bomba szavait, és nem rezzenek meg, nem
is próbálok vitába szállni velük. Várok, amíg a hallgatásom
annyira aggasztja őket, hogy ők is elcsendesednek. Még Fala is
elnémul.
–  Lord Baphen – felelem nyugtatásképp – még nem tudja,
hogyan lehetne visszaváltoztatni a nagykirályt.
Baphen kurtán, egyetértően biccent.
–  Valóban nem, és nem is vagyok benne biztos, hogy
lehetséges egyáltalán.
Nihuar döbbentnek tűnik. Még Mikkel is meghökken a hír
hallatán.
Randalin vádlón mered rám. Mintha minden odalenne, és
vesztettünk volna.
Valahogy megoldjuk, erősködnék szívem szerint. Valahogy
megoldjuk, csak még nem tudom, hogyan.
–  Jelenteni kívánok a királynénak – csendül egy hang az
ajtóból.
Grima Mog áll ott.
Biccentve halad el a tanácsosok mellett, akik töprengve
figyelik.
–  Mind hallgatjuk, mit derítettél ki – szólok, mire vonakodva
egyetértő mormolás hangzik fel.
–  Úgy legyen! Hírt kaptunk, miszerint Madoc holnapután
hajnalban akar lesújtani ránk. Reméli, hogy felkészületlenül ér
minket a támadása, főleg, hogy néhány udvar az ő zászlaja alá
menekült. A valódi problémánk viszont az, hogy sokan
egyáltalán nem akarnak részt venni a csatában, inkább
kivárják, merre billen a mérleg nyelve.
–  Biztos vagy benne, hogy helytálló ez az információ? –
kérdezi Randalin gyanakodva. – Hogy tettél rá szert?
Grima Mog felém biccent.
– A kémei segítségével.
– Az ő kémei? – kérdez vissza Baphen.
Látom, hogy összeáll a fejében, miféle információk
birtokában voltam régebben, és most levonja a következtetést
arra nézve, hogyan jutottam hozzájuk. Némi elégedettség tölt el,
amiért többé nem kell azt tettetnem, hogy teljesen magamra
vagyok utalva.
–  Van elég csapatunk ahhoz, hogy visszaverjük? – kérdezem
Grima Mogtól.
–  Nem számolhatunk biztos győzelemmel – feleli
diplomatikusan. – De jelenleg nem tud felülkerekedni rajtunk.
Sok minden megváltozott előző nap óta. De a semminél még
ez is jobb.
–  És új elmélet ütötte fel a fejét – folytatja Grima Mog. –
Gyorsan terjed, hogy az fog Elfhon felett uralkodni, aki megöli a
kígyót. Hogy ha Smilax-vért ont valaki, az éppolyan, mintha az
ő ereiben folyna.
– Igazi Áldatlan gondolat – jegyzi meg Mikkel.
Kíváncsi lennék, egyetért-e vele. Vajon ezt várja tőlem?
– Csinos fejecskéje volt a királynak – veszi át a szót Fala. – De
mihez kezd nélküle?
– Hol van? – kérdezem. – Hol a nagykirály?
–  Insear partjainál látták a kígyót. A Tűudvar egyik lovagja
szerencsét próbált ellene. Egy órája találtak rá arra, ami a
testéből maradt, onnan nyomozták ki, merrefelé haladt a lény.
Nyomokat hagy maga után, fekete vonalak perzselik fel a földet.
A gond az, hogy ezek a vonalak terjednek, elmossák az
útvonalát, megmérgezik a vidéket. De sikerült követni a kígyót,
vissza a palotába. A jelek szerint a trónterembe vette be magát.
–  A király kötődik a vidékhez – magyarázza Baphen. – Ha
megátkozzák a királyt, megátkozzák magát a vidéket is.
Királyném, lehet, hogy egyetlen módja van csupán a…
–  Elég legyen! – szólok rá Baphenre, Randalinre és a tanács
többi tagjára, megijesztve az őröket. Felállok. – Befejeztük.
– De hát muszáj lesz… – vitatkozik Randalin, de aztán leolvas
valamit az arcomról, és elhallgat.
–  Az a dolgunk, hogy tanácsot adjunk – magyarázza Nihuar
édeskés hangján. – Igen bölcsnek tartanak bennünket.
–  Azok vagytok? – kérdezem, és a hangom mézédes
méregként cseng, akárha Cardan mondta volna. Úgy buknak ki
belőlem a szavak, mintha már nem én irányítanám a saját
számat. – Mert a bölcsesség arra sarkallna, hogy ne
bosszantsatok tovább. Talán ha eltöltötök némi időt a Feledés
Tornyában, eszetekbe jut, hol a helyetek.
 Mind elhallgatnak.
Azt képzeltem, más vagyok, mint Madoc, de tessék, amint
lehetőséget kaptam rá, zsarnokká váltam, meggyőzés helyett
fenyegetőzöm. Labilissá lettem ahelyett, hogy egyensúlyt
hoznék.
Inkább az árnyékok közt van az én helyem, a kések, a
vérontás, a puccsok, a méregtől csöpögő szavak és mérgezett
kupák művészetének gyakorlójaként. Sosem számítottam rá,
hogy egy nap trónra kerülök. És attól félek, teljeséggel
alkalmatlan vagyok a feladatra.

Inkább érzem kényszernek, mintsem választásnak, amikor az

ujjaim elhúzzák a trónterem ajtajának súlyos reteszeit.
A mellettem álló Fand nem először igyekszik lebeszélni.
– Legalább hadd…
– Maradj itt! – szólok rá. – Ne gyere be utánam!
– Királyném – feleli, ami nem igazán egyetértő, de megteszi.
Belépek a nagyterembe, a vállamról lecsúszik a köpeny.
A kígyó odabent van, a széthasadt trón köré tekeredik. Nőtt.
Már olyan széles, hogy méregfogas állkapcsát széttátva egyben
lenyelhetne egy lovat. Még ég néhány fáklya a kiömlött étel és a
felborult asztalok között, megvilágítják fekete pikkelyeit. Az
arany fény egy része megkopott már. Nem tudom, hogy
betegség okozza-e, vagy további átalakulás. Frissnek tűnő
karcolások futnak az oldalán, mintha kard vagy dárda okozta
volna. A trónterem padlójának repedésén gőz árad felfelé, forró
kő illatát hozza.
–  Cardan? – kérdezem néhány halk lépést téve az emelvény
felé.
A kígyó óriási feje felém lendül. Megmozdul, kitekeredik,
hogy vadászni induljon. Megtorpanok, és nem ugrik nekem, bár
a feje előre-hátra ingázik, veszélyforrást és lehetőséget keres.
Nagy nehezen továbbindulok, egyik lépést teszem a másik
után. A kígyó arany szeme követ, a temperamentumát
leszámítva az az egyetlen dolog, ami Cardanra emlékeztet.
Lehet, hogy valami mássá válok, éppolyan rémes nagykirállyá,
mint amilyen Dain lett volna. És ha így történik, ha tényleg
beteljesítem a próféciát, akkor valakinek muszáj megállítania. És
úgy gondolom, te leszel az a valaki.
A varratokra gondolok az oldalamon, a hóból kibújó fehér
virágokra. Erre az emlékre koncentrálok, próbálom magamhoz
hívni a vidék erejét. Cardan Mab leszármazottja, a jogos
uralkodó. Én pedig a felesége. Meggyógyítottam magam.
Nyilván őt is meg tudom.
– Kérlek! – rimánkodom a trónterem padlójának, magának a
földnek. – Bármit megteszek, amit kérsz. Feladom a koronát.
Bármilyen alkuba belemegyek. Csak változtasd vissza! Segíts
megtörni az átkot!
De hasztalan összpontosítok, nem jön a mágia.
 24. fejezet

Bomba odabent talál rám, kecsesen lép ki az árnyékok közül.

Nincs rajta a maszkja.
– Jude? – szólal meg.
Rádöbbenek, milyen közel jöttem a kígyóhoz. Az emelvényen
ülök, talán egy méterre tőle. Úgy megszokta már a jelenlétemet,
hogy még arany szemét is lehunyta.
–  A nővéreid aggódnak – mondja, miközben olyan közel jön,
amennyire csak mer.
A kígyó felemeli a fejét, kiöltött nyelve a levegőt ízleli, mire
Bomba teljesen megdermed.
– Jól vagyok – felelem. – Csak gondolkoznom kellett.
Nincs az igaz szerelemnek olyan csókja, ami megállíthatná!
Semmilyen talány nem segíthet!
Csakis a halál.
Bomba végigméri a kígyót.
– Felismert?
– Nem tudom – válaszolom. – Úgy tűnik, nem zavarja, hogy itt
vagyok. Épp elmagyaráztam, hogy nem várhatja, hogy
betartsam az ígéreteimet.
A legnehezebb – voltaképp lehetetlen – azt elfelejteni, hogy
Cardan szerelmet vallott. Kimondta, én pedig nem feleltem rá.
Azt hittem, lesz még rá idő. És boldog voltam, bármi történt is,
boldog voltam, mielőtt minden olyan rémesen alakult.
Nyertünk. Úgy tűnt, minden jól alakul. És szeretett.
– Van néhány dolog, amiről tudnod kell – szólal meg Bomba. –
Ha jól tudom, Grima Mog elmondta, mit derítettünk ki Madoc
terveiről.
– Igen – felelem.
–  Elkaptuk az udvar pár tagját, akik a halandó királyné
meggyilkolásáról beszélgettek. Füstbe ment a tervük. – Apró
mosoly ül ki az arcára. – Ahogy ők maguk is azzá váltak.
Nem tudom, örüljek-e ennek. Most egyszerűen fárasztónak
érzem.
– Szellem kifürkészte, melyik független uralkodó kit támogat –
folytatja. – Ezeket végigvehetjük. De a legérdekesebb az, hogy
üzenet érkezett apádtól. Madoc biztosítékot akar, hogy idejöhet
Lady Nore-ral és Lord Jarellel tárgyalni.
–  Ide akarnak jönni? – Lemászok az emelvényről. A kígyó
pillantása követ. – Miért? Nem elégedettek a legutóbbi tárgyalás
eredményével?
– Nem tudom – feleli. Ridegen cseng a hangja, amiről eszembe
jut, mennyire gyűlöli a Fogasudvar uralkodóit, és hogy
mennyire megérdemlik. – De Madoc látni akar téged, az öcsédet
és a nővéreidet is. És a feleségét.
–  Rendben – egyezek bele. – Jöjjön el Lady Nore-ral és Lord
Jarellel. De tudassátok vele, hogy nem hozhat fegyvert
Elfhonba! Nem a vendégemként érkezik. Egyedül a szavamat
adom biztosítékként, hogy nem esik bántódása, az otthonom
vendégszeretetét nem élvezi.
– És mennyit ér a szavad? – kérdezi Bomba reménykedve.
– Majd kiderül.
Az ajtóból visszanézek a kígyóra. Alatta a föld már majdnem
olyan fekete, milyen a pikkelyei.

