C O L I N W O O D A R D

A Karib-szigetvilág kalózainak igaz története,

és az emberé, aki térdre kényszerítette őket

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, 2015

 irta: Colin Woodard
A mű eredeti címe: The Republic of Pirates: Being the True and Surprising
Story of the Caribbean Pirates and the Man Who Brought Them Down

Text Copyright © 2007 by Colin Woodard

Published by arrangement with Jill Grinberg Literary Management LLC.
All rights reserved.

Fordította: Ferencz Tamás

A szöveget gondozta: Egyed Erika

A művet eredetileg kiadta:

Harcourt Books, an Imprint of Harcourt, Inc.

Maps byjojo Gragasin/Logan Francis, Inc.

A borítót tervezte: Zsibrita László

A sorozatterv és annak elemei Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2062-3100
ISBN 978 963 373 980 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó. 2015-ben

Cim: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

imagyar
nyomdatermék

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Széli Katalin, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást -
nem sokszorosítható.
 Sarahnak,
feleségemnek és igaz szerelmemnek
 ELŐSZÓ
A KALÓZKODÁS ARANYKORA

ELSŐ FEJEZET
A LEGENDA 1696

MÁSODIK FEJEZET
TENGERRE SZÁLLÁS 1697-1702

HARMADIK FEJEZET
HÁBORÚ 1702-1712

NEGYEDIK FEJEZET
BÉKE 1713-1715

ÖTÖDIK FEJEZET
KALÓZOK HA ÖSSZEGYŰLNEK
1716. január-június

HATODIK FEJEZET
TENGERI TESTVÉRISÉG
1716. június - 1717. március
 HETEDIK FEJEZET
BELLAMY 1717. március-május

NYOLCADIK FEJEZET
FEKETESZAKÁLL 1717. május-december

KILENCEDIK FEJEZET
BOCSÁNATKÉRÉS
1717. december - 1718. augusztus

TIZEDIK FEJEZET
HAZÁRDPOLITIKA
1718. július-szeptember

TIZENEGYEDIK FEJEZET
VADÁSZAT
1718. szeptember - 1720. március

UTÓSZÓ

A KALÓZKODÁS VÉGE 1720-1732

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
 A KALÓZKODÁS
ARANYKORA

sodálóik szemében a kalózok romantikus gazfickóknak

C tűnnek: félelmetes férfiaknak, akik életüket a törvény és

a kormány hatókörén kívül élték, mentesítve magukat az
előbbiek által elvárt munkától és szociális kényszerektől, és akik­
nek más célja nem volt, mint hogy vagyonra tegyenek szert, mula­
tozzanak és kalandozzanak. Három évszázad telt el, mióta eltűntek
a tengerekről, de az aranykor kalózai a mai napig hősök a nép sze­
mében, és még mindig nagy csapat rajongót tudhatnak magukénak.
A regényirodalom legnagyobb alakjainak szolgáltak modellként -
Hook kapitány és Long John Silver, Captain Blood és Jack Sparrow
-, kardpárbajok, palánkséták, kincses térképek, arannyal és ékszer­
rel tömött ládák képét idézve meg előttünk.
De bár így is izgalmas és vonzó a legendájuk - különösen Robert
Louis Stevenson és Walt Disney ábrázolásában -, a karibi kalózok
valóságos története még ennél is grandiózusabb: a hosszú ideig tartó
zsarnoksággal szembeni ellenállás, aztán a tengeri felkelés, amely
megrengette az újonnan alakult Brit Birodalom alapjait, mozdu­
latlanságra késztetve a transzatlanti kereskedelmet, és megerősít­
ve azokat a demokratikus érzelmeket, amelyek később az amerikai
szabadságharchoz vezettek. Az események középpontjában egy
 kalózköztársaság állt, mely a szabadság apró szigetét jelentette egy
önkényuralmi korszak közepén.
A kalózkodás aranykora mindössze tíz évig tartott, 1715-től
1725-ig, és húsz-harminc kalózkapitány meg néhány ezer fő le­
génység vezényletével zajlott le. A kapitányok ismerték egymást,
lévén együtt szolgáltak kereskedelmi és kalózhajókon, vagy keresz­
tezték egymás útjait a közös vadászterületen, a britek által sikerte­
lenül gyarmatosítani próbált Bahamákon. A legtöbb kalóz angol
vagy ír származású volt, de nagy számban voltak köztük skótok,
franciák és afrikaiak, valamint elszórtan más nemzetiségek: hollan­
dok, dánok, svédek és bennszülött amerikaiak. Nemzeti, faji, val­
lási, nyelvi különbségeik ellenére egységes társadalmat képeztek, és
ha találkoztak a tengeren, gyakran egyesítették erőiket és segítették
egymást, még ha az egyik hajó legénysége túlnyomóan francia volt
is, a másikban pedig ősi ellenségeik, az angolok voltak többségben.
Demokratikusan működtették a hajókat, népszavazással választot­
ták meg és távolították el a kapitányaikat, egyenlően osztották szét
a prédát, és nyílt tanácskozáson hozták a fontos döntéseket - éles
ellentétben a többi hajó fedélzetén uralkodó diktatórikus rendszer­
rel. Miközben az egyszerű matrózok nem részesültek semmifajta
szociális védelemben, a Bahamák kalózai rokkantsági segélyt biz­
tosítottak legénységüknek.
Kalózok hosszú ideje léteznek. Voltak kalózok az ókori Görög­
ország és a Római Birodalom alatt, a középkori Európában és a
Csing-dinasztia idején Kínában. Ma is kalózok nehezítik a for­
galmat a világ tengeri átjáróin, hatalmukba kerítik a teherhajó-
kat, konténer- és személyszállító hajókat, kifosztják őket, és nem
ritkán megölik a személyzetet. Nem szabad összekeverni őket a
privatérokkal, azokkal a magánszemélyekkel, akik háborús idők­
ben az ellenséges hajóhadat fosztogatják a saját kormányzatuk fel­
hatalmazásával. Sir Francis Drake-et és Sir Henry Morgant sokan
tartják tévesen kalóznak, ők azonban valójában privatérok voltak, és
fosztogatásaikat uralkodóik, Erzsébet királynő és II. Károly király
 teljes támogatásával hajtották végre. Távol álltak attól, hogy tör­
vényen kívüliek legyenek, szolgálataikért mindkettőjüket lovaggá
ütötték, sőt, Morgant még Jamaica kormányzóhelyettesévé is ki­
nevezték. William Dampier privatér volt, csakúgy, mint a legtöbb
angol martalóc (buccanneer) az 1600-as évek végén.1 Még a rossz
hírű William Kidd kapitány is jó házból származó privatér volt, aki
véletlenül lett kalóz, amikor nekitámadt Anglia legnagyobb válla­
latának, a Kelet-indiai Társaság igazgatóinak.
Az aranykor kalózai nem hasonlítottak Morgan generációjának
buccaneerjeihez, sem azokhoz a kalózokhoz, akik utánuk követ­
keztek. A buccaneerekkel ellentétben ők hírhedt törvényszegők vol­
tak, akiket minden nemzet - beleértve a sajátjukat is - tolvajnak és
bűnözőnek tartott. Kalóz elődeikkel ellentétben nagyobb dolgok­
ra irányították a figyelmüket, mint az egyszerű bűncselekmények,
nem kevesebbre vállalkoztak, mint társadalmi és politikai lázadás­
ra. Tengerészek, szerződéses szolgák és szökött rabszolgák vol­
tak, akik felkeltek elnyomóik - a parancsnokok, hajótulajdonosok,
Amerika és a Nyugat-Indiák nagy rabszolgaültetvényeinek kény­
urai - ellen.
A kereskedelmi hajók fedélzetén olyan nagy volt a társadalmi elé­
gedetlenség, hogy amikor a kalózok megszálltak egyet-egyet közü­
lük, a személyzet egy része rendszerint lelkesen állt át a soraikba.
Még a Királyi Haditengerészet fegyelme is viszonylag törékeny volt.
Mikor a HMS Phoenix 1718-ban szembetalálkozott a kalózokkal
a bahamai pihenőhelyükön, a fregatt számos matróza megszökött,

1 A buccaneer nem pontos kifejezés a tizenhetedik században, főleg az 1670-es és

1680-as években a Nyugat-Indiákon tevékenykedő kalózokra és a privatérokra.
A szó eredetileg törvényen kívüli emberekből, leginkább franciákból álló csopor­
tokra vonatkozott, akik Hispaniola szigetén tengődtek, elvadult szarvasmarhára
vadászva és a húst boucanon, indián stílusú húsfüstölőn szárítva; a szarvasmar­
hákon kívül néha kisebb hajókat is elejtettek. Az angol nyelv később a buccaneer
kifejezést a karib-tengeri rablókra alkalmazta általánosan, jóllehet akkoriban a
szót nem ebben az értelemben használták.
 átosont az éjszakában, hogy a fekete zászló szolgálatába álljon. És
valóban, a kalózok terjeszkedését nagyrészt a tengerészek átállása
táplálta, egyenes arányban a haditengerészeti és a kereskedelmi ha­
jókon tapasztalható brutális bánásmóddal.
Nem mindegyik kalóz lett mogorva tengerészből. Nagy szám­
ban vándoroltak szökött rabszolgák is a kalózköztársaságba. Gyor­
san terjedt a hír, hogy a kalózok, miután megtámadták a rabszolga­
szállító hajókat, sokak számára felajánlották, hogy csatlakozzanak
azonos jogú tagként a személyzethez. Az aranykor virágzása idején
az sem volt szokatlan, hogy menekült rabszolgák tették ki egy ka­
lózhajó legénységének negyedét, sőt, akár a nagyobb hányadát, és
az is előfordult, hogy néhány mulatt felemelkedett és önálló kalóz­
kapitánnyá vált. A szabadság ezen formája fenyegetést jelentett a
Bahamákat körülölelő gyarmatokra, ahol az ültetvényeken szintén
rabszolgákat foglalkoztattak. 1718-ban Bermuda tisztségben lévő
kormányzója azt jelentette, hogy a „négerek olyannyira elszemtele-
nedtek és felbátorodtak, hogy jó okunk van feltételezni egy felkelést
[ellenünk és] ... hogy csatlakoznak a kalózokhoz".
Néhány kalóznak politikai motivációi is voltak. Az aranykor nem
sokkal Anna királynő halála után kezdődött, akinek féltestvérétől
és leendő utódjától, Stuart Jakabtól megtagadták a trónt, mert ka­
tolikus volt. Anglia és Skócia új királya, I. Protestáns György - az
elhunyt királynő távoli unokatestvére, német herceg - nem sokat
törődött Angliával, még a nyelvét sem beszélte. Sok brit, köztük
számos leendő kalóz, elfogadhatatlannak tartotta a helyzetet, és hű
maradt Jakabhoz és a Stuart-házhoz. Az aranykor első tengeri rablói
közül párat Jamaica kormányzója, a Stuart-szimpatizáns Archibald
Hamilton szerelt fel, akinek nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy
rebellis hajóhadként használhassa őket egy későbbi György király
elleni felkelés esetén. Ahogy Kenneth J. Kinkor a provincetowni
(Massachusetts) Whydah Expedíció Múzeumából megjegyzi, „ez
több volt néhány banditánál, akik italboltokat fosztogattak".
 A Bahamák kalózcsapatai rettentően hatékonyak voltak. Tevé­
kenykedésük tetőpontján sikerült elvágniuk Britanniát, Franciaor­
szágot és Spanyolországot újvilági birodalmaiktól, elmetszeni a ke­
reskedelmi útvonalakat, meghiúsítani a rabszolgaellátást Amerika
és a Karib-térség cukornádültetvényei között, és megakadályozni
az információáramlást a kontinensek között. A Királyi Haditen­
gerészet kezdetben képtelen volt elkapni a kalózokat, sőt, a helyzet
odáig fajult, hogy már attól féltek, hogy egyáltalán összetalálkoz­
nak velük. Bár a huszonkét ágyús fregatt, a HMS Seaford volt hiva­
tott védeni a Leeward-szigeteket, a parancsnok szerint, „félnie kel­
lene a legyőzetéstől", ha a kalózok ellen indulna. 1717-re a kaló­
zok hatalma annyira megerősödött, hogy nemcsak hajókat, hanem
teljes gyarmatokat is képesek voltak megfélemlíteni. Brit előőrsöket
foglaltak el a Leeward-szigeteken, Bermuda lerohanásával fenye­
gettek és sorozatosan blokád alá vonták Dél-Karolinát. Az ilyen és
ehhez hasonló eseményeknek köszönhetően egyesek közülük kétes
eredetű vagyonokat halmoztak fel, amivel megvásárolhatták a ke­
reskedők és az ültetvénytulajdonosok hűségét, sőt, magukat a gyar­
mati kormányzókat is.
A hatóságok kegyetlen és veszélyes szörnyetegeknek tüntették
fel a kalózokat, erőszaktevőknek, gyilkosoknak nevezték őket, akik
szeszélyeik szerint ölték az embereket és mulatságból kínoztak gyer­
mekeket. Néhányan tényleg ilyenek is voltak közülük. Ugyanakkor
számos róluk szóló történetet szándékosan eltúloztak, hogy befolyá­
solják a kételkedő közönséget. Az amerikai hajó- és ültetvény tulaj­
donosok megdöbbenésére, sok egyszerű gyarmatos tekintett nem­
zeti hősként a kalózokra. Cotton Mather, Massachusetts vezető
puritán minisztere azon bosszankodott, hogy Boston „bűnös" köz­
emberei közt milyen magas a kalózok támogatottsága. 1718-ban,
amikor a dél-karolinai hatóságok egy kalózbandát szállítottak a
tárgyalásra, a szimpatizánsok kiszöktették a kalózvezért a börtön­
ből, és majdnem átvették az irányítást a székhely, Charleston felett.
„Mindenki könnyen hajlik arra, hogy támogassa az emberiség ilye­
tén kártevőit, amikor reménye támad osztozni ebül szerzett vagyo­
nukon", panaszkodott Virginia kormányzója, Alexander Spotswood
ugyanabban az évben, hozzátéve, hogy kolóniájában „sok pártfogója
van a kalózoknak".

Akkor gondoltam először ezekről a különös emberekről, a kalózok­

ról írni, mikor egy pálmafa alatt üldögéltem leendő feleségemmel
egy szigeten a közép-amerikai állam, Belize partjainál, amelyet an­
gol kalózok és martalócok alapítottak, akiknek XVII. század végi
szavai és kifejezései máig részei a mindennapi szókincsnek. Három­
száz évvel ezelőtt, csakúgy, mint a szülőföldem, Maine, ez is a sen­
ki földje volt, érintetlen tengerpartját szigetek tarkították, és gyér
bennszülött lakossága még nem került az európaiak irányítása alá.
Elképzeltem, ahogy egy orrárboc megjelenik a sziget végén, aztán
felbukkan a kis hajó foltozott vitorlája és a kátránnyal tömített tör­
zse, oldalt ágyúlékekkel teletűzdelve, a főárbocon lobogó halálfejes
zászlóval. A hajó eléggé valódinak tűnt, kezdve a vászon szagától, a
vaskos kenderkötelek érdes csomóiig. A legénység képe viszont ke­
vésbé volt letisztult, egy keverék társaságot láttam popkulturális át­
hallásokkal: fejkendők és fülbevalók, itt egy szemkötő, ott egy faláb,
papagáj a kapitány vállán, kések és rumosüvegek körbe mindenütt.
Ilyen képzeteink vannak az enyhén vészjósló mosolyú férfiakról,
akik közhelyeket mormognak, gyakran megszakítva azokat a jelleg-
zetes „Grrrr!"-rel. Rájöttem, hogy minden népszerűségük ellenére
- mozifilmek ide, vásárlás-népszerűsítések oda - még mindig nincs
valós képem arról, kik is voltak valójában a kalózok. Honnan jöttek,
mi vezette őket a tetteikben, hogyan osztották szét a zsákmányt, és
volt-e közülük valaki, aki megszökött a zsákmánnyal?
A helyes válaszokat hiába kerestem. A legtöbb kalózos könyv,
film és tv-show csak kihasználja a kalózmítoszt, és meg sem próbál
 különbséget tenni dokumentált és bizonyíthatóan kitalált esemé­
nyek között, amelyeknek többsége az 1724-es könyvre, A legne­
vezetesebb kalózok rablásainak és gyilkosságainak általános történeté­
ig vezethető vissza, amelynek Charles Johnson kapitány az álnéven írt
szerzője.2 Akik mégis különbséget tettek, azok nem az igazi kaló­
zokra összpontosítottak, hanem egy korábbi korszak martalócaira
(buccaneer) és privatérjaira, nagyobb tekintélynek örvendő embe­
rekre, akiknek a tevékenységét legtöbb esetben törvényesen szen­
tesítették. Ezen személyeknek az élete - Henry Morgan, William
Kidd vagy William Dampier - jóval több terjedelmes papírteker­
csen került rögzítésre. Maradt ugyan néhány kiváló áttekintő mun­
ka, de ezek a kalózkodással mint intézménnyel foglalkoznak, nem
pedig az egyes kalózok életével. Az életrajzi megközelítés, ahogy
ennek a könyvnek a megírásánál tapasztaltam, egészen másfajta
kérdéskészlettel dolgozik, kapcsolatokra, motivációkra és esemé­
nyekre koncentrál, amelyek különben rejtve maradtak volna.
A következőkben leírt dolgok britanniai és amerikai levéltárak­
ban fellelhető anyagokon alapulnak. Nincsenek kitalált párbeszé­
dek, és minden leírás, a városoktól és eseményektől az öltözködé­
sig, hajókig és az időjárásig, elsődleges dokumentumokon alapszik.
A kalózok történetének korábban elveszett nézőpontjai újra előke­
rülnek, ahogy egységbe rendeződnek a bírósági tanúvallomások és
tárgyalási jegyzőkönyvek; angol és spanyol kormányzók, gyarma­
ti hivatalnokok és haditengerészeti parancsnokok levelei; a korabe­
li pamfletek, újságok és könyvek leírásai; a vámházak főkönyvének
jegyzetei, az anyakönyvi kivonatok és őfelsége hadihajóinak naplói.
A XVII., illetve XVIII. századi forrásokat mai központozással
idéztem, és helyenként jelenkori helyesírással írtam, hogy egy XXI.
századi olvasó számára is érthetőek legyenek. A szövegben minden
időpont az abban az időben az angol nyelvű területeken használt

2 Amint az lentebb megvitatásra kerül, a szerző nem Dániel Defoe, ahogy azt jó
szándékú kutatók és könyvtárosok generációi feltételezték.
Julianus-naptárra vonatkozik; ilyen esetekben tíz vagy tizenegy na­
pot3 ki kell vonni a francia vagy spanyol forrásokban található dá­
tumokból, ugyanis ott akkor már használatban volt a mai Gergely-
naptár. Az eredeti források megtalálhatóak a jegyzetekben a könyv
végén.
A kutatásom sokféle helyszínre elvezetett: Londonba, Bristolba,
Bostonba, Charlestonba és a Bahamákra. Meglátogattam a kalózok
törzshelyének számító helyszíneket Észak-Karolina keleti részén,
ahol az állami Kulturális Források Osztályának búvárai jelenleg egy
roncsot tárnak fel, amely vélhetően Feketeszakáll zászlóshajója volt.
Cape Cod partjainál még mindig kerülnek elő használati tárgyak
egy másik aranykori kalózhajóról, a Whydah-ról. Nagy segítségem­
re szolgált, hogy értekeztem itteni és más helyek régészeivel és tör­
ténészeivel, akik most is a leleteket rostálják át, hogy még több tám­
pontunk lehessen a kalózok múltjának megfejtéséhez.

A könyv négy meghatározó személyiség életén keresztül meséli el a

kalózkodás aranykorának a történetét. Hárman közülük kalózok vol­
tak: Sámuel „Fekete Sam" Bellamy, Edward „Feketeszakáll" Thatch
és Charles Vane. Ők ismerték is egymást. Bellamy és Feketeszakáll
barátok voltak, együtt szolgáltak mentoruk, Benjámin Hornigold
alatt, aki a kalózköztársaságot alapította a New Providence szigeti
Nassauban. Szintén jó kapcsolatban voltak Vane-nel, aki Hornigold
riválisának, a György király által törvényszegőnek nyilvánított fékte­
len privatérnak, Henry Jenningsnek volt a pártfogoltja. Vane sok jel­
lemvonásában osztozott tanárával: szükségtelenül kegyetlen és erő­
szakos volt, sőt, egyenesen szadista, végül ez is ásta alá a tekintélyét.

3 A legtöbb katolikus nemzet 1582-ben vezette be a Gergely-naptárat, amikor is a

két naptár között tíz nap eltérés volt. l700-ra a különbség tizenegy napra nőtt, és
maradt egészen addig, amíg 1752-ben Britannia teljesen át nem vette az új naptárat.
 Bellamy és Feketeszakáll, Hornigold iránymutatásait követve, jóval
körültekintőbben használták a hatalmukat, általában csak akkor al­
kalmaztak megfélemlítést, mikor áldozataikat megadásra akarták
késztetni, és ezáltal elkerülni a vérengzést. Bellamy és Feketeszakáll
hajók - összesen közel 300 - elleni támadásairól szóló terjedelmes le­
írásaiban egyetlen feljegyzett példa sincs, hogy megöltek volna akár
csak egy foglyot is. Az áldozataik később legtöbbször úgy számoltak
be róluk, mint akik becsületesen bántak velük, és rendszerint visz-
szaadták a hajót és a rakományt, ha az nem az ő céljaikat szolgálta.
Befolyásos híveket is szereztek maguknak, együtt vitorláztak
vagy együtt mulatoztak gyakorlatilag a korszak összes fontos ka­
lózával: a díszesen öltözött John „Calico Jack" Rackhammel, a kü­
lönc Stede Bonnet-vel, a rossz hírű Olivier La Buse-zel, a parókás
Paulsgrave Williamsszel és a női kalózzal, Anne Bonnyval. Karri­
erjük csúcsán mindegyikük egy kisebb flottányi kalózhajót irányí­
tott, néhány száz emberből álló társaságot, és, legalábbis Bellamy
és Feketeszakáll, olyan zászlóshajót, amely képes volt kihívni bár­
melyik hadihajót az amerikai térségben. Olyan sikeresek voltak a
hadjárataik, hogy rövid idő után kormányzók, rabszolga-kereske­
dők, ültetvénytulajdonosok és szállítmányozási mágnások - a tel-
jes hatalmi rendszer Brit-Amerikában - követelték, hogy történjen
velük valami.
Ez vezet el minket negyedik és utolsó alanyunkhoz, Woodes Ro-
gershez, a férfihoz, akit a korona küldött, hogy szembeszálljon a ka­
lózokkal és békét hozzon a Bahamákra. Rogers segített véget vet­
ni a kalózkodás aranykorának, szerepe ebben nagyobb volt, mint
bárki másé. Nem volt kalóz, természetesen, de privatérként szolgált
Anglia legutolsó háborújában Franciaországgal és Spanyolország­
gal szemben, és tudta, hogyan gondolkoznak és cselekszenek a ka­
lózok. Rogers, a háborús hős és híres író, sikeres támadást vezetett
egy spanyol város ellen, a Csendes-óceánon egy súlyos kincses gá­
lya elleni ádáz küzdelemben maradandó testi sérüléseket szenvedett,
és egyike volt annak az alig maroknyi embernek, aki körbehajózta
 a Földet. Hencegésre okot adó előélete ellenére Rogers nem rokon­
szenvezett a kalózokkal. Ő testesített meg mindent, ami ellen a ka­
lózok lázadtak. Sok kortársától eltérően Rogers bátor, önzetlen és
meglepően hazafias volt, odaadóan ajánlotta fel életét a királynak és
az országnak. Míg számos más kormányzó, tengerésztiszt és kor­
mányzati miniszter a korona költségére szedte meg magát, Rogers
a saját vagyonát használta azoknak a projekteknek a finanszírozásá­
ra, amelyek reményei szerint a közjót és a Brit Birodalom uralkodó
osztályának érdekeit szolgálták. Hősies szolgálatai ellenére Rogers
sokat szenvedett elöljárói és kollégái miatt.
Bellamy, Feketeszakáll és Vane a kalóztársadalom kiépítését nem
a semmiből kezdték. Ott volt példaképnek Henry Avery,4 a „kalóz­
király", akiről azt tartják, bajtársait a hajók fedélzetén tapasztal­
ható elnyomásból egy elképzelhetetlenül fényűző életbe vezette, a
saját kalózkirályságába. Avery akkor hajtotta végre tetteit, amikor
Bellamy, Feketeszakáll és Vane még gyerekek voltak, és ezek a tet­
tek az előbbiek fiatal férfivé érésekor váltak legendákká. Cselekede­
tei színműveket és regényeket ihlettek meg, valamint történészeket
és újságírókat, és nem utolsósorban magukat az aranykor kalózait.
A romantikus mítosz tehát nem követte az aranykort, hanem segí­
tett létrejöttében. A kalózok meséje tehát Henry Averyvel kezdő­
dik, és egy titokzatos hajó érkezésével Nassauba, háromszáz évvel
ezelőtt.

4 A kor dokumentumaiban „Every"és „Evarie" változatokban is szerepel.

 ELSŐ FEJEZET

A LEGENDA 1696

szlúp délután érkezett meg 1696 áprilisában, bolondok nap­

A
jébe.
ján, végigimbolygott a Hog Island melletti sekély, homokos
nyílt vízen, és befordult Nassau széles, vakítóan kék kikötő-

A parton, a kikötőben tartózkodó falusiak és matrózok eleinte

nem fordítottak rá különösebb figyelmet. Lévén kicsi és jellegtelen,
a szlúp látványa nem keltett nagy feltűnést, akárha egy kereskedel­
mi hajó lenne a közeli Eleuthera szigetről, ötven mérföldre keletre.
Gondolhatták, hogy azért érkezett Nassauba, a Bahamák főváro­
sába, hogy szokás szerint sót és terményeket váltson ruhára és cu­
korra, és hogy Angliából, Jamaicáról és a Karolinákról érkező hí-
rekhez jusson. A szemlélődő azt várhatta, hogy a legénység leereszti
a horgonyt, átpakolja nagy csónakokba az árukat, és mivel a város­
nak nem volt mólója vagy rakpartja, a partra evez. Később, miután
a szállítmányt elrendezték, a személyzet elmegy inni Nassau vala­
melyik kocsmájába, és híreket cserél az éppen zajló háborúról, az
ördögi franciákról, vagy éppen átkozódik a Királyi Haditengerészet
távolmaradása miatt.
De nem ezen a napon.
A szlúp legénysége kievezett a szárazföldre, és a parancsnok, egy
mindenki számára ismerős helyi férfi, kiugrott a partra, nyomában
néhány idegennel. Az utóbbiak szokatlan ruházatot viseltek: selymet
talán Indiából, kendőt élénk afrikai mintákkal, kalapot Arábiából,
de mindegyik ruhadarab ugyanolyan orrfacsaró és koszos volt, mint
bármelyik egyszerű hajós olcsó gyapjúruhája. Aki elég közel ment
meghallani a beszélgetésüket vagy belepillantani napbarnított arcuk­
ba, az azonnal megállapíthatta róluk, hogy angol és ír tengerészek,
csakúgy, mint az Atlanti-óceán túlsó feléről jött többi nagy hajóé.
A csapat átvágott a kis falun, amely alig néhány tucat házból állt
a part mentén tömörülve, a modern kőerőd árnyékában. Keresz­
tezték a város frissen feltakarított főterét, elmentek a sziget szerény
fatemploma előtt, végül megérkeztek Nicholas Trott kormányzó
nemrég épített otthonához. Mezítláb álltak a napégette homok­
ban és porban, a trópusi levegő átható szaga betöltötte az orrukat.
A városlakók talán megálltak megnézni a kormányzó lépcsőjénél
várakozó, vad kinézetű férfiakat. Egy szolga kinyitotta az ajtót, né­
hány szót váltott a szlúp kapitányával, és elsietett, hogy közölje őex­
cellenciájával, sürgős üzenete érkezett.

Nicholas Trott azon a reggelen nagyon elfoglalt volt. A gyarmata

bajban volt: Anglia nyolc éve hadban állt Franciaországgal, elvágva
a Bahamák kereskedelmi és ellátási útvonalait. Trott jelentést ka­
pott, hogy a franciák elfoglalták a 140 mérföldre levő Exuma szige­
tét, és Nassau felé vették az irányt három hadihajóval és 320 főnyi
legénységgel. Nassauban nem álltak rendelkezésre saját hadi­
hajók; ami azt illeti, a Királyi Haditengerészet egyetlen hajója sem
haladt arra jó néhány éve, mert közel sem volt belőlük annyi,
amennyi elegendő lett volna megvédeni az egyre terjeszkedő an­
gol birodalmat. Ott volt ugyan a Nassau Erőd - nemrég épült he­
lyi kőből - huszonnyolc ágyúval a bástyáin, de sok telepes megfele­
lőbb oltalmat keresve elmenekült Jamaicára, Dél-Karolinába vagy
Bermudára, és Trottnak rá kellett jönnie, hogy lehetetlen az erődít­
ményben fenntartani a létszámot. A városban sem maradtak
 többen hetven embernél, beleértve az időseket és munkaképtele­
neket is. A férfilakosság valamelyik fele folyamatosan őrszolgálat­
ban volt, emellett ellátta szokásos munkáját, és emiatt sokuk, Trott
szavaival élve, „rettenetesen kimerült". Trott tudta, ha a franciák
nagy erővel támadnának, kevés esély lenne megtartani Nassaut és a
többi részt New Providence-en, a kis szigeten, ahol a kis főváros is
elterült. Ezek a gondok aggasztották Trottot, amikor Eleutheráról
megérkezett hozzá a kereskedelmi hajóparancsnok és titokzatos kí­
sérete.
Az idegenek vezetője, Henry Adams kifejtette, ő és kollégái
most érkeztek a Bahamákra a negyvenhat ágyús és 113 fős magán­
hadihajó, a Fancy fedélzetén, és Trott engedélyét várják, hogy be­
léphessenek Nassau kikötőjébe. Adams átadta parancsnoka, Henry
Bridgeman levelét, benne egy igen szokatlan javaslattal. A Fancy,
érvelt Bridgeman, nemrég érkezett Eleutherára az afrikai partok­
ról, ahol rabszolgákkal üzleteltek, az ilyen tevékenységek felett mo­
nopóliummal rendelkező Royal Africa Company engedélye nélkül.
Bridgeman kapitány levele szerint a Fancy kifogyott a készletekből,
és partraszállási engedélyre lenne szüksége a legénység számára.
Ha a kormányzó lenne olyan szíves, hogy beengedné a hajót a ki­
kötőbe, bőkezűen meghálálnák. A személyzet minden tagja adna
Trottnak személyes ajándékként húsz spanyol pezót és két aranyat,
Bridgeman pedig parancsnokként kétszeres részt. Az idegenek úgy
860 font körüli értékű vesztegetési összeget ajánlottak fel, ami­
kor a kormányzó éves fizetése alig volt 300 font. És mindennek
a tetejébe a legénység odaadná magát a Fancyt is, amint kiürítették
és elrendezték a (még) meghatározatlan rakomány sorsát. Zsebre
tehetné háromévi bérét, és birtokosa lehetne egy jókora hadihajó­
nak, pusztán azáltal, hogy az idegeneket partra engedi, és nem tesz
fel nekik firtató kérdéseket.
Trott elrakta a levelet, és sürgősségi ülésre összehívta a gyarmat
kormányzótanácsát. A megbeszélés részletei azóta elvesztek,
de az akkor Nassauban tartózkodó egyéb személyek vallomásából
kiderült, hogy a lepénzelést Trott kormányzó mellőzte megemlí­
teni a tanácstagoknak. Helyette a közös érdekkel hozakodott elő
a gyarmat biztonságát illetően. A Fancy, mutatott rá, akkora, mint
egy ötödosztályú fregatt a Királyi Haditengerészetnél, és jelenlé­
te talán elriaszthat egy francia támadást. A legénység állománya
majdnem megkétszerezné a hadra fogható emberek létszámát New
Providence-en, és lenne, ki kezelje Nassau erődjének ágyúit egy
invázió esetén. És emellett mi történne velük, ha Bridgeman úgy
dönt, hogy a hajóját Martinique francia kikötőjében hozza rend­
be, vagy ami még rosszabb, megtámadja Nassaut. A Royal Africa
Company monopóliumának megsértése meglehetősen enyhe bűn­
cselekmény, nem indokolt emiatt megtagadni tőle a belépést.
A tanács tagjai egyetértettek. A kormányzó átadott Henry
Adamsnek egy „nagyon tisztelettudó" levelet, és üdvözölte a
Fancyt Nassauban, ahol a hajó legénysége „szíves fogadtatásban ré­
szesülve kedve szerint jöhetett és mehetett".
Nem sokkal később egy nagy hajó kerülte meg Hog Islandet,5 a
fedélzete tömve volt matrózokkal, az oldala telelyuggatva ágyúlő-
résekkel. A hajótest mélyen a vízbe süllyedt a rakomány súlya alatt.
Adams és csapata érkezett először a partra, a csónakjuk meg volt
pakolva zsákokkal és ládákkal. Ott volt a megígért zsákmány: egy
egész vagyon ezüstpezóban, és Arábiában vagy még távolabb vert
aranyérmében. A nagy csónakok a nap folyamán partra szállították
a legénységet. A személyzet többi tagja ugyanúgy nézett ki, mint az
először érkezett csoport: keleti pompával öltözött szokásos kinéze­
tű tengerészek, mindegyikükön nagy adag arany, ezüst ékszerek és
ékkövek. A magát Bridgeman kapitánynak nevező ember is kijött a
partra, és egy zártkörű tárgyalás után átadta Trottnak a nagyszerű
hadihajót. Amikor a kormányzó megérkezett a Fancy fedélzetére,

5 1962-ben a bahamai törvényhozás az amerikai szupermarketmágnás, Hunting-

ton Hartford kérésére átkeresztelte Paradise Islandre. Ma nagy részét luxusszál­
lodák foglalják el.
rájött, hogy neki csupán a borravaló jutott: a raktér több mint
ötven tonna elefántcsontot, 100 hordó lőport, több, fegyverekkel és
muskétákkal telepakolt ládát és egy jelentős hajóhorgony-gyűjte-
ményt tartalmazott.
Trott később azt bizonygatta, nem volt oka feltételezni, hogy a
Fancy legénysége kalózkodásban vett volna részt. „Honnan tud­
hattam volna? - vallotta eskü alatt. - A feltevés nem bizonyíték."
Bridgeman és emberei állításuk szerint engedély nélküli kereskedők
voltak, tette hozzá, és New Providence lakói „nem látták okát kétel­
kedni bennük". De Trott nem volt bolond. Ő maga is kereske­
delmi parancsnok volt, és jól tudta, hogy azok a fajta kincsek, ame­
lyeket a Fancy szállított, nem engedély nélküli csereberéből szár­
maznak Afrika Rabszolgapartjának lakosaitól. A Fancy fedélzetén
állva Trottnak döntenie kellett: érvényre juttatja a törvényt vagy el­
teszi a pénzt. Nem tűnődött túl sokáig.
A kormányzó parancsára a csónakok partra szállították a Fancy
maradék rakományát. Kisvártatva a tengerpartot elborították
az elefántcsonttal és tűzfegyverekkel töltött ládák, vitorla-, hor­
gony- és kötélzethalmok, puskaporos és ellátmányos hordók, nehéz­
ágyúk és lőszerek. Trott a saját fedélzetmesterét és néhány afrikai
rabszolgát rendelt a hajóra. Az elefántcsontot, az ezüstpezókat és
az aranyérmékkel megrakott zsákokat a magánlakására szállították.
Bridgeman kapitány és csapata szabadon ihattak és mulatozhattak
Nassau két kocsmájában, és akkor távozhattak, amikor akartak.
Így történt, hogy Anglia legkeresettebb embere megvásárolta
a törvényt, és eladta a kalózhajóját magának őfelsége egyik kor­
mányzójának. Bridgeman kapitány valójában Henry Avery volt,
generációjának legsikeresebb kalóza, a férfi, akinek cselekedeteiről
már akkoriban legendák szóltak. Azokban a pillanatokban, keresz-
tül-kasul az egész világon, hajók tucatjai, tengerésztisztek százai,
matrózok, informátorok és katonák ezrei kutattak Avery, a legény­
sége és egy királyi vagyonnal felérő rablott kincs után. A Kelet-in­
diai Társaság ügynökei megpróbáltak végére járni a híresztelésnek,
miszerint látták őt Bombay és Kalkutta mellett. A Királyi Hadi-
tengerészet parancsnokai Nyugat-Afrika, Madagaszkár és Arábia
partjainál kutattak a Fancy után. Jutalomvadászok vitorlázták ke­
resztül az Indiai-óceánt és a La Manche csatornához vezető utakat.
Kevesen gondolták volna, hogy Avery és emberei abban a percben
épp egy angol erőd árnyékában lazítanak.

Henry Avery harminchat évének túlnyomó részét tengeren töltöt­

te. Az angol West Country egyik tengerparti városában, Plymouth-
ban született. Fiatal fiúként került a tengerre, és hamarosan tiszt-
helyettesként szolgált egy sor kereskedelmi hajón. Nem sokkal az­
után, hogy Anglia 1688-ban hadba lépett Franciaországgal, Avery
jelentkezett a Királyi Haditengerészethez. Tisztként szolgált a
HMS Rupert és a HMS Albemarle fedélzetén, és mindkét fregatton
részt vett ütközetben. Útja során bajtársaival megtapasztalta a
tisztek veréseit és megalázásait, a korrupt pénztárosoknak köszön­
hető romlott és gyenge minőségű élelmiszereket, és hogy a bérüket
nem fizetik ki éveken keresztül. Koldushoz illő élet volt ez, hajós­
társai karjukat, lábukat, kezüket, lábfejüket vagy szemüket veszt­
hették a balesetekben és harcok során. A tengerészek azt mondo­
gatták, ennél még a raboknak is jobban megy a soruk, és a tengeren
töltött két évtized után Avery igazat adott nekik.
1693 tavaszán azt gondolta, sikerült kedvezőbb egyezséget köt­
nie. Hallotta, hogy gazdag kereskedők egy csoportja kereskedelmi
hajóraj felszerelésére gyűjt embereket, egy szokatlanul merész vállal­
kozáshoz. Négy, alaposan felfegyverzett hajó készült elhagyni Ang­
liát, hogy Spanyolországban beszerezze a szükséges okmányokat, és
elvitorlázzon a Karib-tenger felé, ahol aztán a spanyol gyarmatok­
kal üzletelnének, és megtámadnának és kifosztanának francia hajó­
kat és ültetvényeket. A kereskedők jól fizettek, és ami még fontosabb,
a szerződésük ennél is biztosabb kilátásokkal kecsegtetett: garantált
havi bért tisztességes kamattal, egy hónap előzetes kifizetésével, még
mielőtt a hajó elhagyná Angliát. Avery tudta, az étel és ital valószí­
nűleg jobb lesz, mint amilyen a király hajóin volt, és a lehetőség is
nagyobb, zsebre tenni egy kisebb hányadot a zsákmányból az út fo­
lyamán. Jelentkezett, és remek referenciáival és kiváló szolgálati elő­
életével felvették elsőtisztnek az expedíció negyvenhat ágyús zászlós­
hajójára, a Charles II-re, Charles Gibson parancsnok alá.
Augusztus elején, mielőtt a hajóraj vitorlát bontott volna, az em­
berek megkapták első havi fizetésüket, ahogy ígérték. További biz­
tatásként a raj fő tulajdonosa, Sir James Houblon személyesen jött el
a hajókra, és biztosította a legénységet, hogy nekik vagy családjuk­
nak hathavonta fizetnek a bevetés teljes ideje alatt. Ezzel a Charles
II. és a három kísérőhajó, a James, a Dove és a Seventh Son felhúzta a
horgonyt, és leereszkedett a Temzén. Avery és társai számára mind­
ez egy jövedelmező kaland kezdetének ígérkezett.
Ám a dolgok már az elején rosszul alakultak. Az utat az észak­
spanyolországi La Corunáig két hét alatt kellett volna megtenniük,
de valamilyen okból kifolyólag a Charles II-nek és három kísérőjé­
nek ez öt hónapba telt. Megérkezéskor rájöttek, hogy időbe telik,
míg a szükséges privatérengedélyek megérkeznek Madridból, így
aztán csak lehorgonyozva álltak és vártak. Eltelt egy hét, majd ket­
tő, utána még egy hónap, és semmi jel nem mutatott arra, hogy a
spanyol bürokrácia kerekei forognának. A túlzsúfolt hajók fe­
délzetén az emberek kezdtek nyugtalanná válni, és néhányan kér­
dezgetni kezdték, hogy a beígért félévenkénti bérüket miért nem
fizették még ki. Küldtek egy petíciót Sir James Houblonnak, és kér­
ték a fizetésük folyósítását nekik vagy a feleségeiknek, ahogy arról
korábban megegyeztek. Houblon azt üzente az ügynökeinek, a pe­
tíciót aláírók közül néhányat verjenek bilincsbe és vessenek a ned­
ves hajófenékbe.
A válaszlépések nem hagyták nyugodni a matrózokat. Ellátogat­
tak más hajókra is La Coruna álmos kikötőjében, és pár családos
tengerész tudott egy-két szót küldeni a feleségének haza Angliába.
A levél tájékoztatta az asszonyokat férjeik helyzetéről, és arra biz­
tatta őket, személyesen keressék fel Houblont, és követeljék a bérek
kifizetést, amelyekre kétségkívül nagy szükségük volt a túléléshez.
A nők szembeszálltak Houblonnal, a gazdag kereskedővel és a Bank
of England alapító igazgatóhelyettesével, akinek a bátyja a bank ve­
zérigazgatója és London későbbi főpolgármestere volt. A válasz hi­
degzuhanyként érte őket. A hajók és legénységük most már a spa­
nyol király fennhatósága alá tartoznak, és ami őt illeti, a király akár
„fizethet nekik, vagy fel is akaszthatja őket, ahogy kedve tartja".
Amikor Houblon válasza visszaért La Corunába, a tengerészek
közt kitört a fejetlenség. Néhányan megpróbálták rávenni egy ér­
kező angol hadihajó parancsnokát, hogy vigye vissza őket, de si­
kertelenül. Gibson kapitány személyi segédje, William May veszni
hagyta volna a késedelmes bérét, a 30 fontot, ha engedélyt kap el­
hagyni a Charles II-t. Gibson közölte, vagy visszatér feladataihoz,
vagy börtönbe veti. A legénység levonta a következtetést: el­
adták őket Spanyolország királyának, „életük minden további nap­
jára".
Henry Avery előjött egy megoldással. 1694. május 6-án, négy
hónappal La Corunára érkezésük után, néhány matróztársával be­
evezett a városba, és a szűk, kanyargós utcákat járva összegyűjtöt­
tek pár embert a kikötőben horgonyzó többi angol hajóról. Volt egy
terve, amivel visszaszerezhette a szabadságukat.
Következő este kilenc órakor a frissen toborzott emberek közül
páran a Charles II-ről beültek egy kis csónakba. Amikor megérkez­
tek a James mellé, az egyik matróz az előre megbeszélt jelszóval üd­
vözölte az őrt a fedélzeten: „Ott van a részeg vitorlamesteretek?"
Nem a várt válasz érkezett, de azért ők nyíltan folytatták, valami
ilyesmit: „Benne vagyunk a titkos tervben. Átvesszük az irányítást
a Charles felett, szóval, aki velünk van, szálljon be, és átvisszük."
Balszerencséjükre a férfi a James fedélzetén nem akart részt venni
az összeesküvésben, és elrohant riasztani a parancsnokát. Mielőtt
a parancsnok általános riadót rendelt volna el, a Jamesről huszonöt
lázadó elkötötte a hajó dereglyéjét - a legnagyobb csónakot - és el­
eveztek a társaik után a Charles irányába.
A Charleson Avery hallotta a James felől érkező felfordulás hang­
ját, amely betöltötte az egész kikötőt. Tisztában volt vele, nem vár­
hatnak tovább. Két tucat támogatójával kirohant a fedélzetre, le-
fegyverezték az őrszemet, és átvették az ellenőrzést a hátsó fedél­
zeten, ahol a kormánykerék és a hajó irányításához szükséges egyéb
eszközök voltak. Ahogy az összeesküvésben résztvevő társaik meg­
érkeztek csónakokon a többi hajóról, a James kapitánya tüzet nyi­
tott, és két ágyúgolyó be is csapódott a kikötő vizébe, nem messze
a Charlestól. Az ágyútűz riasztotta a La Coruna középkori erőd­
jét védő spanyolokat, akik azonnal készítették is elő fegyvereiket.
Avery parancsokat osztogatott. Egyesek előrerohantak elvágni a
hajó vastag horgonykötelét, mások felkúsztak a kötélhágcsókra ki­
bontani a vitorlákat. A kormányos szélirányba állította a hajót, míg
mások a vitorlákat húzták a helyükre. A Charles lassan elindult a ki­
kötőből, az erőd ágyúi alatt, ki a nyílt Atlanti-óceánra.
Pár mérföld után Avery lement beszélni a betegség miatt ágyban
fekvő Gibson kapitánnyal és a másodtiszttel, Jonatham Gravettel.
A hajó belsejében őrizték őket a saját kabinjaikban. Beszámolóik
szerint Avery udvariasan bánt velük, Gibsonnak még a Charles irá­
nyítását is felajánlotta, ha csatlakozik az összeesküvésükhöz. Ő nem
egyezett bele. Avery ugyanakkor megígérte, hogy a következő reg­
gelen engedi a két férfit partra szállni egy csónakon, bárkivel, aki
még szeretne távozni. Avery búcsúzóul adott nekik három ajándé­
kot: egy kabátot, egy mellényt és saját, elsőtisztként kapott illetmé­
nyét. Gravet később mesélte, hogy Gibson segédje, William May
„kézen fogva vezetett, jó utat kívánt hazafelé, és megígértette, hogy
átadom üdvözletét a feleségének".
Reggel Gibson, Gravet és tizenöt másik tengerész szállt be a Charles
II. egyik bárkájába, és evezett a szárazföldre. „A szerencse embere va­
gyok, és meg kell keresnem a magam szerencséjét", mondta Avery
Gibsonnak elválásuk előtt.
A nap folyamán Avery összehívta a hajó legénységét általános meg­
beszélésre: összesen nyolcvanöten voltak, és mindegyikük önként
jelentkezett, kivéve a hajóorvost, akinek a szolgálatait nem akar­
ták nélkülözni. Avery egy új és jobb módszert ajánlott arra, hogyan
gondoskodjanak magukról és a családjukról: hajókat és gyarmati
telepeket fognak megtámadni, ahogy eredetileg is tervezték, csak
nem a Karib-szigeteken és nem Houblon hasznára. Helyette in­
kább az Indiai-óceán felé vitorláznak, ahol megtámadhatják a Kelet
gazdagon megrakott kereskedőhajóit, és a zsákmányt eltehetik ma­
guknak. Hallomásból tudta, hogy Madagaszkár szigete tökéletes
helyszín lenne minden ilyenfajta tevékenységhez. Afrika délkeleti
partjainál terült el, nem laktak rajta európaiak, több száz mérföld
hosszú elhagyatott partvonala volt, és olyan őslakosai, akik öröm­
mel kereskedtek élelmiszerrel és más létszükségleti cikkekkel. Ha
minden véget ér, mesélte Avery, csendben visszatérhetnek Angliába
a vagyonukkal.
Avery minden bizonnyal meggyőzően beszélt, mert a többiek
egyetértettek a tervével, és kinevezték parancsnokuknak. Eután
együttesen döntötték el, hogyan fogják méltányosan elosztani a jö­
vendőbeli zsákmányt. Míg a legtöbb privatérhajón a parancsnok hat
és tizennégy rész közötti hányadot kapott a prédából az egyszerű
tengerészt illető egyhez képest, Averynek egyetlen külön részt sza­
vaztak, a segédtisztjének pedig plusz egy felet. Elhatározták,
hogy minden fontos döntést demokratikusan hoznak, kivéve ütkö­
zet alatt, amikor Avery teljhatalmú parancsnok. Arról is szavaztak,
hogy átkeresztelik a hajót: ezután Fancynek nevezik.
A májust azzal töltötték, hogy lehajóztak az Atlanti-óceánon,
majd megálltak Moia szigetén a Zöld-foki-szigeteknél, 350 mér­
földre a nyugat-afrikai partoktól. A fák nélküli Moiát nyo­
masztóan perzselte a trópusi nap. Népszerű hely volt a hajósok közt
a belsejében elterülő sós vizű tavai miatt, ugyanis a só volt a kor
 elsődleges tartósítószere. A Moia kikötőjeként szolgáló kis öbölben
három angol kereskedőhajót találtak, a matrózaik éppen az őslako­
sok által kupacokba halmozott sót pakolták fel hajóikra a tenger­
parton. A Fancy elsöprő tüzérejével szembesülve a parancsnokok
harc nélkül megadták magukat. Avery megszabadította őket az el­
látmányuktól és egy horgonytól, annak a helyére, amit La Coruna
kikötőjének fenekén hagytak, viszont az ellopott áruról udvariasan
nyugtát adott. Kevésbé előzékenyen, a legénység kilenc tagját arra
kényszeríttette, hogy csatlakozzon a kalózcsapatához, feltehetőleg
azért, mert mint a doktor esetében is, a különleges tudásukra szük­
ség volt a Fancy működtetéséhez.
Avery nyilván nem örült, hogy háború idején angol hajókat
kellett kifosztania. Néhány hónap múlva nyílt levelet írt az ösz-
szes angol hajóskapitánynak, amelyben közölte, nincs félnivalójuk a
Fancytől és legénységétől. „Ez idáig nem bántottam egyetlen angolt
vagy hollandot [hajót] sem - írta -, és nem is szándékozom, amíg
parancsnok vagyok." Aláírásként pedig a „mai napig az ango­
lok barátja" szerepelt. Ebből is látható, hogyan lett Avery a szegé­
nyek és elnyomottak hőse, afféle tengeri Robin Hood. Felkelt az
igazságtalanság ellen, a foglyait figyelemreméltó emberséggel ke­
zelte, és csak azt vette el, amire neki és csapatának szüksége volt a
túléléshez.
Avery elkövetkező tettei közül azonban nem mindegyik volt fel­
tétlenül dicséretre méltó. Későbbi csodálói nagyra tartották az angol
vagy más európai foglyokkal szemben tanúsított tisztességes visel­
kedését, de hajlamosak voltak átugrani vagy elnézően kezelni, aho­
gyan a karmai közé került nem fehér bőrű idegenekkel bánt. Sze­
mélyzete és az általa foglyul ejtettek később sok kegyetlen tettéről
számolnak be. Egyszer Nyugat-Afrika partjainál Avery kereskedést
ígérve hajójára csalt egy csoportnyi helyi bennszülöttet, aztán ellopta
tőlük az aranyat, vasra verte őket, és legalább hetet közülük eladott
rabszolgának. Számtalan példa akadt, hogy a legénysége kicsi, fegy­
vertelen arab kereskedőhajókat kapott el, és miután megszerezték
 a szerény rakományt, általában halat és rizst, következő lépésként
inkább felgyújtották a hajót, mint hogy visszaadják a kapitánynak.
Vagy: a mai Szomália partjainál hajózva a Fancy legénysége porig
égette Mayd városát, mert a lakosai nem voltak hajlandóak keres­
kedni velük. Mielőtt elhagyták Ázsiát, Avery és emberei egy
másik, sokkal durvább dolgot is elkövettek.
1695 júniusára, tizenhárom hónappal a spanyolországi lázadás
után, Avery bandája legalább kilenc hajót fogott el, mialatt végig-
vitorlázott Moyótól Madagaszkárig, a Jóreménység fokától India
partjaiig. Időnként tábort ütöttek Madagaszkár félreeső kikötői­
ben, majd a Comore-szigeteken alaposan átvizsgálták a Fancyt, és
teleették magukat gaboni kereskedőktől szerzett mézből. A létszá­
muk ekkorra már száz fölé duzzadt, beleértve a tizennégy önként
jelentkezőt egy holland kereskedelmi hajóról, és a csapatnyi privatér
franciát, akik zátonyra futottak egy szigeten a Mozambiki-szoros-
nál. Nagy tétel rizst, gabonát, pálinkát, gyapjút, vásznat és
selymet sikerült lopniuk, de csak nagyon kevés aranyat, ezüstöt és
más könnyen szállítható értékes holmit. Ha igazán meg akartak
gazdagodni, nagyobb zsákmány után kellett nézniük. A foglyaiktól
megtudták, hogy egy nagy flotta vitorlázik ki hamarosan Muhá ki­
kötőjéből, a ma Jemenhez tartozó, vörös-tengeri városból, és az in­
diai Szurát felé tartva elhaladnak a Vörös-tenger kijáratánál. A hajó
fedélzetén több ezer muszlim tért vissza a Mekka szentélyeihez tett
éves zarándoklatról, valamint pár tucat kereskedő, akik az előző év
során szerzett profitjukat akarták hazatelepíteni. A konvoj kincses
hajói - mindegyik India nagymoguljának tulajdona - voltak az In­
diai-óceánon vitorlázók közt a legértékesebbek.
Avery és legénysége északra hajózott a Vörös-tenger kijáratá­
ig, és azt tervezték, hogy bevárják a Muhá-flottát. Igen ám, de
nem ők voltak az egyedüli angol kalózok, akiknek ez megfordult
a fejében. Útjuk alatt összefutottak két felfegyverzett, angol zász­
ló alatt hajózó szlúppal: kicsi, mozgékony, egyárbocos vitorlások­
kal. A parancsnokaikról kiderült, hogy privatérok Rhode Islandről
 és Delaware-ből, és engedélyük van háború idején megtámadni az
ellenséges hajókat, de ők Averyhöz hasonlóan úgy döntöttek, hogy
inkább a semleges kincses flottát támadják meg. Miután megér­
keztek a szoroshoz, a következő nap felbukkant még két amerikai
privatér, az egyikük Thomas Tew New Yorkból, aki maga is híres
kalóz volt. Avery és az öt privatérhajó kapitánya megegyezett, hogy
együtt támadják meg a flottát, és osztoznak a megszerzett zsákmá­
nyon. Egy kis sziget mögött álltak lesben a Bab-al-Mandab átke­
lőnél, az égető nap alatt: négy hatágyús szlúp, a negyvenhat ágyús
Fancy és egy hatágyús brigantin.
A kincses flottát alkotó huszonöt hajó egy augusztusi szombat
késő éjjelén haladt át a szoroson, leoltott lámpákkal, és olyan óva­
tosan manőverezve, hogy a kalózok és a privatérok az első huszon­
négyet észre sem vették. Azonban a legutolsót, egy lassú mozgású
kétárbocos vitorlást elfogták, és kifaggatták a legénységét. Meg­
tudták, hogy a flotta többi részét üldözni lesznek kénytelenek, ke­
resztül az Adeni-öblön és az Arab-tengeren. Avery hajóraja három
napig követte a zsákmányt. A kisebb hajók nem tudták tartani a lé­
pést a Fancyvel ezért a leglassabbat felgyújtották, hogy ne hátrál­
tassa őket; a második szlúp pedig annyira lemaradt, hogy már nem
is látták.
Végül az indiai partok közelében megpillantottak egy vitorlát
a horizonton. Kiderült, hogy a Fancynél nagyobb, de lassabb Fath
Mahmamadi az, és csak hat ágyú van rajta. A Fath Mahmamadi le­
génysége szánalmas háromágyús díszlövéssel köszöntötte a körülöt­
te felsorakozó kalózhajókat, amire a Fancy huszonhárom ágyús, fül­
siketítő, teljes oldalas tűzzel és muskétaropogással válaszolt. Az in­
diai kapitány megadta magát, a Fancy pedig mellé húzott, és Avery
emberei rárontottak a 350 tonnás prédára. A raktérben megtalálták
a Fath Mahmamadi Muhában szerzett bevételét: a hajó tulajdono­
sának, a kereskedő Abd-ul-Ghafurnak az 50 000 vagy 60 000 font
értékű aranyát és ezüstjét. Lenyűgöző fogás volt, ötvenszer elég
lett volna a Fancy megvásárlásához, Avery azonban többet akart.
A hajó irányítását rábízta az emberei egyik különítményére - ez volt
a prize crew, azaz zsákmánylegénység és parancsnoktársaival foly­
tatta a nagy flotta üldözését.
Két nappal később Kelet-India partjai mentén a megfigyelő újabb
hajót pillantott meg a távolban, ami az indiai Szurát kikötője felé
tartott. A kalózok nemsokára utolérték a kereskedőhajót, melyről
kiderült, hogy a gigantikus Ganj-i-sawai, és magának a nagymo­
gul Aurangzebnek a hajója. Ez volt közel s távol a legnagyobb hajó
Szurátban, nyolcvan ágyúval, 400 puskával és 800 ereje teljében
lévő emberrel a fedélzetén. A parancsnoka, Muhammad Ibrahim
jó okkal feltételezte, hogy képes elkergetni a támadókat, ugyanis
több fegyvere, és több mint kétszer akkora legénysége volt, mint a
Fancynek és a három amerikai privatérhajónak együttvéve. Ugyan­
akkor nagy volt a tét is, mert a Ganj-i-sawai színültig volt pakolva
utasokkal és kinccsel.
Amint a Fancy lőtávolba ért, Ibrahim kapitány kiadta a parancsot
az ágyúk kezelőinek. Megtöltötték a nehézfegyvereket, és az oldal-
nyílásokhoz gurították őket. A tüzér célzott, meggyújtotta a kanó­
cot, és csapatával együtt hátrébb állt, várva, hogy az ágyú elsüljön.
A hangos dördülés és füstfelhő helyett azonban rettenetes villanás kö­
vetkezett. Valamilyen belső hibának köszönhetően a nehézágyú fel­
robbant, és minden irányba repeszeket szórva darabokra tépte a körü­
lötte állókat. Amint Ibrahim kapitány körbetekintett a hátborzongató
látványon, a Fancy viszonozta a tüzet. Az egyik ágyúgolyó a legkriti­
kusabb helyen, a főárboc alján találta el a Ganj-i-sawait. Az árboc egy
része ledőlt, és zűrzavart okozva a hajó fedélzetén összekuszálta a vi­
torlákat és a kötélzetet. A Ganj-i-sawai vitorlafelületet vesztett, ennek
következtében lassulni kezdett, és üldözői utolérték.
Több mint száz kalóz kuporgott kivont kardokkal és csőre töl­
tött fegyverekkel a Fancy palánkja mögött, és várta, hogy a két hajó
egymás mellé érjen. Amikor összeértek, kötelek pattantak, vitorlák
szakadtak, nyikorogtak és recsegtek a fa hajótestek a nyomástól, és
Avery a társaival együtt átugrott a szétlőtt hajó fedélzetére.
 Egy indiai történész, az események idején Szurátban tartózko­
dó Muhammad Hashim Khafi Khan azt írta, hogy mivel a Ganj-
i-sawai fedélzetén nagyon sok fegyver volt, a legénység egész biz­
tosan le tudta volna győzni az angol kalózokat, „ha a parancsnok
tanúsított volna bármiféle ellenállást". Ibrahim kapitány azonban
pánikba esett, és bemenekült a hajó gyomrának abba a részébe, ahol
a Muhában vásárolt, ágyasnak szánt török lányokat tartotta. „Tur­
bánt tekert a fejükre, fegyvert adott a kezükbe, és harcra biztatta
őket", írta Khafi Khan. Az indiai hajón összeomlott az ellenál­
lás, Avery emberei pedig elkezdhettek fosztogatni.
Az angol tengerparti kocsmákban terjedő későbbi történetek
szerint Avery lovagiasan viselkedett. Az egyik legnépszerűbb be­
számoló elmeséli, hogyan talált „valami kincsnél is kedvesebbet" az
elfoglalt hajó fedélzetén: a mogul uralkodó unokáját, útban a me­
nyegzőjére, hatalmas hozománnyal, és egy csapat gyönyörű szolgá­
lólánnyal. Avery, a történet szerint, megkérte a hercegnő kezét, és
pozitív választ kapva ott helyben feleségül is vette egy muzulmán
pap segédletével. Az 1709-ben Londonban kiadott változatban „a
legénység többi része sorsot húzott a szolgálólányokért, és követték
parancsnokuk példáját, visszafogva magukat, egészen addig, míg
ugyanaz a pap áldást nem adott reájuk". A boldog fiatal házasok az
egész visszautat Madagaszkárra azzal töltötték, hogy elmerültek a
házastársi boldogságban.
A valódi történet kevésbé romantikus. Tárgyalási dokumentu­
mok, valamint indiai szemtanúk és angol tisztek beszámolói alapján
világossá vált, hogy Avery vezényletével nem sokra rá erőszakos or­
gia vette kezdetét. A kalózok néhány nap alatt megerőszakolták az
összes női utast, életkorukra való tekintet nélkül. Az áldozatok kö­
zött volt a mogul uralkodó egyik rokona, nem fiatal hercegnő, ha­
nem egy udvaronc idősödő felesége. Khafi Khan tájékoztatása sze­
rint számos nő, sorsát elkerülendő öngyilkos lett, néhányan a vízbe
ugrottak, mások tőrrel leszúrták magukat. A túlélők azt mondták,
hogy a kalózok sok foglyukkal „nagyon barbár módon" bántak, azzal
a céllal, hogy vallomást szedjenek ki belőlük elrejtett értékeiket ille­
tően. Avery egyik embere, Philip Middleton később beismerte, töb­
beket megöltek az elejtett hajóról. A tények és a legenda csak
a Fancy fedélzetére hordott kincs mennyiségében egyeznek meg:
arany, ezüst, elefántcsont és drágakövek, 150 000 font vagy afölöt­
ti értékben.
Ahogy a kalózok kiélték magukat, a Ganj-i-sawai vitorlázhatott
tovább Szurát felé, megmaradt legénységével és utasaival. A kalózok
a másik irányba távoztak, délre, Madagaszkárra és a Jóreménység fo­
kához. Réunion szigetén, félúton, Avery és a privatérparancsnokok
elosztották a zsákmányt, majd folytatták tovább útjukat. A személy­
zet legtöbb tagja egyénenként 1000 fontnyi részt kapott. ami
húszévi fizetésnek felelt meg egy kereskedelmi hajón. Avery azt ja­
vasolta a legénységnek, hogy egyenesen Nassauba menjenek, lévén
ott elkerülhetik az uralkodó bosszúját. 1695 novemberében a Fancy
megkezdte hosszú útját, a fél világot megkerülve, New Providence
szigete felé.

Miután nyélbe ütötték az egyezséget Trott kormányzóval, Avery

és emberei Nassauban töltöttek pár napot, élvezték Trott vendég­
szeretetét, és azon tanakodtak, mit csináljanak ezután. Néhányan
- legalább heten vagy nyolcan - úgy döntöttek, ott maradnak, ahol
vannak, és nem sokra rá meg is házasodtak. A maradék le­
génység három csoportra oszlott, és mindegyik csoportnak megvolt
a saját elképzelése, hogyan lehetne a zsákmánnyal legjobban észre­
vétlen maradni. Huszonhárman, Thomas Hollingsworth vezetésé­
vel, vettek egy harminctonnás szlúpot a szigetlakoktól, az Isaacet,
és 1696 áprilisának második hetében elindultak Anglia felé, min­
den bizonnyal abban a reményben, hogy sikerül észrevétlenül ha­
zajutniuk. A második csoport, nagyjából ötvenen, a karolinai
Charlestonba vette az irányt, a legközelebbi angol gyarmatra
 400 mérföldnyire északon. Avery és negyven másik ember pedig
fizetett 600 fontot egy negyventonnás, négy kis ágyúval ellátott
óceánjáró szlúpért, a Sea Flowerért. Június elseje környékén
felpakolták a javaikat és kincseiket, és felkészültek az indulásra.
Henry Adams, aki átadta Avery üzenetét Trott kormányzónak, fe­
leségül vett egy nassaui lányt, és magával vitte a szlúpra. Avery pa­
rancsot adott a vitorlák kibontására, és a Sea Flower megkezdte út­
ját északra, a Golf-áramlattal, Írország felé.
Nicholas Trott június elején a Fancy megtisztításával foglalatosko­
dott. Hogy megkönnyítse a folyamatot - és mert a hajó már amúgy
is rossz állapotban volt -, kivontatta a partra Hog Islanden, nem
sokkal a Sea Flower indulása előtt. Nem lehet pontosan tud­
ni, ismerte-e a hajó származását, de a nyár során tengerészek utaz­
tak át Nassaun, és a partra húzott hajóban felismerték a Charles II-t.
Trott behívatott néhány embert kihallgatásra, de állítása szerint
azok „nem adtak pontos információt". Decemberben kapott egy le­
velet a jamaicai kollégájától, aki tájékoztatta, hogy Bridgeman nem
volt más, mint a törvényszegő Henry Avery. Trott berendelte és ki­
kérdezte Avery társait, de nemsokára el is engedte őket, megjegyez­
ve, hogy Jamaica kormányzójától „nem érkezett bizonyíték".
Hónapok múlva kiadta a színlelt parancsot a Fancy „lefoglalására
abban a reményben, hogy sikerül bizonyítékot találni". Trott végül
az incidens miatt elvesztette kormányzói posztját, de ennek ellenére
jólétben töltötte élete utolsó napjait.
Avery pár embere más kikötőkben keresett menedéket. A Charles-
tonba távozottak közül többen továbbmentek Philadelphiába, és
megvették egy másik kormányzó jóindulatát is, a philadelphiai
William Markhamét, fejenként 100 fontért. Markham, aki minden
bizonnyal tudta, kik ők, nemcsak a letartóztatásuktól tekintett el,
hanem saját lakásában látta vendégül őket, és egyiküknek beleegye­
zését adta, hogy feleségül vegye a lányát. Amikor egy királyi bíró,
Robert Snead megpróbálta letartóztatni a kalózokat, a kormányzó
lefegyverezte őt, és tömlöccel fenyegette meg. Snead ennek ellenére
tántoríthatatlan maradt, két kalózt elfogatott, azok azonban órákon
belül „megszöktek" Markham börtönéből. „Az eset - írta Snead a
londoni hatóságoknak - mindenki számára láthatóvá tette, hogy az
arábiai arany [hogyan] működik egy kis ésszel párosulva."
Az Isaac, az Anglia felé tartó kalózokat szállító szlúp a távo­
li Achill-szigeten kötött ki Írország nyugati partjainál, június első
hetében. Körülbelül tucatnyian szálltak partra az Achill Head lá­
bánál, arany- és ezüstpénzekkel megrakott zsákokat halmozva fel a
széles szárazföldi részen. Később Dublin felé vették az irányt, majd
nyom nélkül eltűntek. Az Isaac társaságának többi része lehajózott
Westportba, Mayo megyébe, ahol nagy sietve kipakoltak és elvál­
tak egymástól. 10 fontot adtak a városiaknak olyan gebékért, me­
lyek az ötödét sem érték a pénznek, és ráfizetéssel cseréltek el több
zacskónyi spanyol ezüstöt arany guinea-re, egyszerűen azért, hogy
könnyebbek legyenek a csomagjaik. Érmékkel, selyemmel és egyéb
értékes tárgyakkal megpakolt apró ír lovakon sokan Dublin irányá­
ba hagyták el a várost. Hollingsworth, a vezetőjük, eladta az Isaacet
környékbeli kereskedőknek, majd maga is útnak indult. Helyi hi­
vatalnokok becslése szerint a szlúp 20 000 font értékű arannyal és
ezüsttel érkezett meg Westportba, és erre még rá)ött néhány tonna
Bahamákról származó trópusi börzsönyfa, amelynek a nedvét fes­
tésre használták. Csak két embert tartóztattak le, James Trumble-t
és Edward Foreside-ot, bár másokat is láttak később Dublinban a
nyár folyamán.
Avery és a Sea Flower június végén érkezett meg az északkeleti
Donegal megyében lévő Dunfanaghyba. Ott szembe találták ma­
gukat a helyi vámtiszttel, Maurice Cuttle-lel, akit a szokásos mó­
don sikerült leszerelni; mindegyikük adott Cuttle úrnak 3 fontot
aranyban, és cserébe ő nemcsak okmányokkal látta el őket, amikkel
elmehettek Dublinba, hanem az út nagy részén el is kísérte őket.
Hat mérföldre Dunfanaghy után Avery elvált a többiektől, mond­
ván, hogy ő Skóciába tart, a végső célja pedig Exeter, a szülőföldjén,
 Devonshire-ben. Csak egyvalaki maradt vele: Henry Adams felesé­
ge, vele együtt indultak el Donegalból.
A többiek a Sea Flowerről távozva Dublinba utaztak. Egyikük,
John Dan, átkelt Angliába, és szárazföldön próbált eljutni London­
ba. Mikor a hertfordshire-i St. Albans városán haladt át, össze­
futott Adams asszonnyal, aki pont akkor szállt postakocsira. Azt
mondta Dannek, Averyvel fog találkozni, de nem egyezett bele,
hogy őt is magával vigye, és nem árulta el, merre van a férfi. Né­
hány nappal később Londontól nem messze egy fogadóban, a kenti
Rochesterben, a szobalány megtalálta az 1100 fontot, amit Dan a
bélelt kabátjába varrt bele. Ő börtönben végezte életét, akárcsak
hét egykori tengerésztársa. Közülük ötöt, beleértve a szemé­
lyi segéd William Mayt, felakasztottak Londonban az Execution
Docknál, 1696. november 25-én.
Averyről többet senki nem hallott.

Az Avery életéről szóló mendemondák még évtizedekkel később is

közszájon forogtak az angol nyelvű világban, matrózkörökben a ha­
jók fedélzetén és a kocsmákban szerte a birodalomban. Azt tartot­
ták, hogy gyakorlatilag ő volt a kalózok királya, és cinkostársaival
visszatért Madagaszkárra, hogy irányíthassa a saját kalóztartomá­
nyát. Ott él feleségével, a nagymogul unokájával, egy fényűző és jól
védett palotában, olyan helyen, ahova nem ér el az angol törvény­
kezés keze. És kalózok érkeznek hozzá a világ mind a négy sarká­
ból.
A legenda 1709-ben igazolást nyert, amikor egy londoni könyv­
árus kiadta a John Avery kapitány élete és kalandjai című művet, amely
állítólag a kalózkirályságából megszökött egyik férfi közlésein ala­
pult. A névtelen szerző szerint Avery egy több mint negyven nagy
hadihajóból álló flotta és egy 1500 fős hadsereg vezetője. „Városokat
 építettek, közösségeket alapítottak, erődítményeket és fedezékeket
húztak fel, hogy bevehetetlenek és elérhetetlenek legyenek a bir­
tokaik, mind a tenger felől, mind a szárazföldről." Olyan sok ara­
nya és ezüstje volt Averynek, hogy pénzt veretett a saját arcképével.
„A híres angol kalóz - írta - hajósinasból lett király." A történet
annyira lenyűgözte az angol közönséget, hogy néhány év múl­
va a londoni Királyi Színház színpadra állított egy darabot Avery
életéről. A Sikeres kalózban Avery egy hatalmas palotában él, és a
„királynak felkent rabló, százezer... tolvajtestvérének élén... váro­
sokat éget fel, országokat dúl szét és nemzeteket irt ki".
Sokat gyötört fiatal matrózok és hajósinasok szemében Avery
hős lett. Egy volt közülük, olyasvalaki, aki kiállt tengerésztársaiért,
és elvezette őket az ígéret földjére, a hajósok földi paradicsomába.
A legendák Averyje, az egyszerű emberek legkiválóbbika, a remény
jelképe lett az elnyomott matrózok új generációjának szemében, és
példakép azok előtt, akik arra vágytak, hogy egy napon a történe­
lem leghíresebb és legfélelmetesebb kalózai legyenek.
Csak évekkel később, amikor a kalózkodás aranykora a vége felé
közeledett, jelent meg egy a korábbiakkal ellentétes számvetés Avery
élettörténetéről. A Londonban 1724-ben megjelent, A kalózok álta­
lános története szerint Avery soha nem ment vissza Madagaszkárra.
Miután Írországban elvált a hajóstársaitól, nagy mennyiségű gyé­
mánttal a zsebében elindult a szülőföldjére, Devonba. Biddefordi
barátai révén sikerült eladnia az ékköveket néhány bristoli kereske­
dőnek, olyanoknak, akik Averytől eltérően kellően gazdagok vol­
tak ahhoz, hogy „ne induljon vizsgálódás, [hogy] hogyan jutottak
hozzá". A beszámoló szerint Avery átadta az ékköveket, beletörőd­
ve, hogy a nyereség nagy részét ezen kereskedők üzleti tevékeny­
ségei aknázzák ki, és kipihente magát a sajátjainál Biddefordban.
A Bristolból esetenként érkező járadékok azonban „nem voltak ele­
gendők még a mindennapi betevőjére sem", így szembeszállt a ke­
reskedőkkel, ám azok feljelentéssel fenyegették, bebizonyítva, hogy
„ők olyan jó kalózok a szárazföldön, amilyen ő volt a tengeren".
Avery koldusbotra jutott, megbetegedett és meghalt Biddefordba
visszamenet, „annyi vagyon nélkül, amiből még koporsóra sem tel­
lett".
A történetnek ez a változata azonban negyedszázaddal később író­
dott a mitikus verziónál. Akik 1700-ban éltek, azok abban az Avery-
legendában hittek, amely egy rablókirályról és a kalózköztársaságáról
szólt.
 MÁSODIK FEJEZET

TENGERRE SZÁLLÁS
1697-1702

mikor Henry Avery eltűnt az éjszakában, azok, akik ké­

A sőbb a kalózkodás aranykorának nagy alakjai lettek, még

gyerekkoruk vagy fiatal éveik elején jártak, és az utóbb hí­
res kalózokká vált emberek ezen kezdeti éveiről nagyon keveset tu­
dunk.
A XVII. század végi Angliában legtöbben kevés feljegyzést
hagytak maguk után földi életükről. Egy becsületes, törvénytisz­
telő polgár születését, házasságát és halálát regisztrálhatta a pap a
helyi plébánia anyakönyveiben. Ha szerencséjére anyagi javai is vol­
tak, megmaradhatott a végrendelete egy felsorolással a személyes
vagyontárgyairól, és hogy kire hagyományozta azokat. Amikor vi­
szont valaki bűncselekményt követett el, vagy áldozata lett egynek,
a róla szóló feljegyzések sokkal terjedelmesebbek voltak, főleg ha
az ügy bírósági tárgyalásig jutott. A legendás kalózokról szerzett
ismereteink nagy része tanúvallomásokból, tárgyalási átiratokból
vagy más jogi jegyzetekből származik, Nagy-Britannia, Spanyol-
ország és az egykori újvilági gyarmataik levéltáraiból. Lehet tehát
mondani, hogy a történelem keveset tud azokról az időkről, amikor
még nem adták kalózkodásra a fejüket.
 Sámuel Bellamy, aki később a tengetek Robin Hoodjának hívatta
magát, minden bizonnyal Stephen és Elizabeth Pain Bellamy gyer­
mekeként jött világra 1689. március 18-án, Hittisleigh falucskában,
Devonban. Ha ez valóban így történt, ő volt a legfiatalabb az
öt gyerek közül. A legidősebb bátyja még csecsemőként meghalt öt
évvel Sámuel születése előtt. Egyetlen megmaradt fiúként felké­
szült rá, hogy ő örökli a családi birtokot, amely valószínűleg nem
érhetett túl sokat. Hittisleigh meglehetősen szerény hely volt, a
csekély számú házacska elszórtan terült el a dombokon a markáns
dartmoori pusztaság északi peremén, amely Arthur Conan Doyle
A Sátán kutyája című regényéhez szolgált helyszínül. A termő­
föld ragadt az agyagtól, megnehezítve mind a szántást, mind a föl­
dek vízelvezetési munkálatait. Az ott lakók hatalmas erőfeszítése­
ket tettek, hogy biztosítsák a megélhetésüket búza, árpa és burgo­
nya termesztésével. A vidék talaja, ahogy Dániel Defoe beszámolt
róla az 1720-as években, „természeténél fogva terméketlen" volt, és
„nagyon egészségtelen, főleg a helyi, kis növésű birkafajta számára,
mely különösen könnyen esik áldozatul az őket nagy számban tize­
delő májmételynek". A föld nem terem „mást, csak kákát, vagy a lá­
basjószágnak legelhetetlen durva szálú, savanyú füvű réteket".
Sok fiúhoz hasonlóan valószínűleg Bellamy is amint tudta, el­
hagyta a tanyát, megszökött az angol vidéket fenyegető növekvő
szociális és gazdasági katasztrófától. A régi középkori rendszert
kezdte kiszorítani a kapitalizmus, és az átmenet gyötrelmeit a fal­
vak földműves parasztjai viselték. Az 1500-as évek elején az angol
földesurak elkergették a földművelőket a birtokaikról, vagy kész­
pénzért megvásárolták a régi bérleti jogokat, vagy egyszerűen csak
nem újították meg a haszonbérletet. Az egykor a helyi falusiak által
közösen használt szántóföldeket és legelőket a hűbérurak Anglia-
szerte magukhoz ragadták, körbekerítették fallal, kerítéssel vagy
sövénnyel, és nagy kiterjedésű magángazdaságokká vagy legelők­
ké olvasztották össze. A „bekerítés" a feudális hűbérurakat földbir­
tokos nemesekké tette, az önellátó földművesek millióit pedig föld
nélküli nincstelenekké.
Ennek eredményeként az angol vidéki élet egyre lehetetlenebbé
vált. Föld nélkül a gazdálkodók nem tudtak állatokat tartani, ami­
ből az következett, hogy többé nem tudták megtermelni maguknak
a tejet, sajtot, gyapjút vagy a húst. Mivel készpénzben kellett fizet­
niük uraiknak a bérleti díjat a földhasználatért és a házhelyekért, so­
kan arra kényszerültek, hogy munkásként bérbe adják magukat vagy
gyerekeiket. Egy átlagos földműves család számára ez óriási reálbér-
csökkenést jelentett: egyetlen tehén éves tejtermelése értékben meg­
egyezett egy felnőtt férfi munkásként keresett évi fizetésével. „A
szegény bérlők - figyelte meg egy utazó - nem ehetik meg a tyúkjuk
tojta tojást, vagy a fáikon nőtt almát, körtét... hanem ezekből mind
pénzt kell csinálniuk." Sir Francis Bacon leírásában a bérlő gazdál­
kodók alig többek, mint „elszállásolt koldusok". Bellamy szüle­
tésének idejére hárommillió angol - durván a népesség fele - egyen­
súlyozott a létfenntartás határán vagy az alatt, és a legtöbbjük vidé­
ken élt. Az alultápláltság és a betegségek rányomták bélyegüket
Anglia lakosságának lesüllyedt hányadára: átlagosan hat hüvelykkel
alacsonyabbak voltak, és kevesebb, mint feleannyi ideig éltek,
mint a közép- vagy a felső osztályhoz tartozó honfitársaik.
Nagy számban hagyták el ősi földjeiket, és mentek Anglia váro­
saiba munkát keresni. Sam Bellamy is valószínűleg egy volt közülük.
Bár nem ismerjük a pontos útvonalát, azt tudjuk, hogy végül meg­
érkezett Anglia egyik kikötőjébe. Talán hatottak rá Henry Avery
hőstetteinek történetei, amik Avery szülővárosából, a Hittisleigh-
től csak harminc mérföldre lévő Newton Ferrersből indulva bejár­
ták Devont. A parádés kalandok és királyi gazdagság álma ott le­
beghetett a fiatalember fejében, miközben a mocsarakon át Ply-
mouth felé bandukolt, vagy keresztül a dombokon Bristol irányába,
esetleg le a Londonba vezető hosszú úton a tengerhez.
 Charles Vane-ről, aki majd szembeszáll őfelsége egész hadihajóra­
jával, még kevesebbet lehet tudni. Van róla egy kép A kalózok álta­
lános történetének 1725-ös kiadásában, egy fametszet, melynek az
alkotója nyilván hallomásból vagy olvasmányélmények alapján dol­
gozhatott, nem pedig a látottak alapján. Vállig érő parókával és ka­
tonásan hosszú kabátban ábrázolja Vane-t, kivont karddal, amint
céltudatosan egy láthatatlan tárgy felé tekint. Középtermetű, az
orra horgas, a haja sötét, és keskeny kecskeszakáll emelkedik ki
néhány napos borostájából. Születési helye és gyerekkora elveszett
a történelem számára, és csak találgatásokra támaszkodhatunk a
származásával kapcsolatban. Angolnak tartják, bár a neve felveti,
hogy a felmenői esetleg franciák lehettek. Kalózzá válása előtt egy
ideig Port Royalban, Jamaicán tartózkodott, de eredetileg nem
ottani származású volt. Valószínűleg egyidős volt Bellamyval, és
valószínűleg ugyanabban az időben szállt tengerre, mint ő. A leg­
elfogadhatóbb feltételezések szerint Londonban születhetett, amely
a történész Marcus Rediker becslése szerint a kalózok harmadának
adott otthont Vane generációjából. Lehet, hogy Bellamy is ott
szállt hajóra, ugyanis későbbi kalózpályafutása során egyszer azt ál­
lította, hogy Londonból érkezett.
1700-ban London olyan mértékben uralkodott Anglia felett,
mint előtte és utána soha. 550 000 lakosa volt, a nemzet népességé­
nek több mint egytizede, és tizenötször akkora volt, mint a máso­
dik legnagyobb város, Norwich. Ipari, kereskedelmi, társadalmi és
politikai központja volt Anglia növekvő birodalmának, és itt volt az
ország legnagyobb kikötője.
A város már túlnőtt ősi falain, egyre messzebbre terjeszkedett.
A földeken keresztül elért az Anna királynőnek és a Parlament­
nek otthont adó Westminster faluig, a Temzén fölfelé három mér­
földre, lefelé pedig egészen Rotherhithe-ig, a Királyi Haditenge­
részet hajógyáráig nyúlt. A központját pompásan újjáépítették az
 1666-os nagy tűzvész után, a város sziluettjéből most már helyen­
ként kibukkantak Sir Christopher Wren templomainak tornyai, és
Wren legnagyobb munkájának, a Szent Pál-katedrálisnak a félig
kész kupolája. Azonos szélességű, burkolt utak, és az utak mentén
sorakozó takaros téglaépületek váltották le a középkori kanyargós
sikátorokat és a szabálytalan fa otthonokat. Kereskedelmi ügyletek­
től lüktettek az utcák, a burkolatkövek visszhangzottak az iparosok
szekereinek és az utcai árusok kordéinak kerekei, a nemesek hintóit
húzó lovak patkói és a belvárosi húspiacok mészárszékei felé tartó
birkák és marhák patái alatt. Az üzletek és bódék nemcsak az utcá­
kat és tereket töltötték meg, hanem ellepték a főútvonalakat, még a
Temzén átvezető egyetlen híd, a London Bridge forgalmát is aka­
dályozták. Sok nagyszerű londoni templomot „úgy összeszorítottak
az üzletek és lakóházak - panaszkodott egy író hogy az ember azt
gondolhatta, veszélyben van a vallás, mert megfojtja a kereskedelem
növekedése".
A város fő ütőere, a Temze még az utaknál is zsúfoltabb volt. Fel­
felé a London Bridge-től - szűk boltívei alatt vízesésszerűen ömlött
át a víz - több száz révész szállította csónakjában az utasokat és az
árut, le és fel, valamint keresztül azon a folyón, amelybe félmillió
éjjeliedény tartalma ömlött bele, valamint levágott állatok ezreinek
vére és belei, macskák, kutyák, lovak, patkányok tetemei, és min­
den, amitől az emberek meg akartak szabadulni. A hídtól lefelé több
száz, néha ezer tengerjáró hajó várt a ki- és berakodásra, gyakran
három vagy négy sorban egymás mellett, és az árbocok lebegő erdeje
majdnem egy mérföld hosszan borította a folyót. Parti kereske­
delmi szlúpok szenet hoztak Newcastle-ből, a két- és háromárbocos
hajók gyomra tele volt fával a Baltikumból, dohánnyal Virginiából,
cukorral Jamaicáról és Barbadosról, sóval New Englandről és Új-
Fundlandról. Még lentebb, a metropolis külvárosában, a deptfordi
és a rotherhithe-i kikötőműhelyekben a Királyi Haditengerészet ha­
dihajói csoportosultak, parancsra, javításra vagy megerősítésre vár­
va.
 Amennyiben Londonba jöttek, Charles Vane és Sámuel Bellamy
valószínűleg előbb-utóbb eljutottak a hajóműhelyek és a London
Bridge közé beékelődő, folyóparti Wapping környékére. Az om­
ladozó házak és barátságtalan kocsmák zsúfoltságát rakodópar­
tok, fatelepek és raktárépületek növelték. Mivel ez a városrész kis
mocsarak és a folyó közé bepréselt területre épült, csak úgy hívták
„iszapos Wapping", és azok éltek itt, akik nem engedhettek
meg maguknak lakást máshol a városban.
Az élet Wappingban és London más szegényebb körzeteiben
piszkos volt és veszélyes. Gyakran tizenöten vagy húszan laktak egy
szobában, a hideg, gyengén megvilágított, ingatag házakban.
Nem volt szervezett szemétszállítás, az éjjeliedényeket egyszerűen
kilöttyintették az ablakon, lefröcskölve mindent és mindenkit lent
az utcán. A lovak és más háziállatok trágyája halomban állt a főút­
vonalakon, és később ide került a tetemük is. London gyakori
esői elmosták a mocsok egy részét, de az elviselhetetlen bűzt a te­
metőkben az eső csak még rosszabbá tette. A nincsteleneket tömeg­
sírba helyezték, amiket csak akkor fedtek be, mikor teljesen megtel­
tek. A hideg időben nőtt a légszennyezés veszélye, hiszen ahhoz a
kevés fűtéshez gyenge minőségű szenet használtak.
Tomboltak a fertőző betegségek. Minden évben nyolcezer ember
költözött Londonba, a beáramlás mégsem tudta felvenni a versenyt
a halálozási aránnyal. Az ételmérgezés és a vérhas átlagosan ezer
embert vitt el évente, és több mint nyolcezret emésztett el a láz és
a görcsök. A kanyaró és a himlő megölt még ezret, főleg gyereke­
ket, akiknek többsége amúgy is angolkóros vagy bélférges volt.
A csecsemők negyede vagy harmada már élete első évében meghalt,
és alig a felük érte meg a tizenhat éves kort.
Az utcákon hemzsegtek a szülő nélküli gyerekek. Néhányan
baleset vagy betegség miatt jutottak árvaságra, vagy egyszerűen
csak a templomlépcsőre tették a szüleik, mert nem tudták etet­
ni őket. Az egyházközségi ügyintézők a csecsemőket bérbe ad­
ták koldusoknak, napi négy pennyért (0,016 font), az öt-nyolc
 évesek százait pedig hét év rabszolgaságra, fejenként húsz-har­
minc shillingért (1-1,5 font). Utóbbiakat sokszor kéményseprők
vásárolták meg, akik a kürtőkbe küldték őket, néha égő tűzzel
alattuk, letisztítani a szénport, védőmaszk és védőruha nélkül.
A „mászófiúk" (chimney boys) gyorsan megvakultak, tüdőbajo-
sak lettek, vagy egyszerűen a halálukba zuhantak. Azokat
a gyermekeket, akiket nem vettek meg, az ügyintézők visszavit­
ték az utcára, „hogy éjjel és nappal az ajtókban vagy mélyedések­
ben és utcasarkokon megbújva kolduljanak", ahogy egy szemtanú
beszámolt róla. Az éhes, sáros csibészek csoportokba tömörülve
kóboroltak az utcákon. Ők voltak a Fekete Őrség (Black Guard),
mert egy kis apróért kifényesítették az arra járó lovasok csizmáját.
„A koldulásról lopásra váltottak - tette hozzá az előbbi londoni -
lopásról pedig a bitófára."
De Wappingban nem nélkülözött mindenki. Laktak itt kocs­
matulajdonosok és dokkmunkások, kereskedők és vitorlakészítők, a
bordélyházak és fogadók üzemeltetői, valamint szerényebb jövedel­
mű hivatalnokok és hajóparancsnokok is. Szintén ebben a körzet­
ben élt néhány kiváló kézműves, köztük Mr. Lash, a királynő hin-
tóinak gyártója, és a sörfőző Altoway, akinek a hordóiban minden
időszakban 1550 font értékben hevert raktáron a világos és barna
sör, várva, hogy kiszállítsák a szomjas városnak. London vízellátá­
sa annyira egészségtelen volt, hogy az egész lakosság sört ivott in­
kább, beleértve a gyerekeket is. A közelben volt a Róbert hajóépítő
üzem, munkásainak kiváló rálátást nyújtva a környék legfon­
tosabb látnivalójára, az Execution Dockra, ahol a haditengerészeti
törvényszék küldte teremtőjük elé a halálraítélt tengerészeket és az
elfogott kalózokat.
Ha Charles Vane Wappingben nőtt fel, jó néhány kalózakasz­
tást nézhetett végig, köztük Henry Avery öt emberéét 1696 őszén,
és William Kiddét meg négy másik kalózét 1701 májusában. Vane
még gyerek lehetett, de egy kivégzést akkoriban senki nem hagyott
volna ki: ez volt a kor egyik legnépszerűbb szórakozási formája.
ÁRAK Rabszolga, felnőtt afrikai,
Egész tőkehal, tizenkét font. Amerika 25-40 font
Boston 0,01 font
Friss marhahús, egy font. Cukornádültetvény,
Boston 0,03-0,05 font 100 hektár, Jamaica, teljes érték 3625 font
Szlúp. tiztonnás, kereskedő 30 font
Almabor, egy hordó 0,15 font Fregatt. 350 tonnás.
Rum, egy gallon 0,20 font 36 ágyús, teljesen felszerelve 8200 font

