HOMLOKZAT

Az „alakítás” kifejezéssel az egyén valamennyi olyan tevé­

kenységére utalok, amelynek időhatárai a megfigyelők adott
csoportjának állandó jelenlétéhez kapcsolódnak, s ame­
lyek bizonyos befolyást gyakorolnak a megfigyelőkre. Cél­
szerű „homlokzatnak” nevezni az egyén alakításának azt a
részét, amely rendszerint általános és rögzített formában {
határozza meg a helyzetét azok Számára, akik megfigyelik az í
előadást. A homlokzat tehát állandó jellegű kifejezéskészlet, j
amelyet az egyén az alakítás idején szándékosan vagy akarat­
lanul használ fe l Előzetes vállalkozásként érdemes megkü- J
lönböztétni és megjelölni a homlokzat állandónak tűnő ré­
szeit. ■-* >. *' -■ • • ' " '
Az első a „környezet”, amelyhez a bútorzat, a díszlet, a
fizikai elrendezés és egyéb, hátteret alkotó dolgok tartoznak;
ezek nyújtják a színfalakat és a színpadi kellékeket az előttük,
bennük és rajtuk áradó emberi cselekvéshez. A környezet —
földrajzi hasonlattal élve — általában a helyén marad, s így
azok, akik bizonyos környezetet alakításuk részeként akarnak
felhasználni, csak akkor foghatnák a dologhoz, ha a megfe­
lelő helyen vannak. Mihelyt elhagyják ezt a helyet, be kell
fejezniük az előadást. Csák kivételes körülmények között for­
dul elő, hogy a környezet követi á-szerepjátszókat ; ilyennel
találkozunk a temetési díszkíséretnél, városi felvonulás alkal­
mával, és olyan álomszerű menetekben, melyekben királyok
és királynők vesznek részt. E kivételek alapjában véve arra
szolgálnák, hogy egyfajta külön védelmet biztosítsanak olyan
szerépjátszóknak, akik nagymértékben szakralizálódtak,
legalábbis adott időszak erejéig. É kiválóságokat természete­
sen megkell különböztetnünk a házalók osztályához tartozó
egészen hétköznapi szerépjátszóktól, akik az alakítás közben

109
 — gyakran, mert kénytelenek így tenni — megváltoztatják
munkahelyüket. Az egy bizonyos hely — egyvalakinek a kör­
nyezete egyenlet szempontjából az uralkodó túl szent lehet,
a házaló pedig túlontúl profán.
Mikor a homlokzatra mint színtérre gondolunk, rendsze-
e rint egy meghatározott nappali szoba jár'az eszünkben, azzal
a néhány szerepjátszóval együtt, akik szorosan azonosulhat­
nak vele. Mind ez ideig nem fordítottunk elég figyelmet olyan
jelegyüttesekre, melyeket rövid időszakokra nagyszámú
szerepjátszó nevezhet a sajátjának.
j A nyugat-európai országokra jellemző s kétségtelenül sta­
bilitásuk egyik forrása, hogy nagyszámú luxuskörnyezet van,
| amelyet bárki bérbe vehet, aki megengedheti ezt magának.
Ennek szemléltetésére idézhetjük a magasabb szintű brit köz-
tisztviselőkkel foglalkozó tanulmányt:
í „Kényes és nehéz kérdés, hogy azok az emberek, akik a
csúcsokra emelkedtek a közszolgálatban, miként öltik ma­
i gukra egy olyan osztály »tónusát« vagy »szinezetét«, amely-
i, hez nem születésüktől fogva tartoznak. A kérdéssel kapcso­
latos egyetlen határozott információt a nagy londoni klubok
tagságára vonatkozó számadatok nyújtják. Magas rangú j
köztisztviselőinknek több mint háromnegyede tartozik egy ,
. vagy több magas társadalmi pozíciójú és jelentős luxussal el- í
á j
látott klubhoz, ahol a belépődíj esetleg húsz guinea vagy még
több, az évi beiratkozási díj pedig tizenkét és húsz guinea
í között változik. Ezek az intézmények szándékukat, felszerelé­
süket, életstílusukat és egész légkörüket tekintve a felső osz­
tályhoz (még csak nem is a felső középosztályhoz) tartoznak.
Bár sok tagjuk nem nevezhető gazdagnak, csak egy gazdag
ember gondoskodhat önállóan a maga és családja számára
olyan szintű elhelyezésről, élelemről és italról, szolgáltatá­
sokról és az élet egyéb kellemességeiről, mint amilyent az

ltO
 Unionban,v a Travellers’-ben vagy a Reform-klubban ta ­
lálni.” 8v . ..
• Egy másik példával az orvosi foglalkozás újabb fejlődési
szakaszában találkozunk; itt azt látjuk, hogy az orvos szá­
mára egyre fontosabbá válik, hogy elérje a nagy kórházak fej­
lett tudományos szintjét, s így egyre kevesebb orvos érezheti,
hogy környezete olyan hely, ahol éjszakánként egyszerűen
beszüntetheti a munkát.9
Ha a „környezet” kifejezéssel a kifejezéskészlet szeenikuS
részére utalunk, akkor a „személyes homlokzat” szóval a ki­
fejezéskészlet egyéb elemeire hivatkozhatunk, azokra, amelye­
ket a legszorosabban azonosítunk magával a szerepjátszóval,
s amelyektől természetszerűleg elvárjuk, hogy kövessék a sze­
repjátszót, bárhova menjen is. A személyes homlokzat része­
inek a következőket tekinthetjük: a hivatal vagy a poszt jel­
vényei; ruházati, nemi, életkori és faji jellegzetességek; test­
méret és külső kinézet; testtartás; beszédsémák; arckifejezé­
sek; testmozdulatok stb. A jelátadás fenti eszközei közül
néhány, például a faji jellegzetességek viszonylag rögzítettek,
s bizonyos időtartamon,belül változatlanok maradnak, miköz­
ben az egyén egyik helyzetből a másikba kerül. Másfelől vi­
szont néhány ilyen jelhordó elég mozgékony, illetve átmeneti
jellegű — például az arckifejezés —, s megváltozhat egyetlen
alakitás közben is, egyik pillanatról a m ásikra..
A személyes homlokzatot „megjelenéssé” és „modorrá”
változtató ingereket néha célszerű azon funkció szerint fel-

8 H. E. Dalé: The Higher C ivil Service o f Great Britain (Magas rangú

közhivatalnokok Nagy-Britanniában). Oxford, 1941. 50.1.
* D . Solomon: Carrier Contingencies o f Chicago Physicians (Chicagói
orvosok karrierlehetőségei). (Kiadatlan disszertáció.) Department o f
Soriology, University ©f Chicago;J952. 74,1,

111
s osztani, mit az általuk átadott információ tölt be. A „megje­
lenés” azokra az ingerekre vonatkozik, amelyek időben tájé-
; köztatnak a szerepjátszó társadalmi helyzeteiről. Ezek az
ingerek az egyén ideiglenes rituális állapotáról is tudósítanak,
vagyis arról, hogy formális társadalmi tevékenységet végez-e,
dolgozik vagy kötetlenül pihen; új szakaszt ünnepel-e az év­
szakok ciklusában, illetve saját életciklusában vagy sem.
] A „modort” azokra az ingerekre vonatkoztathatjuk, amelyek
j időben figyelmeztetnek arra az interakciós szerepre, amelyet
i a szerepjátszo az elkövetkező helyzetben játszani Szeretné.
A dölyfos, agresszív modor például olyan benyomást kelt­
het, hogy a szerepjátszó szeretné kezdeményezni á verbális
interakciót és irányítani menetét. Az alázatos, bocsánatkérő
modor viszont olyant, hogy alanya mások útmutatásait sze­
retné követni vagy legalábbis rávehető erre.
Gyakorta feltételezzük természetesen, hogy a megjelenés
és a modor kölcsönösen erősíti egymást; feltételezzük, hogy
az interakció résztvevőinek társadalmi helyzetében mutatko­
zó különbségek abban is kifejeződnék, hogy ugyanilyen elté­
rések nyilvánulnak meg a várt interakciós szerepek között is.
A homlokzat koherenciájának e típusát szemléltetheti a kö­
vetkező leírás is arról, hogyan vonult keresztül egy mandarin
valamelyik kínai városon: ' v- '*
„Közvetlenül mögötte j ö n ... amandarin luxus hordszéke,
“melyet nyolc székhordozó cipel, s betölti az üres helyet az
utcán. Ő a város polgármestere s minden tekintetbén legna­
gyobb hatalmassága. Eszményi kinézésű tisztviselő, megjele­
nése nagyságot és szilárdságot áraszt, ábrázata eközben szi­
gorú és tiltó, mintha csak a vesztőhely felé tartana, hogy fejét
vetesse valamelyik gonosztevőnek. Ilyen légkör veszi körül
a mandarinokat, ha a nyilvánosság előtt mutatkoznak. Sok­
éves tapasztalat alapján állíthatom, hogy sohasem láttam

112
 egyet sem közülük, a legmagasabbrendűtől a legalacsonyabb
rendűig, akinek mosoly ült volna az arcán, vagy együtt érezni
látszott volna az emberekkel, mikor hivatalos minőségben
hordozták az utcán.”10
A megjelenés és a modor persze ellentétes is lehet, mikor j.
például valamely szerepjátszó, aki látszólag magasabban áll, !
mint közönsége* váratlanul egalitariánus,. bensőséges vagy
bocsánatkérő modorban cselekszik, vagy mikor magas po- /
zíció kellékeibe öltözött szerepjátszó még magasabb társa­
dalmi állású egyénnek tünteti fel magát.
Azon kívül, hogy feltételezzük a megjelenés és a modor
összhangját, bizonyos megegyezést várunk természetesen a
környezet, a megjelenés és a modor között is.11 Az ilyen meg­
egyezés ideáltípus, melynek segítségével figyelmünket a kivé- j
telek felé fordíthatjuk. y !;
Ebben a kutatónak az újságíró siet a segítségére, hiszen 1
árkörnyezet, a megjelenés és a modor közötti feltételezett
összhang elmaradása adja sok karrier pikantériáját és báját,
st ez „ad el” sok magazincikket is. Például a New Yorkerbea
megjelent életrajzi vázlat Roger Stevensről (arról az ingat­
lanügynökről, aki az Empire State Buiiding eladását meg­
szervezte), arról a megdöbbentő tényről tudósít, hogy Ste-
vensnek kis háza, szerényen berendezett irodája van, és nin­
csen cégjelzéses levélpapírja.12 ; «• ,

i ;10 J. Macgöwan: Sidelights on Chirtese Life (A kínai élet árnyalatai).

Philadelphia, 1908. 187.1.
11 L. K. Bürke megjegyzéseit a „színtér-cselekvés- cselekvő arányról” .
A Grctmmar o f Motives (A motívumok nyelvtana). New York, 1945.
6 - 9 .1 .
12 E. J. Kahn, Jr.: „Closings and Openings” (Zárások és nyitások).
New Yorker, 1954.február 13., 20.