Jó néhány levélváltás után megszületik a döntés, miszerint

Madoc és társai alkonyatkor érkeznek. Abba egyezem bele,
hogy odakint találkozom velük, nem kívánom őket ismételten
beengedni a palotába. Grima Mog lovagok védelmező félkörét
állítja fel, a fákon íjászok rejtőznek el. Bomba kémeket hoz,
különböző magasságokban bújnak meg. Köztük van Szellem is,
a fülébe puha viaszt dugott.
Faragott székemet kihozták, és egy új, magasabb emelvényre
állították. Alatta ülőpárnákat helyeztek el az öcsémnek és a
nővéreimnek – és Orianának, ha úgy dönt, megtisztel
bennünket a jelenlétével.
Nincs bankettasztal, se bor. Egyedül egy szőnyeggel
kedveskedünk nekik, leterítjük a sáros földre. Kétoldalt fáklyák
égnek, de ez csak az én pocsék halandó látásom miatt kell, nem
nekik.
Odafent viharfelhők úsznak, dörögnek, villámlanak. A
jelentések szerint korábban almaméretű jégeső zúdult
Inswealre. Nem jellemző Elfhonra az ilyesmi. Feltételezem,
hogy az elátkozott Cardan átkozza el az időjárást.
Helyet foglalok a fából faragott székemen, és reményeim
szerint uralkodóhoz méltóan rendezem el a ruhámat. Lesöpröm
a koszt a szegélyéről.
–  Kimaradt egy rész – mutat a kérdéses helyre Bomba. –
Felség.
Az emelvény jobb oldalára állt. Ismét lerázom a szoknyámat,
és amint megérkezik az öcsém, nyomában a két nővéremmel,
Bomba elfojtja a mosolyát. Visszahúzza arcára a maszkot, szinte
teljesen beleolvad az árnyak közé.
Utoljára karddal a kezében, rettegve láttam Oakot. Örülök,
hogy most új emlék írhatja felül a régit: vigyorogva rohan
felém.
– Jude! – ujjong, és az ölembe mászik, feleslegesen igazgattam
annyit a szoknyámat. Szarva a vállamnak nyomódik. –
Meséltem Orianának a gördeszkázásról, és szerinte inkább nem
kellene próbálkoznom vele.
Körbenézek, arra számítok, hogy ő is ott lesz, de csak Vivit és
Tarynt látom. Vivi farmernadrágot visel, puffos fehér blúza fölé
brokátmellényt húzott, így ötvözve a halandó és a halhatatlan
öltözködési stílust. Taryn a szekrényében látott ruhák egyikét
viseli, azt, amin erdei állatok pillantanak ki a levelek mögül.
Oakon éjszínkék kabátka van. Valaki aranykoronát tett a fejére,
hogy emlékeztessen minket, ő lehet a vérvonala utolsó
leszármazottja.
–  Szükségem van a segítségedre – fordulok Oakhoz. – De
nagyon nehéz és idegesítő lesz.
 – Mit kell tennem? – kérdezi erősen gyanakodva.
–  Úgy kell tenned, mint aki odafigyel, de nem szabad
megszólalnod. Nem számít, mit mondok. Nem számít, apa mit
mond. Nem számít, mi történik.
– Ezzel nem segítek! – tiltakozik.
– Rengeteget segítenél – erősködöm.
Drámai sóhajjal lecsúszik az ölemből, és duzzogva elfoglalja a
helyét az ülőpárnákon.
– Hol van Heather? – kérdezem Vivitől.
– A könyvtárban – feleli bűntudatos arckifejezéssel. Talán azt
hiszi, Heathert vissza kellene vinni a halandók világába, és csak
az ő önzősége tartja még itt, nem jött rá, hogy mindketten
ugyanazt akarják. – Azt mondja, ha ez egy film lenne, akkor
most valaki találna egy elátkozott kígyókról szóló verset, és
rájönnénk a megoldás nyitjára, úgyhogy azt keresi. A
levéltárosok nem tudják, mihez kezdjenek vele.
– Kezdi megszokni Tündérföldét – jegyzem meg.
Vivi feszült, bánatos mosollyal felel.
Ekkor Oriana is megérkezik, Grima Mog kíséri, aki aztán
Bombával átellenben foglalja el a helyét. Hozzám hasonlóan
Oriana is ugyanazt a ruhát viseli, amit még a trónteremben. A
lenyugvó napra pillantva rádöbbenek, hogy egy egész nap eltelt
azóta. Nem tudom, meddig ültem a kígyó mellett, de úgy fest,
elvesztettem az időérzékemet. Mintha egy örökkévalóság telt
volna el, mégis csupán az imént történt, hogy átok lett úrrá
Cardanon.
– Megjöttek – jelenti Fand, és gyorsan Bomba mellé siet.
Paták dobbannak. Madoc szarvason ül, nem a szokásos
páncélját viseli, hanem egy mélykék bársonyzekét. Amikor
leszáll, észreveszem, hogy igencsak húzza azt a lábát, amin a
kígyó átgázolt.
Mögötte jéghintó érkezik, kristályos tündérlovak húzzák,
mintha fagyott hullámokból formálták volna őket. Amint a
Fogasudvar uralkodói kimásznak, a hintó és a lovak elolvadnak.
Lady Nore és Lord Jarel fehér bundát visel, hiába nincs
kifejezetten hideg. Mögöttük egyetlen szolgáló áll, metszett
mintájú ezüstládikával a kezében, és Suren királynő. Bár ő az
uralkodójuk, egyszerű fehér pamutruhát visel. A homlokára
aranykoronát erősítettek, új pórázának vékony aranylánca
átszúrja a csuklóján a bőrt, egyik oldalt rúd akadályozza, hogy a
lánc kicsússzon a helyéről.
Az arcán friss sebek éktelenkednek, éppolyan a formájuk,
mint a zablának, amit legutóbb viselt.
Próbálok nyugodt maradni, de nehéz rezzenéstelenül tűrni
ezt az iszonyatot.
Madoc a többiek elé lép, úgy mosolyog, mintha családi
portréfestésre készülődnénk, amihez hamarosan ő is
csatlakozik.
Oak felnéz és elsápad, észreveszi a Suren királynő bőrét
keresztüldöfő láncot. Aztán úgy néz Madocra, mint aki
magyarázatot vár.
Csakhogy nem kapja meg.
–  Szeretnétek ülőpárnákat? – kérdezem Madoc csapatától. –
Hozathatok.
Lady Nore és Lord Jarel végignéz a kerten, a lovagokon, a
fedett arcú Bombán, Grima Mogon és a családomon. Oak tovább
duzzog, arccal lefelé fekszik a párnán ahelyett, hogy ülne.
Legszívesebben jó erősen megbökném a lábammal, amiért ilyen
udvariatlan, de talán ez a megfelelő pillanat arra, hogy
neveletlen legyen. Nem hagyhatom, hogy a Fogasudvar azt
higgye, fontosak számunkra. Madoc pedig túlságosan is ismer
már bennünket ahhoz, hogy bármi lenyűgözze.
– Inkább állunk – húzza el a száját Lady Nore.
Nehéz méltóságteljesen ülni egy párnán, és úgy jóval alám is
kerülne. Persze hogy nem fogadta el az ajánlatomat.
Cardanra gondolok, arra, hogy mindig csálén hordta a
koronáját, elterült a trónon. Kiszámíthatatlannak tűnt tőle, arra
emlékeztetett mindenkit, hogy elég hatalommal bír, ő hozza a
szabályokat. Megfogadtam, hogy igyekszem majd felérni hozzá,
amiben csak tudok, és ebbe beletartozik az az idegesítő póz is,
ahogy ült.
– Felettébb merész döntés volt idejönnötök – jegyzem meg.
– Ha más nem, te igazán értékelhetnél egy kis merészséget. –
Madoc Vivire és Tarynre néz, majd vissza rám. –
Meggyászoltalak. Őszintén azt hittem, hogy meghaltál.
– Csodálom, hogy nem mártottad meg a sapkádat a véremben
– felelem.
Grima Mog felvonja mellettem a szemöldökét.
– Nem hibáztatlak, amiért haragszol – feleli Madoc. – De már
túl régóta haragszunk egymásra, Jude. Nem vagy olyan ostoba,
mint hittelek, és a magam részéről én nem akarlak bántani
téged. Tündérfölde nagykirálynéja vagy. Bárhogyan jutottál is el
ide, emelem kalapomat előtted.
Lehet, hogy nem akar bántani, de ez nem jelenti, hogy nem is
fog.
– Tényleg ő a királyné – szúrja közbe Taryn. – Egyedül azért
nem vérzett el a hóban, mert a vidék meggyógyította.
A tündérek mormolni kezdenek körülöttünk. Lady Nore nyílt
undorral néz rám. Felfigyelek rá, hogy sem ő, sem a férje nem
hajolt meg illendően, és nem is használják a titulusomat.
Mennyire dühítheti őket még az is, hogy egy ilyen trónszerű
széken ülök! Mennyire gyűlölhetik a gondolatot, hogy igényt
formálhatok a valódira!
– Ilyen a gyerekek természete, elérik azt, amiről a szülő csak
álmodik – mondja Madoc. Összehúzott szemmel néz Orianára. –
De ne feledjük, hogy ez az egész családi viszály azzal kezdődött,
hogy Oakot szerettem volna a trónra ültetni. Mindig is éppolyan
szívesen uralkodtam volna a gyerekeimen keresztül, mint
ahogy saját magam viseltem volna a koronát.
Düh lobban bennem, forrón, hevesen.
–  És jaj azoknak a gyerekeknek, akik nem hagyják, hogy
uralkodj felettük!
Legyint.
– Gondoljuk végig a következő lépésünket, Jude nagykirályné!
Te meg a figyelemre méltó új nagytábornokod vezette sereg
megütközik az enyémmel. Nagy csatát vívunk. Talán nyersz, és
én visszavonulok északra, hogy új tervet kovácsoljak. Vagy
talán meghalok. Aztán mi lesz? Még mindig meg kell küzdened
a kígyókirállyal, akinek a pikkelyei erősebbek a legkeményebb
páncélnál, akinek a mérge a földbe szivárog. És továbbra is
halandó vagy. Nincs már Vérkorona, ami az uralmad alá vonná
Elfhon népét, és még ha lenne is, akkor sem hordhatnád. Lady
Asha már gyűjti is az udvar tagjait és lovagjait maga köré, azt
mondogatja nekik, hogy Cardan anyjaként neki kellene
régensként uralkodnia, míg a fia vissza nem tér. Egész uralmad
alatt orgyilkosokkal és trónkövetelőkkel kellene bajlódnod.
Bombára pillantok, nem említette Lady Ashát, amikor
felsorolta a legfontosabb tudnivalókat. Egyetértően biccent.
Madoc szomorú jövőt festett le, és nincs olyan része, ami ne
lenne igaz.
–  Akkor talán Jude felmond – szól közbe Vivi, színtiszta
akaratból ül egyenesen a párnákon. – Lemond. Mindegy.
– Nem fog – vitatkozik Madoc. – Mindig is csak félig értetted,
mit akar Jude, és talán ha értetted volna, nem csinálsz úgy,
mintha léteznének egyszerű megoldások. Azért vonta magára a
figyelmet, hogy ne az öccse hátán legyen a célkereszt.
– Ne oktass ki! – csattan fel Vivi. – Ez az egész a te hibád. Hogy
Oak veszélyben forog. Hogy Cardant megátkozták. Hogy Jude
kis híján az életét vesztette.
– De most eljöttem – feleli Madoc –, hogy jóvátegyem mindezt.
A vonásait tanulmányozom, eszembe jut, amikor még
Tarynnek hitt, és azt mondta, ha fáj neki, hogy meggyilkolta a
férjét, átadhatja neki a terhet. Talán valami hasonlónak
gondolja azt is, amit most tesz, de én nem tudok egyetérteni.
Lord Jarel előrelép.
–  Az a gyermek ott a lábadnál, ő a Smilax vérvonal jogos
örököse, igaz?
– Igen – felelem. – Egy nap Oak lesz a nagykirály.
Hála a jó égnek, az öcsém most az egyszer nem ellenkezik.
Lady Nore bólint.
 – Halandó vagy. Nem élsz sokáig.
Inkább bele sem megyek a vitába. Itt, Tündérföldén a
halandók fiatalok maradnak, de amint átlépünk az emberek
világába, hirtelen minden év ránk szakad. Még ha el is tudnám
kerülni ezt a véget, Madoc meggyőző érveket sorakoztatott fel.
Cardan nélkül nem lesz könnyű megtartani a trónt.
– Ezt jelenti a halandó szó – sóhajtok, még csak meg sem kell
játszanom magam. – Meghalunk. Gondolj ránk hullócsillagként,
röptünk rövid, de annál fényesebb.
– Milyen költői! – feleli Lady Nore. – És fatalista. Rendben. Úgy
látom, képes vagy a helyükön kezelni a dolgokat. Madoc azt
szeretné, ha ajánlatot tennénk neked. Van módja annak, hogy
uralmad alá vond a kígyó férjedet.
Vér zúg fel a fülemben.
– Uralmam alá vonjam?
–  Ahogy bármely állattal tennéd. – Lord Jarel mosolya
veszéllyel teli. – Van egy mágikus kantárunk. Maga Grimsen
készítette, bármit meg lehet vele zabolázni. Igazodik a
megfékezni kívánt lényhez. Most, hogy Grimsen nincs már
közöttünk, egy ilyen holmi értékesebb is, mint korábban.
Surenre pillantok, a sebeire. Ezt viselte hát? Levágták róla,
hogy nekem adják?
Lady Nore szólal most meg, folytatja, amit a férje elkezdett.
–  A csatok lassan a bőrébe mélyednek, és Cardan örökké a
tiéd lesz.
Nem teljesen értem, mit akar ezzel mondani.
– Az enyém? Hiszen megátkozták!
–  És ha hihetünk Grimsennek, ez aligha fog megváltozni –
feleli. – De ha valahogy visszaszerezné is az eredeti alakját,
akkor is örökké az uralmad alatt maradna. Hát nem édes a
gondolat?
A nyelvembe harapok, nehogy meggondolatlanul reagáljak.
–  Ez igencsak különleges ajánlat – felelem, és Madoc felé
fordulok. – És ezt úgy értem, hogy átverésnek hangzik.
–  Igen – hagyja rám. – Megértem. De mind megkapjuk, amit
akarunk. Jude, addig leszel nagykirályné, ameddig csak akarsz.
A megzabolázott kígyóval ellenállás nélkül uralkodhatsz. Taryn,
te a királyné nővére leszel, ismét a kegyeibe fogad az udvar.
Senki sem állhat az utadba, ha magadénak nyilvánítod Locke
birtokát és vagyonát. A húgod talán még címet is adományoz
neked.
– Ki tudja – felelem, ami vészesen közel áll ahhoz, hogy részt
vegyek az előadásban.
–  Vivienne, te visszatérhetsz a halandók világába, és úgy
élvezed az életet, ahogyan csak jónak látod, nem fog
megzavarni a családod. Oak pedig ismét az anyjával élhet. – A
csata hevével a szemében néz rám. – Az Eleventanácsot
megszüntetjük, én veszem át a helyüket. Én foglak terelgetni,
Jude.
Végignézek a Fogasudvaron.
– És mit kapnak ők?
Lord Jarel elmosolyodik.
–  Madoc megígérte, hogy az öcséd, Oak elveszi a kis
királynőnket, és amikor trónra kerül, vele együtt az arája is
hatalomhoz jut.
– Jude? – szólal meg Oak idegesen.
 Oriana megfogja és jó erősen megszorítja a kezét.
–  Ezt nem mondhatod komolyan! – fakad ki Vivi. – Oaknak
csak ne legyen semmi köze ezekhez az alakokhoz meg a
hátborzongató lányukhoz!
Lord Jarel dühödt megvetéssel méri végig.
–  Te, Madoc vér szerinti lánya, te számítasz itt a
legkevesebbet. Mekkora csalódás lehetsz!
Vivi a szemét forgatja.
A kis királynőre siklik a tekintetem, sápadt arcát és
különösmód üres tekintetét figyelem. Bár az ő sorsát vitatjuk
meg, nem úgy tűnik, mintha különösebben izgatná. És nem úgy
fest, mint akivel jól bántak. Elképzelni sem tudom, hogy
összekössem az életét az öcsémével.
–  Tegyük félre Oak házasságának a kérdését egy pillanatra –
indítványozza Madoc. – Akarod a kantárt, Jude?
Rémes gondolat, hogy örök engedelmességre kárhoztatva
magamhoz láncolom Cardant. Amit valójában akarok, az az,
hogy itt álljon mellettem, nevessen ezen az egészen. Még a
legrosszabb énjét, a legkegyetlenebb, alamuszi énjét is örömmel
fogadnám, ha itt lehetne.
Arra gondolok, amit a trónteremben mondott, mielőtt
szétroppantotta a koronát: Sem a hűséget, sem a szeretetet nem
szabad kierőszakolni.
Igaza volt. Persze hogy igaza volt! Mégis akarom a kantárt.
Kétségbeesetten vágyom rá. Elképzelem magamat az újjáépített
trónon, a tompa elméjű kígyóval az oldalamon, a hatalmamat
szimbolizálná, és a szerelmemre emlékeztetne. Nem veszne oda
örökre.
 Rémisztő kép, és éppolyan rémisztően vonzó is.
Legalább a remény megmaradna. És mi az alternatíva?
Csatába indulni, életeket áldozni? Levadászni a kígyót, feladni
annak a lehetőségét, hogy egy nap visszakapom Cardant? Ugyan
miért? Belefáradtam a küzdelembe.
Hadd uralkodjon Madoc rajtam keresztül! Legalábbis hadd
próbálja meg.
– Esküdj, hogy a kantár csak ennyit tesz! – szólalok meg.
–  Csak ennyit – feleli Lady Nore. – Egyedül arra jó, hogy
irányítani lehessen a lényt a parancsszavakkal. Amint
beleegyeztél a feltételeinkbe, eláruljuk.
Lord Jarel előreinti a szolgálóját, aki kiveszi a kantárt a
ládikóból, és lehajítja elém. Aranyként csillog. Egy rakás
mesterien kovácsolt csat, és egy jövő, amiben nem kell
elveszítenem azt, amim maradt.
–  Felmerül a kérdés – szólalok meg, miközben megfontolom
az alkut –, hogy ha ilyen hatalommal bíró eszköz áll a
rendelkezésetekre, miért nem magatok használjátok.
Lord Jarel nem felel, túl hosszúra nyúlik a csend.
–  Ó! – Eszembe jutnak a karcolások a kígyó pikkelyein. Le
merném fogadni, hogy ott szárad a kantáron a Fogasudvar
lovagjainak a vére, talán Madoc seregének önkénteseié is. –
Nem sikerült felkantározni, igaz? Hány katonát vesztettetek?
Lord Jarel szemlátomást mérges rám.
Madoc felel helyette:
–  Egy csapatot, és a Csavaros-rengeteg egy része is lángra
kapott. A lény azt sem hagyta, hogy a közelébe menjünk. Gyors
és veszedelmes, a mérge kifogyhatatlannak tűnik.
 – De a teremben tudta, hogy Grimsen az ellensége – veszi át a
szót Lady Nore. – Úgy hisszük, te csapdába csalhatod. Mint a
hajadonok régen az egyszarvúakat. Te felkantározhatod. És ha
esetleg belehalnál, Oak korábban kerül a trónra a mi
királynőnkkel az oldalán.
– Milyen gyakorlatias – felelem.
–  Gondold meg! – ajánlja Grima Mog. Odafordulok hozzá,
mire vállat von. – Madocnak igaza van. Másképp nehéz lesz
megtartani a trónt. Nincs kétségem afelől, hogy fel tudod
kantározni a kígyót, és hozzá hasonló fegyverrel egyetlen sereg
sem rendelkezik Tündérföldén. Valódi hatalom, kislány.
–  Vagy meggyilkolhatjuk őket, itt és most. És zsákmányként
vesszük el a kantárt – javasolja Bomba, lehúzza arcáról a hálót.
– Hiszen árulók. Fegyvertelenek. És őket ismerve át akarnak
verni. Te magad is elismerted, Jude.
–  Liliver? – szólal meg Lady Nore. Különös, hogy valaki nem
az álnevén hivatkozik rá, de mielőtt kém lett belőle, Bombát a
Fogasudvarban tartották fogva. Csak azt a nevet ismerhetik,
amit akkoriban használt.
–  Hát emlékszel rám – fordul hozzá Bomba. – Tudd, hogy én
sem feledtelek!
– A kantár a tiétek lenne, de azt továbbra sem tudod, hogyan
használd – száll vitába Lord Jarel. – Nélkülünk nem tudod
megzabolázni a kígyót.
–  Szerintem ki tudom szedni belőle – szúrja közbe Bomba. –
Örömmel megpróbálom.
– Hagyod, hogy így beszéljen velünk? – förmed rá Lady Nore
Madocra, mintha tehetne ez ellen bármit.
 –  Liliver egy szót sem szólt hozzátok – felelem nyugodtan. –
Hozzám beszélt. És mivel a tanácsadóm, ostobaság lenne, ha
nem fontolnám meg jó alaposan a szavait.
Madoc felkacag.
–  Ugyan már, aki ismeri Lord Jarelt és Lady Nore-t, az tudja,
hogy szívtelenek, bármiképp kínozza is őket a kémed, nem
adják be a derekukat. És te akarod azt a kantárt, lányom.
Madoc a Fogasudvar támogatásával jutott ilyen közel a
trónhoz. Most arra látnak lehetőséget, hogy Oakon keresztül ők
maguk uralkodjanak. Amint Oak és Suren összeházasodik,
célponttá válok. Ahogy Madoc is.
De akkor ott lesz a kígyó, ami nekem engedelmeskedik.
Egy olyan kígyó, ami magát a vidéket mérgezi.
–  Bizonyítsátok, hogy jóhiszeműen ajánljátok ezt az alkut! –
kérem. – Cardan megtette, amit Orlagh mélytengeri királynővel
kapcsolatban kértél tőle. Szabadítsd meg őt a feje felett lebegő
kardtól! A lányával együtt gyűlöl, úgyhogy nem kell attól
tartanod, hogy a segítségemre sietnek.
–  Azt gondolnám, te magad is gyűlölöd őket – jegyzi meg
Madoc homlokráncolva.
–  Azt akarom, hogy Cardan áldozata azt jelentse, amit ő
szeretett volna – folytatom. – És tudni akarom, hogy nem
próbálod ravaszul minden egyezség alól kihúzni magad.
Madoc bólint.
– Rendben. Megtörtént.
Nagy levegőt veszek.
–  Nem fogom Oakot semmire kényszeríteni, de ha véget
akartok vetni a háborúnak, elmondjátok, hogyan működik a
kantár, és békét köthetünk.
Lord Jarel fellép az emelvényre, mire az őrök elé ugranak,
fegyverrel tartják távol tőlem.
–  Szeretnéd, ha hangosan mondanám el, mindenki füle
hallatára? – kérdezi bosszúsan.
Intek az őröknek, hogy menjenek, ő pedig lehajol, hogy a
fülembe súgja:
–  Végy három hajszálat a saját fejedről, csomózd őket a
kantárra! Ezáltal össze lesztek kötve. – Azzal hátralép. – Most
már beleegyezel az alkuba?
Végignézek hármukon.
–  Amikor a nagykirály fel van kantározva és engedelmes,
mindent megadok, amit kértetek, mindent, amit megadhatok.
De előtte semmit sem kaptok.
–  Akkor tedd, amit kell, Jude! – ösztökél Madoc. – Rendezz
lakomát holnap az alsóbb udvarok számára, és hívj meg minket
is! Magyarázd el, hogy a nagyobb fenyegetés láttán félretettük
az ellentéteinket, és megadtuk neked a kígyókirály
megfékezésének módját. A seregeink Insweal szikláin gyűlnek
majd össze, de nem harcolni érkeznek. Vidd magaddal a
kantárt, csald magadhoz a kígyót! Amint ráteszed, add ki az első
parancsot! Engedelmesnek fog mutatkozni, és mindenki éltetni
fog. Megszilárdítja a hatalmadat, és lesz okod megjutalmazni
minket. És tégy is úgy!
Már most uralkodni próbál rajtam keresztül.
–  Öröm lesz egy olyan királynő, aki hazudhat helyetted,
nemde? – kérdezem.
Madoc mosolyában semmi rosszindulat nincs.
 – Jó lesz ismét egy családként élni.
Csakis a kantár puha bőrrésze tűnik helyénvalónak a
kezemben, semmi egyéb.

Amikor kifelé indulok a palotából, elhaladok a trónterem

mellett, de belépve nem találom a kígyót, csak levedlett, szakadt
aranyszín pikkelyei fogadnak.
Az éj leple alatt a köves tengerpartra sétálok. Letérdelek az
egyik sziklára, és papírgalacsint hajítok a hullámokba.
Ha szeretted valaha, írtam rá, segíts!
 25. fejezet

Háton fekszem egy szőnyegen a tűz előtt a régi szobámban.

