1

Drábik János
Csata Seattle-ben
A globalista és anti-globalista erők világtörténelmi jelentőségű összecsapása

A Világkereskedelmi Szervezet kudarca Seattle-ben felnyitotta a világ

közvéleményének a szemét. A nemzetközi pénzkartell, amely ma a világ ügyeit irányítja,
egyrészt arra akarta rászorítani a fejlődőnek nevezett szegény országokat, hogy teljesen
nyissák fel hazai piacaikat, másrészt azt akarta elérni, hogy a legfejlettebb ipari országok
monopolhelyzetük biztosítása érdekében megvédhessék saját piacaikat a versenytől. Ez
tipikus példája annak a kettős mércének, amely mindig is jellemezte a pénzkartell
magatartását. Mivel a világot irányító háttérerők legfontosabb működési elve a titoktartás és a
rejtőzködés, azaz a világ kész helyzet elé állítása, ezért már az is nagy eredményként
értékelhető, hogy ezúttal nem sikerült csendben olyan határozatokat elfogadtatni és
rákényszeríteni a világra, amelyek számos ország és dolgozói réteg alapvető érdekeit sértik.
Még Kofi Annan ENSZ-főtitkár is arra kényszerült Seattle-ben, hogy kijelentse: "Az ipari
országok a szegény farmerek millióinak a megélhetését fenyegetik a fejlődő világban, mert
azok nem képesek versenyezni az ipari országokban alkalmazott ártámogatások rendszerével
és az ennek következtében előálló olcsó importtal."
Joseph Stiglitz, a Világbank nemrég nyugdíjba vonult fő közgazdásza, az ipari
országok szemére vetette, hogy képmutató módon aláássák a szabadkereskedelemből
származó előnyöket, mert nem hajlandók ugyanazokat a feltételeket biztosítani a fejlődő
országoknak, amit viszont elvárnak tőlük a maguk számára. Minthogy ezek a bírálatok
tekintélyes, és szélsőségesnek nem tekinthető személyek részéről hangoztak el, ezért azokat
nem lehet egyszerűen azzal a felkiáltással félretolni, hogy populista retorika, és valójában
nem más, mint részérdekeket képviselő lobbiknak a politikai megnyilvánulása.
A fejlődő országok képviselőit Seattle-ben leginkább az aggasztotta, hogy a gazdag
országok korporációi továbbra is ki akarják használni a fejlődő országokat, és diktálni
óhajtják feltételeiket. E céljuk elérése végett olyan engedményeket próbáltak kicsikarni a
tárgyalások során, amelyek maximalizálják az ő nyereségeiket, és nem veszik tekintetbe a
fejlődő országokat emiatt sújtó súlyos hátrányokat.
A Világkereskedelmi Szervezet, amely 1994-ben jött létre, azt a feladatot kapta
létrehozóitól, hogy a GATT-on belül olyan állandó intézmény legyen, amely folyamatosan
ellenőrzi, és kikényszeríti a nemzetközi tárgyalásokon hozott határozatokat. (A GATT, vagyis
az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény, amely 1947-ben lépett érvénybe azzal a
céllal, hogy lebontsa az országok közötti árukereskedelem korlátait - kvótákat, vámokat és
egyéb illetékeket -, nem rendelkezett állandó intézménnyel.) A GATT-egyezmény mögött az
a szélsőségesen liberális ideológia húzódott meg kezdettől fogva, hogy világszinten az
összjólét a zárt nemzetgazdaságok megnyitásával, azaz a kereskedelmi korlátok lehetőleg
teljes eltávolításával, automatikusan növekedni fog. A GATT egyik legfontosabb tárgyalási
menete az úgynevezett Uruguay-i forduló volt. Ez a tárgyalási forduló, noha évekig tartott, a
fejlődő országok számára számos fontos kérdést nem tudott megoldani, az elfogadott
határozatait pedig nem tudta végrehajtani. A gazdag ipari országok, élükön az Egyesült
Államokkal, mindig kitértek ezeknek a nyitva maradt kérdéseknek a rendezése elől.
Ehelyett olyan új témákat választottak, mint a munkavégzési normák, a
környezetvédelmi előírások enyhítése és hozzáférés a kormányokkal kötendő szerződésekhez.
Ezek a témák csak növelték a feszültséget. Fokozta a fejlődő országok ellenállását a
legfejlettebb országoknak az a kísérlete, hogy különleges védelemben részesítsék saját
dolgozóikat a harmadik világ nehéz munkafeltételek között, gyakran igen alacsony bérért
dolgozó munkásaival szemben.
 2

