DECEMBER 1.

Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a

földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a
falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az
út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte: Viszi
már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!

Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen
éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut
abból minden jó gyerek cipőjébe.

Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál
gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy
megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán
húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta
magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot
és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy
nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett
barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.

Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval
és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen
rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára.
Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.

S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni

kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt
alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli,
kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje
szálltak, és simogatva melegítették az arcát. Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák,
zizegték a csillagok.

S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő
a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A
fák és a csillagok mondogatták is egymásnak: Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…

De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és
a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a
zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben.
Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész
élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan hallgatta a
nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza
mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak
szelíden belemosolygott
hófehér szakállába.
 DECEMBER 2.
Magyar legendamese: A jószívű királyfi

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi.

Egyszer elszekerezett a szegény ember háza előtt. Hát,
csak elbámulta magát, amikor meglátta a sok gyermeket, és
látta, hogy olyan rongyosak, mint a koldusok. Rögtön
megkérdezte: – Kié ez a sok gyermek, te szegény ember?
– Mind az enyém – felelte a szegény ember.
Azt mondta erre a királyfi:
– Hallod-e, te szegény ember, gyere ide, adok neked pénzt,
öltöztesd fel ezeket a gyermekeket!
Csakugyan kapott a szegény ember egy zacskó pénzt. Azzal mindjárt
elment, megvette a sok ruhát. Először felöltöztette a legnagyobbikat,
aztán a másodikat, aztán a következőt, és úgy haladt lefelé: szép sorban
mindenki kapott valamit, de a legkisebbiknek már nem jutott semmi.
Pár nap múlva megint arra járt a királyfi, hát a legkisebbik gyermek éppen
akkor fordult ki a kapun. Nézi a királyfi, látja ám, hogy erősen rongyos.
Előhívatja a szegény embert. Azt kérdezi:
– Hát, te szegény ember, nem vettél ruhát a gyermekeknek?
– Vettem én – azt mondja –, de a legkisebbiknek már nem jutott semmi.
– Jól van – szólt a királyfi –, itt van ez a zacskó pénz, ez most már elég lesz.
A szegény ember megint elvette a pénzt, el is vásárolta az egészet. Amikor
hazakerült, összehívta a gyermekeket, hogy felöltöztesse őket. Most a
legkisebbikkel kezdte az öltöztetést, és így haladt felfelé. Öltözködtek, de
a legnagyobbik fiú gúnya nélkül maradt:
nem volt elég a vásárolt ruha.
Egy hónap múlva jött a királyfi harmadszor is, és látja ám, hogy a
legnagyobb fiú szinte rongyokban van.
– Ej, te szegény ember, hát mit csináltál azzal a pénzzel? –
kérdezte mindjárt a királyfi.
– Ruhákat vettem, kedves királyfi, de most a legkisebbiken
kezdtem el az öltöztetést, és csak ennyire futotta. A
legnagyobbnak már nem jutott.
Gondolkozott a királyfi, mit lehetne tenni. Egyszer csak magához
intette a legnagyobbik gyermeket.
– Állj mellém, hadd lássam, mekkora vagy!
Ott szépen egymás mellé álltak.
– Te mindjárt akkora leszel, mint én, a ruhám már éppen rád illene
– mondta a királyfi.
Mindjárt nekifogott és levetette a ruháját. Szépen odaadta a
fiúnak, vegye magára. Így a szegény ember minden gyermeke fel
volt öltöztetve. Urasan, jó ruhába valamennyi. Ha a királyfi le nem
vetkezett volna, az én mesém is tovább tartott volna, de a jószívű
királyfi levetkezett és a mesém bevégeztetett.
 DECEMBER 3.
Móra Ferenc: A kíváncsi
hópehely

A nap éppen lement, mikor az

erdő felett elkezdett esni a hó.
- No, anyó - mondta varjú apó a
feleségének a nyárfahegyben -,
azt hiszem, holnap fehér
abrosznál esszük az
egérpecsenyét.

Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.

- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha
hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer
magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.

Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság

látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi
hópelyhek a várost akarták látni.
- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a
falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak,
talán hintóba is ültetnek.
Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre,
az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó
munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy
hordták ki a városból. Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a
többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból, így járták meg a
kíváncsi hópelyhek! Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó
fehéren.
 DECEMBER 4. Pályuk Anna: A kismalac télen

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy erdő, és annak a
nagy erdőnek a közepén volt egy takaros kis ház. Abban a házban
lakott egy öregember, egyetlen kis malacával. Úgy szerette azt a
kis malacot, mintha a saját gyermeke lett volna; úgy is beszélt
hozzá, mintha értené. A kismalac értette is.
Az öregember és a malac együtt jártak ki az erdőbe. Az öreg
gombát, epret, bogyókat szedett magának, és makkot gyűjtött a kis
malacnak. A malac pedig, ha gombaillatot érzett, kitúrta a gombát,
és aztán megfogta a dohányzacskót, ami az öreg övéről csüngött, és annál
fogva húzta a gazdáját. Az öreg tudta, hogy ha rángatja a malac, akkor valamit mutatni akar.
Így éltek békességben nyáron is, ősszel is. Hanem amikor beköszöntött a tél, nem volt már se
gomba, se eper. Makk volt, mert az öreg jó sokat összegyűjtött, és eltett a malacnak télire, de
így is erősen szűkében voltak már az ennivalónak. A kismalac sajnálta nagyon a gazdáját,
hogy éheznie kell. Egy nap kora reggel elhatározta, hogy kimegy az erdőbe, hátha talál
valamit. Ment, ment a kismalac, döcögött a hóban, ami a hasáig ért. Ahogy így gázolt előre,
észrevette őt egy farkas. Nagyon megörült a farkas, hogy ilyen jó falatra akadt, mert bizony
akkor már napok óta kopogott a szeme az éhségtől. Rá is vetette volna magát, de a malac
még idejében meglátta, nagyot visított, és befúrta magát egy nagy kupac hóba, hogy még a
kunkori farka sem látszott ki. A farkas leült, hogy megvárja. Ki kell onnan bújni annak a
malacnak valamikor! Ahogy így várakozott, figyelte a hókupacot, hát egyszer arra járt egy
vadász, és puff, lelőtte a farkast. Hallotta a malac a kupacban. Amikor biztos volt benne, hogy
már nincs ott a farkas, előbújt, és egyenesen hazarohant. Az
történt ugyanis, hogy amíg a malac a hókupac alatt kuksolt,
észrevette, hogy tele van a
kupac avarral, az avar alatt pedig hatalmas gombák lapulnak. Szaladt
haza, és a dohányzacskónál fogva rángatni kezdte a gazdáját kifelé
az erdőbe.
- Mi lelte ezt a malacot? – csodálkozott az öregember – Akkor
szokott így rángatni, ha gombát talált! Fogott is rögtön egy
vasvillát, ment ki az erdőbe a malaccal. Amikor a kupachoz értek,
kifordított belőle néhány akkora gombát, mint egy-egy fél kalap!
Meg is örült nagyon. Nem csak ennivalójuk akadt így bőven, de már
azt is tudta, a következő télre hogyan tud majd gombafészket készíteni.
Teltek-múltak a napok. Ennivaló volt már, de víz az bizony nem. Az öregember havat
olvasztott, azt itta. Egy nap a kismalac elindult az erdőbe, hogy forrást találjon. Ahogy
döcögött a mély hóban, meglátta őt egy medve. Juj, megijedt a kismalac, visított egyet,
gyorsan elrejtőzött egy odvas fában. Ahogy a medve próbálta onnan kipiszkálni, egyszerre
csak kutyaugatás hallatszott. Vadászok jöttek. A medve ijedtében nekiszaladt a fának, ami
korhadt is volt, odvas is, hát kidőlt. A medve elmenekült, a vadászok utána. A kismalac
kikecmergett az odúból… és akkor vette észre, hogy ott, ahol a fa eltört, telis-tele volt lépes
mézzel! A kismalac szaladt azonnal haza, és elkezdte rángatni az öregembert. Az meg ment
utána,
kíváncsian, hogy ugyan most mit találhatott a malac. Csodálkozott is nagyon, amikor
meglátta a rengeteg lépes mézet! Alig bírta hazahordani. Olyan büszke volt a malacára, hogy
saját ágyában altatta, saját táljából etette. Így élt a kismalac és a gazdája egész télen. Annyi
ennivalójuk volt, hogy meg sem tudták mind enni tavaszig.
 DECEMBER 5.
Kínai népmese: Visszajött a répa

Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó

takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát,
hogy szerezzen valamit.
Egyszer csak boldogan kiált fel a nyuszi:
— Hohó! Két répát találtam!
Megette az egyik répát. Maradt még egy. Azt gondolta a nyuszi:
Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit
ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s
otthagyta a csacsi házában. Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt.
Talált is egy nagy, édes krumplit, örömmel hazavitte. Belépett a csacsi a házába, meglátta a
répát, csodálkozott nagyon:
— Hát ez, hogy kerül ide?
A csacsi megette az édes krumplit, aztán azt gondolta: Nagy a hó,
hideg az idő. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie.
Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt
otthon. Letette a répát, s otthagyta a bárányka házában. Azért nem
volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy
káposztát, örömmel hazavitte. Belépett a bárányka a házába, látta ám a répát,
csodálkozott nagyon:
— Hogy került ez ide?
A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: Nagy a hó,
hideg az idő. Az őzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie.
Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól! Szaladt a bárányka az
őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s
otthagyta az őzike házában. Azért nem volt otthon az őzike, mert
ő is ennivaló után járt. Talált is egy karalábét, örömmel hazavitte.
Belépett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon:
— Hát ez, hogy került ide?
Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg
az idő. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki
ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt az őzike a nyuszi házához, hanem a nyuszi már jóllakott, és
aludt édesen. Az őzike nem akarta felébreszteni a nyuszit, letette
hát a répát, s otthagyta. Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a
szemét csodálkozásában:
— Ejnye, visszajött a répa! Nohát! — gondolkozott egy keveset a
nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.
 DECEMBER 6.
Magyar népmese: A boldog ember inge

Egyszer volt, nem is nagyon régen, nem is a világvégén, hanem itt,

ebben a mi görbe országunkban, volt egy király, de nem akármilyen
király ám, hanem jóságos is, igazságos is. Aztán ez a király egyszer
igen megbetegedett. Nagy bánat emésztette. Az lehetett a baja,
hogy mindenhonnan csak panaszt hallott: nem elég fehér a kenyér az
uraknak, nem elég puha az ágy a katonáknak, nem terem eleget a
föld a parasztoknak.

Gondolta, útra kél, elindul, s addig megy, amíg meg nem gyógyul. De a felesége azt mondta
neki, hogy addig ő bizony el nem engedi, amíg meg nem hallgatják, mit mond a mindentudó
bölcs öregasszony a király bajáról. Azt mondja a király:
– No, jól van, hívjátok elő azt az asszonyt. Hadd hallom, mit mond!
Jött is rögtön az asszony, mert ott lakott a várban, hiszen ő dajkálta, ő
nevelte a királyt az öccsével együtt, amíg embernyi ember nem lett belőlük.
Mikor meglátta a király az asszonyt, el is mosolyodott. Már ennek is
megörültek az udvarbéliek, mert jó ideje nem látták mosolyogni a királyt.
– No, öreganyám, hogyan gyógyulhatnék én meg ebből a nehéz bajból?
A bölcs öregasszony megnézte a király tenyerét. Látta, hogy nem éppen sima,
mert a király már a favágást is megpróbálta, csak hogy meggyógyuljon. De
nem használt az sem.
Aztán levetkőztette a dada a királyt derékig, hogy lássa, nem ott van-e a baj? De ott se
talált semmit, hacsak azt a két nagy kék foltot nem, amit akkor szerzett, amikor egy
szegény embernek segített zsákot vinni a malomba és ráesett a gerenda.
Hát addig faggatta a király a dadát, amíg az el nem árulta, mit gondol felőle:
– Felséges királyom, én már csak megmondom: addig ki nem gyógyul felséged e nehéz nagy
bajból, amíg egy boldog ember ingét magára nem veszi.

Megörültek az udvari emberek: ez aztán nem nagydolog. A

király úgyis szeret az országában járni-kelni, biztosan hamar
talál majd egy boldog embert. Másnap el is indult a király.
Legelőször végigjárta az udvarbélieket, és kérdezgette
tőlük, van-e köztük olyan, aki boldog. Egyik azt mondta: kevés
a fizetés. A másik: nehéz a megélhetés. Boldog azonban egy
se volt. Ment tovább a király. Betért a városban több helyre
is, ment a katonákhoz, ment a papokhoz. A katonáknak kevés
volt az abrak, amit a királyi magtárból osztottak, pedig még az
udvaron is azon jártak a lovak. A papoknak meg nagyobb harangra kellett volna a király
pénze, pedig minden sarkon csak úgy zúgtak a harangok.
– Na, hát, itt sincsen boldog ember – gondolta a király. – Majd talán a falusiak között. De ott
se járt jobban. Ahová csak betért szegényes ruhába öltözött vándorként, mindenütt
panaszkodtak, hogy sok az adó, kevés a termés, pusztul a jószág, és így tovább.
Egy este, mikor már nagyon elfáradt, betért egy takaros kis faluba.
– Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magában. Szállást kért az egyik
házban, adtak is neki. Jót aludt és másnap újra kezdte a kérdezősködést, hol találhatna egy
boldog embert, akitől elkérhetné az ingét.
A bíró azt panaszolta, hogy nagy a sár:
ha jól megrakják a vásáros szekereket,
hat ökör se bírja elhúzni őket, mégsem
csináltat utat a király. A pap meg
jószerével szóba sem állt vele, úgy el
volt foglalva. Éppen összeírják a falu
népét – mondta –, mert így kívánja a
király.

Meglátott akkor a király a pap udvarán

egy szegény favágó embert. Olyan
vidáman hasogatta a fát, hogy öröm volt nézni.
Éppen akkor hozta neki a felesége az ebédet. Letette az ember a fejszét, s jókedvűen
megette a ciberelevest. Pár kanállal még hagyott a csuporban, hogy az asszony is egyen
belőle, hiszen biztosan elfáradt, amíg ideért. Amikor pedig a két ember jóllakott, elkezdtek
beszélgetni, de olyan boldogsággal, hogy csak úgy repesett a király szíve. Na, hát, mégiscsak
meg fogok gyógyulni – gondolta –, mert itt az én emberem.
Oda is ment hozzájuk, szóba elegyedtek.
– Látom, van munkád is, meg jó feleséged, a mindennapra valótok is biztosan megvan.
Boldogok vagytok, ugye?
– Hát bizony mi, hála a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munkám, kenyerem, néha
még egy kis hús is jut. Ennél többet, jobbat én nem is kívánok.
Megörült a király! El is kezdte mondani rögtön.
– Hallod-e, te szegény ember, ha már ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet,
hogy elvigyem a királynak, merthogy az nagy beteg, aztán csak
akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét magára veszi. Ne
sajnáld ideadni, mert jól megfizetik neked azt az inget, ne félj.
Hej, megvakarta a fejét a szegény favágó. Fel is állott nagy
búsan a helyéről, s úgy mondta szomorúan:
– Ó, te szegény jó cimbora! Sajnálom én a királyt tiszta
szívemből, de nekem nincs ingem.
Avval kigombolta a csupa folt kabátját, s megmutatta a pucér
mellét. Hát a király majd hanyatt esett, hogy egy szegény
favágó akkor is lehet boldog, amikor inge sincsen. Így aztán
nagy bánatosan hazaindult. El is határozta, hogy beszélhetnek
az urak, ő ezután is az ilyen ágrólszakadt szegény embereket
szereti majd a legjobban, és segít is rajtuk, ahol csak tud.
Hadd legyen annyi pénzük, hogy ing fedhesse a testüket. Mert
az mégiscsak szégyen, hogy egy beteg király ne találjon inget
egy ilyen jóravaló emberen.
 DECEMBER 7.
Német népmese: A favágó kívánsága

