BENGT DANIELSSON

LÁZADÁS A BOUNTY HAJÓN

GONDOLAT BUDAPEST 1971

A fordítás alapjául szolgáló mű címe:

WHAT HAPPENED ON THE BOUNTY
READERS UNION, GEORGE ALLEN & UNWIN LTD
LONDON 1963

Fordította VAJDA ENDRE

A fordítást az angol kiadással egybevetette PÁLVÖLGYI ENDRE

::y::1257::

(C) Bengt Danielsson, 1962.

 Előszó

A Bounty hajón kitört lázadás és az azt követő hátborzongató események

gazdag irodalma főként napló formában írt száraz beszámolókból,
szélsőségesen részrehajló fejtegetésekből és romantikus regényekből áll, telve
mulatságos tévedésekkel és a képzelet csapongásaival. Ez annál különösebb,
mert szerte a világon, számos könyvtárban és levéltárban garmadával
találhatók hajónaplók, jelentések, levelek és egyéb okmányok, amelyek
segítségével részletesen rekonstruálható az események egész menete.
Könyvem ennek az eredeti anyagnak beható tanulmányozásán alapul, és
valójában ezt a címet kellene viselnie: Hűséges és teljes elbeszélése
mindannak, ami a Bounty hajón 1787–1789-ben a Délitengereken megtett útja
során végbement, valamint beszámoló a dráma főszereplőinek sorsáról a
lázadás után. Egyebekben szíves és előzékeny kiadóm azonban könyörtelenül
ragaszkodott egy valamivel rövidebb címhez.
Hangsúlyoznom kell, hogy a szövegben előforduló nyilatkozatok és
párbeszédek mind a nevezetes utazáson részt vett személyek eredeti
beszámolóiból és leveleiből származnak, úgyhogy ezeknek és a regényekben
meg filmekben található agyszüleményeknek értéke merőben más természetű.
A Boun-íyról eddig megjelent könyveknek további komoly hibája, hogy
kritikátlanul elfogadták és etnográfiai tényként közölték azokat a – maguk
korában tipikus – téves nézeteket és előítéleteket, amelyeket a lázadók
alakítottak ki a velük érintkezésbe került különféle déltengeri népekről. E
tekintetben is hű képet igyekeztem adni, főként tizenöt éves csendes-óceáni
tartózkodásom idején végzett tanulmányaim és megfigyeléseim alapján.

Papehue, Tahiti, 1962 májusában

BENGT DANIELSSON
 Őfelsége hajója

1768-ban, amikor Cook kapitány megkezdte ennek a területnek rendszeres

felderítését, a Csendes-óceán még többé-kevésbé ismeretlen világot határolt
körül. A haláláig hátralevő alig tizenegy év alatt sikerült feltérképeznie a világ
legnagyobb óceánjának tetemes részét, ami annak köszönhető, hogy
tökéletesen jártas volt a hajózásban, és értett hozzá, hogyan kell a legénységét
jó egészségben tartani.
Cook merész felfedező útjai teljesen új világot tártak fel, ahol minden
fantasztikus és a megszokottól merőben különböző volt. talán ugyanolyan
szenzációs, amilyen ma egy másik bolygóra tett út első leírása volna. Sőt,
szinte bizonyos, hogy egy űrhajós leírásai, amelyek nyilván már a
közeljövőben napvilágot látnak, nem fognak olyan szórakoztató olvasmányt
nyújtani, mint Cook hajónaplói, mert valószínűtlen, hogy az univerzumban
bárhol is partra szálló űrhajó-parancsnokok olyan érdekes és elbájoló
teremtményekkel találkozzanak, amilyeneket Cook talált a déltengeri
szigeteken.
Cook csendes-óceáni útleírásainak európai olvasóira különösen az tett mély
benyomást, hogy azokon a szigeteken milyen könnyűszerrel elégítik ki az
emberi nem két leglényegesebb szükségletét. Bárhol szálltak is partra a
hajósok, mindenütt gyönyörű, jó természetű, forró vérű fiatal nőkre találtak,
akik a legszívesebb fogadtatásban részesítették őket, másodsorban pedig a
kenyér mindenhol a fán nőtt.
Ma már jól tudjuk, hogy a déltengeri bennszülöttek szexuális szokásai
korántsem voltak olyan gátlástalanok és szabadosak, miként első európai
látogatóik hitték, az azonban szent igaz, hogy a mindennapi kenyér a fákon
termett. A szóban forgó fa a füge- és eperfát is magában foglaló Moraceae
családhoz tartozik, s terebélyes, dús lombú koronájával és csipkézett szélű
leveleivel igen hasonlít a szilfához vagy a juharhoz. Kerek vagy tojásdad
gyümölcse körülbelül akkora, mint egy káposztafej, viszont zöld, érdes héja
miatt az ember inkább túl nagyra nőtt citromnak nézné.
Különböző rettenthetetlen utazók már jóval Cook előtt felfedezték a
kenyérfát Melanéziában, Mikronéziában és Indonéziában. De ezeken a
vidékeken a termést mindennek lehetett mondani, csak bőségesnek nem, és
nem tartották annyira becsben, mint a Csendes-óceán keleti részén, a
polinéziai szigeteken, így az előbbi szigetcsoportokról szóló néhány korai
leírás a fát csak egészen futólag említi meg. Cook, aki ideje nagy részét
Polinéziának szentelte, nemcsak a fa gondos leírásával és rajzával szolgált,
hanem részletesen ismertette termesztését, szüretelését és a gyümölcs
elkészítését is.
Cook kapitány szerint Tahiti a kenyérfában leggazdagabb sziget, és Daniel
Solander svéd botanikus, aki Cookot első déltengeri útján elkísérte, a
növénynek mintegy tíz fajtáját írta le. (Valójában számuk megközelíti a
negyvenet, noha nemegyszer még a gyakorlott botanikus is csak nehezen tesz
különbséget közöttük; a megkülönböztetés fő ismérvei: a levelek formája és a
gyümölcsök alakja.) J. R. és Georg Forster, mindketten német
természettudósok, akik Cookot második déltengeri útján elkísérték,
megerősítették elődjük megfigyeléseit, továbbá rámutattak, hogy két vagy
három kenyérfa terméséből kitelik egy tahiti bennszülött egész évi tápláléka:
kilenc hónapig friss gyümölcsként eszi, a fennmaradó három hónapban pedig
valami savanyú tésztaféleség formájában, amelyet levéllel kibélelt, földbe
ásott lyukakban könnyen konzerválnak.
A termesztéssel kapcsolatban Cook azt állította, hogy ha egyszer
megfelelően elültetik a kenyérfát, az további gondozásra nem szorul. Viszont
Anderson skót orvos, aki Cook harmadik déltengeri utazásán vett részt, e
tekintetben szükségesnek találta helyesbíteni kapitánya nézetét, mivel
meglepve tapasztalta, hogy a tahitiaknak még csak el sem kell ültetniük a
kenyérfát. Végkövetkeztetése: „Ez mindenki számára nyilvánvaló, aki
megvizsgálja azokat a helyeket, ahol a kis fák a földből kibújnak. Újra meg
újra megfigyelheti, hogy a fiatal fák az öregebb fák gyökereiből sarjadnak,
amelyek a föld felszínéhez közel ágaznak szét. Akkor is megteremne tehát a
kenyérfa a szigeteken, ha azok korábban esetleg lakatlanok lettek volna.
Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy Otaheite lakói nemhogy kénytelenek
lennének kenyérfát ültetni, sőt inkább a szükség azt parancsolja, hogy
terjedésének gátat vessenek; amit, véleményem szerint, némelykor meg is
tesznek, hogy helyet szorítsanak más fáknak, étrendjük változatosabbá tétele
érdekében."
Mivel a kenyérfa gyümölcsét nem lehet nyersen fogyasztani, így mégis volt
valami, ami a tahitiaktól némi erőfeszítést kívánt. Előbb meg kellett pörkölni,
akár nyílt lángon, akár földbe vájt kemencében. Az első eljárásnál a
gyümölcsöt egyszerűen rőzsemáglyára teszik, majd mielőtt felszolgálják,
lekaparják róla az égett héjat. A második eljárásnál a gyümölcsöt
meghámozzák, szeletekre vagdalják, és ráhelyezik a földbe vájt kemencében
levő forró kövekre. Bárhogyan készítik is, állaga nagyjából olyan tömör, mint
a rozslisztből készült cipóé, íze pedig átmenet a kenyér és az ír krumpli íze
között. A déltengeri utazók gyakran állítják, hogy a kenyérfa gyümölcse
kiábrándítóan ízetlen, ez azonban főként annak tulajdonítható, hogy a
bennszülöttek, túlbuzgóságból, gyakran európai módon, fazékban főzik meg a
gyümölcsszeleteket, márpedig ez az elkészítés nem megfelelő. Boswell,
akinek csalhatatlan érzéke volt minden iránt, amiből vita származhatott,
azonnal szóba hozta dr. Johnson előtt a kenyérfa témáját, mihelyt Cook első
útjának leírását végigolvasta. Ugyanakkor, hogy olajat öntsön a tűzre, a
következő fejtegetésbe kezdett: „Meggyőződésem szerint Otaheite lakói,
mivel kenyérfájuk van, amelynek gyümölcse kenyerükként szolgál, szívből
nevettek, amikor értesültek róla, hogy mi milyen fáradságos műveletek –
szántás, vetés, boronálás, aratás, cséplés, őrlés, sütés – árán tudunk csak
kenyérhez jutni." Elképzelhetjük dr. Samuel Johnsont, a brit életforma nagy
bajnokát, ahogyan replikáját a méltatlankodás és magabiztosság keverékével
eldörögte: „Ugyan, uram, minden tudatlan vadember nevetne, ha a civilizált
élet előnyeit ecsetelnék neki. Ha olyanoknak, akik nem házakban laknak,
elmesélné, miképpen rakunk mi téglát téglára, gerendát gerendára, és hogy
amikor azután a ház már elért bizonyos magasságot, egy ember lebukfencezik
az állványról, és nyakát töri, szívből nevetnének a maga építkezési hóbort ján.
De ebből nem következik, hogy az embereknek jobb ház nélkül. Nem, uram (s
közben felemelt egy jókora karéjt), ez jobb, mint a kenyérfa-gyümölcs."
Dr. Johnson kivételével azonban Cook útleírásainak minden olvasója
csodálattal eltelve dicsérte ezt a rendkívüli fát, amelynek létét többnyire a
Mindenható határtalan jósága és csodálatosan előrelátó leleményessége újabb
bizonyítékának tartották. De ellentétben a burgonyával, amely éppen ez idó'
tájt kezdett Európa legfontosabb haszonnövényévé válni, a kenyérfa
termesztése ezeken az északi szélességeken szóba sem jöhetett, és így a
felfedezés iránt Angliában megnyilvánuló érdeklődés túlnyomórészt
akadémikus jellegű volt.
Viszont az Atlanti-óceán túlsó oldalán, a nyugat-indiai szigeteken meleg,
párás éghajlat uralkodott, amely igen hasonlított Tahitiéhoz, és több jamaicai,
illetve dominikai ültetvényes hamarosan ráeszmélt, milyen értékes lehetne
számukra az újonnan felfedezett fa. Természetesen nem éreztek különösebb
vágyat, hogy maguk is felvegyék étrendjükbe a kenyérfa-gyümölcsöt, viszont
más volt a helyzet számtalan rabszolgájuk esetében. Ezek túlnyomó többsége
néger volt, miután a bennszülötteket már régen halálra civilizálták. A
cukornádültetvényeken dolgoztak, és noha rabszolgák lévén semmiféle
fizetést nem kaptak, mégis tömérdek pénzébe kerültek a gazdának, hatalmas
étvágyuk miatt, így tehát kecsegtetőnek tűnt a kilátás, hogy a kiadásokat
csökkenthetik a kenyérfagyümölcs-étrend bevezetésével.
A nyugat-indiai rabszolgák legnagyobb része banánon élt, amelynek
megszerzése szintén igen könnyű. A banánfa törzse azonban sajnálatos módon
olyan törékeny, és a gyö il kerei olyan gyengék, hogy már mérsékelt erejű szél
is képes elpusztítani a fákat. Ez jelentős probléma volt, tekintettel a viharokra
és ciklonokra, amelyek olyan gyakran sújtják a nyugat-indiai szigeteket.
Valahányszor így fordult, a balszerencsés ültetvényesek kénytelenek voltak
kenyérrel, kukoricával vagy más, Angliából és Észak-Amerikából behozott
drága élelmiszerrel táplálni munkásaikat. Összes többi csodálatos tulajdonsága
mellett a kenyérfa felépítésében is erősnek és ellenállónak tetszett, ezért jól
kellett volna alkalmazkodnia a nyugat-indiai körülményekhez.
Az ültetvényesek nagy bánatára azonban kiderült, hogy a fák átszállítása
Tahitiról a nyugat-indiai szigetekre tömérdek nehézségbe ütközik. A legfőbb
akadályt az jelentette, hogy maga a növény (vagy legalábbis a Cook által leírt
faj) csupán sarjhajtásokról szaporítható. Az út még a leggyorsabb vitorlás
hajóval is legkevesebb hat hónapot vett igénybe, és kétségesnek tűnt, vajon
lehetséges-e életben tartani a kenyérfa-sarjakat ilyen hosszú ideig mesterséges
körülmények között. 1775-ben, a Nyugat-indiai Ültetvényesek és Kereskedők
Állandó Bizottságának egyik ülésén, az ültetvénytulajdonosok hivatalos
nyilatkozatot bocsátottak ki, amelyben kijelentették, hogy készek fedezni
„minden ésszerű költséget", ha valaki vállalná, hogy ellátja őket megfelelő
számú kenyérfa-hajtással. Az ültetvényesek főként a keletindiai kereskedelmi
útvonalon közlekedő nagyszámú hajó kapitányaira számítottak, sőt még rövid
útmutatót is összeállítottak arról, miként szállíthatók a hajtások a világ felét
megkerülő úton. Ezt John Ellis angol botanikus szövegezte meg, aki
történetesen Dominika diplomáciai ügyvivője volt Londonban. Az útmutató
magában foglalta a kenyérfa részletes leírását, továbbá egy szállítható
sarjnevelő-láda, vázlatát, egyedülállóan ötletes öntöző és szellőző
berendezéssel. További ösztönzésként a Brit Művészeti, Ipari és Kereskedelmi
Társaság aranyérmet ígért „az első személynek, aki a déltengeri szigetekről a
nyugat-indiai szigetekre szállít a kenyérfa egy vagy több fajtájából hat élő
dugványt".
De a tengerészkapitányok és a kertészek meglehetősen távol állnak
egymástól, és a nyugat-indiai ültetvénytulajdonosok nagy csalódására, a
hajósok kevés lelkesedést mutattak a terv iránt. Röviddel ezután Anglia
hosszadalmas viszályba bonyolódott amerikai gyarmataival, így cseppet sem
meglepő, hogy a meglehetősen szerény sikerrel kecsegtető terv feledésbe
merült.
Az ültetvénytulajdonosok azonban nem voltak hajlandók végleg feladni a
tervet, és az 1780-as évek közepén, amikor a béke helyreállt, újra
felelevenítették. Mivel még mindig nem szívesen verték magukat tetemesebb
kiadásokba a növény megszerzése céljából, olyan eljáráshoz folyamodtak,
amelyet azelőtt is, azután is igen sokszor alkalmaztak egyéni céljaik elérése
érdekében. Igyekeztek meggyőzni mind önmagukat, mind másokat, hogy
problémájuk főbenjáró nemzeti érdek, éppen ezért mi sem természetesebb,
mint hogy a kormány segítségükre legyen. Ebben az időben a legfőbb
hatalmat főként III. György gyakorolta, akinek első tudományos tanácsadója
Sir Joseph Banks volt. Diplomáciai tehetsége és nagyvonalúsága révén a nagy
képzettségű Sir Joseph kulcshelyzetet foglalt el az angol tudományban. A
szerencse jóvoltából ebben az ügyben járatos volt, mert elkísérte Cookot első
déltengeri utazására, és magánkönyvtárosa, Dániel Solander társaságában,
1769-ben, háromhónapos tahiti tartózkodása idején többször is élvezettel evett
a kenyérfa gyümölcséből. Magától értetődik tehát, hogy az ültetvényesek Sir
Josephhoz fordultak, aki személyesen továbbította kérelmüket III. Györgynek.
A terv kalandos szelleme és újdonsága azonnal megnyerte a király tetszését,
aki minden teketória nélkül utasította a Tengernagyi Hivatalt, hogy indítson
egy hajót Tahitira, a legénység gyűjtsön ott kenyérfa-sarjakat, és szállítsák
azokat a nyugat-indiai szigetekre. Egyidejűleg – a királyi parancs 1787. május
5-én kelt – kiválasztották az expedíció első résztvevőit: egyikük botanikus
volt, az a Dávid Nelson, aki Sir Joseph Banks költségén elkísérte Cookot
utolsó déltengeri útjára; a másik William Brown, Kew Gardens egyik kertésze.
Az első és legfontosabb feladat megfelelő hajó felkutatása volt, amelyen
nemcsak nagyszámú legénység és bőséges élelmiszerkészlet, hanem több száz
virágcserép számára is van hely. Az angol flottában nem akadt megfelelő hajó,
pedig a haditengerészet akkoriban több mint hatszáz, mindenféle alakú és
méretű egységgel rendelkezett, a szerény bárkáktól a hatalmas, nehéz
mozgású, száz ágyús sorhajókig. Megfelelő típusú hajó építése túlságosan
hosszú ideig tartott volna, tehát nem maradt más hátra, mint vásárolni egy
olyat, amelyet nagyobb nehézség nélkül át lehetett alakítani afféle úszó
növényházzá. A Tengernagyi Hivatal szokatlan fürgeséggel (főként, mivel a
király személyesen érdeklődött a terv iránt) pályázatot hirdetett jó állapotban
levő és legfeljebb 250 tonnás használt kereskedelmi hajó megvételére. Hat
különböző hajót ajánlottak fel, de közülük csak egy, a part menti kereskedelmi
forgalmat lebonyolító teljes vitor-lázatú Bethia felelt meg a
követelményeknek. Miután Sir Joseph Banks a hajót megtekintette és
alkalmasnak találta, a tulajdonos pedig 2600-ról 1950 fontra engedte le a
vételárat, az üzletet nyélbe ütötték. Ez május 23-án történt, nem egészen
három héttel az után, hogy a királyi parancs megérkezett a Tengernagyi
Hivatalba. Néhány nappal később a Bethiát átvitték a deptfordi
haditengerészeti hajókészítő műhelybe, hogy átalakítsák, és különleges
felszereléssel lássák el az előtte álló, két évesre tervezett utazáshoz. A
Tengernagyi Hivatal első tevékenysége az volt, hogy átkeresztelték Bountyra
(a. m. nagylelkűség), utalva a felsőbb helyről kapott támogatásra. Elhatározták
továbbá a hajó hirtelen rangbeli emelkedésének elismeréseként, hogy a
Bountyi négy négyfontos kerekes ágyúval és tíz félfontos forgótalpas ágyúval
szerelik fel.
Őfelsége felfegyverzett szállítóhajója, a Bounty, mint ettől kezdve
nevezték, a hajólajstrom szerint csak 215 tonnát nyomott. Teljes hosszúsága
mindössze 91 láb volt, legnagyobb szélessége pedig 23 láb és 3 hüvelyk.
Hasonlóan a kor legtöbb óceánjáró hajójához, semmilyen felépítmény nem
volt rajta, és valamennyi kabin a fedélzet alatt helyezkedett el. Hosszúságához
és szélességéhez képest a Bounty magas hajónak számított, és a hajógerinctől
a fedélzetig terjedő távolság nem kevesebb, mint 10 láb 3 hüvelyk volt.
Konstrukcióját két további szempontból is tipikusnak lehetett tekinteni a maga
korában: a hajóorr ugyanis lapos és zömök volt, a tat pedig függőlegesen
emelkedett, és egyenesen volt elvágva. Miként teljes vitorlázatú hajóknál
szokás, három árboca volt, és ezeknek magassága 48 és 59 láb között
váltakozott. A vitorlarudak száma megfelelő arányban állt a hajó nagyságával:
három-három az elő- és főárbocon és kettő a hátsó árbocon. Végül, szokás
szerint, a 30 láb hosszú orrárbocot egy nőalak tartotta, valami bizarr
elképzelés folytán lovagló öltözetben.
Mai szemmel a Bounty tulajdonképpen hihetetlenül apró vízi jármű volt,
sőt a Cook kapitány déltengeri utazásain használt hajókkal – a 368 tonnás
Endeavournél, a 462 tonnás Resolutionnal vagy a 336 tonnás Adventure-rel –
összehasonlítva is, a Bounty a lehető legkisebb űrtartalmúnak bizonyulna egy
ilyen vállalkozáshoz. Másrészt viszont csak két és fél éve építették, és
kifogástalan állapotban volt, ráadásul a Tengernagyi Hivatal
elővigyázatosságból vörösrézlemez borítással látta el a vízvonal alatt. Abban
az időben ez volt az egyetlen hatásos eljárás, hogy a hajó faanyagát megóvják
a hajóférgektől, mert a viharok, kalózok és kannibálok ellenére még mindig
ezt tekintették a legnagyobb veszélynek, amely a trópusi vizeken hosszabb
időt töltő hajókat fenyegette. A kötélzettel kapcsolatos munkákat illetően a
Tengernagyi Hivatal egyébként szűkmarkú urai ezúttal nem húzódoztak a
tetemes külön kiadásoktól, ami világosan mutatja, milyen roppant fontosságot
tulajdonítottak a vállalkozásnak.
Tekintet nélkül azonban a hajó kiváló előkészítésére és felszerelésére, az
expedíció eredményessége mégis kizárólag attól függött, sikerül-e a
kenyérfa-hajtásokat életben tartani a rendkívül hosszú úton. A mindenre
aprólékos gondot fordító Sir Joseph figyelme már az előkészületek legkorábbi
stádiumától erre is kiterjedt, s így, amikor a Tengernagyi Hivatal ismét hozzá
fordult tanácsért, ésszerű, és mint a későbbiek során kiderült, tökéletesen
helyes tanácsokat tudott adni. Először is szükségesnek tartotta, hogy legalább
ötszáz kenyérfa-sarjat hozzanak Tahitiról, mivel csak ily módon biztosítható,
hogy elég sok maradjon életben. Rámutatott továbbá, hogy kétségkívül jobb
eredményre lehetne számítani, ha minden sarjat külön edénybe ültetnének.
Végül minden egyes dugványt rendszeresen friss vízzel kell öntözni az úton,
esetleg nem kevesebb, mint fél éven át. Az egyetlen hely a Bountyn, ahol
ötszáz virágcserepet el lehetett helyezni, a hajófarban levő főkabin volt. Sir
Joseph azt javasolta, hogy ezt a helyiséget alakítsák át növényházzá, és a
Tengernagyi Hivatal megfogadta tanácsát. Először a kabin padlóját teljesen
befedték ólomlemezzel, majd egymástól szabályos távolságban
keresztgerendákat szegeztek rá, ezekre azután deszkákat erősítettek, úgyhogy
ez amolyan második padlót alkotott. A deszkákat már előzőleg akkora
lyukakkal látták el, hogy elférjen bennük egy-egy virágcserép. Amikor a
munkát befejezték, a tojásszállító ládához hasonló alkotmány, a falakon
körben elhelyezett és hasonlóképpen átlyuggatott polcokkal együtt, nem
kevesebb, mint hatszázhuszonhat cserép biztonságos elhelyezésére volt
alkalmas. Végül két lyukat fúrtak az alsó padlózatba, úgyhogy a
virágcserepekből esetleg kicsurgó értékes víz minden cseppje, az
ólomburkolaton végigfolyva, a lyukakon át abba a két hordóba ömöljék,
amelyeket egy szinttel lejjebb helyeztek el. A szellőzés javítása céljából
három további nyílást fúrtak a hajó oldalába, közvetlenül a kabin mennyezete
alatt. Ugyanakkor azonban annak biztosítására, hogy a trópusi sarjakat el ne
pusztítsa a mérsékeltebb éghajlat hidege, amikor a Bounty visszafelé jövet dél
felől megkerüli a Hoorn-fokot, egy nagy rézkályhát állítottak be a rögtönzött
növényházba.
Mindezeket a munkálatokat Nelson, a botanikus és Brown, a Kew kertésze
ellenőrizték, mivel egyelőre ők voltak a legénység egyedüli leszerződött
tagjai. Július végére azonban már annyira előrehaladtak a dolgok, hogy a
Tengernagyi Hivatal elhatározta: itt az ideje, hogy kinevezzék a kapitányt, és
teljes legénységgel, valamint felszereléssel lássák el a hajót. Az utókor
hajlamos rá, hogy Bligh-t ugyanolyan szoros kapcsolatba hozza a Bountyval,
mint amilyenben Kolumbusz a Santa Máriával vagy Nelson a Victoryval
állott, és mindeddig az volt a látszat, hogy a balszerencsés
kenyérfa-expedícióban a terv megszületésétől kezdve a hírhedt Bligh kapitány
játszotta a főszerepet. A valóságban ezzel szemben Bligh szerényen és
feltűnés nélkül lépett színre. A Bounty kapitányává történő kinevezése idején
még névtelen beosztott tiszt volt a haditengerészetben, csupán hadnagyi
rendfokozatig vitte, sőt tényleges szolgálatot sem teljesített.
Beosztását tulajdonképpen Duncan Campbellnek, felesége hajótulajdonos
nagybátyjának köszönhette, aki rabszolgaszállítással szerezte vagyonát, és
több cukornádültetvénye meg egy kereskedelmi vállalata volt a nyugat-indiai
szigeteken. Campbell kezdettől fogva egyik legbuzgóbb szószólója lett annak
a gondolatnak, hogy kenyérfát telepítsenek a nyugat-indiai szigetekre, és
erőteljesen igyekezett megnyerni Sir Joseph Banks támogatását a terv
számára. (Egyes történészek állítása szerint a Bounty eredetileg Campbell
tulajdonában volt, ez azonban nem igaz. A tévedés nyilván abból származik,
hogy Campbell ugyanebben az időben eladásra kínálta a Tengernagyi
Hivatalnak egyik hajóját, a Lynxet, de ajánlatát elutasították a Bethia
megvásárlása miatt.) Tökéletesen tisztában lévén Sir Joseph nagy
befolyásával, Campbell igyekezett meggyőzni őt, hogy Bligh a megfelelő
ember az expedíció vezetésére. A kinevezés meg is történt.
A tény, hogy parancsnoki beosztását Bligh egyik rokonának köszönhette,
sajnálatos bizonyítéka annak a gátlástalan protekciós rendszernek, amely az
idő tájt az angol flottánál általánosan elterjedt. Ez azonban korántsem jelenti,
hogy Bligh méltatlan lett volna a reá ruházott tisztségre. Nem vitás, hogy
kivételesen tehetséges tiszt volt, és kétségkívül sok mást megelőzött volna
akkor is, ha a Tengernagyi Hivatal az érdem alapján válogat. Először is,
rendelkezett annyi gyakorlattal és különleges tapasztalattal, ami egy ilyen
típusú expedíció vezetéséhez szükséges volt. Másodszor, már tett egy
déltengeri utazást, sőt magán Tahitin is partra szállt. Harmadszor, jól ismerte a
nyugat-indiai szigeteket és az ottani ültetvényesek körében tiszteletnek
örvendett.
Gyakran állították, hogy Bligh műveletlen törtető volt, aki pályáját
egyszerű matrózként kezdte. Több kritikusa nyíltan vagy burkoltan kifejezte,
hogy balszerencséje és nehézségei tulajdonképpen annak a ténynek
tulajdoníthatók, hogy sem születését, sem neveltetését tekintve nem volt
úriember. Az igazság azonban ennek épp az ellenkezője, mert Bligh
családjában férfiágon több nemzedéken át jelentős emberek követték egymást:
földbirtokosok, tisztek, orvosokjogászok és kormánytisztviselők. William
Bligh apja vámhivatali felügyelő volt, s a fiú maga a jeles devonshire-i
városban, Plymouthban született, 1754. szeptember 9-én. Egy másik teljesen
téves állítás, hogy Bligh-t már hétéves korában a tengerre küldték. Igaz, szülei
már kiskorában elhatározták, hogy tengerésztisztet nevelnek belőle, és
kétségtelenül még jóval később, a tizenkilencedik században is soroztak be
kiskorú és éretlen gyermekeket az angol hadiflottába hajóinasnak. De Bligh
esetében mindössze annyi történt, hogy kevéssel nyolcadik születésnapja előtt
beírták a fiút egy hadihajó névjegyzékébe. Ez az egészségtelen és felettébb
tisztességtelen gyakorlat mindennapos volt akkor az angol flottában, s az a
ravasz szándék állt mögötte, hogy idővel a törekvő tiszt több szolgálati évvel
rendelkezzék, és jobb kilátásai legyenek az előléptetésre.
William Bligh iskolai – és nem tengerész – pályafutását kezdte meg
hétéves korában. Életének erről a szakaszáról nem sokat tudunk, de jó tanítói
lehettek, ő maga pedig tehetséges és szorgalmas volt, mert a későbbi években
kitűnt, hogy tudása latinból, mennyiségtanból és angol nyelvből jelentékenyen
felülmúlta legtöbb tiszttársáét. Csak 1770-ben, tizenhat éves korában tette meg
a fiatal Bligh első lépéseit a tengerészpályán, a személyzeti jegyzék tanúsága
szerint mint közönséges matróz, noha helyzete és kötelmei azonosak voltak a
tengerészkadétokéival. Úgy látszik, jó benyomást tett feletteseire, mert alig hat
hónappal később kadéttá léptették elő. Talán nem felesleges rámutatni, hogy a
tengerészkadét cím ebben az időben inkább szolgálati beosztást jelentett, mint
rangot, ennek következtében némelyik ügyefogyott tengerész egész életére
megmaradt kadétnak.
A következő öt évben, 1771 és 1776 között, Bligh három különböző hajón
szolgált – ebből három évet őfelsége Crescent nevű, 26 ágyús fregattján –, és
megbízható, alapos tengerészkiképzést kapott. Ezek az évek az angol
történelem békés korszakához tartoztak, hadiesemények nem veszélyeztették a
fiatal tengerész életét. A hadihajó fedélzetén mégis nehéz, kemény és
veszélyes volt az élet, s ahhoz, hogy ott valaki sikeresen megállja a helyét,
jókora adag kitartásra és makacsságra volt szüksége, és Bligh rendelkezett is
ezekkel az adottságokkal. Előléptetést, persze, legegyszerűbben úgy lehetett
elérni, ha valaki befolyásos támogatókra tett szert a Tengernagyi Hivatalban,
ez az út azonban nem állt nyitva Bligh előtt – s talán ez a magyarázata annak,
hogy öt évvel később még mindig tengerészkadét csupán.
Végül azonban mégsem lehetett megfeledkezni William Bligh-ról,
különösen, amikor 1776 elején, huszonkét éves korában, kitüntetéssel tette le a
tiszti vizsga elméleti részét. De mégsem kapta meg nyomban kinevezését,
mivel a haditengerészeti szabályzat értelmében minden tisztjelölttől,
legalábbis békeidőben, megkívánták, hogy hosszú és kemény szolgálatot
teljesítsen tiszthelyettesi minőségben, mielőtt tiszti rangot kap. Tekintettel
erre, valamint fiatal korára, nyilván nagy diadal volt számára, és a megszerzett
bizalom kétségtelen bizonyítéka, amikor kinevezték a vitorlamester forrón
áhított posztjára, őfelsége Resolution nevű hajóján, mely a Discovery
társaságában – utóbbi a már akkor világhírű Cook kapitány parancsnoksága
alatt – éppen kifutásra készen állt a Déli-tenger felé, annak felderítésére, vajon
lehetséges-e elérni ezen az úton a legendás Északnyugati Átjárót.
Tekintettel az expedíció különleges természetére, Bligh-ra egész sor
szokatlan kötelesség hárult, úgymint mélységmérés ismeretlen vizeken,
bonyolult számítások, térképrajzolás, tárgyalás bizalmatlan bennszülöttekkel
és gondos naplóvezetés. Ő azonban gyorsan beletalálta magát új feladataiba,
és azokat erélyesen, eredményesen és a legkisebb késedelem nélkül elvégezte.
Cook, aki maga volt a megtestesült fegyelem, annyira megbecsülte a
fiatalembert, hogy többek között rábízta az újonnan felfedezett
Hawaii-szigetek feltérképezését, mint különlegesen igényes feladatot. Cook
tragikus halála után, amely – mint Bligh helyesen állította – elkerülhető lett
volna, ha az Őrtiszt kissé gyorsabban és bátrabban cselekszik, Bligh-ra még
súlyosabb felelősség hárult, s tehetsége meg is birkózott vele.
Miután 1780 októberében hazatért Angliába, hosszú és jól megérdemelt
szabadsága alatt Mán szigetén találkozott egy gyönyörű, gesztenyebarna hajú
lánnyal, a törékeny alkatú, rendkívül bájos Elizabeth Bethammel, akinek apja
magas rangú és rendkívül olvasott köztisztviselő volt. Azonnal egymásba
szerettek, és nem sokkal később, 1781 februárjában összeházasodtak. Bligh
gyors és türelmetlen leánykérése során a leghatásosabb – azelőtt és azóta is
gyakran használt – érv az idők bizonytalansága volt. Akkoriban,
észak-amerikai vereségét követően, Britannia ismét háborút viselt
Franciaországgal, Spanyolországgal és Hollandiával, miután ezek úgy vélték:
megérett az idő, hogy döntő csapást mérjenek fő ellenségükre. A helyzet
kétségkívül kritikus volt, és az elkeseredett harc kimenetele, mint Anglia
történetében mindig, hajóhadának erejétől függött. Minden elérhető hajót
mozgósítottak, hevenyészve felszereltek, s a fedélzetükre az erőszakos toborzó
különítmények által szárazföldi patkányokból és kereskedelmi hajósokból
verbuvált legénységet küldtek, amely teljesen járatlan volt a tengeri
hadviselésben.
Az adott körülmények között egy olyan képzettségű tengerész, mint Bligh,
aligha remélhette, hogy szabadságát meghosszabbítják, és valóban, csekély tíz
nappal esküvője után megkapta behívóját Portsmouthba. Legnagyobb
csalódására megint csak tiszthelyettesi beosztásba került. Csupán az
vigasztalta, hogy a hajó egy franciáktól zsákmányolt remek fregatt volt,
amelynek, elég különös módon, meghagyták francia nevét, a Béllé Poule-t.
Csak az után, hogy hajóraja véres és döntetlen ütközetet vívott egy holland
hajórajjal Dogger Banknél 1781 augusztusában, kapta meg végre és
véglegesen tiszti kinevezését. A háború hátralevő részében mint ötödik vagy
hatodik tiszt szolgált különböző fregattokon, de a további
hadicselekményekből kimaradt, és csak egyetlen igazán érdekes akcióban vett
részt, amikor Lord Howe 1782 végén az ostromlott Gibraltár segítségére
sietett. Miután kritikus helyzetben megmentették hazájukat, a tengerésztisztek
közül sokan tapasztalhatták, cseppet sem szokatlanul, a hála hiányát,
amennyiben – az 1783 elején történt békekötés után – csakhamar elbocsátották
őket a tényleges szolgálatból, pedig a béke igen előnyös volt Anglia számára.
Bligh az elsők közé került, akiket bizonytalan időre tartalékba helyeztek, s
mint többi bajtársát, őt is fél zsoldon. Az ő esetében ez napi két shillingre
rúgott, ami még a Bligh-hoz hasonló takarékos ember számára sem volt elég
ahhoz, hogy eltartsa családját, különösen, miután az egy kislánnyal
gyarapodott, sőt egy másik gyermek is útban volt. Ekkor történt első ízben,
hogy Elizabeth Bligh nagybátyja, Duncan Campbell, a család segítségére
sietett: unokahúga férjét, akit alig ismert, megtette egyik kereskedelmi hajója
parancsnokává. A következő négy évben Bligh Anglia és a nyugat-indiai
szigetek között hajózott Campbell szolgálatában, és gyakran Campbell
ügynökeként üzleteket bonyolított le a jamaicai ültetvényesekkel. Az üzleteket
valószínűleg jól intézte, s el is nyerte kenyéradója bizalmát, különben
Campbell aligha fáradozott volna annyit, hogy Bligh-t kapitánnyá nevezzék ki
őfelsége Bounty nevű felfegyverzett szállítóhajóján, mihelyt 1787 tavaszán
hírét vette a készülő kenyérfa-expedíciónak.
Bligh a nyugat-indiai szigeteket járta, amikor a Bounty átalakítása
megkezdődött, és csak akkor tudta meg, mennyi fáradságába került
Campbellnek, hogy elérje a kinevezését, mikor július végén visszaérkezett
Angliába. Bligh mindvégig arról álmodott, hogy ismét a korona aktív
szolgálatába lép, és most hamar átlátta, milyen kitűnő alkalom ez számára, így
anélkül, hogy sokat fontolgatta volna, mire vállalkozik, vagy mit várnak tőle,
azonnal elfogadta az ajánlatot. Két héttel később, augusztus 16-án, hivatalosan
is megérkezett a kinevezése a Tengernagyi Hivataltól – bár nem léptették elő,
mint remélte, teljes rangú kapitánnyá –, és azonnal átvette a legénység és új
hajója felszerelésének feladatát. Pályájának ezen a fordulópontján William
Bligh mindössze harminchárom éves volt. Külső megjelenéséről vajmi
keveset tudunk, legfeljebb, hogy valamivel alacsonyabb volt az átlagosnál,
erőteljes és hízásra hajlamos alkatú, és hogy sötét haja és ragyogó kék szeme
érdekes ellentétben állt egymással. Bőre színét halványnak, sőt sápadtnak írják
le.
Ami jellemét illeti, a fellelhető kisszámú korabeli dokumentumból csak
annyit tudunk, hogy felettesei kivételesen értelmesnek, erélyesnek és
körültekintőnek tartották.
Bligh teljesen elégedett volt hajójával, és csupán két jelentősebb
módosítást kívánt: először, hogy kurtítsák meg kissé az árbocokat, és
másodszor, hogy feltétlenül új és nagyobb hajócsónakokkal lássák el. A
Tengernagyi Hivatal helyt adott kívánságainak, bár az árbocokon eszközölt
módosítások később teljesen szükségtelennek bizonyultak, mivel az út
folyamán maga tartotta kívánatosnak a vitorlarudak magasítását a
vitorlafelületek középpontjának emelése céljából. Viszont tökéletesen igaza
volt abban, hogy a Bounty három hajócsónakját nagyon is kicsinek találta, és
valóban eljött az a nap, amikor szerencsésnek tarthatta magát, hogy a
csónakok kicserélése mellett kardoskodott. A három új csónak egy 23 láb
hosszú bárka, egy 20 láb hosszú kutter és egy 15 láb hosszú jolle volt.
A Tengernagyi Hivatal a botanikuson és a kertészen kívül negyvenöt főben
állapította meg a legénység számát, ami nagyjából megfelelő volt egy hasonló
méretű hajón. Miként gyakran előfordult, ha egy hajó hosszú útra készült, a
kapitány messzemenően szabad kezet kapott a legénység kiválasztásában.
Bligh azonban nem törődött különösebben ezzel az előjogával, és néhány
személlyel kapcsolatban, akiket mégis maga választott ki, bebizonyosodott,
hogy választása minden egyéb volt, mint szerencsés. Fletcher Christian – e
fölött a tény fölött szokás elsiklani – egyike volt azoknak, akiket maga
választott, mert ismerte és bízott benne.
Fletcher Christiannek éppúgy jogcíme volt rá, hogy úriembernek tartsák,
akár Bligh-nak. Családjának birtokai voltak Mán szigetén és Cumberlandben.
Bligh-hoz hasonlóan Christian is a körülményekhez képest jó nevelésben
részesült, mielőtt tengerre szállt (vagy talán szökött). Már 1782-ben együtt
szolgált Bligh-jal őfelsége Cambridge nevű hajóján a gibraltári
vállalkozásban, de a huszonnyolc éves Bligh akkor már hadnagy volt, míg a
tizennyolc éves Christian, mivel még nem érte el a szükséges korhatárt,
csupán hajóinas, így tehát vajmi kevéssé valószínű, hogy abban az időben
közelebbről ismerték volna egymást. Három évvel később Christiant, mint
tengerészkadétot, a tényleges szolgálatból elbocsátották, és akkor valamelyik
rokona támogatta azt a kérelmét, hogy részt vehessen Bligh soron következő
nyugatindiai útján. Bligh, aki némileg kötelességének érezte a fiatalember
pártfogolását a Christian család, valamint a felesége családja közti barátság
miatt, azt válaszolta, hogy legnagyobb sajnálatára a Christian által remélt
kapitányhelyettesi beosztással nem szolgálhat, de akkor is hajlandó úriembert
megillető bánásmódban részesíteni és megengedni, hogy asztalánál étkezzék,
ha közönséges matrózként szegődik el a hajóra. Jobb alkalom híján Christian
elfogadta az ajánlatot.
Sajnos nern maradt ránk részletes leírás Fletcher Christian-ről, de úgy
beszéltek róla, hogy „derűs, megnyerő ábrázatú”, jó testalkatú, noha „kissé
karikalábú” volt. Modorát közvetlennek, barátságosnak, megnyerőnek
tartották. Mi sem természetesebb, hogy ilyen tulajdonságok érdekessé tették a
nők szemében, és ő maga is rajongott a másik nemért. Nyilván kettejük
alkatának ez a teljes ellentétessége vonzotta Bligh-t Christianhez, és úgy
látszik, az egész nyugat-indiai úton Bligh szívén viselte a fiatalember jóllétét,
sőt asztronómiára és navigációra is oktatta. Barátságuk folytatódott a későbbi
utazások során, és tovább erősödött, amikor Bligh kimódolta, hogy
pártfogoltja tüzérré lépjen elő. Természetes volt tehát, hogy Bligh magával
vitte Christiant, amikor 1787 augusztusában kinevezték a Bounty
parancsnokává. Két másik ember, aki szintén együtt szolgált Bligh-jal a
nyugatindiai járaton: Lebogue vitorlakészítő és Norton kormányos szintén
átkerült a Bouníyra, azonos beosztásban. Végül ott volt még Bligh két társa
Cook harmadik déltengeri útjáról, Peckover, a gyakorlott tüzér, és Nelson, a
szelíd természetű botanikus. Kettejük közül Peckovert Bligh maga választotta,
míg Nelson, mint már említettük, Sir Joseph Banksnek köszönhette
megbízatását.
Noha kétségtelenül bizonyos előnyökkel járt, hogy maga válogatta ki a
legénységet, Bligh hamarosan rájött, hogy ez egyben számos hátrányt is jelent.
Abban az időben közkeletű volt az a hiedelem, hogy a déltengeri szigetek
mindegyike valóságos paradicsom – különösen férfiak számára –, és Bligh-t
tisztek, matrózok, sőt civilek is kezdettől fogva ostromolták kérelmeikkel,
hogy részt vehessenek az utazáson. A legijesztőbb és legmakacsabb
követelésekkel azonban azok az anyák álltak elő, akik meg voltak róla
győződve, hogy becsvágyó tengerészkadét-fiaik számára az előmenetel
leggyorsabb útja éppen egy olyan expedíció, amilyenre a Bounty készül. A
hajólétszám csupán két tengerésznövendék számára irányzott elő helyet, de
Bligh felesége, Duncan Campbell és több más rokon meg barát olyan hevesen
érvelt, ki-ki a saját pártfogoltja érdekében, hogy végül Bligh nem kevesebb,
mint öt tengerésznövendéket talált maga körül a hajón. Mindent összevéve, az
ilyen típusú expedíció nagy vonzerejének eredményeként, a legénység végső
számbavételekor kiderült, hogy egyetlen részegen hajóra csábított vagy
kötéllel fogott ember sem akadt a hajón – a maga nemében páratlan eset az
akkori brit flottában. A személyzet kétharmada még nem érte el a harminc
évet, és úgy látszik, a negyvenéves Lebogue vitorlakészítő volt köztük a
legidősebb. Huszonheten pedig olyan fiatalok voltak, annyira híján minden
tapasztalatnak, hogy még nem is hajózták át az egyenlítőt.
A Tengernagyi Hivatal bőkezűen látta el készletekkel a Bountyí. A
Cookkal tett déltengeri utazásokon Bligh megtanulta, hogy a hírhedt skorbut
semmi egyéb, mint hiánybetegség, amelyet az ember könnyűszerrel leküzdhet
bizonyos élelmiszerek fogyasztásával (ma már tudjuk: azokkal, amelyek
C-vitamint íartamaznak). Ezért a hajók kétszersültből, lisztből, sózott
marhából, disznóból, száraz borsóból, vajból és sajtból álló szokásos készlete
mellett volt még a hajón citromlé, malátakivonat, szárított maláta, savanyú
káposzta, valamint „hordozható leves” vagy „szilárd leves”, amely
újdonságnak számított a konzerválási technikában. Végül, különleges
biztonsági intézkedésként, élő állatok válogatott nyáját tartották a fedélzeten,
köztük csirkéket, disznókat, birkákat, hogy a legénység legalább az utazás első
öt hónapjában hetente egyszer friss húst kaphasson. Mivel meg volt győződve
arról, hogy semmi sem alkalmasabb az emberek jó erőnlétének megőrzésére,
mint a rendszeres testgyakorlás, és hogy ennek legalkalmasabb formája a tánc,
Bligh azon fáradozott, eleinte sikertelenül, hogy egy muzsikust is verbuváljon
a legénységbe.
 Sir Joseph Banks szeptember elején látogatást tett a hajóműhelyben, hogy
megismerkedjék Bligh-jal, továbbá azt is meg akarta tekinteni, hogyan látja el
feladatát. A Bounty kapitánya első pillantásra jó benyomást tett rá, és
kijelentette, hogy igen elégedett mindazzal, amit látott. Mint mindig, Sir
Joseph most is tele volt ötlettel. Azonnal hozzálátott a cserekereskedésre
alkalmas cikkek listájának összeállításához, amelyekre majd a Tahitin teendő
látogatás idején lesz szükség. A lista hosszú és változatos volt, és olyasmik
szerepeltek rajta, mint hat tucat ing, ezer font szeg, negyvennyolc tucat kés,
nagy választék fűrészből, reszelőből, fúróból, és nem kevesebb, mint
kétszázharmincnégy tucat különleges gyártású szekeréé, amelyekhez Tahiti
bennszülötteinek kő-baltáit vették mintául. A sziget asszonynépével
folytatandó, hasonlóképpen fontos kereskedést szolgálta a listán szereplő
tizennégy tucat tükör és száz font üveggyöngy. A Tengernagyi Hivatal most is
azonnal intézkedett, hogy a listára vett cikkeket sürgősen beszerezzék és
hajóra szállítsák.
Október 9-én minden készlet a fedélzeten volt, és a Bounty lehajózott a
Temzén a longreachi fegyvertárhoz, hogy ott az ágyúkat és a lőszert
berakodják. Miután ezt az utolsó feladatot is elvégezték, a hajó folytatta útját a
Temze torkolatáig, hogy onnan alkalmas időpontban Portsmouthba, hivatalos
indulásának színhelyére hajózzon. A La Manche-csatornára jellemző
szeszélyes és viharos időjárás azonban meghiúsította Bligh első kísérletét,
hogy kijusson a tengerre, és csupán második próbálkozásakor, november
elején sikerült a csatornába hatolnia. De a heves szelek így is majdnem
egészen a francia partokig hajtották, és nem csekély fáradságukba került, hogy
a hajó végül bejuthasson a spitheadi menedékhelyre.
A következő két hétben kivételesen kedvező időjárásban volt részük,
állandóan part felől fúvó széllel. Ám őlordságaik Londonban – a türelmetlen
Bligh legnagyobb bosszúságára – szemlátomást cseppet sem siettek az ígért
részletes utasítások kiadásával, amelyek nélkül a hajó nem indulhatott el.
Közben Mrs. Bligh is, noha megint gyermeket várt, megérkezett Londonból
négy lányával, hogy még egyszer elbúcsúzzék férjétől – ez is világosan
bizonyítja, mennyire szerették egymást. Most az egyszer végre Bligh a
szokottnál több időt szakíthatott családja számára, mert csak egyetlen elintézni
való ügye volt: egy matróz helyét kellett betölteni; az egyik ugyanis odébbállt,
mialatt a hajó a Temze torkolatában vesztegelt. Még mindig azon igyekezett,
hogy egy zenészt szerezzen, és most valóban módjában állt felfogadni egyet,
bár ez idő tájt a flotta igen szűkében lehetett zenei talentumoknak, mert az,
akit talált, bizonyos Michael Byrne hegedűs, félig vak volt. Talán mondanunk
sem kell, hogy testi fogyatékossága Byrne-t alkalmatlanná tette bármilyen
szokványos matró/munkára, de Bligh szilárdan eltökélte a felfogadását, és
mielőtt Byrne észbe kaphatott volna, már rá is került a hajólistára.
Ugyanakkor Bligh minden tőle telhetőt megtett, hogy a hajóorvost kicseréljék,
mert aki a hajón szolgált, Huggan, reménytelenül iszákos volt. Ám ebben az
időben a Tengernagyi Hivatalban bürokrácia uralkodott, és nem gondoskodtak
új orvosról.
Végül november 24-én megérkezett az indulási parancs a Tengernagyi
Hivatal utasításaival. Eszerint a kapitány ,,a szél és az időjárás engedte első
kedvező alkalommal” húzza fel a horgonyt, és a Hoorn-fokot megkerülve,
útját sehol meg nem szakítva, hajózzon a Társaság-szigetekre. Mihelyt a
számos sziget valamelyikéről – más szavakkal: nem írták elő határozottan,
hogy Bligh csakis Tahitira
30 menjen – elegendő számú kenyérfa-sarjat vettek a fedélzetre, induljon
haza, útba ejtve az álnokul veszélyes Torres-szorost és a Jóreménység fokát. A
hazafelé vivő úton Bligh-nak ki kellett kötnie Jáva szigetén, hogy ott a netán
elpusztult kenyérfa-hajtásokat más értékes trópusi növényekkel pótolja.
Miközben így körülhajózza a földet, az életben maradt kenyérfa-sarjak felét
rakja le a kingstowni Botanikus Kertben Saint Vincent szigetén, míg a többi
Jamaicára, a kingstoni Botanikus Kertbe kerül.
Különös hírek keringhettek a legénység körében (amely a szolgálati
szabályzat értelmében nem szerezhetett hivatalosan tudomást sem az
útvonalról, sem az utazás céljáról, amíg a hajó végleg el nem hagyta Angliát),
mert az utolsó pillanatban két matróz megszökött. Helyüket kénytelenek
voltak két kötéllel fogott emberrel betölteni, mert a verbuválás más módjára
már nem maradt idő.
November 28-án a legénység két hónapra előre megkapta a zsoldját, így
módjukban állt még egy utolsó és kétségkívül felettébb nedves estét tölteni a
parton. Másnap kora reggel a Bounty kibontotta vitorláit.
December 3-án a kimerült legénység ismét Spitheadben találta magát,
miután három teljes napon át küzdött a háborgó tengerrel és az erős
ellenszéllel. Az erőszakkal toborzott két matróz azonnal ki is használta az
alkalmat a szökésre, Bligh pedig, akinek még mindig nem sikerült
megszabadulnia részeges hajóorvosától, ügyesen kihasználta az alkalmat, és
az egyik szökevény helyébe egy orvost fogadott fel, Thomas Ledwardot, aki
kész volt ideiglenesen matrózként a hajóra szegődni.
December 6-án kedvező északi szél kezdett fújni a part felől, és Bligh
újabb kísérletet tett az indulásra. De most is, alighogy a csatornába kijutott, a
szél megváltozott, és a heves délnyugati szélviharban a Bounty megint
kénytelen volt visszatérni Spitheadbe. Az efféle akadályokat normális
jelenségnek tekintették a vitorlás hajók korában, és a legtöbb kapitány
egykedvűen fogadta az ilyesmit. De Bligh úgy érezte, minden joga megvan a
türelmetlenségre, miután tudta, hogy ha még egy-két hétig halogatnia kell az
indulást, az komoly kockázattal jár, mert mire a Hoorn-fok alá ér, annak
megkerülését a téli viharok meghiúsíthatják. Az egész azért volt különösen
bosszantó, mert nagyon is jól tudta: ha a Tengernagyi Hivatal nem kezeli
hanyagul a dolgot, pompás időben kelhetett volna útra a hónap elején.
Közben az időjárás, ahelyett, hogy javult volna, állandóan rosszabbodott,
és néhány napi további türelmetlen veszteglés után Bligh, igen bölcsen, levelet
írt a Tengernagyi Hivatalnak, amelyben engedélyt kért, hogy szükség esetén
az odafelé vivő utat a Jóreménység fokának megkerülésével tehesse meg. A
Tengernagyi Hivatal bajosan utasíthatta vissza a Bounty kapitányának ezt a
kérését, de a Portsmouth és London közötti postaszolgálat lassúsága miatt
közben egy újabb hét ment veszendőbe. Már éppen kezdetüket vették a
haditengerészeti kikötő karácsonyi ünnepségei, amikor a szél hirtelen
megfordult, és kezdett lecsillapodni. Bligh dühös elszántsággal azonnal
parancsot adott, hogy bontsanak vitorlát, s a Bounty késedelem nélkül kint
volt a csatornán, a már végét járó rossz időben. Bligh ez alkalommal
visszavonhatatlanul elhatározta, jöjjön bármi, még egyszer nem fordul vissza.
A Tengernagyi Hivatal, eltekintve az utolsó hajózási utasítások kiadása
körül tanúsított hanyagságától, az expedíciót tagadhatatlanul a
leggondosabban készítette elő. Rengeteg pénzt és kemény munkát áldoztak a
hajó átalakítására és felszerelésére, egy igen jelentős körülményt azonban
figyelmen kívül hagytak, nevezetesen azt, hogy a Bountyt megfelelő
személyzettel lássák el, ami végül is nagyban közrejátszott a tragédia
bekövetkezésében, és erről semmiképpen sem szabad megfeledkezni.
A Tengernagyi Hivatal rendelkezései a Bounty legénységét negyvenöt
főben állapították meg, ehhez járult a botanikus és a kertész, akiket
többé-kevésbé utasoknak tekintettek. Való igaz, hogy Londonban még
negyvenötén voltak a listán, de valamilyen ismeretlen oknál fogva a két
ports-mouthi szökevény helyét nem töltötték be, eltekintve a fiatal
hajóorvostól, akit Bligh maga fogadott fel. A legénység létszáma eszerint
negyvennégy volt, és a következőképpen oszlott meg:

Tengerész személyzet:
l kapitány
1 helyettes kapitány
2 fedélzeti tiszt
2 tengerészkadét
2 kormányos
l segédkormányos
l fedélzetmester
 l segéd-fedélzetmester
23 képesített matróz

Egyéb személyzet:
3 hajóács
l vitorlakészítő
l tüzér
l segédtüzér
l fegyvermester
l káplár
l orvos
l írnok

Mint látjuk, a tengerész személyzet harmincnégy emberből állt – ebből

huszonhárom képesített matróz volt, tizenegy pedig más minőségben szolgált
–, szemre tehát nagyon is arányos válogatás. A fennmaradt okmányok
közelebbi vizsgálata azonban nyilván megmutatja, hogy a feltételezett
képesített matrózok közt akadtak szép számmal, akik minden jártasságot
nélkülöztek. Hogy a már említett három fölös számú tengerészkadéttal
kezdjük: ezek úriember voltuk miatt a világért sem nyúltak volna vitorlákhoz
és kötelekhez. Hasonlóképpen az úgynevezett képesített matrózok közé
tartozott a két hajószakács, Bligh személyi inasa és a helyettes kapitány
sógora, Tinkler, akit – lévén fiatal fiú – afféle tartalékos tengerészkadétnak
lehetett tekinteni. Végül ha leszámítjuk Ledwardot, a fiatal hajóorvost, és
Byrne-t, a félvak hegedűst, csupán tizennégy képesített matróz marad.
Mindent összevéve tehát a Bounty nem rendelkezett elegendő legénységgel, és
azok, akik éppen szolgálatban voltak, a kelleténél jóval többet dolgozhattak.
Ugyancsak komoly hátrányt jelentett, hogy Bligh-nak nem voltak hivatásos
tisztjei, akik segítségére lehettek volna. Ez ugyancsak megnövelte munkáját és
felelősségét, egyben pedig fokozta az elszigeteltség és magány érzését, amely
minden hajóskapitány osztályrésze, még a legkedvezőbb feltételek között is.
Hasonlóan az sem volt kielégítő megoldás, hogy – mint a kisebb hajókon
gyakori – Bligh látta el a számvevőtiszt teendőit is.
A hivatásos tisztek hiánya, valamint Bligh megterhelése a számvevőtiszti
teendőkkel főként a hajón uralkodó helyszűkéből következett. Ugyanezen
okból nem osztottak be mellé bizonyos tengerészkatona-kontingenst, ami a
legsúlyosabb hiba volt az expedíció tervezésében. Gyakorlatilag ebben az
időben a brit tengerészet kötelékébe tartozó minden hajón egy
tengerészkatona-osztag is szolgált, amely nemcsak haditengerészeti
cselekményekben vett részt, hanem segítségére volt a kapitánynak a fegyelem
fenntartásában, és védelmet nyújtott neki lázadás esetén. Valóban kockázatos
dolog volt hosszú és vesződséges útra küldeni a Bountyt egyetlen szái
boldogtalan káplárral a fedélzetén. Mindeme hibákat elkerülhették volna azzal
az egyszerű megoldással, hogy már eredetileg nagyobb járművet választanak a
terv kivitelére.
Bligh nagyon is tisztában volt ezekkel a hibákkal, de sokkal nagyobb
önbizalommal rendelkezett, semhogy emésztette volna magát miattuk.
Egyetlen dolog izgatta csak igazán: az, hogy őlordságaik a Tengernagyi
Hivatalnál Sir Joseph Banks közbenjárása ellenére sem voltak hajlandók
kapitánnyá előléptetni, úgyhogy megmaradt a hadnagyi rangban. Az
vigasztalta csupán, hogy tudta: ha híven teljesíti kötelességét az úton,
hazatérése után feltétlenül része lesz a gyors előmenetel örömében. És soha
egy pillanatig nem kételkedett, hogy a rá váró nehéz feladatot a legnagyobb
sikerrel, kifogástalanul fogja végrehajtani.
Ujabb két napig tartó viharos időjárás után a szél ereje annyira csökkent,
hogy a legénység végre fellélegezhetett, és élvezhette a marhasültből és
karácsonyi pudingból álló ebédet. Szükségük is volt arra az erőre és
bátorságra, amelyet ebből a szívet vidító lakomából merítettek, mert december
26-án a szélvihar újból teljes erővel feltámadt, és a tenger ügy hullámzott,
hogy Bligh nem mert szélbe állni, ehelyett az előárbocon hagyott, pár
négyzetyardnál nem nagyobb vitorlával haladt, hátszéllel. A Bounty – Bligh
nagy megkönnyebbülésére – megmutatta, hogy viharos időben is jól megállja
a helyét, bár a kormányos minden elővigyázatossága mellett is a nagyobb
hullámok átsöpörtek a fedélzeten. Az éj leszálltakor a helyzet rosszabbodott,
és a legénység tagjait állandóan fenyegette a veszély, hogy lesodorja őket a
fedélzetről a víz, vagy a kötélzetről a szél. Egy óriási hullám pontosan a hajó
három csónakjára zúdult, amelyek a hajó közepén, a főhombár fölött voltak
elhelyezve, s az elcsigázott és bőrig ázott legénységnek csak a legnagyobb
erőfeszítéssel sikerült megakadályoznia, hogy el ne szabaduljanak, és
darabokra ne törjenek. Egy másik hatalmas hullám lesodort több söröshordót
és tartalék árbocrudat, mielőtt bárki közbeléphetett volna. Néhány órával
később egy másik hullám remegtette meg a farfelépítményt, aminek
következtében a főkabin alatti egyik kis raktárban levő készleteket teljesen
átitatta a sós víz.
Annak ellenére, hogy a manőverezés még mindig nagy kockázattal járt,
Bligh 27-e délutánján megfordította hajóját, és szembefordult a széllel másnap
reggelig. Ekkor ellenőriztette a kötélzetet, és a sós vizet kiszivattyúztatta a
fenékárkokból. Az időjárás most már lassan, de biztosan javulni kezdett,
úgyhogy a legénység hozzájutott egy kevés pihenéshez, és megszáríthatta
ruháját meg egyéb holmijait. Minthogy semmilyen komolyabb javítást nyílt
tengeren elvégezni nem lehetett, továbbá, mert a készletek tekintélyes részét is
többé-kevésbé tönkretette a víz, Bligh úgy határozott, hogy a szükséges
tatarozás céljából kiköt a Kanári-szigeteken, mielőtt nekivágna a Hoorn-fok
megkerülésének, mert az bizonyára sokkal keményebb próbára teszi a hajót,
mint bármi, amit eddigi útjukon kiálltak.
Mihelyt január 6-án reggel horgonyt vetett Santa Grúzban, Tenerife
szigetén, Bligh udvariassági látogatásra küldte a kormányzóhoz Fletcher
Christiant, legbizalmasabb emberét. A Spanyolország és Anglia közötti, még
mindig lappangó ellenségeskedés ellenére a kormányzó meghívta ebédre
Bligh-t, és mindenben felajánlotta segítségét. Bligh – és ez jellemző szinte
pedáns szorgalmára – nemcsak arra használta fel a Santa Grúzban töltött öt
napot, hogy irányítsa a hajó tatarozását és a készletek felfrissítését, hanem egy
sor pontos helyzetmeghatározást is végzett, feljegyezte a hajón leginkább
fogyasztott élelmiszerek árát, ellenőrizte a tájoló eltérését, és megismerkedett
a helyi gazdasági viszonyokkal. Azonkívül Nelsont és Brownt több ízben
növénytani gyűjtő kirándulásra küldte, végül részletes leírást készített a helyi
árvaházról. A Bounty hajónaplójának ez a némileg bizarr bejegyzése egy
Bligh-ra jellemző következtetéssel zárul: „Ez az emberbaráti intézmény
sokakat nevel hasznossá és szorgalmassá egy olyan országban, ahol a
szegények, az éghajlattól elkényeztetve, inkább hajlamosak a henye életre, ha
az nyomorúsággal jár is együtt, mint a szorgos munkára, miáltal életüket
kényelmesebbé tehetnék.”
Bligh túlbuzgóságának további példája, hogy két hordó helyi bort vásárolt
azzal a céllal, hogy azokat megsétáltassa a világ körül pártfogója, Sir Joseph
Banks számára.
Ugyanakkor 900 gallon bort vittek a hajóra, a megsava-nyodott és
megerjedt sörkészlet pótlásaként. Viszont lehetetlennek bizonyult elegendő'
főzelékfélét és friss húst beszerezni ezeken a szigeteken, és amikor a Bounty
január 10-én ismét vitorlát bontott, a hajó élelmiszerkészlete mindössze
néhány hordó silány minőségű besózott hússal, két élő kecskével és egy kevés
tökkel gyarapodott.
Röviddel Tenerife elhagyása után Bligh a legénységet a szokásos kettő
helyett háromváltásos Őrségbe osztotta be. Ez a szokatlan és megfontolt
intézkedés azt jelentette, hogy a legénység tagjai a jövőben két Őrszolgálat
között teljes nyolc órát pihenhettek a régi szigorú szolgálati rend helyett, mely
megkövetelte, hogy minden második négy órájukat éjjel-nappal szolgálatban
töltsék. Az új rend egy külön őrtiszt működését tette szükségessé. Bligh
mindjárt ki is nevezte Fletcher Christiant erre a posztra. Másik helyes, bár
kevésbé népszerű újítása a rendszeres felülvizsgálat volt, hogy biztosítsa a
legénység személyes tisztaságának kellő színvonalát. Ha egy ilyen szemlén
valakiről megállapították, hogy mosdatlan vagy a ruházata szennyes,
büntetésül azonnal megvonták a rumadagját. Bevezetett még egy
egészségügyi rendszabályt, amelyet még Cook kapitánytól tanult: ez abban
állt, hogy az előrészt és a kabinokat rendszeresen ecetsavas oldattal súrolták
fel a svábbogarak és egyéb férgek kiirtása céljából. A fából épült hajókon
mindenhol a legkellemetlenebb dolgok közé tartozott az az átható bűz, amely
az utazás folyamán a tőgerinc mentén beszivárgott és a fenékárkokban
meggyűlt víztől származott. Bligh ennek leküzdése érdekében is megtett
mindent, vagyis rendszeresen kiszivattyúztatta a hajófenekei, majd utána friss
tengervízzel naponta leöblíttette. A kapitány véleménye szerint a szivattyúzás
azzal a további előnnyel járt, hogy a legénység közben hozzájutott az
olyannyira szükséges testgyakorláshoz. Hasonló célzattal hegedültetett a
félvak zenésszel néhány vidám dallamot a hét több estéjén, és hogy ezekről a
rendkívüli összejövetelekről senki távol ne maradjon, Bligh szintén mindig
jelen volt, és felügyelt rájuk.
A szabályos szemléktől és a kötelező gyakorlatoktól eltekintve, egész
januárban meglehetősen kellemesen folyt az élet a hajón. Az idő többnyire
szép és napos volt, a hőmérséklet 20 OC körüli, és éjszaka is alig esett 10 OC
alá. A ritka esők kellemes zuhanyozást jelentettek a hajó minden utasának, és
kiegészítették a hajó édesvízkészletét. Hála a ponyvatetőnek, amelyet a
kapitány igen ötletesen felvonatott, a legénység szabad idejét friss levegőn
tölthette a fedélzeten, ahol a jelek szerint a kártyázás és a cápahalászat volt a
legnépszerűbb szórakozásuk. Ez idő tájt az egyetlen komoly problémát a szél
jelentette, mert azokon a napokon, amikor nem uralkodott teljes szélcsend,
csak olyan lassú szellő fujdogált, hogy a Bounty legfeljebb négy csomó
sebességet ért el, s ez megmagyarázza, miért csak február 4-én haladt át az
egyenlítőn. Ezt az alkalmat a hagyományos módon ünnepelték meg, Neptun
atyával meg az összes szokásos cécóval, és nyilván szokatlanul nekiszabadult
vidámsággal várhatták, mert Bligh előre szigorúan megtiltott minden
fölösleges kilengést és durvaságot.
Pontosan az egyenlítő déli oldalári a Bounty belépett a passzátszelek
övezetébe, és hamarosan napi 100–150 tengeri mérföldet tett meg. A
jelentékenyen meggyorsult menetsebesség eredményeként február 17-én
átszelte a Baktérítőt, és a brazil partok környékén járt, nagyjából Rio de
Janeiróval egy vonalban. Ugyanezen a napon utolért egy angol
bálnavadászhajót, amely a nagyralátó British Queen nevet viselte, és a
Jóreménység foka felé igyekezett. A két hajó érintkezésbe lépett egymással, és
Bligh megtudta, hogy a British Queen tizennyolc nappal a Bounty előtt hagyta
el Angliát, és útközben sehol sem kötött ki, ami újfent bizonyítja, hogy a
Bounty méreteihez képest igen gyors jármű lehetett a maga korában. Mielőtt
útjuk elvált, Bligh megragadta az alkalmat, hogy a British Queen útján a
következő, kissé túlzottan derűlátó jelentést küldje patrónusának, Duncan
Campbell-nek: „Hangulatunk kitűnő, és kis hajónk képes akár tízszer is
megkerülni a világot. Minden emberem tevékeny, jó társam, és legfőbb
örömömet az jelenti, hogy eddig egyetlenegyet sem kellett megbüntetnem.
Tisztjeim és a fiatal urak mindnyájan engedelmesek és jókedvűek, és most
már olyan jól összeszoktunk, hogy ez már az egész úton így marad, hacsak
össze nem rúgom a patkót a doktorral, mert szeretném végét vetni annak, hogy
a nap huszonnégy órájából tizenötöt az ágyban töltsön. Jelenleg eltökélt
szándékom, hogy szárazföld érintése nélkül vágok neki a Hoorn-fok
megkerülésének, mert van elég vizem, de, persze, ez a széltől is függ.
Tenerifén jókora borkészletet vettünk, úgyhogy négyünknek naponta egy
palackkal jut, továbbá barna sorból is fejenként egy palack. Ehhez jön a finom
savanyú káposzta, tök meg szárított zöldség és hetenként ötször friss hús, s ez
– úgy gondolom – nem rossz ellátás. A legénység különösebben semmit sem
nélkülöz, mert mindenből megkapja a részét, a baromfiak kivételével;
elégedettek és vidámak, és minden nap négytől este nyolcig táncolnak.
Boldoggá tesz a remény, hogy mindnyájukat épségben viszem majd haza.”
A hajón uralkodó állapotok azonban korántsem voltak olyan
harmonikusak, ahogy Bligh jelentésében ecsetelte, miként az a későbbi
beszámolókból és leírásokból kitűnt. Mindenekelőtt: úgy látszik, a legénység
panaszkodott az élelmezésre, és tekintve a vádak súlyát, amelyekkel Bligh-t
azóta is állandóan illették, helyénvaló most kissé tüzetesebben megvizsgálni a
személyzet élelmezésének kérdését. Eltekintve azoktól a pótlékoktól,
amelyekről Bligh a Duncan Campbell-hez intézett jelentésében tett említést,
minden tengerész a szabályok értelmében a következő adagokat kapta:

Kétszersült: naponta l font.

Sózott marha: hetente kétszer 2 font.
Sózott disznó: hetente kétszer l font.
Szárítóit hal: hetente háromszor 2 uncia.
Vaj: hetente háromszor 2 uncia.
Sajt: hetente háromszor 4 uncia.
Borsó: minden negyedik napon 8 uncia.
Sör: naponta l gallon.

