W. . .

Griffin
Különleges kommandósok
A háború katonái IX. könyv
1. kötet
Charley bácsinak és Bikának
Nyugodjanak békében!
1979. október
És Donnák Gondoltad volna, hogy négy csillagod lesz?
És Russnak
Ki hitte volna, hogy Pee Wee kis kutyarablója egyszer
feln , és vezér rnagy, hadosztályparancsnok
és egyetemi rektor lesz bel le?
És Macnek Elhunyt 1987 decemberében
És mindenkinek,
aki a különleges kommandónál szolgált,
és az életét adta azért,
hogy távol tartsa
a kommunistákat
Afrikától és Dél-Amerikától
Els
(Egy)
EGYESÍTETT VEZÉRKARI F NÖKSÉG WASHINGTON D. C.
Másolni tilos
Másolva 7 példányban/4, másolat
Kizárólag tiszti futárral kézbesíthet
1964. november 8.
Parancsnok, Egyesült Államok Csapásirányító Parancsnokság
Parancsnok, Európai Parancsnokság
Parancsnok, Egyesült Államok Légiereje, Európa
Parancsnok, Egyesült Államok 7. hadserege
1. Az Egyesült Államok elnöke utasítására, királyi felsége, a belga király parancsára, és a Kongói
Köztársaság kormányának kérésére, a „VÖRÖS SÁRKÁNY” fed nevet visel , belga-amerikai
hadm velet irányítói felhatalmazást kapnak bárminem katonai beavatkozásra, amely ahhoz
szükséges, hogy kiszabadítsák az amerikai, belga és egyéb európai állampolgárokat, akiket a Kongói
Köztársaságban, Stanleyville-ben jelenleg túszként tart fogva egy csoport, amely fellázadt a Kongói
Köztársaság törvényesen megválasztott és alkotmányos jogokkal felruházott kormánya ellen.
2. Az Egyesült Államok elnöke utasítására Sanford T. Felter ezredest (USA Hadsereg, vezérkar), az
elnök tanácsadóját kinevezem végrehajtó tisztté. Nevezettet felhatalmazom, hogy a hadm veletek
vonatkozásában az Egyesített Vezérkari F nökség hatáskörében eljárjon.
3. A VÖRÖS SÁRKÁNY HADM VELET irányítói részére AAA-1 prioritást biztosítok, amely
vonatkozik a szükséges személyi állomány toborzására, valamint a felszerelések és egyéb katonai
eszközök vételezésére.
4. A címzettek jelen utasítás kézhezvételét követ en, azonnali hatállyal kiválasztanak egy legalább
ezredesi rangban szolgáló tisztet, akit az Egyesült Államok brüsszeli nagykövetségére küldenek, ahol
Felter ezredes, illetve az általa kinevezett, és t képvisel tisztek rendelkezésére fognak állni.
AZ EGYESÍTETT VEZÉRKARI F NÖKSÉG ELNÖKE NEVÉBEN:
Forbes T. Willis
dandártábornok
USA Tengerészgyalogság
Végrehajtó tiszt, EVF

(Kett )
Belgium, Brüsszel
1964. november 11., 1320
Harris McCord dandártábornok (USA Légier ) úgy érezte, hogy a sors újabb bizonyítékot
szolgáltatott azon elméletére – nem mintha szüksége lett volna rá –, mely szerint az élet csupa irónia.
Tizenhat órával korábban még Párizsban volt, az USA Tengerészgyalogsága „születésnapi” bálján,
amelyet a pazar Hotel Intercontinentalban rendeztek meg. Díszegyenruhát viselt, amelyre nem
szalagokat, hanem eredeti kitüntetéseket t zött ki, és annyi ezüstjelvényt, amit l úgy csillogott az
egyenruhája, mint egy gazdagon díszített karácsonyfa.
Most viszont, amikor arra készült, hogy részt vegyen egy hajmereszt nek ígérkez küldetésben,
némileg viseltes tweedzakó és meglehet sen viseltes flanel cs nadrág volt rajta. Miel tt elindult
Párizsból, a lelkére kötötték, hogy civil ruhában jelenjen meg. Így hát kénytelen volt azt a pár
ruhadarabot magára ölteni, ami aznap érkezett vissza a tisztítóból.
Még öt civil ruhás személy volt az USA Nagykövetsége meglehet sen puritán tárgyalótermében,
akit, ha látásból is, de ismert. Mindannyian Sanford T. Felter ezredesre és az ezredes embereire vártak.
Felter az istenverte kontinens legtávolabbi pontjairól rángatta oda az embereket, erre a gépének le
kellett szállnia Skóciában, hogy megvárják, amíg Belgium felett legalább annyira kitisztul az id , hogy
meg lehessen kockáztatni egy leszállást.
McCord dandártábornok már hallott Felterr l, de személyesen még soha nem találkozott vele, és
akkor sem tett rá jó benyomást, amikor végre besétált a terembe. Felter alacsony volt és vékony, és
legalább fél számmal nagyobb, szürke öltönyt viselt. Pont úgy nézett ki, mint egy nem túl magas
beosztású bürokrata.
– Elnézésüket kérem, uraim, amiért megvárattattam magukat – mondta Felter. Egy súlyos aktatáskát
dobott az asztalra, aztán a zsebéb l kivett egy kulcsot, és kinyitotta a lakatot, amely az aktatáskát
összekötötte a zakója ujja alól kilógó acélkábellel.
– A nevem McCord, ezredes – mondta McCord tábornok, majd Felterhez lépett, és kezet nyújtott
neki.
– Örülök, hogy el tudott jönni, tábornok – felelte Felter.
Miközben a többiek bemutatkoztak, McCord a gondolataiba merült. Felter tudta, hogy kicsoda, és
úgy sejtette, hogy személy szerint t kérte. Ezt akár hízelgésnek is vehette volna, csakhogy általában
tábornokok jelölnek ki ezredeseket egy feladatra, és nem fordítva.
– Azt hiszem, hogy talán az lesz a legjobb, uraim – mondta Felter –, ha felvázolom, hogy mi is
történik Kongóban, pontosabban Stanleyville-ben, aztán pedig elmondom, hogy mit áll szándékunkban
megkísérelni, hogy rendbe tegyük a dolgokat. Mintegy ezerhatszáz fehér, európai személy tartózkodik
Stanleyville-ben. Egy négy hadoszlopos, más szóval négy különálló hadoszlopból felépül , felment
hader t bíztunk meg azzal, hogy elfojtsa a lázadást, ami természetesen magában foglalja Stanleyville
felszabadítását is. Az egységet Frederick Van der Waele, a Belga Hadsereg ezredese vezeti. Bizonyára
már maguk is értesültek róla, a saját hírforrásaikból, hogy bizonyos sikereket el is ért ez az egység, de
Van der Waele valószín leg nem lesz képes Stanleyville-be érni a hónap végéig. Ez azonban nekünk
problémát jelent. El ször is a lázadók bejelentették, hogy szándékukban áll kivégezni a túszokat, még
miel tt Van der Waele a közelükbe férk zhetne, és ezt mi komoly veszélynek tartjuk. Másodszor,
megbízható hírszerz forrásból tudjuk, hogy október 20-a óta, azonosító nélküli Iljusin 18-as,
turbólégcsavaros repül gépekkel, legalább kett vel, de az is lehet, hogy néggyel, fegyvert és muníciót
szállítanak Algériából az Arau légibázisra, amely Uganda északi részén található. Ha akarják,
könny szerrel átadhatják a fegyvereket és a muníciót Olenga csapatainak. Úgy gondoljuk, hogy ennek
az esélye egyre n , ahogy Van der Waele zsoldosai és ANC-katonái egyre közelebb érnek
Stanleyville-hez. Az elnök egyeztetett Spaak belga miniszterelnökkel, és megállapodtak, hogy a
legfontosabb az, hogy az az ezerhatszáz ember életben maradjon. A belgák a rendelkezésünkre
bocsátották az ejt erny s-kommandós ezredük 1. ejt erny s-zászlóalját. Jól ismerem ezt az alakulatot.
Az 1. zászlóalj katonáit a britek képezték ki a második világháborúban, és mostanra a belgák legalább
olyan jók lettek, mint egykori kiképz ik, az angolok. Az ezred parancsnoka Charles Laurent ezredes,
egy remek tiszt, aki véleményem szerint személyesen fogja vezetni a zászlóaljat. A belga
ejt erny söket a mi Légier nk C-130-as gépei fogják Stanleyville-be vinni, ahol ledobjuk ket a
repül térre, amelyet el leg B-26-osokkal felpuhítunk, s amelyet nekik kell majd elfoglalni. Az
ejt erny s-különítmény egy része a repül téren marad, és biztosítja a terepet a C-130-asok érkezéséig,
míg a másik része behatol a városba, megkeresi az európaiakat, és a repül térre viszi, majd a C-130-
asok fedélzetére kíséri ket. Aztán az ejt erny sök és a kiszabadított foglyok együtt távoznak. Az
ejt erny sök meg sem kísérlik visszafoglalni Stanleyville-t. Egyel re még ne tegyenek fel kérdéseket,
mert csak nagyjából vázoltam fel, hogy mi fog történni.
Felter egy pillanatnyi szünetet tartott, és a másik öt civil felé fordult, akik vele együtt érkeztek.
– Az urak itt – folytatta Felter – Lowell alezredes, Stacey százados, Foster hadnagy és Portet
rmester. Mindannyian zöldsapkások. Lowell ezredes a STRICOM-nál szolgál, és készítette a Vörös
Sárkányt. Stacey százados és a többiek egy kisebb hadm veletet gyakoroltak, amelyet szintén
Stanleyville-ben kívántunk végrehajtani, de azt sajnos lefújták. De ismerik a várost, a lázadók állásait
és az európaiak lehetséges tartózkodási helyét. Azért hoztam ket magammal, hogy megosszák
magukkal a tudásukat.
Ez az alezredes, ez a Lowell – gondolta McCord tábornok – okos fickónak t nik, bár nem igazán fest
úgy, mint egy zöldsapkás. A fekete hadnagy úgy néz ki, mint aki sínszeget evett reggelire, vacsorára
pedig ácskapcsot. Az rmester… az rmesterrel valami nem stimmel. Az arca tele van horzsolásokkal
meg vörös kelésekkel, és úgy általában az egész arca fel van dagadva. Alig lát ki a fejéb l. Bármi is
történt az arcával, az ráment a kezére is.
– Amint itt végzünk – folytatta Felter –, Lowell ezredes bármilyen kérdésre válaszol, ami a Vörös
Sárkány hadm veleti tervvel kapcsolatban felmerült magukban. Stacey és Foster felveszi a kapcsolatot
a belgákkal.
Felter McCord tábornokhoz fordult.
– McCord tábornok, Portet rmestert átadom magának. Egy légitársaságnál volt pilóta, és sokat tud
Kongóról és természetesen Kamináról és Stanleyville-r l. Ami legalább ennyire fontos, mivel is
részt vett a B-26K-k Kongóba szállításában, ismeri a legtöbb kubait, aki az akcióban részt fog venni.
 Egy ex-polgári repül s? – morfondírozott McCord. – rmester a Hadseregnél? És ráadásul
zöldsapkás?
– Szívesen veszek minden segítséget – mondta McCord. Aztán eszébe jutott még valami.
Vajon azt a valamit, ami az arcán meg a kezén van, Kongóban szedte össze? És vajon fert ?
Felter körülnézett a tennen.
– Hoztam magammal pár példányt a hadm veleti terv kivonatából. Holnapig nézzék át! Ha a
hadm veleti tervben hibát vélnének felfedezni, holnapra gondolják át, hogy hogyan lehet a hibákat
kiküszöbölni! Egyel re ez minden, uraim, köszönöm. Legyenek elérhet közelben!
Felter és a három zöldsapkás elindult kifelé a teremb l. Lowell kinyitott egy tömött aktatáskát. Útban
kifelé, Felter odaszólt az rmesternek, és a fejével intett, hogy menjen oda McCord tábornokhoz. Az
rmester engedelmeskedett.
– Felter ezredes azt mondta, hogy tegyem magam hasznossá, uram – mondta Jack Portet.
McCord kísértést érzett, hogy kezet fogjon az rmesterrel, de ellenállt neki.
– Maga járt Stanleyville-ben, fiam?
– Igen, uram.
– Puszta kíváncsiságból megnéztem a Jepp-térképeket – mondta McCord tábornok. – Azt láttam,
hogy a 130-asokkal le lehet szállni a repül téren.
– Igen, uram. Minden további nélkül.
– Persze alaposabban is meg kellett volna néznem azt a térképet – mondta McCord. – Egyszerre
hány gép tud leszállni?
Portet feldagadt arca meggy dött, ahogy elgondolkodott a kérdésen.
– Egyszerre nem több, mint hat, uram. De ha biztosra kellene menni, akkor azt mondanám, hogy
inkább csak öt. Jó néhány leszállópálya burkolata nem szilárd, és ezek nem bírják el a C-130-asok
súlyát.
– Felter ezredes említette, hogy azel tt polgári pilótaként dolgozott.
A tábornoknak nem is kellett többet mondania, Portet rmester tudta, mire kíváncsi. Elmosolyodott.
– Kaptam egy kedves levelet a sorozóbizottságnál dolgozó barátaimtól és a szomszédjaimtól,
tábornok – mondta Portet szárazon.
Aztán, mintha nem tudott volna tovább ellenállni a késztetésnek, felemelte a kezét, és megvakarta az
arcán a kirepedt keléseket. Azzal a kezével, amely szintén telis-tele volt gennyedz kelésekkel.
– Mi történt az arcával, fiam? – kérdezte McCord tábornok. – Meg a kezével?
– Semmi, uram. Kijött rajta pár kiütés.
– Pár kiütés, a seggem – mondta McCord tábornok. – Mikor jöttek ki?
– A gépen, még amikor az Államokból elindultunk, uram – mondta Jack Portet. – Biztos valami
allergia. Semmi komoly.
– Mit is mondott, hogy hol volt az Államokban? Braggban?
– Igen, uram.
– Jöjjön velem, rmester! – mondta McCord.
A tárgyalóterembe menet látta a katonai attasé irodáját. Odakísérte Jacket.
Egy százados volt szolgálatban, akire nem tettek túl jó benyomást. Két gy rött kinézet amerikai
gy rött ruhában. Az egyiknek meg úgy nézett ki a feje, mint egy karfiol.
– Igen? – kérdezte.
– A nevem McCord tábornok – mondta McCord, amit l a százados rögtön felpattant, és vigyázzba
vágta magát.
– Igen, uram!
– Legyen szíves nekem felhívni a legközelebbi amerikai katonakórház parancsnokát!
– Tábornok – mondta Jack –, nincs nekem semmi bajom. Most nagyon nem szeretném, ha
bedugnának valami kórházba!
– Ennyit el is vártam egy zöldsapkástól – mondta McCord. – De nagyon meglepne, ha ilyen fejjel
felengednék a gépre, Stanleyville-re meg aztán hétszentség, hogy nem ugorhatna. Nekem nagyon úgy
nik, hogy a belgák mindenáron ki akarják hagyni az amerikaiakat ebb l az akcióból.
– A mostohaanyám és a féltestvérem Stanleyville-ben van, tábornok. Mindenképpen odamegyek.
McCord Jack szemébe nézett. Még miel tt válaszolhatott volna neki, a százados a kezébe nyomta a
telefont.
– Aspen ezredes, uram.
 – Ezredes, itt McCord tábornok. Volna egy fura kérésem. Szeretném, ha most rögtön ideküldene a
legjobb katonaorvosát! Az amerikai nagykövetségen vagyok, és itt áll mellettem egy ifjú rmester, aki,
ha a diagnózisom nem csal, mérges szömörcében hempergett.
A tábornok egy pillanatnyi szünetet tartott.
– Nem, ezredes, nem tud odamenni. Nem nyitok vitát. Elvárom, hogy maga vagy az egyik orvosa
húsz percen belül itt legyen!
Ezzel letette a telefonkagylót, és Jackre mosolygott.
– Kap egy injekciót – mondta. – Pár óra alatt letisztul a b re. Pár évvel ezel tt velem is ez történt
Utah-ban, az egyik túlél tanfolyamon.
– Nagyon köszönöm, uram.
– Azért ne nagyon reménykedjen, rmester! – mondta McCord tábornok. – Biztosra veszem, hogy
nem engedik oda.
– Igen, uram – mondta Jack.
– Akkor meséljen! Mit kell még tudnom arról a stanleyville-i repül térr l? – kérdezte McCord
tábornok.

(Három)
Kongói Köztársaság, Stanleyville
1964. november 25., 06.00
Hagyomány rzésb l a Belga Királyi Hadsereg ejt erny s-kommandós ezredének 1. zászlóaljában
szolgáló ejt erny sök továbbra is azokat az angol nyelv parancsokat alkalmazták az ugráskor,
amelyeket a zászlóalj a második világháború alatt tanult meg Angliában.
– Küls sor, feláll! – adta ki az utasítást a fedélzeti tiszt.
Az USA Légiereje „Kréta Egy” nev C-130-asa gyomrában ül , négy ejt erny soszlop közül a két
küls oszlop felállt, és felhajtotta az alumínium-m anyag üléseket.
– Bels sor, feláll!
A két bels oszlop is felállt, és felhajtotta az üléseket.
– Karabinert beakaszt!
Mindenki egy acélkábelre csatolta a karabinerét, amely az ejt erny -beköt zsinórhoz volt er sítve.
– Zsinórt ellen rizz! Felszerelést ellen rizz!
Mindenki megrántotta az ejt erny -beköt zsinórját, hogy meggy djön róla, rendesen beleakadt-e
az acélkábelbe, aztán ellen rizte az el tte álló ejt erny s hevederét és a többi felszerelését.
– Une minute!1 – mondta a fedélzeti tiszt franciául, majd ismét angolra váltott. – Ajtóhoz indulj!
A Kréta Egy nagyjából 2100 méterre ereszkedett, és kiengedett fékszárnnyal, visszahúzott gázkarral
az átesési sebesség határára – 190 km/h-ra lassított.
– Ugrás!
Jack Portet rmester, aki belga ejt erny sruhát viselt, volt a hatodik ember a bal oldali oszlopban. A
belgák nem akartak kekeckedni egy olyan fickóval, aki kizárólag azért akart Stanleyville-re ugrani,
mert az anyja és a húga ott volt.
Ha pedig az USA Hadserege ezért mégis felel sségre vonja, hát, c'est la vie2.
Szinte azonnal érezte, hogy az ejt erny -beköt zsinór megfeszült, amint kiugrott a gépb l, egy
pillanattal kés bb pedig azt, ahogy a f erny je kivágódik. Aztán a feje felett megjelent az erny
kupolája, és úgy érezte, mintha valami felrántotta volna.
Nem volt ideje arra, hogy eldöntse, pontosan hol lehet, csak annyit látott, hogy alatta és t le egy
kicsit balra van a repül tér, aztán kiszúrta magának az Immoquateur fehér épületét a belvárosban, és
már közeledett is felé a talaj.
Most már tudta, hogy hol van. A stanleyville-i golfklub pályáján landolt, a harmadik lyuk tee-je
mellett. Talpra érkezett, de amikor meghúzta a zsinórokat, hogy kiszuszakolja a leveg t a majdnem
teljesen összeesett kupolából, a szél hirtelen belekapott az erny be, ami vonszolni kezdte a földön.
Rácsapott a gyorskioldó gombjára, és egy pillanattal kés bb kiszabadult a heveder fogságából.
Hanyatt fordult, és felnézett az égre. Mindenütt ejt erny söket látott. Akkor ugrottak ki a Kréta
Kett l és Háromból.

1
„Egy perc!” A ford.
2
„Ilyen az élet.” A ford.
 Aztán furcsa fütyül hangot hallott, majd ismer s ropogást, és Jack egy szempillantás alatt
rádöbbent, hogy valaki l rá.
De nem volt ott senki, akire visszal hetett volna.
Aztán volt.
Szimbák tüzeltek, ráadásul az irányítótoronyból.
Hasra vetette magát, cs re töltötte az FN puskát, és célba vette a tornyot, amely hirtelen elt nt egy
porfelh ben. Aztán rájött, hogy mi történt. Két ejt erny s id közben m ködésbe hozta a gépfegyverét.
Jack felpattant, és egy belga ejt erny stisztekb l álló trió felé kezdett rohanni. Az volt a terv, hogy
amint valami m köd képes járm vet találnak – valami repül téri járm vet vagy dzsipet, vagy a fura,
háromkerek masinákat, amiket a C-130-asoknak kellett ledobniuk –, a tisztek birtokba veszik. Jack
ott akart lenni, amikor ez megtörténik. El kellett jutnia az Immoquateurhöz, és ahhoz valamilyen
járm re volt szüksége.
Egy rmester jelent meg egy fehér furgonnal, amelynek az oldalára a Mobil Oil pegazusát festették.
Az egyik belga tiszt körülnézett, és Jackre mutatott.
– Az ott… l’american… ismeri a várost. Rakjatok fél tucat embert a furgonra, és derítsétek fel a
terepet géppuskat zzel.
Aztán elsütött egy viccet.
– Reménykedj, hogy ma éjjel kinyírnak, mert a grand noir keresett, és nem talált.
Egy kis szünetet tartott, és szigorú tekintettel végignézett az emberein. A grand noir, a nagy fekete,
természetesen Foster hadnagy volt.
– Azt mondta, hogy kinyír, ha Belgiumban talál, ha pedig sikerül idejönnöd, és megúszod, akkor
tövest l tépi ki a kezed meg a lábad.
Jack elmosolyodott, aztán felmászott a Mobil Oil-furgon felhágójára, egyik kezében az FN puskát
szorongatva.
De hirtelen úrrá lett rajta a rémület. Nem a harctól vagy a haláltól félt, hanem attól, ami az
Immoquateurben várt rá.
Mintegy háromszáz métert tehettek meg, amikor belebotlottak az els ellenállókba jóformán a
Sabena-vendégház el tt. Egy szimba rohant feléjük az út közepén. Állatb rbe volt bugyolálva, az
egyik kezében pisztolyt, a másikban pedig kardot tartott. Mögötte három társa futott, kezükben FN
puskákkal. A fegyverek sorozatlövésre voltak állítva.
A furgon csikorgó fékekkel állt meg. Jack hasra vágódott, és célzásra emelte a puskáját. Ahogy célra
tartott, meglepve látta, hogy a szimba a leveg be l . Valaki a furgonról beleeresztett egy rövid
sorozatot. A kardos szimba el ször megállt, aztán térdre esett. Miel tt a földre zuhant volna, vér
ömlött ki a száján.
A mögötte futó szimbák is megálltak, és döbbenten néztek a földön elterül társukra. Abbahagyták a
tüzelést, és hátrálni kezdtek. Újabb fegyverropogás következett. Ezúttal több fegyverb l tüzeltek
egyszerre. A három szimbából kett elvágódott, az egyik hanyatt. Az utolsó szimba, az, amelyikre
Jack célzott, eldobta a puskáját, és hatalmas léptekkel futásnak eredt. Az ejt erny sök közül valaki
megint l tt – négy egyes lövést adott le. A szimba megtett még két lépést, aztán az arca bal felére
zuhant.
Jack feltérdelt, és oldalra nézett. A furgon már elindult. Felugrott a mozgó járm felhágójára. Kis
híján elvesztette az egyensúlyát, amikor a sof r megpróbálta – sikertelenül – kikerülni a kardos
szimbát, aki egy perccel korábban a támadást vezette.
Valaki vadul dudált mögöttük, mire a furgon felhajtott az útpadkára. Egy dzsip viharzott el
mellettük, amelynek .30-as kaliber Browningjából a lövész folyamatosan rövid sorozatokat adott le
olyan célpontokra, amiket Jack egyáltalán nem látott.
A furgon ismét mozgásba lendült, majd nagy zökkenéssel lehajtott a padkáról, amit l Jack majdnem
leesett a felhágóról.
Mindenütt fegyverropogást hallottak, de úgy t nt, hogy nem rájuk l nek. Elérték az els házakat.
Most már több szimbát láttak, de egyikük sem lépett fel támadólag. A házak közötti sikátorokban és az
utcákon álldogáltak.
A dzsipnek, amely elviharzott mellettük, nyoma sem volt, de Jack még mindig hallotta a Browning
sajátságos hangját, ahogy a lövész leadta azokat a rövid sorozatokat.
A Mobil Oil-furgon egy elágazáshoz ért, ahol megállt. Jack a sof rre nézett.
– Te vagy a helyi szakért , baszd meg – mondta neki a sof r. – Merre menjek?
 – Jobbra! – adta ki az utasítást Jack gondolkodás nélkül.
Az Immoquateur jobbra volt.
A furgon rángatózva elindult.
Olyan ötven métert tehettek meg, amikor meglátták az els európaiakat. Hármat. Egy tizenkét vagy
tizenhárom éves fiút, az apját és az anyját. Holtan feküdtek egy vértócsában az út szélén. Valószín leg
menekülés közben l tték le ket.
Jack úgy érezte, hogy rögtön elhányja magát, de sikerült visszatartania.
A kellemes pasztellszín re festett villák tet i felett megpillantotta az Immoquateur fehér épületét.
Aztán rájuk l ttek.
A furgon csikorgó fékekkel állt meg az út közepén. Jack érezte, hogy el rerepül. Próbált
megkapaszkodni, de hiába. Elhúzott a sárvéd és a lökhárító mellett, aztán arccal a járdára zuhant.
A szemét elöntötte a könny, és képtelen volt fókuszálni.
Úristen! Eltaláltak!
Megrázta a fejét; aztán a kezét az arcához emelte. Valami meleget érzett rajta.
Vér! Arcon l ttek!
Felült. Valaki hozzárohant. Egy belga ejt erny s körvonalait vélte felfedezni, és érezte, ahogy
megérinti az arcát.
Aztán a szemétláda röhögni kezdett.
– Semmi bajod – mondta. – Csak az orrodat törted be.
Vállon veregette Jacket, aztán el rerohant.
Jack szeme el tt ismét kitisztult a világ. A nadrágjára nézett, és látta, hogy vér csöpög rá.
Körülnézett, és meglátta az FN puskáját, úgy másfél méterre onnan, ahol ült. Odakúszott a
fegyverhez, felvette, és a leveg be l tt, hogy megtudja, m ködik-e. Aztán újból körülnézett, de ezúttal
az Immoquateur környékét pásztázta végig. Az utcát a földszinti üzletekt l elválasztó gyepen
holttestek hevertek. Szimbák és európaiak. Feltápászkodott, és az Immoquateurhöz rohant.
Jack felismerte az Immoquateur el tt hever holttestek egyikét. A Congo River Steamship
Company3 stanleyville-i vezet je volt. Akkor találkozott vele, amikor egy teherautót hoztak be.
Nyakon l tték, a seb láttán valószín leg vadászpuskával. A testes, sz hajú n , aki egy két és fél centis
lyukkal a homlokán feküdt mellette, minden bizonnyal a felesége volt.
Jack berohant az épületbe. A liftekhez vezet keskeny folyosón két halott szimba hevert. Az
egyiknek a fejéb l nem sok minden maradt. A másik a mellkasába kapott egy sorozatot, amikor
kilépett a liftb l. Valaki szó szerint kilyukasztotta. A hátából borda- vagy csigolya-, vagy akármilyen
csontdarabok álltak ki.
A holttest félig a liftben, félig a folyosón hevert. A liftajtó megpróbált bezáródni, de amikor
beleütközött a holttestbe, kinyílt. Aztán megint megpróbált bezáródni, és ez így ment, amióta a férfit
lel tték.
Jack a falhoz támasztotta az FN puskáját, aztán megragadta a halott férfi nyakát, és arrébb húzta. A
liftajtó becsukódott, aztán megszólalt a lift csilingel hangú cseng je, és a felvonó elindult felfelé.
– A francba!
Jack a másik lift hívógombjához ment, és megnyomta. A gombba szerelt kis izzó nem gyulladt ki. A
teherlifthez sietett, és annak is megnyomta a hívógombját. A várt fény kigyulladt, de Jack nem hallotta
a lift motorját. Visszament az els lifthez, hogy megvárja, amíg leér.
Az egyik belga ejt erny s jelent meg a folyosón, akivel együtt utazott a furgonon. Lopakodva
lépkedett, a puskáját készenlétben tartva.
– Az rmester azt mondta, hogy vissza kell jönnöd a furgonra – mondta.
– Bekaphatja… az anyám fent van az emeleten.
Az ejt erny s kifutott az épületb l. A lift jelz lámpája szerint a felvonó a kilencedikre ért. Aztán
elindult lefelé.
Az ejt erny s visszarohant az épületbe. Jack azon t dött, hogy megint akadékoskodni akar-e.
– Van rádióm – mondta a belga. – A többiek továbbmennek.
Jack valami meleget érzett a kezén. Lenézett, és vért látott rajta.
A liftajtó egy kellemes „csing” kíséretében kinyílt. Jack átlépett a halott szimbán. A belga ejt erny s
követte a liftbe, aztán keresztet vetett, miközben Jack megnyomta a 10. emelet gombját.

