J. L.

ARMENTROUT
S H A D OW S
Á r ny a k
LUXÉN ELŐZMÉNYNOVELLA
írta: Jennifer L. Armentrout
A mű eredeti címe: Shadows, a Lux Novella
A művet eredetileg kiadta:
Entangled Publishing, LLC
Copyright © 2012 by Jennifer L. Armentrout
First published in the United States under the title
SHADOWS.
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Szécséayi Tibor, Korom Pál
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 PROLÓGUS

ÁRNY SZÁGULDOTT ÁT A JÉGBE FAGYOTT DOMBOK FELETT; t ú l

gyors volt, hogy földi eredetű legyen, abból pedig, hogy nem is
tartozott semmihez, tudni lehetett, miféle és hová tart. Mégpedig
egyenesen Dawson Black felé.
Ó, jóságos gumicukor!
Egy árum.
A névnek már a gondolatára is fémes íz terjedt szét a
szájában. A strici úgy jött, mint a függő a szer szagára. Mindig
négyesével jártak, de az egyiküket már előző este megölték,
vagyis már csak három másik aljas gazfickóval kellett
számolniuk. Az egyik éppen felé száguldott.
Dawson kiegyenesedett, nyújtózkodott, aztán lesöpörte a
farmerjára tapadt havat. Az árum ezúttal túlságosan közel
merészkedett az otthonukhoz. A szikláknak elvben védelmet
kellett volna nyújtaniuk a számukra, összezavarva a különleges
hullámhosszon terjedő sugárzást, amely elárulta, hogy nem
emberek. Az árumok mégis rájuk találtak; alig egy
futballpályányi távolságra attól, aminek a védelméért
gondolkodás nélkül odaadná az életét. Hát, a francba is, valamit
muszáj volt csinálni. Valamit, azaz még kettőt elintézni a
maradék háromból, úgyhogy az utolsó kissé megharagudott.
Játszani akarnak? Rendben, kezdhetik.
Dawson kilépett a tisztás közepére, és a szélbe fordította az
arcát. Hagyta, hadd fújja ki a tincseit a homlokából. Arra
emlékeztette, amikor felmászott a Seneca-sziklák tetejére, és
onnan nézett le a völgybe. Fent mindig rohadt hideg volt.
Hunyorított, és elkezdett visszaszámolni tíztől. Ötnél
lehunyta a szemét, és hagyta, hogy emberi alakja semmivé
váljon. Tiszta energiává olvadt, kékes árnyalatban lüktető, fehér
fénnyé. Úgy érezte magát, mintha levetette volna túlságosan
szűk ruháit, hogy meztelenül fusson. Szabad érzés volt – nem
valódi szabadság, hiszen a jóisten a megmondhatója, mennyire
nem voltak valójában szabadok –, de a legtöbb, amit
megtapasztalhattak.
Mire az egyhez ért a számolásban, az árum is feljutott a
sziklára, és puskagolyóként száguldott felé. Dawson az utolsó
pillanatig kivárt, aztán oldalra vetődött, és visszafordult,
fegyverként használva az ellenség által hőn áhított energiát. Ami
nem csoda az erő felért egy palackba zárt atombombával. Vágd
oda, és figyeld meg, mi történik!
Az elegáns lövés a válla táján találta el az árumot. Valódi
alakjában az árum nem volt más, mint sűrűn kavargó árny,
amely olajosan fénylő karokat és lábakat növesztett, de Dawson
lövedéke eltalálta valamijét. A becsapódás erejétől az árum
megpördült, ám azonnal visszafordult, és ő is kilőtt valami
éjfeketét és sikamlósát Dawson felé, aki kitért előle.
Az árumok lövedékei nem voltak olyan erősek, mint a
luxeneké. Inkább a napalmra hasonlítottak: pokolian perzseltek,
ám sok kellett volna belőlük, hogy ledöntsenek egy luxent. Az
árumok nem így öltek.
Add fel, gyerek! – gúnyolódott a sötét égre emelkedő árum. Nem
győzhetsz le. Ígérem, hogy fdjdalommentesss lessssz.
Dawson, ha emberi alakban van, a szemét forgatta volna. Hát
persze hogy igazat mond. Pont annyira fájdalommentes, mint
szembenézni a húgával, miután megette az utolsó adag fagyit.
Átsuhant a tisztáson, és megsorozta az árumot. Talált is, nem
is. A nyomorult féreg a fák takarásában húzta meg magát.
 Nos, Dawson erre is felkészült.
Felemelte fényben izzó karjait, és elmosolyodott, mert a
völgyben remegni kezdtek a fák. Mennydörgő robaj
visszhangzott a sziklák között, aztán a talaj engedett, és a fák
kiszakadtak a földből. Rakétaként röppentek az égre, vastag,
kígyózó gyökereikről csomókban lógott a humusz. Dawson
széttárta a karját, és a fák szétváltak, felfedve a gazfickót.
Megvagy! – kiáltott fel, és újra lőtt. A villámként száguldó
energialöket mellkason találta az árumot, aki torpedóként
zuhant le, át-átvillanva emberi és valódi alakja között. Dawson
egy pillanatra látta, hogy bőrnadrágot visel, és felnevetett. Ez a
gyenge ellenfélutánzat megjátssza, hogy a Viliágé People tagja.
Az árum alaktalan kupacba omlott tőle néhány lépésnyire,
még rándult néhányat, aztán elcsendesedett. Valódi alakjában
hatalmas volt, legalább három méteres, és olyanforma, mint a
Massza a régi horrorfilmben. És a szaga… fémes? Hideg, éles
fémre emlékeztette Dawsont. Különös.
Dawson odasiklott, hogy mielőtt hazaindul, ellenőrizze,
valóban elpusztult-e. Későre járt, holnap korán kezdődik az
iskola…
Az árum felpattant.
Megvagy!
És valóban megvolt, de még mennyire! A következő
pillanatban az árum már rá is tapadt, mint a saját bőre. Jézus!
Dawson egy másodpercre elvesztette valódi alakját, és emberré
vált, farmer, könnyű pulóver, minden. Sötét hajtincsei a szemébe
hulltak; az árnyék riasztó sebességgel sűrűsödött össze
körülötte. Vaskos csápok nőttek ki belőle, kóstolgatták a levegőt,
mint a kobrák, aztán az egyik lecsapott, és Dawson gyomrába
fúródott.
 Dawson sikoltott, életében most először, mindent beleadva,
mint egy kislány, de hát az árum igazán elkapta…
Az árum szívni kezdte az energiáját, Tűz lobbant Dawson
testében, a fénye az esszenciája – vadul vibrált, kékesfehér
derengésbe vonva a csupasz ágakat a fejük felett. Nem bírta
megtartani az alakját. Ember. Luxén. Ember. Luxén. A fájdalom
mindent eltakart, mindent áthatott. Az árum nagyokat kortyolva
itta magába Dawson életét.
Haldoklott.
Haldokolva hevert az átfagyott, élettelen földön. Haldoklott,
mielőtt valójában megismerhette volna az emberi világot, és
megtapasztalhatta volna, milyen az őt gúzsba kötő szabályoktól
mentesen élni. Haldoklott, mielőtt megismerhette volna a
szerelmet; az érzést, az ízét.
Annyira rohadtul tisztességtelen!
A pokolba is, ha megszabadul, élni fog, igazán, valóban élni.
Az isten verje meg, élni fog!
Az árum újra szívott és nyelt. Dawson háta ívbe feszült, ki
kerekedő szemei előtt elsötétült a világ… és akkor megpillantott
egy új fényt, egy vöröses fehér villámot. A még ki nem dőlt fák
között cikázott, a hangnál sebesebben röppent feléjük.
Testvér,
Az árum hátrahúzódott, megpróbálta visszavenni emberi
alakját, hiszen valódi formájában sebezhető volt; semmi esélye
nem lett volna vele szemben. Egyetlen árumnak sem,
Dawson lefogadta volna, hogy az árum még a fény nevét is
tudja, és félve suttogja éppen. Szárazon, reszelősen nevetett. A
bátyja imádni fogja ezt.
Fehér fény vágódott az árnyékalakba. Az árum többlépésnyit
hátratántorodott. Megrázkódtak a fák, amikor a föld is táncolni
kezdett a talpuk alatt, ide-oda dobálva az árumot, mintha csak
egy zokni kupac lenne. Az érkező fényalak pedig támadóállást
vett fel vele szemben; készen állt megvédeni a családját, az élete
árán is, ha kell.
Vakító villámsorozat ívelt át Dawson felett, és eltalálta az
árumot. Fájdalmas visítás csapott fel, halódó hang. Hogy
Dawson mennyire gyűlölte ezt! De alighanem mégis meg kellett
volna várnia, mielőtt odalép az előbb az árumhoz. Eső után
köpönyeg.
Most, hogy már nem táplálkozott belőle az árum, lassan újra
érezni kezdte a végtagjait. A lábait, de még a mellkasát is ezer tű
szurkálta. Felült; még mindig nem bírta megtartani az alakját. A
szeme sarkából látta, hogy a testvére megközelíti az árumot,
majd ismét emberré alakul. Bátor. Vakmerő. Puszta kézzel fogja
megölni. Felvágós.
És úgy is lett; a bátyja előrántott egy obszidián kést, és az
árumra vetette magát. Még mondott is neki valami gúnyosat,
mielőtt a hasába mártotta volna a pengét. A következő sikoly
gurgulázásba fulladt.
Az árum végül füstté és árnyékká robbant szét, Dawson saját
magára összpontosított, arra, kicsoda, micsoda is ő. Lehunyta a
szemhéját – ami valódi alakjában nem is létezett -, és emberi
alakjára összpontosított. Arra, amit mostanra jobban kedvelt a
luxennél, és amit annyira magáénak érzett, hogy azt már
szégyellnie kellett volna, ám sosem tette.
– Dawson? – szólította meg a bátyja, aztán sarkon fordult, és
odasietett hozzá. – Jól vagy, haver?
– Sose voltam jobban.
– – Jesszus, még egyszer ne merészelj így megijeszteni! Azt
hittem… – Daemon elhallgatott, és a hajába túrt. Komolyan
beszélek. Még egyszer ne ijessz így rám!
Dawson segítség nélkül állt talpra, bár a lába még remegett,
és kissé elveszítette az egyensúlyát. A szempár, amelybe nézett,
ugyanolyan volt, mint a sajátja. Nem kellett többet mondaniuk;
nem kellett megköszönnie.
Nem, amíg még mindig volt élő árum körülöttük.

ELSŐ FEJEZET

A DIÁKOK ÁSÍTOZVA, A SZEMÜKET DÖRZSÖLGETVE SORJÁZTAK BE

a tanterembe. A kabátjukról lecsúszott az olvadó hó, és tócsákba
gyűlt az összekarcolt padlón. Dawson kinyújtóztatta hosszú
lábait, és felpakolta őket az előtte álló üres székre. Elmélázva, az
állát vakargatva nézett a terem eleje felé. Lesa lépett be, és
grimaszolt egyet Kimmy felé. Kimmy láthatóan halálra rémült
attól, amit a havazás a hajával tett.
– Csak hó – forgatta a szemét Lesa. – Nem tesz kárt benned.
Kimmy lesimította szőke tincseit.
– A cukor olvadékony felelte.
– Aha, a szar meg úszik a vízen. Lesa lehuppant a helyére, és
előrántotta az angol házi feladatát.
A háta mögül mély, halk nevetés hallatszott, mire Dawson
elvigyorodott. Lesán muszáj volt nevetni.
Kimmy beintett Lesának, azzal a székéhez vonult; közben
úgy méregette Dawsont, mintha őt tervezné a következő
fogásnak. Dawson halványan visszamosolygott, bár tudta, jobb
lenne, ha nem is törődne vele. Kimmy számára minden csepp
figyelem értékes volt, főleg mióta szakított Simonnal.
 Vagy Simon szakított vele?
A fene se tudja, nem is érdekes… Dawson mégsem volt
képes teljesen levegőnek nézni a lányt*
Kimmy letette zebracsíkos táskáját a padra, és még vagy tíz
másodpercig mosolygott rá, mielőtt félrenézett volna. Dawson
megmozgatta a vállait. Biztosra vette, hogy őt most szemmel
végigtapogatták, és nem is a kellemes módon.
Újra felhangzott ugyanaz a nevetés, és aztán egy hang, olyan
halkan, hogy csak ő hallja.
– Cukifiú. Csajmágnes.
Dawson hátranyúlt, és adott a testvérének egy pofont, bár ő
maga is vigyorgott.
– Kuss legyen, Daemon!
Daemon félreütötte a kezét.
– Ne a keresletet hibáztasd…
Dawson mosolyogva megrázta a fejét. Nagyon sokan –
nagyrészt emberek – nem értették meg Daemont úgy, ahogy ő és
a húguk. És nagyon kevesen tudták úgy megnevettetni őt, mint
Daemon. Még annál is kevesebben voltak képesek úgy
felbosszantani. De ha Dawsonnak bármikor bármire szüksége volt,
vagy megjelent a közelben egy árum, Daemon volt a férfi a
háznál.
Vagy a luxén. Vagy akármi.
Egy pocakos, idős férfi lépett az osztályba, a hasához
szorítva egy halom papírt. Vagyis kijavította a dolgozataikat A
diákok egy emberként nyögtek fel – kivéve Daemont és
Dawsont. Ők tudták, hogy anélkül is tökéletesen szerepeltek,
hogy különösebben törték volna magukat.
Dawson felemelte a tollát, forgatni kezdte hosszú ujjai
között, és felsóhajtott. A kedd máris belezökkent a végtelen,
unalmas órák kerékvágásába. Sokkal szívesebben túrázott volna
kint az erdőben, még a havat és a dermesztő hideget sem bánta.
Ö mégis jobban bírta az iskolát, mint Daemon. Egyes napok a
többinél is rosszabbak voltak, ám Dawson úgy vélte, az
osztálytársak elviselhetővé teszik a kínt. Ebből a szempontból a
húgukra hasonlított: társas lény az idegen testben.
Elégedetten mosolygott.
Pillanatokkal azelőtt, hogy megszólalt volna a csengő, egy
lány rontott be az osztályba, a kezében egy sárga fecni. Dawson
azonnal tudta, hogy nem idevalósi. A tény, hogy pulóverben
volt, nem pedig vastag kabátban, holott odakint erősen fagyott,
elárulta. Végignézett a lábain – szép, hosszú, ívelt lábak voltak -,
le a vékony talpú, lapos sarkú cipőig.
Na, igen, nem erről a környékről való.
A lány közben átadta a papírt a tanárnak, és szembefordulva
az osztállyal felszegte a fejét. Dawson álla hallható puffanással
esett le.
Szent ég! Ez a lány szép volt.
Márpedig Dawson sokat tudott a szépségről. A fajuk
megnyerte a genetikai rulettet, amikor embertestet öltöttek, ám
az előtte álló törékeny alak tündérarca maga volt a tökéletesség.
Csokoládészín haja a vállára hullott, emelt fővel nézett szembe a
többiekkel. A bőre ragyogásán látszott, hogy sokat van a szabad
levegőn, még mostanában is. Szép ívű, ápolt szemöldöke alatt
sűrű pillákkal keretezett, kissé ferde szempár csillogott. A lány
melegbarna pillantása találkozott az övével, aztán a vállára
csúszott, végül a lány pislantott néhányat, mintha elködösült
volna előtte a látvány.
Sokszor történt meg ugyanez, amikor az emberek először
látták őt és Daemont együtt. Elvégre egyformák voltak. Fekete,
hullámos haj, úszóbajnok testalkat – alig maradtak két méter
alatt. Az arcuk is ugyanaz volt: széles járomcsontok, telt ajkak,
különlegesen csillogó, fényes zöld szemek. A többi luxent
leszámítva senki nem tudta őket megkülönböztetni egymástól,
és ezt mindketten ki is használták az előnyükre.
Dawson addig csikorgatta a fogait, amíg belesajdult az
állkapcsa.
Most először szerette volna, ha nincs ilyen pontos másolata.
Ha valaki ránézne, és valóban őt látná, nem pedig a tükörképet
az oldalán. Ilyen érzésekre maga sem számított.
De akkor a lány tekintete újra rátalált az Övére, és
elmosolyodott.
A toll kicsúszott Dawson ernyedt ujjai közül, végiggurult a
padon, és koppanva földet ért. Dawson elvörösödött, de az ajka
felelt helyette, és ebben nem volt semmi megjátszott vagy túlzó.
Daemon vigyorogva kihajolt, és rátaposott a tollra. Dawson,
rettentő zavarba esve, lehajolt, és kikapta a tollát a testvére
cipőtalpa alól.
Mr. Patterson mondott valamit a lánynak, amivel magára
vonta a figyelmét. A lány nevetett. A fátyolos hang a lábujja
hegyéig átjárta Dawsont; kihúzta magát ültében. Bizsergett a
bőre.
Megszólalt a jelzőcsengő. A lány egyenesen a Dawson előtti
szék felé indult. Ott egye meg a fene a hóban gyaloglást! Ez nem
lesz a szokásos unalmas kedd.
A lány a táskájában turkált; Dawson úgy vélte, tollat keres.
Egy része tudta: ez a tökéletes alkalom, hogy megtörje a jeget –
felajánlhatna egy tollat, bemutatkozhatnak, aztán onnan már el
lehet indulni. Ugyanakkor valami a székéhez ragasztotta.
Szeretett volna előrehajolni, hogy megérezze, milyen parfümöt
használ a lány, de el akarta kerülni, hogy ijesztő alak
benyomását keltse.
Úgy érezte magát, mintha a székhez ragasztották volna.
Csak… bámulta a lány székének támlájára hulló göndör,
csokoládészín tincseket. Aztán megvakarta a tarkóját. A vállában
rángatózott egy izom. Mi lehet a neve? Es mi a fenéért érdekli őt
ennyire?
Nem most először talált vonzónak emberlányokat. A francba
is, a fajtájából sokan jöttek össze emberi nőkkel, hiszen köztük
kétszer annyi volt a férfi. Már ő is megtette. De még a bátyja is,
aki általában istennek képzelte magát, megtette, amikor éppen
fasírtban volt félig-meddig állandó barátnőjével. Mégis…
A lány hátrapillantott a válla felett; sűrű pillái alól egyenesen
Dawson szemébe nézett. Abban a másodpercben különös dolog
történt. Dawson érezte, ahogy leperegnek róla az évek a
költözködés évei, amikor mindig új barátokat szerzett, aztán
elveszítette őket. Azok az évek, amikor látta azokat a luxeneket,
akiket megkedvelt, az árumok vagy a védelmisek áldozatául
esni. Azok az évek, amik alatt igyekezett beilleszkedni az
emberek közé, ám valójában sosem vált hozzájuk hasonlóvá.
Csak úgy eltűnt az egész.
A hirtelen érzett könnyűségtől kábán Dawson mindössze
bámulni bírt. Kicseszett idióta módjára bámulni. A lány viszont
egyenesen visszabámult rá. Whiskey-színű szeme egyetlen
pillanatra elkalandozott ugyan, de azonnal visszatért
Dawsonhoz. Az ajka apró mosolyra húzódott, aztán
visszafordult a tábla felé.
Daemon fészkelődött, megköszörülte a torkát.
– Mi jár a fejedben?
Daemon általában pontosan tudta, mi jár a testvére fejében,
ahogy Dee-ében is. Hármasikrek voltak, közelebb álltak
egymáshoz, mint a luxenek többségéhez. Most azonban Dawson
biztosra vette, hogy Daemonnek fogalma sincs, mire gondol ő.
Mert ha tudná, már leesett volna a székéről.
Kifújta a levegőt.
– Semmi. Egyáltalán semmi.
– Aha dőlt hátra Daemon, Én is úgy látom.
Kicsengetés után Bethany Williams felvette a táskáját, és
egyenesen kifelé indult, a folyosóra. Új diáknak lenni szívás.
Nem akadt egy barátja sem, akivel beszélgethetett vagy
átsétálhatott volna a szomszéd terembe. Idegenek vették körül,
de ez illett a képbe, hiszen idegen házban lakott, és sok időt
töltött a nagybátyjával, aki szintén tökéletesen idegen volt a
számára.
Most pedig meg kellett találnia a következő órája helyszínét.
Lepillantott a kinyomtatott órarendre, összehúzott szemmel
vizsgálta a fakó tintát. 203-as terem? Vagy 208? Kiváló. Nyugat-
Virginia az a hely, ahová a nyomtatók meghalni mennek.
A vállára vetette a táskáját, és kikerült egy csoportnyi lányt,
akik az angolterme ajtaja előtt várakoztak. Nem kellett
megerőltetnie a képzeletét, hogy kigondolja: a hihetetlenül szexi
párosra várnak. Jó ég… az egész eddigi életét Nevadában élte le,
és még egyetlen ilyen pasit sem látott, nemhogy kettőt.
Ki gondolta volna, hogy Nyugat-Virginiában ennyire forr a
levegő?
És az a szempár… hűha! Ragyogó, hibátlan zöld, ami
Bethanyt a friss, tavaszi fűre emlékeztette. Az a két szem valami
nem evilági.
Ha tudott volna erről korábban, könyörgött volna a
szüleinek, hogy sokkal hamarabb költözzenek ide, legalább a
látvány kedvéért.
A gondolatot azonnal követte a szégyen. A családja azért jött
ide, mert a nagybátyja megbetegedett. Ez volt a helyes
cselekedet, és nem…
– Hé, várj csak!
Az ismeretlen, mély hang hallatán végigfutott a hideg a
hátán. Bethany lassított, és a válla felett hátrasandított, majd
megtorpant.
A hihetetlenül szexi duó egyik fele volt az. És őt szólította
meg. Ez igaz? Az a szempár egyenesen őt vette célba, a szinte túl
tökéletes, alul duzzadtabb ajkakon mosoly ült.
Bethany hirtelen őrült vágyat érzett, hogy lefesse ezt az arcot
az új olaj festékeivel, amiket az anyjától kapott. Erőt vett magán,
és kinyitotta a száját.
– Szia nyögte ki. Nagyon is szexi…
A srác ránevetett, mire Bethany szíve megremegett.
– Szerettem volna bemutatkozni lépett oda a fiú. A nevem
Dawson Black. Én vagyok a…
– Az iker, aki mögöttem ült angolórán.
Dawson arcára kiült a meglepetés.
– Honnan tudod? A legtöbben nem képesek
megkülönböztetni minket.
– A mosolyod. Bethany elvörösödött, és szerette volna
felpofozni saját magát. A mosolyod. Nahát! Lepillantott az
órarendjére, és akkor jött rá, hogy a második emeletre kell
mennie. Úgy értem, a másik nem mosolygott egyáltalán. Egész
órán.
Dawson halkan nevetett.
– Na, igen, attól fél, hogy ha mosolyog, korán
megráncosodik.
 Bethany felnevetett. Vicces és aranyos? Nekem bejön.
– És te nem aggódsz?
– Ó, nem, én elegánsan fogok megöregedni. Alig várom. –
Könnyed mosolya fényt varázsolt valószínűtlen szemébe. Biztos,
hogy kontaktlencse. Ami azt illeti, a Selyemgubó a kedvenc
filmem.
– A Selyemgubó?- Bethanyből kitört a nevetés, mire Dawson
mosolya még szélesebbre húzódott, Szerintem az az ükanyám
kedvenc filmje volt!
– Azt hiszem, jól kijönnék az ükanyáddal. Jó az ízlése.
Dawson elhajolt Bethany mellett, és kinyitotta a nehéz,
kétszárnyú ajtó egyik szárnyát. A diákok úgy tértek ki az útjából,
mintha egy faltörő vasgolyó volna. – Nem lőhetsz vele mellé.
Örök ifjúság. Idegenek. Fényes izék a medencében.
– A gubó népe? – tódította Bethany, és átbújt a fiú karja alatt;
szépen kidolgozott karja volt, elegánsan simult rá a felsője.
Bethany elvörösödött, félrenézett, és a lépcső felé indult. Eszerint
sokat tudsz a régi szép filmekről?
Erezte, ahogy Dawson vállat von mellette. Az enyhén
penészes tornazokniszagú, széles lépcsőházban sem távolodott
el mellőle, így a többiek alig tudták őket kikerülni.
Amikor felértek a pihenőre, Dawson Bethany válla felett a
papírjára nézett.
– Mi a következő órád?
Bethany felemelte a papírt, és elfintorodott.
– Történelem, a…
Dawson kikapta a kezéből az órarendet, és gyorsan átfutotta.
– A 208-asban. És ez a szerencsenapod.
Minthogy egy ilyen sráccal beszélgetett éppen, Bethany
kénytelen volt egyetérteni.
 – Miért is?
– Két okból jelentette ki Dawson, és visszaadta az órarendet.
A művtöri és az utolsó óra, a torna, közös. Vagy talán ez az én
szerencsenapom.
Hihetetlenül szexi. Vicces. És mindig tudja, mit kell
mondani? Talált.
Dawson kinyitotta neki a második emeleti ajtót, és Bethany
az úriembert is hozzáadta a listához. Az ajkába harapva kereste a
szavakat.
– Neked milyen órád lesz most? - bökte ki végül
– Fizika, az elsőn.
Bethany felvonta a szemöldökét, és körbepillantott. Ahogy
várta, a többiek nagyrészt lányok megbámulták őket.
– Akkor miért vagy a másodikon?
– Mert itt akarok lenni. – Olyan hétköznapian mondta, hogy
Bethanynek az az érzése támadt: rendszeresen azt csinálja,
amihez kedve szottyan.
Összeakadt a pillantásuk, aztán csak nézték egymást. Volt
valami Dawson tekintetében, amitől Bethany egyszerre nagyon
is tudatába került önmagának, és mindennek, ami körülvette.
Abban a tiszta pillanatban tudta: ha az anyja egyetlen pillantást
vetne egy Dawsonhoz hasonló fiúra, őt máris átíratná egy
lányiskolába. Az efféle srácok mögött általában törött szívek
ösvénye maradt, olyan hosszan, mint a Mississippi. Neki pedig
igyekeznie kellene a terembe, ami innen már nem is lehet
messze, méghozzá gyorsan, mert egy újabb szívtörésre igazán
nincsen szüksége.
És mégse mozdult, csak állt ugyanott. Ahogy Dawson is.
Átható érzés volt, még annál is erősebb, mint amikor Bethany
először csókolózott. És a tetejébe még csak egymáshoz sem értek.
Egyáltalán nem is ismerte ezt a srácot.
Térre volt szüksége: odébb lépett, és nagyot nyelt. Igen, a
távolság jó ötlet volt. Dawson ragyogó pillantása azonban még
így is elért hozzá sűrű pillái alól. Félre sem nézett, a válla felett
intett az egyik terem felé.
– Az a 208-as.
Jól van. Mondj valamit, vagy legalább bólints, te idióta! Ez
határozottan nem jó benyomás. De ami végül kiszökött a száján,
magát Bethanyt is megrémítette.
– A szemed igazi?
Ó, a fenébe! Van ennél kínosabb?
Dawson pislogott, mintha meglepődött volna. De hát miért?
Biztos, hogy mindenki ezt kérdezgeti tőle. Bethany még sosem
látott az ikrekéhez hasonló szemeket.
– Aha válaszolta Dawson lassan. Igazi.
– O… hát, igazán csinos. Forróság kúszott az arcára. Ügy
értem, szép.
Szép?Most azonnal be kell fognia a száját!
Dawson mosolya újra felragyogott. Bethanynek ez is tetszett.
– Köszönöm! Oldalra biccentette a fejét. Most akkor lógva
hagysz?
Bethany a szeme sarkából észrevett egy magas, szőke srácot,
aki úgy nézett ki, mintha egy tinimagazin címlapjáról lépett
volna le. Megpillantotta Dawsont, és hirtelen megtorpant, amitől
az utána érkező fiú egyenesen nekiment. A magas srác egy
félmosollyal elnézést kért, de a szemét nem vette le Dawsonról.
A szeme pedig kék volt, mint a búzavirág. Bethany egyik festéke
sem lehetett képes visszaadni ezt a színt, ahogy a lány azt is
biztosra vette, hogy Dawsonét sem.
– Tessék? pillantott Dawsonra.
 – A neved? Még nem mondtad meg a nevedet.
– Elizabeth, de mindenki Bethanynek szólít.
– Elizabeth ismételte a fiú a nevet, mintha kóstolgatná. És a
Bethany mellé családnév is jár?
A lány elvörösödött, és szorosan megmarkolta a táskája
szíját.
– Williams. A családi nevem Williams.
– Nos, Bethany Williams, itt kell, hogy magadra hagyjalak. Jó
ég! A srác őszintén csalódottnak tűnt. Egyelőre.
– Köszö…
– Nem kell.
Azzal Dawson el hátrált; a szeme ragyogott a lámpák alatt,
csillámlott, – Hamarosan találkozunk. Biztosra veszem.

MÁSODIK FEJEZET

A PETERSBURGBŐL KIVEZETŐ UTAK teljesen egyformának tűntek

Bethany számára. Háromszor is eltévesztette a lehajtót az új
otthona egy élhető hellyé átalakított régi farmház – felé. Az út
keskeny volt, fák takarták, és csak egy kicsiny fehér oszlop
jelölte. Bethany a külvárosokhoz szokott, itt idegennek érezte
magát. Még a fedélzeti GPS-e is cserbenhagyta, kilométerekkel
korábban.
Jaj!
Ugyanakkor hálát adott az égnek a hóláncokért. A szedán
sosem tudott volna felkapaszkodni nélkülük a farmházhoz
vezető murvás úton. A hely viszont szép volt hósipkás hegyek,
vaskos szilfák, fehér lankák, Bethany ujja ecset után viszketett,
hogy vászonra vigye.
De az ujja valami más után is viszketett, amit pedig nem
kellett volna megtennie. Egy srác arcát festegetni már
megszállottságnak számít, szinte kukkolás, és mi lesz, ha az
anyja lopva megint átnézi a képeit? Infarktust fog kapni.
Jeges, szitáló eső vágott az arcába, amikor kiugrott a
kocsiból, ráadásul majdnem fenékre is esett a lefagyott
kocsibeállón, ahogy a nagybátyja Porschéját megkerülte. Az
orvosok jól keresnek.
Belépett, és az ajtóban lerakta a táskáját. Gyermeknevetés és
édes sütemény illata fogadta. Lerázta magáról az ónos esőt, és
előrelépett.
– Bethany? Az anyja hangja ágy csendült fel, mint valami
riasztóberendezés. Vizesszőnyeg-riasztás. – Vedd le a cipődet!
Bethany szemforgatva lerúgta átázott, lapos talpú cipőjét, és
orral a szőnyeg szegélyére állította. Na, ezt kapd ki, anyu! Kicsiny
lázadásától boldogan követte az édes illatot a konyhába, ami
beillett volna egy főzőműsor stúdiójának is.
Az anyja szeretett sütni-főzni. Meg takarítani. Aztán főzni
még valamit, és közben csaknem megszállottan szemmel tartani
Bethanyt. Egyetlen pillantás elég volt, hogy mindenki megértse,
miért figyeli sasszemmel a lánya erényét.
Jane Williams fiatal volt. Úgy értve, hogy tizenhat évesen, egy
túl jól sikerült parti után teherbeesett. Fiatalon. Bethany sosem
találkozott az apjával, és nem is érzett kísértést, hogy felkutassa.
Az igazi apjának azt tartotta, aki felnevelte és csak ő számított.
Az anyja eltökélten igyekezett megóvni Bethanyt attól, hogy
elkövesse ugyanazt a hibát. Más szóval: olyan figyelemmel
kísérte Beth társasági életét, mint senki más. Most azonban,
miután a múlt hónapban Bethany betöltötte a tizenhatot, mintha
lazított volna az éberségén.
Remélhetőleg.
A konyhapultnál állt, és tésztát kevert; mellette Beth kétéves
mostohaöccse ült, és figyelt. Phillip arcán több édes tészta
kenődött szét, mint ami a tálban maradt, de úgy tűnt, jól
szórakozik.
A kissrác ránézett Lángvörös hajával, számtalan szeplőjével
szinte tökéletesen különbözött Bethanytől. Egyedül barna
szemük volt közös.
És a nyers sütitészta iránti szenvedélyük.
Bethany sietve megkerülte a pultot, és kézzel belenyúlt a
tésztába.
– Nyamm! kerekítette a szemét viccesen a kisfiúra.
Phillip kuncogott, és felmarkolt egy adag tésztát. Hullott
belőle a padlóra is. Ajjaj, vörös kód a konyhában.
Az anyjuk sóhajtott; francia fonatából kiszabadultak a sötét
hajszálak.
– Most nézd meg, mint csináltál, Elizabeth!
Bethany a szájába tömte a finom édességet, és felvette a
rozsdamentes acél pultról a papír kéztörlőt.
– Nem fog megrohadni a padlón, anyu.
Miközben felszedte a tésztát, Phillip felé nyújtotta duci
karjait. Beth kidobta a törlőt, aztán kivette a srácot az
etetőszékből, a csípőjére ültette, és körültáncolta vele a konyhát.
Végül odanyomta homlokát Phillip kipirosodott homlokához.
– Mi a helyzet, kisvakarcs?
A gyerek hangos kacagásban tört ki, de az anyjuk sóhajtva
csapott egy adag tésztát a nyújtódeszkára.
– Szeretném, ha nem neveznéd így.
– Miért? Bethany grimaszolva, pörögve megkerülte a pultot.
 – A kis vakarcsnak tetszik, ha kisvakarcsnak nevezem, mert
még olyan kicsi.
Az anyjuk arcán mosoly terült szét.
– Milyen volt az első napod?
Bethany elhajolt egy maréknyi tészta elől, amit Phillip
alighanem a szájából szedett ki. Pfúj!
– Okés volt. Sokkal kisebb a suli, de rohadt jó a
művészetoktatás.
– Ne beszélj csúnyán! intette az anyja. A diákok rendesek
voltak?
– Rohadt jó – tátogta Bethany Phillip felé.
– Rohadt felelte a kölyök.
Bethany bólintott, és a karjával megtámasztva hátradöntötte.
– Aha, egész jó fejek. – Az egyik különösen jó, gondolta, de
ebbe nem akart belemenni.
– Tudod, mitől jó fej valaki, kisvakarcs?
– Aha! Phillip lelkesen bólogatott.
Beth megállt az anyja mellett, és meglökte a csípőjével. Egy
darabka tészta az asztalra esett.
– Beszéltél apuval? Bejön neki a fairfaxi munka?
Az anyja egy szalvétával felszedte a tésztát. Tiszta otthon,
boldog otthon volt a hivatalos jelmondata. Bethany legszívesebben
a kényszeres gyűjtögetőkről szóló dokumentumfilm-sorozatot
nézte, ha az anyja is a közelben volt, Jane-t minden alkalommal a
gutaütés kerülgette.
– Az apád mindenhol jól érzi magát, ahol számokkal teleírt
naplófőkönyveket talál mosolygott Jane szeretetteljesen. Csak az
utazást utálja. Majdnem három óra. Lehet, hogy inkább kivesz
egy lakást félúton, hogy időt spóroljon.
– Az szívás, ráncolta a homlokát Beth.
 Az anyja bólintott, és a sütőlapra tette az utolsó sor sütit,
aztán kiegyenesedett, és a dupla sütőhöz lépett.
– Az, ami. – Becsúsztatta a sütőlapot, és kihúzta magát. – De
azért örülök, hogy az első napod jól sikerült, és új barátokat
szereztél.
Barátokat szerzett? Ó, nem igazán. Bethany visszatette
Phillipet a székbe, és elfintorodott, mert most már az ő keze is
csupa tészta lett. Nyálas tészta, pfuj! A mosogatóhoz lépett, és
úgy sikálta meg a kezét, mint egy bemosakodó sebész.
Valójában csak egyvalakivel beszélt: Dawsonnal. A
gondolatra elpirult. Művészetórán a fiú letelepedett a Bethany
melletti üres székre, és folyamatosan kérdésekkel bombázta
Nevadáról és a régi iskolájáról. Tornaórán pedig pingpongoztak,
fiúk a lányok ellen, ott nem volt alkalom beszélgetni. De
mosolyogni annál inkább, és…
Lassú, meg-megdöccenő lépések hangja szakította félbe édes
emlékeit. Elzárta a vizet, hátrapillantott a válla felett. A konyha
küszöbén a nagybátyja vékony, törékeny alakja jelent meg.
Kopasz volt, a bőre beszürkült, tésztaszerűvé vált, a flanelköntös
csak lógott rajta.
Úgy nézett ki, mint maga a halál.
Bethany már a gondolat miatt is bunkónak érezte magát.
Megtörölte a kezét, és remélte, hogy az arca nem árulja el a
gondolatait – de aztán a nagybátyja ránézett. Véreres, fakó
szeme alatt sötét árnyékok ültek.
Tudta. A betegek mindig tudják.
Bethany elfordította a tekintetét, Philliphez sietett, és úgy
tett, mintha lenyűgözné a kissrác csacsogása. Valójában még
mindig nem tért napirendre afelett, hogy az anyja
összecsomagolt és eljött ide. Soha nem állt közel a testvéréhez
vagy a családjához, mert a tinédzserkori terhessége miatt rossz
szemmel néztek rá. Jane azonban ilyen volt – a vér nem válik
vízzé. A testvére – a tökéletes, orvosi diplomát szerzett testvére
ágynak esett valamiféle vérképzőszervi bajjal, Jane pedig
azonnal rohant hozzá.
Most megfordult, és riadtan kapott levegő után, majd
odaszaladt, és átkarolta a testvére vállát, hogy az asztalhoz
vezesse.
– Will, miért keltél ki az ágyból? Tudod, hogy a kezelés után
nem kellene mászkálnod.
– Csak kemó, nem csontvelő-átültetés – mondta Will bácsi
mereven. A mászkálás jót tesz. Jobbat, mint egész nap heverni.
– Tudom! – Jane nem engedte el. – De olyan… fáradtnak
tűnsz.
Will egykori szemöldökének vonala összehúzódott. Rossz
szóválasztás! Bethany megrázta a fejét.
Jobban nézel ki szólt közbe, és megbökte Phillip pocakját,
mert szerette hallani a göcögését. Használt a kezelés? Will
arcán merev mosoly jelent meg.
“ Hát, ahogy kell neki. Nem vagyok terminális állapotban.
Szívás lehet, ha valaki orvos, és mégis beteg. Ismeri az összes
statisztikát,
a kezeléseket, a mellékhatásokat, a prognózisokat oda-
vissza.
Nem menekülhet az igazság elől, és nem dughatja a
homokba a fejét.
Bethany pedig utálta, hogy mindezt végig kell néznie. Vajon
ettől
ő most rossz ember? Will bácsi a családhoz tartozott. Bethany
éle-
 tét azonban eddig nem érintette meg a halál, ahogy a
betegség sem,
néhány megfázást vagy influenzát leszámítva,
Will bácsi velük lakik majd, amíg a kezeléssorozat végére
nem érnek. Ha jobban lesz, visszaköltözik a saját házába, de ők
maradnak. A halál közelségét megtapasztalva az anyja minél
közelebb akarta tudni egymáshoz a család tagjait.
Anyu még egy kicsit sürgött-forgott Will bácsi körül, forró
teát csinált neki, Will bácsi pedig az iskoláról kérdezősködött.
Bethany, amint tehette, kimentette magát. Még utoljára
megcsiklandozta Phillipet, aztán kimenekült a konyhából, és
felszaladt az emeletre.
Korábban itt nem volt más, csak a padlás most három szobás,
két fürdőszobás lakás lett belőle. Bethany végigment a keskeny
folyosón, és belökte a szobája ajtaját.
Szomorú szobácska volt.
Sehol egy poszter, sehol semmi személyes, leszámítva a
vásznat és a kisasztalkát, ahol a festékei hevertek, a világítóablak
előtt. Mellette az íróasztalán feküdt a laptopja, amit alig használt.
Az internet itt a legjobb esetben is esetleges maradt; Bethany
szívesebben töltötte az idejét festéssel, mint a neten bóklászva. A
fiókos szekrény tetején egy tévé gubbasztott – ezzel sem volt sok
dolga.
A tény hogy nem kedvelte a show-műsorokat vagy a
mozifilmeket, nem könnyítette meg a dolgát a vele egykorúakkal
kapcsolatban. Fogalma sem volt, ki a legmenőbb énekes, vagy ki
a legújabb szívdobogtató szépfiú a mozivásznon. Nem is
érdekelte.
Az anyja szerint a felhőkben jár.
Az állvány elé gurította támlátlan székét, kócos kontyba
kötötte a haját, és leült. Ha festeni kezdett, előtte mindig
kiürítette a fejét. Hadd fesse csak meg, ami csak eszébe jut.
Ma azonban ez nem vált be. Amikor lehunyta a szemét,
egyetlen dolgot látott. Vagyis egyetlen arcot.
Dawsont,
Bethany nem rajongott a fiúkért, Persze, vele is előfordult,
hogy szeretett volna ütődött bábuként körbeszaladgálni, ha egy
édes srác érdeklődött iránta, de egyébként nem érdekelték a fiúk.
Annyira semmiképpen, hogy már egy névtől elvörösödjön. Még
Dániel, korábbi, tökéletes barátja sem váltott ki belőle ilyesmit,
márpedig neki csaknem mindent megengedett.
Bocs, anyu!
Dawsonban azonban volt valami, és nem csak a vonásai
szépsége. Amikor művészetórán magyarázott, úgy tűnt…
csodálja Bethanyt. Biztosan csak képzelte, mint a saját reakcióját
is, mert egyáltalán nem ismerte, és ilyen erős vonzalom
egyszerűen nem támad a semmiből. A valós életben, ráadásul
első látásra nem. Az idegesség, biztosan az idegesség tehet róla.
Felvett egy kihegyezett ceruzát, és kimozgatta a vállait.
Márpedig nem fog egy fiún agyalni egész este.
Bele se gondolva, hogy mit tesz, az üres vászonra meredt,
aztán felvázolta egy arc körvonalait. Később majd kitölti
festékkel.
A kisasztalra sandított, és összeráncolta a homlokát.
Semmiképpen nem tudja majd kikeverni azt a zöld árnyalatot.
Aha, egyáltalán nem megszállott.
 HARMADIK FEJEZET

