XXXIV.

Országos Tudományos Diákköri Konferencia

A közösségépítő Heltai:
statikus és dinamikus olvasatok a Száz
fabulában

2018. 10. 25.

 1. Bevezetés

Sokan és sokszor elemezték már előttem Heltai Gáspár kolozsvári nyomdász-prédikátor

prózáját. Bizonyos munkák, például Molnár Szabolcsé, Bernád Ágostoné, Nemeskürty Istváné1
vagy régebbi korokig visszamenve Imre Lajosé2 ezen próza szépirodalmi jellegét, nyelvének,
stílusának mívességét emelik ki. Más kutatók, mint Szigeti Csaba vagy Zemplényi Ferenc a
vallásos dimenziók felé tolják el a hangsúlyt.3 Utasi Csilla 2013-as, átfogó jellegű munkájában
megemlíti az előbbi esztétizáló és egyben szekularizáló értelmezéseket, ezzel párhuzamosan
pedig legitimálja a vallási jelleget, kijelentvén, hogy „Heltai kései művei nem az elvilágiasodási
tendenciákat teljesítették ki. A hit az autonóm irodalom létrejöttét lehetővé tévő
episztemológiai fordulatig az emberi tájékozódásban megtartotta központi szerepét.”4 Utasi
munkája figyel tehát Heltai szövegeinek (úgy a koraiaknak, mint a késeieknek) vallási
dimenzióira, azonban emellett könyvében folyamatosan utal a vallási és társadalmi-polgári
dimenzió összefüggéseire is. Jelen dolgozat azt kívánja megvizsgálni, hogy az esztétikai, illetve
vallási szempontot időlegesen és részlegesen félreállítva hogyan láthatjuk az író egyik kései
művét, az 1566-os Száz fabulát társadalmi kontextusban is önálló erővel bíró, szuverén műnek
a reformáció és polgárosodás korában.

2. Heltai szövegei – kapcsok hit és közösség között

Az a fajta polgáriasodás, polgári közösségigény, ami Heltai szövegeiben tapasztalható,

abban a késő középkori „elvárosiasodásban” gyökerezik, amelyet idővel a magyar királyi
városok is megérezhettek. A német területekről induló gyakorlat, mely szerint a városi
magisztrátusok jogkörüket nemcsak a város lakosságára, de a helyi plébániatemplomokra és
koldulórendi kolostorokra is kiterjesztették, azzal a világnézeti szemléletmódváltással esik
egybe, mely szerint a késő középkori polgárok városukat egyetemes jellegű üdvközösségnek
fogták fel. Az ilyenképpen felfogott városi öntudat, az ebből fokozatosan leszármazó politikai
függetlenséggel karöltve, nagy szerepet játszott a lutheri individualista tanok elterjedésében. A
hitújítás korai szakaszaiban a városközösségek és az azokat összefogni képes prédikátorok

1
Erről részletesebben lásd: BALÁZS Mihály, „Spiritualizmus és felekezetiség a kései Heltai műveiben”, in BALÁZS
Mihály, Felekezetiség és fikció: tanulmányok 16–17. századi irodalmunkról, 76–94 (Budapest: Balassi Kiadó,
2006), 76–77.
2
IMRE Lajos, „Előszó”, in HELTAI Gáspár, Ezópusi meséi, kiadta IMRE Lajos, 1–18 (Budapest: Franklin-Társulat,
1897)
3
BALÁZS M., „Spiritualizmus és felekezetiség…”, 77.
4
UTASI Csilla, Argumentum, fabula, história Heltai Gáspár műveiben (Újvidék: Újvidéki Egyetem, 2013), 11.

2
szolgáltattak táptalajt az új eszmék, az új vallási irányzatok terjedésének. Az emberek nagy
része egy már meglévő vallásközösség tagjaként tért át, amely kezdetben egybeesett az illető
városközösséggel is.5

Heltai korának esetében hasonlót tapasztalhatunk: a feltételezhetően nem túl fiatal és

valamennyi tapasztalattal már rendelkező6 Heltait, aki abban az időben éppen Wittenbergben
tanul, 1544-ben a kolozsváriak plébánosuknak hívják meg. Abban az évben kerül erre sor,
amikor meghal Kolozsvár utolsó katolikus esperese, Adrianus Wolphardus, azaz más néven
Enyedi Adorján püspöki helynök, volt gyulafehérvári kanonok.7 Ő már rokonszenvez a
terjedőfélben lévő lutheránus tanokkal,8 észrevehető ez alapján az a folytonosságigény, ami a
koraújkori polgári társadalomra oly jellemző. Nincs szó radikális váltásról, sem a közösség létét
vagy egységét fenyegető szakadásról.9 Olyannyira igaz ez, hogy Horváth János elfogadhatónak
tartja a Kénosi–Uzoni-féle unitárius Egyháztörténet azon állítását, mely szerint Heltai már
1540-ben Kolozsvárt lelkészkedett.10 Abból, ahogyan Heltai az antitrinitárius fordulatot
követően következetesen elutasítja és fordítás-átdolgozásaiból „kigyomlálja” az eretneknek
vélt, a városközösség megosztására alkalmasnak gondolt eszméket, látható, mennyire a szívén
viseli a közösség egységének ügyét.11 Száz fabulájában is – amint azt látni fogjuk – az
intézményesített, kialakult világrend legitimációját, a közösség morális megerősítését tartja
szem előtt.

Heltai 1550-ben kezdi meg Hoffgreff Györggyel közös nyomdászi munkáját. Korai
kiadványaira a nyílt vallásosság, a teológiai jellegű tanítás előtérbe kerülése jellemző. Ezen

5
UTASI, Argumentum…, 11–18.
6
A plébánosi tisztet a kolozsvári közösség a még csak egy éve Wittenbergben lévő Heltainak, és nem a már négy
éve ott tanuló Vízaknai Gergelynek ajánlja fel. Utóbbi alárendelt lelkészi hivatalt kap. Ebből sejthető, hogy Heltai
1543-ban már tapasztalt papként mehetett ki Wittenbergbe. Erről bővebben lásd: HORVÁTH János, A reformáció
jegyében: a Mohács utáni félszázad magyar irodalomtörténete (Budapest: Gondolat Kiadó, 1957), 367.
7
„Wolphard Adorján (v. Enyedi Adorján) dr., […] 1529–1544: Kolozsvár utolsó római katolikus plébánosa a
reformáció előtt.” (FERENCZI Sándor, A gyulafehérvári (erdélyi) főegyházmegye történeti pap névtára (Budapest–
Kolozsvár: Verbum, 2009), 141.) (Utasi Csilla munkájában tévesen Andreas Wolphardus néven szerepel)
Ugyanerről lásd még: HORVÁTH, A reformáció jegyében…, 367.
8
UTASI, Argumentum…, 16.
9
Szerb Antal a reformáció városokban való elterjedését így foglalja össze velősen: „A város új plébánost kap. A
plébános Wittenbergben tanult […] Lassanként kihagyja a szertartásokból a szentek kultuszát, a tárgyak
megáldását, a miséből azokat a részeket, melyek az evangéliumtól függetlenek, a misét kezdi Úrvacsorának
nevezni. Nem veszi rossz néven, ha hívei nem böjtölnek, és elmulasztják a gyónást. Amit szertartásban veszítenek
a hívek, bőségesen visszanyerik a prédikáció és a Biblia-olvasás fokozott érdekességében. […] a városi tanácsos
meglepve hallja, hogy az új pap milyen egyszerűen, milyen természetesen beszél a legszentebb dolgokról. […]
Személyesebb vallásosság születik meg benne, és ettől kezdve szívvel-lélekkel ragaszkodik az új paphoz.” (SZERB
Antal, Magyar irodalomtörténet. (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1992. [1934]), 55–56.)
10
Horváth ezen, és más adatok alapján Heltai születését is jóval a többnyire elfogadott 1510–1515 előttre datálja.
(Erről bővebben: HORVÁTH, A reformáci jegyében…, 367–368.) Heltai 1557-ig marad plébános. (Erről lásd
PIRNÁT Antal – VÉGH Ferenc, „Új adatok Heltai Gáspárról”, Irodalomtörténeti Közlemények (1956): 66–74, 67.)
11
UTASI, Argumentum…, 13.