Mint hosszú tengeri utakon lenni szokott, az étel nem volt különösebben
étvágygerjesztő, ami – figyelembe véve a tartósításnak akkori kezdetleges
módszereit – cseppet sem meglepő. A készletek legnagyobb részét
fahordókban tárolták, amelyek egymás tetején álltak a hombárokban. A hajó
még nem is volt régóta kint a tengeren, és a hordók tartalma kivétel nélkül
erjedni, rothadni vagy avasodni kezdett, különösen, amikor trópusi vizeken
jártak. Ugyanilyen nehezen tudták megóvni az élelmiszereket a zsizsiktől meg
egyéb férgektől, amelyek még a vaskemény tengerész kétszersültön át is utat
fúrtak maguknak. Éppen ezért az a szokás járta akkoriban a hajósok között,
hogy mielőtt kétszersültjükbe haraptak, előbb alaposan az asztal széléhez
ütögették, hogy a lakók kipotyogjanak belőle. Mondják, ez az állandó kopogás
jellegzetes zaj volt a hajókon étkezés idején. Valóban, a hajósok csak egyféle
kétszersült fogyasztásától zárkóztak el: azt nem ették, amelyikben nern volt
féreg, mert felettébb logikus álláspontjuk szerint, ha már a féregnek sem kell,
aligha lehet alkalmas emberi fogyasztásra.
Hogy a romlott vagy avas étel kellemetlen ízét elvegyék, a hajószakácsok
igen bőkezűen adagolták a sót, borsot, mustárt és ecetet; ez viszont felveti a
hajó vízkészletének kérdését. Az ivóvíz komoly problémát jelentett, mivel –
nem számítva poshadtságát – kedvező táptalajául szolgált a tífusz- és a
diftéria-bacilusoknak. Ez a probléma egy csapásra megoldódott, amikor a
találékony nyugat-indiai ültetvénye-sek rábeszélték a Tengernagyi Hivatalt,
hogy nagy tételekben vásároljanak tőlük rumot, és vízzel bőven keverve
naponta juttassanak belőle a tengerészeknek, így a jó erős szesz némileg
megjavította a kétes hajóvizet, ahogyan a jó erős fűszerek a kétes ételeket.
Elég furcsa, hogy az orvostudománynak ezt a fontos vívmányát viszonylag
későn vezették be a brit flotta hajóin. Ugyanis csak 1740 után fedezték fel
gyógyászati értékét a grognak, amely nevét Vernon brit tengernagyról kapta,
akit „Öreg Grog”-nak becéztek.
Rá kell mutatni azonban, hogy a hajósok nem azért zúgolódtak, mert az
étel rossz vagy ehetetlen volt. Megszokták már a félig romlott ételt, és aligha
számítottak másra. Úgy érezték azonban, hogy súlyos sérelem érte őket
adagjuk csökkentése miatt. Amennyire tudjuk, Bligh csak egyszer élt
szándékosan ezzel a rendszabállyal, amikor Tenerife elhagyásának másnapján
a kétszersültadag egyharmadát visszatartotta. De ugyanakkor elrendelte, hogy
több tököt osszanak ki, miközben mindnyájuknak megmagyarázta, hogy a
Hoorn-fok megkerülése keservesen elhúzódhat, és így érdekükben áll, hogy
készleteik olyan sokáig tartsanak ki, ameddig csak lehet. Ez nyilván
tökéletesen indokolt elővigyázatosság volt, és valószínűleg az emberek is
ugyanígy fogadták a hajón. De nem sokkal az után, hogy átkeltek az
egyenlítőn, kétszersült helyett rövid időre kizárólag tök szerepeli az étrenden,
mert a hőségtől romlani kezdett, és a lehető leggyorsabban el kellett
fogyasztani. Ezt a hírt már nem fogadták olyan beletörődéssel, mint a korábbi
változtatásokat az adagolás terén, és a matrózok hovatovább szabad folyást
engedtek elégedetlenségüknek. Mikor a zúgolódás fülébe jutott, Bligh teljes
joggal dühbe gurult, és a legindulatosabb kifejezésekkel hordta le a
legénységei. Végső kitörése nagyjából a következőképpen hangzott:
– Átkozott, gaz pokolfajzat, lesz rá gondom, hogy füvet egyetek, vagy
amihez éppen hozzáfértek, amíg tőlem kaptok valamit!
Több ízben állították, hogy számvevőtiszti minőségében Bligh a saját
zsebét tömte meg azzal, hogy csökkentette a legénység adagját. Ezt semmiféle
bizonyíték nem támasztja alá. Ellenkezőleg, mindent megtett, hogy biztosítsa
az igazságos elosztást és a helyes adagolást. Akkoriban a brit flottában nagyon
is elterjedt a csalás és kivételezés, és bevett szokás szerint az ellátók nemcsak
abból húztak tetemes hasznot, hogy másodrendű árut szállítottak, hanem a
mennyiséget is csökkentették. Ezért általános szabály volt a tengeri hajókon,
hogy az élelmiszeres hordókat csak az egész legénység jelenlétében nyitották
fel, és ezt a szabályt a Bountyn is mindenkor szigorúan szem előtt tartották. A
gyenge ellátás miatt támadt elégedetlenkedést természetesnek vették a
múltban, s így lesz a jövőben is minden tengerjáró hadihajón és katonai
intézménynél, éppen ezért érthető, hogy Bligh-nak – mikor elküldte jelentését
Duncan Campbell-nek – eszébe sem jutott említést tenni a szórványos
panaszokról, amelyek netán megütötték a fülét.
Mint már rámutattunk, a Tengernagyi Hivatal komoly hibát követett el
azzal, hogy nem vezényelt Bligh mellé további hivatásos tiszteket. Ahogy
útjukon egyre messzebb jutottak, Bligh-nak egyre több vesződséget okoztak a
hajón uralkodó körülmények, ezért elhatározta, hogy maga veszi kezébe az
ügyet, és kinevez a tiszthelyettesek és altisztek közül egy első tisztet és
parancsnokhelyettest. A szabályzat értelmében joga volt ehhez, ha szükségét
érzi. Egyetlen személy akadt a hajón, akiben igazán bízott: Fletcher Christian.
Kétségtelen, hogy e feladatra Christian volt a legalkalmasabb és
legilletékesebb, amellett általánosan szerették és csodálták, s éppen ezért
mindnyájan készséggel engedelmeskedtek neki. így március 2-án, a hajón
tartózkodó valamennyi személy jelenlétében, Bligh átadta Fletcher
Christiannek az első tisztté és parancsnokhelyettessé történt kinevezéséről
szóló írást.
Az utazás során kiszabott feltűnően kevés testi fenyítés közül az elsőre
röviddel ez után került sor, mert az egyik tengerész, Matthew Quintal,
„szemtelen és megvető'” viselkedést tanúsított a vitorlamesterrel szemben. A
vétek komoly lévén, Bligh-nak nem maradt más választása, mint elrendelni a
megkorbácsolást. Az ütések száma azonban feltűnően alacsony volt: két tucat
csupán.
Március 9-én, amikor az eset történt, a Bounty Buenos Aires szélességi
fokán hajózott, és a hőmérséklet valamivel 5 C° alá zuhant. Napról napra
fokozódott a hideg, sötét felhőkkel és köddel, mindez egyre nehezebbé tette a
hajózást. Mivel néha napokig nem igazodhatott a nap állásához, Blígh
kénytelen volt rendszeres mélységméréseket végezni, mert attól tartott, hogy
ismeretlen áramlatok esetleg Patagónia sekély vizű és hiányosan feltérképezett
partjaihoz sodorják a hajót.
Március 22-én csakugyan zord idő köszöntött be, mégpedig a lehető
legrosszabbkor, mivel a Bounty éppen ekkor az álnok Tűzföldhöz közeli
veszedelmes vizeken hajózott, és a navigációban elkövetett legkisebb hiba is
végzetessé válhatott volna. Bligh azonban annyira bízott önmagában, hogy
továbbra is tartotta a déli irányt, csak alig kurtított vitorlákkal. A hold éjszaka
kibújt a felhők közül, és hóborította hegyek hosszú láncát tárta szemük elé,
napkeltekor pedig a Bounty pontosan ott volt, ahol lennie kellett – szemben a
Le Maire-szorossal, a Tűzföld legdélkeletibb pontja és az Államok-sziget
között. De olyan erős ellenszél fújt, hogy nem lehetett a hajóval átjutni a
szoroson, ezért Bligh kénytelen volt megkerülni az Államok-szigetet. Ez
azonban mindössze huszonnégy órás késedelmet okozott, és március 24-én
Bligh a következő, elégedettségről tanúskodó bejegyzést írta a hajó naplójába:
„Friss szelek igen heves hófúvással. Bejutottunk immár a Déli-tengerre,
harmadolt csúcsvitorlákkal és kurtított alsóvitorlákkal.”
Az Anglia elhagyása óta eltelt nyolcvanhét napon a hajó átlagos sebessége
négy csomó volt, és nyolcezerötszáz tengeri mérföldet tett meg. Ilyenformán a
jól ácsolt kis jármű már túl is volt rendeltetési helyének fele távolságán,
vagyis „csupán” hétezer mérföld állt előtte.
Hogy a Hoorn-foktól tisztes távolságban maradjon, Bligh egy darabig még
déli irányban haladt, majd mihelyt az Államok-szigeten túljutott, délnyugatnak
fordult. Hála a túlnyomórészt északnyugatias szélnek, sikerült szinte állandóan
tartani ezt az irányt, és kerek öt nap múlva haladt át a Hoorn-fok hosszúsági
körén, anélkül azonban, hogy magát a fokot látta volna. De még mindig
veszélyt jelentett a Tűzföld meredek, sziklás partja, amely nagy ívben vonult
tovább északnyugatnak, egészen a nyugati hosszúság 77 O-áig, és Bligh
tisztában volt vele, hogy a követett irányt még legalább háromszázötven
mérföldön át tartania kell, mielőtt ismét északnak kanyarodhat. Minden attól
függött tehát, hogy a Bounty milyen gyorsan tudja megtenni ezt a
háromszázötven mérföldet, mert az antarktiszi tél már komolyan fenyegetett,
és olyan hajót akkoriban még nem építettek, amely dacolhatott volna a hideg
évadban az arrafelé dühöngő viharokkal.
A Bounty március 29-én hagyta el a Hoorn-fokot. Április 1-én az erős
ellenszél már viharossá fokozódott. Bligh, aki nem tartozott a könnyen
megrémülő emberek közé, ezt írta hajónaplójába: „A szél hevesebb volt, mint
amilyennel valaha találkoztam, és a tenger háborgóbb, mint amilyent valaha
láttam. A hullámok a heves széllökésektől magasra tornyosultak, és velük
ellenkező irányban haladni felettébb veszélyessé vált. Közben minden
vitorlánkat begöngyöltük, kivéve egy apró előviharvitorlát, és most csak
veszteglünk szélbe állva.”
Négy nap és négy éjszaka a Bounty egy helyben vesztegelve hányódott, s
dacosan a szélnek szegezte orrát. Április 4-én azonban a kapitány makacs
taktikázását siker koronázta: a szél enyhült, és folytathatták nyugati irányban a
megszakított utat. Ujjongásra azonban még mindig nem volt okuk, mert az
erős szél még napokig olyan szeszélyes maradt, hogy szünet nélkül szemmel
kellett tartani a vitorlákat. A legbiztonságosabb az lett volna, ha még néhány
napig tovább vesztegelnek, Bligh azonban sietett, mert eltökélte magában,
hogy bármi áron előrehalad. Módszere kockázatos volt, és ítélőképességének
állandó készenlétét követelte. Egyrészt elegendő vitorlát kellett kifeszíteni,
hogy a hajó kellő sebességgel haladjon, másrészt túl sok vitorla használata
könnyen maga után vonhatta valamelyik árboc elvesztését.
Mivel a Bounty legénysége olyan siralmasan alatta maradt a létszámnak, az
adott körülmények között gyakran arra kényszerültek, hogy a leváltandó
matrózok továbbra is szolgálatban maradjanak, aminek következtében a hajón
senki sem jutott hozzá a szükséges alváshoz és pihenéshez. Ráadásul egész
idő' alatt keserves hideg volt, és vagy havazott, vagy az eső szakadt, ami az
őrszolgálatot és az árbocmunkát egyaránt gyötrelmessé és veszélyessé tette.
Nem volt a helyzet rózsásabb a fedélzet alatt sem. A hajón levő kevés tűzhely
ilyen körülmények között semmiképpen sem volt elég ahhoz, hogy a
helyiségeket melegen vagy szárazon tartsa. Most már hetek óta leponyvázva
tartottak minden fedélzeti nyílást, a leghátsó kivételével, és mivel a szellőzésre
más mód nem nyílt, az orrfelépítmény és a kabinok levegője émelyítőén rossz
volt. Ehhez nemcsak a negyvenhat mosdat-lan emberi test bűzét kell
hozzáadni, hanem a még életben levő disznókét, kecskékét, birkákét és
tyúkokét is. S nem utolsósorban a hajótűzhelyek is csak úgy árasztották a
fullasztó füstöt. Bligh, szokásához híven, ezekben a megpróbáltatásokkal
terhes napokban minden erejét latba vetette, hogy embereiben tartsa a lelket,
és életüket a lehetőséghez képest elviselhetővé tegye, így például elrendelte,
hogy két ember szolgálatmentes időben a ruhákat szárítsa, és a szakács
mindennap meleg zabkását készítsen reggelire. Ám a legénység jó
szellemének megőrzéséhez és ahhoz, hogy meleget erezzenek, a legnagyobb
mértékben kétségtelenül az a külön, hígítatlan rumadag járult hozzá, amelyet a
kapitány naponta kiosztatott.
Bligh minden nehézséggel szembeszálló elszántságának köszönhető, hogy
a Bounty április 9-én áthaladt a fordulatot jelentő 77. hosszúsági körön, és az
iránytű rózsájának északtól délig terjedő 180 fokán kitárult előttük a hatalmas
Csendes-óceán. A hajón mindenki végtelenül örült. Eljött a nagy pillanat,
amikor végre észak felé fordulhatnak. A hajó hamarosan ismét bekerül a
passzátszelek övébe, és irányt vehet Tahiti varázslatos paradicsoma felé...
Csakhogy örömük rövid ideig tartott. Alig adta ki a kapitány a parancsot az
irány megváltoztatására, amikor heves szélroham tört rájuk. Mielőtt még a
boldogtalan fedélzetiek bármit is kezdhettek volna a vitorlákkal, a hajó
játékszerévé vált a szélnek, amelynek erejéhez képest minden addig tapasztalt
vihar lenge tavaszi szellőnek tűnt. Bligh-nak más választása nem volt, mint
újra szélbe állni és remélni a legjobbakat. De a hullámok ekkor már olyan
magasra tornyosultak, hogy állandóan átcsaptak a Bounty fedélzetén, és senki
sem tehetett egyebet, mint kapaszkodott, ha kedves volt az élete. Attól a
pillanattól kezdve, hogy az első szél-roham elkapta, a Bounty visszafelé
sodródott, abba az irányba, amerről jött, és mintha mindez nem lett volna elég,
léket is kapott. Ha ez a lék egy közönséges lyuk, akkor kétségkívül segíteni
tudnak a bajon, csakhogy a palánkolás szakadt fel, ami gyakorlatilag
lehetetlenné tette, hogy bármit is kezdjenek vele. Valami módon a
legénységnek sikerült biztonsági kapaszkodó kötelet húzni a fedélzeten
keresztül, úgyhogy a szivattyúk munkába állhatták. Mégis, a kötél ellenére,
több embert, köztük, persze, a részeges hajóorvost is, ledöntöttek lábukról a
hullámok, és ezek kis híján odavesztek. De a hullámoknál is keservesebb
szenvedést jelentett a metsző hideg. Ez nemegyszer annyira meggyötörte az
árbocon dolgozó tengerészeket, hogy még a szavuk is elállt, amikorra sikerült
ismét levergődniük a fedélzetre. Mások meg olyan kegyetlenül szenvedtek a
heveny ízületi gyulladás rohamaitól, hogy képtelenek voltak feljönni a
fedélzetre. Bligh erre kinyittatta a hátsó főkabint a legénység azon tagjai
számára, akik a legénységi szállás átnedvesedése miatt a legjobban sínylődtek.
A Bounty teljes egy héten át sodródott visszafelé keletnek, mégpedig
naponta átlag tizenöt-húsz mérföldet. Közben nap mint nap gyarapodott a
betegek listája a hajón. A lékek most már olyan komolyak voltak, hogy a
szivattyúk mellett az embereket óránként kellett váltani, a nap huszonnégy
órájában szakadatlanul. Április 17-ére a szél a szerencsétlen hányódó hajót
annyira visszasodorta kelet felé, hogy ugyanazon a hosszúsági körön jártak,
mint április 1-én! Öt ember már súlyos beteg, illetőleg sebesült volt, úgyhogy
semmi hasznukat nem lehetett venni, és gyakorlatilag a többit is egészen
elcsigázták a fáradalmak. Bligh kénytelen-kelletlen úgy határozott, hogy
feladja az egyoldalú küzdelmet, s inkább félig megkerüli a világot az
ellenkező irányban. Mint emlékezetes, míg a szép időre várva Portsmouthban
vesztegelt, engedélyt kért és kapott arra, hogy szükség esetén így tegyen.
Érdemes megemlíteni, hogy mielőtt erre a lépésre elszánta magát, a kapitány
összehívta az egész hajó legénységét, és meleg köszönetet mondott nekik az
utóbbi hetek megpróbáltatásaiban tanúsított ügyességükért és kitartásukért.
 Bligh kezdettől fogva tudta, milyen csekély az eshetősége annak, hogy az
évnek ebben a szakában a hajó a Hoorn-fokot megkerülje. Kevésbé
lelkiismeretes tisztek az ő helyében kétségkívül legfeljebb csak tessék-lássék
kísérletet tettek volna arra, hogy a Tengernagyi Hivatal ésszerűtlen parancsát
teljesítsék, és a Hoorn-foki útvonallal próbálkozzanak, majd sietve irányt
változtattak volna a Jóremény-ség foka felé. Viszont, ami William Bligh-t
illeti, a Tengernagyi Hivatal parancsa szentebb volt neki a Szentírásnál is. És
még így is, miután három héten át szinte a végletekig hajszolta önmagát és a
legénységet, csak nehezen szánta el magát a visszafordulásra. Éppen ezért,
mikor a szél aznap este újra délire fordult, Bligh megint hátraarcot rendelt el,
hogy ismét felvegye a nyugati irányt. Persze, mondanunk sem kell: ez a déli
szél csupán néhány óráig tartott, majd átcsapott nyugatira, és attól kezdve
ereje egyre fokozódott. Bármily hihetetlenül hangzik is, Bligh ekkor még négy
napig ragaszkodott utolsó elhatározásához, annak ellenére, hogy a hajó megint
szüntelenül visszafelé sodródott. Sőt, valószínű, hogy még tovább is dacol az
időjárással, ha a legénységnek szolgálatra alkalmas része nem fogyatkozik
állandóan. Április 21-ére azonban már nyolc ember vált teljesen
munkaképtelenné, a megmaradtakból pedig egyaránt hiányzott az erő és a
lelkesedés. Végül a hajón a lék fenyegetőbb volt, mint valaha.
Mindent összevéve, a helyzet úgy festett, hogy még Bligh is kénytelen volt
beletörődni. Kiadta tehát a kormányosnak a régóta várt parancsot, hogy
forduljon ismét keletnek. Minden tenyérnyi vitorlát felhúztak, és a Bounty
nyolc csomó sebességgel nekiiramodott. Mivel még mindig képtelen volt
lenyelni kudarca keserű piruláját, Bligh most sok-sok órát fordított arra, hogy
kapitulációjának hosszú és részletes indokolását a hajónaplóban lefektesse. Fő
érve, persze, úgy szólt, hogy kötelességének tartotta: ne veszélyeztesse az
expedíciót szükségtelen kockázatokkal ebben a viszonylag korai szakaszában.
Két nap múlva, április 23-án, a Bounty elviharzott az Államok-sziget mellett,
amelyet éppen egy hónappal azelőtt pillantottak meg először, majd a hajó
északnak fordult, melegebb szélességek felé. Ugyanakkor a célkikötő, Tahiti
nem volt közelebb, mint amikor a hajó elvitorlázott Angliából.
Noha helyzetüket válságosnak még senki sem mondhatta, a hajó
mindenesetre alapos javításra és friss készletekre szorult. Ezen az útvonalon a
Holland Dél-Afrikában levő Cape Town volt a legközelebbi kikötő, ahol angol
hajó baráti fogadtatásra számíthatott, és Bligh úgy határozott, hogy a lehető
leggyorsabban eléri. Az állandó kedvező szél jóvoltából a Bounty hamarosan
elhagyta a Falkland-szigeteket, és egyenesen Tristan da Cunha felé tartott. A
Falklandszigetekkel ellentétben, a földnek erre az elhagyatott pontjára olyan
ritkán tévedett látogató, hogy pontos helyzetét tulajdonképpen soha nem
határozták meg. Ismét egy alkalom, amely ellenállhatatlanul vonzza az olyan
vágású embert, mint Bligh! Ezért, bár éppenséggel nem bővelkedett időben,
három teljes napot és éjszakát fordított a sziget keresésére, hogy egyszer s
mindenkorra meghatározza fekvését. Legnagyobb bánatára azonban
erőfeszítései hiábavalóak voltak, és folytatnia kellett útját, anélkül, hogy
megtalálta volna a szigetet. Ekkortájt – immár május közepe felé jártak – az
időjárás sokkal szelídebbé vált, és a hőmérséklet állandóan emelkedett. A
hajót megtisztították, úgy-ahogy rendbe hozták, és a tengerészek megint a
fedélzeti ponyva alatt tölthettek pihenő óráikat. Bligh, afölötti aggodalmában,
hogy a legénység a viszonylag könnyű élet miatt eltesped, újra bevezette
minden este a rendszeres táncot. Továbbá minden órában szivattyúzni kellett a
hajóból a vizet, úgyhogy nem alaptalan a feltevés: a legénység bőven kivette
részét a rugalmasságot megőrző mindenféle gyakorlatokból.
Újabb eseménytelen hét után a Tábla-hegy tűnt fel a látóhatáron. Bligh
tudta, hogy az évnek ebben a szakában kockázatos behajózni a főkikötőbe,
ezért úgy határozott, hogy egy huszonöt mérfölddel délebbre levő öbölben vet
horgonyt. Fő feladatának most azt tekintette, hogy a hajónapló jó néhány
oldalán részletesen beszámoljon arról, milyen volt az élelmezés és a szolgálat
az út addigi szakaszán. Érdemes idézni az általános összegezést: „Hajósok
vajmi ritkán törődnek magukkal, és nem sokat ér, ha az ember egyszerűen
utasítja őket, hogy tisztálkodjanak és szárítkoz-zanak, amennyire a
körülmények megengedik. És úgy kell rájuk vigyázni, mint a gyerekekre, mert
még ha szemük előtt van a veszély, akkor sem vigyáznak eléggé, hogy bajba
ne kerüljenek.”
Maga a kifejezés: „vigyázni, mint a gyerekekre” – érzésünk szerint
különösen jellemző Bligh-nak a legénységgel szemben tanúsított egész
magatartására.
Teljes összhangban van a fenti patriarkális beállítottsággal, hogy mihelyt
Cape Colonyt elérték, Bligh nagy mennyiségű élelmiszert hozatott a hajóra, s
egész ott-tartózkodásuk alatt gondoskodott, hogy emberei a lehető
legbőségesebb napi adagokat kapják. Ebben két font friss hús, egy pint bor,
szabályosan váltakozva káposzta, zeller, hagyma, valamint naponta friss
sütésű kenyér foglaltatott. A hajón maradt készleteket átvizsgálva kiderült,
hogy a hús, hal és hajós kétszersült nagyrészt megromlott vagy penészes lett.
Ezeket azonnal friss élelmiszerrel cserélték ki. Végül az ivóvíz- és fakészletet
is kiegészítették. A fő gondjuk mégis az volt, hogy kijavítsák a vitorlákat meg
a kötélzetet, és elejét vegyék a deszkák hasadozásának. Ennek a munkának
elvégzésére Bligh segítségként néhány holland hajóácsot fogadott fel, és végül
1788. július elsején a Bounty ismét vitorlát bontott. Újra jó karban volt, bőven
ellátva készletekkel, egyebek közt több mint hétezer font liszttel, kilencezer
font kenyérrel, hétszáz gallon borral és öt élő birkával. Ezenkívül magával vitt
még különféle növénymagvakat és palántákat, hogy esetleg elültethessék őket
Tahitin.
A Jóreménység foka és Tahiti között csupán két terjedelmes földdarab
terült el: Ausztrália és Új-Zéland, és nem tekintve az Ausztrália keleti partján
újonnan alapított büntető kolóniát (amelyről a Bounty indulásakor még nem
érkezett hír Angliába), az egész térségben senki sem lakott „vadakon” kívül.
Mindezt figyelembe véve, Bligh úgy határozott, hogy csak a legrövidebb időre
köt ki Ausztráliában, továbbá, hogy a lehető leggyorsabban átkelhessen a
tengeren, a 40. szélességi kör mentén szándékozott haladni, ahol a zord
nyugati szelek, amelyek olyan vadul visszavetették, amikor a Hoorn-foknál az
ellenkező irányban hajózott, most teljes sebességgel röpíthetik célja felé.
Merész elhatározás volt, és egyetlen hajóskapitányról sem tudunk, aki
megkísérelte volna ezt júliusban és augusztusban, a déli félteke zord téli
hónapjaiban.
Ám ez alkalommal mindnyájan jobb felkészültséggel vágtak neki, és mivel
útvonaluk nem kanyarodott dél felé olyan mélyen az antarktiszi vizekbe, mint
a Hoorn-fok megkerülésekor, az időjárás többé-kevésbé mérsékelt maradt.
Persze, azért a hajó időről időre viharokba is került, és azokat kénytelen volt
vesztegelve átvészelni. A kivételesen eseménytelen ausztráliai útnak
körülbelül a felén Bligh számára ismét alkalom kínálkozott, hogy kedvenc
foglalatosságának, a helyzetmeghatározásnak hódolhasson. Egyenesen a Szent
Pál-sziget meredek sziklái felé tartott tehát, s azok fel is tűntek szeme előtt.
Elég figyelemreméltó, hogy a sziget valóban ott feküdt, ahol a térképek
jelezték.
Ötvenegy napos tengeri út után, augusztus 19-én az őrszem megpillantotta
a Bruni-szigetet, amely pontosan délre fekszik Tasmania mai fővárosának,
Hobartnak kikötőbejáratától. Az akkor használatban levő térképek szerint a
sziget a szárazföld részét alkotta, és amikor Bligh horgonyt vetett az
Adventure-öbölben, fogalma sem volt róla, hogy ez a föld sziget, mégpedig
egy másik sziget szomszédságában fekszik, amely szintén nem függ össze az
ausztráliai kontinenssel. Bligh benyomása az volt, hogy amióta – tizenegy
évvel azelőtt – Cook kapitánnyal itt járt, más látogató nem tévedt az
elhagyatott szigetre, amelyen az élet semmi nyomát nem lehetett felfedezni.
(Jó néhány napba telt, míg tasmaniai bennszülöttek teljesen meztelen csoportja
– Bligh szavai szerint „a világ legnyomorúságosabb és legostobább népsége”
– megjelent tisztes távolban, az erdő szélén.) Mihelyt horgonyt vetettek, Bligh
őrjáratot küldött a partra Fletcher Christian és Peckover vezetésével, hogy
friss vizet keressenek, és fát gyűjtsenek. De, mert végső soron Bligh igazán
csak önmagában bízott, időről időre partra szállt, hogy felügyeljen az ott folyó
munkára. Szokása szerint nem válogatta meg szavait, amikor úgy találta, hogy
a munka nem halad a kívánt mederben, de többnyire falra hányt borsó volt
minden szava. Ettől aztán úgy dühbe gurult, mint eddig soha. A legénység
sorába tartozott egy Purcell nevű hajóács, aki ugyanolyan lobbanékony és éles
nyelvű volt, mint maga a kapitány. Mindeddig ennek a két rokonléleknek nem
sok dolga akadt egymással, de a tasmaniai parton töltött második napon
megtörtént az összekapás amiatt, hogy Bligh korholni kezdte Purcellt, mert az
hanyagul, túlságosan hosszúra vágta a fahasábokat. Purcell azonmód
elvesztette béketűrését, és visszavágta: „Amint látom, csak azért jött a partra,
hogy az embert kritizálja!”
Bligh ez alkalommal nagy önfegyelmet tanúsított: az ácsot egyszerűen
visszaküldte a hajóra, és más munkával bízta meg. Megfontoltságának
azonban semmi haszna nem volt, mert pár nap múlva Purcell megtagadta
annak a parancsnak a teljesítését, hogy segédkezzék néhány vizeshordó hajóra
emelésében. Mint indokolta: hajóács létére nem tartozik közönséges
matrózszolgálatot végezni. Fryer-nek, a vitorlamesternek, aki ezt a műveletet
vezette, nem volt más választása, mint hogy jelentse Purcell engedetlen-ségét
a kapitánynak. Purcell Bligh kemény fenyegetése ellenére is kitartott érvei
mellett, s az engedelmesség eme megtagadása a legkínosabb helyzetet
eredményezte. Ha közönséges matrózról lett volna szó, a kapitány
megkorbá-csoltathatta volna, a hajóácsnak azonban tiszthelyettesi rangja volt,
és mint ilyet a szabályzat értelmében nem lehetett megkorbácsolni. Az
előírásos eljárás szerint bilincsbe kellett volna verni, amely rajta marad
mindaddig, amíg hadbíróság elé nem kerül Angliában. Bligh-nak azonban
semmi kedve sem volt, hogy egy vasravert ember társaságában tegyen meg
egy bizonytalanul hosszúra nyúló utat, és – amivel a ravasz Purcell
kétségtelenül tisztában volt – még kevésbé mondhatott le legügyesebb
hajóácsának szolgálatairól. Végül úgy oldotta meg a kérdést, hogy megvonta
tőle az élelemadagját, a legénység többi tagjának pedig korbácsolás terhe alatt
megtiltotta, hogy enni vagy inni adjanak neki. Purcell, aki vajmi kevés
népszerűségnek örvendett a hajón, ráeszmélt, hogy sarokba szorították, és
beadta a derekát.
Ott-állomásozásuk folyamán előbb vagy utóbb minden altiszt érezte Bligh
nyelvének ostorát, ugyanis soha nem habozott, hogy valakit tudatlansága vagy
henyesége miatt lehordjon, és a jelek szerint különösen kemény volt Fryerhez,
a határozatlan természetű vitorlamesterhez.
A Tas mánián töltött második hét végére minden vizeshordót színültig
megtöltötték, és a hajókonyha farako-mánya további harminc tonna
hasábfával egészült ki. Ez a készlet bőségesen elég volt a Tahitira utazás
hátralevő napjaira. Viszont, az általános várakozással ellentétben, Tasmania
vadban és halban annyira szegénynek bizonyult, hogy ott-tartózkodásuk idején
csak igen kevés friss húst tudtak előteremteni. Tehát szeptember 4-ének
reggelén, miután Bligh egész sor helyzetmeghatározást és tájolóellenőrzést
végzett, a Bounty felszedte horgonyát, és folytatta útját délkelet felé.
Röviddel ezután a hajó ismét a szeles 40. szélességi kör mentén haladt,
amely találóan viseli a „tomboló negyvenes” nevet. Szeptember folyamán
egyetlen jelentős esemény részletes leírása került be a hajónaplóba: amikor
19-én egyszerre feltűnt szemük előtt az Új-Zélandtól délre fekvő szigetek egy
sziklás csoportja. Bligh ezeket tüstént Bounty-szigeteknek keresztelte, és ezt a
nevet mindmáig megtartották. Mint akkor, most sem látni rajtuk más élőlényt,
csak pingvinek ezreit, melyek átható szagukkal és zajos gágogá-sukkal jó
előre hatásosan figyelmeztetik a közeledőt a hajóját fenyegető veszélyekre.
Ennél azonban sokkal fontosabb volt – bár sajnálatos módon nem örökíti meg
hasonlóan gondos feljegyzés – a hajón ebben az időben fellépő lelki
bonyodalmak egész sora. A bajok oka, úgy látszik, abban gyökerezett, hogy
Bligh még mindig az Adventure-öbölben előadódott általános fegyelmi
lazaságok miatt emésztette magát, és ez úgy eluralkodott kedélyén, hogy
okkal, ok nélkül zaklatta alárendeltjeit, főként ebéd idején, mikor a szokáshoz
híven a tisztek és tisztjelöltek felváltva a kapitány asztalánál ebédeltek. A
legszerencsétlenebb vagy talán legérzékenyebb áldozat Fryer volt, aki a hónap
végére már kereken visszautasította, hogy együtt étkezzék Bligh-jal, amikor rá
került a sor.
Bligh gúnyos nyelvének következő áldozata Huggan, a hajóorvos volt, aki
a szabályok értelmében szintén a kapitány asztalánál foglalt helyet, lévén ő is
tiszthelyettesi rangban. Hála Bligh odaadó gondosságának, amellyel a
legénység jóllétét szívén viselte, a doktornak mindeddig vajmi kevés
tennivalója akadt. De tasmaniai tartózkodásuk idején az egyik matróz
kénytelen volt Huggannél vizsgálatra jelentkezni „enyhe panasszal'”, ami
valójában asztma volt. Huggan azonnal eret vágott rajta, aminek egyetlen
eredménye az lett, hogy a megmetszett kar gyulladásba jött. A szerencsétlen
beteg Valentiné láza szeptember végére magasra szökött, és tüdőgyulladást
kapott. Huggan erre az általánosan elfogadott kettes számú gyógymódot
alkalmazta: kőris-bogárpor-flastromot rakott a mellkasra. Hogy Bligh-ból a
végén kirobbant a düh, annak oka nem a barbár gyógy-eljárás volt, amelyet
hasonló esetben általánosan alkalmaztak abban a korban, hanem, hogy
Huggan naponta makacsul azt bizonygatta a kapitánynak: Valentiné állapota
javul, így ment ez október 6-áig – Valentiné ekkor már haldoklóit –, amikor az
egyik tisztjelölt feltárta Bligh előtt az igazságot. De már késő volt bármit is
tenni a szerencsétlen matróz érdekében, aki röviddel ezután meg is halt. Bligh
arra a meggyőződésre jutott, igen jogosan, hogy Huggan durva
kötelességmulasztást követett el, amit mindjárt közölt is vele, mégpedig
kendőzetlen kifejezésekkel. Tele méltatlankodással, most már Huggan sem
volt hajlandó egy asztalhoz ülni a kapitánnyal, sem a fedélzeten mutatkozni.
Persze, igen valószínű, hogy az utóbbi hőstett véghezvitelére különben sem
lett volna képes, mert az eset után még többször és még mélyebben nézett a
pohár fenekére, mint valaha. Elkerülhetetlennek látszott, hogy a Bligh és Fryer
közötti feszültség ne vezessen előbb vagy utóbb teljes összeütközésre, ami
csakugyan hamarosan be is következett. A szabálynak megfelelően Bligh
írnokával, Sámuellel, átküldte Fryerhez a hajó számadási naplóját, aláírás
végett. Fryer azonban ahelyett, hogy kézjegyével látta volna el az augusztus és
szeptember hónapokat, hűvösen visszaküldte az írnokot a kapitányhoz egy
bizonyítványfélével együtt, amelyet önmagáról állított ki, és követelte, hogy a
kapitány előbb azt írja alá. A bizonyítvány hemzsegett a felsőfokú
dicséretektől, és különösen hangsúlyozta, hogy Fryer „semmiféle kihágást
nem követett el a hajón”. Bligh számos rosszakarójának állítása szerint Fryert
az a gyanúja késztette erre a sajátos eljárásra, hogy a kapitány a naplót
meghamisította. A kutatónak viszont az a benyomása, hogy Fryernek ezt az
önmaga tisztázására irányuló heves igyekezetét sokkal inkább a saját rossz
lelkiismerete indokolja. Bligh-t azonban nem lehetett csak úgy elintézni.
Kihallgatásra rendelte Fryert, és újabb támadásba ment át, egyenesen azzal
vádolva őt, hogy zsarolásra tett kísérletet. Fryer újra megtagadta a számadási
napló aláírását, sarkon fordult, és faképnél hagyta a kapitányt.
Bligh egy pillanatig sem habozott. Azonnal a fedélzetre hívatta az egész
legénységet, elővette a Haditengerészeti Szolgálati Szabályzatot, és hangosan
felolvasta azokat a szakaszokat, amelyek részletesen ismertetik a
parancsmegszegés esetén alkalmazható elrettentő büntetéseket. Miután ezt
megtette, ismét felszólította Fryert a számadási napló aláírására, illetőleg,
hogy írásban tanúsítsa megtagadásának indokát. Ha Fryer valóban
kötelességszegéssel akarta vádolni a kapitányt, soha jobb alkalom nem
adódott, mint itt, a hajó egész legénységének jelenlétében. De nem tette:
ehelyett minden további tiltakozás nélkül sürgősen aláírta a naplót. Bligh a
hajónaplóban megállapítja, hogy az események után mindjárt megbocsátott
Fryernek, de Fryer sajnálatos módon soha nem bocsátott meg Bligh-nak, mert
ettől a naptól fogva jóformán sosem váltott szót a kapitánnyal, kivéve a
szolgálati ügyeket, de akkor is csak ha elkerülhetetlen volt.
A Bounty ekkor éppen jó délre volt Tahititól, és készen állt arra, hogy újra
északnak forduljon a sziget felé, mert a keleti passzátszelek széles övezete,
amely az egyenlítő és a Baktérítő között húzódik, lehetetlenné tette, hogy
egyenesen nyugat felől vitorlázhasson oda. Annak ellenére, hogy a levegő
mindennap melegebbé vált, a legénység ebben az időben levertségről,
izomfájdalmakról és kiütésekről kezdett panaszkodni. Huggan végül
feltántorgott a fedélzetre, megállapította a skorbutot, és mindjárt magát is
felvette a beteglistára. Bligh a diagnózist személyes sértésnek fogta fel. Nézete
szerint a skorbut anakronizmusnak számított, a múlt betegségének, és kitörése
a kapitány bűnös hanyagságát bizonyítja. A gondolatát is képtelenségnek
érezte, hogy ilyesmi előfordulhat az ő hajóján. Nyilvánvaló, vetette ellen,
hogy az emberek ízületi bántalmaktól és csalánkiütéstől szenvednek, ennyi az
egész! Mindenesetre óvatosságból jókora adag malátakivonatot osztatott ki,
továbbá elrendelte, hogy a hajón mindenki vegyen be kénsavas elixírt, vagyis
egy erősen javallott, kétes értékű orvosságot. Két ember, Huggan és Purcell
azonnal tiltakozott. Az utóbbi először kereken kijelentette, hogy kénsavas
elixírt pedig nem vesz be, de Bligh fenyegetésére, hogy megvonja tőle a
rumadagját, mégis megváltoztatta véleményét. Huggan viszont a maga
részéről inkább a rum- és gin-kúrát választotta, és rövidesen ki is dőlt ennek az
erős orvosságnak túlméretezett dózisától. Most már Bligh-nál is csordultig telt
a pohár, és elrendelte, hogy foglalják le az orvos pincetokjában található
szesz-készlet még mindig tetemes maradványait. Egyidejűleg megparancsolta,
hogy rendezzenek nagytakarítást Huggan kabinjában, amely művelet
„nemcsak sok bajjal járt, de a legnagyobb mértékben sértőnek is számított”.
Akkor is és azóta is ismert tünet, hogy betegség, fegyelmezetlenség és
általános zűrzavar akkor üti fel a fejét, amikor egy hosszú tengeri út a vége
felé közeledik, és a Bountyn minden szükséges feltétele megvolt ennek. A kis
hajón a személyzet nem érte el a megkívánt létszámot, az emberek mégis
kényelmetlenül szorongtak rajta. A legénység nagy része nem bizonyult sem
hozzáértőnek, sem megbízhatónak. Bligh hangulata sem volt mindig a
legrózsásabb. Az út a tervezettnél sokkal jobban elhúzódott. Végül a komisz
időjárás, amely tulajdonképpen mindvégig kitartott, sokkal kimerítőbbé tette a
szolgálatot és a többi teendő ellátását, mint amilyen az általában lenni szokott.
Eleddig a kapitány vasakarata minden helyzetben diadalmaskodott, és a jelek
szerint soha nem is támadtak kétségei afelől, hogy a jövőben is képes lesz
erre. De most már komollyá vált a hajón a feszültség, és legfőbb ideje volt,
hogy a Bounty megérkezzék rendeltetési helyére.
 A begyűjtés ideje

A megfigyelés módszereinek korlátozottsága Bligh idejében

megnehezítette, hogy a földrajzi hosszúságot akár csak megközelítő
pontossággal is meghatározzák. Bligh ezért úgy látta jónak, hogy a
bennszülöttek megközelítési módszeréhez folyamodjék. Széles ívet ír le a
sziget szél felőli oldala körül, míg a hajó a megfelelő' szélességre nem ér
(amelyet pontosan meg lehetett határozni), aztán egyenesen célja felé veszi az
irányt. A művelet lebonyolításához alkalmas támpontként szolgált Meetu
sziklás szigete. 1200 láb magas volt, és pontosan keletre feküdt Tahititól, 60
mérföldnyire.
A Bounty a kívánt szélességi fokot október 25-én este tíz órakor érte el, és
ekkor a kormányos parancsot kapott, hogy egyenesen nyugatnak tartson. Bligh
tudta, hogy ha számításai helyesnek bizonyulnak, Meetut másnap hajnalban
kell megpillantaniuk. És valóban, a kiugró sziklák pontosan megjelentek, a
várakozásnak megfelelően hajnalban, a kellő időben és helyen.
Meetut (ma Meetia vagy Méhétia néven ismerjük) Tahitival egyidőben,
Bligh érkezése előtt 21 évvel fedezte fel egy másik angol tengerésztiszt,
Sámuel Wallis. Cook is több alkalommal elhajózott a sziget déli oldala
mellett. De még soha senki nem vett annyi fáradságot magának, hogy
felderítse az északi partot, s ez éppen elég volt Bligh-nak ahhoz, hogy
megtegye. Fáradozása azonban alig érte meg a ráfordított időt, mivel az északi
oldal még a délinél is meredekebbnek és kopárabbnak bizonyult.
A legénység igen határozott elképzelésekkel rendelkezett, hogy milyennek
kell lennie az életnek egy déltengeri szigeten, és bosszankodva méregette a
szemét arra a néhány bennszülöttre, akiket a töredezett sziklák között
megpillantott, majd sóvárgó tekintettel kémlelte az üres nyugati látóhatárt,
ahol most már minden pillanatban felmerülhet a tengerből a várva várt Tahiti.
Hála Bligh előrelátásának, amellyel Hug-gan szeszkészletét elkobozta, a
hajóorvos annyira kijózano-dott, hogy megjelenhetett a fedélzeten, és
úgy-ahogy elláthatta feladatát. Bligh, aki jól tudta, mi motoszkál hajósai
fejében, és nem várta, hogy „emberei a bennszülöttekkel való érintkezésükben
tartózkodóak lesznek”, azonnal parancsot adott Huggannek, hogy mindenkit
vizsgáljon meg a hajón. Az orvos gyanús gyorsasággal végezte el a
vizsgálatot, majd kijelentette, hogy mindenki a legjobb egészségnek örvend,
beleértve a skorbutosokat is, és teljes lehetetlenség, hogy bármelyikük akármi
módon megfertőzze Tahiti lakóit. Nehéz eldönteni, vajon Huggan
optimizmusa nemtörődömségből vagy tudatlanságból eredt-e.
Bligh következő lépése az volt, hogy a hátsó árbocon hirdetményt helyezett
el, mely így hangzott:

Követendő szabályok a hajón tartózkodó vagy a Bounty-hoz tartozó minden

személy részére, a készletek beszerzésének vagy a déltengeri bennszülöttekkel
való érintkezésnek jobb lebonyolítása érdekében, bárhol tartózkodjék is a
hajó:
1. A Társaság- vagy Barátság-szigeteken senkinek sem szabad tudomására
hozni, hogy Cook kapitányt indiánok megölték, vagy hogy meghalt.
2. Senkivel sem szabad közölni, illetőleg a leghalványabb utalást sem
szabad tenni arra, hogy kény ér fa-hajtások gyűjtése végett jöttünk a szigetre,
míg magam nem ismertetem tervemel a főnökökkel.
3. Minden személy azon legyen, hogy elnyerje a bennszülöttek jóindulatát
és megbecsülését, s hogy a legnagyobb kedvességgel bánjék velük. Erőszakkal
ne vegyen vissza tőlük semmit, amit elloptak. Senki sem tüzelhet, kivéve élete
védelmében.
4. Minden szolgálatot teljesítő személy vigyázzon, hogy a reá bízott
fegyverekből vagy szerszámokból semmit el ne lopjanak. Az ilyen módon
elveszett tárgyak értéke az illetők zsoldjából levonatik.
5. Senki sem tulajdoníthat el, sem eladásra nem ajánlha fel – akár
közvetlenül, akár közvetve – – semmit, ami királyi vagy bármilyen tulajdon.
6. Külön személyeket fogok kijelölni a bennszülöttekkel való kereskedés és
csere szabályozására, és sem tiszt, sem a hajóhoz tartozó egyéb személy nem
kereskedhet semmilyen élelmiszerrel vagy csecsebecsével. Ha pedig egy tiszt
vagy matróz valamilyen tárgyat megvásárolni kíván, ennek lebonyolítása
végett folyamodjék a megbízotthoz. Ilyen módon szabályszerűen lehet minden
üzletet megkötni, és elkerülhető a bennszülöttekkel minden vita, amely
egyébként felmerülne. Napnyugtakor a bennszülöttek minden csónakjának el
kell hagynia a hajót.
Kiadva saját kezűleg a Bounty fedélzetén.
Otaheite, 1788. október 25-én. Wm. Bligh

Tagadhatatlan, hogy mindezek a szabályok nemcsak ész-szerűek, de

emberségesek is voltak, különösen, ha összehasonlítjuk őket a többi egykorú
európai felfedező magatartásával.
Most már csak mintegy harminc mérföldre voltak Tahititól, és éppen
napnyugta előtt a legénység jóleső elégtétellel láthatta, hogy szeme előtt a
láthatár vonalát már a Taiarapu-félsziget hegyeinek csúcsai csipkézik. Cook,
aki összesen négyszer látogatott el Tahitira, többnyire az északi oldalon fekvő
Matavai-öblöt használta, mert ezt találta a legjobb és legbiztonságosabb
kikötőhelynek. Bligh, aki 1777-ben Cookkal együtt szintén lehorgonyzóit a
Matavai-öbölben, osztotta az utóbbi nézetét, és most is az öböl felé igyekezett.
Másnap kora reggel a Bounty behajózott a Matavai-öbölbe, és ott horgonyt
vetett. Akkor már több mint egy éve múlt, hogy elhagyta a londoni dokkot, és
Bligh aggályos pontossággal vezetett hajónaplója szerint összesen 27 086
tengeri mérföldet hagyott maga mögött. Átlagsebessége ennek megfelelően
napi 108 mérföldre rúgott. Ez annyi mint négy és fél csomó, ami feltűnően jó
eredmény, tekintetbe véve a kedvezőtlen időjárást, amely utazásuk idejének
nagyobb részében uralkodott.
A látvány, amely ennek a napnak hajnalán a Bounty legénységének szeme
elé tárult, bizonyára bőséges kárpótlást nyújtott az elmúlt tizenkét hónap
minden fáradságáért és viszontagságáért. A világ valamennyi szép kikötője
között aligha akad egy is, amely felülmúlná Matavai természetes kikötőjét.
Nyugaton nagy, kopár, sziklás emelkedéssel kezdődik, amelyet Wallis
prózaian az Egy Fa dombjának keresztelt el, mert amikor 1767-ben Tahitit
felfedezte, csupán egyetlen magányos fa állt rajta. Ettől a ponttól a part
északkelet felé kanyarodik teljes három mérföldön keresztül, kifelé a
Vénusz-fok csúcsáig. Ennek a névnek az eredete is sokkal prózaibb, mintsem
gondolná az ember. Nem a helyszínen lezajlott szerelmi események sugallták
Cooknak az elnevezést, hanem az, hogy innen figyelte meg 1769-ben a
Vénusz bolygó átvonulását a nap előtt. Ami Tahiti esetében elég gyakori, a
partot vastagon borítja a szénfekete lávahomok, amelyre a hullámverés fehér
tajtékja állandóan változó mintákat rajzol. A homokos part mögött a nedvdús,
sötétzöld kenyérfák és kókuszpálmák széles öve húzódik. De ami a
Matavai-öböl különleges szépségét adja, az mégsem a tökéletesen formált
partvonal, hanem a meredek hegyek alkotta nagyszerű háttér, két 7000 láb
magasan a trópusi égbe nyúló roppant csúccsal.
A legénység figyelme azonban hamarosan másra terelődött. Abban a
pillanatban, amikor a hajó befordult a Vénuszfoknál az öböl nyugalmas vizére,
vendéghajós csónakok raja kezdett özönleni feléje a partról. Izmos, jó alakú
bennszülöttek eveztek bennük, akik a tahiti vendégszeretet legjobb
hagyományai szerint mindennemű ajándékkal bőségesen megrakodva
érkeztek, csupa olyasmivel, amiről jól tudták, hogy a tengerészek hosszú
utazásuk végén mindennél becsesebbnek találják: friss gyümölccsel,
gömbölyded szopós malacokkal és csinos fiatal nőkkel.
– Peretane? Rima? – kiabáltak fel az emberek a csónakokból, amikor már
olyan közel jártak, hogy hangjukat hallani lehetett.
 Peretane: így hangzott a tahitiak ajkán Britannia neve. Rima viszont a
spanyolokat jelentette, mert az a spanyol hajó, amely mintegy tíz évvel azelőtt
tett látogatást a szigeten, Limából érkezett. Ennyiből állt, amit a szigetlakók a
világ idegen országairól tudtak, de pillanatnyilag elég is volt.
– Taio peretane (angol barátok) – kiáltotta Bligh és még egy vagy két
ember a fedélzeten, akik tudtak pár szót a tahitiak nyelvén.
– To matou taio Parai (a mi Bligh barátunk) – kiáltották örömmel a
bennszülöttek, és pillanatok múlva már özönlöttek a hajóra. Tíz percen belül a
főfedélzet zsúfolásig megtelt kacagó, beszélgető férfiakkal, nőkkel és
gyermekekkel, úgyhogy Bligh hangja valósággal elveszett, és a tengerészek
képtelenek voltak végrehajtani feladatukat. Ez az elözönlés mindenesetre
eléggé alkalmatlan pillanatban történt, mert alig kapaszkodtak fel a tahiti
vendégek a fedélzetre, a szellő teljesen elült, és a Bounty egy darabig
tehetetlenül sodródott az Egy Fa dombja sziklabércei felé. Bligh-nak azonban
szokott lélekjelenlétével és határozottságával sikerült mégis valamelyest
rendet teremtenie a hajón, kivettetnie a horgonyt, és bevonatnia a vitorlákat.
Aligha kétséges, hogy ugyanilyen eredményesen a bennszülötteket is
lezavarhatta volna a fedélzetről, csónakjaikba. Ám esze ágában sem volt ilyen
messzire menni, részben azért, mert nem akarta érzelmeiket megbántani,
részben pedig bizonyára érezte, hogy a legénység joggal kiérdemelt egy kis
szórakozást kellemes társaságban. Csak napnyugta előtt vetett véget az
ismerkedésnek, de akkor is csak a férfi bennszülötteket küldte vissza a partra;
a nőknek, akik úgy óhajtották, megengedte, hogy az éjszakát a hajón töltsék.
Másnap reggel Bligh kissé beljebb hatolt hajójával az öbölbe, hogy jobb
kikötőhelyet találjon, s alighogy ezt sikeresen végrehajtotta, elkezdődött a
bennszülöttek rajzása. Ám annál, hogy a köznéppel barátságot kössön, sokkal
fontosabb volt, hogy jó kapcsolatokat teremtsen a befolyásos főnökökkel,
jóindulatuk és segítségük biztosítása végett. Tehát amikor a hajóra lépett
Poino, a Matavai-öböl felett fekvő kis Haapape királyság főnöke, Bligh
azonnal felajánlotta neki, hogy válasszon balta- és szeg-készletéből. Poino
viszonzásul udvariasan meghívta Bligh-t egy lakomára, amelyet a tiszteletére
rendez a parton, mire ő annak rendje és módja szerint, teljes díszben,
térdnadrágban, szárnyas kabátban, csipkefodrosan partra is szállt – árnyékban
32 C fokot meghaladó hőségben – a Vénusz-foknál, ahonnan elvezették Poino
rezidenciájára. Az egyszerű, de kecses kunyhó nem állt egyébből, mint egy
pandanusz-levelekből készült ovális tetőből, amelyet lehántott fatörzsek
tartottak. Poino a polinézekre jellemző egyszerűséggel és udvariassággal
kigöngyölt a zúzott korall padlón egy gyékényt, és vendégeit hideg
kókuszdiólével kínálta frissítőül.
 Poino feleségei közül ketten, akik éppen egy vég háncskelme festésével
voltak elfoglalva, azonnal abbahagyták munkájukat, előszedtek egy hasonló
anyagból készült köpenyt, és szertartásosan ráterítették az amúgy is izzadó
angol tengerésztiszt vállára. Ugyenezek a hölgyek – akik Bligh szavai szerint
„megérdemelték ezt az elnevezést természetes és szenvelgéstől mentes
modoruk és eleganciájuk miatt” – később abban a gyönyörűséges
megtiszteltetésben részesítették, hogy két oldalról kézenfogták, és
visszakísérték a hajó csónakjához.
Annak ellenére, hogy Poino ilyen szívesen fogadta, Bligh aggályosán
vigyázott, hogy mindaddig fel ne fedje útjuk igazi célját, amíg nem találkozott
öreg barátjával, Tű főnökkel, és nem szerezte meg az Ő engedélyét. Bligh
Cookhoz hasonlóan abban a hitben élt, hogy Tű a sziget legbefolyásosabb és
leghatalmasabb főnöke. Valójában Tű csupán Pare-Arue főnöke volt, egy
jelentéktelen királyságé az Egy Fa dombja másik oldalán. Ráadásul a sziget
többi főnöke kétes származású felkapaszkodottnak tekintette. Tű azonban
fontoskodásával, ravaszságával és számító csökönyösségével kezdettől fogva
elnyerte a szigetre látogató angolok bizalmát, és kedvencük lett. Valójában
neki kellett volna elsőként üdvözölnie Bligh-t Tahitin, de sajnálatos módon
erre egyáltalán nem volt képes. Domb mögötti kis királyságát csak nemrég
dúlták fel más, hatalmasabb főnökök, és most menekültként élt rokonánál a
Taiarapu-félszigeten. Csak a Bounty érkezése utáni harmadik napon
mutatkozott a Matavai-öbölben. Tele reménységgel és a végsőkig elszántan,
hogy visszaszerzi korábbi rangját mint legidősebb főnök, tüntetőén követet
menesztett a hajóra, kifejezve óhaját, hogy küldjék érte a bárkát – ahelyett,
hogy, mint Poino, maga evezett volna oda. Bligh teljes jóhiszeműséggel úgy
vélte, hogy mindennél fontosabb jó viszonyban lenni Tuval, tehát el is küldte
érte a bárkát. Tű, aki az idő szerint mindössze harmincöt éves volt, mint Tahiti
legtöbb főnöke, szálfa magasra nőtt. Bligh – aki természetesen megmérte, és
az adatokat köteles-ségtudóan feljegyezte – a hajónaplóban közli, hogy hat láb
három hüvelyk magas volt. Termetétől eltekintve azonban hiányoztak belőle
mindazok a tulajdonságok – a tekintély, a bátorság, a nagylelkűség, a jó
modor, a fürge észjárás, a humor –, amelyeket Tahiti arisztokráciája ugyanúgy
értékelt, mint ahogy megkövetelt. Viszont Tű kedvenc felesége, Itia, teljesen
királyi módra viselkedett, és alig fér hozzá kétség, hogy a politikai becsvágy
tulajdonképpen benne lakozott. Bligh maga is őszintén elismerte, hogy „Tűt
tehetsége csupán kisszerű élet folytatására teszi alkalmassá. Véleményem
szerint a világ egyik legfélénkebb embere.”
Bligh Tű „királyt” a hajón a Tahitin hagyományos köszöntéssel, az orr
dörzsölésével üdvözölte. Közvetlenül ezután meglepetve értesült arról, hogy
Tű nevet változtatott, és jelenleg Teina néven ismerik. (A névváltoztatás
szokása mindennapos volt Tahitin, mint ahogy ma is az, és Tu-Teina is
negyedik, legismertebb nevén mint Pomare vonult be a történelembe.) Majd a
baráti ajándékok átnyújtásának szokásos szertartása következett. Bligh
Teinának egy kitűnő' gyűjteményt adott vasszerszámokból, feleségének,
Itiának pedig fülbevalókat, nyakláncokat és üveggyöngyöket ajándékozott. Itia
ez alkalommal is tanúságot tett arról, hogy igazi egyéniség, mert megvetéssel
utasította vissza a női díszeket, és ugyanannyi baltát, kést és fűrészt kért,
amennyit a férje kapott.
Alighogy átvették ajándékaikat, arra kérték Bligh-t, hadd nézzék meg a
kabinját. Ő kissé kelletlenül egyezett ebbe bele, és amitől tartott,
bekövetkezett, mert vendégei nyomban megpróbálták, hogy elkuny ér áljának
minden szemükbe ötlő, elmozdítható tárgyat. Még mindig abban a hiszemben,
hogy Teina a sziget leghatalmasabb embere, Bligh célszerűnek vélte, ha
mindent odaad nekik, amit kérnek. Végül a királyi pár ismét felment a
fedélzetre. Akit ott találtak, attól elkértek mindent, ami megtetszett nekik, és
az egészet azzal tetézték, hogy unszolták a kapitányt: adjon le díszlövést a
tiszteletükre. Bligh megint csak engedett, bár az ágyúsortűz úgy megijesztette
a félénk Teinát, hogy szinte magánkívül volt. A látogatást kiadós ebéd
koronázta meg a kapitány asztalánál, majd a falánk főnök, mint mondják, még
egy bőséges ebédet kebelezett be a fedélzeten, mielőtt ő és Itia teljes
pompával, szertartásosan távoztak. De távozása előtt a szégyentelen pár még
azt is kérte, hogy a látogatásuk alatt kicsikart valamennyi ajándékot
raktározzák el biztonságosan a hajón, nehogy parti alattvalóik megpróbálják
ellopni.
Miután Bligh még néhány hivatalos ebéden vendégül látta a sziget túlsó
oldaláról hozzá látogató főnököket, elérkezettnek látta az időt, hogy
diplomatikusan viszont-látogatást tegyen Teinánál, vagy inkább ennek hatéves
fiánál, aki Teina szerint Tahiti igazi uralkodója. A dolog nem olyan furcsa,
mint amilyennek hangzik. Tahiti dinasztiáinál az utódlás már születéskor
névleg az elsőszülött fiúra száll, nem úgy, ahogyan az európai öröklési rend
kívánja: csak az apa vagy anya halála után. Ám ez mit sem változtatott a
tényen, hogy Teina céltudatosan hazudott, amikor azt állította, hogy fia egész
Tahiti igazi uralkodója.
A viszontlátás rosszul kezdődött, mivel a megállapodás szerinti
időpontban, amikor Teina embereinek meg kellett volna jelenniük, hogy
Bligh-t a főnökhöz kísérjék, egyetlen csónak sem volt a láthatáron, s amikor
végül előbukkant a hírnök, csak annyit közölt, hogy őfelsége Teina király
megijedt, szedte a sátorfáját, és valahol elrejtőzött. Úgy látszik, mivel előző
nap egy csomó vastárgy szőrén-szálán eltűnt a Bountyról, Teina attól tartott,
hogy Bligh majd elfogatja, és túszként magánál tartja, amíg az eltűnt tárgyak
meg nem kerülnek. Miután Bligh-nak a követ útján sikerült megnyugtatnia,
hogy semmi bántódása nem esik, újra megjelent a hajón Itiával és Poinóval,
mint erkölcsi támogatóval. Bligh matrózokat rendelt a bárkába, és a terhes
vendéget igyekezett a lehető leggyorsabban eltávolítani a hajóról. Mikor már a
csónakban ültek, Teina magához tért, és egyre-másra hajtogatta Bligh előtt,
milyen nagyra becsüli az angol királyt, az angol népet és mindent, ami angol,
különösképpen az angol baltákat, az angol késeket és az angol szegeket. Bligh
erre megragadta az alkalmat, és megkérdezte Teinától, vajon foglalkozott-e a
gondolattal, hogy saját birodalma javaiból valamilyen ajándékot küldjön
cserébe György királynak. Hogyne foglalkozott volna! És Teina azon
nyomban kezdte felsorolni, ami Tahiti szigetén készült vagy termett, beleértve
a kenyérfát is. Bligh, aki szemlátomást felkészült erre a feleletre, mintegy
mellékesen megjegyezte, hogy érzése szerint a kenyérfa-sarjak igen
megbecsült ajándéknak minősülnének. Afeletti örömében, hogy ilyen olcsón
megúszta a dolgot, Teina lelkesen hangsúlyozta, hogy királysága bővelkedik
kenyérfában – és most az egyszer nem is hazudott.
Teinát népe meglehetősen hűvösen fogadta, ám az az elképesztő tisztelet,
amelyet hatéves fia iránt mutattak, megerősítette Bligh-nak az uralkodóházba
vetett bizalmát. Még jobban örült, mikor Teina őszinte és jóindulatú fivére,
Ariipaea, sikeresen fényt derített a hajóról ellopott tárgyak hollétére. A
látogatás udvari hangversennyel ért véget, amelynek során három zenész
orrfuvolán játszott, míg egy negyedik cápabőr dobon kisérte őket. Teina,
miután látta, hogy tekintélye helyreállt, nem volt rest kihasználni az alkalmat,
és további kérésekkel ostromolta Bligh-t. Immár nem elégedett meg
szerszámokkal, hanem karosszékeket meg egy ágyat óhajtott, és Bligh epés
gúnnyal jegyezte fel naplójában, hogy ez utóbbinál jobb ajándék el sem
képzelhető olyan valakinek, mint Teina.
A látogatás befejeztével Bligh úgy érezte, hogy eléggé kimutatta jóakaratát,
és elérkezett az idő, amikor elkezdhetik a sarjak gyűjtését. Bár Páré éppen úgy
bővében volt a kenyérfának, mint Haapape, mégis úgy döntött, alapos
csalódást okozva ezzel Teinának, hogy marad ott, ahol van.
November 2-án, vasárnap – mindössze egy héttel érkezése után – Bligh
sátrat veretett fel a Vénusz-fokon, és négy matrózt vezényelt Nelson és Brown
mellé, hogy építsenek egy növényházat, és gyűjtsenek kenyérfa-sarjakat. Mint
mindig, valahányszor különleges feladat teljesítéséről volt szó, Fletcher
Christiant jelölte ki a kenyérfa-osztag parancsnokává, amely ettől kezdve majd
a parton állomásozik, és Péter Heywoodot, a fiatal tengerészkadétot adta
melléje segítségül. Peckover, a tüzér, aki jobban beszélt tahiti nyelven, mint a
hajón bárki, a bennszülöttekkel folytatott cserekereskedelem felügyelője lett.
 Teina közben kínosan érezte magát, úgy vélve, hogy befolyása némileg
csökkenőben van, és másnap reggel hozzálátott a baj orvoslásához. Nemrég
lopták el a kutter evezővilláját, és Alec Smith, az egyik matróz, az őrszolgálat
hanyag ellátása miatt tizenkét korbácsütést kapott. Teina most a saját hasznára
fordította a történteket, és kinevezte magát a sátor őrének, noha erre a lépésre
jogcíme nem volt, mivel semmiféle hatalommal nem rendelkezett Poino főnök
királyságában. Ugyanekkor jelentkezett egy másik önkéntes is. Az új
angolbarát alacsony származású, egyszerű fickó volt, név szerint Hitihiti, aki
üzenöt évvel ezelőtt Cook kíséretéhez tartozott az antarktiszi vizeken tett híres
utazásán, és abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Cook útleírásában az
arcképe is látható. Hitihiti, aki a harmincas éveiben járt, tulajdonképpen
boraborai bennszülött volt, és csak véletlenül tartózkodott Tahitin ebben az
időben. Még mindig emlékezetében őrzött számos angol szót és kifejezést, és
ebbéli jártassága magában is sikert biztosított neki a hajón. Talán érdekes
megemlíteni, hogy a szerény Hitihitit, aki afféle kifutóimként szolgált
Bligh-nál, Nordhoff és Hall a Bountyn lejátszódott lázadásról szóló jól ismert
regényükben, valami megmagyarázhatatlan okból, Haapape főnökének
rangjára emelték, és meghagyták neki ezt a rangját a legutóbbi Metró
Goldwyn May ér filmprodukcióban is.
Szinte bizonyosra vehetjük, hogy az angol flotta történetében nem akadt
még egy társaság, amely kellemesebb feladatot kapott volna, mint a Bounty
kenyérfa-osztaga. Naponta felkerekedtek, hogy széltében-hosszában bejárják a
környéket, és amerre megfordultak, mindenhol hamisítatlan vendégszeretettel
és barátsággal fogadták mindnyájukat. Ha kimelegedtek és elfáradtak,
behívták őket pihenni a hűvös kunyhókba, ahol friss gyümölcs és
kókusztej-frissítő várt rájuk bőségesen. Bájos lányok is voltak kéznél, akik
dögö-nyözték Őket, ha úgy kívánták. Csillogó szemű sihederek versengtek
egymással, hogy melyikük vigye a sarjakat, és ha egy folyóhoz érkeztek,
mindig akadt egy tagbaszakadt fickó, aki átvitte őket a túlsó partra. S mintha
mindez még nem lett volna elég, ott voltak taio-barátaik, vagy név-testvéreik.
A taio-barát legfőbb kötelességei közé tartozott, hogy az illetőnek, akivel
nevet cserélt, felajánlja feleségét, vagy ha történetesen főnök volt, a feleségeit.
Az ilyen ajánlat visszautasítása komoly sértésnek számított, és e tekintetben a
Bounty hajósai minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a helyi szokáshoz
alkalmazkodjanak. Továbbá, házas taio-barátaikkal ellentétben, a hajósok még
azt a jogot is élvezték, hogy nemi kapcsolatba léphettek bármelyik általuk
kiválasztott hajadonnal. Morrison csónakmester elégtétellel jegyezte meg: „A
hajó minden tisztje és közlegénye új barátokra tett szert, és bár nem értettük
egymás nyelvét, könnyűszerrel társalogtunk jelek útján, aminek ezek az
emberek mesterei, néhány no' pedig... rövid idő' alatt igen értelmesnek
mutatkozott, és alkalmi férjeiket a csevegés olyan módjára vezették rá,
amelyen mindent megtárgyalhattak.”
Esténként, munka végeztével, a Matavai-öböl környékének lakosai
összegyűltek a Vénusz-foknál, hogy a Bounty legénységének társaságában
szórakozzanak. Bligh a következő-képpen írja le az egyik igen tipikus és az
alkalomhoz fölöttébb illő' játékot: „A nők egymástól mintegy 30–50 yardnyira
álló csoportokban egyfajta kantálásba kezdenek, amit lábuk dobbantásával,
tenyerük összecsapásával és sajátosan buja mozdulatokkal kísérnek. Majd az
egyik csoport valamelyik tagja fog egy kenyérfa-gyümölcsöt, és miután lábán
elhelyezte, áthajítja a többihez. Ha elkapták, a csoport táncba kezd, a másik
pedig nézi, de ha nem kapják el, a tánc a győzelem jeléül azé a csoporté,
ahonnan elhajították a labdát, amelyet ^elváltva adogatnak kézről kézre.”
A férfiak gyakran szívesen birkóztak táncolás helyett, és Bligh a következő'
szavakkal ír le egy ilyen jelenetet: „Egyszerre ketten állnak csak szemben
egymással, és mihelyt erejüket kipróbálták, másik pár foglalja el a porondot. A
leteperés helyes módja – akárcsak Angliában – az, hogy az ellenfelet a hátára
fektetik, de ha földre esnek, a mérkőzés mindenképpen véget ért. Elkapják
egymást hajuknál, lábuknál fogva, vagy ahol csak tudják, de élnek a
csípődobás Cornwallban szokásos módszerével is, ám aki ehhez folyamodik,
azt általában földhöz vágják, vagy a küzdelem feladására kényszerítik, ha az
ellenfele erősebb nála. Közben jókedvük percre se hagyja el őket, és akit
földhöz vágtak, az éppen olyan jót nevet a vereségén, mint a másik a
győzelmén.
A férfiak és fiúk másik szórakozása, hogy könnyű lándzsát hajítanak egy
körülbelül 30 yard távolságra álló banánfa törzsébe, és ebben olyan
ügyességre tettek szert, hogy általában eltalálják. Ám ettől nem kapnak kedvet
semmiféle haditett véghezvitelére, mert nincs róla tudomásunk, hogy harcaik
során használnák ezt a fegyvert, éppoly kevéssé, mint az íjat és nyilat, noha az
utóbbiakat szintén használják, de csak szórakozásra. Az íj erős. és háborúban
is megfelelne, de a nyilaikat csak nádból készítik, faheggyel és tollazás
nélkül.”
A legénység egy részének szokás szerint a hajón kellett töltenie az éjszakát,
de emiatt senki sem panaszkodott. Először is a matrózok legnagyobb része
napközben a parton volt, a vitorlákat szárítgatta, foltozgatta, és fát meg vizet
hordott, amellett Bligh megengedte, hogy tahiti lányok jöjjenek este a hajóra,
és ott is maradjanak, ha kedvük tartja. Egy másik fontos tényező is nagyban
hozzájárult elégedettségükhöz: nevezetesen, hogy hála Peckover üzleties,
alkudozó rátermettségének, a legénység naponta hatalmas disznóhús-, jam- és
kenyérfa-adagokban dúskálhatott.
 Az, aki valószínűleg legkevésbé örült ennek a mindennapossá vált
életrendnek, maga Bligh volt. Christian távollétében neki kellett rajta tartania
a szemét mindenen, ami a hajón történt, amellett ott vergődött a látogató
főnökök állandóan megújuló csoportjainak adott hivatalos bankettek véget
nem érő áradatában. Maga a tény, hogy ezeket a gonddal összeállított
lakomákat a hajó kicsiny étkezőjében szolgálták fel, melegházi hőségben,
alaposan megerőltette. A legrendszeresebb kosztosvendég, persze, Teina volt,
aki sohasem habozott, hogy önjelölt őrhelyét otthagyja, ha lakoma volt
kilátásban. Egyenruhásán, hadnagyi díszben, Bligh egyforma udvariassággal
bánt minden egyes vendégével, s ugyanakkor gondosan kifaggatta őket
szokásaik és hiedelmeik felől.
Bligh szerette Tahiti lakóit, és társaságukban mindig a legjobb hangulatban
volt; sőt időről időre valami humorféle is felcsillant benne, ha róluk beszélt,
amiről a következő hajónapló-bejegyzése is tanúskodik:
„Hajónk borbélya magával hozott Londonból egy mintafejet, amilyet a
fodrászok tartanak üzletükben, hogy bemutassák rajta a haj fésülésének
különböző módjait. A mintafej vonásait szerencsére szabályosan szépre
formálták, és jól színezték ki, a borbély pedig igen ízlésesen és csinosan
megfésülte rajta a hajat, s miután egy rúdra tűzte, testet is formált neki
ruhákból. Mihelyt elkészült vele, megparancsoltam neki, hogy mutassa be
nyilvánosan, mire felharsant mindnyájuk kiáltása: «Huheine no Pretanee
myty!» A társaság egy része valóban azt hitte, hogy angol hölgyet lát, és
firtatni kezdték, vajon ez az én feleségem-e, sőt az egyik nő oda is rohant egy
kosár kenyérfa-gyümölccsel meg egy darab kelmével, hogy ajándékként
átnyújtsa. De mindnyájan gyönyörűséggel szemlélték még akkor is, amikor
megtudták, hogy nem valódi. Tynah és más főnökök is egészen
belebolondultak, és lelkemre kötötték: ha újra eljövök, hozzak néhány angol
nőt is magammal. Egyesek orrukat dörgölték hozzá, mások megcsókolták.
Tynah kijelentette róla: «Myty de timorodee huheine no Pretanee», és
megkérdezte: ha Angliába menne, hogy saját szemével lássa őket, vajon
visszahoznám-e. Egyszóval, ez a fej az angol nőkről alkotott minden
férfielképzelést felülmúlt, és ha hölgyeink eljönnének ide, tizenkét óráig sem
lennének az országban, máris megkérnék a kezüket. Mindenesetre nagy
véleménnyel voltak Angliáról.”
A szigetlakókról szólva Bligh alkalomadtán még érzelgőssé is válik,
például amikor effélét jegyez a naplójába: „Igen sokszor elárulják, milyen
élénk az érzelemviláguk, és ameny-nyire viselkedésük és arckifejezésük
alapján megítélhetem, minden bizonnyal igen ragaszkodnak hozzánk.
Gyakorta mondják nekem: «Oee worrow worrow eoah no t'inharro Otaheite»,
ami azt jelenti: Sok őszinte barátotok van itt, aki szeret és tisztel benneteket,
és nemcsak a nyelvével, de szívből. Lehetne-e egy népnek ilyen nyelvezete, ha
nem lakozna benne jóság, amelyről pedig azt hittük, hogy csak a civilizáció és
a jó társaság révén sajátítható el?”
Noha nem tudjuk, vajon a kapitány is kivette-e részét a szerelmi
kalandokból, amíg Tahitin tartózkodott, annyi mindenesetre egészen bizonyos,
hogy egyáltalán nem volt közömbös a helybeli leányzók bájai iránt. Egy másik
helyen például azt írja róluk, hogy „csinosak, modoruk és társalgásuk
kellemes, rendkívül finom érzésűek, és annyi báj van bennük, hogy hódolatot
és szerelmet ébresztenek maguk iránt”.
A Bounty összesen öt hónapig maradt Tahitin. Tagadhatatlanul jelentékeny
veszteglés, és azóta már sokan törték a fejüket, ugyan miért időzött ott a
kapitány ilyen hosszan. A legegyszerűbb magyarázat szerint a hajó nem a
megfelelő' évszakban érkezett, úgyhogy a legénységnek több hónapig kellett
várakoznia, míg hozzálátott a sarjak gyűjtéséhez. Ez az elmélet azonban,
amelyhez a legutóbbi Metró Goldwyn Mayer-film forgatókönyvének írója is
csatlakozik, teljesen hamis. Kenyérfa-hajtásokat az ember gyakorlatilag az év
minden szakában gyűjthet Tahitin. Sőt mi több, ennek feltételei különösen
kedvezőek az esős évszakban, amely november eleje körül kezdődik, vagyis
pontosan akkor, amikor a Bounty megérkezett. Egyik-másik történész, aki vett
magának annyi fáradságot, hogy ellenőrizze ezt az állítást, inkább abban
kereste a késedelem okát, hogy a hajtások levágása és elültetése hosszú időt
vett igénybe. Ez a nézet azonban ugyanolyan téves. Hatszáz kenyérfa-hajtás
levágása és cserepekbe ültetése nagyon is egyszerű dolog; fél tucat ember
könnyűszerrel elvégezheti egy hét alatt. Egy másik téves elképzelés szerint a
hajósok szándékosan szabotálták a sarjak begyűjtését, hogy olyan sokáig
maradhassanak Tahitin, ameddig csak lehet. Erre azonban semmiféle
bizonyíték nincs.
A hajónapló alaposabb tanulmányozásából könnyen kiderül az igazság. A
hajtások gyűjtése november 4-én kezdődött. Két nappal később Christian és
Nelson, valamint segédeik hatvankét hajtást ültettek el az új növényházban, s
attól kezdve a dugványok száma állandóan növekszik, éspedig a
következőképpen:

November
7-én 110
8-án 168
9-én 252
10-én 340
11-én 401
12-én 487
 13-án 609
14-én 719
15-én 774 hajtást gyűjtöttek,

Más szóval: Bligh a feladatát elvégezte három héttel az után, hogy Tahitira
megérkezett. Noha a hajó készleteinek állapotát tekintve nem meglepő, hogy
nem szedte fel horgonyát, és nem hajózott azonnal hazafelé, azt mégis nehéz
megérteni, miért maradt még további húsz hétig. Tetszetősen hangzana az az
állítás, hogy nem akart elindulni addig, amíg teljesen meg nem bizonyosodott
afelől, hogy a sarjak megfogantak-e, de erre elegendőnek bizonyult volna egy
hónap is, ami azt jelenti, hogy karácsonykor a Bounty ismét úton lett volna
hazafelé.
Mi tehát az igazi oka ennek a hosszú késlekedésnek? Megkapjuk a választ,
ha tüzetesebben megvizsgáljuk a Tengernagyi Hivatal utasításait, amelyeket a
kapitány köteles volt szem előtt tartani. A rendelkezések értelmében Bligh-nak
a Torres-szoroson át és Jávát útba ejtve kellett hazatérnie, és ő jól tudta, hogy
februártól márciusig, az állandóan nyugatról fúvó szélben teljesen lehetetlen,
hogy egy hajó áthatoljon a Torres-szoroson. Őlordságaik abban a hiszemben
adták ki utasításaikat, hogy Bligh a Hoorn-fok megkerülésével halad Tahiti
felé, és kerek hat. hónappal előbb érkezik meg oda, mint ahogy valójában
történt. A márciusi helyett a novemberi érkezés azonban teljesen új helyzetet
teremtett, ám az újabb öt hónapos késedelem egyáltalán nem ingatta meg a
Bounty kapitányát abban az elhatározásában, hogy a parancsot végrehajtsa.
Bligh terve már akkor teljesen kialakult, amikor horgonyt vetett a
Matavai-öbölben. Úgy határozott, hogy miután a hajtásokat összegyűjtötték,
elültették, és azok megfogantak, kitata-roztatja a hajót, aztán kisebb felderítő'
útra indul a Csendesóceán más szigetcsoportjaira, így várva meg a kellő
pillanatot, amikor a Torres-szorosba hatolhat.
Tehát a parti üdülés arany ideje után, november 16-án Bligh
megparancsolta a legénységnek, hogy kezdjen hozzá a kötélzet és a vitorlák
javításához, és külön ballasztnak hordjon köveket a hajóra. Ugyanakkor még
több élelmiszert, főként sózott disznóhúst, friss vizet és fát rakodtak be.
Egy másik, minden nagy távolságra induló hajón általános kikötői
rutinmunka volt a penészes tengerészkétszersült és az átnedvesedett puskapor
kiteregetése és megszárítása a napon. Mivel a Bounty a parttól több száz
yardnyira horgonyzott, egy sereg matróznak állandó elfoglaltságot jelentett,
hogy oda-vissza evezzen a látogatókkal és a készletekkel. De a hajó
legénysége, a próbára tevő és fárasztó kötelességek ellenére, továbbra is élte
világát, miként a hajónapló bejegyzései tanúsítják, amelyekben ajándékokról,
esti mulatságokról és táncoló leányokról esik szó. Persze, ezután is a
kenyér-fa-sarjakat gyűjtő osztagnak ment a legjobban a sora, akkor is, amikor
már a gyűjtést befejezték, mert tőlük mindössze annyit kívántak, hogy
kuporogjanak a hajtások körül, és lessék, hogyan sarjadoznak a tartóedényben.
De akiben Bligh energiája duzzad, és lendülete feszül, az nem képes egy
helyben ülni és várni, hogy a természet haladjon a maga útján. Egyik ellenőrző
kőrútján úgy találta, hogy több hajtás fonnyadozik. Azonnal intézkedett, hogy
ezeket Nelson cserélje ki újakkal, és ennek megfelelően kétszázharminckilenc
hajtást rángattak ki, és ültettek helyükbe újakat. Csak ekkor ismerte el
kelletlenül, hogy „valójában csupán egyetlen hajtás pusztult el”. Ugyanakkor
egy másik teljesen felesleges munkát is elrendelt: az ácsoknak még jó néhány
külön tartóedényt kellett készíteniük. Hogy mi módon lehet majd ezeket a
hajón elhelyezni, annak kigondolását későbbre hagyta.
A végletekig menő gondosság ellenére, amelyet a kenyérfa-hajtásoknak
szentelt, Bligh naponta tudott időt szakítani rá, hogy együtt igyék a sok
törzsfőnökkel, és eljátssza nekik Télapót. Mindvégig Teina volt köztük a
legarcátlanabb kunyeráló, aki immár az „ajándékok” olyan roppant
halmazával rendelkezett, hogy végül is kénytelen volt Bligh-t megkérni:
csináltasson neki egy nagy ládát, amelyben mindent elraktározhat. Bligh erre
parancsot adott az ácsnak, készítsen egy akkora ládát, hogy a tetején Teina és
Itia egyszerre megalhasson, ami egyben kezeskedik a belsejében levő kincsek
biztonságáról. Közben pedig Bligh minden tőle telhetőt megtett, hogy a
szigetlakóknak minél többet juttasson a civilizáció áldásaiból. Többek között
Nelsonnal kukoricát ültettetett, őszintén remélve, hogy Tahiti lakói az
eljövendő években saját munkájuk termését élvezhetik. De a szigetlakók
táplálkozásuk rendjét illetően ugyanolyan konzervatívaknak mutatkoztak,
mint a világ bármelyik népe, sőt mindmáig – kétszáz év után – sem támadt
étvágyuk tengerire.
Akkor sem ért cl Bligh több sikert, mikor Tahiti lakóit arra buzdította, hogy
állattenyésztéssel foglalkozzanak. Cook kapitány, szent meggyőződésében,
hogy nagyobb jótettet nem cselekedhet a tudatlan bennszülöttekkel, mint ha az
angol marhahús és tej áldásában részesíti őket, egy egész nyáj marhát vitt
magával utolsó déltengeri útjára, és persze Teina, mint várni lehetett,
megszerzett három tehenet és egy bikát. Bligh annak idején személyesen felelt
azért, hogy ezek az állatok életben maradjanak az utazás alatt, és most
természetesen gyötörte a kíváncsiság, hogy mi lett a tenyészállatokból. De
sem Haapapén, sem Pare-Aruén nyomát sem látta a szarvasmarháknak. Végül
Teina szégyenszemre kénytelen volt bevallani, hogy ellenségei rajtaütöttek, és
elhajtották az állatokat. Ez idő szerint két tehén van Mooreán, míg a harmadik
Tahiti nyugati oldalára került, a bika pedig a keletire. Bligh lépéseket tett a
tehén visszavásárlására, hiszen a bennszülöttek szemlátomást amúgy sem
becsülték valami nagyra, és valamivel később csakugyan sikerült is neki újra
összehoznia az érthetően felettébb vad bikával.
Mivel földművelési és állattenyésztési tervei teljesen lekötötték, Bligh-nak
alig maradt ideje, hogy szemmel tartsa a munkacsapatokat, amelyek napról
napra távolabb kalandoztak az öböl környékén. Ennek következtében cseppet
sem meglepő, hogy a fegyelem hovatovább lazult. Az első komoly ügy
december 4-én adódott, és a bűnös megint csak a javíthatatlan bajkeverő
Purcell volt. Hitihiti arra kérte Bligh-t, nyújtson neki segítséget egy köszörűkő
elkészítéséhez, és amikor Bligh a főácsnak erre parancsot adott, az egyszerűen
megtagadta az engedelmességet, arra hivatkozva, hogy a szóban forgó munka
ártana szerszámai nak. Bligh beérte annyival, hogy emberét néhány napi
hajó-fogságra ítélte, ami szelíd büntetésnek számított ilyen vétségért, és
nyilván ez az enyheség vezetett „az arcátlanság és engedetlenség” egy újabb
esetéhez. Ez alkalommal, hogy példát mutasson, a bűnöst, Matthew
Thompsont, tizenkét korbácsütésre ítélte.
Nyilvánvaló volt, hogy egyszer valamilyen változásnak kell bekövetkeznie
a mindennapok megszokott rendjében, és ez december 5-én elég megdöbbentő
módon be is bizonyosodott. Pontosan napnyugta előtt a szél keletiről
északnyugatira fordult, és egyre hevesebben zúdult be a védtelen öbölbe. Este
hét óra felé a hajó olyan hevesen himbálódzott és bukdácsolt horgonykötelein,
hogy minden fedélzeti nyílást vízmentesen le kellett zárni, a legénységnek
pedig a fedélzeten kellett maradnia. Mivel az adott körülmények között a hajót
nem lehetett védett helyre vinni, más választásuk nem volt, mint a fedélzeten
védekezni, ahogy lehet, és várni, hogy a szél elcsendesedjék. De az orkán
egész éjjel dühöngött, és másnap zord, viharos reggelre virradtak.
Az ügyek a parton sem álltak jobban. A Vénusz-fok közelében levő folyó
megáradt, s azzal fenyegetett, hogy kilép medréből, és elmossa a rögtönzött
növényházat, amelyben az értékes sarjak voltak. Mialatt Bligh gondokba
merülve tekintett a part felé, a pálmák közt hirtelen néhány bennszülött
bukkant fel: kis vendéghajós csónakot cipeltek. A dühöngő viharral dacolva, a
félelem legcsekélyebb jele nélkül átgázoltak a hullámtörésen, vízre tették
csónakjukat, és a Bounty felé kezdtek evezni. Többször is úgy tűnt, hogy az
esztelen kockázat szerencsétlenséggel végződik, de a Bounty fedélzetén levők
legnagyobb csodálkozására a csónak épségben elérte a hajót, és Teina, Itia
meg egy másik, Moana nevű főnök mászott fel belőle a hajóra, friss
kókuszdióval és kenyérfa-gyümölccsel. Könnyes szemmel megölelték Bligh-t,
és megható együgyűséggel közölték vele, hogy azért jöttek el csónakjukon,
dacolva az elemekkel, mert el akarnak tőle búcsúzni, mielőtt a hajó a parthoz
vágódna, és mindenki vízbe fulladna. Néhány óra múlva, mikor a vihar
tetőpontján túljutottak, Nelson evezett hozzájuk egy másik csónakban, és
jelentette: a szárazföldi csapatnak sikerült megmentenie a növényházat úgy,
hogy egy csatornát ástak, mely más irányba vezette el a megduzzadt patakot.
Újabb viharos éjszaka után a szél végre visszafordult a szokott égtájra, és
nyomban utána újra feltűnt a hajó felé evező vagy úszó taio-barátok és nők
elmaradhatatlan serege.
Sem a hajótest, sem a kötélzet nem szenvedett komolyabb károkat a
viharos időjárástól, de röviddel ezután haláleset történt. Az áldozat – nem
éppen váratlanul – Huggan volt, a részeges hajóorvos. Amikor december 9-én
a parton lett volna rá szükség, és az őrség tisztje érte ment, olyan
magatehetetlen állapotban találta, hogy szemlátomást komolyabb baja lehetett,
mint a részegek szokásos öntudatlansága. A tiszt a legjobb szándékkal azonnal
átcipelte Huggant a nagy hátsó kabinba, úgy gondolva, hogy a friss levegőn
magához téríti. Csakhogy ez végzetes következményekkel járt, mert alighogy
oda bevitték, Huggan fuldokolni kezdett, majd újra elvesztette eszméletét.
Nem sokkal ezután meghalt. Bligh, anélkül, hogy képmutató módon mély
bánatot színlelt volna, a halottat a Vénusz-fokon temettette el, s mindjárt
kinevezte hajóorvossá tartalékos orvosát, Ledwardot.
Eddigre Bligh már alaposan kifaggatta a bennszülötteket az időjárási
viszonyokról, és megtudta, hogy ezek a heves északnyugati szelek egyáltalán
nem ritkák a november és április közötti esős évszakban. Elhatározta tehát,
hogy amilyen gyorsan csak lehet, áthajózik a szomszédos Moorea-szigetre,
mert a még annak idején, Cookkal együtt tett látogatásakor tapasztalta, hogy a
sziget északi oldalán két jól védett öböl van. Teina egészen elszomorodott,
amikor meghallotta Bligh elhatározását, mert Moorea lakói voltak
legelkesere-dettebb ellenségei, ők hajtották végre a legutóbbi pusztító
támadást is országa ellen, s ugyancsak ők kényszerítették menekülésre.
Méltatlankodása másik okát az szolgáltatta, hogy voltak még a hajón
különféle hőn óhajtott tárgyak, amelyeket szép sorjában meg szeretett volna
szerezni. Ezek közé tartozott többek között néhány puska, amelyeket már félig
odaígértek neki, és remélte, hogy új fegyvereivel képes lesz majd legyőzni
legfőbb ellenségét Mooreán, s ezáltal valószínűleg megszerezheti idővel egész
Tahitin az egyeduralmat. Teina tehát most képmutató sértődöttséggel és
szomorúan felpanaszolta Párái árulását és hálátlanságát. Hogyan bánhat vele
így a barátja? Vagy nem veszi észre, hogy mind a saját, mind emberei életét
kockáztatja, ha Moorea gálád népének vendégszeretetét elfogadja? Miért nem
keres hajójával más kikötőt Tahiti partján? Tahiti nyugati oldalán sok jól
védett helyet találhat, és ezek között, persze, a Taaone-öböl a legjobb, Teina
országában.
Bligh kellőképpen meghatódott Teina siránkozásától, ezért megígérte:
szemlét tart majd a szóban forgó öbölben, amit december 13-án meg is tett. Az
öböl alig volt több, mint egy nyílás a parti szirtek közt, tehát nemigen látszott
biztonságosabbnak Matavainál. Viszont Matavai és Taaone között volt a
zátonyon egy másik rés. Ez kicsiny, de mély öbölbe nyílt, melyet egy széles
földnyelv jól védett a nyugati szelektől Bligh az öblöt Toaroa névre
keresztelte a csatorna bejáratában emelkedő nagy korallszirtről. A hajóra
visszatérve még nem határozott véglegesen, de elrendelte: a lehető'
leggyorsabban tegyenek meg minden szükséges előkészüle-tet, hogy a Bounty
elhagyhassa a Matavai-öblöt, mielőtt a legközelebbi nyugati szélvihar rájuk
törne.
További figyelmeztető volt a mielőbbi indulásra, hogy 19-én reggel néhány
órán át a tenger nagyon erősen háborgott. Bligh még mindig habozott,
melyiket válassza: Mooreát vagy Toaroát, de miután Matavaiból átsétált oda,
az utóbbi mellett döntött. A következő leírásból kitűnik, milyen szokatlan
módon jutott erre az elhatározásra: „Láttam, mennyire aggasztja Matavai
egész népét elhatározásom, hogy Mooreára készülök, és minden alkalmat
megragadtak, hogy elfogulttá tegyenek eme sziget népe iránt, amivel én vajmi
keveset törődtem, mert nyilvánvalóak voltak indítékaik. De mégsem
hagyhattam figyelmen kívül irántam tanúsított szeretetük és barátságuk
megnyilvánulását, mert nem kételkedhettem, hogy valódi és színlelés nélküli,
és annyira vonakodtam otthagyni ezeket a kedves embereket, hogy másnap
útnak indítottam a csónakon a hajómestert, vizsgálja meg újra a víz mélységét
öblünk és a Toaroa-kikötő között. Este tért vissza, és jelentette, hogy szilárd
feneket talált, amelynek mélysége sehol sem kevesebb tizenhat ölnél. Miután
Toaroa kikötője minden tekintetben biztonságosnak látszott, elhatároztam,
hogy a lehető leggyorsabban oda hajózom. Szándékomat azonnal
nyilvánosságra hoztam, ami nagy örömöt szerzett.”
Természetesen az lett volna a legjobb megoldás, ha neffl törődve a
Tengernagyi Hivatal utasításával, most már egyenesen Nyugat-India felé veszi
útját és onnan haza, a Hoorn-fok megkerülésével. De Bligh efféle lépést el
sem tudott képzelni. Adódtak közben más lehetőségek is, amelyek közül a
legésszerűbb az lett volna, ha felkeres egy másik szigetcsoportot a
Torres-szoros közelében, ahogy eredetileg tervezte, így módja nyílt volna,
hogy értékes tapasztalatokat gyűjtsön, hogyan fejlődnek a kenyérfa-sarjak a
tengeri úton, és milyen ápolásra szorulnak. Továbbá, ha valamelyik dugvány
elpusztulna az útnak ezen a szakaszán, könnyen pótolhatnák, például a
Tonga-szigeteken. Csakhogy Bligh – elég különös módon – ekkor már letett
minden ilyen tervről, s úgy látszik, azt sem fontolgatta, hogy a Bountyval egy
másik kikötőbe menjen, holott több olyan is kínálkozott Tahitin, amely
biztonságosabb és alkalmasabb lehetett, mint Toaroa. Ennek oka, persze, mint
a fenti idézetből is kitűnik, érzelgősségében és lágyszívűségében keresendő,
William Bligh jellemének e két gyengéjében, amelyek fölött eddig még
legszigorúbb bírálóinak szeme is átsiklott.
A Toaroa-öbölbe való áthajózás 1788 karácsonyának napján rosszul
kezdődött, mégpedig olyan rosszul, hogy alapos oka lehetett volna az
aggodalomra mindenkinek, aki hisz az előjelekben. Mihelyt a
hétszáznegyvennégy kenyérfa-sarjat a hajóra szállították, és a bárkába rakták a
sátrat meg a táborban levő egyéb felszerelést, majd útjára indították, a Bounty
is felvonta horgonyát, hogy elvitorlázzék. Bligh úgy rendelkezett, hogy a
bárka az öböl bejáratánál várja meg a hajót, onnan pedig vontassa be azt a már
kiválasztott kikötőhelyre. De amikor a Bounty a közelébe ért, a bárka
legénysége olyan lassan mozgott, hogy a hajó elhagyta, még mielőtt
feldobhatták volna rá a kötelet. A Bounty ekkor nagyon kényes helyzetbe
került, és pillanatnyilag minden az árbockosárban levő őrtől függött. Hogy
tökéletesen biztos legyen a dolgában, Bligh magát Fryert küldte fel őrszemnek
a korallpadok és zátonyok megfigyelésére. De valamilyen
megmagyarázhatatlan oknál fogva Fryer rosszul végezte dolgát, és mielőtt
idejük lett volna a nagy orrhorgony kidobására, a Bounty megfeneklett a
Toaroa zátonyán. A hajó ugyan nem kapott léket, de ettől az epizódtól aligha
szelídült meg a kapitány amúgy is mogorva kedve. Egy módon érhették csak
el, hogy a Bounty ismét a vízen lebegjen: ha a tatnál egy horgonypárt
kidobnak, és hengermotollával hátravontatják a hajót. Bligh, akinek idegei
ekkor már pattanásig feszültek, maga ment le a csónakba, hogy kivesse a nagy
orrhorgonyt, míg a kis horgony kivetését Fryerre bízta. De mielőtt az
orrhorgony a kiszemelt helyre került volna, Fryer emberei a kis horgonnyal
már lehúzták a hajót a zátonyról, a hajón levő matrózok viszont
megfeledkeztek arról, hogy egyidejűleg meghúzzák a másik horgonykötelet,
aminek következtében az a korallzátonyba gabalyodott. így a nap hátralevő
része arra ment rá, hogy bevonják a horgonyokat, és kibogozzák a kötelet.
Másnap Teina sugalmazására a környék papjai egyfajta Te Deumot vagy
hálaadó szertartást mutattak be Bligh nevében. Nem járunk messze az
igazságtól, ha megállapítjuk: a hálaadásra legtöbb oka magának Teinának volt,
mivel Párái barátjának kinccsel teli Boimtyja. immár az ő vizein ringott, ami
azt jelentette, hogy ezentúl is neki jut az oroszlánrész azokból a kincsekből,
amelyek a hajóról még elkunyerálhatók. Bligh a maga részéről annyira
elégedett volt az űj horgonyzóhellyel és a fogadtatással, amelyben
részesítették, hogy azonnal parancsot adott a karácsony méltó
megünneplésére. Vendégei további szórakoztatására a hajó ágyúiból és az
összes kéznél levő tűzfegyverből sortüzet adott le, ami természetesen csak
fokozta Teina sóvárgását, hogy szert tegyen néhány muskétára, még ha
irtózott is a hangjuktól.
 Nagy általánosságban az életrendjük itt is ugyanolyan volt, mint a
Matavai-öbölben. Fletcher Christian és csapata a parton vert sátrat a nagy
kunyhó szomszédságában, amelyet Teina építtetett növényháznak, míg
Peckover cserekereskedő üzletét a közelben nyitotta meg újra. Christian parti
osztagának, ha lehetséges, még kellemesebben és vidámabban teltek napjai. A
hajón levő matrózoknak sem kellett túlságosan megerőltetniük magukat, mert
a hajó ez idő szerint teljesen rendben volt, és készen állt arra, hogy parancs
esetén azonnal induljon. Erre való tekintettel Bligh megengedte, hogy naponta
két ember parti kimenőt kapjon, maga pedig egyre gyakrabban látogatott ki a
szárazra.
Ez a paradicsomi élet azonban nem vált a fegyelem javára, miként azt egy
kínos esemény hamarosan megmutatta. 1789. január 5-én hajnali négy órakor,
az Őrségváltáskor alva találták Hayward tengerészkadétot a posztján, a kis
csónak pedig eltűnt. Mihelyt Bligh-nak jelentették az esetet, azonnal sorakozót
rendelt el a hajón, és névsorolvasást tartott. Ennek eredményeként kiderült,
hogy három ember hiányzik: William Muspratt, a segédszakács, egy John
Millward nevű matróz és Charles Churchill tengerésztizedes, akinek – elég
ironikus helyzet – az lett volna a feladata, hogy segítségére legyen a
kapitánynak a fegyelem fenntartásában. Annak ellenére, hogy minden
tűzfegyvert elzárva tartottak egy nagy ládában, amelynek kulcsát Fryer Őrizte,
a három ember módot talált rá, hogy nyolc puskát magával vigyen. Ez a tény
egymagában is eléggé bizonyította, hogy a szökevények Tahiti valamelyik
főnökével paktálhattak, aki nyilván megígérte, hogy a fegyverek megszerzése
fejében elrejti Őket. Mint már rámutattunk, Teina mindennél jobban áhítozott
a fegyverekre, és felettébb valószínű volt, hogy ő rejtőzött a szökés hátterében.
Bligh nagyon jól tudta, hogy a szökevények könnyen megbújhatnak
rejtekhelyükön, amíg a hajó elvitorlázik, különösen, ha a bennszülöttek is
segítik őket, ennélfogva nincs más hátra, mint megnyerni a főnököket, hogy
álljanak az ő pártjára. Hasonló körülmények között Cook módszere az lett
volna, hogy néhány főnököt mindaddig a hajón tart, amíg az embereket ki nem
szolgáltatják. Elvileg Bligh-nak nem voltak aggályai Cook módszerének
alkalmazását illetően, miután végiggondolta, milyen komoly
következményekkel járhat az ügy. Ugyanakkor azonban tudta, hogy mégsem
volna egészen célszerű eljárás, mert ha néhány főnököt túszként fogva tart,
könnyen úgy fordulhat, hogy a bennszülöttek megtorlásul megtámadják és
elpusztítják a kenyérfa-hajtá-sokat. Gondos megfontolás után tehát jobbnak
látta, ha maga megy a partra, és rábeszél egy-két főnököt, hogy segítsen neki.
Miután partra lépett, találkozott Moanával, Teinával és Ariipaeával, akik már
hallottak a történtekről, és most tájékoztatták Bligh-t, hogy a szökevények a
kis csónakot a Matavai-öbölben hagyták, és vitorlással folytatták útjukat
Teturoára, egy Tahititól harminc mérföldre északra fekvő kis korallszigetre
(mai nevén Tetiaroa). Üldözésük tekintetében egyedül Teina mutatott közönyt,
Moana és Ariipaea viszont kijelentette, hogy készek azonnal Teturoára
indulni. Bligh úgy vélekedett, hogy nem célszerű fegyvert adni a kezükbe,
ezért azt tanácsolta nekik a szökevényekkel kapcsolatban, hogy „vegyék őket
körül barátok módjára, aztán vessék magukat rájuk, vegyék el fegyvereiket, és
béklyózzák meg őket kötelekkel, ha pedig ellenállnak, ne kegyelmezzenek
nekik”. Ariipaea és Moana végighallgatta a kapitány szavait, és megígérték,
hogy pontosan tartják magukat az egyszerű utasításokhoz. Ezután Bligh
Hayward tengerészkadétot bilincsbe verette, és a következőt jegyezte
naplójába: „Azt hiszem, ilyen hanyag és értéktelen altisztek a világ egyetlen
hajóján sem voltak még. Rövid pár óráig sem képesek engedelmeskedni a
parancsoknak, és magaviseletük általában olyan rossz, hogy az ember nem
viseltethet bizalommal irántuk.”
Bligh komoly bosszúságára az időjárás megint zordra fordult, úgyhogy egy
teljes héttel el kellett halasztani Ariipaea és Moana indulását, és még Teturoán
tartózkodtak, amikor január 17-én már megtörtént a következő incidens. Ezen
a napon Bligh elrendelte, hogy a fedélzet alatti raktárhelyiségek egyikében
tárolt csúcsvitorlákat hozzák fel szellőzés végett. Mivel nem szívesen
hagyatkozott Fryerre, nem sajnálta a fáradságot, hogy maga vizsgálja felül a
vitorlákat, és rémülten tapasztalta, hogy nem csupán penészesek, de
helyenként már szétrohadtak. Vitorlás hajókon nincs nagyobb bűn, mint a
vitorlák hanyag kezelése, így Bligh ismét őrjöngeni kezdett, és dühöngve
firkálta a hajónaplóba: „Ha lenne tisztem, akit a hajómester vagy a
fedélzetmester helyébe állíthatnék, vagy ha nélkülük is boldogulnék, és
közönséges matrózszámba vehetnem őket, nem maradhatnának meg mostani
beosztásukban.”
Mindezek ismeretében talán nem meglepő, hogy Bligli szívesebben
hagyatkozott tahiti barátaira, mint altisztjeire, a szökevények kézrekerítésének
ügyében. Hogy nem maga vezette a teturoai kirándulást, minden bizonnyal
annak tulajdonítható, hogy senkire sem merte rábízni több napra a hajóját, s
távolról sem annak, hogy hiányzott hozzá a bátorsága. Mert volt benne
bátorság, és nem is kevés, miként az megmutatkozott, mikor január 22-én a
szökési dráma utolsó felvonása lejátszódott. Sem Ariipaea, sem Moana nem
tért még vissza, mikor Bligh-hoz eljutott az első konkrét tudósítás a foglyok
hollétéről Tepahu, a nyugatra fekvő Tefana (ma Faaa) királyság főnöke révén.
Tepahu szerint a három ember éppen akkor szállt ott parira. Noha éppen
esteledett, amikor a hírt kapta, Bligh egy pillanatig sem habozott. Legénységet
rendelt a bárkába, és elindult, hogy visszahozza a szökevényeket.
Szerencsétlenségére Tefanát széles, megszakítás nélküli korallpad vette körül,
úgyhogy Bligh hűséges csatlósával, Hiühitivel, kénytelen volt kiszállni a
csónakból, meglehetősen távol Tepahu falujától, és gyalog tenni meg az út
hátralevő részét. Alighogy partra szálllak, bennszülöttek bandája vette körül
őket. Ruhájukat és egyéb holmijukat akarták megkaparintani, de Bligh
elővette pisztolyát, rnire egy-kettőre megfutamodtak. Hitihiti ekkor
legszívesebben abbahagyta volna az üldözést, de Bligh eltökélte, hogy végére
jár a dolognak, és egyenesen a ház felé tartott, ahol Tepahu közlése szerint
emberei rejtőztek. Miként szokott magabiztosságával előre látta: elég volt
jelenlétét tudomásukra hoznia – a három szökevény mindjárt előjött, és
ellenállás nélkül megadta magát. Később meg is magyarázták, miért nem
tanúsítottak ellenállást: még mielőtt partot értek, csónakjuk felborult, emiatt
muskétájuk, puskaporuk átned-fesedett, úgyhogy használhatatlanná vált.
Bligh-nak nyilván meg sem fordult a fejében, miképpen alakul a találkozás, ha
még jók a szökevények fegyverei. Mivel megítélése szerint rnost már
esztelenség lett volna megkísérelni a sötétben az átkelést a számtalan zátony
és korallpad között, Bligh az éjszaka hátralevő részében szemmel tartotta
foglyait, és másnap reggel tért vissza velük a hajóra, ahol mindjárt az a hír
fogadta, hogy a hajókronométer megállt, mert Fryer elmulasztotta felhúzni.
A szökevények, akiket azonnal vasra veretett, erősködtek, hogy Ariipaea és
Moana rábeszélésére megbánták szökésüket, és szándékukban állt önként
jelentkezni a Bounty fedélzetén. A kapitány semmiképpen nem volt hajlandó
elfogadni ezt a történetet, és mint rövidesen kiderült, valójában az volt a
tervük, hogy megszöknek Ariipaea és Moana elől, és csak amikor Moorea
vagy valamelyik másik sziget felé közeledve csónakjuk felborult,
kényszerültek Tefanában keresni menedéket. Muspratt és Millward büntetése
kétszer két tucat korbácsütés volt, míg Churchill valamely ismeretlen okból
megúszta kétszer egy tucat korbácsütássel. A fenyítés végrehajtása tizenkét
napi időközzel történt. Az ítélet kihirdetése után Bligh beszédet intézett a
legénységhez a büntetésről, és kijelentései többé-kevésbé megvilágítják a
szökevények ügyében hozott viszonylag enyhe ítéletet. Nézete szerint a három
matróz nem volt teljesen felelős azért, amit cselekedett, és a történtekért a
felelősség nagy részét minden köntörfalazás nélkül altisztjeire hárította, akik,
mint mondta, ahelyett, hogy jó példát mutatnának alárendeltjeiknek, hanyagul
és felületesen végzik kötelességeiket és szolgálatukat.
Ez a balul sikerült szökési kísérlet közvetve összefüggött egy rejtélyes
eseménnyel, amelyről Bligh sohasem tudta meg az igazságot. Február 6-án
reggel észrevették, hogy a Bounty horgonykötelét a víz szintjén csaknem
teljesen átvágták. Nyilvánvaló volt, hogy valaki szándékosan követte el a
gonosztettet, feltehetően abban a reményben, hogy a hajó leszakad köteleiről,
rásodródik a zátonyra, és megfeneklik. Bligh nehezen tudta elképzelni, hogy
Haapape vagy Páré bármelyik lakosa képes lett volna ilyen aljas fondorlatra, s
végül arra a meggyőződésre jutott, hogy ezt csak a sziget valamelyik más
részén uralkodó féltékeny főnök felbujtására művelhették. Mi azonban tudjuk,
mégpedig a lázadás után Tahitin maradt legénység egyik tagjának közléséből,
hogy a bűnös Teina legfiatalabb öccse, Vaetua volt. Vaetua indítéka furcsának
tűnhet a mi szemünkben, de egészen természetes volt a szigetlakók
szemszögéből. Remélte, hogy kíméletlen tettével megszabadíthatja
taio-barátját, Hayward tengerészkadétot, aki még mindig bilincsekben ült.
mert elaludt az őrségen.
Mindeme nehézségek ellenére Bligh még mindig tudott időt szakítani arra,
hogy részletes megfigyelések egész sorát végezze el, mégpedig két különböző
területen. Először is pontos térképet készített a Matavai-öbölről és Toaroa
kikötőről, és rendszeresen mérte a nap delelési magasságát, hogy
meghatározza Tahiti pontos fekvését. Bosszúságára azonban csak mintegy
ötvenszer futotta az idejéből, hogy a sziget helyzetét meghatározza, ami
véleménye szerint korántsem volt elegendő végleges és valóban pontos
eredmény eléréséhez. Másodszor, nagy gonddal tanulmányozta Tahiti
lakóinak hiedelmeit és szokásait, és hajónaplójában hemzsegnek a
legváltozatosabb tárgyú feljegyzések, mint amilyenek a temetési rítusok, a
gyermekek világra segítésének módszerei, rokonsági fokok elnevezései,
holdnaptár, sőt süteményreceptek is. Fennmaradó idejében egy tahiti szótáron
is dolgozott. Bligh etnográfiai feljegyzéseinek túlnyomó része roppant értékes,
részletességük, teljességük és pontosságuk révén.
Február végén Bligh megtette első előkészületeit az indulásra, sorozatos
irtóhadjáratot kezdve a svábbogarak és patkányok ellen, hogy értékes
dugványait megóvja hazafelé tartó útjukon. Különleges védelmi
intézkedésként annyi macskái fogatott össze, amennyit csak találtak, és
szabadon engedte őket a fedélzeten. Végül felszereltetett minden vitorlarudat,
csináltatott még egy csomó tartályt, és a fedélzeten levő tyúkketrecet
rögtönzött növényházzá alakította át. De még mielőtt a hajóra hordhatták az
élelmiszerkészlet és a felszerelés hátralevő részét, hogy a fölös számú
kenyérfa-sarjakat ne is említsük, iszonyú trópusi özönvíz zúdult rájuk. Bligh
rendelkezett annyi tapasztalattal, hogy tudja: még az olyan déltengeri szigeten
is, mint Tahiti – bármilyen valószínűtlenül hangzik –, a tüdőgyulladás
kockázatával játszik, aki huzamosan tartózkodik kint a záporban. Mivel éppen
a hazautazás előtt nem akarta veszélyeztetni emberei egészségét, elrendelte,
hogy az eső elálltáig szüneteljen minden munka. De ez a szünet teljes tíz napig
tartott, mert az eső március közepéig szakadatlanul zuhogott. Március 25-én.
Egyhetes megfeszített munka után a kapitány végül kiadta az indulásra
vonatkozó parancsait. Ezek így hangzottak:
 1. Azonnal partra tenni minden macskát!
2. Minden tengerész csak annyi emléktárgyat vihet magával, amennyi
tengerészládájában elfér.
3. A hajót a potyautasok miatt át kell kutatni.
Elérkezett végre az idő, hogy hajóra vigyék az egész
kenyérfasarj-állományt, s miután ezt a műveletet sikeresen végrehajtották,
Bligh nem kevesebb, mint 1015 sarjadó hajtással dicsekedhetett
feljegyzéseiben, vagyis a szükséges mennyiségnek több mint kétszeresével.
Végül a hajónak azokat a részeit, amelyeket a sarjak nern foglaltak el,
telezsúfolta ketrecekkel, bennük huszonöt disznóval és tizenkét kecskével.
A rossz idő' továbbra is késleltette a Bounty indulását, és csak április 4-én
kaptak kedvező szelet, amellyel elhagyhatták Toaroa kikötőjét. Teina, akinek
megengedték, hogy az utolsó pillanatig a hajón maradjon, vigasztalhatatlan
volt, kétségtelenül főként azért, mert félt, hogy mihelyt védnökei
elvitorláznak, ellenségei rátörnek, és elragadják tőle összegyűjtött kincseit.
Sőt, több, mint valószínű, hogy életével fog fizetni az elmúlt hónapok
fennhéjázásáért és csalásaiért. Végső elkeseredésében arra kérte Bligh-t, hadd
maradjon a hajón, és mehessen vele Angliába. Bligh, bár az utóbbi néhány hét
alatt kezdett végre átlátni Teinán, mégis némileg felelősnek érezte magát érte.
Adott hát neki két muskétát, két pisztolyt, és fegyverenként ezer lövedéket.
Úgy távozott a főnök a Bountyról, ahogy először megérkezett rá: a hajó
bárkájában, karjaiban szorongatva az utolsó ajándékokat, a hajó két kutyáját,
Venust és Bacchus Bligh utolsó, lako-nikus naplójegyzete Tahiti elhagyása
előtt így hangzik:. ,Öt órakor a csónak visszatért, és miután felvontattuk,
búcsút mondtunk Otaheitének, ahol huszonhárom héten át a legnagyobb
szívélyességgel bántak velünk, és a világ legjobb ételeivel és legfinomabb
gyümölcseivel táplálkoztunk.”
 Vulkán a láthatáron

Annak ellenére, hogy a Bounty legénysége szinte tökéletes boldogságban

élt Tahitin, senkin nem látszott, hogy komolyan bánkódna a búcsúzás miatt.
Aki hosszú ideje van már távol otthonától – bármilyen nyugtalan természetű
és kalandvágyó is –, akarva-akaratlan jóleső' érzéssel gondol arra, hogy ismét
visszatér családjához, barátaihoz, ismert környezetébe. Ez alól a Bounty
legénysége sem volt kivétel, miként Morrison fedélzetmester feljegyzéseiből
is kitűnik: „Mindenki szemlátomást emelkedett hangulatban volt, és
otthonáról kezdett beszélni, az utazás hosszát méricskélte, és a bérét
számolgatta..., és az ember bízvást azt hihette, hogy nem is Tahitit, hanem
Jamaicát hagytuk magunk mögött, annyira előre szállt mindenki ábrándjai
szárnyán.”
A szélnek kitett Tahiti és a Társaság-szigetek szélcsendes tagjai között a
távolság körülbelül száz tengeri mérföld, és a következő nap reggelén valóban
feltűnt a láthatáron Huahine. Bligh úgy határozott, hogy itt rövid időre kiköt,
mert fel akarta keresni egy régi ismerősét. Mégpedig senki mást, mint Mait,
Rousseau „nemes vadember”-ét, akit Cook 1775-ben magával vitt Angliába,
és aki az udvarban és a társaság köreiben nagy feltűnést keltett udvarias és
értelmes viselkedésével. Néhány év múlva Cook hazavitte a szelíd vadembert
szülőföldjére, és ott angol stílusú házat építtetett számára, abban a reményben,
hogy ezáltal lassanként talán felnyílik majd elmaradott honfitársainak szeme a
civilizáció áldásaira, és ráeszmélnek az angol nemzet hatalmára. Tökéletesen
érthető, hogy Bligh, aki tizenkét évvel azelőtt segédkezett abban, hogy Mai
újra otthonra találjon Huahinén, kíváncsi volt rá, vajon most hogy megy a
sora. Mihelyt eléggé megközelítették a szigetet, és a hajótávcsövön látták,
hogy Mai háza földig le van rombolva, Bligh számára világossá vált, hogy itt
valami nincs rendjén. Az a néhány bennszülött, aki egy-két óra múlva
csónakban megjelent, igazolta gyanúját. Mai hamarosan a szigeten mindenki
szemében népszerűtlenné vált fennhéjázó viselkedése miatt, és azért is, mert
magával hozott tűzfegyverét nyakra-főre használta. Azóta már halott a két
maorival együtt, és kimúlt a majom is. amelyet visszahozott magával.
Elhunytának részleteire nem derült fény, ezért a kapitány nem látta értelmét,
hogy több időt vesztegessen ott, és napnyugta előtt a Bounty ismét úton volt.
Tahiti elhagyása óta Bligh eltökélte, hogy az élet rendjét a hajón
visszazökkenti a normális kerékvágásba, és különösen arra fordított nagy
gondot, hogy kellő fegyelmet tartson. Ez nem volt rendkívüli követelmény, de
a túlzott szabadság után, amelyet az emberek teljes öt hónapon át élveztek,
nehezükre esett alkalmazkodni a megkövetelt rendhez. Különösen Fletcher
Christian érezte kényelmetlennek – miután hosszú szárazföldi tartózkodása
alatt teljesen a maga ura volt –, hogy most ismét a kapitány keze alá került. A
helyzeten csak rontott, hogy a két ember közt már akkor hűlni kezdett a
barátság, amikor a Bounty még el sem indult Tahitiról. Ennek pontos okát
nehéz megállapítani, noha van valami valószínűség abban a feltevésben, hogy
Bligh, aki mindvégig a hajón maradt, úgy érezte: Christian túlságosan gyakran
hagyta őt ott új, tahiti barátai miatt. A kapitány fegyelmezési kísérleteit – talán
mondanunk sem kell – szakadatlanul becsmérlő tirádákkal kísérte, s ezekből
kijutott mindenkinek. A legénységet „gazembereknek, gézengúzoknak,
pokolfajzatnak, barmoknak és arcátlan pimaszoknak” nevezte, és szokásos
túlzásaival újra meg újra megfenyegette őket, hogy még mielőtt a
Torres-szorost elérik, „megöli az emberek felét, a tiszteket pedig lehajítja a
fedélzetről”. Egy megbízható tanú szerint Chrisíian és hűséges barátja,
Stewart tengerészkadét a végén „úgy féltek az Endeavour-szorostól, mint
gyermek a virgácstól”.
Örömmel fogadott, bár némileg veszedelmes jelenség vonta magára a
figyelmüket április 9-én kora reggel, amikor a tenger felszínén egy víztölcsért
pillantottak meg, amely a hajó irányában mozgott. Annak ellenére, hogy
gyorsan közeledett, és hamar el is hagyta a Bountyi, Bligh igen alaposan
megfigyelte, és bámulatosán részletes leírást adott az érdekes tüneményről. A
következőket írja: „Amennyire meg tudtam ítélni, mintegy két láb átmérőjű
lehetett a felső részén, és nyolc hüvelyk az alsón. Alig állapítottam meg ezt,
máris észrevettem, hogy sebesen közeledik a hajó felé. Azonnal
megváltoztattuk irányunkat, és minden vitorlát bevontunk, kivéve az
elővitorlákat. Hamarosan elhaladt a tat előtt, nem egészen tíz yard távolságra,
suhogásszerű zajjal, anélkül azonban, hogy közelségének a legcsekélyebb
hatását éreztük volna. Sebessége megítélésem szerint körülbelül tíz mérföld
lehetett óránként, és nyugat felé haladt, a szél irányában. Negyedórával az
után, hogy elhaladt mellettünk, széthullott. Hogy az oszlop, amely magasabb
volt árbocaink csúcsánál, érintkezésben van az alatta levő vízzel, csak abból
látszott, hogy körülbelül hat yard átmérőjű körben felkavarta a tengert, és
középpontja, a víz körkörös örvénylése által, mélyedést formált; a kör külső
részein a víz nagy erővel spirálisan felcsapódott vagy tizenöt-húsz lábnyira.
Ebben a magasságban el is vesztettük szemünk elől, és azt sem láttuk, hogy a
fenti oszloppal összeköttetésben lett volna.”
Két nap múlva, egészen váratlanul, szokatlan formájú atollt pillantottak
meg; a korallgyűrűn ugyanis egy kis hegy emelkedett. A térkép itt nyílt vizet
mutatott, eszerint tehát az atoll új felfedezés volt. Egy pillanatra minden
elégedetlenséget és unalmat elfelejtettek, és mindenki sóváran meresztette a
szemét, bennszülött csónakokat keresve. Mégis másnapig várniuk kellett,
amíg az első feltűnt, s akkor is, legnagyobb csalódásukra, egyetlen nő sem ült
benne. A csónakban levő négy férfi a polinéz nyelv egy dialektusát beszélte,
amely közeli rokona volt a tahitinak, ezért Bligh könnyűszerrel megállapította,
hogy az újonnan felfedezett sziget neve Aitutaki. (A szigetet, amely része a
Cook-szigetcsoportnak, ma is így hívják.) Mivel a hajón még bőségesen volt
élelmiszer – a legénységnek mindennap jutott disznóhús, banán, jam és
kenyérfa-gyümölcs –, s mert ráadásul a szigetlakók sem látszottak különösen
barátságosnak, a Bounty még aznap este folytatta útját.
Ezután semmi kiemelkedő esemény nem történt április 17-éig, amikor
Bligh-nak kedve támadt egy kis kerülőt tenni. hogy ellenőrizze, vajon a Cook
által csak nemrég felfedezett Niue- vagy Savage-sziget valóban a térképen
megadott helyen fekszik-e. Némi csalódással vette tudomásul, hogy az adott
meghatározás helyes, tehát a Tonga-szigetek felé vette útját: ott lesz a Bounty
utolsó állomása, mielőtt elhagyná a Csendes-óceán vizeit. Hála Nelson és
Brown gondos öntözésének, a kenyérfa-hajtások növekedtek, és így nem
látszott szükségesnek, hogy az eredeti terv szerint ellátogassanak oda az elhalt
sarjak pótlása végett. Viszont a vízkészlet megfogyatkozott, főként azért, mert
igen sokat emésztett fel a hajtások öntözése, és Bligh jól tudta – megint csak
Cookkal együtt tett útja tapasztalataiból –, hogy a Tonga-szigetek egyikén,
Nomukán, kitűnő forrás fakad.
Nem sokkal az előtt, hogy a hajó elérte Nomukát, Chris-tiant újra
felingerelte Bligh éles nyelve. Ez alkalommal elhagyta a béketűrés, és
erélyesen visszavágott:
– Uram, az ön bánásmódja olyan rossz, hogy nem vagyok képes szívesen
ellátni a szolgálatot. Önnel együtt lenni hetek óta – maga a pokol.
Elképzelhetjük, hogyan hangzott Bligh válasza.
Nem sokkal az után, hogy a Bounty április 23-án Nomuka egyik öblében
lehorgonyzóit, számos csónak vette körül, tele tagbaszakadt bennszülött
férfiakkal. A kenyérfa-sarjak gondos vizsgálata kiderítette, hogy egy elhalt, és
kettő-három fonnyadozik. Noha a többi ezeregynéhány erős és friss volt, Bligh
el sem tudta képzelni, hogy kevesebb dugvánnyal érje el Jamaicát, mint
amennyivel Tahitit elhagyta. Ezért másnap reggel parira küldte Nelsont, hogy
gyűjtsön friss hajtásokat. Ugyanekkor Peckover kereskedni kezdett a
bennszülöttekkel.
Másnap, április 25-én Christian volt a soros, a hajómester segédjével,
Elphinstone-nal együtt, hogy a parti szolgálatot ellássa. Christiannek arra a
tizenegy tengerészre kellett felügyelnie, akik vizet hordtak a hordókba, míg
Elphinstone egy négytagú osztaggal elindult fát gyűjteni. Bligh szigorú
parancsot adott, hogy hagyjanak minden fegyvert a csónakokban, és
megtiltotta használatukat az őröknek, hacsak nem fordul egészen válságosra a
helyzet. A kitűnő fogadtatás után, amelyben Tahitin mindnyájukat
részesítették, véletlenül sem gondolta volna senki, hogy a tonga bennszülöttek,
akik közeli rokonai az előbbieknek, nern lesznek ugyanolyan barátságosak és
együttműködésre készek. Elvégre nem a Barátság-szigetek lakóinak nevezte
őket Cook is? Nos, hamarosan kiderült, hogy a tonga bennszülöttek természete
egyáltalán nem hasonlít a tahitiakéhoz, mert alig kötöttek ki a partra küldött
csapatok, fenyegető tömeg gyülekezett körülöttük, és nemcsak a hajósok
szerszámait próbálták minden módon megKaparíntani, de még ruháikat is.
Mielőtt a meglepődött Christian kísérletet tehetett volna a védekezésre, a
bennszülöttek már elinaltak egy baltával és fejszével. Mikor az esetet később
jelentették, Bligh epésen megjegyezte, hogy az egészet el lehetett volna
kerülni, ha Christiannek van annyi esze, hogy tisztes távolban tartsa a
bennszülötteket. Majd csodálkozásának adott kifejezést, hogy egy fegyveres
angol tisztet egy maroknyi meztelen vadember képes megfélemlíteni.
Christian nern késlekedett a válasszal:
– Semmi hasznát nem vesszük fegyvereinknek, amíg az ön parancsa
megtiltja használatukat.
Ez a szembeszökő igazság alighanem meggyőzte Bligh-t, mert amikor
másnap a következő munkacsapatot a partra küldte, külön egy altisztet is
kivezényelt velük azzal a paranccsal, hogy maradjon a csónakban, és
avatkozzék be, ha szükséges. Mivel a feladat elég egyszerűnek látszott, Bligh
Fryert választotta, és Fryer, persze, megint megtalálta a módját, hogyan
csinálhat pojácát magából: ugyanis amíg a csónakban volt, néhány
bennszülöttnek sikerült szinte az orra elől ellopni a csónak horgonyát. Azt
azonban meg kell adni, hogy rendkívül ügyesen hajtották végre a műveletet.
Míg két ember a bárka körül a vízben lubickolt, hogy felkavarják a fenék
iszapját, egy harmadik észrevétlenül beúszott, és elvágta a horgony kötelét.
Ugyanakkor, nehogy a kötél szabadon lengjen a levegőben, és ezzel elárulja
őket, egy negyedik bennszülött feszesen tartotta a kötél végét a víz alatt,
miközben társa biztonságban eliszkolt a horgonnyal. Fryer, ahelyett, hogy
üldözőbe vette volna a tolvajokat, egyszerűen visszament a hajóra, és
jelentette az esetet a kapitánynak. S ami még rosszabb: azzal próbálta Bligh-t
csillapítani, hogy a veszteség nem is olyan nagy, hiszen több horgony van még
a hajón.
– Hogy nem is olyan nagy a veszteség, uram? Istenemre, ha önnek nem is
nagy, nekern az! – bömbölte Bligh.
A veszteség miatt támadt dühében Bligh elrendelte, hogy a hajón
tartózkodó valamennyi íörzsfot fogva kell tartani túszként, amíg a horgonyt
vissza nem hozzák. Ám a zsarolásnak ez a visszatetsző, de rendszerint
célravezető módszere most nem bizonyult hatásosnak, mert a tolvajok egy
másik szigetről jöttek, és diadalmasan már haza is vonultak zsákmányukkal.
Mikor Bligh ezt megtudta, igyekezett sietve jóvátenni a dolgot, bocsánatot
kérve az érintett főnököktől, és kárpótlásul mindegyiknek ajándékot nyújtott
át. Fával és vízzel addigra már bőven kiegészítették készleteiket, és Bligh
elhatározta: még aznap este tovább hajózik, hogy véget vessen az állandó
bonyodalmaknak és bajoknak.
Mivel Nomuka volt a Bounty utolsó déltengeri állomása, mindenki
kihasználta az alkalmat, hogy cserekereskedésre szánt javainak maradéka
ellenében minél több kókuszdiót, jamgyökeret, gyümölcsöt, élő” disznót,
bennszülöttek faragta botokat, lándzsákat és egyéb emlékeket szerezzen. A
személyzet által vásárolt cikkeken kívül tekintélyes friss készletekkel
rendelkezett a hajó közétkeztetés céljaira is. Ennek volt része az a
kókuszhalom, amely a félfedélzeten emelkedett az ágyúállások között. Bligh,
mielőtt az eseménydús nap végén visszavonult kabinjába, külön utasította az
őröket, hogy vigyázó szemüket tartsák ezen a halmon.
Mégis, amikor a kapitány másnap reggel újra megjelent a fedélzeten, a
halmot jóval kisebbnek találta. Azonnal Fryerhez fordult, és megkérdezte:
– Mr. Fryer, nem gondolja, hogy ezek a kókuszdiók az éjszaka
összezsugorodtak?
A szerencsétlen Fryer kénytelen volt elismerni, hogy a halom már nem éri
el a hajókorlát magasságát, de úgy vélekedett, hogy a legénység nyilván
gondosabban rakta halomba a kókuszdiót, hogy minél kevesebb helyet
foglaljon el. Bligh azonban szilárdan meg volt róla győződve, hogy a
kókuszdió nagy részét ellopták. Mint már eddig is kitűnt, a Bounty kapitányát
sohasem jellemezte a „néma harag”, mint a regényhősök közül annyit, sőt
ellenkezőleg, szókészsége egyenes arányban nőtt hangulata rosszabbodásával,
és ez alkalommal dühének kitörése eladdig példátlan szintet ért el. Előttünk
ismeretlen okból szentül hitte, hogy Fletcher Chrislian bűnrészes, ezért
odaviharzott hozzá, és ráordított:
– Fene essék magába, ellopta a kókuszdiómat!
– Szomjas voltam – ismerte el Christian –, és mert azt gondoltam, hogy
úgysem számít, elvettem egyet. De abban bizonyos vagyok, hogy senki más
nem nyúlt hozzá.
– Hazudik, maga himpellér, ellopta a felét!
Christian mélyen megsértődött. A vád egészen feldúlta.
– Miért bánik velem így, Bligh kapitány? – kérdezte.
– Ne feleseljen! – rivallt rá Bligh, és öklével Christian orra előtt
hadonászott. – Átkozott tolvaj, az maga, semmi más!
 Majd Bligh egymás után végigkérdezte a többi altisztet: látták-e, hogy a
legénység valamelyik tagja kókuszdiót lopott? Egyik sem látta.
– Akkor csak maguk tehették – erősködött makacsul Bligh.
Kitartva szándéka mellett, hogy az összes bűnrészest kinyomozza, a
kapitány most megparancsolta: mindenki mutassa meg a saját
kókuszdiókészletét. Miután minden kókuszdiót összehordtak, egyenként
részletesen kikérdezte Őket, hogy ki-ki hány kókuszdiót vásárolt személyes
tulajdonaként, és abból addig hányat fogyasztott el.
Mikor Christian került sorra a vallatásban, keserűen így felelt:
– Nem tudom, uram, de remélem, nem tart engem olyan aljasnak, hogy
ellopjam, ami az öné.
– Igenis, tartom, maga átkozott kutya! Bizonyosan tőlem lopta, különben
jobban számot tudna adni róla! – hangzott Bligh válasza.
Dühöngve kudarca miatt, amiért nem sikerült világosságot derítenie az
ügyre, Bligh kénytelen volt beérni annyival, hogy további szitkok özönét
zúdítsa a szerencsétlen legénységre, aztán – mintegy szembeállítva embereit –
elrendelte: az altisztek figyeljék éberen a legénységet, hasonlóképpen a
legénység is tartsa szemmel az altiszteket.
Majd hívatta írnokát, Sámuelt, és parancsba adta, hogy vonja meg
mindenkitől a rumadagját, és csökkentse a jam-adagot másfél fontról
háromnegyed fontra. Végül, egy meg nem erősített tudósítás szerint,
mindenkitől elkobozta egész kókuszdiókészletét.
A kapitánynak minden oka megvolt, hogy elégedetlen legyen a mértéket
meg nem ütő altisztjeivel, és bízvást állíthatjuk, hogy ez a kókuszdió-epizód
az utolsó szalmaszállal tetézte a. kínos események növekvő boglyáját. Mégis
Bligh túl messzire ment. amikor egy ilyen csekély ügy miatt mindenkit sújtó
büntetési szabott ki. Ami az urakat illeti, ők fölöttébb lesújtó véleménnyel
voltak a kapitány viselkedéséről, és helytelenítésük kimutatása céljából
megegyeztek abban, hogy a jövőben nem fognak Bligh asztalánál étkezni.
Még aznap, valamivel később, újabb összeütközésre került sor Bligh és
Christian között. Hogy miben állt ez tulajdonképpen, ma már nem tudjuk, de
annyi bizonyos, hogy amikor röviddel ezután Purcell, Bligh legrégibb
ellensége, véletlenül Christianbe botlott, az utóbbinak könnyek ültek a
szemében.
– Mi baj, Mr. Christian? – – kérdezte Purcell.
– Még kérdi? Hiszen hallotta, milyen bánásmódban van részem.
– Velem talán nem ugyanolyan cudarul bánnak?
– Önnek van, ami védje – sóhajtotta Christian. Purcell altiszti rangjára
utalva, amely biztonságot nyújtott a testi fenyítéssel szemben –, és
megmondhatja a magáét, de ha én ugyanúgy kinyitnám a számat, mint ön,
bizonyára torkomra forrasztaná a szót, az árbochoz kötöztetne, talán meg is
korbácsoltatna. És ha megtenné, az mindkettőnk halálát jelentené, mert akkor
én Őt átkarolnám, és vele együtt vetném magamat a tengerbe.
– Ne törődjön vele, már úgysem tart sokáig – mondta vigasztalóan Purcell.
Christian, mintha nem is hallotta volna, folytatta:
– Ha az Endeavour-szoroson átjutottunk, biztos, hogy pokollá válik az élet
a hajón. Inkább száz halált haljak, de nem viselem el ezt a bánásmódot!
Teljesítem mindig a kötelességemet, ahogy tiszthez és férfihoz illik, mégis
botrányos módon bánnak velem. Húsból, vérből való ember ezt nem állhatja!
Ekkor Colé fedélzetmester lépett hozzájuk. Tőle telhetőén igyekezett
Chrístiant megvigasztalni, és rábeszélni, hogy felejtse el a történteket. De
Christian, akinek súlyosan önérzetébe gázoltak, egyszerűen ennyit felelt:
– Hogy engem tolvajszámba vegyenek, az több, mint amennyit eltűrhetek.
Nem sokkal ezután Fletcher Christian, legnagyobb csodálkozására,
üzenetet kapott Bligh-tól, hogy ebédre várja. Talán a kapitányt furdalta a
lelkiismeret viselkedése miatt, és úgy vélte, egy ilyen meghívás valamelyest
enyhíti majd a helyzetet. De ha csakugyan ezt gondolta, rosszul ismerte
Fletcher Christiant, és nyilván fogalma sem volt róla, milyen súlyosan
megsértette. Az is lehetséges, persze, hogy Bligh, maga vastagbőrű lévén,
feltételezte, hogy Christian már szinte el is felejtette az esetet. De bármi volt is
a kapitány indítéka, Christian kitért a meghívás elöl. Hayward tengerészkadét
a?.onban, akire a meghívás szintén kiterjedt, mohón kapott rajta, annak
ellenére, hogy csupán néhány órával előbb fogadott szolidaritást bajtársaival.
Bár Bligh tagadhatatlanul csúnyán viselkedett ezen a szerencsétlen napon,
az is nyilvánvaló, hogy a történtek következtében Christian szintén
elveszthette arányérzékét. Igaz, gyalázatos bánásmódban részesült, de meg
kellett volna értenie, hogy Bligh saját vérmérsékletének áldozata, és olyan
kutya, amelyik inkább ugat, mint harap. Amellett vigaszt meríthetett volna
abból a tudatból is, hogy az egész legénység az ő pártján áll. Ahelyett
azonban, hogy az ügyet mindenestül elfelejtette volna, egyre inkább
belelovalta magát. Hiszen még hónapokba telik, amíg a Bounty megérkezik
Angliába, és meg volt győződve róla, hogy a kapitány rövidesen újra meg
fogja alázni. Sehogy sem volt képes szabadulni ettől a gondolattól, és végül
teljesen megszállottja lett annak a rögeszmének, hogy bármi áron ki kell törnie
ebből a „börtönből”. Egyszer csak ráeszmélt a véleménye szerint egyedül
helyes megoldásra. Először módszeres gondossággal megsemmisítette minden
levelét és feljegyzését, és közben olyasmit motyogott, hogy soha senkinek
nem fog betekintést engedni ezekbe. Azután Tahitiról hozott valamennyi
emléktárgyát elajándékozta, és mikor társai megkérdezték, tulajdonképpen
mire készül, elárulta, hogy tutajt szándékozik építeni, és a sötétség leple alatt
megszökik a hajóról. Tény és való, hogy nem sokkal ezután gerendákból és
deszkákból összeeszkábált egy elég otromba tutajt vagy inkább tákolmányt,
amely mindenre jó volt, csak tengeri útra nem. Különben itt világosan kitűnik,
hogy az egész legénység Fletcher Christiannel rokonszenvezett, mert jóllehet
sokan tudtak tervéről és előkészületeiről, senki még csak kísérletet sem tett,
hogy jelentse a kapitánynak. Sőt Purcell odáig ment, hogy ő szállította a
szegeket a furcsa alkotmányhoz.
Christian esztelen megszállottsága ellenére sem hagyta el a hajót rögtön a
tutaj elkészülése után, hanem elhatározta, hogy megvárja, amíg elhaladnak a
legközelebbi sziget mellett. Ez Tofua volt: alig több egy vulkáni csúcsnál,
amelynek tüzes villódzása halványan világította be az éjszakai eget. Ekkor
hirtelen elült a szél, így kérdésessé vált, vajon eléri-e hajnal előtt a Bounty
Tofuát.
Fryer volt beosztva az első őrségbe. Amikor helyét elfoglalta, finom eső
szemerkélt, de este tíz felé elállt. Oszladozni kezdtek a felhők, és kibukkant az
égen a sápadt hold a lágyan ringó tenger felett. Szokása szerint Bligh
megjelent a fedélzeten, hogy kiadja utolsó rendelkezéseit, mielőtt nyugovóra
tér. Úgy látszik, Fryernek jó kedve lehetett aznap este, mert udvariasan a
kapitányhoz fordult, és barátságosan megjegyezte:
– Uram, remek szelet kaptunk, növekvő holddal; ez jól jön nekünk, amikor
majd Új-Hollandia partjai felé közeledünk.
_ Úgy van, Mr. Fryer, én is azt hiszem – válaszolta ugyancsak barátságosan
Bligh.
Miután rendelkezéseit kiadta, a hátsó fedélzeti lejárón lement kabinjába.
Szokása szerint éjszakára félig nyitva hagyta kabinja ajtaját, hogy a
szolgálatban levő tisztek bemehessenek hozzá, ha valami előadódna, és mivel
aznap este kivételesen meleg volt, egészen szélesre tárta az ajtót.
Éjfélkor Peckover megjelent a fedélzeten, a középső Őrség átvétele végett.
Az enyhe szellő csaknem teljesen elült, és Tofuától még mintegy húsz
mérföldre voltak. Ahogy múlt az éjszaka, Christian, aki még nem lépett
szolgálatba, egyre türelmetlenebb lett, fél négykor pedig minden reményéről
lemondva, vigasztalanul visszamászott hálóhelyére. Lelkét őrjöngő
nyugtalanság hányta-vetette, és Bligh iránti felajzott gyűlölete olyan közel volt
a robbanáshoz, mint a Tofua tűzhányó lávával teli krátere.
 A lázadás napja