Egy favágó télen át kinn dolgozott az

erdőn. Egyszer, amikor már ugyancsak
elfáradt a nehéz munkától, úgy beleszorult
a fejszéje egy fatörzsbe, hogy meg se
bírta mozdítani. Húzta jobbra, vonta balra,
feszegette, de a fejsze csak nem mozdult. Megdühödött a favágó, s úgy ordított, hogy
hangos lett tőle az erdő. Amint éppen így zúgolódott, egyszer csak előlépett egy vén fa
mögül egy töpörödött, ráncos képű anyóka, s így szólt:
- Miért szidod a fákat meg a fejszédet, amikor belőlük élsz? Talán
bizony azt kívánnád, hogy munka nélkül legyen meg a kenyered?
Rávágta erre a favágó:
- Igenis, hogy éppen azt kívánom magamnak! Azt, hogy ami fához
csak hozzáérek, az tüstént darabokra essen szét!
Az anyóka megcsóválta a fejét, de aztán rábólintott:
- Jól van, legyen úgy, ahogy kívánod! Én a manók öreganyja vagyok, és
teljesítem a kívánságodat. Hanem te lásd majd, hogy mennyi örömöd
lesz benne!
Azzal visszalépett a vén fa mögé, s eltűnt. A favágó pedig odament
ahhoz a fatörzshöz, amelyikbe a fejszéje szorult, s próbaképpen
óvatosan megérintette a kérgét. Hát, uramfia, abban a pillanatban
négyfelé esett a vastag törzs, a fejsze is kifordult belőle! Nagyot kacagott a favágó,
belerúgott a fejszébe, s vidáman indult hazafelé. Útközben mindjárt el is tervezte, hogy
vesz magának egy csilingelő szánt, egy pár jó lovat, s ezután minden nap kiszánkázik az
erdőbe, megérinti a fákat, s már rakja is a szánra, és viszi a városba eladni.
Hanem ahogy belépett a házába, s fáradtan lezöttyent egy székre - a szék reccsent egyet, s
összecsuklott alatta. Amikor meg fel akarta húzni az otthoni facipőjét - hát a cipő
kettéhasadt a kezében. Amikor meg benyúlt a szekrénybe tiszta harisnyáért - recsegve-
ropogva összedőlt a szekrény, csupa gyújtós lett belőle. Megszeppent erre egy kicsit a
favágó, no, de sebaj - gondolta, s kihúzta az asztalfiókot, hogy elővegye a kenyeret. Akkor
meg az asztal esett le nyekkenve a négy lábáról. Ekkor már csak egy vágya volt: lefeküdni,
kipihenni ezt a különös napot - de az ágy deszkái is szétestek alatta, ő meg nekigurult a
gerendából meg deszkából ácsolt falnak, s úgy rádőlt az egész ház, hogy alig bírt alóla
kikecmeregni. Ilyenformán háza se volt már. Kiment az erdőbe, hogy ott háljon, de álmában
nekidőlt egy hatalmas bükkfának, s az is olyan iszonyú ropogással zuhant a földre, hogy a
favágó halálosan megrémülve ordított fel:
- De hiszen ne is tudjak én többé másképp fát vágni,
mint a fényes fejszémmel meg a két
karom erejével!
A töpörödött, ráncos anyóka alighanem megszánhatta,
mert az erdőkerülő másnap látta a favágót, amint kinn
dolgozott az irtásban, döntötte a fákat, vidáman
forgatta a fejszéjét, és fütyörészve rakta ölbe a
széthasogatott tuskókat.
 DECEMBER 8.
Talmud-legenda:
Az első templom

Volt egyszer két

testvér. Az
öregebbnek nem
született gyereke, a feleségével élt, a fiatalabbik meg a feleségével és
a négy gyermekével. Közösen vásároltak földet, nehéz munkával
feltörték az ugart, hordták a köveket, elvetették, ápolgatták a búzát,
együtt művelték a birtokot.
Amikor eljött az aratás ideje, együtt arattak, majd elfelezték a termést. Mindketten
elégedetten mentek haza, amikor a teli zsákokat behordták a magtárakba. Azonban eljött az
éjszaka, és egyikük sem tudott aludni.
A fiatalabb azt gondolta:
– A bátyám meg a felesége idősek már. Nehezükre esik a munka. Semmi segítségük nincsen.
Nekem négy gyermekem van, ha felnőnek, majd segítenek. Viszek nekik egy zsák búzát a
mienkből.
Az öregebb pedig így gondolkodott:
– Az öcsémnek négy gyermeke van. Több ennivalóra
van szükségük, mint nekünk. Viszek nekik egy zsákkal
a magaméból. Tervüket valóra is váltották, mind a
ketten elvitték a zsák gabonát a másik kamrájába.
Reggel, amikor megszámolták a saját zsákjaikat,
megdöbbenve látták, hogy egy sem hiányzik.
Elcsodálkoztak ugyan, de egy szót sem szóltak.
Este ismét elindultak, hátukon a nehéz zsákkal, de
másnap reggel megint ugyanannyi volt a gabona. Így ment ez napról napra.
A hetedik napon nem volt sötét az éjjel, a telihold fényesen világított. Így történt, hogy
amint mentek egymás háza felé, vállukon a nehéz zsákkal, egyszer csak megpillantották a
másikat.
Mindkettő letette a gabonát, és szívük csordultig telt szeretettel. Megölelték egymást, a
hold fénye beragyogta a völgyet, és körülölelte a két embert.
Azon a helyen, ahol vállaikon a nehéz zsákot cipelve találkoztak, templomot építettek.
Életükben, nagy tiszteletben és megbecsülésben részesültek, testvéri szeretetükről pedig
máig is beszélnek az emberek.
 DECEMBER 9.
Bartócz Ilona – Jön a Mikulás!

Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott

az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt,
hogy egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz
kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy
Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködnie kell.
A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszer csak
zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsi fülét. Mi ez a zaj? Valami pattog... Beleszimatolt a
levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a félelmet, s
indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó
szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyak, vékony kis
füstcsík szállt a magasba.
– Jó napot, Barna Mackó! - köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet
raksz. Minek az a tűz?
– Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este jön a Mikulás,
remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a
lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél... És ha már ég
a tűz, főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a
Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét?
– Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!
Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevélért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a
tűz, és Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott.
– Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon
finom lesz ez a leves!
– Magam is úgy gondolom - mondta a Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba,
melyet Barna Mackó a tűz fölé akasztott.
– Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért!
Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, és hamarosan visszatért Őzikével.
– Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – A Kisróka még nincs itt?
– A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!
– De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből is, a
mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei
Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a
meleg levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a tűz körül!
Nyuszi megbillentette a bal fülét:
– Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a
vendégeket is.
Az erdei apróságok hamarosan mind
megérkeztek: Egérke búzát hozott a
Mikulás-levesbe, Kismadár
fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg
sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy
minél fényesebben égjen a tűz.
És a fényes tűz körül ülve akkor este
együtt várták a Mikulást.
 DECEMBER 10.
Hárs László – Pehelyke

Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a kékben, lebbenve a szelek

szárnyán, tündökölve, mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a hófehér
hópehelykék. Mindannyian habfehérek, de köztük is a legfehérebb a pirinyó
Pehelyke volt, mint egy pici kobold. Lebbenő volt könnyű tánca, csengettyű a
kacagása, jégfodros a hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája.

S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap arany
taván nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők úgy váltak
széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt Pehelykének, elhalkult
a kristályének, nem is táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet, mert mély árnyékban forogva oly
sötét és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő, hogy boldog s fehér legyen lent a föld is!
Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá is fog iziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg
végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom, elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a
sötét földre ért, színt vinni a téli éjbe, az emberek életébe.

Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani

közébük állott s a legkisebb felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!"
Ámde szebb volt minden szónál, s édesebb, mint a méhek méze, a
keringő, kergetődző, első hónak örvendező kisgyerekek nevetése.
Kergették, mint fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint egy
szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis Pehelyke örömében ragyogott
meg csillogott.

Hogy elfáradt végül ennyi játék után, megpihenni leszállott egy

embervállra. Ámde alig pihegett s üldögélt egy keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének
semmire sem volt többé ereje, arra se, hogy lengedezzen vagy másik vállat keressen, libbent kettőt,
libbent hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis
Pehelyke az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta
s nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha mesebeli
hangot hallott volna, lágy zenét, rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első tiszta hó!

Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy
cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá válva, bús
latyakban, szennyes lében, feketén a feketében...

De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette,
kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a légben, fent a
kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a szivárvány, táncuk
ismét csak kerengték a csillogó hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de köztük a legfehérebb
Pehelyke volt, senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a tejhab, míg a földön sárrá
olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta, titkon mégis örvendezett, hogy
elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány.
Aki fent él a magasban, annak bizony mosolyogni nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa,
az első hó ezért jön el évről évre, zsenge magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.
 DECEMBER 11.
Vidor Miklós – Fenyőfák vándorútja

Az erdőt vastag hó borította. Mélységes csend és kékes

ködpára gomolygott. Dermedten roskadoztak a fák
szikrázó-fehér prémes terhük alatt. Egyszerre csak
suttogás támadt közöttük.