3
munkák „a közösség létét segítettek összhangba hozni az új tanítással”,12 a lutheri tanok
megszilárdulását segítették elő a kolozsvári hívekben. Ide tartozik első, Hoffgreff-fel közös
nyomtatványa, a mindkét nyelven kiadott Catechismus minor, vagy az előbb németül, majd
1553-ban magyarul is megjelentetett Vigasztaló könyvecske. A közösségi vallásgyakorlat, sőt,
a közösség mint az egyénre ható pozitív, megerősítő, támogató erő már ez utóbbi műben is
megjelenik: „E nagy testi és lelki gyötrődésbe és szorgalmatosságba [ti. a halálra való
készülődésben] senki magának nem elég: hanem minden embereknek tanácsa, segétsége, és
vigasztalása szükség az embernek.”13

Ahogyan Kolozsváron újabb és újabb tanítások kezdik felütni fejüket, ahogyan a

pártoskodás – nagyon is immanens – veszélye kezd el fenyegetni, Heltai vallásilag kevésbé
explicit művek kiadására adja a fejét. A protestáns irányzatok diverzifikálódása szorosan
kapcsolódik Dávid Ferenc 1553-as kolozsvári fellépéséhez. Ekkor Dávid még lutheri hitű,
fokozatosan fordul át a kálvinizmus felé, majd hívja életre az unitarianizmust, s végül a
szombatos irányzatot is. Heltaira nagy hatást tesz a tanult és világlátott Dávid, akinek 1557-ben
kolozsvári plébánosi székét átadja. 1556-ban Kálmáncsehi, majd 1559-ben a meliusi helvét
hitvallás ellen még Dávid oldalán küzd, a Szentháromság megtagadásában azonban csak
vonakodva követi őt.14 Az 1550-es évek vége és az 1560-as évek eleje Heltai számára a vívódás
időszakát jelentik (nyíltan csak 1569-ben válik antitrinitáriussá). Ebben a vallásilag-
meggyőződésileg nemcsak Heltai, de az egész erdélyi közösség számára bizonytalan – vagy
inkább a bizonyosságot, vagy legalábbis az ezzel járó stabilitást óhajtó15 – időszakban hagy fel
a kolozsvári nyomdász-prédikátor a nyíltan vallásos művek megjelentetésével:16 az 1561-es,
hosszas előmunkát kívánó Újtestamentum után csak 1566-ban jelentkezik a komolyabb műnek
számító Száz fabulával. Antitrinitárius hite megszilárdulása után újból vallási művet ad ki, a

12
UTASI, Argumentum…, 17.
13
Közbeékelés tőlem. Az idézet betűhű átirata: „E nagy teſti es lelki gyoͤtroͤdeſbe es ſzorgalmatoſſagba ſenki
maganak nem elég: hanem minden embereknek tanacha, ſegetſege, es vigaſztalaſa ſzükſeg az embernek.” (HELTAI
Gáspár, Vigasztalo könyvetske kereszttyeni intessel es tanitassal : miképen kellyen az embernec készuelni
keresztyéni es bodog è világbol valo kimulásához. RMNy 102 (Kolozsvár: 1553), A6 recto)
14
HORVÁTH, A reformáci jegyében…, 369.
15
„[…] a két nagyhatalom közé ékelt, etnikailag és politikailag különben is rendkívül heterogén fejedelemség nem
engedhette meg magának, hogy egymás megsemmisítésével fenyegető felekezeti küzdelmek színterévé váljék.”
(BALÁZS Mihály, „»A hit… hallásból lészön.« Vallásszabadság ás bevett vallások (receptae religiones) Erdélyben
a 16. században”, in BALÁZS Mihály, Felekezetiség és fikció : tanulmányok 16–17. századi irodalmunkról, 11–36
(Budapest: Balassi Kiadó, 2006), 15.)
16
Az előbbiekből, valamint Balázs Mihály teljes tanulmányából is kitűnik, hogy Heltai sokkal inkább az vibráló
felekezeti légkör és lelkiismereti bizonytalanság miatt teszi ezt, s nem csupán azért, mert „belefeledkezik az írás
gyönyörűségébe”, ahogyan azt a Balázs által is idézett Molnár Szabolcs állítja (BALÁZS M., „Spiritualizmus és
felekezetiség…”, 77., 3. lábjegyzet). Ezen oknak mintegy járulékos következménye, hogy Heltait éppen nem
vallásos művei teszik említésre és felidézésre méltó – magyar – íróvá.

4
Hálót, 1570-ben. A rá következő év Heltai számára tragikusnak tűnő fordulatot hoz: az újonnan
megválasztott, katolikus Báthory István erdélyi fejedelem cenzúrarendelete értelmében
protestáns szellemiségű mű nem jelenhet meg. Ekkor adja ki másik, hitelvektől független
alkotását, a Ponciánus császár históriáját, nem sokkal később, 1574 második felében azonban
utoléri a halál, végső, igen komoly művét, a Krónikát már felesége bocsátja közre 1575-ben.

A Száz fabula és a Ponciánus: két olyan mű, amelynek létrejöttekor a kolozsvári

kétnyelvű prédikátor keze meg volt kötve: az első esetben saját lelkiismerete, míg a másodikban
a fejedelmi cenzúra által. Jelen dolgozat íróját azonban az izgatja inkább, hogy az első esetben,
mikor Heltai önszántából választ vallásfüggetlen anyagot, mikor saját akaratából dönt úgy,
hogy vívódásait (vagy azok pillanatnyi eredményeit) nem viszi bele az általa kiadott szövegbe,
mi az, ami írói énképéből, öntudatából mégis megképződik a szövegben. Mik azok a mélyebb
morális-társadalmi elvek, amelyek megjelennek a fabulákban és azok értelmeiben? Milyen
nyitott vagy zárt identitásképet rajzolnak meg ezek a fabulák, hogyan alakítják a közösség
öntudatát? Vagyis: hogyan válik Heltai Gáspár vallási íróból társadalmi íróvá?17

3. A fabula mint társadalmi tény (Arisztotelész és Isten – avagy hogyan ne legyünk

állatok)

Mindenekelőtt, hogy rálátásunk legyen, milyen közösségépítő szellemiség

munkálkodott többek között Heltaiban, amidőn német szerzők munkáit magyarra kívánta
átültetni, vessünk egy pillantást egyik korábbi művére, az 1552-es A részegségnek és
tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógusra.18 Ebben annak a Sebastian Franck német
protestáns gondolkodónak a szövegét követte, aki „a Lutherhez csatlakozók azon (a modern
szakirodalomban spiritualistának tartott) csoportjához tartozott, amely a legkorábban kérdezett
rá a reformáció értelmére […], s amely csoport számára kérdésessé vált, hogy megőrizhetők-e
a reformáció alapeszményei, s egyáltalán nem az-e a sorsuk bármiféle eszményeknek, hogy
eltorzuljanak és kicsorbuljanak a megvalósítás során.”19 Mint ilyen spiritualista, Franck
számára a részegségről írott traktátus végkövetkeztetése, hogy a részeges, korhely viselkedés
több különböző okból is elítélendő, ezek az okok a traktátus fejezeteit követve a következők: a

17
Hogy Heltai hogyan válik életútja folyamán fokozatosan szépíróvá, arról szakmunkák tömkelege szól. Az
általam vizsgáltak közül példaként említem Imre Lajos, Nemeskürty István, Horváth János munkáit. Jelen dolgozat
nem erről a folyamatról kíván beszélni, sokkal inkább Heltai kései mesegyűjteményének társadalmiságát próbálja
körüljárni elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt.
18
HELTAI Gáspár, A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus (Kolozsvár, 1552)
19
BALÁZS M., „Spiritualizmus és felekezetiség…”, 78.

5
részegség által az ördög megfoszt minket értelmünktől és bűnre csábít; a részegeskedés testi
egészségünket is felemészti; a részegeskedés erkölcstelenséget szül, amelyet még a „sötétség
fiai”, a pogány bölcsek sem tűrtek; a részegeskedő elveszti vagyonát és koldusbotra jut; a bor
nem csillapítja, csak növeli a szomjúságot; a részegség akadályoz a helyes ítélethozatalban; a
részegség a társadalmi rendet megborító zúgolódást (konkrétan parasztfelkeléseket) szül;
központi helyet foglal el a nyolcadik fejezet, ahol Franck kifejti, hogyan válik érzéketlenné a
részeg ember Isten igéjére, hogyan lesz képtelen Istenre és az ő jeleire figyelni; a továbbiakban
Franck felsorolja a részegség következményeképpen fellépő bűnös életformákat. 20 Franck
értelmezésében a részegség pusztító hatása elsősorban hitéleti tényként tételeződik. „A
spiritualisták szóhasználatával tehát az emberben ott lakozó isteni legyilkolásában vétkesek
elsősorban a részegeskedők és tobzódók, s minden további csak ennek kevésbé fontos
következménye.”21

Heltai jelentősen átalakítja ezt az értelmezést. Tompítja a spiritualista élt, a hitéleti tény
kategóriájából a részegség ártalmas jellegét a társadalmi tény kategóriájába emeli át. Heltai
számára a részegség legveszedelmesebb következménye a társadalmi lezüllés, az, hogy a
korhely emberek nem járnak templomba (megsértve ezzel az uralkodó társadalmi normát),
képtelenek a feladataik elvégzésére (csökken társadalmi hasznosságuk), következésképpen
környezetük számára csak terhet jelentenek.22

A hangsúlyok ilyen eltolására Heltai a bizonyos rövidebb-hosszabb szövegrészletek

kihagyásának módszerét, illetve a rövidítő-tompító módon megfogalmazott fordítást
használja.23 A továbbiakban azt szeretném megvizsgálni, hogy a hasonló cél (a társadalmi
kontextualizálás, a társadalmi hang erősítése) érdekében Heltai milyen módszerekhez nyúl a
Száz fabula megírása során.