Nem sokkal hajnali négy előtt Stewart tengerészkadét, aki Peckover

őrségében volt, lement, hogy felkeltse Fletcher Christiant a reggeli őrségre.
Kitűnt, hogy az utóbbi egyáltalán nem aludt, és Stewart szerint „nagyon
feldúltnak” látszott. A jóval fiatalabb Stewart, aki Christian legjobb barátja
volt a hajón, minden tőle telhetőt megtett, hogy lecsillapítsa, és lebeszélje
elkeseredett szökési tervének megvalósításáról. Igyekezve barátját minden
erővel megnyugtatni, Stewart kifejtette, hogy egész sereg más és sokkal jobb
eszközben válogathat, ha elégtételt akar szerezni magának, majd elég
oktalanul hozzátette: mások is vannak a hajón, akik megelégelték Bligh
bogarait, és ezek az emberek „mindenre kaphatók”. Egy másik verzió szerint
Stewart állítólag kereken kijelentette:
– Ha maga velünk van, Christian, mi mindenre készek vagyunk.
Ezek a szavak csengtek Christian fülében, amikor felment, hogy átvegye a
szolgálatot a jóindulatú, de flegmatikus Peckovertől, aki azonnal lement
hálóhelyére. Christian elhelyezte őrségének nyolc emberéi: egyet a
kormányhoz, egyet figyelőnek rendelt, a többi hatot pedig készenlétbe állította
a vitorlák kezelésére. Ezen a nvolc emberen kívül még ketten tartoztak az
őrséghez: Hayward és Hallet tengerészkadétok. Noha Hayward becsvágyó
volt, és a tengerészeinél való gyors előrehaladásról ábrándozott, gyakran
követett el vaskos kötelességmulasztást, mint például akkor is, amikor Tahitin
az éjszakai őrségen elaludt, közben pedig a hajó káplára és két matróz
továbbállt a hajó egyik csónakjával. Bligh a vétségért teljes egy hónapig
tartotta vasra verve, tehát jól össze kellett szednie magát, hogy a
legpéldásabban viselkedjék, és megtegyen mindent, amivel visszanyerheti a
kapitány bizalmát. Szemlátomást nem hiányzott belőle az igyekezet, de úgy
látszik, krónikus aluszékonyságban szenvedett, és ennek a napnak a reggelén
is, alighogy a szolgálat átvételére jelentkezett, egy elhagyott helyet keresett,
ahol összegömbölyödött, és tüstént álomba merült. A másik tengerészkadét,
Hallet pedig színét se mutatta.
Rendes körülmények között Christiannek első dolga az lett volna, hogy
Halletet kirángassa ágyából, Haywardot pedig felrázza álmából (ha ugyan el
nem harapódzott a hajón az a szokás, hogy mindenki lazán teljesítette
kötelességét Bligh távollétében). De Christian annyira megszállottja volt saját
gyűlöletének és bosszúvágyának, hogy minden gondolatát az foglalta el,
miképpen szabadulhatna meg nyomorúságos helyzetéből. Magányosan állva a
fedélzeten, lassanként ráeszmélt Stewart odavetett megjegyzésének értelmére,
és rövid idő múlva már játszani kezdett a gondolattal, hogy saját dicstelen
szökése helyett inkább a hajót keríti hatalmába. Christian jól tudta, hogy
Hayward és Hallet tengerészkadétok azon kevesek közé tartoznak, akik
bizonyára hűek maradnának a kapitányhoz, s távollétüket ebben a pillanatban
jó előjelnek tekintette. Azonkívül akadhatott az altisztek között is egy-kettő,
akik egészen bizonyosan a kapitány oldalára állnának, de Christian meg volt
győződve róla, hogy a legénység többsége, miként Stewart rámutatott,
követné.
Hirtelen született meg a végső elhatározás, és Fletcher Christian első
gesztusa, miután elszánta magát a tettre, elég melodramatikusra sikerült,
mintegy illusztrálva, mennyire elkeseredett és egyensúlyát vesztett ember volt
ezen a végzetes reggelen. Egy daljáték hősének minden ripacs pátoszával, az
inge alá, a nyakába, súlyos ólomnehezéket akasztott, hogy az a mélybe húzza,
ha – a lázadás kudarca esetén – a tengerbe veti magát. A másik és még
fontosabb kérdés, hogy mit cselekszik majd, ha a lázadás sikerrel jár, ebben a
színpadias helyzetben, úgy látszik, eszébe sem jutott.
Következő lépésként az őrségben levő matrózokat úgy kellett elosztania a
hajón, hogy senki meg ne hallhassa, amit bármelyikükkel külön beszél. Ekkor
öt óra volt, és mialatt az emberek a fedélzetet takarították, és felkészültek a
reggeli súrolásra, Christian odament egy Isaac Martin nevű matrózhoz. Hogy
Christian Őt pécézte ki elsőnek, abban nem az játszott szerepet, hogy Martin
amerikai volt. Inkább arra gondolhatott Christian, hogy Bligh parancsára
Tahitin őt is megkorbácsolták, így aligha várhatta tőle bárki, hogy lelkében a
szeretet és hűség érzését melengesse a kapitány iránt. Martin figyelmesen
végighallgatta Christian mondókáját, aztán kijelentette, hogy nem hajlandó
részt venni a lázadásban. Még akkor sem, amikor Christian megmutatta neki
az inge alá rejtett ólomnehezéket, és a szemére vetette, hogy gyáva.
Christian helyzete egyszerre veszélyessé vált. A lázadásra való felbujtásnak
puszta ténye már magában súlyos vétségnek számított, és ha Martin a
hallottakat jelenti Bligh-nak, Chrisíian kétségtelenül akasztófán végzi.
Csakhogy, Christian szerencséjére, Martin hűsége korántsem volt olyan
rendíthetetlen, amilyennek látszott, mert a további társalgás során maga
ajánlotta, hogy próbálkozzék Christian Quintallel, lévén az a hajó egyik
legzabolátlanabb embere, s egy másik áldozata Bligh Tahitin rendezett
korbácsolásainak. Quintal lelkesen csatlakozott a tervhez, és azonnal
felajánlotta, hogy lemegy, és ott újabb megbízható és használható segítséget
toboroz Churchill káplár személyében. A káplár erőszakos, hetvenkedő ember
volt, aki Tahitin megkísérelt balsikerű szökése óta (amiért őt is
megkorbácsolták) gyűlölte Bligh-t. Christian helyesnek találta Quintal
javaslatát, és valóban pár perc múlva Churchill már a fedélzeten termett,
ivócimborája, Thompson társaságában, akit engedetlensége miatt szintén
megkorbácsoltak Tahitin.
Churchillt vad izgalomba hozta a terv, és számos, többé-kevésbé
használható tanácsot zúdított Christianre, mielőtt visszarohant a legénységi
szállásra, hogy zászlaja alá hívja a többi szolgálatmentes tengerészt, miközben
Christian folytatta saját őrsége megdolgozását. Mindenki, akivel ezután
tárgyalt, egyetértett a tervvel, viszont gyanította, hogy Norman, a segédács,
nyilván helyteleníteni fogja, éppen ezért nem vesztegette a fáradságot
tájékoztatásával. A szerencse azzal is kezére játszott, hogy Norman figyelmét
teljesen lefoglalta egy cápa, amely a hajót követte, és úgy látszik, sejtelme
sem volt arról, ami körülötte zajlik.
Pár perc múlva Churchill visszatért, és hamisan azt jelentette, hogy a
legénységi szálláson minden tengerész, beleértve Brownt, a kertészt is, kész
részt venni a lázadásban. A terv sikere érdekében azonban életbevágóan
fontos volt, hogy a lázadók ne csak a kapitányt ejtsék foglyul, hanem azokat
az altiszteket is, akikről feltehető', hogy hűek maradnak hozzá, ez pedig
fegyverek nélkül lehetetlen. Az összes muskétát, tengerészkardot és pisztolyt a
hajón egy nagy faládában tartották, amely az előhajótér hátsó részében, a
főhombár bejáratának tetején állt, s ugyanitt volt az öt tengerészkadéc,
Elphinstone, a hajómester segédje és Christian hálóhelye. A láda kulcsát
Fryernek kellett őrizni, de a hajón mindenki tudta, hogy ő a kulcsot átadta
Colemannek, a fegyvermesternek, így akarván elkerülni, hogy minden
alkalommal zavarják, valahányszor szükség volt egy muskétára vagy kardra.
Christian most egyenesen Colemanhez ment, felébresztette, és elkérte a
kulcsot azzal az ürüggyel, hogy egy puskára van szüksége, mert le akarja lőni
a hajót követő' cápát. Feltehetően nem ekkor történt első ízben, hogy
Colemant hasonló okból felébresztették, és ő minden akadékoskodás nélkül
átadta a kulcsot.
Afölötti aggodalmukban, hogy a hajómester segédje és a tengerészkadétok
túl hamar felébrednek, az összeesküvők lassan és óvatosan surrantak a
fegyveres ládához. De amikor előtte álltak, egy pillanatig azt hitték, hogy
egész tervük felborul, mert ott feküdt a láda tetején, mély álomba merülve, a
hiányzó kadét, Hallet. A fiatalember nyilván felfedezte, hogy a forró
éjszakákon sokkal kellemesebb alvás esik itt, mint ágyában. Christian egy
pillanatig habozott, aztán durván felrázta az alvó tengerészkadétot, és
rárípakodott, rni a fenét képzel, hogy itt alszik, amikor szolgálatban kellene
lennie. Hallet diszkolt, és kábaságában eszébe sem jutott felfigyelni arra a
különös tényre, hogy a hajó másodparancsnoka féltucatnyi ember kíséretében
ébresztette fel, s ráadásul közülük többen a szolgálatban nem levő Őrséghez
tartoztak. Mielőtt Elphinstone és a többi kadét a történtekről tudomást
szerezhetett, a lázadók kinyitották a ládát, és felfegyverkeztek fél tucat
muskétával. Ekkor Thompson a láda mellett maradt őrnek, Christian és
Churchill pedig elsiettek, hogy felfegyverezzék többi cinkostársukat, akik a
legénységi szálláson várakoztak. Ekkorra már Isaac Martin is megmásította a
véleményét, és elfogadott egy fegyvert.
Bligh és Fryer kabinja egyaránt a nagy növényház közelében volt, az első
fedélközben, a hajó hátsó részében. De egy szinttel lejjebb, pontosan alattuk,
aludt Bíigh legmegbízhatóbb híve, Peckover, továbbá Ledward, a fiatal orvos,
és Sámuel, az írnok: csupa olyan ember, akit Christian foglyul szándékozott
ejteni. A hajónak ebbe a részébe egyetlen lejárat vezetett, közvetlenül a
főárboc mögött, így hát nem jelentett komoly taktikai problémát, hogy teljesen
ellenőrzésük alatt tartsák a Bountyí. Most már csak Hay-wardot, Halletet és
Normant, a hajóácssegédet kellett ártalmatlanná tenni, továbbá azt a néhány
matrózt, akik a fedélzeten tartózkodtak, és nem volt tudomásuk a tervről,
nehogy idejük maradjon értesíteni Bligh-t és híveit.
Anélkül, hogy tovább vesztegették volna idejüket annak a féltucatnál alig
valamivel több embernek a felébresztésére, akik a fedélzet alatti
függőágyukban aludtak (jóllehet Churchill előzőleg azt állította, hogy az egész
legénység csatlakozni kíván a zendülőkhöz), a lázadók az előtér lépcsőjén
feltódultak a fedélzetre. Épp harmadszor kondult meg a reggeli őrség harangja
(más szóval fél hat volt), és már szinte teljes nappali világosság áradt szét.
Első pillanatra bárkinek az lehetett volna a benyomása, hogy a hajón
nagyjából normálisan folyik az élet. Három újonnan érkezett jelent meg a
fedélzeten: Hall hajószakács és segédje, Muspratt, akik fát hasogattak a
konyhai tűzhely számára, s valamicskével később Byrne, a hegedűs, aki azért
botorkált elő, hogy panaszkodjék a zaj miatt, amelyet a favágók ebben az
alkalmatlan órában csaptak. Viszont a fedélzeti őrség embereit szemlátomást
semmiféle szokatlan zaj nem zavarta. Ellison kormányos és Mills, az őrszem,
a posztjukon álltak, ügyet sem vetve az egészre, Norman pedig még mindig
semmit sem látott, csak a cápát. Hayward végül magához tért álmos
kábaságából, de egyelőre az ő figyelmét is a cápakíséret kötötte le. Hallet,
akárcsak Hayward, észre se vette, hogy a szolgálatban levő őrség nagy része
nincs a helyén, mert buzgón figyelt egy matrózt, aki néhány csirkét kopasztott
a tiszti étkező részére. Lassacskán azonban még Hallet lassú agyát is
megmozgatta kissé a muskétával felfegyverzett matrózok látványa, úgyhogy
feléjük fordult, és ártatlan együgyűséggel megkérdezte tőlük: _ Mi van
magukkal, már most gyakorlatozni kezdenek? _ Úgy van. nem tudom, mi oka
van rá a kapitánynak, de gyakorlatot rendelt el – hangzott a kurta válasz.
 Hayward tengerészkadétban most már mozgolódni kezdett a gyanú, s
próbált eloldalogni, a hajó tatja felé. Ebben a pillanatban azonban megjelent a
színen Christian, kezében rövid karddal, és egyszer s mindenkorra véget vetett
a szín-házasdinak, ráparancsolva a két tengerészkadétra, hogy ki ne merjék
nyitni a szájukat, és maradjanak ott, ahol vannak. Aztán kiválasztott két
matrózt, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy vele lehettek a
fedélközben, amikor a kapitányt letartóztatja. A két kiválasztott ember egyike
Churchill káplár volt, a másik pedig egy Thomas Burkett nevű matróz, aki
Tahitin a kenyérfa-hajtásokat gyűjtő csoporthoz tartozott, és akit Christian
különösen kedvelt. Egyidejűleg megparancsolta Quintalnek és Sumnernek –
ők az elsők közt csatlakoztak hozzá reggel –, hogy vigyázzanak Fryerre, Alec
Smith feladata pedig abban állt, hogy a főárboc mögötti fontos hátsó fedélzeti
lejárót Őrizze.
Mikor Christian és két kísérője belépett a nyitott kabinajtón, a kapitányt
nyugodt, egészséges álomban találták, tiszteletre méltóan és az alkalomhoz
illően, hálóingben és hálósipkában.
– Mr. Bligh, ön a foglyom – mondta Christian szertartásosan.
Bligh egy pillanat alatt teljesen éber lett, és azonnal segítségért kiáltott,
ahogy a torkán kifért. A kiáltozást akkor sem volt hajlandó abbahagyni,
amikor Christian odalépett hozzá, és kardjának élét a torkára tette. Végül,
mivel senki sem sietett a kapitány segítségére, és mert meggyilkolni sem állt
szándékában Christiannek, eltette a kardot, és meg akarta kötözni. Ekkor
kiderült, hogy senkinek sem jutott eszébe kötelet hozni magával, és csak
miután Churchill perceken át szórta ordítva szitkait a csapóajtónál álló
őrszemre, dobtak le végre egy mélységmérő zsinórt.
Közben Sumnernek és Quintalnek sokkal egyszerűbb feladatot kellett
végrehajtania, mert amikor álmából felverték a tengerészládája tetején alvó
Fryert, az annyira zavart és kusza volt, hogy teljesen megfeledkezett a keze
ügyében levő két pisztolyról. Mielőtt gondolatait összeszedhette volna,
belépett Churchill, és felkapta a pisztolyokat – nem mintha ez változtatott
volna a dolgok állásán, mert Fryer későbbi kijelentése szerint egyik sem volt
megtöltve. Sumner és Quintal tudták, hogy Fryer sem nagyon szíveli a
kapitányt, éppen ezért igen méltányosan bántak vele. Fryer ekkor megpróbálta
– persze sikertelenül – a lázadókat lebeszélni tervükről, és végül feltette a
kérdést, hogy mi a szándékuk a kapitánnyal.
– Fene a pofájába, hát majd egy csónakba rakjuk, hadd lássa, meg tud-e
élni napi háromnegyed font jamgyökérből – hangzott a dühös felelet.
Nelson, a botanikus, Bligh kiáltozására tüstént felébredt a kapitány kabinja
alatti fedélközi szobájában, és sietett felfelé a létrán, hogy lássa, mi történik.
Sumner és Quintal, akik Fryerrel a létra végén álltak, nyomban lelökték a
botanikust, kurtán kijelentve, hogy lázadás van. Ekkor botorkált ki Peckover a
kabinjából. Amikor Nelson közölte vele, hogy a hajót elfoglalták, ez volt az
első megjegyzése:
– De hiszen még jó messzire voltunk a szárazföldtől, amikor lejöttem a
fedélzetről.
Miután Nelson türelmesen megmagyarázta, hogy a hajót nem a
Tonga-szigetek vérszomjas vademberei foglalták el, hanem Bligh
másodparancsnoka, Fletcher Christian, Peckover azonnal kapaszkodni kezdett
a létrán felfelé. De Sumner és Quintal még mindig ott álltak, és szembetalálva
magát a két kivont karddal, Peckover kénytelen volt visszatérni Nelsonhoz,
majd leültek, hogy megtanácskozzák, miképpen szerezhetnék vissza a hajót.
Közben Bligh-t hátrakötözött kézzel felvitték a fedélzetre, és a hátsó
árbochoz állították. Az első dolog, ami a kapitány szemébe ötlött, az volt,
hogy Ellison, a kormányos elhagyta a posztját, és – lám, a szokás hatalma! –
azonnal korholni kezdte emiatt. Ellison, aki már előzőleg is szolgált Bligh
hajóján, és Duncan Campbell ajánlására szerződött a Bountyra., mindeddig
nem volt hajlandó a lázadókhoz csatlakozni. Bligh szitokáradatának
eredményeként azonban ez a támogatója is elpártolt tőle, mert Ellisont olyan
heves harag ragadta el, hogy maga is kardot fogott, sőt mindjárt ajánlkozott,
hogy maga áll őrt a kapitány mellett. Isaac Martin viszont, akit szintén
beosztottak a kapitány melletti Őrszolgálatra, lassanként kezdte megbánni,
hogy csatlakozott a lázadókhoz, és olyan jóindulatúnak mutatkozott Bligh
iránt, hogy Christian jobbnak látta leváltani.
Noha nyilvánvalóan már semmi értelme sem volt, hogy segítségért
kiáltson, Bligh nem volt hajlandó veszteg maradni. Ha lehetséges, ékesszólóbb
volt, mint valaha, és makacs kitartással még ebben a helyzetben is igyekezett a
lázadókat rábírni szándékuk megváltoztatására, s megpróbálta elrettenteni őket
a kegyetlen büntetés ecsetelésével, amely elfogatásuk után vár rájuk. Christian
felismerte, mennyire veszélyes az efféle beszéd, s végül elveszítve türelmét,
kardjával megbök-döste Bligh pocakját, és rárivallt:
– Mamu, uram! Még egy szó és meghal.
Mamu Tahitin használatos kifejezés, és egyike annak a számos szónak,
amelyet a Bounty legénysége még sokáig használt az után is, hogy elhagyták a
szigetet. Bligh ebben a pillanatban kiolvashatta Christian szeméből a veszélyt,
mert azonnal engedelmeskedett, és jó ideig nyugton maradt. Kétségtelen, hogy
a lázadásnak ebben a stádiumában Christian éppoly kiszámíthatatlan, mint
ideges volt, és a tanúk vallomása szerint ez idő tájt fölöttébb különös látványt
nyújtott lobogó hajával, zavaros szemével és vad, eltorzult arckifejezésével.
Christian eredeti terve az volt – és több lázadó is egyetértett ezzel, még
mielőtt fegyvert fogtak –, hogy Bligh-t és leghűségesebb embereit beültetik a
hajó egyik csónakjába, majd visszatérnek Tahitira, és ott partra teszik a többit,
aki nem csatlakozott hozzájuk (hacsak nem kívánnak mindnyájan vele
maradni, mint arról Christian meg volt győződve). Ami magukat a lázadókat
illeti, eltökélt szándékuk volt, hogy letelepednek az egyik magányos és
megközelíthetetlen déltengeri szigeten, ahol többé-kevésbé olyan kellemes az
élet, mint Tahitin.
Bligh-on kívül a lázadók a legjobban gyűlölték Hayward és Hallet
tengerészkadétot, valamint a számvevő népszerűtlen feladatát ellátó Sámuel
írnokot. Ilyenformán a hajó legkisebb csónakja, a jolle pontosan megfelelt a
célnak, amire a lázadók szánták. Bligh és a két kadét már fent voltak a
fedélzeten, és Christian leküldött Samuelért is, aki mindaddig nem hagyhatta
el kabinját. Közben Churchill, akinek kezdettől fogva vezető' szerepe volt a
lázadás megszervezésében, a cápát figyelő Normannek és a fát vágó
Musprattnak megparancsolta, hogy lássanak munkához, és rakják ki a hajó kis
csónakjában felhalmozott nagy tömeg jamgyökeret.
A hasonlóképpen tevékeny Quintalnek most eszébe jutott, hogy a fedélköz
elülső végében még mindig lent tartózkodik a legénység egy-két tagja, akiket
eddig nem ébresztettek fel. Azonnal lesietett, felrázta Colé fedélzetmestert és
Purcell hajóácsot, és közölte velük az eseményeket a következő, csodálatosan
tömör összefoglalásban:
– Mr. Purcell, menjen fel Mr. Cole-lal a fedélzetre, és ott cselekedjenek a
legjobb belátásuk szerint, mert mi fellázadtunk, és elfoglaltuk a hajót. Most
Mr. Christian parancsol. A kapitányt fogva tartjuk, minden ellenállás
hiábavaló, és ha megkísérlik, halál fiai.
Colé és Purcell felment a fedélzetre Lebogue vitorlakészítővel együtt –
utóbbi a feljárati létra mellett aludt –, hogy lássák, igaz-e, amit Quintal rnond.
Erről hamarosan meggyőződhettek, és nyomban vissza is fordultak a
fedélközbe, hogy közöljék a hírt azzal a mintegy fél tucat emberrel, akik, elég
furcsa módon, még mindig aludtak függőágyukban. Ezek személy szerint a
következők voltak: Simpson és Linkletter kormányosok, Smith, Bligh
szolgája, Millward matróz, Mclntosh ácssegéd és Morrison, a fedélzeímester
segédje. A lázadók közt ekkorra már eluralkodott némileg a lazaság, mert
Elphinsíone, a hajómester segédje, a három tengerészkadét, Young, Stewart és
Heywood, valamint Tinkler hajóinas módot talált rá, hogy kijátssza őreit lent a
legénységi szálláson, és feljöjjön a fedélzetre. Közülük csupán Young kadét
csatlakozott a lázadókhoz.
– Ez nagyon komoly dolog, Mr. Young – dörmögte Bligh, amikor látta,
hogy a kadétnál fegyver van.
– Úgy van, uram. Az éhenhalás komoly dolog. Remélem, hogy ma tele lesz
a hasam! – hangzott Young keserű felelete.
 Mindent összevéve a fedélzeten és az előtérben mintegy tizenöt ember
maradt lojális a kapitányhoz, ráadásul a a legtöbbjüket nem is őrizték. A
lázadók viszont, akik nagyjából ugyanannyian voltak, mint a lojálisok, mint
ismeretes, már megkaparintották a fegyvereket, ugyanakkor azonban általában
hebehurgyák és fegyelmezetlenek voltak. Semmi kétség, ha akadt volna egy
határozott és értelmes ember, aki a lojálisok élére áll, letörhette volna ebben a
stádiumában a lázadást. Két személy is számba jöhetett volna, mint
kezdeményező: Elphinstone, a hajómester segédje, és Colé, a fedélzetmester.
De az előbbi szemlátomást füle botját sem mozdította, míg az utóbbi olyan
gondolatszűkében szenvedett, hogy nem jutott eszébe más, mint hogy fel
kellene keresni Fryert, és tőle kérni tanácsot, amit a lázadók csodálatos módon
meg is engedtek neki. Fryer közölte Cole-lal, hogy a hajón szándékozik
maradni, és kísérletet tesz visszaszerzésére, majd intette, hogy legyen
türelmes, és várja meg a kedvező pillanatot. Úgy látszik, Colé be is érte
ennyivel, és mindjárt vissza is ment a fedélzetre, hogy ott csatlakozzék a
többi, hozzá hasonlóan képzeletszegény társához, és várja a fejleményeket.
A fedélzetmester segédjének, James Morrisonnak tárgyilagos véleménye
szerint – noha ő is csak ügyefogyottan bámészkodott, mint bárki más – „a
tisztek viselkedése ez alkalommal minden képzeletet felülmúlóan pipogya
volt, és egyikük sem tette a legcsekélyebb kísérletet sem a hajó
visszaszerzésére, amit pedig nyélbe lehetett volna ütni, ha valaki
megpróbálkozik vele, mivel a fegyveresek egy részének fogalma sem volt
róla, hogy tulajdonképpen mi is történik... Sőt magát Christiant is meglepte az
a passzivitás, ahogy parancsainak mindenki alávetette magát, és közvetlenül a
csónak útra bocsátása után ki is jelentette: valami, ami a félelemnél is több,
keríthetett hatalmába mindenkit, mert a legcsekélyebb ellenállás kifejtése
nélkül tűrték elkergetésüket.”
Közben lentről, a fedélzet alól állandóan hallani lehetett Fryer könyörgését,
hogy hadd mehessen fel a fedélzetre, s Christian, miután többször is
megtagadta kérését, végül mégis beleegyezett. Amikor Fryer előbukkant a
feljáróban, Christian éppen újra elővette tengerészkardját, szemlátomást azzal
a szándékkal, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen Bligh ismételt
erőfeszítéseinek, amelyek arra irányultak, hogy a lázadókat eltérítsék
tervüktől. Morrison előadása szerint Christian szeme izzott a gyűlölettől, és
vadul, fenyegető mozdulatokkal hadonászott kardjával a kapitány orra előtt.
– Mr. Christian – kiáltotta Fryer a helyszínre rohanva –, gondolja meg, mit
tesz!
– Fogja be a száját, uram! – ripakodott rá válaszul Christian. – Az elmúlt
hetekben én megjártam a poklot. Ön is tudja, Mr. Fryer, hogy az egészet Bligh
kapitány maga kereste magának.
 Fryer ekkor kísérletet tett, hogy a közvetítő szerepét játsz-sza. Minden
érzelmi és értelmi érvét latba vetve igyekezett Christian lelkére beszélni.
– Ha ön és Mr. Bligh nem tudnak egymással megférni, az még nem ok arra,
Mr. Christian, hogy elfoglalja a hajót. Mi ketten az egész úton baráti
viszonyban voltunk egymással, ezért engedje meg nekem, hogy most
beszéljek. Hagyja, hadd menjen le Mr. Bligh a kabinjába, és nincs kétségem
afelől, hogy hamarosan megint mindnyájan jóban leszünk egymással.
– Fogja be a száját, és akkor önnek nem lesz bántódása! Megmondtam már,
hogy késő – hangzott Christian kurta felelete.
Fryer most azzal a különös javaslattal hozakodott elő, hogy Christian vegye
át a Boimty parancsnokságát, hajózzon vissza Angliába az eredeti útiterv
szerint, és a kapitányt fogolyként vigye magával, azután a hadbíróság előtt
rendezzék az ügyet. Csakhogy Christian nem volt olyan ostoba, hogy
elhiggye: akadna olyan bíróság a világon, amely felmentené őt a lázadás bűne
alól, még ha odáig menne is, hogy a kapitányt elmarasztalná kötelességszegés
miatt. Ám ettől függetlenül: ha most szándékát megváltoztatná, a lázadók
egyszeribe ellene fordulnának. Közölte tehát Fryerrel, hogy ha nincs más
mondanivalója, menjen csak le szépen a kabinjába, és üljön ott nyugodtan.
Hogy mégse távozzék teljesen dolgavégezetlenül, Fryer erre azt javasolta:
legalább a lázadók azt engedjék meg Bligh-nak és társainak, ha már kiteszik
őket a tengerre, hogy a Joliénál nagyobb csónakban mehessenek, de Christian
most sem méltatta válaszra. így végződött Fryer sikertelen közvetítési
kísérlete, de az általános zűrzavarban legalább annyit elért, hogy odasúghatta
Bligh-nak: szándékában áll a hajón maradni, hogy a kellő pillanatban
hatalmába kerítse, azután majd visszafordul, és felveszi azokat, akiket a
csónakban kitettek a tengerre. Bligh viszont a maga részéről más tervvel
hozakodott elő, amely tárgyilagosan számolt a valósággal, és valamivel több
sikerrel kecsegtetett. Egyszerűen arra unszolta Fryert, hogy habozás nélkül
üsse le Christiant, ez ugyanis a lázadók közt zűrzavart idézne elő, és lehetővé
tenné, hogy a legénység törvényhű része gyorsan és eredményesen átvegye a
kezdeményezést. Sajnos azonban Christian, úgy látszik, meghallotta, amit a
kapitány a helyettesének tanácsolt, mert állítólag azon nyomban ott termett
Fryer mellett, megfenyegette kardjával, és rárivallt:
– Uram, ha egy hüvelyknyit is közeledni mer, azonnal felkoncolom! –
Majd Fryert szigorú őrizet mellett lekísérték a kabinjába.
Mialatt a hátsó árboc körül ezek az eredménytelen egyezkedési kísérletek
folytak, a lázadók egy részének sikerült átemelni a kis csónakot a hajó
peremén és leereszteni a vízre. Norman, az ács, aki az események kezdete óta
lojálisán kitartott a kapitány mellett, hűségét most azzal mutatta ki, hogy
átmászott a hajókorláton, és elhelyezkedett a Joliéban. De alig pár pillanatig
tartózkodott benne, kénytelen volt ismét kimászni, mégpedig a
legsürgősebben, mert a kis csónakot annyira kikezdték a férgek és a korhadás,
hogy gyors tempóban süllyedni kezdett. A két tengerészkadétot, Haywardot és
Halletet ugyancsak megrémítette a látvány, és kétségbeesetten könyörögtek
Christiannek, hogy inkább a húsz láb hosszú kuttert adja oda. Erre heves vita
tört ki a lázadók közt, mert néhányuk dühösen morogta, hogy „még a jolle is
túlságosan jó nekik”, míg mások fenyegetően rázták öklüket a még mindig az
árbochoz kötözött Bligh felé, és azt vitatták, hogy az elintézés legkönnyebb és
legbiztosabb módja az lenne, ha itt helyben megszabadulnának tőle és
társaitól. De még mindig Christian parancsolt, és éppen úgy ellene volt
minden vérontásnak a hajón, mint ahogyan azt sem akarta, hogy
szántszándékkal fullasszák meg Őket a vízen hányódó Joliéban.
Megparancsolta tehát, hogy ürítsék ki a kutterből a jam- és
kókuszdiórakományt, és eresszék le a vízre a kis csónak helyett.
A kutter vízrebocsátása azonban igen nehéz feladatnak bizonyult, legalább
tíz ember együttes erőfeszítése kellett hozzá a különféle kötelek és
emelőcsigák alkalmazása mellett. Erre Christian a tétlen ácsokat és
fedélzetmestereket hívatta, és megparancsolta, hogy ők is segítsenek, így a
kutter hamarosan a Bounty mellett himbálódzott. Ekkor, mindenki legnagyobb
csodálkozására, a félvak hegedűs Byrne volt az első, aki kívül került a hajó
korlátján.
Christian már alig várta, hogy pontot tegyen a kellemetlen ügy után. ezért
megparancsolta, hogy Hayward, Hallet és Sámuel szedjenek össze valamennyi
élelmiszert és ruhát, és menjenek le a csónakba, olyan gyorsan, ahogy csak
tudnak.
– De Mr. Christian, ártottam én valaha magának, hogy ilyen kegyetlenül
bánik velem? Remélem, nem ragaszkodik a szándékához – fakadt ki Hayward
könnybe lábadt szemmel.
– Remélem, uram, nem ragaszkodik a szándékához – csatlakozott
szavaihoz a hasonlóképp kétségbeesett Hallet.
Christian sürgősen kinyilvánította, hogy amit mond. azt teljesen komolyan
gondolja, és valósággal lekergette a két kadétot, hogy tüstént szedjék össze a
holmijukat.
A hajón levők többségének már elég ideje volt az egész helyzet alaposabb
átgondolására. Christian és híveinek szűkebb köre már régen meghozta a
visszavonhatatlan döntést: hiszen, ha leteszik is fegyvereiket, és ebben a
kritikus pillanatban visszaadják is a hajót a kapitánynak, lázadásukért
előbb-utóbb bizonyosan akasztófára kerülnek. Ugyanakkor a legénységnek
több mint a fele számára, amely eddig még nem csatlakozott a lázadókhoz, és
csupán tétlen szemlélője volt az eseményeknek, most elérkezett a választás
pillanata. A lázadásról szóló törvények nem ismerték a semlegességet: a hajón
minden ember lázadónak minősült, aki nem adta világos tanújelét a kapitány
iránti hűségének.
Colé és társai tehát csak egyetlen módon bizonyíthatták be hűségüket: ha a
kapitánnyal együtt beszállnak a kutterbe, és á legtöbbjük így is határozott. A
kuttert azonban csak tíz ember számára építették, a kapitányhoz hű legénység
száma pedig ennél jóval nagyobb volt. Üjra megkörnyékezték tehát Christiant,
mégpedig azért, hogy engedje át nekik a kutter helyett a lényegesen nagyobb
bárkát. Sőt maga Bligh is, aki eddig még semmi kegyet nem kért a lázadóktól,
most csatlakozott a kéréshez, és végül – elég ironikus fordulat – Purcell, Bligh
ősellensége volt az, aki a dolgot dűlőre vitte. Drámai hangon ecsetelte
Christiannek, hogy kész gyilkosság egy ilyen kis csónakban útra bocsátani
őket.
– Semmi olyat nem tettem, ami miatt szégyenkeznem vagy félnem kellene.
Szeretném viszontlátni a szülőhazámat – fejezte be szenvedélyesen.
Christian, mivel tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a kutterben
Bligh-nak és társainak semmi reménye a megmaradásra, újra engedett, és
elrendelte, hogy helyette bocsássák vízre a 23 láb hosszú bárkát.
Mihelyt a bárka a vízen volt, mindazokat, akik a távozást választották,
szállásukra küldték, hogy szedjék össze személyes holmijukat. Csak Bligh
nem részesült ebben a kedvezményben, mert Christian egy pillanatig sem volt
hajlandó elengedni a szeme elől. Helyette Smith, a kapitány szolgája ment le,
hogy felhozzon egy nadrágot és egy zubbonyt. Közben, mialatt a kapitányhoz
lojálisok holmijaikat szedték össze, Christian felhozatott egy palack rumot
Bligh személyes készletéből, és a lázadók áldomást ittak vállalkozásuk
sikerére.
A személyes holmik összepakolásában, úgy látszik, Sámuel, az írnok,
árulta el a legtöbb kezdeményező szellemet, mert észrevétlenül besurrant a
kapitány kabinjába, és magához vette az utóbbi megbízó parancsát, valamint a
hajónaplót. El akarta vinni továbbá Bligh személyes naplóját, tahiti szótárát,
különböző térképekhez készített számos eredeti vázlatát. Szerencsétlenségére
azonban az őrök megakadályozták ebben, így az értékes papírok elvesztek az
utókor számára. Colé módját ejtette, hogy magához vegyen egy iránytűt,
Purcell pedig különböző nagyságú szegekkel töltött meg egy vedret. A
kapitány híveinek egyike sem sietett túlságosan, és talán érthető, hogy a
forrófejű Churchill és Quintal helytelenítették Christian gyöngeségét, és egyre
jobban sürgették a lojálisukat.
Reggel háromnegyed nyolc volt, amikor a tépelődő és levert Christian
végre annyira összeszedte magát, hogy útjára bocsáthaíta a bárkát. Az elsők,
akiket a hajó elhagyására felszólított, Hallet, Hayward és Sámuel voltak:
mindhárman rendkívül népszerűtlenek a hajón. Aztán Fryer következett soron,
akit őrei egészen a hajó korlátjáig kísértek. Az utolsó pillanatban még
visszafordult, és így szólt Christianhez:
– Szeretnék ön mellett maradni, ha megengedi.
– Nem, uram, menjen egyenesen a csónakba! – för-medt rá Christian
hajthatatlanul. Fryer még egyszer próbálkozott:
– Jobban tenné, ha engedné, hogy itt maradjak, Mr. Christian, mert ön nem
fog boldogulni egyedül a hajóval.
– Nagyon jól boldogulunk vele ön nélkül is, Mr. Fryer – mordult rá
Christian ridegen.
Nagyon valószínű, hogy Fryer, mint később maga is állította, azért akart a
hajón maradni, hogy idővel hatalmába kerítse. Ugyanakkor azonban világosan
látnia kellett, hogy erről a tervről többé szó sem lehet, mivel mindazok, akik
segíthették volna, úgy döntöttek, hogy Bligh-jal együtt távoznak a bárkán.
Bligh ebben a vonatkozásban vagy ugyanúgy elvesztette valóságérzékét, mint
Fryer, vagy egyszerűen az nem volt ínyére, hogy vele legyen a csónakban,
mert hirtelen, mindenki meglepetésére, helyettese felé fordult, és kereken
megparancsolta neki, hogy maradjon a hajón. Ez már több volt, mint amennyit
Christian türelme elbírt, és kardját előkapva, rárivallt Fryerre:
– Istenemre, uram, menjen a csónakba, különben keresztülszúrom!
Az adott körülmények között Fryernek nem volt más választása, de még
így is sikerült rábeszélnie Christiant, mielőtt a csónakba szállt volna, hogy
magával vihesse ifjú sógorát, Tinidért, és összeszedhesse még néhány
személyes holmiját.
Azt a három embert, aki még mindig a hajó belsejében tartózkodott,
Peckovert, Nelsont és Ledwardot, Fryerrel egyidőben hozták fel a fedélzetre,
de a többiektől eltérően, őket nem kényszerítette senki, hogy a bárkára
menjenek, hanem szabad választásukra bízták a dolgot. Miként Christian előre
sejtette, mindhárman kitartottak a kapitány mellett. Ekkorra már körülbelül fél
tucat ember tartózkodott a bárkában, köztük – elég furcsa módon – az
amerikai Isaac Martin meg egy másik matróz, Lamb, aki kezdetben szintén a
lázadók oldalára állt, sőt, hogy segítse őket, fel is fegyverkezett egy
muskétával. Amikor Churchill megpillantotta Martint, puskát szegezett rá. és
visszarendelte a Bounty-ra, Lambnek viszont megengedte, hogy maradjon ott,
ahol van. Ugyanakkor az éber Quintal észrevette, amint Purcell éppen a nagy
szerszámosládáját készül magával vinni. Erre már ő is kitört:
– A teremtésii, ha ezek magukkal viszik a szerszámokat, egy hónap alatt új
hajót tudnak építeni!
 Christian egy szóval sem avatkozott bele az ügybe, Purceli viszont szokott
makacsságával kitartott szándéka mellett, és végül Churchill dühös tiltakozása
ellenére, értékes szerszámosládájával lekúszott a várakozó bárkába.
A bárka ekkor már elég mélyen a vízbe merült, de még mindig nem ért
véget a kapitány híveinek beszállása. Végül Bligh, akinek utoljára kellett
elhagynia a hajói, aggódva felkiáltott:
– Mindnyájan nem szállhattok a csónakba, fiaim, nem szabad túlterhelni,
néhányatoknak a hajón kell maradnia. Ne féljetek, fiúk, én majd igazollak
benneteket, ha valaha eljutok Angliába!
Christiant egyszerre elfogta a félelem, hogy valamennyi, megfelelő
kiképzésben részesült tiszthelyettes és altiszt el akarja hagyni, és tüstént
megparancsolta Normannek, a hajóácsnak, és Colemannek, a
fegyvermesternek, hogy maradjanak a fedélzeten. A csónakban tartózkodók
újabb felülvizsgálatakor kiderült, hogy Mclntosh, az egyik ácssegéd, szintén el
szándékozik hagyni a hajót, mire őt is visszarendelte a fedélzetre. Másrészt
viszont megengedte Purcellnek, bármilyen ügyes mesterembernek ismerték is,
hogy a bárkában maradjon, és ez talán kiszámított bosszú volt Christian
részéről, hiszen nagyon jól tudta, mennyire gyűlöli egymást Purcell és Bligh.
Közkívánatra visszatartották Byrne-t is, a félvak hegedűst, ami egyébként nem
ütközött különösebb nehézségbe, mert szegény teremtés még mindig
nyugodtan üldögélt a kutterben, és sejtelme sem volt arról, hogy a többi lojális
a bárkában tartózkodik.
Az akaratuk ellenére a hajón marasztottak közt találjuk még a két kadétot,
George Stewartot és Péter Heywoodot. Annak ellenére, hogy Christian volt
Stewart legjobb barátja, a fiatalembernek mégis többet jelentettek szülei,
karrierje és otthona, úgyhogy már az események elég kezdeti szakaszában
elhatározta: lesz, ami lesz – ő hű marad a kapitányhoz.
Heywood azonban kevesebb határozottságot árult el, mint Stewart. Őt
főként az érdekelte, vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy a csónakban
levők élve átjutnak a Csendes-óceán roppant sivatagán, ezért egészen az
utolsó pillanatig halogatta a döntést. Most azonban, amikor Christian
igyekezett minél használhatóbb legénységet kiválogatni a maga számára,
Churchill odament a korlátnál álló Heywoodhoz, és megkérdezte tőle:
– Mi a szándéka, Mr. Heywood?
Heywood óvatosan azt felelte, hogy Churchill nagyon téved, ha feltételezi
róla, hogy a lázadók oldalán áll, majd naiv szókimondással hozzátette, hogy
mindazonáltal a hajón szándékozik maradni, mert a Bountyn, érzése szerint,
sokkal több az esélye az életben maradásra. Amikor ezt mondta, éppen
Stewart haladt el mellette, amint lefelé igyekezett, hogy holmiját összeszedje.
Meghallva Heywood megjegyzését, visszafordult, és odavetette:
 – Ne gondold, Péter! Mert ha maradsz, ugyanolyan mértékben terhel a
bűnrészesség, mint a lázadókat, noha nincs részed a lázadásban. Gyere le
velem a szállásra, szedjük össze a legszükségesebb dolgainkat, és menjünk a
bárkába a kapitányhoz!
Churchill nyilvánvalóan eleve bizonyosra vette, hogy Stewart és Heywood
a lázadás során majd Christian barátjuk oldalára állnak, ezért most
szemrehányóan megjegyezte:
– Ejnye, Mr. Stewart, én magát olyan embernek gondoltam, akiben több a
kurázsi.
Stewart azt válaszolta, nagyon jól tudja, mit ért ezen Churchill, de semmi
kedve bemocskolni becsületét azzal, hogy cserbenhagyja a kapitányt, és
nyomban határozott léptekkel továbbment az elülső' fedélzeti nyílás felé.
Stewart szilárd magatartása nyilván elgondolkoztatta Heywoodot, s pillanatnyi
habozás után követte társa példáját. Viszont a két tengerészkadét, hajózási
ismeretei révéri, fontos lehetett a Bounty megfogyatkozott személyzetében,
ezért Churchill néhány pillanatnyi fontolgatás után eldöntötte, hogy a hajón
fogja őket, ha akarják, ha nem. Lekiáltott tehát Thompson-nak, aki még
mindig a fegyveres ládát őrizte a fedélközben, hogy ne engedje fel a két
kadétot a fedélzetre.
Amikor tudtukra adták Churchill elhatározását és parancsát, hogy nem
mutatkozhatnak a fedélzeten, Stewart – aki, Heywooddal ellentétben, teljesen
tisztán látta helyzetük súlyosságát – – lentről felkiáltott Churchillnek:
– Ha nem hajlandó minket elengedni, akkor követelem, tájékoztassa a
kapitányt, hogy erőszakkal tartott vissza!
– Hogyne, hogyne – csillapította Churchill gúnyosan –, lesz rá gondom. –
Bár szemmel láthatóan esze ágában sem volt, hogy effélét tegyen.
A legénység egy másik tagja, James Morrison, a fedélzetmester segédje,
szintén osztotta Heywood véleményét, amely szerint elhanyagolhatóan
csekély az esélyük arra, hogy egy nyitott csónakban élve maradnak. Mikor
Fryert tájékoztatta szándékáról, hogy a hajón marad, csak bátorítást kapott
tőle, ugyanis azt bizonygatta, hogy így később elég támogatót tud toborozni a
hajó visszaszerzésére. Ám őt Fryer bátorítása ellenére is annyira mardosta a
lelkiismeret, hogy feletteséhez, Cole-hoz fordult, és közölte vele szándékát.
Colé csupán megrázta a kézéi, és szerencsét kívánt neki. Morrison ezt a
gesztust nyilván biztatásnak fogta fel: mindenesetre meggyőzte arról, hogy
helyes úton jár.
Most, hogy elválasztották a bárányokat a farkasoktól, s tizenkét ember
várakozott lent, a túlzsúfolt bárkában, elérkezett az idő, amikor William
Bligh-nak is távoznia kellett a színről.
 A szemtanúk szerint Christian mélységes megindulísággal küszködött,
miközben hajdani parancsnokához intézte szavait:
– Gyerünk, Bligh kapitány, tisztjei és emberei lent vannak a bárkában, és
önnek velük kell mennie. Ha a legcsekélyebb ellenállást megkísérli, abban a
pillanatban halál fia.
Ügy látszik, ekkor Bligh is elvesztette kissé tartása erejét, mert egészen
váratlanul patetikus szavakkal Christian belátására apellált:
– Becsületszavamat adom, és kötelezem magam, Mr. Christian, hogy
teljesen elfelejtem ezt az esetet, ha letesz szándékáról. Gondoljon arra, hogy
feleségem és négy gyermekem van Angliában, és ön a térdén ringatta
gyermekeimet.
De Christian rendíthetetlen maradt:
– Nem, Bligh kapitány, ha lett volna önben becsület, a dolgok nem
fejlődtek volna idáig, és ha önnek fontos a felesége meg a családja, akkor már
korábban kellett volna gondolnia rájuk, és nem lett volna szabad úgy
viselkednie, mint egy gonosztevőnek.
Egy pillanatig úgy rémlett, mintha Bligh ezek után is tovább akarta volna
kérlelni, de Christian durván elvágta szavainak útját. Most Colé
fedélzetmester tett kísérletet, hogy megkörnyékezze Christiant. Utóbbi később
bevallotta Stewartnak, hogy az eseményeknek ezen a pontján már-már
megbánta tettét, noha tisztában volt vele, hogy már késő volna a bánaí. Ezért
sajnálkozva így válaszolt Cole-nak:
– Most már késő. Az elmúlt hét maga volt a pokol – számomra, és
elhatároztam, hogy tovább nem szenvedek benne. Ön tudja, Mr. Colé, hogy
Bligh kapitány egész úton úgy bánt velem, mint egy kutyával.
– Nagyon jól tudom, Mr. Christian – hagyta rá Colé –, tudjuk ezt
mindnyájan, de felejtse el, az isten szerelmére!
Ekkor Bligh rnég mélyebben megalázkodott, mert szinte kétségbeesve
mondta:
– Nem lehet más módot találni?
Churchill, akit hovatovább nyugtalanítani kezdett Christian szemmel
látható bizonytalansága, most durván közbevágott:
– Nem, ez a legjobb és az egyetlen mód!
Szavait a többi lázadó helyeslésének moraja kísérte, és a közhangulatnak ez
a megnyilvánulása meggyőzhette Bligh-t a további tárgyalás céltalanságáról,
mert az után, hogy a kezét eloldozták, többé egy szót sem ejtett, hanem
hangtalanul lemászott a bárkába. Ekkor Christian, akit azért furdalt a
lelkiismeret, váratlanul átnyújtotta a kapitánynak saját szex-tánsát és a
nautikái táblázatokat.
 – Tessék, Bligh kapitány, ez minden célnak megfelel. Tudja, hogy ez jó
szextáns.
Ebben a pillanatban előreiramodott Smith, Bligh szolgája, és mielőtt bárki
útját állhatta volna, egyetlen ugrással a csónakban termett, hogy csatlakozzék
urához és gazdájához.
A bárka tizenkilenc utasával most alig emelkedett nyolc hüvelykkel a víz
szintje fölé, és ezen a címen jó néhányszor megvádolták Fletcher Christiant,
hogy Bligh-t és társait szándékosan a biztos halálba küldte. Ez, persze, nem
igaz. Először is annyira közel volt Kotu szigete, hogy a Bounty árbocának
tetejéről már látni lehetett, másodszor szellő sem fújt, és a tenger sima volt,
mint a tükör, harmadszor pedig, bármilyen valószínűtlenül hangzik is,
Christian felajánlotta, hogy egész Kotuig elvontatja a bárkát.
Bligh kapott is Christian váratlan ajánlatán, ami a vontatást illeti, és miután
egy kötéllel a hajóhoz erősítették, a bárka a Bounty tatja mögött siklott.
Röviddel ezután Christian újabb készleteket juttatott le hozzájuk
disznóhúsból, kenyérből és vízből, hogy az első napokat valahogy kihúzzák a
parton. Hogy a ráadásként kapott készleteknek helyet teremtsen, Bligh
szigorúan megparancsolta, hogy valamennyi függőágyat, amelyeket társai
túlzott derűlátással a bárkára cipeltek, hajítsák a vízbe, s Christian feltűnő
nagylelkűségén vérszemet kapva odáig merészkedett, hogy egypár puskát is
kért.
A lázadók heves tiltakozása ellenére Christian Bligh kívánsága
teljesítésében elment félútig, és lebocsátott négy kardot. Közben az emberek a
Bountv fedélzetén gúnyosan és csúfolódva kiabáltak:
– Ugyan, mi szükségük lenne tűzfegyverekre a Barátságszigeteken, ahol
annyi a barátjuk?
A zsivaj közepette hallani lehetett még, hogy Coleman, a fegyvermester,
lekiáltott a kapitány híveihez: felettébb hálás lenne annak, aki Londonba
érkezésük után Greenwichben felkeresné Mr. Greent, és tájékoztatná a
történtekről. Peckover azon kesergett, hogy nincs inge, mire az egyik lázadó
lement a fedélközbe, hogy kerítsen egyet neki. Churchill ennek fejében azt
követelte, hogy Fryer szolgáltassa vissza Heywood kadét zsebóráját, amelyet
az előbbi nemrég kért kölcsön tőle, és annak ellenére, hogy Fryer vonakodott
megválni az időmérő jószágtól, a cserét végül nyélbe ülőtték. A lázadók ekkor
Tahitit kezdték éljenezni, miközben a két hajóács, Norman és Mclntosh,
továbbá Byrnc. a félvak hegedűs, hangosan ártatlanságukat emlegették, és
keservesen sírtak.
A lázadók hangos lelkesedése azonban fokozatosan átcsapott a bárkában
tartózkodó kapitány elleni dühös kitörések sorozatába. Sértés sértés után
röppent feléje a taton át, és elkerülhetetlenül bekövetkezett a pillanat, amikor
valaki ezt kiáltotta:
– Golyót a gazember koponyájába!
A következő pillanatban egy ágyú csöve irányult „tréfából” a kis bárkában
ülő védtelen emberekre. Mosí már Bligh előtt is világossá vált, hogy a
vontatás kedvezménye nem éri meg a kockázatot, amelyet a hajó közelsége
jelent, és parancsot adott a kötél eloldására. Ekkor már nyolc óra volt: három
óra telt el a lázadás kitörése óta, és még nem támadt fel a hajnali szél. Ezért a
lojáiisok elhatározták, hogy evezőt ragadnak, ami távolról sem volt könnyű a
terheléstől mélyre süllyedt csónakban. Mégis olyan gyorsan eveztek el a
Bounty közeléből, amennyire csak tőlük telt, gondosan vigyázva, hogy
pontosan a hajó mögött maradjanak, mert jól tudták: a lázadóknak bármikor
kedvük támadhat, hogy feléjük fordítsák a hajóágyút, de mindaddig
biztonságban vannak, amíg irányuk egybeesik a tattal.
Fletcher Christian mozdulatlanul állt a Bounty fedélzetén a mellvédnél, és
az egyre távolodó bárkára meredt. Két, ebben az időben elejtett megjegyzését
örökítették meg. Azt mondta valakinek, aki mellette állt: „Szívesen
feláldoznám a saját életemet, ha vissza lehetne fordítani a dolgokat a normális
kerékvágásba, és a bárkában levő személyek ismét biztonságban a hajón
volnának.” Egy másiknak pedig bevallotta, hogy a szíve összeszorult, amikor
Bligh a feleségét és gyermekeit emlegette, és drámai hangon hozzátette, hogy
kész lett volna a tengerbe vetni magát, ha tudja, hogy tettével
megváltoztathatja az események folyását.
Hála Bligh gondosságának, aki a hajó elhagyása után is tovább vezette a
hajónaplót, ma pontosan tudjuk, mit érzett és gondolt, amikor a bárka útnak
indult. Az első bejegyzése így hangzik:
„Alig tettem meg nyolcad mérföldnyi utat, amikor elkezdtem tűnődni az
emberi dolgok forgandóságán. De mindeme bajok közepette bensőmben
boldogság honolt, és ez nem engedte meg, hogy szellememet csüggedés ejtse
rabul, mert tudatában voltam önnön feddhetetlenségemnek és az aggályos
gondosságnak, amellyel a szolgálatomat elláttam... Lehetett-e bárki kedvezőbb
helyzetben, mint én ezelőtt tizenkét órával? Volt egy jó karban tartott hajóm,
bőven ellátva a szolgálathoz és a jóllétünkhöz szükséges készletekkel. Minden
részletre kiterjedő figyelemmel biztosítottam magam a szerencse
forgandóságával szemben, arra az esetre is, ha nem tudnék átjutni az
Endeavour-szoroson, és felkészültem minden balesetre, ami ott érhet. Ehhez
hozzá kell még tennem, hogy hajtásaim rendben voltak, és szépen virultak,
úgyhogy miután az út kétharmadát már magam mögött hagytam, a hátralevő
része nem volt kétséges.”
 Bligh-t különösen a lázadás valódi oka foglalkoztatta, és így összegezte
fejtegetéseit:
„Más következtetésre nem juthatok, mint hogy sokkal boldogabbnak
képzelték el jövendő életüket az otaheitiek között, mint amilyet Angliában
folytathatnak, és ha ehhez hozzáveszünk néhány női kapcsolatot, valószínűleg
megtaláltuk az egész ügy fő indítékait. A főnökök annyira megszerették
embereinket, hogy mindenkit inkább maradásra, mint az ellenkezőjére
biztattak, sőt még nagy birtokokkal is kecsegtették őket. Ennek és még
számos, hasonlóan csábító körülménynek összejátszása mellett, ha nem
láthatta is előre az ember, aligha csodálhatja, hogy a matrózok közül
számosan, egyes tisztek által vezettetve, és családi kapcsolatok híján – vagy
ha voltak is ilyen kapcsolataik, nélkülözvén ama természetes ösztönt, hogy
azoktól soha el ne kívánjanak szakadni –, olyan hatalmas vonzóerő hatása alá
kerültek, amellyel az előbbiek nem rendelkeztek, és roppant kísértésnek voltak
kitéve, ha egyszer kezükbe kaparintották a hatalmat, még ha törvénytelenül is,
hogy betelepedjenek a bőség közepébe a világ legszebb szigetén, ahol nem
kell dolgozniuk, és ahol a kicsapongás lehetőségei minden képzeletet
felülmúlnak.”
Bligh élete végéig kitartott álláspontja mellett, és miután Angliába
visszatért, sikerült mindenkit meggyőznie arról, hogy Christian és bűntársai
már előre gondosan kitervezték a lázadást, és azzal a szándékkal hajtották
végre, hogy visszatérhessenek Tahitira. Bligh téves nézeteinek legvalószínűbb
magyarázata bizonyára az, hogy túlzott módszeressége és rendszeressége
mellett el sem tudta képzelni, hogy valaki ötletszerűen, szeszélyből
cselekedjék, mint például Fletcher Christian.
Viszont Christian sem ért volna el eredményt, ha a saját tetteit irányító
közvetlen okokhoz nem társul a hajón uralkodó általános elégedetlenség. A
legénységet különösen felbőszítette az a kollektív büntetés, amelyet a kapitány
április 27-én mért ki rájuk, a nevetséges kókuszdió-vitát követően, és
bármilyen valószínűtlennek látszik is, jó okunk van feltételezni, hogy ez az
önmagában apró incidens a lázadás kibontakozásának jelentős tényezője lett.
Végezetül emlékezetünkbe idézve, hogy mindez 1789-ben történt, és hogy
máshol egy hasonló jellegű eseménysor volt kifejlődőben, mégpedig sokkal
szélesebb skálán, érdekes történelmi és társadalmi távlatokban röviden
szemügyre venni a lázadást. Megfigyelhetjük, hogy mind a tizennégy matróz,
akik fáradságos és veszélyes fedélzeti munkát végeztek, részt vett benne.
Másrészt, akik a királyhoz és a kapitányhoz hűek maradtak, majdnem
valamennyien magasabb beosztásban voltak (csak két fontos kivétel akadt:
Christian és Young). A Bountyn lezajlott lázadás tehát osztályharcnak is
felfogható – az elnyomott, elhanyagolt, szegénységsújtotta és hazátlan
matrózok zendülésének az előjogokat élvező és dölyfös úri osztály ellen,
amelyet a szemükben
Bligh kapitány testesített meg. Ha maga a lázadás vezére nem tartozik
szintén az urak kö/é, több mint valószínű, hogy a lappangó gyűlölet, amely
ebben az időben a szerencsétlen matrózok rétegét feletteseikkel szemben
eltöltötte, véres mészárlássá fajul, és a lázadás aligha zajlik le olyan bámulatos
nyugalommal, mintegy lovagias ügy módjára, ahogy ténylegesen lezajlott.
 Otthon-keresés