8 A hétköznapi étet szociálpszichológiája 113

 Teljesebben fel kívánjuk tárni a társadalmi homlokzat kü­
lönböző részei közötti viszonyokat, ezért célszerű, ha tekintet­
be vesszük a homlokzat által adott információ egyik fontos
jellegzetességét, mégpedig elvont és általános jellegét.
Bármennyire specializált és egyedülvaló is bizonyos rutin,
társadalmi homlokzatában — bizonyos kivételektől eltekint­
ve —, olyan tények is előfordulnak, melyeket ugyanígy ma­
guknak vallhatnak és igenelhetnek más, kissé eltérő gyakor­
lati tevékenységek is. Sok szolgáltatói foglalkozás például
' olyan alakításban jelenik meg ügyfelei előtt, amely a tisztaság,
i korszerűség, hozzáértés és önállóság drámai kifejezéseit tar-
( talmazza. Bár ezeknek az elvont mércéknek más és más a je­
lentősége a különböző foglalkozásokbemutatásában, ameg­
figyelő bátorítást érez árrá, hogy a köztük levő elvont hason­
lóságokat hangsúlyozza. A megfigyelő számára mindez cso­
dás, ámbár néha baljós kényelemmel jár. Nem kell az elvá­
rások és a reakciók különböző sémáit tartogatni az egyes,
egymástól alig-alig különböző szerepjátszók és alakítások
számára; a helyzetet valamilyen tág kategória alá rendelheti,
s ezáltal könnyen mozgósíthatja múltbeli tapasztalatait és
sztereotipizált gondolkodásmódját. A megfigyelőknek csu­
pán a homlokzatok kicsiny és ennélfogva kezelhető szókin­
csét kell ismerniük, s tudniuk kell reagálni *gy igén sokféle
helyzetben tudnak tájékozódni. Az az újabb keletű londoni
! törekvés például, hogy a kéményseprők és az illatszerbolti
eladók is fehér laboratóriumi köpenyt viselnek, általában
megérteti az ügyféllel, hogy azokat a kényes feladatokat,
melyeket ezek a személyek végeznek, az általánosan elfoga­
dott mércévé vált patika tisztaságú és megbízható módon
végzik majd.
Van bizonyos alapunk úgy vélni, hogy a társadalmi szer-
í vezet természetes fejlődésének egyik tendenciája, hogy nagy­

114
 számú eltérő ^Cselekedetet végeznek csekély számú homlok- '
zat mögül. Erre Radcliffe-Brówn mutatott rá, mikor kije- |
lentette: a „leíró” rokonsági rendszer, amely minden egyes
személynek külön helyet biztosít, megfelelhet igen kicsiny
közösségekben, de ahogy növekszik a személyek száma,
szükségessé válik a nemzetségekre való tagolódás, mert ez
kevésbé bonyolult rendszerét nyújtja az azonosításnak és
a bánásmódnak.13 '•
Ezt a tendenciát szemlélteti a gyárak, laktanyák és egyéb r
nagy társadalmi intézmények példája.. Akik megszervezik
ezeket az intézményeket, nem tudnak külön kávéházat, fize­
tési módot, szabadságolási jogokat és egészségügyi berende­
zéseket biztosítani a szervezet minden részének és státüska-
tegóríájának, ugyanakkor azt is érzik, hogy különböző tár­
sadalmi helyzetű személyeket nem lehet megkülönböztetés
nélkül összevonni vagy közös bánásmódban részesíteni. Azt |
a kompromisszumos megoldást választják, hogy a különb- <
- . I
ségek egész skáláját néhány döntő ponton elmetszik, s akik ;
adott kategóriába kerülnek, azok bizonyos helyzetekben
ugyanazt a társadalmi homlokzatot alkothatják vagy köte- I
lesek alkotni. ' S
Azonkívül, hogy különböző gyakorlati tevékenységek rej- ■
tűzhetnek ugyanazon homlokzat mögött, azt is meg kell je­
gyezni, hogy adott társadalmi homlokzat általában az általa ;
keltett elvont és sztereotip várakozásoknak megfelelően |
intézményesül; jelentését és stabilitását tekintve, függetlené- j
dik azoktól a sajátos feladatoktól, amelyeket adott időben í!
: - 1

13 A. R. Radcliffe-Brown: „The Social Organization o f Aüstralian

Tribes” (Ausztrál törzsek társadalmi szervezete). Óceánia, I. k., 440. 1.

8* 115
történetesen az ő nevében hajtanak végre. A homlokzat „kol­
lektív reprezentációvá”, saját jogú ténnyé válik.
Mikor egy cselekvő elvállal valamilyen előre meghatáro­
zott társadalmi szerepet, rendszerint úgy találja, hogy ennek
már megvan a sajátos homlokzata. Akár az motiválta a sze­
rep megszerzését, hogy szerette volna elvégezni az adott fel­
adatot, akár az, hogy szert akart tenni a megfelelő homlok­
zatra, a cselekvő rá fog jönni, hogy mindkettőt meg kell ten­
nie. , , ... •
Továbbá, ha az egyén olyan feladatot vállal el, ami nem­
csak számára jelent újdonságot, hanem a társadalomban sem
rögződött még, vagy ha megpróbálja más megvilágításban
szemlélni feladatát, akkor valószínűleg rá fog jönni, hogy már
számos, jól meghatározott homlokzat létezik, s ezek közül
kell választania. Ezért ha egy feladatot új homlokzattal lát­
nak el, ritkán fordul elő, hogy maga a homlokzat is új lenne.
Mivel a homlokzatokat általában kiválasztják és nem meg­
teremtik, várhatóangondokat okoz majd, ha azok, akik adott
feladatot hajtanak végre, számos, egymástól egészen eltérő
homlokzat közül kénytelenek kiválasztani maguk számára a
megfelelőt. A katonai szervezetekben például mindig adódnak
olyan feladatok, amelyekről úgy érzik, hogy túl nagy hatal­
mát és ügyességet igényelnek, hogysem bizonyos szintű sze­
mélyzet által fenntartott homlokzat mögött elvégezhetők
leimének, de túl kicsit ahhoz, hogy a, .hierarchia következő
lépcsőfokára jellem ző' homlokzatra lenné szükség. Mivel
viszonylag nagy ugrások vannak az egyes fokok között, a fel­
adat vagy „túl magas rangokat fog igénybe venni”, vagy túl
alacsonyakat.
Hogy milyen dilemmát okoz számos nem megfelelő hom­
lokzat közül kiválsztani egy megfelelőt, azt érdekesen szem-

m
léltethetí az amerikai orvosi szervezet ama problémája, hogy f
miként kell végezni az érzéstelenítést.14 I
Egyes kórházakban az érzéstelenítést még mindig a nővérek
végzik a számukra megengedett homlokzat mögött, amely
független az általuk végzett feladattól. E homlokzat alkotó­
része a ceremoniális alárendeltség az orvosoknak és a viszony­
lag alacsony fizetés. Hogy az aneszteziológiát speciális orvosi
szakterületté tegyék, az érdekelt orvosoknak erőteljesen kép- >
viselniük kellett azt az elgondolást, hogy az anesztéziológia /
elég Összetett és létfontosságú feladat, s ezért akik végzik, i
azokat megilleti az orvosoknak kijáró ceremoniális és pénz- ;
beni juttatás. A nővérek és az orvosok által fenntartott hóm -}
lokzatok között nagy a különbség; sok olyan dolog van,
amely elfogadható a nővérek számára, de az orvosok méltó­
ságukon alulinak érzik. Egyes egészségügyi emberek úgy |
érezték, hogy a nővér rangja túl alacsony az aneszteziológi- j
ához, az orvosé viszont túl magas; ha kettejük között lenne va- (
lamilyen bevett társadalmi helyzet, talán könnyebben lehe­
tett volna megoldani a problémát.15 Hasonlóképpen, ha á !

14 L. e probléma alapos elemzését Dán C. Lortie: Doctors without

Patients. The Anesthésiologist, a New M edical Speciality. (Kiadatlan
doktori disszertáció.) Department o f Sociology, University o f Chicago;
1950. L. továbbá Mark Murphy háromrészes életrajzi vázlatát Dr.
Rovenstine-ról. „Anesthésiologist” , New Yorker, 1947. október 25.,
november 1., 8.
15 Egyes kórházakban az asszisztensek és az orvostanhallgatók olyan l
feladatokat végeznek, amelyek alacsonyabb szintűek az orvosénál, de I
magasabb szintűek a nővérénél. A z ilyen feladatok ellátásához feltehe- 1
tőén nincs szükség sok tapasztalatra és gyakorlati képzettségre, mert míg
a kiképzés alatt álló orvosnak ez a közbülső helyzete állandó vonása
minden kórháznak, mindazok, akik ilyen helyzetben vanna^c, csak átme­
netileg töltik azt be.

117

\
 kanadai hadseregben lenne olyan rangfokozat, amely fél*
úton állna a kapitány és a hadnagy között, két és fél csi llaggal
.kettő vagy három helyett, akkor a D entafC Ő i^kipitánya-
inak7~akik közül sok etnikailag alacsony származású, olyan
rangfokozatot adhattak volna, amelyet a hadsereg talán meg­
felelőbbnek találna, mint a kapitányi rangot, melyet tényle­
gesen kaptak.
Nem kívánom itt a formális szervezet vagy a társadalom
nézőpontját hangsúlyozni; az egyénnek, aki korlátozott mér­
tékű jelkészlettel rendelkezik, szükségképpen lesznek szeren­
cséden választásai. Abban a földművesközösségben például,
melyet a szerző tanulmányozott, a házigazdák gyakran úgy
jelezték a baráti látogatást, hogy az illetőt megkínálták egy
kupica erőssel, egy pohár borral, saját készítésű sörrel vagy
egy csésze teával. Minél magasabb volt a látogató rangja vagy
ideiglenes ceremoniális státusa, annál valószínűbb volt, hogy
ezek közül a pálinkához közel eső ajánlatok valamelyikét
. fogadja el. Az egyik probléma, mely ehhez a jelkészlethez kap­
csolódott, az volt, hogy egyes gazdák nem engedhették meg
maguknak, hogy egy üveg pálinkát tartsanak otthon, s így
részükről a bor volt a legbőkezűbb ajánlat. De talán a leg­
általánosabb nehézséget az jelentette, hogy bizonyos látoga­
tók akkori állandó és ideiglenes státusuk nyomán túlértékel­
ték az egyik italt, és alulértékelték a sorban utána következőt.
Gyakran fennállt annak a veszélye, hogy a látogató kissé sért­
ve érzi majd magát, s hogy másfelől a látogatók visszaélnek
a házigazda költséges és korlátozott jelkészletével. Hasonló
helyzettel találkozunk saját középosztályunkban, mikor a
háziasszonynak el kell döntenie, vajon használja-e vagy sem
ezüst étkészletét, vagy hogy melyik viselet lenne megfelelőbb :
legjobb délutáni ruhája, vagy légegyszerŰbb estélyi ruhája.
Utaltam*már arra, hogy a társadalmi homlokzat hagyomá-

118
nyos részekre — környezet, megjelenés és modor — bontható
(s minthogy eltérő gyakorlati tevékenységek adhatók elő
ugyanazon homlokzat mögül), nem találhatunk teljes meg­
felelést egy szerepjátszó sajátos jellege és azon általános tár­
sadalmi álca között, amelyben számunkra megjelenik. E két
tény nyomán beláthatjuk, hogy bizonyos gyakorlat társadal­
mi homlokzatának egyes elemei nemcsak megtalálhatók
egész sor társadalmi homlokzatában, hanem egy csomó tevé­
kenység, amelyben megtalálható a jelkészlet egyik eleme,
különbözni fog azoktól a tevékenységektől, amelyekben
ugyanazon társadalmi homlokzat egy másik eleme találha­
tó. így pédául egy ügyvéd beszélgethet ügyfelével olyan tár­
sadalmi környezetben, amelyet csak e célból teremtett meg
(vagy dolgozószoba céljára), de az ilyen alkalomhoz illő ru­
házat esetleg akkor is hordható, ha barátaival ebédel, vagy
ha színházba megy a feleségével. S ugyanígy: a hivatala falán
függő nyomatok s a padlót borító szőnyegek megtalálhatók
magánlakásokban is. Rendkívüli ünnepélyes alkalmakkor
persze elképzelhető, hogy mind a környezet, mind a megje­
lenés és a modor egyedi, sajátos, csak valamilyen kivételes
gyakorlat bemutatására használatos, de a jelkészlet ilyen
kizárólagos használata inkább kivétel, mint szabály.

