AZ

I P A R M ŰV É SZE T
MAGYARORSZÁ G O N
IRTA

NÁDAI PÁL

B U D A P E S T
BIROMIKLÓSKIADÁSA
Ebből a könyvből készült 1100 kötött
példány félfamentes papiroson és 100
számozott példány famentes csont
papíron, amatőr-kötésben, a szerző alá­
írásával. A könyv művészi díszítése
Kozma La]os munkája. Nyomtatta
Bíró Miklós műintézete. A klisék
egyrészét a „Magyar Iparművészet"
engedte á t
 K Ö N N Y EK N É L K Ü L IS F Á J -
DALM AKAT PA N A SZ O L JO N ,
J E L Z Ő K N É L K Ü L I S D IC S Ő ­
S É G R Ő L ZE N G JEN . . .

(M A G Y A R O R S Z Á G FELD A R A B O L
TA TÁ SÁ N A K I D E J É N , 19 2 0 NYARÁN
K É S Z Ü L T E L E Z A K Ö N Y V .)
 I
A M ÚLT
A H A J d A N I P Á L O S - (M A E G Y E T E M I )
T E M P L O M K A P U JÁ N A K O RO M ZA TA
K E L E T I HA T Á S O K
IMNDIG Ázsia belsejébe járt a magyar, ha ősi
kultúrájának nyomait kereste. Biblia, költöl
monda, történeti feljegyzés és nyelvtudo­
mány odautalta, ahonnan minden európai nép
a középkor elején művelődésének legtöbb él­
tető anyagát kapta. De a magyarság nem
volt mindig büszke származásának ősi föld­
jére s a fajokra, melyek vele egyazon anya
testéről szakadtak le. Nyelvtudósok, utazók, egy Körösi Csorna
Sándor, Reguly Antal, Horti Pál, akik a Hlmalaja tövében, a szibériai
mezőkön vagy a csodálatos Ganges torkolatánál kutattak botor­
kálva a magyar fa], nyelv és művészet, a magyar mondaalkotó erő
s magyar keramlkai ősforma eredete után, még ha életüket áldozták
Is vállalkozásuk merészségéért, — álmodozóknak látszottak a tizen­
kilencedik század magyarjainak szemében. Hőstettüket megcsodál­
ták, emléküket megtisztelték, de nem vették elég komolyan az ö
vállalkozásuk irányvonalát és eredményeit. A Kelet és az ázsiai
őshaza nagy misztériuma, mint egy csodás sejtelem élt mindig a
magyarság lelkében. De Európa felett az elmúlt évszázadban az
indogermán fajok öntelt nagy nemzeti körei uralkodtak, a maguk árja
elfogultságának minden előítéletével. S ezek között a legnagyobb
elfogultság a görög-római kultúrának s művészetnek nem is vitat­
ható fensösége volt. Az egész tizenkilencedik század a görög és
római kultúra tökéletességének szempontjai szerint nézi a művé­
szetet. Ezt a germán és román tudományosságot egész világ
választja el az altáji kultúrától s ennek leggazdagabb művészeti
múlttal bíró népétől: a törököktől. Mlnálunk a nyelvi s ethnografial
kutatás már régen ráirányította a középázsiai nomád vidékekről
Nyugat felé vándorolt sátorlakó szomszédainkra a figyelmet. De
mindig ködös volt a törökség egész vándorlásának, vallási, állami
és művelődési fejlődésének útja. Főként pedig annyira át meg át
volt szőve ez az irányvonal az őket keresztező iráni népek műve­
lődésének hatásával, hogy alig lehetett a magyarság belső-ázsiai
eredetét és vándorlásainak menetét pontosan megállapítani.
Két körülmény hozta a törököket, ezt a gazdagmultu altáji test­
vérnépet a magyar fajeredet kutatóinak közelségébe. Egyik: az
európai művészettörténetnek egy nemrégi megállapítása. Ennek az
a veleje, hogy a középkor építészetének s diszltőformálnak leg­
nagyobb gondolatait a két szomszédos ázsiai népfa]: az altáji s az
Iráni közvetítette a keresztény civilizációnak. S a törököktől szár-
9
mazik a keresztény templom két alapformája Keleten és Nyugaton:
a centrális bazilika és a hosszhajós bazilika. Oly felfedezés, amely
a régiségtudósok és műtörténészek egész gondolatvilágát elterelte
a görög-római művészet teljhatalmának elismerésétől. Az érc és
a szőnyeg, a belsöázsial népek diszitöformáinak e két legáltaláno­
sabb anyaga, az Iráni és turáni népek vándorutján mindenüvé el­
vitte a díszítőelemek gazdagságát. Hogy a régészeti emlékek meg­
fejtése mint követte az általános eszmetisztázódás útját, arra legjobb
bizonyság az „Attila kincsének" nevezett nagyszentmiklósi lelet
eredetkutatásának története. A nyolcvanas években Hampel József
még a késöl antik művészet termékének tartotta és gót feliratokat
vélt egyes véseteiböl kiolvasni. Ez megfelelt a világon akkor ural­
kodó német szaktudomány elfogultságának, mely a Bécsbe került
aranytárgyakban a germán fémművesség legszebb történeti doku­
mentumait óhajtotta látnL Nagy Géza egy negyedszázaddal később
már a maga tisztábban látó, de még mindig tapogatózó érzésével
a népvándorlás-kor keverékmüvészetét látja benne: hunn-avar, vagy
bolgár-avar terméknek tekinti és egynémely feliratán még magyar
szavakat is betűz ki. Alig tíz év múlva Supka Géza szinte zseniális
könnyűséggel mutatja ki az egyik csésze díszítményeiről, hogy azok
nem antik, hanem keleti motívumok és a feliratokról, hogy azok nem
avar és bolgár szavak s nem Is magyarok, hanem ó-török betűkkel
mondják el, hogy e csészével Tai-peg turk fejedelem áldozott mint
vőlegény. Akkor már a török fajnak nagy és fejlett művészi múltja
ismeretes volt az egész világ szaktudományában. Hogy a kupolát
és keresztboltozatot, az Indus és kínai művészet sok szépségét, de
kivált a perzsaszőnyegek ornamentikáját ők vitték át Előázslából
Európába, azt ma alig lehet vitatnia még az árja kultúra feltétlen
híveinek is. Az első körülmény tehát az Izlám művészet nemzetközi
elismertetése volt, mely Irántuk való érdeklődésünket fokozta.
A másik tényező egy szép álom: a turáni egység. E hatalmas
gondolat nyomán sok etnográfiái, ősmüvészetkutató és iajpszicholo-
giával foglalkozó munka keletkezett, egy neme a tudományos roman­
tikának, melyet csak fokozni fog a levert nemzet árvaságának
romantikája. E kutatásokból egyre nyilvánvalóbbá lett, mennyire
át meg át van Itatva nyelvünk s régi népvándorláskori kincseink
művészete turk elemekkel. A „szkíta" megjelölés, mellyel valamikor
a belsőázsiai hagyományoknak bizonyos kultúrkörét nagyon elmosó­
dottan húzták meg, egyre biztosabb kontúrokban mutatkozik meg
a világnak. Takács Zoltán a törtell és kaposvölgyl leletek kapcsán
ösklnai hatásokat állapit meg az e körbe tartozó fémművességben.
10
melyet a kínai határokról visszavonuló hannok Szibérián s Orosz­
országon át vittek Európa nyugati részébe s Így hazánk területére Is.
Mi a tanulság mindezekből iparmüvészetileg? Hogy a Himalája
északi lejtőién elhelyezkedett altájl népcsalád két nagy áramlási
Irányban közvetítette Európának a maga művészi formaértékelt.
Mindazt, amit sátraiban textilt, edényein s fegyverein lémet kigon­
dolt, díszített, sőt amit perzsáktól, Indusoktól, kínaiaktól tanult is e
két főcsatorna Irányában küldte Nyugat felé. Egyik az elöázslai
útvonal: az Izlám útja. A másik a Szarmata síkságon és a Kárpátok
mentén Igyekszik fel a Duna völgyébe, ez a pogány-keresztény ut.
Persze sok mellékág, sok elágazás van ez áramlások menetirányá­
ban és sok a rajtuk keresztmetszetben áthaladó kulturirány. A poli­
tikai történelemben úgy látszik, mintha ez a népvándorlás megvadult
ázsiai lovashordák szertekalandozása volna a latin kultúra által
megszelídített világrészbe. Az útja csakugyan öldöklés, pusztítás és
égő országok közt visz el. De a vándorlás egy ezredéve alatt a
belső feszítőerő rejtett célja Is megnyilatkozott: a régi, elkorhadt
világokba a magasrendü ázsiai művészet formakincsét átplántálni.
(Egy halódó feminln életet az uj világlátás férfiasságával megter­
mékenyíteni.) Oly hlvatásérzés ez, mely az egyénben vak, de a
fajokban céltudatos és edzett. Az expanzió mindenütt földet ráz-
kódtat, szerkezeteket rombol és népeket fojt vérbe, hogy uj szépség-
ideálokat ültessen a kiöregedett világrészbe.
Mikor a korábbi hullám: az izlám, erre a földre eljutott, a ké­
sőbbi, az altáji magyaroké Itt már államalkotó nyugalomban élt.
A Keletről egyre Inkább Nyugatra tartó törökség utána száguld
egykori testvérnépének a hódoltság Idején. S mikor az Alduna
kapuit döngeti, már nemcsak vallási és katonai Impériuma körébe
akarja belevonni az országot, de ázsiai kultúrájának ajándékait is
elpettyegtetl a keletrómai császárság romjai közt. S mikor aztán
Nándorfejérvárnál betörte a kaput: az első gondolata a hódító és
rablóösztönök mellett a szervező és építő. Várakat pusztít el, de
fürdőket, mecseteket, kórházakat és szegényházakat épít a hódolt­
ságkorabeli török. Ma csak szegényes, megkopott, sokféleképpen
restaurált épületmaradványok vannak itt-ott hírmondóul a hajdan
gazdag építészetből. Valóban művészi mohamedán emlékünk csak
egy van az országban a hódoltság Idejéből: az egri mlnaré. Karcsú,
finom, hengeres felépítésének minden részlete ama gyakorlott török
építészeknek egyikére vall, akik a világnak építészetileg legszebb
városából, Konstantinápolyból hozták Ide Ízlésüket. S hogy mily
pezsgőn eleven lehetett itt a művészi s főleg az építőtevékenység,
azt álmélkodva lehet olvasni, ha az ember Evlia Cselebi híres
11
 útleírását forgatja, melyet Karácson Imre jeles történettudósunk tett
a magyarság számára közkinccsé. Igazi keleti fantáziával hazudik
a világlátott utazó. S kivált mikor a híres városhoz, Budához köze­
ledik s annak méreteit zengi, veti el a sulykot. A Duna s a mellette
elterülő nagy, erődített város elbűvöli és mikor a nagy vízre eresz­
kedő alkonyt csodálja, eszébe jut, amit apja mesélt neki a folyóról.
Hogy valahányszor fent a vár alatt Itatni vitték a győztes katonák
lovaikat, lent a folyó alsó részénél öt röffel apadt a viz a medré­
ben. Jó Evlia diáknak tehát csak fenntartással lehet elhinni, amiket
mond. De Így is: egy összezsúfolt, harcias, vallásos, piszkos, kele­
tien tarka és ájtatoskodva is vidám város képe bontakozik ki a
tizenhetedik század ködéből. Egy tiszta fehérmárványból készült
minarénak kétszáztiz lépcsőjén megy fel esténként a müezzin, mikor
imára hívja az igaz vallás embereit. Hegyek zöldje, épületek
ragyogó vonalszépsége, művészetnek kuriozitása szegi körül a lát­
határt. Az egyik templom falába illesztett márványsikban egy
csodálatos szárnyas sárkány reliefje emelkedik ki, mintha rettentő
szájával harapni készülne. És a minaré lábánál, ott, ahol az ut fel­
felé kanyarodik, a sárkányölő szentnek szobra áll, rajta egy sállal,
melyet Szulejman, a győztes dobott rá, hogy elfedje vele a durva
mohamedán tekintetek elől, amelyek botránkozva halálraitélnék.
És a nagy torony, a Fethia dsáminál, híres ütőórájával, melyhez
hozzáigazodott a városnak minden toronyórája. És a többi tizenhat
mecset, hét teológiai főiskola, öt kereskedöfogadó, hetvenöt közkút
ólomtetejével és a ciszternák, meg a sziklába vájt házlkutak. Meg
a szorgos kereskedő- és iparosnegyedek. A bazárok városrésze
háromszáz boltjával. A tímárok városa vagy ezer kis házacskájával,
ott, ahol később a Rácváros büzlött. És a kolostorok, talán a leg­
érdekesebb életű házak valamennyi közt, a dervisek tárnctermeivel,
az átutazó katonák szálláshelyeivel, a furcsa gyertyatartókkal, füs­
tölőkkel, rózsavizhintökkel és a fehérre meszelt falakkal, melyekre
szép emléksorokat írtak az ott éjjeli menedékhelyre talált koldusok,
dervisek és napkeleti bölcsek. Szent és vidám világ volt ez a tizen­
hetedik századi budai. De hírmondója csak kevés maradt legvidá­
mabb helyeinek: a fürdőknek. A török építőmesterek tudománya
itt fejtette ki bizonyosan legnagyobb művészetét. Itt, a hévforrások
mellett, ahova kocsikon szállították a betegeket, akik persze, hogy
meggyógyultak itt, mialatt vörösre főtt a testük. E fürdők valóban
szépek lehettek; el lehet hinni, hogy a belsejüket márvánnyal von­
ták be a kényes basák és hogy, amint a Rudasfürdő megmaradt
kupolája mutatja, nyolc oszlopra s csucsivekre helyezett félgömbök
borultak rá az illatos medencékre, olykor a kő nehéz anyagával,
12
máskor az ólomnak könnyed eleganciáiéval. Fényesség, tisztaság,
néha pedig vidám és babonás asszonyok hangos hancúrozása töl­
tötte meg a kupolák alatt a teret. Ámde mi maradt a ml utó­
korunkra az egész nyüzsgő keleti városból? A már említett szerény
fürdökupolán kívül egy türbe, a Gülbabáé ott a Rózsadombon és
egy évszázadok óta vándorló legenda a szerzetesről, aki rózsa-
olajat árult itt és mikor meghalt, szentté avatva került abba a sír-
kápolnába, melyhez azután ezrével zarándokoltak Szuleiman katonái.
Szürkén és ielentéktelenül áll ott ma a nyolcszögletű, piszkos kis
sirkamra a roskadozó ház udvarterén. Ki volt ez a titokzatos
Gülbaba? Evlla Cselebi vagy tíz különféle türbét sorol el, mindben
Gülbaba van eltemetve. Hol katona ő, ki Szuleiman oldalán esett
el, hol öreg koldus, kinek zöld posztó borítja a koporsóját, boldog
tarkóján pedig a bektásl korona fénylik. A sok keleti jelző és sok­
féle díszes sir közt csakugyan elvész Gülbaba. De ki tudja, nem
volt-e valóban egyike ama kedves öreg koldusoknak, akik a budai
hegyek közé vándoroltak és hol ájtatoskodva táncoltak a kolostor­
ban, hol az élet vidámabb helyein szórakoztatták a katonákat.
„Budának nagyon jó vize és levegője van s a reggeli szellő ideje
az ember lelkét felüdití" — mondja Evlla. De tudjuk, hogy távolabb,
a várfalakon s a raktárakon is túl, ott, ahol csak a vízzel hajtott
lőpormalom zúgása hallatszott, rózsaligetek és tulipánkertek is vol­
tak és bennük mulatóhelyek és vidám katonák és ki tudja nem
itt érte-e utói a halál szegény Gülbabát.
Természetes, hogy abban a nagy vándorlásban, mely a tizen­
hatodik és tizenhetedik században dúló csapatok, karavánok, kol­
dusok és fosztogatók országútiévá tette a magyar-török közlekedő­
vonalakat, mi sokkal többet vesztettünk, mint amennyit kapunk.
Hiszen ha csak Mátyás palotájának kincseire gondolunk, akkor is
mérhetetlen sokat kell panaszolnunk. S hogy onnan nemcsak a
drága koronák kerültek százszámra Konstantinápolyba, hanem a
fémművesség szép tárgyalt sem vetették meg, azt a feljegyzéseken
túl a kétségtelen leletek is bizonyítják. Az Aja-Szófiában talált
bronzkandeláberek, melyeknek Mátyás palotájából való származását
Edvi Illés Aladár tette valószínűvé, bizonyára nem magukban álló
áldozatai voltak a törökök mütárgygyüjtő szenvedélyének. De volt
a „harácsolás“ mellett egy legális kereskedelmi csereforgalom is,
mely a hódoltság ez évszázadaiban, sőt talán már jóval előbb is
a mohamedán mülpamak igen értékes termékeit juttatta el hozzánk.
S ennek az útja a Fekete-tenger partjáról Erdélyen át Lengyel-
ország felé vezetett és legfontosabb gyüjtőállomásai az erdélyi
városok voltak.
13
 Egy nagyszerű nemesi és polgári kultúra kereskedelmi, ipari és
művelődési szálai futnak össze e réven a fejedelmek városaiban. Az
utakat építő, csatornázó, pénzverő, főiskolaépitő, biblianyomtató,
könyvgyűjtö, éremkedveiö, Bethlenek, Báthoryak és Apaffyak or­
szágát szántja keresztűl-kasul ez a művelődés. A tizenhetedik
századi Erdély Magyarországnak, sőt Keleteurópának legműveltebb
területe, kereskedelmének, iparának erköiosei a legfejlettebbek.
Erdélynek sajátos ékszeripara, a rekeszzománcos ötvösművek ezidő-
ben érik el művészetüknek azt a nagy fejlettségi fokát, melyre egy
Bartosch Igei brassói, Hann Sebestyén szebeni munkál emelték s
onnan vándorolt e mesterség tudása, a ml büszke ötvösiparunk, az
északi megyékbe, egy Welgl Bertalan selmecl, Generslch Dávid
lőcsei műhelyébe. Erdély kereskedői Járták be fél Európát és Kfs-
ázslát, hogy az Innen elvitt portékák helyett selymet, kardokat,
tollakat és szőnyegeket hozzanak be az országba. De milyen sző­
nyegeket! Néhány évvel ezelőtt, mikor a nyugati világot, mint már
annyiszor, újra megreszkettette a keleti láz, a müncheni mohamedán
kiállítás sikere után egy flatal magyar arisztokrata, Teleki Domokos
gróf, napirendre tűzte az erdélyi templomokban elszórtan levő török
szőnyegek, az úgynevezett „Ziburga“ dolgát. Százával hemzsegtek
ezek a szőnyegek azelőtt a templomok falain, katholikusoknál és
protestánsoknál egyaránt, mialatt élelmes kereskedők pár forintért
vásárolták darabját a szegényebb eklézsiáktól. Ugyanannyi forintért,
amennyi ezerkoronást most fizetnek értük. 1914-ben azután Radisics
Jenő és Csányl Károly a legszebb példányokat, számszerint három-
száztizenkét darabot összegyűjtöttek belőlük az Iparművészeti
Muzeum kupolacsarnokában. A mohamedán szönyegművészetnek
egész kulturhistóriája elevenedett itt meg, a művészi kölcsönhatá­
soknak egy páratlanul finom tényére Is rávilágítva. A tizenhatodik
és tizenhetedik századi holland festők műveinek, igy a híres Holbein-
képnek (Glsze kereskedő arcmása) hátterében látható szőnyegek iker­
testvérei kerültek napvilágra. E szőnyegek, melyeknek leginkább egy
sajátságos típusa, az u. n. kls-usaki található fel Erdélyben, ugy-
látszlk mind ebben a két században vándoroltak oda keleti hazá­
jukból, hogy azután a gazdag kereskedők ajándéka folytán hol az
Urasztalára kerüljenek, hol egy-egy fejedelmi esküvőn dobogtassák
meg a sziveket.
Miként hatott azután gazdag ornamentikájuk az erdélyi mester­
emberek fantáziájára, azt ma pontosan le nem mérhetjük. Annál
kevésbbé, mert nem ez volt a keleti, mózlim művészetnek egyedüli
csatornája, melyen át fűtötte, izgatta a sok arabeszk, szallag, felhő-
foszlány, sárkány, paprika, oroszlán, gránátalma, oszlop, kupola,
14
mecset, torony a diszitö-képzeletet Az „anyaország" ezenkorbeli
textilművészete Is tele van az előázsiai és iráni diszitömotivumokkal
és az is, amit olasz közvetítéssel kaptunk, a keleti világnak bűbájos
fantáziáját és szlnörömeit tárta fel. A koronázási kiállítással kapcso­
latban a legszebb magyar mentéknek brokátjain, Így az Oláh Mik­
lósnak tulajdonított kabáton is meg lehetett figyelni e keleti mus­
tráknak beleolvadását a nyugati formákba, ami azután két-három
évszázadon át annyi melegséget, sót tarkaságot adott diszmagyar
viseletűnknek. Minákwk ez megmaradt szép fényűzésnek, az élet
tarka szivárványának, főrangú mulatságnak. De ott, a Királyhágón
túl, ahol a török kérdés nem volt az elnyomó iránt érzett gyűlölet
politikai problémája, hanem elsősorban a gazdasági és művészi meg-
termékenyülés egyik összetevő ereje, lassan beidegzödött e művé­
szet az alkotók kedélyvilágába. A nagyon finom fogékonyságu céh­
mesterek, a szász és magyar iparosok mohó gyönyörűséggel
nézhették a sok szövött, csomózott, hímzett árut, melyhez keres­
kedőik élelmessége juttatta őket. És mint féltve őrzött kincsek
járhattak köztük kézröl-kézre azok a mustrakönyvek, amelyekben
firenzei, vagy délltálial reneszánszmesterek formaötletei kínálkoztak
finom metszeteken. A keramikus és a hímző, az ötvös és a templomi
karzat faragója ihletet merített ezekből, a maga érzésvllágának,
hitének, fajszeretetének részeivé tette őket, valami homályos
derengésében az ő kulturhivatásának, mely Kelet és Nyugat hatá­
rára, civódó népek, verekedő fajok, halálosan egymásrameredő
váltások közé Illesztette őket, a jámbor és szorgalmas Iparosokat,
a megtépett és szenvedő kisembereket, a munka és művészet nap­
számosait s tőlük várt valami kiengesztelésfélét a tátongó különb­
ségek közt. Ösztönük e néma sugallata hivatásuk eszközeire utalta
őket, az anyagokban, a szerszámokkal kellett és lehetett csupán
ezt az egyeztető munkát véghezvinniök. Pósta Bélának, az erdélyi
régi művészet szorgalmas búvárának s az ő rendkívül gondos
textil- és kerámiai anyaggyűjtésének köszönhetjük ezeket a tanul­
ságokat. Egy tudós életnek legszebb alkotómunkásságát fordította
arra, hogy Erdély műiparának ezt a nagy kulturmisszióját meg­
magyarázza és megértesse. Az Erdélyi Múzeumban, melynek leg­
szebb archeológiái anyaga az ö munkássága eredménye, egy sorozat
kályhacsempe van, azonos motívumnak igen érdekes változataival.
Ezek segítségével mutatta ö ki, hogy se nem tiszta Kelet, se nem
tiszta Nyugat az, ami ezeknek a dlszitöpróbálkozásoknak velejéből
elénk tárul. S nincs sem Keleten, sem Nyugaton olyan földdarab,
ahova ezeket az elemeket. Ilyen keveredésben be lehetne osztani.
Éppen csak az az egy földterület lehet szülöanyjuk, melynek meg­
lő
adatott a történelmi energia, hogy két vllágfélnek összeütközése
között állva, csendes és türelmes felszlvóerelével a maga kincsévé
tegye mlndakettőnek értékét. Stílusról persze nem lehet itt beszélni.
De aki a magyar stilustörekvésnek naiv és (élénk kereteit kutatja,
e tapogatózó polgári kultúra mellett nem haladhat el tudomásvétel
nélkül

16
A POZSONYI g h e t t o b é s z l e t e
FE L V DÉ KI H Á Z A K
A
TÖRTÉNETI rugalmasság, mely a magyar
föld mélyében évszázadok óta titokzatosan
szunnyad, most újra kifejti eleven energiáit:
egy országrész van tőlünk elszakadóban,
amelyhez mint anya szive a legtöbbet szen­
vedett gyermekéhez, úgy vonzódik a magyar­
ság. A mi csodálatosan gazdag kultúrájú Felvi­
dékünk ott a nagy hegyek közé szorult várai­
v a l omladozó tornyaival, összebújó polgári házaival felhők árnyé­
kában várja sorsa fordulását. E szerény és hangtalan óriások, e
határszéli városok állottak őrt az egész ország nyugodt munkája
érdekében a hegyek kapuinál: horpadt süvegeikkel, foszló dolmány­
ban, ajkukon Idegen szóval, de öreg gárdisták hűségével sziveikben.
A kis sárosmegyei és szepesi városkák négy évszázados köpillérei-
ken roskadozva állnak. Régi lakóik látták a feleségével mulatozó
Mátyást, a kevély komorságával elzárkózott Rákóczi Ferencet és
lengyel fejedelmek jártak közéjük vadászni és német kereskedők
meg a prédikátorok kultúrát terjeszteni.
Ha lehet egy jellemző magyar müemlék-stilusról szólni, akkor
itt kell keresni, ezek a felvidéki házak omló szépségükkel kínálják
hozzá a lehetőségeket. Kisszeben, Héthárs, Eperjes, Bártfa, Lőcse,
Kézsmárk — megannyi pompás lelőhelye annak, aki a régi magyar
monumentális építés vagy a lakóházarchitektura detailjalból tovább
akarja szőni ama hajdani városépítők álmait. Csöndes renalssance-
faceadok vannak itt finoman rltmlzáló ablaksorokkal és meghitt zárt
erkélyekkel. Komor főúri paloták büszke attikákkal, nemes csipké-
zetü oromfalakkal, mintha a velencei Ca d‘Oro királyi pompájára
emlékezett volna az idetévedt szerény olasz kőfaragó. Campanlle-
ken és vastag bástyafalakon virágkelyhek nyílnak, mintha köböl
akartak volna oda liliomokat ültetni. Udvari s emeleti árkádsorok
alól a játszó szegény gyerekekre karcsú oszlopok s nemes ivek
fény- és árnyéksllhouettejel vetődnek. Lépcsőházak, amelyekben
mállanak a gránltkockák, de a kőrács és a pillérek a korai barokk
finom plasztikájától duzzadnak. Kémények és gieblik és oromzatok
vannak Itt és esöfogó csatornafejek, kicsipkézve, felpántllkázva,
mintha egy szeszélyes tündér éjszakáról-éjszakára hozta volna őket
ide, hogy ama kurtanemeseknek, csöndes polgároknak, akik e tetők
alatt aludtak, reggelre vidámabbá tegye az utcáikat Ezek a meghitt,
finom, apró terekkel kanyarogva vezetett utcák konganak a sze­
génységtől, de tiszták és büszkék. A mennyezeteken egy-egy kis-
vendéglőben olyan stuccokat találni ragyogó fehér körvonalakkal
vágva, hogy szinte érezni a nyíló török szegfűk illatát a plafondról.
Vörösmárványba akanthuslevelek közé kőcímerek vannak hasítva,
azt illesztik a kapupárkány fölé. S a falsikokon a ritmikus fülke-
sorok közt a sötét mészbe karcolt sgraffltto-képek. Kevély patrí­
ciusok magyar és lengyel viseletben nehéz föveggel ülnek e képe­
ken s fölöttük kacér olasz lombfüzérek himbálóznak és puttók
dévajkodnak. A fricsi kastélyhomlokzat egymaga valóságos történeti
képeskönyv: klasszikus Istenek, görög bölcsek, Amurat szultán és
lovonülö, hosszupalástu, buzogányos Hunyadiak.
Van valami komorság e vár- és városdlszitésben, e megbámult
falak cirádáiban, melyek annyi dulás és annyi tűzvész, annyi el­
pusztult nemes család emléke fölött mint levltézlett hősök állanak.
Karakterük zordsága a galíciai kastélyok architektúrájára emlékez­
tet, amelyekkel a magyar Felvidék élete politikában, kereskede­
lemben, mulatozásban és családi vonatkozásokban úgy összeszövő­
dött a hajdankorban, hogyne hatott volna hát át egyiknek művészete
a másikra. Egymásnak nemcsak drága borokkal, finom mivü
zománcos feszületekkel, halovány asszonyokkal, pompás agarakkal
és szláv bibliákkal kedveskedtek, de elküldték a határon túlra
építőmestereiket is és azt a köornamentikát, mely mlndannyiukat
túlélte. Könnyen eshettek tehát régibb műtörténészeink abba a
tévedésbe, hogy Itt nagyjában lengyel architektúra átszármaztatá­
sáról van szó, mely az olasz építők renaisance-formáit sajátos
viszonyai számára leszűrte s úgy vettük át tőlük ml magyarok.
Mintha nekünk nem lett volna meg az egyenes utunk az olasz épí­
tészet forrásaihoz, mintha a mi Anjou királyaink, a mi Mátyásunk,
a mi firenzei származású Ozorai Pippo grófunk nem lettek volna
eléggé öntudatos mecénások ahhoz, hogy a velencei építészet
magyarországi vándorlásait előkészítsék. Újabb kutatóink — Mys-
kovszky, Díváid, de kivált Lechner Jenő — mélyreható és rendkívül
alapos tanulmányai után semmi kétség sem maradt lenn, hogy egy
önállóan fejlődő magyar reneszánsz virult ki a Felvidéken, mely
csak egyidős, de nem követője a galíciai építészetnek. Ennek Is,
annak is ott vannak egyes motívumai Grado, Venezia és Verona
városi falán, kéményfejeken, templomtornyokon és temetőkeritése-
ken. De éppen a legutóbb említett műtörténész mutatta meg,
mennyire magyar ez a felvidéki formavilág. Azt, hogy a szegény­
ség és a turáni véralkat milyen helyi szint adott ennek az építé­
szetnek. Mint csapódik le egy-egy háztető eresze alatt egy elhalkult
raotivumsor, melynek őse valahol Indiában, Gwalior várán szüzl
tisztaságban még ma is megvan. Mintha a vándorló olasz köfara-
18
Sók könnyedségét itt a keleti kevélység merevebb formái tették
volna higgadtabbá. És a taliánnak renaissance vidámságába bele-
szővödnének a Ganges partjáról s Ceylonból idevetödött melódiák.
Volt már egy jeles építészünk, aki mindezt finom ösztönével
érezte és nemes szorgalmával tovább akarta fejleszteni. Lechner
Ödön az ö francia renalssance-ból átültetett épületeibe tudatosan
vitte bele a felvidéki magyar renaissance hangjait. A falak komor,
nagy síkjait. Az arkturás tagozásu oromfalakat. Itt-ott „liliomtor­
nyok" díszeiből valamit s mindenekfelett azt az erős, tiszta magyar
levegőt, mely a fricsl kastély frízének népies szint ad. A nyolc­
vanas években a sgraffitto-technika kezdett fővárosi paloták hom­
lokzatára egyre több történeti levegőt lehelni. Aztán megakadt ez
a hlstoriclzmus, noha nyilvánvaló volt, hogy minden magyaros
törekvés, mely építészetünkben a magyarnak fajbeliségét nemcsak
külsőségekben, de szerves összefüggésekben is kifejezésre akarja
juttatni, Ide kell, hogy visszanyúljon. A székelyföldi népművészet
fafaragó és textilművészet! ornamentikáját, ácsmunkák, kapufélfák,
temetői fejfák és kivarrott subák virágait átültetni talán szemre
tetszetősebb s könnyebb feladat. De ez csak etnografikus művészet.
Architektúra azonban a térnek tagolása, a struktúrák megéreztetése,
kövek ritmusának szólaltatása, egy nép hagyományos formái s
kedélye szerint. Azért tradíciói sem lehetnek mások, mint archi-
tektonikusak.
Mindezen szépségeket Baedekerek nem hirdetik, prospektusok
nem kecsegtetik vele az idegeneket, szállodai portások nem Is tudják
merre keresendő a művészet. Ezért van, hogy a Tátra tövében
eltemetve s elraktározva évszázadok óta pihennek a csöndes
szepesi városok. Feudális emlékekkel átitatva, egy német polgári
kultúra emlékeivel, mint apró és regényes Augsburgok, Heidelbergek,
úgy terülnek el e völgyekben festői tornyaikkal, omló várfalaikkal.
Hamarább ismertük romantikájukat, föuraik tivornyáit, fehér asz-
szonyaik éjszakai kisértetjárásalt, mulató diákjaik életét, csöndes
klastromaik és nevető barátjaik vidám történeteit, mintsem tépett
múltjuk valóságait. Ha a gyorsvonat kllátásos ablakából, vagy
valamelyik Palace-Hotel terraszáról tiszta, napsütéses reggelen ki­
bontakozott előttünk ama másfélszáz középkori templomtorony vala­
melyike, melyekben a mi egész hajdani kultúránk büszkesége ott
csillog az oltárokon, — akkor mindig valamely regény, vagy novella
jutott először eszünkbe s csak nagy ritkán az, hogy e városkákban
reális művészi értékeket lehet egy kis fáradsággal felkutatnunk. Az
a sajátos levegő termékenyíti meg ezt a művelődési szigetet,
melyet a szász telepesek varázsoltak ide, egy iparüzö, hitében,
19
nyelvében, erkölcseiben évszázadok óta konzervatív polgári rend
adja meg a helynek jellegét.
Ám a múlt, mely a maga sajátos művészetével Itt elénk tárul,
áttekintést ad egy oly gyönyörű fejlődésről, amelyben az egyházi
pompa csillogása, a várkastélyok urainak gőgje és a polgári kéz­
művesek Ipari erőfeszítése egyformán élénk színekkel van megírva.
Mozzanatait végig nyomon követhetjük. A poprádi múzeumban ős
állatok csontjai közt ott látni a szepesi művészetnek a bronzkorban
való első felcsillanását. A Dunajec völgyében imltt s amott fel­
tünedező fatemplomok nehézkes gótikus ácsmüvészet szekerce-
nyomait mutatják. A tatárjárás után a városokba települt polgárság
első védbástyái. Helyeiket lassan a különálló harangtornyok, az
olaszosan intim campanilek foglalták el. Közöttük bizonyosan a
késmárki a legszebb. Mint hatalmas felkiáltójelek, úgy merednek
Késmárk sllhouetteje fölött a famennyezetü temploma és a mállott-
kövü vártorony. Vár és templom, még állnak, mint a középkori
uralom szimbólumai, de hova lettek hajdani uraik? A Thurzók és
Thökölyek. Az előbbiek ott nyugszanak szépen, sorjában a lőcsei
nagytemplomban, még látni képmásukat is vörös és zöldes-szürke
márványba faragva, a kriptafalba illesztve. Ahogy az olasz mester­
emberek nem sok művészettel kifaragták őket, hatalmas domború
mellükön megfeszül a magyar dolmány, fejük fölött a elmer, kezük­
ben az ország zászlója. Mind Idekívánkoztak e templomok kövei
alá s ha már testük nem pihenhetett itt, legalább a családi jelvé­
nyeket, zászlókat Ide kellett faragni a latinfeliratos táblákra, az
epitáfiumokra. De csak az, aki e felvidéki göröngyös utcák kövein
jár, az tudja, hány Ilyen családi síremlékből lett ajtóküszöb s hány
büszke címerből kapukő. A világi dicsőség megfakul, mindennél
több szomorúsággal hirdeti ezt az itt enyésző múlt s főleg a szepesi
történelmi várkastélyok. Egyik-másik, mint a márkusfalvi Máriássy-
kastély, a szepesfalvl Thurzó-kastély még megőrizte gondos res­
taurálásokkal hajdani szépsége maradványait, de a legtöbbről csak
a legenda szól már. A Thökölyek késmárki várából, amelynek pin­
céjében raárványjászlakból ettek a lovak s felettük tükrök lógtak,
a családi kincsek maradványait, a stucco-mennyezetet és a gobe­
lineket, a könyvtárat és a képeket tizenhat társzekér vitte fel
Bécsbe. És akinek meg nem nyílik különös kegyképpen valamelyik
régi kúria, csak a templomokban, oltárteritökön, antependlumokon,
urvacsora-kelyhek takaróin látja meg a főúri pompa foszlányait,
hajdani kelengyék maradványait, melyekből — hogyan, hogyan nem
— egyházi csipke és hímzés lett, miután évszázadokon át pené­
szedéit valamelyik kicsiny templom sekrestyéjében.
20
 A világi pompa ugyanis megfakul, elmúlik, meghal. Az egy*
házinak üdvössége örök. Miként van ez, arról sokat lehetne töp­
rengeni és ezt mindenki a saját érzése szerint magyarázhatja.
Lesznek, akik a folytonélö religló erejével hozzák ezt összefüggésbe,
avval a transcendens érzékenységgel, mely szűzi tisztaságban óvja
meg a régi imádságos könyvek finom miniatűrjeit, a csodálatos
ereklyetartó kereszteket, akkor is, amikor a bennük levő zománcos
képek már kipattogzottak, a ragyogó miseköpenyeket és dalmatl-
kákat, melyeknek gazdag arany brokátjába színes szálakkal magyar
falfestmények fájdalmas istenanyái vannak hímezve. A lélek mélyén
szunnyadó e misztikus hitnek megdöbbentő ereje van, — azt itt
e szepesmegyel templomokban érezni legjobban, mert az ember
megilletődve látja rájuk irva az üldözések krónikáit. Hol buzgó
katholikusok ülnek bennük, akik együgyű, de kedves faliképeket
festetnek a templomaik falára, szenteket, apostolokat, állatokat,
mint a szepeshelyi, meg a poprádi templomokon látni, kissé balgán
mozgó alakokat, akiknek szavai zöld szalag formájában röppennek
ki a szájokból és sok, nagyon sok glória ragyog a fejük körül és
a jó szentek jutalomtárgyakat visznek a kezükben, a rossz embe­
reknek pedig égő pallossal vágnak a fejükre az angyalok. Hol megint
szigorú protestánsok ülnek e templomokba, akik kikergetik onnan
a ragyogó köpenyű papokat, bemeszelik a faliképeket és a szen­
teket, bölcseket, meg a jelmondatokat úgy kell kikaparni manapság
a mész alól. Volt úgy is, hogy viharos volt az ég az ország felett
és akkor. . . akkor nem clvódtak egymással a képhlvök és képrom­
bolók, hanem megosztoztak a templomokon és az egyik felekezet
az oltárnál misét hallgatott, a másik az orgona alatt zsoltárt éne­
kelt, összebújtak, mint a galambok és a fecskék a viharban. A hit­
nek kétségtelenül meg van a konzerváló ereje. Ámbár, ha a mon­
dának hinni lehet, a középkor nagy fanatizmusának áldozatául esett
Itt nem egy oltár! kincs és mikor derengeni kezdett a felvilágosodás
egealja, az alchymlsták boszorkánykonyháján olvasztottak meg nem
egy szép ezüst kelyhet. Nincs a magyar egyháztörténetnek olyan
mozzanata, melynek ne volnának meg Itt véres, könnyes, vagy
mállott emlékei. De talán mégsem e benső nagy lelki élmények
s nem is a vallási és politikai szenvedések tartották meg annyira
ezt az egyházi művészetet, mint inkább: a polgárság becsülte meg
bennük a maga osztályának kezemunkáját. Mert valóban, ha a leg­
szebb templomokat nézzük, a polgári munka, a céhek becsületét
szolgáló iparművészet büszke ajándékaival találkozunk mindenütt.
E tekintetben az Iglói nagy háromhajós, csúcsíves templom
mellett kétségkívül a kissé rozoga, de homlokzatát nézve még ma
21
Is legszebb szepességl templom: a lőcsei érdemli meg a figyelmün­
ket. Kívül az oszlopok, a faragások, a fantasztikus szörnyetegek, —
egy darab a francia mesterektől eltanult tizenötödik századi csúcs­
íves stílusból. Kívül kőfaragók naiv és groteszk ábrándjai. Bent
talán vándor falfestök szegényes fantázláiu, de hajdan aranyozásban
dús legendái. Azután fafaragások. De mennyi, mennyi fafaragás!
Augsburg, Krakkó, Tirol, mintha az ő parasztos, nehéz bicskáju
naiv mestereik, a Veit Stossok, a Pacherek mind Itt jártak volna,
hogy a lőcsei templomot benépesítsék. Órák hosszat állhatunk itt,
ez oltárok s főleg a Vir Dolorum előtt s elbűvöl az életnagyságu
alakok drámai, komor zenéje. Ahogy hajladoznak, meredeznek,
színes, kék, piros, zöldelö s aranyos köntöseikbe burkolva égfelé
néznek, mosolyognak, csodálkoznak s Imádkoznak. A legjobb
magyar realisztikus szobrokat kell köztük keresnünk, e naiv cipser-
férfiakat, szőke, szepesi asszonytipusokat ábrázoló szenteken, akik
itt születtek e patrícius házakban, Itt Imádkoznak a saját szepességl
jászlaik előtt, a saját édes, göndörfttrtü kis dpser-Jézuskálkhoz.
Humornak és történelmi megUletödésnek rózsafelhöi úsznak felettük.
Nézzétek ezt a komoly pásztort ott, az ö nagy orrával, ahogy előre­
hajol, mily balga és megható az ő realizmusával. És amott az a
keresztelő János, akiben, mintha a mi nagy, gőgös Mátyás királyunk
hasonmását alkotta volna meg a képfaragó. Ahogy így elmerülünk
szótlan sürgésükbe-forgásukba, a megmerevedett istenHakba, meg­
fagyott mosolyu Mater Dolorosákba, ahogy nézzük ókét a templom
halk csöndjében s nesztelenül énekelnek, zümmögnek, leszállnak
trónusukról, leröppenni készülnek a diadalívről, körbe fogóznak,
mennyel gyermekláncot alkotnak s felfigyelnek a szférák muzsiká­
jára, — egy percre készítőjük, ama névtelen Pál mester alakját
idézzük, akiről csak azt tudjuk, hogy sok-sok társával együtt élt,
vándorolt, képeket faragott és meghalt. Mivé lett az a sok ragyogó
stucco, márvány, tükör a főúri kastélyban, míg e derék és névtelen
Pál mester fatuskói itt élnek s éreznek az oltárokon.
Egyszerű polgári művészet az, amit a szepességl városok pat-
riarchalls erkölcsei az évszázadok számára megőriztek. Iparosok,
szerény ércöntök alkották meg Itt azokat a bronzból való haran­
gokat, pompás keresztelőmedencéket, melyekkel híressé váltak
nemcsak országukban, de külföldi fejedelmek udvarainál Is. Egy­
szerű, alig ismert nevű ötvösök alkotják meg az olyan ezüstreme-
keket, mint amilyen a sodrony-zománcos technikával készült poprádi
kehely. És minden, ami Itt körülöttünk van, az Iparüző német pol­
gárok műhelyeinek becsületességéről beszél. AJtókopogtatók, erkély­
rácsok, orgonaházak. A szentélyben sorakozó kóruspadok, még
22
szinte őrzik faragásaik közt a szenátorok komoly árnyait. A renais-
sance stilü faragványos szószékből mintha még a régi prédikátorok
korholó szavai dongnának a hívőkhöz. Hitük, erkölcseik, puritán
életfelfogásuk évszázadokon át megőrizte és tartalommal töltötte
meg ez igénytelen polgárok művészies megnyilatkozásait s ha ki­
lépünk a templomból és a lőcsei körtér házal közt járunk, ugyan­
ennek a patrícius-szellemnek hagyományait látjuk.
Bizonyos Igazság, hogy ezekért a kultúrtörténeti szimbólumo­
kért, melyekben a mi sajátos faji, nemzetiségi, vallási és etnikai
szokásaink kristályosodnak ki, mindenkor érdemes lesz idezarán­
dokolnia a magyarnak és megállania az idegennek. Múlt életünk
formáinak egy darabja van itt megmerevedve s ha könnyes kegye­
letünk fátyolán át nézzük is, az érdeklődő pillantások alatt lassan
színeket kap, felolvad. Mikor lassan leszálltaik a hegyekből a
völgybe s a forró kövek közt mélabusan kopogva haladunk a déli
napsütésben, a történelem örökkévalóságának monotóniáját érezzük.
Elfojtott hangon szólnak hozzánk a régi kultúrák.