Vászon matróznadrág 0.06 font BÉREK

Matrózmellény 0,45 font Szobalány, London 5 font/év
Úri paróka 10-30 font Matróz, haditengerészet 11,5-15 font/év
Tanár, Anglia 16 font/év
Rövid kard 0,30 font Mezőgazdasági munkás, Anglia 18 font/év
Muskéta 3 font Képzett tengerész,
Ágyú, 4 fontos 16 font kereskedelmi hajózás 33 font/év
Elsőtiszt, kereskedelmi hajózás 44 font/év
Nemi panaszok kezelése. Üzlettulajdonos, Anglia 45 font/év
egy alkalom, London 0,15 font Felcser, Anglia 52 font/év
Éves orvosi díj egy családnak, Parancsnok
Boston 5 font kereskedelmi hajózás 65 font/év
ügyvéd, Anglia 113 font/ év
Levél postaköltsége Kormányzó, Észak-Karolina 300 font/év
Angliából Bostonba 0,05 font Vidéki földesúr. Anglia 300 font/év
Könyv, A kalózok általános története. Kormányzó, New York 1 200 font/év
1. kiadás 0.02 font Nemes, Anglia
--------7--- 1000-5000 ......
e—...................... font/év
Előfizetés, Newcastle hercege 25000 font/év
Jamaica Weekly Courant, 3 hónap 0,33 font
EGYÉB
Spanyol ezüst, egy uncia 0.45 font Könyvelőleg,
Arany, egy uncia, London 4,3 font Defoe Robinson Crusoe-ja 50 font
Jövedelem, 100 hektárnyi
Albérlet, padlásszoba, Oxford 3 font/év cukornádültetvénv, Jamaica 340 font/év
Üzletbérlés, Boston központja 20 font/év Adóbevétel,
Előkelő városi ház bérleti díja, New Hampshire kormánya 1300 font/év
Charleston 46 font/év Jövedelem, 500 hektáros
cukornádültetvény, Barbados 7 500 font/év
Szerződéses szolga, Kiadás,
felnőtt európai, Virginia 42 font Massachusetts kormánya 17000 font/év
 A műsor már napokkal vagy hetekkel korábban elkezdődött a
Marshalsea-nél vagy a Newgate Börtönnél, ahol a látogatók lefizet­
ték az őröket, hogy megbámulhassák az elítélteket. A kivégzés napján
ezrek álltak a Wapping felé vezető úton, és várták, hogy a megkötö­
zött rabok a szekereken elhaladjanak előttük, nyomukban az őrök­
kel és az Admiralitás bírósági tisztviselőivel. Olyan sokan akartak
legalább egy pillantást vetni a foglyokra, hogy a három mérföldes
út gyakran két óráig tartott. Amikor a menet elérte az Execution
Dockot, a vidám tömeg a folyópartra és a rakpartra özönlött, eltorla­
szolva a Wapping Stairst, és beborítva az apálytól kiszáradt bűzölgő
mocsarat. A bitófák az iszapból emelkedtek ki, mögöttük pedig több
száz csónak próbálta megtalálni a legjobb nézőhelyet a közelgő ese­
ményhez.
Vane láthatta, ahogy Avery emberei elmondták utolsó szavaikat.
Szemtanúk szerint mindegyik kalóz bűnbánatot tanúsított, kivéve
Jolin Sparckst, aki tisztázta, hogy az ő megbánása csak a nagymogul
hajóján elkövetett „szörnyű barbárságokra" vonatkozik. „Hogy ellop­
tuk és elmentünk [a Charles II-vel] - mondta Sparcks -, nem számot­
tevő." Beszédüket befejezve egyenként a bitóhoz vezették és fel­
akasztották őket. Egy ideig még ott lógtak rúgkapálva és fulladozva.
Mikor az utolsó ember is befejezte a rángatózást, a rendőrfőnök meg­
bízottjai kivonszolták a tetemeket az iszapos részre, kikötötték egy
oszlophoz, és hagyták, hogy az érkező ár lassan elöntse őket. Másnap
kora reggel a visszavonuló víz a felpuffadt testeket néhány órára újra
láthatóvá tette, amíg a következő ár el nem borította ismét. Az volt a
szokás, hogy a haditengerészet emberei csak azután vitték el a hul­
lákat, miután az ár háromszor ellepte őket. A megbízottak a legtöbb
kalózt sekély sírba temették, vagy átadták boncolásra a sebészeknek,
vagy a híresebbeket szurokkal bekenve vasketrecben kiakasztották a
fontosabb helyekre a folyó mentén. A Temzén le-fel hajózó matrózok
láthatták a hátborzongató madárijesztőket, amelyeket azzal a szán­
dékkal raktak ki, hogy félelmet ébresszenek a leendő kalózok szívé­
ben. Az idő bebizonyította, hogy ez a törekvés teljesen hatástalan volt.
 Sokan akartak Bellamyhoz és Vane-hez hasonló fiatalembereket
csalogatni a hajójukra. Kevés képzett tengerész volt, és mind a ke­
reskedelmi hajók, mind a Királyi Haditengerészet csatahajóinak
parancsnokai állandó munkaerőhiánnyal küszködtek. Egyes becs­
lések szerint, ha minden angol matróz egészséges lett volna és dol­
gozott volna, akkor is csak körülbelül a kétharmadát tették volna ki
a kereskedő- és hadiflottákhoz szükséges emberi létszámnak.
Mindkét szolgálat szívesen fogadta a jelentkezőket - a haditenge­
részet két hónapnyi pénzjutalmat ajánlott fel annak, aki jelent­
kezik hozzájuk -, de így is kevés volt a vállalkozó szellemű ember.
Az a mondás járta: „aki jókedvéből száll tengerre, az szórakozás­
ból megy a pokolra". Csak a balgák és naiv fiatalok csatlakoz­
tak önként, az olyan kalandvágyó vidékiek, mint Sam Bellamy, de
a hozzá hasonlók közel sem voltak elegen.
A kereskedők így kénytelenek voltak agresszív lépésekhez folya­
modni a létszám feltöltéséhez. Egyesek „lélekvadászokat", vagyis
olyan embereket fogadtak fel, akik a tengerész Edward Barlow sze­
rint körbejárták a fogadókat és kocsmákat, „hogy elcsábítsák, aki­
ket vidékinek vagy idegennek gondoltak... vagy akikről úgy hitték,
nem találták meg helyüket, vagy nem kaptak munkát, és céltalanul
bolyongtak az utcákon". A lélekvadászok magas fizetést és elő­
leget ajánlottak ezeknek a naplopóknak, ha aláírják nevüket a pon­
tozott vonalnál. Akik megtették, nemsokára egy induló hajón ta­
lálták magukat alulfizetett tengerésztanoncként, miközben lelke­
sítőjük több hónapnyi fizetésüknek megfelelő járadékot rakhatott
zsebre. Más kapitányok a „felhajtók" szolgálatait vették igénybe,
akik részeg vagy eladósodott tengerészeket kerestek fel, és megpró­
bálták meggyőzni őket, hogy írják alá a jelentkezést italért vagy a
tartozásaik kifizetéséért cserébe. Ha nem jártak sikerrel, a különö­
sen gátlástalanok közülük egyszerűen megbilincselték és elrabol­
ták a részeg matrózokat, és éjszakára bezárták őket, majd eladták a
 kereskedelmi hajók kapitányainak. Akármilyenek is voltak a körül­
mények, az új tengerész a törvény szerint köteles volt a hajót szol­
gálni, egészen addig, amíg az nem teljesítette a hónapokig, néha
évekig tartó útját.
A Királyi Haditengerészet, amelynek amúgy sem volt túl jó a hír­
neve a kevesebb fizetés és a szigorúbb fegyelem miatt, jóval draszti­
kusabb és erőszakosabb módszert alkalmazott: toborzóbrigádokat
küldött szét. A toborzóbrigádok egy tengerésztiszt vezetésével jár­
ták az utcákat, és puskatussal gyűjtöttek legénységet a szembejövő
tengerészek közül, akiket könnyű volt felismerni sajátos beszédük,
öltözködésük és járásuk miatt. Edward Ward, az író és néha kocs­
matulajdonos ekkoriban futott össze egy csapat matrózzal London­
ban, és „egy alomnyi, emberi ruhába bújt tömzsi rinocéroszhoz"
hasonlította őket. Kátránnyal bevont kabátjukban megjegyzéseket
tettek az elhaladó nőkre, és nagyokat ütöttek botjaikkal a lovak ki­
kötésére használt oszlopokra, futásra késztetve a szembejövő kóbor
kutyákat, amik a „lábuk közé húzott farokkal igyekeztek elkerülni
a közeledő gonoszt".
Bármennyire is kemények voltak azonban, a matrózok rémülten
menekültek, ha egy toborzóbrigád a közelükbe került. Napokig rej­
tőzködtek a kocsmák felső szintjein lévő szobáikban. Egy tengerész
Londonból Doverbe szökött, hogy aztán ott is a munkájukat vég­
ző brigádokat találjon. „Még ott is úgy kellett félnem az erőszakos
toborzástól, hogy nem járhattam veszély nélkül az utcákon, és nem
alhattam biztonságban", emlékezett vissza később az ott töltött ide­
jére, amely olyan volt, mint „egy rab élete". Mások színlelt há­
zasságot kötöttek kocsmát vagy kávéházat üzemeltető nőkkel, így
lakástulajdonosnak mondhatták magukat, és mentesültek a haditen­
gerészeti szolgálat alól. Megint mások beléptek rendőrnek vagy pol­
gárőrnek, vagy egyszerűen jelentkeztek egy kereskedelmi hajó fe­
délzetére. Sok tengerész csoportosan szökött el Angliából.
A toborzóbrigádok alapos munkát végeztek, nem utolsósorban
azért, mert vezetőik húsz shillinget (1 font) kaptak minden egyes
 elfogott emberért. Matrózok után kutatva lakásokba és vendég­
házakba törtek be az éjszaka közepén, és rendszeresen rohanták
le a Londonba vagy más kikötőkbe beérkező kereskedelmi hajókat.
A több hónapja vagy éve tengeren lévő embereket a kereskedelmi ha­
jókról hadihajókra hurcolták, még mielőtt azok partra tehették volna
a lábukat, megpillanthatták volna családjukat, vagy átvehették volna
a fizetésüket. Néhány kereskedőhajón az útja végére annyira ke­
vés munkáskéz maradt, hogy alig tudtak eljutni a kikötőig. A külö­
nösen hosszú utazásokról visszatérő tengerészek egyszer-egyszer fel­
lázadtak az erőszakos sorozások ellen: átvették az irányítást, és vagy
elhagyták a hajót egy csónakon, vagy fegyvert ragadtak, és megpró­
bálták elzavarni a brigádokat, amikor azok megkíséreltek feljönni a
fedélzetre. A part mentén navigálva a Londont és más városokat
ellátó kis szénszállító hajókon a legtöbb munkaképes matróz elbújt,
amikor a toborzóbrigádok kétárbocos vitorlása melléjük ért. A csa­
lódott brigádvezetők válaszul összeszedték a hajósinasokat, és addig
verték őket, míg el nem árulták az elrejtőzött emberek helyét.
Amikor különösen szűkében voltak a matrózoknak, a brigádok fa­
zekasok, takácsok, szabók és más szegény iparosok házába is betör­
tek, és elvitték a férfiakat és a segédeket, akiket, a színmű- és pamf­
letíró John Dennis egyik 1705-ös röpirata szerint, „úgy szakítottak
el a családjuktól, mintha kutyák vagy a legrosszabb bűnözők lenné­
nek", gyakran arra sem hagyva időt, hogy felöltözzenek. Sokan ha­
lálra fáztak, mert nem volt ruhájuk, „és akik megmaradtak, sem ér­
tek túl sokat", mert nem rendelkeztek megfelelő szaktudással.
A brigádok könyörtelenül üldözték a koldusokat, csavargókat és ut­
cagyerekeket is, és akit elkaptak, azoknak nagy része soha nem látta
viszont Angliát, hiszen nem szoktak a tengerhez.
Az ilyen és hasonló módszerek miatt évente több ezer fiú és férfi
távozott Angliából, és szállt tengerre. A naivok, szerencsétlenek és
kétségbeesettek embertömegében volt valahol két fiú, akik később
sokat tettek azért, hogy a Brit Birodalom kereskedelme rövid ideig
helyben járt.
 1700-ra Edward Thatch, a későbbi Feketeszakáll gyakorlott ten­
gerész lett. 1680 körül született Bristolban vagy Bristol környékén,
amely Anglia második legnagyobb kikötőjének és a transz­
atlanti kereskedelem központjának számított. A fellelt dokumen­
tumok alapján úgy tűnik, hogy meglehetősen vagyonos családból
származott, amely feltehetőleg még jó hírnévnek is örvendett, és
megfelelő taníttatásban részesült, így, többi matróztársától eltérő­
en, tudott írni és olvasni.
A bristoli adójegyzékben az 1696-os évben - az egyetlen mai
napig ép jegyzék - nem szerepel „Thatch" (vagy „Tach", „Teach",
netán „Thach") név, amiből arra következtettek a történészek, hogy
az Edward Thatch felvett név lehetett. Edward bizonyára min­
den eszközzel igyekezett elrejteni valódi identitását, és elkerülni,
hogy szégyent hozzon hozzátartozóira. Ugyanakkor az is igaz le­
het, hogy volt valamilyen kapcsolata a közeli Glouchesterben élő
Thatchekkel, akik közül Thomas Thatch 1712-ben Bristolba költö­
zött, és egy egész házat bérelt a város rakpartján.
Thatch magas és vékony testalkatú volt, és - vélhetően - sűrű
szakálla volt. A vele egykor találkozott emberek beszámolói alapján
körvonalazható ezen személyiségjegyek jól tükröződnek a rézmet­
sző B. Colé által posztumusz készített portréin, A kalózok általá­
nos története különböző kiadásaiban. Thatch mindhárom metszetnél
ugyanabban a magabiztos testtartásban áll, egyik keze a hajóján, a
másikban egy magasra emelt rövid kardot tart, közben pedig mö­
götte a kikötőben az emberei harcolnak egy kereskedőhajó fedélze­
tén. Thomas Nicholls és James Basire XVIII. századi rézkarcán a
vad tekintetű Thatch szakállfürtjeinek végei bombakanóc módjára
füstölögnek.
Thatch intelligens, tehetséges és karizmatikus személyiség volt,
ezek a tulajdonságok segítették felemelkedni a ranglétrán azokon a ke­
reskedelmi és hadihajókon, amelyeken szolgált. Útközben elsajátította
 a nagy és felfegyverzett vitorlás hajók működtetéséhez elengedhetet­
len képességeket: a vitorlakezelést, tüzérségi ismereteket, harci takti­
kát és ami a legfontosabb, a navigálást. Averyhez hasonlóan Thatchnek
is megvolt a kellő tapasztalata, hogy átvegye az irányítást a kor legerő­
sebb és legbonyolultabb hajói felett.
Thatch fiatalkorában még mindig Bristol volt Anglia fő kijárata
az amerikai kontinens irányába. A XVI-XVII. században az itte­
ni kereskedők úttörő szerepet játszottak Új-Fundland és a Maine-
öböl halászatának feltérképezésében, és a XVIII. század kezdetére
az amerikai kereskedelem a bristoli élet szinte valamennyi terüle­
tére beszivárgott. A 20 000 fős kisvárost még mindig várfal vette
körül, de a belvárost már kőből épült rakpart szegélyezte, mellette
rengeteg kikötött óceánjáró hajóval. Az üzleteket és raktárakat el-
öntötték az amerikai áruk. A város mesteremberei lassan meggaz­
dagodtak, mivel ők látták el a kereskedőket szőtt ruhával, savanyí­
tott élelmiszerrel és iparcikkekkel.
A termékeik nagy része visszament egyenesen Amerikába, egy
részük pedig Afrikába tartó hajókra került, ahol a helyi törzsfő­
nökök boldogan elcserélték rabszolgákra. A hajók aztán a rabszol­
gákat Barbadosra és Jamaicára szállították, ott a parancsnokok el­
adták őket cukorért, hogy aztán a kereskedelmi háromszög be­
záruljon, és a cukor visszakerüljön Bristolba. Amerika nyomait
mindenhol észre lehetett venni: voltak látogatóba érkezett keres­
kedők Bostonból és New Yorkból, kifinomultan öltözött cukor-
nádültetvény-tulajdonosok Barbadosról és Jamaicáról, vidéki föl­
desurak Virginiából és Karolinából.
A tengerjárók nagy gótikus templomában, a St. Mary Redcliffe-
ben egy egész oldalkápolnát ajánlottak az amerikai területeknek,
benne egy bálnabordával, az észak-amerikai szárazföldet 1497-
ben „megtaláló" John Cabot felfedező ajándékával. Amerika
tűnt annak a helynek, ahol az ember megcsinálhatja a szerencséjét,
de Thatchnek szembesülnie kellett vele, hogy a matrózkodás nem
abba az irányba vezetett.
A tengerészek még a mezőgazdasági munkásoknál is alacsonyabb
szinten álltak Anglia társadalmi hierarchiájában. A történész David
Ogg szerint úgy bántak velük, mint akik „alig különböznek a bűnö­
zőktől", és a XVIII. századi esszéista és kritikus, Samuel John-
son szerint is ugyanaz jutott osztályrészül nekik, mint a raboknak,
csak ráadásként hozzájött a vízbefúlás lehetősége is.
A matróz mesterség rendkívül kockázatos volt. Sérvet kaphattak
a hordókba pakolt nehéz terhek kézi szállítása közben, ráadásul, ha
a hordók időnként elszabadultak, levihették a rakodók ujját, vagy
összezúzhatták a lábaikat. Az úton rendszeresen meg kellett
igazítani a hajó vászonvitorláit, vagy kötelekkel a fedélzetről, vagy
magasra, az árbocra mászva. „Gyakran felébresztettek minket, alig
fél óra alvás után, és félig ébren, félig álomban, egyik lábunkon ci­
pővel, a másikkal mezítláb fel kellett másznunk a főárbóc vagy az
orrárbóc tetejére, leszedni a felső vitorlákat - emlékezett vissza Ed-
ward Barlow tengerész 1703-ban. - Viharos időben, amikor a hajó
úgy dülöngélt és hánykolódott, mintha egy nagy malomkő gurulna
egyik oldalról a másikra, be [kellett] vonnunk és rögzítenünk a vitor­
lát, miközben fölöttünk az ég, alattunk a víz, a leendő hullámsírunk
kavargott odalent." Egyesek a halálba zuhantak, másokat a fel­
csapó víz mosott le a fedélzetről, vagy a lezuhanó vitorlázat csapott
agyon.
A tengerészek a hideg ellen gyapjúruhát viseltek, a vízpermet
és az eső ellen pedig bőrsapkát és kátránnyal bevont kabátot.
Nem volt ritka, hogy télen több napot töltöttek ugyanabban az átá­
zott ruhában, és emiatt megbetegedtek vagy meghaltak. A trópusi
területeken ing nélkül dolgoztak, minek köszönhetően a bőrük erő­
sen leégett. Az 1687-ben Jamaicára utazó dr. Hans Sloane arról szá­
molt be, hogy a H M S Assistance teljes legénysége elénkvörösre sült,
és „mindenféle apró kiütések, pörsenések és pattanások borították
őket".
 A hajó belseje sem nyújtott jobb menedéket. A kereskedelmi ha­
jók legénységét egy közös kabinba zsúfolták össze a hajó orr-részé­
ben, ahol az ingadozás a legerősebb volt. Sűrűn, tömött sorokban
aludtak a függőágyaikon a sötét és gyengén szellőző helyiségben,
amely bűzlött a hajófenék alján összegyűlt víztől és a mosdatlan tes­
tektől. Hemzsegtek a szalmonellafertőzést, tífuszt, pestist és egyéb
betegségeket terjesztő tetvek, patkányok és csótányok. Az At­
lanti-óceánon 1750-ben átkelő Gottleib Mittelberger arról tudósít,
hogy a kabinokat betöltötte a „szag, pára, kosz, hányás, sokféle ten­
geri betegség, hőemelkedés, vérhas, fejfájás, láz, tüdővész, kelések,
skorbut, rák, szájpenész és ezekhez hasonló tünetek, amiket a régi
és erősen sózott ételek, vagy a nagyon rossz és poshadt víz okozha­
tott, így ezek miatt aztán sokan szörnyű halált haltak".
Az ételek szó szerint gyomorforgatóak voltak. A tengerészek ét­
rendjében alapvetőnek számító sózott marha- és disznóhús legjobb
esetben szárazon és keményen került ki a hordókból, rosszabb eset­
ben pedig rohadtan és kukacosan. Becsukták a szemüket, mielőtt
beleharaptak a „penészes és bűzlős" kétszersültbe, hogy ne lássák a
bennük nyüzsgő férgeket és zsizsikeket. Néhány tengeren töltött hét
után az édesvízkészlet bezöldült és megbüdösödött, ami tovább ron­
tott a hasmenéssel és véres széklettel járó járványokon. A matrózok
víz helyett inkább alkoholt ittak, mégpedig hatalmas mennyiségben.
A Királyi Haditengerészet minden férfinak fél pint rumot és egy
gallon sört adott ellátmányként naponta, ami azt jelentette, hogy a
legénység az idő legnagyobb részében részeg volt.
Ám akármilyen rossz volt az élelmezés, még mindig jobb volt a
semminél, ahogy azt nem kevesen fájdalmasan megtapasztalhatták.
A különösen pénzsóvár kereskedelmi hajótulajdonosok rendszere­
sen növelték azzal a nyereségüket, hogy alultervezték a személyzet
élelmiszer-ellátását, ezáltal éhezésre kényszerítve őket, amikor
viharok vagy szembeszél miatt az utazásuk több időt vett igénybe a
tervezettnél. Főleg így történt ez a szegény emigránsokat vagy afri­
kai rabszolgákat Amerika felé vivő hajókon. A személyszállítókon
nagy számban haltak éhen emberek. Egyikük, a Katherine, 1729-ben
indult Londonderryből Bostonba, 123 főnyi legénységgel és utassal,
és hat hónap múlva mindössze tizennégy élő emberrel a fedélzetén
kötött ki Írország nyugati részén. Ugyanebben az évben valamivel
később, a Lothrop csupán kilencven túlélővel érkezett meg Phila­
delphiába: harminc gyerek és hetven felnőtt az út folyamán éhen
halt, köztük három fő kivételével a teljes személyzet. Amikor
a rabszolgahajókon kezdett fogyni az élelmiszer, a parancsnokok a
„humánrakományt" egyszerűen ledobták a fedélzetről.
A kapitányok teljhatalommal rendelkeztek, és néhányan ezt
megdöbbentő brutalitással alkalmazták is. Az Admiralitás bírósá­
gi jegyzőkönyvei tele vannak apróbb vétségek miatt megkorbácsolt
vagy megvesszőzött matrózokról szóló jelentésekkel: fenyítést kap­
tak, ha elvesztettek egy evezőt, elfelejtettek valami kisebb munkát
megcsinálni vagy bizonytalanul kormányozták a hajót. Többen fo­
gukat, szemüket, karjukat, ujjaikat vesztették a verések során. Má­
sok az életüket. Amikor a tengerész Richard Baker hasmenés miatt
ágynak esett egy St. Christopherből Londonba tartó utazás során,
a parancsnoka arra kényszerítette, hogy négy órán keresztül lás­
sa el munkáját a kormánykeréknél, majd utána megvesszőztette,
és a hátsó árbochoz kötöztette. Négy nappal később meghalt. An-
thony Comerfordot, akit egy élő baromfi ellopásával vádoltak a ke­
reskedelmi Ridge fedélzetén, az árbochoz kötözték, és halálra ver­
ték.
És ott voltak az igazán szadista parancsnokok. Egy Charlestonból
Bristolba tartó úton John Jeane kapitány valamiért megharagudott
hajósinasára, és „többször nagyon kegyetlen módon" megkorbácsol­
ta, majd hogy a fájdalmait tovább fokozza, ecetes-sós levet öntött a
sebekre. Jeane kilenc napra és éjszakára, teljesen nyújtott kezekkel
és lábbakkal kikötötte a gyereket az árbochoz, aztán a hajópallóra
vonszolta, fel-alá járkált a testén, és a legénység többi részét is arra
kötelezte, hogy kövessék a példáját. Miután a többi matróz ezt visz-
szautasította, többször megrúgta a fiút, és „olyan durván rálépett a
 mellkasára, hogy az ürülék kijött belőle". Jeane felszedte az ürülé­
ket, és „leerőltette a fiú torkán". A kamasz tizennyolc napig szenve­
dett, mire meghalt, bár mindennap megkorbácsolták. Nem sokkal
azelőtt, hogy végleg kilehelte volna lelkét, vizet kért. Jeane befutott a
kabinjába, visszatért egy üveggel, amibe belepisilt, és kényszerítette
a fiút, hogy megigya. Mikor a tengerészek előkészítették a holttestet
a vízbedobásra, „annyiféle színe volt, mint a szivárványnak", „a húsa
sok helyen zselészerűvé vált", és „a feje akkorára dagadt, mint két
nagy férfifej". Jeane-t végül kivégezték a tettei miatt. Más pa­
rancsnokok úgy távolították el a nekik nem tetsző embereket, hogy
megtagadták tőlük a fejadagot, vagy addig verték őket, amíg alig
tudtak lábra állni, utána pedig felparancsolták a főárbocra. Megint
mások a nemkívánatos személyeket átadták a haditengerészetnek,
ami egyenértékű volt a halálos ítélettel.
Törvényileg a kereskedelmi kapitányok csak „mérsékelt" fegyel­
mezési eszközök alkalmazására voltak jogosultak. Nem így a Ki­
rályi Haditengerészetnél, ahol a parancsnokok meghatározott sza­
bályok szerint alkalmazhatták a brutális büntetéseket. Az altisztek
nádpálcával nagyot húztak a legénység tagjaira, ha azok nem mo­
zogtak elég gyorsan. A kisebb lopáson ért matrózokat „vesszőfutás­
ra" ítélték, vagyis a párhuzamosan felállított emberek között kellett
végigmenniük, miközben a meztelen hátukat ütötték. Nagyobb lo­
pás korbácsolást vont maga után, a csomókkal ellátott kilencfarkú
macskával. Az is ezt kapta, „aki a fedélzetre vizelt". Súlyos bűntett
elkövetése a könnyen végzetes hetvenkét, esetleg háromszáz kor­
bácsütést eredményezte, vagy az azonnali akasztást.
Csoda, hogy egyáltalán voltak túlélő tengerészek. Az afrikai
rabszolga-kereskedelemben részt vevő hajók legénysége közti ha­
lálozási ráta maguknak a rabszolgáknak a halálozási arányával volt
összemérhető. Gyakran előfordult, hogy a személyzet 40 százalé­
ka vesztette életét egyetlen út során, főleg trópusi betegségek kö­
vetkeztében, amelyekkel szemben nem volt megfelelő az ellenálló­
képességük. A Királyi Haditengerészethez erőszakkal besorozott
matrózok közel fele a tengeren halt meg, és a kereskedelmi és kato­
nai hajóparancsnokoknak külön embereket kellett magukkal vinni,
hogy bebiztosítsák magukat a munkaerő elkerülhetetlen csökkené­
se ellen.
Még a szolgálati idejüket sikeresen túlélt tengerészek is csak rit­
kán kapták meg az őket illető bért. A kereskedelmi parancsnokok
egy sor trükköt vetettek be a legénységük átverésére. Gyakran kap­
ták azon magukat, hogy a fizetésüket megnyirbálták a rakomány
sérülése miatt, még ha a sérülés vihar, vagy a kereskedők hibájá­
ból, például a nem megfelelő csomagolás következtében keletkezett
is. Edward Barlow - egyike azon keveseknek, akik egyszerű ten­
gerészként lejegyezték élményeiket - azt írja, hogy a parancsnoka
ilyenkor rendszerint 3 fonttal csökkentette mindenkinek a fizetését,
ami egy közönséges matróz kéthavi bérével volt egyenértékű. Néhány
parancsnok gyarmati valutával fizetett, ami a fontsterlingnek csak
25-50%-át érte. Akik hajótörést szenvedtek, vagy akiket még a ten­
geren besoroztak a haditengerészethez, ritkán kapták meg fizetésü­
ket, nyomorba döntve ezáltal a hátrahagyott családjukat.
A haditengerészetnek volt egy félhivatalos alapelve, amit a „tartsd
meg a fizetést, tartsd meg az embert" mondással lehet legjobban
összefoglalni. A kikötőbe érkezéskor a matrózokat gyakran nem fi­
zették ki a következő indulásig, és ha valaki idő előtt távozott, az
automatikusan le is mondott a béréből hátramaradt összegről. A fi­
zetéseket gyakran „jegyekben" kapták, a kormány által kibocsátott
hivatalos tartozási elismervényekben (IOU), amelyeket valamikor
később, előre meg nem határozott időpontban terveztek kiegyen­
líteni. A matrózok, akiknek azonnali készpénzre lett volna szük­
ségük, kénytelenek voltak uzsorásoknak eladni a jegyeket a névér­
tékük töredékéért. És végül voltak azok, akik több évig szolgáltak
folyamatosan anélkül, hogy valamikor is kifizették volna őket.
Ezek után nem csoda, hogy az olyan fiatal tengerészek, mint Sá­
muel Bellamy, Charles Yane és Edward Thatch hősként tekintettek
Henry Averyre.
 A kalózokkal szembeszálló Woodes Rogers tudta, hogy a kereske­
delmi hajózásban van pénz, feltéve, ha valakinek van saját hajója.
Bellamyhoz, Vane-hez és Thatchhez hasonlóan Rogers is fiatalon
szállt tengerre. Ő viszont másik okból tette ugyanezt: apja sikeres
kereskedelmi hajóparancsnok volt, számos hajóban szerzett része­
sedést, és Woodes volt az örököse.
A Rogers család a város vezető családjai közé tartozott a Dorset
megyei Poole-ban, a szerény tengeri kikötővárosban a La Manche
csatorna partján, Bristoltól hatvan mérföldre délre. Woodes számos
őse volt polgármester. Woodes apja, Woods Rogers kapitány az új­
fundlandi halkereskedelemből gazdagodott meg, és hajópa-
rancsnokként járt Spanyolországban, a Vörös-tengernél és Afrika
partjainál. Gyakran szórakoztatta vendégeit a hajó csónak­
jait megtámadó vízilovakról szóló meséivel. Az 1679-ben született
Woodes volt a legidősebb Rogers kapitány három gyermeke
közül, egy évvel idősebb Mary Rogersnél, és kilenccel Johnnál.
Gyerekkorát Poole-ban töltötte, amely egy nagy, jól védett öböl
mélyén helyezkedett el. A város két dologról volt híres: az osztrigá­
ról és a halról. A poole-i osztrigákról azt tartották, hogy a legjob-
bak és a legnagyobbak a környéken, a gyöngyüket tekintve pedig a
legkiválóbbak egész Angliában. A helyiek minden évben nagy
mennyiségben halászták, és hordóba pakolva Londonba, Spanyol-
országba, Olaszországba és a Karib-szigetekre szállították. A ha­
lat - filézett, szárított, sózott tőkehalat - messzebbről kellett hozni.
Woodes apja kereskedőtársaival egy kis halászflottát irányított, és
minden évben áthajóztak az Atlanti-óceán északi részén, egészen
Új-Fundlandig. Kilenc vagy még több hónapig voltak távol az ott­
honuktól, és a tőkehalat horoggal húzták fel a mélyből, hogy az­
tán megszárítsák Új-Fundland hideg és zord tengerpartjain. Mialatt
apja hajózott, a fiatal Woodes minden bizonnyal a helyi iskolába járt,
ugyanis későbbi írásai meglehetősen tanult emberről tanúskodnak.
Vasárnaponként testvéreivel a puritán lelkészük, Sámuel Hardy pré­
dikációit hallgatta a St. James-templomban. Amikor felnőtt,
kisebb utakra fel a csatornán valószínűleg csatlakozott apjához, se­
gített neki Londonban kirakni a sózott tőkehalat, és bepakolni a sót
és az ellátmányt következő útjára.
Valamikor 1690 és 1696 között Woodes apja Bristolba költöztet­
te a családot, talán hogy kiterjessze az új-fundlandi kereskedelmi
tevékenységét. Voltak barátai Bristolban, köztük a lehetséges rokon
és befolyásos kereskedő Francis Rogers, aki sok későbbi kalandjá-
ba fektetett be pénzt. Amikor 1696 júniusában a fejadó begyűjtője
végigjárta körútját, a Rogers család Bristol központjával szemben,
a folyó átellenes oldalán, a tengerjárók negyedében, Redcliffe-ben
lakott.
Bristol, kikötő létére, meglehetősen furcsa város volt. Hét mér­
földre feküdt a tengertől, egy keskeny, kanyargó folyó - az Avon -
mentén, melynek olyan erős volt a sodrása, hogy a kor vízi járműve­
inek esélyük sem volt az árral szemben haladni. A tavaszi áradások
során a vízszintváltozás elérte a negyvenöt lábat, apálynál pedig a
kígyózó kikötő nagy része mocsárrá változott. A 150 tonna alatti
hajóknak meg kellett várniuk, míg az ár az utazási irányba nem for­
dult, de még így is akadhattak gondjaik a félúton levő St. Vincent's
Rock körül. Nagyobb hajóknak szinte biztosan véget ért az útjuk
és megfeneklettek egy homokpadon, ha megpróbáltak bevitorlázni a
vesszőfutásra emlékeztető szűk folyosóba, így őket nagy evezős csó­
nakokkal kellett felvontatni Bristol dokkjaiig és vissza. Sok hajópa-
rancsnok nem is vállalkozott az útra, inkább megállt az Avon tor­
kolatánál, a rakományt pedig átpakolták tutajokra és kirakóhajókra,
amelyekkel könnyebben lehetett navigálni az árapályban. Bristol az
Avon egy hajóktól túlzsúfolt kanyarulatában helyezkedett el.
Az 1739-ben Bristolba látogató Alexander Popé elmondása szerint a
hajók lepték el az egész vízfelületet, amíg a szem ellátott, „a vitorlák
olyan sűrűn álltak egymás mellett, ahogy csak tudtak, a legszokatla­
nabb és legmeglepőbb látványt nyújtva, amit el lehet képzelni".
 Jellegét tekintve a város megmaradt középkorinak. A falain belül
fakeretes, Tudor-stílusban épült házak sorakoztak az olyan keskeny
utcákban, hogy a felső emeleti ablakokból kihajolva kezet foghat­
tak egymással a szemben lakók. A főutak nem voltak szélesebbek
húsz lábnál, és csak alig egy-kettő volt burkolt. A többit ellepte a sár
és a szemét, valamint a kotorászó disznók. Még a városközpontot
is csak néhány száz yard választotta el a körülötte elterülő gazda­
ságoktól és szántóföldektől. A kereskedelem egy mesterséges hor­
gonyzóhelyre összpontosult - a Frome folyón -, az óceánjárók itt
vihették ki a szállítmányukat a Rakpartra (The Quay), amelyet tel-
jesen betöltöttek a könyvelőházak. A Rakparttól néhány háztömb-
nyire délre voltak a lápok felé vezető kapuk. Onnan, áttekintve a
legelésző tehenek között, látni lehetett a folyót, és a Rogers család­
nak otthont adó Redcliffe meredek partját.
Redcliffe-ben felnőve Woodes jó eséllyel találkozhatott Ed-
ward Thatchcsel, sőt, akár ismerhette is őt. Szinte egykorúak vol­
tak, ugyanazt a foglalkozást űzték, és nagy valószínűséggel néhány
háztömbnyire laktak egymástól. Rogers, a kalózvadász, és Fekete-
szakáll, a kalóz, fiatalként együtt imádkozhattak John Cabot nagy
bálnacsontja alatt Redcliffe katedrális méretű, hűvös templomá­
ban.
Henry Avery tetteit jól ismerték a Rogers háztartásban Rogers
kapitány egyik közeli barátja, a tengerész William Dampier révén,
aki egykori buccaneerként körbehajózta a Földet. Az 1690-es évek
közepén felújították ismeretségüket, amikor két könyvet készítet­
tek elő kiadásra. Az első, az Egy újabb utazás a világ körül, egy be­
számoló volt a Föld körbehajózásáról, és nemzeti hírességgé tette
Dampiert az 1697 tavaszán történt megjelenését követően. A má­
sodik, az Utazások és beszámolók (1699), tartalmazott néhány Rogers
kapitánytól származó levelet, akire Dampier úgy hivatkozott, mint
„az én nagyszerű barátom"-ra. Az idősebb Rogers megosztotta is­
mereteit a vörös-tengeri és afrikai partokról; Dampier pedig cseré­
be bizalmas és első kézből származó információkkal szolgálhatott
Henry Averyről és kalóztársairól, akiknek kalandjai épp akkor hó­
dították meg az angol közönséget.
Dampier hónapokat töltött tétlenül Averyvel és embereivel La
Coruna kikötőjében 1694-ben. Míg Avery első tisztként szolgált a
Charles II-n, Dampier másodtiszt volt az egyik kísérőhajón, a Dove-
on. Dampier hajózási tanácsokat adhatott Averynek Madagaszkár­
ra, a Vörös-tengerhez és az Indiai-óceánra, hiszen egyike volt an­
nak a kevés embernek La Corunában, aki személyes ismeretekkel
rendelkezett az ottani vizekről. Dampier osztozott Avery csalódott­
ságában, hogy a flotta tulajdonosai miként bántak velük, de abba
nem ment bele, hogy részt vegyen a felkelésben. Amikor visszakerült
Angliába, csatlakozott a legénység feljelentéséhez James Houblon és
a többi tulajdonos ellen, és később a bíróságon tanúskodott Joseph
Dawson mellett, aki egyike volt Avery hat elfogott emberének, és
az egyetlen, aki megúszta a bitófát. Évekre rá, amikor alezredesként
szolgált a negyvenágyús fregatton, a HMS Roebuckon, Brazíliában
összefutott Avery néhány menekülő emberével egy rövid kikötői tar­
tózkodás alkalmával. Letartóztatás helyett azonban inkább összeba­
rátkozott velük, sőt, egyiküket a hajójára is alkalmazta.
Egy növekvő hajózási vállalkozás örököseként a fiatal Woodes
minden bizonnyal az útonállót látta Averyben, és nem a hőst.
Ugyanakkor valószínűleg elsajátított néhány fontos leckét Dampier
történetéből Avery zendüléséről és annak következményeiről. Egy
olyan korszakban, amikor a legtöbb parancsnok rettegésben tartot­
ta a legénységét, Rogers elnézőbben és igazságosabban állt az em­
bereihez. Számára megbízhatóbb irányítási módszernek bizonyult,
ha elnyeri a legénység tiszteletét, mint ha állandó félelemben tar­
totta volna őket.
1697 novemberében Rogers tanoncnak szegődött a tőlük néhány
ajtónyira lakó tengerészhez, John Yeamanshez. Tizennyolc
évesen kicsit idős volt elkezdeni a hétéves oktatást, különösen ha fi­
gyelembe vesszük családja tengerjáró hátterét. Rogers valószínűleg
már utazott együtt az apjával Új-Fundlandra, és megtanulta a
tengerészeti jártasság, kereskedelem és parancsnoklás alapjait. Bryan
Little, Rogers legjobb huszadik századi életrajzírója feltételezése sze­
rint a fiatal Rogers politikai okokból került Yeaman gondnoksága
alá. Az effajta inaskodás bejárást adott a poole-i újonnan érkezet­
teknek a bristoli kereskedőelit zárt köreibe, és lehetőséget arra, hogy
kiépítse a sikeres tengeri kereskedelemhez nélkülözhetetlen ismeret­
ségeket és kapcsolatokat. Valamint eszközként szolgált Rogers sza­
bad, vagyis választópolgárrá válásához, bár mint az később kiderült,
a Rogers család más módon is biztosítani tudta fiának az annyira vá­
gyott előjogokat.

Mialatt Rogers Yeamansszel hajózott, apja egy kisebb vagyont

gyűjtött össze Bristol növekvő transzatlanti kereskedelméből. Sok
más angol kereskedőhöz hasonlóan, Rogers kapitány úgy mérsékel­
te üzleti kockázatát, hogy csupán tulajdonrészt vásárolt pár hajóra,
és csak keveset birtokolt teljes egészében. Ha egy elsüllyedt, Rogers
osztozott a veszteségen a többi kereskedővel, de közben számítha­
tott a többi hajóból érkező bevételekre. Azzal is csökkentette a bi­
zonytalanságot - és növelte a nyereséget -, hogy néhány, részben a
tulajdonában levő hajón ő volt a parancsnok. Rogers kapitány rend­
szeresen átvitorlázott Új-Fundlandra, l700-ban a teljes tavaszt és
nyarat a hatvantonnás Elizabeth-en töltötte, és olajat vásárolt
a bálnavadászoktól az új-fundlandi Szentháromság-öbölben, ami a
poole-i kereskedők észak-amerikai tevékenységeinek a bázisa volt.
Bizonyára hagyott hátra néhány szolgát, karbantartani az általuk
épített dokkokat, raktárházakat és halszárító állványokat, és segíte­
ni benépesíteni Új-Fundlandot.
Az idősebb Rogers valószínűleg Új-Fundlandon szilárdította
meg legfontosabb szövetségét is. 1696-ban vagy 1697-ben találko­
zott az ambiciózus királyi haditengerészeti parancsnokkal, William
Whetstone-nal. A szintén bristoli származású Whetstone korábban
kereskedelmi hajókapitány volt, és szoros üzleti kötelékek fűzték
Woods Rogershez. Az 1690-es évek közepén Rogers kapitány, más
poole-i és bristoli halkereskedővel egyetemben, egyre nyugtalanab­
bá vált a francia halászkolóniák agresszív új-fundlandi térnyerése
és a halászállomásaik ellen elkövetett támadások miatt. A keres­
kedők segítségért könyörögtek. Az Admiralitás válaszul a halász­
flotta mellé rendelte Whetstone-t, egy negyedosztályú hadihajóval,
a HMS Dreadnoughttal, ami Új-Fundlandig kísérte a halászokat,
majd miután megérkeztek, a Szentháromság-öbölben lévő létesít­
ményeket védte. A tengeren töltött hosszú hetek alatt Ro­
gers kapitánynak és Whetstone-nak bőven volt ideje megerősíteni
a barátságukat.
l702-re Rogers kapitány már elég vagyonos volt, hogy ingatlant
vehessen Bristol legelőkelőbb negyedében. A városatyák döntése
alapján lebontották a városközpontot a folyókanyarban levő mo­
csaraktól elválasztó falakat. Az egykori láp helyén felépítették a
Queen's Square-t, Bristol első tervezett városrészét. Teljes egészé­
ben modern kerületnek szánták: szűk és sáros utak helyett a hárs­
fákkal és szabályos kertekkel rendelkező lakóépületek egy nagy tér­
re néztek - a második legnagyobbra Angliában -, amikből széles,
burkolt sugárutak futottak ki.
A fakeretes szerkezet helyett minden ház vörös téglából épült, to­
lóablakokkal és kődíszekkel. Vagyis ugyanolyan kényelmes és uni­
formizált negyed lett, mint bármely másik, amely az 1666-os nagy
tűzvész után épült Londonban. Nem sokkal 1702 karácsonya előtt
Rogers kapitány megvásárolt egy dupla telket a Queen's Square
31-32. szám alatt, és a munkások bele is kezdtek egy előkelő, új
palota építésébe. A korábban az elegáns St. Michael's Hillen lakó
Whetstone-ok megvették a 29-es parcellát, a tér déli sétánya men­
tén két ajtóval lentebb.
William Whetstone-nak nem volt lehetősége felügyelni a lakása
építését, ugyanis a haditengerészet visszahívta őt a tengerre. Whets-
tone, most már sorhajókapitányként, azzal töltötte az 1701-es év
 nagy részét, hogy egy hadihajórajjal próbált átvitorlázni Jamaicára,
de a hajóit sorozatosan viharok rongálták meg, és soha nem jutott
távolabb Írországnál. 1702 februárjában újra útnak indult. Miköz­
ben az Atlanti-óceánon kelt át, Anglia hadba lépett Franciaország
és Spanyolország ellen, így Whetstone majdnem két évig egyáltalán
nem tért haza.
A háború már érlelődött egy ideje, a királyi belterjesség okozta
politikai és genetikai bonyodalmaknak köszönhetően. Európa leg­
erősebb trónját több mint húsz éven keresztül a nyáladzó és eltor­
zult II. Károly spanyol király foglalta el, aki nemcsak testi és szel­
lemi fogyatékos volt, hanem impotens is. Spanyol szaktekintélyek
mindent megtettek, hogy rehabilitálják királyukat, de nem számí­
tott, hányszor vetették alá Károlyt az ördögűző praktikáiknak, ő
továbbra is alig volt képes járni és beszélni. Nem volt több nagyra
nőtt gyereknél, aki a saját mocskában dagonyázott, állatokra lövöl­
dözött, vagy az ősei bomló tetemeit bámulta, amelyeket külön eb­
ből a célból ásatott ki az udvaroncaival a sírjukból. Amikor 1700
novemberében elhunyt, vele halt a Habsburg-ház spanyol ága is. Vi­
déki rokonai azonnal civódni kezdtek a birtok miatt, mely Spanyol-
ország mellett magában foglalta Olaszországot, a Fülöp-szigeteket
és a nyugati félteke legnagyobb részét. Az európai népek balszeren­
cséjére ezek a vidéki rokonok a francia XIV. Lajos és a német-római
császár, I. Lipót voltak. Kisvártatva hadseregek csaptak össze egy­
mással, és mivel mindegyiküknek megvolt a maga geopolitikai és
genealógiai oka, hamarosan Európa legtöbb uralkodója belekeve­
redett a háborúba. 1702 tavaszán Anglia hadba szállt a hollandok,
osztrákok és poroszok oldalán Franciaország és Spanyolország ellen,
és ezzel utat nyitottak az Atlanti-óceánon valaha tapasztalt
legnagyobb szabású kalóztevékenység kibontakozásához.
A spanyol örökösödési háború még veszélyesebbé tette Rogers
kapitány életét, mert a kereskedőhajói könnyű prédát jelentettek a
francia fosztogatóknak. Más kereskedőkkel együtt valószínűleg ő
is veszített hajókat az Anglia történetében legnagyobbnak számító
 1703-as szörnyű viharban, amely tizenhárom hadihajót és 700 ke­
reskedőhajót pusztított el. Veszteségei ellenére az üzletnek a
háború korai éveiben is nyereségesnek kellett lennie, mert a Queen's
Square-i palotán nem álltak le a munkálatok. 1704-ben készült el
teljesen (ugyanebben az évben fejezte be a fiatal Woodes is
a tanonckodását): három emelet, külön tetőtér-beépítés a szolgák­
nak, és az Avon folyóra néző hátsó ablakok. Valamikor ebben az
időszakban történt, hogy Woodes felfigyelt a szomszédukban lakó
lányra, a tizennyolc éves Sarah Whetstone-ra, a sorhajókapitány
legidősebb lányára és örökösére.
1705 januárjában a Rogers és a Whetstone család elutazott Lon­
donba, hogy szemtanúja legyen három fontos ünnepségnek. Tizen-
nyolcadikán a királynő férje, György herceg, a tengerészeti admi-
ralitás lordja kinevezte William Whetstone-t a kék flotta ellenten­
gernagyának. A frissen kinevezett admirális volt a házigazdája a hat
nappal későbbi eseménynek, Sarah és Woodes Rogers menyegző­
jének London központjában, a St. Mary Magdalene-templomban.
Nem sokkal utána Whetstone admirális még egy kinevezést kapott,
és a Nyugat-Indiák főparancsnokaként készülődni kezdett, hogy
újra áthajózzon Jamaicára. A friss házasok február folyamán való­
színűleg Londonban maradtak, hogy elbúcsúzzanak Whetstone ad­
mirálistól, és részt vegyenek a harmadik ünnepélyen: Anna királynő
lovaggá ütötte az ellentengernagyot.
Február végén Sir William útnak indult Jamaicára, melynek pol­
gárait bármely pillanatban ellenséges támadás érhette. A Rogers és
Whetstone családok visszatértek Bristolba, ahol várt rájuk a keres­
kedelmi birodalmuk. Rogers kapitány méltán érezhette, hogy az
élete jól alakult: a fia feleségül vette egy olyan lovag és admirális lá­
nyát, aki ráadásul a kedves barátja is volt. Arról nem tudott, hogy
Sir Williamet már soha nem fogja viszontlátni.
Egy évvel később Rogers kapitány elhunyt. 1705-1706 telén
utazás közben meghalt, és testét az óceánnak adták, melyen életének
oly nagy részét töltötte. Vagyona, vállalata és otthona özvegyére és
huszonöt éves fiára maradt, aki akkorra nemesi házassága révén sza­
bad bristoli emberré vált.
Bristol fiatal és finom modorú kereskedője magas volt, és jó testal­
kattal, sötétbarna hajjal, sasorral és erős állal rendelkezett. Mi­
előtt véget ért a háború, az intelligens és ambiciózus Woodes Rogers
neve ismertté vált Londontól Edinburgh-ig, Bostontól Barbadosig.
Viszont Franciaországban és Spanyolországban csak egyetlen szót
idézett a neve: kalóz.
 HARMADIK FEJEZET

HÁBORÚ
1702-1712

spanyol örökösödési háború (1702-1712) kitörése a ko­

A rábbinál is bizonytalanabbá tette Sam Bellamy életét. Ti­

zenhárom éves volt a konfliktus kezdetekor, valószínűleg
hajósinas lehetett egy kereskedelmi vagy egy királyi haditengeré­
szeti hajón. Mire befejeződött a háború, képzett tengerész lett, ezer
mérföldekre el tudott irányítani egy hajót, tudta kezelni a vasmacs­
kát, a tűzfegyvereket és az ágyúkat.
A viszálykodás korai éveiben az angol és francia hadiflotta két na­
gyobb tengeri ütközetben csapott össze. Mindkettőben csak a Ki­
rályi Haditengerészet legnagyobb hajói vettek részt, vagyis a sorha­
jók: hatalmas, lomha, faerődök, oldalukon három sorban meredező
nehézágyúkkal. Ezek az első, másod- és harmadosztályú hajók túl
lassúak és nehézkesek voltak az olyan finomabb műveletek végrehaj­
tására, mint például kereskedelmi hajókat kísérni, megtámadni az
ellenséges szállítmányokat vagy járőrözni a Karib-tenger jelöletlen
zátonyai és homokpadjai közt. Építésüknél egyetlen célt tartottak
szem előtt: hogy csatasorba állva nagyszabású, gondosan megterve­
zett és végrehajtott hadműveletekben vegyenek részt.
Ha a tizenéves Bellamy nem volt elég szerencsés, hogy megúsz-
sza a toborzóbrigádokat, jó eséllyel került fel az egyik ilyen sorozó
 hajó fedélzetére, amelyek felszívták a rendelkezésre álló munkaerő
nagy részét. A haditengerészet hét első osztályú halójának mind­
egyikén 800 fős legénység szolgált, a 200 láb hosszú hajótörzsbe
zsúfolva, száz nehézágyú, valamint több hónapra való élelmiszer
és ellátmány mellé, ide értve az élő marhákat, birkákat, disznókat,
kecskéket és szárnyasokat. Bellamy dobok pergésére, min­
den embert a helyére parancsoló kiáltásokra ébredhetett, miközben
a súlyos hajó csatasorba állt kétszáz yarddal az egyik hajó előtt, és
kétszázzal egy másik mögött. Az ellenséges hajók hasonló módon
sorakoztak fel velük szemben, és órákig vagy akár napokig tartó
manőverezések után a két sor elhaladt egymás mellett, teljes oldalas
sortüzet zúdítva a másikra. A hajók néha pár láb távolságra mentek
el egymástól, úgy lőtték a harminckét fontos ágyúgolyóikkal az el­
lenséges hajótestet. A lövedékek lefejezhették az embereket, kitép­
ték a belső szerveiket, testrészekkel és faszilánkokkal fröcskölték
tele a szűk ágyúfedélzetet. A fedélzetre szerelt ágyúkat általában
kartáccsal vagy egymáshoz láncolt golyókkal töltötték meg, mind­
kettő képes lévén az előtte lévő embertömeget egyre táguló széles­
ségben szétmarcangolt húscafattá tépni. A vitorlázatról mesterlö­
vészek próbálták leszedni az ellenség tisztjeit, meg azokat, akik,
kezdetleges gránátokat dobáltak a másik fél fedélzetére, amikor a
két hajó egymás mellé ért. Lent és fent minden felületet beborítot­
tak a testrészek és a vér, az csorgott a nyílásokból és csatornákból
is, amikor a széltől a hajó az oldalára dőlt. „Pokoli helyen találtam
magam - emlékezett vissza az egyik ilyen összecsapás veteránja
ahol minden ember ördögnek látszott."
Az első ütközetek több ezer ember életét követelték, de nem igazán
voltak döntő jelentőségűek. Például hét angol és négy francia sorhajó
vívott hat napig tartó csatát Kolumbiánál 1702 augusztusában, anél­
kül, hogy bármelyik fél egyetlen hajót is elvesztett volna. Két évvel ké­
sőbb ötvenhárom angol és holland sorhajó állt szembe úgy ötven fran­
ciával a spanyolországi Malaga közelében, a háború legnagyobb ten­
geri csatájában, és az egész napig tartó vérontás döntetlenül ért véget.
A Királyi
Haditengerészet
hadihajói

Egy véletlen folytán a Királyi Haditengerészet a háború korai

szakaszában megsemmisítette francia és spanyol riválisait. 1702 ok­
tóberében egy angol hadiflotta beszorított tizenkét francia sorhajót
és a spanyol haditengerészet nagy részét egy fjordszerű öbölbe Spa­
nyolország északi partjainál, és az egészet megsemmisítette és el­
fogta. Öt évvel később az angol-holland erők elfoglalták Toulont,
a francia kikötővárost, és mellé olyan sok hadihajót, hogy a fran­
ciák utána képtelenek voltak újabb tengeri akciókba kezdeni. Ettől
kezdve a legtöbb angol sorhajón a legénység esélye arra, hogy csa­
tában haljon meg, lényegesen csökkent, de a betegségek, balesetek
és a vezetők durva bánásmódja így is elvitte a besorozott emberek
majdnem felét.
Ha Bellamy a haditengerészet helyett mégis a kereskedelmi ten­
gerészetnél kötött ki, a kezdeti angol sikerek csak tovább rontottak
életben maradási esélyein. A vereségek után a franciák és a spanyolok
átirányították a tengeri hadviselésüket az angol hadiflottáról a keres­
kedelmi hajókra, abban a reményben, hogy elvághatják a szigetki­
rályságot vagyona és ellátása forrásaitól. A francia haditengerészet e
célra néhány raj gyors hadihajót állított fel, de XIV. Lajos rájött, hogy
olcsóbb kiadni a munka nagy részét magánembereknek, és nagylelkű
támogatásokat ajánlott fel alattvalóinak saját privatérhajóik megépí­
tésére. A malagai ütközet után a franciák nagy számban küldtek víz­
re jól felszerelt, tíz-negyven ágyús privatérhajókat. Csak Dunkerque-
nél, a csatorna partján lévő francia kikötőben több mint száz tevé­
kenykedett belőlük. A francia privatérok Calais-tól Martinique-ig a
tucatnyi francia kikötőben állomásozó társaikkal együtt évente 500
angol és holland hajót kaptak el, több tucat pedig a Kuba és a
Karib-térség spanyol fennhatóságú részén működő spanyol kollégá­
iknak esett áldozatul. Az angol kereskedőhajók nem tudták elhagy­
ni Dovert meg a többi angol kikötőt, mert féltek, hogy elfogják őket.
Franciaországnak és Spanyolországnak azonban nemsokára le­
hetősége adódott megízlelni a saját főztjét, és Thatch és Rogers
azok között volt, akik segédkeztek ebben.

Valamikor a spanyol örökösödési háború előtt vagy alatt Edvard

Thatch útra kelt Amerikába szerencsét próbálni, és egy ismeretlen
hajón átvitorlázott a jamaicai Port Royal tágas kikötőjébe.
Jamaica már fél százada angol gyarmat volt, de jellegében annyira
nem volt angol, amennyire csak el lehetett képzelni. Hétágra sütött
 a nap. Köd és hideg helyett a tenger meleg és nehéz levegőt hozott,
megfullasztva gyapjúruházatú angol lakosait. Thatch nem talált itt
semmit, ami az Avon völgyének lágyan hajló dombjaira emlékez­
tette volna. A vulkanikus hegyek gerincei átszakították dzsungel­
lel borított bőrüket, és gőzt és ként pöfékeltek magukból. Az Euró­
pából idevezető úton a tenger elvesztette színét, és olyan tiszta lett,
hogy akár száz láb mélységben is látni lehetett a homokos, korall­
szirtekkel szegecselt fenekét, és sokszínű lakóit. Voltak repülő ha­
lak, és olyan madarak, amik tudtak beszélni. Gigantikus teknősök
másztak ki a tengerből többezres csapatokban, és halmokat raktak
akkora tojásokból, mint egy kifejlett fácán. Ősszel erőteljes viharok
söpörtek végig a szigeten, városokat téve a föld színével egyenlővé,
és törött hajókat szórva szét a partokon. Néha maga a sziget is föld­
rengésre ébredt, ami poloskaként rázta le magáról a városokat, ül­
tetvényeket, embereket. Mi több, Jamaica és társszigetei láthatatlan
betegségekkel is köszöntötték új lakosaikat: maláriával és sárgaláz­
zal, vérhassal és pestissel.
Mielőtt bejutott volna a gyarmat fő kikötőjébe, Thatch hajója
megkerülte a horgonyzóhelyét délről védő hosszú, homokos föld­
nyelvet. Port Royal a földnyelv csúcsán állt. Egykor a legnagyobb
és leggazdagabb angol telep volt Amerikában, kereskedői szorgos
cukor- és rabszolga-kereskedelmük révén eljutottak a „ragyogás te­
tőfokára". Amikor Thatch megérkezett, Port Royal nagyja víz
alá került az 1692-es pusztító földrengésnek köszönhetően, amely
elnyelte a város egy részét, a maradékot pedig félig romba döntöt­
te, és 7000 lakosából legalább 2000 főt megölt. 1703-ban egy
tűz porig égette a még álló házakat is, csak a kikötő bejáratát őrző
kőerődöt kímélte meg, és egy akkor már szigeten fekvő házat, mi­
vel a homokos félsziget egy része beomlott a földrengés során.
Az egykor pompájáról és szabadosságáról híres város Thatch ide­
jében alig volt több egy nyomornegyednél, „alacsony, kicsi és sza­
bálytalan alakú" házakkal és utcákkal, amelyeket a látogatók nem
túl hízelgően London legszegényebb kerületeihez hasonlítottak.
 És ami még rosszabbá tette a helyzetet, a jamaicai hatóságok köte­
lezték a helyi rabszolgákat, hogy az éjjeliedényeiket kivigyék a Port
Royal melletti központi szemétdombra, így amikor délután feléledt
a tengeri szél, szörnyű bűz terítette le a lakosokat.
A kellemetlen szagú széllel érkező hajók megkerülték Port Royalt,
átvágtak Jamaica forgalmas kikötőjén, és elhaladtak a part menti ke­
reskedelemmel foglalkozó szlúpok, óceánjáró rabszolgahajók és ha­
ditengerészeti fregattok mellett. A legtöbb hajó az északi part köze­
lében horgonyzott, ahol az 1703-as tűzvész túlélői a Blue Mountains
lábainál megalapították Kingston új települését. Kelet felé egy földút
tekergőzött a rabszolgák viskói és a cukornádültetvények között, az
öt mérföldre található St. Jago de la Vega, vagyis Spanish Town vá­
rosa irányába, amelyet Anna királynő nemrég nevezett ki a gyarmat
új fővárosává.
Jamaica kétes hírnévnek örvendett. A londoni író, Edvard Ward
nem talált itt semmi szépet, amiről beszélhetett volna 1697-es lá­
togatása során. „Csavargók gyülekezőhelye, csődbe jutottak mene­
déke és a börtöntöltelékek árnyékszék-ülőkéje", állapította meg.
Jamaica „olyan émelyítő, mint egy kórház, olyan veszélyes, mint a
pestis, olyan forró, mint a pokol, és olyan gonosz, mint az ördög''.
Ez „a világegyetem trágyadombja", a „szégyentelen szeméthalom
... amire [Isten] nem figyelt oda, amikor megalkotta a világot a
maga csodálatos rendjében". „Lakosai - folytatódott a szónoklat -
nem tisztelnek mást, csak a pénzt, az sem fontos számukra, miként
jutnak hozzá, mert nincs más boldogságuk, egyedül csak a gazdag­
ság."
Kingston és Port Royal dokkjain túl a sziget hatalmas szarvas­
marhafarmokra és cukornádültetvényekre volt felosztva, amiknek
legnagyobb része olyan földjeiktől távol lévő tulajdonosok birtoká­
ban volt, akik a hazaküldött nyereségből viszonylagos biztonság­
ban és kényelemben éltek Angliában. Az angol hatóságok évtize­
dekig a nemkívánatos személyek lerakóhelyének használták a szi­
get ültetvényeit: puritánok és más vallási eltévelyedettek, skót és ír
 nacionalisták, a korona elleni sikertelen felkelések résztvevői, föld-
telen parasztok, koldusok és közönséges bűnözők nagy számban
kapták azon magukat, hogy az itteni telepesek béresei. Szerződé­
ses szolgák voltak, és egymás után hullottak el valamelyik trópusi
betegségben miközben az ültetvényesek földjén dolgoztak az
enyhülni nem akaró napsütésben. Sokan elmenekültek, és csatla­
koztak a privatérokhoz, akik az 1660-as és 1670-es háborúk alatt
Port Royalt használták kiindulópontként a spanyol hajók elleni tá­
madásokhoz.
A korai 1700-as években, Thatch megérkezésekor, az ültetvény­
tulajdonosok már végleg megváltak a szerződéses szolgáiktól, és
a szigetre hozott, rabszolgaságra kényszerített afrikaiak seregeivel
helyettesítették őket. Jamaica nem csupán elfogadta a rabszolgasá­
got, hanem rabszolgatartó társadalmában tökélyre fejlesztette azt.
Minden évben több tucat hajó érkezett Nyugat-Afrikából, és sok
ezer főt rakott partra. Annak ellenére, hogy halálozási ará­
nyuk jóval meghaladta a születések számát, a sziget rabszol­
gái megduplázódtak 1689-hez képest, 55 000 főre nőtt a számuk,
és az 1700-as évek elejére nyolcszorosan múlta felül az angol lakos­
ságét. Kingston és Port Royal városán kívül, Jamaica többi részén
fehér telepesek, felügyelők és szolgák kis csoportja élt állandó féle­
lemben, hogy a földeken, legelőkön és cukorgyárakban dolgozó af­
rikaiak tömege egyszer csak felkel ellenük. Az angolok a rend fenn­
tartására drákói törvényeket léptettek életbe, ezek alapján a gazdák
nagyjából kedvük szerint fenyíthették fekete foglyaikat, jóllehet ok
nélkül megölni közülük valakit 25 fontos bírságot vont maga után.
A rabszolgákat kasztrálással, csonkítással vagy élve elégetéssel le­
hetett büntetni, bírósági tárgyalás nélkül. Bármely három földtulaj­
donos két békebíróval összeülve szinte minden kívánt ítéletet meg­
hozhatott. Ha egy lakost azon kaptak, hogy szökött és vélhetően
bűntényt elkövetett rabszolgát rejteget, 100 font pénzbüntetéssel
sújthatták, többel, mint amennyit a legtöbben négy év alatt keres­
tek. És még így is tucatjával menekültek a feketék minden
évben. Kezdetleges településeket hoztak létre a hegyekben, növé­
nyeket termesztettek, családot alapítottak, gyakorolták a vallásukat,
fürge és hatékony dzsungelharcosokká képezték magukat, hogy ül­
tetvényeket támadjanak meg, rabszolgákat szabadítsanak ki és le­
öljék az angolokat. A fővárosukban, Nanny Townban, a szóbeszéd
szerint egy idős és nagy hatalmú boszorkány, Nanny anyó vezette
és védte mágikus ráolvasásokkal a szökevényeket.
A háború 1702-es kitörésével a jamaicai ültetvény tulajdonosok­
nak nemcsak a rabszolgafelkelések miatt kellett aggódniuk, hanem
egy esetleges ellenséges invázió miatt is. Jamaica magányos sziget
volt a spanyol tengerben, a spanyol Kuba közelében, több száz mér­
földre helyezkedett el bármely más angol gyarmattól. 1703-ban
francia és spanyol erők kifosztották és elpusztították Nassaut, Ja­
maica legközelebbi angol szomszédját, eltávolították a kormányt és
a környező erdőkbe zavarták a telepeseket. Joggal lehetett attól tar­
tani, hogy Jamaica lesz a következő áldozat.
A spanyolok szerint Angliának először is soha nem lett volna sza­
bad megtelepednie az Újvilágban. Kolumbusz Kristóf a spanyolok­
nak „fedezte fel" Amerikát 1492-ben, bár soha nem tette be a lábát
sem Észak-, sem Dél-Amerika szárazföldjére. A Kolumbusz felfede­
zése utáni évben VI. Sándor pápa, Isten földi helytartójaként az egész
nyugati féltekét Spanyolországnak adta, annak ellenére, hogy gya­
korlatilag semmit nem ismertek belőle. Új-Fundlandtól Dél-Ameri­
ka legdélebbi csücskéig mindent Spanyolországnak adományozott a
pápa, kivéve a mai Brazília keleti részét, amit a portugál király ka­
pott meg. Sándor pápa azonban jóval nagyobb területet ajándéko­
zott Spanyolország királyának, mint amekkorát az kezelni tudott:
tizenhat millió négyzetmérföldet, Spanyolország területének nyolc­
vanszorosát, és a két kontinenst már emberek milliói lakták, részben
erős birodalmakba szerveződve. Dél- és Közép-Amerika meghódí­
tása és gyarmatosítása a tizenhatodik-tizenhetedik században végső­
kig kimerítette a spanyol erőforrásokat, és a spanyol király kényte­
len volt a hideg, aranylelőhelyek nélküli északkelet-amerikai erdőket
 Új-Anglia, Új-Hollandia és Új-Franciaország telepeseinek hagyni.
Ugyanakkor Virginiától délre a spanyolok mindent a birodalmuk ré­
szének tekintettek, ide értve Spanyol Floridát, a Bahamákat és a ter­
jedelmes Karib-szigeteket.
1600-ra világossá vált, hogy még ez a szelet is túl nagy a spanyo­
loknak kolonizálni és megvédeni, a többi európai hatalom lassan
befurakodott a Karib-térségbe. Teljes lakossága mindössze hétmil­
lió lévén, Spanyolország csak a térség legválogatottabb részeit
tudta gyarmatosítani - Dél-Amerika szárazföldi partjait (az úgyne­
vezett Spanyol Földet) és Kuba, Puerto Rico, Jamaica és Hispaniola
nagy szigeteit. Mindent megtettek, hogy járőrhajókkal ellenőrizzék
a maradékot - az ezernyi kisebb, kevésbé értékes szigetet a Flori­
dánál levő Bahama-zátonyoktól a dél-amerikai partoknál elterü­
lő Trinidadig -, de a riválisaik így is elfoglaltak néhányat, és erő­
döket építettek fiatal gyarmataik megvédésére. A franciák kezére
jutott az apró Martinique, St. Lucia és Guadeloupe, a hollandok
megszerezték Curafaót és Bonaire-t a Spanyol Föld közelében. Az
angolok a kis szigetekre koncentráltak a Karib-térség legkeletibb
részén, 1624-ben telepeseket küldtek St. Christopherre, 1628-ban
Nevisre, 1627-ben Barbadosra, az 1630-as évek elején Antiguára
és Montserratra, és az 1640-es években néhány szigetecskére a
Bahamákon. 1655-ben egy angol expedíciós csapat megtámadta és
elfoglalta Jamaicát, amelynek területe nagyobb volt, mint a koráb­
ban birtokolt szigetek együttvéve (4400 négyzetmérföld, valami­
vel kisebb mint Connecticut vagy Észak-Írország). Közre fogva a
Windward-átjárót - Európa és a Spanyol Föld közötti elsődleges
áruforgalmi útvonalak egyikét - az angol Jamaica fenyegetést je­
lentett Spanyolország kereskedelmére, és a spanyoloknak minden­
nél égetőbb volt, hogy visszaszerezzék a területet.
A spanyol örökösödési háború alatt Jamaica telepesei jó okkal ag­
gódhattak a spanyol vagy francia megszállás miatt. Mivel hadihajói
nagyját lekötötte a La Manche csatorna védelme és a kereskedőhajók
kísérése, Anglia Királyi Haditengerészete csekély erőforrást tudott
 az elszórt karibi gyarmatok oltalmazására fordítani. A háború legna­
gyobb részében a Leeward-szigeteki gyarmatokat (St. Christopher,
Nevis, Antigua és Montserrat) egyedül védelmezte egy ötödosztályú
fregatt, sokáig pedig nem is volt ott senki a Királyi Haditengerészet­
től. Barbadoson, a francia Martinique és Guadeloupe veszélyes kö­
zelségében, a legjobb időkben is csak negyed- és ötödosztályú hajók
járőröztek. A Bahamák gyarmatait egyáltalán nem őrizte semmi, és
többször égették fel francia és spanyol behatolók. Még Jamaicán, a
haditengerészet helyi főhadiszállásán is mindössze fél tucat hadihajó
állomásozott, és csak ritkán akadt közöttük negyedosztályúnál na­
gyobb méretű és felszereltségű.
A különböző területeken lévő fregattok ráadásul egymást sem
tudták hatékonyan segíteni, egyik helyről a másikig eljutni szinte a
lehetetlenséggel volt határos. Az akkori négyszögvitorlás hadiha­
jók nem tudtak hatvannyolc foknál kisebb szögben a széllel
szemben vitorlázni, így figyelembe véve az ellenszelet és az áram­
latokat, előfordulhatott, hogy alig vagy egyáltalán nem haladtak
előre. Mivel a passzátszél keletről fújt, egyszerű volt például Bar-
badosról vagy a Leeward-szigetekről hátszéllel Jamaicára hajózni
- ahogy minden Európából érkező hajó tette -, Jamaicáról Barba-
dosra menni viszont rendkívül körülményesnek bizonyult, ezért az
Európába igyekvő hajók is inkább északra tartottak a Golf-áram­
lattal az Atlanti-óceán partvidéke mentén, hogy ott elkapják az
északon uralkodó nyugati szelet. Ha Barbadost megtámadták vol­
na, nem sok remény lett volna, hogy valaki Jamaicáról segítségükre
siessen. A kisebb és fürgébb szlúpok és szkúnerek kisebb szögben
tudtak ugyan vitorlázni a széllel szemben és üzeneteket közvetíteni
oda-vissza a szigetek közt, de még ez is hetekbe telt, és így a gyar­
matok haditengerészeti különítményei rendszerint magukra voltak
utalva.
A hadihajók, egyébként, épphogy menetképes állapotban voltak,
és az szóba sem jöhetett, hogy ők támadják meg az ellenséget. A tró­
pusi időjárás elrohasztotta a vitorlákat és a kötélzetet, rozsdássá tette
 a vereteket és horgonyokat, és ezek egyikét sem lehetett egyköny-
nyen beszerezni a Karib-szigetvilágban. Ha a főárboc megsérült
egy viharban vagy a harc során, a hajónak el kellett mennie egé­
szen New Englandig, mert a szigeteken nem volt megfelelő fa új
árboc készítéséhez. Ami még rosszabb, a tenger maga is ott­
hont adott egy mohó, farágó parazitának, a hajóféregnek, amely a
tölgyfa hajótörzset átfúrva szivárgást okozott a hadihajókon. Az
egyetlen hatékony eszköz a kártevő ellen az volt, ha háromhavonta
oldalára döntötték a hajót: kiürítették, és sekély vízben először az
egyik, majd a másik oldalára fordítva lekaparták és letisztították az
odagyűlt és rátapadt élősködőket. A munkát a kisebb hajókon egy
lassan mélyülő part mellett is el tudták végezni, de a nagyobbak­
nak, mint például a haditengerészeti fregattoknak, szükségük volt
valamilyen támasztékra, aminek neki lehetett dönteni őket - speci­
álisan kialakított rakparthoz, vagy egy régi hajótesthez -, és a szi­
geteken ilyesmi általában nem állt rendelkezésre. Mindezek­
nek köszönhetően, amikor a jamaicai hajórai 1704-ben megkísérelt
kihajózni Port Royalból, hogy visszaverje a hírek szerint készülődő
francia támadást, a húszágyús, hatodosztályú HMS Seahorse any-
nyira szivárgott, hogy azonnal vissza kellett térnie a kikötőbe, az
ötödosztályú Experiment hajózásra alkalmatlannak bizonyult, és
két jamaicai támogató hajó pedig szerkezetileg volt gyenge az üt­
közethez. 1711-ben a Leeward-szigetek kormányzója jelen­
tette, hogy az egyetlen ott állomásozó hajó „annyira koszos, a vitor­
lája és kötélzete pedig annyira elnyűtt volt, hogy semmi nem mű­
ködött rajta, minden cserére szorult, ha szélirányban akart elmenni
Leewardra" megvédeni egy induló kereskedelmi konvojt. „Nem
lenne képes a széllel szemben visszafordulni, így kénytelen lenne
Jamaica vagy Új-Anglia felé venni az irányt."
A legénység gyakran rosszabb állapotban volt, mint a hajó maga.
A szegényes étrend, szigorú fegyelem, kemény időjárási körülmé­
nyek és betegségek miatt amúgy is szenvedő embereknek nem volt
könnyű alkalmazkodni a karibi hőséghez és a nagy páratartalomhoz.
Az sem sokat segített, hogy ruházatuk gyapjúból készült, és sózott
húson, nehéz kétszersültön, valamint nagy adag sörön és rumon
tartották fenn magukat. Ha utolérte őket valamelyik trópusi beteg­
ség - malária, sárgaláz, himlő vagy lepra a matrózok úgy hullot­
tak, mint a legyek. William Kerr sorhajókapitány, Jamaica parancs­
noka 1706-ban, a fertőzések miatt olyan sok embert vesztett, hogy
nem tudta elhagyni Port Royal kikötőjét, és megindítani a terve­
zett támadást a spanyol kincses flotta ellen. A következő hó­
napokban az angol hajóhad kifogyott az élelmiszerből, a jamaica-
iaktól viszont képtelenség volt beszerezni a szükséges ellátmányt,
mert ők a többi angol gyarmatosítóhoz hasonlóan, visszautasították
a trópusi termények termesztését és fogyasztását, inkább az Ang­
liából vagy Észak-Amerikából behozott lisztre és sózott húsra ha­
gyatkoztak. Így, mire megérkezett Kerr hivatalos utánpótlása
1707 júliusában, az emberei nagy része meghalt, és a puszta hazaté­
réshez is sokakat kellett átvennie a frissen érkezett hajók legénysé­
géből.
Még ha működőképesek is voltak, a hadihajók akkor sem tudtak
versenybe szállni a Karib-szigeteken Guadalupe-tól Martinique-ig
mindenfelé hemzsegő mozgékony francia privatérhajókkal. A priva-
térok sebes szlúpokat és kétárbocos brigantinokat használtak, ame­
lyek egy négyzetvitorlásnál jóval könnyedebben alkalmazkodtak a
szélirányhoz.
Az 1711-ben Barbadoson állomásozó Charles Constable kapi­
tány arra figyelmeztette a kormányzót, hogy a francia privatérok
„olyan ügyesen" vitorláznak, hogy egy hadihajónak rendszerint
lehetetlenség elkapni őket. „Amint meglátnak egy hadihajót... csak
jobban szélnek dőlnek, és folytatják útjukat a kereskedőhajóink után
kutatva, és gyakran el is kapják azokat." Úgy vélte, a kormányzónak
szüksége lenne „egy rendkívül jól vitorlázó szlúpra", amely harcba
tudna szállni a privatérokkal.
Az angoloknak tüzet használva kellett szembeszállniuk a tűz­
zel, és Jamaica kereskedői lelkesen várták, hogy ezt meg is tehessék.
 A privatérkodásnak hosszú történelme van Port Royalban. Az 1660-
as és 1670-es években Henry Morgan és más buccaneerek Jamaica
kormányzójának felhatalmazásával támadtak rá a spanyol hajókra.
Több százat fogtak el belőlük és vittek Port Royalba, hogy
aztán az Admiralitás Gyarmati Bírósága (Vice-Admiralty Court)
jogos hadizsákmánnyá nyilvánítsa őket. A buccaneerek a préda
értékének 10 százalékát az Admiralitásnak adták, a mara­
dékból pedig hihetetlen vagyonokat halmoztak fel. Egyes magán-
buccaneerekről az a hír járta, hogy 2000-3000 pezót (500-750 font)
költöttek egyetlen lakoma alkalmával. A következő évtizedekben a
buccaneerek lassan eltűntek, a jamaicai kereskedők emlékezetében
azonban elevenen élt, hogy a privatér tevékenység milyen jövedel­
mező lehet.
Nem csoda, hogy amint értesültek róla, hogy a nemzetük há­
borúba lépett, azonnal privatérhajók építésébe fogtak. l702 nya­
rán kilenc ilyen hajó Jamaicáról a Spanyol Földre vitorlázott, több
mint 500 emberrel a fedélzetén. Következő tavasszal tértek vissza
Jamaicára, rabszolgákkal, ezüsttel, aranyporral és más értékes ja­
vakkal megrakodva, miután felégettek és kifosztottak néhány spa­
nyol gyarmattelepülést Panamában és Trinidadon. 1704-ben
egy jamaicai privatérhajó legyőzött egy huszonnégy ágyús fran­
cia hajót, és a Királyi Haditengerészet fregattjaihoz csatlakozva
elkezdték megtisztítani a hajózási útvonalakat az ellenséges kollé­
gáktól.
A háború előrehaladtával a jamaicai privatérflotta harminc hajósra
bővült, mindegyiken 70 és 150 fő közötti legénységgel, lefoglalva a
szigeten élő fehér férfilakosság háromnegyedét. „A sziget né­
pessége nem törekedett semmi másra olyan elszántan, mint hogy bá-
torítsa a privatérokat, és bár néha elég nagy veszteségeket szenvedtek
... a naponta behordott gazdag zsákmány feledtette ezt", emlé­
kezett vissza az egyik helybéli negyedszázaddal később.
 Edward Thatch is egy ilyen privatérhajón szolgált, amely a
Kuba és Hispaniola6 körüli vizeket járta, és a gyengén védett spa­
nyol kereskedelmi hajókat támadta meg. Alkalmanként elmentek
a Leeward-szigetekhez, a Floridai-szoroshoz vagy Vera Cruz és a
Spanyol Föld más területeinek partjaihoz. A privatérhajón töltött
évek alatt Thatch nem jutott el a parancsnoki fokozatig, valószínű­
leg tapasztalt elsőtiszt (a parancsnok főhadnagya), kormányos (aki a
hajó manőverezéséért felel), fedélzetmester (a partra szálló csapatok
irányítója) vagy tüzér lehetett. Egész a fejében voltak az utak a Ka­
rib-szigetek közt, tudta, hogyan vitorlázzon a szigetek közötti alat­
tomos és feltérképezetlen átjárók között, hol találhat élelmet és vizet
biztosító rejtett horgonyzóhelyet, megfelelő tengerpartot a szlúp tör­
zsének megtisztításához, és ami a legfontosabb, hol találhat és kap­
hat el gazdagon megrakott zsákmányokat.

Mindeközben az Atlanti-óceán túloldalán Woodes Rogers is pri-

vatérkodásba kezdett. A bristoli kereskedők jelentős számú hajót
vesztettek a franciák miatt, sokan akartak visszavágni, és esélyt kapni
arra, hogy visszaszerezzék veszteségeik egy részét. Több tucatnyian
kérvényeztek megbízást privatérhajók felszerelésére, vagy arra, hogy
megtarthassák, amit felfegyverzett kereskedőhajóikkal sikerült ösz-
szeszedniük. A kérelmek Londonban megfelelő hallgatóságra talál­
tak, Anna királynőt annyira nyugtalanították a hajózási károk, hogy
1708-ban rendeletet adott ki, melyben eltörölte az Admiralitás része­
sedését az elkobzott pénzből, így a továbbiakban a privatérhajók tu­
lajdonosai és személyzete a préda teljes egészét szétoszthatták maguk
között. A privatér megbízásokat - vagy márkaleveleket - 127 bristo­
li hajó kapta meg a háború alatt, és ezek közül legalább négyet
részben Rogers birtokolt.

6 Az a sziget, melyen ma Haiti és a Dominikai Köztársaság osztozik.

 Rogers egész életében tevékeny rabszolgakereskedő volt, ez alól
a legkorábbi privatér vállalkozása sem volt kivétel. Első megbízóle­
velét az ő és három másik bristoli kereskedő tulajdonában lévő, 130
tonnás Whetstone Galley-ra szerezte. A tizenhat ágyúval felszerelt
hajót, amit Rogers az apósa után nevezett el, inkább lehetett fel-
fegyverzett rabszolgaszállítónak nevezni, mint magánkézben lévő
hadihajónak. Bristoli vámjegyzékek szerint a Wbetstone Galley 1708.
február 3-án hagyta el a várost, és az afrikai Rabszolgapart felé vette
az irányt 1000 font értékű csereáruval a fedélzetén. Azt tervezték,
hogy amikor megérkeznek Guineába, Thomas Robbins kapitány az
árut elcseréli 270 rabszolgára, akiket aztán átvisz és elad Jamaicán.
Sohasem jutottak el Afrikáig. Amikor eltávolodtak Anglia partjai­
tól, a Wbetstone Gralley-t francia privatérok elfogták.
1707 márciusában Rogers márkalevelet kapott egy igazi priva-
térhajó, az Eugene Prize számára, melynek tulajdonjogán egy má­
sik kereskedővel osztozott. A 100 tonnás hajó nyolc ágyút és húsz
jól felfegyverzett embert szállított, és úgy tűnik, csak hazai vizeken
utazott, mivel Rogers az Eugene Prize ágyúit mindössze egy-egy lö­
vedékkel látta el. A többi általa felszerelt privatérhajó viszont
már távolabbra is elvitorlázott.
Rogers a háború első éveit Bristolban töltötte, családot alapított,
és saját növekvő üzleteit igazgatta. 1707 végén látogató érkezett
hozzá, apja egyik régi barátja, a hajós William Dampier. Dampier
négy és fél évvel azelőtt távozott Bristolból, a háború kezdetén,
hogy részt vegyen a Csendes-óceán egyik legvakmerőbb és legszo­
katlanabb privatér küldetésében. Abban a reményben jött Bristol­
ba, hogy sikerül meggyőznie a kereskedőket egy hasonló misszió
finanszírozásához. Az ötvenegy éves tengerészkapitányt felzaklat­
hatta az idősebb Woods Rogers halálának híre, de helyette sikerült
egy még alkalmasabb támogatóra lelnie a fia személyében.
A Csendes-óceán a legtöbb angol kereskedő számára még min­
dig terra incognita volt. Spanyol monopólium volt az óriási terü­
let teljes európai kereskedelme, gyarmatosítva a Fülöp-szigeteket,
 Guamot és Amerika teljes csendes-óceáni partvidékét, délen Chi­
le jeges fjordjaitól a Nuestro Senora de Loreto kis misszionárius
településeiig a Kaliforniai-félszigeten. A spanyolok megtámadha-
tatlannak tartották csendes-óceáni birtokaikat, különösen keleti
irányból, mert arra csak úgy lehetett eljutni, ha valaki Dél-Ameri-
ka legdélebbi csúcsánál megküzdött a borzongató időjárási feltéte­
lekkel, a Drake-átjáró gyakran ismétlődő és legvadabb viharaival a
világon. Az angolok elfogadták ezt a tényt, és a Csendes-óceánt el
is nevezték „Spanyol-Tónak".
Dampier azonban tudta, ez nincs teljesen így. Háromszor vitor­
lázta körbe a Földet, kétszer a Drake-átjárón keresztül, városokat
fosztott ki Panamában és Peruban, és a HMS Roebuck parancsno­
kaként felderítette Ausztráliát és Új-Guineát. Sejtette, hogy nagy
gazdagság vár arra, aki utat talál a Spanyol-Tóhoz.
A Spanyol Birodalmat a Mexikóból és Peruból beáramló arany és
ezüst tartotta fenn, az itteni bányákban indiánok seregeit kényszerí­
tették rabszolgaságra és dolgoztatták halálra. A Potosi ezüsthegy
egyedül kétmillió pezó (500 000 font) értékben termelt az értékes
fémből évente, és Mexikó és Peru többi arany- és ezüstbányája eh­
hez még hozzáadott további 8,7 milliót (2 175 000). Az Újvi­
lágban nem sok mindent lehetett vásárolni, ezért az egész vagyont
át kellett szállítani Spanyolországba: ehhez volt szükség a nagy kin­
cses flottákra.
A spanyol örökösödési háború idejére Spanyolországnak össze­
sen három kincses flottát sikerült felszerelni. Az első kettő a spa­
nyolországi Cádizból nagyjából évente hajózott ki az Atlanti-óce­
ánra, az amerikai gyarmatokon szükséges katonákkal, fegyverekkel,
borral, bányászfelszereléssel és kézműves termékekkel megrakottan.
A Terra Firma (avagy szárazföldi) flotta a mai Kolumbia terüle­
tén lévő Cartagenába tartott, itt a rakományát kicserélte több mil­
lió pezó értékű potosii ezüstre. A másik, az Új-Spanyolország flotta
a mexikói Veracruz felé indult, ahol megtöltötték Mexikó bányáiból
származó arannyal és ezüsttel, és a harmadik flotta által szállított
 termékekkel. Ez utóbbi a Csendes-óceánt szelte át, a Mexikó csen­
des-óceáni partjainál fekvő Acapulcóból a 9000 mérföldre lévő Fü-
löp-szigeteki Maniláig, ugyancsak ezüstöt és aranyat szállítva. Ott
aztán a „Manila-gályák" parancsnokai - rendszerint csak egy vagy
kettő - nagy mennyiségű selymet, porcelánt és más finoman meg­
munkált árut vettek az ázsiai kereskedőktől. A gályák ekkor megfor­
dultak, és a luxuscikkeket átszállították az óceánon, vissza Acapul-
cóba. Innen öszvér vontatta szekerekkel keresztülvitték a rakományt
Mexikón, és Veracruzban felpakolták az Új-Spanyolország flotta gá­
lyáira, amelyek aztán Havannában csatlakoztak a Terra Firma flottá­
hoz, majd áthajóztak a Floridai-szoroson, vissza Cádizba.
Mexikó, Peru és a Kelet kincseivel megrakott kincses flották min­
dig is csábító célpontot jelentettek az angol buccaneerek, privatérok
és a Királyi Haditengerészet hadihajói számára. A Manila-gályák­
kal más volt a helyzet. Úgy építették őket, hogy legyőzhetetlenek
legyenek: 500 és 2000 tonna közötti úszó erődök voltak, fedélze­
tükön több száz emberrel, és több sor nehézágyúval. Csak egyetlen
angolnak sikerült valaha is elfoglalnia egyet - a buccaneer Thomas
Cavendishnek 1587-ben -, és az is egy viszonylag kisméretű, 700
tonnás hajó volt. Dampier maga is megtámadott egy Manila-gályát
a legutolsó tengeri útja során, de egyik emberének a szavai szerint,
„túl erősek voltak azok nekünk". Hajójának ötfontos ágyúgo­
lyói jóformán alig ütöttek rést a kincses gálya trópusi keményfából
készült testén, míg a spanyolok huszonnégy fontosai darabokra tör­
ték az ő férgek rágta hajótörzsét. Ugyanakkor, egyik kortársa szavai­
val élve, Dampier „soha nem tett le a tervéről", és buzgón igye­
kezett a fiatal Rogers támogatását megszerezni az elképzeléséhez.

Dampier elszántabban akarta Angliát elhagyni, mint azt Rogers

gondolhatta. Hatalmas hírneve ellenére, a karrierje megfeneklett.
A HMS Roebuck feletti parancsnoklása katasztrofálisra sikerült: a
290 tonnás fregatt elsüllyedt útban visszajövet Angliába. Embereivel
egy lakatlan helyen vetődött partra, és miután megmentették őket,
három katonai ügyésszel kellett szembenéznie. A bíróság a három­
éves utazás alatt keresett teljes fizetésének megfelelő összegre bün­
tette, és kimondta, hogy „Dampier nem megfelelő személy arra,
hogy parancsnokként alkalmazzák Őfelsége bármely hajóján".
A csendes-óceáni felfedezőútja során veszekedett a tisztjeivel, és a
legénysége tiszteletét is elvesztette, mikor egy csatában elbújt a hát­
só fedélzeten egy ágyakból és takarókból épített barikád mögött.
Nem tudta megfelelően letisztítani a hajói törzsét - a 200 tonnás St.
George-ét és a kilencven tonnás Cinque Ports gályáét -, így mindket­
tőt a férgek pusztítására hagyta. Az egyik embere inkább megkoc­
káztatta, hogy szerencsét próbál egy lakatlan csendes-óceáni szige­
ten, mint hogy folytassa útját a széteső hajón. Végül a férgek győz­
tek, és mindkét hajó elsüllyedt, de még előtte a legénység nagy része
elhagyta a parancsnokot a jó néhány zendülés utóhatásaként.
Dampier valahogy mégis hazajutott, és szembetalálta magát egy sor,
a gyenge parancsnoki teljesítményéből következő polgári perrel.
Woodes Rogers ügyet sem vetett ezekre, és belelovalta magát
Dampier elképzelésébe, miszerint vezessenek privatérexpedíciót a
Csendes-óceánra, és fogjanak el egy Manila-gályát. A legnagyobb
kihívást a szükséges pénz összegyűjtése jelentette. Dampier tapasz­
talatból tudta, hogy egy Manila-gálya elfoglalásához legalább két
jól felfegyverzett fregattra és kellő számú legénységre van szükség.
Annyi emberre, hogy elegen legyenek egy tekintélyesebb méretű
fedélzet megtámadásához. Ilyen hajókat a Csendes-óceánra külde­
ni költséges dolog volt, jóval többe került, mint amit Rogers finan­
szírozni tudott. Óriási mennyiségű élelmiszerre és ellátmányra volt
szükség az otthontól távoli hajózáshoz, és tapasztalt tisztekre, akik
fegyelmet tudtak tartani a három vagy négy évig elhúzódó utazás
alatt. Rogers szerencséjére a jó kapcsolatokkal rendelkező apósa, Sir
William Whetstone nemrég érkezett vissza Bristolba, és kész volt
előterjeszteni a merész tervet a város vezető kereskedőinek.
 A kereskedők kaptak a terven, annak minden részletével együtt.
Polgármesterek, volt polgármesterek, leendő polgármesterek, főis­
pánok, városi főjegyzők és a Bostonban mindenható Kereskedel­
mi Vállalkozások Társulásának a feje részesedést vásárolt, csakúgy,
mint Rogers barátja és vélhető rokona, Francis Rogers. A he­
lyi nagyságok együttesen megegyeztek két új, Bristol hajóműhelye-
iben már készülő fregatt megvásárlásáról és felszereléséről.
A Duke volt a nagyobb a kettő közül, 350 tonnás, harminchat
ágyúval, a Dutchess valamivel kisebb, a maga 260 tonnájával és hu­
szonhat ágyújával. Rogers is beszállt a hajók költségeibe, és
őt nevezték ki az expedíció parancsnokának és a Duke kapitányá­
nak. Egy másik befektető, a nemesi származású kereskedő, Stephen
Courtney irányította a Dutchesst. Dampiert a küldetés nélkülözhe­
tetlen csendes-óceáni kalauzának a posztjára vették fel. A tisztek
közt volt Rogers öccse, John, és a Dutchess főtisztje, Edvard Cooke,
bristoli kereskedőkapitány, akit az előző évben kétszer támadtak
meg francia hajók. Az egyik legnagyobb befektető, dr. Thomas
Dover szintén csatlakozott az utazáshoz, mint az expedíció elnö­
ke, egy olyan pozícióban, mely meglehetősen nagy beleszó­
lást engedett neki stratégiai döntésekbe, többek közt, hogy merre
hajózzanak, és hogy mit támadjanak meg. Dover, az Oxfordon vég­
zett orvos hamar elnyerte a Dr. Higany becenevet, mivel előszere­
tettel alkalmazta a higanyt páciensei mindenféle betegségére.
A tulajdonosok kinevezték vezető katonaorvosnak, valamint a szá­
razföldi hadműveletek felett legmagasabb fennhatósággal rendel­
kező katonai parancsnoknak, ami különös döntés volt, lévén sem­
milyen katonai tapasztalattal nem rendelkezett, sőt, a későbbi ese­
mények megmutatták, hogy vezetői érzéke sem volt.

Rogerst híressé tette az expedíciója kortársai körében, de ezenfe­

lül neki köszönhetik a történészek az egyetlen részletes beszámolót
arról, hogyan zajlott az élet egy XVIII. századi privatérhajó fedélze­
tén. Rogers is, Cooke is pontos naplót vezetett a hároméves utazás
minden egyes napjának a kalandjairól, amiket aztán - egymással ver­
sengve - könyvvé szerkesztve meg is jelentettek nem sokkal vissza­
térésük után. Más levelekkel és dokumentumokkal együtt, nemcsak
átfogó képet adnak a Rogerst érintő személyiségformáló parancsno­
ki kihívásokról, hanem azt is érzékeltetik, mivel kellett szembenéz­
nie Thatchnek, Vane-nek és a többi privatérnak a spanyol örökösö­
dési háború alatt.
Az expedíció 1708. augusztus 1-jén indult útnak. A hajókra az
1707-ben Anglia és Skócia egyesítésével létrejött nemzet, Nagy-
Britannia zászlóját vonták fel, az új Unionjacket. Rogers kénytelen
volt egy hónapot Írországban tölteni, átalakítani a hajókat, feltölteni
a készleteket és legénységet toborozni. Amikor elhagyták Írorszá­
got, a teljes létszám 333 fő volt, ennek harmada ír, dán, hol­
land és más országbeli külföldi. Az expedíció tanácsának nem sok­
kal az indulás után jelentős problémát kellett megvitatnia: a fagyos
Drake-átjárón való átkeléshez nem volt elegendő alkohol és meleg
ruha. Rogers azzal érvelt, hogy a kettő közül az alkohol a fontosabb,
mert „a jó pálinkát a tengerészek előnyben részesítik az öltözékkel
szemben", és így a tanács döntése alapján megálltak Madei­
rán, beraktározni a sziget nevét viselő borból.
Az út során a Duke legénységéből sokan fellázadtak, miután
Rogers nem egyezett bele egy semleges svéd hajó megtámadásába,
ami szerintük jogos zsákmánytól fosztotta meg őket. A Duke tiszt­
jei elővették a muskétákat és kardokat, az éjszaka során ellenőrzésük
alá vonták a hátsó fedélzetet, és reggel sikerült is elfogni a főkolom­
posokat. Sok parancsnok kivégeztette volna a zendülőket, de Rogers
tudta, a terror nem mindig a legjobb módszer arra, hogy elnyerje a
legénység tiszteletét és lojalitását. A főbb felkelőket vasra verte, a
vezető felbujtókat „alaposan megvesszőztette", és egy szembejövő
hajón visszaküldte Angliába. A többieket viszont könnyebb bünte­
tésekkel elengedte - pénzbírsággal vagy csökkentett fejadaggal -,
és hagyta visszatérni a feladataikhoz. Arra is vette a fáradságot, hogy
az egész személyzet előtt elmondja, miért nem lett volna bölcs dolog
elkapni egy semleges hajót, aminek valószínűleg jogi következmé­
nyei lettek volna velük szemben. Viselkedése letörte a felkelők el­
szántságát, jóllehet pár napig még feszült maradt a légkör. „Ha nem
lett volna a hajón a tisztek száma duplája a szokásosnak - jegyez­
te meg Rogers a naplójában -, a lázadás könnyen sikerrel járhatott
volna."

1708 decembere azzal telt, hogy lehajóztak Dél-Amerika atlanti

partvidékén. Ahogy dél felé haladtak, az idő egyre hidegebbre for­
dult. Rogers hat szabót fogott munkára, hogy meleg ruhát készítse­
nek a legénységnek takarókból, kereskedelemre szánt szövetből és a
tisztek levetett ruháiból. A szél egyre erősödött, miután beléptek az
Üvöltő Negyvenesek néven ismert szélességi fokok közé, és a kisebb
Dutchess fedélzetét el is öntötték a nagy hullámok. A hajókat időn­
ként ugrándozó bálnák vették körül, vagy szertelen delfinek csapa­
tai, amelyek, ahogy Rogers írta, „gyakran magasra kiszökkentek a
vízből, fehér hasukat felfelé fordítva". Nagy számban láttak fókákat,
egyszer-egyszer pingvineket és szárnyaló albatroszokat. 1709. január
5-re a hajók beléptek a Déli-óceánra. A tenger harminclábnyi ma­
gasságra nőtt, olyan sebesen emelve fel a hajót, hogy a legénység tag­
jai érezték a vért a lábukba tódulni, aztán olyan gyorsan leejtve őket a
hullámvölgybe, hogy akkor meg szinte súlytalannak érezték magu­
kat. Ahogy a szél sebessége fokozódott, a parancsnokok embereket
küldtek a kötélzetre leengedni a felső vitorlákat és behúzni az alsó­
kat, hogy megóvják őket a darabokra szakadástól. Szörnyű baleset
is történt a Dutchess fedélzetén. Ahogy engedték lefelé a fővitorlaru-
dat - a fővitorlát tartó keresztgerendát -, az egyik oldala kicsúszott,
és a nagy vitorla egy része beleesett a vízbe. Akkora sebességnél,
amekkorával a Dutchess mozgott, a vitorla gigantikus horgonyként
működött, és annyira lehúzta a hajó bal oldalát, hogy a jeges, szürke
víz beömlött a fedélzetre. Courtney kapitány parancsot adott a többi
vitorla meglazítására. A Dutchess nekilódult a szélnek, a vitorlái zász­
lókként lobogtak, orral szembement az előtte tornyosuló tengernek.
„Vártuk, hogy a hajó bármelyik pillanatban elsüllyedhet - emléke­
zett vissza Edvard Cooke ahogy bukdácsolt a benne lévő víz sú­
lyától." A legénység végül biztosította a fővitorlát, Courtney pedig
megfordította a hajót, farrésszel a süvítő szélnek. Elkezdtek gyorsan
dél felé sodródni, a még felfedezetlen Antarktisz irányába. Rogers,
a Duke-ról látva az eseményeket, egyre idegesebbé vált, miközben
követte a Dutcbesst mind beljebb és beljebb a jéghegyek és az össze­
torlódott jégtáblák közé, melyeknek jelenlétére ezeken a déli vizeken
Dampier fel is hívta a figyelmét.
Este kilenc órakor - a tavaszi nap még magasan a látóhatár felett
volt - a Dutchess kifáradt tisztjei lementek a nagy kabinba vacso­
rázni. Épp mielőtt felszolgálták volna nekik az ételt, hatalmas hul­
lám csapódott a tatnak, keresztülzúdult az ablakokon, és vitt ma­
gával mindent, ami az útjába került, embert és berendezést, előre a
hajón keresztül. Edward Cooke biztos volt benne, hogy mind egy
szálig az elárasztott kabinban fulladtak volna meg, ha a belső falat
a hullám ereje nem tépte volna le. Az egyik tiszt kardját úgy talál­
ták meg, hogy az egyenesen átszúrta Cooke szolgálójának a függő­
ágyát, aki szerencsére pont akkor nem feküdt benne. Meglepő mó­
don csak két ember sérült meg, de a hajó teljes középső része meg­
telt vízzel, és jéghideg tengervíz áztatott el minden ruhadarabot,
ágyneműt és a rakományt.
A Dutchessnek valahogy sikerült az éjszaka ideje alatt a felszí­
nen maradnia, s közben a vihar is alábbhagyott. Reggel Rogers és
Dampier átevezett a Duke-ról. A személyzetet „szabályosan sós lé­
ben ázva" találta, éppen azzal foglalatoskodtak, hogy kipumpálják a
vizet a hajófenékből, és leeresszenek néhány ágyút a raktérbe, hogy
a hajót kevésbé fejnehézzé tegyék. Az árbocokat és a kötélzetet ned­
ves ruhák, takarók és függő ágyak borították, melyeket kiteregettek
 száradni a jeges szélbe. A parancsnokok egyetértettek, hogy a két
hajó a déli hatvankettedik fok közelébe sodródott (szinte az Antark-
tiszhoz), némileg hátrább a legdélebbi ponttól, ahova ismert ember
addig eljutott. A nap végére északnyugati irányba fordultak, és útnak
indultak a Csendes-óceán felé, egy újabb viharon keresztül a Drake-
átjáróban.
Ahogy távolabb kerültek az Antarktisztól, és megérkeztek a déli
félteke tavaszába, a legénység sorra lebetegedett. Néhányan meg-
fázási tünetekre panaszkodtak, miután több napot töltöttek a vi­
zes vagy fagyott ruhákban; másokat a skorbut döntött le, az a be­
tegség, amitől a tengerészek jobban féltek, mint bármi egyébtől.
A C-vitamin-hiányról úgy tartják, hogy a hajózások alatt több mat­
róz életét követelte, mint az összes többi betegség együttesen. C-vi­
tamin nélkül a test nem tudja ellátni a kötőszöveteket, a fogíny fe­
ketévé és szivacsossá válik, a fogak kihullanak, és a hámló bőrön
véraláfutások keletkeznek. A betegség vége felé, mikor a tengeré­
szek már elsorvadva zihálnak a függőágyukban, előjönnek a ko­
rábban eltört csontjaik fájdalmai, a régi forradásaik pedig újra seb­
ként nyílnak ki. Legtöbben azt hitték, a hideg és a nyirkos
ruházat okozza a bajt, de Rogers és Dover jól tudta, hogy a hosszú
óceánjárások alatt többet ér, ha jobban odafigyelnek a friss zöldsé­
gekre és gyümölcsökre. Miközben a Királyi Haditengerészet nem
talált megoldást a betegségre, Rogers C-vitaminban gazdag lime-
mal töltötte fel a raktárakat. Az ellátmány most kimerült, így a hajó
versenyt futott az idővel, hogy minél hamarabb friss termékekhez
jussanak. Az első emberük, John Veal a Duke-ról január 7-én halt
meg, testét a Drake-átjárónál temették a tengerbe.
Az előző útjairól Dampier ismert egy védett területet, ahol anél­
kül találhattak bőséges élelmiszer-utánpótlást, hogy a jelenlétükkel
felkelthették volna a chilei spanyolok figyelmét: ez volt a lakatlan
Jüan Fernández-sziget7, a parttól 400 mérföldre. Mire január 31-én

7 A chilei kormány 1966-ban átnevezte Robinson Crusoe-szigetre.

megpillantották Jüan Fernández csipkézett csúcsait, több mint har­
minc ember volt beteg, és heten már meg is haltak. Meglepe­
tésükre tűz égett a parton, ami azt sejttette, hogy a távoli szigeten
egy spanyol hajó kötött ki.
A következő reggel a Duke és a Dutchess behajózott a kikötő bejá­
ratába, készenlétbe helyezett ágyúkkal. Minden kihalt volt. Rogers
a hajókat egy mérföldre a parttól horgonyozta le, mialatt dr. Dover,
türelmetlenül várva, hogy meglelje az utánpótlást, a hajó egyik csó­
nakjában partra szálló csapatot vezetett a szárazföldre. Ahogy köze­
ledtek kifelé, megrökönyödve vettek észre egy kecskebőrbe öltözött
magányos férfit. Fehér ruhát lobogtatott, és hosszasan kiáltozott fe­
léjük angolul. Alexander Selkirk, a hajótörött, akiknek a története
inspirálta később Dániel Defoe-t a Robinson Crusoe megírásában,
akkor menekült meg.

Selkirk négy évet és négy hónapot élt hajótöröttként a Jüan Fernán-

dez-szigeten, alkalmasint azóta, mióta William Dampier rosszul
elsült privatérküldetése 1704 vége felé áthaladt ezeken a területe­
ken. A skót Selkirk elsőtiszt volt Dampier kísérőhajóján, a Cinque
Ports-on, amelynek parancsnoka és tisztjei bizalmukat vesztették
a kapitányuk vezetésében, és másfelé hajóztak. Balszerencséjükre
a Cinque Ports törzsét már megtámadták a hajóférgek, olyannyi­
ra, hogy amikor a gálya megállt vízért és friss élelmiszerért Jüan
Fernándeznél, a fiatal Selkirk úgy döntött, ő inkább ott marad és
próbál szerencsét a szigeten, mint hogy átkeljen a Csendes-óceá­
non egy széteső hajón. A Rogersnek adott terjedelmes beszámoló­
ja alapján Selkirk az év nagyobb részét mély kétségbeesésben töl­
tötte, és a horizontot fürkészte baráti hajók után, melyek soha nem
érkeztek meg. Lassan hozzászokott a magányos világhoz. A sziget
több száz kecskének adott otthont, ezek még a spanyolok egy bátor­
talan gyarmatosítási kísérletének voltak a leszármazottai. Selkirk
 végül megtanulta levadászni és puszta kézzel elkapni a kecskéket.
Két kunyhót épített magának, kecskebőr falakkal és fűtetővel. Az
egyik konyhaként szolgált, a másik pedig lakóhelyiségként, ahol a
Bibliát olvasta, zsoltárokat énekelt, és küzdött a patkányok hadával,
amelyek alvás közben rágdosták a lábujjait. Úgy sikerült legyőznie
a rágcsálókat, hogy a kunyhója körül százával hemzsegő vadmacs­
kák közül jó néhánynak enni adott és megszelídítette. Hogy bal­
eset vagy betegség esetén se éhezzen, Selkirk háziasított néhány
kecskét, kézből etette őket, sőt, néha táncolt velük az elhagyatott
kalyibájában. Amikor a ruhái elhasználódtak, egy kés és egy régi
szeg segítségével kecskebőrből újakat varrt magának, a lábán pedig,
cipő híján, megkeményedett a bőr. Ritkán volt beteg, fehérrépából,
kecskehúsból, rákból és vadkáposztából álló egészséges étrenden
élt. Egyszer épphogy sikerült elrejtőznie egy spanyol partra szálló
csapat előtt, felmászott egy fa tetejébe, amely alatt az egyik spanyol
anélkül végezte el dolgát, hogy őt észrevette volna.
Bár Selkirk lelkesen üdvözölte Rogers embereit, vonakodott csat­
lakozni hozzájuk, amikor megtudta, hogy egykori sorhajókapitánya,
William Dampier a hajón szolgál. Cooke azt írja, Selkirk olyannyi­
ra bizalmatlan volt Dampierrel szemben, hogy „inkább választotta
volna a további magányt, mint hogy eljöjjön [Dampierrel], míg nem
mondták neki, hogy nem ő vezeti az expedíciót". Dr. Dover és
a partra szálló csoport csak azzal tudta megmenteni a hajótöröttet,
hogy megígérték, visszaszállítják a szigetre, ha nem lesz elégedett
a helyzetével. Cserébe Selkirk segített nekik rákokkal megtölteni a
csónakot, mielőtt visszaeveztek a Duke-ra. Ahogy Selkirköt meglát­
ta, Rogers benyomása az volt, hogy a férfi vadabbnak néz ki, mint
kecskebőr öltözékének eredeti tulajdonosai. „Amikor először feljött
hozzánk a fedélzetre, használat híján olyan sokat felejtett az anya-
nyelvéből, hogy alig tudtunk értekezni. Úgy tűnt, mintha fél sza­
vakban beszélne - írta Rogers a beszámolójában. - Megkínáltuk egy
korty pálinkával, de ő hozzá sem nyúlt, lévén a szigeten tartózkodá­
sa óta vízen kívül nem ivott mást, és az is időbe telt, míg meg tudta
szeretni ételeinket." Selkirk rendkívül egészségesnek és elevennek
tűnt, de Rogers szerint „amikor visszatért a mi rendes étrendünkhöz
és életvitelünkhöz, bár mértékletes maradt, sokat veszített erejéből
és élénkségéből".
Az expedíció tagjai tizenkét napig maradtak a szigeten. A par­
ton felállítottak egy sátortábort, itt gondozták a betegeket a fehér­
répa zöldjével és Selkirk különleges kecskehúslevesével. A tizenöt
páciensből mindössze kettő vesztette életét. Rogers egy sátorban
lakott a parton, innen felügyelte a kötélzet, a hordók és vitorlák ja­
vítási munkálatait. Selkirk naponta elfogott három-négy kecskét,
míg a tisztek a parton ezrével heverésző fókákra és oroszlánfókák­
ra vadásztak. „Akik a szárazföldön dolgoztak a vitorlázattál, a hajó
élelmiszer-tartalékainál jobban szerették a fiatal fókahúst, melyről
azt mondták, olyan finom, akár az angol bárány - írta Rogers -,
jóllehet a magam részéről én bármikor belementem volna egy ilyen
cserébe."
Selkirk végül is élvezte az emberek társaságát, és csatlakozott az
expedícióhoz, mint elsőtiszt. Február tizenharmadikán segített be­
rakodni az utolsó tűzifa nyalábokat, vizeshordókat és frissen sózott
halat, majd búcsút intett az addig otthonául szolgáló szigetnek.

A következő hónap kiábrándítónak bizonyult. Peru partjainál anél­

kül kóboroltak heteken át a tűző nap alatt, hogy egyetlen hajót is
megpillantottak volna. Rogers aggódni kezdett a legénység egyre
sötétebb kedélyállapota miatt. Az sem sokat segített a helyzeten,
hogy néhány embernél kiújult a skorbut, és hogy a Dutchess egyik
hajósinasa folyamatosan nyöszörgött a függőágyában, mivel a hátsó
árbocról leesve a lábát törte. A figyelők nem láttak vitorlát egészen
március 16. délutánjáig. A préda meglehetősen szerény volt: egy ti­
zenhat tonnás part menti kereskedőbárka, ötven font értékű szállít­
mánnyal, hétfős legénységgel és nyolc fekete és inka rabszolgával.
 Rogers legénysége átvette az irányítást a hajó felett, amelynek
a bizakodó Beginning (Kezdet) nevet adták.
Ezután lassan érkezni kezdtek az áldozatok. Az elhagyatott, gu­
anó borította Lobos-szigeteknél állomásozva, harminc mérföldre a
perui partoktól, elfogtak négy spanyol hajót, köztük egy 500 tonná­
sat, fedélzetén a Rogersék számára megszokott rakománnyal: rab­
szolgákkal. Hetvenhárom volt belőlük, többségében nők és gyere­
kek, akiknek a neve később nemek és kategóriák szerint gondosan
rendezve felkerült az expedíció főkönyvébe: a két „használható fér­
fitól" (Jacob és Quasshee matrózok) a két lánycsecsemőig, Teresiáig
és Mollyig. A lobosi bűzben Rogers már egy méretes flotilla és
növekvő számú fogoly és rabszolga vezetője volt, mindezt úgy, hogy
egyetlen puskát sem kellett elsütnie.
A körülbelül 200 főnyi ellátásra szoruló rabnak köszönhetően, az
expedíció víztartalékai gyorsan apadtak, és Rogers ráébredt, hogy
kitérőt kell tenniük a szárazföld felé. A privatérok hivatalos megbe­
szélést tartottak, és megegyeztek, ha már hírt kell adniuk a jelen­
létükről, meglepetésszerűen megtámadhatnának egy gazdag várost
is. Guayaquil hajóépítő kikötőjét választották, a mai Ecuador te­
rületén, amelyet 1684-ben Dampier még, mint buccaneer egyszer
már kifosztott.
Útközben üldözőbe vettek egy nagy francia hajót. A. kibon­
takozó csatában Woodes testvére, John muskétagolyót kapott a fe­
jébe, és meghalt, amit Rogers „kimondhatatlan fájdalommal"
fogadott. Az nyújtott számára egyedüli vigaszt, hogy a zsákmány,
a francia gyártmányú Havre de Grace „jelentős mennyiségű gyön­
gyöt", hetvennégy rabszolgát és néhány gazdag spanyol utast szállí­
tott, amitől javult a legénység hangulata.
Guayaquil ostroma hibák komédiájába fulladt. A sötétség leple
alatt a támadók csónakokban eveztek fel a Guaya-folyón, a hajók
pedig a folyó torkolata előtt maradtak. Rogers, Dover és Courtney
egyenként hatvanöt-hatvanöt fős különítményt vezetett, de mint a
szárazföldi csapatok irányítója, Dover volt az általános parancsnok.
 Két éjszakába telt elérni a várost, és a közbeeső napot egy szúnyo­
goktól hemzsegő mangrovemocsárban rejtőzve töltötték. Mikor kö­
zelebb értek, egy egyszerű, vidám hangulatú ünnepséget a védelmi
erők köszöntésének gondoltak, és Rogers azonnali támadást java­
solt, ám Dover inkább maradt még egy napot a mangrovemocsár­
ban. A következő estén Dover ragaszkodott hozzá, hogy tárgyal­
janak a spanyolokkal, még ha ezzel el is veszítik a meglepetésszerű
támadás előnyeit. Guayaquil kormányzója, Don Jeronimo Bosa y
Solis y Pacheco napokig habozott a váltságdíj megfizetésén, és köz­
ben emberei 100 000 font értékben menekítettek ki értékeket a terü­
letről. Végül Rogers megelégelte mind a doktor, mind a kormányzó
viselkedését, és átvette az irányítást: támadást indított a város ellen.
El is foglalta, mindössze két embert veszítve.
Mivel Guayaquilban az értékeket már eltüntették, a privatérok
csak nehezen kezelhető árucikkeket és alkoholos hordókat találtak.
A legénység nagy része lerészegedett, majd zsákmány után kutatva
elkezdték kiásni a temetőben a holttesteket, figyelmen kívül hagyva,
hogy Guayaquilban nemrég bubópestis pusztított. Míg a matrózok a
tetemeket fosztogatták, kitéve magukat a fekete halálnak, Rogers és
tisztjei Don Jeronimónál vacsoráztak, aki végül megváltotta a váro­
sát 26 810 pezóért (6703 font), a töredékéért annak a pénznek, amit
egy jól ütemezett ostromban zsákmányolhattak volna.
A támadás feletti ünneplés nem volt hosszú életű. 1709. május
10-én, két nap tengeren töltött idő után, Rogers emberei tucatjával
betegedtek le. Egy hét leforgása alatt 140 fő esett ágynak a pestis
miatt, és ketten meg is haltak. Nehezen találtak vizet egy útba eső
sziklás szigeten, és az egyik zsákmányolt hajó legénysége alig tud­
ta elejét venni egy rabszolgafelkelésnek. Június 14-re, mikor elér­
ték Gorgona szigetének menedékhelyét, a mai Kolumbia területén,
Rogers és Courtney is beteg lett, és fél tucat ember életét vesztette.
Hat hetet töltöttek a felépüléssel Gorgonán, ezalatt a legénység
letisztította és megjavította a hajókat, és új árboccal, kötélzettel és
fegyverekkel látták el az Havre de Grace-t, míg a tisztek fizetség
 ellenében néhány megszerzett hajót visszaadtak a parancsnokaik­
nak. Pár rabszolgát eladtak kenukkal arra járó helyi kereskedők­
nek, két fekete fiút pedig megkapott Cooke és egy másik tiszt, az
Havre de Grace elleni támadásban tanúsított bátorságuk jutalmául.
Egy szerencsétlen fekete lányt átadtak egy züllött spanyol papnak,
cserébe az áruk eladásában nyújtott segítségéért. Rogers azt írta,
biztos benne, hogy a szerzetes „pár parancsolatot megszeg majd
vele, és utána eltörli a vétket az egyház bűnbocsánatával".
A pestises betegek többsége sátrakban lábadozott a szárazföldön,
a legénység hangulata azonban így sem javult. Úgy vélték, Rogers
és a tisztek rá akarják őket szedni; hatvanan aláírtak egy okiratot,
amelyben megfogadták, hogy abbahagyják a munkát, amennyiben
a zsákmányt nem osztják szét köztük egyenlőbben. Talán Henry
Avery példájától felbuzdulva igazságtalannak tartották, hogy Ro-
gerst tizennégy rész illeti meg, szemben a közönséges matróznak
juttatott eggyel. Rogers és Courtney korábban már lemondott arról
a jogról, hogy övéké legyen az elfoglalt hajók parancsnoki kabin­
jában talált összes holmi, ami Rogers számításai szerint 90 száza­
léknyit hasított le a személyes bevételükből. És most arra kénysze­
rültek, hogy tovább növeljék a személyzet részesedését. Rontott a
helyzeten, hogy a tisztek még mindig azon vitatkoztak, kinek mit
kellett volna tennie Guayaquilban. A feszültség egyre nőtt, és Ro­
gers úgy érezte, kénytelen megesketni őket a Bibliára, hogy harc
esetén egymás segítségére siessenek.
Ilyen kellemetlen fegyverszüneti körülmények közt, 1709. augusz­
tus elején a privatérok elhagyták Gorgonát. November elejére jutot­
tak el a Kaliforniai-félsziget partjaihoz, ahol a manilai evezősgályák
érkezését várták. Múltak a hetek. A vízkészlet és az ellátmány kez­
dett megcsappanni, és a tisztek aggódtak, hogy nem fog kitarta­
ni a 7000 mérföldes útra Guamig. A hajóférgektől lyuggatott Duke
és Havre de Grace szivárgott, és minden egyes nappal egyre való­
színűtlenebb lett, hogy túlélhetik a hosszú csendes-óceáni átkelést.
December 20-án a tisztek úgy döntöttek, a várakozást feladva
elindulnak hazafelé, amíg még lehet. „Mindannyian búskomorak és
csüggedtek voltunk", írta Rogers a beszámolójában.
Ahogy a hajók felkészültek a távozásra, vitorla jelent meg a nyu­
gati horizonton: nagy, sok árbocos, és a távoli Manila irányából ér­
kezett.

Az emberek egész éjjel dolgoztak, felkészítették a Duke-ot és a

Dutchesst az akcióra, miközben a sötétben a gálya felé vitorláztak.
A spanyol hajót mindössze három mérfölddel a Duke orra előtt érte
a hajnal. A Dutcbess a sötétben túlfutott a célon, és egy mérföld­
nyit vissza kellett hajóznia. A spanyol hajót nézve Rogers úgy vélte,
a Duke talán egyedül is el tudja foglalni. A Nuestra Senora de la Incar-
nación Disenganio nem volt tipikus evezősgálya, inkább 450 tonnás,
húszágyús, imbolygó vitorlás jármű. Rogers kiosztott egy dézsányi
forró csokoládét a legénység közt, és a vigasztaló itallal a kezük­
ben imádkoztak, amikor az Incarnación első ágyúgolyója a vízbe
csapódott.
Rogers a Duke-ot a spanyol hajó oldala mellé vezényelte, és paran­
csot adott a tüzelésre. A hajó belerengett, amikor az ágyúkat elsü­
tötték, egyiket a másik után. Viszonzásképpen az Incarnación ágyú­
inak csőtorkolatai is fel-felvillantak. Egy puskagolyó eltalálta Rogers
arcának a bal felét, a fedélzetre fröcskölve felső állkapcsának nagy
részét és számos fogát. Ahogy az egyre növekvő vértócsában feküdt,
látta az ellenség megemelt előfedélzeti felépítményét elhaladni a ha­
jója korlátja mellett. Próbált parancsokat osztogatni, de a túl erős
fájdalom miatt nem tudott beszélni, így az utasításokat lefirkálta
egy darabka papírra. A parancsait követve a Duke élesen megfor­
dult, elúszott az Incarnatión orrárboca előtt, és az ágyúival végzetes
lövéseket zúdított rá. Az Incarnatión francia születésű parancsnoka,
Jean Pichberty leengedte a hajó zászlóját, és az angolok a legnagyobb
zsákmányolt hajójuk fedélzetére szálltak.
 Pichberty kapitány elbűvölő információkkal szolgált elfogóinak:
abban az évben két kincses hajó hagyta el Manilát, és e kettő kö­
zül messze az Incarnatión volt a kisebb. A másik, a Nuestra Senora
de Begona rendes kincses gálya volt, hatalmas 900 tonnás hajó, dup­
la ágyúfedélzettel, és keleti luxuscikkekkel tömött óriási raktérrel.
Rogers további írásbeli utasításokat adott a flottának: bekísérni az
Incarnatiónt az alaptábornak használt félreeső kaliforniai-félszigeti
kikötőbe, és a tiszteknek, hogy készüljenek fel a Begona feltartózta­
tására. Aztán visszavonult a kabinjába, miközben annyira feldagadt
az arca és a torka, hogy inni is alig volt képes. Még nem tudott róla,
de egy spanyol puskagolyó mélyen befúródott a szálpadlásába. A kol­
légái igyekeztek meggyőzni, hogy maradjon az Incarnatión fedélze­
tén, míg ők megkeresik a Begonát, de Rogers nem akarta elhagyni a
Duke-ot.
A Duke legénysége még mindig az Incarnatiónnal folytatott csatá­
tól származó sérüléseket javítgatta a hajón, amikor karácsony napján
a Begona megjelent a látóhatáron. Mire Rogers azon az estén kihozta
a hajót a kikötőből, a Dutchess és az Havre de Grace már mérföldekre
kint volt a tengeren, és az óriási gálya felé közeledett. Rogers egész éj­
szaka azt figyelte, hogy a hajók ágyúsorai felváltva villannak fel. Reg­
gel látta, hogy a Dutchesst súlyos találat érte, az árbocai megrongá­
lódtak, a kötélzet összevissza állt. Ugyanazon a délutánon Rogers azt
is végignézte, amint a Dutchess és az Havre de Grace órákon keresztül
a gályát támadja, hogy aztán megint visszavonuljanak. A Duke nem
is szólt bele az ütközetbe egészen huszonhetedike késő délutánjáig,
amikor mindhárom privatérhajó körbevette a Begonát, és ágyútüzet
zúdított rá. Harc közben egy faszilánk átütötte Rogers bal lábát, és a
fél bokáját letépte, kiálló sarokcsontja ott maradt fedetlenül.
Az Havre de Grace-t irányító Cook becslése szerint a flotta há­
romszáz ágyúgolyót és ötven árbocromboló rúdlövedéket lőtt ki a
Begonára, de a hatfontos ágyúk nem sok kárt okoztak a vastag, kő­
kemény hajótörzsön. „Olyan volt azzal a hajóval harcolni, mintha
egy ötvenágyús várat ostromoltunk volna", panaszkodott Cooke.
A Begona nehézágyúgolyói mindent tarolva csapódtak be az angol
hajókba, lyukat ütöttek a hajótesten, és megöltek vagy megsebesí­
tettek harminchárom embert. Fogytán lévén a muníció, a priva-
téroknak be kellett ismerniük, hogy alulmaradtak, és hagyniuk kel­
lett a Begonát folytatni az útját tovább Acapulcóba. A beszédre
és járásra képtelen Rogers felkészítette a flottát a hosszú utazásra
hazafelé.