MINT A MEGSZÁLLOTTAK.
Dawson a hálószobája mennyezetére meredt; úgy váltogatta
emberi és luxén alakját, mintha valaki a villanykapcsolóval
szórakozna. A szoba sötétbe borult… aztán kékesfehér fény
árasztotta el. Sötét. Fény. Sötét, Fény. Az, hogy nem bírta
megtartani az alakját, egyértelműen jelezte: valami nagyon
felzaklatta.
A valaminek pedig neve is volt.
Bethany Williams.
Dawson, mint ember, végighúzta a tenyerét az arcán, és
felnyögött. Semmi oka nem volt rá, az elmúlt három órát mégis
azzal töltötte, hogy őrá gondolt. Hármat? Az elmúlt tizet.
Egy elmosódott alak suhant át a szobán, és mielőtt Dawson
leengedhette volna a kezét, Dee huppant le mellé az ágyra, és
tágra nyílt szemmel meredt rá.
Alighanem Dee volt az, aki a legtöbbet jelentette számára és
Daemon számára. Mindketten rászabadították volna a poklot is
arra, aki kikezd vele. Ő volt a mindenük. Odahaza nagy becsben
tartották a luxén nőket az emberektől nem éppen ezt látták.
Dee, aki mindig tele volt energiával, és szeretett mások
közelében lenni, ágy suhant át a többiek életén, mint egy ciklon.
Amellett Dawson legjobb barátja volt. A közöttük fennálló
kapocs szorosabb volt, mint bármelyikük kapcsolata Daemonnel.
Dawson sosem tudta, miért van ez. A bátyját valamiféle fal vette
körül, amin még ők sem igazán törhettek át. Egész életükben
inkább ketten voltak, mint hárman.
– Odakint voltam kezdte Dee hevesen gesztikulálva és
láttam, hogy fényshow-t rendezel. Daemon szerint valószínűleg
magadhoz. ..
Dee ráadásul nem ismert határokat.
– Jaj, ne, légy szíves, ezt a mondatot ne is fejezd be! Dawson
leeresztette a kezét, és összehúzott szemmel nézett a húgára. –
Úgy értem, egyáltalán.
Dee felnézett a plafonra, aztán maga alá húzta a lábát.
– Szóval, mit csináltál?
– Gondolkoztam.
Dee felvonta szép vonalú szemöldökét.
– És az ilyen villogással járt? Nahát! Ez azért szomorú,
Dawson.
– Tudom, oké? – vigyorgott rá Dawson.
Dee megbökte a lábát.
– Igen, és nem is mondasz igazat.
– Igen, és késő is van. Nem kellene már aludnod?
Dee fenyőzöld szeme rávillant.
– Mikor változtál apuvá? Elég rossz, hogy Daemon úgy
viselkedik, mintha a szülőnk lenne. Nehogy te is elkezdd!
Daemon valóban úgy viselkedett. Mindössze pár perccel volt
náluk idősebb, de elérte, hogy ennek jelentősége legyen.
Dawson pedig semmiképpen nem akart éppen Dee-vel
beszélni Bethanyről. Egyikükkel sem, mert az csak szükségtelen
komplikációt jelentett volna. A luxeneknek tulajdonképpen nem
tiltották meg, hogy emberekkel találkozzanak, de a védelmiseket
nem is tette boldoggá, amellett mi értelme lett volna? Egy-egy
alkalom, az rendben van, de egy kapcsolat? Nem mintha
Dawson valaha is őszinte lehetett volna a mivoltát illetően. Ha
megtenné, a Védelmi Minisztérium eltüntetné az illető embert,
márpedig ki szeretné, hogy ilyesmi száradjon a lelkén? És ez
felvetette a nagy kérdést: hogy lehet valakivel komoly
kapcsolatot kialakítani, ha titkolnod kell, ki vagy valójában?
Arról nem is beszélve, hogy senki sem tudta, lehetséges-e
egy luxén és egy ember között a nemi kapcsolat. Efféle
leszármazottról sosem esett szó.
– Miért voltál kint? kérdezte inkább.
Dee előreejtette a vállát.
– Ash volt itt.
Jaj, ne!
– Akkor most ő meg Daemon nem járnak. Megint.
Ez a kapcsolat olyan volt, mint egy tizenhat éveseknek írott
szappanopera. Igaz, a luxenek az embereknél jóval hamarabb
nőttek fel, de Dawson attól még nem értette a párt.
– Ash itt volt, és kiabált Daemonnel. El se hiszem, hogy nem
hallottad.
Azért lehetett, mert Bethany elfoglalta minden gondolatát.
– Miért kiabált?
– Nem tudom. Lehet, hogy Daemon ránézett egy másik
lányra, vagy valami. Dee sóhajtott. Vagy nem akart bulizni
menni. Ashnél sosem lehet tudni. Néha azt kívánom, bárcsak
szakítanának, és úgy is maradnának.
– Egyszerűen nem szereted Asht.
– Nem arról van szó, hogy utálom. – Dee felállt az ágyról,
átvillant a szobán, és az ablaknál tűnt fel. – Csak ribancnak
tartom.
Dawson torokhangon felnevetett.
– Persze! Kicsit sem utálod.
Dee megperdült, és csípőre tette a kezét*
– Nem Daemonhöz való! Ö meg nem való Ashhez.
Dawson feltápászkodott. Éjfél felé járt már, ő mégis úgy
érezte, el tudna menni futni. Hosszú éjszaka lesz.
– Ki való Daemonhöz?
– Először is olyan valaki, aki nem tapadós – vágta rá Dee, és
visszapattant az ágyhoz. – Olyan, aki tényleg törődik vele. Te is
tudod, hogy Ash csak azért koslat utána, mert ezt várják el tőle.
Nem azért, mert őszintén szereti.
Dawson a homlokát ráncolta.
– Nem lehet, hogy az egésznek több köze van hozzád és
Adamhez, mint hozzá és Ashhez?
– Egyáltalán nem – felelte dacos ajkbiggyesztéssel Dee.
– Aha. – Dawsonban feltámadt a bátyja és a húga iránti
együttérzés. Járkálni kezdett. Az Öregek, nem határozták meg,
kivel álljanak Össze, de javaslatokat azért tettek, ami persze
inkább elvárásokat jelentett. A faj fogyatkozóban volt, fel kellett
szaporítani. Megértette. Ettől még nem értett egyet.
Az ő szerencséje egyelőre kitartott: a korosztályában nem
volt más luxén lány itt. De azért tudta, előbb-utóbb
beköltöztetnek egyet. Vagy őt küldik érte.
És akkor el kell hagynia a családját.
Beletúrt a hajába. Már sejtette, eljön a nap, amikor
kitaszítottá válik. Egyszerűen megtagadja az Öregek kívánságát
– ahogy, mert ezt is tudta, Daemon is megteszi, mert
semmiképpen nem fog egy Ashhez hasonló luxén mellett
kikötni.
Viszont Dee? Dawson a húgára pillantott. Harag moccant a
lelkében. Dee Adam mellett végzi majd, akár szereti, akár nem.
Ez volt Dawson nagy fájdalma. Dee jobbat érdemelt.
Mindannyian jobbat érdemeltek.
Dawson jóformán semmit sem aludt, mégis korán kelt, és
alig várta, hogy iskolába menjen, bár a márciusi nap áttört a
felhőpaplanon, és latyakká olvasztotta a maradék havat. Kiváló
alkalom lehetett volna, hogy kihagyja az órákat, és inkább bejárja
a számtalan túraösvény egyikét, de aznap mégsem…
A konyhapultnak támaszkodva már a harmadik tálnyi csokis
kukoricapelyhét ette, amikor Daemon becsoszogott.
– Jó reggelt, bátyó!
Daemon morgott valamit válaszul, és a szekrény felé vette az
irányt. Előszedett egy előre csomagolt töltött kekszet, és
melegítés nélkül a szájába tömte, aztán felnézett. A pillantása
összeakadt Dawsonéval.
– Mi van?
– Semmi vágta rá Dawson, és lenyelt még egy kanál
kukoricapelyhet. Kitűnő nap lesz.
A bátyja gyanakvón nézett rá.
– Mitől vagy te ilyen virágos kedvedben ma reggel? kérdezte
jelentőségteljesen.
– Még sose láttam, hogy valaki tényleg kivirágzott volna.
Dee suhant be a konyhába, aztán elhalványult a fénye. Sötét
haja lágy hullámokban omlott a vállára. Felkapta a tejes dobozt,
és becélozta a gyümölcsös reggelizőpelyhet. Mindannyian a
bajnokok reggelijét ették.
– Jó reggelt! – vett elő egy tálkát a szekrényből.
– Na, tessék! Ilyen az, amikor valaki virágos kedvében van
vonta fel a szemöldökét Daemon.
– És hol vagyok én ettől? vágta rá Dawson. Csak úgy
mondom.
– Miről maradtam le? – nézett rájuk Dee homlokráncolva.
– A bátyád ma reggel teljesen fel van pörögve – válaszolta
Daemon. Várja az iskolát. Valami nagy baj van vele.
Dawson elvigyorodott,
 – Az a nagyon nagy baj, hogy Dee meg én itt beszélgetünk
veled, miközben rajtad csak boxeralsó van.
– Igaz – tette hozzá Dee, és eljátszotta, hogy ledugja az ujját a
torkán, és öklendezik.
– Nem érdekel, – Daemon lusta mosollyal kinyújtózott. –
Csak féltékeny vagy, mert én nézek ki jobban.
Dawson a mennyezetre bámult, de nem is fárasztotta magát
vele, hogy elmagyarázza: fikarcnyi különbség sincs köztük.
Persze, azt leszámítva, hogy az ő modora sokkal kellemesebb
volt.
Ahelyett, hogy szokása szerint egyszerűen a mosogatóba
rakta volna a tálját és kanalát, elmosta és eltörölgette őket, majd
a helyükre tette. Amikor megfordult, észrevette, hogy mindkét
testvére döbbenten néz rá.
– Mi van? – csattant fel.
– Te,.. te most éppen elmostál egy tálat? – Dee lassan
elhátrált, és Daemon re pillantott. – Itt a világvége. És én még
szűz…
– Ne!! rivallt rá két bátyja egyszerre.
Daemon úgy nézett ki, mint aki valóban hányni fog.
– Jézusom, soha ne merészeld befejezni ezt a mondatot!
Különben meg a helyzet csak ne változzon, köszönöm szépen!
Dee álla leesett,
– Azt akarod, hogy soha ne…
– A reggelemet mindenesetre nem ezzel a beszélgetéssel
akarom tölteni! Dawson felkapta a pultról a táskáját. – Elindulok
az iskolába, mielőtt részletezni kezditek.
– Te meg miért nem vagy még felöltözve? – csapott le Dee
Daemonre. – El fogsz késni.
– Mindig elkések.
 – A pontosság a királyok udvariassága.
Daemon hatalmasat sóhajtott.
– Az erény, hugi. A királyok erénye.
– Tök ugyanaz.
Szünet.
– Igazad van. Teljesen ugyanaz.
Dawson a bejárati ajtóban még meghallotta Dee hangját.
– Ugye tudod, hogy te vagy a kedvenc bátyám?
Dawson elmosolyodott. Mély hangú nevetés felelt a
konyhából.
– Hallottam, hogy két napja ugyanezt mondtad Dawsonnak.
Gondolom, ez azt jelenti, hogy szeretnéd, ha én vinnélek be.
– Leheeeet – húzta el a választ Dee.
Dawson becsukta maga mögött az ajtót, és a kocsija felé
indult. Nem tartott sokáig az út az iskolába, és még gyorsabb
volt, ha levetette emberi alakját, de azt nehéz lett volna
megmagyarázni. Minthogy bőven maradt ideje, zenét hallgatott
a Jettájában, végül besétált, átvágott a zsibongón, jóformán
berontott az angolterembe, és elfoglalta a helyét, elkerülve
Kimmy nagyon is boldog mosolyát.
Húsz másodperccel később rájött, hogy nem vesz levegőt.
Egyáltalán. A luxeneknek nem volt szüksége az oxigénre, de
azért gépiesen lélegeztek, nehogy a többiek gyanút fogjanak.
Dawson riadtan körülnézett, de megkönnyebbülten látta, hogy
senkinek sem tűnt fel.
Jesszusoml Már látta a főcímeket. Idegenek élnek
köztünk!Meneküljünk!
Azonban amikor Bethany belépett a terembe – sötét haját a
tarkóján fogta össze, megmutatva nyaka kecses vonalát -,
Dawson lélegzete ismét elállt Ezernyi elbűvölő szó szaladt össze
a fejében egy pillanat törtrésze alatt, de lesütötte a szemét, és az
előtte heverő üres füzetlapra meredt. Jegyzetek? Kijegyzetel
egyáltalán órán? Dawson arra volt kíváncsi, szól-e hozzá
Bethany.
Egek, úgy viselkedik, mint egy tinilány. El van ez cseszve.
Bethany megfordult a székén, fél lábát felhúzta az ülésre,
jobbjában egy tollat pörgetett.
– Szia, Dawson!
Megszólította! Az érzés felért egy lottónyereménnyel, egy édes
éjszakával, a legmagasabb hegy megmászásával – egyszerre. De
most ügyelnie kell, különben nagyon hamar rettentően
elbénázza.
Felnézett, és elmosolyodott.
– Szóval úgy döntöttél, ma is eljössz. Bátor lány vagy.
– Szeretem a kalandokat. Mit mondhatnék?
Mennyire szereti?
– Abból, ahogy tegnap az ütőt kezelted tornaórán, el tudom
képzelni.
Bethany arcát pír futotta el, amitől csak még bájosabb lett.
– Jóformán profi asztaliteniszező vagyok. Tudok játszani.
Dawson gondolkodás nélkül előrehajolt. Az arcukat most
csak néhány centi választotta el. Egek, mennyire tetszett neki,
hogy a lány nem húzódott el vagy játszotta meg a félénkséget!
Ehelyett egyenesen visszanézett rá.
– Mit csinálsz hétvégén? – szaladt ki Dawson száján.
Bethany kezében megállt a toll; meglepetten pislantott, aztán
felnézett.
– Apu egész héten dolgozik, alig látjuk. A szombat a családé,
Will bácsival… Félbehagyta a mondatot. De vasárnap szabad
vagyok.
 A vasárnap rettenetesen távolinak tűnt, de Dawson
elfogadta.
– Van kedved együtt ebédelni velem?
Bethany rózsás ajka meglepett O-t formált, aztán mosolyba
szaladt.
– Most randizni hívsz, Dawson?
Mielőtt a fiú felelhetett volna, Daemon jelent meg a padok
közötti folyosón, éles pillantása végigsiklott Bethany arcán.
Röpke, feszes mosollyal üdvözölte a lányt azzal a fajtával, amit
azoknak tartogatott, akiket utána élve falt fel.
Bethany visszamosolygott.
Dawson szerette volna a földbe döngölni a bátyját irreális
területféltő reakciója azonban nem maradt észrevétlen Daemon
előtt. Dawson összeszűkült szemmel nézett rá, és a luxenek
kedvelt módján gondolati üzenetet küldött neki. Hagyd abba,
testvér!
Daemonnek a szeme sem rebbent.
Mit csinálok?
Dawson már majdnem visszavágott, de leállította magát. Mi
a fenére figyelmeztetné Daemont? Hogy ne nézzen úgy
Bethanyre? Daemon nem riadt vissza az emberlányoktól, de nem
is futott utánuk.
Úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik vele többet – abban
biztos volt, hogy később még magyarázkodnia kell -,
visszafordította a figyelmét a fontos dolgokra. Bethanyre.
– Randizni? Igen, úgy hangzik.
A háta mögött Daemon fuldokló hangot hallatott.
Mi a franc, öcskös?
Dawson nem felelt, de tévedhetetlen ül érezte a Daemonből
áradó feszültséget. Azt is tudta, miféle beszélgetésnek néz elébe,
de furcsa módon egyáltalán nem érdekelte.
Rámosolygott Bethanyre.

NEGYEDIK FEJEZET

BETHANY KISSÉ MEGDÖBBENT. Igen, arra számított, hogy

Dawson majd beszélget vele, talán kicsit flörtölnek is, de egy
randi? Csak így? Ez igazán meglepte… és lenyűgözte.
– Az jó. – Lenézett az ujjai között tartott tollra, és az jutott
eszébe, hogy hogyan jut ki a házból egy fiú társaságában. –
Figyelj, hol találkozzunk?
Dawson szemének zöldjét röpke elégedettség mélyítette el.
– Elmehetek érted.
O, nem, nem, nem. Bethany már most, az elkerülhetetlen
kihallgatásra készülődve, látta maga előtt az anyja szigorú
tekintetét. Máris zavarba jött. Erősen megmarkolta a tollat.
– Szívesebben találkoznék veled a városban. Ne vedd
személyes sértésnek, de a szüleim…
– Szigorúak? Nem gond. – Dawson nem akadt fenn a dolgon,
és Bethany nagyra értékelte ezt. – Van egy vendéglő a városban,
semmi különös, de jó kajákat adnak. A Smolce Hole. Hallottál
már róla?
Még nem hallott; Dawson gyorsan elmondta, hogyan jut oda.
Petersburgben mindent könnyen meg lehetett találni – hacsak
nem valamelyik mellékutcában volt, mert azokat Bethany nem
tudta megkülönböztetni egymástól.
Amíg beszéltek, Bethanynek feltűnt, hogy a lányok közül
páran leplezetlenül hallgatóznak. Főleg az előttük ülő szőke.
Mind az arca, mind az alakja tökéletes volt alacsony termetű,
élénk tekintetű lány volt.
Bethany a maga csaknem százhetven centis magasságával
GodzilIának érezte magát mögötte. És akkor meglátta Dawson
ikertestvérét.
Ő is hallgatózott.
Összehúzott szemmel figyelte őket Dawson válla felett.
Kemény arcvonásai azt súgták, nem örül annak, amit hallott.
Erre vallott az állán ugráló izom is.
Bethany nem is sejtette, mi zaklatta fel ennyire, de úgy
döntött, a legjobb lesz elkerülni őt is, és a Barbie babát is.
Megkezdődött az óra. A Büszkeség és balítélet következett az
olvasási listán. A legtöbb fiú morogva vette át a köteteket Mr.
Pattersontól. Bethany már olvasta a regényt háromszor -,
úgyhogy nem tartott a korszakra jellemző társadalmi
problémákról írandó esszétől.
A padjára tette a kötetet, és a tanárra koncentrált, de az
elméje minduntalan visszatért a háta mögött ülő fiúhoz. Az
arcszesze – ha egyáltalán arcszesz volt – erdő és természet illatát
árasztotta, Bethanyt a tábortüzekre emlékeztette.
Nagyon kellemes illat volt. Egyedi, egyáltalán nem kisfiús. A
fenébe, Dawsonban sem volt semmi kisfiús. Nyilván egykorúak
voltak, tizenhat évesek, mégis, ha az iskolán kívül találkoztak
volna, simán főiskolásnak nézi. Különleges magabiztosság lengte
körül, olyasmi, ami a korukbeli fiúkból hiányzott.
Talán nem is az ő súlycsoportja. A hozzá hasonló fiúk
általában egész háremet tartanak a Barbie-hoz hasonló
lányokból. Nem olyanokból, akiknek festék van a körme alatt.
Bethany lenézett a kezére, és összerezzent. A kisujja körme
alatt valóban zöld festék lapult még tegnap estéről. Elvörösödött,
tegnap Dawson arcát festette meg – pedig figyelmeztette magát,
hogy ne tegye.
Mit sem ért a figyelmeztetés.
A fenébe! A megszállottság mindig egy arcképpel kezdődik,
nem?
Ráharapott a tolla kupakjára, és megjátszottá, hogy jobbra-
balra igyekszik kinyújtóztatni a nyakát. Amikor átpillantott a
válla felett, látta, hogy Dawson átható tekintete rá szegeződik.
Összeakadt a pillantásuk.
Bethany tüdejéből kiszaladt a levegő. A zöld szempárból
ragyogó erőtől végigfutott a hideg a hátán, és mint tegnap a
lépcsőházban, most is rátört a késztetés, hogy elhúzódjon. Amit
ott látott, az nem volt,.. hétköznapi; valódi erő volt, amit a
festményen nem bírt visszaadni. Csaknem sugárzó fény;
képtelen volt jól elkapni.
Dawson rákacsintott; Bethany átkozottul szexinek találta.
Kicsit sem volt tolakodó vagy idétlen úgy kacsintott, mint a
filmsztárok a vásznon. Ilyesmire igazából senki sem lehet képes.
Na, igen, más súlycsoport. Bethany beleborzongott az
izgalomba. A tollat a foga között tartva ránevetett Dawsonra,
aztán visszafordult, mielőtt a tanár észrevette volna.
Jó isten, hiszen pillanatokon belül rózsaszín cukor tócsává
fog olvadni!
Kicsengettek: Dawson abban a pillanatban már a padja
mellett állt. A testvére a háta mögé lépett, és ott is maradt, amíg
Bethany elpakolta a könyveit a táskájába, és ő is felállt. Úgy tűnt,
valami kimondatlan szóváltás zajlott le az ikrek között, mert
Dawson gonoszkodva rávigyorgott a testvérére, aki végül
ellépett mellette, és féloldalas mosollyal nézett hátra.
– Jók legyetek! – szólt vissza, mást nem mondott. Hangosan
legalábbis nem.
Bethany felvonta a szemöldökét.
– Izé…
– Ne foglalkozz Daemonnel! Legtöbbször én se teszem. –
Dawson a karját nyújtotta, mire Bethany odalépett elé. – Hiányos
a neveltetése.
Bethany nem tudta biztosan, hogy ez vicc volt-e, úgyhogy
inkább nem törődött vele.
– Azért tök jó lehet, ha van egy ikertestvéred – jegyezte meg.
– Hát, nem biztos, hogy a tök jó a megfelelő kifejezés
vigyorgott rá Dawson, – De az ikerséget nem jól gondolod.
Bethany homlok ráncolva lépett ki a zsúfolt folyosóra.
– Nem? Bárkit megtéveszthetnétek.
Dawson mély, fátyolos, kellemes hangon nevetett fel.
– Nem egy ikertestvérem van. Hárman vagyunk.
Bethany szeme elkerekedett.
– Szent szar! Három van belőled?
– A harmadik lány. – Dawson olyan közel volt, hogy a válluk
Össze-összeért. – Vagyis ő inkább egy velünk egy időben
született testvér. És sokkal szebb nálunk.
Három. És az egyik egy lány. Hármasikrek. Őrület.
– Közel álltok egymáshoz?
Dawson bólintott. Ahogy tegnap, ma is felkísérte a lépcsőn.
A jelek szerint nem érdekelte különösebben, ha elkésik.
– Igen, eléggé. Főleg Dee, a húgom és én. Nagyon aranyos. –
Elhallgatott, átcselezte magát egy diákcsoporton. De azért
Daemon sem olyan rossz. A fél karját odaadná értünk. Neked
van testvéred?

– Egy öcsém. Féltestvérem felelte Beth mosolyogva. Dawson

hangjából, amikor a testvéreit emlegette, igazi szeretet csendült
ki. Manapság olyan ritka az ilyesmi; a nevadai barátai jóformán
mást se csináltak, csak szidták a testvéreiket. Még csak kétéves.
– Ó, a kisvakarcs…
Bethany megtorpant a folyosó közepén.
– Mit mondtál?
Dawson zavartan pislogott rá.
– Izé, azt, hogy kisvakarcs. Remélem, nem volt bántó, vagy
ilyesmi.
– Nem. Bethany felnézett rá, ami már önmagában komoly
dolog volt. Csak én is így nevezem Phillipet. Kisvakarcsnak. Ez a
beceneve.
Dawson arcára megkönnyebbült mosoly ült ki.
– Igazán? Hát, ez nagyon vicces. Daemon és én folyton így
szólítjuk Deet. Utálja.
Bethany karba tette a kezét, úgy nézett Dawsonra,
– Sokat nézed a tévét?
– Csak ha Daemon rákényszerít.
Szentséges egek…
– És a mozi?
Dawson szeme felcsillant.
– Nem vagyok nagy híve. Inkább a természetet járom.
Szívesebben túrázok, mint hogy ücsörögjek.
Bethany a festésre gondolt ő is mindennél szívesebben
foglalta el azzal magát. Már csak egyvalami volt hátra.
– Szereted az édeset? Ügy értem, folyton cukros kajákat
eszel?
Dawson nevetett.
– Igen, van még kérdésed? Lassan becsöngetnek.
Az édesszájúság igaz szerelmet jelent. Így kell lennie.
Bethany szélesen elmosolyodott; olyan szélesen, hogy attól már
illett volna zavarba esnie.
– Nem. Ennyi volt.
– Rendben. Dawson előrenyúlt, és Bethany füle mögé
simította egy elszabadult hajszálát. Behajlított ujjainak érintése
felért egy villámcsapással. Mit csinálsz iskola után? Van kedved
bekapni valamit?
– Azt hittem, az a vasárnapi program lesz.
– Igen, úgy volt, de akkor csak a hétvégét akartam
megtervezni. Semmi köze a mai naphoz.
Bethany szája elnyílt; akaratlanul felnevetett. Dawson
annyira… annyira… egyszerűen nem találta a szavakat. Az
anyukája elvárja, hogy iskola után azonnal hazamenjen, és így is
kellene tennie. Már betervezték a kajálást vasárnapra… de az
olyan messze van még. Addig napok telnek el.
Felrikoltott a jelzőcsengő. Bethany összerezzent.
– Bethany Williams mondta ki a nevét Dawson incselkedve.
Felnézett, és meg akarta rázni a fejét, hogy nemet mondjon.
– Igen.
Már amikor meglátta, tudnia kellett volna, hogy Dawson
Black maga a Zűr, nagy Z-vel, beleértve kétméteres, izmos testét
és lefegyverző mosolyát is.
A fiúk olyan bonyolultak.
És a Dawsonhoz hasonló fiúk? Ó, annyival bonyolultabbak! A
legtöbbjükben egy szikrányi sincs abból a kisugárzásból, ami
Dawsont körülvette. Nem csoda, hogy Bethanynek is
megtetszett, és már tervezgette, hogy azt mondja az anyjának:
egy művészeti foglalkozás miatt marad bent az iskolában.
Könnyen hihető hazugság volt, mert Nevadában hetente
többször is részt vett efféle órarenden kívüli tevékenységen. A
tény, hogy máris hajlandó lenne hazudni érte, csak még jobban
megerősítette benne a tudatot, hogy túlságosan is kedveli. Pedig
csak néhányszor beszéltek egymással. Bethany egyelőre nem
tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz.
Nem számított rá, hogy Dawson ilyen hamar elfoglalja a
központi helyet a gondolataiban. És főleg nem volt felkészülve
arra a fura ürességre, ami meglepte, látva, hogy Dawson elfordul
a folyosón, hogy beérjen a fizikaórájára. Jó ég, hiszen máris
hiányolja!
Egészen biztosan nem lesett hátra a válla felett, amikor ebéd
előtt megállt a szekrényénél, hogy látja-e valahol. Nem. Kicsit
sem. Nem vált a megszállottjává egy srácnak, akit csak most
ismert meg. És határozottan nem hasonlította a zöld minden
szeme elé kerülő árnyalatát ahhoz a csiszolt smaragdként
ragyogó szempárhoz.
Idegesen és izgatottan várta ki a többi órája végét. Úgy érezte
magát, mint a gumiszalagokból összecsavarodott golyó, amivel
Simon Cutters egész kémiaórán játszott. Amikor nagyjából
Ötvenedszerre dobta fel és kapta el, Beth szerette volna kikapni a
kezéből, és kihajítani a tanterem bepárásodott ablakán.
Tornaórán végig Dawsont leste, aki egy másik
pingpongasztalnál játszott Carissa ellen a csendes lánynak volt a
legvagányabb szarukeretes szemüvege, amit Bethany valaha
látott. De a pillantása folyton visszavándorolt Dawsonra.
A fenébe! Ha ő viseli, még a sima fehér póló is imádnivaló.
Valahányszor Dawson meglendítette az ütőjét, a póló
megfeszült domborodó izmain. Futni jár? Gyúrni? A tizenéves
srácok teste általában nem ennyire kidolgozott.
Dawson ismét lecsapta a labdát Carissa elé. A lány elhibázta,
és az alatt a röpke idő alatt, amíg érte futott, Dawson Bethanyra
pillantott, és elmosolyodott,
Bethany szíve melléütött. Rossz, Jaj, de rossz!
Egy sárga műanyag labda zúgott el az arca előtt, majdnem
meg is érintette, Kimmy, a párja csípőre tette a kezét,
– Nem is figyelsz ide!
Bethany összerezzent, mert valóban nem figyelt.
– Bocs! motyogta, megfordult, és keresni kezdte azt az
átkozott labdát. Egészen a lelátókig gurult. Megyek érte.
Kimmy sóhajtott, és a szeme elé emelte szépen manikűrözött
körmeit.
– Jó lesz, mert én nem terveztem.
Bethany nem foglalkozott vele, inkább elsietett a labdáért. Ez
a bámulás már kezdett kontrollálhatatlanná válni, és a
megérzése azt súgta, csak rosszabbodni fog. Még most is
küzdenie kellett az őrült ingerrel, hogy hátralessen, és lássa,
figyeli-e őt Dawson. Úgy érezte, igen.
Ne csináld! A nyakizmai begörcsöltek. Semmiképpen.
Az ujjai megrándultak az ütőn. Lehajolt a labdáért, és…
Egy aranybarna kéz kapta fel az orra előtt. Beth riadtan
hátralépett, és felnézett… és még feljebb. Honnan a fenéből jelent
meg ő?
A szőke volt az a folyosóról, tegnapról a modell szépségű
srác, akinek hullámos szőke haja folyton kristálykék szemébe
hullott. Beth emlékei szerint legalább négy asztallal odébb
játszott, és az asztalokat legalább öt lépés választotta el
egymástól. Még csak azt se látta, amikor megmozdult, márpedig
egy efféle járkáló szobor feltűnik az embernek.
Vagy talán csak betegesen tele van a feje Dawsonnal.
– Izé, köszönöm, hogy fel… Amikor összeakadt a tekintetük,
Bethany szava elakadt. A fiú szeméből áradó hideg
megdermesztette. A srác semmit sem tett, hogy leplezze az
utálatát. Bethany érezte, mint a felé fújó szelet, vagy mint a
bőrén mászó pókokat.
– Hogy hívnak? – rivallt rá a fiú.
Bethany pislogott. A hang illett a szempárhoz – hideg volt és
kemény, telve felsőbbrendű utálattal. A régi iskolájában
nemegyszer volt része effélében, különösen, miután szakítottak a
népszerű Dániellel.
A fiú gonoszán rámosolygott.
– Van neved, ugye? Vagy nem értesz angolul?
Bethany érezte, hogy a vére az arcába szökik; biztosra vette,
hogy orcái cseresznyepirosra színeződtek. Kinyitotta a száját, de
hang nem jött ki rajta. A konfrontációt nem neki találták ki,
márpedig ez az volt. Igaz, hogy az anyjával gond nélkül
szembeszállt, de másokkal? Most is csak tátogott, mint aki néma.
A fiú közelebb lépett. Bethany tudta, hogy őrültség, mégis
megesküdött volna, hogy forróság árad belőle, mint valami
elektromos fűtőtestből, Beth homlokán kiütött a verejték,
– Azt kérdeztem, mi a neved? tudakolta ismét a fiú.
– A neve nem tartozik rád felelt váratlanul egy lágy, mély
hang.
Dawson állt meg Bethany mellett, és a másik fiúra meredt.
– Add neki vissza a labdát, Andrew! – mondta oldalra hajtva
a fejét.
A teremben a plafonig szökött a feszültség. Többen nyíltan
bámulni kezdtek.
Andrew ajka félmosolyra húzódott.
– Esetleg te nem értesz angolul? – kérdezte Dawson.
Mosolygott, de az izmai megfeszültek, mintha csak egy pillanat
választaná el attól, hogy erővel szerezze vissza a labdát a
másiktól.
Mindez egy pingponglabda miatt? Teljesen bizarr.
Bethany megköszörülte a torkát, és kinyújtotta a kezét.
– A nevem Bethany. És most légy szíves, add vissza a
labdámat!
– Nem is volt olyan nagy ügy, igaz? – Andrew továbbra is
farkasszemet nézett Dawsonnal. – Nemsokára beszélnünk kell.
" Vagy nem – vágta rá Dawson.
Andrew felvonta a szemöldökét, de beleejtette a labdát Beth
kinyújtott tenyerébe, sarkon fordult, és visszaindult a saját
asztala felé.
– Nahát! – motyogta Bethany; fogalma sem volt, mire vélje
ezt az egészet.
Dawson megköszörülte a torkát.
– Egy kicsit… ó, szóval Andrew a legmagasabb szintű
seggfej. Ne is foglalkozz vele!
Bethany bólintott, és a kezére nézett – aztán levegőért kapott.
Szent ég…
A pingponglabda alaktalanná olvadt.