23
A R Q K O K O
I.
IMNT egy nagy, távoli mámor halk vissz­
hangja, úgy reszketett a magyar kastélyok­
ban, tükrös szalonokban, nyírott fák suhogá­
sában, zene pattogásában, versek ritmusában
és az emberek szivében a rokoko. Nem müipar
és nem díszítő irányzat csupán a rokoko, ha­
nem az emberi érzésvilágnak örömujjongása.
A nagy trianoni vigasságok a Habsburgok
feszes udvarában sajátos pompát és sajátos erkölcsöket váltanak ki.
Egy királynő alakja ragyog a központjában, belőle és az ö udvará­
nak Ízléséből és erkölcseiből telnek meg tartalommal a magyar
„fétes galants“ keretei. Csak miután a bécsi fémjelzés is rajta csil­
logott, jutott el hozzánk a rokoko, hogy a szegényebb magyar viszo­
nyok közt elhalkuljon s elkomolyodjon. Mária Terézia félig tragikus
állambölcs, de lénye másik felében mégis asszony, aki gyönyörű­
séggel tudja élvezni az előkelő élet hullámzását. Jó anya, sőt egy
kicsit féltékeny feleség, nem szereti a túlzott léhaságot, a költekezés
korlátlanságát. De szereti a mulatságot, a francia divatlapokat, a
muzsikát, a táncot, a nagy szánkázásokat, melyeket holdas, havas
téli estéken tartanak, a selymek suhogásától megtelő koncerteket és
— néha — nem irtózik egy-egy maskarabáltól sem. Két életet él:
egy a fejedelemasszonyé, a spanyol etiketté, a bíboré; a másik a
koré, a könnyű, plllangószárnyu rokokoélet, melybe éppen nem
akaratlanul ő Is belesodródik.
Nem lehetett másként. A tizennyolcadik század nagy nemzet­
közisége a francia szellem, irodalom, bölcselet emberiessége azonos
életformákra tör. Az Ízlésnek, a luxusnak, sőt a gondolkozásmód­
nak is egyetlen fényforrása van: Páris és az egész világ francia.
Ha itt-ott vannak is már kis angol szigetek az udvarok mllliöjében
— kastélyépités, falkavadászat. riding-coat, érzelmes regények —
az anglománia még csak aprócska felhők képében jelentkezik. De
természetesen minden, ami erre húzódik, kisebb méretűvé válik.
Ami a francia udvarnak Versailles, Fontalnebleau, Maimaison, az
a bécsinek Schlosshof, Favorité, Schönbrunn s az a magyar vigas­
ságok számára Esterháza, Cseklész, Oödöllö. A királynő a Teré-
ziánumban fedezi fel a fiatal magyar arisztokrata-sarjak képességeit,
a lovas carroussefeken, vagy ama kis házielöadásokon, melyeken
franciául adják elő Molléret és Corneillet. Kerti ünnepek és lovas­
játékok adják meg a nagy gálák szinpompás keretét. Táncban, jeu
24
A B U D A P E S T I P A P N E V E L Ő - I NT É Z E T K Ö N Y V T Á R A
de barreban, kártyában, széptevésben és francia szonettekben ver­
sengenek egymással a főúri mulatozók. A mulatságokról egyáltalá­
ban nem hiányzik a szellem sem. A születés arisztokratái mellett
ott vannak a nagyszerű ünneprendezök: Nővérré, aki egy filozófus
komolyságával rendezi balletieit és olyasvalamit akart velük szim­
bolizálni, hogy a táncban nemcsak festészet van, hanem racionaliz­
mus is. Esterházy Ferenc bécsi francia színházából is Ie-lerándul
egy-egy színész, operaénekesnök, tragikák. Természetes, hogy a
pásztorjáték sem hiányzik innen, a szüreti ünnepség sem s olykor
egy-egy parasztlakodalom sem, amelynek főúri résztvevői annyi
derűt szereztek 1798-ban a Széchenyi Ferenc gróf balatonfüredi
nyaralójának felavatásakor. Szeretik az átváltozást, a kendőzést, az
álarcot. A kor érzésvilága csupa affectáltság, a hóditó gavallér
egyúttal érzelmes költő és erköicsjavitó filozófus is. Fekete János
gróf — akiről szép életrajzot irt Morvay Győző — nemcsak nagy
nőbarát és frivol kis történetek írója, amelyekkel egész a királynőig
minden nő érdeklődését felkelti, hanem emlékiratait írva fiatalkorá­
nak bécsi léhaságát Is ostorozza. Érzelmesek és hipokriták az
emberek. A prédikációk hallgatása éppúgy ott van szórakozásaik­
ban, mint a felvilágosodásról és a teizmusról való vitatkozás. Az
öröm a forradalmi gondolatokkal kavarog együtt és a racionalizmus
miszticizmussal. Egy franciskánus barátot, Niering Félixet, a század
elején megibletett Dante szelleme és megcsinálja sötét útjaival, rej­
telmes barlangjaival, furcsa figuráival a kismartoni Kálváriahegyet,
Krisztus szenvedéseinek megéreztetésére s úgy zarándokolnak oda,
mint a világ hetedik csodájához. Más barátok, mint az irgalmas-
rendi Niemecz Primitlvus, nemcsak a történetíró tollat forgatják,
hanem muzsikáló-órákat Is csinálnak. Olasz komédiások, mechani­
kusok, kőfaragók, dlszitö-festök, pirotechnikusok és egyéb festők,
vándorlóművészek lepik el a nyugatmagyarországi kastélyokat. És
a főurak vetélkednek egymással, hogy ki tud cifrább és mulatsá­
gosabb komédiástruppokat vonzani udvarába.
De a komoly múzsák Is megszólalnak az ünnepi vigasságok
közben. Nagy pillanatok ezek, melyekben mintha elnémulnának
Metastasio pajkossága, a tűzijátékok és a rózsaünnepek. A kis­
martoni kastély nagy karmestere, Haydn, nemcsak akkor szerez
egy-egy uj symphonlát, mikor fejedelmi gazdájához látogat el a
királynő, hanem sajátkezüleg dirigálja operáját, a Ritter Rolandot
a Grassalkovlch-palotában Is a királynő előtt. S a legelőkelőbb
föurak udvartartásához hozzátartozik a zenekar is. A könyvek
szeretete nem kevesebb föurat vonzott a szép biblioBl-termékekhez,
mint a zene iránt való rajongás a muzsikához. Fraknól Vilmos, a
25
kor kiváló történetírója, gróf Széchenyi Ferenc életiróia említi, hogy
a tizennyolcadik század végének három legnevezetesebb könyv-
amatőrje gróf Apponyl Antal, gróf Batthyányi Ignác erdélyi püspök
és gróf Széchenyi Ferenc, a muzeumalapitó és éremgyüjtö mágnás
volt. Mellettük pedig a század végén a nagymüveltségü gróf Ráday
Gedeon tűnik fel mint könyvamatör. Sőt a század végén már az
aukciók is divatba jönnek, az úgynevezett „kótyavetyék“, külön
a műtárgyak és ócskaságok részére a Szervita-téren s külön a
könyvek számára valamelyik könyvtárban.
Sajátos arculata van e rokoko-kornak. Mint mindenfelé másutt,
úgy a magyarországi rokokónak Is kettős az ábrázata: léha és
patétikus. Színjátékai függönyére oda lehetne festeni Arlequinot a
csörgősapkával és pergő könnyeivel. A századvég komorsága elöre-
veti árnyékát a nyári éjszakák mulatságaiba. Telve van a világ
szllajsággal és élelmességgel. A legmagasabban lobog ez a láng
ott, ahol a leggazdagabb föur, Esterházy Miklós herceg, akit a
,fén y es" melléknévvel emeltek ki a családfából, rendezi az ö nagy­
szerű rokokomulatságait Versailles! mintára épült kastélyában és
parkjában. Az Esterházy-család képtárának tudós történetírója,
Meller Simon rajzolta meg ennek a kereteit ama képben, melyben
e hajdani rokokoudvar életét nyomon követte. A két oldalával
befelé hajlított patkóalaku épület szárnyaival egy kis városkát ölelt
magához. Igazi tizennyolcadik századi duodec fejedelmi várost:
operával, bábszínházzal, dragonyoskaszárnyával, udvari zenészek,
mesteremberek kicsiny házaival, fogadóval, ahol Haydn pohara is
megcsörrent olykor baráti körben és a zengő parkkal, melyben
minden megvolt, amit a tizennyolcadik század kívánt: antik tem­
plomromok, kínai házikók, vízesések, tavak, hattyúk és szentimen­
tális utak. És egy kis rokoko-kéjlak, vadászkastély, a neve Monbijou.
A föur, akinek teremtőereje annnyl életmiivészettel párosul, alig
értett valamit a festészethez. Tanácsadói szobafestők, képjavítók és
diszletfestök voltak. De a szép élet örömei magasra lángolnak és
az energikus herceg nagyszerű szinteret teremtett itt nekik. 'Mint
mikor egy zenélő láda teteje pattan fel és régi, eliojtott hangok
törnek ki belőle, úgy árad a kornak visszaszorított érzékisége egy
régi magyar verses krónika nehézkes ütemeiből, melyet a házi­
gazda meghívása alkalmával ir az „Esterházy vigasságokéról
Bessenyei György bécsi testőr és magyar író. A rokoko öröm­
mámorának hullámzó képei ezek, ahogy vágyódva, káprázó szemek­
kel nézi a szabolcsi klsnemesek nagyeszű ha. Olvasva ezt a kró­
nikát, négy nap mulatságait, ráismerünk a házigazdának francia
életmíivészet formáin csiszolt Ízlésére. A lakomákon tokaji ital
26
csörgött az ezüstön. A fényes estélyek csaknem mindig a parkban
zárulnak le. Mikor a nagy ajtók megnyitnak, a „kertben ágyú bődül**,
villámok cikáznak és „égő szárnyak mennek a nagy fellegekre**.
A kis operában ott muzsikál Haydn zenekara. Bessenyei nem említi
a nevét, de semmi kétség a karmester személye iránt. A kerti kis
„nézőtérire táncosnők rebbennek és fáklyák fénye világítja meg
őket. Az erdők körülöttük mintha égnének a rakétáktól és a szegény
magyar testőrtiszt „érzésében a szív bágyad s szunnyadozik**.
Nagyszerű spectaculum, melybe komor fehérségükkel mosolyog­
hattak bele a park antik szobrai és néma kutjaL A nagyszerű
ünnepségek még sokszor megújulnak. De a herceg halálával vége
a kastély fényének, fia, a magányos, de nagyon előkelő s gavallér
diplomata, Pál herceg, már egy más kor s más Ízlés gyermeke.
A képek, a könyvek, Haydn és az ö zenészei átköltöznek Kismar­
tonba, ahol az empire nehéz toscanai oszlopai közt Moreau építész
művészete jutott szóhoz. A rokoko örömeinek akkor már régen
végük volt, a hajdani lángoló kutak és oiympusl templomok köveit
környékbeli parasztok hordták el építeni. FU és gaz lepte el száz
évig a rokoko omladozó színpadait. A világ komolyra vált arca
meredt Esterházára és az egész szila] magyar rokokora, mely
elhalkult. Ekkor talán már csak egy magányos debreceni poéta
egén szikrázott a rokoko napja. Mintha komor felhőkből, mély
szomorúságokból törne fel: a beteg költő, Csokonai Vitéz Mihály,
az ő pompás stilusérzésével felszívja az örömnek azt a kevés nap­
sugarát, ami még a világnak megmaradt. Az ő verssoraiban, rímel
játékában, pajkos gráciájában, pasztózus képeiben mintha Boucher
és Fragonard jelentkezne, múzsáiban francia parkok istennőire
ismerünk, fürdő nőjét kéjekre szomjazva nézi, mint a napnyugat!
művész a hintázó szép asszonyok lábalt, szivében ugyanaz az
irónikus öröm, ugyanaz az olthatatlan vágy, ugyanaz a szeszély,
mely boldogabb francia kortársaiban. De ez már csak egy hamvadé
világ volt, amelynek örömeit, álmodozó derűjét megzavarta a genfi
bölcs, Rousseau. És az elcsittuló vigasságokba a távoli forradalom
is belemorajlott.

II.

A tizennyolcadik század Magyarországa nem Írja fel életmüvé-

szetét, szilaj és érzelmes gondolatait házal falára. A rokoko, mely
feloldja az épületek szerkezeteit, csigavonalba szökteti az egye­
neseket, szeszélyesen vezeti a falmezőkön a könnyű plasztikai díszt,
27
minálunk mértéktartóbb volt, mint egyebütt. A tizennyolcadik század
uralkodó építészeti jellege Magyarországon a bárok. A hosszú
törökvilág és vallásháborúk után elernyedt ország a jezsuiták
stílusát fogadja el főúri palotái, püspöki resldenclái és restaurált
székesegyházai stílusának. A szigorúan megszabott alaprajzok, a
nemesformáju kupolák, a paloták Impozáns lépcsöcsarnokai, a sok
egymásbanyiló nagy terem, középütt a legnagyobba), melynek
földlgérö ablakából a messzi kert végtelenjébe látni, — ez a hideg
méltóság szinte sugározza magából a terézlánus idők szellemét.
A rokoko, a formák alól való felszabadulás édes öröme, a királyi
kéjlakok vidám és könnyelmű boudoirjai az erényes királynő alatt
s egy hidegebbvérü faj lakásaiban alig találhattak hasonmásra:
hűvös könyvtártermek vastag falszekrényei, hatalmas ebédlök
könnyű stuccomennyezetei azok, melyeken a rokokodiszitmények
bájos virágokat fakasztottak. Hiszen vannak feljegyzések arról
(bár emléke kevés), hogy a „fényes" Esterházy Miklós herceg
mennyi francia rokokobutort és mennyi kinal Ízlésű porcellánt
rakatott Esterháza pompás termeibe. Még meg van ez Ízlésnek késő
hírmondója: a kastély nagyszerű kovácsolt vaskapuja, amint két
kővázája felé törnek a hajlékony akanthuszindák és lobogásukat ott
fenn gyönyörű Ív koronázza meg, — vannak még emlékek, de ezek
oly magányosak.
Dunántúli kastélyaink belsőségeiben, az intim, csinos, kecses
kis termek egymásutánjában van valami halk remlniscenciája annak
a kornak, amely szerette a suttogást, a ciripelő zenét és a csendes
társalgást. Már határozottabban felismerni a rokoko ornamentumait
egynémely régi oltár aranyos cirádái közt, amint a színes faszobrok
erdejében glóriák sugár-kévéjében amorettek libbennek és a festett
mennyezet kárpitján angyalok szállnak Jézus testével az égbe. Az
egri liceumban egy finomérzésü püspök, Esterházy Károly gróf, egy­
millió ezüstforlnton csodálatos palotát teremtett meg, mely barok-
szépségek hatalmas erejével uralkodik a város felett, de kapuján,
ablakain s még Inkább könyvtárának, dísztermének és kápolnájának
kiképzésével elárulja a rokokóval való érzelmi közösséget. A váci
székesegyház bárok épületének belső kiképzésével egy másik grófi
püspök, Migazzi Károly adta bizonyságát a könnyedén csillogó,
világfias ornamentika szeretetének. Mindakettöt a tizennyolcadik
század legjelentősebb magyar freskofestöjének, Maulpertsch Antal­
nak falfestményei díszítik. Alig van templom, még kisebb plébánia-
templom is a Dunántúl városaiban, melyben Maulpertsch vagy az ö
kortársai, Kracker Lukács, Tróger Pál, Dorfmelster István és
Sigrist Ferenc és mások nevével s egy-egy szentképével ne talál­
28
koznánk. Az osztrák főidről ideszármazott s többnyire tlroli vagy
olasz Jezsuita-templomok benyomásain nevelkedett festők bizony
nem oly légiesek, mint Fragonard és nem oly színesek, mint Tlepoio.
Kicsiny mesteremberek ők, vándorló, fáradt templomdiszitök, de
látszik rajtuk, hogy miként figyelnek az uj neszre, mely Nyugatról
s Délről tör elő, a röppenő, égbeszálló, gomolygó angyalok és
szentek megértetésének művészetére, selymek, brokátok, rózsa­
színben szálló felbők visszaadására.
Ha a kor lakásberendezö vagy díszítő iparának maradékait
nézzük, több és jobb adatot találunk az éietművészet megértésére,
mint a képzőművészetben. A rokoko butormüvesel alkalmasint
éppúgy osztrák, német és olasz mesteremberek voltak, mint építői,
de a legtöbb megmaradt bútor mégis a bajor és délnémet paloták
bútorzatait juttatja eszünkbe. Az esterházai és kismartoni kastélyok
ülő bútorai fejedelmi könnyedségükkel vetélkednek a potsdami vagy
schleissheimi legjobb példányokkal Múzeumaink becses és finom
darabokat mentettek meg az elkallódástól s az Iparművészeti
Múzeumnak néhány finom darabja, köztük egy bronzapplique-os,
marquetteriás női Íróasztala, a Ráth György-muzeumnak bútorai
közt egy csodálatos bécsi óra, a Nemzeti Múzeumnak egy remek
hárfája, melyet állítólag Boucher sajátkezű festése díszít, árvasá­
gukban is sokatmondó maradékok. Nem ily magányosak azok a
gyönyörű rokokobutorok, melyek a budai kir. várpalotának beren­
dezéséhez tartoznak, de nagyobbrészt külföldről kerültek Ide, a
múlt század végén, mikor a palota építője, Hausmann, a meglevő
néhány antikvitást külföldön szerzett pompás darabokkal egészítette
ki. A francia király-stílusok mindegyike képviselve van itt Magá­
nosok, műgyűjtők és régi meg uj paloták persze rendkívül sok
rokokobutort zárnak magukba, de ezek jórésze nem Itt készült,
bevándorolt. Itt termett azonban a magyar rokoko-kor legszebb
müipari emléke: a Papnevelő-Intézet könyvtárterme. Büszkeségünk
és féltett kincsünk ez a szoba, a csöndes tizennyolcadik századi
pálosszerzetes munkája. Nagy könyvszekrényei, hatalmasan hul­
lámzó karzatai, hömpölygő csigalépcsői szinte a mennyezetig
egyetlen faragott felülettel borítják be a termet. Az áttörések, a
sok voluta, az összefutó indák és lombok szinte átszellemesitik
a fát, a nehézkes anyagot s a komoly könyveket felkapják, mintha
csak kedvüket lelnék abban, hogy fittyet hányjanak az anyag, a
cél és a forma szentháromságának. Még feltűnőbb ez a zseniális
könnyelműség, mikor nem az asztalos, hanem a lakatos cselekszi
s nem a bútoron, hanem lépcsöházak korlátján, ablakok vagy tem­
plomajtók fölött alkalmazott vasrácsokon látjuk. Kis budai házak
29
 kosaras ablakain, az egri vármegyeházán, a budai Batthyányl-térl
templom homlokfalán Így maradtak meg vasbakalapálva a bárok
formák közt rokoko cirádák.
Az ilyen kiváltságos élvezők számára termett művészet azonban
nem szokott az örökkévalóság számára berendezkedni. A rokoko
mlnálunk csak átcikázott, de gyökeret nem eresztett, otthonokat
nem teremtett, polgárjogot nem keresett. A főrangú életélvezök,
mint a gáláns élet divatos formáját elfogadták, de a magyar kas­
télyok nagyrésze számára Idegen maradt. A század előkelői, a
pozsonyi, nyltral, trencséni, sáros! s annyi más megyebeli főnemes­
ség, a Pálffyak, az Erdödyek, a Csákyak, a Radvánszkyak stb.
korábbi századokból való bútorok közt éltek, a német renalssance,
vagy az olasz bárok nehéz, masszív, olykor buján pompázó bútorai
közt. Hatalmas tölgyfaszekrények, velencei üveggel megrakott
pohárszékek, csavartoszlopu mennyezetes ágyak, festett thékák a
falon s faragott támlájú olaszos karosszékek, — ezekben egy vas-
páncélzathoz szokott nemzedék, történelmi levegőt szívó emberek
jobban érezhették masukat. S a magyar asztalosmüvesség e tizen­
hetedik századi formákból született meg. Amit magyarosnak nevez
mai érzésünk, e renaissance-formák naiv faragott díszítményeiből
nőtt nagyra. Az Apaffy Mihály karosszéke, a Bethlen Kata kelengye­
ládája, a kis falusi templomok karzatoszlopai és padjai, ezeknek
szegfűiből, gránátalmáiból, stilizált madaraiból, cserepes virágaiból
születtek meg a tizenkilencedik század bűbájos magyar díszítményei
architektúrában s iparművészetben. A falusi asztalos, a tudatlan
fafaragó a renalssance gyengéd fioriturájához hozzáadhatta az ö
parasztos érzését, továbbszöhette a lombokat, a sziveket, a kely-
heket, a madarakat és az angyalkákat, akár festve, akár faragva,
rakhatta őket a maga ritmusérzése szerint, ahogy látta szövött
holmikon és ahogy megérezte s átélte a természetben. Ama név­
telen és talán nem is jelentékeny mesteremberek, akik e korban
éltek. Így asszimilálták az Idegen szellem ajándékait a magyarság­
nak. De vájjon mit csináltak volna ök a francia királyok művé­
szeinek rafflnált formáival, a gúnyos, a könnyelmű művészet haj­
tásaival?
A rokoko-müvészet, mint egy száműzött király járt Magyar-
országon, hódítva, de hontalanul, gyökértelenül.

III.
Iparmüvészetünk tizennyolcadik századi helyzetét a kor gazda­
ságtörténeti erőinek nyugtalanságai közepette kell tekinteni. A feu­
dalizmus még virágokat hajt, de már sülyed a végtelenbe. S a pol-
30
Kársán még erőtlen. Egy pórlázadásoktól marcangolt, tökében vég­
telenül szegény ország őserdejében töri az utat valamely Jobb
gazdasági Jövő felé. Kevesen vannak és szegények. Négy ipari és
kereskedelmi emporiumban aprózódík (el a polgárság a Duna mentén:
Győrött, Pozsonyban, Komáromban és Pesten. És amint nincs egy­
séges iparos-telepiités a század első leiében, úgy nincs egyáltalában
rendszeres iparfejlesztés sem, — kinek lehetett volna ez érdeke?
Peismer — a tizennyolcadik századi Pest történetírója — mindössze
három gyárról tud a század nyolcvanas éveiben a fővárosban.
A Valero István és Tamás szövőgyáráról, mely selyemmel és gya­
pottal egyaránt dolgozott nyolcvan szövőszékén, a budai selyem­
gyárról (Fllatorlum), a mai filatorigát mellett és Rosaris Károly
selyemgyáráról az ötpacsirta-utcában. Siklóssy László ezenkívül
még két kerámiai gyárról tesz említést: a Kuny Domokoséról és
Cserny Balázséról, továbbá valami Bakai Athanáz posztógyáráról.
És csakugyan: ez a két iparág az, a kerámiai és a textil, amiben
Magyarország mülpara e században naggyá fejlődhetett volna, ha
kellő gazdasági és politikai megértés segiti.
Mellőzések és torzsalkodások ellenére is föléje tudott emelkedni
a kor iparellenes szellemének egy iparág: a kerámia. Ez ugyanis
a kézműves-kor arisztokratikus elfogultságán tultéve magát: tömeg-
termelésre, sőt exportálásra is berendezkedett. Másrészt a kerámia
az anyag művészi nemesítését még népszerűségében sem mulasztotta
el. A fejedelmi tőkék, melyek megalapítják a francia, német, osztrák
udvarok mellett, őrködnek a színvonal felett és gondoskodnak a ha­
szonhajtásról. Díszt és profitot egyformán várnak tőlük. Nem vélet­
len, hogy az első nagyipari vállalkozás Magyarországon mindeddig
a legmüvésziesebb is egyúttal: a hoücsi fayence-gyár. Nein véletlen,
hanem Így kellett lenni; egy igen nagy ur alapító: Lotharingiai
Ferenc és régi fazekasok kicsiny közösségébe állította: a habánok
telepére. Itt nemcsak jó agyagföld és jó tüzelőanyag volt, itt más
is volt: munkástradlcló, mely az érzés, a hitélet, sőt a háztartások
közösségén is alapult. A jó és okos uralkodó egyesül az üldözött
anabaptistákkal, a számítás a rajongással, nincs-e ebben benne a
tizennyolcadik század egész korszelleme? Másutt is volt megfelelő
föld és jó kézmüveshagyományok ez iparág számára. A komáromi
fazekasok korsóit, fazekait, kályhásmesterek remekműveit duzzadó
hajók viszik lefelé a Dunán. De itt, a határmenti kisvároskák ódon
falai közt, az idegenből menekült, aszkéta-erényekben élő habánok
közt lelhettek csak igazi otthonukra az elzászi Germainek, a dur-
lachi Cuny-k, a meisseni Heinz), az egész társaság, mely az 1746-
ban alapított gyárban a morva, szlovák és német fazekasok közt
31
feltűnik. Jámbor és üldözött határmenti kisiparosok közt szökött
arkánisták, zománcok és festőanyagok titkos csempészei, hittagadók,
fél-alchymisták, kalandorok, nemzettelen müvészcsavargók. Ami
ebből a keveredésből született: a legtisztább, a leggyönyörűbb ma­
gyar rokoko-müvészet. Még nem porcellán az, amit Holics csinál, csak
ónmázas fayence, majd angol kőedény, de rajta van a rokokónak min­
den alakváltozata és caprice-a. Nézzétek meg a finom lilára, leven­
dulakékre, mézszlnsárgára hangolt edényeket az Iparművészeti Mú­
zeumban, amelyeket a szorgalmas Bubics püspök és a nemes Ízlésű
Kllényl gyüjtötalentuma hordott össze. Kacag és virít benne a rokoko.
Arisztokrata életmüvészetének tartalmas gasztrikus ingerei: Bécsnek
tarkavirágos edényeit utánzó tálak, tányérok, amelyek fehér máza
alól rózsaszínben sugárzik elő az anyag. Aranyos csészék, fehér
mezőikben tájképekkel és egy kinai világ figuráival, pagodáival,
tarka köpenyeivel, a rokoko csodás vágyaival a sárga fajta iránt.
És kannák lebegő, hintázó bárányokkal játszó angyalokkal. Azután
megint olasz majolikák fényes lüsztere. És az apró figurák, csopor­
tok bábszínháza. Királyleányoknak szánt nászajándékok. De a gyár­
nak nemcsak ünnepei vannak, hétköznapjai is. Ezeknek termelését
vásáros házalók viszik szerte az országba: sószórókat és pipákat,
céhkancsókat és féltestü szenteket, melyeknek alja szenteltviztartó.
Minden uj agyagiöld, melyet Pozsonymegye északi részén fölfedez­
nek, u] munkakedvet vált ki s minden uj versenytárs Nyugatmagyar-
országban csak a munkakedvet fokozza. Stomfa inkább a népies
stílussal való kezdet után rátér a strassburgi formákra maga is:
feszületéit, Madonnaképeit, oltárl edényeit, vidám kancsóit felváltja
az áttört virágvázák, a naturalista fözelckfejek, a rózsabouquet-któl
viruló levesestálak divatja. És a többiek is, amint jöttek sorra, egy­
másután: Tata, az Esterházyak büszkesége, amely csak annyiban
külömbözik a holicsitól, amennyire az egyik strassburgi utánzat a
másiktól. Bélaháza, Kosolna, aztán a leszármazottak, amelyek közt
legtöbbet tudunk Kuny Domokos budai majolikáiról és kőedényei­
ről Siklóssy pompás monográfiájából. A magyar kerámiának párat­
lan szorgalmú búvára olyan emléket állított a hánytatott életű budai
polgárnak, amilyennel egyetlen magyar iparművész sem dlcseked>-
hetlk: nyomon kiséri első küzdelmeitől, a hollcsl és tatai legényévek-
töl a bécsi kórházig, melyben az aniimon-máz feltalálója üldözötten
és letörve meghalt. Szintén a meggyőződés, a kutató-bátorság ma­
gyar szárnyszegettje. De ezek már a másik századra esnek, a napó­
leonira, a leveretés, a megszállás, a pénzügyi összeomlás évtizedére,
amelyben megdermed a királyok vidámsága. Holicsra pedig az antik
szellem száll és a szegénységé. Jönnek a sablonok, a rézmetszetek
32
X V III. SZ Á Z A D I F R A N C IA K O M M O D E AZ I P A R M Ű V É SZ E T I M Ú Z E U M B A N
levonataival készült képek, beleégetve a kemény cserépbe, egy
u] világ, amelyhez uj emberek kellenének, de ezek hiányoznak. A ro-
koko könnyelmű álomvilága után egy rendezett, fegyelmezett, mér*
téktartó vllágszellem, amelyből kiöregedtek, és szerteszéledtek a
porcellánfestök, kisplasztikusok és íazekas-eretnekek. Szebben nem
baBhatott volna meg e sokat hányt-vetett népnél a rokoko, mint egy
parkban, melynek kastélyát széthordták a parasztok, egy költő
ajkán, aki tüdőbaios volt és egynéhány isteni porcellániigurán, me­
lyeket fillérekért árulgattak egy évszázadon át az ószeresek.

33
PEST-BUDAI PATRICIUSHÁZAK
A
VÁRNAK aívó kis utcáiban, melyekbe hide­
gen száll fel a Víziváros tornyából a litá­
niára hívó harangszó, egyre többet hallatszik
a pesti szemlélődök cipőjének kopogása. Az­
előtt csak etgy-egy külföldi rajongó lépdelt
föl a szűk, kanyargó és korhadt lépcsőkön.
A meglepő fordulók, a boltívek chlaroscuroja
alatt többnyire átutazók csodálták a táj mű­
vészetét. Azután néhány belletrista finom, régies történetei elevení­
tették meg e patrícius-házak Ifjúságát. És néhány festő állította fel
a virágos kis kertekben állványait, hogy megrögzltse a logglás ud­
varok csendéletét. Most pedig már építészek is átjárnak oda a múl­
tak becsületes mestermunkáiból tanulni.
Nem e házak egyéni szépségeiben rejtőzik esztétikai értékük,
hanem inkább a tudatos építészeti morál hangsulyozottságában. A
Várnak és környékének patrícius házaira világosan rá van írva,
hogy egy polgári kultúra húzódott itt meg már a középkor vége óta
a fejedelminek és a feudálisnak árnyékában. Minél jobban megren­
dültek a századokkal ez utóbbinak védőbástyái, annál bátrabban
Írják rá a polgárok kicsiny házaikra a maguk osztály-tudatát és a
maguk naiv művészi ábrázatát. Az Uri-utcában és a Verböczy-utcá-
ban, föképen pedig az Országház-utcában a középkori házakon nem
a gótikus ivmezök, a lóherives frízek és csucsosan faragott gyám­
kövek bemeszelt maradványai a legérdekesebbek. Ezek csak a kort
árulják el és a stílust. Hanem azok az épületrészek érdekesek, me­
lyek az ötszázéves életről beszélnek. A csöndes kapualjak szépen
tagolt fülkéikkel^ melyekben padok álltak a kapualatti beszélgetések
számára. Az egyik-másik ház homlokzatán látható kiugró rések ér­
dekesek, melyeket felvidéki és erdélyi német házakon Is gyakran
látni. Az úgynevezett ügyelők ezek, melyeknek tekintete mind a vár­
kapuk felé fordul. Polgári őrtornyok ezek, kereskedők és iparosok
kandikáltak Itt ki évszázados rettegések alatt. A falhoz ünomau oda­
simuló csukott erkélyek a német bárok polgári építő művészetének
egyik hatásos díszítőelemét ültették Ide. Intim kis fecskefészkek,
melyekben békés merkantil-időkben és ágyuk zaja idején egyaránt
voltak fecskecsaládok.
A budavári és váraljai polgári házak legnagyobb része a magyar
táblabiróvllág klasszicizáló kedvének hírmondója. A legrégibb pol­
gári lakónegyedet, a Tabán és Rácváros törökdulás után keletke­
zett telepeit elnyelte a városszabályozás, ezek a fentebb megma­
34
 radtak a tizennyolcadik század végének barokos Ízléséről és a
tizenkilencedik század empire-hajlamairól tesznek tanúságot. Becsü­
letes, jó polgárdlnasztiák ezek, melyek a Mária Terézia-korabeli
Becsből könnyelműséget ültettek át ablakrácsok kovácsolt vasába,
Ferenc császár szigorú puritánsága idején pedig jón és korintusl ősz-
lopföket csináltak malterból. Derék jó kereskedők, akik kicsiny há­
zaikban, hol a bécsi paloták, hol a nyugatmagyarországi kúriák épí­
tészetét utánozták. A lángoló urnák mellett ott van a szomszéd há­
zon a polgári élethivatás kifejezése, a turbános szerecsen: talán a
szerecsendióval való kereskedés jelzésére. A mai Szarvas-tér, mely
furcsa alakulatával, ódon házaival egy darab tizennyolcadik szá­
zadi városképet ad, nevét egy öreg háznak dombormű vétől kapta:
egy szarvast ábrázol ez, mely mellett hajdan valószínűleg egy Diana
lépkedett kisvárosi görögséggel. Timpanonok, empire ablakrácsok,
hatalmas zárókő, a kapu felett egy török fejével, böségszaruk, finom
virágfüzérek, gyönyörű fafaragások a nehéz tölgyfakapukon, se szeri
se száma a finom detailoknak. Itt egy kapu fölött húzódó fríz egy
bárányt mutat, amint oroszlánok támadnak rá, de a derék kőfaragó
jobbról és balról fügét mutató öklöt tesz a csoportképre, nyilván,
hogy egyéni érzéseinek adjon allegorikus kifejezést. Másutt finom,
könnyű allegrettoban meztelen kis ámorok kertészkednek, aratnak,
szüretelnek és rózsalángnál melegszenek. A évszakokat jelképezik
lírikus egyszerűséggel. Odább a ház teteje mutat érdekes alakulatot:
mansardszerü kiképzése rácsos, szellös padlást árul el, alkalmasint
bőrszáritónak használták. Az antik istenek jól megfértek itt a timár-
Ipar közelében Budán.
A detailokban van ennek az architektúrának a szépsége, de ereje
mégis abban a logikában van, mellyel az építő szegényes anyagát,
egyszerű polgári céljait ki tudta fejezni a ház egész felépítésén.
A homlokzatok nyárspolgári nyíltságánál csak az udvarok intim
élete szebb. Mennyi finom hatást leshet itt el az épitész. Az árkádos
folyosókat, amint a ház meghitt csendjébe árnyékokat rajzolnak. A
nyugodt ritmusú körülfutó rácsozatot, melynek keresztvasait nem
egy modern bérházon utánozzák építészeink. Az egyszerű kökutat,
a lugast, a módot, ahogy egy fa koronája silhouettejével ráborul a
falra. Bizonyos, hogy ha egy más világrend és más életviszonyok
teremtették is meg ezt az architektúrát, sok érték van itt, melyet
a nagyvárosi családi ház-épitészetnek érdemes megmentenie.
Viszont kereskedelmi házaink építésénél a tradíciókhoz való ki­
indulópontul a Lipótváros régi polgári házai szolgálhatnak. Az a
néhány ódon ház, mely még nem esett áldozátul a dühöngő újjá­
építésnek a Bálvány-utcában, a Nádor-utcában, a Sas-utcában, oly
35
Időkről beszél, mikor egy egészséges, szép, nagyarányú és mégis
nyugodt főváros tervei bontakoztak Itt ki és ennek a keretében egy
olyan clty-városrész, mely ha létre lőhetett volna, kereskedelmi há­
zaiért, nagyszerű gyártelepeiért, egész elrendezésének tanulmányáért
ma Budapestre Járhatnának Európa városrendezői. Egy Firenzéből
idekerült nagy álmodozó, Józsei nádor adta meg az impulzust e
világvárosi körvonalak kiépítéséhez, egy Szépítő Bizottság meg­
teremtésével. Napóleoni tervei voltak a csendes ialu lövárosiassá
tételére. Az ö Percierje és Fontalneie egy zseniális építőmester volt;
Hild József. Nem is szólva városrendezési terveiről, melyek lórész­
ben papiroson maradtak, mert a polgárság a nemességgel, a város
kegyuralval pereskedett, elég megnézni az ö halálraítélt remekét, a
Lloyd-palotát, gyönyörűen zengő görögös homlokzatával, udvarának
nagyszerű árkádjaival, hogy megértsük tehetségét és a példát, me­
lyet az akkoriban s azután építő mestereknek adott. P olák Mihály,
Mlks Ferenc és később Stühler meg Ybl voltak az ö eszméinek meg­
valósítói. A kialakuló kereskedelmi élet szerény és mégis Ízléses
jellege, a patrlarchalis vagyonalapitók tartózkodó nemessége van
ráírva ez épületeknek külsejére és belsejére. A nagy, hosszú négy-
szögalaku udvarok, az előttük végigfutó corridorok, a világosság és
a ]ó tagoltság, alkalmassá tették őket nemcsak célszerű kontoroknak,
hanem jó magazinoknak elhelyezésére Is. Az építész száraz és rideg
volt, amikor az üzemre gondolt, de görögös Idealizmusát szabad­
jára eresztette a lépcsöházban. Egypár igazán finom lépcsöfeljáró
van még e klasszicizáló házakban, gyönyörű karcsú oszlopokkal,
olylkná! a kapubejárat mögött kupolaboltozat fogad kaszettás meny-
nyezettel. És fülkék bennük allegorikus szobrokkal. Többnyire ar­
chaikus tartásu, görög ruházatú, könnyű mosolygás;; nőalakok, akik
enyhén életre kelnek, mikor a lépcsőház nagy kovácsolt vaskande-
láberelröl reájuk esik a fény. A gráciák mosolya nem volt kelle­
metlen ezeknek az öreg kereskedőknek, akiknek karakterét, ha vala­
mikor a pesti city romantikáját meg fogják Írni, e házakból lehet
leginkább kiolvasni.
A régi kettős főváros többi polgári lakóházából sem alaprajzot,
elrendezést vagy konstruktív sajátságokat lehet az építésznek nap­
jainkban tanulni. A kispolgári zárkózottság, a Duna két partján las­
san kialakuló gazdasági élet már régen más életformákra tért át.
De a sok figyelemreméltó detail szépség mellett egyet bizonyo­
san jól meg kellene szivlelniök építőinknek és éplttetöinknek. Ama
polgári architektúrának morálja ez, mely a tiszta logika erejével
tudta ez épületeken kifejezni a rendeltetésüket, az anyagot, a kor
szegénységét és becsületességét.
36
B l E DERMEI ER- OTTHONOK
IBEDERMEIER ennek a szának megteremtője,
művészetének, ízlésének s kismestereinek leg­
jobb megértője egy magyar származású osztrák
író volt: Hevesi Lajos. Ez a körülmény jel­
legzetes erre a sajátos izlésirányra, melynek
talán sehol sem volt annyi melegágya, mint
az osztrák városokban és a magyar nemesi
kúriákon és sehol sincs ma annyi rajongója,
mint e két ország „szép lelkei1* közt. Egy jóságos, de szigorú, atyás­
kodó császár kellett ehhez, amilyen Ferenc császár volt, akinek
Európa {elosztása és megrendszabályozása mellett volt ideje arra,
hogy naponként kertészkedjen egy kicsit a schönbrunnl parkban
és jegyzéket vezessen az ezzel Járó kiadásokról. Innsbruck, Salz­
burg, Gráz és Bécs polgári életleliogása átsuhan Győrbe, Komá­
romba, Pestre és annyi más kis magyar városba is, ahol az emberek
Ugyanúgy laknak, verseket szavalnak, naplót imák, fürtösen fésül-
ködnek s a íorradalomtól félnek, mint emezekben a városokban.
A „biedermeier-kor művészete** kifejezés minálunk egy kissé csu-
folódón hangzik. S csak erőltetve lehetne itt akár magyarságot, akár
művészetet keresni az otthonokban, melyeknek van kultúrájuk, han­
gulatuk, érdekes levegőjük, de épen az hiányzik belőlük, ami nélkül
művészetről aligha lehet beszélni: a művészi szabadság lendítő ereje.
Akár Folnesics pompás publicatiojában, akár az Iparművészeti
Muzeum vagy a Fővárosi Muzeum eredeti példányain szemléljük
ennek az iparművészeti korszaknak java alkotásait, mindig az az
érzés lep meg először, hogy e bájos emlékek az egyénietlenség val­
lomásai. A magyar biedermeier-otthonok bútoraikon s csecsebecséi­
ken át ugyanazt a levegőt lehelik, melyet akármelyik osztrák, vagy
délnémet „gute Stube“-ban meg lehet találni, puritán kényelmet és
egyéniséghiányt. Azokra az évtizedekre esik e stílus virágzása, me­
lyekben a magyar öntudat megujhodik. Az országgyűléseken lelkes
és elragadtatott ifjúság követel erős magyarságot nyelvben, politi­
kában, társadalomban. S ugyanakkor az otthonok egy csendes, kül­
földi szellem éltetői. A fönemesség egy részének, mely a szabad
és polgári Anglia felé néz s onnan hozza liberalizmusát, könyveit,
kertészeit, a bútorban is az kell, ami angolos: sima, nagy felületű
s egy egy-egy gótikus részletével vagy faragásával a tizennyolcadik
század nagy angol butormüveseire emlékeztet. A nemesség nagy
többsége pedig, kivált a kisnemesség, német befolyás alatt van.
Leányaik lopva Himffy-verseket olvasnak, édes szerelmes stanzákat
37
 szavalnak és Lllla-költeményeket dalolnak, de a teátrumuk, a divat­
lapjuk, a guvernántjuk német s a kis asztalosmester, aki bútoraikat
csinálja, bécsi képes lapokból szívja magába a késel emplre-lzlést.
Osztrák tenoristák s bécsi táncosnők Jönnek a pesti Redoute-ba Car-
neval Idején. Még az Irodalmi szalonok is mintha csak a legfrissebb
osztrák poézls, művészet és pletykák megbeszélésére volnának. És
— ab — kik ezek a bécsi nagyságok, akiknek nevét, szellemét el­
ragadtatással emlegetik a szalonokban? Karollne Pichler, Ludwig
Jeltteles, Treltschke, Helmlne von Chezy s az Ifjú, attikai szellemű
Grlllparzer, meg az örökkön fecsegő Castelll. A finom marokkói bőrbe
kötött, aranyosan préselt Aglája az ő verseiket és elbeszéléseiket
hozza s persze a .Journal des Luxus und dér Mode“ Is őket tartja
a legnagyobbaknak. De egyre több magyar Is helyet kér a bécsi
aimanach-Iira pengető! között A görög templomokra irt himnuszok,
keleti történetek, meg a dlvatfejtegetések közt sűrűn Jelennek meg
Gábrielé Batsányi elégikus hangulatú szerelmes versel, Georg Gaal
sötét balladái, melyek alól néha elmarad az, hogy az eredetijét Garay
irta magyarul és a roppant termékeny MaJIáth János gróf tárcái,
aki hol magyar anthologiát ad németül, hol pedig regéket öreg vár­
urakról. A szellemek kicserélése kölcsönös, a múzsák, a gráciák,
az érzések istenei, hol osztrák oltárok mellett jelennek meg, hol ma­
gyar vidéki kastélyokban lakomáznak. Lux József Ágost az ő Magyar-
országról szóló könyve megírása előtt tett tanulmány-utján magyar
biedermeier-emlékeket talált Hldján, a nagy reformátornak, közgazdá­
nak és selyemtenyésztönek, Bezeréd] Istvánnak hajdani körében. S
elmondja, mint gyújtogatta Itt a lelkeket a nagyszerű nevelő, Franz
von Schober, aki a magyar-német költőnek, Pyrker László érseknek
volt az unokaöccse s hogyan repdesték körül a szép lelkek Schu­
bert, Dafflnger és Liszt e barátját. A kiváló házigazda felesége,
Amália, maga Is Írónő, ki — bár szándékosan — Caroiine Pichlert
utánozza novelláiban. És Kissné asszony Is, a fiumei kormányzó
felesége, alkalmasint szintén ebben a nemben ir. A biedermeier alma-
nach-Ilteratura szétporzik az érzelgős Urában, mesterkélt novellák­
ban és a pletykákban.
Nemcsak az Irodalom nevelkedik osztrák emlőkön, festőink Is
a bécsi Iskolába Járnak. Ugyanaz az eszmevilág, ugyanaz az ünne­
pélyesség az arcokon, a testtartásban, ugynazok a heroikus tájak és
félénk naturalista kísérletek s ugyanzok a részletekbe merült apró
pepecselések, mint az osztrákoknál. A magyar biedermeier-festők
pár évvel ezelőtt az Ernst-Muzeumban rendezett kiállításán Lázár
Béla gyűjtötte össze a kor legjellegzetesebb magyar képeit. Az
osztrák és német hatások Itt bontakoztak ki legjobban. Voltak, per­
38
 sze, hogy voltak ez időben Is kivételes, nagyszabású egyéniségek.
Györgyi látszik ilyennek, az ö mélyreható arctanutmányalval. De a
népszerűek, a körülralongottak: Borsos, Barabás, Brocky, Markó,
mind a bécsi akadémia formalizmusát s a kezdődő naturalizmus út­
törőinek, kivált Waldmiiilernek fény- és szinproblémált lesik el
amazoktól. De nemcsak Így, tanítványaikon át hatnak a bécsi fes­
tők a magyar művészetre. Munkát, megrendeléseket kapnak: az
arisztokrácia hölgyeinek finom miniatűr arcképeit ők festik meg
és székesegyházainkban egész sereg oltárkép van bécsi mesterek
kezétől. Danhauser az egri dómban kap nagyarányú feladatot, Eybl
sorra köre rajzolja a kor nagy férfialt.
A költészet németes szentlmentaJizmusa terjeng az olvasmá­
nyokban. Schubert zeng a magyar spinéteken. Kupelwieser és Rahl
bágyadt színei jelentkeznek a falakon levő vásznakon. Lehetett-e
más a magyar biedermeier-otthon levegője, mint az édes és lágy
bécsi kedélyességnek átültetése a magyar lakóházakba? Az almá-
rlomok, a kedves, meghitt kerevetek, a görögös oszlopokkal s a
rejtelmes fiókokkal felszerelt secretalrek a Napóleon utáni szegény­
ségnek tanul. S ugyanazt a nyelvet beszélik, melyet osztrák test­
véreik. Sok egyenest onnan jött, sok csak az ö példájukra terem­
tődött. Steindl volt a pesti asztalosmesterek legtanultabbja. De sem
ö, sem a többiek, akik annyi dicséretet kaptak az első pesti Ipar-
mükiátlitáson a lángoló Kossuthtól, nem adnak egy hajszálnyi ere­
detiséget sem. Csak jó, szolid és gondolatszegény ülőbútorokat.
A biedermeier-otthonok sóvárgó barátai nálunk a kor bútorait,
poharait és porcelíámjait gyűjtötték leghamarább. Mert ezek voltak
legnagyobb számmal és legkönnyebben hozzáférhetők. S eközben
szinte elfeledkeztek arról, hogy a kor ezüstművessége minálunk igen
magas fokon állott és mint ötvösművészetünk minden régi korban,
ezúttal Is erős és önálló tehetségeket vetett felszínre. A Fővárosi
Muzeum nem egy Igazán remekmívű szelencét, teáskannát, gyertya­
tartót, cukordobozt őriz a régi Pest jeles ötvöseitől, akik közül né­
hánynak munkája Bécs legjobb ezüstműves-alkotásaival vetélkedhe­
tő . Prandtner, Giergl, Böhm József csakúgy jeleskednek ebben,
mint a speciális magyar diszkardművességben Szentpéteri József
vagy Lembeck Ferenc ötvösök. Az erős trébelési hajlam mellett a
keleties filigrán-művészet csigavonalainak díszítő felhasználása jel­
lemzi e finom ezüstmunkákat.
Ámde a magyar biedermeier-otthon csak a legjobbaknál épült
az anyagi tisztaság és a jólzlés elvén. Soha annyi keletje a férc-
munkának, a tessék-lássék holminak, az olcsójánososkodásnak nem
volt, mint ezekben a sokat emlegetett, régi jó Időkben. Mily mulat­
39
ságosak például a céhfelszabaditó oklevelek, melyek arról számol­
nak be a káliig ráfi a erőlködésével, hogy mit vitt végbe a mesterré
avatandó legény. Egyik pláne egy kocsisról szól, akinek nagy nyol­
casok formájában kellett a lovak kezelésével virtuskodnia, ezek a
nyolcasok le vannak Írva a fővárosi Múzeumban levő fölszabadító
oklevélen — betűkből, melyek összefüggő szöveget adnak. Lyka
Károly, a régi magyar művészetnek fáradhatatlan gyü}tö]e nemrégi­
ben egy kis csevegésében egész sereg Ilyen biedermeier-képtelenség
alkotójának nevét vette fekete táblára. Cornldes Lajosét, aki fglón
„cherografiát" készített, vagyis átlátszó szarvasagancsokból kályha-
ellenzőket és poharakat. Továbbá Alconiéret, e franciás mezbe bujt
Kohnt, aki egy zenész arcképét csupa hangszerből testé meg, Bodáét,
akinek arcképei beszéltek, minthogy a szájakból pántlika lógott, arra
voltak irva bölcs gondolatai. Brüil Mórt, az aradi ékszerészt, aki­
nek aranygyűrűjébe egy másik aranygyűrű volt rejtve és társaikat,
a madarak tolláiból mozaik képet készítőket e tutti quanti. Vidámak
és kedvesek lehettek e családi szentélyek, annyi mai magyar vá­
gyakozásnak ábrándképei, a boldog biedermeier-idők.

40
L A JT A B É L A : E K Z S É B E T -E M L É K
A JELEN
I
NEMZETI ÉPÍ TŐMŰVÉSZET
i.
ITZ évvel ezelőtt gúnnyal vagy pátosszal volt
szokás róla beszélni. A rajongás és a meg
nem értés összetöri a Józan ész oltárait és
iantomokat ültet a helyébe. A nemzeti építő­
művészet fogalmát kifordították abból a logi­
kai gondolatsorból, melybe néhány világos
elme és konstruktív szellem beillesztette s
káprázatosán hangzó Jelszavak üveggyöngyei­
vel pótolták. A magyar eredete szerint sámánság hitében növe­
kedett nép, melynek elnyomott lelkiélete legmélyén ott van extázl-
salunk örök forrása: az elbájol tság és a rontás. Két géniusz örök­
letes változékonysággal: a rajongás és a gúny képében. A tréfás
régi óraszámlapok módjára az egyik ezüstharangokon csilingel, a
másik piros nyelvét öltögetl. Körülbelül igy volt ez az utolsó tíz-
husz esztendőben ama néhány tudatos egyszerűséggel dolgozó épí­
tészünk munkájával, akik e zűrzavaros Időkben haladtak a maguk
utján, mint az óramutatók a számok felett A legviharosabb és leg-
körülrajongottabb Időszak befejeződött. A folyamatot, melyben a
nemzeti építőművészet az úttörők serény munkája révén látható
példákon Jelentkezett ma szigorúbban és elfogultság nélkül tudjuk
megítélni, sőt továbbfejlődésre alkalmas jellemvonásait Is kiválogat­
hatjuk a többi közül. A józan ész oltárait újra építhetjük.
Ha nemzeti építőművészeiről van szó, akkor Magyarországon
egy név bukkan fel és egy élet akaratos küzdése, lemondása lángol
fel az emlékezetben: Lechner Ödöné. A nagyotakarás és a soha
el nem érés tragédiája az övé, azok közül a nagy magyar uiltók
közül való, akik mélyebben tudtak a maguk nemzedéke vágyai­
hoz férkőzni, mint mások és tudták, amit az ő hazai nemzedékük
még nem tudy csak sejt.
Abban az időben lép fel, amikor a nemzeti szuverenitás kifelé
való hangsúlyozására úgyszólván minden tudományszakban meg
volt a magyarság reprezentáló müve. Irodalomtörténet kellett? Toldy
Ferenc egymaga csinált egyet. Mlthologla kellett? Alkottak egyet
szegényes fantáziával és germán mesegyűjtemények nyomán. Csak
építészet nem volt még, melynek tornyai a múltba nyúljanak, a ma­
gyar nemesi küzdelmek, vagy a magyar regevilág őshazájába. A ki­
egyezést követő Időszak építészei nem magyar nemzeti motívum-
készleteket gyűjtöttek, mint az az Arany, aki az Anjou-ldök lovag­
jának szerelmét és vitézségét énekli, mint az az Erkel, aki ösma-
43
gyárnak vélt dallamsorral glorifikálja az operahös Bánkbánt, vagy
mint az a Jókai, aki a magyar biedermeler-muliba nyúl vissza kedves,
zamatos regényalakokért. A kiegyezést követő Idők építői inkább
száraz és hűvös mesteremberek, vagy szerény és hatkszavu kopl-
rozók, mintsem zseniálisok, újat akarók, átfogó szellemek. A Jobbak
közülök lassan, megfontoltan; igénytelen lemondással, de egyet-
akarva megcsinálják az Andrássy-utat, mintha Semper Qottfried tett
volna tanítómesterük. A rosszabbak közülök a fővárosi telekspeku­
láció legszörnyübb évtizedeiben megteremtik a közutak paUér-renals-
sanceát, műhabarcs rustica-falalt, mintha a bécsi Ferstelt akarták
volna karrikirozni. A magyar epopeia, a magyar fajpsziche öntudata
igazán nem zengett ki ezekből a szomorúan gubbaszkodó házsorok­
ból. Mert ez akadémizmus volt a legrosszabb formában és tradiclo-
nalizmus elvek, meggyőződés, becsvágy nélkül.
Ekkor bukkant fel az őszfejü, kedves és szerény magyar épí­
tész, akinek élete egy darab kulturhistórla Magyarországon: Lechner.