Újabb huszonnégy hónapba telt eljutni Angliába, miközben a tisz­

tek közötti viszony tovább romlott. Azon vitatkoztak, ki irányít­
sa az Incarnatiónt, melynek a raktere tömve volt selyemmel, fűsze­
rekkel, ékszerekkel, ezüsttel és más becses dolgokkal, mint ahogy
később kiderült, mintegy 100 000 font értékben. Meglepő módon
Courtney és Cooke hajlott volna a hajó parancsnokságát átadni dr.
Dovernek. Még mindig elviselhetetlen fájdalmak közepette Rogers
felsorakoztatta a többi tisztet, és kijelentette, hogy Dover „teljesen
alkalmatlan erre a hivatalra". Az elkövetkező „papírháború" során
a tisztek megegyeztek egy kompromisszumos megoldásban, misze­
rint ténylegesen Selkirk és mások vezetik az Incarnatiónt, de Dove­
ré lesz a főkapitányi cím. A csetepaté során Rogers szerzett magá­
nak néhány kellemetlen ellenséget.
1710. június végén megérkeztek Holland Kelet-India fővárosába,
Bataviába (ma Jakarta, Indonézia), az első baráti kikötőbe másfél év
után. Itt megtisztították a Duke, a Dutchess és az Incarnatión gyen­
gülő hajótörzsét, az addigra féregrágta Havre de Grace-t pedig el­
adták roncsnak. Courtney és még néhány tiszt Dover támogatói
közül később azt állította, a Duke már akkor is veszélyesen szivár­
gott, szükség lett volna egy új hajógerincre, és hogy Rogers nem volt
hajlandó tudomást venni a problémáról. Feltételezésük szerint Ro­
gers „alattomosan azt tervezte", hogy Új-Fundlandra vagy Brazíliá­
ba vitorlázik, és csempészkereskedelmet űzve elcseréli a kelet-indiai
 árukat. Elég komoly volt ez a vád, ugyanis a brit Kelet-indiai Társa­
ságnak törvényes monopóliuma volt Délkelet-Ázsiában a brit áru­
forgalomra. Szembeszállni az erős Kelet-indiai Társasággal jegyez­
ték meg, „kárt okozhatott volna" az expedíciónak. Sokan a legény­
ségből úgy gondolták, Rogers ellopott egy nagy részt a kincsből, és
elrejtette Bataviában. Ám ez valószínűtlen volt, és nem is illett
Rogers jelleméhez.
Annyit tudunk, hogy a hat hónapos batáviai tartózkodása alatt
műtéten esett át, rendbe tetette a sarkát, és eltávolíttatta a muskéta-
golyót a szájpadlásából. Hogy elkerüljék a Kelet-indiai Társasággal
való összeütközést, a hazaúthoz szükséges termékek beszerzését is
szigorúan felügyelte, jóllehet még ezek az óvintézkedések sem men­
tették meg a bristoliakat a társaság igazgatóinak csillapíthatatlan
kapzsiságától.
Amikor 1711. október 14-én a három hajó végül horgonyt vetett
a Temzén, a Kelet-indiai Társaság ügynökei már vártak rájuk. Az­
zal érveltek, hogy a privatérok ellátmányvásárlása Bataviában kime­
ríti a társaság monopóliumának a megsértését. Lefoglalták a nagy­
szerű „Acapulco hajót", amelyet a londoni újságok már híressé tet­
tek, és a privatérhajók tulajdonosait hosszas jogi vitákba keverték.
Végül a 147 975 fontnyi bevételből több mint 6000 fontot a társa­
ság igazgatói tettek zsebre. A kiadásokat levonva, a tulajdonosok
megduplázták a befektetett pénzüket. Rogers megcsonkított arccal,
szétroncsolt lábbal és a halott bátyjával, körülbelül 1600 fontot ka­
pott, amelynek nagyját valószínűleg felemésztették a család tarto­
zásai Bristolban. A legénység nagy része egyáltalán nem ka­
pott semmit, mivel erőszakosan besorozták őket a Királyi Haditen­
gerészet hajóira, amint a Duke és a Dutchess beért Londonba.
Rogers visszatért Bristolba a feleségéhez és gyerekeihez, ápolgat-
ta a sérüléseit és előkészítette a kiadásra a beszámolóját. A föld kö­
rülhajózása és egy Manila-hajó sikeres elfogása nemzeti hőssé tette,
de rokkanttá és sértődötté is, és csak kicsit gazdagabbá, mint ahogy
elindult otthonról három évvel korábban.
Nem Rogers volt az egyetlen, aki traumából épült fel 1712 nyarának
végén. Az Atlanti-óceán másik oldalán, Jamaicában, Edward Thatch
és Charles Vane egy sokkal rosszabb eseménynek volt szemtanúja.
1712. augusztus 28-án Jamaicára lesújtott történelmének legerősebb
hurrikánja.
Charles Vane-ről három dolgot tudunk: a spanyol örökösödési
háború alatt Port Royal lakosa lett, hivatásos tengerész volt
és ismerte a nemsokára hírhedtté váló Henry Jennings kapitányt.
Amikor a végzetes augusztusi éjjelen a szél északiról hirtelen délire
váltott, Vane jó eséllyel Jennings kapitány négyágyús szlúpja, a Di­
amond fedélzetén tartózkodott, amely Port Royal kikötőjében hor­
gonyzott több száz másik hajóval együtt.
A kikötő azon az estén különösen zsúfolt volt egy hajózási em­
bargó miatt: közelgő francia támadástól tartottak. Ebből kifolyó­
lag Edward Thatch is ott lehetett Port Royalban, és feltehetőleg pi­
hent. Szintén a helyszínen volt a londoni rabszolgahajó-parancsnok,
Lawrence Prince, és a massachusettsi kereskedő, William Wyer,
ők mindketten szembeszállnak majd egy napon a kalózokkal.
Jennings, a „jó pozícióval és birtokokkal" rendelkező megka­
paszkodott kereskedőkapitány egy üres rakterű hajót irányított, mi­
vel minden terhet, amit szállított, kipakoltak már a sziget több hete
tartó embargója alatt.
A vihar körülbelül este nyolckor csapott le, „tomboló orkán, vil­
lámlással, széllel és esővel, mennydörgés nélkül". Fákat csavart ki,
lakásokat és raktárakat döntött össze, cukorfinomítókat rombolt le,
teljes cukornádföldeket tett tönkre. A parton néhányan életüket
vesztették, amikor a házuk, a kórház, valamint Kingston fő temp­
lomának a fele összedőlt, de a legnagyobb pusztítás mégis a kikötő­
ben történt. Legalább ötvennégy hajó elsüllyedt vagy partra sodró­
dott, beleértve a HMS Jamaica hadi szlúpot, és a rabszolgaszállító
Joseph Galley-t, mely elvesztette teljes legénységét és a hajófenékben
 leláncolt 107 rabszolgát. Wyer kapitány a szárazföldön volt, ami­
kor rabszolgaszállítóját, az Ann Galley-t elnyelte a viharban a víz,
100 rabszolgának és a huszonnyolc fős személyzet felének a ha­
lálát okozva. Lawrence Prince a parancsnoksága alá tartozó hajó­
tól kellett megváljon, az Adventure nevű brigantintól, ahogy Henry
Jenningsnek is, bár egyikük sem veszített embereket. Amikor a kö­
vetkező reggelen felkelt a nap, a partokon és sós mocsarakban lát­
hatóvá váltak az elszórtan heverő, összezúzott vagy letört árbocú
hajók, és holttestek tucatjai. Becslések szerint a rabszolgákon kívül
400 matróz vesztette életét.
Amikor Jennings, Vane, Thatch és a többi tengerész az elkövet­
kező hetek során számba vette a pusztításokat, egy hajó érkezett
Európából drámai hírekkel. Anna királynő kinyilvánította min­
denfajta ellenségeskedés megszüntetését Franciaországgal és Spa­
nyolországgal szemben. A háború véget ért, és ezzel együtt
megállt a privatér tevékenység miatt Jamaicára érkező vagyon és
zsákmányáru áramlása is. Tekintve, hogy a jamaicai kereskedelmi
flotta nagy része roncsokban feküdt a parton, több száz tengerész
munka nélkül maradt, és magának kellett gondoskodnia magáról
Kingston és Port Royal romjai között. Ironikus módon egy másik
hurrikán hozott nekik gazdagságot, olyan mértékűt, amelyről a há­
ború alatti privatérok álmodni sem mertek.
 NEGYEDIK FEJEZET

BÉKE
1713-1715

A
spanyol örökösödési háború 1713-as befejeztével több
tízezer tengerész találta hirtelen állás nélkül magát. A ti­
zenkét éves háború alatt csődbe jutott Királyi Haditen­
gerészetet gyors ütemben építették lefelé, a hajókat leszerelték és
jobb időkre várva raktárba helyezték, és több mint 36 000 embert,
a munkaerő majdnem háromnegyedét kirúgták a utrechti béke alá­
írását követő első huszonnégy hónapban. A privatér engedélyek ér­
téküket vesztették, tulajdonosaik kénytelenek voltak a hadihajóikat
kikötni, a legénységüket pedig partra tenni Anglia vagy Amerika
mólóinál. Látva a kikötőkben a több ezer munkáért könyörgő mat­
rózt, a kereskedelmi hajók parancsnokai 50 százalékkal csökkentet­
ték a fizetéseket, azoknak a szerencséseknek, akik munkát ta­
láltak, huszonkét-huszonnyolc shillingből (1,1-1,4 font) kellett túl­
élni egy hónapot.
A béke nem hozott biztonságot a Karib-szigetvilágban elhelyez­
kedett tengerészeknek sem. A spanyol parti őrség, a guardas costas
folytatta a Jamaicára oda-vissza közlekedő angol hajók elfogását,
azonnal csempészeknek nyilvánítva őket, ha csak egyetlen spanyol
érmét találtak a fedélzetén. „Tiltott" pénzekre pedig bármi­
kor rábukkanhattak, hiszen gyakorlatilag Anglia karibi gyarmata­
inak mindegyikén ezek voltak a tényleges fizetőeszközök. A béke
első két évében harmincnyolc jamaicai hajót kaptak el ilyen módon,
a tulajdonosoknak 76 000 fontnyi kárt okozva. Amennyiben
a személyzet ellenállt, a guardas costas néhány embert megtorláskép­
pen megölt közülük, a többiek meg hónapokat vagy éveket töltöttek
kubai börtönökben. „A tengerek - emlékezett vissza később Jamaica
kormányzója - veszélyesebbek lettek, mint amilyenek háború idején
voltak."
Ahogy múltak a hónapok. Port Royal utcái, kocsmái és fogadói
megteltek dühös, nélkülöző matrózokkal. A veszteségeiket fájdalma­
san megérző kereskedők kevesebb hajót küldtek vízre, tovább csök­
kentve a tengerészek számára a munkahelyeket. Az elfogott matró­
zokat - volt, akit egynél többször elkaptak - testileg a spanyolok gyö­
törték, anyagilag pedig a munkaadóik szorongatták meg, akik azzal
kompenzálták a kárukat, hogy nem fizettek alkalmazottaiknak a bör­
tönökben leszolgált időért. „A harag és a munkahiány - emlékezett
vissza később az egyik helybeli - kárhoztatta őket arra az életvitelre,
melyre, véleményem szerint, legtöbben nem vetemedtek volna, ha a
panaszaikat megfelelően kezelik, vagy ha kínálkozott volna számuk­
ra más törvényes tevékenység, amivel eltarthatják magukat."
Benjámin Hornigold fordult elsőként ehhez a más „életvitel­
hez", és magával vitte Edward Thatchet is. A háború alatt
egy jamaicai privatérhajón szolgáltak, és most azon kapták magu­
kat, hogy ott ragadtak Port Royal kikötőjében. 1715 nyarára ele­
gük lett a szegénységből és a spanyol parti őrségből, és Hornigold
azt javasolta néhány korábbi bajtársának és ivócimborájának, hogy
egyesítsék a tudásukat, és oldják meg mindkét problémát. Vissza
kellene menniük és megtámadni a spanyol hajókat, miáltal bosszút
állnának és egyúttal meg is gazdagodnának. Egy kis hajóra volt
mindösszesen szükségük, meg néhány megbízható emberre, és egy
biztonságos fészekre, ahonnan a portyáikat indíthatják. Hornigold
csak a megfelelő helyet ismerte.
A Bahamák, jól tudta azt minden jamaicai, kiváló terület volt a
buccaneerek számára. A 700 részből álló szigetvilág nyugati széle a
Floridai-szoros mentén helyezkedett el, ami minden Európába tar­
tó hajó elsődleges hajózási csatornája volt, ha Dél-Amerikából, Me­
xikóból és a Nagy-Antillákról indult, beleértve a spanyol Kubát, az
angol Jamaicát és az új francia kolóniát Hispaniola szigetén. A vi­
torlásoknak nem nagyon volt más választásuk, át kellett haladniuk
ezen az útvonalon, ha el akarták érni keleti tengerparti gyarmata­
ikat, vagy el szerették volna kapni a passzátszelet vissza Európába.
A kalózok elrejtőzhettek a szigetek útvesztőjében, és kihasználhat­
ták azt az előnyüket, hogy a több száz kevésbé ismert horgonyzó­
helyen vizet vagy friss gyümölcsöt szerezhettek, megtisztíthatták
és megjavíthatták a hajót, és szétoszthatták a zsákmányt nyugodt
körülmények között.
Senki nem merte volna követni őket a szigetek közötti szűk szo­
rosokba, ha nincs tapasztalt bahamai navigátor a fedélzeten. Az ala­
csony, homokos földdarabkák miatt bárki könnyen eltévedhetett,
vagy a hajóját tette ki éles szirtek és a térképen jelöletlen homokpa­
dok veszélyeinek. Ám mivel a spanyolokat törvényellenes volt meg­
támadni, ennél is többet számított, hogy a Bahamáknak nem volt
kormánya az 1703. júliusi francia-spanyol invázió óta. 1713-ban,
a békeidőszak első nyarának végén Hornigold kis bandájával el­
hagyta Port Royalt, és 450 mérföldnyire északra vitorlázva áthaladt
Kuba és Hispaniola között, egyenesen a Bahamák korallzátonyok­
kal teleszórt labirintusába.
A háború alatt a spanyolok és a franciák négyszer fosztották ki New
Providence Islandet, Nassaut porig égették, az erőd ágyúinak gyúj-
tónyílását eltömítették, a kormányzót, csakúgy mint a sziget legtöbb
afrikai rabszolgáját elhurcolták, a lakosság maradék részét pedig az
erdőkbe kergették. Ezek után a legtöbb túlélő távozott a sziget­
ről, csupán egy maroknyi telepes maradt hátra, akik, a helybeli John
Graves szavai szerint, „elszórtan éltek kis viskóikban, készen arra,
hogy bármely támadás esetén az erdők biztonságába fussanak".
Amikor a portyázásokról szóló első hírek megérkeztek Londonba,
a Bahamákat birtokló arisztokraták kineveztek egy új kormányzót,
 Edward Birchöt, és átküldték az Atlanti-óceánon, hogy állítsa vissza
a rendet a holtágba jutott gyarmaton. Amikor 1704 januárjában Birch
megérkezett, New Providence-t majdnem teljesen elnéptelenedve ta­
lálta, ezért ahogy a korabeli történész, John Oldmixon megjegyezte,
„nem vette magának a fáradságot, hogy elkezdje megbízatását". Birch
három vagy négy hónapig tartózkodott a szigeten, a vadonban lakva,
aztán sorsára hagyta „területét".
Kilenc évvel később kicsit változott a helyzet. Amikor Hornigold
és társai Nassaunál partra léptek, nem várost találtak, hanem bo­
zóttal és trópusi növényzettel benőtt, félig romba dőlt épületek
együttesét a kiégett templom és erőd maradványai körül, amelye­
ket Nicholas Trott építtetett negyedszázaddal korábban. Valószí­
nűleg harmincnál kevesebb család élt az egész szigeten, viskókban
és kezdetleges házakban, akik halászattal és favágással egészítették
ki megélhetésüket, vagy a sziget alattomos partjainál pórul járt ha­
jók értékesebb holmijait szedegették össze. Hornigold körbepillan­
tott, és rájött, hogy jó döntést hozott.
A dolgok meglehetősen szerényen indultak. Hornigold és em­
berei készítettek, illetve „szereztek" három periaguát, nagyméretű,
harminc ember és bőséges ellátmány szállítására alkalmas facsóna­
kot vagy kenut. A periaguák evezősorukkal és hosszanti vitorláik­
kal kiválóan megfeleltek a kisüzemi kalózkodáshoz: fürgék voltak,
lehetett velük a széllel szemben evezni, képesek voltak elkapni egy
négyszögvitorlás hajót vagy elmenekülni előle, és olyan kevés vizet
szorítottak ki, hogy az üldözőiket lerázva át tudtak evezni homok­
padok, korallzátonyok és más veszélyes területek felett. Hornigold
rövid kardokkal, muskétákkal, lándzsákkal és buzogányokkal fel­
fegyverzett emberei méltán számíthattak arra, hogy legyőzhetnek
egy kisebb legénységű kereskedelmi szlúpot, esetleg a távoli spa­
nyol vagy francia ültetvények felügyelőit. Kuba csak 175 mérföld­
re feküdt délre, a spanyol Florida 160 mérföldre nyugatra, a francia
Hispaniola 400 mérföldre délkeletre. A kis kalózcsapat tökéletes
állásból tudott lecsapni háborús ellenségeire.
 Három csoportba szerveződtek, mindegyik csoportban huszon­
öt fővel és egy kenuval. Hornigold vezette az egyiket, John West,
akiről nem sokat lehet tudni, és Jolin Cockram, a kereskedőnek ké­
szülő ambiciózus fiatal tengerész a másik kettőt. Az elkövetkező hat
hónap alatt kis spanyol kereskedelmi hajókat és elszigetelt cukor­
nádültetvényeket támadtak meg, a Floridai-szorostól Kuba partjaiig.
Hornigold csapata drága sziléziai és poroszországi vászonbálákkal
megrakottan tért vissza Nassauba; Cockram ázsiai selymet, rezet,
rumot, cukrot és ezüstpénzt hozott, melyeket Floridánál vagy más­
hol loptak el spanyol hajókról; West tizennégy, kubai ültetvényekről
szerzett afrikai rabszolgával tért haza. Együtt összesen 13 175 font
értékű rakományt szállítottak be Nassau romjai közé, értékben tíz­
szeresét a teljes bermudai gyarmat éves importjának.
A zöldfülű kalózbandának szüksége volt valakire, akinek el­
adhatják a rabolt javakat, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen megkoc­
káztatni a hosszú utazást Jamaicáig, ahol a hatóságok jogi bo­
nyodalmakkal fenyegetve esetleg részt kérhettek volna a haszon­
ból. Szerencséjükre találtak készséges vásárlókat a Nassautól ötven
mérföldre északra lévő, 200 körüli lakosú Harbor Island viszony­
lag állandó telepesei közt. Richárd Thompsonnak, a sziget legna­
gyobb és leggazdagabb földtulajdonosának és kereskedőjének nem
voltak aggályai, hogy a nassaui kalózok termékeivel üzleteljen, és
nem mutatott sok szimpátiát a spanyolokkal szemben sem, akik a
bahamaiaknak addig annyi kárt okoztak. Ő és John Cockram, úgy
tűnik, különösen jól kijött egymással. 1714 márciusában Cockram
elvette Thompson egyik lányát, és vele tengette életét Harbor Is-
land nagyobb területű, de kevésbé fejlett szomszédján, Eleutherán.
Thompson még az egyik kereskedelmi szlúp vezetőjének is megtette
új vejét, és elküldte az ezer mérföldre levő Curagao holland fűszer­
szigeteire börzsönyfát csempészni, amiből az értékes vörös festék
alapanyaga készült. Thompson vélhetően megvásárolta a kalózok
rakományának nagy részét. Nem telt sok időbe, hogy ő és Cockram
kiemelkedjenek, mint a kalózkodás aranykorának vezető feketepi­
aci kereskedői.
1714 telén az a szóbeszéd járta New Providence-en, hogy Havan­
nában a spanyol hatóságok megtorló támadásra készülődnek a sziget
ellen. A kalózok megbeszélték egymás közt a dolgot, és arra jutot­
tak, hogy szétosztják a zsákmányt - mely mostanra értékében elérte
a 60 000 fontot -, és elválnak. West és sokan az egyszerű kalózok
közül úgy döntöttek, azelőtt távoznak, mielőtt bármi történik, és
szét is széledtek Jamaica felé. Maroknyian továbbra is a Bahamákon
maradtak, köztük Hornigold, aki csatlakozott John Cockramhez és
másokhoz. Harbor Island viszonylagos biztonságot nyújtott nekik,
a jól védhető kikötőjével és ágyúállásaival. Szinte biztosan köztük
volt Edward Thatch is, aki meglapult, és arra várt, hogy a spanyolok
dühe csillapodjon.

Az utrechti béke Sam Bellamyt is kitette a munkahelyéről. 300 év

szóbeli hagyományai alapján 1714-ben vagy 1715 elején a massa-
chusettsi Easthambe vezetett útja, Cape Cod legtávolabbi részére.
Nincs dokumentált bizonyíték, amely megerősítené a történeteket,
bár Outer Cape lakói többé-kevésbé ugyanúgy mesélik el ezeket az
eseményeket a nagy kalózok korszaka óta; viszont nincs nyom az
ellenkezőjére sem. A rendelkezésre álló bizonyítékok ugyanakkor
kínosan jól illeszkednek a helyi legendához.
Az Easthemben és környékén élő családok szoros kapcsolatban
állnak az angliai West Countryval, ahonnan a feltevések szerint
Bellamy is származott. Néhányuk családneve, illetve családfája
arra enged következtetni, hogy talán az anyjának voltak ott roko­
nai. Ami még fontosabb, a legenda elsődleges szereplője, aki körül
a történet forog, ténylegesen is élő személy volt, és az életeseményei
egybevágnak a környék néphagyományával.
 Valamikor 1713 és 1715 eleje között Sam Bellamy nagy valószínű­
séggel Bostonba érkezett. A legtöbb beérkező hajó itt vámkezeltette
a szállítmányát, mielőtt továbbindult volna New England valamely
más kikötőjébe. 10 000 lakosával Boston volt a brit Észak-Amerika
legnagyobb városa, valamint az a kikötő, amelyen keresztül átha­
ladt a keleti part transzatlanti kereskedelmének legnagyobb része.
A város a központi kikötő körül emelkedett ki a földből, tégla- és
deszkaházaival a Beacon Hill lábánál, melyet a név alapjául szolgá­
ló világítótorony koronázott meg. Bellamy hajója ott dokkolhatott
a nemrég épített és ezerhatszáz méterre a kikötőbe benyúló móló, a
Long Wharf végén, amelynél harminc óceánjáró hajó köthetett ki
egy időben, olyan vízmélység mellett, hogy a legnagyobb apály ese­
tén is közvetlenül a dokkra rakodhattak. Ez volt a nagyobb­
nak nevezhető a Bostonba bevezető utak közül. A város egy két
mérföld hosszú és fél mérföld széles, dombos félszigeten terült el,
amit olyan alacsony és karcsú nyak kapcsolt a szárazföldhöz, hogy
viharok és a tavaszi áradás alkalmával elárasztotta a víz. Bostonból
Roxburybe menni a félsziget útjain mindig is kockázatos volt, és so­
kan fulladtak vízbe, amikor ködben vagy sötétben próbáltak végig­
menni rajta. Akkoriban még nem voltak hidak, és eltekintve
a Charles-folyó torkolatát átszelő három komptól, a Long Wharf
volt a város főbejárata. Bellamy kiszállt a hajóból, és végighaladt a
dokk mentén épített raktárépületek előtt, a King Street aljáig.
A frissen burkolt úton felkapaszkodó látogató azonnal tudhatta,
hogy egy különösen kulturált városba érkezett. A vadonatúj, tégla-
építésű, és megkapó harangtoronnyal rendelkező Városházáig8 tartó
fél mérföldes séta során Bellamy nem kevesebb, mint öt nyomda és

8 A Városháza (1713) felhőkarcolókkal körülvéve még ma is áll, Old State House

néven ismeretes. A King Street most State Street. Az apályterületet, amelybe a
Long Vharf benyúlik, feltöltötték, és itt van most a bostoni part.
 tizenkilenc könyvüzlet előtt haladhatott el, köztük Nicholas Boone
boltja előtt, aki a brit Amerika egyetlen újságja, a Boston News-
Letter hetilap példányait árulta. Ha megpihent elolvasni a News-
Lettert - már ha tudott egyáltalán olvasni -, hozzájutott Európa és
a többi gyarmat híreihez, az újonnan érkezett hajóparancsnokok és
utasok első kézből származó beszámolói alapján. Köztük lehettek a
Hornigold embereinek fosztogatásairól szóló történetek is. A News-
Letter létezése tette Bostont a XVIII. századi Amerika informáci­
ós infrastruktúrájának a középpontjává. A lapot a város postames­
tere jelentette meg, John Campbell, ő köszöntötte elsőként a heti
postafutárt New Yorkból. A veszélyes, egy hétig tartó utazás volt a
leghosszabb forduló a kontinens kialakulóban lévő, Philadelphiától
Portsmouthig terjedő postarendszerében. Ha volt valami releváns
hír Boston lakói számára - egy kalóztámadás például -, legtöbben
a News-Letterből értesülhettek róla elsőként. De ha az újság
nem vonzotta magára Bellamy figyelmét, végignézhette az árukat
Andrew Faneuil velencei selymet, francia sótartókat és más európai
csecsebecséket árusító King Street-i üzletében.9 Vagy megáll­
hatott a Royal Exchange-nél, az ételeiről és italairól híres kocsmá­
nál a domb tetején. Itt körbeérdeklődhetett, hogyan lehet leg­
olcsóbban átutazni Cape Codra, a Massachusetts-öböl másik olda­
lára.

Tengerészként Bellamy otthon érezhette magát Outer Cape-en.

Központi településén, Easthamben mindenhol érezhető volt a ten­
ger jelenléte: a város felett fújó szelekben, keleten a hullámok mo­
rajlásában, a városiak háztartási tárgyain, melyeket az atlan­
ti parton elpusztult több száz hajó roncsaiból gyűjtögettek össze.
Nem minden hajótörés volt teljesen a véletlen műve. Sötét estéken

9 Az az Andrew Faneuil akiről Boston híres Faneuil Hallját elnevezték.

 a hajókat Cape kietlen, kikötésre alkalmatlan keleti partjára lehe­
tett csalni, ha valaki kiállt a vízhez, és óvatosan egy lámpát lóbált.
A tapasztalatlan hajókapitány, aki feszült lehetett a veszélyes Outer
Cape-i átkelés miatt, egy másik hajó tatfényének gondolván követ­
hette a lámpát, és csak akkor észlelte a tévedését, amikor már túl
késő volt megmenteni a hajót. Szinte természetes, hogy az effajta
csalásoknak sohasem volt szemtanúja, és hogy később a tengerpar­
tokon szokatlanul nagy számban találtak hajókat túlélők és rako­
mány nélkül.
Abban az időben Eastham gyakorlatilag sziget volt. A város­
tól délre, Nauset Harbor területén egy lápos völgy vágta el Outer
Cape-et Massachusetts többi részétől. Az ingoványos rét bőséges és
egészséges legelőt biztosított a szarvasmarháknak, és a környék ha­
mar híressé vált a kiváló minőségű tejtermékei révén. Keleten, a falu
és a nyílt óceán között, terültek el a másvilági hangulatú fennsíkok
- sivár, bozótos, széljárta dűnék, amelyek félelmetes hirtelenséggel
értek véget a meredek homokszirteknél, hogy kilencvenlábnyit zu­
hanva az atlanti partokban folytatódjanak tovább.
A cape-i legenda szerint Bellamyt egyre gyakrabban látták egy
easthami kocsma söntésében. 1715 tavaszának egyik estéjén
találkozott egy tizenhat éves lánnyal, Mary vagy Maria Hallett-tel,
akit elbűvöltek a tengeri kalandjai. Sam és Mary még azon az estén
széna közé bújtak, és a történet legtöbb verziója szerint, annyira
egymásba bonyolódtak, hogy már a házasságot tervezgették. Mary
szülei vagyonos földművesek voltak, és nem adták a lányukat
feleségül egy nincstelen matrózhoz, aki a társadalom legaljának
is a legalja volt. A tomboló Sam megfogadta, hogy megcsinálja
szerencséjét, és visszatér a menyasszonyáért. Miután Bellamy 1715
szeptemberében útnak indult, a megrettent lány észrevette, hogy
terhes, az utána következő télen pedig már az a hír járta, hogy egy
csűrben találtak rá halott csecsemőjével a karjában. Az easthami
jó emberek, az egykori zarándokok leszármazottai, nyilvános vesz-
szőzésre ítélték Maryt, majd börtönbe csukták, hogy ott várjon a
 bírósági tárgyalásra újszülöttjének meggyilkolásáért. Egyes beszá­
molók szerint a börtönben töltött idő alatt elvesztette az eszét, és
(a gonosz feltételezhető segítségével) megszökött, hogy remeteként
éljen a sivár fennsíkokon az Atlanti-óceán partja felett. Ott rikol-
tozott, ijesztgette a gyerekeket, kereste Bellamyt, és komisz vi­
harokat hozott az áthaladó tengerészekre, amely tevékenységeivel
kiérdemelte a Billingsgate Tengeri Boszorkánya elnevezést, mivel
így hívták a város északi, most Wellfleet néven ismert felét.
Bár nyilván kiszínezték, a legenda alapulhatott történelmi esemé­
nyeken. Az utóbbi években történészek kiderítették, hogy 1715-ben
volt Easthamben egy Mary Hallett nevű lány, és amit tudunk az
életéről, az meglepően egybevág az elbeszélésekkel. A történelmi
Mary Hallett körülbelül huszonkét éves volt 1715-ben, és a kör­
nyék egyik leggazdagabb telepesének, a yarmouthi John Hallett­
nek volt a lánya, aki csakúgy, mint legendás változata, az egykor
polgárőrként és az indiánokkal folytatott harcok veteránjaként el-
híresült Hallett, láthatólag sokat törődött a vagyonnal, mert kese­
rű és elhúzódó vitába keveredett fivérével elhunyt apjuk legelőinek
elosztása felett.
1715 márciusában Mary bátyja, ifj. John Hallett feleségül vett
egy easthami lányt, Mehitable Brownt, akinek bizonyos feltétele­
zések szerint a családja üzemeltette a Great Island Tavernt,
egy billingsgate-i vendéglátó egységet matrózok számára. Mary,
a hatodik a tíz Hallett gyerek közül, 1715-ben jó eséllyel élhetett
együtt bátyjával és annak feleségével, segíthetett a konyhában, ki­
szolgálhatta a vendégeket az ivóban, és takaríthatta a matrózoknak
kiadott emeleti szobákat. Mi több, a források szerint Mary Hallett
nem házasodott meg, és a hatvanas éveiben gyermektelenül halt
meg 1751 áprilisában. Végrendeletében, melyet a provincetowni
Vhydah Expedíció Múzeumának munkatársa, Kenneth Kinkor
talált meg, minden vagyonát a még élő testvéreire és azok gyereke­
ikre hagyományozta; és bátyját, az ifjabb Johnt jelölte ki végaka­
ratának a teljesítésére, ami igazán szoros kapcsolatot mutat
 közöttük még az 1715-ös események után is, már ha azok egyálta­
lán megtörténtek.
Bármi legyen is az igazság Mary Hallett körül, Sam Bellamyról
tudjuk, egy másik, sokkal tartósabb ismeretséget is kötött New
England-i tartózkodása alatt. A találkozásukkor tizenkilenc éves
Paulsgrave Williams befolyásos Rhode Island-i családból szárma­
zó ezüstműves volt, feleséggel és két fiúgyermekkel. Első pillantás­
ra Williams tűnhetett a legvalószínűtlenebb kalóznak. Apja, John
Williams volt Rhode Island kormányzatának jogi szakértője, emel­
lett kivételesen gazdag kereskedő, aki felváltva töltötte idejét a bos­
toni kúriájában és a newporti vagy Block Island-i birtokain. Any­
ja, Anna Alcock az angliai Plantagenet királyi ház leszármazott­
ja volt, és egy Harvardon végzett orvos lánya. Ezek ellenére
Paulsgrave a törvényen kívüli életet választotta, csatlakozott az el­
szegényedett tengerészek társaságához, akik azért a vagyonért és
szabadságért harcoltak, amely neki születésétől fogva megadatott.
Tettének nem lenne semmi értelme, ha nem vennénk figyelembe
mostohaapját és gyerekkori barátait.
1687-ben, amikor a fia tizenegy éves volt, John Williams meg­
halt, és a végrendelete végrehajtását, illetve gyerekei felügyeletét ba­
rátja, a skót menekült, Róbert Guthrie kezébe helyezte. Guthrie
másfél évvel később feleségül vette Paulsgrave anyját, és véglegesen
letelepítette a családot a Rhode Island-i Narragansett Bayben lévő
Block Island-i birtokon, mely lépés alapjaiban megváltoztatta
a fiatal Williams életének az irányát. Guthrie apja neves skót naci­
onalista és hitszónok volt, és az angolok a családja szeme láttára vé­
gezték ki még Guthrie kisgyermekkorában. Guthrie anyját és test­
véreit száműzték az országból, úgyhogy csatlakozniuk kellet a skót
hadifoglyok New Englandbe szállított kontingenséhez, hogy az­
tán a massachusettsi Lynn és Braintree vasbányáiban robotoljanak.
Számos skót végül áttelepült Block Islandre, és beépültek a szer­
vezett bűnözéséről elhíresült közösségbe. Guthrie révén a fi­
atal Williams bizonyára betekintést nyert a skóciai angol hódítás
pár kellemetlen igazságába, és néhány szélsőséges elképzelésbe ar­
ról, hogy igazából kinek is kellene ülnie a brit trónon. Block Islan-
den Paulsgrave családja kapcsolatba került New England több fontos
csempészével, pénzmosójával és feketepiaci kereskedőjével. A nővé­
re, Mary, feleségül ment Edward Sandshez, Kidd kapitány barátjá­
hoz, és a házaspár később elrejtette a házukban Kidd néhány csem­
pészáruját, miközben ő a törvény elől menekült. A húga, Elizabeth,
szinten belekeveredett a Kiddnek nyújtott támogatásba, a nő férje,
Thomas Paine valószínűleg az unokaöccse és névrokona volt a visz-
szavonult kalóznak, idősebb Thomas Paine-nek, aki szintén a kör­
nyéken lakott, és jelentős előélettel rendelkezett zsákmányolt hol­
mik vételében és eladásában. Ebben a társaságban Williams hajla­
mossá válhatott rá, hogy törvénytelen ügyleteket folytasson. Nem
volt szüksége másra, csak egy készséges partnerre, aki többet tudott
nála a hajók irányításáról és a tengerről.
Bellamy és Williams jó barátok lettek, társultak egymással. A va­
gyonával és a kapcsolataival Williams volt a vezető üzlettárs, ő bizto­
sította a tengeri vállalkozáshoz szükséges ellátmányt és tengerjárás­
ra alkalmas hajót. Bellamy hozta a tengerészeti tudást és a Karib-
szigetvilág ismeretét. Amennyiben Williams felfogadta Bellamyt,
hogy legyen a hajója kapitánya, az részesedésre jogosította őt az ösz-
szes elkövetni szándékozott kereskedelmi és csempészeti mesterke­
dés nyereségéből. Ám minden terv kiröppent az ablakon, amikor
megérkeztek a hírek egy nagyobb lehetőségről.

A Bahamákon meghiúsult a mindenki által várt spanyol támadás,

és a kalózok elkezdtek újra összeállni. Eleutherán Hornigold vál­
lalkozó kedvű telepesek soraiból új banda toborzásába fogott. Eb­
ben segítségére volt az egyik vén tengeri róka a szigetről, Jona-
than Darvell, aki még fiatal matrózként részt vett egy zendülésben,
egy rabszolgahajó elfoglalásában és az élőáruja eladásában holland
 kereskedőknek Curacaón. Darvell már túl öreg volt ahhoz,
hogy csatlakozzon egy kalózvállalkozáshoz, de örült, hogy befek­
tethet egybe. Hozzájárulásként odaadta a szlúpját, a Happy Returnt
(Boldog Visszatérés), valamint tizenhét éves fiát, Zacheust, és vejét,
Dániel Stillwellt. Érkezett egy maroknyi idegen is, legtöbben Jama­
icáról, köztük Ralph Blackenshire, és valószínűleg Edward Thatch.
1714 nyarán Hornigold a Happy Returnnal kihajózott Harbour
Islandről, Florida és Kuba spanyol gyarmatai felé. A kis szlúp nem
lehetett nagyobb tizenöt tonnásnál, de a vitorlás kenukhoz képest
még így is jelentős előrelépés volt: biztonságosabb, gyorsabb és több
ember meg zsákmány szállítására alkalmas. Darvell jól jött ki az
üzletből. Azáltal, hogy egy kis körútra kölcsönadta a hajóját, részt
kapott a prédából - többhordónyi szárított árut, faggyút és 2000
font értékű rabszolgát -, melyeknek összértékén négyszer megvá­
sárolhatta volna a Happy Returnt. Néhány héten belül még egyszer
útjára indította a hajót. Hornigold ezt inkább kihagyta, talán mert
csalódott volt a részesedése nagysága miatt. Minden bizonnyal nem
irigykedett különösebben, mikor a Happy Return visszajött Kuba
északi partjairól mindösszesen egy adag csípős szagú bőrrel és más
árukkal 350 font értékben.
Ősz végén Hornigold és két másik férfi megvásárolt egy nyitott
csónakot egy elutherai telepestől. Kuba partjaihoz hajóztak, és de­
cember elején feltartóztatták a kubai nemes, Senor Barrihone tulaj­
donát képező vitorlás kenut és kis bárkát. A kubai hajók majdnem
olyan kicsik voltak, mint az övéik, de 46 000 pezónyi (11 500 font)
érmével és más értéktárggyal voltak megtömve. A fogás Hornigoldot
és kollégáit a Bahamák legtiszteltebb kalózaivá tette, valamint rájuk
irányította három birodalom hatóságainak a figyelmét.
Thomas Walker volt az egyetlen hivatali képviselő a szigeteken.
Egészen Vilmos király uralkodása óta fontos személyiségnek számí­
tott a Bahamákon, mivel az Admiralitás Gyarmati Bíróságán őfel­
sége bírójaként szolgált. Vélhetően New Providence-en lakott, mikor
a kalóz Henry Avery kincseivel megvesztegette Trott kormányzót.
Ahogy a gyarmat összeomlott a spanyol örökösödési háború során,
Walker magára vállalta a megbízott ügyvezető kormányzó szere­
pét, bár az nem teljesen világos, hogy a területi felügyelők (lords
proprietor) valaha is elfogadták-e ezt a kinevezést. Valahogyan
sikerült New Providence-en átvészelnie a háborút, és folytatta az
életét a tanyáján, Nassautól három mérföldre, feleségével, a felsza­
badított fekete Sarah-val, és félvér gyerekeikkel, az ifjabb Thomas-
szal, Neallel, Charlesszal és a tizenöt éves Sarah-val.10
Thomas Walkernek egy kicsit sem tetszett a kalózok érkezése.
A legkevésbé sem volt szüksége neki és szomszédainak arra, hogy
még egyszer magára vonja a spanyolok haragját. Hornigoldot és
társait meg kellett állítani, és Walker felismerte, hogy ő az egyetlen
ember, aki ezt megteheti.
Először erősítést hívott, levelet küldött mindenkinek, aki csak
eszébe jutott - az admiralitás lordjainak, a kereskedelmi lordok­
nak, Beaufort hercegének, a többi területi felügyelőnek a Bahamá­
kon, még a Boston News-Letternek is -, és tájékoztatta őket az egyre
veszélyesebbé váló helyzetről. Biztosította a területi felügyelőket,
hogy ő „törvényi ellenfele és hátráltatója minden kalóznak, rabló­
nak és csirkefogónak, aki menedéket vagy szálláshelyet remélt itt,
Őlordságuk ezen Szigetein". Amíg nem neveznek ki új kormány­
zót, magára vállalta, hogy „megfékezi néhány szigeti lakos túlságo­
san heves vérmérsékletét, és törtvényt tart a kalózok felett".
Hamarosan minden tengerészkapitány tudomást szerzett Horni-
gold és Cockram tetteiről Bostontól Port Royalig. Bermuda helyet­
tes kormányzója, Henry Pulleine figyelmeztető leveleket küldött

10 A fiatalabb Sarah Walker (cca. 1700-1731) végül feleségül ment William Fairfax-
hez, aki után a virginiai Fairfax megyét, elnevezték. Lánya, Anne, George Wash­
ington háziasszonya volt, ami akkor lett különösen kellemetlen, amikor hozzá­
ment a bátyjához, Lavrence Washingtonhoz. Anne öccsén, George Fairfaxén,
észrevehető volt felmenői afrikai származása; gyerekkorában többször került
megalázó helyzetbe, például angliai látogatásakor apai rokonai hangosan azon
tanakodtak, hogy kamaszkorba lépve a bőre befeketedik-e.
 Londonba, hogy a két férfi „kalózfészekké" változtatja a Bahamá­
kat. Pulleine azt is felajánlotta, hogy a területet csatolják az ő kor­
mányzóságához, a „minket barátaink előtt lejárató, és ezáltal mér­
hetetlen kereskedelmi bajokat okozó aljas gazemberek" megsem­
misítését ígérve.
Az 1713-as fosztogatások után Walker úgy döntött, nem elég leve­
leket írogatni. Rögtön karácsony után összegyűjtött néhány embert,
hajóra szállt és felvitorlázott Harbour Islandre, hogy maga szolgál­
tasson igazságot.
Hadjárata kedvezően indult. Harbour Islanden meglepte a kaló­
zokat, elfogta Dániel Stillwellt, a tizenéves Zacheus Darvellt, és
egyik bűntársukat, Matthew Low-t. A többi tengeri rabló el­
menekült az erdőbe és „fegyverek erejével" védte magát, de Walker
megszerezte a Happy Returnt, ezzel véget vetve a kalózhajó pályafu­
tásának. Low-t és a Darvell fiút kényszerítette, hogy Dániel Still-
well ellen forduljanak, a kézjegyükkel ellátott tanúvallomást íratott
velük, melyben részessé tették a legutóbbi, spanyolok ellen elköve­
tett támadásokban.
Walkernek nem volt felhatalmazása kihallgatni Stillwellt, mi­
vel a kinevezése, mint admiralitási bíró már évtizedekkel koráb­
ban lejárt, ezért Stillwellt el kellett küldenie a legközelebbi törvény­
székre Jamaicára. Igazából a fogoly maga is ezt kérte tőle. Walker­
nek megvoltak a maga félelmei az üggyel kapcsolatban - a hosszú
tengeri út könnyű lehetőséget nyújtott a rabnak a szökésre -, de
nem sok választása volt. Stillwellt és a terhelő vallomások másola­
tait a Portsmouth szlúp kapitányának, Jonathan Chase-nek a keze­
ibe helyezte, aki beleegyezett, hogy leszállítsa egyenesen lord Ar-
chibald Hamiltonhoz, Jamaica kormányzójához. 1715. január 2-án
kelt útra.
Walker visszahajózott a Happy Returnnal Nassaura, és embereket
fogadott fel, hogy segítsenek elkapni Hornigoldot és a többi szöke­
vényt, akik Eleuthera guajakfa és börzsönyfa erdeiben rejtőzködtek.
Nem sokkal ezután hírek érkeztek, hogy a kubai spanyolok erőteljes
támadásra készülnek a Bahamák ellen, megtorlásként a Hornigold
és törvénysértő barátai által elkövetett kalóztámadások miatt. Egy
spanyol fogságban raboskodott helybéli elmondta Walkernek, hogy
egy flottányi hadihajó indult el Havannából, azzal a paranccsal, hogy
„kaszaboljanak le" minden férfit, nőt és gyereket New Providence-
en. Walker azonnal felszállt a Happy Return fedélzetére, és vi­
torlát bontott Havanna felé, hátha sikerül lebeszélnie az eltökélt spa­
nyolokat gyarmata megszállásáról.
Szerencséjére Kuba spanyol kormányzója, Laureano de Torres y
Ayala, a Torres-ház márkija, megbocsátó hangulatában volt. Jóin­
dulattal fogadta az ideges bahamait, és végighallgatta a történetét,
miszerint az elkövető kalózok közül nyolcat elfogott, és átadott a
jamaicai igazságszolgáltatásnak. „Viszonzásképp hálás köszönetet
mondok Önnek, és Providence minden lakójának, [hogy] vették a
fáradságot felkutatni ezeket a gazembereket, akik gonosz tevékeny­
ségükkel kirabolták a becsületes eszközökkel megélni igyekvőket",
tudatta a márki. Walker és csapata február nagy részére Havanná­
ban maradt, és a kapcsolatokat finomította erős szomszédjával, a
Bahamák „minden lakosának jövőbeli biztonsága és békéje érde­
kében".
Walker arra érkezett vissza Nassauba, hogy a kalózok okozta
problémák messze nem rendeződtek. A fogoly Dániel Stillwell nem
jutott el Jamaicára, Benjámin Hornigold és emberei valahogy meg­
mentették, és most arra készültek, hogy magával Walkerrel
foglalkozzanak. A gyarmat minden lakója tudta, ha Walkert kiik­
tatnák, a Bahamák a kalózoké lenne, egyedül csak a kalózoké.

Archibald Hamilton kormányzónak Jamaicán nem sok ideje ma­

radt azon tűnődni, Dániel Stillwellt miért nem sikerült leszállítani
neki, sem a bahamai kalózok vagy a jelentéktelen bahamai gyar­
mat miatt aggódni. Egy sokkal súlyosabb és veszélyesebb feladatba
 kapcsolódott be: segített megvalósítani egy titkos tervet Britannia
királyának megdöntésére és leváltására. Erőfeszítései, különös mó­
don, drámaian megduzzasztották a Bahamákon tevékenykedő ka­
lózok sorait.
1714 augusztusában Anna királynő meghalt, gyermektelenül.
Rendes körülmények között a korona féltestvérére, Stuart Jakab­
ra szállt volna, a dinasztikus utódlás következő láncszemére, ahogy
azt sokak elképzelése szerint maga az Isten rendelte. Ám Jakab ka­
tolikus volt, és egy 1701-ben elfogadott törvény szerint katolikus
nem foglalhatta el az angol trónt. Sajnos azonban a Stuart-házban
mindenki katolikus volt. A legalkalmasabb protestáns Anna egyik
másod-unokatestvére, Hannover német állam választófejedelme,
György Lajos volt. Bár nem beszélt angolul, és nem is szándéko­
zott megtanulni, György Lajost áthozták Angliába, és I. György
néven megkoronázták. Ő lett az alapítója az új uralkodói család­
nak, a Hannover-háznak, amely máig a trónon ül. Sok brit boldog­
talan volt az események ilyen irányú fordulata miatt, főleg Skóciá­
ban. A skótoknak amúgy is kedvét szegte függetlenségük elveszté­
se az 1707-es Egyesülési Szerződést (Treaty of Union) követően, de
a Stuartok legalább Skócia legitim uralkodócsaládja voltak. Most,
alig hét évvel az angol és a skót monarchia összeolvadása után, az
angolok egy német herceget raktak a trónra, aki különösképp el­
lenséges volt a skót presbiterianizmussal szemben. Más briteket is
nyugtalanított a hannoveriek érkezése, mint például a katolikuso­
kat, az angliai egyház híveit, vagy az istentől származó uralkodási
jog szószólóit, de leginkább mégis Skócia nemesi családjai ügyköd­
tek Stuart Jakab trónra segítésén.
Lord Hamilton is egy ilyen család sarja volt. Legidősebb báty­
ja, James, Hamilton negyedik hercege vezette az ellenállást Skó­
cia Angliával való egyesülésével szemben, és számtalanszor letar­
tóztatták Stuart-párti tevékenységei miatt. Másik bátyja, George,
Orkney grófja, fontos szerepet játszott egy Stuart Jakabot támo­
gató katonai felkelés megtervezésében, melyben még legalább
két unokaöccse szintén részt vett. Hamilton kormányzó is
igyekezett megtenni a magáét. Mióta 1711-ben elfoglalta pozíci­
óját, megtisztította Jamaica kormányzótanácsát, nemzetőrségét és
közigazgatását a Stuart-ellenesektől, és helyüket feltöltötte kato­
likusokkal, skótokkal és más jakobitákkal, ahogyan Stuart Jakab
követőit hívták akkoriban. Egy skót bajtársát helyezte a sziget fő
védelmének, vagyis Port Royal erődítményeinek az élére, és visz-
szautasította, hogy elszámoljon az ott felhalmozott lőporral meg az
állítólag csempészet miatt elfogott kereskedelmi hajók tartalmával.
A jamaicai nemzetgyűlésen ülő ültetvényesek és kereskedők meg­
rémültek a Hamilton-kormányzatban alkalmazásba került „pápis­
ták és jakobiták nagy számától". Amikor az előkészületek egy nagy
jakobita felkeléssé kezdtek kibomlani otthon Britanniában, Ha-
milton Port Royalban felszerelte magánhadihajókból álló flottáját,
melyet valószínűleg egyfajta gyarmati jakobita haditengerészetként
szándékozott használni.
Hamilton tagadta, hogy más lenne, mint I. György odaadó szol­
gája. Az 1715 nyarán és ősz elején összegyűjtött kis hajóraj, bizony­
gatta később, kizárólag azzal a céllal lett létrehozva, hogy a sziget
hajóit megvédje a spanyol privatérok ellen, és ezt támasztották alá
a flottájának kiadott megbízások is. Hamilton érvként használhat­
ta, hogy a jamaicai kereskedők könyörögtek a kormányzatánál a
spanyolokkal szembeni védelemért. „Csak egy hadihajónk és egy
hadiszlúpunk maradt a jamaicai állomáson, mindkettő rossz álla­
potú és alkalmatlan arra, hogy a rajtunk élősködő fürge hajók után
eredjünk", írta Hamilton.
A két, Britanniába készülő hadihajót tekintve, tette hozzá, nem
nagyon volt más választása, mint sajátjaival helyettesíteni őket.
Ezért aztán Hamilton kapcsolatba lépett számos szövetségesével a
szigeten, és arra biztatta őket, fektessenek be a tíz privatérhajóból
álló flotilla felállításába. Néhány megbízható és tapasztalt tenge­
rész kellett a működtetésükhöz, és ezeknek a tengerészeknek lett
az egyike Charles Vane.
 Helytálló azt feltételezni, hogy Vane éppen állás nélkül volt, és
Port Royal vagy Kingston dokkjait járta munkát keresve. Végül ta­
lált egyet, későbbi mentora, Henry Jennings alkalmazta egy privatér-
hajó legénységébe.
Jenningsnek felajánlotta Hamilton az egyik szlúpjának,
a negyventonnás Barshebának az irányítását, mely nyolc ágyú és
nyolcvan ember szállítására volt alkalmas. A befektető tulaj­
donosok is Jenningset választották, jó hírneve alapján: veterán ke­
reskedelmi kapitány volt háborús tapasztalattal, és rendelkezett ja­
maicai birtokokkal, melyek stabilan 400 fontot jövedelmeztek neki
a tengeren keresett pénzen felül. A megbízható, sokat megélt
és rettenthetetlen Jennings pont az a fajta ember volt, akit a hadi­
hajójuk parancsnokának képzeltek.
Július végére, mire mindent elrendeztek a kihajózáshoz, Jamaica
körül besötétült az ég, és erős délkeleti szél fújt. Nagy vihar volt ké­
szülőben, olyan, amely megváltoztatta Jennings és Hornigold, Thatch
és Vane, Williams és Bellamy sorsát. És igazából miután véget ért, a
Karib-szigetvilág és Amerika már nem az volt, mint azelőtt.

1715. július 13-án11 egy spanyol kincses flotta hagyta el Havannát,

Cádiz felé véve az útját. A háborúnak köszönhetően jó néhány év
telt el, míg a spanyolok újraindították kincses flottáikat az Újvilágba,
így az evezősgályák most a megszokottnál is értékesebb rakományt
szállítottak: érméket, selymet, porcelánt, megmunkálatlan nemesfé­
met és ékszereket, hétmillió pezó becsült értékben (1 750 000 font).
Ráadásul szokatlanul későn indultak el a szezonban.

11 A következetesség kedvéért a könyvben minden dátum az akkor Nagy-Bri-

tanniában érvényben lévő Julianus-naptár szerint értendő. Spanvolország (és
Franciaország) már a Gergely-naptárat használta, és ezt az időszakot tekintve
tizenegy nappal volt a másik előtt, ami azt jelenti, a spanyol dokumentumok az
l715-ös kincses flotta indulását július 24-re jegyezték.
 Az összevont flotta parancsnoka, a tábornok Don Jüan Esteban
de Ubilla kapitány ingerült volt a több hónapos késés miatt.
Először a Don Antonio de Echeverz tábornok vezette Tierra Firma
flotta késett Cartagenában, megvárva, hogy az ezüsttel rakott láma­
karavánok megérkezzenek az Andok másik oldaláról, Potosiból. Az­
tán Ubilla Új-Spanyolország flottája ragadt le hónapokra Vera Cruz-
ban, míg a Manila-gályák be nem futottak Acapulcóba. Mire a két
flotta egyesült Havannában, Ubilla azon aggódhatott, hogy nem si­
kerül kijutniuk a trópusokról a hurrikánszezon kezdete előtt. Ku­
bában további csúszások voltak, mivel havannai kereskedők is ra­
kodtak fel árukat, és mert Torres y Ayala kormányzó ragaszkodott
hozzá, hogy a tisztek részt vegyenek fényűző lakomáin. Az utol­
só pillanatban egy külön hajó, a francia tulajdonú El Grifon fre­
gatt csatlakozott a flottához, mert a parancsnoka félt, hogy kincs­
csel megrakott hajója könnyű préda lenne a Bahamákon közismer­
ten tevékenykedő kalózbandák számára. Ubilla nyugtalankodott a
kései indulás miatt, de nem volt más választása. Az utrechti béke-
szerződéssel a spanyol trónon megtámogatott XIV. Lajos unokájá­
nak, V. Fülöpnek égető szüksége volt a beáramló pénzre, és Ubillára
udvartartása már több mint egy éve folyamatos nyomást gyakorolt.
A spanyol sorhajókapitány vonakodva adta ki a parancsot a vitorlák
kibontására, és kapaszkodott a reménybe, hogy nem tör ki hurrikán
a szezon ilyen korai szakaszában.
A tizenegy hajós armada kivitorlázott Havannából a Floridai­
szoros felé, dagadó vitorlákkal és lobogó zászlókkal. Ubilla és
Echeverz nagy hadigályái vezették a sort, megemelt hátsó fedél­
zetük fából készült felhőkarcolóként tornyosult mind a főfedélzet,
mind az óceán hullámai fölé. Hat kincses gálya képezte a flotta dere­
kát, rakománnyal megpakolt hajótestük alacsonyan ringott a vízen.
Az El Grifon, a francia fregatt, előre-hátra mozgott a flotta mellett,
lévén fürgébb volt erődszerű kísérőinél. Két másik hadigálya zár­
ta a flotta hátulját, több tucat nehéz bronzágyúval a rejtett lőréseik
mögött.
 Július 19-én, pénteken, a Florida partjai felől fújó szelek kezdtek
gyengülni. A levegő szokatlanul forróvá és nedvessé vált, és néhány
öreg matróz fájdalmat érzett az ízületeiben. Aztán a szél lassan meg­
élénkült, de ezúttal a keleti horizont felől, ahol vékony, leheletsze­
rű felhők lebegtek már reggel óta. Kora délután az ég elsötétedett,
és esős széllökések futottak át a gályák felett, megerősödött a kelet­
északkeleti szél. Először húsz mérföldes lett óránként, aztán har­
minc, negyven. A hánykolódó tengeren a matrózok az árbocokba
kapaszkodtak, miközben küszködve próbálták behúzni a vitorlákat.
Az ágyúkat lekötötték, a fedélzeti nyílásokat bedeszkázták, minden
egyes hajón leellenőrizték még egyszer a rakományt, és felkészültek
a közelgő vihar fogadására.
Éjfélre a spanyol hajóknak orkánerejű szelekkel kellett megküz­
deniük. A félelem rettegésbe csapott át, amikor az esetlen gályák
kezdték megmászni a negyven-ötven láb magas, hegynyi hullámo­
kat. Ahogy a szél elérte az óránkénti száz mérföldes sebességet, a
feltekert vitorlák kibomlottak, és csíkokra szakadtak, a nehéz kötél­
zetből pedig darabok váltak le és estek a fedélzetre. Mindeközben
Ubilla és tiszttársai egyre a hátuk mögé tekingettek, tudván, hogy
a szél és a hullámok a flottát Florida kiszámíthatatlan partjai felé
sodorják. Azzal is tisztában voltak, hogy Key West és St. Augustine
spanyol előőrse között nincs egyetlen menedékhely sem, és hogy
kevés esélyük van eljutni ekkora távolságra.
Kora hajnalban morajló hullámtörést pillantottak meg a hajó bal
hátsó felénél. Küzdöttek, ahogy tudtak, de a legénység nem tudta
megakadályozni, hogy a hegyként tornyosuló tenger ne sodorja a ha­
jókat a sziklákra vagy a homokpadokra. Zátonyra futottak, egyik a
másik után. Ubilla 471 tonnás zászlóshajójának, a Nuestra Senora de
la Regiának a fenekét felhasította egy szírt, és elsüllyedt a harminc láb
mély vízben. A hátsó gályák közül az egyik eltűnt egy hullám alatt,
míg egy másik, a 450 tonnás Santo Cristo de San Román az oldalára
borult a hullámtörésnél néhány mérföldre délre a Reglátó 1, és dara­
bokra hullott. Az egyik kincses gálya, az Urca de Lima parancsnoka
 sikeresen partra futtatta a hajóját egy folyótorkolat nyújtotta vé­
dett helyen, de a vihar az ő hajóját is széttörte. Végül mind a tíz
hajó megsemmisült, a partokat pedig holttestek százai borították.
Csak a flotta élén haladó El Grifon menekült meg a hurrikánból.12
A halálra ítélt hajók fedélzetén lévő 2000 embernek kevesebb
mint fele ért élve partot, rémülten botorkáltak a fájdalmasan csap­
kodó esőben és a sötétben, miközben fedezéket kerestek a homok­
dombok között. Tucatnyian haltak meg az elkövetkező napok során
a sérüléseik vagy a kiszáradás miatt, míg összezavarodva kémlelték
a partot ellenséges indiánok támadásától tartva. Ubilla és Echeverz
is vízbe fulladt, de Don Francisco Salmon admirálisnak sikerült
partra vergődnie, és a túlélőket munkára fogva kutat ásatott és al­
kalmi menedékeket építtetett a hajók törmelékeiből. Néhányan el­
indultak St. Augustine-ba, az egyik megmaradt hajócsónakon. Egy
hét múlva beértek a kikötőbe, elevezve az óriási erőd, a Castillo
de San Marcos13 alatt, hogy hírt adjanak Amerika történelmének
egyik legnagyobb tengeri szerencsétlenségéről. A tíz hajóval
és az ezer tetemmel együtt hétmillió pezó értékű kincs hevert
szétszórva Kelet-Florida partjainál, olyan sekély vízben, hogy egy
jó búvár a legnagyobb részét könnyedén elérhette.

A hírek a pestisnél is gyorsabban terjedtek Amerika-szerte, St.

Augustine-tól és Havannától Jamaicáig és a Bahamákig. Hajópa­
rancsnokok vitték Charlestonba, Williamsburgbe, Newportba és
Bostonba. A többit megtette a Boston News-Letter, késő nyári ki­
adásait messze és minden irányba szállították a hajók, szlúpok és

12 Az El Grifon szeptember 2-án (a Gergely-naptár szerint) érkezett meg Brestbe,

Franciaországba. Utasai nem tudtak a flottát ért csapásról.
13 Az erődítményt 1695-ben fejezték be, és ma is áll, teljesen érintetlenül, a konti­
nentális Egyesült Államok legrégebbi kőből készült erődjeként.
postafutárok, Cape Codtól Londonig értesítve az olvasókat a
szerencsétlenségről. Nemsokára Brit-Amerika minden szegletében
szálltak vízre emberek, és elindultak „halászni a roncsokon".
Williams és Bellamy számára egy álom vált valóra. Valamikor
ősz elején keltek útra a floridai roncsok területére. Minden bizony­
nyal könnyes búcsút vett egymástól Sam és Mary Hallett, valamint
Paulsgrave és a felesége, Anna. Amikor a két férfi visszatért New
Englandre, a megérkezésük már teljesen más körülmények között
történt.

Ahogy a kincses flotta hajótörésének híre elért Jamaicára, elszaba­

dult a pokol. A város minden tengerészén látni lehetett, hogy indul­
ni készülődik, ki akarja venni a maga részét a spanyol kincsekből.
Kisvártatva a Port Royalban állomásozó haditengerészeti fre­
gatt, a HMS Diamond legénységéből is egyre többen dezertáltak,
mintegy öt fő minden nap, annak ellenére, hogy épp hazatérni szán­
dékozott Angliába. „Ha egy héttel tovább maradok, meggyőződé-
sem, hogy nem lett volna elég ember, aki hazavigyen", jelentette a
Diamond hadtestparancsnoka, John Balchen. A tengerészek „őrül­
ten rohantak roncsolni, ahogy ők nevezték, ugyanis a szigeten lakók
túlnyomó többsége úgy gondolta, joga van a roncsok közt keresgél­
ni, bár a spanyolok még nem is távoztak onnan".
Ahelyett, hogy visszaszorította volna a roncsrablókat, Hamil-
ton kormányzó maga is beszállt a tevékenységbe. Szólt Davis ka­
pitánynak a HMS Jamaicaról, és azt tanácsolta neki, hogy a hadi
szlúpjával hajózzon fel Floridába, kutassa át a roncsokat és a bevé­
telt ossza meg vele. Davis sértőnek érezte a kérést, csakúgy,
mint Balchen sorhajókapitány, aki félreérthetetlen formában közöl­
te a kormányzóval, hogy nem engedi a hajóit ilyen alantas célokra
használni. A haditengerészettől visszautasított Hamilton sietve ré­
szesedést vásárolt az általa kibocsátott privatér engedélyekben.
 A privatéroknak kiadott hivatalos rendelkezése szerint a kalózokkal
szemben „meg kell tenni minden ellenintézkedést". Nem hi­
vatalos formában aztán egyenesen a spanyol roncsokhoz irányítot­
ta őkét, hogy hozzanak el minden kincset, amit csak tudnak.
Henry Jennings szívügyének tekintette a küldetését. Felfogadott
tizennégy képzett búvárt - egy részük fehér, másikuk fekete
volt és a Barshebát megtöltötte „hadi felszereléssel". December­
ben kihajózott a jamaicai Bluefieldsből, egy másik privatérhajó,
a Jolin Wills vezette harmincöt tonnás Eagle szlúp társaságában.
Jennings Barshebája nyolcvan emberrel és nyolc ágyúval rendelke­
zett, az Eagle még ennél is erősebb volt, tizenkét ágyúval és 100 em­
berrel. Együtt meg tudták állni a helyüket a spanyol guardas
costas előtt, és könnyedén félresöpörhették a spanyolok gyengén fel-
fegyverzett kereskedelmi hajóit. Kuba hegyes partjai mentén ha­
józtak, meg-megálltak Honda és Mariéi vad kikötőiben, míg nem
sokkal karácsony után a Floridai-szoros felé nem vették az irányt,
az elpusztult kincses flotta nyomait keresve.
1715 karácsonyának reggelén a privatérok épp Key Biscayne14
partjainál álltak, a mindenki által ismert víznyerő helynél a Flori­
dai-szoros bejáratánál. Nyolc óra körül egy kis vitorlás csónak köze­
ledett feléjük északi irányból, a Golf-áramlat meleg sodrának feszül­
ve. Mint kiderült, hivatalos spanyol postacsónak volt, a San Nicolas
de Variy San Joseph, útban St. Augustine-ról Havannába. Kapitánya,
Pedro de la Vega, negyvenhat éves tengerész nem tanúsított ellenál­
lást. És igen, tudta merre vannak a roncsok: a hajója megállt a
spanyol túlélők fő táboránál, miközben St. Augustine-ból jött le. És
nem Jennings volt az első, aki ezt kérdezte tőle: a San Nicolast az
előző napon fosztotta ki egypár angol szlúp, amelyekből az egyik zá­
tonyra futott a kincses gálya közelében. Azok az angolok is szerették

14 A korallsziget mellett ma Miami városa terül el, akkoriban azonban egy lakatlan
mocsár volt a helyén. Régebben nem volt spanyol település Kuba és St. Augus-
tine között.
 volna tudni a spanyol tábor haderejét, védelmi felszereltségét és az
ott felhalmozott kincsek mennyiségét. Pedro de la Vega ugyanazt
mondta Jenningsnek, Willsnek és Vane-nek, amit a többieknek is:
csak néhány órára horgonyoztak le a tábor mellett, és nem sokat tud­
nak az ott zajló eseményekről. Ha de la Vega tudott is még mást, nem
igyekezett megosztani azt. Elmulasztotta megemlíteni a San Nicolas
fedélzetén elrejtett 1200 pezót is.
De la Vegát és legénységét bebörtönözték a Barshebán, megsza­
badították őket két aranytól (8 font értékben) és a ruházatuk egy ré­
szétől, de nem bántották őket. Ebben az is közrejátszott, hogy de
la Vega mutatta az utat a spanyol túlélőtáborig. Egyszerű, mondta:
hagyják, hogy a Golf-áramlat végigvigye őket vagy száz mérföldön
keresztül a lapos és jellegtelen floridai partok mentén, és utána már
nem lehet eltéveszteni. Tényleg nincs odáig más semmi egyéb látni­
való.
Úgy volt, ahogy a spanyol mondta. Egész nap és éjszaka a lakat­
lan floridai partoknál haladtak felfelé a hajók, spanyol zászló alatt.
Következő reggel találkozhattak az elpusztult kincses flotta első
nyomaival. A Nuestra Senora de las Nieves járőrhajó darabjai és ma­
radványai szanaszét hevertek a part előtti homokpadon, pár mér­
földre északra a keskeny St. Lucie-öböltől. Néhány száz yardnyira
a hajótestet is látni lehetett a sekély vízben. Egyértelmű volt, hogy
a spanyolok már mindent összeszedtek róla, amit lehetett. A parton
láthatóak voltak még a nyomaik: tábortüzek maradványai és egy­
szerű keresztek, melyekkel azok sírját jelölték, akik nem élték túl a
katasztrófát. A flotilla tovább folytatta útját észak felé, elhaladtak a
Fort Pierce-öbölben partra futott Urca de Lima roncsa mellett,
de erről a gályáról is elhordott minden értéket a legénység élet­
ben maradt része, majd a hajót elégették, hogy letörjék az önkéntes
megmentők lelkesedését.
A spanyol túlélők táborának tábortüze vörösen reszketett a ko­
romfekete parton. Úgy volt minden ismét, ahogy de la Vega mond­
ta: két tábor, egymástól hat mérföldre a pálmaliget mellett, melyet
Florida őslakói, az ayz indiánok ültettek. Palmar de Ayz, ahogy
de la Vega hívta a területet, volt a végső nyughelye a néhai Ubilla ge­
nerális zászlóshajójának, csakúgy, mint a kincsekkel megrakott har­
ci gályák egyikének, a San Cristo de San Románnak. A spanyolok ál­
tal kihordott minden kincs a főtáborban kellett legyen, a legészakibb
tűzrakásnál a parton. Jennings parancsot adott, hogy a személyzet
oltsa el az összes lámpát, mindenki hagyja el függő ágyát és készítsék
fel a hajót a kikötésre.

Francisco Salmon admirális, a tábor vezetője, szerencsés volt, hogy

életben maradt. Az orkán leszakította a hajója árbocát, és a hajó­
testet három darabra törte a zátonyokon; a középső rész elsüllyedt,
magával húzva száz embert a halálba, de az orrot és a hajófart part­
ra dobta a vihar, megmentve Salmon és a legénység felének életét.
Mire segítség érkezett St. Augustine-ról és Havannából, a túlélők
már megették az utolsó, a partra sodort kutyákat, macskákat és lo­
vakat, és a part menti legyezőpálmák keserű termésére fanyalodtak.
Salmon lebetegedett, de nem akarta elhagyni a roncsok helyszínét.
„Ezen a szigeten fogok maradni... meggyengült egészséggel és
alulöltözötten - írta királyának -, még ha emiatt fel is kell áldoz­
nom az életemet."
A legerősebb embereit felállította őrnek a Regia hajóteste mel­
lé, így próbálva megakadályozni a többieket, hogy kifosszák a ben­
ne lévő kincses ládákat. Aztán hozzálátott visszaszerezni annyit a
flotta rakományából, amennyit még lehetett. Egyértelmű volt, hogy
nem kevés veszélyes búvármunkára lesz szükség, Salmon emberei
közül azonban néhányan már alig várták, hogy lemerülhessenek a
cápáktól hemzsegő vízbe. Akik megcsinálták, néhány hét múlva
lebetegedtek a nagy igénybevétel miatt. Tekintve, hogy több száz
tonnányi kincset kellett kimenekíteni az óceán fenekéről, világossá
vált, hogy más megoldás után kell nézni. Salmon elküldött valakit
 Havannába, azzal a paranccsal, hogy szedjen össze afrikai és indi­
án búvárokat.
A kora XVIII. századi búvárkodási technikák kezdetlegesek
és rendkívül kockázatosak voltak. A könnyűbúvárokat - majd­
nem mindegyikük rabszolga volt - egyszerű tutajokon küldték ki
a roncsterületekre. Fogtak egy követ és vettek egy jó nagy lélegze­
tet, majd kiugrottak és lesüllyedtek az óceán aljára, húsz-ötven láb
mélységbe. Néhány percig bukdácsoltak lent, érméket és kisebb tár­
gyakat lapátoltak össze, és megjelölték a ládák, dobozok, ágyúk és
más hasznos tárgyak helyét. A felszínen megkeresték a jeleket, majd
kötelekkel és láncokkal ellátva visszaküldték a búvárokat a fenékre,
hogy a nagyobb tárgyakat összekötözve felhúzzák a hajóra erősített
csörlőkkel. Mélyebb vízben a búvárok nem tudtak eleget lent lenni
ahhoz, hogy kellően hasznos munkát végezzenek, ebben az esetben
egy nagy harangot is leeresztettek velük együtt. Amikor a búvárnak
elfogyott a levegője, bedughatta az arcát a harang alá és friss levegőt
vehetett. Ha nem figyeltek rá, hogy teljesen kilélegezzenek felszínre
jövetel előtt, a tüdejük megrepedhetett, gyötrelmes halált hozva rá­
juk. Másokat olyan sokáig kényszerítettek a lent maradásra, hogy a
vérükben veszélyessé vált a nitrogén szintje, és amikor feljöttek, az
oldott gáz felszabadult és buborékokat képezett az erekben - em­
bóliát -, ami maradandó bénuláshoz, idegkárosodáshoz vagy halál­
hoz vezetett. A rabszolgasorú búvárok közt a halálozási arány
rendkívül magas volt, Palmar de Ayznál a 300 búvár egyharmada
nem élte meg a szolgálati feladat végét.
Az embereiben keletkezett károktól függetlenül Salmon admi­
rális elégedett volt az eredményekkel. Több mint négymillió pezó
(1 millió font) értékű pénzt és árut sikerült már megmenteni,
legnagyobb részüket a tábor melletti, viszonylag alacsony vizekben
heverő Regináról és Románról. Hogy siettesse a munkálatokat, felál­
lított egy kiegészítő táborhelyet a Román mellett, a főtábortól egy
mérföldre lentebb a parton. A Salmon által visszaszerzett kincs túl­
nyomó része már Havannában volt, erős őrség alatt, de azért még
úgy 350 000 pezó (87 500 font) el volt ásva a homokban az erődített
főtáboron belül. Ezek az ezüsttel megrakott ládák juthattak
először eszébe, mikor december 27-e korai óráiban az emberei fel­
rázták álmából, s közölték, hogy a táborokat megtámadták.

Míg hajói a sötétben hánykolódtak, Jennings kiválasztott 150 em­

bert, állig felfegyverezte őket, majd szétosztotta három egyenlő cso­
portra. Mindegyik csoport beszállt egy nagy csónakba, és hajnali
kettőkor kieveztek a szárazföldre. A két spanyol tábor között értek
partot. Pirkadatkor a víz mellett felvonultak a főtáborig, mindegyik
csapat élén egy-egy dobossal és zászlóvivővel. A táborban pánik tört
ki. Salmon admirális épített ugyan homoktöltéseket az ayzok táma­
dására, de tudták, kevés esélyük lenne a muskétát cipelő angolokkal
szemben. Létszámukat tekintve is alulmaradtak; Salmonnak csak
hatvan katona és néhány ágyú volt az irányítása alatt. Egy tucat em­
bere elmenekült a helyszínről, amikor Jennings dobosainak dübör­
gése közelebb ért. Salmon átlátta a helyzetet, és fehér zászlót lobog­
tatva kiment, hogy egyedül fogadja az angolokat.
Jennings és Salmon egymásra nézett: „Ez háború?" - kérdezte
Salmon. Nem, jöttünk átkutatni a roncsokat, és elvenni a jussunkat a
hegynyi kincsből, válaszolták az angolok. „Számotokra itt nincs sem­
mi", erősködött Salmon. Minden roncs katolikus Őfelsége, V. Fülöp
tulajdona, és Salmon emberei meg is fogják védeni. Az érvelés nem
vitte sehova Salmont, így felajánlott nekik 25 000 pezót, ha békében
elhagyják a területet. Jennings visszautasította. Salmon tudta, hiá­
bavaló lenne az ellenállás, így megadta magát, sőt, az elásott kincs
helyét is megmutatta. Vane és Jennings emberei bepakolták az
ezüstöt egy kisebb bárkába, mellérakva négy forgótalpas löveget és a
Salmon személyzetétől lopott egyéb holmikat. Működésképtelenné
tettek három ágyút, amelyeket túl nehéz lett volna elvinni, és 87 000
fontnyi spanyol arannyal és ezüsttel visszatértek a szlúpokra.
 Miután elengedték a spanyol postacsónakot, az angolok délkelet
felé vitorláztak. Szükségük volt egy biztonságos helyre a zsákmány
szétosztásához. Jennings úgy vélte, a Bahamák kiválóan megfelel a
célnak.

A Bahamákon mindenki jóval elfoglaltabb lett a kincses flotta pusz­

tulása után. A roncsok vonzották a szélhámosokat, kalandorokat és
munkanélküli matrózokat, mindenhonnan az angolul beszélő vi­
lágból. Legtöbben tevékenykedésük bázisaként használták a Baha­
mákat, lévén ez volt a legközelebbi brit terület Palmar de Ayzhoz.
A bahamai kormányzat hiánya újabb vonzó tulajdonság volt a fosz­
togatóknak, kincsvadászoknak és kalózoknak.
1715 nyár végén és ősszel Hornigold és Thatch tovább folytatta
a spanyol kereskedelmi hajók elleni támadásokat Kuba és Florida
partjainál. Nyilvánvalóvá tették, hogy nem tartják tiszteletben az
utrechti békeszerződést, és hogy a spanyolokat és a franciákat
még mindig ellenségnek tekintik. Az angoloknak és a hollandok­
nak, állításuk szerint, nem volt félnivalójuk, ők ugyanis csak azok
miatt a pusztítások miatt vettek elégtételt, melyek honfitársaikat ér­
ték a spanyol parti őrség részéről. Ezeket az irányelveket fenntartot­
ták 1715 tavaszán és nyarán, ám őszre kezdett elbizonytalanodni a
hozzáállásuk. November elején Hornigold és Thatch Kuba partja­
inál elfoglalt egy angol szlúpot, a jamaicai Maryt. A Mary jelentős
javulást hozott a kalózoknak, a szlúp elég nagy volt 140 embernek és
hat ágyúnak, ami azt jelentette, hogy körülbelül harmincöt-negy­
ven tonnás lehetett, ugyanakkora, mint Jennings Barshebays, és Lord
Hamilton privatérhajói. Hornigold és Thatch jól bánt a matrózok­
kal, és a magasabb fizetség és nagyobb szabadság vonzásának en­
gedve valószínűleg néhányan önként csatlakoztak hozzájuk.
Novemberben Hornigold a Maryvel visszahajózott a Bahamák­
ra, egy elfogott spanyol naszád társaságában, amelynek a raktere
tele volt cukros hordókkal és szárított áruval. Viszont ezúttal nem
a biztonságos Harbour Islandre tért vissza, hanem egyenesen Nas-
sau kikötőjében horgonyzott le. Összegyűjtötte a romos főváros­
ban élő kalózokat, roncsvadászokat és más semmirekellőket, hogy
közölje velük, mindannyian az ő személyes védelme alatt állnak.
A kalózok, akik számban lassan túltettek New Providence törvény­
tisztelő polgárain, úgy járkáltak fel-alá az utcákon, mintha övék
lenne a város. Még nevet is választottak maguknak: a Suhanó Ban­
da [Flying Gang].
Akkoriban tért vissza Nassauba kubai kereskedőútjáról Thomas
Walker, húszéves fiával, az ifjabb Thomasszal. Egy nap, miközben
Walker a ház körüli teendőkkel volt elfoglalva, elküldte a fiát a vá­
rosba elintézni néhány megbízást. A fiatalember azonnal észrevette,
hogy valami megváltozott a levegőben. Barátai azt mesélték, a Su­
hanó Banda gazfickói megfenyegették őket, és pénzt kértek tőlük.
Mások szerint többé már nem volt biztonságos kísérő nélkül elen­
gedni feleségeiket és lányaikat sétálni a városba.
A kalózok, mondták, „bővében vannak a pénznek" a spanyol ron­
csokról, és arra használják, hogy felfegyverezzék magukat, és megve­
gyék a hűségét mindazoknak, akikre szükségük van. Később, valahol
a városban, Walker szemtől szemben találkozott Benjámin Horni-
golddal.
- Hol van az az öreg zsivány, az apád? - kérdezte ingerülten a fi­
atalabb Thomast.
- Apám otthon van - válaszolt a fiatalember egy tanúvallomás
szerint, amit a hatóságoknak adott később Charlestonban.
- Csak a baj van azzal a vén szivarral - kiáltott fel Hornigold
és ha legközelebb meglátom, lelövöm.
- Apám otthon van, és ha van valami mondanivalója neki, legjobb,
ha megy és megmondja a szemébe - válaszolt a fiú.
Hornigold figyelmeztette, ha W:alkerék nem foglalkoznak in­
kább a saját dolgaikkal, felgyújtja a házukat, az öreget megöli, a
többieket pedig az ájulásig korbácsoltatja. A keze alá tartozó 100
 emberrel és a jól felfegyverzett szlúppal Hornigold nem talált ellen­
állóra, ezek akkora hatalmat adtak neki.
Walkerék helyzete a hét végére még ijesztőbb lett. Decemberben
Hornigold és még legalább két másik kalózhajó kapitánya Florida
partjainál cirkált, hogy feltartóztassa a spanyol hajózást Kuba és a
roncsok között. Walkerék legnagyobb rémületére Hornigold egy
még nagyobb spanyol naszáddal tért vissza a hónap végén. Benjá­
mint nevezte át, maga után, és a Maryről is átszállíttatta a fegy­
vereket és a felszerelést. Szemtanúk később „nagy naszádnak" vagy
hadinaszádnak írják le a Benjámint, amely 200 ember és mindenfé­
le fegyver szállítására volt alkalmas. Egy ilyen hadihajóval Horni-
goldnak nem volt többé szüksége a Maryre. Az angol szlúpot visz-
szaküldte Jamaicára, a legénység azon tagjaival együtt, akik nem
kívántak csatlakozni a Suhanó Bandához.
Január elsején, vagy valamivel később, Walkerék tátott szájjal
nézték végig, ahogy Jennings privatérhajói befutottak a kikötőbe,
fosztogatásból származó spanyol ezüsttel megtömött raktér-
rel. Az idősebb Thomas Walker csak bámulta az egyre növekvő szá­
mú hadihajót Nassau kikötőjében, és most értette meg, hogy új kor­
szak kezdődött.
 ÖTÖDIK FEJEZET

KALÓZOK HA ÖSSZEGYŰLNEK

1716. január-június

iután visszatért világ körüli útjáról, egyik csalódás

M a másik után érte Woodes Rogerst.

Bristolban megtudta, hogy apósa, William Whetstone

meghalt. Felesége és gyerekei Whetstone-éknál laktak Rogers
hosszú távolléte alatt. Kénytelenek voltak Queen Square-i házuk
tulajdonjogát átadni Lady Whetstone-nak, hogy kifizessék
a kapott támogatások költségeit. Mivel nem sok mindent tudott
felmutatni a háromévi veszélyes munka eredményeként, Rogers is
odaköltözött a felesége családjához, ápolgatta sebesült arcát és lá­
bát, és bánkódott testvére elvesztése miatt.
A lábadozását hetek múlva bírósági idézés szakította félbe. Egy
Stephen Creagh nevezetű férfi beperelte Rogerst, a Duke és a Dutchess
209 egykori dolgozója nevében. Creagh ügyfelei meg voltak győződ­
ve, hogy az Incarnatión rakománya nem 140 000, hanem 3 millió
fontot ért, és hogy a „hiányzó" kincs nagy részét Rogers elrej­
tette, Batáviában. A matrózok minden bizonnyal megalázva és meg­
károsítva érezték magukat. Sokukat erőszakosan besorozták a Kirá­
lyi Haditengerészethez, még mielőtt a szárazföldre tehették volna
a lábukat, és Creagh volt az, aki a szabadon bocsátásukhoz kifizet­
te a jogi illetményeket és egyéb költségeket. 1712 januárjában
 Rogers Londonba utazott megvédeni magát, és felügyelni az expe­
díció zsákmányából tartott aukciót.
Míg Londonban volt, tudta meg, hogy felesége várandós a ne­
gyedik gyerekükkel. A hír valószínűleg fellelkesítette, és belevetet­
te magát a beszámolója kiadásába. Ebben is vereséget szenvedett,
Edward Cooke útleírása néhány hónappal az övé előtt jelent meg
London könyves üzleteiben. Végül mégis győzedelmeskedett, ami­
kor a Keresztül-kasul a világ körül kijött, és az eladásokat tekintve
hamarosan felülmúlta sebtében megírt versenytársát. Az olvasókat
különösen az Alexander Selkirkről, a hajótöröttről szóló beszámo­
ló bűvölte el, amely Cooke könyvében csak kevés figyelmet kapott.
Köztük volt az író és újságíró Dániel Defoe, ő fel is kereste Selkirköt
Bristolban, és modellként használta leghíresebb regényének, a Ro­
binson Crusoe hősének a megformáláshoz. A Világ körül két kiadást
és számos újranyomást élt meg, nagyon várt jövedelemforrást bizto­
sítva Woodesnak.
Augusztusban újabb ok volt a boldogságra, amikor Sarah egy fiú­
nak adott életet. A gyereket Woodes névre keresztelték, apja, nagy­
apja és dédapia után. A háború is lassan véget ért, jobb időket helyez­
ve kilátásba az anyagilag nehéz helyzetbe került család számára.
És akkor a sorsuk megint fordult egyet. Decemberben Simon
Harcourt főkancellár kihirdette ítéletét a Creagh-Rogers-ügyben.
Rogers veszített, és az ítélet olyan feltételeket tartalmazott, ame­
lyek csődbe döntötték. Néhány hónap múlva, miközben Ro­
gers még a szerencsétlenség miatt őrlődött, meghalt a nyolc hóna­
pos fia, és eltemették a St. Michael-templom temetőjében.
A veszteségek miatti feszültség úgy tűnik, tönkretette Rogers há­
zasságát. Sarah és Woodes különköltöztek, a férfi Londonba, az
asszony Bristolba, és nemsokára egyáltalán nem is érintkeztek egy­
mással. Néhány év múlva mindketten úgy viselkedtek, mintha a
másik meghalt volna.
Jelleméhez híven, Rogers újabb merész projektbe fogott. A hábo­
rú végével elkerülhetetlenné vált, hogy a kalózkodás újra felüti rút
 fejét, és sehol jobban, mint a kalózok leghíresebb tanyáján, Mada­
gaszkáron. Madagaszkár, Henry Avery mesebeli királysága, Tho-
mas Tew és a néhai Kidd kapitány törzshelye, az anarchia és zűrza­
var fészke volt, ideális helyen az Európát Indiával és a Holland-In-
diákkal összekötő elsődleges hajózási útvonalakon. Rogers hallott
meséket Dampiertől és másoktól, sőt, nyilván a holland kereske­
dőktől, tisztektől és hivatalnokoktól is Batáviában és Fokvárosban.
Bizonyára megizzadt, még 1710 decemberében, amikor féregrágta,
kincsekkel megrakott hajói útban hazafelé hosszú vándorlásukról el­
haladtak Madagaszkár déli végénél, és minden pillanatban azt vár­
ták, mikor jelenik meg egy csapat kalózhajó a horizonton. Elvégre
Rogers kereskedő volt, és semmi sem ártott jobban a kereskedelem­
nek, mint a kalózkodás. 1713 nyarán felvázolt egy tervet a kalózok
visszaszorítására, végső célja pedig egyenesen az volt, hogy a garázda
államukat megfelelő fennhatóság alá vonják.
Az első ütem tartalmazott egy titkos küldetést a szigetre, ahol
kapcsolatba lép a kalózokkal, felméri erejüket és létszámukat és a
békés megadásról tárgyal velük. Ha sikerrel jár, Rogersnek szándé­
kában állt megkeresni a királyt, felajánlva neki, hogy első kormány­
zóként felügyeli a sziget nyugodt életét. A gyarmat számtalan előny­
nyel szolgálna Britanniának. Nemcsak elhárítaná a fő fenyegetést a
birodalom ázsiai kereskedelméről, hanem létfontosságú menedék­
helyként és haditengerészeti és ellátó bázisként szolgálhatna félúton
Anglia és a Kelet-Indiák között. Rogers tudta, hogy ezen a ponton
meg kell húznia magát. A brit Kelet-indiai Társaság már megmu­
tatta, bármeddig elmegy, hogy megtartsa királyi monopóliumát a jól
jövedelmező ázsiai kereskedelem felett. Nem kockáztathatta, hogy
szétzúzzák terveit, még mielőtt azok szárba szökkentek volna.
A Madagaszkárra tett első látogatása ezért a kereskedelem álcája
alatt zajlott le. Megkereste Bristolban régi üzlettársait - és talán né­
hány újat is Londonban -, és egy alkalmas hajó megvásárlásáról tár­
gyalt velük. Az eredmény a Delicia lett, a 460 tonnás kereskedelmi
hajó, harminchat ágyúval felszerelve. Egy árnyalatnyival volt
 nagyobb a Dutchessnél durván akkora, mint a haditengerészet bár­
melyik ötödosztályú fregattja. Nagy és hengeres hajótestében lehetett
nagyméretű rakományt is szállítani, ami tökéletessé tette hosszú távú
kereskedelemhez és szállítmányozáshoz. Az elkövetkező nyolc év so­
rán a hajó Rogers állandó kísérőtársa lett. A pénztelen, de jó kapcso­
latokkal rendelkező fiatal parancsnoknak egy jóval nehezebb prob­
lémával is szembe kellett néznie: biztosítania kellett magának a ke­
reskedelmi kapcsolatot régi ellenségénél, a Kelet-indiai Társaságnál.
1713. október 2-án Rogers lement a Leadenhall Streeten, elha­
ladt a szélesen elnyúló központi városi piac mellett, és befutott az
East India House bejáratához, a társaság központjába. Orrát min­
den bizonnyal csípte a szomszédos piac bűze, ahol naponta több
száz állatot mészároltak le, melyeknek belső részei halmokban he­
vertek onnan néhány yardnyira. Megállt a kövezett jártán, az impo­
záns, négyemeletes épület előtt. A társaság hatvanöt éves palotáját
fából építették, gazdagon volt díszítve, és tele volt ablakokkal. Egy
erkély nyúlt ki az utca fölé, a vállalat hivatalnokai innen figyelhet­
ték a sürgés-forgást a lenti piacon. A kisméretű, gyémánt formájú
ólomüveg ablakokon a második és harmadik emeletről lehetett ki­
nézni az utcára, kivéve a harmadik emelet közepén, ahol a cég tíz
láb nagyságú vésett címere díszelgett. Az épületet egy huszonöt láb
hosszú és tizenöt láb magas hatalmas falfestmény koronázta meg,
rajta a vállalat vitorlát bontott három óriási hajója, két dühös tengeri
szörny és egy kardra támaszkodó angol férfi szobrától körülölelve.
Az utcaszinten portás állt a pult mögött, aki talán megkérdez­
te Rogerstől, megbeszélt találkozóra érkezett-e, mielőtt bevezette a
nagy területen elnyúló főhadiszállásra.
Rogers ajánlata egyszerű volt. Megkérte a vállalat tisztviselőit,
hogy engedélyezzék neki rabszolgák szállítását Madagaszkárról a
társaság szúmátrai bázisára, Benkoelenbe.15 A Delicia, mint „külön­
álló áruszállító hajó" vett volna részt az utazásban, ami azt jelentette,

15 Ma Indonézia része.
hogy a tulajdonosok maguk finanszírozzák az utat. A vállalat vagy
megvehette a Rogers által felhajtott rabszolgákat, vagy fejenként fi­
zethetett a szolgálataiért szállítmányozási díjat. Akármelyik lehe­
tőséget választják, a társaság jó bevételhez juthatott, bármiféle be­
fektetés nélkül. A cég emberei, talán mert szórakoztatónak találták,
hogy a híres író és háborús hős munkáért könyörög náluk, megadták
a szerződést. Néhány héttel később Rogers útban volt délre, terpesz­
ben állva az irányítása alá került hajó hátsó fedélzetén.
A Delicia 1714 márciusában érkezett meg Madagaszkár keleti
partjaihoz. Akkortájt úgy egy tucat angol kalóz élt az otta­
ni kikötőben, a vezetőjük láthatólag Thomas Collins volt, Henry
Avery egyik embere. „Kalózkirályságuk" jóval szerényebb dolog
volt, mint amekkorának a regény- és drámaírók állították be a tá­
voli Londonban. Legtöbben egy évtizede vagy régebb óta voltak a
szigeten, és a kalózok, egykori rabok és dezertőrök kis csoportja él­
vezte a könnyebb és egyszerűbb létet a trópusi senkiföldjén. A helyi
madagaszkáriak poligám életet éltek, ami praktikus elképzelésnek
tűnt az angol törvényen kívüliek számára. Legtöbbjüknek több fe­
lesége és nagyszámú félvér gyereke volt, a kisebb hadseregnyi rab­
szolga mellett, akiket kereskedelem útján szereztek, vagy a szigetet
megfertőző törzsi háborúk valamelyikébe beállva.
Kiterjedt családjuknak erődített, magas rönkfalakkal és vizes ár­
kokkal körülvett házakban nyújtottak menedéket, elrejtőzve a part
menti erdőségekben. A házakhoz vezető ösvényeket szándékosan
zavarosan és tekervényesen vezették, elég időt biztosítva a tulajdo-
nosaiknak, hogy felfedezésük esetén kereket tudjanak oldani az er­
dőbe. Pontosan ez történt, amikor Woodes Rogers megérke­
zett. Kétségkívül féltek a hajójától, amely hosszú ágyúsorával úgy
nézett ki, mint Őfelsége valamelyik fregattja.
Amikor Rogers és az emberei először a partra léptek, csak ma-
dagaszkári bennszülöttek jöttek az üdvözlésükre, nyoma sem volt a
kalózoknak. Rogers ajánlatot tett rabszolgák vételére, tudva, hogy
egy rabszolgát itt tíz shilling (0,5 font) értékű áruért meg lehet
 szerezni, hetedéért vagy nyolcadáért a Nyugat-Afrikában érvényes
árnak. Miután látták, hogy a látogatók embereket venni jöttek, a
kalózok előbújtak az erdőből. „Nem mondhatom, hogy rongyos
lett volna a ruházatuk, mivel egyáltalán nem volt rajtuk ruha - írta
A kalózok általános történetének szerzője, aki később riportot készí­
tett Rogersszel a hőstetteiről. - Nem volt semmi, ami betakarta tes­
tüket, csak a vadállatok cserzetlen bőre... sem cipő vagy zokni, így
úgy néztek ki, mint Herkules az oroszlán bőrében... a legbarbárabb
kinézettel, amit az ember elképzelni tud." Kezdetét vette a nyerész­
kedő kereskedés, ahol Rogers „nagy számban" vásárolt a kalózok
madagaszkári rabszolgái közül, cserébe ruháért, puskaporért és fém
szerszámokért.
Rogers majdnem két hónapig maradt a szigeten, közben szóra­
koztatta a kalózokat és információkat gyűjtött a közösségükről.
Megtudta, hogy az őslakosok állandóan háborúskodnak egymás­
sal, így nem sok ellenállást mutatnának a leendő gyarmatosítók­
kal szemben. A kalózok pillanatnyilag gyengék és szervezetlenek,
és nincs óceáni utazásra alkalmas hajójuk, amivel nagyobb pusz­
títást tudnának végezni. A hangulatuk a mélyben volt, és Rogers
úgy érezte, könnyen rá lehetne beszélni őket a megadásra, cserébe a
közkegyelemért. Ugyanakkor gyors cselekvésre volt szükség, mert a
holland Schoonouwenről ötven matróz zátonyra futott a sziget nyu­
gati partjainál, és azon gondolkodtak, hogy csatlakoznak a kalózok­
hoz.
A kalózok a maguk részéről éles figyelemmel kísérték a Deliciát
és legénységét, reménykedve, hogy lehetőség adódik megkaparin­
tani az erős hajót. Az volt a tervük, hogy várnak, míg beestele­
dik, majd kis csónakjaikból felrajzanak a fedélzetre, és lerohanják
az őröket. Még baráti kapcsolatokat is kialakítottak Rogers embe­
reivel, és talán sikerült néhány árulót is találniuk közöttük. Rogers-
nek azonban megvolt a kellő tapasztalata, hogy időben kiszimatol­
ja a készülő bajt. Megszüntette a kalózok és a legénysége közötti
kapcsolatokat, és erős őrséget szervezett a Deliciára, éjjel-nappal.
A kalózok „értelmetlennek találták bármivel is próbálkozni", és
mire Rogers távozott, még azt is elmondták neki, min törték a fejü­
ket.
Rogersnek sikerült meggyőznie néhány kalózt, hogy akkor len­
nének a legjobbak a kilátásaik, ha visszatérnének Angliába. Segített
nekik megfogalmazni egy levelet Anna királynőnek, amiben a meg­
bocsátását és kegyelmét kérik, és kinyilvánítják szándékukat, hogy
haza akarnak térni, és békében becsületes emberként élni.
A petícióval a kezében és egy hajórakomány rabszolgával a rak-
térben Rogers parancsot adott a horgonyok felhúzására és az útra,
vissza Fokvárosba. 1714 májusában érkezett meg, a kalózok kérvé­
nyét átadta egy London felé tartó hajónak, és elindult Szumátrára,
ahol a rabszolgaszállítmányt kellett eladnia.
A kor rabszolgahajóit nem célirányosan erre a feladatra készítet­
ték, ellentétben XIX. századi utódaikkal, ahol a hajófeneket ala­
csony mennyezetű rekeszekre osztották. A parancsnokok a rab­
szolgákat csak egy újabb adag hajótérbe pakolandó rakománynak
tekintették, jóllehet olyannak, amit etetni is kell. Az afrikai kereske­
delem veteránjaként Rogers is valószínűleg ezt a gyakorlatot követte
a Delicián. A rabszolgákat legtöbbször párosával összeláncolták, és
olyan szorosan zsúfolták össze a raktérben, hogy alig volt hely lefe­
küdni mindenkinek. A nőket és a lányokat a férfiaktól és a fiúktól
külön zárták el, általában vízhatlan ponyvával vagy más alkalmi fal­
lal leválasztva. Minden feljárónál felfegyverzett őr állt, készen arra,
hogy lelőjön bárkit, aki megpróbál kirohanni a fedélzetre, ahol egy
ládányi töltött puska és néhány gránát is hevert készenlétben. Ha a
rabszolgák a főfedélzet irányába támadnak, a tisztek sokukat megöl­
hették volna a megemelt tatfedélzetről, ahol a palánkokra forgatható
ágyúk voltak felszerelve.
Amikor kihozták őket etetésre, a tüzérek feléjük irányították a
kartáccsal megtöltött ágyúkat, készen arra, hogy bármelyik pillanat­
ban tüzeljenek. Rossz időjárási körülmények között bezárva marad­
tak a meleg, alig szellőző hajófenékben, fulladozva az izzadságban,
 székletben és vizeletben. Néhány embert elkerülhetetlenül ledöntött
a vérhas, minek következtében a fedélzetet „úgy beborította a (rab­
szolgák betegségéből származó) vér és egyéb váladék, hogy az egész
egy mészárszékre hasonlított". A betegség ilyen körülmények között
gyorsan terjedt, a halálozási arány nagy volt a rabszolgák és a legény­
ség tagjai közt egyaránt, mindkét csoportban durván 40 százaléknyi
veszteséget okozva egy szokványos utazás alatt. És ha a himlő, ma­
lária, trópusi náthaláz, kanyaró és vérhas nem vitte el őket, ott volt az
öngyilkosság veszélye: a bebörtönzöttek gyakran annyira rémültek
és elkeseredettek voltak, hogy fokozottan kellett figyelni rájuk míg
a fedélzeten voltak, különben láncostól és mindenestől az óceánba
vetették magukat.
Akkoriban keveseket aggasztott a rabszolgaság - európaiakat, af­
rikaiakat vagy madagaszkáriakat -, ugyanis közülük mindenki részt
vett a rabszolga-kereskedelemben, vevőként vagy eladóként. Rogers
sem volt kivétel. Családja vagyonának nagy hányada az afrikai rab­
szolga-kereskedelemre épült, és a rabszolgák jól jövedelmező részét
képezték a világ körüli privatérexpedíciók zsákmányának. A szeren­
csétlen madagaszkáriak a hajó rakterében csak egy újabb változa­
tát jelentették a számlák kifizetésének, egy újabb lehetőséget a tőke
megszerzésére, amit majd nagyobb elképzelésekbe lehet fektetni.
Nem tudjuk a Delicia hány rabszolgát vitt Szumátrára, csak
azt, hogy Rogers 1714 nyarán szállította le őket, pakolta meg a hajóját
a társaság árujával, és fordult vissza Angliába. Alig várta, hogy haza­
érjen, és továbbléphessen terveivel, megtisztítani a kalózok fészkét és
megszerezni őket a birodalom számára.
Soha nem látta viszont Madagaszkárt.

Közben a Bahamákon Benjámin Hornigold és Henry Jennings

kapcsolata nem indult zökkenőmentesen. Lehetett köztük valami
nézeteltérés még a privatér időkből Jamaicáról, de az is lehet, hogy a
tanult és szép vagyonnal rendelkező Jennings lenézte Hornigoldot,
aki minden bizonnyal nincstelen matróz volt. Jennings nyilvánva­
lóan azt gondolta, hogy csak azoknak szabadna megtámadni a spa­
nyolokat, akiknek van privatér megbízása Lord Hamiltontól. Kü­
lönben olyasmit tesz az ember, ami alig jobb a kalózkodásnál.
Nem sokkal Nassauba érkezésük után Jennings megszabadította
Hornigoldot egyik zsákmányától, egy kis spanyol kereskedőnaszád­
tól. Közel 200 jól felfegyverzett emberrel és a Jennings parancsnok­
sága alá tartozó legalább két szlúppal szemben Hornigold nem sok
mindent tehetett a megállítására. Jennings néhány embere átment a
zsákmányhajó fedélzetére, csökkentve a zsúfoltságot a többi hajón.
Néhány nap mulatozást követően szabályosan elosztották a legény­
ség részét a zsákmánypénzből, és a flotilla elindult Jamaica
felé. Végül is privatérok voltak, és a zsákmányt be kellett szol­
gáltatniuk az Admiralitás Gyarmati Bíróságának, mely hivatalnak
nem más, mint maga Hamilton kormányzó volt az elnöke.
Hamarabb visszatértek, mint gondolták.
Útban Jamaicára Jennings flotilláját kubai tengerészek fedezték
fel. A spanyolok követték Jenningset végig le Kuba partjai mentén,
keresztül a Windward-átjárón, egészen Port Royal Harbor bejára­
táig. Amikor Torres y Ayala kormányzó tudomást szerez ott­
létükről, nagyon dühös lesz.
A Barsheba 1716. január 26-án vetette ki a horgonyt Jamaicán.
Thatch, Jennings és Wills csak nagyjából két hónapot volt távol, ez
idő alatt azonban Lord Hamilton helyzete drasztikusan megválto­
zott. Az új év kezdetén hírek érkeztek a gyarmatokra, hogy
egy György király ellen irányuló „szörnyű, pokoli cselszövést és ösz-
szeesküvést" fojtottak el Britanniában. „A Towert, az államkincs­
tárt és a Bank of Englandet mind meg akarták kaparintani" tudó­
sította felháborodva a Boston News-Letter, „London városát pedig
több helyen felgyújtani [és] felkeléseket kirobbantani Anglia szá­
mos részén". Úgy tervezték, Stuart Jakab Franciaországból támad
majd egy hadsereggel, „mindezeket szeptember 25-ig". A fő jakobita
 sereget Skóciában állították fel, a 2000 lázadót Lord Hamilton báty­
ja, George Hamilton altábornagy vezette, aki elvesztette a kezde­
ményezés lehetőségét a király csapataival szemben. Tervben voltak
egyidejű felkelések Walesben és Devonshire-ben is, de a hatóságok
megneszelték a készülődést, és letartóztatták a szervezkedőket. Ja­
nuár végére a britanniai hírek már elég kedvezőtlenek voltak Hamil-
tonnak. A felkelés egyértelműen a bukás felé tartott, és a király vér­
díjat tűzött ki Hamilton bátyja, George fejére. A kormányzó tudta,
elérkezett az idő, hogy eltüntesse a nyomokat maga körül.
Jennings és Wills átadták a kincseiket Hamiltonnak, a megbí­
záshoz híven. Talán nem szóltak róla, hogy a kincseket a me­
nekültek táborából szerezték és nem magukból a roncsokból, de
igazából ez nem is számított. Bár túl nagy mennyiségű pénzt hoz­
tak ahhoz, hogy saját kezűleg szedhették volna össze, ilyen kevés
idő alatt, senkinek nem állt érdekében kérdezősködni. Hamilton
később azt állította, nem vette el a kincsből az őt illető részt, „mert
hallottam, hogy a partról szerezték". Ugyanakkor Jenningset
és kollégáit sem tartóztatta le. Elmentek a dolgukra, szabadon, nem
akadályoztatva senki által, élvezni a hely kínálta gyönyöröket, és
költeni a rossz úton szerzett pénzt. Így tett a legénység számos más
privatérhajóról is, akiknek Hamilton megbízást adott. Február vé­
gén, amikor Jennings engedélyért folyamodott a kormányzóhoz
egy újabb útra, Hamilton személyesen írta alá a kiutazási papírjait.
Mialatt további híreket várt a lázadással kapcsolatban, Ha­
milton karnyújtásnyi közelségben tartotta privatérjait, se meg nem
állítva, se le nem tartóztatva őket.
Március elején Jennings üzent az embereinek és a parancsnok­
társainak, hogy újabb útra indul a spanyol roncsokhoz. Sokan vála­
szoltak a hívására, örültek a lehetőségnek, hogy valamennyi kincset
szerezhetnek maguknak. Egyikük Leigh Ashworth volt, aki elvál­
lalta Hamilton másik privatérhajójának, az ötventonnás hadi szlúp
Marynek a parancsnokságát. Még ketten csatlakoztak meg­
bízás nélkül - Sámuel Liddell a Cocoa Nutról és James Carnegie a
Discoveryről -, és szlúpjukat Jennings általános parancsnok­
sága alá helyezték. A goromba és kemény Charles Vane boldogan
iratkozott fel újra Jennings csapatához.
A szlúpok március 9-én reggel hagyták el Bluefildset, kifutot­
tak a kikötőből, és útnak indultak Jamaica felé. Éjjel a négy hajó a
szél miatt elvált egymástól, de egy vagy két nappal később megint
találkoztak Isla de los Pinosnál,16 egy lakatlan, Kuba legnyugatibb
csücske mögött meghúzódó kis szigetnél. Az volt a tervük, hogy
körbevitorláznak Kuba távolabbi végénél, követik a Golf-áramla­
tot egyenesen a roncsokig, és összeszednek mindent, amit találnak.
Április 2-án megkerülték a Corrientes-fokot, és harmadikán épp
Kuba északnyugati partjainál haladtak útjukon, amikor a Barsheba
figyelője felkiáltott.

Néhány mérföldre nyugatra Sam Bellamy látta, hogy egy azonosí-

tatlan vitorlás a szélnek feszülve fenyegetve közeledik feléjük, négy
kísérőhajó társaságában. Neki és Paulsgrave Williamsnek kicsit sem
tetszett a látvány.
A cserzett arcú, és a trópusi nap alatt töltött hónapoktól fakó
hajú Bellamy és Williams valószínűleg januárban érkezett meg a
roncsokhoz, kevéssel azután, hogy Jennings emberei megrohamoz­
ták Palmar de Ayzt. A munka kemény volt, veszélyes, és éles
volt a verseny. A hónap végére hét vagy nyolc másik angol hajó hor­
gonyzott ott, ahol a Regina és a San Román lemerült, de bármed­
dig is próbálkoztak, egyikőjük sem tudta lokalizálni a nagy hajók
fő részeit. Helyette be kellett érniük szétszóródott teheráruval és
pénzérmékkel. Több hét munka után a roncstolvajoknak mindössze

16 A „Fenyőfák szigete" szolgált később mintául Robert Louis Stevenson, A kincses

sziget című regényéhez. A második legnagyobb sziget Kubában, az 1959-es for­
radalom után átnevezték Isla de Juventudra.
 5000 vagy 6000 pezót (1250-1500 font) sikerült összeharácsolni­
uk, amit még szét kellett osztani a több száz ember között.
Amikor január 22-én Ayala Escobar kapitány megérkezett Havan­
nából az erősítéssel, és szétkergette az angolokat, Bellamy és Willi­
ams minden bizonnyal megörültek, hogy elűzték végre őket.
Dél felé vették az irányt, elhaladtak Florida sarkánál és Kuba nyu­
gati végénél, le Közép-Amerika partjaihoz a Hondurasi-öbölhöz.
Valószínűleg azért jöttek, hogy embereket toborozzanak. A hely ak­
koriban zord senki földje volt, és mosquito indiánok és baymennek
nevezett, goromba és vad angol favágók lakták. Az utóbbiak kis kuny­
hókban éltek a gőzölgő mocsarakban, a mostani Belize, Yucatán és
Campeche területén Mexikóban. Állapotuk kétségbeejtő volt,
az élelmiszer-tartalékaik kifogytak az előző ősz során, minek követ­
keztében néhány favágó éhen halt a fő táborukban Campeche-ben.
Legalább 200 másik döntött úgy, hogy kalóznak áll, és nagy vitor­
lás kenukat építve nekivágott a veszélyes átkelőnek New Providence
felé, vagy a spanyol roncsokhoz Palmar de Ayzba. 1716 februárjá­
ban a spanyolok megtámadták Campeche-t, sokakat foglyul ejtet­
tek vagy megöltek, a többieket pedig szétkergették. Mire Bellamy és
Williams elérte a Hondurasi-öblöt pár héttel később, a favágótábor­
ban szinte mindenki a kifelé vezető utat kereste, így nem sok gon­
dot okozott olyanokat találni, akik ne váltak volna örömest kalózzá.
Március végére Bellamy és Williams egy kalózcsapat irányítói let­
tek. Tevékenységüket néhány olyan periagua, vagyis vitorlás
kenu fedélzetén folytatták, amilyenhez hasonlóval kezdett Horni-
gold és Thatch is két évvel korábban. Valahol a Hondurasi-öbölben
szerezték az első ismert zsákmányukat, a John Cornelison vezette
holland hajót. A csapat kifosztotta a vitorlást, a matrózokat pedig ha­
lálbüntetéssel fenyegetve kényszerítették, hogy csatlakozzanak hoz­
zájuk. Nem sokkal később átvették az irányítást egy bizonyos
Young kapitány angol szlúpja felett is. Míg a roncsfosztogatók és
baymenek csoportja átkutatta értékek után a hajót, Bellamy és Willi­
ams a tathoz kötözték a periaguákat, és kényszerítették Youngot,
hogy vezesse őket vissza Kubába. Hornigoldtól és Jenningstől elté­
rően nekik nem voltak illúzióik a privatérrá válásról. Kalózok voltak,
tisztán és egyszerűen, és Bellamy nem igazán érzett együtt a hajó-
tulajdonosokkal és parancsnokokkal, akik annyira nyomorúságossá
tették korábban az életét. Azzal érvelt, hogy a csapatnak úgy kell
működnie, mint Robin Hood embereinek, kifosztani a vagyonos ke­
reskedőket, és gazdagítani a szegény tengerészeket. Williamst, lévén
maga is vagyonos kereskedő, talán a skótok és az eltávolított Stuart
királyuk iránti szimpátia motiválta, vagy pusztán a pénz.
Amikor Kuba partjainál Jennings négy szlúpja közeledni kezdett
feléjük, Bellamy és Williams látta a brit zászlókat, és mivel féltek,
hogy elfogják őket, a megfutamodás mellett döntöttek. Parancsot
adtak az embereiknek - akik nagyjából negyven körül lehettek -,
hogy pakoljanak át minden értéket a periaguákba, és készüljenek fel
a hajó elhagyására. Amint Jennings Barshebája az oldala mellé ért,
Bellamy bandája a vitorláskenukba ugrott, eloldotta a köteleket és
teljes erőből evezni kezdett, szemben a széllel.

A Barsheba fedélzetéről Jennings látta, ahogy az eloldott periaguák

távolodnak. Világos volt, hogy nem sok értelme lenne üldözni őket:
széllel szembe a szlúpok nem tudnák elfogni őket, mielőtt elérné­
nek a Kuba partjait védő zátonyok közé. Így inkább a hajó mellé vi­
torlázott, és köszöntötte a parancsnokot, Young kapitányt. A meg­
mentésében reménykedő Young elmagyarázta, hogy a két periagua
legénysége „egy rakás gazfickó", és épp az előbb léptek le minden
pénzével. Young azt hitte, Hamilton kormányzó privatérjai azért
vannak ott, hogy harcoljanak a kalózok ellen, és megvédjék a hozzá
hasonló kereskedőket. Gyorsan ki kellett ábrándulnia.
Jennings sem sietett útjára engedni Young kapitányt. Néhány
emberét a fedélzetre küldte, és jelt adott a kísérőhajóinak. A flotta a
közeli Bahía Honda felé vette az irányt, a védett horgonyzóhelyre a
 kubai partok gyéren lakott nyúlványánál. Ott tervezték eldönteni,
mit is csináljanak Young kapitánnyal és a szlúpjával.
Mikor horgonyt vetettek néhány órával később a kikötőhely kes­
keny bejáratánál, Jenningset és embereit csodálatos meglepetés fo­
gadta. A kulcslyuk formájú kikötő vizén egy nagy, felfegyverzett
kereskedőhajó lebegett, francia zászló alatt, és a legénység nagy ré­
sze a parton volt vizet és tűzifát gyűjteni. Mivel Jennings flot­
tája az öböl bejáratánál tartózkodott, szó sem lehetett menekülés­
ről. Ugyanakkor a szél a szárazföld felől fújt, és Jennings flottájának
még a jól navigálható szlúpokkal is lehetetlenség lett volna bemanő­
verezni a szűk bejáraton. Parancsot adott hát az öt szlúpnak a hor­
gonyok leeresztésére, míg ki nem talál valamit.
A messzelátójával Jennings jól láthatta, hogy öngyilkosság lenne
közvetlen támadást indítani a hajó ellen. Viszont az jó megoldásnak
tűnt, ha titokban megközelítik. Egy ladikon elküldte három embe­
rét felderíteni a helyzetet. Beeveztek a kikötőbe, fel egészen a fran­
cia hajóig, és kedélyesen köszöntötték a parancsnokot. Azt mondták
neki, hogy vízért jöttek az öbölbe. A francia kapitány a hajó fedél­
zetére invitálta őket, és miközben beszédbe elegyedtek apró-cseprő
dolgokról, az angolok körbenéztek.
Egy fregatton voltak, a rochelle-i származású St. Marie-n, melyet
a vagyonos d'Escoubet kapitány irányított, aki negyedrészt birtokol­
ta a hajót és a rakományt. A kalózok úgy becsülték, negyvenöt
ember és tizennégy vagy tizenhat ágyú van a fedélzeten, jóllehet a
hajó ennek a dupláját is képes lett volna elszállítani. A St. Marie ki­
váló zsákmány lehetne.
Amikor a ladik visszatért a hírekkel, Jennings tanácskozásra hívta
a parancsnokokat. Egyértelművé tette előttük, hogy csapdába akar­
ja csalni a St. Marie-t, kalózhajónak nyilvánítani, és zsákmányként
visszavinni Jamaicára. Sámuel Liddell, a Cocoa Nut parancsnoka
szerint ez szörnyű hiba lenne. Elmondta a másik három kapitány­
nak, hogy látta a St. Marie-t a mexikói Vera Cruzban néhány hónap­
pal azelőtt, egy egyértelműen „törvényes kereskedési helyzetben".
 A többieket nem győzték meg Liddell érvei. „Te most kit védesz?
- hurrogta le az egyikük. - Azt akarod, hogy bámuljuk egymást,
és térjünk haza az ujjunkat szopva?" Jennings közbeszólt, hogy ő
még azon a szent estén a francia hajó fedélzetén lesz, de a Barshebá
„nem mehet oda, mert elkapnák". Ha a nagyobb St. Marie oldala
mellé kerülne, „minden bizonnyal elsüllyednénk", szögezte le. Meg
kell lepniük a francia hajót, és csónakokból felmenni a fedélzetére.
Ashworth és Carnegie kapitányok egyetértettek.
Liddell még tett egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hogy mentse
a helyzetet. A Cocoa Nut tulajdonosai búvárkodni küldték őt a spa­
nyol roncsok közé, és nem azért, hogy nyílt kalózkodásra adja a fe­
jét. Hacsak a St. Marie-ról nem derül ki, hogy kalóz vagy illegálisan
szállít angol árukat, a privatéroknak nincs okuk elfogni. Esedezett a
kollégáinak, halasszák el a támadást reggelig, és felajánlotta, szemé­
lyesen megy el a St. Marie-ra megnézni, nem lehetne-e „törvényesen
zsákmánnyá tenni a hajót". Liddellt leszavazták, és mindenki előtt
világossá vált, hogy ebben a kalóztettben nem fog részt venni.
Liddell emberei irigykedve nézték, ahogy a Barsheba és a Mary
legénysége felszerelkezett a fegyverekkel, és felkészítette a csóna­
kokat a támadásra. Végül a kormányosa bejelentette, hogy csatla­
kozik hozzájuk, és otthagyta Liddellt valamivel több mint egy tucat
emberével. Kockázatos vállalkozásnak ígérkezett beevezni két mér­
földön keresztül az öblön, és aztán kis csónakokból szembeszállni
egy jól felfegyverzett hajóval. Napnyugtakor azonban történt vala­
mi, ami teljes mértékben megváltoztatta az esélyeket.