Mikor a bárka végre eltűnt a szemhatáron, Christian összeszedte magát, és

huszonnégy emberének megparancsolta, hogy gyülekezzenek a fedélzeten. A
lázadás folyamán a legénység számos tagja, aki addig alig volt több névtelen
figuránál, kezdett egyéni arcot ölteni, önálló személyiséggel és jellemmel.
Hasznos tehát, ha név szerint is felsoroljuk őket, főként azért, mert szerepük
fontossága egyre növekszik az elkövetkező hetek és hónapok során. Két
csoportra oszthatjuk őket. Az első csoport azt a tizenhét embert foglalja
magában, akik tevékenyen részt vettek a lázadásban:
Edward Young tengerészkadét
Charles Churchill tengerésztizedes
John Mills segédtüzér
William Brown kertész
Henry Hillbrant matróz és kádár
Matthew Quintal matróz
Matthew Thompson matróz
Isaac Martin matróz
Alexander Smith matróz
Thomas Ellison matróz
Tohn Sumner matróz
John Millward matróz
William Mickoy matróz
William Muspratt matróz
John Williams matróz
Richard Skinner matróz
Thomas Burkett matróz
A második csoportot az a kapitányához hű hét ember alkotja, akik ugyan
megtagadták a részvételt a lázadásban, mégis a hajón kényszerültek maradni.
Ezek:
George Stewart tengerészkadét
Péter Heywood tengerészkadét
James Morrison, a fedélzetmester segédje
Joseph Coleman fegyvermester
Charles Norman segédács
Thomas Mclntosh segédács
Michael Byrne matróz
 Miután embereit összehívta, Christian felszólította őket, hogy válasszanak
vezetőt, s egyúttal kijelentette, hogy ha úgy óhajtják, szívesen átengedi
másnak a parancsnokságot. Nagyon valószínű, hogy ez idő szerint Christian
kész örömmel áthárította volna másra a felelősség terhét. Másrészt viszont –
miután jól tudta, arról most már úgyis lekésett, hogy kimásszon az ügyből –
nyilván azt szolgálta ez a lépés, hogy helyzetét egyszer s mindenkorra
megszilárdítsa, és hogy a Churchillhez hasonló emberek lássák: ő a vezető,
mindannyiuk közös akaratából. Amint nyilván előre sejtette, más név szóba
sem került, és egyhangúlag Őt választották a Bounty kapitányává:
Működését azzal kezdte, hogy a legénységet két őrcsoportra osztotta, és
ezek egyikét Stewart tengerészkadét parancsnoksága alá helyezte. Egyesek
azonnal tiltakoztak, felpanaszolva, mennyire helytelen egy kapitány párti
embert nevezni ki a hajó tulajdonképpeni másodparancsnokává, és ha
mindenképpen kadét kell erre a helyre, szívesebben látnák a nála népszerűbb
Heywoodot. Christian azonban hajthatatlan volt: a parancsnak
engedelmeskedni kell, és amíg ő a kapitány, engedelmeskedni is fognak.
Ezután, elsősorban azért, hogy új pozíciójával tüntessen, vissza.vonult Bligh
kabinjába, és elrendelte, hogy a kenyérfa-hajtásokat dobják a tengerbe. Végül
összeszedette a bárkán eltávozottak minden személyes tulajdonát, és sorsolás
űíján szétosztotta a lázadók közt.
Ezután Christiannek és embereinek el kellett dönteniük, hogy hova
menjenek. Sebtében kigondolt eredeti tervük szerint Tahiti felé akarták venni
az irányi, hogy ott partra tegyék a lojálisukat, akiket akaratuk ellenére
kényszerítettek a hajón maradásra. Azután – úgy gondolták – keresni fognak
egy magányos szigetet, ahol a felfedeztetés kockázata nélkül letelepedhetnek.
További megfontolás után azonban rájöttek, hogy mivel a velük levő
kapitánypáríiak egytől egyig ügyes és használható emberek, munkájuk nagy
előnyt jelentene az új gyarmaton. Teháí még annyi fáradságot sem vettek,
hogy megkérdezzék a boldogtalan lojálisokat; egyszerűen eldöntötték, hogy
nem térnek vissza Tahitira, hanem valamelyik másik szigeten keresnek
alkalmas otthont.
A Cook utazásairól szóló könyvek egyikében, amely megvolt a hajó
könyvtárában, Christian egy kis sziklás sziget leírására bukkant. A sziget a
Tupuai nevet viselte, és Tahititól mintegy háromszáz tengeri mérföldre délre
feküdt. Cook a szigetet 1777-bcn tett déitengeri útján fedezte fel. Partra ugyan
nem szállt itt sem ő, sem útitársai közül senki, de egy sereg bennszülött
közelítette meg csónakon a hajót, s így megállapították, hogy nyelvüket és
szokásaikat tekintve közeli rokonai a tahitiaknak. Christian tehát teljes joggal
hihette, hogy itt ugyanolyan barátilag fogadják majd őt és embereit, mint
Tahitin. Tupuai a 23. szélességi fokon feküdt, ami azt jelentette, hogy
éghajlata alig hűvösebb Tahitiénál, vagyis semmi akadálya a trópusi növények
és gyümölcsfák termesztésének. Közölte tehát felfedezését a legénységgel,
bizonygatva, hogy a sziget jól megfelel céljaiknak, majd szavazásra bocsátotta
az ügyet. A lázadók azonnal és egyhangúlag beleegyeztek, anélkül, hogy
végiggondolták volna, mit jelent életük hátralevő részére megtelepedni egy
ilyen apró szigeten. A Bounty ennek megfelelően délkeleti irányba fordult.
Morrison fedélzetmester szerint mind ö, mind a többiek a hajón, akik a
kapitányhoz hűségesek maradtak, szüntelenül új és új terveket szőttek a hajó
visszaszerzésére, de az éber lázadók egyiket a másik után hiúsították meg.
Ebben az állításban bizonyára van valami igazság, mert Churchill különösen a
fegyveres ládát őrizte nagy gonddal, sőt minden éjjel a fedelén aludt. A
lojálisok mindenesetre bőségesen találtak alkalmat arra. hogy titokban
találkozzanak egymással, és terveket szőjenek, mivel a hajón korlátlan
mozgási szabadságot élveztek. Következésképpen fel kell tételeznünk, hogy
valójában teljesen elégedettek voltak sorsukkal, és a legjobb egyetértésben
éltek a lázadókkal. Ezt a tényt igazolja mellesleg az a szembetűnő készség is.
amellyel Stewart tengerészkadét a szokásos fedélzeti teendőkből kivette részét
Egyvalaki volt szemlátomást elégedetlen, mégpedig Fletcher Christian, sőt
napról napra bűskomorabbnak és csüggedtebbnek látszott. Arcát tenyerébe
temetve találták újra meg újra a kabinjában, és fel se nézett, ha valaki belépett,
vagy akár megszólította. De mindig csak egy-két órára volt rabja nyomott
hangulatának, máskülönben ellátta kötelességét, és olyan alapossággal és
szigorral fegyelmezte legénységét. amit bizonyára maga Bligh kapitány is
helyeselt volna, ha netán a hajón tartózkodik.
Röviddel Tupuai szigetére érkezésük előtt Christian megparancsolta
embereinek, hogy készítsenek maguknak egy egyszerű uniformist
vitorlavászonból, azzal a bevallott céllal, hogy tiszteletet ébresszenek s.
bennszülöttekben, amikor a szigetre lépnek. Ez kissé furcsának tűnhet, de
emlékezetünkbe kell idézni, hogy abban az időben senki más nem viselt
egyenruhát a brit flottában, csak a tisztek és a tengerészkatonák. Mivel
azonban Cook rövid látogatása óta, aminek immár tizenegy éve, egyetlen hajó
sem állt meg Tupuai előtt, a bennszülöttektől aligha várhatta bárki is, hogy
méltányolni tudják, milyen magas rangú személyek az egyenruhába öltözött
angolok, amikor a Bminíy egyhónapi vitorlázás után, május 18-án,
horgonyvetés szándékával Tupuai vizeire siklott. A szigetlakók kezdettől
fogva rendkívüli gyanakvással fogadták a látogatókat, és amikor Stewari az
egyetlen résnél, amely a szigetet körülvevő korallzátonyon nyílt,
mélységmérésekbe kezdett, azonnal fegyveres harcosok serege indult el egy
nagy vendéghajós csónakon, ellenőrizni, hogy mit művel. Amit láttak, cseppet
sem nyerte meg tetszésüket, és abban a naiv hitben, hogy nagyobb számuk
révén ők vannak fölényben, készülődni kezdtek, hogy a kuttert megrohanják.
Megriadva és meglepve ettől az ellenséges magatartástól, Stewart és társai
azonnal tüzet nyitottak a bennszülöttekre a náluk levő két pisztolyból. Annak
ellenére, hogy az egyik pisztoly csütörtököt mondott, a másik lövése pedig jó
messzire csapódott le céljától, a támadók mindenesetre hallatlanul
megrémültek a zajtól, és gyorsan eliszkoltak.
Másnap reggel, amikor a Bounty horgonyt vetett a korallzátonyon belül
elnyúló lagúnában, a bennszülöttek már úgy viselkedtek, mint akik
meggyőződtek róla, hogy az egyenruhás hajósok mindenesetre félelmetes
lények, mert egész nap távol maradtak. Végül, egész éjjel tartó tanácskozás
után, elhatározhatlak, hogy békéért folyamodnak, mert egy igen
tiszteletreméltó öregurat küldtek a hajóra, kezében banánággal, ami a
polinézeknél a mi olajágunk vagy fehér zászlónk megfelelője. Eltekintve attól,
hogy az agg békekövet valósággal megrémült a hajón levő disznóktól,
kecskéktől, kutyáktól, a tárgyalások zökkenőmentesen folytak, utána pedig
visszacvezetí a partra, fölöttébb elégedetten a különféle értékes ajándékok
miatt, amelyeket a lázadóktól kapott. Nem sokkal ezután másik kenu indult el
a lagúna partjáról, és ahogy egyre közelebb került, a Bounty legénysége
gyönyörködve látta, hogy nem kevesebb, mint tizennyolc lány ül benne,
„valamennyien szépek és csinosak, csigákban omló, derékig érő hajjal”. A
lányok ugyanolyan boldogan és készségesen rajzoltak a fedélzetre, mint tahiti
rokonaik, a várakozó hajósok pedig „előzékenyen” fogadták őket, Morrison
fedélzetmester tapintatos fogalmazása szerint. Szerencsére azonban egy vagy
két lázadónak maradt ideje, hogy szemmel tartsa a bennszülöttek egy másik
csoportját, amely szintén a hajó felé tartott, és minél közelebb kerültek, annál
kevésbé nyerték meg a hajósok tetszését. Csaknem ötven csónak siklott a
vizén, bennük hatalmas, atlétatermetű alakok, akik for-télyosan, bár
sikertelenül igyekeztek elrejteni a magukkal hozott rengeteg lándzsát és
parittyát. Christian most ráeszmélt, hogy a békekövet valójában kém
minőségben járt a hajón, és a lányok is csak azért jöttek, hogy eltereljék a
hajósok rigyelmét a parton folyó hadi készülődésről. Pillanatnyi késlekedés
nélkül lezavarta a nőket a hajóról, embereivel fegyvert fogatott, és hadirendbe
állította őket a korlát mellett. A harcosok, miután látták, hogy cselüket
leleplezték, azonnal elvágták a Bounty horgonykötelét, majd támadásba
kezdtek. Christian egy pillanat alatt tisztában volt azzal, hogy bármennyire
viszolyog is tőle, nem marad más hátra, mint alaposan megleckéztetni a
szigetlakókat, és nyomban parancsot adott Millsnek, hogy az egyik, kartáccsal
töltött négyfontosból tüzeljen közéjük. A robbanás döreje és a lövés iszonyú
hatása megrémítette a bennszülötteket, úgyhogy fejvesztve menekülni
kezdtek, mire a kuíter. benne fegyveres tengerészekkel, üldözőbe vette őket,
és sokan estek áldozatul a puskák tüzének. A meglehetősen véres hadművelet
emlékére a lagúna később a Véres-öböl nevet kapta,
A lázadók első gyarmatontási kísérlete aligha kezdődhetett volna
szerencsétlenebbül. De a déltengeri bennszülöttek és az európaiak első
találkozása nemegyszer alakult ilyenformán, anélkül, hogy az incidens
későbbi kapcsolataikat komolyan befolyásolta volna. S Őt még a
vendégszerető Tahitin is úgy esett, hogy eredeti felfedezőjét, Wallist, először
megtámadták, és ő is tűzfegyverekkel volt kénytelen védekezni. A
bennszülöttek azonban – legalábbis az esetek többségében – csodálatosan
gyorsan felejtették el az ilyen incidenseket, és a győztesek hűséges barátaivá
lettek még a legvéresebb és legpusztítóbb vereségek után is.
Olyan ember részéről tehát, aki ismerte a Déli-tengert és lakóinak
természetét, mint ahogy Christian is, korántsem volt ésszerűtlen, ha azt
remélte, hogy rövidesen elnyerheti a Tupuai-sziget lakóinak barátságát, így
mihelyt nyilvánvalóvá lett, hogy a bennszülöttek ideiglenesen a dombok közé
menekültek a sziget belsejébe, Christian megtette az első lépéseket békés
szándékának bizonyítására, mégpedig azzal, hogy jókora kirándulásokat tett a
parton, és minden útbaejtett kunyhóban szerszámokat, szögeket,
üveggyöngyöket és más, kárpótlásnak szánt ajándéktárgyakat hagyott.
Ezeken a diplomáciai missziós utakon Christiannek arra is lehetősége nyílt,
hogy közelebbről szemügyre vegye a szigetet, és minél többet látott belőle,
annál jobban megtetszett neki. A közepén emelkedő dombok csak néhány száz
láb magasságot értek el, és széles síkságok terültek el előttük. A megművelt
földek és ültetvények dús terméséből ítélve a talaj igen termékeny lehetett, itt
is, ott is kristálytiszta csermelyek csobogtak a tenger felé, tehát az ivóvíz
nyilván nem okoz majd gondot. További fontos tényezőnek számított, hogy a
sziget kicsi volt, és nem egykönnyen felfedezhető, valamint, hogy egyetlen
kikötőhelye jött számításba, a meglehetősen szegényes védelmet nyújtó
Véres-öböl. Vagyis nagyon valószínűtlennek látszott, hogy bármilyen erre járó
hajónak kedve támadjon itt lehorgonyozni. Ha a Bountyiól mindent kiraknak,
aminek hasznát vehetik, utána pedig felgyújtják a hajót, rejtekhelyüket soha
senki meg nem találja.
Egyetlen dolog zavarta csak egy kissé Christiant, mégpedig az, hogy
háziállatnak nyomát sem fede/te fel a szigeten. Ebből pedig arra
következtetett, hogy ilyesmi nem is létezik Tupuain, és ez rögtön fényt derített
rá, miért riadt meg annak idején a békekövet a disznók és kecskék látványától.
Éppen ezért Christian azt javasolta társainak, hogy mielőtt véglegesen
megtelepednének a szigeten, látogassanak el Tahitira, és szerezzenek be ott
kiadós utánpótlást tenyészállatokból. A lázadóknak egyetlen porcikája sem
kívánta, hogy egész életükre vegetáriánusok legyenek, amellett kapóra jött
nekik ez az ürügy, hogy újra felkeressék Tahitit. Miután egymástól
függetlenül arra a meggyőződésre jutottak, hogy Tupuai szigetén a nők
távolról sem olyan szere tetreméltóak és alkalmazkodók, mint Tahitin, a
legénység több tagja annak a véleményének adott kifejezést, hogy a maga
részéről a disznóknál és kecskéknél sokkal fontosabbnak tartaná asszonynépet
szerezni Tahitiról. Christian, aki szintén mély vonzalmat érzett Tahiti egyik
szépséges leánya iránt, együtt-érzett embereivel. Elhatározták tehát, hogy
késedelem nélkül elindulnak Tahitira, megszerezni mindeme életbevágóan
fontos dolgokat.
A döntés több okból kockázattal járt. Először is: fölöttébb valószínű volt,
hogy a szigetlakókban gyanút ébreszt, ha a Bounty ilyen hamar visszatér
Tahitira, mégpedig kapitánya nélkül és ennyire megfogyatkozott
legénységgel. Sőt egyikmásik főnök, ha rájön az igazságra, még a hajót is
elfoglalhatja, és fogságba vetheti a lázadókat. Másodszor, a kapitánynak a
hajón maradt hívei nyilván kihasználják majd a kínálkozó alkalmat a szökésre.
Végül azért járt komoly kockázattal a vállalkozás, mert a legénység
valamelyik tagja esetleg elszólja magát, hogy Tupuain szándékoznak
letelepedni, és ezt a közlést kétségtelenül továbbadják majd annak az angol
vagy egyéb európai hajónak, amely legközelebb útba ejti Tahitit.
Mindenki meglepetésére azonban Tahitin tett rövid látogatásuk
zökkenőmentesen zajlott le. Amikor június 6-án Poino főnök és még jó
néhány elragadtatott alattvalója, a szokásos üdvözlő ajándékokkal, a
Matavai-öbölben a hajó fedélzetére lépett, Christian igen ötletes magyarázatot
tartogatott a tarsolyában. Előadta nekik, hogy nem sokkal Tahiti elhagyása
után találkoztak Cock kapitánnyal, aki hajójára vette Bligh-t a legénység
másik részével és az összes kenyérfa-dugvánnyal, majd parancsot adott
Christiannek, hogy forduljon vissza Tahitira, s ott vegyen a fedélzetére élő
állatokat és növényeket egy újonnan alapított, Aitutaki nevű gyarmat részére,
amely Christian szerint Ausztráliában feküdt.
A különös mesét a bennszülöttek minden további nélkül elhitték, feltéve
persze, hogy egyáltalán kihámozták Christian. erősen botladozó tahiti
beszédének lényegét. Ami a lojáli-sokat illeti, sőt ebben a tekintetben a többi
lázadó sem volt kivétel: Christian lelövéssel fenyegetett meg mindenkit, aki
szökést kísérelne meg, vagy elárulná a tahitiaknak az igazságot, és ennyi elég
volt, hogy tudják, mihez tartsák magukat.
Egy hét leforgása alatt Christian nem kevessbb, mint négyszázhatvan
disznót, valamint ötven kecskét szedett össze, továbbá Bligh bikáját és egy
tehenet, számtalan csirkét, két macskát és két. kutyát. Kivéve Christian
szerelmét, Mauateát, Tahiti lányai nem nagyon áhítoztak rá. hogy a Bountyi
Tupuaira kísérjék. Ellenkezőleg, a lányok mindent elkövettek, hogy inkább
Tahitin marasztalják szerelmesüket. Némileg javított a helyzeten, hogy
visszatérő útjukon váratlanul két tahiti női potyautas bújt elő, viszont megint a
mérleg másik serpenyőjét nyomta le, hogy jelentkezett néhány férfi potyautas
is, köztük a javíthatatlan Hitihiti. Mire a Bounty a Véres-öbölben újra
horgonyt vetett, kiderült, hogy kilenc férfi, nyolc fiú, tíz nő meg egy kislány
érkezett velük Tahitiról, vagyis bajosan mondhatta volna bárki, hogy a nemek
egyensúlyának problémája megoldódott. A bika útközben kimúlt, viszont a
tehén meg az összes többi élő állat a legjobb egészségnek örvendett, úgyhogy
mindent összevéve a kirándulást semmiképpen sem lehet kudarcnak nevezni.
Történetesen úgy adódott, hogy a telepesek nagy hasznát vették a
kezdetben nem szívesen látott férfi potyautasoknak, mert ezek pillanatok alatt
meggyőzték Tupuai lakóit, hogy angol barátaik szándékai békések, és a
továbbiakban is remek közvetítőnek és tolmácsnak bizonyultak. Tamatoa
főnök, aki a sziget egész nyugati felén uralkodott, beleértve a Véres-öblöt is,
jóindulatában odáig ment, hogy Christian névtestvére lett, és az előnyös
egyezséget méltóképpen meg is ünnepelték, nagy lakoma és szertartás
kíséretében. Az új, szerencsés fordulat révén helyzetük teljesen megváltozott,
úgyhogy a kis kolónia jövője fényesnek ígérkezett.
Tamatoa a Véres-öböl mellett ajánlott fel egy nagy földdarabot a
gyarmatosoknak, amely azonban valami homályos okból nem felelt meg
Christiannek, akinek szíve egy másik, valamivel keletebbre fekvő terület után
sóvárgott. Pedig Tupuai legjobb termőtalaja Tamatoa királyságában volt
található, és ha Christian fáradságot vesz magának a terep kissé alaposabb
vizsgálatára, kétségtelenül elfogadja Tamatoa ajánlatát, és a szigetnek ezen a
szép, termékeny, vízben gazdag részén telepszik le. A lázadók szokás szerint
nem tettek ellenvetést, amikor Christian amellett kardoskodott, hogy a sziget
északkeleti szögletében telepedjenek le, Tamatoa viszont hangosan és
keserűen tiltakozott, és erre meg is volt minden oka, mert a Christian által
kiszemelt terület Tamatoa esküdt ellenségének, Taaroa főnöknek a
királyságához tartozott. Hogy valaki faképnél hagyja névtestvérét, s annak
legádázabb ellensége birodalmában telepedjék meg – – ez a bennszülöttek
szemében halálos sértésnek számított. Christiannek, aki csaknem öt hónapig
élt Tahitin, ezt nagyon jól kellett volna tudnia, mégis szemlátomást úgy vélte,
hogy lehet két főnök névtestvére is egyszerre, tehát Taaroának is felajánlotta
ezt a megtiszteltetést. Talán mondanunk sem kell: az utóbbi valósággal úszott
a boldogságban, hogy milyen remek kilátással kecsegtet, ha biztosíthatja
ennek a hatalmas, jól felfegyverzett idegennek a szövetségét, és
haladéktalanul elfogadta Christian ajánlatát. Ettől a pillanattól Tamatoa esküdt
ellenségének tekintett minden lázadót. Fletcher Christian rendkívül
szerencsétlenül választott, mert Taaroa uralma csak félakkora területre terjedt,
mint Tamatoáé, és csak félannyi alattvalóval rendelkezett. Ráadásul a sziget
harmadik főnöke, Tinarau, aki Taaroa déli szomszédja volt, Tamatoa
szövetségesének számított, ami azt jelentette, hogy a lázadók a sziget
lakosságának kétharmadát az ellenséges táborban tudhatták. Továbbá a
Bounty első érkezése után a Véres-öbölben vívott csata elesett harcosainak
legnagyobb része Tinarau országából származott, ami megmagyarázza, miért
vált ez a főnök legádázabb ellenségükké, és hozta rájuk később a legnagyobb
bajokat.
Nyomban az után, hogy Christiannek sikerült a korallzátonyon belül
áthajóznia a Bountyva] a Taaroa birodalmához tartozó új kikötőhelyre, máris
elkezdődtek a nehézségek. Először is a legénység két tagja, Sumner és
Quintal, huszonnégyórás kirándulást tett a parton Christian engedélye nélkül.
Mikor tettükért Christian megdorgálta őket, azt felelték, hogy a hajó kikötőben
van, így hát mindenki a maga ura. Az adott körülmények között viszont
mindennél fontosabb volt, hogy a lázadók összetartsanak, és elkerüljék a belső
viszályokat. Tehát anélkül, hogy vitába szállt volna álnok érvelésükkel, amely
szerint a lázadás által mindnyájan szabaddá és egyenlővé lettek, Christian
elszántan előrántotta pisztolyát, és megparancsolta, hogy a vétkeseket verjék
bilincsbe. Miután éjszaka módjukban állt jól átgondolni helyzetüket, a két
ember másnap reggel bocsánatot kért Christiantől, aki minden további
büntetés nélkül szabadon engedte őket.
A lázadók nem lakhattak örökké a Bountyn, különösen, hogy már meg is
egyeztek a hajó kiürítésében és elégetésében, nehogy a járművet bárki
megpillantsa, és így hollétüket felfedezze. De a veszélyes helyzet miatt, amely
a sziget főnökeinek viszálya nyomán kialakult, érezték, hogy mindaddig nem
tanácsos megszabadulniuk a hajótól, amíg nem teremtenek maguknak a parton
hasonlóan jó védelmet nyújtó helyet.
A legésszerűbb megoldásnak mindenképpen egy erőd építése látszott, és
július közepén Christian a parttól háromszáz yardnyira kiválasztott egy sűrű
erdővel körülvett, kellemes tisztást. Úgy látszik, valóságos vár tervét forgatta
a fejében, 300x300 láb alapterülettel, amilyenről minden fiú álmodozik,
körös-körül sánccal, sarkain lőrésekkel ellátott őrtornyokkal, várárokkal és
felvonóhíddal. Mihelyt az erőd helyében és a terv fő vonalaiban megegyezésre
jutottak, Christian a következőképpen szervezte meg a munkát.
Brown, a kertész, azt a megbízatást kapta, hogy egy tahiti férfi segédletével
veteményféléket ültessen jövendő szükségleteik fedezésére, míg Colemannek,
a fegyvermesternek, Mickoy-jal együtt ásókat és kapákat kellett készítenie. Az
egész társaságnak Hillbrant főzött, Ellisonnak és a vak Byrne-nak pedig az
volt a feladata, hogy az embereket, élő állatokat és az ingóságokat a hajóról a
partra szállítsák. A legénység fennmaradó tizennyolc tagja, köztük a lojálisok,
továbbá a Tahitiról átvándoroltak az erőd építésében vettek részt Christian
parancsnoksága alatt, és meg kell adni, Christian járt elöl jó példával, mert
maga is ásót fogott, és részt vett az alapozásban.
Christian a munkának már ebben a kezdeti, kemény és megerőltető
szakaszában rájött, hogy túlságosan nagyralátó volt az erőd arányainak
megtervezésében, és az eredeti elképzelés méreteit kénytelen-kelletlen felére
csökkentette. A munka ennek ellenére is nagyon lassan haladt, és menet
közben egyéb akadályok is felmerültek. Mióta a Bounty hajósai és Tamatoa,
valamint Tinarau főnök között szakításra került sor, az utóbbiak azzal az igen
egyszerű eszközzel hozták nehéz helyzetbe a hajósokat, hogy embereiknek
megtiltották bárminemű élelem szolgáltatását az idegenek számára. Ennek
következtében a lázadók kénytelenek voltak beérni a Taaroa kicsiny
birodalmában termő gyümölccsel és növényekkel. Még többet rontott ügyük
állásán, hogy az a néhány bennszülött, aki a munkálatok helyén mégis
megjelent élelemmel, nem volt különösebben elragadtatva a cserébe
felajánlott cikkektől, sót olyan vélemények is elhangzottak, hogy szülőföldjük
kőeszközei és háncsruhái sokkal jobbak, mint az európai vas és gyapot cikkek.
De a legjobban az keserítette el őket, hogy a lányok, akik napközben
szemlátomást élvezettel kacérkodtak velük, míg munkájukat végezték,
kereken megtagadták, hogy az éjszakát a hajón töltsék.
Christian időről időre kísérletet tett a két másik főnök barátságának
visszanyerésére, sőt odáig ment, hogy a hajó csónakján békítő ajándékokkal
megrakodva, körülhajózta a szigetet. Végül is feltehetően siker koronázta
volna kitartását, ha nem követi el azt az esztelen és teljesen felelőtlen
baklövést, hogy négyszázhatvan disznaját és ötven kecskéjét szabadon engedi
Tupuain. (Persze, nehéz munka lett volna ólakat és karámokat építeni az
állatoknak, s ez nyilván fel sem ötlött a lázadók fejében, amikor olyan lelkesen
összegyűjtötték őket Tahitin.) Mivel ezek voltak az első állatok, amelyek
valaha e vidékre kerültek, és a szigeten a kerítést nem ismerték, a szabadjára
engedett nyájak kedvükre csatangolhattak az ültetvényeken és termőföldeken.
Ehhez járult, hogy a lázadók felelőtlenül és szándékosan visszaéléseket
követtek el, egyrészt azzal, hogy a kerti veteményeket és gyümölcsöt ott
szedték össze, ahol éppen találták; másrészt azzal, hogy állataikat nem terelték
újból össze – s ez óhatatlanul nyílt összeütközéshez vezetett. Az első komoly
baj augusztus 25-én történt, amikor Tinarau egyik emberét megölték. A főnök
megtorlásként azt eszelte ki, hogy csinos nőket küldött csalétkül, akik a
gyanútlan tengerészeket a pálmaerdők mélyébe csalogatták. Ennek a Mata
Hari-taktikának első áldozata Alexander Smith volt, de elég szerencsésen élve
megúszta egy alapos ijedtséggel és ruhái elvesztésével. Viszonzásul Christian
földig égette a kunyhót, ahol az álnok merénylet történt, ráadásul elkobzott
néhány visszataszító halványt is, amelyeket Tinarau rendkívüli becsben tartott.
Ezek az ellenrendszabályok egyetlen kézzelfogható eredménnyel jártak: a
Smith tőrbe ejtésében segédkező nő a hajóra menekült, és ott is maradt.
Tinarau ekkor más taktikára tért át. Óriási élelmiszerkészleteket cipelő,
jókora csapat kíséretében, szeptember 22-én ellátogatott a félig kész erődhöz.
Ott kijelentette, hogy fegyverszünetet kíván kötni, és szeretné, ha helyreállna a
béke, azzal a feltétellel, hogy Christian visszaszolgáltatja a bálványokat. A
lázadók egyik társa azonban, egy Tahitiról származó fiatal fiú, véletlenül
észrevette, hogy az ajándékot hozók, mielőtt érkezésüket bejelentették,
fegyvereket rejtettek el egy közeli bozótban. A fiú nyomban figyelmeztette
Chris-tiant, mire az fegyverbe szólította és készenlétbe helyezte saját
embereit. Tinarau a színlelt béketárgyalások kellős közepén vette csak észre,
hogy a hajósok fegyverben állnak. Ráeszmélve, hogy tervével kudarcot
vallott, gyorsan véget vetett a találkozónak. A Bounty egyik ágyújának jól
irányzott lövésére aztán az egész bennszülött sereg hanyatt-homlok
bemenekült az erdőbe.
Chrístiannek cseppet sem szegték kedvét Tinarau cselszövései, és nem ijedt
meg annyira, hogy települési helyén változtasson, vagy tervét feladja. Inkább
még jobban siettette az erőd munkálatait, hogy minél előbb védelmező falak
mögött tudja magát hasonló támadásokkal szemben. De több társa már torkig
volt az egész üggyel, és vajmi kevés örömmel töltötte el őket az a kilátás,
hogy hátralevő napjaikat Tupuain kell tölteniük. Sőt, amikor néhány nap
múlva Christian tudomásukra hozta, hogy elérkezett az idő a Bounty
leszerelésére, és a hajó elégetésére, szavait a tiltakozás vihara fogadta. A
lázadók hosszú tanácskozás után végre megegyeztek abban, hogy
letelepszenek Tupuain, de egyetlen feltétellel: ha a jövőben minden egyes
embernek asszonyt szereznek. Nőkre a helyszínen csak egyetlen módon
tehettek volna szert, ha rabolják őket, ez viszont olyan kockázatos és
embertelen eljárás lett volna, hogy Christian még a gondolatát is elvetette.
Akkor csak egyetlen lehetőség marad, vágott közbe az egyik jelenlevő:
visszamenni Tahitira, ahol bőven akad hajlandóságot mutató és barátságos
nőszemély. Christian kétségbeesetten próbálta lebeszélni őket erről az esztelen
tervről, rámutatva, hogy mindnyájan lázadók és bűnözők, és ha Tahitira
visszatérnek, és ott elfogják Őket, egytől egyig akasztófán végzik. De egyik
fél sem engedett, és a tanácskozás három teljes napig tartott. A végtelennek
tetsző vita azzal az egyetlen eredménnyel járt, hogy néhány ember hallatlanul
megszomjazott, és amikor Christian a rumot megtagadta tőlük, a szeszesláda
feltörésével maguk segítettek magukon. Erre Christian elkeseredésében extra
porciót adatott az egész társaságnak, és újra felszólította az ellenzéket, hogy
saját maguk és társaik érdekében verjék ki fejükből a Tahitira való visszatérés
esztelen gondolatát.
Mindez csak azt vonta maga után, hogy Christian tekintélye jórészt
odaveszett, és most már világosan látta: ha továbbra is rájuk próbálná
kényszeríteni akaratát, az legfeljebb újabb lázadáshoz vezetne, olyanhoz,
amely valószínűleg nem lenne verteién, mint az előző. Meglehetősen
kelletlenül bocsátotta szavazásra az ügyet. Az eredmény teljes vereséget
hozott számára: tizenhat magasba emelt kéz szavazta meg a visszatérést
Tahitira. Fletcher Christian ekkor a következő szózatot intézte hozzájuk, a rá
jellemző melodra-matikus stílusban:
– Uraim, elviszem önöket, és ott teszem partra önöket, ahol akarják. Nem
kívánom, hogy bárki is velem maradjon, csupán egyetlen kérésem van:
engedjék át nekem a hajót, feszítsék ki az elővitorlát, adjanak pár gallon vizet,
és bízzanak rá a szélre, hadd kössek ki az első szigeten, ahová a hajóval
sodródom. Az után, amit tettem, nem maradhatok Otaheitén. Nem akarok
olyan helyen élni, ahonnan hazahurcolhatnak, hogy gyalázatot hozzak
családomra.
Alig fejezte be szónoklatát, Young tengerészkadét felkiáltott:
– Sose hagyjuk el, Mr. Christian, bárhová is megy!
Még hét másik ember követte Young példáját: Brown, Mills, Martin,
Mickoy, Williams, Smith és Quintal. Ezen, persze, aligha lepődhetünk meg,
mert mind egy szálig lázadók voltak, akik mindent nyerhettek, és semmit sem
veszíthettek. A lojálisok természetesen mindnyájan Tahiti mellett szavaztak ;
mégis, a legrendkívülibb az egész dologban az volt, hogy a tárgyalásokon
egyáltalán részt vehettek.
Nem sok idejükbe telt, hogy visszavigyék a hajóra eszközeiket, amelyeket
az erőd építésénél használtak. De ekkor újabb probléma merült fel: mi legyen
az értékes állatállománnyal, amelyet a lázadók nem szívesen hagytak volna
búcsúajándékként a szigetlakóknak. Nehéz feladatnak ígérkezett újra
összeszedni a szigeten keresztül-kasul félvadon csatangoló nyájakat. Az ügyet
tovább bonyolította, hogy Alexander Smith kedvese elárulta a lázadók tervét
Tinarau-nak, aki erre annyi állatott fogdosott össze és rejtett el, amennyit csak
tudott. A legmohóbban sóvárgott zsákmány a szerencsétlen tehén volt, és
mikor végre a lázadók szeptember 12-én nyomára bukkantak, és elindultak a
csapásán, lesből rajtuk ütött Tinarau embereinek egy csoportja. A
bennszülöttek úgy helybenhagyták őket, hogy örülhettek puszta életük
megmentésének. Ez az esemény annyira feldühítette Christiant, hogy azonnal
elindult egy húsz lázadóból és tíz tahitiból álló csapat élén, azzal a szilárd
elhatározással, hogy elégtételt vesz Tinaraun és társain az elszenvedett
bántalomért.
 Tinarau felkészült a harcra, és nem kevesebb, mint hétszáz harcossal várta
a harminc főből álló csapatot. Előrebocsá-tandó, hogy a tupuaiak előnyös
helyzetben voltak, mert for-télyosan egy sziklás és erdős területen
helyezkedtek el, ahol a támadók képtelenek voltak lőfegyvereiket teljes
eredménnyel használni. A küzdelem hamarosan szerfelett egyenlőtlen
kézitusává fajult, s így Christian nem tehetett mást, mint parancsot adott a
visszavonulásra, hogy aztán nyílt terepen újra hadirendbe állítsa embereit. A
bennszülöttek ekkor oktalanul támadásba kezdtek, de gyilkos, összpontosított
tűz fogadta őket. Kőparittyáikkal és lándzsáikkal aligha számítottak egyenlő
ellenfélnek ilyen taktikával szemben, és mikor Tinarau emberei végül
visszavonultak, hatvannál több halottat hagytak a csatatéren. Különösnek
tűnhet, hogy a Bounty csapatának csak egyetlen tagja sebesült meg, az sem
súlyosan. Végül, mintha csak a csata komolyságát akarták volna groteszk
módon ellensúlyozni, a győztes hajósok levágták a küzdelem tárgyát, a
tehenet, és nagy élvezettel bekebelezték.
Néhány nap múlva, szeptember közepén Fletcher Chris-tian, a hajón levők
és a szigetlakók nagy megkönnyebbülésére, ügyesen kivitorlázott hajójával a
zátonyok és sziklapadok közt a nyílt tengerre, és újra Tahiti felé tartott.
Azokon kívül, akik a szigetre érkeztek vele, a Bounty utasai közé tartozott
még Taaroának egy fiatal rokona, név szerint Taaroamiva, továbbá két másik,
alacsonyabb származású szigetlakó, akik, mint a lázadók barátai, mindhárman
úgy vélték, hogy biztonságosabb számukra a hajón, mint a szigeten.
Bligh-hoz hasonlóan Christian is szél felőli oldaláról közelítette meg
Tahitit, majd Meetu közelében szélbe állva, megállapodott, hogy a legénység
két csoportja eldöntse, miként oszthatják el legjobban egymás közt a hajó
megmaradt készleteit. Szeptember 22-én kora reggel Christian és huszonnégy
társa újra befutott a Matavai-öbölbe, egy éven belül immár harmadszor.
Christian azonnal partra küldte a tizenhat szakadárt – talán ez a név illik
leginkább rájuk –, továbbá Taaroamivát, Hitihitit és a Tahitiról jött többi
potyautast, akik mindnyájan boldogok voltak, hogy hazatérhetnek békés
szigetükre. Újra csak Poino barátságos és tapintatos együttműködésének,
segítségének volt köszönhető, hogy az éj beállta előtt partra szállították a
szigeten maradók minden személyes tulajdonát.
Tupuai sikertelen gyarmatosítási kísérlete két dologra tanította meg
Christiant. Először is arra, hogy nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, egy már
lakott szigeten hosszú távon elkerülni a félreértéseket és viszályokat a
bennszülöttekkel. Következésképpen az egyetlen megoldás: lakatlan, és ha
lehetséges, magányos és hozzáférhetetlen szigeten kell letelepedni. Másodszor
pedig azt véste eszébe Christian, hogy bárhová mennek is, a férfiakkal
egyenlő számú, jó természetű és alkalmazkodó nőt kell magukkal vinniük.
 Az adott pillanatban még nem volt időszerű annak eldöntése, merre
keressék a kívánalmaknak megfelelő szigetet, viszont a nők ügyét el kellett
intézni, mégpedig „itt és most”, mielőtt Tahitit elhagyják. A kérdés csak az
volt, mi ennek a legmegfelelőbb módja. Korábbi kísérleteik, amelyek során
nőket toboroztak Tupuai gyarmatosítására, megmutatták, hogy a tahiti nők
általában nemigen éreznek hajlandóságot gyönyörű szigetük elhagyásához.
Sőt, még azok is, akik engedtek a rábeszélésnek, és elkísérték őket Tupuaira,
kettő kivételével boldogan menekültek a partra, amikor a Matavai-öbölbe
visszaérkeztek.
Végül maga Christian is kénytelen volt amellett a gyalázatos terv mellett
maradni, amelyet a lázadók még Tupuain javasoltak, hogy tudniillik rabolni
kell nőket, mégpedig megfelelő számban. Ezért elhíresztelték, hogy néhány
nappal tovább maradnak Tahitin, főként azért, hogy újabb ivóvíz- és
élelmiszerkészleteket vegyenek a hajóra. Ugyanakkor, távozásuk
megünneplése ürügyén, egész sereg nőt hívtak meg a fedélzetre, s egyben úgy
intézték, hogy Coleman, a fegyvermester is részt vegyen a hajón az esti
tréfákban és játékokban. Mikor tehát javában tartott a mulatság, és a vendégek
kellőképpen megmárosodtak, a lázadók elvágták a horgonykötelet,
kifeszítették a vitorlákat, és kifutottak a hajóval a tengerre. Coleman egy
pillanat alatt felfogta a helyzetet, átvetette magát a korláton, és mielőtt bárki
útját állhatta volna, a part felé kezdett úszni. A nők azonban nem ijedtek meg
túlságosan a csel miatt, mert a hajósoknak sikerült elhitetni velük, hogy a hajó
csak Páréig megy, és ott újra horgonyt vet. Valójában csak akkor fogták fel,
hogy mi történik, amikor a Bounty a partról visszaverődő hosszú hullámokban
bukdácsolni kezdett, de csupán egyikükben volt annyi bátorság, hogy
Coleman példáját követve átvesse magát a korláton.
A kilenc lázadó másnapig várt a zsákmány alapos szemügyre vételével.
Összesen tizennyolc tahiti nő volt a fedélzeten, továbbá két férfi Tupuairól és
egy suhanc Tahitiról, aki saját kérésére maradt a Bountyn. Ezután a tizenkét
férfi engedélyt kapott, hogy ki-ki válasszon ízlésének megfelelő nőt, s ennek
megtörténtével a megmaradt hat nőt – talán mondanunk sem kell, hogy a
legidősebbeket és legcsúnyábbakat – partra tették a szomszédos
Moorea-szigeten. Csakhogy hamarosan ismét felborult a számbeli egyensúly,
mert egyszerre három tahiti férfi potyautas bukkant fel a fedélzeten. A
lázadóknak azonban, úgy látszik, az volt a véleményük, hogy az új'embe-rek
magukra vessenek, tehát ahelyett, hogy megsajnálták volna őket, és
visszahajóztak volna velük Mooreára, ahol partra tehetik őket, zavartalanul
folytatták útjukat.
Négy hónapba telt, míg végre a kóbor hajósok rátaláltak az eszményi
szigetre. Furcsa módon egészen a legújabb időkig senki sem tudta, milyen
úton haladt a Bounty déltengeri kalandozásainak ebben a fontos és kritikus
szakaszában. És csak ma, a történtek után 173 évvel töltötte ki a Bounty
történetében mutatkozó hézagot Henry Maude ausztráliai történész. Maude
professzor közleményét nagy mennyiségű dokumentum, részben újonnan
felfedezett, részben már régebben ismert, de korábban figyelmen kívül hagyott
beszámolók felhasználásával állította össze. E beszámolók közül a
legértékesebbet a Matavai-öbölből elrabolt lányok egyike, a Jenny néven
ismert tahiti asszony mondotta el, sok évvel később, egy kíváncsiskodó
hajóskapitánynak. Hála Maude professzor ötletességének és szorgalmának,
lehetségessé vált, hogy szakaszról szakaszra nyomon kövessük a hosszú és
fáradságos utat, az utolsót, amelyet a Bounty megtett.
Christian tervei között első helyen a Marquises-szigetek szerepeltek,
amelyek Tahititól mintegy hétszáz tengeri mér-földnyire északkeletre
fekszenek. A hajó könyvtárában folytatott további kutatásaiból azonban
kiderült, hogy ezt a szigetcsoportot páratlanul vérszomjas kannibálok lakják,
mire Christian figyelme két másik szigetcsoportra irányult, amelyeket,
akárcsak a Marquises-csoportot, szintén a spanyol Mendana fedezett fel. A
Salamon- és Santa Cruz-szi-getekről van szó, és első pillantásra úgy tetszett,
hogy megfelelnek igényeiknek. A többi lázadó is mindjárt elfogadta a
javaslatot, mivel senkinek még halvány elképzelése sem volt a Csendes-óceán
földrajzáról. A Bounty tehát orrával nyugat felé fordult.
Egy vagy két hét múlva, Aitutakitól néhány fokkal délebbre egy
nagyságára és jellegére nézve sokban Tupuaira emlékeztető sziklás sziget tűnt
fel a láthatáron. A térképeken nyoma sem volt a szigetnek, és a Bounty hajósai
várakozással eltelve hajóztak feléje. Mikor már megközelítették, partjáról egy
csónak indult feléjük néhány békésnek látszó bennszülöttel, akik kókuszdiót
és disznót hoztak ajándékba. Egyikük némi tétovázás után felmászott a
Bounty fedélzetére, és hamarosan élénk társalgásba merült a tahitiakkal. Már
úgy látszott, minden nehézség nélkül meg tudnak egyezni, amikor – Jenny
szerint – a következő eset történt:
„Az egyik bennszülöttnek szerfelett megtetszettek a kapitány zubbonyának
gyöngyházgombjai. A kapitány rendkívül barátságosan neki ajándékozta a
zubbonyt. Az ember éppen a hajópárkányon állt, és onnan mutatta
honfitársainak az ajándékot, amikor az egyik lázadó agyonlőtte. Egyenesen a
tengerbe bukott. Christiant mélyen felháborította az ügy. De mivel már
minden tekintélyét elvesztette, nem tehetett egyebet, mint szigorúan
megdorgálta a gyilkost. A bennszülöttek azonnal kihalászták a tengerből
meggyilkolt társukat, elhelyezték a csónakban, és hangos siránkozás közepette
a part felé eveztek.”
 Az állatias és kihívó gyilkosság után arról természetesen szó sem lehetett
többé, hogy letelepedjenek a szigeten, és a Bounty sietve távozott – még az
sem érdekelte őket, mi a sziget neve. De majdnem bizonyosra vehető, hogy
Raratonga lehetett, a legnagyobb a Cook-szigetek között.
És egyre múltak a hetek. Magától értetődik, hogy nem követhetjük
pontosan, merre járt a Bounty, de Christian valószínűleg zegzugos útvonalon
haladt, hogy minél nagyobb területet pásztázhasson át. Mendana számos
szigetet fedezett fel, és ezek közt nem egy akadt, amely Tahitinál is nagyobb
volt, úgyhogy a megfigyelőnek már jókora távolságból észre kellett vennie.
Ám a nagy óceán, az éber és gondos figyelőrendszer ellenére is, minden
irányban teljesen üresnek látszott. Ma, amikor már ismerjük a Csendes-óceán
roppant térségét, ezen egyáltalán nem lepődünk meg, de ijesztő és csüggesztő
tapasztalat lehetett a kis hajón hányódó szerencsétlen lázadók számára. Ma azt
is tudjuk, hogy Mendana kissé tévedett, amikor a szigetcsoportok fekvését
meghatározta, és mind a Salamon-, mind a Santa Cruz-szigetek helyét a
valóságosnál mintegy kétezer mérfölddel keletebbre jelölte meg.
November közepére az élelmiszer- és ivóvízkészletek erősen
megfogyatkoztak. A Bounty már kis híján két hónapja, hogy elhagyta Tahitit,
és a hajón mindenki a legrosszabb hangulatban volt, különösen Christian, akit
a bűntudat az idő tájt jobban gyötört, mint valaha.
A térképek Tongatabut jelezték a legközelebbi szigetnek. Christian úgy
vélte, a legokosabb, ha egyenesen feléje tartanak, és ott újra kiegészítik
készleteiket. Szemlátomást szerencséjük volt, mert kedvező fogadtatásban
részesültek, és minden különösebb nehézség nélkül, csere útján hozzájutottak
a szükséges friss zöldségfélékhez és gyümölcshöz. Bizonyára
állatállományukat is kiegészítették, mert nem valószínű, hogy a nyomorult
állatok nagyobb számban élve kibírták volna a rabság hosszú hónapjait,
amióta Tupuaiban hajóra rakták őket. A sors iróniája, hogy Tongatabu alig pár
száz mérföldre esett a hét hónappal azelőtt lezajlott lázadás színhelyétől, és
most újra itt voltak, és nem mutathattak fel több eredményt, mint amikor Bligh
társaival a messzeségbe tűnt a hajó bárkáján, a tat mögött. Mégis merő
esztelenség lett volna, ha a Tonga-szigetek valamelyikén tesznek kísérletet a
letelepedésre. Először is a Tongák lakói híresek voltak álnokságukról és
kegyetlenségükről, másodszor, ha a Tengernagyi Hivatal hajót küldene ki a
lázadók üldözésére, mint ahogy bizonnyal meg is teszi, a Tonga-csoport lenne
az első terület, amelyet gondosan átfésülnek. A lázadóknak tehát nem volt más
választásuk, mint folytatni viszontagságos tengeri vándorlásukat abban a
reményben, hogy egy szép napon álmaik szigete kiemelkedik a tenger
hullámaiból.
 A szemük elé kerülő' következő sziget egy szokatlanul magas és termékeny
atoll volt. Ezt néhány nappal Tongatabu elhagyása után pillantották meg, és
újra feltámadt a hajó minden utasában a remény. De az igen fekete és gyapjas
hajú vademberek, akik nyomban feltűntek, szétfoszlatták dédelgetett
elképzelésüket arról, hogy itt kiköthetnek. A rendelkezésünkre álló szűkszavú
közlések alapján lehetetlen pontosan megállapítani, hogy melyik szigetről
lehet szó, de nyilván a Fijitől délre eső Lau-csoport egyike lehetett, amelynek
lakói abban az időben kegyetlen kannibálok voltak.
Christian most már egyre világosabban látta, hogy sürgősen végleges
döntésre van szükség. Ismét bevonult a hajó könyvtárába, hogy egy utolsó
elkeseredett erőfeszítéssel találjon valamit, ami céljuknak megfelel. Ekkor egy
nagy, szép kiállítású, finom bőrbe kötött könyv került a kezébe, amely
Carteret kapitány 1766 és 1769 közötti, föld körüli útjának leírását tartalmazta.
A kapitány éppen Wallisszal hajózott együtt, amikor az utóbbi felfedezte
Tahitit. Egy alkalommal Carteret elvesztette az összeköttetést Wallisz-szal, és
ekkor történt, hogy a Csendes-óceán déli részének egy magányos, sziklás
szigetére került. Christian egyre növekvő reménnyel a következőket olvasta:
„Folytattuk utunkat nyugat felé július 2-án, csütörtökön estig, amikor is
tőlünk északra szárazföldet pillantottunk meg. Ahogy másnap közeledtünk
feléje, olyan volt, mint egy tengerből kiemelkedő nagy szikla: több mint öt
mérföld volt a kerülete, és lakatlannak látszott. Sűrű erdő borította, és egyik
oldalán friss vizű patak csörgedezett a tengerbe. Partra is szálltam volna, de a
hullámverés, amely vad erővel ostromolja a partot az évnek ebben a szakában,
lehetetlenné tette. Nyugati oldalán mélységméréseket végeztem, és a parttól
nem egészen egy mérföldnyire huszonöt öl mélységet állapítottam meg. A
tengerfeneket korall és homok borította. Valószínű, hogy szép nyáridőben
nemcsak lehetséges, de könnyű is itt a partraszállás. A sziget fölött tömérdek
tengeri madár lebegett, nem egészen egy mérföldnyire a parttól, és a tenger,
úgy látszik, halban gazdag. Fekvése: déli szélesség 25O 02' és nyugati
hosszúság 133O 30'. Olyan magas, hogy több mint tizenöt mérföld távolságból
is láttuk, és mivel egy fiatal úriember, Pitcairn tengerészőrnagy fia fedezte fel,
a Pitcairn-sziget nevet adtuk neki.”
Noha egyáltalán nem lehetett bizonyosra venni, hogy a Pitcairn-sziget
lakatlan, Christian megítélése szerint mégis tökéletesen alkalmas helynek
ígérkezett, tehát minden további töprengés nélkül megváltoztatta az irányt, és
feléje tartott. A Lau-szigetektől Pitcairnig a távolság légvonalban háromezer
tengeri mérföld, de szerencsétlenségükre az állandó keleti passzátszelek miatt
nem lehetett egyenes irányt tartani, ezért a Bounty kénytelen volt délnek lefelé
egy 30°-os ívet leírni, ami újabb ötszáz mérfölddel toldotta meg az
eredeti távolságot. Mindez megmagyarázza, hogy a Bounty utolsó útjának
befejező szakasza miért vett csaknem két hónapot igénybe, különösen, ha
tekintetbe vesszük, hogy a Pitcairn-sziget megkeresése is kétségtelenül
beletelt néhány napba. Carteret ugyanis tévesen mintegy kétszáz mérfölddel
nyugatabbra helyezte. Jenny úgy számolt be krónikásának, hogy abban az
időben. a hajón mindenkit elfogott a csüggedés, egyesek komolyan
fontolgatták, hogy visszatérnek Otahei-tére”.
A Bounty bolyongástól kimerült legénysége végre 1790. január 15-én
napnyugtakor megpillantotta a Pitcairn-szigetet. Christian este egy helyben
vesztegelt, és csak másnap reggel közelítette meg jobban a szigetet, majd
egymás után többször körülhajózta. Magas, meredek szikláival olyannak tűnt,
mint egy roppant erőd, megközelíthetetlenségén csak itt-ott enyhített egy-egy
rés vagy párkány, amelyen át meg lehetett pillantani belsejének magas
fennsíkjait és termékeny völgyeit. Bár csak mérsékelt szél fújt, az ezer láb
magas sziklák lábánál hab és tajték fehérlett, és a hullámtörők moraja mintegy
figyelmeztette a hajósokat: ne számítsanak itt békés kikötőre. Másrészt
viszont, ha egyszer már partra léptek, olyan biztonságos és védett rejtekhelyen
lesznek, amelyhez hasonlót aligha találnak az egész Csendes-óceánon.
Csak két nap múlva nyugodott meg annyira a tenger, hogy
megkockáztathatták a partraszállást, és ekkor a kapitány – Brown, Williams,
Mickoy és három bennszülött kíséretében – elindult a kutteren a sziklafalak
felé. Néhány aggasztó perc után sikerült partra szállniuk, a csónakot
felvontatták egy sziklapárkányra, és mászni kezdtek felfelé a függőleges
sziklafalon.
Az oromra érve kenyérfa-, banán- és jam-ligetek látványa tárult szemük
elé. Mindnyájan tudták, hogy azokat valakinek ültetnie kellett, és attól tartva,
hogy mégiscsak laknak bennszülöttek a szigeten, sietve megtöltötték
puskájukat. Emberi kéz munkájának újabb jeleként jó néhány polinéziai
bál-ványra és kőoltárra találtak, olyanokra, mint amilyeneket Tahitin és
Tupuain már megismertek, csakhogy az ittenieket moha borította, úgyhogy a
cserkészők hamarosan újra fellélegezhettek, annak tudatában, hogy akárki élt
is itt, már régen eltávozott.
Mikor másnap visszatértek a hajóra, Christian harag és keserűség közepette
értesült arról, hogy mialatt ő a parton tartózkodott őrjáratával, társaik már-már
elszánták magukat, hogy felvonják a horgonyt, és visszahajóznak Tahitira,
sorsukra bízva a parton levőket. Ez a tapasztalat arra intette: itt okosabbat nem
lehet tenni, mint olyan gyorsan partra hordatni a készleteket, amilyen gyorsan
csak tudják – és nyomban munkára is fogott mindenkit. A növények,
amelyeket egész idő alatt olyan gondosan ápoltak, nyilvánvalóan fölöslegessé
váltak, mert mindent megtaláltak a parton, amire szükségük lehetett. De az
életben maradt állatok és a bőséges készletek szállítása nem csekély munka
volt, és a hajó két megmaradt kis csónakja semmiképpen sem felelt meg a
célnak. A problémát Christian elég ötletesen úgy oldotta meg, hogy a
raktárnyílásfedőket vízre eresztette, majd tutajnak használta.
Január 23-ára az egész állatállományt és az élelmiszerkészletet, valamint a
vitorlarudak, a kötélzet és a vitorlák legnagyobb részét partra hordták a
hajóról, és egy sziklák közötti kis öbölben rakták ki, amelyet – – elég
szegényes képzelőerővel – Bounty-öbölnék. kereszteltek. Még mindig
tömegével maradt értékes tárgy a hajón. Christiant azonban nyilván
szorongatta a félelem, hogy gyarmatalapítási terve másodszor is hajótörést
szenved. Ezért még aznap este. amikor mindenki a parton hevenyészve felvert
sátrakban tartózkodott, elküldte egyik legmegbízhatóbb emberét, hogy gyújtsa
fel a hajót, és néhány perc múlva, amikor a riadalom kitört, a Bounty már
orrától tatjáig égett. Jenny szerint „mindenkinek könny ült a szemében, amikor
így, lángokban látták. Sokan végtelenül fájlalták, hogy nem tértek vissza
szülőhazájukba, ahelyett, amit tettek.”
Megkezdődött tehát a Pitcairn-sziget gyarmatosítása, és a puszta tényt,
hogy a letelepedő kilenc lázadó közt Christian volt az egyetlen, aki eltökélten
és igyekezettel készült itt az új életre, semmiképpen sem lehetett a jövőre
nézve biztató jelnek tekinteni.
 Bligh diadala

Az eddigiekkel ellentétben, amikor a lázadást megelőző és előkészítő

események sorban követték egymást, a későbbi fejlemények epizódsorok
formájában jelentkeznek, amelyekben különböző egyének és különböző
helyek játszanak szerepet. Az elbeszélésben ezentúl lehetetlen szigorú
időrendet tartani, mert újra vissza kell térnünk a lázadás reggelére, a
Tofua-sziget szomszédságába, hogy kövessük Bligh kapitány és tizennyolc
társa sorsát, miután eleveztek a Bouníytól a túlterhelt bárkán, 1789. április
28-án.
Christian befejezett ténynek vette, hogy Bligh az egyik közeli
Tonga-szigeten köt majd ki, és ott vesztegelve várakozik egy előbb vagy
utóbb megérkező európai kereskedelmi hajóra. Ám egy olyan emberről,
akiben William Bligh erélye és vállalkozó szelleme lakozott, aligha
tételezhetjük fel, hogy tétlenül és bizonytalan ideig vár segítségre idegen
partokon. Tehát alig tűnt el a Bounty a szemhatáron, mindjárt latolgatni
kezdte, milyen úton-módon juthatna vissza a leggyorsabban Angliába, égve a
vágytól, hogy expedíció kiküldését szorgalmazza a „kalózok” – ettől kezdve
nincs más szava a lázadókra – foglyul ejtése és törvény elé állítása végett. Az
ésszerűség azt kívánta, hogy olyan helyet keressen, amelyet rendszeresen
látogatnak európai hajók. Bligh értesült arról, hogy két évvel azelőtt a brit
kormányzat hajóhadat küldött Ausztrália keleti partjára'büntető kolónia
létesítése céljából, de arról nem tudhatott, vajon sikerrel végrehajtották-e a
tervet, és sokkal óvatosabb természetű volt, semhogy vaktában oda induljon.
Csak valamelyik kelet-indiai, holland vagy portugál kereskedelmi állomás
jöhetett számításba, mint olyan hely, ahol bizonyosan talál hajót. Ezt a
szempontot figyelembe véve, Timor szigete esett a legközelebb, és bár
háromezerötszáz mérföld távolságra feküdt, Bligh mégis úgy határozott, hogy
mindent egy kártyára tesz, és arrafelé kormányoz.
Ha azt akarták, hogy akár a legcsekélyebb esélyük íegyen a sikerre, előbb
valahol partra kellett szállniuk, hogy rendbehozzák csónakjukat, és
felfrissítsék ivóvíz- és élelmiszerkészletüket. Amikor Bligh 1777-ben Cookkal
látogatást tett a Tonga-szigeteken, különösen jó barátságot kötött egy Pouleho
nevű törzsfőve!, aki Tongatabun uralkodott, ezért elhatározta, hogy felkeresi,
mielőtt nekivágna kelet-indiai útjának. Csakhogy Tongatabu piíianatnyi
tartózkodási helyüktől több mint száz tengeri mérföldre feküdt, és Bligh
tisztában volí: vek. hogy előbb valahol a közelben kell partra szállniuk, hogy
kipihenjék magukat, és rendbe hozzák a csónakot. Kotu, a legközelebbi sziget,
egyszerű atoll volt, és Bligh bősége;; tapasztalatai alapján tudta, hogy ezek a
korall-szigetek rendszerint kopárak: nem terem rajtuk sem gyümölcs sem
vexeruényféíe, sőt gyakran friss vizük sincs. Ehelyett bárkáját inkább a
vulkanikus Tofua-sziget felé irányította, amely mintegy harminc mérföldre
északra feküdt, és már messziről látni lehetett fölötte a füstoszlopoí. Mégis,
jóllehet állandóan és keményen eveztek, csak másnap délután, és akkor is
csupán a kedvező friss szél segítségével közelíieíték meg annyira, hogy az
ezerötszáz láb magas csúcs feltűnt előttük, és már besötéíedeít, amikorra a
sziget déli fokát megkerülték, és védett vízre jutottak.
Ekkor már súlyos törőhullámokkal korbácsolta a makacs szél az éjszakába
vesző partvonalat. Simpson, a segédkormányos, merészen a tengerbe ugrott,
és partra úszott, hogy megvizsgálja a kikötés lehetőségeit. Visszatérése után
határozottan kijelentette, hogy napkelte előtt kikötésről szó sem lehet, tehát
kint kellett vesztegelniük reggelig. Ez nagy csalódást jelentett a fáradt és
meggémberedett hajósoknak, főként azért, mert a víz mélysége miatt nem
vethettek horgonyt, és így egész éjjel fogni kellett az evezőt, hogy a csónakot
a parttól távol és a védett vizén tartsák. Bligh mindenkinek külön porció rumot
adatott, és a nyomorúságos társaság lepihent.
Aznap éjjel egyikük sem aludt valami sokat, másnap reggel mégis
jókedvűen ébredtek, mert vigaszt merítettek a gondolatból, hogy hamarosan
partra léphetnek. Napkelte után rövidesen elhagyták az öblöt, és lassan evezni
kezdtek a part mentén, amelyet haladásuk közben gondosan szemügyre vettek.
Ezalatt, ahogy múltak az órák, éhségük egyre követelőzőbben jelentkezett,
ezért Bligh kénytelen volt végül horgonyt vetni egy másik, jól védett öbölben,
amelyet mindenfelől magas sziklák környeztek, és Sámuel vezetésével
Őrjáratot küldött a partra, hogy élelmet szerezzenek.
Szabadjára engedve képzeletüket, hogy az őrjárat dióval. gyümölccsel,
tojással, baromfival, disznóhússal dúsan megrakodva tér majd vissza, a többi
hajós kiszállt az öböl partjára, és nagy tüzet rakott a későbbi hatalmas
sütés-főzés reményében. De legnagyobb elkeseredésükre, Sámuel és társai
úgyszólván üres kézzel tértek vissza. Hírül hozták, hogy a sziget, úgy látszik,
lakatlan, noha bizonyos jelek arra mutatnak, hogy időről időre megfordulnak
rajta bennszülöttek, legalábbis látogatóban. Az őrjárat fáradozásainak egyetlen
eredménye volt csupán: néhány pint ivóvíz, úgyhogy a Bounty éhes
száműzötteinek megint csak be kellett érniük ebédre fejenként egy darab
hajóskétszersülttel és egy pohár borral, mert Bligh keményen eltökélte, hogy a
meglevő készletet mindaddig nem pocsékolja, amíg meg nem bizonyosodik
arról, hogy a hiányokat pótolni tudja.
 Ezután Bligh ismét a bárkára rendelt mindenkit, és a vízről folytatták a
sziget szemügyre vételét. Egy idő múlva néhány kókuszpálma tűnt a
szemükbe, amelyek meredek szikla tetején nőttek, de a hullámverésben nem
bírtak kikötni. Egyetlen megoldás kínálkozott csupán: az, hogy pár ember a
vízbe ugrik, és partra úszik. Miután felfelé és lefelé megmásztak a veszélyes
sziklafalat, az emberek mintegy húsz zamatos kókuszdióval tértek vissza.
Ekkorra Bligh már jóformán felhagyott a reménnyel, hogy Tofuán kellő
mennyiségű élelmiszertartalékot szerezhet be, és elhatározta, hogy minden
további halogatás nélkül útra kel Tongatabu felé. Szinte nyomban el is
indultak, de alig jutottak ki a védett vízről, olyan erős széllel találták szemben
magukat, hogy kénytelenek voltak visszafordulni, és meg-gémberedett
tagokkal újabb nyomorúságos éjszakát tölteni a bárkában, abban a kis
öbölben, ahol az előző éjszaka is hányódtak.
Másnap reggel újra megkísérelték, hogy kiszálljanak a nyílt tengerre, és
megint kénytelenek voltak visszafordulni a heves szél és a háborgó hullámok
miatt. Közben az élelmiszerhelyzet is kezdett válságosra fordulni: a készletek
fogytak, ahelyett, hogy növekedtek volna, és az emberek reggelije aznap egy
kis darab hajóskétszersültre és egy kanál-nyi rumra korlátozódott.
Bligh most maga mellé vette Sámuelt és Nelsont, és maga indult el a sziget
felderítésére. Nemsokára egy ösvényre bukkantak, mely egyenesen a sziget
közepén emelkedő vulkán kráteréhez vezetett, és ott, legnagyobb
csodálkozásukra, egy lávamező szélén, egypár bennszülött kunyhót és néhány
banánfát fedeztek fel. Ráadásul útközben egy tisztavizű forrás mellett is
elhaladtak, s mikor végre visszabotorkáltak a bárkához, nemcsak három kis
banánfürtöt hoztak magukkal, hanem tíz gallon ivóvizet is. A megerőltető
kirándulás valószínűleg nagyon megviselhette Bligh-t, mert amikor két
társával már a vízben úszott, elájult, és kétségkívül belefullad, ha azoknak
nem sikerül megragadni és beemelni a bárkába. A csónakban maradt emberek
halászni próbáltak, de teljesen sikertelenül, aminek következtében ebédjük
alig volt tartalmasabb a reggelinél. Viszont mindenkinek a hangulatán lendített
az újság, hogy a szigeten egész biztosan emberek laknak, ez ugyanis azt
jelentette, hogy nem kell Tongatabura menniük, és itt tehetik meg
előkészületeiket kelet-indiai útjukra. Bligh javaslatára mindnyájan
beleegyeztek, hogy néhány napig a szigeten maradjanak, és alaposan
átkutassák.
Csakhogy mindenkinek kiadós pihenésre és alvásra volt szüksége, mielőtt
nagyobb parti kirándulásokra vállalkozhattak, de felmerült a kérdés, hol
találnak olyan táborhelyet, amely egyformán védelmet nyújt a rossz idő és az
ellenséges támadás ellen. Végül az öböl túlsó végében egy alacsony barlangra
bukkantak, és az egész társaság – Fryer meg néhány segítőtársa kivételével,
akiknek a csónakra kellett vigyázniuk – tanyát ütött a belsejében, hogy szél és
eső ellen védve, kényelmesebben tölthessék az éjszakát.
Kora reggel őrjáratot bocsátottak útra, amely néhány óra múlva örömteljes
hírrel tért vissza. Elmondták, hogy már találkoztak is jó néhány, szemlátomást
barátságos szigetlakóval. A bennszülöttek nyomban értesítették szomszédaikat
és barátaikat is a fehér emberek megjelenéséről, s így nemsokára harmincnál
többen tűntek fel a táborban. Bligh mindent elkövetett, hogy jó kapcsolatot
teremtsen velük, s ez látszólag sikerült is neki, amit annak köszönhetett, hogy
kiválóan beszélte Tahiti szigetének nyelvét, amely az itteni nyelvnek közeli
rokona lehetett. Sürgető kérésére amazok hazamentek földjeikre, hogy
kenyérfa-gyömölcsöt és banánt hozzanak, s miután visszatértek, hamarosan
élénk cserekereskedés indult meg. Bligh-t egész idő alatt egyetlen kérdés
aggasztotta: mit feleljen, ha a bennszülöttek a hajója felől érdeklődnek? Ez
természetesen meg is történt, és Bligh, igen helytelenül, azt a felvilágosítást
adta, hogy hajótörést szenvedtek, és a legénység többi tagja elpusztult.
Magától értetődően, tekintélye megőrzése végett olyasmit kellett volna
mondania a bennszülötteknek, hogy nincs messzire jól felfegyverzett hajója,
fedélzetén a teljes legénységgel, és hamarosan értük jönnek. Ügy látszik
azonban, a bennszülöttek mégsem érthették meg teljesen, amit mondott, mert
semmi jel nem mutatta, hogy gondolkodóba estek volna, és nyugodtan
folytatták a kereskedést. Eddig hát minden jól ment, de amikor Bligb este
felállította a kereskedés napi mérlegét. mégis kiderült, hogy a nyereség
rendkívül sovány, aminek következtében a vacsora fejenként egy kókuszdióra
és egy negyed kenyérfa-gyümölcsre szorítkozott. Ennek hatására Bligh újra
fontolgatni kezdte a Tongatabu-tervet, különösen, hogy az időjárásban is
hirtelen jelentős javulás mutatkozott. Visszavonult tehát a barlangba, hogy
megfontolja a végső döntést.
Másnap reggel, mialatt a társaság néhány tagja friss vízért ment, a
bennszülöttek nagy számban kezdtek gyülekezni, és csónakok lepték el az
öblöt. Az egyiken egy Makakavau nevű, idősebb törzsfőnök tartózkodott, aki
nagy érdeklődést árult el a bárka iránt, és különösen Purcell
szerszámosládájának tartalmára volt kíváncsi. Fryer, a bárka az idő szerinti
őrzője, igyekezett meggyőzni, hogy a ládában puskák vannak, mire
Makakavau unszolta, hogy mutassa meg neki, s végül olyan tolakodóan lépett
fel, hogy Fryer elvesztette türelmét, és felnyitotta a ládát. A főnök ekkor rájött,
hogy a fehér emberek egy csomó értékes dologgal rendelkeznek, de nincs
puskájuk, hogy védekezhessenek, és egyszerre nyersen egy fűrészt követelt
ajándékba, majd szörnyen bosszankodott, amikor Fryer összeszedte
bátorságát, és visszautasította. Ugyanekkor több törzsfő jelent meg a
sziklákon, harcosaik kíséretében. Néhányan azonnal felismerték Bligh-t, mert
éppen Nomukán és Tongatabun voltak, amikor az annak idején Cookkal partra
szállt ezeken a szigeteken. Egyikük, név szerint Ngakitikiti, viszont
éppenséggel vadonatúj ismerős volt, tudniillik azoknak a főnököknek egyike,
akiket Bligh csak néhány héttel korábban túszként visszatartott a nomukai
horgonyincidens kapcsán. Most, akár azért, hogy a főnökön esett
méltánytalanságot megtorolják, akár egy szerűen azért, hogy megkaparintsák a
fehér emberek kincseit, az összegyűlt főnökök határozottan fenyegetően és
igen kellemetlenül kezdtek viselkedni. Valószínűleg erősítésért is küldtek,
mert déltájban már legalább kétszáz bennszülött vette körül a barlangot meg a
bárkát, és mindnyájan meglehetősen baljósán csörgették a kezükben tartott kis
parittya-köveket. A helyzet hovatovább szorongatóvá vált Bligh és maroknyi
csapata számára, főként azért, mert a visszavonulásra kísérletet sem tehettek
addig, amíg a vízhordók meg nem érkeztek. A törzsfők időről időre
erősködtek, mennyire jó barátai Bligh-nak, és unszolták, hogy üljön közéjük.
Mindez csak növelte gyanúját, és még éberebb óvatosságra intette, úgyhogy
inkább behúzódott barlangjába, ahol hidegvérrel nekiült, hogy az eseményeket
a hajónaplóba bejegyezze.
Ekkor a bennszülöttek egy csoportja hirtelen elkapta a bárka
horgonykötelét, és vontatni kezdte a járművet a part felé. A Bounty emberei
nem rendelkeztek más fegyverrel, csak azzal a négy karddal, amelyeket
Christiantől kaptak, ezekből kettő a bárkában, kettő pedig a barlangban volt.
Noha a helyzet reménytelennek látszott, Bligh azonnal kardot fogott,
odarohant az egyik törzsfőhöz, és megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha
nem parancsol rá embereire, hogy azonnal engedjék el a horgonykötelet. Őket
is eléggé meglepte, de a törzsfőnök nyomban engedett a felszólításnak, mire
Bligh sietve visszavonult a barlangba, amely legalább a hátulról jövő
támadásokkal szemben biztonságot nyújtott.
Már majdnem dél volt, mire a vízhordók visszatértek, mindössze négy
gallon friss vízzel. Hogy embereibe erőt öntsön a küszöbön álló próbatételhez,
Bligh mindenkinek a szokottnál kiadósabb ebédet adatott, vagyis egy
kókuszdiót és egy egész kenyérfa-gyümölcsöt. Míg azok ettek, ő a
következőket jegyezte a naplóba: „Mivel helyzetünk rosszabb már nem lehet,
mindenkivel közöltem, hogy napnyugtáig várok, hátha addig számunkra
kedvező fordulat következik be, és valami arra indítja őket, hogy távozzanak,
mint ahogy az előző napon is tették, mert ha most akarnánk innen elindulni,
akkor fegyverrel kellene utat törni magunknak, éjnek idején viszont
könnyebben tudnánk áttörni, és időközben még megkísérelhetjük a csónakba
juttatni azt, amit vásároltunk.”
Egy darabig az angolokat senki sem akadályozta meg abban, hogy kedvük
szerint oda-vissza járkáljanak a barlang és a part között, de amikor a
bennszülöttek ráeszméltek, hogy a fehérek előkészületeket tesznek a
távozásra, egyre többször tartóztatták fel őket. Egyik-másik támadóbb kedvű
harcos már erőszakot is alkalmazott, és amikor Bligh elküldött valakit, hogy
vigye a hajónaplót a bárkába, határozott kísérleteket tettek a napló
megkaparintására, feltételezve, hogy különösen értékes tárgyról van szó,
amiben nem is tévedtek. A Bounty emberei ekkor már rendkívül izgatottak
voltak, mert a harcosok egyre nagyobb számban gyülekeztek mind a
magaslatokon, mind nagy harci csónakjaikban. Közben az idegháborút csak
fokozta a több száz apró parittyakő ütemes, baljóslatú csörgetése.
Mégsem került sor egyelőre közvetlen akcióra, attól eltekintve, hogy
estefelé az összegyűlt szigetlakók itt is, ott is tüzeket gyújtottak, világosan
jelezve, hogy maradni szándékoznak éjszakára, és esetleg támadásukat is
megkezdik. Bligh és emberei nem tehettek egyebet: vállalni kellett a
kockázatot, és elszántan áttörni. Miután ebben megegyeztek, összeszedték
holmijukat, és lassan elindultak lefelé a bárkához, ahol Fryer és a kisszámú
Őrség aggódva várakozott. A törzsfők erre elzárták az utat, és Makakavau
színlelt meglepetéssel kérdezte, miért nem töltik itt az éjszakát. Bligh kurtán
válaszolta, hogy mindig a hajóján szokott aludni, viszont reggel szívesen jön
újra a partra, hogy folytassa a kereskedést. Mindenképpen szerette volna azt a
benyomást kelteni, hogy addig Tofuán szándékoznak maradni, amíg az idő
megjavul, és elhajózhatnak Tongatabura. Makakavau felelete rövid volt, de
velős:
– Nem akarsz a parton aludni? Akkor megölünk.
Bligh ekkor hihetetlen merészséggel elhatározta, hogy ismét
megpróbálkozik a túszfogás taktikájával, és minden figyelmeztetés nélkül
teljes erővel megragadta Ngakitikitit, embereinek pedig odakiáltotta, hogy a
lehető leggyorsabban igyekezzenek a bárkába jutni. De amikor már a
sekélyben gázoltak, Ngakiíikiti kitépte magát szorításából, mire az egész
bennszülött társaság vad üvöltözés közepette támadó sorba zárkózott. Bligh
megfordult, és emberei után eredt, ahogy a lába bírta, és csodálatos módon
sikerült is a csónakig jutnia, anélkül, hogy egyetlenegy is eltalálta volna a
parittya-kövek záporából. Az után. hogy Fryer beráncigálta a csónakba – ami
nem volt valami méltóságteljes látvány –, és a két férfiú képtelen és a helyzet
súlyosságához egyáltalán nem illő vitába bocsátkozott arról, hogyan
manőverezhetnek ki legügyesebben a csónakkal, megtörtént a tragédia.
Norton, miután észrevette, hogy a bennszülöttek elkapták a kikötőkötelet, és
nyilvánvaló szándékuk a bárkát legénységével együtt a partra vontatni, bátran,
de fölöttébb meggondolatlanul kiugrott a csónakból, hogy a kötelet eloldja. A
bennszülöttek nyomban vadul rátámadtak, leteperték, és kövekkel
agyonverték. Mihelyt Bligh felfogta a helyzetet, előrántotta kardját, és elvágta
a kikötőkötelet. De ezzel korántsem voltak túl minden nehézségen, mert az
orrhorgony elakadt a fenéken, és csak akkor szakadt ki helyéből, amikor az
egyik ága letört. Hat ember ült nekifeszített evezővel, és abban a pillanatban,
mikor a bárka kiszabadult, kétségbeesett erőfeszítéssel eveztek a nyílt tenger
felé.
A küzdelem most már tengeri csatává fajult, mert egyszerre több nagy harci
csónak, tele tagbaszakadt bennszülöttekkel, a bárka után evezett, és hamarosan
annyira megközelítették, hogy elérhették köveikkel. Bligh ekkor fortélyos
hadicselhez folyamodott, hogy vérszomjas üldözőit késleltesse.
Megparancsolta embereinek, hogy tépjék le a ruhát testükről, és dobják a
vízbe, mégpedig egyszerre csak egy vagy két darabot. Úgy történt, ahogy
előre látta: a csónakok irama azon nyomban lelassult, mivel a bennülőket
elfoglalta az értékes tárgyak kihalászása, és ezáltal a Bounty emberei éppen
annyi előnyhöz jutottak, amennyire szükségük volt. Közben be is sötétedett, és
mivel már jól kint jártak a nyílt tengeren, ahol a sziget többé nem nyújtott
védelmet a hevesen tomboló szél ellen, a bennszülöttek hirtelen lemondtak az
üldözésükről.
Bligh-nak és megmaradt tizenhét társának sikerült tehát puszta életét
megmentenie, de ahogy összezsúfolódva ültek a nyitott bárkában, amelyet
vadul hányt-vetett a háborgó tenger, helyzetüket mindennek nevezhették, csak
éppen reményteljesnek nem. Bligh próbaképpen felvetette, hogy tartsanak ki
eredeti tervük mellett, és friss készletek beszerzése céljából szálljanak partra
Tongatabun, mielőtt nekivágnának a hosszú kelet-indiai útnak, ugyanis
jelenlegi készleteik mindössze 150 font hajóskétszersültből, 20 font
disznóhúsból, 28 gallon vízből, 5 meszely (tíz pint) rumból és három palack
borból állnak.
Bligh javaslatára Colé fedélzetmester válaszolt. Mint kifejtette, merő
esztelenség volna abban reménykedni, hogy Tongatabun szívesebb
fogadtatásban részesülnének, és ami őt illeti, sokkal ésszerűbbnek tartaná, ha
egyenesen a keletindiai Timor felé indulnának.
Bligh azzal hozakodott elő, hogy a tongatabui bennszülöttek merőben más
természetű emberek, mire Fryer udvariasan félbeszakította:
– Engedelmével, uram, váltott-e egyetlen szót is ön a tongatabui
bennszülöttekkel, amikor Cook kapitánnyal arrafelé járt?
– Hogyne, nem egyet fogságba is vetettünk lopás miatt.
– Ha így áll a dolog, uram, akkor azok nyilván forralnak majd valamit
ellenünk.
– Helyes, Mr. Fryer, akkor hát mi volr.a a legokosabb? Fryer habozás
nélkül válaszolta:
 – Uram, hamarabb érünk békés partokra, ha rábízzuk magunkat a
gondviselés küldte kedvező szélre, mint ha szél ellen küszködünk.
Mivel Tongatabu felől ellenszél fújt, viszont Timor felé kedvező, világos
volt Fryer álláspontja, és hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy a bárkán
mindenki inkább hajlik az azonnali hosszú tengeri út kockázatának vállalására,
mint arra, hogy kiszolgáltassa életét a teljességgel kiszámíthatatlan tonga
bennszülöttek kényének-kedvének.
Bligh ekkor rámutatott, micsoda hallatlan hátrányokkal jár egy ilyen terv.
Elsősorban gondoljanak arra, hogy a távolság légvonalban háromezerötszáz
mérföld, hogy nincs térképük a Csendes-óceánnak erről a részéről, hogy az
utazás akár két hónapra is könnyen elnyúlhat, és alig valószínű, hogy
készleteiket útközben meg tudják újítani. Amennyiben kénytelenek a meglevő
élelmiszerekre szorítkozni, az napi porcióban mindössze egy uncia
hajóskétszersültet jelent, az ivóvíz pedig csak két hétre elég, amiből
következik, hogy – hacsak nem esik rendszeresen eső – valószínűleg szomján
fognak halni.
Feltehető, hogy a Tofuán átélt kalandok után Bligh-ban is kialakult az a
határozott szándék, hogy egyenesen Kelet-India felé hajózzék, de ügyesen úgy
intézte, hogy alárendeltjei maguk tegyék ezt a javaslatot, mert ez esetben nem
kárhoztathatják őt személy szerint a nélkülözésekért és viszontagságokért,
amelyekben szinte bizonyosan részük lesz.
Hogy még jobban biztosítsa magát, Bligh újból megkérdezte Fryert, vajon
tökéletesen meg van-e győződve véleménye helyességéről, mire az utóbbi
igenlően válaszolt.
– Rendben van, fiúk – fordult erre Bligh a csónakban ülőkhöz. – Eszerint
beéritek napi egy uncia kenyérrel és egy gill vízzel?
– Úgy van, uram – válaszolták egyhangúan.
Az általános lelkesedés és megkönnyebbülés hangulatában feszítették ki a
bárka vitorláját, miután a legénységet két őrségbe osztották. Eleinte a bárkát
könnyen tudták kezelni, de ahogy múltak az órák, a tenger egyre nyugtalanabb
lett, és valahányszor csónakjuk hullámvölgybe került, kitért abból az irányból,
amerre kormányozták, s időnként, araikor egy hömpölygő' hullámhegy taraján
lebegett, a felborulás veszélye fenyegette. Amellett állandóan nyelte a
becsapódó vizet, úgyhogy a legénységnek minden erejét latba vetve kellett
merni a vizet belőle, ha a felszínen akart maradni. Mikor a hajnal első vörös
csíkja komoran felderengett, Bligh lakonikusan bejegyezte a naplóba, hogy
„ember talán még soha nem volt ilyen szörnyű helyzetben”.
Bligh a reggeli órákban rájött, hogy hiába méregetik eszeveszett iramban a
vizet, ha meg akarnak maradni, szabadulniuk kell minden nélkülözhető
tehertől. Mindjárt meg is parancsolta tehát, hogy dobjanak ki a bárkából egy
tartalékvitorlát, egy nagy kötélgöngyöleget és minden ruhát meg egyéb
személyes holmit, ami nem életbevágóan fontos. Valójában mégis egyetlen
dolognak köszönhették megmenekülésüket, annak, hogy hiányzott közülük a
szerencsétlen Norton, mert eggyel több ember a fedélzeten – s ráadásul
mindnyájuk közt ő volt a legtermetesebb és legkövérebb – kétségtelenül a
csónak elsüllyedéséhez vezetett volna.
Bligh még a Tonga-szigeteken tett előző látogatásakor hallotta emlegetni,
hogy azoktól északnyugatra egy másik szigetcsoport is fekszik, amelynek a
neve Viti vagy Fiji (Fidzsi). Mivel nagyjából egybeesett azzal az iránnyal,
amelyet tartaniuk kellett, Bligh nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy
megkeresse és feltérképezze ezekéi a szigeteket, még ha hiányoztak is a terve
kiviteléhez megfelelő fizikai feltételek, nem is szólva az időről és a
műszerekről. Május 4-én pillantotta meg a szigetcsoport első tagját, és a
következő napokon úgy elfoglalták az új felfedezések, hogy teljesen
megfeledkezett súlyos helyzetükről. Társait azonban egyáltalán nem fűtötte
hasonló lelkesedés, és nagyon is aggódtak, mi történik, ha az ellenséges
bennszülöttek megpillantják őket. Különösen akkor támadt nagy riadalom,
amikor Bligh eltökélten bekormányzott a Viti Levu és Vanua Levu néven
ismert, két sűrűn lakott sziget közti szorosba. Mindenesetre addig minden
nagyszerűen ment, amíg el nem haladtak a Fiji-szigetek utolsó tagja, a
Yasawa-csoport mellett. De ennek egyik szigetéről hirtelen két nagy vitorlás
csónak indult el, s tartott egyenesen feléjük. Minapi tofuai kalandjaik után a
legkevésbé sem kívántak megismerkedni ezekkel a szigetlakókkal, evezőre
kaptak tehát, hogy fokozzák a sebességüket. Hála az élénk hátszélnek, amely
éppen a kellő pillanatban támadt fel, sikerült a bárkának derekasan maga
mögött hagynia a csónakokat, s egy idő múlva a szigetlakók lemondtak
üldözésükről, és visszafordultak. Hogy a bennszülöttek milyen szándékkal
közeledtek, nem ismeretes, a bárkában ülőknek azonban minden okuk megvolt
rá, hogy indítékaikat gyanúsnak tartsák, mivel a Déli-tenger legálnokabb és
leg-vérszomjasabb vadembereiről volt szó.
A kifáradt evezősök erőfeszítéseit néhány óra múlva valóságos
felhőszakadás jutalmazta, ami lehetővé tette, hogy mintegy hat gallon vizet
gyűjtsenek. Csak ekkor tudták a lázadás óta első ízben amúgy isten igazában a
szomjukat oltani. Borús, felhős időre virradtak másnap, és Bligh mindent
elkövetett, hogy vacogó emberei figyelmét elterelje: részletesen elmesélte,
amit a Csendes-óceán ezen részének szigeteiről és időjárásáról tudott. Sőt
nagy vonalakban egy térképet is felvázolt, amelyet kézről kézre adtak
mindnyájuk okulására, majd azzal tartotta ébren figyelmüket, hogy
kezdetleges mérleget eszkábált össze, amelyen lemérhették a mindennapi
porciói. A mérleg két fél kókuszdióhéjból állt, amelyeket finom fonalakkal
függesztett fel egy rúdra, súly gyanánt pedig egypár pisztolygolyó szolgált.
Sok mérics-kélés és kísérletezés után Bligh arra az eredményre jutott, hogy az
egy étkezésre szóló kétszersültadag egy golyónyit nyom. Utóbb
megállapították, hogy egy-egy golyó súlya kétharmad uncia. Három ilyen
parányi kétszersültdarabka volt egy ember teljes napi adagja, mert Bligh
bölcsen feltette magában, hogy a tartalékolt sózott disznóhúst csak végső
szükségben osztja szét. Az emberek hamarosan rájöttek, hogyan lehet a
leggazdaságosabban elfogyasztani sovány adagjukat: a jellegtelen
kétszersültet beáztatták a vízporciójukba, aztán lassan ették, gondosan
megrágva minden falatot.
A következő nap Bligh azzal foglalkoztatta embereit, hogy a bárka peremét
vitorlarudak és vitorlavászon segítségével megmagasíttatta. Ezáltal némi
csekély védelemhez jutottak a széllel és hullámokkal szemben. Sajnálatos
módon a megmaradt néhány vitorlavászondarab kevés volt ahhoz, hogy
belőlük valami ponyvatetőfélét vonjanak a fejük fölé az állandóan hulló eső
ellen, amely már napok óta nem szűnt meg. Hogy ne vacogjanak annyira,
Bligh azt tanácsolta az embereknek: vessék le ruhájukat, mártsák meg a
tengerben, és azután vegyék fel újra. Ugyanis abból a feltevésből indult ki,
hogy a tenger vize sokkal melegebb, mint az eső. Csakhogy a nagy
zsúfoltságban ez meglehetősen bonyolult művelet volt, és huzamosan
ismételve elég fárasztó is. Az állandóan hulló sűrű eső miatt két ember szünet
nélkül a víz kimeregetésével volt elfoglalva, és közben a tenger még mindig
úgy háborgott, hogy a bárkát állandóan a felfordulás veszélye fenyegette.
Újabb nehézséget jelentett – és ezzel a kormányosnak kellett megbirkóznia – a
szél irányának változása: ugyanis délire fordult, és tudták, hogy ha tartósan
így marad, elkerülhetik a Torres-szorost, és akkor észak felől kénytelenek
megkerülni Új-Guineát. Mégis, bár az oldalukba kapott szél növekvő'
kockázattal járt, kitartottak eredeti útirányuk mellett.
Mióta Tofuát elhagyták, egész úton egy horgászzsineg lógott a bárka
tatjáról a vízbe, de – annak ellenére, hogy ezekben a vizekben sok a delfin,
bonitó és tonhal – legnagyobb csalódásukra soha semmi nem harapott rá,
feltehetően azért, mert alkalmatlan horgot és csalétket használtak.
Május 14-én és 15-én, amikor a bárka az Új-Hebridáktól éppen északra
haladt, váratlanul magas, sziklás szigetek sora tűnt fel a láthatáron. Bligh
ezeket tisztelettudóan Banks-szigeteknek nevezte el, pártfogója, Sir Joseph
után, de a partraszállás kockázatát már nem vállalta, noha csábító volt az
alkalom, hogy talán élelemhez juthatnak, és egy kis időre elhagyhatják a
bárkát. Az emberek ekkor unszolni kezdték Bligh-t, hogy ossza ki az egész
disznóhúst egyetlen étkezésre, azzal érvelve, hogy csak így tudnak elegendő
erőt összeszedni az út folytatásához. Ő azonban határozottan elzárkózott
ennek az életbevágóan fontos tartaléknak elprédálásától. Helyette az emberek
időről időre egy teáskanál rumot kaptak; ez a varázsszer sosem tévesztette el
hatását.
Mindenesetre, amikor az eső május 20-án újra rákezdett, már mindenki a
kétségbeesés határán állt, és Bligh a következőket jegyezte a naplóba;
„Hajnalban némelyik emberem félholt volt. Ijesztő a külsőnk, és sehová sem
nézhetek, hogy ne erezzem magamon valakinek a pillantását. Mindnyájunkat
szörnyű éhség gyötör, de senki sem szenved a szomjúságtól, vagy ha mégis
vizet kívánunk, ez a vágyunk a bőrünkön keresztül kielégül. Keveset alszunk,
akkor is csuromvizesen, és heves görcsök közt ébredünk, sajgó csontokkal.”
Szokása szerint Bligh mindent megtett, hogy embereiben tartsa a lelket.
Derekasan érvelt azzal, hogy még mindig kibírhatóbbak a mostani
körülmények, mint ha szép idő volna. Egy-két nap múlva azonban már ő sem
törte a fejét, hogy a bátorítás milyen új formájával öntsön lelket beléjük.
Egyszerűen ennyit jegyzett fel: „Nyomorúságunk most már mérhetetlen.
Annyira elfed mindent az eső és a tenger, hogy már nem is látunk, jóformán
hasznát sem vesszük a szemünknek. Az alvás, noha áhítozunk rá, iszonyatos:
én a magam részéről, úgy látszik, meg is vagyok nélküle. Rettenetesen
szenvedünk a hidegtől, és mindenki retteg, ha közeledik az éjszaka.”
Május 22-én azonban még mindenki életben volt, és Bligh nagyon
egyszerűen ezt jegyzi fel: „Ha valaha ember érezte az ég, az isteni gondviselés
hatalmát, úgy mi jelenleg a legnagyobb mértékben érezzük. Bízvást merem
állítani, hogy a mi mostani helyzetünk a világ legbátrabb hajósát is rettegéssel
töltené el. Arra kell haladnunk, amerre sodor bennünket a tenger, amely
előttünk hullámzik, és összecsap fölöttünk. Közben a legnagyobb éberséggel
kell őrködnünk, mert a kormányzásban elkövetett legkisebb hiba egy pillanat
alatt romlásunkat okozhatja.”
Huszonnégy órával később a vég már egészen közelinek látszott, és Bligh
csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta papírra vetni a következő kétségbeesett
sorokat: „A mai nap nyomorúsága felülmúlta a tegnapiét. Az éjszaka iszonyú
volt. A tenger rettenetes erővel zúdult át fölöttünk, úgyhogy rettegve és
szorongva mertük a vizet. Hajnalra, úgy láttam, mindenki a legkétségbeejtőbb
állapotba került, és most már attól tartok, hogy lesznek néhányan közöttünk,
akik még egy ilyen éjszakát nem élnek túl.”
Aznap este a tenger kezdett megnyugodni, és másnap, mindnyájuk nagy
gyönyörűségére, kisütött a nap. Ruháikat nyomban kiakasztották száradni, és
amikor Bligh kétszersült-és vízadagja mellé mindenkinek kimért egy uncia
disznóhúst is, a légkör szinte már ünnepivé vált. Csakhogy Bligh nem az az
ember volt, aki hamis derűlátásban ringatja magát, és most kihasználta a
kedvezőbb körülmények adta alkalmat, hogy újra felmérje az
élelmiszerkészleteket. Az ellenőrzés kiderítette, hogy ha tovább folytatja a
kétharmad unciás adagok napi háromszori kiosztását, a hajóskétszersült még
huszonkilenc napra elég. Ha jól haladnak, ennyi idő alatt el kell érniük Timort,
viszont kedvezőtlen időjárás és balszerencse könnyen okozhat jelentékeny
késedelmet. Például, ha körülményeik kényszerítőén úgy alakulnak, hogy
egészen Jáváig kell továbbmenniük. Bligh ezért elhatározta, hogy a naponta
háromszori kétszersültadag helyett naponta csak kétszer fog kétszersültet
osztani, és akkor szükség esetén hat hétig is eltart a készlet. Össze kellett
szednie minden bátorságát és ügyességét, hogy ezt közölje társaival, ők pedig
napirendre térjenek fölötte. Mindenesetre sikerült olyan egyszerűen és simán
elintéznie az ügyet, hogy mindenki belenyugodott, és egyetlen tiltakozó szó
sem hallatszott.
Ugyanezen a napon tengeri madarak közeledtek a csónak felé, és körözni
kezdtek felette, A sirályok családjához tartoztak ezek. amelyeket – állítólagos
ostobaságuk miatt – „golyhónak'' is neveznek. Szokása ennek a madárnak,
hogy rászáll a hajóra, és mindaddig ottmarad, amíg valaki el nem kergeti. A
Bounty utasai éppen elégszer találkoztak vele Angliától idáig vezető' útjukon,
és most türelmesen várták, hogy valamelyik elérhető közeibe kerüljön. Csak
másnap sikerült végre elkapni egy madarat. Azonnal darabokra szaggatták,
tizennyolcfelé osztották, és nyersen, belső részeivel együtt, mindenestül
felfalták. Nem sokkal később, még aznap sikerült fogniuk egy fehér szulát,
amely a golyhónál valamivel nagyobb, de nála is óvatlanabb és esetlenebb. A
madárnak kifolyatták a vérét, és elosztották a három leggyengébb ember
között, a többiek pedig a húsát ették meg. A következő napon két újabb
golyhót zsákmányoltak. Amikor felbontották, megemésztetlen polip- és
repülőhaldarabokat is találtak a gyomrukban; ezeket is elosztották, és
elfogyasztották.
A meleg, napos idő tartós maradt, és elég volt belőle pár nap, hogy a
csónak utasai visszakívánják az esőt, amely – minél több, annál jobb.
Leromlott állapotukban nehezebben viselték el a trópusi hőséget, mint a
trópusi záporokat, és május 26-ától kezdve a bárkában ülők útja kétségbeesett
versenyfutás volt a halállal. Szerencsére ekkorra már majdnem elérték a
Nagy-Korallgátat.
Május 28-án hajnali három órakor – pontosan egy hónappal a lázadás után
– Fryer a kormány mellett hirtelen mennydörgésszerű tompa morajra riadt, és
amikor előre kémlelt, alig néhányszáz lábnyira hatalmas hullámverést vett ki
nagy nehezen a derengésben. Bligh azonnal parancsot adott az irány
megváltoztatására, ami szerencsére elég könnyen ment. mivel a szél
délkeletről fújt, tehát párhuzamosan a korallpad irányával. Szokásos
alaposságával mindjárt arra is parancsot adott, hogy a legénység fogjon
evezőt, de ehhez mindenki túlságosan gyenge volt, és mihelyt a bárka
kivitorlázott a veszélyzónából, egy helyben vesztegelve várták ki a hajnalt.
Most az volt a fő kérdés, meddig tart, amíg rést találnak a gáton, és azon
belül egy szigetfélét, ahol kiköthetnek, hogy megpihenjenek, és erőt
gyűjtsenek. Cook kapitány volt az egyetlen európai, aki a Nagy-Korallgát és
Ausztrália keleti partja közötti veszélyes vizeken valaha is vitorlázott, és az az
egy vagy két átjáró, amelyet ő fedezett fel a zátonypadon, messze délre feküdt
Bligh-ék jelenlegi helyzetétől. Közben a szél a kora reggeli órákban keletire
fordult, s így fennállt annak a veszélye, hogy a bárka a korallpadnak sodródik,
és szétzúzódik rajta.
Ez a kockázat azonban csekély volt ahhoz a szörnyű kilátáshoz képest, amit
az éhenpusztulás, a szomjhalál és a hőség jelentett, s ezzel számot vetve Bligh,
mihelyt teljesen kivilágosodott, ismét a koraligát felé irányította a bárkát.
Nagy megkönnyebbülésére fel is fedezett rajta egy nyílást, körülbelül egy
mérföldnyire északra. Ugyanekkor egy kis kerek szigetet is megpillantott a
pad túlsó oldalán, a nyugodt vízben, és most erős hátszéllel e felé suhantak.
A sziget mintegy húsz mérföldnyire lehetett tőlük, és miközben feléje
tartottak, mögötte egy még nagyobb és még termékenyebb szigetet pillantottak
meg. Elhatározták, hogy inkább ott szállnak partra. Már besötétedett, amikor
végre szárazföldet éreztek lábuk alatt, és nagy örömükre és
megkönnyebbülésükre kiderült, hogy a sziget lakatlan, a parton pedig
tömérdek gyönyörű, nagy osztriga hever. Azonnal tüzet raktak, és hatalmas –
lábas osztrigabecsináltat készítettek, amibe még hajóskétszersültet is
aprítottak. Bligh a helyet Restauráció-szigetnek keresztelte el, részben azért,
mert itt állt helyre mindnyájuk egészsége és jó hangulata, részben pedig azért,
mert történetesen emlékezett rá, hogy ezen a napon, május 29-én volt a
százhuszonkilencedik évfordulója II. Károly király restaurációjának.
Az elmúlt néhány hét folyamán egyetlen problémájuk volt ezeknek az
embereknek, az, hogy valamiképpen életben maradjanak, de most, hogy
bizonyos fokig biztonságba kerültek, és közérzetük megjavult, egyszerre
mindenféle gyerekes viszálykodás ütötte fel közöttük a fejét nevetséges
semmiségek miatt. A bárka legénysége részben kötelességérzetből
csatlakozott Bligh-hoz, részben attól való félelmében, hogy letartóztatják és
vád alá helyezik őket lázadás miatt. Ilyenformán elég vegyes társaság verődött
össze, s szerencsétlen módon tagjai közt volt Fryer és Purcell is, Bligh két
engesztelhetetlen ellensége. Ezek, alig kaptak kissé erőre, elégedetlenül
bírálgatni kezdték a kapitány osztriga-becsináltját, és az sem javította a
közhangulatot, hogy kiderült: az éjszaka folyamán valaki elcsente a tartalék
disznóhúst.
 Bligh szerette volna, ha félretesznek osztrigát az út hátralevő részére, de
emberei olyan gyengék és fásultak voltak, hogy jobbnak látta, ha egyelőre
nem hajszolja túl őket. Tehát miután megfőzött egy újabb lábas becsináltat,
elrendelte, hogy bontsanak tábort, és folytassák útjukat észak felé. Május
31-én hajnalban új szárazföldet pillantottak meg, és Vasárnap-szigetnek
keresztelték. Bligh most is partra küldte embereit, hogy osztrigát keressenek.
Itt tört ki a viszály Bligh és Purcell között, Nem tudjuk, miről folyt a vita, de
Bligh nyilván úgy érezte, hogy a többiek hálásak lehetnek neki életben
maradásukért, ezért nyersen odavetette Pur-cellnek:
– Ha én nem vagyok magukkal, most nem lennének itt!
Purcell viszont, aki számos társával osztotta azt a nézetet, hogy Christian
főként Bligh hibájából lázadt fel, sokat mon-dóan így válaszolt:
– Úgy van, uram, ha ön nincs, akkor most egyáltalán nem volnánk itt.
Bligh megértette a célzást, és ráordított:
– Mit mondott?
Purcell tettetett ártatlansággal megismételte:
– Azt mondtam, uram, ha ön nincs, akkor most egyáltalán nem volnánk itt.
– Átkozott bitang, hogy érti ezt?
Purcell elvesztette béketűrését, és hevesen válaszolta:
– Nem vagyok bitang, uram, és ha már itt tartunk, vagyok olyan ember,
mint ön.
Purcell viselkedése veszélyesen közel járt már a nyílt lázadáshoz, és Bligh,
akárcsak Christian, a végsőkig el volt szánva, hogy tekintélyét – ha törik, ha
szakad – megőrzi. Mindenesetre, amit most tett, az igen különös volt. Kardot
ragadott, majd kurtán ráparancsolt Purcellre: fogjon ő is egyet, és védje magát.
Az indulatos kihívás váratlanságával elérte a kívánt hatást, mert, úgy látszik,
Purcellnek inába szállt a bátorsága, és dohogva takaródét fújt:
– Nem, uram, ön felettesem.
Ekkor érkezett vissza Fryer osztrigagyűjtő portyájáról, de ahelyett, hogy
kapitánya pártjára állt volna, gúnyosan felkacagva odakiáltotta:
– Itt nincs párbaj! Mindketten le vannak tartóztatva! Bligh ekkor gőgösen
Fryer felé fordult, és ráripakodott:
– Istenemre, uram, ha egyetlen ujjal hozzám mer érni, menten leszúrom!
Fryer megpróbálta Colé fedélzetmestert a maga pártjára vonni, de Colé,
felismerve a helyzet veszélyességét, nem állt kötélnek, úgyhogy Fryer
kénytelen volt változtatni a hangnemen. Következő' szavai szelídebben és
tisztelettudóbban hangzottak:
– Uram, ez az idő egyáltalán nem alkalmas a párbajo-zásra.
Bligh kardjával Purcellre mutatott:
 – Nem hallotta, amint ez a fickó azt mondta nekem, hogy ő van olyan
ember, mint én?
Purcell most nyilván okosabbnak látta, ha követi Fryer példáját, és
békülékenyebb hangot ütött meg:
– Amikor ön engem bitangnak nevezett, én azt feleltem, hogy nem vagyok
az, hanem vagyok olyan ember, mint ön, és amikor ön azt mondta, hogy ön
hozott minket idáig, én arra annyit válaszoltam, hogy ha ön nincs, akkor mi
most nem volnánk itt.
Bligh a csavaros bocsánatkérés hallatára minden egyebet érzett, csak éppen
elégtételt nem, ugyanakkor ráeszmélt, hogy tovább rontaná a helyzetet, ha
firtatná az ügyet, így hát bölcsen a következő kijelentéssel tett pontot az
epizód után:
– Rendben van, ha semmi mellékgondolat nem volt abban, amit mondott,
bocsánatot kérek öntől.
Ettől a naptól kezdve Bligh egy lépést sem tett kardja nélkül, naplójában
pedig hálatelt szívvel és jámborán megjegyzi: „A Mindenhatónak tetszett
elegendő erőt adni nekem ahhoz, hogy hasznát vegyem.”
Ahogy a part mentén hajóztak, a szárazföldön több ízben bennszülötteket
pillantottak meg, ezért amikor június 1-én éjszakára egy kis szigeten
letáboroztak, Bligh szigorúan meghagyta, hogy csak kis tüzet gyújthatnak, és
azt is kellőképpen fedett helyen. Nem sokkal később, még aznap este, amikor
szemleútra indult a szigeten, hátrapillantott, és rémülten látta, hogy a
táborhelyen hatalmas tűz lobog. Visszarohant, és megállapította, hogy Fryer,
parancsát semmibe véve, külön tüzet gyújtott magának, és elaludt mellette.
Nem őrzi feljegyzés a szavakat, amelyekkel Bligh ebből az alkalomból illette
Fryert, de könnyű elképzelni.
Egy másik csoportot már előzőleg elküldött, hogy fogjanak golyhókat.
Mikor ez a csoport az éjszaka közepén megérkezett, mindössze tizenkét
madarat hozott, feltűnően keveset ahhoz képest, hogy milyen nagy számban
tanyáztak ezen a kis homokszigeten. Nelson annak rendje és módja szerint
megmagyarázta, hogy Lamb, a hajó mészárosa, az alvó madarak közé rontott,
és elijesztette Őket, mielőtt társai jó fogást csinálhattak volna. Ez nyilván több
volt, mint ameny-nyit Bligh le tudott nyelni, úgyhogy mit sem törődve
tekintélyével és rangjával, a tehetetlen mészárosra rontott, és rettenetesen
elagyabugyálta. Hát még ha tudta volna a kapitány, mennyire megérdemelte
Lamb az ütlegelést, mert csak jóval az utazás után derült ki, hogy ezen az
estén a mészáros valójában egymaga kilenc madarat fogott és falt fel.
Hajnalban újra vízre szálltak. Bligh terve az volt, hogy Cook útvonalát
követi, amely a York-félsziget legészakibb fokánál nyugatnak kanyarodva, a
Prince of Wales-szigettől délre fordul be a Torres-szorosba. De valamivel
tovább haladt észak felé, mert tévedésből a kontinens egy részének gondolta a
szigetet, s ennek következtében, anélkül, hogy tudomása lett volna róla, új
átjárót fedezett fel a Torres-szorost alkotó csatornák útvesztőjében. Június
4-ére újra kint jártak az Arafura-tenger nyílt vizén.
A Nagy-Korallgáton belüli szigeteken tartott pihenők testileg és lelkileg
egyaránt talpra állították a Bounty szám-űzötteit, viszont élelmiszerkészletük
csupán pár tucat szárított osztrigával növekedett, holott még jó tíz napos
hajózás állt előttük. Szerencsére újra meg újra sikerült tengeri madarakat
fogniuk, például június 5-én egy fekete sirályt, amelynek vérét a legyengültek
itták meg, mielőtt a húsát egymás közt szétosztották volna. A következő
naptól kezdve Bligh a napi két alkalom helyett megint háromszor osztatott
kétszersültet. Ennek ellenére nem akadt köztük egy sem, aki ne szenvedett
volna a kimerültségtől, álmatlanságtól és dagadt lába miatt. Különösen súlyos
volt Ledward és Lebogue állapota, és az általános egészségügyi helyzeten
semmiképpen sem javított a szüntelenül szakadó eső. Egyetlen dolognak
örülhettek csupán, az állandó erős és kedvező szélnek, amely majdnem négy
csomó átlagos sebességgel hajtotta őket előre.
Június 11-én egyiküknek újból sikerült egy fekete sirályt fogni, és Bligh
úgy határozott, hogy elteszik másnapra. Döntése különösen Fryert ingerelte,
de szerencsére, mielőtt komoly vita bontakozhatott volna ki, figyelmét – és
mindenkiét a bárkában – a láthatáron váratlanul feltűnő sziklás part vonta
magára. Azonnal érezték, hogy ez csak Timor lehet, de Bligh is csak annyit
tudott bizonyosra mondani, hogy valahol a háromszáz mérföld hosszú sziget
déli partja közelében járnak. Homályosan emlékezett azonban arra, hogy
Kupang, a holland helyőrségi város a sziget délnyugati csücskén épült, ezért
lassan tovább vitorlázott ebben az irányban, követve a pálmafák szegélyezte
partvonalat.
Amikor beesteledett, nem láttak egyebet, csak néhány kis maláj falut, és
Bligh inkább egész éjszaka egy helyben vesztegelt, nem akarva kitenni magát
annak a veszélynek, hogy esetleg túlhalad Kupangon. Másnap délben, amikor
még mindig nem találták meg a holland várost, horgonyt vetettek földrajzi
helyzetük megállapítása végett. Most mindössze pár száz yardnyira voltak a
parttól, és egyetlen ember sem akadt a bárkában, aki ne érzett volna erős
kísértést a dúsan termő kókuszdió és egyéb gyümölcs láttán. Mégis uralkodtak
magukon, vigasztalást merítve a tudatból, hogy most már valóban egészen
közel lehetnek Kupanghoz. Az a két ember, aki nem akart várakozni, persze
megint Purcell és Fryer volt. Követelődztek, hogy tüstént engedjék Őket a
partra. Végül Bligh-t elfogta a düh, a part közelébe hajózott, és kijelentette
kettőjüknek, hogy partra szállhatnak, ugyanakkor a többieknek megtiltotta a
csónak elhagyását. Szembenézve a cseppet sem kecsegtető kilátással, hogy ott
hagyják őket, a két ember egyszerre elcsendesedett, és Bligh mindjárt tovább
vitorlázott, mihelyt a nap magasságát megmérte. Kronométer hiányában
csupán a földrajzi szélességet tudta kiszámítani, de ennyiből is kellő
bizonyságot szerzett, hogy Kupang közvetlen közelében keli lenniük. És
valóban, néhány óra múlva elérték a sziget délnyugati csücskét, ahol egy
barátságos maláj ajánlkozott, hogy kalauzuk lesz az út utolsó szakaszán.
Annak ellenére, hogy már csupán néhány mérföldet kellett megtenniük, csak a
legnagyobb nehézséggel tudtak továbbhaladni, mert ezeken a szélvédett
vizeken teljes szélcsend uralkodott, és egyikük sem volt képes egyfolytában
pár száz yardnál tovább evezni.
Éjszaka két órakor ágyúlövés hangját hallották, és június 14-én, éppen
virradat előtt, maláj kalauzuk közölte velük, hogy megérkeztek. Tehát
végeredményben, Bligh pontos számításai szerint, negyvenkét napig hajóztak
a túlterhelt, nyitott bárkában, miközben mindössze egyetlen embert
veszítettek, és háromezerhétszázegy mérföldet tettek meg az ismeretlen
óceánon, úgyhogy jogos büszkeséggel zárja útjuk leírását e szavakkal: „Hála
az isteni gondviselésnek, így ért véget – anélkül, hogy szerencsétlenül jártunk
volna – ez az utazás, a legrendkívülibb, amely valaha embernek osztályrészül
jutott, akár végtelen hosszúságát tekintjük, akár azt, mennyire híjával voltunk
az élethez szükséges javaknak.”
Érkezésükkor, annak ellenére, hogy a bárkán – ápolás és ellátás híján – már
mindenki kétségbeejtő helyzetben volt, Bligh, mint mindig, most is a
haditengerészeti szabályoknak megfelelően járt el: formálisan felhúzatta a
segélykérő lobogót, és várta, hogy a helyőrségi parancsnok üdvözölje,
megadva a partraszállási engedélyt. Szerencsére a parti őrség azonnal
észrevette őket, és pár perc múlva Bligh kapitány engedélyt kapott a
partraszállásra. Az első, akivel találkozott, egy angol tengerész volt. Ez
azonnal elvezette parancsnokához, bizonyos Spykerman kapitányhoz, aki több
éve holland szolgálatban állt. Spykerman nagyon is tisztában volt vele, mire
van honfitársainak legégetőbb szüksége. Azon nyomban valódi angol
villásreggelit szolgáltatott fel otthonában, teával, és felszólította Bligh-t, hogy
haladéktalanul küldessen embereiért. Bligh ezt meg is tette, bár elég
rosszindulatúan azt is parancsba adta, hogy Fryer őrként maradjon a bárkán.
Mély megindultságot érzett, mikor ott ült a reggelizőasztal mellett, és nem
szégyellte bevallani elérzékenyülését még a hajónaplóban sem, amit bizonyít
az esemény következő, megható leírása: „A világ legkiválóbb művészei
számára soha nem nyílt volna jobb alkalom képességeik csillogtatására, mint
az alakok ama két csoportjának ábrázolásában, amely ekkor mutatkozott be
egymásnak. Eközben senki sem tudta, min álmélkodjék inkább: az
ínségeseknek a gyors segítség miatt felcsillanó szemén, vagy a segítők
iszonyodásán, amikor az emberi kísérteteket megpillantották. Aki ugyanis
képet akar alkotni magának ezekről a szegény, nyomorúságos lényekről,
annak át kell élnie, hogy házában tizennyolc embernek nyújt segítséget,
akiknek kísérteties külseje – habár ismert okok következtében – ugyanolyan
elriasztó, mint amilyen részvétet ébresztő; annak látnia kell fekélyekkel
borított tagjaikat, rongyokba burkolt, csont és bőr testüket, és végül el kell
képzelnie a jótevőik iránt érzett hála és öröm könnyeit, amelyek
végigcsurogtak arcukon. A rémületnek, meglepetésnek és szánalomnak az a
keveréke, amely e látványra elfogná, töltötte el Tímoron a segítségünkre siető
embereket.”
A holland kormányzó kényelmes és tágas házat bocsátott Bligh
rendelkezésére, de amikor az utóbbi meghallotta, hogy helyszűke miatt
embereinek részben a kórházban, részben Spykerman kapitány hajóján kell
tartózkodniuk, azonnal szállást rendezett be számukra az otthonául szolgáló
házban, noha kétségtelenül jobban szerette volna, ha legtöbbjük néhány napig
nincs a szeme előtt. Bligh következő lépésként a lázadók teljes névsorát a
holland hatóságok elé terjesztette, majd nekiült a cseppet sem vonzó
feladatnak, hogy papírra vesse részletes beszámolóját a lázadásról és az azt
követő eseményekről őlordságaik részére a Tengernagyi Hivatalban.
Ugyanekkor érdeklődött, mi a leggyorsabb útja, hogy mind ő, mind emberei
hazakerüljenek Angliába. Nagy bosszúságára megtudta, hogy Holland
Kelet-Indiában Batavia az egyetlen hely, ahonnan közvetlenül Angliába is
indul hajó, továbbá, hogy már októberben ott kell lennie, különben várhat
januárig, amikor a következő hajó indul. Újabb bonyodalmat jelentett, hogy
Kupang és Batavia között nem volt rendszeres hajóösszeköttetés, és lehetőség
sem kínálkozott, hogy megfelelő hajót bérelhessen erre az útra. Végül Bligh
egy kis szkúnert vásárolt, amelynek a Resource nevet adta.
Kupangból Bataviába ezernyolcszáz mérföldet hajózni egy negyven láb
hosszú szkúneren, nem tekinthető kéjutazásnak, és Bligh tisztában volt vele,
hogy várnia kell addig, amíg emberei teljesen felépülnek, s csak aztán jöhet
szóba az indulás. Ehhez azonban még hosszabb idő kellett, ő pedig képtelen
volt arra, hogy közben tétlenül tespedjen. Aminek eredményeként a hajónapló
egyik oldala a másik után telt meg feljegyzésekkel a legkülönfélébb
tárgyakról, többek közt a piaci árakról, a rabszolgakereskedelemről, a kínai
temetési szertartásokról, Timor történetéről, a rizstermesztés legújabb
módszereiről és a maláj bennszülöttek szokásairól. Úgy látszik, a legénység
többi tagja közül csak Nelsonban, a botanikusban buzgott hasonló
munkakedv: naponta hosszú, növénygyűjtő kirándulásokat tett, sőt sikerült
néhány kenyérfa-hajtást is szereznie. Egyébként a vesztét is ez okozta, mert
egy hónap sem telt el érkezésük óta, amikor ágynak esett valami „gyulladásos
betegségben”, és hamarosan meghalt.
Ami az embereivel való bánásmódot illeti, Bligh ugyanolyan szigorúnak és
személytelennek mutatkozott, mint bármikor, ez a viselkedése azonban csak
látszat volt, s hogy valójában mennyire érezte magányát, milyen súlyosan
nehezedett rá elszenvedett balszerencséje, az világosan kitűnik a következő,
nagyon is önleleplező levélből, amelyet kevéssel az előtt írt, hogy Kupangban
hajóra szállt:

Édes, drága Betsym!

A világnak azon a részén vagyok, ahová sohasem hittem, hogy elvetődöm.

Mégis olyan hely ez, amely számomra szabadulást hozott, és megmentette
életemet, és most boldogan tudathatlak róla, hogy teljesen egészséges vagyok.
Minthogy oly kevés az esélye, hogy ezt a levelet előbb kapod kézhez, mint más,
későbbi dátummal írottakat, csak egész röviden számolok be ide kerülésem
okairól és arról, hogy micsoda érzések töltik el szívemet és lelkemet most,
amikor újra alkalmam van írni neked és az én kis angyalaimnak, s különösen,
hogy olyan közel voltál legjobb barátod elvesztéséhez, hiszen nem maradt
volna senkid a világon, aki úgy vigyázna rád, mint én, és úgy kellett volna
töltened hátralevő napjaidat, hogy azt sem tudod, mi lett belőlem, vagy ami
még rosszabb, abban a tudatban, hogy éhenhaltarn a tengeren, vagy
indiánoknak estem áldozatul – ám mindezeket a szörnyű veszélyeket sikeresen
elkerültem, éspedig olyan rendkívüli módon, amire nincs példa, és soha nem
estem kétségbe balsorsomon, mert az első pillanatától tudtam, hogy minden
nehézségen felülkerekedem. Szóval, én drága Betsym, elvesztettem a Bountyt...
Ennek a lázadásnak a rejtélyes volta minden képzeletet felülmúl, és akik velem
vannak, azokon sem látom, hogy a leghalványabb sejtelmük volna róla. Még
Mr. Tom Ellison is úgy megszerette Otahei-tét, hogy kalózzá lett miatta: így
hát a saját kutyáim martak belém. Megvan azonban minden reményem, hogy a
dolgok jóra fordulnak... Bízom benne, hogy szerencsétlenségemet az egész
világon helyesen fogják megítélni. Olyan fordulat történt, amit nem láthattam
előre. Nem volt elég tisztem, és ha adtak volna mellém tengerészkatonákat,
igen valószínű, hogy ez a dolog soha nem következik be. Egyetlen talpraesett
vagy tisztességes ember sem állt mellettem, s ennek megfelelően kezelték őket
a lázadók is. Az én viselkedésem mentes minden gáncstól, és mindenkinek
példát mutattam, amikor megkötözve is visszautasítottam minden hitvány
sértést. Hayward és Hallet mint tengerészkadétok Christian őrségében voltak,
de nem riasztottak senkit, és úgy láttam, teljesen közönyösen nézik a fedélzeten
folyó dolgokat, amíg le nem parancsolták őket is a bárkába. Az utóbbiról
bebizonyosodott, hogy semmirekellő, arcátlan gazember, de kérlek, addig ezt
egy szóval se említsd, amíg haza nem érkezem. Tudom, mennyire megrendít
majd téged ez a dolog, de kérlek, drága Betsym, ne is gondolj rá többé, ez
immár a múlté, és mi ismét a boldog jövő felé tekintünk. Erőt ad az a tudat,
hogy mint tiszt híven teljesítettem kötelességemet. Nagybátyádnak és mindenki
másnak csak hivatalos levelet küldhetek, éppen ezért mondd meg
mindnyájuknak, hogy majd látni fogják: jellemem rendíthetetlen, és
becsületem szeplőtelen. Elszámolásaimat megmentettem, úgyhogy az egész
eddigi ügyvitelről számot tudok adni, és minden rendben lesz. Add áldásomat
az én drága Harrietemnek, az én drága Marymnek, drága Betsymnek és a
drága kis idegennek, akit még nem ismerek, és mondd meg nekik, hogy
hamarosan otthon leszek!
Juttass emlékezetébe atyádnak, Annié Campbellnek és Mrs. C.-nek, és
továbbítsd szerető üdvözletemet nagybátyádnak és családjának! Neked pedig,
drágám, küldöm, amit egy szerető férj csak adhat – szerelmemet, tiszteletemet
és mindazt, amit örökké szerető barátodnak és férjednek most és a jövőben
adni módjában áll.

Wm. Bligh

Miután a kis szkúnert négy ágyúval felszerelte (védelmül az ezeken a

vizeken portyázó tömérdek kínai kalóz ellen), továbbá hajóra szállította
növénygyűjteményét, amelyben három kenyérfa-sarj is volt, Bligh augusztus
20-án elhajózott Timorról. Feltehetően kizárólag érzelmi okokból, mit sem
törődve az ebből származó terhekkel, a bárkát is vontató-kötélre vette.
Negyvenkét napba telt, amíg a Resource Bataviába ért, vagyis útja pontosan
annyi ideig tartott, mint a bárkáé Tofuától Timorig, és noha a legénység nem
állott ki annyi szenvedést, a helyzet nem egy alkalommal fenyegetővé vált. A
legsúlyosabb incidens nem a tengeren történt, hanem Surabaja kikötőjében,
szeptember közepén. Ottani tartózkodásuk idején Bligh-nak kis híján egy
második lázadással kellett szembenéznie, és a két bajkeverő ez alkalommal is
Purcell és Fryer volt. De Bligh-nak most módjában állt igénybe venni a
holland katonai segítséget, így a két embert letartóztatták, és vasra verve
átvitték arra a két másik holland hajóra, amelyek a Resource-szal együtt
hajóztak Bataviába. A következő kikötőben Fryer bocsánatot kért
viselkedéséért, mire szabadlábra helyezték, de Purcellt továbbra is bilincsben
őrizték, amíg a kis flotta október 1-én meg nem érkezett rendeltetési helyére.
Ott kiderült, hogy igen kevés férőhely van a Bataviából Európába induló
hajókon. Emiatt a tizenhét életben maradt ember végül kénytelen volt elválni
egymástól. Várakozás közben a hírhedt helyi mocsárláztól meghalt a hajó
szakácsa, Thomas Hall, s maga Bligh is súlyosan megbetegedett. Ennek
ellenére október 16-án felszállt egy Angliába induló kereskedelmi hajóra, és
némi nehézség árán kieszközölte az utazási engedélyt írnoka, Sámuel és
szolgája, John Smith számára is. A többit Fryer parancsnoksága alatt
otthagyta, hogy várjanak meg egy következő hajót. A bárkát és a Resource-ot
már előzőleg elárverezték, meglehetősen csekély összegért.
Az út hazafelé a Jóreménység fokának megkerülésével kereken öt hónapig
tartott. 1790. március 14-én Bligh újra Portsmouthban volt. A Bataviában
hagyott emberek közül Elphinstone és Linkletter elpusztult lázban, Lamb
meghalt útközben, amikor hazafelé tartottak, Ledward pedig, aki egy másik
hajón utazott, hajótörést szenvedett, és a tengerbe fulladt. Mivel Nortont még
Tofuán meggyilkolták, és Nelson Timoron meghalt, abból a tizennyolc
emberből, aki a kapitánnyal tartott a bárkában, csak tizenkettő érkezett meg
Angliába. De figyelemre méltó körülmény, hogy az elhunytak egyike sem a
Tofuától Timorig tartó lidércnyomásos úton pusztult el, és ez a tény megint
igen alkalmas Blighragyogó ten-gerészi, navigátori és vezetői képességének
hangsúlyozására.
Mihelyt Bligh megérkezésének híre ismeretessé vált, az újságokban
egyre-másra szárnyaló képzelettel megírt beszámolók jelentek meg a
lázadásról, valamint a bárka útjáról, és London egyik legnagyobb színháza
sebtében előadta Bligh dramatizált kalandjait. A színházi hirdetőtábla alább
közölt szövege alapján fogalmat alkothatunk arról, milyen lehetett a
produkció.
ROYALTY SZÍNHÁZ
Well-Street, a Goodman's-Fields közelében. Most CSÜTÖRTÖKÖN,
1790. május 6-án bemutatásra kerül EGY VALÓSÁGOS, SZÍNPADRA VITT
ESEMÉNY,
CÍME: A KALÓZOK! avagy
BLIGH KAPITÁNY VISZONTAGSÁGAI, melyből megismerhető egész
utazásának története, attól kezdve, hogy a Tengernagyi Hivatalból távozik.
LÁTHATÓ a BOUNTY, ahogy lefelé úszik a TEMZÉN.
A kapitány fogadtatása Otaheitén, és a britanniai áruk cseréje
KENYÉRFÁÉRT. Mindezt OTAHEITEI TÁNC kíséri.
Miként ragaszkodnak az OTAHEITEI NŐK a BRIT
TENGERÉSZEKHEZ, és hogyan bánkódnak azok távozásán.
Hiteles ábrázolása annak, hogyan ejtették foglyul BLIGH kapitányt a
BOUNTY kabinjában a KALÓZOK.
Továbbá megható jelenet arról, hogyan kényszerítik a kapitányt és hű
követőit a bárkába.
 Viszontagságaik a tengeren, üldöztetésük a bennszülöttek által a
Barátság-szigetek egyikén.
Csodálatos megérkezésük a Jóreménység fokára, és barátságos
fogadtatásuk a kormányzó részéről.
A HOTTENTOTTÁK TÁNCAI ÉS CEREMÓNIÁI távozásukkor.
Szerencsés megérkezésük Angliába.
Betaníttatott egy oly személy közvetlen útmutatása alapján, aki a Bounty
szállítóhajó fedélzetén volt.

Ez a rendkívüli látványosság éppen olyan hatékonyan közreműködött

abban, hogy Bligh kapitányt népszerű hőssé avassa, mint napjainkban egy
televíziós program vagy propagandahadjárat, és hírneve ugyanennek az évnek
júniusában ért csúcspontjára, amikor kalandjainak a hajónaplón alapuló
elbeszélése könyvben is megjelent, gondos kiadásban, a Tengernagyi Hivatal
utasítására.
A fennálló rendelkezések értelmében hadbírósági tárgyalásnak kellett
megállapítania, ki a felelős a Bounty elvesztéséért, s azt annak rendje és módja
szerint október végén meg is tartották, amikor Bligh híveinek megmaradt
csoportja hazaérkezett Bataviából. Először Bligh beszámolóját olvasták fel a
lázadásról, majd az altiszteket hallgatták ki arra nézve, hogy a lázadást
közvetlenül megelőző napokban fülükbe jutott-e valami, vagy sem, amiből
következtetni lehetett volna arra, hogy ilyen esemény van készülőben. Ezt
mindnyájan határozottan tagadták, majd a helyettes parancsnoknak, Fryernek
tették fel a következő kérdést:
– Bligh kapitány és önök, többiek, elkövettek-e mindent, hogy
visszaszerezzék a hajót, miután a lázadás kitört?
– Mindent, ami módunkban állt – válaszolta Fryer magabiztosan.
Hallet és Hayward tengerészkadétok buzgón csatlakoztak Fryer
kijelentéséhez, amely szerint minden tőlük telhetőt megtettek a hajó
visszaszerzésére. Majd a bíróság elnöke megkérdezte Bligh-t, óhajt-e ehhez
valamit hozzáfűzni, vagy vádat emelni az itt jelenlevők ellen. Bligh azt felelte:
csupán egyetlen személy viselkedését találta kifogásolhatónak, s ez Purcell.
Végül a bíróság megkérdezte az összes jelenlevőktől, hogy vádolják-e
valamivel kapitányukat, mire mindannyian azt felelték, hogy semmivel.
Röviddel ezután a bíróság meghozta az ítéletét. Eszerint a nevezett
felfegyverzett szállítóhajót, a Bountyt erőszakkal és kényszerrel „vették el a
nevezett William Bligh hadnagytól a nevezett Fletcher Christian és bizonyos
más lázadók”. A bíróság ezért „hozzájárul a nevezett Bligh hadnagy és
mindazon tisztek, valamint a hajón szolgáló személyek felmentéséhez, akik
Angliába visszatértek, és itt jelen vannak”.
 Ennyi volt az egész.
Aki ismeri a lázadás részleteit, az nem kételkedik abban, hogy a történtek
nagy részét elleplezték a hadbíróság előtt. Természetesen érthető, hogy az
altisztek és tengerészkadétok, akiket kötelességmulasztás és gyávaság vétke
terhelt, nem szolgáltattak egymás ellen bizonyítékokat. Más kérdés viszont,
miért nem nyújtott Bligh teljes képet a történtekről, és miért bírálta csak
Purcell magatartását, miközben egyetlen szóval sem említette Fryernek, a hajó
helyettes parancsnokának még sokkal felelőtlenebb viselkedését. Bizonyos,
hogy a kapitány magatartása kissé különösnek látszik. Feltételezhetjük
természetesen, hogy azok után, amiken együtt keresztülmentek, Bligh sokká!
megértőbbé vált emberei iránt. Egy másik, sokkal valószínűbb magyarázat
szerint Bligh aggályosán kerülni kívánt mindent, ami pályafutásának árthatott,
és érezte, hogy egy hosszú tárgyalás, amelynek során válaszolnia kellene az
emberei által emelt ellenvádakra, könnyen károsan befolyásolhatná
előlépíetési esélyeit. Minden ilyen elmélet azonban találgatás csupán, és még
ha helyesek volnának is, az embernek feltétlenül az az érzése, hogy Bligh
feltűnően békülékeny magatartása mögött más, előttünk ismeretlen okoknak
kell rejtőzniük. Ezzel kapcsolatban rámutathatunk, milyen engedékenynek
bizonyult Bligh Purcell esetében, akinek ügyét a többitől különválasztva
tárgyalták, úgyhogy a bűr.ös megúszta egyszerű dorgálással. Mégis, a lázadás
maga olyan bűn volt, ami fölött nem lehetett szemet hunyni, éppen ezért
őlordságaik elhatározták, hogy késedelem nélkül hadihajót küldenek a
Déli-tengerre a lázadók elfogása és bíróság elé állítása végett. Ezzel a hálátlan
és nehéz feladattal bizonyos Edward Edwards kapitányt bíztak meg, akiről
közismert volt, mennyire szigorú, és milyen vasfegyelmeí tart. Rendelkezéseié
állt egy huszonnégyágyús fregatt, a Pandára, százhatvan főnyi legénységgel.
Hayward tengerészkadétot harmadik hadnagynak nevezték ki a Pandorára,
azon helyes megfontolás alapján, hogy nem rendelkeznek a lázadók
arcképével, és Bligh leírásai csak igen hiányos fogalmat adnak külsejükről.
Mielőtt a Pandára november 7-én elhagyta Angliát, Bligh-t végre
előléptették kapitánnyá, és alig egy hónappal később megkapta a
sorhajókapitányi rangot is. A történtek cseppet sem rendítették meg Sir Joseph
Banksnek Bligh-ba vetett bizalmát, és alig fejeződött be a hadbírósági eljárás,
újra ügyködni kezdett egy második kenyérfa-expedíció érdekében, megint
csak Bligh parancsnoksága alatt. III. György mindenben támogatta az új
tervet, és haladéktalanul megkezdődtek az előkészületek. De az expedíció
elindulását sajnálatos módon megakadályozták a Franciaország elleni hadi
készülődések, és egészen 1791 augusztusáig kellett várni, amíg végre az üj
expedíció útra kelhetett. Oiordságaik, úgy látszik, okultak korábbi hibáikból,
és három igen tapasztalt hivatásos tisztei osztottak be Bligh mellé szolgálatra,
továbbá egy tizennyolc tengerészkatonábói álló osztagot, és végül egy kísérő
hajót, amely együtt vitorlázott velük.
 A törvény hosszú karja