II.
Ne kérdezzétek, hogy mit adott először. Az ö vándorével a sza­
kadatlan tanulás, a gyönyörködés és a hazája nagy feladatai számára
való készülődés ével voltak s amit először adott: a történeti múlt sze­
lemé a jelenkor feladatai közé ültetve. Egy nagyvilági bolyongó gyűj­
tésének eredményei, a francia renaissance szerelmesének kopogta­
tásai a magyar ajtókon. Ez a fiatal Lechner egy szokatlan nagy
erényt hozott magával e malteros, nemezpapir-kupolás nagyvárosba:
a restauráló, pepecselő, francia főúri kastélyokat alakitó mesterek­
től. Az építőművészet! lelkiismeretességet. Azt a csodálatos becsü­
letességet, mely talán legszokatlanabb volt e máról-holnapra lett
fővárosban, ebben az amerikaias ízlésű kozmopolisban. Ebből az Idő­
ből való, mintegy huszonöt évvel ezelöttröl az első merész és uj
alkotás, mellyel Lechner nemzetének kedveskedik: a kecskeméti
városháza. Egy magyaros sujtásokkal teleaggatott nyugateurópai
szabású épület. Stílustalan, de reprezentálni tudó, szerkezetileg min­
den erőltetés nélkül is erőt tud kifejezni, egy gazdag, életrevaló pa­
rasztváros főerőssége, bástyája, amelynek komoly, merev falai ke­
rámiái cifraságaik nélkül is el tudnák mondani, hogy a magyar élet­
erőnek s a megtisztult parasztérzületnek egyszerű tolmácsoló!.
Az első, még kissé esetlen kísérletet higgadtabb és kecsesebb
épületek követték nyomon. Az Iparművészeti Muzeum a fővárosban
és azután a Postatakarékpénztár, a Kőbányai templom, a Földtani
Intézet, a Stefánia-ut széles kocsikorzójának oldalára állítva, egy­
44
két villaház, Iskolaépület terve és még nagyon-nagyon sok vázlat,
gondolat.
Ml az, amivel Lecbner ezeken az épületeken ki akarta fejezni a
magyar fajnak különváló pszichéjét? Egy egészen különös, távoli
délibábot kergetett, a magyarok orientáHs eredetének útvesztőjébe
tévedt és mint egykor Feszi az izlámban, úgy kereste ö az elöindlai
architektúrában a nomádkori magyarság sátrainak ősét Az angol
kolóniák építészetének buvárlata csábította egy merész hipotézisre,
a mesés India hajdani tündérpalotáiba merülve, kapuiveket és oszlop-
fejeket álmodik bele a modern múzeumépületbe és az indus szőnye­
gek szinpompáját igyekszik elővarázsolni a falra festett ornamen-
tekkel. Úgy érzi, hogy azoknak a pompázó, szlnorgiákba fuló ma­
gyar paraszthimzéseknek ősei ott keletkeztek a középázsiai építé­
szek fantáziájában s az ezeréves vándorlás nem tette őket fakób­
bakká, sem az architektonikus díszre méltatlanokká.
Az indus szerkezeti elemek szereplésével könnyen végezhetünk.
A bizarr kapubejárat, mely az Uliöl-uti palotának e részen orientélls
érdekességet ad, nem Igen több, mint egy merész intuiclo, melynek
történeti megbíz hatóságára az újabb kutatás erősen rácáfol. Egy
fiatal tudósunk, Supka Géza mutatta ki, hogy a sokat vitatott ma­
gyar eredet gyökérszálai nem Elöindlában keresendők, ahol Lecbner
keresi az ö formáit, hanem sokkal valószínűbben Középázsia me­
dencéjében. A magyar ornamentika kérdése már jóval komplikáltabb,
de baj ott sincs. A virágok, melyeket ö a magyar parasztmüvé-
szetböl vett át, akárhol van a gyökerük, nem a tartalmukkal válnak
magyarosakká. Hanem azzal, hogy hogyan alkalmazzuk őket. Milyen
arányokat, milyen kötésmódot, milyen egyensúlyállapotot teremtünk
köztük, hogyan borítjuk be velük a síkot, milyen ritmust teremtünk
a csokrok közt, ezernyi imponderabilla teszi ki ennek a magyarban,
szlávban, szászban, románban megismétlődő vegetatív formakincs­
nek magyarságát. Lechner Ödön rajongóinak és lesújtó bírálóinak
pedig egyképen az a hibájuk, hogy azt, ami az ö építészetén a lég-
kevésbbé lényeges: a diszitöelemeket teszik meg lényeggé, ö maga
egészen másban kereste és találta meg a magyar iormanyelv kuta­
tásának céljait. Az ö álma volt: ezer meg ezer magyar építőművész,
aki mind a maga korának, a maga fajának, a maga geológiai és föld­
rajzi viszonyainak megfelelően, idegen stílusoktól és koroktól meg
nem fertőzötten dolgozik.
Az Iparművészeti Muzeum palotáját holdfényben kell megnézni,
mikor kupolái és tetejének franciásan puha körvonalai tisztán kiraj­
zolódnak. A Postatakarékpénztárral napfényes déleid tton kell
szembenézni, mikor a fehér kerámia a fénynek erős reflex-özőnében
45
 süt a pártázatos falon. Amott a konstrukciónak finom tömegjátékait
látjuk, itt az anyaggal való bánásnak kábító egyszerűségét. Amott
a mozgó, hullámzó, még kissé idegen kultúrák nyelvét beszélő vonal
uralkodik, ezen a banképületen a fegyelmezett logika, a sarkokon
kiugró erős, szerves támasztóoszlopokkal, a táblákkal, melyekre a
fahlk osztva van és a ritmussal, melyet az arktura ír a falak fölé.
Akármennyire osztjuk is felfogását a magyarság építészeti kifeje­
zéséről, egy dolog bizonyos: ez a soha meg nem értett, sokszor mel­
lőzött, kigunyolt és szegénységben elhalt építész a legkiválóbb ma­
gyar teremtő erők közül való. Szuverén ura az anyagoknak. A piro-
granittal, a magyar épitökeramlának e gyönyörű matériájával e
tanítja meg bánni építészeinket, a majolikából, a terrakottából senki
sem hoz ki nála üdébb és összeborulóbb színeket. Hogy a vasosz­
lopokkal mit tud művelni, hogy tudja a régi magyar galambos dúcok
faragásait átültetni a legmodernebb építőanyagba, anélkül, hogy
annak statikai törvényei, jellege megzavartatnának, nagyszabású
lépcsőházal, zárt udvarai mutatják. Játszik az anyagokkal. De se-
holsem oly virtuóz egyszerűséggel, mint egy öregkori munkáján,
melyet csak úgy kedvtelésből irt a ceruzával, a barátai örömére,
egy hulló papirosra a kávéház asztalán. (Itt nézte a szentek szelíd­
ségével a rohanó embereket és a fiatal, serdülő nőket). Tehát: arról
volt szó, hogy Kecskemét városa valami víztorony létesítésén gon­
dolkozott, amely természetesen vasból és vasbetonból készülne.
Lechner terve egy olyan megoldást adott, amely a hatalmas ívvel
záródó vastorony elé odaállítja a nagy kuruc fejedelemnek és sza-
badsághösnek, Rákóczi Ferencnek lovasszobrát, hogy a messze róna-
ságból égnek emelkedő konstrukció ne legyen a sivár technika] gon­
dolat kifejezője, de monumentum is egyben. Gigászi gondolat: a
tiszta, józan, mérnöki konstrukció, amint megkoronázza a históriai
felkiáltójelet. Egy hetven esztendős, más anyagok közt, más világi­
ban, más épitőtradiciókban nevelkedett ember egyetlen lendüléssel
hozzáigazodik a hajlékony vasnak, a gazdasági célszerűségre rendelt
vasbetonnak mechanikai erőforrásaihoz s megnemesitl azt. Ki tudja
vele fejezni a hatalmas víztömegek szököerejét, körforgását és egy­
úttal a nagy nyugodalmat ts, mellyel a vas a történet szellemét
körülveszi. Mily egyszerű és mennyire a ml korunk szivébe mar­
koló ez az architektúra és a nagy építész sohasem tesz mást, mint
azt mondja, amit a kora más területeken, a szavak, a márvány, a
zene nyelvén, a slnhálózatta! vagy a filozófiájával mond nekünk.
Nemcsak sorsának, hányattatásainak és forradabnlságának van
sok hasonlósága a zseniális bécsi építésszel, Wagner Ottóval, ha­
nem építészetük alapelveinek Is. Mindkettő a modern középltésnek,
46
a banknak és kórháznak, a modern szerkezetnek, a vasnak és a
rabltznak, a modern szociális érzületnek, a környezettől és nagy-
városiasságtól sugallt impulzlv életnek építésze. Wagner a zseniá­
lisabb, a bravúrosabb és a nagyobb koncepciójú, Lecbner a fino-
multabb, érzékenyebb és aprólékosabb. Utolsó éveiben Lechner egyre
lepároltabb, higgadtabb. Ornamentika és etnograiia nélkül való ma­
gyarságra adott példát alkotásain. Szóval és tettei egyre inkább hir­
deti: a magyarság nem a faji programmszerüség dolga. A nemzet­
köziség nem ellenkezik azzal. Nem a formákat akarjuk a múltból
koplroznl. De Igenis: belemerülni abba, amit a múlt ránkhagyott,
megfürödnl a formakincsben, melyet a magyar kulturélet és ter­
mészet-szemlélet az évszázadok alatt elraktározott. Olyasmit tanít,
ami egy hajdani nagy állambölcsünk és gazdaságpolitikusunk, a nagy
Széchényi próféciájához hasonló: a magyarság azzal termékenyít­
heti meg Európa kultúráját, ha a maga színe, Ízlése, hajlama szerint
való kultúrát teremt és nem beolvadásra gondol, hanem karakter-
megóvásra.
HL
Lechner volt a legforradalmibb magyar építész és egyúttal a
iegáhltatosabb tütü. Tőle származik ez a mondás: A jó építészt az
kulömböztetl meg a rossztól, hogy az egyiknek van türelme, a má­
siknak nincs. Az Ilyen kontemplatlv természet, az ilyen fanatikus,
Izzóan szerelmes, uj és bölcs egyéniség sugározza magából az apos­
toli vonzóerőt A félreismerés és mellőzés varázslatos fátyolt sző
az egyéniség körül, melyet a kiváncsiak csupán félrelebbentenek, a
tolakodók pedig belegabalyodnak.
Ha az ember vidéken jár, alföldi nagy mezővárosokban, kaszinó­
kat és bankokat, bérpalotákat és sorházakat talál magyar tulipán-
stílusban. A falakon piros és zöld csempék égnek, szegény kályhás-
fantáziából született utánérzései egy dekoratív géniusznak. JVU sem
könnyebb annál, mint Lechner polychrom front-hatásait, romanizálő
tetöszerkesztését utánozni, mint átvenni mézeskalácsosok szivfor-
máit, leolvasni kulacsok koszorú-mintáit, stilizálni pipacsot é9 búza­
virágot, bőrfokosokat kalapálni a vasból és az egész fölé odaírni a
mottót, melyet egykor Lechner fiatalos önbizalma költött: magyar
formanyelv nem volt, hanem tesz.
Pedig mi sem állott távolabb a nemzeti építőművészet ez áb-
rándozójától, az építészeti türelem e kodifikálójától, mint az, hogy
Így teremtsen magyar stílust. Senki sem óvott jobban, kitartóbban
fiatal építészeket a íormaátvételtöL mint ő. Senki nálánál komiku-
sabbnak nem látta azt, hogy egy embercsoport uj stílust akarjon
47
teremteni előre feltett szándékkal. Senki többet és erőteljesebben
nem hangoztatta, hogy a tanítvány dolga: a szellemet megérteni,
a dogmatizmus bűne pedig szentségtörés. Azt akarta mindig, hogy
egy közös építőanyagnak, egy vajúdó és megoldásra váró szerke­
zetnek, egyazon szociális életközösségnek munkásai az őket körül­
vevő nagy és gazdag fajta lelkülete szerint gondolkozzanak és egy
magasrendű etikával párosult nemzeti célnak rendeljék aJá magukat.
Forradalmárokat és engedelmeseket kívánt. Mégis tegyen elismeré­
sünk azoknak Jutalma, akik az ő első tanítványai voltak, az első
úttörők, egyben az első megértők. A korán elhalt Márkus Géza,
köztük a legtöbbet Ígérők egyike. A később gyakran más utakra
tért: Jámbor Lajos és a magyarság meggyőződésében talán lég-
intranzigensebb Komor Marcell. Még sok nevet kellene itt említeni,
de végeredményében nem a nevek fontosak, hanem az architektúra.
Az pedig, mintha Lechnerrel együtt valóban bezárult volna a
maga ornamentális sajátosságaival és egészen más utakra tért volna,
bár ma nem kevésbbé magyaros. A magyar építőművészet] törekvé­
sek romantikus korszaka befejeződött és abból, amit Lechner adott,
inkább iparművészeti diszitö stílus lett, mely már erős karaktert
ad grafikánknak, textilművészetünknek, sőt sokban egész artisztikal
szemléletünknek. De az építészetben a fiatalok egyrésze — s ezek
épen a legméltóbb megértői az ő akaratának — nem sematizálja a
magyar parasztház, az indo-lzlám kultur-rokonság, vagy a ielsöma-
gyarországi renaissance formakincsét, hanem a nehezebb, de becsü­
letesebb utat választja: korszerűségével, a magyar égaljhoz, vá-
rosiassághoz, polgári érzülethez való alkalmazkodással keresi a nem­
zeti egyéniség kifejezését. Ezeknek külső megjelenése puritánabb és
kozmopolitább, mint Lechneré, házaikon talán Jobban hangsúlyozódik
a mindent legyűrő célszerűség, az anyag] igazság, az építőanyag
szuverénltása, mint a Lechner épületein, a gondolkozásuk kevésbbé
festölségre irányuló és az alaprajzi ötletességük nagyobb, mint a
részlettanulmányok lelkessége. Hűvösebbek kissé, ami nem is lehet
másként, hiszen egy pátosztól és mámortól mentes magyarság
gyermekei.
A nemzeti épitöstiius megszűnt hitvallás lenni, az öntudat mé­
lyén van elraktározva minden magyar építőművészben.

48
■ I I II \ I K ö l t ő ü l : I* O S T A T A R A H í : l i I* í : \ 7 . T Á R
L A J T A B É L A
NGYVÁROSOK elfutó életében, muzsikájában
A
és felhőrebbenéseiben, az architektúra képvi­
seli az örökkévalóság gondolatát. Az élet ezer
színeivel, múlandóságra Ítélt buborékjaival,
panorámákkal és fényjátékokkal szemben az
architektúrából zeng ki a végtelenség. A tö­
megek mozgása, a rohanók száguldása, örö­
mek feltörekvése, szomorúságok decrescen-
dója mind egyetlen kígyózó vonalba fut össze és ebben a melódiában
gőgösen és keményen veri a taktust az építész. Minden hullámzik,
minden mozog, mint a görög filozófia megállapította, csak az archi­
tektúrában dermed kővé, vassá, felkiáltójelekké ez az örök mozgás.
Az architektúra volt és marad ezért minden időkben az a legter­
mészetesebb közvetítő, mely a mindennapos embernek a múlandóság-
gondolatait transzcendens világok felé tudta röpíteni. Az a kögát,
melyen hullámok, érzések, gondolatok mind felhők felé törö szán­
dékkal torlódnak. Mily könnyű azonban ezt megállapítani és mily
nehéz ebből a végső tanulságokat levonnia az építésznek. Mily
könnyű elgondolnia az építőnek, hogy az ö térkitöltő hivatását ab­
ban az értelemben kell elvégeznie, ahogy azt neki a megadott körül­
mények megszabják. Azt kell követnie, amit anyaga (az épitöma-
térla), környezete (geográfiai helyzet és tradíciók), pszichéje (a tér-
művészet zenei átélése) és más egyéb körülmények diktálnak. Mily
könnyű ezt mind átgondolni és mily nehéz ebből megcsinálni a rezul-
tánst: azt az architektúrát, mely a városképbe kemény, eltökélt for­
mákat vigyen és úgy álljon ott, mint a néma tett.
Az építőművészet e hivatásának átérzése fiatal épltömüvésze-
tünkben kevés helyt mutat oly tiszta alakulatot, mint Lajta Béla
architektúrájában. Alig tizenöt esztendős múltról van itt szó és
már-már u,gy állunk vele szemben, mint stílussal. Ha az ember maga
elé sorakoztatja ez építőnek házait, piros téglák síkjaiba feszült pil­
léreit, kőciklopokból orgonáié oszlopait, gyengéden hangolt bérház-
ablakait, rácsai ritmusába szőtt vasvirágait, fába rótt cifraságait,
színektől nyüzsgő mennyezeteit, vörösrézbe hajlított vagy kalapált
llrlzmusát és sírkövei halk grandezzáját, mindenesetre egy nagyon
kialakult egyéniség kezére eszmél. A mi nagyvárosunk fejlődésében
ez bizonyára még csak intonáció, egy-egy rakéta felröppenése, mely
tudatosságról, szigorú önfegyelmezésröl, lelkiismeretes anyagkeze­
lésről és a hivatásnak átértéséről tesz vallomást. íme egy építész
— gondolja a szemlélő alkotásai láttára, — akiben megvan, öntuda-
49
 tógán van meg az az érzés, hogy ö hova tartozik, hogy az « hi­
vatása nem több és nem kevesebb, mint egy nyugateurópai forma­
világ kész eredményeinek leszűrése egy Kelet kapuiában áltó fa)
számára, egy építész, aki sohasem érezteti, hogy ö folytató, leszár­
mazott, hanem azt, hogy ö őse lesz utánunk lövőnknek. Egy építész,
aki intonál.
Csak hosszú, átgondolt és nem éppen Izgalmak nélkül való érési
folyamat után juthatott művészi világszemlélete mai teljességére
Lajta Béla. Hogy közben miként alakult, azt kiolvashatni köveiből.
Az első mély benyomások olasz földön érték: Palladlo könyör­
telen nagyszerűsége, a reneszánsz parancsoló formatlsztelete. Innét
való a nagy áhitat, melyet érez, ha a fejedelmi márványköböl ki­
bonthatja a nemes tömegeket, a szunnyadó harmóniákat, ha adva
vannak a nagy síkok és ezekből csendesen kel ki a ritmus. Az
Ilyesmiknek, az építészet nagy absztrakcióinak egy egész életre
elhatározó fontosságuk van. Azután nyugati hatások jönnek. Tör­
téneti reminiszcenciák gyuinak kJ a francia várkastélyokban, erő és
az építészet szuverénltása. Északon: hollandoknál, angoloknál a vá­
roskép nemes, színes plasztikája, a piros téglafalak ezernyi színár­
nyalata, az emberi lakás magas kultúrája. Azután a németek jön­
nek: rátör az elmúlt századvég forradalmi célszerűség-gondolata.
Messel, az ő önmegtagadó eklekticizmusával, egy elfutó állomás.
A délnémetek az ö derűs tájmüvészetl érdeklődésükkel felmelegltlk
a szivet. Az északiak, a berliniek és a drezdaiak az ö predomlnáló,
minden mást háttérbe szorító, tiszta anyagiasságukkal, puritán gon­
dolataikkal.
Mindez csak egy-egy csöndes kopogtatás, gondolatra késztető
sugallat, megkapja, olykor meg is dobbantja az építész érdeklődé­
sét, de hagyja, hogy ráeszméljen a maga Igazi, Itthonváró hivatására.
Egy nagy számadást keli még önmagával végeznie. Bizonyos, hogy
a mérnök-esztétika, a tiszta konstrukció-gondolat, a geniálls át-
gázolás mindazon, ami nem az alaprajzból, a vasból, a vasbetonból,
a kemény logikából adódik, olyan forradalom, amelyen nem lehet
szó nélkül továbbhaladni. Ez az a forradalom, mely egy uj rendet
fog beiktatni a világ építészeti képébe. Ez az a forradalom, mely­
ből az újkor monumentális megoldásai fejlődhetnek, melynek klasz-
szlkussá lehet válnia. Ez megmarkolja, átitatja, egész tektónikus
gondolkozását megacélozza.
De az is bizonyos, hogy forradalmak elcsitulnak, csak a mag­
juk marad Izzó. Lajta Béla fejlődésének igazi processzusa beleesik
abba a korba, amikor már nemcsak itthon volt, hanem lelkileg is itt
lett otthonossá. Nem népies volt, mint a Vakok intézetén, az első
50
 kezdeten már, hanem magyar lett, mint a Szeretetházon. Bizonyos
fenntartásokkal persze, ahogy ml szeretjük a magyarságot értel­
mezni: csak a kedélyével, a faji érdeklődésével, a hitével, de az
értelmi világával még mindig univerzális. Csöndes kis budai házak,
egy-egy folyosó keresztvasa csakúgy érdekük, mint az empire-
ből kapott ajtó- és ablakkeretek; palóc pántlikák biborvégelböl épp
úgy tud üdítő szlnpoémákat kihozni, mint ahogy megkapja a tizen­
nyolcadik század angol butormüveseinek eleganciája. Ez az ö uni­
verzalitása. Egy nagy, átölelő szeretető a magyarságnak és a tör­
téneti kultúráknak, egy nagy kísérlet mindannak összeolvasztására,
ami matéria és díszítés, lassú, de biztos áthidalása a tudatosnak és
a véletlennek, az építészetnek és a bereodezőmüvészetnek és a belő­
lük emanáló szellemnek.
Ennek a teljessége van meg a Vas-utcai iskolán. Itt végképp
megszűnnek a különbségek, melyek azelőtt építészetét, berendező-
művészetét és díszítőművészetét külön rendekbe sorakoztatták. Az
építész egy szigorúan megszabott feladattal áll szemben, ezért tech­
nikailag,^konstruktlve nagyon világosan kénytelen beszélni. Az Is­
kola alaprajza nem tűr mást, mint rendet, áttekinthetőséget, korrekt­
séget, sommás rövidséget. Ez mind oda van írva homlokzatára, ne­
mesen, nagyvonalúan. Ezért állít meg, azért vagyunk kénytelenek
e legszerencsétlenebb elhelyezésű épület előtt Is ünnpélyes érzések­
kel tekinteni fel rá. De ha kifelé lakónikus Is, belül annál sugárzóbb,
szélesebbkedvü az anyagokkal való bánásban. Az Iskolatermek, a
könyvtárszoba, tanácskozóterem, fogadószobák, mintairoda mind u]
és u] berendezőfeladatok elé állítják, a térmegoldás részletkérdései
elé, az anyagpollfonla hangszerelési feladatai elé. Mennél jobban
koncentrálódik befelé az építész, annál lényegesebb a mit és a hogyan,
annál fontosabb a falburkoló fayence szinkérdése, a mennyezetfestés
vafőrje, a vörösfenyö-butorok és a pácolt tölgyfalapok fényslkja,
egy lámpa elhelyezése, egy óratok vonalainak összecsengése a szé­
kek támlájával, a mit és a hogyan. A magafegyelmezésben mutatkozik
meg, ki a mester. Lajta Béla Idáig a hozzáadást végezte az ő orna-
mentális nyelvével, Itt lép át a kivonás terére. Ez az a pont, melyen
már a díszítés sem lehet járulékos, az maga Is a funkcióból nő ki.
Ezen a fokon a virágtartó megkoronázza az épülettagot, a dombo­
rítása pedig formáit emeli ki. A vörösréz kapcsolótábla a falslkba
fr színfoltokat, a betűi pedig ornamensekül élednek meg. A tektó-
nikus készség az épületről átolvad a belső mezbe, mindenbe a mé­
retek, az arányok, a vertikálisok szép játéka, a horizontok enyhe­
ségei költöznek. Ez az az iskola, amely nem a falfestés frízeivel,
a táblakeretbe rótt faragásokkal, a sarkokba helyezett szobormáso­
51
latokkal, szóval osetiegességekkel nevei művészetre, hanem tiszta
architektúrát sugárzó levegőiével. Itt az iskolafai művészete a bereo-
dezöművészet etikája szárnyán Jut el a gyermeklélekbe. S ez az
a pont, melyen az épitészre nézve az architektúra nem szívügy többé
vagy a megnyilatkozás nyelve, hanem a gondolkozás formája. Ez az
a pont, melyen az építész a természet struktúrájához férkőzik közel,
mikor a fák növése, a vizek esése, az emberek gesztusa, a gyer­
mek gügyögése, versek melódiája és a paripák táncolása mind ele­
ven ritmusérzéssé válik benne.
Az ilyesmi, amint az befelé fordul az intellektusban, természet­
szerűleg elvonatkoztatja az egyént a profán világtól és az épí­
tészt a Sacralbau körébe utalja. A végtelenség vágyát kifejező egy­
házi művészet az elmúlás pátoszát hirdietö teraetömüv őszét körébe.
Az egyházi művészetben csak kis feladathoz jutott egy-egy kis ima­
terem modern megoldásának érdekes kísérletéig, de már itt is érezni,
mint fognak ennek nehéz zsidómotivumaiból dekoratív egységek, fal­
felületek, bútordarabok, világítótestek válni. És már itt is érezni,
ami temetömüvészetén még tisztábban jelentkezik (a kerepesi-uti
zsidótemető ravatalozótermén, sírköveken és mauzóleumokon), hogy
Lajtának valami különös nyelve van a iugubrls egyszerűség kife­
jezésére. Szinte mennél kisebbek a tömegek, mennél szegényeseb­
bek az eszközök, melyek rendelkezésére állanak, annál mélyebbről
búg fel belőlük a sirkerthangulat. Itt meg lehet állapítani, hogy tevé­
kenységének ezen a mezején versenytárs nélkül áll és ö az első, aki
nálunk egyáltalában statuálta a temető-esztétikát. A funeraire pompa
puffogásalban, az aranyos, fényes, cikkázó, világi hiúságoktól hangos
vagy szürke jelentéktelenségtől gyászos temetőkben az ö sírkövei
képviselik a művészet engesztelő hangulatát. Lehetetlen meghatot-
tan meg nem állni az ö komor oszlopai előtt, melyek gyászposztós
nagydobok ritmusát verik. Tiszta, majdnem biblikus egyszerűsége
kap meg leginkább. Amikor geometriai egyszerűségű kőtömbök és a
sikok némán összeolvadnak, a betűik kirajzolódnak, az enyhe relief­
ből szerényen sokasodnak meg a motívumok. Középen egy klasz-
szikus virágtartó áll és repkények omlanak a köre, fönt az Írásnál
pedig a márvány halvány erei rózsaszínben égnek. Zsoltárok kezde­
nek ilyenkor a szemlélő emlékébe tódulni, zsoltárok, amelyekkel e
köveknek rokonságuk van. Bizonyos, hogy itt érezteti meg Lajta
Béla legjobban azt a nagy építészeti képességet, melyről bevezetőül
szóltunk, az architektúrának azt a mágikus erejét, hogy az élet
dallamaiba tudja szőni az ö néma és megdöbbentő akcentusait.

52
VÁ G Ó J Ó Z S E F
UOLSÓ müveiből vonom le ennek az építész­
T
nek jellemvonásait.
A stílus: erőfeszítés az egyszerűség irá­
nyában. A stílus leküzdése mindennek, ami
csak járulék s nem lényeg. A stílus folytonos
összeszűkülése a feszitöenergiáknak egy foly­
tonosan kisebbedé területen belül. Különös va­
lami, de mégis érthető, hogy a stílus, minél
nagyobb potenciális erő van benne összesüritve, annál egyszerűbb s
amiál értelmesebb. A gyermek akadozva beszél, a serdülő bombasz­
tikusán, a férfi, ha ereje és önbizalma teljességére emelkedik, egy­
szerűen. Nem csodálatos-e, hogy harmincöt-negyven évig kell él­
nünk, mig egy levélben pátosz és papirvlrágok nélkül el tudjuk mou-
dani, milyen egy vasúti örház holdiényben. A legnagyobb egyszerű­
séghez belső küzdelmek árán jutunk el, lassan le kell számolnunk
minden hagyomány-cafattal.
Hogyan állunk a végső nagy Igazságokkal Vágó József alkotá­
saiban?
Legutóbbi időkből van egy épületcsoportja, amely absztrahált
térmüvészet. Egy nagy, sik területen áll, a teret körülzárja egy ha­
talmas kaszárnyablokk, a nagyváradi csendörlaktanya. A nyugodt,
szabályos, sokszögű alaprajzban egymáshoz sorakozó épületek falai
három emelet magasságban merednek fehéren felfelé. Lent, félemelet
magasságban köröskörül egyszínű kerámiái falburkolat, afelett csak
a nagy, fehér faisikok, amelyeket csupa négyszögé ablaknyilás tör
meg s az egész felett piros cseréptető — ennyi az egész. Nincs itt
semmi más, mint az arányok nemes hangulata egy nagyon józan
háztömegben. De ez aztán mesteri módon megoldva, szinte játékos
könnyedséggel. A falak síkokká, a síkok geometriai testekké lesznek,
az élek finom árnyat vetnek az oldalakra, — minden olyan etgyszerü
itt, mint azokon a kristályalakokon, melyeket kőzetekből hasítanak.
A stílus itt Vágó Józsefnek ezen az épületén előretörés a kifejező-
forma közlésére. Meg nem zavartatva, zsongltó díszítményektől el
nem homályositva, egyszerűen közli a világgal, hogy az épület ren­
deltetése a kaszárnyáé, szelleme a vasfegyelemé.
Hosszú, majdnem negyedszázados építészeti múlt vezette el Vágó
Józsefet a fejlődésnek erre az állomására. Eleinte, a kialakulásnak
ködös és tétovázó éveiben vegyes hatások játszódtak le épületei
felületén. Fiatalkori pályatervei közt van bárok templom és modern
szecessziós bérház, pályaudvar finn barátsággal és zsinagóga a velen-
63
cél dogek Ízlésével. A nagy, türelempróbák ével ezek, mikor a remi­
niszcenciák hangosan kavarognak az elmében A diadalmas pálya­
tervek ével ezek, mikor az aranyérem élszakák szorgalmát Jutal­
mazza. A csendes történelem és a vad lázongás közt hánykódlk az
Ifjúság lelke. Ebben az Időben Vágó József testvérével, Lászlóvaf
együtt dolgozik, tervezéseik közös néven, megbízatásaik közös cégük
alatt Jelennek meg. Hihetetlen szorgalom és igen nagy sokféleség
Jellemzi ezt az évtizedét. Fürdőt és takarékpénztárat, bérházat és
villát, síremléket és falusi templomot tervez s mindenen ott van még
az a kissé patétikus formaöltözet, mely ezer részlettel cifrázza a
lényegeset.
S mindebből egyre határozottabban hallatszik ki a magyar
építőművészet formanyelvének keresése. Ebben a nemben a legjel­
legzetesebb a Gutenberg-Otthon épülete a Sándor-téren. A szűk
térség felett kissé meredeken uralkodó palota első tekintetre elárulja
körvonalaival és tetőzáródásaival a jellegzetes Lechner-féte építé­
szet hatását. De mégis lényegesen más ez, mint Lechner csöndes és
félénk modernizmusa. A Gutenberg-otthon külsejével Is, a benne
levő színházzal Is a szecesszió hamar lezajlott történetének egy
darabja. Kozmopolita nyelven beszél, ha magyaros akcentussal Is.
Mindaz, amit Vágó József az évszázad első évtizedében alkot,
a kissé mámoros magyar szecessziónak gyermeke. Tévedéseiben Is
szeretnivaló, mert hit és ragaszkodás tölti be. A Nemzeti Szalon
kapubejáratában annyi lendület van, mint a bécsi Szecesszió kupo-
fájában, de azonkívül konstruktív Is. A Petöfl-ház bejárata mint
puszta átalakítás Is felvett valami Impozáns vonást ez építész egyé­
niségéből. A hit, mely annak a távoli uj magyar épitőstllusnak lehető­
ségét nézi, átfütl épületei külsejét, meleggé és csillogóvá teszi
azokat. Közben pedig egyre tisztul a konstruktív formák iránt való
érzék. Tíz év alatt kicserélődnek az ízlések és a — megrendelők.
A haute fináncé is meghódol az u] áramlatnak, külföldi utazásai, mű­
vészi tájékozottsága a pallér-renalssance helyett egy modern cot-
tage-stllust tesznek a számára kívánatossá. Kényelmes, Jó otthono­
kat kell építeni ezek számára, nem forradalmi újításokat. Halijában
sok bronz, sok eozin, sok facettás üveg csillogjon, szőnyegei süppe-
dők legyenek, ajtói hatalmas bronzapplique-okkal, falain sok legyen
a polírozott faburkolat. A Munkácsy-utca! villa, a Lipótvárosi Ka­
szinó nyári palotája ennek a kissé Jelleg nélkül való, de szemre tetsző
iránynak megalkuvásában fogantak. S ennek továbbvitele a Jó archi­
tektúrával kapcsolatosan van meg a kissé elrejtett helyen levő
Árkád-bazár épületén. Annak a sajátos, nehéz feladatnak kellett itt
megfelelni, hogy a tervező átmenetet találjon az árucsarnok és a
54
bérház között, az áttörések lelett levő síkokat pedig ne a cégtáblák
kiáltozása nyugtalanítsa, hanem a lel tűnésnek művészibb formája,
az eozin és az árkolt falfestés. Ez az épület messze eltávolodik a
Lechner-stilus hagyományaitól s mégis annyira magyar. Budapest
utcájának nagyvárosi magyarsága egész tartásán, szabásán megis-
merszik s nemcsak azokon a naiv és kedves mesefigurákon, melyeket
cégérekül festettek falaira.
A városi architektúrában hol elragadtatásait, hol logikája hűvös­
ségét csillantana meg Vágó. Családi házaiban Iparművész] rendező-
talentumát. Legújabb alkotása mintha mindakettöröl volna hitvallás.
Az Ostrom-utcai villa, amely a hatalmas Várdomb lejtőjén egy kő­
fallal illeszkedik hozzá a régi süppedt bástyakövekhez, a legexclu-
zlvabb magyar lakóház. Piros téglafalai, lapos teteje, csupasz ké­
ményei osak a hátukat mutatják a kivüljáróknak. De az arányok szép­
sége, a csodás polycbromla már Itt is megszólal az értőnek. Ami
azonban a vesztibül előtt és mögött van, a iépcsöház mentén,
a termekben, a kerti architektúrában, az a legbravurosabb kísérlet
a magyar díszítőelemeknek az angol-német iakóházformákkal való
egybekapcsolására. Amily előkelőén megveti a téglafal az olcsó ha­
tásokat, ép annyira megvan a részletekben az anyagnak diadala a
cifra semmltmondás felett. Ha megnézzük, a hogy egy ablakrács
rózsái, vagy egy széktámia faragása összellleszkednek, lebegésbe**
tartják egymást, mintha a népművészetnek rokoko-Játékát látnók.
Néhol bizonyára túlságos is az omamentális csengés-bongás és oly­
kor valósággal hlvságosnak hat ez a mérhetetlen eröpazarlás ki­
csinységekre. De kétségtelen, hogy ebben a vlllaházban tisztázódott
az a kérdés, melyet a Lechner-archltektura vetett fel és két évti-
zedje vár feleletre. Melyik hát az a formanyelv, mely a mai ma­
gyarság érzületének építészeti kifejezője lehet? AUg kétséges, hogy
a magyar szerkezeti elemek után való hajsza le fog lohadni és a mai
nagyváros faji különkeresések nélkül Is ki fog fejleszteni az élet­
formáknak megfelelő helyi sajátságot egyazon építészeti területen.
Elsősorban becsületes, célszerű és elfogulatlan architektúrát kell
csinálni s csak azután belevinni romantikánkat s a díszítés Játékait.
K O Z M A L A J O S
KZMA Lajos a grafikával indította el művész-
O
sorsa Fortuna-szekerét. A szekérnek motorát
két eszmeerö mozgatta, két viaskodó energia
a huszadik század első évtizedének magyar­
sága felett. Egy fiatal technikus, akinek rajzait
még szigorú, szemüveges professzorok birál-
gatják, akinek Vignolán, Paüadion és Walloton
kellene nevelkednie s ehelyett megrészegszik
a székely temetők fejfáitól, a fatornyos templomok körvonalaitól
s az egyszerű népmeséktől, melyekben királyfiak hordják kardjuk
hegyén a szivüket. A századforduló magyar művészeinek dekoratív
érdeklődése viszi ebbe a világba, erdélyi vándorlásba, finn és komor
északi testvérnépek építő- és szövömüvészetének nyitottszemü né­
zésébe. Ez az egyik motor: a magyarság hajtóereje. A másik: a vi­
lágpolgárság eszméinek vonzalma. A „szent tavasz*' közelsége, amely
Bécsben Klimt és Olbrich ecsetje s ceruzája nyomán támad, a sze­
cesszió, az egyéniség kiélésének mámora minden vonalban, amely­
ben magunkat adhatjuk, a mély megindullságot, a bánatot, a mo­
numentálisán fokozott hangulatvilág szimbólumait tussal és ecsettel.
Azokban az években van mindez, melyekben a fiatal magyar mű­
vész Párisba lopózik és mikor hazajön, itthon a külföldi moderniz­
mus irodalmi tolmácsolóira lel. E kezdő évek művészi anyaga ml
lehetett volna más, mint a vonal nyelve a papiroson, a fekete-fehér
művészet, a térmüvészét*formáiba való beleálmodás, de a lap sík­
jára vetítve, a sikdiszitömüvészetnek legegyszerűbb zengésével el­
mondva, körülbelül úgy, ahogy régi svéd és norvég szövött holmi­
kon mesélik el a hösmondákat. Mai szemmel nézve azokat a könyv-
illusztrációkat, melyekben hangulatfutamokat, őszi ábrándokat, a
halál szimbólumait adta Kozma, kissé kocsonyásnak érezzük akkori
grafikáját. Mily szépek ezek a paraszttemetök a valóságban, ott, a
székely domboldalakon, belekomponálva a távol hegyek hajtásába,
az ég kékjébe, a fű zöldjébe s milyen erőtlenek a tű vékony he­
gyével karcolva girhes, szecessziós fűzfák alatt. Csak pszichológiai
értékük van. Egy tépelödö, melancholikus lélek sóhajt bennük, az
elfojtott érzékiség lángjai csapnak ki itt s amott, a pátosz csöndes
szomorúságába fül bele. Értsük meg, ez nem a művész gyen­
gesége, ez a kor és a társadalom egyszerű következése, melyben a
fiatalság, azon Idők legjobbjai is a selyempapirosra vannak szorítva
s boldogok, ha — mint Kozma — egy Ilnoleum-metszetü naptárat,
vagy egy kiállítás diszltömunkáit készíthetik el megrendelésre. A
56
U A U Y L r iS D Í S Z Ü í L O B I T O K O K . K A G Y S Z E B C N I S Í I N B A . X V I I I . S Z .
„Kévére" gondolok, a magyar művészet üzleti sülyedése korának
e kis szigetére, mely talán leghamarább látta meg a vergődő tehet­
ségeket és bízta a maga Installációs képklállltásabiak elrendezését
Kozmára.
De ha igazságosak akarunk lenni, azt is el kell ismernünk, hogy
e művész fiatalkori architektúrájában is a grafika vonalvezetése ér­
vényesül a térmegoldás és a szerkezet rovására. Képeket épít, mikor
tervez. Kiállítási architektúrát rajzol a papírra, mikor lakóház belső
terét kellene megkomponálnia. Szép részletekkel játszik, falfestéssel,
üvegablakokkal s ajtóinak, ablakainak vonalai zengenek, falaiból
árad a hangulat, csak a matéria megérzése, az anyagnak magától való
szépsége sikkad el. Kozma ellen sokszor hangoztatták az ellenvetést,
hogy rabja egyes divatoknak, túlságosan fogékony irányok, meste­
rek és kivált némely német bútortervező faktúrája iránt. A valóság
az, hogy Impresszionabllls, mint minden igazi művész. Intelligenciája
tudatosan parancsolja neki, hogy amikor a modern könyvesbolt be­
rendezését elkészíti, ne szakadjon el azoktól a kellemes angol-német
közvetítéssel hozzánk jött nagyslku szerkezetektől, melyeken az
egyszerűség és a.célszerűség, az anyagi Igazság és a jó konstrukció
érvényesül. De a levegő, melyben él, ornamentumokat varázsol szeme
elé, a régi magyar parasztornamentikát s ennek archltektonlkus ér­
vényesítését Lechner és követői alkotásain. A tudat alatt ezek a
formák nyüzsögnek, rája zúdulnak, átszűrödnek intelektusán s mikor
megtisztulva bútorai felületén megjelennek, semmi egyéb rokonságuk
sincs amazokkal, csak tárgyi. A formalmádás nagy és elragadtatott
korszaka következik Kozma életében; a valaha szabados és lázongó
művész tisztán látja a szecessziós lázak elmúltával, hogy sem a
merő egyéniség-hajszolás, sem a túljózan mérnök-archltektura nem
lehet végső cóL A fejlődésmenet, melynek a butormüvességben a
késői empire a megtörését jelenti, tovább szőhető magyar érzéseink
s hangulatvilágunk kifejező-erejével. Ezt jelentik ezen korbeli bú­
torai. Nagy, sima, enyhe biedermeier-lágyságban kicsendülő bútorai,
melyeken a mi szlávos és keleti motívumaink a funkciók hangsúlyo­
zására jelennek meg, a magyar hagyományok hivatott folytatójának
mutatják öt. Szép piécek, amiket csinál.
Egy rut világban jóformán egyedül, egymagában egyesítve a fa,
a fém, a textil, az üveg és az agyag mesteremberét, nyitja meg az
ő „Budapesti Mühely“-ét. Annyi naiv fanatizmussal, mint egykor
Schmftt Károly a drezdait. Hogy összehangolódik itt minden, a fa és
az üveg, a lépcsők karfája és a porcellánok, hogy tud beszólni egy-
egy fauteuil, milyen kecsesség árad a faiakba épített vitrinekből! Itt új
benyomások jelentkeznek, melyek még világosabbá válnak az Ipar­
57
 művészeti Társulat 1914. évi gyermekmüvészetl kiállításán. A felső*
magyarországi barok-rokoko külön világa kapja meg Kozmát, a nagy*
szerű s rommá lett Rákóczi-kastéiyok megmentett bútorai, a festé­
sek és faragások, a vltézkötések és duzzadt formák, a velencei kris­
tályok és a párnás, meg hasas bútorok történeti patinájukkal. Az ö
mesétő-szobája ezen a kiállításon valami egészen más volt, mint amit
gyermekszobák sablonjai közt megszoktunk. Fehérre lakkozott, pi­
rossal, zölddel, meg sárgával festett ülőbútorai, nagy fétives párkány-
zatu szekrénye, apró Játékai s közöttük egy gyönyörű karosszék,
amint áll egyedül, gőgösen, üresen, mintha valami itt felejtett kas­
télynak utolsó, hidegen maradt szobája öltött volna modern formát
— Maeterünck-hangulat suhant ezen végig, de szepességi tündér­
mesék világába áttéve.
S azóta is ennek a naiv, színes, oboa-hangon szóló tizennyol­
cadik századi magyar butormüvességnek formáit modernizálja Kozma.
Ha könyvdiszt rajzol, vagy kandelábert tervez, szövésmintákat ad
és albumokat csinál, a gáláns és franciás magyarság puffadt, huszár-
zsinóros, nyalka szépségeit Írja. Ebbe mindig, mindig keveredik va­
lami a székely népbailadák egyszerű szivjóságából is, mintha nem
is a gépek, a modern acélszerszámok nyomnák könyveit s vésnék
bútorait, hanem azok az öregasszonyok, akik remegve Írják az örök­
lött formákat lúdtollal és körömiével Mindenki testvére neki, aki
csodálkozó szemmel, álmodozva nézi a világot s a világnak bűbájos,
színes szépségét zengi. Akár Assisi költője az, akár egy firenzei
festő, akár egy perzsa mlniatürista, mind rálehel valamit az ö lel­
kének üvegablakaira. Költő és művész, romantikus és anyagias, for­
radalmi és konzervatív, sokféle hatás alatt Is igazi egyéniség —
Ilyen, mint alkotó Kozma Lajos.