Miután Bellamy és Williams elég messze menekültek a széllel szem­

ben, végignézték, ahogy az angol privatérok felmennek Young ka­
pitány szlúpjának a fedélzetére, megtartani a parancsnokok közötti
elmaradhatatlan megbeszélést. Ami ezután történt, zavarba ejtette
őket. Young vitán kívül törvényes kereskedő volt, mégis ahelyett,
hogy elengedték volna, a privatérok zsákmánylegénységet raktak a
hajóra, és magukkal vitték. Aztán a zátonyok és a mangroveligetek
közt rejtőzködve azt is látták, hogy a kis flotilla horgonyt vet a Bahía
Honda bejáratánál. Lassan rájöttek, hogy a szlúpokon tevé­
kenykedők egyáltalán nem úgy viselkednek, mintha a rendre ügyel­
nének.
Délután hét óra körül, amikor a trópusi nap lement a horizont alá,
eleveztek Carnegie és Young szlúpja mellett, be a Barsheba, a Mary és
a Cocoa Nut közé. Bellamy és Williams, akik ugyanazon a vitorlás­
kenun voltak, üdvözölték a Barsheba parancsnokát. Jennings, Vane,
Bellamy és Williams most pillantottak életükben először egymás
szemébe. Szükségük volt egymásra, hogy a nagy francia zsákmányt
elkapják, ezt felismerték.
Kevéssel tíz óra előtt a Barsheba és a Mary felvonta a horgonyokat,
miközben a tisztek felkiáltottak: „Mindenki egyért, egy mindenki­
ért." Az emberek éljenzésben törtek ki, és valaki buta módon elsütött
egy muskétát. Bárki tette is, le kell vágni az illetőt, mondták egye­
sek, mert elképzelni sem lehetett volna rosszabbat, mint ha riadóz-
tatják St. Marie-t.
Aztán az szlúpok lámpáinak villódzó fényénél a privatérok szem­
tanúi lettek egy meglehetősen szokatlan dolognak. Bellamy és Willi­
ams nagy kenui a hajók között eveztek, a legénységük, mint egy csa-
patnyi barbár meztelenre vetkőzve, pisztollyal és rövid karddal
kezükben. A Barsheba személyzete vitorlakötelet dobott a periaguára,
a Maryről is hajítottak egyet a másikra. Bellamy és Williams kenui
végighaladtak az öblön, az embereik nekifeszültek az evezőknek, és
mindkét kenu egy-egy felfegyverzett emberekkel megrakott hadi
szlúpot vontatott maga után.
Megjelenésük minden bizonnyal félelmetes látvánnyal szolgált
d'Escoubet kapitánynak és elképedt embereinek a St. Marie fedélze­
tén: két indián jellegű harci kenu, tömve meztelen, vad kinézetű fér­
fiakkal, amint hadi szlúpokat vontatva szeli a vizet. D'Escoubet kez­
dettől fogva gyanakodva figyelte az angol szlúpokat, egy láda kincset
 el is rejtett a parton attól való félelmében, hogy esetleg megtámadják.
Mindezek ellenére felkészületlenül érte a támadás. Ahogy a periagu-
ák közelebb értek, Bellamy emberei útjukra engedték a szlúpokat, és
közvetlen rohamot indítottak a francia hajó ellen. „Hova mentek?"
- kiáltotta Escoubet egyik embere a kenuban evezőkhöz. „Fel a fe­
délzetre, mit gondolsz?!" - érkezett a válasz, muskétasortűz kíséreté­
ben. Ezután ágyúropogás hangzott a Barshebáról, és egy ágyúgolyó
átsüvített Escoubet feje felett. Az ellenség legalább hatszoros túlerő­
ben volt. Escoubet néhány emberét a ladikjára vezényelte, és meg­
próbált kijutni a partra. Egy periagua utolérte, és elkapta őket, míg
a másikról a kalózok a hajó fedélzetére özönlöttek. Bellamy a máso­
dik periaguáról figyelmeztette a franciákat, hogy amennyiben ellen­
állnak, mindannyiukat lemészárolják. Escoubet megadta magát, az
emberei még egy puskát sem sütöttek el.
Sam Bellamy számára jó lecke volt ez a megfélemlítés erejéről.
Elfoglaltak egy jól felfegyverzett, de kevés emberrel ellátott fre­
gattot, anélkül, hogy a legénységnek, a hajónak és a rakománynak
bármi baja esett volna. Harcba menet úgy néztek ki, mintha képe­
sek lennének mindenre, emiatt nem is kellett csináljanak semmit.
Bellamynak megfelelő tanulság volt a kalózkodáshoz: a félelem le­
het a fegyverek közt a legerősebb.
Amikor a Barsheba és a Mary a préda mellé ért lehorgonyozni,
Jennings emberei csatlakoztak a St. Marie rakterének átkutatásá­
hoz, valamint a legénység kihallgatásához. A forrófejű és erőszakra
hajlamos Charles Vane valószínűleg kezet rázott és rummal koc­
cintott Bellamyval és Williamsszel. Nem az a fajta bajtárs volt, aki­
re Bellamynak és Williamsnek szüksége volt a legénységében. Ők
okosan akartak harcolni, kevés sérülést okozni és nagyot kaszálni.
A következő reggelen, 1716. április 4-én elkezdték kikérdezni a
francia legénységet. Escoubet későbbi beszámolója szerint az ango­
lok „szinte embertelenül megkínozták a legénységet" és „a legalja­
sabb módon" kényszerítették ki belőlük a 30 000 ezüstpezó (7500
font) rejtekhelyét a parton. Jennings megtartotta a St. Marie-t is,
 Carnegie-t nevezte ki parancsnoknak. Escoubet-nek és legénysé­
gének odaadta helyette Carnegie nehezen kezelhető Discoveryjét.
A kalózok 700 000 francia frank, vagyis 30 300 font értékű hajót,
kincseket és árut szereztek. Jennings arra is kényszerítette a
francia kapitányt, hogy írjon egy levelet Lord Hamiltonnak Jamai­
cára, amelyben felmenti a privatérokat minden méltánytalanság alól.
„Értesítenem kell Őméltóságodat, hogy azok az urak nagyon fino­
man bántak velem, és készséggel megadták a havi bérek és a hajóm
rakományának árát", írta Escoubet. A privatérok csak „azért vették
el a hajót, mert az megfelelt aktuális expedíciójukhoz".
Míg a kalózok és a privatérok a zsákmány szétosztásával, és az
áru és személyzet egyik hajóról a másikra mozgatásával voltak el­
foglalva, egy nagy vitorlás kenu érkezett Bahía Hondára. A legény­
ség mit sem sejtve lépett a St. Marie-ra, és d'Escoubet kapitány felől
kérdezősködött. A fedélzeten egy francia kereskedő volt tizennyolc
emberrel. A parton felfelé húsz mérföldnyire fekvő Marielból küld­
ték őket, ahol hajójuk, a szlúp Marianne horgonyzott. Kereskedni
jöttek Escoubet-hoz, ám ehelyett az angolok fogságában találták
magukat. Jennings „büntetéseket rótt ki" új foglyaira, akik „külön­
féle tortúrák" után elvezették őket vissza a hajójukhoz. Jennings
megbeszélést tartott Bellamyval és Williams-szel, akik hozzájárul­
tak, hogy egyik kenujukat a Discoveryvel elküldjék Marielbe, meg­
szerezni a második francia hajót.
A következő reggelen Bellamy két periaguájának legénysége
különvált. Egyik felük Mariéi felé vette az irányt, Carnegie-vel.
Bellamy és Williams hátramaradt a másik felével, biztosítani, hogy
újdonsült kollégáik nehogy kitúrják őket a St. Marie-n levő zsák­
mányrészükből. Néhány órával később, a Cocoa Nut felvonta a hor­
gonyt, és elindult az ellenkező irányba, Liddell nem akart semmi­
féle kapcsolatot az ilyesfajta kalózkodással, így útra kelt vissza Ja­
maicára, huszonhárom emberrel kevesebb legénységgel.
Jennings az embereivel Bahía Hondán várta, hogy a társai vissza­
térjenek az újabb zsákmánnyal. Eltelt egy nap és egy éjjel, és a reggeli
fényben egy pár szlúpot látott, amint áthaladt a kikötő bejáratán.
Az egyik, ahogy azt a rabok Marielból megerősítették, az ó hajó­
juk volt, a Marianne. A másik, a tíz ágyúval felfegyverzett vitorlás,
fekete zászló alatt hajózott. Jennings és Vane azonnal felismerte.
Benjámin Hornigold kapitány nagy szlúpja volt.

Hornigold két hónapig maradt New Providence-en Jennings távozása

után, és kétségkívül forrongott belül a privatéroktól elszenvedett hit­
vány bánásmód miatt, alig várhatta, hogy kiegyenlíthesse a számlát.
Eközben Nassau törvényen kívüli lakossága napról napra növeke­
dett. Úgy ötven ember otthagyta a közeli spanyol roncsoknál dolgo­
zó szlúpokat, legtöbben akkor, amikor februárban és március elején
megérkezett a spanyol erősítés újabb hulláma. Ezek a férfiak,
nyilatkozta később a helybeli Jolin Vickers, „nagy rendbontást végez­
tek... kifosztották a lakosokat, felégették a házaikat és elragadták a
feleségeiket". A roncsfosztogatókat Thomas Barrow vezette, egykori
elsőtiszt, aki kereket oldott egy jamaicai brigantinról, melyen állító­
lag „egy spanyol márki" nagy adag értéktárgyát szállították. Barrow
nem rendelkezett saját hajóval, de fesztelenül járt-kelt az egész szi­
geten, magát „Providence kormányzójának" nevezve, és azt ígérve,
hogy a szigetet „második Madagaszkárrá változtatja".
Tucatjával érkeztek a börzsönyfavágók minden héten Campeche-
ből, vonzotta őket a spanyol kincsek felnagyított meséje. Érkezésük
után szinte azonnal a kalózkodás felé fordultak. Mások New Eng-
landről, Dél-Karolinából és Jamaicáról jöttek: munka nélküli ten­
gerészek, leszerződött béresek, menekülő bűnözők, néhány szökött
rabszolga Kubából, Hispanioláról vagy azon túlról. A közönséges
telepesekben egyre nőtt a félelem, sokan csendben terveket szőt­
tek a költözésről. Mások - prostituáltak, csempészek és fegyverke­
reskedők - pedig betelepedtek a szigetre. New Providence kezdett
egyre inkább törvényen kívüli állammá átváltozni.
 Hornigoldnak köszönhetően alakult ki a Bahamák rügyező ka­
lózköztársasága, de Barrow roncsfosztogatói és Hamilton privatérjai
között azt kellett éreznie, hogy a Suhanó Banda vezetése kezd ki­
csúszni a kezei közül. Végtére, a privatéroktól eltérően, az ő 200 fős
legénysége nem törvényesen szentesített szerződések alapján mű­
ködött, amely a préda legnagyobb részét a tulajdonosoknak és a pa­
rancsnokoknak adta. A néhány erőszakkal visszatartott embertől el­
tekintve, a kalózhajók fedélzetén a szolgálat lényegében önkéntes
volt. A sziget kalózainak legnagyobb része matróz volt, akik sokat
szenvedtek a haditengerészet vagy a kereskedelmi hajózás túlkapásai
és kizsákmányoló szemlélete miatt. Nem állt szándékukban lemá­
solni azt a rendszert, inkább a feje tetejére állították. Választották a
parancsnokaikat, és ha elégedetlenek voltak a választással, szavaz­
hattak felelősségre vonásukról is.
A Suhanó Banda kalózai teljhatalmat adtak kapitányaiknak a
harcok alatt, de a többi döntés többségét demokratikusan hozták a
legénység tanácskozása során, ide értve, hogy hova menjenek, mit
támadjanak meg, mely foglyokat tartsák meg vagy eresszék el, és
hogyan büntessék a csoporton belüli kihágásokat. Hornigold és a
többi kalózkapitány ugyanazt az ételt ették, mint az embereik, és
meg kellett osszák másokkal a kabinjukat. A legénység azzal is el­
lenőrzése alatt tartotta a hatalmat, hogy egy másik tisztet, a kormá­
nyost is ők választották, aki az élelem, a zsákmány és a juttatások
egyenlő kiosztását biztosította. A parancsnokok rendszerint mind­
össze 50 százalékkal kaptak többet a prédából az egyszerű matróz­
hoz képest, szemben a privatérok néha 1400 százalékával, vagy még
többel. Ha az emberek bíztak a vezetőikben és elégedettek voltak a
teljesítményükkel, a végsőkig is követték őket. Ha nem, elmozdítot­
ták a pozíciójából egyetlen szempillantás alatt. Hornigoldnak
eredményeket kellett mutatnia, különben a kinevezése, mint kalóz­
vezér nemsokára véget érhetett.
Thatchcsel a fedélzetén kijelölte az útirányt Kuba gyéren lakott
északnyugati partjára, amely beékelődött a Havannát és a Spanyol
 Földet, valamint a New Orleanst és Franciaországot összekötő ha­
józási útvonalak közé. Az ilyen, járőrhajók által alig ellenőrzött
partok mentén vártak rájuk a nagy fogások.
Hornigold áthajózott a Floridai-szoroson, valószínűleg nagy ív­
ben elkerülve Havannát, és április 8. körül ért partot Kubában,
nem messze Mariel elzárt kikötőjétől. Lehorgonyozva állt ott egy
nagy kereskedőszlúp, az árbocon francia lobogóval. Ez a hajó volt
a Marianne Santo Domingóból. Hispanioláról tartott a kis mocsa­
ras francia falucskába, New Orleansba, a francia haditengerésztiszt,
Ensign Le Gardew irányítása alatt. Mikor megállt, hogy egy
csomag levelet küldjön Havannára, ott-tartózkodása alatt Le Gardew
meghallotta, hogy kollégája, d'Escoubet kapitány a St. Marie-vel a
közelben tartózkodik lentebb a parton.
Arra számítva, hogy esetleg ellátmányt és információkat cse­
rélhetnek, Le Gardew a legénysége felét leküldte Bahía Hondá­
ra a hajó csónakjában. Kevés ott maradt emberével és fegyverével
nem volt komoly ellenfele a Benjáminnak, amin tíz ágyú és 200 fős
személyzet tartózkodott. Le Gardew azonnal megadta magát, és
Hornigold elvette a szlúpot és a 12 500 fontnyi rakományt. Zsák­
mánylegénységet hagyott a hajón, és folytatták útjukat lefelé a part
mentén, talán abban a reményben, hogy a St. Marie-t is sikerül el­
kapni.
Bahía Honda bejáratához érve vették észre, hogy az angol privatér-
flotilla megelőzte őket. Hornigold láthatta, hogy az egyik parancs­
nok Henry Jennings volt, minden problémájának az okozója.

Amikor Jennings parancsot adott a hajóinak, hogy vonják fel a hor­

gonyokat és eredjenek Hornigold nyomába, Bellamy és Williams a
St. Marie fedélzetén volt, a periaguájukat pedig a hajó farához kö­
tötték. Segítettek a zsákmánylegénységnek felhúzni a francia hajó
horgonyait, és végignézték, ahogy a Barsheba és a Mary elsietnek.
 Mire a St. Marie útra késszé vált, a flotta többi része már eltűnt a
látómezőből. A két férfi meglátta a nagy lehetőséget, mely beko­
pogtatott hozzájuk.
Amint a St Marie kihúzott a kikötőből, Bellamy és Williams
megadta a jelet. Az embereik egyszerre talpra ugrottak, meglepve
Jennings zsákmánylegénységét és a francia rabokat, és átvették az
irányítást a hajó felett. Míg Bellamy néhány társa fegyverrel sakk­
ban tartotta a foglyokat, a többiek gyorsan a hajó oldala mellé von­
tatták a periaguát, és pénzeszsákokat és ládákat dobáltak rá. Szem­
mel tartva a hat vagy nyolc mérföldre lévő Barshebát és a Maryt,
Bellamy és Williams a maradék embereiket is a kenura hívták,
és eleveztek a széllel szemben. Szerzeményük: 28 000 ezüstpezó
(7125 font) volt. A zsákmány értékét nagyjából érzékelteti, hogy egy
XVIII. század eleji kereskedelmi hajóskapitány éves jövedelme kö­
rülbelül 65 font volt.
Mindeközben Jennings, Vane és a többiek a Barsheba fedél­
zetén sejtették, hogy soha nem tudják utolérni Hornigoldot és a
Marianne-t. Azt is láthatták, hogy a St. Marie veszélyesen hátra­
maradt. Jennings szerint jobb lett volna visszatérni Bahía Hondára,
mint elveszteni a saját zsákmányukat. Jelt adott, mire a Barsheba és
a Mary megfordult, és egy vagy két óra elteltével a St. Marie közelé­
be értek. A legénység köszöntötte őket, egyértelmű zavar közepet­
te, és közölték, Bellamy emberei ellenük támadtak, majd meglép­
tek a szerzeményükkel. A Barshebán elégedetlen mormogás futott
végig. Jennings elvesztette a zsákmányuk nagy részét. A felbőszült
privatér parancsot adott a másik periagua elfogására, sőt, a Mary
ácsa, Joseph Eels szerint arra is, hogy „vágják darabokra" a csóna­
kot, Bellamy éppen akkor a fedélzeten tartózkodó legénységével
egyetemben. Jennings dühében a szerencsétlen Young kapi­
tány hajójának az elégetésére is parancsot adott.
Kicsit később, miután enyhült a haragja, Jennings emberei újabb
utasításokat kaptak. A flotta Nassauba megy, szétosztani, ami meg­
maradt a prédából.
A rablótámadás után Bellamy és Williams utolérte Hornigoldot.
A kalózok szemtől szemben találkoztak Kuba partjainál. Hor-
nigoldot minden bizonnyal elégedettség töltötte el, mikor megtud­
ta, hogy a férfiaknak a kenuban sikerült ellopniuk Jennings kincseit,
egyenesen az orra elől. Az ilyen emberek bármikor hasznára lehet­
tek. Bellamy és Williams, miután felolvasták nekik a kalózok alap­
szabályait, csatlakoztak a Benjámin legénységéhez.
A tengerészek értékelik a szakértelmet, Bellamynak jó nagy
adaggal kellett legyen belőle, hiszen fiatal kora ellenére Hornigold
őt nevezte ki az újonnan szerzett Marianne parancsnokának, a saját
idősebb emberei, mint például Edward Thatch vagy a kormányos
William Howard helyett. Bellamy feltehetően periaguájának húsz­
vagy harmincfőnyi legénységével, valamint Hornigold harminc-
negyven emberével szerelte tel a Marianne-t. Neki és Williamsnek
most egy jól megépített óceánjáró szlúp állt a rendelkezésére, egy
láda kincs a hajó gyomrában, és mint kísérőtárs, a kor leghirhed-
tebb angol kalóza. Még néhány ágyúra volt szükségük az új kalóz-
hajójukra.
Egy-két hétig folytatták a kószálást Kuba nyugati végénél, és
várták, hogy feltartóztathassák a Yucatán-csatornán érkező spanyol
vagy francia forgalmat. De gazdag zsákmány helyett egy újabb ka­
lózba botlottak.
Olivier La Buse, a felfegyverzett naszád, a Postillion parancsno­
ka, csatlakozott a kalózok hajórajához. La Buse és Hornigold furcsa
szövetségesek lettek. La Buse és a legtöbb embere francia volt, míg
Hornigold még mindig hazafinak tartotta magát, és becsületharcot
folytatott Anglia ellenségeivel szemben. La Buse és az emberei va­
lódi kalózok voltak, készek kifosztani bárkit a haszon reményében.
A francia kalóz és az angol parancsnokok valahogy mégis meg­
egyeztek a közös munkát illetően, és egy évekig tartó nemzetközi
kapcsolat alapjait rakták le.
 Valószínűleg Bellamynak valami terve volt a megállapodással.
A fiatalember nem Britanniáért harcolt, hanem a rendszer ellen: a
parancsnokok, hajótulajdonosok, királyok és ezek társasága ellen,
és Hornigold csapatából sem kevesen éreztek hasonló módon. Ha
Hornigold kifogásolta is az együttműködést a francia kalózzal, az
emberei leszavazták. A nyolc ágyúval felszerelt Postillion velük fog
hajózni.
Nem sokkal ezek után a három kalóz - Hornigold, Bellamy és
La Buse - megpillantott egy Campeche irányából a Yucatán-csator-
nán keresztül érkező kereskedőhajót. Mint kiderült, Hollandiába
tartó angol hajó volt, börzsönyfával megrakodva: vagyis barát, nem
préda. Hornigoldtól eltérően, La Buse-nak és Bellamynak nem volt
lelkiismeret-furdalása, hogy egy angol hajót kell kifosztani. Sza­
vazásra került sor, és Hornigold emberei megint leszavazták a pa­
rancsnokukat. Míg Bellamy és a fegyver nélküli Marianne hátra­
maradt, La Buse és Hornigold megszerezte a zsákmányt. Né­
hány fős legénységet küldtek át, hogy kutassák át, majd irányítsák
a hajót. Magukkal vittek kisebb-nagyobb, hasznosnak tűnő dolgot
- italt, pénzérmét, ellátmányt, tartalék alkatrészeket, egy vagy két
gyakorlott kisegítőt -, majd nyolc-tíz nap után engedték, hogy foly­
tassa az útját, valószínűleg Hornigold nyomására.
Néhány nap múlva Kuba nyugati csücskénél olyan fogást csinál­
tak, amivel mindenki boldog lehetett: két kakaóval megrakott spa­
nyol brigantint kaptak el, mindkettőt egyetlen puskalövés nélkül.
Miután kifosztották a hajókat, Isla de los Pinosra vitorláztak,
ahol három vagy négy ivóvízből és tűzifából kifogyott angol szlúpra
bukkantak. A kalózhajók törzsét tisztítani kellett, így a kalózok kö­
zölték a kis szlúpok kapitányaival, hogy a hajóikat igénybe veszik
a javítási munkálatokhoz. Hornigold kellemetlen meglepetéssel ta­
lálkozhatott a Benjámin víz alá eső részén. A hajóférgek szemmel
is látható súlyos sérüléseket okoztak, olyanokat, melyek helyreállí­
tásához rendes hajójavító műhelyre volt szükség. Hornigold eltű­
nődhetett, hogy megszabadul nagyszerű szlúpjától, amely egykor
olyan nagy riadalmat okozott New Providence törvénytisztelő pol­
gárai körében.
A tisztítás befejezése után a kalózok továbbmentek Kuba déli
partja mentén, a Windward-átkelő felé véve az irányt. La Buse is­
mert néhány jó búvóhelyet a gyéren lakott Francia-Hispaniola part­
jainál, és ideirányította a flottát is. Hispaniola ideálisan helyezkedett
el a Karib-térségből ki- és beáramló kereskedelem lerohanásához.
Találtak egy pihenőhelyet, amelyik mindegyiküknek megfelelt, és
elhatározták, hogy együtt dolgoznak és kifosztanak annyi hajót,
amennyit csak lehet.
Hornigold először is meg szeretett volna szabadulni a Benjámin­
tól, és 1716. május végén valamikor úgy döntött, e célból elhajó­
zik Nassauba. A Benjámin ömlesztett áruval volt megpakolva,
hogy eladják a Bahamák egyre nagyobb számú és gátlásokat nem
ismerő csempészeinek. Talán Bellamy és Williams is velük tartott,
ágyúkat szerezni a Marianne-ra. Hornigold, Thatch és még leg­
alább másik 150 ember elvált La Buse-től, abban maradva, hogy
néhány hét múlva visszatérnek.

1716. április 22-én Henry Jennings privatérflottája megérkezett

Nassau hatalmas kikötőjébe. Figyelemre méltó látványosság volt a
St. Marie, most már harminckét löveggel felszerelve, amit Jennings
saját tízágyús Barshebája és Ashworth tízágyús Maryje kísér. Ez
volt a legnagyobb haditengerészeti erő, melyet New Providence lá­
tott azóta, hogy Henry Avery felbukkant a Fancyvel húsz évvel ko­
rábban.
Jennings, Ashworth és Carnegie mind partra szálltak Nassau laza
erkölcsű városában, és a hajóikat megbízható alárendeltjeik kezében
hagyták. Két vagy három nap után a St. Marie kormányosa, a bete­
ges Allén Bernard beevezett a városba, és félbeszakította Jennings
mulatozását. Három-négy embertől eltekintve, a Barsheba teljes
 állománya a St. Marie fedélzetén volt, és az ott maradt rakományt
fosztogatta. „Ez nem lehet", kiáltott fel állítólag Jennings. Bernar-
dot utasította, hogy, „menjen a hajóra, és beszélje le őket", és azt
hangoztatta, hogy senki sem késleltetheti az elindulást a roncsok­
hoz. „Kettőnk között maradjon - közölte a kormányossal bizalma­
san -, ha ki tudom vinni a hajót még egyszer a tengerre, gyomrá­
ban a holmival, felmegyek vele Jamaicára, és biztonságba helyezem,
mert ezek húztak bele ebbe [a bajba], és kétségtelen, hogy miután
elosztottuk a cuccot, itt hagynak, hogy én feleljek mindenért."
A hasfájással küszködő Bemard kérlelte a kapitányt, hogy men­
jen maga, és vesse be tekintélye minden súlyát. Mivel a hatalma és
a nagymennyiségű zsákmány is kockán forgott, ez ésszerű lépésnek
tűnt, de Jennings nemet mondott. Közölte a kormányossal, hogy „ő
nem fog bajlódni ilyen gazemberekkel". A kapitánynak nyilván fon­
tosabb dolga akadt a kocsmák és a bordélyházak között.
Bernard belefutott Carnegie-be és Ashworthba, amikor visz-
szaért a partra, és tájékoztatta őket a körülményekről. A két kapi­
tány komolyabban vette a helyzetet, mint a parancsnokuk, és mind­
ketten segítettek Bernardnak visszaállítani a rendet a St. Marie-n.
Ashworth azonnal kievezett a Maryre, megbizonyosodni, hogy az
ő emberei nem csatlakoztak a forrongáshoz, míg Carnegie és Ber-
nard elindult a St. Marie-re.
A francia hajón káosz uralkodott. Vagy száz ember rohanta meg,
európai árukat és ellátmányt hurcoltak fel a raktérből, csónakokra
halmozták, és áteveztek velük az elhagyatott partra Hog Islanden,
nem messze Henry Avery Fancyjének korhadó csontvázától. Egyi­
kük sem mutatta a legkisebb érdeklődést sem az iránt, amit Carne­
gie és Bernard mondott. A megdöbbent Bernard visszatért a partra,
hogy cselekvésre bírja Jenningset. A parancsnok ismét közömbös
maradt, annyit mondott Bernardnak, hogy figyeljen rájuk, és a ra­
kományt ne vegye vissza tőlük erővel.
Bernard a nap maradék részét azzal töltötte, hogy az emberek ügy­
ködését figyelte Hog Island partján. A zsákmányt három halomba
 rakták szét, és a privatérok gyakorlatával ellentétben, két halmot ma­
guknak és egyet a tulajdonosoknak juttattak, a fordított részesedés­
sel szemben. Minden zsákmányolt dolgot vissza kellett volna vin­
niük Jamaicára, hogy az Admiralitás Gyarmati Bírósága ossza szét
és megadóztassa, ehelyett ők azonnal szétosztották a részüket ma­
guk között. Csak a tulajdonosok adagját tervezték Jamaicára külde­
ni. Mivel a tulajdonosokat megillető hányadot nem szerették volna
Jenningsre bízni, a legénység szerződést kötött egy helyi szlúppal, a
Dolphinnal. A tíztonnás hajó, különös módon, Thomas Walker
egyik fiáé, Nealé volt.
A Dolphin indulása előtt Jennings, Ashworth és Carnegie úgy
határozott, legjobb, amit tehetnek, ha informálják a hajóik tulaj­
donosait a legénység fegyelemsértéséről, és hogy megtámadták a
francia hajót. Felvázoltak egy rakományjegyzéket a Dolphin tartal­
máról, részletes levelet írtak a tulajdonosoknak és az üzleti partne­
reiknek, és odaadták Allén Bernardnak és a Mary kormányosának,
Joseph Eelsnek. Bernard és Eels felszálltak a Dolphin fedélzetére,
kezükben a levéllel, és útnak indultak haza.
A Dolphin útra kelése után Jenningsnek sikerült visszaszereznie
az irányítást a St. Marie felett, legénységet toborzott rá, a Barshebára
és a Maryre, hogy elhajózzanak a spanyol roncsokhoz. Néhány nap­
pal később meg is érkeztek, és a tekintélyes tűzerejük feltehetően
elriasztotta a spanyol őrhajókat. Egy arra járó angol kereske­
dőhajó később jelentette, hogy a St. Marie a roncsoknál összesen
mintegy huszonnégy, fele részt jamaicai, fele részt bermudai an­
gol hajó felett rendelkezett, amelyek „nem engedték sem a franciá­
kat, sem a spanyolokat a közelbe menni". A Barsheba fiatal doktora,
John Cockrane szerint a búvároknak sikerült kiszedni „valameny-
nyi pénzt a vízből", mielőtt visszavitorláztak Nassauba. Nem sokkal
később Jennings, még mindig becsületes privatérnak tartva magát,
visszavitte a Barshebát és a St. Marie-t Jamaicára.
Nagyon valószínű, hogy Charles Vane nem tért vissza a Barshebán
Jamaicára. Nem várta ott semmi, csak a lehetőség, hogy indult ellene
néhány bírósági eljárás. Másrészről New Providence-en megvolt a
saját része a kincsből, rendelkezésre állt egy jó kikötő, és a városban
is hemzsegtek a cimborák. Személyiségéből adódóan Vane valószí­
nűleg főszervező lehetett a St. Marie kifosztásában, és ebben az eset­
ben a tulajdonosok nem igazán lehettek elégedettek vele. Jobb ötlet
volt Nassauban maradni és élvezni a boldog életet, amíg el nem fogy
a pénz.

Hornigold és Thatch június elején hajózott Nassauba. Két hónapig

voltak távol, és közben a kalózközösség New Providence-en tovább
növekedett. Több tucat periagua, bárka és szlúp húzódott meg Hog
Island védelmében, a kifeszített kötelek is jól mutatták a sokféle
nemzetiség jelenlétét: spanyolokat, franciákat, angolokat és hollan­
dokat. A part mentén a kalózok a szárazföldre húztak egy pár nem
használatos, zsákmányból származó szlúpot, melyeknek széthor­
dott hajótestét ott égette a nap.
A pálmafák és a trópusi bozót közül füst szállt fel a több száz há­
zikó, sátor és kaliba tűzhelyéről. A viskók legtöbbje abból készült,
ami épp kéznél volt: uszadék fából, régi árbocból, padozatból, féreg­
rágta hajódeszkából, amiket legyezőpálma-levelekkel vagy használt
vitorlavászonnal fedtek. A kezdetlegesebbek Campeche-ből elűzött
börzsönyfavágók csoportjainak nyújtottak otthont, vagy fekete és
indián rabszolgáknak, akik a gazdáiktól menekültek el Kubá­
ból Hispanioláról vagy Jamaicáról. Alig valamivel voltak jobbak a
roncsfosztogatók és az egykori tengerészek kunyhói. Nassau úgy né­
zett ki, mint a száműzöttek táborhelye, nótázó, táncoló, ivó és bu-
jálkodó matrózokkal. Egyre nagyobb számban telepedtek le a szi­
geten feleségek és prostituáltak, ők kiméréseket működtettek, ruhát
foltoztak, ebédet főztek és szórakoztatták éjszakánként a férfiakat.
Egy fiatal tengerész, James Bonny nemrég érkezett Dél-Karolinából
tizenhat éves feleségével, Anne-nel. Utóbbi hamar hírnevet szerzett
magának szabados viselkedése miatt. A legtöbb matróz szá­
mára a hely maga volt a valóra vált álom: bőséges étel, innivaló, asz-
szony és szabadidő. És mikor a pénzük vége felé jártak, mindig volt
újabb hajó, amit el lehetett foglalni, ültetvény, amit ki lehetett fosz­
tani, vagy elsüllyedt kincs, amiért le lehetett merülni.
A jobb házakban - egyszerű fakeretes épületekben - a kalózok
holmijait olcsó rumra, dohányra és lőszerre cserélő kereskedő-csem­
pészek laktak, meg a telepesek vezető személyiségei. Valamikor ezek
a lakások New Providence törvénytisztelő gyarmatosítóinak adtak
otthont, de ők mostanra már menekülni kényszerültek a városból, a
„gyilkosságtól való félelmükben". Thomas Barrow, a roncsfosztoga­
tók vezére kíméletlenül zaklatta őket, pénzt kért italra, és ha valaki
nem adott neki, azt megbotozta.
Még a kalózokkal csereberélni érkező kereskedők sem voltak fel­
tétlenül biztonságban. A kikötőben Barrow kirabolt egy New Eng-
land-i brigantint, és összeverte egy bermudai szlúp kapitányát.
Néhány hajó azonban tiltott terület volt, köztük a tizennégy tonnás
Richárd & John szlúp, melynek tulajdonosa Hornigold és Thatch
régi kalózpajtása, John Cockram volt, meg Cockram befolyásos
apósa, Richárd Thompson. Cockram és fivérei, Joseph és Philip,
sikeres kereskedelmi konzorciumot üzemeltettek Harbour Islan-
den, kalózárut szállítva Charlestonba, cukrot és ellátmányt vissza
Nassauba. Vetélytársuk volt Benjámin Sims, a negyvenéves veterán
New Providence-ről, és Neal Walker, akinek a Dolphin nevű vitor­
lása elvileg éppen akkor volt Jamaicán, Henry Tennings zsákmányá­
nak egy részével megpakolva. Ezek a kereskedő-csempészek
együtt létfontosságú logisztikai támogatást nyújtottak a Bahamák
kalózainak. „A kalózok maguk is gyakran mondták nekem, hogyha
a kereskedők nem támogatnák őket lőszerrel és ellátmánnyal, az ő
igényeiknek megfelelően - jelentette egy gyarmati hivatalnok 1718-
ban -, soha nem lehettek volna olyan félelmetesek, és nem tettek vol­
na szert ekkora hatalomra."
 Míg Hornigold megpróbálta eladni a Benjámint, a többiek termé­
keket és személyes tárgyakat adtak-vettek, és híreket és története­
ket cseréltek a roncsfosztogatókkal és favágókkal. Útközben tudták
meg, hogy a saját emberei Jennings ellen fordultak, hogy kira­
bolják a St. Marie-t. Friss halat és ananászt fogyasztottak, és a hor­
dók belsejét hírből sem ismerő disznót és csirkét, valamint madeirai
bort és barbadosi rumot. Bellamy joggal érezhette, hogy megtalálta
a mennyországot: a tengerészek köztársaságát messze azoktól, akik
kihasználnák őket, ahol szabadon lehet élni, vidám az élet, egészen
addig, amíg sikerül a birodalom ügynökeit távol tartani.
Hornigold talált egy vevőt a Benjáminra, egy Perrin nevű virgini­
ai kereskedőt, aki boldogan felvásárolta a zsákmánya nagyját
is. A kalózparancsnok egyúttal vett egy másik szlúpot, átvitette rá
az ágyúkat, és átkeresztelte Adventure-re. Az Adventure jelentősen
kisebb volt és kevésbé félelmetes, mint a Benjámin, talán csak húsz­
tonnás, vagy akörüli. A vétel, jelentette Thomas Walker, meggyen­
gítette Hornigoldot, és „bizonyos mértékig lehetetlenné tette, hogy
olyan pusztításokat vigyen végbe a nyílt tengeren, amilyenekre ké­
pes lett volna, ha folytatódik a parancsnoksága" a Benjáminon.
Miután az üzlet megköttetett, Hornigold végignézte, ahogy lesze­
relik harmadik kalóz hadi szlúpját.
A kalózköztársaság jövője is foglalkoztatta. Tudta jól, az a végüket
jelentené, ha az angolok, franciák vagy a spanyolok három vagy négy
hadihajót küldenének Nassauba. Viszont ha a várost jobban meg­
erősítenék, talán távol tudnák tartani a hatóságokat. Nézte a kikö­
tő szlúpjaiból kikandikáló válogatott lövegeket, majd a nassaui erőd
romjait. Igen, ismerte fel, elérkezett az idő, hogy ne csak a hajókat,
hanem a szigetet is felfegyverezzék. Szólt Thatchnek és másoknak,
hogy szerezzenek ágyúkat, emelőcsigákat, meg lövedéket és puska­
port, és elkezdte újra felszerelni a erődítményt.
 Thomas Walker számára ez volt az utolsó csepp. Majdnem egy
évig fenyegették és zaklatták őt, feleségét és gyermekeit ezek a gaz­
fickók. Könyörgött a kinti világnak, hogy semmisítsék meg a kaló­
zokat, mielőtt azok túlságosan erőre kapnának, de hiába. Tudta,
megölnék, ha megpróbálná megakadályozni a kikötő megerősíté­
sét. Márpedig ha az sikerül nekik, jóval nehezebb lesz kiirtani őket.
Fogta a családját, és Charlestonba menekült, Nassaut a kalózoknak
hagyva.

Jamaicán Lord Archibald Hamilton élete a rosszról még rosszabb­

ra fordult. Minden egyes héttel egyre komorabbak lettek a Britan­
niából érkező hírek. Március közepére értesült, hogy a fő
jakobita sereg pusztító vereséget szenvedett az angol város, Preston
mellett, és legalább 4000 főt börtönbe hurcoltak. Stuart Jakab és
kísérete állítólag partot ért Skóciában, de mivel „nem találták a dol­
gokat várakozásuk szerint valónak", visszamenekültek Franciaor­
szágba négy nappal később.17 Lord Hamilton április végén az uno­
kaöccse, Basil nevét láthatta egy Prestonban elfogott és Londonban
bebörtönzött nemeseket tartalmazó listán. A felkelés elbukott, még
mielőtt a gyarmatoknak lett volna esélyük becsatlakozni.
Lord Hamiltonra kezdett visszaütni jakobita aktivitása. Március­
ban Sámuel Page, Jamaica kormányzótanácsának titkára áthajózott
Angliába, és magával vitt egy köteg terhelő dokumentumot, leve­
let és vallomást, amiket György királynak szándékozott benyújtani.
Jamaica közgyűlése és a helyi haditengerészeti különítmény korábbi
parancsnoka is bizonyítékokat terjesztett elő ellene. Peter Heywood,
a kormányzótanács egyik tagja Hamilton lecserélésén ügyködött, ő
esküvel biztosította támogatásáról „György király szent személyét
és családját".

17 Valójában Stuart Jakab néhány hetet maradt.

 Hamilton privatérjai további problémákat okoztak. Jennings,
Willis, Fernando, Ashworth és a többiek tevékenysége ellenséges
levelek áradatát generálta Kuba és Francia-Hispaniola kormány­
zóitól. A havannai Torres y Ayala kormányzó azt írta, hogy „né­
hány jamaicai úriember" elmondása alapján Hamilton „résztulaj­
donosa volt mindegyik hajónak, amelyet a táborunkba küldtek"
Palmar de Ayznál, és hogy minden kincset vissza kell szolgáltat­
ni, az elkövetőket elfogni és megbüntetni. A kubai kormány­
zó jamaicai nagykövete az ellopott pénz egy részének útját Hamil­
ton saját házáig nyomon tudta követni. És ott volt a legutóbbi eset a
Dolphinnal, a kis bahamai szlúppal, amely a Jennings és bandája által
nemrég kifosztott francia hajó áruival megrakva jelent meg. Aztán
jött Henry Jennings személyesen, vontatókötélen a St. Marie-val,
jóllehet hiányzott a hajóról a pénz és az értékek, amiket egykor szál­
lított. Betetőzésként egy hivatalos francia delegáció érkezett, Hispa-
niola kormányzójának a levelét hozva, amelyben követelik a hajónak,
és még kettő, feltehetőleg ]ennings által elfogott francia szlúpnak a
visszaadását. „Úgy gondolom, Uram, mindezek a tettek borzongás­
ra késztetnek - írta a kormányzó Hamiltonnak. - Tudom, hogy [a
privatérok közül] néhánynak birtoka van Jamaicán. Nem kell mást
tenni, mint eladni azokat, és a pénzt felhasználni a rossztétemények
orvoslására. Ezt kérem Őexcellenciájától, az igazság nevében." A kí­
séretben jelen volt Escoubet kapitány is, aki különösen mérges lett,
mikor meglátta hajóját, a St. Marie-t Port Royalban, amint Hamil­
ton ítéletére várt.
Micsoda fájdalom! Ha a jakobita felkelés sikerült volna, Hamil­
ton a privatérokat államaparátusának a pénzügyi támogatására, és
a környező gyarmatok biztosítására használhatta volna, Anglia és
Skócia törvényes királyainak nevében. Ehelyett létezésük most már
kezdett teherré válni. Össze kellett volna terelni őket, és feláldozni
mindenkit az ügyért. Hamilton tehát rendelkezéseket bocsátott ki,
hogy Jennings és a többi kapitány ne hagyhassa el a szigetet.
Nem sokra rá, július végén, kopogtattak Hamilton ajtaján.
 A HMS Adventure érkezett meg Britanniából, és parancsot hozott
György királytól: Hamiltont le kell tartóztatni, és láncra verve Ang­
liába kell szállítani. Peter Heywood, Hamilton ellenzékének a
vezetője a kormányzótanácsban, kormányzói kinevezést kapott, és
azonnal teljes körű vizsgálatot indított Hamilton privatérjaival szem­
ben. Jennings megbízatását visszavonták, úgyhogy ő rejtekhelyet ke­
resett magának.
Ezt követte egy másik jó dolog: augusztus végén még egy hajó ér­
kezett Londonból, György király hivatalos hirdetményével a fedél­
zetén. Ezt augusztus 30-án kinyomtatták és kitűzték szerte a
szigeten és Brit-Amerikában is mindenfelé az azt követő hetekben.
A király Jenningset, Carnegie-t, Ashworthot, Willst és a többieket
kalózoknak minősítette.
Akkorra Jennings embereivel már félúton volt új menedékük felé,
túl azon a határon, ameddig a törvény elér: a Bahamákra.
 HATODIK FEJEZET

TENGERI TESTVÉRISÉG
1716. június - 1717. március

1716. június végén vagy július elején a kalózok újra csoporto-

sulni kezdtek hispaniolai búvóhelyükön: Bellamy és Williams a
Marianne-on, Hornigold és Thatch a frissen szerzett Adventure
szlúpon. La Buse a Postillion fedélzetén. Mindennek rendben kel­
lett lennie. A három szlúpot nemrég tisztították meg, a fedélzet
alatt gondosan elrejtettek bőséges mennyiségű friss vizet, bort, lő­
szert és puskaport. Közel 200 emberrel rendelkeztek, és volt egy
biztos kikötőjük, ahonnan kirohanhattak és megtámadhatták a
Windward-átjárón áthaladó kereskedőhajókat.
A kalózcsoportok között azonban feszültségek voltak. Hornigold
parancsnoki hatalma a kis hajóraj felett meggyengült, mivel vona­
kodott megtámadni angol és holland hajókat. Önkéntes polgárőr­
nek tartotta magát, akinek feladata kiegyenlíti a régi sérelmeket a
spanyolokon és a franciákon, és aki baráti hajók fedélzetére csak
azért léphet, hogy létfontosságú ellátmányt vagy képzett szakem­
bereket szerezzen. Bellamy és Williams másként gondolkozott, és
La Buse és nagyrészt francia legénysége sem sok okot látott megkí­
mélni az angol hajókat.
Mialatt Hornigold Nassauban volt, Bellamy és La Buse megtá­
madott pár angol vitorlást Kuba délkeleti partjainál, személyzetet,
élelmet és szeszt szerezve. Mikor visszatérésekor értesült er­
ről, Hornigold, feldühödött, és az augusztusi hőségben a helyzet to­
vább éleződött. Bellamy és La Buse ki akart fosztani egy angol hajót,
Hornigold viszont megint nemet mondott. Az Adventure fedélzetén
Hornigold több embere felelősségre vonást sürgetett. A sorhajó­
kapitány értékes zsákmányokat hagyott futni, és nem kért jó árat a
Benjáminért sem. Felmerült, hogy fiatalabb, radikálisabb vezetésre
lenne szükség. A kormányos feltehetőleg szavazásra hívta az állo­
mányt, melynek során Hornigold elvesztette a legénység kétharma­
dának a bizalmát. A többség készen állt a nyílt és korlátok
nélküli kalózkodásra, és úgy határozott, csatlakozik Bellamyhoz
és La Buse-höz. Döntésük értelmében, Hornigold megtarthatta az
Adventure-t, de azonnal el kellett hagynia a találka helyszínét, és
soha többé nem mutatkozhatott ott még egyszer. Az eltávolított sor­
hajókapitány megszégyenülten vette az irányt a Bahamák felé, hu­
szonhat lojális emberrel, köztük pártfogoltjával, Edward Thatchcsel.

Még a kalózok közt is meglepő volt Sámuel Bellamy hatalomra ke­

rülésének gyorsasága. Mindössze egy évvel azután, hogy nincste­
len tengerészként elhagyta New Englandet, 170 kalózból álló ban­
da sorhajókapitánya lett. Ő és Williams már korábban is szereztek
zsákmányt sok ezer font értékben, több pénzt, mint amennyit ő és
matróztársai egy teljes életig tartó törvényes szolgálat során láthat­
tak volna. Huszonhét éves volt, és a karrierje még csak most kezdő­
dött.
Saját szlúpján embereinek nagy része angol és ír volt, néhány
skóttal, walesivel, spanyollal és hollanddal, valamint egy svéddel,
és legalább két afrikaival. Legtöbbjük húszas évei közepén vagy
harmincas évei elején járt, és egykori matróz vagy privatér volt, aki
önszántából lépett a kalózkodás útjára. Keveseket kényszerítet­
tek a szolgálatra, legalábbis eleinte. John Fletcher, akit Hornigold
a Blackettről rabolt el 1715 októberében, végül megszerette a ka­
lózéletet. A legénység kedvelte, és annyira megbízott benne, hogy
megválasztotta a Marianne kormányosának. Mások kelletlenül vi­
selték a fogságot, mint például Richárd Caverley, akit egy angol
szlúpról szereztek navigációs képességei miatt, és a harmincnégy
éves Peter Hoíf, a Karib-térség déli részét behatóan ismeró svéd.
Bellamynak szüksége volt a szaktudásukra az előttük álló hónapok­
ban.
Hornigold távozása után Bellamy és La Buse számos vitorlás ke­
nut, kétevezős csónakot és bárkát tartóztatott fel, így tudták friss
termékekkel ellátni a hajókonyhát. Úgy tűnik, nyár vége felé
kicsit lazítottak, ettek, ittak és mulatoztak. Szeptemberre Bellamy
úgy vélte, itt az ideje kitágítani a horizontjukat. Azt ajánlotta az
embereinek, hogy hajózzanak keletre, az Antillák gerince alá a
Spanyol Földig, és vegyék üldözőbe az összes útjukat keresztező
vitorlát. Ők egyetértettek, La Buse legénysége szintén. A hurrikán­
szezon kellős közepén kezdték meg útjukat Hispanioláról.
Az uralkodó széliránnyal szemben vitorláztak, változtatgatva a
haladási irányt Hispaniola és Puerto Rico hegyes partjai mentén.
Nyugodt útjuk volt, az egyhangúságot csak a tengeri élőlények sza­
kították meg néha: egy csapat kíváncsi delfin, vagy repülőhalak zu-
hataga, amikor ijedten szétrebbentek a hajó törzse előtt. De ami­
kor elhaladtak Puerto Rico távolabbi csücskénél, és elkezdték az
átkelést St. Thomas felé, a figyelő a látóhatáron egy háromárbocos
hajó körvonalát pillantotta meg. Ahogy csökkent köztük a távol­
ság, Bellamy láthatta, hogy a hajó meglehetősen nagy - valójában
egy fregatt -, és francia zászló alatt vitorlázik. Ágyúnyílások hosszú
sora vonult végig az oldalán, egy második, rövidebb sorral a hátsó
és első felépítményen. Negyven ágyút számoltak össze rajta, így a
kis fregatt hasonló lehetett a francia St. Marie-hoz, melyet Jennings
orra előtt fosztottak ki. Ugyanakkor a St. Marie-tól eltérően telje­
sen fel volt fegyverezve, és nem egy kikötőben ácsorgott a tenger­
fenékre horgonyozva. A vitorlák fel voltak vonva, az ágyúkat tettre
készen kigördítették. Nagyszerű zsákmánynak ígérkezett, amivel
meg lehetett volna támadni szinte mindent a Karib-térségben, de
megszerezni ugyanakkor nem tűnt könnyűnek. Bellamy egyezte­
tett La Buse-zel és embereivel, és az a döntés született, hogy meg­
kockáztatják a merész csapást.
Bellamy és La Buse kettő az egyhez maradt alul ellenfelükkel
szemben a fegyvereket tekintve, így csak a túlmanőverezésben bíz­
hattak. Ezt viszont nem tudták megtenni, szerencsétlenségükre.
A francia hajó egész oldalas ágyútüzet zúdított a Marianne-ra, a
lövedékek szilánkokat szórva minden irányba átszakították a fedél­
zetet. Egyórás csata után Bellamy lefújta a támadást. Egy embere
meghalt, három súlyosan megsérült. A francia hajó továbbindult
útjára.
Az októbert és novembert portyázással töltötték az akkor még
ritkán lakott Virgin-szigeteknél, amelyért négy nemzet versengett.
Ötszáz dán telepes lakott St. Thomason, és felügyelte a több mint
3000 afrikai rabszolga munkáját; Tortugán néhány száz angol élt,
ez volt a legnyugatibb része a Leeward-szigetekig terjeszkedő brit
gyarmatnak, amely 300 mérföldön terült el az Antillák alatt Anti-
guáig és Nevisig. A dánok és az angolok mindketten lakatlannak
nyilvánították St. Johnt, a franciák és a dánok St. Croix felett vitat­
koztak, míg a spanyolok néhány másik szigethez ragaszkodtak.
Egy ilyen kis területért civakodó sok rivális nemzettel a Virgin-
szigetek ideális körülményeket biztosított a kereskedelmi vonalak
gyors támadóinak, mint amilyen Bellamy és La Buse is volt. Ha
elloptak egy kereskedőhajót, átugorhattak „a határon", amennyiben
egy hadihajó vagy a parti őrség üldözte volna őket. A zsákmányok
nem voltak nagyok, de az elfogott nyomorúságos halászbárkák és
liszttel és sózott tőkehallal megrakott francia áruszállítók ellátták
őket étellel és itallal. Legalább egy alkalommal kényszerítet­
tek nőtlen férfiakat is csatlakozni hozzájuk, de a házasokat szaba­
don engedték, mert az ilyeneknél a családi kötelékeik sokkal jobban
megnehezítik a beolvadásukat az elkötelezett banditák közé.
 November 9. reggelén, mikor a kalózok a St. Thomas és St. Croix
közötti széles átjárón cirkáltak, a felkelő nap fénye megvilágított egy
nyugat felől közeledő szlúpot. Nyugodt reggel volt, a hátuk mögül
fújó szél alig töltötte ki a vitorlákat. Bellamy és La Buse utolérte
a brit zászlós kereskedőhajót. Bellamy parancsot adott a tüzérnek,
hogy lőjön át egy ágyúgolyót a szlúp előrésze felett, míg La Buse fel­
vonatott egy nagy fekete zászlót, „halálfejjel és csontokkal kereszt­
ben" a Postillion árbocának terejére.
A szlúp parancsnoka, Abijah Savage látta, nincs értelme az ellen­
állásnak. Mindkét szlúpon nyolc-nyolc ágyú volt, és nyolcvan-ki-
lencven ember. Savage hajója, a Bonetta fegyvertelen volt, és utaso­
kat szállított Jamaicáról az otthonát jelentő Antigua szigetére, a Brit
Leeward-szigetek fővárosába. Volt a fedélzeten egy kilenc- vagy tíz­
éves antiguai ültetvényes gyerek az anyjával, hazafelé tartottak egy
indián rabszolgafiú, egy vagy két fekete és néhány szolgáló társasá­
gában. Nem vehették fel a versenyt a fegyverrel és vad kinézetű em­
berekkel megpakolt szlúpok ellen. Savage azt tette, amit gyakorlati­
lag minden hajóparancsnok csinált, ha jól szervezett kalózokkal ta­
lálkozott. Eloldotta a vitorlákat, és szélirányba állította a hajóját, így
a vásznak hiábavalóan libegtek, mint a száradni kiteregetett ruha -
ez volt a megadás általános tengeri jelzése. A Bonetta lassan sodród­
va megállt, majd szelíden tovább imbolygott a hullámokon. Savage
és az emberei leengedtek egy csónakot az oldalánál, bemásztak és
áteveztek megnézni, hogy az elfogóik mit akarnak tőlük.
A tanácskozáson a kalózok úgy határoztak, hogy egyelőre
visszatartják a Bonettát és minden utasát. A szlúpokat nemsokára
újra takarítani kellett, és szükség volt egy tartalékhajóra. Savage-et
és embereit a Marianne-on tartották fogságban, birtokukba vették
a szlúpot, és útnak indultak a majdnem kihalt St. Croix sziget felé.
Savage és legénysége tizenöt napig maradt rabságban, és az idő
majdnem teljes egészét lehorgonyozva töltötték St. Croix kikötőjé­
ben. Eközben, ahogy azt Savage később elbeszélte, Bellamy és La
Buse elsősorban hajóik harcképesebbé tételével voltak elfoglalva,
amelyek, kis szerencsével, „alkalmassá válhattak a hódításra és
az utazásra". Mialatt a hajótörzseket tisztogatták, a soraik­
ba kényszerített emberek közül hárman a kikötőt körülvevő sűrű
erdőkbe szöktek. Az egyik szökevényt, a svéd Peter Hoffot sike­
rült megint elfogni, őt „keményen megvesszőzték" a függelemsér­
tés miatt.
Miután a szlúpokat letisztították, Bellamy közölte Savage-dzsel,
hogy ő, a legénység és a szállítmány szabadon távozhatnak. A kaló­
zok, akik egy szemtanú beszámolója szerint úgy viselkedtek, mint
„Robin Hood emberei", szerették az elegáns ruhákat, és a
gazdag utazókat megfosztották az öltözékeiktől. Megtartottak egy
antiguai telepes tulajdonában lévő fekete rabszolgát és egy in­
dián fiút, de a többi utast és a személyzetet készek voltak elengedni.
Savage egyik utasa, a kilenc- vagy tízéves John King könyörgött a
kalózoknak, hogy vigyék magukkal. Mikor az anyja próbálta meg­
állítani, King megfenyegette, és Savage szerint „kijelentette, hogy
megöli magát, ha nem engedik" csatlakozni Bellamy embereihez.
A kalózok elámulhattak a selyemharisnyába és finom bőrci­
pőbe öltözött kis legényen, ugyanis magukhoz vették a Marianne
fedélzetére. A hadi- és kereskedőhajókon bőséggel akadtak tizen­
éves hajósinasok, és most nekik is volt két sajátjuk. King asszony
legnagyobb rémületére a fia hűséget fogadott a kalózoknak, meg­
ígérte, hogy egyetlen ezüstöt sem fog ellopni a csapattól, majd új
társaival elhajózott.
Bellamy jól tudta, amint Savage kapitány eléri Antiguát, riadóz-
tatja végig a Leeward-szigeteket. Meg kellett hát előzniük volt fog­
lyaikat, és gyorsan lejjebb vitorláztak a Spanyol Föld irányába. St.
Croix-ból a hegyes és zegzugos holland szigetre, a hetvenöt mér­
földre keletre levő Sabába mentek, kiguvadó szemmel kutatva egy
harcra alkalmas hajó után.
Nem kellett sokáig várniuk. Rögtön a következő napon, Saba de­
rengő látképével a háttérben, északkeletre megpillantottak, majd utol­
értek egy felfegyverzett kereskedőhajót. A Sultana, egy brit vitorlázatú
gálya, a maga huszonhat ágyújával félelmetes látványt nyújtott ugyan,
de jóval kisebb volt annál a negyvenágyús francia hajónál, melyet né­
hány héttel korábban próbáltak elejteni. Bellamy és La Buse felhúzat-
ta a halálfejes-lábszárcsontos zászlót, és biztosak voltak benne, hogy
ezúttal megfelelő ellenfelet sikerült találni. Nem is gondolták, mi­
lyen könnyű lesz az ütközet. A Sultana parancsnoka, John Richards
a kabinjában volt korábban szerzett sebesüléseitől sújtva, és nem tud­
ta megszervezni a hajó védelmét, a Marianne és a Postillion hamar le­
manőverezte. A Sultana soha nem érkezett meg a campeche-i öbölbe,
hogy a terv szerint felvegye börzsönyfa rakományát. Kalózhajó lett
belőle.
A legénység egyetértésével Bellamy átvette a parancsnokságot a
Sultana felett, mely jól láthatóan erősebb volt elődjénél. Gályaként
gyorsaságra és jó manőverező képességre építették, egyenes fedél­
zettel, karcsú és keskeny hajótörzzsel. A Sultana nem volt olyan
nagy, amekkorát Bellamy szeretett volna, de kiváló ugródeszkának
bizonyult, és a segítségével rendes fregattot szerezhetett magának.
Bellamy akkora tekintélynek örvendett a legényég soraiban, hogy
barátját és bizalmasát, Paulsgrave Williamst a Marianne irányító
parancsnokának választották. Az ezüstműves és a földműves fiú
olyan helyzetbe került, hogy komoly károkat okozhatott az Atlan­
ti-óceán kereskedőinek.
Órákon belül második fogásuk is akadt, egy esetlen kereskedő­
hajót kaptak el, amelyet Tosor kapitány vezetett Campeche-be a
Sultana ágyúinak védelme alatt. Tosor hajóját kifosztották, és mivel
kezdtek egyre jobban kifogyni a munkaerőből, néhány emberét a
szolgálatukba kényszerítették. Tosornak engedték folytatni az útját
Campeche-be, a saját hajóján. Az egyik férfi Bellamy legénységéből,
a huszonnégy éves holland Simon Van Vorst, aki az egykor holland
városban, New Yorkban született, később visszaemlékezett, hogy az
általuk elhurcoltak „sírtak és keseregtek" sorsuk felett. Nem
kevesüknek változott meg a véleménye, amint a következő hónapok­
ban halomban dőlt hozzájuk a kincs.
A háromhajós raj továbbment a Leeward-szigetek mentén, és el­
hagyta St. Christopher, Nevis és Montserrat brit előőrseit. Mivel
nem akartak csatába keveredni a Királyi Haditengerészettel, nagy
ívben elkerülték Antiguát. Nem kellett aggódniuk, abban az idő­
ben egyetlen brit hadihajó sem volt Jamaica és Barbados között.
Antiguán a Brit Leeward-szigetek kormányzója, Walter Hamil-
ton18 Savage kapitány érkezésekor értesült a kalózok felbukkanásá­
ról, de nem voltak eszközei reagálni. Pillanatnyi megoldásként egy
kereskedőhajó száguldott sürgős üzenettel Barbadosra ottani kollé­
gájához, melyben Hamilton kérte, hogy küldjék el az őrhajójukat, a
HMS Scarborough-t, megvédeni az angol hajózást az „élősködő ka­
lózoktól". De Barbados 250 mérföldre volt, és Hamilton tud­
ta, ha teljesítik is kérését, legalább három hétbe telik, míg segítség
érkezik terebélyes, de gyengén védett gyarmatára.
December második hetében a kalózok a francia Guadeloupe szi­
get látókörén belül elfogtak pár kereskedelmi hajót, melyekről élel­
met és egyéb létszükségleti termékeket zsákmányoltak. Az­
tán dél-délnyugatnak fordultak, a Kis-Antillák és mérges kormány­
zóik lassan elsüllyedtek a horizont mögött. Bellamy tisztában volt
vele, elérkezett az ideje búvóhelyet keresni a zászlóshajó alaposabb
átvizsgálásához, és felkészülni nagyobb dolgokra. Spanyol vizekre
vitorláztak, a távoli La Blanquilla szigetére, ahol várakozásaik sze­
rint zavaró tényezők nélkül végezhették az effajta tevékenységeket.
December 19-én, La Blanquilla huszonhét mérföldes közelségé­
ben még egy fogást csináltak. Körbekerítették a brit kereskedelmi
óceánjárót, a St. Michaelt, útján Bristolból Jamaicára. James Willi­
ams kapitány egy rakomány, három hónappal azelőtt Corkban fel­
vett ellátmányt szállított: több hordó lisztet, gabonát, sózott disz­
nóhúst és savanyított marhahúst, melyeket Kingston és Port Royal

15 Nincs rokoni kapcsolata Lord Archibald Hamiltonnal.

lakossága oly nagyra értékelt. A St. Michael alig volt felfegyverezve,
az ellenállás értelmetlen volt. Néhány férfi a Marianne-ról és a Pos-
tillionról irányítása alá vonta a hajót, és elindultak La Blanquillára.

La Blanquilla 100 mérföldre feküdt a mai Venezuela partjaitól,

alacsony mészkőszigetét széles, lassan emelkedő fehér homokos
tengerpart szegélyezte. Az elhagyatott, pangó vizű La Blanquilla
régóta volt a tengerészek kedvenc pihenőhelye. A partok tökélete­
sen megfeleltek a hajók tisztogatásához, és egyedüli lakói a papa­
gájok és a gödények voltak. A kalózok legalább két hétig maradtak,
karácsony és az újév ideje alatt, miközben a Sultanát átváltoztatták
hadihajóvá, és a St. Michael négy ágyúját átvitték a Marianne-ra.
Williams kapitányt és a St. Michaelt el szándékoztak enged­
ni, de tizennégy emberét erőszakkal besorozták, hogy feltöltsék a
Sultana személyzetét. Bellamy valószínűleg szívén viselte új zász­
lóshajója sorsát, mert a visszatartottak közül négyen ácsok voltak.
Legtöbbjük halálra rémülve esdekelt, hogy engedjék elmenni a St.
Michaelen.
Egyikük, Tom South hallotta a hajó legénységét „esküdözni, hogy
inkább lelövik, mint hogy hagyják elmenni". Mikor South tovább
erősködött, Bellamy megfenyegette, hogy kirakja egy lakatlan szi­
getre étlen-szomjan meghalni. Egy másik ácsnak, Owen Williams-
nek megígérték, ha ellenkezés nélkül velük jön és segít a folyó javítá­
sokban, elengedik a következő kifosztott zsákmányukon. Ellenkezés
nélkül vagy sem, az erőszakosan toborzott férfiak sajnálkozva néz­
ték, ahogy a St. Michael felhúzta a horgonyt, és továbbindult Jama­
icába. Nem sokkal ezután a Postillion is felvonta a horgonyt, Olivier
La Buse emberei úgy határoztak, elveszik a részüket a zsákmányból,
és a maguk útját járják. Jó viszonyban váltak el angol testvéreiktől, de
nem lehetett számukra mellékes Bellamy fő terve: egy még nagyobb
hajót szerezni, és olyan hadihajóvá alakítani, amely képes elpusztíta­
ni a HMS Scarborough-t és bármely más brit hadihajót a Karib-ten-
geren.
 Bellamy és Williams számításai szerint a dolgok kellően lecsen­
desedtek, hogy visszatérjenek a Leeward-szigetekhez. Visszafelé át­
haladnak a Windward-átjárón, készen állva, hogy mindenkit feltar­
tóztassanak, aki az útjukat keresztezi. Aztán terveztek visszamenni
a Bahamákra. Feleskették a St. Michaelről szerzett embereket, fel­
olvasták előttük a hajó alapszabályait, és megígértették velük, hogy
nem lopnak a közös zsákmányból. A zsákmányt egy tágas rejtekhe-
lyen tartották a Sultana fedélzetén. Bellamy frissen választott kor­
mányosa, Richárd Noland végezte a leltározást a szerzemények fe­
lett. A foglyok későbbi beszámolói szerint Noland kijelentette: „Ha
valaki pénzt akar, kaphat." A kivéteket egy számlakönyvben vezet­
te, és levonta a kliens zsákmányrészéből, mintha csak egy kalóz hi­
telszövetkezetet működtetett volna. Miután az új tagok esküt
tettek, a két kalózhajó megkezdte visszaútját a Virgin-szigetekre.
Az időjárás ez idáig kiegyensúlyozott volt: a passzátszelek egyen­
letesen fújtak északkeletről és kelet-északkeletről, néha egy-egy da­
rabka esőfelhőt hoztak, és örömmel fogadott friss zuhannyal hűtöt-
ték le az emberek testét és mosták el a napok során felgyülemlett sót
és piszkot. Január végén viszont kezdtek megélénkülni a szelek, dü­
hös, habos tajtékot formáltak a magas hullámokat növesztő tenger
felszínén. A hurrikánszezon ugyan véget ért, de azért a viharos szél
kezdett veszélyessé válni. A kalózok úgy döntöttek, nem koc­
káztatnak, és menedéket keresnek a legközelebbi kikötőben. Vé­
letlenül pont egy ismerős hely volt: a Virgin-szigeteki lakatlan St.
Croix, ahol a november nagy részét is töltötték. A kikötőben
meglepetés várt rájuk.
Az elhagyatott horgonyzóhelyét csata törmelékei borították.
A bejáratot őrző sziklaszirten hullámok csapdosták egy elszene­
sedett hajó maradványait, melyet felgyújtottak. Egy másik nagy
szlúp félig elsüllyedve feküdt a kikötőn belül, a hajótestet négy-
és hatfontos ágyúgolyók lyuggatták szitává. Mikor a Sultana mel­
lé ért, Bellamy láthatta, hogy valaki leszedte a fő- és orrárbocot, a
horgonyokat, a rakományt és a kötélzetet. Egy kis ágyúállás volt
 kiépítve a parton földgátak mögött, de a tenger irányából ezt is szét-
ágyúzták.
Bellamynak nem kellett sokáig várnia, hogy kiderüljön, mi tör­
tént. Szakadt emberek másztak elő az erdőből, és a partról inte­
gettek és kiabáltak. Egyesek fehérek voltak, mások feketék, a töb­
biek a kettő között, de mindannyian fáradtnak és éhesnek lát­
szottak. Mint megtudták, a 100 fő körüli túlélő kalóz volt, egy
másik privatérrá lett kalóz, a jamaicai John Martel vezette hatha­
jós flotillából. Ahogy Bellamy és Williams, Martel bandája is hó­
napok óta fosztogatta az Antillákat, elfogott mindenféle hajókat és
szlúpokat, és január elején érkezett St. Croixra elvégezni a tisztoga­
tást. Szerencsétlenségükre, január 16-án a HMS Scarborough19 le­
horgonyzótt a kikötő szájánál, és ágyúzni kezdte a hajóikat. A kaló­
zok visszalőttek a parton felállított négy löveggel, de a Scarborough
ágyúi nemsokára hatástalanították azokat. Rövid ideig a kalózok
azt gondolták, sikerül megmenekülniük: az ötödosztályú fregatt túl
nagy volt ahhoz, hogy bemenjen a kikötőbe, és visszavonult.
A kalózok Martel zászlóshajójára, a huszonkét ágyús John &
Marshallra zsúfolódtak, azon próbáltak meglógni, de a szirtnél zá­
tonyra futottak. Látva a feléjük közeledő Scarborough-t, Martel ki­
adta a parancsot: elhagyni és felgyújtani a gályát, mely negyven, né­
hány héttel korábban szerzett fekete rabszolgát szállított. Húszan
közülük bent égtek, mert feltehetően még akkor is a raktérben vol­
tak leláncolva. Martel és tizenkilenc kalóz egy kis zsákmányszlúpon
menekült el a Scarborough megérkezése előtt, de a többi, nagyjából
100 kalóznak és rabszolgának nem maradt más, mint elrejtőzni az
erdőben. A Scarborough matrózai és tengerészei elfogtak a rabszol­
gák közül nyolcat, átvizsgálták a szlúpokat rakomány és értékek után
kutatva, majd elvitorláztak a zsákmány többi részével.

19 Francis Hume kapitány, a Scarborough parancsnoka épp Bellamyt és Williamst

kereste, válaszként Walter Hamilton kormányzó híyására, hogy megtisztítsa
tőlük a Leeward-szigeteket.
 Martel kalózai rendkívül megörültek Bellamy embereinek, mivel
tudták, csak idő kérdése, hogy a hatóságok visszatérjenek levadász­
ni őket. A Martel csapatában tartózkodó húsz fekete bőrű érzéseit
azonban már nem olyan könnyű megállapítani. Túlélésük ténye azt
sugallja, hogy ők nem voltak leláncolva a John & Marshall rakteré­
ben, talán nem tekintették őket rakománynak. Mikor Martel el­
fogta a Greyhound Galley rabszolgahajót, a legénységéből körülbelül
húszan valószínűleg afrikai származásúak voltak. A rabszolgaszál­
lítókon nem számított szokatlannak, hogy fekete matrózokat al­
kalmazzanak a személyzetben. Többségük rendszerint a Karib-tér-
ségben született, néhányuk a gazdáik által felszabadított afrikaiak
gyermekeként. Jobban ellenálltak Nyugat-Afrika és a Karib-tenger
halálos betegségeinek, mint a brit tengerészek, és mivel nekik (vagy
gazdáiknak) kevesebbet kellett fizetni, vonzó bérmunkát jelentet­
tek. A kor kalózairól köztudott volt, hogy gyakran felszabadítják a
rabszolgaszállítókon talált afrikaiakat, vad és odaadó harcosoknak
tartva őket. Mások áruként kezelték a feketéket, és így is adtak túl
rajtuk. A Martel banda talán mindkettőt csinálta: az angolul
beszélő karibi legénységet és szolgákat hívták, hogy csatlakozzanak
a kalóztársasághoz, míg a megrémült akan és igbo nyelvű emberek
a raktárban maradtak. Akármi volt is a húsz fekete túlélő státusa,
Bellamy és Williams láthatólag társaságuk egyenlő tagjaiként üd­
vözölte őket a fedélzeten, a 80 vagy 90 fehér kalózzal egyetemben,
akik St. Croix partjain köszöntötték őket.
Bellamy emberhiánya egy csapásra megoldódott, de az úgy 130
fő hirtelen alkalmazása a legénység veterán tagjait kicsit kellemet­
lenül érintette. Bellamy és Williams 80 korábbi kalóza, akik kö­
zött kiépült a bizalom az elmúlt hat hónap kalandjai alatt, most 2:1
arányban alulmaradtak az idegenekkel szemben, ide értve az erő­
szakkal toborzottakat is. Lehet számítani ezekre az emberekre a
harc hevében, vagy az első adandó alkalommal elszöknek a társa­
ság pénzével, ahogy Bellamy maga is tette Henry Jenningsszel egy
évvel korábban? Ezt csak az idő mondhatta meg.
 Mivel tartottak a Scarborough visszatérésétől, a kalózok amilyen
hamar csak lehet, el akarták hagyni St. Croixt. Új rejtekhelyre volt
szükségük, hogy átvészeljék a viharos időt. Bellamy megoldása elég
szemtelen volt, és jól mutatta csapata növekvő erejét és önbizalmát.
Ahelyett, hogy elkullogtak volna valamelyik elhagyatott szigetre, a
kalózok egyenesen a Virgin-szigetek fő brit előőrse felé indultak, a
Virgin Gorda sziklás partjain fekvő Spanish Townba, St. Croixtól
hatvan mérföldre északkeletre.
A 326 fős Spanish Town volt a székhelye a Brit Leeward-szigetek
megbízott kormányzójának, Thomas Hornbynak, aki információ­
kat adott a Scarborough-nak Martel kalózainak hollétéről. Hornbyt
valószínűleg riasztották, amikor a két, jól felfegyverzett kalózhajó
bevitorlázott a kikötőbe, az ő kis városkája felé fordított ágyúkkal.
Nem sokat tehetett, hogy megvédje a települést. A lakosok egyhar-
mada fekete rabszolga volt, akik inkább csatlakoztak volna a ka­
lózokhoz, mint hogy elűzzék azokat. A fehér népesség túlnyomó
többsége gyerek volt, mindössze negyvenkét fehér férfi tartózko­
dott a szigeten. A sziget teljes védelme egy nem rögzített, erő-
dítetlen ágyúból állt. Hornbynak nem volt választása, azt tette, amit
a kalózok parancsoltak neki, és reménykedett, hogy Virgin Gordát
nem hagyják hátra rosszabb állapotban, mint ahogy találták.
Bellamy bandája néhány napra átvette az irányítást, és feltehe­
tőleg egy vagy két hétig úgy kezelték az előőrsöt, mintha az egyik
zsákmányuk lenne. Nem sok mindent lehetett kifosztani. Virgin
Gorda legnagyobb része sivár és hegyes volt, a telepesek kukori­
cát, jamgyökeret, krumplit és néhány tábla cukornádat tudtak csak
termelni, amelyből olcsó rumot készíthettek. Egy, a Virgin-szige­
teket néhány hónappal később meglátogató haditengerész parancs­
nok megállapította, egyik sem „érdemes a kormány figyelmére, sem
betelepítésre, sem egyéb kiadásokra". Ennek ellenére, a kalózokat
szórakoztathatták a megváltozott körülmények, hogy úgy uraskod-
hatnak őfelsége egyik birtokán, mintha az a sajátjuk lenne. Néhány
kevésbé tiszteletreméltó gyarmatosító örült a kalózoknak, egyes
beszámolók szerint „kényeztették őket és pénzt adtak nekik". Pá­
ran talán még csatlakoztak is Bellamy bandájához, kilátásaik szá­
razföldi bérmunkásnak szerződve kevésbé tűntek vonzónak. De míg
néhány gyarmatosító megkedveltette magát a kalózokkal, Bellamy
számos kényszerrel velük maradt embere kiugrott, és Hornby
kormányzóhelyettesnél könyörgött menedékért. Hornby igent mon­
dott, de visszavonta ígéretét, amint Bellamy üzent, hogy „felégeti
és lerombolja a várost", ha a dezertőröket nem adják át. Hornby tel­
jesítette a kérését, és a kalózok több emberrel hagyták el Spanish
Townt, mint amennyivel megérkeztek.
Jóllakva, kipihenve és feltöltött létszámmal, a kalózok készek
voltak harcba szállni a Scarborough-val vagy bármely más eléjük ke­
rülő hajóval. Megtárgyalták, hogy valószínűleg a Windward-átjáró
lesz a legjobb hely lesből megtámadni egy nagy, harcképes hajót.
Bellamy és Williams visszatérőben voltak oda, ahol mindent el­
kezdtek, csak ezúttal majdnem háromszor annyi legénységgel és
tűzerővel. Minden egyes hónappal egyre több és több ember akart
csatlakozni a bandához: matrózok, rabszolgák és szolgák. Bellamy
és Williams tolvajként indult, de azon kapták magukat, hogy egy
születőfélben levő forradalom vezetői. Egy rendes zászlóshajó
hiányzott.

Port Royalban pont ezzel egy időben, a Whydah felfegyverzett ke­

reskedőhajó útnak indult London felé. A Whydah-on megvolt min­
den, amit egy kalóz csak kívánhatott. Erős volt, tizennyolc hatfontos
ágyúval szerelték fel, és volt rajta hely még tíz számára háború ese­
tén. Gyors is volt: a gályaépítésű háromárbocos tizenhárom csomós
sebességre volt képes, ami tökéletesen megfelelt rabszolgaszállítás­
ra az Atlanti-óceánon keresztül. A 300 tonnás hajótestben 500-700
rabszolgát lehetett elhelyezni, vagy nagy készlet zsákmányolt kin­
cset. Korának egyik legfejlettebb fegyverrendszerét birtokolta, olyan
 technológiát, ami különösen veszélyes lehetett, ha nem megfelelő
kezekbe került.
A Whydah parancsnoka, Lawrence Prince alig várta, hogy ha­
zaérjen. Az év nagy részét a tengeren töltötte, először Londonból
a Guineai-öböl Rabszolgapartjára vitorlázott, ahol jó áron vásárolt
több száz rabszolgát, egy felnőtt nőért például „harminc vasrudat"
fizetett. Utána áthajózott az Atlanti-óceánon Jamaicába, és eladta
a rabszolgákat a kingstoni dokkoknál. A legénység a bevételt
berakodta a Whydah-ba: jamaicai cukrot, indigót és arannyal-ezüst-
tel telt ládákat. Kis szerencsével Prince kapitány és ötven embere
június elejére visszaérkezhetett Londonba, és befejezhette a vas- és
üveggyöngy rakományt nagy halom aranyra váltó, jól jövedelmező
„háromszög kereskedelmet".
A Whydah február utolsó hetében húzta fel a horgonyt, és bele­
fogott Prince kapitány szerint utazásának legveszélyesebb szaka­
szába. Mielőtt elérte a nyílt óceánt, a hajónak végig kellett mennie
a kalóztanyák között: Kelet-Kubánál, Hispaniolánál, és a leghír-
hedtebb helyen, a Bahamáknál. Prince azonban bízott benne, hogy
a gyors és erős hajó távol tudja tartani a kalózok szlúpjait. Koráb­
ban, 1724-ben is vitorlázott a Whydah-val ezeken a vizeken, és sem
a guarda costas, sem a francia privatérok, sem a bahamai periaguás
útonállók nem mertek szembeszállni vele.
A baj első jelei azonban néhány nap után jelentkeztek, amikor a
Whydah Kuba és Hispaniola között manőverezett. A figyelő észre­
vette, hogy pár hajó követi őket a Windward-átjárón keresztül, és
úgy tűnt, egyre közelebb kerülnek. Amikor Prince szemügyre vet­
te a hajókat - egy közepes méretű hadihajót és egy hadi szlúpot -,
azt gondolhatta, a Királyi Haditengerészet közeledik. Brit zászló volt
rajtuk, és méretre megfelelek az Adventure-nek és a Swiftnek, őfel­
sége Jamaicán állomásozó hajóinak. A hadihajó, mindenesetre, túl
nagy volt ahhoz, hogy kalózhajó legyen. Ahogy telt az idő, Prince
egyre nyugtalanabb lett. Formáját tekintve a nagyobbik hajó gálya
volt, nem fregatt, így nem lehetett a HMS Adventure. Mindkettőről
úgy tűnt, túl sok ember van a fedélzetén egy ártatlan kereskedőha­
jóhoz képest, és a szlúp vitorláját foltok bontották, mintha egy vagy
több éve nem járt volna rendes hajójavító műhelyben. Ám ami még
aggasztóbb volt, az útvonaluk alapján látszott, hogy eléjük akarnak
vágni, és kezdték bekeríteni őket. Prince kibontatta a többi vitorlát is,
és riadóztatta a legénységet. A hajsza elkezdődött.
Három napig tartott. Amikor a Whydah végül a Sultana és a
Marianne ágyúinak a hatótávolságába ért, a három hajó félúton volt
a Bahamákra Long Island partjainál, mintegy 300 mérföldre attól
a helytől, ahonnan indultak. A Whydah, hogy leellenőrizze a lőtá-
volságot, leadott néhány lövést a Marianne-ra a tatra szerelt kis ül­
dözőágyúból. A lövedékek a meleg tengerbe csapódtak. Véres
harcnak néztek elébe.
Bellamy felmérte a helyzetet. Bízott benne, hogy ő és Williams
képesek elfoglalni a nagyobb hajót, de az elhúzódó harc súlyos ká­
rokat okozhatott mindhármukba, olyanokat, amiket a kalózok nem
egykönnyen tudnának kijavítani. Először inkább pszichológiai had­
viseléssel próbálkoztak. Az embereik muskétákkal, kardokkal és
hosszú nyelű csáklyákkal felszerelkezve igyekeztek marcona megje­
lenést magukra ölteni. Néhányan gránátot fogtak kezükben: lőpor­
ral töltött és kanóccal lezárt üreges vasgolyókat. Sokukon ele­
gáns ruha volt, melyeket a kifosztott gazdag parancsnokoktól és uta­
soktól loptak - úri mellényt, mandzsettagombot és gallért, díszes
selyem- és filckalapot, pár parókát. A durva, vad kinézetű férfiakon
mindez haditrófeának tűnhetett. Prince kapitány és a rabszolgaszál­
lító legénysége számára különösen ijesztő lehetett a kalózok közé ve­
gyült huszonöt fekete, és hogy láncoktól megszabadított kezeikben
kardokat és fejszéket szorongattak.
Prince megadta magát, mindössze két ágyúlövés után. A kalózok
felözönlöttek a Whydah-ra, kurjongattak és kiabáltak a győzelmük­
nek örülve. Fekete Sam Bellamy olyan értékes hajót szerzett, mint
amilyen Henry Averyé volt. A szegény fiú West Countryból maga
is kalózkirály lett.
Míg Bellamy a kalózflottáját építgette, Hornigold és Thatch végig­
nézte a kalózok bahamai bázisának fejlődését. Folytatták a támadá­
sokat a Floridai-szorosban, a zsákmányhajók vázai halomban álltak
Nassau kikötőjének partjainál. A köztes portyázásokon Hornigold
továbbra is a Suhanó Banda vezetőjeként viselkedett, hadnagyával
megszervezték az ágyúk átszállítását a nassaui erőd porladó bástyá­
ihoz, hogy vissza tudjanak verni egy spanyol vagy angol rohamot.
1716 őszén az egyik kalózbanda elfogott egy nagy spanyol hajót
Cádizból, és Nassauba vitték kifosztani. A spanyol hajót, lévén túl
nagy és nehézkes a kalózkodásra, rendes körülmények között part­
ra vonták és elégették volna Hog Islanden, de Hornigold felismerte,
hogy a hajóval pótolni lehet a rést a kikötő védelmében. Felszereltek
rá harminckét, különböző zsákmányokból összeszedett ágyút, és a
tél végére őrségbe állították a kikötő bejáratánál, hogy úszó ágyúál­
lásként távol tartsa a nemkívánatos látogatókat. Az óvintézke­
dések működtek. Amikor aggódó kereskedők egy csoportja küldött
két hajót Londonból, megnézni „hogyan lehetne a legkönnyebben
elűzni a kalózokat", a kalózok elkapták az egyiket, a másikat pedig
visszazavarták Angliába.
A kalózköztársaság híre végigfutott az egész nyugati féltekén.
Elégedetlen emberek áramlottak Nassauba más gyarmatokról, és
nem mindannyian voltak tengerészek. A Jamaicához, Barbadoshoz,
Dél-Karolinához és Virginiához hasonló ültetvény gazdaságokban
kevés hely volt a kis földművesek számára, és semmi lehetőség a
nincstelenek százainak a megélhetésre, ha lejárt a szerződéses szol­
gaságuk ideje. A Bahamákon viszont nem voltak ültetvények, így
bőségesen állt rendelkezésre olcsó termőföld. Már azelőtt is, hogy
a kalózok átvették volna a hatalmat, a Bahamákon viszonylagos
szabadságnak örülhettek a feketék és félvérek, és gyakoriak voltak
a keresztházasságok még az olyan magas rangú hivatalnokok kö­
rében is, mint Thomas Walker. A kalózok alatt New Providence
a szökött rabszolgák és szabad félvéreknek menedéke lett, sokan
csatlakoztak a kalózok legénységéhez, vagy az őket ellátó keres­
kedőkhöz, iparosokhoz és földművesekhez. A zsiványállam
léte destabilizálólag hatott a körülötte elhelyezkedő rabszolgatartó
társadalmakra. A „négerek legutóbb olyannyira elszemtelenedtek
és felbátorodtak, hogy jó okunk van feltételezni egy felkelést [elle­
nünk] - jelentette Bermuda kormányzója. - Nem bízhatunk a segít­
ségükben, hanem épp ellenkezőleg, ha valami történne, attól kéne
félnünk, hogy csatlakoznak a kalózokhoz."
Az új lakosok közt volt Henry Jennings, a Barsheba parancs­
noka. Egykor talán büszke lehetett arra, hogy több közönséges ka­
lóznál, mostanra viszont ő is körözött személy lett. Jennings és
Hornigold között a viszony továbbra is feszült maradt, de volt elég
hely mindkettőjük számára ezen a kusza kalózterületen. Jennings ki­
vívta az egyszerű közkalózok tiszteletét, mert kivételesen jó volt ab­
ban, amit csinált, ugyanúgy értett a francia hajók elfogásához, mint
partra szálló rohamot irányítani a spanyol ültetvények ellen. A tél vé­
gére Nassau egyik vezető kalózának tekintették, 100 emberrel a keze
alatt. Egy szempontból azonban Jennings távol tartotta magát a töb­
bi kalóztól. Még mindig visszautasította, hogy angol hajókat támad­
jon meg. Egy kubai út során feltartóztatott ugyan egy angol hajót, a
jamaicai Hamilton Galley-t, de csak mert a szükség rákényszerítette:
a kikötőtől napokra voltak, és az emberei kifogytak az italból. A le­
génység felment a fedélzetre, szerzett húsz gallon rumot, de a rako­
mány maradékát érintetlenül hagyta. Jennings viselkedése a parancs­
nokkal szemben „tisztességtudó volt, elmondta neki, hogy angolokat
nem bántanak", és távozáskor különböző értéktárgyakat adott neki,
jóval a rum árán felül.
Ahogy a törvényen kívüliek beözönlöttek, úgy menekültek Nassau
régi lakói, „megvédeni magukat a kalózoktól". Néhányan Abacóra
mentek, hatvan mérföldre északkeletre, ahova Thomas Walker és
családja is letelepedett pár másik New Providence-i családdal együtt,
menedéket keresve „a kalózok durvaságaitól". Mások Harbour
 Islandre és Eleutherára költöztek, részben mert oda könnyű volt el­
jutni. A Thompsonok, a Cockramek és más kereskedők ren­
delkeztek Nassau és Harbour Island között oda-vissza közlekedő
csónakokkal, ellátmányt és élelmiszert szállítottak a kalózoknak.
Egy darabig Charlestonból és Jamaicáról hordták a saját vitorlásaik­
kal az ellátmányt és a különleges megrendeléseket, de 1717 telének
végére egyre több terméket vásároltak más kereskedőktől, akik egé­
szen Bostonból érkeztek feltölteni a Harbour Island-iek raktárait,
kellő mennyiségű áruval megpakolva, hogy a növekvő kalózflottát
működésben tudják tartani. A kereskedelem olyannyira létfontossá-
gú volt a kalózok számára, hogy ötvenfős csapatot szerveztek, amely
a Harbour Island kikötőjének bejáratát felvigyázó ágyúállást látta el.
Valamikor 1716 őszén Hornigold bandája elfogott egy húsz-har­
minc tonnás szlúpot. A zsákmányt általában visszavitték Nassauba,
ahol átkutatták a rakományt, elégették a hajót, és annyi embert to­
boroztak a legénységéből, amennyit csak bírtak. De az a szlúp gyors
volt, jól irányítható és fél tucat ágyú szállítására alkalmas: vagyis
kiváló kalózhajó. Hornigold tanácskozást hívott össze, és indítvá­
nyozta, hogy tartsák meg, és adják az irányítását az egyik legjobban
tisztelt és legmegbízhatóbb tagjuk, Edward Thatch kezébe.
A közösség beleegyezett, így Thatch, a kalózköztársaság alapítójá­
nak hűséges hadnagya végre saját hajót birtokolt.
Ekkoriban kezdte Thatch Feketeszakállnak hívatni magát. A ka­
lózkodással töltött évei alatt hagyta a szakállát torzonborzan meg­
nőni, ami félelmetes megjelenést kölcsönzött neki. „A szakáll fekete
volt, és nagyon hosszú" - írta egykor a XVIII. századi történész.
„Szélességében feljött egész a szeméig, és ijesztő meteorként bebo­
rította a teljes arcát, jobban megrémísztve Amerikát, mint bármely
régóta megjelenő üstökös." Több kis tincsbe pödörte, mindegyik
tincset lekötözte egy kis szalaggal, és néhányat a fülei mögé
igazított. A különös elrendezés megdöbbentette a korabeli szem­
lélőket, mivel a brit gyalogosoknak a poros Ramillies parókájából
kialakult copfokra emlékeztetett. Néhány késő huszadik századi
történész szerint ez annak volt a jele, hogy Feketeszakáll maga is
világos bőrű félvér lévén, göndör haját afrikai felmenőitől örökölte.
(A thatch, érvelt a néhai Hugó Prosper Leaming történész, a
bozontos hajra használt szlengkifejezés volt.) Bármi is az igazság,
Thatchnek a „tüzes és vad" szeme ébresztett tekintélyt az embere­
iben és keltett félelmet az ellenségei szívében, nem pedig szakálla.
1717 márciusára Feketeszakáll hetvenfős csapattal rendelkezett a
hatágyús szlúp fedélzetén, és ez a tény a negyedik legerősebb kalóz­
zá tette Nassauban, Hornigold, Jennings és Josiah Burgess szlúp-
parancsnok után. Rövid idő alatt aztán ő lett a leghatalmasabb kalóz
az Atlanti-óceánon.
Télen és tavasszal folytatta a közös tevékenykedést Hornigolddal.
Mentora megszégyenült Bellamy szökése és a Benjámin kénysze­
rű eladása miatt. Néhány hónapig ki tudta engesztelni az embereit
kisebb lopásokkal: kiraboltak egy kereskedőszlúpot, szereztek né­
hány hordó rumot, de Hornigoldnak aranyra és ezüstre volt szük­
sége, hogy megtartsa az emberei, a termékeket szállító kereske­
dők, valamint Nassau bárdolatlan és zavaros tömegeinek a hűségét.
Bőséggel akadtak Nassau körül működő nagyra hivatott kalózok.
A nemrég a szigetre érkezett Burgess már egy nyolcágyús szlúpot
és nyolcvan fős társaságot irányított. Aztán ott volt Jennings cso­
dagyereke, a lobbanékony Charles Vane, aki szerette terrorizálni a
régi telepeseket és a sörsátrakat egyaránt. Ha Hornigold meg
akarta tartani pozícióját, nagy dobást kellett csinálnia. A mindig
lojális Feketeszakáll nem vonakodott vele hajózni. Március elején
a két szlúp felhúzta a horgonyt, és elvitorlázott a hajózási útvona­
lakhoz délre.
Röviddel Nassau elhagyása után Hornigold egyik embere, „egy
szabad félvér" súlyosan lebetegedett. Orvosi kezelésre volt szüksé­
ge, de egyetlen doktor vagy felcser sem akadt a 180 kalóz között.
Ahogy haladtak a Floridai-szorosban, Hornigold és Feketeszakáll
orvost keresve minden hajót megállított. Március közepén végül
megtalálták az emberüket, egy Florida déli része körül közlekedő
jamaicai hajó fedélzetén. John Howell, a gyógyítás mesterségének
finom lelkű talentuma könyörgött Hornigold fedélzetre szálló csa­
patának, hogy engedjék elmenni. A kalózok nemet mondtak: jó se­
bészhez nehéz volt hozzájutni, és az állományból túl sokan szen­
vedtek szükségtelenül fogfájástól, fertőzésektől és nemi betegségek­
től. Mielőtt a kalózok a csónakjukba vonszolták, Howell esedezett
parancsnokának, Benjámin Blake-nek, „hogy szolgáltasson neki
igazságot, és tisztázza barátai [és] a világ előtt elhurcoltatásának
körülményeit". Howell lehangoltan mászott az Adventure fedélze­
tére, de a félvér matrózt minden vonakodás nélkül ellátta. Bár a férfi
nagyon beteg volt, Howell kezelése bámulatosan működött, néhány
napon belül újra talpra állt. Hornigold el volt ragadtatva, és ragasz­
kodott hozzá, hogy jutalmul adjon néhány törött ezüstgombot a
boldogtalan sebésznek. Howell, mivel nem kívánt belekeveredni a
bűncselekményekbe, később továbbadta a gombokat másnak. Ez
egy napon majd megmenti az életét.
A kalózok továbbmentek dél felé, elhagyták Havannát, meg­
kerülték Kuba keleti csücskét és elindultak le a közép-amerikai
Moszkitó-partra. A hónap végére megérkeztek Portobellóhoz, a
mai Panamába, ahova mindenféle nemzetiségű kereskedők jöttek
a rabszolgákat eladni spanyol aranyért és ezüstért. Április 1-jén
végre sikerült aranyzsákmányra bukkanniuk: egy nagy, felfegy­
verzett szlúp, a jamaicai Bonnet hazafelé tartott a portobellói ke­
reskedésből. Mivel a kalózok ágyúkat tekintve túlerőben voltak,
Hickinsbottern kapitány átadta a parancsnokságot. A kabinjában
találtak egy aranypénzekkel telt ládát. A Bonnet újabb lépcsőfokot
jelentett: nagyobb és gyorsabb volt, és az állapota is jobb volt, mint
az Adventure-é. Mivel Hickinsbottern elég okosan, harc nélkül
megadta magát, a hajójáért cserébe odaadták neki az Adventure-t.
Míg a kalózok az ágyúkat és az egyéb ingóságokat átszállították az
új zászlóshajójukra, Howell Hornigoldot kérlelte, hogy engedje el­
menni az Adventure-vel, a legénység azonban nem egyezett bele a
távozásába. Mint később egyikük megjegyezte: „túl nagy értéket
képviselt, lévén az egyetlen jó felcser, akiben Hornigoldnak és tár­
sainak bizalma volt".
A kalózok szerencséje kitartott a hazaúton is. Április 7-én, Jamai­
cától délre, Feketeszakáll és Hornigold elkapott még egy kincsekkel
megrakott szlúpot, a Revenge-t, amit kifosztottak és elengedtek.
A két szlúppal 400 000 pezót (100 000 font) szereztek. Ez
több volt, mint amennyihez Jennings jutott a spanyol tábor leroha-
násakor Palmar de Ayznál. A legénység fekete és félvér tagjai szá­
mára csak még édesebb lehetett, hogy a pénz nagy része a brit Ka-
rib-szigetek legnagyobb rabszolgakartelljéé volt. Hornigoldnak és
Feketeszakállnak többé nem kellett zendüléstől tartania, innentől
kezdve komoly kihívóik csak a Bahamákon kívülről érkezhettek.

Woodes Rogersnek rögeszméjévé váltak a kalózok. Mióta 1715

nyarán visszatért Madagaszkárról, kevés egyéb dolog forgott az
agyában. Biztos volt benne, hogy korbács és kenyér gondos kombi­
nációjával a kalózok fészkét fel lehet számolni, és a helyén produk­
tív, törvénytisztelő gyarmat emelkedhetne. Feltéve, hogy minden
kalóz olyan lehetett, amilyen saját privatér legénysége volt, alkal­
manként csinálhattak meggondolatlanságot, például ellenszegül­
hettek az utasításnak, vagy átvehették a hajót a parancsnoktól, és
a legtöbbjüket biztosan vissza tudták volna terelni az akolba, ke­
gyelmi ajánlatokkal és megértő hozzáállással. Madagaszkár kalózai
magányos és elhagyatott benyomást keltettek benne, akik elkesere­
detten próbáltak visszatérni a civilizáció anyai ölelésébe, meghajol­
ni újra országuk, a Korona és Isten parancsszavának. Persze, min­
dig lesznek olyan megátalkodottak, akik visszautasítják a második
lehetőséget. Az ilyenekkel kíméletlenül kell bánni, hogy elrettentő
példaként szolgáljanak a többieknek.
Rogers Londonban élt, és a könyve jövedelméből meg a Kelet-
Indiákra tett rabszolga-kereskedelmi utakból tartotta fenn magát.
 Elborzadt a György király elleni 1715-ös jakobita felkeléstől, és ba­
rátságba került a vitatott király néhány vezető támogatójával. Köz­
tük volt Richárd Steele és Joseph Addison,20 gyerekkori jó barátok,
a befolyásos Kit-Kat Club21 alapítói, melynek tagjai az arisztokrata
érdekeket támogató, konzervatív whig pártból kerültek ki. Steele-t,
az ír születésű írót és újságírót nemrég ütötte lovaggá György ki­
rály, míg Addison királyi államtitkárként szolgált a Karib-térséggel
is foglalkozó Déli Területek Minisztériumánál. Mindketten meg­
lehetős befolyással rendelkeztek a birodalom vezető döntéshozói­
nál, és hozzáfértek a legfrissebb információkhoz és értesülésekhez.
Kulcsszerepet játszottak Rogers kalózellenes terveinek az előmoz­
dításában.
Rogers másik ismerőse volt dr. Hans Sloane, a király orvosa, neki
tulajdonították, hogy Anna királynőt sikerült kellően hosszú ideig
életben tartani, míg a whigek megszervezték a hannoveri utódlást.
Sloane ráadásul megszállott természetbúvár is volt, növények és ál­
latok példányait, geológiai képződményeket gyűjtött a világ minden
tájáról, melyek megtöltöttek „minden fülkét és kéménypárkányt"
terjedelmes chelsea-i otthonában, ezzel Britannia legnagyobb ter­
mészetrajzi gyűjteményét alkotva.22 1716 nyarán Rogers leve­
let küldött Sloane-nak, melyben elmagyarázza, hogy „gyarmattele­
pet kíván alapítani Madagaszkáron", és kéri Sloane-t, küldje el neki
„a rendelkezésére álló feljegyzéseket a szigetről".
Rogers a vallási pamfletek, könyvek és szórólapok széles körű
előállításával foglalkozó anglikán misszionárius szervezettel, a Ke­
resztény Tanokat Terjesztők Egyesületével is felvette a kapcsolatot.
A kalózok erkölcsi viselkedésének megreformálása reményé­
ben Rogers kért és kapott egy nagy rakományt az egyesület ki­
adványaiból, hogy szétossza „Madagaszkár angol lakosai" között.

20 Ő írta a Cato című tragédiát, mely később számos liberális eszme forrása lett.
21 Állítólag a Kit Kat szelet is innen kapta a nevét.
22 Halála után Sloane gyűjteménye képezte a British Museum alapját.
Egyesek elcsodálkozhatnak, hogy Henry Avery 1696-os hadjára­
tának veteránjai ugyan mihez kezdtek a keresztény pamfletekkel,
azokat azonban végül mégsem szállították le nekik. 1716 második
felében Addison és Steele informálta Rogerst, nem sok remény van
rá, hogy a madagaszkári terve hivatalos támogatást kap. Az Indiai­
óceán brit kereskedelme felett monopóliummal rendelkező Kelet­
indiai Társaság nyilvánvalóan úgy érezte, egy virágzó királyi gyar­
mat nagyobb fenyegetést jelentene üzleti érdekeire, mint néhány,
a dzsungelben a házikóiban tengődő kalóz. De Addison jó
hírekkel is szolgált: volt egy Rogers szolgálataira rászoruló másik
kalózfészek, több ezer mérföld távolságban a Kelet-indiai Társaság
működési területétől.
Addisont és a többi kormányzati tisztviselőt letaglózták a riasz­
tó jelentések a karibi kalózokról, akik szemmel láthatólag jelentős
mértékben megerősödtek. A Bahamák, figyelmeztetett Virginia
kormányzója, Alexander Spotsvood 1716 nyarán, „kalózok törzs­
helye lett", és „veszélyes lesz a brit kereskedelemre, amennyiben
nem nyomják el időben". Decemberben Jamaica kormányzója jelen­
tette, hogy a kalózok a Jamaicára vagy Hispaniolára tartó „hajók­
nak és más szállítóeszközöknek több mint felét elfogják", és megbé­
nítják a gyarmat áruforgalmát. Tél közepére őfelsége hadihajóinak
parancsnokai is aggódni kezdtek a biztonságuk miatt. A hatágyús
hadi szlúp, a Swift23 kapitánya félt kimerészkedni Port Royalból,
és a Leeward-szigetek kormányzója, Walter Hamilton kény­
telen volt törölni egy utazást a Virgin-szigetekre a HMS Seaford
hatodosztályú fregatt fedélzetén, mert attól tartott, elfogja őket „a
Bellamy irányította kalózhajó és szlúp". Tavasszal London leg­
felsőbb diplomatái tájékoztatták Addisont, hogy a kalózok „száma
úgy megugrott, hogy a tengereket már nemcsak Jamaica közelében

23 A HMS Swift nyolcvan főt és akár tizennyolc darab, leginkább háromfontos

ágyút bírt szállítani, de Jamaicán csak hat ágyú és negyven ember volt. A 128
tonnás szlúpot 1704-ben építették. A HMS Seaford nagy, 293 tonnás hatodosz-
tályú fregatt volt, harminckét hatfontos ágyúval.
 fertőzték meg, hanem az északi kontinensen is. Ha nem küldenek
hathatós és azonnali védelmet", figyelmeztetett, „nem egyszerűen
elakad a teljes kereskedelem Nagy-Britanniából ezekre a területek­
re, hanem azonnal megsemmisül". A birodalom transzatlan­
ti kereskedelméről lévén szó, valamit tenni kellett a kalózokkal, és
Addison ismerte azt, aki erre megfelelt.
Rogers rögtön neki is fogott a tervnek. Madagaszkárral kapcso­
latos elképzeléseit könnyen át lehet ültetni a Bahamákra, mondta
Addisonnak, és megfelelő támogatással bizonyosan meg lehetne sza­
badítani Amerikát a kalózoktól. Rogers szemei előtt olyan közösségi
és magántársulás lebegett, melynek segítségével a kormány magán-
befektetők egy csoportjának adja ki a Bahamák igazgatását. A társa­
ság gondoskodik a szükséges katonákról, gyarmatosítókról és ellát­
mányról, valamint néhány magánhadihajóról és egy kormányzóról,
aki maga Rogers lenne. A korona egy fregattrajjal járulna hozzá a te­
vékenységhez a kezdeti partra szállást segítve, és közkegyelmet hir­
detne mindazon kalózok számára, akik békésen megadják magukat
az új kormányzónak. Miután megsemmisítették a kalózokat, Rogerst
és befektetőtársait a gyarmat bevételei kárpótolnák a költségeikért.
Mindössze a korona jóváhagyására volt szükség, és a területi felügye­
lők (Lords Proprietors) beleegyezésére. Ők voltak azok az arisztok­
raták, akik még mindig tulajdonjoggal rendelkeztek a gyarmat felett.
Rogers az 1717-es év nagy részét azzal töltötte, hogy politikai tá­
mogatást próbált kiépíteni a vállalkozásához. Minden szóba jöhető
pártfogót megkeresett, kihasználva az üzleti kapcsolatait Bristol­
ban, a személyes ismerőseit Londonban, és néhai apósa összekötte­
téseit az Admiralitásnál. Szövetséget kötött a gazdag kereskedővel,
Sámuel Buckkal, aki hosszú ideje volt a Bahamák területi felügye­
lőinek az ügynöke, és aki személy szerint több mint 2700 fontot
veszített a kalózokon. Ők ketten létrehoztak egy vállalatot a nyaka-
tekert Üzlettársak a Kereskedelmi Tevékenységekért és a Bahama-
szigetek Gyarmatosításáért (The Copartners for Carrying on a Trade
& Settling the Bahama Islands) néven, és még öt másik befektetőt
toboroztak Anglia többi részéből. A két férfi 163 vezető ke­
reskedőt vett rá Londonban és Bristolban, hogy aláírjanak egy pe­
tíciót, melyben a király támogatását kérik a próbálkozásukra.
„Woodes Rogers - tudatták az aláírók a kormánnyal - tisztességes és
tehetséges ember, odaadó Őfelsége kormányával szemben24... olyan
személy, aki minden módon megfelel egy ilyenfajta vállalkozáshoz."
Rogersnek és Bucknak sikerült rávennie a területi felügyelőket, hogy
a Bahamák feletti kormányzati jogukról lemondjanak a korona javára,
mégpedig azzal az érvvel, hogy rámutattak, a kalózok komoly fenye­
getést jelentenek a jóval értékesebb karolinai birtokaikra. A fel-
ügyelőket talán az is befolyásolta, hogy egy olyan jól ismert rabszol­
ga-kereskedő vesz részt az akcióban, mint Rogers, aki jó eséllyel for­
mál a csökönyös gyarmatból rendes ültetvényes társadalmat, ezáltal
is megnehezítve a dél-karolinai rabszolgák számára a szökést. Meg­
egyeztek, hogy a felügyelők továbbra is megtartják tulajdon- és keres­
kedelmi jogaikat a Bahamák felett, de beleegyeznek, hogy egy jelké­
pes összegért huszonegy évre bérbe adják azt Rogersnek és társainak.
Mindeközben Joseph Addison az Üzlettársak indítványát terelget­
te keresztül a hatalmat gyakorlókon, egészen György király asztaláig.
1717. szeptember 3-án Addison megkapta a király válaszát:
Woodes Rogerst kinevezik a Bahamák kormányzójának és helyőr­
ségparancsnokának. Volt azonban egy apró buktató: Rogers java­
dalmazás nélkül kaphatta meg az állást. Nem kapott fizetséget.
Ugyan már felajánlott 3000 fontot - vagyonának nagy részét
- az Üzlettársak vállalkozásnak, de mivel olyan nagy volt a lelkese­
dése a terv iránt, fizetés nélkül is beleegyezett a lehetőségbe. Ez a
döntése végül újra csődbe juttatta.
Míg az ügyletek terjedelmes papírmunkái folyamatban voltak,
Rogers és Buck körberohant Londonban, és megtette az előkészü­
leteket az expedícióhoz. Rogers 460 tonnás hajója, a Deliciá szolgál
majd zászlóshajóként, ezt támogatja Buck egyik hajója, a 135 tonnás

24 Vagyis nem jakobita. mint ahogy az Archibald Hamilton kormányzóról kiderült.

 Sámuel, hat ágyúval és huszonhat emberrel, valamint a hetvenöt ton­
nás hadi szlúp, a Buck, szintén hat ágyúval. Toborzott emberekből lét­
rehoztak egy Független Csoportot, mely 100 katonából és 130 angol,
német és hugenotta telepesből állt. Több ezer font értékben rendel­
tek ellátmányt: fát háznak és ágyútalpnak; szerszámokat az erőd ja­
vításához és területtisztításhoz a földművelés számára; fegyvereket,
ágyút és ruhát a katonáknak; elég sót, kenyeret, lisztet és tartósított
élelmiszert, hogy etetni lehessen az expedíció 530 emberét több mint
egy évig. A rakomány nagy részét a negyedik hajó szállította, az öb­
lös 300 tonnás kereskedelmi Willing Mind, húsz ágyúval a fedélzetén.
Mielőtt véget ért volna az év, Rogers és öt üzlettársa 11 000 fontot
költött.
Október végén Rogers hírt kapott, hogy a területi felügyelők alá­
írták a kormányzásról lemondó iratokat. Örömmel felajánlotta,
hogy személyesen viszi át a dokumentumokat a St. James-palotába,
amibe a felügyelők bele is egyeztek. November 6-án a hintója elha­
ladt a poros Pali Mail széles és egyenes területét szegélyező nagy
téglaházak közt, fel a Királyi Palota Tudor-korból megmaradt ma­
gas őrtornyához. Az őrök bevezették a jó néhány belső udvar
közül az elsőbe. Ott, a Brit Birodalom szívében, minden bizonnyal
kézfogással és elégedett mosollyal az arcán üdvözölte őt hosszú,
barna fürtű parókájában Addison. A nehéz munka gyümölcsöző
szakaszába érkezett.
1718. január 6-án György király kiállította Rogersnek a megbí­
zást és a hivatalos utasításokat. „A Bahama-szigetek Felügyelőinek
nagyfokú gondatlansága okán - tudatta a király - a nevezett szigetek
kalózok és mások fosztogatásának tárgyává váltak, és félő, hogy el
fognak veszni Nagy Britanniánk Koronájából... Mi... ezen okmány­
nyal kinevezünk és megbízunk téged, Woodes Rogers, hogy legyél
a Főparancsnokunk és Megbízott Kormányzónk."
Rogers magkapta, amire vágyott. Nem sok időbe telik, hogy azt
kívánja majd, bárcsak elutasította volna a király.
 HETEDIK FEJEZET

BELLAMY
1717. március-május

rákon belül, miután elfogták a Whydah-t, Sam Bellamy

emberei lehorgonyozták a Bahamák legközelebbi szige­
tén, Long Islanden, Nassautól 160 mérföldre délkelet­
re. Bellamy szélirányba állította a Sultanát, és csapkodó vitorlák­
kal ez a hajó is leengedte a horgonyt. A nehéz vashorgonyok bele­
csobbantak a kristálytiszta vízbe, s amint a szél megtolta a Sultanát,
a súlyos karmok a homokos és korallborította tengerfenékbe mé-
lyedtek. A hajó abbahagyta mozgását, a két gálya egymás mel­
lé ért. A Marianne-ról nézve, ami megállt tőlük nem túl nagy tá­
volságra, az egyikük olyan volt, mint a másik miniatűr hasonmása.
A Whydah-t hatalmukba kerítő kalózok vidámak és udvariasak
voltak, ahogy azt Lawrence Prince kapitány megkönnyebbülten ta­
pasztalhatta. Talán jó néhányan ismerték Prince-t, legalábbis hír­
ből. Számos alkalommal volt Jamaicán, hónapokig tartózkodott
ott, miután előző hajója elsüllyedt az 1712-es nagy hurrikánban.
A Marianne kormányosa, John Fletcher, és Paulsgrave Williams fe­
délzetmestere, Jeremiah Higgins is jamaicai volt, és jó eséllyel össze­
futhatott Prince-szel a katasztrófát követő borzalmas időkben. Ta­
núsíthatták, hogy Prince, eltérően sok más parancsnoktól, méltányo­
san bánt legénységével. A kalózok nagylelkű hangulatukban voltak.
 Megtartották a Whydah-t, de cserébe Prince-é lehetett a Sultana, és
jóindulatú gesztusként 20 fontnyi ezüst és arany.
A kalózok egymást siettetve gyorsan átpakolták a rakományt és
az ágyúkat a Sultanaról a Whydah-ra, és megpróbáltak annyi értéket
áthordani a nagyobb hajó gyomrába, amennyit csak lehetett. A leg­
értékesebb cikkeket, ezüstöt, aranyat és drágaköveket külön halom­
ban tárolták zsákokba rakva a Whydah főkabinjában. A kaló­
zok azzal kérkedtek a foglyaik előtt, hogy egyedül ez a kupac megér
20 000-30 000 fontot. A Whydah elfoglalása idején Bellamynak és
Williamsnek több mint 120 ember volt a parancsnoksága alatt, és
közülük minden egyes embert, a kilencéves John Kingtől az afro­
indián John Juliánig, legalább 100 font illetett meg. Ráadásul a
Whydah és a Marianne rakterét csurig töltötte az elefántcsont, in­
digó és más értékes holmi. Nem csoda, hogy amikor eljött az idő a
szétválásra, Prince számos embere kérte, hogy a kalózokkal marad­
hasson, és szíves fogadtatásban is részesült a soraikban.
Teltek a napok, a kalózok egyre több ágyút a helyére szereltek a
Whydah fedélzetén, tizennyolcról huszonnyolc ágyúsra emelve fel-
fegyverzettségét, a megmaradtokat pedig leengedték a Marianne fe­
nekébe. Ezenkívül a nem kívánt árut áthordták a Sultana-ra Prince
kapitány kívánsága szerint. Amint készen álltak az indulásra,
a kincskészletet ládákba pakolták, kihozták a főkabinból, és lerak­
ták az emberek közé az ágyúfedélzetre. Olyan nagy volt a bizalom
a kalózok közt, számolt be később a legénység egyik tagja, Peter
Hoff, hogy a kincset otthagyták „őrizetlenül, mert senki nem szán­
dékozott elvenni semmit a kormányos jóváhagyása nélkül".
A horgonyok felhúzása előtt kényszerítettek két vagy három nőt­
len férfit Prince kapitány legénységéből csatlakozni hozzájuk, mivel
kétségkívül híján voltak a szakembereknek.
Március elején Bellamy összegyűjtötte a kalózokat, hogy eldönt­
sék, mit csináljanak a „harci hajójukkal". Közeledett a tavasz, ezért
úgy határoztak, felvitorláznak Észak-Amerika keleti partja men­
tén, és elfogják a Chesapeake- és a Delaware-öböl bejáratánál ki és
behaladó hajókat, meg a Charleston vagy New York kikötőiben tar-
tózkodóakat. Ha rossz idő vagy előre nem látható események miatt
elsodródnának, a Whydah és a Marianne a maine-i Damariscove
Islanden találkoznak újra. Út közben Williams megállt az ottho­
nánál, a Rhode Island-i Block Islanden, hogy meglátogassa ottani
családtagjait. Valószínűleg nekik is akart juttatni egy részt a zsák­
mányából. A kalózok tudták, hogy számíthatnak kiterjedt családjá­
ra, ha nagyobb méretű árucikkeket szeretnének eladni vagy feltűnés
nélkül elhelyezni. Lehet, hogy Bellamy is hasonló megállót ter­
vezett Outer Cape-en, visszatérni szerelméhez, Mary Halletthez.