Miután eddig nyomon követtük a két főhősnek és társaiknak sorsát, ideje,

hogy újra visszaforduljunk, és szemügyre vegyük, mi történt a kilenc
lázadóval és a hét lojálissal, akik a Bounty Tahitin tett utolsó látogatásakor a
Matavai-öbölben partra szálltak.
A tizenhat ember mindegyikének volt valahol egy taio-testvére, akár Poino
országában, Haapapéban, akár Teináé-ban, Páréban. Természetesen, ezeken
kívül még számos más férfival és nővel kötöttek ismeretséget és barátságot, s
legalább féltucatnak közülük állandó kedvese volt a sziget lányai között.
Éppen ezért úgy fogadták őket, mint dédelgetett rokonaikat vagy férjeiket,
akik hosszú utazásról tértek haza. A hajósok viszont – mintha nem is
aggasztaná őket, hogy Matavai a sziget leglátogatottabb kikötője, és hogy
ottlétük azonnal kiderül, mihelyt az első angol hajó megjelenik – hálásan és
örömmel fogadták a helyi vendégszeretet megnyilvánulásait.
A népes fogadóbizottságból egyetlen személy hiányzott csupán: Teina
„király”, aki újfent nevet változtatott, és ez idő szerint Máténak hívták. Nem
sokkal azután, hogy pártfogója, Bligh 1789 áprilisában távozott, Mátét
komolyan aggasztani kezdte a veszély, hogy országát megtámadják és
kifosztják a vetélytárs törzsfőnökök, ezért elhatározta, hogy visszavonul
sógora, Vehiatua birodalmába, a Taiarapu-félszigetre. A szállongó hírek
szerint, amelyek hamarosan a Bounty embereinek fülébe is eljutottak, Teina
még egy fegyveres testőrt is felfogadott, aki állítólag szintén szökevény angol
tengerész volt. Viszont Ariipaea, Teina öccse, aki bátyja távollétében amolyan
régem minőségben működött, és történetesen sokkal népszerűbb volt Teinánál,
mindent elkövetett, hogy a tizenhat jól felfegyverzett és jól felszerelt fehér
embert rábeszélje: telepedjenek le Páréban. De a két testvér keserű csalódására
csupán öten – a lázadó Muspratt és Hillbrant, valamint a kapitányhoz hű
Byrne, Mclntosh és Norman – fogadták el az Ariipaea által felajánlott nagy
darab földet, egy sereg szolgával együtt.
A többi tíz szívesebben maradt a Véuusz-ibk közelében, a jóindulatú,
fesztelen Poino országában, ahol először nyertek beavatást a tahiti élet
kellemes rejtelmeibe. Itt a lojális Morrisonnak, akit akkor, úgy látszik,
vezetőjüknek ismertek el, néni kisebb személy adott szállást, mint Poino
főnök. A lázadó Millward szintén befészkelte magát a királyi háztartásba,
azon a címen, hogy viszonya volt Poino egyik feleségével. Stewart, a
kapitányhű kadét, a féltucatnyi férfi közé tartozott, akiknek állandó kedvesük
volt – vagyis tahiti fogalmak szerint házasságban éltek –, ezért igen
természetes módon „apósánál” telepedett meg, bajtársával, Heywooddal
együtt. A harmadik háztartást a lázadó Thompson és a lojális Coleman alkotta:
mindketten az utóbbi „apósához” költöztek. Egy negyedik kunyhóban három
lázadó lakott: Burkett, Sumner és Ellison, ahol is Sumner vendégszerető
„apósa” és „anyósa” gondoskodott kosztjukról és kvártélyukról. A lázadó
Skinner, úgy látszik, kevésbé volt társaslény, inert a többiektől külön ütötte fel
tanyáját, egy lánnyal. Végül az erőszakos és becsvágyó Churchill taio-íestvére
házában rendezkedett be, és ott emésztődött a csoport irigylésre méltó
vezetőjének, Morrisonnak sikerén. Vagyis a tizenhat ember nem a lojálisok és
lázadók csoportjaira szakadt, mint joggal várni lehetett volna, hanem egyéni
érdekek és vonzalmak alapján kialakult együttesekké formálódott.
Bár ebben az időben a Bounty embereinek alighanem már rá kellett jönniük
arra, hogy Máté helyzete korántsem annyira kimagasló és tiszteletet
parancsoló, miként Tahitin tett első látogatásuk alkalmával hitték, mégis
ugyanabba a tévedésbe estek, mint annak idején Bligh: vagyis fiát, Tűt
tekintették a sziget kétségtelen várományosának. Tehát mihelyt letelepedtek,
és otthonukban berendezkedtek, együtt felkerekedtek, hogy tisztelgő látogatást
tegyenek Páréban a fiatal hercegnél. Még mindig hűséges kísérőjük, Hitihiti
volt szószólójuk és szertartásmesterük, és így igazi tahiti módra fejezték ki
tiszteletüket: vállukra borított különleges, az alkalomhoz illő háncspalástban
nyújtották át Tunak ajándékukat, válogatott finom vasszerszámokat, és végül,
Hitihiti unszolására, kiszolgáltatták a félelmetes bálványokat is, amelyeket
Tupuain zsákmányoltak. Hódolatuk teljessé tétele végett fülsiketítő üdvözlő
sortüzeket adtak le muské-táikból. Mindez érthetően hatalmas benyomást
gyakorolt a hétéves Túra, s nyomban biztosította őket, hogy tökéletesen otthon
érezhetik magukat egész Tahitin – mindegy, hogy melyik részén. Ariipaea, Tű
nagybátyja, a szertartás befejezéseként pompás lakomát rendezett, és a Bounty
minden utasát jókora telekkel ajándékozta meg, nyilván annak a reményében,
hogy gesztusával rábír egy-két fehér embert a Vénusz-fok otthagyására, Páré
kedvéért.
Máténak, Tű apjának mellőzése az etikett súlyos megsértését jelentette
volna, de mivel a főnök még mindig szörnyen félt Matavai táján mutatkozni, a
Bounty emberei, Churchill buzgó parancsnoksága alatt, küldöttséget
menesztettek a Taiarapu-félszigetre, hogy leróják tiszteletüket előtte.
Churchill két hét múlva tért vissza Máté sokat emlegetett testőrének
társaságában, aki egy Brown nevű angol volt. Az új ismerős elbeszélte, hogy
körülbelül egy hónappal korábban egy svéd hadihajó tette partra, saját
kérésére, aztán elkezdett hetvenkedni számtalan hőstettével, amelyeket
kalandos élete során véghezvitt. Azt állította, hogy őrmester volt
Ports-mouthban a tengerészgyalogságnál, tiszt Haider Ali indiai fejedelem
hadseregében, s kapitány egy hajón, amelyet maga foglalt el. Csak mindezek
után jutott arra a megfoghatatlan elhatározásra, hogy közönséges matrózként
egy svéd hadihajóra szegődjék. Noha Brown történeteinek többsége
nyilvánvalóan élénk képzeletének szüleménye volt, semmi kétség, hogy
valóban svéd zászlót lengető hajón érkezett Tahitira. Ennek a hol Mercury, hol
pedig Gusiavus III nevet viselő hajónak a tevékenységét örök rejtélyként
tartották számon a tengerészet történetének kutatói, de újabb nyomozások
kiderítették, hogy haditengerészeti küldetésben járt, amelyet III. Gusztáv
király hagyott jóvá, és egy John Henry Cox nevű angol kereskedő pénzelt.
Svédország 1788 óta háborúban állt Oroszországgal, és Coxot saját kérésére
III. Gusztáv azzal bízta meg, hogy kerüljön az ellenség hátába, aztán támadja
meg kereskedelmi állomásait Alaszkában és Kamcsatkában. Ez a képtelen terv
vajmi kevéssé befolyásolta volna Oroszország hadihelyzetét, és kivitelére Cox
sem tett soha komoly ígéretet. Mégis, érdemes itt megemlíteni, hogy Cox,
miközben persze a lázadásról halvány sejtelme sem volt, ugyanabban az
időben próbált partra szállni Tupuain, amikor a lázadók erődjük építésén
fáradoztak ott. De mivel már késő délutánra járt az idő, és mivel a szél a part
felől fújt, Cox pár sikertelen kísérlet után lemondott a partraszállásról, és
folytatta útját Tahiti felé, elszalasztva ilyenformán az egyedülálló alkalmat,
hogy szerény, de maradandó helyet biztosítson magának az angol tengerészet
történetében.
Később Poino, aki rendkívül értelmes ember volt, megmutatta Morrisonnak
Cox egy levelét: címzése minden hajóskapitánynak szólt, aki megfordul
Tahitin. Ebből kiderült, hogy a vakmerő Brown megkéselte a Gustavus III
(vagy fedőnevén: Mercury) legénységének egy másik tagját, és bűne
büntetéseként egyszerűen partra tették Tahitin. A Bounty utasainak többsége
már kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetett Brown iránt, és
megkönnyebbülésükre szolgált, amikor eltávozott Taiarapuba, hogy ismét
elfoglalja testőri és katonai tanácsadói posztját Máté mellett.
A társaság ekkor már több mint egy hónapja időzött Tahitin, és
mindenkinek bőven volt ideje, hogy meghányja-vesse helyzetét, és terveket
szőjön a jövőre. Nyilvánvalóan a kilenc lázadó lehetett a legnyugtalanabb,
mert bár egészen bizonyosra vették, hogy Bligh-nak és embereinek nincs
esélyük az életbenmaradásra, ugyanakkor tisztában kellett lenniük azzal, hogy
a Tengernagyi Hivatal bizonyos idő múlva kötelességszerűen egy másik hajót
indít útnak, amely megkísérli kinyomozni, mi történt a kenyérfa-expedícióval.
A legokosabb lépés természetesen az lett volna, ha követik Christian példáját,
és útra kelnek egy elhagyatott és hozzáférhetetlen sziget felé, Tahititól olyan
messze, amilyen messze csak eljuthatnak egy nagy vitorlás csónakon. De úgy
látszik, ilyen gondolat egyikük fejében sem fordult meg, valószínűleg azért,
mert mindnyájan abban a jól ismert és találó szóval „polinéziai paralízisnek”
nevezett betegségben szenvedtek, amely még ma is általános, és a legfőbb
tünete, hogy aki elkapja, képtelen elegendő erőt összeszedni, és felszállni egy
hazainduló hajóra.
Tizenhatukból az első, akinek agyában a sziget elhagyásának gondolata
felmerült, furcsa módon a lojális Morrison volt. Bár látszólag éppúgy élvezte
az idillikus szigeti életet, mint többi társa, mégis úgy érezte, kötelessége
valamilyen csónakot építeni, hogy megpróbáljon rajta Timorra vagy Bataviába
eljutni, onnan pedig vissza Angliába. Első” lépésként a kapitányhoz hű két
áccsal, Normannel és Mclntoshsal közölte szándékát. Ezek lelkesen pártolták
Morrison nem mindennapi tervét, és megígérték feltétlen közreműködésüket.
De egy háromtagú társaság távolról sem volt elég ilyen nagyszabású terv
kivitelére, és rájöttek, hogy így vagy úgy: a többiek segítségét is meg kell
nyerni. Morrison előtt világos volt, hogy valódi terve aligha vált ki a
lázadókból lelkesedést, mert ha a lojálisuknak sikerül Angliába jutni, a
Tengernagyi Hivatal is előbb vagy utóbb feltétlenül tudomást szerezne a
bűnösök hollétéről. Ezért azt állította, hogy pusztán kedvtelésből szeretne egy
csónakot építeni, és majd ha elkészül, kéjutazásokat tehetnek vele a
szomszédos szigetcsoportokra. Feltehetően a tétlenség okozta unalomnak
tulajdonítható, hogy tíz ember azonnal felajánlotta segítségét, mert a
beavatottakon kívül senki sem gyanította Morrison valódi szándékát,
valószínűleg fantasztikus volta miatt.
A csónaképítők gyorsan munkacsoportokat alakítottak, és szívvel-lélekkel
munkához láttak. Még Brown is olyan érdeklődést tanúsított az ügy iránt,
hogy nem sajnálta megtenni a hosszú utat Taiarapuból, kíváncsisága
kielégítésére. De a csónaképítők nagy megkönnyebbülésére, csakhamar
lelohadt az érdeklődése, és visszatért urához és parancsolójához, Mátéhoz.
A szokás hatalma komoly tényező, és nem sok idő kellett hozzá, hogy a
csónaképítők visszazökkenjenek szabályos hajós életrendjükbe: állandó
őrszolgálatot tartottak, és reggel meg alkonyatkor előírásszerűén felvonták és
leeresztették a zászlót. Morrison pedig előírásos hajónaplót kezdett vezetni, és
olyan gondosan és pontosan jegyezte fel benne a történteket, akár maga Bligh
kapitány. A csoport tagjai mindazonáltal érezték, hogy még mindig hiányzik
valami igen fontos dolog, és természetesen rá is jöttek, hogy ez nem más, mint
a vasárnapi istentisztelet. Ettől kezdve szabályszerűen és áhítaíosan részt
vettek a szertartáson. De hogy meglegyen az egyensúly, egy másik, szintén
hagyományos eljárást is bevezettek újra. A hajóépítési munkálatok körül
bámészan ácsorgó bennszülöttek közt hovatovább elharapódzott az a szokás,
hogy elcsenjék a lázadók egyik-másik szerszámát. Morrison véleménye
szerint ezt csak egy módon torolhatták meg: korbáccsal, így tehát kialakult az
a gyakorlat, hogy ha lopáson értek egy szerencsétlen bennszülöttet,
megkötözték, és kimérték rá az előírás szerinti korbácsütéseket. Ez a
szokásuk, valamint egyéb rutinszerű eljárásaik alkalmasak annak a tévhitnek
az eloszlatásához, arnely szerint a lázadók a nemes vademberek iránti
rousseau-i csodálattól áthatva szöktek Tahitira, ahol maguk is gyorsan
bennszülöttekké váltak.
A csónaképítés terve hamarosan számos bonyolult probléma elé állította
őket. A szigetlakok ügyes mesteremberek voltak, és nagyon, is készségesen
segédkezlek volna a műn kában, csakhogy a Morrison és emberei által
tervezett jármű különbözött mindattól, amit addig láttak. A taldti csónakok – -
akár a hosszú, karcsú törzsű vendéghajósak, akár a keresztgerendákkal
egymáshoz kapcsolt kettős törzsűek – palánkokból készültek, amelyeket
pálmaháncs-kötelek tartottak össze. De ahelyett, hogy egy nagy kettős
csónakot építettek volna, amely gyorsan és viszonylag biztosan vitorlázik, a
Botmty utasai makacsul ragaszkodtak tervükhöz: egy zsindelyszerűen
egymásra boruló palánkolású igazi szkúner-hez. Tehát az összeállítás
munkáját kénytelenek voltak a bennszülöttek segítsége nélkül megoldani. Két
további lényeges probléma merült fel: egyrészt hosszú, kimerítő utakat kellett
tenni a dombok közé, hogy megfelelő szálfákat találjanak, másrészt hiányzott
egy alkalmas nagyságú fűrész a hosszú deszkák durva kiszabásához. Ezen a
téren azonban felbecsülhetetlen segítséget jelentettek a tab.itiak jellegzetes
technikájukkal, amely abban állt, hogy a nagy fatörzseket kőékekkel
hasogatták szét, majd érdes koralikővel lesimították a deszkákat. Végül
komolyan hátráltatta a munkát a kovácskohó hiánya is, és az egész hajóépítési
terv csak akkor vett igazán lendületet, amikor Colemannek sikerült végre,
nagy türelemmel és találékonysággal, kőből és agyagból összeállítani egyet.
A szaporodó bonyodalmak ellenére gyakorlatilag már elkészültek a
csónaktestvázával, amikor 1790. február 8-án egy szerencsétlen esemény
közbejötte az egész tervet hajótöréssel fenyegette. Churchill cimboráját, a
visszataszító Thompsont agyba-főbe verte egy bennszülött, mert húgát
megerőszakolta. Nem sokkal később a káplár, még mindig forrva a
megaláztatása miatt érzett gyilkos dühtől, ráförmedt a kunyhóját kíváncsian
körülvevő bennszülöttekre, hogy tüstént takarodjanak el. Mivel azoknak, úgy
látszik, csak nagyon lassan akaródzott szétoszlani (lehet, hogy csak azért, mert
egy szót sem értettek angolul), Thompson előkapta a puskáját, és vaktában
belelőtt a tömegbe. A golyó megölt egy férfit, karjában tartott gyermekével
együtt, és két másikat megsebzett. A Bounty minden embere – Churchill
kivételével, aki szerint ez jó lecke volt a vadaknak – felháborodott Thompson
állatias butaságán, mert attól tartottak, hogy Poino és alattvalói elvesztik
béketűrésüket, és az egész csoporton bosszút állnak. Churchill, aki huszadik
századi névrokonához hasonlóan, a sors emberének érezte magát, mindjárt
ajánlkozott, hogy hatásos különítményt szervez, amellyel egyszer s
mindenkorra belesulykolják a bennszülöttekbe a tisztelettudást.
A többiek azonnal visszautasították ezt az elvetemült indítványt, és éppen
buzgón tanácskoztak, mi lenne a bocsánatkérés legmegfelelőbb módja, amikor
szerencséjükre kiderült, hogy a halott Tahitinak egy másik részéről való,
ennélfogva a bennszülött törvények értelmében semmi jog nem illette meg
Haapapéban vagy Páréban. A Bounty utasai boldogan fellélegeztek a hír
hallatára, azaz egy kivétel mégis akadt, Churchill, aki, miután így kudarcot
vallott, rábeszélte a vele egy húron pendülő Thompsont és Brownt, hogy
költözzenek át a Taiarapu-félszigetre. Azt remélte ugyanis, hogy Máté majd
jobban méltányolja katonai képességeit.
Miután a szerencsétlen epizód ily módon közmegelégedésre megoldódott, a
csónaképítők többsége újra munkához látott. De nem sokáig kellett várniuk,
hogy Churchill újból jelentkezzék. Alig két hét múlva levél érkezett tőle,
amelyben egekig magasztalta a Taiarapuban folyó életet, valamint Máté és
sógora, Vehiatua végtelen jóságát és nagylelkűségét. Befejezésül sürgette a
levél, hogy az egész csoport haladéktalanul költözzék át Taiarapuba. Morrison
és emberei azonban már torkig voltak Churchill-lel, és annyi fáradságot sem
vettek maguknak, hogy válaszoljanak a levélre. Ez, persze, hiba volt, mert
nem sokkal ezután Churchill személyesen jelent meg Matavaiban, ezúttal
azzal a meghökkentő' hírrel, hogy Vehiatua halott, továbbá, hogy őt magát
választották meg a terület főnökévé, és mindenkit busásan megjutalmaz
hűségéért, aki elkíséri őt birodalmába. Csupán ketten – Muspratt és Bürkeit –
fogadták el ajánlatát, mert már amúgy is régen unták a bárkaépítés egyhangú
munkáját. Churchill ezután újra visszatért Taiarapuba, valószínűleg igen duhaj
hangulatban, mert útközben, minden látható ok nélkül, lelőtt egy ártatlan
bennszülöttet.
Alig egy hónap múlva ennél is hihetetlenebb hírek érkeztek Taiarapuból.
Április közepén Brown jelent meg a Matavai-öbölben, és arról számolt be,
hogy mind Churchill király, mind miniszterelnöke, Thompson halott. De
mivel Brownban senki sem bízott, Morrison elküldte egyik emberét
megtudakolni, mi történt valójában. A hírnök a következő jelentéssel tért
vissza, amit később a bennszülöttek is megerősítettek:
Nem sokkal az után, hogy március közepén Taiarapuba megérkeztek,
Churchill összekülönbözött Thompsonnal, aki a jelek szerint szintén égett a
becsvágytól, hogy főnök legyen. Thompson erre eltávozott a félsziget déli
oldalán fekvő Teahuupoóból, ahol Churchill letelepedett, és a part körül
evezve az északon fekvő Tautirában kötött ki. Itt tárt karokkal fogadta őt
Titorea, Vehiatua nagybátyja, és a cinkos Máté. Churchill gyanakodott,
valószínűleg nem ok nélkül, hogy Thompson valamit forral ellene, ezért, hogy
biztosítsa magát, sötét éjszaka elküldte néhány emberét Tautirába, azzal az
utasítással, hogy lopózzanak be Thompson hajlékába, mialatt alszik, és lopják
el muskétáit. A tervet teljes siker koronázta, sőt a későbbiekben Churchill
ügyesen azt is elhitette Thompsonnal, hogy semmi köze sincs a lopáshoz.
Thompson együgyű hiszékenységében mindezt készpénznek vette, és vissza is
költözött Churchill birodalmába. Nem sokkal ez után történt, hogy Churchill
bántalmazta egyik leg-készségesebb szolgáját, egy Maititi nevű férfit, s az
bosszúból egyszerűen felfedte Thompson előtt, valójában ki a ludas fegyverei
eltulajdonításában. Thompson nem csapott nagy hűhót, csupán a kedvező
alkalomra várt, és akkor hidegvérrel Churchill hátába eresztett egy golyót. Az
erőszak azonban erőszakot szül; a vérbosszú abban az időben általános
gyakorlat volt Tahitin. Tehát Churchill néhány alattvalója kötelességének
érezte, hogy Thompsont eltegye láb alól. És ezt meg is tették az első kínálkozó
alkalommal, amikor is meglehetősen visszatetsző módon, nagy kövekkel
kiloccsantották agy velejét.
Bármennyire is megrázta a Bounty embereit a véres történet, nem voltak
képesek őszintén bánkódni két szereplőjének sorsa miatt, sőt hajónaplójában
Morrison ünnepélyesen kijelentette: maga a gondviselés vezette a bennszülött
orgyilkosok kezét, és torolta meg Thompson iszonyú bűnét.
A bajoktól és viszálykodástól immár megszabadulva, a csónaképítők
zavartalanul folytathatták munkájukat, és 1790 júliusának elején a szkúner
vízre bocsátásra készen állt.
Minden okuk megvolt, hogy művükre büszkék legyenek, meri a íeijes
jármű harminchat láb hosszú, tíz láb széles volt, és tucatnyi ember
kényelmesen elhelyezkedhetett benne.
A vízrebocsátási szertartást Poino végezte tahiti hagyományok szerint, s
Morrison később minden részletre kiterjedően írta le az eseményt:
„Miután 5-én minden készen állt, Poinóhoz fordultunk, aki megmondta
nekem, hogy előbb a papnak kell a hajón imádkoznia, s azután majd ő száll
vele a tengerre. Ekkor elküldték a papért, adtak neki egy fiatal disznót és egy
pizangnyaláboí, mire ő körbe járt a hajó körül, minden alkalommal megállva
az orránál és a tatjánál, miközben rövid mondatokat mormolt ismeretlen
nyelven, és a kezében tartott pizang-sarjak nyalábjából, melyet Poino
parancsára hoztak neki, egyet-egyet időnként a fedélzetre dobott. Ez így
folytatódott egész nap és egész éjjel, és csak 6-án hajnalban hagyta végre
abba. Ezután megjelent Poino és Tew, Máté apja, három- vagy négyszáz
emberrel, és miközben mindegyikük hosszú szónoklatot tartott, embereiket két
részre osztották, majd miután Tew szolgái egy disznót és néhány ruhát kaptak,
amelyekről Poino gondoskodott erre az alkalomra, az egyik pap felment a
fedélzetre, és mindkét oldalról több pizang-ágat dobtak fel neki. Ő ekkor a
hajó hosszában fel s alá kezdett szaladgálni, és arra buzdította az embereket,
hegy szedjék össze minden erejüket, mire azok adott jelre szorosan
közrefogták a hajót – akik nem érték el, azok hosszú póznákat ragadtak –,
majd a pap énekbe kezdett, a többiek pedig kórusban csatlakoztak hozzá, és a
bárka hamarosan mozgásba jött, s fél óra múlva el is érte a partot, ahol vízre
bocsátották, és Resolutionnak nevezték el.
Noha több útba eső fát levágtak, a jármű nem szenvedett kárt, csak árbocai
törtek le a mintegy háromnegyed mérföldes útszakaszon.”
Christian és csapata magukkal vittek minden vitorlavásznat, amikor
Tahititól véglegesen búcsút vettek, a csónaképítőknek tehát nem maradt más
választásuk, mint összevarrt levélgyékény-darabokból készült vitorlával
szerelni fel a szkúnert. Ám legnagyobb csalódásukra ez a megoldás
semmiképpen sem bizonyult kielégítőnek, mert a varratok újra meg újra
szétszakadtak, és a vitorlák szétestek. Miután a legkülönfélébb módokon
próbálták leküzdeni a nehézséget, és alig mutatkozott eredmény, Morrison
józanul úgy határozott, hogy bizonytalan időre elhalasztja a Csendes-óceán
átsze-lésének tervét. A hajó egyébként teljesen megfelelt az ürügyként
emlegetett célnak, vagyis a kéjutazásnak, és mindenki sóváran várta az első
kirándulást. Elég furcsa módon azonban a Resolution első útja minden volt,
csak kéjutazás nem, és hogy az ebben szerepet játszó összes körülményeket
tökéletesen megértsük, röviden vissza kell kanyarodnunk az előzményekhez.
Korábban már elbeszéltük, hogy amikor a Bounty emberei Christian
vezetésével gyarmatot próbáltak alapítani Tupuain, elkövették azt a súlyos
hibát, hogy a három szigeti törzsfő egyikének a pártjára álltak, és így
ellenségükké tették a másik kettőt. A Tahitin maradt csoport, a nyilvánvaló
lecke ellenére is, alig néhány hónap múlva ugyanebbe a hibába esett, araikor a
páréi dinasztiával szövetkezett, ahelyett, hogy szigorúan semlegesek maradtak
volna a sziget belső ügyeit illetően.
Miután érkezésükkor elfogadták Máté úgynevezett pártfogását,
természetesen nem kellett sokáig várni, hogy Máté az ellenszolgáltatást kérje.
Már 1790 áprilisában óvatosan azzal az ajánlattal környékezte meg angol
barátait, hogy támogassák sógorát, Metuaarót, Moorea egyik hatalmas és
zsarnoki törzsfőjét, aki viszályba keveredett szomszédaival. A Bounty
embereinek valószínűleg még élénken emlékezetében élt Churchill végzete,
tehát ez alkalommal beérték annyival, hogy rendbe hozták Máté
puskaállományát, továbbá kölcsönadták tapasztalt stratégájukat, Hitihitit, és ő
csakugyan hamarosan vereséget mért Metuaaro ellenségeire.
 A Bounty utasai részéről nyújtott segítség valóban szerény volt, de az igazi
veszélyt az jelentette, hogy könnyen további engedmények kicsikarásához
vezethetett. Tény és való, hogy néhány hónappal később, szeptember 12-én
megérkezett az új felhívás. Ez alkalommal Máté öccse, Ariipaea volt az, akit
aggasztott önmaga és a fiatal „jogos trónörökös”, Tű biztonsága. Ariipaea
kijelentette, hogy a szomszédos Tefana királyság támadásra készül Páré ellen.
Anélkül, hogy a vádaknak utána járt volna, vagy felajánlotta volna, hogy
közvetít, Morrison sebbel-lobbal Páréba sietett teljes haderejével, továbbá a
mindig harcias Brownnal. Ariipaea nagy dárdás, lándzsás és parittyás
haderővel várta őket, és ezeknek a merész harcosoknak a támogatásával
Morrison és emberei támadásra indultak. De mielőtt Morrison tábornoknak
ideje lett volna parancsot adni a tűz megnyitására, a páréi harcosok máris
elkeseredett kézitusába bonyolódtak ellenfeleikkel. Ez lehetetlenné tette a
tüzelést a muskétásoknak, ugyanis a jóformán teljesen meztelen
bennszülötteket nem tudták megkülönböztetni egymástól, aminek
következtében az elit csapattest nem tehetett mást, mint tétlenül tespedve
szemlélte a harcot. De a páréi sereg önbizalma puszta jelenlétüktől is
szemlátomást megnőtt, mert az ellenség sorai hamarosan felbomlottak, és
mindenki hanyatt-homlok menekült. Ez a jogtalan és céltalan beavatkozás
haragra lobbantotta Tefana törzsfőjét. Tepahut, és mivel tudta, hogy a jól
felfegyverzett fehéreket egymagában nem tudná legyőzni, igyekezett
megnyerni a Tahiti nyugati partján fekvő Atehuru két törzsfőjének segítségét.
Sikerült is meggyőzni őket azzal a teljesen helytálló érveléssel, hogy ha
egyszer Páré becsvágyó uralkodóinak sikerül Tefanát leigázniuk, hamarosan
rájuk is sor kerül. Tehát a kiszivárgott hírek szerint – s ezeket Ariipaea a
lehető legsürgősebben a Bounty embereinek is tudomására hozta – az így
létrejött hármas szövetség azt a célt tűzte maga elé, hogy elpusztítsa az álnok
idegeneket.
Ebben a veszélyes helyzetben a Bounty emberei már nem változtathatták
meg álláspontjukat. Sorsuk immár egybefonódott a Páré uralkodóházéval, s az
volt számukra az egyetlen megoldás, ha a lehető leggyorsabban és
leghatásosabban döntő csapást mérnek az ellenségre. Szövetségben
Ariipaeával, sót a békés Poinóval, aki úgy érezte, hogy ellene is irányul a
fenyegetés, Morrison generális a klasszikus harapófogó hadmozdulat
alkalmazása mellett döntött, vagyis elhatározta, hogy egyszerre támadja meg
az ellenséget északról és délről. E terv kivitele érdekében keresték Temarii
szövetségét, aki az Atehuruval délen szomszédos Paparában uralkodott.
Temarii ármánykodó és becsvágyó uralkodó volt, és már jó néhány hónappal
korábban megnyerte hadserege számára Burkettet és Sumnert. Mivel még nem
érezte magát elég hatalmasnak, hogy háborút kezdjen magával Páréval,
egyelőre nem ellenezte, hogy segítsen neki közös vetélytársuk
megsemmisítésében. Temarii, hogy semmit se kockáztasson, Hitihitivel és
Brownnal erősítette meg szerény haderejét.
A hadművelet szeptember 22-én megkezdődött. Miközben Temarii
kényelmesen nyomult előre délről, Morrisonnak és embereinek váratlan
akadály állta útját, mégpedig egy magas sánccal védett, hatalmas erőd,
amelyet hadászati előrelátással Tefana egyik dombján emeltek. A páréi
harcosok, akik ezúttal a hadakozásban bizonyos rendet és fegyelmet tartottak,
elengedték a támadás irányítását a Bounty embereinek, de mihelyt az erőd
védői feladták a küzdelmet, és futásnak eredtek, felbomlott sorokban és
példátlan dühvei vették őket üldözőbe. Az eseményeknek ezen a pontján a
legböl-csebb az lett volna, ha nagylelkű feltételekkel békét kötnek, de Maié és
Ariipaea ragaszkodott a hadjárat folytatásához, és rövid tanácskozás után a
Bounty muskétásai is hozzájárultak ehhez.
Végre elérkezett a pillanat, amikor a szkúner is szerepet játszhatott a
szomorú históriában. Az ellenséges erők nagyobb része újra gyülekezett, és
jobban égtek a vágytól, mint valaha, hogy ismét akcióba lendüljenek.
Nyilvánvaló volt, hogy ha a támadók a végleges győzelem kiharcolására
törnek, még nagyobb erőfeszítésre van szükség. Morrison tehát elhatározta,
hogy a Resolution hadihajóvá alakítva indul első útjára. Az egyszerű, de
hatásos terv az volt, hogy mialatt a szárazföldi erők lassan nyomulnak előre a
lagúna partján, a szkúner, fedélzetén a legjobb lövészekkel, velük egy
vonalban halad közvetlenül a part mellett, és oldalról tűz alá veszi az
ellenséget. A tervet ennek megfelelően hajtották végre, miközben a
Resoliítiont mintegy negyven csónakból álló hajóhad kísérte, fedélzetükön
legalább kétezer harcossal. Végül, de nem utolsósorban, Temarii jól
felfegyverzeit csapatai újra támadást indítottak délről.
Az atehurui harcosok, noha számuk nagyjából egyezett az ellenségével,
aligha mérkőzhettek az európai tűzfegyverek által támogatott fortélyos
stratégiával, s nem sok kellett ahhoz, hogy kénytelen-kelletlen az ősi
polinéziai védelmi taktikához folyamodjanak, aminek lényege: visszavonulás
a megközelíthetetlen dombok közötti állásokba. Teljesen összeomlottak
azonban, amikor a könyörtelen ellenség ámokfutó dühvei betört falvaikba,
felgyújtotta otthonaikat, és elpusztította kenyérfáikat meg ültetvényeiket. A
győzelmet egy hétig tartó ünnepségekkel ülték meg otthon, Páréban, noha a
valódi győztesnek, Máténak még ekkor sem volt annyi bátorsága, hogy a
Taiarapu-félszigeten levő rejtekhelyéről előbújjék.
Miután a rövid első utazás folyamán alig nyílt alkalmuk, hogy
megfigyeljék, mennyire felel meg a Resolution a tengeri hajózás
követelményeinek, a győztesek most egy békésebb utat terveztek, ez
alkalommal Moorea szigetére. Mint várható volt, Metuaaro, Máté sógora,
óriási vendégséget csapott tiszteletükre, s egyben sikerült megjavítaniuk gyors
és meglepően tágas járművük néhány kisebb építési hibáját. Hajó-ukkal
teljesen elégedetten fordultak vissza Matavaiba, és ott partra vontatták a
Resolutiorti, hogy megvédjék a gyorsan közeledő esős évszak elmaradhatatlan
szélviharaitól.
Az Atehuru tartomány elleni hadjáratból hazahozott trófeák közt volt egy
pandanuszlevelekből font és vörös tollakkal díszített vékony öv is. Az
egyszerű öv – a tahitiak nyelvén maró ura – ugyanolyan jelentőséggel bírt,
mint egy korona, mivel viselőjének rangját és hatalmát jelképezte. Ha egy
ilyen értékes tárgy gazdát cserélt – többnyire öröklés útján, noha erőszakkal is
megszerezték néha –, az eseményt rendszerint afféle beiktatási szertartással
ünnepelték meg, ami megfelelt az európai koronázásnak. A beiktatásokon
kötelességszerűen részt vett minden törzsfő, aki az övet birtokló személy
vazallusának számított. A vazallusok száma azonban általában erősen
korlátozott volt, és eladdig egyetlen íörzsfő sem tett szert akkora hatalomra,
hogy Tahiti egyeduralkodójának ismerjék el. Az Atehuru ellen vezetett
diadalmas hadjárat után azonban Mátét elkapta a nagyzási hóbort, és
elhatározta: fiát, Tűt, az övvel feldíszítve, körútra küldi a szigeten, hogy a
tahiti főnökök egytől egyig hódoljanak előtte. Komoly esélye volt annak, hogy
ez a kérkedő lépés sikerrel jár, mert Máté bizonyosra vette, hogy ha minden
kötél szakad, a Bounty emberei ismét minden erejükkel támogatják.
Mivel befolyása jelentékenyen csökkent a Taiarapu-félszi-geten Vehiatua
halála óta, Máté úgy döntött, hogy fia diadalmenetét Paparán kezdi el, ahol
Temariit komoly hálára kötelezte. A Bounty emberei természetesen mind egy
szálig jelen voltak, amikor 1791 január végén ez az országos szertartás
lezajlott. A körmenetben szinte a tollas öv jelentőségével vetélkedett a
királyság egyik újonnan kreált szimbóluma: egy tollakkal pazarul díszített
Union Jack. Az esemény fontosságának szimbolikus kifejezéséhez hozzájárult
a mus-kéták pompás sortüze is, amelyet az angol díszvendégek adtak le.
Morrison naplójegyzeteiből világosan kitűnik, hogy a Bounty emberei teljesen
tisztában voltak szerepük politikai és katonai fontosságával, amit nem kis
mértékben hízelgőnek tartottak. Azt írta: a tahitiak úgy értelmezték
jelenlétüket, mint „annak kinyilatkoztatását, hogy támogatjuk a zászló
körülhordozását a szigeten, hiszen az angol színeket viseli, és habozás nélkül
kijelentették, hogy nyomban háborút indítanának az ellen, aki megkísérelné
útjában feltartóztatni”.
Mivel a fehér emberek nyilvánosan támogatták Mátét, a főnökök meg sem
kísérelték, hogy birtokukon akadályt gördítsenek a furcsa felvonulás útjába, és
noha beleegyezésük a legcsekélyebb mértékben sem jelentette tényleges
meghódolásukat, Máté mindenesetre jó kezdetnek tekinthette, és egyelőre meg
is elégedhetett volna vele. De mert tudta, hogy addig kell kihasználnia
hatalmas szövetségeseit, amíg megvan bennük erre a hajlandóság, agyafúrt
tervet gondolt ki egy új háború kirobbantására, amelyhez azt a reményt fűzte,
hogy utána egész Tahiti abszolút uralkodója lesz. Felhívást bocsátott ki tehát,
amelyben a sziget minden törzsfőjét Páréba parancsolta azzal, hogy ott a fiát
fejedelmüknek ismerjék el, s közben, persze, nagyon jól tudta, hogy több
törzsfő nem fogja tudomásul venni ezt a megalázó parancsot.
A nagy ceremónia 1791. február 13-án ment végbe, egy újonnan felszentelt
áldozóhelyen, Toaroa kikötőjének közelében, ahol a Bounty azelőtt mintegy
két évvel, Bligh parancsnoksága alatt horgonyt vetett. Morrison a következő
leírást hagyta ránk a visszataszító és barbár szertartásról:
„Miután Toonoeaiteatooát, az ifjú királyt a moraira felvezették, egy pap
hosszú imádságot mondva, derekára kötötte az övet, és fejére tette a kalapot
vagy főkötőt, majd Taheite királyaként üdvözölte. Ekkor Moottooaroo, ura
szószólójaként, hosszú beszédet mondott, királyának ismervén el őt, miközben
három emberi tetemet hoztak be és ajánlottak fel áldozatként Moreának. Majd
Moottooaroo papja, úgy helyezve el őket, hogy fejükkel az ifjú király felé
feküdjenek, mindegyik felett hosszú beszédet mondva, három fiatal pizangfát
mutatott be áldozatul. Aztán egy bambuszforgács segítségével mindegyik
tetemnek kivette az egyik szemét, s egy levélre helyezte, majd egyik kezében
egy fiatal pizangfával, a másik kezében a szemekkel, hosszú beszédet
mondott, felnyújtva ezeket a fiatal király felé, s miközben papjai a holttesteket
eltávolították, és a moraiban eltemették, a szemeket a pizangágakkal együtt az
oltárra helyezte.”
Morrison, akit az etnográfia éppen úgy érdekelt, mint Bligh-t, közben
kihasználta az alkalmat, hogy a rítusra nézve magyarázatot kérjen az egyik
paptól, és azt a tájékoztatást kapta, hogy „lévén a szem a legértékesebb
testrész, így a legalkalmasabb az áldozatra, a király pedig azért ül nyitott
szájjal, hogy az áldozat lelke behatoljon az ő leikébe, s így erőt merítsen
belőle, vagy általa élesedjék értelmében”. Számos modern néprajztudós a
szem megevésének ezt a nagyon is szokásos szimbolikus gesztusát úgy
értelmezte, mint hagyományt abból az időből, amikor Tahiti lakói még
emberevők voltak, és értelmezésük minden valószínűség szerint helyes.
Morrison így folytatja: „Ugyanígy vonult be a többi főnök is, elvégezte
mindegyik a szertartást, némelyikük egy áldozatot hozott, némelyikük kettőt,
aszerint, hogy mekkora területen uralkodnak, ezután pedig nagy
disznócsordákat tereltek be, és tömérdek egyéb élelmiszert hoztak ajándékba
az ifjú királynak: kenyeret, jamot, tárót, pizangot, kókuszdiót stb. Nagy
csónakokat is kivontattak a szentelt talajra a morai közelébe; ezeket több száz
ölnyi kelme díszítette, továbbá vörös tollak, mellvértek stb., és a papok,
valamint az ifjú király kísérői mindezt tulajdonukba vették... Több nagy
disznót helyeztek az oltárra, az aznap felajánlott emberáldozatok száma pedig
harmincra rúgott, s ezeknek némelyikét már csaknem egy hónapja megölték.”
A Tű lábaihoz helyezett ajándékok tömegénél is fontosabb volt ezen a
jövőre nézve oly jelentős napon maguknak az ajándékozóknak a személye.
Mint ahogy Machiavelliéhez méltó észjárásával Máté is azonnal rájött: távol
maradtak mindazok a törzsfők, akiknek a területe a Taiarapu-félszige-ten
feküdt, s akik így a gyakoribb érintkezés folytán keresztülláttak Mátén és
politikai becsvágyán. Tű hozzátartozói azonnal kijelentették, hogy ezeknek a
törzsfőknek a távolmaradása a fiatal fejedelem szándékos megsértését jelenti.
Ennélfogva a Bounty emberei (négy kivételével), állva a szavukat, terveket
kezdtek szőni, miként mérjék a leghatásosabb csapást Taia-rapu szerencsétlen
népére, amely az égvilágon semmit sem vétett ellenük. A négy ember, aki nem
volt hajlandó továbbra is részt venni Máté szégyenletes cselszövényeiben,
Stewart és Heywood, a két kadét, Coleman fegyvermester és Skinner matróz
volt. Négyükkel ellentétben Brown ismét nagyon izgatott lett, és eltökélte,
hogy valódi vérfürdővé változtatja majd ezt az utolsó hadjáratot.
Temarii, aki önző és opportunista okból még mindig melegen támogatta
Teina hódításait, hozakodott elő a legjobb támadási tervvel. Rámutatott, hogy
Taiarapu népe számára és harci jártasságára nézve egyenrangú velük, s
leverésének egyetlen módja a meglepetés. Nagy csapatmozdulaíok híre már a
támadás megindítása előtt kétségtelenül eljutna az ellenséghez, vagyis cselhez
kell folyamodni. Javasolta tehát: azzal az ürüggyel, hogy lakomát rendez
barátai számára, egész hadseregükkel együtt meghívja őket Paparába, és
onnan indítanak majd rajtaütésszerű támadást éjszaka a félsziget ellen, hogy
meglepjék szunnyadó lakóit.
Miután haditervükben megegyeztek, egyelőre félretették, és erejüket a
Tunak ajándékba hozott roppant ételhalmok bekebelezésének sokkal jobbari
érzékelhető gyönyörűségére összpontosították, ami több hetüket vette igénybe.
A Bounty emberei kihasználták a kapóra jött haladékot, hogy újra vízre
bocsássák a Resolutioní, és megint úgy szereljék fel, hogy mint zászlóshajó
teljesítsen szolgálatot Ő Tahiti Felsége Tű csónakflottájában. A fehér emberek
lelkesedésének ébren tartása végett Tűt tanácsadói egyre-másra elküldték
hozzájuk, hogy meg legyenek elégedve. „Ajándékokkal kedveskedett nekünk,
és kijelölte mindegyikünk földbirtokát, mindnyájunk iránt odaadó szeretetet
tanúsított, megkívánva alattvalóitól is, hogy rokonként bánjanak velünk, és
szólítsanak bácsijuknak. – Írta boldogan Morrison. Ilyen szívből jövő barátság
és nagylelkűség láttán – hangzott a Bounty hajósainak érvelése – hogyan
tagadhatták volna meg az ifjú fejedelemtől, hogy segítséget nyújtsanak neki,
mikor szüksége volt rá, még ha egy kis vérontással járt is!
Március 22-éig elhúzódott, amíg a haderő útra készen állt, hogy
felkerekedjék a paparai szemfényvesztő ünnepségekre. Március 24-én léptek
partra, és óriási lakomával fogadták őket. A lakmározás kellős közepén egy
verejtékező küldönc toppant be, s a hírek, amelyeket hozott, egyszerre
szertefosz-latták a Taiarapu-félsziget leigázására irányuló jól kiszámított,
hitszegő terveket. Ezen a napon ugyanis egy angol hadihajó vetett horgonyt a
Matavai-öbölben, a Pandára, és a Matavaiban maradt Colemant, Stewartot,
Heywoodot és Skinnert, mihelyt a fedélzetre léptek, szigorú őrizetbe vették.
Még nagyobb riadalom támadt Temarii boldogtalan vendégei között, amikor
megtudták, hogy a Pandára két csónakja már úton is van Papara felé, s
kalauzuk a mindig szolgálatkész Hitihiti. Büszke hódítókból szempillantás
alatt rettegő' bűnözők csoportjává váltak, akik azt sem tudták, hol áll a fejük.
Kétségbeesetten kapkodó tanácskozás után elhatározták, lojálisok és lázadók
egyaránt, hogy a szkúnerral elmenekülnek, noha fogalmuk sem volt, merre
vegyék útjukat. Egyetlen józan kivétel akadt köztük, Byrne, a hegedűs, aki
vaksága ellenére úgy döntött, hogy egymaga is elmegy a Pandorára., és ott
feladja magát. Amikor az emberekkel és fegyverekkel jól megrakott két
csónak Paparába érkezett, a fogadóbizottság nem állt másból, mint
Temariiból, és a most az egyszer ártatlan gazemberből, Brownból. Mivel
azonban a szkúner még nem tűnt el a láthatárról, a két hajócsónak,
amelyeknek egyikén Hayward hadnagy, a Bounty egykori tengerészkadétja
parancsnokolt, üldözőbe vette. De a Pan-dora emberei rövid idő múlva
ráeszméltek, hogy semmi esélyük sincs a gyors vitorlás utolérésére, tehát
hamarosan visszatértek saját hajójukra, magukkal vive Brownt.
Közben a szkúner legénysége, miután több napon át céltalanul ide-oda
hajózott, míg minden élelmiszere és ivóvize elfogyott, fásultan visszatért
Paparába. Temarii, mivel nem tudott belenyugodni a gondolatba, hogy akkor
veszítse el értékes zsoldosait, amikor a legnagyobb szüksége van rájuk,
kérlelte őket. hogy meneküljenek a hegyek közé, és rejtőzzenek el. Sőt
megígérte, hogy vezetőről is, élelmiszerről is gondoskodik. A rettegő hajósok,
három kivételével, elfogadták Temarii ajánlatát, és a hegyekbe menekültek. A
három, aki a szkúneren maradt, Morrison, Norman és – elég furcsa módon –
Ellison volt, a lázadás főkolomposainak egyike. Elhatározták, hogy Matavaiba
vitorláznak, és ott megadják magukat, de amikor Temarii megtudta ezt,
afölötti aggodalmában, hogy így a remek vízijármű is elvész, a szkúnert
rögtön lefoglalta, és a három férfit fogságba vetette. Néhány nap múlva
azonban megjelent Brown, aki égett a vágytól, hogy Edwards kapitány
kegyeibe férkőzzék, és megszöktette őket. Csónakon és gyalog tették meg az
utat a nyugati part mentén, majd átvágtak Atehuru háború dúlta földjén, ahol
felfedeztetésük esetén kétségtelenül megölték volna Őket bosszúból, mert
bűnrészesek voltak a falvak és ültetvények elpusztításában. Matavai felé
félúton találkoztak a Pandára egyik csónakjával, azonnal felébresztették az
ügyeletes tisztet, és felfedték előtte kilétüket. Morrison és Norman, a két
lojális, Őszintén csodálkozott, amikor a hamarosan előkerült Hayward
hadnagy kezük-lábuk összekötöztette, mielőtt átszállították őket a Pandorára.
Még lesújtóbb fogadtatásban részesültek a fedélzeten, mert ott Edwards
kapitány, anélkül, hogy egyetlen szó magyarázkodásra engedélyt adott volna,
vasra verette őket, és levitette Coleman, Stewart, Heywood, Skinner és Byrne
mellé. Normannek és Colemannek, akiknek Bligh határozottan megígérte,
hogy tisztázza őket a vád alól, mihelyt visszajut Angliába, volt okuk panaszra
az elszenvedett bánásmód miatt. Tény és való, hogy Bligh megtartotta
ígéretét, és a hatóságoknak tett jelentésében igazolta, hogy Christiannek a
Bounty fedélzetén maradt társai közül négyen teljesen ártatlanok. Ám
Edwards kapitány utasításai határozottan előírták, hogy a foglyul ejtett
emberek közt semmiféle különbséget nem tehet, abból a fölöttébb logikus, bár
mindenképpen igen kegyetlen okból, hogy a törvény szemében mindegyikük
bűnös, amíg a hadbíróság nem állapítja meg ártatlanságukat.
Edwards játszott a gondolattal, hogy Temariit mindaddig túszként fogva
tartja, amíg össze nem szedi a Bounty valamennyi emberét. Mivel azonban
egyáltalán nem volt bizonyos benne, hogy így eléri a kívánt eredményt,
inkább csónakon Paparába küldte Haywardot és Brownt, huszonöt
tengerészkatonából álló csapattal, míg egy másik hadnagyának azt a parancsot
adta, hogy tizenhat emberrel vágjon neki a szigetnek, és ugrassa ki esetleges
hegyi rejtekhelyükről a menekülteket.
Máté – talán mondanunk sem kell –, mihelyt tudomást szerzett az angol
hadihajó érkezéséről, tüstént a fedélzeten termett, és saját biztonsága miatt
jobban remegve, mint valaha, lelkiismeretfurdalás nélkül felajánlotta, hogy
segít felhajszolni a neki olyan jó szolgálatot tett embereket. Legnagyobb
bosszúságára, a ravasz Brown sokkal eredményesebb ludasnak bizonyult nála,
mert tüneményesen rövid idő alatt megvesztegetett egy sereg bennszülöttet,
hogy árulják el a szerencsétlen menekültek hegyi rejtekét. Úgy mesélik, az éj
sötétjében hatolt barlangjukba, és lábujjaik megtapoga-tásának ötletes
módszerével állapította meg személyazonosságukat: az európaiak lábujjai
ugyanis nem terpeszkednek szét, mint a bennszülöttekéi, hanem begörbültek
és eltorzultak. Másnap, amikor látták, hogy rejtekhelyüket tengerészkatonák
veszik körül, rövid és szánalmas ellenállás után megadták magukat, mire
felterelték őket a Pcmdoráia. Mikor a kisebbik csapat, amelyet az ellenkező
irányból indítottak el, a rendkívül nehéz hegyi terepen át a kimerültségtől
félholtan megérkezett Paparába, tagjai elkeseredve vették tudomásul, hogy
óriási erőfeszítésük hiábavaló volt.
Az utolsó lázadó foglyul ejtése Máté számára nemcsak azt jelentette, hogy
abban a pillanatban kellett feladnia hódító álmait, mikor már kis híján közel
járt a megvalósításukhoz, hanem, hogy helyzete rendkívül veszélyessé vált.
Első gondolata az volt, hogy mindenestül szedi sátorfáját, és könyörögve kérte
Edwards kapitányt, vigye magával Angliába. De Edwards már nem vehette
hasznát a kegyét kereső törzsfőnöknek, tehát megparancsolta neki, hogy
távozzék a hajóról. Erre Máté a dombok közé vonult.
Habár a látszat szerint végre visszatért a béke és a rend Tahitin,
voltaképpen az az igazság, hogy az angol hajósok beavatkozása a
bennszülöttek katonai és politikai ügyeibe katasztrofális következményekkel
járt az elkövetkező nemzedékekre. Addig bizonyos hatalmi egyensúly állt fenn
a főnökök közt, ami a sziget egészét hatásosan védte a zsarnokság és
parancsuralom veszedelmével szemben. De a Bounty hajósai által a Páré
dinasztiának nyújtott katonai segítség egyszer s mindenkorra felborította a
status quót, és habár Máté élete során nem tudta megvalósítani az
egyeduralomról szőtt álmait, mindenesetre bebizonyította, hogy ilyesmi
lehetséges, és egyben megmutatta az ennek elérésére szolgáló eszközöket is.
Fia, Tű, nem volt rest követni apja példáját, sót mi több, gondosan ápolva az
angol misszionáriusok és hajóskapitányok támogatást jelentő barátságát,
továbbá zsoldos hadseregének kiépítése révén, véres összeütközések és
kimondhatatlan kegyetlenségek után végül sikeresen rneg is hódította az egész
szigetet.
Térjünk vissza azonban a foglyok sorsához! Miután mindnyájan együtt
voltak a Pandorán, Edwards elrendelte, hogy külön börtönt építsenek
számukra. Ez a kegyetlen alkotmány, mely a tatfedélzet hátsó részén nyert
elhelyezést, mindössze tizennyolcszor tizenegy láb területű volt, és alig
magasabb, mint egy ember. Ez a „Pandora szelence”, ahogy óhatatlanul
csúfolták, Morrison részletes leírása szerint így festett: „A bejárata tizennyolc
vagy húsz négyzethüvelyknyi csapóajtó volt a tetején. Ezt a peremén
keresztben elhelyezett retesz zárta le. Az oldalfalán két kilenc
négyzethüvelyknyi, vasrácsokkal ellátott nyílás szolgált szellőzésre, és a hajó
tatján levő' nyílásokon kívül és belül szintén vasrácsok voltak.”
A fülke tetején, a bejáratnál állandóan két őr posztolt, mialatt egy
tengerészkadét őrizte a négy oldalfalat. A hajón senki sem beszélhetett a
foglyokkal, kivéve a szolgálatvezetőt, és a foglyok vele is csak az
élelmiszeradagjukról tárgyalhattak.
Mielőtt ítéletet mondanánk Edwards túlzott óvatossági rendszabályairól,
mindenképpen figyelembe kell venni, hogy aligha volt helyes képe arról,
valójában hogyan folyt le a lázadás, ezért hajlott rá, hogy foglyaiban
lelkiismeretlen és erőszakos gonosztevők bandáját lássa, akik képesek
lehetnek lázadásra bujtani a saját legénységét is, mielőtt észbe kaphatna. Ezért
tartotta lényegesnek, hogy a bűnösöket tökéletesen elszigetelje, és erre a
ketrec, a „szelence” látszott a legcélszerűbb megoldásnak. Ez a magyarázata
annak is, miért építette a börtönt a tatfedélzetre, ahol csak tisztek
tartózkodhattak.
George Hamilton, a Pandára orvosa, aki élvezetes kis könyvet írt az
utazásról, úgy jellemzi a „szelencét”, mint a „hajó legkívánatosabb helyét”.
Valójában azonban minden egyéb volt ez, mint kívánatos, ha az ember
számbaveszi a körülményeket, amelyek között lakói éltek. Kezükön-lábu-kon
bilincsek karperece, s a vas olyan szorosan tapadt tagjaikhoz, hogy azok
hamarosan feldagadtak, és tele lettek horzsolásokkal. Mindegyik kapott egy
függőágyat, de semmiféle alkalmatosság nem tette lehetővé, hogy fel is
függeszthessék; más választásuk nem volt, mint leteríteni, és a kemény padlón
hálni. Morrison minden bizonnyal pontosabb leírást adott arról, hogyan éltek a
Pandára fedélzetén: „Szélcsend idején a helyiségben olyan hőség uralkodott,
hogy az izzadság gyakran patakokban csörgött a vízlefolyókba, és nyomában
hamarosan megteremtek a férgek. Mivel szennyesen kaptuk a függőágyakat,
amelyekben már egyéb férgek is hemzsegtek, más módon nem
szabadulhattunk tőlük, csak ha a padlóra feküdtünk. És noha barátaink bőven
elláttak volna minket ruhával, erre nem kaptak engedélyt, és a baj egyetlen
ellenszere az volt, ha meztelenül fekszünk. Ezek a gyötrelmes lakótársak és a
szükségre való két hordó, amelyek állandóan bent álltak, hozzájárultak, hogy
helyzetünket valóban keservesnek érezzük.”
A Bounty emberei itt voltak összezárva az alatt a két teljes hónap alatt is,
amíg a Pandára a hajótest dugarolása végett Matavaiban tartózkodott.
Egyetlenegyszer sem kaptak engedélyt börtönük elhagyására. Még az is tilos
volt, hogy tahiti asszonyaik és barátaik szót váltsanak velük, és kegyetlenül
elkergették őket, valahányszor a hajót megközelítették. A Bounty embereinek
szigeti tartózkodásuk alatt hat gyermekük született, és több asszony volt
várandós, amikor a Pandára megérkezett. Hamilton megjegyzi, hogy a
gyermekeket néha bebörtönzött apjuk kezébe adták, és ilyenkor „valóban
szívbe markoló volt látni a szegény, vasra vert foglyokat, ahogy apró
porontyaikra könnyeiket hullatják”.
Meg kell említeni azonban Edwards kapitány védelmében, hogy legalább
jól táplálta foglyait. Ragaszkodhatott volna a szabályzatban szereplő
„kétharmados ellátáshoz”, mert a foglyokat csupán ennyi illette meg, de úgy
rendelkezett, hogy mindenki egyforma porciót kapjon a hajón, sőt odáig ment
engedékenységében, hogy a napi rumadagot is megkapták. Végül odaadták
nekik a kókuszdiót és a többi élelmiszert is, mindent, amit a bennszülöttek a
hajóra hoztak a foglyoknak.
1791. május 8-án a Pandára kitatarozva, tengeri útra alkalmasan, indulásra
készen állt, és a kapitány úgy döntött, hogy magukkal viszik a Resolutiont is,
legénységgel és felszereléssel ellátva, mint afféle kisegítő hajót. Brown
matróznak szegődött el hazáig, és Hitihitinek is megengedték, hogy velük
tartson. Őt szülőföldjén, Boraborán, a Társaság-szigetek egyik északi tagján
szándékoztak partra tenni. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, persze, hogy e két
úr miért tartotta szükségesnek sürgősen elhagyni Tahitit.
Edwards ekkor hozzálátott magának a Bountynak a felkutatásához.
Gyakran hangoztatták, hogy elég ostoba módon csupa olyan helyen kereste,
ahol természetesen nem találhatta meg. Valójában azonban csupán a
Tengernagyi Hivatal parancsát teljesítette, amely világosan úgy intézkedett,
hogy fésülje át a Társaság-szigetek szélárnyékos szigeteit., majd kutassa át az
ezektől nyugatra fekvő szigeteket, különösen Aitutakit és a
Tonga-szigetcsoportot.
Még ha nem kötik is meg a kezét ezek az utasítások, akkor is
többé-kevésbé reménytelen feladatot bíztak rá. Hiszen a Csendes-óceánban
ezernyi sziget van, amelyek közt évekig kereshette volna a Bountyi eredmény
nélkül. A helyzet iróniájához tartozik, hogy a Pandára nem egészen száz
mérföld távolságra haladt el a lázadók rejtekhelye, a Pitcairn-sziget mellett,
két héttel Tahitira érkezése előtt. Edwardsnak mindössze negyven mérfölddel
kellett volna közelebb haladnia, hogy a szigetet megpillanthassa, de még ha
így történik is, kétséges, vajon változtatott volna ez a dolgokon. Edwardsnak
aligha támadt volna kedve a kopár szikla megközelítéséhez, hiszen parancsa
úgy szólt, hogy először Tahitin kössön ki, és csak aztán lásson hozzá a jóval
nyugatabbra eső szigetek rendszeres átfésüléséhez.
Edwards kapitány, a parancsnak megfelelően, gondosan átkutatta a
szélárnyékos szigeteket. A kalandos természetű Hitihitinek történetesen nem
sikerült visszajutnia hazájába, mert Huahinén lerészegedett, és ott is hagyták.
Tervükben a következő állomásként Aituíaki szerepelt, s természetesen az
ottani kutatás is meddőnek bizonyult. De nem is igen várhatták, hogy ott
találják Christiant, mert először is, ezt a szigetet Bligh fedezte fel, és ő vette
jegyzékbe, közvetlenül a lázadás előtt; másodszor, Christian is említette abban
a koholt elbeszélésben, amellyel Tahiti lakóit megtévesztette, amikor a lázadás
után első ízben jelent meg Matavaiban.
Néhány nap múlva a Pandára elérte a Palmersion-atollt, ahol nagy izgalom
közepette fedeztek fel néhány vitorlafát, s egyikükön a jelzést: „Bounty's
Driver Yard”. Edwards tüstént nagyarányú hajtóvadászatot indított az egész
sziget át-fésülésére, és mindenkit felhívott, hogy legyenek résen, mert a
lázadók támadhatnak. A két csapat, amelyet kiküldött felderítésre – az egyiket
Hayward, a másikat Corner hadnagy vezetésével –, súlyos fáradalmakat állt ki
a kopár ko-rallsziget átkutatása közben, és helyzetüket csak rontotta az állandó
félelem, hogy akikre vadásznak, azok kétségbeesésükben rájuk támadnak.
Parton töltött éjszakájukon adódott egy mulatságos közjáték is. Miután
kagylólevesből és kókuszdióból készült vacsorájukat elfogyasztották, a fáradt
őrség lepihent. Csakhogy egyikük gondatlanul a tűzhöz túlságosan közel
rakott le egy kókuszdiót, és ez az éj közepén egetverő csattanással felrobbant.
Az őrjárat tagjai álomtól kábultan felugrottak, minden irányban hadonászni
kezdtek puskáikkal, és valósággal agyba-főbe verték egymást, míg végre
rájöttek, hogy nem félvad lázadók törtek dühödten rájuk lesből.
Mivel semmiféle további nyom nem utalt a Bouníyia, Edwards, igen
helyesen, kénytelen volt azt a következtetést levonni, hogy az általuk
felfedezett roncsokat valószínűleg Tupuairól sodorhatta ide az ár, ahol –
miként azt az egyik lázadótól tudták – számos vitorlarudat és árbocrudat
vesztettek el egy alkalommal.
Mielőtt a Pandora elhagyta Palmerstont, előadódott egy másik, ez
alkalommal már valóban tragikus eset. Az egyik hajócsónak, amelyet egy
tengerészkadét parancsnoksága alatt küldtek ki, eltűnt, és soha többé nem
látták. Kénytelenkelletlen belenyugodtak, hogy a külső korallpadot korbácsoló
iszonyatos bukóhullámok egyike ragadta el és zúzta szét a kis járművet, és a
benne levő öt ember menten szörnyethalt.
Miután a csónak megtalálásának reményéről lemondtak, Edwards
északnyugatnak vette útját a Tokelau-szigetek felé, amelyek északra
fekszenek a Samoa-csoportíól. Úgy látszik, a foglyok egyike, Hillbrandt,
olyasmit állíthatott, hogy Christian, mielőtt végleg eltávozott Tahitiról, feltárta
előtte azt a szándékát, hogy a Tokelau-szigetekre hajózik, és ott telepszik le.
Az a sziget, amely számításba jött, hír szerint lakatlan volt, és Byron fedezte
fel nevezetes föld körüli útján. Edwards ebből annyit tudott kihámozni, hogy a
Duke of York-szigetről lehet szó, amelyet ma bennszülött nevén mint Atafut
ismerünk.
Alaposan és eredménytelenül átkutatta a szigetet, majd tovább vitorlázott
Samoa felé, ahol újabb csapás sújtotta őket. A szkúner, amely felderítő utak
céljaira kitűnően bevált, hirtelen eltűnt egy tengerészkadéttal, a hajómester
segédjével, egy kormányossal és hat matrózzal a fedélzetén. Semmi nyom sem
árulkodott róla, és a sors úgy akarta, hogy a Pandára és a Resolution többé ne
találkozzanak. A bajban az volt a legszörnyűbb, hogy a szkúner
élelmiszerkészletei ekkor fogytak el, és éppen a pótlásukra készültek, mielőtt a
hajók tovább folytatják útjukat.
 A Bounty és a Resolution utáni hajsza során Edwards többek közt
meglátogatta Nomuka szigetét a Tonga-sziget-csoportban. Tofuát már látni
erről a szigetről, és most a Pandára legénységén volt a sor, hogy – mint a
Bountyé annak idején – megcsodálja az ottani vulkán tűzijátékát. Amit
azonban nem vettek észre, éppen az volt, hogy mialatt a vulkánt bámulták, a
szkúner ott horgonyzott az árnyékában.
Talán mondanunk sem kell, amikor a Resolution megjelent a sziget
partjainál, egyszercsak felbukkantak Tofua bennszülöttei, látszólag azért, hogy
kereskedjenek a fehér emberekkel, élelmiszert kínálva azok cikkeiért cserébe.
Hamarosan elővették taktikájukat, melyet két évvel azelőtt Bligh-jal és
embereivel szemben alkalmaztak. Az akadékoskodás, színlelés és
fenyegetőzés után végül rátértek az erőszakra, hogy a hajót az idegenektől
megszerezzék. De a Resolution legénysége jól fel volt fegyverezve puskákkal,
és noha szám szerint félannyian voltak, mint Bligh-ék, visszaverték a
bennszülötteket, majd sértetlenül távoztak.
Az óceáni bújócskázás tudtuk nélkül folytatódott, mert alighogy a
Resolution szerencsésen elhagyta Tofuát, a Pandára bevitorlázott ugyanabba
az öbölbe. Újra feltűntek a ravasz bennszülöttek, de most, a hatalmas hadihajó
láttán, behízelgő és alázatos modort veitek fel. Nem, a szkúnernek színét sem
látták, és mennyire sajnálkoznak a szerencsétlen félreértés miatt, amely
köztük, valamint a nemes Bligh kapitány és emberei között összeütközéshez
vezetett.
Hayward valószínűleg igen vegyes érzésekkel látta viszont a cudar kis
öblöt, ahol két évvel előbb őt és társait kis híján lemészárolták. Több
bennszülöttre azonnal ráismert, többek közt arra is, aki a hajócsónakot
megtámadta, és John Nortont meggyilkolta, de Edwards kapitány a megtorlás
semmiféle formáját nem volt hajlandó fontolóra venni, attól tartva, hogy a
szkúner könnyen újra befuthat ide, miután a Pandára távozott.
Augusztus elején Edwards lemondott mind a Bounty, mind a Resolution
további kereséséről, és a Torres-szoros felé vette útját, amelynek alaposabb
átkutatására parancsot kapott. Útközben számos új szigetet fedezett fel, többek
közt Rotu-mát. A Santa Cruz-csoporíhoz tartozó Vanikoro-sziget mellett
elhaladva Edwards vastag füsíoszlopot pillantott meg, de azzal már nem
vesződött, hogy mibenlétét felderítse. Újabb példája annak, hogy a
balszerencse milyen konokul Edwards kapitányhoz szegődött tahiti útján, mert
ha Vani-korón partra szállt volna, kétségtelenül úgy vonul be a történelembe,
mint aki megoldotta a La Pérouse-expedíció rejtélyét. 1788-ban ugyanis nyom
nélkül eltűnt a Déli-tengereken a La Pérouse gróf parancsnoksága alatt álló
francia expedíció. Már jó néhány év eltelt a tizenkilencedik századból, amikor
egy Dillon nevű angol tengerészkapitánynak sikerült rekonstruálnia az
események menetét. Ekkor derült ki, hogy az expedíció mindkét hajója
megfeneklett a Vanikoro zátonyán egy sötét, viharos éjszakán, három évvel az
előtt, hogy a Pandára 1791 augusztusában arra hajózott. A Pando-raról látott
füst kétségkívül az életben maradottak segítséghívó jele volt, s a
szerencsétlenek Edwards közönye miatt többé nem térhettek vissza a civilizált
világba.
A Pandára ekkor a Nagy-Korallgát felé közeledett, vagyis a világ
legveszélyesebb vizeinek egyikén járt. Augusztus 28-án Edwards lassan dél
felé vitorlázott, keresve a zátonyon egy nyílást, amelyen átcsúszhatnának. Este
az egyik hajócsónakban Corner hadnagyot előre küldte egy csapattal, beható
helyszíni szemle végett, és némi idő elteltével valóban látták is a Pandorán a
jelzést, hogy megtalálta, amit keresett. Erre parancsot kapott, hogy térjen
vissza a hajóra, de már rájuk is borult a hirtelen érkező trópusi éjszaka, és
Edwards úgy határozott, hogy maga indul a csónak felé, mert aggódott, hogy
ezt a másodikat is elveszítheti. A két vízijármű egész idő alatt puskalövésekkel
és jelzőtüzekkel tartotta az összeköttetést.
Közben a Pandorát alattomos, hatalmas áramlatok sodorták észrevétlenül
mind közelebb és közelebb a nagy zátonyhoz, és egyre hangosabbá vált a
megtörő hullámok harsogása. De a mérőzsinór továbbra is körülbelül száztíz
ölet mutatott, úgyhogy látszólag nem fenyegetett közvetlen veszedelem. Fél
nyolc tájban, mindnyájuk megkönnyebbülésére, Corner és emberei újra a
fedélzeten voltak, és a csónakot felhúzták a csónakdarukra.
Ekkor azonban a helyzet hirtelen és ijesztően megváltozott. A mérőzsinór
váratlanul csak ötven ölet mutatott, és a hajó borzalmasan megdőlt egy
roppant hullámhegyen. A kapitány kétségbeesetten parancsot adott minden
vitorla kifeszítésére, hogy kikerüljenek a vészes hullámverésből. De már késő
volt, a Pandára nagy lökéssel megfeneklett, és vadul rá-ráverődött a
korallzátonyra. Percek alatt csúnya lék keletkezett rajta. Valamennyi szivattyú
munkába állt, és az emberek láncban adogatták egymásnak a vedreket, minden
erejükkel küzdve az emelkedő víz ellen, de hiába. A víz egyre emelkedett, és
az sem használt, hogy az erőfeszítésben részt vett az erre az alkalomra
szabaddá tett három nem-lázadó fogoly, Coleman, Norman és Mclntosh.
Aztán, ugyanolyan hirtelen, minden egyszerre elcsendesült. A Pandára
átsodródott a zátonyon, és nyugodtan úszott egy kis lagúnában, a körülbelül
tizenöt ölnyi mély vízben. Itt nem érte el a hullámverés, de ekkorra már sorsa
megpecsételődött. Erősen féloldalra dőlt, és a kormánylapát meg a fartőke egy
része is hiányzott, tehát nem remélhették, hogy sokáig bírják. A kapitánynak
az volt a terve, hogy a csúcsviíorlák egyikét a hajótörzs alá húzzák, aztán
ismét fel a másik oldalon, s ezáltal a léket annyira eltömik, hogy a hajó
belsejéből a vizet ki lehessen szivattyúzni. Ez a terv azonban teljes kudarcot
vallott, és a legénység nem tehetett egyebet, mint szivattyúzta és merte a vizet
egész éjszaka, várva, mit hoz a nappal. A helyzet rohamosan romlott, ezért a
tengerbe dobták az ágyúkat, miközben az egyik még utoljára halálra zúzott
egy embert. Egy vitorlafa nagy robajjal szakadt le a kötélzetről, és megölt egy
másikat. Az egyik szivattyú elromlott, és nem lehetett megjavítani.
Természetesen az éjszakai élmények rémségét fokozottan érezték a
„Pandora szelence” lakói. Mikor a hajó a zátonynak ütközött, a megbilincselt
rabok tehetetlenül gurultak összevissza szűk zárkájukban, óhatatlanul
sérüléseket okozva egymásnak. Rettegésükben, hogy patkány módjára kell
megfulladniuk, valahogy sikerült széttörni bilincseiket, de mihelyt ez a
kapitány tudomására jutott, elrendelte, hogy új béklyókat verjenek rájuk. A
pánikba esett rabok kétségbeesetten üvöltöttek irgalomért, vagy esdekeltek,
hogy hadd dolgozhassanak ők is a szivattyúknál, mint Coleman, Norman vagy
Mclntosh, de könyörgésük süket fülekre talált Edwardsnál. Tehát, miközben a
víz percről percre nőtt, a bilincseket hidegvérrel újra ráverték a lázadókra, és
megerősített őrség posztolt börtönük bejáratánál. Végül a kapitány a foglyok
tudomására hozta, hogy lelöveti vagy felakasztatja azt, aki másodszor is
széttöri a vasát.
Reggel fél hétkor mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy a Pandora
bármelyik pillanatban elsüllyedhet, mert ekkor már majdnem színültig telt
vízzel. Ezért a csónakokba élelmiszert és egyéb szükséges holmikat rakodtak,
a fedélzeten pedig eloldoztak mindent, ami a vízen fennmarad, hogy legyen
miben megkapaszkodni.
Ekkor már a felső ágyúcső-réseken is ömlött a víz befelé, és mindenki a
puszta életét mentette. A kapitány azonban így is csak akkor adott parancsot a
foglyok bilincseinek levételére, amikor a legénység már megkezdte a hajó
elhagyását. Ezután ő is átvetette magát a korláton tisztjeivel együtt. A parancs
végrehajtása a fegyvermester egyik segédjére hárult, ennek a szerencsétlen
embernek kellett felmásznia a „szelence” tetejére, szabaddá tenni a nyílást, és
lemásznia a meggémberedett foglyokhoz. Muspratt, Skinner és Byrne voltak
az elsők, akiket kiengedtek, de Skinner félelmében annyira elvesztette a fejét,
hogy bilinccsel a kezén vetette magát a vízbe, és azon nyomban megfulladt.
Ekkor a szolgálatvezető, aki, úgy látszik, nem tudott róla, hogy a kapitány
parancsot adott a foglyok kiszabadítására, észrevette, hogy a fedélnyílás
nyitva van, ezért felmászott, és újra bereteszelte. Pár pillanat múlva a sérült
Pandára egy nagyot billent, és hátáról a vízbe vetette a szolgálatvezetőt. A
fogda belsejében teljessé lett a pánik: nyilvánvaló volt, hogy a hajó percek
alatt elsüllyed. A fegyvermester segédje eszeveszetten dolgozott, hogy annyi
embert tegyen szabaddá, amennyit csak tud, de a hajótörzs ekkor már igen
mélyen a vízbe merült, és már csak a főárboc mögötti része emelkedett a
felszín fölé. Úgy látszott, a foglyoknak már semmi reményük a menekülésre,
amikor az utolsó pillanatban a fedélzetmester egyik segédje, név szerint
William Moulter, felmászott a tetőre, és lekiáltott a foglyoknak, hogy vagy
kiszabadítja őket, vagy maga is velük merül a mélybe. Szavának állt, kihúzta a
retesz tolóját a hüvelyből, és beledobta a tengerbe. A határozott és gyors
cselekvés eredményeként mindenkinek sikerült szerencsésen kimenekülnie a
ketrecből, kivéve szegény Hillbrantot, akinek keze, lába még mindig
bilincsben volt, amikor a hajó elmerült, így hát őt is elnyelte a mélység, sok
más ismeretlen tengerésszel együtt.
A vízben vergődő emberek kievickéltek egy körülbelül három
mérföldnyire emelkedő homokpadra, ki ahogy tudott, és mikor mindnyájan
együtt voltak, a kapitány névsorolvasást tartott. Megállapította, hogy a hajón
utazó összesen százharmincnégy főből kilencvenkilenc maradt életben,
harmincöt pedig elpusztult, köztük négy fogoly, Stewart, Hillbrant, Skinner és
Sumner.
A hajótörötteknek más választásuk nem volt, mint úgy cselekedni, ahogy
annak idején Bligh: vagyis megkísérelni, hogy eljussanak Timorra.
Mondanunk sem kell, hogy Ed-wards kapitány ebben az időben irgalmatlan
kedvében volt, s valószínűleg ez a kedélyállapota indokolja, miért nem volt
hajlandó megengedni a foglyoknak, hogy egy homokpadon heverő felesleges
vitorladarabbal védekezzenek a kegyetlen napsütés ellen. Ezeknek az
embereknek ugyanis nem volt ruhájuk, és napbarnított színük, amire Tahitin
tettek szert, és aminek most jó hasznát vették volna, fogságuk hosszú hónapjai
alatt lekopott róluk. Ezért komolyan fenyegette őket a veszély, hogy elevenen
sülnek meg a könyörtelen trópusi naptól, amely a felhőtlen égből tűzött le
rájuk. Egy mindenkit érintő másik súlyos probléma az ivóvíz volt, mert a
Pandoráiól csak annyit tudtak megmenteni, hogy egy-egy embernek naponta
pár kanálnyinál több nem jutott.
Edwards tagadhatatlanul bizonyos mértékben megszegte az utasításokat,
amelyek értelmében a foglyokat mindenáron élve kellett volna hazavinnie.
Nagyon is világos, hogy kizárólag az ő hibájából fulladtak meg négyen a
hajótörés alkalmával, és a többiek is inkább a jó szerencsének, mint a jó
szándéknak köszönhették életben maradásukat. Ahogy a homokpadon bánt
velük, az ugyanilyen oktalanul kegyetlen volt, mégpedig olyannyira, hogy
amikor határozottan megtiltotta nekik a vitorla használatát, a szerencsétlenek
nem tehettek egyebet, mint hogy védekezésből nyakig a homokba ássák
magukat. Edwards első tisztje, John Larkin, úgy látszik, szintén a
kegyetlenkedő hajlamú tisztek közé tartozott, mert a hajótörés után minden
alkalmat kihasznált, hogy minél jobban megkeserítse a foglyok életét. Amikor
a négy csónak végre elindult Timor felé, Morrisont szerencsétlenségére a
kapitány csónakjába osztották be, és beszámolója, amely leírja, miképpen bánt
Edwards útjuk folyamán vele és a többi fogollyal, óhatatlanul felébreszti a
gyanút az olvasóban, hogy a Pandára kapitánya szadista volt.
Az út Kupangig csaknem két hetet vett igénybe. Ausztrália északi partja
mentén hajózva sikerült némi vízhez és élelmiszerhez jutniuk, de alighanem
kegyetlenül szenvedtek az éhségtől és a szomjúságtól. A négy csónak
mindegyike rendkívüli mértékben meg volt terhelve, mert harminc, huszonöt,
huszonhárom, illetőleg huszonegy utas zsúfolódott össze egy-egyben, ami
lényegesen több, mint a Bligh bárkáján utazó tizennyolc személy. Ennek
ellenére útközben semmilyen komolyabb baleset nem történt, és szeptember
13-án megérkeztek a kis holland gyarmatra. Ugyanolyan szíves fogadtatásban
részesültek, mini annak idején Bligh és csapata, amire a legjobb tanú Hayward
volt, mert a szerencsétlen ílótás egyszer roár megfordult itt. Az is igaz, hogy a
hollandok lassan hozzászoktak a bajba jutott angol tengerészekhez, mert Bligh
és Edwards látogatása közt egy másik csónak is befutott Kupangba. Ennek
utasai a Port Jackson-i büntető kolónia szökött fegyencei voltak, akiknek
sikerült elhitetniük a hollandokkai, hogy ők egy angol hajó hajótöröttjei, és
így szívcsen fogadták és jóltartották őket Kupangban. Most azonban, amikor
egy holland barátjuk sietve vitte nekik a jó hírt, hogy előkerült egy hajótörött
angol kapitány, feltehetően az övék, az egyik fegyenc egészen kiesett a
szerepéből, mert akaratlanul a szájára szaladt, hogy „Miféle kapitány? A
fenébe is, nincs nekünk semmiféle kapitányunk!” Ez egyben sikeres
szédelgésük végét jelentette, mert a fegyenceket, köztük egy asszonyt és két
gyermeket, ott-tartózkodásuk hátralevő napjaira összezárták a Bounty tíz
emberével. (A női rab, Mary Bryan, történelmi személlyé lépett elő, mert
Angliába érkezése után nem csekélyebb személy pártfogását élvezte, mint
James Boswellét.)
Miután Edwards és emberei Kupangban kipihenték fáradalmaikat egy
holland hajón folytatták útjukat Bataviába. Útközben megálltak Semarangban,
és ott nagy meglepetésükre és örömükre találkoztak az elveszett szkúnerrel, a
Resolutionaal, amely kalandos utazás után áthaladt a Torres-szoroson, és
végül megérkezett a kelet-indiai szigettengernek erre a kis holland állomására.
Amikor Semarangba bevitorláztak, a hollandok megvizsgálták járművüket,
megállapították, hogy déltengeri fák gerendájából épült, és éltek a
gyanúperrel, hogy a bennülők nem mások, mint a Bounty lázadói. Mivel
egyikük sem tudott iratokat felmutatni, amelyekkel kilétét igazolhatta volna, a
hollandok a biztonság kedvéért mindnyájukat lakat alá tették, amíg
személyazonosságuk megállapítást nem nyer.
Bataviába érkezésük után Edwards eladta a Resolutiont és a bevételt
szétosztotta emberei között, hogy vásároljanak maguknak ruhát. Morrison és a
többi rab, akik verejtékes munkával megépítették a szkúnert, persze, egy fillért
sem kaptak. A kapitány következő lépése az volt, hogy embereit, mivel több
hajón kellett hazáig utazniuk, csoportokra osztotta. Ő maga értékes rabjaival
utazott, eltökélve, hogy nem téveszti Őket szem elől. Miután viszontagságos
úton átvergődtek a háborgó Indiai-óceánon, 1792 márciusában érkeztek meg
Fokvárosba, és ott az angol Gorgoma szálltak át, amely Port Jacksonban tett
látogatása után hazafelé tartott Angliába. A nyomorult rabok itt részesültek
először valamivel emberségesebb bánásraódban, és az út hazáig most már
minden jelentős esemény nélkül zajlott le. Június 19-én a Görgőn horgonyt
vetett Spitheadben, s a Bounty embereit nemsokára átszállították őfelsége
Hector nevű hajójára Portsmouth kikötőjében, ahol őrizetben kellett várniuk a
hadbírósági tárgyalás megkezdését. Ekkor már négy és fél év telt el azóta,
hogy Bligh kapitánnyal a Bountyn elhajóztak Angliából.
 A hadbíróság