DRÁMAI MEGVALÓSÍTÁS

Mások jelenlétében az egyén jellegzetes módon épít be te­

vékenységébe olyan jeleket, amelyek drámai módon helyez­
nek reflektorfénybe és ábrázolnak egyébként nem látható
vagy homályban maradó, igazoló jellegű tényeket. Ha ugyan- 1
is az egyén azt akarja, hogy tevékenységét mások jelentősnek j
tartsák, azt úgy kell mozgósítania, hogy az interakció során' j
fejezze ki mindazt, amit közölni kíván. i

119
 A szerepjátszónak valójában nemcsak arra lehet szüksége,
hogy az interakció során kifejezésre juttassa azokat a képes-
j ségeit, amelyek állítása szerint megvannak benne, hanem ezt
i ráadásul egy másodperc tört része alatt kell megtennie. Ha
( például egy baseball-bíró azt a benyomást akarja kelteni,
{ hogy biztos a saját ítéletében, még rövid időre sem szabad
elgondolkoznia, holott éppen ezalatt bizonyosodhatna meg
j ítélete helyességéről; egy piDanat alatt kell döntenie, hogy kö-
s | zönsége biztos legyen abban: a bíró még van győződve íté­
lete helyességéről.1^
Bizonyos társadalmi helyzetek esetében a drámai megvaló­
sítás nem vet fel semmiféle problémát, mivel néhány cseleke­
det, melyek instrumentális szempontból lényegesek az adott
státus kulcsfeladatának végrehajtásához, egyúttal a kommu­
nikáció szempontjából is kitűnően felelnek meg a célnak, s
elevenen nyilvánulnak meg bennük a szerepjátszó által saját
' magának igényelt minőségek és tulajdonságok. A profiboxo-
lók, sebészek, hegedűművészek és rendőrök szerepei az ide-
| vágó esetek. E tevékenységek oly sok színpadias önkifejezésre
| adnak lehetőséget, hogy gyakorlóik közül egyesek — akár
j valóságos, akár fiktív figurák — híressé válnak, és sajátos
* helyük lesz a nemzet üzletileg megszervezett fantáziálásaiban.
Az egyén munkájának színre vitele azonban sok esetben
problémát jelent. Ezt szemlélteti egy kórházi kutatásból vett
idézet; ebből kiderül, hogy az általános ápolónők gárdájának
van egy olyan problémája, amellyel' a sebészeti ápolónők
nem találkoznak:
„Mindaz, amit a nővérek a sebészeti emeleten á műtét
utáni betegek körül végeznek, gyakran észrevehetően fontos 16

16 L.: B. Knallit, ahogy Joe Kingnek elbeszéli. Mr. Ump. Philadel

phia, 1953. 75. L

120
dolog, még olyan betegek számára is, akik nem ismerik a kór­
házi tevékenységeket. A beteg látja például, hogy a nővér '■
kicseréli a kötéseket, helyükre billenti az ortopéd tartószerke- j
zeteket, s rájöhet, hogy ezek célszerű tevékenységek. Még ha ;i
a nővér nem lehet is mellette, a beteg megbecsülheti célszerű ■
tevékenységeit. ■ - -
Az általános ápolónő szintén igen szakképzett munkát
végez... A belgyógyászati diagnózisnak a tünetek bizonyos
időn á t történő gondos megfigyelésén kell alapulnia, míg a
sebész diagnózisa nagyrészt látható dolgoktól függ. A látha­
tóság hiánya problémákat jelent az orvos számára. A beteg '
azt látják hogy az ápolónő, akihez tartozik, megáll a szomszéd J
ágynál, s egy-két percig az ott fekvő beteggel beszélget. Nem
tudja, hogy a légzés felszínességét, a bőr színét és tónusát
figyeli meg. Arra gondol, hogy a nővér csak vizitéi. Ugyan­
erre a véleményre juthat családja is, amely ezek után úgy dönt-1
hét, hogy ezek a nővérek nem túlzottan bizalomgerjesztők.
Ha a nővér több időt tölt a szomszéd ágynál, mint az övénél,
a beteg esetleg mellőzve érzi m ag át... A nővérek vesztegetik
az időt, hacsak nem törik magukat, hogy valami látható dol­
got csináljanak, például beadják a szubkután injekciókat.”17
Hasonlóképpen egy szolgáltató intézmény tulajdonosának
nehezére eshet színpadiasán megjeleníteni, hogy valójában
mi történik az ügyfelek érdekében, mert az ügyfelek nem
„látják” a nekik nyújtott szolgáltatás rezsiköltségeit. A temet­
kezési vállalkozóknak azért kell sokat áldozniuk rendkívül
szembetűnő termékekre — lásd ékszerdobozzá alakított ko-

17 E. Lentz: A Comparison o f M edical and Surgical Floors (Általános

orvosi és sebészeti padlók összehasonlítása). Mimeo: New York State
School o f Industrial and Labor Relations, Comell University, 1954.
2 - 3 .1 . '

121
 \ porsó - , mert a temetkezés egyéb költségei köstül sokat nem
l lehet egykönnyen színre vinni.18 A kereskedőknek szintén
magas árat kell kérniük lényegében olcsónak látszó árukért,
hogy kárpótolhassák vállalkozásukat az olyan költséges dol­
gokért — például biztosítás, üzleti pangás stb. —, melyek
a vevő számára sohasem jelennek meg látható alakban.
A munka drámai megjelenítésének problémája több, mint
pusztán láthatóvá tenni a láthatatlan költségeket. Az a mun­
ka, amelyet bizonyos állások betöltőinek el kell végezniük,
gyakran oly kevéssé fejezi ki a megkívánt jelentést, hogy ha
a munka alanya dramatizálni kívánja szerepe jellegét, erre
jelentős energiát kell fordítania. S ez a kommunikációra for­
dított tevékenység gyakorta másfajta tulajdonságokat igényel,
mint azok, amelyeket dramatizál. így például, ha valaki úgy
akarja berendezni a házát, hogy az egyszerű és nyugodt méltó­
ságot fejezzen ki, akkor esetleg aukciókra kell rohangálnia,
régiségkereskedőkkel kell alkudoznia, s lógó nyelvvel kell
végigloholnia az összes helybeli üzletet a megfelelő tapétáért
s és bizonyos anyagokért. Ahhoz, hogy valaki igazán kötet-
j lennek, spontánnak és oldottnak hangzó rádióelőadást tart­
son, szőrszálhasogató gondossággal kell megterveznie forga­
tókönyvét, egyenként kell megvizsgálnia a felhasználandó ki­
fejezéseket, hogy követhesse a mindennapi beszéd tartalmát,
' nyelvezetét és ritmusát.19

18 A temetkezési üzlettel kapcsolatos s az egész tanulmányban fel­

használt anyag R. .W. Habensteintől származik. The American Funeral
í-C iL Director (Kiadatlan doktori disszertáció). Department o f Sociology,
University o f Chicago, 1954. Sokat köszönhetek R . W. Habenstein
elemzésének, amelyben a temetést mint szerepjátszást kezeli.
19 J. Hilton: „Calculated Spontaneity” (kiszámított spontaneitás).
O xford Book o f English Talk, Oxford, 1953. 3 9 9 - 404' 1.

122
 Hasonlóképpen: egy Vogue-modell az öltözékei helyzete és
arckifejezése révép kifejezően el tudja játszani, hogy hozzá* j
értően képes megérteni a könyvet, melyet a kezében tart; de
azoknak, akik ennyire igyekeznek, hogy megfelelően fejezzék f
ki magukat, kevés idejük marad az olvasásra. Ahogy Sartre ■
írja: „Az a diák, aki figyelmes akar lenni, szemeit tanárára j
függesztve, fülét szélesre tárva, annyira kimerül abban, hogy
a figyelő szerepét kell játszania, hogy végül már semmit sem
hall.”20 - I
Különböző emberek.ily módon gyakran találkoznak a „Id- '
fejezés vagy cselekvés” dilemmával. Azoknak, akiknek vaní
arra idejük és tehetségük, hogy jól elvégezzenek egy felada- j
tót, éppen emiatt esetleg arra m ár nincs sem idejük, sem\
tehetségük, hogy nyilvánvalóvá tegyék: jól végzik ezt a fel- |
adatot. Egyes szervezetek úgy oldják meg ezt a dilemmát, f
hogy a dramatikus funkciót hivatalosan valamilyen szakértő­
re bízzák, aki idejét azzal tölti, hogy kifejezze a feladat jelen­
tését, jóllehet egyetlen percig sem végzi azt ténylegesen.
Ha nézőpontunkat megváltoztatjuk egy pillanatra, s egy
adott alakításról a szerepet játszó egyénre fordítjuk figyel­
münket, akkor egy érdekességre figyelhetünk fel az egyének
bármely csoportjának vagy osztályának szerepjátékaiban.
Ha megvizsgálunk valamilyen csoportot vagy osztályt, azt J
találjuk, hogy tagjai általában bizonyos tevékenységekbe
egész énjüket beleviszik, míg más, általuk eljátszott szerepe-
két kevésbé tekintenek hangsúlyosnak. A diplomás például \
szívesen játssza a rendkívül szerény ember szerepét az utcán, I
otthonában vagy az üzletben, abban a társadalmi szférában |
viszont, ahol szakmai hozzáértését kell bemutatnia, jobban |

20 J.-P. Sartre: Being and Nothingness (A lét és a semmi). Loödön,

1957.