Március elején a Whydah és a Marianne egy ideig Long Island déli

széle körül körözött, majd orrárbocuk beállt Florida irányába. Olyas­
mire készültek, ami karrierjük legnagyobb erőpróbát jelentő utazá­
sa lesz.
Első zsákmányukat Hispaniola északi partjánál kapták el, egy­
két nappal a horgonyok felvonása után. A háromárbocos kereske­
dőhajó, a Tanner, csupán néhány órával korábban indult el Petit
Goave25 francia kikötőjéből. Amikor a kalózok felmentek a Tanner
fedélzetére, felfedezték, hogy különleges hajóról van szó: szerződé­
ses brit hajó volt Franciaországba, angol-francia keverék legénység­
gel, és hatalmas szállítmány haiti cukorral La Rochelle-be, Fran­
ciaország legnagyobb kereskedelmi kikötőjébe. Mialatt a Tannert
átvizsgálták, a kalózok azt mondták a legénységnek, hogy ők
„Robin Hood emberei". A Tanner személyzetéből legalább egyvala­
kire nagy hatással voltak. A huszonnégy éves nantes-i matróz, John
Shuan nem beszélt angolul, de franciául hangosan kinyilvánította,
hogy ő is kalóz szeretne lenni. Bellamy utasításokat adott neki egy
mind a két nyelvet beszélő emberén keresztül. Shuan meghallgatta

25 Akkor Francia-Hispaniola elsődleges kikötője, most Haiti része.

 a kalózként kapott első parancsot: másszon fel a Tanner kötélzetén,
és hozza le a csúcsárbocot, így a hajó le fog lassulni miután a kaló­
zok útjára engedik, és nem lehet majd időben riadót fújni. Shuan,
égve a bizonyítási vágytól, feliramodott az árbocra, és a felső részről
leszedte a köteleket, aztán csigával leengedte a fedélzetre. Segített a
kalózoknak megtalálni a John Stover kapitány kabinjában elrejtett
5000 livre-t (208 font) is, majd egy tolmács segítségével üdvözölték
a Marianne fedélzetén. A Tannert ezután engedték elmenni.
Williams megtartotta a Tanner csúcsárbocát, ugyanis a Marianne-
nak ez a része csúfos állapotban volt. Majdnem egy éve birtokolták
az ötventonnás szlúpot, és azalatt viharokat vészeltek át, részt vet­
tek legalább egy komoly ütközetben és elfoglaltak közel ötven ha­
jót. A hajófeneket tisztán tartották, ez volt a legtöbb, amit tehet­
tek a rendszeres parton végzett takarításokkal, meg hogy a víz alatt
lévő felületeket lekenték fehér ólomfestékkel. Viszont kalózokként
nem volt bejárásuk rendes hajójavító műhelyekbe és más kikötői
létesítményekbe. A vízfelszín felett a Marianne lassan egy roncsra
emlékeztetett. A tatfedélzetet díszítő sárga és kék szegély felpat-
togzott, csakúgy, mint a kék festék a hajófaron. Egyetlen árboca
épp a fedélzet felett tört el, ezt a kritikus sérülést egy régi gerendá­
val erősítették meg, pont mintha egy törött lábat tettek volna sín­
be. A vitorlák öregek és foltosak voltak. A régi angol zászló, a Szent
György-féle vörös kereszt ott lobogott az orrárbocon, de alatta az
árboc felső felének jókora darabja hiányzott. Williams egy
ideig még erősítgethette a sérült árbocozatot a Tanner csúcsárbocá­
val, de rövid időn belül újakra volt szükség.
Ahogy északnak vették az irányt a Bahamák déli pereménél, a
kalózok látogatást fontolgattak Nassauba, ahol kereshettek volna
maguknak egy árbocot valamelyik elhagyott zsákmányon, és biz­
tonságban átvizsgálhatták volna a Marianne-t. Bellamy és Willi­
ams minden erejüket latba vetve érveltek a kis kitérő ellen. Ha most
megállnak, elszalasztják a gyümölcsöző tavaszi kalózidényt, ami­
kor is a keleti part hemzsegett a hajóktól a hosszú és zord tél után.
Egy kincsekkel telt hajóval bölcsebb dolog lenne elkerülni a feltehe­
tően nem zökkenőmentes találkozást a Bahamák rivális vezetőivel,
Benjámin Hornigolddal és Henry Jenningsszel, akik mindketten
nehezteltek Bellamyra és Williamsre. Ezek mellett egy olyan ha­
lóval, mint a Whydah, a kalózok létrehozhattak egy saját ideiglenes
kalózállomás. Williams szerint a spanyol örökösödési háború mi­
att, Maine partjai szinte ugyanolyan állapotban voltak, mint a Ba­
hamák. Az indiánok és francia szövetségeseik felégették a legtöbb
angol telepet, több száz mérföldnyi partvonalat lakatlanul hagy­
va, beleértve számtalan horgonyzóhelyet, ahol egy teljes hajóflotta
szedhette magát rendbe az európai szemek elől elzártan. És ami a
legfontosabb, a part mentén a szárazföldet erdők borították, annyi
remek fenyőfával, hogy a Királyi Haditengerészet is erre a régióra
támaszkodva látta el hadihajóit gyantával, faanyaggal és árboccal.
Williams nagy valószínűséggel azt ajánlotta, hogy söpörjék végig a
keleti partot, a nehéz holmikat adják el Block Islanden, és Maine
partjainak középső részénél pihenjenek meg és végezzék el a nagy­
javítást a Marianne-on. A kalózok beleegyeztek, és néhány nappal
később láthatták a Bahamák utolsó darabjait eltűnni hajójuk tatja
mögött.
A Karolináknál kellő távolságban maradtak a parttól, hogy a le­
hető legrövidebb úton érjenek a Chesapeake-öböl bejáratához. An­
nak ellenére, hogy több mint 100 mérföldre kint voltak a nyílt ten­
geren, összefutottak egy kis kereskedelmi szlúppal a Rhode Island-i
Newportból. A szlúp parancsnoka, Beer kapitány Charlestonba tar­
tott, és valószínűleg azért döntött a nyílt vízi átkelés mellett, hogy
elkerülje a Floridai-szorost és a Windward-átjárót állítólag elárasztó
kalózokat. Erre most azon kapta magát, hogy fogoly a legnagyobb
kalózhajón, amelyet ő és tengerésztársai valaha is láttak.
Beer csak két órát töltött a Whydah fedélzetén, de utólag mindent
leírt, ami megesett velük, beleértve a Sámuel Bellamyval folytatott
beszélgetés átiratát, amelyben a kalózkapitány kifejti cselekedetei
politikai mozgatórugóit.
 Beert átvitték a Whydah-ra. A kalózok közben megfosztották
szlúpját a rakománytól, és azon tanakodtak, adják-e neki vissza vagy
sem. Williams és Bellamy a visszaszolgáltatás mellett szavazott, a
szlúp nekik mindenre túl kicsi volt, de ezt a javaslatot az embere­
ik, a legújabb sikerek miatt feltüzelve, visszautasították. Bellamy
maga elé rendelte Beert, és közölte vele, mintegy bocsánatkérőleg,
a rossz hírt.
„A fenébe is, sajnálom, ők nem adják vissza a hajód, jóllehet
én ellenzek bármilyen kártevést, ha az nem szolgál hasznomra",
mondta Bellamy Beernek. „Átkozott hajó, el kell süllyesztenünk,
pedig már biztos megkedvelted." A kalóz szünetet tartott, és végig­
nézett Rhode Islanden. Ahogy teltek a másodpercek, az együttér­
zés elpárolgott belőle. „Az ördögbe is, egy sunyi fajankó vagy.
Mindenki fajankó, aki eltűri, hogy olyan törvényekkel kormányoz­
zanak felette, amelyeket a gazdagok hozattak a maguk biztonsá­
gáért, mert nekik, gyáva semmirekellőknek nem lenne bátorságuk
másképp megvédeni azt, amit gazságaikkal szereztek", folytatta, és
minden szavával egyre nőtt benne az indulat. „A patvarba veletek
mind! A fene essen ebbe a gálád, csirkefogó bagázsba! És ti [pa­
rancsnokok és matrózok], akik szolgáljátok őket, nyúlszívű tökfejek
[vagytok]! Ők rágalmaznak minket, holott csak annyi a különbség
[közöttünk], hogy ők a szegényeket rabolják ki a törvény védelme
alatt... mi pedig a gazdagokat fosztjuk ki saját bátorságunknak kö­
szönhetően."
Bellamy még egyszer végigmérte Beert, alaposan megfontolva
következő szavait. „Nem [lenne] jobb csatlakoznod hozzánk - kér­
dezte a kapitányt -, mint a gazemberek seggét nyalni munkáért kö­
nyörögve?"
Beer nem sokat várt a válasszal. Azt mondta a heves kalózkapi­
tánynak, hogy a lelkiismerete nem engedné, hogy „megszegje Isten
és az ember törvényeit".
Bellamy undorodva nézett rá. „A lekiismeret[esség]ed ördögi, a
pokolba is - jelentette ki. - Szabad Herceg vagyok, és legalább annyi
hatalmam van háborút vívni az egész világon, mint annak, akinek
több száz hajója van a tengeren és 100 000 fős hadserege a szárazföl­
dön. Ezt az én lelkiismeretem mondja: ... nincs értelme vitatkozni
ilyen nyavalygó tökfilkókkal, akik örömmel engedik, hogy elöljá­
róik végigrugdossák őket a fedélzeten, és akik minden reményüket
kerítő papokba és olyan fickókba vetik, akik sem nem gyakorolják,
sem nem hiszik, amit a tökfejű idiótáknak hirdetnek."26
Ezzel Bellamy parancsot adott Beernek a távozásra. Mondta az
embereinek, hogy evezzenek vissza a kapitánnyal a Marianne-ra,
így Williams majd kiteheti Block Islanden. Mikor a kalózok átvit­
ték az utolsó almabort és élelmiszert is a Marianne-ra, Beer szlúpját
felgyújtották. A füstfelhő több mérföldes körzetben látszott, míg
a hajó el nem süllyedt a víz alá, és lángjait el nem oltotta a tenger.
Néhány nap múlva arra lettek figyelmesek a kalózok, hogy az ég
besötétedik. Április eleje volt, és egy légtömeg, amely a chesapeake-i
vidék fülledt patakocskái és mocsarai felett melegítette fel magát,
kivándorolt a hidegebb tenger fölé, és olyan sűrű ködréteget ho­
zott létre, mint a borsóleves. Mindez annyira gyorsan történt, hogy
Williamsnek és Bellamynak nem volt ideje közel kerülni egymás­
hoz, és hamarosan el is vesztették egymást szem elől. Bellamy embe­
rei verték ugyan a Whydah bronzharangját, de nem hallottak választ
a Marianne felől. Leszállt az éjszaka, és amikor a köd felemelkedett
és felfedte a Virginia-fokokat a következő reggelen, a Marianne-t
nem látták sehol. Bellamy biztosította az embereit, hogy a terv
szerint Block Islandnél utolérik Williamst, vagy ha ez nem sikerül, a

26 Néhány író kétségbe vonja, hogy ez a beszélgetés, amely végül A kalózok álta­
lános történetében került kiadásra, valóban lezajlott, azt kérdezve, ki írhatta volna
le az elhangzottakat. A válasz az, hogy Beer maga. A Bellamynál lezajlott meg­
hallgatása után a Marianne fedélzetére vitték, ahol bőségesen állt rendelkezé­
sére szabad óra lejegyezni a történelmi társalgást. Egy vagy két héttel később
engedték el Block Islanden, és április 29-én jutott el Newportba és számolt be
a történtekről a Boston News-Letter tudósítójának. A beszélgetés részleteit nagy
valószínűséggel rögzítették a Rhode Island-i hatóságok is, és továbbították Lon­
donba, ahol hozzáférhető volt A kalózok általános történetének szerzője számára.
 Damariscove-szigetnél, néhány mérföldre Maine partjaitól. Közben
eljött az idő a vadászatra.
A felemelkedő párából vitorlák váltak láthatóvá: legalább há­
rom hajó, mindegyiken túl sok árboccal ahhoz, hogy valame­
lyik Paulsgrave Williamsé legyen. Kereskedőhajók, feltételezte
Bellamy, és parancsot adott a Whydah megfordítására, hogy hát­
tal a szélnek lecsapjanak rájuk. Reggel nyolc körül megközelítet­
ték az elsőt, az elnyűtt kinézetű Ágnest Glasgow-ból. Parancsnoka,
Andrew Turbett, bölcsen nem állt ellen. Turbett Virginiába tartott
Barbadosról, megrakva a gyarmat jellemző termékeivel: cukorral,
melasszal és a kalózok számára legfontosabbal, rummal. Az Ágnes
rakterében újabb felfedezést tettek: a fáradt hajó szünet nélkül szi­
várgott, és csak úgy lehetett a felszínen tartani, hogy az emberek fo­
lyamatosan dolgoztak a pumpákon. Tudták, hogy az Ágnes nem jó
nekik semmire. A Whydah elindult következő célpontjára.
Ez egy 100 tonnás brigg volt, a kicsi, de jól használható Ann
Galley, és Bellamy azt javasolta, tartsák meg tartalék tárolóhajónak,
és segítségnek a Whydah maine-i letisztogatásához. A társaság be­
leegyezett, és huszonnyolc embert a fedélzetére rendelt, Richárd
Noland kormányost nevezve ki az új segédhajó irányítására. Közben
a Whydah feltartóztatta a harmadik hajót, az egyszerű Endeavort,
mely az angliai Brightonból vitorlázott Virginiába. Miután
mindhármat elfoglalták, a kalózflotta a partközelben maradt, be­
fejezni a fosztogatást. Terveik szerint az Ágnest elsüllyesztik, a le­
génységet pedig útjára bocsátják Virginiába az Endeavor fedélzetén,
amely túl kicsi volt az ő céljaiknak. Csak az Ann Galley-t akarták
megtartani, amikor a flotta továbbindul északra Block Island, Cape
Cod és a maine-i búvóhelyük felé.

Ekkor, vagyis 1717. április 9-én reggel a Marianne csupán néhány

mérfölddel volt előrébb, szemben a Virginia-fokokkal, és egyedül
kutatott zsákmány után. Williams nem tűnt többé egy gazdag ke­
reskedő középkorú fiának. Fehér parókája élesen elütött bőrétől,
mely olyan mélyen napbarnított volt a trópusokon töltött egy év
után, hogy a szemtanúk megdöbbentek „sötétbarna arcszínén".
Tarkabarka csapata - öt francia, öt afrikai, egy indián és közel har­
minc brit - épp olyan vadul nézett ki, mint a Marianne maga. Wil-
liamsnek rá kellett jönnie, hogy nem kis megdöbbentést fog kelteni
a barátaiban és a családjában, amikor megérkezik Block Islandre, de
ennek ellenére alig várta a viszontlátást. Bőségesen volt pénz, amit
átadhatott anyjának, feleségének és gyerekeinek, vagy amit létfon­
tosságú árucikkekre cserélhetett a csempészbarátaival.
Mióta megszűnt az összeköttetése Bellamyval, Williams nem in­
tézett egyetlen támadást sem. A Whydah tűzereje nélkül körültekin­
tően kellett megválasztania a célpontjait, és el kellett kerülnie min­
den esetlegesen jól felfegyverzett hajót. Míg a Marianne elrejtőzött
a mai Virginia Beach dombos partjainál, Williams őrszeme meg­
pillantott egy lehetséges áldozatot, amint a földfok irányába manő­
verezett a nyílt tenger felől. Széllel a hátukban a kalózok rohamra
indultak, és egy órán belül ott is voltak a szerencsétlen hajó, a szin­
tén brightoni Tryal oldalánál, mely útban volt Annapolisba, Ma-
rylandbe. Átkiáltottak a fegyvertelen hajó kapitányának, John Lu­
casnak, hogy ha nem evez át csónakon a Marianne-ra, elsüllyesztik
a hajóját. A kalózok tudták, Lucasnak nincs más választása, mint
kötélnek állni, hiszen mindössze hét ember és két fiú állt szemben
Williamsék negyven emberével és tíz ágyújával. A Tryal a szélbe for­
dult, lassan megállt, és Lucas elindult a Marianne-ra.
Még mindig a Whydah-t figyelve, Williams kényelmesen foszto­
gatni kezdett. Lucas kapitányt bezárták a Marianne-on, így Willi­
ams jó néhány emberét átküldte a Tryalra. Tizenegy órán keresztül
turkáltak a hajóbelsőben és a kabinokban, feltörték a ládákat és do­
bozokat, szétszakították a bálákat, egyes dolgokat megtartva, máso­
kat kihajítva a fedélzetről. A Tryalnek volt még két csónakja, ezeket
a kalózok megtöltötték azokkal a dolgokkal, amiket meg akartak
tartani, és visszaeveztek velük a Marianne-ra, majd Lucast vissza­
helyezték hajójára, és halálbüntetéssel fenyegetve kényszerítették,
hogy kövesse őket. Még egy hajót megláttak a horizonton. Abban
reménykedve, hogy a Whydah lesz az, a Marianne elindult felé. Nem
sokkal ezután a szél megélénkült, és a Tryal mozgása gyorsabb lett,
mint a kisebb Marianne-é. Lucas, felismerve ennek veszélyét, elfor­
dult a Tryaltól, és biztonságos távolságba manőverezett.
Williams emberei ugyan minden értéket elhordtak a Tryalról, de
nem hiányzott nekik, hogy Lucas riadóztassa az egész Chesapeake
régiót a jelenlétükről. Elfogott tengerészektől Williams értesült
róla, hogy a 360 tonnás HMS Shoreham, a Királyi Haditengerészet
harminckét ágyús fregattja Virginia fővárosa, Williamsburg mel­
lett állomásozik. A továbbiakban óvatosan kellett mozogniuk, és
mindenképp elkerülni azt a helyzetet, hogy a Shoreham használni
tudja ágyúit ütött-kopott szlúpjuk ellen.27 Tovább növelte az elke­
seredettségüket, mikor a látóhatáron megpillantott vitorlákról ki­
derült, hogy nem Bellamy hajójának a vitorlái. Williams legénysége
minden bizonnyal kezdett nyugtalankodni, hogy ilyen hosszú ideig
vannak távol a Whydah gyomrában lévő nagy halom kincstől.
Williams néhány napig még a Chesapeak torkolata közelében
tartózkodott, de a Shorehamm-al való találkozás miatti félelem el­
bátortalanította. Április 13. körül elkaptak egy whitehaveni angol
hajót, csak azért, hogy aztán azon veszekedjenek, elpusztítsák vagy
sem. A vita közben, mely úgy tűnik szembefordította Williamst
néhány tisztjével, újabb szlúp és hajó érkezett az öböl bejáratához.
Félbeszakították a vitatkozást, a zsákmányukat lehorgonyozták és

27 Williamsnek nem kellett volna aggódnia. Míg 1716 májusában a karolinai par­
toknál cirkált, a Shoreham egy sziklán zátonyra futott, és a hajógerinc és a törzs-
borítás súlyos sérüléseket szenvedett. Május 29-én sikerült bevonszolnia magát
Charlestonba, de majdnem egy évig nem tudott visszatérni a tengerre. Mialatt
Williams és Bellamy a Virginia-fokok körül hajózott, a Shoreham még mindig
ellátmányt pakolt Charlestonban. Nem érkezett meg Kinquotanba (Hampton
Roads) 1717. május 1. előtt.
üldözőbe vették új prédáikat. Szerencsétlenségükre, útban felfelé
a virginiai partok mentén, a Lynnhaven-öbölben észrevettek egy
nagy fregattot, és attól tartva, hogy a Shoreham az, sietve visszavo­
nultak, még lehorgonyzott zsákmányukat is hátrahagyták.
A szlúp fedélzetén nőtt a feszültség, így Williams úgy döntött,
elindul hazafelé. Block Islanden vehettek ellátmányt, és az
ital meg a friss étel lendíthetett a legénység közhangulatán. Sőt, kis
szerencsével a Whydah-t is ott találhatták.
Block Island, a tizenegy négyzetmérföldnyi szélsöpörte homok,
tizenkét mérföldre feküdt Rhode Island partjától. A Rhode Island-i
kolónia észrevehetően szegényebb volt Massachusettsnél, és a kor­
mányzat sem tekintett olyan szigorúan az útvonalaira meg a nagy
tömegű csempészésre. Még fővárosa, Newport is alig volt nagyobb
egy túlméretes falunál, 3000 lakosa öt évvel azelőtt kezdett neve­
ket adni az utcáknak. Block Island ennél is visszamaradottabb
volt, szinte mint egy különálló szigetkirályság, távol a newporti és
bostoni hatóságok szemeitől, füleitől és karjaitól. A szigetlakók el­
sődleges hűsége egymásra irányult, és Williams is közéjük tarto­
zott, mint az egyik vezető földtulajdonos fia és az egyik legrégeb­
bi telepes mostohafia, akit odakötött a törvény, a vér és a házasság.
A legbiztonságosabb kikötő volt, amit Williams kívánhatott. Kevés
hasonló állt rendelkezésre a Bahamákhoz vagy* Maine-hez hasonló
háborútépte gyarmatokon.
A Marianne április 17-én vetett horgonyt Block Island központi
falujánál. Beer kapitánytól, Richárd Caverley-től és más foglyoktól
tudjuk, hogy Williams partra szállt meglátogatni az anyját, Anna
Guthrie-t, és lánytestvéreit Mary Westcottot,28 Catherine Sandset
és Elizabeth Paine-t. Valószínűleg adott nekik valamennyit az újon­
nan szerzett vagyonából, és talán megkérte őket, hogy küldjenek

28 Mary első férje, Edvard Sands, Kidd kapitánv barátja volt, és 1703-ban halt
meg. Paulsgrave féltestvére, Catherine (1690-1769) az ő unokaöccséhez, John
Sandshez (1683-1763) ment férjhez, míg Mary újraházasodott egy bizonyos
Róbert Westcott-tal.
 egy részt a feleségének és gyerekeinek Newportba. Néhány óráig
volt a parton, esetleg egy vagy két napot, de rokoni és baráti kap­
csolatai összetettsége folytán tevékenysége rejtve maradt a történe­
lemkutatás előtt.
Williams visszatért a parttól kicsit távolabb horgonyzó Marianne­
ra. Követte őt néhány helyi férfi, köztük sógorai, John Sands (a he­
lyi felügyelő és békebíró) és Thomas Paine (talán az azonos nevű
nagy kalóz unokaöccse), valamint néhai mostohaapja skót zendülő-
társa, John Rathbon. A férfiak, az egy hónappal később eskü alatt
tett nyilatkozatuk szerint, felmentek a Marianne fedélzetére „körül­
belül egy vagy két órára", aztán „bárminemű zaklatás nélkül" csó­
nakba szálltak, és visszaindultak a faluba. Állításuk szerint hirtelen
visszarendelték őket a Marianne-ra, ahol is hármukat - William
Tosht, George Mitchellt és dr. James Sweetet „erővel elszakítottak
tőlünk, és felparancsoltak a fedélzetre". Mivel Sands, békebíró lé­
tére, több mint egy hónapig nem jelentette az esetet, valószínűnek
tűnik, hogy az emberek önként jelentkeztek a kalózoknál, valamint
hogy Williams sógorainak ügyködései a Marianne fedélzetén nem
kerültek szigorú hivatalos vizsgálat alá.
Mielőtt elhagyták volna Block Islandet, Williams elengedte Beer
kapitányt és legénységét, akik Newportba utaztak jelenteni az elfo-
gatásukat. Mire Beer kijutott a szárazföldre, az események irrele­
vánssá tették a Bellamyról szóló híreit.
Williams a Long Island-szoros bejárata közelében hajózott, és
meglátogatta a New York-i Long Island partjainál fekvő, 3500 an­
gol hold nagyságú Gardiner's Islandet, mely az azonos nevű
család feudális területe volt.29 Williams tudta, hogy Kidd kapitány
1699-ben meglátogatta a szigetet, és nemcsak élvezte John Gardiner
és indián szolgái vendégszeretetét, hanem nála hagyott megőrzésre

29 Az East Hamptonnál (NY) fekvő sziget négyszáz évig maradt ugyanannak a

családnak a birtokában. Róbert Dávid Lion Gardiner, aki utolsóként viselte a
családi nevet, az „uradalom 16. lordjának" hivatta magát, egészen 2004-ben be­
következett haláláig.
két láda kincset és számos más csomagot. Talán Williams is hason­
lóan cselekedett, és vagyonát „az uradalom 3. lordjának" gondos ke­
zeibe helyezte, hogy később, a nyári időszak végén visszajöhessen
érte.
Április 26-án délután elsötétült az ég, és erős szél támadt dél­
keletről. A Long Island-szorost dühös, fehér tarajú hullámok ka­
varták fel, a Marianne-ra pedig heves szélrohamok csaptak le, az­
zal fenyegetve, hogy szétszakítják foltozott vitorláját, vagy eltörik
sínbe rögzített árbocát. New Englandet félelmetes vihar sújtotta.
Williamsnek sikerült menedéket találnia, talán a Gardiner's Island
mögött Long Island két keleti nyúlványánál, így amikor a szél vé­
gigsüvített a köteleken, már biztonságos kikötőben tudhatta magát.
Kint a nyílt óceánon veszélyes lett volna az éjszaka.

Nem egészen 150 mérföldre keletre Bellamy nyugodt vizeken vi­

torlázott, és kedvező szelekkel közeledett Cape Cod felé. Jól indult
a nap. Aznap reggel kilenckor, még mindig a szárazföld láthatá­
rán túl, megállítottak egy kétárbocos hajót a Nantucket-zátony és a
Georges-pad között, New England déli felének leggazdagabb ha­
lászterületénél. Bellamy a hajót megadásra szólította fel, és monda­
nivalóját nyomatékosítandó átlőtt egy ágyúgolyót az orrvitorla előtt.
Hét embere a dublini Mary Annehoz evezett, és utasítást adott,
hogy a parancsnok és a legénység nagy része menjen át a Whydah-
ra. Bellamy a parancsnokot, Andrew Crumpsley-t kifaggatta, és
elégedetten tapasztalta, hogy egy rakomány bort szállítottak Bos­
tonból New Yorkba. Küldött még négy embert a hajóra, hogy sze­
rezzenek pár üveget belőle és szétoszthassa a Whydah-n és az Ann
Galley-n.
Szerencsétlenségükre kisebb problémát jelentett bejutni a Mary
Anne gyomrába: nehéz horgonyköteleket raktak halomba a bejárat
előtt, így egyelőre meg kellett elégedniük a Crumpsley kabinjában
 talált öt üveg új borral. Mindez azonban most nem volt fon­
tos, mert úgy tervezték, hogy a Mary Anne-t magukkal viszik, és a
kifosztására később szánnak időt. A kalózok kedve feltehetően so-
kat javult, mikor kilátásba került a borral folyó tivornya képe Maine
egyik félreeső szigetén.
Először tettek egy kisebb kitérőt Cape Codra, mivel a Mary
Anne elfogása után Bellamy azt az utasítást adta mindhárom hajó­
nak, hogy tartsanak észak-északnyugat felé. Ha követték a paran­
csot, akkor nem Maine Midcoast régiójának a szigeteihez hajóztak,
hanem egyenesen Provincetownba, vagy messzebb, Easthambe.
A jelenlévők fennmaradt beszámolói alapján Bellamy közölte a le­
génységgel, hogy megállnak Cape-en friss élelmiszert és más szük­
séges dolgokat szerezni. Az easthami néphagyomány szerint vi­
szont a valódi célja az volt, hogy újra találkozzon az ifjú Hallett kis­
asszonnyal, és megmutassa neki és családjának, milyen sokra vitte.
Körülbelül délután háromkor köd telepedett a Whydah-ra és két
zsákmányára, olyan sűrű és áthatolhatatlan, hogy a kalózoknak a
hajókat együtt tartani is gondot okozott. Mivel nem volt mindegyi­
ken olyan ember, aki jól ismerte a helyi vizeket, Bellamy tisztában
volt vele, hogy túl kockázatos lenne megközelíteni Cape Cod ve­
szélyeket rejtő partjait. Ha nagyszerű hajója zátonyra futna a sok
jelöletlen homokpad valamelyikén, könnyű célpontjai lennének a
Királyi Haditengerészetnek vagy más fegyveres hatóságnak. Bár
szeretett volna eljutni a provincetowni horgonyzóhelyhez, Bellamy
parancsot adott a megállásra. Vitorláik lazán csapkodtak a szélben,
és a kísérteties köd közepette a három hajó ide-oda imbolyogva
várta, hogy javuljanak a látási viszonyok.
Fél óra sem telt bele, a kalózokra lecsapott a szerencse. A ködben
közéjük sodródott egy kis kereskedőszlúp, a Fisher, útban Virgini­
ából Bostonba. A szlúp parancsnoka kétségkívül elég jól ismerte az
ottani vizeket ahhoz, hogy ilyen körülmények között is hajlandó le­
gyen átvezetni őket. Éppen rá volt tehát szükségük a kalózoknak.
Bellamy üdvözölte a kapitányt, és megkérdezte, „ismerős-e errefelé"
a partokon. A Fisher parancsnoka, Róbert Ingols válaszolt, hogy
„nagyon is jól". Bellamy erősködött, hogy a parancsnok evezzen át
hozzájuk, és mutassa az utat. Öt órára elsőtisztjével a Whydah
tatfedélzetén állt erős őrizet alatt, és tanácsokat adott Bellamynak,
hogyan tud a legjobban haladni a hosszú és kikötésre alkalmatlan
partokon Cape külső részén.
Bellamy örömmel utasította a három zsákmányt, hogy kövesse
a Whydah-t, míg Ingols a láthatatlan partok felé vezette őket a kö­
dön keresztül. Esteledett, a sötétség és a köd miatt mindegyik hajó
tatjára raktak egy nagy lámpát, hogy könnyebben lássák egymást.
Északi irányba haladtak: Bellamy a Whydah-n több mint 130
kalózzal és a foglyok nagy részével, Noland és tizenhét kalóz az
Ann Galley-n, a borral megrakott Mary Anne Bellamy nyolc em­
berének az irányítása alatt, a rabokat felügyelő négy kalózból álló
zsákmánylegénység pedig a Fisheren.
A Mary Anne fedélzetén nyolcból hét kalóz azonnal elment a bo­
roshordókhoz a hajó rakterébe. A fegyvertelen Thomas South, a St.
Michaelről öt hónappal korábban visszatartott ácsok egyike, ked­
vetlen és szótlan maradt, és távolságot tartott a kalózoktól. Míg a
többiek félrelökdösték a fedélzeti nyílásokra felpakolt horgonyköte­
leket, South odasúgta a Mary Anne egyik fogoly matrózának, hogy
amint lehet, megszökik. Közben a többi kalóz egymást váltogatta
a kormánynál, miközben társaik feltörték az első Madeira borokat,
és belekezdtek egy szándékaik szerint jó hosszúra nyúló éjszakai
ivászatba. Nem telt sok időbe, a MaryAnne lemaradt a többi hajó
mögött. Bellamy a Whydah fedélzetén észrevette ezt, és lazított a
tempón, hogy a borral megrakott kis hajó utol tudja érni. Oda is
kiáltott a Mary Anne-t irányító kalózoknak, Simon Van Vorstnak
és John Brownnak, hogy „igyekezzenek jobban". A már pityókás
Brown megesküdött, hogy „addig hajtja a hajót, míg a szél le nem
viszi a vitorlákat és az árbocokat". Megparancsolták a foglyoknak,
hogy kezeljék a vitorlákat, és amikor a beszivárgó vizet meglátták,
a szivattyúzás hátfájdító munkáját is velük végeztették. Átkozták
a hajót, azt kívánták, „bárcsak soha ne került volna a szemük elé".
Mire leereszkedett a sötétség, a kormányt átadták az egyik fogoly­
nak, felszabadítva még egy társukat a borivás kényes feladatára.
Brown parancsnoknak kiáltotta ki magát, egy másik kalóz pedig,
Thomas Baker, hencegni kezdett a raboknak, hogy a társaságuk
magától György királytól kapott privatér engedélyt. Az engedély
érvényességét „ki fogjuk tolni a világ végéig", tette hozzá Van Vorst.
Körülbelül este tízkor az idő kellemetlenre fordult. Nehéz csep­
pekkel eleredt az eső, a koromfekete eget villámcsapások törték da­
rabokra. De ami a legrosszabb volt, a szél kelet-délkeletire válto­
zott, és a hajót Cape Cod láthatatlan partja felé sodorta. A Mary
Anne részeg kalózai hamarosan elvesztették szem elől a többi hajót.
Baker, talán kínjában, elkezdte szidni a Mary Anne szakácsát, Ale­
xander Mackconachyt, aki a kormánynál állva a hajót közelebb ve­
zette a szárazföldhöz. „Alig telne többe lelőni őt, mint egy kutyát",
ordítozott Baker puskával a kezében. „Soha nem fogsz partra lépni
és elmesélni a történetedet!"
Nem sokkal ezután felbukkant a part, mintegy rendreutasítva
Bakert. A Mary Anne-t már húsz-harminc láb magas hullámok kor­
bácsolták, habzuhatagokként törtek felé minden irányból. Minden­
ki tisztában volt vele, hogy bármely pillanatban zátonyra futhatnak,
és a felbőszült tenger darabokra törheti őket. Mackconachy kérlelte
a kalózokat, hogy fordítsák a hajót orral a part felé, úgy lesz legna­
gyobb az esélyük a túlélésre a tengerfenékkel való elkerülhetetlen
ütközés után. Épp miután megfordultak, a Mary Anne nekicsapó­
dott valaminek, és a hajótest vadul megrázkódott összevissza do­
bálva a boroshordókat a fedélzeten. Backer előkapott egy fejszét, és
kezdte kidönteni az árbocokat, hogy az eltávolításukkal csökkentse
a feszültséget a nyikorgó hajótörzsön. Miután kettőt kivágott a há­
rom árbocból, egy kalóz rémülten felkiáltott: „Az Istenért, inkább
menjünk le a hajóba, és haljunk meg együtt!" A férfiak, foglyok és
kalózok közösen, a fedélzeten és a raktérben összegyűlve azt vár­
ták, hogy melyik pillanatban halnak meg. Az írástudatlan kalózok
könyörögtek Mackconachynek, hogy olvasson fel nekik a Book of
Common Prayerből. Mialatt hallgatták az imákat a szakács kelta ak­
centusában, az égen villámok hasítottak végig, a kötelek közt zúgott
a szél, és a fa hajótest megremegett a zátonyon.
A többi kalózhajó legénysége józanabb volt, és talán ennek ered­
ményeként szerencsésebb is. Ahogy a vihar egyre erősebb lett, Ri-
chárd Noland az Ann Galley-n szem elől tévesztette ugyan a Whydah
lámpását, de sikerült a kis Fisher közelében maradnia. A hegynyi
hullámok egyre tolták őket a hullámtörők felé, melyek morajlását
hallani lehetett a fok kihalt partja felől. Noland felismerte, hogy
egyetlen esélyük, ha leeresztik a horgonyokat, és reménykednek,
hogy a nagy vaskarmok elég biztosan fognak ahhoz, hogy távol tart­
sák őket a partoktól a vihar elültéig. Megfordította az Annt, az em­
berek pedig kidobták a fedélzetről a horgonyokat. Átkiabált és mu­
togatott a Fisherre, hogy tegyék ők is ugyanezt. A kalózok és a rabok
aggódva figyelték, ahogy a horgonykötelek lefutottak, megfeszül­
tek és csodával határos módon, megáhították a fa hajót néhány száz
yardra a parttól. Ha mondtak imákat azon az éjszakán vala­
miért, azok kétségtelenül a horgonyoknak szóltak, melyek a homo­
kos tengerfenékbe kapaszkodtak, míg az Atlanti-óceán kitombolta
magát.
Néhány mérföldre északra, a Whydah is a part irányába sodródott
kérlelhetetlenül. Ahogy a hatalmas tenger közelebb és közelebb do­
bálta a hajót a robajló szirtekhez, Sam Bellamyban jó eséllyel felöt­
lött a spanyol kincses flotta roncsainak képe, amint a nagy hajótör­
zseket gyújtóssá zúzta a vad és viharos hullámverés. Bellamy ismerte
a helyet. A villámok fényénél láthatta a százlábnyira a tomboló hul­
lámok fölé magasodó nagy sziklákat Easthamnél. Ha itt ütközné­
nek, nem sok túlélő maradna. A hullámok majdnem a sziklák alját
nyaldosták, melyek meredeken emelkedtek addig a széljárta és gyé­
ren lakott fennsíkig, ami Eastham és Billingsgate falujának telepe­
seit választotta el a tengertől. Éjfélre Bellamy tudta, hogy a Whydah
féltonnás horgonyai jelentik az egyetlen reményt a menekülésre.
 A legénység igyekezett követni a parancsokat, miközben a hullá­
mok a fedélzetre törtek. A kormányos, terpeszbe vetett lábakkal,
megforgatta a kereket, és a nagy hajót szembe állította a széllel. A hor­
gonyok belecsobbantak a vízbe, nehéz kötélzetük lassan letekere­
dett. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, mikor a kötelek megfe­
szültek. Talán volt egy pillanatnyi szünet, és a Whydah abbahagy­
ta a sodródást a mögöttük lévő tajtékos káosz irányába, de aztán
érezni lehetett, amint a horgonyok végiggyalulják a tengerfeneket.
A Whydah pusztulásra volt ítélve.
Egyetlen lehetőség maradt megmenteni a legénységet, ha azt csi­
nálták, amit a Mary Anne legénysége. Meg kellett próbálják minél
könnyedebben partra tenni a hajót, először az orrát, remélhetőleg
elég mélyre bejutva a hevesen csapdosó hullámtörés közé, hogy le­
gyen valamennyi esélyük úszva kijutni a szárazföldre. Bellamy oda­
kiáltott az embereinek, hogy vágják el a horgonyköteleket. Amikor
lesújtottak az utolsó fejszecsapások - és elpattantak a vastag kötelek
-, Bellamy parancsot adott a kormányosnak a hajó teljes megfor­
dítására, hogy arccal előre fusson ki a partra. A hajó azonban nem
fordult. Rémülten nézték mindannyian, ahogy csúszott hátrafelé,
tattal előre, a harminc láb magas hullámok hátán bele a fehér, kö­
dös zűrzavarba a sziklák lábánál.
A Whydah megdöbbentő erővel ért partot. A lökés a kötélzetről
valószínűleg minden embert a halálos habok közé hajított, ahol fel­
váltva hol a tengerfenéknek ütköztek, hol visszasodródtak a parttól
a visszahúzódó hullámokkal. Az ágyúk leszakadtak talapzatukról,
összevissza csúszkáltak az alsó fedélzeten, és letaroltak minden út­
jukba kerülőt. Egyik kalóz akkora erővel esett át a korláton, hogy
a vállcsontja teljesen beleágyazódott egy ón teáskanna fogantyújá­
ba. A kis John King, a kilencéves kalózönkéntes a fedélzeten zúzta
magát halálra, még mindig selyemharisnyáját és drága bőrcipőjét
viselve, melyekbe anyja öltöztette a Bonettán hónapokkal azelőtt.
Tizenöt percen belül a hullámok vad mozgása ledöntötte a Whydah
főárbocát, keresztüláradva az oldalán. A víz áttört a fedélzeteken,
 és beomlott az elszabadult ágyúk és hordók alkotta fedélzet alatti
tébolydába. Hajnalban a Whydah törzse darabokra esett, élőket és
halottakat a hullámokba hajítva.
Ahogy a vihar tovább dühöngött a reggeli órákban, az apály egy­
re több és több holttestet dobott partra. A felfúvódott, szétroncso-
lódott hullák között mindössze két ember mocorgott. Egyikük
John Julián volt, a moszkitó indián, aki Bellamyval már az egyik
periaguája fedélzetén is szolgált. A másikuk Thomas Davis volt, az
elhurcolt ács a St. Michaelről. Sámuel Bellamy és a többi 160 ember
- kalózok és foglyok, fehérek, feketék és indiánok - életüket vesz­
tették a viharban.

Tíz mérföldre délre a Mary Anne fedélzetén a kalózok hálásak vol­

tak, hogy életben maradtak. Napkeltekor láthatták, hogy egy vízzel
félig elborított szigeten feneklettek meg, egy kicsi, védett öböl kö­
zepén. A Mary Anne legénysége minden bizonnyal felismerte a he­
lyet: a Pochet-sziget volt az, délre Easthamtől. Miután levonult az
ár, a Mary Anne magasan és szárazon feküdt az egyik zátonyon, és
az utasai anélkül tudtak földre lépni, hogy vizes lett volna a lábuk.
Néhány óráig még ott maradtak, édességet ettek, és ittak még bort.
Reggel tíz körül két helybeli férfi észrevette a zátonyra futott
hajókat, és a kenujukkal odaeveztek és kivitték a hajótörötteket a
szárazföldre. A helyiek, John Colé és William Smith, úgy tűnik
nem gyanakodtak rájuk, még akkor sem, amikor a kalózok heves
vitába fogtak angol, francia és holland szavak egyfajta keverékét
használva. Végighallgathatták, hogy sok hajótörött kalóz Rhode
Islandre szeretne eljutni, olyan gyorsan, ahogy lehet - feltehetően
azzal a céllal, hogy menedéket találjanak Williams emberei között.
A többiek jóval levertebbnek látszottak, csendben ültek a tűz mel­
lett John Colé otthonában, egészen addig, míg egyikük hirtelen el
nem kezdett hangosabban beszélni. Alexander Mackconachy volt
az, aki elejtett egy megjegyzést, hogy a többiek nyolcan könyörte­
len kalózok Fekete Sam Bellamy hírhedt kompániájából. A kaló­
zok tudták, itt az idő az indulásra. Búcsút vettek John Colé meg­
hökkent családjától, és elsiettek az esőben.
Egészen az easthami kocsmáig jutottak, mielőtt John Doane bé­
kebíró és emberei utol nem érték őket. John Colé riadóztatására
Doane egyenesen a kocsmához tartott, az egyetlen helyre, ahol az
idegenek lovat szerezhettek. Nemsokára Doane összeszedte a Mary
Antié teljes állományát - kalózokat és foglyokat egyaránt -, és fegy­
veres őrizet alatt lesétált velük a sáros úton a barnstable-i börtönig.

Az Ann Galley és a Fisher fedélzetén lévő kalózok szerencséseb­

bek voltak a többieknél. A sors kegyéből - vagy esetleg mert a ha­
jóik nem voltak olyan súlyosak - horgonyaik kitartottak az éjsza­
ka során. Reggel tízkor az eső még mindig patakokban ömlött, a
szél visszaváltozott nyugatira, és inkább a szárazföld irányából fújt,
mintsem felé. Noland megkönnyebbülten felvonatta a vitorlákat és
a horgonyokat. Széllel a hátukban elvitorláztak a hullámtöréstől, és
útra keltek Maine partja felé, ahol a Whydah-t és kincskészletét re­
mélték megtalálni.
Tíz mérföld után Noland úgy döntött, itt az ideje megszabadul­
ni a Fishertől. A kalózok átvitték a teljes legénységet és minden ér­
téket az Annre a Fishert pedig hagyták sodródni a nyílt tengeren,
emberek nélkül és a viharnak kitárt fedélzeti nyílásokkal.
Két nappal később, április 29-én, az Ann horgonyt vetett a ma­
gas, sziklás Monhegan Island szélcsendesebb felén, tíz mérföld­
re Maine partjaitól. Monhegant 1614-óta hébe-hóba ango­
lok lakták, és ez lett New England egyik első egész évben működő
halászállomása. Az 1717-es év azon féktelen napján azonban nem
volt senki a szigeten, aki üdvözölhette volna a kalózokat. Maine
gyarmattelepeinek legnagyobb részét elpusztították a franciák szö­
vetségesei, a wabanaki indiánok. A part középső és keleti feléért
még mindig küzdött egymással Anglia és Franciaország, csak-
úgy, mint Monheganért, valamint a szárazföldtől távolabb eső
Damariscove-ért és Matinicusért. Monhegan rendelkezett ivóvíz­
zel, és innen könnyen ki lehetett jutni Amerika néhány legjobb tő-
kehalfogó területére. Ugyan hiányzott a kényelmes kikötő, de me­
nekülő törvényen kívülieknek biztonságos volt, eltölteni az időt, és
megvárni a Whydah, a Marianne és a Mary Anne érkezését.
Múltak a napok anélkül, hogy bármi jelet kaptak volna felőlük.
Noland és a többiek kezdtek attól tartani, hogy ők Amerika legna­
gyobb kalózflottájának egyedüli életben maradt tagjai.

Thomas Davis, a Whydah két túlélőjéből az egyik, kivonszolta ma­

gát a hullámtörőre, és a sötétben reszketve és kimerülten botorkál­
va menedék után nézett. Miközben verte az eső, rövid úton kiért
a partra, ahol áthatolhatatlan homokszirtek választották le őt és a
tengert. Úgy tűnt, mintha a villámoktól megvilágított homokfal
végtelen hosszan húzódna mindkét irányba. Csak egy útja volt a
menekülésre, elkezdett mászni.
Szerencsére fiatal férfi volt, huszonkét éves, és feltehetően egész­
séges, mivel a hideg és a fáradtság ellenére valahogy sikerült elér­
nie a 100 láb magas homokfal tetejét. A csúcson kicsit megpihent,
és a ködben egy baljós füves puszta tárult a szemei elé. Mögötte,
lent a habokban, a Whydah összetört darabjait pillanthatta meg egy-
egy villámláskor. Mintha valamilyen kísérteties jelenés részei lettek
volna. Davis végül megindult előre, remegve az esőtől és a széltől,
és egyre távolodva a tengertől.
Reggel ötkor végre megérkezett Sámuel Harding farmjához, két
mérföldre a roncsok helyétől. Davis elmesélte a történteket Eastham
lakóinak. Harding bizonyára hegyezte a fülét a roncsok hallatán,
 ugyanis szinte azonnal előhozta a lovát, és a félig még kába Davis
annyit vett észre a következő pillanatban, hogy a ló hátára van rög­
zítve, és a földműves a part irányába vezeti.
Harding megkerülte a szirteket, és Davis útmutatása alapján a
roncsok területe felé halad. A Whydah két darabja akkorra már el­
vált egymástól. Egyre kisebbre és kisebbre aprította őket a vihar, és
a rakomány, a legénység és a hajó részei és törmelékei szétszóródtak
a szirtek lábánál. A talált értékeket a lóra rakták, és teljesen meg­
pakolva tértek vissza Harding házához. Harding azonnal megfor­
dult, és megismételte az utat, a kora reggeli órák során többször is.
Reggel tízkor csatlakozott hozzá fivére, Abiah, szomszédai,
Edvard Knowles és Jonathan Colé,30 és még úgy hét másik em­
ber, hogy olyan gyorsan szedjék össze az értéktárgyakat, amilyen
gyorsan csak lehet, tudván, hogy a hatóságok bármely pillanatban
megérkezhetnek. Talán végigkutatták a vihar sújtotta holttesteket,
melyek egyre nagyobb számban feküdtek a parton, délutánra több
mint ötvenen, és megszabadították őket ezüstgombjaiktól és öv­
csatjaiktól, ékszereiktől és pénzüktől. Mint kiderült, rengeteg ide-
jük volt. Eastham békebírója, Joseph Doane egész napra el volt fog­
lalva, hogy elkapia és letartóztassa a Mary Anne legénységét a város
másik felén, és bekísérje őket a Barnstable-be. Doane nem ment ki
a roncsokhoz egészen másnap, 28-án, vasárnap reggelig, amikor­
ra már „minden érték eltűnt". Doane későbbi állítása szerint, „uta­
sította a lakosságot", hogy „mentsék meg a királynak, amit lehet",
míg a helyi halottkém - Jonathan Colé apósa - a hatvankét víz­
be fulladt ember temetését felügyelte, közben összeszedve „néhány
dolgot [a roncsról]". A királynak félretett tételek értéke mindössze

30 Jonathan John Colé fia volt, azé a John Colé-é. aki a két férfi egyikeként azon a
reggelen kievezett megmenteni a Mary Anne kalózait, tólük tíz mérföldre délre.
Valószínű, hogy a fiú hírt küldött apjának a roncsokról, és figyelmeztette más
esetlegesen zátonyra futott kalózhajókról a környéken, ami megmagyarázná az
idősebb Colé látszólagos fesztelenségét a hajótöröttek megjelenésével és visel­
kedésével szemben.
200 fontra rúgott, ami azt sugallja, hogy jó néhány ezer fontnyi hol­
mi találta meg a helyét a jó easthami polgárok kezei között. Nehe­
zen lehetett volna másképp. Néhány napon belül kétszáz ember - a
város épkézláb lakóinak többsége - ment ki a roncsokat fosztogat­
ni, és tépte ízekre a vitorladarabokat, vagy kaparta ki a „vagyont a
homokból".
Különös eseményt jelentettek később a Bostonból érkezett ható­
ságoknak. Huszonkilencedikén, hétfőn reggel, kevesebb mint há­
rom nappal a Whydah hajótörése után, egy „nagyon nagy szlúp" ér­
kezett a partra. A titokzatos hajó megközelítette a Whydah leg­
nagyobb darabját, aztán leengedett egy csónakot a vízre. Páran a
legénységből áteveztek, és megvizsgálták a viharvert roncsokat. El­
zavartak maguk mellől néhány helyi halászbárkát, majd elvitorláz­
tak a nyílt tenger felé. A gyarmati hatóságok azt feltételezték, a
Whydah egyik kísérőhajója volt az, és ezen tévedésüket tovább is
adták a történelemnek.

Április 29-én Paulsgrave Williams 140 mérföldre délkeletre volt

onnan, és zsákmány után kutatott a Long Island-szoros bejárata
közelében, még mindig nem tudva a Whydah pusztulásáról.
Előző nap kifosztottak egy connecticuti szlúpot, és szereztek há­
rom véka sót és két főt a matrózok közül. Az egyik matróz,
Edvard Sargeant jól ismerte a közvetlen környéket, ezért megpa­
rancsolták neki, legyen a navigátoruk míg lesben állnak a Montauk
és Martha's Vineyard közötti vizeken. Szerencsétlenségükre egyet­
len fogásuk sem akadt aznap, és a következő néhány napon sem,
ami nagy elégedetlenséget okozott a legénység soraiban.
Május 3-án, a No Man's Land nevű lakatlan szigeten, Martha's
Vineyardtól délre, elkaptak két beérkező kereskedőszlúpot Észak-
Karolinából. A Hannah and Maryről olyan dolgokat szereztek, me­
lyek segítségükre lehettek a Marianne nagyjavításában, valamint
egy Bostonban élő devonshire-i férfit, aki biztonságosan átvezet­
hette őket Cape Cod körül, tovább Maine felé. A kisebb második
szlúpon a New Hampshire-i Portsmouthból nem volt semmi érté­
kes. Egy ilyen jelentéktelen fogás nem tudta kiengesztelni a
legénységet; a morgolódás kétségtelenül tovább folytatódott, mivel
a Marianne-nak nem sikerült értékes prédát elkapnia. Eltelt még
egy hét, aztán kettő, mind zsákmány nélkül. Ekkor vették az irányt
Maine felé, ahol Bellamyt és a Whydah-t reménykedtek megtalálni
arra számítva, hogy egy megbízható parancsnok és egy megállítha­
tatlan hajó talán jóra fordítja a dolgokat.
Az elfogott navigátor útmutatásai alapján a Marianne jó távol ma­
radt Cape Cod partjaitól, útban az Elizabeth-fok irányába, Maine
déli részén, mely több mérföld távolságból is látszott a tengeren.
Nem tudhatták, hogy abban a szent pillanatban a Whydah már szét­
szórva fekszik a hullámok mélyén, épp valamivel túl a nyugati ho­
rizonton.
1717. május 17-én délben, úgy hetvenöt mérföldre a partoktól,
feltartóztattak egy halász szlúpot, az Elizabeth-t, mely a massachu-
settsi Salemből tartott a Georges Bank kiváló, tőkehalban gazdag
halász területe felé. Az értéktelen hajón nem volt arany, csak sóval,
csalival és élelemmel megtöltött hat óriási hordó. A szlúp aprócska
volt, de Williams úgy gondolta, pont a megfelelő méret lenne se­
gítségként a Marianne letisztogatásához, ha végül megtalálják az
utat Damariscove-ba. A kalózok kényszerítették az Elizabeth kapi­
tányát, hogy menjen fel a fedélzetre, néhány társukat pedig áttet­
ték a halászbárkára, és tovább folytatták az útjukat Maine-be.
Tizennyolcadikán, vasárnap, napkelte után Williams emberei
megpillantották az Elizabeth-fok körvonalait. Mivel a navigátoruk
nem ismerte az utat Damariscove felé, a kalózok úgy döntöttek, a
Marianne-nal bevitorláznak egyenesen a következő kikötőbe, és el­
rabolnak egy helyi tengerészt. Egy órán belül sikerült lehorgonyozni
az Elizabeth-fok és a Richmond-sziget között, ahol üresen bámult
rájuk a rakpart és a dokkokhoz tartozó hetvenéves halászállomás
romja. Az állomás halászhajói rég elmentek, de a parton volt egy
tanyaház, a kikötőben horgonyzott egy kis szlúp, és egy vagy két
nyitott csónak feküdt kihúzva az algákkal borított szárazföldön. Itt
egész biztos sikerül majd navigátort találni, vonta le a következte­
tést Williams.
Fent a tanyaházban Dominicus Jordán bajt szimatolt. A kis ki­
kötő partjainál született, de több harcot és erőszakot látott, mint
amennyit a legtöbb kalóz. A spanyol örökösödési háború kezdetekor
egy indiáncsapat elfoglalta szülei megerősített otthonát. Dominicus
apja, a félelmetes hírnevű emberóriás bárdot vágott az egyik indi­
án fejébe. A többiek megölték az apát, és elhurcolták a tizenkilenc
éves Dominicust, az anyját és öt fiatalabb testvérét a kanadai va­
donba. A család az indiánokkal töltötte az elkövetkező tizenhá­
rom évet, megtanulták a nyelvüket és az életvitelükből elsajátítottak
sok mindent, mielőtt 1715-ben vissza nem nyerték szabadságukat.
Dominicus vetett egy pillantást a bőséges legénységű hadi szlúpra,
és eleget tudott ahhoz, hogy eliszkoljon. Fogta a feleségét és három­
éves fiát, és a szolgákkal bemenekült az erdőbe.
Williams emberei a nappalt és az éjszakát az Elizabeth-foknál
töltötték, és végigrabolták Jordanék birtokát. Közben feltartóztat­
tak egy szerencsétlen halászcsónakot is, amikor az belépett a kikö­
tőbe. Az egyik halász beismerte, ismeri az utat Damariscove-ba és
Monheganbe, őt szolgálatba is fogták navigátorként. Fiatal segítő­
jét szabadon engedték a parton. Ő keresztülrohant az erdőn, hogy
riassza a legközelebbi várost, Falmoutht, a kalózok megjelenéséről.

Délután harminc mérföldet vitorláztak keletre a Damariscove-

szigetig, a mai Boothbay Harbor közelébe. A hosszú, sziklás sziget,
Damariscove déli részén egy kellemes kis öböllel, már több mint egy
évszázada a halászok találkozási helye volt. Az indiánháborúk pusz­
títását követően a sziget lakatlan lett, eltekintve talán a halászok al­
kalmi látogatásaitól, akiknek alvóhelyre volt szükségük a hosszú nap
után, melyet a négy-öt láb hosszú tőkehalak kifogásával töltöttek
 a Maine-öböl hideg vizeinél. Biztonságban lehorgonyoztak a kis
öbölben, a Marianne árbocait szinte egészen elrejtették szem elől a
minden oldalról égbe szökő, tüskés bozóttal borított szirtek. Való­
ban biztonságos hely volt az elrejtőzéshez, pihenéshez és a szlúp javí­
tásához. Arra ugyanakkor semmi jel nem mutatott, hogy a Whydah
valaha is megtisztelte volna a szigetet a jelenlétével.
Williams öt napig maradt Damariscove-n, és hiába reményke­
dett benne, hogy Bellamy valamelyik pillanatban felbukkan érin­
tetlen hajójával és a kincsekkel. Mindent megtett, hogy rendbe
hozza a Marianne-t, kipakoltatta a rakományát, kicseréltette a tö­
rött árbocot és letisztíttatta a hajótörzs alsó felét. Akik nem dolgoz­
tak az ünnepélyes kinézetű parton az öböl végében, elkeseredetten
vették számba szegényes vagyonukat: a tíz ágyút; a néhány bálá-
nyi gyapjú- és vászonruhát, a pár darab vashulladékot és az egy-két
hordó ételt, sót és vizet. Ahogy telt a nap, és egyre egyértelműbbé
vált, hogy a Whydah nem fog megérkezni, a rakterében felhalmo­
zott nagy kupac arany és ékszer képe minden bizonnyal kísérteni
kezdett a kifáradt emberek előtt.
Bár csak tizenöt mérföldre voltak Monhegantől, Williams csapa­
ta úgy tűnik, soha nem találkozott kalóztársaikkal az Ann Galley-n
és a Fisheren. Akárcsak a Marianne legénysége, Noland emberei
is várakoztak egy ideig Maine középső részének külső szigetei­
nél, megjavították hajójukat és kifosztották az útjukba kerülő kis
halászbárkákat. Ők közvetlenül is megtapasztalták azt a veszélyt,
amit a vihar hozott a Whydah-ra, és talán feladták a reményt, és el­
indultak délre, a Bahamák nyújtotta biztonság felé.
Május 23-án Williams is kénytelen volt elfogadni, hogy a barátja
nem jelent meg a találkán. A legénység előrelátóan arra szavazott,
hogy kezdjék meg a hosszú és veszélyes utat vissza Nassauba. Dél­
re vitorláztak az Elizabeth-fokhoz, itt elengedték az Elizabeth-t és a
többi halászhálót, majd útnak indultak Cape Cod felé.
Huszonötödike késő reggelén, Cape Cod szélének látóközelségé­
ben, Williams emberei végre értesültek a Whydah végzetéről. A rossz
hírek hozója Sámuel Skinner volt, a Swallow parancsnoka a massa-
chusettsi Salemból, akit a kalózok épp a Massachusetts-öböl bejá­
ratánál állítottak meg. A Whydah pusztulása akkorra már közszájon
forgott Portsmouthtól Newportig, és azon túl is, még a Boston News-
Letter hasábjaira is felkerült. A Whydah, a kincs és Williams barátja
és cinkostársa mind a múlté volt már, maga a tenger végzett velük.
Williams talán megingott a hírektől, eleresztette a Swalow-t és ki­
hajózott az öbölből.

Brit-Amerika legnagyobb városa, Boston a Whydah megsemmisülé­

sének hírétől nem lélegzett fel igazán. Mindennap újabb hajók érkez­
tek New England kikötőibe, amelyek kalóztámadásokról beszéltek:
halászbárkák Maine-ben és a nyílt öbölben, kereskedőszlúpok Con­
necticutból, Rhode Islandről, Martha's Vineyardból és Cape-ről.
A kalózkodás kitörése óta először nem voltak vizek New England-
ben, melyek biztonságban lettek volna a fekete zászló emberei elől.
Massachusetts kormányzója, Sámuel Shute a gyarmaton hábo­
rús helyzetet rendelt el. Mivel nem bízhatott a tengeri utak bizton­
ságában, parancsot adott, hogy a túlélő kilenc kalózt szárazföldön
szállítsák át Barnstable-ból Bostonba, „erős őrizet alatt és kellően
megkötözve ... egyik megyéből a másikba, és egyik serifftől a má­
sikig". Az első néhány napban, a hajótörés után, Boston haditen­
gerészeti védelem nélkül maradt. Shute május 2. után is, mikor az
ötödosztályú HMS Rose fregatt végül megérkezett a Karib-térség-
ből, aggódott a kereskedelem biztonsága miatt. Kilencedikén el­
küldte a fregattot Cape Codra, ahol az közel három hetet töltött
a kalózok után járőrözve, beleértve magán a roncs helyszínén töl­
tött egy napot is. A hír, hogy a Marianne partot ért az Elizabeth-
foknál, május 21-én jutott el a kormányzóhoz, és kellően elbátorta­
lanította ahhoz, hogy egy hétre bezárja Boston Harbort. Felfegy­
verzett egy szlúpot, a Mary Free Love-ot, és privatérként kiküldte
 Williams és Noland levadászására. Még azt is megengedte a
Rose parancsnokának, hogy erőszakkal toborozzon Bostonból húsz
embert, hogy a kalózok biztosan ne legyenek túlerőben, mi­
alatt ők a part mentén járőröznek. Egész New England pengeélen
táncolt.
Ám mindenkinél jobban féltek maguk az elfogott kalózok. Má­
jus 4-én érkeztek meg Bostonba, felmeneteltek a hegyre, elhalad­
va a Városháza előtt, hogy aztán berakják őket Boston rozoga bör­
tönének celláiba. A Mary Anne hét emberén kívül a rabok között
volt Thomas Davis és John Julián, akiket Doane bíró fogott el, még
mielőtt túl messzire jutottak volna a parttól. Nem sokkal később
Juliánt különválasztották a többiektől, azzal a szándékkal, hogy sö­
tét bőre miatt eladják a rabszolgapiacon.31 A többi hét rab talán éle­
tében először kívánta azt, bárcsak ne lenne fehér, ugyanis tudták jól,
hacsak néhány társuk nem jön Bostonba kiszabadítani őket, nagy
valószínűséggel mindannyian akasztófán végzik. Valószínűleg ab­
ban reménykedtek a celláikban fekve, hogy testvéreik a Bahamákon
hallottak balsorsukról, és eljönnek megmenteni őket.

31 Valószínű, hogy John Julián egy későbbi elnök családjánál lett rabszolga. Ez idő-
tájt került eladásra egy John, az indián nevű férfi a braintreei John Quincynek,
aki a dédapja volt az elnök (és rabszolga-felszabadító) John Quincy Adamsnek,
és nagyapja John Adams elnök feleségének, Abigailnek.
 NYOLCADIK FEJEZET

FEKETESZAKÁLL
1717. május-december

ikor Feketeszakáll és Hornigold a Spanyol Földről

M visszatértek a Bahamákra a nagyszerű hadi szlúppal, a

Bonnettel, és 100 000 fontnyi zsákmánnyal, hírnevük az
égbe szökött. Hornigold a kalózköztársaság vitathatatlan vezető­
je lett, elfoglalva helyét riválisa, Henry Jennings mellett. Az ekkor
harminchét év körüli Feketeszakállt tartották a szigetvilág egyik
legkitűnőbb parancsnokának. Bátor volt és hatékony. Bellamytól
eltérően Feketeszakáll nem szándékozott sorhajókapitányát félreál­
lítani az útból, különösen úgy nem, hogy Hornigold egyre kevésbé
vonakodott megtámadni angol hajókat.
Az a hír járta, hogy a fiatal Sam Bellamy elfoglalt egy hadihajót, és
északra ment vele feltartóztatni az ottani gyarmatoknak az Európá­
ból és a Karib-szigetekről érkező tavaszi hajószállítmányait. Néhány
másik kalózcsoport arra készült, hogy követik a példáját, és nagy
igyekezettel pakolták szlúpjaikba a szükséges ellátmányt. A francia
Olivier La Buse újra Nassauban volt, és szerzett magának egy hatal­
mas hajót, 250 tonnásat, húsz ágyúval, amely majdnem olyan erős
volt, mint a Whydah. A francia nagy igyekezettel kiegészítő legénysé­
get toborzott a hajójára. Az volt a terve, hogy amikor eléri a 150 főt,
elindul New Englandbe, és Bellamyval közösen felderíti a vidéket,
 aztán tovább folytatja az útját akár egészen Űj-Skóciáig vagy Új-
Fundlandig. Jenningset viszont nem érdekelte az északi utazás,
a kalózkapitányok közt egyedüliként továbbra is megtagadta, hogy
brit hajókat támadjon meg, vagyis pont azokat, amelyekkel arrafelé
találkozhattak. Charles Vane Jennings embereihez hasonlóan szin­
tén vonakodott elhajózni hidegebb területekre, megelégedett azzal,
hogy a parton élvezi vagyonát és szabadságát.
Rövid szünet után, mialatt Hornigold rendes hadiszlúppá alakí­
totta át a Bonnetet, Feketeszakállal elindult portyázni, jóllehet most
jóval közelebb az otthonukhoz. Július elején Kuba partjainál lapul­
tak meg tiszteletet parancsoló szlúpjaikkal, és reménykedtek, hogy
sikerül megállítani néhány jól megrakott transzatlanti kereskedő­
hajót. Ehelyett egy lisztet szállító szlúpot fogtak el, mely Bishop ka­
pitány vezetésével Havannából New Yorkba tartott. Nem volt rajta
arany, ez igaz, de a Bahamákon mindig nagy volt a kereslet a liszt
iránt, ugyanis a kalózok tetemes létszámfölényben voltak a még
megmaradt kevés földművelővel szemben. Ráérősen átpakolták a
120 hordót a fedélzetre, majd Bishop kapitányt útjára engedték.
Egy-két héttel később, valamivel nyugatabbra, elfoglaltak még egy
New Yorkba tartó hajót, mely néhány napja indult el Thurbar ka­
pitány irányítása alatt Jamaicáról; a kalózok nem találtak raj­
ta semmi érdemlegeset, eltekintve „néhány gallon rumtól", melyet
megtartottak maguknak, mielőtt elengedték volna a hajót. Karcsú
fogások, gondolhatta a kalózcsapat. Talán ezek után inkább követ­
niük kellene kollégáikat északra.
Augusztusra Thatch és Hornigold visszaért Nassauba. A meg­
szerzett liszt biztosította, hogy jó pár hónapig senki ne szenvedjen
hiányt kenyérben. Néhány napot feltehetőleg azzal töltöttek, hogy
kipakolták a rakományt, és felkészültek egy hosszabb expedícióra
a keleti tengerpart mentén. Felebarátaik szinte sérthetetlennek lát­
szottak, Jamaicától New Yorkig gyakorlatilag nem volt olyan ha­
talom, mely harcba szállt volna velük a tengeri utak feletti ellen­
őrzésért. Mikor megosztották a többi kalóz kapitánnyal a Harbour
Island-i kereskedőktől és foglyoktól szerzett információikat, arra a
következtetésre jutottak, hogy a Királyi Haditengerészet képtelen
megállítani őket. A HMS Shoreham nemrég tért vissza Virginiába,
és a hírek szerint, olyan rossz állapotban volt, hogy a parancsnoka
nem merte elhagyni a Chesapeake-öböl biztonságát. Sam Bellamy
emberei akkora rettegésben tartották a Brit Leeward-szigeteket,
hogy a gyarmat kormányzója visszatérésük puszta hírére lemondta a
HMS Seaford fedélzetén tervezett körútját, az elfogatástól való félel­
mében. Kint a Bahamákon a Scarborough legénységét, egyes állítá­
sok szerint, majdnem mind egy szálig betegség döntötte le. Jamaicán
kívül így mindössze két vagy három hadihajó maradt megvédeni a
több ezer mérföld hosszú partvonalat Barbadostól Maine-ig. Be­
széltek róla, hogy az erősítés úton van Angliából, de úgy tűnt, hogy
Amerika egyelőre hozzájuk tartozott.
Néhány kalóz, főleg a skótok, és a volt kormányzó, Hamilton
privatérjai, jelét adták nagyobb léptékű törekvéseiknek. Ki nem
állhatták György királyt, és csalódottak voltak az ellene elköve­
tett l715-ös jakobita felkelés sikertelensége miatt. Tisztában vol­
tak az erejükkel, és mint Stuart-párti kalózok felajánlották szolgá­
lataikat a Trónkövetelőnek, a leendő III. Stuart Jakabnak, aki újra
száműzetésben élt Franciaországban. Ez a frakció, amelybe minden
bizonnyal Jennings, Vane, Feketeszakáll és Williams számos em­
bere is beletartozott, kapcsolatba lépett Angliában jakobita szim­
patizánsokkal, akiken keresztül reményeik szerint egy nap majd
privatér megbízásokat szerezhetnek a Stuart királytól. A kalózok
csőcselék-köztársasága készen állt elfoglalni helyét a világ színpa­
dán, és kivenni részét a kor nagy geopolitikai harcaiból.
Ekkor jöttek a rossz hírek.
A Marianne, tépett vitorlával és összetákolt árbocokkal, beván-
szorgott Nassau kikötőjébe, és őt követte a viharvert Ann Galley
Richárd Noland irányítása alatt. Paulsgrave Williamst ugyan lát­
ták a Marianne parancsnoki fedélzetén, de Sam Bellamy, elválaszt­
hatatlan fegyvertársa nem tűnt fel semerre.
 Williams és Noland elmesélte a tragikus híreket a Whydah pusz­
tulásáról, és a Bostonban a tárgyalásukra váró állítólagos kilenc túl­
élőről, akiknek nem sok reménye van a felmentésre, valamint hogy
Bellamy nincs a kilenc ember között. Massachusetts és Rhode Is-
land kormányzói legalább három privatért bíztak meg Williams
levadászására, hogy erővel kiűzzék a kalózokat New England vi­
zeiről. Williams tovább fosztogatta a hajókat, ahogy útja végig­
vitt New Jersey, Delaware és a Karolinák partjai mentén, és sike­
rült emberei életben tartására elég bort és ellátmányt beszerezni.
Halálesetek és dezertálás miatt csapatának létszáma épphogy el­
érte a harminc főt. Nolandnek, akivel út közben találkozott, úgy
húsz embere volt a fedélzetén. Abból a 125 kalózból, akik
Bellamyval hagyták el kora tavasszal a déli Bahamákat, mindössze
ötvenen maradtak.
Feketeszakáll különösen dühös lett a hírek hallatán. Barátja,
Bellamy halott volt, és a jámbor fajankók Bostonban épp azon vol­
tak, hogy kivégezzék az utolsó túlélőket. Nem szabad hagyni, hogy
ez megtörténjen, de ha mégsem sikerül megmenteni őket, Fekete­
szakáll szörnyű bosszút áll New England polgárain. Míg Willi-
amsszel és Nolanddel tárgyalt, feltehetőleg azon a lehetőségen gon­
dolkodott, hogy megtámadja Bostont, és kiszabadítja a rabokat a
város elavult börtönéből. Feketeszakállnak szüksége volt saját ha­
dihajóra egy ilyen merész terv végrehajtásához.
Augusztus végén ismeretlen hajó futott be a kikötőbe, elnyűtt
vitorlákkal és kötélzettel, fedélzetét, nyilván egy elhúzódó harc­
nak köszönhetően, sérülések borították. Egy hadiszlúp volt, fekete
zászló alatt, de Nassauban még soha senki nem látta. Mikor megje­
lent a parancsnoka, a nézelődők megrémültek. Finom köntösbe volt
öltözve, a testét kötések borították, és olyan jó húsban lévő úriem­
ber volt, hogy nehezen lehetett elképzelni, hogy életében akár csak
egyetlen napot is töltött a tengeren. Akik látták az idegent a fedél­
zeten botorkálni, nem képzelték volna róla, hogy a sors úgy hozza
majd, ő lesz Feketeszakáll legfőbb cinkostársa.
Stede Bonnet, a férfi a köntösben, volt a legvalószínűtlenebb kalóz.
Huszonkilenc évvel azelőtt született Barbadoson, 1688-ban, gazdag
cukornád-ültetvényes családba. Az angolok az 1620-as évek vége felé
telepedtek meg Barbadoson, egy generációval korábban, mint Jama­
icán vagy a Bahamákon, és Stede dédnagyapja, Thomas, egyike volt
az úttörőknek. Az azóta eltelt kilenc évtizedben a Bonnet-k
több száz hektárnyi síkvidéki őserdőt pusztítottak ki délkeletre a
gyarmat fővárosától, Bridgetowntól, és helyére először dohányt ül­
tettek, majd több sikerrel kecsegtető cukornádat. Más jól menő ül­
tetvényesekhez hasonlóan ők is afrikai rabszolgákat vásároltak, hogy
gondozzák a terményt és felügyeljék a nádszirupos szárítódézsákat a
cukorházakban. Stede születésére a Bonnet-ké volt a sziget egyik leg­
virágzóbb birtoka, 400 hektár cukornádültetvény, két szélmalommal
és egy ökörvontatású taposómalommal a szirup kinyerésére.
Stede fiatal éveit az egyre terjeszkedő ültetvényen töltötte. Család­
ja kényelmére három szolga és kilencvennégy rabszolga vigyázott.
Élete nem volt mentes a tragédiáktól. 1694-ben, amikor mindössze
hatéves volt, apja meghalt, majd anyja is elhunyt nem sokkal ezután.
A birtokot nagykorúságáig gyámszülei védelme alá helyezték. Árva
gyerek lett belőle, szolgák és rabszolgák egy kisebb seregével.
Bonnet-t arra nevelték, hogy egyszer majd elfoglalja helyét a barba­
dosi arisztokráciában. Szabad szellemű oktatásban részesült, őrnagy­
ként szolgált a sziget nemzetőrségében, és udvarolt egy másik vezető
ültetvényes, William Allamby lányának. 1709-ben, huszonegy évesen
feleségül vette a fiatal Mary Allambyt a bridgetowm Szent Mihály-
templomban, egy kőhajításnyira a Carlisle-öböl csillogó víztükrétől.
A városi kikötőtől nem messze délre építettek fel egy házat. Bonnet-t
„tisztelték és becsülték". Aztán kezdett minden rossz irányba fordulni.
Első gyerekük, Allamby Bonnet meghalt kora gyerekkorában.
Halála hosszan tartó nyomokat hagyott Stede Bonnet-ben. Még há­
rom gyerek következett - Edvard, ifj. Stede és Mary -, de Bonnet
 jókedve nem tért vissza. Depressziós lett, néha az őrületig. Barátai
úgy érezték, van valami „zavar az elméjében, mely túlságosan is ki­
ütközik rajta egy ideje", és amelyet feltehetőleg „a házaséletben lelt
néhány kellemetlenség" okozhatott.
1716 végén fordulópontra ért. Ültetvényes barátai nagy zsibong­
va elégedetlenkedtek Bellamy és Williams pusztításai miatt, melyek
komoly károkat okoztak a közeli Leeward-szigetekkel folytatott
kereskedelemben. Bonnet el volt ragadtatva. Bár szárazföldi ember
volt minden porcikájában, és teljesen járatlan a tengerészeti isme­
retekben és a navigációban, úgy döntött, megépíti saját hadihajóját.
Szerződést kötött egy helyi hajóépítő üzemmel, hogy készítsenek
el egy hatvantonnás, tíz ágyú és hetven vagy több ember szállításá­
ra alkalmas hadinaszádot. A hatóságoknak annyit mondott, hogy
privatérhajóként szándékozik használni, és el kíván menni vele Ja­
maicára vagy Antiguára, ahol talán megadják neki az engedélyt le­
vadászni a kalózokat. Valójában azonban maga is kalóz akart lenni.
Mikor a naszád elkészült. Bonnet elkeresztelte a Revenge (Bosszú)
névre, és elkezdett legénységet toborozni. Mivel tudatlan volt mind a
privatér-, mind a kalózszokásokat tekintve, embereinek készpénzben
fizetett részesedés helyett. Tisztjeit is ki kellett fizetnie, mivel telje­
sen rájuk támaszkodott a hajója irányításában. A legénységnek talán
politikai okai is voltak a csatlakozásra a különc ültetvényeshez, szo­
katlanul nagy számban voltak közöttük skótok, akik az elkövetkező
hónapokban ki is nyilvánították érzelmeiket. Míg a tisztek hozzá­
fogtak megfelelő fegyvereket, felszerelési cikkeket és ellátmányt ren­
delni, Bonnet arra a dologra összpontosított, amit a legfontosabbnak
tartott a sikeres martalóckodáshoz: terjedelmes könyvtárral szerelte
fel a kabinját.
Az egyik éjszakán 1717 tavaszának végén fellépett a Revenge fe­
délzetére, és parancsot adott alkalmazottainak az indulásra. A sötét­
ség leple alatt a szlúp kivitorlázott a Carlisle-öbölből, hátrahagyva
Bonnet feleségét csecsemő korú lányával és kicsi fiaival. Soha nem
látta viszont egyiküket sem.
 Attól tartva, hogy a Leeward-szigeteknél felismerik, Bonnet utasí­
totta a fedélzetmestert, hogy a Revenge-et vigye egyenesen az észak­
amerikai száraz földhöz. Bérencei szerint bőséges zsákmányra szá­
míthatott a dél-karolinai Charleston felé vezető úton. Bonnet-t arra­
felé feltehetőleg senki nem tudta azonosítani, de azért azt kérte az
embereitől, hogy szólítsák Edwards kapitánynak, minden eshetőségre
felkészülve.
Bár 1900 mérföldnyi óceán és sziget választotta el őket, Barba­
dos és Charleston feltűnően hasonlított egymásra. Charlestont
kevesebb mint ötven évvel korábban egy csoport barbadosi ültetvé­
nyes alapította, akik sikeresen ültették át karib-térségbeli rabszol­
ga-társadalmukat a Karolina déli részén fekvő part menti mocsa­
rakra. A zárt és fallal körülvett 3000 fős Charleston utcáit
és alacsony, lápos partvonalát barbadosi stílusú házak szegélyez­
ték, nagy belmagasságú, faszerkezetes épületek, széles ablakokkal,
erkélyekkel és cseréptetővel. A falakon kívül rizs- és cukornádül­
tetvények nyúltak el több mérföld hosszan fel és le az Ashley és a
Cooper folyók mentén, tikkasztó földjeiket fekete rabszolgák sere­
gei gondozták egy maroknyi felfegyverzett fehér felügyelete alatt.
Barbadoshoz hasonlóan, a gyarmat fehér népességét számban felül­
múlták a rabszolgák, ebben az esetben 2:1 arányban. Szárazföldön a
város teljesen el volt szigetelve Angol-Amerika többi részétől, min­
den kommunikációja a tengeren keresztül zajlott. Dél-Karolina lé­
nyegében egy karibi rabszolgasziget volt, mely megfeneklett Észak-
Amerika ingoványos partjainál.
Charleston, az egyetlen rendes város szerte Dél-Karolinában,
különösképp sebezhető volt tengeri támadásokkal szemben. Egy
félszigeten helyezkedett el két folyó összefolyásánál, öt mérföld­
re a tengertől. A tölcsértorkolat bejáratát részben eltorlaszolta egy
hosszú homokpad, és három navigátornak jelentett állandó elfog­
laltságot keresztülvezetni a hajókat, melyek oda-vissza haladtak át
rajta az óceán felől érkezve. A part maga, ahol „több ezer moszki-
tó és más kellemetlen rovar kínozta az embert és az állatot", gyéren
lakott volt. A szomszédos Észak-Karolinán is alig volt egy­
általán valamiféle kormányzat, mivel csak egy maroknyi falva volt,
kevesebb mint 10 000 elszegényedett lélekkel, több ezer négyzet-
mérföldnyi területen szétszórva, valamint mocsaras, lassú folyású
patakokkal és holtágakkal Charleston és a Virginia-fokok között.

Egy kalóz számára tökéletes terep volt a kezdetekhez. Fel-le vi­

torlázhattak a homokpad bejáratánál, begyűjtögetve a hajókat há­
lójukba, mint egy pók. Amikor elérkezett az idő búvóhelyet találni
a zsákmány átvizsgálására és megszökni a törvény elől, ott voltak
több száz mérföld hosszúságban a patakok, öblök és szigetek az
észak-karolinai parton, mind-mind olyan helyek, amelyeknek a bejá­
rata túl sekély vagy zegzugos, így egy nagyobb hadihajó nem tudja
követni őket. Egy erős hajóval rendelkező kezdő kalóznak a Karo­
linák tökéletes homokozót jelentettek a szakmai fogások elsajátítá­
sára.
Bonnet legénysége 1717. augusztus végén a Charleston-zátony
külső részéhez irányította a Revenge-t, és várták a zsákmányt. Au­
gusztus 26-án érkezett az első, egy brigantin formájában, Thomas
Porter kapitány parancsnoksága alatt, Bostonból. Az emberekkel és
fegyverekkel tömött Revenge utolérte Porter kapitányt, és megadás­
ra szólította fel. Bonnet legénysége csalódottan tapasztalta, hogy a
brigantinon nincs semmi értékelhető dolog, de a hajót azért meg­
tartották, így Porter nem tudta értesíteni jelenlétükről a várost. Né­
hány órával később megpillantottak egy dél felől közeledő szlúpot.
Megközelítették, kigördítették az ágyúkat és azonnali megadásra
szólították fel őket. Bonnet parancsot adott a szlúp átkutatásá­
ra, míg ő a kapitánnyal tárgyalt. Mindenki előtt Edwards kapi­
tányként mutatkozott be, de a szlúp parancsnokát, Joseph Palmert
nem lehetett félrevezetni. Barbadosi származású volt, és minden
bizonnyal meglepődött, mikor Stede Bonnet őrnaggyal egy kalóz­
hajó parancsnokaként találkozott. Bonnet egy nap kalózkodás után
lebukott.
 Palmer szlúpjárol kiderült, hogy kis mennyiségű, de értékes ra­
kományt szállít Barbados elsődleges exportcikkeiből: cukrot, ru­
mot és rabszolgákat. A Revenge, mivel a raktere szinte teljesen meg
volt töltve ellátmánnyal, nem tudott többet magával vinni, és Bon-
net nem akart rabszolgákat sem felzsúfolni az amúgy is tömött na­
szádra. Talán a kormányosa tanácsára arra szánta el magát, hogy
mindkét hajó felett átveszi az irányítást, és elvitorlázik Észak-Ka­
rolinába kiválogatni a holmit. Néhány napra rá a Revenge lehor­
gonyzott a gyarmat egyik barnás színű, pangó vizű keskeny öblé­
ben, valószínűleg Cape Fearnél, az előző század buccaneerjeinek
és kalózainak híres menedékhelyén. Kipakolták Palmer szlúpját, és
miután a szlúp segítségével megtisztították a Revenge-et, felgyúj­
tották. Palmert, a legénységével és a rabszolgákkal, átrakták Porter
brigantinjára, melyet a kalózok megfosztottak a horgonyaitól, meg
a vitorlái és kötélzete nagy részétől, így csökkentve a hajót hajtó
erőt, a kalózok arra számítottak, hogy tetemes előnyhöz jutnak, és
késleltethetik Porter eljutását Charlestonba, ahol riadót fújhatott.
Talán kicsit túl is lőttek a célon: a brigantin olyan lassú lett, hogy
Porter kénytelen volt a rabszolgák többségét partra tenni, „külön­
ben mindannyiuknak éhezniük kellett volna az élelem hiánya mi­
att". Dél-Karolina négy hétig, szeptember 22-ig nem szerzett tudo­
mást Bonnet kalózkodásáról, akkorra pedig ő már régen odébbált.
„Az őrnagy nem volt tengerész - írta egy történész Bonnet-ről
néhány évvel később és ezért túl sok dologban kénytelen volt en­
gedni, mivel hiányzott a tengerészeti szaktudása." Az első ilyen
eset akkor adódott, amikor a Revenge kifutott észak-karolinai mene­
dékhelyéről. Bonnet kezdte elveszíteni a hatalmát az emberei felett,
akik nyíltan vitába szálltak vele arról, merre kellene menniük.
Végül, „viszonylagos zavarodottság" közepette, délnek hajóztak, a
Floridai-szoroshoz, talán mert szerettek volna szerencsét próbálni
és a híres spanyol roncsokon „halászni". Ehelyett, valahol Kuba és
Florida között olyan szituációba keveredtek, amely majdnem Bon­
net életét követelte.
 Hozzáértő kalózok okosabbak annál, semhogy harcba keveredje­
nek egy náluk jóval erősebb hajóval, és különbséget tudnak tenni a
cammogó kereskedőhajó és a halálos hadihajók között. Stede Bonnet-
ből hiányoztak ezek az ismeretek. Gőg, gyengeség és hozzá nem ér­
tés miatt engedélyezte a Revenge-nek, hogy csatába bocsátkozzon
egy spanyol hadihajóval. Mire az embereinek sikerült visszavonulni­
uk, a Revenge fedélzetét elborította a vér. Több mint a legénység fele,
harminc-negyven ember halt vagy sebesült meg, és maga Bonnet is
súlyos, életveszélyes sérülést szenvedett. A Revenge megme­
nekült, talán mert gyorsabb volt és jobban irányítható, mint a spa­
nyol hadihajó, és ez azt sugallja, Bonnet akár el is kerülhette volna
az egész incidenst.
Amíg Bonnet a könyvei közt feküdt a kabinjában, és gyötrődött
a fájdalomtól, a legénység útnak indult végső menedékhelyük, New
Providence szigete felé, a legendás nassaui kalóztanyához.

Nassau kalózai figyelmesen hallgatták Bonnet és emberei történe­

tét. Az elkövetkező megbeszélés során a kalózok úgy döntöttek,
menedéket nyújtanak a hóbortos ültetvényesnek, legalábbis amíg
felépül sérüléseiből. Mindezért cserébe azonban fel szerették vol­
na használni a nagyszerű hadiszlúpját. Feketeszakáll, erősködött
Hornigold, nagy tetteket vihetne véghez, ha a Revenge a kezei alá
tartozna, amely jóval felülmúlta az akkor használt szlúpját. Bonnet,
aki az ágyát is alig tudta elhagyni, továbbra is elfoglalhatná a pa­
rancsnoki kabint, miközben Feketeszakáll irányítaná a hajót.
A lelki és fizikai fájdalomtól még mindig szenvedő Bonnet nem
igazán volt olyan helyzetben, hogy nemet mondhatott volna.
Feketeszakáll jó néhány emberét és két ágyút átvitetett a Revenge-
re, és javításokba fogott az újonnan épített hadiszlúpon. Egy-két
héten belül a Revenge készen állt az indulásra, tizenkét ágyúval
és 150 fővel, köztük Hornigold régi fedélzetmesterével, William
Howarddal felszerelkezve. Hornigoldnak megvolt a saját dolga,
amivel foglalkozzon, de talán megbeszéltek Feketeszakállal egy ta­
lálkozót Virginia partjainál néhány héten belülre. Szeptember kö­
zepén Feketeszakáll a Golf-áramlattal hajózott felfelé, mint pa­
rancsnok, első önálló hajóján. Sok hónap telik még el addig, míg
viszontlátja majd Nassaut.
Feketeszakáll elutazása után Hornigold rendbe rakta folyó ügye­
it. Néhány intézkedése, mely a küszöbönálló utazásra vonatkozott,
dokumentálva maradt, így betekintést nyújt számunkra a kalózélet
egy kevéssé ismert szeletébe. Felfogadta Richárd Nolandet, a néhai
Sam Bellamy fedélzetmesterét, hogy legyen az ügynöke Nassauban,
és rábízta az emberek toborzását, valamint a szigeten lévő érdekelt­
ségeinek a felügyeletét. Aztán fogott egy nagy szállítmány zsák­
mányolt rakományt - lisztet, cukrot, más, feleslegben lévő cikke­
ket -, és kalózhajójával, a Bonnettel felvitorlázott Harbour Islandre.
Ott eltöltött néhány napot, meglátogatta és üzletelt Richárd
Thompsonnal és a sziget többi kereskedőjével, akik azon gazdagod­
tak meg, hogy a kalózok termékeit eladták Jamaicán és Charleston-
ban. Míg a szigeten volt, meglepetésére összefutott Neal Walkerrel,
félelmetes ellenségének, Thomas Walkernek a fiával. Walkerék lát­
hatólag úgy döntöttek, hogy ha már nem tudják elnyomni a kaló­
zokat, megpróbálhatnak pénzt keresni rajtuk. Neal nagy igyekezet­
tel pakolta tele a szlúpját zsákmányolt cukroshordókkal, melyeket
Hornigold néhány embere később Thomas Walker menekült rezi­
denciáján pillantott meg, egy kis szigeten Abaco mellett.
Harbor Island barátságos horgonyzóhelyén Hornigold találko­
zott egy, a Bahamákon még nem járt kalózzal is, a francia Jean
Bondavais-val, akinek emberei „kemény bánásmódjukkal"
szereztek hírnevet maguknak a sziget lakóival szemben. Bondavais,
csakúgy, mint Hornigold, új kalóztúrára készülődött, és ők ketten
hamarosan azon kapták magukat, hogy ugyanazokért a forrásokért
harcolnak. Szlúpja, a Mary Ann, jó eséllyel a Marianne lehetett,
amelyet Williams és csapata boldogan adott el ijesztő kalandja után.
Ha valóban így történt, bosszankodhatott Hornigold, hiszen erede­
tileg ő szerezte meg a hajót tizennyolc hónappal korábban. Mindkét
kapitány ellátmányt próbált vásárolni Harbour Island kereskedői­
től, és mindkettőjüknek szüksége volt hajócsónakra, és még több
emberre, főleg felcserekre. Hornigold megsajnálta elfogott sebé­
szét, John Howellt, és néhány héttel korábban elengedte. A szegény
férfi, aki gyűlölte a kalózlétet, képtelen volt megszervezni az eluta­
zását New Providence-ről, és állandó félelemben élt, hogy egyik
vagy másik kalózbanda erőszakkal besorozza. Bondavais ezt vala­
hogy megneszelte, talán Hornigold egyik emberétől, és csendben
érte küldött Nassauba.
Howell a kereskedő William Pindarnál élt, és mindkét férfi ott­
hon volt, mikor Bondavais emberei kopogtattak az ajtón. Pindar
ajtót nyitott, és szembe találta magát egy csapat kardot szoronga­
tó franciával. Elmondták a kereskedőnek, hogy Howellért jöttek,
és „egy nagy hordó rumért", és „karddal vágják le", ha nem adja
át nekik mindkettőt. Pindarnak csak egy gallon rumja volt otthon,
melyet Howell hozott a városból. Amikor ezt elmondta a kalózok­
nak, azok „nagyon gorombák" lettek, és azzal fenyegették, hogy
abban a pillanatban elhurcolják. Howell könnyes szemmel mond­
ta Pindarnak, „inkább menne Hornigolddal, mint ezekkel a franci­
ákkal, akik olyan szigorúan bánnak vele". Valahogy sikerült neki és
Pindarnak fellökniük a betolakodókat, és Howell el tudott futni a
házig, ahol Richárd Noland tartózkodott. Könyörgött Nolandnek,
fogadja fel, mert „inkább szolgálja az angolokat, mint a franciákat,
ha már mindenképp választania kell valamelyiket". Noland megsaj­
nálta a férfit, és intézkedett a besorozásáról a Bonnet legénységébe.
Nem sokkal később Hornigold fedélzetmestere, John Martin be­
tuszkolta egy csónakba, és átvitte Harbour Islandre, ahol Hornigold
már meg tudta védeni.
Harbour Islanden Bondavais szomorúan hallotta, hogy a sebész
már a Bonnet fedélzetén van. A franciák felkeresték Hornigoldot,
és követelték Howell átadását. Hornigold ravaszul azt válaszolta,
boldogan eleget tesz a kérésüknek, amennyiben a sebész is bele­
egyezik. Howell, természetesen, visszautasította őket. Bondavais
engedett, és végül elhajózott a hírneves sebész nélkül. Howell to­
vábbra is elszántan próbált elmenekülni a kalózoktól, és ismétel­
ten megkísérelt elszökni, bár megerősített őrség alá helyezték. Egy­
szer beállított Harbour Island vezető polgára, Richárd Thompson
egyik lányához, és esdekelve kérte, hogy rejtse el. A szigeten senki
nem mert segíteni a férfinak, mondta később Thompson, „külön­
ben Hornigold felégette vagy elpusztította volna a házát, vagy va­
lami egyéb hitványságot művelt volna. Az egész környék akkora
félelemben élt Hornigold miatt, hogy egyik lakos sem merészelt
ellene beszélni vagy ellenszegülni parancsainak." Mikor a Bonnet
elindult a Bahamákra, hogy találkozzon Feketeszakállal, ismerete­
ink szerint Howell is a fedélzetén volt, másodszor is kalózkodásra
kényszerítve kevesebb mint egy éven belül.

Akkoriban Feketeszakáll és csapata már ezer mérfölddel északabb­

ra volt, ott portyáztak a Delaware-öböl bejáratánál, amelyen átha­
ladt Philadelphia teljes kereskedelme. A Nassauból indult út alatt
Feketeszakállban egyre növekedtek a kétségek a Revenge excentrikus
tulajdonosával kapcsolatban. A Bonnet emberei által mesélt törté­
netekből világossá vált, hogy az ültetvényes egészséges állapotában
is teljesen alkalmatlan az irányításra, és nem tud egy csigasort meg­
különböztetni a felhúzókötéltől. Bonnet az idő legnagyobb részében
bezárkózott a kabinjába. Mikor mégis kimerészkedett a fedélzetre,
elegáns reggeli köntöst viselt, és általában magával vitte az éppen
olvasott könyvét is. Mentális állapota ugyanolyan törékeny
maradt, és Feketeszakáll joggal feltételezte, hogy nem lenne nehéz
feladat kiragadni a Revenge feletti hatalmat erőtlen kezeinek szorí-
tásából. Kedvesen viselkedett Bonnet-vel, biztatta, hogy pihenjen a
kabinjában, és biztosította róla, hogy a szlúppal minden rendben van.
 Egy fogásuk akadt az út során, a negyventonnás Betty Virginiá­
ból, madeirai borral és egyéb árucikkekkel megrakva. Szeptember
29-én, amikor ráközelítettek a hajóra a Virginia-fokok mellett, Fe-
keteszakáll magára vette új, félelmetes harci ruházatát. Selyem váll­
szíjat viselt, amibe beleszúrt „három pár pisztolyt, melyek úgy lóg­
tak ki a tokjukból, mintha egy töltényövön függenének". A kalapja
alá égő gyújtózsinórokat tűzött, és néhányat hagyott lelógni mind­
két oldalon egész az arcáig, füst és tűzglóriát vonva maga köré. Így
felékesítve, számolt be róla egy korabeli életrajzíró, „és szemeinek
természetes vadságával és szenvedélyességével együtt olyan kinéze­
te lett, melynél félelmetesebbet a pokol egyetlen fajzatáról sem al­
kothat maga a képzelet sem".
A kereskedőhajók legénysége, ha egy pillantást vetett erre a kí­
sértetre, melyet muskétát, rövid kardot és kezdetleges kézigránátot
szorongató emberek vad hada vett körül, mindig azonnal megadta
magát, egyetlen puskalövés nélkül. Feketeszakáll pont ezt akarta.
A félelemkeltésen keresztül sikerült elérnie, hogy ne kelljen har­
colni az embereinek, és ne fogyjon a muníció, hogy az elfogott hajó
sértetlen maradjon, megőrizve így minden értékét a legénység szá­
mára. Az egyszerű kinézetű Betty, amely rendszeresen járta a borutat
Virginia és Madeira között, megadta magát, a kalózok pedig ösz-
szeszedték a rakománya legjavát. Mivel nem szerették volna, ha ri-
adóztatják egész Virginiát és Marylendet, Feketeszakáll minden
foglyot átvitetett a Revenge-re. William Hovard fedélzetmester
lyukakat fúrt a Betty hajótörzsébe, és süllyedése közben csónakba
szállva visszatért a saját hajójára.
Már október vége volt. A Revenge ott állt a delavare-i magas,
homokos földfok előtt, minden ágyúja mellett öt odakészített löve­
dékkel, és várta a prédáját. Feketeszakáll embereinek következő tá­
madása egy brit zászló alatt hajózó, megrakott kereskedőhajó ellen
irányult, amely mint kiderült, most fejezte volna be tíz-tizenkét he­
tes útját Dublinből Philadelphiába, gyomrában a rakomány mellé be­
zsúfolódott 150 emberrel. Közülük majdnem mindenki szerződéses
szolga volt, és mint ilyenek, valószínűleg elég nyomorúságos állapot­
ban lehettek. Betegségek tomboltak az emigránsok tömött, rosszul
szellőző szálláshelyén, és szembe kellett nézniük „az ellátmány hiá­
nyával, éhséggel, szomjúsággal, faggyal, meleggel, nedvességgel, fé­
lelemmel, nélkülözéssel, csapásokkal és keserűséggel, valamint... a
tetvekkel, [melyek] olyan rémisztő mennyiségben hemzsegtek, hogy
kaparni lehetett őket a hajó fenekéről”. Az utasok nagyon vágy­
hattak már a szárazföldre, ám ehelyett egy vad kinézetű férfi fogságá­
ban találták magukat, akinek füst és tűz ömlött a fejéből.
Hornigold alatt Feketeszakáll visszafogott volt, és csak azt vette
el az elfogott hajókról, amire szüksége volt. Most viszont saját cé­
lokat tűzhetett ki a legénységnek, jóval becsvágyóbbakat, mint azt
mentora tette. Hornigold korlátozta a tevékenységét a tengeri rablá­
sokra, Feketeszakáll viszont Bellamy halála után igyekezett akkora
veszteséget okozni a brit kereskedelemnek, amekkorát csak tudott,
attól eltekintve, hogy szükségtelenül vegyen el emberi életeket. Úgy
tűnik, hadat üzent a Brit Birodalomnak, térdre akarta kényszeríte­
ni, amihez a kalózkodást és a rémtetteit használta fel.
A hajó fedélzetén utazó béreseknek nem kellett félniük a kaló­
zok effajta radikális hozzáállása miatt, a kereskedők viszont többet
veszíthettek. Más kalózokhoz hasonlóan Feketeszakáll emberei is
elvették a nekik tetsző árukat és értékeket: például pénzt, éksze­
reket, rumot, élelmiszert, lőszert és a navigációs eszközöket. El­
lentétben Hornigolddal és Bellamyval, ők a rakomány többi részét
a tengerbe dobálták. Az egyik kereskedő a hajón végignézhette,
ahogy 1000 font értékű személyes áruja átkerül a hajókorláton. Kö-
nyörgött, hogy legalább annyi szövetet tarthasson meg, amiből ki­
jönne egy rend ruha, de a kalózok nem engedtek neki, és az utolsó
vég vásznat is lehajították a fedélzetről. Mire elengedték a hajót, a
rakományából semmi nem maradt.
A következő két hét alatt Feketeszakáll terror- és pusztításhul­
lámot indított el az Atlanti-óceán középső partjainál, olyant, ami­
lyent békeidőben még soha nem láttak. A Revenge a Delaware-fok
 és a Bermudára vezető út, valamint Chesapeake és New York Har-
bor környékén portyázott, és egyik helyen sem maradt huszonnégy
óránál hosszabb ideig. Mindenféle hajót elfogtak, függetlenül azok
indulási helyétől: Philadelphiába tartókat Londonból, Liverpool­
ból és Madeiráról; New York és a Karib-szigetek között közleke­
dő szlúpokat; pennsylvaniai kereskedőhajókat útban Angliába vagy
azon túlra. Feketeszakáll összesen legalább ötven hajót foglalt el,
és közben Amerika legfélelmetesebb kalóza lett, gyakorlati­
lag egyetlen éjszaka alatt.
Traumatizált parancsnokok özönlöttek New Yorkba és Phila­
delphiába, és fájdalmas történeteket meséltek. Spofford kapitány el­
mondta, hogy egészen egy nappal a philadelphiai elindulásuk után
Feketeszakáll emberei hogyan kényszerítették végignézni, ahogy
vagy ezer hordódongát a tengerbe dobálnak, és aztán a rakteret
megtöltik a rémült legénységgel a Sea Nymph briggről, melyet ak­
kor kaptak el, mikor megkezdte útját Portugáliába. A Sea Nymph
egyik emberével, a kereskedő Joseph Richardsonnal „nagyon bar­
bár módon bántak" a kalózok, és a tengerbe öntötték a búzarako­
mányát. Peter Peters kapitány beszámolt róla, hogyan foglalták el
szlúpját, hogyan raboltak el tőle huszonhét hordó madeirai bort,
vágták ki az árbocot és futtatták partra a hajóját. A kalózok Grigg
kapitány szlúpját horgonyon hagyták az öböl bejáratánál, az árbo­
cait leszedték, és magukkal vitték a szállított harminc bérmunkást.
A kalózok összeszedték az összes bort a Virginiába tartó szlúpról,
majd elsüllyesztették. Farmer kapitány Jamaicáról érkező szlúpját
útközben már átkutatták más kalózok, de Feketeszakáll emberei
ragaszkodtak hozzá, hogy leszereljék a kötélzetet, az árbocot és
a horgonyokat, tartaléknak a Revenge-re, majd a harminc fogoly
szolgát a fedélzetre vitték, és hagyták a hajót kisodródni a partra a
New Jersey-i Sandy Hook közelében. Sipkins kapitányt megfosz­
tották a New Yorkból indult „nagyszerű szlúpja" parancsnokságától,
amelyet Feketeszakáll legénysége felszerelt tizenhárom ágyúval, és
megtartott kísérőhajónak.
 Az öntelt kalózok azzal hencegtek, hogyan várják a kísérőjüket,
„a tizenhárom ágyús hajót", és azt tervezték, hogy amikor megérke­
zik, felhajóznak a Delaware-en, és ostrom alá veszik magát Phila­
delphiát. Mások azzal kérkedtek, hogyan vitorláznak le a Virginia-fo-
kokhoz, ahol elfognak majd „egy jó hajót, mert nagy szükség van rá".
Feketeszakáll külön hangsúlyt helyezett a New Englandből szárma­
zó foglyok megfélemlítésére, Bellamy bostoni börtönben sorvadó em­
berei érdekében, és közölte velük, „ha valamelyik kalózbajtársát kel­
lemetlenség érné [Bostonban], azt rajtuk fogják megbosszulni".
Feketeszakáll jelentős információmennyiséget gyűjtött be az el-
fogottaktól. Bellamy hajójának túlélői, tudta meg, bármely
pillanatban bíróság elé állhatnak, és nagy valószínűséggel bitófa vár
rájuk. Ha Feketeszakállnak szándékában is állt megmenteni őket,
ettől eltántoríthatták azok a hírek, miszerint György király „hatal­
mas haderőt" rendelt ki megszüntetni a kalózkodást Amerikában.
Állítólag két fregatt állomásozott Bostonban, a HMS Rose és
a Squirrel. A HMS Phoenix megérkezett New Yorkba, Virginiában
pedig a hatodosztályú Lyme támogatta a rozoga Shorehamet. Feke­
teszakáll egyik foglya, Peter Peters azt mondta, míg bort rakodott
Madeirán, Afrika partjainál, a Királyi Haditengerészet két fregatt­
ja futott be a kikötőbe, egyikük útban volt New Yorkba, a másikuk
Virginiába.32 Ha még nem is érkeztek meg, közölte Peters,
nemsokára meg fognak. Feketeszakállnak fel kellett ismernie, hogy
Észak-Amerika keleti partvidéke kezdett kockázatos hellyé válni
egy kalózszlúp számára. Elérkezett az idő lezárni ott a tevékenysé­
geiket, és elindulni délnek a Karib-térség védhetetlen szigetei felé,
legalább addig, míg egy erős hajót nem tudnak szerezni.
Október vége környékén megpillantották Feketeszakáll szlúpját
és zsákmányait, amint Long Island mellett hajóznak, Gardiner's
Island vagy Block Island irányába. Talán valamelyik szigetre

32 Ezek ketten igazából negyvenágyús, ötödosztályú hajók voltak, a Virginiába tar­

tó HMS Pearlnek mentesítenie kellett a bajba jutott Shorehamet, a HMS Dia-
mondot pedig a flotta jamaicai főhadiszállására várták.
tartottak a kettő közül, felszedni a Williams által hátrahagyott dol­
gokat, vagy ki akartak rakni valamennyit saját kincseikből. Bármi
volt is az utazás célja, a kalózok délnek fordultak nagyon hamar ez­
után, és elvitorláztak a Karib-térség keleti szigeteihez.