3
Kb. Kongói Folyami G zhajó Társaság, a ford.
 Az ajtó bezáródott, és a lift elindult felfelé.
A negyediken megállt.
A belga tiszti egyenruhadarabokba öltözött szimbának nem maradt ideje célra tartani a pisztolyát.
Jack hadipuskája eldördült, és a szimba fels testébe lövedékek hasítottak.
A felvonóban elsütött fegyver zaja fájdalmas és fülsiketít volt. Jack füle annyira csengett, hogy úgy
érezte, jó darabig a világon semmit sem fog hallani, talán csak az ágyúdörgést. A belga ejt erny s
kiugrott a liftb l, és kil tt egy sorozatot a folyosóra. De egy lélek sem volt ott.
A szimba, akit Jack lel tt, a folyosó falának d lt, és a padlóra zuhant, jó harminc centi széles
vércsíkot hagyva a folyosó falán. Jack úgy vélte, hogy látta a szemében, amikor kihunyt benne az élet.
Jack kicsavarta a kezéb l a pisztolyt, egy második világháborús Lugert, a zubbonya fels zsebébe
csúsztatta, aztán visszahátrált a liftbe. Az ejt erny s követte. Újabb „csing”, a liftajtó bezárult, és
ismét elindult felfelé.
Amikor az ajtó kinyílt, a tizedik emeleten voltak. Senkit sem láttak.
Egyikük sem mozdult meg.
A cseng megszólalt, és az ajtó kezdett bezáródni. Jack a két ajtó gumipereme közé tolta az FN
puskája csövét, amit l az ajtó kinyílt.
Éppen úgy, ahogy azt a belga ejt erny s tette a negyedik emeleten, Jack behúzott nyakkal kiugrott a
folyosóra. De nem látott senkit.
Az Air Simba-lakosztály ajtajához sietett. Lövésnyomokat látott rajta, és úgy t nt neki, hogy valaki
megpróbálta betörni. Megfogta a kilincset. Az ajtót zárva találta.
Bedörömbölt.
– Hanni! – kiáltotta. – Hanni, c'est moi! C'est Jacques!4
Nem jött válasz.
Felemelte az FN puskát, és a tusával lesújtott a kilincsre. A puskatusa az elsüt szerkezet mögött tört
le.
Hirtelen elöntötte a könny a szemét. Meghúzta a ravaszt, hogy meggy djön róla, a puska
ködik-e még. Újabb fülsiketít robaj hallatszott, majd vakolat hullott a nyakukba a mennyezetr l,
amibe belel tt.
Felemelte a lábát, és bakancsával az ajtó zár melletti részébe rúgott. Minden erejét beleadta a
rúgásba, amit l a zárszerkezet egy hangos reccsenés kíséretében kiszakadt a helyér l.
Jack újból rúgott, és az ajtó kivágódott. A belga ejt erny s belopakodott a lakosztályba.
Ezúttal azonban nem tüzelt.
Jack utána rohant.
Hanni a hálószobaajtó el tt állt. Az arca falfehér volt.
– Bonjour, madame5 – mondta a belga ejt erny s. Hanni meglátta Jacket.
– Istenem! Tényleg te vagy az! Már azt hittem, hogy megbolondultam!
– Hanni! – mondta Jack megbicsakló hangon. Kinyílt a hálószoba ajtaja. Jeanine jelent meg.
– Jacques! – kiáltotta Jeanine.
De valaki volt vele. Egy fekete alak állatb rbe bugyolálva.
– Ne l j! – kiáltotta Hanni. – barát!
– Ne, Jacques! – mondta Jeanine, amikor Jack mégis ráfogta a fekete alakra azt, ami az FN
puskájából megmaradt.
– Ki a fene ez?
– George Washington Lunsford százados – mondta az állatb rt visel férfi. – Az Egyesült Államok
Hadseregéb l. Szolgálatára, uram.
A szobába lépett felemelt kézzel.
– Jacques, az isten szerelmére! – mondta Hanni. – Ez az ember mentette meg az életünket. Tedd le a
puskát!
Jack meglátta Ursula Craiget a hálószobában, kezében a babával. Mellette egy hatalmas, fekete n
állt, mindkét kezében egy-egy hatalmas késsel.
–Mon Dieu!6 – mondta a fekete n . – C'est Jacques!7

4
Hanni, én vagyok az! Jacques vagyok! A ford.
5
Jó napot, Hölgyem! A ford.
6
Istenem! A ford.
 Jack bement a hálószobába. Mary Magdalene eldobta a késeket, és hatalmas karjait Jack köré fonta.
– Mon petit Jacques… mon petit Jacques!8 – ismételte Mary Magdalene, miközben óriási teste
hullámzott a zokogástól.
– Nem szívesen szólok közbe – mondta Lunsford –, de az épületben hemzsegnek a vademberek, és
sokkal jobban érezném magam, ha nálam lenne a puskám.
Jack kiszabadította magát Mary Magdalene öleléséb l.
– Jól vagy, Ursula?
– Most már igen.
Jack Lunsfordhoz fordult.
– Százados, arról tudtam, hogy zöldsapkásokat küldtek ide, de arra nem számítottam, hogy egy
állatb rbe bújt zöldsapkást találok itt.
– Tudta, hogy mit fognak tenni a szimbák, ha meglátják az ejt erny söket – mondta Hanni. – Azért
jött, hogy megvédjen minket.
– Beépültem közéjük. Ha elmegyek a puskámért – mondta Lunsford, és a belga ejt erny s felé intett
a fejével –, tudja, hogy mi a dolga, vagy…
– Je suis á votre service, mon capitane9 – mondta az ejt erny s, majd vigyázzba vágta magát, és
büszkén hozzátette: – Beszélem jól angol.
Lunsford visszament a hálószobába, majd a puskájával tért vissza.
– Jó az a rádió?
– Oui, mon capitane – felelte a belga.
– Akkor fogja meg, és közölje valami fontos emberrel, hogy hol vagyunk, és hogy jöjjenek értünk! –
adta ki az utasítást Lunsford.
– Oui, mon capitane – mondta a belga ejt erny s.
– Csukd be az ajtót! – utasította Lunsford Jacket. – A hölgyek a hálószobában maradnak, amíg ideér
a lovasság.
– Igen, uram! – mondta Jack.

(Négy)
Virginia, Fort Myer
1. számú szállás
1964. november 25., 06.05
Az 1. számú szállás ajtaját a vezérkari f nök egyik tisztiszolgája nyitotta ki, egy kellemes
megjelenés , ropogósra keményített, fehér zakót visel fiatalember.
– Jó reggelt, tábornok. A tábornok már várja, uram. A tábornok a konyhában van, uram. Egyenesen
el re, a ház végében.
Az Egyesült Államok Hadserege vezérkari f nöke fehér kötényben állt, és éppen egy szeletet vágott
le egy nagy darab f tt sonkából – egy sebész precizitásával.
Amikor meglátta Bellmont, felpillantott, és elmosolyodott.
– Együtt fogunk reggelizni, Bob – mondta a vezérkari f nök. – Ott a kávé. Töltsön magának!
Az egyik konyhaszekrényen felállított kávéf re mutatott.
– Köszönöm, uram – mondta Bellmon.
Bellmon, a köpcös, pirospozsgás arcú, negyvenhat éves tábornok egyáltalán nem lep dött meg –
inkább csak némi aggodalommal töltötte el –, amikor a vezérkari f nök szárnysegédje bejelentette
el nap délután, hogy az Egyesült Államok Hadserege vezérkari f nökének az az óhaja, hogy
Bellmon tábornok jelenjen meg nála az 1. számú szálláson, 06.00-kor, reggelire.
Bellmon ismerte ugyan a vezérkari f nököt – mindkett jük apja a Hadseregben szolgált, és
mindkett jük apja egykor tábornoki csillagokat viselt –, csakhogy Washingtonban voltak, a
Pentagonban, ahol legalább egy tucat vezér rnagy szolgált, akik közül csak igen keveset hívott meg a
vezérkari f nök magához reggelire.
Bellmon, aki az Alabama állambeli Fort Ruckerben vezette a Katonai Repülési Központot, el nap
repült Washingtonba, korán reggel, hogy egyeztessen a DCSOPS-szal, a helyettes hadm veleti

7
Istenem! Ez Jacques! A ford.
8
Én kicsi Jacques-om! A ford.
9
Állok szolgálatára, századosom. A ford.
vezérkari f nökkel. A DCSOPS (Dí-Szí-Esz-Opsz) egy háromcsillagos tábornok volt, aki szintén West
Pointban végzett, szintén egy tábornok fia volt, és régi ismer s, de mégsem hívta meg Bellmont a
szállására.
– Vajon mi a fenét akarhat? – tette fel Bellmon a költ i kérdést, miután elfogadta a meghívást. – Jó,
akkor hívja fel Ruckert, és mondja meg nekik, hogy csak holnap indulunk vissza, amint lehet.
Lett volna éppen mit csinálnia Ruckerben, de esze ágában sem volt visszautasítani a vezérkari
nököt.
– Van valami a sonkás tojásban – mondta a vezérkari f nök. – Nem tudom, mi a fenét l van, de ha
az ember vesz egy szelet f tt sonkát, egy kicsit megsüti a zsírjában, aztán ugyanabban a serpeny ben
és ugyanabban a zsírban megsüti a tükörtojást…
– Igen, uram – mondta Bellmon tábornok.
A vezérkari f nök levágott még egy szelet sonkát, és az els mellé helyezte a tányérra.
Bellmon töltött magának egy csésze kávét, és egykedv en kevergetni kezdte, amikor belépett még
egy férfi a helyiségbe. Bellmon gondolkodás nélkül felpattant, és majdhogynem vigyázzba vágta
magát. Az Egyesült Államok fegyveres erejének legmagasabb rendfokozatú tisztje lépett a konyhába.
– Jó reggelt – mondta az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke.
Jesszusom – gondolta Bellmon – az elnök elfelejtett borotválkozni, vagy egész éjjel fenn volt?
– Maguk ismerik egymást, igaz? – kérdezte a vezérkari f nök.
– Már találkoztunk – mondta az elnök, és kezet nyújtott Bellmonnak. – Örülök, hogy újra látom,
Bellmon.
– Jó napot, tengernagy – mondta Bellmon.
– Rám férne egy bögrével – mondta az elnök, és Bellmon kávéscsészéjére mutatott. – Pedig tartok
le, hogy az elmúlt nyolc órában elfogyasztottam az egész havi koffeinadagomat.
Az elnök belekortyolt a kávéjába, és megemelte a csészéjét Bellmon el tt.
– Köszönöm – mondta, és Bellmon szemébe nézett. – Egész éjjel az elnökkel voltam. Meglepné,
Bellmon, ha azt mondanám, hogy washingtoni id szerint éjfélkor a Légier egyik C-130-asából belga
ejt erny söket dobtak le Stanleyville-re?
– És hogy ment? – kérdezte a vezérkari f nök, miközben az egyik sonkáról a zsírt egy nagyméret ,
öntöttvas serpeny be helyezte.
– A szimbák ígéretet tettek, hogy amint meglátnak egy ejt erny t, elkezdik kivégezni az európai
túszokat. Tartották a szavukat – mondta az elnök. – De a belga ejt erny sök kitettek magukért.
Kevesebb mint két óra alatt elfoglalták a várost, azok az európaiak pedig, akiket kihoztak, már vagy
Léopoldville-ben vannak, vagy útban Léopoldville felé.
Újra Bellmonra nézett.
– Nem látom magán, hogy különösebben meglepné a hír, tábornok.
– Számítottam rá, hogy el bb-utóbb sor kerül valamiféle akcióra, uram.
– Szóval azt állítja, hogy soha nem hallott a Vörös Sárkány hadm veletr l?
– Nem, uram. Ezt nem állítom. Hallottam róla.
– A maga neve nincs rajta azon a listán, amin a Vörös Sárkány hadm veletbe beavatottak neve
szerepel – mondta az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke. – Ki avatta be? A barátja, Sanford T.
Felter ezredes?
– Nem, uram.
– Maga szerint Felter ezredes meglep dne, ha a tudomására jutna, hogy maga tudott a Vörös
Sárkányról?
– Nem, uram, szerintem nem lep dne meg.
– Ezek szerint az ezredes intézte úgy, hogy tudomást szerezzen a hadm veletr l?
– Hé, Charley – mondta a vezérkari f nök. – Megígérted, hogy baráti beszélgetés lesz.
– Igen, valóban. Elnézést kérek.
– Hogy kéred a tojást, Charley? – kérdezte a vezérkari f nök. – Egyik oldalán megsütve, mindkét
oldalán megsütve vagy buggyantva?
– Egyik oldalán megsütve, de ha lehet, ne legyen híg a teteje – mondta az elnök.
A vezérkari f nök kivett két, egyik oldalán megsütött tükörtojást az öntöttvas serpeny l, és egy
tányérra helyezte, amin már egy sült sonkaszelet volt. A tányért az elnök elé tette.
– Bob? – kérdezte a vezérkari f nök.
Miután sejtem, hogy perceken belül szétrúgják a seggem, nem igazán vágyok tojásra, köszönöm
szépen. De nem mondhatok nemet. Vagy igen?
– Egyik oldalán megsütve kérem én is, tábornok – mondta Bellmon.
A vezérkari f nök kisvártatva újabb két tojást tett egy másik tányérra, amin már szintén ott pihent
egy szelet sült sonka, aztán a tányért Bellmonnak adta, aki, miután más lehet séget nem látott, leült a
konyhaasztalhoz, az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke mellé.
– Nem rossz, Bob – mondta az elnök.
– Nem rossz, a seggem – mondta a vezérkari f nök, miközben jó adagot locsolt az olvadt
sonkazsírból a tükörtojására. – Ez egyenesen isteni.
Az elnök Bellmonra nézett.
– Szóval, Bellmon, akkor elárulja nekem, persze csak nem hivatalosan, hogy ki beszélt magának a
Vörös Sárkányról?
Mivel Bellmon nem válaszolt azonnal, a vezérkari f nök úgy érezte, hogy közbe kell lépnie.
– Megbízhat benne, Bob. Ahhoz képest, hogy tengerész, meglep en megbízható.
Az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke bemutatott az Egyesült Államok Hadserege vezérkari
nökének, egyértelm en jelezve, hogy kinyalhatja a seggét.
– Én mindig azt tanítottam, tengernagy – mondta Bellmon –, hogy egy jó tiszt megvédi a katonáit.
– Még egy alezredest is, aki nem tudja megfékezni a nyelvét? – kérdezte az elnök, aki nem látszott
sem meglepettnek, sem dühösnek. – Nehéz titkot tartani, nem igaz?
A vezérkari f nök leült melléjük.
– Az igazság az, uram, hogy a lányom barátja beszélt róla – mondta Bellmon.
– Tehát egy hadnagy? Vagy esetleg egy százados? – kérdezte a vezérkari f nök.
– Az igazság az, uram, hogy egy rmester – mondta Bellmon.
– Egy rmester? – ismételte a vezérkari f nök.
– Egy rmester – ismételte Bellmon. – Le kellett volna állítanom, de nem tettem. Egyszer en azt
hitte, hogy mivel tábornok vagyok, mindent tudok. Nem tudtam semmit, de kíváncsivá tett, és
hagytam beszélni.
– Marjorie barátja rmester? – kérdezte a vezérkari f nök. – Mit szól hozzá Barbara?
– Igazán remek fiatalember – mondta Bellmon mérgesen. – Barbara kedveli, és én is. Miel tt
besorozták, polgári pilóta volt.
– Egy rmester, aki azért tudott a Vörös Sárkányról, mert részt vett benne, igaz? Ez az rmester
véletlenül nem Felter ezredesnek dolgozik?
– De igen, uram.
– Meséljen nekem err l az emberr l! – mondta az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke.
– A neve Jacques Portet, és…
– Én Felter ezredesre gondoltam – szakította félbe az elnök. – Tudomásom szerint ismerik egymást.
– Felter ezredes a barátom, uram.
– Egyesek szerint a barát csak egy ember a sok közül, akit a keresztnevén szólítunk, és akivel
tegez dünk. Én úgy tartom, hogy a barát olyasvalaki, akiért az ember a t zbe menne, és fordítva. Ez a
maga Felter ezredese melyik kategóriába tartozik?
– Felter ezredes közeli, jó barát, uram.
– Akkor tudja, hogy mivel keresi a kenyerét?
– Az elnöknek dolgozik. A beosztása szerint az elnök tanácsadója.
– Felter ezredes Johnson elnök kéme – mondta az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke. – Azel tt
Kennedy kéme volt, azel tt pedig Eisenhoweré.
Az elnök megállt, és Bellmon szemébe nézett.
– Valaki azt mondta róla, hogy egy „gátlástalan gazember, aki bárkin keresztülgázol, aki az útjába
áll”.
– Uram – mondta Bellmon h vösen –, én nem nevezném Felter ezredest sem gátlástalannak, sem
gazembernek.
– Akkor ezek szerint maga nem ért egyet a fegyveres er k f parancsnokával, tábornok. Az Egyesült
Államok elnöke… nagyjából hajnali háromkor, pontosan ezekkel a szavakkal illette a barátját, és
véleményem szerint dicséretnek szánta.
Az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke felnevetett, aztán folytatta.
– Hogy botlott ebbe a fickóba, ebbe a Felterbe, tábornok?
– Nem igazán értem, hogy mit ért az alatt, hogy belebotlani, uram – mondta Bellmon.
 – Nos, például hol találkozott vele el ször?
Bellmon egy pillanatig elgondolkodott, aztán vállat vont.
– 1945. április 8-án, 13.30-kor – mondta Bellmon. – Egy istálló el tt, Zwenkauban, Szászországban,
a mostani Kelet-Németországban.
A vezérkari f nök és az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke kíváncsian hallgatta.
– Az ember nem felejti el, hogy hol és mikor szabadították ki az ellenség fogságából – mondta
Bellmon. – F leg akkor nem, ha hatvan másodperccel el tte még biztosra vette, hogy Szibériába
viszik.
– Nem igazán tudom követni, tábornok – mondta az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke.
– Észak-Afrikában fogtak el, tengernagy – mondta Bellmon. – 1942. február 17-én. Két évig, egy
hónapig és tizennyolc napig voltam hadifogoly. Az id legjavát a Stalag XVII-B-ben húztam le,
Szczecin… Stettin… közelében, Lengyelországban. Amikor az oroszok elkezdtek keresztülnyomulni
Lengyelországon, a hadifogolytábor parancsnokát utasították, hogy induljon el a foglyokkal nyugat
felé, Berlin irányába. De ebb l már nem lett semmi. Lerohantak minket az oroszok…
– Szerencséjük volt – szólt közbe az elnök.
– Egyáltalán nem, uram – mondta Bellmon. – Orosz szövetségeseink szinte azonnal a tudtunkra
adták, hogy eszük ágában sincs szabadon engedni minket. S t, közölték velünk, hogy már intézik a
szállítóeszközöket, amikkel a „biztonságos” Szovjetunióba szállítanak minket.
– Hallottam hasonló történeteket, de…
– Tartok t le, hogy mind igaz, tengernagy. Gyakran… fogalmam nincs, hogy miért… nem is
engedték el a felszabadított foglyokat. A mi esetünkben valószín leg azért nem akartak minket
elengedni, mert jó néhány lengyel tisztet öltek meg a katyni erd nél, és így akarták a dolgot a sz nyeg
alá söpörni. Az orosz hírszerz tisztek mindannyiunktól megkérdezték, hogy ismerünk-e olyan
amerikai tisztet, akit a Stalag XVII-B-b l elvittek a német tisztek egy kis sétára a katyni erd be.
– És volt olyan tiszt, akit odavittek?
– Igen, uram, volt. Engem is elvittek oda. Egy német tiszt vitt el, aki a háború el tt apám jó barátja
volt. Gondoskodni akart róla, hogyha már vége a háborúnak, ne a németeket tegyék felel ssé ezért az
atrocitásért.
– Maga járt a katyni erd ben? – kérdezte a vezérkari f nök döbbenten.
– Igen, uram. Jártam. Egyetlen tiszttársam és egyetlen más hadifogoly sem árulta el az oroszoknak,
hogy nemcsak hogy jártam ott, de a birtokomban voltak fényképek is és egyéb dokumentumok,
amelyek egyértelm en bizonyították, hogy az oroszok mintegy ötezer lengyel tisztet mészároltak le,
közöttük kétszázötven tisztiiskolást, akik közül egy sem volt id sebb tizenötnél.
– Atyaisten, én is hallottam ilyen történeteket, de nem hittem volna, hogy…
– Szóval, ott voltam – folytatta Bellmon sietve, mint aki alig várja, hogy elmesélhesse a történetét –,
abban a k l épített istállóban, Zwenkauban, 1945. április 8-án, 13.30-kor… a sötétben, mert az
oroszok minden ajtót bereteszeltek, ablak pedig nem volt az istállón… kétszázharmincnyolc másik
amerikai hadifogolytársammal… mindannyian az oroszok foglyai voltunk… és éppen azon
elmélkedtem, amit a katyni erd ben láttam, és már kezdtem azt hinni, hogy megbomlott az elmém…
– Ezt megértem – mondta az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke.
– El ször trombitaszót hallottam – folytatta Bellmon. – Az „Amikor a szentek bevonultak”-ot fújta
valaki. Aztán az istálló hatalmas ajtaja egy iszonyatos reccsenés kíséretében beszakadt, és egy
lövészpáncélos, .50-es kaliber géppuskákkal felszerelt féllánctalpas tolatott be az istállóba, és akkor
arra gondoltam, hogy az oroszok úgy döntöttek, hogy végeznek mindannyiunkkal. Aztán megláttam az
egyik géppuskást. Olyan százkilencven centi magas, jó száztíz kilós fickó lehetett, és olyan fekete volt,
mint a korom. Mellette egy másik hatalmas, fekete katona állt, és a „Szentek bevonulásáét fújta a
trombitáján.
– Philip Sheridan Parker ezredes 393. páncélvadászezredének egységei – mondta a vezérkari f nök.
– Ezt a történetet már hallottam, Bob, természetesen, de eddig a pillanatig nem tudtam, hogy maga is
a felszabadítottak között volt.
Bellmon bólintott.
– A lövészpáncélos kigördült az istállóból – folytatta Bellmon –, én pedig kibotorkáltam a napfényre.
A szemem lassan hozzászokott a fényhez, és akkor megpillantottam még vagy fél tucat harckocsit, és
tengernyi fekete arcot. A fekete arcok kell s közepén, Parker ezredes mellett, egy vékony, fehér fickó
ácsorgott, kezében Thompson géppisztollyal. Alig volt több százhatvanöt centiméternél.
 Bellmon megállt, és az Egyesített Vezérkari F nökség elnökére nézett.
– Hát, így találkoztam Sandy Felterrel, tengernagy.
– Mit keresett ott? – kérdezte az elnök halkan.
– Az feladata volt a hadifoglyok kihallgatása. A hadifoglyok révén szerzett tudomást rólunk. Az
információval Waterford tábornokhoz ment, és javasolta neki, hogy egy gyors csapatokból álló
hadosztály induljon el értünk, és szabadítson ki minket. Waterford tábornok viszont közölte vele,
hogyha ezt megtenné, az Isten sem mosná le róla, hogy részrehajló…
– Micsoda? – kérdezte az elnök.
– Charley – mondta a vezérkari f nök –, Waterford tábornok Bob apósa volt.
Az elnök szemöldöke felszaladt ugyan, de nem szól semmit.
– Úgyhogy… az apósom… nemet mondott Felter javaslatára – folytatta Bellmon. – Erre Felter a
terveivel Parker ezredeshez fordult, aki azonnal m ködésbe hozta a gépezetet, amire majdnem rá is
ment a csillaga… vagy inkább a csillagai, amiket pedig teljes mértékben kiérdemelt.
Az elnök szemébe nézett.
– Tengernagy, Felter ezredes azóta is a barátom.
– Elmondom magának, tábornok, hogy mir l is van szó – mondta az elnök. – Amikor Felter ezredest
kinevezték a Vörös Sárkány végrehajtó tisztjévé, kíváncsi lettem rá, hogy ki is valójában. Általában
ezredesre ilyen feladatot nem szokás bízni. Úgyhogy szóltam a szárnysegédemnek, hogy szerezze meg
a szolgálati aktáját. Aztán meg is feledkeztem az egészr l, mert teljesen be voltam havazva munkával.
De aztán, tegnapel tt, amikor elkezd dött a Vörös Sárkány, eszembe jutott az az akta, és szóltam a
szárnysegédemnek, hogy hozza be az irodámba.
– Igen, uram.
– Általában – folytatta az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke –, amikor egy tisztet a CIA-hez vagy
valamilyen más hírszerz hivatalhoz osztanak be, az aktáját az adott hírszerz irodánál tartják, és
bárkinek kiadják, akinek arra jogosultsága van. Felter ezredes aktáját a Fehér Házban tartják. Amikor a
szárnysegédem ki akarta kérni, közölték vele, hogy nincs jogosultsága beletekinteni. Amikor erre azt
felelte, hogy én akarom látni azt az aktát, azt a választ kapta, hogy akkor forduljak az Egyesült
Államok elnökéhez, és kérjek t le engedélyt. Úgy döntöttem, hogy jelen körülmények között inkább
nem er ltetem a dolgot.
– De hát maga az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke – szaladt ki Bellmon száján.
– Valóban – felelte az elnök. – Mindegy, megemlítettem a dolgot a mi Bob barátunknak, pedig
elmondta nekem, hogy maga meg Felter jó barátok. Gondoltam, maga egy kicsit képbe tudna hozni az
ezredest illet en, nekem pedig nem kell az elnökhöz mennem az engedélyért.
– Értem, uram, de sok mindent akkor sem tudok elmondani róla.
– Azt mondta, hogy évek óta barátok – makacskodott az elnök. – Hogy lett például az elnök
tanácsadója?
– Van éppen róla egy elméletem, uram, de elég hosszadalmas lenne elmesélni.
– Id , mint a tenger, tábornok. Az embereim tudják, hogy hol találnak meg, ha szükségük van rám –
mondta az Egyesített Vezérkari F nökség elnöke. – Kezdje az elején, kérem!

(Öt)
Virginia, Langley
A CIA igazgatóhelyettesének irodája
1964. november 26.
– Jöjjön be, Howard! – mondta az igazgatóhelyettes Howard W. O'Connor-nak, a Központi
Hírszerzési Hivatal adminisztrációs osztályvezet -helyettesének. – Mi jót hozott nekem?
A CIA igazgatóhelyettese vékony, ötvenes évei elején járó férfi volt, aki még mindig sz ke haját
egészen rövidre nyíratta.
O'Connor meglengette a hosszú telexpapírt, amit a kezében tartott.
– Azoknak az amerikaiaknak a listája, akiket Stanleyville-b l menekítettek ki, és akiket Frankfurton
keresztül most hoznak haza repül géppel az Államokba – felelte az osztályvezet -helyettes. – Most
érkezett Léopoldville-b l.
– És valami vagy valaki felkeltette az érdekl dését?
– Egy Hanni Portet nev n és a leánya, Jeanine – felelte O'Connor. – Mrs. Portet német
állampolgár, a férje pedig egy Jean-Philippe Portet nev fickó. amerikai… Belgiumban született, de
a második világháborúban harcolt a Hadseregünk légi hadtesténél, és elnyerte az állampolgárságot. A
kislány… tizenegy éves… az apja révén kapta meg az állampolgárságot. A fickónak van egy fia is,
Jacques, aki szintén amerikai állampolgár, és akit a sorozóbizottság hosszú karja Léopoldville-ben ért
utol. Amikor utoljára hallottunk fel le, a Polk bázison volt, Louisianában, ahol alapkiképzésen vett
részt.
– Mit l olyan érdekes ez a Portet család?
– Egy ideje már keressük a megfelel embert, aki segíthetne felállítani az Air America Kett t –
mondta O'Connor.
– Ne nevezze így, Howard, kérem! Az Air America meglehet sen érzékeny téma. Soha nem lett
volna szabad kiderülnie, hogy közünk volt hozzá. Szükségünk van egy légitársaságra, de nem egy
olyanra, aminek a gépei farkára a CIA van nagy bet kkel felfestve.
– Több elképzelés is született ebben az ügyben – mondta O'Connor. – Nekem eddig a legjobban az
„International Air Cargo” név tetszik. Miamiban lehetne a székhelye. Miamiban több tucat
légitársaságnak van székhelye.
– Mit szólna az „Intercontinental Air”-hez?
– Már van egy Intercontinental Air – felelte O'Connor. – Éppen ezért tetszik nekem az International
Air Cargo elnevezés. Még az emblémájukat és a repül gépeik fényezését is lekopírozhatjuk.
– Miért nem próbálunk meg betársulni az Intercontinental Airhez?
– A tulajdonosok nem akarnak újabb üzlettársat – felelte O'Connor. – Az egész légitársaságot
szívesen eladnák, egyben, de akkor olyasvalakit kell keresnünk az élére, akit nem kötnek a CIA-hez.
– Portet-t?
– t. Jelenleg az Air Congo f pilótája, de van saját kis légitársasága is, az Air Simba. Leginkább
Dél-Afrikában dolgozik, f ként második világháborús Boeing C-46-osokkal.
– Gondolja, hogy érdekelné a dolog?
– Kongóban mostanság nem mennek túl jól a dolgok – mondta O'Connor. – És tartok t le, hogy
záros id n belül nem is fognak jobban menni. Akár odamegy Che Guevara, hogy bajt keverjen, akár
nem.
– Ez egyáltalán nem vicces, Howard – mondta a CIA igazgatóhelyettese. – Már közöltük az
elnökkel, hogy erre nem kerülhet sor.
– Szerintem Portet-t érdekelni fogja a dolog – mondta O'Connor. – Engedélyt szeretnék kérni, hogy
megkeressem.
– Oda akar menni?
– Nem. jön ide. A családjával. Azt szeretném, ha J. Richard Leonard keresné meg, a Gresham
Befektetési Társaságtól.
– Akkor vágjon bele! Tudja, hogy mikor és hol fog megérkezni az Államokba?
– Mi vagyunk a CIA, Paul. Meg fogjuk tudni.
– Akkor kezdjenek hozzá, és értesítsenek a fejleményekr l! – mondta a CIA igazgatóhelyettese.