Az Egyesült Államok mereven elutasította, hogy felülvizsgálják az amerikai dömping-

ellenes törvényeket. Az amerikai kereskedelmi miniszterhelyettes arrogánsan elutasította az
erre vonatkozó kéréseket.

Miért antidemokratikus a WTO?

A Világkereskedelmi Szervezet már az említett kettős mérce alkalmazása miatt is

antidemokratikusnak minősíthető. Ironikusnak is lehetne nevezni (ha nem ismernénk a
rejtőzködő pénzkartellnek, azaz a nagy nemzetközi vállalatbirodalmak tulajdonosának a
természetét), hogy pontosan azok viselkednek a legtekintélyuralmibb módon, akik álszenten
mindig a demokráciára hivatkoznak. Így például Seattle-ben az ipari nagyhatalmak arra
akarták kényszeríteni a fejlődő országokat, akik a Világkereskedelmi Szervezet tagjainak a
kétharmadát teszik ki, hogy adják beleegyezésüket egy olyan nyilatkozathoz, amelyről
mégcsak nem is konzultáltak velük. Tény az, hogy távol tartották őket azoktól a titkos
tárgyalásokról, amelyek az ún. "Zöld Szobában" folytak, a leggazdagabb országok képviselői
között. Időnként ez az exkluzív társaság meghívott egy-egy engedelmes és erősen eladósodott
országot, hogy tájékoztassák óvatosan őket arról: mi történik a zárt ajtók mögött. Hát ennyit a
pénzkartell által irányított országok demokratikus módszereiről, ennyit a méltányosságról, az
egyenlőségről és az állandóan hangoztatott nyíltságról, azaz transzparenciáról.
Mint mindennek, ennek a rossznak is van jó oldala. Mert hiszen hasznos a
világközvélemény számára, ha a demokrácia szószólói ennyire leplezetlenül tesznek kísérletet
a harmadik világ feletti uralmuk megszilárdítására, és e világ népeinek a további
kizsákmányolására. Ismeretes, hogy a Seattle-i tanácskozás eredménytelenül végződött, ez
azonban nem jelenti azt, hogy a fejlődő országok és egyes nem kormányzati civil szervezetek,
mind a gazdag, mind a szegény országokban, ne tekintsék győzelemnek, ami Seattle-ben
történt. A multinacionális korporációk és a pénzkartell által dominált Nyugat ezúttal arra
kényszerült, hogy engedményeket tegyen azoknak a civil szervezeteknek, amelyeknek
valójában igen kevés befolyása van a nyugati országok kormányainak a döntéseire. Ezek a
kormányok ahhoz vannak hozzászokva, hogy kiszolgálják a leggazdagabb pénzügyi
érdekcsoportokat, mert elsősorban tőlük függ politikai hatalmuk, nem pedig a gazdasági és
pénzügyi hatalommal nem rendelkező egyszerű választóktól. A Csendes-óceán parti amerikai
nagyvárosban összegyűlt tiltakozóknak nem maradt más hátra csak az, hogy hangosan
tüntessenek, csak így tudták elérni, hogy felhívják a világközvélemény figyelmét, és a
hatalom képviselői végre odafigyeljenek a véleményükre. A tüntetések olyan hevesek és
olyan nagy méretűek voltak, hogy rendkívüli állapotot kellett kihirdetni, kijárási tilalmat
bevezetni, és még a nemzeti gárdát is segítségül kellett hívni a rend fenntartása érdekében.
Visszatérve az érdemi tanácskozásra, az Egyesült Államok és néhány európai
ország legázoló taktikája sikertelennek bizonyult. Ez figyelmeztetés a jövőt illetően, hogy
akaratukat nem érvényesíthetik állandóan a gyengék és a béketűrőek lerohanásával. Több
harmadik világbeli képviselő is szóvá tette, hogy a sokat emlegetett transzparencia nem más,
mint képmutatás és "üres duma". A fejlődő országok egyébként kifejezték hálájukat több civil
szervezetnek és vezetőiknek, különösen azoknak, amelyek képviselői Brazíliából,
Egyiptomból és Indiából érkeztek, mert jól fel voltak készülve, és sok ténnyel járultak hozzá a
nyugati kereskedelmi érdekek egyoldalú érvényesítésének a megakadályozásához. Azt is
számításba kell venni, hogy a világ lakosságának egyötödével rendelkező Kína is
bekapcsolódik a Világkereskedelmi Szervezet tevékenységébe. Ez lehetővé teszi, hogy
nagyobb nyomást lehessen gyakorolni a leggazdagabb ipari államokra a fejlődő országok
érdekeinek tényleges figyelembevételére.
Az Európai Unió Brüsszeli Bizottságának (az EU kormányának) kereskedelmi
biztosa (kereskedelmi minisztere), Pascal Lamy, az Egyesült Államokat tette felelőssé a
 3