A Bounty tíz életben marad lázadójának ügyét csak Angliába való

visszaérkezésük után három hónappal kezdték tárgyalni. A hadbíróság a Duke
nevű sorhajó főkabinjában ült össze, Portsmouth kikötőjében, és a tárgyalások
1792. szeptember 12-étől 18-áig tartottak. A bíróság elnöke Lord Hoode
altengernagy volt, többi tizenegy tagja pedig mind haditengerészkapitány.
Azonos vádat emeltek mind a tíz ember ellen, éspedig azt, hogy „a nevezett
felfegyverzett szállítóhajót, a Bountyí lázadás által elrabolták, és őfelsége
szolgálatából megszöktek”. A törvény értelmében ezt a bűncselekményt
halállal büntették.
A koronatanú, persze, Bligh lett volna, de ő már az előző évben elindult
Angliából az új kenyérfa-expedícióra, és abban az időben még mindig valahol
a földgömb túlsó féltekéjén bolyongott, így a Tengernagyi Hivatal, abbeli
buzgalmában, hogy a bűnösök mielőbb elnyerjék büntetésüket, megelégedett
Bligh-nak a lázadásról írt jelentésével, és azon lojálisok vallomásával, akik
kapitányukkal együtt tették meg az utat a bárkában, és életben maradtak,
illetőleg ebben az időben otthon tartózkodtak. Ezek voltak: Fryer, a kapitány
helyettese, Colé fedélzetmester, Peckover tüzér, Purcell hajóács, John Smith,
Bligh szolgája, valamint Hayward és Hallet tengerészkadétok, az idő szerint
hadnagyok. Megidézték még tanúként Edwards kapitányt, továbbá Corner és
Larkin hadnagyot a Pandoráról, hogy ismertessék, hogyan fogták el a
vádlottakat Tahitin.
A tárgyalás azzal kezdődött, hogy felolvasták Bligh-nak a lázadásról szóló
jelentését, amely több tekintetben is félrevezető volt. Itt is, mint minden
megnyilatkozásában, Bligh makacsul állította, hogy a lázadást már jó előre
gondosan kitervezték, és a fő okát abban látta, hogy a lázadók vágya-koztak
visszatérni Tahitira. Egyetlen szóval sem tett említést a lázadás előtti napon
lejátszódott különös kókuszdióincidensről, úgyszintén a különféle
nézeteltérésekről sem, amelyekre közte és tisztjei közt sor került. Mint
ismeretes, megtartotta Normannek, Colemannek, Mclntoshnak és Byrne-nak
tett ígéretét, és mentesítette őket minden felelősség alól, igazolva, hogy
akaratuk ellenére kényszerítették őket a Bountyn maradásra, másrészt
azonban, Morrison és Heywood legnagyobb elkeseredésére, kitartott amellett,
hogy ők ketten tevékenyen részt vettek a lázadásban. Mindent egybevetve
aligha vonható kétségbe Bligh jóhiszeműsége, aki meg volt győződve arról,
hogy amit ír, az igaz. A vád helytelen képviseletéért valójában a Tengernagyi
Hivatalt kell kárhoztatni, amelynek külön nyomozást és vizsgálatot kellett
volna indítania a tények felderítésére, mielőtt az ügy tárgyalását megkezdik.
Az eljárás során hamarosan kétségtelenné vált, hogy a Bligh által
mentesített négy ember teljesen ártatlan. Ugyanilyen világosan kitűnt az is,
hogy az Ellison, Burkett, Mill-ward és Muspratt négyes fegyvert fogott, és
tevékenyen részt vett a lázadásban. Miután ezeket a tényeket megállapították,
a bíróság Morrison és Heywood viselkedésének sokkal bonyolultabb kérdését
vette sorra.
Az első tanú, akit emiatt megidéztek, Fryer volt. Neki természetesen bőven
akadt kellemetlen közlendője Bligh-jal kapcsolatban, és hangsúlyozta, hogy
Christian számos alkalommal tett olyan kijelentést, mennyire „pokol az élete”,
mire a bíróság megkérdezte Fryertől, hogy véleménye szerint Christian mit
értett ezen.
– Az állandó gáncsoskodást és a sértegetéseket, amelyekkel Bligh
elhalmozta – válaszolta tüstént Fryer.
A továbbiakban előadta, hogy a lázadás előtti napon a kapitány hogyan
vádolta meg az összes urakat, vagyis a hajó altisztjeit, a kókuszdiók
ellopásával. Ez alkalommal vált első ízben nyilvánvalóvá, mondta Fryer,
milyen pattanásig feszült a viszony Bligh és Christian között. A bíróságot
azonban jobban érdekelték magának a lázadásnak a körülményei, és
felszólította a tanút, mondja el, mit tud Morrison viselkedéséről és
magatartásáról az esemény kirobbanása után. Fryer elmondta, hogy amikor
Morrisonnal a hátsó lejárónál találkozott, megkérdezte tőle, van-e valami köze
a lázadáshoz. Morrison erre határozottan nemmel válaszolt. Miután így
meggyőződött, hogy Morrison hű maradt a kapitányhoz, odasúgta neki: legyen
készenlétben, hogy segíthessen a hajó visszaszerzésében. Fryer nagy
meglepetésére azonban Morrison azt válaszolta:
– Menjen le a kabinjába, uram, most már késő.
Mikor a foglyokra került a sor, hogy kérdéseket tegyenek fel a vád első
tanújának, Morrison gondosan kifaggatta Fryert a fenti beszélgetésükről. Fryer
kitartott állítása mellett, amely szerint Morrison azt tanácsolta neki, hogy
menjen le a kabinjába, mondván, hogy most már késő bármit is tenni.
Morrison ezzel szemben azt állította: éppen ő szorgalmazta, hogy szedjék
össze a megbízható embereket, és szerezzék vissza a hajót. Fryer azonban
tagadta, hogy ilyesmit hallott volna tőle. Morrison következő kérdése így
hangzott:
– Megfigyelt-e azon a napon a viselkedésemben valamit, amiből
kétségtelenül következtethetett arra, hogy a lázadók közé tartozom?
– Többször nem láttam őt, csak ekkor, és magatartása indokolttá tette, hogy
megmondjam neki: legyen készenlétben. Irántam barátságosnak mutatkozott,
éppen ezért lepett meg a kijelentése: nem ezt vártam tőle. Hogy aztán azért
beszélt-e így, mert félt a többiektől, vagy más okból, azt nem tudom –
hangzott Fryer felelete.
A bíróság ekkor próbált valamilyen ésszerűbb magyarázatot találni.
– Amikor önnel beszélt Morrison, és azt mondta, hogy maradjon lent,
vajon nem vezethette-e valami dicséretre méltó indok? Esetleg az a feltevés,
hogy az ön ellenállása abban a pillanatban lehetetlenné tenne egy sokkal
előnyösebb erőfeszítést egy későbbi időpontban?
– Lehetséges, hogy így volt – hagyta rá Fryer. – Ha én is a hajón maradok,
ő az elsők egyike lett volna, akinek feltárom szándékaimat, miután ismertem
az utazás addigi szakaszán tanúsított helyes viselkedését.
– Fenyegető hangot használt-e, vagy úgy beszélt önnel, mint aki tanácsot
ad?
– Úgy beszélt, mint aki tanácsot ad.
– Látta-e, hogy valaki kényszerítette Morrison vádlottat, hogy a csigasorra
függessze a bárkát?
– Nem láttam.
– Látta-e, hogy Morrison vádlott viselkedése bármilyen tekintetben
különbözött volna az ön által leírttól, attól kezdve, hogy önt kabinjába zárták,
addig az időpontig, amikor a csónakot eloldozták a hajótól?
– Nem láttam.
– Úgy vélekedett-e a bárka vízre bocsátásáról, hogy az a lázadókat segíti,
vagy pedig, hogy az Bligh kapitány életben maradását teszi lehetővé?
– Hogy Bligh kapitánynak segít, és lehetővé teszi az ő életben maradását.
Hála a bíróság beavatkozásának, a Fryer kezdetben tett kijelentései nyomán
támadt kedvezőtlen benyomás eltűnt, de mégis megmaradt bizonyos
kellemetlen érzés, hogy Morrison-nak valami rejtegetni valója van.
Ami Heywoodot illeti, Fryer őt a lázadás idején egyáltalán nem is látta, és
Colé, a vád következő tanúja, sem tudott semmi terhelőt mondani
viselkedéséről. Sőt ellenkezőleg: tanúsította, hogy a lázadás kezdetén
Heywood a hálóhelyén aludt. A későbbiek során látta ugyan a tanú, hogy
Heywood segít vízre ereszteni a hajó egyik csónakját, ez azonban – szerinte –
kizárólag azért történt, mert a kadét kapitányával együtt akart eltávozni.
Ezután Heywood – mint Colé elmondotta – lement a hajó belsejébe, mire
Churchill néhány lázadónak megparancsolta, hogy „tartsák ott lent azokat”.
Colé véleménye szerint Churchill szavai a két tengerészkadétra, Heywoodra és
Stewartra vonatkoztak. Mindent összevéve, joggal feltehetjük, hogy
Heywoodnak több oka volt az elégedettségre az első nap fejleményei után,
mint Morrisonnak.
 A következő napon, szeptember 13-án, Morrison feltette Cole-nak a
kérdést, emlékszik-e arra a beszélgetésre, amelyet a lázadás kitörése után
folytattak egymással. Morrison állítása szerint ugyanis megkérdezte Cole-t,
mint közvetlen felettesét, hogy ő most mit tegyen, mire Colé azt válaszolta:
„Istenemre, James, magam sem tudom, de menj, és segíts a kutter-nél!”
Morrison megállapította, hogy helyesen viselkedett, amikor azt tette, amit
mondtak neki. Aztán Cole-hoz fordult:
– Emlékszik-e, hogy odamentem önhöz, amikor a csónakba vitte a
holmijait, amelyek úgy-ahogy be voltak göngyölve az ágyneműjébe, és akkor
azt mondtam önnek, hogy a csónak már túl van terhelve, és Bligh kapitány
kérte, hogy több ember már ne üljön bele, és éppen ezért én inkább a hajón
maradok, és ön akkor kezet rázott velem, és azt mondta nekem: „Isten áldjon
meg, fiam, tisztázni foglak, ha valaha eljutok Angliába.”
Colé: – Emlékszem, hogy kezet fogtam vele, és hogy ő azt mondta, inkább
a hajón marad. Nem volt semmi okom mást hinni, mint hogy el szeretné
hagyni a hajót. A beszélgetés minden részletére nem emlékszem. Bizonyára
mondtam neki, hogy tisztázni fogom, ha valaha eljutok Angliába. Semmi
kétség, hogy ezt tettem.
Morrison: – Olyan volt-e a viselkedésem útközben és különösképpen azon
a napon, hogy annak alapján feltehette rólam, hogy közöm van az
összeesküvéshez?
Colé: – Semmi okom nem volt ennek feltételezésére.
A bíróság ekkor közbevágott:
– Hallotta-e Morrison vádlott szájából, hogy Bligh kapitány kifejezte
kívánságát: több ember ne jöjjön a csónakba, mert az már túl van terhelve?
Colé: – Arra emlékszem, hogy kezet fogtam vele, de a nagy összevisszaság
miatt a beszélgetésünkre nem emlékszem.
Bíróság: – Hitte-e akkor, hogy Morrison vádlott önökkel ment volna a
csónakban, ha nem aggasztja, hogy a csónak már túlságosan meg van
terhelve?
Colé: – Semmi okom nem volt arra, hogy mást higgyek; engedelmes volt,
és bármit parancsoltam neki, teljesítette. Bíróság: – Ön azt mondta, hogy
Morrison segédkezett a csónak leeresztésében. Mit gondol: aki segített ebben
a munkában, az mind a kapitány híve volt? Colé: – Nem, egyesek fegyvert
viseltek. Bíróság: – Úgy gondolja, hogy akik ebben az időben nem viseltek
fegyvert, azok a kapitány hívei voltak?
Cole: – Bizonyosra vettem, hogy nincs közük a lázadáshoz.
Bíróság: – Hallotta-e Morrison vádlott szájából azt a kívánságát, hogy
szeretne a csónakba kerülni, és tud-e arról, hogy ebben a szándékában
megakadályozták?
 Colé: – Énnekem nem szólt erről a kívánságáról, és nem tudok róla, hogy
megakadályozták volna.
Peckover volt a következő tanú, aki a lázadás alatt túlnyomórészt a tatban
levő kabinjában üldögélt, tehát sem Morrisont, sem Heywoodot nem látta.
Morrison mindenesetre elég éles eszűen Peckover szájába adta annak
elismeréséi, hogy az ő magaviselete az egész úton mindvégig feddhetetlen
volt, ennélfogva alaptalan feltételezés, hogy bármi köze volt a lázadókhoz.
Ezután Purcellt szólították, aki Fryerhez hasonlóan egy csomó cseppet sem
hízelgő észrevételt tett arról, hogyan bánt Bligh az alárendeltjeivel.
Morrisonnal kapcsolatban kijelentette: nem emlékszik, hogy látott volna nála
fegyvert, és véleménye szerint aligha lehet őt a lázadásban való részvétellel
vádolni, még ha segédkezett is a kutter vízre eresztésében. Purcell
tanúskodásának nagyobb része Heywoodra vonatkozott. Élénken bizonygatta,
hogy látta Heywoodot a fedélzeten, amint egyik kezét egy tengerészkard
markolatán tartotta, mialatt a csónakot leeresztették a vízre. Állítása szerint
akkor odakiáltotta neki: „Az isten szerelmére, Péter, mit akarsz te azzal a
karddal?” Heywood ekkor levette kezét a kard markolatáról, és segített a
többinek a kutter vízre bocsátásában. Purcell hallotta továbbá, amint Churchill
parancsot adott Thompsonnak, hogy néhány embert tartson lenn a hajó
belsejében, és megerősítette, hogy Heywoodot ezután nem is látták újra a
fedélzeten.
Purcell állítása, hogy Heywood kezét a kard markolatán tartotta, igen
komoly vádnak számított, és a következőkben a bíróságnak nagy gondot
okozott annak megállapítása, vajon a kadét az adott körülmények között a
fegyveresek közé számítandó-e, vagy sem. Purcell, aki általában
rokonszenvezett Heywooddal, most egyszerre rájött, hogy vallomása milyen
súlyosan terhelő a vádlottra, és sietve magyarázkodni kezdett, némileg
elkésve, hogy érzése szerint Heywood csak merő szórakozottságból, mintegy
véletlenül nyúlt a kardhoz, és mozdulatát semmiképpen sem lehet úgy
értelmezni, hogy a lázadók oldalán állott volna. Kijelentésének visszavonása
után a szerencsétlen hajóács a bíróság kérdéseinek valóságos pergőtüzébe
került, de mindenesetre ragaszkodott ahhoz, amit mondott, és újra meg újra
megismételte véleményét, hogy Heywood ártatlan. Ám ennek ellenére,
tanúskodásával már alaposan bemártotta a vádlott tengerészkadétot.
Pénteken, szeptember 14-én, reggel kilenckor ismét összeült a bíróság. A
vád még hátralevő tanúinak kihallgatása következett, és először a két volt
tengerészkadétot, az idő szerint hadnagyot, Haywardot és Halletet szólították.
Természetesen a tisztek egyike sem említette, hogy maguk is durva
kötelességmulasztást követtek el a lázadás reggelén. Másrészt viszont bőven
volt mondanivalójuk Morrison és Heywood viselkedéséről, és mind a kettő
számos kijelentést tett, amelyek tovább súlyosbították a két vádlott helyzetét.
Mikor a bíróság feltette Haywardnak a kérdést, vajon véleménye szerint
Morrison a lázadókat vagy Bligh kapitányt támogatta azzal, hogy segédkezett
a csónak vízre eresztésé-ben, Hayward határozott rosszindulattal azt felelte:
– Amennyiben véleményt kell nyilvánítanom, azt felelhetem, hogy a
lázadóknak segített, mert bizonyára szerette volna mielőbb lent látni a
csónakot, hogy a lehető leggyorsabban megszabaduljanak tőlünk.
A bíróság most – bizonyos mértékben érthető csodálkozással –
megkérdezte Haywardtól, vajon bűnösnek tartja-e Mclntosht is, aki szintén
segített a kutter leeresztésében. Mondanunk sem kell, hogy Hayward erre
kénytelen volt tagadó választ adni, de aztán sietve újabb magyarázattal állt
elő, mintegy továbbfűzve gondolatát:
– A különbség az emberek arckifejezésében volt, bár lehet, hogy ez a
véleményem nincs eléggé megalapozva: egyeseknek az arca örömöt árult el.
másoké levertséget.
Morrison ekkor kereken megkérdezte Haywardtól:
– Ön azt mondja, hogy az arcomon örömöt figyelt meg, és inkább hajlik
arra a véleményre, hogy én a lázadók oldalán álltam. Kinyilváníthatja-e Isten
és a bíróság színe előtt, hogy ez a vallomása nem egyéni ellenszenv
következménye? Mire Hayward így felelt:
– Nem, nem egyéni ellenszenv következménye, és ez a véleményem az
után alakult ki bennem, hogy elhagytuk a hajót, és a vádlott nem jött velünk,
holott éppen úgy alkalma lett volna rá, mint nekünk, többieknek, mivel
nemcsak egy csónak volt.
Ez az érvelés még nyakatekertebbnek látszott, és Morrison nem is késett
hasznára fordítani:
– Bizonyos ön abban, hogy megkaptuk volna a nagy kut-tert, amiben
követhettük volna önöket?
– Mivel egyetlen beszélgetésükön sem vettem részt, erre nem felelhetek, de
talán megkapták volna – válaszolta Hayward bizonytalanul.
Morrison tovább ütötte a vasat:
– Tagadja-e, hogy jelen volt, amikor Bligh kapitány kérte, hogy a hosszú
csónakot ne terheljék túl, és kijelentette, hogy igazolja majd azokat, akik
maradnak?
Hayward tiltakozott:
– Jelen voltam, amikor Bligh hadnagy iíyenféle kijelentést tett, de úgy
értettem, hogy az a ruhákra és más nehéz tárgyakra vonatkozik, amelyekkel
már túlságosan tömve volt a bárka.
Muspratt ekkor engedélyt kért, hogy kérdést intézhessen Hay wardhoz:
 – Morrisonnak épp az imént elhangzott kérdésére válaszolva ön elismerte,
hogy Bligh kapitány ezeket a szavakat használta: „Ne terheljétek túl a
csónakot, fiaim, én majd igazollak benneteket!” Ugyanakkor azt állítja, hogy
ezzel a ruhákra meg a többi nehéz tárgyra célzott. Ön tehát ezeket a szavakat:
„Fiaim, én majd igazollak benneteket” – a ruhákra vonatkoztatja, vagy az
emberekre, akiket már félt magához venni a csónakba?
Hayward most megpróbált kitérni az elől, hogy el kelljen ismernie
szándékos hamisítását, de magyarázkodása még nevetségesebbre és
zavarosabbra sikerült:
– Amikor Bligh kapitány azt mondta: „fiaim”, ezt a szót azokhoz intézte,
akik már a csónakban voltak, nem pedig a hajón levőkhöz.
Erre a bíróság elnöke is elvesztette a türelmét, és ingerülten kérdezte a
tanútól:
– Mit gondol, kire vonatkoztak Bligh kapitány szavai, mikor azt mondta:
„Majd igazollak benneteket”? Azokra, akikkel együtt volt a csónakban, vagy a
hajón maradt személyekre?
Hayward ekkor már észbe kapott, hogy túlságosan elvetette a sulykot, és
kényszeredetten kinyögte:
– A hajón maradt személyekre.
Az elnök könyörtelenül tovább firtatta:
– Az ön véleménye szerint hogyan értette: azért igazolja őket, mert a hajón
maradtak, vagy azért, hogy kárpótlást kapjanak minden elveszett
tulajdonukért.
– Inkább úgy vélem, hogy ez annak a kevés embernek szólt, akikről Bligh
kapitány tudta, hogy hívei, de akaratuk ellenére tartották őket vissza, és úgy
fogja igazolni őket, hogy eloszlat minden kétséget a tekintetben, hogy hűek
maradtak-e hazájuk szolgálatában – vonult vissza Hayward.
Hayward kapitulációja már nem is lehetett volna teljesebb, és mégis,
amikor a bíróság ezután megkérdezte tőle, hogy véleménye szerint, kik azok a
személyek, akiket akaratuk ellenére tartottak vissza a hajón, csupán Colemant
és Byrne-t nevezte meg.
A következő tanú, Hallet, még súlyosabb vádakkal hozakodott elő. Azt
állította, hogy Morrison puskát tartott a kezében, amikor a bárka eltávolodott a
hajótól, majd hátrament a tatra, és lekiáltott a lojálisoknak: „Ha a barátaim
érdeklődnek felőlem, mondjátok meg nekik, hogy valahol a Déli-tengeren
vagyok.” Morrison megkérdezte Hallettől, nem téved-e, amikor ezt állítja, de
az utóbbi ragaszkodott hozzá, hogy valóban így történt.
Hayward és Hallet egyaránt súlyos vádakkal illette Péter Heywoodot. Az
előbbi azt vallotta, hogy tétlenül a hálóhelyén ülve találta Heywoodot, és
sürgette, hogy siessen fel a fedélzetre, és szálljon be a bárkába. A bíróság
megkérdezte:
– Amikor Péter Heywood az ágyán ült, és ön sürgette, hogy szálljon be a
bárkába, akadályozta őt erőszak vagy bármiféle hátráltató körülmény, hogy
felmenjen a fedélzetre?
Hayward: – Nem.
Bíróság: – Mit csinált Mr. Heywood a hálóhelyén, amikor ön lement
hozzá?
Hayward: – Semmit, csak ült mellén összefont karral a fekvőhelye szélén.
Bíróság: – Mit olvasott ki a viselkedéséből: kötelességéhez hű embernek
látszott, vagy olyannak, aki a lázadók oldalán áll?
Hayward: – Mivel azok után sem csatlakozott hozzánk, hogy azt mondtam
neki, szálljon be a csónakba, inkább azt tételeztem fel róla, hogy a lázadók
oldalán állt, de ez csak az én véleményem, mert semmiben nem vett
tevékenyen részt a legcsekélyebb mértékben sem.
Bíróság: – Felfedezte-e az arcán vagy a viselkedésében az örömnek vagy a
bánatnak valamilyen jelét?
Hayward: – A bánatét.
Nyilvánvaló volt, hogy Hayward ezt gúnyos értelemben mondta, mire a
bíró mindent lehengerlő' logikával fordult feléje:
– Mint épp az imént állította, Mclntoshról azért nem tételezte fel, hogy a
lázadókhoz csatlakozott, mert az arcán levertséget látott. Vajon az a bánat,
amelyet Péter Heywood arcán észrevett, nem eredhetett hasonló okból?
– Lehetséges – hagyta rá Hayward hadnagy.
Ekkor a tanúk sorában Hallet váltotta fel összezavarodott kollégáját, és egy
merőben új vádat akasztott a szerencsétlen Heywood nyakába. Azt állította,
hogy Bligh kapitány az események során egyszer közvetlenül Heywoodhoz
intézte szavát, de az utóbbi felelet helyett szemtelenül felkacagott, és hátat
fordított neki.
Elképzelhető, milyen kedvezőtlen benyomást tett ez a vád a bíróságra.
Közben Heywood eltekintett attól, hogy a tanúknak bármilyen kérdést
feltegyen, mert már kezdetben engedélyt kért, hogy akkorra tartogathassa
kérdéseit, amikor majd a védőbeszédét előadja. Érdemes itt megemlíteni, hogy
miután a hadbírósági tárgyalás véget ért, Halletet lelki-ismeretfurdalás
gyötörte, és bevallotta, hogy Heywoodnak a lázadás alatti viselkedését
alighanem valaki máséval keverte össze.
A következő megidézett tanú John Smith volt, Bligh szolgája. Ő sem
Heywoodnál, sem Morrisonnál nem látott fegyvert. Smith után a Pandára
emberei: Edwards, Corner és Larkin adták elő, hogyan ejtették foglyul a
vádlottakat Tahitin, és tanúvallomásukból kitűnt, hogy mind Morrison, mind
Heywood önként adták meg magukat.
A vád nem állított több tanút, tehát már csak az volt hátra, hogy a vádlottak
kérdéseket tegyenek fel a tanúknak, és megtartsák védőbeszédüket. (Meg kell
említeni, hogy a vádlottak közül csupán Heywood és Muspratt engedhette
meg magának, hogy ügyvédet fogadjon.) Először Coleman került sorra,
szeptember 15-én, szombaton reggel. Beszéde rövid volt, mert tudta, hogy
nincs mitől félnie.
Hétfőn, szeptember 17-én, az események drámaibb fordulatot vettek, mert
a hátralevő vádlottakat illette a szó saját ügyükben. Heywood védőbeszéde –
az ügyvéde készítette – nyúlt a leghosszabbra, mert tele volt fölösleges
ismétlésekkel és szónokias kitérőkkel. Heywood első érvként fiatalságát és
ítélőképességének fejletlenségét hozta fel (a lázadás idején még nem töltötte
be tizenhetedik évét), továbbá félelmét, hogy a túlterhelt csónakban elpusztul.
Második érve úgy hangzott, hogy Churchill és Thompson akadályozta meg
szándéka keresztülvitelében, amikor Stewart barátja végre rábeszélte, hogy
menjen vele a bárkába.
Heywoodnak a tanúkhoz intézett keresztkérdései során Fryer, Colé,
Peckover és Purcell buzgón bizonyították, hogy a kadét egész úton jó
magaviseletet tanúsított. Colé megerősítette: ő parancsolta Heywoodnak, hogy
segítsen a hajócsónak leeresztésében, sőt Heywoodnak sikerült a tanúkat
rábírnia, hogy ismerjék el, milyen hitványul viselkedett Hayward és Hallet a
lázadás folyamán. Mind a négy fenti tanú határozottan állította, hogy
Heywood nem állt a lázadók oldalán, és Purcell kijelentette: egészen bizonyos
abban, hogy Churchill szavai Stewartra és Heywoodra vonatkoztak, amikor
utasította Thompsont, hogy „tartsa lenn őket”.
Morrison hosszú, szenvedélyes védőbeszédet mondott, amelyben
mindenekelőtt azzal érvelt, hogy több ember számára már semmiképpen sem
volt hely a bárkában, és Bligh nyomatékosan követelte, hogy többen már ne
szálljanak be. Könnyen elintézte Hayward bárgyú állítását, amely szerint
Morrison elkísérhette volna a kapitányt egy másik csónakban, hiszen vitán
felül állt, hogy Christian semmiképpen sem adta volna oda a kuttert a
lojálisoknak, különösen, hogy a harmadik csónak, a jolle, gyakorlatilag
használhatatlan volt.
A keresztkérdésekre felelve Fryer nagyon jóindulatúnak mutatkozott
Morrison iránt, és kijelentette: Morrison tanácsa, hogy menjen le a kabinjába,
indokolt volt, mert beszélgetésüket a lázadók figyelték. Viszont Colé
tanúskodása korántsem ütött ki ilyen kedvezően Morrison részére. Noha
jellemére általában, valamint az út folyamán tanúsított viselkedésére csak
dicsérő szavakat talált, mindenesetre megerősítette Hallétnek azt az állítását,
hogy Morrison a Bounty tatján állva gúnyolta Bligh-t és társait. Colé így
nyilatkozott:
– – Fegyvert nem láttam nála. Hallottam, hogy azt mondta: ha valaki
érdeklődne felőle, annak üozzák tudomására., hogy ő az egyenlítő túlsó
oldalán van, vagy legalábbis ez volt szavainak értelme.
A bíróság ekkor megkérdezte Colé-tói:
– Mikor Morrison vádlottól azt hallotta: ha valaki érdeklődne felőle,
válaszolják az illetőnek, hogy ő az egyenlítő déli oldalán van, vagy valami
effélét, csüfolkodó módon mondta-e ezeket a szavakat, vagy pedig
szomorúnak látszott, amiért a hajón kell maradnia?
– Az én fülemben csűfolkodásnak hangzottak a szavai – válaszolta
makacsul Colé.
Ugyanakkor Purcell nem emlékezett, hogy bármi hasonlót hallott volna, és
csak jót tudott mondani Morrison viselkedéséről. Ezzel fejeződött be a
Morrison elleni vádak vizsgálata, és a többi vádlott még ugyanazon a napon
gyorsan előadta védekezését.
Szeptember 18-án, kedden, reggel kilenc órakor utoljára kísérték a
vádlottakat a Duke főkabinjába. A bíróság elnöke előbb megkérdezte, kíván-e
még valaki valamit felhozni védelmére. Az engedéllyel egyedül Heywood élt,
és benyújtotta keresztlevelét, annak igazolására, hogy a lázadás időpontjában
még nem volt tizenhét éves. A bizonyítvány szemlátomást nem gyakorolt
semmiféle hatást a bíróság tagjaira, mert az elnök csendre szólított fel
mindenkit, és ünnepélyesen olvasni kezdte a bíróság ítéletét.
Először azoknak a neve hangzott el, akiket bűnösnek találtak, és a névsort
mindjárt Péter Heywood és James Morrison nyitotta meg. Utánuk négyen
következtek: Ellison, Burkett, Millward és Muspratt. Ezt a hat embert arra
ítélték, hogy „kötél általi halált szenvedjenek őfelségének azon a hadihajóján
vagy hajóin, abban az időpontban vagy időpontokban, azon a helyen vagy
helyeken, amikor és ahol a Nagybritannia és Írország stb. Tengernagyi
Hivatala Legfőbb Lordjának tisztjét ellátó három főbiztos vagy a három közül
bármelyik a maga idejében, saját kezű aláírásával ellátott okiratban azt
elrendeli”. Heywoodnak és Morrisonnak ideje sem volt felocsúdni a
megrázkódtatásból, amikor a bíróság elnöke folytatta: „Különböző
körülmények figyelembe vétele után a bíróság alázatosan és igen
nyomatékosan ajánlja a nevezett Péter Heywoodot és James Morrisont
őfelsége kegyelmébe.” Normant, Colemant, Mclntosht és Byrne-t ártatlannak
nyilvánították a lázadásban való részvétel és minden egyéb vád tekintetében,
és elrendelték azonnali szabadlábra helyezésüket.
A Heywoodot és Morrisont sújtó ítélet villámcsapásként érte az
érdekelteket. Természetesen azért találták bűnösnek őket, mert nem tudták
bizonyítani, hogy bármilyen erőfeszítést tettek volna annak érdekében, hogy
együtt távozzanak a többi lojálissal a bárkán. Ha Heywood védekezésének
felépítésében több gondot fordít annak hangoztatására, hogy akarata ellenére
tartották vissza a Bountyn, és nem bajlódik annyit éretlenségének
hangsúlyozásával, nem lehetetlen, hogy azonnal szabadul. Mégis a két ember
legalább vigaszt meríthetett abból a tudatból, hogy kedvező esélye van a
királyi kegyelemre.
Muspratt még a tárgyalások folyamán engedélyt kért, hogy Norman és
Byrne tanúskodhasson mellette, de elutasították, mert a két utóbbi maga is
bíróság előtt állt. Mindjárt az ügy befejezése után Muspratt ügyvédje
kijelentette, hogy Norman és Byrne ügyét külön kellett volna tárgyalni, mert
az lehetővé tette volna, hogy Muspratt mellett tanúskodjanak. Egyben
követelte, hogy a Musprattra vonatkozó ítéletet semmisítsék meg a
perrendtartásban elkövetett hiba miatt. Ez rendkívül fortélyos érvelésnek
bizonyult, és valóban, miután a kényesebb pontokat számos tekintélyes jogász
töviről hegyire megvitatta, Muspratt teljes kegyelemben részesült, és
szabadlábra helyezték.
A többi öt rabnak még teljes hat hétig kellett várnia, akár a kivégzésre, akár
a kegyelemre. Heywood és Morrison, akik e huzavona miatt a legtöbbet
szenvedtek, egész idejüket az írásnak szentelték. Heywood rendszsresen
levelezett családjával, azonkívül a tahiti nyelv bőséges szótárát is
összeállította. Úgy látszik, Morrisont is egyre inkább hatalmába kerítette a
déltengeri boldog napok emléke, mert útjuk részletes leírása mellett hosszú
beszámolóban örökítette meg Tupuai és Tahiti bennszülötteinek szokásait és
hiedelmeit. Ez a kitűnő leírás szerencsére megmaradt, és ma a történészek és
etnográfusok igen értékes forrásának számít.
Október vége felé végre megérkezett Heywood és Morrison számára a
várva várt kegyelem, néhány nap múlva pedig a még fogságban levő három
tengerészt, Burkettet, Millwardot és Ellisont a Brunswick sorhajón kivégezték.
Morrison igen emberséges módon együtt maradt barátaival utolsó óráikban,
amelyek a Brunswick egyik tisztjének előadása szerint így teltek el:
„A kivégzést megelőző este a rabokat, a főporkoláb felügyelete mellett,
őrség kíséretében, a hajóra vezették. Felkészültem, hogy a marcangoló
szenvedések miatt csontig soványodott, sápadt és szinte félholt embereket
fogok megpillantani, de meglepve láttam, milyen csodálatos könnyedséggel
szökdelnek fel és le a hágcsókon. És arcuk, ahelyett, hogy (mint vártam)
lelkűk mélységes levertségéről tanúskodott volna, tökéletesen nyugodtnak,
derűsnek és vidámnak látszott. Valóban megrázó volt számomra, alig pár
órával ünnepélyes kivégzésük előtt, így látni őket, egészségük és szellemük
teljes birtokában és elevenségében, mintha sejtelmük sem lenne a feléjük
közeledő végzetről. Ebben tévedtem, mert magatartásuk a hosszú fogság
folyamán kialakult nyugodt beletörődésnek és a vallásos olvasmányokban
való huzamos elmélyedésnek a következménye volt.
A tiszti étkezőt különítették el számukra tartózkodási hely gyanánt. A
szomorú lakosztály ajtajait gondosan elreteszelték, falait kárpittal vonták be.
Egyetlen fénysugár se hatolhatott be ide, minden csendes, ünnepélyes és
komor volt, a szomorúság és szenvedés fájdalmas arcát öltötte fel. A
nyo-morúság e helyének egyik sarkában volt egy szintén cella módjára
elkülönített kis terület: ide zárták be őket. Itt töltötték éjszakájukat, felváltva
ájtatossággal, beszélgetéssel és alvással. Észrevétlenül igen aprólékosan
megfigyeltem őket cellájuk egy kis résén át, végighallgattam beszélgetésüket,
amely vidám, megbékélt és férfias volt. Arcuk vidámsága derűs és jámbor
elmére utalt. Egyetlen könny sem buggyant ki szemükből. Tíz után elpihentek
fekhelyükön, amelyet ebből a célból helyeztek el cellájukban, amikor a
főporkoláb visszavonult a függő kárpit mögé.
Másnap reggel kilenckor eldördült a baljós ágyúlövés, és a sárga zászló
iszonyú jelzése hívta fel az egész flotta figyelmét. Csónakok gyülekeztek
minden hajóról, és a Brunswickot rövid idő alatt elárasztották a tisztek,
körülötte pedig fegyveres emberekkel zsúfolt csónakok úsztak. A part hosszát
– sőt, dereglyékben ülve a vizet is – férfiak, nők, gyermekek ezrei lepték el,
mintha ünnepélyes szomorújáték helyett vidám látványosságról volna szó. A
tisztek és katonák kötélkordonnal határolt oszlopokban sorakoztak a
fedélzeten. Tizenegy órakor felrendelték a foglyokat, akik az előttük lépkedő
négy pap és Morrison után, a katonák sorfala közt végighaladtak a
főfedélzeten, és felmentek az orrfedélzetre.
Itt örökre elvált egymástól az az egy személy, akit a fedélzet jobb oldalán,
és az a kettő, akiket a fedélzet bal oldalán akasztottak fel az előárboc
vitorlarúdjának végére. A horgonydarunál állva Millward beszédet intézett a
hajó legénységéhez, vallomást tett bűnös eltévelyedésükről, elismerte az ítélet
igazságosságát, és saját balsorsának példájával intette őket, hogy ne térjenek le
a becsület ösvényéről. Bátor, erőteljes és ékesszóló beszédét nyíltan és
határozottan mondta el. Majd áhítatban eltöltött fél óra után, amely alatt
Morrison a távozók mellett maradt utolsó baráti szolgálatával, ágyú dördült el,
és lelkűk, ezrek szeme láttára, felszállt a felhők közé.”
Ezzel ért véget a Bountyn kitört lázadás tragédiájának utolsó felvonása, a
mások helyett elszenvedett büntetés kiemelkedő példája, hiszen csak hárman
lakoltak a tizennyolc emberből, akik a zendülésben részt vettek.
Közben futólag sem érintették a kényes kérdést, hogy maga a kapitány
milyen mértékben felelős a lázadásért. Őlordságaikat csak addig érdekelte az
ügy, amíg a kapitányt bíróság elé nem állították a hajó elvesztése miatt, és fel
nem mentették. Az ő szemükben a felelősség kérdése nem is terjedt tovább. El
kell ismerni, hogy szigorúan jogi szempontból valóban nem is lehet hibáztatni
a kapitányt a lázadásért. De milyennek mutatkozik az ügy erkölcsi
nézőpontból? Lehetséges, hogy valójában az állandó zsarnokoskodás és a
brutális bánásmód hajszolta bele végül a legénységet a lázadásba? Ezt a
kérdést már sokszor feltették, és ha igazságosak akarunk lenni William
Bligh-hoz, kielégítő választ kell rá adnunk.
Fryernek és Purcellnek a hadbírósági eljárás folyamán Bligh-ról elhangzott
cseppet sem hízelgő kijelentései ellenére a lázadást követő első években
Angliában általában az a vélemény alakult ki, hogy Bligh balsorsának
magyarázata igen egyszerű: az úton csupa szemenszedett gazfickó volt a keze
alatt. De amikorra második, mégpedig tökéletesen sikeres
kenyérfa-expedíciójáról 1793 augusztusában visszatért, tekintélye és
népszerűsége némileg megcsappant, ami Heywood, Morrison és Fletcher
Christian rokonai és barátai élőszóval és írásban terjesztett közléseinek
tulajdonítható. Morrison útleírása ugyan soha nem jelent meg, de
mindenesetre kölcsönadta számos jelentős és befolyásos embernek, akik aztán
maguk is fokozatosan befolyásolták a közvéleményt. Bligh azonban, a
megígért aranyérem és az ezer guinea jutalom elnyerése feletti örömében, úgy
látszik észre sem vette, hogy az érzelmek bármit is változtak irányában.
Még többet ártott Bligh hírnevének az a vitairat, amelyet Fletcher Christian
testvére, Edward, egy cambridge-i jogászprofesszor tett közzé 1794-ben.
Helyet kapott ebben Fryer, Purcell, Morrison, Heywood, Muspratt, Coleman,
Mclntosh és mások számos kedvezőtlen nyilatkozata Bligh-ról. A pamflet fő
tétele azt igyekezett bizonyítani, hogy a lázadásért elsősorban Bligh a felelős,
mégpedig a Christian iránt tanúsított kegyetlen és kérlelhetetlenül szigorú
bánásmódja miatt. Bligh egy sebtében összetákolt válasziratban próbálta
megvédeni hírnevét, de későn: a kár már helyrehozhatatlan volt.
Rossz híre az évek múlásával egyre növekedett, és ma általában aljas kis
zsarnokként és a kegyetlen durvaság mintaképeként él a köztudatban. Ez az
általános szemlélet nyer kifejezést a Metró Goldwyn Mayer reklámirodájának
alább következő sajtóközleményében, amely az 1935. évi, első film
feldolgozás alkalmából jelent meg, de még jobban illik legutóbbi
szuperprodukciójukra:
„Nevének puszta említésére rémület markolta össze az egész legénység
szívét. Valóságos tengerre szabadított szörnyeteg, aki gályán fogant, és ágyú
tövében született, haja, mint a hajókötél, foga, mint a kötélbontó vas. Az a
matróz, aki tébolyult, kegyetlen parancsait megtagadni merészkedett, ritkán élt
addig, hogy ezt másodszor is megtehesse.”
 Bizonyára akadt Bligh-nak számos komoly hibája. A legsúlyosabb köztük
a heves vérmérséklet és a pszichológiai érzék hiánya volt. Azt sem lehet
tagadni, hogy ha elfogta a düh, sajátos tehetséggel találta meg a legélesebb s
legmegalázóbb fordulatokat indulata kifejezésére. Ugyanakkor azonban
semmilyen bizonyíték nem támogatja azt az elterjedt véleményt, amely
embertelen szörnyetegnek tartja. Valójában minden inkább volt, mint ez, sőt
kora általános mércéjével mérve inkább szelíd és jóakaratú kapitánynak
minősíthetjük. A tények minden elfogulatlan szemlélő számára világosan
beszélnek ebben az esetben. Különösen visszatetsző az a – számos írásmű és
filmforgatókönyv szerzője által koholt – teljesen hamis vád, amely szerint
Bligh legénysége tagjait a legkisebb hibáért megkorbácsoltatta, gyakran meg
éppen semmi oka sem volt erre: egyszerűen gyönyörűséget szerzett neki.
Ezzel szemben tény, hogy a Bounty hosszú útja folyamán, egészen a lázadás
napjáig, mindössze tizenegy korbácsolásra adott parancsot – ez összesen
kettőszázhuszonkilenc korbácsütés –, ami hihetetlenül alacsony szám ahhoz
képest, hogy mi volt a helyzet más hajókon a tízennyolcadik század végén.
Például azok hárman, akik a hajó öthónapos tahiti állomásozása idején
megszöktek, szerencséjüknek tarthatták, hogy Bligh volt a parancsnokuk, mert
számos olyan kapitány szolgált a brit hajóhadban, aki hasonló körülmények
között szökésért és lopásért matrózait halálra korbácsoltatta volna. Azzal sem
vádolhatjuk Bligh-t, hogy embereit éheztette volna, vagy nem gondoskodott
jóllétükről. A könyvünk első fejezeteiben közölt adatok világosan bizonyítják,
mekkora gondot fordított embereinek helyes táplálkozására és kényelmére,
valamint arra, hogy minél jobb közérzetnek örvendjenek.
Ha Bligh-ról megfelelő képet akarunk nyerni, amely mentes minden
későbbi ferde beállításból, találgatásból és mendemondából rátapadt
előítélettől, akkor meg kell hallgatnunk, mit mondanak róla azok, akik
személyesen ismerték. Szerencsére Anglia levéltárai bővelkednek a Bligh-ról
szóló kortársi nyilatkozatokban, és ezek mindegyike meglepően egybehangzó.
Talán bizonyos Tobin hadnagy hagyta ránk William Bligh hibáinak és
erényeinek legjobb tömör összegezését. Tobin Bligh alatt szolgált a
Providence-en, a Tahitit megjárt második kenyérfa-expedícióban, és mintegy
huszonöt évvel később, Bligh halála alkalmából a következőképpen írt egy
Bond nevű tiszttársának, aki szintén együtt hajózott a kenyérfát szállító
Bligh-jal: „Szóval szegény Bligh, mert minden gyengesége ellenére sem te,
sem én nem gondolhatunk rá másként, követte Portlockot. Olyan mozgalmas
és viharos utat járt meg, amilyet senki más, és a Bounty szerencsétlen lázadása
óta eléggé háttérbe szorult. De talán nem értették meg őt teljesen.
Bizonyíthatom, kedves barátom, hogy a Providence-en nem uralkodott
semmiféle zsarnoki rendszer, amely okot adhatott volna az elégedetlenségre.
Csak indulatainak heves tornádóiban vesztette el önmérsékletét. Viszont ha
véleménye szerint minden jól ment, akadt-e nála kellemesebb és érdekesebb
ember? Egyszer-kétszer magam is éreztem szónoki hevének zabolátlan
szabadosságát, de soha úgy, hogy később ne kaptam volna balzsamos
flastromot a seb gyógyítására. Felejtsük el hát öreg kapitányunk gyarlóságait,
és lássuk benne a tudomány emberét és a kitűnő gyakorlati tengerészt! Sok
mindenen átment, és a legnagyobb bajból is kivágta magát munkával és
kitartással. De legfőbb erénye az előrelátás volt. Azt hiszem, Bond, ebben
egyetértesz velem. Nem egy embert láttam, aki hivatásában több
találékonyságot tanúsított, mint ő, de senkit sem, akiben több lett volna az
elővigyázatosság – úgy értem, elsősorban mint navigátorban.”
 A pitcairni telepesek

1807 áprilisában egy Mayhew Folger nevű amerikai fókavadász

tengerészkapitány elindult Bostonból, hogy hajóján, a Topazon világ körüli
utat tegyen a déli féltekén, új fókavadászterület felderítése céljából. A
fókavadász hajóskapitányok utazásainak történetében ez volt a leghosszabb és
eseményekben legdúsabb vállalkozás. Mikor már jócskán bent járt a déli
Atlanti-óceán „bömbölő negyveneseiben”, keletnek fordult, hogy a nyugati
széllel vitesse magát. A Topaz sikeresen dacolt az ezeken az istenverte
szélességeken dúló félelmetes téli viharokkal, de a tenger olyan hatalmas
hullámokat vetett, és a hózivatarok olyan vakítóak voltak, hogy még a
tapasztalt és sok csúf időt látott Folger is kénytelen volt elismerni: ehhez
foghatóval életében nem találkozott. Hetekig hajózott, anélkül, hogy
szárazföldnek akár színét is látta volna, és igen kimerült volt a legénység és
viharvert a hajó, amely a zord idő egyik rövid szünetében végül a
Kerguelen-sziget felé tartott az Indiai-óceán déli peremén, hogy friss vizet
vegyen fel. De amikor a Topaz már éppen közeledett a szigethez, újra
megváltozott az időjárás: iszonyú szélviharral heves és tartós hófergeteg
kezdődött, és Folger-nek nem maradt más választása, mint folytatni útját kelet
felé. Végre, egy teljes hónap múlva, a Topaz a tasmaniai Adventure-öbölben
vetett horgonyt, ahol vagy húsz évvel előbb a Bounty is kikötött, útban Tahiti
felé.
Folger útja idején már egy kis gyarmat volt Tasmaniában – Hobart, a
jelenlegi főváros környékén –, ahol a kapitány rövid látogatást tett.
Új-Dél-Wales kormányzója pedig akkor nem más volt, mint maga Bligh, és az
angol hadihajó, amely Folgert az Adventure-öbölből Hobartba kísérte,
ugyanaz a hajó volt, amely egy évvel azelőtt Bligh-t új állomáshelyére,
Ausztráliába szállította. Beszélgetett-e Folger kapitány vendéglátójával a
Bountyn történt lázadásról, vagy sem, nem tudjuk, bár fölöttébb valószínű,
hogy igen. Arról azonban biztosan tudunk, hogy a vendéget a téma rendkívül
érdekelte. Mellesleg aligha volt ezekben az években még egy esemény,
amelyről legénységi szállásokon és kabinokban élénkebb vita folyt volna a hét
tengeren, mint a végzetes lázadás és Fletcher Christiannek, valamint nyolc
követőjének teljes és rejtélyes eltűnése. A legfantasztikusabb híresztelések
keringtek, sőt 1796-ban megjelent, és Christian műveként forgott közkézen
még egy koholt emlékirat is, amely elbeszélte, hogy a lázadás után végül
hogyan jutott el Dél-Amerikába.
 A Topaz hamarosan folytatta útját. Megkerülte Új-Zéland legdélibb
pontját, és Új-Zélandtól keletre, a Chatham-szige-teken sikerült Folgernek az
első jó zsákmányt, mintegy hatszáz fókát elejtenie. Ezen az eredményen
fellelkesülve tovább hajózott keletnek, de a Csendes-óceán vizei sem
bizonyultak jobb vadászterületnek, mint az Atlanti-óceán és az Indiai-óceán
azonos szélességei, úgyhogy 1808 januárjában, amikor már semmi egyebet
nem látott, mint jéghegyek szakadatlan vonulását, Folger ismét északnak
fordult, melegebb és hívogatóbb égövek felé.
Ekkor már jó messzire játottak el keleti irányban, és amikor Folger
áttanulmányozta a hajón található különböző térképeket, világosan látta, hogy
a Topaz számára vízfelvételre legalkalmasabb hely a Pitcairn-sziget.
Alighanem azóta sem látogatott el senki a szigetre, hogy Carteret angol
tengerészkapitány felfedezte, akinek a leírása megfelelő vízfelvételi
lehetőséget ígért, feltéve, ha valaki képes egyáltalán a partjára jutni,
ugyanakkor jó esélye van arra, hogy fókát talál.
Folger ekkor a megadott helynél jóval keletebbre vitorlázott, majd amikor
elérte a megfelelő szélességi fokot, nyugati irányba fordult. Még mindig ez
volt az általános gyakorlat, ha valaki olyan szigetet keresett, amelynek
hosszúsági fokát nem ismerte pontosan. Február 5-én, délután fél kettőkor az
őrszem egy szigetet pillantott meg, és ahogy közeledtek feléje, Folger
alaposan szemügyre vette. Ugyanis a vártnál valamivel hamarabb bukkant fel
a látóhatáron, a százharmincadik délkörön, holott Carteret három fokkal
nyugatabbra helyezte, de formája után ítélve nem merülhetett fel kétség, és
Folger meg volt győződve róla, hogy ő az első fehér ember, aki felfedezése
után negyven évvel újra megpillantja.
Február 6-án hajnalban a hajó két csónakja – az egyiknek a kormányánál
maga Folger kapitány ült – a sziget meredek sziklái felé haladt, felderíteni,
akadnak-e fókák errefelé. Amint Folger kapitány távcsövével a szigetet
pásztázta, egyszerre megdermedt ültében. Carteret szerint a sziget lakatlan
volt, és ő most mégis teljes bizonyossággal füstöt látott fölötte. A füst pedig
mindenképpen embereket jelent, akár bennszülötteket, akár hajótörött
tengerészeket! Alig tért magához ámulásából Folger, amikor egy kettős törzsű
csónakot pillantott meg, amely feléjük tartott a hullámverésen át. Három
siheder ült benne, és mihelyt hallótávolságba értek, átkiáltottak a Topaz
embereinek, megkérdezve, hogy kicsodák – angolul!
Folgernek majd a szava is elállt a meglepetéstől, mert bizonyosra vette,
hogy a fiatalok polinéz bennszülöttek, és időbe telt, míg annyira össze tudta
szedni magát, hogy visszakiáltsa nekik: ő amerikai, a massachusettsi
Bostonból.
 A csónak most valamivel közelebb jött, és a fiatalok egyike elfogult
hangon kérdezte:
– Amerikai? Amerikából jön? Hol van Amerika? Írországban?
Folger azonban sokkal izgatottabb volt, semhogy földrajzi fejtegetésekbe
bocsátkozott volna. Inkább faggatni kezdte a fiatalokat, mire a következő, nem
mindennapi párbeszéd alakult ki köztük:
–- Kik vagytok?
–- Angolok vagyunk.
– Hol születtetek?
– Itt, ezen a szigeten.
Ugyan, hogy lennétek angolok, ha ezen a szigeten születtetek, amelyik nem
angol, és nem is volt soha?
– Angolok vagyunk, mert az apánk is angol. Ki az apátok?
– Alec.
– Kicsoda az az Alec? Nem ismeri Alecet?
– Honnan ismerném Alecet? Hát akkor Bligh kapitányt ismeri-e a Bounty
hajóról?
Később Folger úgy adta elő, hogy amikor a különös bennszülöttek a
csónakban kiejtették Bligh és a Bounty nevét, „az egész történet egyszerre
villant agyamba, és benne a meglepetés, a csodálkozás, az öröm érzésének
leírhatatlanul kusza kavargását indította el”.
A fiatalok ezután legjobb tudásuk szerint felelgettek Folger mohó
kérdéseire. Elmondták, hogy „Alec” az egyetlen életben maradt személy a
lázadók közül, a többi mind halott. Folgert most már annyira furdalta a
kíváncsiság, hogy leg-hőbb vágya volt partra szállni, és megismerni a történet
minden részletét, viszont egyáltalán nem lehetett biztos afelől, vajon a
rejtélyes Alec ugyanígy örülne-e megjelenésének. Folger tökéletesen tisztában
volt azzal, hogy Alecnek vétkéért – szülőföldjének törvényei értelmében –
kötél általi halál jár, s ezért valószínűleg nagyon is óvakodik minden idegen
látogatótól. Közben a csónakban ülő fiatalok alig várták, hogy visszatérjenek
telepükre, és elvigyék oda a látogatók hírét.
Amerikai lévén, Folger a lázadók iránt határozott rokonszenvet érzett és
tanúsított. Ezért megkérte az ifjakat, tolmácsolják üdvözletét Alecnek, és
adják tudtára: a Topaz kapitánya szíves-örömest megismerkedne vele, és
ellátja minden szükséges cikkel, amivel csak rendelkezik. A csónak gyorsan
eltűnt, de amikor visszatért, nem hozta magával Alecet, aki a fiatalok útján
csak üdvözletét küldte a kapitánynak azzal, hogy szívesen látja a parton.
Folger a maga részéről szintén óvatos és aggályoskodó volt, ezért ahelyett,
hogy parira szállt volna, megint visszaküldte a fiatalokat, barátságos
szándékának újabb hangoztatásával.
 Nehéz lenne megmondani, kettőjük közül melyik tartott jobban a másiktól:
Alec-e, aki attól félt, hogy az ismeretlen kapitány elfogja, és a hajóra viszi,
vagy pedig Folger. aki amiatt aggódott, hogy rabként a szigeten marasztják,
nehogy visszatérjen a civilizált világba, és ott elárulja a szökevény lázadó,
valamint kolóniája hollétét.
Mindenesetre Alec akkor sem volt a csónakban, amikor az harmadszor tért
vissza. Ugyanekkor a követek őszin-tén tájékoztatták Folgert, hogy a sziget
asszonynépe módfelett aggódik vezetőjük biztonsága miatt, ezért semrni
körülmények között sem engednék csónakba szállni. Közben az ide-oda
küldözgetésbe némileg belefáradt fiatalok erősköd-tek, hogy Folgernek szíves
fogadtatásban lesz része a parton, egy hajaszála sem görbül meg, és a
szigetlakók mindent megtesznek, hogy mind ő, mind emberei jól érezzék
magukat.
Mivel a Topaz utasai közül már hosszú hónapok óta senki sem tette
szárazföldre a lábát, Folger úgy döntött, hogy szavukon fogja a telepeseket, és
elfogadta az ajánlatot. Alighogy a partra léptek, Alec, egy sereg asszony és
gyerek társaságában, melegen üdvözölte a Topaz legénységét, és nyomban
kiderült, hogy Alec nem más, mint Alexander Smith képesített matróz, aki
akkor negyvenes éveinek közepén járt, és a kolónia vezetője volt. Pitcairn
lakossága az idő szerint harmincöt főt tett ki, akik közül csak Smith és nyolc
polinéziai nő tartozott a régi generációhoz. A többi huszonhat lakos csupa
gyermek vagy ifjú volt, a legidősebb tizennyolc és tizenkilenc év között. Az
utóbbiak sorában akadt egy tisztavérű tahiti is, aki újszülött csecsemőként
érkezett anyjával a Bountyn.
De mi történt a többiekkel, akik eredetileg partra szálltak a
Pitcairn-szigeters 1790 januárjában? Elvégre a lázadók kilencen voltak, s
ezekhez járult tizenkét tahiti nő és hat bennszülött férfi Tahitiról, Raiateáról és
Tupuairól. Folger mindössze öt vagy hat órát tartózkodott a szigeten, és
közben igyekezett annyit kisajtolni Smithből, amennyit csak bírt. Csakhogy
Smith nem kevésbé volt kíváncsi: meg akarta tudni, mi minden történt a
nagyvilágban számkivetettségének ideje alatt, 1787 decembere óta, amikor a
Bounty elindult Angliából, és úgy látszik, inkább Folger vitte a szót. Mesélt
Smithnek többek közt a francia forradalomról, Napóleonról és a francia
háborúkról. Amikor a trafalgari ütközethez és Nelson győzelméhez ért, Smith
különös érdeklődéssel hallgatta, „majd felkelt székéről, levette kalapját,
háromszor meglengette feje fölött, három éljen kíséretében, majd tengerész
módra földhöz vágta, és azt kiáltotta: Örökké éljen öreg Angliánk!”
Folger és emberei délután négy körül távoztak el a Pitcairn-szigetről,
miután elhalmozták őket a kedvesség és nagylelkűség minden jelével, szopós
malacokkal, kókuszdióval és gyümölccsel, megkapták továbbá a Bounty régi
iránytűjét és értékes Kendall-kronométerét, Viszonzásul Folger felajánlotta a
sziget lakóinak, hogy lássák el magukat a Topaz készleteiből mindennel,
amire szükségük van, elsősorban ruhával.
Folger útjának hátralevő részéről nincs sok mondanivalónk. A kiváló
kronométert Jüan Fernandez spanyol kormányzója kobozta el tőle néhány
héttel később. Valparai-sóban Folger találkozott egy angol tengerésztiszttel, és
említést tett neki – érzésünk szerint elég oktalanul – a Pit-cairn-szigeti
kolóniáról. A tiszt tüstént jelentést küldött a hallottakról Rio de Janeiróba, az
angol tengernagynak, aki kötelességszerűen továbbította a hírt a Tengernagyi
Hivatalnak, ahol 1809. május 14-én vették kézhez. Abban az időben azonban
Anglia teljesen belebonyolódott a franciákkal vívott háborúba, és
őlordságaiknak egyéb gondjuk volt, mint egy egzotikus sziget apró települése
a földgömb túlsó oldalán. A hírt egy vagy két újság röviden megemlítette,
aztán, úgy látszik, az egész ügy feledésbe merült.
Amikor 1814-ben két brit hadihajó, a Bríton és a Tagus, merő
véletlenségből elhaladt a Pitcairn-sziget látótávolában, a hajókon senki sem
tudta, hogy a sziget lakott. A parancsnokok, Staines és Pipon, éppen úgy
meglepődtek, mint hat évvel előbb Folger, amikor egy csónakkal találkoztak,
amelyben angolul beszélő bennszülöttek ültek. Mivel, igen helyesen, úgy
érezték, hogy bűnéért már kellőképpen vezekelt, a két rangelső tiszt
megengedte Smithnek (aki magát ezúttal John Adamsnek nevezte, és
valószínűleg ez lehetett az igazi neve), hogy a szigeten maradjon, ahelyett,
hogy magukkal hurcolták volna Angliába, a törvény elé. Mielőtt távoztak, elég
sebtében és rendszertelenül kifaggatták Smith-Adamset az első nemzedékhez
tartozó többi telepes sorsáról, és rövid (nem egy tekintetben téves) leírásuk
meg is jelent később különféle újságokban és magazinokban. Mihelyt a hír
elterjedt, mind többen és többen látogattak el a Pitcairn-szigetre, főként
cethalászhajók, és 1825-ben újabb angol haditengerészeti expedíció kereste fel
a szigetet, feltérképezés céljából, hogy részletesen megvizsgálják a gyarmatot
és adottságait, így végül napfényre kerültek a valóságos tények, a rejtvény
darabjai kezdtek helyükre illeszkedni, és ismeretessé vált azoknak a szörnyű
eseményeknek a hiteles története, amelyek az 1790-es években a
Pitcairn-szigeten lejátszódtak.
Térjünk tehát vissza 1790 január közepének ahhoz a napjához, amelyen a
huszonnyolc gyarmatalapító a Pitcairn-szigeten partra szállt. Az alábbi lista
nemcsak nevüket közli, de feltünteti házastársi kapcsolataikat is:

Fletcher Christian
Edward Young
John Mills
 William Brown
Isaac Martin
William Mickoy
Matthew Quintal
Alexander Smith
John Williams
Mauatua (Isabella vagy Főárboc)
Teraura (Susannah)
Vahineatua
Teatuahitea
Teelrateatuaonoa (Jenny)
Teio (Mary)
Tevarua (Sarah)
Puarai
Faahotu (Faste)
Tararo (Raiateáról)
Toofaiti (Nancy. Huahinéről)
Manarii (Tahitiról)
Teimua (Tahitiról)
Niau (Tahitiról)
Oha (Tupuairól)
Titahiti (Tupuairól)
Marévá
Tinafanaea

A társaság huszonnyolcadik tagja az a kis tahiti leányka volt, akit Teio,

Mickoy asszonya hozott magával, amikor elindultak Matavaiból. Őt Sarahnak
keresztelték, és idővel férjhez ment Christian második fiához, Charles
Christianhez.
Mint a listából is kitűnik, a hat bennszülöttnek csupán három asszony
jutott, és érdekes megfigyelni: ahelyett, hogy demokratikusan egyetlen,
promiszkuitásban élő családba tömörültek volna, három – társadalmi és
földrajzi tényezőktől meghatározott – csoportra szakadtak. Eszerint
Tararónak, aki a nemességhez tartozott, külön feleség jutott. A három
közrendű származású tahiti férfi alkotta a második családot Marevával, míg a
két másik, Tupuairól származó közrendű Tinafanaeával költözött egy fedél
alá, és osztozott kegyein.
Amikor már kint voltak a szárazföldön, és a hajó a lángok martaléka lett,
nekiláttak, hogy irtásokat vágjanak, és felépítsék hajlékukat. Christian
kiválasztott a kolónia számára egy kedvező fekvésű helyet a központi fennsík
északi oldalán, és gondosan vigyázott, hogy egyetlen építményt se lehessen
látni a tengerről. Majd el kellett dönteni, hogy a szigetnek melyik részét
műveljék meg, és következő lépésként a használható földet kilenc telekre
osztották. Talán mondanunk sem kell: kilenc volt a lázadók száma, ami
egyben azt jelenti, hogy a polinézek föld nélkül maradtak az új településen. Ez
azonban többé-kevésbé magától értetődött, mivel a bennszülötteket, férfiakat
és nőket egyaránt, azért hozták magukkal, hogy fehér uraiknak szolgáljanak,
ki-ki képességei szerint.
Hogy Christiannek mi volt az álláspontja a föld elosztását illetően, azt
nehéz lenne pontosan megmondani. Talán úgy érezte, a többiekhez hasonlóan,
hogy ez a megfelelő és helyes eljárás, és az is lehet, hogy a bennszülöttek
teljes jogfosztásában egyszerűen engedett a többség akaratának. De bármi volt
is állásfoglalása, lelkesen és derűlátóan kezdett tervei végrehajtásához,
eltökélve, hogy amennyire helyzetük engedi, virágzó és sikerekben gyarapodó
közösséget teremt. Elvégre addig minden nehézség nélkül meg tudta tartani
tekintélyét társai közt, mert továbbra is íisztességtudóan Mr. Christian-nek
szólították, mint ahogy Young tengerészkadétot is – lévén szintén úriember –
Mr. Youngnak.
De akármilyen derűlátó volt is, már a kezdet kezdetén két letagadhatatlan
és gyakorlatilag megoldhatatlan probléma nehezedett a kolóniára: két
különböző és teljesen más viselkedési normákat követő' fajta összebékítése és
a kifejezett nőhiány. Az utóbbi probléma már kezdettől fogva meglehetősen
kényes volt, és még kényesebbé válhatott abban az esetben, ha a pótolhatatlan
nők valamelyike elhalálozik.
S valóban: pontosan ez következett be. Mielőtt az év véget ért, nemhogy
egy, de két tahiti nő is meghalt: Williams felesége, Faahotu valami
torokbajban, Smith felesége, Puarai pedig egy meredek szikláról zuhant a
tengerbe tojásgyűjtés közben. Mondanunk sem kell: egyik férfi sem volt
hajlandó átadni asszonyát a két özvegyen maradt lázadónak, sem
birtoklásukban osztozni velük. Egy idő múlva elkerülhetetlenül bekövetkezett,
hogy a két özvegy sóvár pillantásokat kezdett vetni a bennszülöttek
asszonyaira, és végül Tararo kénytelen volt lemondani Toofaitijáról Williams
javára, míg Smith a két tupuai szigetlakót fosztotta meg Tinafanaeától.
Egyik este Mauatua és Teatuahitea arra lett figyelmes, hogy Toofaiti
monoton hangon egy furcsa párverset énekel, amely körülbelül így hangzott:
Miért feni baltáját fekete ember? Hogy megölje a fehér embert.
A két nő azonnal felfogta a hátborzongató ének jelentőségét, és
Christianhez sietett a hírrel, hogy a polinézek fehér emberek megölését
tervezik. Ezután napfényre került, hogy Tararo, Oha és Titahiti, akik érthetően
már torkig voltak a magányos élettel, terveket szőttek asszonyaik
visszaszerzésére. Az összeesküvés feje Tararo volt.
Christian erre merészen elindult, hogy házukban keresse fel ezt a három
embert. Az volt a szándéka, hogy feltárja előttük: mindent tud az
összeesküvésről, és erélyesen tudomásukra hozza, hogy semmiféle kilengést
nem tűr el részükről. Úgy gondolta, ennyi elég lesz, hogy egyszer s
mindenkorra lemondjanak tervükről. De hogy egészen biztos legyen a
dolgában, puskát is vitt magával. Ez az összeesküvőkből először félelmet
váltott ki, mivel alig pillantották meg Christian elszánt arcát és puskáját, a
hegyekbe menekültek, és elrejtőztek.
Pár napig semmi sem történt, aztán Toofaiti hirtelen elhagyta Williamset,
és a hegyek közé ment, hogy visszatérjen Tararóhoz. Williams tüstént
kijelentette, hogy ha nem kapja vissza az asszonyt, otthagyja a szigetet, mire a
lázadók, aggódva kitűnő kovácsuk elvesztése miatt, felajánlották neki
segítségüket.
Először Manariit küldték, hogy kémlelje ki a terepet. Manarii nemsokára
visszatért, és hírül hozta, hogy Tararo, Toofaiti és Titahiti a sziget nyugati
részén bujkálnak, a nagy hegygerincen túl, amely észak–déli irányban két
részre osztja a szigetet. Miután a szökevények hollétét megállapították, a
lázadók, akárcsak néhány nappal előbb a bennszülöttek, gyilkos tervet
eszeltek ki.
A terv maga elég naiv volt. Sütöttek három kalácsot, és az egyiket
megmérgezték. Aztán Manariit elküldték a kalácsokkal, mint afféle
béke-ajándékkal, és neki kellett kimódolnia, hogy Tararónak jusson a
mérgezett darab. Csakhogy a kalácsok átadásakor Tararo hirtelen gyanút
fogott, nem ette meg az övét, hanem megfelezte a Toofaitiét.
Mivel Manarii parancsa úgy szólt, hogy vissza ne térjen a faluba, amíg
Tararo meg nem halt, új tervet eszelt ki. Megemlítette, hogy a felesége a
közelben tartózkodik, és megkérdezte a szökevényektől, nincs-e kedvük vele
tartam, hogy meglátogassák. Azok engedtek a hívásnak, és mind a négyen
elindultak egy keskeny ösvényen. A menetet Tararo mögött Manarii zárta, aki
egy alkalmas pillanatban elővette pisztolyát, megcélozta Tararo hátát, és
elhúzta a ravaszt, de a pisztoly csütörtököt mondott. Tararo azonban
meghallotta a kakas csattanását, ráeszmélt, mi készül ellene, és tüstént
bemenekült az erdőbe. Manarii utána vetette magát, pillanatok alatt utolérte,
és leteperte a földre. Titahiti, úgy látszik, meg sem kísérelte, hogy
beleavatkozzék. Elkeseredett küzdelem kezdődött a két bennszülött között, és
mihelyt Tararo lélegzethez jutott, segítségül hívta Toofaitit. Az asszony
pillanatnyi habozás nélkül beleavatkozott a küzdelembe, de valami
megmagyarázhatatlan oknál fogva nem Tararónak, hanem Manariinek segített,
és alig pár pillanat múlva Manarii és Toofaiti együttes erővel meggyilkolta
Taráról.
Manarii, Toofaiti és a megfélemlített Titahiti ezután visszatértek a faluba,
ahol Titahitit nyomban bilincsbe verték, és bezárták. Közben a harmadik
szökevény, a szintén tupuai származású Oha még mindig szabadon járkált.
Manarii úgy vélekedett, Oha a sziget déli részén bujkálhat és nem sokkal
ezután Teimua társaságában a lázadók parancsára útra kelt, hogy Ohát
megöljék. Küldetése sikerrel is járt. Rátaláltak Ohára, és meggyőzték, hogy
szándékuk barátságos.
Majd sorsa miatt képmutató könnyeket hullatva jajveszékel-tek, és közben
elvágták a torkát.
A véres események után bizonyos mértékben helyreállt a béke a szigeten.
Toofaíti visszament Williamshez, és Tina-fanaea Smithszel élt együtt. Az
asszony nélkül maradt Titahitit idővel kiengedték a fogságból, és ettől kezdve
Martin és Teehuteatuaonoa rabszolgájaként dolgozott. Ekkorra a férfiak már
valószínűleg cserélgették egymás közt asszonyaikat, mert a jelek szerint
Tinafanaea időnként Titahitiveí és Martinnal élt együtt, míg Teehuteatuaonoa
néha átköltözött Smithhez, akivel Tahitin és Tupuain élt együtt.
Időközben számos gyermek született, Christian két fiúnak, Quintal és
Mickoy egy-egy fiúnak, Mills pedig egy leánynak volt az apja. Viszont
egyetlen polinéz férfi sem nemzett gyermekeket. Ők most már csak négyen
maradtak: Manarii, Teimua és Niau Tahitiról, Titahiti pedig Tupuairól. A négy
bennszülött élete napról napra nyomorúságosabbá lett, mert gazdáik megállás
nélkül, kegyetlenül hajszolták és durván bántalmazták őket, valahányszor nem
tudták teljesíteni, amit kívántak tőlük. Mindehhez hozzájárult még a
bennszülöttek és a fehér emberek közt az utóbbiak asszonyai miatt támadt
feszültség, így tehát elkerülhetetlennek látszott, hogy előbb vagy utóbb ismét
erőszakra ne kerüljön sor.
1793 szeptemberében Teimua és Niau megszöktek gazdáiktól, és a hegyek
közé rejtőztek, de magukkal vittek két puskát is, némi lőszerrel. Közben
állandó érintkezésben maradtak Manariival és Titahitiveí, valamint a fiatal
Younggal, aki, úgy látszik, szövetségre lépett velük, talán azért, mert szemet
vetett Williams feleségére, Toofaitira.
Ezután következett a Pitcairn kolónia történetének legszörnyűbb napja. A
kilenc lázadó a szigeten szanaszét dolgozott, ki-ki a saját ültetvényén, amikor
Titahiti malacvadás/at ürügyén kölcsönkért egy puskát, és azon nyomban útra
kelt, hogy csatlakozzék Teimuához és Niauhoz. Manarii, a bennszülött
kvartett negyedik tagja hátramaradt, hogy ha szükség lesz rá, csapdába csalja a
fehér embereket.
 Először Williams esett áldozatul a bennszülött orgyilkosoknak.
Konyhakertjében lőtte le Titahiti, Teimua és Niau, akik ezután felkerekedtek
Mills és Mickoy ültetvénye felé, ahol Manarii dolgozott. Mills és Mickoy
hallották a lövést, amely Williamset megölte, tehát, hogy gyanakvásának
elejét vegyék, Titahiti megjelent az ültetvényen, ahol dolgoztak, és kérte, hadd
segítsen Manarii a disznó elszállításában, amelyet az imént lőtt le. A két
lázadó beleegyezett, és mihelyt a bennszülöttek mind a négyen együtt voltak a
fák közt, csapatba verődve elindultak Christian közeli telke felé.
Egyetlen szó nélkül lelőtték Fletcher Christiant, aki a földre bukva állítólag
így kiáltott fel: „Jóságos ég!” Mills és Mickoy bizonyára meghallották a
kétségbeesett kiáltást, és Mickoy rémülten mondta:
– Így csak haldokló kiált! Mire Mills ingerülten ráförmedt:
– Képtelenség! Christian felesége volt; éppen ebédre hívta.
A következő hadmozdulat célja az volt, hogy Millst és Mickoyt elválassza
egymástól. Teimua és Niau behatolt Mickoy házába, majd Titahiti kirohant, és
izgatottan közölte vele, hogy a két szökevény lejött a hegyekből, és épp most
lopnak el különböző értékes tárgyakat a házából. Mickoy azonnal
félbeszakította munkáját, és sebbel-lobbal otthona felé indult, eltökélten, hogy
a „niggerek” most olyan leckét kapnak tőle, amit soha nem felejtenek el.
Berontott a házba, és a két szökevény közvetlen közelből tüzelt rá, de mind a
ketten elhibázták. Mickoy visszaugrott, mielőtt idejük lett volna újra tölteni.
Ekkor a kint leselkedő Manarii hátulról támadt rá. Mickoy azonban hatalmas
testi erővel rendelkezett, és sikerültbelöknie Manariit egy disznóólba, hogy
azután visszarohanjon az ültetvényre, és figyelmeztesse Millst. Mills azonban,
elég furcsa módon, képtelen volt elhinni, hogy hűséges rabszolgája, Manarii,
bármi rosszat forraljon ellene, és esze ágában sem volt otthagyni ültetvényét.
Mickoy viszont éppen eleget látott ahhoz, semhogy megálljon vitatkozni, és
továbbrohant, hogy figyelmeztesse Christiant. Abban a pillanatban, amikor
Christian földön fekvő holttestére bukkant, több puskalövést hallott, amiből
megértette, hogy Millst is meggyilkolták.
Most minden perc számított, és Mickoy először Christian házába rontott
be, közölni a megrémült Mauatuával, hogy férje halott, és csak ezután rohant
tovább figyelmeztetni Quintalt. Quintal viszont megparancsolta Tevaruának,
hogy egymás után keresse fel és figyelmeztesse a többi lázadót, aztán
Mickoyjal együtt a hegyek közé menekült.
Mikor Mauatua elrohant Smith ültetvénye mellett, látta, hogy a férfi
nyugodtan dolgozik, mire sikoltva odakiáltotta neki:
– Hogy tudsz dolgozni ilyen rettenetes pillanatokban?
Smith azonnal felfogta, hogy valami komoly baj történhetett, és a
megrémült bennszülött nő után iramodott.
 Közben a négy polinéz tovább munkálkodott a véres terv végrehajtásán.
Miután Millsszel végeztek, Martin háza felé vették útjukat. Kertjében találtak
rá, békés munka közben.
– Tudod-e, hogy mit csináltunk a mai napon? – kérdezték tőle vad
fennhéjázással.
– Nem – felelte az amerikai némi zavarral –, mit csináltatok? Azok
puskájukat hasának szegezve mondták:
– Ugyanazt csináltuk, mint amikor disznókra lövünk.
Martin kényszeredetten nevetett, de a nevetés iszonyú hörgéssé torzult,
amikor a puskagolyók a gyomrába fúród-tak. Szörnyű sebe ellenére még volt
Martinban annyi élet, hogy bevonszolja magát kunyhójába, de a két
bennszülött követte, és bent fejezték be iszonyatos munkájukat, szétloccsantva
agyvelejét.
Néhány perc múlva Brownt is ugyanaz a végzet érte utol. Itt meg kell
jegyezni, hogy az egyik bennszülött kísérletet tett a fehér ember életének
megmentésére, mégpedig úgy, hogy nem töltötte golyóra a puskáját. Brown
azonban nem tettette magát elég hosszan halottnak, erre az egyik bennszülött
visszafordult, és újra rálőtt.
Miután több órán át rejtőzködött, Smith ismét előbújt, hogy egy kevés
jamgyökeret szedjen az ültetvényén. De a bennszülöttek mindjárt észrevették,
és golyót eresztettek belé. Az egyik golyó a jobb vállát találta, és a nyakán jött
ki. Földre zuhant, mire orgyilkosai egy pillanat alatt odarohantak, és
puskatussal agyba-főbe verték. Aztán a dühtől megrészegedve újra tölteni
akartak, hogy lelőjék. De Smith csodálatos módon mégis élve került ki a
mészárlásból, ugyanis éppen ebben a pillanatban az egyik bennszülöttnek
eszébe jutott, hogy Young, aki, úgy látszik, az egész összeesküvés értelmi
szerzője volt, meghagyta neki: lehetőleg ne gyilkolják meg Sraitht. Tehát
rövid vita után a súlyosan megsebesült Smitht Young házába vitték, és a
bennszülött nők gondjaira bízták, akik sebeit kimosták és bekötözték.
Ennyi öldöklés után már s/óba sem jöhetett a szigeten olyan probléma,
mint a nőhiány. Csakhogy az életben maradt férfiak, a szukáért verekedő
kanok módjára, továbbra is marakodtak rajtuk, aminek következtében pár hét
múlva újabb erőszakos cselekményekre került sor. Teraura egy este énekelve
üldögélt a fuvolázó Teimua mellett. Teraura tulajdonképpen Young szeretője
volt, de Youngot ez idő tájt Mauatua és Toofaiti jobban érdekelte, míg
Manarii és Teimua mindketten Teraura kegyeiért versengtek. Manarii ekkor
elhatározta, hogy véget vet Teimua és Teraura enyel-gésének: négy lövést
adott le vetélytársára, de nem sikerült megölnie, csak megsebesítette. Teimua
erre odakiáltott Tera-urának, hogy hozza a puskáját, és lője le Manariit, de
mialatt az asszony a házban volt, Manarii újra töltött, és végzett Teimuával.
Amikor Titahiti és Niau tudomást szereztek a gyilkosságról, bosszút esküdtek
Manarii ellen, úgyhogy az utóbbinak nem maradt más választása, mint a
hegyekbe menekülni. Ott fent sikerült érintkezésbe lépnie Quintallel,
Mickoyjal és Tevaruával. Mindjárt fel is ajánlotta, hogy szövetséget köt velük,
de a két fehér ember nemigen bízott benne – ami érthető is –, és ragaszkodtak
hozzá, hogy előbb adja át nekik a puskáját.
A következő hetekben egymást érték a bonyolult cselszövények a hegyen
meghúzódó négy ember és a faluban lakó telepesek között. Szemlátomást
mindegyik azon mesterkedett, hogy becsapja a többit, és ki-ki esetleges árulót
látott a szomszédjában. A kvartett mellesleg hamarosan ismét trióvá
zsugorodott, mert a két lázadó egyik nap rövid vita után elhatározta, hogy
megszabadulnak polinéz bűntársuktól, és ugyanazzal a puskával lőttek a
hátába, amelyet érkezésekor bizalommal a kezükbe adott.
Lent a faluban a férfiak és a nők ugyanígy folytatták egymás irtását.
Először a halott lázadók özvegyei esküdtek bosszút férjeik orgyilkosai ellen,
és Young, valamint Teraura megígérték, hogy ebben segítségükre lesznek.
Ügy tervezték, hogy Titahiti fejét akkor vágják le, amikor az egyik szeretője
mellett alszik. (A szóban forgó lányt, egyébként az összeesküvés részesét,
alaposan kioktatták, legyen rá gondja, hogy a tupuai férfiú feje véletlenül se
pihenjen az ő karján alvás közben.) Titahiti lefejeztetésének éjszakáján
Youngnak Niaut kellett lelőnie. Fölösleges elmesélni ennek az éjszakának
minden szörnyű részletét: elégedjünk meg itt annyival, hogy a véres
cselszövényt pontosan a terv szerint hajtották végre. Immár minden polinéz
férfi halott volt, de Quintal és Mickoy addig nem voltak hajlandók előjönni a
hegyekből, amíg Smith el nem küldte nekik Titahiti és Niau levágott kezét,
haláluk bizonyítékaként. A kezeket 1793. október 3-án kapták meg.
Az életben maradt négy fehér ember, Young, Smith, Quintal és Mickoy
ettől kezdve kötetlen promiszkuitásban élt a tíz polinéz asszonyból álló
háremmel, és szemlátomást tökéletesen elégedettek voltak életükkel. Annál
kevésbé az asszonyok. Éppen ellenkezőleg, ők annyira torkig voltak
mindennel, különösen Quintal és Mickoy vadállati viselkedésével, hogy
megpróbáltak egyszer – bár sikertelenül – elszökni a szigetről, gyermekeikkel
együtt, egy hevenyészve összetákolt csónakon.
A kolónia viszonyaiban mégis lassú javulás kezdett mutatkozni. A férfiak,
az asszonynép fondorlataitól rettegve, belátták, hogy könnyebb és
biztonságosabb dolog megalkudni a körülményekkel, s ennek eredményeként
ésszerűbben viselkedtek. A település életmódja kezdett rendezetté és
jószomszédivá válni, és végül már-már elégedett összhang uralkodott
közöttük.
 Ekkor következett be az új katasztrófa. Mickoy, aki valamikor egy skóciai
pálinkafőzdében dolgozott, felfedezte, hogy a helyben termő ti-gyökérből
alkoholt lehet kivonni. Egy réz csődarabból meg egy forralóüstből egész
takaros szeszfőzőt eszkábált össze. 1798. április 20-án főzték ti-gyökérből az
első szeszt, sok évvel az után, hogy a Bounty bor- és rumkészletének a
nyakára hágtak, és ettől kezdve az események hátborzongató rémtörténetté
fajultak. A szeszfőző Mickoy egy éven belül halott volt. Delíriuma egyik
rohamában súlyos követ kötött a nyakába, és egy szikláról a tengerbe vetette
magát.
Quintal, javakorabeli erőszakos és gonosz hajlamú férfi, folytatta a
szeszfőzést, és erősen ivott. Minél többet ivott, annál jobban eluralkodott rajta
a durvaság. Ez idő tájt valósággal ostora volt az egész kolóniának, és párját
ritkította a kegyetlenség, ahogy a szerencsétlen Tevaruával bánt. Mesélik,
hogy egyszer leharapta az asszony fülét, mert a szerencsétlen nem tudott elég
halat felszolgálni vacsorára. Tehát egy cseppet sem meglepő, hogy alig egy
évvel a szeszfőző üzembe helyezése után a kimerült asszony lezuhant, vagy
levetette magát egy szikláról, miközben társnőivel madártojást gyűjtött.
Ez, persze, azt jelentette, hogy Quintal asszony nélkül maradt, mert másik
ágyasa, Teehuteatuaonoa, röviden Jenny, otthagyta nem sokkal azután, hogy –
mint Martin özvegyét – magához vette. Erre Quintal a kolónia többi asszonyát
kezdte üldözni, és a dolog odáig fajult, hogy Young és Smith – megundorodva
ettől a Calibantól, hajdani hajóstársuktól, ugyanakkor féltve asszonyaikat és
gyermekeiket, meg nyilván magukat is – belátták: itt mást nem lehet tenni,
meg kell szabadulni tőle. Egyik nap, nem sokkal Tevarua halála után, egy
pálinkás mulatságra Smith házába hívták Quintalt, aki ott részegen
garázdálkodni kezdett. Mire Smith kihasználta az alkalmat, a duhajkodó
részeg háta mögé került, és egy fejszével kettéhasította koponyáját.
Ezzel véget ért az erőszak és a vérontás hosszú korszaka a
Pitcairn-szigeten. Youngban és Smithben, a két férfiban, aki túlélte a
szörnyűségeket, a megrendülés nyomán végül is felülkerekedett a valóság- és
felelősségérzet. Visszaállították a hagyományos vallási és erkölcsi szokásokat,
megszüntették a szeszfőzést. Young, a volt tengerészkadét elemi iskolai
oktatásban részesítette a tizenkét gyermeket, és rendszeres reggeli és esti
áhítatot tartottak. Végre – tíz év után – a megrendült és belviszály dúlta kis
település azzá a megelégedett és idilli társadalommá kezdett fejlődni, amiről
Fletcher Christian kezdettől fogva álmodozott.
Új válság fenyegetett, amikor 1800-ban Young „idült tüdőbajban”
elhalálozott, így ő volt az első férfi, aki természetes halállal hunyt el a
szigeten. Smith azonban erélyesnek és találékonynak bizonyult, és hamarosan
minden nő és gyermek fenntartás nélkül elfogadta új vezetőjének. Ahogy múlt
az idő, egyre növekedett vallásossága, és ragaszkodott hozzá, hogy
mindnyájan betű szerint engedelmeskedjenek a Biblia valamennyi
parancsolatának és tilalmának. A civilizált világ minden gonoszságától
elszigetelt nagy család fokozatosan igazi keresztény közösséggé vált, talán a
legtökéletesebbé, amely a földön valaha is létezett.
A tiszteletre méltó pátriárka 1829-ben halt meg, az utolsó nő pedig, aki
együtt érkezett a Bounty lázadóival, 1850-ben. A Pitcairn-szigetet otthonának
valló, ma ott élő 250 személy legnagyobb része az eredeti telepesek
leszármazottja, és ami még inkább egyedülállóvá teszi ezt a kis közösséget, az
lakóinak bámulatos szelídsége, becsületessége és hitbuzgalma.
 Epilógus

Végül: mi történt a Bounty többi utasával?

Bligh pályafutása, mint várni lehetett, továbbra is viharos és eseményekben
gazdag volt. 1797-ben ott látjuk a camper-downi csatában, ahol jelentős
szerepet játszott a holland zászlóshajó elpusztításában. Négy éwel később,
1801-ben Nelson flottájában egy sorhajón parancsnokolt, és a koppenhágai
hadműveletben olyan jól megállta a helyét, hogy utána Nelson áthívatta
zászlóshajójára, és nyilvánosan köszönte meg közreműködését. 1804-ben
Bligh hadbíróság előtt állt „zsarnokság, tiszthez nem iílő viselkedés és
úriemberhez nem méltó magatartás” vádjával, Az ügy a maga egészében
alighanem egyik legkomikusabb fejezete a haditengerészeti bíráskodás
történetének^ és a tanúvallomások jegyzőkönyve ragyogó bizonyítéka annak,
milyen gazdag szókinccsel, kifejezésbe!! leleményességgel rendelkezett Bligh
kapitány, ha méregbe gorult. A hadbírőság tagjai végül bizonyos fokig
vétkesnek találták Bligh-t az ellene emeli vádakban, és „feddésre ítélték”,
egyben felszólították, hogy a jövőben alárendeltjeivel szemben kissé
megfontoltabban válogassa a jelzőket és megrovó kifejezéseket,
1806-ban Új-Dél-Wates kormányzójává nevesték ki és Ht helyzete úgy
alakult, hogy úi lázadással kellett szembe ír só néznie. Ez főként ama bátor
kísérleteinek számlájára írandó, amelyekkel igyekezett megakadályozni
alárendelt tisztjeinek jövedelmező', de törvénytelen alkohol-üzleteit. Január
26-án a fellázadt tisztek elfogták, és teljes egy éven át fogolyként őrizték a
kormányzói rezidenciában. (Ausztrália történetének ezt az epizódját igen
találóan „rumforradalom” néven ismerik.) Amikor visszatért Angliába, ott
igazolták, majd előléptették ellentengernaggyá, és tagja lett a Royal
Societynek (Királyi Földrajzi Társaság), amelynek öreg pártfogója, Sir Joseph
Banks volt az elnöke. Bligh békésen hunyt el London szomszédságában levő
otthonában, 1817-ben, és a lambetbi St. Mary temetőben nyugszik.
Fryer és Tinkler szintén mindketten részt vettek a koppenhágai
hadműveletben, noha nem egykori parancsnokuk hajóján. Fryer
tengerészpályafutása további állomásain példamutató viselkedést tanúsított, és
ugyancsak 1817-ben halt meg. Péter Heywood minden balkezessége ellenére
sikerrel haladt tiszti pályáján a haditengerészetben, és amikor 1831-ben
meghalt, sorhajókapitányi rangot viselt. James Morrison, aki Tahitiról szóló
útleírásával bizonyos hírnévre tett szert, több angol hadihajón szolgált
tüzérként, és Madagaszkár mellett, egy hajótörés alkalmával lelte halálát
1807-ben. Úgy látszik, a Bounty összes utasát túlélte Purcell hajóács, aki
szárazföldön hunyt el Angliában, 1834-ben, egy menhelyen.
Könyvünk fő témájának azonban kezdettől fogva nem azoknak az
embereknek a pályafutását tekintettük, akik a Bountyn hajóztak, hanem a
kenyérfa ügyét, éppen ezért helyénvaló, hogy végezetül elmondjuk, mi lett a
sorsa a több mint ezer hajtásnak, amit Bligh második expedícióján sikeresen
elhozott. Ezeket a sarjakat különböző nyugat-indiai szigeteken ültették el, ahol
megeredtek, és rendkívül dús termést hoztak. De mindössze ennyi, amit a
becsvágyó ültetvényesek elértek, mert – milyen irónia! – a néger
rabszolgáknak nem ízlett az új, gazdaságos élelem, és nem voltak hajlandók a
kenyérfa gyümölcsét enni. Más szóval: a Bounty balvégzetű déltengeri útja
kezdettől fogva értelmetlen volt.
Kiadja a Gondolat, a TIT kiadója
Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója
Felelős szerkesztő': Sellő Edit
Műszaki vezető: Kálmán Emil
Tipográfia: Vágó Sándorné
Műszaki szerkesztő: Radó Péter
A borító- és kötésterv Gáli Gyula munkája
Megjelent 27 800 példányban,
15,8 (A/5) ív terjedelemben
Ez a könyv az MSZ 5001 – 59 és 5002 – 55 szabványok szerint készült
71,2149. Franklin Nyomda, Budapest.
Felelős vezető: Vértes Ferenc igazgató