- Valaki jár az erdőn! - adta tovább egyik a másiknak. S a

magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdőszélen
hatalmas szál ezüstfenyő lépked, s amerre elhalad, nyomában elindulnak a fenyőfák. Izgatott mozgolódás
támadt.
- Mi az? - kérdezgették öregebb társaikat a fiatal fenyőcskék.
- Most elindulnak a városba a karácsonyfák - felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A menet egyre nőtt.
- Mindjárt ideérnek - suttogta lázasan egy apró lucfenyő a társainak.
- Ti úgysem kelletek - dörmögött rájuk egy sudár, szép ezüstfenyő.
- Pedig de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ünnepen! - sóhajtott
fel sóvárogva a törpe lucfenyő.
- Te, te csöppség, hiszen nem bírnád az utat a városig. Az ágad mind letörne a
gyertyák alatt! - vágott közbe a gőgös fenyőóriás.
- Látod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az
emberek közé kerülni! A menet odaérkezett eléjük. Legelöl hatalmas,
mindnyájuknál magasabb, arányos termetű fa haladt.
- A vezérfenyő! - susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostoklók. Az öregek tudják, hogy minden
esztendőben végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szál fákat, hogy elvezesse
őket az emberek ünnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyőfán, erős ágkarjaival
intett neki, s az könnyedén, alázatosan odaállt a sor végére s indult a többi után. Ahogy a vezérfenyő
rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a dolga. A szép, egyenes derekú fák rendre bekerültek a
menetbe, a kicsinyek a helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna
tobozszempár egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is.- A kis fenyő érezte, hogy válik el
gyökere a földtől, s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel megnőtt egy fejjel. Úgy érezte,
hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza a helyükön
maradt fákra, s csodálkozva vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a vezérfenyő tekintete, s
az lehajtott fővel szégyenkezve áll az út mentén. "Érdekes - gondolta magában a kis törpefenyő - hiszen
örülnie kellene! Nem is akart a városba menni..."

- A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak, s az erdőn túli réten megindultak
vezetőjük nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyő egyszerre csak úgy érezte, hogy elnehezül a szíve.
Hirtelen előresietett a menet legelejére, s megszólította a méltóságosan haladó vezérfenyőt:
- Bocsáss meg, kérlek - kezdte akadozva, és szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyő dolgát, hogy ő úgy
látta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet karácsonyfa.
- Aki nem akar velünk jönni, itt maradhat az erdőn - felelte halkan a vezető, s mélyen, figyelmesen
rátekintett.
- De hátha megbánta, és most fáj a szíve... - szólalt meg újból bátortalanul a kis fenyőfa. A vándorfenyő
fölemelte karját, s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan
érezték, hogy a daliás ezüstfenyő sír.
- Akarjátok mégis? - kérdezte a szelíd vándor, és ők
egyszerre bólintottak valamennyien. - Akkor itt
megvárjuk.
És alig mondta ki, már látták is közeledni az erdőszél
felől, sietősen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyőt.
Olyan magas volt, mint közülük a legerősebbek. S ahogy
elébük ért, minden lépésnél kisebb lett egy fejel. Mire
a sor végére lépett, már ugyanakkor volt csak, mint a
legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis
törpefenyő mellé: válluk épp egy vonalba került.
-Akkor hát indulhatunk - szólt a vezérfenyő, és a menet nekivágott az útnak.
 DECEMBER 12.
Kányádi Sándor – Fenyőmese

Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő.

Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de
még a legkisebb bokor is olyan messze volt
tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna
meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári
viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még
embernek is sok volna.

Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban. Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra
legelésző juhnyáj bújta meg az árnyékát, a nagy melegben. Vagy éppen maga a juhász
heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát bontani. Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet,
inkább csak figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az árnyékot a sóhajával frissebbé tegye.

Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha. Vidám kirándulók, egy
egész iskola telepedett alája. Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre
sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé, amerre a kirándulók
alóla elvonultak. S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres
konzervdobozokat.

- Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék - sóhajtotta el

bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak. A rigó egyet-kettőt
füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak nyoma veszett.
Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem tudhatjuk.

Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult. A
szelek még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is
ellopkodták. Már a földre se nézett többet.
Akárhogy tépdesték a viharok, aludt. Már arról se
vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a
tél. Tőle jöhetett is, mehetett is.

De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte,

álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra,
énekszóra ébredt. Egy nagy udvaron találta magát.
Minden ága fel volt cicomázva, és minden
megmaradt tobozába, mintha egy-egy csillag költözött volna.

Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő, hogy az ünnep, a

vigalom teltével ágait lecsapdosták. Lomb helyett szárnya nőtt.

Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó köszönti minden

reggel.
 DECEMBER 13.
A három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn. A legnagyobbik fa szép és egyenes volt,

erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő volt nem olyan terebélyes, de
napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán
nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez
a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s
ezért nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg
félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az
ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha
éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen
hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt.
Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok
egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a
Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik
Fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek,
amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy
vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem
ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük.
És a kicsi szánkó ezüstös
csengettyűszóval tovasuhant
velük a karácsonyi havon...
 DECEMBER 14.
Devecsery László:
Cinegekarácsony

A kis cinege
szomorúan sírdogált
az ágon. Odaröppent hozzá a mamája.

― Miért sírsz, kis cinegelányom?

— Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor olyan rossz nekünk, madaraknak. Bezzeg jó az
embereknek! Készülnek a karácsonyra, s lesz nekik csodálatos karácsonyfájuk.
— Majd odarepülünk az ablakokhoz ― és megcsodáljuk. S nézd, itt, az erdő szélén mennyi
karácsonyfa álldogál. Ez mind a miénk: az állatoké! A szép fehér hó fel is díszíti nekünk.
— Én… mégis… igazit szeretnék…!

Eljutott a híre a cinegelányka szomorúságának a többi

madárhoz is. Megsajnálták. Összedugták a fejüket.
A hangos cserregésre és csörrögésre a szundikáló
mókusok is felébredtek. Nagy mérgesen néztek ki az
odúból. Ám amikor a madarak nekik is elmondták, miről
beszélgetnek, mindjárt megbékéltek. Sőt!
— Mi is segítünk!

S megkezdődött a nagy, titokzatos, a legtitkosabb erdei

készülődés.
Cinegepapa a faluba repült szomorú leánykájával. Ott
figyelték, hogyan készülődnek az emberek az ünnepre.
Közben a többiek sem tétlenkedtek!
A mókusok szalagot kötöttek minden mogyoróra és dióra.
A verebek apró almácskákat hoztak. A búbospacsirta aranyszínűre festett mákgubókkal
érkezett. Cinegemama szalmavirágot szerzett a piacon. Gyönyörű füzért készített belőle.
Bagolyapó világító festékkel kente be a fenyőtobozokat. Ezek helyettesítik majd a
gyertyákat.
A madarak és a mókusok a cinegetanya
mellett a legszebb fenyőfát díszítették fel.
Lett is öröm, amikor a cinegelányka
visszatért. A csodálkozástól szólni is alig
tudott:
— Ez… ez… ez az… enyém? Az én igazi
karácsonyfám? Köszönöm, köszönöm,
köszönöm!
— Boldog karácsonyt! ― felelték a madarak
és a mókusok.
 DECEMBER 15.
Dorothy Vincent: Az Évszaknővérek meséje

A nagyvárosi lakótelep rég sötétségbe borult, már csak egy magányos

ablakból szűrődött ki sárgás fény. Az esti szellő felkapta a kupacokba
gereblyézett rozsdabarna leveleket, táncot járt velük, majd
gyengéden visszaejtette őket a fűbe.

Gergő az ágyában feküdt, édesanyja ott ült mellette egy mesekönyvvel a kezében. Éppen
felolvasott egy esti mesét. Amikor végzett, rámosolygott kisfiára, adott a homlokára egy
lágy puszit, betakargatta, majd leoltotta a villanyt. Az ajtóban még egy
utolsó pillantást vetett Gergőre, aki ezt suttogta a sötétségbe: -
Remélem, eljön a Téltündér ma este. - Ahogy ezt kimondta, becsukta a
szemét, belefúrta magát a paplan jóleső melegébe, majd elnyomta az
álom.
Szürkület volt, az erdei állatok legtöbbje nyugovóra tért, páran most
ébredeztek. Odújuk bejárata előtt mindannyian megbámulták azt a
parányi lényt, mely ott lebegett felettük apró szárnyaival gyorsan
verdesve, amik úgy világítottak, mintha egy szentjánosbogár lenne. A
tündér végignézett három hónapos munkáján, és elégedetten
megállapította, hogy szépet alkotott. De tudta: a fák aranyszínben
pompázásának ideje lejárt. Elmosolyodott, majd elrepült lakhelye
irányába.