58
ERDÉLYI T ÁJ J S Z Ó L Á S
AGY tíz esztendővel ezelőtt fiatal magyar épí­
V
tészek bátor kis csapata tűnt fel a Műegyetem
padjain. Ezek a fiatalok komoly és szigorú
dlsclplináik közűi egy-egy magyaros kis mu­
latozásra gyakorta találkoztak egy vidám
folyók atban: „A megfagyott muzsikusában.
Tréfa, karrikatura és a fiatalság fantasztikus
álmai egyesültek ebben az eleven módon
szerkesztett kiadványban, amelyben a nevetés és az ábrándok vi­
lága mögött már tisztán fel lehetett Ismerni néhány nagyrahlvatott
magyar építész szárnypróbálgatásait. Észre lehetett venni, hogy közös
cél, sőt közös programra nélkül is, van épltőmüvészetünkben va­
lami kapcsolat, melynek nem az iskola formálta meg az arculatát,
hanem az akkori magyar élet. Az idők szelleme akkoriban a magya­
ros stilustörekvések felé nagy rokonérzéssel fordult s künn, a ma­
gyar fővárosban és a vidéken úgyszólván hétről-hétre egy-egy u]
palota, bérház, bank vagy adóhivatal hirdette több vagy kevesebb
szavahihetőséggel, hogy van már magyar épitöstilus. Soha annyi
csempét, virágpártára emlékeztető oromzatot az u] házak homlok­
zatára nem raktak, mint akkortájt. A nagy hunn király kincsei és a
magyar parasztládák veretéinek virágai ott voltak a vasrácsokon és
a kerítéseken. A legszerényebb vidéki város főterén is látni lehetett
egy-két házat tulipántokkal és gránátalmákkal megrakva. S ezeket
a fiatal muzsikusokat Is meglepte a magyar melódiák szenvedélyes­
sége, melytől az iskola ugyan óvta őket, de az élet és föképen egy
élő nagy építőművész tisztelőinek tábora szakadatlanul a fülükbe
harsogta. Ezek a felcseperedő fiatal építészek Is magyaros hitvallá­
suknak mutattak be áldozatokat e féiig-meddig önképzőkör! jellegű
lapocskában. De az ő hitük mélyebbre nyúlt vissza, mint általában
azoké, akik kész sémák vagy nagyon közeleső magyaros formanyelv
szerint beszéltek, ök egyenesen a magyar építészet ősi formált
keresgélték s ezeket Erdélyben vélték feltalálni. Az erdélyi kis falvak
parasztmüvészetét, templomaik, temetőik, szalmafödeles kunyhóik
sajátos idiómáját tanulmányozták tehát, mely addig Is megcsendült
már a sokféle hatásból összeszürt magyar épitönyelvben, de nem
My tudatosan és nem ily őszintén. Ezek a fiatalok oly korba nőttek
bele, melyben Erdélyt a magyaros architektúra és a sajátos magyar
népművészet tündérbirodalmának kezdték tartani. Kalotaszeg neve
akkor nemcsak a szép paraszthímzések kedvelőit csábította gyakori
kirándulásokra, hanem festőink egyrészét Is vonzotta, akik szomja-
59
san itták magukba a népviselet szinpompáját és egész nyarakat töl­
töttek e nép légkörében. Huszka Józsefnek túlzásai és tévedései el­
lenére is Jelentékeny munkál ezldöben már ismertekké váltak: a szé­
kely kapuk faragásain és festésein egy ázsiai ösiségü, perzsa termé-
szetimádás motívumaival gazdagodott néppszlche adatait böngészték.
Etnográfusok rajzolták és Írták le ama kis falvak hajdani ácsainak
templomait, temetőit, agyagmüvességét, mint Viski Károly, Téglás
István, folkloristák szedték össze hajdani regéiket és dalaikat, ceru­
zával és grammofonnaf, mint Sebestyén Gyula és Bartók Béla. Ez a
szeretet tehát mélyebb és gyümölcsözőbb volt, mint a puszta érdek­
lődés, mely azelőtt a felszínek benyomásaival Is beérte. Fárasztó,
aprólékos, pepecselő munkával keltett megközelíteni a szűz földet,
melyben még volt valami a honfoglaló székely magyarok tündérvi­
lágának hagyományaiból. S ennek a kincseit kutatták és dolgozták
fel — egyelőre csak rajzlapjaikon, egy-egy képeskönyvben, grafikus
ötletekként — ezek a fiatal müvésztechnikusok sok ígérettel és az
építőanyagok ismeretének teljes hiányával. Azután múltak az évek
és a rajzlap-álmokból sok helyütt valóság lett, az erdélyi emlékekkel
határozott uj szint loptak bele e fiatalok a főváros arculatába Is.
Legjellegzetesebben ez talán az Állatkert építésén látszik meg, ahol
Köss Károly és Zrumeczky Dezső szinte áradozó kedvvel adták vissza
mindazt, amit Erdély kis falvaiban és régi városaiban láttak, nem
sokat habozva azon, hogy ami jó ott templomnak, községházának,
temetőkápolnának, elég vllágos-e az, elég tiszta-e az, niajotnházmak,
madarak paviflonjának, vagy cukrászdának. Györgyi Dénes első is­
koláján, Janszky Béla korai munkáin is ott van még Erdély sze­
relme. De a fiatalság hamar elszáll és ezek az ifjak is csakhamar
elhagyták beszédükből azt, ami fatornyos hazájukra emlékeztet. Ket­
tőnek közülök örökre elnémult a nyelve: Tátray Lajosé és Zru­
meczky Dezsőé. Kozma Lajos beérte annyival, hogy egy-két képes­
könyvet telerajzolt kalotaszegi fejfákkal és most már egészen más­
ban látja a magyar nagyvárosi építészet kritériumát. Köss Károly
sorsa másfelé fordult, a Keletre, hogy Konstantinápoly kapujánál sze­
relje fel magát arra a felfedezö-utra, mely egész más ösvényeken
fogja öt a magyar épitészet bölcsőjéhez vezetni. És ennek az er­
délyi magyar architektúrának alig marad majd más képviselője, mint
Toroczkai-Wigand Ede, korban amazoknak megelőzője, de szellem­
ben, alkotóstiiusban velük rokon. Rendíthetetlen meggyőződése és
e formák közt való fejlődése szinte ez épitészet! irányzat reprezen-
tálójává teszi öt. S ha alkotásait szemléljük s pompás könyvei soro­
zatában lapozunk, a magyar épitő- és berendező-művészet egy mar­
káns egyéniségének, sőt egy egész irányzatnak körvonalai rajzolód­
éi)
jtak meg előttünk. Wigand csodálkozva, nalvul és a kábukságig menő
önfeledkezéssel áll meg az erdélyi magyarság lelkének misztériuma
előtt, ama lélek előtt, melyben még a hajdani természetimádás fosz­
lányai kóvályognak. Gyűjti, rajzolja, grafikailag átszellemiti nemcsak
az ősi kúriákat, roskadt tornyokat, nehéz parasztlócákat, hanem a
jövendöléseket, mulatónótákat és meséket is feljegyzi és ezekben
is azt az akcentust őrzi meg, mely ama helyeknek természetes vele­
járója. Nála nemcsak az anyag, a gondolat fakad Erdély ősi kultú­
rájából, hanem a hangsúlyozás módja is, nemcsak a melódia, hanem
a Idsérő zene is.
Nem volt ez mindig igy. Azok előtt, akik ismerik e művésznek
immár két évtizedes alkotómultját, küzdéseit, kereséseit, örökké fo­
gékony lelkét, külföldi sikereit és itthoni mellőzésének okait, világos,
hogy csak egy hosszú forrongás után kötött ki ezen a parton. Soká,
kivált külföldi utazásai után, hitt ö is abban, hogy a konstrukciónál,
anyagnál, kényelemnél van nagyobb és szentebb valami is: a vonal,
amely a stiluskeresés ama lázas éveiben harsonák szavával hangzott
a kiállításokon és művészi folyóiratokban. De azután hazajőve, a
férfiévek komolysága, a magyar ősi népművészet szűzi vidékein való
zarándoklásai a nyugati intelligenciába a magyar érzések konzerváló
energiáját ültették. Erdély architektúrájából valóban a magyar kö­
zépkor tradicionális formái szólnak. Azok a szegény fatornyos tem­
plomok, melyek most már eltünedeznek, a rajtuk levő körüljáró rá­
csozattal, a finom hajlású toronyslkokkal, egy régen büszke gótikus
könyelv szerény variációi fába faragva. A kétszázesztendös galamb-
bugos kapuk, melyekből még a mi Néprajzi Múzeumunk is őriz néhá­
nyat, a szines fafaragás ezernyi virágát kötik csokorba s köztük ott
van a Nap tányérja, a hajdani természetimádás átöröklött szimbó­
luma. A templom dombján húzódó kis temető kapuja, faragott fejfái,
a meredek tetejű nemesi kúriák, mindez szinte leheli magából a kö­
zépkor életét. A konstrukciók, a fa kötése, faragása, a szekerce élé­
nek nyomán támadó cifraságok, az ormok, a keleties búbok a geren­
dák végein, — mindez a magyar kézműves szerszámának nyomait
mutatja. De kissé távolabb, Kelet felé haladva, ama szász vidékek
hajdani vártemplomalra, tornyos, bástyás kőfalaira bukkanunk, me­
lyek Németországból egyenesen plántálták Erdély határszélére, a
gazdag kereskedők városaiba a középkori architektúra formált. Szász
városi kultúra a székely mesteremberek ornamentális érzései közé,
a falu, a nép szegényes életviszonyai talajába ültetve, — ez a ket­
tősség adja meg az erdélyi népies építkezés jellegét.
Ennek az architektúrának formáit szívta magába lassú átéléssel
Wigand Ede. Nem elégedett meg a magyar ornamentika terméke-
61
nyttö hatásával, mint építészeink legtöbbje. A konstruktív formák,
a nép építészetének egész szerkezeti primitívsége is belejátszik az
ö épületeibe. S amíg falusi házakról, munkás-egyesülések, község­
házak, iskolák, olvasókörök épületeiről, szöllők présházáról, vidám
country-house-okról, tarka villákról van szó, szinte jólesik amaz
archaikus egyszerűségű vonalakban gyönyörködni, melyek a sze­
szélyes, a kigömbölyödő falak, a kontyformáju házfödelek nyomán
támadnak. Mindezek a virágos kertbe, vagy gesztenyefák alléjába
állított épületek intimitást, derűt, egészséget fejeznek ki. Rokonok
a vidéki kisváros leikével, amaz erdélyi polgárvárosokkal, melyek­
ben Toroczkai-Wigand egész sorát emelte a nyugodalmas jó urlhá-
zaknak és a nehéz, komorformáju nemesi kúriáknak. Szinte meg
lehet rajtuk érezni, hogy ez a romantikus építész, mennyire felismerte
a maga vidékének géniuszát. Embereknek való hajlékokat csinált,
olyan embereknek, akik a masszív, erőteljes formákat szeretik, akik
döngő léptekkel járnak, hangosan nevetnek, a társasélet örömeit élik
és a magyaros voltukat nem csak éreztetni, de érezni is szeretik.
Wlgand iparművészeiében Is a fantázia ölelkezik össze a való­
sággal: bútorainak történeti levegőjük van, ősi magyar formák újul­
nak meg bennük. Mily nagyszerűen tudja színessé tenni régi székely
várkastélyok termeit, oda lehelni a komor kandallók, nehéz lócák,
hatalmas kárpitozott székek közé a magyar középkor levegőjét s
egyúttal színek akkordjait ütni meg a gerendás mennyezet alatt.
Csaba királyfinak, Attila hunjainak, a székelyek vélt rokonainak mí­
tosza szövi itt fátylait: a tündérmesék, melyek a boldogtalan király­
finak alakja körül csoportosulnak, nagyszerű összhangban szólanak
függönyökről és szőnyegekről, festett ablakokról és hatalmas ládák
faragásairól.
Toroczkal-Wlgand erdélyi dialektusa friss, kedves, eleven be­
széd, mert a meggyőződése mélyről fakad. De magános szó, melyet
lassan elnyom a vágtató fejlődés. Romantikájukon eltűnődve mégis
megállapítható, hogy társai e dialektusban már más nyelven beszél­
nek, követöl nem fognak akadni. Az építészet magyarsága nem kül­
sőségek és nem etnográfiái eredetiségek összetevőiből fog kiala­
kulni, hanem azoknak az erőknek összegéből, melyek megmérhetet-
lenek: a magyar városi életnek sajátos viszonyaiból, a fajnak ön­
tudatlan pszichéjéből és oly anyagokból, meg formákból, amelyek
a mai technikának járulékai.
CSALÁDI LAKÓHÁZAK
H a magyar család) lakóház jelene leié for­
A
dulunk, ugyanazt látjuk, amit épUökulituránk
egész területén: a kegyeletnélküH tradldó-lmá-
dást. A mai magyar épitésznemzedéknek a vá­
rosi kisházak építésében kétféle kiindulópont
kínálkozott. Az egyik a falusi kúria lett volna,
a maga empíre-józanságával. A kicsiny, becsü­
letes, oszioptornácos házak, melyekhez a pat­
riarchális magyar családi élet annyi derűs emléke tapad. Ez a mo­
dernizálható, továbbfejleszthető alaptípus valamely komoly cottage-
épitészet hangjait pendíthetné meg. A másik, amiből ki lehetett volna
indulni: a magyar parasztház. Nincsenek különös szerkezeti sajátos­
ságai. Nincsenek homlokzat-varázsai, történeti parókája, stilus-mo-
solyal. Csak néhány igen jellegzetes gerendakötési módja van, egy-
pár pompás tetőformája, tornácai, oszlopai, ácsmesterek kezemun-
kajának gyönyörűségei. Néhány félénk fiatal építész meglátta őket
székely földön és azután belerajzolta őket a pesti bérházak angol­
német körvonalaiba. Mi köze ehhez a családi lakóháznak?
Ha egy futólagos sétát teszünk Budapestnek azokban a negye­
deiben, melyek a villaházak és földszintes családi házak telephelyei,
legjobban meggyőződhetünk e város zűrzavaros építészeti nyelvéről.
Mi szólal meg e bábeli fogalomzavar mögött? A legvagyonosabb és
„legelegánsabb" fertályban, ott. ahol az Andrássy-ut és a Fasor allééi
szegélyezik a villákat, főleg a pénz hatalma. És a pénz nemzetközi­
sége. Azon a Sugárúton, amelyet valamikor a késői renaissance nyu­
godt, egyöntetű modorában gondoltak el tervezői, ma felfuvalkodott
angol példákkal s virító mézeskalács-diszitményü szecessziós házak­
kal találkozunk. Itt a bécsi Hoffmann egy-egy hü tanítványát, ott a
müncheni Fischer Theodor modernizált XVI. Lajos-stilü kópiáját fe­
dezzük fel. Minden arról beszél, hogy e viltaházak gazdag tulajdo­
nosai sokat utaznak, látnak és nyelvük, kultúrájuk, egész szellemük
rokon azokéval, akik a Hohe Warte-n laknak Bécsben és a Tlergarteoi
környékén Berlinben. Nincs egy név, amely elménkbe akarna fogoznl
s ami nagyobb baj, nincs egy uralkodó épltögondolat, melynek ma­
gukat alárendelnék. Utcák és utcasorok, elökertes földszintes házzal,
bérkaszárnyával, magánházak, a szantorlumok Palace stílusával ve­
gyest. Sehol olyasminek nyoma, ami egyöntetűséget, vagy legalább
egységes épitöszabályzatot juttatna az embernek eszébe.
A Gellérthegy enyhe, fás és szelíden emelkedő déli oldalával
sugallója lehetne a legmodernebb családi házteiep-megoldásoknak.
63
Romantikája szinte kínálkozik a jobb értelemben vett lestől elren­
dezésre. Kanyargós utahi a végigvezetett épitő-elv a legszebb
utcasorokat alkothatná meg egy villaváros számára ahelyett, hogy
ötletszerüleg, szakadozottan egy-egy apró várat biggyeszt a hegy­
oldalba. És mennyi várfal, mennyi sziklabástya, mennyi cyklopikus
építmény! A magyar családifaázépités elmúlt korszakát joggal le­
hetne a telekspekuláció és a cyklopikus ialépitészet korszakának
nevezni. Itt, a környéken talán a nagyszerű várfalak közelsége is
ösztökélte ezt a jómódú ábrándot. Rerrich Bélának egy kellemes
és ízléses, bár szintén túlságosan masszív családi lakóháza kellemesen
üt el az itt uralkodó hagyománytól. Az ember azonnal megérzi: Íme,
egy építész, akinek a tömegek nemcsak sulyok, hanem egyensúlyo­
zandó adottságok, amelyeket mozgatni kell, kiegyenlíteni, amelyek­
nek körvonalait eleven erővel keU átitatni. Ez az építész, akinek
Unom ízlése nagy utazásokon csiszolódott, egy rendkívül gazdag
vázlatkönyvbe gyűjtötte benyomásait. S belőlük, mint tervezéseiből
is főleg a tájszépségek architektonikus kihasználására való fogé­
konysága szólal meg. A kertre, annak az épülettel való összetago-
lására senki sem vet akkora ügyet, mint ö. Az épület tovább él a
fás utakban, a gyepágyak elrendezésében, a belső élet folytatódik
itt s ez a renaissance villa-építészetnek igazi szelleme, nem az, mely
diszltöformákul veszi át szerkesztő-elemeiket.
Stílusoknak tanulsága morális erejükben él s nem a megadott
valóságokban. A magyar stílusé is, melynek apostolától sokkal több
kézzelfoghatóságot vettek át tanítványai mint amennyit kutató szelle­
métől örököltek. A nagyvárost övező hatalmas hegykoszoru a villa-
házak kanyargó útjaival, a völgyek és a ligetek mind óriási kísérleti
telepek lehetnének itt a fiatalok összehangolódó épitö-tervei számára.
S mégis alig elvétve találni Budapest környező erdeiben magyaros
és modern építkezés nyomait. A Hűvösvölgyben egymás szomszéd­
ságában két modern, egyszerűségében is megkapó villa Márkus Emí­
liáé (Janszky és Szivessy) és Herczeg Ferencé (Zrumeczky Dezső),
azokról a félénk kísérletekről szól, melyek a nyugateurópai lakóház-
stiiust a magyaros törekvésekkel igyekszenek összehangolni. Külö­
nösen az utóbbiban élednek fel az építésznek erdélyi tanulmányútja
emlékei. Zrumeczky, a korán elhalt fiatal építész, a legtehetségesebb
magyar alkotószellemek egyike volt. Nagyon kevés az, amit befe­
jezetten hátrahagyott: egy-két lakóház, munkás-bérház, Iskola. De
érett és kiforrott mindenben. Neki kellett volna megmutatnia, mint
lehet a székely parasztház puritán épitőformáit városi levegőbe át­
ültetni s városi emberek életformáinak keretévé tenni. Sajátságos
paradox végzete a magyar épitész-sorsnak, hogy ezt nem az embe-
64
VÁGÓ JÓ Z S E F : M Á I t l K A SZIN Ó
rek hajlékain mutatta meg, hanem az állatokéin. Az állatkert néhány
gyönyörű magyaros pavlUonja hirdet] leginkább az ő törekvéseinek
egészséges magvát.
Ez a nagy és tiszta telep a maga apró építészeti játékaival, ked­
ves keletiségével, gyönyörű vasívű házaival nemes értelemben vett
etnográfiái sajátosságaival egyébként is az egyetlen olyan területe
Budapestnek, melyen a városépítés modern elvei jutottak érvényre.
Házai, vizei, sziklái és fasorai magasabb egységbe olvadnak. Modern
romantika szolgálatában áll itt az építész rendező keze. És csak mi­
kor nyári éjjeleken tüzek csillogásába borul ez a táj, látni meg, mily
finomságai vannak a tájesztétitkáva) dolgozó építészetnek. Az a va­
rázs, mely ide vonzza a bérházak lakóit, épen a miniatűr városren­
dezés csodája. Egy mesebeli városka ez, melynek utal, gyermek-
játszóterei, patakjai, begyei, várromjai és szinháza egyetlen szcene-
riát alkotnak. És művészi egyszerűségű családi házaiban zebrák meg
papagályok laknak. Az emberek mindig elmulasztották eddig, hogy
ily rendes, csinos és szociálisan összehangolt világot teremtsenek
maguknak.
A tisztviselőtelepek és mimkáslakóházterületek volnának első­
sorban a zárt és összehangolt építészeti programmtörekvések ke­
retei. Az utóbbiak minálunk hiányzanak eddig, legalább is a művészi
értelemben vehető házteiepek. Tisztviselőknek valóban vannak te­
lepeik, e szó legridegebb értelmében. Közűlök a modern családi la­
kások kellékeinek ismeretével csupán a kissvábhegyi bírói és ügyé­
szi kolónia létesült, melynek mintegy harminchét villáját legnagyobb­
részt Árkay Aladár tervezte modem cottage-ek stílusában, de némi
magyaros hangsúllyal a diszitményekben. A vakolatarchltektura
sgraíittó-diszelvel és népies virágaival egy percre sem feledteti el,
hogy az építésznek tehetsége s akarata ellenére kisebbített bérhá­
zakat kellett itt csinálnia. Pedig, hogy ennek az építőművészeinek
nagy koncepciója van, azt megmutatta nekünk fasori evangélikus tem­
plomával, melynek kivált belső térkiképzése megragadó. Protestáns
egyszerűsége és mégis mysticlzmusra indító márvány Urasztala és
szószéke a hivő léleknek legnagyszerűbb élményeit nyújtja. De Itt,
ahol a csodálatos hegyek odakéklenek a gyönyörű Kissvábhegyre,
ahol a néma folyó panorámája elbűvöli a járókelőket, csak komoly
és komor egyéniségek vannak, akik büszke házaikban laknak, de
mit sem akarnak tudni egymásról.
S ez a szociális ösztön-hiány az egész magyar építészetnek leg­
nagyobb hátráltatója. Ez jelenti a tőkespekuláció szívtelen zsarnok­
ságát az építkezésben is. És jelenti egyben ennek legjellegzetesebb
kifejezőjét, a bérházat, melynek stílusa egyeduralkodóvá lett minden
65
egyéb építészeti ágban Fent a Vlrányosl-ut magányos hegyi perspek­
tívájában, ahova csak a madarak jutnak eé a fürge közlekedő eszkö­
zökkel, áU egy vViaház. Finom, tömör és masszív egyéniségével el­
árulja, hogy jóizlésü emberek lakják. Itt minden, minden meg van
oldva, a legapróbb részletek is lemérve, összehangolva. A kerítés
gyönyörű ritmusa, a faiak, a tető enyhe profilja, a nagyon kevés
disz, mely parfümként lebeg az alkotás körül: egy igen tehetséges
fiatal építész kezére ismerünk benne, Málnai Béláéra. De honnan
ismerjük ezeket a lemért, diszkrét arányokat, ezt a szerkesztő nyu­
galmat? .Mindenekfelett bérházakból, melyek szűk, füstös utcák zsi­
vajában állanak. Döngö, zsongó méhkasokban, hol fejtse ki a művész
ihletét?
Egész építkezésünkön, mely a tizenkilencedik század utolsó négy
évtizedére s a mostani saeculum esejére esik, ez a pályatévesztett
szomorúság ül. Hol van itt egy nagy, akárcsak a töke szempontjából
is nagyarányú építészeti feladat? Milliós bankpaloták szörnyű homlok­
falai arról a mohó étvágyról beszélnek, mellyel a töke mindent fel-
babzsol: történeti stílust, modern épületszobrászatot, érckapukat, fes­
tett üvegajtókat, tűzálló páncélt és trónszékeket — mindent, ami
drága és még drágább. Van-e még komoly és hasznos épitö feladat
a bankpalotán kívül ez időben? Derékban törik kelté minden ideális
akarat a bankokrácia ez időszakában. A fiatal építész-nemzedék egyik
legtehetségesebbje Pogány Móric: egész sereg terve hal meg vagy
alszik el papiroson (Nemzeti Színház, Batthyány-örökmécs, Krema­
tórium) mig egy évtized fáradsága árán felépül az Adria biztosító­
intézet palotája, mely végre sem több egy nagyon nyugodt és Jó
anyagi igazsággal épült bérháznál. S hogy az idevivö utón mennyi
történeti magyar hagyománykutatás és mennyi modern merészség
hull a porba, azt látjuk ennek az építésznek legsikerültebb munkájá­
ból, a turini kiállítás épületéből, melynek kompozíciójában a magyar
stllusakarásnaík igen nagy erőpróbáit fejtette ki. A mi mai épMész-
nemzedékünk legszebb álmai a tervezés és a pályadijnyerés rava­
talára kerülnek. Ven egy nagyon komolyan veendő építész-tehetsé­
günk: Hikisch Rezső, akitől, ha hirtelen kellene kész müveiről be­
számolnunk, nem Igen tudnánk egyebet említeni egy szállodánál
(Astoria) egy bérházzal kombinált áruháznál (Muzeum-körut) és egy
Iskolánál. Mind szerves, fegyelmezett, részietekig menően finom ar­
chitektúra. De monumentalitása papirosterveiben él. Komolysága,
melyet Waitot tanítványaként hozott német főidről, legelőször város-
rendezési tervein s Erzsébetszobor-emlékművén csillant meg. Azután
első díjjal kitüntetett hatottégetö házán keltette a sacralis építészet
66
ihletét. S eddigelé nincs e súlyos és komoly tehetségnek egy köz­
épülete, melynek alapfajta! te volnának fektetve.
Hány név maradt ki e vázlatos felsorolásbői s hány épitészsors
kallódott el vagy lappang Ismeretlenül e nagy városban, amelyben
a legszlvtelenebb üzleti szellem érvényesült eddig valami hazug
szenümentalizmussal? Aki a magyar építészet történetét fogja meg­
írni korunkban, egyúttal e világváros gazdaságtörténelmének erköl­
csét Is meg fogja írni. S aki a budapesti lakóházak közt végzi el
körsétáját, leginkább érzi meg a tömeglélek kifejezését az utcán.

<7
B E L S Ő É P Í T É S Z E T
KZDETBEN volt a „jó szoba11. A becsületes
E
kispolgári erények fészke: a ripsz-garnttura, a
mousselln-függönyök, a kredenc a megsárgult
ezüst nászajándékokkal, a pipatorium és az
ovális támlájú székek. Azután jött a hetvenes
és nyolcvanas évek Ízlése lakásainkban. Akár-
pitos volt a karmester és az esztergályos ját­
szotta a primhegedüt. A világon mindent dra­
périák borítottak be, bordó drapériák lecsüngő bojtokkal. Az aszta­
lokon, az ébenfakonzolokon, a dór szalonoszlopokon Makart-csokrok
virítottak és piros japán papirosemyök borultak rá az intim sarkokra,
melyek alatt ott égett egy barokk házioltár: a petróleumlámpa. Amaz
nagyanyáink Ízlése volt, ez az anyáinké, miránk magunkra a kilenc­
venes évek végén a szecesszió szakadt. Minálunk Is, mint a világon
mindenütt, a grafikus vonalak szörnyű zűrzavara tombolt a bútoro­
kon: a vízililiomok széktámláján, a hattyunyaku nők tálalószek­
rény lapjába berakva. S a tervező-művész csak a divatnak hódolt,
hogyha kiállításra került székein legalább a lábak úgy álltak, mint a
kis falusi korcsmák ivóiban látni és nem egy karosszék kapott akko­
riban aranyérmet külföldön, melyről oly dúsan omlottak le a bőrszíj-
jak kétoldalt, mint a vicispán dohányzacskójáról a rézplpaszurkálók.
De ennek is vége lett, mikor a magyar ornamentáció mély és titok­
zatos nyelvét igazán érteni kezdték és amikor az egész világon bú­
csút mondtak a jobb Ízlésű emberek annak a berendezömüvészet-
nek, mely a lakásba egyéniséget, eredetiséget és költészetet akart
ültetni használható bútorok helyett.
Nyolc-tiz éve, hogy a szecessziós népies tervezőknek e torna­
játékai kiszorultak a lakásmüvészetböl és legfeljebb a vidéki szak­
iskolák rajzóráin találhatók még fel, mint a modern élet által nyúj­
tott diszitöformák. Ennyi Ideje lehet annak, hogy a külföldi mesterek
műhelyeiből hazatért vagy Itthon felcseperedett, de az építészeti kon­
strukciók szellemét megértő művészek egy uj valutával kezdték
fizetni az ö megrendelőiket: belső építészetet kezdtek adni. Körül­
belül egy időben és egyazon művészi vllágfelfogással — habár kű-
lömbözö képességekkel — merül fel egy csomó fiatal tehetség: Kozma
Lajos, Menyhért Miklós, Falus Elek, Novák András, Lakatos Arthur,
Vas Béla, Péter Sándor, Meller Dezső és még néhányan, akik ha ér­
zéseikben, dekoratív ötleteikkel a legkülönbözőbb korok és egyéni­
ségek fájáról szedték is gyümölcseiket, egész munkásságukkal mégis
annak az angol iskolákból kikerült Iparművészeti felfogásnak hódol-
68
tak, hogy a lakás egységes egész, melynek kényelmes, ]ó ér*
zést, célszerűséget kell szolgálnia. Hogy a tervezőnek az anyagok
nyelvén kell beszélnie, egy bizonyos önmegtartóztatással, mely a
maga szuverénitását elrejti a bútor rámaszerkezetének nyugodt vo­
nalai mögé, a szobát térnek érzi a rajzlap síkján is és az anyagok­
nak szinbeü összehangolásával oldja meg a dekoratív kérdést, nem
önkényes grafikai ötletekkel. Belső építészetté kezdett válni az, ami
addig a tervezőművészet és a raüasztalosság frigyéből született, a
berendezés. A bútor elszigeteltsége, a diszdarabok kora eltűnt, a kis­
ipar remekművel helyére a logikusan végiggondolt, a függönyökkel
és fogasokkal és a szőnyegekkel és lámpákkal és a képek elhelyezé­
sével az utóké szögig megoldott interleur-mtívészet lépett.
Az az évtized, melyben ez a technikailag megbízható, Ízlésben
mértéktartó Iparmüvésznemzedék java alkotásaival hatással volt a
bérházakba szorult polgári középosztály lakószobáira, egybeesik ml-
nálunk a gazdaságilag megerősödött burzsoázia fényűző hajlamainak
ébredésével. S mialatt Németországban a családi lakóházépítés a
ház belső és külső kiképzésének egységesítésén fárad, vagy szor­
gosan keresik azt a típusbútort, mely sokszorosítva olcsóvá és ké­
nyelmessé tegye a munkáskoloniák kicsiny szobáit, azalatt nálunk
az Iparművész lómódu latalnerek, kevés, de dlsztingvált Ízlésű
megrendelő aHg számottevő fogyasztása számára dolgozik. Nem túl­
sók művészi hittel, Inkább az alkalomtól megkívánt engedmények­
kel. A nagy és számottevő tömegek a klubokban, a francia vígjáté­
kok színpadi rendezéséből vagy a nagy kárpitos-cégek raktáraiban
tett sétákból tanulják meg a lakásberendezés alapelvelt. Mit csináljon
Ilyen körülmények közt az Iparművész? Még szerencse, ha akadtak
Itt-ott érthetetlenül Intelligens divatárusnők, meg cukrászok, egy-egy
könnyen kapacitálható fodrász, meg újságkiadó, vagy könyvkeres­
kedő, akik rábízták etárusitóhelyelk Installálását arra a művészre,
akinek ez a hivatása, akinek a tervező-logikája célszerűséget és dísz­
telen előkelőséget jelent ezen a téren belül, melyen a jóérzés csá­
bíthatja leginkább vételre a látogatót. Mit csináljon ilyen körülmények
közt az az iparművész-nemzedék, amely telve invencióval, kedvvel
és tanulékonysággal, a lakásmüvészetnek vágyával telepedett meg a
fővárosban? Az egyik kénytelen a parvenü-polgárság Igényel szerint
antik bútorokat elrendezni a családi ház zenetermében, a másik, mint
a mozgószlnház művészi tanácsadója, detektivtörténetekben aprózza
fel energiáját. Még szerencse, hogy eljött a nagy háború, mely az
egyiknek zsoldot és tömegsírokra vonatkozó katonai feladatot adott,
a másiknak pedig konjunktúrákat, egy barbár, müvészletlen, surro-
gátumos, papirszövetes, biedermeier-rongyokon és miseköpenyeken
60
élősködő korszakot adott, de mit csináljon evvel az átkozott konjunk­
túrával a takásbereodező-mővész?
Most itt is, mint szellemi életünknek annyi más területén egy
uj áramlat jelentkezik, u], friss emberekkel, más világnézetben fogant
meggyőződéssel. A polgári lakószobák, a bérházba fojtott sima és
elegáns hallok, a tündöklő anyagi igazsággal végigvitt butormtíves-
gondolatok helyére valami iparművészeti romantika lép. A legifjabb
generáció, mely most nő lel a ml Iparművészeti Iskolánk takásbe-
rendezö osztályán, valami más, mint az eddigiek. Folyóiratokból,
melyek akarásukat hirdetik, lehet kiolvasná törekvéseik irányvonalát.
Ez az út a belső architektúrától a lakóház külső és belső kiképzé­
sének végleges és egységes megoldásához vezet. Vagyis: az a hely,
melyben életünk lezajlik, nekik nem egy vagy több szobát jelent ösz-
szefoglait kényelemmel, színben, vonalban, s dekoratív ötletekben
egységre hozva, hanem többet ennél: architektúrát, melyben még
a legkisebb feladatnak is a térmüvészet szerkezeti szempontjaival kell
tisztába jönnie. A konyha vagy a fürdőszoba épen annyira művészi
feladat, mint a budoár vagy a télikert. Az udvaron áUó kút, a lépcső­
házi kovácsolt vaslámpa és a garderobe-szekrény (elépítése épen
annyira komoly probléma, mint egy kertrésziet vagy a tetőzet sll-
houettje. A művészi feladatok itt nem szakadnak külön szülőaőnyjuk-
ttól, az építészmérnöki feladattól. Az alaprajz Itt fontosabb a festői
omamentumnál, a rendeltetés fontosabb az anyagok érvényesülésé­
nél, a szociális tényezők a müvészet-Ural megnyilatkozásánál. Ezek
a fiatal emberek, kitűnő tanáruk, Györgyi Dénes vezetésével, csak
néhányuk nevét említem itt: Ada Dezsőét, Árvay Tiborét, Méray
Dezsőét, Fehér Pálét, Kaesz Gyuláét, Schaefer Ferencet — tudatos
és pedagógiailag kiforrott módszeres vezetéssel jutnak el a butor-
asztalosmühelytőf ama kislakásos telep munkás- és mttteremházahtak
megkomponálásáig, melybe már városesztétikai tudásvágyukat ve­
gyíthetik. E tanmenetben Györgyi Dénes növendékei az anyagok
megmunkálásának elvi és gyakorlati Ismeretével lépnek Szablya Fe­
renc tanár osztályába, mely a szoba és a lakás harmonikus szintézi­
sére szoktatja őket.
Aki e legfiatalabb lakásmüvészeink terveit végignézi, bizonyára
sok olyan archltektonikus gondolattal fog találkozni, melyek eredeti-
s ó r p nem épen meglepő. Itt Hoffmann József, amott Ashbee, másutt

Tessenow modora lép elénk egy-egy villán, kertvárosi házsoron, vagy

munkáslakáson. A biedermeier édeskés szobacsendéletei is túlontúl
sokat szerepelnek a kishivatalnoki interleurökben, jeléül annak, hogy
a magyar társadalom még tuion-tul telítve vaui a kalapszalonok
Ízlésével. Ez egyik nagy fogyatkozása a mi fiatal iparművészeink
70
képzésének, hogy a ml magyar hagyományainkkal sokkal keveseb­
bet törődik, mint azzal a kényelmes quodUbettei, melyet a küllőid!
folyóiratok havonként eléje tárnak. Kevés kivétettél elfogultan vagy
szolgai másolók módjára állanak szemben a magyar falusi házzal,
sem ismerik nemesi kúriáinkat, sejtelmük sínes arról a dekoratív
nagyszerűségről, mely egyes templomaink mennyezetiét elborítja. De
van erős és határozott magyar bravúr is bennük: a fantáziájuk szila],
mint a csikó. A konstruktív szellemből is kitört a magyar elragad­
tatás, a túlfűtött, izgatott vágyakozás valami magasrendü dolog
lránt, még ha csak ceruzán lovagolunk Is e nosztalgia után.
Úgy tűnik fel, mintha a belső építészet itt nálunk is elöre-sejtö
gondolatokkal foglalkozna. Az átalakuló társadalmi kép készen ta­
lálja legfiatalabb tervezőnket arra, hogy a klslakásos telepnek, a
munkásszobáknak, az Ízléses tömeggyártásra berendezkedő bútor­
gyáraknak épen úgy anyagot adhassanak, mint a luxus-arisztokráciá­
nak. Egy boldogabb nemzedéknek, mint a mienk, házak fognak
épülni, kertekkel, gyermekjátszóterekkel, mohos kökutakkal, napos
ablakokkal, tiszta, kényelmes, sőt szlvárványosan ragyogó belsősé­
gekkel, konstruktőrök fogják ezeket csinálni, kiknek álmaik vannak.

71
A G Ö D Ö L L Ő I E K
A széles aranysávokban szűrődik az erdőn
nap
át a hegyoldalról leszaladó villamosra, a fák
koronái közt tojá9sárga fénycsomók hullanak
a gyepre. A királyi park közepén magányo­
san, ódonan, elhagyatottan áll a kastély, kará­
csonyfák szegélyezik, falábú katonák bukdá­
csolnak előtte és mint ha}dani álom, úgy tűn­
nek fel mögötte a messze felfelé kanyargó
utak, melyeken egykor egy királyné suhant el esti sétáira. Semmi
sem emlékezteti itt a természet rengetegeire, az erdők és hegyek
komorsága nem szaggatja meg a földet, szelíd, lankás, szinte gyer­
mekjátékszerben nyájas Itt minden. Besnyö felöl néha a titokzatos
zárdatemplom hirt ad magáról, csilingelő harangocskákkal, talán bér­
málkozó leányok fátyla van e hangokba beleszöve. Minden csupa
hangulat, finoman, klsvárosiasan hangulatos itt Gödöllőn. Egy világ,
odakenve a hegyek aljára, ápolt vadakkal, gondozott utakkal, csinos
erdészházakkal, ódon granárlumokkal, csörgedező patakkal, mely fe­
lett kínai módon puposodlk egy hid. És az emberek, akik napszáll-
takor odaülnek a cukrászda terraszára, tereferélni, tennlszröl, kópék­
ról, habos süteményekről beszélni, mintha mind az angyalos koro­
nának jóságos védencei volnának. Van valami e nyáralkonyati Gö­
döllőben, ami a francia királyi nyaralók mai polgári társaságaira
emlékeztet, Versailles vagy St Cloud csöndesen szunyókáló öreg
házaira és lakóira. Van valami halk vidékiesség benne, mely a ki­
rályi múltnak árnyékában terjeng, mint odvas tölgy körül a legyecs-
kék. Főleg azonban meseszerü stilizáltság van benne, nagy síkok,
kicsiny házak, nyüzsgő emberek, szaladó villamosok.
Itt buzgott fel a magyar dekorativmüvészetnek napjainkban leg­
hatalmasabb, legszínesebb forrása. Húsz éve immár, hogy buzog
csendesen, tisztán, mintha valami misztikus tengerszem medencéjé­
ből buggyanna napos földi tájakra.*) Először egy csöndes kevésszavu
ember vert itt magának fészket, Kriesch Aladár, utána pedig egy
emberpár, Nagy Sándor és felesége, majd tanítványok, követők, hí­
vek, mintha valamely religlo némán sorakozó tagjai volnának. Gö­
döllő valóban nemcsak művészeti valörrel bíró név, hanem a gö­
döllői művészetben egy csomó etikai és szociálesztétikal meggon­
dolás is rejlik, művészet, mely nemcsak abban, amit átél, hanem
*) S épen amikor e sorok könyvben megjelennek — fájdalom —
örökre elnémul ez a forrás, mert legfőbb éltető szelleme. Kriesch
Aladár még naposabb tájakra költözött: az örökkévalóságba.
72
 D I S Z S Z E K R É N Y K E IN T A R S IÁ K K A L .
T E R V E Z T E : K O ZM A L A JOS KÉ
S Z IT E T T E A B U D A P E S T I M Ű H E É Y
abban te, ahogyan átéH a világot, a maga különös útjait járja. E mű­
vészek csakugyan a vallásos emanádó egy nemének tekintik a mű­
vészetet, melybe magasrendü eszményeket szőnek: Blantroplzmust,
józan életbölcseséget, szociális tanitást. Abban a korban jöttek, mely­
ben az európai művészetbe belevegyült a társadalmi elméletek pro-
grammzenéje, a század fordulóján, mikor leghevesebb csaták folytak
arról, hogy a művészet önmagáért él-e vagy megszépítse az emberi
hangyabolyok életét, egy korban, amely hangos volt a szozializmus
jelszavaitól, a munkásnak megsejtett földi édenétöl, a munka és a
proletariátus magasztalásátói, kertvárosoktól és proletármuzeumok-
tól, a racionalizmus hitétől. Ebben a korban, melyben a szociális
felfogások talán sehol sem voltak üldözöttebbek, mint nálunk, egy
sajátságos engesztelékenység finom szimbólumán kezdtek el szólni
e művészek hatalmasokhoz és elnyomottakhoz. Blzodalmuk és cél­
tudatuk nem engedte, hogy művészetük egysége széthulljon, apró­
lékos, játékos legyen. Művészetük egy komoly hitvallás példázata
lett, mint életük Is, egy lezárt egész, átitatva napfénnyel, egészség­
gel, harmonikus életörömökkel, alkotás-energiák forrásainak örökös
keresésével. Az Így értelmezett életnek nincsenek béte humaine-er-
kölcsei. Az Így megalapozott művészetnek csupán különböző festő-,
faragó-, véső-, cizelláló- és szövöszerszámal vannak, de mindaz,
amit alkot, egyetlen emberies világnézetnek szolgálatára van ren­
delve.
Húsz éve körülbelül hogy ez a művészi rellglo felbuggyant
Gödöllő talajából Egy kicsiny gyülekezete támadt itt az azonos mű­
vészet hltvallólnak, melyben minden ember — mint valamely kö-
zépkorias szövetségben — élt együtt a maga puritanizmusával és
kézműves-munkájával. Ml illette meg őket? Krlesch Aladár tuda­
tosan Rusklnt és Morrlst választotta ideáljául, az ő nagy elmélye­
désüket a középkori mesterember kezemunkájába, az ö gyűlöletüket
az ártalmas gép Iránt és azt a modern angol-szász müvészszellemet,
mely a maga lelkének halk középkorlas vízióit, magaszötte szőnye­
gekben, hatalmas falfestményekben és csodálatos vásznakon élf át.
A középkori klastromszellem puritán szemlélete a tizenkilencedik
században többször véglgsuhant a művészet világán: a német na-
zarénusoktól az angol preraffaeMtákon át utolsó hullámai eljutottak
Gödöllőre és egy szerfelett mozgékony kedélyre hullottak. Nagy
Sándor és felesége közelebb jutottak a tolsztojánusok hitvallásához,
ahhoz a mennyel derühöz, mely a fűben és fában, a levegöégben és
a madárdalban, a munkában és a testvéri szeretetben egy krisztusi
világ teljességét érzi. Könyvillusztrációikban mintha ez éterikus tisz­
taságú világ angyalai röpdösnének. Mesés könyveik lapjain tündérek
73
bontják ki szárnyaikat, madarak, csodásán kúszó virágok, diadalmas
király kisasszonyok, édes gyermekleiek. És festett ablakaikon, oltár*
képeiken hímzett miseruháikon színes akkordok közt bukkan fel a
megsebzett, a szenvedő, a fájdalmasan átszellemült Istenember. Mű­
vészi elveikben és kulturcéljalkban e művészek valóban az angol­
szász, vagy a szláv iajbetiség tolmácsainak látszanak. De ha kőzet­
ről, mélyebbről nézzük őket, akkor látszik csak, mennyire átitatta
őket a magyar föld és a magyar levegő sajátos szlnezőereje. Krlesch
Aladár komoly, sőt komor figurális kompozícióin középkori falfestmé­
nyeink pátosza érzik. Nehéz ijjászok, nagy, marcona vadászok,
mintha ősi epopetákból támadnának fel, hatalmas gesztusaikban egy
sajátos magyar dekoratív kifejezés érzik. Az ő zeneakadémiai fres­
kóin, Csanádi kápolnája iatsikjain, a magyar mozdulatok ritmusának
archiakus szépsége dobban meg. Viszont Nagy Sándor és felesége
Urikusabb művészete át van szőve a magyar regevilág halk poézl-
sével. Táncoló, röppenő vidám paraszt-scherzokat vesz át, melyeket
valamely ütsz éli meséből érzett meg, vagy falusi kert nyíló virágai
közit látott. Stílusukat az a meleg vonzódás köti a magyar népi gé­
niuszhoz, melyet imádnak, mert hiszen épen a ml parasztművésze-
tünkben látják legjobb példázatát annak, hogy a primitív lélek for­
mál, szerszámai, rokkája, növényi festéke, ornameotálls gondolatai
mint tudnak dacolni a kultúra ezer rafináltabb eszközével.
Iparmüvészetük e művészeknek tisztelt, megcsodált, de alig áhl-
toz rá valaki. Könyvilhisztrádók a maguk Idején — és még ma is —
úgy hatnak, mint Morris legszebb lapszéü muzsikája, melyet az öreg
apátság kézlnyomdája vert ki. Szőnyegeik és gobelinjeik mübarátok
falainak ékességei, gazdag mecénásoké, — a leggunyosabb sors,
mely a szocialista művészet apostolait érheti. És még sohasem ju­
tottak hozzá, hogy templomi művészetükkel dekoratív festményeik-
kei mást, mint e g y kicsiny kápolnát — a Upótmezel elmegyógyinté­
zet mállóit falait, a Regnum Mariamimot, a Csanádi püspökség házi
szentélyét, egy falusi templomot, — a zebegénylt — vagy egy-egy
halit, dísztermet — a Színművészeti Akadémián, a Mester-utcai ke­
reskedelmi iskolában — díszíthessenek. Holott e művészetnek nagy,
hatalmas síkokra, nyugodt, ünnepélyes palotákra van szüksége, min­
denekelőtt pedig építészre, akivel együtt oszthatják fel a teret, csi­
nálhatnak nagy csarnokokat, Ívmezőket, az ö magasrendü eszmé­
nyeikhez méltó Pantheonokat.
A magyar művészi feladatok legnagyobbjai még megoldásra
várnak és e művészet örökkévalóság! gondolatai ott szunnyadnak a
gödöllői művészek hajlékaiban.