Számos népszerű beszámoló ellenére, Feketeszakáll nem tért vissza

a Bahamákra útban a Karib-szigetek felé, és arra sincs egyértelmű
bizonyíték, hogy egyesítette volna erejét Benjámin Hornigolddal,
aki, úgy tűnik, a saját útján munkálkodott északabbra ugyaneb­
ben az időben, „nagyszerű szlúpján", mely elég zavarba ejtő mó­
don a Bonnet nevet viselte. Feketeszakáll akkora rettegést hozott
a partokra, hogy jó néhány olyan támadást is az embereinek tulaj­
donítottak, melyekben valószínűleg nem vettek részt, mivel jóval
részletesebb és hihetőbb források több száz vagy ezer mérfölddel
távolabbra helyezik őt az események megtörténtekor. Pár téves be­
számoló azt állítja, hogy együtt dolgozott Hornigolddal, és olyas­
mit sugall, hogy öreg mentora volt a felelős a történtekért, lévén ak­
kor egy, a Revenge-hez nagyon hasonló kísérőhajóval vitorlázott.33
Ha tényleg így volt, Hornigold északnak tartott, míg Feketeszakáll
délnek indult, feltehetően jó távol a partoktól, útban a Karib-szige­
tek legkeletibb csücske felé, ahol a Windward-szigetek ölelték ma­
gukhoz a szigetvilágot a nyílt Atlanti-óceánnal szemben.
Hogy még nagyobb legyen a keveredés, Feketeszakáll most már
maga is két szlúpot használt: a Revenge-et és a zsákmányolt negyven-

33 Ezen jelentések szerint 1717. október 17-én (mikor elfogott két hajót)
Hornigold a partoktól viszonylag távol hajózott Észak-Karolina felső részén,
1717. november 26-án pedig a Virginia-fokoknál (ahol egy Marylandbe tartó
hajót támadott meg). Október 17-én, úgv tűnik, Thatch szintén a Delaware-fok
környékén tevékenykedett, és számos hajót kapott el október 12. és 22. között,
mielőtt északra vitorlázott volna Long Islandre. November 26-án (az angol, il­
letve a Julianus-naptár szerint) Thatch 2000 mérföldre délkeletre tartózkodott,
St. Vincent mellett, a Windward-szigetek közelében.
tonnás, bermudai építésű szlúpot, melyet legnagyobb valószínűség­
gel Sipkins kapitánytól szerzett. A második, megmaradt dokumen­
tumokban meg nem nevezett szlúp, most nyolc ágyút és úgy har­
minc kalózt szállított. A nagyobb Revenge-en tizenkét ágyú volt, és
120 ember. A tengerészek azt szokták meg, hogy Feketeszakáll
és Hornigold együtt dolgozott, mindegyikük a saját szlúpján, ezért
most, hogy különállóan tevékenykedtek, ráadásul mindketten két ha­
jóval, nem lepődhetünk meg, amiért az áldozatok azt feltételezték,
hogy akkoriban is együtt hajóztak.
Csakúgy, mint Bellamy, Feketeszakáll is olyan hadihajót sze­
retett volna elfoglalni, mely lehetővé tehetné, hogy kalózbandá­
ja szembeszálljon akár a Királyi Haditengerészet fregattjaival is.
Tisztában voltak vele, hogy két hadiszlúppal meglehetősen jó esé­
lyük volt legyőzni egyet, és Feketeszakáll ismerte is a helyet, ahol
érdemes volt ilyen után keresgélni. Kint a tengeren, épp valamivel
túl a Karib-térség kapuját jelölő Windward-szigeteken a transzat­
lanti hajózási útvonalak összefutottak. Lehetett itt Franciaország­
ból Martinique-re és Guadeloupe-ra, Angliából Barbadosra, Spa­
nyolországból a Spanyol Földre tartó hajókat találni, a szigetek
közötti mély vízi átjárókon. Itt lesz az a hely, határozták el Fekete­
szakáll emberei, ahol kivetik hálójukat.
Jól választottak. November 17-én, napokkal vagy akár órákkal meg­
érkezésük után, a megfigyelő felkiáltott. Távol a horizonton közeledő
hajó vitorlái bukkantak fel.

Pierre Dosset, a francia rabszolgaszállító La Concorde parancsnoka

nem lehetett boldog, mikor meglátta a két nagy szlúpot nyugatról feléje
tartani. Tudta, ez csak bajt jelenthet. Az uralkodó széljárás miatt sok
hajó vitorlázott ezen a szélességen a Karib-szigetek felé, de senki sem
próbálkozott az ellenkező irányban. A La Concorde nagy, gyors és erős
hajó volt: 250 tonnás, teljes rúdvitorlázattal ellátott rabszolgaszállító,
 kemény tölgyfa törzzsel, és negyven ágyú elhelyezésére alkalmas
ágyúnyílásokkal. Dosset legénysége azonban nem volt olyan állapot­
ban, hogy harcba bocsátkozzon.
A franciák nyolc hónappal azelőtt indultak otthoni kikötőjük­
ből, Nantes-ból, hetvenöt fővel és mindenféle árucikkekkel tömött
hajófenékkel, melyeket Whydah hercegeivel akartak elcserélni az
afrikai Guineái-öbölnél. A La Concorde tulajdonosa, a kereskedő
René Montaudoin, olyan versenyelőnyhöz juttatta Dosset kapi­
tányt a rivális rabszolga-kereskedőkkel szemben, melyért az afri­
kaiak nagyon sok rabszolgát megadtak volna. Whydah királyságá­
nak népe előszeretettel viselt indiai nyomott mintás pamutszövetet.
Montaudoin, Nantes leggazdagabb embere, saját textilüzemet épí­
tett a Loire torkolatánál, mely kalikó és indiai mintás utánzatokat
gyártott. Színes pamutanyaggal telt hajóján Dosset gondtalan és jól
jövedelmező út elé nézett.
A dolgok azonban rögtön az indulás után rosszra fordultak. Pár
nappal Nantes elhagyása után Dosset több erős viharba keveredett,
hajója megrongálódott, és elvesztette egyik értékes horgonyát és
egy emberét. Júliusban érkezett meg Whydah-ba, hetvenhét tenge­
ren töltött nap után, és sikerült is eladni az árukat 516 rabszolgáért
és kis mennyiségű aranyporért. Összeszedhetett egy adag trópusi
mikrobát és baktériumot is, épp eleget, hogy jó pár embert megbe-
tegítsenek a legénységből. Tizenhatan meghaltak három hónapos
afrikai tartózkodásuk alatt, vagy a hat hét során az Atlanti-óceá­
non. Másik harminchat fő „skarláttal és véres hasmenéssel" volt be­
teg. Életét vesztette hatvanegy rabszolga is. Dosset már attól félt,
sehogy sem fog tudni elérni Martinique rabszolgapiacaiig.
Legénységének 70 százaléka halott vagy munkaképtelen lévén,
Dosset-nek nem állt rendelkezésre elegendő ember egyszerre kezel­
ni a hajó ágyúit és a vitorlázatot. Ilyen helyzetben persze megpróbál­
hatott volna blöffölni és elővonni az ágyúkat a támadók elvesztésére,
de Dosset még ettől a lehetőségtől is meg volt fosztva. Mivel szo­
katlanul nagyszámú rabszolgát szállított - majdnem százzal többet
a La Concorde korábbi útjaihoz képest, kénytelen volt lecsökkente­
ni a rakomány mennyiségét, és ezért csak tizenhat ágyút szereltek fel
rá. Dosset tudta, ha kiderül, hogy az idegenek kalózok, nagy bajban
lesz.
Ahogy a szlúpok lőtávolon belül értek, hadnagyával, Francis
Ernaud-val egyre növekvő félelmet érezhettek magukban. A mesz-
szelátón keresztül két hadi szlúpot lehetett felismerni, nyílásokba
vontatott ágyúkkal és a fedélzeten tolongó emberekkel. A további
kétségek is eltűntek szándékaikat illetőleg, amikor a szlúpok felhúz­
ták a fekete zászlókat a halálfejjel, tűz és füst kezdett gomolyogni a
félelmetes szakállas férfi feje körül a nagyobb szlúp parancsnoki fe­
délzetén.
Füstpamacsok jelentek meg az egyik hajó oldala mentén, ahogy az
ágyúival sortüzet adott le a La Concorde felé. Ágyúgolyók csapódtak
a vízbe, vagy húztak el a fedélzet felett, és nemsokára záporszerűen
követték őket a puskalövedékek. Dosset nem adta fel, felsorakoz­
tatta a legénységet, de egy második ágyú- és muskétasortűz a harci
szellem maradékát is elűzte belőlük. Parancsot adott a zászló leenge­
désére, majd a kormányos szélbe állította a La Concorde-ot, és az
szép lassan megállt. Monsieur Montaudoin bizonyára nagyon
mérges lesz.

Ahogy végignézett új zsákmányán, Feketeszakáll tudta, sikerült

végre rendes zászlóshajót találnia. A La Concorde éppolyan nagy,
gyors és erős hajó volt, mint Bellamy addigra hírhedtté vált Whydah-
ja, sőt, talán még kicsit nagyobb is. Egy ilyen hajóval Feketeszakáll
pusztítóbb rombolást vihetett véghez, mint a régi Suhanó Banda
maradéka együttvéve. A francia rabszolgaszállítónak csak egy kis
átszerelésre volt szüksége, meg arra, hogy megváltoztassák a nevét.
A La Concorde-ot a kalózok a dombos és erdős Bequia szigetére
vitték, egy nagy, védett horgonyzóhelyre, kilenc mérföldre délkeletre
 St. Vincenttől. Feketeszakáll tisztában volt vele, hogy ott nem fogják
háborgatni őket, mert eltérően a legtöbb környező szigettől, St. Vin­
centet és Bequiát nem az európaiak ellenőrizték, hanem karibi indiá­
nok és két, 1635-ben zátonyra futott rabszolgaszállító hajó afrikai túl­
élőinek kevert nemzetiségű leszármazottai.34 Ők, vagyis a garifunák
kitartóan védték földjüket az európaiaktól, de tengeri erejük csak né­
hány karibi fajtájú harci kenura korlátozódott. Ha fel is vonultak
teljes létszámukkal, akkor is valószínűleg inkább örültek a kalózok­
nak, amiért azok megakadályozták, hogy egy rabszolga szállító elérje
úti célját.
A La Concorde rakterében lévő több száz rabszolgának azonban
nem sok oka volt ünnepelni. Míg Feketeszakállnak volt néhány af­
rikai felmenőkkel rendelkező embere, azok feltehetőleg a Karib-tér-
ségben születtek, és ismerősek voltak számukra az európai szokások,
nyelvek és műszaki ismeretek. A legtöbb afrikait azonban, akivel Fe­
keteszakáll „a csónakon kívül" találkozott, rakományként kezelte,
a jelek szerint, mint egy idegen kultúra teremtményeit, akik alkal­
matlanok a kalózok soraihoz csatlakozni. A La Concorde fenekében
leláncolt 455 rabszolga túlnyomó többségét átadta Dosset kapitány­
nak, az ő emberei őrizték őket Bequia partján. Feketeszakáll hatvan­
egyet közülük, talán munkásként, a La Concorde fedélzetén tartott,
bár néhányukat esetleg be is vehette a társaságba. Ezen a ponton,
sajnálatunkra, a történelmi feljegyzések nem sokat mondanak.
A kalózok maguk közé kényszerítették Dosset tíz emberét. Vá­
lasztásuk jól illusztrálja a csapat szükségleteit: a fősebészt és helyet­
tesét, egy navigátort, mindkét fegyverkovácsot, az ácsok vezetőjét és
a helyettesét, aki szakértője volt a hajótörzsek szigetelésének. Dosset
legénységéből négyen kérték, hogy beléphessenek kalóznak, köztük
a kormányos és mindkét hajósinas. A fiúk, a tizenöt éves Louis Arot

34 A garifunák máig megmaradtak, bár a britek deportálták őket St. Vincentről a

XVIII. század végén. Közösségeik most a hondurasi Bay-szigeteken és Placencia
környékén, Belize déli részén élnek.
és a valamivel idősebb Julién Joseph Moisant voltak a legrosszab-
bul fizetettek a rabszolga szállító személyzetéből, fejenként csekély
öt és nyolc livre-t (0,2 és 0,35 fontot) kaptak egy hónapra. A fiatal
Arot-nak bizonyára megvolt az oka, miért nem szerette Dosset-t és
tisztjeit, ugyanis mindent elkövetett, hogy kárt okozzon nekik. El­
mondta a kalózoknak, hogy titokban elrejtettek egy adag aranyport
a hajón vagy valahol maguknál. Feketeszakáll emberei kihallgatták
Dosset-t és tisztjeit, és megfenyegették őket, elvágják a torkukat,
ha nem adják át az aranyat. A franciák engedtek, és ellenszolgál­
tatásként megkapták a kalózok kis, negyventonnás szlúpját, míg a
kalózok a La Concorde-ot megtartották maguknak. Emellett adtak
„két vagy három tonna babot", hogy a rabszolgák se haljanak éhen.
Dosset a szlúpot Mauvaise Recontre (Rossz Találkozás) névre keresz­
telte, és segítségével, kétszeri fordulással visszaszállította a legénysé­
gét és a rabszolgákat Martinique-ra.
Feketeszakáll végignézte, ahogy a személyes ingóságait átköltöz­
tetik a Revenge-ről a La Concorde-ra, a negyventonnás szlúp ágyúival
és ellátmányával, valamint a kalózkompánia nagy részével együtt.
Stede Bonnet felépült harci sérüléseiből, és tapasztalatlansága el­
lenére megkapta a parancsnokságot a Revenge és legalább ötvenfő-
nyi legénysége fölött. Szemtanúk néhány nappal későbbi beszámolói
alapján tudjuk, a La Concorde ekkor már huszonkét ágyút és 150 főt
szállított, ami azt jelenti, hogy a visszatartott afrikaiak közül néhá­
nyat befogadtak a legénység soraiba. A kalózok a La Concorde-
nak is új nevet adtak: Queen Anne's Revenge (Anna Királynő Bosszúja).
A névválasztás jakobita politikai hajlamra utal, az utolsó Stuart ural­
kodó nevét idézi, akinek nevében megtorlást ígér György királlyal és
a hannoveri ággal szemben.
Mivel most már egy erős hadihajót irányított, Feketeszakáll ké­
szen állt megalapozni hírnevét. Addigra tisztában volt a Kis-Antil­
lák európai gyarmatainak viszonylagos gyengeségével, amelyet Sam
Bellamy emberi is tanúsítani tudtak előző évi rajtaütéseik alapján.
Azt ajánlotta a bandájának, hogy seperjék végig az 1400 mérföld
 hosszú szigetláncot egyik végétől a másikig, és támadjanak meg min­
den hajót és kikötőt, míg el nem érik a Windward-átjárót, ahol csap­
dát állíthatnak az éves bevételt Kubába szállító spanyol evezős gá­
lyáknak. A stratégiát elfogadták, a Revenge és a Queen Anne's Revenge
kihajózott dél felé a kikötőből, és elindult Grenada irányába, a lánco­
lat első szigetéhez. Amikor elérték a francia szigetet, visszahátráltak
St. Vincentre, északnak fordultak, és szigetről szigetre ugrálva össze­
szedték az értékes holmikat, mintha csak egy sor gyümölcsfa mellett
sétálnának végig.
Az utazás első szakasza, mely mindössze két napig tartott, vegyes
eredménnyel zárult. Francia navigátoruk ellenére, vagy talán éppen
miatta, a kalózoknak sikerült egyik halójukkal Grenadán partra
futni. Ugyan le tudták szedni a zátonyról, aminek épp nekiment,
de hogy ne szenvedjen komolyabb sérüléseket, hátra kellett hagyni­
uk jó néhány rabszolgát. (Dosset később vissza tudta őket szerezni,
részben mert korábban megbillogoztatta őket a La Concorde pecsét­
jével.) Viszont elejtették első fogásukat is: egy nagy, tengerbí­
ró, kétárbocos brigantint tíz ágyúval. Nem maradt feljegyzés a hajó
elejtéséről, így nem tudható, honnan jött és mi volt a fedélzetén, de
a kalózok megtartották a flottájuk harmadik tagjaként. Az embere­
iből néhányat feltehetőleg a szolgálatukba kényszerítettek, a többi­
eket pedig elengedték a hajó egyik csónakján, vagy kitették a partra
St. Lucián. Bárhogy is történt, a kalózok ezt a brigantint aközött
szerezték, hogy elhagyták Dosset kapitányt Bequián, és találkoztak
következő zsákmányukkal egy vagy két nappal utána, a mély vízi
átkelőnél St. Vincenttől északra.
Ez a meglehetősen nagyméretű kereskedőhajó a Great Allén volt
Bostonból, útban Barbadosról Jamaicára. Feketeszakáll, aki még min­
dig dühös volt a massachusettsi hatóságokra, engedte embereinek,
hogy erőszakoskodjanak a Great Allén parancsnokával, Christopher
Taylorral, hogy kiszedjék belőle értékei hollétét. Az összekötözött
kapitány vagy nem volt hajlandó elmondani, vagy tagadta, hogy let­
tek volna értékek a hajón azon kívül, amit a Great Allén rakterében
találtak. A kalózok nem hittek neki, és keményen megkorbácsolták.
Vallott, vagy sem, a kalózok végül egy maréknyi olyan kiváló érték­
tárgyhoz és remekműhöz jutottak hozzá, melyekre jövendő foglyaik
emlékezni fognak a Feketeszakáll hajóján látott minden gazdagságon
túl is. Taylornak azután végig kellett néznie, ahogy a kalózok porig
égetik a hajóját. A következő napon Taylort és legénységét csónakra
rakták, és kitették Martinique egy gyéren lakott partszakaszán.
Három hónapba telt, míg a támadás híre elérkezett a Great Allén
otthonául szolgáló kikötőbe, Bostonba. Addigra Bellamy emberei­
nek a sorsa megpecsételődött.

Feketeszakáll legénysége előtt bizonyítást nyert, hogy nem kell félni­

ük a francia hatóságoktól a Karib-szigetek ezen részén. A cukornád­
gyarmat Martinique, a maga 9400 fős fehér és 29 000 fős rabszol­
ga lakosságával volt Franciaország karibi birodalmának a központja,
azonban nem rendelkezett semmiféle haditengerészeti védelemmel.
Feketeszakállt mégis lebeszélhették a kikötő megtámadásáról, mert
ugyanakkor ott volt Fort Royal, amely vastag falaival és nehézágyú-
ival túlságosan is erős volt. Guadeloupe, Martinique testvérgyarma­
ta hetvenöt mérföldre északra, már nem volt ilyen szigorúan erődí­
tett, ahogy ezt a kalózok megtudták, mikor kihallgatták Dosset-t és
személyzetét. Itt volt az alkalom, hogy Feketeszakáll végrehajtsa az
elsőt számos pimasz betörései közül, Európa amerikai gyarmatai­
nak a fővárosaiba.
Kevés részletet ismerünk a Guadeloupe elleni támadásról, amely
valószínűleg 1717. november 28-án történt. A kalózok egyenesen
behajóztak a kikötőbe, és elsütötték az ágyúikat még mielőtt a hor­
gonyzó hajók megmozdulhattak volna. Megszerezték az irányítást
egy nagy francia hajó felett, amely épp nemrég pakolta fel cukorból
álló rakományát, bontott vitorlát és vágta el horgonykötelét, hogy
gyorsan odébbálljon. Aztán, a karibi kalózok az odáig véghezvitt
 legborzalmasabb cselekedeteként, lángba borították a várost, talán
úgy, hogy vörösen izzó ágyúgolyókat lőttek a takaros faházak so­
raira. Ahogy kivitorláztak a kikötőből, mögöttük egyre növekvő
füstfelhő emelkedett. Mire a sziget lakosainak sikerült a tűzvészt
az ellenőrzésük alá vonni, Guadeloupe városa félig hamuvá égett.
Huszonkilencedike reggele a kalózokat észak felé hajózva találta,
enyhe szélben a nagy francia cukroshajón, ami éppen belopódzott
a negyven mérföld széles átjáróba, mely a francia Guadeloupe-ot
választotta el a szomszédos angol Montserrat, Antigua és Nevis szi­
getektől. Megjelent egy nagy kereskedőhajó, angol zászló alatt. Mi­
előtt a kalózoknak lehetőségük lett volna támadni, látták, hogy a
hajó néhány embere bemászik a legnagyobb csónakba. A kalózok
meglepetésére ahelyett, hogy menekülni próbáltak volna, hármuk
közül egyenesen a legközelebbihez, Stede Bonnet Revenge-éhez
eveztek. Bonnet szélbe fordította a vitorlákat, és engedte maga mellé
érni a csónakot. Átnézett a korláton, és egy férfi üdvözölte. Thomas
Knightként mutatkozott be, mint a Montserrat Merchant tisztje.
Knight parancsnoka, ahogy azt Bonnet később megtudta, összeté­
vesztette a Revenge-et és a Queen Anne's Revenge-et egy pár Afriká­
ból érkező rabszolgaszállítóval, és átküldte őt megérdeklődni, hogy
nem szállítanak-e Montserratra vagy a Brit Leevard-szigetekre
címzett leveleket. Bonnet, aki úgy nézhetett ki, mint egy arisztokra­
tikus rabszolga-kereskedő, Edwards kapitánynak nevezte magát, és
azt mondta Knightnak, hogy Barbadosról tart Jamaicára. Hozzátet­
te, hogy valóban van valamijük Knight számára, és erősködött, hogy
jöjjenek fel a fedélzetre. A beszélgetésnek ezen a pontján Knight
végre észrevette a Revenge tatján lengő halálfejes zászlót. Palástol­
ni próbálva nyugtalanságát, Knight ezt udvariasan visszautasítot­
ta. Bonnet akkor hangnemet váltott, és felparancsolta Knightot és a
csónak személyzetét a fedélzetre, azzal fenyegetve, hogy ott helyben
elsüllyeszti őket. A szerencsétlen férfiak a mondottak szerint csele­
kedtek, és felugrottak a felfegyverzett emberek közé. Knight később
úgy emlékezett vissza, hogy „mikor felmentünk a hajóra, az első
szó, amit hallottunk, hogy üdvözölnek minket a kalózok fedélze­
tén", vagyis a hajójukon.
A következő néhány órában Knightot és társait folyamatos fé­
lelemben és zavarban tartották. Először is Bonnet-ék meghívták
őket ebédre. Knight nem fogadta el. A kalózok megismételték az
invitálást, és ezúttal hozzátették, ha visszautasítja, „baj lesz belőle".
A kötelező étkezés alatt Bonnet és emberei kifaggatták a vendége­
iket, és információkat gyűjtöttek a Brit Leeward-szigetekről. Mek­
kora Montserrat erődje Kinsale-ben? Hány ágyú vigyázza a sziget
fő kikötőjét, Plymoutht, és milyen erősek az ott horgonyzó hajók?
Knight elmondta, amit tudott: Kinsale hatvanéves erődjében négy
ágyú van, de még másik hét őrzi a bejáratot Plymouthban. Egyik
hajó sincs nagyon felfegyverezve, csak személyes tűzfegyverekkel.
Utána kérte a kalózokat, engedjék el embereivel együtt, vagy leg­
alább tegyék partra Guadeloupe-on vagy Montserraton, mivel ha­
jójuk parancsnoka akkorra már felmérte a helyzetet, és elmenekült
a helyszínről. Bonnet nemet mondott a kérésükre azzal, hogy a
foglyoknak „el kell menniük és beszélni a Hadihajóval" - a Queen
Anne's Revenge-dzsel -, mielőtt elbocsátanák őket.
Ahogy telt a nap, Bonnet megközelítette a Queen Anne's Revenge-
et és a francia cukroshajót. Feketeszakáll zászlóshajója mellé állt,
elég szorosan, hogy átkiabálhasson egy kérdést a parancsnoknak:
Mit csináljon az elfogottakkal? Az a válasz érkezett, hogy a foglyo­
kat küldje át egy csónakon. Knight és társai áteveztek az erős hadi­
hajóra, melyről úgy látták, holland mintára gyorsra és jól manőve-
rezhetőre épült. Ahogy közelebb értek, valaki a nagy kalózhajóról
üdvözölte őket egy szócsövön keresztül. Az üzenet ugyanaz volt,
mint korábban: „Isten hozott a kalózok fedélzetén."
Amikor felértek a Queen Anne's Revenge-re, Knight csapatát újabb
ebéd várta. Ez alkalommal nem utasították vissza. A kalózok hen­
cegtek a hódításaikkal, de nem fedték fel parancsnokaik nevét, Bon-
net-t „Edwardsnak", Feketeszakállt „Kentishnek" hívták. Fekete­
szakáll ugyanakkor nem csatlakozott hozzájuk, mint azt a foglyok
 hamarosan megtudták, ágynak esett, talán valami olyan betegség­
től, melyet egy korábbi rabszolgaszállító hajója hozott Afrikából.
A parancsnok később fog velük beszélni. Addig is munkára fogták
őket a hajón, ideiglenes tennivalókra.
A kalózok éjjel is folytatták a hajózást. Montserratot érintetlenül
hagyták Nevis, a Brit Leeward-szigetek gyarmatának második leg­
fontosabb szigete kedvéért, melynek vulkáni csúcsa 3200 lábnyira
emelkedik a csillogó óceán fölé. Napkeltekor érték el Nevist. Fekete-
szakáll utasítást adott, hogy menjenek a fő horgonyzóhely felé a szi­
get nyugati partján.
Néhány órával később a kalózok hajóraja elérte Nevis kikötőjét,
de Feketeszakáll olyan beteg volt, hogy alig tudta elhagyni a szállás­
helyét. Kormányosa, William Howard megvizsgálta a cukornáddal
szegélyezett part mentén horgonyzó hajókat. Sokféle hajó állt ren­
delkezésükre - szlúpok, vitorlás kenuk, néhány nagy brigantin és
hajó de észrevett egy terjedelmes fregattot is, melyről Howard azt
gondolta, a Leeward-szigetekre rendelt csatahajó, a hatodosztályú
HMS Seaford az. A látvány izgatottságot váltott ki belőlük, nem
félelmet. Közmegegyezés szerint ott fognak lecsapni a fregattra,
ahol van, felrohannak a fedélzetre, elvágják a horgonyköteleket, és
még mielőtt a hatóságok a parton bármit reagálhatnának, kihajóz­
nak vele a tengerre. Howard felvetette a merész tervet Feketesza­
káll előtt, de a kalóz túl gyengének érezte magát részt venni a koc­
kázatos támadásban, és lebeszélte róla a társaságot. Lesznek más
lehetőségek, mondta nekik, miután jobban megismerték a hajóju­
kat és annak képességeit. Most pedig inkább könnyű célpontokra
összpontosítsanak. Az ő érvei győztek, és Howard parancsot
adott a flotillának, hogy vitorlázzanak Antigua felé, a Brit Leeward-
szigetek fővárosába, amelynek reményeik szerint nem volt haditen­
gerészeti védelme.
A kalózok angol színek alatt hajóztak, és megtettek minden tő­
lük telhetőt, hogy közönséges kereskedőhajóknak tűnjenek, melyek
el vannak foglalva saját dolgukkal. Útban Antiguára mindhárman
 pár mit sem sejtő kereskedőhajó között találták magukat. Talán nem
akartak általános riadalmat kelteni, így nem támadták meg őket.
Ehelyett Bonnet-t valamennyivel a többi hajó elé küldték a Revenge-
en, hogy információkat gyűjtsön. A nap során egy kereskedőszlúp
ment el mellette. Bonnet vagy egyik tisztje köszöntötte, azt állítva,
hogy Barbadosról indultak. Egy férfi a szlúp fedélzetén válaszolt,
hogy ő Richárd Joy, a New Division parancsnoka és tulajdonosa, út­
ban St. Christopherről Antiguára. A kalózok szóltak neki, hogy a
hajójukra kell jönnie, és megígérték, hogy nem esik bántódása. „Mi­
kor a fedélzetre léptem, étellel és itallal kínáltak, és afelől érdeklőd­
tek, milyen hajók vannak a part mentén", emlékezett később vissza
Joy. „Nem tudtam megmondani."
Míg Joy az ebédjét fogyasztotta, Bonnet néhány embere felmá­
szott a New Division-ra, átvette az irányítást a parancsnoki hídon,
és a teljes legénységet átvezényelte a Revenge fedélzetére. Folytatták
Joy kikérdezését, azt követelték, hogy tudassa velük, milyen hajók
vannak St. Christopher kikötőjében. A kereskedő először a tudat­
lanságára hivatkozott, de amikor a kalózok a szlúpja felgyújtásával
fenyegették meg, mindent elmondott nekik. Két hajó van, az egyik
nemrég érkezett Liverpoolból, angol élelmiszerrel megrakodva.
A kalózok megörültek a hírek hallatán, de azt is közölték, a New
Divisiont ennek ellenére is el fogják süllyeszteni. Joy Bonnet-hez
fordult, és könyörgött, hogy hagyják megtartani a hajóját. „Mond­
tam neki, hogy ez mindenen, amivel el tudom tartani a családo­
mat." Bonnet megsajnálta a férfit, és az embereire parancsolt, hogy
adják át a szlúpot, de ne engedjék el alkonyat előtt. Mikor a New
Division végre elindult a kalózoktól, Feketeszakáll kormá­
nyosa, William Howard hagyta Thomas Knightot és legénységét
is vele menni. Ahogy a foglyaik elvitorláztak, a kalózok közelebb
vonták egymáshoz a hajóikat, és tanácskoztak. Az új információik
alapján úgy döntöttek, Antigua helyett inkább St. Christophert tá­
madják meg. A három hajó megfordult, és elindult északnyugatra
új célpontja felé.
 December 1-jén érkezett meg Feketeszakáll flotillája. Az angol te­
lepesek nem lehettek túl boldogok látva a három hajót Sandy Pointba
bevitorlázni, fekete zászlóval az árbocukon. A gyarmatosítók még
nem épültek fel teljesen a háború során őket ért súlyos francia táma­
dásból, és képtelenek voltak fenntartani a sziget védelmét. Ágyúik
alig működtek, és hiány volt puskaporból, lőszerből és képzett tü­
zérekből, még a sziget kikötőre néző fő erődjében, Brimstone Hill­
ben is. Feltehetően összehívták a polgárőrséget, hogy felsze­
reljék a rendelkezésre álló lövegeket, de így sem tudták megakadá­
lyozni Feketeszakállt abban, hogy elfoglaljon és kiraboljon számos
kereskedőszlúpot. (A liverpooli hajót nem találták sehol.)
Szimbolikus gesztusként, hogy mennyire megvetik a király erőd­
jét, Feketeszakáll parancsot adott embereinek, hogy a hatalmas fran­
cia cukorszállítót irányítsák egyenesen az erődítmény ágyúi alá, és
gyújtsák fel közvetlenül a Brimstone Hill lábánál. A cukorral még
mindig megrakott hajó égő pokollá vált, csípős füstje óriási fel­
hőkben gomolygott az erőd kőből készült bástyái felett. Ahogy a
Revenge és a Queen Anne's Revenge kifutott a kikötőből, a kalózok
felégettek néhány kereskedőszlúpot is, olyan látvánnyal hagyták ma­
guk mögött Sandy Pointot, mintha ismételten a franciák támadták
volna meg.
Feketeszakáll és Bonnet tovább folytatta útját fel a Leeward-
szigetekhez, ezüsttel, aranyporral és cukorral tömött hajóikon. Fe­
keteszakáll újabb hat ágyút zsákmányolt, és miközben a Virgin-szi­
getek felé vitorláztak, a legénység ágyútalpakra szerelte őket, és a
helyükre illesztette a Queen Anne's Revenge üresen maradt lőnyílásai
mögött. Feketeszakáll zászlóshajóján immár huszonnyolc darab két-
és hatfontos ágyú volt, de maradt még hely további tizenkettő szá­
mára. Feketeszakáll felépült betegségéből, és talán sajnálta,
hogy nem támadta meg Nevisben a HMS Seafordnak hitt hajót.
Ami azt illeti, a Seaford nem volt Nevisben. Míg Feketeszakáll és
Bonnet Nevis és St. Christopher környékén portyázott, a Seaford a
Virgin-szigeteknél hajózott, Walter Hamilton kormányzót szállította
 körbe gyarmatának szerteágazó területein. A kis fregatt épp meg­
fordult, hogy visszatérjen Antiguára, mikor Feketeszakáll és Bonnet
útjába akadt.
Hamilton kormányzó és a Seaford parancsnoka, Jonathan Rose,
amúgy is aggódott biztonságuk miatt. A Seaford volt az egyetlen ha­
dihajó a nagy területű Leeward-szigeteken, és ez volt a haditengeré­
szet egyik legkisebb fregattja is. A húszéves hajó mindössze kilenc-
venhárom láb hosszú és 248 tonna súlyú volt, huszonnégy ágyúval
és nyolcvanöt fős személyzettel; és ahogy lenni szokott, az emberek
nagy részét munkaképtelenné tette egyik vagy másik trópusi beteg­
ség. Hamilton kormányzó és Rose kapitány mindketten tisztában
voltak vele, hogy nem lennének komoly vetélytársai egy jól felfegy­
verzett kalózszlúpnak vagy fregattnak, különösen, ha a hajójuk fe­
délzetén kellene velük megküzdeniük.
Ami azt illeti, mikor az előző évben Sam Bellamy keresztülhaladt
a gyarmaton, törölték is Hamilton kormányzó körútját a Virgin-szi-
getekre. Végül mégis elindultak, de a veszélyek alól így sem mente­
sültek. Mindössze pár nappal korábban, St. Thomasnál belebotlottak
egy „nagyjából 26 ágyús és 250 fős legénységű" kalózhajóba. A hajón
„fehér zászló lobogott, rajta egy halott ember alakja", és Rose kapi­
tány szerint nem más vezette, mint Olivier La Buse. Annak ellenére,
hogy a Seaford mind ágyúit, mind létszámát tekintve alulmaradt, ül­
dözőbe vette La Buse-t, de elfogni képtelen volt, mivel a másik hajó
gyorsabb volt nála.
Feketeszakáll emberei december 2. körül pillantották meg a
Seafordot St. Thomas mellett, meglehetősen nagy távolságból. A ha­
jót nagy biztonsággal felismerték, talán mert észrevették a haditen­
gerészet megkülönböztető zászlóját a kötélzeten. Gyors megbeszélés
következett. Tudták, létszámban valószínűleg felülmúlják a fregat­
tot, de hogy ezt az előnyüket használni is tudják, át kellett menniük
a hajó fedélzetére. Viszonylag egyszerű dolog volt feljutni egy hajó­
ra, ha azt állva sikerült meglepni, mint ahogy Nevisben tehették vol­
na, viszont ugyanez jóval kockázatosabb volt egy tengeri csata során.
 A Királyi Haditengerészet tüzérei képzettek voltak, és kétszer olyan
gyorsan tudtak tüzelni, mint spanyol és francia vetélytársaik. Ha ki­
lőnek egy adag jól időzített teljes oldalas kartácstüzet, emberek szá­
zait mészárolhatják le néhány másodperc alatt. A Revenge veteránjai
még emlékeztek a szörnyű vérontásra, amikor Bonnet megtámadta
a spanyol hadihajót. Bonnet csak nemrég épült fel akkori sebeiből.
Végül a támadás ellen szavaztak, lévén szükségtelenül kockázatos­
nak tűnt előttük. Ahogy a kalózok később elmesélték egy fogolynak:
„Találkoztak ezzel a hajóval, de elmondásuk szerint nem volt semmi
dolguk vele, és ha üldözőbe vette volna őket, folytatták volna tovább
útjukat." Tartották a menetirányukat, és látták, ahogy a Seaford el­
tűnik mögöttük.
A Seaford fedélzetén Rose kapitány és Hamilton kormányzó azt
gondolta, épp egy rabszolgaszállító és egy kereskedőszlúp mellett
mentek el, és egészen a nap végéig nem jöttek rá, mekkora veszély
leselkedett rájuk. Mikor megközelítették St. Eustacius szigetét, egy
szlúp üdvözölte őket, melyet a tíz mérföldre délkeletre fekvő „St.
Christopherről küldtek, mint futárt". A szlúp legénysége értesítet­
te őket a kalózokról, és hogy két nappal korábban támadást intéz­
tek Sandy Point ellen. A támadás, emlékezett vissza később Ha­
milton kormányzó, „St. Christopher lakóinak... aggodalomra adott
okot a biztonságommal kapcsolatban", és arra sarkallta őket, hogy
jószántukból felszereljenek egy hatágyús szlúpot, ami visszakísérte
a Seafordot Antiguára. Vagy száz fő polgárőr jelentkezett a legény­
ségébe, és tíz másik ember érkezett a Seafordra erősítésként, arra az
esetre, ha a kalózok megpróbálnának felmenni a fedélzetére.
Mikor az izgatott kormányzó visszavitorlázott Antiguára, levelet írt
Barbadosra Francis Hume kapitánynak, és kérte, azonnal küldje a
HMS Scarborough-t a Leeward-szigetekre, és segítsen a Seafordnak
levadászni a kalózokat.
Történészek generációi számolnak be Feketeszakáll és a Scarborough
döntetlenre végződő küzdelméről, Feketeszakáll egyik legfantasz­
tikusabb hőstetteként a sok közül. Az ütközet azonban soha nem
esett meg, ahogy azt a Scarborough és a Seaford naplóinak, és Hume
és Rose kapitányok leveleinek részletes tanulmányozása bizonyítja.
A Scarborough és a Seaford üldözte a kalózokat, majdnem egy hóna­
pon keresztül követve Feketeszakáll és Bonnet mozgását keresztül
az Antillákon; de mindig több mint egy hét hátrányban voltak mö­
göttük, és soha nem sikerült utolérniük őket. A haditengerészeti pa­
rancsnokok hamis értesítést kaptak, hogy Feketeszakállt Dominiká­
nál látták, St. Vincent közelében, és el is indultak egy 300 mérföldön
keresztül tartó vadkacsavadászatra a rossz irányban. A Seaford
és Feketeszakáll közeli találkozásáról szóló feljegyzések összekeve­
redtek a Scarborough John Martellel és más kalózokkal folytatott csa­
tározásaival, és egy soha le nem zajlott totális tengeri ütközetté áll­
tak össze.
A valóságban, miután december 2-án elmentek a Seaford mellett,
Feketeszakáll és Bonnet St. Croixba vitorlázott, arra a helyre,
amit Martel és Bellamy is találkozási pontként használt előző év­
ben. Útközben elfoglaltak két szlúpot, egy dánt és egy angolt, és St.
Croix kikötőjébe vitték őket. Egy vagy két éjszakát maradtak ott,
feltöltötték víz- és tűzifakészletüket, és még néhány zsákmányolt
ágyút raktak a Queen Anne's Revenge-re, mely így már harminchat
ágyús lett. Kikapcsolódásként felgyújtották az angol szlúpot is, rá­
adásként John Martel kalózhajója és más szlúpok kiégett csontvá­
zai mellé. A mostani kereskedőhajók legénységét sem érte bántódás.
Mikor Feketeszakáll készen állt a távozásra, a foglyokat feltették a
dán szlúp fedélzetére, „egy Bermudához tartozó indiánnal és egy
négerrel együtt". Az utóbbi személyek bizonyára már több hónapja
voltak fogságban, és feltehetőleg megkedveltették magukat a kaló­
zokkal, mivel tizenöt uncia aranypor volt náluk. (Ezt a dán és angol
szlúpok parancsnokai ellopták a Tortolába tartó út alatt.)
Feketeszakáll és Bonnet továbbment kelet felé. December 5-én
Puerto Rico keleti végénél voltak. Azon a napon elfogtak egy utolsó
Leeward-szigeteki szlúpot, a Margarétát St. Christopherről, miután
a Queen Anne's Revenge átlőtt egy ágyúgolyót az orrvitorlája felett.
A Margaret parancsnokát, Henry Bostockot utasították, hogy öt em­
berével evezzen át egy csónakban a kalózok zászlóshajójára. Bostock
adta később a legrészletesebb leírást az angol hatóságoknak Fekete-
szakállról és hajójáról. A kalózoknak „látszólag nem volt szükségük
az ellátmányra", de azért magukkal vitték az élőmarhák és a sertések
nagy részét Bostock szlúpjáról, csakúgy, mint könyveit, navigációs
eszközeit, rövid kardjait és tűzfegyvereit. Feketeszakáll, ahogy
Bostock beszámolt róla, „magas, vézna ember volt, nagyon fekete
szakállal, melyet igencsak hosszúra növesztett". Legénysége 300 főt
számlált, zászlóshajója egy „holland építésű... francia-guineai hajó"
volt, harminchat ágyúval. A fedélzeten volt egy nagy halom ezüst, és
mellette a „nagyszerű pohár", melyet Taylor kapitánytól zsákmányol­
tak. A kalózok nem bántották Bostockot vagy embereit, de hármat
közülük kényszerítettek, hogy a hajójukon szolgáljanak. Egy negye­
dik, Róbert Biddy Liverpoolból önként csatlakozott hozzájuk.
Feketeszakáll kifaggatta Bostockot és személyzetét, azt szerette
volna tudni, milyen más kereskedőhajók üzletelnek még a Puerto
Rico-i partoknál. Bostock nem akart beszélni, de Biddy és má­
sok meséltek a francia és dán hajókról, melyeket útjuk során hagy­
tak el. Feketeszakáll előreküldte Bonnet-t a Revenge-en üldözőbe
venni őket, míg a saját emberei befejezték a sivító disznók és bús
marhák átszállítását a Queen Anne's Revenge-re. A kalózok kérked­
ve mesélték, hogyan találkoztak a Seaforddal, és égettek fel hajókat
és szlúpokat. Bostock véletlenül hallotta, mikor megvitatták a ter­
vüket, miszerint a hispaniolai Samantha Bayre vitorláznak (ma a
Dominikai Köztársaság területe), ahol a hajót letisztítják, és „lesben
megvárják a spanyol armadát", mely a számításaik szerint nemso­
kára megérkezik Havannából „pénzzel megrakva, hogy kifizessék a
helyőrségeket" Puerto Ricón. „Azt hiszik, már elmentünk - mondta
Feketeszakáll a spanyolokról, de nemsokára észrevétlenül a hátuk
mögött leszünk."
Ismeretlen okokból Feketeszakáll és emberei különös érdeklő­
dést mutattak egy bizonyos Pinkentham kapitány tartózkodási helye
iránt, aki felől „gyakran kérdezősködtek". A jamaicai és Rhode Is-
land-i kapcsolatokkal rendelkező hajóparancsnok privatér volt a spa­
nyol örökösödési háború alatt, és egy 160 fős fürge hajót irányított.
Feketeszakáll minden bizonnyal ismerte, és talán még a legénységé­
ben is szolgált, amiből gyanítani lehetett, hogy Pinkentham eseté­
ben nem csupán arról volt szó, hogy egyszerűen csak ki akarta fosz­
tani a hajóját. Bostock emberei elmondták Feketeszakállnak, hogy
Pinkenthamet legutóbb St. Thomasnál látták, a Virgin-szigetek
egyik dánok uralta részén, egy nyolcágyús szlúpon. Jamaicára készült,
majd onnan Floridába, hogy lemerüljenek a spanyol roncsokhoz,
amihez hivatalos brit engedélye is volt. Feketeszakáll talán abban
reménykedett, hogy találkozik Pinkenthammel Jamaicába vissza­
felé tartva. (Nem sikerült. Pinkentham szlúpját később elfogta egy
Grinnaway nevű bermudai kalóz, de Pinkentham „10 férfiból, 2 fiú­
ból és 6 négerből" álló legénysége végül legyűrte a támadókat és meg­
menekült.)

Bostocknak volt még egy információmorzsája, olyan, mely a kalózok

világát később a feje tetejére állította. I. György állítólag kibocsátot­
ta kegyelmi törvényét, mely a kalózoknak minden vétségüket meg­
bocsátotta, és következmények nélküli megadást biztosított nekik.
A törvény tényleges kihirdetése nem ért el a Leeward-szigetek ható­
ságaihoz, de voltak tengerészek, akik látták a dekrétumot még Ang­
liában, mikor tizenegy héttel korábban közzétették a London Gazette
hasábjain. A másolat bármely pillanatban megérkezhet, mondta
Bostock. A kalózok, Bostock későbbi beszámolója szerint, meg­
hallgatták a híreket, „de úgy tűnt, nem adnak sokat rájuk". Ez az
információ viszont felkavaró volt, nem is lehetett másként. Fekete­
szakáll majdnem 400 fős flotillájából mindenki úgy gondolta, vissza­
vonhatatlanul bűnösök és lázadók, erre most felbukkant előttük a
második esély lehetősége. Mindegyikük, köztük Feketeszakáll is,
fontolgathatta már párszor, hogy abbahagyja a kalózkodást, és visz-
szavonul törvénytelenül szerzett javaival.
Ha Feketeszakáll kalózai mégis beszélték a friss híreket egymással,
ennek tartalma elveszett a történelem számára. Ami azt illeti, Henry
Bostock volt az utolsó angol, aki Feketeszakállt látta. Miután Fekete­
szakáll elengedte Bostockot, a kalózok mélyebbre hajóztak francia és
spanyol területre, és az információk, melyeket a HMS Scarborough és
a HMS Seaford parancsnokai gyűjtöttek róluk, idejüket múlták. Az
utolsó kapott jelentések a kalózokat Mona szigetére helyezték, Puerto
Rico és Hispaniola közé, végül pedig Samantha Bay mellé. Fe­
keteszakáll onnantól kezdve eltűnt az angol feljegyzésekből, és belé­
pett a spanyol világba, ahol senki nem ismerte a nevét.
 KILENCEDIK FEJEZET

BOCSÁNATKÉRÉS
1717. december - 1718. augusztus

H
enry Bostock nem hazudott Feketeszakállnak. A kalózok
legyőzésére kieszelt terve részeként I. György király 1717.
szeptember 2-án valóban kibocsátott egy királyi hirdet­
ményt, melyben elrendelte, hogy minden kalóz, aki egy éven belül
megadja magát valamelyik brit kormányzónak, megbocsátást nyer
az összes 1718. január 1-je előtt elkövetett kalóztevékenységéért.
Mikor Feketeszakáll lehajózott a Nagy-Antillák mellett, a Hirdet­
mény a kalózok legyőzéséért másolatai már útjukra indultak Ang­
liából a Bostonba, Charlestonba és Barbadosra tartó kereskedőha­
jók fedélzetén. Amint a hajók elérték céljaikat, még a bebörtönzött
kalózokat is szabadon engedték.
A megbocsátási rendelkezést Woodes Rogers gondolta ki, és ő
is kezdeményezte a bevezetésüket, azzal a szándékkal, hogy csök­
kentse az aktív kalózok számát György király ellentámadása előtt.
Azt remélte, hogy a Kegyelmi törvény előnyeit kihasználó kaló­
zok kiszállnak és termelékeny, törvénytisztelő alattvalókká válnak.
Akik nem voltak hajlandóak együttműködni, azokat kímélet nél­
kül le kellett vadászni. György király parancsot adott az összes ka­
tonai és gyarmati alkalmazottnak, hogy fogják el az ilyen hajlítha-
tatlanokat, és 100 fontot kínált fejpénzként minden egyes elfogott
 kalózkapitányért, 50 fontot a magasabb rangú kalóz „tisztekért" és
20-30 fontot az egyszerű kalózokért. A letartóztatások és a
közkegyelem révén, érveltek a király tanácsadói, a Karib-szigetek
kalózai gyengék lesznek ellenállni Rogersnek, amikor megérkezik,
hogy visszaállítsa a rendet a Bahamákon.
A kegyelem hivatalos híre először Bostonba ért el, és a hirdet­
mény szövegét 1717. december 9-én közölte a Boston News-Letter.
Ahhoz túl későn érkezett, hogy megmentse Bellamy legény­
ségének a túlélőit. 1717 tavaszán és nyarán a nyolc rab hiába
várta a menekülését a Boston Prison celláiból. Október végén vitték
őket tárgyalásra, a négyéves bostoni Városháza második emeleti bí­
rósági termébe, a börtöntől százyardnyira lennebb az utcán.35
A St. Michaelről elhurcolt két ácsot - Thomas Southt és Thomas
Davist - nem találták bűnösnek, és szabadon távozhattak. A többi
hatot bitófára ítélték.
Az elítéltek utolsó két hetüket egész New England talán legbefo­
lyásosabb embere, Cotton Mather puritán prédikátor társaságában
töltötték. Massachusetts spirituális és politikai életét alapítása óta
uraló család sarjaként az ötvenkilenc éves Mather érdeklődést muta­
tott a kalózok iránt. Meglátogatta őket celláikban, ahol hosszadalmas
szentbeszédeket tartott nekik, kárhoztatta aljas viselkedésüket és az­
zal vádolta őket, tévesen, hogy megölték minden foglyukat, amikor a
hajójuk zátonyra futott Cape Codnál. A találkozások során az egyik
rab, Simon Van Vorst kitartott ártatlansága mellett, azt hangoztatva,
hogy őt is kényszerrel toborozták. „Kényszerrel! Nem - dorgálta meg
Mather a férfit. - Jobb lett volna meghalni mártírként [a kalózok]
gonosz kezétől, mint felebarátjukká válni." Hazatértében ugyanak­
kor Mather firkantott egy feljegyzést a naplójába a teendők közé:

35A Boston Prison, ahol Kidd kapitány is raboskodott 1699-ben, a mostani Court
Street 26. szám alatt volt, egy kőhajításnyira a Városházától (1713), mely most
Old State House néven ismeretes. A börtön leírása, kicsit túl fantáziadúsan,
szerepel Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című művében.
„Felmentést kérni a halálbüntetés alól. és ha lehetséges, kegyelmet
[a] kalózok egyikének, aki nemcsak jóval bűnbánóbb, hanem ártat­
lanabb is, mint a többi." Ha tényleg megpróbált kegyelmet kérni, ak­
kor az erőfeszítése nem járt sikerrel.
November 15. délutánján Mather elkísérte a halálraítélt foglyo­
kat a börtönből a Charles-folyó kompkikötőjéig. Miután meghall­
gatta utolsó gyónásukat, a seriffek kivezették őket az ártérben emelt
akasztófákhoz. Hatalmas tömeg nézte végig, ahogy a férfiak meg­
tartották utolsó beszédüket. Mather szerint a legtöbben „szokatla­
nul bűnbánóak" voltak, kiváltképp Van Vorst, aki felolvasott egy
zsoltárt anyanyelvén, hollandul, majd arra buzdította a „fiatalem­
bereket, hogy éljenek vallásos életet... tartsák meg a szombatot, és
viselkedjenek jól a szüleikkel". Aztán felakasztották őket. „Figyel­
jék csak - írta Mather egy kiadott feljegyzésében36 az utolsó óráik­
ról - a kalózkodás végét!"
A kalózkodás aranykora azonban még távol állt attól, hogy véget
érjen.

Bostonból a király kegyelmi rendelete lassan terjedni kezdett min­

den irányba. Erős hóvihar hátráltatta a postafutárokat, akik a hírt
Rhode Islandre és New Yorkba vitték, de egy névtelen kereskedőha­
jó alig több mint egy hét alatt leszállította az információt Bermudá­
ra, Benjámin Bennett kormányzó kezeihez. Bennett, aki már régóta
javasolta feletteseinek, hogy csináljanak valamit a kalózköztársaság­
gal a Bahamákon, magára vette a feladatot, és értesítette a kalózo­
kat a kegyelem megérkeztéről. Voltak nyomtatott másolatai a

36 Egy héttel a kivégzés után Mather ezt írta a naplójába: „Talán nem cselekszem
jól, hogy olyasmit adok a könyvárusoknak, amivel a kalózok helyzetét hasznosra
fordítom, az után, hogy nemrég kivégezték őket?" Az eredmény az Útmutatás az
élőknek, a halottak létállapotából, mely nem sokkal ezután jelent meg Bostonban.
 hirdetményről, és a saját fiát kérte meg, hogy vigye el őket egy gyors
bermudai szlúpon Nassauba.
A kormányzó fiának be kellett sétálnia az oroszlán szájába, mind­
össze egy halom nyomtatott papírral felfegyverkezve. Sok honfitár­
sának fogták el a hajóját a kalózok, és magát Bermudát is támadással
fenyegették. Ha rosszul fogadják, a fiatal Bennett könnyen halott­
ként végezhette.
Akkorra már olyan sok kereskedő csempészett árut keresztül-
kasul a Bahamákon, hogy a kalózok feltehetőleg nem figyeltek fel
különösebben a szokatlan szlúpra. Jóllehet ő volt az első hivata­
los látogató a szigeten majdnem két év után, a kalózok valószínű­
leg nem értesültek Bennett érkezéséről, míg partra nem lépett és
osztogatni nem kezdte a másolatokat a király kegyelmi ajánlatáról.
A nyomtatványokat eljuttatták az olvasni tudó emberekhez, akik
hangosan felolvasták a benne lévő szöveget azok előtt, akik nem is­
merték a betűket. Talán órákon belül mindenkinek a tudomására
jutott, hogy kaptak egy második lehetőséget.
Nassau kalózai azonnal két csoportra oszlottak. A kaló­
zoknak legalább a fele el volt ragadtatva, és hősként és megmen­
tőként ünnepelte Bennettet. Ennek a csapatnak volt a vezető alak­
ja Henry Jennings, aki eredetileg nem akart soha törvényen kívüli
lenni, de ide tartozott még Leigh Ashworth, Bellamy régi kormá­
nyosa; Richárd Noland; a veterán kalózkapitány Josiah Burgess; és
Jean Bondavais is, a francia kalóz, aki korábban próbálta megsze­
rezni a fogoly John Howell sebészt Hornigoldtól. Hornigold a ten­
geren volt Bennett megérkeztekor, de az ott maradt emberei ezzel a
csoporttal szimpatizáltak. Ebbe a táborba csatlakoztak a mértékle-
tesebb kalózok - egykori tengerészek és privatérok, akik a profitot
szemük előtt tartva lettek kalózokká.
A kegyelempárti tömeg alig várta, hogy visszanyerje legitimitá­
sát, és hogy szabadon befektethesse a zsákmányt valamilyen keres­
kedelmi vállalkozásba. A sziget több tucat foglya és elhurcolt mes­
terembere támogatta őket, örömükben felmásztak a nassaui erőd
 tetejére és felhúzták a Union Jacket, így fejezve ki hódolatukat a Ko­
rona előtt.
A másik tábor ettől a lépéstől dühbe gurult. Ők voltak a hajlítha-
tatlan törvényenkívüliek, megkeseredett és dühös férfiak, akik nem
üzletemberként vagy tolvajként tekintettek magukra, hanem mint
lázadókra vagy gerilla felkelőkre a hajótulajdonosok, kereskedők és
sok esetben a György király elleni harcban. A kegyelemellenesek
közt sok olyan kalóz volt, akik Stuart-párti vagy „jakobita" érzel­
mekkel bírtak, és kiábrándultak a György király és a Hannover-
ház elleni 1715-ös felkelés bukása miatt. Ide tartozott Paulsgrave
Williams, a könyörtelen Christoper Winter és Nicholas Brown
szlúpkapitányok, és néhány becsvágyó fiatalember, akik hamarosan
hírhedtté válnak: Edward England, Edmund Condent és Calico
Jack Rackham. Kétségbevonhatatlan vezetőjük Charles Vane volt.
Egészen idáig Vane a háttérben maradt, egyike volt a több száz
alacsony rangú kalóznak, akik fel-alá sétáltak Nassau utcáin, ittak,
szerencsejátékot játszottak, verekedtek és a bordélyházakat látogat­
ták. Jól megélt a jövedelméből, amit Henry Jenningsnél keresett,
főleg az 1716-ban a spanyol roncsokról lopott zsákmány rá eső ré­
széből. Talán kiruccant kisebb utakra más kalózkapitányokkal, de
úgy tűnik, a közbeeső évet és még egy felet szinte végig úgy töltött,
ahogy Jennings is: ült a parton a babérjain, és élvezte a bahamai
kalózköztársaság nyújtotta szabadságot. A kegyelem híre megszű­
néssel fenyegette a kalózfészket, csakúgy, mint a szóbeszéd, hogy
György király új királyi kormányzót nevezett ki a Bahamákra.
A jakobita szimpatizáns Vane nem igazán örülhetett, mikor György
király kiáltványát olvasta. Felháborodva nézte kevésbé elkötelezett
kollégáit az erőd tetején ünnepelni az újonnan felhúzott brit zászló
alatt.
Vane csoportja a főtéren gyülekezett, melyet hamarosan megtöl­
tött a több száz felfegyverzett és dühös ember. Megrohamozták a
szomszédos erőd falait, kiűzték a bent mulatozókat, és a Union Jac­
ket lehúzták a zászlórúdról. A helyére olyan lobogót vontak, mely
 nem hagyott kétséget hűségük tekintetében: „a fekete zászlót, rajta
a halálfejjel".
Vane frakciója megpróbált külső támogatást is szerezni. Csempé­
szekből és angliai jakobita kapcsolatokból álló hálózatuk révén üze­
netet küldtek George Cammocke kapitánynak, a Királyi Haditen­
gerészet egyik parancsnokának, aki felkarolva a Trónkövetelő ügyét
akkoriban Franciaországban élt. Az üzenetben a kalózok „közös
szívvel és hanggal nyilvánítják III. Jakabot királyuknak" és „készen
állnak győzedelmeskedni vagy elbukni merész vállalkozásukban"
I. György ellen. Ahogy Cammocke később mesélte, a kalózok azt
írták, hogy „megvetik és visszautasítják az említett kegyelmet" és
„az az alázatos kívánságuk", hogy a Stuartok „küldjenek nekik egy
olyan személyt, akinek van neve Anglia Királyi Haditengerészeté­
ben", hogy szolgáljon náluk, mint „Amerika jakobita főparancsnoka
tengeren és szárazföldön", és legyen feljogosítva arra, hogy privatér-
megbízásokat adjon a kalózoknak, és hogy segítsen megszervezni
az ellenállásukat a hannoveri királlyal szemben. Ilyen vezetéssel,
mondták, sikeres támadást indíthatnának Bermuda ellen, és bizto­
síthatnák a gyarmatot a Stuartok számára.
Különleges ajánlatuk az angliai támogatókon keresztül mindösz-
sze három hónap alatt ért el Cammocke-hoz. A veterán tengerész­
tiszt lelkesen fogadta a kalózok tervét, és azonnal felajánlkozott,
hogy maga megy el Nassauba. Egy 1718. március 28-án kelt levél­
ben, melyet Stuart Jakab anyjának, a trónfosztott Modenái Mária
királynőnek küldött, Cammocke felajánlja, hogy Cádizban megvá­
sárol 15 000 fontért egy ötven ágyús hadihajót, legénységet toboroz
rá angol jakobitákból és elvitorlázik a Bahamákra, mint a Stuartok
admirálisa. Mikor megérkezik Nassauba, Cammocke, III. Jakab en­
gedélyével, közkegyelmet hirdet minden kalóznak, és felfogad­
ja őket privatérnak. Menetrend szerinti postahajó-szolgálatot állít fel
Nassau és Spanyolország között, így a száműzött Stuartok inten­
zív kommunikációs kapcsolatban tudnak maradni a kalózokkal. „Az
egyetlen eszközünk, hogy sikerrel visszaállítsuk a Stuart-házat, ha
 a közös ellenséggel szemben használjuk őket - írta Cammocke. -
Mert ha el tudjuk pusztítani Nyugat-India és Guinea kereskedelmét,
elérhetjük, hogy az angol kereskedők... inkább a rend helyreállítá­
sát kívánják, mint [engedjék], hogy [György] a Braunschweig her­
ceg tovább maradjon." A bahamai események azonban megelőzték
Cammocke számításait, mielőtt azok felszínre bukkanhattak volna.
Nassauban a helyzet 1718 januárja folyamán továbbra is feszült
maradt. Számos kalózhajó érkezett vissza jól megrakott zsákmány­
nyal, emlékeztetőként a kalózkodás előnyeiről. Köztük volt a pa­
lackozott pálinkával megpakolt Mary Galley Bristolból, és három
nagy francia hajó, melyek brandyt, fehér- és vörösbort szállítottak.
Hornigold két jól felfegyverzett holland kereskedőhajót hozott ma­
gával a mexikói Vera Cruzból. Az egyiken huszonhat ágyú volt,
elegendő újra felszerelni Nassau erődjét, míg a másikon, a Younge
Abrahamon a hollandiai Flushingból, negyven ágyú, meg nagy adag
gyengén kezelt állatbőr, mely nemsokára nagy befolyással lett Nas­
sau életére.
A kalózok egyetemes tanácskozást tartottak a véleménykülönbsé­
geik leküzdésére, de A kalózok egyetemes története szerint, „olyan
nagy volt a zaj és a lárma, hogy nem tudtak semmiről megállapod­
ni". Vane tábora azzal érvelt, hogy meg kell erősíteniük a szigetet és
György királyt egyezkedésre bírni, míg híreket nem kapnak Stuart
Jakab száműzetésben élő udvarától. Másrészről Jennings ragaszko­
dott hozzá, hogy „mindenféle hűhó nélkül" fogadják el a kegyelmet,
és adják át a szigetet a királyi kormányzónak, amint az megjelenik.
A megosztottság „annyira összezavarta" a kalózokat, „hogy a gyűlé­
sük hamar véget ért, anélkül hogy valamire jutottak volna".
Mindezek után úgy tűnt, mintha New Providence-en mindenki
összepakolna. A hajthatatlanok felszerelték a hajókat és szlúpokat
a kikötőben, felkészülve az esetleges hosszú és fáradságos utazások­
ra. Christoper Winter és Nicholas Brown Kubába vitorlázott,
hogy elrejtőzzenek a spanyolok között. Edmund Condent kilenc-
venhét másik emberrel jelentkezett a Dragon szlúp fedélzetére,
melyet afrikai és brazíliai útra készítettek elő. Vane és tizenhat kö­
vetője megszerezte az irányítást a Lark szlúp felett, és elbújtak egy
félreeső horgonyzóhelyen a közelben, hogy a hajót átalakítsák kalóz­
kodásra. Közben a többi lakos átvitorlázott a szomszédos brit gyar­
matokra, élni a kegyelem lehetőségével. Jennings és tizenöt embere
a Borshebon átment Bermudára, és kegyelmet kapott Bennett
kormányzótól. Mások utazást fizettek be Dél-Karolinába, Rhode
Islandre vagy Jamaicára tartó kereskedőszlúpokra. Hornigold
Nassauban maradt, de egy szlúpot Jamaicára küldött nyolcvan em­
berével. Minden bizonnyal aggódott a biztonsága miatt a kegyelem­
ellenes kalózok között, mivel arra utasította távozó embereit, hogy
kérjék meg Port Royal haditengerészeti hatóságait, hogy küldjenek
egy hadihajót Nassauba „védekezés céljából".
Akkorra már valóban útban volt a Királyi Haditengerészet egy
fregattja, de New Yorkból, nem Jamaicáról.

Vincent Pearse kapitány, a hatodosztályú HMS Phoenix parancs­

noka karácsony napján kapott hírt a rendeletről, egy heves
hóvihar alkalmával, ami lelassította a Bostonból érkező pos­
tafutárt. Míg a többi haditengerészeti hajó parancsnoka passzívan
vette tudomásul a közleményt, és szokásos módon folytatták tovább
napi teendőiket, Pearse fiatal és ambiciózus lévén készen állt
elvinni a híreket közvetlenül a kalózoknak. Megkapta New York
kormányzójának áldását, és azonnal elkezdte felszerelni a hajóját,
mely a telelésre felkészítve tétlenkedett, behúzott ágyúkkal,
biztonságba helyezett ellátmánnyal és leszedett felsőárboccal és kö­
télzettel.
Pearse tudta, fregattjának szüksége lesz minden előnyére, ha a ka­
lózok mégis ellenségesnek bizonyulnak. A Phoenix egyike volt Bri­
tannia legkisebb fregattjainak. 273 tonnájával és kilencvenhárom láb
hosszúságával nem volt nagyobb egy méretesebb kalózhajónál, mint
például a Whydah vagy a Queen Anne's Revenge, de azoknál kisebb
tűzerőt szállított. Az előző év során az Admiralitás eltávolíttatta a
háborúidőben felszerelt négy tatfedélzeti ágyút, így a fregatton csak
húsz darab hatfontos ágyú maradt. Érzékeny volt a személyzetet te­
kintve is, ugyanis csak a békeidőre szóló kilencven fős létszámmal
rendelkezett. Az építése sem volt különösebben jó. Ahogy a neve
is sugallja, a Phoenixet eredetileg tűzhajónak tervezték, vagyis arra,
hogy megrakják éghető anyagokkal, meggyújtsák és az ellenséges
flotta közé vezessék, miközben a legénység az utolsó pillanatban el-
hagyja egy menekülőcsónakon. Ahogy február 5-én délután
vitorlát bontott Nassau felé, Pearse kapitány csak reményked­
hetett benne, hogy nem vállalta túl magát.
Február 23-án reggel a Phoenix megérkezett a nassaui kikötő fő­
bejáratához, és a legénysége idegesen pillantotta meg a pusztuló
erődítmény ágyúit és a tetőn lobogó halálfejes zászlót. A kikötő­
ben tizennégy hajó volt horgonyon, mindenféle nemzetek zászlaja
alatt: holland, angol, francia, spanyol és a kalózok által kedvelt fe­
kete vagy vörös zászlók. Öt hajó nagyméretű volt, köztük a
Hornigold által szerzett jól felfegyverzett holland zsákmány, csak-
úgy mint a Mary Galley, a fegyverek nélküli francia borszállító, és
egy kis angol kereskedőhajó. A többi kilenc, jegyezte fel később
Pearse a naplójában, „ezekkel a kalózokkal kereskedett, de azt szín­
lelték, mintha [addig] nem tettek volna ilyet, míg ki nem hirdették
a kegyelmi törvényt".
Pearse parancsot adott hadnagyának, Mr. Symondsnak, hogy ál­
lítson össze egy partra szálló csoportot, ami kiviszi a hirdet­
mény másolatait a szárazföldre. Ahogy a Phoenix hosszúcsónakja
lassan haladt útján a kikötő felé, benne a béke fehér zászlóját tartó
Symondsszal, a kalózoknak volt idejük felmérni a helyzetet. Köny-
nyedén elzavarhatták volna a Phoenixet, az erőd ágyúi mellett a ka­
lózok már fent voltak a harminchat ágyús Younge Abraham és egy
másik huszonhat ágyús holland hajó fedélzetén. Ha így tennének,
meglehetős emberveszteségeik lennének, és egyik túlélőnek sem
 lenne újabb esélye kegyelmet kapni. Hornigold, a legtapasztaltabb és
legbefolyásosabb kalóz akkoriban a szigeten, a békés megközelítést
javasolta. Akik igénybe kívánták venni a kegyelmet és vissza akartak
térni a civilizált társadalomba, megtehették; akik még mindig nem
tudták elfogadni a kegyelmet, azok előnyükre használhatták, hogy
több időt nyerjenek. Az alacsonyabb rangú kalózok beleegyeztek.
Mikor Symonds kilépett a partra kezében a kiáltvánnyal, „számos
kalóz fogadta, nagy udvariassággal", tanúskodik Pearse hajónaplója.
A hadnagy hangosan felolvasta a már ismerős hirdetményt a kaló­
zok előtt, akik, érzése szerint, „hatalmas örömmel" üdvözölték azt.
Symonds néhány óráig volt a parton, és ez alatt a kegyelempárti
csoport pár tagja röviden eligazította. Meg akartak szabadulni a lá-
zító Charles Vane-től, jobban, mint bárki mástól a kegyelemellenes
frakcióból, és elárulták a hadnagynak, hol találja Vane titkos hor­
gonyzóhelyét. A kegyelempárti kalózoknak megelégedésükre szol­
gálhatott, mikor látták a Phoenixet kivitorlázni a kikötőből és ül­
dözőbe venni félelmetes ellenségüket, Vane szövetségesei viszont
zavarodottan figyelhettek.
Pearse megtalálta Vane szlúpját a Busket Cay nevű kis szigetecs­
ke mögött megbújva, pont ott, ahol az informátorok elmondása sze­
rint lennie kellett. Úgy helyezkedett el a Phoenixszel, hogy elzárta
a bejáratot a kikötőhöz, majd kiadta a parancsot a tüzelésre.
A Lark fedélzetén Vane csapatának nem sok választása volt, mint
megadni magukat. Ahogy a hatfontos ágyúgolyók a vízbe csobban­
tak kis hajójuk körül, a tizenhat ember kitalált egy fedőtörténetet.
Azt fogják mondani a Phoenix parancsnokának, hogy nem kalóz-
kodni készültek, hanem Nassauba, találkozni vele, és többet meg­
tudni a királyi kegyelemről. Ezzel a történettel Vane és új fedél­
zetmestere, a félelmet nem ismerő ír Edward England áthajózott a
Phoenixre, és megadta magát.
Pearse nem dőlt be Vane-nek, György király nevében lefoglalta a
Larkot, és őrizetbe vette Vane-t és bandáját. Bár a nap már lemenőben
volt, Pearse bízott benne, hogy megtalál]ák az utat vissza Nassauba,
így a Phoenix az éjszaka alatt tovább vitorlázott, és reggelre meg is ér­
kezett. Leengedte a horgonyt a harminc láb mélyvízben, közelében
a Larkkal. A kor protokollját követve a két holland hajó fedélzetén
lévő kalózok ágyútűzzel üdvözölték őfelsége hajóját, ezzel elismerték
a fennhatóságát.
Nem sokkal később egy sor csónak evezett ki a városból, Pearse
leírása szerint, „parancsnokaikat és vezéreiket", Hornigoldot, Fran-
cis Lesley-t, Josiah Burgesst és Thomas Nicholst szállítva. Pearse a
naplójában emlékezett vissza társalgásukra, később a nap folyamán.
„Közölték velem, hogy a szlúp elfoglalása nagy riadalmat kelt[ett]
közöttük, a kalózok mind azt gondolják, az elfogott [Vane-t és a
többi] embereket ki fogják végezni." A kalózparancsnokok azt ma­
gyarázták Pearse-nek, hogy ha elengedi Vane csapatát, „az nagyon
jó eszköz lenne arra, hogy rávegye [Nassau lakosságát] a megadásra,
valamint hogy fogadják el a kegyelmi törvényt". Pearse, tekintet­
tel törékeny pozíciójára, megfogadta a kalózparancsnokok taná­
csát, és elengedte Vane-t, Englandet meg a többi tizennégy fér­
fit, biztosítva őket „Őfelsége feléjük irányuló jóindulatáról".
A Larkot azonban megtartotta, és átküldte néhány emberét, hogy
alakítsák át kereskedőhajóvá. Pears közölte a kalózkapitányokkal,
hogy a híres Woodes Rogerst, aki körülhajózta a Földet, és elfogott
egy Manila-gályát a háború alatt, kinevezték a Bahamák kormány­
zójává, és várhatóan azon a nyáron érkezik Nassauba. Azt is hoz­
zátette, hogy kész minden embernek aláírt tanúsítványt adni, aki
a király bocsánatát elfogadja. Ez valamilyen szintű védelmet jelen­
tett Rogers megérkezéséig, vagy amíg a kalózok úton voltak más
gyarmatokra, hogy kegyelmet kérjenek az ottani kormányzóktól.
Hornigold, Vane és a többi kalóz sorhajókapitány partra evezett,
és ígéretet tettek, elkövetnek mindent, hogy meggyőzzék a parton
maradottakat a kegyelem elfogadására.
Miután a kalózok elmentek, elkezdett esni az eső, és nem állt el a
következő nap sem. Pearse fülledt kabinjában várta, hogy valami hírt
kapjon a partról. A második reggelen, 1718. február 26-án csónakok
 özönlöttek felé az esőben, mindegyik tele magukat megadni szándé­
kozó kalózzal. Pearse fogadta őket a rákövetkező két nap során, jó­
váhagyta kapitulációjukat, aláírta a védelmi tanúsítványt, és hozzá­
adta a nevüket a nemsokára bocsánatot nyerő kalózok egyre bővülő
listájához.
Az első csónakszállítmányban ott volt Hornigold, Williams,
Burgess, Lesley és Nichols, csakúgy, mint Bellamy régi kormá­
nyosa, Richárd Noland, és Hornigold kormányosa, John Martin.
Pearse névjegyzéke ötvenről százra nőtt, majd 1209-re, és az arany­
kori kalózok valóságos Ki kicsodáimmá állt össze. Nemsokára rajta
volt az eredeti munkatársak többsége még Hornigold periaguás kor­
szakából - Thomas Terrill, John Cockram és Dániel Stillwell; Henry
Jennings privatértársa, Leigh Ashworth; és még néhány férfi, akinek
kalózkarrierje még közel sem ért véget, köztük Sámuel Moody és
Charles Vane. A Bahamákon töltött első hete után Pearse úgy
érezte, sikerült felülkerekedni a problémákon. A néhány ezer kalóz
helyett, akikre érkezésekor számított, mindössze 500 „fiatal és el­
szánt bajtárs" volt ott, Pearse szavaival, „egy csoportnyi meggondo­
latlan ember".
Sok kalóznak egyáltalán nem állt szándékában kilépni a kalóz­
létből, és nemsokára jelét is adták nyugtalanságuknak a Phoenix
jelenléte miatt. Március 1-jén Pearse felvonta a fregatt összes jel­
zőzászlóját, és feldíszítette a hajót teljes pompájába, hogy megün­
nepeljék György király legidősebb fiának és utódjának, Wales her­
cegének a születésnapját. Néhány jakobita beállítottságú kalóz erre
válaszul felgyújtott egy angol kereskedőhajót, megtörve az ünnepi
hangulatot.
Közben Vane és követői csendben készültek visszatérni a kalózko­
dáshoz. Tizenhatodika késő éjjelén Vane tizenhat emberével csónak­
ba szállt Nassau kikötésre alkalmas partrészén, hangtalanul elevez­
tek a Phoenix mellett és kiosontak a kikötő széles nyugati bejáratán
keresztül. A következő éjjelen huszonnégy másik kalóz kelt útra,
hogy találkozzon a Bahamák új sorhajós kalózkapitányával.
 Vane számba vette embereit. Edward England, a fedélzetmeste­
re, ravasz és bátor volt, a kereskedelmi hajózás veterán elsőtisztje,
akit még valamikor Christopher Winter kényszerített a szolgálatá­
ba. Azóta odaadó kalóz lett belőle, bár visszafogottabb, mint Vane.
„England volt az egyik közülük, akiről azt lehetett gondolni, van
annyi esze", mint hogy kalóznak álljon, írta róla a Kalózok általános
történetének szerzője. „Elég jó természete volt, és nem hiányzott be­
lőle a bátorság sem. Megelégedett volna szerényebb zsákmánnyal és
kisebb horderejű csínytevésekkel... de általában leszavazták, és mi­
vel tagja volt ennek a förtelmes társaságnak, kénytelen volt társulni
velük minden bűnös cselekedetükben." Vane „förtelmes tár­
sasága" negyven főből állt. John Rackham kitűnt a többiek közül,
mert megvolt az a különös szokása, hogy rikító nyomatú indiai ka­
likóból készült ruhákat viselt. A többiek ekkor kezdték Calico Jack-
nek hívni. Vane csapatának minden vagyona két csónak és egy
halom kézifegyver volt, de nem volt többje Hornigoldnak, Fekete-
szakállnak és Bellamynak sem, amikor elindultak. Ha Pearse kapi­
tány és Bennett kormányzó azt gondolta, a Bahamákon leáldozott
a kalózoknak, akkor Vane tartogatott még nekik néhány meglepe­
tést a tarsolyában.

Vane csoportja pár napig Nassautól keletre rejtőzködött, és várta

a kedvező alkalmat. Március 21-e tökéletes feltételekkel érkezett
meg. A szél gyenge volt és változó irányból fújt, lehetővé téve a ka­
lózoknak, hogy evezős csónakjaikkal utolérjék a vitorlázó hajókat.
Egy jamaicai kereskedelmi hajó jött megkerülve New Providence
keleti végét, lassan sodródott a nassaui kikötő szűk keleti bejárata
felé. Ahogy elhaladt mellettük, Vane emberei kötelekkel és csák-
lyákkal felszerelkezve kieveztek csónakjaikkal a rejtekhelyükről, és
rázúdultak a kis szlúpra. A legénység harc nélkül megadta magát.
Most már csak egy biztonságos hely kellett, ahol a kalózok
 szétoszthatták a zsákmányt és átszerelhették a hajót. A választás
Nassau kikötőjére esett, egyenesen a kellemetlenkedő Pearse kapi­
tány orra előtt.
Vane emberei készek voltak kihasználni Nassau kikötőjének sajá­
tos földrajzi elhelyezkedését. Az egyik ok, amiért a kalózok Nassaut
választották bázisukul, hogy a nyugati elsődleges bejárat mellett a
kikötő rendelkezett egy hátsó ajtóval is - egy keskeny, de hajózható
csatornával a keleti végén, melyen a tapasztalt navigátor egy szlúpot
is át tudott vinni. A bejárat közelében egy alacsony homokpad, a
Fazekasok zátonya osztotta a kikötőt kétfelé: semelyik nyolc lábnál
mélyebbre süllyedő hajó nem tudott átkelni a homokos rész felett,
a kis sziget egyik oldalán sem. A Phoenix a pad nyugati olda­
lán horgonyzott, és túl nagy volt az átkeléshez. A kalózok áthajóz­
hattak szlúpjukkal a keleti átjárón, és kifoszthatták zsákmányukat
a Fazekasok zátonya mögött, akár Pearse kapitány szeme láttára.
Az egész nem volt más, mint politikai színjáték. A renegát ka­
lózok kijöttek a kikötőbe, piros vagy „veres" zászló lobogott az ár­
bocuk csúcsán, horgonyt vetettek a biztonságos medencében, és
lármásan belekezdtek zsákmányuk kifosztásába, úgy, hogy jól le­
hessen látni őket a Phoenix fedélzetéről. Vane a szlúp legénységét
partra tette a Fazekasok zátonyán, ahonnan kiúszhattak a városba,
de a parancsnokukat ott tartotta, megígérve neki, hogy visszakapja
hajóját, amint szereznek helyette kedvükre valót. Végig mulatozták
az éjszakát, tivornyájuk hangja partra csábítgatta a kalózokat, és
arra, hogy folytassák tiltott mesterségüket.
Pearse kapitány tisztában volt vele, azt akarják, hogy végignéz­
ze a bohóckodást. Mindenki tudta a Bahamákon, hogy elengedte
Vane-t, és aláírta a kegyelemlevelét. Vane pedig most veszi magá­
nak a bátorságot, és gúnyolódik vele. Kellett valamit tennie, még­
pedig gyorsan. Összehívta tisztjeit, és felvázolt egy tervet.
Hajnali egykor, mikor a kalózok ünneplésének a hangja lentebb
hagyott, Pearse embereiből felfegyverzett egy kontingenst, és be­
ültette őket a Phoenix legnagyobb csónakjába. Keresztüleveztek az
elsötétült kikötőn, amilyen halkan csak lehetett, megkerülték a Fa­
zekasok zátonyát, tovább a kalózszlúp felé, abban a reményben,
hogy sikerül meglepni őket. Azonban Vane állított őrt, és mikor a
haditengerészeti különítmény muskétalövés távolságon belülre ért,
kézifegyverek golyózáporával üdvözölték őket. A Phoenix emberei
viszonozták a tüzet, de néhány lövésváltás után kiderült, a kalózok
túlontúl erős ellenfelek, és így sietősen visszavonultak. A Ki­
rályi Haditengerészet az erejét akarta fitogtatni, de ehelyett futásra
kényszerült.
A rövid ütközet nagyot lendített Nassau kalózainak életkedvén.
A hadihajó hirtelen sebezhetőnek tűnt, Vane emberei pedig hősi­
esnek. A közhangulat a lemondásról egy éjszaka alatt váltott át el­
lenszegülőre. „Számtalanszor hívtam össze Őfelsége nevében a la­
kosokat, és használtam minden lehetséges érvet az egyezkedésre,
hogy segítségemre legyenek legyőzni a már említett kalózt", írta
később Pearse. „De mindig visszautasítottak minden általam fel­
ajánlott utat. Ellátták és támogatták [Vane csapatát] élelemmel és
más szükséges dolgokkal, és nem kis gyűlöletet mutattak a kor­
mánnyal szemben."
Pearse helyzete innentől kezdve egyre rosszabb lett. Március 23-án
este elhagyta a kikötőt, hogy négy szlúpot biztonságban kivezes­
sen a Bahamákról. Az egyikhez személyes érdekből ragaszkodott.
Vane szlúpját, a Larkot a Phoenix matrózaival szerelte fel, és profit-
orientált kereskedelmi misszióba küldte St. Augustine-ra. Amikor
hat nap után visszatért, tekintélye tovább csökkent. Nassau kalózai
felgyújtották a Younge Abrabamst és a Mary Galley-t, és a huszon­
hat ágyús hajót partra futtatták Hog Islanden. Március 31­
én Vane visszatért menedékhelyére Nassau kikötőjének keleti me­
dencéjében, hogy legutóbbi zsákmányával, a Larkkal gúnyt űzzön
Pearse-ből. Pearse minden igyekezete ellenére sikerült megszereznie
ugyanis a hajót. De ami még kellemetlenebb volt, a Lark fedélzetére
küldött királyi haditengerészeti matrózok közül hárman átszöktek
Vane legénységébe. Pearse nemcsak alulmaradt embereit és a
 fegyverzetet tekintve, hanem amiatt is aggódnia kellett, hogy saját
személyzete is hősként tekint a kalózokra.
Míg az ágyúkat és az ellátmányt szállították át a Larkra, Vane
emberei sértéseket kiabáltak a Phoenix felé, Vane pedig a felégeté­
sével fenyegetett. Aztán vakmerőén áteveztek a nyugati medencén
keresztül a városba, elhaladva közvetlen a hadihajó mellett.
Pearse ágyú- és kartácstüzet nyitott a csónakra, és utasította a ka­
lózokat, hogy azonnal menjenek fel a Phoenix fedélzetére. Ők ügyet
sem vetve az utasításokra és a körülöttük vízbe csapódó lövedékekre,
folytatták útjukat a város felé.
Mindössze három nap alatt Vane bandája tizenkilencről hetvenöt
főre ugrott. Időközben elfoglalt két újabb szlúpot, ame­
lyeknek a parancsnokai, figyelmen kívül hagyva a veszélyt, a ka­
lózok mellett horgonyoztak le. Pearse megpróbálta figyelmeztetni
őket, eloldatta a fővitorláit és hagyta „a vásznakat lobogni a széllel",
de nem segített.
Április 4-én Vane felhúzott egy fekete zászlót a Lark árbocának
a tetejére, és kihajózott a tengerre. A fürge hatágyús szlúppal és a
megfelelő emberekkel Vane olyan pozícióba került, hogy meg tud­
ta bénítani a teljes kereskedelmet a Bahamákon. Nem sok együtt­
érzést mutatott áldozatai iránt, különösen ha azok Harbour Island
csempészkereskedői voltak, akik abban a pillanatban kapituláltak
Pearse előtt, amint feltűnt a brit lobogó. Megfizetik az árát, amiért
nem voltak hűek a kalózköztársasághoz.
Pearse kapitány tarthatatlan helyzetben találta magát Vane távo­
zása után is. A kalózok „változtattak viselkedésükön, és megfenye­
gették a kapitányt... hogy menjen el, különben pórul jár", jelentet­
te Bennett kormányzó, miután kikérdezte a Bermudán kegyelmet
kérő kalózokat. „Úgy gondolom, mostanra mindenki megadta ma­
gát, akinek szándékában állt, és attól félek, nemsokára megsokszo­
rozódik azok száma, akik maradtak kalóznak, mivel [a tengerészek]
túl sokan akarnak majd csatlakozni hozzájuk, ha megfosztatnak
[hajóiktól]."
 Pearse mindent megtett, hogy ne derüljenek ki a gyengeségei, de
április 6-án az egyik ács véletlenül felgyújtotta a Phoenixet, miköz­
ben szurkot melegített. A legénység hamar megfékezte a tüzet, ám a
szimbolikus kár helyrehozhatatlan volt. Két nappal később a Phoenix
felvonta a horgonyt, és öt kereskedőszlúp társaságában kihajózott
a kikötőből New Yorkba. A kapitány végső szégyenére, zátony­
ra futottak kivezető útjuk alatt. Nassau lakosai órákig néz­
ték, ahogy a legénység próbálta kiszabadítani a Phoenixet. Aztán
Pearse-ék távoztak, és Nassaut újra otthagyták a kalózok markában.

1717-1718 telét Feketeszakáll és Bonnet spanyol területen töltötte,

mozgásuk és tevékenységük ismeretlen maradt a brit hatóságok előtt.
Spanyol tengerészek mesélték jamaicai kollégáiknak, hogy egy ka­
lóz, akit csak „Nagy Ördögként" ismernek, a Mexikói-öbölnél por-
tyázik, és a hajója tömve van „mindenféle kincsekkel". Nem
sokkal ezután azt jelentették Bonnet-ről és Feketeszakállról, hogy
Vera Cruz mexikói kikötője környékén cirkálnak, négy szlúppal és
„egy negyvenkét ágyús hajóval". Állítólag egy gályára vadásztak, a
Royal Prince-re, és azzal kérkedtek, hogy „az Adventure hadihajót is
elfoglalják majd, ha tudják". Meglehetősen merész kijelentés
volt: a Jamaicán állomásozó 438 tonnás, ötödosztályú, harminchat
ágyús HMS Adventure volt abban az időben a Királyi Hadi-
tengerészet legerősebb fregattja a nyugati féltekén.
Március végén Feketeszakáll és Bonnet elvált egymástól a Hon-
durasi-öbölben. Feketeszakáll a Queen Anne's Revenge-dzsel a
Turneffe-szigetre ment, a mai Belize partjaitól huszonöt mérföldre
lévő, nagy körben elterülő, mangrove és korallhomok alkotta szige­
tecskéhez, mely kedvelt pihenőhelye volt az angol kereskedőhajók­
nak. Bonnet a Revenge-et száz mérfölddel tovább délre vezette, és
a korallzátonyokkal szegélyezett Bay-szigeteknél nézett zsákmány
után, a mostani Honduras partjainál.
 1718. március 28-án Bonnet emberei megpillantottak egy nagy
hajót a Bay-szigetek legnagyobbika, Roatán mellett. A bostoni il­
letőségű 400 tonnás hatalmas Protestant Caesar lőréseiből huszon­
hat ágyú csöve nézett kifelé. Méretében több mint négyszerese volt
a Revenge-nek, mely csupán tíz ágyút és ötven embert szállított.
Az erőviszonyok ellenére Bonnet és legénysége a támadás mellett
döntött megkockáztatva, hogy megismétlődik a különc ültet­
vényes spanyol hadihajóval vívott, egy évvel korábbi katasztrofális
ütközete. Este kilencre érték utol a Protestant Caesart, okosan a sé­
rülékeny tatja irányából közelítve meg a hajót. Bonnet emberei tü­
zet nyitottak öt ágyúval és egy sor muskétával, amire aztán két tat­
ágyúból és egy adag puskából érkezett a válasz. Amint elült a füst,
Bonnet átkiáltott, hogy ha a hajó még egyet tüzel valamelyik ágyú­
jával, „nem irgalmaznak", vagyis megölnek mindenkit a fedélzeten.
A Protestant Caesar tapasztalt kapitánya, a bostoni William Wyer
azonnal rájött, hogy rá akarják szedni. Ágyúiból újabb sortüzet indí­
tott. A csata három órán keresztül folytatódott, villogtak az ágyúk
az éjszakában, amíg végül Bonnet meg nem adta magát, és vissza
nem vonult a sötétségbe.
Bonnet emberei kedvüket vesztették: parancsnokuk egyértelmű­
en nem tanult sokat a Feketeszakállnál töltött egyéves tanoncide-
je alatt. Arra szavaztak, hogy elutaznak Turneffe-re, ahol felépül­
hetnek a meggondolatlanul indított csatából. Azt is világossá tet­
ték Bonnet előtt, hogy parancsnoksága nagyon vékony élen táncol.
Április 2-án a Revenge bevitorlázott Turneffe öt mérföld széles
lagúnájába. A legénység nagy megkönnyebbülésére a Queen Anne's
Revenge bent horgonyzott. Jó néhányan arra kérték Feketeszakállt,
használja ki hatalmát, és vessen véget Bonnet parancsnokságának.
Feketeszakáll a csapat összehívását kérte Bonnet embereitől, és
azt ajánlotta, cseréljék le Bonnet-t az ő egyik tisztjére, Richardsra.
A legénység elfogadta a javaslatot, és ennek megfelelően Bonnet-t
átvitték a Queen Anne's Revenge-re. Ott állítólag Feketeszakáll kö­
zölte bogaras kollégájával, hogy „mivel nincs hozzászokva egy ilyen
pozícióval járó fáradsághoz és gondokhoz", jobb lenne neki Fekete-
szakállal maradni, aki mellett „könnyedén élhet, kedvére, egy olyan
hajón, mint [ez], ahol nem kell ellátnia a tengeri utazáshoz szüksé­
ges feladatokat". Bonnet házi őrizetbe került, és ott is maradt
az elkövetkező pár hónapban.
A kalózok Turneffe-en várakoztak még néhány napot, össze­
szedték magukat, jóllaktak hallal és tengeri teknőssel, és elfogták az
arra járó hajókat. Első zsákmányuk egy nyolcvantonnás, börzsöny-
fát szállító szlúp volt Jamaicáról, az Adventure, mely hibájára bevi­
torlázott a Turneffe-lagúnába. A kalózok kedvükre valónak találták
a szlúpot, megtartották, a parancsnokát pedig, mint foglyot a Queen
Anne's Revenge fedélzetére vitték. Feketeszakáll másodtisztje, Israel
Hands vette át helyette az Adventure irányítását. A következő né­
hány nap során még legalább négy másik hajót elfogtak, egyet Ja­
maicáról, és egyet, a Land of Promise-t Rhode Islandről. Mivel meg­
haragudtak a parancsnokára, az egyik jamaicai szlúpot felgyújtot­
ták, de a többire felhúzták a vörös zászlót, és hozzácsapták a most
már öthajósra növekedett flottájukhoz. Április 6. környékén
elhagyták Turneffe-et. Feketeszakáll azt mondta egyik foglyának,
„a Hondurasi-öbölbe tartanak, felégetni a Protestant Caesart", hogy
biztosítsák, Wyer kapitány „ne dicsekedjék azzal, mikor megérke­
zik New Englandbe, hogy legyőzött egy kalózt".
Április 8-án reggel a Protestant Caesart horgonyon találták Hon­
duras partjainál, a raktere félig volt megpakolva frissen vágott bör­
zsönyfával. Mikor Wyer megpillantotta a kalózokat - „egy nagy
hajót és egy szlúpot fekete zászlóval és halálfejjel, három másik
szlúpot pedig vörös zászlóval" -, minden emberét a fedélzetre hí­
vatta, és megkérdezte, meg akarják-e védeni a hajót a támadóktól.
Wyer szerint az emberei azt válaszolták, „ha spanyolok, halálukig
kitartanak a kapitány mellett, de ha kalózok, akkor nem harcolnak".
Mikor világossá vált, hogy a támadók közt van az a szlúp, ami­
vel korábban csatáztak, most már a hírhedt Feketeszakáll által tá­
mogatva, Wyer emberei „mind kijelentették, hogy nem harcolnak,
 és elhagyták a hajót azt gondolva, a szlúp legénysége le fogja őket
gyilkolni". Wyer kapitány és emberei három napon keresztül az ős­
erdőben és a parton halmokba rakott börzsönyfa kupacok között
húzódtak meg, és végignézték, ahogy a kalózok kifosztják erős ha­
jójukat. Április 11-én Feketeszakáll futárt küldött Wyerhez. Azt
üzente, ha békében megadja magát, nem lesz baja. Feketeszakáll
félelmetes hírnévvel rendelkezett Amerika kereskedelmi hajóska­
pitányai között, de soha nem hallottak róla olyasmit, hogy ne állta
volna a szavát, és amennyire tudni lehetett, soha nem ölt meg senkit.
Wyer úgy határozott, hisz neki, és megadta magát. Feketeszakáll
elé vitték, aki közölte, okos döntés volt nem felgyújtani vagy tönk­
retenni a Protestant Caesart, „különben emberei a szlúpja fedélzetén
nem kímélték volna őket, amiért harcra kényszerültek". Sajnos
Feketeszakállnak közölnie kellett néhány rossz hírt is. Fel kellett
gyújtania a Protestant Caesart, mivel bostoni volt, és a bandája meg­
fogadta, hogy elpusztítanak minden massachusettsi hajót megtor­
lásként „a hat kalóz kivégzéséért", akik túlélték a Cape Cod-i hajó­
törést. A következő napon Wyer látta, hogy a kalózok felmennek a
hajójára, és lángra lobbanják, a börzsönyfával és mindennel együtt,
ígéretét betartva Feketeszakáll sértetlenül elengedte Wyert és em­
bereit, a Land of Promise szlúp legénységével együtt. Végül minden
fogoly visszajutott Bostonba.
Feketeszakáll csapata arra a döntésre jutott, hogy észak felé ha­
józnak. A tavasz ott volt a levegőben, és elérkezett az idő, hogy át­
helyezzék támadásaikat Észak-Amerika keleti partvonalára. Elő­
ször azonban elugrottak New Providence szigetére, megnézni, mi a
helyzet kalóztestvéreikkel.

Miután megalázták Vincent Pearse-t, Vane és bandája három és

fél hétig nem tért vissza Nassaura, ez idő alatt terroruralmat sza­
badítva a bahamai szigetvilágra. A szükségtelen durvaságot kerülő
Bellamvval és Feketeszakállal ellentétben, Vane maga vezényelte a
tomboló erőszakot és kegyetlenséget, és ez segített a királyi hatósá­
goknak, hogy szörnyetegnek fessék le a bahamai kalózokat. Ez alatt
az egyetlen út alatt, mely 1718. április 4-től 28-ig tartott, Vane sze­
rény létszámú csapata egy tucat kereskedőhajót foglalt el, és
bár mindegyikük harc nélkül adta meg magát, legtöbb foglyukkal
mégis barbár módon jártak el.
A legrosszabbakat a bermudai származású legénységnek tarto­
gatták, a tizenkét zsákmányból hét érkezett onnan. A bermudaiak
rendszeresen látogatták a Bahamákat, hogy sót szerezzenek - a kor
első számú tartósítószerét - a szigetvilág keleti részét kitevő lakat­
lan Turks- és Caicos-szigeteken. Miközben állandóan ugyan­
azt az utat rótták a szigetek felé, rendkívül könnyű célpontot jelen­
tettek a kalózoknak. Vane emberei nemrégiben kezdtek különös
gyűlöletet érezni irántuk, minden bizonnyal azért, mert kormány­
zójuk épp akkor vett őrizetbe egy Thomas Brown nevű kalózt, ka­
lózkodással gyanúsítva. Brownt elengedték - talán bizonyítékok hi­
ányában -, de Vane mindezek ellenére elégtételt akart venni.
Olyan volt ez, mintha valaki összeütközésbe került volna a maffia
egyik teljes jogú tagjával: a társai kötelesek voltak megleckéztetni
az egész környéket.
Edward North szlúpja, a William & Mary április 14-én került
Vane kezei közé, a Rum-korallzátony közelében. Miközben a hajó
fedélzetére léptek, Vane emberei azonnal ütlegelni kezdték Northt,
az utasait és a legénységet, és azt követelték, adják oda minden va­
gyonukat. A kis hajón nem sok érték volt, tizenhét spanyol pisztoly
(17 font), némi ennivaló és tíz uncia ámbra, mely a bahamai par­
tokra gyakran kisodródott egyes bálnafajok fejében termelődött, és
melynek kemény anyagát ékszerek készítésére használták fel. Elé­
gedetlen lévén szerzeményével, Vane fogta North egyik matrózát,
kezét és lábát összekötözte, és korbáccsal kiűzte a víz fölé a William
& Mary orrárbocán. Aztán töltött muskétát nyomtak a szerencsét­
len matróz szájába, és égő gyufákat a szemhéjai alá. Ha nem vallja
 be, milyen kincsek vannak elrejtve a fedélzeten, a gyufák végigég­
nek és ő megvakul, majd kap egy golyót a fejébe. Végül Vane
biztos lehetett benne, hogy minden értéket megkaptak, amit lehe­
tett, többek közt North legénységének fekete bőrű tagjait, akiket
megtartottak zsákmányként.
Még mialatt a kihallgatások zajlottak, Vane csapata elkapott egy
másik bermudai szlúpot is, a Diamondot, és odaállította a Willi­
am & Mary mellé. Ugyanúgy, mint korábban, elkezdték verni John
Tibby kapitányt és személyzetét, az egyik tengerészt további kín­
zásokra ítélték. A szerencsétlenül jártat, Nathaniel Catlinget meg­
kötözték, hurkot tettek a nyaka köré és felhúzták az árbocra, mi­
közben fuldoklott és rugdalózott. Ott lógott, kékülő arccal, míg el
nem ájult. A kalózok levágták a kötélről, és otthagyták a fedélze­
ten. Kis idő múlva kezdte visszanyerni eszméletét. Az egyik kalóz
előhúzta a kardját, és az elterült matróznak keresztülvágta a kulcs-
csontját. Felemelte a karját, hogy halálra vagdossa a férfit, de egy
másik kalóz leállította azzal, ahogy Catling később visszaemléke­
zett, „hogy az már túl nagy kegyetlenség lenne". A kalózok
összeszedték az értékeket a Diamondról - 300 darab ezüstpezót (75
font) és „egy néger férfit" -, és a teljes legénységet a Larkra terelték,
amelyet a kalózok most már Rangernek neveztek. Aztán ledöntöt-
ték mindkét bermudai szlúp árbocait, és a Diamondot felgyújtot­
ták. Mielőtt hagyták volna az embereket elmenni a megcsonkított
William & Maryn, eldicsekedtek előttük, hogyan bántak a másik
két bermudai szlúppal egy héttel korábban. Mondták Northnak és
Tibbynek, hogy amikor hazaérnek Bermudára, szólhatnak Bennett
kormányzónak, hogy a kalózok „egyesítik minden lehetséges erejü­
ket, elfoglalják [az ő] országát" és „egy új Madagaszkárt csinálnak
belőle". Részeg ünneplésük alatt, emlékeztek vissza North és más
szemtanúk, Vane emberei poharukat emelve „szidalmakat mondtak
György királyra”, a kormányra, és „minden felsőbb hatalom­
ra", miközben azzal fenyegetőztek, hogy még azon a nyáron elfoglal­
ják Bermudát. Vane társasága, úgy tűnik, tudott a kérelemről,
amit a kalózok küldtek a számkivetett Stuart Jakabnak, és optimis­
tán várták, hogy nemsokára megkapják onnan a támogatást.
Mire Vane április 28-án visszaérkezett Nassauba, elfogott még
három szlúpot Bermudáról, hármat Jamaicáról, egyet New Yorkból,
valamint egy Bostonba tartó hajót. Közben a legénysége kilencven fő
fölé emelkedett, legtöbbjüket a jamaicai hajókról sikerült elcsá­
bítani, melyeknek a matrózait Vane talán ismerte még a Port Royal-
ban töltött időkből. Feltehetőleg csak 1000 font körüli értékben sike­
rült kincseket összegyűjteni, de tevékenységük így is, mint gyertyát
fújta el a Bahamákon zajló törvényes kereskedelmet. Ha a kalózok
nem felügyelnék a szigetvilág áruforgalmát, érvelt Vane, nem fel­
ügyelné azt senki más.
Vane bizonyára örült, mikor megtudta, hogy a HMS Phoenix ki­
vonult Nassauból, és versenytárs nélkül hagyta a kalózokat a sziget
irányításában. Még boldogabb lett, mikor egy erős hadihajó futott
a kikötőbe néhány nappal később, halálfejes lobogóval az árboccsú-
cson, egy kalóz hadiszlúp és két zsákmányolt szlúp kíséretében. Fe-
keteszakáll visszaérkezett.
Feketeszakáll mintegy 700 ember felett parancsnokolt, így
egyetlen éjszaka alatt négyszeresére növelte New Providence szige­
tének kalózpopulációját. Néhány rövid napra Nassau utcáira vissza­
tért az élet, ahogy Feketeszakáll megosztotta történeteit Vane-nel
és Paulsgrave Williamsszel, meg a város többi sokat próbált kalóz­
kapitányával. Bandája nagy valószínűséggel ezen a ponton szétosz­
totta a zsákmányt, ugyanis háromszáz embere kilépett a csapatból.
Néhányan kétségtelenül azt tervezték, hogy megvárják, míg meg­
érkezik Rogers kormányzó, és élnek a királyi kegyelem lehetősé­
gével.
Mások, köztük Feketeszakáll tüzére William Cunningham, ki
szerették volna szórakozni magukat a parton, mielőtt visszaállnak
kalóznak. Megint mások talán rendíthetetlen jakobita harcosok vol­
tak, és vissza akartak maradni Vane-nel, reménykedve utánpótlás
érkezésében a száműzetésben élő Stuart-udvartól. Páran titokban
 Paulsgrave Williamsszel készültek vízre szállni, aki közölte, nemso­
kára elhagyja a szigetet, és Afrikába megy európai rabszolgaszállító
hajókat fosztogatni.
El lehet képzelni Williamset és Fekete szakállt, amint együtt
iszogatnak Nassau valamelyik vitorlavászonnal fedett, nyitott sor­
házában, és végigveszik a Whydah pusztulásának sztoriját, a Queen
Anne's Revenge elfoglalását, és hogy milyen volt a közvetlen talál­
kozás őfelsége valamelyik hadihajójával. Bizonyára felelevenítették
emlékeiket még a jamaicai időkből korábbi zászlóshajó-parancsno­
kukról, Benjámin Hornigoldról, és eltűnődhettek rajta, valóban fel­
adta-e a kalózéletet. Feketeszakáll hallotta, hogy állítólag egy bris­
toli honfitársa, Woodes Rogers lesz a Bahamák új kormányzója.
Amennyiben az Edward Thatch tényleg felvett név volt Feketesza­
káll családjának védelmére, a hír kizárta annak lehetőségét, hogy
elfogadja a kegyelmet Nassauban, mivel Rogers felismerné. Fekete-
szakállnak két választása volt: Vane-nel marad, és szembeszáll Ro-
gersszel, vagy egyszer s mindenkorra elhagyja Nassaut.
Egy vagy két nappal később Feketeszakáll minden emberét a fe­
délzetre szólította öthajós flottájából. Megjelent néhány új arc is,
olyan kalózok, akiknek nem állt szándékában feladni a „más szám­
lájára élt" életet, mint például Hornigold régi fedélzetmestere, John
Martin. A tengeren valaha volt legnagyobb kalózflotta felvonta
a horgonyokat, és vitorlát bontott Nassauban a Floridai-szoros,
Palmar de Ayz és a spanyol roncsok felé.

Gyakorlatilag ugyanabban a pillanatban több ezer mérföldre on­

nan, Londontól délre a Temzén, egy másik flotta is felszedte hor­
gonyait, az, amelyik Woodes Rogerst szállítja majd a Bahamákra.
Mint expedíció lenyűgöző volt, Rogersnek több hónapjába telt
mindent megszervezni. Együttvéve hét hajóból állt, ebből öt volt
Rogers és üzlettársai tulajdonában. Ő a Delicián, a 460 tonnás,
kilencvenfos és harmincágyús magánhadihajóján utazott, kíséret­
ként pedig a 300 tonnás szállítóhajó, a Willing Mind (húsz ágyú,
huszonkét fős legénység); a 135 tonnás Sámuel (hat ágyú, huszon­
hat fő személyzet); és a magánhadiszlúp, a Buck (hat ágyú, tizen­
két ember) szolgált. Ez a négy hajó szállította a Független Csoport
száz katonáját, akiknek nagy részét nemrég szerelték le a chelsea-i
katonai kórházból; a 130 férfi telepest feleségeikkel és gyerekeikkel,
akik többségükben protestáns menekült volt Franciaországból,
Svájcból vagy a németországi palotagrófságokból; az élelmiszert és
az ellátmányt, etetni és ruházni ezeket az embereket tizennégy hó­
napon keresztül; és minden szükséges szerszámot és nyersanyagot,
amire szükség lehetett, Rogers befektetőtársainak szavaival élve,
„erődöket és házakat építeni", megtisztítani a földeket, és bevet­
ni „cukornáddal, gyömbérrel, indigóval, gyapottal... és dohánnyal,
melyből olyan tubák készül, mint Havannában". Rogers, ab­
ban a meggyőződésben, hogy a kalózok fogékonyak a spirituális
nevelésre, még egy köteg, a Keresztény Tanokat Terjesztők Egye­
sülete által kiadott brosúrát is vitt a fedélzetre. Mindent egy­
bevetve, az expedíció 11 000 fontos beruházást jelentett az Üzlet­
társak részéről, melyhez Rogers 3000 fonttal járult hozzá.
Katonák, legénység és gyarmatosítók mellett Rogerst elkísérte
néhány úriember is, akik elvileg segítettek volna rendet teremteni a
bukott gyarmaton. A főnökük Sir William Fairfax, huszonhat éves
nemesember volt, akinek családja 5,3 millió hektár területet bir­
tokolt Virginiában, és aki a főbírói posztot szándékozott betölteni
Rogers mellett. Fairfax, arisztokrata kollégáihoz hasonlóan, egy­
előre túl veszélyesnek találta a Bahamákat, hogy a feleségét is csat­
lakoztassa. „Bár úgy számoltam, [csak] egy kis ideig leszek távol fe­
leségemtől... bízom Istenben, nem fog hiányt szenvedni semmiben,
ami vigasztalhatná bánatában", írta anyjának a Deliciá fedélzetéről
épp az elindulás előtt.
Rogers hajóit kísérendő ott volt három hadihajó a Királyi Hadi­
tengerészettől: az ötödosztályú fregatt, a HMS Milford (420 tonna,
harminc ágyú), Peter Chamberlainé sorhajókapitány parancsnok­
sága alatt; a hatodosztályú HMS Rose (273 tonna, húsz ágyú), és a
Shark hadiszlúp (113 tonna, tíz ágyú), mindegyik 100-100 ember­
rel. Ezek a hadihajók képviselték a legnagyobb tengeri erőt,
amit a bahamai kalózok ellen valaha bevetettek. Rogers jól felfegy­
verzett hajóit is hozzájuk véve elsöprő erőt jelentettek: hét fegyve­
res hajót, 550 főnyi katonával és tengerésszel. Mikor 1718. április
22-én kihajóztak a Temze torkolatán, a hajók fedélzetén nem
sokaknak volt kétsége afelől, hogy a kalózok köztársaságára most
beköszönt a vég.

Feketeszakáll olyan döntésre jutott, amit nem osztott meg legénysé­

gével: a nyílt kalózkodás ideje befejeződött. György király kegyel­
me szétzilálta a kalózok sorait, legjobb vezetőik közül legtöbben
megadták magukat, sokan mások pedig szétszóródtak. Bizonnyal
hatott rá Charles Vane elkötelezettsége, hogy megvédi a kalózok
bázisát bármi áron, de túl megfontolt hadvezér volt ahhoz, hogy
egy vesztett ügy mellé álljon. Hacsak nem kapnak utánpótlást a
Stuart királytól, a néhány száz kalóz Nassauban kevés reménnyel
verheti vissza azt a fajta koncentrált katonai erőt, mellyel Rogers
kormányzó feltehetőleg érkezni fog. Feketeszakáll nem olyan volt,
mint Vane, ő nem dicsfénytől körülragyogva akart eltávozni. In­
kább az szeretett volna lenni, aki végül megússza az egészet, olyas­
mi, mint A keresztapa XVIII. századi verziója: gazdag és befolyásos
maffiafőnök, aki összejátszik egyes hatóságokkal, és akinek a sze­
repe észrevehetetlen vagy nem bizonyítható a többi tevékenységet
tekintve. Volt is egy jó elképzelése, hogy ezt a pozíciót hogyan hoz­
hatja össze magának. Előtte azonban szüksége volt még egy nagy
dobásra.
A megszégyenült Stede Bonnet adhatta neki az ötletet: blokád
alá vonni Charlestont, melynek kereskedelmi forgalma kénytelen
volt áthaladni egy homokpad felett, keresztül a kikötő keskeny be­
járatán. Bonnet az előző évben zárta le Dél-Karolina fővárosát a
Revenge-dzsel, de aztán kénytelen volt gyorsan visszavonulni és
elmenekülni a helyszínről, mielőtt a város lakói utána nem ered­
tek saját szlúpjaikon. Feketeszakállnak azonban nem kellett fél­
nie az erős flottájával a charlestoni kereskedők kis felfegyverzett
szlúpjaitól. A Királyi Haditengerészet nem volt állandóan jelen
a Karolinákon, ha pedig mégis akadt egy fregatt a kikötőben, a
Queen Anne's Revenge és a három kísérőszlúp jócskán erőfölényben
volt vele szemben. A kalózok képesek voltak térdre kényszeríteni
az egész gyarmatot, és még azt is fontolgathatták, hogy kifoszt­
ják magát a várost. Megegyeztek, hogy útnak indulnak Charles-
ton felé.
Miközben északnak hajóztak, a legénység néhány tagját valami­
lyen betegség döntött le, feltehetőleg Nassau prostituáltaitól szer­
zett szifilisz. A felcsernek nem álltak rendelkezésére a kezeléshez
szükséges gyógyszerek, így ellátásuk hamarosan elsődleges fontos­
ságúvá vált. A kalózflotta számos hajót fogott el a Floridai-szo­
rosban, köztük két szlúpot és egy brigantint, remélve, hogy
zsákmány mellett információkat is szerezhetnek. Szerencséjük volt.
Kettőt közülük a régi Suhanó Banda egykori tagjai irányítottak.
Josiah Burgess, egyike Nassau veterán kalózkapitányainak a Ba­
hamákra vitorlázott vissza Charlestonból a tíztonnás Providence
szlúppal, megrakodva palackozott sörrel és agyagtányérokkal, me­
lyekre minden bizonnyal nagy kereslet volt a kalózok tanyáján.
Burgess örömmel osztotta meg, amit Charlestonról tudott, eltöltött
ott néhány hetet, miután kegyelmet kapott. A városba számos ka­
lózbarátjával együtt érkezett, közülük sokan most is vele voltak, és
boldogan találkoztak volna régi cimboráikkal. Feketeszakáll meg­
elégedéssel hallgatta, hogy nincs hadihajó a kikötőben, és hogy
nagyszámú kereskedelmi hajó készül Londonba és New England-
be. Feketeszakáll emberei megvették Burgess teljes árukészletét,
és visszaküldték Charlestonba, hogy mint szemük és fülük legyen
 segítségükre a parton. Dél-Karolina vámjegyzékei azt mutatják,
hogy Burgess visszatért Charlestonba néhány nappal elutazása
után, üres hajón, mindössze pár órával azelőtt, hogy Feketeszakáll
flottája elvágta a kikötő közlekedését.
Néhány nappal a Burgess-szel való találkozás után, a kalózok
feltartóztatták a harmincöt tonnás jamaicai Ann szlúpot, melyen
egy másik megtért kalóz, Leigh Ashwort parancsnokolt. Ashworth
pár héttel azelőtt egy másik hajót vezetett Nassauból Charleston­
ba, mely tömve volt csempészáruval. Elfogadva a kegyelmet egyik
családtagja nevében megvásárolta az Annt, és a rakterét megtöltötte
kátrányos, szurkos és marhahúsos hordókkal, hogy eladja Port Ro-
yalban. Készen áll visszavonulni jamaicai birtokára, mondta Feke-
teszakállnak. Ashworth talán megszilárdította Feketeszakállt
elhatározásában, hogy egyszer majd ő is féltörvényes tevékenysé­
gekre váltson csendben, de semmiképp nem Charleston lerohanása
előtt.
A kalózflotta 1718. május 22-én érkezett meg a várostól kilenc
mérföldre délre fekvő Charleston-zátonyhoz, és még mielőtt riaszta­
ni tudott volna bárkit, elfogták a zátonyon átnavigáló csónakot.
Négy hajójukat szétosztották keresztben a homokpad felé vezető
úton, és várták, hogy a hajók belekerüljenek a hálójukba A néhány
nap alatt legalább öt hajót kaptak el: két Londonba tartót, két Ang­
liából érkezőt, és egy apró nyolctonnás szlúpot, a Williamt, mely­
nek Philadelphia volt az úti célja.37 Az utóbbi kapitányának,
Thomas Hurstnek az arca ismerős volt előttük: nemrég járt Nassau-
ban, vett nyolc „nagyszerű ágyút" a kalózoktól, melyek még mindig
a kis szlúp rakterében voltak. Egykor a kalózokkal kereskedett, most
pedig a foglyuk volt.