Taryn mellettem ül, a palota konyhájából szerzett sült csirkéből
csipeget. Étellel megpakolt tálca hever a földön: sajt, kenyér,
ribizli, egres, gránátalma, kökényszilva és egy kancsó sűrű
tejszín. Vivi és Heather összefont lábbal ül a szőnyeg másik
végében, egymás kezét szorongatják. Oak sorba állítja a
bogyókat, aztán szilvákkal letarolja őket. Régen rászóltam
volna, de most nem teszem.
–  Jobb, mint harcolni, nem igaz? – kérdezi Taryn, ahogy
leveszi a gőzölgő kannát a tűzről, és forró vizet tölt egy
edénybe. Leveleket szór bele, menta és bodzavirág illata száll a
levegőben. – Béke. Nagyon különös béke.
Egyikünk sem felel, gondolkozunk a kérdésen. Semmi
konkrétumot nem ígértem Madocnak, de biztos vagyok benne,
hogy a ma esti lakomán megteszi az első lépéseket, hogy
magához ragadja a hatalmat. A csermelyből hamarosan áradat
lesz, aztán valódi hatalom nélküli bábbá válok. Az ilyesfajta
támadásban az a vonzó, hogy hitegethetjük magunkat,
miszerint elkerülhető ez a sors, a veszteségeket felül lehet írni,
ki lehet cselezni.
–  Mi baja volt annak a lánynak? – kérdezi Oak. – Suren
királynőnek.
– A Fogasudvar nem túl kedves – válaszolom, és felülök, hogy
átvegyem a bögrét Taryntől.
Bár régóta nem aludtam már, nem vagyok fáradt. Éhes sem
vagyok, de azért ettem. Nem tudom, mi vagyok.
Vivi felhorkan.
–  Végül is így is fogalmazhatunk! Egy vulkánt is lehet
melegnek nevezni.
Oak a homlokát ráncolja.
– Segítünk rajta?
–  Ha úgy döntesz, elveszed, akkor követelhetjük, hogy itt
éljen, amíg idősebb nem leszel – válaszolom. – És ha így van,
nem fogjuk megláncolni. Nyilván jobb lenne neki. De ettől még
nem gondolom, hogy ezt kellene tenned.
–  Nem akarom feleségül venni… ahogy senki mást sem –
jelenti ki Oak. – És nem akarok nagykirály lenni. Miért nem
tudunk csak úgy segíteni rajta?
Túl forró a tea. Az első korty megégeti a nyelvemet.
–  Egy királynőn nem könnyű segíteni – válaszolja Taryn. –
Elvileg nem lenne szabad segítségre szorulniuk.
Elhallgatunk.
–  És átveszed Locke birtokát? – érdeklődik Vivi az
ikertestvérem felé fordulva. – Nem muszáj. A gyereket sem kell
megszülnöd.
 Taryn elvesz egy szem egrest, és az ujjai közt görgeti a világos,
zöldessárgás gyümölcsöt.
– Hogy érted?
–  Tudom, hogy Tündérföldén ritkák a gyerekek, értékesek
meg minden, de a halandók világában létezik az abortusz –
magyarázza Vivi. – És még itt is vannak cseregyerekek.
–  Örökbe adhatod – teszi hozzá Heather. – A te döntésed.
Senki sem ítélne el.
– Ha megteszik, lefejezhetem őket – ajánlkozom.
– Akarom a gyereket – válaszolja Taryn. – Nem mondom, hogy
nem félek, de izgatott is vagyok. Oak, mostantól nem te leszel a
legkisebb.
– Helyes! – vágja rá, és ütődött szilváját a tejszíneskancsó felé
gurítja.
Vivi elkapja, és beleharap.
– Hé! – kiáltja Oak, mire Vivi huncutul kuncog.
–  Találtál valamit a könyvtárban? – kérdezem Heathert,
igyekezve leplezni a hangom remegését.
Tudom, hogy nem talált. Ha talált volna, biztosan elmondja.
Mégis megkérdezem.
Ásít egyet.
– Volt pár elég vad történet. Nem segítenek rajtunk, de tényleg
elég vadak. Az egyik a kígyók királyáról szól, aki a világ összes
kígyójának parancsol. Egy másikban egy kígyó megátkozott két
tündér hercegnőt, és kígyóvá váltak, de nem mindig azok. Meg
van egy, amiben valaki gyereket akar – pillant Tarynre. – Egy
kertész felesége nem tud teherbe esni. Egy nap meglát egy
aranyos zöld kígyót a kertjében, és teljesen kiakad, hogy még a
kígyóknak is lehet gyerekük, de neki nem. A kígyó meghallja, és
felajánlja, hogy majd lesz ő a fia.
Felvonom a szemöldököm. Oak nevet.
– Igazából egész jó gyerek – folytatja Heather. – Lyukat ásnak
neki a ház sarkában, és ott él. Ugyanazt a vacsorát kapja, amit
ők is esznek. Minden teljesen rendben van, de aztán a kígyó
megnő, és úgy dönt, feleségül akar venni egy hercegnőt. De nem
ám viperahercegnőre vagy anakonda-hercegnőre vágyik!
Annak a királyságnak az ember hercegnőjét akarja elvenni,
ahol élnek.
– És ezt mégis hogyan? – kérdezi Taryn.
Heather elvigyorodik.
–  Az apa elmegy a királyhoz, és házassági ajánlatot tesz a
kígyókölyök nevében. A királynak nem igazán jön be a dolog,
úgyhogy a tündérmesékre jellemző módon ahelyett, hogy
nemet mondana, három lehetetlen dolgot kér a kígyótól: az első
az, hogy változtassa drágakővé a gyümölcsöskert összes
gyümölcsét, a második, hogy változtassa ezüstté a palota összes
padlóját, és végül azt, hogy változtassa a palota falait arannyá.
Az apa minden egyes kérésnél visszamegy, a kígyó pedig
elmondja, mit tegyen. Az apának először magokat kell ültetnie,
másnapra jáspis- és jádegyümölcsöket teremnek. Aztán levetett
kígyóbőrrel kell dörgölnie a palota padlóit, attól ezüstté válnak.
Végül méreggel kell bekennie a palota falait, attól arannyá
válnak.
– Mindent az apa csinál – mormolom.
Olyan meleg van a tűz mellett.
–  Eléggé helikopterszülő. – Heather hangja mintha nagyon
messziről érkezne már. – Mindegy, a lényeg, hogy a király végül
kétségbeesetten bevallja a lányának, hogy gyakorlatilag eladta
egy kígyónak, és a lánynak feleségül kell menni hozzá. Így is
tesz, de amikor kettesben maradnak, a kígyó leveti a bőrét, és
kiderül, hogy atomdögös pasi. A hercegnő odáig van, de a király
beront a hálószobájukba, és elégeti a kígyóbőrt, azt hiszi,
megmenti a lánya életét. A kígyósrác kétségbeesetten felüvölt,
és galambbá változik, elrepül. A hercegnő totál kiakad, zokog,
mint az állat, aztán úgy dönt, megkeresi. Útközben, mert persze
ez egy tündérmese, és szó szerint semmi értelme, a hercegnő
összetalálkozik egy pletykás rókával, aki elmondja neki, hogy a
madarak egy hercegről panaszkodnak, akit elátkozott egy
ogrenő, és csak egy csomó madár meg egy róka vérével lehet
meggyógyítani. A többit sejthetitek. Szegény róka, mi?
–  Milyen könyörtelen! – jegyzi meg Vivi. – Az a róka segített
neki.
Ez az utolsó, amit értek, miközben az egymást túlharsogó
barátságos hangokat hallgatva elnyom az álom.

A hamvadó tűznél, takaró alatt ébredek.

Az alvás különös varázsereje most is működésbe lépett, az
elmúlt két nap szörnyűségei elég távolinak tűnnek már ahhoz,
hogy kicsit könnyebben gondolkozzak.
Taryn a heverőn fekszik takaróba bugyolálva. Keresztülvágok
a csendbe burkolózó szobákon, Heathert és Vivit az ágyamban
találom. Oak nincs itt, úgy sejtem, Orianával van.
 Kimegyek, és szembetalálom magam egy rám váró lovaggal.
Felismerem őt, Cardan egyik testőre.
–  Felség! – emeli a kezét a szívéhez. – Fand pihen. Megkért,
hogy vigyázzak önre, amíg ő vissza nem tér.
Bűntudat marcangol, amiért eszembe sem jutott, hogy Fand
túl hosszan, túl keményen dolgozik. Persze hogy több kell
egyetlen lovagnál.
– Hogyan nevezhetlek?
– Artegowl, felség.
– Hol a nagykirály többi testőre? – kérdezem.
Felsóhajt.
– Grima Mog ránk bízta a kígyó nyomon követését.
Milyen különös, szomorú váltás ez ahhoz képest, hogy
korábban Cardan biztonságáról kellett gondoskodniuk. De nem
tudom, értékelné-e Artegowl, ha tudná, mit gondolok, ahogy azt
sem, illendő-e egyáltalán megosztanom vele a gondolataimat. A
királyi lakrész bejáratánál hagyom.
Odabent meglepetten nyugtázom, hogy Bomba a heverőn ül,
egy hógömböt forgat. Egy macska van benne GRATULÁLOK AZ
ELŐLÉPTETÉSHEZ! felirattal – Vivi vette Cardannak a
koronázás után. Nem is tudtam, hogy megtartotta. A kavargó,
csillogó kristályokat elnézve eszembe jut a jelentés, miszerint
havazott a trónteremben.
Bomba felnéz rám, a válla megereszkedik. Az arcára
rajzolódó kétségbeesés az enyémet tükrözi.
–  Nem lett volna szabad idejönnöm – szólal meg, egyáltalán
nem vallanak rá ezek a szavak.
– Mi a baj? – kérdezem, és beljebb sétálok a szobába.
 –  Hallottam, mit mondott Taryn rólad, amikor Madoc eljött
alkut ajánlani.
Várja, hogy rájöjjek, mire céloz, de nem értem.
A fejemet rázom.
– Hogy a vidék gyógyított meg. – Úgy néz rám, mintha félig azt
várná, hogy letagadom. Talán a varratokra gondol, amiket
ebben a szobában szedett ki, vagy arra, hogy túléltem a
zuhanást a gerendákról. – Arra gondoltam, hogy talán…
használhatnád ezt az erőt arra, hogy felébreszd Csótányt.
Amikor csatlakoztam az Árnyudvarhoz, fikarcnyit sem
konyítottam a kémkedéshez. Bomba látott már kudarcot vallani.
Most mégis nehéz elismernem, hogy tehetetlen vagyok.
–  Próbáltam megtörni Cardan átkát, de nem ment. Bármit
csináltam is, nem tudom, hogyan tettem, vagy hogy képes
lennék-e rá ismét.
–  Amikor viszontláttam Lord Jarelt és Lady Nore-t,
önkéntelenül is eszembe juttatta, milyen sokkal tartozom
Csótánynak – meséli Bomba. – Ha ő nem lett volna, nem élem
túl, amit velem tettek. Leszámítva, hogy mennyire szeretem,
tartozom is neki. Segítenem kell rajta. Ha bármit tehetsz érte…
Felidézem a pillanatot, amikor fehér virágok bújtak elő a
hóból. Abban a pillanatban én is mágikus voltam.
A reményen gondolkozom.
–  Megpróbálom – vágok a szavába. – Ha tudok segíteni
Csótányon, persze hogy én is szeretnék. Persze hogy
megpróbálom. Menjünk! Menjünk most rögtön!
– Most? – ugrik fel Bomba. – Nem, hiszen aludni jöttél vissza a
szobádba.
 –  Még ha a Madockal és a Fogasudvarral kötendő
fegyverszünet sokkal jobban alakul is, mint sejtem,
előfordulhat, hogy a kígyó nem hagyja, hogy felkantározzam –
felelem. – Lehet, hogy nem sokáig maradok már életben. Jobb,
ha minél hamarabb megpróbáljuk.
Bomba óvatosan megérinti a karomat.
– Köszönöm – hálálkodik, különösen hatnak az emberi szavak
a szájából.
– Még ne köszönd!
– Talán elfogadsz helyette egy ajándékot.
Egy fekete, hálós maszkot húz elő a zsebéből, olyan, mint az
övé.
Fekete ruhát öltök, nehéz köpenyt kanyarítok a vállamra.
Aztán felveszem a maszkot, úgy indulunk el együtt a titkos
folyosón. Meglepetten konstatálom, hogy változtattak rajta,
mióta legutóbb itt jártam, összekötötték a palota falaiban
húzódó többi járattal. A borospincén keresztül bemegyünk az új
Árnyudvarba. Sokkal nagyobb, mint a régi, és kényelmesebben
is van berendezve. Egyértelmű, hogy Cardan fizette, vagy loptak
a kincstárból a háta mögött. Van konyha, tele edényekkel meg
egy akkora tűzhellyel, hogy egy kisebb pónit is megsüthetnének
rajta. Edzőtermek, ruhatárak és egy hadi tanácsterem mellett
haladunk el, utóbbi vetekszik a nagytábornokéval. Látok pár
kémet, van, akit ismerek, van, akit nem.
Szellem néz fel az asztaltól, ahol ül, kártyázik az egyik hátsó
szobában, homokszín haja a szemébe lóg. Gyanakodva figyel.
Felhajtom a maszkomat.
– Jude! – szól megkönnyebbülve. – Hát eljöttél.
 Egyiküket sem akarom hamis reményekkel kecsegtetni.
– Nem tudom, tehetek-e érte valamit, de szeretném látni.
– Erre!
Szellem feláll, és egy kis helyiségbe vezet, ahol lecsüngő
üveggömbök szolgáltatják a fényt. Csótány egy ágyon fekszik.
Aggasztóan megváltozott. A bőre színtelen, már nem a tavak
gyönyörű mélyzöldje, és nyugtalanítóan viaszszerű. Megmozdul
álmában, majd felkiált, és kinyitja a szemét. Véreres, üveges.
Elakad a lélegzetem, de egy pillanattal később ismét álomba
merül.
– Azt hittem, alszik – szólalok meg elborzadva.
Tündérmesébe illő álmot képzeltem, mint amilyen
Hófehérkéé, úgy gondoltam, mozdulatlanul fekszik egy
üvegkoporsóban, és éppolyan, mint korábban.
–  Kerítsünk valamit, amivel lekötözhetjük! – kéri Bomba, a
saját testével szorítja le. – Néha elhatalmasodik rajta a méreg, és
muszáj lefogni, amíg a roham tart.
Már értem, miért jött el hozzám, miért érzi úgy, hogy muszáj
tenni valamit. Körbenézek. Egy rakás takarót látok az egyik
ládán. Szellem elkezdi felszabdalni őket.
– Csináld csak nyugodtan! – mondja.
Fogalmam sincs, mit kellene tennem, de odaállok Csótány
lábához, és lehunyom a szemem. Elképzelem magam alatt a
földet, ahogy az ereje a talpamon keresztül a lábamba szivárog.
Elképzelem, ahogy megtölti a testemet.
Aztán zavarba jövök, ostobának érzem magam, és
abbahagyom.
Nem megy. Halandó lány vagyok. A lehető legkevésbé
mágikus. Képtelen vagyok megmenteni Cardant. Képtelen
vagyok meggyógyítani bárkit. Nem fog menni.
Kinyitom a szemem, és a fejemet rázom.
Szellem megérinti a vállamat, olyan közel lép, mint akkor,
amikor a gyilkolás művészetére tanított. Halkan beszél.
– Jude, ne erőltesd! Hadd jöjjön magától!
Sóhajtva ismét lehunyom a szemem. Ismét próbálom érezni a
földet magam alatt. Tündérfölde talaját. Eszembe jutnak Val
Moren szavai: Gondolod, hogy egy goblinföldbe vetett magból
éppolyan növény sarjad, mint a halandók világában? Bármi
vagyok is, itt nőttem fel. Ez az otthonom, a hazám.
Ismét azt a különös érzést érzem, mintha csalán csípne.
Ébredj! – gondolom, és megérintem a bokáját. A királynéd
vagyok, és azt parancsolom, hogy ébredj fel!
Csótány hevesen rángatózni kezd. Jó erősen hasba rúg, a
falnak tántorodom.
A földre rogyok. Olyan intenzív fájdalmat érzek, hogy
hirtelen eszembe jut, nem is olyan régen hasba szúrtak.
– Jude! – sikkant Bomba, és már ugrik is, hogy lefogja Csótány
lábát.
Szellem letérdel mellém.
– Nagyon megsérültél?
Feltartom a hüvelykujjamat, hogy jelezzem, jól vagyok, de
beszélni nem tudok.
Csótány ismét felkiált, de ezúttal mintha valamit mondana.
–  Lil… – szólal meg, a hangja halk és rekedtes, de mégis
beszél.
Magához tért. Felébredt.
 Meggyógyult.
Megragadja Bomba kezét.
– Haldoklom – mondja. – A méreg… Ostoba voltam. Már nincs
sok hátra.
– Nem haldokolsz – vitatkozik Bomba.
–  Van valami, amit életemben sosem lettem volna képes
bevallani neked – húzza közelebb magához Bombát. – Szeretlek,
Liliver. Megismerkedésünk első órájától fogva szeretlek.
Kétségbeesetten szeretlek. El akartam mondani, mielőtt
meghalok.
Szellem felvont szemöldökkel pillant rám. Elvigyorodom.
Mindketten a földön vagyunk, Csótánynak valószínűleg fogalma
sincs róla, hogy halljuk.
Egyébként is túlságosan lefoglalja, hogy Bomba döbbent arcát
nézze.
– Nem akartam… – kezdi, de elharapja a mondat végét, a jelek
szerint rettenetként értelmezi Bomba arckifejezését. – Semmit
sem kell mondanod rá. De még mielőtt meghalok…
–  Nem haldokolsz – ismétli Bomba, és úgy tűnik, Csótány
ezúttal végre felfogja.
–  Értem. – Az arcára szégyen rajzolódik ki. – Hallgatnom
kellett volna.
Szellemmel a nyomomban a konyha felé lopózom. Az ajtó felé
menet még hallom Bomba halk hangját.
–  Ha hallgatsz – feleli –, akkor nem mondhatnám el, hogy az
érzéseid viszonzásra leltek.
Odakint Szellemmel visszasétálunk a palotába, a csillagokat
figyeljük. Arra gondolok, Bomba mennyivel okosabb nálam,
mert ő megragadta a kínálkozó lehetőséget. Elmondta
Csótánynak, mit érez iránta. Én nem tudtam elmondani
Cardannak. És most már soha nem is tehetem.
Az alsóbb udvarok sátrai felé indulok.
Szellem kérdőn pillant rám.
–  Van még valami, amit lefekvés előtt elintéznék –
magyarázom.
Nem kérdez semmit, csak felzárkózik mellém.

