Szophoklész Antigoné című tragédiájának elemzése

Az elemzés vázlata:

 Bevezetés
 A dráma alaphelyzete
 A bonyodalom kezdete
 A konfliktus kibontakozása
 Tetőpont
 Végkifejlet
 A szereplők konfliktusrendszere
 Antigoné és Kreón
 Antigoné és Iszméné
 Kreón és Teiresziász
 Kreón és Haimón
 Befejezés
Bevezetés
Szophoklészt, aki i. e. 496-406-ig élt, a görög tragédiaköltészet csúcsának tartják: több
mint 120 művet írt, amelyekből csak 7 darab maradt fenn teljes terjedelmében, a többi
töredékes vagy elveszett. Élete nagyrészt Athénhoz köthető (bár egy attikai községben,
Kolónoszban született Athéntól északra).
Az athéni közönség ünnepelt kedvence volt, nagy sikereket aratott: összesen 24-szer
győzött az évente megrendezett tragédiaversenyen, amit nagy dicsőség volt
megnyerni. Ráadásul első győzelmekor a nagy elődöt, a szintén híres Aiszkhüloszt
győzte le (468-ban).
A drámaelőadásban is fontos újításokat vezetett be: ő léptetett fel először három
színészt, ő vezette be a díszletezést, és a kórus taglétszámát is megemelte (12-ről 15-re).
Annyira népszerű lett, hogy különféle politikai tisztségeket is kapott jutalmul (pl. kétszer
választották meg sztratégosznak, a 10 katonai parancsnok egyikének).
Művei Arisztotelész görög bölcselő szerint példaképül szolgálhatnak a műfajon belül.
Plutarkhosz szerint Szophoklész három korszakba sorolta őket életművében: első
korszakában Aiszkhülosz emelkedettségét akarta túlszárnyalni, második korszakában új,
saját alkotói módszert hozott létre, végül utolsó korszakában a drámák beszédstílusát
alakította át, mert olyan stílust akart, amellyel jobban ábrázolni lehet a jellemeket.
Hét ránk maradt tragédiája közül három a trójai, három a thébai mondakörből való, egy
pedig Héraklészről szól. Három legfontosabb műve – az Oidipusz király, az Antigoné és
az Elektra – az utolsó, érett korszakában született.
Az ún. tragikus triász egyik tagja, vagyis egyike annak a három nagy tragédiaköltőnek,
akiket a világirodalom klasszikusának tartunk. Ez a három szerző i.e. 5. században élt
Athénban, és három egymást követő drámaírói nemzedékhez tartozott: a
legidősebb Aiszkhülosz volt (i.e. 525-456), utána következett Szophoklész (i.e. 496-406),
a legfiatalabb pedig Euripidész (i.e. 480-406).
Érdemes tudni, hogy Aiszkhülosz legfontosabb műve a Leláncolt Prométheusz,
Euripidészé pedig a Medeia. A tragikus triász kortársa volt Arisztophanész (?
450-?456) is, az antik görög irodalom legnagyobb komédiaszerzője.
Szophoklész műveiről általánosságban el lehet mondani, hogy valamilyen, már-már
irracionális szenvedélyt ábrázolnak, ami a mai olvasó, az átlagember számára furcsa
lehet, hiszen a mindennapokban nem találkozunk hasonlóval sem. Szophoklész hőseit
azonban arra motiválja, hogy emberfeletti tettet hajtsanak végre, vagy úgy viselkedjenek
egy adott helyzetben, ahogy senki más nem, amihez nem kevés bátorság szükséges.
Ezek a főszereplők nemcsak erkölcsileg feddhetetlenek, de erős jellemek is: nem hagyják,
hogy szándékukban megingassák őket – még a haláltól sem félnek, ahogy, mint látni
fogjuk, Antigoné sem félt.
Az Antigoné – amelyet feltehetőleg i.e. 440 körül mutattak be – a thébai mondakörbe
tartozik, akárcsak az előzményeket elmesélő két dráma, az Oidipusz király és az Oidipusz
Kolónoszban, amelyek időben később keletkeztek (utóbbit csak Szophoklész halála után
mutatták be).
A három darab a közös téma ellenére nem nevezhető trilógiának, mivel teljesen eltérő
problémakörrel foglalkoznak, mindegyiknek külön önálló konfliktusrendszere van. Az
Antigoné bemutatásakor nagy sikert aratott: annyira tetszett a korabeli nézőknek, hogy
megválasztották Szophoklészt az Athéntől elszakadni akaró Szamosz városa ellen küldött
hajóhad egyik vezérének.
Az Antigoné-témát, mely eredetileg egy legenda volt, később más
tragédiaszerzők is feldolgozták, például Euripidész, akinél nincs tragikus
befejezés: Antigonénak Haimón segít a temetésben, később pedig
összeházasodnak és gyermekük is születik.
A dráma alaphelyzete
A történet egyetlen színhelyen játszódik, a királyi palota előtti téren.
Persze, valójában máshol is, de csak az itt zajló párbeszédek, szócsaták történnek a néző
szeme előtt. Minden más dolog, vagyis a tényleges cselekvések (pl. Polüneikész
eltemetése, Antigoné elfogása, Haimón öngyilkossága) a színfalak mögött történnek, s
egy hírnök elmondásából értesülünk róluk.
A dráma cselekménye csupán néhány óra alatt zajlik le. Tehát Szophoklésznál
is érvényesül az ún. hármas egység, amely jellemző a görög tragédiákra: egyetlen
színhelyen, egyetlen konfliktus, egyetlen nap alatt játszódik le.
A mű legelején, a prologoszban (prologosz: bevezető) Antigoné és Iszméné
párbeszédéből ismerjük meg az alapszituációt, akik testvérek és Oidipusz király lányai.
Fivéreik, Eteoklész és Polüneikész egymás kezétől estek el a csatatéren, ám míg
Eteoklész rendes temetést kapott, Polüneikész eltemetését az új király, Kreón megtiltja.
Ennek oka, hogy Polüneikész a saját hazája, Théba ellen vezetett hadat, vagyis árulást
követett el.
A zsarnoki parancs, amely nagy fájdalmat okoz a két királylánynak (hiszen testvérükről van
szó), más-más viselkedésre indítja őket. Iszméné meghajlik Kreón akarata előtt, s
megijed, amikor Antigoné elmondja, hogy ő bizony a parancs ellenére is eltemeti a
bátyját, és őt is hívja, hogy segítsen. Antigoné tisztában van vele, hogy ezzel az életét
teszi kockára (Kreón halálbüntetést helyez kilátásba azoknak, akik megszegik a
parancsát), de vannak dolgok, amelyek az életénél is fontosabbak a számára. Az egyik a
bátyja iránti szeretet, a másik az istenek parancsa, miszerint a holtakat muszáj
eltemetni.
Miért fontos ez?