ÖTÖDIK FEJEZET

BETHANY, MIVEL TELJESEN KIAKADT Adam ellenségessége meg a

megmikrózott labda miatt, gondosan, lassan mosakodott és
készült össze tornaóra után. Valami lezajlott a két fiú között,
mintha filmbe illő gyilkos pillantások útján kommunikáltak
volna. Emlékeztette a reggeli esetre, amikor Dawson az
ikertestvérével csinálta ugyanezt. Mintha azok a gyilkos
pillantások egészen mások lennének.
Kivette a gumit a hajából, kirázta, majd kifésülte a tincseket,
végül a felszerelése közé dobta a kefét, és megfordult.
Ijedtében halkan felkiáltott: Kimmy állt mögötte, vékony
karját összefonta a mellkasán, és az ajkán annyi szájfény
ragyogott, mintha olajat nyalogatott volna.
– Istenem, megijesztettél! Bethany felvette a táskáját, a
vállára vetette, és várta Kimmy válaszát. Bármit. Aztán még egy
kicsit várt, de semmi nem jött. Hát, jó. Szerettél volna valamit?
Mert el fogok késni.
– Elkésni? Honnan? kérdezte Kimmy.
Bethany rámeredt. Mintha beszámolóval tartozna Barbie-
nak, mikor és hová megy. Na, nem,
Ellépett mellette.
– Később találkozunk.
– Várj! Kimmy ismét elé lépett, ezzel elzárva az utat mindkét
ajtó felé. Igaz, hogy Dawson randira hívott? Nem is várt
válaszra. Mert hallottam, hogy korábban, az osztályban
megkérdezte, és Kelly, a barátnőm is azt mondta, hogy mára is
elhívott valahová.
Ha egyszer hallotta az osztályban, minek kérdezi?
– Figyelj! Hadd adjak egy tanácsot! mosolygott Kimmy,
mintha egy jó barátjának mondaná, de nem tudta eljátszani a
kedves lányt. Tökéletesen hamis maradt. – Dawson nagyban
játszik. Megvolt neki az egész iskola, meg a ráadás. A bátyjának
is. Amellett szeretik szívatni az emberekét. Megjátsszák, hogy az
egyik a másik, ha érted, mire gondolok.
Bethanyre rátört a csalódottság. A Dániellel való
kapcsolatának emlékei bukkantak fel a fejében. Felszakadtak a
régi sebek.
 – Miért mondod ezt el nekem? – bökte ki.
Kimmy úgy nézett rá, mintha nem tudná eldönteni, hogy
lehet valaki ennyire ostoba.
– Te vagy az új lány. Mit gondolsz, mi másért érdeklődik
ennyire irántad? Végignézett Bethany farmerján és pulóverén,
mintha igazán nem értené. – Csak próbálom véghezvinni a napi
jócselekedetemet, és figyelmeztetni téged. Az a srác, nos, sok
helyen megfordult már.
Azzal Kimmy is megfordult, és elsietett.
– Mi a fene? mondta ki Bethany; a hangja visszhangzott az
üres öltözőben. Ebben az iskolában mindenki ennyire
barátságos? Jesszasz!
Mélyet lélegzett, és kilépett Kimmy után. Azt mondogatta
magának, hogy nem kell túl komolyan venni, amit hallott. Lehet
mögötte féltékenység is, vagy sima csajos gonoszság.
Vagy akár igaz is lehet, suttogta egy gonosz, undok hang a
fejében. Miért is lepődne meg, ha kiderül: tényleg az? Nem
tenné. Az ikrek megtestesítették a szexi fogalmát. Ostobaság
lenne azt gondolni, hogy Dawson mögött nem áll tömérdek
exbarátnő.
A szükségesnél jóval nagyobb erővel lökte ki az ajtót. Azon
töprengett, lemondja-e a randit. Igazán semmi szüksége nem
volt arra, hogy egy újabb vonás legyen csak a puskatuson,
akármilyen szép is a fegyver. És a tény, hogy a gondolat
felbosszantotta, mindent elmondott.
Máris beleesett.
Dawson pedig a folyosón várt rá, egy serlegtárlónak dőlve, a
farmere zsebébe dugott kézzel. Biztosan letusolt, mert sötét haja
tincsekbe csavarodott a homlokán, és a V kivágású felső a vállára
tapadt.
 Bethany szíve összevissza kezdett ugrálni; megtorpant, és
megmarkolta a táskája szíját.
– Szia!
Dawson nem mosolygott, nem nevetett, csak áthatón nézte.
– Szerettem volna bocsánatot kérni a barátom nevében.
Az a seggfej a barátja?
– Nem a te hibád, de talán…
– De, egy kicsit az enyém is Dawson ellökte magát a tárlótól,
és a hajába túrt. Tudom, hogy nem hangzik túl értelmesen, de
egyszerűen sajnálom, hogy ilyen tuskó volt veled. És remélem,
hogy nem gondoltad meg magad az ebédterveinket illetően.
Mármint, ha mégis, nem hibáztatlak érte.
Bethany igazán összezavarodott. Igen, meggondolta magát,
de nem Andrew miatt. És őszintén nem értette, miért vette
magára
Dawson a barátja viselkedését – de az őszinteség a hangjában
és a tekintetében megérintette. Spíler vagy sem, kényelmetlenül
érezte magát, amikor semmi oka nem volt rá.
Dawson lassan bólintott, mintha Bethany hallgatása egyfajta
válasz lett volna.
– Hát, jó. Gondolom, akkor, erről van szó.
Beth kinyitotta a száját, de néma maradt. Miért jár mindig
így a nyugat-virginiai srácokkal?
Állt Dawson előtt, és bámult rá. Szerette volna megmondani
neki, hogy minden rendben, hogy a józanész szava ellenére is
szeretne elmenni vele ebédelni, Találkozgatni, barátságot kötni…
talán tovább is lépni.
Azonban hallgatott,
Dawson halványan elmosolyodott, és előrelépett.
– Van egy papírod meg tollad?
 – Persze. Bethany beletúrt a táskájába, és átadta őket.
Dawson mindjárt fel is írt rá .valamit.
– Dawson, én…
– Semmi baj. Itt van. Visszaadta a tollat és a papírt. Ez a
számom. Bármikor hívhatsz, ha akarsz. És még egyszer
sajnálom.
Bethany meglepetten nézett a jegyzetlapra. Dawson kézírása
ugyanolyan kecses és elegáns volt, mint a mozdulatai.
Mire felpillantott, a fiú nem volt sehol.
Dawson dühöngött. Szeretett volna autóstól berontani a
seggfej házába; csak az tartotta vissza attól, hogy gyártson neki
egy új bejárati ajtót, hogy szerette a Jettát. No meg az, hogy
Adam, a kedves iker, ahogy emlegetni szokta, eléggé jó fej volt.
Ahogy Ash is, ha éppen nem járt Daemonnel.
Andrew csak azért kötött bele Bethanybe, mert látta, hogy
Dawson őt figyelte tornaórán és persze, mert egy tulok, akinek
mindenbe bele kell ütnie az orrát. A kolónián kívül élő luxenek
közül Andrew volt az, akihez jobban illett volna, ha a saját
fajtájával élhet együtt.
Félúton volt hazafelé, amikor felcsipogott a telefonja.
Remélte, hogy Bethany az, ugyanakkor idétlennek érezte magát,
amiért reménykedik; hátradőlt, és előhúzta nadrágzsebéből a
vékony iPhone-t. Természetesen a kedves bátyja üzent, röviden
és lényegre törően.
Gyere haza! Most!
Dawson lelkének egy része szerette volna közölni, hogy
csesszék meg, és elhajtani bárhová, csak nem haza de előbb-
utóbb úgyis muszáj lett volna visszamennie. Mindazonáltal
szinte gyalogostempóra lassított, hadd bosszankodjanak a
mögötte felsorakozó kamionok, a lökhárítóikra ragasztott
matricáikkal, miszerint, Az igazi nők a Fordot szeretik és A kamion a
legjobb.
A házukhoz vezető kanyargós út üres volt és néma, mint
minden ház is azon az úton – a felhajtón azonban több kocsi állt.
Nagyszerű. Dawson kiszállt, és becsapta a kocsiajtót.
Odabent egy csapatra való luxén várt rá. A testvérei, Adam,
Andrew és Ash mellett még Matthew, nem hivatalos gyámjuk is.
Dawson nekidőlt az ajtónak, és karba tette a kezét.
– Kihallgatás van? Alig várom, hogy a fejemre olvassátok a
vádakat.
Daemon szeme fehér fénnyel villant.
– Mondd, hogy nem igaz!
– Ha tudnám, miről beszélsz.
Andrew, aki Ash mellett a kanapén helyezte kényelembe
magát, felvonta a szemöldökét.
– Majdnem ragyogni kezdtél, engem meg kis híján lepofoztál
a tornateremben egy lány miatt. Egy emberlány miatt.
Dawson undokul rávigyorgott.
– Andrew, mindennap szeretnélek lepofozni. A mai sem
kivétel.
– Kac-kac, te szar… Andrew beintett, de Daemon
közbevágott.
– Elég! csattant fel, és olyan gyorsan fordult szembe
Andrewval, hogy annak a szeme előtt lepereghetett az élete. Ne
is gondolj rá, hogy kigúnyold a testvéremet!
Andrew felemelte a kezét.
– Jól van, haver, jól van. Csak azt mondom, hogy az öcsikéd
ma egy embercsaj kedvéért akarta eljátszani Chuck Norrist
velem szemben.
Dawson voltaképpen nem is bánta volna, ha így történik.
 – Emlékeztesselek rá, hogy te pedig megolvasztottál egy
pingponglabdát a puszta kezeddel?
Matthew lépett előre, a józanész képviseletében.
– Ez igaz, Andrew?
A szőke fiú a mennyezetre nézett.
– Csak egy pingponglabda volt!
– Na, várjunk csak! – Matthew homloka ráncba szaladt. Ez az
egész ügy egy pingponglabdáról szól?
– Nem! vágta rá Andrew.
– Igen! felelte ugyanakkor Dawson.
– Máris megfájdult a fejem sóhajtott Adam.
Dawson hasonlóképpen érzett, az ő migrénjének azonban
neve is volt. Rámeredt Andrew-ra.
– Ez nem szol semmiről. Nem is értem, miért kell mindenkit
összetrombitálni, mint A bolygó kapitányában).
Daemon szintén karba tette a kezét.
– Bethanyről van szó?
– Igen! kiáltott fel Andrew.
– Ki az a Bethany? tudakolta Ash megjátszott unottsággal,
mégis éles hangon. Egyértelműen aggódott, nehogy versengenie
kelljen valakivel Daemon kegyeiért.
– Csák egy lány.,.
– Egy lány? Erre már Dee is felnézett a képes újságból. Miféle
lány? Kedves? Ismerem?
Ó, mindenért, ami szent! Dawson felnyögött.
– Egy lány az iskolából. És nem értem, minek ez a felhajtás.
Csak beszéltünk pár szót.
– Akkor nem ismerem? szontyolodott el Dee.
– Nem! Dawson kezdett kifogyni a türelemből. Szerintem
nincs vele közös órád.
 – De ember? Dee körülpillantott, és felvonta a szemöldökét. –
Figyi, én megértem Dawsont. Miért olyan nagy ügy ez? Nem
arról van szó, hogy nekünk nem szabad… Hirtelen
paradicsomszínűre pirult az arca. Vagyis én sem értem fejezte
be.
– Igaz, hogy nincsen olyan szabály, ami tiltaná, hogy…
kapcsolataink legyenek, de nem is bölcs dolog. Matthew épp
olyan arcot vágott, mint amikor megpróbálta elmagyarázni
nekik, hogyan működik a szex, jó pár éve. Mindannyiuk
számára nagyon kínos jelenet volt. A védelmiseknek nem tetszik,
amellett értelme sincs sok.
– Az emberre nézve pedig túl veszélyes. Daemon leeresztette
a kezét, és leült Dee foteljának karfájára. – Ha a Védelmi
Minisztérium gyanút fogna, hogy megszellőztettük az
idegenségünket, az embertől elbúcsúzhatsz. Nem is beszélve
arról, hogy nyomot hagyhatsz rajta.
Dawson grimaszolt.
– Persze, mert másra sem vágyom, mint hogy minden
embert, akivel megismerkedem, diszkógömbbé változtassak,
csak a buli kedvéért.
Daemon nem is válaszolt, de ahogy ránézett, az egyértelmű
figyelmeztetés volt. Dawson sóhajtott.
– Különben sem nagy ügy.
– Megfenyegetted miatta Andrew-t? Matthew úgy tette fel a
kérdést, mint aki komolyan reméli, hogy a válasz tagadó lesz.
Nos, akkor jobb hallgatni, mert Matthew-nak nem fog tetszeni a
felelet.
– Dawson…?
– Lehet.
Andrew hűvösen nézett rá.
 – Én erre igent mondanék.
Egek, de szerette volna tényleg lepofozni Andrew-t!
– Mit mondtál? – kérdezte Daemon. Dee érdeklődve leste
őket.
– Hát, jó mordult fel Dawson. Azt mondtam, hogy ha még
egyszer Bethanyhoz szól, a szájába tömöm egy bizonyos
testrészét.
Daemon hosszan és rondán káromkodott, meglehetősen
kreatívan: még Matthew is lenyűgözve hallgatta. Amikor
befejezte, hozzátette:
– Megfenyegettél egy luxent egy emberlány miatt?
Dawson csak vállat vont, mire végighallgathatott egy újabb
szentségelési rohamot.
– Tegyük még hozzá azt is, ahogy bámultad, és meg is van a
baj!
I
– Miért? Hogy bámulta? szólt közbe Dee nevetséges
ártatlansággal. A fiúk felnyögtek. Most mi van? csattant fel Dee.
– Ügy, mintha… Kínos szünet következett, mintha Daemon
nem is tudná, hogyan fogalmazza meg. Mintha ő még sosem
bámult volna így meg egy lányt azelőtt. És még nem is tette.
Mintha az éhhalál szélén állna, amikor a legfinomabb steaket
teszik elé.
Dawson szemöldöke az égbe szökött. Valóban így nézett
Bethre? Mint a steakre?
– Te bezzeg sosem nézel rám így! duzzogott Ash.
Daemon válaszul csak rámeredt de valóban nem úgy.
– Tök mindegy – bökte ki Dawson. Azt leszámítva, hogy
mostantól akárhányszor meglátom, a steak fog eszembe jutni,
nincs köztünk semmi. Kedvelem. Jó fej. Ezzel mi a baj? Semmi
okotok az aggodalomra.
Daemon értetlenül nézett Andrew-ra.
– Te mit mondtál neki?
Andrew nem válaszolt.
– Csak kérdezgette a nevét, mint valami Terminátor sóhajtott
Dawson; már nagyon elege volt ebből a beszélgetésből.
– Hát, nekem úgy tűnik, csak a szokásos embergyűlölet
nézett Adam az ikertestvérére. Ok nélkül húztál fel mindenkit…
mint mindig. Nem nagy ügy.
Nekik valóban, na de neki? Dawson szerette volna, ha neki
se volna az. Meggörnyedve indult a lépcső felé kiszállt a
beszélgetésből. Akármi is volt közte és Bethany között,
elkaszálták, mielőtt elkezdődhetett volna.
Hátranézett a válla felett, igyekezett nem törődni a szívét
nyomó mázsás sziklákkal.
– Különben sincs semmi ok az aggodalomra. Andrew-nak
hála, hallani sem akar rólam.
Andrew büszkén húzta ki magát.
– Szóval tényleg semmi gáz.

HATODIK FEJEZET

BETHANY A DAWSON TELEFONSZÁMÁT ŐRZŐ, gyűrött papírt

bámulta. Tíz óra elmúlt, késő volt, és főleg késő rátelefonálni,
mert lehet, hogy a szülei hasonlítanak az övéire. Sőt, egyáltalán
nem kellene felhívnia, főleg, ha igaz az, amit Kimmy mondott.
De mióta hisz ő egy vadidegen szavának?
Amióta hallgatnia kellett volna a lányra, aki figyelmeztette,
hogy Dániel megcsalja, azóta. Bethany nem hallgatott rá. Végül a
könyvtárban, éppen a könyvtárban talált rá Dánielre, egy másik
lánnyal –a keze olyan helyen járt, ahol semmi keresnivalója nem
lett volna, és a nyelvével mintha mandula műtétet akart volna
végrehajtani a másik lányon.
Az öregdiák-bál előtti pénteken.
A seggfej.
Tízezredszerre is a papírra sandított, aztán a telefonjára.
Megtegye? Képes rá? Akarja? Pillantása a festőállványra
vándorolt.
Még a sötétben is látta, hogy Dawson visszanéz rá. Erős
állának íve, széles járomcsontja, orra vonala, enyhén félrehúzott
ajka, mind remekül sikerült. De a szeme pocsék lett.
Akármeddig keverte a színeket, azt a zöld árnyalatot nem bírta
eltalálni.
Visszanézett a papírra.
Úgy döntött, beírja a számot a telefonjába, azzal kész.
Csakhogy az ujja önállósította magát, és megnyomta a zöld
gombot,
Verdeső szívvel hallgatta a bugásokat, egyet, kettőt.
– Halló? – szólalt meg a vonalban egy mély hang.
A fenébe! Hiszen ő nem is akarta felhívni. Mármint igazából
nem. Nem felel azért, amit az ujja csinált. Ráadásul ismét meg is
némult.
A másik oldalon becsukódott egy ajtó.
– Bethany?
A lány pislogott.
– Honnan… honnan tudtad, hogy én vagyok az? Nem adtam
meg a számomat.
Dawson megkönnyebbült nevetésétől ő is elmosolyodott.
 – Nem adom meg túl sokaknak csak úgy a számomat.
Egyedül te lehettél az, aki ismeretlen számról hív.
Bethany meglepetésében felült az ágyon; a lába beleakadt a
takaróba.
– Nem?
– Mit nem?
– Nem adod meg a számod sokaknak. – Nahát, ez aztán
kiváló kezdés egy beszélgetéshez. Hűha!
– O, nem, nem szoktam. Agyrugók nyikorogtak. Bethany
lelki szemei előtt megjelent az ágyon heverő Dawson, és az egész
teste bizseregni kezdett. Nagyon muszáj lett volna letennie a
telefont, de a fiú folytatta. Ami azt illeti, nem is emlékszem,
mikor adtam meg utoljára lánynak.
Bethany szeretett volna hinni neki, de azért nem volt teljesen
ostoba.
– Izé, most őszinte leszek veled.
– Jó. Én is azt szeretném.
Bethany lehunyta a szemét.
– Nehezen hiszem el, hogy nem adod meg a számodat
lányoknak.
– Pedig úgy van. Még több nyikorgás, mintha most
helyezkedne el. Persze ez nem jelenti azt, hogy tőlük nem
kaptam meg az övékét.
Beth szemébe forró tűként szúrt a rossz érzés. Az nem lehet,
hogy féltékeny!
– Van különbség?
– Hogyne vágta rá Dawson. Ha megadom valakinek a
számomat, az azt jelenti, hogy akkor hív, amikor akar. A legtöbb
esetben semmi szükségem erre. Ha én kapom meg az ő számát,
az egész más, ha érted, mit akarok mondani.
 Bethany egy pillanatig hallgatott. Igen, értette. Dawson csak
azoknak adta meg a számát, akiknek a hívását várta is. Nem csak
úgy akárkinek. És valamiképpen ő is ebben a kivételezett
csoportban kötött ki,
– Ó, igen. Izé, köszönöm!
Dawson megint nevetett.
– Egyébként nagyon örülök, hogy felhívtál. Nem
számítottam rá.
Hát, ő sem.
– Azt hittem, azok után, ami Andrew-val történt…
– A barátod furcsaságának ehhez semmi köze. – Bethany ágy
döntött, őszinte lesz, és vett egy mély lélegzetet. Tulajdonképpen
még mindig szerettem volna veled elmenni kajálni suli után.
Mert teljesen hülye vagyok És kicsit csalódtam, amikor csak úgy
elmentél. Mert rettenetesen hülye vagyok Szóval, csak ennyit akartam
mondani.
Elnyúlt a csend a vonalban. Bethany máris megbánta, hogy
kinyitotta azt a nagy száját.
– Oké. Szóval lehet, hogy félreértettem…
– Nem, nem! – vágott a szavába Dawson. – Csak
meglepődtem. Azt gondoltam… mindegy. A vasárnap még áll?
– Igen lehelte Bethany a mikrofonba, mintha most rohant
volna fel a lépcsőn… vagy mintha szextelefonosként dolgozna.
Milyen kínos.
– És mit szólnál a holnaphoz?
Beth felnevetett.
– Te… te tényleg nem bírod ki vasárnapig?
– A pokolba, nem! Nehéz megismerni valakit, ha csak
néhány percet beszélgethettek két óra között. Elhallgatott. És én
igazán szeretnélek megismerni tette hozzá olyan mély hangon,
hogy Bethany beleborzongott.
Hátrahanyatlott a pehelypárnáira. Döntenie kell. Higgyen
Kimmynek és a saját régi félelmeinek, vagy hagyja, hadd vigye a
szél, amerre akarja.
A mennyezetre nézett, igyekezett visszafogni az ajkára kúszó
hatalmas, idétlen vigyort.
– Azt most is elkezdhetjük, nem?
Újabb mély hangú nevetés, ami mintha a bőrét simogatta
volna.
– Tetszik ez a csapásirány.
Bethany egyetértett.
Daemon a családja házát körülvevő erdőben őrjáratozott. A
magas hegyek felől kegyetlen szél söpört végig a tájon. A fenébe
is, hideg volt! annyira hideg, hogy azt kívánta, bárcsak most az
egyszer hozott volna magával egy kabátot.
A farmerja zsebébe dugta a kezét, és elnézett a befagyott tó
felett. Már többször járt itt, mint hogy Össze tudta volna
számolni.
A jégen visszacsillanó ezüst holdfény egy alaposan
kifényesített pengére emlékeztette.
Minthogy őrjáratra indult, nagyon nem kellett volna ott
ácsorognia, és az öccse szerelmi életén gondolkodnia, mint egy
bosszantó, pletykás csajnak. A közelben egy újabb árum
tartózkodott. Látni nem látott egyet sem, mióta az utolsót
leszedte Dawsonról, és megszabadult tőle, de azért érezte a
csontjaiban. Az emberi csontjaiban. Mindegy is.
De ahelyett, hogy a terepet fésülné át, ahogy illik, itt
aggodalmaskodik. .. miközben az öccse a jó meleg szobájában
pihenget. És fogalma sincs, hogy Daemon tudja, mit csinál.
Telefonon beszél az emberlánnyal. Bethanyvel.
 Beszélni egy lánnyal még nem jelentett automatikus vörös
riasztást. De ha hozzávette azt is, hogyan bámult rá az iskolában,
hogyan utasította őt, hogy fogja vissza magát, és hogyan
fenyegette meg Andrew-t? Igen, ez már baj volt.
Nem is kicsi.
Kihúzta a kezét a zsebéből, és beletúrt szélfútta hajába. Az
öccse mindig is azt csinálta, amit akart. Nem mintha nem
törődött volna mások véleményével, egyszerűen ennyire erős
volt. Ha közülük bárki kész lett volna megkockáztatni, hogy az
Öregek kirakják a közösségből, hogy aztán az egész életét
számkivetettként élje le, az Dawson volt.
Daemon megfordulj várt, felrobban-e a feje, vagy valami.
Mivel muszáj volt csinálnia valamit, levetette emberi alakját.
Valódi formájában csak fény volt, a szélnél is sebesebben suhant.
Átröppent a tó felett, a kvarcsziklák felé. Ha odaér, majd
lejjebb kell csavarnia a fényét, de akkor is az a legjobb hely az
árnyékok mozgásának kifürkészésére.
Amíg odaért, számba vette a lehetőségeit.
Bezárhatná Dawsont a szobájába, hogy ne tudjon iskolába
menni, így tartva távol őt Bethanytől.
Halálra rémíthetné a lányt, hogy önszántából maradjon távol
Dawsonról.
Eldobhatna minden telefont, és kiszúrhatná Dawson autóján
a gumikat.
Na, igen, ezek nem voltak igazán jó tervek. Legelőször is,
nem kedvelte a bezártságot. Az évek, amiket Új-Mexikóban
töltöttek a védelmisek őrizetében, mindannyiuk számára
elégnek bizonyultak. Aztán meg, bár akkorának mutatta magát,
mint a Grand Canyon, nem szívesen fenyegetett meg lányokat.
Végül pedig, Dawson épp most kapta meg a telefonját, miután
Dee véletlenül megsütötte az előzőt, ha pedig a Jettájával
történne valami, még el is sírná magát.
Talán nem is kell tenni semmit. Talán túlreagálták. Dawson
nem most először találkozott emberlányokkal. A fenébe, még ő,
Daemon is kipróbálta néhányszor – néha bármi jó volt, ami nem
Ash,
Istennek hála, nem úgy tűnt, hogy Dawson beleszeretett a
lányba.
Ettől némileg jobban érezte magát. Villámként süvített fel a
hegyoldalon. Csak egy fellángolás, hamar vége lesz. Még csak
alig pár napja ismeri a lányt. Nem késtek el semmivel.
Vagy igen?
A telefon belecsipogott a fülébe. Bethany elhúzta a fülétől, és
homlokráncolva nézett rá.
– Várj! Mindjárt lemerülök. Ne mozdulj!
Halk nevetés.
– Nem terveztem.
Bethany kinyújtózott, és bedugta a kábelt a konnektorba,
aztán újra elheveredett a párnán.
– Itt vagyok. Szóval eszerint Coloradóban éltetek, Új-
Mexikóban és Dél-Dakotában?
– Aha. És New Yorkban.
– Hűha! A szüleitek igazán sokat utazhatnak a munkájuk
miatt.
Csend.
– Igen, mondhatjuk – felelte Dawson.
Bethany zavartan tépkedte a takaró szélét. Ez nem volt igazi
válasz. Dawson rendszeresen kitért, ha a kérdések túlságosan
személyessé váltak.
– Rendben. Szóval, hol születtél?
 Megint ágynyikorgás előzte meg a választ.
– A családom egy kicsiny görög szigetről származik. Azt se
tudom, van-e külön heve.
– Nahát! Bethany mosolyogva az oldalára fordult. Hát, ez
megmagyarázza.
– Mármint mit? – kérdezett vissza Dawson kíváncsian.
– Azt, hogy nem tűntök igazinak felelte Bethany, de Dawson
kinevette, mire elpirult. Úgy értem, idegenek a vonásaitok.
Mintha máshonnan érkeztetek volna.
Újabb nevetés.
– Igen, máshonnan érkeztünk.
– Azért szép hely lehet. Görögország? Mindig is szerettem
volna eljutni oda.
– Nem sokra emlékszem belőle, de nagyon szeretnék
visszamenni. De ennyi elég volt belőlem. Korábban, a
rajzteremben láttam a vázlatodat.
– A virágokat a vázában? – Bethany ujjai a töltőkábellel
játszadoztak.
– Aha. Ember, fantasztikusan tehetséges vagy! Éppen úgy
nézett ki, mint a minta, amit Mrs. Pan a táblára rakott. Az enyém
meg úgy, mint egy elefántormányba tűzött gaz.
– Annyira nem volt rossz kuncogott Bethany.
– Ez aranyos volt, de tudom, hogy hazudsz. Sokat rajzolsz?
– Nem. – Beth tekintete a sarokban várakozó állványra
vándorolt. Inkább festek.
– Nahát, ez izgalmas! Igazi tehetség. Majd egyszer szeretném
megnézni a festményeidet.
Bethany ezer halállal halt volna, mielőtt megmutatja neki a
legutóbbit.
– Ó, nem vagyok én olyan jó.
 – Persze, persze – felelte Dawson.
– Honnan veszed? Virágokból nem lehet megítélni,
– O, csak úgy tudom. Ha érdekel, én meg ebben vagyok
tehetséges. Csak úgy tudok dolgokat.
Bethany a szemét forgatta, de mosolygott.
– Micsoda egyedi tehetség!
– Tudom. Még saját magamat is ámulatba ejtem.
Csendes sóhaj a vonalban.
– Lefogadom, hogy te semmitől sem félsz. Igazam van?
– Nem. Azért van, ami megrémít.
– Micsoda?
– A Muppet Show bábjai.
– Micsoda? – nevetett fel Bethany. A bábok?
– Igen. Iszonyatosak. Te pedig kinevetsz.
– Sajnálom felelte Beth még mindig mosolyogva. Igazad van.
A bábok rémisztőek tudnak lenni. Lehunyta a szemét, elnyomott
egy ásítást. – Lassan le kellene tennünk.
– Tudom – sóhajtott hangosan Dawson.
– Hát, jó. Akkor találkozunk… Bethany az órára nézett, és
felnevetett. Nagyjából öt óra múlva.
– Igen. Várni foglak.
Te jó ég, ez nagyon jól hangzott! Dawson, amint őrá vár.
– Rendben. Jó…
– Várj! vágott közbe Dawson sürgetőn. Nem akarom letenni.
– Én se felelte elakadó lélegzettel Beth.
– Akkor jó. Dawson nevetése átmelegítette. – Mesélj azokról
a dolgokról, amiket a legszívesebben festesz!
Beth mesélt. Addig beszéltek, amíg mindketten el nem
aludtak, a válluk és a fülük közé szorítva a telefont.
 HETEDIK FEJEZET

NEM IS EMLÉKEZETT, mikor állt utoljára ilyen közel ahhoz, hogy

hiperventilálni kezdjen, ami már csak azért is különös lehetett,
mert valójában semmi szüksége nem volt az oxigénre. Lenézett a
telefonjára. Megint.
Bethany üzenetének szövege nem változott az elmúlt
harminc másodpercben a kijelzőre írt szavak szerint alig várja,
hogy két óra legyen, és elinduljanak enni. Dawson tudta, hogy
Beth nem fog megfutamodni, hiszen szerda óta minden este
későig beszéltek telefonon.
De ettől még pont annyira ideges volt, mint a hosszú farkú
macska egy hintaszékekkel teli szobában.
A pillantása a táblára rebbent. Még harminc perc. Menjen
előre és üljön be? Foglalja le a jó helyeket, a pattogó tűz mellett?
Bethanynek tetszene, döntötte el, és így is tett.
Amíg várta, hogy Beth is befusson, játszott egy kör FreeCellt
a telefonján. Veszített. Újrakezdte, de mivel folyton felnézett,
ahányszor megszólalt az ajtó fölé akasztott harangocska, még
kétszer elbukott.
Jóságos ég, mintha még soha nem randizott volna! Ha így
folytatja, villogni kezd, mint az északi fény. Nem kellene.
Amikor újra felhangzott a csengő, és Dawson felnézett,
minden idegvégződése szikrát vetett.
Bethany volt az.
Melegbarna pillantása végigsiklott a helyiség közepére
kirakott kőkupacon, az asztalokon, és végül rátalált a kandalló
melletti bokszban. Dawson szemébe nézett, és rámosolygott,
amitől a fiú teljesen elgyengült… de a jó értelemben.
 Bethany nem nézett se jobbra, se balra, egyenesen odasietett
hozzá. Nem vette észre azt sem, hogy egy főiskolás korú srác
megbámulja. Dawsonnak nagyon nem tetszett az ember nézése;
mintha még sosem látott volna nőt. Dawson nagyon szívesen
bemutatkozott volna neki, mert minden területvédő ösztöne
bekapcsolt. Teljes lelkierejére szüksége volt, hogy fel ne ugorjon,
és bele ne tapossa a nyikhajt az ódon hajópadlóba.
– Szia! köszöntötte Bethany, és lerázta a válláról vastag
kardigánját. Alatta fekete garbót viselt, ami kihangsúlyozta az
alakját. Ugye, nem régóta vársz?
Dawson visszakényszerítette a tekintetét a lány arcára.
– Nem, csak most értem ide mosolygott.
Bethany beült a bokszba, és a füle mögé tűrte a haját.
Dawsonnak nagyon tetszett így kieresztve, ahogy leomlott a
vállára.
Beth körülnézett, és az ajkába harapott.
– Nagyon hangulatos ez a hely. Tetszik. Otthonos.
– Tényleg jó. Jó a kaja is. Dawson megköszörülte a torkát:
szívesen felpofozta volna magát. Örülök, hogy eljöttél.
– Én is nézett rá Bethany.
A pincérnő jelent meg mellettük, és megmentette őket a
kínos csendtől. Megrendelték az üdítőket.
– Gyakran jársz ide? – kérdezte Bethany, miután kettesben
maradtak.
– Nagyjából hetente kétszer jövünk.
– A testvéreiddel?
– Aha. Dee-vel csütörtökönként, de szerdánként hármasban.
Nevetett. Tulajdonképpen szörnyű, mennyit járunk ide.
– A szüleitek nem nagyon főznek?
Ez a kérdés beütött hiszen a szüleik meghaltak, mielőtt
egyáltalán megismerhették volna őket.
– Nem, egyáltalán nem.
Megérkezett a pincérnő az italokkal. Kövön sütött pizzát
rendeltek, extra zöldpaprikával, de kevés szósszal, mellé kenyér
rudacskákat. Bethany a szívószállal vacakolt, összevissza
hajtogatta, hogy a végén már úgy nézett ki, mint egy mini
harmonika.
– Én megesküdnék, hogy az anyámnak mindene a sütés.
Mindennap arra érek haza, hogy kész van a süti, a házi kenyér
vagy valamilyen torta.
Dawson szívében valami különös, mély vágyódás támadt
Milyen érzés lehet,, ha vannak szülei, akikhez; hazamehet? Neki
csak Matthew volt – persze ő sem rossz de még csak nem is élt
velük. Tizenhárom éves koruk óta nem, amikor már elég
érettnek tekintették őket, hogy egyedül is boldoguljanak.
Matthew valószínűleg véglegesen befogadta volna őket,
Daemonnek azonban mozgástérre volt szüksége.
– Az… biztosan jó dolog bökte ki.
– Tényleg. Bethany az ujjai között pödörgette a szívószálat,
amitől a jégkockák összekoccantak a poharában. Most többet is
főz, mert apu a hét nagy részében távol van, helyette viszont itt a
testvére. A kajába fojtja a bánatát.
Dawson emlékezett, mit mesélt Beth a nagybátyjáról, és
együtt érzett vele. A luxenek nem betegedtek meg. Soha.
– Hogy van?
– Jobban. Azt hiszem, mindössze… rosszabbul néz ki, mint
ahogy érzi magát. Halványan elmosolyodott, és a jégkockák
táncát nézte. Pocsék érzés, hogy nem tudom, mit mondhatnék
neki. Úgy értem, alig ismerem, ő pedig éppen átmegy egy
ilyen… nagy súlyú dolgon. Akármi jön ki a számon, bénaságnak
tűnik.
– Biztosra veszem, hogy már a jelenléted is sokat számít neki.
– Gondolod? Bethany hangjában remény csendült.
– Persze.
Dawson bátorítón átnyúlt az asztal felett, és Beth kezére tette
a tenyerét.
Szikra csapott át közöttük; Bethany száján riadt hangocska
szaladt ki. Felpillantott, a másik kezével meglökte a poharát, ami
felé billent; a tartalma kiloccsanni készült.
Dawson eleresztette a kezét, és elkapta a poharat; épp csak
egy kicsi löttyent ki belőle.
– Óvatosan! mormolta.
Bethany tátott szájjal nézett rá.
– Mi az?
– Csak… A lány pislantott. Csak nem is láttam, hogy
megmozdulsz. Az egyik pillanatban a kezemet fogtad, a
másikban a poharamat.
Ó, a fenébe! Dawson néha egyszerűen előbb cselekedett,
mint gondolkodott volna. Egy ember aligha tudta volna
visszatartani az italt a halálugrástól. Vigyort erőltetett az ajkára,
és megpróbálta elütni a dolgot.
– Pokoli gyorsak a reflexeim.
– Azt észrevettem. – Bethany egy szalvétával törölgette az
asztalt.
– Sportolnod kellene, vagy valamit.
Haha, persze. Hát, erre nem fog sor kerülni. Még akkor is
legyalulná az embereket, ha visszafogná magát. Szerencsére
azonban úgy tűnt, Bethany elhitte a válaszát, és a beszélgetés
visszatért a szokásos könnyed mederbe, amiben órákon át
szoktak telefonon társalogni.
 Megérkezett a pizza is, és mindketten nekiestek; Dawson
nevetve nézte, hogy Beth megmártja a kenyér rudacskáját a
szószban, ahogy Dee is szokta.
És mintha csak a gondolatot érezte volna meg megszólalt a
harangjáték, és Dawson megérezte az ismerős jelenlétet. A terem
első részébe nézett, és majdnem kiesett a bokszból, amikor a
gyanúja beigazolódott. Dee érkezett meg, ráadásul nem egyedül.
Adam tartott vele.
Bethany Dawson arcát látva összevonta a szemöldökét, és ő
is megfordult, majd csücsörített.
– Az biztosan a húgod, a… izé, a kedves barátoddal.
Kérlek, ne gyertek be hátra! Kérlek, ne gyertek be hátra!
– Tényleg Dee az, de nem Andrew van vele, hanem a
testvére, Adam.
Bethany újra visszafordította a fejét.
– Ikrek?
– Hármasikrek, mint mi. Dawson nem vette le a szemét az
előtérről. Hát persze, az imái nem találtak meghallgatásra. Dee
észrevette, és akkorára kerekítette a szemét, mintha az Egyesült
Államok elnökét fedezte volna fel a kandalló mellett. Azonnal el
is indult feléjük az asztalok között, Adam pedig követte. Az
átkozódássorozatra, ami Dawson fejében végigfutott, még
Daemon is büszke lehetett volna. Sajnálom. Esküszöm, nem én
hívtam ide őket.
Beth oldalra hajtotta a fejét.
– Semmi baj. Ne idegeskedj!
Dawson nem elsősorban azért aggódott, hogyan fogadja
majd a társaságot Dee és Adam mindketten az emberi kapcsolatok
pártján álltak – viszont a húga… Nos, Dee nagyon kedves volt,
de azért néha sok tudott lenni egyszerre.
 Dee megáik az asztal mellett, erdőzöld pillantása a bátyjáról
Bethanyre ugrott, majd vissza.
– Micsoda meglepetés, hogy itt találunk benneteket!
Fogalmam sem volt, hogy te is eljössz. Ha úgy viselkedtél volna,
ahogy egy rendes testvérhez illik, például szóltál volna,
Adammel együtt csatlakozhattunk volna. Most bezzeg mi
vagyunk a betolakodók, mert ti értetek ide elsőnek. Dee mély
lélegzetet vett. És látom, nem is vagy egyedül. Most akkor
elrontottuk a randitokat? Randizol, vagy csak beültél egy
barátoddal?
Dawson eltátotta a száját, de egy szót se bírt kinyögni.
Bethanyre sandított; a lány felváltva pislogott a két érkezőre, és a
szája megmegrándult, mintha a mosolyát akarná elrejteni.
– Ó, nincs válasz, akkor ez bizony randi. Dee vigyorogva
hátradobta a haját, aztán Bethany felé fordult, és újra nekilendült
a szóbeli sorozatlövésnek. – Eszerint te vagy az a lány, aki miatt
Dawson átbeszéli a fél éjszakát? Azt hiszi, nem tudom, pedig
igen. Akkor a neved biztosan Bethany Williams. Még nem
találkoztunk. – Előrenyújtotta kecses kezét. Dee vagyok.
Bethany elfogadta a kézfogást.
– Örülök, hogy megismerhetlek… és igen, azt hiszem, én
vagyok az a lány.
Dee úgy megrázta a kezét, hogy Bethany egész teste
beleremegett – Jó ég!
“ Tényleg csinos vagy. És máris látom, hogy kedves is, ami
azért jó, mert Dawson a kedvenc testvérem, és ha…
“ Hűha, csajszi, fogd vissza magad! Adam Dee vállára tette a
kezét, és együttérzőn Dawsonra nézett. Csak elviszünk pár adag
kaját.
Dawson megkönnyebbülten sóhajtott.
 – Ó, sajnálom mondta Bethany, és őszintének tűnt. Hűha!A
legtöbben mostanra összeestek volna a kimerültségtől. Összeülhettünk
volna.
Dee arcára akkora mosoly ült ki, mint egy Volkswagen
kisbusz.
– Igazam volt! Kedves vagy. A testvéréhez fordult, és
felvonta a szemöldökét. Alighanem még túl kedves is hozzá.
– Dee – mormolta Adam.
Dawson ránevetett.
– Azt hittem, én vagyok a kedvenc bátyád.
– Az is vagy. Ha éppen úgy döntök. – Dee visszafordult
Bethanyhez. Akkor most hagyunk benneteket, folytassátok
nyugodtan a…
Nem volt menekülőút. Dawson nem is akarta rejtegetni, mit
csinál. Ha kimondja, azzal elindítja a lavinát, de tekintve, hogy
már úgyis mindenki gyanakszik… úgy döntött, ott egye meg a
fene.
– A randit fejezte be. Máris szerette volna megismételni
kiabálva.
Bethany elpirult.
Adam megragadta Dee kezét, és a pult felé kezdte húzni. A
válla felett még visszanézett. Bocs, artikulálta némán.
– Nos… Dawson hangosan sóhajtott, és az jutott eszébe, ki
fog legközelebb belépni azon az ajtón. Daemon? Szent ég. Hát, ő
volt a húgom.