123
 törődik azzal, hogy hatásosan lépjen fel. Miközben viselke­
dését e fellépés érdekében mozgósítja, nem annyira összes
tevékenysége foglalkoztatja, hanem csupán az az egyetlen,
amelyből szakmai hírneve ered. Egyes írók e probléma kap­
csán tettek különbséget (társadalmi állásuktól függetlenül)
arisztokrata szokásokkal rendelkező csoportok és középosz­
tályi jellegű csoportok között. Az arisztokratikus habitus
állításuk szerint mozgósítja az élet mindazon kisebb jelentő­
ségű tevékenységeit, melyek kívül esnek más osztályok szűkén
vett jellegzetességein, s e tevékenységeknek a jellem, a hata­
lom és a magas rang kifejezését adja.
j „Mely fontos teljesítményre oktatják a fiatal nemesembert,
i hogy általa rangja méltósága növekedjék, ő maga pedig mél-
I tóvá váljék a polgártársai feletti felsőbbrendűségre, amelyre
őseinek erénye emelte: vajon tudásra, szorgalomra, türelemí-
j re, önmegtagadásra vagy bármifajta erényre? Mivel figye­
lemmel kísérik minden szavát, minden mozdulatát, megtanul-
' ja tisztelni a rendes viselkedés valamennyi mozzanatát, s
' igyekszik mindezeket a kis kötelességeket a legpontosabban
elvégezni. Minthogy tudatában van annak, hogy mennyire
figyelik, s hogy az emberiség mennyire hajlamos kedvébe
fogadni hajlandóságát, még a legközömbösebb esetekben is
azzal a szabadsággal és emelkedettséggel cselekszik, amire
természetesen ösztönzi az, ha a fentiekre gondol. Viselkedése,
modora, arckifejezése saját felsőbbrendűségének azt az ele­
gáns és örömteli érzését jelzi, amelyre azok, akik alsóbbrendű
helyzetben születtek, aligha tesznek valaha is szert. E mester­
fogások Tévén az emberiséget könnyebben ráveheti, hogy
hajtsa meg fejét tekintélye előtt, saját kénye-kedvére uralkod­
hat hajlamai felett, s mindebben ritkán éri csalódás. Ezek a
mesterfogások, melyeket a rang és a kiválóság támogat, ren-

124
des körülmények között elegendők a világ kormányzásá­
hoz.”21 ’ _ • •
Ha valóban élnek ilyen virtuózok, körükben megfelelően
tanulmányozhatók azok a technikai fogások, melyek a tevé­
kenységet mutatvánnyá alakítják át. -

IDEALIZÁCIÓ

Korábban rámutattunk, hogy valamilyen rutin eljátszása

homlokzata révén bizonyos eléggé elvont igényeket állít a
közönség elé, melyekkel a közönség valószínűleg más rutinok
eljátszása folyamán is találkozik. Ez az egyik módja annak,
ahogyan valamilyen alakítás „szocializálódik” , beolvad és
módosul, ahogy illeszkedik annak a társadalomnak a felfo­
gásmódjához és elvárásaihoz, amelyben jelentkezik. Most
ennek a szocializációs folyamatnak egy másik fontos oldalát
kívánom áttekintem — a szerepjátszóknak azt a törekvését,
hogy megfigyelőikben számos, különböző módon idealizált
benyomást keltsenek.
Egészen általános persze az az elképzelés, hogy egy alakí­
tásban egy helyzet idealizált képe jelenik meg. Cooley véle­
ménye szemléltetheti ezt:
„H a sohasem próbálnánk meg kissé jobbnak látszani, mint
amilyenek vagyunk, akkor hogyan javulhatnánk meg, vagy
„nevelhetnénk magunkat kívülről befelé” ? S ugyanaz az
impulzus, melynek nyomán a világnak jobb vagy idealizált
képet nyújtunk magunkról, szervezett módon fejeződik ki a
különböző hivatásokban és osztályokban; ezek mindegyiké-

21 A. Smith: The T heoryof Morál Sentiments (Az erkölcsi érzelmek

elmélete), London, 1853, 7?. 1,

125
a tényállást. Ha a körhintás a vidámpark alkalmazottja,
akkor érdekében áll, hogy bizonyos munkát végezzen a szer­
vezetnek. A szervezet formai keretein belül azonban tulaj­
donképpen változtathat helyzethez kötött szerepén, ameny-
nyiben az egyik nap kandiscukrot és pattogatott kukoricát
árul, á másikon a körhintát működteti — néhanapján esetleg
mindkettőt egyszerre. Jóllehet ezek a változások gyökeresen
megváltoztatják feladatait is, azzal a helyzethez kötött tevé­
kenységrendszerrel együtt, melyekbe ezek a feladatok illesz­
kednek, élethelyzetében esetleg nem észlel nagy átalakulást.
Még ha ő kapta is a koncessziót, és minden pénzét a körhin­
tába fektette — akkor sem feltétlenül köti le magát a körhin­
tás szerepe mellett, hanem esetleg felfogad valakit e szerep
eljátszására, akit meg tud fizetni.
A helyzethez kötött tevékenységrendszerekben azonban
nem az a lényeges, hogy bizonyos hagyományos szerepfogal­
mak ilyen környezetben is alkalmazhatók, hanem hogy így
megvizsgálhatjuk a konkrét viselkedés összetevőit. Ahol a
helyzethez kötött tevékenységrendszer társadalmi tartalma
kicsiben hűen fejezi ki ama tágabb társadalmi szervezet szer­
kezetét, melynek része, csak kissé kell megváltoztatnunk a
hagyományos szerepelemzést ; a helyzethez kötött szerepeket
pusztán eszközül használjuk ahhoz, hogy például foglalko­
zási vagy intézményes szerepekből mintát gyűjtsünk. Ahol
azonban a két rendszer nem fedi egymást, ott az új módszer
segítségével ezt az eltérést is kellő figyelemben tudjuk része­
síteni.

A K IFE JE Z ÉS PR O BL É M Á JA

Miután előzetesen áttekintettük és némileg új megvilágí­

tásba helyeztük a szerepfogalmakat, továbbá bevezettük a

29
 helyzethez kötött tevékenységrendszer fogalmát, most már
szemügyre vehetjük a tanulmány sajátos tárgyát, a kifejezés
problémáját. Mielőtt azonban megvizsgálnánk, hogy miként
jelentkezik a kifejezés a körhinta és egyéb helyzethez kötött
rendszerek esetében, kissé vissza kell utalnunk a korábbiakra.
Már foglalkoztunk azzal a feltevéssel, hogy ha valaki adott
pozícióban megjelenik, akkor ő lesz az a személy, aki ebben
a pozícióban egyáltalán megjelenhet, s akit a pozíció kény­
szerít arra, hogy az legyen, ami, s ugyanez a személy marad,
amíg csak az adott szerepet alakítja. A szerepalakító meg-
i kísérli összeegyeztetni kifejezéseit a neki tulajdonított iden-
titással; úgy érzi, kénytelen ellenőrizni és kordában tartani
; kifejezéseit. Az alakítás ezért kifejezheti az identitást. De
annak leszögezésére, hogy valamit csinálni, azonos azzal,
hogy valaminek lenni, csupán azért van szükségünk, hogy
tudatosodjanak bennünk a szemmel látható kivételek e sza­
bály alól; ezek a kivételek továbbá különböző pontokon
jelentkeznek, s mindegyik a szerep feltételezett kifejező jelle­
gét illető bizonytalanság más és más forrására vet fényt.
1 Először is: szerepek nemcsak játszhatók, hanem megjátsz­
hatok is; például mikor gyermekek, színészek és egyéb ala-
ítMkoskodók
f bevallottan az elhitetés kedvéért színlelnek vala-
milyen szerepet; amit tesznek, az itt bizonyosan nem azonos
j; azzal, amik. Ezzel azonban könnyű dolgunk van. A film­
sztár, aki megjátssza, hogy orvos, nem az orvos, hanem a
| színész szerepét játssza; s mint mondják, ez utóbbi szerepet
1 valószínűleg egészen komolyan veszi. Saját szerepében az a
feladata, hogy orvost mintázzon meg, de ez a feladat csak
esetleges; tényleges színész szerepében nem több az elhitetés,
mint az igazi orvoséban — csupán ezt a szerepet jobban meg­
fizetik. A zavart talán részben az okozza itt, hogy a színészek­
nek nincs joguk megakadályozni az amatőröket abban, hogy

30
amatőrszínházakban színészt játsszanak, s ezáltal rossz hírbe
hozzák az egész szakmát.
A hivatásos színész abban különbözik a gyermektől, hogy
kitartóbban és tökéletesebben játssza azt a szerepet, melyet
utánoz. A hivatásos színészek és a gyermekek abban azonban"
hasonlítanak egymásra, hogy nem erőlködnek állandóan
azon, hogy meggyőzzék a közönséget az eljátszott figura és
az előadó azonosságáról, s egyformán zavarba jönnek, mikor
ezt mégis elhiszik nekik. Mindkettőt olyan színészekkel kell
szembeállítani, akiket a kosztümös kalandtörténetekben fog­
lalkoztatnak. Ezek a kétségbeesett szerepjátszók éppen fél­
úton állnak illúzió és valóság között, s miközben az egyik
közönséggel valóságosnak kell elfogadtatniuk a szerepükről
adott portrét, a másikat arról kell biztosítaniuk, hogy a szí­
nész semmiféleképpen sincs erről meggyőződve.
Bizonyos ritka körülmények között előfordulhat, hogy
valaki először például sebésznek látszik, s elfogadja, hogy
mások elfogadják őt ebben a szerepben, s utóbb derül ki,
hogy valójában szélhámos, aki tudja, amit a többiek nem:
hogy jó okuk volna nem elfogadni őt. A megtévesztő én­
megjelenítés e klasszikus esetén kívül előadódhat olyan hely­
zet is, melyben az egyént akarata ellenére átmenetileg félre­
ismerik a többiek, mert megítélésében rossz jelzésekre támasz­
kodnak. Szomorú tény, hogy a néger asszisztens vagy diplo­
más orvos egy túlnyomóan fehér személyzetű kórházban
valószínűleg kénytelen lesz megmondani a betegeknek és a
látogatóknak, hogy nem teljesítheti kisebb kéréseiket, mert
nem kórházi szolga.
Akár alakít, akár színlel az egyén valamilyen szerepet, í
várható, hogy a színpadra állítás mechanizmusa során bízó- |
nyos pontokban rendszeresen kívül kerül az eljátszott figurán, j
így például valaki szorgalmasan szerepében maradhat, amíg í.

31
; az előadás során a színpadon van, de megsértheti szerepét
' vagy kiléphet szerepéből, mikor úgy gondolja, hogy nem
I látja senki, vagy legalábbis senki, akit fontosnak tart. Még
a 1egragyogóbb szerepek előadója, például a sebész is meg­
engedheti magának, hogy „kilépjen a darabból” — üres tekin­
tettel bámuljon maga elé, orrát piszkálja vagy fésülködjön,
s mindezt sebészhez egyáltalán nem illő módon — éppen mi­
előtt belép a műtőbe, vagy mikor kilép onnan. De éppen a
szerepelemzés az, amelynek segítségével ezekről az oda nem
illő kifejezésekről értesülhetünk és számot adhatunk.
A kutatók manapság egyre fokozottabban vizsgálják az
„eltérő szerepfelfogások” jelenségeit is; ez azzal van össze­
függésben, hogy egy és ugyanazon szerepet játszó személyekre
különféleképpen hatnak az eltérő kulturális és csoport­
hovatartozások.20 Bizonyos sebészek például érzékenyebben
reagálnak a betegek véleményére, mások kollégáik vélemé­
nyét tisztelik jobban, ismét másokat az foglalkoztatja a leg­
jobban, hogy miként vélekedik róluk a kórházvezetés. Való­
színűleg e közönségek mindegyike kissé más elképzeléseket
alakít ki a szerepjátszás ideális mércéiről; amit az egyik
ember eszményi szerepjátszásnak tekint, az a másik szemében
szinte a szabályok áthágásával egyenlő.
Említeni szeretnénk még egy problémát, melyet nem eléggé
méltányolnak. Mielőtt feladatszerű tevékenységek valamely
| csoportja identitást nyújtó szereppé válhat, ezeket a tevé­
kenységeket valamilyen erkölcsi teljesítmény mezébe kell
j öltöztetni. Az identitáshoz nem elegendő, ha valaki csupán

20 L. pl.: N . Gross, id. mű és A. W. Gouldner: „Cosmopolitans and

Locals: Toward an Analysis o f Latent Social Roles” (Nagyvárosiak és
helyiek: latens társadalmi szerepek elemzése). In: Admínistrative Science
Quarterly, 2. sz. 281 —306. 1.