Seattle-i tanácskozás kudarcáért. Ami a WTO tanácskozáson történt, azt nem szabad
elszakítani attól a ténytől, hogy az amerikai politikusoknak már tekintettel kell lenni arra,
hogy hamarosan elnökválasztás lesz az Egyesült Államokban. Clinton elnök hivatali idejének
utolsó esztendejében már nem igazán cselekvőképes. Ezért nem is nagyon valószínű, hogy az
idén novemberben sorra kerülő elnökválasztás előtt létrejönne egy újabb világkereskedelmi
tanácskozás. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a világot irányító pénzkartell, amely a
pénzrendszert globális szinten már kézbe vette, nem fog mindent megtenni azért, hogy
ugyanilyen globális szinten a világkereskedelmet is teljesen az ellenőrzése alá vonja. Egy
újabb nagyszabású tanácskozást azonban számos olyan informális találkozó fog előkészíteni,
ahol a pénzkartell majd kísérletet tesz a fejlődő országok aggályainak a kivédésére. Egyelőre
úgy tűnik, hogy a továbbhaladás érdekében komolyan foglalkozni kell azokkal a szabályokkal
és eljárásmódokkal, amelyek arról győzték meg a fejlődő országokat, hogy a
Világkereskedelmi Szervezet egyoldalúan a gazdag országoknak kedvez a szegény országok
kárára.
Melyek a legfontosabb megoldandó feladatok? Először is az Általános Vámtarifa
és Kereskedelmi Egyezmény, a GATT, Uruguay-i fordulóját kell befejezni. Addig érdemben
nem lehet előrehaladni. Másodszor az Egyesült Államoknak, - a világ vezető pénzügyi,
gazdasági, politikai és katonai hatalmának - a hirdetett elveit összhangba kell hozni gyakorlati
cselekedeteivel. Így többek között nyílttá kell tenni a kereskedelmi tárgyalásokat már az
előkészítő szakaszban is, és a demokrácia szabályának betartásával kell konzultálni minden
résztvevővel. A tárgyalások részvevőinek nemcsak a multinacionális korporációk profitjára
kell tekintettel lenniük, hanem az egyszerű emberek százmillióinak a létérdekeire is. Azért,
hogy minden ország számára valósággá legyen a méltányos és szabad kereskedelem, vagyis,
hogy ne csak a gazdag országok lássák a hasznát a kereskedelmi korlátok eltávolításának,
megoldást kell találni arra, hogy a világ 48 legszegényebb országa szabadon juttathassa el
termékeit az ipari országok piacaira. Mindenekelőtt az alacsony technológiájú, munkaintenzív
termékek, - a mezőgazdasági áruk, bőr- és textiláruk - számára kell biztosítani a szabad
elhelyezést a fejlett országokban. Ezeket az árukat mentesíteni kell a magas importvámoktól
és illetékektől. Ha a nagy és gazdag ipari országok őszintébbek kívánnak lenni, akkor saját
országaikban csökkenteniük kell a hatalmas mezőgazdasági ártámogatásokat. A gazdag
országok évi mintegy 250 milliárd dollárral szubvencionálják az élelmiszertermelést. Az így
előálló olcsó élelmiszerdömping viszont tönkreteszi a harmadik világ mezőgazdasági
népességének a megélhetési lehetőségeit.
A Világkereskedelmi Egyezmény szerepének a megítélésénél arra is tekintettel kell
lenni, hogy milyen viszonyban áll azokkal a nemzetközi egyezményekkel, amelyek máris
működnek, és amelyek együttes hatása biztosítja a tőkemozgás és az árumozgás teljes
liberalizációját világszinten.