Az fabula mint az európai irodalmat sokoldalúan befolyásoló műfaj önmagában való

vizsgálata során a következő hipotézist állítottam fel: az ezópusi fabuláknak többnyire két
olvasata lehetséges: az első a világ rendjét elfogadó, míg a másik az azt felborítani igyekvő
olvasat. Nevezzük az elsőt statikus vagy felszín-olvasatnak, a másodikat pedig ezzel

20
UTASI, Argumentum…, 36–39.
21
BALÁZS M., „Spiritualizmus és felekezetiség…”, 79.
22
Uo.
23
Bizonyos esetekben Heltai akár a hosszabb, sermo-szerű betéteket, máskor csupán a „problémásabbnak” ítélt
mondatokat hagyja el. Lásd: UTASI, Argumentum…, 36–37

6
párhuzamosan dinamikus, vagy mélyolvasatnak. (Látni fogjuk, hogy Heltai egy harmadik,
Istennek kiemelt helyet biztosító kombinációs olvasatot is játékba hoz.)

A felszín-olvasat a fabulák keletkezésével egyidős, és a nyilvánvaló, látható viszonyok

elfogadásán alapuló értelmezést részesíti előnyben. „A legrégebbi feljegyzett görög fabulába,
amely Hésziodosz Munkák és napok című művében található, egy sólyom a következő szavakat
intézi a karmaiba került fülemüléhez: »Nyomorult teremtmény, miért siránkozol? Tőled sokkal
erősebb tart most fogva téged, velem kell hát jönnöd énekes madár létedre, bármerre is viszlek
téged. És ha úgy akarom, jóllakom veled, vagy elengedlek.« A tanulságot Hésziodosz a rögtön
a fabula után következő szövegben mondja ki: »Ostoba az, aki ellenáll az erősebbnek, mert nem
szerez fölényt, csupán szenvedést a szégyen mellé.« Más szavakkal, erő szüli az igazságot, a
gyenge az erősebb szeszélyét szenvedi, az ellenszegülés hiábavaló és csak még több fájdalmat
és potenciális rombolást hordoz magában.”24 Az ilyen és ehhez hasonló fabulák – melyek aztán
évszázadokon keresztül élnek tovább az európai irodalomban – az erő mint előre adott tény
által legitimálják a társadalmi hierarchiát. Nem reflektálnak a tényként tételezett erőkülönbség
okára (miért erősebb a sólyom, mint a fülemüle), ezért nem is kérdőjelezik meg azt. Üzenetüket
direkt analógiák mentén alakítják ki: bizonyos embercsoportokat (a démoszt) a gyengébb
állatoknak, másokat (az arisztokráciát) az erősebbeknek feleltetik meg. Az interperszonális
olvasat üzenete nyilvánvalónak tetszik: „akik nem rendelkeznek hatalommal, alá kell vetniük
magukat azoknak, akik rendelkeznek vele és igyekezniük kell őket nem feldühíteni.”25 Céljuk:
egyfajta túlélési útmutatóként szolgálni a társadalom alsó, elnyomott rétegei számára, ezáltal
igyekezvén biztosítani egy nyugodt, veszélytelen, konfliktusmentes életet.

Edward Clayton Arisztotelész írásai mentén indul el a fabulák értelemképzési

lehetőségeinek további vizsgálatában. Tanulmányában kiemeli Arisztotelész véleményét az
emberi és állati világ összefüggéséről és ennek szerepéről a fabulák – a filozófus számára
politikai-retorikai szempontból fontos – értelmezésekor: „[…] az emberek rendelkeznek
bizonyos tulajdonságokkal és képességekkel, amelyek – helyesen használva – a többi állat fölé
engedik emelkedni őket. A fabulák világában az állatok az emberhez képest korlátozott lények
[…] a világ számukra sokkal kíméletlenebb és erőszakosabb, mint az emberi világ, legalábbis
kíméletlenebb és erőszakosabb, mint amilyen az emberi világ lenni tudna, ha az emberek úgy
viselkednének, ahogyan kéne, és kihasználnák a természet szerint rendelkezésükre álló

24
CLAYTON, Edward, „Aesop, Aristotle, and animals: The role of fables in human life”, Humanitas:
Interdisciplinary journal 21/2 (2008): 179–200, 180. (magyar fordítás tőlem)
25
Uo., 181.

7
képességeket.”26 A fabuláknak azt az olvasatát, amely az ember elé saját képességeinek és
lehetőségeinek negatív és reflektív tükreként állítja az állatszereplőket, nevezem én dinamikus
vagy mélyolvasatnak. Ez a dinamikus olvasat kimozdít a felszín-olvasat alapján szinte
észrevétlenül megképződött areferenciális tényvilágból, és a hiánnyal szembesít minket, az
értékek és lehetőségek hiányával. Az értelemképzés elsődleges eszköze itt már az indirekt
allegória: tudjuk, hogy a gyenge állatszereplők minket szimbolizálnak, de már nem tudunk
maradéktalanul azonosulni velük. Érezzük a feszültséget az elnyomott szereplők és saját,
önmagát képességeiben kiteljesíteni vágyó énünk között. Ez az az olvasat, amely Clayton
feltételezése szerint az athéni demokráciában az olvasókban megképződhetett. Szerinte ezt az
olvasatot pontosan a demokratikus szellem hívja elő: a dinamikusan olvasó befogadó számára
a fabulák üzenete már nem egy adott hierarchia elfogadása, sokkal inkább az egyenlőség és az
igazságosság kérdéseire adható válaszok keresése. A dinamikus olvasat az athéni polgárnak
éppen saját szeretett demokráciájának negatívját adja, ezáltal ösztönöz az államiságról, a
hierarchiák kialakulásának jogosságáról, az alapvető emberi értékekről való dialógusra.

Hogyan segít azonban nekünk az előbb említett két olvasat ismerete Heltai szövegeinek
értelmezésében? Elsősorban úgy, hogy rálátást ad arra, hogyan fon össze a kolozsvári
prédikátor egymásnak látszólag ellentmondó gyakorlatokat: hierarchiák legitimálását és polgári
szabadságeszményt; egyéni értékeket és közösségi gyakorlatot; egyéni célokat, feladatokat és
protestáns predestinációt.

4. A fabula mint erkölcspolitikai tény

Waldapfel József Heltait világi szépprózaíróként tételező álláspontját árnyalni akarván,

Szigeti Csaba 1977-es tanulmányában a kolozsvári nyomdász-prédikátor meséinek vallásos-
morális szerepét igyekszik hangsúlyozni.27 Szerinte Heltai nem tud, és nem is akar elszakadni
a szövegek vallási-etikai funkciójától, a szövegszerkesztésben, a fabulák összeválogatásában,
és az értelmek megalkotásában végig Luther saját Ezópus-kiadásában lefektetett elveket követi.
Szigeti Waldapfel munkája nyomán valószínűsíti, hogy Heltai ismerte a lutheri Ezópus-kiadást,
a Luthers Fabeln-t.28 A mű Szigeti által idézett és fordított részleteiből azonban világosan

26
Uo., 189.
27
SZIGETI Csaba, „A lutheri »mozdulat« és műfaji következményei Heltai Gáspár Száz fabulájában”, in Eszmei és
műfaji kérdések a régi magyar prózairodalomban, szerk. HARGITTAY Emil, 29–41 (Budapest: ELTE, Acta
Juvenum, 1977), 29–30.
28
WALDAPFEL József, „Heltai Gáspár forrásai”, Irodalomtörténeti Közlemények (1934): 234–250, 236.

8
kitűnik, hogy Luther a fabulákat korántsem valamiféle teológiai, sokkal inkább egy (gyakorlati)
erkölcsi propaganda eszközéül használja fel. Luther kiadásában „a fabulák a (társadalmi)
igazságot szólaltatják meg”,29 valamint gyakorlati útbaigazítást adnak afelől, hogy „hogyan
viselkedjünk a mindennapi életben, a szolgákkal és a szolgaságban, hogy a gonosz emberek
között bölcsen és békességben élhessünk ebben a hamis és átkozott világban.”30 Hogyan jár el
ehhez képest Heltai? Bár a szöveg31 néhányszor megemlíti a „jótett helyébe mást ne várj”
szentenciáját,32 Heltai keresztény emberét mégsem úgy látjuk, mint aki utat tör magának a
bűnök erdejében, sokkal inkább olyannak, mint aki más bűnös emberek között lavíroz egy
alapvetően jó, Isten mindenhatósága által meghatározott, az isteni gondviselés által irányított,
egyensúlyra törekvő világban. Figyeljük meg ehhez a következő részletet: „Semmi nem leszen
szerencséből és történetből. Mert a mi Istenünk bölcs és mindenható, gondviselő mindeneket
elrendelő. Ez mikor látja, hogy a kevély ember elhágja a célt és felebarátját megutálja, erőszakot
vészen rajta és minden ok nélkül lába alá tapodja és semminek véli. Ottan az igaz Isten az ő
szent igazságából és ítéletiből megbüntöti a kevélt és kegyelmességét megvonssza tőle, és
ajándékitól megfosztja […] Ki-ki mind eszébe vegye magát ez okáért.”33 Vallási tételként
csupán Isten mindenhatósága tételeződik fel, valamint az isteni igazságszolgáltatás földi
megvalósulásának gondolata. Fabulái gyakorlati tanácsot főleg az erkölcstelen emberek, a rossz
társaság ellen adnak, ezek elkerülésére buzdítanak; nem a világ eredendő igazságtalanságát
okolják az akadályokért, amelyekkel a hívő és erkölcsös ember rendre szembetalálja magát.

