A VILÁGMINDENSÉG KEZDETE

Ezt a történetet az északi emberek mesélték a világ keletkezéséről. A

kezdet kezdetén még nem létezett más, csak Ginnungagap, a hatalmas
szakadék, tőle északra Niflheim, a köd és sötétség otthona, délre pedig
Muspellheim, az égő tűz birodalma.
Ahogy Niflheim párája a szakadékból kiáramló hideggel össszetalálkozott,
jégtömbökké vált, melyek hatalmas robajjal a Ginnungagapba zuhantak.
Muspellheim tüzes szikrái e jégtömbökre hullottak. Gőz keletkezett, amely
zúzmarává változott. Így az űr lassan jégtömbökkel és zúzmarával telt meg.
A zúzmarából két alak öltött formát. Az egyik a hatalmas Ymir, az első
jégóriás volt, akitől minden gonosz lény származik, a másik pedig Audumla, a
tehén. Ymir a tehén tejét itta, s így erős lett és viruló, míg Audumla a
jégtömböket nyalogatta, hogy a bennük lévő sóból táplálékot nyerjen. Ahogy
nyelve és lehelete melegétől a jég olvadni kezdett, az első nap végén hajfürtök
bukkantak elő. A második nap végén már láthatóvá vált a fej és a vállak, s mire
a harmadik nap is eltelt, a jégből előlépett Bur isten. Bur szép volt és jóságos, s
tőle származik minden kedves lény. Egy varázslat nyomán pedig megszületett
az erős Borr, Bur fia.
Eközben, míg Ymir aludt, testének verejtékéből egy másik óriásférfi és egy
óriáshajadon, talpából pedig a hatfejű Thrudgelmir keletkezett.
A jók és gonoszok között viszály támadt. Az óriások Bur és Borr ellen
támadtak, s noha számuk egyre gyarapodott, mégsem tudtak uralomra jutni. Így
hosszú ideig egyikük sem tudta legyőzni a másikat. Egy nap azonban Borr
feleségül vett egy kedves óriáslányt, akit Bestlának hívtak. Házasságukból fiú
született, a hatalmas Odin, aki még apjánál és testvéreinél is erősebb volt.
Odin a testvéreivel harcba indult az óriások ellen, és megölte Ymirt.
Vezérük elvesztése után a megrettent óriások menekülni akartak, csakhogy
kettő kivételével mindannyian belefulladtak az Ymir sebeiből kiömlő vérbe.
Azok ketten - a hatfejű Thrudgelmir fia, Begelmir és az ő felesége - a szakadék
széléhez menekültek, ahol otthont teremtettek maguknak, s ezt a helyet
Iotunheimnek, az Óriások Földjének nevezték el. Tőlük származtak a fagyok,
viharok és a hegyóriások is, melyek később sok bajt hoztak a világra.
Ymir testét a szakadékba lökték és ebből alkotta meg Odin a
világegyetemet. A halott óriás húsából a szakadék közepére Midgardot, az
emberek világát helyezte, s ezt védelemként borzas szemöldökével
körbekerítette. A csontokból Odin dombokat és hegyeket, a fogakból köveket
és sziklákat, a göndör hajból pedig fákat, bokrokat és füvet teremtett. Midgard
körül tengerként Ymir vére folyt s e tengeren túl feküdt Iotunheim. Mindezek
fölé égboltnak Odin Ymir koponyáját emelte, s ezt négy erős törpe, Észak, Dél,
Kelet és Nyugat vállaira helyezte. Az ég így Midgard és a felette lévő űr közé
került. Odin szétszórta Ymir agyának darabjait, ebből lettek a lágyan úszó
felhők. Ezután, mivel a megteremtett világban nappal is és éjjel is fényre volt
szükség, Odin fogott néhány szikrát Muspellheimből és felhajította őket az égre
csillagoknak. Két aranyszekérbe két nagyobb szikrát tett, hogy ezek legyenek a
Nap és a Hold. A Nap szekerébe egy gyönyörű hajadont ültetett, hogy a nappal
fölött uralkodjék, míg a Hold feletti uralmat egy szép ifjúnak adta. E két égitest
azonban nem ragyoghatott békésen az égen, mert a messzi Iotunheim óriásai
kikémlelték őket, és két nagy farkast, Skollt és Hatit küldték az elpusztításukra,
hogy a világban újból sötétség lehessen. Ezért van, hogy a Nap és a Hold
állandóan vándorolnak az égen, mert menekülniük kell az örökké éhes farkasok
elől.