Bethany vigyorogva a tenyerébe támasztotta az állát, a szeme

csillogott.
– Máris kedvelem.
– A szája saját motorral működik.
 Beth fel kuncogott.
– Igazából aranyosnak tűnik.
– Csak hiperaktív.
Bethany erre jelképesen a karjára csapott, majd hátradőlt.
– Adam pedig sokkal kedvesebb, mint a bátyja.
– – Andrew-nál egy veszett hiéna is kedvesebb vágta rá
Dawson.
– Gyerekkorunkban egyszer bezárt egy régi szekrénybe.
aztán órákig ott is hagyott.
– Micsoda? Jézusom, ez szörnyű! Bethany elhallgatott. Na, de
nézzük a tényt, hogy két hármasikres család él egy városban,
ami csak akkora, mint egy pörsenés. Különös, nem?
Nem is sejtette, mennyire. A város környékén még egy rakás
hármas iker élt, de ők kint a kolónián, a Seneca-sziklákat
körülvevő erdő mélyén. Ritkán mutatkoztak az emberek előtt.
Csak egy-két luxén dolgozott az emberek között. A csoportba
tömörülés szavatolta a biztonságukat, amellett az Öregek jobban
szerették, ha mindenki szem előtt marad. Legalábbis Daemon
véleménye szerint.
– A családjaink évek óta barátkoznak. Amikor ideköltöztünk,
ők is jöttek. – Ez állt a legközelebb az igazsághoz.
Bethany szemében őszinte érdeklődés csillant. A következő
kérdése Daemon-re vonatkozott, de őt leírni nagyjából annyira
volt könnyű, mint elkerülni a taposóaknákat egy csata közben, a
fronton.
Több mint két óráig ültek ott, és a személyzet már
türelmetlen pillantásokkal méregette őket alighanem szerették
volna, ha felszabadul az asztal. Amikor végre tényleg indulniuk
kellett, Dawson ismét ráébredt, hogy nem szívesen búcsúzik el
Bethanytől. Megállt a lány kocsija mellett, az ujjain pörgette a
saját kulcsait.
– Nagyon jól éreztem magam.
– Én is. Bethany arca kipirult a szélben. Jól állt neki. Dawson
szemébe nézett, aztán félrepillantott. Megismételhetnénk.
– Tervezem. Dawson szerette volna megcsókolni. Ott, abban
a percben. Ehelyett azonban visszafogta magát, és jófiúsan,
esetlenül megölelte. Holnap találkozunk?
Ostoba kérdés volt; másnap iskolába kellett menniük.
Bethany bólintott, aztán felnyújtózott közben Dawson
mellkasára támaszkodott, a másik karjával pedig a derekát ölelte
át. Dawson meg se mert moccanni.
Beth az arcára tapasztotta az ajkát.
– Este beszélünk?
Dawson lehajtotta a fejét, és beszívta a lány hajának tiszta
illatát. Ebben a közelségben úgy érezte magát, mintha a valódi
alakját viselné; fel is pillantott, hogy megbizonyosodjon róla,
nem kezdett-e el világítani.
– Persze – mormolta, és végigfuttatta az ujjait Bethany
karján, egészen a mellkasán támaszkodó kicsi kézig. Beth
megborzongott; Dawson megérezte, és megfeszült.
– Mi is lesz ma este?
Bethany felnevetett, és kiszabadította magát az öleléséből.
– Felhívsz.
Dawson leszegte a fejét, és tett felé egy lépést. A lány arcán
egyre mélyülő pírt látva újra meg akarta érinteni.
– Igen, pontosan.
– Az jó. Bethany elhátrált, amíg meg nem kerülték a kocsiját
és ki nem nyitotta az ajtaját. – Mert komolyan azt hiszem, hogy
már nem tudnék elaludni, ha előtte nem hallom a hangodat.
Dawson gondolatai szétszaladtak; csak állt, és bámulta,
amint Bethany elhajt. És csak amikor már biztosra vette, hogy a
lány nem láthatja, akkor engedte, hogy a szája Deet is
megszégyenítő vigyorra nyíljon.
Sarkon fordult, és a Jettája felé indult, de hirtelen
megtorpant. A tarkóján felborzolódtak az apró hajszálak, ám
nem a szél miatt.
Valaki figyelte.
Dawson a kezdődő szürkületben végignézett a parkolón. A
hely zsúfolásig megtelt, a parkolóban furgonok és más,
gusztustalanul hatalmas kocsik álltak. Egy azonban kitűnt
közülük.
Egészen hátul egy sötétített üvegű fekete Expedition állt; a
motorja zümmögött.
Dawson dühe magasra szökött, csaknem elvesztette az
önuralmát. Az aztán tetszene a megfigyelőinek – egy luxén, aki
minden gátlását leveti az emberek előtt. A kicseszett védelmisek.
Dawson ahhoz már hozzászokott, hogy néha benéznek, vagyis
gyakorlatilag megfigyelik őket. A mai nap sem volt kivétel.
Csakhogy ma Bethanyvel látták.
Megfordult, visszament a saját kocsijához. Minden
önuralmára szüksége volt, hogy ne lépjen oda a terepjáróhoz, és
gyújtsa fel a fenébe.
Bethany még három nappal később is a fellegekben járt a
vasárnap emlékétől. Lehet, hogy nyálas, de akkor is úgy érezte
magát, mint akinek felhők simulnak a talpa alá.
Ebéd előtt kicsit késve ért a szekrényekhez, hogy kivegye a
következő órához szükséges könyveit: a folyosó már üres volt. A
mosolyát mintha rátetoválták volna az ajkára. Törhetetlen
boldogságának neve is volt, mégpedig…
– Szia! hallotta Dawson hangját; a lehelete a fülét
csiklandozta.
Bethany felsikkantott, megpördült, és elejtette a, könyvét.
Kikerekedett szemmel, a mellkasára szorított kézzel nézett
Dawsonra.
– Hogy… hogy a csudába? Nem is hallottalak.
Dawson felemelte a könyvet, és visszaadta neki, aztán
féloldalas mosollyal nekidőlt a szomszédos szekrénynek.
– Csöndes vagyok.
Csöndes, az nem kifejezés. Ezeken a folyosókon még az is
visszhangot vert, ha egy egér eltüsszentette magát. Bethany a
táskájába rakta a könyvet, és csak akkor esett le neki a tantusz.
– Mit keresel te a folyosón?
– Ebédelni indultam. – Lusta mosoly jelent meg Dawson
arcán.
– Várj csak! Neked most nem órán kellene lenned?
Dawson egészen közel hajolt, amitől Bethany lélegzete
elakadt. Az a különös mosoly mindig különös hatással volt rá.
Kedden ismét beültek a vendéglőbe, és csók igazi csók nélkül
búcsúztak. De ott, a folyosón, amikor a homlokuk összeért,
Bethany tényleg elhitte, hogy Dawson meg fogja csókolni.
És nem volt semmi kifogása ellene.
– Szabad tanulóidőm van felelte, és egy kicsit oldalra hajtotta
a fejét, hogy az ajkuk egy vonalba kerüljön. És kibűbájoltam
magam az osztályból. Látni akartalak.
– Kibűbájoltad? – Bethany lehunyta a szemét. – Hogyan
csináltad?
– Ennél már jobban ismersz. Sosem árulom el a titkaimat.
Dawson hátrahúzódott, és Bethany szabad kezéért nyúlt. A lány
úgy nézett rá, mintha Dawson elvett volna tőle valamit, amit
akart
 – amire szüksége lett volna.
Dawson már vigyorgott.
– Veled akartam ebédelni.
Bethany félig olvadt állapotban hagyta, hogy a fiú magával
hózza a folyosón… egyre távolabb a kantintól.
– Hé! Hová megyünk?
– Meglepetés. Dawson magához húzta Bethanyt, és súlyos
karját a vállára tette. A testük úgy simult egymáshoz, mintha így
teremtették volna őket.
– Kimegyünk az iskolából?
– Aha.
– Nem lesz ebből bajunk?
Dawson megállt, és maga felé fordította Bethanyt. A karját
nem vette le a válláról, úgyhogy majdnem összesimult a
mellkasuk.
– Örökké csak kérdezgetsz, Bethany. Bízz bennem! Nem
fogsz bajba kerülni, ha velem vagy.
– A bűbájod miatt? nézett rá Beth kétkedve.
– Pontosan nevetett Dawson, aztán továbbindult. Bethany
követte, de közben elképzelte, mit szólna az anyja, ha
lebuknának, és az iskola rátelefonálna. Már látta maga előtt a
jövőben kötelező terhességi tesztek sorát.
Ránézett Dawsonra, és úgy döntött, megéri.
A hátsó ajtón léptek ki. Beth szinte várta, hogy megszólal egy
riasztó, és a biztonsági szolgálat embere rohanvást érkezik.
Amikor kiértek az utcára, és ez még mindig nem történt meg,
kissé megkönnyebbült.
Dawson eleresztette a kezét, gyorsított, és kiszedte a kulcsait
a zsebéből.
– Két sarokkal odébb van a hely, ahova viszlek. Ha
gondolod, mehetünk kocsival nézett hátra, és pillantásával
végigpásztázta Beth testét, a feje búbjától a lábujja hegyéig.
Jesszasz! gondolta Bethany
– Így néz rá, és azt várja, hogy ezek után ő majd képes lesz
kommunikálni? Hiszen hasznavehetetlen masszává olvadt.
Dawson úgy mosolygott rá, mint aki már tudja, mit fog most
tenni.
– Igazából túl hideg van számodra.
– És mi a helyzet veled?
– Én jól vagyok. Dawson megkerülte a kocsi elejét, és a
kulcsát dobálgatta. De ez a te világod.
Bethany rámosolygott, bár a háttal álló Dawson nem láthatta.
– Ami azt illeti, kicsit…
A mondat riadt kiáltásba fulladt, amikor Beth rálépett egy
alattomos, lefagyott részre, és kiszaladt alóla a lába. Kapálózva
igyekezett megtartani az egyensúlyát, de hiába.
A másodperc töredéke alatt belátta, hogy most Dawson
szeme láttára fogja betörni a fejét. Mentőt kell majd hívni, az
anyja mindent megtud, még az apját is elhívják a
munkahelyéről. Szobafogságot is kap az agyrázkódása tetejébe.
Vagy rosszabbul jár.
Meleg karok ölelték át éppen az előtt, hogy elterült volna. És
úgy is maradt, félig a levegőben, hosszú haja a síkos aszfaltot
érte. Dawson arca centikre volt az övétől, a szemét lehunyta, úgy
összpontosított, az arcára komor kifejezés telepedett.
Bethany megdöbbenésében meg se tudott szólalni. Dawson
az imént még jó néhány lépéssel előtte járt. Az, hogy ilyen
gyorsan elérte, tébolyító volt.
Zihálva nézett fel rá, és nagyot nyelt.
– Oké, a reflexeid olyanok, mint egy beszteroidozott
macskáéi nyögte ki.
– Aha, felelte Dawson ugyanannyira kifulladva. Jól vagy?
Bethany megnedvesítette az ajkát, és bólintott, aztán rájött,
hogy Dawson ezt most nem látja.
– Igen. Jól vagyok.
Dawson lassan felegyenesedett vele, és stabilan a talpára
állította, mielőtt eleresztette volna. Akkor kinyitotta a szemét, és
Bethany nem hitte el, amit lát. Az írisze még mindig csodálatos
zöld volt, a pupillája azonban fehéren ragyogott.
Gondolkodás nélkül előrelépett.
– Dawson…
A fiú pislantott, és a szeme visszaváltozott.
– Igen?
Bethany a fejét rázta. Nem tudta eldönteni, hogy az elméje
játszik-e vele, vagy mi történik. Az emberek pupillája nem
fehéredik ki. Dawson pedig gyors. Mint egy olimpiai bajnok. És
csendes. Mint egy fogyókúrára fogott kísértet. A barátja pedig
meg tudja olvasztani a pingponglabdákat.

NYOLCADIK FEJEZET

A KÖVETKEZŐ HÓNAP SORÁN Bethany és Dawson egyre többet

voltak együtt. Az iskolában is együtt lógtak, amikor csak lehetett
Bethany mindig ámult azon, hogy Dawson rendszeresen ellóg a
negyedik óráról. Tényleg bűbáj? A fenébe, ezt a cuccot
palackozva is árulhatná!
Amikor együtt ebédeltek, a Mom and Pop kajáldába vitte.
Többször nem volt részük halálközeli élményekben a
parkolókban, és Dawson sem fitogtatta hihetetlen sebességét.
A pupillája sem ragyogott már. Mostanra Bethany is
őrültségnek érezte, és szívesen nevetett volna rajta de ahányszor
egymáshoz értek, átcsapott köztük a szikra, és mostanában még
utána is megmaradt valami különös zümmögő, bizsergő érzés,
mintha Dawson bőre vibrálna.
A legeslegfurcsább dolog volt, amit Bethany valaha
tapasztalt.
Addig járkált fel-alá, amíg szinte kikoptatta a parkettát.
Rendes körülmények között még soha nem esett ennyire bele
egy fiúba. Dawsonban azonban volt valami, amitől állandó
jelleggel befészkelte magát a gondolatai közé.¶
Mindennap beszéltek az óraközi szünetekben, ebédnél,
esténként telefonon is, és ki tudja még, mikor, és Bethany, bár
sokat megtudott róla, mégis úgy érezte, rengeteg minden van,
amiről fogalma sincs.
Például Dawson semmit sem árult el a szüleiről, rém keveset
a testvéreiről, és Bethany gyanakodott, hogy az egyik tanár is a
rokonuk, mert állandóan velük volt.
Még mindig csak felszínesen ismerte Dawsont. Tudta, hogy
mit kedvel és mit nem például túrázni és a természetet járni
nagyon is –y felfedezte, hogy az idétlen vicceken egyformán
remekül szórakoznak, és hogy nem igazán néz tévét. De a többi?
A múltja? Fehér folt maradt,
Beth az ágyára nézett, ahol Phillip szundított. Iskola után
nézni szerette volna, ahogy a nővére fest, de belealudt; most ott
feküdt összekucorodva a hüvelykujjával a szájában, angyalarcán
mélységes béke.
A laptopon bekapcsolt a hullócsillagokat röptető
képernyővédő, és egy fehér villanás szántotta fel a fekete
hátteret. Bethany leült az öccse mellé, és nézte a csillagokat.
Fehérek voltak, élesek, hipnotikusak. Mint Dawson pupillája. De
azt csak képzelte, igaz? A stressz tehet róla, hiszen egy hajszálon
múlt, hogy össze nem csókolózott a lefagyott járdával. Semmi
logikus magyarázata nincs annak, amit látni vélt. Nem mintha
számítana. Dawson lehetne akár álruhás dromedár is, őt akkor
is… lenyűgözné.
Belezuhant ebbe a fiúba, annak ellenére, hogy tudta, vannak
előtte titkai. Méghozzá jó mélyen. De nem csak Dawson
titkolózott. Ha őszinte akart lenni magával, Bethanynek be
kellett ismernie: ő sem árult el mindent.
Oldalra hajolt, és a telefonjáért nyúlt. Nagy terv formálódott
a fejében. Gyors üzenetet küldött Dawsonnak, amiben meghívta
hozzájuk szombatra.
Mikor? érkezett a válasz azonnal.
Most már csak a szüleinek kell elmondania.¶

KILENCEDIK FEJEZET

DAWSONNAK SEMMI SZÜKSÉGE SEM VOLT ARRA, hogy Bethany

útbaigazítsa hozzájuk, mégis megkérdezte, merre menjen. De
azért nem volt olyan kukkolós a helyzet, mint amilyennek
látszott sokkal inkább arról volt szó, hogy Petersburgben igen
könnyen meg lehetett találni bármit. Különösen, ha valaki olyan
jól ismeri a helyet, mint ő.
Amióta az iskola mögött eljátszotta a Supermant, úgy érezte
magát, mint aki tojásokon lépdel. Bethany nem emlegette az
esetet, de Dawson tudta, hogy néha eszébe jut. Időnként azon
kapta a lányt, hogy úgy nézi, mintha igazán látni akarná. A ruhái
és a bőre alatt rejlő igazságot.
Egy részének tetszett a dolog. A másik része viszont frászt
kapott tőle. Ha valaha is rájönne…
Bekanyarodott a Jettával a keskeny, szilfákkal benőtt útra, és
mélyet lélegzett. Bethany egészen biztosan nem akarna tőle
többé semmit, ha megtudná, hogy a DNS-e több mint kilencven
százaléka a naprendszeren kívülről származik.
Hiba, hogy hazudik neki? Nem tudta eldönteni. Ha őszinte
akart lenni, korábban, amikor emberlányokkal kavart, a kérdés
még csak fel sem merült benne.
És azt sem tudta, mit árul el ez az egész őróla.
Meglátta a vén farmházat a kora áprilisi szürke ég háttere
előtt. Három autó állt előtte, az egyik egy Porsche, amiről tudta,
hogy Beth nagybátyjáé.'
Előző este meglepetésként érte a kérdés, hogy van-e kedve
átmenni. Abból, amit korábban megtudott, úgy vette ki, mintha
Bethany szülei teljesen kiakadnának, ha a lányuk egy fiúval
állítana be. De mindenesetre eljött.
Leparkolt és kiszállt, a farmerja szárába törölte a tenyerét:
Alighanem valami szebb ruhát kellett volna felvennie. Nem
mintha olyan sok emberi szülővel találkozott volna eddig az
emberlányokkal általában nem jutott idáig a kapcsolata.
Megállt az ajtó előtt, nagyot sóhajtott. Úgy kilógni, hogy Dee
ne vegye észre, és ne kérdezze ki, hova igyekszik – na, az nehéz
volt. A szülőkkel bánni gyerekjáték lesz.
Persze, mondogasd csak magadnak! Anyu és apu milyen büszke lesz, hogy
a kislányuk egy földönkívülivel állított haza!
Mielőtt bekopoghatott volna, feltárult az ajtó. Egy magas,
vékony nő állt a küszöbön, aki messze túl fiatalnak tűnt ahhoz,
hogy Bethany anyja legyen. A szempár viszont, ami Dawsonra
meredt, Bethanyére hasonlított.
A nő pislogott, és úgy tűnt, mindjárt hátratántorodik.
– Te biztosan Dawson vagy-jelentette ki, és a mellkasához
emelte a kezét.
– Igen, asszonyom – mosolygott rá Dawson. – Bethanyhez
jöttem.
A lépcsőn lefelé dobogó léptek megakasztották Mrs.
Williams válaszát. Bethany bukkant fel az anyja mögött, és
elkerekedett a szeme, aztán odébb tolta a nőt, és elkapta Dawson
kezét, hogy behúzza.
– Anyu, ez itt Dawson. Dawson, ő az anyukám.
Az asszony felvonta a szemöldökét.
– Bethany, nem így szokás az embereket bemutatni
egymásnak.
– Nekem jó így is vágott vissza a lány, és tovább vonszolta
Dawsont a lépcső felé.
A nappalinak tűnő helyiségből egy férfi lépett ki, a kezében
távirányító, az arcán zavar.
– Izé…
– Ő pedig az apám. A kisvakarcs… szóval Phillip épp alszik.
Az apa háta mögött egy csontsovány, törékeny alak jelent
meg.
Dawson szinte meg sem ismerte az orvost, akit korábban
látott már néhányszor a városban.
– Ő a nagybátyám.
– Örülök, hogy,.. intett Dawson.
– Felmegyünk vágott a szavába Bethany, és nekivágott a
lépcsőnek. Az arckifejezése láttán Dawson elvigyorodott.
– Hagyjátok nyitva az ajtót! szólt fel utánuk Beth anyja.
 – Anyu! nyüszített fel Bethany, és elvörösödött. – Nem arról
van szó!
A francba! Dawson igenis szerette volna, ha arról lett volna
szó, és még másról is.
Mrs. Williams megismételte az utasítást, aztán Bethany már
vonszolta is végig őt a folyosón.
– Annyira sajnálom! Anyu szerint, ha egy fiú átlépi a
hálószobám küszöbét, máris egymásnak esünk, vagy valami.
Eleresztette Dawson kezét, hogy kinyithassa az ajtót. – Rémesen
kínos.
Dawson belépett, és felmérte a szobát. Halk zene szólt a
laptopból. Semmi különöset nem látott, csak a legalapvetőbb
dolgokat, és a festőállványt az ablak előtt.
– Sokszor hozol fel fiúkat?
Bethany nevetett, és megkerülte Dawsont.
– Hát persze, egyfolytában. Olyan forgalom van itt, mint egy
vasúti pályaudvaron.
Dawson szemöldöke az égbe szökött: nem tudta eldönteni,
vajon a lány tréfál-e. Az arcát látva Bethany ismét felnevetett.
Dawson szerette ezt a hangot, és szerette, hogy Beth sokat nevet.
– Csak viccelek mondta a lány, és lehuppant az ágyra, aztán
megpaskolta maga mellett a matracot. Ami azt illeti, te vagy itt
az első fiú.
Dawsont elöntötte a birtoklási vágy, de leküzdötte, és leült
Bethany mellé, majd hátradőlt, és szemét összeszűkítve a lányra
nézett.
– Nos, még mindig új vagy a városban. Hacsak nem
pörgeted fel a dolgokat, az remélhető is volt, hogy én leszek az
első.
Beth oldalra fordult, és törökülésbe húzta a lábait.
 – Lefogadom, hogy te bezzeg számtalan lány hálószobájában
jártál már!
Dawson megvonta a vállát.
Bethany rosszallón nézett rá.
– Ne már! Egy olyan pasinál, aki úgy néz ki, mint te, a lányok
sorszámot húznak, hogy hazavihessék magukkal.
– És akkor? Dawson odanyúlt, és játékosan megrántotta
Bethany farmerjának szegélyét. – Itt vagyok nálad, nem?
– De igen, itt vagy. – Beth a homlokát ráncolta. – Néha nem is
értem, miért.
Dawson egy pillanatig csak bámult rá^ aztán felnevetett. Ezt
nem mondhatja komolyan. Kizárt, hogy ne legyen tisztában
azzal, mennyire csinos, vagy, hogy mennyire vonzó a nevetése.
– Most kinevetsz? tudakolta Bethany haragosan.
– Igen felelte Dawson, aztán a kelleténél gyorsabban
kinyújtotta a kezét, és elkapta a Bethanyét. Nem mondhatod,
hogy meglep, hogy itt vagyok. Az első nap óta, amikor
megláttalak, árnyékként követlek.
Bethany tekintete összefonódó ujjaikra vándorolt. Egy
pillanat múlva ellazult ültében.
– Tudom, hogy nem vagyok csúnya. De te… te…
– Mi van velem? kérdezte Dawson, és közben alig bírta ki,
hogy el ne mosolyodjon.
Bethany arcát pír futotta el. Dawson kedvesen rámosolygott.
A lány elhúzta a kezét, de azért Dawson úgy gondolta, nem
haragszik.
– Pontosan tudod, mi vagy felelte, majd felvett egy vaskos
vázlatfüzetet. Különben nemrég előkerült ez a régi fotóalbum.
Szeretnéd megnézni?
Dawson hátradőlt, és a könyökére támaszkodott.
 – Csinálhatunk bármit, amit akarsz.
Bethany felnézett, összeakadt a pillantásuk, és Dawson úgy
érezte, mintha gyomron vágták volna. Nem, valójában nem
olyan volt, hanem mint amikor ledobta ember alakját, és az igazi
formájába váltott. Tiszta elektromosság, energia árasztotta el,
valahányszor fénnyé alakult.
És akkor is, amikor Bethany ránézett.
Mindennél jobban szerette volna tudni, mi jár a lány fejében,
mitől sötétül el úgy a szeme, hogy az írisze szinte egybeolvad a
pupillájával. Ő is érzi? Egek! – nagyon remélte, hogy nem
értelmezi félre a jeleket, mert ha igen, az nagyon kínos helyzet
lesz.
De az emberek valójában nem különböztek annyira a
luxenektől mármint, ha a földönkívüli résztől eltekintünk.
Bethany megmutogatta neki a családja nevadai képeit.
Szelíden mosolyogva lapozgatta az albumot, és néha
megjegyzést tett egyik vagy másik rokonára. Dawsonnak olyan
nehezére esett a képekre figyelni, mint még talán soha.
Minden, amit látni akart, ott ült mellette. Egy ágyon, nem
máshol.
Nem bírta levenni a tekintetét a lányról – a szemöldöke
finom ívéről, a járomcsontja, az ajka lágy vonaláról, a nyaka
hajlatáról…
Bethany felszegte a fejét, és nevetett.
– Rá se nézel a képekre, Dawson!
Átfutott a fején, hogy hazudjon, de helyette
visszamosolygott.
– Sajnálom. Elvonod a figyelmemet.
– Persze.
Bethanynek fogalma sem volt, hogy Dawson gyakorlatilag
egész nap képes lenne bámulni őt. Mint a megszállott. Ráizgult,
mondaná Daemon, de ő ezt nem érthette. A fenébe, még maga
Dawson sem volt benne egészen biztos, hogy érti, mit keres itt,
ezzel a lánnyal – ezzel a szépséges emberlánnyal.
Baj készült.
Ő pedig igazán nem törődött vele.
A halk zene mellett hallotta, hogy Beth szülei odalent
beszélgetnek az orvossal. A tekintete a szoba ajtajára villant. Egy
gondolattal becsukta, hogy csak halkan kattanjon, majd
Bethanyra sandított, aki láthatóan nem vette észre.
– Örülök, hogy meghívtál – mondta.
Bethany felé fordult. Meglepett kifejezés ült ki az arcára. Az
ajka kissé elnyílt. Veszedelmes közelségben voltak egymáshoz;
Dawsont egy hajszál választotta el attól, hogy olyat tegyen, amit
nem tud visszacsinálni.
– Bethany?
– Igen? A lány lesütötte a szemét.
– Semmi. Egy kicsivel még közelebb hajolt, és mély lélegzetet
vett. A pokolba! Ennek a lánynak csodálatos illata volt: vanília és
rózsa. Minden porcikájának tetszett.
Lassan felemelte a kezét, és Beth arcára tette.
Bethany nem húzódott el.
Dawson felbátorodva széttárta az ujjait, hogy befoghassa a
lány járomcsontjának finom ívét. Bethany teljesen lehunyta
varázslatos szemét. Melegség áradt szét Dawson bensőjében.
Annyi más lény van a világon, miért éppen vele, egy emberi
lánnyal érzi ezt?
Van bármi jelentősége? Őszintén? Dawson sosem tekintett az
emberekre úgy, mint Daemon és a legtöbb luxén. Nem törékeny
tehetetlen, alacsonyrendű lényeknek látta őket. Hát akkor miért
lepi meg, hogy vonzódni kezdett az egyikhez?
És akkor rájött. Nem számított Bethanyre.
Bethany csak jó néhány szívdobbanással később mert nyelni
egyet. Bátor lépés volt, hogy meghívta Dawsont magához egész
nap csupa ideg is volt miatta. Amikor elmondta a szüleinek, el
kellett mesélnie Dawson teljes élettörténetét, ami nem volt sok.
Aztán, amikor már a szobájában voltak, az idegessége csak
fokozódott. Olyan közel ültek ahhoz az átkozott festményhez,
amit róla készített, és ami most a szekrényében lapult!
Valamiképpen a tény, hogy együtt ültek az ágyán,
megváltoztatta a dolgokat. Az egésszel az volt a célja, hogy
Dawson később viszonozhassa, és cserébe meghívja őt hozzájuk.
Most erre gondolt a legkevésbé.
Dawson apránként húzódott egyre közelebb, a lélegzete
Bethany pilláit érte, aztán az orra hegyét, az arcát… Beleszédült.
– Mondtam már, milyen szép vagy? – kérdezte mély,
fátyolos hangon.
– Nem. Valójában nem is kellett; Beth tudta abból, ahogy
ránézett, és ez többet jelentett ezer szép szónál.
– Szép vagy lehelte Dawson csiklandozón.
Na, jó, a szép szavak is jólestek.
– Köszönöm! Te sem vagy rossz.
Dawson felnevetett, az orruk összeért. Bethany úgy kapott
levegőért, mint aki most lélegzik először életében. Olyan
átkozottul közel…
– Szeretnélek megcsókolni. – Szünet: Bethany szíve csaknem
megpattant. Nem bánod?
Hogy bánja-e? Ó, hűha, dehogy! De képtelen volt
megszólalni, úgyhogy mindössze bólintott. Még be se csukhatta
a szemét, Dawson szája máris az övére tapadt.
 Az ajkával simította végig az övét; a bársonyos, lágy
érintéstől Bethany egész teste megborzongott. Dawson úgy
kóstolgatta, mintha ki akarná tapasztalni, mit gondol, mintha
válaszra várna. Bethany a torkában dobogó szívvel emelte a fiú
vállára a kezét, és közelebb simult hozzá.
Dawson megborzongott, a kezét Bethany orcájára
tapasztotta. A bőre bizsergett, ahogy elmélyítette a csókot.
Bethany keze valamiképpen utat talált a felsőjéhez, és
belemarkolt, úgy húzta közelebb, mert még mindig volt
közöttük némi távolság. Túl sok,
Dawson keze Bethany tarkójára csúszott. Úgy fordultak,
hogy Beth most egészen alá került, Dawson két karja pántként
fogta körbe.
És csak csókolta, finoman kóstolgatva Bethany ajkát, hogy a
lány szívverése minden idegvégződésében lüktetett. Akkor
ráfeküdt, egész testében leszorította az ágyra – Bethany az
érzések árjában ringatózott. Forróság csipkedte, nyalogatta a
bőrét.
Dawson csókja varázslatos volt; Bethany megesküdött volna,
hogy csillagokat lát lezárt szemhéja mögött. Lélegzetelállító,
szédítő melegség kúszott az ereibe. Valami zümmögött, mint egy
időzítő, de a csudába is, nem érdekelte. Amíg Dawson csókolta,
addig nem; akkor sem, amikor egy kéz érintette meg a vállán,
aztán lesiklott a karján, majd a derekán le egészen a csípőjéig.
Még akkor sem, amikor a fény olyan erőssé vált, hogy ki
kellett nyitnia a szemét.¶És csak csókolta, finoman kóstolgatva
Bethany ajkát, hogy a lány szívverése minden idegvégződésében
lüktetett. Akkor ráfeküdt, egész testében leszorította az ágyra –
Bethany az érzések árjában ringatózott. Forróság csipkedte,
nyalogatta a bőrét.
 Dawson csókja varázslatos volt; Bethany megesküdött volna,
hogy csillagokat lát lezárt szemhéja mögött. Lélegzetelállító,
szédítő melegség kúszott az ereibe. Valami zümmögött, mint egy
időzítő, de a csudába is, nem érdekelte. Amíg Dawson csókolta,
addig nem; akkor sem, amikor egy kéz érintette meg a vállán,
aztán lesiklott a karján, majd a derekán le egészen a csípőjéig.
Még akkor sem, amikor a fény olyan erőssé vált, hogy ki
kellett nyitnia a szemét.

TIZEDIK FEJEZET

AZ ÁRUM A KÖZELBEN JÁRT. Daemon minden sejtje ezt súgta. A

ronda féreg ráadásul vakmerő is volt, hiszen a nap túl magasan
járt ahhoz, hogy egy árum ilyen közel merészkedjen.
Ó, a fenébe! Ez nem fog repülni.
Dee kezében megállt a szalmaszál, az arcára feszült figyelem
ült ki. Egy pillanatig nem hallatszott más, csak a fahasábok
pattogása a Smoke Hole vendéglő kandallójában. Jocelyn – a
menedzser – a piszkavasat markolva egyenesedett fel.
– Itt van az egyikük? – kérdezte súgva Dee.
Jocelyn az asztalukhoz lépett; fehér kezét önkéntelenül
gömbölyödő hasára tette. Érzitek? – kérdezte halkan, a tekintete
az ablakokat fürkészte. – Leszállt a sötétség.
Daemon a félig elfogyasztott fasírtos szendvicsére nézett. Az
ő baja, az szállt le. Különös, hogy a pocsékba ment
konyhaművészeti alkotás mennyire fel tudja bosszantani az
embert.
Az árum máris halott.
 Felkapott egy szalvétát, és a kezét törölgetve felállt. Csak a
húgát látta maga előtt.
“ Hívd fel Adamet és Andrew-t, és ne lépjetek ki innen, amíg
értetek nem jövök!
Dee arcát pír futotta el.
– De segíthetek felelte fojtott hangon. Tudok harcolni.
– Majd a holttestem felett. Daemon Jocelynhez fordult. Ha el
akarna menni innen a Thompson fivérekkel, megengedem, hogy
leteperd.
Jocelyn a hasára nézett, mintha azon gondolkodna, hogy is
kellene ezt véghezvinnie. Dee felnyögött.
– Jól van! Csak gyere vissza élve! Rendben?
– Mindig visszajövök vágta rá Daemon. Megkerülte az
asztalt, de még megállt, hogy arcon csókolja Deet. Szeretlek.
Könny szökött a lány szemébe, és Daemon tudta, ez részben
azért van, mert nem engedi, hogy beavatkozzon. De minthogy
Daemon számára nem maradt más, csak a két testvére, Dee
krokodilkönnyeket is sírhat, az sem fog változtatni semmin.
Nem fogja engedni, hogy veszélybe sodorja magát. Már az is
elég pocsék volt, hogy Dawson is eljárt őrjáratozni. Ha a dolgok
úgy alakultak volna, ahogy Daemon akarta, egyik testvére sem
lesett volna árumokra. O vállalta a védelmük felelősségét, és
nem vette ezt félvállról. Ezzel bizonyos mértékben vissza is
szerezte az irányítást, miközben minden más a védelmisek
kezében futott össze.
A vendéglőből kiérve átsétált a parkolón, és közben
odabiccentett egy idősebb párnak, akik visszamosolyogtak rá.
Na, tessék! Udvarias, meg minden.
Bakancsa talpa alatt gallyak roppantak. Daemon
megmozgatta az ujjait, de nem állt meg. Olyan messzire kellett
mennie, ahol senki sem láthatja, ha átmegy szuperhősbe. Az
erdőbe beérve aztán lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az
érzékei kiterjedjenek.
Néhány mókus vagy valami más erdei lény futott át az
avarszőnyegen. Madarak daloltak. Közeledett a tavasz… és egy
nagydarab, dühös, gonosz földönkívüli is.
Csak egy pillanat kellett, hogy levesse ember alakját. Mélyről
felfakadó erő öntötte el, és vele együtt az a kellemetlen érzés is,
ami az árum közelségét jelezte. A jelenlétük sötét foltot jelentett a
luxenek tudatában, mint az ujjlenyomat-szerűen odakent tinta.
Az árumok számára ez ugyanígy működött a béta kvarcból
lévő Seneca-szikláktól távolabb. Ezért volt itt olyan nyugalmas
az élet Daemon fajtája itt védelmet talált, azonban még így is
előfordult, hogy egy-egy árum betévedt a területre. Ha pedig
észrevette őket, visszament, és elhozta a haverjait is.
Hármat már kilőttek. Elvben ez az utolsó példány.
Daemon villámsebességgel cikázott a fák között, de az agya
közben azon járt, hogy mi a fenét csinál az öccse. Szombatonként
általában Szellemvizsgálók maratont tartottak a héten felvett
részekből, most viszont Dawson lelépett.
Ó, persze Daemon sejtette, hová. Az emberlánnyal…
A sötét energia csapása egyenesen mellbe vágta; úgy repült
hátra, mint a játszótérről kirúgott labda. Egy fa állította meg; a
becsapódástól felnyögött és megremegett. Daemon lecsúszott a
mohás talajra.
AZ ISTEN VERJE MEG!
Pusztán elszántságból tápászkodott fel. Mérhetetlen
ostobaság volt nekirohanni a beszappanozott bulldózerként
közeledő árnyéknak.
Az árum az utolsó pillanatban változott ismét emberré,
elfedve sebezhetőségét. Bőrnadrágot viselt… és semmi mást.
Szép. Daemon másra se vágyott, mint hogy egy félmeztelen
pasassal birkózzon.
Rendben, tehát az árum kemény meccset akar? Akkor
szerencsés napja van.
Daemon is visszaváltozott emberré, és egy tökéletes
felütéssel fogadta az ellenfelét. Amaz nyögve felé lendítette
vaskos karját, ám Daemon lebukott, átbújt alatta, és az árum háta
mögött egyenesedett fel, majd hátrahajolva erősen beletalpalt az
árum derekába.
Az volt a legérdekesebb benne, ha emberként harcoltak,
hogy tudtak vérezni, és a csontjaik is eltörtek. Mindkét fajnak a
saját alakjába kellett váltania, ha meg akarták gyógyítani
magukat, viszont ekkor váltak a leginkább sebezhetővé is.
Remélhetőleg ez az árum elég ostoba, hogy bedőljön. Daemon
pengéje szomjazta a vérét.
Az árum azonban nem dőlt be.
Megpördült, fél karját hátrahúzta. A sötét energialövedék
alig kerülte el az oldalra vetődő Daemont.
Ízletcssss lessszel’ cukkolta az árum.
– Ha kaptam volna egy dollárt, valahányszor hallottam ezt…
Daemon viszonozta a csapást. Az ő fényvilláma egy vastag
faágba csapott, és letörte. Daemon elkapta az ágat, mint egy
baseballütőt.
– Akkor verekedjünk, te strici! mosolyodott el.
Az árum rásziszegett. Szó szerint rásziszegett. MI A FENE.
Úgy indult el Daemon felé, mint egy gyorsvonat. Daemon
lecsapott. A csattanás végigvibrált az egész testén, és az émelyítő
puffanás, ami követte, olyan elégedettséggel töltötte el, ami miatt
akár aggódhatott is volna.
 Az árumnak azonban még ez sem volt elég.
Összehúzódott, mintha valaki egy porszívóval támadta
volna hátba, amíg végül egy kicsiny, fekete labda lett belőle.
Akkor gyáván menekülőre fogta: elröppent a fák között.
Daemon utána lódult, bár tapasztalatból tudta már, hogy ha
egy árum elmenekül, nem lehet elkapni. Lehajította a szálkásra
tört ágat, és a csípőjébe hasító éles fájdalommal nem törődve
megfordult. Amint hazaér, majd átváltozik és meggyógyul.
Addig meg elviseli a horzsolásokat és zúzódásokat,
De amint hazaért és rendbe szedte magát, már nem is fog
mást csinálni, csak pihen. Mint mindenki más ezen az átokverte
világon.
Jó ég.., Dawson még sosem érzett hasonlót korábban.
Minden porcikája lángra lobbant, ahogy Bethany csókját
ízlelgette, és összesimuló testük érzésével ismerkedett. Éles,
fehér fény vágott a szemébe. A Beth torkából feltörő halk, lányos
hangocskák, sóhajok dallamként csiklandozták a fülét.
Azonban hirtelen abbamaradt a dal.
Beth keze lerebbent a válláról, és a lány levegőért kapott.
– Istenem!
Dawson felemelte a fejét, és felnézett, O, a pokolba…
Csak a fehér ragyogást látta, ami elborította Beth arcát, az
egész ágyat, és felkúszott a falakra is.
O, szent szar!
Dawson leugrott az ágyról, de a lába nem ért földet. A padló
fölött lebegve nézett végig magán. Ő ragyogott.
Vagyis teljes kicseszett űrlény üzemmódba kapcsolt Bethany
házában. A szobájában.
Beth elkúszott tőle az ágyon, és a fejtámlának nyomta a hátát,
A szeme hatalmasra kerekedett, a száját eltátotta, de egy hang
sem jött ki rajta.
Közös döbbenetükben megállt az idő. Dawson számára az
egész helyzet valószínűtlennek tűnt. Igazából nem is Bethany
hálószobájában van. És nem is fedte fel valódi énjét. És ez a lány,
ez a szépséges ember, akibe beleszeretett, nem néz úgy rá, mint
valami szörnyetegre.
Bethany a takarója szélébe kapaszkodva rázta a fejét, mintha
nem bírná felfogni, mit lát. Ami érthető is volt.
Dawson ágy ragyogott, mint egy csillag.
A szíve úgy vert, hogy még az ujjai hegyében is érezte
részben a csók miatt, részben pedig mert még mindig valódi
alakját viselte. És Bethany is ragyogott, igaz, hogy halványan,
mintha valaki fehér festékkel húzta volna ki a teste körvonalait.
Persze ezt maga Bethany nem vehette észre. Az emberek nem
látták az ilyesmit. A rajta maradt nyom a nagy energiájú
elektromágneses mezőtől származott, ami Dawsont a valódi
alakjában körbevette.
A francba is ettől még fénylett!
Bethany pislantott, és lassan eleresztette a takarót.
– Dawson?
Csinálj valamit – parancsolt magára Dawson, ám képtelen volt
visszanyerni elvesztett önuralmát. Ömlött róla a fény, a szoba
minden zugát bevilágította.
Beth lassan feltérdelt. Dawson biztosra vette, hogy látja,
hogyan verdes a szíve a felsője alatt; érezte a félelme szagát. A
lányt pillanatok választották el attól, hogy elpattanjanak az
idegei, és sikoltva kimeneküljön, ám ehelyett centiről centire
átmászott az ágyon, őfelé.
Dawson hátrébb lebegett. Szeretett volna mondani valamit,
de a valódi alakjában nem tudott beszélni. A luxenek más
csatornákon kommunikáltak.
Bethany elérte az ágy szélét, és fellesett rá. Barna szemében
Dawson meglátta a saját tükörképét – és gyűlölte.
– Dawson suttogta Beth újra, és az álla alatt összekulcsolta az
ujjait. Te vagy az?
Igen, felelte Dawson. Csakhogy Bethany nem hallhatta.
A csend elnyúlt, elviselhetetlenné vált. Bethany felült, aztán
felállt. De ahelyett, hogy kirontott volna a szobából, ahogy
minden épeszű ember tette volna, kinyújtotta a kezét. Az ujjai
centikre álltak meg Dawson ragyogó fényalakjától.
Dawson hátrahőkölt.
Bethany visszarántotta a kezét.
– Mi… mi vagy te?
Jézus, hát ez elég nehéz kérdés! Most már nem volt sok
értelme bármit is elmesélni, de mégis, hogy magyarázhatná meg,
ami történt? Ó, drágám, fóldönkívüli vagyok, és a dolgok úgy állnak, hogy
épp most: öntöttelek nyakon egy adag radioaktív szerelemmel. Megnézünk egy
filmet? Hát ez így nem okés.
Dawson fejében kavarogtak a gondolatok. Felfedte saját
magát-a családját veszélybe sodorta őket és Betht is. Ha a lány
elkezd ufót vagy óriás, fénylő bogarat kiáltozni, nem tudja
megállítani.
Valahogy mégis úrrá kell lennie a helyzeten. Bethany szülei
lent vannak, ráadásul sejtette, hogy minél tovább marad ebben
az alakjában, annál erősebb lesz a lányon hagyott nyom.
Ellebegett a szoba másik felébe, távol Bethtől, és akaraterővel
próbálta visszafogni elszabadult érzelmeit. Pokoli nehéz volt, de
végül sikerült visszavennie emberi alakját. A szobába
visszatértek az árnyékok.
Csak Beth körül ragyogott a lágy aura.
 – Sajnálom nyögte ki Dawson.
Bethany lába megcsuklott, és a lány az ágyra huppant, a fejét
csóválva.
– Mi vagy te?
Dawson a falnak dőlt, és behunyta a szemét. Nincs már
értelme hazudni vagy titkolózni. A kár megesett. Mindössze azt
remélheti, hogy meg tudja győzni Bethanyt, ne szaladjon a
nyilvánossághoz.
– Földönkívüli vagyok. – A szó idegenül, torzan csengett a
fülében. Dawson gúnyosan felnevetett. – Luxén.
Bethany felhúzta és átkarolta a térdét.
– Idegen? Mint a Harmadik típusú találkozásokban? Ő is nevetett,
de a hangjába hisztéria vegyült; aztán elhallgatott, és Dawson
felé fordította a fejét. Szóval ezért bírod azt az idétlen filmet. A
Selyemgubót. Ez… ez most nem történik meg. Nem lehet. Istenem,
megőrültem, Skizofrén vagyok.
Dawson nagyot nyelt.
– Nem őrültél meg, Bethany. Sajnálom. Nem kellett volna
megtudnod, és nem is értem, hogyan.., hogyan történt.
– Micsoda? Amúgy talán nem ragyogsz fel, ha megcsókolsz
egy lányt? Mert az aztán igazán kínos lenne! – A szája elé kapta a
kezét.
– Bocs! Ó, istenem, én nem is… Földönkívüli?
A hangjából kicsendülő zavarodottság fájt Dawsonnak.
Szeretett volna valahogy javítani a helyzeten, de hogyan?
Mindenesetre Beth legalább már nem félt tőle. Csodás.
Tétován előrelépett, és amikor Bethany nem húzódott el,
kissé megnyugodott.
– Talán segítene, ha újrakezdeném?
A lány lassan biccentett.
 Dawson mély lélegzetet vett, letelepedett elé, és hátrahajtotta
a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Amit tenni készült, arra még
nem volt példa. A szabályok, amiket megszegni készült, a
csillagokig értek.
Megjelent előtte bátyja és húga képe, és összeszorult a szíve.
Tudta, ha a dolog rosszul sül el, az nekik is pocsék lesz.
Bethanynek nem kevésbé

TIZENEGYEDIK FEJEZET

BETHANYTŐL NEM TELT MÁS, MINT HOGY DAWSONT BÁMULJA.