A Multilaterális Befektetési Megállapodás és a Seattle-i tanácskozás

Az egyik legtöbb veszélyt magában foglaló ilyen megállapodás a Multilaterális

Befektetési Megállapodás - angol nevének rövidítése szerint a MAI -, amelynek a tető alá
hozása az OECD (a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, amelynek
Magyarország is a tagja) keretén belül folyik. A MAI-tárgyalások 1995 májusában kezdődtek
Párizsban, és azon csak OECD-tagok vehetnek részt. Eredetileg 1997-re már egy kész
tervezetet kellett volna a tárgyalócsoportnak az asztalra tennie, ez azonban még a
meghosszabbított határidőre, 1998 áprilisára sem sikerült. A kudarc egyik oka technikai
jellegű. A delegációk nem számoltak azzal, hogy a befektetésekre vonatkozó kérdések
mennyire bonyolultak. A másik, a lényegesebb ok, amely a tárgyalások elhúzódásához
vezetett az, hogy megerősödött a társadalmi összefogás a MAI ellen. Az első tiltakozás
 4

Kanadából érkezett, amely a NAFTA, azaz az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi

Egyezmény tagjaként igen rossz tapasztalatokat volt kénytelen szerezni. A társadalmi
szervezetek, miután közelebbről megismerték a MAI igazi céljait, világméretű koalíciót
hoztak létre. Ennek célja az, hogy a tárgyalásokat legalább addig függesszék fel, amíg a
tervezett megállapodás társadalmi és környezeti következményeiről nem készül átfogó és
független hatásvizsgálat. Egy további cél, hogy a külföldi befektetők, főképp a
multinacionális cégek felelősségével is foglalkozzanak a tanácskozáson. 1997 októberében
ezután az OECD konzultációra hívta a világ minden részéről a társadalmi, elsősorban
környezetvédelmi szervezetek képviselőit. Úgy gondolták, hogy ezek amolyan zárt ajtók
mögött folyó barátságos megbeszélések lesznek, és mindenkit meg fognak nyugtatni. A
társadalmi szervezetekkel folytatott konzultáció azonban igen kemény hangú volt, és az
általuk előtárt tények számos delegációnak újdonságként hatottak. Ennek ellenére a társadalmi
szervezetek követeléseiből semmi sem teljesült. Időközben, a világméretű társadalmi
összefogássá dagadt mozgalomra, a politikai döntéshozóknak is oda kellett figyelniük. Mivel
az államok alapvető érdeke, hogy legalább szuverenitásuk egy részét megőrizzék, ezért a
nemzeti szuverenitásnak a MAI-ban tervezett korlátozása a politikai elit számára is fontos
kérdéssé vált. Nyíltan nem lehet a multinacionális korporációk és a nemzetközi pénzkartell
érdekeit mindig előbbre valónak tekinteni az állampolgárok érdekeinél, és a nemzeti
önrendelkezésnél. A tiltakozó mozgalom azért tudott egységesen fellépni, mert a kiszivárgott