Miután a teremtés első feladatát teljesítették, Odin és a többi isten az
általuk alkotott világra tekintettek és látták, hogy Ymir húsában féregszerű
lények keletkeztek, melyek a föld felett és alatt éltek. Azokból, amelyek fehérek
és fényesek voltak, az istenek megteremtették a fénymanókat. Ők a napfényt, a
növényeket és más élőlényeket kaptak az istenektől, hogy gondoskodjanak
róluk az ég és a föld között elterülő otthonukban, melyet Alfheimnek neveztek
el. A többi sötét és baljóslatú lényből lettek a sötétség manói, a törpék, akiknek
örökké a föld alatt kell lakniuk, ahol aranyat és egyéb drágaköveket
bányásznak. A törpék ügyes, sokféle mesterségben jártas munkásokká váltak.
Ők csak éjszaka jöhetnek fel a föld alól, különben egyetlen fénysugár érintése
kővé változtathatja őket.
Midgard felett egy nagy mezőn terült el Asgard, amely az istenek lakó- és
tanácskozóhelye volt. Minden istennek ragyogó, gyönyörű otthona volt itt.
Asgardot Midgarddal Bifrost, a szivárványhíd kötötte össze, és ezen a
színpompás úton jártak az istenek oda és vissza.
Odin teremtett egy hatalmas kőrisfát, az Yggdrasill-t, melynek legfelső
ágai az ő palotájánál is magasabbra nyúltak. Ennek a fának három gyökere volt:
egy Midgardban, egy másik Niflheimben, a harmadik pedig Asgardban.
Az Yggdrasill mindhárom gyökerénél egy-egy forrás csörgedezett. A
Midgardban lévő forrást Mimir Kútjának nevezték, ahol Mimir óriás
védelmezte a bölcsességet és tudást. A sötét Niflheimben csörgedező forrás a
Hvergelmir nevet kapta és egy sárkány lakott mellette. Azért, hogy elpusztítsa a
fát, a sárkány éjjel-nappal annak gyökerét rágta. Az Asgardban lévő forrás Urd
forrása volt, melyen két szent hattyú úszott. Ezt a három Norn nővér őrizte, akik
ismerték a múltat, jelent és jövőt s a kútjukból mindennap tiszta vizet
permeteztek az Yggdrasill leveleire.
Az Yggdrasill legtetején, Odin palotáin is túl, egy hatalmas sas trónolt,
fején egy karvallyal. A vastag ágakon négy szarvasbika és Heidrun, a kecske
legelt. Ez a kecske tej helyett méhsert adott az isteneknek. A kőrisfa törzsén
egy mókus futkározott, aki haragos üzeneteket közvetített a sas és a Hvergelmir
mellett lakó sárkány között, míg végül a két állat meg is gyűlölte egymást.
Midgardban virultak a növények és a fű gyönyörű zöld volt. Nem létezett
azonban még egyetlen ember sem, aki mindezt élvezhette volna. Egy nap aztán,
amikor Odin testvérével, az okos Hönirrel és Lokival, a tűz urával a
tengerparton sétált, megláttak két magas, sudár fát. Odin megérintette őket.
Szellemmel teltek, emberi életre keltek. Hönirtől értelmet és a mozgás
képességét kapták, Lokitól pedig meleget, szépséget és az ereikben folyó vörös
vért. Ekkor a tengerparton ott állt Askr és Embla, az első férfi és nő, akiktől
minden ember származik.
Az északi emberek istenei az ázok és a vánok voltak. A vánok a természet
istenei: Niord, a föveny és a sekély nyári tenger istene; az ő fia Frey, a
fénymanók ura; lánya Freya, a szerelem és szépség istennője, valamint Aegir, a
viharos, mély tengerek istene és felesége Ran, aki hálójával tengerészeket
fogott ki és a vízbe fojtotta őket. Aegir és Ran gonoszok voltak és inkább az
óriásokhoz hasonlítottak, de mint vánok, ők is a természet fölött uralkodtak és
jó barátságban voltak a többi istennel.
Az áz istenek viselték gondját az embereknek: Odin, Mindenek Atyja, az
istenek királya, bölcs, igazságos és megértő; Frigg királynő, a felesége, aki az
emberek házasságait védelmezte; Odin testvére Hönir, a fénylő isten, aki a
vánok között élt; Odin fia, a hatalmas és dübörgő hangú Thor, a mennydörgés
istene, akinek szíve rejtett csücskében mindig jutott hely a földműveseknek, a
szegényeknek és nincsteleneknek; Tyr, a bátor hadisten; Odin ikerfiai: Baldur a
nappal istene, aki a legszebb volt az istenek közül és a vak Höd, a sötétség
istene; Odin hírnöke Hermod, és végül Heimdall, az isteni őrszem, aki a Bifrost-
on, az Asgardot és az emberek világát összekötő hídon őrködött.