Azért központi kérdés, hogy el lesz-e temetve Polüneikész, mert nem pusztán arról van
szó, hogy a temetetlen test ne legyen dögevők prédája, és nem is csupán egy
szertartásról, hanem egy olyan erkölcsi törvényről, amelyben a kor embere szentül hitt. A
görögök hite szerint ugyanis a halottak lelkét nem fogadja be a többi lélek, amíg a
testük nincsen eltemetve.
A temetés náluk azt jelképezte, hogy a halott teste megsemmisül és megszűnik a földi
léttel való kapcsolata is. A temetetlen test ebben a tekintetben még „élő”, ezért taszítja
Hádészt, az alvilág istenét. Amíg el nem temetik, addig a halott nem kerülhet az
alvilágba, hanem a két világ, az élők és a holtak világa közt kell bolyongania – ezért
meggyűlöli az élőket, akik temetetlenül hagyták. Antigoné tehát nem akarja, hogy ez
történjen a bátyjával.
A dráma párbeszédes részeit kardalok választják el egymástól.

A kórus vagy kar mindvégig jelen volt az ókori görög drámában: tagjai
fuvolakíséretre táncoltak és énekeltek. A kardalnak az volt a szerepe, hogy a
drámát szerkezetileg tagolja, vagyis elválassza egymástól az egyes – a mai
felvonásoknak megfelelő – párbeszédes részeket.
Arisztotelész szerint a legtöbb tragédiaszerzőnél a kardal szövege semmilyen
kapcsolatban nem állt a történettel, hanem csak amolyan betétdal
volt. Szophoklésznél ezzel szemben a kardalok magyarázzák és
kommentálják az eseményeket. A kar nála színészi feladatot is ellát, szerves
részét képezi a drámának. Ritkán fordul elő, hogy beleavatkozna a
cselekménybe, inkább csak értelmezi a történteket, és segít a nézőnek is
megérteni: elmeséli az előzményeket és utal a következményekre.
Az Antigonéban a kardaloknak kettős szerepük van: nemcsak elválasztják,
hanem tartalmilag vagy érzelmileg össze is kötik egymással a dialógusokat.
Sőt, a kar is egyfajta szereplő, amely reagál a többi szereplő tetteire vagy
szavaira (és jellemzően azzal ért egyet, aki épp beszél). Időnként a kar
megjelenít valamilyen szerepet is, pl. a vének tanácsát. A kar nevében a
karvezető beszél, aki időnként a cselekmény bonyolításában is részt vesz.
A legelső kardal (ún. parodosz) egy győzelmi himnusz: hiszen Théba ostromlói
elmenekültek – viszont ami a városnak a szabadságot jelenti, az Antigoné és Iszméné
számára a gyászt (fivéreik halála miatt).
A dráma fő konfliktusa és mondanivalója két szemben álló akarat – Antigoné és
Kreón – összecsapásából bontakozik ki.
Antigoné nem azért száll szembe Kreónnal, mert lázadni akar vagy a király hatalmát
megdönteni: az ő célja az, hogy az istenek törvényének érvényt szerezzen. A
lelkiismerete szavát követi, ezért van ereje és bátorsága végig kitartani, míg a többi
szereplő – mint pl. Iszméné – megalkuszik a helyzettel.
Tehát Antigoné akkor, amikor választania kell az erkölcs, emberségesség és a hatalom
iránti engedelmesség között, habozás nélkül az erkölcsöt választja.
Pontosan ez a dráma központi kérdése: mit tegyen az ember akkor, ha egy rangban
felette álló, teljhatalommal rendelkező személytől olyan utasítást kap, amely nem
egyeztethető össze az elveivel, értékrendjével, igazságérzetével?
Erre a kérdésre az egyes szereplők különböző válaszokat adnak. Iszméné, az őr, a vének
mind olyan szereplők, akik titokban Antigonéval értenek egyet, de nem mernek a királlyal
nyíltan szembeszállni, mert féltik az életüket.

A bonyodalom kezdete
Az 1. epeiszodionban (epeiszodion: párbeszédes jelenet) megjelenik Kreón, aki
terjedelmes trónbeszédben foglalja össze, hogy uralkodóként milyen célokat akar
megvalósítani, és kiadja a parancsot, hogy Polüneikészt ne temessék el.
Már ebből a beszédből érezni lehet egyfajta kérkedést, túlzott magabiztosságot: „enyém a
trón s az országlás hatalma itt, / leszármazás szerint, királyi vér jogán.” Elmondja, hogy a
város érdekeit fogja nézni mindenekelőtt, és megtorlást helyez kilátásba ellenségeiknek.
Fölényesen beszél, mint aki megrészegedett a hatalomtól – bár az elveivel még egyet
lehetne érteni, a hatalommámora mindenképpen zavaró. Meg van győződve a saját
bölcsességéről és úgy beszél, mintha minden szava megfellebbezhetetlen igazság volna.
Ehhez képest első rendeletével máris meghazudtolja saját szavait: hiszen nem lehet a
város érdeke egy olyan dolog, amely szemben áll az istenek törvényével. Ez a rendelet,
amely megtiltja Polüneikész eltemetését, nem Kreón bölcsességét bizonyítja, csak arra jó,
hogy a király a hatalmát fitogtassa vele.
Tehát már első megnyilvánulásakor betekintést nyerünk Kreón jellemébe, és nem túl
pozitív képet alakítunk ki róla. Azt kell látnunk, hogy saját elveivel ellentétes dolgot tesz.
Ezt érzékelik a thébai vének is, akik a mindenkori király tanácsadói: lelkesedés helyett
vonakodva, húzódozva fogadják Kreón trónbeszédét. Se igent, se nemet nem mondanak
rá, csak mellébeszélnek, s próbálnak kibújni a felelősség alól. „Tiéd a jog: törvényt tehetsz
tetszés szerint, akár az élőkön, akár a holtakon.”
Amikor Kreón felszólítja őket, hogy gondoskodjanak a parancs betartatásáról, azt
felelik: „Ilyen nagy terhet inkább ifjabb vállakra tégy.” Már itt érezhető, hogy a vének
egyáltalán nem akarnak ebben az ügyben a király mellé állni. Nem mondják ki nyíltan,
hogy nem értenek egyet vele, de a viselkedésükön meglátszik.
Alighogy mindez elhangzik, jön az őr, és kiderül, hogy Kreón első parancsát máris
megszegték: valaki eltemette Polüneikészt (pontosabban „könnyű porral szórta be” a
testét, a szokásnak megfelelően – tehát nem ásott neki sírgödröt, de ez már elég ahhoz,
hogy a halott lelkét befogadja az alvilág).
Kreón rosszul reagál a hírre, hiszen a tekintélyén esett csorba azzal, hogy parancsát
megszegték. A gőg és a sértett hiúság bosszúra sarkallja. Ám ekkor még azt hiszi, egy
lázadó férfi volt a bűnös – a nézők azonban sejtik a prologoszból, hogy Antigoné lesz a
tettes.
A karvezető felveti, hogy talán az istenek avatkoztak közbe, mire az ingerült Kreón
sértegetni kezdi, bolondnak nevezi. Felfuvalkodott gőgjében már ekkor elmar magától
mindenkit, aki támasza lehetne. Dühét az őrön tölti ki, aki a rossz hírt meghozta, majd
ráparancsol, hogy kerítse elő a tettest.