titkos dokumentumokat gyorsan el tudta juttatni az elektronikus kommunikáción keresztül
minden részvevőhöz. Végül az Európa Parlament is foglalkozott 1998 márciusában a
Multilaterális Befektetési Megállapodás kérdésével, és hatalmas többséggel 37 ajánlást
fogadott el. Ezek a MAI-egyezmény számos pontjával kapcsolatban komoly kétségeket
támasztanak, és egyben követelik, hogy ez a szerződés, amelynek célja a külföldi befektetések
még létező korlátainak lebontása, - a nemzetközi tőkepiac teljes liberalizálása, - csak
demokratikusan ellenőrzött tárgyalásokon kerülhessen kidolgozásra. Számos országban ma is
folyik az ellenállás a külföldi befektetések teljes liberalizálása ellen. Azok a környezetvédők,
akik részt vettek a MAI elleni küzdelemben, ma is résen kell, hogy legyenek. Ugyanis a
nemzetközi pénzvilág arra törekszik, hogy valamilyen más formában hozza létre a "globális
gazdaság alkotmányát", ahogy a MAI által kidolgozott egyezményt a Világkereskedelmi
Szervezet elnöke meghatározta. Seattle-ben az is kiderült, hogy a kudarcba fulladt MAI-
tárgyalásokon el nem ért célokat a multinacionális cégek más köntösben akarják
érvényesíteni.
Mit tartalmaz a MAI-tervezet?
A Multilaterális Befektetési Megállapodás, amelyet többek között a WTO égisze
alatt akarnak a világra rákényszeríteni a multinacionális cégek és a nemzetközi pénzhatalom
legbefolyásosabb körei, súlyos következményekkel járó rendelkezéseket tartalmaz. A MAI
rendkívül szélesen értelmezi a befektetéseket. Magában foglal mindenféle vagyonhoz való
tulajdon- és szerződéses jogot, amelyet közvetlen vagy közvetett módon birtokol egy
befektető. Tartalmazza a szellemi tulajdonjogokat, a pénzügyi osztalékokat, az állami
tulajdonban lévő természeti erőforrások kiaknázásának a jogát, és elképzelhető, hogy az
ingatlanokra vonatkozó jogokat is. Eszerint egy államnak többé nem lenne joga arra, hogy
ellenőrizze a külföldiek által birtokolt gyárak lehetséges környezeti hatásait, hogy korlátozza
a nemzetközi pénzügyi spekulációs műveleteket, vagy bármilyen olyan döntést hozzon, amely
ellentétes a megállapodással. Ez például Magyarország esetében azt jelentené, hogy a külföldi
befektetők tulajdonát érintő jogszabály-változás esetén a befektetők minden szinten
élhetnének vitarendezési jogukkal, azaz még a kormány döntését is peres úton
felfüggeszthetnék.
A MAI-egyezmény szerint a külföldi befektetőket pontosan olyan elbánásban
kellene részesíteni, mint ahogy egy állam a saját állampolgárságú befektetőivel szemben jár
 5

el. A MAI túllép a kisajátításnak mind a kétoldalú szerződésekben, mind a nemzetközi