Meglátogatjuk Marrow mamát és Severint, akinek száműzött

apját Grimsen olyan hosszan szolgálta. Ők az utolsó reményeim.
Találkoznak velem a csillagok alatt, és udvariasan
végighallgatnak, de válasszal nem szolgálnak.
–  Valahogy csak sikerülhet – erősködöm. – Valamit csak
tehetünk.
– A gond az – feleli Marrow mama –, hogy már tudja, hogyan
vessen véget az átoknak. Csakis a halál, ezt mondta Grimsen.
Másik válaszra vágyik, de a mágia ritkán igazodik az
igényeinkhez.
A közelben álló Szellem mogorván néz rá. Hálás vagyok a
társaságáért, főleg most, mert nem tudom, képes lennék-e
egyedül végighallgatni ezt.
–  Grimsen biztosan nem akarta, hogy megtörjék az átkot –
feleli Severin.
Ívelt szarvai ijesztőek, de a hangja gyengéd.
– Rendben.
 Egy közeli farönkre rogyok. Nem mintha jó híreket reméltem
volna, most mégis körbevesz a bánat köde.
Marrow mama összehúzott szemmel néz rám.
–  Szóval használni fogja a Fogasudvar kantárját? Szeretném
megnézni. Grimsen olyan izgalmasan rémes holmikat készített.
– Nyugodtan megnézheti – felelem. – A saját hajamat is rá kell
kötnöm.
Felhorkan.
–  Hát azt ne tegye! Ha mégis, akkor a kígyóval együtt önt is
megköti.
Ezáltal össze lesztek kötve.
Éktelen haragra gerjedek, egy pillanatra minden elfehéredik,
mintha villám csapna be, amit hamarosan mennydörgés követ.
–  Akkor hogyan kellene működnie? – kérdezem, a hangom
remeg a dühtől.
– Valószínűleg van egy parancsszó – válaszolja vállat vonva. –
De ki tudja, mi, és anélkül hasztalan.
Severin a fejét rázza.
–  A kovács egyetlen dolgot akart mindenki emlékezetébe
belevésni.
– A nevét – jövök rá.

Nem sokkal azután, hogy visszaérek a palotába, Toprongy

megérkezik egy ruhával, amit Taryn a lakomára szerzett
nekem. A szolgálók ételt hoznak, fürdőt készítenek. Amikor
végzek, beillatosítanak, kifésülik a hajamat, mintha játék baba
lennék.
A ruha ezüst, merev fémleveleket varrtak rá. Három kést
rejtek a combomra erősített szíjra, egyet tokban a mellem közé.
Toprongy rosszallóan nézi a friss kék-zöld foltokat a hasamon.
De nem magyarázkodom a baleset kapcsán, ő pedig nem
kérdez.
Madoc házában nőttem fel, így hozzászoktam a szolgálók
jelenlétéhez. A konyhában szakácsok szorgoskodtak, az
istállóban lovászok dolgoztak, és maréknyi cseléd gondoskodott
róla, hogy az ágyak mindig be legyenek vetve, hogy az
otthonunk elfogadhatóan tiszta legyen. De nagyrészt akkor
jöttem-mentem, amikor akartam, saját magam határoztam meg
a napirendemet, és azt csináltam, amit csak jólesett.
Most a testőrök, Toprongy és a többi palotai szolgáló minden
egyes mozdulatomat árgus szemmel figyeli. Szinte sosem
vagyok egyedül, és ha igen, akkor sem hosszan. Amennyiszer
elnéztem Eldredet, magasan a trónján, vagy Cardant, aki
erőltetett nevetéssel újabb kupa bort hajtott fel, egyszer sem
gondoltam arra, milyen rémes az, ha valaki ekkora hatalommal
bír, mégis ennyire tehetetlen.
– Elmehettek – utasítom őket, miután befonták a hajamat, és a
fülemen nyílhegy alakú ezüstdísz csillog.
Egy átkot nem verhetek át, és nem is tudom, hogyan vegyem
fel ellene a harcot. Kénytelen leszek félretenni a problémát, és
azzal törődni, amit meg tudok oldani: el kell kerülnöm a
Fogasudvar csapdáját, és nem engedni, hogy Madoc korlátozza
a hatalmamat. Úgy vélem, végleg meg akar hagyni
nagykirálynénak, oldalamon a szörnyeteg nagykirállyal. És
ahogy elképzelem mindezt, arra gondolok, milyen iszonyú
lenne Cardan számára, ha örökké kígyótestben ragadna.
Vajon fáj most neki? Milyen érzés, hogy méreg árad a
bőréből? Tud magáról annyira, hogy megszégyenítve érezze
magát, amikor az őt egykor hőn szerető udvar szeme láttára
felkantározzák? Gyűlölet kel majd a szívében? Meggyűlöli őket?
Meggyűlöl engem?
Lehet, hogy valami mássá válok, éppolyan rémes nagykirállyá,
mint amilyen Dain lett volna. És ha így történik, ha tényleg
beteljesítem a próféciát, akkor valakinek muszáj megállítania. És
úgy gondolom, te leszel az a valaki.
Madoc, Lord Jarel és Lady Nore el akar kísérni a lakomára,
ahol be kellene jelentenem a szövetségünket. Meg kell
alapoznom a hatalmamat, és meg is kell tartanom az este
folyamán, és ez nehéz feladatnak tűnik. A Fogasudvar öntelt és
gúnyos. Ha hagyom, hogy így bánjanak velem, gyengének
tűnök, ugyanakkor nem lenne bölcs dolog a szövetséget
kockáztatni azzal, hogy hasonlóképpen viselkedem velük. Ami
Madocot illeti, nyilván apai tanácsok elapadhatatlan áradatát
zúdítja majd rám, és ha túl nyíltan szembeszállok vele, duzzogó
lányaként állít majd be. Ha viszont nem akadályozom meg,
hogy ők kerüljenek nyeregbe, akkor felesleges volt minden,
amit tettem, minden, amit kiterveltem.
Ezt észben tartva kihúzom magam, és elindulok a lakoma
helyszínére.
Felszegett állal sétálok a mohás fűben. A ruhám lebeg
mögöttem. A hajamba szőtt ezüstszálak ragyognak a csillagok
fényében. Molyszárnyú apród siet utánam, ő tartja az
uszályomat. A királyi testőrség tiszteletteljes távolságból követ.
Lord Roiben egy almafa mellett áll, holdsarló kardja
kifényesített hüvelyben csillog. Kedvese, Kaye zöld ruhát visel,
színe nagyjából megegyezik a bőre árnyalatával. Annet királynő
Lord Severinnel társalog. Randalin egyik kupa bort hajtja fel a
másik után. Mind szelídnek tűnnek. Látták, ahogy az átok
elhatalmasodik, és ha még mindig itt vannak, az azt jelenti,
hogy készek harcba indulni a következő napon.
Csak egyikünk hazudhat nekik, jut eszembe az, amit Cardan
mondott, amikor legutóbb az alsóbb udvarok uralkodóival
beszéltünk.
De ma nem hazugságokra van szükségem. És nem is épp az
igazságra.
Amikor észreveszik, hogy Madockal és a Fogasudvar
uralkodóival állok, az egybegyűltek elhallgatnak. Az összes
tintacseppszem felém fordul. Az összes mohó, gyönyörű arc úgy
néz rám, mintha sebesült bárány lennék az oroszlánok
világában.
–  Elfhon urai, úrnői és lakói! – töröm meg a csendet. Majd
habozok. Nem szoktam beszédet mondani. – A nagykirályi
udvar gyermekeként vad, képtelen meséken nevelkedtem,
átkokról és szörnyetegekről szóltak. Ezek a történetek még itt,
Tündérföldén is túl hihetetlennek tűntek ahhoz, hogy bárki szó
szerint vegye őket. De a nagykirályunk kígyóvá vált, és most
mind egy mesébe csöppentünk. Cardan azért törte szét a
koronát, mert másfajta uralkodó akart lenni, másképpen kívánt
uralkodni. Egy szempontból mindenképpen sikerrel járt. Madoc
és a Fogasudvar Suren királynője letette a fegyvert.
Összeültünk, és megtárgyaltuk a béke feltételeit.
Halk morajlás fut végig a tömegen.
Nem nézek oldalra. Madocnak nyilván nem tetszik, hogy a
saját győzelmemként adom elő a szövetséget, Lord Jarel és Lady
Nore pedig gyűlölheti, hogy úgy kezelem a lányukat, mintha ő
lenne a Fogasudvar tiszteletre méltó tagja.
Így folytatom:
–  Meghívtam őket ma, hogy együtt együnk, holnap pedig a
mezőn találkozunk, de nem azért, hogy csatában
megütközzünk, hanem hogy megszelídítsük a kígyót, és véget
vessünk az Elfhont fenyegető veszélynek. Együtt, közösen.
Egyesek bizonytalanul tapsolni kezdenek.
Tiszta szívből kívánom, bár itt lenne velem Cardan. Szinte
látom, ahogy elterül az egyik székben, és tanácsokat ad, hogyan
mondjak jobb beszédeket. Rettentően idegesítő lenne, most
mégis jeges érzés marja a gyomromat, úgy vágyom rá.
Hiányzik, és a fájdalom tátongó űr, amibe legszívesebben
belevetném magamat. Magasba emelem a serlegemet, és
körülöttem mindenki más is megemeli a kupáját, a poharát, a
szaruját.
– Igyunk hát Cardanra, nagykirályunkra, aki feláldozta magát
a népéért! Aki megtörte a Vérkorona uralmát! Igyunk azokra a
szövetségekre, amelyek éppolyan szilárdnak bizonyultak, mint
Elfhon szigeteinek sziklaalapja! És igyunk a béke ígéretére!
Amikor a számhoz emelem a serlegemet, mindenki velem
iszik. Úgy tűnik, változóban a hangulat. Remélem, ennyi elég.
– Szép beszéd, lányom – szólal meg Madoc. – De egy szót sem
szóltál a megígért jussomról.
 –  Hogy első számú tanácsosommá nevezlek ki? És ennek
ellenére máris kioktatsz. – Komoly pillantással nézek rá. – Az
egyezség csak azután köttetik meg, hogy a kígyót
felkantároztuk.
A homlokát ráncolja. Nem várom meg, hogy erősködni
kezdjen, inkább ellépek tőle, és a Fogasudvar tagjainak kis
csoportjához megyek.
– Lady Nore! – Meglepettnek tűnik, hogy megszólítom, mintha
felháborító lenne az ilyesmi tőlem. – Talán nem ismered még
Lady Ashát, a nagykirály édesanyját.
– Azt hiszem, nem – feleli. – Habár…
Megragadom a karját, és a kedvenc udvaroncai gyűrűjében
álldogáló Lady Asha irányába terelem. Lady Ashát aggasztja a
közeledésem, az pedig még inkább, amikor megszólalok.
– Hallottam, hogy új szerepre vágysz az udvarban – kezdem. –
Talán kinevezlek nagykövetnek a Fogasudvarba, gondoltam,
érdemes megismerkedned Lady Nore-ral.
Egy árva szó sem igaz abból, amit mondok. De szeretném, ha
Lady Asha tudná, hogy hallottam a mesterkedéséről, és ha
keresztbe tesz nekem, messzire száműzhetem a kényelmes
élettől, amit mindennél jobban szeret. És megfelelő büntetésnek
tűnik mindkettejük számára, hogy egymásnak eresztem őket.
– Ilyen messzire küldenél a fiamtól? – kérdezi.
– Ha jobb szeretnél maradni, hogy saját kezűleg gondoskodj a
kígyóról – válaszolom –, csak egy szavadba kerül.
Lady Asha úgy fest, mint aki leginkább azt szeretné, ha kést
döfhetne a nyakamba. Elfordulok tőle és Lady Nore-tól.
– Remélem, kellemesen elbeszélgettek!
 Talán tényleg így lesz. Mindketten gyűlölnek. Legalább ez
közös bennük.
A szolgálók étkek sorával érkeznek. Zsenge páfránylevelek,
rózsasziromba tekert dió, gyógynövénykeverékkel dugaszolt
borosüvegek, mézes, egészben sült apró madarak. A tündéreket
figyelve forogni kezd velem a kert. Különös érzés kerít a
hatalmába, szürreálisnak érzem ezt az egészet. Szédelegve a
nővéreimet keresem, valakit az Árnyudvarból. Még Fandnek is
örülnék.
– Felség! – csendül egy hang.
Lord Roiben áll a könyökömnél. Elszorul a mellkasom. Nem
tudom, képes vagyok-e felsőbbrendűnek mutatkozni pont
előtte.
– Nagyon kedves tőled, hogy maradtál – jegyzem meg. – Nem
voltam benne biztos, hogy így lesz, miután Cardan
kettéroppantotta a koronát.
Bólint.
–  Sosem kedveltem igazán – feleli, szürke szemével engem
vizslat, tekintete világos, akár a folyóvíz. – Te győztél meg, hogy
esküdjek hűséget a koronának, és te hoztál békét azután, hogy a
Mélytenger megszegte az egyezséget.
Azzal, hogy meggyilkoltam Balekint. Nehéz lenne elfelejteni.
–  És talán egyébként is küzdöttem volna érted, ha másért
nem, hát azért, mert egy halandó királyné örömet okoz a
számomra kedveseknek, és idegesíti azokat, akiket nem
szeretek. De azok után, amit Cardan a trónteremben tett, már
értem, miért vállaltad egyik őrült kockázatot a másik után, hogy
őt ültesd a trónra, és attól fogva utolsó leheletemig küzdöttem
volna.
Nem számítottam tőle ilyesfajta beszédre. Földbe gyökerezik
tőle a lábam. Roiben megérinti a csuklóján viselt, zöld fonalas
karkötőt. Nem, nem is fonal van benne. Haj.
–  Hajlandó volt kettétörni a Vérkoronát, és megbízni az
alattvalói hűségében a kényszer helyett. Ő Tündérfölde valódi
nagykirálya.
Szólásra nyitom a számat, ám ekkor Nicasia jelenik meg
tündöklő, ezüstös pikkelyekből készült ruhában a füves mező
másik végében az udvaroncok és az uralkodók között.
Roiben kedvese, Kaye megindul felé.
– Ööö – szólalok meg. – A… izé… a barátnőd mindjárt…
Épp időben fordul meg ahhoz, hogy mindketten lássuk, ahogy
Kaye behúz egyet Nicasiának, aki nekiesik egy udvaroncnak,
majd a földre zuhan. A pixie megrázza a kezét, mintha
belesajdult volna az ökle.
Nicasia fókatündér őrei felé rohannak. Roiben azonnal
megindul a tömegben, ami utat nyit neki. Követni próbálom, de
Madoc utamat állja.
–  Egy királynő nem rohan iskolás lány módjára a küzdelem
felé – ragadja meg a vállamat.
Annyira nem bosszant fel, hogy ne kapjak az alkalmon.
Elrántom magamat, de közben kitépem három hajszálát.
Vörös hajú, számomra ismeretlen lovaglány ugrik Kaye és
Nicasia fókatündér őrei közé. Mire Roiben odaér, egyértelmű,
hogy mindenki párbajjal fenyegeti a másikat.
–  El az utamból! – mordulok Madocra, majd futólépésben
megindulok.
 Ügyet sem vetek azokra, akik beszélni próbálnak velem.
Lehet, hogy nevetségesen festek a térdemig húzott
szoknyámmal, de nem érdekel. Akkor biztosan nevetségesnek
tűnök, amikor a dekoltázsomba dugok valamit.
Nicasia álla vöröslik, a nyaka elpirult. Kénytelen vagyok
elfojtani igencsak illetlen nevetésemet.
– Jobb, ha nem véded a pixie-t! – veti oda fellengzősen.
A vörös hajú lovag halandó, az égerkirály udvarának
libériáját viseli. Vérzik az orra, amiből arra következtetek, hogy
már egymásnak estek a fókatündérekkel. Lord Roiben úgy fest,
mint aki mindjárt előrántja a csípőjén lógó kardot. Mivel épp az
imént beszélt arról, hogy az utolsó leheletéig küzdene, ezt
szeretném inkább elkerülni.
Kaye ruhája többet láttat, mint a legutóbbi öltözéke. Most
kilátszik a nyakától induló sebhely a mellkasán. Félig vágásnak,
félig égési sebnek tűnik, határozottan olyasmi, ami miatt
jogosan dühös.
–  Nem kell senkinek megvédenie – jelenti ki. – Intézem én a
saját dolgomat!
–  Szerencséd, hogy csak megütött – fordulok Nicasiához. A
jelenlététől aggodalmasan lüktet a pulzusom. Önkéntelenül is
eszembe jut, milyen volt a foglyának lenni a Mélytengerben.
Kaye-hez fordulok. – De ezzel befejeztük. Világos?
Roiben megérinti a vállát.
– Jól van – feleli Kaye, aztán eltrappol óriási csizmájában.
Roiben egy pillanatig még vár, de a fejemet rázom. Ezután
követi a kedvesét.
Nicasia megérinti az állkapcsát, alaposan végigmér.
 – Látom, megkaptad az üzenetemet – szólalok meg.
–  Én pedig látom, az ellenséggel cimborálsz – válaszolja
Madoc felé pillantva. – Gyere velem!
– Hová? – kérdezem.
– Bárhová, ahol mások nem hallhatnak.
Együtt indulunk el a kertben, mindketten hátrahagyjuk a
testőreinket. Megragadja a kezemet.
– Igaz? Cardant tényleg megátkozták? Szörnyeteggé változott,
aminek a pikkelyein széttörnek a tündéreid dárdái?
Feszülten bólintok.
Legnagyobb döbbenetemre térdre borul.
– Mit művelsz? – kérdezem elhűlve.
–  Kérlek! – könyörög lehajtott fejjel. – Kérlek! Meg kell
próbálnod megtörni az átkot! Tudom, hogy te vagy a jogos
királyné, és hogy talán nem akarod a visszatérését, de…
Ha van bármi, amivel fokozhatja a döbbenetemet, hát ez az.
– Azt hiszed, hogy képes lennék…
–  Régebben nem ismertelek – folytatja jól hallható kínnal a
hangjában. Elakad a lélegzete, a sírás jele. – Azt hittem,
egyszerű halandó vagy.
Kénytelen vagyok fékezni a nyelvemet ennek hallatán, de
nem szakítom félbe.
–  Amikor az udvarmestere lettél, azt mondogattam
magamnak, csak a hazugságaid miatt akar. Vagy mert
engedelmessé váltál, pedig korábban sosem voltál az. Hinnem
kellett volna neked, amikor azt mondtad neki, ennél sokkal
többre is képes vagy. Míg száműzetésben voltál, kiszedtem
belőle még néhány részletet. Tudom, hogy nem hiszel nekem,
de Cardannal barátok voltunk, mielőtt szeretők lettünk, még
jóval Locke előtt. Ő volt az első barátom, amikor idejöttem a
Mélytengerből. És azóta is barátok vagyunk, bármi történt is.
Gyűlölöm, hogy szeret.
–  Ő is gyűlölte. – Felnevetek, fájdalmasabban cseng, mint
szeretném.
Nicasia hosszan néz rám.
– Nem, dehogy gyűlölte.
Erre csak némasággal felelhetek.
–  Megrémít másokat, de nem olyan, mint hinnéd – beszél
tovább Nicasia. – Emlékszel Balekin szolgálóira? Az emberekre?
Szótlanul bólintok. Persze hogy emlékszem. Sosem
feledhetem Sophie-t és a kövekkel megpakolt zsebeit.
–  Néha eltűntek, és a pletykák szerint Cardan bántotta őket,
de nem így történt. Visszavitte őket a halandók világába.
Bevallom, ez meglep.
– Miért?
Nicasia a magasba emeli a kezét.
– Fogalmam sincs! Talán idegesíteni akarta a bátyját. De te is
halandó vagy, ezért gondoltam, tetszene, hogy ezt csinálta. És
ruhát küldött neked. A koronázásra.
Emlékszem rá, az éj színeiben pompázó ruha, amire élénk
szegélyű fákat hímeztek, és kristályok ragyogtak rajta
csillagként. Ezerszer szebb, mint az a ruha, amit én
készíttettem. Azt hittem, Dain hercegtől jött, hiszen az ő
koronázása volt, és mégiscsak esküt tettem neki, amikor
csatlakoztam az Árnyudvarhoz.
– Nem mondta el, igaz? – kérdezi Nicasia. – Látod? Máris van
két jó dolog, amit nem tudtál róla. És láttam, hogy néztél rá,
amikor azt hitted, senki sem figyel rád.
Az arcomba harapok, annak ellenére szégyenkezem, hogy
szeretők voltunk, hogy összeházasodtunk, és igazán nincs mit
titkolni azon, hogy kedveljük egymást.
– Ígérd meg! – kéri. – Ígérd meg, hogy segítesz rajta!
Az aranykantárra gondolok, a csillagokból jósolt jövőre.
– Nem tudom, hogyan törjem meg az átkot – vallom be, és az
összes el nem sírt könny egyszerre futja el a szememet. – Ha
tudnám, szerinted ezen az ostoba lakomán lennék? Mondd el,
mit öljek meg, mit lopjak el, mondd a megoldandó talányt, vagy
hogy milyen boszorkát verjek át! Mondd, mit tegyek, és
megteszem, nem számít, milyen veszélyes, nem számít, milyen
nehéz, nem számít, mibe kerül! – Elcsuklik a hangom.
Nicasia komolyan néz rám. Bármit gondolok is róla
egyébként, tényleg szereti Cardant.
És ahogy döbbenten nyugtázza az arcomon pergő könnyeket,
azt hiszem, ráébred, hogy én is szeretem.
Nem mintha Cardan sokra menne vele.