(Hat)
Észak-Carolina, a Légier Pope bázisa
A parancsnok irodája
1964. december 1.,15.20
Matthew Hollostone dandártábornok (USA Légier ), a Pope légibázis negyvenkét esztend s
parancsnoka az íróasztalánál ült, és nagy érdekl déssel olvasott egy meglehet sen részletes jelentést,
amelyet Fort Braggból küldött neki a hely rségi csend rség vezet je.
Egyrészr l örömmel nyugtázta, hogy az újgenerációs tisztek harci kedve éppen olyan töretlen,
amilyen az idejében volt, amikor még huszonkét évesen szolgált, századosként. Erre egyértelm
bizonyíték volt a hely rségi csend rség vezet je által készített jelentés, amely részletekbe men en
sorolta fel mindazt a kárt, amely az egyik fayetteville-i lokálban lezajlott csetepaté során keletkezett,
ahol is a Pope bázis egyik pilótájában és Bragg egyik ejt erny stisztjében egyszerre ébredt fel a
párzási ösztön egy helyi szépség láttán.
Másrészr l viszont az a viselkedés, amit a hely rségi csend r vezet je által írott jelentésben szerepl
tisztek tanúsítottak, nem volt tisztekhez és úriemberekhez méltó, és most kénytelen volt megegyezni
Fort Bragg hely rségparancsnokával, hogy milyen büntetésben részesítsék a két delikvenst.
A Hollostone tábornok íróasztala mögötti szekrényen egy kisméret kék doboz volt, benne egy
hangszóróval. A hangszórón keresztül a tábornok nyomon tudta követni mindazt, ami a Pope
irányítótornyában a rádión keresztül elhangzott. Állandóan be volt kapcsolva, de Hollostone tábornok
szinte soha nem figyelt oda a rádión folytatott beszélgetésekre.
Parancsnok-pilóta révén több mint ötezer repült órával a háta mögött és a szolgálatban eltöltött
hosszú évek során megtanult tudat alatt figyelni a rádióra. Más szóval csak azokat a dolgokat hallotta
meg, amikre szüksége volt. Persze nem volt az egyetlen pilóta, aki rendelkezett ezzel a képességgel;
a legtöbb pilóta képes volt rá. Viszont a pilótákon kívül csak a rádiótávírászokról tudta, hogy képesek
bárkivel eltársalogni, miközben az agyuk másik féltekéjével arra összpontosítanak, hogy a küldend
szöveget megfelel en írják át pontokra és vonásokra, percenként negyven szót billenty zve a
morzetávírón.
Amit azonban most a hangszóróból hallott…
– Pope légibázis, Learjet három tizenegy ezerötszáz méteren, kilencven kilométerre a bázistól,
északra. Érkezés várhatóan tíz perc múlva. Engedélyt kérek a megközelítésre és a leszállásra.
…felkeltette az érdekl dését. A gondolatai egy pillanat alatt elterel dtek arról, hogy milyen büntetést
adjon a pilótájának. Kíváncsian várta, hogy mit fog válaszolni a torony.
Amennyire Hollostone tábornok tudta, az USA Légierejénél roppant kevés Learjet állt szolgálatban.
A Washingtonban m köd különleges küldetésekkel megbízott repül század pontosan két ilyen
kisméret , ám roppant gyors repül gépet üzemeltetett. A másik kett l egy az USA Csendes-óceáni
Légierejét vezet négycsillagos tábornoka részére volt kiutalva, a másik pedig az USA Európai
Légierejét irányító tábornoka részére.
Azt nem tartotta valószín nek, hogy a Csendes-óceáni vagy az Európai Légier parancsnoka csak
úgy bejelentés nélkül akarna beugrani a Pope légi támaszpontra, ennek ellenére továbbra is azt tartotta
a leglogikusabbnak, hogy a Learjet egy olyan fontos személyt szállít, akit a fegyveres er k els
harcvonalából küldtek, és aki éppen úgy lehetett a nemzetvédelmi miniszter, mint egy egyszer
altábornagy, aki egy négycsillagos tábornokot képvisel.
A Learjet fedélzetén nem utazhatott olyan személy, akinek nem volt legalább három csillaga. A
Learjet a hatalom szimbóluma volt.
Hollostone tábornok megvárta, hogy a torony közölje a Légier három tizeneggyel, hogy hogyan
szállhat le a Pope-on, aztán felállt. A küls irodájába ment, amelyben a titkárn je, a f törzs rmestere
és a szárnysegédje foglalt helyet.
– Steve – adta ki az utasítást Hollostone tábornok –, hívja fel Braggot, és közölje, hogy van itt egy
Learjet, ami kilenc perc múlva le fog szállni, és hogy nem tudjuk, hogy ki van a fedélzetén!
– Igen, uram – felelte a f törzs rmester, és a telefon után nyúlt. Tudta, hogy a tábornok Bragg alatt a
Fort Braggban állomásozó XVIII. légideszanthadtest parancsnokát értette, akit szintén érdekelni fog a
Learjet, ami a Pope légibázison készül leszállni.
– Maga meg én éppen a parancsnokság épülete el tt fogunk sétálni, amikor a mi titokzatos
vendégünk megérkezik – mondta Hollostone tábornok a szárnysegédjének. – Rendeljen oda egy
szolgálati autót is!
– Igen, uram – felelte a szárnysegéd.
Hét és fél perccel kés bb Hollostone tábornok kimasírozott a támaszpont-parancsnokság épülete
ajtaján, az el tte lév aszfaltozott területre. El ször az égre pillantott, és megkereste az apró, fényl
pontot, ami nem lehetett más, csak a Learjet.
Aztán körülnézett, végigpásztázta a támaszpont-parancsnokság épülete el tti területet olyasvalami
után kutatva, aminek nem lenne szabad ott lennie.
Talált is valamit.
Egy katonát. Egy katonát talált, és nem a Légier földi személyzetének egyik tagját vagy egy pilótát.
Egy katonát terepszín gyakorlóruhában, ejt erny sbakancsban és zöld barettben. A zöldsapkás a
betonpanelekb l épített támaszpont-parancsnokság épületének támaszkodva várakozott.
És még csak nem is tiszteleg, pedig egy tábornok lépett ki az épületb l. Ez roppant szokatlan. Persze
mit várjon el az ember a Hadseregt l, és f leg a Braggban állomásozó ejt erny sökt l?
Aztán Hollostone tábornok megértette, hogy a zöldsapkás miért nem vágta magát vigyázzba, amikor
meglátott egy tábornokot. Erre semmi szükség sem volt, hiszen a katona Hollostone
dandártábornoknál három hónappal korábban kapta meg a csillagját.
Tisztelegtek egymásnak.
– Hideg van idekint, Vörös – mondta Hollostone tábornok. – Miért nem jöttél be?
 A támaszpont-parancsnokság épületében volt egy VIP-váróterem, amit ezredesek és magasabb
rendfokozatú tisztek vehettek igénybe.
– Nem akartam összesározni a sz nyegedet – mondta Paul „Vörös” Hanrahan, a vékony, szikár,
harminchárom éves férfi, a Fort Braggban m köd Különleges Hadviselési Központ parancsnoka.
Aztán kezet ráztak.
– Mi járatban vagy? – kérdezte Hollostone. Hanrahan az égre mutatott.
A parányi, fényl pont id közben Learjetté növekedett, és megkezdte a rárepülést a Pope légibázis
leszállópályájára.
– Ismerem az utast? – kérdezte Hollostone.
– Nem hinném, Matt – felelte Hanrahan nevetve. – Néhány emberem van a gépen.
– És semmi fontos személyiség?
– Szerintem te nem tartanád ket fontosnak, Matt – felelte Hanrahan. A hangjában rosszallás
csengett, és talán egy kicsi megvetés is.
– Nem úgy értettem, Vörös – mondta Hollostone.
– Akkor jó – felelte Hanrahan.
– Szükséged van valamire, Vörös? Tehetek érted valamit?
– Nem. De azért kösz, Matt.
– Valamikor ugorj be hozzánk! – mondta Hollostone tábornok.
– Te is hozzánk – felelte Hanrahan tábornok.
Tisztelegtek egymásnak, aztán Hollostone tábornok visszamasírozott a támaszpont-parancsnokság
épületébe, nyomában a szárnysegédjével.
Még idejében visszaért az irodájába, hogy lássa – a majdnem teljesen bezárt francia zsalu mögül –,
amint a Learjet végiggördül a parancsnokság el tti aszfalton, és megáll.
Kinyílt a géptörzs ajtaja, és két férfi szállt ki a gépb l. Az egyikük egy sovány, fekete ember volt.
Fehér vászonöltönyt viselt, ami szemmel láthatóan legalább öt számmal nagyobb volt a kelleténél. A
másik férfi fehér volt, és furcsa és meglehet sen mocskos ejt erny s-egyenruhát viselt. Egy pillanattal
kés bb Hollostone tábornok rájött, hogy ez a belga ejt erny s-rohamezred egyenruhája. A belga
ejt erny s orra be volt kötve.
A Learjet ajtaja becsukódott, és a repül gép azonnal gördülni kezdett. Hanrahan tábornok intett a
kezével, és egy Chevrolet szolgálati autó fordult ki a támaszpont-parancsnokság épülete mögül.
Nem volt rá kitéve a kockás zászló, amelyet minden olyan járm re ki kellett tenni, ami az
indítózónában tartózkodott.
Ezzel súlyosan megszegték a biztonsági el írásokat. Ennek az istenverte Hanrahannek is lehetne
annyi esze, hogy tudja. Ezért valakinek szét kellene rúgni a seggét.
De ha jelentem, akkor azt fogják rólam gondolni, hogy egy szarakodó kis szemétláda vagyok. És
különben is kinek jelentsem? Nem tartozik Fort Bragg parancsnoksága alá. Közvetlenül a Hadsereg
vezérkari f nökét l kapja az utasításait.
Én aztán fel nem hívom az USA Hadserege vezérkari f nökét, hogy közöljem vele, dandártábornok
vagyok a Légier nél, és a kifutómon furikázik Vörös Szemétláda Hanrahan, és nincs a szolgálati
autóján kockás zászló.
És ki az a fekete fickó abban a fehér öltönyben? Biztosan az a kongói, akinek valami köze van a
Vörös Sárkány hadm velethez.
Biztos err l van szó.
A fekete fickó a fehér öltönyében találkozik a Hadsereg vezérkari f nökével egy koktélpartin, közli
vele, hogy szeretne megnézni egy zöldsapkás-kiképzést, mire a vezérkari f nök azt feleli neki: „Semmi
akadálya, miniszterelnök úr/méltóságos úr/miniszter úr, vagy tudja a tököm, hogy ki. Máris felhívom a
Légier különleges küldetésekkel megbízott repül századát, és megkérdezem t lük, hogy nincs-e
véletlenül egy szabad Learjet, amivel levihetnék magát.”
Biztosan valami ilyesmir l lehet szó. Senkit nem szállítgatnak Learjettel, hacsak nem valami VIP
vagy ha nincs három-négy csillagja.
Hanrahan dandártábornok hátrafordult a Chevrolet anyósülésében, és a fekete úriemberre nézett, aki
abban a több számmal nagyobb, fehér öltönyben feszített.
– Atya – mondta neki. – Úgy néz ki, mint egy felmelegített hulla.
 – Egy kis hízelgéssel az ember mindent el tud érni, mon général10 – felelte George Washington
Lunsford. Kizárólag a legközelebbi barátainak és tábornokoknak engedte meg, hogy a becenevén
szólítsák, amelyet a „honalapító atya”, George Washington után kapott.
– Megint ivott, Atya? – kérdezte Hanrahan.
– A név kötelez, mon général, ezért nem hazudhatok. Igen, valóban ittam. És az az igazság, hogy
fenemód lekötelezne, ha szerezne nekem még valami alkoholt, ha megoldható.
– Tartok t le, hogy pillanatnyilag nem oldható meg, Lunsford százados – felelte Hanrahan tábornok.
– Szerintem inkább egy nagy bögre kávéval kellene próbálkoznia.
A fegyveres er kt l elvárt rend és fegyelem tükrében Hanrahan tábornok úgy döntött, hogy talán
szerencsésebb lenne, ha nem terjedne el a bázison, hogy Lunsford Atyát, aki épp most tért vissza egy
hajmereszt akcióból, egy öt számmal nagyobb, fehér öltönyben látták tántorogni a légibázis
területén… pocsolyarészegen.
Megérintette a sof rje, egy rendezett külsej , zöldsapkás rmester zubbonya ujját.
– Az lesz a legjobb, ha a házhoz visz minket, Tony.
– Igen, uram.
– Akkor, ahogy ígértem – jelentette be Hanrahan tábornok, miközben felbaktatott a 107-es számú
szállás, egy téglából épített, szintes, 1938-ban, századosok számára épített ház tornácára. – Egy bögre
kávé Lunsford századosnak.
Lunsford, aki egy nádszékbe süppedve bámult a semmibe, a bögréért nyúlt.
A szentségit, ez a fickó tényleg pocsék b rben van.
– Merci, mon général!
– Honnan szerezte ezt az öltönyt?
– Jack apjáé. A lakosztályában találtam, az Immoquateurben… abban az apartmanházban,
Stanleyville-ben.
Hanrahan bólintott, hogy érti.
– Amikor a C-130-asok elkezdték ledobálni a belgákat, még a szimba egyenruhám volt rajtam, és
tudtam, hogyha egy belga így lát meg, azonnal lel , úgyhogy kölcsönvettem ezt az öltönyt Jack apjától
– magyarázta Lunsford.
– Tony – mondta Hanrahan a sof rjének –, menjen és keresse meg a f törzs rmestert! Mondja meg
neki, hogy Lunsford századosnak új egyenruhára van szüksége! A százados szekrényéhez talál egy
pótkulcsot a páncélszekrényemben.
– Igen, uram.
– És, rmester, visszafelé jövet álljon meg a VI. osztályúnál, és vegyen egy üveg skót whiskyt,
kérem! – mondta Lunsford Atya.
Hanrahan Lunsford szemébe nézett.
– Ennyire hiányzik egy ital?
– Csak az íze miatt, tábornok.
– Mindjárt töltök magának egy italt – mondta Hanrahan. – Tony, hozzon neki egy egyenruhát!
– Igen, uram – mondta az rmester.
Hanrahan három pohárba töltött a skót whiskyb l. Az egyiket Lunsfordnak adta, a másikat pedig
Jack Portet-nak, aztán megemelte a saját poharát.
– Isten hozta magukat idehaza! – mondta.
Portet belekortyolt a tömény whiskybe. Lunsford egy hatalmas korttyal leküldte az egészet.
– Ett l megnyugszik a férgem, uram – mondta Lunsford, amikor megérezte Hanrahan rosszalló
pillantását.
– Micsoda?
– A galandférgem, uram. Egy pompás galandféreg lakik a beleimben.
Erre majd kés bb visszatérünk.
– Mi történt az orrával, Portet? – kérdezte Hanrahan tábornok. – És mi ez a belga egyenruha?
– Mon général – kezdett hozzá Lunsford –, Portet rmester felkért, hogy legyek a jogi tanácsadója.
Nos, Portet rmester, azt javaslom, hogy éljen a katonai büntet törvénykönyv 31. paragrafusa által
biztosított jogával, és ne válaszoljon a tábornok kérdéseire, amíg nem kapja meg a magának járó
kitüntetéseket… amennyiben válaszol, annak büntet jogi következményei is lehetnek.

10
Tábornokom A ford.
 – Miféle kitüntetéseket?
– Megbízható forrásból tudom, mon général, hogy ez az ifjú tiszthelyettes hamarosan megkapja
mind a belga, mind a kongói kormánytól a Vörös Sárkány hadm veletben nyújtott h sies
teljesítményért járó érdemérmeket.
– „H sies”? – ismételte Hanrahan. – Összesen annyi lett volna a feladata, hogy elmondja a
Légier nek mindazt, amit arról a repül térr l tudni kell, és kiderítse, hogy van-e még valami, amit a
belgák esetleg nem tudnak Stanleyville-r l.
– Az igazság az, uram, hogy Portet rmester ett l jóval többet tett a Vörös Sárkány hadm velet
sikeréért.
– Például?
– Leugrott Stanleyville-re a belgákkal, uram – mondta Lunsford. – Innen az egyenruha. És a törött
orr. Kiesett egy teherautóból Stanleyville belvárosában.
– Egyáltalán nem lett volna szabad ugrania – mondta Hanrahan. – Külön parancsba adtam Fosternek,
hogy ne engedje ugrani.
Portet-ra nézett, aki szemmel láthatóan rettenetesen kényelmetlenül érezte magát.
– Uram, Foster hadnagy világosan a tudtomra adta, hogy nem ugorhatok a belgákkal.
– Maga pedig úgy gondolta, hogy kapja be Foster, maga akkor is ugrik?
Hanrahan meghallotta a saját hangjában a dühös felhangokat, pedig el re eldöntötte, hogy meg rzi a
hidegvérét.
– Tábornok, a családja Stanleyville-ben volt – mondta Lunsford.
– Tudok róla – csattant fel Hanrahan, de aztán már kevésbé dühösen folytatta. – Rendben vannak,
Portet?
– Amikor az Immoquateurhöz értem, uram, Lunsford százados már ott volt. védte meg ket. Jól
vannak. Már útban vannak az Államokba, Németországon keresztül.
– Geoff Craig felesége és a kisbabája is?
– Igen, uram. Lunsford századosnak hála.
– Inkább Istennek hála – mondta Hanrahan. – És hogy jöttek vissza?
– Lunsford Aty… századossal, uram, a Fehér Ház Learjetjével.
Ha az én családom lett volna Stanleyville-ben, én is leugrottam volna.
– Azt ugye tudja, hogy a szar rögtön beleborul a ventilátorba, ha kiderül, hogy maga a belgákkal
együtt ugrott? – kérdezte Hanrahan.
– Ezért intéztem el neki azokat a kitüntetéseket, uram – mondta Lunsford. – Azt gondoltam, a
francba is, ha a belgák meg a kongóiak h snek nevezik…
– Maga intézte el neki a kitüntetéseket?
– Van de Waele ezredes, a…
– Tudom, hogy kicsoda – szakította félbe Hanrahan.
– Éppen azel tt érkezett Kaminába, hogy elindultunk. Elmagyaráztam neki, hogy mi a helyzet…
– A katonai helyzet vagy Portet helyzete? – szólt közbe Hanrahan ismét.
– Tulajdonképpen mindkett l ejtettem pár szót – mondta Lunsford.
– Uram, Van de Waele ezredes tényleg Kaminába jött, hogy…
– Nem emlékszem, hogy engedélyt adtam volna magának, rmester, hogy megszólaljon – mondta
Lunsford. – Tartsa a száját!
– Mit is akart mondani, rmester? – kérdezte Hanrahan.
– A király küldte – mondta Portet. – Hogy kitüntesse Lunsford századost a Leopold Érdemrend
lovagi fokozatával.
Bármilyen kitüntetést is adott neki a belgák királya, megérdemelte.
– Csakugyan? – kérdezte Hanrahan.
– Nos, ha már így szóba kerültek a kitüntetések – mondta Lunsford –, elmeséltem Van de Waele
ezredesnek, hogyan rontott be Portet az Immoquateurbe, mint John Wayne… a fegyveréb l torkolatt z
csapott ki, és csak úgy hullottak a rossz fiúk…
– És?
– Van de Waele azt mondta, hogy szinte biztosan el tudja intézni, hogy Jack kapjon egy medált,
valami érdemrendet, aztán meg bejött a képbe valami kongói ezredes is, aki azt mondta, hogy biztosra
veszi, hogy Mobutu tábornok, a kongói vezérkari f nök mindkett nket ki akar tüntetni…
– Ez az el tt vagy az után volt, hogy megemlítette, hogy Jacknek nem lett volna szabad Stanleyville-
be mennie?
– Most, hogy így mondja, mintha valóban szóba került volna ez a téma is – mondta Lunsford, aztán
szünetet tartott. Hanrahan szemébe nézett. – Amit Van de Waele ezredesnek mondtam Jackr l, az
mind igaz volt. Pokolian jó katona, tábornok.
– Aki megtagadott egy egyértelm parancsot, és leugrott Stanleyville-re.
Lunsford vállat vont, aztán köhögni kezdett. Az egész teste belerázkódott.
Aztán elmúlt a roham. Az arcát elöntötte a veríték.
– Miért nincs maga a Walter Reedben? – kérdezte Hanrahan. – És ha már itt tartunk, miért nincs a
97. számú közkórházban, Frankfurtban?
– Most, hogy így mondja, mon général, talán nem is lenne rossz ötlet felhívni a Walter Reedet, és
megmondani nekik, hogy hol találnak meg. Azt hiszem, mostanra már hiányolnak.
– Az isten verje meg magát, Atya! Maga engedély nélkül van távol a Walter Reedb l?
– Úgy is mondhatjuk, uram.
– Mi a francnak jött egyáltalán ide?
– Amikor kinéztem az Immoquateur ablakán, és megláttam a mi John Wayne barátunkat, amint
rohamra vezeti a lovasságot, úgy éreztem, hogy adósa vagyok ennek a fickónak, akárki is legyen.
Aztán megtudtam, hogy kicsoda, és hogy mit tett, és úgy éreztem, hogy meg kell tennem mindent érte,
hogy kihúzzam a szarból. Úgyhogy idejöttem.
– Felter ezredessel beszélt odaát, Atya?
– Igen, uram. Kaminában.
– Akkor tud Portet-ról?
– Igen, uram.
– És?
– Kaminában volt egy ezredes a Légier l. vezette az egyik DC-9-est. Felter közölte vele, hogy
vigye Portet-t Braggba a lehet leggyorsabban. Amikor Washingtonba értünk, a Learjet már várt ránk,
és idehozott minket.
– És nem a Walter Reedbe, mi?
– Igen, uram.
Hanrahan lemondóan csóválta a fejét.
– Ez minden?
Portet egy pillanatig hezitált, aztán a zsebébe nyúlt, és el húzott bel le két belga ejt erny sszárnyat.
– Ezt adta nekem, uram.
– És miért nem t zte ki?
– Nem tudtam, hogy szabad-e, uram.
– Szabad – mondta Hanrahan. – Megdolgozott érte. A kitüntetésekkel azért már más a helyzet.
Kongresszusi jóváhagyás kell, ha viselni akarja.
– Felter ezredes azt mondta Van de Waele ezredesnek, hogy szerinte a jóváhagyás könnyen
megoldható, uram – mondta Lunsford.
Hanrahan ismét megrázta a fejét.
– Nos, uraim, amint mondtam, Isten hozta magukat idehaza – mondta. – Akkor most magát szépen
bevágom egy kórházba, Atya, magát meg elrejtem a Mackall bázison, Portet rmester, de el tte
szeretném megtudni, hogy tehetek-e valamit magukért.
– Ha nem gond, tábornok, szívesen innék még egy jámbor kortyot abból a skót whiskyb l – mondta
Lunsford százados.
– Még egy pohárral megihat, Atya, de nem többel.
– Igen, uram.
– Portet?
– Szeretném felhívni Marjorie-t, uram.
– A telefont a konyhában találja.