Ezután az 1. sztaszimonban (sztaszimon: kardal), amely Szophoklész egyik legszebb

és leghíresebb kardala, a kar arról elmélkedik, hogy az embernek milyen titokzatos,
félelmetes, csodás hatalma van: átkel a viharos tengeren, termésre kényszeríti a földet,
uralkodik a mezei és a tengeri állatokon, fejlett értelme van, beszéddel kommunikál és
törvényekkel tart rendet, hatalmának egyetlen korlátja a halál: ez különbözteti meg az
istenektől.
Ám ez a rengeteg képesség és tudás nemcsak nagyszerű, hanem félelmetes is, mert az
ember nemcsak jóra, hanem rosszra is használhatja. A kar énekéből kiderül, hogy csak az
olyan király „áldás a hazára”, aki tiszteli a hazai, vagyis a földi törvényeket, de
érvényre juttatja az isteni, égi törvényeket is. Márpedig Kreón nem ilyen király – nem
csoda, hogy a vének nem akarnak osztozni vele a felelősségben.

A konfliktus kibontakozása
Az Antigoné és Kreón közti ellentét a 2. epeiszodionban robban ki: ekkor kerülnek
nyíltan szembe egymással.
A temetéshez használt port az őrök szétszórják, így Polüneikész holtteste ismét
meztelenül hever, Antigoné pedig visszatér és újabb port szór rá. Miközben ezt a
szertartást végzi, az őr rajtakapja, elfogja és a király elé vezeti.

Kreón ekkor még azt reméli, hogy Antigoné tagadni fogja tettét vagy azt állítja, hogy
nem tudott a tilalomról – ez megmentené Kreón tekintélyét, de nem így történik. A lány
beismeri, amit tett: „Elismerem, sosem fogom tagadni azt.” A király kérdésére azt is
bevallja, hogy tudott a parancsról, hiszen nyilvánosan kihirdették. Mindezt csendesen,
nyugodtan mondja, így derül fény férfiasan kemény, megingathatatlan jellemére.
Nyugalmát az a szent meggyőződés adja, hogy helyesen cselekszik. Egyáltalán nem
fél ellenszegülni, nem alázkodik meg, nem bánja és nem szégyelli, amit tett, hanem
büszkén felvállalja – ezzel tovább növeli Kreón haragját. „Konok leány: konok szivű atyjára
üt. / Balsors alatt se hajtja meg kemény nyakát” – hangzik a kar véleménye.
Ezután egy vita bontakozik ki Antigoné és Kreón között. A király szidja a lány
vakmerőségét, aki nemcsak megszegte a parancsát, de „tettével mosolyogva kérkedik”.
Antigoné valóban úgy viselkedik, mint aki tettéért elismerést érdemel: úgy érzi, a nép
becsüli, amiért tisztesen eltemette a tulajdon bátyját, csak azért nem állnak ki mellette,
mert félnek Kreón zsarnokságától. A testvéri szeretetre hivatkozik, ami miatt ő nem
hajlandó szégyenkezni, még akkor sem, ha fivére Théba ellen támadt.
Vitájuk lényege, hogy Kreón a különbségtételt erőlteti: ne bánjanak egyformán a két
halottal, hiszen az egyik védte a hazát, a másik meg elárulta. Antigoné azonban
egyformán szereti mindkét testvérét és egyformán is gyászolja őket; azzal érvel, hogy az
alvilágban is egyenlő elbánásban lesz részük.
Vitájukból kitűnik, hogy Kreón nincs tisztában azzal, hogy kit büntet, amikor nem engedi
Polüneikészt eltemetni. Egy halottat nem lehet olyan mércével mérni, mint egy élőt
– Kreón nem ismeri fel, hogy ezzel a tiltással nem Polüneikészt bünteti, hanem
azokat, akik szeretik és meg akarják adni neki a végtisztességet.
Innentől késleltető jelenetek sora következik.
Először is megjelenik Iszméné, akit Kreón azért kéretett maga elé, mert bűnrészességgel
akarja megvádolni. Mi persze tudjuk, hogy Iszméné ártatlan, ezért is ér váratlanul a
fordulat, amikor magára vállalja a bűnt, amit nem követett el. Ő sokkal gyarlóbb,
esendőbb jellem, mint Antigoné: nem mindig azt teszi, amit jónak tart, nem szegül
szembe Kreónnal, mégis amikor arra kerül a sor, hogy menthetné magát, Antigoné mellé
áll. Talán nővére példája ad neki erőt, mindenesetre vele akar halni – pont azt a büntetést
vállalva, amelytől annyira félt, hogy nem akarta a bűnt elkövetni.
Ez is hősies tett, amelyet lehet büszkeséggel is magyarázni, de Iszméné jellemével is:
talán neki több idő kellett, hogy döntését meghozza, mert nem olyan bátor, kihívó és
büszke, mint Antigoné. Azért akarja, hogy őt is megbüntessék nővére tettéért, mert
lelkében egyetértett vele, Antigoné azonban hidegen, nyersen elutasítja áldozatát: „Ebből
a tettből részesedni nincs jogod, / mert nem kívántad, s én sem osztoztam veled.”
Antigoné itt elég keményen beszél a húgával, vajon miért?
Kétféleképpen is lehet értelmezni a viselkedését: lehetséges, hogy megveti Iszménét,
amiért nem mert csatlakozni hozzá, amikor hívta, hogy együtt temessék el Polüneikészt.
Lehet, hogy gyávának tartja és haragszik rá, és ezért nem akar közösséget vállalni vele
semmilyen szinten.
A másik magyarázat: félti Iszménét, nem akarja, hogy őt is halálra ítélje Kreón. Mivel a
testvére, szereti és sajnálja őt, meg akarja menteni, ezért utasítja el ilyen határozottan és
ridegen Iszméné önfeláldozását: „Te nem halhatsz velem. Nem vállalhatsz olyat, / mit nem
te végeztél. Elég, ha én veszek.”
Antigoné tudja, hogy Kreón gyanakszik, és csak így győzheti meg Iszméné
ártatlanságáról. Ami a királyt illeti, az ő szemében őrültségnek tűnik Iszméné
pálfordulása: „Megháborodtál, mert gonosszal cimborálsz” – veti a szemére.
Kreón és Iszméné párbeszédéből tudjuk meg, hogy Antigoné jegyben jár Kreón fiával,
Haimónnal. A király ennek ellenére kész halálra ítélni a lányt, akit tette miatt nem akar
többé fiának társul.
Antigoné tehát több szinten is szembekerül Kreónnal: nem csupán a király ellen
fordul, amikor szembefordul vele, hanem a saját nagybátyja ellen fordul, aki
ráadásul leendő apósa is.
Férfiként és nőként is szembekerülnek egymással: mint nő, Antigoné
engedelmességgel tartozna, ráadásul generációs különbség is van: Antigoné a
fiatalabb, tehát életkora miatt is tisztelnie kéne Kreónt, mint idősebbet. De mindezt felülírja
a parancs, amit Kreón kiadott: a lány szemében csak az a fontos, hogy az isteni
törvényeknek érvényt szerezzen.
A 3. epeiszodionban megjelenik Haimón, hogy beszéljen apjával Antigoné érdekében –
ez egy kis okot ad a reménykedésre, hogy talán minden jóra fordul, talán a fiú tud hatni az
apjára és megmenti a menyasszonyát.
Haimón engedelmes fiúgyermekként szól apjához, Kreón pedig ki is használja, hogy
alárendeltként pozícionálta magát: józanságra inti, és arra utasítja, hogy mondjon le
Antigonéról, mert egy engedelmes fiú nem szerethet olyasvalakit, akit apja
gyűlöl. Haimón azonban védelmébe veszi Antigonét. Arra kéri apját, hogy ne csak a
saját igazában higgyen, hanem mások véleményét is hallgassa meg. A nép, a
közemberek ugyanis egyetértenek Antigonéval és már előre siratják őt. Arra inti apját,
hogy ne legyen makacs, adja be a derekát és vonja vissza a parancsot, mert mindenki
más Antigoné pártján áll ebben az ügyben.
Kreón leckéztetésnek fogja fel fia figyelmeztető szavait és megsértődik, megharagszik
Haimónra. Azok az érvek, amelyekkel igazolni akarja magát, csak arra jók, hogy nyíltan
megmutassák önzését és azt, hogy nem a város érdeke a fontos neki, hanem a saját
tekintélyét, a saját hatalmát félti.
Azzal érvel, hogy:

1. Nem fogja visszavonni a parancsát, mert akkor meghazudtolná saját magát és

hiteltelenné válna a nép előtt.
2. Nem engedheti meg, hogy Antigoné büntetlenül szembeszálljon vele, mert ha
egy rokon megteheti, hogy semmibe veszi a parancsát, akkor majd mások is
többet megengednek maguknak vele szemben. Azt mondanák, milyen király
az, aki saját háznépén se tud uralkodni? Tehát példát kell statuálnia, hogy aki
megszegi a törvényt, annak mi jár – legyen rokon vagy idegen.
3. A király rendelete, akár jogos, akár jogtalan, mindenkire nézve kötelező. Tehát
a népnek vakon kell engedelmeskednie, különben zűrzavar és fejetlenség
lesz a városban.
4. Egy nő szavára nem hallgathat, vagyis nem vonhatja vissza a parancsot
Antigoné kedvéért, mert akkor azt mondanák róla, hogy szégyenszemre
„asszony rabja” lett.
5. Ő az idősebb, ennélfogva bölcsebb is, Haimón tehát csak ne oktassa ki őt.
6. Lehet, hogy a nép nem tartja bűnnek, amit Antigoné tett, de akkor se a nép
szabja meg a királynak, hogy mi a jó és mi a rossz, mert a város a király
tulajdona, márpedig ő úgy ítéli meg, hogy Antigoné igenis bűnös és joggal vár
rá büntetés.
Kreón szemrehányást tesz Haimónnak, hogy a bűnt pártolja Antigoné mentegetésével,
gyanakszik, hogy cinkosa a lánynak, és megvetően beszél róla, amiért engedni akar egy
nő akaratának.
Haimón azzal védekezik, hogy ő csak rá akarta ébreszteni apját arra, hogy mekkora hibát
készül elkövetni – neki akar segíteni. Hiába. Kreón ragaszkodik Antigoné halálához, mire a
kétségbeesett Haimón feljajdul: „Ha rá halál vár: más is sírba száll vele.”
Ezt a mondatot apja tragikusan félreérti. Azt hiszi, fia azzal fenyegeti őt, hogy bosszút
áll rajta, vagyis megöli, ha Antigoné meghal – holott, mint később kiderül, Haimón saját
halálára (öngyilkosságra) célzott. Kreón úgy feldühödik, hogy fia szeme láttára akarja
kivégeztetni Antigonét, amire végül nem kerül sor, mert Haimón dühösen távozik. Apa és
fiú beszélgetése tehát semmit nem javított, sőt, inkább rontott a helyzeten.
Itt már Kreón annyira magára marad, hogy előre sejteni lehet: nem jöhet ki jól a
dologból. Most először látni nála némi megingást: megkegyelmez Iszménének, akit
eddig Antigonéval együtt a halálba akart küldeni. Attól is visszariad, hogy egy vérrokont
végeztessen ki, és ezzel újabb isteni törvényt sértsen meg, vérbűnt kövessen el.
Ezért kieszel egy alattomos módszert arra, hogy ne ő ölesse meg Antigonét, de a lány
mégis meghaljon: élve záratja be egy sziklasírba, épp csak annyi élelemmel, hogy tettét
ne lehessen gyilkosságnak nevezni. „E szűz vérétől érintetlen lesz kezünk: / a napvilágtól
fosztottuk meg őt csupán.”
A 3. sztaszimonban a kar, látva, hogy Haimónt a kétségbeesés a halálba kergeti,
a szerelem mindent legyőző hatalmáról énekel.
Ezután következik egy kommosz (panaszdal), amelyet Antigoné és a kar közösen ad elő.
A lány ekkor már tudja, hogyan kell meghalnia: magányosan és anélkül, hogy megsiratnák,
eltemetnék (tehát pont azt a sorsot szánja neki Kreón, amitől ő Polüneikészt megmentette:
se az élők, se a holtak közt nem lesz helye).
Antigoné ugyanolyan magányosan halad az útján, mint Kreón, és ahogy közeleg a
vég, enged keménységéből: megmutatja nőies, gyengéd oldalát, és érezzük, mennyi
szeretet van benne halott szülei és testvérei iránt. Most, hogy megpecsételődött a sorsa,
szinte kétségbe ejti, hogy csupán azért kell ilyen szörnyű halált halnia, mert Kreón
haragjával nem törődve gondját viselte halott testvérének. Zokogva búcsúzik hazájától,
Théba városától, saját halálát most már nem látja nemesnek vagy szépnek, hanem
szörnyűnek. A király azonban nem változtat az ítéleten, Antigoné tehát meghal.
Végzete megrendítő, mert élni vágyott és boldog akart lenni, ahogy mindenki.