29
SZIGETI Cs., „A lutheri »mozdulat«…”, 31. (közbeékelés az eredetiben)
30
LUTHER Márton, Válogatott művei, szerk. CSEPREGI Zoltán, 5 köt (Budapest: Luther Kiadó, 2011), 610.
31
Itt szögezném le, hogy Heltai Gáspár eredeti kolozsvári, 1566-os nyomtatványának, valamint Imre Lajos 1897-
es, a betűhű átiratot szigorú filológiai igényességgel alkalmazó kiadásának ismeretében az olvasás megkönnyítése
végett olyan kiadásból szeretnék a továbbiakban idézni, mely az eredeti szöveget pontosan, de a mai helyesírási
viszonyokat tükröző és a kiejtést követő módon közli. E mű: HELTAI Gáspár, Száz fabula, utószó és jegyz. BITSKEY
István (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1987) Továbbá a fabulákra nem oldalszám, hanem azok száma szerint
szeretnék hivatkozni. Véleményem szerint ez megkönnyíti a használatot, egyszerűbbé téve a visszakeresést a
forrásmű mindhárom kiadásában.
32
Megjegyzendő, hogy az illető fabulákban a világ nem minden egyes egyén, csupán a társadalmi feladatát
többnyire előrehaladott kora miatt ellátni képtelen egyén (például a kiöregedett „szegény prédikátorok”) ellen
viseltetik ellenségesen; Vagy nem az egész emberi világ jelenik meg általános ellenségként és rosszakaróként,
csupán egy bizonyos jól elkülöníthető szeglete, a „másikként” tételezett gonoszak és dúsak csoportja. („E fabula
ezt jelenti, hogy minden, aki kárt nem akar vallani, a gonoszságos és álnak embert elkörülje, és véle ne társolkodjék
[…] Az ő természeti az, hogy a jót mindenkor gonosszal füzeti meg. Azért igazán szokták ezt mondani: jótétel
helyébe mást ne várj.” – Heltai, 8. fabula); Esetleg a szentencia szintén egyéb bűnnel – a háládatlansággal – terhelt
emberek esetére vonatkozik („Azért mondja a próféta is: Non est pax impiis. De aki jámbor és jól tevé: az
megáldotik az Úrtól. Mert e végre teremtötte az Isten az embereket, hogy a keresztyéni társaságban egyik a
másiknak szolgáljon, mint a testben egyik tag szolgál a másiknak. E mellett erre is inti minden embert, hogy
hálaadó legyen, és semmi jótétéről el ne feledközzék. Mert igen nagy gonosz vétek a hálaadatlanság. Mely nagy
vétökkel rakva e világ, kiváltképpen mostan. És a régi eszes magyarok meglátták az hálaadatlan világnak otromba-
ságát, azért ezt mondották közbeszéddel: Jótétel helyébe mást ne várj.” – Heltai, 32. fabula; ugyanez másként a
hatvannegyedik fabulában, bár itt Heltai a háládatlanság bűnét az egész emberiségre kiterjeszti, ugyanezt erősíti a
68. fabula is)
33
Heltai, 34. fabula

9
Heltai tehát nem a teológiai tanítás igájába fogja a fabulákat, de Luthert sem követi szigorúan
a protestáns erkölcsrendszer fabulákra való kivetítésében. Sokkal inkább egy stabil, ám derűlátó
– természetesen a protestáns erkölcstől nagyvonalúan határolt – társadalmi rendet kíván
olvasója számára propagálni. Ő is, mint Luther, Steinhöwel szövege alapján dolgozik, és követi
a lutheri erkölcsi tisztító „mozdulatot” is.34 Vizsgáljuk most meg a fentebb bemutatott két
olvasat tükrében és annak tudatában, hogy egyik művet sem kell szigorú értelemben vallási
propagandának tekintenünk, hogy hogyan bánik a fabulákkal Lutherhez viszonyítva Heltai.

Luther fabulái, mint láthattuk, az erkölcs és társadalmi igazság megszólaltatói. A szerzői

előszóból azonban úgy tűnik, értelmezésük csak statikus módon történhet, nem engednek teret
a mélyolvasatnak. A statikus olvasat érvényességének vizsgálatakor létfontosságú, hogy a mű
világa zárt és sérthetetlen legyen, valamint hogy a megfeleltethetőség militáns igényével lépjen
fel. Vagyis a fabulák világát az olvasónak érvényesként kell elfogadnia,35 és a direkt allegória
saját, valós világával párhuzamos másik színteréül kell tételeznie. Ezen „kihívásokra” Luther a
fabulás kötethez írt előszóban meg is adja a választ. Az elsőre magának a fabulának mint
műfajnak piedesztálra emelésével: „Az igazság az, hogy nem ismertem a világ külső életéről
szóló könyvet a Szentíráson kívül, mely ennél magasabb szintű lenne.”36 A szöveg világát is ő
maga tételezi érvényesként: „egyszerű szavakba és szerény fabulákba öltve a legjobb tanulság,
intelem és tanítás” 37 található a szövegekben. A második „kihívásra” Luther ekképp válaszol:
„[…] az egész világ megveti az igazságot […] És mivel emberek szájából nem akarják hallani,
hallgassák inkább állatok és vadak szájából. […] a könyvben szereplő farkas vagy medve vagy
oroszlán az igazi kétlábú farkasnak vagy oroszlánnak mondja ki az igazságot […]” Vagyis a
fabulák a szövegben is kimondott igazságai allegorikusan megfeleltethetők a valós világ
igazságainak. Nem kíván a szöveg megfejtést, mögélátást (mélyolvasatot), az üzenet
megegyezik az állatok szájából is elhangzó üzenetekkel, amelyre nem mellesleg Luther fabulák
utáni értelmezései is rásegítenek. Luther már korábban is említett „hamis és átkozott” világában
észrevehetjük a földi erősek keretvilágát, a jámbor keresztényekben pedig az elnyomott
gyengéket. A szövegek világa rögzültnek és bipolárisnak mutatkozik. Könyvének célját
tekintve Luther a lélekjobbító térítés színteréül használja fel az erős gonoszak és a gyenge jók
világának éles határvonalát: explicit célja, hogy a „farkas és medve” szemébe mondja az

34
A lutheri tisztító „mozdulatról” és Luthernek Steinhöwel szövegével való kapcsolatáról lásd: SZIGETI Cs., „A
lutheri »mozdulat«…”, 29–41.
35
természetesen erkölcsi szempontból érvényesnek
36
LUTHER, Válogatott művei, 5:610.
37
Uo., 610 (kiemelés tőlem)

10
igazságot, „amit másként az égvilágon senki sem mondhatott volna ki,”38 szembesítve ezzel a
gonoszokat önmaguk bűnösségével. Attól azonban, hogy ez a szembesítés működésbe lép (az
olvasó a hatalommal bíró gonosz állat képével tudja azonosítani magát), a világkép nem borul
fel, csupán – jobb esetben – az olvasó átkerül egyik részvilágból a másikba, hogy azután majd
lélekben megtisztulva-megjobbulva a másik csoporttal, az elnyomott, gyenge állatokkal tudjon
közösséget érezni. Luther ezáltal magára a fejlődés egyetlen mozzanatára – a bűnösség
felismerésére, és az ezzel járó lelki megtisztulásra – helyezi a hangsúlyt. Arra, hogy hogyan
lehet az ember több, mint ösztönállat, önnön erkölcsösségének és jóságának mint a
kiválasztottság jelének felismerésével. Persze itt az alany önmaga tulajdonságait és képességeit
nem valami demokratikus törekvés eszközeként látja, mint Arisztotelész értelmezése esetében,
sokkal inkább az isteni kegyelem megnyilvánulásaként. (Ilyen értelemben céljait tekintve
Luther „vallásibb” fabulaértelmező, mint követője, Heltai).

Heltai ezzel szemben csavar egyet az értelmezési lehetőségeken. Kilép a lutheri felszín-
olvasat gyakorlatából és tudomásul veszi, hogy a világban többféle embertípus létezik. Nem
tételezi a világ esetleges bipoláris felosztását előre adottnak. Mint láttuk, nem létezik számára
egy abszolút ellenséges, egy cudar világ, amelynek passzív elnyomásában foglalna helyet saját
közössége. Ha fabuláiban meg is jelenik az emberi gonoszság, az mindig valamilyen hiba,
valamilyen bűn, valamilyen torz viselkedés eredménye, és mint ilyen, megváltoztatható.
Amikor a kolozsvári prédikátor a fabuláskötetben a bűnösség kérdéskörének szempontjából
nagy jelentőséggel bíró 99. fabulában a bűnt elítéli, akkor magát a cselekedetet és nem
végrehajtóját szidalmazza. „Heltainak nem polgártársai ostorozása volt a célja. A (99.
fabulában szereplő) nemesember vétke Kolozsvár polgárai számára éppen úgy az elkerülhető
lehetőség példája, ahogyan a Dialogus esetében a részegség és a tobzódás bűne is az volt.”39
Ha eredendőnek is tételezi esetenként az emberi rosszat („Homo homini lupus”40), rögtön
párhuzamba állítja vele a hasonlóképp eredendő emberi jót („Homo homini Deus”41).
Nincsenek számára zárt, előre elrendelt identitások, a csoportokhoz tartozás (legalábbis az