Második
(Egy)
Alabama, Fort Rucker
1. számú szállás
1964. december 1., 16.05
 Miközben Robert F. Bellmon vezér rnagy az 1963-as Chevrolet szolgálati autójával felhajtott az
USA Hadserege által a Katonai Repülési Központja és Fort Rucker parancsnoka számára biztosított
szállás kocsifelhajtóján, megint eszébe jutott az, ami ilyenkor oly gyakran.
Ha nem én lennék a hely rségparancsnok, az hétszentség, hogy nem laknék itt.
Nem volt hálás, és egyáltalán nem érezte megtisztel nek, hogy az USA Hadserege a személye iránti
tiszteletb l vagy az általa elvégzett munka megbecsülésének a jeléül ilyen remek életkörülményeket
biztosított a számára. Éppen ellenkez leg.
Bellmon tábornok gy lölte ezt a házat. Úgy gondolta, hogy ilyen házban egy harmadosztályú
biztosítótársaság igazgatójának kellene laknia, vagy valami jelentéktelen kis bank helyettes
alelnökének, vagy egy nem túl sikeres használtautó-keresked nek.
Nagyon jól tudta, hogy milyen házban hajtotta álomra a fejét a Georgia állambeli Fort Benning
parancsnoka, aki szintén vezér rnagy volt. Benningben az 1. számú szállás a „Riverside” volt, egy
patinás, déli kúria. Azt is tudta, hogy hol hajtotta álomra a fejét a Kentucky állambeli Fort Knox
parancsnoka, megint csak egy vezér rnagy: egy pazar, szintes gyarmati téglaházban, amely mögött
egy gyönyör rózsakert bújt meg.
Fort Rucker 1. számú szállása egy szimpla könny szerkezetes ház volt, amelyet pár évvel azel tt
építettek. Nagyon alaposan meg kellett nézni a házat ahhoz, hogy az ember észrevegye, valamicskével
nagyobb – és tényleg csak egy hajszállal volt nagyobb – a tengernyi háznál, amelyet a hely rségen
szolgáló tiszteknek építettek. Bellmon számos becsmérl jelz vel illette már a szállását, többek között
azzal is, hogy „fapados”.
De volt a hely rségparancsnok, és a hely rségparancsnok számára kijelölt szálláson kellett laknia,
pedig sokkal szívesebben lakott volna valahol máshol. Ozarkban, Enterprise-ban és Dothanben – a
Fort Rucker hely rséghez legközelebb fekv három kisvárosban – rengeteg szép házat kínáltak az
ingatlanpiacon. És a bérleti díjat is könnyedén ki tudta volna fizetni. Nem csupán gazdag volt, hanem
egyenesen tehet s. Nem szorult rá a fizetésre, amit a Hadseregt l kapott.
A fedett parkolóban két autó állt – a nyomorult házhoz még garázst sem építettek –, és még három a
ház el tti betonjárdán. A kocsifelhajtót is rosszul tervezték meg. Ha például Barbara (Mrs. Robert F.)
Bellmon el akart volna menni valahová az Oldsmobile 98-asával, ami most éppen a fedett parkolóban
állt, legalább két autóval kellett volna arrébb állni. Az Oldsmobile-on kék matrica volt, a tiszteknek
kijáró matrica, és a következ felirat állt rajta: FORT RUCKER ALA1.
Az Oldsmobile mellett egy lángvörös, csillogó, V-12-es, lenyitható tetej Jaguar parkolt. Vörös
matrica volt rajta „FORT RUCKER ALA 9447” felirattal. Vörös matricát a sorállományúaknak adtak;
a hely rség civil alkalmazottai zöldet kaptak.
A Jaguar Jacques Portet rmester, vagy ahogy Mrs. Bellmon hívta, „Marjorie ifjú hódolójának” a
személygépkocsija volt. Jack Marjorie gondjaira bízta a Jaguart, amíg az „ideiglenes szolgálat”
fed névvel ellátott feladatát végezte.
Jacket Fort Ruckerbe helyezték, amikor befejezte az alapkiképzést. Nem volt ugyan az egyetlen
besorozott fiatalember, aki rendelkezett polgári repül gép-vezet i engedéllyel – noha Bellmon
tudomása szerint egyedül neki volt többmotoros, turbólégcsavaros és robbanómotoros gépek
vezetésére feljogosító, teherszállító-pilóta min sítése –, és aki úgy döntött, hogy két év katonai
szolgálat, amit sorállományúként kell lehúznia, sokkal vonzóbb, mint a három év hadnagyi rangban
egy kicsi repülési pótlékkal megfejelve.
Bellmon egyébként úgy vélte, hogy a repülési pótlékot meglehet sen sz kmarkúan adták a
pilótáknak. Olyannyira hihetetlenül ostobának tartotta a Hadsereg azon szabályait, amelyek így
elbántak a Jackhez hasonló kaliber fiatalemberekkel, hogy nem bírta tovább, és írt egy levelet a
személyügyi vezérkari f nöknek, amiben kifejtette az álláspontját.
A levelében az állt, hogy a Hadsereg célszer bben járna el, ha a fels fokú végzettséggel és polgári
repül gép-vezet i engedéllyel és m szeres repülésre feljogosító min sítéssel rendelkez
fiatalembereket tisztválogató bizottság elé küldené. Ha a bizottság alkalmasnak találná ket, akkor
kaphatnának közvetlen tiszti kinevezést, ami után részt vennének egy rövidített kurzuson, ahol
megtanítanák nekik, hogy hogyan kell tiszthez méltóan viselkedni, aztán jöhet egy újabb rövidített
kurzus, ahol megismerkedhetnek a katonai repül géptípusokkal, és aztán mehetnek valamelyik
alakulathoz.
A levelében kifejtette, hogy így a Hadsereg sokkal rövidebb id alatt juthatna jól képzett
tisztpilótákhoz, mintha elölr l kezdenék azon fiatal tisztek pilótaképzését, akik azel tt soha életükben
nem repültek. Az elméletét egy „nem hivatalos felmérésire alapozta (ami azt jelentette, hogy
felkereste, és beszélt a Fort Ruckerben szolgáló, jó egy tucatnyi érintettel), amely során kiderült, hogy
az amúgy civilben pilótaként alkalmazott katonák többsége szívesen szolgálna pilótaként, és akár
Vietnamba is elmenne, ha a Hadsereg a beleegyezését adná.
Azt viszont senki sem vállalta, hogy több id t húzzon le, mint a többi besorozott katona. A Hadsereg
azonban további ostobasággal tetézte mindezt – legalábbis Bellmon véleménye szerint –, mert azokat,
akik vállalták, hogy tisztként szolgáljanak, büntetni akarta – mert a pilóták ezt büntetésnek érezték –,
amiért f iskolára vagy egyetemre jártak, és repül gép-vezet i engedélyt szereztek. Ugyanis az, aki
belement, hogy tisztként szolgáljon a Hadseregben, annak három évet kellett lehúznia egyenruhában
kett helyett, ráadásul a három év a tiszti eskü napjától kezd dött, és nem számított bele az a legalább
hat hónap, amit el tte sorállományúként kellett lehúznia. De az ostobaságok sorozata ezzel nem
fejez dött be, mert aki önként jelentkezett pilótának, annak „nullázták” a szolgálati idejét, és közölték
vele, hogy a három év szolgálati id kezdetét a pilótaszárnyak kézhezvételét l számítják.
A levélben, amit Bellmon kapott válaszként a javaslataira, a személyügyi vezérkari f nök azt írta –
többé-kevésbé udvariasan: „Mi sem mondjuk meg magának, hogy hogyan vezesse a Katonai Repülési
Központot, úgyhogy legyen szíves, és ne oktasson ki minket arról, hogy hogyan képezzük a
tisztjeinket!”
Bellmon teljes mértékben megértette Jack Portet-t, amikor a fiatalember úgy döntött, hogy esze
ágában sincs tiszti egyenruhába bújni, de gyakran eszébe jutott az is, hogy a szülei minden bizonnyal
forognak a sírjukban – f leg az anyja –, amiért Marjorie ifjú hódolója nem felesketett tiszt és
úriember.
Ha minden a megszokott módon történt volna, akkor Jacket valószín leg a Katonai Repülési
Központhoz helyezték volna, ahol navigációt kellett volna tanítania, vagy a rádió szabályzatnak
megfelel kezelését, vagy valami hasonlót, de akár kerülhetett volna a Katonai Repülési Bizottsághoz
is vagy a M szeres Repülési Vizsgabizottsághoz, ahol nagy hasznát tudták volna venni egy pilótának,
akit a Hadsereg egyébként nem enged repülni.
Mivel rendelkezett teherszállító-pilóta min sítéssel, Portet közlegény a M szeres Repülési
Vizsgabizottsághoz került. Így vele együtt már ketten rendelkeztek teherszállító-pilóta min sítéssel a
bizottságnál. A másik személy Pappy Hodges rnagy volt, a bizottság elnöke.
Aznap, amikor Portet közlegény bankszámlát nyitott az ozarki bankban, éppen a frissen diplomázott
Miss Marjorie Bellmon dolgozott a pénztárnál, akinek ez volt az els állása. Bellmon azt gondolta,
hogy az egyébként kiegyensúlyozott leányának teljesen elment az esze. A felesége szerint ez szerelem
volt els látásra. Bellmon szerint viszont pusztán színtiszta, zabolátlan nemi vágy volt els látásra.
Marjorie úgy turbékolt, mint egy vadgalamb, Jack pedig úgy toporzékolt, mint egy tüzes cs dör.
El ször Rómeó és Júlia azt hitte, hogy rájuk mosolygott a szerencse. Jacket azonnal „a küldetés
számára nélkülözhetetlen” személlyé nyilvánították, amib l következett, hogy azok az emberek, akik
ölni is tudtak volna egy olyan pilótáért, aki rendelkezett teherszállító-pilóta min sítéssel, nem
„lophatták” el a Portet fiút. Ez azt jelentette, hogy a katonai szolgálatából hátralév id t Fort
Ruckerben töltheti le, azaz nem küldhetik az egyre szélesed vietnami konfliktus kell s közepébe
szimpla gyalogos közlegényként.
Amir l azonban Marjorie és Jack nem tudott, az az volt, Sanford T. Felter ezredes szemet vetett
Portet közlegényre, még miel tt az befejezhette volna az alapkiképzést.
Felter biztosra vette, az Egyesült Államok hamarosan belekeveredik az egykori Belga Kongóban
dúló konfliktusba. Mivel a Hadseregnél roppant kevesen beszélték a szuahélit, Felter parancsára
minden katonának átnézték az aktáját, olyan ember után kutatva, aki beszélte. Ekkor merült fel el ször
Portet neve.
A kongói konfliktus sokkal gyorsabban eszkalálódott, és a helyzet rövid id alatt sokkal súlyosabbá
vált, mint azt bárki – többek között Felter ezredes – gondolta.
Az egykori Belga Kongó több ezer négyzetkilométernyi területét foglalta el a Joseph Olenga vezette
szimba Felszabadító Néphadsereg – többek között Stanleyville-t is. Kétség nem férhetett ahhoz, hogy
Olenga vadember, de azt is sokan feltételezték – nem ok nélkül –, hogy elmebeteg is. Abban sem
kételkedett senki, bizonyos mértékig a Szovjetunió támogatását is élvezte.
Mintegy ezerhatszáz „európai” esett Olenga fogságába, aki nem egy alkalommal tanúsította,
mindenkit megöl, aki az útjába mer állni; napi rendszerességgel végeztetett ki két vagy több foglyot
Stanleyville f terén.
 Az „európaiak” között voltak az USA stanleyville-i konzulátusának dolgozói is, meg hatvanvalahány
amerikai, többek között Jack Portet mostohaanyja és húga, akit Ursula Craiggel és csecsem kisfiával
együtt fogtak el, útban Európából Léopoldville-be. Ursula férje zöldsapkás hadnagy volt, aki akkor
éppen repül tanfolyamon vett részt Fort Ruckerben.
Az Egyesült Államok elnöke aláírt egy határozatot, amelyben kijelentette, hogy szükségessé vált egy
titkos akció megtervezése és lebonyolítása. Valamit tenni kellett a szimbákkal, és nemcsak az
amerikaiak miatt, akiket a szimbák foglyul ejtettek.
Az ilyesfajta titkos akciókkal általában a CIA-t bízza meg az elnök. Most azonban a Hadseregnek
adta a Vörös Sárkány hadm veletet, és Sanford T. Felter ezredest nevezte ki végrehajtó tisztté.
Általánosan elfogadott nézet volt, hogy az elnök így akarta kifejezni, mennyire elégedetlen a CIA
munkájával – mivel állították, a közeljöv ben semmiféle konfliktusra nem kell számítani Kongóban.
Felter el ször is utasította a John F. Kennedy Különleges Hadviselési Központot, készüljön fel egy
ejt erny s-akció megszervezésére, amelynek célja a stanleyville-i repül tér elfoglalása. „Vörös”
Hanrahan dandártábornokkal közölte, egy fiatalembert fog hozzá küldeni, aki Kongót jól, Stanleyville-
t pedig nagyon jól ismeri, és aki segíteni fog a hadm velet megtervezésében.
Portet közlegényt azért nyilvánították „a küldetés számára nélkülözhetetlen” személlyé a M szaki
Repülési Bizottságnál, mert nélkülözhetetlen volt az elnök által jóváhagyott akcióban, amelyet Sanford
T. Felter ezredes vezetett.
Bob Bellmon el ször megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, hogy Portet közlegényt áthelyezték Fort
Braggba. „Ami nincs szem el tt, azzal nem is kell tör dni” – jutott eszébe. Soha nem hitt abban, hogy
a távolság feler síti az érzelmeket.
Legközelebb a felb szült Marjorie-tól hallott Portet közlegény fel l. Marjorie akkor tért vissza Fort
Braggból, ahol egy rövid hétvégét töltött el. Közölte az apjával, Jacket el léptették rvezet vé,
elvégzett valami „különleges ejt erny s-kiképzést”, és hogy amint befejezi a különleges különleges
hadviselési er k „különleges kiképzését” a Mackall légi támaszponton, el léptetik rmesterré.
– Mi a fene folyik itt, apa? – kérdezte követel hangon. A hangjából sütött a düh és a
kétségbeesés. – Ezt nem tehetik vele, ugye? Az ejt erny sképzés négy hétig tart, a különleges
hadviselési er k kiképzése pedig egy évig, nem?
Bellmon kis híján azt felelte neki: „Engem már semmi nem lep meg, amit ezek a félesz gazemberek
csinálnak, kicsim.” Ehelyett csak annyit mondott:
– Meglátom, hogy mit tehetek, kicsim.
Mint kés bb kiderült, nem volt teljesen rült dolog útban Washington felé megállni Észak-
Carolinában egy kevés üzemanyagért, és a sarokba szorítani régi, jó barátját, Hanrahan
dandártábornokot a szállásán.
– Nem is lenne szabad tudnod a Vörös Sárkányról, Bob. Ami engem illett, soha életemben nem
hallottam róla. De még ha lenne is egy ilyen hadm velet, gondolod, hogy odaküldenék egy kölyköt?
Mert tényleg nagyon rendes fiatalember, Marjorie meg teljesen odavan érte, ha jól tudom.
– Úgy t nik, igen. Folytasd, Vörös!
– Szóval, ha lenne is egy ilyen hadm velet… persze mindketten tudjuk, hogy nincs, de ha lenne, és a
szakért d egy közlegény lenne, ugyanúgy készpénznek vennéd a szavát, mint egy zöldsapkás
rmesterét?
– Mire akarsz kilyukadni?
– A legjobb ejt erny seim képezték ki harminchat óra alatt. Többet tanult ezalatt, mint amit négy hét
alatt tanult volna Benningben. Most az egyik „A” osztagom emberei vették kezelésbe Mackallban. Ha
végeztek vele, tökéletesen képzett zöldsapkásként fog kisétálni a Mackall bázisról, a fején egy zöld
barettel, így már mindenki oda fog figyelni rá. De még véletlenül sem mehet annak a helynek a
közelébe, amely ennek a nem létez hadm veletnek a célpontja. Valószín leg az Államok területét
sem fogja elhagyni.
Amikor Robert F. Bellmon vezér rnagy besétált a nappaliba, Marjorie a tévé el tt ült, de nem nézte.
– Mi újság, édesem?
Egészen addig a napig jóformán semmit sem lehetett hallani a Vörös Sárkány hadm veletr l. Sem a
tévében, sem a napilapokban nem közöltek róla hírt. Az ejt erny söket újságíró nem kísérhette el,
Joseph Kasavubu, Kongó miniszterelnöke pedig hírzárlatot rendelt el, amit csak tizenkét órája
szüntettek meg.
– Megtudtál valamit? – kérdezte Marjorie.
 – Nem. Mondtam, hogy nem kell tudnom róla, és nem fogok rákérdezni. Attól azért több eszem van.
Ha valami történt volna Jackkel, már közölték volna. Sandy szólt volna.
– Ha nincs hír, az jó hír, mi? – kérdezte Marjorie gúnyosan. Bellmon úgy döntött, hogy elengedi a
megjegyzést a füle mellett.
– Ha találgatnom kellene, akkor azt mondanám, Jack valószín leg az Ascension-szigeten van. Attól
messzebbre biztosan nem engedték. A gépek pedig nem arra jöttek vissza. Úgyhogy most ott várja,
hogy hazahozzák.
Marjorie kezébe nyomta a New York Times és az Atlanta Constitution legfrissebb számát.
– Megkértem valakit, hogy vegye meg nekem… neked. Normálisabb cikkek vannak benne, mint
abban a nyomorult Dothan Eagle-ben.
Mindkét újság címlapján ugyanaz a fotó volt, alatta a következ : „Ütközetben megfáradt, sebesült,
belga ejt erny s vigasztal egy kiszabadított kislányt Stanleyville-ben.”
Marjorie rápillantott a fényképre, aztán nekilátott elolvasni a cikket.
– Megölték azt az orvost – mondta Bellmon tábornok.
– Mi? – Marjorie felnézett az újságból.
– Mondom, megölték azt az orvost, a misszionáriust. Carlsont. Itt írják. Hidegvérrel lel tték, éppen
akkor, amikor az ejt erny sök földet értek.
– Jaj, istenem!
Bellmon tábornok csodálkozva nézett a lányára.
– Mi az?
– Ezt nézd meg! – mondta Marjorie, és az apja elé tolta a Constitutiont.
– Mit nézzek?
– Ez itt nem egy belga ejt erny s! Ez az én Jackem! Megismerem a szemér l! Az a kislány pedig a
húga. Láttam a fényképét. Jaj, istenem, arcon l tték!
Bellmon tábornok alaposan megnézte a fényképet.
– Az eszem megáll. Ez tényleg Jack. Barbara! Gyere ide! Ezt nézd meg!
Az anyja után Robert F. Bellmon hadnagy is megnézte, aztán közölte a testvérével, West Pointban
látott egy filmet, amiben bemutatták, hogy manapság már milyen fantasztikus dolgokra képes a
plasztikai sebészet.
Marjorie már éppen válaszolni akart a kedves megjegyzésre, amikor megcsörrent a telefon.
– Bobby, vedd fel! – adta ki az utasítást Barbara Bellmon villámgyorsan. – Az öcséd az apjától
örökölte a tapintatosságát, Marjorie. De igaza van, drágám. A plasztikai sebészek ma már tényleg
csodákra képesek.
– Hé, Marjorie! – kiáltotta Bellmon hadnagy.
– Mi van már megint?
– Egy bizonyos Jack Portet rmester „R” beszélgetést kezdeményezett a Pope bázisról, Észak-
Carolinából. Vállalod a hívás költségét?

(Kett )
Észak-Carolina, Fort Bragg
9. számú szállás
1964. december2., 02.15
Paul Hanrahan dandártábornok megpróbált ugyan úgy kikászálódni az ágyból, hogy ne ébressze fel a
feleségét, de véletlenül belerúgott az ágy lábába.
Káromkodott.
– Te jó ég, Paul, mit csinálsz? – kérdezte Patricia, majd felült, és felkattintotta az olvasólámpáját.
– Nem akartalak felébreszteni. Valaki csengetett.
– Vedd fel a fürd köpenyedet. Nehogy alsógatyában menj le!
Ezzel Patricia lekapcsolta a lámpát, és visszafeküdt az ágyba. Hanrahan tábornok kitapogatta a
fürd köpenyét a sötétben, kibotorkált a hálószobából, felkapcsolta a villanyt az el térben, és óvatos
léptekkel elindult lefelé a lépcs n.
Ajánlom, hogy fontos legyen, mert különben akárki is legyen az istenverte ajtó el tt, annak új lyukat
rúgok az istenverte seggére!
Rácsapott a teraszvilágítás-kapcsolóra, és elhúzta a függönyt az ajtón lév kisméret , háromszög
alakú ablak el l.
 – Bassza meg – mondta halkan, aztán elfordította a kulcsot a zárban, és kinyitotta az ajtót.
– Mit tehetek érted, Marjorie? – kérdezte olyan kedvesen, amilyen kedvesen csak tudta.
– Hol van, Paul bácsi? Tudom, hogy itt van, mert innen hívott fel, de az ügyeletes tiszt nem áll velem
szóba.
Hanrahan sarkon fordult, majd intett Marjorie-nak, menjen be a házba. Odabent felvette a telefont, és
tárcsázott.
Miss Marjorie Bellmon és Patrícia Hanrahan – aki éppen akkor jött le a lépcs n –, csak a
következ ket hallotta:
(Udvariasan) – Beszélni szeretnék az ügyeletes tiszttel!
(Kevésbé udvariasan) – Akkor ébressze fel, az isten fáját magának!
(Türelmetlenül) – Hanrahan tábornok.
(Bocsánatkér n) – Semmi gond, rmester, végül is nem mondtam meg, ki vagyok.
(Udvariasan) – Elnézést, hogy felébresztettem, százados. Gondolom, Portet rmester nincs a
közelében.
(Hosszú csönd, amely alatt az ügyeletes tiszt némileg vonakodva, de bevallotta, csaptak egy kis
„Isten hozott idehaza, Jack”-partit, amit a törzs fizetett, és amelynek akkor lett vége, amikor elfogyott
az összes sör, nagyjából 01.30-kor, és emiatt Portet rmester álomba szenderedett. Mély álomba.)
(Udvariasan) – Tartsa egy percre, kérem, százados!
– Marjorie, Jack a Mackall bázison van, és alszik. Teljesen kimerítette a repülés. Akarod, hogy
felébresztessem velük?
– Reggel találkozhatok vele?
(Normális hangon) – Százados, holnap reggel ültessék be egy ment autóba, és hozzák a szállásomra.
Mondják meg neki, hogy itt van a barátn je!
(Kissé türelmetlenül) – Igen, ment autóba. Nem mondták meg magának, hogy egy darabig a
színfalak mögött kell tartani?
(Valamivel udvariasabban) – A 06.30 megfelel, százados. Köszönöm. Jó éjt.
– „A színfalak mögött kell tartani”? – kérdezte Patrícia Hanrahan értetlenül.
– Miért kell neki ment ? – kérdezte Marjorie Bellmon.
– Jack fél hétre itt lesz – felelte a tábornok.
– Akkor most elmegyek a vendégházba, és reggel visszajövök.
– Ne csacsiskodj, Marjorie, err l szó sem lehet! – mondta Patricia.
– Csak nem egész éjjel vezettél, Marjorie? – kérdezte Hanrahan tábornok. Micsoda idióta kérdés!
Hacsak nem a szerelem szárnyán repült idáig, ugyan hogy a fenébe jött volna?
– Éhes vagy, angyalom? – kérdezte Mrs. Hanrahan.
– Egy kicsit. Csak tankolni álltam meg.
– Vörös, csinálj neki egy tojásos szendvicset, vagy valami hasonlót, én meg addig megvetem az
ágyát, rendben?
(Tettetett lelkesedéssel) – Persze.