Legvégül pedig a ravasz, vöröshajú Loki, aki nem tartozott sem az
ázokhoz, sem a vánokhoz, de még az óriásokhoz sem. Loki, a nevetésre és
alakjának átváltoztatására mindig kész tűzisten, a tűzé, amely, ha úgy tartja
kedve, barátságosan ég a kandallóban, de könyörtelen pusztítóvá változik,
amint rendes helyét elhagyja. Odin és Loki már a kezdet kezdetén testvéri esküt
tett. Ez az eskü mentette meg később Lokit, aki furcsa ötleteivel sok gondot
okozott a többi istennek.
 Odinnak három palotája volt Asgardban. Az elsőben az istenek
tanácskoztak. A másodikban állt a trónja, Hlidskialf, mely őrtoronyként szolgált
a számára. Innen láthatta Asgard minden eseményét, de nem csak ezt, hanem
azokat is, amik Midgardban, Iotunheimben, és a köd birodalmában, a sötét
Niflheim mélységeiben történtek. Ezen a trónon ült Odin, vállán két hollójával.
Minden nap elküldte a madarait a világba, azok pedig minden este visszatértek
hozzá, hogy beszámoljanak neki az aznap történtekről. Odin lábainál két farkas
feküdt, melyek kopóként követték őt Asgardban. Ha Odin vendégségbe ment,
ők ették meg a neki szánt húst, mivel a Mindenek Atyja kizárólag méhsert
fogyasztott az istenek birodalmában. Amikor azonban Midgardban utazgatott,
úgy élt, s azt ette, amit a többi ember.
Odin harmadik palotáját Valhallának hívták, mely egy olyan erdőcske
közepén állt, ahol a falevelek fénylő aranyból voltak. Ennek a palotának
ötszáznegyven terme volt, falait szikrázó lándzsákból, tetejét pedig arany
pajzsokból készítették. Ebbe a csarnokba kerültek azok a harcosok, akik hősi
csatában lelték halálukat, és itt elmesélték és ünnepelték életük dicső tetteit.
Szétzúzhatatlan, aranyból készült fegyverekkel és pajzsokkal tették próbára
egymás ügyességét. Az északi emberek ugyanis nagyszerű harcosok voltak, és
hitték, hogy a csaták hevében Odin elküldi harcos hajadonjait, a valkűröket,
hogy az eget keresztülszelve elvigyék a meggyilkoltakat Valhallába. Itt aztán
Odinnal együtt ünnepeltek, s ették Saehrimnir, a vadkan húsát. Noha minden
nap levágták és megsütötték, a vaddisznó minden éjjel új életre kelt és Heidrun
kecske méhserét itta. Ezért vágyott hát minden északi férfi arra, hogy csatában
haljon meg, ha elérkezett az ideje. Legjobban attól féltek, hogy ágyukban,
szalmával kitömött matracon éri őket a halál. Annak ugyanis, aki nem a
csatamezőn végezte be az életét, a lelke a sötét Niflheimbe került.
Odin a tudását és bölcsességét sohasem a maga, hanem az istenek és
emberek javára fordította. Egy napon elment Mimir Kútjához, a bölcsesség és
tudás forrásához, amely Midgardban, az Yggdrasill gyökerénél folyt. Megkérte
Mimirt, hogy ihasson a bűvös vízből. Mimir hosszasan nézte Odint mielőtt
válaszolt neki, végül így szólt:
- A tudásért még az isteneknek is fizetniük kell.
- És mi a tudás ára? - kérdezte Odin.
- Add nekem az egyik szemedet - mondta Mimir.
Odin tétovázás nélkül kitépte egyik szemét és odaadta Mimirnek, mire az
megengedte neki, hogy igyon a kútból. Odin azonnal eltelt a múlt és jelen
dolgainak tudományával, sőt, attól fogva a jövőbe is belelátott. De ahogyan új
tudása örömet szerzett neki, egyben bánatossá is tette. Most már nem csak a
múltat ismerte, hanem az eljövendő szomorú eseményeket is. Mégis visszatért
Asgardba, hogy tudásával a többi istent és az embereket segítse, ha hozzá
fordulnak tanácsért.
Odin szemét Mimir a kútba dobta, amely azóta is ott csillog a vízben,
bizonyítva Odin bölcsesség iránti tiszteletét és az emberiség iránt érzett
szeretetét.