38
Uo., 611.
39
UTASI, Argumentum…, 153. (közbeékelés tőlem)
40
„Mert előszer az isteni természet vala benne, mely csak jól tevé; mostan kedig más: mert egyebet nem tud, hanem
csak ártani, kárt tenni, még azoknak is, kik ugyan jól cselekösznek ővele és ugyan szolgálnak őnéki. Innég vagyon
a közmondás: Homo homini lupus - maga más volna: Homo homini Deus; de e nagy romlásban immár így jár a
dolog. Te ez okaért ezt tanold meg e fabulából, hogy jámbor és hálaadó légy” (64. fabula)
41
„Így szól az Szentírás: És az Isten megláta mindeneket, kiket teremtett vala, és igen jók valának; azaz haszonra
és szolgálatra és nem ártalmára valának teremtve. Ezt kedig még a pogán bölcsek is megértötték. Mert ezt mondják:
Homo homini Deus: Hogy az ember más embernek javára legyen, követvén az isteni természetet.” (33. fabula)

11
olvasó számára) mindig szabad választás kérdése.42 Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kötet
végén álló két fabula identitás-párhuzama, ahol „Heltai a rossz választás helyzete mellett a jó
választás helyzetét is felvillantja. A pacsirtáról és fiairól szóló fabulát a helyes választás
lehetőségét megjelenítő példázatként illesztette könyve végére. A zárófabula pacsirtái nem
valamely emberi tulajdonságot jelenítenek meg. A 99. fabula ördögeihez hasonló módon,
kívülről tekintenek az emberek világára és vonnak le önmaguk fönnmaradására vonatkozó
következtetéseket.”43

Létezik azonban számára, mégpedig nagyon is hangsúlyosan, a saját közösség

eszménye. A tanulmány elején már bemutatott közösségeszményt a Száz fabula szövegében a
„mi” és az „ők” differenciálásával valósítja meg. Rigiditás és a statikus olvasat militáns
önmegvalósító jellege nélkül képes a „mi”-t stabil közösséggé formálni. Ő Luthertől eltérő
módon nem térít (hogy konkrétan miért nem, arra a tanulmány elején már kitértünk), csak
megerősít erkölcsben és identitásban. Előszavában nem kívánja meghatározni azt a két
kategóriát, amely egyikéhez szólhatnak csak szigorúan a fabulák, mintegy apatikusan veszi
tudomásul, hogy célközönsége nem egyetemes,44 a meg nem szólítottak azonban nem kapnak
tőle militáns módon kinyilatkoztatott igazságokat, mint Luther esetében, csupán egy már-már
közömbös (sőt, talán az önmagukban felfedezésre váró jó keresésére ösztönző) „dicatis
meliora”-t. Annál nagyobb figyelmet kap azonban a másik csoport, az, amelyik a fabulákat „jó
szűvel meg akarja olvasni”, amely a dinamikus olvasat révén képes felfedezni önmagában olyan
tulajdonságokat és értékeket, amelyek segíthetik a közösség életében végzendő munka minél
hasznosabb kivitelezésében, a közösség jólétének növelésében. Ez az a trükk, amelyet Heltai
bevet: nem reked meg a statikus olvasat szintjén, nem „túlélési útmutatót” ad az olvasó kezébe,
hanem identitást rajzol egy folyamatosan változó világban, és teret enged a dinamikus
mélyolvasatnak is, éppen azért, hogy az így generált kérdésekre (az olvasó vagy éppenséggel
saját maga által) adott válaszok stabil közösséget építsenek egy olyan korban, amikor a
meghasonlás és széthúzás veszélye fenyegeti az erdélyi társadalmat.

42
A „mi” és az „ők” megkülönböztetésének okán Heltai sokszor említ gonosz embereket, lásd az erről szóló
fejezetet (jelen tanulmány, 13. oldal)
43
UTASI, Argumentum…, 153. (kiemelés az eredetiben)
44
„[…] de mindazáltal tudom, hogy sokan lesznek, kik az én jó szándékomat és nehéz munkámat mind vissza és
gonoszra magyarázzák. Mert a szájaveszetteknek akármit adj eleikbe, azért ugyan nem kedvelik: mert a szájoknak
íze elveszett.” (Heltai, Minden jámbor olvasóknak kéván Istentől mind lelki s mind testi jókat – bevezető szöveg a
Száz fabulához)

12
 5. Heltai mint társadalmi író

Heltai igyekszik nemcsak minél több embert megszólítani, de a megszólítottakat

közösséggé is formálni a vallási és politikai összecsapások által meghatározott közös erdélyi
térben. Ehhez az átvett fabulakorpuszt úgy interpretálja, hogy az lehetővé tegye a történetek
mélyolvastát, sőt, a történetekhez hozzácsapott értelmekben explicitté is tesz egy-egy ilyen
olvasatot (sok esetben többet is). A fabuláiban megképződő identitáskép akceptív, befogadó
jellegű,45 és az erkölcstelen „másik” ellenében tételezett. Az identitás kialakulását a
mélyolvasat által feltett kérdésekre adott erkölcsigenlő válaszok biztosítják (pontosabban az
ilyen válaszok adásának lehetősége).

5.1. A „mi” megalkotása

Ahogyan azt már Nemeskürty István is kiemelte 1963-as, Heltai Száz fabulájáról szóló,
hosszú időn keresztül mérvadónak számító munkájában, a szerző könyvét „[n]em főrangú
patrónusnak – mint Székely István Krónikája, vagy a Dialógus –, nem humanista műveltségű
tudósnak – mint Pesti Gábor Ezópusa –, de még csak nem is »minden rendbeli tudós olvasó
jámboroknak« – mint Tinódi Krónikája – hanem egyszerűen mindenkinek ajánlja.”46 Így teremti
meg az identitások nyitottságát: a fabulákat bárki „jó szűvel megolvashatja”, és hasznot vehet
belőlük. Szövegeiben a hivatkozások korlátlan szabadságot mutatnak: erkölcsi tanítás
alátámasztása okán ugyanúgy nyúl a „szent írásokhoz”, mint a közszájon forgó, „loci
communes”-ként aktiválódó „egyéb szép bölcs mondásokhoz és közbeszédekhez”. Bölcs
mondások tekintetében főként ismert, régi latin auktorokra hivatkozik, az említett közbeszédek
pedig nemes egyszerűséggel népi bölcsességek. Heltai (belátható módon a népszerűsítés okán)
még a nemzeti alapú tudást is játékba hozza: „a régi eszes magyarokra” is több helyen
hivatkozik. (Hogy miért csorbítja a nemzetiségi kérdés a szabad identitások, a mindenkihez
szólás elvét, arra csakis úgy felelhetünk, hogy a kérdést nem vetítjük rá mai nemzetiség-
képünkre. Heltai ugyanis művét nem feltétlenül a magyar, sokkal inkább a magyar nyelvű
közösség számára írja, így sajnos kizárván a német nyelvűt, akiknek olvasásigényét azonban

45
Utasi Csilla állításával szemben (UTASI, Argumentum…, 140.) a fabulák igenis megszólítják a teljes
társadalmat, még ha ritkán is. Lásd a 11. fabulában az urak és gazdagok, a 14. fabulában a dúsok és hatalmasok, a
70.-ben a hatalmasok, a 98.-ban az alattvalókkal rendelkező urak és fejedelmek megszólítása; valamint a
szegények számos alkalommal történő megszólítása (6., 20., 43., 53. és egyéb fabulák).
46
NEMESKÜRTY István, „A kortárs európai széppróza átdolgozása, Heltai Gáspár”, in NEMESKÜRTY István, A
magyar széppróza születése, 59–196 (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963), 83. (mindkét kiemelés a
szerzőtől)

13
már kielégíti a Brassóban hosszabb ideje működő Honterus-nyomda. Heltainak tehát esze
ágában sem áll úgy gondolni, hogy a könyvében leírtak ne vonatkozhatnának az erdélyi német
ajkú polgárokra ugyanúgy, mint a magyar nyelvközösség tagjaira. A szűkülést a puszta
nyelvválasztás okozza, ez pedig elsősorban nem irodalmi, hanem terjesztéspolitikai kérdés –
Heltai pillanatnyilag több potenciált lát a nagyobb számú magyar olvasóközönségben, mint a
szászban. Hogy Heltai nem kívánja művében a magyarságot előnyösebb, értékesebb pozícióba
helyezni, arra bizonyíték saját nemzetisége is, amelyet élete során végig szászként tételez.
Német ajkúként születik, csupán 16 éves korától tanul magyarul,47 és Kolozsváron is mindvégig
a szász német közösség prédikátoraként tevékenykedik.48)

A „mi” megalkotására azonban nem csak az előszóban találunk példát. A fabulák

értelmeiben a „mi” sokszor valamilyen negatív, elítélendő tulajdonság tükrében képződik meg.
Vessünk egy pillantást először az ars poetica-szerű, rövid első fabulára. Ennek értelmében a
bölcs Ezópus „megcsúfolja a tudatlan és goromba népeket, kik semmi írást vagy egyéb szép
mester és bölcs dolgokat nem tanoltanak”. Már itt tetten érhetjük Heltai fentebb említett
eljárását, mely során nyitva hagyja az identitáshatárokat: leszögezi, hogy léteznek ostoba
emberek, akik semmiféle műveltséggel nem rendelkeznek. Ám azáltal, hogy magyar nyelven
adja a közösség tagjainak kezébe e művet, azáltal, hogy éppen ezeket a sorokat olvastatja velük,
biztosítja, hogy a közösség tagjai semmiféleképpen se érezhessék magukat az említett ostoba,
tanulatlan közösség részeinek, hiszen éppen ebben a pillanatban is művelődnek, hasznos,
épületes olvasmányt olvasnak. Az korabeli olvasó tehát büszkének érezheti magát arra, hogy ő
a művelt „mi” körébe tartozik. Azt az esetleges furcsaságot, hogy az olvasó talán épp az imént
került át egyik vonzáskörből a másikba, Heltai a szöveg végére beszúrt anekdotával semlegesíti.
A történet abszurd és komikus, nevetésre ösztönző voltával pedig határozottan távolítja el a
befogadót a szebeni szőcs által szimbolizált tanulatlan, rövidlátó ember vonzáskörétől.