(Három)
Észak-Carolina,
Fort Bragg 9. számú szállás
1964. december 3., 05.30
Vörös Hanrahan tábornok hirtelen riadt fel a mély álomból, mert valami a tudatába hasított.
Miért nem jutott ez eszembe tegnap éjjel?
Rádöbbent, ha Jack Portet-t ment autóval viszik a szállására, akkor tíz percen belül az egész
Ezredes-sor – és ez egész Különleges Hadviselési Központ – arról fog beszélni, hogy a
hely rségparancsnok szállásán valami vészhelyzet adódott a reggeli sorakozó el tt.
Hanrahan szerint a Hadsereg nyugodtan leckét adhatott volna pletykálásból egy tucat olasz
vígözvegynek, aki a falu kútjánál gy lt össze megvitatni a legfrissebb híreket.
Az aggódok és a kíváncsiskodók ellepnék a szállását, mint legyek a tehénszart. A lelkére kötötték,
Jacket senki sem láthatja meg, s mi lenne, ha kitudódna, hogy felvállalta Ámor szerepét, és közvetített
egy tábornoktársa lánya és az rmester fiúja között.
Óvatosan kiszállt az ágyból – most még jobban ügyelt, nehogy újra felébressze Patríciát –, megtalálta
a fürd köntösét, és már majdnem az ajtónál járt, amikor belebotlott egy zsámolyba, aminek nem lett
volna szabad ott lennie, ahol volt.
– Bassza meg!
– Az ég áldjon meg, Vörös, a végén még felébreszted Marjorie-t!
– Aludj csak, kedvesem! Telefonálnom kell.
– Ilyet!
Amikor Hanrahan tábornok a konyhába ért, Marjorie teljesen felöltözve ült a konyhaasztalnál egy
kancsó frissen lef tt kávé mellett.
– Nem akartalak felébreszteni, Paul bácsi. Bocs.
– Nem gond, kicsim.
– Nem tudtam aludni.
– No, akkor lássuk, hogy elindultak-e már a mi Jack barátunkkal! – mondta Hanrahan tábornok, és a
kezébe vette a falra szerelt telefon kagylóját.
– US Hadsereg Különleges Hadviselési Központ, Abraham törzs rmester, uram.
– Törzs rmester, itt Hanrahan tábornok. Az elkövetkez pár percben egy Portet nev rmestert
fognak magához vinni a Mackall bázisról…
– Már itt vannak, uram. 06.15-kor, az utasítása szerint el fognak indulni a szállására – szólt közbe
Abraham törzs rmester.
– Eredetileg azt akartam, hogy egy ment autóval hozzák ide – mondta Hanrahan. – De nem
szeretném, ha a szomszédjaim pletykálni kezdenének.
– 06.15-kor beültetem a szolgálati dzsipbe, uram.
– Köszönöm. Tudja, mit? Hozza ide maga, most rögtön! Már úgyis felkeltem.
– Igen, uram.
– Köszönöm, törzs rmester.
Marjorie arcon csókolta.
– Köszönöm, Paul bácsi.
Hanrahan Marjorie-ra mosolygott, aztán az órájára pillantott.
05.37. Már a hely rségen van. Akkor olyan 04.45 körül indulhatott el a Mackallról. Vagyis 04.00-
kor ébresztették fel. Helyes. Remélem, hogy jó másnapos volt, amikor felkeltették.
– Én még visszafekszem egy kicsit, angyalom. Te nyugodtan érezd magad otthon!
Marjorie meghallotta a dzsip hangját; óvatosan félrehúzta a függönyt, és kikukucskált a nappali
ablakán.
Nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta Jacket kiszállni a dzsipb l.
Jaj, istenem, az orra még mindig be van kötve!
Istenem, annyira szeretem!
Gyorsan az ajtóhoz szaladt, hogy kinyissa, miel tt még Jack megnyomná az ajtócseng t, és felverné
a Hanrahan családot. Közben eszébe jutott valami.
Istenem, úgy néz ki, mint egy igazi katona! Mint aki tényleg közéjük tartozik!
Amikor utoljára látta egyenruhában, Jack pontosan annak látszott, ami volt: egy frissen besorozott
kopasz, aki éppen akkor fejezte be az alapkiképzést, egyszer közlegény tábori bakancsban,
baseballsapkával a fején, gy rött gyakorlóruhában, ami nem is igazán jó rá, és amin csak az USA
HADSEREG felirat állt a bal szivarzsebén, s a PORTET név a jobb zsebén.
Kinyitotta az ajtót, Jack pedig odatrappolt hozzá.
Most már is közéjük tartozik!
Zöld barett a fején; ropogósra keményített, testre szabott gyakorlóruhájának ujján rmesteri stráfok
meg a különleges hadviselési er k emblémája. Az USA HADSEREG felirat felett az USA Hadserege
ejt erny seinek járó ejt erny sszárnyak voltak, s belga ejt erny sszárnyak a zubbonya jobb
szivarzsebén, a neve felett. És fényesre pucolt ejt erny sbakancsot viselt.
– Jó messzire vet dtél otthonról, Marjorie – mondta Jack.
– Hogy van az orrod?
Aztán máris Jack karjában találta magát, aki az arcát Marjorie nyakához nyomta.
Marjorie érezte, ahogy Jack férfiassága egyre keményebbé válik, és a hasának feszül.
– Jaj, kicsim, annyira örülök, hogy látlak – mondta Jack.
Marjorie kibontakozott Jack öleléséb l.
– Azt észrevettem.
Jack elmosolyodott.
 – Ezt nevezik „az érrendszer stimulálás által kiváltott, önkéntelen reakciójának”.
Marjorie érezte, hogy elvörösödik.
Jack el rehajolt, és szemérmesen szájon csókolta. A csókot csak olyan három másodpercig lehetett a
szemérmes kategóriába sorolni, mert Marjorie olyan éhséggel tapadt ajkához, amilyen éhséggel Jack
az övéhez.
Aztán ismét kibontakozott Jack öleléséb l.
– Hanrahanék – mondta Marjorie, és a lépcs felé intett a fejével.
– Jesszusom!
– Úgy volt, hogy elmondasz nekik mindent, amit a repül térr l tudni lehet – mondta Marjorie. – És
ez minden.
– Máshogy alakultak a dolgok.
– Meg is ölhettek volna, a fene essen beléd!
– De nem öltek meg.
– Jó reggelt, Jack – szólalt meg Patricia Hanrahan, miközben lesétált az emeletr l.
A tegnapi dorbézolás nem tette tönkre az étvágyát – gondolta Hanrahan tábornok. – Amikor még
kopaszként végigsöröztem az éjszakát… addig ittam, amíg el nem fogyott az összes sör… másnap
reggel rá sem bírtam volna nézni, s t még gondolni sem szerettem a rántottára.
Jack Portet rmester a konyhaasztalnál ült, és sonkás tojást reggelizett, miközben Miss Marjorie
Bellmon epekedve leste minden mozdulatát. Mrs. Patricia Hanrahan, aki kötényt viselt pongyolája
felett, az egyik konyhaszekrénynek d lve állt, és anyai, illetve – Hanrahan tábornok szerint – amolyan
„Istenem, hát nem édesek így együtt?” – pillantásokat vetett rá és Marjorie-ra.
A falra szerelt telefon megcsörrent. Hanrahan a második csörrenésre vette fel.
– Hanrahan tábornok.
– Swenson ezredes, uram. Remélem, nem ébresztettem fel.
– Jó reggelt, Svéd. Nem gond. Már egy ideje fent vagyok. Mi a helyzet?
– Tábornok, van itt egy hadnagy, aki Portet rmester után érdekl dik. Nem tudom, hogy kezeljem a
dolgot.
– Egyszer en, Svéd. Mondja meg neki, sosem hallottunk róla.
– Ezzel már próbálkoztam, tábornok. Azt mondja, tudja, hogy itt van. Közénk tartozik, uram. Azt
hiszem, is éppen most jött vissza onnan, ahonnan Portet.
– Ennek a Mr. „közénk tartozik”-nak van neve is, Svéd?
– Craig, uram. Geoffrey Craig hadnagy.
– A szentségit! – Egy pillanatig hezitált. – Rendben van, Svéd. Küldje ide!
Visszatette a kagylót a készülékre, és Jack Portet rmesterre nézett.
– Geoff Craig itt van, Jack. Magát keresi. Van valami elképzelése róla, mit akarhat?
– Nincs, uram.
– Fogalma nincs?
– Nos, uram, valószín leg arról lehet szó, hogy mindenki visszatért. A többieket el ször elvitték a
Hadsereg frankfurti kórházába.
– Valami baj van, drágám? – kérdezte Patrícia.
– Parancsot kaptam, tartsam Jacket egy id re a színfalak mögött. De most, hogy már ennyien tudják,
itt van, a dolog kezd kissé bonyolulttá válni.
– Gondolod, hogy vele van Ursula és a pici is? – kérdezte Marjorie.
– Nem tudom elképzelni, hogy Geoff nélkülük jött volna ide – felelte Jack.
– Velük volt Kongóban? – kérdezte Hanrahan.
– Az egyik C-130-assal vitték ket Léopoldville-be. Aztán meg az Air Congo egyik gépével
Frankfurtba. A mostohaanyám, a húgom és valószín leg az apám is elkísérte ket.
Hanrahan bólintott. A telefon ismét csöngött, Hanrahan pedig majdhogynem dühösen kapta fel a
kagylót.
– Mi van már megint? – hadarta. – Hanrahan tábornok. A felesége fejcsóválva figyelte.
A hívó felnevetett.
– Hívjalak vissza máskor, amikor nem bal lábbal kelsz fel?
Hanrahan felismerte a hívó hangját. Craig Lowell alezredes volt az.
– Egészen jó volt a kedvem, amíg meg nem hallottam a hangodat.
– Az Istenre esküszöm, Vörös, hogy nem akartalak felébreszteni.
 – Igazán megható a figyelmességed. Mit akarsz, Craig?
– Hol rejtetted el Portet-t? A Mackall bázison?
– Aha.
– Az orra?
– Betört. Be van kötve, de semmi komoly, amit ne lehetne rendbe hozni.
– Mennyi id alatt lehetne a Mackallról Braggba vinni?
– Az a helyzet, hogy éppen itt ül a konyhámban. Marjorie is itt van.
Erre rögtön felfigyelt Mrs. Hanrahan, Miss Bellmon és Portet rmester is. Mindannyian Hanrahan
felé fordultak.
Hanrahan eltakarta a telefonkagylót a kezével.
– Craig Lowell – magyarázta az érdekl knek.
– Vajon miért nem lep meg? – mondta Lowell nevetve. – Nézd, Vörös, Geoff Craig útban van
hozzátok. Egy órán belül ott kellene lennie.
– Már itt van.
– Pappy Hodges is vele van. A Cessnámmal mentek.
– És?
– Geoff kiteszi Pappyt Ruckerben, aztán idehozza Portet-t.
– Hova ide?
– Floridába.
– Floridán belül hová? A McDillre?
Lowell a Légier Florida állambeli McDill támaszponton állomásozó Csapásmér Parancsnokság
(STRICOM) vezetési törzsének katonai repülési tisztje volt. A Csapásmér Parancsnokságot egy
négycsillagos tábornok vezette. Ha a szükség úgy hozta, az összes fegyvernem összes harci alakulatát
a STRICOM parancsnoksága alá rendelték, és onnan irányították a világ különböz pontjain folyó
hadm veleteket. A Vörös Sárkányt is a STRICOM-ból irányították.
– Nem. Igazából Miamiba. Pontosabban Miamitól délre, Key Largo közelébe. Itt fogja tölteni a jól
megérdemelt szabadságát.
– Craig, parancsot kaptam, hogy tartsam a színfalak mögött.
– Természetesen a dologra már áldását adta szentsége, I. Mózes is. is itt van. Akarsz vele
beszélni? Persze akkor fel kell ébresztenem.
Sanford T. Felter ezredes, az Amerikai Egyesült Államok elnöke tanácsadójának alkalmazotti
állománya két f l állt – egy püspökb l és egy apácából. Noha már régen megbánta, hogy err l
beszélt Craig Lowell alezredesnek, el kellett ismernie, maga is szórakoztatónak tartotta a dolgot.
Lowell, amint arra számítani lehetett, halálra röhögte magát, amikor megtudta, és Feltert azonnal el is
nevezte szentsége I. Mózesnek, a zsidók els pápájának.
A püspök tényleg püspök volt, noha nem a Római Katolikus Egyház püspöke, hanem a mormonoké.
James L. Finton hivatásos katona volt, aki huszonhárom év alatt jutott el a f törzszászlós rangig.
Eredetileg rejtjelez volt. Felter a Hadsereg biztonsági hivatalában bukkant rá, és elintézte neki, hogy
a Fehér Ház híradósegységéhez kerülhessen. Mormon volt. Elmondta Felternek, hogy csak ennek
köszönheti, hogy nem bomlott meg az elméje, amikor a felesége meghalt rákban. Minden idejét a
mormonoknak és a Fehér Háznak szentelte. Finton „Szigorúan titkos”-jogosítvánnyal érkezett
Felterhez – illetve rejtjelez , nukleáris és számos egyéb jogosítvánnyal.
Az apáca tényleg apáca, és római katolikus. Mary Margaret Dunne-t átmenetileg felmentették az
esküje alól, hogy ápolhassa id s, szenilis apját. Ha az apja meghal, visszatér a kolostorba. A
szabadidejét három helyen töltötte el: az apja kis lakásán, térdelve a Szent Mária-templomban, vagy
pedig Felter kicsi, de elegáns irodájában, a régi Külügy-, Hadügy- és Haditengerészeti Minisztérium
épületében.
Mary Margaret Dunne a Kennedy-kabinet idején került a Fehér Házba – a püspök ajánlásával.
Munkára volt szüksége, és úgy tudott gépelni, mint a szél. Aznap állt munkába, amikor Kennedy elnök
az egyik megbeszélésen úgy mutatta be Feltert, mint az egyetlen embert a Fehér Házban, aki nem
veszi fel a telefonját, ha az elnök hívja.
A püspök és az apáca odaadóan szerette Feltert. Ráadásul – ami majdnem legalább ilyen
jelent séggel bírt – meggy déssel hitték, a kommunisták az Antikrisztus megtestesít i, és amit
Felter tett – és amiben k is segítették –, az legalább annyira volt az Úr akarata, mint a kormányé.
– Sandy Miamiban van veled?
 – A McDillen vagyunk. A szabadság lesz Miamiban. Portet szülei már ott vannak. Porter kuzinom és
a felesége, Geoff szülei is. Meg Geoff felesége és a kisbabája.
– Mennyi ideig lesz távol?
– Sandy még nem döntötte el, hogy mi legyen az új posztja.
– Azt hittem, hogy a Vörös Sárkány befejezéséig hozzánk van beosztva ideiglenes szolgálatra.
– Sandy még nem döntötte el, hogy mi legyen az új posztja – ismételte meg Lowell, Hanrahan pedig
ebb l tudta, hogy van valami, amit Lowell nem akart megbeszélni a telefonban.
– Jó.
– Valószín leg egy héten vagy tíz napon belül visszamegy hozzátok.
– Jó. Nem tudom, van-e nála tartalék egyenruha. Gyakorlóruhában utazhat?
– Persze. Itt majd szerzünk neki valami ruhát.
– Rendben. Mire Craig ideér, amire szerintem perceken belül sor kerül, Portet kész is lesz. Van még
valami?
– Patricia ott van?
– Várj egy percet! – mondta Hanrahan, és a kagylót a felesége kezébe nyomta, aki egészen
felragyogott, amikor átvette. A hangjából csak úgy sugárzott, mennyire kedveli Craig Lowellt.
Hanrahannek fogalma sem volt, mit mondhatott Lowell, de a felesége id nként felnevetett, majd
Marjorie-nak adta tovább a kagylót.
Hanrahannek arról sem volt fogalma, mit mondhatott Lowell Marjorie-nak, de a lány elb völ en
elpirult, és egy röpke pillantást vetett Jack Portet-ra, aztán amikor ez a beszélgetés is befejez dött, a
kagylót Jacknek adta.
Bármit is mondott Lowell Portet rmesternek, az hangos hahotában tört ki.
Aztán Jack letette a telefont.
– Az orra állapotára való tekintettel, Portet rmester, BSZ-re küldjük a Florida állambeli Key Largo
közelébe – jelentette be Hanrahan.
– BSZ-re?
– Betegszabadságra.
Id nként KSZ-nek (Kefélés és Ivászat) is szokás nevezni. Ez az egyetlen rmester a különleges
hadviselési er knél, aki err l még sosem hallott.
Persze, ha jobban belegondolok, a különleges hadviselési er knél nem egy olyan rmester szolgál,
akire még életében soha nem l ttek. Ez a fickó, legalábbis Lunsford Atya szerint átkozottul jól helytállt
a golyózáporban.
Hanrahan tábornok nagyjából ugyanerre gondolt, amikor pár perccel kés bb kinyitotta az ajtót egy
napbarnított arcú fiatalembernek, aki olcsó civil ruhában ácsorgott a tornácon.
Ez a kölyök is megállta a helyét. Pedig els ránézésre meg nem mondaná róla az ember, hogy
zöldsapkás, vietnami veterán, és a Gyalogsági Harci Érem, az Ezüstcsillag, két Bronzcsillag és három
Bíborszív visel je.
Geoffrey Craig egy „A” osztag rmestereként szolgált egy, a civilizált világtól elszigetelt hegytet n.
Ötven férfi volt még az osztaggal a mung törzsb l. A vietkong egy zászlóaljjal támadt rájuk. Geoff
meg még vagy huszonegynéhány mung túlélte a támadást. Ezüstcsillaggal, a harmadik Bíborszívével
és harctéri tiszti kinevezéssel sétált le a hegyr l.
– Hello, Geoff – mondta Hanrahan, és kezet nyújtott. – Már vártuk.
– Jó reggelt, uram. Remélem, jól döntöttem, hogy a parancsnokságon keresztül próbálkoztam.
– Abszolúte. Jöjjön be! Reggelizett már?
– Kávét tojásos szendviccsel, uram.
– Patricia szívesen ad magának valami rendes reggelit. Úgy tudtam, Pappy Hodges is magával van.
– Van itt pár barátja, uram. 11.00-kor találkozunk vele a Pope-on. Ennyi id elég lesz arra, hogy
Portet-t elhozzuk a Mackallról?
– Már itt van. És Marjorie Bellmon is.
– kocsit azt láttam – mondta Geoff Craig, és a fejével a kocsifelhajtó felé intett, ahol a vörös,
lenyitható tetej Jaguar parkolt.
Hanrahan nem is nézte meg az autót, amivel Marjorie érkezett.
– Tegnap éjjel jött meg – mondta Hanrahan.
Na, lesz mir l beszélni a szomszédjaimnak a reggeli kávé közben. „Láttad azt a Jaguart Hanrahan
kocsifelhajtóján, amin sorállományú-matrica volt? Vajon kié lehet?”
 – Jack mondta, Ursula és a babája viszonylag jól átvészelte ezt a rémálmot – mondta Patrícia,
miközben besétált a konyhába. – Annyira örülök, hogy jól vannak, Geoff.
– Köszönöm. Ocean Reefben vannak apámmal és anyámmal. Meg Jack családjával. Oda készülünk –
mondta Geoff, aztán Jack Portet-hoz lépett, aki közben felállt a székr l. Gyorsan és némán ölelték meg
egymást, de így is látszott, hogy rendkívül kedvelik egymást.
– Miss Marjorie, ön meglehet sen messzire tévedt a bankjától.
– Ha nem örülnék annyira, hogy látlak, elküldenélek a fenébe – mondta Marjorie. – Ursula meg a
pici tényleg jól vannak?
– Tényleg. És ebben nem kis része volt a barátodnak. Hallottál már a John Wayne-mutatványáról?
– Fogd be, Geoff! – mondta Jack Portet.
– Nem, nem hallottam.
– Váltsunk témát… – mondta Jack.
– Nem köntörfalazok – szólt közbe Geoff, aki roppant jól szórakozott –, hamarosan megkapja a
Leopold Érdemrend lovagi fokozatát a csatában nyújtott h sies viselkedéséért…
– Jesszusom! – mondta Jack.
– De a belga király hálája nyomába sem érhet annak, amit a szüleim éreznek iránta. Nagyon jól
fogjátok érezni magatokat Floridában, Marj. Fürödhettek a mi Jacques barátunk dicsfényében.
– Nem is lett volna szabad Stanleyville közelébe mennie – mondta Marjorie.
– Most, hogy mondod, mintha én is hallottam volna valami ilyesmit. De már el van sikálva. Úgy is
mondhatjuk, minden b nét megbocsátották.
– Én nem mehetek Floridába – mondta Marjorie.
– Miért nem? – kérdezte Jack döbbenten. – Szeretném, ha megismernéd a szüleimet.
– Nézd, nekem ott van a munkám…
– Le van szarva a munkád! Házasodjunk össze!
Geoff Craig felnevetett.
– Ez volt a világtörténelem egyik legromantikusabb és legfeledhetetlenebb leánykérése – mondta
Geoff. – Javítson ki, ha tévedek, rmester, de úgy tudom, hogy az ilyesfajta dolgokat térden állva
szokás bejelenteni.
– Házasodjunk össze, Marjorie! – ismételte meg Jack. – Amilyen gyorsan csak lehet.
Marjorie szótlanul meredt rá.
– Jaj, istenem – mondta Jack. – Hát legyen.
Felállt az asztaltól, és térdre ereszkedett.
Marjorie zokogva rohant ki a konyhából. Patricia a nyomába eredt.
– Tudja, Jack, valamiért olyan érzésem támadt, hogy ezt most alaposan eltolta – mondta Hanrahan
tábornok.

(Négy)
Alabama, Fort Rucker Katonai Repülési Központ
A parancsnok irodája
1964. december 3., 15.45
Richard Hornsby százados, a meglehet sen vonzó külsej , jó megjelenés , huszonöt esztend s
fiatalember, aki életében el ször viselte a vezér rnagy szárnysegédjének kijáró egyenruhát és az ahhoz
járó kiegészít ket – egy pajzs két csillaggal a zubbonya hajtókáján és egy vállzsinór, amely a váll-
lapjáról lógott –, felpillantott az íróasztalán lév papírokból. El ször kissé unottan nézett az irodájába
belép rmesterre, aki gyakorlóruhát viselt, de aztán egyre nagyobb érdekl dést kezdett mutatni.
El ször is az rmester orrán hatalmas kötés éktelenkedett. Másrészt pedig zöldsapkás volt, Fort
Ruckerben pedig, legalábbis amennyire Hornsby tudta, nem állomásoztak zöldsapkások.
– Segíthetek valamiben, rmester? – kérdezte.
– Uram, én Oliver századossal szerettem volna beszélni.
– Oliver századost áthelyezték – felelte Hornsby. – Miben segíthetek?
– Bellmon tábornokkal szeretnék beszélni, ha lehet, uram.
Az ilyen esetekre Hornsby százados különparancsot kapott aznap reggel a tábornoktól: „Dick, a
munkájának fontos, nagyon fontos része lesz, hogy megóv engem az olyan emberek zaklatásától, akik
beszélni akarnak velem, pedig valójában erre semmi szükség. Nagyot nézne, ha tudná, hány idióta
próbálja meg naponta elfecsérelni a drága id met.”
 Az rmester nem látszott idiótának, de Hornsby úgy vélte, hogy bármit is akar Bellmon tábornoktól,
azt valószín leg is el tudja intézni.
– A tábornok pillanatnyilag nagyon elfoglalt, rmester. Talán én is segíthetek. Mi a problémája?
– A problémám személyes jelleg , százados – mondta az rmester kissé feszengve. – Ha
megmondaná neki, hogy itt vagyok… a nevem Portet… biztosan fogadna.
– Vegye úgy, rmester, hogy én vagyok a kapuk rz je. Az a feladatom, hogy eldöntsem, kire
szánjon a tábornok pár percet az életéb l, és kire ne. Gondolom, azzal maga is tisztában van, hogy a
tábornok ideje roppant drága.
– Igen, uram.
– Nos, akármi is nyomja a lelkét, rmester, lefogadom, hogy én is tudok segíteni magán.
Az rmester nem felelt azonnal, de aztán vállat vont.
– Százados, elhinné nekem, ha elmondanám a tábornoknak, hogy idejöttem, maga pedig nem
engedett be hozzá, a tábornok hihetetlenül pipa lenne?
– Nem, rmester. Tartok t le, hogy nem hinném el – felelte Hornsby százados kissé csíp sen.
Portet rmester kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna még valamit.
Bellmon tábornok irodájának az ajtaja kinyílt, a tábornok lépett ki rajta, kezében egy köteg papírral.
Csak egy pillanattal kés bb pillantott fel, és csak akkor látta meg az rmestert.
– Válthatnék pár szót magával, tábornok? – kérdezte Portet rmester.
– Uram, próbáltam elmagyarázni az rmesternek, hogy most nagyon el van foglalva – mondta
Hornsby százados.
– Menjen be! – mondta Bellmon tábornok, és a fejével az irodája felé intett.
Hornsby kezébe nyomta a köteg papírt.
– Egy perc, és elintézzük ezeket – mondta Bellmon, aztán besétált az irodájába, és bezárta maga
mögött az ajtót.
– Isten hozta idehaza, Jack! – mondta Bellmon tábornok, és kezet nyújtott.
– Köszönöm, uram.
– Láttuk a fotóját az újságban. Mi történt az orrával? Remélem, nem komoly?
– Nem. Leestem egy teherautóról Stanleyville-ben. Tábornok, szeretném feleségül venni Marjorie-t.
– Tulajdonképpen Marjorie látta meg a fotót el ször. Azt mondta: „Ez itt az én Jackem, meg a
kishúga!” Az országban az összes újság lehozta azt a fotót a címlapján.
– Igen, uram. Tábornok, el szeretném venni Marjorie-t.
Bellmon nem válaszolt azonnal.
– Számítottam rá, hogy el bb-utóbb el fog állni ezzel, Jack, de most valahogy mégsem tudom, mit
mondjak.
– Igen, uram.
– Feltételezem, hogy a nagy kérdést már feltette a lányomnak.
– Igen, uram. Ma reggel. Hanrahan tábornok házában.
– Aztán meg rögtön ideautózott?
– Nem, uram. Lowell ezredes Cessnájával jöttünk.
– Lowell kölcsönadta magának a Cessnáját?
– Nem, uram. Értem küldte. Floridába megyek. A szüleim már ott vannak. Szeretném magammal
vinni Marjorie-t is, hogy megismerhesse a családomat.
– Nincs ellenvetésem. Floridán belül hová mennének?
– Egy Ocean Reef nev helyre.
– Már jártam ott. Lowellnek van ott egy háza. És az unokatestvérének is. Craig hadnagy apjának.
Ismeri?
– Igen, uram, de ha már itt tartunk…
– Craig hadnagy is ott van… a szüleivel?
– Nem, uram. Még itt van Ruckerben. és Pappy… Hodges rnagy… k vezették a Cessnát.
Floridába én fogom elvezetni. A felesége és a kis Craig már ott van. És a szülei is, azt hiszem.
– Értem. Hát, minden jó, ha a vége jó. Nem igaz?
– Igen, uram.
– Ha össze akarnak házasodni a lányommal, Jack, én nem állok az útjukba. Egyébként sincs
beleszólásom a dologba.
– Én szeretném, ha a beleegyezését adná, uram.
 – Nos, Jack, vegye úgy, hogy megkapta. Egyébként biztosra veheti, hogy Mrs. Bellmon éppen olyan
nagyra tartja magát, mint én.
– Köszönöm, uram.
– Mikorra tervezik az esküv t?
– Úgy gondolom, hogy azonnal össze kellene házasodnunk, uram.
Bellmon hangja hirtelen h vössé vált.
– Konkrét oka van annak, hogy azonnal össze akarnak házasodni?
– Igen, uram, és ha már így rákérdezett, el is mondom, hogy mi.
– Nézze, az ilyesmi el fordul. Nem ez lesz a világtörténelemben az els ilyen eset. Orvosnál volt
már?
– Uram? – kérdezte Jack zavartan, aztán leesett neki. – Nem arról van szó, amire gondol, tábornok.
Én azt akartam mondani, hogy tudom, hogy magának mennyire kellemetlen ez az egész szituáció…
– Milyen szituáció kellemetlen nekem?
– Hát, hogy én egy sorállományú vagyok, Marjorie pedig a tábornok úr lánya.
– Mi ebben a kellemetlen?
Jack tanácstalanul nézett rá.
– Én úgy gondoltam, hogy mindenkinek könnyebb lenne, ha most rögtön összeházasodnánk. Lenne
egy csendes kis szertartás Floridában. Csak a családom lenne ott, és persze maga és Mrs. Bellmon…
– Marjorie is ezt akarja?
– Nem tudom. Nem kérdeztem meg.
– Nem gondolja, hogy esetleg máshogy képzelte az esküv jét?
Jack nem felelt.
– Mi Mrs. Bellmonnal West Pointban házasodtunk össze, a kadét-kápolnában. Az én szüleim és az
szülei szintén.
– Én nem ott végeztem. De ha ezt akarja, én nem bánom.
– Szerintem Mrs. Bellmon az 1. kápolnára voksolna, itt Ruckerben – mondta Bellmon. – Aztán pedig
lehetne egy kis állófogadás a klubban.
– Tábornok, én csak rmester vagyok. Semmi keresnivalóm nincs a tiszti klubban.
– Most, hogy mondja, valóban észrevettem a stráfjait. Gratulálok. Mikor történt?
– Miel tt Európába mentünk.
– Az meg mi ott? Belga ejt erny sszárny?
– Igen, uram.
– Nos, azt hiszem, hogy megérdemelte.
Jack nem felelt.
– Jack, tudom, hogy beszélek össze-vissza, mint egy idióta, de elhiheti, nem vagyok az. Egyszer en
fogalmam sem volt, hogy a tény, hogy Marjorie férjhez megy, ennyire összekuszálja majd a
gondolataimat.
– Tábornok, én szeretem a lányát, és nagyon fogok rá vigyázni.
– Igen, ebben biztos vagyok.
Kezet nyújtott Jacknek.
Némán megszorították egymás kezét.
– Most hol van? – kérdezte Bellmon.
– A szállásán, uram, és éppen engedélyt kér, hogy velem jöhessen Floridába.
– A Cessnában elfér Mrs. Bellmon is, nem igaz? – Hangosan gondolkodott. – A hétvégére
elkérhetnék egy L-23-ast, elvihetném Bobbyt is…
– Igen, uram – mondta Jack tétován.
Bellmon a szemébe nézett.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy Mrs. Bellmont nem hívták meg?
Jack nem felelt.
– Mivel hamarosan bekerül a családba, Jack, elmondok magának valamit a feleségemr l és Lowell
ezredesr l. Amit a feleségem akar, azt meg is kapja t le. Szerintem az ezredes csak azért csinálja ezt,
hogy engem bosszantson. Meghívtak minket Ocean Reefbe… pontosabban a feleségemet. Ha
valamelyik ház éppen foglalt, akkor az egyik szállodában szereznek nekünk szobát.
– Igen, uram – mondta Jack.
– És a dolog úgy m ködik, Jack, hogy a n k szervezik az esküv ket. A férfinak csak annyi a dolga,
hogy józanon jelenjen meg a templomban.
Bellmon elmosolyodott, aztán megérintette Jack vállát, és az ajtó felé tessékelte.
Homsby százados felállt az íróasztala mögül a küls irodában.
– Ha bárki keresne, a szállásomon vagyok – mondta Bellmon tábornok.
– Igen, uram.
– És, Dick, hívja fel a hely rség káplánját! Figyelmeztesse, készüljön fel, mert Mrs. Bellmon
feltehet en már holnap reggel fel fogja hívni egy esküv miatt!
– Igen, uram.

(Öt)
Alabama, Fort Rucker
A Hadsereg Cairns repül tere
Repül téri parancsnokság
1964. december 3., 17.10
Amikor Daniel McCarthy rnagy, az AOD11 visszatért a repül tér parancsnoki épületébe a
repül téren tett gyors szemle után – 16.15-kor vette fel a szolgálatot –, egy fekete szín Oldsmobile
98-as parkolt a hely rségparancsnok részére fenntartott parkolóban. Az autón kék, „FORT RUCKER
ALA 1” feliratú matrica volt.
Ett l egy kicsit ideges lett. Az AOD, akit leváltott, szintén felidegesítette, mert egy szót sem szólt,
hogy a tábornok a délután folyamán ki fog nézni a repül térre.
Gyorsan kiszállt a szolgálati autójából – amelynek a hátsó lökhárítójához egy zászlórúd volt er sítve,
rajta egy fekete-fehér, kockás zászlóval –, és sietve belépett az épületbe.
Az íróasztalnál ül rmester némán az irodára mutatott, ahol a repülési tervet készítették. McCarthy
rnagy az iroda ajtajához sietett, és benyitott.
A tábornok, egy civil és egy rmester az egyik íróasztal fölé görnyedt. Mrs. Bellmon és a tábornok
lánya a falra er sített, az Egyesült Államok déli részét ábrázoló, hatalmas térkép el tt ácsorgott.
A helyiségben volt még néhány pilóta is, akik igyekeztek nem zavarni a tábornokot.
McCarthy rnagy az orrán lév kötés ellenére is felismerte az rmestert. Nemrég tette le az éves
szeres repülés vizsgáját, az rmester pedig a M szeres Repülési Vizsgabizottsághoz volt beosztva.
Mintha valakit l azt hallotta volna, az rmester civilben pilóta volt, és hogy úgy döntött, inkább lehúz
két évet sorállományúként, mint hármat tisztként.
Ez természetesen megmagyarázta a jelenlétét: az rmester repülési tervet készített a tábornoknak.
Csakhogy McCarthy mintha úgy emlékezett volna, hogy az rmester egy, az alapkiképzést frissen
befejezett közlegény volt, nem pedig zöldsapkás rmester két ejt erny sszárnnyal.
– Jó napot, tábornok. McCarthy rnagy vagyok, az AOD. Segíthetek valamiben?
Bellmon elfordult, és az rnagyra nézett.
– Köszönöm, elboldogulunk, rnagy. De talán a lányok szívesen meginnának egy kólát vagy egy
kávét a váróteremben.
– Szívesen elkísérem ket, uram – mondta McCarthy. A hölgyekhez fordult. – Volnának szívesek
velem fáradni, hölgyeim?
– Szeretném megnézni, hogy mit csinál Jack – mondta Marjorie. – Vagy csak útban lennék?
– Gyere csak – mondta Jack, Marjorie pedig az íróasztalhoz lépett.
Barbara Bellmon McCarthy rnagyra mosolygott.
– Kávéügyben én is inkább passzolnék, de azért köszönöm, rnagy.
Jack egyenes vonalat húzott egy fóliával borított térképen. A vonal a Cairns repül teret kötötte össze
a Miamitól északra fekv , Florida állambeli Hollywooddal. Az útvonal keletre húzódott a Florida
állambeli Crestview-t l és Panama Cityt l, elhaladt Appalachacola és a Mexikói-öböl felett, majd
ismét szárazföld fölé ért a Florida állambeli Clearwatert l északkeletre, majd keresztülszelte a
Floridai-félszigetet, és Hollywoodban állapodott meg, az Atlanti-óceán partján.
– Nem akar m szeres repülési tervet leadni? – kérdezte Bellmon tábornok meglepetten, és egy kicsit
rosszallóan.
Jack intett a fejével, hogy nem.
– Akkor Georgia felé kellene kerülnöm. Aztán pedig le a félszigeten. Jó pár száz kilométerrel

11
Airfield Officer of the Day – a repül térre beosztott napostiszt, a ford.
hosszabb lenne az út, így viszont hátszelem lesz.
– Mennyi is ez? – Bellmon tábornok az ujjait körz gyanánt használta, hogy lemérje a távolságot a
térképen. – Ez háromszázvalahány kilométer víz felett.
Láthatóan nem értett egyet a repülési tervvel, McCarthy rnagy pedig döbbenten konstatálta, az
rmesternek, az ex-ávil pilótának esze ágában nincs azonnal belátni ezt.
– Apa, Jack tudja, hogy mit csinál – mondta Marjorie.
Csak azért mondod ezt, mert a te h s lovagod a csillogó páncéljában, de az az igazság, hogy Jack
valószín leg tényleg tudja, hogy mit csinál – gondolta Bellmon tábornok. – Több repült órája van,
mint nekem.
– Ezt nem kétlem – mondta, és mosolyt er ltetett az arcára. – Hát, a pilóta.
Na – gondolta McCarthy rnagy –, ha a pilóta, akkor már értem, hogy miért parkol az a Cessna
310. Ha látogatóknak fenntartott zónában. De mi van az rmester és a tábornok lánya között?