szokásokban élő meghatározásán, vagyis nemcsak az államosítást tiltja, hanem kompenzációt
ígér a befektetőnek az állami szabályozásból eredő többletterhekért. A tőkemozgást illetően
az egyezmény tiltja a tőke szabad mozgásának korlátozását, és ezen belül a profit
visszahonosítását is. Eszerint a kormányok nem akadályozhatják meg a külföldi befektetőt
helyi vállalkozásának a működéséből vagy eladásából származó hasznának az országból való
kivitelében. A befogadó ország azt sem tilthatja meg, vagy késleltetheti, hogy a befektetők
vagyonuk bármely részét értékpapír vagy pénz formájában országról országra mozgathassák.
Mindez az ázsiai pénzügyi válsághoz hasonló problémákhoz vezethet. Sok szakértő, köztük a
Nobel-díjas James Tobin, abban látja az ilyen válságok elhárításának módját, ha törvényi
szabályzás korlátozza a tőke gyors mozgását. Ennek egyik eszköze lehet az az adó, amelyet a
tőke nemzetközi pénzpiaci, elsősorban spekulációs mozgatására szabnának ki.
A szerződés minden eddigi kereskedelmi szerződésen túlmutató része az, ahogyan
a vitarendezéssel foglalkozik. A szerződés kétféle vitarendezésre ad lehetőséget: az államok
közöttire, valamint a cégek és a befogadó állam közöttire. A MAI-nak lenne egy külön
vitarendezési bizottsága, amely néhány kereskedelmi szakértőből áll, akik a nyilvánosság
kizárásával döntenek arról, hogy az adott ország eltért-e a szerződésben foglaltakról, és
amennyiben úgy találják, hogy eltért, kezdeményezhetik az ország vonatkozó törvényeinek a
megváltoztatását, illetve százmillió dolláros nagyságrendű kártérítéseket ítélhetnek meg a
keresetet benyújtó állam, vagy tőkés társaság számára. Mivel a bizottság munkája zárt és
dokumentumai titkosak, ezért a környezetvédelmi, munkajogi vagy kultúrával foglalkozó
szakértőknek nincs szava sem a döntésben, sem annak előkészítésében.
A Multilaterális Befektetési Megállapodás sokkal szélesebb jogokat ad a
befektetőknek, mint például az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény. Tehát
lényegesen nagyobb lehetőség nyílik majd kártérítési perek indítására. A transznacionális
cégek jól képzett jogi szakembereket tudnak alkalmazni, míg a szegényebb országok - több
párhuzamos per esetén - nem tudnak majd kiállítani megfelelő szintű jogi képviseletet. A
MAI, ha érvénybe lép, befagyasztja a befektetések feltételeit egy adott szinten. Ez azt jelenti,
hogy a csatlakozó országok már nem változtathatnak a jogi szabályozáson. Mindez a külföldi
befektetőket hátrányosan is érintheti, mivel az adott jogszabály elsősorban a lakosság és a
környezet érdekeire van tekintettel.
Az egyezmény szövegének készítése során csak a Nemzetközi Valutaalap
cikkelyeit, valamint az OECD multinacionális vállalkozásokra vonatkozó alapelveit vették
figyelembe. Más típusú egyezményekről nincs szó a szövegben annak ellenére, hogy a
befektetések ilyen mértékű liberalizálása igen nagy hatással van az élet számos területére,
köztük a környezetre is. A kisajátítás túlságosan tág meghatározása az egyezmény
szövegében, lehetővé teszi a külföldi befektetők számára azoknak a környezetvédelmi
egyezményeknek a megkérdőjelezését, amelyek csökkentik a befektetett vagyon piaci értékét.
A MAI közvetlenül tiltja a kormányoknak, hogy a külföldi befektetőket bizonyos
technológiák átadására kötelezzék. Ez megszünteti a külföldi befektetések egyik sokat
hivatkozott előnyét, azaz, hogy ezek a fejlődő országokat fejlettebb, tisztább technológiához
juttatják.
A szellemi tulajdonjogok is befektetésnek minősülnek. A nemzetközi kereskedelmi
szabályok ma már előírják, hogy a kormányoknak milyen minimális szellemi tulajdonjog-
védelmet kellene bevezetniük. A MAI-egyezmény életbe léptetése a Világkereskedelmi
Szervezet keretében, vagy más úton, felgyorsítaná azt a folyamatot, amely lehetővé teszi a
márkanevet nyert eljárások szabadalmaztatását, és a szabadalom fejében - cégadó formájában
- járadék követelését mindazoktól, akik ezt az eljárást használni akarják. Ma már az
intellektuális tulajdonjog a kereskedelem egyik bővülő területe. A fejlődő országok itt is
hátrányban vannak, mert a multinacionális vállalatbirodalmak reklámkampányaikkal saját,
 6

igen nagy összegekkel levédett, - szabadalmaztatott - márkaneveiket terjesztik. Az ilyen