A kis odú, ahol három nővérével lakott együtt, egy ősrégi tölgyfa
belsejében volt az idők kezdete óta. Halkan kinyitotta a lyukacska
ajtaját, belibbent, majd legfiatalabb testvéréhez repült. Óvatosan -
hogy a többieket meg ne zavarja - keltegetni kezdte húgát.
- Eljött a te időd, Téltündér! - köszöntötte lágyan.
- Máris? - ásította a gyönyörű, barnahajú tündérlány. - Pedig olyan
szépet álmodtam.
Félretolta fűszálakból font takaróját, aztán belebújt csizmácskájába, magára kanyarította
ködmönkéjét, kesztyűt, sálat, sapkát húzott, majd búcsút intett Ősztündérnek, aki
csatlakozott Tavasz- és Nyártündérhez. Kényelmesen elhelyezkedett, betakarózott, végül
mély álomba zuhant.Téltündér pedig felszállt az erdő fölé, maga köré gyűjtötte a felhőket,
és így szólt hozzájuk - Munkára, barátaim! Sok dolgunk van még az éjjel!
Reggel Gergő szülei hangjára ébredt, akik kéz a kézben álltak a nappali ablakánál a kinti
tájat nézve. Miután Gergő kitörölte szeméből az álmot,
kilesett az ablakon. Szeme nagyra tágult, kipattant az ágyból,
és szüleihez szaladt. Édesapja felkapta, Gergő pedig tátott
szájjal, megbabonázva csodálta a szűz hóréteggel beborított
parkot, melyen még egyetlen lábnyom sem látszott. A
fenyőfák ágain vastagon állt a hó, de amikor már nem bírta el a
súlyát, lepottyantotta a havat a földre. Az ablakpárkányról
jégcsapok lógtak lefelé, a reggeli fény megcsillant rajtuk.
- Mégis eljött a Téltündér - mosolyogta Gergő édesanyja, és
egy puszit nyomott kisfia arcára.
 DECEMBER 16.
Az öreg autó karácsonyi ajándéka

Az öreg autó nem szerette a telet. A hideg időjárás megviselte az

alkatrészeit, csúszósak voltak az utak, és nehezebben indult a motorja
is. Mégis várta a decembert. Varázslatosnak érezte ezt a hónapot a
gyönyörű fényekkel, a készülő finomságok illatával, a közelgő ünnep
hangulatával.Vajon én is kapok karácsonyi ajándékot? – töprengett az öreg járgány. Sokat állt a
garázsban, volt ideje ábrándozni. De jó lenne valami meglepetés! – gondolta. – Például új üléshuzat.
Szürke vagy sötétkék színű. Esetleg új felnik. Szépek, elegánsak.

Az öreg autó karácsony előtt három nappal bevásárolni készült. Csakhogy hiába fordult el a slusszkulcs,
nem történt semmi. Néma csönd, a motor nem indult. Az öreg autó megrémült. Éppen most romlik el,
amikor a legnagyobb szükség van a segítségére! Pont az ünnepek előtt!
Ugyan mi baja lehet? Az öreg kocsi tudta magáról, hogy nem fiatal már, és
bármikor előfordulhat, hogy ez-az meghibásodik benne, mégis nagyon
elkeseredett. Az ilyesmi sosem jön jókor, de éppen most a lehető
legrosszabbkor esett meg vele!
Karácsony előtt három nappal nem egyszerű szerelőt találni. A legtöbben
már nem dolgoznak, hanem az ünnepre és a következő esztendőre készülnek.
– Már csak az új évben tudom megnézni, mert két hétre elutazom – mondta telefonon az a szakember,
aki karban szokta tartani az öreg autót.
– Esetleg karácsony után szétszedem, de előtte már semmiképpen nincs rá időm – állította a másik
szerelő, akit felhívtak.
– Új gépeket telepítünk a műhelybe, idén már nem leszünk nyitva – tódította a harmadik.

Az öreg autó bánatosan hallgatta az elutasító válaszokat, és egyre jobban aggódott amiatt, hogy már
nem lesz működőképes az ünnepek előtt. Végtelenül zavarta, hogy meg sem bír moccanni. Ez lesz a
legszomorúbb karácsonyom – állapította meg magában. Végül sokadik
próbálkozásra mégiscsak találtak egy szerelőt, aki vállalta, hogy másnap
megvizsgálja. A megbeszélt időpontban azonban nem volt ott, és
telefonon sem sikerült elérni. Az öreg autó kezdte feladni a nehezen
meglelt remény.. Aztán egy óra késéssel megérkezett a szerelő.

– Elnézést, de baleset miatt lezárták az utat, a dugóban ültem, a

telefonom pedig lemerült – mentegetőzött, majd rögvest munkához
látott. – Tönkrement az akkumulátor – jelentette ki néhány perc után. – Ki kell cserélni. Ma már késő van
hozzá, de holnap hozok egy újat, és beteszem – ígérte. Az öreg autó
megkönnyebbült. Szerencsére csak ennyi a baj! Mi tagadás, az akkumulátor már
tényleg nagyon régi, nem csoda, hogy megadta magát. De az izgalom nem múlt el
teljesen. Már csak egyetlen nap maradt karácsonyig. Vajon lesz még idő mindent
elintézni?

A szerelő – ahogy ígérte – másnap délelőtt visszatért az új akkumulátorral. Gyorsan, ügyesen elvégezte
a munkát, majd beindította az öreg autót. A motor azonnal felberregett, ahogy a slusszkulcs elfordult.
Az öreg járgány nagyon boldog volt. Végre kigurulhatott a garázsból!
Megköszönte a segítséget, majd nekilódult az útnak. Estig szerencsére
mindenhová eljutott, ahová mennie kellett volna az utóbbi napokban. Az új
akkumulátor életem leghasznosabb és legszebb karácsonyi ajándéka – gondolta
az öreg autó hálás szívvel, és már nem is vágyott semmi másra. A legfontosabb
dolgot megkapta: ismét el tudott indulni, kedvére roboghatott.
 DECEMBER 17.
Babber lovaggá válik

Babber – mint oly sok kisfiú – nagyon szerette a lovagos történeteket. A

nagypapája sokszor mesélt neki csillogó kardot viselő vitézekről, akik
paripájukon vágtázva bátran megvívnak a sárkányokkal, és védelmezik a
gyengébbeket. Babber áhítattal hallgatta a meséket. Ha felnő, bizony ő is
lovag lesz! Miután beköszöntött a tél, Babber – ahogyan a többi kisgyerek is –
nagyon várta a karácsonyt.
– Hányat kell még aludni? – faggatta anyát nap mint nap, és az anyukája türelmesen
számolgatott vele.
– Már csak egy alvás van hátra, ebéd után, és jön a szenteste – válaszolta anya
egyik reggel.
– Végre itt a karácsony! – ujjongott Babber.

Délután sétálni indult apával. Mire hazaértek, besötétedett. A lakásban varázslatos karácsonyfa és
színpompás papírba burkolt ajándékok fogadták Babbert. Izgatottan kezdte bontogatni a csomagokat.
A legnagyobb dobozból hintaló és fakard került elő. Babber nagyon örült a meglepetésnek.
– Hurrá! Most már én is igazi lovag lehetek! Van kardom és lovam! – kiáltott. – Mostantól Babber lovag a
nevem – fordult a családjához. Babber felkapta a kardot, majd a hintalóra pattant.
– Megvédek minden királylányt, megvívok a sárkányokkal! – jelentette ki harciasan.
– Hol találsz királylányokat és sárkányokat? – kérdezte apa.
– Azt még nem tudom – bizonytalanodott el Babber. – De megtalálom őket – tette hozzá elszántan.

A következő napokban lelkesen hintalovazott, a kardot pedig szinte le sem tette.

Sose lehet tudni, mikor lesz rá szüksége! De hiába állt készenlétben: sehol egy
megvédeni való királylány, sehol egy legyőzendő sárkány. Babber elszontyolodott. –
Hogyan legyek így lovag? – szomorkodott.
Egyik nap nagymama és nagypapa meglátogatták Babbert. Ebéd után, alvás előtt
ezúttal a nagypapája mesélt, természetesen hős lovagokról. Amikor Babber
felébredt, anyukája és apukája vidáman mutattak ki az ablakon. – Nézd csak! Esik a
hó!
Babber kíváncsian kilesett. Hatalmas hópelyhek hullottak fentről. Fehérség borított
mindent: a fákat, a bokrokat, a háztetőket, az utcát.
– Menjünk ki! – kérte Babber lelkesen, és anya már vette is elő a vastag, meleg ruhát.
Amikor kiléptek, Babber két fehér alakot pillantott meg az udvaron. Az egyiknek
szoknyája volt, a másiknak meg három feje.
– Mik ezek? – nézett nagyot Babber.
– Nahát! – ámult el anya is. – Ha jól látom, a szoknyás egy hókirálylány, a háromfejű meg
hósárkány. Hogy kerültek ide?
Babber nagymamája rejtélyesen mosolygott. Ő aztán csuda titkokat ismerhet!
– Ki tudja, talán manók építették… De az a fontos, hogy végre megmenthetsz egy
királylányt a sárkánytól, mint az igazi lovagok! – kacsintott nagymama Babberre.