(Hat)
A Ronda állambeli Hollywood felett
1964. december 3., 21.25
– Miami, itt Cessna hat nulla egy – mondta Jack a mikrofonba.
– Hat nulla egy, itt Miami.
– Látás utánin vagyok közvetlenül az alabamai Cairns repül térr l Hollywoodig. Látnak a radaron?
– Várjon! – mondta a miami repülésirányító, aztán egy pillanattal kés bb ismét megszólalt. – Látjuk
a radaron, hat nulla egy.
– Kétezer-egyszázon vagyok Hollywood felett. Egy magánrepül téren akarok leszállni Miamitól
délre, nagyjából harminc kilométernyire. Rendben?
– Engedélyt megadom. Landolás után hívjon újra, hogy le tudjuk zárni a repülési tervet!
– Megkezdem az ereszkedést. És köszönöm, Miami – mondta Jack, aztán Geoff Craignez fordult.
– Jó. És most?
Geoff a kezébe nyomta a Miamiról és térségér l készített Jeppesen-térképet, és egy kis
magánrepül térre mutatott, amely Key Largótól pár kilométerre keletre terült el.
– Magánrepül tér? Egyáltalán ki van világítva a leszállópályája?
– Ó, ti kicsinyhit ek! – felelte Geoff. Beállított egy új frekvenciát a rádión, és a kezébe vette a
mikrofont.
– Ocean Reef, itt Cessna hat nulla egy.
– Itt Ocean Reef, hallgatom.
– Hollywood felett vagyunk. Érkezés várhatóan tizenöt percen belül. Pár perc múlva kapcsolják fel a
világítást, kérem, és szóljanak Mr. Porter Craignek, hogy hamarosan megérkezünk!
– Természetesen. Kérem, hívjanak újra, ha közelebb értek!
– Meglesz. Köszönöm, Ocean Reef – mondta Geoff, és Jackhez fordult. – Kezdhet ereszkedni, uram.
Arra repüljön, uram!
A mutatóujjával kimutatott a sötét éjszakába.
Jack elmosolyodott, megcsóválta a fejét, aztán finoman lenyomta a Cessna orrát, a gép pedig
ereszkedni kezdett.
lük jobbra, odalent, jól lehetett látni a tengerparti szállodákat és a villákat, s Miamit és a tucatnyi
utasszállító repül gépet, amely a miami nemzetközi repül tér felé tartott.
– Hát ez pazar! – mondta Marjorie, és el rehajolt a hátsó ülésben. Megcsiklandozta Jack nyakát. Jack
hátrahajtotta a fejét, és nekifeszült Marjorie ujjainak.
Két perccel kés bb Geoff ismét felvette a mikrofont.
– Ocean Reef, hat nulla egy ezerötszáz méteren. Látjuk Miamit.
– Hat nulla egy, itt Ocean Reef. Kapcsoljuk a világítást. A szél öt és tizenöt között van, déli irányból.
A fogadóbizottság útban van.
– Hálás köszönet – mondta Geoff, és ismét Jackhez fordult. – Általában úgy szoktam megtalálni,
hogy megkeresem az A1A f utat, aztán Key Largót. Nagyjából tizenöt kilométerre vagyunk, délre.
Hanyag mozdulattal délnyugati irányba mutatott, aztán délkeletre. Jack biccentett.
– Jobb lesz, ha bekötöd magad, Marjorie – mondta Jack hátrafordulva.
Marjorie még egyszer végigsimította Jack nyakát az ujjbegyeivel, aztán elvette a kezét.
– Na, vagy az a leszállópálya, vagy valaki szépen sorba állította a hajóit – mondta Geoff egy
pillanattal kés bb, és két párhuzamosan futó fénypontra mutatott.
– Marha – mondta Jack, aztán enyhén bedöntötte a gépet, és ráfordult a leszállópályára.
Három perccel kés bb a kecses, ikermotoros repül gép lágyan földet ért a pályaküszöbt l néhány
méterre, és landolt a keskeny, de sima burkolatú leszállópályán.
Jack megpillantott egy kisméret hangárt; pofás kis épület volt a repül tér központi épülete, amelyre
egy irányítótornyot emeltek. Talán egy tucat kisméret , többnyire meglehet sen drága, a Cessnához
hasonló, ikermotoros repül gép parkolt a hangárel térben.
Egy rövidnadrágos férfi jelent meg a kifutópályán, kezében világítórudakkal, és az egyik parkoló felé
irányította a Cessnát.
Jack a rádión közölte Miamival, hogy leszállt, aztán elvégezte a leszállás után szokásos m veleteket.
– De hát ez Craig bácsi! – kiáltott fel Marjorie vidáman.
Jack kipillantott a repül gép oldalsó ablakán. A férfi, aki a parkolóba irányította ket, Craig W.
Lowell alezredes volt.
Jack szállt ki utoljára a repül gépb l, és biztos, ami fix alapon úgy döntött, hogy tiszteleg
Lowellnek.
Lowell viszonozta a tisztelgést.
– Igazán kedves magától, rmester, de errefelé az ilyesmi nem szokás. De azt el kell ismernem, igen
katonásra sikeredett. Nem igaz, Geoff? Mintha most lépett volna le a különleges hadviselési er k
toborzóplakátjáról.
– Hát, az biztos, a mostani fizimiskájával engem simán halálra tudna rémiszteni.
– Hagyd békén, Craig bácsi! – mondta Marjorie. – És te is leszállhatsz róla, Geoff!
– Kelt jövend belije védelmére a menyasszonyjelölt. Nektek aztán átkozottul s napotok lehetett.
– Craig, az ott az, amire gondolok? – kérdezte Barbara Bellmon.
– Micsoda?
Barbara Bellmon egy hatalmas, ósdi, kanárisárga, lenyitható tetej batárra mutatott, ami a
kifutópálya mellett parkolt.
– Az hát! – mondta Barbara Bellmon. – Te jó ég, azt hittem, hogy már valamelyik múzeumban van!
– Miféle autó ez? – kérdezte Jack Portet.
– Ez egy 1941-es évjáratú Packard 180-as Rollson karosszériával. Többet nem is mondok róla, mert
biztosra veszem, az anyósjelölt hamarosan úgyis elmeséli a történetét. Annyit azért elárulok, Madame
Bellmon, hogy legutóbb egy izgatott, alacsony, kopasz férfi, aki a csekk-könyvét lobogtatva vett
üldöz be Key Largo autópályáján, tízszer annyit ajánlott, mint amennyit én fizettem érte.
– Gyönyör autó – mondta Jack. – Még életemben nem láttam ilyet.
– Csak harminckett t gyártottak bel le. A négyajtósból. Jó, akkor a következ a terv. Jack szülei az
„A” házban vannak. A Bellmon lányok velük lesznek elszállásolva. Geoff és az egész Craig család a
Craig-házban lesz, amit mostantól nevezzünk csak „B” háznak. Most mindenkit kiteszünk a „B”
háznál, ahol már folynak a ma esti kis ünnepség el készületei. Jacket viszont magammal viszem a
házamba, vagyis a „C” házba. Ott szépen leveszi magáról ezt a harci maskarát, és felvesz valamit, ami
jobban illik az alkalomhoz, aztán pedig együtt elmegyünk a „B” házba, ahol, tartok t le, hogy
kénytelen lesz végighallgatni egy hosszú és valószín leg könnyfakasztó beszédet, amelyben Geoff
édesanyja kifejezi háláját, amiért megmentette az unokáját a szimbáktól.
– Semmi ilyesmit nem csináltam… – tiltakozott Jack.
– Dehogynem – mondta Geoff. – Ursula mindent elmondott.
– Ezredes, nem hoztam magammal másik ruhát.
– A kedves jövend beli anyósa már intézkedett – mondta Barbara Bellmon. – A ruháit már ki is
készíttettem.
Lowell az autó felé intett.

(Hét)
Abból, amit a Packard hátsó ülésér l látott, Jack arra a következtetésre jutott, hogy bár az „A”, a „B”
és a „C” ház kialakítása egyedi, mégis volt bennük számos közös vonás: mindhárom nagy, masszív
épület, és mindhármat nagy gonddal kialakított kert vett körül, amely tökéletesen elzárta a házakat a
külvilágtól.
A „C” házat látván úgy vélte, valószín leg a másik két házat is luxusbútorokkal és berendezésekkel
rendezték be. Az üvegfalú zuhanyzófülke és egy majdhogynem úszómedence méret fürd kád mellett,
a fürd szobában talált egy fekete márványbidét. Az Egyesült Államokban ebben az id ben kevés
helyen lehetett bidét látni, fekete, márványból készült bidét pedig szinte sehol.
A törölköz k, amiket a fürd szobában talált, túl nagyok és túl vastagok voltak ahhoz, hogy a dereka
köré csavarja, de az egyik akasztón egy frottír fürd köntös lógott.
Magára vette, és visszasétált a hálószobájába, ahol Lowell az egyik klubfotelben terpeszkedett. A
kezében egy pohár whiskyt tartott; a másik pohár ital a fotel melletti asztalon állt.
– Kopogtam, de nem hallotta.
– Nem gond, uram.
– Két dolgot hoztam magának – mondta Lowell. – Melyiket kéri el ször? Ezt a csinos, óriásméret
ragtapaszt az orrára, vagy egy italt?
– Egy italt, ha lehet. Meglehet sen hosszúra sikeredett ez a nap.
– És ahogy Hanrahan tábornoktól hallottam, a tegnapi napja sem volt éppen rövid. – Lowell szünetet
tartott, aztán intett Jacknek, fogja meg a poharát, és csak aztán folytatta. – Parancsot fog kapni,
rmester, úgyhogy tartsa nyitva a fülét!
– Igen, uram?
– Nem beszélhet a sajtóval, és nem engedheti meg, hogy lefotózzák.
Nem tréfál. De mi a fene ez az egész?
– Uram?
– Nagyjából azóta, hogy eljött Kaminából, az újságírók teljesen megvesztek, mert elterjedt, hogy egy
amerikai zöldsapkás is leugrott Stanleyville-re a belga ejt erny sökkel. Természetesen a hírt mindenki
tagadja.
– Értem, uram.
– Most egy amerikai h st keresnek, és ha megtalálják magát, vagy ha kitudódik a neve, akkor maga
lesz az. Felter szerint ennek az rületnek hamar vége lesz, de ha maga engedélyt kér a Kongresszustól,
hogy elfogadhassa a külföldi kitüntetéseit, akkor valószín leg megint el térbe fog kerülni. A lényeg,
Felter nem akarja, hogy megjelenjen a neve vagy a fotója valamelyik újságban. Világos?
– Igen, uram. Részemr l nincs akadálya, ezredes.
– Ami a közeljöv t illeti, legalább tíz, tizenkét napot fog itt tölteni, vagy akár két hetet is. Érezze jól
magát. Nekem holnap reggel a McDillre kell mennem, úgyhogy maga lesz az úr a házban.
– Elállt a lélegzetem ezekt l a házaktól, ezredes. Mind a magáé?
– Ez az enyém. A másik az unokatestvéremé. A harmadik a vállalaté.
– Sok id t tölt itt?
– Idén most vagyok itt el ször. Ha esetleg még nem tudja, hová vigye Marjorie-t nászútra, javaslom,
hogy válassza ezt a helyet.
– Nem is tudom, mit mondjak, uram.
– Talán próbálkozzon egy egyszer „köszönöm”-mel. Mindent elintézek. Csak annyi a dolga, hogy
ideszól, és megmondja a személyzetnek, mikor érkezik, k meg ideküldenek valakit, hogy bekapcsolja
a légkondicionálót, megvesse az ágyat, és a többi, és a többi…
Hirtelen elhallgatott, és témát váltott.
– Még nem fejeztem be a parancsa ismertetését. Felter azt akarta, hogy határozatlan ideig tartsuk
magát a Mackallon, de meggy ztem, célszer bb, ha visszaküldjük Ruckerbe. Nos, hacsak nem kap
újabb parancsot, december 17-én kell jelentkeznie Ruckerben. Visszakerül a M szeres Repülési
Vizsgabizottsághoz.
– Igen, uram.
– Ja, és szerezzen magának egy tábori sapkát. Ha a zöld barettjében jelenik meg, az emberek megint
elkezdenek beszélni. Azt pedig nem engedhetjük meg.
– Igen, uram.
– Na, ez volt Felter ötlete, de Felter elmehet a fenébe. Megdolgozott azért a zöld sapkáért. Ha viselni
akarja, hát viselje! Csak Stanleyville-r l ne beszéljen!
– Igen, uram.
– Ez minden. Akkor most szépen leragasztom az orrát, aztán pedig megyünk, és megküzdünk a
sógorn mmel.
– Igen, uram.

Harmadik
 (Egy)
Florida, Key Largo
Ocean Reef Club
Ocean Drive 33.
„Lágy Szell ” Lak (avagy „ ” ház)
1964. december 3., 23.45
A hatalmas, L alakú, mennyezet nélküli nappaliban – látszottak a tet szerkezet csupasz szarufái –
különféle el ételek – jégágyon feltálalt garnélarák és osztriga – s koktélok fogadták ket – utóbbiakat
egy fehér zakós csapos szolgálta fel, aki egy korallból készített bárpult mögött fogadta a vendégek
rendeléseit; a nappaliból nyíló teraszon felállított grillen steaket és csirkét sütött a hófehér
egyenruhába öltözött séf egy óriási medence szomszédságában.
A beszéd, amelyet Geoff szülei tartottak, valóban hosszú lett, de közel sem volt olyan szörny ,
amilyennek Lowell ezredes beharangozta.
Amikor beléptek a házba, Geoff édesanyja – magas, elegáns, sz hajú asszony – és édesapja – kicsit
köpcös, kopaszodó férfi – siettek hozzá.
Geoff édesanyja megérintette Jack arcát, és a szemébe nézett.
– A nevem Helene Craig. El sem tudom mondani, mennyire örülünk, hogy itt van, és szeretném, ha
tudná, életem végéig minden este imádkozni fogok azért, hogy maga jó egészségben és boldogan élje
le az életét.
Geoff apja egy pillanatig úgy t nt, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem tudott
megszólalni. Magához ölelte Jacket – meglehet sen er sen –, aztán pedig zokogni kezdett, de úgy,
hogy beleremegett az egész teste.
– Atyaisten, Helene – mondta Lowell ezredes. – Mit fognak gondolni a vendégeink? Még fél órája
sincs, hogy elkezd dött a parti, és Porter máris pocsolyarészeg.
– Nem az! – mondta Helene Craig némileg sért dötten, de addigra mindenkib l kitört a nevetés, és a
pillanat, ami akár kínossá is válhatott volna, elmúlt.
Porter Craig megrázta a fejét, Jacket vállon veregette, és mivel még mindig nem tudott megszólalni,
a bárpulthoz vezette, aztán intett a csaposnak, hogy töltsön egy italt.
Marjorie Jackhez lépett, és arcon csókolta; aztán Ursulát, Hannit, Jack mostohaanyját és apját is
arcon csókolta.
– Jeanine szeretett volna találkozni veled, Jacques – mondta Hanni. – De egész nap teniszezett, és
nem bírt ébren maradni.
Jeanine volt Jack tizenegy éves féltestvére.
– Majd reggel benézek hozzá. És hol van Mary Magdalene?
– Mit gondolsz, hol van? – kérdezte Jack apja. – Hát vele, természetesen.
– Már alig várom, hogy találkozhassak velük – mondta Marjorie. – Jack nagyon sokat mesélt róluk.
– Reggel pecázni megyünk – jelentette be Jean-Philippe Portet kapitány. – Akarsz jönni?
– Naná.
– Én is mehetek? – kérdezte Marjorie.
– Hát, persze – mondta Hanni. – Megy mindenki.
– Végre beszélgethetünk egy kicsit, Jacques – mondta Jack apja. – A vállalatról.
Jack kíváncsian nézett rá, de nem szólt semmit.
– Azt hiszem, ideje kivonulnunk Kongóból. Majd reggel megbeszéljük.
– Jó.
– Menjünk ki a medencéhez, és együnk valamit! – mondta Helene Craig.
A társaság kisétált a medence mellett felállított grillsüt höz, és figyelte, ahogy a séf elkészítette az
ételeket. Miközben a séfet nézték, Marjorie válla Jack vállához ért; miközben az asztalnál ettek,
Marjorie lába Jack vádlija köré fonódott. Ez Jack bizonyos szervében önkéntelen reakciót váltott ki.
Egy pillanatra meg is rémült, hogy a szép, új tenisznadrágjában láthatóvá is válik, ha valamiért fel kell
állnia.
Hamar rájött, hogy – legalábbis aznap este – nem lehet együtt Marjorie-val. Ott volt az a rengeteg
ember, Marjorie-t pedig egy másik házban szállásolták el.
Vacsora után visszamentek a nappaliba. Jack elfoglalta az egyik széket a bárpultnál – egy
hihetetlenül hosszú lábú, vörös szín b rrel bevont, hajóskapitányi széket – és kért egy sört. Marjorie
leült mellé, és kért egy Tom Collinst. Térde – Jack szerint szántszándékkal – a combjához ért.
 Ez már a második Tom Collins, amit fel fog hajtani. Nem is bírja a piát.
Ha nem ebben a Fred Astaire/Cary Grant moziból idevarázsolt nappaliban lennénk, jó esélyem lenne
egy kis szexre. Nemcsak hogy ez a második Tom Collins, amit ma megiszik – ráadásul általában már
az els pohár után szertefoszlik a sz zies tartózkodása –, de ráadásul el is jegyeztük egymást, úgyhogy
most már nem mondhat nemet.
De még csak nem is ugyanabban a házban vagyunk elszállásolva, és ha bejelentem, hogy elmegyek
vele sétálni, akkor mindenki tudni fogja, mi jár a fejemben, és nem szeretném kínos helyzetbe hozni. Az
egész este el van baszva. Illetve éppen az a baj, hogy nem baszhatom el.
Gondolj az istenverte orrodra, vagy valami hasonlóan kellemetlen dologra! A legutolsó dolog, amire
szükséged van, az az, hogy a farkad kikandikáljon a teniszgatyád zsebén!
Barbara Bellmon és Hanni Portet sétált a nappaliba. Egymásra mosolyogtak, és nevetgéltek.
– Jaj, ezt nézd meg! – kiáltotta Barbara, és felfelé mutatott.
Jack kénytelen volt elismerni, hogy jövend beli anyósa kissé elázott. Hanni is. Éppen a harmadik
Tom Collinsukat csúsztatták le a torkukon.
– Helen, imádom a halaidat! – mondta Barbara.
Jack felnézett. A mennyezet szarufáihoz néhány m anyag zsinórral egy hatalmas vitorláshalat
er sítettek, amely a légkondicionáló enyhe fuvallatától lassan ringatózott. A mennyezetet
halványkékre festették, ezért úgy t nt, mintha a hal a fejük felett úszott volna.
– Ez Geoff els nagy hala – mondta Porter Craig. – Tizenegy éves korában fogta.
– Ragaszkodott hozzá, hogy akasszuk ki – folytatta Helene –, nekem pedig nem volt szívem nemet
mondani. Úgyhogy kitömettük, és felfüggesztettük ide.
– Szerintem pazarul fest – mondta Barbara Bellmon, és kuncogni kezdett. – Azért szeretnék itt lenni,
amikor valaki megpróbálja leporolni!
– Két ember kell hozzá, két létrával – mondta Helene. – Egy ember tartja a halat, a másik pedig
leporszívózza. De csak nagyon-nagyon óvatosan.
Jack lelki szemei el tt megjelentek a halat porszívózó alakok. Elmosolyodott.
Lowell ezredes csatlakozott hozzájuk.
– Van zseb a nadrágodon, aranyom? – kérdezte.
– De furákat tudsz kérdezni – jegyezte meg Marjorie. – Egyébként van.
Lowell egy négyrét hajtott írógéppapírt nyomott Marjorie kezébe.
– Dugd a zsebedbe, és ne mutasd meg senkinek!
– Mi ez?
– Majd kés bb elolvashatod. Ha már ágyba bújtál – mondta Lowell.
– Mi az?
– Semmi köze hozzá, rmester, úgyhogy maradjon csak szépen ki ebb l az ügyb l! Ez csak a
kisasszonyra és rám tartozik.
Marjorie a farzsebébe tette a papírt. Barbara és Hanni közben odaért hozzájuk.
– Ugye elég kés van már ahhoz, hogy elmeséljem Lowell hadnagy esetét a Packarddal? – kérdezte
Barbara. – Vagy csak a pia beszél bel lem?
– Szívesen meghallgatnám – mondta Jack.
– Én viszont már hallottam – mondta Marjorie. – Kezdj csak hozzá, anya, addig bepúderozom az
orrom.
Megérintette Jack karját, rámosolygott, és kisétált a nappaliból.
– Azt hiszem, iszom még egy ilyet – mondta Barbara a csaposnak. – Nem is tudom, hol kezdjem.
Annyi ebben a történetben a fordulat…
– Nos, én emlékszem – mondta Helene. – Az egész akkor kezd dött, amikor Lowell belépett a
Hadseregbe. Porterrel akkor jöttünk vissza a nászutunkról, és a nagyapja meghívott minket vacsorára,
és akkor közölte velünk… sajnálom, Craig, de ez az igazság… Craiget felkérték, hogy távozzon a
Harvardról…
– Nem felkértek, hanem kirúgtak. Úgy látszik, ez valami családi hagyomány. Geoffet is kirúgták a
Nagy Harvardról, nem igaz, Geoff?
– B nös vagyok, bíró úr – mondta Geoff.
– Még most is havonta küldik a szívhez szóló szép üzeneteiket, hogy légy szíves, és fizesd be a
csekket?
– Minden hónapban pontosan ugyanazon a napon – mondta Geoff.
 – Szóval, Jack – mondta Geoff anyja –, Craig és Geoff sorállományúként kezdte, mint maga. Az
egyetemet mindketten otthagyták, következésképpen be kellett ket sorozni.
– Én befejeztem az egyetemet, mégis besoroztak – mondta Jack.
– És mindketten a harctéren kapták meg a tiszti kinevezésüket – mondta Helene.
– Sajnálom, Helene, de ezt nem hagyhatom annyiban – mondta Lowell. – Geoff tényleg a harctéren
kapta a kinevezését, én viszont a lovaspólópályán.
– Hogy mi? – kérdezte Jack. Barbara Bellmon kuncogni kezdett.
– Tudod, Jack, éltem az életem, mint az Egyesült Államok Katonai Rend rségének legboldogabb
sorállományúja, Bad Nauheimben, Németországban. Én voltam az aranygallérosok profi golfpartnere.
Elég pénzt kaptam, és mindössze annyi volt a dolgom, hogy minden nap megjátsszak legalább
tizennyolc lyukat. A golfklub területén kaptam egy szobát, amit senkivel nem kellett megosztanom.
Nem volt reggeli sorakozó, menetgyakorlat, a tisztek nem szarakod…
– Miért volt szükség amerikai katonai rend rségre?
– Azért, hogy a németek hasra essenek az ámulattól – mondta Lowell komolyan –, miközben a
nagyjából tizennyolc éves kölykökb l álló hader kifényesített tankokon és páncélozott kocsikon
száguldozott Németországban bömböl szirénákkal. A valóságban a németek csak igen nagy
er feszítés árán tudták megállni, el ne röhögjék magukat, valahányszor megláttak minket.
– Több volt ez annál – mondta Barbara –, és ezt te is tudod. Az apám volt az alakulat parancsnoka.
– Az apja nagy pólójátékos volt, és utálta a franciákat, ami természetesen érthet . Valahogy a
tudomására jutott, hogy én is t rhet en pólózok. Kisvártatva azon kaptam magam, a hármas számú
mezben játszom az USA Katonai Rend rsége lovaspólócsapatában. Még a golfozásnál is jobban
élveztem.
– Apa mindenáron meg akarta verni a francia csapatot… – mondta Barbara.
– Mindenáron a földbe akarta döngölni, és meg akarta szégyeníteni a francia csapatot – vágott közbe
Lowell. – És ezért senki sem ítélhette el. Csakhogy volt egy aprócska probléma. A békafaló tiszt urak
nem voltak hajlandóak sorállományúakat a pályára engedni. Se franciát, se amerikait. De az amerikai
pólócsapat sztárjátékosa… és ezt minden szerénytelenség nélkül állítom… Lowell rvezet volt.
– Úgyhogy apa tiszti kinevezést adott Craignek.
– Csak így? – kérdezte Jack.
– Egyik nap még rvezet voltam, a másik nap pedig gazdasági tiszt a páncélosoknál. Ami az alkut
illette, én meg voltam róla gy dve, a kötelez két év után szépen lelépek a Hadseregt l, és ez a tiszti
kinevezés a jutalmam, amiért segítettem a jó öreg Porkynak kiverni a sza… alaposan elpáholni a
franciákat.
– Porky? – kérdezte Hanni.
– Porterman K. Waterford vezérezredes – mondta Lowell. – A barátai, akik közé én még véletlenül
sem tartoztam, Porkynak nevezték.
– Aztán az édesapám elment – mondta Barbara halkan. – Baden-Badenben történt. A jó fiúk kilenc
kett re vezettek. Az utolsó nyolcperces játékid utolsó percében Porky megszerezte a labdát, és
miközben én távol tartottam t le a békazabálókat, végigvágtázott a pálya háromnegyedén, egy
hatalmasat ütött az üt jével, és hatalmas gólt l tt. Tíz kett . Porky felemelte az üt jét, hogy
megköszönje a tömegnek a tapsot, aztán lefordult a ló hátáról, és holtan zuhant a földre. Istenem,
milyen gyönyör halál!
Atyaisten – gondolta Jack. – Ez egy igaz történet.
– Bob… akkor még rnagy volt…, szóval Bobbal Fort Braggban voltunk, amikor apa meghalt,
úgyhogy nem is találkoztam Craiggel, csak sokkal kés bb, Fort Knoxban. El ször Görögországba
ment.
– Görögországot hagyd ki! – mondta Craig Lowell. – A történet a Packardról szól.
– Nem hagyhatom ki Görögországot. Az is része a Craig Lowell-mondának.
Marjorie közben visszatért. Lowellhez lépett, megölelte, és arcon csókolta.
– Te egy nagyon, nagyon gonosz ember vagy, de nagyon szeretlek.
Most már is szépen elázott. Nem mintha ebb l nekem bármi el nyöm származna. És úgy látom,
bármi is állt azon a papíron, elolvasta – gondolta Jack. – Vajon mi a fene lehetett?
– Görögország? – kérdezte Jack apja. – Mit csinált maga Görögországban?
– Leginkább birkahúst ettem – felelte Craig, aztán Jackre pillantott.
– Sandy Felter is ott volt, és Vörös Hanrahan is. volt az ezredesünk. Aztán a Hadsereg Fort
Knoxba küldött. Innen folytasd a történetet, Barbara!
– Hát, jó. Craig megérkezett Fort Knoxba, nem sokkal utána meg a görög nagykövet és kísérete. Jött
a takarodó el tti díszfelvonulás, és akkor a nagykövet akkora érdemérmet akasztott Craig nyakába,
amit soha életemben nem láttam.
– Térj a tárgyra, Barbara! A történet arról szól, hogyan vettem meg a Packardot valami hihetetlenül
jutányos áron.
Barbara ügyet sem vetett rá.
– Hatalmas az a kitüntetés – folytatta. – A Szent György- és Szent András-rend Érdemérmének
nevezik. Akkora, mint egy csészealj, és egy lila izén… szalagon szokott lógni a nyakában…
– Szóval, Jack, ott állok Louisville belvárosában, és akkor az egyik autókereskedés kiállítótermében
megpillantom ezt a Packardot. Mivel tudtam, hogy az ára minden bizonnyal gyorsan fog n ni… mert
amint azt tudja, bankár családból származom… kaptam az alkalmon, és megvettem.
Nyilván nem akar beszélni arról a kitüntetésr l – gondolta Jack. – Még életemben nem hallottam
róla, de ha maga a görög nagykövet adta át, akkor biztosan nem a jó magaviseletért kapta.
– Azért vetted meg, mert be voltál csípve – mondta Barbara nevetve. – Phil Parkerrel végigittátok a
délutánt a Brown Hotel bárjában.
Barbara itt megállt, és Jack felé fordult.
– Geoff, te ismered Parker rnagyot, nem?
– Nagydarab, fekete fickó? A Mohawk-pilóta?
– Igen – mondta Barbara. – Együtt szolgáltak a tisztképz században Craiggel. Szóval az autóval
átugrottak Knoxba, és furikázni kezdtek a hely rség utcáin.
– Csak én furikáztam a hely rségen – javította ki Craig Lowell. – Lenyitottuk a Packard tetejét, Phil
pedig viszonozta azoknak a tisztelgését, akik megláttak minket.
Elmosolyodott, ahogy visszagondolt a történtekre.
– Nem tudták, hogy a hely rségparancsnok egy ugyanilyen sárga, lenyitható tetej Packard büszke
tulajdonosa…
– Nem, az olcsóbbikat vette meg, a kétajtós 120-ast, sima nyolchengeres motorral, a csomagtérben
elhelyezett pótkerékkel. Az enyém V-16-os, és a pótkerekek az els sárvéd re vannak er sítve.
– …a hely rségparancsnok pedig – folytatta Barbara Bellmon – természetesen arra a következtetésre
jutott, hogy két hadnagy a tisztképz századból gúnyt zött bel le. Bob számára roppant kellemetlen
volt ez az egész. A tábornok tudta, hogy Phil apja mentette meg Bobot…
– De ez már egy másik történet, anya – mondta Marjorie. – Amit majd holnap elmesélhetsz
mindenkinek. Hosszú volt ez a mai nap, és Jacknek meg nekem gyorsan ágyba kell bújnunk…
Elhallgatott. Egészen megdöbbent azon, ami kicsúszott a száján.
– Feltételezem, nem ugyanabba az ágyba – mondta Lowell, amit l még kínosabbá vált az egész.
– Craig – mondta Helene Craig –, ezt igazán nem kellett volna!
– És úgy döntött, hogy nem válik meg az autótól, ezredes? – kérdezte Jack, gyorsan témát váltva.
Lowell hálás pillantásokat lövellt felé.
– Az anyám férjének adtam. Autókat gy jtött. Az egész autót újjáépíttette. Amikor meghalt, rám
hagyta, nekem pedig nem volt szívem eladni, úgyhogy idehozattam.
Marjorie-ra nézett.
– Aranyom, mindenki tudja, hogy csak nyelvbotlás volt. Most adj egy jóéjt-puszit Jacknek, és menj
szépen aludni! Én Jacket elfurikázom a saját ágyához, reggel pedig találkoztok.
– Majd kés bb kap puszit. Az ilyesmit nem szokás nagyközönség el tt csinálni – mondta Marjorie. –
Jó éjt mindenkinek!
Ezzel sarkon fordult, és kiment.
A szentségit! Semmi jóéjt-puszi? Még egy egészen picike se?
– Barbara szívesen mesél a régi szép id kr l, f leg olyankor, amikor már van benne pár pohár –
mondta Lowell ezredes Portet rmesternek a „C” ház ajtaja el tt. – Ett l függetlenül ritka jó ember.
Szerencsés fickó maga, hogy pont olyan lányt vehet el, mint amilyet a mi kedves Bob Bellmon
tábornokunk.
– Én is így gondolom, uram.
– Én hajnalban elhúzok. A Packard a repül téren lesz, a kulcsot megtalálja a keszty tartóban.
– Ezredes… nem szívesen húznék meg egy ilyen fantasztikus autót.
– Jó, akkor ne húzza meg! – mondta Lowell. – A hajót… a „C” ház van a legközelebb az óceánhoz…
fél nyolcra rendeltem ide.
A ház vége felé mutatott.
– Reggeli a fedélzeten. Érezze jól magát, Jack! És Isten hozta a családban! Amikor el ször
megláttam magát meg Marjorie-t együtt, tudtam, hogy ez lesz a vége.
– Köszönöm, uram.
– Jó éjt, Jack! Szép álmokat!
Na erre kibaszottul kicsi az esély. Még jó is, hogy nem kaptam jóéjt-puszit. Akkor biztosan be is
kékülnének a golyóim.
– Köszönöm, uram. Jó éjt, ezredes.
Lowell megérintette Jack vállát, aztán elindult a hálószobája felé, Jack is a sajátja felé, ami a ház
másik végében volt.
Bekapcsolta a televíziót, és végigkattintotta a csatornákat. Volt egy kubai csatorna, amin egy telt
kebl kubai n ringatta a csíp jét, miközben valami szerelmes dalt dúdolt.
Na, ez most tényleg nem hiányzik.
Egyetlen érdekes csatornát sem talált.
Bassza meg!
Levette a ruháit, eldöntötte, azokban megy másnap horgászni, úgyhogy mindent ledobott az egyik
székre, aztán meztelenül az ágyba bújt, és lekattintotta a lámpát.
Már vagy fél órája forgolódott, amikor kopogást hallott a szobája üvegajtaján.
Mi a franc lehet ez?
Amilyen az én formám, biztos egy aligátor.
De valószín bb, hogy valamit felkapott a szél, és az üvegajtóhoz vagdossa.
A szentségit!
Kimászott az ágyból, az ablakhoz viharzott, elhúzta a függönyt, és kinyitotta az ajtót.
Marjorie állt ott egy szál fürd köntösben.
– Szent Isten! – mondta Jack.
– Gondolom, szólt, hogy jövök. Vagy mindig pucéran alszol?
– Jesszusom, egy pillanat – mondta Jack, az ágyékát eltakarta a kezével, aztán elment a
fürd köpenyért.
Visszament Marjorie-hoz.
Marjorie egy papírt nyomott Jack kezébe, amit Lowell ezredes adott neki.
A papíron egy térkép és egy meglep en jól megrajzolt karikatúra volt. Jacket ábrázolta, amint
savanyú képpel üldögélt a szobájában, egyedül, kétségbeesetten. A feje felett egy buborék: Marjorie-ra
gondolt, aki fürd ruhában térdelt, a feje felett glóriával, és imádkozott.
A térképen a „3” házat a „C” házzal összeköt útvonal, amelyen Marjorie-nak kellett elindulnia, ha
úgy érezné, muszáj meglátogatnia Jacket.
A térkép alatt egy üzenet: „Ha Szent Marjorie úgy dönt, vigaszt nyújt egy magányos katonának, ezen
az úton kell végigmennie. Szeretettel, Craig bácsi.”
– Jaj, kicsim – mondta Jack.
– Istenem, annyira szeretlek – mondta Marjorie.
Marjorie elfordult, bezárta az ajtót, behúzta a függönyt, majd az ágyhoz lépett, és háttal állva
Jacknek, levette a fürd köntösét és a pizsamáját. Aztán Jack felé fordult.
– Azt hiszem, most már leveheted a fürd köpenyed.