Ennél többre nem volt képes. Földönkívüli? Az agya logikus
része nem tudott leállni. Ez csak hallucináció, ismételgette. Csak egy
rossz álom. Vagy az elmebetegség kezdeti stádiuma.
Talán Dawson sem létezik… de nem, így sem volt értelme.
Biztosra vette, hogy látta másokkal is beszélgetni. Hacsak a
hallucinációi nem érték el azt a szintet, ahol már azt hiszi, hogy
az embereket is…
– Bethany szakította félbe Dawson halk hangja.
A lány szíve nagyot dobbant.
– Ez mind igaz, ugye?
– Igen, igaz. Dawson arca eltorzult, mintha fájdalmai
lennének.
De hát az őrültek bizonyára folyton ilyesmiket csinálnak.
Megkérdezik a képzeletbeli földönkívüli barátaikat,
valóságosak-e, és persze azok igent mondanak.
A lány az arcára tapasztotta a tenyerét, aztán kócos hajába
túrt. Az őrültek csókolóznak is a kitalált barátaikkal? Mert ennek
az egésznek alighanem ez volt az egyetlen jó oldala.
Dawson Bethany térdére tette a kezét.
– Közel sem érthetem meg, min mész most keresztül. Igazán
nem. De arra megesküszöm, hogy az egész igaz, és te nem
őrültél meg.
– Megszorította a lány lábát. És sajnálom, hogy miattam
érzed így magad… hogy így kellett megtudnod.
– Ne kérj bocsánatot! felelte Bethany rekedten. Csak.., sok ez
egyszerre. Úgy értem, soha nem foglalkoztam az idegenekkel.
Mármint, na jó, biztos, hogy vannak valahol, de… szóval, nem is
döntöttem el, hogy higgyek-e bennük. Te pedig nem lehetsz
fóldönkívüli.
Újra felnevetett, aztán összerezzent. Ez aztán igazán őrülten
hangzott.
– Most láttam, hogy… kigyulladtál, de nem csak ennyi volt,
igaz? Te magad vagy fényből. Ember formájú fénylény. Karok és
lábak, fényből.
Dawson bólintott.
– Luxennek nevezzük magunkat. A valódi alakunkban
csupán fény vagyunk… de nem úgy, ahogy gondolod. Meg lehet
érinteni minket, a testünk igazi forma.
– Igazi forma mormolta Bethany.
– Igen. Dawson a padlóra nézett. Abban a pillanatban
nagyon fiatalnak, sebezhetőnek tűnt. Egy Lux nevű bolygóról
jöttünk. Vagyis régen ez volt a neve. Már nem létezik.
Elpusztították. De ez nem állandó dolog. Több száz, ha nem több
ezer éve lakjuk a Földet, hol érkezünk, hol távozunk.
Bethany gyomra felkavarodott.
– Olyan idős vagy?
– Nem! Dehogy! Dawson nevetve nézett fel. Tizenhat
vagyok. Én… a családom akkor érkezett, amikor kisgyerekek
voltunk, nagyon fiatalok. Úgy öregszünk, mint az emberek.
– Űrhajón? Beth majdnem megint felnevetett, de sikerült
visszafognia. Egy űrhajó. Egy kicseszett űrhajó, te jó ég! Sose
gondolta volna, hogy valaha kimondja ezt a szót. Ez… hűha!
Dawson odébb fordult, és összekulcsolta a kezét az ölében.
– Nincsenek hajóink. A valódi alakunkban utazunk. Úgy
értem, fényként. Abban az alakunkban nem kell lélegeznünk. A
különböző atmoszférák… Vállat vont. Amikor ideértünk,
kiválasztottuk az emberi alakunkat. Emberi DNS-t olvasztottunk
össze a sajátunkkal, De amúgy bárkit le tudunk utánozni.
Bethany kihúzta magát. Ez eddig is bizarr volt, de most
egyenesen áttértek az Alkonyzónába.
– Bárkit leutánozni?
Dawson bólintott,
– Nem csináljuk sokszor, csak ha muszáj.
Bethany alig volt képes felfogni.
– Na, jó, akkor ez most, ahogy most kinézel, ez nem igazi?
– Nem úgy értem. Dawson megérintette a mellkasát. Ez
valódi. Ahogy mondtam, a DNS-ünk könnyedén alkalmazkodik
a környezethez. És mindig három gyerek születik…
– Andrew és a testvérei… ők is luxenek? Amikor a fiú
biccentett, Bethany csaknem megkönnyebbült. Andrew tényleg
megolvasztotta a pingponglabdát!
– Na, igen, a fényt és a hozzá kapcsolódó dolgokat az
uralmunk alá tudjuk vonni. Vagyis a hőt, és alkalmanként a
tüzet is. Még mindig nem nézett Bethany szemébe. Fogalmam
sincs, miért tette. A világ nem tudhat rólunk, szóval nagyon
fontos, hogy ne kövessünk el ostobaságot. Márpedig az
ostobaság volt. A fenébe! Az is bődületes hülyeség volt, amit én
csináltam.
Bethany csak nézte. A sokk lassan elmúlt; az elméje elkezdte
összeadni a történéseket. Vagyis most már legalább azt értette,
hogy kerül egy ilyen kisvárosba hat észbontóan tökéletes fiatal.
Hát úgy, hogy nem emberek. Akkor eszébe jutott az incidens a
parkolóban.
– Mi másra vagytok még képesek?
Dawson arca megnyúlt.
– Nem igazán kellene…
– De hát már tudom, vagy nem? – Bethany lecsusszant az
ágyról, és odaült Dawson elé; a térdük egymáshoz nyomódott.
Dawson meglepetten megrándult, de nem húzódott el. – Mi baj
lehet?
– Rengeteg minden vonta fel a szemöldökét a fiú.
Bethany gerincén felkúszott a rettegés; megborzongott.
– Például?
Dawson kinyitotta a száját, de aztán csak megrázta a fejét.
– Semmi. Mármint tudni akarod, mire vagyunk még
képesek? Gyorsan mozgunk. A parkolóban is így kaptalak el. Az
energiát, a fényünket is igába hajthatjuk. Meglehetősen erős. Egy
ember nem élné túl, ha eltalálnánk vele.
Beth szeme elkerekedett; ez rosszul hangzott. Ugyanakkor
nem bírta elképzelni Dawsont, amint kárt tesz valakiben. Talán
ezért is nem félt már tőle. Vagy csak naiv volt.
– Mi van még?
– Nagyjából ennyi az egész.
Bethany sejtette, hogy van még más is, de annyi mindent
szeretett volna megkérdezni, úgyhogy inkább nem erőltette.
– Hányán vagytok?
– Sokan jött a válasz. A legtöbben kolóniákban élnek. A
kormányzat tud rólunk… a Védelmi Minisztérium alá tartozunk.
Vagyis ők figyelnek meg minket.
Na, jó most a Sötét zsaruk vágóképei jelentek meg Beth lelki
szemei előtt. Hátradőlt, és hagyta, hogy leülepedjenek benne a
dolgok. Egy egészen új világ tárult fel előtte az imént egy olyan,
amiről, úgy sejtette, nem sokaknak van tudomásuk, akkor sem,
ha a kormány is benne van. Akármilyen őrültségnek tűnt,
ettől…. kivételezettnek érezte magát.
– Jól vagy? – kérdezte Dawson.
– Persze. Csak rendezem a gondolataimat. Elhallgatott. Miért
a Földre?
Dawson csak halványan mosolygott vissza.
– A fajtám azóta meg-megfordul itt, amióta az emberiség
létezik, Talán régebb óta. Bizonyos értelemben ismerős terep.
– És a szüleid…
– A szüleim meghaltak vágott közbe Dawson monoton
hangon.
– A Thompson testvérek szülei is.
– Ó, sajnálom! Bethany szíve elszorult. Nem tudtam. Szerette
volna megérinteni, megvigasztalni Dawsont, de ebben a percben
úgy tűnt, a fiú tart tőle; ami, mindent figyelembe véve, furcsa
volt.
– Tényleg sajnálom.
– Semmi baj. Dawson mélyet sóhajtott. Még picik voltunk,
amikor meghaltak.
– Hogyan… hogyan boldogultatok nélkülük? Nem
gyanakodott senki?
– Kapóra jött az alakváltási képességünk. Az egyikünk
mindig eljátszotta, hogy ő a szülőnk magyarázta Dawson. A
Védelmi Minisztérium meg azért tetőt ad a fejünk fölé, meg
minden.
Az elragadtatott Bethany egyre sebesebben kezdte
kérdésekkel bombázni Dawsont Órák teltek el, mialatt jóformán
kivallatta; közben néhányszor az anyja is benézett a szobába.
Hogy mennek a dolgok a kolónián? Amikor erről Dawson nem
akart beszélni, Beth más témát választott. Élnek a környéken más
emberek is, akik tudják? Dawson fejrázással felelt. Mennyire
mélyen nyúl bele a Védelmi Minisztérium az életükbe? Annak
alapján, amit Dawsonból kiszedett, nagyon is. Az Összes luxén
életének minden mozzanatát ellenőrizték hova akarnak költözni,
milyen főiskolára jelentkeznek, de még azt is, mikor szereznek
jogosítványt. Bethany azon is elcsodálkozott, hogy a luxenek
sosem betegedtek meg. Semmi influenza. Semmi nátha. Semmi
rák, semmi idegsorvadás. Semmi szükség orvosokra. Ha
megsebesültek emberként, csak vissza kellett váltaniuk valódi
alakjukba, és a legtöbb sérülésük meggyógyult.
– Jól értem? hajolt felé Bethany. Akkor benneteket nem lehet
megsebesíteni? Valójában nem?
Dawson a fejét rázta.
– Dehogynem. Az árumok a legnagyobb ellenségeink.
– A kicsodák?
Dawson a tenyere élével megdörgölte a homlokát.
– Olyasmik, mint mi vagyunk. Nagyjából. Három helyett
négyen születnek egyszerre. A testvérbolygónkról származnak.
Nagyrészt árnyakból állnak, de a DNS-ük ugyanolyan
alkalmazkodóképes, mint a miénk. A legtöbbször embernek
néznek ki.
– És veszélyesek?
– Csaknem a kipusztulásig vadásztak minket, elpusztították
a bolygónkat, és ide is követtek.
 Bethany szája kiszáradt.
– Miért vadásznak rátok?
– A képességeink miatt magyarázta Dawson. – Azok nélkül
gyengék. De minél több luxent ölnek meg, annál több képességet
szívhatnak magukba.
– Ez… ez undorító.
Dawson felnézett, összeakadt a pillantásuk.
– Ők csak az egyik okot jelentik, ami miatt óvatosnak kell
lennünk az emberek közelében.
Bethany gyomra összehúzódott, mert eszébe jutott a fény a
ragyogás, a hőség.
– A valódi alakotokban képesek vagytok kárt tenni az
emberekben?
– Nem. Úgy értem, amikor élünk a képességeinkkel, az
eltorzítja az elektromágneses háttérsugárzást. Megnöveli. Ha egy
ember túl sokat kap belőle, hányingere lehet vagy szédülhet,
esetleg szorongás törhet rá, de semmi maradandó. Néha pedig
vibrálunk… vagy zümmögünk.
– Azt már éreztem korábban mosolyodott el Bethany
halványan, felidézve az emléket, ahogy Dawson keze lüktetett az
övé alatt.
A fiú szeme megcsillant.
– De akárhányszor a képességeinket használjuk, vagy a
valódi alakunkba váltunk, nyomot hagyunk az embereken.
Például te most halványan ragyogsz éppen.
– Nyomot?
– Igen felelte Dawson. Azért élünk itt és más, Petersburghöz
hasonló helyeken, mert a sziklákban magas a béta kvarc aránya.
Ez szétzilálja az erőmezőnket, vagyis az árumok számára
láthatatlanná tesz, de a nyomot nem gátolja.
 Bethany lélegzete elakadt, mintha máris tudná, hova fog
mindez vezetni.
– Vagyis ezek az árumok láthatják körülöttem a nyomot… és
ezen keresztül téged is megtalálnak?
– Igen.
– Ó, istenem! – Beth a szívére tette a kezét.
– Nagyon halvány rajtad a nyom. Nem hiszem, hogy baj
lenne belőle.
A lányt elöntötte a megkönnyebbülés. Dawson megpróbált
mosolyogni.
– Hülyének érzem magam, amiért egyáltalán felhozom, de
senkinek nem beszélhetsz erről, Bethany. Senki sem tudhatja.
Beth felnevetett, és tudta, ezzel meglepte a fiút.
– Dawson, senki nem is hinne nekem,
– Ez még nem állítja meg a többieket. Voltak néhányan, akik
rájöttek az igazságra. Akik láttak egy luxent a valódi alakjában,
és megpróbálták hírül adni a világnak. – A szeme ismét fehéren
csillogott, mintha fényforrás lenne mögötte; Bethany úgy
gondolta, van is. Aztán eltűntek.
Beth szorongása jeges félelemmé vált,
– Hogy érted?
– A Védelmi Minisztérium keze van a dologban. Hogy
hogyan csinálják, azt nem tudom. De az a fő feladatuk, hogy a
mi létezésünket titokban tartsák, és elérjék, hogy senki ne
fenyegesse a titkot.
Bár ijesztő volt belegondolni, Bethany mégis megértette az
okát. Az emberek pánikba esnének, ha megtudnák, hogy
idegenek szaladgálnak köztük. Idegenek, akik meg tudják
változtatni a kinézetüket, fénysebességgel képesek mozogni, és
bármiféle energiát megcsapolhatnak.
 Ugyanakkor egy ember, aki minderről tud, nagy hatalmat
birtokol, nem? Sok pénz cserélhet gazdát, ha nyilvánosságra
hozza a részleteket.
A fejét rázta. Nem volna helyes, több okból sem.
– Hallgatni fogok, Dawson. Tudom, az ígéret nem sokat
jelent, de… tényleg nem akarok eltűnni, és azt sem szeretném,
hogy bajba kerülj.
– Hiszek neked – sóhajtott hatalmasat a fiú, – Köszönöm!
Néhány pillanatig csend volt. Beth Dawson arcát
tanulmányozta. Te jó ég, milyen szépséges volt! A vonásai
tökéletes harmóniát alkottak azonnal sejthette volna, hogy ehhez
idegen DNS kell. Aztán eszébe jutott az első
telefonbeszélgetésük, amikor Dawson azt mondta, hogy
messziről érkezett. Különös, de nem hazudott.
Bethany maga se tudta, mit mondjon, mit gondoljon.
Egyértelműen nem bolondult meg. Dawson tényleg…
földönkívüli. Mégis nehezére esett annak látni. Nem mintha nem
fogadta volna el a tényt, egyszerűen csak akármeddig nézte, nem
látott mást, csak Dawsont.
Dawsont, aki megszólította az első napon, aki követte a
folyosóra, aki ellógott az órájáról, hogy vele ebédeljen. Dawsont,
aki órákig beszélgetett vele telefonon, addig, amíg mindketten
elaludtak, mint a nyálas filmekben.
Csakis Dawsont látta a fiút, akibe beleszeretett.
Dawson némán állta a vizsgálódását, most azonban
elfordította a fejét. Az állkapcsán ugrálni kezdett egy izom.
Bethany feltérdelt.
– Megérinthetlek? Az… igazi alakodban?
Dawson pillantása rávillant; a zöld mélységben remény,
pánik, megkönnyebbülés és bánat kavargott, az arcára kiült az a
furcsa, gyengéd kifejezés, ami egyenesen Bethany szívébe hatolt.
– Miért akarnád?
Beth az ajkába harapott. Talán megbántotta valamivel
Dawsont? A valódi alakjukban az érintés illetlenségnek számít?
Az előbb is olyan sebesen hátrált el.
– Nem is tudom. Csak úgy.
– Igazán akarod? kérdezte döbbenten Dawson.
Bethany lélegzet- visszafojtva bólintott.
Dawson a fejét ingatta, de ő is feltérdelt. Lehunyta a szemét,
és egy pillanat alatt ledobta emberi alakját. A ruhái, a teste
formái, minden elolvadt a kékkel színezett fehér fényben.
Kinyújtotta a karját; ujjak formálódtak a végén. Öt darab.
Mint Beth kezén. A lány tekintete végigfutott az alakon; a fejét
oldalra hajtva várt.
A fénye beragyogta az egész szobát, melegség sugárzott
belőle. Amilyen különös, éppolyan szép látvány volt.
Olyannyira, hogy Beth szemébe könny szökött, aminek semmi
köze sem volt a fény erejéhez.
Torkában dobogó szívvel előrenyúlt. Amikor a keze a fénybe
ért, enyhe elektromos érzés futott végig a karján, és megérezte a
finom vibrálást. Összekapcsolódtak az ujjaik ugyanaz az érzés
volt. Meleg, lágy, erős. Dawson keze volt.
Csak másként nézett ki.
Bethany óvatosan, hogy el ne ijessze, közelebb araszolt
hozzá.
– Megérinthetlek máshol is?
Az alak egy pillanatnyi hallgatás után bólintott. A lány akkor
értette meg.
– Ebben az alakodban nem tudsz beszélni, igaz?
Bólintás.
 – Kár – felelte Beth, de aztán a tenyerét az alak mellkasára
illesztette. Dawson fénye felerősödött egy pillanatra, valami
pattant a szobában, mintha egy konnektor kapott volna zárlatot.
A vibrálás felszaladt a válláig, kicsit olyasmi volt, mint egy
fűnyíró fogantyúját markolni.
Lejjebb csúszott a keze. A fény még erősebben ragyogott fel.
Bethany elmosolyodott, de aztán rájött, hogy éppen
végigtapogatja Dawsont, és ez mégis kínos. Elhúzta a kezét, és
remélte, a fiú nem veszi észre, mennyire elvörösödött.
Dawson leeresztette a karját. A fény megfakult, aztán, mint
korábban, eltűnt teljesen, és ismét az ismerős fiú tűnt fel,
farmerben.
– Szia! – mondta.
– Szépséges bökte ki Bethany. – Szépséges vagy.
Dawson szeme elkerekedett. Beth ostobán érezte magát.
– Úgy értem, ami vagy… nem valami rossz dolog, vagy
ilyesmi,
– Köszönöm!
– A titkod biztonságban van nálam bólintott a lány.
Megígérem. Nem kell aggódnod.
– Akkor… nem zavar?
– Dehogy. Minden rendben súgta Bethany; még mindig nem
tért magához Dawson valódi alakjának szépségétől.
– Az jó. Dawson is mosolygott, de a hangja hamisan csengett.
Felállt és a combjába törölte a tenyerét. – Nem is hiszed, milyen
hálás vagyok, hogy megérted. És ne aggódj, én is megértem.
– De mit értesz meg? ráncolta Bethany a homlokát.
– Hogy nem akarsz többet… ilyennek látni. Megrándult, és
egy pillanatra elhallgatott. Tudom, valószínűleg utálsz, amiért
embernek adtam ki magam, és megcsókoltalak. Hiba volt. Most
biztosan undorodsz. Miután a nyom elhalványodik, békén
hagylak, megígérem. De egyelőre a közeledben kell maradnom,
csak a biztonság kedvéért. Mindenesetre nem szeretném, hogy
aggódj, nagyon kicsi az esélye, hogy egy árum rád találjon.
– Hé! Várj! – Bethany felállt: a szíve ismét ki akart ugrani a
mellkasából. Dawson, miért undorodnék vagy utálnálak?
A fiú csak egy üres pillantással felelt.
– Mi van? rázta a fejét Beth.
– Földönkívüli vagyok – jelentette ki Dawson lassan.
– De attól még Dawson is, nem? Úgy értem, felfogtam, hogy
az vagy, ami, de attól még Dawson maradtál. Elhallgatott;
összegyűjtötte a bátorságát, hogy mindent kiadjon magából. –
Még mindig az a srác vagy, akit kedvelek. És… és ha te is
kedvelsz engem, nem értem, hol a baj.
Elhallgatott. Csaknem biztosra vette, hogy Dawson nem vesz
levegőt. Megpróbálta észre se venni a dolgot, főleg nem
megriadni, mert az aztán semmin sem segített volna.
Dawson szó nélkül bámult rá.
Ó, talán ezt is félreértette? A csókot is?
– Úgy értem, hogy ha még mindig kedvelsz. Nem tudom,
milyen szabályok vagy…
Dawson olyan gyorsan szelte át a kettőjük közti távolságot,
hogy Beth nem is látta mozogni. Az egyik pillanatban még állt és
járt a szája, a másikban Dawson karjában találta magát. A fiú a
hajába temette az arcát, erős karja remegett.
Bethany átkarolta a nyakát, és nem eresztette. Gombóc
formálódott a torkában, könnyek csípték a szemét. Csak most
sejtette meg, milyen magányos életük lehet a luxeneknek az
emberek között, de valójában sosem velük együtt.
– Bethany mormolta Dawson a hajába, és mélyen beszívta az
illatát. Nem is tudod… mit jelent ez nekem.
Beth közelebb simult hozzá, belélegezte friss illatát, és még
szorosabban ölelte át. Nem találta a szavakat.
– Gondolok valamire szólalt meg Dawson rekedten.
– Mire?
– Rád. Rám. Együtt. Úgy értem, együtt járni. Együtt lenni.
Elhallgatott, aztán felnevetett. Nahát! Azt hiszem, ennél
bénábban még senki sem kérdezett meg egy lányt, hogy akar-e a
barátnője lenni.
Beth szívverése felgyorsult. Béna vagy sem, ő máris
olvadozni kezdett.
– Velem akarsz lenni? – Dawson bólintott, mire Beth
lélegzete elakadt. Hát, most már tulajdonképpen muszáj is lesz.
Felemelte a fejét, és ránevetett. – Tudom a nagy, sötét titkodat.
Dawson is nevetett, a szeme felragyogott.
– Zsarolás, mi? Amikor Bethany bólintott, Dawson lehajtotta
a fejét, és a lány homlokának támasztotta a homlokát. De
komolyan, így akarom. Veled akarom. A korábbi esetlenségnek
már nyoma sem maradt a hangjában, elszánt volt és céltudatos.
Jobban, mint bármikor bármit. Szóval, igen, veled akarok lenni.
Bethany úgy mosolygott, mint aki megkapta a világot
ajándékba.
– Igazán nagyon nagy örömmel hallom.
Tudta az igazat, tudta, mekkora a kockázat, de akit a
karjában tartott, Dawson volt és mindig az is marad.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A HAZAÚT ELMOSÓDOTT DAWSON EMLÉKEZETÉBEN. Még az sem

rémlett, hogyan parkolt le, hogyan ment fel az emeletre.
Lehevert az ágyára, és csak bámulta a mennyezetet, száguldozó
gondolatai össze-összeakadtak.
A valódi alakjába váltott. Na, ez a szar a palacsintában!
Igazán átváltozott Bethany előtt. Erre nincsenek szavak.
Még életében nem történt vele ilyesmi.
De a lány nem ijedt meg. Egek, nem ám: valójában elfogadta őt.
Az UFO-fanatikusokon kívül Dawson ezt egyetlen emberből sem
nézte volna ki.
Előszedte a telefonját, és üzenetet írt Bethnek: megkérdezte,
jól van-e. Azonnal választ kapott. Aztán újra pittyegett a
telefonja.
Holnap találkozunk?
Dawson vigyora valószínűleg rettentő ostoba volt, de nem
törődött vele. Igennel válaszolt, aztán az éjjeliszekrényre tette a
telefont. A következő pillanatban kinyílt a szobája ajtaja, és Dee
dugta be a fejét.
– Szia! – szólt be. Bejöhetek?
– Persze ült fel Dawson. Mi a helyzet?
Dee leült az íróasztal melletti székbe, és karba tette a kezét.
– Daemon ma megkergette az árumot. Közel járt a
vendéglőhöz.
Dawson szíve összeszorult. Bethany! Lehet, hogy elfogadta őt,
de a fenébe is, hogyan feledkezhetett meg a nyomról?
– Daemon jól van?
– Itt-ott kék meg zöld, de helyrejön. Dee elhallgatott, aztán
sóhajtott. Mindig helyrejön. Tudod, milyen.
Igen; Daemon egy kicseszett gép volt.
– Hadd találgassak! Most is az árumra vadászik éppen.
Dee bólintott.
– Te Bethanynél voltál?
– Igen, náluk, találkoztam a szüleivel.
– Komolyan hangzik – suttogta Dee.
Komolyan, mint egy fóldönkívüli invázió, gondolta Dawson, aztán
keresztbe vetette a lábát, és végigmérte a húgát.
– Te jól vagy?
Dee eltűnt a székből, és az ágy végében ülve jelent meg,
felhúzott lábbal.
– Persze. Csak hiányzol. Daemon unalmas.
Dawson halkan nevetett.
– Daemon jóval izgalmasabb nálam.
– Mindegy – ráncolta az orrát Dee. A lényeg Bethany.
Komoly az ügy, igaz? Találkoztál a szüleivel. Ilyen még nem volt
azelőtt.
Dawson és Dee közel álltak egymáshoz, és bár Dawson nem
osztotta meg vele a hódításai Összes részletét, a húga minden
lényegeset tudott róla. Dawson pedig tökéletesen megbízott
benne.
– Tényleg kedvelem ismerte be lehunyt szemmel. Csodálatos
lány.
Dee nem felelt azonnal. Dawson tudta, mire gondol. Bethany
lehet akármilyen csodálatos, akár tökéletes is, nem számít. Az
idegenek és az emberek nem keverednek.
– Dawson…
– Tudja.
Halkan mondta ki a szót, az mégis akkorát robbant, mint egy
atombomba,
– Micsoda? sikoltotta Dee.
Dawson összerezzent. Amikor felnézett, a húga az ágyán állt,
kimeredő szemmel, reszkető kézzel. Felült.
– Dee, semmi baj.
– Hogyne lenne? Az emberek nem tudhatnak rólunk! És mi
lesz a védelmisekkel, meg a…
– Dee, ülj le, és szedd össze magad! Rendben? – Várt, amíg a
húga lecsillapodott és letelepedett. Dee egész testében remegett:
ez gyakran megtörtént vele, ha valami felzaklatta vagy
felizgatta. Nem szándékosan adtam a tudtára.
Dee félrehajtotta a fejét.
– Hogy lehet véletlenül kibökni ilyesmit? „Ó, mellesleg,
földönkívüli vagyok. Most csókolózzunk?”
Hát… éppen fordítva mondta.
– Mi történt? követelt választ Dee.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarod a részleteket.
– Lefeküdtetek? Mert nagyjából ez az egyetlen, amit nem
mondanál el nekem, amit nagyra értékelek, és tudod mit, inkább
ne is válaszolj! Ez visszataszító.
– Nem, nem feküdtünk le! Dawson fuldokló nevetést
hallatott. -Jesszusom, Dee,-,
A lány a plafonra nézett.

– Akkor meg mi történt?

Dawson megdörgölte a halántékát, és az ajtóra pillantott.
– Csókolóztunk, és történt valami, ami korábban soha.
Dee hátradőlt, az arca undorodó fintorba húzódott.
– Jaj, fúj, ha ez most valami korai ma…
– Istenem, befognád végre és meghallgatnál? Dawson a
hajába túrt. Csókolóztunk, és nem tudtam tovább fenntartani az
emberi alakomat. Kigyulladtam, mint valami istenverte
karácsonyfa.
Dee álla leesett.
– Basszus…
– Aha. És meglátott. Muszáj volt elmondanom neki, mert hát
ezek után nem tagadhattam le.
Dee pislogott.
– Várj! Lépjünk vissza! Elvesztetted az önuralmadat a csók
miatt?
– Igen.
– Nahát! Dee undorát elmosta valami más, amit Dawson
nem tudott hova tenni, és inkább nem is akart. Tényleg nagyon,
nagyon kedvelheted.
– Úgy van. Dawson önkéntelenül elmosolyodott. Micsoda
alak!
– Engem még sosem csókoltak meg így.
Dawson mosolya lehervadt.
– Hát ne is! És ha mégis, nem akarom tudni.
– Hé, most van az, hogy mindenki mindent elmond, nem?
– Nem.
Dee leintette.
– Mit csinált Bethany?
Dawson elmesélte, milyen jól fogadta a lány az egészet,
amint túljutott érthető döbbenetén. Dee tekintetébe tisztelet
költözött. Minden luxén nagyra értékelte, ha egy ember megérti,
miért kell
hallgatnia, és ha Dawson szerint Bethany megérti, Dee
láthatóan elhitte neki.
– Várj csak! Most ragyog? Súgva kérdezte, mintha valamiféle
bűn volna.
– Kicsit – bólintott Dawson.
– O, te jó ég! Daemon ki fog nyírni.
– Kösz, Dee, ez segített.
– Bocs! – emelte fel a kezét a lány. – De ha meglátja, hát, az
nem lesz vidám*
Dawson nekidőlt a fejtámlának, és megdörgölte az arcát, A
fenébe, de mennyire nem. Egyáltalán nem. Kit érdekel, ha
Daemon kinyiffantja őt? Bethany fénylik. Szó szerint rajta hagyta
a kézjegyét.
És az árumok számára ez útjelző a lány küszöbéig.
Vasárnap Bethany csak bámulta az üres vásznat. Fél kezében
egy ecsetet fogott, a másikkal az ajkát tapogatta – ahol összeért
Dawsonéval. Jó ég! Úgy csókolta, mintha éhezne, ő pedig
beleszédült, levegőt is alig kapott.
Nemrég ment csak el, vacsora előtt. Most nem csókolóztak,
Dawson elmagyarázta, hogy várni akar, amíg a nyom
elhalványul, mielőtt újra kísérletezne, szóval az együtt töltött
délutánt a gyerekcsatorna is a műsorára tűzhette volna. De
Összebújtak, ami Bethany szerint éppen olyan jó volt, mint a
csókolózás. Dawson közelségétől, az ölelésétől felgyorsult a
szívverése, és csak úgy szikráztak az idegvégződései.
Csodálatosképpen, amíg együtt voltak, szinte egyáltalán nem
is jutott eszébe, mi is Dawson valójában. Persze most, hogy
elment, más nem is járt a fejében.
Dawson földön kívüli.
A jelek szerint az egész városban mindenhol ott vannak. Ez
annyira… földöntúli volt.
Bethany elmosolyodott. Visszatette az ecsetet a szekrénye elé
állított asztalkára, felállt, az ablakhoz lépett, és félrehúzta a
vastag függönyt. A kopasz fák elszürkültek az alkonyaiban.
Nekitámasztotta forró homlokát a hűvös üvegnek, és behunyta a
szemét.
A szoba az egész világ hidegnek tűnt Dawson nélkül.
Bizonyára a testéből áradó hő tehetett róla. Vagy a személyisége,
és az érzések, amiket Bethanyből kiváltott. Lányos melodráma,
de attól még igaz.
Ellepett az ablaktól. Legyűrte a kísértést, hogy felhívja
Dawsont, vagy üzenjen neki, de azért aggódott. Ma este
elmondja Daemonnek, hogy ő tudja. Ha nem tenné, Daemon
holnap meglátná rajta a halvány nyomot. Jobb, ha a bátyja az
otthonukban borul ki, mint az angolóra közepén.
Nagyon remélte, hogy Daemon életben hagyja Dawsont
hiányzott volna neki.
Próbálva elterelni a gondolatait, kiment a szobából, és a
telefonját nem vette magához. Lent az anyját a konyhában találta
– micsoda meglepetés. Az apja az asztalnál ült, és papírokat
lapozgatott, Phillip kézzel turkált a sajtos makarónijában,
Bethany az öccsét széles ívben elkerülve indult a nappali felé.
Az apja aláhúzott egy részt az egyik lapon.
– Nahát! Ki lépett ki a szobájából az élők világába?
– Haha – grimaszolt Bethany.
Az anyja elfordult a tűzhelytől: a kezében egy sütikkel
megpakolt tepsit tartott.
– Drágám, rá tudnál nézni a nagybátyádra, és megkérdezni,
kér-e valamit enni vagy inni?
– Persze. Beth belépett a nappaliba!
Will bácsi merev derékkal ült a kanapén, és kimerültnek
tűnt. A kezelését megelőző napok voltak mindig a
legrosszabbak. Bethany úgy vélte, az orvosságaival együtt adott
szteroidok hatása gyorsan múlik.
– Hallottam anyádat közölte gyengén és reszelősen, mielőtt a
lány megszólalhatott volna. Ha megszomjaznék, tudom, hol a
hűtő.
Bethany a tévére nézett. Az egyik Keresztapa film ment.
– Hozhatok neked…
– Jól vagyok. – A nagybátyja legyintett. A keze fehér volt,
mint a papír, és épp olyan vékony is. Ülj le! Sose tudunk szót
váltani.
Bethany minden mást szívesebben csinált volna, mint hogy a
nagybátyjával csevegjen, és ezért szörnyen érezte magát. De hát
sose tudta, mit mondjon. Will bácsi szerette megjátszani, hogy
nem áll a halál kapujában, Bethany pedig pocsék társalgó volt.
Nem venni tudomást a betegségéről olyan volt, mint figyelmen
kívül hagyni egy hatalmas majmot, ami a falakra mászik, és
banánnal dobálja őket.
Leült a fotelbe, és maga alá húzta a lábait, miközben vadul
gondolkodott, mit is mondjon. Szerencsére Will bácsi felvetett
egy témát.
– Szóval, mióta is találkozgatsz azzal a fiúval?
Bethany álla leesett. Talán mégsem olyan szerencsés a téma..,
Miután Dawson elment, a szülei már kihallgatták róla. Ismét.
– Csak… barátok vagyunk.
– Igazán? Még nem… A mondat vége rettenetes, csontot rázó
köhögésbe fulladt, és amikor elcsitult a roham, Will bácsi
hihetetlen módon még fehérebb volt, mint korábban. Lehunyta a
szemét, és megköszörülte a torkát. – Még nem nagyon láttam
más lányokkal. A… a családja összetartó.
Hűha, Will bácsinak fogalma sincs, mennyire!
– Igen, ágy látom, nagyon közel állnak egymáshoz.
 – Gondolom, jó gyerekek. Sosem kerülnek bajba. – Will bácsi
a sovány lábára terített foltvarrott takarót babrálta. Nem is
tudom megkülönböztetni őket, ami azt illeti. Melyik járt itt?
Bethany furcsállta a dolgot – hogy senki sem tudja
megkülönböztetni Dawsont és Daemont.
– Dawson.
– O, Dawson – bólintott a bácsi. – Jó választás.
– Ismered? ráncolta a homlokát Bethany.
– Nem igazán – rázta a fejét Will bácsi – de kettejük közül ő
tűnik barátságosabbnak, akárhányszor összefutunk a városban.
Te voltál már náluk? Találkoztál a szüleikkel?
Bethany idegesen a képernyőre nézett. Természetes, hogy a
nagybátyja védelmezni igyekszik, de ő kényelmetlenül érezte
magát a vallatás miatt. Rátört az azonnali, csaknem irracionális
kényszer, hogy megvédje őt és a közös titkukat.
– Nagyon sokat utaznak a munkájuk miatt, de a telefonban
néha szoktam hallani őket.
– Hm. – Will bácsi felvette a távirányítót, jelezve, hogy a
beszélgetés véget ért. Hála istennek.
Áldott csend következett. Amikor Bethany már nem bírta
tovább az ücsörgést, elnézést kért, és visszament az emeletre.
Természetesen azonnal a telefonjáért nyúlt.
Nem volt az az imádkozós típus, és a könyörgés azért, hogy
egy testvér ne ölje meg a másikat, helytelennek érződött, mégis,
talán gondolatban elmondta.
Dawson úgy érezte magát, mint aki egy kivégzőosztag elé
készül. Es bizonyos értelemben úgy is volt.
Elhátrált a farm háztól, ahová a Dee-vel való beszélgetése
után titokban visszasétált, és zsebre tette a kezét. Fény villant fel
Bethany hálószobájában. Dawson maradt volna, hátha egy
pillanatra meglátja az ablakban, de ettől felvigyázóból
kukkolóvá vált volna.
Bethany biztonságban volt az otthonában. Az árnyékok
között nem ólálkodtak árumok, és a nyom is úgy el
halványodott, hogy talán észre se vennék. Vagyis nem volt oka,
hogy letáborozzon a lány udvarán.
Amellett mennie kellett, beszélni Daemonnel.
Megfordult, és besétált az erdőbe. Amikor már biztosra vette,
hogy senki nem láthatja a fényét, valódi alakjába váltott, és a
várható fejleményektől rettegve nekilódult. Két perccel később a
saját felhajtójukon séták fel; hagyta, hogy a fénye
elhalványodjon, és az alakja emberivé alakuljon. Vonakodva
lépett be.
A folyosón sötétség fogadta. Megállt, értetlenül nézett maga
elé. Zene dübörgött át a házon: a Whoomp, there it is!zúgott a
hangrendszerből. Dawson tudta: Daemon ismét valamelyik
zenei csatornára kapcsolt.
Ott hevert a nappali kanapéján, a keze a tarkója mögött,
meztelen lábfejét ritmusra billegette. Dawson felvonta a
szemöldökét.
– Whoomp there it is? – tudakolta.
– Most mi van? – vigyorgott rá Daemon. – Bírom ezt a
számot.
– Megkérdőjelezhető a zenei ízlésed.
– Ne ítélkezz! Daemon felült. Hol voltál egész nap?
– Hol van Dee? – kérdezte válasz helyett Dawson.
Daemon intett, és a tévé szapora csatornaváltogatásba
kezdett.
– A szobájában.
– O! – Annak az esélye, hogy Daemon megöli, ha Dee is
otthon van, csekély volt. Jó hír.
– Aha.
Dawson sóhajtott, és leült a fotel karfájára.
– El kell mondanom neked valamit, de ígérd meg, hogy nem
robbansz fel!
Daemon lassan, gyanakvó tekintettel felé fordult. A tévé egy
örökzöldeket sugárzó csatornán állt meg, ahol a Chantilly Lace
szólt éppen.
– Amikor valaki így kezdi a beszélgetést, máris biztos leszek
benne, hogy fel fogok robbanni.
Jogos,
– Bethről van szó.
Daemon arca egyszerre kifejezéstelenné vált.
– Elmentem hozzájuk látogatóba folytatta Dawson. És valami
történt.
A bátyja még mindig nem reagált. A néma Daemon robbanni
kész Daemont jelentett.
– Nem tudom, hogyan történt, vagy miért, de megtörtént.
Csókolóztunk, és… nem bírtam fenntartani az emberi alakomat.
Daemon levegő után kapott, és fel akart pattanni, de
megfékezte magát.
– Jézusom…
– Hagytam rajta egy halvány nyomot. – Most jön a
legrosszabb.
– Elmondtam neki az igazat.
Daemon abban a pillanatban már előtte is állt, egyenesen az
arcába hajolva.
– Komolyan beszélsz?
Dawson állta kemény tekintetét.
– Nem hiszem, hogy ilyesmivel viccelődnék.
 – Én meg nem hiszem, hogy ennyire rohadtul gondatlan
voltál, Dawson! Daemon elvillant előle, és a szoba másik felében
jelent meg újra.; a gerince merev volt, a válla hátrafeszítve. Az
isten verje meg!
– Nem akartam, hogy megtörténjen. Dawson kész volt
vállalni a hibájáért a felelősséget, mégis mindig volt Daemonben
valami, amitől úgy érezte magát, mint egy kisgyerek a dühös
szülő előtt* – Semmit sem akartam kevésbé, mint nyomot hagyni
Bethanyn, de utána már nem hallgathattam. Teljesen megértette,
hogy senki sem tudhat róla. Nem fog egy szót…
– És te hiszel neki?
– Igen, hiszek.
Daemon szeme megvillant.
– És csak mert te hiszel neki, elvárod, hogy mi többiek csak
úgy belenyugodjunk?
– Tudom, hogy nagy kérés. De Bethany egy szót sem fog
szólni. Senkinek.
Daemon hűvösen felnevetett.
– Istenem, testvér, te hülye vagy! Igazán hülye.
Dawson gerincén forró düh száguldott végig.
– Nem vagyok hülye!
– Nem, a fenét nem! morgott Daemon.
Dawson kinyitotta majd összeszorította az öklét.
– Értem, hogy csalódtál bennem, amiért megjelöltem
Bethanyt, és rondán sértőnek érzed, hogy elmondtam neki
mindent, de értsd már meg, hogy nem akartam.
– Tudom, hogy nem akartad, de ettől még megtörtént! –
Daemon nekidőlt a falnak, és felszegte a fejét. Egész tartásából
sugárzott a feszültség, és Dawson tudta, máris keresi annak a
módját, hogyan lehetne mindezt helyrehozni. Mert Daemon ezt
csinálta. Helyrehozta a dolgokat.
Végül halk torokhangot hallatott,
– Szóval megcsókoltad, és ez lett az eredmény?
– Aha. Kínos, tudom.
Daemon ajka halvány mosolyra húzódott.
– És azt mondod* a nyom alig észrevehető? Amikor Dawson
rábólintott, Daemon is biccentett. Jó. Akkor a továbbiakban
tartsd magad távol tőle!
– Micsoda?
– Talán hirtelen nem értesz angolul? Daemon szeme dühösen
szikrázott. Tartsd magad távol tőle!
Ez volt a legokosabb, amit tehetett. Amit tennie kellett volna.
Elhagyni Bethanyt, Dawson szájíze megkeseredett, amikor
elképzelte, hogy soha többé nem beszélgetnek, soha nem érnek
egymáshoz. A gondolatra a legszívesebben kibújt volna a
bőréből.
– És mi van, ha nem tudom? kérdezte, de félrenézett, amikor
Daemon dühös pillantást vetett rá.
A bátyja káromkodott.
– Szórakozol velem? Nem olyan nehéz dolog. Csak MARADJ
TÁVOL TŐLE!
Mintha ez olyan egyszerű lett volna. Daemon nem értette az
egészet.
– De mondom, hogy ragyog. Semmi komoly, de itt bóklászik
egy árum. Beth nincs biztonságban.
– Erre talán azelőtt kellett volna gondolnod, hogy
villanykörtét dugtál a seggébe!
Dawson szeme összeszűkült, és a testvére felé lendült:
dühében a teste mintha felhevült rakétává változott volna.
– Szóval ennyi? Téged egyszerűen nem érdekel, ha baja esik?
 – Engem az érdekel, Ka neked esik bajod! Daemon ökölbe
szorított kézzel előrelépett. Meg az, ha Deenek esik baja! Ez a lány,
hangozzék bármilyen elutasítóan, semmit sem jelent a
számomra.
Dawson a bátyjára nézett; a pillantása megpihent a villogó
szempáron és az övével azonos vonásokon. Érdekes, hogy
Daemon néha mégis tökéletesen idegennek tűnt számára.
– Éppen olyan szemétnek mutatkozol most, mint Andrew.
– Nem érdekel, haver! Daemon átvágott a szobán, és
felkapott egy díszpárnát. Nem emberutálatból csinálom. Csak
kijelentettem egy tényt. Megrángatta a párnát, aztán
visszahajította a kanapéra.
– Egyértelmű, hogy beleestél. És ez több, mint amit eddig
éreztél.
Nos, efelől semmi kétség nem volt. Dawson még soha nem
csúszott ki az alakjából egy emberlány társaságában. És ha
Bethre gondolt. .. igen, még sosem érzett ilyesmit.
– És ezért kell tőle távol maradnod zárta le Daemon, mint aki
ítéletet mond. Megállt Dawson előtt, és karba tette a kezét. –
Elmegyek Matthew-hoz, és elmagyarázom, mi történt.
Dawson kihúzta magát.
– Nem.
Daemon mély lélegzetet vett.
– Tudnia kell, mit tettél.
– Ha elmész Matthew-hoz, ő egyenesen a védelmisekhez
szalad, azok meg elviszik Bethanyt! Amikor Daemon kinyitotta a
száját, Dawson előrelépett, És ne merészeld azt mondani, hogy
nem érdekel!
– Túl sokat kérsz! – robbant ki Daemonből. –
Figyelmeztetnem kell a többieket, arra az esetre, ha a barátnőd
vezércikket készül csinálni belőlünk!
– Nem csinál ilyet – hangzott fel Dee csendes hangja a lépcső
felől. Mindketten odafordultak. Ha Dawson elhiszi, hogy
Bethany hallgatni fog, én is elhiszem neki.
– Ez nem nagy segítség! – csattant fel Daemon, azonban Dee
nem foglalkozott vele.
– A többieknek meg kell mondanunk, Dawson, mert joguk
van hozzá, hogy felkészüljenek. Tudniuk kell, főleg, mert látni
fogják a nyomot, viszont Daemon meggyőzheti Matthew-t, hogy
ne szaladjon a védelmisekhez vagy az Öregekhez.
– Ez nem Daemon gondja! érvelt Dawson. Az enyém. Nekem
kellene…
– Ha téged érint, máris az én gondom is. Daemon arcára kiült
a türelmetlenség.
Dawson fejébe csúf füstpamacsként szállt fel a szégyen.
– Nem vagyok gyerek, a pokolba is! Mindössze néhány
perccel vagy idősebb! Ez még nem jogosít fel…
– Tudom! – Daemon megdörgölte a homlokát, mintha fájna a
feje. Nem is akarlak gyerekként kezelni, de a francba is, Dawson,
tudod, mit kell tenned!
Dee jelent meg köztük, és csípőre tett kézzel méregette
Daemont.
– Ezt rá kell bíznod Dawsonra.
Daemon arckifejezése elárulta, hogy szívesebben bízná a
saját fejét egy húsdarálóra.
– Nem vagytok normálisak.
Hátralépett, két tenyere élét a homlokára szorította.
– Jól van, értem, hogy… muszáj a biztonságáról
gondoskodnod, amíg rajta van a nyom, és persze, lehet, hogy
nem fog beszélni, de utána nem kockáztathatod többé, hogy a
dolog megismétlődjön.
– Képes vagyok uralkodni magamon jelentette ki Dawson.
– Már hogy a pi…
– Ne akard, hogy lemondjak róla, mielőtt egyáltalán
megismerhettem volna! Kimondta, és az akarata máris
keményen megszilárdult, mint az atombombákat rejtő bunker
betonja. Mert akkor nem fog tetszeni a válaszom.
Daemon döbbenten pislogott – és Dawson csak akkor jött rá,
hogy habár a legtöbbször a saját feje után ment, eddig még nem
szállt komolyan szembe a bátyjával. Még Dee is meglepettnek
tűnt.
– Ezt nem mondhatod komolyan – préselte ki magából
Daemon.
– Pedig igen.
– O, az összes emberi csecsemő szerelmére, te tényleg hülye
vagy!
– Daemon visszavillant az öccse elé, olyan közel, hogy a
lábuk összeért. – Rendben, megismered, és beleszeretsz!- Úgy
köpte az utolsó szót, mintha szögeket nyelt volna* És akkor mi
lesz? Megkísérelsz vele maradni? Összeházasodtok? Kis ház,
fehér deszkakerítés, két egész öt tized gyerek?
Egek, ennyire előre nem gondolkodott.
– Talán. Talán nem.
– Na, jó, majd szólj, ha egyeztettél a dologról a
védelmisekkel!
Dawson megmarkolta a lépcsőkorlátot; úgy tűnt, rögtön el is
töri.
– Nem lehetetlen. Semmi sem az.
Daemon arcára újfent kiült a döbbenet, és a vonásai
megkeményedtek.
 – Kockáztatnád, hogy kivessenek! És ami még rosszabb, ha
megismétlődik, a húgodat is veszélybe sodrod!
– Daemon! – tiltakozott Dee, a szemében könnyek csillantak,
– Ne tedd a vállára ezt a terhet!
Daemon arca elsötétült haragjában, a szeme felfénylett.
– De igen. Meg kell értenie, mit tett. Bethany talán egyenesen
idecsalogat egy árumot. És csak a jó ég tudja, mit tesz majd a
Védelmi Minisztérium, ha rájönnek, hogy tudja. Szóval mondd
csak, megéri mindezt Bethany?
Dawson előre utálta, amit mondani fog, hiszen önző alaknak
érezte magát tőle, de ez volt az igazság.
– Igen, megéri.