Babbernek fülig szaladt a szája örömében. Apa hűséges fegyverhordozóként

segített, hozva a hintalovat és a farkardot. Babber ráült paripájára, felemelte
kardját, és könnyedén legyőzte a háromfejű hósárkányt. A királylány megmenekült,
mellette csupán nagy kupac hó emlékeztetett a rémisztő ellenfélre. Babber úgy
érezte, ezzel vált valóban lovaggá.

A győzelemért járó jutalom ezúttal nem fele királyság, hanem szánkózás volt.
Babber lovag ezt egyáltalán nem bánta, hiszen nagyon szeretett szánkózni.
Különösen akkor, amikor az apukája húzta. Ahogyan most is.
 DECEMBER 18.
J. Simon Aranka: Könnytündér

Pankát elkényeztették a szülei. Mindent megkapott, amit csak kért. Hangos zokogással,
hatalmas krokodilkönnyeket hullatva jelezte, ha akart valamit. Észrevette ugyanis, hogy a
szülei nem bírják hallgatni a sírását, inkább gyorsan teljesítették minden kívánságát. Mindig
vitt magával az óvodába játékokat, mert dicsekedni akart, mutogatni, hogy neki mennyi
mindene van. Ebből persze veszekedés, sírás-rívás lett, hiszen a gyerekek szerettek volna
játszani a szép játékokkal, de ő nem engedte. Nem csoda, hogy senki nem akart vele
barátkozni.
Egy nap, nem sokkal karácsony előtt új kislány érkezett az oviba, Marika. Nem öltöztették divatosan, és az is
látszott a ruháin, hogy nem újak. A gyerekek nem vették be a játékaikba, így magányosan üldögélt az udvar egyik
sarkában. Panka arrafelé sétált a legújabb síró-alvós pólyás babájával. Az új kislány ámulva nézte. - Ilyen szép
babát még sosem láttam.
- Pisilni is tud – mondta Panka. – Neked nincs ilyen?
- Nekem egyáltalán nincsen babám.
- Miért nem hisztizel egy kicsit? Én azt szoktam, és akkor mindent megvesznek a
szüleim.
- Hiába is hisztiznék. Anyukám egyedül nevel minket. Nincs pénze babára.
Panka megdöbbent. Gyorsan Marika kezébe adta a babát. – Játszhatsz vele! Ettől
fogva a két kislány elválaszthatatlan volt egymástól, amíg csak haza nem mentek az
oviból. Marika sokat mesélt arról, hogy milyen nehezen élnek, és milyen ritka, ünnepi
alkalom az, amikor csokoládét ehetnek.
Panka nem szólt otthon semmit az új barátjáról, de szüleinek feltűnt, hogy szokatlanul csöndes. Anyukája azt hitte,
beteg, és gyorsan megmérte a lázát. Apukája aggódva kérdezgette, mit szeretne kapni, hogy jobb kedve legyen. A
szülők valósággal kétségbeestek, amikor Panka azt válaszolta, hogy nem kér semmit, ráadásul szó
nélkül ment fürödni, és nem válogatott a vacsoránál, hanem mindent megevett, ami a tányérján
volt. Valami nagy baj lehet ezzel a gyerekkel, tanakodtak a szülők, amikor Panka már
lefeküdt.Nem tudták, hogy kislányuk gondolatai messze járnak; egy szegényes lakásban, ahol
három gyerek és egy anyuka ülnek az asztal körül, és legtöbbször zsíros kenyeret esznek.
Szíve összeszorult a sajnálattól, szeméből könnyek buggyantak elő.
- Kívánj valamit! – mondta egy csilingelő hang.
- Ki beszél? Van itt valaki? – kérdezte Panka ijedten, és fejére húzta a takarót.
- Én vagyok, a Könnytündér! Bújj csak elő, ne félj, nem harapok!
A kislány kikukucskált, és csodálkozva látta meg az aprócska, üvegszerűen átlátszó, ragyogó kis
lényt, aki ide-oda röpködött, majd leszállt a paplanra.
- Sosem hallottam még rólad! Hogy kerülsz ide? – kérdezte Panka a szárnyát billegető tündértől.
- Nem csodálkoznál, ha tudnád, hogy én a könnyekből születek. Sírtál, és itt vagyok.
- Én majdnem minden nap sírok, mégsem láttalak még soha.
- Te sírásnak nevezed azt a hisztis ordibálást? Most először sírtál igazi könnyeket.
- Máskor is könnyeztem. Az miért nem volt igazi?
- Mert önzésből tetted, és a szíved hideg maradt közben. Most azonban nem magad miatt sírtál,
ezért tudtak feltörni az igazi könnyek, és nekem muszáj volt megszületni.
- Nahát! Örülök, hogy sírtam, legalább megláthattalak!
- Most kívánhatsz egyet! – mondta a tündér. – Jól gondold meg, mi legyen az!
- Szeretném, ha Marika boldogabb lenne!
- Legyen, ahogy akarod! – A tündér felröppent. – Mennem kell, lejárt az időm.
- Találkozunk még?
- Persze! Ahányszor csak igazi könnyeket sírsz, én itt leszek.
Könnytündér eltűnt, Panka pedig mély álomba merült.
Az ünnepek utáni első napon Marika ragyogó arccal érkezett az óvodába. Elmesélte, hogy
karácsony este valakitől nagy csomagot kaptak. Becsengettek hozzájuk, és csak úgy ott
hagyták az ajtójuk előtt. Volt abban minden; szép ruhák, mindenféle ennivaló, csokoládé, és
sok-sok játék.
- Képzeld csak – lelkendezett Marika –, még egy ugyanolyan baba is volt benne, mint a tiéd!
Most majd együtt dajkálhatjuk a pólyásainkat.
- Az enyém már nincs meg – mosolygott Panka rejtélyesen. – Elvitte a Könnytündér.
 DECEMBER 19. Donászy Magda: Karácsonyvárás

Alig ment el Télapóka, még a nyoma itt a hóba', kezdődik a sürgés-forgás. Lótás-
futás, csomaghordás. Minden boltban, áruházban hangos vásárlási láz van. Oda se a
hónak, szélnek, még a hidegtől se félnek. Virradattól estelig tér és utca megtelik
kicsinyekkel és nagyokkal, sokasodó csomagokkal.Míg künn a hópihe rebben, odabenn
a kis kezekben malacpersely ontja kincsét. Egyik-másik tele sincs még. No de
mindegy. Hull a fényes tízfilléres, húszfilléres.

Fiúk, lányok, jó barátok elmesélik, ki mit látott. Ki mit venne, mit szeretne, hogyha sok-sok pénze lenne.
Néha nem is pénz kell ehhez. Elég a nagy szeretethez egy-egy ötlet, szorgalom. Az asztalon nagy halom
színes papír, tarkabarka. Tomi adja jobbra-balra. Misi nyírja, Zsuzsi
hajtja, Pál tekeri, Ferike meleg enyvvel keni be, és a végén a kis
Teri, mint egy mesebeli törpe, leragasztja szépen körbe. Klára fűzi
selyemszálra, s el is készül nemsokára anyunak a meglepetés. Nem is
drága, nem is nehéz! Lám, reggeltől délutánig a papiros gyönggyé
válik. Igazgyöngy lesz anyu nyakán, s jobban örül talán-talán, mintha
pénzért vették volna a csillogó ékszerboltba'.

Hát nagyanyó mit csinál? A két keze meg nem áll. Öt kötőtű körbe-
körbe, horgolótű fölle, föl-le ugrándozik, versenyt szalad. Sietteti a
fonalat. A gombolyag nesztelenül futkároz a lába körül. Kanyarodik,
csavarodik, amíg be nem alkonyodik. Dehogy pihen! Soha ilyen lóti-
futi kedve nem volt, míg egyhelyben búsan kuksolt. Unatkozott épp
eleget, rozmaringos ruhák meget nagyanyóka szekrényébe'. De most
kimegy végre-végre az utcára, játszótérre. Hóba, fagyba, ha kis
sapka lesz Sárika feje búbján, elkíséri minden útján. Melegíti, vigyáz
rája, s vele, egy az iskolába. Alighogy elkészült, máris nőttön-nő a
gyapjúsál is. S a varrótű? Az se rest. A cérnával futni kezd.
Bújócskázik be-ki, be-ki, ha nagyanyó öltögeti. Nincs a táncnak hossza-vége, míg a fodros kis kötényke,
ruha, cipő, új kabátka rá nem kerül a babákra. S nem tudja más, csak a kályha, hogy ameddig melegedik,
nem szunyókál, pedig-pedig nap nap után ez a látszat, míg mellette dudorászgat.