(Kett )
A Florida állambéli Key Largótól 27 kilométerre, dél-délnyugatra
A Helene's Passion VI fedélzetén
1964. december 4., 12.25
Jean-Philippe Portet kapitány a két nehéz, rozsdamentes acél horgászülés egyikében ült, a
hajóorrban, Jacques Portet rmester pedig a másikban. Mindkettejük kezében egy-egy üveg Heineken
sör volt.
Jeanine Portet, a tizenegy éves, szepl s kislány karba tett kézzel álldogált, és türelmetlenül várta,
hogy valamelyik horgászbot zsinórja megmozduljon. A Helene’s Passion VI ringatózott a vízen. Négy
horgászzsinór lógott a fedélzetér l a vízbe – Geoff úgy vélte, hogy kis szerencsével kifognak pár
spanyol vagy akár királymakrélát is. Az egyik zsinór a hajó bal oldaláról, a másik a jobb oldaláról, míg
a maradék kett a hajó orrából lógott az óceánba.
Ami Jeanine-t illette, t nem érdekelte, milyen hal harap rá a csalira.
volt a fedélzeten tartózkodó három n nem lény egyike. A másik kett , Marjorie Bellmon és
Ursula Craig az elüls fedélzeten napozott. Barbara Bellmon, Hanni Portet és Helene Craig „inkább
passzolt”, Porter Craig pedig a parton maradt.
– Egyszer en csak játszani akar a kölyökkel – jelentette be Geoff. – Tisztára meg van veszve érte, de
rangján alulinak érzi, hogy nagypapát játsszon a nagy nyilvánosság el tt.
Geoff vezette a hajót. A bárka kapitányára, a napbarnított, izmos, negyvenes férfira jobb híján a
hajópincér szerepét osztották. Szemmel láthatóan nem zavarta sem az, hogy pincérkednie kellett, sem
az, hogy Geoff állt a kormánykeréknél. Elmesélte nekik, hogy akkor került a Craig családhoz, amikor
megvették a Helene's Passion III-at, és hogy nyugodt lelkiismerettel engedi Geoffet a kormányhoz,
mert tanította meg a hajózás fortélyára. Kilencévesen kezdett el foglalkozni vele; akkor még csak
egészen kis vitorlásokon gyakoroltak.
Jack félig bóbiskolt, és már vagy tizedszer gondolt arra, amit Marjorie mondott neki kora hajnalban.
Hitt neki.
– Akár hiszed, akár nem, és akár akarod hallani, akár nem, csak félig leszek álszent, amikor
bevonulok a templomba a… szüzeknek járó… hófehér menyasszonyi ruhámban.
– Mi a francról beszélsz?
– Amikor el ször voltunk együtt Panama Cityben, nekem az volt az els , és pont.
– Komolyan?
– Igen, és azt akartam, hogy tudd.
– Hát, akár hiszed, akár nem, és akár akarod hallani, akár nem, nekem úgy t nik, hogy te erre a
sportra születtél.
– Te gazember! – mondta Marjorie, aztán meglovagolta, és verni kezdte Jack mellkasát az öklével.
Jack elkapta a kezét. Egymás szemébe néztek, és akkor Marjorie úgy döntött, hogy egészen mást akar
csinálni vele.
– Úgy döntöttem, ideje otthagyni Kongót – szólalt meg Jean-Philippe Portet hirtelen, visszahozva
Jacket az álomvilágból. – S t, egész Afrikát.
– Komolyan? – kérdezte Jack meglepetten.
Az apja felemelte a kezét, és Jeanine-re mutatott.
– az egyik ok. Amikor Léopoldville-ben azon gondolkodtam, az az elmebeteg Olenga vajon mit
tett vele… vele és Hannival, hányingerem lett saját magamtól, amiért nem vittem el ket onnan,
amikor el ször gyanút fogtam.
– Apa…
– Hadd fejezzem be!
Jack megadóan a magasba emelte a kezét, aztán meghúzta a Heinekenjét.
– El ször akkor gondoltam a dologra, amikor Kasavubu vezérkari f nököt csinált Mobutuból. Ennek
már több mint négy éve.
Joseph Kasavubu lett a Kongói Köztársaság els miniszterelnöke 1960-ban, amikor Kongót
független állammá nyilvánították.
– Miért? Azt hittem, kedveled Mobutut. Szerintem rendes ember.
– Kedvelem is. Kedveltem, amikor még csak tizedes volt a Force Publique-ban, és akkor is, amikor
elkezdett dolgozni a L'Avenimék. És még most is kedvelem, de hogy szinte legyek, már nem annyira.
Az igazság az, hogy éppen annyira nem alkalmas az altábornagyi vagy a vezérkari f nöki posztra,
mint én. Mindig is tudtam, csak nem akartam szembenézni a tényekkel.
Nagyot kortyolt a söréb l, aztán folytatta.
– A mi Joseph Désiré Mobutu barátunk Mobutu Sese Sekónak nevezi magát. És láttad a leopárdb r
tábori sapkáját?
Jack felnevetett.
– Aha. A francba is, végtére mégiscsak afrikai. Miért ne hordhatná?
– Együtt vacsoráztam vele, miel tt a belgák leugrottak Stanleyville-re.
– Csak így egyszer en a belgák? Semmi soviniszta mi, belgák?
Az apja felnevetett, de Jack érezte, a nevetése nem teljesen szinte.
– Akkor máshogy fogalmazok. Együtt vacsoráztam Mobutu Sese Sekóval, miel tt az amerikai fiam
megdobogtatva amerikai apja szívét, leugrott Stanleyville-re néhány ejt erny ssel. Tudomásom szerint
utóbbiak belgák voltak.
– Még mindig nem az igazi, apa.
– Amikor leszálltunk a frankfurti gépr l, a bevándorlási hivatal tisztvisel je megnézte az
útlevelemet, aztán még egyszer megnézte, és azt mondta: „Úgy látom, jó hosszúra sikeredett a
vakációja. Isten hozta idehaza, Mr. Portet!”
– El is felejtettem, hogy van amerikai útleveled.
– Ami fontosabb, van amerikai állampolgárságom – mondta az apja. – A háborúban nyújtott
teljesítményéért kapta J. P. Portet százados, USA légi hadtest, 0-785499. Addig nem is nagyon
érdekelt a dolog, amíg meg nem született.
Jean-Philippe Portet a lánya felé biccentett.
– Három lehet ségünk volt. Hanni német, úgyhogy elmehettünk volna a német konzulátusra, és
akkor német állampolgár lett volna bel le. Vagy akár az amerikai konzulátusra, és akkor adnak neki
amerikai útlevelet. De a belga anyakönyvi hivatal is tárt karokkal várt minket, úgyhogy Jeanine
lehetett volna belga is. Nem kellett sok id , hogy belássuk Hannival, Jeanine jobban jár, ha amerikai
állampolgárságot kap. Úgyhogy most Jeanine is hazatért, tizenegy idegenben eltöltött év után.
– Err l nekem sosem beszéltél, apa.
Portet kapitány ismét felnevetett.
– pacák a bevándorlási hivataltól megnézte Jeanine útlevelét is, és azt mondta: „Ez bizony lejárt.
Ha újra ki akar lépni az országból, ezt meg kell újítani.”
– De hát nem is most van el ször az Államokban.
– Mindenhová velünk jött, amikor elkezdtem kiépíteni az Air Kongót, csak éppen kongói útlevéllel –
mondta Jack apja.
– Na, és mihez kezdesz? Ideköltözöl? – kérdezte Jack hitetlenkedve. Az apja nem felelt azonnal.
– Együtt vacsoráztam Mobutuval a stanleyville-i ugrás el tt. Elmondta nekem, hogy éppen akkor
találkozott Kasavubuval, aki egyébiránt tökrészeg volt, és aki mindennek elmondta a belgákat, akik
szerinte Olenga mögött állnak. Mobutu nem is próbálta megrendíteni Kasavubu ebbéli hitét, de
egyébként is hiábavaló lett volna minden próbálkozása.
– Atyaisten, honnan szedte ezt a baromságot?
– Kasavubu meg van róla gy dve, hogy a belgák a világon bármit megtennének, hogy
visszaszerezzék Kongót. Szerinte a belgák álltak a katangai lázadás hátterében is…
– A belgák csapatokat küldtek, hogy leverjék a katangai lázadást.
– Kasavubu szerint az egész jó ürügy volt arra, hogy odaküldjék a katonáikat, és visszaállítsák a
gyarmati rendszert.
– Jesszusom!
– Mobutu erre annyit mondott, azzal, hogy Kasavubu nem hajlandó elfogadni a tényt, hogy a belga
beavatkozásra feltétlenül szükség volt, csak azt bizonyítja, alkalmatlan az ország vezetésére, és ezért
haladéktalanul le kell váltani.
– Kasavubu tényleg azt hitte, hogy a belgák karba tett kézzel fogják nézni, ahogy egymás után
mészárolja le az európaiakat?!
– Kasavubu úgy gondolja, hogy a Kongói Hadsereg, Mobutu altábornagy vezetésével, id vel felül
tudott volna kerekedni a szimbákon – mondta Portet kapitány gúnyosan. – Mike Hoare zsoldosaira
sem volt szükség, a belga csapatokra pedig aztán végképp nem.
– Jesszusom – mondta Jack. – A pia beszélt bel le?
– Az. De ugye in vino veritas, Jacques.
– Azt mondtad, Mobutu szerint Kasavubut le kell váltani. Mobutu kit látna helyette szívesen?
– Szerinted kit? Majdhogynem ki is mondta, Jacques. Az igazság az, hogy szerintem el bb vagy
utóbb, de valószín leg el bb, Mobutu puccsot fog megkísérelni Kasavubu ellen, és tartok t le, sikerrel
is fog járni. Még azel tt el akarok t nni onnan, hogy ez vagy a másik elkerülhetetlen dolog
bekövetkezik. Akármi is történik, a végeredmény káosz lesz.
– Milyen másik elkerülhetetlen dologról beszélsz?
– A kommunisták még egyszer meg fogják próbálni rátenni a kezüket a világnak arra a pontjára. A
konfliktusnak még nincs vége, és nem szívesen gondolok arra, ami akkor fog történni, ha a
kommunisták fegyvert adnak Olenga kezébe.
– Mi lesz az Air Simbával?
– Eladom Joseph Désiré Mobutu egyik unokatestvérének. Ez volt a másik érdekes dolog, amit
vacsora közben mondott. Azt mondta, van egy unokatestvére, aki szeretne tulajdonrészt vásárolni az
Air Simbából. Azon t dtem, vajon ki taníthatta meg neki ezt a kifejezést?
– Az egyik unokatestvére?
Az apja most sem válaszolt azonnal.
– Szóval rájöttem, ha egyszer beteszi oda egy idegen a lábát, záros id n belül búcsút is inthetünk az
Air Simbának. Két hónapon belül el kerül még vagy ötven unokatestvér, és mind azon fog harcolni, ki
nyúlja le az aznapi bevételt.
– És honnan szerezne pénzt?
– Azt mondta, az unokatestvére „jelenleg t keer s pozícióban van”, és hogy most „a megfelel
befektetési lehet séget keresi”. Azt mondtam neki, teszek egy ajánlatot. Tudom, mennyit ér a cégem,
és meg fogom kérni az árát, plusz még a ház, a kocsik és a bútorok, meg minden másnak az árát. Ha az
unokatestvére mindent megvesz, az övé lehet az Air Simba ötvenszázalékos tulajdonrésze.
– És a többit veszni hagyod?
Az apja bólintott.
– Otthagyom Kongót, és gazdagabb leszek, mint amikor odamentem. Jobban jövök ki az egészb l,
mint jó néhány üzletember.
– És mihez kezdesz?
– A piacon rengeteg öreg Boeing 707-es van. Veszek párat, talán hármat vagy négyet, és csinálok
egy teherszállításra, vagy teher- és utasszállításra specializálódó légitársaságot. Dél-Amerikába fogok
szállítani, vagy akár Vietnamba is. Nekem úgy t nik, napról napra egyre jobban belebonyolódunk
ebbe a háborúba.
– Igen – mondta Jack egyetért n.
– Neked is oda kell menned?
– Nem tudom. Istenem, remélem, nem. A stanleyville-i dolog el tt még azt hittem, hogy soha nem
visznek oda. Fort Ruckerben adtak egy posztot, a M szeres Repülési Vizsgabizottságnál…
– Engedtek repülni?
– Nem, a sorállományú söpredéket nem engedik repülni. Csak papírmunkát adtak.
– Sajnálod, hogy nem lettél tiszt?
– Amíg Marjorie nem jött a képbe, nem sajnáltam. Illetve, amíg nem fordult komolyra a dolog.
Szerintem Marjorie-t nem zavarja a dolog, de az összes felmen je mindig is tiszt volt.
– Szerintem jól választottál, de ismerve a családi hátterét, szerinted boldog lesz egy repül gép-vezet
mellett?
– Tartok t le, hogy kénytelenek leszünk kivárni a dolgot. Egyébként elárulom, egy kicsit azért mégis
repültem. Amikor a B-26-osokat készítették fel a kongói bevetésre, nem volt emberük, aki elvezethette
volna a gépeket, úgyhogy úgy döntöttek, szemet hunynak, és oktatópilótát csináltak bel lem.
– Honnan tudsz te B-26-ost vezetni?
– Miel tt oktatópilóta lettem, kaptam egy húszórás kiképzést. Nagyon kellett nekik egy oktatópilóta.
Végül az egyik gépet én vezettem Kaminába, mert annyira nem volt pilótájuk. De hogy válaszoljak a
kérdésedre, azt tervezem, a hátralév id mben Fort Ruckerben maradok, és folytatom a vizsgáztatást.
– Én a helyedben nem lennék ebben olyan biztos – mondta Jack apja.
– Mi az, tudsz valamit, amit én nem?
Ebben a pillanatban valami, amir l kés bb kiderült, hogy egy nyolckilós f részes sügér, megrántotta
a bal oldali zsinórt, amit l a horgászbot alaposan meghajlott. Az orsó felvisított, Jack és az apja pedig
felpattant a helyér l, hogy segítsen Jeanine-nak. Jack kérdése megválaszolatlan maradt.

(Három)
Washington D. C.
Az USA Hadserege Walter Reed Klinikája
1964. december 12., 09.30
James R. McClintock dandártábornok (USA Hadsereg, Egészségügyi Testület), a magas, sz hajú,
sólyomkép , negyvenhat éves férfi bejelentés nélkül jelent meg. Fehér orvosi köpenyt viselt, alatta
pedig – a zubbony kivételével – egyenruhát. A köpenyen egy hímzett kígyós bot, s az USA Hadserege
Egészségügyi Testülete emblémája. A kis fekete, téglalap alakú m anyag lapocska, amire a
rangjelzését, a nevét és a hader nem nevét gravírozták, s amelyet a szabályzat szerint viselnie kellett
volna, nem volt a köpenyére t zve.
 Ahányszor a hiányzó névtábla-dolog szóba került, McClintock rendszerint közölte a
szárnysegédjével, neki nem kell lenéznie a mellkasára, hogy tudja, kicsoda. Ha pedig a törzsnél
valakinek nem ugrana be, ki is , annak mondja meg a szárnysegédje.
McClintock tábornok egyedül lépett ki a liftb l. Általában legalább a szárnysegédje a nyomában
loholt, de többnyire egy egész falka orvos és ápoló is elkísérte. Általában idegesen mosolyogtak. Nem
elég, hogy McClintock tábornok nemzetközi hír belgyógyász volt, ráadásul még egy katona szemével
is nézte a világot. Más szóval, ahányszor ellátogatott egy osztályra, biztosra vehették, ugyanúgy ki
fogja szúrni azt a katonaorvost, akinek hosszú a haja, vagy akinek nincs kifényesítve a cip je, mint
azt, hogy valakit félrediagnosztizáltak, vagy hogy valakinek elírták a kórlapját.
Végigment a ragyogóra fényezett linóleumborítású folyosón, a n vérpult felé. A pult mögött három
ápolón t és két sorállományú felcsert talált. Az ápolón k elfoglaltnak t ntek, úgyhogy McClintock az
egyik felcserhez fordult.
– Adja ide nekem Lunsford százados kórlapját, fiam!
– Igen, uram – mondta a felcser, egy Spec-6-os.
A Spec-6-os az els rmesteri rendfokozatnak felelt meg. A felcser ismerte McClintock tábornokot,
ezért a válasza sokkal katonásabb volt, mint általában a klinikai személyzet többi tagjáé. Annyira
katonásra sikerült az „Igen, uram”-ja, hogy Alice J. Martin rnagy, a f vér figyelmét is felkeltette,
pedig addig háttal a pultnak állt, és telefonált. Hátrapillantott, a mondat közepén letette a kagylót, és
gyorsan a tábornokhoz lépett.
– Miben segíthetek, tábornok? – kérdezte.
– Még utoljára ránézek Lunsford századosra, miel tt hazamegy.
Elvette a kórlapot a felcsert l. A kórlap valójában egy alumíniumból készített, összehajtható, csatos
mappa volt. A belef zött leletek és nyomtatványok miatt majdnem nyolc centiméter vastag lett.
McClintock biccentett a fejével, aztán elmosolyodott.
– Köszönöm – mondta.
Martin rnagy elindult kifelé a pult mögül.
– Nem szükséges, rnagy – mondta McClintock. – Magára most nem lesz szükségem. Köszönöm.
– Uram, Lunsford századosnak látogatói vannak – mondta Martin rnagy, aki egyszerre volt dühös
és csalódott, amiért nem élhetett az el jogával, és nem kísérhette el a belgyógyász f orvost, aki
tiszteletét kívánta tenni az egyik betegénél.
– Hát, akkor most kap legalább még egy látogatót.
– A 421-esben van, tábornok.
– Tudom – mondta McClintock tábornok. – Köszönöm.
McClintock végigment a folyosón; gumitalpú cip je halkan fel-felnyikordult a viasszal felkent
linóleumon.
Amikor benyitott a 421-es kórterembe, három férfit talált odabent. A beteg az ágyon ült, civil
ruhában, egy óriási, világoszöld szivarral a szájában. Már elkezdett leszállni az ágyról, amikor
meglátta a tábornokot, de McClintock elmosolyodott:
– Maradjon csak, százados!
A kórtermet valaki már feldíszítette az ünnepekre. Ezek a dekorációk a földi halandók számára
bizarrnak t nhettek. A páciens nyilván ellátogatott a PX-be, ahol nemcsak egy m anyag HU-1B-
modellt vásárolt, hanem négy játék babát is. Az egyik a Mikulás volt, a másik kett ápolón nek, a
negyedik pedig orvosnak volt öltöztetve.
A Huey a kórterem mennyezetén lév lámpatestr l lógott. A csúszótalpain a meglehet sen
realisztikusan eltört nyakú orvosbaba és a két ápolón baba himbálózott három pipatisztító hurok
végén. A Mikulás a Huey farokrészét lovagolta meg, kezében egy géppisztollyal.
kórlap szerint a páciens százados volt, huszonhat éves, 179 cm magas, néger férfi. Most 65
kilogramm, vagyis 9,5 kilogrammal kevesebb, mint az utolsó éves orvosi vizsgálatán.
Dr. McClintock gyors pillantást vetett rá, és megállapította, a szemfehére letisztult. Amikor
behozták, minden esélye megvolt rá, hogy elvérezzen a szemén keresztül. Ráadásul akkor 5
kilogrammal kevesebbet is nyomott.
McClintock magában a százados apjaként és testvéreként azonosította a látogatókat, de nem azért,
mert hasonlítottak egymásra, hanem, mert a beteghez kizárólag a legközelebbi hozzátartozóit
engedhették be. A fiatalabb férfi magas, világosabb b , keskeny arcú fiatalember, kifogástalan
szabású, skót mintás öltönyben és fehér galléros, halványkék csíkos ingben. Az apa alacsony, köpcös,
lapos orrú, roppant sötét b férfi; dr. McClintock a ruházatát „kellemesen gy röttnek” min sítette.
Tweedzakót, flanelnadrágot, gumitalpú „egészségügyi” cip t és legombolt nyakú, Tattersall inget
viselt, nyakkend nélkül.
– Hogy érzi magát, százados? – kérdezte dr. McClintock.
– szinte leszek, uram – mondta Lunsford százados. – Nem olyan jól, mint egy órával ezel tt,
amikor azt hittem, hogy végre kiengednek innen.
Dr. McClintock felpillantott Lunsford kórlapjából, és elmosolyodott.
– A türelem rózsát terem, százados. Haza fogjuk engedni. De nem most. Hamarosan.
– Még ma?
– Még ma. Hamarosan.
– Megnézhetem a kórlapját, doktor úr? – kérdezte Lunsford apja. Miután McClintock meglepetten
nézett rá, hozzátette: – Orvos vagyok.
– Jaj, de udvariatlan vagyok, tábornok – mondta George Washington Lunsford. – Be sem mutattam a
családomat. Ez itt az apám, dr. Lunsford, és a bátyám, dr. Lunsford.
– Örvendek, doktor úr – mondta McClintock, és átadta a kórlapot Lunsford apjának.
– Apám orvos, tábornok, a bátyám dilidoki. McClintock elmosolyodott.
– Tudja, miel tt Charley bátyám dilidoki lett, apám mindig azt mondogatta, hogy a bukott
orvosokból lesznek a dilidokik – folytatta Lunsford.
– George, az ég szerelmére! – csattant fel az ifjabb dr. Lunsford.
– Ezt már én is hallottam – mondta McClintock mosolyogva –, de olyankor még nem, amikor egy
pszichiáter is jelen volt a társaságban.
– Atyaisten! – mondta az id sebb dr. Lunsford. – Ilyesmit még életemben nem láttam.
Visszaadta a kórlapot McClintocknak, és az egyik sorra bökött az ujjával.
– Elég ritka betegség. A fia mennyei ajándék a parazitológus kollégáknak. Úgy tudom, saját h je
van a laborjukban.
– Azt lefogadom – mondta az id sebb dr. Lunsford, és megmutatta a kórlapot a fiának, aki szintén a
fejét csóválta.
– A Fegyveres Er k Patológiai Múzeumában is külön vitrint fog kapni – mondta dr. McClintock
mosolyogva. – Néhány lelkes kutatónk félig komolyan azt javasolta, egyszer en tartsuk itt él
kórokozó-bank gyanánt.
– Tudod te, fiam, hogy mennyire beteg voltál? S t, még mindig beteg vagy.
– Ha kíváncsi vagy rá, nem éreztem magam szarabbul, mint most, apa. Viszont van a dolognak jó
oldala is. Annyiféle antibiotikumot kaptam az elmúlt napokban, hogy nemcsak, hogy semmilyen nemi
betegségem nem lehet, de úgymond a pollenemet is nyugodtan szórhatom még vagy hat hónapig, és
nem kell amiatt aggódnom, hogy elkapok valamit.
Dr. McClintock és az id sebb dr. Lunsford felnevetett; az ifjabb dr. Lunsford undorodva csóválta a
fejét.
– Minden rendben lesz a fiával. Hogy szinte legyek, a mája miatt egy kicsit aggódtunk, de
rendkívül jól reagált a…
A mondat közepén megállt, mert a kórterem ajtaja hirtelen kinyílt, és két szürke öltönyös férfi lépett
be. Az egyikük gyorsan, de alaposan szemügyre vette a helyiségben tartózkodókat, aztán a
fürd szobához sietett, kinyitotta az ajtaját, és szétnézett. Aztán belépett, és széthúzta a
zuhanyzófüggönyt.
A másik az ablakhoz ment, és lehúzta a rolót, aztán dr. McClintockhoz fordult.
– Kik ezek az emberek, tábornok?
– Magukat meg honnan a fenéb l szalasztották? – kérdezte Lunsford százados h vösen.
A folyosóra nyíló nagy, lakozott faajtó újra kinyílt.
Az Egyesült Államok elnöke lépett a kórterembe. A nyomában Sanford T. Felter ezredes – fél
számmal nagyobb, gy rött öltönyben.
– Elmehetnek, köszönöm – mondta az elnök.
– Elnök úr… – próbált meg tiltakozni az egyik titkosszolgálatos férfi.
– Nem hallotta, hogy mit mondtam, a szentségit?! A két, szemmel láthatóan bosszús férfi távozott.
– Hogy van, fiam? – kérdezte az elnök Lunsford századostól.
– Megvagyok, uram, köszönöm – felelte Lunsford meglepetten. – Az édesapja?
– Igen, uram, és a bátyám.
 – Nos, büszke lehet erre fiúra, Mr. Lunsford. Nem akármilyen ember.
– Doktor Lunsford, elnök úr – mondta Lunsford százados.
– Bocsásson meg. Nem tudtam. Felter ezredes általában el re elmond nekem minden fontos dolgot,
amir l tudnom kellene.
– Nem kell elnézést kérnie, elnök úr. Az elnök Lunsford századoshoz fordult.
– A belga és a kongói kitüntetését egyel re nem akarja jóváhagyni a Kongresszus – mondta az elnök.
– Természetesen jóvá fogja hagyni… és meg fogják kapni azokat a kitüntetéseket… maga meg az
rmester, de beletelik egy kis id be. Szóval úgy gondoltam, hogy ezzel talán kiengesztelhetem.
Jobb kezével hátranyúlt. Felter egy téglalap alakú, kék szín dobozt adott a kezébe. Az elnök
felnyitotta a kis dobozt, és kivett bel le egy kitüntetést.
– Az Ezüstcsillag, százados – mondta az elnök. – Ha jól tudom, magának ez lesz a harmadik. Nem
tudom elhinni, hogy a másik kett ért jobban megdolgozott, mint ezért itt.
Lunsfordhoz lépett, és a kabátja hajtókájára t zte. De nem végzett valami jó munkát, mert a
kitüntetés leesett. Lunsford reflexszer en utánanyúlt, megmarkolta, mire a kit t je a tenyerébe állt.
– Bassza meg! – kiáltott fel. – Elnézést, uram.
– Meg tudom érteni – mondta az elnök nevetve –, de ahogy mondani szokás, a szándék azért jó volt.
Aztán az arcára aggodalom ült ki, miközben nézte, ahogy Lunsford kihúzta a t t a kezéb l.
– Minden rendben, fiam?
– Igen, uram – felelte Lunsford.
– Megkérdeztem a vezérkari f nökt l, hogy van-e valami akadálya annak, hogy a neve ott legyen a
következ rnagyi el léptetési listán. Tartok t le, nincs.
Lunsford az elnökre nézett, de nem szólt semmit.
– Maga nem akármilyen ember, százados – mondta az elnök. – Hálás vagyok azért, amit tett. Az
egész ország hálás érte.
Aztán kezet rázott Lunsforddal, szívélyesen a vállába bokszolt, majd McClintock tábornok felé
biccentett.
– Tábornok – dörmögte az elnök. – Menjünk, Felter!
Ezzel az elnök kiment a kórteremb l.
– Hamarosan látjuk egymást, Atya – mondta Felter, és az elnök után eredt.
– Nagyon kedves magától, elnök úr, hogy szakított id t Lunsford századosra – mondta Felter
ezredes, miközben az elnöki limuzin a Fehér Ház felé süvített.
– Ha lenne id m, elmennék Fort Braggba is, és annak az rmesternek is átadnám a kitüntetést, aki a
belgákkal együtt ugrott – mondta az Egyesült Államok elnöke. – Ha ilyen emberekr l hallok,
istenemre, büszkeséggel tölt el, hogy amerikai lehetek.
– Egyetértek, uram – mondta Felter.
– Mi lesz vele? Ha már újra felveheti a szolgálatot.
– Oktató lesz a Különleges Hadviselési Központban, Braggban.
– Tanítani fog? Ugyan mit? – kérdezte az elnök nevetve. – „Hogyan éljük túl az afrikai serd t egy
szál leopárdb rben rohangálva?”
– Igen, uram, úgy valahogy.
– Én ezt viccnek szántam. Azt akarja nekem mondani, hogy a kongói konfliktusban való
szerepvállalásunknak ezzel még nincs vége?
– Nos, tartok t le, uram, hogy a Szaharától délre fekv térségben még akad némi dolgunk, igen.
– De a szimbáknak befellegzett. Vagy talán nem?
– Azt hiszem, helyesebben fogalmazunk akkor, ha azt mondjuk, hogy Olengának befellegzett, elnök
úr. De félek, hogy lesznek mások, akik a helyébe lépnek, és legközelebb már a szovjetek is segíteni
fognak nekik.
– Miért nem segítették Olengát?
– Szerintem Olenga éppen annyira meglepte ket, mint minket, elnök úr. Szinte a semmib l lépett
el …
– Rossz válasz, Felter – szólt közbe az elnök.
– Uram?
– Az oroszok tudták, nem hagynám annyiban, ha segítenének neki. Ezért nem adtak neki
fegyvereket.
Felter nem szólt egy szót sem.
 – A szentségit magának, Felter! – mondta az elnök egy hosszú pillanattal kés bb. – A hallgatásával
meg azzal a hülye arckifejezésével többet mond, mint a legtöbb kongresszusi képvisel m egy kétórás
beszédben!
Felter most sem szólalt meg.
– Felter, magát azért fizetem, hogy elmondja a véleményét, és nem azért, hogy azt mondja nekem,
amit hallani akarok.
Felter az elnökre nézett.
– Elnök úr, a Vörös Sárkány el tt négy szovjet teherszállító repül gépet észleltünk. Algériából
szállítottak fegyvereket Ugandába…
– A CIA szerint egy vagy két repül gépet észleltek, ami vagy szovjet repül gép volt, vagy nem, és
vagy fegyvert szállított, vagy nem…
– Elnök úr, a CIA-nak meg van kötve a keze, mert kénytelen tényeket letenni az elnök úr asztalára.
Én viszont úgy gondolom, az elnök úr a véleményemre kíváncsi.
– És mi a véleménye, ezredes? – csattant fel az elnök gúnyosan.
– Én biztosra veszem, a Vörös Sárkány lebonyolítása közben legalább két, de valószín leg négy
Iljusin 18-as, a mi C-130-asainkhoz hasonló, turbólégcsavaros teherszállító repül gép fegyvert vitt
Algériából az észak-ugandai Arau légi támaszpontra. A repül gépek feketék voltak…
– Ez most valami szójáték? – szólt közbe az elnök. – Vagy tényleg feketék voltak?
– Feketére voltak festve, elnök úr. Ett l lettek feketék, ha érti, mire gondolok.
– Más szóval maga látta azokat a repül gépeket? Tudja, hogy feketére voltak festve?
– Én ugyan nem láttam a gépeket a saját szememmel, de valaki látta, és én megbízom ebben az
emberben.
– Akit úgy hívnak, hogy…?
– legnagyobb tisztelettel, elnök úr, ha nem muszáj, nem árulom el a nevét.
– Azzal ugye tisztában van, hogy az Egyesült Államok elnökének jogában áll mindenr l tudni? Én
döntöm el, kinek mir l lehet tudnia, nem maga.
– Jobb szeretném, ha a CIA nem tudná meg, kit l kaptam az információt, elnök úr.
– Nekem úgy t nik, mintha maga id nként elfelejtené, hogy maga és a CIA egy oldalon vannak.
Akkor most elmondom lassan is, ezredes, hogy megértse. El fogja nekem mondani, ki a forrása, én
pedig majd eldöntöm, továbbadom-e a nevét a CIA-nak. Világos?
– Igen, uram. A nyugatnémeteknek van egy ügynökük Algériában, a keletnémet nagykövetségen.
le kaptam az információt.
– És miért ne beszélhetnék err l a CIA el tt?
– Mert akkor a CIA nyomást gyakorol a németekre, hogy használhassák informátorként, uram.
– Miért lenne az baj?
– Mert ha ez megtörténne, akkor valószín leg a bonni forrásom többet nem állna velem szóba, uram.
– Értem. Nem fogok beszélni az informátoráról.
– Köszönöm, uram.
– Annak tudatában, hogy maga biztosan nem azt fogja nekem felelni, amit a CIA, ha felteszem ezt a
kérdést, mondja meg nekem, Felter, hogy ki, vagy mi fog a legtöbb borsot törni az orrom alá a
közeljöv ben Afrikában?
– Che Guevara, elnök úr.
– Guevara? – kérdezte az elnök hitetlenkedve. – Castro embere? Az a fickó, aki még rendes szakállat
sem tud növeszteni?
– Elnök úr, Guevara tegnap New Yorkban járt. Az ENSZ-közgy lésén szólalt fel.
– És a világon senki nem figyelt oda rá – mondta az elnök lenéz en. – Erre mondják, hogy
„megrángatta az oroszlán farkát”. Nem azért kapott nagy tapsot, amit mondott, hanem azért, mert ott
ült annak a rengeteg, Rhode Island méret országnak a nagykövete, és mind összeütötte a két tenyerét,
mert tudta, ett l felmegy majd bennünk a pumpa.
– Igen, uram. Ebben minden bizonnyal igaza van. Holnap sugározza a CBS a Face The Nation12-t, és
a meghívott vendég.
– Na és? Majd beszél ott is össze-vissza.
– Uram, Guevara nagy megbecsülésnek örvend bizonyos körökben. Azzal, hogy idejött… az