74
I

A V Á R O S
MAGYAR MCYÉSZET K Í L I ÖLDÖY
IMNT mikor egy erős, birtelennött, csillogószemíi
Hu jelentkezik a sportok mezején a maga iz­
maival és diadalaival, úgy lépett fel nem Is
egészen két évtizede a magyar iparművészet
a nemzetek mérkőzésének olympiai játékain:
a világkiállításokon. Jött, nem tudni honnét,
verekedett, ragyogott, pirult, szerényen, de
fürgén mozgott, egy kamasz féktelenségével
és merészségével operált a nemzetközi champlonok közt, természe­
tes vérmérséklete szerint igy mutatkozott be a világnak Magyar-
ország ipar művészete. Vadságát egy kicsit exotikusnak találták, te­
hetségeiért örültek neki, ami félszeg volt benne, kinevették, de ezek­
ből a sikerekből Izmosodott meg a magyar teremtő erő önhittsége
Itthon, értékelése künn a nagyvilágban. A párisi kiállítás vitte bele
először a világ köztudatába, hogy Magyarországnak is van ipar-
művészete. Ez a nyugtalan és lázasan kereső kor sajátos ellentmon­
dásokkal van tele. A bútorok, a dísztárgyak formajátékában össze­
keveredik a nyugateurópai elem a magyar néphagyományokkal. A
művész féllábbal benne van a belga, a párisi és darmstadti Ízlésben,
de másfelől ébred már az a tudat, hogy amit a magyar fazekas,
szürszabó, a magyar ács és cslpkeverönö csinálnak, abban megszív­
lelni való ornamentikái gazdagság van. A külföldi látogató inkább
az etnográfiái érdekességet keresi a magyar kiállításon, a magyar
művész már a fajtája érzésvilágának kifejező nyelvét beszéltetné az
anyagokon. A külföldi exotikumkeresésnek is engedményeket kell
tenni. A modern iparművészeti kiállításon ott van Párisban a szá­
zad egyik legnagyobb keramikusának, Zsoinaynak fayence-gyüjte-
ménye, de a történelmi pavillonban mégis több a nézője a „huszár-
terem“-nek, melyben falfestés, meg olajkép, üvegek, meg domborí­
tott fémek beszélnek a száguldó vad lovaskatonáról, a délibábok
Háról, aki csillogó dolmányban vágtat a lován. Egy szemernyi, egy
töredék csupán ama nyugateurópai elfogultságból, mely vakmerőnek,
lovagiasnak, érzelgösnek akarja látni a magyart. S amely eddig
nem vett arról tudomást, hogy iparmüvészetiink és népies géniuszunk
értéke a színek, a formák, az arányok, az anyagok, a diszitöeljárások
különleges mivoltában van, nem a romantikában.
Négy év múlva, a turáni kiállításon már nincs szükség e bal­
hitnek ápolására. Már nincsenek huszárok, fokosok és pásztortüzek.
Es mikor két évvel később Milánóban egész fejlettségében bemutat­
kozik Magyarország iparmüvészete, Európa csodálattal látja, hogy
77
abban a fajban, melynek ők eddig temperamentumát, féktelenségét,
exotlkus voltát fürkészték, Igazi kulturértékek vannak. A Parco-
kiállításon olyan ragyogó architektúrával fogadta a látogatókat Ma­
rót! Géza paVillonja, hogy hatalmas pilléreit, merész kupoláit óriási
bronzgéniuszát egy dacos nemzet erőkifejezésének érezte minden
belépő. Ennek a háznak külső és belső kiképzése, egy modern szel­
lemű, de nem szertelen épitőszobrász monumentális gondolatát vál­
totta valóra. Magyar volt anyagával, ahogyan összehangolta a ma-
gyár márványlapok nagy síkjait a kéktonusú, aranyfényü eozlnnal
és a szürke habarcs kozmopolita színével. Magyar volt abban, ahogy
az üveggel borított, vastraverzes udvarba a magyar háznak szelíd
galambjait festette oda frízül és magyar volt abban, ahogy az ősi
népvándorláskor emlékeit, a nagyszentmiklósi aranykincsek formált
építészeti tagokon faragta ki. Itt már minden magyar volt, de nem
pattogó csárdásütemben. Hanem lemérve, megfinomodva, hol egy-egy
buzakalászcsomónak, hol egy színes eozinbói készült kacsás szökő-
kútnak halk, mérsékelt akkordjaival fokozva az ornamentika szi­
várványát. A levegő volt itt magyar, nem a melódia. Minden szoba
egy-egy finom interieur volt, amelyben asztalos és dlszitö-festö, ke­
ramikus és üveges, kisplasztikus, meg játékfaragó vetélkednek azon,
hogy egy urnák zeneszobáját, egy müvészpár falusi lakását, egy
gyerek első fészkét nemesen és előkelőséggel teremtsék meg. Mi­
lano: ez a magyar iparművészeinek a csúcspontja, a fejlődésnek
az az ivbeszökése, mely után rendszerint a testpedés évei követ­
keznek. Milano volt a betetőzése a magyar iparművészet ama két
évtizedes korszakának, melyben jelentős ipari alépítmények nélkül,
tisztán invenciója s egypár kis mesterember segítségével odáig tudta
emelni néhány kitűnő művészember a maga céltudatos mozgalmát,
hogy a külföld a legelső sorba állította azt, amit a magyar erő ott
bemutatott.
Nem lehetne azt mondani, hogy a nemzedék, mely azóta nőtt
fel, ne volna ép oly jeles és fejlödésreképes. De az idők változtak
meg s a nagy távoli célok álomvilága helyébe apró megrendelések
realitásai szökkentek. A munkaalkalmak, a gazdasági erő elosztó-
dások arányai s a termelöformák változtak meg e tizennégy év
alatt s az u| ipari viszonyok uj művészetet kívánnak, u] kifejező-
formák után sóvárognak s ezekhez még nincsenek itt az emberek.
A mai tervezőművészek javarésze higgadtabb és választékosabb,
mint voltak e hőskornak alakjai, akiket csinosságban, a formák öt­
letességében talán sokban felülmúltak a változott idők, de ará­
nyaik nagyvonalúak, tervezéseik a monumentalitás határáig felfoko­
zottak voltak. Talán nemcsak a politikai s gazdasági helyzet vök
78
kedvezőbb az iparművészet fejlődésére, hanem az a körülmény is,
hogy az akkori díszítőművészet jórészt olyan művészek kezén volt,
akik egy vagy több képzőművészeti ágban Is hatással dolgoztak. A
plasztika még nem vált úgy külön az építészettől, a festészet a ház­
tól, a textil a lakástól, mint ma. Ez a közös élet, a gazdag díszítő-
tehetségek e jómódja nemcsak közös stilustörekvéseket adott, ha­
nem ezzel együtt azt a lendületes életérzést is megadta, mely az
iparművészeiben is csak a gr and art forrásaiból fakadhat fel. Azok­
nak az olasz renalssance-szellemben fogant szobrászati frízeknek,
melyekkel Marót! Géza később a Hitelbank palotájának falait éke­
sítette, azoknak a hatalmas ablakoknak és falfestményeknek, me­
lyek a mexlcoi operaházat tervező Maród keze alól kerültek ki, sőt
az egész nagy vas- és üvegkonstrukción épülő gigantikus színház-
tervnek is ott vannak az alapjai a művész kettősségében. De meg­
érezni, hogy ez a koncipiáló tudás nagy paloták lépcsőházalt kí­
vánja, az volna az Iskolája, a hatalmas horizontális síkokba ágyalva
nemcsak az alakok méretei fokozódnának, hanem feszítőerejük is.
Teles Ede is nem a diszitöszobrászati feladatokon nőtt-e nagyra,
nem a milánói kiállítás zeneszobája, a zeneakadémia amorettjei, né­
hány bankpalota épületplasztlkája adtak-e teret ama formaérzéssel
való kísérletezésre, mely az emáékszerü szobrászatban teljesedett
meg? A kilencvenes évek magyar kiállításain s a külföldön való ven­
dégszerepléseikben hűséges társuk iparművészeinknek Rippl-Rónai
József. Első nagy művészi sikereit nem Is itthon, hanem a brüsz-
szeli és párisi szecesszionisták közt aratja, zárkózott társaságban,
pompás faűszönyegeiveL Bútorai, ebédlője és poharai, melyeket
még a kilencvenes évek végén a gróf Andrássy-kastély részére ter­
vezett, a szecessziós lakásbereodezö-lzlés apostolának mutatják öt
be. És a modern magyar festés egy másik úttörője, Kemstock Károly
is az architektúra sikdiszltö feladatain próbálta ki vonalainak és szí­
neinek erejét Az ö marosvásárhelyi üvegablakaiban annak az épí­
tészed stílusnak természetes kiegészítőjét ismertük fel; amelynek
magyarságát nem a díszítőelemek eredete adja, hanem az életérzés
mélysége: a színek, a tömegek aránya, az a mód, ahogyan elemei
összeilleszkednek. A komponálóleiadatnak nemes ünnepélyessége
megkapó módon jutott ezek által kifejezésre.
Még ama küzdelmes és félig elfeledett Iparművészeti hőskor­
nak kisebb jelentőségű egyéniségeiben is volt valami merész alkotni-
vágyás. Némi kiábrándultsággal nézzük ma a külföldön s itthon sok­
szor kitüntetett Hord Pál dolgait. Mint a német szecessziós Iparmű­
vészet apostolai, ő Is a festészetein kezdte, a bútoron folytatta s a
grafikában, ötvösségben, szőnyeg- és textiltervezésben kísérletezve
79
élte ki dekoratív fantáziáiét. Az ő magyar dlszltöiormái, a pávasze­
mes, mézeskalácsos és istenfás motívumok, a vitézkötésnek és a szűr-
szabómesterségnek fára és bőrre átültetett vonalai ma kissé naivak­
nak tetszenek. De a kezdeményezései és vállalkozásai bátorságában
van valami öserö. St.-Louisban kiállítást csinál. New-yorkban bútort,
üvegfeistményt, mozaikot csinál, kalandos vágya Mexicoba hajtja,
hogy az aztékek hajdani kerámiái kincseiben ösztöneivel tapogassa
ki a magyar diszitömüvészet primitív rokonformáit. Ott halt meg
sárgalázban India fővárosában, távol világrészben, mint nem egy
azon utazók közül, akik elmentek fajuk családfáját kikutatni. A mű­
vészek, kik azon idők első lázait átélték, ma nyugodtabb és bizto­
sabb utakon haladnak, de a magyarság áhítatában való felnöveke­
désük, művészetüket mindvégig megőrizte a tiszta eszményiség lég­
körében. Gróh István is közéjük tartozik. Azon idők tulipános ma­
gyarságától ö sem volt ment. De ezt felváltotta nála a mélyebb és
igiazabb magyarság. Tervezései: grafikái, textil és kerámiai mun­
kái nem a magyar néphagyomány felszínes átvételével igyekszenek
művészi hatásra, hanem az anyagból és a technikából indulnak ki.
Faragó Ödön is átesett e lázas metamorfózisokon. A kilencvenes
évekből való bútortervezései még erősen éreztetik azon idők szen­
vedélyét. Mennyivel higgadtabbá vált azóta berendezésein, melye­
ket a nagybankok s a magyar pénzarisztokrácia életének kényel­
mes, gyors és elegáns formáihoz szabott, áttéve a XVI. Lajos bútor-
műveseinek és az empire festölakberendezöinek nemes gazdagsá­
gát a mai magyar életbe, bőséges pompával, gazdag faragásokkal,
színes fákkal és nehéz szövetekkel. Mily naiv {élénkséggel hatnak
ezekhez képest első kiállítási bútorai. Első tudatos kísérletek a né­
pies formák városi bútoron való továbbtenyésztésére. S félénk vol­
tukban is volt annyi bizonyító erő, hogy a londoni South Kensing-
tonba kerülhettek.
Van egy üvegfestö-műhelyünk, Roth Miksáé, amely talán legki­
válóbb példája a mesterség művészettisztelésének. A középkor ön­
megtagadó fegyelmezettségével tud ez a mester az ö tervezőinek
szellemébe hatolni. S mikor itthon az olasz Salvlati még uralja a
templomok megrendeléseit, őt már csodálják a külföldi kiállítá­
sokon opalescens üvegeiért, mélytüzü üvegfestményekért és főleg
üvegmozaik képeiért. Ma világhíre van és méltán. Galambos Jenő
a iémmüves-mühely esztergapadjai mellől indult el a külföldi ván­
dorútra, mely után hazatérve, a régi magyar bronzöntö-mesterek
cizeMázó-képességévei alkotja meg keresztelő-medencéjét és oltár!
felszereléseit. A másik irányra Is megvannak a példák: Ligeti Miklós,
a szobrász, Margó Ede, a kisplasztikus, Jakó Géza, a grafikus, oda-
80
SZ É K E L Y Á C SO LT K A P U
állnak a fazekas-korong és az égetökemence mellé, hogy az agyag-
miivesség technikájával öregbedve alkossák meg kerámiai tárgyai­
k a t A nemes lendületnek, a hősi erőfeszítésnek nagy korszakába
nyúlunk bele, ha a mának s a tegnapnak magyar iparművészetét
Írjuk.
De nemcsak a kiállítások és művészcsoportok sorsa a feltűnés,
az eltűnés, a bizonytalan tévelygés: az egyén is csak ritkán tud el­
helyezkedni a külföld hullámtorlódásában. Művész hazája széles e
világ, a magyar teremtöművész mégis az érzésszálak egész fonadé­
kával csiigg a földön, melyből kisarjadt. Vannak persze kisebbrendü
életmüvészek, nem örvénylő tehetségek, nem a szenvedés és az el-
borulás jegyesei, akiknek sajkája csak az alacsony vizek szintjét
bírja el. Talán legismertebb az efajta iparművészek közül a párisi
Szlrmay Tóni, a balkán-fejedelmek és átutazó imperialisták plakett­
művésze, a sima fejek, a sasorrok és magas kontyok krónikása, a
történetíró, kinek érmein nem a szókimondás sűrűsödik össze for­
mákká, hanem a jubiláns örömökben való haszonrészesedés gondo­
lata. Nála jóval tehetségesebb a Londonban élő Fuchs Emil. Nem­
csak az angol pénznek modeüörje, hanem egyidöben a pénz kirá­
lyainak, a Rothschildoknak is. Az ut, mely trencsénl szülőhelyétől
a New Gallery kiállítási dijáig vitte hosszú tanulmányok fáradságai­
val, de sok anyagi sikerrel is kapcsolódott, ám művészetileg alig
több, mint a realista arcképszobrászat fejlődése, mely a szép be­
állítás s a tiszta vonalhatások magasságáig emelkedik. Nem ily ki­
csinyes feladatok zárt körében, hanem a heroikusán szenvedélyes
formák világában mozog egy New-Yorkban élő honfitársunk, Kontl
Izidor szobrász művészete. Atyjának, a magyar szabadságharc haj­
dani katonájának eszményisége ment át az ö mentalitásába. Hősö­
ket és csarnokokat mintázott Philadelphia, Washington és New-York
utcái s múzeumai számára, abban a kissé patétikus, kicsit színpa­
dias felfogásban, mely a latin népek szobrászatéban a tizenkilen­
cedik század végén szinte általános volt. Díszítő szobrászatén, mint
például a buffatoi zenetemplom frízein is ezekkel a barokkos mozdu-
latu, formailag gyengéd figurákkal találkozunk: ábrándos álmodo­
zókkal, vagy az érzések részegeivel. Sokkal közelebb áll a mi mai
Iparművészeti felfogásunkhoz kisplasztika! munkássága: kedves és
egyszerű használati tárgyak, egy-egy könyvtárpolc, stb., melyen a
szobrász diszitömunkája nem üres formajáték, hanem a célnak alá­
rendelt szerves alkatrésze a bútornak.
Nem ily felfokozott életérzések, hanem többnyire a reális alko­
tásvágy csendes nosztalgiája vitte ki építőművészeink egyrészét a
külföldre. Egyikük-másikuk röviddel azután, hogy kikerült, vissza­
81
tért a régi hazába, folytatni a versenypályázatok csüggesztő élet-
sorsát. Tschenke Hermann és Vass József ennek a fájdalmas hon­
talanságnak példázó). Takách Béla a magyar külföldjáró tehetség
sokoldalú, nyugtalan és sima fantáziájú típusának késel hajtása. Mily
gazdag ezeknek sora amaz Etlenne de Hongrie óta, aki mint textil­
művész került ki a középkorban Párisba; azokkal az ötvösökkel és
rézmetszőkkel, akik a reformáció idején szász és holland földről, a
mesterség minden cshijával-binjával, az uj hit zsolozsmáit hozzák
magukkal. Fájdalom, nem az utolsó szeme ennek a láncnak Takách
Béla, aki a festő, dekorátor és építész sokoldalúságát a szinszere-
tetnek örömeivel egyesíti azokon a munkákon, melyeket előbb ame­
rikai építészek, azután Tiffany műhelyeiben valósított meg. Épületek,
hallok, szivárványfényben ragyogó üvegek, a modern textilmüves-
ség ezerféle mintájú holmijai kerülnek ki a keze alól. Egy stilmüvész
és mozaikimádó buja diszitökedve van mindebben. Mióta újra haza­
tért, csak apró tárgyak iparmüvészetén mutathatja meg, hogy a sa­
játosan magyar dlszltöstilusnak is erős visszhangja támadt lelkében.
Fiatalabb épltésznemzedékünk egyrészét Berlin világpiaci al­
kotókedve kötötte le a háború előtt: a metropolis nagy és lázas
építkezésének árja pompás, ha nem is mindig művészi munkaalkal­
makat teremtett nekik. Szállodák, bérházak, bárok és árucsarnokok,
a tökének konstrukcióban és épületméretekben is kifejezhető ará­
nyai középeurópai amerikanizmus vállalatai körébe vonzották a ma­
gyar épltötechnlka és iparművészet fiataljait. Volt, aki a modern
stilusmásolás divatáramlatának hatása alól nem tudta magát fel­
szabadítani. Hirschler Mór, akinek keze alatt annyi fiatal magyar
iparművész honfitársa nőtt fel Berlinben, a tizennyolcadik századi
angol butormüvesség formáit ülteti át a modern gazdag polgárság
kényelmes életformái közé. Legtöbbjük odakünn egészen beleolvad
e kozmopolisba. A magyar Seyden és Máté Rezső berlini bérházai
nemcsak az assimiláló-készségüknek bizonyságai. Hanem annak Is,
hogy az a berlini modern bérpalotastilus, mely úgyszólván minden
kulturország épitöhagyományaiból felszitt valamit, mily kevéssé
kifejezője valamely fajbeli érzületnek vagy épen egyéni intuíciónak.
Még a modern intim szinházberendezésnek legrafflnáltabb és leg­
választékosabb anyagmüvésze, az iparmüvészetlleg brilliáns Kauf-
mann Oscar, a Hebbel-Theater nagynevű alkotója is annyira berlini,
hogy senki sem gondolna magyar származására. A művészetben is
megvan a népek export-politikája. Ml nem koncipiáló elméket adunk
az európai műipari piacoknak, hanem átültötöket, pompás karmeste­
reket, egyeztetöket, magyarázókat, magántanárokat, magyar a leg­
jobb és legnagyobb francia reprodukáló műhely tulajdonosa: Kádár
82
Gábor és magyar a berlini legjobb szinházspeciaiista, Kauímann
Oszkár.
A Berlinbe került s a két haza közt vergődő tehetségek egyik
legértékesebbje, a magyar rajzolómüvészböl tett építész, Pál Hugó.
Még hat éve, hogy innen Berlinbe repült vágyai sólyomszárnyán,
egyenesen az építészethez. Művészetében odakünn egyesült: az álom*
látás a technikai rutinnal. Építészetén, belső architektúráján első pil­
lanatra megismerni, hogy szereti a könnyű játékot, a szép ellágyu-
lást, a pillangó-erényeket. De van benne egy biztosan megalapo­
zott épHömesterségbeH tudás is: logikával és konstruktív egyszerű­
séggel gondolkozik. Jellegzetes volt már az első berlini munkája és
ebben a tekintetben: a Márványház-mozgó a Kuríürstendammon. Ki­
felé, az utcára nézve nyugodt, meglepően szolid homlokzat. Benn a
térkihasználás nagy fölényessége. Legapróbb részletig menő gondos­
ság a célszerűségben, a mulatóhely igényeiben. De azonkívül: a
romantikának egy sajátos építészeti megnyilvánulása a mennyeze­
ten, üvegeken, lámpákon, színes selymeken. A moziközönséget sej­
telmes hangulatba ringatta, a hozzáértőket elragadtatta ez a félig
futurista, léiig indo-perzsa berendező-hangulat. További munkáiban
is az maradt, aminek ez az első jelentékenyebb feladat mutatta: a
modernség és a romantika keverékének. Elég egy tekintetet vetni
Ilka-utcai villaházára, ez azonnal világossá válik. A szigorú, közép-
korias fegyelmezettségbe belopózik az építészeti belcanto is. Köny-
nyed, kecses Petit Trianon-ablakok és ajtók. Egy-egy pajkos figura
beletéve a homlokzatsikba. Vidám allegrettók, amelyek kedvesen
hangolják a nézőt. S iparművészeti munkáiban Is ilyen. Nem gurítja
ránk hegyek szlklafergetegjét, okosan és józanul látja meg, mit tud
Brúnó Paul és mit tudtak a Napóleon stihisszabói: Percier meg Fon­
taine urak. Egy szeszélyes, élni tanult, parfümmel átitatott világban
dolgozik: szineket ad nekik, antikizáló bútorokat, nemes fákat, gő­
gös, ragyogó profilokat a szekrényeknek, lírákat a székek hátának,
reszkető szobrokat a barokosan csavart oszlopokon, fényt, meleg­
séget, intimitást, — milliomosok álmát van hivatva valóra váltani
ez az építész. Azelőtt a külföldre vándorolt magyar művészek ösz-
szeroppanva, vagy lecinezett ládában kerültek vissza hozzánk. Pál
Hugó talán egy u] folyamatot vezet be: a nyugati tanulságokkal
hazavándorolt magyar alkotóerők korszakát.

83
É R E M M Ű V É S Z E T
A érem a történeti idők művészete. A nagy­
Z
szerű haditettek, az alkotásra hivatott kopo­
nyák ércbe kívánkoznak és a csendes jubileum
hőse is tovább akar élni a legendákban. Az
emberi cselekvések hatalmas rugója az a kis
darab bronz, mely az egyént átadja a világ­
történelemnek, akár hadvezér volt, akár híres
műtöorvos, akár egy hajózási vállalat vezér-
igazgatója. Az utókornak mindig hasznos kutiö az érem, melynek
az a páratlan becse van, hogy minden éremnek két oldala van. Az
egyik rendszerint ellenőrzi a másikat. Az egyiken ott van a hős arc­
képe, ez a lírikus rész. A másikon ott van a cselekedet szimbóluma,
ez a tettek logikájának végső leszűrhető tanulsága, a történeti tény­
nek sűrített összeioglalása. És a kettő ellenőrzi egymást, az avers
a revérs-t s mindkettő a kort. Érzelmes és tehetetlen korok me-
daillonjal lágyak, mint a viasz. Kapzsi és kuíárkodó korszakok az
allegóriákat szeretik, a zengő pátoszt. Csak a nagy, az Igazán len­
dületes idők érmei tudnak a bronz egyszerű, kemény, iérfias nyel­
vén szólni. Mióta van magyar éremművészet? Amióta tudatosan fej­
lődik nálunk az egyéni cselekedeteknek olyan sorozata, melyek
együttesein a történeti kritika kemény ítéletével is szembe mernek
helyezkedni. Amióta a nemzeti gondolat odáig fejlődött, hogy az
egyéni tetteket sub spécié aetemltatis nézzük. Nem jellegzetes tü­
net-e, hogy a múlt század elején a magyar éremvésők nagyrészt
Bécsböl, a császári pénzverőből, a bécsi müvészakadémiáról kerül­
nek ki és bécsi dialektusban beszélik az érem nyelvét. Wiener, Böhm,
Wurschbauer, Fruman, — a kornak minden érzelgőssége, aprólé­
kossága, miniatűr-felfogása pontosan meg van művészetükben. Nem
igaz, hogy ez csupán azért van, mert a művészetben akkor általában
a drapériastilus, a rosszul értelmezett göröigösség, az édeskés langy-
tónus uralkodott. Inkább azért, mert a történeti kirobbanásokból
idehaza hiányzott a folytonosság céltudata, a nemzet eszményeinek
tisztázottsága.
Ne legyünk Igazságtalanok: a művészetnek nemcsak eszmé­
nyekre van szüksége, az érem-kultúrának nem csupán heroikus fej­
lődés kell, hanem egyebek is: kor, amely megérti, szereti és népsze­
rűvé tudja tenni a művészetet. Ez az időszak minálunk csak a múlt
század kilencvenes éveiben következett el. A múlt történelmi dicső­
ségének féltett egyéniségei már ott állottak ekkor a pesti Dunaparton
és vidéki városaink piacterein nagy, patétikus és kifejezéstelen szob­
84
rokba öntve. Hidegség és félénk meg nem értés vette őket köriiL
Hanem akiket a kor Igazán, bensöleg szeretett — nem a történet és
az ércmonumentum tisztes távolán át — azoknak arcmása kevés, de
finom érem és plakett felületén ott volt az üvegszekrényekbe zárva.
Ezek még inkább félénk kísérletek a francia éremmüvészet tanulmá­
nyainak átültetésére. A silhouette még nem egészen tiszta, az ala­
kok még belemosódnak a háttérbe, a sikok és a relief különvalósága
még csak kezd kibontakozni és ha megnézzük amaz évek legkedve­
sebb plakettjét, a párisi iskola tetszetősségeit és lágy, elkent, inkább
festői formaértékeit mind megtaláljuk rajtuk.
Az érem akkor lett igazán népszerűvé nálunk, mikor egyfelől
redukciós gépek, a sokszoritásnak szinte korlátlan példányszáma
mellett tiszta, precíz, cizellált finomságú munkát tettek lehetővé,
másfelől megalakul az Éremkedvelök Egyesületének az a választé­
kos kis csoportja, mely tagjainak minden évben egy-egy medaillonna!
kedveskedik és szinte keresi a kisplasztika! tehetségeket.
Hogy az érem a numlzmaták muzeális érdeklődése tárgyából
egyszerre a művészi megbecsülés egyik kedvencévé vált, abban
főrésze egyik legkiválóbb plakettistánknak van, aki a fiatal magyar
szobrásznemzedéknek is legkitűnőbbjei közé tartozik, ez Beck ö.
Fülöp. Francia kultúrát, könnyűséget és dekoratív egyszerűséget
hozott az allegóriáktól terhes magyar éremvilágba. Mások is jártak
előtte Párlsban és hoztak onnan magukkal Roty meg Charpentier-
emlékeket. Beck sem volt ment eleinte ezeknek a mestereknek for­
máitól, élénk és heves gesztusaitól, a szép dekoráció külsőségeitől.
Szociális érzésvilágát, csendes, meleg, rezonáló kedélyét azután itt­
hon egyre bátrabban tudta és merte plakettjein kifejezni. S ahogy a
magyar legenda szentsége ihlette meg (Magyarországi Szent Er­
zsébet) vagy a magyar tudomány (Korányi, Gyulai) és a magyar
költői géniusz (Petőfi, Mikes Kelemen) egyre erősebbé vált benne
az, ami eltávolítja hajdani mestereitől. A formáknak roppant erős,
férfias megérzése uralkodik veretein. Újabb munkáin ezt a képes­
ségét már hatalmas reliefekbe ülteti át és itt is nyomban az a ké­
pessége tolul előtérbe, mely éremkiválóságának is jellemzője: a zárt
térben való szabatos komponálni-tudás.
A történelem s a nyugodt kontempláció nagyítja meg Beck alak­
jainak arányait. Egy másik művészünk, Teles Ede emberi mivoltuk
markáns egyszerűségének kiemelésével ér el hatást. Plakettjeiről,
kivált az újabbakról szinte tanítani lehetne a síkban való naturalista
ábrázolás törvényeit. Szikár, kemény, majdnem szűkszavú a mon­
danivalóiban. Görgey-feje a legszebb arckép a negyvennyolcas Idők
félreértett nagy katonájáról, ércből van kihasítva, epikus egyszerü-
85
 . V
séggel, oly frissen és közvetlenül leírva, mint ahogy csak legnagyobb
élményeinket tudjuk elmondani, mikor már meghiggadtak bennünk.
Ez a szobrász is közel van a monumentális feladatokhoz: egypár
kitűnő szobra beszélhet erről kiállításokon és köztéren. És bár az
éremművészetére is vonatkozhatik az, amit egész művészetéről el
lehet mondani, hogy nem szerencsés korba esnek a tanulóévei, a
nyolcvanas évek bécsi mestereinél, — lassan, de Igen határozottan
ért meg a nyugodt egyszerűség kifejezésére. Eleinte bécsi orvosok
arcképeit mintázta meg a síkon. Ezek még a bronzlapba átvitt kis­
plasztikái formák. De már egy évtizeddel később minden érme el­
árulja, hogy a fémek nyelvén tud beszélni, hogy erős, szinte dina­
mikus feszültségű formái a leglényegesebb dolgokat oly szabatosság­
gal tudják elmondani, mely kizár minden felesleges díszítményt, ma­
gával a felépítéssel hat, a vonalaknak lendületével. Higgadtsága, nyu­
galma sehol sem oly megkapó, mint háborús érmein.
Ez a nagy háború — a paroxismus világtörténelme — egyébként
talán egyetlen művészeti ágra sem volt olyan népszerűsítő hatással,
mint az éremre. Minálunk alig van hadikórház, mely a maga orvo­
sai, ápolónői, betegei számára egy sajátos érmet ne veretett volna,
olykor valóban művészi munkát, finom medaillonokban, pompás el­
osztással igazán dekoratív alakokat és feBrást egyesítve. Csattokul
és piciny csillagokon, óraláncon, meg ezüst függő gyanánt csillog
mindenkin az érem, — csak a római császári időkben lehetett ilyeo
népszerű a véső művészete, mint Maigyarországon a világháború
éveiben. S alig van plakettmüvészűnk, aki e nagy virágzásból ki ne
vette volna a maga részét. Elsősorban persze a fiatalok, akiknek
tekintete több szubjektivitással tudott odatapadni a rohamozó katonák
alakjához. Berán Lajos már előbb is a férfias sportok, az atiétafor-
mák hivatott kifejezője volt éremszobrászaink közt. Nyugodt ko­
molysággal jutott el az emberi test tanulmányából a férfiszépség
halk szimbolikájához. Rohamozó katonáin nagy, néma zene érzik,
egypár mozdulatban titán! erőkifejtés van összefoglalva. E művé­
szünkre mély hatással volt a görög plasztika s a megtisztult archaiz-
mus egészen modern térmegoldás szellemében érezhető legjobb pla­
kettjein. Murányi Gyulának egy pompás karakterisztikus jellemtanul-
mánya a szerbek szerencsétlen Péter királyáról egészen másfajta
kvalitásokról szól, mint Reményi Józsefnek Vöröskereszt-plakettje,
a beteg katona körül római tógákban csoportosuló tudósaival Aman­
nak friss naturalizmusával, ennek romantikus pátosza áll szemben.
De ez utóbbi alakjaiban csodás aprólékosságok, elrendezésében szo­
katlan finomságok vannak. Allegóriát ad, de mily más az, mint ama
régi, régi allegóriák, amilyeneket a múlt században költöttek Thor-
86
waldsen gyenge epigonjai. Ezek a fiatal magyarok egy megtisztult
eszmevilágban élnek, nem elmerek és színpadi díszletek legyvertá-
rából veszik a háború jelvényeit. A magyar éremmiivészetnek nem
utolsó értéke művelőinek nagy komolyságában van. Egy percig sem
hiszik, hogy akár a legjelentéktelenebb ember portréja is meg ne ér­
demelné az aprólékos gondot és néha hetek, hónapok hosszat javít­
gatnak egy tiz-husz példányban kikerülő medaUlont. A rohanó vl-
lágtörténés, ha sok selejtest vetett te bele a tömegekbe, de a polgári
és hadi hősiességnek megragadó emlékeivel te kedveskedett.

87
k ö n y v m ű v é s z e t
OYASVALAKI, aki könyvművészetről ir, nem
L
mellőzheti a történeti lélekzetvételt. Egy dicső­
séges korszak ünnepélyes színei kívánkoznak a
tollára. A renaissance kandeláberek fénye gyul­
lad ki az emlékezetben s egy nagy király ró­
mai szabású feje rajzolódik ki a budai vár­
kastély tizenötödik századi pompájából. Má­
tyás király neve a magyar könyv s egyben
a magyar művelődés történetének legragyogóbb fejezete fölé van
Írva; Konstantinápoly tói Lipcséig* Velencétől Londonig és Besan-
contól Bécsig minden valamirevaló könyvtárban ott vannak e haj­
dani fénynek sugarai. Egy-egy megmentett könyv, mint szétszóró­
dott lelencei a hajdankori könyvcsaládnak. Nem kell ezeknél beszé­
desebb követje annak, hogy mi volt a mi művelődésünk hajdan,
egy erős uralkodó humanista világában. A magyar könyvművészet
ott kezdődik e bőkezű nagyúrnak bibliotékájában, melynek széles
nyugágya körül ott álltak a polcok és a polcokon túl volt a hadvi­
selésnek, politikának, cselnek és országiásnak minden gondja. Min­
den a renaissance levegőjét leheli Itt. A nagyur könyvművészete leg-
főképen. És valóban semmi sincs, ami az ö európai szabású, vegyes
műveltségű, reprezentáló külsőségekben gazdag, de belül nagyon
józan egyéniségének hlvebb kifejezője volna, mint a könyvek, me­
lyeket szeretett. Mindnyájan azokban a könyvekben élünk tovább
a halálunk után, amelyeket olvastunk és szerettünk. Mikor azt hlsz-
szük, lényünkké váltak már, akkor végkép szétosztottuk bennük hal­
hatatlan lényünket. Mátyás király Corvinái a végsőket lélegző
könyvlrómesterségnek remekművei. A firenzei, a bolognai, a nápolyi
scriptoriumokba, ahol a miniatűrök, a dlszlaprajzolók e halhatatlan
lelkű barátok görnyedten és fáradtan hajoltak a lap széle fölé, már
besuhan az ablakon a kézisajtó nyikorgásának hangja. A levelek
smaragdzöldje még cseng. A minium pirossága még lángol. Az ara­
nyos fürtök, az ennivaló angyaikák, a delfinek, cherubok, az opál-
szinü felhők még reszketnek a lapok szélein. De a láthatatlan Antl-
krlsztus, az a mainzi könyvnyomtató Gutenberg már kajánul ráne­
vet a barátra: mily tragédiák magvát vetette el az iróműhelyekben
ez a szó, hogy gép! Dacos akarattal ekkor szedeti össze Sinibaldinak
és Pietro Cennluinek és a nápolyi Burdconak legszebb kéziratait
Mátyás király. A renaissance bibliofilek e leghatalmasabbja utaztatja
az ö ügynökeit az olasz városokban, levelez, katalógust kér, cse­
reberél, alkuszik, barátkozik, hizeleg — talán még ölni is tudna —
88
G A R A A RNOLDt : F E S T E T T P O R C E L L Á N V Á Z Á K
egy szép könyvért. A kor jellegzetessége van abban, hogy az írás
jobban érdekli, mint a tartalom, a könyvtábla jobban, mint a belső.
A marokkói kecskebört, a lyoni selymet, a délolasz brokátokat a
velencei hajó hozhatta ide. A nápolyi királycsalád Ízlése, a firenzei
könyvkötők érett tudása, az Izlám világának vonaljátéka szökkent
ide velük a budai könyvkötömühelybe. Talán egynémely mesterem­
ber Is a nagy Aldus könyvkötői közül. De ahogy azután a magyar
ötvösmesterek megcsinálták a bélyegeket, melyek aranyfonatokat
nyomtak bele a bőrbe, az a munka magyar volt. És ahogy az arany-
paszománíok, indák, gyöngyök keretét összefogták, az nem tiszta
Medlcl-onnamentum volt, abba belevésödött a magyar iz, benne lük­
tetett a magyar vér. Ha bronzcsatt fogta össze a selymet, vagy ma-
roquln-bör dús pántjai borultak rá, — egy darab magyar mester­
embermunka volt az. S ha nem ékeskedik is rajta a gyűrűs holló,
a nagy király művészetének bélyege rá van sütve örökre.
A magyar könyvművészet elárvulhatott a Corvinák szétdobá-
lásával, de meg nem hallhatott. A tudós humanistáknak utódaik van­
nak és csendes erdélyi fejedelmi udvarokon él tovább a szép betű
szelleme. Teleky, Rákóczi György, Apafiy, Bánffy, — Így hivják az
uj gyűjtőket; az ő akadémiáik kisebbek, az ö tudósaik nem bíbor-
talárban járnak, hanem tnagyarszabásu zsinóros ruhában. Az ö szel­
lemük nem a kozmopolls, az ö tudományuk nem a csillagászat és
Pythagoras. Az ö világuk az Antlkrisztusé, lutheránusok és hitvitá­
zók ök. De az ö erdélyi bibliáik, zsoltároskönyveik, vallásos irataik
oly áhitatos, tiszta szép nyomtatványok, hogy oda kellene járni e
tizenhetedik századi nyomdászokhoz iskolába. Mily finom rcnais-
sance szellem ömlik el az énekes könyveiken, melyekböi brassói,
kolozsvári, váradl és gyulafehérvári asszonyok és férfiak táplálták
hitüket. Mily karcsuan, telten, arányaikban mily harmonikusan ol­
vadnak össze az élesen metszett antikvák. Hogy illeszkedik az oldal­
hoz az inicale, hogy összetart az egész lap, hogyan simul a végére
a záróléc, a nyomdajegy, mely tiszta lombkoszoru, benne a város
címerével. Ama tudós és csendes humanista-nyomdászok munkája
ez, akik YVi/ttenbergába és Rotterdamba jártak tanulni. Erasmus
Írásain, Besa Tivadar zsoltárain, holland Ízlésen, svájci csinosságon
nőttek fel. Oh, hogy virítanak az ö kötéseiken a nehéz török szeg­
fűk, a franciásan bárok liliomok, a mór-szaracén geometrikus for­
mák — és ebben is, hogy kioslllan az ö magyar Ízlésük! Debrecen­
ben, a kollégium tövében, a magyar dtezltömotívumok halk fiorlturája
lassan egész könyvkötöstüust teremt, a pergamenthártyára festve,
keleties szalagfonatokkal. És talán még ma is tovább él ez a kötés­
mód a mesterembereknél.
89
»
egy szép könyvért. A kor jellegzetessége van abban, hogy az írás
jobban érdekli, mint a tartalom, a könyvtábla jobban, mint a belső.
A marokkói kecskebört, a lyoni selymet, a délolasz brokátokat a
velencei hajó hozhatta Ide. A nápolyi királycsalád ízlése, a firenzei
könyvkötők érett tudása, az izlám világának vonaljátéka szökkent
ide velük a budai könyvkötömíihelybe. Talán egynémely mesterem­
ber is a nagy Aldus könyvkötői közül. De ahogy azután a magyar
ötvösmesterek megcsinálták a bélyegeket, melyek aranyfonatokat
nyomtak bele a bőrbe, az a munka magyar volt. És ahogy az arany-
paszomántok, indák, gyöngyök keretét összefogták, az nem tiszta
Medlci-ornamentum volt, abba belevésödött a magyar iz, benne lük­
tetett a magyar vér. Ha bronzcsatt fogta össze a selymet, vagy ma-
roquin-bőr dús pántjai borultak rá, — egy darab magyar mester­
embermunka volt az. S ha nem ékeskedik is rajta a gyűrűs holló,
a nagy király művészetének bélyege rá van sütve örökre.
A magyar könyvművészet elárvulhatott a Corvinák szétdobá-
lásával, de meg nem hallhatott. A tudós humanistáknak utódaik van­
nak és csendes erdélyi fejedelmi udvarokon él tovább a szép betű
szelleme. Teleky, Rákóczi György, Apafíy, Bánffy, — így hívják az
u] gyűjtőket; az ö akadémiáik kisebbek, az ö tudósaik nem bibor-
talárban járnak, hanem magyarszabásu zsinóros ruhában. Az ö szel­
lemük nem a kozmopolis, az ö tudományuk nem a csillagászat és
Pythagoras. Az ő világuk az Antikrisztusé, lutheránusok és hitvitá­
zók ök. De az ö erdélyi bibliáik, zsoltároskönyveik, vallásos irataik
oly áhitatos, tiszta szép nyomtatványok, hogy oda kellene járni e
tizenhetedik századi nyomdászokhoz Iskolába. Mily finom rcnals-
sance szellem ömlik el az énekes könyveiken, melyekből brassói,
kolozsvári, váradi és gyulafehérvári asszonyok és férfiak táplálták
hitüket. Mily karcsuan, telten, arányaikban mily harmonikusan ol­
vadnak össze az élesen metszett antikvák. Hogy illeszkedik az oldal­
hoz az inicale, hogy összetart az egész lap, hogyan simul a végére
a záróléc, a nyomdajogy, mely tiszta lombkoszoru, benne a város
címerével. Ama tudós és csendes humanista-nyomdászok munkája
ez, akik Wittenbergába és Rotterdamba jártak tanulni. Erasmus
Írásain, Besa Tivadar zsoltárain, holland ízlésen, svájci csinosságon
nőttek fel. Oh, hogy virítanak az ö kötéseiken a nehéz török szeg­
fűk, a franciásan bárok liliomok, a mór-szaracén geometrikus for­
mák — és ebben is, hogy kloslllan az ő magyar ízlésük! Debrecen­
ben, a kollégium tövében, a magyar diszltömotivumok halk fioriturája
lassan egész könyvkötöstilust teremt, a pergamenthártyára festve,
keleties szalagfonatokkal. És talán még ma Is tovább él ez a kötés­
mód a mesterembereknél.
89
 De a katolikus főurak sem feledkeztek meg a könyvről. Az 0
nyomdáik az északi és dunántúli megyékben, a Jezsuita pompát sza­
badítják fel a könyvön. Az allegóriák, a vérző szentek, a messze
távolságba fuió épületek mély és dús metszetekről harsognak felénk
a címlapon. Becs és Grác közelsége, a bároknak nehéz aranypom­
pája, szines ékkövei, kalapált ezüst felhői ragyognak a könyv táblá­
kon. A magyar diszkönyv íuldoklik néha a motívumok gazdagságá­
tól és az a feltevés, melyet a magyar grafika legalaposabb ismerői­
nek egyike, Czakó Elemér vall, igaznak látszik: mintakönyvek
mustrái hemzsegnek a könyveken. Az ötvösök, a rézmetszők, akik
e lapok kliséit készítik, a kötés veretéivel és kapcsaival Jelesked­
nek, ezek az iparosok a stucconak és a fafaragásnak, a hímzésnek
és egyéb iparágaknak motívumkészletéböl merítettek. A könyv mű­
remek, melyen mesterember formaötletei csillognak. A könyv céh­
remek, melynek betűi, címlapja, nyomdajegye sokszor a felszabaduló
legénynek tanuságtevése. S benne, mint az Iparművészeti Múzeum­
ban őrzött „példametszéseken" látjuk, a grafikus művészetébe halkan
beleszólnak a népművészet élményei is, mintha távoli paraszthímzé­
sek vonaljátékal kisértenék meg. Olykor azonban egészen tudato­
san történik ez Így. Czakó Elemér egy tizenhatodik századi magyar
kalügrafus kódexeiről és nemesleveleiről megállapította az első tö­
rekvéseket a magyarstilü nagybetűk használatára. Bocskay György
volt ez, a bécsi udvar irómüvésze, az előkelő családnak szegény
és kissé könnyelmű tagja. Talán afféle kenyerét vesztett mlniator
festő volt ö is, aki most, a könyvnyomtatás elterjedésével, az udvar
tájékán leste a megrendeléseket, melyekben még az ékes kézírásnak
hasznát lehetett venni. Az ö reneszansz-stilü díszes oklevelei, inns­
brucki márvány siremléktáblái (I. Miksa császár sírja felett) valóban
ragyogó ornameatálls tehetséget revelálnak. De igazi értéke a mi
szempontunkból abban a kísérletezésben van, mellyel egy díszes
nagy magyar abc-t igyekezett kitalálni. Ez a betűtípus a római an-
tiquat a magyar zsinórozásnak szaiaghurokjával fonja át. Kellemes,
szemnek tetsző, kissé talán túlságos lágy vonalritmus van bennük.
Mindenesetre kár, hogy példája visszbangtalan maradt negyedféiszáz
évig.
De a tizenhetedik század neokatholikus és a tizennyolcadiknak
aufklérista nemzetközisége nem igen kedvezett a nemzeti formaku­
tatásnak. Az a könyv kiállítás, mely 1882-ben utóljára mutatta meg
együttesen a magyar könyv kultúrtörténetét, világosan bebizonyí­
totta a tizenkilencedik század felé közeledő könyviparnak ellaposo-
dását. A bécsi Ízlés ráül a finom maroquin-bőrbe kötött könyvekre.
A tiszta, élesen metszett betű még elegánssá teszi kívül és belül,
90
de a copf, az empire, a biedermeier édeskés allegóriái unalmas köz­
helyeket ütnek a görögös keretek közé. Talán csak egy üditö rész­
lete van a könyvnek, melyen még a rokoko rózsalelhöl úsznak: az
elözékpapir. A mi Iparmüvétszeti Múzeumunk könyvtára gyönyörű
iveket őriz belőle. Oly korban, melyben a márványutánzás és a bro-
káthazudás még ismeretlen volt a kézifestésü papiros készítői előtt,
a régi mesteremberek vidámsága és diszitö kedve frissen csap ki
a kötött könyv első lapjáról. A Trattnerék, a Landererék pesti bolt­
jában még ilyen könyveket árultak, a vásáros és utazó könyvkötő-
mesterek még ilyen kötésekben vitték falura a szép és tanulságos
históriákat. A kornak nemcsak hangulatvilága, de a kézműves-mes­
terség tudásának utolsó fellobbanása is a könyvtárak polcaiba van
elraktározva.
A tizenkilencedik században, mint az iparművészet egész terü­
letén, a könyvcsinálás műhelyeiben is nagyot fordult a világ. A ma­
gyar piac sem maradhatott ment attól a tömegtermeléstől, mely
beszennyezte az Ízlést s attól a rideg Józanságtól, mely a nyomda­
terméktől semmit sem várt, csak hogy olvasható legyen. Természe­
tes, hogy azok a nemzedékek, melyek a híres plüss arcképalbumok­
ban csodálták a könyvkötés nagy erőfeszítéseit, nem értették meg,
micsoda fura bogarai támadtak a könyvszerelemnek Angliában. A
középkor] barátművészet felújítóit, a kézinyomásu, merített papi-
rosu börmozalkkal berakott kötések művészetét ki értette volna
meg? Csak a kilencvenes évek táján Jut el a magyar könyvdiszitö-
mesterség újabb állomásához s ezt úgy lehetne nevezni: a könyv-
piktura korszaka. Könyvillusztrátorok támadnak ekkor, anélkül, hogy
a nyomtató-technikának alapelemeivel ismerősek volnának és csak
sejtelmük is volna róla, mily odasimulást, lemondást kíván a gra­
fikustól a betűk éltetője, az Író. Regények, verses kötetek Jelentkez­
nek, a lapok alján mosolygó s démonikus nőkkel, elkent, pasztózus
angyalfejekkel, merengő ceruzavázlatokkal, olajfestményekkel és
csendéletekkel Ámde még e müvekben is sokkal több a Jóhiszemű­
ség, mint a modoros és szellemtelen, uj keletű könyvcimlap-iparosok-
ban, akiknek nem szentség az Író zsenije, hanem cégtábla. Sokkal több
a friss művészi meggyőződés, mint azokban a plakátrajzolókban,
akiknek a költői alkotás homloka sem szentebb, mint az utcasarok.
Ez az uj korszak élesen elkülönül a régebbitől, a I'art pour Fart
illusztrálő-müvészektől. Nyakig ülünk a felszínes gyorsasággal üz­
leti fürgeséggel kávéházi ötletességgel gyártott könyvművészetben.
Fájdalmas megállapítani hogy e „könyvművészek" nagyrészt az
Iparművészeti iskolának legfiatalabb hajtásai. A műhelynek az a
fegyelmező s nemességre kötelező hagyománytisztelete, mely itt a
91
 hajdani fametsző-korszak óta örökségként él, reájuk nem sugároz-
tatta erejét. Pedig, aki e munkának s morálnak focusában áll, Helblng
Ferenc, az iskola grafikus tanára, maga Igazi művész. Az ő grafi­
kája a vonal dekoratív kifejezöképességének kiaknázása, a vonalba
szorult melegségnek, sőt érzéki vibráló erejének kisütése. Az ö gra­
fikájának naturalista közvetetlenségétől messze esnek az iskola má­
sik tanárának, Muhits Sándornak vonal-dlthirambuaal. Hol szenzitiven
lágy, mikor budai holdas házakat rajzol, hol groteszk és nyegle, mi­
kor egy bábjáték figuráit tervezi és kitejezöformákkai gazdagítja a
mesélés színpadját.
A mesekönyv művészete nagyon termékenyitöen hatott modern
könyviparunkra. Az omamentálls lehetőségeknek e korlátlan világába
hogyne kívánkozna bele a művész, Itt és csakis itt csillanthatja meg
ama képzeteinek világát, melyeknek egyediül kifejező-formája a
vonal és a szín. Érthető és természetes, hogy a magyar könyvmű-
szetnek oly értékei, mint Lesznai Anna és Kozma Lajos a gyer­
mekmesén keresztül hozták napvilágra a magyar motívum-átélésnek
legbensőbb hangulatait.
Mint egy szomszéd budoár halk, meleg párlata, úgy hatott a
bécsi művészetnek közelsége Gara Amoldra. Félre ne értessünk, nem
a íormáival, s nem a kifejezés módjával ihlette őt meg Bécs, hanem
a lázas finomságával. Semmi közössége sincs külsőleg sem Hoffman-
nal, sem Koio Moserrel, sem Klimttel, sem StrnaddaL De ha képes­
könyvét (a legjobb magyar Ifjúsági könyveknek egyikét), ha porcel-
lánra festett medalllonjalt nézem, ha plakátjai vagy ékszerei felme­
rülnek a magyar iparművészet Ver sacrumából, ugyanazt a leheletet
érezzük arcunkban, mely a bécsi mondén diszltöstiiust kísérte. Le­
szűrt, halk, tompított visszfénye mindez a glasgowiak szimbolista
iparművészetének. Lirizmus ez, mely nem az anyag szépségeiben él,
hanem a water-colour üdeségében. Egy egészen uj művészeti hitval­
lásnak a terméke, mely sutba dobja a kézmüvesiparmüvészet bál­
ványait, fittyet hány az anyagi igazságnak és egyéb puritán tanok­
nak. A mesébe omló drámaköltészet szimbolizmusa hasonlítható csak
hozzá, ideges, vibráló mint az. Valamikor szokás volt ezt a kife-
jezöformát dekadens-nek, hisztrériás-nak nevezni, ma úgy érez­
zük, hogy egy olyan korszak mentalitásának megszólalása, amikor a
tektonikus feladatok átértése helyet enged az ornamentálisaknak.
De ennek is el kellett következnie a magyar könyvművészet­
ben, a szigorú szerkezeti feladatok értékelésének. A könyv egy
oszthatatlan egység, a műhely terméke, a nyomdász, a betűszedő,
a gépmester, a könyvkötő koncentrikus működésének eredménye.
Ehhez a felismeréshez azonban elsősorban nem könyvművészek kei-
92
 lettek, hanem Jó tipográfusok és becsületes kiadók. Szellemi átala­
kulásunknak legutóbbi évtizedét nem utolsó sorban azok a szerény
és Ízléses nyomtatómesterek szolgálták, akik a Hornyánazky-, Vi­
lágosság-, a Kner-, a Tevan-, a Bíró- és még néhány műhelyünk ve­
zetését végezték. Az ö tevékenységük értéke abban van, hogy az
Irodalmi munka megjelenési formáját a tartalom adaequat kiegészí­
tőjeként fogták lel. Legtöbbjük egy-egy hosszú és mélyreható kül­
földi szaktanulmány eredményeként, a nemes múlt példáin okulva,
tért erre az útra. A kicsiny nyomtató-műhelyekből egynéhány olyan
könyv indult el világgá, melyekért formailag sem kellett más nem­
zetek előtt szégyenkeznünk. Ezek a könyvek nem akartak régi nagy
művelődési korszakok dlszmüvelnek reflexei lenni. Csak azokat az
intimitásokat akarták kiaknázni, melyeket a mai nyomtatótechnika
a gondolat tartalma és kifejezésének anyagi elemei közt megenged.
S izlésnevelö missziójuk mellett nem utolsó érdemük, hogy néhány
Igen értékes grafikai tehetséget tudtak a könyvtermelés mérnök-
esztétikájának szolgálatába szegödtetnl. Elég ezek közül a Brüsszel­
ből hazakerült Dlvéky József nevét megemlíteni. Mint grafikus, ura a
flamand művészet erőteljes kifejező eszközeinek, a fehér sikon össze­
boruló fekete tömegekkel. Mint könyvtervezö: biztosan vezeti a
betűk, a keretek ritmikáját egyetlen stllusgondolat szolgálatában.
Egy másik kiváló grafikus-művészünk, Jaschik Álmos szinte a
könyv egész kultúrájának fanatikus szolgája: példával, elmélettel,
szerelmével. A könyv neki szentség, mint egy álmodozó barátnak
s ahogy a Ural költeménykötet címlapját díszíti, iniciáléit kidolgozza,
szinte minden vonala, festékfoltja átmenekülés egy más világba. Pá­
ratlan nagy tudás röpíti vissza a könyv elmúlt életébe, a históriai
stílusokba, a Kelet titokzatos ornamentikájába. Tudatosság egyesül
minden munkájában nagy gyermekhittel. Nem lehet máskép jelle­
mezni: egy középkori minlator ő a rotaciós-gép korszakában.
A könyv magyar fejlődéstörténetének ez utolsó lapjai összees­
nek egy olyan olvasóközönség gyér, de határozott jelentkezésével,
melynek a betű szellemébe való elmerülés egyúttal életforma is. Az
irodalom és a művészet formáiba merült életélvezés forrása.