32
 hatékonyan valósítja meg szerepét; a tevékenységeket társa- j
dalihilag fel kell építeni — valamiből össze kell állniuk. Bár j
a városi életben megszokott jelenség, az ilyen szerepkialaku­
lás vagy a munkák társadalmi tőkévé alakítása korántsem
tekinthető általánosnak. Nagy-Britanniában vannak például
„belterjes szigeti közösségek,” melyekben olyan alapvető sze­
repet játszik a rokoni és a bennszülött szigeti helyzet, hogy
ha egy szigetlakot alkalmaznak valamelyik itteni üzletben,
amely a közösség tagjainak ellátását szolgálja, ez az ember
valószínűleg nem úgy viszonyul majd a többiekhez, mint
általában az eladó a vevőhöz. Az ilyen eladók nemcsak mo­
dorukban, hanem szellemükben is átveszik a másik fél néző­
pontját — ebben az esetben ezt a másikat nem vevőnek tart­
ják,, hanem rokonnak, szomszédnak vagy barátnak. Néha a
hangszín vagy a modor szinte semmit sem változik, mikor az
eladó személyes pletykálkodást sző azokba a tanácsokba,
melyek arra vonatkoznak, hogy a helyi boltok közül, a saját
boltján kívül, melyik milyen termékeket árul a legelőnyösebb
áron. A közösségi élet gazdagsága itt elszegényíti a foglalko- ]
zási szerepek önmeghatárózó vonásait; az emberek elvégzik I
a megkívánt feladatokat, de ezek alapján aligha jöhet létre )
sajátos lojalitás és sajátos eligazodás a világban21. Valamit f

21 Igen érdekes, hogy az ilyen közösségek tagjai gyakorta úgy vélik, el

kell vetni az én-meghatáfozás hagyományos alapjait, és inkább a városi
hírnév megszerzését kell bátorítani. A Shetland-szigeteken, ahol szinte
mindenki meglepően sokfajta mechanikai, elektromos és építőmunkát
végez, a szigetlakók hallgatólagos megegyezés alapján egyeseket egy-egy
mesterség „szakemberének” tekintenek, és fizetnek nekik olyan munká­
kért, melyeket ők maguk is elvégezhettek volna. Mihelyt ezek a szakembe­
rek a hírnév vagy éppenséggel az iparszerű tevékenység méretei és tartós­
sága révén kiválasztódnak, a szigetlakok büszkén tekintenek rájuk, mint
a közösség korszerűségének bizonyítékaira.

3 A hétköznapi élet szociálpszichológiája 33

 enni itt nem ugyanaz, mint valaminek lenni. A boltosnak
Cmint személynek van én-je, de ez nem a boltos én-je. Csak
lj
az üzletvezető azonosul szerepével, de még ő is úgy véli, hogy
nem kell túlzottan elköteleznie magát hivatásának.
Bővebben kell tárgyalnunk a kifejezéssel összefüggő követ­
kező problémát.
Bármit tesz s bármilyennek mutatkozik az egyén, tudva
vagy nem tudva, információkat közöl azokról a tulajdonsá­

Í gokról, melyek neki tulajdoníthatók s így azokról a kategó­

riákról is, melyekben elhelyezhető. „Személyes homlokzatá­
nak” státusszimbólumai információkat nyújtanak csoport és
egyéb hovatartozásáról; az, hogy mások miként bánnak vele,
elárulja a róla kialakult elképzeléseiket; magából a fizikai
környezetből is le lehet vonni bizonyos következtetéseket a
l benne levő személyek identitásáról. Tegyük még hozzá, hogy
a szemtől szembe helyezetekben igen sokféle jelhordozó válik
hozzáférhetővé — akár szándékosan, akár akaratlanul —,
ezért ezek olyan helyzetek, melyekben a személyekről sok
í információhoz könnyen hozzájuthatunk. A szemtől szembe
helyzetek valójában az én-kivetítés ideális terepei, mivel a
j résztvevőknek nincs más választásuk, mint jellegzetes módon
] strukturálni e helyzeteket; ily módon bizonyos helyes vagy
helytelen következtetéseket lehet levonni róluk, akár akarják,
5 akár nem.
El kell ismerni, hogy az információ, amelyet az adott hely­
zet kínál valamely egyénről, nem feltétlenül ennek az adott
helyzetnek a tükre vagy folytatódása. Az orvos, mikor jóté­
konysági munkát végez egy nyomortanyán, nem azonosul
betegének társadalmi helyzetével; a társadalmi szenny nem
telepszik rá. (A rendelőjébe járó emberek társadalmi és gazda­
sági jellemzői persze már egy másik problémát jelentenek.)
Ugyanígy a turista sem esik ki szerepéből, ha egyszerű

34
parasztkömyezetben mutatkozik; az itt élők puszta jelenléte
is megerősíti őt utazó mivoltában.
Az egyén kettős viszonyban van azokkal a tulajdonságok- }
kai, amelyeket neki tulajdonítanak vagy tulajdoníthatnak, j
Bizonyos tulajdonságokról úgy érzi, joggal tartoznak hozzá, j
másokról azt tartja, hogy nem; egyes tulajdonságokat öröm- j
mel és készségesen elfogadhat én-meghatározása részének,
másokat viszont nem.22 Bizonyos összefüggés van e két vál- j
tozó — a jogos és a tetsző — között, s az egyén gyakran úgy
érzi, hogy bizonyos neki tetsző tulajdonítások ráadásul jogo­
sak, helyesek is, a nem tetsző tulajdonításokra viszont, egé­
szen „véletlenül”, egyáltalán nem szolgált rá, s ezek jogtala­
nok. Nem mindig ilyen felhőtlen azonban a kapcsolat a fenti
két változó között.
Az az információ, mely valamilyen társadalmi helyzetből
a helyzet egyik résztvevőjéről kiolvasható, rendszerint meg­
erősít az adott résztvevő és mások számára valamilyen képet
az illetőről; ráadásul ezt a képet ő kész többé vagy kevésbé
jogosnak és kívánatosnak elfogadni. Itt tulajdonképpen a
szerepszemlélet két alapvető feltevésével találkozunk: az
egyik szerint az egyén azonosítja magát azzal, amit adott idő­
pontban tesz, a másik feltevés szerint pedig, ha egyszer jelzé­
seket kaptunk az egyén pozíciójáról, akkor az adott helyzet­
ben hozzáférhető többi információ ezeket a kiinduló jelzése­
ket megerősíti.
Valójában azonban nem mindig érvényesül a kifejezés /
következetessége és elfogadhatósága. Néha olyan informá- ;
d ó k látnak napvilágot, melyek nem egyeztethetők össze az J
egyén saját magáról kialakított képével. Bizonyos esetekben I

22 A pszichiátriában erre gyakran úgy hivatkoznak, mint az énnel |

összhangban levő és az én-idegen közötti különbségre.

3* 35
 ezek a szerencsétlen információk nagyobb hitelt kölcsönöz­
hetnek az egyénnek, mint amekkorát érzése szerint megfele­
lően elfogadhatna; még több esetben a gondot okozó infor­
máció szemmel láthatóan aláássa az egyén én-képét. Ezek
közül az én-t fenyegető információk közül egynémelyik
igaz lehet: olyan tényekre vonatkozhat, melyekről az egyén
szeretné, ha vele kapcsolatban nem merülnének fel. Az infor­
mációk egy része viszont esetleg érvénytelen, s olyan jogo­
sulatlan képet sugall róla, melyet nem lenne szabad el­
fogadnia.
| Mindenesetre annyi világos, hogy az egyén nem képes
f teljesen ellenőrizni az események áramlását valamilyen társa-
I dalmi helyzetben, ennélfogva nem teljesen ura azoknak az
i információknak sem, melyek vele összefüggésben itt hozzá-
i férhetővé válnak. Még a legjobban kézben tartott interakciók­
ban is előadódhatnak olyan események, melyek kifejezetten
összeegyeztethetetlenek az én-re vonatkozó hatályos állítá­
sokkal. Az emberek melléfognak, elfelejtenek neveket, kissé
illetlen ruhát viselnek, bizcnyös áruféleségből túl kis meny-
nyiséget próbálnak venni, rosszul játszanak valamilyen játék­
ban, néhány percet késnek egy találkozóról, túlzottan lázba
jönnek az érvelés során, nem fejeznek be időre valamilyen
feladatot. Mindezekben az esetekben rövid időre ellentét
támad az egyén által szorgalmazott én-kép és az események­
ből következő kép között. '
Függetlenül attól, hogy egy társadalmi helyzet zökkenő-
mentesen alakul, vágy olyasmi fejeződik ki benne, ami ellen­
tétben áll valamelyik résztvevő én-érzékelésével, a szerep-
elemzés rendszerint determinisztikus következtetéseinek meg­
felelően az várható, hogy az egyén beletörődőén fogadja majd
| a vele kapcsolatban hozzáférhetővé vált információt. Ha
í azonban közelebbről megvizsáljuk az egyén adott pillanatban

36
 tanúsított magatartását, azt találjuk, hogy ném marad pasZ-
szív a róla szóló lehetséges jelentésekkel szemben, hanem —
amennyire csak tud — aktívan megpróbál olyan állandó hely­
zetmeghatározást szorgalmazni, amely összhangban áll saját
én-képével.
A „következmények ellenőrzésének” talán legegyszerűbb
példája a „magyarázat” . Az egyén itt önként ajánl fel olyan
információkat, melyek célja, hogy gyökeresen változtassanak
az adott helyzetben felmerült vagy felmerülendő információ­
kon. Egy másik módszer a .„bocsánatkérés”. Ilyenkor az
egyén azért kér elnézést, mert a saját mércéit is sérti, ennél­
fogva én-jének legalábbis egy részére nem jellemző a hely­
telen cselekedet.23 Ugyanilyen hatással jár a jogos felhábo­
rodás, de ilyenkor a másik személyre vetődik rossz fény, s
nem az egyén valamelyik tulajdonságára. Az egyén komoly­
talan stílus felvételével is utalhat arra, hogy mindaz, ami az
adott pillanatban vele vagy általa történik, nem tekinthető
én-jéből fakadónak, hanem inkább egy olyan helyzetű ember
reagálásának, akit ő csak utánoz.
Társadalmunkban például külön hanghordozása és arc-
kifejezése van a „bébibeszédnek”, melyet bizonyos stratégiai
jelentőségű pillanatokban vetünk be, például akkor, mikor
másodszor is megkérünk valakit, s eközben nem akarunk
türelmetlennek feltűnni. «-
A magyarázatok, bocsánatkérések, viccelődések egytől
egyig kísérletek, melyek során az egyén azt érezteti, hogy a
helyzet bizonyos kifejező vonásaiból nem lehet őrá magára

23 A magyarázatok és bocsánatkérések természetesen gyakran olyan

„kimagyarázkodásban” kombinálódnak, mely átstrukturálja az infor­
mációt, s egyúttal megalázkodást is tartalmaz. L. erről J. Toby: „Somé
Variables in Role Conflict” (A szerepkonfliktus-elemzés néhány válto­
zója). Social Forces, 30. sz. (1952), 323—337. 1.

37
 következtetni. Mivel ezeket a manővereket a többi jelenlevő
gyakran elfogadja, be kell látnunk, hogy csak bizonyos hatá­
rok között felelős az egyén a körülötte zajló események én­
kifejező következményeiért.