A „mi” összefogó erejű értéktelítettségének hangsúlyozására Heltai gyakran jeleníti

meg az értékvesztettként felfogott „másik” képét. Ezek a fabulában megjelenő gonosz emberek,
akik azonban nem bírnak autoriter erővel: nem ők határozzák meg a világ arculatát, csupán
elemei egy Isten által bölcsen irányított, kiegyensúlyozott világnak. Heltai Száz fabulájában –

47
IMRE L., „Előszó”, 6.
48
Abban az időben a kolozsvári protestáns közösségnek nincs is magyar plébánosa. Nemcsak Heltai, de több más
prédikátor is, mint akár Dávid Ferenc, szász plébánosként tevékenykedik. Erről bővebben: PIRNÁT – VÉGH, „Új
adatok Heltai Gáspárról”, 67.

14
legalábbis Lutherhez képest, mint ahogyan azt majd látni fogjuk – nem dominál a borúlátás, az
erőszak, a búskomor szemléletmód.

5.2. Az identitás megformálása

A világ és benne az emberi természet rendjét Heltainál a kettősség, a jó és a rossz

eredendő párharca határozza meg. A világ egyszerre az isteni alkotásként megjelenő
tökéletesség és a szenvedés színtere. Ugyanígy az ember lelke az eredendő rossz és az eredendő
jó harcának tere. Heltai Száz fabulája, mint már említettük, nem fogadja el e kettősség abszolút
voltát. Azáltal buzdít a dinamikus olvasat gyakorlására, hogy rákérdez a világban lévő rosszra,
és ösztönöz ennek leküzdésére, visszaszorítására. Tanulságaiban arra biztatja olvasóját, hogy a
rosszat vagy elkerülje, vagy saját életét megjobbítva szorítsa vissza annak terjedését. Nem az
elnyomás és szenvedés szótlan elviselésére int, sokkal inkább arra, hogyan jobbítsuk meg saját
életünket ezek elfogadása által.

Miután Heltai erkölcsi alapon különválasztotta a „mi”-t az „ők”-től, identitást,

önazonosságot is igyekszik formálni. Az önazonosság alapja a közös erkölcsbe vetett hit. Heltai
nem akarja, hogy csak a másik, az „ők” ellentéteként határozza meg magát a tanítani-nevelni
kívánt közösség. Sőt, egészen nyíltan felvállalja, hogy az „ők” kategóriája nem állandó. A
felosztás mindig Istentől függ,49 a jó keresztény embernek pedig a közös erkölcsöt kell
követnie, hogy mindig a jó oldalon sikerüljön maradnia.

Heltai identitásteremtő imperatívusza az erkölcs imperatívusza: cselekedj helyesen,

tiszted szerint, akárhogyan is változzon körülötted a világ. A világ sokszor gonosz oldalát
mutatja, de te ne hódolj be, csak végezd a dolgod hivatalod szerint állhatatosan. A gonosz
cselekedet nem legitimálja annak elkövethetősége, az erős nem uralkodik a gyenge felett csupán
ereje okán. A világ hatalmi viszonyai forgandóak, ezért ne ezekkel törődj, csak saját életed
helyességével. A világ irányítása, a gonoszság megbüntetése Isten feladata, amelyet ő – a
fabulák tanúsága szerint – következetesen és biztosan el is végez.

49
„Hanem az ember meggondolja, hogy a szerencse megváltozandó, és gyakorta megváltozik […] És aki mostan
fenn ül, az egy kis idő múlva ott alatt csügg […] Mi keresztyének vagyunk, és minékünk nincsen szerencsénk;
mert pogán szó a szerencse. Hanem Istenünk vagyon, kinek gondjaviseléséből lesznek mindenek. Semmi nem
lészen a szerencséből és történetből. Mert a mi Istenünk bölcs és mindenható, gondviselő, mindeneket elrendelő.
Ez, mikor látja, hogy a kevély ember elhagyá a célt, és felebarátját megutálja, erőszakot vészen rajta, és minden
ok nélkül lába alá tapodja, és semminek véli. Ottan az igaz Isten az ő szent igazságából és ítéletiből megbüntöti a
kevélt, és kegyelmességét megvonssza tőle, és ajándékitól megfosztja […]” (Heltai, 34. fabula)

15
 Heltai identitásképző imperatívusza a teljes fabulakorpuszban a következő módokon
nyilvánul meg:

Elégedj meg avval, amit Isten adott neked! A világ hierarchiájának megváltoztatása nem
az ember feladata. Ez lehetséges, de csupán az isteni igazság és gondviselés
következményeként. Az ember zúgolódása saját állapota ellen az isteni munkába való
belekontárkodás.50 Az embernek szükséges megelégednie azzal, amit Isten adott neki. Azonban
az isteni adományokat nem sült galambként kell várni, ezeket munkával kell kiérdemelni és
megszerezni.51 Mégpedig olyan munkával, amelyre Isten szánt minket, s amelyre alkalmasak
vagyunk. Ebből következik a második mód, amely által Heltai az összetartozás gondolatát
erősíti, vagyis:

Maradj meg hivatalodban! Mindenkinek jól kijelölt helye van a teremtés és a társadalom
rendjében. Mindenki saját hivatalának beteljesítésével éljen teljes életet, ne sóvárogjon olyan
hivatal és állapot után, amelyre az Isteni rendelés őt nem teszi alkalmassá.52

6. Statikus és dinamikus olvasat három fabulában, a lutheri fordítások tükrében53

A következőkben szeretném összehasonlítani Heltai három fabuláját a nekik megfelelő

lutheri fabulákkal. A három fabula kiválasztásának oka az, hogy ezekben különösen jól látható
módon nyomon követhetőek a lutheri és Heltai-féle írásgyakorlat között kirajzolódó társadalmi
olvasatbeli különbségek.

6.1. A farkasról és a bárányról54

A folyóból egymás mellett ivó két állatról szóló mese Luthernél és Heltainál is követi
Steinhöwel pozícióját: mindhárom helyen másodikként foglal helyet, a bevezető, a kakasról és
gyöngyről szóló fabula után. Megjegyzendő, hogy mivel Luthernek is, mint később Heltainak,
Steinhöwel az egyik, ha nem fő forrása,55 a mesék (legalábbis a válogatás elején állók)

50
„Ez okaért a keresztyén ne mestergösse az Istennek szörzését, hanem, mint az Isten elrendelte, úgy járjon el az
ő hivataljába.” (Heltai, 38. fabula)
51
„A rest kéz megszegényít. A munkálkodó kéz megkazdagít. Ne várjad ez okaért a sült galambokat az égből
szájadba, hanem az Istennek parancsolatjának általa megindíttatván munkálkodjál, és az Isten megáldja munkádat.
Ora et sedulo labora: Et sic habebis multa bona.” (Heltai, 73. fabula)
52
Heltai, 42. fabula
53
LUTHER, Válogatott művei, 610-620.
54
Uo., 613., valamint Heltai, 2. fabula
55
LUTHER, Válogatott művei, 612, 10. lábjegyzet

16
számozása a három szerzőnél jórészt megegyezik. Luther Steinhöwelt (és a késő középkori –
kora újkori hagyonányt) követve címszavak alá rendezi meséit.56 A farkasról és bárányról szóló
fabula Steinhöwelnél a „Böslistikait, untrüw” (gonoszság, hűtlenség) címszavak alá, míg
Luthernél a stilisztikai szempontból kissé negatívabb „Haß” (gyűlölet) címszó alá esik. Heltai
a fabula értelmezése során természetesen a közvetlen forrásként használt Steinhöwel címszavai
után igazodik a „hamisság” és „kegyetlenség” említésével.