A beszélgetésünk után visszatérek a lakomára, és megkeresem

az új égerkirályt. Meglepetten néz rám. Ott van mellette a vérző
orrú halandó lovag. Egy vörös hajú ember, akiben felismerem
Severin kedvesét, vattát töm a lovag orrába. Rádöbbenek, hogy
a király kedvese és a lovag ikrek. Nem egypetéjűek, mint mi
Tarynnel, de attól még ikrek. Halandó ikrek Tündérföldén. És
szemlátomást egyiküket sem zavarja különösebben.
– El kell kérnem tőled valamit – fordulok Severinhez.
Meghajol.
– Természetesen, királyném. Ami az enyém, az a tiéd.

Aznap este Cardan óriási ágyán fekszem az óriási

hálószobájában. Elterülök, lerúgom magamról a takarót.
Az aranykantárra nézek magam mellett a széken, ragyog a
lámpás gyér fényében.
Ha sikerülne rátennem a kígyóra, örökké velem maradna.
Amint felkantározom, idehozhatom. Összegömbölyödhet a
szőnyegen ebben a szobában, és bár ettől éppolyan
szörnyeteggé válnék, mint ő, legalább nem lennék egyedül.
Végül elalszom.
Álmomban a kígyó Cardan hajol fölém, fekete pikkelyei
ragyognak.
– Szeretlek – vallom be neki, aztán felfal.
 26. fejezet

–  Még nem gyógyultál meg eléggé – kap el Toprongy, éles

ujjaival a sebhelyemet nyomkodja. A kobold ott sürgölődik
körülöttem, mióta felkeltem az ágyból, úgy készít fel a
pillanatra, amikor szembe kell néznem a kígyóval, mintha egy
újabb lakomára igyekeznék, és végig panaszkodik. – Madoc
nemrég kis híján kettévágott.
–  Zavar, hogy neki esküdtél, de itt vagy velem? – kérdezem,
amikor rögzíti a szoros fonatot a fejem tetején.
Oldalt hátrahúzta a hajamat, a többi részét kontyba csavarta.
Most természetesen nem díszíti semmi a fülemet és a nyakamat,
nehogy meg lehessen ragadni.
–  Ideküldött – feleli Toprongy, és elveszi az ecsetet az
asztalról, ahová a kellékeit pakolta, a fekete hamuval teli
edénykébe dugja. – Talán már bánja. Hiszen akár őt is
dorgálhatnám most helyetted.
Erre elmosolyodom.
Toprongy kifesti az arcomat, sötétre a szememet, vörösre az
ajkamat.
Kopogtatnak, Taryn és Vivi érkezik.
– Nem fogod elhinni, mit találtunk a kincstárban! – szólal meg
Vivi.
– Azt hittem, a kincstárban ékkövek, arany meg ilyesmi van.
Eszembe jut, amikor réges-régen Cardan Balekin kincstárát
ígérte az Árnyudvarnak, ha elárulnak, és szabadon eresztik őt.
Különös érzés, mennyire pánikba estem tőle, mennyire
elbűvölő volt, és mennyire gyűlöltem az egészet.
Toprongy felhorkan, és Csótány is megérkezik, ládát húz
maga mögött.
– A világon senki sem tarthatja távol a nővéreidet a bajtól.
Bőre visszanyerte rendes zöld színét, és sovány ugyan, de
láthatóan jól van. Elképesztően megkönnyebbülök, hogy ilyen
gyorsan lábra állt. Kíváncsi lennék, hogyan fogták be munkára
a nővéreim, de arra még inkább, mit mondott neki Bomba.
Újfajta boldogság ül az arcán. Ott van a szája sarkában bujkáló
mosolyban és a szeme csillogásában.
Fájdalmas látvány.
Taryn elvigyorodik.
– Páncélt találtunk. Gyönyörű páncélt! Neked.
–  Királynőhöz méltó – teszi hozzá Vivi. – És mint azt te is
tudod, olyan rég nem volt.
– Talán magáé Mabé volt – folytatja Taryn.
– Elég magasra teszitek a lécet – jegyzem meg.
Vivi lehajol, hogy kinyissa a ládát. Finoman megmunkált
pikkelyvértet húz elő, mintha apró borostyánlevelek alkotnák.
Elakad tőle a lélegzetem. Tényleg a legszebb páncél, amit valaha
láttam. Ősréginek tűnik, különleges munka, egyáltalán nem
hasonlít Grimsen műremekeire. Megkönnyebbülök a
gondolattól, hogy előtte is akadtak nagyszerű kovácsok, és lesz
majd, aki a nyomdokába léphet.
– Tudtam, hogy tetszeni fog! – vigyorog Taryn.
– És van itt még valami, ami majdnem ugyanúgy tetszik majd
– szólal meg Csótány.
A zsákjába nyúl, és előhúz három szál ezüstfonálnak tűnő
valamit.
A zsebembe dugom, a Madoc fejéről szerzett hajszálak mellé.
Vivit túlságosan lefoglalja, hogy kiszedje a láda tartalmát,
észre sem veszi. Ívelt fémlapok fedte csizmák kerülnek elő.
Tövismintás csuklópántok. A vállvért is levélmintás, a szélén
felkunkorodik. A sisak aranyágak alkotta koronára emlékeztet,
oldalt bogyók díszítik.
–  Hát, ha a kígyó leharapja a fejed – szólal meg Toprongy –,
legalább a többi részed jól mutat majd.
– Ez a beszéd! – hagyom rá.

Elfhon hadserege felsorakozik, és felkészül a menetre.

Agárvékony tündérlovakat, vízparipákat, ágaskodó agancsú
rénszarvasokat és óriási varangyokat nyergelnek fel.
Néhányukat fel is páncélozzák.
Íjászok sorakoznak fel tündérnyilakkal, altatóméreggel
átitatott lövedékekkel és óriási íjakkal. Lovagok készülődnek.
Észreveszem Grima Mogot a mező túlfelén, vörössapkások kis
csoportjában áll. Vérrel teli kancsót adnak körbe, meghúzzák,
ráfröccsen a sapkájukra. Pixie-rajok repülnek a levegőben apró,
mérgezett dárdákkal.
–  Készen állunk – jelenti Grima Mog felém sétálva –, ha
esetleg mégsem úgy működik a kantár, mint állítják. Vagy ha
nem tetszik nekik, ami utána történik. – Végigméri a
páncélomat, a hátamra erősített kölcsönkardot, és
elmosolyodik, kivillantja véres fogait. Majd a szívére teszi a
kezét. – Nagykirályném!
Próbálok rávigyorogni, de tudom, hogy elég erőtlenre
sikeredik. Idegesség marja a gyomromat.
Két út áll előttem, de csak az egyik vezet győzelemre.
Korábban Madoc pártfogoltja és Dain szolgája voltam. Csak az
ő győzelemre vezető módszereiket ismerem. Nem túl hősiesek,
de hatásosak. Tudom, hogyan döfjek kést a saját kezembe.
Tudom, hogyan gyűlöljek és vívjam ki mások gyűlöletét. És
tudom, hogyan nyerjek csatát, ha hajlandó vagyok az utolsó
csepp jóságomat is feláldozni érte.
Azt mondtam, ha nem lehetek jobb az ellenségeimnél, hát
rosszabb leszek náluk. Sokkal, sokkal rosszabb.
Végy három hajszálat a saját fejedről, csomózd őket a
kantárra! Ezáltal össze lesztek kötve.
Lord Jarel megpróbált átverni. Meg akarta tartani magának
az engedelmességre bíró parancsszót, hogy ő használja, miután
felkantároztam a kígyót, és aztán mindkettőnket irányítson.
Biztos vagyok benne, hogy Madoc nem tud Lord Jarel
cselszövéséről, ami azt jelenti, hogy egy ponton Madocot is
meggyilkolnák.
 De ezt a cselt a visszájára tudom fordítani. Az ő hajukat
kötöztem az aranykantárra, és nem én leszek majd a kígyóhoz
kötve. Amint a kígyóra simul a kantár, Madoc és Lord Jarel az
uralmam alá kerül, ahogy régebben Cardan is. És Cardan is újra
az enyém lesz, aranycsatok mélyednek majd a pikkelyeibe.
És ha a kígyó rémesebb és mérgezőbb lesz, ha magát Elfhont
mételyezi, hát akkor a szörnyetegek királynője leszek. Fekete
földön uralkodom majd báb vörössapkás apámmal az
oldalamon. Féljenek csak tőlem, hogy én ne féljek többé!
Egyedül a kiontott véréből emelkedhet fel nagyszerű uralkodó.
Megkapok mindent, amire valaha vágytam, amiről valaha
álmodtam, és vele együtt örök nyomorúság lesz a jussom.
Jégszilánkkal a szívemben élek tovább.
– Megnéztem a csillagokat – szólít meg Baphen. Egy pillanatra
úgy elvakít a saját vad képzeletem, hogy képtelen vagyok
odafigyelni rá. Sötétkék köpenye lobog mögötte a kora délutáni
szellőben. – De nem tudok belőlük semmit kiolvasni. Amikor a
jövő ködös, egy bizonyos esemény formálhatja még, lehet jó és
rossz is. Amíg ez a valami meg nem történik, addig semmi sem
látszik.
– Mit nekem ez a kis stressz! – motyogom.
Bomba lép elő az árnyékok közül.
–  Megtalálták a kígyót – jelenti. – A Csavaros-rengeteg
partjának közelében van. Gyorsan indulnunk kell, nehogy ismét
szem elől veszítsük!
– Maradjatok alakzatban! – adja ki a parancsot Grima Mog a
csapatainak. – Északról érkezünk. Madoc tartja a déli frontot, a
Fogasudvar a nyugatit. Maradjatok távol! A cél az, hogy a
királynénk szerető karjaiba tereljük a lényt.
Az új páncélom pikkelyei összeérnek, dallamosan
csilingelnek. Nagy, fekete paripára ültetnek. Grima Mog egy
óriási, páncélozott szarvasbikán ül.
– Ez az első csatád? – kérdezi.
Bólintok.
– Ha harc törne ki, arra koncentrálj, ami előtted van! A saját
csatádat vívd meg! – tanácsolja. – A többi miatt aggódjanak a
többiek!
Ismét bólintok, figyelem, ahogy Madoc serege a helyére indul.
A saját katonái nyitják a sort, akiket ő maga választott ki és
orozott el Elfhon hadseregéből. Aztán az alsóbb udvarok
csapatai, akik átálltak az ő zászlaja alá. És persze a Fogasudvar
a jeges fegyvereikkel. Sokuknak mintha dér ülne a bőrén,
vannak, akik éppolyan kékek, akár a holtak. Nem szívesen
küzdenék meg velük, se ma, se bármely más napon.
A Termeszek udvara Grima Mog mögött halad. Roiben
sófehér haját könnyű észrevenni. Egy kelpie hátán ül, és amikor
odanézek, int. Mögötte az égerkirály csapatai menetelnek.
Severin halandó kedvese nincs itt, a vörös hajú halandó mellett
lovagol, akinek megeredt az orra vére, amikor összekapott
Nicasia egyik fókatündér testőrével. A lovaglány aggasztóan
vidámnak tűnik.
Vivi, Oriana, Heather és Oak a palotában vár bennünket az
őrség maradékával, a tanács nagy részével és a különböző
udvarok jó néhány tagjával. A mellvédről figyelik majd az
eseményeket.
Megszorítom az aranykantárt.
 –  Fel a fejjel! – biztat Grima Mog az arckifejezésem láttán.
Megigazítja sokrétegnyi vértől merev sapkáját. – Hiszen
dicsőség vár ránk!
A fák között haladva önkéntelenül is eszembe jut, hogy
amikor lovagi címről álmodtam, valami ilyesmit képzeltem el.
Mágikus szörnyetegekkel akartam megküzdeni páncélban,
karddal az oldalamon. De rengeteg egyéb képzelgéshez
hasonlóan az is mentes volt a rémülettől.
Rikoltást hallunk egy sűrűbb részről magunk előtt. Grima
Mog int, mire Elfhon seregei megtorpannak és szétszóródnak.
Egyedül én lovagolok tovább, addig kerülgetem az elpusztult
fákat, míg meg nem látom a kígyó fekete farkát talán ha tíz
méterre tőlem. A lovam megretten, fújtat.
A kantárral a kezemben leugrom a hátáról, és közelebb
sétálok a rémséges lényhez, ami egykor Cardan volt. Tovább
nőtt, már hosszabb, mint Madoc hajói, a feje akkora, hogy ha
eltátja a pofáját, egyetlen agyara feleakkora, mint a hátamra
erősített kard.
Borzasztóan rémisztő.
Erőt kell vennem magamon, hogy továbbmenjek felé az
elszáradt, megfeketedett füvön. A kígyó mögött a Madoc
címerével ellátott lobogókat fodrozza a szellő.
– Cardan! – suttogom.
A kantár aranyhálója fénylik a kezemben.
Mintegy válaszképp a kígyó hátrahőköl, nyaka lendül, hajlik,
mintha azon gondolkozna, hogyan sújtson le.
–  Jude vagyok – folytatom, és elcsuklik a hangom. – Jude.
Kedvelsz engem, emlékszel? Megbízol bennem.
 A kígyó hirtelen mozdul, gyorsan siklik felém a füvön, átszeli
a kettőnk közti távolságot. A katonák menekülőre fogják. A
lovak felágaskodnak. A varangyok menedéket keresve ugrálnak
az erdőben, ügyet sem vetnek a lovasaikra. A kelpie-k a víz felé
nyargalnak.
Felemelem a kantárt, nincs más a kezemben, amivel
megvédhetném magamat. Felkészülök rá, hogy elhajítsam. De a
kígyó nagyjából háromméternyire tőlem lefékez, és
körbetekeredik.
Aranyozott szemével engem figyel.
Egész testemben remegek. Izzad a tenyerem.
Tudom, mit kell tennem ahhoz, hogy győzelmet arassak az
ellenségeim felett, de már nem akarom megtenni.
Ilyen közel a kígyóhoz csak arra tudok gondolni, hogy a
kantár belemélyedne Cardan bőrébe, hogy örökké fogságba
esne. Egykor annyira vonzott a gondolat, hogy az uralmam alá
hajthatom. A hatalom mámora szédített, amikor esküt tett
nekem, és kénytelen volt egy évig és egy napig engedelmeskedni
nekem. Azt hittem, ha mindent és mindenkit irányíthatok,
semmi sem árthat nekem.
A kígyó felé lépek. Egyszer, majd még egyszer. Ilyen közel
ismét teljesen letaglóz, milyen óriásira nőtt. Óvatosan
megemelem a kezemet, és megérintem a fekete pikkelyeket.
Szárazak, hűvösek a bőröm alatt.
Arany szemében nincs válasz, de Cardanra gondolok, ahogy
ott feküdt mellettem a királyi lakrészben.
A szeszélyes mosolyára.
Arra, hogy mennyire gyűlölné, ha így fogságba esne. Hogy
milyen igazságtalan lenne, ha úgy tartanám, és mindezt
szeretetnek nevezném.
Már tudja, hogyan vessen véget az átoknak.
– Tényleg szeretlek – suttogom. – Mindig is szeretni foglak.
Az övembe dugom a kantárt.
Két út áll előttem, de csak az egyik vezet győzelemre.
Csakhogy így nem akarok győzni. Talán örökké félelemben
élek majd, talán kicsúszik az irányítás a kezem közül, talán
Cardan elvesztése jobban fog fájni, mint amit képes vagyok
elviselni.
Mégis, ha igazán szeretem, ez az egyetlen választásom.
Előhúzom a kölcsönkardot a hátamról. Szívhezszólót, ami
bármin keresztülvág. Severintől kértem kölcsön, és magammal
hoztam a csatába, mert nem számít, mivel áltattam magam, egy
részem tudta, hogy úgyis ezt választom.
A kígyó arany szeme rezzenéstelen, de az összegyűlt tündérek
felől meglepett hangok szállnak. Hallom, ahogy Madoc felüvölt.
Nem így kellene végződnie.
Lehunyom a szemem, de képtelen vagyok csukva tartani.
Egyetlen mozdulattal, ragyogó ívben a kígyó felé lendítem
Szívhezszólót. A penge lesújt, átvágja a pikkelyeket, a húst, a
csontot. A kígyó feje a lábamhoz zuhan, arany szeme üvegessé
válik.
Mindent vér borít. A kígyó teste iszonytatóan, tekeregve
megremeg, majd végül elernyed. Remegő kézzel csúsztatom
vissza Szívhezszólót a hüvelyébe. Egész testemben reszketek,
olyan erősen, hogy térdre rogyok a megfeketedett, véráztatta
fűben.
 Hallom, hogy Lord Jarel ordít nekem valamit, de nem értem.
Talán sikoltok.
Tündérek rohannak felém. Fém csattan, nyilak süvítenek a
levegőben. Mintha iszonyú távolról hallanám a hangokat.
Egyedül Valerian szavait hallom, ahogy a halála előtt
megátkozott. Tapadjon hát örökké vér a kezedhez! Kísérjen
utadon a halál!
–  El kellett volna fogadnod, amit ajánlottunk! – kiáltja Lord
Jarel, készül lesújtani rám a lándzsájával. – Rövid lesz az
uralmad, halandó királyné!
Ekkor Grima Mog terem ott a szarvasán, útját állja a
támadásnak. A fegyvereik egymásnak csattannak, csörögnek a
mozdulat hevétől.
–  Először megöllek – mondja Lord Jarelnek. – Aztán
megeszlek.
Két fekete nyílvessző száll a fák közül, Lord Jarel torkába
mélyednek. Lecsúszik a lováról, és sikoly érkezik a Fogasudvar
irányából. Felfigyelek Bomba fehér hajának villanására.
Grima Mog megpördül, a Fogasudvar három lovagjával
harcol. Egykor nyilván ismerte őket, ő parancsolt nekik, de ettől
függetlenül megküzd velük.
Kiáltások harsannak körülöttem. És a csatazaj halkulni kezd.
Kürtszót hallok a partról.
Hullámzik a víz a fekete sziklákon túl. Sellők és fókatündérek
emelkednek ki a vízből, pikkelyeik csillognak a napfényben.
Nicasia is velük jön, egy cápa hátán ül.
–  A Mélytenger tartja magát az egyezséghez, ami a
szárazföldhöz és annak királynéjához köti! – kiáltja, hangja elér
a csatamező végébe is. – Tegyétek le a fegyvert!
A következő pillanatban a Mélytenger csapatai a partra
rontanak.
Majd Madoc áll előttem.
Arcára és homloka egy részére vér tapad. Boldogság ül az
arcán, iszonyú boldogság. A vörössapkásokat ez élteti, a
vérontás, az erőszak, a gyilkosság. Azt hiszem, egy része még
most is örül, hogy megoszthatja ezt velem.
– Állj fel!
Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy engedelmeskedtem
neki. Talpra kecmergek, kezem az övembe dugott
aranykantárra siklik, amire korábban rákötöztem a haját, és
amivel igába hajthatnám, amivel még most is igába hajthatom.
– Nem fogok megküzdeni veled. – Távolian cseng a hangom. –
Bár nem örülnék, ha a csatok a bőrödbe mélyednének, nem is
gyászolnálak meg.
– Elég a szónoklásból! – szól rám. – Hiszen már nyertél. Nézd!
Megragadja a vállamat, és arrafelé fordít, ahol a kígyó óriási
teste hever. Rémület önt el, próbálom kirántani magamat a
szorításából. Aztán rájövök, hogy kezd alábbhagyni a harc, a
tündérek is arrafelé merednek. A lény teste belülről ragyog.
És ekkor, a ragyogáson keresztül Cardan lép elő. Meztelenül,
vérben fürödve.
Élve.
Egyedül a kiontott véréből emelkedhet fel nagyszerű uralkodó.
Körülöttünk mindenki térdre rogy. Grima Mog is letérdel.
Lord Roiben is térdet hajt. Azok is, akik néhány pillanattal
ezelőtt még gyilkolni akartak. Nicasia a tenger felől figyeli,
ahogy Elfhon meghajol a visszatérő, újjászülető nagykirály előtt.
–  Fejet hajtok előtted – mormolja Madoc a bajsza alatt. – De
csakis előtted.
Cardan előrelép, léptei nyomán apró rianások futnak
szerteszét. Maga a föld repedezik. A hangja mélyen
visszhangzik az összegyűltek között.
– Megtört az átok. A király visszatért.
Éppolyan rémisztő, akár egy kígyó.
Nem érdekel. A karjába vetem magam.
 27. fejezet