SZER EPTÁ V O LÍTÁ S

1 Láttuk, hogy az egyén a szerep én-kifejező jellegét magyará-

í zatokkal és bocsánatkérésekkel próbálja korlátozni; ennek
nyomán vegyük ismét szemügyre, mi történik a konkrét
j szemtől szembe interakciókban. Forduljunk ismét helyzethez
j kötött példánkhoz, a körhintához.
A körhinta-lónak van bizonyos nagysága, magassága és
jf < mozgása, s bár a pálya sohasem síkos, igen zajos lehet. Ameri-
i kai középosztálybeli kétéves gyerekek gyakran erejüket meg-
jt haladónak látják a körhintalovaglás feladatát. Az utolsó
1 pillanatig harcolnak szüleikkel az ellen, hogy olyan helyzetbe
kényszerítsék őket, melyben kicsiny férfiaknak kellene bizo-
i nyúlniuk. Néha a menet kellős közepén rémülnek meg, s a
; gépezetet le kell állítani, hogy kimászhassanak belőle.
Itt az élet egyik, klasszikus lehetőségével találkozunk. ,
A szemtől szembe tevékenységsorban való részvétel a részt­
vevőtől megköveteli, hogy akár mint fizikai mozgást végző,-
akár mint közlések befogadására és átadására képes személy,
í ura legyen saját magának. Ha valaki idegességében képtelen
! egyensúlyban tartani szerepét, az egész rendszer látja ennek
i kárát. Ezért minden résztvevőnek feladata, hogy megőrizze
lelki egyensúlyát, s közülük az egy vagy több résztvevőnek
I valószínűleg kifejezetten az a feladata, hogy úgy irányítsa a
\ cselekvést, hogy megóvja a többiek egyensúlyát. Sok helyzet-
| fisz kötött rendszerben már eleve úgy szabályozzák a-lehető-

38
ségeket, tőgy ne merüljenek fel ilyen veszélyek. Nincs azoü- f
bán olyan rendszer, melyben ne fordulnának elő ilyen problé-1
mák, s bizonyos rendszerekben, például a műtőben, feltehe­
tően különösen jól tanulmányozhatjuk ezeket a lehetősége­
ket.
Ahogy a’hintalovas kizárható a játékból, mert képtelennek 4
bizonyul lovagolni, ugyanúgy m ár a kezdet kezdetén is le - 1
parancsolható a nyeregből, mert nincs jegye, vagy mert nin- §
csenek ott a szülei, s a hinta tulajdonosa aggódik a bizton- j
ságáért. Itt egy nyilvánvaló különbséggel találkozunk: egy- í
részt bizonyos képzettségre van szükség ahhoz, hogy valaki
kipróbálja erőit valamilyen szerepben, másrészt bizonyos
tulajdonságok kellenek a megfelelő szerepalakításhoz, ha már |
az illető megkapta a szerepet.
Három- vagy négyéves korban a hintalovaglás még mindig J
veszélyes vállalkozás, de szemmel láthatólag már sikerrel 5
kecsegtet, s a lovas teljes mértékben igazolhatja képességeit, j
A szülőnek már nem kell gyermekeivel együtt lovagolni,
hogy megvédje őket. A lovas komolyan veszi, buzgón játssza J
szerepét, s bevallottan latba veti összes képességét. Mikor az j
egyes körökben elsuhan szülei előtt, óvatosan elereszti egyik j
kezével a lovat, s elmosolyodik, vagy csókot dob — mellé- j
késén ez olyan cselekedet, mely jellegzetes része ugyan a sze- I
repnek, de aligha kötelező tartozéka. A cselekvés itt is azonos 1
a léttel, s amit eredetileg színlelésnek szántak, az a komoly
megvalósítás bélyegét viseli.
Ahogy minden helyzethez kötött rendszer klasszikus lehe- !
tősége a „megrészegülés” , ugyanez mondható el arról az íj
őszinte belefeledkezésről is, ahogy ezek a három- vagy négy- ■
éves gyerekek megütik lovaikat. Ebben három tényező ját- |
szik szerepet: az elismert vagy kifejezett ragaszkodás a sze- í
rephez; a szerep eljátszásához szükséges jogosultság és tehet- I

39
 í ség bizonyítása; aktív elkötelezettség, vagy spontán érdekeít-
1 xég a szóban forgó szerepcselekvésben, vagyis figyelem és
izomeró'. Ahol jelen van ez a három tényező, ott a beteljesítés
j (embracement) kifejezést használom. Beteljesíteni egy szere­
pet annyit jelent, hogy az illető feloldódik a helyzethez illő
virtuális én-ben, teljesen e képnek megfelelően mutatkozik,
s kifejezések útján megerősíti, hogy elfogadja a szerepet.
; Beteljesíteni egy szerepet annyit jelent, hogy a szerep átfog
bennünket. A teljes beteljesítésre különösen jó példák lát­
hatók bizonyos foglalkozást űző személyiségeknél: csapat-
vezetők baseball-meccsek alatt; közlekedési rendőrök ke­
reszteződésekben a csúcsforgalom idején; leszállásjelző tisz­
tek, akik a repülőgépeknek integetnek, mikor azok leszáll-
nak a repülőgép-anyahajókra; valójában bárki, aki olyan
irányító szerepet játszik, melynek során mozdulatokkal kell
másokat irányítani.24
Az egyén színlelheti, hogy beteljesít egy szerepet, hogy ez­
által eltitkolja, hogy nem ragaszkodik hozzá; látható meg­
vetést is színlelhet a szerep iránt, háromszor is visszautasítva
a királyi koronát, hogy ily módon elhárítsa a szerephez való
tényleges ragaszkodással járó pszichológiai veszélyeket. Az
egyén ragaszkodhat valamilyen szerephez, s mégsem lehet
képes arra, hogy teljesen beteljesítse azt; például mikor egy
gyerekről kiderül hogy nincs jegye, vagy ha nem tud lógni.'
| A körhintához visszatérve azt látjuk, hogy ötéves korban
a helyzet — elsősorban a fiúknál — megváltozik. Most már
szemmel láthatólag nem elég, ha valaki hintalovas. Ezt a
) tényt kötelességszerű figyelembevételén túl bizonyítani is kell.
j A szülőknek már valószínűleg nem engedik meg, hogy együtt

M Itt és más helyeken is sokat köszönhetek G. P. Stone megfigyelé­

seinek.

40
 lovagoljanak (velük), s gyakran megvetéssel illetik á :
leesés ellen védő övét. Az egyik lovas esetleg követi a zene /
ütemét, lábát vagy kezét a lóhoz ütögeti, ami a kifejezett ön­
uralom korai jele. Egy másik azzal borzolhatja fel az idege­
ket, hogy feláll a nyeregben, vagy a dobogó érintése nélkül
átszáll egy másik lóra. Megint másik esetleg csak az egyik ?
kezével kapaszkodik, s amennyire csak lehet, hátrahajol, és
felnéz az égre, a szédülést kockáztatva. Terjed a tiszteletlen- j
ség, s a lovakat fafülüknél vagy farkuknál tartják, a gyerek
pedig így szól magában cselekedete közben: „Bármi legyek (i
is, biztosan nem egyszerűen olyasvalaki, aki pusztán fenn tud f
maradni egy falovon.” Figyeljük meg, hogy a lovas nem vala­
milyen csekély jelentőségű, az interakció során felbukkant
eseményért igazolja magát, hanem az egész szerepért. Az az
én-kép, amely számára a puszta részvétel nyomán alakult ki
— virtuális én-je az adott kontextusban —, olyan, hogy akti­
van manipulálva a helyzetet, szemmel láthatóan visszahúzó­
dik tőle. Akár szándékos, akár akaratlan, őszinte vagy tette- !
tett, a többi jelenlevő által helyesen értékelt vagy sem, ez a
vakmerő viselkedés éket ver az egyén és szerepe, a cselekvés '
és a létezés közé. Ezt a „hatásosan” kifejezett hangsúlyos el-l
térést az egyén és vélt szerepe között szereptávolításnak (role*;
distance) fogom nevezni. Egyfajta rövidítésről van itt szó:!
az egyén valójában nem a szerepet tagadja, hanem azt a vir­
tuális én-t, amelyet a szerep mindenki számára tartalmaz, aki
csak elfogadja.
A „szereptávolítás” kifejezés semmi esetre sem hivatott
minden olyan viselkedés jelölésére, amely nem járul hozzá
közvetlenül valamely adott szerep legfontosabb feladatának
végrehajtásához. Csupán azokra a viselkedésfajtákra vonat- /
kozik, melyeket a jelenlevők a szerepjátszó és a szerep közötti j
szoros kapcsolat szempontjából lényeges elemnek tartanak, )

41
\ méghozzá abból a szempontból lényegesnek, hogy utal rá !
\ a szerepjátszó valószínűleg nem ragaszkodik szerepéhez, sőt
l ellenáll neki. így például a négyéves gyerek a hintalovas-
szerep diadalmas alakítása közben félúton néha kiszállhat a
játékból, arcáról és viselkedéséből eltűnhet minden, ami meg­
erősítené virtuális én-jét, mégis láthatóan nem szándékosan
szakít szerepével, s a kihagyás inkább általában vett szerep­
játszó képességét tükrözi, mint a szerepével kapcsolatos érzé­
seit. Az sem nevezhető távolságtartásnak a szereptől, ha a
gyerek lázadozik, dúlva-fúlva toporzékol, teljesen visszauta­
sítja a szerepet, ugyanis azok a sajátos én-kifejezési formák,
melyeket a szerep kismérvű eltávolítása közvetít, éppenséggel
nem közölhetők a szerep teljes elutasításával.
[ Hét- és nyolcéves korában a gyerek nem egyszerűen tuda-
ftosan tartja távol magát attól a lovas-szereptől, melyet a
f körhintán eljátszhat, hanem arra is rájön, hogy a sok fortély,
í mellyel a nála fiatalabbak ebben a szerepben élnek, immár
f méltóságán aluli. Kapaszkodás nélkül lovagol, vidáman
tigrist vagy békát választ „paripának”, kezet ráz a sorokon
átnyúlva egyik barátjával. Kipróbálja, meddig mehet el a
bohóckodásban, és tréfái büntetést válthatnak ki a gépezetet
kezelő felnőttből. S még mindig elég fiatal, ezért a távolság-
tartást azzal mutathatja ki, hogy unatkozva, nemtörődöm
módon végzi feladatát, egyik kezében ernyedten tartva egy
rúd kandiscukrot.
| Tizenegy-tizenkét éves korban már komoly felelősséget
| jelent a fiúk számára „férfi”-mivoltuk, s nem egykönnyen
| találnak módot a körhintán a szereptől való távolságtartásra.
Félre kell állniuk, vagy ki kell találniuk, hogy miként tartsák
a távolságot; például mikor egy fiú viccesen úgy tesz, mintha
falova igazi versenyló lenne: fel-le rugózik, messze kinyúlik
a ló nyaka felett, sarkát könyörtelenül belemélyíti oldalába,