Az ókori görögöket kiapadhatatlan életszomj jellemezte: még akkor is élni akartak, ha

az élet csupa fájdalmat és szenvedést tartogatott nekik (szemben a keresztények
felfogásával, akik földi siralomvölgynek látták az emberi életet). Antigoné tehát nem
vágyott a halálba, nem tartotta dicsőségnek, csupán azért hozta meg ezt az áldozatot,
mert az igazságnak akart érvényt szerezni, és a panaszdalból derül ki igazán, hogy ez
az áldozat milyen súlyos volt a számára. Önfeláldozása megmutatja, milyen emberség
és milyen tiszta érzések laknak a szívében.
Attól függetlenül, hogy csupán a bátyját akarta eltemetni, egy nálánál nagyobb ügynek, a
zsarnokellenességnek mártírja lett: példája arra tanít, hogy embertelenséget még
parancsra sem szabad elkövetni. Halálával azt mutatja meg, hogy létezik még erkölcsi
tisztaság, ezért sorsa megrendítő és felemelő.
A kar is meghatódik Antigoné sorsán, ezért a 4. sztaszimonban olyan hősökről és
hősnőkről énekel, akiknek hasonló szenvedéseket kellett kiállniuk. A thébai öregek tehát,
akiket Kreón a régi királyok iránti hűségük miatt kért fel tanácsadónak, végül is
szembeszállnak Kreón parancsával, hiszen megsiratják Antigonét (nem lázadási
szándékkal, csak nem tudják visszatartani a könnyeiket).
Ez azért nagy szó, mert eddig nem mertek ellentmondani a királynak, nem beszéltek
nyíltan, nem mondták meg őszintén a véleményüket, de most a megrendülés felszínre
hozza az igazi érzéseiket.

Kreón, aki a zsarnok uralkodó típusát testesíti meg, még az ilyen néma ellenállást is
dühítőnek tartja. A zsarnok sohasem elégszik meg azzal, hogy színleg egyetértenek vele
és teljesítik a parancsait, mert az alattvalók lelkén is uralkodni akar. Azt akarja, hogy ne
csak engedelmesek legyenek, de a véleményük is legyen ugyanaz, mint az övé.
Ezzel tulajdonképpen az egyéniségüktől fosztja meg őket, mert elveszi tőlük a döntés
szabadságát. Nemcsak hogy nem mondhatják ki nyíltan a véleményüket, de nem is lehet
saját véleményük. És mivel a zsarnok sejti, hogy neheztelnek rá emiatt, örökké lázadástól
retteg és mindenkire gyanakszik, a ki nem mondott ellenvéleményt is veszélyesnek tartja.

Annak ellenére, hogy Kreón látszólag győz, érezni lehet, hogy a történetnek még nincs
vége, sőt, ezen a ponton támad a legnagyobb feszültség a nézőkben, mert tudják,
hogy valami súlyos, nagy dolog fog következni.
Ha nem következne semmi, az azt jelentené, hogy az ártatlanok bűnhődnek és a bűnösök
megússzák, vagyis felborulna a világ harmóniája.

Tetőpont

A drámai feszültség az 5. epeiszodionban éri el csúcspontját, Teiresziász, a vak jós

megjelenésével.
Ez az első olyan pont a drámában, ahol Kreón elismeri, hogy függ valakitől,
hogy hatalmának megvannak a korlátai. Eddig azért vezette baj nélkül az államot, mert
hallgatott Teiresziászra. A jós tulajdonképpen ugyanazt mondja el, amit Haimón is, csak
más szavakkal. Az istenek megharagszanak, ha Polüneikész temetetlen marad, és nem
fogadják el a nekik szánt áldozatot. Baljós jelek utalnak arra, hogy a várost valamilyen
csapással fogják sújtani Kreón parancsa miatt.
A jós figyelmezteti a királyt, hogy a makacsság gyenge észre vall, de ha valaki megbánja
tévedését, és hajlandó jóvá tenni a hibáját, akkor nem kell elvesznie, hiszen tévedni
emberi dolog.

Teiresziász szelíden megkéri Kreónt, hogy ne büntessen egy halottat, vonja vissza a