37 A Crowley hajó (parancsnoka Róbert Clark); az ötventonnás Ruby hajó Charles -

tonból (Jonathan Craig); a William szlúp Philadelphiából; a hatvantonnás William

hajó az angliai Weymouthból (Naping Kieves); és a nyolcvantonnás Artbemia hajó
Londonból (Jonathan Damford).
 A fogások közül az első bizonyult a legértékesebbnek. A 178 ton­
nás Crowley hajó a folyón jött kifelé, Londonnak tartva. Belsejébe
több mint 1200 hordó volt bezsúfolva, de mint kiderült szurok, kát­
rány és rizs volt bennük, Karolina exportcikkei, melyek nem vol­
tak különösebben hasznosak a kalózoknak. Kabinjaiban azonban
nagyszámú fizető utast szállított a Crowley, köztük Charleston leg-
kitüntetettebb polgárait. Míg a kalózok összeszedték a Crowley-
ról az élelmiszert és ellátmányt, a rémült utasokat csónakon át­
szállították a Queen Anne's Revenge-re, és ott alaposan kifaggatták
őket: kik ők, mit szállít a hajójuk, milyen más hajók horgonyoz­
nak Charlestonban. Egyikükről kiderült, ő Sámuel Wragg, a gyar­
mat kormányzótanácsának egyik tagja, aki 24 000 hektár területtel
rendelkezik a vidéken, és épp visszatérőben van Angliába négyéves
kisfiával, Williammel. Feketeszakáll felismerte, hogy ezek a fog­
lyok többet érnek a kalózoknak, mint az áru a Crowley rakterében.
Ideje volt összehívni egy általános megbeszélést, és döntésre jutni a
sorsukat illetően.
A megbeszélés előkészületeként a kalózok foglyait - a különbö­
ző hajókról összesen nyolcvan főt - bezsúfolták és bezárták
a Crowley sötét rakterébe. „[Olyan] nagy sietséggel és kapkodásban
hajtották végre mindezt, hogy a szerencsétlenül járt emberek közt
pánik tört ki, bizonyára azt gondolva, a pusztulásukba tartanak",
írta később A kalózok általános történetének szerzője, nyilvánvaló­
an miután beszélt néhány szemtanúval. Wragg és a többi utas, mi­
vel hallottak vérszomjas történeteket a kalózokról, azt várták, hogy
a fogvatartóik felgyújtják a hajót, „és ezen véleményüket látszott
alátámasztani, hogy a kalózok nem voltak tekintettel a rabok ki­
létére", mert „kereskedőket, előkelő nemesembereket, és még Mr.
Wragg egyik gyerekét is" közönséges szolgákkal és matrózokkal
zárták össze, ami a foglyok szemében a halál előjelének számított.
Míg a foglyok a hajó gyomrában kucorogtak, és „helyzetük fe­
lett siránkoztak", a kalózok összegyűltek a zászlóshajójuk fedélze­
tén, hogy kieszeljenek valami tervet. Arra jutottak, hogy csónakot
 küldenek Charlestonba, és váltságdíjat követelnek az elfogottakért
azzal a fenyegetéssel, hogy ha visszautasítják őket, megölik a fog­
lyokat és felgyújtják a hajóikat, majd behajóznak Charleston kikö­
tőjébe, elsüllyesztik az összes ottani hajót, és esetleg még a várost is
megtámadják. Bármilyen betegséget kaptak is el korábban a kaló­
zok, az kezdhetett különösen aggasztóvá válni, mivel váltságdíjként
egyetlen láda, a felcser által felírt gyógyszert követeltek, 400 font
körüli teljes értékben. A tanácskozást befejezték. Feketeszakáll a
foglyokat az összegyűlt kalózok elé vitette, és közölte velük a tervü­
ket. Wragg arra kérte a kalózokat, hogy egyik elfogott úriembert is
küldjék el a váltságdíj-követelés átadójával, hogy a kormányzó meg­
értse, milyen súlyos a helyzet. Ők beleegyeztek, és néhányan, ma­
gát Wragget ajánlották kísérőnek, míg a fiát visszatartják túsznak.
A mindig jó stratéga Feketeszakáll ellene volt ennek a lépésnek,
nem akarta elveszteni legértékesebb csereáruját, mert ha mégsem
dőlnek be a blöffnek, nem állt szándékában megölni a fiatal Willi-
am Wragget és a többi foglyot. Másvalakit választottak hát a kül­
döttséggel utazni, Mr. Marksot. Ha a kíséret nem tér vissza két
napon belül a gyógyszerekkel, a kalózok beváltják fenyegetéseiket.
A csónak elindult, benne Marksszal és két kalózzal, a később
nevetségesnek bizonyult utazásra. Útban a város felé egy hirtelen
széllökés felborította a kis csónakot. Mindhármuknak sikerült biz­
tonságban kiúszni egy lakatlan szigetre, és a nap hátralévő részében
megmentőre vártak, miközben jól tudták, ketyeg az óra. A követ­
kező nap délután, éhesen és piszkosan, rá kellett ébredniük, hogy
csak magukra számíthatnak. Találtak a parton egy nagy fa fedélze­
ti ajtót, de az nem volt akkora, hogy mindannyiukat megtarthatta
volna. Mivel nem volt más lehetőség, Marks felült az ajtóra, a kaló­
zok pedig kitolták őt a vízre. Mikor a fejük is elmerült volna, bele­
kapaszkodtak a fadarab szélébe és elkezdtek kitartóan úszni, a rög­
tönzött tutajt maguk előtt tolva a kilenc mérföldre lévő Charleston
felé. Egész éjszaka próbáltak így előreevickélni, de nem sokat ha­
ladtak. Reggelre mindegyikük biztos volt benne, hogy odavesznek.
de akkor néhány arra haladó halász megmentette őket, és maguk­
kal vitték őket a táborukba. Marksnak eszébe jutott, hogy a fog­
lyoknak már lejárt az ideje, ezért fizetett egy halásznak, hogy men­
jen el Feketeszakállhoz, és mondja el, mi történt velük. Közben ki­
bérelt egy másik csónakot, hogy elszállítsa hármukat Charlestonba.
Mikor a halászok ráakadtak a kalózokra, Feketeszakáll már tom­
bolt mérgében. A határidő elérkezett, sőt, már el is múlt egy napja.
A kalózkapitány megfenyegette Wragget és a többieket, „ezerszer
is gazembereknek nevezve őket, és megesküdve, nem fognak tovább
élni két óránál". Bár megtett mindent a foglyok megfélemlítésére,
semmiféle módon nem bántotta őket. Mikor a halászok elbeszélték
Marks balesetét, és kértek a nevében két plusznapot, Feketeszakáll
beleegyezett. Azonban a két nap is eltelt, és a küldöttség nem érke­
zett meg, Feketeszakáll bandája mégsem ölt meg senkit. Helyette
inkább úgy döntöttek, elvitorláznak Charlestonba, és megfélemlí­
tik a várost.
Közben Charlestonban Marks kétségbeesetten kutatni kezdett
a két kalóz után, akikkel együtt utazott. Mikor megérkeztek a vá­
rosba, azonnal elrohant Róbert Johnson kormányzó házához, és
a kormányzó hajlandó volt engedni Feketeszakáll követeléseinek.
A két kalóz viszont elindult inni, és közben összefutott néhány régi
kollégájával. Több mint egy tucat nassaui kalóz volt a városban,
azért jöttek, hogy elfogadják a király kegyelmi ajánlatát. Miköz­
ben ők ketten a fallal körülvett város utcáin sétálgattak, felfigyel­
tek rá, hogy sok egyszerű ember megbámulja őket. Élvezve a nép­
szerűséget és régi barátaik társaságát, egyik házról a másikra
jártak, és addig iszogattak, míg megfeledkeztek az időről. Nem ju­
tott eszükbe a küldetésük, míg egy vagy két nappal később sikolto­
zást nem hallottak kintről az utcákról. Feketeszakáll flottája érke­
zett meg a kikötőbe, és úgy megrémítette a lakosokat, hogy „a nők
és gyerekek őrültek módjára rohangáltak az utcákon". A két
részeg kalóz kibotladozott a vízhez, megakadályozva kollégáikat,
hogy elégtételt vegyenek a városon.
 Marks is kievezett a kalózok hadihajójához az orvosságos ládákkal,
és Johnson kormányzó üzenetével, melyben kegyelmet ajánl Fekete-
szakállnak, amennyiben le szeretné tenni a fegyvereit. Fekete-
szakáll visszautasította az indítványt, de elengedte az összes foglyot
és hajóikat, jóllehet a helyi hatóságok jelentése szerint „elpusztították
a rakomány nagy részét... és még a hajókban is kárt tettek, mind­
ezt csupán rosszindulatukból eredően". Végül a kalózok nem vittek
el egyebet, mint a gyógyszereket, az ellátmányt, néhány hordó rizst,
4000 ezüstpezót (1000 font) és az úri foglyaik ruháit, ugyanis mielőtt
elengedték, levetkőztették őket. Egyetlen prédát tartottak csak meg
Charlestonból távoztukkor: a spanyol szlúpot, melyet Florida partja­
inál szereztek. Feketeszakáll egy teljes gyarmatot bénított meg
több mint egy héten keresztül, de, ismeretlen okokból, megelégedett
annyi zsákmánnyal, melynek értéke nem haladta meg a 2000 fontot.
Mialatt északnak vitorláztak, a flotta feltartóztatott két má­
sik Dél-Karolinába tartó hajót, a hatvantonnás, faanyaggal és ku­
koricával megpakolt Williamet Bostonból, és a negyvenöt tonnás
Princess brigantint Bristolból, mely nyolcvanhat afrikai rabszolgát
szállított Angolából. A Princessről elvittek tizennégyet, az
egyik charlestoni hivatalnok szavaival élve, „a legjobb négereik" kö­
zül, tovább növelve az amúgy is tekintélyes létszámú afrikaiak ará­
nyát a négyhajós kalózflottán. (Mikor a rabszolgákat átszállították,
Feketeszakáll azt mondta a Princess parancsnokának, John Bedford
kapitánynak, hogy „egy hosszú tucatnyi van belőlük", ami
azt sugallja, hogy ezeket a különös feketéket inkább árucikknek
tekintette, mintsem új tagoknak.) Ami a Williamet és szállítmá­
nyát illeti, a kalózcsapat utolsó szavai azok voltak, mikor elhagyták
Charlestont, hogy „bosszút fogadtak New England lakói és hajói el­
len", amiért kivégezték Bellamy embereit. A Williamet valójá­
ban a Revenge fogta el, és a parancsnoka, Feketeszakáll hadnagya,
Mr. Richards valamiért hagyta továbbmenni. A foglyok hallották
később Feketeszakállt kirohanni Richards ellen, amiért „nem gyúj­
totta fel a nevezett hajót, jóllehet az bostoni volt".
 Feketeszakáll nemsokára félretette dühét, ugyanis sokkal fon­
tosabb dolgokkal kellett foglalkoznia. Magában eldöntötte, elér­
kezett az idő feloszlatni a társaságot, de a zsákmányt nem szán­
dékozott megosztani mind a 400 emberrel. Míg Közép-Ameriká-
ban voltak, néhány közkalóz lázongani kezdett, mikor kifogyott a
rumkészlet. „A csapat szinte józan", írta Feketeszakáll akkoriban a
naplójában.38 „Átkozott összevisszaság van itt köztünk! Cselszö­
vést terveznek a gazemberek, és különválásról szóló beszédeket le­
het hallani." Szerencsére a flotta következő zsákmányán „nagy adag
pálinka volt a fedélzeten", ami „melegen tartotta a társaságot, át­
kozottul melegen, [és] akkor minden újra rendben ment tovább".
Feketeszakáll viszont soha nem bocsátott meg a felkelőknek,
és nem állt szándékában megjutalmazni az efféle viselkedést. Elter­
vezte, hogyan szabadulhat meg tőlük, csakúgy mint a hozzá nem
értő Stede Bonnet-től és támogatóitól. Tervét csak néhány megbíz­
ható kollégájával osztotta meg, többek közt kormányosával, Wil-
liam Howarddal, és a fedélzetmester Israel Handsszel, aki a flotta
egyik hajóját, a nyolcvantonnás Adventure szlúpot irányította. Ők
segítettek neki meggyőzni a csapatot, hogy vitorlázzanak Észak-
Karolina egyik kis népességű öblébe karbantartani a hajókat, felte­
hetőleg felkészülésként arra, hogy a Floridai-szorosnál megállítsák
az éves spanyol kincses flottát.
Hat nappal Charleston elhagyása után - valamikor 1718. június 3.
körül - Feketeszakáll flottája befordult a mai nevén Beaufort-öbölbe,
félúton Észak-Karolina lapos, mocsaras partja felé. Hogy elkerüljék a
homokos, feltérképezetlen zátonyokat, a halóknak át kellett vereked­
niük magukat egy keskeny, enyhén kanyarodó csatornán, melyet egy
patakból alakított ki az árapály, és amely lassú folyású vizével nyugodt
horgonyzóhelyét biztosított. Bár a kikötő pont Beaufort falucskával
szemközt helyezkedett el, a kalózoknak nem sokat kellett félniük

A napló később a Királyi Haditengerészet kezeibe került, de utána sajnos elveszett.

38

Úgy tűnik, ez az egyetlen részlet, amit valaha lejegyeztek belőle.

 az ott élő maroknyi családtól, mert azok a szárazföldön keresztül sem­
milyen lehetséges módon nem tudtak segítséget kérni. A szlú-
pok - az Adventure, a Revenge és a kis spanyol zsákmány - men­
tek előre, áthaladtak a tizenöt láb mélyen lévő külső pad felett, majd
folytatták az utat tovább a kanyargós csatornán keresztül a kikötőig.
Feketeszakáll biztonságban áthajózott a Queen Anne's Revenge-dzsel
a külső homokpadon, de mikor tejesen kibontott vitorlákkal meg­
közelítette a tölcsértorkolatot, valószínűleg parancsot adott a kormá­
nyosnak, hogy olyan irányt válasszon, mellyel egyenesen rá futnak a
zátonyra. A nagy hajó remegve megállt, az ütközés ereje ledöntötte az
embereket a lábukról, a hajó egyik orrhorgonyának kötele elpattant,
és csobbanva a vízbe esett. A terv szerint Feketeszakáll felküld­
te William Howardot a csatornán egy csónakban, hogy szóljon Israel
Handsnek, jöjjön le az Adventure-ról, feltehetőleg segíteni leszedni a
Queen Anne's Revenge-et a homokpadról, még mielőtt lemenne az ár.
Hands az Adventure-t közvetlenül rávezette a zátonyra, egy ágyúlő-
vésnyi távolságban a zászlóshajótól, óriási lyukakat ütve a hajótesten.
Mikorra a Revenge és a spanyol szlúp a helyszínre ért, Feketeszakáll
hajója balra dőlt, ahogy a raktér megtelt vízzel. A kalózok a Queen
Anne's Revenge egyik horgonyával feleveztek négyszáz yardot a csa­
tornán, rögzítették és megpróbálták a horgonycsörlővel lehúzni a ha­
jót a padról, de nem sikerült. A csapatnak el kellett fogadnia, hogy a
Queen Anne's Revenge odaveszett. Mindenki átszállt a Revenge-re és
a spanyol naszádra, és felmentek Beaufortba.
Mikor a kalózok számvetést végeztek a helyzetről, Feketeszakáll
tervének következő részébe kezdett. Stede Bonnet teljes depresszi­
óban volt több héten keresztül, mindenki előtt kijelentette, öröm­
mel adná fel a kalózéletet, de cselekedeteit figyelembe véve „annyira
szégyellte volna újra látni bármely angol ember arcát", hogy „hátra­
lévő napjait" inkább inkognitóban akarja tölteni Spanyolországban
vagy Portugáliában. A kalózok minden bizonnyal nagyon megle­
pődtek, mikor Feketeszakáll erre közölte, hogy a Revenge parancs­
nokságát visszaadja szegény fickónak.
 Bonnet alig tudott hinni a fülének, és úgy döntött, kegyelmet
kér magának, amint csak lehet. Beaufort falu lakói mondhatták
neki, hogy Észak-Karolina kormányzója, Charles Eden a kis Bath
községben él, egy nap hajóútra fel a tengerszoroson és a Pamlico-
folyón. Bonnet egy maroknyi hozzá hűséges emberrel alacsony me­
rülésű csónakba szállt, és azonnal útnak is indult, megígérve, hogy
nemsokára visszatér a többi emberéért.
Mihelyt Bonnet távozott, Feketeszakáll százegynéhány összees­
küvőtársával fegyvert rántott, és őrizetbe vette a társait. Tizenhatot
közülük - és az Adventure parancsnokát, Dávid Herriotot - kitettek
a partra Bogue Banknél, a szárazföldtől egy mérföldre lévő homo­
kos szigeten. 200 másik kalózt otthagytak Beaufort faluban, hogy
gondoskodjanak magukról. Feketeszakáll és társai - „negyven
fehér ember és hatvan néger" - felkapaszkodtak a spanyol naszád­
ra és elindultak, megtartva a csapat teljes zsákmányát, körülbelül
2500 font értékben. „Mindenki azt gondolta, hogy Thatch szán­
dékosan futtatta partra a hajóját", mondta később Herriot a ható­
ságoknak, mert így „szét tudta oszlatni a társaságot, és biztosítani
tudta a pénzt és az ingóságokat magának". Mikor Bonnet vissza­
tért a kegyelemmel három nappal később, a Revenge Beaufortnál
várt rá, de a kincs már nem volt rajta. Megmentette a Bogue Bank-i
partra rakottakat, és megfogadta, bosszút áll a pártfogóján, amiért
hátba támadta.
Bonnet nem sokat tudott róla, de Feketeszakáll is Bath felé vi­
torlázott. A külső utat választotta a homokszigeteket megkerülve,
a köztük lévő sekély csatorna helyett. Mialatt Bonnet visszahajó­
zott Beaufort felé, esküdt ellensége épp a homokszigetek másik ol­
dalán volt, és pont az ellentétes irányba tartott. Körülbelül az idő
tájt, hogy Bonnet felfedezte az árulást, Feketeszakáll nyolcágyús
szlúpja az Észak-Karolina szerény fővárosába vezető keskeny fo­
lyócskán haladt felfelé.
Jóllehet Bath volt Észak-Karolina adminisztratív központja, leg­
régebbi városa és hivatalos kikötője, alig volt több egy nagy falunál:
 mindössze három hosszú utcából, két tucat házból, egy malomból
és egy kis cölöperődből állt a Bath-patak mellett, melynek ciprussal
benőtt partja annyira alacsony, lapos és mocsaras volt, hogy lehetet­
len volt megmondani, hol ér véget a víz, és hol kezdődik a száraz­
föld. Feketeszakáll szlúpját befújta a szél a kikötőbe, és lehor­
gonyzott a barna, csersavtól elszíneződött vízben, egyik oldalon a
várossal, a másikon a rakparttal és az ültetvényházzal. Bath százfő­
nyi lakosa nem sok mindent tehetett, mint végignézte a látogatókat:
érkezésükkel megduplázódott a város lélekszáma. Mikor partra lép­
tek, a kalózok nagy valószínűséggel megkérdezték, hol találják a vá­
rosházát vagy a kormány székhelyét, és a helyiek talán informálták
őket, hogy ilyenből Észak-Karolinában egyik sincs. A kormányzó-
tanács folyamatosan vándorolt, egyik vagy másik tagjuk otthonában
tartották a gyűléseket, néha több mérföldre a falutól. A király ke­
gyelméért, azt ajánlották Feketeszakállnak, evezzen át a rakpartra a
patak túloldalán. Charles Eden kormányzó háza ott van a végében.
Nem maradt fenn semmilyen beszámoló Feketeszakáll és Eden
kormányzó első találkozásáról, de feltehetőleg minden rendben
ment. A negyvenöt éves Eden vagyonos angol nemes volt, 400 hek­
tár birtokkal, viszont egy elszegényedett gyarmatot kormányzott,
melynek betegséget hozó, pangóvizes területeit jogsértett indiánok
és nincstelen telepesek lakták. Feketeszakáll embereinek volt
pénze - 2500 font spanyol érmékben, azon kívül, amit sikerült meg­
spórolniuk az előző évi kalózkodásból -, meg eszközeik és hajlan­
dóságuk még többet behozni, egészen amíg a kormányzó nem kér­
dez túl sokat a pénz származásáról. Sikerült megállapodásra jutni­
uk. Eden kegyelmet ad Feketeszakáll minden emberének, akiknek a
nagy része úgyis odébbáll. Feketeszakáll és legközelebbi tisztjei lete­
lepednek Bathban, házat építenek, és élik, legalábbis a felszínen úgy
kell látszódnia, becsületes életüket. Ami a valóságot illeti, csend­
ben továbbra is feltartóztatják a keleti parton fel és alá közlekedő,
vagy a közeli Virginiába tartó hajókat, melyek gőgös vezetői régóta
lenézték elmaradott déli szomszédaikat. Eden és barátai megóvják
a javaikat, és a kalózoknak is hasznukra lesz azok védelme. Észak-
Karolina lesz igazából az új Bahamák, illetve még annál is jobb, mi­
vel független kormánya lévén nem kell tartani brit inváziótól.
Feketeszakáll legtöbb embere azonnal elhagyta Észak-Karolinát
Pennsylvania és New York felé. William Howard Williamsburgbe
ment két rabszolgával, egyiküket a La Concorde-ról, másikukat a
Princess brigantinról szerezte. Feketeszakáll és húsz másik férfi,
köztük legalább hat szabad fekete kalóz, Bathban maradt.
Helyi elbeszélések szerint Feketeszakáll Plum Pointon épített rezi­
denciát magának, egy hegyfokon a falu szélén. A kalózok álta­
lános történetének, szerzője azt írja, hogy Feketeszakáll nyomban fe­
leségül vett „egy fiatal, tizenhat év körüli teremtést, és a kormányzó
vezette le a szertartást", állítólag tizennegyedik feleségeként,
akit „arra kényszerített, hogy ajánlja fel magát öt vagy hat brutális
társának", míg ő mindezt végignézte. A történetet nagy mértékben
kiszínezték. Feketeszakállnak nem volt ide)e tizennégy nőt felesé­
gül venni, ha figyelembe vesszük, mennyi ideig volt tengeren. Meg­
nézve a kalóz múltját figyelemreméltóan emberinek leíró feljegyzé­
seket, kétséges, hogy tizenéves feleségének rendszeresen tömeges
erőszakot szervezett volna.
Akárhogy is, Feketeszakáll feleségül vett valakit Bathban, ugyan­
is a lakodalmát később megemlíti egy, a szomszédos Virginiában
állomásozó kapitány a Királyi Haditengerészettől, aki figyelemmel
kísérte tevékenységeit. A helyi szóbeszéd úgy tartja, a felesége Mary
Ormond volt, Bath egyik jövőbeni seriffjének lánya, ahogy azt az
Ormondok legalább egy, kora XX. századi leszármazottja bizony­
gatja. Egy másik történet A kalózok általános történetében igaznak
hangzik: „Gyakran szórakozott azzal, hogy kiment az ültetvénye­
sek közé a partra, és éjjel-nappal mulatozott. Ezek [az emberek] jól
fogadták, de hogy szeretetből vagy félelemből, azt nem tudom meg­
mondani."
Henry Averyhez hasonlóan Feketeszakáll is megvásárolta egy gyar­
mati kormányzó lojalitását, de nem gyűjtött össze akkora vagyont,
ami lehetővé tette volna, hogy királyként éljen élete hátralevő részé­
ben. Ezért, néhány hét pihenés után, visszatért dolgozni.

Odahaza a Bahamákon Charles Vane nem szándékozott tevékeny­

ségét megszüntetni. Áprilisi útja után majdnem egy hónapot várt
izgatottan a jakobita erősítésre, de az nem akart megjönni. Nem
sokkal azután, hogy George Cammocke továbbította bahamai ter­
veit Stuart Jakab anyjának, Modenai Máriának, a királyné elhunyt,
és úgy tűnik, vele együtt az összeesküvés is elhalt. Ahogy
teltek a hetek Vane ráébredt, hogy Woodes Rogers, I. György kor­
mányzója hamarabb fog megérkezni Nassauba, mint a Stuartok, és
a kalózköztársaság, valószínűleg halálra van ítélve. Hornigold és
néhány másik jó útra tért kalóz Nassauba visszaérve Rogers kor­
mányzó szolgálatába kívánt állni. Jennings ennél is továbbment,
privatér megbízást kért Bennett kormányzótól, hogy elkapja
Vane-t, és visszavigye Bermudára, ahol bíróság elé állítanák a bűn­
tetteiért. Az a hír járta, hogy felszerelt két vagy három szlúpot, és
Nassauba jön. Vane folytatni akarta a kalózkodást, de tisztában volt
vele, hogy a falak lassan bezáródnak körülötte.
Május végén Vane már nem várhatott tovább. Körbement Nassau-
ban, és összehívta régi embereit. Hetvenöt, hasonló gondolkodású ke­
ménylegény döntött úgy, hogy csatlakozik hozzá a Larkon, köz­
tük Edward England és Calico Jack Rackham. Az volt a tervük, hogy
kimennek egy utolsó útra Rogers kormányzó megérkezése előtt, és ha
sikerül nekik, szereznek egy akkora kalózhajót, amely hosszabb időn
keresztül elmegy anélkül, hogy be kellene állnia valamelyik kikötőbe
javításra. Mivel a kalózok fészkéből állítólag ki akarták űzni, Vane fel
szeretett volna készülni arra, hogy annyi ideig és akkora távolságra le­
gyen képes elhajózni, amíg egy másik menedéket nem talál.
Vane első fogása meglehetősen pimaszra sikerült. 1718. május
23-án a bahamai Crooked Island mellett, Nassautól 200 mérföldre
délkeletre, utolértek egy ismerős hajót. A tizennégy tonnás Richárd
& John hosszú időn keresztül volt Nassau elengedhetetlen tartozé­
ka, ellátmányt hozott a kalózoknak Charlestonból és Jamaicáról,
cserébe a zsákmányaikért. Vane, csakúgy, mint a Lark fedélzetén
mindenki, tudta, hogy a hajó Richárd Thompson, Harbor Island
vezető polgárának, és vejének, a kalózköztársaság egyik alapítójá­
nak, John Cockramnek a tulajdona, aki egy kenuban vitorlázott
Hornigolddal még 1714-ben. A Richárd & John mindig tiltott te­
rületnek számított a kalózok számára, viszont ez alkalommal nem.
Cockram a kegyelempárti tábor egyik vezető tagja volt, és mint
ilyen, nem barátja Vane-nek és embereinek. Tüzet nyitottak hát a
Richárd & Johnra, és utasították a parancsnok Josephet, Cockram
testvérét, hogy álljon a széllel szembe, és adja meg magát. Vane le­
génysége aztán kirakta őt Crooked Island elhagyatott partjaira, és
elvitorlázott a szlúpjával. Vane egyértelművé tette: az ő értel­
mezése szerint a jó útra tért kalózokra szabad vadászni.
Június első felében Vane elfogott még néhány hajót, többek kö­
zött egy kétárbocos csónakot és egy húszágyús francia hajót.
A kétárbocost átadta Edward Englandnek, akinek a helyére a le­
génység a rikítóan öltözködő John Rackhamet választotta a társaság
kormányosának. A tekintélyes 200-250 tonnás francia hajó tökéle­
tesen megfelelt kalózkodásra, így Vane megtartotta magának, mint
új zászlóshajóját. (Miután leszerelték róla a fegyvereket, a Larkot
nyilván odaadták a franciáknak.) Június 23-án, miközben a francia
Leogane kikötő előtt hajóztak, a mai haiti Port-au-Prince közelé­
ben, elfogtak egy másik francia hajót is, a St. Martin brigantint Bor­
deaux-ból, mely cukrot, indigót, pálinkát, vörös- és fehérbort szál­
lított. Vane partra tette a parancsnokot és néhány utast, de
megtartotta a St. Martint és a legénységből tizenhárom főt. A zsák­
mánnyal elégedetten és az italtól megerősödve, Vane csapata úgy ha­
tározott, hogy visszatérnek Nassauba: Vane a francia hajón, England
a kétárbocos csónakon, a St. Martinon és a Richárd & John pedig a le­
génység irányítása alatt.
 A nagy hajókkal kénytelenek voltak a kalózok a Harbour Is-
land és Eleuthera körüli mély vízi átjárókat használni. Az út hosz-
szabb volt, mintha átvágtak volna egyenesen a bahamai partoknál,
de ugyanakkor kedvezőnek bizonyult. Július 4-én reggel a kalóz­
flotta egy kereskedőszlupokból álló kis raj közepén találta magát.
A hajók Harbour Islandre tartottak, vagy épp onnan indultak. Né­
hány óra leforgása alatt a kalózok el is fogtak hármat közülük: a
Drake-et Rhode Islandről (John Draper kapitány), mely bort, szeszt
és rumot szállított; az Ulstert New Yorkból (John Fredd), trópusi
faanyaggal megpakolva az Andros-szigetről; és az Eagle-t Rhode
Islandről (Róbert Brown), cukorral, kenyérrel és két hordó szeggel.
Nem volt egy kincses flotta, de a szlúpok megfeleltek szállítóhajó­
nak, és az alkohol vidáman tartotta az embereket néhány napig, leg­
alább. Estére Vane zsákmánykonvoja megérkezett Nassauba. Itt a
legénysége rögtön el is foglalt még két szlúpot, a Dove-ot (William
Harris); és a Lancastert, melyet nem más irányított, mint Neal Wal-
ker, a bíró Thomas Walker fia, akinek családját Hornigold 1716-ban
elzavarta New Providence-ről. Vane hat héttel korábban egyetlen
hajóval hagyta el Nassaut, most viszont legalább kilenc hajó volt a
parancsnoksága alatt.
Hamar megszilárdította a sziget feletti uralmát. Úgy tartják, ki­
vont karddal a kezében viharzott ki a partra, és azzal fenyegetőzött,
hogy „felgyújtja a város fontos házait, példát statuálva az emberek so­
kaságának". A kalózok általános története szerzője szerint, akinek ki­
váló források álltak rendelkezésére, Nassauban Vane kikelt Benjámin
Hornigold és a többi megreformált kalóz ellen, és „különösen arcát­
lanul [viselkedett] azokkal szemben, akik nem voltak olyan nagy gaz­
emberek, mint ő maga". „20 nap[ig] uralkodott itt kormányzóként,
megállított minden beérkező hajót, és egyet sem engedett távozni...
Megesküdött, hogy míg a kikötőben van, nem tűr meg más kor­
mányzót magán kívül."
Miután megfélemlítette ellenfeleit, Vane munkához látott az
embereivel. A St. Martinról átszállíttatta a rakományt különböző
szlúpokra, és további ágyúkat vitetett a nagy francia hajó fedélze­
tére. A banda Brazília partjaihoz szeretett volna menni, ahol remé­
nyeik szerint egyesíthették erőiket La Buse-zel, Condenttel és más
elkötelezett kalózokkal. Esetleg létrehozhatnak egy másik kalóz­
köztársaságot Dél-Amerika partjainál, a hannoveri király hatókö­
rén kívül, és a kalózok talán újra összeállhatnak.
1718. július 24-én este, mindössze három vagy négy nappal Vane
embereinek indulása előtt, kiabálás kezdődött a városban: a Királyi
Haditengerészet egyik fregattjának vitorlái tűntek fel Hog Island
hátsó oldalán.
Woodes Rogers megérkezett.
 HAZÁRDPOLITIKA
1718. július-szeptember

oodes Rogers ott állt a Deliciá tatján, a kezében nád­

W pálcával, hogy kisegítse rossz lábát, és átnézett a tenger

felett. Nagy hajója enyhén jobbra dőlt, a vitorlák majd­
nem teljesen szélnek feszültek. New Providence szigetének sötét
körvonalai töltötték be a déli horizontot három mérföldre a ha­
jóorr előtt. Peter Chamberlainé sorhajókapitány zászlóshajója, a
HMS Milford ott vitorlázott mellette, figyelőkkel a főárboc tetején
és harminc nehéz ágyúval készenlétben. Mögötte, a Deliciá sister­
gő nyomvonalában a Willing Mind szállítóhajó szelte alacsonyan a
hullámokat katonákból és ellátmányból álló súlyos rakományával,
nem messze a magántulajdonú Buck hadi szlúptól. Rogers időről
időre belepillantott messzelátójába, a HMS Rose fregatt a hátsó ár­
bocra akasztott égő lámpását figyelve, amint épp megkerüli Hog
Island nyugati sarkát három mérföldre onnan. Mögötte fél mér­
földdel a kullogó HMS Shark hadiszlúpot láthatta. A hajnal
első óráiban Chamberlainé sorhajókapitány helyi navigátorokat vi­
tetett a Rose és a Shark fedélzetére, és előreküldte őket felderíteni
a helyzetet. Most, tizenöt órával később, eljött a leszámolás ideje.
A Rose bement a kikötőbe. Rogers és Chamberlainé, mivel a nagy
és mély merülésű hajóikhoz nem voltak navigátorok, úgy tervezték,
oda-vissza fognak vitorlázni kint a mélyvízen. Napfelkeltéig csak
várni tudtak, azt lesve és fülelve, hogy valami hír érkezzen a Rose­
ról és a Sharkról. Rogers úgy érezte, mintha süllyedne, mikor né­
hány perc múlva ágyúdörgés semmivel össze nem téveszthető hang­
ját hallotta a visszhangozni Nassau kikötőjének irányából.
Délután hatkor a Rose kapitánya, Thomas Whitney parancsot
adott a fregatt horgonyainak a leengedésére, pont a kikötő főbejára­
tában. A hajó elfordult a keleti szélben, így húsz ágyúja, hiábava­
lóan, egy nagy szakasz néptelen partvonal felé mutatott: a hajó bal
oldalán Hog Island csücske volt, a jobbon pedig a bozóttal benőtt
földek Nassau külső részén. A fő horgonyzóhely pont előttük he­
lyezkedett el, és elhagyatott látványt nyújtott. Úgy negyven elfo­
gott hajó maradványa feküdt szétszórva a parton, egy-kettő közü­
lük kiégett, de mindegyiküket széttörték - holland hajókat, francia
brigantinokat, különféle nagyságú és nemzetiségű szlúpokat, a
szerelvényeket és vitorlákat leszedték róluk, és a szél ide-oda fújta a
kötélzet szabadon maradt végeit.
A horgonyzóhely közepén egy nagy húsz-harminc ágyús hajó,
első ránézésre francia építésű, várt lehorgonyozva. A főárbocán
Szent György zászlója lengett, a régi Anglia iránti hűséget hirdet­
ve, szemben az alig tízéves Nagy Britannia nemzetével. Szlúpok és
más hajók horgonyoztak körülötte, néhányukon halálfejes zászló
volt. Ugyanez a lobogó lengett Nassau erődje felett is, melynek ten­
gerre néző falai annyira megroggyantak, hogy a repedéseket még
nagy távolságból is látni lehetett. A szél rothadó hús betegítő szagát
szállította keresztül a kikötőn, mintha ezernyi állattetem bomlana
valahol a parton.
Whitney riadalmára, hirtelen láng és füst csapott fel a nagy hajó
- Charles Vane hajója - tatjáról, a kikötő közepén. Néhány
pillanat múlva a hang - a tatra elhelyezett ágyúé - is megérkezett,
majd utána ágyúgolyó csobbant a víz felszínén nem messze a Rose­
tól. Két másik lövedék elhúzott a feje felett, közülük legalább az
egyik átszakította a Rose kötélzetét, mielőtt Whitney felvonta volna
 a béke fehér zászlaját. Egyértelmű, gondolhatta a fiatal parancsnok,
hogy ez nem lesz túl egyszerű.
A kalózhajó elfogadni látszott a fehér zászlót, és Whitney egy
csónakon elküldte egyik hadnagyát a kikötőbe, hogy szavai szerint,
„megtudakolja az okát" a kalózok ellenségességének. A hadnagy
Vane hajójának oldalához evezett, üdvözölte a kapitányt, és meg­
kérdezte, miért lőtt rá a király hajójára. „A válasza - írta Whitney a
hajónaplóban - az volt, [hogy] minden erőfeszítésével igyekszik fel­
égetni minket és az összes hajót a kikötőben." Vane egy leve­
let is adott a hadnagynak, Woodes Rogers kormányzónak címezve,
külső felén ezzel a felirattal: „Várjuk gyors válaszát." A levélben, me­
lyet vagy eljuttattak Rogershez azon az estén, vagy nem, ez állt:

1718. július 24.

Méltóságod legyen szíves megérteni, mi készek vagyunk elfo­

gadni Őfelsége legszivélyesebb kegyelmét, a következő felté­
telekkel, úgymint:
Megengedi, hogy túladjunk minden jelenleg birtokunk­
ban lévő árun. Továbbá saját belátásunk szerint rendelkezzünk
minden tulajdonunkkal, ahogy azt Őfelsége Kegyelmi Tör-
vénye meghatározza.
Amennyiben Méltóságod lesz szíves eleget tenni kérésünk­
nek, mi, a legnagyobb készséggel hajlandóak vagyunk elfo­
gadni Őfelsége Kegyelmi Törvényét. Ha nem, kénytelenek
vagyunk magunk kiállni védelmünk érdekében...

Alázatos szolgái.

Vane egyszerűen csak időt akart nyerni, hogy módot találjon a

szökésre New Providence-ről új hajójával és a teljes zsákmánnyal.
Hajója túl nagy volt a Fazekasok zátonya feletti és a kikötő sekély
keleti átjáróján keresztül történő átkeléshez. A Rose a nyugati kijá­
ratnál horgonyzott, és beszorította őt a kikötőbe. Azt az elképzelést,
hogy próbáljanak elmenni az ágyúi előtt - és teljes oldalas ágyútü-
zet zúdítsanak egymásra félre kellett tenni, mikor néhány perccel
később a tíz ágyús HMS Shark bevitorlázott és lehorgonyzott nem
sokkal a Rose elé, nyomában a húszágyús Willing Mind szállítóhajó­
val és a tíz ágyús Buck privatérhajóval. Vane hajója csapdába került,
embereinek élete Rogers kormányzó hadseregének könyörületessé-
gétől függött. Lement a nap, és a kikötő sötétségbe borult.
Vane gondterhelten tűnődött néhány óráig, míg végül úgy ta­
lálta, Rogers nem szándékozik megtisztelni őt a válasszal. A csa­
pat egyetértett abban, hogy a kikötő bejáratánál lévő hadihajók ön­
magukért beszélnek. A hajójukat már nem mentheti meg semmi,
mondta nekik Vane, de számukra van még esély megszabadulni a
kormányzó karmai közül. Legénységének kilencven embere feszül­
ten hallgatta, mikor felvázolta a merész menekülési tervét.
Hajnali két órakor Whitney kapitányt egyik lihegő beosztottja
ébresztette a kabinjában. A kalózok épp támadnak; a Rose veszély­
ben van. A kapitány kirohant a fedélzetre, és ijesztő látvány fogad­
ta: Vane hajója lángokba borultan, egyenesen a Rose és kísérőha­
jói irányába tartott. Az éjszaka közepén Vane emberei kirakodták
a hajójukat, majd fedélzetét és vitorlázatát bekenték szurokkal és
kátránnyal. Az összes ágyút kivonták a lőállásokba, miután mind­
egyiket megtöltötték puskaporral és két-két lövedékkel. Felhúzták a
horgonyt, és a hajót csendben a betolakodók felé vontatták. Ahogy
csökkent a távolság, egyik kalóz a kormányhoz állt, és míg a többiek
húzták, ő a halálra szánt hajót közvetlenül a lehorgonyzott Shark és
Rose irányában tartotta, leengedve a vitorlákat és felgyújtva a szu­
rokkal borított fedélzetet és köteleket. Ha minden a terv sze­
rint alakul, nekiütközik a Királyi Haditengerészet hajóinak, és a
keletkezett tűzvészben az összes hajó odavész.
Mikor az utolsó kalózok is elhagyták a hajót, a matrózok a Rose,
a Shark, a Buck és a WilIing Mind fedélzetén vad futkosásba kezdtek.
 Egyesek eloldották a vitorlákat, mások baltákkal vagdosták a hor­
gonykötelet, hogy megpróbálják kiszabadítani a bajbajutott hajókat.
Ahogy megváltak a horgonyoktól, Whitney és a többi parancsnok
a nyílt tenger felé fordította a hajóit, a szélnek háttal. Volt néhány
félelmetes pillanat, amikor a tűzhajó egyre közelebb ért, és az első
dupla töltésű ágyú elsült - a hő miatt begyulladt a puskapor. Aztán
a Rose és a többi hajó lassan lendületet vett, és eltávolodott a közelí­
tő égő pokol elől.
Maga Vane az eseményeket a Katherine, a gyors, bermudai készí­
tésű szlúp fedélzetéről nézte, melyet egy másik kalóztól rekvirált az
éjszaka közepén. A Katherine tulajdonosa, a Charles Yeats nevű ki­
sebb kalóz is a hajón maradt, és nagyon nem volt boldog, amiért a ha­
jóját elvették tőle. Vane emberei felpakolták a vagyonukat a szlúpra,
és a fegyverzetét tíz vagy tizenkét ágyúra növelték. Csalódottan néz­
ték végig, ahogy a Rose és a Shark elmenekült a tenger felé, de az ak­
ciójuk időhöz juttatta őket. A napkeltéig hátralevő négy órában el
kellett tűnniük Nassauból. Vane elküldte az embereit a városba, hogy
szedjenek össze mindent, amit használhatónak találnak: felszerelést,
ellátmányt, fegyvereket, értékeket és a sziget legjobb navigátorát és
ácsát, akiket az ágyukból rángattak ki és vittek a Katherine fedélze­
tére. Aztán a fekete zászlóval az árbocon várták a hajnal érke­
zését.
Hétkor, nem sokkal napfelkelte után, Rogers teljes flottája meg­
jelent a kikötő bejáratánál. A kormányzó új fővárosából egy nagy
hajó parázsló gerendáit pillantotta meg először, ami sistergő
zsarátnokokkal imbolygott a csatorna közepén, majd a szétroncso-
lódott hajók vázait a parton, és néhány horgonyzó kalózhajót a kikö­
tőben, nem sokkal a Fazekasok zátonya mögött. Ha méltóságteljes
megérkezést tervezett, Rogersnek csalódnia kellett. Útban a kikö­
tőbe mind a Deliciá, mind a Milford megfeneklett egy homokzáto­
nyon, és két órát kellett várni, míg a növekvő ár leemelte őket.
Vane emberei feltehetőleg jót nevettek, amikor látták a kormány­
zó és a sorhajókapitány saját zászlóit viselő hajókat tétlenül heverni
Hog Island homokpadján. A nevetés tíz óra körül maradt abba, mi­
kor az ár elég magas lett, és az alacsony merülésű Buck és egy má­
sik szlúp megkerülte a Fazekasok zátonyát, katonákkal a fedélzetén.
Vane tudta, eleget késlekedtek. Kiadta a parancsot: horgonyo­
kat felhúzni és vitorlát bontani. A Katherine megfordult, és elindult
a kikötő keskeny keleti kijárata felé, nyomában a Buckkal.
Azon a reggelen erős déli-délkeleti szél fújt, úgyhogy üldözés
közben a hajóknak élesen a széllel szemben kellett menniük. Vane
aggódott néhány óráig, ugyanis a Katherine ilyen vitorlázási kö­
rülmények között lassabbnak bizonyult a követőinél. Akkor nyu­
godhatott meg, amikor elérték New Providence keleti végét, ki­
engedték vitorláikat és lassan előnyre tettek szert. Vane emberei
megvetően elsütötték ágyúikat. A Buck kénytelen volt feladni az
üldözést, és visszatérni Nassauba. Vane és a legénysége szabadlá­
bon távozhatott, de New Providence szigete, legalábbis egy ideig,
Rogers kormányzó tulajdona lett.

Huszonhetedikén reggel Rogers kilépett a partra, pompás ünnep­

ség keretében. A Rose és a Shark tizenegy díszlövést adott le, mikor
Rogers csónakja szárazföldet ért. Nem kis megkönnyebbülé­
sére, örömmel fogadták a kegyelempárti lakosok. Thomas Walker
az elmúlt hetekben tért vissza a szigetre, ő köszöntötte elsőként a
kormányzót, régi ellenségével, Benjámin Hornigolddal együtt. Ők
ketten - a „kalózkormányzó" és az egykori bíró - elvezették Rogerst
és kíséretét Nassau málladozó erődjéhez. Az odavezető úton néhány
kegyelmet nyert kalózkapitány - Hornigold, Josiah Burgess és má­
sok - legénysége szabályos sort formált az út két oldalán, és Rogerst
látván muskétával a levegőbe lövöldözött, mozgó sortűzzel kísérve
egészen az erőd kapujáig.
Rogers felmászott az erőd tetejére, hogy beszédet intézzen az ösz-
szegyűlt tömeghez. Első pillantásra is láthatta, hogy az erődítményt
rettenetesen elhanyagolták. A tenger felé eső bástya úgy nézett ki,
mint ami bármelyik pillanatban összedőlhet, mivel, ahogy Rogers
megjegyezte, „csak egy düledező, repedt fal tartotta". Az alakulóteret
beborította a gaz, és a helyőrségi épületek helyén csak egy kis kunyhó
volt, egy benne éldegélő szerencsétlen öregemberrel. A kalózok ma­
gukkal vitték az ágyúkat, csak egyetlen kilencfontost hagytak hátra,
ami megmagyarázza, miért nem próbált meg Vane az erődbe
menekülni. Mire Rogers felért a tetőre William Fairfaxszel, Wal-
kerrel és Hornigolddal az oldalán, meg egy csapat katonával maga
mögött, közel háromszáz ember gyűlt össze a lenti téren. Rogers ki­
bontott egy tekercset, és hangosan felolvasta a király közleményét,
melyben kinevezi őt a Bahamák kormányzójának. A tömeg, Rogers
szavaival, „számtalan jelét mutatta örömének, hogy a sziget újra kor­
mányzat alá került".
Rogers a következő néhány napot azzal töltötte, hogy megerő­
sítette hatalmát a szigeten, és felmérte annak állapotát. A 100 fős
Független Csoport átvette az irányítást a Nassau Erőd felett, és lé­
cekből és pálmalevelekből menedékeket építettek maguknak, míg
a tengeri úttól elgyötört telepesek elkezdtek sátrakat összerakni
a Deliciáró1, a Buckról és a Willing Mindről kölcsönvett vitorlák­
ból. A Rose matrózai a király nevében őrizet alá helyezték a St.
Martint, a Drake-et, az Ulstert, a Dove-ot, a Lancastert és a többi,
éppen akkor a kikötőben tartózkodó hajót. Rogers beköltözött a
régi kormányzó házába, az egyetlen épületbe, amely túlélte a spa­
nyol örökösödési háborút. Ideiglenes irodájában meghallgatásokat
tartott a helybéliek számára. Felkutatta azokat „a lakosokat, akik
korábban nem voltak kalózok vagy... akik a leginkább vonakodtak
kereskedni velük", hogy vegyenek részt a tizenkét fős kormányzó-
tanácsban. Augusztus 1-jén bejelentett kezdeti jelöltjei között ott
volt Richárd Thompson, Harbour Island csempészkirálya, néhány
Rogersszel érkezett férfi, mint például Fairfax (az ú| bíró), vala­
mint a Delicia parancsnoka és az első tisztje. A tanács még
azon a napon összeült Rogers házában, és órákat töltött azzal, hogy
fogadta a mintegy kétszáz, kegyelmet még nem kapott, de magát
megadni szándékozó kalózt.
A sziget kalózlakossága 500 és 700 fő közé volt tehető, ami arra
utal, hogy akik Nassauból más gyarmatokra mentek kegyelmet kér­
ni, azok nagy számban visszatértek. Volt még 200 nem kalózko­
dásból élő is a szigeten, ők, Rogers egyik hivatalnokának szavaival
élve, „a spanyolok elől menekültek el" a háború alatt, és most „az
erdőkben éltek, szűkében mindenféle szükségleteknek". Ro­
gers mindannyiukat munkába állította, megtisztíttatta az épülete­
ket, udvarokat és termőföldeket, melyeket a kalózok hagytak, hogy
elborítson a sűrű növényzet. Másokat arra fogadott fel, hogy segít­
senek a katonáknak felfegyverezni és megjavítani az erődöt, és fel­
állítani egy külön ágyúállást a kikötő keleti bejáratának védelmére.
Rogers flottájának utolsó hajója, az ellátmányszállító Sámuel
is megérkezett végül a kikötőbe, biztonságban és épségben, és tágas
raktere tömve volt élelmiszerrel és felszereléssel. Kormányzó­
ságának első hete után Rogers valószínűleg optimista volt a sikert
illetően.
A környező vizek kalózairól érkező hírek azonban hamarosan ösz-
szetörték jókedvét. Először Charles Vane-től érkezett üzenet, ő
két érkező hajót tartóztatott fel, és elmondása szerint csatlakozni fog
Feketeszakállhoz, azt tervezve, ahogy Rogers leírta, „hogy felgyújt-
ja az őrhajómat, és hamarosan meglátogat, hogy elégtételt vegyen az
érkezésemkor elkövetett sértésemért, mikor két szlúpot küldtem utá­
na ahelyett, hogy válaszoltam volna neki". Nem sokkal ezután, au­
gusztus 4-én, egy Richárd Taylor nevű philadelphiai tengerész ér­
kezett sokkal baljósabb hírekkel. Taylort spanyol privatérok
fogták el a Bahamák déli részén, akik a béke ellenére továbbra is
fosztogatták az angol hajókat a Catt-szigeten és a Crooked-szigeten.
A privatérok vezetője elmondta Taylornak, hogy új spanyol kormány­
zó érkezett Havannába, „Fülöp király parancsával, hogy pusztítson
el minden angol telepet a Bahama-szigeteken". Öt hadihajója és
több mint 1500 embere volt a feladat végrehajtására. Ha az angolok
 megadják magukat, magyarázta Taylor, a spanyol kormányzónak
utasítása van rá, hogy deportálja őket Virginiába vagy a Karolinákra,
„ellenállás esetén viszont Havannába kell küldenie őket, onnan pedig
[mint foglyokat] ... a Régi Spanyolországba".
Szembesülve Charles Vane és Spanyolország királyának fenyege­
tésével, Rogers tisztában volt vele, hogy olyan gyorsan végeznie kell
az erődítési munkálatokkal, amilyen gyorsan csak lehet. Szeren­
csétlenségére, a munkaerő-utánpótlása kezdett eltünedezni. Elő­
ször a vele érkezett katonák, tengerészek és gyarmatosítók kezdtek
tucatjával lebetegedni. Az azonosítatlan kór - és a város felett
hetek óta terjengő orrfacsaró bűz - okának a nagy halom rothadó
állati bőrt tartották, amit a kalózok hagytak hátra a parton. Bár a
betegség két héttel Rogers megérkezése előtt tört ki, azt írta, olyan
volt, „mintha a friss európai vér... vonzaná a ragályt". A hosszabb
ideje ott élő lakosok „hamar megszabadultak" a fertőzéstől, míg az
újonnan érkezetteket „olyan erővel döntötte le, hogy egyszerre több
mint 100 betegem volt, és nem maradt [egyetlen] egészséges tiszt­
viselő sem". Rogers csapatából nyolcvanhatan haltak meg, valamint
hat legénységi tag a Rose-ról és a Milfordról, és két helyi lakos Ro­
gers kormányzótanácsából. Rogers maga is ágynak esett „bélzava­
rok és ... járványos kórság miatt", és augusztus közepéig nem
is volt képes részt venni a tanács ülésein. A sziget marhaállományá­
nak nagy hányada szintén elpusztult, ami komoly csapást jelentett
az élelmiszer-ellátásra.
Nassau régi lakosai nemcsak a betegséggel szemben voltak ellen­
állók, hanem Rogers erőfeszítésével szemben is, hogy munkára fog­
ja őket. „Legtöbbjük szegény volt, és annyira hozzászokott a sem­
mittevéshez, hogy inkább az éhenhalást választja, a munka helyett",
írta Rogers a jelentésében. „Halálosan gyűlölték a munkát, elég volt
nekik, hogy megtisztítottak egy parcellát, ami elláthatta őket bur­
gonyával, jamgyökérrel és nagyon kevés egyébbel, [és mivel] a kör­
nyező szigeteken bőségesen [hozzájuthattak leguánhoz] vagy hal­
hoz, sőt, akár teknőshöz, inkább [ezeket] ették hús helyett, és nem
kívánták a lábasjószágot vagy a marhát. Így szegényen és lustán él­
nek ... és nem imádkoznak semmi másért, csak [hajó]roncsokért
vagy a kalózokért ... és szívesebben költik el a vagyonukat bordé­
lyokban, mint nekem fizessenek [adót], hogy megvédjem családju­
kat és ami kedves számukra." A helyiek nem bizonyultak megbíz­
ható polgárőröknek sem. „Ezeket a hitványakat nem lehet éjszakai
őrködésre sem befogni, és ha mégis, csak nagy ritkán érkeznek jó­
zanul, és még ritkábban [maradnak] éberek egész éjszaka, annak el­
lenére, hogy hivatalnokaink és katonáink nagyon gyakran csapnak
le az őrségre és veszik el fegyvereiket, és majdnem mindennap meg­
büntetik, megbírságolják vagy bezárják őket", panaszkodott a
kormányzó. „Attól nem félek, hogy ne állna mellém mindegyikük
bármely [inváziós] kísérlet esetén, a kalózokat [érkezését] kivéve.
Ha régi barátaiknak lenne elég ereje támadást szervezni ellenem,
nagyon kételkedem benne, sikerülne-e valamelyiküket is hozzám
csatlakozónak találnom."
Ez idő tájt jelentette be Chamberlainé sorhajókapitány, hogy há­
rom hadihajója eltávozik. Rogers meghökkent. A gyarmat a leg­
sérülékenyebb állapotában volt, a védői lebetegedtek, az erődítési
munkák pedig még nem voltak készen. A Milford. a Rose és a Shark,
valamint a rajtuk szolgáló háromszáz ember nélkülözhetetlen volt a
védelemben. Chamberlainé azonban hajthatatlan maradt: megtisz­
tította a hajóját, elvette a részét a zsákmányból, amit a kikötőben
lévő kalózoktól szereztek, és nyíltan megmondta, „nincs parancsa"
a további maradásra. Rogers nem rendelkezett hatalommal a hadi­
tengerészeti alkalmazottak felett, így kénytelen volt könyörögni a
sorhajókapitánynak, hogy ne hagyja magára a kolóniát. Húzódozva
ugyan, de Chamberlainé beleegyezett, hogy a húszágyús Rose ma­
radjon még három hétig, mikorra Rogers állítása szerint „re­
mélhető, hogy embereim és a védelmi erősítések jobb állapotban
lesznek" ahhoz, hogy egyedül kitartsanak a kalózok és a spanyolok
ellen. Ezeknek megfelelően augusztus 16-án, reggel kilenc óra har­
minc perckor a Milford és a Shark elindult New Yorkba.
 Rogers helyzete tovább rosszabbodott. Az elkövetkező pár nap
során a Bahamákat villámlás, vihar és eső sújtotta, és Whitney kapi­
tány, hurrikántól tartva, levetette a Rose csúcsárbocait. Rogers hány­
kolódott és forgolódott nyirkos hálószobája ágyában, görcsölő hassal
és magas lázzal. Az erődítmény javítása csigalassúsággal haladt, Ro­
gers hadnagya alig tudta rávenni a jó útra tért kalózokat, hogy kiirt­
sák a bozótot az erőd körül, és még kevésbé arra, hogy részt vegye­
nek a kimerítő munkában, kimenekíteni az ágyúkat a Hog Island-i
roncsok közül, és átszállítani az erőd bástyáiba. Az eső két hétig
megállás nélkül esett. Mikor már kezdett elállni, érkezett egy csó­
nak, mint a kikérdezésük után kiderült, Vane csapatának tagjaival.
Elárulták, hogy Vane egy brigantinnal észak felé tart, de megígérte,
szeptember 14. környékén találkozik velük Abacóban, a Bahama-
szigetek egyikén, hatvan mérföldre Nassautól. Talán azért indult
északnak, hogy egyesítse erőit Bonnet-vel vagy Feketeszakállal? És
ha igen. arra készül, hogy beváltsa fenyegetését, és megtámadja Nas-
saut? Szeptember 8-án újabb rossz hírek jöttek. Befutott egy csó­
nak, mely John Cockram testvérét, Phillipet és még néhány embert
szállított, akiket két hónapig fogva tartott a spanyol guardas costas.
Ezalatt a spanyolok arra kényszerítették őket, hogy navigátorként
a segítségükre legyenek, miközben körbehajózták Abacót és New
Providence-t, és információkat gyűjtöttek egy közelgő invázióhoz.
Cockramet és kollégáit elengedték, így átadhattak Rogersnek egy
üzenetet: „bizonyítsd be nekünk, hogy törvényes kormányzó vagy
és nem kalóz, vagy számíts a legrosszabbra".
Rogers sietve levelet írt Havanna kormányzójának, hadnagyai
pedig nekifogtak, és megtöltötték a Buckot Kubában eladandó áru­
val. A hadiszlúp szeptember 10-én kelt útra, egy kisebb szlúp, a
Mumvele Trader társaságában. A Buck azonban soha nem érkezett
meg Havannába, útközben a legénység - kegyelmet kapott kalózok
és Rogers matrózainak keveréke - átállt kalóznak. A tengerészek
közül, akik a Buckkel érkeztek Angliából, úgy tűnik sokan találták
vonzónak a kalózéletet. Egyikük, Walter Kennedy indítékait később
lejegyezték. Kennedy, a wappingi horgonykovács fiatal fia, a Kirá­
lyi Haditengerészetnél szolgált a spanyol örökösödési háborúban, és
„volt alkalma hallani a kalózok cselekedeteiről ... Sir Henry Mor­
gan idejétől ... Avery kapitány sokkal újabb madagaszkári hőstettei­
ig". A mesék megérintették, és Kennedy úgy vélte, „talán lehetne ő is
akkora ember, mint ezek a tolvaj példaképek itt, ha kínálkozik rá al­
kalom". Kennedy megragadta a lehetőséget, és valószínűleg megölte
a Buck parancsnokát, Jonathan Basst, meg a többi ellenállót, mielőtt
elhajózott volna Afrikába.
Elvesztvén a Buckot, Rogers esedezett Whitney kapitánynak,
hogy maradjon, és segítsen megvédeni a szigetet Vane-től, akit bár­
melyik napra lehetett várni. Whitney egy héttel elhalasztotta uta­
zását, de szeptember 14. kora reggeli óráiban, Rogers erős tiltako­
zása ellenére, a Rose így is elhagyta Nassaut. Whitney megígérte
Rogersnek, hogy három héten belül visszatér, de ez olyan ígé­
ret volt, amit nem állt szándékában betartani. Rogers végignézte,
ahogy az utolsó haditengerészeti kísérője eltűnik a láthatáron a dél­
nyugati szélben.
Pár órával később újabb csónak érkezett a kikötőbe, és riasztó hí­
reket hozott: Charles Vane megérkezett Abacóra.

Miután megmenekültek a Bucktól július 26-án, Vane pontos moz­

gását csak nagy vonalakban ismerjük. Csapata, úgy tűnik, tovább
vitorlázott délre a Katherine szlúppal, melynek eredeti kalózkapitá­
nya, Charles Yeats sértődötten és rosszkedvűen a fedélzeten maradt.
A kalózok a jelek szerint oda-vissza ugráltak a Bahamák déli része
és a kubai partok közt. Július 28-án elfogtak egy barbadosi szlúpot,
amit odaadtak Yeatsnek és embereinek, azzal a feltétellel, hogy
továbbhajóznak velük Vane kísérőjeként. Két nappal később egy má­
sik szlúp, a John & Elizabeth került a kezeik közé, nem sokkal
utána pedig egy brigantin, melyen Vane átvette a parancsnokságot.
A londoni Weekly Journal jelentette, hogy a kalózkapitány mindkét
hajót el akarta süllyeszteni, „parancsnokaikkal és legénységükkel"
együtt, de az emberei nem egyeztek bele „ilyen embertelen barbár­
ságba". A kalózok öt napig tartották vissza foglyaikat, miköz­
ben kapitányuk megfogadta, hogy elfoglal még két, várhatóan Nas-
sauba érkező londoni hajót, amiket, ahogy mondta, „apró darab­
kákra fog vagdosni". Míg a kalózok ittak és hajóikat tisztogatták
valamelyik bahamai menedékhelyükön, újabb hajó érkezett. Ellát­
mányt hozott nekik, valamint „híreket, [hogy] a többi kalóz merre
portyázik, és milyen hadihajók [vannak] kint üldözni őket". Hal­
lották, hogy kérkedik a kapitány: „ha két hadihajó is érkezne ellene,
harcolna velük, és ha nem tudna megmenekülni előlük, lemenne a
lőporkamrába, és felrobbantaná a hajót, a fedélzeten mindenkit, sa­
ját magát is a pokolra küldve".
Augusztus közepén Vane néhány emberét elküldte Nassauba in­
formációkat és ellátmányt szerezni. Abban egyeztek meg, egy elha­
gyatott horgonyzóhelyen fognak újra találkozni Abaco mellet. Úgy
tűnik, Vane az alkalmas pillanatra várt, figyelte az ellenségeit, és re­
ménykedett, hogy végül csatlakozhat Bonnet-hez és Feketeszakáll-
hoz, és megtámadhatják a szigetet. Talán abban is bízott, hogy a
spanyolok megrohamozzák, meggyengítik vagy elpusztítják Rogers
erőit, olyan vákuumot hagyva maguk után, ahova a kalózok szaba­
don visszatérhetnek. Számított régi barátaira, hogy megvásárolják
az áruit, csempésznek a bandájának létfontosságú élelmiszereket és
tájékoztatják a New Providence-en történt eseményekről.
Augusztus közepe táján csapatának harci kedve kezdhetett lan­
kadni, ezért úgy határozott, rövid kiruccanást tesz Charlestonba,
szándékai szerint megtölteni a legénység zsebeit. A kalózok 1718.
augusztus 30-án blokád alá vették a kikötőt, Vane tizenkét ágyús
brigantinjával és kilencven emberével, Yeats a szlúpján - feltehe­
tőleg a Katherine-en - nyolc ágyúval és húsz fővel. Dél-Karolina
kereskedőit minden bizonnyal meglephette, hogy megint a kaló­
zok kényének-kedvének vannak kiszolgáltatva, ugyanis egyik hajó
a másik után került a kalózok karmai közé. Harminchat óra alatt
Vane és Yeats együttesen nyolcat foglalt el belőlük, a kis barbado­
si tizenöt tonnás Dove szlúptól a 300 tonnás londoni Neptune-ig.
A londoni nyolcvantonnás Dorothy brigantinról Vane kilencven
guineai rabszolgát szerzett, és átterelte őket Yeats szlúpjára, amit
úszó raktárnak szándékozott használni. Yeatsnek azonban
más tervei voltak. A szlúpja most tele volt értékes emberáruval,
ezért megfordult, és elindult az ellenkező irányba, megkísérelt el­
menekülni hatalmaskodó parancsnokától. Vane üldözőbe vette, és
ki is lőtt rá legalább egy teljes oldalas ágyútüzet, de nem tudta meg­
akadályozni alárendeltje szökését. Yeats meghúzódott a hajó­
jával az Edisto-öbölben, harmincöt mérföldre délre Charlestontól,
és hírvivőt küldött a városba, felajánlva, hogy megadják magukat,
ha a kormányzó kegyelmet adományoz embereinek. A kormányzó
beleegyezett.
Vane kétségtelenül dühös lehetett Yeats szökése miatt, de két új
zsákmány vigaszt nyújtott neki. Ott voltak az ötventonnás Emperor
és Neptune hajók, mindkettő Londonba tartott, szurokkal, kátrány­
nyal, rizzsel és terpentinnel. A szállítmányukra jó felvevőpi­
ac várt a Bahamákon, de a 2900 db méretes hordó túl nagy tétel volt
Vane szerény brigantinjának. Vane csapata úgy döntött, mindkét
hajót elviszik a Bahamákra, és ott kedvükre kifosztják. Elmennek
az Abaco melletti rejtekhelyükre, ahol reményeik szerint a nassaui
informátoraik és szállítóik már várják őket.
Vane emberei időben távoztak, ugyanis épp akkor alakult egy
rendőri különítmény, hogy bíróság elé vigyék őket. Dél-Karolina
kereskedői felszereltek két jól felfegyverzett, sok emberrel ellátott
szlúpot a polgárőr ezredes William Rhett irányítása alatt, aki va­
gyonos kereskedőként rengeteg pénzt veszített a kalózok miatt az
évek során. Mikorra Rhett hajói kiértek a kikötőből, Vane-t már
nem lehetett sehol látni. Rhett úgy határozott, körülszimatol az
észak-karolinai partok mentén, hátha valamelyik eldugott helyen
megtalálja a kalózokat. Szeptember 29. délutánján meg is találta
néhányukat Cape Fear kikötőjében - nem Vane embereit, ők ak­
korra már félúton voltak a Bahamák felé, hanem egy másik kalóz­
csapatot akik ezek szerint nem igazán tudták kipihenni magukat.

Szegény Stede Bonnet, miután Feketeszakáll átverte a Topsail-

öbölnél, és eltűnt a spanyol zsákmányszlúppal és a csoport kincsének
nagy részével, 1718 júniusának nagy részét azzal töltötte, hogy meg­
próbálta mesterét levadászni. Amint hallott valami pletykát, hogy
Feketeszakáll az Ocracoke-öbölben tartózkodik, ötven mérföldre
felfelé az észak-karolinai partokon, odavitorlázott a Revenge-dzsel,
csak azért, hogy néhány elhagyhatott, homokos szigetet találjon.
Bonnet kétségbeesett. Több mint egy évig kalózkodott, és alig
volt többje, mint amivel elindult: a Revenge naszádja, negyven főből
álló legénysége, és Észak-Karolina kormányzójának köszönhetően,
tiszta törvényi előélete. Kalózkapitányként teljes csődöt mondott,
helytelen döntései sok emberének az életét követelték, valamint a
kincsei maradékát. Ami kevés reménye még megmaradt, hogy részt
vesz egy jakobita felkelésben György király ellen, az is elúszott: az
„igaz" király, akit ők csak III. Jakabként ismertek, magán is alig tu­
dott segíteni, nemhogy a kalózoknak Amerikában. Bonnet hírneve
romokban hevert tisztességes és törvényen kívüli körökben is, azt
a megaláztatást pedig nem tudta volna elviselni, hogy visszatérjen
régi életéhez Barbadosra a rabszolgaültetvények közé, sem azt, hogy
kalóztársai közt éljen a Bahamákon. Nem állapodhatott meg sehol.
Mialatt kegyelmet kapott Bathban, megtudta, hogy Dánia királya
- Britannia egyik kisebb szövetségese a spanyol örökösödési hábo­
rúban - még mindig harcban áll Spanyolországgal. Talán ha Bon­
net elmenne St. Thomasra, Dánia legfontosabb karibi gyarmatára,
meg tudná győzni a kormányzót, hogy privatérengedélyt adjon neki.
Ezt a csapata is jó ötletnek találta, a kalózok néhány korábbi
foglya, mint például Dávid Herriot kapitány, is a terv mellé állt.
 Mikor elhagyták a Beaufort-öblöt, a kalózok Róbert Tuckert vá­
lasztották meg kormányosuknak. Tucker jamaicai tengerész volt,
Feketeszakáll tartotta vissza egy kereskedőszlúpról pár héttel ko­
rábban. Sok más fogolyhoz hasonlóan ő is úgy találta, fekszik neki
a kalózok élete, és hamar népszerű tagja lett a legénységnek. Nem
sok tiszteletet tanúsított Bonnet-vel szemben, és az sem különöseb­
ben érdekelte, hogy visszaváltozzon törvénytisztelő alattvalóvá. Mi­
kor az emberek felfedezték, hogy a Revenge-en csak tíz vagy tizen­
egy hordó élelmiszer van - Feketeszakáll ellopta a többit -,
Tucker elhatározta, hogy egyszerűen szereznek a következő keres­
kedőhajóról, amelyikkel találkoznak. Bonnet ellenezte a tervet, még
lemondással és a Revenge elhagyásával is fenyegetett, de a legény­
ség nem igazán hatódott meg távozása lehetőségétől, és a többség
Tucker támogatására adta le szavazatát. A kalózok elkapták az
első szembejövő hajót, és elvették róla az ennivalót. Aztán elkaptak
még egyet. Egy szempillantás alatt a Virginia-fokoknál voltak, és el­
foglaltak minden hajót, amire csak rá tudták tenni a kezüket.
Bonnet próbálta megakadályozni az embereit, hogy érvénytelen­
né tegyék a kapott kegyelmét. Személyének titokban tartásához ra­
gaszkodott hozzá, hogy szólítsák Edwards vagy Thomas kapitány­
nak, de ez a trükk sem tévesztette meg minden foglyukat. Továb­
bi útvonaluk eltitkolására a kalózok a Revenge-et átnevezték Royal
Jamesre, tisztelgésként Stuart Jakab előtt. Bonnet ahhoz is ra­
gaszkodott, hogy a kalózok adjanak foglyaiknak „fizetséget" az el­
lopott árukért, így később hivatkozhatnak arra, hogy ők csak keres­
kedők voltak, és nem kalózok. Első két áldozatuk kis csomag rizst,
melaszt és egy régi horgonykötelet is kapott, cserébe a tőlük elvett
kenyérért és több hordó disznóhúsért. Egy vagy két hét után
azonban a legtöbb kalóz nem volt hajlandó élni ezzel a fajta üzlet­
tel, és Tucker klikkjéből néhányan inkább fenyegetni és kínozni
kezdték a rabokat. Július 29-én a New Jersey-i Cape Maynél Tucker
az ötventonnás Fortune szlúp fedélzetére lépett, és „ütötte és vágta
az embereket rövid kardjával, egy férfi karját le is vágta", egy
 szemtanú beszámolója szerint. Két nappal később megrohamoztak
egy, a delaware-i Lewes kikötőjében horgonyzó szlúpot, mulatozást
rendeztek a parancsnok kabinjában, ananászt ettek, rumpuncsot it­
tak, énekeltek, koccintottak Stuart Jakab egészségére, és azt mond­
ták, „bíznak benne, hogy látni fogják őt, mint az angol nemzet ki­
rályát", a szlúp egyik tagjának elbeszélése szerint. Tucker eddigre
már minden tekintetben parancsnok volt, csak névleg nem, és a ka­
lózok úgy hivatkoztak rá, mit az „apjukra".
A Royal James fedélzetén nem minden ember akart visszatérni
kalóznak, és ők nagy kockázatokat is vállaltak, hogy megszaba­
duljanak Tucker markából. Július 21-én heten közülük sikeresen
megszöktek. Elloptak egy zsákmányolt szlúpot, és Rhode Islandre
vitték. Ott a hatóságok börtönbe vetették őket, de ötüknek onnan
is sikerült elmenekülni, mielőtt tárgyalásra került volna sor.
Miután a kalózok elfogtak legalább tizenhárom hajót New Jersey-
nél, Delaware-nél és Virginiánál, és visszatértek Cape Fearhez ki­
várni a hurrikánszezont, néhány kényszerrel toborzott ember akkor
is bemenekült az erdőbe. Mivel nem találtak élelmet, menedéket
vagy lakosokat a mocsaras vadonban, nem volt más választásuk, pár
nap múlva visszatértek a kalózokhoz, akik betették őket dol­
gozni a „négerek közé", takarítani a Royal Jamest. Az egyik mulatt
fogoly panaszkodott társának, hogy „nem bírta tovább, kénytelen
volt eleget tenni [a kalózoknak], mivel azt mondták, nem lesznek
tekintettel [bőrének] színére, és rabszolgává teszik". Másik alka­
lommal egy kalóz közölte ugyanezzel a mulatt fogollyal, hogy „ő is
csak egy néger, és rabszolgát csinálnak minden hasonló színűből, ha
nem csatlakoznak" a kalózokhoz. Bonnet csapatában a feke­
ték, úgy látszik, választhattak a rabszolgaság és a kalózkodás közt.
Bonnet nem próbált elszökni a Royal Jamesről, mikor a társaság
visszatért a kalózléthez. Azt tervezték, továbbmennek St. Thomas
felé a hurrikánszezon elmúlása után, így talán kitartott a remé­
nyében, hogy még mindig lehet törvényes privatér Dánia szolgála­
tában.
 1718. szeptember 27-én a két dél-karolinai kalózvadász szlúp
William Rhett ezredes vezetésével horgonyon találta a Royal Jamest
Cape Fear mögött. Rhették majdnem 2:1 arányú túlerőben voltak,
két szlúp, a Henry (nyolc ágyú, hetven ember) és a Sea Nymph (nyolc
ágyú, hatvan ember) állt szembe Bonnet tíz ágyús, negyvenöt fős
szlúpjával. Rhett azonban elvesztette a meglepetés előnyét, mikor
partra futott, és kénytelen volt a kalózokkal nyílt tengeri csatába
bocsátkozni. Bonnet csapata felhúzta a horgonyt, és megpróbált a
két dél-karolinai hajó között kifutni a tengerre. Ehelyett mindhá­
rom szlúp megfeneklett, a Royal James és a Henry viszonylag kis
távolságban egymástól. A kalózok kedvezőbb pozícióban voltak,
ugyanis a Royal James véletlenül épp a jobb oldalára dőlt, és meg­
emelkedett korlátja védelmet nyújtott a kalózoknak az elkövetkező
tűzharcban. Rhett ezredes Henryje ezzel szemben a bal oldalára fe-
neklett meg, és a teljes fedélzet ki volt szolgáltatva a kalózok tüzé­
nek. A két csoport egymást lőtte a következő öt óra során, míg vé­
gül a növekvő ár le nem emelte a Henryt a zátonyról. A még mindig
mozgásképtelen kalózok, szembekerülve a Henry ágyúival, megad­
ták magukat. Kilencen belehaltak a csata alatt szerzett sebesülések­
be, csakúgy, mint Rhett ezredes tizennégy embere.
A sértetlenül maradt Bonnet-t október 3-án Charlestonba vitték,
és fegyveresekkel őriztették, a gyarmat néhány, de nem az összes,
lakója nagy örömére. Ő volt az első híres kalózkapitány, akit a brit
hatóságok fogtak el.

1718. július végén Feketeszakáll úgy döntött, ideje visszatérni a

munkához. Embereivel kisebb lopásokban vett részt: szemtanúk
jelentették, hogy „sértegette és bántalmazta a kereskedőhajók pa­
rancsnokait, és elvette tőlük a neki tetsző árukat és italokat".
Ittas dáridóik során ő és az emberei Bath városában is „egy kisebb
rendzavarást" okoztak Charles Eden, Észak-Karolina kormányzója
 szerint, aki talán biztatta is Feketeszakállt, hogy vigye tengerre egy
kis időre az embereit. Eden kormányzó már elismerte Feketeszakáll
vitathatatlan jogát a spanyol szlúpra, melyen Beaufortból érkezett és
most vámpapírokat is kiállított neki, valamint lehetővé tette, hogy
a szlúpjával - melyet Feketeszakáll nem túl eredetien Adventure-re
keresztelt át - elmenjen St. Thomasra, ahol az embereit privatérként
szerződtethette, ha esetleg lett volna ilyen szándéka. De mint kide­
rült, nem volt.
Ahelyett, hogy St. Thomasra ment volna, Feketeszakáll felhajó­
zott a Delaware-folyón 250 mérföldre északra, és csendben partra
szállt Philadelphiában, eladni néhány értékes kincsét. Pennsyl­
vania kormányzója, William Keith később beszámolt róla, hogy lát­
ták Feketeszakállt a város utcáin, és hogy sok ember jól ismerte, mert
évekkel korábban, még mikor elsőtisztként szolgált egy jamaicai ha­
jón, többször ellátogatott a városba. Az 1840-es évek elején számos
idősebb philadelphiai mesélte el John Watson történésznek, hogy fi­
atal korukban ők vagy ismerőseik találkoztak Feketeszakállal és a le­
génysége tagjaival, és a legénységből egy „öreg fekete férfi" ott élt a
sörfőző George Gray családjánál. Beszámolóik szerint Feketeszakáll
látogatást tett egy üzletben a High Street 77. szám alatt, ahol „sza­
badon vásárolt, és jól fizetett". Azt is mondták róla, szívesen járt egy
High Street-i fogadóba, és a „kardját mindig az oldalán" viselte. Sen­
ki nem merte letartóztatni, mert féltek, hogy az emberei kijönnének
a partra, „és bosszút állnának miatta egy-két éjszakai támadással".
Augusztus második hetére a kalózok befejezték üzleti ügyeiket,
és az Adventure kisiklott a Delavare-öbölból a nyílt tengerre. Itt volt
az idő újra megtölteni bőröndjeiket, távol a megszokott tartózkodási
helyeiktől. Egyenesen az Atlanti-óceánhoz vitorláztak, Bermu­
da irányába, és olyan idegen halókat kerestek, amelyek legénysége
nem valószínű, hogy feljelenti őket a bűncselekményeik miatt. Ta­
lán volt néhány kapásuk a sűrű forgalmú philadelphiai hajózási út
mentén, de az első dokumentált fogás 1718. augusztus 22-én történt,
Bermudától keletre. Az áldozat két francia hajó volt, az egyik súlyosan
megrakva, a másik nagyrészt üresen, Martinique-ról tartottak haza
Franciaországba. A franciák harcolni kezdtek, megrongálták az
Adventure-t és megsebesítettek néhány embert, de a kalózok végül
fölényesen győztek. Feketeszakállék a teljes rakományt az egyik ha­
jóra szállították, azt megtartották, a másikat pedig útjára engedték az
összes francia tengerésszel a fedélzetén. Mikor Feketeszakáll
elindult vissza Észak-Karolinába, nem gondolta, hogy ez az incidens
mennyi bajt fog még hozni rá.
Szeptember 12. körül a zsákmányukat lehorgonyozták a népte­
len Ocracoke-sziget nagy homokkupaca mögött, és elkezdték le­
szerelni a kötélzetet, leszedni az értékes vitorlákat, árbocrudakat
és zsinórokat, és kipakolni a cukorból és kakaóból álló rakományt.
Feketeszakáll nem engedett senkit a hajói fedélzetére lépni, számolt
be később róla egy közelükben elhaladó tengerész, „kivéve az or­
vost, hogy ellássa sebesült embereit", akik állítólag akkor sérültek
meg, mikor a háborgó tengeren elszabadult egy ágyú.
Tizenharmadikán délután, mindkét hajót Ocracoke-nál hagy­
va, Feketeszakáll négy fekete matrózzal elindult felfelé a Pamlicón
Bathba az egyik csónakjukon. Édességet, süvegcukrot, egy
zsák csokoládét és néhány, a francia hajón talált titokzatos do­
bozt szállított, adományként Eden kormányzó közvetlen szom­
szédjának, Tobias Knightnak, aki Észak-Karolina főbírája és
őfelsége vámszedője volt. Négy fekete embere szerint Feketesza­
káll Knight ültetvényére „éjjeli tizenkét óra körül érkezett", átad­
ta az ajándékát Knightnak, bement vele a házba és ott maradt „kö­
rülbelül egy órával napfelkelte előttig", amikor is utasította őket,
hogy menjenek vissza le Ocracoke-ra. Három mérfölddel lentebb a
Pamlico-folyón Feketeszakáll észrevett egy periaguát egy elhagya­
tott parasztház mólójához kötve, benne két férfival és egy fiúval.
Feketeszakáll úgy döntött, kifosztja a kereskedőkenut, és parancsot
adott odaevezni melléjük.
William Bell, a periagua tulajdonosa, az éjszakát John Chester
stégjénél töltötte, és még kora este látta elhaladni maga mellett
 Feketeszakáll csónakját. Bell legénysége mindössze fiatal fia és
egy indián szolga volt, így amikor az öt kalóz odaért a csónakjá­
hoz, tudta, hogy nehezen szállhatna szembe velük. Feketeszakáll
először egyszerűen csak annyit kérdezett, van-e Belléknek vala­
mi innivalójuk, amire Bell azt válaszolta, „túl sötét van, nem lát
jól, hogy húzzon" a hordóból. Feketeszakáll ekkor odafordult egyik
fekete matrózához, aki átadott neki egy kardot. Aztán átugrott a
periaguára, és ráparancsolt Bellre, „tegye a kezeit a háta mögé, hogy
megkötözzék" és „esküdözött, kárhozzon el, de megöli [Bellt], ha
nem mondja el őszintén, merre van a pénz". A virginiai határ mel­
lől, Currituckból származó Bell nem ismerte fel Feketeszakállt, és
meg akarta tudni, ki ő. „Thatch azt válaszolta, a pokolból ér­
kezett, és most azonnal őt is elviszi magával [oda]", ennyit
tudott Bell elmondani a hatóságoknak, annak ellenére, hogy elég
bolond módon megragadta Thatchet, és megpróbálta eltávolítani a
periaguáról. Feketeszakáll hívta az embereit, és Bellt hamar meg­
fékezték. Aztán a periaguával kieveztek a folyó közepére, össze­
szedték róla a pisztolyokat, pálinkát, egy doboz agyagpipát, 66 font
értékben, és „egy különleges szépségű ezüstcsészét". Feketeszakáll
ezután kidobta Bell evezőit és vitorláit a csónakból, és büntetésként,
amiért ellenállt, addig ütötte a kardja lapjával, míg az el nem tört.
Aztán tovább folytatta útját Ocracoke-ra. Bell minden bizonnyal
új evezőket szerzett Chester kikötőjénél, mivel két óra múlva már
Tobias Knight házánál volt Bathban, jelenteni a bűnesetet. Knight,
ahogy erről Bell később a bíróság előtt tanúskodott, figyelmesen
meghallgatta, majd jelentést írt, de egyszer sem említette, hogy az
elkövetők az ő házában töltötték az éjszakát.
Szeptember 24-én Feketeszakáll az Adventure fedélzetén felha­
józott Bathba, és eskü alatt jelentette Eden kormányzónak, hogy a
francia „hajót és szállítmányát ő találta a tengeren, mint roncsot".
Mikor egy híres kalóz beállít valakihez azzal, hogy „talált" az
óceán közepén egy sodródó hajót, mely tömve volt értékekkel, de
annyira még működőképes volt, hogy vissza lehessen vele vitorlázni
700 mérföldet Észak-Karolinába, bárkinek meglehet az oka gya­
nakvónak lenni. Eden és Feketeszakáll nyilvánvalóan megállapod­
tak. A kormányzó Feketeszakáll tulajdonának nyilvánította a fran­
cia hajót, a megtaláló jogára hivatkozva, a roncsról pedig egy nagy
csomag cukor valahogy utat lelt magának Knight főbíró pajtájába,
és elrejtőzött egy kupac széna alá. Eden arra is adott enge­
délyt Feketeszakállnak, hogy azonnal elégesse a hajót, mert­
hogy forgalmi veszélyt jelenthet, így semmisítve meg kényelmesen
a fizikai bizonyítékát a kalózkodás megtörténtének.
Zsebében a kormányzóval és a főbíróval, Észak-Karolina kezdett
biztonságosabb kalóztanyává formálódni, mint amilyen a Bahamák
valaha is volt. Feketeszakáll soha nem gondolta volna, hogy egy
másik gyarmat kormányzója veszi magának a bátorságot, és invá­
ziót indít ellenük.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

VADÁSZAT
1718. szeptember - 1720. március

A
lexander Spotswood. Virginia kormányzója hónapok óta
figyelemmel kísérte Feketeszakáll tevékenységét. Eljutot-
tak hozzá az információk, miszerint szándékosan zátony­
ra futtatta a Queen Anne's Revenge-et, hogy kegyelmet kapott Eden
kormányzótól, és hogy egymás után fosztja ki a kereskedőhajókat
Észak-Karolina kicsi, párás kikötőiben. Spotswood összefogott a
Virginiában lévő két haditengerészeti fregatt egyikének parancsno­
kával, Ellis Brand kapitánnyal a HMS Lyme-ról, és kémeket küld­
tek Észak-Karolinába, „részletes megfigyeléseket végezni a kaló­
zokról". Még Feketeszakáll egykori kormányosát, a kegyelmet ka­
pott és Hampton Roads környékén tétlenkedő Villiam Howardot
is letartóztatta, azon az alapon, hogy nem tudott elszámolni a zse­
bében lévő 50 font és a társaságában levő két afrikai rabszolga szár­
mazási helyével. Ezekkel a megkérdőjelezhető törvényi indokokkal
Spotswood és Brand kapitány Howardot a Lyme fedélzetére vitet­
te, majd bezáratták Williamsburg takaros téglabörtönébe. Howard
kikérdezésével és a kémeit meghallgatva Spotswood részletes képet
kapott arról, mire készül Feketeszakáll, hol tölti az idejét és ho­
gyan vette meg Észak-Karolina legmagasabb rangú hivatalnoka­
inak a támogatását. Október végén cselekvésre határozta el magát.
 Spotswood később azzal érvelt, hogy Feketeszakáll fenyegetést
jelentett Virginia kereskedelmére, és a jelenléte másokat is kalóz­
kodásra bátorított. Mindez igaz volt, de nem emiatt döntött úgy
Spotswood, hogy lépnie kell a kalózok ellen. Csakúgy, mint a po­
litikusok előtte és azóta is mindig, Spotswood katonai hadjáratot
akart indítani a határain túlra, hogy elterelje a figyelmet saját ott­
honi dolgairól.
Spotswood, Massachusetts után, az amerikai tengerpart második
legerősebb gyarmatát kormányozta, annak 72 500 fehér és 23 000
fekete lakosával együtt. Virginia nem hasonlított az északi kolóni­
ához, itt ültetvényes birtokok voltak, dohányföldekkel és a béresek
és rabszolgák viskóival körülvéve. Mindegyik ültetvénynek saját ki­
kötője volt, és úgy működött, mint egy önálló gyár, ahol az alkal­
mazottak és a rabszolgák a helyszínen állították elő a legszüksége­
sebb termékeket és szolgáltatásokat. Ennek eredményeként itt nem
igazán lehetett városokról beszélni, az ültetvényesek ügyeik legna­
gyobb részét falusi kikötőkben, templomokban, bíróságokon és a
heti piacokon intézték. Még a főváros, Williamsburg is alig
volt több egyszerű közigazgatási központnál. Elegáns kormányza­
ti épületei a téglaépítésű William and Mary Egyetem mellett he­
lyezkedtek el. Az év nagy részében Williamsburg lakossága alig
volt valamivel több 1000 főnél: ügyintézők, kézművesek, tanárok
és diákok. Mikor a gyarmat arisztokrata törvényhozói összegyűl­
tek a nagy, téglából készült Capitolban, Williamsburg megelevene­
dett. Fogadói, vendéglátóhelyei és kocsmái zsúfolásig megteltek, és
a lelkes közönség összegyűlt előadást nézni Brit-Amerika egyetlen
színházába, a kétéves épületbe a nagy gonddal kivitelezett Palace
Green keleti oldalán.
A legutóbbi években a törvényhozók azért gyűltek össze, hogy
kritizálják Spotswood kormányzót és azt a korrupt magatartást,
ami a gyarmat felügyeletének nyolc éve során alatta terjedt el. Egy
hivatalos panaszt is megfogalmaztak, hogy hogyan „tékozolja el a
kolónia pénzét" a majdnem teljesen elkészült Kormányzói Palotára,
és annak fényűzően berendezett ebédlőire, faragott márvány kan­
dallópárkányaira, gyümölcsös- és franciakertjére és bejárati kapu­
ira. Másokat Spotswood korrupt földügyletei dühítettek fel.
Történetesen 85 000 hektár közföldet játszott át a saját tulajdonába
vakbizalmi szerződéseken keresztül, ezt a területet már kezdték is
Spotsylvania megye néven emlegetni. A legtöbb törvényhozó
azt a zsarnoki szándékát is ellenezte, hogy ellenőrzése alá vonja az
összes pap és magas rangú hivatalnok kinevezését a gyarmat hiva­
talos vallásában, az anglikán egyházban. 1717-ben a törvény-
hozás sikerrel folyamodott a királyhoz, hogy eltörölje Spotswood
néhány gazdasági rendelkezését, és most azon dolgoztak, hogy hi­
vatalából is eltávolítsák.
Ilyen sok ellenséggel az ajtaja előtt Spotswood szigorúan ti­
tokban tartotta, hogy 1718. október elején találkozott a Lyme pa­
rancsnokával, Brand kapitánnyal, és George Gordon kapitánnyal a
HMS Pearről. Közreműködésüket kérte abban, hogy megszaba­
dítsa Amerikát Feketeszakálltól, egyszer és mindenkorra.

Nassauban Woodes Rogers is arra készülődött, hogy szembeszáll­

jon a kalózokkal. 1718. szeptember 14-én hírt kapott, hogy Charles
Vane Green Turtle Caynél van, Abaco mellett, 120 mérföldre Nas-
sautól. Szembesülve a spanyol invázióval, valamint a munkaerő és
a Királyi Haditengerészet támogatásának hiányával, Rogers tisztá­
ban volt vele, egyetlen reménye abban van, ha a kegyelempárti ka­
lóztábor vezetőinél próbálkozik.
Benjámin Hornigold és John Cockram válaszolt is a kormányzó
hívására, és belementek, hogy kalózvadászok legyenek. Rogers fel­
szerelt egy szlúpot számukra - feltehetőleg Hornigold Bonnetjét -, és
kiküldte őket információt gyűjteni, sőt, ha lehet, harcba bocsátkozni
Vane-nel. Négy nap múlva hagyták el Nassaut, és több hétig senki
nem látta őket.
 Míg Hornigold visszatérésére várakozott, Rogers igyekezett
rendbe tenni Nassau védelmét. A város kormányzótanácsa bele­
egyezett a hadiállapot bevezetésébe, „nagyon szigorú őrséget" állí­
tottak fel, és a sziget alattvalóit és rabszolgáikat berendelték, hogy
segítsenek megjavítani az erődöt. A kalózok azonban csónakokat
loptak, és szinte minden éjjel szökött el valaki közülük a sziget­
ről, abban bízva, hogy csatlakozhat Vane-hez. Rogers számításai
szerint mintegy 150 fő hagyta el őt július vége és október második
fele között. Ahogy a napok hetekre változtak, Rogers aggód­
ni kezdett: Hornigoldot „vagy legyőzte Vane, vagy újra belevágott
régi kalózéletébe". A legtöbb szigetlakó egyetértett vele, ám három
héttel az elindulása után Hornigold szlúpja bevitorlázott a kikötőbe
egy zsákmányolt hajóval és maroknyi elfogott kalózzal.
Hornigold mindenkinek elmondta, hogy ő és Cockram idejé­
nek legnagyobb részét elrejtőzve töltötte Green Turtle Cay közelé­
ben, figyelte Vane-t, és várta az alkalmat, hogy lesből lecsapjon rá,
amikor nincs mellette legfőbb támogatója. Szerencsétlenségükre ez
nem következett be, így Hornigold és Cockram túl erősnek ítélte
Vane csapatát a közvetlen támadáshoz. A kalózbrigantinon kí­
vül Vane-nek ott volt még a charlestoni zátony mellett elfogott két
hajó, a Neptune és az Emperor a legénysége pedig azzal foglalatos­
kodott, hogy átkutassa ezeket, vagy a saját hajóját tisztította. Miu­
tán majdnem három hét telt el, a kalózok búcsút intettek a Neptune
és az Emperor fogoly legénységének, „jó utat kívánva nekik hazafelé",
de mikor elindultak a horgonyzóhelyről, megpillantottak egy má­
sik szlúpot feléjük közeledni. Ez, ahogy Hornigold elmondta, a har­
minctonnás Wolf szlúp volt, mely néhány nappal korábban hajózott
ki Nassauból Rogers engedélyével, hogy tengeri teknősre halásszon.
A Wolf parancsnoka, a kegyelmet kapott Nicholas Woodall azonban
valójában Vane-nek csempészett lőszert, ellátmányt és információ­
kat. Vane lehorgonyzott, beszélt Voodall-lal, és részletes leírást ka­
pott Rogers tevékenységeiről és védelmi munkájáról. Talán eddig ab­
ban reménykedett, hogy kalóztársai fellázadtak a kormányzó ellen,
így az információk most nyilván kedvét szegték. Mikor az egyik fo­
goly megkérdezte a kalózokat, milyen híreket kaptak Nassauból, azt
válaszolták, „semmi jót", és szóltak neki, hogy inkább ne kérdezzen
túl sokat. A kalózokat „nagyon felkavarták a hallottak", arra
szavaztak, hogy tegyék ki a foglyokat a partra, és a Neptune-t pusztít­
sák el, vagyis vágják le az árbocokat és a kötélzetet, és ágyúval eresz­
szenek „egy dupla töltetet" egyenesen a hajó gyomrába. Vane kaló­
zai a brigantinnal és a Wolffal elhagyták a kikötőt. Ekkor Hornigold
bevitorlázott, ennivalót adott a foglyoknak, és tudtukra adta, hogy
megérkezett a segítség. Hornigold még aznap éjjel üldözőbe vette a
kalózokat, pár nap múlva fel is tartóztatta a Wolfot, és magával vitte
Nassauba.
Az, hogy Hornigold elfogta a Wolfot, sokat javított Rogers han­
gulatán. „Hornigold kapitány becsületesnek bizonyult", írta Rogers
a feletteseinek Londonba, „nem kímélte régi barátait ... akik meg­
osztják itt az embereket, és ezáltal jobban javamra vált, mint gon­
doltam volna". Mivel nem volt biztos benne, hogy van-e jogosult­
sága kihallgatni Woodallt, Rogers vasra verve hazaküldte őt Ang­
liába a következő arra tartó hajón. Az évszakok változásával az idő
is javult, és Rogers emberei kezdtek felépülni a betegségükből. Egy
konvojnyi kereskedőszlúp hagyta el a szigetet, hogy a baráti kapcso­
lataikkal üzleteljenek Kubában, ahonnan reményeik szerint plusz
ellátmányt is szerezhetnek maguknak. Az erődítmény majdnem
készen volt, és maga mellett tudva az egyik vezető kalózt, Rogers
kezdte magát egyre nagyobb biztonságban érezni.
November 4-én hírt kapott róla, hogy a Kubába küldött négy
kereskedőszlúp teljes legénysége kalóznak állt, és csatlakozni akar
Vane-hez. Az árulók állítólag Green Turtle Caynél voltak, és talán
még el lehetett kapni őket. Rogers újra Hornigoldhoz és Cockram-
hez fordult, akik elhajóztak a szigetre, és nyílt csatába keveredtek a
visszaesőkkel. A kalózból lett kalózvadászok november 28-án tértek
vissza Nassauba, tíz fogollyal - köztük Feketeszakáll korábbi tüzé­
rével, William Cunninghammel - és még háromnak a holttestével.
 Rogers el volt ragadtatva. „Örülök, hogy Hornigold kapitány újra
bizonyságot tett a világ előtt, és eltörli azt a kétes hírnevet, amiről
eddig ismerték", írta a brit államtitkárnak, „bár legtöbb régi kalóz­
tettével kapcsolatban is sokan nagylelkűnek mondják".
A rabként fogva tartott kalózok nagy kihívást jelentettek, mi­
vel Rogersnek nem volt olyan embere, aki szavatolni tudta volna,
hogy bezárva maradjanak. Egy nassaui tárgyalás és kivégzés felke­
lést robbanthatott volna ki. Titkos ülésre hívta össze a kormányzó-
tanács tagjait, melynek most tagja volt Thomas Walker, a korábbi
főbíró is, és felsorolta a lehetőségeket. A tanácsosok legfőképp ami­
att aggódtak, hogy Vane, híreket szerezve a számtalan informátorá­
tól, megpróbálja a foglyokat kiszabadítani. „Ha bármi félelem mu­
tatkozna a részünkről - jelentették ki -, az arra serkentene néhány
itt levőt [kalózt], hogy a kinti kalózokat is felbátorítva, megpróbál­
ja megmenteni a fogságban lévőket. Ezért aztán ... megelőzendő
Vane „a kalóz terveit", a tanács úgy határozott, hogy „amilyen ha­
mar csak lehet ... tárgyalás elé kell állítani a rabokat". Mivel
nem volt börtönük, Rogers a tíz rabot leláncoltatta a Deliciá fedélze­
tén, majd belefogott a munkájába, melyről tudta, hogy kockázatos
konfrontációra vezethet a sziget kalózszimpatizánsaival.

Vane, mikor elhagyta Green Turtle Cayt, északi irányba indult.

A Woodalltól kapott információk alapján erősítésre volt szüksége, ha
ígéretét beváltva, meg akarta támadni Nassaut. Miután elvesztette a
Stuartok érkező támogatásába vetett reményét, tisztában volt vele,
hogy régi bajtársaihoz kell segítségért fordulnia. La Buse eltűnt va­
lamerre délre. Williams, England és Condent Afrikába és Brazíliá­
ba ment. Egy kalóz azonban még mindig a régióban tartózkodott,
és mindenki tudta, hol lehet megtalálni. Vane emberei egyetértettek.
Észak-Karolinába hajóznak a Pamlico-szoroshoz, és abban bizakod­
tak, hogy összeakadnak Feketeszakáll cimborájukkal.
 Október második hetében érkeztek meg az Ocracoke-öbölhöz.
A sziget mögött megláttak egy felfegyverzett szlúpot, amelyről ké­
sőbb kiderült, Feketeszakáll Adventure-je az. Bizonyára volt
néhány percnyi zavarodottság, míg a két fél felismerte egymást,
ugyanis egyikük sem olyan hajóval jött, amely ismerős lett volna a
másik előtt. Valami módon - talán szócsővel - végül sikerült Feke-
teszakállnak és Vane-nek megbizonyosodni egymás személyazonos­
ságáról. Vane azonnal köszöntötte bajtársát, brigantinjának ágyúival
magasan a levegőbe lőve. Feketeszakáll hasonlóan válaszolt. Vane
lehorgonyozta a hajóját az Adventure mellé. A legénység csónako­
kon oda-vissza evezett egyik hajóról a másikra, és több napig tar­
tó kalózmulatságba fogtak, amely kiterjedt még az Ocracoke-sziget
partjára is.
A két férfi megosztotta egymással az elmúlt néhány hónapban
szerzett tapasztalatait. Talán Feketeszakáll volt az első, aki érte­
sítette Vane-t Stede Bonnet elfogásáról, pedig mindenki erről az
eseményről beszélt Charlestontól Bostonig. Vane elmesélte, hogyan
került összetűzésbe Nassauban Pearse-szel és Rogersszel, és hogy
az utóbbi mekkora fejlődést ért el a kormányzatával. Esetleg pró­
bálhatta meggyőzni egykori partnerét, csatlakozzon hozzá egy kö­
zös támadásra New Providence ellen. Ha így is volt, Feketeszakáll,
kényelmesen érezve magát új helyzetében, visszautasította a hívását.
Az emberei biztonságban és egészségben éltek, és szabadon kalóz-
kodhattak a megtorlástól való félelem nélkül.
A mulatozás véget ért, és Charles Vane és Edward Thatch azzal
búcsúzott el egymástól, hogy mindketten mennek tovább saját útju­
kon.

Spotswood kormányzó a Feketeszakáll elleni támadását a legna­

gyobb titokban tervezte. Nem értesítette sem Virginia kormányzóta­
nácsát, sem a törvényhozást, és egész biztosan nem állt szándékában
közölni a dolgot Eden kormányzóval sem. A kalózok, magyaráz­
ta később, egyszerűen túl népszerűek voltak. „Anélkül tettem,
hogy kommunikáltam volna Őfelsége itteni tanácsával vagy más sze­
mélyekkel, kivéve azokat, akik elengedhetetlenek voltak a [feladat]
végrehajtásában, különben a kalózok támogatói közül, akik mife­
lénk sokan vannak, valaki hírt küldhetett volna Thatchnek." Volt is
oka aggódni. Egy-két hónapja Feketeszakáll pár embere keresztül­
ment a gyarmaton útban Philadelphiába, és megpróbálták elcsábítani
egy kereskedőhajó néhány matrózát, hogy csatlakozzanak hozzájuk.
A helyi hatóságok be akarták börtönözni őket, de aztán jelenteniük
kellett Spotswoodnak, hogy „nem találtak senkit, aki [akarna] segíte­
ni nekik lefegyverezni és legyűrni a bandát". Spotswoodnak sikerült
őrizetbe venni William Howardot, Feketeszakáll kormányosát, ám
nem sokkal ezután az Admiralitás Gyarmati Bíróságának egy bíró­
ja, Eden kormányzó John Holloway nevű barátja elrendelte a HMS
Pearlről - arról a hajóról, amelyiken Howardot fogva tartották - Ró­
bert Maynard hadnagy és George Gordon kapitány letartóztatását.
Holloway Howard nevében polgári pert indított mindkét tengerész­
tiszt ellen, mindegyiküktől 500 font kártérítést követelve. Mivel at­
tól félt, hogy a bíróság futni hagyná Howardot, Spotswood Holloway
nélkül hallgatta ki a férfit. Ezen lépését a kormányzótanács mélysé­
gesen elítélte. A virginiaiaknak, ébredt rá Spotswood, „megmagya­
rázhatatlan hajlamuk van arra, hogy kedvezzenek a kalózoknak".
Howard tárgyalásán történt, hogy Spotswood felfedte elképze­
léseit Brand kapitány és a már több hónapja információkkal szolgá­
ló Gordon kapitány előtt. A tárgyalás tökéletes alkalom volt
arra, hogy találkozzon a Királyi Haditengerészet tisztjeivel anél­
kül, hogy magukra vonták volna mások figyelmét, ugyanis mind­
ketten azért voltak Williamsburgben, hogy bírósági hivatalnokként
dolgozzanak. A tárgyalás után - melyen Howardot bűnösnek ta­
lálták - Brand és Gordon végigsétált a négy háztömbnyi távolsá­
gon, a tekintélyes, H alakú Capitoltól keresztül a piactéren és le a
Palace Green mellett, a Kormányzói Palotáig. A palota valamelyik
 fényűző szobájában Spotswood felvázolta a terveket. Mivel Feke-
teszakáll idejének egy részében Bathban, a másikban Ocracoke-on
van, kétirányú támadásra lenne szükség. Legmagasabb rangú tiszt­
ként Brand a szárazföldön vezetne Bathba egy tengerészekből álló
kontingenst, valamint az út közben hozzá csatlakozó nemes lelkű
szimpatizánsokat. Egy másik haderő tengeren utazna Ocracoke-ra,
biztosítani, hogy egy kalóz se menekülhessen el az Atlanti-óceán
felé. A Pearl (531 tonna, negyven ágyú) és a Lyme (384 tonna, hu­
szonnyolc ágyú) túl nagy volt áthajózni Észak-Karolina sós
vizű kis öbleinek és homokszigeteinek veszélyes zátonyai között,
úgyhogy Spotswood biztosított, a saját költségén, két fürge szlúpot,
amiket majd a tisztek rendelkezésére fog bocsátani. Brand és Gor­
don beleegyezett. Eltervezték, hogy a szlúpokat felszerelik embe­
rekkel, fegyverrel és ellátmánnyal, és mindkettő parancsnokának
Gordon kapitány elsőtisztjét, Róbert Maynard hadnagyot fogják
kinevezni. (Gordon Hamton Roadsnál hátramarad majd a fregat­
tokkal.) Feketeszakáll kincseinek a rájuk eső részén túl a haditenge­
részet embereit más is motiválta a részvételre: Spotswood épp most
vitt át egy új rendeletet a törvényhozáson, mely szerint külön pénz­
jutalom jár Feketeszakáll vagy követői elfogóinak. Gordon és
Brand beleegyezett, és ha minden jól alakul, az ügy egyszerre bizo­
nyul majd hazafiasnak és hasznosnak.
Spotswood terve egyáltalán nem volt törvényes, ugyanis sem a
kormányzónak, sem a tiszteknek nem volt joga behatolni egy másik
gyarmat területére. Feketeszakáll, jogilag tekintve, jó hírű polgár
volt, megbocsátást nyert korábbi bűntetteiért, törvényes beleegye­
zést kért és kapott Eden kormányzótól a francia „roncs" átvizsgá­
lására, és eddig még nem vádolták meg semmilyen bűncselekmény
elkövetésével.
Az expedíció november 17-én indult Hamptonból. May­
nard, az Amerikában szolgáló legidősebb tengerésztiszt fel­
ment Jane nevű zászlóshajójára, a nagyobbikra a Spotswood kor­
mányzó által bérelt két szlúp közül. A Jane-en harmincöt ember
tartózkodott. Volt rajta bőséges mennyiségű muskéta, rövid és hosz-
szú kard, egy hónapra való élelem, de egyetlen ágyú sem, lévén
túl kicsi volt ahhoz, hogy elbírjon akár egyet is. A másik szlúp, a
Ranger még nála is kisebb volt, huszonöt matrózt szállított a Lyme
tengerészkadétja, Edmund Hyde parancsnoksága alatt.
Maynard tisztában volt vele, hogy ágyú nélkül és mindössze hat­
van emberrel lehorgonyozva kell Feketeszakállt meglepniük, ha az
ő szlúpjai találkoznának először vele. Azon a novemberi délutánon
háromkor felvonták a horgonyokat, és kivitorláztak Chesapeake-ből.
Néhány óra múlva a Lyme parancsnoka, Brand kapitány lóra ült,
és elindult Hampton faluból a matrózokból álló kis kontingenssel.
Sáros útvonalakon lovagoltak végig a vidéki Virginián, üres földeket
hagytak maguk mögött, és rabszolgákat, akik a rácsok mellett állva
felügyelték, hogy a dohánylevelek megfelelően száradjanak a hűvös
őszi levegőben. A következő nap az utolsó földek, ültetvények és utak
is elmaradtak, mikor beléptek Észak-Karolina úttalan vadonjába.
Három gyötrelmes napba telt, hogy átszeljék a több mérföldes
fenyves pusztaságot és a találóan elnevezett Nagy Szomorú Mo­
csarat, és megérkezzenek, november 21-én Edentonba, a gyarmat
kevés településeinek egyikére. A virginiai állattartó uradalmakból
érkező Brandre valószínűleg mély benyomást tett az észak-karo-
linaiak szegénysége. „Az emberek valóban tudatlanok, alig néhá-
nyuk tud olvasni, és még kevesebb írni, beleértve magát a békebí­
rót is" - mondta egy másik kora XVIII. századi látogató a környék
lakosairól. „Általában sózott disznóhúson élnek, néha marhán, va­
lamint indián kukoricából készült kenyéren. Az utóbbit malmok
híján kézzel törik meg, és ebben a tekintetben olyan igénytelenek
és koszosak, hogy alig van valami különbség a lovuk etetőjébe tett
kukorica, és az asztalukon lévő kenyér között."
Edentonban Brandet két férfi várta. Bemutatkoztak, egyikük Mau-
rice Moore volt, ezredes a gyarmat polgárőrségében, Dél-Karolina
egy korábbi kormányzójának a fia; a másik Edward Moseley, Eden-
ton alapító telepese, vagyonos és tapasztalt ügyvéd, Észak-Karolina
 kormányzótanácsának egykori tagja. Brand kapitány leírása
szerint a „két úriember sokat szenvedett Thach \sic\ miatt", ráadásul
Eden kormányzó régi politikai ellenfelei is voltak, és feltehetőleg
Spotsvood fő informátorai a gyarmaton. Brand csapata az éjszakát
Edentonban vagy a város mellett töltötte, talán Moseley házában, és
nyilvánvalóvá tette, hogy „Thach elfogására érkezett". A következő
reggel Moseley és Moore elrendezte az átutazásukat az Albemarle-
szoroson keresztül, és egy-két másik lakossal társult Brandhez elő­
renyomulásának végső szakaszára a harminc mérföldre levő Bathig.
Brand és csapata november 23-án éjjel tíz óra körül érte el Bath
szélét, hat nappal azután, hogy elhagyták Hamptont. Moore előre­
ment feltérképezni a terepet, és rá kellett jönnie, hogy Feketesza-
káll nincs a városban, mint ahogy Brand szerette volna, de érkezése
„bármely percben várható" volt, egy újabb adag „megmentett" rako­
mánnyal a francia hajóról. Emberei legnagyobb részét hátrahagyva
Brand átkelt a Bath-patak felső részén, és elindult egyenesen Eden
kormányzó ültetvényes házához. Ott, ahogy később beszámolt róla,
„jelentkeztem nála, és tudattam, hogy Thach felkutatására érkez­
tem". Eden kormányzó bizonyára megriadt, hogy Brand meg­
lepetésszerűen megjelent nála két politikai riválisával, és csak abban
reménykedhetett, hogy Feketeszakállnak sikerült elmenekülnie, és
Brand nem fedezi fel a nagy csomag lopott árut szomszédja, Tobias
Knight pajtájába rejtve. Könnyű magunk elé képzelni, ahogy Brand
ott ült hajnalig Eden kandallója mellett, és töltött puskával az olda­
lánál várta Feketeszakállt, hogy lejöjjön a kövezett ösvényen Eden
mólójától.
De Feketeszakáll nem érkezett meg.