TIZENHARMADIK FEJEZET

BETHANYT HÉTFŐ REGGEL AZ OSZTÁLYTEREMBE LÉPVE egy hajszál

választotta el attól, hogy levágjon egy amolyan igazi csajos
hisztit, főleg, amikor a pillantása a mögötte ülő Dawsonra
tévedt.
Előző este a fiú még felhívta, és elmondta, hogy mindent
megmagyarázott Daemonnek. És hiába erősködött, hogy minden
rendben volt, a hangja másról árulkodott.
Bethany leült a helyére, ledobta a táskáját, és
megkockáztatott egy pillantást hátrafelé.
– Szia!
Dawson válaszul csak biccentett, tekintetével végigpásztázva
a lányt.
– Minden rendben lesz.
 Beth idegessége ettől csak tovább nőtt, és mint kiderült, jó
okkal. Amikor Daemon is belépett a terembe, sötét arckifejezése
mindenféle pocsék dolgot ígért. Bethany önkéntelenül
elhúzódott, amikor összeakadt a pillantásuk: mintha jeges szél
csapta volna meg.
Dawson előrehajolt, és megfogta a karját.
– Ne is törődj vele! mormolta. Rendben lesz.
Ha a „rendben” annyit jelentett, hogy tömeggyilkos
pillantással méregeti őt, Bethany nem akarta tudni, milyen,
amikor nincs rendben. Megkockáztatott még egy gyors pillantást
Dawson válla felett.
Daemon elhúzta a száját, de félmosolyából teljesen hiányzott
minden jókedv vagy barátságosság.
Bethany lenyelte a torkába szoruló gombócot, és lassan
megszólalt.
– Na, jó. Megijeszt.
– Csak ugat, nem harap. Dawson megsimogatta a karját.
– Mondod te vágta rá Daemon.
Bethany megdermedt, a szeme kikerekedett. Ekkor azonban
megszólalt a csengő, ő pedig előrefordult. Hát, ez egy hosszú óra
lesz… a tarkója máris égett a tekintettől, amit Dawson nem
árnyékolhatott le.
Megérezte Dawson ujjait a hátán, és egy kicsit
megnyugodott.
Az óra fő témája a Büszkeség és balítélet elemzése volt, azon
belül is a szerelemről vitáztak.
– Mit tanulhatunk meg a Büszkeség és balítélethól a szerelmet
illetően? tette fel a kérdést Mr. Patterson, és letelepedett a tanári
asztal szélére. Lesa?
– Azon kívül, hogy akkoriban egy örökkévalóságig
udvaroltak? A lány hátravetette sötét fürtjeit, és vállat vont. Azt
gondolom, a szerelem csak akkor teljesedhet ki, ha a társadalom
nem befolyásolja.
– Charlotte mégis pénzért házasodott – szállt vitába vele
Kimmy, mintha ez okot adott volna a büszkeségre.
– Igen, viszont Mr. Collins egy tökfej volt válaszolta Lesa.
– Gazdag tökfej vágta rá valaki.
Lesa a szemét forgatta.
– De az nem szerelem, ha a pénzéért mész hozzá valakihez.
– Ez mind komoly érv – mosolygott Mr. Patterson. Mit
gondoltok, Austen realisztikus vagy cinikus megközelítésben
ábrázolja a szerelmet?
Daemon mély, lágy hangja szólalt meg.
– Azt hiszem, arra hívta fel a figyelmet, hogy néha ostobaság
a szívünkre hallgatva dönteni.
Bethany lehunyta a szemét.
– Vagy inkább arra, hogy rosszul sülhet el, ha bármi más
alapján döntünk válaszolta nyugodtan Dawson. Hogy az igaz
szerelem bármit legyőz.
Beth szívverése felgyorsult; hátralesett a válla felett. Dawson
rámosolygott, ő pedig azonnal elolvadt.
– Igaz szerelem? gúnyolódott Daemon. Az egész szerelem-
dolog, úgy ahogy van, ostobaság.
Az osztályban ezután elszabadult a vita, és jócskán el is
tértek az eredeti témától. Bethany és Dawson még mindig nem
tudták levenni a szemüket egymásról. Igaz szerelem? Erről volna
szó?
Mielőtt megismerte Dawsont, Bethany egyetértett volna
Daemonnal. Most inkább a cukormázban hitt.
Dawson pillantása elmélyült, zöld árnyalatok rétegződtek
egymásra a szemében.
Ó, igen, apropó: cukormáz!
Az óra végén Dawson megvárta, hogy Beth összeszedje a
holmijait, aztán a kezét nyújtotta neki.
– Készen vagy?
Bethany, tudatában annak, hogy mindenki őket nézi,
bólintott.
Daemon dobogott el mellettük, és szándékosan meglökte a
testvére vállát.
– Megfájdul tőled a fejem!
– Engem meg bolyhos, puha boldogság tölt el, amikor
meglátlak
– vágta rá Dawson, és Bethany ujjai közé fűzte a sajátjait.
Daemon Bethanyre sandított.
– Légy nagyon óvatos, kislány! Azzal kirontott a teremből.
– Hűha! – nézett utána Beth; még az álla is leesett.
– Hiszed vagy sem, ez még a visszafogott változat volt, –
Dawson ki kísérte a folyosóra. Ott megszorította a kezét. – El kell
mondanunk mindent a többieknek, akik kívül élnek a… szóval,
tudod.
Félelem szorította össze Beth szívét.
– Tudomásul fogják venni?
– Daemon tesz róla, hogy úgy legyen.
– Igazán? – Bethany a fejét rázta. – Nem tűnt nagyon
támogatónak.
Dawson hiába nyugtatgatta, Beth neki sem igazán hitt. A
lépcsőházhoz közeledve az egyik szőke iker lépett ki a dupla
ajtón, és végigmérte őket. Ez most a gonosz vagy a jó idegen
srác? Aranybarnára sült arca elsápadt, és addig nézte őket, amíg
meg nem botlott a saját lábában.
 – O most, izé, meglátta rajtam a nyomot? kérdezte súgva
Bethany.
Dawson bólintott.
– Lehet, hogy néhányan majd furán néznek ma rád. Csak
tegyél úgy, mintha fogalmad se lenne, miért van!
Furán néznek? Dawson nem túlzott. Még az egyik tanár is
rámeredt az óráján; az egyik titkárnő alig kapott levegőt,
tornaórán pedig az edző szinte gutaütést kapott.
Mindenhol idegenek voltak.
Vagy őrajta tört lei az üldözési mánia amikor Carissa
integetni kezdett neki a pingpongütőjével, már-már attól félt,
hogy a fejéhez vágja.
A labda elrepült mellette. Kimmy elfordult.
– Én nem megyek érte.
– Hát persze hogy nem – mormolta Bethany.
Az elpattogott labdát kereste, amikor fojtott suttogásra lett
figyelmes. Felnézett; a lelátó résein át megpillantotta, hogy
Dawson és a seggfej Andrew vitázik.
– Mi a fenét gondoltál? tudakolta Andrew, egészen Dawson
arcába hajolva.
– Semmi közöd hozzá – felelte Dawson.
Andrew élesen felnevetett.
– Ó, igen? Tényleg ezzel akarsz takarózni? Hát akkor
magyarázd már meg nekem, hogyan nincs köze az egésznek
hozzám vagy a többiekhez!
– Nem tartozom neked magyarázattal.
Andrew döbbenten meredt rá.
– Távol kell tartanod magad attól a lánytól. Nem tesz jót
neked. Egyikünknek sem.
Bethany leküzdötte a késztetést, hogy nekirontson Andrew-
nak, és megvédje magát, inkább elhátrált a lelátótól.
Várjunk! A francba ezzel! Egyértelmű, hogy minden luxén, aki
erre szaladgál, tud róla. Nem fogja hagyni, hogy Dawson
egyedül birkózzon meg vele.
Ekkor azonban, még mielőtt nekiindulhatott volna, egy
pingponglabda csapódott a tarkójába. Beth feljajdult, és a nyakát
dörzsölgetve megpördült.
Kimmy oldalra hajtotta a fejét.
– Két perce szólongatlak. Krisztusom! Elaludtál, vagy
ennyire lassú vagy?
Bethany ereiben vörösen, forrón szaladt végig a düh, részben
az imént kihallgatott társalgás, részben Kimmy nyers undoksága
miatt. Felkapta a labdát és visszahajította. A kis, kerek
műanyagdarab úgy repült, mint egy hőkövető rakéta, egyenesen
Kimmy arcába.
A nagyon is kielégítő csattanást hallva Bethany elvonult a
rángatózó Kimmy mellett.
– Nem akarom elhinni, hogy megdobtál azzal…
– A következő az ütőm lesz figyelmeztette Bethany, és
feldobta, majd elkapta az ütőt.
A pár nélkül maradt Carissa átnevetett hozzájuk.
– Ez nagyon tuti volt.
Kimmy felé fordult, és már felkészült egy hisztérikus
rohamra.
– Te most rajtam nevetsz?
– Izé Carissa feltolta az orrán a szemüvegét. – Azt hiszem,
igen.
– Csak aztán nehogy,..
Anderson edző ekkor lépett közbe.
– Rendben, hölgyeim, az asztalra figyeljenek, játék van!
 Beth megszorította az ütője nyelét, és mélyet lélegzett. Az
edző
észrevette, hogy Carissa egyedül van, és elindult felé, éppen,
amikor Dawson és Andrew is felbukkant. Úgy néztek ki, mint
akiket egy hajszál választ el a nyilvános verekedéstől.
– Hacsak nincs ott hátul is egy asztal, kíváncsi lennék, mit
műveltetek a lelátók alatt – mordult rájuk az edző. – Asztalhoz
vissza, most!
Kimmy elégedetten mosolygott.
Dawson visszalépett Carissával szembe, és felvette az ütőjét.
– Készen állsz?
Carissa bólintott, és már nyúlt is a labdáért, de Andrew
lecsapott rá, és felkapta az orra elöl.
– Tessék mondta mosolyogva. Hadd adjam oda neked!
Bethany egyszerre nagyon rosszat kezdett sejteni.
Dawson lassan, hűvösen elmosolyodott. Bethany hirtelen
nagyon hasonlónak látta Daemonhöz. Riasztó volt.
– Persze, csináld csak!
Andrew olyan sebesen lendítette meg a karját, hogy a
mozdulat elmosódott Beth szeme előtt. Elhajította a labdát, ami
talán még a hangsebességet is áttörte, úgy száguldott Dawson
felé, akár egy golyó.
Dawson le se vette a szemét a szőkéről, csak felemelte a
kezét, és elkapta a labdát. A hangos csattanástól Bethany
összerándult; Dawsonnak arcizma se rezdült.
– Kösz, haver!
– Te jószagú úristen! mormolta Carissa.
Dawson széles mosollyal felemelte a karját, és a háta mögött
összefonta az ujjait, A nyújtózástól felcsúszott a pólója, és
kivillantak feszes hasizmai. Hűha… biztosan már az óvodában is
megvolt minden kockája. Láthatóan észre se vette, hogy
mindhárom lány őt bámulja.
Az, hogy az óra hátralévő része kínosan telt, nem kifejezés.
Amikor végzett az öltözéssel, Beth kilökte az ajtót és meglátta,
hogy Dawson vár rá.
– Jól vagy? kérdezte aggodalmasan a lányt.
– Azt hiszem, ezt inkább nekem kellene megkérdeznem
tőled.
Dawson megfogta a kezét, és magához húzta. Bethany a
mellkasára fektette a fejét.
– Nem volt rossz. Legalább láthattalak.
Beth elmosolyodott, és felemelte a fejét. Összeakadt a
pillantásuk, és a lányt elöntötte a forróság.
– Mindig tudod, mikor mit kell mondani. Ez nagyon jó
tulajdonság.
– De csak veled működik. Dawson odahajolt hozzá, és
összedörgölte az orrát az övével.
Bethany torka elszorult, az izgalomtól összeugrott a gyomra.
– Látod, most is sikerült.
– Hmm. – Dawson átfogta a derekát.
Bethany sosem volt jó a folyosón ölelkezésben, és ha ilyet
látott, általában csak grimaszolt, vagy magában tett valami
csípős megjegyzést, most azonban ráébredt, hogy ha Dawsonról
van szó, neki is tetszik ez a helyzet.
– Átmehetek este? kérdezte a fiú.
– Reméltem, hogy szeretnél majd.
– Vacsora után benézek, rendben? – Arcon csókolta, aztán
hátralépett: inkább a kezét fogta meg, és kikísérte Bethanyt a
parkolóba. Amikor a kocsijához értek, felemelte Bethany kezét,
és csókot nyomott a tenyerébe. Valami azt súgja, konferencia lesz
nálunk, ha hazaérek, szóval lehet, hogy csak később tudok
menni.
Bethany összerezzent.
– Bárcsak veled mehetnék! Nem jó ez így, hogy egyedül kell
megvédened mindkettőnket.
Dawson csillogó zöld szemébe gyengéd pillantás költözött.
– Minden rendben lesz.
– De…
A fiú újra megcsókolta a tenyerét az apró kedvességtől
Bethany szava is elakadt.
– Ne aggódj miattuk! Egyáltalán, semmi miatt ne aggódj! –
Eleresztette, és lassanként elhátrált. Megyek, amint tudok.
– Várni foglak.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A KIHALLGATÁS MÁSODIK KÖRE ÚGY FOLYT LE, AHOGY VÁRTA.

Más szavakkal, mindenki felváltva rágta a fülét, néha többen is
egyszerre. Egyedül Dee és Adam nem foglalt állást. Ok ketten
egymás mellett ültek a kanapén, és egyforma, komor arccal
figyelték a meccset.
Matthew azonnal a védelmisekhez akart szaladni, ahogy azt
a lelepleződés esetére előírták nekik, azonban Daemon és
Dawson együtt meggyőzték, hogy a kockázat nem nagy.
Egyórányi éles vita után Matthew vonakodva beadta a derekát.
– Nagyon kockázatos jelentette ki a nappaliban fel-alá
járkálva. – Ha csak egyvalakinek elmondja…
– Nem fogja,,erre megesküszöm.
 – Hogy lehetsz benne ilyen biztos? – rázta a fejét Ash.
– Nézzétek, ezt már eldöntöttük – szakította félbe Daemon. –
Nem megyünk sem a védelmisekhez, sem az Öregekhez. Ennyi.
– Ez nem valami közösségi szavazós oldal, Daemon! –
csattant fel Ash, – Ez mindannyiunkat érint. És mivel ragyog is.,.
– Majd én megvédem. És gondoskodom arról is, hogy egy
árum se kerüljön látótávolságba. Dawson karba tette a kezét.
– Ebből még nagy bajod lesz – sziszegte Ash, –
Mindannyiunknak nagy baja lesz belőle! Megvan az oka, hogy
miért nem tudhatnak rólunk az emberek! Mert mindegyik
állhatatlan és bolond!
Erre már Dee is felvonta a szemöldökét. Ash, ha akart,
rémesen őrülten tudott viselkedni.
Ash kipirulva fordult Daemonhöz,
– Nem hiszem el, hogy te mindezt engeded! Legközelebb
majd azt vesszük észre, hogy te is egy emberrel jársz?
Daemon hangos nevetésben tört ki.
– Na, hát azt várhatjátok!
Az idegtépés még vagy egy óráig húzódott, a Thompson-
ikrek csak akkor mentek el. Amíg a testvérei beszálltak a
kocsiba, Adam félrevonta Dawsont.
– Nézd, nem érdekel, ha beleszerettél…
– Én nem,,.
– Ne is mondd, hogy nem szerettél bele! – pillantott Adam a
szomszédos, üres házra. – Nem érdekel. Nem ez a lényeg, de
muszáj óvatosnak lenned.
Dawson karba tette a kezét.
– Az vagyok.
– Haver, ez nem óvatosság. Mindenkinek felcsesztétek az
agyát. Ez Bethanyre is kihat majd. Mélyet lélegzett. Igyekszem
észhez téríteni azt a kettőt, de neked nem csak az árumokkal
meg a védelmisekkel gyűlhet meg a bajod, ha érted, mire
gondolok.
A düh, ami erre Dawsonban lobbant, elegendő volt egy
kisebb ámokfutáshoz.
– Ha bármit tesznek, én…
– Tudom! De erre számítanod kell. Még úgy sem lesz
könnyű, hogy Daemon meg Matthew támogatja a…
választásodat.
Dawson kezdte elveszteni a türelmét. A választása azt
jelentette, hogy azzal akart lenni, akit szeretett. Mintha ez rossz
döntés lett volna, vagy valami.
– Adam…
– A barátom vagy. – Adam megszorította Dawson vállát, és a
szemébe nézett. Melletted állok, de teljesen biztosnak kell lenned
abban, hogy tényleg ezt akarod.
Dawson nagyot fújt.
– Én… nem tudom. A francba! Nem tudom, mit vársz tőlem
felelte.
A tanácstalansága nagyrészt abból eredt, hogy maga sem
volt képes szavakba foglalni, amit Bethany iránt érzett. Talán
Adamnek igaza volt, és ez a nagy Sz betűs szó.
Adam arcán szomorúsággal vegyes megértés suhant át.
– Nézd, miféle jövőd lehetne vele? Megéri, hogy mindenkit
felbosszants és eltávolíts magadtól?
– Azt hiszem, erre eléggé egyértelmű a válasz.
– Igaz. Adam leeresztette a karját. De ez egy elég nagy ügy.
Tudsz egyetlen esetről is, amikor egy luxén és egy ember
kapcsolata bevált? Akik megérték, hogy elmesélhessék?
Na, igen, ez egy igencsak szűk körnek tűnt. Egytagúnak.
 Adam halványan rámosolygott.
– Nem irigyellek, mert őszintén hiszem, hogy nincs
befolyásunk az érzéseinkre. Isten a tanúm, nagyon is jól tudom,
hogy így van. – Megrándult az arca, és Dawson fején átfutott,
hogy vajon Dee-ről beszél-e. Csak aggódom, mert nem hiszem,
hogy Dee és Daemon meg tudna birkózni vele, ha téged valami
baj érne. Te pedig azzal nem, ha Bethanyt érné baj.
Dawson távozó barátja után nézett. Adam jó sok mindent
hagyott neki hátra, amin rágódhat, de nagyrészt romlott
hulladékmaradékokat.
A gondolatai nagy részét különben is a Bethany iránti érzései
foglalták el. Mert mindent és mindenkit veszélybe sodor és ez
önző. Egek! Csak egyvalami tehet valakit ennyire énközpontúvá.
Bethany hamar rájött, hogy nem állnak túl sokan az
oldalukon. Daemon az angolórákon leginkább az öccsét
méregette, vele nem is foglalkozott, még akkor sem, amikor ő
megpróbált udvariasan társalogni.
És egyre könnyebben meg tudta már különböztetni Adamet
Andrew-tóL A kedvesebb iker távolságot tartott, ahányszor
összeakadtak, vagy csak váltott pár szót Dawsonnal, de mindig
mosolygott rá. A másik, a gonosz idegen a lelket is kiijesztette
Bethanyből. Daemon haragos pillantásai sehol sem voltak
Andrew-éihez képest; semmiképpen nem szeretett volna
egyedül maradni vele. Szerencsére Dawson nem hagyta magára,
és pénteken bejelentette a jó hírt: a nyom is elfakult róla.
Mindössze hat napba telt.
A hétvégét együtt töltötték Bethany szobájában, persze
nyitott ajtó mellett. Az anyja alkalmanként benézett, de mindig
sütit hozott. Beth jó esélyét látta, hogy Dawson végül az anyjába
fog beleszeretni.
 Merthogy enni, azt tudott.
Egyszer, a harmadik Big Mac után, elmagyarázta, hogy az
anyagcseréjük és a felhasznált energiamennyiség miatt van.
Bethany csak piszkálta a maga sajtburgerét, amiről tudta, hogy
azonnal a fenekére rakódik majd le, és igyekezett nem
féltékenykedni.
Dawson amellett kiválóan tudta, hogyan ölelje át.
Amikor eléggé biztosra vették, hogy Beth anyja épp nem
esedékes, Dawson magához szorította, mintha állandóan
szüksége lett volna rá, hogy megérinthesse. Ilyenkor az egész
teste vibrált.
Bethany nem látta többször a valódi alakjában, mert ismét
nyomot hagyott volna rajta, de ahogy a napok múltak, Dawson
egyre lazábban viselkedett körülötte. A legújabb kedvenc
szórakozása az volt, hogy egyszerűen eltűnt, majd felbukkant a
semmiből, éppen előtte, ezzel egy kisebb szívrohamot hozva a
lányra. Ezenkívül sokszor tett odébb dolgokat anélkül, hogy
hozzájuk ért volna. Ezek az apróságok nem okoztak jelentős
zavart az erőben, de szórakoztatóak voltak.
A dolgok jól alakultak. És akkor, hétfőn, Bethany hivatalosan
is találkozott Ashsel.
Már korábban is látta a szőke lányt néhányszor a folyosókon.
A fenébe, hiszen el se lehetett volna téveszteni! Deehez
hasonlóan csodaszép volt, majdnem túl szép ahhoz, hogy egy
középiskolában bukkanjon fel. Jobban illett volna a milánói
kifutókra.
Bethany kémiaóráról tartott kifelé, amikor meglepetten látta,
hogy a kecses szőke megfordult, és ránéz – villogó, zafírkék
pillantással.
– Bethany?
 Beth bólintott, és odébb lépett, hogy elengedjen néhány
diákot.
Ash tekintete végigsiklott rajta, egyszerű kardigánjától
kopott farmerjáig. Csinosan szedett szemöldökét összehúzta,
mintha keresne valamit, amit egyértelműen nem talál.
– Be kell vallanom, hogy kicsit zavarban vagyok.
Bethany hasonlóan érzett.
– Elmondod, miért?
Ash ismét a szemébe nézett.
– Fogalmam sincs, mit lát benned Dawson.
Hűha! Hát nem igyekezett finomkodni. Bethany erőt vett
magán, hogy el ne tátsa a száját
– Hogy mondtad?
Ash hidegen mosolygott rá, és megvárta, hogy egypár tanuló
elmenjen mellettük.
– Nem értem, mit lát benned, de szerintem elsőre is felfogtad.
Lehalkította a hangját. Ennél kaphat jobbat is. És fog is. Előbb
utóbb beleun a zöldebb fűbe is, és továbblép.
Bethany döbbenetében alig bírta kinyögni a választ.
– Sajnálom, hogy így érzed, de…
– Mit adsz te neki a veszélyen kívül? Ash közelebb lépett, és
Bethany kénytelen volt leküzdeni a késztetést, hogy hátralépjen.
Nem maradtok sokáig együtt. Így vagy úgy. Akkor meg miért
nem teszel magadnak is meg neki is egy szívességet, és miért
nem hagyod békén?
Bethany úgy érezte magát, mint egy felrázott kólás doboz.
Tisztában volt vele, hogy egy Ash-féle lánynak a nyomába sem
léphet, de azért a francba is, ő sem volt tegnapi maradék!
Mielőtt azonban Ash fejére zúdíthatta volna a
káromkodással fűszerezett válaszát, a magas lány elegánsan
sarkon fordult, és könnyed léptekkel eltűnt a többi diák között.
Bethany leesett állal nézett utána. Ez most nem történt meg.
Eddig is tudta, hogy a többiek idegesek, amiért ő ismeri a
titkukat. Ez azonban személyes ügynek tűnt. Ash talán Dawson
exe? Jó ég!Ez pont az ő szerencséje lenne. Egy földönkívüli
fehérnemű modell a konkurenciája.
Dawson tűnt fel a folyosó végén; megfordult, mintha
megérezné Bethanyt.
– Szia! – Csinos arcáról lehervadt a mosoly. Mi a baj?
Bethany megállt mellette, és kör bepillantott.
– Hát, most váltottam néhány szót Ashsel.
Dawson mosolyának a maradéka is odalett.
– Jesszusom, mit mondott?
– Ti ketten együtt jártatok, vagy mi? Amint kiszaladtak a
száján a szavak, már meg is bánta.
– Mi? Nem, a francba, dehogy!
– Komolyan? – tette karba a kezét Bethany.
Meglepetésére Dawson felnevetett, megfogta a könyökét, és
kalauzolni kezdte a hátsó parkolóra néző, elkoszolódott ablak
felé.
– O a bátyámmal jár. Most épp nem, de amúgy hol együtt
vannak, hol külön, amióta az eszemet tudom.
Bethanyt bosszantotta a saját megkönnyebbülése.
– Hogyhogy? Tízéves koruk óta?
Dawson csak vállat vont.
– Mit mondott?
Bethany gyorsan összefoglalta neki. Mire befejezte, Dawson
úgy nézett ki, mint aki nagyon szeretne megütni valakit.
– Tényleg ekkora fenyegetést látnak bennem? – kérdezte
Beth.
 – Igen, tényleg felelte Dawson halkan; az állán rángatózott
egy izom, – Tudod, nem ismernek. És más embereket sem
ismernek a védelmiseken kívül, akik viszont ismerik őket. Ez a
helyzet új a számukra, de attól még megbocsáthatatlan.
Bethany a lelke mélyén örült, hogy Dawson ennyire
feldühödött, de nem akart jobban közéjük állni, mint amennyire
már így is megtette. Mosolyt erőltetett az arcára, lábujjhegyre
emelkedett, és csókot lehelt a fiú szája sarkára.
Dawson egész testében megremegett.
Bethany ránevetett: élvezte, hogy ilyen hatást képes
gyakorolni rá. Tessék: földönkívüli, jóformán korlátlan erővel, és
mégis beleremeg az érintésébe! Egy pont a szánalmas
emberkének!
– Tudod, támadt egy Ötletem – jegyezte meg.
– Igen? – Dawson átkarolta a lány derekát, és lehajtotta a
fejét; ajkát végigfuttatta Bethany nyakán. A lány egy pillanatra
teljesen elfelejtette, mit is akart mondani. Bethany?
– Ó… Elvörösödve húzódott el. A diákok tátott szájjal
bámulták őket. – Arra gondoltam, talán egyszerűbben
alakulnának a dolgok, ha nem viselkednénk úgy, mintha ez egy
nagy ügy volna. Ha nem igyekeznénk távol maradni tőlük.
Talán ha megismernének. ..
Bethany elhallgatott, mert Dawson úgy nézett rá, mintha
most rúgott volna ki egy kisgyereket az autók elé.
– Rendben. Felejtsd el!
– Nem. – Dawson pislogott, aztán elvigyorodott. – Ez remek
ötlet. Nekem kellett volna, hogy eszembe jusson.
– Éljek én! mosolygott vissza sugárzón Beth.
Dawson a vállára ejtette a karját.
– Hát, akkor lássunk is neki!
 Várjunk csak! Bethany lelassított.
– Tessék?
– Mi lenne, ha megjelennénk ebédnél? A legtöbbjüknek veled
egyszerre van ebédszünete.
A kiváló ötlet elméletben valóban annak hangzott, csakhogy
most, hogy rögtön ki is kellett próbálni, Bethany máris azt
kívánta, bárcsak csukva tartotta volna a száját. De elhatározta,
hogy nagy kislányként fog viselkedni, és felkészült élete
várhatóan legkínosabb iskolai ebédjére.
A petersburgi középiskola menzája éppen olyan volt, mint az
összes többi középiskoláé. Fehér, négyszögletes asztalokat
zsúfoltak össze egy fertőtlenítőtői és kozmás ételtől szagló
teremben. A beszélgetés hangos zsongása általában
megnyugtatta Bethanyt. Hétköznapi volt.
A sor gyorsan haladt. Dawson fasírtot tett a tányérjára, Beth
egy üveg vizet vett el. Ő mindig otthonról hozott ebédet,
általában mogyoróvajas vagy dzsemes szendvicset. A napját ez
tette teljessé.
Nem kellett megmutatni neki, hol ülnek Dawson barátai.
Érezte a pillantásukat, és azon gondolkodott, vajon ez is valami
űrlényszupererő-e, hogy képesek lyukat nézni az emberekbe.
Dawson mellette maga volt a megtestesült könnyedség.
Ragyogó arcáról jókedvű félmosoly sugárzott, és láthatóan észre
se vette, hogy néznek utána, amikor végigvonult az asztalok
között.
Dee és Daemon már leültek, mellettük alighanem Andrew
evett, mármint a tátott szájú bámulásból ítélve. Bethany
feltételezte, hogy a körülöttük ülő többi diák ember, mert
Dawson szerint a legtöbb luxén vagy fiatalabb volt náluk, vagy
idősebb.
 – Sziasztok, nem bánjátok, ha ma mi is csatlakozunk?
Dawson lehuppant a bátyjával szemben, mielőtt bárki is
felelhetett volna, és Bethanyt is lehúzta a Dee melletti székbe,
Koszi!
Bethany az asztalra tette a papírzacskóját, és visszafojtotta a
lélegzetét.
– Bátor húzás – mormolta Daemon undok mosollyal.
Dawson vállat vont.
– Á, csak hiányoltunk benneteket.
Daemon felvette a villáját, és Bethany őszintén remélte, hogy
nem fogja fegyverként hasznosítani.
– Azt biztosra veszem. Ismerős, mégis idegen zöld szemét
Bethanyre emelte. – Hát, hogy vagy mostanában, Bethany?
– Jól, köszönöm! A lány előszedte a szendvicsét;
akármennyire is utálta a tényt, égett az arca. És te?
– Nagyszerűen. Daemon felnyársalta a fasírtját. Nem sokszor
látunk erre. Csak nem az én felelősségteljes öcsémmel együtt
lógsz el az órákról?
– Általában a rajzteremben eszek. Elhallgatott, megtörte a
kenyerét; ezen a fura szokásán Dawson általában jót mulatott.
– A rajzteremben? – kérdezte Dee.
Bethany bólintott, és ránézett. A szép arcon nem volt harag
vagy bármi más csak kíváncsiság.
– Festek, szóval ott eszem, és utána dolgozom a munkáimon.
– Nagyon tehetséges – tette hozzá Dawson, aki közben az
ebédje felét bedobta. – A csajom tud.
Andrew előrehajolt.
– A csajod nemsokára egy hatalmas, kiese…
– Ha befejezed ezt a mondatot, azzal az utazóvillával szúrom
ki a szemedet, amit Bethany mindjárt előszed a csomagjából –
mosolygott rá Dawson kihívón. Márpedig nagyon felzaklatná,
ha összemocskolnám a villáját. Meglehetősen szereti.
Hát igen, nagyon felzaklatná… több okból.
Andrew összeszorította a fogait, és hátradőlt. Az asztal másik
oldalán Daemon váratlanul felnevetett. Hangosan, Szép hangja
volt, mélyebb, mint Dawsoné.
– Milyen az az utazóvilla? Dee maga elé rántotta a zacskót.
Bethany meglepetten nézett rá.
– Még sose láttál olyat?
– Dee-t nem igazán eresztjük ki vigyorgott Dawson.
– Kuss! – vágta rá a húga, és előhúzta az egyik végén kanál, a
másikon villa evőeszközt. – Ilyet még tényleg nem láttam, nahát!
Milyen praktikus! – Csillogó szemmel nézett Daemonre. – A fiók
felét kidobálhatnánk, kellene tíz ilyen, és el vagyunk látva egy
életre!
Daemon a fejét rázta, de az arcára rajongó szeretet ült ki.
Bethany akkor értette meg-nem számít, mennyire bosszantja fel
egyik a másikat, a három testvér mélyen, őszintén szereti
egymást.
Ez megnyugtatta. Akármennyire haragszik Daemon vagy
aggódik Dee, nem válnak külön. Szeretett volna hazaszaladni,
megölelni Phillipet, és jobb nővérré válni.
Az ebéd hátralévő része nem is telt olyan rosszul. Egyedül
Andrew rontotta el a hangulatot, de aztán egy idő után lelépett,
Ash pedig távol maradt, amiért Bethany mély hálát érzett.
Amikor asztalt bontottak, még mindig maradt pár percük a
következő óráig.
Kiérve Bethany felmosolygott Dawsonra: az élmény lázba
hozta.
– Nem is volt olyan rossz, ugye?
 Dawson melegen visszamosolygott.
– Aha, szerintem se. Meg kellene majd ismételni.
Bethany nevetett. Dawson megfogta a kezét, majd behúzta
egy üres számítógépes terembe. Egy szó nélkül leemelte a lány
válláról a táskát, és a földre rakta, Bethany megborzongott, és
nem tudta, hogy a hűtött levegő vagy a Dawson arcára kiülő
elszántság miatt.
Hátralépett, és megnedvesítette az ajkát. Dawson zöld szeme
megvillant.
– Mire… készülsz?
– Újra megcsókollak.
Beth beleszédült az izgalomba,
– Gondolod, hogy ez jó hely az új kísérlethez?
– Nem tudom, de képtelen vagyok tovább várni.
Dawson eltökélten lépett egyet felé. Olyan eltökélten, hogy
Bethany egyre hátrált, amíg a falnak nem ütközött.
Dawson óvatosan, két kézzel odanyúlt, és felemelte az állát.
Beth szeme lecsukódott. Mint legutóbb, a fiú ajka lágy volt, mint
a lehelet. Aztán megáik, mintha várna valamire végül ismét,
mélyen megcsókolta.
Jóságos isten… Bethany beleolvadt a csókba, Dawsonba, a
szíve kitágult, könnyűvé vált, amíg már úgy nem érezte, rögtön
fellebeg a mennyezetig. Átfogta Dawson nyakát, az ujjait a
tarkóján növő sötét tincsek közé süllyesztette. Dawson keze sem
maradt mozdulatlan, a derekáról a combjára csúszott. A fiú mély
torokhangot hallatott, szinte mordulást, amitől Bethany
vérnyomása infarktusközeli magasságba szökött. Hőség áradt
Dawsonból, megolvasztotta volna a fagyit. Bethany fejébe szállt,
kellemesen elködösítette a gondolatait, miközben Dawson keze a
csípőjén járt.
 Dawson végül kissé elhúzódott, és lustán elmosolyodott; az
ajkuk még mindig összeért.
– Ez… ez jó volt. Remek. Tökéletes.
– Aha helyeselt a kifulladt Bethany Mindez, és még több.
Dawson hüvelykujjával az arcát cirógatta, erős, mégis
gyengéd
keze megtartotta, amikor ismét hozzá hajolt. Mélyen
csókolta, szorosan Ölelte, és amikor elváltak, a szemében valódi
fény ragyogott és olyan érzések, amitől Bethany szíve
dörömbölni kezdett a mellkasában. Mert biztos volt benne, hogy
ugyanazt látta, amit ő is érzett.
Szerelmet.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