Cardan ujjai a hátamba mélyednek. Remeg, hogy a fogyatkozó

mágiától vagy a rémülettől, azt nem tudhatom. De úgy szorít
magához, mintha én lennék az egyetlen biztos dolog ezen a
világon.
Katonák érkeznek, mire Cardan hirtelen elereszt. Az álla
megfeszül. Leinti a köpenyét felkínáló lovagot, hiába fedi
csupán vér.
–  Napok óta nem hordtam semmiféle ruhát – jelenti ki a
nagykirály gúnyosan, és ha van is némi fájdalom a
tekintetében, mindenkit túlságosan lenyűgöztek a történtek
ahhoz, hogy észrevegyék. – Nem látom be, miért pont most
kellene bármit magamra vegyek.
–  Illendőségből? – nyögöm ki nagy nehezen, belemegyek a
játékba, pedig teljesen meglep, hogy képes viccelődni az átokkal
vagy bármi egyébbel kapcsolatban.
Ragyogó, nemtörődöm mosollyal jutalmaz. Olyasfélével, ami
mögé el lehet rejtőzni.
 – Hiszen minden porcikám maga a gyönyör!
Belesajdul a mellkasom a látványába. Úgy érzem, nem kapok
levegőt. Bár itt áll előttem, elvesztésének fájdalma még nem
múlt el nyomtalan.
– Felség! – szólít meg Grima Mog. – Megláncolhatom az apját?
Habozok, eszembe jut a pillanat, amikor ott álltam előtte az
aranykantárral. Már nyertél.
– Igen – feleli Cardan. – Láncra vele!
Hintót hozatnak, döcögnek a kerekek a köveken. Grima Mog
parancsokat kiált. Két tábornok megbilincseli Madoc csuklóját
és bokáját, a súlyos lánc a legkisebb mozdulatra is csörög. Az
íjászok ráfogják fegyverüket, ahogy elvezetik őt.
A hadserege megadja magát, esküt tesznek. Szárnyak
rebbennek, páncél zörög, sebesültek kiáltásai szállnak.
Vörössapkások frissítik a sapkáik színét. Néhány tündér az
elesettekből lakmározik. Füst terjeng a levegőben,
összemosódik a tenger, a vér és a moha illatával. Még egy ilyen
rövid csatát is apadó adrenalin, kötszerek és a győztesek
dicsőítése követ.
A palotában nyilván már ünnepelnek, és jóval tovább tart
majd a mulatság, mint amilyen hosszú a harc volt.
Cardan elernyed a hintóban. Őt bámulom, a testére száradó
vér hullámos vonalait, az apró gránátköveket képező cseppeket
göndör tincsein. Nagy nehezen elfordulok, és inkább kibámulok
az ablakon.
– Meddig voltam… – Tétován elhallgat.
– Három nap sem telt el – válaszolom. – Szinte semeddig.
Azt nem említem, milyen hosszúnak tűnt ez az idő.
 Ahogy azt sem ecsetelem, hogy örökké kígyó maradhatott
volna, felkantározva, fogságba esve. Meghalhatott volna.
Akár halott is lehetne.
Aztán már fékez is a hintó, kitessékelnek.
A szolgálók óriási bársonypalástot hoznak Cardannak, aki
ezúttal elfogadja a felkínált ruhadarabot, a vállára kanyarítja a
hűvös föld alatti folyosókon.
–  Talán megfürödhetne – veti fel Randalin érthető okokból
kifolyólag.
– A trónhoz akarok menni – feleli Cardan.
Senkinek sem akaródzik ellentmondani neki.
A trónteremben mindenütt felborított asztalok és rohadó
gyümölcs hever. Repedés fut végig a földön a kettéhasadt,
hervadt virágú trónig. Cardan széttárja a kezét, mire a föld
begyógyul a rés mentén, kövek és sziklák törnek elő, hogy
kitöltsék a hézagot. Aztán körkörösen mozgatja az ujjait, és a
kettéválasztott trón növekedésnek indul, vadrózsa virágzik
rajta, és ahol régen egyetlen trón volt, most kettő áll.
– Tetszik? – kérdezi tőlem.
Egy kicsit olyan, mintha afelől érdeklődne, szemet
gyönyörködtető-e a csillagkorona, amit magából az égből idézett
meg.
– Lenyűgöző – nyögöm nagy nehezen.
Szemlátomást elégedett, végre hagyja, hogy Randalin a királyi
lakrészhez vezessen bennünket, ami tele van különféle
szolgálókkal, a tábornokokkal és az Eleventanács nagyjával.
Fürdőt készítenek a nagykirálynak. Borral teli kancsót is
hoznak, vele egy gömbölydedre csiszolt, drágakövekkel ékesített
díszes serleget. Fala a kígyók királyáról énekel, amivel
egyszerre bűvöli el és rémiszti meg Cardant.
Ragadok a vértől, de nem vagyok hajlandó a számtalan
tündér előtt megszabadulni a páncélomtól, úgyhogy kiosonok,
és a régi szobám felé indulok.
Csakhogy Heathert találom odabent. Egy óriási könyvvel a
kezében pattan fel a heverőről. Hajának rózsaszínje megfakult,
de minden más szempontból élénknek tűnik.
– Gratulálok, már ha nem fura ilyesmit mondani. Nem tudom,
hogyan illik háborúról beszélni, de úgy hallottam, nyertetek.
– Nyertünk – felelem mosolyogva.
Meghúzza az igen ügyetlenül fűzött dupla
berkenyebogyóláncot a nyakában.
– Vee csinálta nekem. Az after partyra. – Heather mintha csak
most venné észre, hogy mit viselek. – Ugye ez nem a te véred?
– Nem – nyugtatom meg. – Jól vagyok. De elég undorító.
Lassan bólint.
– És Cardan – teszem hozzá –, ő is jól van.
Kibucskázik a kezéből a könyv, a heverőn landol.
– Már nem egy óriási kígyó?
– Nem – felelem. – De lehet, hogy hiperventilálok. Így hívják,
ugye? Amikor kapkodom a levegőt. Szédülök.
–  Senki sem konyít az emberi orvostudományhoz ebben a
palotában, mi? – Hozzám lép, és a páncéllal babrál. – Vegyük le
ezt rólad, hátha az segít!
–  Beszélj hozzám! – kérem. – Mesélj el egy másik
tündérmesét! Mondj valamit!
–  Oké – egyezik bele, miközben próbálja kitalálni, hogyan
oldja le rólam a páncélt. – Megfogadtam a tanácsodat, és
beszéltem Veevel. Végre rászántam magam. Megmondtam, hogy
nem akarom elveszíteni az emlékeimet, és sajnálom, hogy
megígértette velem.
– Örült neki? – Segítek Heathernek az egyik csattal.
–  Baromira összevesztünk. Üvöltöztünk egymással –
válaszolja. – És sokat sírtunk is.
– Ó! – felelem.
–  Emlékszel arra a mesére, amiben a kígyónak
helikopterszülei voltak, és elvette a hercegnőt?
– Helikopter? – visszhangzom.
A végére elnyomott az álom, lehet, hogy erről a részről
lemaradtam.
–  Amikor a fiú kígyóbőrét elégetik, a hercegnőnek próbákat
kellett kiállnia, hogy visszaszerezze. Hát, mondtam Veenek,
hogy neki is ki kell állnia egy próbát. Újra meg kell ismerkednie
velem, és ezúttal jól csinálni. Az elejétől fogva elmondani
nekem mindent. És meggyőznie, hogy szeressem.
–  Hűha! – A páncél utolsó része is lecsúszik rólam, csattan a
földön, és rádöbbenek, hogy míg Heather elvonta a
figyelmemet, a légzésem is helyreállt. – Ez aztán komoly
tündérmesés dolog! Próbatétel is van.
Heather a tenyerébe veszi a kezemet.
– Ha sikerrel jár, minden emlékem visszatér. De ha nem, ma
este látlak utoljára.
–  Remélem, kiiszod a borospincét a mulatságon – felelem, és
szorosan magamhoz ölelem. – De még ennél is jobban remélem,
hogy Vivi elég jó, és ismét elnyeri a kezedet.
 Kinyílik az ajtó, Oriana lép be rajta. Amint meglát, pánikba
esik. Rögtön mélyen meghajol, szinte a földet éri a homloka.
–  Igazán nem kell ezt csinálnod – felelem, mire szúrós
pillantást lövell felém.
Látom, hogy rengeteg megjegyzése lenne a nagykirálynéi
viselkedésemmel kapcsolatban, és egy pillanatig igencsak
elégedett vagyok, hogy a saját illemszabályai megszegése nélkül
egyetlenegyet sem önthet szóba.
Kiegyenesedik.
–  Remélem, kegyes leszel apádhoz. Ha magadért nem,
legalább az öcsédért.
–  Már így is kegyes voltam – felelem, és a páncélomat
felemelve a folyosóra menekülök.
Nem lett volna szabad eljönnöm a királyi lakrészből.
Megszokásból tettem, magára hagytam Cardant, hogy
uralkodjon csak, míg én az árnyékok közt intézkedem. És
megkönnyebbülést is hozott, hogy elbújhattam a fürkésző
tekintetek elől. De Cardan nélkül minden kissé szürreálisnak
tűnik, és aggódom, hogy talán mégsem tört meg az átok, és ez az
egész nem több puszta lázálomnál. Visszasietek a folyosón,
egyedül a kitömött vászonkabát és a nadrágszár van rajtam,
amit a páncélom alatt viseltem.
Mire visszaérek, Cardan már nincs ott, és vele együtt távoztak
a főméltóságok is. A fürdővíz még meleg, és a gyertyák is égnek,
de a szobák üresek.
–  Újratöltöttem – jegyzi meg Toprongy, ahogy, ki tudja,
honnan, előlép, és rám ijeszt. – Mássz be! Rémesen festesz.
–  Hol van Cardan? – kérdezem, miközben megszabadulok a
maradék ruháimtól is.
–  A trónteremben. Hol máshol? – kérdez vissza. – Te vagy
késésben. De hősként jól van ez így. Álomszéppé varázsollak.
–  Úgy sejtem, sok munkádba fog kerülni – felelem, de azért
engedelmesen bemászok a kádba, felkavarva a víz tetején úszó
kankalinszirmokat.
Fáradt izmaimnak jólesik a meleg víz.
Alámerülök.
Az a gond azzal, ha az ember véghez visz valami rémisztő és
hatalmas dolgot, hogy továbbra is ott van az a sok-sok érzés,
amit előtte elzárt és száműzött. Hosszú napokon keresztül
rettegtem, és most, hogy nagyszerűen kellene éreznem magam,
legszívesebben elbújnék Cardannal a trónterem egyik asztala
alatt, amíg végérvényesen meg nem győződöm róla, hogy jól
van.
És talán csókokkal is borítanám, ha van hozzá kedve.
Feljövök a víz alól, és kisimítom a hajamat a szememből.
Toprongy kendőt nyújt.
– Súrold le a vért a kézfejedről! – utasít.
Ismét szarvakba fonja a hajamat, ezúttal aranyszálakat sző
bele. Bronzszín bársonytunikát vett elő nekem. Arra bronz
bőrkabátot ad, magas gallérja ívelt, uszálya pedig köpenyre
emlékeztet, ami a legkisebb szellőtől is lebeg. Végül széles
kézelőjű bronz kesztyűt kapok.
Ilyen csinosan még akkor is nehéz lett volna észrevétlenül
belépni a trónterembe, ha nem jelzik trombitaszóval az
érkezésemet.
– Elfhon nagykirálynéja, Jude Duarte! – harsogja egy apród.
 Kiszúrom Cardant a nagykirályi asztal végén. Még a terem
másik feléből is perzselő a pillantása.
Hosszú asztalokat állítottak fel, hogy igazi lakomát
csaphassunk. Minden egyes tálat alaposan megpakoltak étellel:
óriási gyümölcsökkel, mogyoróval, datolyával töltött kenyérrel.
Mézbor illata száll a levegőben.
Az előadók igyekeznek hibátlanul előadni új
szerzeményeiket, jó néhány a kígyókirály előtt tiszteleg. De
legalább egyet nekem is írtak:
Királynénk eltette kardját, és lehunyta szemét,
Mondván: „Azt hittem, a kígyó nagyobb lesz azért.”
Újabb szolgálók érkeznek a konyhából, különféle módon
elkészített, világos húst hoznak tálcákon, van roston és olajban
sült, pecsenye és pörkölt is. Beletelik egy pillanatba, hogy
rájöjjek, mi az. Kígyóhús. Annak az óriási kígyónak a húsát
vágták ki, ami egykor a nagykirályuk volt, hátha átszáll beléjük
a mágiája egy része. Az ételt elnézve szédítő pontossággal
érzem, mennyire halandó vagyok. Bizonyos tündérszokások
életem végéig rémisztőek lesznek számomra.
Remélem, Cardant nem zavarja. Vidámnak tűnik, nevet,
miközben az udvar tagjai megpakolják a tányérjaikat.
– Mindig is sejtettem, hogy ínycsiklandó vagyok – jegyzi meg,
de látom, hogy ő maga nem szed a húsból.
Ismét elképzelem, hogy bemászok az asztal alá, és elbújok ott,
gyerekként is azt csináltam. Meg a vérfürdőbe torkolló
koronázáson, Cardannal.
De inkább a királyi asztalhoz sétálok, és megkeresem a
helyemet, ami természetesen a Cardantól átellenes végében
van. Az ezüst, a kendők és a gyertyák rengetege felett figyeljük
egymást.
Aztán Cardan feláll, és a trónteremben tartózkodó tündérek
elhallgatnak.
–  Holnap majd törődünk mindazzal, ami velünk történt –
szólal meg magasba emelt serleggel. – De ma este emlékezzünk
a győzelmünkre, a cselszövéseinkre és az egymásban lelt
örömünkre!
Mind emeljük poharunkat a szavaira.
Látszólag véget nem érő a dalok száma, és annyi az étel, hogy
még egy hozzám hasonló halandó is tele tudja tömni magát.
Figyelem, ahogy Heather és Vivi az asztalokat kerülgetve
táncolni indul. Csótány és Bomba az újjánövesztett trónok
árnyékában ül. Csótány szőlőt dobál Bomba szájába,
egyetlenegyszer sem véti el. Grima Mog Lord Roibennel
beszélget, a tányérja felére kígyóhúst halmozott, a másik felén
másfajta hús van, aminek az eredetét nem tudom
megállapítani. Nicasia díszvendégként a nagykirályi asztal
közelében ül, az alattvalói gyűrűjében. Tarynt a zenészek
mellett látom, széles mozdulatokkal mesél valamit. Szellemet is
megtalálom, Tarynt figyeli.
–  Elnézést, hogy megzavarom! – szólal meg valaki, és a
kulcsmester Randalin áll Cardan vállánál.
–  Tanácsos! – dől Cardan bágyadtan az asztalra, mint aki
igencsak a pohara fenekére nézett már. – Egy ilyen mézes
süteményt szeretne? Odaadtuk volna.
– Gondoskodni kellene a foglyokról… Madocról, a seregéről, a
Fogasudvar maradékáról – magyarázza Randalin. – És vannak
egyéb ügyek is, amiket ön elé szeretnénk tárni.
–  Majd holnap! – ragaszkodik a döntéséhez Cardan. – Vagy a
rákövetkezőn. Esetleg jövő héten.
Azzal feláll, jól meghúzza a serlegét, leteszi az asztalra, és
odasétál hozzám.
– Szabad egy táncra? – kérdezi a kezét nyújtva.
–  Talán emlékszel rá, hogy nem vagyok kifejezetten
tehetséges benne – felelem, ahogy felállok.
Legutóbb Dain herceg koronázásának éjszakáján táncoltunk,
még mielőtt katasztrófába torkollott az esemény. Nagyon-
nagyon részeg volt.
Te tényleg gyűlölsz engem, mondta akkor.
Majdnem annyira, mint te engem, feleltem.
Odavezet, ahol a hegedűsök egyre gyorsabb és gyorsabb
táncra, pörgésre, forgásra, ugrásra ösztökélnek mindenkit. A
tenyerébe veszi a kezemet.
–  Nem tudom, miért kérjek bocsánatot először – kezdem. –
Amiért levágtam a fejedet, vagy amiért ilyen sokáig húztam a
dolgot. Nem akartam elveszíteni azt a keveset, ami megmaradt
belőled. És egyre csak arra gondolok, mekkora csoda, hogy
életben vagy.
–  Fogalmad sincs, milyen régóta szerettem volna hallani
ezeket a szavakat – feleli. – Nem kívánod a halálomat!
– Ha elvicceled, esküszöm…
– Megölsz? – vonja fel mindkét fekete szemöldökét.
Lehet, hogy mégiscsak gyűlölöm.
Aztán megszorítja a kezemet, és magával húz, el a többi
táncolótól az emelvény mögötti titkos helyiséghez, amit
korábban már megmutatott egyszer. Pont olyan, mint
amilyenre emlékszem, a falait sűrű moha lepi, a haloványan
derengő gombák alatt alacsony pamlag áll.
–  Ha zavarba jövök, kegyetlen vagyok vagy nevetek –
magyarázza, és leül a pamlagra.
Eleresztem a kezét, és állva maradok. Megfogadtam, hogy ha
lehetőségem adódik rá, megteszem. Megfogadtam, hogy az első
adandó alkalommal megteszem.
– Szeretlek – szólalok meg, és már-már érthetetlenül bukik ki
a számon a szó.
Cardan döbbentnek tűnik. Vagy talán úgy elhadartam, hogy
nem is biztos benne pontosan, mit hallott.
–  Nem kell szánalomból ezt mondanod – feleli végül
roppantmód kimérten. – Vagy mert átok sújtott. Ebben a
szobában kértelek rá, hogy hazudj nekem, de most könyörgöm,
ne tedd!
Felhevül az arcom a hazugságok emlékére.
– Nem tettem egyszerűvé, hogy megszeressenek – folytatja, és
az anyja szavait hallom abban, amit mond.
Amikor elképzeltem, hogy szerelmet vallok, azt hittem, olyan
lesz, mint letépni egy ragtapaszt: fájdalmas és gyors. Fel sem
merült bennem, hogy kételkedik majd abban, amit mondok.
– Akkor kezdtelek megkedvelni, amikor elmentünk az alsóbb
udvarok uralkodóihoz – magyarázom. – Vicces voltál, amit
különösnek találtam. Aztán elmentünk a Kietlen-kúriába, ott
meg okos voltál. Végig az járt a fejemben, hogy te juttattál ki
minket a trónteremből Dain koronázása után, még mielőtt kést
szorítottam a torkodhoz.
 Nem próbál félbeszakítani, úgyhogy kénytelen vagyok
folyatni.
–  Aztán csellel nagykirályt csináltam belőled – veszem végig
az eseményeket. – Azt hittem, amint ismét meggyűlölsz, én is
gyűlölhetlek tovább. De nem így történt. És olyan ostobának
éreztem magam! Azt hittem, összetöröd a szívem. Hogy
gyengeség téged szeretni, és felhasználod majd ellenem. De
aztán kimentettél a Mélytengerből, pedig sokkal kézenfekvőbb
lett volna hagyni, hogy ott rohadjak meg. Ezek után kezdtem
abban reménykedni, hogy talán viszonzod az érzéseimet. De
aztán száműztél… – Reszketegen szívom be a levegőt. – Lehet,
hogy sok mindent elfojtottam. Azt hittem, ha nem teszem, ha
átadom magamat az érzésnek, akkor gyufaként elégek. Egy
egész skatulyaként.
– De most már elmondtad – feleli. – És tényleg szeretsz engem.
– Szeretlek – erősítem meg.
–  Mert okos és vicces vagyok – mosolyodik el. – De azt nem
említetted, milyen vonzó is.
– És ínycsiklandó – teszem hozzá. – Pedig ez a kettő is igazán
jó tulajdonság.
Magához húz, mindketten lefekszünk a pamlagra. Fekete
szemét nézem magam alatt, puha ajkát. Letörlök egy száradt
vérpöttyöt a füle hegyéről.
– Milyen volt? – kérdezem. – Kígyónak lenni.
Habozik.
–  Mintha fogságba estem volna a sötétben – válaszolja. –
Egyedül voltam, ösztönösen támadtam. Talán nem váltam
teljesen állattá, de nem is voltam önmagam. Nem tudtam
gondolkozni. Csak az érzések maradtak, a gyűlölet, a rettegés és
a pusztítás vágya.
Közbe akarok szólni, de egyetlen mozdulattal elejét veszi.
–  És te. – Engem nézve felfelé görbül a szája, nem igazán
mosoly, annál több és kevesebb. – Nem sok mindenről tudtam,
de téged mindig megismertelek.
És amikor megcsókol, úgy érzem, ismét rendesen kapok
levegőt.
 Epilógus