szabadalmi védelem alá helyezett fejlett eljárások vonatkozásában a fejlődő országok csak
vásárlók lehetnek, de szállítók aligha. Az ugyancsak a WTO keretében megkötött
"Kereskedelemmel Kapcsolatos Intellektuális Tulajdon Egyezmény" arra kötelezi a
résztvevőket, hogy az iparilag és technológiailag legfejlettebb országok számára kedvező
szabadalmi jogot vezessenek be. Ez az egyezmény is a globális korporációk érdekeit
szolgálja.
Ha a MAI-egyezmény életbe lép, úgy a génmanipulált organizmusokkal foglalkozó
cégek átléphetik az egyes országok, vagy akár az Európai Unió, érvényes rendelkezéseit, az
élelmiszerekre vonatkozó előírásait. Az egyezmény vitarendezési folyamatát kihasználva az
óriási multinacionális cégek arra tudnák kényszeríteni az országokat, hogy azok elfogadják a
genetikailag módosított élőlények előállítását és használatát.
Jelentős társadalmi feszültséget okozna a MAI-egyezmény a munkavállalók
vonatkozásában is. Ugyanis a befektetésekre vonatkozó feltételek és korlátok
megszüntetésével, a tőke és a termelő beruházások országok közötti áthelyezése
leegyszerűsödik. A befektetők kizárólag a költségviszonyok alapján döntenek. Ebben a
helyzetben a munkavállalói jogok, szociális jogok, munkavédelmi előírások, illetve a
munkavállalók tárgyalási pozíciója jelentősen korlátozódik. Így például az állam által
megállapított minimálbér emelése az egyezmény szerint kisajátításként is értelmezhető -
hiszen többletköltséget jelent -, ami kárpótlási igényt vonhat maga után. Az egyezmény
alapján a külföldi befektető jogilag megtámadhatja a helyi cégeket támogató állami vagy
önkormányzati munkahelyteremtő programokat. A tények cáfolják azt a hiedelmet, hogy a
külföldi befektetések munkahelyeket teremtenek. Amíg a száz legnagyobb transznacionális
vállalat termelésének értéke 1993. és 1995. között 25%-kal nőtt, addig a foglalkoztatottak
száma 45%-kal csökkent.
A MAI gátolná a hazai tőke, a kis- és középvállalatok fejlődését is. Lehetetlenné
tenné ugyanis, hogy az egyes országok kormányai támogassák a hazai tőke kialakulását, a kis-
és közepes vállalkozások megerősítését. Egy fejlett piacgazdaságban lehet arra hivatkozni,
hogy az ilyen támogatásokra nincs szükség, hiszen az csak eltorzítaná a piaci viszonyokat.
Egy olyan átmeneti gazdaságban, mint például a magyar gazdaság, ez az érvelés nem állja
meg a helyét. Állami rásegítés nélkül a hazai cégek igen hátrányos helyzetből indulnak a
monopolhelyzetben lévő erős, agresszív külföldi befektetőkkel szemben.

Új tervek a korlátlan szabadkereskedelem globális kiterjesztésére

A pénzkartell egyik legfontosabb szócsöve, a "Wall Street Journal" természetesen

a tüntetőkre hárítja a felelősséget, a Seattle-i kudarcért. A világot irányító elitek, a
regulátorok, a szabályokat hozó vezető üzleti és politikai körök, nem válhatnak speciális
érdekcsoportok foglyaivá. A "Wall Street Journal" szerint a Seattle-ben tüntető 30 ezer
környezetvédelmi és szakszervezeti aktivista, és egyszerű állampolgár, a speciális
érdekcsoportok rohamcsapatait képezték, és azért tüntettek, hogy saját privilégiumukat
megvédelmezzék a világ többi dolgozójának a kárára. A pénzkartell szócsöve úgy véli, hogy a
világ népeinek a teljesen korlátlan szabadkereskedelem az igazi érdeke, és ezt minden
eszközzel érvényesíteni kell. Ha egy képviseleti demokráciában a tüntetők tudják befolyásolni
a legfontosabb stratégiai döntéseket, akkor az alapjaiban rázza meg a demokráciát. A "Wall
Street Journal" azt javasolja, ha a kereskedelem liberalizálása nem megy központilag, akkor
regionálisan, és lépésről lépésre haladva kell megvalósítani. Semmiféleképpen nem szabad
hagyni, hogy a globalizáció-ellenes erők átvehessék a globalizációs folyamat irányítását, és
lefékezhessék. Ezért az Egyesült Államok gazdasági és politikai vezető köreinek olyan új
 7