Szövegiség szempontjából Luther és Heltai fabulájának cselekményrésze szinte

mondatról mondatra megegyezik, jelentős eltérés tartalmilag nem, csupán stílus tekintetében
mutatkozik (tudniillik Heltai szövege nyelvi szempontból ízesebb, színesebb). Az értelmek
tekintetében ennek éppen az ellenkezője tapasztalható: mondatok tartalmi azonosságára csupán
egyetlen példát találunk, ennek pedig befogadásesztétikai jelentősége van: az említett
mondatok57 egy hétköznapi kép alkalmazásának segítségével az olvasó világához közelítik a
fabulában bemutatott helyzetet. Sokkal jelentősebbek számunkra a két szöveg meg nem egyező
részei, ezekből sejlik fel ugyanis a két író társadalomképe, világlátása. Nézetem szerint Luther
szövege nem mutat túl a statikus olvasaton, számára a világ rendje rögzült és areferenciális
módon adott: „Az élet rendje ez: aki ragaszkodik az igazához, annak szenvednie kell […], mert
az erő elől meghátrál az igazság.” Luther értelmezésében az igazakat nyomorgatják a hamisak,
akiknek nincs mit kezdeniük a helyzettel. Erkölcsileg helyes magatartásuk (az, hogy ők igaz
módon igyekeznek viselkedni) olyannyira szervesen összefügg az elnyomással, hogy szinte (de
csak szinte és logikai csúsztatással) az elnyomás okának tűnik. Figyeljük meg a következő
mondatot: „[…] aki ragaszkodik az igazához, annak szenvednie kell, míg a másiknak egy jó
kifogás mindig kapóra jön […]” Itt már-már az a gondolat képződhet meg az olvasóban, hogy
az igaz erkölcs tulajdonképpen okozója a szenvedésnek.58 Heltai ezzel szemben sokkal
derűsebben tekint a világra. Nála a szegényeket nyomorgatják a gazdagok. Erkölcs és alá-
fölérendeltségi viszony itt nem kapcsolódik olyan szervesen össze, mint a nagy reformátornál,

56
Steinhöwel Die gemainen punkten der materi dis büchlins címen fabuláskötete végére szúrja a nem teljes, de
aért egy nagyvonalú képet kirajzoló címszógyűjteményét (STEINHÖWEL, Heinrich, Steinhöwels Äsop,
herausgegeben von ÖSTERLEY, Hermann (Tübingen: 1873), 352.). Luther is elkezdi a címszóadást, első hat
fabulája rendelkezik ilyennel.
57
Luther: „Ha a kutyádat el akarod pusztítani, ráfogod, hogy veszett.”; Heltai: „Dühös nevet költnek az ebnek,
csak hogy megölhessék.”
58
Holott nyilván nem ez a helyzet, ez csak fals impresszió. Viszont mint ilyen, egy alapvetően szépirodalmi és
széles olvasóközönség számra íródott mű esetében figyelembe veendő. Annál is inkább, mert Luther fabuláit,
Heltaihoz hasonlóan, a műveletlen / nem klasszikus műveltségű polgárságnak címezi: „[…] esténként a
gyermekekkel meg a szolgákkal az asztalnál olvassák haszonnal és jókedvvel […] Ha a ház ura az asztalnál
kellemes perceket akar szerezni, ami egyben hasznos is legyen, megkérdezheti az ő feleségét, gyermekét, szolgáit:
mit jelent ez és ez a fabula? És ezt akár magától, akár a többiektől kérdezve mindannyian okulni fognak.” (LUTHER,
Válogatott művei, 612.)

17
azaz az elnyomás dinamikája nem erkölcsi, hanem társadalmi mintát követ, és mint ilyen, nem
eleve adott; az isteni igazságszolgáltatás majd a szegények védelmére kel („Jaj e nagy
hamisságnak!”) és megbünteti a „dúsokat és kegyetleneket”, akik nem törődnek „sem az
Istennel, sem annak igazságával.”

Ebből következően Heltai megerősíti saját közösségét a „másik”-ként tételezett

dúsokkal szemben, erkölcsös viselkedésük igazolásaként az isteni igazságot nevezi meg, és
pozitív végkicsengést ad a fabuláknak. Az tehát, hogy a szegény a gazdag elnyomásának
áldozata, nem inherens törvénye a világnak, csupán társadalmi konstrukció. Ennek
felülvizsgálata Isten kezében van, aki végül megbünteti majd a gonoszokat.59 Heltai fabulájában
tehát a dinamikus olvasat lehetőségére utal, hogy a hierarchikus rend nem önmagában adott,
hanem egyetemes és keresztény emberi értékek függvénye: amennyiben a rend alapjául helyes
értékek szolgálnak60, úgy elfogadható ennek létjogosultsága; amennyiben nem, úgy a bűnös
hatalmasok Isten büntetésére kell, hogy számítsanak.61

6.2. A békáról és az egérről62

A békáról, egérről és kányáról/héjáról szóló történet Steinhöwel, Luther és Heltai

gyűjteményében is a harmadik helyet foglalja el. Steinhöwelnél e fabula nem kerül be a
címszógyűjteménybe, Luthernél az „Vntrew” (hűtlenség) jeligét kapja. Heltai az értelmezésben
hasonló módon a „hamisság és álnakság” fabulájaként utal a történetre. A meseszöveg
tekintetében a helyzet ugyanaz, mint az előző fabula esetében: tartalmi azonosság,63 stilisztikai
eltérés, Heltai szövege újfent díszesebb és bővebb.

Luther újfent a világ rendjét kérdés nélkül elfogadó, statikus olvasatot tár a befogadó elé: „A
világ hamis és tele van hazugsággal.”64 Ami ebben a fabulában izgalmas, az az, ahogyan Luther
kikerül mindenféle közösségépítő mechanikát. Abból, hogy az adott szöveg meg sem próbál
közösséget építeni, látható, hogy milyen erőteljes a magányos (legfeljebb családi) olvasás
protestáns gyakorlatba illő propagálása. A lutheri olvasat nem közösségi olvasat. Itt nincs „mi”

59
„Jaj e nagy hamisságnak!” (jelen fabula zárómondata) Valamint: „Jaj és örökké való jaj követközik utána [ti. a
gonosz cselekedet elkövetése után].” (4. fabula)
60
lásd: Heltai, 14. fabula
61
lásd: jelen fabula, 4. fabula stb.
62
A békáról és az egérről (Luther, 614); Az egérről, békáról és héjáról (Heltai, 3. fabula)
63
Attól eltekintve, hogy Luther már a történetben explicitté teszi, hogy a béka „csaló volt”. Ez Heltainál ugyan
nem szerepel, de a körülmények okán egyértelmű.
64
LUTHER, Válogatott művei, 614.

18
és a bűnök által meghatározott „másik”. Itt „én” van és a meghatározhatatlan, de rajtam kívül a
teljes világot magába foglaló „mindenki más”. Bár Heltai is hangoztatja nem is egyszer az itt
„nézd meg jól, kivel van dolgod”65 formában megfogalmazódó igazságot, ő csak a bűnös másik
elkerülésére int. Luther itt mindenkitől óvja az olvasót: „Mert aki a barátokra hagyatkozik, pórul
jár.”66

A viszonyok Luthernél újfent areferenciálisak: a hazugság csupán néha üt vissza az

elkövetőjére,67 esetleges, szabálytalan módon. Nincs tehát kérdésfelvetés, nincs kitekintés.
Ehhez képest Heltai ugyanazt a gyakorlatot alkalmazza, mint előző fabulája esetében:
megerősíti közössége pozitív világképét, az isteni gondviselést nevezve meg alapul. A
hierarchia sem előre adott: a „veszedelem” a rosszindulatú ember hamisságának
következménye, amely azonnali módon vonja maga után az isteni igazságszolgáltatást.68 Heltai
e pozitív kitekintést az egész közösség számára nyilvánvalóvá és megfoghatóvá teszi, mégpedig
egy közmondás beillesztése által.69 A világban jelen lévő rossz számára már nem abszolútum,
az igazságszolgáltatás nem véletlenszerű. A gyengébb fél a világot alakító erő részesének (Isten
társának) érezheti magát,70 éppen azáltal, hogy az értéktelített, erkölcsös oldalra áll, az isteni
gondviselés oldalára.

6.3. Az ebről és a juhról71

E fabula az előzőekhez híven követi a szabályt: mindhárom fabulagyűjteményben a

negyedik helyet foglalja el, Steinhöwelnél az „Unschuld” (ártatlanság), Luthernél a „Neid”
(irigység) címszó alá esik; Heltai a hamis és kegyetlen emberek és a szegény ártatlanok
fabulájaként említi.72 Vizsgálódásunk tárgyai, Luther, valamint Heltai fabulája az epikus rész
tartalma szempontjából azonos. (Heltai eltér ugyan annyiban Luthertől, hogy beleszövi a
történet végébe a juh halálát, de ennek inkább stilisztikai-hangulati, mintsem jelentésbeli oka

65
Uo.
66
Uo.
67
„A hazugság néha visszaüt az őt elkövetőjére is, ahogyan itt a békával is megesett.” (LUTHER, Válogatott művei,
614.)
68
„Isten, ki mikoron látja, hogy hamisságból valaki másnak veszedelmére jár, az ő áldott bölcsességéből úgy
rendeli azt az igyeközetet, hogy nem másnak, hanem magának főképpen árt vele.” (Heltai, 3. fabula)
69
„Igaz ez okaért a közmondás, hogy valaki a más ember lovának vermet ás, az önnenmaga lovának nyaka szegik
meg benne.” (Heltai, 3. fabula)
70
Itt – lutheránus szemléletmód szerint – nem egy, a megváltásban Istennel való munkaközösségre gondolok,
sokkal inkább az Istenhez tartozás, a kiválasztottság gondolatát kívánom érzékeltetni.
71
A kutyáról és a juhról (LUTHER, Válogatott művei, 615.); Az ebről és juhról (Heltai, 4. fabula)
72
„E fabula megjelenti, mint nyomorítják a hamis és kegyetlen emberek a szegényeket, kik ártatlanok lévén, nem
tudják ügyeket forgatni […]” (Heltai, 4. fabula)

19
van.) Heltai fabulájában az előbbi esetekhez hasonló módon a stilisztikai jelentőségű
betoldások jelentősen megnövelik a szöveg hosszát. Heltai szövege kétszer terjedelmesebbre
sikerül, mint a német reformátoré. A csavart ugyanott találjuk, mint eddig: tartalmilag
tökéletesen megegyező történet mellett két minden tekintetben eltérő értelmezés.