Apu s anyu délután sétálgatni megy csupán. Milyen furcsa, hazatérve a sok csomag
alig fér be. Jut pincébe, fáskamrába, nem is tudják hamarjába: hova dugják? Hová
tegyék? Hej! Mert a hely sosem elég. Rejtegetik, cserélgetik, míg csak be nem
esteledik. Ha már alszik a ház népe, nincs a szónak hossza-vége. Anyu egyre
sugdos-dugdos. Apuka papucsban futkos. Fejét fogja, kulcsokat hoz. Lassan
illeszti a zárhoz. Mi tagadás, kicsit álmos. Ami még sincs zár alatt, arra másnap ráakad polc felett és
polc alatt más, ki ott keres helyet. S tanakodik: - Mi lehet? - Tűnődik egy darabig: - Kié lehet? Mi van
itt? Hogy lehetne belelátni, papíron át kukucskálni? - Fogadkozik: - Legyen bármi, a karácsonyt meg
kell várni! Lári-fári! Hány nap van még? Már nem is sok. Kilenc, nyolc, hét, majd meglátja, ha szabad, a
csillogó fa alatt. Hanem éjjel álma nehéz, fogadalma semmibe vész.
Hiszen kicsiség az egész. Mért töltené heteken át álmatlanul az
éjszakát? Nyugodtabb lesz éje, álma, ha meglátja, mit tett oda
nénje, bátyja. Dehogyis vár karácsonyig. Lassan odalopakodik.
Lábujjhegyen, észrevétlen. Jó, hogy senki más nincs ébren. De lám!
Csodák csodájára, már csak hűlt helyét találja! Visszasompolyog az
ágyba.Ő is mindent rejtekhelyre tesz, hogy senki meg ne lelje. Végül
ki-ki alig tudja, féltett titkát hová dugta. Utolsó nap gondot ad, hol
is az a sok csomag? Mert a napok folyvást fogynak. Mind kevesebb
lesz a sok nap. Egyik fut a másik után, s holnapután egyet kell aludni csupán. - Már egyet sem! Csengős
szánon – hipp-hopp! – itt van a karácsony.
 DECEMBER 20.
Linda Jennings: Bandi pónija

Bandinak volt egy pónija. Pirítósnak hívták. Bandi nagyon szerette a

pónit, mindennap megfésülte a sörényét, gondosan ápolta a szőrét.
Bandi testvére, Pista sokat csúfolta Pirítóst.
– Túl kicsi. Semmire se lehet használni. Nem tudja átugrani a kerítést
sem. Olyan kövér, sose nyersz vele versenyt.
Bandi nem törődött a csúfolódással. Pirítós kitartóan ügetett az ösvényeken, és
nagyszerű barát volt. Ki akart versenyt nyerni vele? István mégsem hagyta
abba a csúfolódást. Néha még anya és apa is kinevette Pirítóst, hogy ilyen jó
húsban van.
– Inkább Hordónak kéne hívnod – mondta apa -, nem Pirítósnak.

Azon a karácsonyon a havazás nem akart elállni. Apa az ablakból nézte, hogy
hull egyre jobban a hó.
– Ha nem áll el – mondta -, nem tudok elmenni kocsival a nagymamáért, még az
ajándékokat sem tudjuk elvinni neki. Bandi szülei minden karácsonykor
ajándékokat vittek a nagymamának. Karácsonyeste a nagymama örömmel
bontotta ki a csomagokat. Kisgyermekkorára emlékezett, Németországra, ahol
ez volt a szokás. Karácsony első napján aztán ő jött át Bandiékhoz ebédre. Most úgy
látszott, ezt a karácsonyt ajándékot és családi ebéd nélkül, egyedül kell a nagymamának
töltenie.
– Nagyon csalódott lesz szegény – mondta anya.
Bandinak mentő ötlete támadt:
– Talán hasznát vehetnénk Pirítósnak – mondta. István
nevetni kezdett.
– Ez a négylábú karácsonyi kalács? Miben tudna ez
segíteni?
– Karácsonyeste elviszem vele az ajándékokat – mondta
Bandi. – Pirítósnak nem számít a hó. Másnap meg apa
megy el Pirítóssal. Fölülteti rá a nagymamát, elhozza hozzánk.

István már nem nevetett, anya és apa is gondolkodóba esett.

– Nincs olyan messze, hogy ne érnél vissza sötétedés előtt – szólt anya.
– Figyelj jól az útra! – mondta apa. – Még látható a csapás.
Bandi felült Pirítós hátára, és elindult az ajándékokkal a nagymamához. Karácsony reggel
pedig a nagymama fölvette a legszebb ruháját. Fölült Pirítósra, akit apa kötőféken vezetett
hazáig.
 DECEMBER 21. A tizenkét hónap

Volt egyszer három testvér. Az egyiket hívták Tövisnek, a másikat Csalánnak, a harmadikat Ibolyának.
Tövis és Csalán, nevéhez illően, szúrós és csípős volt, míg ellenben Ibolya szelíd és kedves. Tövis már
nagy leány volt s ő parancsolt a két kisebbnek, de amíg Csalánkát kényeztette, Ibolykát gyötörte. Talán
azért, mert Csalánka éppen olyan kegyetlen volt, mint ő. Egy zord téli napon Csalánnak nagyon rossz
kedve volt.
- Mi bajod Csalánka? – kérdezte Tövis. – Kívánsz valamit?
- Szeretnék ibolya-bokrétát tűzni a keblemre, Töviském. – felelt Csalán.
No, ha ez a kívánságod, ezen segíthetünk, - mondta Tövis és gonoszul mosolygott. Előkiáltotta Ibolyát.
- Mit parancsolsz, Tövis?
- Eredj az erdőbe és szedj egy bokrétára való Ibolyát!
- Most? Télen? - csudálkozott a kislány. - Most! És ne sokat beszélj, mert pórul jársz.
Ezzel megmutatta körmeit, melyek csakugyan hegyesek voltak, mint a tövis. Ment, mendegélt bolya. Az
erdő fehér volt a hótól. Fehér a fa, Fázott leányka, de nem mert engedetlenkedni, mert félt
testvéreitől. Egyszer egy tisztásra ért, melyen lobogó tűz körül tizenkét öregember ült. Ezek voltak a
hónapok.
- Mit keresel, kis lányom, ilyenkor az erdőben? – kérdezte a leghosszabb és legfehérebb szakállú. Ez
volt a Január apó.
- Ibolyát.
– Télen? Mi jut eszedbe?
- Nem nekem jutott az eszembe, hanem a két testvéremnek. Ők parancsolták meg nekem,
hogy hozzak egy bokrétára valót. Január apó most az egyik öreghez fordult.
- Ugyan, Május pajtás, adj ennek a kis leánynak egy kis ibolyát!
- Szívesen – felelt Május apó, s ezzel rálehelt a hóra. Hát egyszerre elolvadt a hó egy
karikán és egy bokrétára való kékszemű ibolya bújt ki a földből. No, bámult a két gonosz testvér, mikor
húguk beállított az ibolyával.
- Csalánkám, mi a bajod megint? – kérdezte Tövis másnap a húgától.
– Eperre éhezem. Nem lesz addig jó kedvem, amíg friss epret nem eszem.
Egyéb se kellett Tövisnek: tüstént küldte Ibolyát epret szedni az erdőbe. A szegény
Ibolya engedelmeskedett, noha tudta, hogy hiába megy. A tisztáson ismét ott találta
az öregeket.
– Mit keresel az erdőben? – kérdezte tőle Január apó. – Epret.
– Megint gonosz nénéid kergettek ki eperért a hóba? Június testvér fordult az apó
egyik társához – adj egy kis epret ennek a pöttöm kis lánynak. Június nem kérette sokáig magát,
rálehelt a hóra, hát mindjárt ott nevetett Ibolykára az érett eper. Teli, de tele lett a lányka kosara.
– Én is kimegyek ibolyáért és eperért az erdőbe – mondotta Csalánka, mikor látta, hogy Ibolyka milyen
szerencsével járt. Amint a hónapok meglátták Csalánkát, Január apó így szólt: - No, December pajtás,
eressz a nyakába egy kis havat ennek a gonosz teremtésnek!
December hamarjában úgy elkezdte ontani a havat és fújni a vihart, hogy Csalán
se nem látott, se nem hallott. Eltévedt, elfáradt és lerogyott. Odahaza nagyon
aggódott Tövis, hogy Csalán estig sem tért haza. tehát húga keresésére. Január
apó azonban, láttára, így kiáltott fel
- November, December, Február, rajta, rajta, mind ontsuk a havat! Itt az
erdőben a legrosszabb testvér! A négy hónap versengve hányta a havat Tövisre,
még fényes szemű Március is hozzávágott
néhány hólabdát. Mikor Tövis ráakadt a hóval fedett Csalánra, maga is úgy
kimerült, hogy
eszméletlenül hullott melléje.
A két testvér bizonyosan megfagy az erdőben, ha Ibolya lámpással a keresésükre nem indul. Megtalálta
összefagyott testvéreit, megmelengette és hazavitte őket. Nem is bántotta ezentúl a két rossz
testvér Ibolykát, hálásak voltak, hogy megmentette őket. Azonban ők azóta is szórósak és csípősek
maradtak.
DECEMBER 22. Mester Györgyi: A Hókirálynő karácsonyfája