KEDDEN, ISKOLA UTÁN DAWSON EGYENESEN HAZAINDULT, nem

pedig Bethanyhez, holott valójában ott szeretett volna lenni.
Bethany megígérte otthon, hogy bevásárol vacsora után, szóval
nem ért rá.
Amellett Dawsonnak is nehéz napjai voltak.
Havonta egyszer be kellett jelentkeznie a védelmiseknél. Ezt
minden luxén esetében elvárták, de sokkal jobban figyeltek rá
azoknál, akik a kolónián kívül éltek. De ennél még volt rosszabb
is. Amikor az Öregek hívatták őket magukhoz, az általában
annyit jelentett, hogy vagy Daemont, vagy Dawsont, esetleg
mindkettejüket lehordták ezért vagy azért, bűntudatot keltettek
bennük, amiért „ember módjára élnek” és faggatóztak, mikor
találnak már párt maguknak. Más szavakkal, elveszi-e Daemon
Asht, amint betöltik a tizennyolcat, és talál-e magának addig
Dawson is egy megfelelő luxén lányt?
A védelmisek ugyanerre lennének kíváncsiak.
Na, igen, mindenki remekül szórakozik. Dawson a háta
közepére sem kívánta az egészet.
Mire hazaért, a házuk előtti felhajtón már ott állt egy fekete
Ford Expedition. Dawson kiszállt a Jettából, és azt számolgatva,
hányféle szívás következik, elindult a ház felé.
Az öltönyösök ketten voltak a nappali kanapéján ücsörögtek.
Középkorú férfiak voltak, egyformán üres arccal, ugyanakkor
merev tartással – utóbbi valószínűleg annak volt köszönhető,
hogy Daemon mellettük állt a falnak dőlve, és úgy meredt rájuk,
mintha szörnyű kínzásoknak szeretné őket alávetni.
Dawson felismerte az egyiket azóta járt hozzájuk, amióta
Nyugat-Virginiába költöztek de a másik új volt.
A fotel karfáján kuporgó Dee felpillantott, a szemében
megkönnyebbülés csillant.
Ez általában azt jelentette, hogy Daemon ismét összeugrott a
védelmisekkel, és Dawsonnak kell kibékítenie őket.
– Nahát, micsoda vidám összejövetel! tette karba a kezét
Dawson.
Daemon éles pillantást vetett rá.
– Jó meglátás.
Lane ügynök megköszörülte a torkát.
– Hogy s mint, Dawson?
A köszöntést hallva undor és bizalmatlanság kavarodott fel
Dawsonban. Lane eljátszotta, hogy kedveli a luxeneket, de
mindannyian tudták, mi az igazság.
– Jól morogta Dawson. Hát maguk?
– Vaughn ügynök és én kiválóan vagyunk. – Lane tapsolt, de
a társa nem emelte el a kezét a csípője mellől, ahol, Dawson
tudta, fegyver rejtőzik. Vicces. Mintha egy golyó gyorsabb
lehetne náluk.
– Beszélgettünk Daemonnel kicsit, és nagyon… segítőkész
volt.
Dawson csaknem felnevetett. Ezt egyébként se hitte, de ha
következtethetett Daemon testtartásából, a kérdések nem ízlettek
neki.
Nyugtalanság vett erőt Dawsonon. Csak nem rájöttek
Bethany és a nyom dolgára? Az nem lehet. A Védelmi
Minisztérium nem tudott róla, hogy az embereken nyom marad,
márpedig senki, még Andrew sem adna ki ilyen információt,
Vaughn a társára nézett, mielőtt megszólalt volna*
– Az elmúlt nagyjából egy hónapban rendkívüli eseményeket
észleltünk. A területen megnövekedett az elektromágneses
mezőaktivitás. A bátyádnak a jelek szerint fogalma sincs, mi
okozhatta ezt.
Minthogy a kormányzat véleménye szerint az árumok csak
őrült luxenek voltak, nem árulhatták el nekik, ha harcoltak vagy
öldösték egymást.
Amint a védelmisek rájönnek, hogy az árumok a
képességeikért vadásznak a luxenekre, a játéknak vége.
Visszakerülnének Új-Mexikóba, a földalatti, ablaktalan cellákba,
és úgy kezelnék őket, mint a csodabogarakat vagy a kísérleti
patkányokat.
Dawson vállat vont.
– Hát, elég sokat szaladgáltunk a valódi alakunkban. Talán
erről van szó?
Vargán ajka megrándult.
– A feljegyzéseink szerint az, ha az idegen alakotokban
vagytok, nem okoz ekkora kiugrást az értékekben. – Úgy
mondta ki az idegen szót, mintha valami gusztustalan dolog
került volna a nyelvére.
– Ezért, átnézve az elmúlt hat hónap ide vonatkozó adatait,
ezt nehéz elhinni.
A védelmiseknek szüksége lett volna egy hobbira, ami nem a
luxenek megfigyelése.
Dee keresztbe vetette a lábát.
– Uram, a bátyáim nagyon is szeretik a testmozgást. Néha el
is szalad velük a ló. Tudja, luxén módra fociznak.
– Azt hogyan kell? Lane mosolygott, mert Deere mindenki
mosolygott.
A lány ránevetett.
– Labda helyett képzeljen el egy tiszta energiagömböt!
Tulajdonképpen azt passzolgatják egymásnak. Lehet, hogy ez
jelenik meg a műszereken.
– Komolyan? Lane a fejét rázta, a szeme kikerekedett.
Érdekes lehet egy ilyen meccs.
– Szívesen látjuk a csapatban – mosolyodott el Daemon is,
kissé komorabban. Habár kétlem, hogy élvezné.
Vargán elvörösödött.
– Nagy a szád, Daemon.
– Jobb, ha kimondja, mint ha benne szorul vágta rá Dawson.
Legalábbis én így gondolom.
Daemon halkan nevetett.
– Nos, fiúk, remekül szórakoztam, de ha nincs más, tudják,
merre találják az ajtót.
Lane ügynök, aki már hozzászokott Daemonhöz, felállt.
Vargán azonban ülve maradt.
– Miért döntött a… családotok úgy, hogy kívül marad a
kolónián?
– Szeretünk részt venni az emberek világában csicseregte
Dee sietve, mert csak a jó ég tudja, miként válaszolt volna
Daemon. -
1 Tudja, társadalmi felelősség, meg hasonlók. Ugyanaz az ok,

mint az összes többi kívülálló luxén esetében.

Dawson alig bírta fegyelmezni az arcvonásait. Most
komolyan! A kolónia nem volt jobb, mint akármelyik
minisztériumi létesítmény, ahol a luxeneket „felkészítették” az
asszimilációra. Inkább rosszabb.
Vargán kétkedve nézett, de Lane elérte, hogy felálljon, és
kifelé indultak. Mielőtt távoztak volna, még figyelmeztették az
ikreket, hogy április végéig be kell jelentkezniük a kötelező
nyilvántartásba. A minisztérium szinte vallásos
elkötelezettséggel tartotta számon, hány luxén él a kolónián és
azon kívül.
Amint Dawson becsukta az ajtót, Dee összegörnyedt a
karosszékben.
– Utálom, ha idejönnek fintorgott. – Úgy csinálnak, mintha
valami rosszat tettünk volna.
– Az új gyerek igazi törzsrajongó, nem? Dawson is leült a
fotel karfájára. Uramisten, micsoda pöcs!
– Nem ez volt a legrosszabb – felelte Daemon; és ebben
nagyon is igaza volt. Vargán legalább megpróbálta véka alá
rejteni ellenséges érzéseit. Szépen mentetted ki a helyzetet, Dee.
Foci? Daemon nevetett. Szinte szeretném kipróbálni.
Dawson összerezzent.
– Igen, de beszéld rá inkább Andrew-t, hogy játsszon veled!
Én kihagyom.
– Gondoljátok, hogy valaha is rájönnek az árumokra? Dee a
térdére könyökölt. Arra, hogy nem vagyunk egyformák? A
félelemtől rekedtesen csendült a hangja.
Dawson odahajolt, átkarolta a húga karcsú vállát, és
rákacsintott.
– Dehogy. Hiányzik belőlük a szikra, ami bennünk megvan.
– Nem tudatlanságról van szó vetette ellen Daemon, kinézve
az ablakon. Túl büszkék ahhoz, hogy számításba vegyék: esetleg
nem tudnak rólunk mindent. Nekünk addig jó, amíg az emberek
elhiszik, hogy ők a bolygó legokosabb és legerősebb lényei.
Bethany szerette volna felpofozni magát, amiért elvállalta a
bevásárlást, mint a házimunka részét. Még kézzel mosogatni is
jobb lett volna, mint végigbogarászni anyu listáját, főleg azokat
az organikus hozzávalókat, amiknek a nevét ki se tudta mondani.
Ahogy a telepakolt kosárral beállt a pénztáraknál kanyargó
kilométeres sorba, azon gondolkodott, vajon hogyan sikerült
Dawsonék megbeszélése. Kényelmetlenül érezte magát.
Gondolni sem akart arra, hogy a Védelmi Minisztérium csak ágy
ellenőrizheti őket, tolakodó kérdéseket tehet fel, és egyáltalán –
nem tisztességes, hogy így megfigyelik őket.
Számára a luxenek nem különböztek az emberektől és
komolyan kételkedett abban, hogy a többi ember valóban félne
tőlük. A luxenek éppen olyanok, mint ők.
Amint kifizette az észbontó összeget, amit elkértek a kajáért,
kitolta a kocsit a parkolóba. Az érkezésekor sokan álltak ott,
ezért hátul, a sor legvégén talált csak helyet, ahol vastag törzsű
fák sűrű ágsátra borult a beton fölé. Bethany már-már azt várta,
hogy megjelenik egy szarvas, és feldönti, miközben a
csomagtartóba pakol.
– Bethany.
A lány megpördült, a szíve melléütött. Az egyik Thompson
iker állt mögötte, olyan közel, hogy még arcszeszének
citromillatát is megérezte.
Hátralépett, de beleütközött a lökhárítóba.
– Én… nem vettelek észre.
A fiú üres tekintettel oldalra hajtotta a fejét.
– Ha akarunk, nagyon csendesek tudunk lenni.
Nem mondod. Bethany hátranyúlt, és lecsapta a csomagtartó
fedelét. Még mindig nem tudta eldönteni, melyik iker áll előtte.
Általában hamar rájött a viselkedésükből, most azonban
fogalma sem volt.
– Bevásárolni jöttél? – kérdezte, és szorosan megmarkolta a
slusszkulcsot. Sötétedett már, és az erdő fái között csak kevés
fény szűrődött át, Bethany sarokba szorítva érezte magát.
– Ó, nem igazán.
Beth körülnézett a parkolóban.
– Nekem tényleg…
A fiú a következő pillanatban már előtte állt, fölé tornyosult.
Bethany akkor már tudta, melyik az.
Andrew hűvösen rámosolygott.
– De azért listám, az van. És te szerepelsz rajta.
Ez már nem tréfa. Bethany szíve zakatolj a szájában félelem
ízt érzett, a torka elszorult, alig kapott levegőt. De csak azért sem
hátrált meg, nem kiabált, nem menekült. Ösztönösen tudta, hogy
ez Andrew szándéka – hogy megijessze.
A fiú még szélesebben mosolygott.
– Tudod, a húgom és én nem értjük, mit lát benned Dawson.
Te csak egy buta kicsi ember vagy. – A keze olyan gyorsan
mozdult, hogy Bethany nem tudta követni; megemelte egy
hajtincsét. – És még csak nem is csinos.
Ó-.. ó, ez jobban fájt, mint kellett volna. Bethany szemét
csípték a könnyek, de megpróbált nyugodt hangon felelni.
– Akkor, azt hiszem, minden rendben van. Egy kapcsolat
veled nem működne.
– Miért is nem? – nézett rá Andrew gyanakodva.
– Mert kiütést kapok a seggfejektől.
Andrew meglepetten felnevetett, és oldalra pillantott.
– Azt hiszed, vicces vagy De tudni akarod, szerintem mi a
vicces?
– Nem. Nem igazán.
Bethany elfordult, de Andrew két keze a csomagtartóra
csapódott. A fémlemez behorpadt. Bethany csapdába esett.
– Vicces, hogy azt gondolod, hosszú távon bármi is
működhet közted és Dawson között. Újra nevetett, hidegen,
csikorgón. Tudod a titkainkat, gratulálok. Na és? De tudod, mit?
Nem kell más, csak egyetlen névtelen telefon a védelmiseknek,
és viszlát, Beth!
A lány levegőért kapott.
– Azt nem teheted meg.
Andrew ellökte magát az autótól, és hátralépett.
– Igaz, ennyire még én sem vagyok seggfej. Dawson
bosszant, de ezt még vele se tenném meg. De ha mi tudjuk,
előbb-utóbb mindenki megtudja, Bethany. És ők nem a jó
barátaink. Előre-hátra hintázott a sarkán. Ha folytatjátok,
egyikőtöknek vagy mindkettőtöknek baja esik.
Azzal egy szempillantás alatt eltűnt.
Bethany lassan megfordult a parkoló üres volt. Kábán
mászott be a kocsiba. Akkor szólalt meg a telefonja: a kijelzőn
Dawson nevét látta.
– Szia! nyögte ki.
– Jól vagy?
 Beth a legszívesebben azonnal elpanaszolta volna neki, mi
történt, de tudta, Dawson nagyon kiakadna, úgyhogy nyugalmat
erőltetett magára.
– Milyen volt a találkozó?
Dawson összefoglalóját hallgatva vezetett haza. Remegett a
keze.
Már majdnem nyolc óra volt, amikor Dawson befejezte a
beszélgetést Bethany-vel. Nyughatatlanul járkált fel-alá a
szobájában. Valami nem volt rendjén a lánnyal. Addig
kérdezgette, hogy minden rendben van-e, amíg már bosszantóvá
vált, és Bethany minden alkalommal igent mondott, de Dawson
megérzett valamit.
Fél órával később ismét megcsördült a telefonja^ Remélve,
hogy Bethany az, felkapta az ágyról, de a kijelzőt látva ráncba
szaladt a homloka.
– Adam?
– Szia! Van egy perced?
– Persze – huppant le Dawson az ágyra.
Szünet a vonalban.
– Haver, nem szívesen mondom, de Andrew hamarabb ért
haza, és hallottam, amit Ashsel beszéltek.
– Miről? kérdezte Dawson növekvő idegességgel.
– Úgy vettem ki, összefutott a barátnőddel. Szerintem
mondott is neki egy-két csúfságot – sóhajtott Adam. – Csak
gondoltam, jó, ha tudod.
Dawson már talpra is ugrott; küszködnie kellett, hogy
megtartsa emberi alakját, és ne süsse meg a telefonját. Megint.
Dühében szinte beszélni sem bírt, úgy köszönte meg
Adamnek a híreket, és visszahívta Betht. Így is győzködnie
kellett, hogy valljon, de amikor a lány megtette, Dawson vöröset
látott dühében.
Andrew gyakorlatilag megfenyegette.
Dawson megnyugtatta Bethanyt, hogy minden oké, de amint
lerakta a telefont, indult még a kocsikulcsát sem vette magához.
Teljesen kiakadt…
Már a valódi alakjában lépett ki az ajtón. Az erdőn át
száguldott el a Thompson-ikrek házához. Petersburg túlsó felén
laktak, majdnem húsz kilométerre. Legalább harminc
másodpercébe telt, hogy odaérjen. Megállt a lebetonozott
felhajtón, ami az ilyen, mindentől távol eső házak esetében
luxusnak számított.
Mindig is utálta ezt a házat. A semmi közepén állt, akkora
volt, mint egy egész farm, és olyan otthonos, mint egy
mauzóleum.
Adam nyitott ajtót, és összerezzent, amikor meglátta Dawson
kemény arckifejezését.
– Izé, nem örömödben jöttél, igaz?
– Még itthon vannak azok a minden lében kanál, segg
testvéreid?
Adam bólintott és félreállt az útjából.
– A moziszobában.
Dawson ismerte a járást. Kikerülte Adamet, átsietett a széles
folyosón, az ebédlőn, amit senki épeszű nem használt, be egy
kisebb szobába. Adam a sarkában maradt, de egy szót se szólt.
Dawson intett, mire a moziszoba ajtaja kitárult. Sárga fény
tört be a benti sötétbe, csíkot rajzolt a fotelok közé. A Beverly Hills,
90210 egy régi részét nézték – erre már nem is szó, hogy béna.
Andrew megfordult, és Dawsont meglátva elfintorodott.
– Hacsak nem azért jöttél, hogy bocsánatot kérj a
bunkóságodért, nem érdekel, mit akarsz.
 A húga körömreszelőt emelt az ujjai fölé.
– Valahogy nem hiszem, hogy ezért jött, Andy.
– Hát, ezt eltaláltad. Dawson keze ökölbe szorult. – Ide
figyeljetek, ti ketten, mert esküszöm, nem mondom el még
egyszer! Mindketten hagyjátok békén Bethanyt! Ne beszéljetek
hozzá! Ne menjetek a közelébe! A fenébe! Még csak ne is
merészeljetek rágondolni!
Andrew könnyed mozdulattal felállt, kék szeme
gyémántfényben kezdett ragyogni.
– Különben mi lesz?
Dawson a tarkóján érezte a forróságot. A pokolba a
magyarázkodással ! Ledobta ember alakját, és végigszáguldott a
szobán, bele a még mindig ember Andrew-ba. A fülében
dübörgő vér lüktetésén át is hallotta Ash sikolyát.
A becsapódás ereje a vászonhoz sodorta őket, ami éppen a
seggfej arca felett szakadt ketté.
Dawson Andrew torka köré fonta az ujjait, és felemelkedett,
magával húzva a vergődő fiút, Andrew hiába váltott alakot, nem
tudta megtörni Dawson szorítását. Dawson a mennyezetig
emelte, ott nekiszorította a plafonnak.
Különben mi lesz ismételte meg a kérdést közvetlenül Andrew
elméje számára, hadd értse meg. Ha még egyszer, akármi módon
megfenyegeted Bethanyt, én elintézem, hogy többé ne szólj egy szót se.
Senkihez, Soha. Megértetted,?
– Dawson! – kiáltott Ash alattuk, – Mit művelsz? Hagyd
abba! Adam, csinálj valamit!
Adam felnevetett.
– Andrew-ra ráfért, hogy valaki végre a helyére tegye.
Mindig azt hittem, Daemon lesz az. Ki gondolta volna!?
Dawson karján pattogva áradt végig az energia. Egy hajszál
választotta el attól, hogy szabadon engedje, és bepancsoljon
Andrewnak egy hatalmasat. A fénye fel lobbanását látva
Andrew is igyekezett elhúzódni.
Megértettél?
Andrew tétovázott, aztán bólintott.
Helyes, mert ezt nem ismételjük meg.
Azzal Dawson leejtette Andrew-t.
Andrew a földet érését követően azonnal emberré változott.
Felemelte a fejét, gyilkos pillantást vetett Dawsonra, de
csodálatosképpen befogta a száját.
Dawson visszaszállt a földre, és Ashhez fordult.
Rád is vonatkozik. Maradj távol tok! Ami még jobb: imádnám, ha a
bátyámtól is távol maradnál.
Ash álla leesett.
– Miért?
Tudni akarod-, miért? Mert nálad sokkal jobbat érdemelne!
Még mindig dühösen visszaerőltette magát emberi alakjába,
és fagyos hangon folytatta.
– Ha akármelyikőtök azzal akarja fenyegetni az embereket,
hogy nem elég jók a társaságunknak, hát az menjen vissza a
francos kolóniára! Ott tökéletes társasága lesz!
A dermedt Ashtől Adamhez fordult.
– Sajnálom, haver. Te jó fej vagy.
– Semmi gond vont vállat Adam. Minden oké.
Dawson bólintott, és kifelé indult.
– Nem kell kikísérnetek.
A helyzet úgy állt, hogy minden luxén tartott Daemon
lobbanékony természetétől. Ő olyan volt, mint egy gránát,
kihúzott biztosítószeggel: bármikor robbanásra kész. Csak azt
nem tudták, hogy Daemonben és Dawsonban ez is közös. Ha
minden kötél szakadt, és olyasvalakiről volt szó, akit kedvelt,
Dawson éppen olyan kemény tudott lenni.

TIZENHATODIK FEJEZET

EZEK UTÁN ANDREW ÉS ASH távol tartották magukat Bethtől.

Nagy távolságot. A dolgok pedig… ó, kiválóan alakultak. A
tanév a végéhez közeledett, Dawson és Bethany pedig egyáltalán
nem tudtak betelni egymással. Daemon egyszer kattantnak
nevezte Dawsont, őt viszont nem érdekelte. Már az is mosolyra
késztette, ha Bethanyre gondolt. Amikor pedig együtt voltak,
teljesnek érezte magát, olyannyira, amennyire sosem hitte volna
lehetségesnek, Bethany társaságában nem úgy gondolt magára,
mint valakire, aki nem találja a helyét az őt körülvevő ember
tömegben.
Egyszerűen… önmaga volt.
Néha, amikor Bethany ment át hozzájuk, Dee is csatlakozott.
Daemon sosem volt jelen ezeken a találkozókon, és nem is
enyhült meg Beth irányába, de a közös ebédek alatt nem
rendezett jelenetet.
Dawsont bántotta, hogy Daemon még mindig nem fogadja el
a kapcsolatukat. Tudta, Bethanyt is zavarja, mert nem akar éket
verni közéjük, de hát ők mindent megpróbáltak, A dolog
Daemonon múlt. És Dawson azt is tudta, hogy a fivére csak
akkor gondolja majd meg magát, ha neki is úgy tetszik.
Most pedig azt is jól tudta, hol van Daemon: Ashsel. Ismét
összejöttek. Ez ugyan zavarta, mégsem szólt egy szót sem.
Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra!
 Kopogtak. Dawson mosolyogva lerakta a lábát a kanapéról a
padlóra, és indult ajtót nyitni.
Bethany állt a küszöbön, a haja szoros copfban. Dawson
tekintete végigsiklott rajta, és a fenébe, máris több oka volt, hogy
szeresse a meleg időt. Bethany rövidnadrágja sokat megmutatott
a lány lábából, pántos felsője fölött egy kapucnis kardigánt
viselt.
Előrenyújtotta az egyik lábát.
– Csak ez az egy pár sportcipőm van. Mit gondolsz, beválik?
Dawson szó nélkül átfogta a derekát, és magához emelte.
– Odafent is szép leszel.
– Dawson! nevetett a lány.
Dawson lassan leeresztette, de nem engedte el. A pirulását
látva ránevetett. Beth whiskey-színű szeme felragyogott, mielőtt
Dawson megcsókolta volna. Amikor újra talpra állította, a lány
kissé megingott.
– Ez az üdvözlés tetszik jelentette ki Beth, és megérintette az
ajkát.
Dawson pillantásával követte a mozdulatot a rózsaszín
ajkakig. Beth kisujjára zöld festék tapadt, amitől Dawson szíve
nagyot dobbant. Az ujjait ráfonta Beth felemelt kezére és rájött,
hogy bele van bolondulva a lányba.
Behúzta magával a nappaliba, de meg sem állt, csak
nekihátrált a kanapénak, és lehuppant rá. Bethany az ölébe
kuporodott, és átkarolta a nyakát.
Dawson lélegzete elállt, amikor hátrahajtotta a fejét, és
Bethany hozzá hajolt. Mélyen, forrón, egy örökkévalóságig
csókolták egymást, és el sem váltak, miközben Beth kicipzározta
a kardigánját, és lerázta a válláról.
Dawson végigfuttatta a kezét a lány meztelen karján, és
mosolygott, amikor látta, hogy Bethany beleborzong.
Érezte, ahogy a sejtjei az átváltozás küszöbén vibrálnak,
miközben becsúsztatta az ujjait a lány felsőjének szegélye alá,
feljebb, feljebb, amíg meg nem hallotta a lány apró torokhangjait.
A benne szikrázó érzések minden mást elsöpörtek. Amikor
Bethany megvonaglott, Dawson keze a csípőjére csúszott, a
rövid nadrág anyagába markolt.
Szerencsére senki más nem volt otthon, különben különleges
látványban lett volna részük.
Ez a gondolat kirántotta Dawsont a kábulatból. Bethany
arcára tette a tenyerét, a hüvelykujjával cirógatta az állkapcsát.
– Muszáj lesz abbahagynunk… vagy már nem leszek rá
képes.
Egy pillanatig úgy tűnt, Bethany nem érti, de aztán
mélységesen elvörösödött.
– Ó…
– Aha – mormolta Dawson, és a pillantása a lány duzzadt
ajkára esett. Egek! Szépséges volt tökéletes.
Bethany megborzongott.
– De nem kell abbahagynunk, ugye tudod? Én… készen
állok.
Dawson majdnem elvesztette az önuralmát. A Bethany
szavaira
az elméjében felbukkanó képek igazán próbára tették. Semmi
mást nem szeretett volna jobban, mint felvinni az emeletre, és
megmutatni neki, mennyit is jelent a számára – ugyanakkor azt
akarta, hogy az első alkalom ünnepi legyen. Vacsora, mozi, talán
még virágok és gyertyák is… nem a kanapén fog megtörténni,
vagy a rendetlen szobájában, bevetetlen ágyán, ahol zoknik és
még ki tudja, mik hevernek szanaszét.
 – Később – ígérte komolyan.
Bethany közelebb fészkelődött hozzá, és a vállára hajtotta a
fejét.
– Hamarosan?
– Nagyon.
Néhány perc elteltével Bethany megszólalt.
– Akkor térjünk vissza a cipőmhöz. Jó lesz, ugye?
– Oda tökéletes, ahova én viszlek.
Ismét túrázni készültek. Két héttel korábban már tettek egy
kirándulást, de most az egyik kedvenc kilátójához akarta elvinni.
Az előző hétvégére tervezték, de a többnapos eső eláztatta a
talajt, és keresztülhúzta a számításaikat.
Bethany lemászott Dawson öléből. Ideje volt nekivágni, mert
ha most nem indulnak el, Dawson nem állt volna jót magáért.
Magukhoz vettek két palack vizet, és kisétáltak a kocsihoz.
Másfél kilométert mentek autóval, aztán lefordultak egy
kevéssé ismert bekötőúthoz, ami a Seneca-sziklákhoz vezetett. A
parkőrök nem jártak erre, nagyrészt azért, mert ez az út vezetett
a luxén kolóniához, a sziklákat körülvevő erdőség mélyére, a
turistáknak pedig tilos volt ide belépni. Mindenfelé átjárást tiltó
táblák álltak.
A nagyjából három kilométeres távot negyven perc alatt
tették meg. Bethany végig nevetgélt és beszélt. Jó néhányszor
megálltak, hogy lefotózhassa a látképet, amit később meg akart
festeni.
Amikor elértek a hegy lábához, Bethany nagyot nyelt. Az
emelkedő, amely a csodás kilátást nyújtó sziklapárkányhoz
vezetett, kezdőknek is alkalmas volt, akár felszerelés nélkül,
úgyhogy Dawson nem aggodalmaskodott.
– Biztos vagy benne, hogy fel tudok ide mászni anélkül, hogy
kitörném a nyakamat? Beth kezével elárnyékolta az arcát.
– Nagyszerű leszel. Dawson lehajolt, és arcon csókolta.
Igazán nem nehéz, és nem hagyom, hogy bármi bajod essék.
Megígérem,
Bethany erre elmosolyodott, és a következő tíz percet a
csillogó sziklák körbefényképezésével töltötte. Végül nekivágtak
a napfényben fürdő hegyoldalnak – csak lassan, hogy Bethany is
megbarátkozhasson a tereppel. A nyomukban por és
kavicspatak csörgött lefelé.
– Tényleg nem rossz. Beth megállt és visszanézett. Hű! Na,
jó, emlékeztess, hogy ne nézzek le!
Dawson megfordult. A lány mereven kihúzta magát.
– Minden rendben?
A lány bólintott.
Dawson visszalépdelt hozzá; kicsit meg is csúszott, amikor
Beth vállára tette a kezét. Beth sápadtan belekapaszkodott a
karjába.
– Biztos? kérdezte Dawson aggodalmasan.
– Aha. Csak szerintem még nem voltam ilyen magasan.
– Nem is vagyunk még magasan, Bethany mosolygott rá
Dawson.
– Én mégis úgy érzem – nyögte ki a lány.
Tériszonya van? A fenébe! Akkor ez nem volt jó ötlet.
– Szeretnéd, hogy lemenjünk? Semmi gond.
– Nem. Beth megrázta a fejét, halványan elmosolyodott, és
lassan elengedte Dawson karját. Végig akarom ezt csinálni veled.
Csak… lassan, jó?
Dawson félig-meddig szerette volna felkapni, és
visszaröppenni vele a völgybe, de Beth erősködött, ő pedig
bízott benne, hogy szól, ha nem bírja tovább.
 Húsz perccel később Dawson fellépett a lapos sziklára, és
visszahajolt.
– Add a kezed! Felhúzlak.
Bethany elszántan összehúzta a szemét, és megfogta Dawson
kezét.
A bizalom jelére Dawson szívét melegség töltötte el. Felhúzta
magához a lányt, és nem is engedte el, amíg stabilan nem állt a
lábán de látta, hogy még akkor is remegett egy kicsit a térde,
amikor körbefordult.
Bethany a nyakában lógó fényképezőgépbe kapaszkodott.
– – Ez csodaszép!
Dawson is felegyenesedett, és csípőre tett kézzel nézte,
ahogy Bethany magába issza a látványt. Az ég tökéletes, ritka
kék árnyalaton ragyogott, fodros fehér felhők úsztak rajta,
mintha odafestették Ina őket, Az ősöreg szilfák csúcsai a lábuk
alatt inogtak, eltakarít a talajt.
– Igen válaszolta lassan. Csodálatos. Egészen más világ van
fent.
, Beth a válla felett hátranézett.
– Nagyon jó lenne itt ülni és festeni.
Megcsinálhatjuk.
Bethany nevetett.
– Nem hiszem, hogy képes lennék felvonszolni ide a
felszerelésemet.
– Ó, te kishitű! csóválta a fejét Dawson. Három másodperc
alatt felhozom és fel is állítom az egészet.
A lány rámosolygott.
– Különös felelte. Néha csak úgy… elfelejtem, mi vagy.
A legtöbben nem tudtak volna mit kezdeni ezzel a
mondattal, de Dawson pontosan értette. És ez volt az, amiért…
amiért szerette Bethanyt.
Félrepillantott, és összeszorította a száját. A szó már hetek,
talán hónapok óta a szívében lapult, és ki akart szabadulni, de
akárhányszor ki akarta mondani, leblokkolt. Bethany sem
mondta még neki, és ha nem érez hasonlóan… Dawson nem
akarta elijeszteni.
A szeme sarkából látta, hogy a lány a sziklaperem felé
araszol.
– Légy óvatos! intette.
– Mindig az vagyok.
Dawson elfordult, és átment a szikla másik felére. A kolónia
is épp ezen a magasságon táborozott.
Lehunyta a szemét, és sóhajtott. Sem ő, sem Daemon nem
hallott felőlük az év eleje óta. Hamarosan gondolta. Hamarosan
szembe kell velük néznie, és a párválasztásról akarnak majd
beszélni vele. Mit mond majd akkor? Még a gondolatát sem
tudta elviselni, hogy mással legyen. Az Öregeknek ugyanakkor
nem beszélhet Bethanyről. Semmiről sem. Olyan lesz, mintha…
Hirtelen rémület hasított belé. Felpattant a szeme, lenézett a
mélybe, a homokkő sziklákra, A beágyazódott kvarcszilánkok
rákacsintottak. Fénylett a kő, még mindig a legutóbbi esőtől
nedvesen. Csúszósán.
Apró hangocska mart a lelkébe, alig hallható, Dawson
számára mégis mennydörgéssel ért fel. Az utána felhangzó
sikoly jéggé dermesztette.
Egy másodperc sem telt el az idő megállt. Megpördült, és
még látta, ahogy Bethany kaszálva igyekszik megőrizni az
egyensúlyát.
Minden tagja ólomsúlyúvá vált, de előrevetette magát;
gondolkodás nélkül váltott valódi alakjába. Gyors volt, ám az
egész egy
pillanat alatt lezajlott. A gravitáció legyőzte – felnyúlt, és
lerántotta Bethanyt a mélybe.
Ha csak a mélység lett volna alattuk, még elkaphatta volna.
Átvetette magát a peremen, de tudta: azon az oldalon csonttörő
kőnyúlványok ugranak elő a hegyből.
Vagy tízméteres mélységben az egyik, három méter hosszú,
két méter széles, meg is akasztotta Bethany zuhanását.

TIZENHETEDIK FEJEZET

DAWSON NEM GONDOLKODOTT.