parancsát. A király azonban még a szelíd szóra is dühös lesz, felcsattan, árulásra,
összeesküvésre gyanakszik, sértegeti a jóst: „…még a jóslat is / csak fegyver  ellenem!
Tudom, papfajzatod / vásárra vitt és rég elárult aljasul!” Kereken megtagadja a kérést: „De
azt a holtat elhantolni nem hagyom, / még akkor sem, ha fellegekből csap le rá, / s
Olümposzig ragadja fel Zeusz sasa!”
A feszültség itt éri el a tetőpontot.
Kreón és Teiresziász összevesznek, a király hazugnak nevezi a jóslatot, a jóst
pénzlesőnek, a jós esztelennek, harácsolónak a királyt. Emlékezteti, hogy az ő jóslata
szerezte meg Kreónnak a trónt.
Kreón ekkor kicsit meghátrál, elismeri Teiresziász jóstehetségét, de megvádolja, hogy
nem hű hozzá, csak hasznot akar. A vérig sértett Teiresziász ekkor dörgedelmes
szavakkal jóslatot mond, aztán megvetően elfordul a királytól.
A jóslat szerint Kreón elveszíti fiát, Haimónt: az ő halála lesz az ár, amit Kreónnak meg kell
fizetnie, amiért a halálba üldözte Antigonét és megtiltotta Polüneikész eltemetését. Meg
fogja bánni, hogy szembeszállt az istenekkel, akik ezért bosszút fognak állni rajta. „…
nemsokára férfiak és asszonyok / siránkozása tölti be házad termeit” – hangzik Teiresziász
jóslata.
Teiresziász, a vak jós, Euerész és Kharikló fia a görög mitológia visszatérő
alakja: nemcsak a thébai mondakörben (Antigoné, Oidipusz király) bukkan fel,
de Homérosz Odüsszeiájában is. Jósol Oidipusznak és Kreónnak, hasznos
tanácsokkal látja el Odüsszeuszt. Jóslatai mindig valóra válnak.
Három történet is született arról, hogyan vakult meg: az első szerint az istenek
azért vakították meg, mert felfedte titkukat, egy másik
szerint Aphrodité vakította meg, mert meglátta az istennőt, amikor meztelenül
fürdött.
A harmadik változat a legpikánsabb: eszerint Teiresziász eredetileg Zeusz papja
volt. Egyszer látott két párosodó kígyót, és botjával megölte a nőstényt. Ekkor
nővé változott és Héra papnője lett. Hét évig élt nőként, gyermekeket is szült,
majd ismét látott két párosodó kígyót, és most a hímet ölte meg, erre
visszaváltozott férfivá.
Egyszer Zeusz és Héra összevitatkoztak azon, hogy a férfi vagy a nő élvezi-e
jobban a szerelmet, és Teiresziásztól kértek véleményt, mert ő mindkét oldalt
megtapasztalta. Teiresziász azt felelte, a nő élvezete tízszer akkora, mint a
férfié – emiatt Héra megharagudott rá és megvakította, Zeusz viszont hosszú
élettel és jóstehetséggel kárpótolta.
A vak jós története számos írót és költőt megihletett a későbbi korokban
is. Dante Isteni színjátékában a pokol negyedik bugyrában találkozhatunk vele,
ahol büntetésül örökké hátrafelé néző fejjel kell járkálnia, amiért életében a jövőt
fürkészte.
Megjelenik Tennyson és T. S. Eliot egy-egy versében is, a francia
zeneszerző, Poulenc pedig operát írt róla Teireszász emlői címmel. Ez
szolgált alapul Apollinaire azonos című szürrealista művéhez, amely 1917-ben
született.
Ezek csak a legnevezetesebb példák, a mai napig sok más regény, zenemű és
film is megidézi a vak jós alakját.
Miután a jós elmegy, a kar emlékezteti a királyt, hogy Teiresziász még soha nem jósolt
olyasmit, ami ne teljesedett volna be. Ez az a pillanat, amikor Kreón megtörik,
összezavarodik. Haimónt még félreértette, de Teiresziász dühös szavait végre
megérti és hatásuk alatt összeroppan. A régi magabiztosság, önhittség már a múlté,
maga se tudja, mit csináljon.
Kétségbeesésében a karvezetőhöz fordul tanácsért – azt fogja tenni, amit ő mond. A kar
biztatja, hogy siessen, szabadítsa ki a sziklasírból Antigonét, és rendelje el Polüneikész
temetését. A bizonytalanságtól elkínzott király, bár hiúsága lázad a gondolat ellen, hogy
engednie kell, végül mindkét parancsát visszavonja.
Tudja ugyanis, hogy az istenek erősebbek, mint ő, velük úgysem tud harcba szállni. Végre
megbánja tetteit, és próbálja visszafordítani, ami történt – ezzel feloldódik a feszültség.

A továbbiaktól függetlenül Antigoné itt már győzött, a gőgös zsarnok pedig elbukott, s

felcsillan a remény, hogy esetleg még minden jóra fordulhat. (A mondának olyan változata
is létezett, amely szerint Antigoné kiszabadul a sírüregből.)
Végkifejlet
Az exodosz (befejezés) katasztrófák sorával zárja le a tragédiát.
Hiába Kreón megbánása, kiderül, hogy már késő. Hírnökök hozzák meg Eurüdikének
(Kreón feleségének) a hírt, hogy Antigoné meghalt (felakasztotta magát a sírboltban,
ahová azért zárták be, hogy éhen vesszen), Haimón pedig apja szeme láttára szíven
szúrta magát menyasszonya holtteste mellett.
A drámát Kreón panaszdala zárja le, aki teljesen magába roskad, összeroppan. Egy
szolga jelenti neki, hogy Eurüdiké is megölte magát, de előtte még megátkozta őt, mint
Haimón gyilkosát. A hírnök mondja ki, milyen sors vár rá: „… Az ember addig él, / amíg a
sorsa meg-megújuló öröm; / ha ennek vége: nem más, mint élő-halott.”
Kreón erkölcsileg teljesen megsemmisül, mindent elveszít. Annyira gyötri az önvád,
hogy már semmi másra nem vágyik, csak a halált kívánja, és a lelke máris
halott („Holtiglan társam a kín.”).
Az ő számára az a legnagyobb büntetés, hogy élnie kell: eltemetni fiát és feleségét,
akik miatta haltak meg, és együtt élni a magánnyal, lelkifurdalással és tette egyéb
következményeivel. Megszánjuk, mivel felismeri hibáit és őszintén megbánja őket, de
megbocsátani nemigen tudunk neki, hiszen ő maga okozta mindezt: bukása tehát jogos
büntetés.
Bár hárman is meghalnak a drámában, azt lehet mondani, hogy végül mégiscsak „győz a
jó”, mert az az erkölcsi elv kerekedik felül, amellyel a néző azonosulni
tud. Igazságérzetünk megnyugszik a mű végére, hiszen a bűnös, aki ártatlanok halálát
okozta, nem menekül meg a büntetéstől.
Kreón sorsát nem érezzük tragikusnak, mint Antigoné végzetét, mivel Kreón nem
viselkedett mintaszerűen, így bukása nem jelenti fontos értékek pusztulását. Nem az ő
oldalán van az erkölcsi fölény és jellemével se vívta ki tiszteletünket.

A dráma végén az exodikon (az utolsó kardal, melyet a kar elvonulás közben

énekel) a józanság, a megfontoltság dicséretével és a gőg elítélésével zárja a művet.
A szereplők konfliktusrendszere
A tragédia alapvetően egyetlen konfliktus köré épül, amely több szereplőt is szembeállít
egymással.