kereskedelem-liberalizációs stratégiát kell kidolgozni, amely tartalmazhatná a következő

lépéseket:
Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt kiterjesztését Chilére, és
fokozatosan a többi dél-amerikai országra. Így 2005-ig létrejöhet az Amerikai
Szabadkereskedelmi Egyezmény.
A NAFTA-t (az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt) kiterjesztését a
Csendes-óceáni térségre. Annak fel kell ölelnie Ausztráliát, Új-Zélandot, Kanadát, az
Egyesült Államokat, Szingapúrt, és több más regionális szabadkereskedelmi térséget
Ázsiában. Így el lehetne érni, hogy 2010-ig létrejöjjön az Ázsiai-Csendes-óceáni
Szabadkereskedelmi Megállapodás.
Újra kell éleszteni a Transzatlanti Szabadkereskedelmi Egyezményt, amelyet már
támogatásukról biztosítottak az elmúlt 5 év során a brit, a német, a kanadai és az amerikai
vezető körök. Javasolták azt is, hogy egy átmeneti megállapodás keretében Nagy-Britannia és
Írország csatlakozzon a NAFTA-hoz.
Haladéktalanul létre kell hozni az "Internet Szabadkereskedelmi Zónát". Ennek
érdekében ki kell dolgozni azokat a módszereket, amelyekkel az Interneten keresztül folyó
kereskedelem megbízhatósága és titkosítása megoldható.
Szükség van olyan koalíciók létrehozására, amelyek képesek a kereskedelem
globális liberalizálásának egyes elkülöníthető céljait megvalósítani. Erre jó példa az az
Európai Unió és Amerika közötti együttműködés, amelynek célja elősegíteni Kína teljes
bevonását a Világkereskedelmi Egyezmény szervezetébe.
A hangsúlyt tehát a regionális és szektorális kezdeményezésekre kell helyezni
mind a politikában, mind a gazdaságban. Elkerülendő, hogy a politikai vezetők
erőfeszítéseiket kizárólag egy politikailag törékeny, lehangoló multilaterális tárgyalásba
fektessék. "Virágozzék a szabadkereskedelem ezernyi virága!" Egy ilyen taktika aláássa majd
a szabadkereskedelem globális liberalizációjának ellenfeleit, megbénítja a protekcionistákat, -
véli a Wall Street Journal szakértője.

A nemzetközi pénzkartell, és az ellenőrzése alatt álló politikai elitek, természetesen

továbbra is arra törekednek, hogy tető alá hozzák a világkereskedelem teljes szabaddá tételét,
a minden nemzeti korlátozástól független, totális szabadkereskedelmet. Az értékelőállító
termelőtőke azonban veszélyeztetve érzi magát a nemzetközi magánpénzrendszer
szupermonopóliumának a világhegemóniája miatt. Ez a hegemónia ugyanis lehetővé teszi a
spekuláns pénztőke számára, hogy egyre nagyobb mértékben vonja magához - pénzügyi
eszközökkel - a termelő tőke által létrehozott értékeket. Ezért nem marad más az értéktermelő
reálgazdasági szereplők számára, mint az, hogy védelmet keressenek a nemzetállam még
megmaradt szuverenitása mögött. Erre jó példa Malaysia, amely sikeresen ellenállt
közelmúltban a spekulációs pénztőke nyomásának, és pénzügyileg-gazdaságilag megerősödve
tudott kikerülni ebből a mesterségesen előidézett válságból.

dr. Drábik János