Luther ezen fabulája esetében a statikus olvasat szingularitásának bizonyítása érdekében

nem szükséges hangsúlyozni sem a világ rendjét elfogadó retorikát, sem a alá-fölérendeltségi
viszonyok areferencialitását, sem a direkt allegória jelentőségét. Luther ugyanúgy építi fel a
fabula tanulságát, mint eddig: az egyén, az „én” áll szemben a teljes világgal, szenvedése meg
nem nevezett okokból adott, kitekintés nincs, „ez az élet rendje”.73 Közösségiség szempontjából
különösen érdekes a következő mondat: „Óvakodj a gonosz szomszédoktól, vagy légy
türelemmel, ha az emberek között kívánsz élni […]”74 Luther számára már maga az emberek
között élés gondokkal terhes. Figyeljük meg, hogy nem csak a gonosz emberektől, de minden
embertől óv e mondat. Luther olvasója sziget egy ellenséges világban, ahol „senki sem akarja
mások javát.”75

Heltai ezzel szemben újra aktiválja az isteni igazságszolgáltatás gondolatát,76

olvasóközönségét erkölcsös viselkedésének helyességében megerősíti és tropologikus
szempontból pozitív végkicsengést ad a történetnek: a nyomorúságot szenvedő szegény
viselkedése helyes, végül az őt sanyargatók kerülnek majd pokolra. Kis merészséggel még az
indirekt allegóriára, az állatszereplőkkel való csupán részleges azonosulásra is találunk példát:
míg a bárány mint állat számára a fagyhalál a legrosszabbal, a megsemmisüléssel, a végső
veszteséggel azonos, addig ugyanez az erkölcsös olvasó számára a földi halál – előzze bár ezt
meg a hatalmasok bármilyen nyomorgatása77 – a boldog beteljesülést, az Istennel való
találkozást, a végső nyereséget jelenti.

Az előbbi három fabulával megegyező módon lehetne elemezni a gyűjtemények a

daruról és a farkasról szóló darabjait (Steinhöwelnél nyolcadik helyen, „Undankbarkait”, azaz
hálátlanság címszó alatt, Luthernél, mivel saját szerzésű közbeszúrt történet előzi meg,
kilencediken, címszó nélkül), esetleg másokat. Valószínűleg hasonló eredményre jutnánk.

73
LUTHER, Válogatott művei, 615.
74
Uo.
75
Uo.
76
„Egy pokolba mind elfér, mind a hamis bíró, mind a hamis tanúk. Bizon nem használ, hogy ezt mondják: „Nem
országunknak törvénye, nem városunknak szokása.” Jaj és örökké való jaj követközik utána.” (Heltai, 4. fabula)
77
Főként, ha a nyomorgatás szilárd tűrését erkölcsös virtusként, helyes cselekedetként, és mint ilyen, protestáns
értelemben vett jelként értelmezzük

20
 De mi is ez az eredmény, összefoglalva?

7. Összegzés

Heltai Száz fabulája, mint azt a bevezetőben is említettük, szuverén, önálló társadalmi
funkcióval bíró mű. Értelmezési lehetőségei túlmutatnak a statikus felszín-olvasaton, s a
mélyolvasatot – akár a lutheri gyakorlattal szemben – a közösségépítés céljára hasznosítják.
Persze nem abban a formában, ahogyan ez a fabula fogalmának arisztotelészi értelmezésében
megjelenik. A Heltai-féle mélyolvasat nem forradalmi, a világ rendjét önerőből felforgatni és
megkérdőjelezni igyekvő interpretáció. Ezen olvasatot a vallásos meggyőződés, az isteni
gondviselés létébe vetett hit legitimálja. Nem statikus, nem önmagában álló, nem szinguláris:
mindig messzebbre mutat, túl önmagán és túl a földi világon: Heltai szövegeinek értelme
mindig egy másik világra, Isten világára mutat rá úgy, hogy egyszerre vonja maga után a
megannyi korabeli erdélyi olvasó tekintetét, sőt, talán még a mi mai tekintetünket is.

21
 8. Felhasznált irodalom

Primér szövegek:

HELTAI Gáspár. A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus. Kolozsvár:

1552.

HELTAI Gáspár. Ezópusi meséi. Kiadta IMRE Lajos. Budapest: Franklin-Társulat, 1897.

HELTAI Gáspár. Száz fabula. Az utószót és a jegyzeteket írta BITSKEY István. Budapest: Európa
Könyvkiadó, 1987.

HELTAI Gáspár. Száz fabula, mellyeket Esopusból és egyébünnen egybegyűtet, és öszveszörzet,

a fabuláknak értelmével egyetembe. Kolozsvár: 1566. RMNY 219.

HELTAI Gáspár. Vigasztalo könyvetske kereszttyeni intessel es tanitassal : miképen kellyen az

embernec készuelni keresztyéni es bodog è világbol valo kimulásához. Kolozsvár: 1553.
RMNy 102.

LUTHER Márton. Válogatott művei. Szerkesztette, a szövegeket válogatta és gondozta CSEPREGI

Zoltán. 5 köt. Budapest: Luther Kiadó, 2011.

STEINHÖWEL, Heinrich. Steinhöwels Äsop. Herausgegeben von ÖSTERLEY, Hermann.

Tübingen: 1873.

Szakirodalom:

BALÁZS Mihály. „»A hit… hallásból lészön.« Vallásszabadság ás bevett vallások (receptae
religiones) Erdélyben a 16. században”. In BALÁZS Mihály, Felekezetiség és
fikció : tanulmányok 16-17. századi irodalmunkról, 11–36. Budapest: Balassi Kiadó, 2006.

BALÁZS Mihály. „Spiritualizmus és felekezetiség a kései Heltai műveiben”. In BALÁZS Mihály,

Felekezetiség és fikció : tanulmányok 16-17. századi irodalmunkról, 76–94. Budapest:
Balassi Kiadó, 2006.

CLAYTON, Edward. „Aesop, Aristotle, and animals: The role of fables in human life”.
Humanitas: Interdisciplinary journal 21/2 (2008): 179–200.

FERENCZI Sándor. A gyulafehérvári (erdélyi) főegyházmegye történeti pap névtára. Budapest–

Kolozsvár: Verbum, 2009.

22
HORVÁTH János. A reformáció jegyében: a Mohács utáni félszázad magyar irodalomtörténete.
Budapest: Gondolat Kiadó, 1957.

IMRE Lajos. „Előszó”. In HELTAI Gáspár. Ezópusi meséi. Kiadta IMRE Lajos. Budapest:
Franklin-Társulat, 1897.

NEMESKÜRTY István. „A kortárs európai széppróza átdolgozása, Heltai Gáspár”. In

NEMESKÜRTY István, A magyar széppróza születése, 59–196. Budapest: Szépirodalmi
Könyvkiadó, 1963.

PIRNÁT Antal – VÉGH Ferenc. „Új adatok Heltai Gáspárról” Irodalomtörténeti Közlemények.
(1956) 66–74.

SZERB Antal. Magyar irodalomtörténet. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1992. [1934]

SZIGETI Csaba. „A lutheri »mozdulat« és műfaji következményei Heltai Gáspár Száz

fabulájában”. In Eszmei és műfaji kérdések a régi magyar prózairodalomban, szerk.
HARGITTAY Emil, 29–41. Budapest: ELTE, Acta Juvenum, 1977.

UTASI Csilla. Argumentum, fabula, história Heltai Gáspár műveiben. Újvidék: Újvidéki
Egyetem, 2013.

WALDAPFEL József. „Heltai Gáspár forrásai”. Irodalomtörténeti Közlemények 44. évf. 3. szám
(1934): 234–250.

23
Tartalom

1. Bevezetés ................................................................................................................................ 2

2. Heltai szövegei – kapcsok hit és közösség között .................................................................. 2

3. A fabula mint társadalmi tény (Arisztotelész és Isten – avagy hogyan ne legyünk állatok) .. 5

4. A fabula mint erkölcspolitikai tény ........................................................................................ 8

5. Heltai mint társadalmi író ..................................................................................................... 13

5.1. A „mi” megalkotása....................................................................................................... 13

5.2. Az identitás megformálása ............................................................................................ 15

6. Statikus és dinamikus olvasat három fabulában, a lutheri fordítások tükrében ................... 16

6.1. A farkasról és a bárányról .............................................................................................. 16

6.2. A békáról és az egérről .................................................................................................. 18

6.3. Az ebről és a juhról ........................................................................................................ 19

7. Összegzés ............................................................................................................................. 21

8. Felhasznált irodalom ............................................................................................................ 22

24