Egy héttel későbbre szervezzük a koronázásomat, és

megdöbbent, milyen sok alsóbb udvar uralkodója és alattvaló
ellátogat rá a különböző birodalmakból. Meglepő, milyen sokan
igyekeztek halandó vendégeket hozni, cseregyerekeket, ember
művészeket és szeretőket. Teljesen szürreális, hogy így
próbálnak meg a kegyeimbe férkőzni, ugyanakkor igazán
kellemes látvány is.
Cardan három tündérmesternek adott helyet Elfhonban. Az
egyikük Marrow mama. A másik egy vénséges vénnek tűnő
házimanó, aki óriási, bonyolult mintázattal fonott szakáll mögé
rejtőzik. Megdöbbenek, amikor kiderül, hogy a harmadik, egy
halandó kovács tartotta a kapcsolatot a halandó apámmal.
Amikor találkozunk, a jersey-i Robert megcsodálja Éjhozót, és
elmesél egy vicces anekdotát valami konferenciáról, amin egy
évtizede mindketten részt vettek.
Mióta berendezkedtek, a mesterek igencsak serényen
dolgoztak.
 A ceremónia napszálltakor kezdődik, és az új szigeten,
Insearen tartjuk, a csillagok alatt. Tűztálakban lángok
ropognak, a levegőben sós permet és tömjénfüst terjeng. A talajt
holdfényben virágzó lángvirágtakaró fedi.
Sötét lombzöld ruhát viselek, a vállrészét és az ujját
varjútollak borítják, Cardan zekéjét pedig világos
bogárszárnyak díszítik. Baphen fogja levezényelni a ceremóniát
az egyik hosszú, kék köpenyében, a szakállában számos égi
dísszel.
Oak ruhája fehér, a gombok aranyból vannak. Taryn puszit
nyom a homlokára, hogy bátorságot öntsön bele, hiszen neki
kell majd a fejünkre tennie a koronát.
–  A nagykirályi udvar régóta tartja a Smilax nemzetség
hagyományait – kezdi Baphen. – Vér koronázza vérét. És bár a
korona nincs többé, és hűségeskü sem kötődik többé hozzá, a
hagyományokat megtartjuk. Így hát, nagykirály, fogadja új
koronáját Oaktól, vérétől és örökösétől.
Oaknak nem tetszik, hogy örökösnek nevezik, de azért
felemeli a koronát a párnáról: gyönyörű aranyszínben
pompázik kilenc csúccsal, levélmintával körben. Cardannak
nagykirályként elméletileg nem szabad letérdelnie, úgyhogy
Vivienne emeli fel Oakot. Nevető öcsém az összegyűltek nagy
örömére Cardan fejére helyezi a koronát.
– Elfhon népe! – ejti ki Baphen a szertartásos szavakat, amiket
Cardan legutóbb nem kaphatott meg, hiszen olyan gyorsan
lezavartuk a ceremóniát. – Elfogadjátok a Smilax nemzetségből
származó Cardant nagykirályotoknak?
– Elfogadjuk! – kántálja a tömeg.
 Aztán én következem.
– Ritka az, hogy egy udvarban két uralkodó is legyen. De Jude
Duarte nagykirálynőnk megmutatta, miért adhat ez erőt
ahelyett, hogy gyengítene. Amikor a nagykirályi udvart
fenyegették, kiállt az ellenségeink ellen, és megtörte a
varázslatot, ami elpusztíthatott volna bennünket. Lépjen hát
előre, és fogadja el koronáját Oaktól, öccsétől és örökösétől!
Előresétálok, és nyugodtan állok, míg Vivienne ismét felkapja
az öcsémet. A fejemre pottyantja a koronát. Éppolyan, mint
Cardané, és meglepően nehéz.
– Elfhon népe! – szólal meg Baphen ismét. – Elfogadjátok Jude
Duartét nagykirálynétoknak?
A beálló csendben egy pillanatig azt hiszem, megtagadnak, de
aztán előtör a szertartásos szó a szájukból:
– Elfogadjuk!
Képtelen vagyok megállni, Cardanra vigyorgok. Kissé
meglepetten mosolyog vissza. Lehet, hogy ritkán mosolygok így.
Cardan az előttünk álló tömeg felé fordul.
–  Most ideje kegyeinket osztogatni és árulásokat jutalmazni.
Előbb jöjjenek a kegyek.
Int egy szolgálónak, aki előhozza Madoc kardját, azt, ami
szétrepesztette Elfhon trónját.
– Grima Mognak, a nagytábornokunknak – jelenti ki Cardan. –
Tiéd lesz Grimsen utolsó munkája, használd mindaddig, amíg
bennünket szolgálsz!
Grima Mog meghajolva, ökölbe szorított kezét a szívéhez
emelve fogadja el.
Cardan folytatja:
 –  Taryn Duarte, a kihallgatásodat hivatalosan még nem
zártuk le. Ezennel lezártnak tekintjük, a javadra döntöttünk.
Elfhon udvarának nincs vitás kérdése veled. Locke vagyona és
birtoka a tiéd és a gyermekedé.
Morajlás fut végig a tömegen ennek hallatán. Taryn előrelép,
és mélyen pukedlizik.
– Végül – tér az utolsó pontra Cardan. – Szeretnénk, ha három
árnyudvarbeli barátunk előrelépne.
Szellem, Bomba és Csótány lép ki a fehér virágszőnyegre.
Köpenyük tetőtől talpig fedi őket, még arcukat is fekete háló
takarja.
Cardan int, mire apródok sietnek előre párnákkal.
Mindegyiken ezüstmaszk pihen, nem árulkodik a viselője
neméről, szelíden üres fémarc, melynek szája kissé pajkosan
görbül.
–  Az árnyékok között éltek, de néha jöjjetek ki hozzánk a
fényre! – kéri Cardan. – Mindegyikőtöknek álarcot adok. Ha ezt
viselitek, senki sem tudja majd felidézni a magasságotokat, a
hangotok színét. És ebben a maszkban senki sem utasíthat
vissza benneteket Elfhonban. Minden egyes otthon megnyílik
előttetek, köztük az enyém is.
Meghajolnak, és az arcuk elé emelik a maszkot. Amikor így
tesznek, kissé elhomályosodik körülöttük a levegő.
– Igazán kegyes, nagykirályom – mondja az egyik, és még én
sem tudom megállapítani, melyikük szólalt meg, pedig ismerem
őket.
Azt viszont semmiféle maszk nem leplezheti, hogy miután
meghajolnak és elindulnak, az egyik maszkos alak megfogja a
másik kesztyűs kezét.
És a harmadik Taryn felé fordítja fénylő fémarcát.
Aztán én lépek előre. Gyomrom görcsben áll az idegességtől.
Cardan ragaszkodott hozzá, hogy én büntessem meg a
foglyokat. Te vezettél győzelemre minket aznap, mondta, és te
végezted a nehéz munka oroszlánrészét. Te dönts a sorsukról!
Bármiféle büntetést választok is, akár kivégzést, akár
száműzést, akár átkot, igazságosnak tekintik majd – ha ötletes,
még inkább.
–  Most meghallgatjuk azokat, akik hozzánk fordulnak! –
szólalok meg.
Oak már félrelépett oldalra, Taryn és Oriana között áll.
Két lovag járul elénk, letérdelnek. Az egyik így szól:
– Engem bíztak meg, hogy azok nevében beszéljek, akiknek a
története a sajátom. Egykor Elfhon seregében szolgáltunk, de
szántszándékkal követtük Madoc tábornokot északra, amikor
mentesültünk az eskünk alól. Elárultuk a nagykirályt, és… – Itt
elakad. – Véget akartunk vetni az uralmának. Tévedtünk.
Vezekelni szeretnénk, bizonyítani, hogy képesek vagyunk
hűséggel szolgálni, és ettől a naptól kezdve úgy is teszünk.
A második veszi át a szót:
– Engem bíztak meg, hogy azok nevében beszéljek, akiknek a
története a sajátom. Egykor Elfhon seregében szolgáltunk, de
szántszándékkal követtük Madoc tábornokot északra, amikor
mentesültünk az eskünk alól. Elárultuk a nagykirályt, és véget
akartunk vetni az uralmának. Nem kívánunk vezekelni. Hűen
követtük a parancsnokunkat, és bár megbűnhődünk érte, most
sem döntenénk másképpen.
 Ismét a tömegre pillantok, Elfhon lakóira, akik küzdöttek, és
vérüket ontották, azokra, akik elveszett életeket gyászolnak,
olyan életeket, amik talán évszázadokon át folytatódtak volna
még, ha most nem gyilkolják meg őket. Mély levegőt veszek.
–  A nagyudvarban sólyomnak szokás nevezni a katonákat –
szólalok meg, és engem is meglep, milyen határozottan cseng a
hangom. – Azok, akik nem kívánnak vezekelni, váljanak
valóban sólyommá. Röppenjetek fel az égbe, vadásszatok
kedvetekre! Addig nem nyerhetitek vissza valódi alakotokat,
amíg egy teljes évig és egy napig egyetlen élőlénynek sem
ártotok.
–  De mit eszünk, ha nem árthatunk semminek? – kérdezi a
lovag.
–  Mások kedvessége kell, hogy életben tartson titeket –
felelem a tőlem telhető leghűvösebben. – Azokhoz szólok most,
akik vezekelni kívánnak! Elfogadjuk hűség- és
szereteteskütöket. Ismét a nagykirályi udvar tagjai lehettek. De
az árulásotok nem múlhat el nyom nélkül. Kezetek legyen
mindig olyan vörös, mint a vér, amit kiontani reméltetek.
Cardan bátorítóan rám mosolyog. Randalinnek szemmel
láthatóan nem tetszik, hogy egyedül én ítélkezem. Megköszörüli
a torkát, de nem mer félbeszakítani.
Ezután Lady Nore járul elénk a Fogasudvarból. Mögötte
Suren királynő lépked. Koronája még mindig a homlokához van
varrva, és bár most nem köti meg semmi, a csuklóján lyuk
éktelenkedik, a bőre duzzadt.
Jelzem az egyik szolgálónak, hogy hozza előre a továbbra is
használaton kívüli kantárt.
 – Követtünk volna – ereszkedik fél térdre Lady Nore. – Alkut
ajánlottunk, és te voltál az, aki nemet mondott rá. Hadd térjünk
vissza északra! Hát nem bűnhődtünk még eleget?
–  Lord Jarel megpróbált csellel igába hajtani. Talán nem
tudtál róla? – kérdezem a kantárra mutatva.
Mivel nem hazudhat, nem felel.
– És te? – kérdezem Surent.
A lány rémisztő, vad nevetést hallat.
– Minden titkukat ismerem, amiről azt hiszik, elrejthetik. – A
hangja vékony, rekedtes, mintha régóta nem használta volna.
Valaki a ruhám ujját rángatja, és meglepetten látom, hogy
Oak áll mellettem. Int, hogy hajoljak le hozzá, hadd súgjon a
fülembe valamit. Randalin homlokán elmélyülnek a ráncok,
amikor így teszek.
–  Emlékszel, mikor azt mondtad, nem segíthetünk rajta? –
kérdezi. – Most segíthetünk.
Elhúzódom tőle, és a szemébe nézek.
– Szeretnéd, ha közbelépnék Suren királynő érdekében?
– Igen – feleli.
Visszaküldöm Orianához, és egy kicsit jobban reménykedem,
hogy egy nap el akarja majd foglalni Tündérfölde trónját.
–  Az öcsém irgalmasságot kért. Suren királynő, hűséget
esküszöl a koronának?
Lady Nore-ra pillant, mintha engedélyt kérne. Lady Nore
biccent.
–  Az öné vagyok, nagykirályné – feleli a lány. Pillantása
továbbvándorol. – És nagykirály.
Lady Nore-hoz fordulok.
 – Szeretném hallani, ahogy esküt teszel az uralkodódnak.
Lady Nore meglepettnek tűnik.
– Természetesen hűséget fogadok nektek…
A fejemet rázom.
–  Nem, azt akarom, hogy neki fogadj hűséget. Az
uralkodódnak. A Fogasudvar királynőjének.
– Surennek?
Úgy cikázik a pillantása, mintha kiutat keresne. Most először
azóta, hogy elém járult, Lady Nore rémültnek tűnik.
– Igen – felelem. – Tegyél esküt neki! Hiszen a királynőd, nem
igaz? Vagy esküt teszel, vagy te magad viseled az aranykantárt.
Lady Nore a fogát csikorgatja, de aztán elmotyogja a szavakat.
Csak kiejti őket. Suren királynő arcára különös, távoli kifejezés
rajzolódik ki.
–  Helyes – folytatom. – A nagykirályi udvar megtartja a
kantárt, és reméli, hogy sosem kell használnia. Suren királynő,
az öcsém közbenjárt az érdekedben, ezért egyetlen büntetést
szabok ki rád csupán: a Fogasudvar megszűnik létezni.
Lady Nore felhördül.
Így folytatom:
–  Birtokaitok a nagykirályi udvarra szállnak, címeitek
nincsenek többé, erődjeiteket elfoglaljuk. És ne feledd, Nore,
hogy Surennek tettél esküt, ha szembeszállsz a parancsommal,
ő büntethet meg, ahogyan csak jónak látja! Most menjetek, és
legyetek hálásak Oak közbenjárásáért!
Suren, aki többé nem királynő, a legkevésbé sem
barátságosan mosolyog, és észreveszem, hogy a fogait élesre
reszelték. A hegyük aggasztóan vörös. Most először jut eszembe,
hogy talán azért kötözték meg, mert attól féltek, mit tenne
egyébként.
Madoc az utolsó vezeklő, akit elénk hoznak. Csuklóját és
bokáját súlyos fémmel bilincselték meg, és az arcára
kirajzolódó fájdalom láttán aggódom, hogy talán vas is van
benne.
Nem térdel le. Nem könyörög. Kettőnk között járatja a
tekintetét, majd Oakra és Orianára pillant. Az állkapcsán
megrándul egy izom, ennyi látszik rajta csupán.
Szólni szeretnék, de elszorul a torkom.
– Nincs mit mondanod? – kérdezi Cardan. – Hiszen korábban
annyi mondanivalód volt!
Madoc felém billenti a fejét.
– Megadtam magamat a harcmezőn. Mi maradt? A háborúnak
vége, és vesztettem.
– Ilyen egykedvűen mennél a kivégzésedre? – kérdezem.
Hallom, hogy Oriana felsikkant a közelben.
Madoc azonban komor marad. Beletörődő.
–  Rendíthetetlennek neveltelek. Egyedül kegyes halált kérek.
Gyorsat, azért a szeretetért, amit egymás iránt éreztünk. És
tudd, hogy nem haragszom!
A csata vége óta tudom, hogy nekem kell majd ítéletet
mondanom felette. Rengeteget gondolkoztam már a büntetésén,
nemcsak a seregére és a korona elleni kihívására gondoltam,
nemcsak a párbajunkra a hóban, hanem a régi bűnére is, ami
mindig is kettőnk közé állt. Bosszút kell állnom rajta a szüleim
haláláért? Olyan adósság vajon, amit meg kell fizetni? Madoc
megértené, tudná, hogy a szeretet nem állhat a kötelesség
útjába.
De nem tartozom-e a szüleimnek a szeretet és a kötelesség
egy ennél rugalmasabb értelmezésével, amit ők maguk is
szívesen vallottak volna?
–  Azt mondtam neked, hogy az vagyok, akivé neveltél, de
ennél több is vagyok. Rendíthetetlennek tanítottál, de én
megtanultam, hogyan gyakoroljak kegyelmet. És valami
kegyelemhez hasonló lesz a jussod, ha bizonyítod, hogy
megérdemled.
Meglepetten néz rám, és egy kicsit aggodalmasan is.
–  Jó uram! – szól közbe Randalin, aki most már tényleg
bosszús, hogy minden egyes végső döntést én hozok meg. –
Valami hozzáfűznivalója csak van minde…
– Hallgass! – szól rá Cardan, teljesen másképp viselkedik már,
a nyelve éles. Úgy néz Randalinre, mintha a következő ítéletet a
kulcsmesterre mondanánk ki. Majd biccent. – Jude épp az
izgalmas résznél tart.
Végig Madocot figyelem.
–  Először esküdj, hogy elfelejted a nevet, amit tudsz.
Száműzöd a tudást, és soha többé nem hagyhatja el sem a
szádat, sem az ujjaidat.
–  Nem szeretnéd hallani előbb? – kérdezi a leghalványabb
mosollyal a szája szegletében.
–  Nem. – Talán nem ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy
eláruljam, már ismerem azt a bizonyos nevet. – Másodszor,
hűséget és engedelmességet kell fogadnod nekünk – folytatom. –
Harmadszor, mindezt úgy kell megtenned, hogy még nem
ismered a büntetésedet, amit mindettől függetlenül ki fogok
szabni rád.
Látom, hogy a büszkeségével küzd. Egy része szeretne úgy
tenni, mint a katonák, akik megtagadták a vezeklést. Egy része
szeretne egyenes háttal, felszegett fejjel a sírba menni. De van
egy olyan része is, ami egyáltalán nem kíváncsi a sírra.
–  Kegyelmet szeretnék – feleli végül. – Vagy, ahogy te magad
mondtad, valami ahhoz hasonlót.
Mély levegőt veszek.
–  Büntetésképp a halandók világában kell leélned életed
hátralévő napjait, és soha többé nem foghatsz fegyvert.
Vékony vonallá préseli az ajkát. Majd fejet hajt.
– Igenis, királyném.
– Ég veled, apa! – suttogom, ahogy elvezetik.
Halkan mondom, valószínűleg nem hallja már.

