NAGY BANDÓ ANDRÁS: ÖREG

ŐZNEK NÉNIKÉJE
 
Mátraalján, erdőszélen, öreg őz élt nyáron, télen.
Szeme barna, háta őszes, eső veri, ha majd ősz lesz.
Öreg néne egyszer régen barangolt az erdővégen.
Megbotlott egy mohás kőben.
- Francba! – mondta. – Lábam törtem.
Jaj, most mi lesz? Lassan gyógyul, úgy eltört, hogy attól koldul.
Mindkét szeme könnybe lábad.
„Hogyne sírnál, fáj a lábad!”
Szegény néne gondol rája: - Bárcsak jönne unokája!
Ölbe venné, megsajnálná, aki költő, megirkálná.
Szerencsére (mivel ősz lett), segítője épp egy őz lett.
Őz is tanult emberséget, gyógyítja a vén vendéget.
Hallott rólunk jót és szépet, látott ő már puskavéget.
„Meggyógyítunk, bár már látnád! Itt van-e a TB kártyád?”
Orvosokért szalad az őz, gyorsan fordul, alig időz.
Néne ágya puha pázsit, egyszer pislog, máskor ásít.
Tarka harkály kopogtatta, fülesbagoly meghallgatta,
méh forgatta mézbe-gézbe, végül két őz vette kézbe.
Gyógyítgatták, babusgatták, visszarakták térdkalácsát.
Vérnyomását, lázát mérték, kenegették, ahol érték.
Hat hét múltán lábra állott, toppantott, majd így kiáltott:
„Meggyógyultam, bárki lássa, megköszönöm, őzapácska!”
Épp mikor a harang kondul, sántikálva útnak indul.
Köd előtte, köd utána, belevész az éjszakába.
Mátraalji faluszéle, gyógyultan él öreg néne.
Egyszer te is légy vendége, jó a lába, fussál véle!