93
p L A K Á T M Ű V É S Z E T
NMIGEN van a mai magyar iparművészeinek
E
ága, melyet német földön úgy ismernének, mint
plakátmüvészetünket. Az átutazó idegent nép­
viseletünk cifra, keleties szinei mellett a buda­
pesti utcának nyugateurópai Ízlésre valló ké­
peskönyve kapja meg laghamarább. Ameny-
nyit egy íutó szemlélet valamely idegen nép­
ben szunnyadó művészi hajlandóságból felfog­
hat, azt megtalálni e kettőben: a népviseletben és az utca köntösében.
Aki a vasúti kocsi ablakából kitekint s a kis állomásokon gubbasztó
ködmönös asszonyt nézi, a parasztművészet nehéz szinpompájából
sejthet meg valamit. Aki nyitott kocsiján a főváros utcáin hajtat
végig, annak számára a hlrdetöoszlopok egy félóra alatt a mi nagy­
városi Ízlésünk ezernyi színét reflektálják. A kettő egymást kiegé­
szíti, amott a csöndes, lassú magyar lélek, itt az életösztönök fellán­
golása. Nem csoda, ha azok, akik ide esztétikai tanulságokért jön­
nek, legszívesebben paraszthimzéseket és művészi reklámképeket
visznek haza a bőröndjükben. Nemcsak ezekhez férkőznek a leg­
könnyebben, de ebben vélik megtalálni a ml sajátos iparmüvészetünk
legkifejezőbb jelenségeit: a parasztost és a modernül világvárosiasat,
a faji művészetet s a kozmopolita alkalmazkodást.
Van valami jellegzetes abban, hogy az Idegenek tesznek bennün­
ket figyelmessé azokra a kincsekre, melyek itt a szó Igaz) értelmében
„az utcán hevernek1*. Első Ízben is úgy volt, hogy magyar paraszt-
hímzés, a népművészetnek külföldre kikerült példányai csodálatra
ragadták a németeket, angolokat s csak ez nyitotta fel a magyar
gyűjtök, müélvezök ezreinek a szemét. S a külföldi elismerés tett
arra is figyelmessé, hogy a budapesti plakátmüvészetben eredetiség,
erő és megbecsülni való kultúra van. Mi benne járunk s alig vettük
észre. Az utca napról-napra uj képeket lapozott fel nekünk s alig
néztünk e képeskönyvbe bele. A szemünk láttára bontakozott ki a
régi, unalmas divatlapiltusztrációk helyett bőröndön repülő angyalok,
hordókon trónoló Gambrinusok, bajuszpedrőt kínáló népszínműi me­
nyecskék helyett egy erőteljes, grafikailag szinte tökéletes plakát-
müvészet. Olajszinnyomatu képek helyére friss, töretlen szinü, nagy
foltokban beszélő s nagy rajztudással megoldott grafikai ötletek ke­
rültek. Kevéssel azután, hogy a francia és angol plakátmüvészet ha­
nyatlásnak indult s a német grafika ez ágának legjobbjai előbb Mün­
chen, majd Berlin falain megszólaltak, a magyar művészi plakát is
megszületett. Nem lehet mondani, hogy egészen függetlenül amazok-
94
tói. A mi fiatal magyar grafikusaink tauutóévcikben eleget csavarog­
tak a Mont mar treon, az Oxford-Streeten, a Potsdamer-Strasson és
a Karfsbrunnen mellett, hogy ragadjon rájuk valami abból, ami a
modern plakátnak szinte tnternacionalis érthetőséget ad. És a német
kereskedelem, iparművészet sokkal közelebb esik hozzánk, az üzleti
reklámok sokkai tömegesebbek, a hageni muzeum itt járt vándor­
kiállítása sokkal ragadósabb volt, semhogy észre ne lehetne venni
a pesti utcán is egy Kiinger, Ehmcke, Őrlik, Hohlwein vagy Bern-
hard kezeirásának nyomait. De kétségtelen, hogy a sokféle kereszt-
apasággal dicsekvő budapesti plakátmüvészet vagy egy féltucat igazi
tehetség kezén egyéni fiziognomiát kapott színben, felfogásban, egész
espritjével
Senkinek oeuvreje nem nyújt erre annyi tanulságot, mint azé
a fiatal művészünké, akiben ugylátszik a külföld is a legoriglnálisabb
piakáttervezönket látja: Bíró Mihályé. Campedenen át jutott a ma­
gyar iparmű vészetbe s a Baillie-Scott iskolájából, ahol a fafaragástól
és cizellálástól kezdve a reprodukáló technikákon át a belső archi­
tektúráig mindenféle anyaggal megtanult bánni, magával hozta a
tárgyiságot. Bíró politikai plakátjaival tűnt fel. Egy politikai agitátor
szenvedélye, eruptív rajzolókedv és lapdaris szűkszavúság a kifeje­
zésben — ezekből adódik az ö egyénisége. Izzó, exaltált, viharos tö­
megmozgalmak hangjai ezek, dokumentumok egy korszakról, mely­
ben pátosz fűti azt, aki az utcán járókelőkhöz szól. De scherzól Is
vannak ez Illusztrátornak. Könnyed, briliáns esprltvel odavetett raj­
zok, groteszk mozdulatban odakent alakok, akik nem kevesebb für­
geséggel agitálnak egy-egy guimmisarokért, mint titánjai a szavazati
jogért. Itt is-ott is temperamentuma az, ami magával ragad; fiatal­
sága, szuverén bizalma öinmagához, az, hogy mer. Evvel a merész­
séggel, evvel a gamlnkedö, fricskázó, robusztus, sőt ordító merész­
séggel lett a mai budapesti plakát atyamesterévé.
Ha Bíró plakátmüvészete a vakmerő és még ki nem iorrott fia­
talság kézjegyét mutatja, mellette egy másik művészünk, Vadász
Miklós a plakátnak leszűrt, könyvművészeten és Illusztrációkon meg-
higgadt irányát jelenti. Ha Bíróban van valami Daumier keserű gri-
macealból, Vadászban viszont az a dekadens grácia csillan meg, mely
egy Viliette vagy Toulouse-Lautrec párisi eleganciájának visszfényét
adja. Biró politikai plakátjainak löporfüst-, korom- és benzinszaguk
van, Vadász filmhösnöl körül bóditó illatok parfümje terjeng. Elő­
kelőén utasítja el magától a tolakodó külsőségeket, mintha nem is
nagy tömegekhez, hanem arisztokratikus műveltségű könyvbará­
tokhoz szólna.
A plakátstllusnak harmadik változatát jelenti Falus Etek manu-
95
propriája. Az ő szavára rózsák nyíltak a pesti aszialton, színekbe
borul a hirdetöoszlop, melódiák szövődnek egy kereskedelmi ág köré.
Friss ornamentális művészetével, gyönyörűen odavetett betűivel,
pompás arányaival, egyszerű megragadó szimbólumaival az utcakép
lírikusa ö. Az ő erőssége az Ízlés, amely külföldi tanuló-éveiben, a
franciáknál történelmi stílusok iskoláién, az angoloknál modern inte-
rieur-tervezésben, a németeknél könyvművészeti feladatokon nőtt
nagyra és jutott el a népművészet finom megérzéséig, mire haza­
került. És itthon hímzések, szőnyegek, izzó paraszt virágok, tarka
rétek szépségeit, etnografikus múzeumok mélyén felejtett kincseket
szórt az utcára. Megtanította az utána következőket a színek szerel­
mére, a betűvetés hatásos voltára, arra, hogy a reklám nem az or­
dítás művészete s a jó grafikus úgy dolgozik a betűkkel, díszekkel
és festékekkel, mint a színpadi rendező az alakokkal és tömegekkel.
E három plakátművész ütötte meg legerőteljesebben a mai pesti
utca hangjait s belőlük lehetne a legtöbb fiatal plakátművész saját­
ságait megmagyarázni. Nem azt akarjuk ezzel mondnl, hogy ne vol­
nának itt rajtuk kívül, tőlük függetlenül érvényesülő tehetségek,
zsonglőrjei a színfoltoknak, akrobatái a toroknak. De ez a három
szélsőséges határvonal jelzi azt a területet, melyen a modern ma­
gyar plakát mozog. Soká nem vették komolyan, de ma már tudjuk,
hogy ezt a grafikát nem lehet kirekeszteni abból a tizenkilencedik
századi magyar művészetből, melyből a nagyváros lelke dobog.

96
S C H W E M M E L N É -T O B L E R G IZ E L L A :
D IV A T T A N U L M Á N Y +
F É N Y K É P E Z Ő - M Ű V É S Z E T T
SABAD óráinkban, melyeket az utca könnyed
Z
filozófiájának szentelünk, mint egy vidám élet
tükörképei cikkáznak el szemeink előtt a kira­
katokba zárt mosolyok, a keblek és villák já­
tékai. A nagyváros társadalmának e vetületei-
ben az utca pszichológusa a legolcsóbb eszkö­
zökhöz jut létektanultmányaá céljaira. Divat,
jólét, derű száll rendszerint felénk a fény­
képész üvegablakai mögül, egy hangos, triviális művészet mutogatja
a maga szépséggalériáját a világnak.
A művészi fényképezés néhány éve divattá lett minálunk is és
Budapest, sőt nagyobb vidéki városaink utcáin is több a fotóművé­
szeti áramlattal úszó kapualj, mint hajdan a vásári és fürdői „gyors-
fényképész". Pár évvel ezelőtt még az volt a jelszó: „tessék mo­
solyogni", ma foltokban és dekorativ elrendezéssel dolgozik a jei-
lembuvár. Néhány év előtt még a mennyiség, a passepartout, a méret
és az élethüség volt a döntő, ma a rózsaszínű felhőket kell meg­
fizetni, a preraffaelita módon befestett hátteret, a drapériákat, amelyek
úgy omlanak le a röthaju milliomosné mögött, mint Romney-portré-
kon. Ma nem súlyra megy a játék, hanem eleganciára, sikkre és
— sajnos — ha valaki abból a könnyű felszínességből igyekezne le­
olvasni a magyar fotóművészet színvonalát, melyet neki a kirakat­
morál hirdet, akkor meg kellene állapítania, hogy a modern gesz­
tusok sehol sem találtak oly könnyed és gyors megértésre, mint itt,
viszont a mesterség becsületes tudásának biztos alapjai e nagy siet­
ségben mintha elsikkadtak volna.
Nem volt az mindig igy. A fotográfus-mesterség múlt század­
közép! kezdökora, mint mindenfelé, úgy minálunk is a technikai
küzködés jegyében, de sok művészi Ízléssel oldotta meg a maga
feladatait. Abban a szegény, de becsületes kispolgári korban, mely­
ben a finom, arisztokratikus és kissé dilettáns miniatűr-festés már a
múlté volt, a gazdagon fizetett nagyobb arckép-festmények közön­
sége pedig még meg sem született, itt is élt egy szerény, dadogó,
de nemes fotográfus-tudás, melynek nem ritkán levitézlett festők,
hajótörött művészek voltak a vándorpapjai. Egy kitűnő magyar bie-
dermeier-arcképfestöröl és Waldmüiler-tanitványról, a valaha hires
Borsos Józsefről tudjuk, hogy mielőtt az ecset művészetét a korcs-
máros-mesterséggel cserélte fel, a Szép Juhásznéhoz vivő pályáján
a hatvanas évek elején megállott pár évre egy társas-cég kicsiny
fotográfus-műtermében, a Borsos és Doctor nevét viselő büszke
97
 tábla alatt, ahol meg lehetett még valamit menteni az előkelő em-
berábrázolás hajdani álmaiból.
Azután a lankadtság évtizedei, a hetvenes-nyolcvanas-kllenc-
venes évek sivár gyári termelései következtek a fényképezésben is.
Hiszen ismerjük őket a plüssbekötött családi albumokból. Minálunk
Is úgy volt, mint széles e világon: a vászonra festett Balaton vagy
Chiemsee volt a háttér, az előtérben pedig egy csomagolópapirosból
készült yachtban ült a család: apa, anya és gyermekeik. Az anyag­
hazugságok, az esztergályozott bárok ebédlő, a kulisszarongy, a
pappendekli-ballusztrád, a Makart-csokor, mindaz, a sok Ízléstelen
surrogatum, mely anyáink hajdanj szalonjait fülledté tette, a foto-
grafikus vallomásokon ott van. Lehetett-e más az ember ily mű­
terem levegőjében, mint egy viasszá merevedett arc tulajdonosa,
akinek fejét egy támlába igazítják, mely a fogorvos székére emlé­
keztet? Azután a kisipar nagyiparrá dagad. A commls voyageur-
fotoművészt felváltja a képeslaptermelés, a íényképnagyitásra be­
rendezett nagyüzem. A fényképezés gigantizmusa, az olcsósági fu­
tásban megörült gyorsfotografálás, amikor a lihegő nagyvárosi pol­
gár két villamos-szakaszhatár közt iefotografáltatta magát. Oh, eny-
nyi szürkeség, rekord-termelés mellett mily kedvesen, naivul, szinte
a fényképezés mistikus korára emlékeztetőn csengtek vissza ama kis
külvárosi fényképészek pincelejáróinak üvegtáblái, melyekben még
ott volt egy-egy kész, sokszínűén nyomtatott fényképlap diadalívvel,
ágyukkal, zászlókkal, Albrecht főherceggel és egy fejnélküli huszár­
ral, meg lóval, amelyre öt perc múlva Akárki János infanterista fo-
tografáltatta rá a fejét „Szolgálati időm emlékéül*. Valóban: csak
az ad absurdum vitt, a végimegundorodásig olcsóvá lett fényképezés
járathatta le az önmaga korszakát tökéletesen.
S mialatt ez a lejáratás utolsó akkordjaihoz közeledett, a távolból
feltűnt a fotóművészet reneszánsza: a professzionátus lelketlensé-
geinek megváltása az amatörök Ízlésének ujitóerejével. Németország­
ban, Angliában, Amerikában vagy egy negyedszázad előtt csillant
meg ez az u] Ígéret a Szalonokban, a Fotoklubokban, Camerákban,
minálunk talán másfél évtiztedes lehet a művészies amatörképek kul­
tusza. Alig valamivel azután, hogy Lichtwark hamburgi agitádója
e műkedvelő tevékenység szervezésével megifjitotta az emberáb­
rázolás művészetét, minálunk már egy érett fotóművészeti kollekciót
mutattak be az Iparművészeti Múzeumban. S ez egy csomó magyar
amatőrtehetséget váltott ki, akiknek képei lassanként nemcsak itthon,
hanem a külföld nagy fotókiállításain és folyóirataiban, igy elsősor­
ban Londonban, azután Hamburgban, Drezdában és másutt Ismer­
tekké váltak. Másutt is bekövetkezett ez, csakhogy lassúbb tempó-
98
bán. Itt szinte egyik napról a másikra meghódoltak neki maguk a
hivatásos íényképezök is. Egy csomó amatőr váltott iparigazolványt
és még több iparigazotványos váltotta magához a művészetet. Ez
nem vezetett mindenkor szerencsés párosodásra, legalább a becsü­
letes tudás, a technikai biztonság, a sokféle fotomechanikai eljárás
ismerete szempontjából nem — mint a fentebb már vázolt kapualjak
bizonyítják. Főleg sok jobb sorsra érdemes nő esett áldozatául annak,
hogy némi ügyességre tett szert műtermi antikvitások csoportosí­
tásában, megismerkedett a határozatlan, lágy körvonalakkal, a gum-
minyomással, eltanult egyetmást jobb fotográfusainktól, a dekoratív
külsőségeket, a csipkegallért, a kitartást, a kandallóra helyezendő
vázát illetőleg, — ah, félő, hogy túlsók jó háziasszony hagyta magát
objektív szükség nélkül az objektív kifejező-területére csábítani. De
néhány Igazán elsőrendű fotóművészt is eremdényezett az uj irány­
zat, mestereket, akiknek alkotásain a művészi izlés a mesterségbeli
tudás nagy fegyelmezöerejével párosul. Talán az első volt e téren
Székely Aladár, aki a favorizált sablon-cégekkel szemben soká egye­
dül vivta a harcot, mely egy becsületes iparművészeti kultúra szol­
gálatában fogant. írókról, művészekről való fotogrammjai, melyek
egy füzetben is megjelentek pár évvel ezelőtt, tanulmányok a szó
legjobb értelmében. Tanulmányok a fény és az optikai eszközök ki-
fejezöképességéröl, mellyel mindazt, ami egy arcban hangsúlyoz­
ható, jellegzetes, britliáns egyszerűséggel irt oda a fényérzékeny
papírra. Mintha a hamburgi Dührkopp erős objektiváló látása, precíz,
kissé akadémikus szólásformája hatna az ö előadására. Dekorativebb,
festölbb és szenzibilisebb nála Máté Olga. Egy asszony, aki az ama­
tőrök stilusérzékenységét nagyon elmélyült technikai tudással kö­
tötte össze. Képein mindenkor kicsendül a képszerüség, anélkül, hogy
olcsó effektusokkal, hízelgő háttérrel, muzeális bútorokkal, operett-
temperamentummal köritené alakjait. Mindé kvalitások fokozottabb
mértékben vannak meg abban a fényképészünkben, akiről német
művészeti folyóiratokban közölt képei révén legtöbbet tud ilynemű
iparművészeink között a külföld: Pécsi Józsefben. Senki ma foto-
mü vészét tel foglalkozó professzionátus és amatör — sem nálunk,
sem egyebütt — nem veszi nálánál komolyabban a maga mederjét.
Akár a technikáról, a fotochemiárói, vagy a művészi kifejezés for­
máiról legyen is szó: egyforma biztonsággal uralkodik mesterségén.
Innét van az a nagy hatás is, mellyel az újabb magyar portréfoto-
grafáiás munkásaira, sokszor károsan is reánehezedik. Kvalitásai és
a technika korlátozottságaiból származó fogyatkozásai egyaránt túlzó
módon jelentkeznek tanítványaiban. Képein, melyekben hlhetetieo
gondosság, nagy összefoglalóerö, kiváltképen pedig komponálóerö
99
van, olykor túlteng az esztétícizmus. ö magja — igen helyesen —
a fotográfus művészi kifejezésmódjához legközelebb állónak a relief-
plasztika nyelvét teszi, mert egyik is, másik is egy meghatározott
síkba nyugodt háttér elé, tömören, szinte koncentráltan kénytelen
összefoglalni mondanivalóit. És képein a legnagyobb hatást a szerke­
zet nagy egyszerűségével éri el, azzal a móddal, ahogy egy cselló­
művészt összefog a hangszerével, vagy egy hajló testet zárt térbe
áUit, néha éppen a mozgásnak egy átüt üdéjével tuHcözel hozza a
műtörténet] reminiszcenciákat. Kecses, pikáns finomságai vannak.
Bizonyos azonban^ hogy éppen az ö személyiségének sugallóereje
kártékony hatással volt művészi fényképezésünk egyoldalúságára is,
melyből a jó tájfotografálás dokumentumai feltűnően hiányzanak.
S ha fényképezökutturánk hiányairól van szó, akkor ez még inkább
érezhető az interieur- és architekiturafényképezésben. Ez a terület
jóformán még teljesen az intelligencia hijján szűkölködő szlnvak
mesterembereké. Pedig, hogy minő hatásokat érhet el Ht az, aki
hozzáértő szemmel igazítja be a lencsét, azt egy igen tehetséges
épitész-fotograius mutatta meg: Petiik Albert. Ez a fiatal művész,
— fájdalmas vesztesége a nagy háborúnak — néhány év alatt ösz-
szejárta és lefotogralálta jóformán az egész Magyarország műemlé­
keit. Vagy háromezer lemezt hagyott hátra örökül egy békésebb és
boldogabb nemzedéknek s minden fényképfelvételén valami nemes
pietás volt érezhető. És azonkívül mily alapos ismerete a stüusha-
iásoknak. Nem szellemes, csillogó játék volt a formákkal, az elmo­
sott kontúrokkal, hanem nagyszerű perspektivikus érzék, a fény- és
árnyékhatások pontos kikeresése, szinte megéledtek tőle a romok,
tömörré vált az, ami a valóságban omladozott. Legjobb iskolai példái
ezek a felvételek annak, amit a meglátás intelligenciájának lehet
nevezni, — bizonyos, hogy sokáig nem lesznek folytatói. Azzal a fel­
fokozott, néha hiperesztéziá9 festöiséggel szemben, mely a mai
magyar fotografálómüvészetet jellemzi, az élet, a gyakorlat csakúgy,
mint az elmélet is a természet, az anyagok, az objektív szemlélet
egészségesebb kultuszára utal. Fotomüvészetünknek egy kicsit el
kellene távolodnia megint a művészettől, hogy igazán — a maga
módja szerint — művészet lehessen. ?

100
IPA R M Ű V ÉSZETI M ÚZEUM UNK
HSZ événél valamivel több, hogy ott áll a*
U
ÜHői-utón, a házsorban büszkén elkülönülve,
a nemzetnek ez a pompás ajándéka, mellyel
önmagát lepte meg, mikor ezeréves fennállásá­
nak ünnepségeit ülte. Az idő elszáll felette és
kupolájának fönséges körvonalai, melyek egy­
kor diadalmi énekei voltak egy nép kulturális
öntudatának, most megszokottá válva egészítik
ki a magyaros ornamentikája de alapjában európai nagyváros] jel­
legű épületet. Valamikor előadásoktól és vasárnapi munkásvezetések
zajától voltak hangosak termei és lépcsöfeljárói. Valamikor kis és
nagy kiállításokon európai és ázsiai mügyüjtemények vonzották Ide
a mübarátok ezreit. Exlibrisek, plakátok, svéd népművészet, angol
lakásberendezések, a francia üvegfúvás csodái, a híres Wegener-
féle gyűjteménynek kínai majd japán! műtárgyai még a gongszó
figyelmeztetésére sem tudták kiszorítani az érdeklődőket és csodál-
kozókat. Európai gyűjtők, muzeumigazgatók, régiségkereskedők nem
egyszer jöttek ide tanulni, mint az erdélyi török szőnyegek féltve
Őrzött klnicseinek összehordásakor és külföldön felbukkant művész-
értékek innen indultak el muzeális fémpróbával a művészettörténeti
elismerés felé, mint az angol Walter Crane és Beardsley.
Most csönd honol benne, de lehet, hogy a csönd csak a serény
készülődés álarca, mellyel a muzeum uj feltámadását készíti elő. A
muzeum anyagának összehordásában, megalapozásában, a fejlődés
kijelölésében hervadhatatlan érdemei vannak a finomlnyü néhai igaz­
gatónak, Radislcs Jenőnek. Ebben a csoportosításban egy nagyon
megbecsülni való alapelv domborodik ki, mely a mi kulturhelyzetünk-
nek természetes reflexe. Egyfelől a magyar munkával keletkezett,
a magyar fajnak és nemzetiségeinek pszichéjét visszatükröztetö régi
iparművészeti alkotásokat kellett összehordani. Másfelől a nyugateu­
rópai és a távol keleti kínálkozó anyagból kellett mindazt megvá­
sárolni, ami az anyagok és technikák finomságának, a stílustörténet!
formafejlödésnek, vagy az újabb alkotó egyéniségek művészi kész­
ségének hirdetője. A nagy kulturközösséghez való tartozásunkat és
a mi különös ornamemtáló hajlandóságunkat kell e múzeumban kife­
jezésre juttatnunk. Sokan talán azt fogják itt nagyobb mértékben
találni, amit kevésbbé keresnek és a magyar etnika áradatával szór­
ványosabban kerülnek szembe, mint kellene. De nem szabad elfe­
ledni, hogy a múltnak nehezen hozzáférhető magyar hagyatéka meg­
oszlik a különböző múzeumok között. És vannak az iparművészeti
101
gyűjtésnek bizonyos területei, melyeket — részint tárgyi és sze­
mélyi okokból — más nyilvános gyűjteményeknek kellett átengedni:
a kifejezetten népművészeti alkotásokat az etnográfiái múzeumnak,
a római, népvándorláskori, sok középkori ötvös- és textilművészeti
ágat, a fegyverek, régi magyar ékszerek és részben a kosztümök
gyűjtését a Nemzeti Múzeumnak, nem is szólva a sok lokális mú­
zeumról. S az ilyesmi sohasem hiba, sőt előnyős, hogyha világosak
az elkülönülés területei, precízek a gyűjtés utjai, vetélkedés, sze­
mélyi hiúság, kicsinyesség meg nem rontja a gyüjtökedvet és a
nagy nemzeti ideál tis2 >ta megközelítését, mely lehetőleg minden
múlt és jelen művészi értéket az állam fennhatósága alatt akar a
következő nemzedékek számára konzerválni.
A külföldi látogató, aki egy elkényeztetett ízlés igényével és
kicsinylö gesztussal lép e gyűjtemények közé, kénytelen lesz végül
megváltani, hogy még az ö számára is sok újat és érdekeset mond
a muzeum. Hogy csak egy pár példát említsünk: nem lehet ma már
a meisseni, a bécsi és a holicsi porcellán történetéből tiszta képet
kapni, ha az ember e páratlan érdekességü kerámiái gyűjteményt
nem tanulmányozza s kivált amaz érdekes darabokat, melyeket a
magyar Qerhard-íéle gyűjteménynek berlini aukcióján mentett meg
a magyarság számára Radisics. A régi ötvösművészet és ékszerek
nagyszerű kollekciója, melyet az Egger- és Rosenthal-féle gyűjte­
mények legszebb darabjai díszítenek, káprázatos a laikusnak, csupa
tanulság a kutatónak. És ha a butormüvesség történetének egyes
korszakai hiányoznak is, van egy kor, az angol bútornak tizen­
nyolcadik századi virágzása, mely két pompás fűikét tölt meg Chip-
pendale, Sheraton, Adam és kortársaik szellemében készült asztal­
kákkal, secretaire-rel, fiókszekrényekkel, de kivált ama kecses és
kényelmes ülőbútorokkal: setteekkei; kanapékkal, székekkel, melyek
formái oly bujáin tenyésznek tovább a mai lakásberendezö-divatban.
De aki a nehéz német renalssance-szekrényeket szereti jobban, az
is örömét lelheti Mt és a francia régence meg rokoko törékeny bú­
toraiból Is van néhány igen szép darab, rózsafából való commode
bronzveretekkel, egy mahagóni konzol színes berakásokkal és egy
elegáns nagy szárnyas ajtó, gyönyörű faragásokkal. Fejedelmi kas­
télyberendezések kihullott ékkövei. A textilgyüjtemény sem nélkülözi
a nagyszerű rarltásokat. Talán nincs még olyan gyűjtemény Közép-
Európábam miseköpenyekböl, mint Itt, ahol kevélység és gazdagság
támogatta az Egyházat abban, hogy püspökei minél nagyobb fényt
fejtsenek ki az olasz és francia brokátnak, selyemnek magyar hím­
zéssel, magyar szentek képeivel való mutogatásában. Nyugat és Kelet
találkozik itt össze már a tizenötödik században. Latin népek nagy-
102
 szerii szövött művészete magyar apácák, oltára hímzők ájtatos kézi­
munkájával. Milyen csodálatraméltó gazdagság, színes selyemmel
hímzett lepedőszéleken, fátyolszövetbe lehelt virágok, repkények,
madarak játékában, skófáuramal klvarrt, gyöngyökkel és gránátokkal
hímzett kendőkön — oiygarchák ajándékoztak ilyeneket a kedve,
seiknek vagy remegő szüzek tették az Ur oltárára. És az élet ezer­
nyi oldala: a hajdan folyt gazdag életmű vészét egy darabkája abban a
páratlan evőeszközgyüjteményben, melyet Glück Frigyes ajándékozott
a múzeumnak és az utca képeskönyvének története a modern plakát-
gyüjteményben, melyhez a könyvművészet sok finom emléke csat­
lakozik a könyvtárban, kötések és exKbrisek, elözékpapirok, meg
iniciálék.
Nyilvánvaló kapcsolatok vannak itt a nyugati mülparral, izlés-
áramlatok nyomjelzései, melyek franciákra, olaszokra, délnémetekre
és egy rendkívül gazdag texttigyüjteményben, a Berger-féle ajándék­
ban még délszlávokra is figyelmessé teszik a szemlélőt. De mégis:
mindenekfelett a magyar terem gazdagsága e múzeumnak Igazi ereje.
Idegenekkel ez Ismerteti meg a magyar alkotó-erő igazi arculatát, az
Itthoniaknak művelődéstörténetünk élő vallomásai e tárgyak. Sohasem
hittünk jobban a magyar géniuszban, mint most, amikor világtörténet!
megalázások teszik próbára önbecsülésünket. S most aláhuzottan kel­
lene a világnak mutogatni: Íme nézzétek és csodáljátok a magyar
kéz és fantázia remekeit! Ezeket a gyönyörű bútorokat, ezt a pom­
pás tizenkettedik századi körmöcbányai stallumot, ezt a nagyszerű
kőszegi patikaberendezést, ezeket a topolyafából, kőrisből, meg dió­
fából készült szekrényeket, ezt a gyönyörű faragott és festett ke­
lengyeládát, melyben Bethlen Kata grófnő cimerei mögött őrizték a
kelengyéjét. Ha csak egy-egy elfutó díszen, egy kézmozdulaton is,
megismerni mindenütt a magyar asztalos Ízlését. Templomok festett
és szuette mennyezetrészletei vannak Itt, kis falusi református templo­
mokéi Mezőcsátról, Solyról, Maksáról, névtelen kis falusi mázolók
Ízlése rendezte össze e virágok, szivek, pávatoliak színeit, hogy
mint egy magyar zsoltár lebegjenek a hívek feje felett. Mily drága
kincse mindez a régi magyar formák hitében felnövő fiatal iparmű-
vészgárdánknak! Minden foszlányon és minden törmelékcserépen egy
egész, lezárt, ornamentáüs formanyelv töredékei jelentkeznek. Beth­
len Gábor fejedelem nejének, Brandenburgi Katalinnak szoknyáját és
vátlfüzöjét a tizenhetedik században egynéhány sor virággal hímez­
ték ki — csak a múltkoriban találkoztunk velük egy modem villa-
berendezés falsikjára áttéve. Ezerfélekép élnek tovább ezek a kime­
ríthetetlen gazdaságú motívumok: a pozsonyi Izabella-házilpar egye­
sület külföldi sikerei főleg azoknak a művészi hímzéseknek köszön-
103
betök, melyek a régi magyar textUmunkák melódiáit keltik fel újra.
Minden törmelékben van valami nyoma az örökkévaló formáknak. Régi
kályhaosempék vannak itt és — íme — nehéz korsókból kinövő virá­
gaik szirmai, lovas szentjeik áttört müvii körvonala a durva égetett
agyagon, mint valami naiv legenda fragmentuma Jelenik meg. És ón­
tálak, meg mázas céhkorsók, karcsú, sodronyzománcos kelyhek, meg
kovácsolt vasaiásu nehéz ládák — a becsületes magyar erőfeszítés­
nek vitézi cselekedetei. És még egy specialitás: bábsütőminták, ame­
lyekbe a mézeskalács tésztáját tették, hogy belenyomódjanak a cifra
alakok. Van vagy hetven a múzeumnak. A negatív formák bicskával
faragva s míg az ember nézi e formákat, a hogy a keményfából a
kés nyomán kiserkentek: kellemes arcú szerelmesek rózsakoszoruba,
georginák meg szegfűk tömött díszei közé keretezve, barokkos ki­
siklásokkal, más művészetből ellesett formákkal, de magyar ritmusba
fogva — úgy hatnak ezek, mint régi mesteremberek anyagba ültetett
zománcai. Egy városi művészet felmagasztosult példái.
Ezeket a dokumentumait a magyar történeti néppszichének
látnia kell a külföldnek, hogy valód) értékünket megismerje. Akik
etnográfiái érdekeltségünket akarjátok demonstrálni, ezeket vigyétek
eléje képben, leírásban, üvegszekrényekben. Nem egy hazug és pa-
tétikus pusztai romantika szalon-emléktárgyaiba van Írva a ml ma­
gyarságunk. Főúri asszonyok és régi mesteremberek, mai tervező
művészek, meg falusi parasztleányok kedélyében szunnyadnak for­
mál. A ml iparművészet! múzeumunk nagy hivatása épen az, hogy
ha egyetlen élő szó, egyetlen nyomtatott betű sem őrizné meg többé
emlékünket, akkor is el tudja mondani idegen népeknek, hogy mi­
ként élt, furt-faragott, szőtt, kalapált és trébelt, beszélt a maga saját
különálló nyelvén egy nagyon tehetséges nép.

104
Z U T T R . A . : EZÜ ST TEA K É SZ L ET
M Ű G Y Ű J T Ő K
UÓBBI Időben sokat emlegetik őket, mert a
T
műgyűjtés mlnálunk Is divatos sporttá lett A
szavak nyújthatók, a hiúságok pedig határta­
lanok és mindenütt szívesen öltik fel a hét­
köznapi gazdasági harcok szerencselovagjai a
műgyűjtő ragyogó köpenyét. Valamikor muzeá­
lis érceinek hideg fényében járt-kelt a connois-
seur és legendás pompájának csak visszfénye
esett a halandókra. Ma azonban — hogy az utolsó évtized hatalmasan
felduzzasztottá a tőkéket, többé-kevésbbé mindenki a műgyűjtők
családjába tartozandónak érzi magát, akinek sikerült lakásába némi
antik szint vegyítenie. Ezeknek azonban kevés közük van az Igazi
műgyűjtéshez, amelynek Magyarországon is megvannak a maga ha­
gyományai, habár egy szegényebb ország kulturálatlanabb viszonyai
szorították Is vissza a nyugati országok amatörködése mögé.
A magyar műgyűjtőnek az európai amatőrtől elütő legfontosabb
jellemvonása, hogy szegényesebb viszonyok közt él, mint nyugati
társai. És kevesebb a gyűjtésre úgy a tárgya, mint a fizetőeszköze.
A nagy közlekedő-utak pedig, melyeken hajdani mecénásaink mű­
vészi csereforgalmukat lebonyolították, évszázadok óta bezárultak.
A Szentföldre indult keresztesek, a Mátyás király, vagy Bethlen
Gábor udvarába siető műkereskedők elmúltak és korukról csak le­
gendák élnek, melyeket a történetírók hiven feljegyeztek. Feudális
kultúra káprázatos emlékei ezek egy szegény ország hallatlan erő­
feszítéseivel kisajtolva. Elég Esztergom hires érsekére, arra a Bakócz
Tamásra utalni, aki maga egyfelől a parasztlázadásnak hatalmas
vezéralakja, másfelől nagy műbarát volt és — feljegyzések szerint —
több száz mázsa súlyúak voltak ezüstedényei, ötvösmunkái, melyek
közt mindenféle szarvasokat, madarakat imitáló ékszerek is voltak.
A magyar műgyűjtő hajdan sem, ma sem valamely típushoz tartozik,
nem lezárt műveltségű, különleges érdeklődésű, az anyagok és for­
mák finomságát élvező egyéniség. Hanem inkább: a nagy szegénység
közepette szórványosan található kincsgyüjtö. S amit ez a feudális
kultúra örökül e téren ránk hagyott, az sem annyira múzeumunk
vagy magángyüjtölnk müszeretetére tartozik, hanem a főúri családok
kincstáraiba.
A kincstár a magyar arisztokrata családok műgyűjtő hajlamai­
nak legjellegzetesebb alakulata. Részben ereklyetár, amelyben az
elődök pompája pihen, részben okosan kezelt családi takarék. Ha a
család tagjai sokat utaztak hajdan külföldön, mint az Esterházyak,
105
akkor a kincstár olyan, mint a iralcnói kastélyé, — Európa egyik leg­
szebb magángyűjteménye, ba a család inkább vadászott és mulatott,
akkor olyan, mint a gödöllői Grassalkovlcfa Antalé, akinek egész kas­
télyában nem volt egyetlenegy festmény sem.
Mégis: a tizenkilencedik századi magyar műgyűjtők elsel arisz­
tokrata-feudális légkörből szálltak le és onnan gazdagították nem­
zetüket. Az elsők még a muzeumalapltó Széchényiek gesztusainak
öntudatlan varázslata alatt állnak: a Jankóvich Miklós százhu­
szonötezer ezüstforinton megvásárolt képei és régiségei, a Delhaes-
csaiád nagyértékü hagyatékával együtt vetik meg alapját Nemzeti
Múzeumunk régiségtárának. A szakértelem és kitartás — az igazi
amatör ismertetöjeteá — jobbára ellankadnak már korai gyűjtőinkben
is, holott a kor még tele van pátosszal és a gyűjtésnek még igen nagy
kiaknázatlan területei vannak. De löuraink — s ez nagyjából minden
magyar gyűjtőt jellemez — nem az egész életre szóló elragadtatás­
sal fordulnak a művészet egy-egy kínálkozó területe felé — hanem
többnyire ezt is csinálják a politizálás, a kaszinózás és a sport mel­
lett. A családi hagyatékot gazdagítják, mint finominyü éietéivezök,
mint sok emléket gyűjtött utazók, mint bőkezű vásárlók. Néhol a
családi örökség véletlenei uralkodnak, mint a Szép-utcai Szapáry-
palota Morosini-hagyatékában, másutt az egyéni kultúra finomul és
diszkréten fejeződik ki, mint Andrássy Gyula gróf nagyszerű gyűjte­
ményében a francia impresszionisták iránt való vonzalmában. Egyik
helyt a klasszicizmus utolsó klcsendülései iránt több a fogékonyság,
mint a gr. Batthyány Gézáné Teréz-köruti kis Strozzl-palotájában,
másutt a tizenhetedik századi magyar müipar ötvös- és butormüves-
emlékel dominálnak, mint a vasmegyei Batthyányi-kastélyokban. Ál­
talában pedig mindenütt van valami az olasz reneszánsz virágzó ko­
rából és különösen sok bútor a magyar biedermeier időkből. De talán
semmi sem annyira jellemző főúri gyűjtőink szalonjaira, mint a bécsi
mlnlatüristák igen erős képviselete ragyogó comtessek, finoman ham­
vas fejecskék, pergamentre, csontlapra, porcellánra odalehelve, gyön­
géd ecsetvonásaival Dafflngernek, Kriehubemek, Isabeynek és ama
kor jeleseinek, melyben a magyar dámák Bécsbe jártak hálózni Má­
ria Teréziához és a magyar testőrökhöz.
Ebből a főrangú és kellemes dilettantizmusból egy igazi nagy
mübarát markáns egyénisége rajzolólik ki élesen: a pár évvel ezelőtt
elhalt Pálffy János grófé. Gőgösen, zárkózottan hidegen és jószivéhez
szinte hozzáférhetetlenül élt, egy szuverén — mondhatni alkotó —
egyéniség tűnik fel vele a műgyűjtésben. A múltbeli kultúrák iránt
való fogékonysága ép akkora, mint újjáépítő ereje. Kastélyokat
építtet és azokat az ősöktől öröklött s vásárlásokból megszerzett
106 -—
bútorokkal históriai színpadokká tudja varázsolni, melyeknek minden
szcenériája a múltnak dicsőségét hirdeti. Bajmóczi várában a közép­
kort eleveníti meg; Király fán a bécsi bárok pompájába öltözteti kas­
télyát és M. Terézia bútorai közt a Beigrád ostroma alkalmával őse
által zsákmányolt szőnyegen jár; Pozsonyban tetszik neki trianoni
hangokat csalni ki az aranyos, nádfonatos, gobelinhuzatos és cela-
don-porcellános interieurőkböl, melyek felett üveg csillárokban resz­
ketnek a gyertyalángok.
Hozzá hasonló gyűjtő-értéket csak még egyet produkált ez a
föld s ez már a polgári Magyarországból sarjadt ki: ez Ráth György.
Gyűjteményét, mely ott áld a fasori villában, mint érinthetetlen pél­
dája egy nagyszerű életbuzgalomnak, ezt a gyűjteményt, mely azóta
állami múzeummá lett, nemcsak Ismertetni, de még nevelőértékét
méltatni is lehetetlen feladat szűk keretek között. Gyűjteményeivel
és könyvtárával oly kincseket ajándékozott nemzetének, melyek a
legszebb diadalokkal érnek fel, vájjon ki fogja a magyar kufturhis-
tória számára e ragyogó és hősi életeket megírni? KI fogja dicséretü.
két zengeni ez életeknek, melyek eltelnek a névtelen szerénységben,
a gyűjtésben, kutatásban, az éjszakákat áttanulásban, a nappal való
veszekedésben, ócskásokkal alkudozva, utazva, kuporgatva, a jöve­
delmeket túlhaladón költekezve és egyetlen szerelemtől hevülve, át­
szellemülve, lihegve: bírni és adni a szépet.
Mily fényes demokrácia honol a gyűjtőknek e köztársaságában,
itt a történeti nevek, a nagy közgazdasági kapacitások és a pesti
patríciusok közt, mennyi megértés, szerető érdeklődés és rajongás
egy-egy szép tárgy irányában. Mikor a budapesti műgyűjtők első
nagy kiállításukat rendezik 1907-ben az Iparművészeti Múzeumban,
kiderült, hogy alig yan társadalmi osztály, melyben ne akadnának
lelkes amatőrök és alig van gyűjtemény, melyben ne akadnának szép
számmal hamisítványok. A legtöbb és legsikerültebb hamisítvány
persze a porcellánok közt akadt, mellyel úgy járnak el a régiség-
gyárosok, mint a bútorral, hogy az alapanyag a régi és a diszitményt
ráhamisltják. Ez a kiállítás világított rá a magyar gyűjtőknek már
jelzett sokoldalú érdeklődésére, mely amily lakályossá teszi az ott­
honukat, ép annyira megfosztja azt a gazda érdeklődését kifejező
arculattól.
Talán a legnemesebb kivétel ezen szabály alól a legnagyobb
magyar mügyüjtemények egyike: Kohner Adolf báróé. Egy amatőr
nagy kultúrája érzik meg minden darabján. Sokoldalúsága nem ful­
lad bele empire óráiba, Giordes szőnyegeibe, Boulle-szekrényeibe,
müvészetszeretete nem éri be a véletlenül megszerzett Goya-képpel
vagy Daumier-vel. Van célja, elve, hite a gyűjtésben: vallomás ez
107
 egy előkelő mecénás részéről a modernségnek. A legjobb francia Im­
presszionisták: Corot és Courbet mellett ott van a tizenkilencedik
század második felének minden számottevő német, osztrák, angol,
svéd, finn és magyar művésze egy-egy alkotással, olyan környe­
zetbe Illesztve, mely iparmüvészetíleg Is kJ tudja fejezni azt, hogy
a gyűjtő a maga korának formái közt éL Ez az érdeklődés nem a
zsibvásáron vivta meg a maga nagy csatáit: ez a mecénáshajlam
ment a maga utján, a meg nem értettek, a megmosolygottak, a fia­
talon küzdők közt és magához váltotta az ö legszebb értékeiket. A
magyar plutokrácla nem egy családjában hagyomány ez és ehhez
hasonló műbarátság: a Hatvanyak híres porceüánjal, a Herzog Mór
báró klasszikus képtára, Dirsztay báró csodásán gazdag porcellán és
miniatűr gyűjteményei csak kiragadott nevek a temérdek példából.
Már a magyar amatőröknek első kiállításán, az Iparművészeti Mú­
zeumban rendezett 1907, évi kiállításon feltűntek Strasser-Feldau
Selma porcelánjai. Akkor még csak kevesen tudták, hogy a pom­
pás kollekció csak mutató Európa egyik legnagyobb és legszebb por-
cellángyüjteményéböl, melynek csodálatos példányai közt e tech­
nika történetének legnemesebb adalékaira bukkanunk. A gyűjtemény
egy határozott és céltudatos gyűjtő-egyéniség életműve, mely rend­
kívül gazdag bárok és empire ezüstökben, üvegekben, üvegre festett
képekben, bronzokban és elefántcsontfaragásokban. Alaphangját
mégis a porcellán üti meg, könnyed, röppenő allegóriákkal, lágyan
zengő mythologiával, fejedelmek étkező szervizeivel. Sévres, Meis-
sen, Ludwlgsburg s annyi más hely egykori rokoko-szellemének ke­
cses ajándékaival.
Általában véve ez is egyik leggyengébb oldala a magyar gyűjtő-
szenvedelemnek: az állhatatosság. Ritkán örökletes ez a gyüjtökedv,
legtöbbször fellángol és meghal az egyénnel. Ml szokott neki véget
vetni? Az öregség vagy a kedvező konjunktúrák, — néha mind a kettő
együtt. Hét-nyolc év óta egyre szaporodnak a hirtelen elhatározással
külföldre dobott és elkótyavetyélt gyűjtemények. Szerencse, ha ér­
tékeikből múzeumi köreink ébersége megment annyit, mint amennyit
tiz évvel ezelőtt a Berlinben elárverezett Gerhardt-féle hagyaték­
ból hozott haza Radisios Jenő, iparművészeti gyűjteményünk akkori
igazgatója. Mintegy félszáz műtárgy került Így vissza a gyűjtő ha­
zájába, a legszebbek és legjobbak, Kaendler-porcellánok Meissen
fénykorából, pompás miniatűrök és ötvösmunkák. Talán minden
gyűjtő más és más motívummal okolná meg passziójának feladását.
S ezek közt, ha hallanók őket, bizonyára igen érdekesek akadná­
nak. Egyik legnagyobb és legszebb magángyűjteményünk, Giergl
Kálmáné néhány évvel ezelőtt azért oszlott fel, mert a tulajdonosa
108
úgy érezte, hogy túlságosan úrrá lett felette a gyűjteménye, a szel*
leinek, melyeket felidézett, megfosztották őt a mozgás, az érdeklő*
dés szabadságától, a független életéivezéstöl, a természettől, zsarno­
kokat — gondolta — le kell rázni és — dobraütötte őket. Talán
nem egészen alaptalan leltevés gyűjteményeknek e természetellenes
életét és halálát arra vezetni vissza, ami önkéntelenül is ellaposodá-
sukra vezet: — a sokoldalúságra. A magyar gyűjtök Javarésze mindent
gyűjt, tehát semmit sem gyűjt elég alaposan, kellő szakismerettel és
elmélyedéssel. Holott csak az ilyesminek van igazi műtörténeti vagy
kulturhistóriai értéke, csak igy mondhatni: a gyüjtöenergia, a bele­
fektetett fáradság lassan meghozza az utókornak is a maga gyümöl­
cseit. Ami külföldön oly gyakori jelenség: egyetlen anyagnak egyet­
len helyre vagy korra szorítkozó differenciált gyűjtőmunkája, ez a
tudományos hangyászás, — minálunk alig talál követőkre. Talán
csak egy gyűjtőnk van: Ernszt Lajos, aki alapelvének tekinti, hogy
csak kétségtelenül magyar eredetű műtárgyakat vesz iel gyűjtemé­
nyébe. Talán csak egy Glück Frigyes akad a sokoldalú gyűjtök tá­
borában, aki olyan ragyogó evöeszközgyüiteményt ajándékozott az
Iparművészeti múzeumnak, hogy alig van párja Európa múzeumai­
ban, nem is szólva arról, hogy kulcsgyüjteménye, órakollekciója és
bibliofilgyüjtésének anyaga is elsőrangú müértelmét revelálják. Nem
véletlen, hogy a nagytürelmü alapossággal gyűjtött műkincsek, mi­
kor életük teljességéhez eljutnak, rendesen nem szóródnak szét a
világ négy tája felé. Életük etikája bizonyos halhatatlansági energiát
sugároz lényükre, valamely formában előbb vagy utóbb a nemzet
birtokába jutnak és a múltbeli életnek vagy az alkotó szellemnek
jellemző dokumentumaivá válnak. így jutott a báró Révay Ferenc
pompás fegyvergyűjteménye — egy különös magyar nábob húsz
éves gyűjtöszenvedélyének eredménye — a Nemzeti Múzeumunk
birtokába. S igy kerültek egyik legszenvedélyesebb globertrotterünk-
nek, az aggastyánkorában is földkörüli utakra járó Hopp Ferencnek
keletázsiai kerámiái, fafaragásai s bronzai a nemzet birtokába, meg­
őrizve abban a városligeti villában, melyben hangyaszorgalmú gyűj­
tőjük lakott. Ám, aki a szivével gyűjt is, az sem mellőzheti a nagy
történeti készültséget. Hogy ez a technikában, anyagismeretben és
művészettörténetben való képzettség mit jelent, azt egy iparművész-
professzornak, Faragó Ödönnek gyűjteménye mutatja legjobban. Ez
olyan régi magyar ékszerekkel, ázsiai bronzokkal, keleti kerámiával
és bárok faragásokkal dicsekedhetik, mint kevés nagyvárosi mú­
zeum és gyűjtője pénztárcáját alig terhelte meg jobban, mint ameny-
nylre a miénket a nyári utazásokból hazahozott csecsebecsék szok­
ták. De mögötte komoran és némán egy gazdag könyvtár monogra-
109
fiái sorakoznak. Mig ez a gyűjtemény inkább a sokat látott és ta­
núit tudás gyűjtésének eredménye, addig Hermáiul Béla dr. külö­
nösen tizennyolcadik századi régiségekben gazdag lakása a gyűjtő­
elv egy másik pólusát juttatja kifejezésre: az artisztikus kiválasztás
gondosságát. A foglalkozás által megszabott keretek, a bérház adott
térviszonyai között egy gondolat példázata minden tárgy; azé, hogy
miként élhetjük ki szépségszomjunkat a múltnak gondosan megválo­
gatott tárgyain. Tanító, buzdító példák gyűjteménye a német, a fran­
cia, az angol polgári mesteremberek munkáiból, mintha oda akarná
tartani ékszereit, óráit, szelencéit, brokátjait, gobelinjeit egy felü­
letes, hitetlen és zagyvaerkölcsü kornak. Izlésnevelö múzeum le­
hetne ez a lakás, melynek keletkezésén, elrendezésén valami köny-
nyü természetesség érzik, nem az összehordott műkincsek terhe. A
tudatos gyűjtőnek típusába tartozik egy páratlan szorgalmú gyűj­
tőnk, Delmár Emil dr. is. Hosszú ázsiai útjának gyöngyei, a keleti
kerámiának, a buddhizmusnak, a japonizmusnak és az egyéb orien-
táiis értékeknek gyűjteménye ma már nem elégítik ki, egyre mo­
hóbb szenvedéllyel gyűjti a német kismesterek plasztikáját, a német
középkor és renaissance fafaragásait, bronzmüves alkotásait, jelen­
legi gyüjtöszenvedélye kivált a német piacon való szorgos kutatásra
ösztökéli. Ebben segítségére van műveltsége és szinte muzeális pon­
tossága, mellyel egy-egy régi kebelynek, kardmarkolatnak, vagy sző­
nyegnek eredetét igyekszik felderíteni.
Tanulással, hittel, fáradozással, utazgatással, levelezéssel, un­
szolással, mecénás-kedvvel, de sohasem a régiség-börzén való süvl-
téssel gyűjtöttek nálunk a legújabb időkig. Hogy ez igy van, annak
legjobb bizonysága Wolfner Gyula képtára, mely a múlt századi ma­
gyar festészetnek igazán nagyszabású fejlődéstörténete. Igen nemes
gyűjtőelv az, mely tulajdonosát vezeti: a magyar érzések bizony­
ságtételeit keresi a festészetben. Valami olyant, ami ennek a fajnak
erejét, vérmérsékletét, földjének, levegőjének, vizének színeit, illatát
veri vissza. Az a hite, hogy mindannak a java, amit a múlt századi
magyar festők nyugati iskolázottsággal, magyar érzések belekeve­
résével megalkottak, e sajátos fajtának lelki alkatát fejezi ki. fajsze­
retet van ebben, mely meg tud indulni egy szepesi tájéktól, egy vá­
sári lónak felhorkanásától. Franciaországban utazva, Pál László oH
felejtett képeit nyomozza és Münchenben az érdekli, hogy olvadt
bele egykor Szinnyei fiatal kedélyvilága kolorista mesterei tanítá­
sába. Semmi divatos jelszó, semmiféle uj programm eredetileg elfog­
lalt álláspontjától el nem térítette: konzervativizmusa nem a mű­
vészetbe, hanem az érzületbe vág, nem volt akadálya annak, hogy
a légiiatalabbakban is megtalálja azokat, akik művészi hitének kép­
110
viselői. Ez a gyűjtemény mindenesetre igen fontos adaléka fesz va­
lamikor a magyar festészet fejlődéstörténetének.
S Itt bizonyára pontot is tehet tenni a magyar társadalom mű­
gyűjtő-tevékenységének ama korszakáról szólva, mely az igazi mű­
vészi tudás és érdeklődés jegyében átiott. K szédítő arányúvá nőtt
gazdasági élet, mely a háború alakító hatása következtében nem
mindenütt takar meggyőződést, a magyar gyűjtésnek egy uj korsza­
kát indítja meg, melynek sem irányai, sem vezető szempontjai nem
látszanak még tisztán. Ma többé-kevésbbé mindenki gyűjtő nálunk
és ez a nagy szenvedély hasznos lehet az iziéskuiturának, de nem
az a tiszta értékek érvényesülése szempontjából. S a nagy izgalmak
hullámhegyei mögött már látszanak a megúnás, a csalódás és az el-
laposodás apályai.