42
a gyeplőt korbácsnak használja, a lovat nagyobb sebességre
ösztökélve s brutálisan megzabolázva a futam végén. Már )
éppen elég idős ahhoz, hogy a vállalkozást tréfának, jó hecc- !j
nek fogja fel, s így tartsa távol magát szerepétől: f
A körhintán lovagló felnőttek felnőtt módszerekkel tarta-f
nak távolságot szerepüktől. Az egyik felnőtt azzal viccelődik, |
hogy megszorítja maga körül a biztonsági övét; egy másik
keresztbe teszi a kezét, s bal kezével pedig Coca-Colát ad a
bal oldali szomszédjának. Egy ifjú hölgy kibontja az oldal­
nyereg csengettyűit, „hideg van — mondja, s odaszól figyelő
barátjának —, gyere, ne légy mamlasz” . Egymással szom­
szédos lovakon ülő jegyespár egymás kezét fogja, s így érze­
lemmel, nem pedig merészséggel válaszolnak a helyzetre. Két
jegyespár sajátos technikát alkalmaz: az elöl ülő férfi hátra­
dől, és lefényképezi a másik férfit, amint az éppen ő t fény­
képezi. Néhány felnőtt pedig, akik veszélyeztetett két és fél
éves gyermekük mellett ülnek, természetesen olyan arcot vág­
nak, amelyről pontosan leolvasható, hogy a lovaglást önma­
gában nem tekintik eseménynek, s az adott pillanatban egye­
dül gyermekük érdekli őket.
Végül pedig itt van az a felnőtt, aki irányítja a gépet és t
elveszi a jegyeket. Az ő esetében is gyönyörű példáit látjuk 1
a szereptől való távolságtartásnak. Nemcsak azt sejteti, hogy
maga a lovaglás - mint lovaglás — nem nagy ügy számára,
hanem kecsesen és könnyedén lépked le és föl a mozgó
porondról, s járkál rajta körbe-körbe, biztonságosnak mu- j
tatva azt, ami a gyermekek, sőt még a felnőttek számára is '
kockázatos volna. j
A körhintán tapasztalható szereptávoh'tásról tehetünk :
néhány általános megjegyzést. Először: bár a körhintalóval
való bánni tudás kultúránkban nem sokáig jelent kihívó \
„fejlődési feladatot”, mégis hosszú ideig kihívás és érezhető

43
I szükségesség marad annak kifejezése, hogy a lovaglás máf
nem ilyen feladat. Az illem vastörvényén teljes csavart kell
végrehajtanunk: az a cselekedet, melynek révén valaki meg­
próbálhat igazodni a helyzethez, stilizálható annak kimuta-
: tására, hogy az illető valamiképpen nem oda való. Annyira
lép csak be a helyzetbe, hogy bizonyíthassa: nem tartozik
i oda.
Második általános megfigyelésünk, hogy a jelenlevő néző-
közönség igen közvetlenül vesz részt a szereptávolításban.
A körhintalovasok igen őszinték, s esetleg nyíltan kivárják,
míg elsuhannak várakozó barátaik előtt, s csak ekkor jelzik,
\ hogy távol tartják magukat szerepüktől. Sőt ha tizenkét éves
jl vagy annál idősebb gyerekek megbíznak egymásban, hogy
tréfát csinálnak a körhintázásból, szinte szükségük van arra,
hogy egy barátjuk üljön a mellettük levő lovon, mivel ha
„együtt” vannak, sokkal inkább ellent tudnak állni a környe­
zet társadalmi kényszerének, mintha ugyanezt egyedül kellene
'í tenniük.
Végül pedig: úgy látszik, a szereptávolítás két eltérő módon
í! jöhet létre. Az egyik esetben az egyén, amennyire csak lehet,
megpróbálja elkerülni, hogy hasson rá a helyzet; például,
mikor az a felnőtt, aki azért lovagol, mert vigyáz gyermekére,
S nagy erőfeszítéseket tesz, hogy teljesen merev, érzelem nélküli
és aggodalmas maradjon. A második esetben az egyén a
helyzethez igazodva egyfajta gyermeki én-t vetít ki, amely
nagyobbára kielégíti a helyzeti követelményeket, ekkor azon­
ban egy kis gesztus révén eltávolodik ettől a kivetített én-től,
jelezve, hogy túl messzire ment a viccelődésben. Az egyén
mindkét esetben kicsúszik abból a ruhából, melybe a helyzet
j.beöltöztetné.
Helyénvaló, ha most összefoglaljuk fogalmainkat. Meg­
próbáltam különbséget tenni három, könnyen összekeverhető

44
fogalom: elkötelezettség, ragaszkodás és beteljesítés között.25 ■
Meg kell jegyezni, hogy ezek a szociológiai kifejezések más ;
jellegűek, mint például a rögzülés (engagement), ami pszi- f
chobiológjai folyamat, s macskák vagy kutyák esetében szeh-
ben, mutatkozik meg, mint embereknél. Végül pedig; beve-)
zettük a szereptávolítás kifejezést, olyan cselekedetekre
utalva,' amelyekben hatásosan megnyilvánul bizonyos lenéző
elszakadás az alakított szereptől.

SZ ER E PT Á V O LÍTÁ S
É S K O M O L Y T E V É K E N Y SÉ G .

A körhintalovas szerepe rendszeresen alakítható bármely

vidámparkban, de ezt áz alakítást aligha végezheti rendsze­
resen ugyanaz a személy (rendszeres szerepalakító). Néhány
év alatt mindegyikünk „kinövi” ezt a szerepet, s csak alka­
lomszerűen játszhatjuk, méghozzá azért, hogy még nagyobb
legyen távolságunk e szereptől. A körhintalovaglás továbbá
nem túlzottan komoly példa; sőt némileg félrevezető is,
mert azt sejteti, hogy a szereptől való távolságtartás olyan
szerepek esetében nyilvánul meg, melyeket egyetlen felnőtt
sem vehet komolyan. ’«•. •
Valójában sokkal általánosabb jelenséggel van dolgunk,
szerepekkel, .melyekről egyének bizonyos csoportjai úgy vélik,
hogy nem bölcs dolog beteljesíteni őket. Csak kissé kell el­
távolodnunk a körhinta-példától, s mindjárt rájövünk erre.

25 Kissé eltérő és differenciáltabb elemzést ad G. P. Stone; Clothing and

Social Relations: A Study o f Appearance in the Coniext o f Community
Life (Öltözködés és társadalmi v isz o n y o k A megjelenés vizsgálata a kö­
zösségi életben). (Kiadatlan disszertáció.) Chicago, 1959.

45
 | Vegyünk például hat alsó középosztálybeli leányt, akiknek
eddig nem volt túl sok dolguk lovakkal, s most az egyik nem­
zeti parkban töltik szabad idejüket. Az egyik reggel elhatároz-
I zák, hogy lovagolnak egyet. Odaérkezve a lóistállóhoz, gon­
dosan távol tarthatják magukat egy olyan szereptől, melyet
más társadalmi osztályhoz tartozó vagy más területen élő
emberek esetleg halálosan komolyan vesznek. Az a hat lány,
akit megfigyeltem, feltűnően más öltözékben jelent meg,
mint ami a nézőben megerősítené a lovas-szerepet: halász­
nadrágot, testhez álló pamuttrikót, balerinához illő lapos
cipőt, fodros blúzt viseltek. Az egyik leány, miután a legma­
gasabb ló jutott neki, tréfálkozni kezdett, nem volt hajlandó
felmászni rá, s követelte, hogy engedjék hazamenni. Mire
végre felült, lovát „papá’Vnak szólította, s ettől kezdve nem
barátnőihez, hanem hozzá beszélt. A lovaglás alatt az egyik
leány — bár lova csak poroszkált — úgy tett, mintha vágtat­
na, részben azért, hogy kigúnyoljon valakit, aki nem tarto­
zott a társaságukhoz, és vágtázott. Egy másik leány előre­
hajolt lova nyaka felett, és versenykiáltásokat hallatott, mi­
közben a ló sorban léptetett más lovakkal együtt. Ugyanő
kihúzta a jobb lábát a kengyelből, átemelte a nyergen, azzal
tréfálkozva, hogy a nyeregkápán lovagol, s kifejezve, hogy
mindkét helyzet egyformán kedvére való — miközben mind­
kettő egyformán szokatlan és oda nem illő volt; ugyanakkor
azt is kipróbálta ezzel, hogy meddig terjed a lovász engedé­
kenysége. Alacsony ágak alatt elhaladva, a lányok ragasz­
kodtak hozzá, hogy lerántsanak egyes ágakat, zászlóként
lobogtassák azokat, majd megetessék a lovakkal. Vidáman és
hangos tiszteletadással üdvözölték a paripák választóképes­
ségének bizonyítékait. A kétórás lovaglás utolsó szakaszában
két lány szemmel láthatóan unni kezdte az egészet, a gyeplőt
a nyeregkápába ejtették, kezük bénán csüggött oldalt, s

46
 kísérletet sem tettek arra, hogy azonosuljanak szerepükkel.
Itt ismét a szereptől való távolságtartás bizonyos általános
tényeivel találkozhatunk. Látható, hogy bizonyos szerepet !
egyesek egész életükben komolyan vesznek, míg mások ;
ugyanezt a szerepet életük egyetlen részében sem veszik ko-
molyán. A hasonszőrűekkel együtt végzett tevékenység a I
szereptől való távolságtartás erőteljesebb kimutatására ősz- j
tönöz, s az egyén ilyenkor inkább hajlandó kifejezni, hogy !
nem azonosul szerepével. A lovaglásban jártas, elegánsan l
felöltözött lovasok jelenlétében az általam megfigyelt lányok
esetleg nem tudnák kimutatni eltávolodásukat a szereptől,
ellenségesen viselkednének, neheztelnének, és bizalmatlanok
.volnának. Ha az egyik leány egyedül lenne egy igazi lovas­
sal, feltehetően még kevésbé éreztetné ezt a fajta distanciát.
Gyanítható tehát, hogy a szereptől való távolságtartásnak
védelmi funkciói vannak. Távol tartva magukat szerepük- j
tői, a lányok bizonyos játékteret teremtettek, melyen belül |
manőverezhettek. „Nem lehet minket ebből megítélni, mert {-
nem értünk hozzá” — mondják. Ha a mutatvány rosszul í
sikerülne, akkor ilyen módon elháríthatják az általa keltett
rossz benyomást. Bármilyennek mutatkozzanak is, így nem
járatják le magukat azok előtt, akik társadalmi helyzetüknél
fogva sokkal jobb benyomást keltenek. Mivel olyan álcát
öltenek, melyet nem tartanak komolyan a magukénak, teljes
mértékben ellenőrzésük alatt tarthatják azokat a fogyatékos­
ságokat, melyeket viszont komolyan vesznek.
Bár a lovaspályákon és a gyermekjátszótereken kitűnően
tanulmányozhatjuk a szereptávolítás repertoárját, nemcsak
olyan helyzeteket vehetünk szemügyre, melyek csaknem
komolytalanok, s melyekben nehéz különbséget tenni a
szerepalakítás és a színlelés között. Tudjuk például, hogy
bizonyos, a háziasszony vagy a szolgálólány számára testre

47
szabott feladatokat a férj gondosan eljátszott ügyetlenséggel
és öngúnnyal végezhet. Jegyezzük talán meg, hogy kísérleti
Úton is könnyen létrehozhatók hasonló, disszonáns helyzetek:
csak arra kell kémünk bizonyos személyeket, hogy olyan
feladatokat teljesítsenek, melyek nem illenek a magukfajta
emberekhez.
A foglalkozási furcsaságokkal kapcsolatos irodalom sok
helyütt utal a szereptávolításra. A pszichoanalitikusok pél­
dául, akik oly sokat beszélnek bizonyos foglalkozások lehe­
tőségeiről (még ha nem mondanak is el mindent, amit bete­
geikről tudni szeretnénk), érdekes adalékkal szolgálnak a
szereptávolításról, mikor a betegek „ellenállását” elemzik.
Az ellenállás itt abban a formában jelentkezik, hogy a beteg
nem megfelelően asszociál, vagy megakadályozza, hogy a te­
rapeuta kizárólag mint „terapeuta” működjék. A terapeuta
szemszögéből tehát az ellenállás azt fejezi ki, hogy a beteg
nem hajlandó eleget tenni a beteg-szerep bizonyos követel­
ményeinek: . '
„Mindeddig mint orvos kényelmesen éltem nyílt instru­
mentális szerepemben; az a szerep, mélyet a beteg tulajdoní­
tott nekem, látszólag az ő »problémájához« kapcsolódott.
Szerepeink kiegészítették egymást, és szemmel láthatólag jól
idomultak egymáshoz. A következő pillanatban azonban a
beteg új szerepfelosztást kezdeményezett. Megkérdezte, lát­
tam-e az Ember és a felsőbb rendű ember újabb előadásán a
»Don Juan a pokolban« című részletet? A kérdés látszólag
egyszerűen információgyűjtés céljából hangzott el, s szín­
házba járási szokásaimra vonatkozott. Minthogy azonban
nem tudtam, milyen szerepet kell majd eljátszanom, s mivel
gyanítottam, hogy bármilyen kifejezett szerep mögött ott
settenkedik majd egy ennél fontosabb, de burkolt szerep,
nem feleltem a kérdésre. A beteg megállt egy pillanatra,