Két másodperc telt el. Két kicseszett másodpercébe került,
hogy ledobja az emberi alakját, és elérje Bethany kicsavarodott
pózban heverő testét – az egyik lába a másik alá került, a fél
karja ernyedten lógott a semmi felett.
És nem mozdult.
A feje bal oldalán vörös tócsába gyűlt valami. Nem vér. Nem
lehetett vér. Akármi volt az, nem lehetett az, ami a füléből
szivárgott. A fényképezőgépe eltűnt, alighanem még mélyebbre
zuhant.
Dawson nem bírt gondolkodni.
Az elméje emberi része egyszerűen kikapcsolt. Felemelte
Bethanyt, és magához szorította, körbefonta kékesfehér fényével.
Bethany. Bethany. Bethany. Csak a nevét ismételgette. Nekidőlt a
sima sziklafalnak, és ordított, ordított, mert az egész élete
darabokra tört. Nyisd ki a szemed! Kérlek, nyisd ki a szemed!
A lány nem mozdult.
 Nem mozdulhatott – Dawson agyának egy része tudta, hogy
egy ember nem élhet túl egy ilyen zuhanást, akárhogy érkezik,
de Beth… az ő Bethanyje…
Ez… ez nem történhet meg.
A fénye addig erősödött, amíg Dawson szeme elől is elmosta
a lány vonásait.
Megígérte neki, hogy nem hagyja, hogy valami történjen
vele. Egy másodpercre, egyetlen istenverte másodpercre fordult
csak el. Az ő hibája. Nem kellett volna felhoznia ide annyi eső
után, ilyen nedves talajon a sár a cipője talpára ragadt. Nem
kellett volna továbbmenniük, amikor látta, milyen ideges,
mennyire reszket.
Meg kellett volna tudnia akadályozni. Meg kellett volna
mentenie. Mi a poklot ér az ereje, ha nem tudta megmenteni
Bethanyt?
Újra felordított fájdalmában, dühében. A hang a saját fülében
csengett, de Bethany nem hallotta. Senki sem hallotta. Valami
nedveset érzett az arcán. Talán könnyeket. Maga sem tudta nem
látott át a fény lüktetésén.
Bethany arcára simította a sajátját, az ajka centikre volt a lány
elnyílt szájától. Egész testében remegett. Mély lélegzetet vett,
kifújta
– és a világ újra megállt.
Ébredj fel! Ébredj fel! Kérlek, ébredj fel!
Ismeretlen, ösztönös késztetés hajtotta előre, a múlt suttogása
az agyában. Bethany képét látta maga előtt, az alakot körülvette
és betöltötte a fény. Az ő fénye,
Átömlött a testén, egy része megtapadt a bőrén, az izmain, a
csontjain. A vérébe hatolt, a sejtek szintjén fonta körbe, építette,
gyógyította. Összeforrt a hús, a bőr, egymáshoz tapadtak a
csontszilánkok. Szünet nélkül folytatódott, a pillanatokból
percek lettek, a percekből órák. Vagy talán egy perc sem telt el
Dawsonnak fogalma sem volt. De lélegzetet sem vett;
mindenestül a képre és a kérlelő imára összpontosított.
Ébredj fel! Ébredj fel! Kérlek, ébredj fel!¶Először maga sem
értette, mi történik – megérezte, hogy a test megmoccan a
karjában. Aztán valami reszelős hangot hallott: az első
lélegzetvételt.
Ébredj fel! Ébredj fel! Kérlek, ébredj fel!
Remegett: a fénye zavarosan vibrált.
– Dawson?
A hangja, az édes hangja harmadszor is összetörte Dawson
lelkét. Felpattant a szeme, de a saját fényétől még mindig nem
látta jól a lányt.
Bethany? Csak nem…
Nem bírta kimondani, nem merte elhinni, hogy a lány a
karjában valamiképpen mégis él. Hogyan is lehetne életben?
Elvesztette őt, és utána elvesztette az eszét is.
Nyers kín hasított belé.
Bethany, szeretlek. Sajnálom, hogy soha nem mondtam ki. Szeretlek.
Bárcsak elmondtam volna! Szeretlek. Es nem bírom…
En is szeretlek.
A szavak nem hangzottak el; Dawson egész testében
visszhangzottak, és ott, ahol emberivé vált – a lelkében.
Visszavonta a fényét önmagába, de alig hitt a szemének.
Bethany nézett fel rá, melegbarna szeme könnyektől
csillogott. Még mindig sápadt volt, ám az orcáira már visszatért
a szín. A fülére és a szája sarkára vér kenődött, de felnézett rá.
– Bethany? – nyögte ki Dawson.
– Aha biccentett a lány.
 Dawson remegő kézzel megérintette az arcát amikor Beth
lehunyta a szemét, a fiúra rátört a pánik.
– Bethany!
A lány felnézett.
– Itt vagyok. Minden rendben.
Nem volt minden rendben de Bethany élt, lélegzett a
karjában. Dawson végigsimított az arcán, elsöpörte onnan a
véres hajszálakat. A szíve ismét hatalmasra tágult.
– Istenem, azt hittem… azt hittem, elveszítettelek.
– Azt hiszem, nem sokon múlt. Beth reszketegen felnevetett.
– Annyira, annyira sajnálom! Oda kellett volna…
– Nem, ne kérj bocsánatot! Nem a te hibád volt. – Dawson
megcsókolta a homlokát, aztán az arcát és az orra hegyét is.
Hogy érzed magad?
– Jól. Fáradtan. Kicsit szédülök… de azért jól.
Dawson teljesen kimerült. Mintha száz árummal küzdött
volna meg egyszerre.
Nekitámasztotta a homlokát a lányénak, és belélegezte tiszta
illatát. Nem merte behunyni a szemét, attól félt, hogy Beth
eltűnik.
– Mit tettél, Dawson? kérdezte Bethany reszketve.
– Nem tudom. Igazán nem.
Bethany elengedte a kezét, és megsimította az arcát.
– Akármi is volt az, megmentett. Te mentettél meg.
Bethany életben volt! Ott feküdt a karjában, meg is érintette.
Dawson újra érezte a nedvességet az arcán, de nem törődött
vele. Semmi sem számított, csak a lány, akit átölelt.
Bethany órákig feküdt ott a sziklán, Dawson karjaiban. Soha
többé nem akart kibontakozni az öleléséből. Melegen betakarta
az érintés.
 Mégis el kellett indulniuk. Bethany felállt, és még azon is
meglepődött, hogy egyáltalán képes rá. Kétségtelenül úgy
emlékezett, hogy legalább az egyik lába eltört. És a hajába
száradt vér mennyiségéből ítélve a koponyája is úgy nyílhatott
fel, mint a tojáshéj.
Elhallgattatta ezeket a gondolatokat. Abban a pillanatban
nem bírta végiggondolni, mi történt.
Dawson fáradtnak tűnt, amikor felkecmergett, mégis
felemelte őt, és magához szorította. Csak egy módja volt, hogy
lejussanak.
– Kapaszkodj belém, és csukd be a szemed] – kérte,
Bethany engedelmeskedett, és érezte a bekövetkező
változást. Dawson teste szinte zümmögött, Beth szemhéja
mögött újra felragyogott az a vakító fény Szél vágott az arcába,
hátrasöpörte a haját. Néhány pillanattal később Dawson ajkát
érezte a homlokán; amikor rájött, hogy már gyalogol, mocorogni
kezdett a karjában. Tudta, hogy a fiú legyengült, nem kellene őt
is cipelnie.
– Jól vagy?
– Igen – felelte Bethany, és Dawsonra nézett. A szeme alatt
máris sötét karikák formálódtak. Amit tett, minden erejét
felemésztette. Tudok járni.
– Szívesebben vinnélek.
Bethany elmosolyodott.
– Megígérem, hogy most már nem esek le sehonnan.
Dawson nem találta viccesnek a választ, amiért Bethany nem
is
hibáztatta. Még győzködnie kellett egy kicsit, hogy tényleg
képes megállni a lábán, és utána sem volt hajlandó elereszteni a
kezét, vagy akár a szemét levenni róla, amíg vissza nem értek a
kocsihoz.
Gyorsan és csendesen vezetett hazáig. Amikor leállította a
motort, a lány felé fordult.
– Bethany…
Bethnek abban a pillanatban eszébe jutott, amit hallott, hogy
Dawson azt ismételgette, szereti őt. Gombóc formálódott a
torkában, égett a szeme.
– Köszönöm! – suttogta rekedten. Akármit tettél. Köszönöm!
És szeretlek.
Dawson hátradőlt az ülésben, és halványan elmosolyodott.
– Bárcsak…
– Tudom. Hallottam. És csak ez számít.
Dawson gyengéden megcsókolta, mintha félne, hogy
fájdalmat okoz neki.
– Hazaviszlek a saját kocsidon, aztán hazajövök.
– De tényleg jól vagyok.
Végignézett magán: a nadrágja elszakadt, a felsőjét
összevérezte. Rémesen nézett ki. Szerencsére a szülei elvitték
Phillipet egy cumberlandi bábelőadásra, Will bácsi pedig
valószínűleg ágyban lesz már, mire hazaér.
Kiszálltak, és Dawson hevesen megölelte. Bethany nem
akarta, hogy véget érjen a pillanat. A fiú hátrasimította a haját, és
addig csókolta, amíg Beth azt hitte, nem kap többé levegőt.
– Ragyogsz mormolta végül a fülébe.
– Mennyire?
– Erősen, de szép vagy. Elhallgatott, megcsókolta a
homlokát.
– Fényesebb, mint amit valaha láttam. Jobban fogom magam
érezni, ha hazaviszlek, és körülnézek a környéken, rendben?
Jaj, ne! Bethany kétségbeesett. Minden, amit eddig elértek a
többieknél, odalesz.
– A családod meg a barátaid…
– Megoldom. Ne aggódj emiatt!
Nehéz volt nem aggódni, de Bethany fejében egymást
kergették a gondolatok. Amint beültek az ő kocsijába, Dawson a
kormány mögül rámosolygott. Annyira fáradtnak látszott: a haja
teljesen
Összekócolódott, és az ingére az ő… az ő vére tapadt.
Bethany nagyot nyelt, és előrefordult.
Daemon jelent meg a verandán. Dühös arcából ítélve
kétségtelenül látta őket látta Bethanyn a nyomot.
Bethék háza sötét volt és néma, amikor a lány belépett.
Mindössze zuhanyozni szeretett volna, hogy lemossa magáról a
vért és a koszt, aztán egy éven át aludni. Dawson azt mondta,
később átjön, és Beth úgy döntött, becsempészi a fiút magához.
Most először csinált ilyesmit, de tudta, igazán szüksége van a
közelségére. Dawsont felzaklatta, ami történt, még mindig nem
tért magához.
Ahogy Bethany sem,
A konyhába érve magához vett egy palack vizet, és egy
hajtásra megitta. A szemetesbe dobta a flakont. Nem bírt
szabadulni a zuhanás emlékétől. Zuhant, és a becsapódás… te jó
ég, a fájdalom éles volt, de rövid. Végleges.
És aztán a semmi.
Bethany maga sem tudta, meddig tartott a semmi, de a
következő, amit meghallott, Dawson hangja volt, amint kérleli,
hogy ébredjen fel, és megvallja a szerelmét. Beth először
összezavarodott* Elaludt volna? De aztán megértette.
És még mindig szédelgett tőle.
Elájult vajon? Ha a vérből bármi következtetést levonhat,
súlyosan megsérült. A kérdés az volt, megállt-e a halál
kapujában, vagy át is lépte a küszöböt?
Megborzongott.
Dawson valamiképpen meggyógyította helyrehozott
minden, a zuhanás okozta sérülést. Amit tett, lenyűgöző volt,
ugyanakkor felfoghatatlan. A szívük pedig teljes szinkronban
dobogott. Fogalma sem volt, honnan tudja ezt, de biztosra vette.
Bizonyára a gyógyítás egyik különös mellékhatása. Nagyon
különös de Beth nem ijedt meg tőle. Miért is tette volna?
Dawson szereti.
És az ilyen szerelem… csodálatos.
Még mindig szomjas volt, úgyhogy felkapott egy másik vizes
flakont, és a lépcső felé indult. Akkor minden előjel nélkül
felgyulladt a konyhában a villany.
Will bácsi állt az ajtóban, pislogva az erős fényben.
– Bethany, mi a… Jézusom! Jól vagy?
A francba!
– Persze, minden rendben.
A nagybátyja a tőle telhető leggyorsabban odacsoszogott. Az
elmúlt hetekben javult az állapota, őszülő barna haja is
visszanőtt lassan. Nemsokára visszaveszi majd az életét.
– Istenem, Bethany, hiszen csupa vér vagy! Reszketeg kezét a
vállára tette, és úgy méregette, mint bármilyen orvos tenné,
látható sérüléseket keresve. Mi a csoda történt?
Találj ki valamit, Beth, de gyorsául
– Túrázni voltunk Dawsonnal, és egy éles szikla felsebezte.
Nagyon vérzett.
– Ennyire? Mindenhol? Will bácsi szeme kikerekedett.
– Hát eléggé, de minden rendben. Ellépett a nagybátyja
mellett. Zakatolt a szíve. Semmi gond, nincs ok az aggodalomra.
 – Beth…
– Azért eléggé kifáradtam. – Jó ég, muszáj elszabadulnia és
megtisztálkodnia. Reggel találkozunk!
Válaszra sem várva felszaladt a lépcsőn, és becsukta maga
után az ajtót. A fenébe! A nagybátyja biztosan kitálal majd
valamit a szüleinek, azok meg teljesen kiakadnak. De látható
sérülései nem voltak. Talán képes lesz meggyőzni őket, hogy
korántsem volt olyan vészes a helyzet, mint amilyennek Will
bácsi látta.
Csak semmi talán! Megcsinálja!
Dawson titka Bethany kezében volt. Meg kell győznie a
családját, hogy minden rendben.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

DAWSON A KIMERÜLTSÉGTŐL ALIG BÍRT MEGÁLLNI A LÁBÁN.

Lehuppant a konyhaasztalra, a tenyerébe támasztotta a fejét.

Sajgó lüktetés fészkelte be magát a halántéka mögé. Muszáj lesz
megfürödnie, aztán átvonszolnia magát Bethanyhez. Szerette
volna átölelni, és megnyugodni, hogy nagyon is életben van.
De előbb még el kell viselnie egy kiadós letolást.
Daemon dühösen meredt rá az asztal felett.
– Mi a franc történt? És ne merészeld azt mondani, hogy
semmi! Ragyog, mint egy kicseszett nap!
Mit mondhatna erre? Fogalma sem volt. Semmiképpen nem
magyarázhatta el, amit tett, és amíg maga is meg nem érti,
inkább hallgat mindenki előtt. Még Dee előtt is.
– Még mindig várok tette hozzá Daemon.
 Dawson kinyitotta fél szemét.
– Bámulatba akartam ejteni. Hülye voltam. Nem
gondolkodtam.
A bátyja álla leesett, az arcára hitetlenkedő kifejezés ült ki.
– Tuti, hogy te vagy…
– A legostobább a környéken, tudom.
– De ez még nem magyarázza meg, miért néztetek ki mind a
ketten úgy, mint akik leugrottak a hegyről.
Dawson összerezzent.
– Bethany elesett… és lehorzsolta a kezét. Súlyosabbnak néz
ki, mint amilyen.
– Semmi kétség. Daemon fürkészőn nézte.
– Sajnálom – sóhajtott Dawson.
– Sajnálod? – mordult Daemon. A sajnálattal nem fogod
helyrehozni, testvér. Az a másik árum még mindig erre kószál.
És most olyan fényjátékot csináltál a csajodból, mintha július
kicseszett negyedike lenne. Meg fogod öletni.
Ez az utolsó nagyon fájt.
– Tényleg itt van még az az árum, Daemon? Dawson
felemelte a fejét. Hónapok óta nem láttuk se őt, se mást. Eltűnt.
– Nem tudhatjuk.
Ez igaz volt, de Dawsonnak nem maradt ereje a folytatáshoz.
– Távol tartom innen Bethanyt, amíg elfakul a nyom. Ha
egyáltalán valaha elfakul, mert még ebben sem lehetett biztos.
Megoldom.
Daemonből csak úgy sugárzott a harag.
– Tudod, már eleve az őrültség volt, hogy hagytalak azzal az
emberrel szórakozni, mert bíztam benne, hogy előbb-utóbb az
istenverte eszedre térsz, de nyilvánvalóan már sokkal hamarabb
közbe kellett volna lépnem!
 – Nem szórakozom vele! Dawson hátradőlt, állva a testvére
haragos pillantását. Szeretem. És nem fogom azért elhagyni,
mert neked nem tetszik. Szóval tedd túl magad rajta!
– Dawson…
– Nem. Nem érted. Az életem nem a tiéd. Nem a luxeneké, és
nem is a Védelmi Minisztériumé. Most már ő is feldühödött. És
ha elhagynám Bethanyt, saját magamból hagynék el egy darabot.
Ezt akarod?
Daemon ökle csattant az asztalon.
– Dawson, én…
– Boldoggá tesz. Ennek neked is örülnöd kellene, nem?
Legalább miattam. És nélküle… hát ezt a gondolatot be se
fejezném.
Daemon összeszorította az ajkát, és félrepillantott.
– Persze hogy boldognak akarlak látni. Semmit nem akarok
jobban, mint hogy te meg Dee boldogok legyetek. De tesó, ez egy
emberlány\
– Tudja rólunk az igazat.
– Szeretném, ha ezt nem emlegetnéd fel folyton.
– Miért? Dawson a hajába túrt. – Akár abba is hagyhatom, de
az nem változtat semmin.
Daemon szárazon, keserűn felnevetett, és megeresztett egy
ordenáré káromkodást.
– És mi lesz, ha majd szakítotok?
– Nem fogunk.
– Jézusom, Dawson, mind a ketten tizenhat évesek vagytok!
Ugyan már!
Dawson talpra ugrott.
– Nem érted. Te nem tudod… nem is számít. Szeretem őt, és
ez nem fog megváltozni. Vagy mellém állsz, ahogy egy
testvérnek illik, vagy húzz a fenébe az utamból!
Daemon felemelte a fejét. A pupillája fehéren ragyogott,
döbbenetében egészen elsápadt. Dawson még sosem látta
ilyennek. Mintha saját kezűleg döfte volna hátba.
– Akkor mostantól ez a felállás? kérdezte Daemon.
Dawson utálta, amit mondani készült, de nem tehetett mást.
– Igen, ez.
Daemon felállt, hátralökte a székét, és az ablakhoz lépett.
Sokáig hallgatott, aztán reszelősen felnevetett.
– Jesszusom! Hát remélem, hogy én sosem leszek szerelmes.
Dawson kissé meglepve nézett ikertestvérére,
– Tényleg ezt akarod?
– A pokolba is, igen! – vágta rá Daemon. – Csak nézd meg,
mennyire meghülyültél tőle!
Dawson minden baja ellenére elmosolyodott.
– Tudom, ez valószínűleg sértés volt, de bóknak veszem.
– Mi másnak? Daemon visszafordult, és a pultnak
támaszkodott. – Nem tetszik ez nekem. Már eleve nem tetszett,
de… de igazad van. Végig igazad volt.
Piros hó esik.
Daemon arcán halvány, kesernyés mosoly jelent meg.
– Nem szabhatom meg neked, kivel járj. A fenébe, senki sem
mondhatja meg senkinek, kit szeressen!
Dawsonnak a lélegzete is elállt.
– Mit mondtál?
– Nem mintha szükséged volna az engedélyemre, mivel
nagyjából azt csinálod, amit akarsz, de támogatlak. – Daemon
megdörzsölte a szemeit. Márpedig erre szükséged lesz majd, ha
a többiek is meglátják, milyen fényesen ragyog.
Dawson, a testvére beleegyezését hallva, döbbenten
odalépett hozzá, és olyasmit tett, amit már nagyon régen nem:
megölelte.
– Köszönöm, Daemon! Őszintén köszönöm!
– Te vagy az öcsém, és nincs másik, szóval veled kell
beérnem.
– Daemon viszonozta az ölelést. Igenis boldognak akarlak
látni.
És ha téged Bethany tesz boldoggá, ám legyen. Nem foglak
valami lány miatt elveszíteni.
Három nap telt el, és Bethany még mindig olyan fényesen
ragyogott, mint aznap a hegytetőn. És még mindig pont
ugyanannyira értették, mi történt – vagyis semennyire. Körbe-
körbe járva próbálták kitalálni, mi is történhetett, de hacsak be
nem avatják Daemont vagy Matthew-t, nem is remélhettek
választ. A tudatlanság, és hogy másról sem bírtak beszélni,
kiborító volt.
Ezért aznap estére valami hétköznapit terveztek: elmennek
moziba, mint minden rendes tini pár tenné. Talán vacsorázni is.
És odahaza, Dawson szekrényén már várt egy csokor rózsa, amit
meglepetésnek szánt. Talán még néhány gyertya is akad…
Bethany azonban csak piszkálgatta az ételét.
Amikor beálltak a parkolóba, Dawson alaposan megnézte
magának. A lány ki volt pirulva, a szeme csillogott, amikor
kinyitotta – most azonban, a kocsiban ülve, inkább csukva
tartotta.
– Hahó! – veregette meg a lábát. – Minden rendben?
Bethany felpillantott.
– Persze, csak fáradt vagyok.
Dawson leparkolt, és felé fordult.
– Ha akarod, befejezhetjük mára.
 – Nem, menjünk csak! – Beth felemelte a kezét, és
megsimította Dawson orcáját.
A fiú csak nézte, és a szavak előtörtek belőle, mielőtt
megállíthatta volna őket.
– Nem is hiszem el, milyen szerencsés vagyok! Mindent
elfogadsz. Szinte el sem hiszem.
– Szeretlek, Dawson. Szeretem azt, aki és ami vagy. Azt
hiszem, a szerelem nem ismeri a különbözőséget. Csak létezik.
És nem is vagyunk annyira különbözőek.
A fenébe is, ettől csípni kezdték a szemét a könnyek. Ha
bőgni kezd, felpofozza magát.
– Más a DNS-ünk. Bethany, ha nem veszem rá magam, nem
kell lélegeznem sem. Földön kívüli vagyok. Teljesen idegen itt.
Ez tagadhatatlanul más.
De azért rátette a kezét Bethanyére. A lány ajkán halvány
mosoly derengett fel. Minden mosolya szép volt,
– Na és? Ez nem változtat a tényen, hogy szeretlek. És
tudom, azon sem, hogy te is szeretsz engem.
– Igazad van.
– És igen, van köztünk valami felszíni különbség. – Bethany
odahajolt, és szájon csókolta. Dawson ujjai szorosan
rákulcsolódtak az övéire. – De ugyanolyanok vagyunk.
Ugyanazokon az idétlen vicceken nevetünk. Egyikünknek sincs
terve iskola utánra. Utáljuk a tévét, mégis zseninek tartjuk Hugh
Laurie-t. És bár te sosem vallanád be, mindketten legalább
tizenháromszor láttuk a Piszkos táncot
– kacsintott.
Dawson elvette a kezét az arcáról, hogy csókot nyomhasson
a tenyerébe.
– Mindketten meg fogunk bukni tesiből.
 A lány kuncogott: ez igaz volt.
– Imádjuk az édes dolgokat.
– És a lökött beceneveket, amiket más nem ért,
Bethany bólintott, és a másik kezét Dawson mellkasára tette.
– És egyszerre ver a szívünk. Nem?
Egek! De igen. Mint két fél, amiket elválasztottak, de mégis
egymásra találtak.
Dawson odahajolt, és az ajkával végigsimította Beth ajkát.
Csodálta őt – nem is; a bűvöletébe került. Az övé volt. És ő pedig
Bethanyé.
Ahogy az ajkuk összeért, a szívverésük felgyorsult, még
mindig egymáshoz igazodva. Dawson megborzongott az
érzések jóleső áradatától.
– Szeretlek.
– Én is téged mosolyodott el Bethany. De le fogjuk késni a
filmet.
Dawson szívesebben maradt volna a kocsiban, hogy lássa,
mennyire tudják bepárásítani az üveget, de bólintott, és
kinyitotta az ajtót. Az édes, aromás tavaszi levegő körbeölelte.
Közeledett a nyár. Különös. Három hónap alatt megváltozott az
élete.
Átsietett a másik oldalra, átkarolta Bethany vállát, hogy
kivezesse a parkolóból,
– Tudod, minden tökéletes nevetett rá Beth.
Hát, hogyne. Dawson közelebb húzta, és.,.
Jeges hideg siklott végig a gerincén, minden idegvégződése
felszikrázott. Ismerte ezt az érzést. Árum.
Odafordult Bethanyhez, átfogta a derekát, és a füléhez hajolt.
– Amikor azt mondom, hogy fuss, rohanj!
– Micsoda? – A lány szabadulni próbált, aztán
elcsendesedett. – Ők azok, igaz? Istenem…
A béta kvarc védelmező terében voltak, ám a Bethanyn
ragyogó nyom bármelyik árumot idevezethette. Dawson a sötét
eget fürkészte, aztán a környező erdőt. Mindent árnyék borított.
Szerette volna beküldeni a lányt a moziba, de akkor el kellett
volná válniuk, márpedig nem akarta szem elől téveszteni.
– Visszaülünk a kocsiba mondta sietve és aztán.,.
Az árnyékok ekkor összeálltak előttük, és alakot öltöttek.
Dawson egy szó nélkül felkapta Bethanyt, és a fák sűrűje felé
indult. A lelke mélyén remélte, hogy nem követ el éppen egy
hatalmas hibát, de sosem jutottak volna át a parkolón. Olyan
helyre volt szüksége, ahol a közelében tarthatta és megvédhette
Bethanyt.
Amíg száguldott a fák között, megesküdött volna, hogy a
hangját hallotta a fejében; a lány a nevét ismételgette. De hát ez
nem lehetséges. Akkor is megtörtént, amikor meggyógyította, de
ember alakban nem lett volna szabad. Csakhogy most ezzel
igazán nem tudott törődni.
Amikor elég messze értek a mozitól, letette a lányt. Bethany
elkerekedő, rémük szemmel nézett rá.
– Minden rendben…
Az árum az égből csapott le, ágy suhant át az ágak között,
mint egy sűrű, sötét felhő. Dawson a vállánál fogva a földre lökte
Bethanyt, és valódi alakjába váltott.
Beth meglepett kiáltása új erőt adott neki. Inkább meghal, de
nem hagyja, hogy Bethanynak baja essék.
A levegőben kapta el az árumot; kettejük mennydörgésszerű
összecsattanásába beleremegtek a fák. Átzuhantak a leveles
ágakon, jó néhány lépésnyire értek földet, és tovább csúsztak, a
nyomukban fűcsomók és sárdarabok repültek fel a levegőbe,
ahogy lábukkal felszántották a talajt.
Az árum sötét nevetése Dawson bőre alá hatok.
Ne aggódj! – mondta. Még nem öllek meg. Életben hagylak, hogy
láthasssd, miként folyik el assz élet az emberedből.
Dawson dühe magasra lobbant. Felpattant, az energia
pattogva ömlött végig a karján. Sűrű. gömbbé formálta, amíg
már csaknem felrobbant tőle: akkor eleresztette. Kékesfehér fény
találta derékon az árumot, aki üvöltve terjedt szét, és feldobta
Dawsont a levegőbe, mint egy kisgyereket.
Addfel, akkor kevésssbéfogfdjni!
Dawson vállal csapódott a földbe. Hanyatt fordult, és
visszavette emberi alakját, mielőtt az árum elérte volna, aztán
még tovább gördülve kerülte el a fekete csápokat.
A pokolba is, egyszer már majdnem szárazra szívták! Még
egyszer nem hagyja.
Az árum is emberi alakba váltott, és megsorozta Dawsont,
aki alig tudott kitérni, miközben rátámadt. Az árum által
lövedékké formált anyag krátereket vájt a földbe, és elpusztította
a vén tölgyeket, ahol becsapódott.
Bethany túl régóta nem adott ki egy hangot sem; a gondolat,
hogy esetleg valami történhetett vele, akarata ellenére is
megingatta Dawsont. Levette a szemét az árumról, hogy
körülnézzen. A figyelme pillanatnyi elterelődéséért nagy árat
fizetett; az árum vérfagyasztó nevetéssel lendítette előre a kezét.
Dawson az utolsó pillanatban váltott valódi alakjába. A sötét
anyag a mellkasába csapódott, ő pedig ahogy bírta, elnyelte. A
lökés így is leverte a lábáról, ám emberként elhamvasztotta
volna. A testébe hasító, vörösen izzó fájdalom ködén át, csengő
füllel hallotta Bethany rémült sikolyát.
Egy pillanat múlva már ismét talpon volt, és az árum után
lódult. Az most mindössze egy árnyék volt, és egyenesen Beth
felé tartott. Mintha Dawson összes rémálma valósággá vált
volna. Még annál is rosszabb volt, mint látni a lányt lezuhanni a
szikláról.
Csak Beth sápadt arcát, kerek szemét látta. Csak őt tudta
látni. Egy része – alighanem az emberségét tartalmazó rész
egyszerűen kikapcsolt. A látása kiélesedett, eltöltötte a
céltudatosság.
Beth veszélyben van.
Az árum el fog pusztulni.
Még mindig a valódi alakjában kapta el az árumot, és
lerántotta. Hallotta, hogy Bethany levegőért kap; közben
átfordult az árummal, hanyatt fektette. Még a levegő is zizegett
körülötte az elektromosságtól. Lenyúlt, és előhúzta a
lábszárához erősített obszidián pengét-
Az árum vadul vergődött alatta, de Dawson megragadta a
torkát, és egy hang nélkül a gyomorszájába döfte a kést.
Arany fény villant fel; az árum foszlányokra szakadt, amik
néhány pillanatig a levegőben lebegtek, mint egy kirakós
szabálytalan darabkái aztán egyszerűen elpárologtak.
Dawson emberi alakba váltott, és felállt, ám jobbra
tántorodott, és a lábába éles fájdalom hasított. Lenézve látta,
hogy valami nincs rendjén. A bal lába rosszul állt, különös
szögben hajlott. Eltört. A farzsebébe csúsztatta az obszidiánt, és
sóhajtva visszavette fényalakját, hogy meg tudja gyógyítani
magát. Beletelik majd néhány percbe, hogy összeforrassza a
csontot, de legalább így nem fáj. És különben is, volt fontosabb
aggódnivalója.
Beth felé fordult. A lány az egyik megperzselt fa alatt állt, két
karját keresztbefonva maga előtt. Egész testében remegett,
Dawson gyűlölte még a gondolatát is, hogy Bethanynek végig
kellett néznie ezt – ezt a gyilkosságot.
Bethany?
A lány oldalra hajtotta a fejét, és hunyorított.
Jól vagy?
Az érzés, hogy ismét hallja a gondolatait, szédítő volt és
megmagyarázhatatlan. Dawson mellé térdelt, két keze közé
fogta a lány arcát. fi fénye beborította, amikor megcsókolta. Az új
köteléken át hallotta, ahogy Beth a nevét ismételgeti.
Dawson. Dawson. Dawson.
Minden rendben. Vége van.
Újra emberré alakult, magához húzta Bethanyt, az arcát az
övéhez simította. A szívük egy ritmusra vert.
Nem hagyom, hogy bármi is történjen veled. Megígérem. Mellettem
biztonságban vagy.
Tudom-válaszolta reszketve a lány, és belekapaszkodott
Dawson ingébe. Szeretlek.
A fiú sosem unta meg ezt a szót, mindegy volt, hogy Beth
valóban kimondja-e, vagy csak gondolatban.
Dawson?- Bethany görcsösen megremegett, és a fiú nyakába
borulva felnyögött. Nem vagyok… nem vagyok jól.
Dawson eleresztette, és hátra lépett.
Beth…
A lány nem esett ugyan el, de úgy tűnt, a lába nem tartja
meg. Dawson érte nyúlt, de nem tudta elkapni; Bethany
sápadtan összecsuklott, aztán térdre küszködte magát. A bőrén
kiütött a hideg veríték.
Dawsont eltöltötte a rettegés; odaugrott hozzá. Megsérült?
Az árum nem érte el, ebben biztos volt.
– Bethany, mi a baj?
 – Dawson ismételte a lány reszketve.
Dawson mellé térdelt, megragadta a vállát. Beth felnyögött,
amitől Dawson szívverése az egekbe szökött. Villámgyorsan
körbenézett.
– Kicsim, beszélj hozzám! Mi a baj?
– Nem vagyok jól – felelte Bethany gyenge hangon; aztán
Dawson gondolatai között folytatta, tisztán érthetően. Azt hiszem,
kigyulladtam.
Dawson az arcára tapasztotta a tenyerét. Forró volt a bőre,
túlságosan is forró. A szeme lecsukódott.
– Bethany, mi a baj?
– Valami baj van..,
A közelben elpattant egy gally, és máris négy árnyék vette
körül őket. Dawson megrémült. Te jó ég, ez nem lehet igaz! Az
árumok még többen vannak.
Magához ölelte Bethanyt, de tudta, túlságosan kimerült
ahhoz, hogy négyükkel szembeszálljon. Életében most először
irigyelte Daemon erejét. Bethany meg fog halni, és az egész az ő
hibája. Mert gyengének bizonyult, hogy megvédje.
Sajnálom – súgta oda gondolatban, és még szorosabban ölelte
át a lányt. Még életében soha nem mondta ki ezt a szót
őszintébben.
Megfeszítette a vállát, összeszedte maradék erejét is. Talán ez
a vég, de akkor sem adja meg magát harc nélkül. Annyi árumot
visz magával, amennyit csak bír.
Még egyszer megszorította Bethanyt, és szembefordult az
érkezőkkel.
Éles fény villant, még őt is elvakította. Mielőtt ledobhatta
volna emberi alakját, valami hűvöset érzett a nyakán – aztán
megtapasztalta a poklot. Mintha kitépték volna a fényt a bőre
alól, az izmai elszakadtak, a csontjai elpattantak. Vad, tüzes
fájdalom perzselte fel, és elmosott mindent. Őt. A látványt. A
hangokat. Mindent.
Utoljára még érezte, hogy Bethanyt kiemelik ernyedt
karjaiból. Elborították a sötétség hullámai, lehúzva őt a semmibe,
ahonnan többé nincs visszatérés.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

DAEMON ÚJRA KÖRÖZÖTT A VÁLLAIVAL, mégsem tudta lerázni a

rá telepedő feszültséget. Mintha rosszul aludt volna de hát
sokszor hagyta ki az alvást.
– Bébi, nem is figyelsz rám!
Ashre pillantott. Az internetről vagy honnan rendelt
magának ruhákat, és most divatbemutatót rögtönzött. A
pillanatnyi öltözékéből ítélve Daemon lemaradt a legjobbról.
– Bocs! – felelte, és kinyújtotta a karját.
Ash riszálva odalépett, de nem fogta meg a kezét: ehelyett az
Ölébe fészkelte magát, és igazán nekiállt. A szája mindenhol ott
volt: Daemon ajkán, arcán, nyakán, lejjebb. Rendes körülmények
között hagyta volna magát, főleg, mert Ash egész nap kedves
volt. De az esze… valahol máshol járt.
A lány válla felett beszökött a holdfény az ablakon át.
Ash mozdulatlanná vált, aztán kihúzta magát. Dacosan
elbiggyesztette az ajkát, de még így is sikerült átkozottul
szexinek kinéznie.
– Na, jó. Mi van? Merthogy nem itt vagy, azt látom.
– Sajnálom. Nem tudom. Csak úgy érzem… Nem tudta
megfogalmazni, mert maga sem volt benne biztos. Megrázta a
fejét. – Nem veled kapcsolatos, esküszöm.
Ash egy pillanatig úgy nézett ki, mint aki vitatkozni akar, de
különös módon úgy döntött, nem teszi.
– Hát, jó. Akkor talán… talán holnap folytathatjuk?
– Igen, persze. Daemon gyengéden a kezébe fogta a lány
arcát, és megcsókolta. – Reggel felhívlak.
Ash összeszedte a holmijait, és elvonult. Daemon hirtelen
támadt kimerültségének engedve végigdőlt az ágyán. Amikor
legközelebb kinyitotta a szemét, már reggel volt. A fenébe is, így
még sosem sikerült kidőlnie!
Feltámaszkodott, megdörzsölte a szemét, és ásított. A
nyakában és vállában megbúvó feszültség nem múlt el. Remek.
Lefelé menet elsétált Dawson szobájának résnyire nyitott
ajtaja előtt. A folyosóról is érezte a Bethanynek szánt rózsák
illatát. Talán ő is kedveskedhetne valami hasonlóval Ashnek…
Várjunk csak!?
Belökte az ajtót. Dawson nem járt otthon, márpedig
nyilvánvaló volt, hogy azt tervezte, előző éjjel hazajön.
Előhúzta a zsebéből a telefonját. Nem talált üzenetet,
– Dee? – Hármasával vette a lépcsőket lefelé. Dee a kanapén
kucorgott, apró labdává gömbölyödve. Hallottál Dawson felől?
– Nem. A lány hullafáradtnak tűnt. Talán Bethanynél
éjszakázott.
Egész éjjel, a szülei társaságában? Daemon nem tartotta
valószínűnek.
Bevonult a konyhába, hogy reggelit készítsen Deenek és
magának. Csendben ettek, ami különös volt, mert Deenek
mindig volt valami mondanivalója.
– Jól vagy? kérdezte Daemon.
 Dee megrázta a fejét.
– Nagyon nyomott vagyok.
– Én is. – Amellett a gyomrában is furcsa érzés kezdett
megerősödni, mintha dagadó gombócokat nyelt volna. Semmi,
még a futás sem oszlatta szét.
Valamikor késő délelőtt, éppen, mielőtt elindult volna
Bethanyékhez, hogy megnézze, a seggfej öccse miért is nem vette
a fáradságot, hogy tudassa vele, hol van, bekopogtak.
Vargán és Lane ügynök érkezett.
Daemon szó nélkül hátralépett. Valami… valami rémes
előérzet szorította össze a torkát, majd felkúszott az agyába.
Lane ügynök rémültnek látszott.
– Elnézést, hogy bejelentés nélkül érkezünk, de csak néhány
percet kérünk az időtökből.
Korábban sosem kértek elnézést. Semmiért.
Daemon, mint aki magas vízben gázol, a húgához fordult.
Dee arca falfehér volt. Daemon gondolkodás nélkül huppant le
mellé.
Vargán nem lépett be az ajtón, csak éles tekintettel méregette
őket. Lane azonban leült a fotelba, és összekulcsolta a kezeit.
– Fel kell tennem néhány kérdést Dawsonról.
Daemon szája kiszáradt.
– Miért?
– Egy Elizabeth Williams nevű emberlánnyal töltötte az estét,
akit Bethany vagy Liz néven is ismertek?
A gombócok savvá váltak Daemon gyomrában. A
minisztérium rájött Dawson és Bethany kapcsolatára? Hiszen
tudták, hogy a luxenek és az emberek… kapcsolatban állnak,
még ha nem is volt éppen megengedett az efféle, nyilvánvaló
okokból.
 – Miért akarja tudni? Daemon kihúzta magát. Úgy gondolta,
ha a két ügynök megtudta, hogy Dawson kiadta a titkukat,
nemsokára el fognak tűnni.
Lane Vaughnra nézett, és mély lélegzetet vett.
– Együtt voltak tegnap este?
– Igen válaszolta Dee. Jó barátok. Miért kérdezi?
– Úgy tűnik… volt egy incidens tegnap este Moorefieldben.
Elhallgatott; Daemon egyszerre ezernyi rettenetes dolgot képzelt
el. – Nem tudjuk, mi történt, nagyon sajnálom, de Dawson
elment. Mindketten eltűntek.
Daemon szóra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta.
Elmentek? Vagyis nem voltak ott, ahol a védelmisek keresték
őket.,. mert az nem lehet, hogy úgy értse, hogy meghaltak.
Megpróbált felállni, de a lába nem engedelmeskedett.
Dee reszketeg lélegzetet vett.
– De visszajön, igaz? Bethanyvel együtt?
Daemon összeharapta a fogait. Elment – az emberek olyankor
szerették ezt a kifejezést használni, amikor nem bírták
kimondani, hogy meghalt. Mintha az elmenetel kisebb csapást
jelentene.
Vargán arca kifejezéstelen maradt.
– Mindketten meghaltak. Sajnálom.
Daemon nem bírta folytatni a lélegzést; minden izma,
minden sejtje megdermedt. Halk morajlás töltötte be a fülét, a
szeme előtt elsötétült a világ.
– Nem! – kiáltotta Dee, és felé fordult. Belekapott a saját
hajába, megrántotta. Nem! Dawson nem halt meg! Tudnánk róla!
Nem halt meg, Daemon! Nem!
Lane látható zavarban felállt, és megköszörülte a torkát.
– Sajnálom.
 Daemon mellkasa összeszorult.
– Látni akarom a testvéremet.
– Sajnálom, de…
– Vigyen el a holttesthez, azonnal! Daemon hangjától
megzörrentek az ablakok, de nem bánta. – Istenemre, ha nem
teszik…
Vargán lépett előre.
– A testvére és az ember holttestét eltakarították.
– Eltaka… Ki sem bírta mondani. Hányinger tört rá.
Eltakarították, mint egy zsák szemetet, amit ki kellett vinni.
Kifelé!
– Daemon kezdte Lane igazán nagyon…
– Kifelé! süvöltötte Daemon.
Az ügynökök a lehető leggyorsabban menekültek ki.
Daemon talpa alatt megnyikordult a deszkapadló, idegtépő
csikorgás csatlakozott hozzá. A ház megrándult az alapzatán.
Zörögtek az ablakok, a falról lezuhanó képek csörömpölve törtek
össze. Felborultak a bútorok, valahol távolabb is lezuhantak a
tárgyak. Daemont nem érdekelte. Elpusztít mindent. Semmije
sem maradt az Öccse nélkül.
Dee. Istenem, Dee.
Megfordult, hogy odalépjen a húgához, de a lába nem
engedelmeskedett. Belegyökerezett a padlóba. Daemon
előrehajolt, belémart a csaknem fizikai fájdalom. A testvérét
nem…
Képtelen volt teljesen felfogni, mi történt. Nincs is olyan,
hogy reggel felkelsz, és minden rendben van, aztán néhány
pillanat, és tönkrezúzzák az életedet.
– Kérlek, ne! suttogta Dee. Ne, ne, ne…
Daemon tudta, erőt kellene vennie magán a húga kedvéért,
de a vihar egyre erősödött benne. Csak a konyhában eltöltött
időre tudott gondolni. Akkor megölelte Dawsont. Nem lehet,
hogy utoljára.
Nem. Semmiképpen.
Mikor látta utoljára? Tegnap? Gabonapelyhet evett.
Gyümölcsöset. Nevetett. Boldog volt.
Az utoljára egyszerre egészen más értelmet nyert.
Felnézett: elmosódottan látta Dee alakját. Valamelyikük
elvesztette az önuralmát.
Sírt már valaha korábban? Daemon nem emlékezett.
Dee megingott. Daemon odaugrott, és elkapta, de aztán
együtt zuhantak a padlóra, egymást ölelve. Daemon a plafon felé
fordította a fejét, és embertelen hangon felüvöltött; a robaj ismét
megrázta a házat. Az ablakok kirobbantak; a lehulló szilánkok
hangja távoli tapsra emlékeztetett.
Dee sírt. Szívet tépő zokogás rázta a testét, és Daemont is;
valóban kettétépte a szívét. Dee nem bírta megtartani egyik
alakját sem, összeomlott Daemon karjában.
Dawson nem jön vissza. Nem lép be többé az ajtón. Nem nézik
többé együtt a Szellemvizsgálókat. Nem cukkolják egymást Dee-vel,
hogy ki is ette meg az összes fagyit.
Nem lesz több vita az emberlány miatt…
Az emberlány…
Dawson világítótornyot csinált belőle, és ezzel egyenesen
magára hívta az árumokat. Ez volt az egyetlen lehetséges
magyarázat, A sziklák védelmező sugárzása elért Moorefieldig.
Az árumok meglátták Bethanyt…
Életében nem gyűlölte annyira az embereket, mint akkor.
Gyász és düh keveredett benne, vöröses fehér fénye
felragyogott. Dee könnyek között elsuttogott tagadó fohászai a
kettejük közötti köteléken át elhatoltak hozzá. Daemon abban a
percben odaadta volna a maga életét, hogy elvegye a kínját, a
veszteségét.
És hogy megváltoztassa az utolsó dolgokat, amiket
Dawsonnak mondott. Meg fogod öletni azt a lányt. Miért nem azt
mondta el, mennyire szereti Dawsont? Nem, ő inkább ezt tartotta
fontosnak kimondani.
A nyomorúság úgy hasított a lelkébe, mint egy forró,
fűrészes kés.
A húga vállára hajtotta a fejét, összeszorította a szemét, de a
könnyeit ez nem állította meg. Perzselőn futottak végig fénylő
arcán. A nappaliban vibráló fény különös árnyékokat vetett a
padlón összekuporodó két alakra.
Dawson miatta halt meg mert nem figyelmeztette elég
körültekintően, nem vetett véget a kapcsolatnak, mielőtt
elszabadult volna a pokol. Az emberlány miatt halt meg. És
Daemon hibájából. Nem tett meg mindent, hogy megállítsa.
Szorosan átölelte a húgát, maradék családját, és megfogadta,
hogy soha többé.
Soha többé nem engedi, hogy egy ember veszélybe sodorja
őket. Soha.
A húgát nem veszíti el, akármit is kell megtennie a
biztonságáért.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

ELŐSZÖR IS SZERETNÉM MEGKÖSZÖNNI az Entangled Teen

csodálatos csapatának. Külön hála Liz Pelletier-nek és az ő
hihetetlen szerkesztői tudásának. Köszönöm, Kevan Lyon, hogy
mindig fantasztikus ügynököm vagy Nagy köszönet a
kritikusaimnak, egyben bétázóimnak, Lesának, Julie-nek,
Carissának és Cindynek. Ti vagytok a nagyszerűség csodálatos
négyese. A családom és a barátaim támogatása nélkül ezt nem
vihettem volna véghez.
És nagy köszönet Pepének és Stellának, amiért ilyen szexisek,
és a sorozat borítóihoz tökéletesen modellt álltak.