A koronázás után Tarynnel úgy döntünk, elkísérjük Vivit és

Oakot, akik visszamennek a halandók világába. Most, hogy vége
a háborúnak, Oak visszajöhetne Tündérföldére, járhatna a
palota iskolájába úgy, ahogy Taryn és én. De szeretne még egy
kicsit az emberek között élni, nemcsak azért, mert az elmúlt egy
év nagyját ott töltötte, hanem mert Oriana úgy határozott,
odaköltözik Madockal – és Oaknak hiányoznak a szülei.
Vivi ide-oda utazott az elmúlt egy hétben, randizni járt
Heatherrel, akinek ismét bemutatkozott. Most, hogy végleg
visszamegy, csipkebogyólekvárt, pókselyem kabátot és egyéb
holmikat gyűjt, amiket szeretne magával vinni Tündérföldéről.
Közben azt találgatja, mi mindent kell majd elmagyaráznia
apának a halandók világáról.
– Például a mobiltelefont – sorolja. – Az önkiszolgáló kasszát a
boltban. Fú, szuper lesz! Komolyan, a száműzése a lehető
legszebb ajándék számomra.
–  Annyira unni fogja magát, hogy megpróbálja majd
irányítani az életed minden egyes apró részletét – figyelmezteti
Taryn. – Vagy megszervezi a szomszédos társasház
megszállását.
Vivi arcáról erre lehervad a mosoly.
Oak viszont kuncogni kezd.
Tarynnel segítünk Vivinek négy nyeregtáskányi holmit
összepakolni, nem számít, hogy Vivi rengeteg aggófüvet ültetett
a lakása közelében lévő erdőbe, és bármikor visszatérhet.
Grima Mog listát ad Vivinek, hogy mi mindent szeretne hozatni
Elfhonba, leginkább instant kávé és csípős szósz szerepel rajta.
Arra a legkevésbé sem számítok, hogy Cardan felajánlja,
elkísér minket.
–  Mindenképpen gyere! – helyesel Taryn. – Bulizunk egyet!
Összeházasodtatok, és meg sem ünnepeltük.
Hitetlenkedve nézem.
– Jaj, ugyan! Igazán nincs szükség semmiféle…
– Akkor ezt megbeszéltük – vág közbe Vivi, az örök nővérem.
– Le merném fogadni, hogy Cardan sosem pizzázott még.
Oak teljesen kitér a hitéből ennek hallatán, és magyarázni
kezdi, milyen feltétek vannak, az ananásztól kezdve a
kolbászon át a szardelláig. Még oda sem értünk a halandók
világába, máris elönt a rettegés. Cardan valószínűleg utálni
fogja, az egyetlen kérdés az, vajon mennyire lesz ő
elviselhetetlen.
Még mielőtt kitalálhatnám, hogyan beszéljem le, az
aggófűpónikra erősítjük a nyeregtáskákat. Aztán már a víz
felett repülünk. Hamarosan leszállunk egy füves részre a
lakótelep közelében, de nem olyan közel a lakáshoz, hogy Vivit
felismerhessék a szomszédok.
Lemászok, és észreveszem, mennyivel színtelenebb a fű,
mennyi kipufogógáz terjeng a levegőben. Aggodalmasan
pislantok Cardanra, attól tartok, hogy az orrát húzza majd, de
csupán kíváncsinak tűnik, a kivilágított ablakokra néz, majd a
közeli autóút robaja felé fordul.
– Korán van még – jegyzi meg Vivi. – És sétatávolságra van a
pizzéria. – Végignéz rajtunk. – De előbb menjünk fel a lakásba
átöltözni!
Sejtem, miért mondja. Cardan úgy fest, mint aki épp most
lépett le egy színpadról, és bár igézettel elfedhetné magát, nem
hiszem, hogy tudja, mit kellene viselnie az illúzióban.
Vivi beenged bennünket a lakásba, és kávét főz, némi fahéjat
is szór az őrölt kávéhoz. Oak hátraszalad, előhoz egy
elektronikus játékot, és azonnal elmerül benne a kanapén, míg
mi ruhát válogatunk.
Cardan szűk nadrágja és csizmája még elmegy, talál hozzá egy
halandó barát által hátrahagyott pólót, ami nagyjából jó rá,
úgyhogy azt veszi fel a flancos zekéje helyett. Én kölcsönkérek
egy bő ruhát Vivitől. Rám már egyáltalán nem olyan bő.
–  Meséltem Heathernek rólatok – magyarázza Vivi. –
Felhívom, megkérdezem, van-e kedve átjönni, és hozni pár
dolgot. Úgyhogy ismét megismerhetitek. Oak pedig megmutatja
nektek, merre van a pizzéria.
Az öcsém nevetve megragadja a kezemet, és a lépcső felé húz
bennünket Cardannal. Vivi utánunk szalad a pénzzel.
– Ez a tiéd. Bryerntől.
– Mit csináltál érte? – érdeklődik Cardan.
– Legyőztem Grima Mogot párbajban – felelem.
Hitetlenkedve néz rám.
– Arannyal kellett volna fizetnie.
Vigyorogva sétálok a járdán. Nem úgy tűnik, mintha Cardan
zavarban lenne, fütyörészik, és megbámulja egy kicsit az
embereket, akik mellett elhaladunk. Visszafojtom a
lélegzetemet, de nem átkozza meg őket, hogy olyan farkuk
nőjön, mint amilyen neki van, nem kínálja őket örökalmával, és
semmi olyasmit nem tesz, ami egy gonosz tündérkirályra
vallana.
A pizzériában Oak három extranagy pizzát kér a lehető
legbizarrabb feltétekkel, szinte biztos vagyok benne, hogy soha
senki nem rendelt még ilyesmit korábban: fele húsgombóc, fele
garnéla, fokhagyma, paradicsom, kecskesajt, fekete olajbogyó,
gomba és bacon van rajta.
Mire visszaérünk a lakásba a gőzölgő kartondobozainkkal,
Heather és Vivi már felaggatott egy ezüstös alapon színes
betűkkel nyomott SOK BOLDOGSÁGOT, FRISS HÁZASOK!
feliratot. Alatta, a konyhaasztalon jégkrémtorta áll
gumicukorkígyókkal, és jó néhány üveg bor.
–  Úgy örülök, hogy megismerhetlek! – köszöntöm Heathert
egy öleléssel. – Máris tudom, hogy szeretni foglak.
 – Elég vad dolgokat mesélt rólatok – jegyzi meg Heather.
Vivi megfúj egy trombitát.
– Tessék! – nyújt át nekünk egy-egy papírkoronát.
Cardan a mikró ajtajában nézi meg magát, és megigazítja a
koronáját, hogy csálén álljon.
A szememet forgatom, de gyorsan rám vigyorog. És belesajdul
egy kicsit a szívem, hogy mind együtt vagyunk, biztonságban, és
eddig azt sem tudtam, hogyan vágyjak ilyesmire. Cardan is egy
kicsit zavarba jött ennyi boldogságtól, hozzám hasonlóan ő
sincs hozzászokva az ilyesmihez. Biztos vagyok benne, hogy
lesznek még problémák, de afelől sincs kétségem, hogy meg
fogjuk oldani őket.
Vivi kinyitja a pizzásdobozokat, a borosüvegeket. Oak kivesz
egy szelet garnélás pizzát, és nekilát.
Felemelem a műanyag poharamat.
– A családra!
– És Tündérföldére! – emeli Taryn is a sajátját.
– És a pizzára! – szólal meg Oak.
– És a történetekre! – mondja Heather.
– És az új kezdetekre! – teszi hozzá Vivi.
Cardan elmosolyodik, engem figyel.
– És a mesteri tervekre!
A családra, Tündérföldére, a pizzára, a történetekre, az új
kezdetekre és a mesteri tervekre. Erre szívesen emelem a
poharam.
  

Köszönetnyilvánítás
Roppant nehéz lett volna befejezni ezt a könyvet Sarah Rees
Brennan, Leigh Bardugo, Steve Berman, Cassandra Clare,
Maureen Johnson, Joshua Lewis, Kelly Link és Robin
Wasserman támogatása, segítsége, kritikája és hősies
helytállása nélkül. Köszönöm, komisz csapatom!
Köszönöm azoknak az olvasóknak is, akik eljöttek a turnéra,
üzeneteket írtak, A levegő népe-képeket rajzoltak, és/vagy
beöltöztek a karaktereknek. Mind többet jelentett számomra,
mintsem szavakba tudnám önteni.
Hatalmas köszönet illet mindenkit a Little, Brown Books for
Young Readersnél, amiért támogatták ezt a különös ábrándot.
Külön köszönet csodás szerkesztőmnek, Alvina Lingnek, és
többek között Ruqayyah Daudnak, Siena Koncsolnak, Victoria
Stapletonnek, Bill Grace-nek, Emilie Polsternek, Natali
Cavanagh-nak és Valerie Wongnak. Az Egyesült Királyságban
köszönöm a Hot Key Booksnak, különösképpen Jane Harrisnek,
Emma Matthewsonnak, Roisin O’Shea-nek és Tina Moriesnak.
Köszönöm, Joanna Volpe, Hilary Pecheone, Pouya
Shahbazian, Jordan Hill, Abigail Donoghue és mindenki más a
New Leaf Literarynél, hogy megkönnyítettétek a nehéz
feladatokat!
Köszönöm, Kathleen Jenningsnek a csodálatos, érzékletes
illusztrációkat!
És főleg a férjemnek, Theónak köszönöm, amiért segít
kitalálni, miféle történeteket akarok elmesélni, és a fiunknak,
Sebastiannek, amiért emlékeztet, hogy néha bizony játszani a
legfontosabb.
 Bónusz tartalom
Az alábbi leveleket a nagykirály küldönce
Lady Ashának kézbesítette,
aki egytől egyig elégette őket,
néhányat gyertyalángon,
néhányat a kandallójában.
  

Jude!

Talán csak túlontúl óvatos vagy, ezért írok, hogy tudassam,

rendeződött a helyzet a Mélytenger és Elfhon között. A

szerződéseket tajtékkal és vérrel is aláírtuk.

Várom válaszod!

Cardan
  

Jude!

Feltételezem, nem sok izgalmat találsz a halandók

világában, ezért úgy sejtem, egyedül miattam nem térsz

vissza Elfhonba.

Arra kérlek, gyere, haragudj rám egy kicsit közelebbről!

Cardan
  

Jude!

 
Nincs kedved játszadozni. Rendben. Nekem sincs.

Hadd írjam le egyértelműen: megkegyelmezek. Véget vetek a

száműzetésednek. Visszavonom, amit mondtam. Gyere haza!

Gyere haza, és üvöltözz velem! Gyere haza, és veszekedj

velem! Gyere haza, és törd össze a szívemet, ha kell.

Csak gyere haza!

Cardan
  

Jude!

Nevetséges, hogy még csak nem is válaszolsz az

üzeneteimre, nem méltó hozzád, és gyűlölöm.

Cardan
  

Elfhon nagykirálynéjának:

Felettem ugyanaz az ezüstös hold, ami rád is leragyog.

Felpillantva eszembe jut a pengéd csillanása, ahogy a

nyakamhoz szorítottad, és egyéb romantikus pillanatok.

Nem tudom, miért nem térsz vissza a nagykirályi udvarba,

én bosszantalak, vagy esetleg most, hogy ennyi időt eltöltöttél

már a halandók világában, úgy érzed, jobb, hogy

megszabadultál a tündérektől, mint ha uralkodnod kellene

felettük?

Legkeservesebb óráimban azt hiszem, sosem térsz vissza.

A becsvágyadat leszámítva miért is tennéd? Mindig is

tudtad, mi vagyok, ismered az összes kudarcomat,

gyengeségemet és sebemet. Azzal áltattam magam, hogy

bizonyos pillanatokban mást is éreztél irántam, mint

megvetést, de még ha így volt is, az bizony szerény étek

csupán egyéb, ettől jelentősebb vágyaid lakomája mellett.

Szívem mégis ott pihen veled a halandók világának különös

földjében, ahogy a Mélytenger hideg vizébe is veled tartott.

Már azelőtt is a tiéd volt, hogy ezt képes lettem volna

bevallani, és örökké a tiéd is lesz.

Cardan
  

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude Jude

Jude Jude Jude Kérlek Jude