Mialatt levitorlázott Észak-Karolinán a Külső Partok (Outer Banks)

mentén, Maynard hadnagy mindenféle történetet hallott Fekete-
szakállal kapcsolatban. Észak-karolinai navigátora, akit Spotswood
 fogadott fel, mondta, hogy Feketeszakáll lopott rakományt szállított
Ocracoke és Bath között. A Roanoke-öbölnél, a Külső Partoknál
félúton, helyi tengerészek közölték, hogy előző hétfőn látták Feke­
teszakáll Adventure-jét Brant Islandnél a parton, harminc mérföld­
re vissza Virginia felé, egy kis lápos szigeten a Currituck-szorosban.
Maynard a nap maradék részét azzal töltötte, hogy oda-vissza
hajózott a Currituck-szoros mentén, de nyomát sem látta Fekete-
szakállnak, sem senki másnak. Maga Spotswood is figyelmeztette,
hogy Thatch készül „megerősíteni egy szigetet az Ocracock-öböl-
ben, és azt a rablók általános találkozási pontjává tenni". Más tenge­
részektől talán hallott Maynard egy másik nyugtalanító történetet
is, mely csak néhány nappal később érte el Williamsburgot: Fekete-
szakállhoz „csatlakozott néhány másik kalózha)ó legénysége"
Ocracoke-on, és a létszámuk felduzzadt 170 főre. Maynard
nem tudhatta, hogy Vane kalózcsapata nyolc héttel korábban érke­
zett, és el is ment.
November 21-én délután négykor Maynard kis szlúpjai egyre nö­
vekvő izgatottsággal elérték az Ocracoke-öblöt harminc mér­
földre délre Cape Hatterastól. Mikor megközelítették az Ocracoke-
sziget külső szélét, Maynard meglátott két lehorgonyzott szlúpot
a sziget mögött, azon a helyen, amit most Thatch's Hole néven
ismernek. Az egyiken kilenc ágyú volt, és a kinézete illett Fekete­
szakáll Adventure-jének leírásához. A másik szlúpon nem vol­
tak fegyverek, úgy nézett ki, mint egy part menti kereskedőszlúp.
A szigeten Maynard látott még egy nagy sátrat, tábortüzek marad­
ványait, néhány üres hordót talán, viszont erődítéseknek semmi je­
lét. Leellenőrizte a szelet, az áramlatokat és a nap állását, mely már
lent volt az ég alján, és parancsot adott lehorgonyozni a Jane-t és a
Rangert. Nem szeretett volna sötétben harcba bocsátkozni Fekete-
szakállal.
Miután Vane elment, Feketeszakáll valóban oda-vissza közle­
kedett Bath és Ocracoke között. Pár hetet azzal töltött, hogy hu-
szonegynéhány emberre felügyelt Ocracoke-on, aztán pár hetet a
 feleségével volt Bathban. Visszatérése a városba akkortájt már ese­
dékes volt. Négy nappal korábban - november 17-én - sürgető le­
velet kapott Tobias Knighttól, hogy „éljen a lehetőséggel, és jöjjön
fel olyan hamar, amint csak lehet... [ugyanis] többet szeretnék be­
szélni önnel, mint amennyit jelenleg írni tudok”. A bíró úgy írta alá
a sorokat, mint „igaz barátja és szolgája, T. Knight". Feketeszakáll-
nak azonban fontosabb dolgai voltak, mint Knight vagy az öbölben
nemrég megjelent két egyszerű szlúp. A kalózbandánál vendéges­
kedett egyik kereskedőbarátjuk, Sámuel Odell, a kereskedőhajó-
ja ott horgonyzott az Adventure mellett. Mialatt Maynard
emberei próbáltak aludni és összeszedni magukat az előttük álló
harcra, Feketeszakáll legénysége egész éjszaka ivott.
Kilenc órakor a következő reggelen Maynard felvonatta a horgo­
nyokat, és elindult egyenesen az Adventure felé, abban reménykedve,
hogy fel tudnak jutni a fedélzetére, mielőtt Feketeszakáll előkészíte­
né az ágyúit. Mikor bejutottak a horgonyzóhelyre, a vitorláikba kapó
leggyengébb szellővel, Hyde tengerészkadét a Rangerrel megfeneklett
egy homokpadon. Utasítást adott, hogy dobálják ki a ballasztköve­
ket, hátha annyival könnyebb lesz a szlúp, hogy újra tud úszni. May­
nard a nagyobb Jane-nel előretört, hogy aztán ő is zátonyra fusson,
és elszalassza a meglepetésszerű támadás lehetőségét. Másnapossá­
guk ellenére Feketeszakáll emberei nem tudták nem észrevenni a
két szlúpot, amelyek egyértelműen hozzájuk próbáltak odalopakod­
ni, és melyeknek sokfős legénysége sietősen, nagy zajjal dobálta át
a nehezékeket és a vizes hordókat a korláton. Mikor kezdett deren­
geni, hogy megtámadták őket, a kalózok akcióba léptek. Rohantak
kibontani a vitorlákat, elvágni a horgonyköteleket és előkészíteni az
ágyúkat. Mindez olyan gyorsan történt, hogy vendégeiknek, Sámuel
Odellnek és három társának nem volt idejük elhagyni Feketeszakáll
hajóját. Pont, amikor az Adventure vitorlái elkapták az első gyen­
ge széllökést, Hyde-nak sikerült elindítani a Rangert, és majdnem
mind a huszonöt emberével az evezőknek feszülve közvetlenül a ka­
lózok felé tartott.
 A kalózok tűz alá vették a muskétáikkal a szlúpot, és amint „fél
pisztolylövésnyi távolságba" értek, Feketeszakáll jelt adott az ágyúk
legénységének a tüzelésre. Lángok csaptak ki az Adventure ágyúi­
nak torkolatából, és a másodperc egy ezredrésze múlva a négy- és
hatfontos lövedékek átszakították a Ranger előfedélzetét, ledöntöt-
ték az orrvitorlákat és megölték Hyde-ot és parancsnokhelyette­
sét, Allén Arlingtont, a Lyme kormányosát. Sebesültek rángatóz­
tak a Ranger vérrel borított fedélzetén, a szlúp pedig szépen lassan
megállt. A zűrzavar közepette néhány támadónak sikerült sortü-
zet leadni, mikor az Adventure elment mellettük, egy muskétagolyó
eltalálta a felhúzókötelet, a kalózhajó orrvitorláit tartó zsinórt, és
az Adventure lelassult. Maynard embereinek csak ekkora szerencse
kellett. Miután a Jane szabaddá vált, őrülten evezni kezdtek a kaló­
zok irányába, reménykedtek, hogy sikerül felmenniük a fedélzetre.
Ha a felhúzókötelet nem érte volna találat, az Adventure kimene­
külhetett volna a nyílt tengerre, de a két hajó így ötven láb távolsá­
gon belülre közelítette meg egymást.
Ekkor Feketeszakáll köszöntötte Maynardot. „A pokolba, ti gaz­
emberek, kik vagytok és honnét jöttetek?" - mondta az Általános tör­
ténet szerint. „Láthatod a zászlóinkról, hogy nem vagyunk kalózok"
- válaszolta állítólag Maynard. Feketeszakáll, fekete masnikkal a
szakállában, magasba emelt egy üveg pálinkát, és, Maynard szavai­
val, „beleivott, átkozva engem és az embereimet, gyáva fajankóknak
címezve minket, és közölte, nem ad és nem is kér irgalmat". Maynard
azt válaszolta, neki jó úgy is. Feketeszakáll ekkor jelt adott tüzéré­
nek, Phillip Mortonnak, hogy indítson egy másik teljes oldalas sor-
tüzet. Morton az ágyúkat kartáccsal és söréttel töltötte meg. Ez, mint
egy vadászpuska, különösen halálos volt ilyen közelről. A többi kalóz
rögtönzött kézigránátokat dobált át, vagyis puskaporral, muskétago­
lyóval és régi vasdarabokkal teletömött üres rumosüvegeket. Mikor
felszállt a füst, a Jane fedélzete tele volt halottakkal. Ezalatt a né­
hány pillanat alatt Maynard legénységéből huszonegyen haltak vagy
sebesültek meg. A szlúp fedélzetén csak ketten álltak még mindig
 talpon. A csatát, vonta le Feketeszakáll a következtetést, megnyerte.
Parancsot adott, hogy az Adventure menjen a Jane mellé, és az embe­
rek készüljenek fel az átszállásra.
Maynard a lőpor füstjének a takarásában utasította egy tucat em­
berét, hogy rejtőzzenek el a Jane rakterében, és várják a jelzését. A lét­
rán lemenet suttogva eligazította a kormányosát és az elsőtisztjét, Mr.
Bakert, hogy lapuljon meg, és jelezzen, amikor a kalózok átjöttek az
ő oldalukra.
Amint az Adventure nekiütközött a Jane-nek, Feketeszakáll el­
sőként lépett át a korláton, „kezében kötéllel, hogy üssön vele, vagy
egymáshoz erősítse a két szlúpot". Baker jelzésére Maynard kezé­
ben karddal felrohant a hajó belsejéből. A tucatnyi embere követte.
A jelenet sok hollywoodi filmet megihletett. Feketeszakáll és May­
nard kivont karddal egymással szemben - a ragyogó haditengerész
hadnagy és a félelmetes kalóz. Az észak-karolinai matróz, Humprey
Johnson, aki az ütközet hírét elvitte New Englandre, így írja le a har­
cot „Maynard szúrt. Kardja nekiütközött Thatch töltény táskájának -
ahol a lőszereit tárolta - és a markolatáig visszahajlott." Ekkor Feke­
teszakáll támadt, darabokra törte Maynard kardjának markolatkosa­
rát, és levágta a tiszt ujjait. Maynard hátraugrott, „kardját eldobta, és
elsütötte a pisztolyát, megsebezve Thatchet". Akkorra Feketeszakáll
tíz embere már átkapaszkodott a Jane-re, és rárontottak Maynard le­
génységére. A kavarodásban a Jane kormányosa, Abraham Demelt
Maynard mellé férkőzött, és sikerül megvágnia Feketeszakállt az
arcán. A Jane-en lévő kalózok létszámban alulmaradtak Maynard
embereivel szemben, és hamarosan a véráztatta fedélzeten feküd­
tek. Maynard több embere Feketeszakállra célzott a pisztolyával, aki
megtántorodott, kardjával Maynard és Demelt felé suhintott, mi­
közben arcából és testéből dőlt a vér. Magas alakját újabb puskalö­
vések érték, miközben a tengerészek kivont kardokkal köré gyűltek,
készen arra, hogy megöljék.
Humprey Johnson szerint a végső vágás egy skót felfölditől ér­
kezett, aki kardjának gyors suhintásával lefejezte Feketeszakállt,
„[akinek feje] rádőlt egyik vállára", és már csak egy darab izom tar­
totta. Az Általános történet szerzője ezzel nem ért egyet, szerinte
Feketeszakáll hirtelen kilehelte lelkét, „amikor egy újabb pisztolyt
húzva fel" összeroskadt a sebesüléseitől. Barátainak és rokonainak
írt levelében Maynard nem tér ki Feketeszakáll halálára, de meg­
említi, hogy „öt golyóval és 20 borzalmas vágással teste különböző
részein" esett össze. A csetepaté kevesebb mint hat percig tartott.
Ezalatt az összes fedélzetre került kalózt lemészárolták, anélkül,
hogy Maynard emberei közül akár egy is meghalt volna, jóllehet a
jelentésében azt írta, „néhányukat szánni valóan összekaszabolták
és megcsonkították".
A Ranger is odaúszott az Adventure mellé, és segített kollégáinak
lerendezni a megmaradt kalózokat, akikkel szemben most már há­
romszoros túlerőben voltak. Sokan közülük a vízbe ugrottak, de a
haditengerészet matrózai onnan is kihalászták őket. (Gordon kapi­
tány az eset után arról számolt be, hogy az egyik kalóznak sikerült
kijutni a partra, de sebei miatt összeesett, és „néhány nappal ké­
sőbb találtak rá a zátonyon, mert látták a felette köröző madarakat".)
A Ranger egyik tengerésze baráti tűztől halt meg, így a haditenge­
részet összes halottainak száma tizenegyre emelkedett, a több mint
húsz sebesült mellett. A győzteseknek még szembe kellett nézniük
egy utolsó fenyegetéssel az Adventure lőporkamrájánál: rémülten fe­
dezték fel a Caesar nevű fekete kalózt, gyufával a kezében, amint
küszködve próbál szabadulni a kereskedő Sámuel Odell és egyik tár­
sa szorításából, hogy kövesse Feketeszakáll végső parancsát, vagyis
vereség esetén robbantson mindent apró darabokra. Caesart sikerült
megfékezni, ő lett az egyik a tizennégy fogságba esett és letartózta­
tott - kilenc fehér és öt fekete bőrű - kalózból. Odellt, kinek testén
„nem kevesebb, mint hetven sebesülés" volt, szintén őrizetbe vették,
de később szabadon is engedték.
A csata után Maynard emberei végigkutatták az Adventure-t,
hátha találnak aranyat vagy ezüstöt a spanyol kincses leletből, de
csak egy kevéske aranyport találtak, néhány ezüsttárgyat (köztük
a William Bélitől ellopott talpas poharat) és „más kisebb dolgokat
a zsákmányból". Megtalálták Tóbiás Knight Feketeszakállnak írt
legutóbbi levelét is, és egy halom más dokumentumot, melyekből
kiderült, hogy Knight és Eden érintett volt Feketeszakáll kalóz­
ügyeiben. A parton levő sátor a francia hajó rakományának a mara­
dékát rejtette: 140 zsák kakaót és tíz hordó cukrot. Amennyi­
ben Feketeszakáll valóban fantasztikus vagyont halmozott fel, azt
nem tartotta magánál Ocracoke-on.
Akár az ütközet alatt vágták le, akár utána, Feketeszakáll fejét
felkötötték az Adventure orrárbocára: a groteszk trófea 100 font
fejpénzt jelent minden tengerésznek, mikor visszaérkeznek Virgini­
ába. Maynard Feketeszakáll fej nélküli testét a Pamlico-szorosnál
vízbe dobta. A legenda szerint a test háromszor körbeúszta az
Adventure-t, mielőtt lesüllyedt volna a sós vízbe.

A hosszan tartó rossz időnek köszönhetően Maynard és Brand nem

találkozott egészen november 27-ig, amikor a hadnagy feljött Bath-
ba, és magával hozta a Knight és Eden ellen szóló bizonyítéko­
kat. Brand már mérges volt Knightra, aki szerinte „számos bonyo­
dalmat okozott azzal, hogy azt tanácsolta a kormányzónak, hogy ne
működjön közre, valamint hogy folyamatosan védte a kalózokat". A
főbíró „határozottan tagadta, hogy bármi [kalóz] áru lenne az ültet­
vényén". Brand ekkor szembesítette Knightot Feketeszakáll­
nak a gyanúsítás alapjául szolgáló levelével, „a feljegyzéssel Thatch
jegyzetkönyvében", és számos szemtanú állításával, akik részt vet­
tek a zsákmány kirakodásában. Knight végül „magára vállalta
az egész ügyet", és megmutatta Brandnek az „abrak alá rejtett" húsz
cukros hordót és két zsák gyapotot a pajtájában. Eden, látva,
hogy a játszma véget ért, utasította a rendőrbírót, hogy szállítsa le
Brandhez a hat rabszolgát és a hatvan hordónyi cukrot, mely
valamikor Feketeszakállé és embereié volt, és most a kormányzó
vigyázott rájuk. Brand felkutatott „pár [Bath-ban] lebzselő kalózt",
például Feketeszakáll vitorlamesterét, Israel Handst, aki végül haj­
landó volt tanúskodni a társai ellen cserébe az életéért. A Bathban
és Ocracoke-on talált rakomány teljes értéke 2238 fontra volt tehe­
tő, beleértve magát az Adventure-t is.
Maynard hadnagy az Adventure-ön tért vissza Hampton Roadsra
1719. január 3-án. Feketeszakáll feje még mindig az orrárbo­
con függött. Mikor elhaladt a HMS Pearl mellett, a hajó mind a ki­
lenc ágyújával köszöntötte Gordon kapitányt. Gordon is nagy tiszte­
letben részesítette hadnagyát: hasonló üdvözléssel válaszolt őfelsége
egyik fregattjáról. Gordon és Maynard bemutatta Spotswood kor­
mányzónak Feketeszakáll fejét, és ő kirakatta egy magas pózná­
ra a Hampton-folyó nyugtai oldalán, egy olyan helyen, amit ma
Blackbeard's Point néven ismernek, hátborzongató figyelmez­
tetésként minden leendő kalóz számára.
Pár hét telt el, és Maynard neve forgott mindenki száján New
Englandtől Londonig, Port Royalig, és azon túl. Bostonban a ti­
zenhárom éves Benjámin Franklin, akkor még nyomdászsegéd­
ként, írt, kiadott és az utcán árult egy „matróznótát" Maynard hős­
tetteiről. A szöveg elveszett, egy versszaktól eltekintve, mely
a következő sorokkal végződik:

Jobb úszni a mélyben lent,

mintha tested fent a hollókkal leng,
szól Ned Thatch, a víg bristoli

A hadjárat sok évig adott munkát a bírósági rendszernek, mi­

vel a különböző felek a régi sérelmeikért is igyekeztek elégtételt
venni egymáson. 1719. március 12-én a rabokat bíróság elé állí­
tották a williamsburgi Capitolban, és Sámuel Odelltól eltekintve
mindannyiukat bűnösnek találták. Tizenhárom kalózt kivégeztek,
holttestük ott lógott a Hampton-Williamsburg útvonalon felállí­
tott akasztófákon. Az utolsó közülük, Israel Hands a kivégzés előtt
felmentést kapott, annak köszönhetően, hogy időben beért a királyi
kegyelem kiterjesztéséről szóló törvényt szállító hajó. Ez mentette
meg William Howard életét is. A Brand és Maynard által
gyűjtött bizonyítékok alapján Knight Észak-Karolinában állt bíró­
ság elé, amiért összejátszott a kalózokkal. Nem nyilvánították bű­
nösnek, nagyrészt azért, mert sikerült érvénytelenítenie Feketesza-
káll négy fekete bőrű emberének a vallomását, azzal érvelve,
hogy „Amerika törvényei és szokásai szerint" a feketéknek tanú­
ként nincs „hitelességük bármely fehér emberrel szemben". Eden
kormányzó megfenyegette Brandet, hogy vádat emel ellene, ami­
ért keresztülhaladt Észak-Karolina területi felügyelőinek a birtoka­
in, valamint hónapokig mérkőzött Spotswooddal az invázió törvé­
nyességén és a zsákmány feletti tulajdonjogon, végül azonban
ezen erőfeszítései nem vezettek semmire. Edward Moseley és Mau-
rice Moore betörtek egy hivatalnok házába, hogy Edent Feketesza-
kállal összekapcsoló bizonyítékokat találjanak, de elkapták, bíróság
elé állították és elítélték őket rendszerellenességért. A maga
részéről Róbert Maynard eredménytelenül perbe fogta Gordont és
Brandet, miután a parancsnokok úgy döntöttek, hogy Spotswood
vérdíját szétosztják a Lyme és a Pearl egész legénysége között,
és nem csak azok kapnak belőle, akik ott harcoltak Ocracoke-on.
Végül a legtöbb tengerész 1 fontot kapott a részvételéért a csatában.

Charlestonban a bíróságoknak nemcsak sok dolguk volt, hanem

úgyszólván ostrom alatt voltak. A lakosság lázongott Stede Bonnet
sorsa miatt, és más kalózokért, akiket William Rhett ezredes fo­
gott el Cape Fearnél. A legtöbb telepes kétségkívül örült, mikor a
legutóbbi blokádok pár elkövetőjét végre sikerült bíróság elé vinni.
Ezt az örömöt különösen a kereskedők és az ültetvényesek osztot­
ták, akik hajókat és áruszállítmányokat veszítettek az incidens alatt.
Viszont ott volt Charleston nem kevés lakosa, akik támogatták a
kalózokat, és szenvedélyességükben túltettek észak-karolinai vagy
virginiai társaikon is. Ide tartozott jó néhány kegyelmet nyert ka­
lóz és egykori nassaui csempész csakúgy, mint szolgák, matrózok,
szabad feketék és Dél-Karolina alsóbb néprétegeinek számos más
képviselője. Bonnet, bizonygatták, „úriember volt, tiszteletre méltó
férfiú, vagyonos polgár, aki az általános műveltséghez illő nevelést
kapott". Legénységét hősöknek tekintették, mert nem féltek elven­
ni a gazdag emberek javait, és arra inni, hogy Britannia úgyneve­
zett királya elkárhozzon. Ragaszkodtak hozzá, nem is túl csende­
sen, hogy minden kalózt szabadon kell engedni.
Woodes Rogershez hasonlóan Johnson kormányzó sem volt egy­
általán biztos benne, hogy a kalózokat őrizetben tudja tartani. Dél-
Karolina épp akkor vívott háborút az indiánok ellen, és hiányzott
az emberi munkaerő. Charlestonban nem volt börtön, ezért John­
son kénytelen volt a kalózokat a kis kétemeletes Court of Guardban
bezárni, mely a Bay Street vízparti erődítményénél, a Half-Moon
Batterynél állt. Az épület fából készült falain számos ablak volt,
így aligha lehetett biztonságosnak tekinteni még a jelenlévő fegy­
veres őrök ellenére is. Bonnet nemesi származására tekintettel - és
hogy ne tudjon szervezkedni embereivel - Johnson a kalózkapi­
tányt Nathaniel Partridge-nél tartatta, a gyarmat porkolábjánál, és
az ajtajához „őröket állíttatott késő éjszaka", hogy megakadályozza
a szökést. Ilyen rögtönzött megoldásoktól várta Johnson, hogy fog­
va tartja a kalózokat október 3-tól, mikor bevitték őket, október 28-
ig, amikor is a tárgyalásukat tervezték elkezdeni.
Azonban Bonnet 1718. október 24-nek éjjelén megszökött a bör­
tönparancsnok házából a kereskedő Richárd Tookerman segítségével,
aki kisebb vagyont szerzett oda-vissza csempészett árukkal a
Bahamákon, mikor az még a kalózok uralma alatt állt. Partridge fe­
lügyelőnek is része lehetett a menekülésben, mely mindenféle viasko-
dás nélkül zajlott le. Őt néhány nappal később elbocsátották munká­
jából. Érdekes módon Bonnet Dávid Herriot társaságában menekült,
azzal a kényszertoborzott férfival, akit szinte biztosan felmentettek
volna, mivel azon a reggelen kötött vádalkut, és tett hosszas vallo­
mást a kalózok ellen. Őt együttműködésének jutalmául költöztették
a Court of Guardból a felügyelő házába. Herriot mégis inkább azt
választotta, hogy éjszaka elszökik Bonnet-vel. Mikor megszólalt a
riasztás, félúton voltak a kikötőn keresztül Tookerman kenuján, ami­
ben néhány fekete és indián rabszolgája evezett.
Nem sokkal később Charlestonban polgári felkelések törtek ki.
A később „zavargásoknak" nevezett esemény részletei tisztá-
zatlanok, de az azt követő törvényi dokumentumok futó hivatko­
zásai alapján úgy tűnik, a felfegyverkezett tömeg ostrom alá vette a
Court of Guardot, és megpróbálta kiszabadítani a kalózokat. „Nem
tudjuk elfelejteni, ez a város mennyi ideig fárasztotta magát, hogy
figyeljen [a kalózokra], és milyen zavargások történtek legutóbb a
kiszabadításukra" - mondta pár nappal később Thomas Hepworth
főállamügyész-helyettes. „[Életünk] kétségtelenül veszélyben volt
a legutóbbi zendüléskor, mikor Karolina becsületére törve [a felke­
lők] azzal fenyegettek, hogy nyakunkra gyújtják a várost." A táma­
dás, vonta le a következtetést Hepworth, „megmutatja, hogy mások
megfélemlítésére és saját életünk biztonsága érdekében mekkora
szükség van a törvényeket sietve végrehajtani rajtuk". A tárgyalások
október 28-án kezdődtek, és november 5-i befejezésükkor a har­
minchárom fogolyból huszonkilencet találtak bűnösnek. Huszon­
kettőt közülük három nappal később White Pointnál felakasztot­
tak, a Charleston-félsziget déli végéről kinyúló mocsaras föld­
nyelven.
Mindeközben, Észak-Karolina felé evezve, Bonnet és Herriot vi­
harba került, és ki kellett menjenek a partra Sullivan's Islandnél,
alig négy mérföldre délre Charlestontól. Ott november 9-én rajtuk
ütött a William Rhett vezette rendőrkülönítmény. Rövid tűzharc
alakult ki, Herriot meghalt, és két rabszolga megsebesült. Bonnet-t
újra elfogták, Charlestonba vitték és november 12-én kalóz­
kodás miatt elítélték. Véletlen egybeesés, hogy a főbíró Nicholas
Trott volt, névrokona és unokaöccse Bermuda azon kegyvesztett
 kormányzójának, aki engedte Henry Averyt szabadon elmenni. Ha
Bonnet dédelgetett is magában valamennyi reményt, hogy Trott
unokaöccse elnéző lesz vele szemben, csalódnia kellett. „Te ... in­
nen a kivégzőhelyre fogsz menni - mondta Trott - ahol felakaszta­
nak."
Bonnet állítólag olyan szánalmas arcot vágott az ítéletet hallván,
hogy Charleston számos polgára - főleg nők - a kormányzóhoz for­
dultak a megmentése érdekében. Az Általános történet írója szerint
„Bonnet néhány barátja" azzal a javaslattal kereste meg a kormányzót,
hogy küldjék az úriember kalózt Angliába, „így lehet, hogy ügye
őfelsége elé kerülne". Elmondások szerint Rhett ezredes azt is fel­
ajánlotta, hogy Bonnet-vel megy, és szerez pénzt az utazás költsé­
geire. Az ilyen és ehhez hasonló beavatkozásoktól vezérelve
Johnson hétszer halasztotta el Bonnet kivégzését, jelentette később
a londoni Original Weekly Journal. A helyzet annyira feldühítette a
város kereskedőit, hogy „tömegbe verődve" keresték fel a kormány­
zót, és követelték „az elkövető azonnali kivégzését". Bonnet,
félvén a közelgő végtől, panaszlevelet írt a kormányzónak, és kö-
nyörgött neki, hogy „tekintsen rám szánalommal és könyörülettel",
és „gondoljon rám kegyelmének tárgyaként". „Tegyen tisztességének
és kormányának alázatos szolgájává, és ... barátaim hajlandóságukat
adják kötelezettséget vállalni jó magaviseletemre és az ön utasításai­
nak való folyamatos engedelmességemre." A kormányzó azon­
ban tántoríthatatlan volt.
1718. december 10-én Stede Bonnet őrnagyot a bitófához vezet­
ték, és felakasztották.

A „zavargások" és Bonnet embereinek kivégzési híre hamar elért

Nassauba, és meggyőzte Woodes Rogerst és a kormányzótanácsot
arról, hogy gyorsan kell cselekedniük a Delicia fedélzetén fogvatartott
tíz kalóz ügyében.
 Rogers, ha lehet ilyet mondani, sebezhetőbb pozícióban volt, mint
Johnson kormányzó. Megérkezéséig a Bahamákon volt az atlanti ka­
lózkodás központja, és ennek megszűnte után is a kalózok és követő­
ik tették ki New Providence lakosságának döntő többségét. 1718. no­
vember végére Rogersnek épphogy elegendő embere lett őrizet alatt
tartani a tíz rabot, nemhogy arra gondolhatott volna, hogy megvédi
a gyarmatot Vane-től vagy egy spanyol inváziós flottától. A Függet­
len Társaságot megtizedelték a betegségek, még a felcsert is elvitte
valami kór. A magával hozott négy hajóból három már távo­
zott: a tízágyús Buckot ellopták a kalózok, a húszágyús Willing Mind
zátonyra futott, a hatágyús Sámuel pedig útban volt vissza Londonba,
hogy újabb csapatokat és ellátmányt biztosítson. Az a pár dolog,
ami Rogers és ellenfelei között állt, a Deliciá volt, a romos erőd a ke­
vés emberével, valamint Hornigold, Cockram és Josiali Burgess be­
folyása. Elérkezett az idő a végső erőpróbára Rogers és a sziget kalóz­
szimpatizánsai közt.
December 9-én a foglyokat átvitték az erődbe, és felkísérték egy
őrzött szobába, ahol a tárgyalást szándékoztak megtartani. Róbert
Beauchamp, a Független Társaság vezetője, mind a hatvan élet­
ben maradt katonáját a bejárat védelmére rendelte, mielőtt bement
a terembe. Ott ült Rogersszel, William Fairfax főbíróval és még öt,
Rogers által kijelölt bíróval, akik között volt a megtért kalózkapi­
tány Burgess (most, mint tiszt a polgárőrségben) és Thomas Wal-
ker, aki minden kétséget kizáróan boldog lehetett, hogy végre részt
vesz az ítélkezésen a Bahamák kalózai felett. A tárgyalás két napig
tartott, és közben számtalan tanú vallotta bűnösnek a kilenc kalózt.
Az utolsóról, John Hippsről beigazolódott, hogy kényszerrel vitték
el, így őt fel is mentették. A többiek, ide értve Feketeszakáll tüzé­
rét, William Cunninghamet, kötél általi halálra ítéltettek, két nap­
pal későbbi végrehajtással. Néhányan kérték Rogerst, halassza
el a kivégzést, de a kormányzó ebbe nem egyezett bele. A bírósági
jegyzőkönyv szerint „a kormányzó azt mondta, letartóztatásuk ide­
je óta úgy kellett volna tekintsenek magukra, mint halálraítéltekre".
 December 12-én reggel 300 fős tömeg gyűlt össze az erődítmény
északkeleti bástyája alatt a homokos tengerparton, a víz szélén
emelt akasztófák mellett. Szinte a teljes csődület egykori kalózok­
ból állt, akik azért lehettek ott, hogy megakadályozzák az esemé­
nyeket. „A kormányzó követőin kívül még néhányan végignézték a
tragédiát", teszi hozzá a hivatalos tárgyalási jegyzőkönyv, „de [akik
megtették] végül ugyanerre a sorsra jutottak". Délelőtt tíz órakor a
rabokat kihozták ideiglenes cellájukból, és a főporkoláb vezetésével
szigorú őrizet alatt felvezették a bástya tetejére. A tömeg viselkedé­
se kiszámíthatatlan volt. Egyesek éljeneztek korábbi testvéreik lát­
tán, mások óvatosan körültekintettek a bástyákról rájuk irányított
ágyúkon és az ott, valamint az akasztófák mellett felállított 100 fel-
fegyverzett katonán, matrózon és tiszten. A bástya tetején a legtöbb
rab magába fordult, beleértve főkolomposukat, John Augurt is, ron­
gyos ruháiban, mosdatlanul és borotválatlanul. Ezzel szemben a
huszonnyolc éves Dennis McCarthy és a huszonkét éves Thomas
Morris elegánsan öltözködött, hosszú kék és piros szalagok díszí­
tették csuklójukat, nyakukat, térdüket és fejüket. Morris jókedvé­
ben volt, állandóan mosolygott. McCarthy vidáman lenézett a tö­
megre, majd felkiáltott, hogy „emlékszik az időre, mikor még sok
bátor jó barát volt a szigeten, amelyen most hagyják meghalni mint
egy kutyát". Mindkét cipőjét lerúgta a falon keresztül a tömeg közé,
és hozzátette, „egynéhány barátja mondogatta még régen, a cipői­
ben fog meghalni, de most meghazudtolta őket".
A tömeg zúgolódott, de senki nem mert nekirohanni a jól őrzött
erődnek. A rabok kérésére a sziget hugenotta prédikátora felolva­
sott pár imát és zsoltárt, „melyben a jelenlévők örömüket lelték".
Mikor a lelkész befejezte, a rendőrbíró egyesével átvezette a fog­
lyokat a bástyákon, majd egy létrán le a bitófákhoz. Thomas
Morris megállt a létra tetején, és elejtett egy megjegyzést: „Jó kor­
mányzónk van, csak egy kicsit kemény." A létra lába mellett kilenc
hurok függött egy egyszerű faállványról, melyet három nagy hordó
tartott. Mindegyik elítéltet a kijelölt hurokhoz vezették, „és a hóhér
 megfeszítette a köteleket, olyan ügyesen, mintha szolga lett vol­
na Tybourne-ben", London fő kivégzőhelyén, teszi hozzá a jegyző­
könyv. Hátuk mögé kötött kézzel és a hurokkal a nyakuk mögött,
a rabok kaptak negyvenöt percet elmondani utolsó szavaikat, meg­
inni végső pohár borukat és elénekelni az utolsó zsoltárokat a lár­
mázó tömeg előtt.
A legtöbb fogoly, hogy csökkentse a félelmét, nekikezdett inni,
különösen a hivatásos verekedő, William Lewis, aki buzgón kö-
szöntgette rabtársait és a nézelődőket egyaránt. Mikor Lewis kért
még bort, egyik mogorva kollégája, William Ling visszaszólt, hogy
„víz sokkal megfelelőbb lenne neki a [mostani] helyzetében". Wil­
liam Dowling, a huszonnégy éves ír férfi úgy lerészegedett, hogy
„viselkedése az állványon nagyon szabadossá vált". McCarthy
és Morris nem mondott még le a tömeg segítségéről, arra biztat­
ták őket, rohanják meg az emelvényt. Az Általános történet szerint
Morris elkezdett „szemrehányást tenni [a nézőknek] kishitűségük
és gyávaságuk miatt, mintha csorba esne becsületükön, amiért nem
mentik meg őket az előttük álló gyalázatos haláltól”. Páran „a régi
seregből" közösen előreözönlöttek, és „olyan közel kerültek a bitó­
fa lábához, hogy a rendőrbíró őrei alulmaradtak volna velük szem­
ben", a hivatalos beszámoló szerint, „de szándékaik túl nagy erők­
kel találkoztak a fejük felett, semhogy bármit is csinálni mertek
volna".
A hosszúra nyúlt pillanat elmúltával Rogers előrelépett, és be­
jelentette az utolsó percben érkezett felfüggesztést a fiatal George
Rounsivell számára, mivel, ahogy később elmagyarázta, „úgy
hallottam, lojális és jó szülők gyermeke Weymouthból", vagyis ab­
ból a Dorset megyéből, ahol Rogers is született. A szerencsés fiatal­
emberről leszedték a köteleket, és elvitték az emelvényről. A rend­
őrbíró emberei megragadták a faszerkezetet tartó hordókhoz erősí­
tett pányvákat, és várták Rogers jeladását. Az utolsó pillanatokban
Morris felkiáltott, hogy „nagyobb pusztítást is csinálhatott volna a
szigeten, és most azt kívánja, bárcsak úgy tett volna".
 Rogers jelzett, az őrök nekifeszültek a köteleknek, és a hivatalos
beszámoló szavai szerint „az emelvény leesett, ők nyolcan elrugasz­
kodtak". Mikor a nyolc holttest ott himbálózott az akasztófán Nas-
sau kikötőjének békés kék vize előtt, Rogers tudta, felülkerekedett.
És Rogers jól látta, a kivégzések valóban halálos ütést vittek be
a szigeten mindazoknak, akik meg akarták dönteni a kormányát.
Valamikor karácsony után néhány elégedetlen lakos titkos megbe­
szélést tartott, és körvonalazódott is valamiféle terv Rogers és hi­
vatalnokai megölésére, „és hogy aztán az erőd átkerüljön a kalózok
használatába". De a nassaui közvélemény már a cselszövők ellen
volt. Az összeesküvés néhány résztvevője szólt Rogersnek, aki elfo­
gatott három embert a főszervezők közül „és szigorú vesszőzéssel
... megbüntette őket". A kivégzések nyomán a puccskísérlet
olyan kevés támogatót gyűjtött, hogy Rogers úgy döntött, új foglyai
nem okozhatnak neki nagy károkat. „El kellene engedjem őket",
írta a brit államtitkárnak néhány héttel később, „az inkább a védel­
memre lenne" a jövőben.
Az otthoni frontvonalat tehát bebiztosította, de ott állt előtte egy
újabb fenyegetés. Még mindig figyelnie kellett a spanyolokra, vala­
mint Charles Vane-re és a maroknyi, még szabadlábon levő kalózra,
akik folytatták ténykedésüket a Bahamákon vagy a Bahamák körül.

Mikor Vane 1718. október közepén délre hajózott Ocracoke-ról,

valószínűleg csalódottnak érezte magát. Képtelen volt meggyőzni
Feketeszakállt, hogy egyesítsék erőiket Nassau ellen, és most csak
kilencven embere volt a húszágyús brigantinon. Az informátorai­
tól kapott hírek alapján New Providence-en még Rogers legyengült
erői is képesek lennének ellenállni egy ilyen kis hadsereg támadásá­
nak. Ha ki akarja űzni a kormányzót és vissza akarja állítani a kalóz­
köztársaságot, várnia kell, míg sikerül erősebb csapatot összegyűj­
tenie, vagy reménykedni, hogy a spanyolok még egyszer rohamot
 indítanak, ledöntik a kormányt és feladják a szigetet. Jelenleg be kel­
lett érnie kisebb, gyengébb célpontokkal. Harbour Island szintén túl
erősnek tűnt, volt elég ember az erődítményeiben, amelyeket Richárd
Thompson és a Cockramek tartottak fenn. A szomszédos Eleuthera
földművelő faluja lett volna a másik lehetőség. Csak családok éltek
a 200 négyzetmérföldes szigeten, és a polgárőrségébe is mindössze
hetven embert lehetett összeszedni. Vane azt indítványozta, fosszák
ki Eleutherát, szedjék össze, ami kell ellátmánynak, majd vegyék az
irányt a gyéren lakott Hispaniola felé, ott alakítsák meg a saját ka­
lóztáborukat, és várják, hogyan alakulnak az események a szomszé­
dos Bahamákon. A csapat, köztük Calico Jack Rackham kormányos
és Róbert Deal elsőtiszt, beleegyezett.
Eleuthera lerohanása teljes sikerrel zárult, a kalózok partra száll­
tak, és összeszedték a lakosoktól a pálinkát és annyi élő állatot,
amennyit el tudtak szállítani. Amilyen gyorsan érkezett a brigan-
tin, olyan gyorsan távozott is, és a fedélzet tele volt élő disznókkal,
kecskékkel, juhokkal és szárnyasokkal, a lakomák nélkülözhetetlen
hozzávalóival. Október 23-án, miközben délre haladtak ke­
resztül a Bahamákon, két hajót zsákmányoltak: egy kis szlúpot, va­
lamint a salemi negyventonnás Endeavor brigantint, amely hazafe­
lé tartott Kingstonból. „Vane ... lecsapott, felhúzta a fekete zászlót
és tüzet nyitott az ágyúival", vallotta később eskü alatt az Endeavor
parancsnoka, John Shattock. „Utasította őt, hogy engedje le a csó­
nakját, és jöjjön a fedélzetére, amit Shattock meg is tett." Úgy lát­
szik, Shattock csónakjában nem eveztek elég gyorsan, mert a kaló­
zok kiabálni kezdtek, hogy „egy adag sörétet eresztenek beléjük, ha
nem igyekeznek". Két napig tartották a hajójukon Shattock
embereit, verték és kínozták a kapitányt, mialatt az Endeavort meg­
fosztották a puskaportól, sótól és bálnaolajtól. Mikor Shattock pa­
naszkodott a rossz bánásmód miatt, Róbert Deal ezt válaszolta:
„Átkozott öreg kutya, inkább mondd meg, merre van a pénzed.
Ha csak egyetlen hazugságon is érünk, annyi lesz neked és a hajód­
nak." A megfélemlített parancsnok elmondta, amit tudni szerettek
volna, így 25-én visszavitték az Endeavorre, és engedték elvitorláz­
ni. Vane a kis szlúpot megtartotta kirakóhajónak, és magával vitte
Hispaniolára.
Az út alatt a kalózok „dőzsölő életet éltek a fedélzeten",
rengeteget ittak és jól tartották magukat a frissen vágott tanyasi
állatokkal. Talán a mértéktelenségük okozta, hogy nem fogtak el
egyetlen hajót sem a hónap nagy részében. Mikor levágták az utolsó
csirkéket és az utolsó cseppet is megitták a boroshordókból, a kaló-
zok jókedve kezdett alábbhagyni. Lemondtak a kegyelemről, abban
a reményben, hogy vidáman élnek, vagyont szereznek és gyötrik a
hannoveri király haderejét; most meg itt találták magukat kijóza­
nodva, unatkozva és telve elégedetlenséggel.
Keserűségük jobbra fordult november 23-án, mikor a figyelő­
ik megpillantottak egy fregattot tőlük szélirányban. Vane kiadta a
brigantinnak és a szlúpnak a parancsot a támadásra, és hogy von­
ják fel a fekete lobogót a főárbocra, azt várva, hogy a hajó megadja
magát, mint ahogy mindenki előtte. Ám a hajó kapitánya ehelyett
felhúzott egy fehér zászlót, melyet kis arany liliomok borítottak: a
francia haditengerészet jelvényét. Ágyúcsövek gördültek ki az addig
láthatatlan lórésekből, és egy mennydörgésszerű robbanással a fran­
cia csatahajó teljes oldalas tüzet zúdított Vane brigantinjára. Azáltal
azonban, hogy ágyúikat az utolsó percig rejtve tartották, a francia
tüzérek nem tudtak rendesen célozni, és a brigantin nem sok, illetve
szinte semmi sérülést nem szenvedett a nyitó sortűztől.
Vane nem az a fajta volt, aki meghátrált volna a küzdelemtől,
de látva, hogy ágyúk tekintetében alulmarad, utasítást adott, hogy
forduljanak meg és meneküljenek szemben a széllel. A francia fre­
gatt megigazította vitorláit, és Vane meglepetésére követni kezdte
őket. Akkor, ahogy egy fogoly később visszaemlékezett, „a kaló­
zok összevesztek", hogy mit csináljanak. Vane a szökés mellett volt,
a kormányos John Rackham és a legénység nagy része viszont el
akarta fogadni a hadihajó kihívását, azt hangoztatva, hogy „bár
több ágyúja van, és többet nyom rajta a fém, de felkerülhetnek a
fedélzetére, és akkor a jobbaké a győzelem". Vane szerint ez „túl hir­
telen és elkeseredett vállalkozás lenne, mivel a csatahajó, úgy tűnik,
duplája az ő erejüknek - huszonnégy ágyú -, és a brigantinjuk még
azelőtt elsüllyedhet, hogy a másik fedélzetére jutnának". Deal és
még tizenöt kalóz egyetértett vele, de a többi hetvenöt Rackhamet
támogatta. Mivel Vane nem akart részt venni egy öngyilkos külde­
tésben, ezért kihasználta magas rangját és a parancsnoki teljhatal­
mát, és „harc, üldözés vagy üldöztetés" kilátásba helyezése mellett
visszakozásra kényszerítette a többieket. A csoport felháborodott,
de tiszteletben tartva az aláírt szerződést követték az utasítást, szo­
rosabbra húzták a vitorlákat és otthagyták a francia fregattot.
Vane keservesen megfizetett az incidensért. Következő nap,
amint a kalózok kikerültek a veszélyből, és véget ért Vane háborús
hatalma, a sokszínű, indiai mintás ruhába öltözött Jack Rackham
megbeszélésre hívta össze a hajó társaságát, hogy bizalmi szavazás­
sal döntsenek Vane parancsnokságáról. „A határozat Vane becsülete
és méltósága ellen született", írta az Általános történet szerzője né­
hány évvel később, „rásütötte a gyávaság bélyegét, eltávolította a ha­
talmából, és a kalózok becstelennek nyilvánítva kidobták a csapat­
ból". Vane-t, Dealt és tizenöt lojális társukat átvitték a Long Island-
nél elfogott szlúpra, valamennyi élelemmel és lőszerrel. Rackham,
akit a kalózok megválasztottak új parancsnokuknak, a brigantinnal
elvitorlázott Jamaica felé. Vane hatalmának vége lett.

Minden nagy tette ellenére - szembeszállt a Királyi Haditengeré­

szettel, blokád alá vont városokat és teljes gyarmatokat tartott ret­
tegésben - Vane kalózkarrierje szégyenletesen ért véget.
Egyetlen szlúpra, tizenöt emberre és egy vagy két ágyúra szorít­
kozva Vane már nem volt abban a helyzetben, hogy őfelsége kor­
mányait fenyegesse, de ennek ellenére is megpróbálta visszaállítani a
korábbi helyzetet. Míg délre hajóztak a Hondurasi-öböl esőerdővel
 borított partjai felé, Deallel megtettek mindent, hogy a vézna kirakó­
hajóból őrhajót csináljanak, ágyúkat szereltek fel, átmozgatták a
ballasztot és átalakították a kötélzetet. November végén ott ma­
radtak néhány napig Jamaica északnyugati partjainál, elkaptak két
periaguát és egy szlúpot, és a legénységük nagyobb részét meggyőz­
ték, hogy csatlakozzanak a csapathoz. Deal megkapta a második
szlúpot, és a kalózok folytatták útjukat délre. December 16-án ta­
láltak egy horgonyzóhelyet a Hondurasi-öbölben, ahol meglephet­
tek két kereskedőszlúpot, amiket meg is tartottak, hogy segítsenek a
hajóik tisztogatásában. Néhány nappal később Vane megcsinálta azt,
ami végül az utolsó fogásának bizonyult: elkapta a negyventonnás
Prince szlúpot a Maine állambeli Kitteryből, melyet Thomas Walden
kapitány vezetett. Most, hogy az emberei már öt hajó között
oszlottak meg, Vane elindult végső célja felé: a Bay-szigetekre, negy­
ven mérföldre Honduras partjától.
A Bay-szigetek tökéletes fészek volt egy kalózkapitánynak arra,
hogy rendbe hozza magát. Több generáció martalócainak szolgált
visszavonulási helyül. Henry Morgantől John Coxonig. Nedves
és hegyes volt, és távol esett a tengeri útvonalaktól. A szigeteken
volt minden, amire Vane embereinek szüksége lehetett: friss for­
rások, eldugott horgonyzóhelyek, faanyag, vad, halakban bővelke­
dő korallzátonyok, melyek olyan közel helyezkedtek el a part mel­
lett, hogy gyakorlatilag gyalog át lehetett gázolni hozzájuk. Vane
Guanajánál vert tábort, itt volt egy kikötő a déli parton, nem keve­
sebb, mint hét be- és kijárattal az éles szirtek és homokpadok kö­
zött. December végétől február elejéig ezen a helyen tisztogatta a
hajókat, beszélgetett az embereivel, és élvezte a halat, rákot és só­
zott disznóhúst a sziget partjain. A békés közjáték végén Vane
és Deal megrakodták szlúpjaikat, és útra keltek végigportyázni a
Spanyol Földet, kétségtelenül abban reménykedve, hogy legyőznek
egy „hatalmas hajót", ami visszaviszi őket az élvonalba.
Néhány tengeren töltött nap után a kalózokra heves hurrikán
csapott le. Vane és Deal elvesztették egymást szem elől a magasodó
hullámok és üvöltő szelek között, és miután két napig dobálta a ten­
ger, Vane szlúpja partra futott egy kis lakatlan szigeten a Hondurasi-
öbölben. A hajó darabokra tört, és közben a legénység nagy része,
a teljes ennivaló adaggal és ellátmánnyal, odaveszett. Vane életben
maradt, de „a nélkülözések miatt nagyon szorult helyzetbe került".
Néhány hétig hajótöröttként tengődött, az odalátogató tek­
nőshalászok könyörülete tartotta életben, akik ladikokkal érkez­
tek a szárazföldről, és húst hoztak neki. A teknőshalászok minden
bizonnyal szánalmas emberfajták lehettek, ugyanis Vane inkább a
szigeten maradt, minthogy csatlakozzon hozzájuk a dzsungelben
lévő táborukban. Tudta, nemsokára csak megjelenik egy angol ke­
reskedőhajó vizet vagy tűzifát keresve, és visszaviszi a civilizációba.
Sejtése beigazolódott, mert 1719 telének végén vagy tavaszá­
nak elején valamikor egy jamaicai hajó horgonyt vetett a szigetén.
Vane üdvözölte a legénységet, és meglepődött, amikor meghallot­
ta, hogy a kapitány egyik régi barátja, a Holford nevű visszavonult
buccaneer. Holford jól ismerte régi cimborája hírét, és nem enged­
te fel a fedélzetre. „Charles, nem engedhetlek fel a hajómra, csak ha
fogolyként viszlek", monda állítólag a szomorú kalóznak. Különben
„esetleg azon [kapnálak], hogy titkon szövetkezel az embereimmel,
és engem fejbe verve visszaszöksz kalóznak a hajómmal". Partra
tette Vane-t, és elmondta, hogy körülbelül egy hónap múlva vissza­
tér egy rakomány börzsönyfával. „Ha akkor is ezen a szigeten talál-
lak - fogadkozott -, elviszlek Jamaicára, és felakasztatlak."
Vane szerencséjére, mielőtt letelt volna a hónap, egy másik hajó
futott be vízért, melynek parancsnoka és legénysége nem ismerte
őt. Alig várva, hogy elkerüljön a szigetről, Vane hamis nevet adott
meg, és jelentkezett a legénységbe az utazás hátralevő részére.
Holford nem sokkal ezután érkezett meg a horgonyzóhelyre, és
a hajó kapitánya, akinél most Vane szolgált, meghívta őt vacsorára.
Míg a fedélzeten ment keresztül a parancsnok kabinjáig, Holford le­
pillantott a hajó belsejébe, és meglátta a dolgozó Vane-t. Egyenesen
a kapitányhoz ment, aki a barátja volt, és beszámolt neki a hajótörött
valódi kilétéről és kétes hírnevéről. Holford felajánlotta, hogy út­
ban vissza Jamaicára magával viszi és törvény elé állítja Vane-t, aki
hamarosan azon kapta magát, hogy fegyvert szegeznek rá, majd vas­
ra veri Holford egyik embere. A szerény kereskedőhajó legénysége
elfogta Amerika legismertebb kalózát.
Egy vagy két héttel később Vane hazakerült Jamaicába, annak a
királynak a rabjaként, akit annyira megvetett. Tisztázatlan okokból
az év nagy részében hagyták a börtönben penészedni, mielőtt 1721.
március 22-én tárgyalásra nem vitték Spanish Townba, Jamaica fő­
városába. Tudta, hogy az ítélet nem kétséges. Számtalan szemtanú
vallott ellene: parancsnokok, a legénység tagjai, utasok általa elej­
tett különböző hajókról, még Vincent Pearse is a HMS Phoenixről,
aki elbeszélte, Vane hogyan űzött gúnyt a király kegyelméből. Mi­
kor Vane-en volt a sor, hogy megvédje magát, nem hívott tanúkat,
és nem tett fel kérdéseket. Kalózpályafutása Lord Hamilton egyik
privatérhajóján kezdődött. Most Hamilton utódja, Nicholas Lawes
kormányzó hirdette ki „a szokásos ítéletet": „akasszák fel a nyaká­
nál fogva, míg meg nem hal, és az Úr legyen irgalmas a lelkéért".
1721. március 29-én, szerdán, Charles Vane-t felakasztották
Gallows Pointnál, Port Royalban. Lawes levágatta a tetemet, és Gun
Cayhez vitette a kikötő bejáratához, hogy ott lógjon láncra verve egy
akasztófáról, és lássa minden tengerész. Az elkövetkezendő hó­
napokban és években végignézhették, amint darabról darabra lassan
eltűnik, kitéve madaraknak, bogaraknak és természeti elemeknek,
míg nem maradt belőle más - és a kalózkodás aranykorából - a kocs­
mák tüzénél vagy a több ezer nyikorgó, nyomorúságos hajó fedélkö­
zében a függőágyakon elmesélt történetnél.
 UTÓSZÓ

A KALÓZKODÁS VÉGE
1720-1732

ivégezvén a kalózokat 1718 decemberében Nassauban,

K Woodes Rogersnek már nem kellett attól tartania, hogy

kormányát puccs fogja megbuktatni, de a spanyolok felől
érkező fenyegetések továbbra is megmaradtak. 1718-1719 telén min­
dent megtett, hogy az elszegényedett gyarmatot megfelelő védelmi
alapra helyezze, nógatta hanyag alattvalóit a Nassau Erőd lábaza­
tának kijavítására, kérvényeket írt utánpótlásért és tengeri támoga­
tásért könyörgött, sikertelenül, Chamberlainé sorhajókapitánynál, a
jamaicai hajóraj parancsnokánál. 1719 márciusában hivatalos hírt ka­
pott, hogy Britannia és Spanyolország megint hadban áll.39 Azonnal
privatér megbízásokat adott ki a Bahamák számos egykori kalózának,
akiknek többsége valószínűleg alig várta, hogy újra valami ka­
lózkodásra hasonlító munkához lásson. Mikor nem sokkal ezután a

39 A négyes szövetség háborúja (1718. decembertől 1720. februárig) Spanyolor­

szágot összeugrasztotta Britanniával, Franciaországgal, Ausztriával és Hollan­
diával. A háborúban, melyet az egyik brit történész találóan „a legelfeledettebb
konfliktusunknak" nevezett, Spanyolország sikertelenül megpróbálta a birodal­
mához csatolni a Bahamákat, a Karolinákat, és Francia-Louisianát. Rogers
a háború hivatalos deklarációját 1719. március 16-án kapta meg, jóllehet előző
november óta várt rá.
kormánya kifogyott a pénzből, Rogers saját zsebéből fizette, etette
és látta el a gyarmat katonáit és tengerészeit, és csak remény­
kedhetett benne, hogy befektetőtársai vagy a korona valamikor majd
kártalanítani fogják. Tisztában volt vele, hogy minden erőfeszíté­
se ellenére a Bahamák képtelen visszaverni egy komolyabb inváziót.
A spanyol megszálló flotta 1719 májusában indult el Kubából,
3000-4000 főt szállítva. Ha a terv szerint megtámadták volna New
Providence-t, egész biztosan átgázoltak volna a sziget jelentéktelen
védelmi rendszerén, de az út során a spanyol sorhajókapitány hírt
kapott, hogy a franciák - ekkortájt Britannia szövetségesei - elfog­
laltak egy stratégiai fontosságú erődöt Pensacolán. A flotta így
megfordult, és a Floridai-öböl partja felé véve az irányt, újabb ki­
lenc hónapra megkímélte a Bahamákat.
Rogers tovább bökdöste és ösztökélte Nassau „nagyon lusta" pol­
gárságát, hogy fejezzék be az erődöt. Az invázió közeli szele min­
denkit élénkebb részvételre sarkallt, de csak néhány hétig, mert
utána legtöbbjük távozott a munkaterületről, és otthagyta Rogerst
„néhány legjobbjukkal ... a négerekkel, és saját embereivel".
Mivel nem kapott semennyi anyagi támogatást a koronától, a lét-
fontosságú háborús ellátmányt továbbra is hitelből vásárolta. Ennek
értéke 1719 végére elérte a 20 000 fontot, és egy részét inkább a saját
nevére vette fel, mintsem a befektetői csoportra hárította volna. Sok
szállító kezdte visszautasítani a nemfizetések miatt. „Nem kapván
híreket számláim otthoni fizetéséről, kénytelen vagyok jócskán be­
lemerülni a kölcsönökbe", figyelmeztette a Kereskedelmi és Ültet­
vényes Tanácsot 1720 elején. „így kell [tennem], különben ... éhen
veszünk, vagy a spanyolok áldozataivá válunk." Levele válasz nélkül
maradt, ugyanúgy, ahogy a többi is előtte. Ami azt illeti, senkiről
sem hallott semmit a központi kormányzatnál az év nagy részében.
Most, hogy a kalózokat legyőzték, úgy tűnt, György király
kormányzata megfeledkezett a Bahamák létezéséről. Rogers nem
nagyon kapott támogatást a haditengerészettől sem, parancsnokuk,
Rogers szavaival élve, „nem sokat törődött ezzel az ifjú gyarmattal".
 Kormányzásának első évében mindössze két csatahajó látogatta
meg Nassaut: az egyik, hogy hivatalos levelet kézbesítsen, a másik
- Whitney kapitány Rose-a - kénytelen volt vízért bemenni a rossz
hajózási körülmények miatt. „Általános elégedetlenséget figyeltem
meg a kormányzón", írta Whitney az admiralitásnak küldött egyik
beszámolójában. Rogers állandóan „a támogatás hiánya miatt pa­
naszkodott, mely állapotban, attól félek, [ő és befektetőtársai] min­
dig is maradni fognak, míg nem törlesztik a hiteleiket" - fizetik ki
számláikat - „szerte Amerikában".
És még így is, mikor 1720. február 24-én a spanyol inváziós flot­
ta megjelent Nassauban, Rogers szembe tudott szállni velük az öt-
venágyús erőddel, a tízágyús keleti bástyával, a Deliciával, 100 ka­
tonával és 500 felfegyverzett polgárőrrel. Szerencséjükre a HMS
Flamborough fregatt (huszonnégy ágyúval) akkor éppen Nassauban
tartózkodott, bár Rogersnek erőszakkal kellett meggyőznie a ráme­
nős parancsnokot, John Hildesley-t, hogy maradjon, és védje a szige­
tet. A spanyoloknak ezzel szemben három fregattjuk volt, negyven,
huszonhat és huszonkét ágyúval, valamint egy tizenkét ágyús bri-
gantin, nyolc felfegyverzett szlúp és az 1300 emberből álló inváziós
haderő. Rogers védelmi rendszere eltántorította a spanyolokat a ki­
kötő közvetlen megtámadásától, ehelyett inkább az éjszaka közepén
partra keltek Hog Island hátsó felén, és megpróbáltak kis csónakok­
kal átkelni a keskeny keleti csatornán. Két hősies őr - mindketten
felszabadított feketék - valahogy tudott annyi muskétagolyót zúdí­
tani rájuk, hogy a spanyolok megijedtek, és visszavonultak.
Ironikus módon a két, valószínűsíthetően rabszolga férfi mentette
meg Rogerst, a hivatásos rabszolga-kereskedőt.
A Bahamák biztonságba kerültek, de az erőfeszítések kimerítet­
ték Rogers fizikai és pénzügyi erőforrásait. A birodalmi kormány to­
vábbra sem vette figyelembe leveleit, a kereskedők megtagadták tőle
a hiteleket, gyarmatának gazdasága pedig bénult maradt termelé­
keny telepesek hiányában. Rogers olyan rossz egészségi állapotban
volt, hogy két alkalommal majdnem meg is halt. 1720 novemberében
hat hetet töltött Dél-Karolinában, hátha a hűvösebb klímájú és jóval
előkelőbb Charlestonban helyreáll az egészsége. A városban azonban
politikai zűrzavar uralkodott, és ottléte alatt megsebesült egy pár­
bajban, melyet a HMS Flamborough parancsnokával, Hildesley kapi­
tánnyal folytatott, „[New] Providence-en történt vitáik" okán.
Nassaui visszatérése előtt küldött egy utolsó adag levelet Londonba,
támogatást és további útmutatást kérve, de ezek is, mint előtte meg­
annyi, válasz nélkül maradtak.
Elérkezett a tél közepe, és Rogers nem tudott tovább kitartani.
„A továbbiakban nem maradhatok fenn abban a hely[zet]ben, mely­
ben megérkezésem óta hagytak", írta a Kereskedelmi Tanácsnak
1722. február 23-án. „Nem jut számomra más elégtétel ezen az el­
hagyatott helyen és környezetben, [kivéve] hogy teszem Őfelségé­
vel és országommal szembeni kötelességemet, akár teljes leépülése­
met kockáztatva is." A gyarmatot William Fairfax gondjaira bízta,
és egy hónappal később elhajózott Angliába, hátha a szemé­
lyes találkozások produktívabbak lesznek a leveleinél. Augusztus­
ban érkezett meg Londonba. Akkor és ott tudta meg, hogy György
király kirúgta, és az új kormányzó már úton is van Nassauba. Ami
még rosszabb, a társbefektetők felszámolták az Üzlettársak a Keres­
kedelmi Tevékenységekért & a Bahama-szigetek Gyarmatosításá­
ért vállalatot, és nem vették figyelembe a 6000 fontot, amit Rogers
személyesen előlegezett meg a részükre. Rogers megint tönkre­
ment. Hitelezői megkeresték, és hosszú idő után újra adósok bör­
tönében találta magát. A férfit, aki elfogott egy Manila-gá-
lyát, szétkergette a Karib-tenger kalózait és sikeresen megvédett
egy kritikus, stratégiai pontot egy nála kétszer nagyobb haderővel
szemben, hagyták rácsok mögé kerülni.

Sok egykori kalóz vált privatérrá a négyes szövetség háborúja alatt, kü­
lönböző mértékű sikerekkel. Benjámin Hornigold, a kalózköztársaság
alapítója megkapta Rogerstől a megbízását, és útra is kelt a spanyol ka­
lózok ellen Nassau kikötőjének meghitt menedékéből. 1719 tavaszán,
miközben Havanna mellett állt lesben, elkapta egy spanyol hajó és egy
brigantin. Vagy az ütközetben halt meg, vagy a börtönben, ugyan­
is bahamai kollégái soha nem látták őt viszont. Josiah Burgess,
egykor Nassau harmadik legnagyobb kalóza Rogerst szolgálta had­
nagyként a Független Társaságban, bíróként az Admiralitás Gyarma­
ti Bíróságán és végül privatérként. Utóbbi szerepkörében hajója hajó­
törést szenvedett Abaco mellett. Burgess vízbe fulladt, George
Rounsivell-lel, azzal a fiatalemberrel együtt, akinek Rogers az akasz­
tófán kegyelmezett meg. Ő a vízbe ugrott, próbálta megmenteni a pa­
rancsnokát.
Henry Jennings és Leigh Ashworth mindketten privatérként te­
vékenykedtek Jamaica mellett. Jennings különösen sikeres volt, 1719
októberében érkezett meg New Yorkba megbízható Barshebáján, a
spanyoloktól Vera Cruznál elvett két brigantinnal és egy szlúppal.
Túlélte a háborút, és visszatért a tisztességes kereskedelmi ügyle­
tekhez Bermudán kívülre. l745-ben, az osztrák örökösödési hábo­
rúban hajóját a Karib-térségben elfogták, és a börtön halálosnak
bizonyult a hatvanas évei elején járó férfi számára. Ashworth
sorsáról nincsenek tiszta fogalmaink, de 1719 májusában újra átlép­
te a privatérkodás és a kalózkodás közötti vonalat, amikor Kubánál
megtámadta Rogers privatérhajóját, és elrabolta Thomas Walker
egyik fiát.
Mások ezzel a vonallal soha nem is foglalkoztak. Közülük Vane
régi kormányosa, Calico Jack Rackham lett a leghírhedtebb.

Rackhamből a bátorság nem hiányzott, de az ítélőképesség talán

igen. Miután 1718 novemberében elhagyta Vane-t, meggyőzte ban­
dáját, hogy portyázzanak Jamaicán közvetlenül a part mellett, ami
különösen veszélyes terep volt, mivel a sziget adott otthont a Királyi
Haditengerészet karibi flottájának és nagyszámú felfegyverzett ke­
reskedelmi hajónak. A kockázat meghozta a jutalmát. December 11-
én a kalózok üldözőbe vették a Kingston kereskedelmi hajót, és mi­
kor utolérték, olyan közel voltak Port Royalhoz, hogy a városiak
végignézhették a támadást. A hajó, mint kiderült, 20 000 font
értékű árut szállított, legnagyobb részét a darabos rakomány közé
rejtett nagy doboz aranyórában. A jamaicai tulajdonosok nem hagy­
hattak megvalósulni egy ilyen szemtelen lopást. Történetesen nem
volt hadihajó a kikötőben, de a kormányzó jóváhagyásával a tulajdo­
nosok felszereltek két privatérhajót, hogy visszaszerezzék értékeiket.
Három hónappal később, 1719. február elején, a privatérok vég­
re megtalálták a Kingstont Isla de los Pinos mellett, Kubától délre.
Rackham brigantinja ott horgonyzott mellette, de a legénység nagy
része kint volt a parton, és másnaposan aludt a brigantin vitorlá­
ja alatt, amit átalakítottak időleges sátorrá és napellenzővé. Mivel
meglepték őket, és nem voltak olyan helyzetben, hogy megvédhet-
ték volna magukat, így Rackham csapata bemenekült az erdőbe, és
rejtőzködve megvárták, míg a privatérok elmennek a Kingstonnal és
a rakomány nagy részével. Rackham és az emberei ott maradtak két
csónakkal, egy kenuval, néhány kézifegyverrel, húsz ezüstórával és
pár nagy bála selyemharisnyával és csipkés kalappal. Miután felci-
comázták magukat, a kalózok két részre szakadtak, aszerint, hogy
ki mit szándékozott csinálni ezután. Foglyaiktól megtudták, hogy
György király kiterjesztette a kegyelmet (ez a kiterjesztés mentet­
te meg Feketeszakáll pár emberét is az akasztástól Virginiában).
Rackham és hat követője úgy döntött, Nassauban kegyelmet kér­
nek, és kijelentik, hogy Vane kényszerítette őket kalózkodás­
ra. Elmentek az egyik csónakkal. Megkerülve Kuba keleti sarkát
mindenféle spanyol csónakot elfogtak útjuk során.
Rackham 1719. május közepén érkezett meg Nassauba, és meg­
győzte Rogerst, adjon kegyelmet embereinek. Ott is éltek egy ideig,
harisnyákkal és órákkal házaltak, és inni jártak abba a kevés kocs­
mába és bordélyba, ami még megmaradt. (Rogers, aki továbbra is
osztogatta az exkalózoknak a protestáns vallási pamfleteket, felte­
hetőleg visszaszorította Nassau erkölcsi kicsapongásait.) Ahogy el-
fogyott a pénzük, Rackham barátai privatérhajókon és kereskedelmi
szlúpokon tengerre szálltak. Rackham, mivel parancsnokként dup­
la rész járt neki a zsákmányból, tovább bírta. Ez alatt az idő alatt
került ismeretségbe New Providence egyik leghírhedtebb prostitu­
áltjával, Anne Bonnyval, aki James Bonnynak, a Rogers informá­
torává vált egyszerű közkalóznak volt a felesége. Rackham
megkedvelte a tüzes fiatal menyecskét, aki úgy káromkodott, mint
egy kalóz, és jó párszor megcsalta a férjét. A férfi pénzének minden
maradékát udvarlásra költötte, aztán kihajózott Burgess egyik utol­
só privatérküldetésére, hogy utána a jövedelem rá eső részét ismét
ezen fellángolására fordítsa. Anne-nel szerelmesek lettek egymás­
ba, és valamikor 1720 tavaszán vagy nyár elején megkeresték James
Bonnyt, hogy megpróbálkozzanak a házasság felbontásával. Bonny
bele is egyezett egy jelentősebb összeg ellenében, de szükségük volt
egy tiszteletben álló tanúra is, hogy aláírja a megfelelő papírokat.
Rosszul választottak. Richárd Turnley, akit egyes körökben megve­
tettek, mert biztonságban kikötőbe navigálta a HMS Rose-t Rogers
érkezésekor, nemcsak visszautasította a tanúságot, hanem Rogers
kormányzót is értesítette a helyzetről. Rogers, talán mert túl sokat
olvasott a magával hozott vallási kiadványokból, szólt Bonnynak,
hogy amennyiben a nő felbontja a házasságát, börtönbe vetteti, és
kényszeríti Rackhamet, hogy korbácsolja meg őt. Anne „megígérte,
hogy ezentúl jól viselkedik, a férjével fog élni, és többé nem jár sza­
bados társaságba". Nem állt szándékában betartani egyik ígéretét
sem ezek közül.
Mivel kapcsolatukat nem folytathatták a parton, Rackham és
Anne úgy döntöttek, tengerre szállnak, mint kalózok. Összeszed­
tek fél tucat elégedetlen korábbi kalózt, valamint Anne közeli ba­
rátnőjét, a férfiruhába öltözött női tengerészt, Mary Readet. A kaló­
zok általános történetének írója tévesen az állítja, hogy Anne és Read
a tengeren találkoztak, mikor a férfinak öltözött Readet szolgálatba
kényszerítették Rackham kalózszlúpján. A gyakran emlegetett el­
beszélés szerint Anne-nek megtetszett a friss arcú újonc, aki csak
akkor fedte fel igazi nemét, amikor Anne közeledni próbált felé.
Ekkor Read állítólag elmesélte, fiúként nevelte az anyja, hogy más­
valaki fiának mondva megszabadulhasson tőle. És szolgált tenge­
részként meg gyalogos katonaként, és úgy érkezett Nassauba, hogy
a kalózok elkapták a kereskedőhajót, aminek a fedélzetén dolgozott.
A két nő akkor találkozhatott, mikor Anne tévesen jóképű fi­
atalembernek nézte Readet, de ez a találkozás szinte biztosan nem a
tengeren történt, hanem Nassauban. Mindezt onnan tudjuk, hogy
mire Rackham és Anne a közös kalózkodás mellett döntött, nemcsak
velük volt Mary Read, de Rogers kormányzó is ismerte kilétét és ne­
mét, és név szerint is azonosította a nőt a bostoni újságoknak küldött
hivatalos közleményben.
A feljegyzés viszont részben igaz: a nők tényleg férfiruhába bújtak
és kalózok lettek. Augusztus 22-én késő éjszaka Rackham, Anne
Bonny, Mary Read és hat férfi ellopta a Bahamák legfürgébb hajó­
ját, a Williamet, John „Kapd El Ha Tudod" Ham40 húsztonnás, hat­
ágyús szlúpját. A Delicia őre megállította és kérdőre vonta a ka­
lózokat a kikötő elhagyásakor, de sikerült kimagyarázniuk magukat,
azt állítván, az éjszakát a kikötőn kívül fogják tölteni, mert eltört a
horgonykábelük. A nyugodt éjszakázás helyett azonban átkerültek
a Williammal New Providence másik oldalára, és fosztogatni kezd­
ték a Bahamák mindenféle területeiről ide érkező halászkenukat
és a hajókat. A létszámuk egyre nőtt, ahogy elégedetlen matrózok
és korábbi kalózok csatlakoztak társaságukhoz. Rackham és Anne
mindent megtettek, hogy megtalálják Richárd Turnley-t, de csak
annyit tudtak róla, hogy teknősbékákra vadászik a Bahamák kül­
ső zátonyainál. Összetörték a csónakját, és elvitték három emberét,

40 Az általános történet hibásán John Hamannal azonosítja. Rogers, aki a férfit sze­
mélyesen is ismerte, pontosabb információkkal szolgál 1720. szeptember 5-i hi­
vatalos közleményében.
 míg Turnley és fiatal fia elrejtőztek az erdőben. A negyedik embert
ott hagyták egy üzenettel Turnley-nek: ha Rackham és Anne még
egyszer rátalálnak, halálra fogják korbácsolni.
A következő két hónap alatt Anne Bonny és Read elválaszthatat-
lanokká váltak, és mintegy divatból, megegyezés született közöt­
tük. „Mikor üldözőbe vettek vagy megtámadtak egy hajót, férfiru­
hát öltöttek magukra", ahogy azt Read preferálta, vallott róla később
egyik egykori foglyuk a tárgyalásukon, „más alkalmakkor pedig női
ruhákba öltöztek". Abban az időben, amikor még egyáltalán nem
lehetett női kalózokról hallani, Bonny és Read aktívan részt vet­
tek az ütközetekben, puskaport hordtak a férfiaknak, harcoltak a
csatákban és terrorizálták foglyaikat. A Jamaica északi felén feltar­
tóztatott Dorothy Thomas halászasszony tanúként arról számolt be,
hogy a két nő „férfikabátot és nadrágot viselt, és kendőt hordott kör­
betekerve a fején ... kezükben machetével és pisztollyal úgy károm­
kodtak és szitkozódtak, akár a férfiak, [buzdítva a többieket] ...
hogy meg kéne öljék őt, elkerülvén [tanúskodását] velük szemben".
Thomas hozzátette, az egyetlen, amiből nőiségük kiderült, a „mellük
mérete volt". 1720. október 20-án vakmerően megtámadták a Mary
& Sarah szlúpot, míg lehorgonyozva tartózkodott Dry Harborban,
Jamaica északi partján. A hajó kapitánya megjegyezte, hogy Bonny-
nak „fegyver volt a kezében", és hogy „mindketten nagyon feslettek
voltak, sokat káromkodtak és szitkozódtak, és készségesek és hajlan­
dóak voltak megtenni bármit a fedélzeten".
Annak ellenére, hogy a szeretője is a hajón volt, Rackham foly­
tatta vakmerő stratégiáját. Október nagy részét Jamaica partjainál
töltötte, kikötőről kikötőre ugrált, kisebb hajókat rabolva ki és to­
vábbi legénységet toborozva. Hamarosan nyomára akadt pár jama­
icai privatérhajó, egyiket közülük az egykori bahamai kalóz, a ko­
rábban a spanyol hajóforgalmat terrorizáló Jean Bondavais vezette.
Bondavais üldözőbe vette Rackhamet, míg az újoncokat toborzott a
parton Jamaica nyugati végénél. Ahelyett, hogy megpróbálta volna
elrejteni kilétét, Rackham azonnal tüzet nyitott Bondavais hajójára.
Bondavais visszavonult, és jelentette az incidenst Jonatham Barnet
privatérkapitánynak, aki szintén Rackhamre vadászott saját jól fel­
fegyverzett szlúpjával. Barnet egész délután és este Rackhamet kö­
vette. Ez idő alatt Rackham emberei nekiláttak inni. Az alkohol
hatására a kalózok nem figyelhettek annyira hajójuk gyorsaságára,
ugyanis tíz órakor Barnet köszöntési távolságba ért, és utasította
őket, hogy „azonnal húzzák le Anglia királyának zászlóját". Valaki
Rackham szlúpjáról válaszolt: „Nem húzunk le semmit", és ekkor
Barnet emberei egy forgótalpas ágyúból tüzet nyitottak rájuk.
Rackham emberei bemenekültek a hajó belsejébe, Readet és
Bonnyt a fedélzeten hagyva. Read, Az általános történet szerint, „le­
kiáltott a lent lévőknek, hogy jöjjenek fel, és harcoljanak férfiként,
és mikor erre sem mozdultak, fegyverrel belőtt a raktérbe, egyi­
küket megölve, többüket megsebesítve". Másodpercekkel ké­
sőbb Barneték kézifegyverekkel megtámogatott teljes oldalas ágyú-
tüzet indítottak, minek következtében az alsó vitorlafa rázuhant a
fedélzetre, majd követte a szétlőtt fővitorla is. Nem tudva tovább
irányítani a hajót, a kalózok kegyelemért könyörögtek. Barnet em­
berei átrohantak a korlátokon, és a fedélzeten mindenkit őrizetbe
vettek. Következő reggel leszállították őket a parti polgárőr tiszt­
nek. Nem sokkal később Calico Jack, Anne Bonny és Mary Read
azon kapták magukat, hogy Spanish Town börtönében vannak, és
várják a tárgyalásukat.
Bebörtönzött kalóztársaik között volt Charles Vane is. Nem tud­
ni, a kalózok tudtak-e beszélni egymással, de ha igen, Vane-nek bi­
zonyára volt néhány keresetlen szava korábbi kormányosához. Ha
nem vezetett volna Rackham felkelést ellene két évvel azelőtt, ta­
lán sikerül Vane-nek Bellamyval vagy Feketeszakállal összemérhe­
tő kalózflottát létrehoznia. A szétválás után azonban egyiküknek
sem volt akkora ereje, hogy komoly károkat okozhattak volna a Brit
Birodalomnak. Rackham egyike volt az elsőknek, akiket bíróság
elé vittek és bűnösnek találtak. 1720. november 18-án, kivégzése
napján, Anne Bonnynak megengedték, hogy még egyszer utoljára
 meglátogassa kedvesét. „Szomorú vagyok, hogy itt látlak téged",
mondta állítólag a nő, „de ha úgy harcoltál volna, mint egy férfi,
nem kéne az akasztásodra várnod, mint egy kutya". A nap fo­
lyamán valamikor kivégezték a férfit, négy másik emberrel együtt a
Port Royal-i Gallows Pointnál. Testét később fellógatták egy bitó­
fára egy kis szigeten a kikötőben, a szigetecskét ma Rackham záto­
nya néven ismerik. Őt és Vane-t minden bizonnyal nem egy­
szerre akasztották fel, de a két tetem láthatta egymást Port Royal
kikötőjén keresztül.
Ami Mary Readet és Anne Bonnyt illeti, az ő tárgyalásuk 1720.
november 28-án volt, bűnösnek találtattak, és halálra ítélték őket.
A két nő azonban tartogatott egy kis meglepetést Lawes kormány­
zónak és a többi hivatalnoknak Spanish Town törvényszékén. A „ha­
sukra mutattak", hogy „gyereket várnak", így nem volt végrehajtható
rajtuk az ítélet, mert a törvény azt nem engedte, hogy a bíróság
elvegye a magzatok életét. Laves a nőket vizsgálatra rendelte, és ál­
lításaik igaznak bizonyultak. A kivégzést elhalasztották, és ők felte­
hetőleg visszatértek a börtönbe. Mary Read ott is halt meg, lázban.
1721. április 28-án temették el a jamaicai Szent Katalin-templom-
ban. Anne Bonny sorsa ismeretlen, bár úgy tűnik, nem végez­
ték ki. Terhessége alatt a valamelyes vagyonnal rendelkező dél-
karolinai ültetvényes apja, akivel már régóta nem tartotta a kapcso­
latot, talán el tudta érni a szabadon bocsátását. Amennyiben mégis
Jamaicán halt meg, temetésének feljegyzései elvesztek.

Rackham és Vane kivégzésével a kalózkodás aranykora lassan vé­

get ért. Bár a hajókat továbbra is érték támadások - főleg Nyugat-
Afrikánál -, a kalózoknak többé nem sikerült talpra állniuk. Né­
hány kevés kivételtől eltekintve az l720-as évek kalózai idejük leg­
nagyobb részében macska-egér játékot játszottak a hatóságokkal.
A gyarmatokra magukra már nem jelentettek fenyegetést. A brit
hatóságok 1716 és 1718 között a világ kalóznépességét 2000 körü­
lire tették, 1725-ben viszont már 200 főnél kevesebbre, ami 90 szá­
zalékos csökkenést jelent. 1722 után a legtöbb kalóz feladta
annak reményét, hogy kialakítsák saját köztársaságukat vagy meg-
döntsék Anglia hannoveri királyát. Javarészt a puszta túlélésükért
harcoltak.
Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a Suhanó Banda min­
den kalózát legyőzték. A konokabbak közül, akik 1718-ban hagyták
el a Bahamákat, sokan évekig kitartottak, és néhányuknak még a
kényelmes visszavonulás lehetősége is megadatott. Olivier La Buse,
Bellamy régi kísérőtársa hadihajójával a Leeward-szigetekhez ment
még a kalózköztársaság összeomlását megelőzően. 1718. június 12-én
Francis Hume kapitány HMS Scarborough-ja sarokba szorította La
Blanquillánál, ahova azért horgonyzott le, hogy egy kis szlúpot át­
kutasson. A fregatt közeledtével La Buse és a legénység nagy része
elmenekült gyorsabb és könnyebben navigálható szlúpjukon.
Végül Nyugat-Afrika felé vették útjukat, ahol összefutottak szá­
mos bahamai kollégával, például Edward Englanddel és Paulsgrave
Williamsszel. Hosszú és nagyrészt sikeres karrier várt rá Afrikában
és az Indiai-óceánnál, egészen 1730-ig, mikor a francia ható­
ságok letartóztatták és kivégezték Réunion szigetén. Sírja ma nép­
szerű turistalátványosság.
Paulsgrave Williams is Afrikában kötött ki végül, utol­
jára itt látták 1720 áprilisában, kormányosként szolgált La Buse
brigantinján. A hajón fogvatartott férfi, Villiam Snelgrave rabszol­
ga szállító-kapitány, úgy emlékezett vissza, hogy Williams mogor­
va és levert volt, és bármiféle provokáció nélkül is többször durván
megfenyegette. „Ne félj tőle, ő így szokott beszélni", mondta egy
másik fogoly Snelgrave-nek. „Viszont ne felejtsd el kapitánynak szó­
lítani, ha felkerülsz a hajója fedélzetére." És valóban, Williams meg­
enyhült régi titulusa hallatán, ugyanis nem volt boldog parancsnoki
mellőzöttsége miatt. Snelgrave arról is beszámolt, hogy a kalózok
köszöntőt ittak „Harmadik Jakab királyra," ami jól mutatja, hogy a
 jakobita érzelmek megmaradtak Williams csapatában. Williams va­
lószínűleg egy ideig még La Buse-zel hajózott, majd letelepedett a
többi öregedő kalóz közé Madagaszkárra. Nem látta többé feleségét
és gyerekeit Rhode Islanden, azonban legidősebb fia soha nem felej­
tette el. Mikor felnőtt, ifj. Paulsgrave Williams parókakészítő lett,
és arra a fajta parókára specializálódott, amit apja egykor elő­
szeretettel viselt.
Rogers privatérhajóját, a Buckot elkötő egyszerű közkalózoknak
köszönhetően a törvényen kívüliek újra gyarapodni kezdtek, és egy
újabb hullámuk belefogott az Atlanti- és az Indiai-óceán terrorizálá­
sába. A rettenthetetlen walesi Howell Davis vezetésével Virginiától
Nyugat-Afrikáig fosztogatták a hajókat. 1719 novemberé­
ben egy Bartholomey Roberts nevű ácsot kényszerítettek a Buckon
szolgálni. Miután Davis nem sokkal később meghalt egy portugál
rabszolgaerőd elleni támadásnál, Roberts lett a vezetője a történe­
lem talán egyik legeredményesebb kalózbandájának, a maga 400
elfogott hajójával. 1722 februárjában kapta el őket a Királyi Hadi-
tengerészet. Egy másik lázadót a Buckról az ír Walter Kenne-
dyt Henry Avery történetei vonzották a kalózélethez. Miután egy
ideig saját kalózszlúpot tartott fenn, visszatért Londonba élvezni a
vagyonát, bordélyt nyitott a Deptford Roadon, majd utcai rablások­
ba és egyéb kisebb bűncselekményekbe keveredett. Végül letartóz­
tatták, és 1721-ben kalózkodás miatt kivégezték abban a Wapping-
ban, ahol huszonhat évvel korábban született. Kennedy egyik
régi hajóstársa a Buckról, Thomas Anstis szintén sikeres kalózka­
pitány lett, de őt saját legénysége ölte meg egy 1723-as felkelés
során.
Edward England, Vane első kormányosa került talán a legköze­
lebb hozzá, hogy megvalósítsa az Avery-legendát. Miután Vane-
nel elváltak útjaik, arra specializálódott, hogy rabszolgaszállítókat
támadjon meg Afrika nyugati partjainál, ugyanis a hajók demora­
lizált legénysége megbízható utánpótlást jelentett friss munkaerő­
ből. Kilenc ilyen hajót fogott el 1719 tavaszán, és a matrózok több
mint egyharmada a csapatába menekült. Kis földfoknál majdnem
megszerezte Lawrence Prince új hajóját, a 250 tonnás Whydah II-t,
de az a rabszolgaerőd ágyúinak tüze alól megmenekülve elkerülte,
hogy kövesse névrokonát a kalózkodásba. Ő is, akárcsak Avery, je­
lentős időt töltött cirkálással az Indiai-óceánon. Támadást intézett
a Mogul Birodalom tengeri kereskedelme ellen, és mikor elfogott
egy harmincnégy ágyús hajót, Averyhez hasonlóan a Fancy név­
re keresztelte. Végül az emberei félreállították, mert nem engedte
nekik bántani a foglyokat, és kirakták Afrikától keletre Mauritius
egyik szigetén. England tutajt épített, átment Madagaszkárra és ott
élte le hátralevő napjait Avery még megmaradt kalózai között.

A kalózok félelmetes ellenségei és magas szintű segítőik legtöbb eset­

ben nem boldogultak olyan jól, mint maguk a kalózok.
Miután Rogerst Nassauban hagyta, Peter Chamberlainé, a HMS
Milford sorhajókapitánya a Királyi Haditengerészet karib-térségi
flottájának élén maradt 1720 júniusáig, amikor is parancsot kapott,
hogy kísérjen vissza tizennégy kereskedőhajót Londonba. Június
28-án, a Windward-átjárón történő átkelés alatt a flotta erős vihar­
ba keveredett, és minden hajó zátonyra futott Kuba keleti végénél.
Egy szemtanú később azt mondta, „a partot mindenfelé holttestek
borították". A 450 tengerész és utas kétharmada meghalt, köztük
Chamberlainé és a Milford teljes személyzete, kivéve harmincnégy
matrózt, a pénztárost és egy vak szakácsot.
Francis Hume, a HMS Scarborugh parancsnoka, aki elpusztította
Martel és La Buse kalózhajóit, 1723-ban jutalomként megkapta az
akkor szolgálatban levő mindössze tizenkét sorhajó egyike, a har­
madosztályú Bedford irányítását. 1753 februárjában Skóciában főbe
lőtte magát „valamilyen személyes sérelem miatt".
Vincent Pearse Phoenixe több évig New Yorkban állomásozott,
így a férfinak lehetősége adódott tartós kapcsolatot kiépíteni a város
vezető polgáraival. Ezek eredményezték a házasságát Mary Mor-
risszal, a mai Bronx területén hatalmas birtokkal rendelkező Lewis
Morrisnak, New Jersey kormányzójának a lányával. A házasság
nem volt boldog. Míg Pearse Angliában volt, Mary flörtölni kez­
dett egy másik haditengerészeti tiszttel. Pearse csak néhány évvel
később tudta meg, amikor a pár már Londonban élt. Felháboro­
dott, és az asszonyt a házasságtörés miatt feljelentette a bíróságon.
A botrányt bőségesen dokumentálták a Morris család egymásnak
írt levelei, és végül az egész történet perek, ellenperek, sikertelen
békéltetések és intrikák szappanoperájává süllyedt. 1720-ban, míg
Londonban küzdött a feleségével, a New York-i bíróság egy, az
előbbivel össze nem függő 1500 fontos perben ellene döntött, emiatt
valószínűleg összeomlott. Feltehetőleg még akkor is vitatkozott a
feleségével, mikor 1745 májusában meghalt.
Röviddel Feketeszakáll megölése után Róbert Maynard hadna­
gyot azon kapták, hogy az Adventure-ről számos értéket megtar­
tott magának, figyelmen kívül hagyva Gordon kapitány közvetlen
utasítását, hogy szolgáltassa vissza azokat a megszerzett zsákmány­
készletbe. Öntömjénező beszámolói az ocracoke-i csatáról tovább
csökkentették hitelét elöljárói és Spotswood kormányzó előtt, kiknek
leveleiből a hadnagy méltatása szembetűnően hiányzik. Maynardot
nem léptették elő parancsnokká még huszonegy évig. Végül még­
is kapitány lett, 1740 szeptemberében megkapta a hatodosztályú
Sheerness irányítását, mikor minden bizonnyal már öregember volt.
Angliában halt meg 1750-ben.
Bár bűntetteitől tisztára mosta a kormányzótanácsa, Charles Eden
kormányzó hírneve soha nem lett olyan tiszta, mint volt, a Fekete-
szakállal folytatott ügyletei előtt. Sárgalázban halt meg edentoni
otthonában, 1722. március 17-én, negyvenkilenc évesen. Sír­
kövén a következő felirat olvasható: „Virágzó helyzetbe hozta az or­
szágot, és szánalomra méltóan halt meg."
Észak-karolinai inváziójának következményeként Alexander
Spotswoodot politikai ellenségei sikeresen eltávolították Virginia
 kormányzói székéből. 1722 szeptemberében visszavonult 45 000
hektáros birtokára, és vasércbányászatba és -feldolgozásba fogott.
1730-ban az amerikai gyarmatok postaügyi minisztere lett, pos­
taszolgálatot létesített Williamsburg és Philadelphia között, és ő
választotta meg Benjámin Franklint Pennsylvania postamesteré­
nek. 1740-ben kinevezték vezérőrnaggyá, és felkérték, hogy vezes­
sen harcba egy hadtestet Spanyolország ellen az osztrák örökösödési
háborúban. 1740. június 7-én, miközben a csapatok elindulását fel­
ügyelte, láz miatt meghalt a marylandi Annapolisban.
Ironikus módon, Lord Archibald Hamilton, Jamaica megszé­
gyenült kormányzója többre vitte, mint a többiek. Letartóztatva
hagyta el Jamaicát, de jakobita áskálódása és a kalózkodás bátorí­
tása ellenére a brit bíróságok minden ügyében ártatlannak találták.
1721-ben a Kereskedelmi és Ültetvényes Tanács még utasította is
Jamaica kormányzóját, hogy fizesse ki Hamilton részét a privatérok
által 1716-ban szerzett zsákmányból. Feleségül vette egy gróf lá­
nyát, megtartotta Írországban és Skóciában lévő földjeit, és 1754-
ben, nyolcvannégy évesen, ékes öregkorában halt meg kényelmes
otthonában, a londoni Pali Mallon. A Westminster-apátság-
ban van eltemetve. Már jóval korábban abbamaradt érdeklődése a
Stuart restauráció iránt, és úgy tűnik, nem tett semmit, hogy segéd­
kezzen az utolsó jakobita felkelésben 1745-ben, melyet Stuart Jakab
fia, Csinos Károly herceg vezetett.
Stuart Jakabot és fiát a vatikáni Szent Péter-bazilika kriptájában
helyezték végső nyugalomra. György király leszármazottai mai na­
pig a brit trónon vannak.

Ami Woodes Rogerst illeti, a kalózkodás aranykorának alkonyéveit

Londonban töltötte, betegen, eladósodva és mély csalódottságban.
„Egy ideig - írta később Rogers - szinte teljesen össze voltam za­
varodva ügyeim komor jövője miatt." Befektetőtársai felbontották
 a társulásukat, és sem ők, sem a kormány nem voltak tekintettel a
6000 fontos kölcsönre, amit Rogers az ő érdekükben magára vállalt.
Végül hitelezői könyörültek meg rajta, felmentették a tartozása alól,
és kihozták az adósok börtönéből.
1722-ben vagy 1723-ban egy férfi megkereste. A kalózokról sze­
retett volna könyvet írni, és Rogers segítségére volt szüksége, hogy a
feljegyzéseiből részleteket tudjon meg a kalózköztársaságról, illet­
ve kérte, hogy Rogers ossza meg vele a kormányzóként írt hivatalos
levelei és jelentései másodpéldányait. Úgy tűnik, Rogers beleegye­
zett, ugyanis a szerző olyan információkat is felhasznált, amiket
csak tőle kaphatott. Ennek gyümölcseként 1724 májusában nap­
világot látott A legnevezetesebb kalózok rablásainak és gyilkosságainak
általános története, mely, mint a kor oly sok könyve, álnév alatt író­
dott, ebben az esetben „Charles Johnson kapitány" keze által. Az
angol olvasók képzeletét megragadták a kalózok tettei, még úgy
is, hogy azok éppen akkor történtek. A könyv óriási siker lett az
Atlanti-óceán mindkét oldalán, és számos kiadást megélt. Cikkek
és hirdetések reklámozták a londoni Weekly Journalban, csakúgy,
mint a philadelphiai American Weekly Mercury hasábjain. A jelenleg
is megjelenő könyv szinte egyedül alakította ki azt a népszerű képet
a kalózokról, ami ma is él bennünk.
Történészek és könyvtárosok generációi azonosították tévesen
Charles Johnson kapitánnyal Dániel Defoe-t, Rogers kortársát, a
Robinson Crusoe és a Singleton kapitány szerzőjét. Legújabban Arne
Bialuschewski a németországi kieli egyetemről adott meg egy sok­
kal valószínűbb jelöltet: Nathaniel Mistet, egykori tengerészt, új­
ságírót és a Weekly Journal kiadóját. A könyv első megjelentetője-
ként jegyzett Charles Rivington sok könyvet nyomtatott Mist szá­
mára, aki csak néhány yardnyira lakott az irodájától. Ami még
fontosabb, Az általános történetet Őfelsége Irodaellátó Hivatalá­
nál (His Majesty's Stationary Office) Mist neve alatt regisztrálták.
A Karib-térséget is megjárt tengerész London összes írója-kiadója
között egyedüliként volt alkalmas a könyv papírra vetésére, lévén
ismerős mind a tengerészvilágban, mind abban a környezetben,
amiben a kalózok mozogtak. Ráadásul Mist elkötelezett jakobita
volt, és végül Franciaországban száműzetésbe vonulva hírnökként
tevékenykedett London és a Rómában levő Stuart-udvar között,
ami megmagyarázza Az általános történet nem teljesen közöm­
bös feljegyzéseit a tengeri törvényenkívüliekről. 1722-1723-ban
Mistnek volt is oka bestsellert írni: a Weekly Journal profitja évek
óta lankadt a növekvő konkurencia miatt.

Az általános történet megjelenése - mely rámutatott Rogers szerepé­

re a bahamai kalózok szétverésében - visszaállította az eltávolított
kormányzó hírnevét, és nemzeti hőssé tette. Az olvasók, köztük
Britannia elitjének tagjaival, nem tehettek mást, mint elcsodálkoz­
tak a Rogersszel történteken, és kétségtelenül zavarba estek, mikor
rájöttek, hogy milyen gyengén fizették meg hazafias szolgálatait.
Bizonyára nem véletlen egybeesés, hogy Rogers szerencséje ezek
után visszatért. 1726 elején sikeresen folyamodott a királyhoz jóvá­
tételért. A hatóságok is együtt érzőnek bizonyultak, mikor elolvas­
ták harmadik személyben írt védekezését: „Nyolc évet veszített ...
életének legszebb időszakából, és hazáját szolgálni kívánó őszinte
törekvéssel és céllal pénzszűkében maradt ezen a téren és minden
új munkát tekintve, jóllehet semmiféle panasz nem érkezett hűtlen
kezelésről vagy kötelességszegésről." Végül a király nemcsak
egy gyalogsági százados fele fizetésének megfelelő évjáradékot ado­
mányozott neki 1721 júniusáig visszamenőleg, hanem 1728-ban ki­
nevezte egy második ciklusra is a Bahamák kormányzójának.
Mielőtt elindult volna New Providence-re, Rogers modellt ült talán
egyetlen portréjához. A festő, William Hogarth, Nassau romantizált
háttere elé helyezte Rogerst. Fehér parókával és elegáns hosszú kabát­
ban ül egy kényelmes karosszékben, és arccal oldalt fordul, eltakarva
a spanyol muskétagolyó által elcsúfított részt. Hátánál a Nassau Erőd
 bástyája látható, rajta ékes dísztábla személyes jelmondatával: DUM
SPIRO SPERO, „Míg élek, remélek". Az akkor ötvenéves Rogers
baljánál egy glóbusz van (szimbolizálandó a föld megkerülését), és egy
osztókörző a jobb kezében, mellyel épp készül kimérni a „Gondvise­
lés Szigetét" a fia kezében lévő térképen. William Whetstone Rogers,
aki majd elkíséri apját Nassauba, parókában és úriemberhez illő öltö­
zékben áll. Lánya, Sarah Rogers, balra ül, és várja a tál gyümölccsel
érkező szolgálót. Mögöttük a kikötőben egy nagy hadihajó épp dísz-
sortüzet ad le.
Mikor 1729. augusztus 25-én Rogers és fia megérkezett Nassauba,
a város közel sem volt olyan kellemes, mint ahogy Hogarth elképzel­
te. A szigetet nemrég hurrikán sújtotta, és sok lakó feküdt járványos
láztól legyengülten a viharvert házakban. A gazdaság és az erődítmé­
nyek romokban hevertek, és a távozó kormányzó felesége sok nassa-
uit kiborított, mikor pozícióját kihasználva megpróbálta megfélemlí-
teni a bírókat, monopolizálni az üzleteket, és más emberek szolgálóit
alkalmazni, mielőtt azok szerződési ideje lejárt volna. Történt né­
hány előrelépés is Rogers nyolcéves távolléte alatt: új templom épült a
városközpontban, kő kapuslakás az erőd bejáratánál, és a Kormány­
zói Ház, a kétemeletes, György-stílusú rezidencia, ahol Rogers életé­
nek utolsó éveit fogja eltölteni.
A második időszak könnyebb volt az elsőnél, de azért egyáltalán
nem volt pihentetőnek nevezhető. A helyi adók kivetéséről szóló el­
keseredett vitában vesztett a gyarmat új kormányzógyűlésének kép­
viselőivel szemben. Rogers pénzt szeretett volna szerezni az erőd
javítására; a gyűléstagok viszont nem. Hajthatatlanságuk miatt Ro­
gers feszült volt, és végső eszközét kihasználva, feloszlatta az össze­
jövetelt, a sziget ültetvényeseinek nagy felháborodására. 1731 elejé­
re a küzdelem kifárasztotta Rogerst. Lebetegedett, és csakúgy, mint
korábban, Charlestonba ment egészségét helyrehozni. Közben
fia, a kormányzótanács írnoka mindent elkövetett a család rabszolga­
ültetvényének felvirágoztatására, és többször elutazott Nyugat-Afri-
kába, munkaerőt beszerezni. (Magas láz miatt halt meg Whydah
kikötőjében egy ilyen út alkalmával 1735-ben, mialatt a három fő
kereskedő egyikeként szolgált a Royal Africa Companyban.)
Rogers kormányzó 1731 májusában visszatért New Providence-
re, de betegségéből sohasem tudott igazán felépülni. 1732. július
25-én halt meg. Nassauban lett eltemetve. Sírja azóta elveszett, de
a főutca a nevét viseli a város vízpartján, és őelőtte tiszteleg a Baha­
mák hivatalos jelmondata: EXPULSIS PIRATIS, COMERCIA
RESTITUA, „A kalózokat kiűztük, a kereskedelmet helyreállítot­
tuk".
A
Kalózköztársaság igaz történet, és mint ilyen, történé-
szek, archeológusok, genealógusok, íródeákok és firká-
szok generációinak munkáiból táplálkozik. A kalózkodás
aranykoráról kialakult képünk szegényebb lenne, ha John Campbell
1704-ben nem alapította volna meg a Boston News-Lettert, és nem
döntött volna úgy, hogy rendszeresen tudósít a kalózok ténykedé­
seiről a spanyol örökösödési háborút követő években. A jelentések
egy része eljutott Londonba, és a Kereskedelmi és Ültetvényes Ta­
nács, valamint az Amerikáért és Karib-térségért felelős államtit­
kár dossziéiban hozzácsapták őket a kormányzók és más gyarmati
hivatalnokok jelentéseihez. A Királyi Haditengerészet hadihajói­
nak parancsnokai szintén gyűjtöttek információkat a kalózokról, és
leveleiket valamint hajónaplóikat végül mindig az Admiralitáshoz
adták be. Ha a gyarmati hatóságoknak sikerült elkapni néhány ka­
lózt, a tárgyalásról szóló jegyzőkönyvek másolatait általában szin­
tén Londonba küldték. Ott aztán a többméternyi információ egy
része hozzáférhetővé vált A kalózok általános története névtelen szer­
zője számára, akinek beszámolója még mindig, majdnem három
évszázaddal a megjelenése után is meghatározza a bahamai kaló­
zokról szóló diskurzust.
Az Általános történet továbbra is megkapó tudományos mű ma­
radt, ügyesen elegyíti a dokumentált feljegyzéseket olyan (egyér­
telműen) gyűjtött anyagokkal, melyek Woodes Rogersszel és más
fontos résztvevőkkel folytatott beszélgetésekből származnak. Ezek
persze tele vannak hibákkal, túlzásokkal és félreértésekkel, melyek
nagy részét nem is fedezték fel egészen a XX. századig, mikor a tör­
ténészek végre eljutottak az eredeti források vizsgálatáig. Sir John
William Fortescue (1859-1938) és Cecil Headlam (1872-1934) brit
tudósok éveket töltöttek a Calendar of State Papers, Colonial Series
megfelelő köteteinek a beszerzésével, melyek kivonatokat és ösz-
szegzéseket tartalmaznak a brit archívumok fontos dokumentuma­
iból. Létrehoztak egy kincsestérképet, amely számos kutatónak se­
gített a részleteket felderíteni vagy pótolni Amerika történetében,
melyek hosszú ideig több millió, tollal-tintával írt papírlap közé
voltak eltemetve. Hálával tartozom nekik és az őket követő törté­
nészek munkáinak, mint például Róbert E. Leetől a Blackbeard the
Pirate: A Reappraisal of His Life and Times (1974), Róbert Ritchie-
től a Captain Kidd and the War Against the Pirates (1986) és Bryan
Little-től a Crusoes Captain, melyet 1960-ban adtak ki, és máig a
legkitűnőbb Woodes Rogers-életrajz.
A világ vezető kalózkutatóinak tanácsaiból, nagylelkűségéből és
bátorításaiból is sokat merítettem. Marcus Rediker a Pittsburghi
Egyetemről sok nehezen fellelhető forrást segített megtalálni, és
megosztotta velem közvetlen tapasztalatait arról, milyen a London
melletti New Gardensben lévő új Nemzeti Archívumban kutatni.
Villains of Ali Nations és Between the Devil and the Deep Blue Sea
című művei képezték az alapját annak a kutatásnak, mely a kaló­
zokat saját látásmódjuk szempontjából vizsgálta, ellenfeleik véle­
ménye helyett. Kenneth J. Kinkor a provincetowni, massachusettsi
Whydah Expedíció Múzeumából többet tud Sámuel Bellamyról,
mint a kalóz szülei tudtak, és szívélyesen megosztott velem számos
dokumentummásolatot, többheti munkát és jó adag üzemanyagot
megtakarítva nekem. Joel Baer a St. Paul-i Macalester Főiskoláról,
Henry Avery vezető szaktekintélye, jóindulatúan válaszolt a kér­
déseimre, és rendelkezésemre bocsátott pár oldalt néhány nehezen
megtalálható jegyzőkönyvből a kalózok tárgyalásairól. A kutatók
 örülni fognak a hamarosan megjelenő British Piracy in the Golden
Age című művének. Mély köszönet illeti mindhármukat: a múlt­
ba merülés elszigeteltté teheti az embert, de velük sikerült mindezt
kellemes kalanddá tenni.
Ugyanez mondható másokról is, akik segítettek nekem az út so­
rán. Gail Swanson a floridai Sebringből nem sajnálta idejét, lemá­
solta és csomagban elküldte a Seville-ben lévő Karib-térségi Ar­
chívum azon dokumentumait, amelyek az 1715-ös spanyol kincses
flottával voltak kapcsolatban. Szintén Floridában, Mike Daniel időt
szakított, hogy letisztázza a francia feljegyzéseket Feketeszakállt és
a La Concorde elfoglalását illetően. A seattle-i Rodney Broome ja­
vaslatokkal látott el, hogy miket és kiket kellene felkeresni szülőhe­
lyén, Bristolban. Shep és Tara Smith a virginiai Norfolkból szállást
adott, míg oda-vissza utazgattam karolinai tartózkodási helyeim
között. Abel Bates, valamint sógorom és sógornőm, Larry és And­
rea Sawyer ugyanezt nyújtotta számomra Cape Cod külső részén.
Daniel Howden bemutatta lakókörnyezetét a londoni East Enden,
vágyott kikapcsolódásként a régi pergamenek fakuló tintáinak ol­
vasásával töltött napok után.
Különösen hálás vagyok a Portlandi Közkönyvtárnak, melynek
könyvtárközi kölcsönzési irodája az egész projekt alatt folyama­
tosan ellátott nehezen beszerezhető kötetekkel, és Maine lakos­
ságának, akik adódollárjaikkal támogatták a Maine Info Netet,
a különleges, egész államra kiterjedő kölcsönzési rendszerünket.
Szintén Maine-ben, köszönettel tartozom a Bowdoin Főiskola
Hawthorne-Longfellow Könyvtárának, amiért többször is kiadta
nekem a Calendar of State Papers kötött példányait, és elérhetővé
tette a korai angol újságok mikrofilmjeit; a Bates Főiskola Ladd
Könyvtárának, hogy rendelkezésemre bocsátotta a régi ameri­
kai újságok filmjeit; és a Maine-i Történelem- és Társadalomku­
tatási Könyvtárnak Portlandben, a Maine Állami Könyvtárnak
Augustában és a Maine Egyetem Fogler Könyvtárának Oronóban.
A durhami New Hampshire Egyetem Dimond Könyvtára és a
Harvard Egyetem Widener Könyvtára forrásainak szintén sokat
köszönhetek, itt található meg a Jamaica Courant néhány megma­
radt másolata egy nagyon rövid filmtekercsen. Észak-Karolinában
köszönetet kell mondanom a Bath Museum személyzetének, vala­
mint David Moore-nak és munkatársainak a beauforti Észak-Ka-
rolinai Tengerészeti Múzeumból; reménykedem, hogy a roncsok­
ról kiderül, a Queen Anne's Revenge-től származnak. Angliában
köszönöm a kew-i Nemzeti Archívum figyelemreméltóan haté­
kony személyzetének segítségét, különösen Geoff Baxterét, ami­
ért egy nagy halom parancsnoki napló várt rám rögtön az első na­
pomon. Dokumentumkereső rendszerük olyan színvonalat képvi­
sel, amihez mindenki másnak is tartania kellene magát. Szintén
köszönet illeti a Bristoli Irattár munkatársait, hogy rendelkezé­
semre álltak a Teacheket, Thatcheket és Rogerseket érintő kutatá­
somban egy szürke decemberi délutánon.
Barátom és kollégám, Sámuel Loewenberg Berlinből fáradha­
tatlanul végigböngészte a kézirat különböző változatait, és érté­
kes javaslatokat és visszajelzéseket adott. Köszönöm, Sam, tény­
leg szükségem volt a te külön szempárodra! Szintén köszönet illeti
a portlandi Brent Askarit, amiért lekerekítette az első változatok
durva sarkait. Ami hiba mégis benne maradt, az természetesen, a
sajátom.
A könyv nem jöhetett volna létre, ha nem lettek volna New York
város legnagyszerűbb ügynökének, az éles szemű Jill Grinbergnek
a jó tanácsai; eredeti szerkesztőm a Harcourtnál, a most az Ox­
ford University Pressnél dolgozó Timothy Bent együttérzése és tá­
mogatása; és Andrea Schulz, akinek tehetsége, gondoskodása és
figyelmessége biztosította a gondtalan szerkesztői folyamatokat.
Ezenkívül hálás vagyok Dávid Hough munkájáért a Harcourtnál,
és a nyomdai előkészítő Margaret Jonesnak és Jojo Gragasinnak a
Logan Francis Designnál, a térképek és az illusztrációk elkészíté­
séért.
 Utoljára és természetesen nem utolsósorban köszönöm szüleim­
nek szeretetüket és támogatásukat, és feleségemnek, Sarah Skillin
Woodardnak, aki megszámlálhatatlanul sokszor elolvasta a kézira­
tot, és segített formába önteni abba a könyvbe, amit most ön a ke­
zében tart. Köszönöm, kedvesem, a türelmedet, támogatásodat és
javaslataidat végig a munka folyamán, és hogy mindig azt mondtad,
„megcsinálom", amikor csak kellett.

2007. újév napja,

Portland, Maine