48
majd belátván, hogy nem felelek a kérdésére, fplytatta mon-
dókáját.
A továbbiakban igen éleselméjűen elemezte Shaw szándé­
kait a Don Juan-közjátékban, a színészek értelmezésével és
saját reagálásával együtt. A beszámoló olyan hosszúra nyúlt,
hogy végül félbeszakítottam, s megkérdeztem, tudja-e, miért
akarta mindezt elmondani nekem. Abban a pillanatban,
ahogy félbeszakítottam, azonnal rájöttem, hogy új szerepem
expresszív jellegű volt — a méltató közönség voltam, mi­
közben ő a tehetséges művész és drámakritikus szerepét ját­
szotta.”26 A terapeuta a továbbiakban azt magyarázza, hogy
ha sikeres lett volna a beteg manővere, s distanciáim tudta
volna magát a beteg-szereptől, akkor neki le kellett volna
mondania „a lehetőségről, hogy még több információt sze­
rezzen az eszmecserében elrejtett burkolt szerepről, s így arról
is, hogy megtudja, miért rúgta fel a beteg azt a kezdeti instru­
mentális szerepet, melyet a beszélgetés elején elfogadott”27.
A terapeuta hozzátehette volna, hogy amikor megkérdezte a
beteget, hogy miért tartotta szükségesnek mindezt elmondani,
ezzel a beteg-szerepbe való visszavezetés klasszikus terápiás
eljárását alkalmazta.
Szereptávolítást idéznek elő az olyan helyzethez kötött
szerepek, melyek megalázónak érzett foglalkozási környezet­
be állítják az egyént. Jó példával szolgál erre Isaac Rosenfeld,
aki visszaemlékszik arra az időszakra, mikor egy nyáron vá­
sári kikiáltó volt a Coney-szigeteken. A leírást úgy kezdi,

26 J. P. Spiegel: „The Social Roles o f Doctor and Patient in Psycho-

analysis and Psychotherapy” (Az orvos és a beteg társadalmi szerepe
a pszichoanalízisben és a pszichoterápiában). Psychiatry, 17. sz. (1954),
3 7 2 - 373. 1.
27U o„ 373. 1.

4 A hétköznapi élet szociálpszichológiája 49

 hogy elbeszéli: sok év után visszatért ide, s végignézte, amint
valaki ugyanezt a munkát végzi:
„Éppúgy fintorgott, ahogy én, a régi időkben, s nem két­
séges, hogy ugyanazon okból: a nyár forró volt, a munka
i nehéz, izzadságos és idegesítő, hosszú órákig tartott, csekély
fizetségért. Teljességgel nélkülözhetetlen volt, most is, mint
akkor, hogy az ember elkülönüljön munkájától — kellett
l hogy legyen egy kis szigete, tamelyen teljesen önmagáért van;
ii
í különben elpusztul. Valamikor igen magasra helyeztem ezt
a szigetet. Minél magasabban álltam, annál nagyobb volt a
megvetésem, s annál értékesebbek a szabadság pillanatai,
melyeket magamnak szereztem azzal, hogy egyensúlyoztam a
tömeg fölött. Emlékszem, hogyan vegyítettem annak idején
T. S. Eliotot a saját „szövegemmel” (akkoriban alig volt
olyan angol egyetemista gólya, aki ne tudta volna kívülről a
Pusztaország nagy részét): „Csak tessék, tessék, hölgyeim és
uraim, vegyítsék emlékeiket a kívánságukkal, hogy láthassák
a világ legizgalmasabb látványosságát, csak egy tízes, a dol­
lár tizedrésze elviszi önöket Karthágóba, aztán meggyulla­
dok, égek, Ó Uram, kitéped bensőmet, tíz cent!28
A szereptávolítással kapcsolatos legvonzóbb adatok közül
több is olyan helyzetből származik, ahol egy alárendeltnek
rendelkezéseket vagy utasításokat kell végrehajtania, s olyan­
nak kell tekintenie a helyzetet, amilyennek azt feljebbvalói
meghatározták. Ilyenkor gyakorta az alárendelt személy, bár
gondosan vigyáz arra, hogy ne fenyegesse azokat, akik bi­
zonyos értelemben felelősek a helyzetért, éppilyen gondosan
elhelyez bizonyos utalásokat is, melyekből mindenki láthat­
ja, akinek van rá szeme, hogy nem adja be teljesen a dere­

281. Rosenfeld: „Coney Island Revisited.” In: M odem Writing.

(Szerk.: W. Philips -P h . Rahv) New York, 1953- 219.!,

50
kát.28 A mogorvaság, dohogás, irónia, viccelődés és szarkaz­
mus segítségével az egyén utalhat arra, hogy én-jének egy
részére nem vonatkoznak a pillanat követelményei, s ez a
rész kívül esik azon a szerepen is, amelynek hatáskörébe az
adott pillanat tartozik.

A szereptávolítás e különböző példái után azt az állítást

szeretném megkockáztatni, hogy ez a fajta magatartás félúton
áll a szerep előírta kötelezettségek és a tényleges szerepalakí­
tás között. Ez a szakadék mindig gondot okozott a szocioló­
gusoknak. Gyakran megpróbálnak tudomást sem venni róla.
Ha szembekerülnek vele, néha kétségbeesnek, s eltérnek ere­
deti kutatási irányuktól; megvizsgálják a szerepjátszó élet­
rajzát, s megpróbálnak ebben találni valamilyen sajátos
magyarázatot az eseményekre, vagy pedig a pszichológiára
hagyatkoznak, arra hivatkozva, hogy az egyén nemcsak sze­
repének formális elemeit játssza el, hanem mindig spontán
módon és személyesen viselkedik, s a standard kötelezettsé­
get pszichológiailag önmagához igazítja.
A szereptávolítás fogalma olyan szociológiai eszközt ad )
a kezünkbe, amellyel megvizsgálható a kötelezettség és a j
tényleges szerepalakítás eltérésének egyik típusa. Először is: j
tudjuk, hogy a distancia gyakran nem egyéni színezetű, ha- j
nem megközelítőleg előre látható a szerepjátszó életkori és j

29 Néhány kitűnő példa található erre T. Buras: „Friends, Enemies

and the Polite Fiction” (Barátok, ellenségek és az udvarias regény) c.
írásában. American Sociological Revietv, 18. sz. (1953), 654—662.1. Igen
sokat köszönhetek ennek a tanulmánynak. Jól szemlélteti ezt a hadsereg­
ben W. Styron története — The Long March (A hosszú menetelés). New
York, 1952 —, amely leírja egy százados lázadásait ezredesének paran­
csai ellen.

4* 51
 | nemi sajátosságai alapján. A szereptávolítás tipikusan a
' szerep része (de természetesen csak egyetlen része), s ezt a
f szociológiai sablonvonást nem hagyhatjuk pusztán azért
I figyelmen kívül, mert a szereptávolítás nem tartozik a szerep
f normatív keretéhez. Másodszor : az, amiről az egyén gondo­
lj san ki akarja mutatni, hogy nem lényege, vagy nem csupán
ez a lényege, szükségképpen erőteljesen és irányítóan hat az
adott ember magatartására, főleg azért, mert az elégedetlen-
1 ség kifejezésének eszközeit a helyzet standard anyagából kell
l meríteni. '
Ily módon tágabb szociológiai összefüggésekbe ágyazhat­
juk valamely társadalmi szerep kellékeit. A látható rátermett­
ség és alkalmasság, együtt a mutatvány színterének megfelelő
társádalmi környezettel, valamivel többet nyújt az egyénnek,
mint puszta lehetőséget, hogy szőröstül bőröstül kitálalja sze­
repénjét; éppen ilyen színtérre van ugyanis ahhoz szükség,
hogy világos benyomást keltsen arról, hogy saját döntése alap­
ján mit nem vall a magáénak ebből a szerepből. Minél zavaro­
sabbak a szerep kellékei, annál több lehetőséget kínálnak a
távolságtartásra. A személyes „homlokzat” és a társadalmi
környezet pontosan az a terület, amelyre az egyénnek szük­
sége van, hogy beköltözzön valamilyen alakba — egy alak­
ba, mely viháncol, duzzog, elsiklik vagy közömbös. A tanul­
mány további részében a szereptávolítás néhány további
társadalmi meghatározóját vesszük szemügyre.

A M Ű T Ő M IN T T E V É K E N Y S É G R E N D S Z E R

Utaltam néhány olyan esetre, amikor a tevékenység színtere

olyan én-t hoz létre, melyet az egyén szemmel láthatólag vo­
nakodik nyíltan a sajátjaként elismerni, és magatartása arra

52
Utal, hogy bizonyos eltérés mutatkozik Ő maga és szerepé
között. De a társadalmi élet néhány eldugott sarkában meg­
figyelt jelenségek alapján talán mégsem tehetünk általános
megállapításokat erről az életről. A szereptávolítás (és a sze­
rep) fogalmának próbájaként vegyünk tehát egy olyan jelene­
tet, amelyben a tevékenység létrehoz bizonyos én-t az egyén
számára, s ehhez az egyén igen nagy valószínűséggel ragasz­
kodik. Vegyük például a sebészeti műtét során létrejövő
tevékenységrendszert. A rendszer összetevői: verbális és fi­
zikai cselekedetek s a műtött szervezet változó állapotai. Itt
— ugyanúgy, mint társadalmunkban bárhol — feltétlenül
találkozunk olyan egyénekkel, akiket eltölt cselekvésük sú­
lyának és méltóságának érzése. A hollywoodi eszménykép
is belejátszik a dologba: a fehérköpenyes vezető sebész belép
a műtét-színházba, ahol a beteget már az asszisztensek érzés­
telenítették és felnyitották. Automatikusan helyet adnak neki.
Néhány rövid bevezető szót mormog, majd fürgén, szinte
hangtalanul munkához lát: komolyan, komoran, hozzáértő­
en felnő ahhoz a képhez, amely róla önmagában és teamjé­
ben kiálakult; mégis olyan helyzetben dolgozik, ahol a pilla­
natnyi kihagyás állandóan veszélyezteti azt a viszonyt, mely
közte és szerepe között fennállhat. Amint a team átvészelte a
műtét kritikus szakaszát, visszahúzódik, és a fáradtság, erő
s megvetés sajátos keverékével letépi kesztyűjét; így vonul ki
és mond le szerepéről, mindezt azonban m ár akkor teszi,
mikor az ő munkája nyomán a többiek kerülhetnek „reflek­
torfénybe” . Lehet, hogy otthon apa, férj, baseball-szurkoló
szerepeket játszik, de itt egyedül és kizárólag egyvalaki,
sebész, s mint ilyen, teljesen egységes benyomást tesz. Ha
érvényes egyáltalán a szerepszemlélet, akkor itt bizonyosan
érvényes, mert ha valaki, hát a sebész az, aki társadalmunk-

53