ül
MAGYAR M Ű V É S Z E T I M Ű H E L Y
A
Magyar Művészeti Műhely, mely három M-
jét bizarrul harsogja a Belváros egy gáláns kis
üzlete felett a cégtábláról, nem a nyugat­
európai „egyesült műhelyek" szabad tér-
melöszövetsége. Azok a nagyszerű kísérletek,
melyek Németországban az iparművészek és
műiparosok egyesüléséből létrehozták a mün­
cheni, drezdai, kölni, majd a bécsi Werkstát-
tet, mlnálunk sohasem sikerültek volna. A magyar iparművész él és
verekszik, pályázik, alkot, csöndes, társtalan magányosságban küzd
és meghal, de minden kisértet, mely öt termelő vagy értékesítő szer­
vesetekben akarja társaival egyesíteni, eddigelé kudarcot vallott. Ez
a szóbanforgó bolt tehát nem testvérük ama kontinentális boltoknak
sem időben, sem Jellegben. De egy pillantás a kirakatába, megmondja,
hogy stílusban testvérük amazoknak. Születésének éve: a hadikon­
junktúrák virágkora. Jellege: egy nagyon erős akaratú művész sok­
oldalúságának üzleti kiaknázása. Stiiusa: . . . erről később lesz szó.
Ezt a boltot s a művészt, Id pultjai mögött dolgozik, olykor az el­
ragadtatás, máskor a tajtékos gyűlölet hullámai söpörték körül. De
kétségkívül ö teremtette meg az első reális, művészi és céltudatos
munkaszövetséget minálunk. Igaz, hogy realitása a gazdagok Ínyes­
ségének számbavevése. Művészete: az élet szép káprázatalnak szol­
gálata. Es mühelyszövetségének egyetlen látható müvészegyénisége
van: Zutt R. A. professzor. Ha Zutt R. A. művészetét szemügyre
vesszük, olyan alkotómunkával kerülünk szembe, melynek minden
darabját belengi a mesterség áhítata. A vitrinál, melyek nálunk is,
Münchenben is, Baselben is, Hamburgban is annyi finominyü kiállí­
tási látogatónak okoztak friss örömet, legeisösorban egy nagy be­
csületesség jellemével iorrtak össze. Müveiből, melyek öt mint festőt,
szobrászt, kisplasztlkust, éremdomboritót, grafikust, karrikatúraraj-
zolót mutatják be, az anyagok megértésének nagy intelligenciája szól
hozzánk. Egy finom, visszhangzó lélek, mely az anyagok: a kő, a
fémek, az égetett agyag, az elefántcsont, az ébenfa, a zománc kla­
viatúráján ragyogó technikával veri ki az ö szordlnált művészete
hangjait.
Ha jól szemügyre vesszük alkotásait, az akarat sugárzik ki be­
lőlük legélesebben. Az az akarat, mely a művészt véges-végig az
önmaga nevelőjévé, mesterévé, felfedezőjévé és sugallójává tette.
Akármelyik bronzból való római fejének sima élére essék tekinte­
tünk, vagy trébelt ezüst ékszereinek reliefjére, vagy zsirköbe vésett
112
 TELC S ED E: P LAKETT
T Ó T H G Y U L A :N Á S F A
antik motívumaira, vagy bogiáraira, melyek szinte egyetlen fémdrót
szálából vannak hajlítva, a könyörtelen akarat és a mindent lebiró
anyagismeret bizonyságaival van dolgunk. Mindig az az érzésünk,
hogy az éppen feldolgozásra váró anyag az, ami öt művészetre iz­
gatta. Ha egy elefántagyar fehér tömbjével került szembe, egy sá­
padt párisi arc szllhouettjelt bontotta ki belőle. Valamelyik elegáns,
könnyed medaitlon-lap a kis, ovális komopozidó kész, befejezett for­
máira unszolta. Egy agraffba mintha gyöngyöket szórna, úgy pun­
colja az ezüstöt és egy szelence felületén lágyan, de a kontúrok tisz­
taságával jelentkezik a préselt fém követelte vonal.
A művészetnek ez a brutális, néhol szomjas feloldása a holt
anyagból a művészt a régi mesteremberek kézművességének alázatos
hódolójává teszi. Zutt Richárd, aki büszkén vallja, hogy tanulmányai­
ban soha egyetlen müvészakadémlán meg nem állapodott, soha mes­
terhez leckékért nem járt, csak tanulta a köfaragást, a kalapács for­
gatását és az ezüstmüvességet, hogy vésőivel és fogóival megismer­
kedjék, — az anyagok mindegyikével egy-egy lépcsőt haladt feljebb
a plasztika absztrakt formál felé. Minden megismerés az üdvözítő
örömek forrása volt művészete számára. És mindegyiket mégis eleve
determinálta a homályos céltudat. Ez a céltudat: a világ plasztikai
képe. Még abból az időből, amikorára müncheni diákéveinek első
rajzolókisérlete és Simpücissimus-lrónlával tarkított vidámságai es­
nek, van egy karrikatúrája: egy ember bősz arcfintoritásai, akinek
az orrára szállott a darázs. Megdöbbentő, hogy mennyire benne van
az azóta eltelt tízéves művészpálya minden szila] vágya: a testfor­
mák markáns kifejezésére. Itt ceruzával húsban mintáz. Csakúgy,
mint ahogy később ecsettel mintázott, mint ahogy egy tükör ezüst
foglalatján vésővel mintáz, mint ahogy finom, hegyes tűkkel a leg­
aprólékosabb formákat kiszedi a bronzból és a drágakőből.
ö maga úgy tekinti tehát az anyagok iskoláját s a szerszámok
fegyelmét, mint a megismerés útját. S mint általában a művész ered­
ményeinek szükséges autodidaxisát. Ám nem keU azért azt hinni, hogy
egy vad és zabolátlan egyéniség ki-kitörő forradalmaival van itt
dolgunk. Sőt ellenkezőleg. Szolidsága szinte öntudatlanul is kereste
azt a biztos fundamentumot, melyre megnyugvással támaszkodható.
Az erős kritikával élő intellektusok módjára ő is a régi művészet
tradícióihoz fordul az összehasonlítások mértékegységéül. Ha egy-
egy mestert nem vall is magáénak, annál bensőségesebb hatással
van rá a firenzei reneszánsz tiszta művészete s kivált annak kis­
plasztikája. Nem egyéniségek, hanem a kor lelke ihletik meg. Ezért
nem is annyira ennek formavilágát tükrözted vissza, mint inkább
az anyagokon és technikákon kifejezett minuciózus finomságaikat
113
Eltanulja tőlük a mesterség szeretetét, pepecselő gondját, az ujjongó
örömet, mely alkotásain mindig megérzik. Újabb éveinek legszebb
érmei, plakettjei már szinte árasztják magukból mindazt a reüeí-
könnyüséget, melynek eredetén az olasz technikák hatása felismer­
hető. Ezek az érmek nem kis agyagmodellek bronzba öntve, hanem
a fémnek minden vonal- és tónushatását kiszámító, pregnáns és biz­
tos alkotások. Egy-egy mezőbe heraldikusan kifejező vonalak, nyu­
galmas feliratok, klasszikusan világító szimbólumok Írva. Serlegein
s kelyheln viszont régi mesteremberek nemes körvonalait érez­
teti. Itt mindent a tiszta rajzhatásnak és az anyag polírozott felület­
effektusának rendel alá.
Ámde minden nemes tradicionalizmusa ellenére is mindig a je­
lenben él, nemcsak feladatai természeténél fogva, hanem egész mű­
vészi világnézetével. Római fejei és Danatetto-plakettje, görög ügurái
sommás összefoglalásai annak, amit egy mai Intellektus e klasszikus
világról tud. S Zutt svájci eredete ellenére túlságosan német ahhoz
és túlsókat élt bajor földön, hogysem a modem müncheniek finom­
ságai hatástalanok maradhattak volna a számára. Néha nemcsak
a finomságaik, hanem a finomkodásaik is. Már korai festményeinek
lágy és dekoratív karakterében Is fellelhető valami abból a neo-
Jugendstilusból, mely Erlerék ecsetje nyomán támadt. De már jóval
túl is van rajtuk s épen abban, amit önmagából merít, a komponáló­
készségben, a plasztikus átélésben, ahogy a testet a maga testi mi­
voltában fogja meg és mintázza ecsetjével. Szinte érezni, hogy a
szobrász, aki a vésővel és kalapáccsal sorra bontotta ki az anya­
gokban szunnyadó formákat, mint csodálkozott tágranyitt szemekkel,
ahogy legutoljára a festő ecsetjével nyúlt az emberi test megfog­
ható sikjal és tömegei után. És lehetetlen észre nem venni, hogy
festészetében mint törnek a formák arra a monumentálitásra, mely
sejteni engedi plasztikai kifejlődése útjait.
A finomságoknak és finomkodásoknak ez a szerelme, a preclöz-
anyagok kedvelése, a festett és sima plasztika apró játékszerei, az
ornamentálisnak néha túltengő formavilága legjobban Iparművészeti
alkotásain mutatkozik meg. Ideges és gáláns világnak finommivü al­
kotásai ezek. Egy-egy ékszerben a hajló testeknek, a kalapált és ci­
zellált női aktoknak törékeny bája. Egy-egy emlékpoháron a polí­
rozott ezüstnek s elefántcsontnak smaragddal betetőzött szinak-
kordja. Egy szamovár és teásservice — a mai rokoko-elgondolás
szeszélyes lábaival, fogóival, figuráival. Színházi kosztümök, szala­
gok, parfümös flaconok, gyöngysorok, puderos dobozok — egy nőies
érzésvilágnak csillogó tárgyal. Vélnéd, hogy azok az orosz herceg­
114
nők, akiknek lábainál meghalnak a gárdatísztek, még élnek Moszkvá­
ban. És ideszökkennek ezekért Budapestre, budoirjaikat ékesíteni.
Ez a művész egy örömvilágnak átszellemült lantosa. És az élet
durvább valóságainak a végzetes fel nem ismerése adja meg a Ma­
gyar Művészeti Műhelynek jellegét is viszonyítva az ö didaktikai
képességeihez. Nevelnltudása valósággal szenzációs eredményeket
mutatott iparművészeti iskolánkon való működése első néhány évé­
ben. Növendékeinek nemcsak a fizikai tanulságokat adta át, hanem
a morálisakat is. Rászoktatta őket egy ugyanazt a gonlolatot — néha
nem többet, mint egy spirális szép hajtását — kifejezni az eszterga­
padon, a cizelláló-tökén, a rajzónnal és drótból húzva. Az anyagok
abc-jének megismerésére való ez. A legegyszerűbb tőmondatokat
lehet evvel az abc-vel kifejezni. Egy sótartó, egy cukortartó, egy
kalaptii, egy olcsó násfa, egy kecses napernyönyél és egy megkapóan
egyszerű, de anyagilag őszinte szenteltvlztartó, apró kis tőmondatok,
de mennyi öröm van bennük, ez első beszédgyakorlatokban! A fő­
tanulság, mely belőle a tanítványokra hárult az, hogy kis dolgok
becsületessége szinte fontosabb a nagy dolgokénál. Ez meg is lát­
szott azoknak a munkásságán, akik kikerülve az életbe, e szolidság­
nak s elmélyülésnek pompás bizonyságaival állnak elő a magyar
iparművészet vásárjain. A dilettantizmus szörnyű paráználkodásai
közepette a Zutt-tanitványok ötvösművészete csupa műhely! böicse-
ség, csupa mesterség-áhitat. De szervezetlenül, magukra utalva röp-
dös ez a művészet. S ezenközben az ö cége, a Magyar Művészeti
Műhely egy fantasztikus tündérművészet pipere-gyártóit foglalkoz­
tatja: batikok vizionáriusait, futurista divatrajzolókat, grafikuso­
kat, akiknek betűi olvashatatlanok és festönőket, akik porcetlántányé-
rokra Írják dekoratív gondolataikat. Idegen, parfümös és excentrikus
iparművészetek zseniálisai egyesülnek itt inkognitóban, ahelyett, hogy
egy magyar lakásmüvészetnek szükségletei teremnének. Nem ma­
gyar, sőt talán nem is egészen művészi ez a műhely az ő három nagy
M-je ellenére, de csillogó foglalatja egy értékes tehetségnek, aki min­
denesetre túl fogja élni műhelyeinek halálait és feltámadásait.

115
IPARMŰVÉSZETÜNK ÉS A
AIG több egy évtizednél, hogy a nők az ipar­
L
művészet egész területén feltűnő aktivitással
helyet foglalnak. Európaszerte a lakásmüvé-
szet renaissance-a indította meg az életformák­
nak azt a megfinomosodását, melyben elmarad­
hatatlan szükségletté vált a nő közreműködése.
Igazi iparművészeti kulturáltkon mindig érez­
hető volt a nő lényének sugalló ere]e, de haj-
szerepeit és csak itt-ott emelkedett a dilettáns-
tevékenység magaslatáig. Franciaország mai luxusművészetén, az
üvegeken, az ékszereken, még a bútorokon is érezhető annak a tár­
sadalomnak szükséglete, melynek démona és rabszolgája a nő. A mi
magyar iparmüvészetünk hajdani századokban nagyobbrészt tisztes
mesteremberek céhmüvészetéböl sarjadt ki, de azért szövedékén át-
átcsillan egy-egy finom szál, mely női kezek munkájára vall. Leg­
szebb réigi oltárterltölnk hímzései, csipkéi az egykori várkastélyok
úrnőinek vezetésével parasztlányok serény munkájával készültek.
A kassal Rákóczi-múzeum egyik üvegszekrényében, mely a nagy
fejedelem felvidéki váraiból összeszedett ereklyéket tartalmazza,
van egy csodálatosan szép miseköpeny, mely alkalmasint egy főúri
hölgy menyasszonyi ruhájából készült és tizennegyedik Lajos korá­
nak gyönyörszeretete és vallásos melegsége érezhető rajta. Ugyan­
abban a szekrényben legyezők, papucsok, structoilak, gyöngyhlmzésü
reticülök közt van egy karosszék, nemes faragással, tizennyolcadik
századi angol formákkal, halk magyaros színezéssel — ösztönszerii-
leg meg lehet érezni e bútoron és e holmikon az asszonysziv vonat­
kozásait. Elmúlt magyar nők finom Ízlése nyilatkozik meg azokon a
selyemvlganókon, báli belépőkön, manteaux-kon, gros de Naples
szalmakalapokon, mályvaszínű szoknyákon, citromsárga ruhákon,
melyek a magyar biedermeier-idők emlékét őrzik a Fővárosi Mú­
zeum egy szekrényében.
Mindezekben valamelyest visszatükröződik a nő élete, arculatja,
vágya és megbecsültetése a kor társadalmában. S ebből a szem­
szögből nézve a mai magyar iparművészet Is érdekes tanulságokat
nyújt. Elmondja, hogy milyen az a nő, aki ma dekoratív szépség­
keretet tölt ki, s az, akinek Ízlése komoly akarattal átformálja a
mindennapos élet bútorait, hímzéseit, ruháit, ékszereit a maga egyé­
nisége képére. El lehet mondani, hogy a magyar női Iparművész,
munkájában és vágyakozásaiban egy darabka korszellem is van: a
116
magát kereső, szerény, küzködő, félig még elnyomott, de heroikus
nő erőfeszítéseire ismerünk.
A dlvatmüvészet tükréből lehetne az alkotó és szép formák közt
érvényesülő nő képét legjobban kiolvasni, ha ez a divatmüvészet
nálunk valamelyest egyéni vagy legalább magyar volna. De ez a
divatmüvészet nemcsak hogy nem egyéni és nem magyar, hanem
még csak nem is művészi és nem is mindig divatos. Nagykereske­
delmi, vagy jobb esetben: szabókisipari jellege van a magyar divat­
nak. Sokkal több köze van a külkereskedelemhez és vámpolitiká­
hoz, mint a művészethez. Páris-Berün-Bécs jelzi annak a balkáni
gyorsvonatnak az útját, melynek Konstantinápoly a végállomása és
Budapest a megállóhelye. E közgazdasági jellegű divatmüvészetnek
művészi kvalitása mindig attól függi, hogy történetesen melyik párisi
vagy bécsi szabó az, akinek modelljét sikerűit a vámvonalakon át-
osempésznL Ilyen körülmények közt nem csoda, ha azok, akiknek
volnának divatötleteik, espritjök a szép kelmék formálására, Isme­
retlenül és álmodozva élnek. Ha az ember például Kertészffyné-
Winkler Margitnak Ilyesféle rajzait nézi, a dekoratív erő és a kosz­
tümtanulmányok mélysége mögött a papiros-tervezés danaida-sorsát
sejti meg. Skicceiben nincs túlsók temperamentum, de észrevehető
az Igyekezet, hogy a nyugati formákat transponálja a magyar életbe.
Szlnérzéselt fegyelmezi, vonalait a magyar nő járásának, alkatának,
testi mivoltának konstruktív formáihoz alkalmazza. És gyakorlati,
reális érzékenysége ellenére sem adhat többet graükus ötleteknél,
apró, színes stúdiumoknál.
De a nők dekoratív gondolatai másutt sem a szabómüvészet
területén nyilatkoznak meg leghatásosabban. Ml az oka: aligha lehet
kétséges. Pszichéjük inkább a részletekre utalja őket, mint az egyete­
mesre, inkább a díszítésre, mint a felépítésre, érzékenységük nagyobb,
mint logikájuk. Ezért van, hogy nálunk Is több az, áld a szövetek
színes díszítésében szórja szét fantáziáját, mint ahányan a szabás­
vonalak mérnökei. Az ornamentáKs kedv tegdusabban Lesznai Anna
kézimunkájából árad. Valahonnan nagyon mélyről fakadnak az ö vi­
rágai, melyeket kanapépárnákon, meseillusztrációkon, könyvek fede­
lén szór szét. Hímzései nagy öltésekkel, grafikája erőteljes ecset­
vonásaival hangos szinörömröf beszélnek és nalgy stilizált vlrágpo-
haral a kicsorduló tömött pamutcsokrokkal mintha megittasultak volna
attól a sok szépségtől, melyeket parasztid mzésekböl magába szftt.
Nem mindig volt ez Így. Csak egy évtizeddel előbb is: a magyar
lakás és magyar ruha még jórészt a dilettáns kézimunkák tanévvégi
eredményeivel volt teletűzdelve. A magyar motiváló kedv szürmln-
tákat hintett oda, ahova nem való: az ebédlő kredencére, az iró-
117
mappára és a hintaszékre. A nő alkotókedve pedig olyan lélekemelő
technikákban élte ki magát, mint a faégetés vagy a satin tarso, ezek
a nemes tiirelem]átékok, melyek ma már csak a fürdőemlékek biro­
dalmában találhatók fel. Ez semmiképen sem volt hálás korszak a
dekoratív tehetség számára. Annál nagyobb érdeme egy festőből
lett Iparmüvésznőnknek: Undl Mariskának, hogy megúszta ezt a
kevéssé termékeny kort és erőteljes magyar figurális érzékét egyéni
formákkal tudta belevinni Iparművészeti munkáiba. A félig dilettáns
technikák édeskés díszítőelemeiből nőtt ki erős egyéniségre valló
Iparművészeti faconja. Egyike a legtöbb oldalú tehetségeknek. Gra­
fikája, könyvdlszel, hímzései a színes foltoknak pompásan csoporto­
sított ritmusát adják. Szőnyegein és textiltervein friss és mégis elő­
kelő hatások lepnek meg. Falfestményein, melyek a Fehér Kereszt­
gyermekkórház falait díszítik a mozgásnak, a stilizáló kedvnek, a
magyar meseromantikának fáját adja. A naiv és tiszta magyarság
ősi szemléidét hozta magával a nagyvárosba a nagytehetségü Kardos
Böske is. Az ő színei még álmodozóbbak, regehangulatai még
naivabbak. VKrageal vannak üvegekből, hímzésből, gyöngyök­
ből összeállítva, melyek láttára a kdeti mesék titkos ablakai jut­
nak az embernek eszébe. Lámpaernyők, övék, tarsolyok, gyermek-
ruhák, mindegyikbe belehlmezve valami azokból a naiv szimbólu­
mokból, mdyek olyannyira összeforrtak infantilis élményekkd:
szarvasok világitó agancsokkal, piciny bogárhátu kunyhók, csókolózó
galambok, nagyfejü tubarózsák. Mintha egy külön, izolált világban
élnének ezek a művészek.
Vde körülbelül egy időben tűnt fd egy fiatal leány meglepően
erős technikájú ötvösmunkáival. Graber Margit nevét már ma Is
a legjobb magyar fémművesek mellé tehet Írni. Ezüstbe trébelt ék­
szerei, egyszerű, jó arányaikkal, tiszta, éles formáikkal, avval az
aprólékos gonddal, m dy a díszítőelemeket félénk szeretettel kala­
pálja az anyagba — megkapó vallomások voltak erős akaratáról.
S a naiv, mesélő gyengédség szólal meg Kozmáné Baumhorn Irén
grafikájában, párosulva vidám könnyűséggel.
Ezekből az akaratokból, ebből a nagy vágyból, mely a formá­
kat meg akarja nemesíteni, kell a magyar intellektuális társadalom
dolgozó nőjét megítélni. Két világ különül d egymástól. Egyik a
pompaszeretet selym dvd vonja be az dkényeztetett asszonyt. A
másik Ízlése és anyagi körülményei kényszeréből szolid és biztos
diszitökedvét viszi bele alkotásaiba.

118
Z S O L N A Y
SEMKÖZT velem a kis dohnyzóasztakm egy
Z
üres váza csillog. Görög-perzsa formájával
arra volna rendelve, hogy egy cserép azalea
hullassa rá szirmait és ezeknek pergésével az
örökkévalóságot ossza fel ütemekre és az Író-
szoba csendjét rezzentse meg percenként. De
ez vétség volna a váza szent és komofy ma­
gányossága ellen. Transponálása volna nagy­
szerű szinakkordjainak egészen más hangnemekbe, meghamisítása
legbenső lényének egy alárendelt szerep érdekében. Hasonlatos volna
egy vizhordóvá lefokozott császárhoz és végül is megbontaná azt a
nyugodt égboltozatot, mely a percegő toll birodalmára borul. Egé­
szen más ennek a vázának rendeltetése, mint amit alakja, fészke
előír. A korai reggel napfényében szürkés máza alól égetett agyaga
biborfik elő s a káváján köröskörül kényes pávák guggolnak. Embe­
rek, tárgyak halkan feléjük fordulnak: kimondhatatlanul pompásak
ezek a kevély madarak, amint a gyöngyháznak fényeiben ragyognak.
Mintha egy hindu templom sötét mélyéről röppentek volna ide, vagy
mintha egy mesevárnak szűz tavában iündöttek volna az imént.
Aranypor, mélykék, vlolaszin, pihetoli sárgája, haragoszöld valami
csodás egymásbaolvadással ragyog szárnyaikon. A virágtartó, mely
önmagában ilyen kis műremek, céljavesztetten is ezüst folt gyanánt
csillog ebben a komor világban. Képzetek, egy barátságnak tragikus
szálai finom hálót szőnek körülötte; ezeken is átkacaignak hárfahang­
jai. önfeledt örömek vannak egy Ilyen vázában.
A geniáMs fazekast, akinek erélyes kézmozdulata ezt a szép­
séget csiholta ki az agyagedény felületéről, Zsolnaynak hívják. Ne­
künk több ez a név, mint a franciának, ha azt mondja: Palissy, vagy
az angolnak Wedgwood, Mert nemcsak egy keramikus műfaj apját,
vagy egy Ipari dinasztia megalapítóját Jelenti. Hanem a mumkászub-
bonyos öregember, akinek szobra ott áll Pécsett, a magyar iparfej­
lődés múlt század] nagy erőfeszítésének szimbóluma. S magyar Jel-
iemkép Is: csöndes műhelymunkával, kérlelhetetlen kutatóösztönnel,
a lélekben szunnyadó halk vágyakozással a szépség iránt, részese
lehetsz annak, hogy a fajtádat megismerjék idegen nemzetek. Amíg
élt ez a fazekascsaládból származó Iparos, egymaga fogalmat terem­
tett a kerámiában, többet tett a magyar munka külföldön való megr
becsülésére, mint a politikusok és államférfiak együtvéve. Tolsztojra
emlékeztető szép ősz fején, hosszú haján s barázdás homlokán a ti­
zenkilencedik századi magyar kézművesnek az a bölcs és puritán
119
 típusa tükröződik, amelynek elméje és ügyessége rendet, s szép­
séget teremtett idehaza, elismerést a külföldön. Kicsinyes világnak
nagyon szűk műhelye volt az, amelyen a fiatal Zsolnay Vilmos for­
gatta a korongot. S ahova megérkezett, az egy ipari nagyüzem,
amelyben a gép, a laboratórium, a szobrászok, porcellánfestök és a
munkások százai szociális együttmunkálásra egyesültek. Zsolnay eb­
ben nemcsak az artisztikal fővezér, hanem a mérnök, a finánc-zseni
és a kutató vegyész is volt. Az ipari származás és a magával ho­
zott józanész nem ragadták az alchymisták útvesztőjébe s megóv­
ták fantasztikus művészi ábrándozásoktól. Egyik legértékesebb ba­
rátja s kutató munkájában társa, Wartha Vince műegyetemi tanár,
szép beszédet tartott róla akkor, mikor szobrának leleplezésével hó­
doltak emlékének. S ebben elmondta, hogy mikor Zsolnay első Ízben
látta annak a liiszteres zománc-eljárásnak egy remek tányérját,
melynek a renalssance volt a kora, Gublo a hazája és Giorglo An-
dreoH a legnagyobb mestere, a fejébe vette, hogy ö annál még szebb
zománcot fog az ő fayence-porcellán agyagedényeire vonni a leg­
modernebb technikák segélyével. És megindult a lázas, szenvedelmes
kutatás, töprengés, kísérletezés, a csöndes hőstett, melynek csak
Walt Whltman lehetne méltó epikusa. Kettőjük munkája: Zsolnayé,
a keramikusé és Wartháé, a vegyészé. A feladat Izgató volt: a gu-
bioi majolika fémfényét túlszárnyalni s a szikkadó agyagedény felü­
letére zsíros kötőanyag segítségével odakent fémoxidokat úgy el­
égetni, hogy a benne levő réz vagy ezüst közvetlenül glazurába ol­
vadjon bele, amikor a magas hőfokú kemencébe kerül. Andreolft a
keramikust és Plcolpassot, az ö tudós Ismertetőjét kellett mélyre­
hatóan tanulmányozni. A féraoxidult kellett oxlddá redukálni s annak
a módja a gázcső bevezetése volt a kemencébe. Nem egyszer a be­
ömlő gáz levegőbe röpítette a kemencét, nagyon, nagyon sok anyag
s fáradság pusztult bele a kísérletekbe. De lassan mégis urává vált
Zsolnay az eszméjének. S megszületett az ő fayence-porcellánjalnak
legszebb dísze, az eozin, a hajnalra emlékeztető zománc, a felkelő
nap bíborának s ezüstjének, pávakékjének és tejopállának varázs­
latos keveréke.
Az amerikai Tlffanyval, a nancyl Gáliéval valóban nemcsak mű­
vészi anyaguknak és kifejezöformálknak közelsége fűzi rokonságba,
hanem nyilvánvalóan egyazon kor eszmevilágának szülöttei. Zsolnay
készítményei közt egész sereg van, melyeken azonnal felismerhető,
hogy a népszerű amerikai és francia üvegek szlnsziporkázása ra­
gadtatta e) öt is és az ő formavilága is hódol annak a kissé kicsa­
varodott ízlésnek, melyet ma szokás klgunyolni s lenézni, holott ér­
zésében sokkal merészebb a ma] stllusimádók tartózkodásánál. Az
120
K A B D O S B Ö S K E : H O R G O L T F A L ID ÍS Z
Iparművészeti Múzeumban és a Műegyetem gyűjteményében nyo­
mon lehet követni a fejlődés vonatát, melynek mentében Zsotnay
Idáig jutott. A Hátaikor első félénk kísérleteit: a bécsi s meisseni csé­
szék utánzását kissé brutális vonalakkal és rikoltó festéssel. Azután
a népies Iránynak, a parasztfazekasok rég! művészetének nyomon-
követését. Eleinte csak keményformájú mázas korsók, régi tányérok,
köcsögök naturalisztlkus utánzása. Azután Hnommázú fayence-ok, a
nyolcvanas-kilencvenes évek magyarságának jegyében. Szalon-kula­
csok, stilizált virágok bokrétái, ragyogó felületeken sajátos orna-
mentális keveréke az olasz majolika és a magyar dfra-szür díszítmé­
nyeinek. S ezután meghódolás a nyugati formáknak. Anno: 1900,
párisi világkiállítás.
Talán az jellemzi legjobban az ezen korbeH kerámiát, hogy el­
hatalmasodik rajta a plasztika. A kisplasztikái érzést ebben az idő­
ben, mikor a monumentális szobrászat tnináhmk tengődik és a bronz,
meg faplasztlka csak a nászajándékos-bottok kirakatában csillog, az
igazi, művészi kisplasztika demokratikus elterjedését csak a ke­
rámia biztosíthatja. Nem csoda, hogyha a fiatal szobrászok szívesen
dolgoznak a Zsolnay-gyárnak s Teles, Damkó, Holló és mások figu­
rái és genre-alakjal egymásután jelennek meg az égetett agyagban.
Vannak a gyárnak alkalmazott szobrászai is, köztük az oly traglku-
san-fiatalon összeroppant Abt Sándor és a magyar iparművészet kül­
földi sikereinek talán legjobb közvetítője, Marótl Géza híres kacsás-
kútja az ő szlndus, elevenmozgású eozin-szárnyasaival, amelyek most
a Múzeum-kert virágos útját díszítik.
A muzeális hagyatékban, a nagy fazekasmester életének ez apró
szimbólumaiban nemcsak az ő egyéni céljai csillannak meg, hanem
a kor is visszatükröződik, mely szülte őket. Sőt egész fejlődése
megvan a magyar kerámiának: a kis vidéki vásár járó fazekasok
régi kancsóltól a tizennyolcadik század kevély díszítményein át a
mai agyagművesség technológiai tudásáig. Az iparművészet natura­
lizmusának s a természettudományi-nagyipari világszemléletnek ko­
ránál alig jutott tovább a magyar kerámia. Ott tart ma Is, ahol
Zsoinayt megihlette a romantika, annyi sejtelem van benne a végte­
lenségről, a formák álmodozó játékából, a távol világok megérzésé­
ből, a tenger, a csodamadarak, a titokzatos várak és az elhalkult
népmesék áhitozásából, amennyit ez az öreg mester tudott kohója
tüzével s a véletlen meglepetéseivel szövetkezve edényeire csalni.