A főszereplő, Antigoné, olyan erkölcsi elvet képvisel, amit a korban mindenki elfogadott, és
ennek az elvnek az érvényesülését akadályozza meg Kreón. Ez a drámai szituáció.
Kettejük akarata áll szemben egymással, és ebből az ellentétből tettek is következnek,
amelyek révén kibontakozik az ún. drámai harc.

A harc során négyszer csapnak össze ellentétes indulatok: Kreón szembekerül

Antigonéval, Haimónnal és Teiresziásszal, Antigoné pedig szembekerül (Kreón mellett)
Iszménével.

Antigoné és Kreón
Kreón és Antigoné konfliktusában két értékrend csap össze egymással, és Hegel német
filozófus szerint a maga szemszögéből mindkét félnek igaza van.
A király a város túlélése szempontjából különböztet meg „barátot és ellenséget”, ezért nem
hajlandó egyformán kezelni a „jó testvért” és a „rossz testvért” – akkor se, ha már
mindkettő halott. Szerinte úgy igazságos, hogy az árulót holtában megbüntesse.

Meg kell jegyezni, hogy Polüneikész csak Kreón szemszögéből „gonosz”, a néző
szemében nem feltétlenül az: jogosan harcolt az igazáért, amikor Théba ellen támadt
(elvégre Eteoklész nem akarta a megegyezésük szerint átengedni neki egy év után a
trónt).

Antigoné értékrendjében viszont az ősi törvény áll első helyen: a végtisztesség

mindenkinek kijár, ezen túlmenően pedig az istenek is elvárják, hogy a holtakat
eltemessék.
Az Antigoné két főszereplője makacsul ragaszkodik saját elveihez, tehát
mindkettejükben megvan az a tulajdonság, amit a görögök hübrisznek neveztek: az a
gőg, hogy az ember vakon hisz a saját igazában. A tragédia azért következik be, mert
egyikük se tudja a másik igazát elfogadni anélkül, hogy saját elveit fel kéne adnia.
Azonban Hegelnek ellentmondva meg kell jegyezni, hogy a dráma világa és a görögök hite
alapján Kreón és Antigoné igazsága nem egyenrangú igazság, mert az erkölcsi
fölény Antigoné oldalán áll.
Kettejük ellentétében nem csupán az égi és a földi törvény ütközik meg egymással,
hanem a zsarnoki hatalom és az egyéni szabadság elve is.
Kreón feltétlen engedelmességet követel, Antigoné jellemében viszont benne van az
ellentmondás képessége, méghozzá kompromisszumok nélkül: nem próbál beszélni a
nagybátyjával, mielőtt cselekszik, nem ment oda hozzá egyezkedni. Megpróbálhatta volna,
vagy akár a néphez is fordulhatott volna, de egyiket sem tette. Bár érzi, hogy a nép
mellette áll, nem lázítja fel őket, mivel nem az a célja, hogy Kreón hatalmát megdöntse. Ő
csak a bátyját akarja eltemetni, akár azon az áron is, hogy életét kockáztatva szembeszáll
a királlyal, akinek korlátlan hatalma van.
Helyzetét nehezíti, hogy rokona is Kreónnak, fiatal is, és nő is. Ez mind egy-egy ok arra,
hogy a király még dühösebb legyen rá.

Ami Kreónt illeti, ő is csinálhatta volna másként. Kikérhette volna a nép, Teiresziász vagy a
fia véleményét, mielőtt megtiltotta Polüneikész eltemetését. De a saját feje után ment,
aztán pedig beleesett a saját csapdájába azzal, hogy nem akart engedni, csak azért se
vonta vissza a parancsát.

Mivel a város lakóinak biztonsága érdekében korlátozta alattvalói szabadságát, az

Antigoné lényegében politikai dráma is. Azt a kérdést veti fel: joga van-e a hatalom
birtokosának az egyéni szabadságot korlátozni, ha az alattvalók biztonsága
érdekében ezt tartja szükségesnek?
A közvélemény látszólag Kreón mellett áll, de Antigoné rámutat, hogy az emberek csupán
félelmükben nem emelnek szót. A királyt azért nevezi több szereplő is zsarnoknak, mert
senkire nem hallgatva egy jogtalan, csak saját maga által helyesnek tartott parancsot
kényszerít rá a népre.

Antigoné és Iszméné
Antigoné és Iszméné szembenállása ellentétes jellemükből fakad: Iszméné sem nem
olyan bátor, mint a nővére, sem nem olyan elkötelezett az isteni törvény betartása mellett.
Ő együtt tud élni azzal a tudattal, hogy engedelmeskedett Kreón parancsának, és ezáltal
vétett saját bátyja és az istenek ellen. Mivel fontosabb neki az élete és a boldogulása, mint
az isteni törvény – amiben ő is hisz –, és ebben a jellempróbáló helyzetben nem mer kiállni
azért, amit helyesnek tart, Antigoné csalódik benne és talán meg is veti.

Ugyanakkor Iszméné mégsem bizonyul gyávának: a temetésben ugyan nem mer részt

venni, ám amikor Kreón megvádolja Antigonét, mellé áll és ő is felvállalja a tettet, vagyis
kész ártatlanul vértanúhalált halni. Ehhez is nagy bátorság kell, így Iszméné sokat nő a
szemünkben.
Egy másik értelmezés szerint, mely George Steiner amerikai irodalomtörténész nevéhez
köthető, Antigonénak és Iszménének vezekelniük kell apjuk múltban elkövetett bűnei miatt,
ennélfogva az Antigoné sorsdráma is.
Míg Iszméné menekül a végzete elől, Antigoné elébe megy tragikus sorsának és
elfogadja azt. Tehát az igazi konfliktus nem Antigoné és Kreón között van, hanem
Antigoné és a végzet között – Kreón parancsa csupán eszköze a végzetnek, hogy
Antigoné sorsa beteljesedjen.
Kreón és Teiresziász

Kreón Antigonén kívül más szereplőkkel is szembe kerül a drámai harc során, az egyikük
Teiresziász, a jós.Kettejük kapcsolata különleges, mert bár Teiresziász alattvaló, Kreón
neki köszönheti a trónját, és sok jó tanácsot is kapott tőle – tehát lenne oka megbízni
Teiresziászban, mégis lázadással, összeesküvéssel gyanúsítja. Ebből is látszik, hogy
Kreónnak nincsenek barátai, senkit se kezel egyenrangúként, mindenkin uralkodni akar és
senkiben se bízik.