Alkonyodott. Az utca a szegényes, málló vakolatú házfalak miatt volt

szürke, az ég pedig a dunyha vastagságú hófelhőktől. A karácsony ott
lógott a levegőben, de ebből az utcán céltalanul bandukoló három fiúcska
mit sem érzett.Nekik még sohasem volt karácsonyfájuk, mint ahogy az
utcabeli ismerőseiknek sem. Unatkoztak. Nem tagadhatták meg azonban
gyermek mivoltukat, játszhatnékjuk volt, míg el nem jön a lefekvés órája.
Egyikük felvetette: menjenek pár utcával arrébb, ahol a
jobb módú negyedben már bizonyára sok ablakból
kiviláglik a feldíszített, tarka fényekben pompázó
karácsonyfa. Ez jó ötletnek tűnt, hát nekivágtak.
Közben, mintegy észrevétlenül, meghasadt a
felhődunyha, és szállingózni kezdett a hó. Nem
tévedtek. Pár utcával odébb, több ablakból is színes
fények sütöttek ki az egyre sötétülő utcára. Meg-megálltak, gyönyörködtek benne.

Egyszer csak, kis terecske szakította meg a láncszerűen egybefolyó, magas épületek sorát.
Emlékeztek, a téren, napokkal azelőtt, sötét arcú, morcos tekintetű, nagydarab férfi árulta
a szebbnél-szebb fenyőket. Mivel az ünnep már az orruk előtt volt, s a vevők is elfogytak,
az árus összetakarított, és eltűnt a sátrával együtt. A járda mellett azonban, ott árválkodott
egy fenyőfa. Ahogy közelebbről megnézték, megértették, az árus miért hagyhatta magára a
fácskát. Valójában csak megszabadult tőle, mint selejttől. Kidobta, szemétnek szánta. Nem
tudott vele mit kezdeni, mivel görbe volt a törzse, letört a csúcsa, és ágai végén már rozsdásodott a
tűlevél. A gyerekek, rövid tanakodást követően, ölükbe kapták a fát, és szapora léptekkel megindultak
hazafelé.

Mire a házukhoz értek, már nehezükre esett a járás az egyre vastagodó hóban. A kis fenyőt
bevitték az öreg, kopott ház udvarára, és odatámasztották a téglakerítéshez. Forgatták, nézegették,
keresték, melyik oldala mutatkozik a legegyenesebbnek, majd havat tapasztottak a fa tövéhez, hogy el
ne dőljön. Egyikük a tört ágat nyeste le a fa csúcsáról a bicskájával, míg társa a megszáradt,
rozsdaszínű tűleveleket szedegette le róla. De mivel ékítsék fel? Mi is a tél legszebb dísze? Hát
persze, hogy a hó… Hógolyókat gyúrtak, és a kisebb-nagyobb gömböket rányomkodták a fenyőcske
ágaira. Amikor már tele volt díszekkel, a tetejére hóból hegyes csúcsot formáztak. A kora esti,
kékesfekete égboltra lassan felúszott a ragyogó hold. Fényével körülölelte a kopár kis fenyőből immár
karácsonyfává vált fácskát. A házból többen is felfigyeltek a kintről behallatszó, szokatlan sürgés-
forgásra. Az emeletekről a kíváncsi lakók lassacskán leszállingóztak az udvarra. Különösen a kisebb
gyerekek ámuldoztak a fácska varázslatos szépségén, hiszen nekik még sohasem volt karácsonyfájuk. A
bámészkodók között, két kislány dideregve bújt össze, miközben a holdfényben tündöklő, hótó
szikrázó kis fenyőt csodálták. Látszott rajtuk, már addig is sokat fagyoskodtak, a lakásukban se
lehetett melegebb, mint odakinn az udvaron. Az idősebb lányka, még ácsorgás közben is, szorosan
magához ölelte a húgát, úgy próbálta melengetni.
A fiúk figyelmét nem kerülte el a dolog. Őket legalább odahaza duruzsoló kályha várta, ha fára nem is
tellett. A lakók, miután kigyönyörködték magukat a ház karácsonyfájában, lassan visszatértek
otthonaikba. Csupán a fára lelő három kisfiú tanakodott valamin, és egy darab ideig még ott időztek az
udvaron. Reggelre eltűnt a csodaszép karácsonyfa, nyoma sem maradt. Mintha soha, nem is lett volna.
Talán csak álmodták, hogy ott volt?! Többen azt rebesgették, a Hókirálynő
megirigyelte tőlük, megtetszett neki a pompás karácsonyfa, amely a tél
legszebb, hóból készült díszeivel lett felékítve. Az éj leple alatt magával
vitte hát a birodalmába, s most a fácska a palotája előtt áll, hogy minden
alattvalója megcsodálhassa. Mások ugyanakkor azt beszélték, hogy a
legszegényebbek közül való, két, didergő kislány – valakik jóvoltából,
karácsony szent estéjén -, fenyőfa tüze mellett melegedett.
 DECEMBER 23. Grimm mesék: A suszter manói

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan

dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy
nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból
este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a
lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta,
majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen;
lefeküdt, és békességgel elaludt. Másnap jó korán fölkelt, és
neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta,
mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra
megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna. Hamarosan
vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér
érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A
suszter este ezeket is szépen kiszabta. "A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -,
ráérek a dolgomtól." De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett
megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy
párra való bőrt vásárolhatott. Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább
napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes
jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle. Karácsony táján egy este szokása szerint
ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít
nekünk a műhelyünkben?Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát
nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a
sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz. Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami
kaparászást, topogást, igéstmozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant
a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a
kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen
dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a
suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában. A manók addig egy
szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek,
és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet
füttyentettek, s illa berek! - eltűntek. Másnap reggel azt mondta a
suszterné asszony: - Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba
juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem
fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot,
kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt. Egész nap dolgoztak; az
asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén
kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a
kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a
sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók. Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is
jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra
esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez
kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak
a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak,
egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek. „Ugye, milyen csinos fiúk
vagyunk? Többet bizony nem is suszterkodunk!” - énekelték;
körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán
kiperdültek a szobából. Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak
pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden
sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.
 DECEMBER 24. Grimm mesék: Holle anyó

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és
szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a
csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett
végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút
mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az
ujjából.

Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett
tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és
beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s
elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna,
kegyetlenül ráripakodott: - Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott.

Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép,

napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt;
egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a
kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán
továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt
almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor.
Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet
szépen kupacba rakta, és továbbindult. Ment, mendegélt, végre egy
házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan
hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony
azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben
elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az
ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik
fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.

Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte

bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a
kedve szerint, az ágyát is mindig jól
fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek. De jó dolga is volt ám
az öregnél! Soha egy rossz szót sem
hallott, s ehetett, amennyi jólesett
neki. Evett is eleinte jó étvággyal;
hanem aztán valahogyan ízét vesztette
a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb,
egyre szomorúbb lett. Eleinte maga
sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor
már jó ideje szolgált Holle anyónál,
ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába
ment itt ezerszer jobban a dolga, mint
otthon, mégiscsak mindig ott járt a
gondolata a messzi kis falusi házban.
Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad.
Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágysz - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés
vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba. Azzal kézen fogta,
és egy nagykapuhoz vezette.
- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a
falutok határába nyílik. A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a
lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany
mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől
talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és
még a kútba esett orsóját is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint
körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az
anyja házától. Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy
befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot
rikkantott:
Kukurikú! Mi történt? Aranyos lányunk hazatért!

A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta.
Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy
gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte
hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel,
bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az
ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat! Azzal továbbment. Csakhamar
az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy
foga van, és tüstént elszegődött hozzá. Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó
mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog
tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni
reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a
pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A
lusta lány cseppet sembúsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd
az aranyeső - gondolta magában.

Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta,

arany helyett egyjókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a
szolgálatodért! - mondta
Holle anyó, és becsukta
a kaput. A lusta lány
hazament; tetőtől talpig
szurkos volt, s amikor a
kakas meglátta a kút
kávájáról, nagyot rikkantott:
Kukurikú! Mi történt? Szutykos lányunk hazatért!
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.