121
 IV
A N ÉP
P A R A S Z T M E S T E R S É G E K
É S M Ű V É S Z E T E K
MZEUMOK, olyanok, melyek a népművészet kin­
U
cseit gyűjtik egybe, többé-kevésbbé hasonlato­
sak ama népszínművekhez, melyekben csupa
aranyoskedvü, Jóhumoru, nótázó és bokázó pa­
raszt forog a színen. Bármily tetszetős, sőt
értékes is az efajta kiválasztó-képességgel ké­
szült szemléltető folklóré, mégis, a népiéleknek
csak vasárnapjait adja s ezért nagyonis egy­
oldalú. Hiányzik belőle az életinek hétköznapi közvetlensége, reali­
tása, a daltalan szürkeség. Etnográfiái múzeumok — még a mienk
Is — a dolog természeténél fogva csak nehezen hántják ki a tárgyak
leikéből a néppszlche ágait s gyökereit. A parasztmüvészetre vo­
natkozó kutatások Is nagyrészt az idealizált fajkép elfogultságával
folytak és amint külföldön, úgy mlnálunk Is, sem a művészet tiszta
ösformált keresőnek, sem a gazdaságtörténeti fokokat kutatónak nem
tudtak kellő áttekintést adni a népművészetnek ama sokféleségéről,
mely a háziszorgalom alkotásaitól, a háziművesség, háziipar, otthoni
indusztria és a kisipar fokain át a városi ipar kézműves-termeléséig,
sőt a nagyiparig terjed. Népművészeti kincsestárunk — ott a Vá­
rosliget eldugott nagy csarnokában — rendszer és uralkodó gondo­
latok híján nem lehetett integráns része az újabb iparművészeti fej­
lődésmenetnek s épen a legjobb építők és tervezők, népművészeti
forrásokul kénytelenek azt elfogadni, amit a véletlen eléjük vet.
Egy vándorló utazásnak, egy vidéki múzeumba való betévelyedés-
■ek, egy Ismeretlen magyar vagy osztrák publicatlonak, vagy egy
házaló szegény asszony batyujának köszönhető legtöbbször, hogy a
csodálatos folyamnak, mely a fa] öntudatlan mélységeiből feltör,
egy-egy cseppje ráhuli városi művészetünkre Is.
Textilművességünk mellett e részben legtöbbet köszönhet Iparmü-
vészetünk a kerámiának. A múlt seholsem oly gazdag, mint az agyag-
művességben, sehol annyi formaötlet, annyi anyagszépség, célszerű­
ségi gondolat, mint a népi Iparművészeinek e legrégibb fajtájában,
mely egyrészt a rendeltetés sokfélesége miatt, másrészt a kísérle­
tezés lehetőségei miatt úgyszólván minden darabban más és más
tektonikus vagy dekoratív ötletet pendített meg. Egy a középkorig
visszanyúló kézműves-hagyomány sokfelé széthajtó hálózatával van
Itt dolgunk. Volt idő, a kilencvenes évek végén, amikor különösen
Pulszky Károly kutatta a magyar kerámia múltját és a nyugat- és
125
északraagyar országi várak Jelentékeny részének udvarait ásták fel
csempékért és kályhafiókokért. Sáncárkok és boltívek tövében, ahol
az építkezéshez törmeléknek használták lel, kocsiszámra találták a
régi kályhások és fazekasok mesterműveit. Mikor a középkor végén
a kandalló kiszorul a nagy termekből s átadja helyét a nagy, fiókos
cserépkályhának, mikor a falak burkolatán, olasz módra, cserép* és
fayence-lapok Jelennek meg, akkor alkották meg legszebb remekei­
ket a kályhásmesterek. A tizenötödik és tizenhatodik, sőt a tizen­
hetedik századra esik ennek az ideje. A gótikus művészet összeölelke­
zik a magyaros motívumok variánsaival: lóháton ülő szentek, akiket
rózsás, vagy tulipános szegély zár körül. Nyilazó kun lovas van be­
égetve a vörös cserépbe a legrégibb magyar kályhán. S három évszá­
zadon át nem szűnnek meg a magyar szentek, katonák, királyok
a legcsodálatosabb színek zománcos fényében égve e lapokon fel­
sorakozni. Minden régi fazekasmesterségnek ök az ősei, mert a vá­
rosi fazekasmesterek ép úgy ö tőlük tanulják az ónmázas edények
készítését mint a falusi népnek vásárra dolgozó vöröscserépkészltök
az egyszínű bögrék, kancsók, pipák csinálását. Lassan, türelmesen,
a maguk módja szerint dolgoznak. Talán a delit! kék-fehér zomán­
cos csempéktől tanulnak leginkább. Hanem már a tizennyolcadik szá­
zadra fordulva városi és falusi, főúri és népi forma összekeveredik;
amikor a kerámiánk technikailag a legmagasabb fokon van, akkor
formailag a legzavarosabb. A rokoko megilleti a kis kályhásmestert
is, elbódul a sok keletkező gyártól, nem is bírja velük a versenyt,
hiszen Stomfa, Holics és Tata csak úgy csinál kályhát, mint céh­
korsókat, kulacsokat és a falusi kancsón nem ritka a krinolinos dáma,
a gyári fayence-on pedig a szív tetején csókolózó galambpár. Mégis:
a kis agyagmüvész túléli a nagyot, a gyárak elpusztulnak, de az ő
kézmüves-ügyességük tovább él, habár durvult és Idegentől fertő­
zött mintákon a fehéredényeseknél és az engobe-os edények készí­
tőinél. Az előbbi inkább az urakat látja el, az utóbbi Jobban a paraszt­
népet. A kerámiában vezetöhelyen mindenkor a Felvidék marad,
melynek termését Jórészt a habán majolika mintái és díszítményei
befolyásolják. Egy csodálatos nép ez a cseh exulánsok gyermekei, kik
nemcsak a cseh, morva és sziléziai területeket árasztiák el, hanem
az északnyugotl magyar vármegyéket s főleg a hazai tótságot. E
sokáig szinte legendásmuitú nép, melynek eredetét ma már egy
svájci amabaptlsta szektáig szokták visszavezetni, a maga Józan, nem
böfantázlájú, de dolgos Iparosmestereit, mint a méhrajokat bocsájtja
rá a hazai tótokra s egy kis csapatot még Erdélyre Is. Ónmázas edé­
nyeik nem túlságosan díszesek, de majolikáik festői és plasztikai dí­
sze néha a legszebb olasz majolikával vetélkedik.
126
 A Felvidéknek másik nagy kerámiai fészke évszázadok óta Gö-
mör-, Abauj- és Hantmegye, amelynek agyagmüvesei egész az Al­
földig hordták nagy szekereken korsóikat és tányéraikat. Valamikor
a habánok alkották céheik tagjait, később magyar fazekasok, akik
a szikkadó agyagedényt egy más szinü agyagiszappal vonják be,
amelyhez apró tört földpátot, vagy vasoxydot, vagy kobakot vagy
rézoxydot kevernek s ehhez képest más és más szinü lesz a zománc.
Ezt az eljárást nevezik engobe-bal vagy öntöfestékkei való eljárás­
nak. Erre kerül azután a tulajdonképeni festés: a virág, a madár, a
geometriai disz. A féHg égetett edényre nagy ügyességgel és széles
ecsetkezeléssel rakja ornamentális gondolatait a paraszt-fazekas. Az
ecset többnyire egy szarvacska végén van, melyből lassan csurog a
festék és szinte a szerszám adja meg a diszitmény, a levél, a lomb­
füzér, a s z í v , a subadiszitmény itten való formáját, csakúgy, mint
a Felvidék egyes részeiben a diszltö-eljárás inkább az úgynevezett
sgraffitto technikával történik, a véséssel. Ennél a virágokat, leve­
leket úgy kapják, hogy az alsó fehér festékréteg fölé, mikor meg­
száradt, kobaltkék mázat alkalmaznak s ezen hegyes szerszámmal
karcolják ki a kontúrokat, minél fogva az alul levő réteg fehérsége
a barázdákból elöcsillan. A Küküllövidéke, a tordal fazekasok mü­
vei, amelyek itt-ott a közeli szász vidékek régi kerámiái diszitmé-
nyeinek hatását is felvették, a magyar népi művészetnek igen szép
példányait szolgáltatták egészen a tizenkilencedik század közepéig.
Ma már ott is, mint a legtöbb helyen, tetöcserepet, vagy füstös, pipa­
cserepet csinálnak a fazekasok és bizony nem tudnak úgy dacolni a
gyárak versenyével, mint az alföldi korsósok. Igaz, hogy ezek pri­
mitívebb eszközökkel, sok helyt meg épen mázolatlanul, vagy egy­
színű festéssel dolgoznak. A szentesi fekete edényes, a mezőtúri,
mohácsi korsós megelégszik az agyag természetes színével, a gölön­
csér alig használ mázat, vagy osak pettyekben rakja fel, ha használ
Is. De még e dísztelen edényekben is van valami, ami ős-keramlai
művészetet villant fel: az edények formája. Meg kell csak nézni kor­
sóikat, cserépperselyeiket, melyek gyakran a szoptatástól megduz­
zadt emlőre emlékeztetnek, furcsa gyermekfej formájú edényeiket,
a zöld butellákat, melyeken olykor nöl fej kontyából kell húzni az
italt, máskor egyáltalában nem találni az fvólyukat, vagy csak úgy
lehet inni, ha a hat rejtett lyukat befedi az ember az ujjaival, a for­
mában, az ötletben, a felírás pajkos humorában századok népies za­
matja, egy nehéz, darabos szellem parasztiassága árad felénk.
Minden népies technikának fösajátsága, hogy döntő módon ér­
vényesül benne az anyag, a szerszám és a disz összetartozásának
logikája. Minél közelebb jutunk valamely Iparművészeti ágban az
127
ősi gondolatvilág kliejezöiormáihoz, annál tisztábban látjuk azt a
dualizmust, amely a formateremtö szerszámot a telki érzékenység
megrezzenésével kapcsolta össze. így a fafaragás ezernyi iajtája is
osak egy technikai eljárásnak s egy lelki élménynek resultánsából
állott elő. A mi csodás gazdagságú ethnografiai múzeumunkban ez­
rével élik dermedt életüket az élet iorgatagából kivont, iából való
díszes parasztszerszámok. Ahány ágas-bogas, vagy lapos fa van:
a diszltö kedv mindegyiken kivési a maga formaötleteit. Jármok,
ágasfák, kerítések, kapuk, bálványfák, székek, szőlőprések, kelen­
gyeládák, szelencék, gyufa- és sótartók, kanalak, „tükrösök", temér­
dek mángorló-lapicka, kivált a Dunántúl pásztornépeinek megható
böségü ornamentumai, amelyeket a bicska a fa puha rostjaiba vágott.
Mégis itt elsősorban nem az anyag érdekes, sót maga az anyagok
szerint való csoportosítás mesterkéltnek tetszik a technika, főleg
pedig a diszitö-kedvet sugalló élmény elsöbbrendü volta mögött.
Mert íme: a lőportartó tehénszarvból vagy szarvasagancsból való
szaruján, a kanász tülkén körülbelül ugyanazzal az eljárással találjuk
a bekarcolt vonalas rajz díszítményeit kitöltve: némelyik darabon azzal
az eljárással, amelyet puskaporozásnak neveznek s a nedves, cinober-,
vagy zöldszlnü porral való bedörzsötés útján áll mindig elő, a mási­
kon az úgynevezett spanyoiozással, mely mint a rekeszzománcos tech­
nikának valamely népies ösformája forró, szines spanyolviaszszal
tölti ki a késsel faragott kis árkokat. A baltafokost, a verekedés ősi
szerszámát viszont a tausirozó-eljárásnak kezdetleges módja szerint,
beleveri sárgaréz-szallagok indáival futattják végig. Ml volt meg
előbb? Az a merev anyag-e, mely a teret kínálta kitöltésre? A szer­
szám-e, mely a díszítmény körvonalait megállapította? Vagy az érzés
primőr ereje, mely egy belső kényszerűség öntudatlanságával kereste
a neki megfelelő ütő, véső, festő szerszámot és alapsikokat, hogy rü­
gyező vágyainak, vagy Ittas természetszemléletének hangjait hal­
lassa. Az ősi érzéseknek van-e bájosabb hírmondójuk a már kihalásra
Ítélt tojásirásnál? A húsvéti pirostojások a nagyvárosban már egy­
színű unalommal őrzik az ősi Ostara-mithosz roncsait. De a nép­
művészet hagyatéktárában a sokszínű „írott" tojások még virágok il­
latával, akáclevelek lombkoszorujával, olykor a titokzatos napimá-
dás elferdült szimbólumával: a napkerékkel is hirdetik a kikelet va­
rázsát. Átsüt az ornamensen az ősi sámán-hit. Legtöbb helyütt már
csak öreg asszonyok értik a nyelvét. A tojásdiszités szerszámával,
melyet egyik helyen kandúrnak, másutt kicsicának neveznek, már több­
nyire csak ők vannak barátságban. Az egész eljárásban a jávai batik-
technikának a testvérére ismerünk, a kispórolással való díszítés ősi
formájára. Sokféle nemzetiségünk között nem a magyar nyújtja ebben
128
H O L I C S I F A J A N S Z 175 9-B Ő L
a tojáslrómesterségben a legpompázatosabb példányokat. Az olá­
hokénak több a szinpompája, a szerbeknél több a szinritmus, a né­
metek jobban tudják a növényt a figurával keverni. De a magyar
ornamentácló mindtől tanult valamit s azonkívül a magáéból Is ad:
kedves, naiv pajkosságot, jóízű humort és a színek ská­
lájának megnevezhetetlen íutamát. „Hímezik a tojást" és a
hlmes gondolatnak csak anyaga, iestéke, motívuma ezerféle. A
kispórolásnak egy másik módját is ismerte valamikor a népmű­
vészet: ezt a már jóformán feledésbe ment kékfestő-iparágban űz­
ték. Az Alföklön s a Dunántúl egyes vidékein talán még ma Is van­
nak a ládafiában házilag szőtt vásznak, gyolcsok, melyeket babos,
karikás, gyertyalángos, osirkelábas mustrákkal hajdani kékfestők
Márkázták". Mindé népi technikák persze haláíraitéltettek abban a
pillanatban, melyben a kisipar kezdetleges szerszámait kiszorítja a
gépi erővel berendezkedő nagyipar. A népművészetnek lassú halálát
pedig az elmúló szépségnek szentimentális siratása meg nem
akasztja sehol. Vegyük például a hajdani gazdag és artisztikus báb-
stitö-mesterséget, melyet Németország egyes vidékein művészek
közbejöttével naiv és kedves formáival mesterségesen akartak fel­
támasztani. De sikerülhetett-e olyan világban, melyben a hajdani
népdal-romantika egyszerű érzetmessége fonákul hat és a szerel­
mes szó drótszárnyakon repül, nem apró jelképes süteményvallomá­
sokban? Gyönyörű emlékeit e hajdan híres magyar művészetnek
még őrzik múzeumaink s az etnográfiái múzeumnak vármegyék és
városok szerint csoportosítva legalább másfélezer bábsütőmintája
van, vagy amint hívják: ütőfája. Maga a mézeskalácssütő-mester-
ember szokta volt faragni a régi időben hársfába, vagy egyéb ke­
mény fákba a negatívot, melybe azután belegyúrta az édes, mézes
tésztatömeget. Ahány forma, annyi felvillanása a népiéleknek: a lo­
vagló katonától a sonkásujju divathölgyig, a francia svaUzsértöl a
lengyelzsidóig. S ha már a legeslegelejére akarunk visszamenni
e népi ügyességeknek, alighanem itt is az ősvallásnak valamely tote-
mlsztikus maradványa öröklődött át, mert a mézeskalácssütés leg­
ősibb formái egy-egy kart, lábat mutatnak, amelyet a szenvedő,
gyógyulásért fohászkodó odarakott a kegyhely oltárára. S talán a
beteg s z í v fedezte fel hamarább a mézeskalácsnak, mint „offer“-nek
jótékony hatását, semmint a vágyakozó szív. E csodás virágokat
hajtó, modelláló népművészettel kapcsolatban ne feledkezzünk meg
ikertestvéréről sem, mely szintén könnyek szépségével van tele: a
viaszgyertyamártók ősi művészete az, mellyel a búcsújáró-belyek
oltárait népesítették be apró viaszszobrocskákkal. Stájerországból
származott át szokásuk a Dunántúlra s egy-egy törött kéz, egy ösz-
129
szecsukló láb, agy szaporodást szimbolizáló állatka a maga gü­
gyögd egyszerűségével tudott szólni Mária képéhez. Színes viasz
szolgált a formálás alapjául s többnyire a falu mézeskalács-művésze
volt az, akinek plasztikai érzéke mentette meg a vallásos kegyelet
e tradicionális formáit. Puha viasztól keményfáig, hasitó bicskától
cizelláló vésőig mindennel tud bánni a parasztkéz. Az anyagok ská­
lájában a legnemesebb iparművészeti fémig: a sárgarézig kalando­
zik el a forma teremtő képzelet. Újabban nagyon gyűjtik a jóformán
végkép kiveszett parasztcsattokat. Már jóval a hires prágai gomb­
múzeum kezdeményezése előtt figyelmessé lett nálunk Dékáni Árpád
a határvidéki rézcsattoknak, Könyöki József a felvidéki tótság ing-,
szűr. és köpönyeg-fibuláinak érdekes formáira. Az alföldi paraszt
nadrágszoritójának magyaros virágokkal vésett geometrikus formájú
kapcsolója ép oly ősi, szinte románkori motivumkészletet mutat,
mint ahogy a gömör- és nyitramegyei váll- és meMcsattok alapfor­
máit könnyű összehasonlítani a korai középkor fémműves emlékei­
vel. ősi konzerváló erő munkált évezredeken át a mi népművésze­
tünkben Is, dacolva a gép, a nagyváros, a vasút megsemmisítő ha­
tásával. Elég ama szigetekre utalni, melyeket annyiszor csodál még
ma is az erre járó külföldi: kalotaszeg ősi népviseletére, a matyók
színektől párás falvaira, a sokácok tarka csoportjaira és legföképen
a Sárközre, a magyar ornamentika tündériöldjére. A néppsziche
mindé helyeken ezeréves szinkészségeket örökít át, amelyeknek nem
a tisztántartására, hanem inkább elfakitására valók voltak minálunk
az egyidöben gombamódra elszaporodott háziipari egyesületek.
Korcs, rosszul fizetett, s épen az Ízléstelenség kultúráját szolgáló
háziipar lett abból, ami valamikor egy kezdetlegesebb termelöforma
mellett hittel megtöltött művészet volt. Pedig, hogy a jó vezetés, a
szűzi ösztönök megóvása sikerrel is járhat, az öcsényi gyerekrajzok
is mutatják. A tarka keszkenőről, a vasárnapi táncoiókrói, a libbenő
szoknyák fodrairól mély élmények emlékeit őrzik ezek a rajzok.
A mozdulatok zenéje itt csakugyan ősi ritmusok és szavak megrez-
zenésével társul. A szin-szimfoniák mélyek és egyszerűek, mint a
gyermekchoral. Ezek talán az utolsó zsoltárok, melyek a magyar
népművészet sokezeréves fájáról tiszta gyermeki ajkakról szálltak az
ég felé.

130
A P A R A SZ T H Á Z
NPMÜVÉSZETÜNK legorgamkusabban fejlett
É
és leginkább kifejező szerve a parasztház. Míg
a néppsziche többi művészi megnyilvánulásai
a vasárnapi érzésűtek, az erotikának, a vallás
vagy a szerelem megrezzenéseittek kifejezői,
a házban a családra való gondolás mély szó*
ciátis ösztöne jelentkezik. A Jövő gondolatát
testesíti meg és egész fejlődésmenete ennek a
gondolatnak erősbödö kultúrájával függ össze. Az u] technika s az
életformáknak ezzel összefüggő változása természetesen ezt a spe­
cifikus népművészetet is megszüntette vagy véglegesen meg fogja
szüntetni. A „vasutmenti ház“, amely a modern épltötechnika szo-
ciálhlgiénlkus jellegével a népművészet ősi sajátosságait eltörli, u]
és városi szépségekkel cseréli fel a régieket, ha ugyan egyáltalában
tud szépségeket is adni a hasznosság mellé. E hosszú fejlődésmenet­
nek első formái a magyar ösfoglalkozás társadalomalakulatával függ­
nek össze: a magyar parasztház embriója a magyar nomádélet kez­
detleges életformáit tükrözi vissza. Hermán Ottó a magyar paraszt-
lakás legkezdetlegesebb alakulatának azokat a vesszőből, majd szal­
mából font s előbb fedetlen, később kúppal fedett, vagy tetővel bo­
rított falakat tartja, amelyeknek hasonmásai a hortobágyi, bugaci
puszták csikósainál talán még tíz évvei ezelőtt is megvolt „enyhe-
lyek“. Valóban Így van-e, el nem dönthető. Bizonyos azonban, hogy
e pásztorhajlékok s kivált a pásztorkunyhók néhány építészeti for­
mája jellegzetessé vált a magyar parasztház további alakulatain. A
„fecskerakás" nevű falazat, amelyben a gyúrt sáríalat pelyvával
keverve úgy kötik meg, mint a fecske a maga fészkét, a „kontyos-
tető", amely a ház ormának sajátos „frou-frou-t” ad még akkor Is,
mikor a zsúppal, szalmával, náddal fedés rég megszűnt, az ágas-
borgok, amelyek a tetőgerinc diszeit hozzák létre s a boglyakemence
alapformája is, mind fellelhetők e sokezeréves hagyományok közt.
Másrészt vannak etnográfusaink, akik a földbeásott kunyhók, putrik,
gugyecek változatában látják a parasztház előfutárait. Györffy Ist­
ván, aki ilyen nagykunsági földbevájatott putrik fenekén még ös-
keramiai maradványokat, hajdani főzőedény cserepeit is megtalálta,
azt hiszi, hogy még a tatárjárás után is általános volt a Nagykun­
ságban az ilyen építkezés, mert a sokféle tűzvész, gyújtogatás, a
folytonos menekülési szütoségérzet ellen oltalmat nyújtott. Bizonyos,
hogy a hatás, amelyet az ősi nomád életben egymásssal érintkező
131
népek egymásra gyakoroltak, életviszonyaik leghívebb tükörképére,
a lakásukra Is kiterjeszkedett.
A magyar parasztházról tudós etnográfusok megállapították, hogy
alaprajza szerint a felsönémet (oberdeutsch) házak típusával egye*
zik meg s még építő anyaga sem Igen különbözik ezektől. Mily té­
vedés azonban minden tipizálás ezen a területen. Ilyen volt az ez­
redéves kiállítás híres magyar faluja Is, amely egy-egy vidék nor­
mális háztípusát igyekezett bemutatni. De a vidékek sokszázados fej­
lődése, a városhoz való közelség vagy távolság, az egyik lakos­
nak Jobb módja, a másiknak szegénysége rácáfol az ilyen önkényes
fajképek megteremtésére. Csak nagy és általános elvekről lehet itt
szó s nem kikristályosodott igazságokról. El lehet mondani, hogy a
magyar parasztember legszívesebben sík, lapályos helyen épít. Ré­
gebben össze-vlssza rendezetlenül; s maguknak az utcasoroknak ke­
letkezése is csak hosszú fejlődés eredménye volt. A házak utcára
néző homlokfala rendesen a téglaalaku alaprajznak keskeny oldala
szokott lenni, azon a homlokfalon mindig van egy-két ablak s ezek
az ablakok keletről vagy délről kapják a napsugarat. Minden vidék
természetesen a maga épitö-anyagát igyekszik érvényre juttatni s
ez állapítja meg legföképen a ház karakterét. Erdély és a Felvidék
fában való gazdagsága első pillanatra kifejezésre jut az épületeiken,
amelyek rendesen kőtalpakon állnak és annak, aki be akar lépni,
előbb egypár lépcsőn kell felmennie az udvarról.
Míg a régi időben az udvarok mind elkerittetíenek voltak, a fo­
kozódó jólét, a vagyonféltés és főleg a jószágőrzés létrehozta a ke­
rítések gazdag változatait. Ezekből a legkezdetlegesebbek talán még
ma is azok az alacsony alföldi sárfalak, amelyek tetején még törött
cserépedények vezetik le az esővizet és fü nő ki belőlük, a legszeb­
bek pedig a székelyek és a Rábaköz pompás fafaragómüvészettel
konstruált kerítései. A kapu is ennek a különválásnak járuléka. A
szükségből, amely a kerítésnek bizonyos helyen való megszakítását
létrehozta, kifejlődött a székely galambbúgos kapuk nagyszerű tu-
xusmüvészete, a színes ácsmüvészet ősi dekoratív pompája. Vala­
mikor az, aki az udvarról a házba akart lépni, a pitvarajtó előtt egy
gádort talált, amelyet a tető ereszének egy kiugrása árnyékolt be
és két tartó gerenda határolt el. Ez volt a vesztíbül. Az eresz azután
a ház hosszában egyre nőtt, mint a homlokra fésült haj egyre szé­
lesedett, egyre több kőoszlop kellett a tartására, a gádorból ki­
fejlődött a tornác, amelyet a fából, vagy kőből csinált mellvédek
választottak el az udvartól. Ott, ahol kő, tégla, épitögazdagság bőven
van, mint a somogyi és zalai portákon, valóságos árkádos oszlop­
sor keletkezett a ház hosszában s a mellvédek áttört téglafalai is
132
emelik az épület díszét. De még ott is, ahol a gádor megmaradt
szerény két- vagy négyoszlopos bejáratnak, mint Győr vidékén, meg­
látszik a környék empire vagy bárok kastélyainak feijáratalról el­
lesett hatások átültetése. Épugy, mint falaival s tornácaival, nemes
hatásokat tud elérni a parasztházépitö kismesterember a tetőzettel
is. Már említettem, hogy a fejlődés útja Itt mennyi ösl pásztoréleti for­
mát őrzött meg is a csapottvégü, kontyfedelü, kúposán forduló, sáto­
rosán vagy nyergesen ereszkedő háztetők, a zsúp, a nád, a zsin­
dely korában mily pittoreszk formákkal koronázták meg a falakat.
Megnyugtató és változatos, egyöntetű és mégis individualizáló
a falusi házsor, kicsiny házainak horizontális nyugalmu körvonalai­
val. Utcateremtö erejét az életformák azonos volta szabályozza, a
művészetet bele a házegyedek több vagy kevesebb dísze, fantázia-
bősége önti. A magyar parasztház is, mint minden jó és célszerű
architektúra, belülről nőtt kifelé. Alaprajza szervesen Igazodik a
nagyjából egyforma életkörülményekhez, külsejére rá van Írva a
vidék, az emberek, a technika s a gondolkozásmód szelleme. Az
alaprajzot nagyjából akként lehetne jellemezni, hogy az utcáról vagy
az udvarról a gádoron, tornácon át a pitvarba jutunk, amely az
oblongum hosszanti oldalát körülbelül közepén töri ketté. A pitvar
nem más, mint az elöugró része a konyhának, hogy a kettő nem
egy, arra rendesen egy alacsonyabb mestergerenda figyelmeztet,
amelybe beleütjük homlokunkat, amint beljebb lépünk. Fő-hely itt
a tűzhely. Az asszonynép nappali elfoglaltságának, a sütésnek, fő­
zésnek központja. Fejlődésének egyik végpontja az ősidő: pásztor­
ember bográcsa, vaságasa, amely a cserényböl bekerült a falak közé,
másik végpontja a ma: a takaréktüzhely, beleágyazva a rakottfalu,
régi, betapasztott tűzhelybe. S e két végállomás közt az életigények
tökéletesedése van. A régi végponton a nyitott bogrács fölött még
ott kavargott a szemet, torkot maró füst, amely valahol a nádfödél
rései közt tört magának kifelé utat; a füst, amelyet úgyszólván
gyűjtöttek a pitvarban, hogy mielőtt kiszivárogj, még megfüstölje
a gerendáról lelógó hustömegeket, konzerválva a fogyasztás szá­
mára. Másik végpont: a ma tökéletes kémónyrendszere. A pitvarba
lépő szemközt találja magát gyakran a legfestöibb fallal, amelyet
a naiv szépségszomjuság diszit: cserépedényekkel, rózsás tálakkal,
tarka kancsókkal, ama faedények sokaságával, amik mind szüksé­
gesek is, formailag beszédesek Is. Mindez persze ma már csak el­
vétve fordul elő, akár a népművészet egyéb hajtásai, amelyeket a
saját technikájuk túlélt volta hervasztott el.
A pitvarból balra nyílik az utcai szoba, a „nagyház“, mint ál­
talában nevezik, ház-értelmet adva a lakószobának. Hajdan egy ab-
133
laka volt, most már kettő, sőt három is van, egyik rendesen a tor­
nácra. Jobbra a pitvartól a kisebb szoba, az, amelyet féltve őriz­
tek, csak vendégnek nyitottak ki s egész télen éléskamrának szoktak
volt használni. Az utcára néző szoba az igazi lakás, ebben van a
családi élet góca, a kemence, mely szervesen függ össze a pitvar-
konyhában levő tűzhellyel. Kenyérsütésen, olykor ételmelegitésen
kívül csak az a rendeltetése, hogy melegen tartsa a parasztszobát;
vackaival, kuckóival, beszögetléseivel a nagy szénabo&lyára emlé­
keztető fehérremeszett sátoralkotmány szinte uralkodik a szobán. Pár­
kányán ülve csendesen pipálva, búvóhelyein szundikálva, vackai­
ban hálva fellett ki, ért meg a kontemplaiiv, keletien nyugalmas
magyar természet, álmodozása itt pattan tóttá ki a létek legszebb
pár faleveleit. Nem hiába látták ebben magyaros stílust kereső épí­
tészeink a magyar etnikumnak egyik legkifejezőbb formanyllvánulá-
sát s alkalmazták ott, ahol legkevesebb értelme van, sírboltok és
emlékszobrok koronázásán. A kemence helye époly pontosan állandó
a szobában, mint amlly bizonyos a bútorok helye is. S ezek a bú­
torok, amelyek ma már egy álom- és mesekönyvvilágba szálltak,
hogy helyet adjanak a puhafából készült, zöldre, barnára, vagy szür­
kére mázolt vásári tucatholmiknak, ezek a hajdani naiv, gyerme­
kesen tarka bútorok a legszorosabb egységben voltak a magyar pa­
rasztházzal,
Mi jellemzi őket, alig lehet kevés szóval elmondani. Mindenek­
előtt a szindus voltuk, a színek öröme, lelkessége. A magasra ve­
tett, néha a mennyezetig érő ágyak tarka hímzésükkel, a festett ágy­
végek, a faragott, lestett támlájú parasztszékek, a nagy rácsostám-
láju kanapék, a négy oldalukon tulipánokkal díszített ládák, a falakon
függő tékák finomivelésü keretükkel, a tálasok, amelyeken a dísze­
sebb edények és kancsók sorakoznak rendbe, a mosolygó vidám-
ságu piciny ablakok a beléjük helyezett cserepesvirágokkal és fa­
ragott viráglajtorjákkal, a szivekkel ékes ablakkeretek és a csillogó
tükör a prémjébe dugott tuzoktollakkal, a sublót, a zenélőóra, —
mindez évszázadok tradicionális egyszerűségétől, szinte biblikus
nyugalmától átitatva. Vannak vidékek, amelyekben a városi épí­
tészet közelsége s kivált a bárok templom, az empire kastély mű­
vészete dadogva és akadozóan megérzik nemosak az építészeti
tagokon, hanem a butorformákon is. A Rábaköz házain a kapubál­
ványtól a mestergerendáig, az udvaron levő kuttól a törülközötartóig
minden cifra, kevély, arra vall, hogy a falusi kis ács valamikor a
múlt század elején még rajzmintakönyvekből tanulta az emplre-stilust,
vagy épen vasárnapi iskolába járt s a maga falusi környezete szű­
kös szerszámaival igyekezett azt kifejezni mángorlófán, cserépkály-
134
hán, egy-egy szék bevésésein, vagy a kovácsoltvas házcégéren egy­
aránt. Nem lehet azt mondani, hogy a kék, piros és sárgaszlnü díszít­
mények egészen eredetiek volnának s minden más nép forrnak ész-
letétöl elütnek. Nem. A népi géniusz eredetisége inkább az orna-
mént álás ritmusában, elosztásában, a fejlesztésében v aa Ahogy a
rozetták, pltykék, karikák, karéjos szallagok, csokrok, csillagok,
szivek, kerekek sok apró egységből egyetlen nagy di&zitményfelü-
ietté alakulnak, ahogy a folyondár ellepi a felületet, a virág kacska-
ringós szárat, tövet, cserepet kap a díszítendő deszkadarab hosszanti
iránya miatt; ahogy megérezni, hogy ez a motívum Itt a rokkán a
színes ingről van ellesve, de az anyag, a szerszám, a durva ácskéz
egészen mássá, ide és csakis ide valóvá tette — az anyagbaérzö
biztos itéletü mesterember-művészetben van a magyar parasztbutor
küiönvalósága megállapítva. Szunnyadó, kifejezésre vágyó lelki él­
mények törnek utat maguknak a tárgyakon, plasztikus vagy festői
diszitö-kedvben. Még a dekoratív falfestésnek is voltak a magyar
népművészetben területei: fent a pozsonyvfdéki népnél morva
befolyástól ösztönözötten, lent Békésben és a magyar népművészet
egy kis szigetén, Kalocsa mellett Homokmégyen magyaros forma­
változatokban. Csodálatos szonoráju mesevilág éled meg itt a faiakon,
a virágos indák, tetejes rózsák, pillés, lepkés virágok, buzakalászok
közt, ahol csókolóznak a galambok és szembenéz egymással a pa­
rasztmenyasszony és pipás, csizmás vőlegénye. Csak úgy odavetve,
egy-egy parasztmenyecske ecsetjének pillanatnyi elgondolásától bá­
josan éled meg e regevilág. Tapéták tarkasága szövődik tovább a
falakon, átvándorol a bútor felszínére, ellepi a kemence-tévőt és a
katlan klstévöjét is, — mintha végnélkül, mámorosán akarná felszán­
tani a kínálkozó egész síkságot.
...A legdurvább, darabosabb, nomád pásztorformákból indul ki
a magyar parasztház mestersége s a legdifferencfáltabb diszitö-vir-
tuózság virágaiban csendül ki. Minden körülte levő nemzetiség, min­
den műveltségtörténetl hullám, minden kézműhagyomány rányomja
a bélyegét. Fejlődése mégis egységes, lezárt, szerves és a szociális
életformák belső feszítőereje szerint alakúit az elmúlt ezredév fo­
lyamán.

135
N É P I E S H I M Z É S E K
ARASZTHIMZÉSEK a legjavát teszik ki an­
P
nak, amit egyáltalában magyar iparművészet­
nek lehet nevezni. Nincs még egy olyan nép
a föld kerekségén, amelyik párnahajakba, asz­
talterítőkbe, ágytakarókba, fökötökbe annyi
szint, annyi rajzolt gondolatot, annyi naiv val­
lomást ültetne, mint a magyar. Talán csak
messze fenn északon a svéd népművészet, az­
után némely orosz és délszláv parasztmunka s egyik-másik német
vidék háziipara vetélkedhetik velünk szinpompában, a vonalvezetés
kalligráfiájában. Ősi erő buzog fel ebben a művészetben. Némelyek
szerint századokra visszanyúló képességek virágzanak ki a hímzé­
sek rózsáiban, tulipánjaiban, mákfejeiben, mókusaiban, katonáiban,
mások szerint bennük szunnyad az ázsiai nép természet-mlthoszának
titokzatossága és a hajdani Perzsia meg India sokezeréves hatása.
Ki tudná azt pontosan megmondani, hogyan keletkeznek, öröklődnek
át és fogynak el lassan az ilyen csodálatos ügyességek egyszerű
parasztasszonyokban? Kalotaszeg, Körösfö vidékén alig egynéhány
öregasszony él még, aki érti az „lrás“-t, vagyis azt a mesterséget,
hogy maga szőtte nyers vászonra egy lúdtollal vagy cirokszáliai,
amelyet koromlébe mártott, felrajzolja emlékezetből a legszebb mo­
tívumokat s azokat azután klhimezze. írják az emlékezetnek mély
kutjából merítve, melynek talán a renesszánsz világába nyílik a
feneke, vagy szasszanlda királyok tündérpalotájába.
Talán másfél évtizede, hogy külföldi példára minálunk Is gyűj­
tik a paraszthimzéseket. Gyűjtik a nagy, országos intézmények, mint
az Etnográfiái Múzeum, mint az Iparművészeti Társulat és gyűjtik a
kisebb vidéki múzeumok, Kolozsvár, Beszteroebánya, Szekszárd,
Bártfa, a maguk vidékének hímzéseit. Gyűjtik néprajzi szempontból,
hogy a néppsziche ezeréves művelődési érintkezéseit olvassák ki
belőle és gyűjtik művészi szempontból, hogy egy vasúttól, indusztria.
Ilzmustól és szegénységtől pusztuló költészet foszlányait átszármaz­
tassák az utódokra. Gyűjtik magánosok is, akik azelőtt talán iszégyel-
ték volna úri lakásukba tenni a parasztszagú holmikat. A paraszthá­
zakban pedig hímzett jegykendök helyére olcsó cseh csipkéből való
gyárimunka kerül, ingvállak, fökötöszallagok, zekék, kötények, ame­
lyekhez családok könnyei és örömei tapadnak, helyt adnak a városias
sötét szöveteknek. Ezért látni ma annyi finom lakásban a kanapék
és az ágyak felett, az asztalon és a vitrinában még Németországban
136
Is sok-sok magyar parasztmunkát. És e ponton lehetetlen meg nem
emlékezni az Iparművészeti Társulatról s annak tudós igazgatójáról,
Györgyi Kálmánról, aki mint e népművészet szenvedeimes gyűjtője,
magyarázója, mint fiatal iparművészeink nevelője, mint a modern
rajzoktatásnak nálunk meghonosítója, annyit tett egy gazdag élet-
munka árán, hogy a népművészet formáit átvigye az élő köztudatba.
A leggazdagabb lelkű magyar egyéniségek közül való. Csendes és
s z í v ó s munkája, amelyet három évtized óta, mint a Magyar Iparmű­

vészet szerkesztője kifejt a ml mai iparművészetünk európai lendü­

letének, megbecsültetésének főtényezője volt. A múlthoz való ke-
gyefetes ragaszkodás, a népben való hit és a nyugati tanulságok
finomlzlésü átvétele nemcsak az ő kulturmunkájának szerencsés ösz-
szetevői, de egész mai iparművészetünknek is jellegzetes vonásai.
A kalotaszegi parasztház egyik dísze a „rudravaló“. A
szoba két falán, a mennyezet alatt hosszú rudakról a leg­
gyönyörűbb hímzések lógtak le. Ezek ma már mind leke­
rültek onnan, elkótyavetyélték. Helyette ott van a szobafestő fríze,
a kedves, régies melódiák helyett a gyáripar sablónmunkája. De
nem érezni-e, hogy ezek a hímzések itt a mi nagyvárosi lakásunk
komoly levegőjében rab madarak? A magyar paraszthim zések oda
vannak gondolva a tarkavirágos, festett parasztládák közé, embe­
rekre, akik nyíló kis kertekben, georginák és pünkösdirózsák között
járnak, emberekre, akiknek leikéből tisztán és színesen fakadnak fel
az érzések, ritmikusan a szavak. A legcéltudatosabb iparművészet ez
a magyar textilmunka. Tiszta, anyagi szépségek fejeződnek ki benne
egy előre elgondolt cél szolgálatában. Motívumaik közt fellelheted
a sokféle virágot, levelet, aszerint Is nevezik, hogy milyen virágú
a hímzés; a szivet, a csillagot, a csigavonalat, a makkot, a patkót,
a kis pillangót, az almát; a körtét, a poharat, a paripát, a törököt,
a lószemet, a mákfejet; egy naiv képeskönyv ez, mely a világ egy­
ügyű szemléletéből és szerelméből születik. De azért mégis a tech­
nika és a rendeltetés szabja meg a motívumok sorát, menetét. Amit
szegélynek használnak, más mintázatú, mint ami a ruha közepére
készült. Általában négyféle technika járja szlnmagyar vidékeken.
Legegyszerűbb az „Írásos varrottas“ az előre felirt, felrajzolt minta
kivarrása. Keresztöltéssel vagy száröHéssel, előrajzolás nélkül készül
a „szálán varrott", melynél négy-négy szált összefognak. A darázs­
fészek hatszögü celláira emlékeztet — s Innen kapta nevét — a „da­
rázsolás", Bánffy-Hunyad vidékének ez a sokszínű, ráncokba szedett
és sokszögekre bontott kézimunkája. És az ollónak Is szerepe jut a
tű mellett, az u. n. „vagdalásos" munkáknál, melyeknél a hímzés
egyes motívumai közt a lenszálakat kivágják és körülszegik. A tech-
137
nika finomságai, fortélyai teszik a küiömbséget egyes vidékek mun­
kál közt.
Nagyon nehéz munka ennek a magyar népművészetnek magyar
és idegen formáit szétválasztani. Ami ma van, az mind, még leg­
szebb példányaiban Is csak elkorcsosodása egy hajdani nagy textil­
művészetnek. Parasztok ládái régi magyar kincseknek csak töre­
dékeit őrzik. Templomok sekrestyéiből, régi kis erdélyi protestáns
templomok urasztalairól beszédesebb bizonyítékok kerülnek elő.
Mit mesélnek ezek? Azt, hogy hajdan a jobbágyság világában ur
és paraszt egyesült a kézimunka szeretetében. A föurak feleségei
hosszú téli estékre odarendelték a palota valamelyik termébe a
jobbágyaik asszonynépét és fontak, varrtak, hímeztek, csipkét ver­
tek. Az Ízlés nagy nevelölskolái voltak e munkatermek, melyekből
kastélyok díszei, az oltárok téritől, a parasztkelengyék legszebb hol­
mijai kerültek ki. Magyar izük, nemzeti bélyegük volt e munkáknak.
De az urak tudományába természetesen belevegyült a nyugati Ízlés
is. Mátyással az olasz renesszansz, felvidéki kereskedönéppel az
augsburgi, nürnbergi német mustrák bizony belevegyültek a ma­
gyar motívumokba. Hampel József és Díváid Kornél meglehetős
sok példán bebizonyították ezt. A gránátalmás minta majdnem min­
dig velencei renesszansz eredetű és Besztercebányám a városi mú­
zeumban vannak úrvacsorakendök szép tarka selyemhímzéssel, ame­
lyeken a legszebb magyar motívumok mellett olasz szökőkutak furcsa
madarak és majmok láthatók. így lehet a mi magyar hímzéseinkből
művelődéstörténeti hatásokat leolvasni. S csak természetes, hogy a
nemzetiségi vidékeken kölcsönös volt a hatás. Tót vidékek hímzé­
sein cseh ás morva motívumok járják, de a prágai és brüimi múzeu­
mok népművészeti tárgyain a hajdani magyar érintkezés érezhető.
Besztercenaszódvármegyében régi szász hímzéseken magyar lovas­
katonák stilizált alakjait lehet kifejteni a körvonalakból Viszont Ba-
ranyamegyében a plüsszerü hímzett fökötökön délszláv színek tö-
möttsége érzik. Szigorú stiiuskritikai szemmel nézve, ez a paraszt-
művészet egy hajdani ragyogó magyar textilművészetnek cse-
nevész maradéka. Mint a magyar cifraszür, amelyről Huszka József
azt vitatta, hogy a szaszanida fejedelmek palástjainak debreceni ju­
hászokra szállott ivadéka.
De királyi unokák ezek a hímzések, az bizonyos. Csak egyet­
len egyszer kell őket Igazi helyükön látni, mikor élet tölti ki formái­
kat és a nehéz, vastag lenvászon mögött izmos, arányos tagok bon­
takoznak ki. Bánffy-Hunyad vidékén egyetlen egyszer kell megnézni,
amint vasárnapi mise után a templomból hazafelé tartanak színes vi­
seletűkben a parasztleányok. Keleti gőg és bizánci pompa keveredik
138
össze rajtuk. És szinte az egész viselet a testformák szabásához
simul, az elöl felhajtott szoknya, a „muszuj“, mely a csipö rajzát
kiemeli, a finoman hímzett ing váll, mely a karok szabad mozgását
segíti elő és a pici piros csizma, a tarka viselet lezárása, igazi gran-
dezza üli meg e kevély madarak gyönyörű felvonulását. Néma szín­
játék ez — en pleln air.
Megértheti-e teljesen az idegen? Bizonyos, hogy neki is több ez
merő néprajzi érdekességnél. Művészileg nekik is okozhat ez a szin-
capriccio őszinte örömeket. Még a vonaljátékból is leolvashatják a
ml motívumaink gazdagságát. De valóban átérezni s értékelni csak a
mostani magyar dekoráló-irányzat tudja, melyet fiatal iparművé­
szeink követnek, őket e paraszthimzések formaérzésre tanítják; a
szintömegek elosztását, a szinakkordok zengését figyelik meg. Meg­
érzik és megéreztetik a vonalak játékát és azt a flórát, azokat a
gyengéd alakokat adják vissza, melyek a magyar parasztromantika
termőtalajából fakadnak. A magyar népies himzések és faragások
nyelvéhez a népmese és a népdal lágy szellőjén keresztül szállnak.
Egyszóval élmények nekik ezek a szinmagyar himzések, melyek mö­
gött a faj nemes tulajdonságai lappangónak.

139
A F A L U S I T E ME T Ő
SÁZADOK óta húzódik meg szerényen, tem­
Z
plom tövében vagy a falu végén a magyar
népművészetnek ez a gazdag kincsesháza, egy
kevély fa] örökkévalósági gondolatainak csön­
des kertje: a paraszttemetö. Eddig talán csak
etnográfusaink méltatták valamelyes figyelem­
re, építészeink, diszltö művészeink ellenben,
akik olyan nagyon szomjazzák ősi, naiv for­
máinkat, vajmi keveset merítettek gazdag kincseiből. Pedig egy el­
haló népi formavilág gyengéd hajtásai virulnak a magyar falvak
temetőiben, melyeket érdekességeikkel egyetemben felszánt lassan­
ként az idő, az ekevas és a kultúra. Nem szabad, nem is lehet a
falvak és kisvárosok temetőjét úgy megítélni, mint a nagyvárosok
csöndes sirkertjeit A városi temető a maga gondozott, hideg pom­
pájában valami romantikus, elhagyatott sziget, a holtak birodalma.
A falu kis temetője ezer szállal kapcsolódik az élők világába, kiegé­
szíti azt, nem a feledés sötét vizű folyója szakítja el e földi világ­
tól, hanem ellenkezőleg: a temető rácsos kapuja enyhe, szép kertbe
nyilik, melyen az élők sétálgatnak be a kedveseik emlékéhez. A ma­
gyar kisvárosok temetője, kivált az alföldi parasztvárosokban egyben
park is, sétakert, melyben gyászoló és Imádkozó emberek áhítatába
belevegyühtek az élők remény-hangjai: leányok csengő nevetése, sut­
togó szavak, asszonyok tereferéje, kis diákok hangos magolása. A
temetőnek az Alföldön nincs meg az a miszticizmusa, mint amilye­
neket hegyilakók naiv hite szokott róla költeni. Talán azért is van ez,
mert a magyar alapjában Józanul és nyugodalmasan Ítéli meg a ha­
lált, nem fél tőle, az életrevalóság ösztönével tud föléje kerekedni,
megadván a békességet a holtaknak és Jussukat az élőknek. A pa­
raszttemető ehhez képest csak ritkán nyúl a romantika keresett fo­
gásaihoz: a hegyoldal, a vízpart, a tájkép hangulatkeltő elemeit alig
vonja bele a temető esztétikájába. A perspektíva és a festői elren­
dezés hatását legtudatosabban még a székely falvak ősi kis templom-
kertjeiben látjuk, melyek düiedező sírkeresztjei megható ragaszko­
dással ölelik körül a kimagasló templomot De áltainosságban a ma­
gyar temető fáskert széles utakkal, egyszerű szinte kataszteri józan­
sággal megcsinálva, melynek elrendezésében van valami hierarchikus
rend: együvé kerülnek a község vénei, a módosabbak, a feleségeik­
kel, családjaikkal, külön a „letört bimbók”, a gyermekek, távolabb,
a temető árka mellett a kitagadottak: a gonosztevők, az öngyilko­
sok. A rendezkedésnek ez a naiv módja, ez az öntudatlan összebú-
140
vása azoknak, akik társadalmilag együvé tartoznak, némileg szintén
azon a gondolaton nyugszik, hogy az élet és a halál összefüggései
nagyon természetesek.
Népies fafaragómüvészetünk vonalnyelvét, díszítő motívumaink
egész virágos bokrétáját össze lehetne gyűjteni a magyar falvaknak
kivált protestáns temetőiben, melyekben a halott fejénél nem a ke­
reszt, hanem a fejfa ezerféle változata hirdeti az egyszerű ácsmes­
terségek kifogyhatatlan leleményét. Igaz, egyes vidékeken tiplkusakká
válnak bizonyos formák, egyik helyen a fadorong vastagságú fejfa
járja, másutt a négy- vagy hatszögü hasáb formájára lapositott osz­
lop, az egyiknek a fején táblán hirdetik az Írást, másikon az oszlop
maga kap széles homlokot, van, ahol kis eresz védi a feliratot, másutt
hirét-hamvát sem ismerik ennek, de azért ott Is, ahol az örökös egy­
formaság gondolatának hirdetőiéként lép fel a fejfa, ott is ezernyi
ötlet, cifraság, bölcselkedö gondolat megszólaltatására talált alkal­
mat a faragó mesterember. Legjobb példa erre a székelyföldnek oly­
annyira jellemző kopjafája, melyből egy kicsiny, de nagyon nemes
iaragású, finom színezésű gyűjtemény van a ml Néprajzi Múzeumunk
birtokában is. A fejek mutatják e kopjafákon a legszeszélyesebb sza­
badosságot. Gömb, csillag, kocka, félhold, kerek és szögletes mértani
testek át meg áthatják egymást, az egészben van valami keleties
bizarrság s az ember első tekintetre megérzi rajta, hogy az az egy­
szerű mesterember, aki e formák faragását örökül kapta, ősi hagyo­
mányok letéteményese. Néhol valósággal úgy hatnak a fejfák durva
tagolásukkal, mint emberi törzsek, nagy fejeiken mintha még a sze­
mek körvonalait is fel lehetne fedezni. Nem az ősi bálványimádás
elcsene vészedéit emlékformái-e ezek? Ez is olyan kérdés, melyre
a mai etnográfiái kutatás még nem tudott végleges választ adni. Hi­
szen a bevésett díszek közt oly gyakran megtaláljuk a magyar fejfa
homlokán a Napot. Az ősi természetímádás e nagyszerű szimbólu­
mát, az örök élet forrását, amely egykor a teremtő élet jelképe volt
a pogány magyarság számára és az ősi mítosz lealkonyulása után
díszítménnyé vált, melyet könnyen és gyorsan lehet fába vésni.
De nemcsak ily távoli, évezredekbe visszanyúló kulturhatások
érezhetők meg a magyar paraszttemetökben. A fejfákon ott hagyják
nyomaikat az építészeti stílusok is, hol egy román kupola domboro-
dásával, hol egy gótikus profillal találkozunk, legtöbbször azonban
mégis a bárok cirkalmak ötlenek fel a fán, amint valamely temlpora
párkányáról, vagy márványköröl ellesett hajtásait ültette Ide az
együgyű mesterember. Valaha, amikor a magyar katonák francia meg
olasz földön jártak, a napóleoni háborúk idején, a katonaslremlékek-
nek is kifejlődött egy típusa, a tetején tarajos csákóval, amit aztán
141
megőriztek itthon csaknem egy évszázadig a falu hivatásos sirem-
lékkészitöi. A késői empire mélabus temető-allegóriái itt-ott a pa­
raszti kézművesekben is visszhangot keltettek: urnákkal, csészékkel,
átdöfött szivekkel nagynéha falusi sírokon is találkozunk, de igazá­
ban ezek a motívumok inkább csak a hanyatlás korában kerültek
oda. így vagyunk egy másik ielképpel Is, a név fölé vésett szomorú-
fűzzel is. Ez is afféle szentimentális temetö-motivum, mely csak a
múlt század hetvenes éveiben került oda a temetőkbe a márvány-
és gránitsirkövekröl. Az igazi a régi parasztfejfákon semmisem volt
ebből a gyász-frazeológiából. Gyöngyvirágok, tulipánok, cserépből
kinövő virágok, egy-egy csillag, vagy nagynéha két összefonódó
kéz a házastársak síremlékén, Ily egyszerű és pátosztól mentes volt
ezeknek a dísze.
A székelyeknél, Erdély keleti határán még egy emberöltővel ez­
előtt szép számmal éltek olyan eigyházi férfiak, akik a temetői fejfák
faragásairól úgy tudtak olvasni, mint beszédes szimbólumokról. Ami
töredékes hagyomány e jelekről ránk maradt, azt Szinte Gábor gyűj­
tötte össze. Neki beszélték protestáns papok, hogy a jobbágysorban
levő ember fejfájára a kúp került a Nap jegyével, nemes ember sír­
ját dárdaszigony díszítette, a nők jelvénye pedig a mécs, a hold,
a csillag képe volt. Bizonyos, hogy ebben a szokásban, legalább ami
a társadalmi rangfokozatot. és a nemek külömbségtevését illeti, ke­
leti hatás van és ha a kopjafa nevét vesszük, abban Is a török nép
befolyására kapunk bizonyítékokat. Mindez azonban végső eredmény­
ben sem bizonyít mást, mint a magyar temetömüvészet díszítő ele­
meinek szociális jellemző erejét.
Fejfa, felirat, diszitmóny, mind elárulja, hogy akinek kezéből ki­
kerültek, sok köze volt az elköltözötthöz. Mindenesetre jóval több,
mint a városi siremlékgyárosnak a maga megrendelőihez. A legtöbb
régi temető fejfáit ugyanolyan parasztemberek vésték, faragták, mint
akinek fejéhez került. Sok helyütt még ma is: tisztesség a fejfa fa­
ragása, nem pénz jár érte, hanem köszönet. Máshelyt megvan a fa­
lunak az egy-két hozzáértő embere, akit úgy hivnak, hogy barká­
csoló ember, akii a templomtetöt is megjavítja, a ház ereszét is ki­
cifrázza, vagy kocsiagyat csinál, az foglalkozik vele. Van olyan köz­
ség, ahol a piacon található a mester, ott keresik fel a gyászolók
és kiválasztván a nekik megfelelő fejfát, ott fog hozzá a betűk kifa.
rágásához, csak úgy, szabadon forgatva a vésőt a kezében, hogy
szinte folyik alóla a szó, mely elmondja az élőknek, hány kis családja
maradt árvaságra a halottnak. Bizonyos, hogy annak a pápaszemes
öreg magyarnak, aki csinálja, szintén hozzátapad a munkához egy kis
szeretete. Hogyne, hiszen egy községből valók voltak az elköltö-
142
zöttei, talán )ó cimborák is, vagy a tiszteletnek egy nemével nézett
az elhunytra egykoron a fát faragó barkácsember és ha nem ismerte
is, most itt van az özvegye könnyes szemeivel, látja a gondjait, a
kiizködését a válogatásban, tudja, mibe telt ezt a pár forintot össze-
kuporgatnia, aminek az árából most a iejia készül, — a szívével Írja
a betűket rája. Ez a naiv, ősi meghittség megérzik a magyar paraszt-
temető művészetén. Hetven-nyolcvan évig, ameddig ezeknek a fa-
törzseknek megszenesitett alja végkép megkorhad és a búcsúzás
szavait végkép le nem mossák a viharok a fejről, ezalatt az idő alatt
a fejfák nemcsak az egyén hajdani létét hirdetik, hanem azt a naiv,
kedves közösséget Is jelképezik, melyben az élők élnek a holtak­
kal, a házak ereszei a fejfák párkányaival, a kertek virágai az orna-
mentumokkal, azt, hogy egy levegőt szívnak velük, egyforma szép­
ség borul föléjük, alig is van más külömbség köztük, mint hogy azok.
nak a lakása lent van a föld alatt, emezeké meg idefenn.

143
T A R T A L O M

I. A M Ú L T

Keleti h a tá s o k ..................................................... .......................... 9

Felvidéki h á z a k ................................................. ........................... 17
A rokoko ............................................................ .......................... 24
Pest-buda] patriciusházak.................................. ........................... 34
Biedermeier-otthonok......................................... .......................... 37

II. A J E L E N

Nemzeti építőm űvészet.................................. .............................. 43

Lajta Béla ...............................49
Vágó J ó z s e f.................................. . . . . ...............................53
Kozma Lajos ................................................. ...............................56
Erdélyi tájszó lás............................................. ...............................59
Családi lakóházak.......................................... ...............................63
Belső építészet................................................. ...............................68
A gödöllőiek ................................................. ...............................72

III. A V Á R O S

Magyar művészet külföldön .............................. .......................77

.......................84
Éremműü v é s z e t........................................................
.......................88
K ö n y v m ű v ész et....................... * .........................
.......................94
P la k á tm ü v é s z e t....................................................
.......................97
Fényképező-művészet.............................................
Iparművészeti múzeumunk .................................. ......................101
......................105
Magyar Művészeti M ű h e ly .................................. ......................112
Iparművészetünk és a n ő ..................................... ......................116
......................119

I V. A T É P

Parasztmesterségek és m ű v é sz e te k ................... ................125

A parasztház ................131
Nélpies himzések ................136
A falusi temető ................140