A vak jós sokkal tisztábban átlátja a helyzetet, mint az elvakult király, de szelíd szavaira
indulatos, pökhendi választ kap. A drámai feszültség kettejük vitájában csúcsosodik
ki, és végül mégiscsak Teiresziász indulatos szavának lesz elég ereje ahhoz, hogy Kreónt
jobb belátásra bírja.
Persze, látszólag a jóslat – az istenek döntése – hatására omlik össze a király, de ez csak
a látszat.
Szophoklésznál nem az isteni közbeavatkozás állítja helyre a világrendet, hanem
mindig a jellemekből következnek a tettek, és az előzményekből a következmények.

Kreón és Haimón
Talán a legtragikusabb ellentét az, amely Kreón és fia, Haimón közt bontakozik ki.
Haimón nem lázad apja ellen, hanem engedelmes fiúként áll elé, és ennek megfelelően
sokkal finomabb eszközökkel küzd. Nem olyan erőszakos, harcias karakter, mint Kreón,
sőt, Antigoné acélos keménysége is hiányzik belőle, viszont fűti a szenvedély, amelyért
bármire képes.

Az ő problémája nem az isteni törvény megsértése, bár elvben egyetért

Antigonéval, hanem azért vállalja fel Kreónnal a konfliktust, mert meg akarja menteni
menyasszonyát. Ugyanakkor láthatóan nemcsak Antigonét védi, hanem saját apját is óvni
akarja egy rossz döntés következményeitől.
Érveit azonban Kreón elereszti a füle mellett, és csak a saját önző érdekeit nézi, sőt,
megsértődik a kioktatás miatt. Haimón kétségbeesik attól, hogy nem tudja megmenteni a
szerelmesét, ezért fenyegetőzik öngyilkossággal – de ezt is olyan finom célzás formájában
teszi, hogy apja, aki mindenben lázadást szimatol, félreérti. Ez a félreértés a dráma
legtragikusabb félreértése.

Befejezés
A dráma olyan, ma is aktuális kérdéseket vet fel, mint a jó és a rossz ellentéte, a hatalom és az
egyén viszonya, a zsarnokság és a szabad akarat szembenállása.
A tragédia végkövetkeztetése: a földi, emberi parancs nem állhat szemben az isteni
törvénnyel, mert abból katasztrófa lesz.
Antigoné példáján keresztül Szophoklész arra tanít, hogy embertelenséget még parancsra sem
szabad elkövetni. Még akkor sem, ha saját életünk kerül veszélybe, ha ellentmondunk (az élet
értéke, féltése áll gondolkodásunkban az első helyen, ez Szophoklész idején se volt másként –
Antigoné emberi nagysága épp abban áll, hogy felül tudott emelkedni egyéni sorsa miatti
aggodalmán).
Hogy helyesen tette, amit tett, azt a mai ember sem kérdőjelezi meg, az 5. századi athéni
polgárság pedig különösen ki volt élezve a zsarnokság témájára, mivel féltették a demokráciát.
Az elveiért kiálló igaz ember a kor eszményképét testesítette meg.
A dráma szereplői – jellemüknek megfelelően – egy-egy magatartásformára mutatnak példát,
és a nézőnek választania kell ezek közül a magatartásformák közül. Az író persze sugalmazza a
helyes döntést azáltal, hogy egyik szereplőt rokonszenvesnek ábrázolja, a másikat ellenszenvesnek,
de ettől még a választás a néző felelőssége.
A mai néző feltehetőleg nem kockáztatta volna a halált, tehát úgy viselkedtünk volna, mint Iszméné
vagy az őr. Antigoné éppen azért drámai jellem, mert ebben a szituációban egy erkölcsi elvet az
életénél is fontosabbnak tartva feláldozta magát. Az ilyen fajta hősiesség mai szemmel szokatlan,
már-már őrült dolog, de éppen ez adja a dráma erejét.

És még miért számít nagy műnek? Azért, mert nehéz lenne az Antigonénál összetettebb drámát
találni az ókori irodalomban: Szophoklész kitűnően alakította a jellemeket, biztos kézzel
bonyolítja a cselekményt, szerkezetileg jól építi fel a művet, és még a kardalok is líraian
szépek.
Nem véletlen, hogy az Antigoné a legtöbbet elemzett tragédiák közé tartozik és a világirodalom
egyik kiemelkedő darabjaként tartjuk számon.

Kreon megértéséhez segítség lehet, ha azt nézzük, hogy már eddig is milyen veszteség
érte. A háttér alapján megtudható, hogy Megareusz nevű fiát már elveszítette korábban,
amikor a város megmentése érdekében áldozatot kellett valakinek vállalni. Erre senki nem
volt hajlandó, ezért a saját fia (az egyik) jelentkezett önként. Ezzel az apát borzalmas
veszteség éri, melyért cserébe kapja Oidipus fiainak halála után a királyi rangot.
A másik oldal, amit még érdemes figyelembe venni, hogy Kreon éppen most kezdte meg
királyi munkálkodását. Első intézkedése az őt már korábban cserben hagyó város ellen
(ugye senki sem jelentkezett önmagát feláldozni, csak a saját fia), hogy olyan rendeletet
hoz (ne lehessen eltemetni az áruló (?) fiút), amely egyben provokáció is. Mintha csak
várná, hogy valaki megszegi, hogy aztán halálbüntetést szabhasson ki rá. Ám arra nyilván
nem számít, hogy éppen a leendő menye az, aki szembeszáll vele. Egyszersmind azzal is
szembe kell néznie, hogy a menye később talán egyetlen megmaradt fiát is
szembenállásra fogja hergelni, másrészt pedig ha már az első intézkedését is vissza kell
vonnia, akkor a királyságban ugyancsak tapasztalatlan uralkodó vajon miféle jövőre
számíthat?
Éppen ezért érthető a megkérgesedett Kreon nagyon is emberi reakciója, érhető az
istenek minden fölötti törvényével való szembeszegülés: hagyták a fiát elveszni, hát akkor
ő meg jól nem teljesíti az ő örök törvényüket.
Egyik fia elvesztése, a másik fia elpártolásának lehetősége, a menye nyílt lázadása, a
lakosok előzetes engedetlensége, az isteni erkölcsi rendben bekövetkezett korábbi
csalódás együttese segíthet megérteni a véleményem szerint korántsem csak gőgös és
dölyfös, hanem a hatalmát alighanem joggal féltő politikus képét. Aki előtt ott lebeg az a
példa, hogy a “jó” fiú sem adta át a hatalmat, melyhez való ragaszkodása Kreon számára
mindenestül elfogadható lesz, még ha polgárháború és halálos veszteségek fakadnak is
belőle.