12
Az amerikai CBS televíziós társasáé politikai témájú talkshow-ja, a ford.
Egyesült Államokba és az ENSZ-hez, a megbecsülése tovább n . Ha sikerül borsot törnie az orrunk
alá Afrikában, akkor Dél-Amerikában is n ni fog a megbecsülése, és akkor ott is könnyebben be tud
nekünk f teni. Guevara bajkever , uram. Ráadásul a rosszabbik fajtából.
– A CIA szerint a banánköztársaságokban akar fellépni ellenünk. Méghozzá a közeljöv ben.
– Ott is, uram. És ha sikerrel jár Afrikában, még könnyebb dolga lesz.
– Afrikában? – kérdezte az elnök hitetlenkedve.
– December 17-én elhagyja az Államokat, és Algériába megy, elnök úr.
Az elnök csak nézett Felterre, de nem szólt semmit.
Az elnök kíséretét ellátó konvoj – amely a megszokottól kisebb volt ugyan, de azért még így is két
motoros rend rb l, egy rend rautóból, illetve a titkosszolgálat egyik Suburbanjéb l állt, amelyet az
elnöki limuzin, egy másik titkosszolgálatos Suburban és egy másik rend rautó követett –
lekanyarodott a Pennsylvania sugárútról, és ráhajtott a Fehér Ház beköt útjára.
A limuzin lefordult a bels beköt útról, és megállt egy magánbejárat el tt.
Miközben az egyik titkosszolgálatos férfi az ajtóhoz rohant, hogy kinyissa, az elnök el rehajolt, és
lezárta az ajtót.
– Jelen pillanatban az a véleményem, hogy amit az imént elmondott, az egy kalap szart sem ér, ennek
ellenére el fogok gondolkodni rajta, és kés bb fel fogok tenni magának pár kérdést.
– Igen, uram.
– Ne sétáljon túl messzire! – mondta az elnök, aztán kinyitotta a limuzin ajtaját, kiszállt az autóból,
és bement a Fehér Házba.
Felter is kiszállt, elindult az irodája felé, amelyet ma Közigazgatási Hivatalnak neveznek, de amit
régen, amikor még minden egyszer bb volt, a Külügy-, Hadügy- és a Haditengerészeti Minisztérium
épületének.

(Négy)
Pennsylvania, Swarthmore
Providence Drive 226.
1964. december 12., 17.35
– Charlene – mondta George Washington Lunsford rnagyjelölt dr. Charlene Lunsford Millernek, a
Swarthmore Egyetem „Allan Whiteman” Tanszéke szociológiaprofesszorának –, te lófaszt sem tudsz
err l az egészr l.
Lunsford rnagy ezekkel a szavakkal Miller professzor Kongó politikai helyzetér l szóló elemzését
min sítette, csak sajnos a lehet legrosszabb pillanatban, két másodperccel azután, hogy az édesanyjuk
benyitott a szobájába, kezében egy tálcával, amin sós kekszet, camembert-sajtot és szalonnába tekert
osztrigát hozott a fiának.
– George! – mondta az anyja az arcán szinte döbbenettel. Karcsú, ápolt külsej , világos b , sz
hajú n volt, egyszer fekete ruhában, a nyakában egyszer gyöngy nyakék csillogott.
– Ne haragudj, anya! – mondta Lunsford Atya szinte megbánással.
– Kérj bocsánatot a n véredt l!
– Ne haragudj, Charlene! – mondta Lunsford Atya nem éppen szívb l.
– Semmi baj, anya – mondta Miller professzor, és felállt a fotelb l. – Tudom, hogy min ment
keresztül.
Lunsford Atyának még id ben sikerült megfékezni a nyelvét, mert majdnem kiszaladt a száján,
hogy: Kapd be, és ne humorizálj velem!
– Gondoltam, jólesne egy kis rágcsálnivaló – mondta Mrs. Lunsford, és Lunsford Atya asztalára tette
a tálcát. Az asztal felére Atya egy ócska pokrócot terített. A pokrócon egy Colt Combat Commander
.45-ös ACP félautomata pisztoly alkatrészei hevertek. Éppen a pisztolyát tisztította, amikor a n vére
felment hozzá.
– Én nem kérek semmit, anya – mondta Miller professzor. – Megyek, és megpróbálom távol tartani a
férjemet a ginesüvegt l.
Ezzel kisétált a szobából.
Lunsford egy szalonnába göngyölt osztrigát dobott a szájába, majd elégedetten rágni kezdte, és azt
motyogta, hogy „jó”.
– Mi történt itt? – kérdezte Mrs. Lunsford, miután meghallotta Charlene magas sarkú cip jének
kopogását az alsó szintre vezet , széles falépcs n.
 Lunsford vállat vont.
– Semmi különös, anya. Csak eljárt a szám. Sajnálom.
– Mi történt itt, George? – makacskodott Mrs. Lunsford.
– A professzor asszony el adást tartott nekem. Úgy t nik, a Sztálin Egyetem szociológia karának
bölcs gondolkodói szemében az, amit mi Kongóban csináltunk, az semmivel sem jobb annál, amit
Adolf Hitler csinált.
Az anyja gondterhelten nézett rá. Aztán elmosolyodott.
– Tégy meg nekem egy szívességet, és legalább ma este ne nevezd a Swarthmore-t Sztálin
Egyetemnek!
Lunsford egy szempillantás alatt az anyja el tt termett, megölelte, és felemelte a földr l.
– Te vagy a mamám. A te kérésed számomra parancs.
Az anyja arcon csókolta Lunsfordot, miközben az leengedte.
– De megígérted! Ma este nincs politizálás!
– Nem én szoktam elkezdeni. Hanem k. Annyira felhergeli ket, hogy egy hús-vér fasiszta él
közöttük, hogy csorgó nyállal várják az alkalmat, hogy beolvashassanak nekem.
– Szerintem nem vagy fasiszta. És apád szerint sem. És az elnök sem adta volna át neked azt a
kitüntetést személyesen, ha annak tartana.
– Apropó, kitüntetés – mondta Lunsford, és levett a tálcáról egy camembert-sajtos sós kekszet –,
szerintem nem kellene felhozni ezt a dolgot a vacsoránál. Mert hogy a Swarthmore Egyetem fél
tantestülete ott fog ülni az asztalnál.
Mrs. Lunsford felnevetett.
– Most már kés – mondta. – Apád már kirakta az el szobai telefonasztalra. Úgy üdvözli az
embereket, hogy: Jó estét, mellékesen hadd mutassam meg, mit adott Johnson elnök George-nak ma
reggel!”
Lunsford elnevette magát.
– El sem tudtam képzelni, hogy hol a picsába lehet.
Mrs. Lunsford szemöldöke kérd n felszaladt.
– El sem tudtam képzelni, hogy hol… káromkodás törölve… lehet – mondta Lunsford.
– Így már jobb. George, ezek az emberek egyszer en nem értik, miért csinálod ezt.
– Erre szokás azt mondani, hogy ez enyhe kifejezés.
– Én sem igazán értem – mondta az anyja. – De azt tudom, hogy büszke vagyok rád, és hálát adok az
Istennek, hogy újra itthon vagy.
– A többi nem számít, anya. És csapattiszt-jelölt és úri becsületszavamat adom neked, hogy ma este
viselkedni fogok.
– Akkor fejezd be, amit azzal a fegyverrel csináltál, öltözz fel, és gyere le! Már majdnem mindenki
itt van, és alig várják, hogy láthassanak.
– Van, aki ezért, van, aki azért – mondta Lunsford szárazon. Aztán korrigált. – Bocsánat. Igen,
hölgyem. Máris megyek. Köszönöm az osztrigát.
Mrs. Lunsford megsimogatta Lunsford arcát. Aztán kisétált a szobából.
Lunsford visszaült az íróasztalához. Kihúzta a fiókját, kivett bel le egy üveg Johnnie Walker Black
Labelt, és nagyot húzott bel le.
Aztán nekilátott összerakni a Colt Commandert.
Már vagy harminc perce volt lent a vendégekkel, amikor a telefonhoz hívták.
– Lunsford százados.
– Azt mondják, a tripperedet sikerült kikezelni, de úgy hallom, még mindig rühes meg tetves vagy,
és a kék golyóiddal sem boldogulnak.
Lunsford százados nem válaszolt azonnal. Meglepte, mennyire megrohanták az érzések.
– Oliver, te seggfej, hol vagy? – kérdezte végül.
– Phillyben – felelte Oliver. – Átutazóban vagyok.
– Átutazóban van a seggem! Gyere ide! Kocsival vagy?
– Nem akarok zavarni. Csak most jöttél haza.
– Ne vitatkozz velem! Ha nem tudnád, rnagyjelölt vagyok! Ha én mondok neked valamit, te azt
feleled, hogy „Igen, uram”!
– Igen, uram. – Hol vagy most?
– Valami stadion el tt. Most fordultam le az I-95-r l.
 – Az Philly déli része – mondta Atya. – Van nálad ceruza?

(Öt)
Washington D. C.
Fehér Ház
Elnöki lakosztály
1964. december 13., 11.10
– Felter ezredes, elnök úr – jelentette be a titkosszolgálatos ügynök.
– Küldje be! Mást ne engedjen be addig, amíg nem szólok! Érti?
– Értem, elnök úr.
– Jó reggelt, elnök úr – mondta Felter, miközben belépett.
Az elnök inget viselt, nadrágot nadrágtartóval és hálószobapapucsot. Egy fotelben ült. A fotel körül
újságok hevertek a padlón: a Washington Post, a The New York Times és a Dallas Morning News
vasárnapi kiadása.
– Galambmama templomba ment – mondta az Egyesült Államok elnöke –, úgyhogy nyugodtan
ihatok egyet.
A rozsdamentes acél termoszra bökött, ami egy tálcán állt egy tál jég és két pohár társaságában.
Ami els ránézésre paradicsomlének t nt, a valóságban Bloody Mary volt.
– Töltsön csak magának, Felter – mondta az elnök a vonakodó Felternek. – Elég régóta dolgozik
nekem ahhoz, hogy tudja, nem szeretek egyedül inni.
– Köszönöm, elnök úr – mondta Felter, aztán az asztalhoz lépett, és készített magának egy Bloody
Maryt.
– Vagy talán túl csíp snek tartja?
– Nem, elnök úr, így szeretem.
– Én mindig rengeteg Tabascót öntök bele. Van pár borzasztóan er s, mexikói csilifajta, amit nem
bírok, de a Tabascót bírom.
– Igen, uram.
– Azt tudta, hogy a fickó, akié a Tabasco Company, tartalékos ezredes a Haditengerészetnél?
– Nem, uram. Nem tudtam.
– A parancsnok mesélte. Azt mondta, a fickó hadnagyként harcolt Guadalcanalnél, és most megint
egyenruhába akar bújni, hogy Vietnamba mehessen.
– Igen, uram.
– A parancsnok kísértést érez, hogy visszavegye állományba. Ez a fickó nyilván üt dött. A
parancsnok Guadalcanal óta ismeri. De igazából nem tud neki semmilyen igazi posztot adni.
Aktatologatást nem akar vállalni a fickó, ezredet meg nem vezethet, mert nem elég képzett hozzá.
Felter nem szólt semmit.
– Egyb l magára gondoltam, amikor a parancsnok beszélni kezdett err l a fickóról – mondta az
elnök. – Ha tehetné, gondolkodás nélkül itt hagyná a mostani munkáját, és elmenne
ezredparancsnoknak, mi?
– Igen, elnök úr, gondolkodás nélkül.
– Legalább ötszáz ezredes szolgál a Hadseregnél, és bármelyikre rá lehetne bízni egy ezredet. De
tudomásom szerint csak egy olyan ezredes van, aki a maga munkáját elvégezhetné, és ez maga. Ezzel
én tökéletesen tisztában vagyok, és szeretném, ha tudná, igen nagyra becsülöm a munkáját.
– Köszönöm, elnök úr.
– Meglepné, ha azt mondanám, hogy a CIA igazgatója és maga most az egyszer egyetértenek
valamiben?
– Ez gyakran el fordul, elnök úr. De magához csak a vitáink híre jut el.
Az elnök felnevetett.
– Jó. Az igazgató annyiban egyetért magával, ha nem állítjuk meg Che Guevarát, meglehet sen sok
gondot fog nekünk okozni Dél-Amerikában és Afrikában.
– Én is így látom, uram. Örülök neki, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki felismerte ezt a
problémát.
– Gondolom, meg tud t le szabadulni, Felter. Vagy talán nem? Persze csak csendben, valahol az
országon kívül.
– Nem igazán értem a kérdését, elnök úr.
 – Az igazgató a „kiiktatás” szót használta. Szerinte Guevarát ki kellene iktatni, és úgy véli, erre a
feladatra maga a legalkalmasabb. Gondolom, nem okozna magának problémát a feladat.
– Meglehet sen komoly problémát okozna, elnök úr.
– Valóban? – felelte az elnök meglepetést színlelve. – Nem ez lenne az els eset, hogy kiiktat valakit,
ezredes. Vagy tévedek?
– Nem, uram, nem téved.
– Akkor mi itt a gond?
– Véleményem szerint, elnök úr, Che Guevara meggyilkolása nemcsak, hogy szükségtelen, de
tovább is súlyosbítaná a helyzetet.
– Maga jött oda hozzám, és maga mondta, hogy ez az alak gondot fog nekünk okozni, Felter.
– Gondot fog okozni, de a dolog kezelhet , elnök úr.
– Hisz maga a halálbüntetésben, Felter?
– Igen, uram, hiszek benne.
– Abban, ha egy gyilkost villamosszékbe ültet, és ropogósra süti, akkor biztos lehet benne, hogy
többet nem fog ölni?
– Igen, uram.
– Maga szerint rosszabb az az ember, aki lelövi a barátn jét vagy egy biztonsági rt a bankban, annál
az embernél, aki nem húzza meg ugyan a ravaszt, de elrendeli mások megöletését?
– Nem sokkal, uram.
– Az igazgató többek között ezzel érvelt, amikor megpróbált rávenni, engedélyezzem Che Guevara
kiiktatását. Azt mondja, elég meggy bizonyítéka van rá, hogy amikor Castro lelövette azokat az
embereket azon a baseballpályán, Havannában, Guevara volt az, aki végül kiadta a t zparancsot. Maga
is így gondolja?
– Egészen biztos vagyok benne, elnök úr.
– Akkor egyetért velem, ha azt mondom, hogy az a kis szarházi egy gyilkos? Mint az a fickó, aki
lelövi a biztonsági rt, miközben kirabolja a bankot.
– Csak azt mondhatom, elnök úr, amit már elmondtam. Che Guevara meggyilkolása szükségtelen, és
csak tovább súlyosbítaná a helyzetet.
– Az imént azt mondta, hogy… problémát fog okozni, de a dolog kezelhet ?
– Igen, uram, úgy gondolom, meg tudjuk gátolni abban, hogy komoly problémát okozzon nekünk.
– A kérdés lényege, hogy maga le tudja állítani ezt az embert?
– Egy viszonylag kis egységgel, és egy meglehet sen nagy összeggel igen, uram.
– Miért súlyosbítaná a helyzetet az, ha kiiktatnánk?
– Mert azzal mártírt csinálnánk bel le, elnök úr.
– És ha parancsba adnám magának, nyírja ki a rohadékot, akkor mit tenne?
– Akkor kénytelen lennék lemondani a posztomról, és nyugalomba vonulni, elnök úr.
– Komolyan beszél, Felter? Vagy azt hiszi, hogy bed lök egy ilyen ócska blöffnek?
– Kénytelen lennék lemondani a posztomról, és nyugalomba vonulni, elnök úr – ismételte meg
Felter.
– Maga arrogáns kis szarházi! Most majd megtanulja, hogy az Egyesült Államok elnökét egy blöffel
nem lehet sarokba szorítani!
Felter vigyázzba vágta magát.
– Engedélyt kérek lelépni, uram. Egy órán belül az asztalán lesz a lemondásom.
Az elnök egy hosszú pillanatig dühös pillantásokat lövellt felé. Aztán az egyik asztalon lév
telefonhoz lépett, felvette a kagylót, és beleszólt.
– Adja az Egyesített Vezérkari F nökség elnökét! – mondta, aztán letette a kagylót.
Még legalább kilencven másodpercig meredt dühödten Felterre, mert a Fehér Ház telefonközpontja
alkalmazottjának ennyi id be telt felhívni az EVF elnökét.
Az elnök haragosan kapta fel a kagylót, amikor a készülék megcsörrent.
– Itt az elnök, tengernagy – mondta, aztán Felterre kacsintott. – Épp most bíztam meg Felter ezredest
egy különleges feladattal. Gondoskodjon róla, hogy mindent megkapjon, amit csak akar! Világos?
Bármit.
Ezzel letette a kagylót.
– Megnyugodhat, Sandy. Maga is blöffölt, én is blöfföltem. Maga nyert.
Felter még mindig vigyázzban állt.
 – Üljön le, Sandy, és igya meg az italát!
Felter a szemébe nézett, lehajolt, felvette a Bloody Maryjét, és felhajtotta. Felemelte a poharát, és az
elnökre nézett.
– Szabad lesz, uram?
– Tölthet egyet nekem is – mondta az elnök, és üres poharát Felter felé nyújtotta.
Miközben Felter teletöltötte a poharakat, az elnök a nevén szólította, pedig odafordult.
– A félreértések elkerülése végett, Sandy, már miel tt idejött, eldöntöttem, hogy a legostobább
dolog, amit tehetünk, az az, hogy lel jük a szarházit. Csak magának árulom el, tudtam én, mi járt az
igazgató fejében. Azt hitte, két legyet üthet egy csapásra. Maga elintézi Guevarát, amib l akkora
kalamajka keveredik, hogy nem marad más választásom, mint kirúgni magát.
Felter bólintott, aztán amikor kitöltötte a két italt, az elnökhöz lépett, és átadta neki a poharát. Az
elnök megemelte a poharát, és Felteréhez koccintotta.
– Keressen magának egy jó helyettest! – mondta az elnök. – Nem szeretném, ha minden idejét
lefoglalná, hogy Senor Guevara lépéseit felügyeli.
– Igen, uram.

Negyedik
(Egy)
Pennsylvania, Swarthmore
Providence Drive 226.
1964. december 14., 15.20
Dr. H. Wilson Lunsford kinyitotta az otthona ajtaját.
– Jó napot, doktor úr – mondta Sanford T. Felter ezredes. – Örülök, hogy újra látom, uram. Elnézését
kell kérnem, hogy csak így magukra török.
– Biztosra veszem, hogy jó oka van rá, ezredes. Fáradjon beljebb!
– Hogy van?
– A haverjával ebéd óta vedelik a whiskyt – felelte dr. Lunsford, aztán amikor meglátta a Felter
arcára kiül arckifejezést, hozzátette: – Dr. McClintock a Walter Reedben felírt pár doboz nyugtatót
George-nak. Azt mondta, úgy adagolhatom neki, ahogy jónak látom. Elképzelhet , hogy a fiam
bizonyos mértékig depressziós. Most a haverjával jól elvannak, és ennek a kezelésnek csak a
másnaposság a mellékhatása. Sokkal szívesebben adok neki whiskyt, mint valami egzotikus
hatóanyagokkal teli gyógyszert.
Intett Felternek, hogy lépjen be a házba, aztán megmutatta neki, merre menjen, majd az egyik
közleked ben hirtelen elé lépett, és kinyitotta el tte az egyik ajtót. Az ajtó mögötti helyiség amolyan
játékterem volt. Felter egy antik biliárdasztalt látott a szoba közepén, jó néhány b rfotelt az egyik
lambériázott fal el tt s egy nyolcszöglet , zöld filccel bevont pókerasztalt az egyik sarokban.
– Vendéged van, George – mondta dr. Lunsford.
Amikor Lunsford Atya meglátta Feltert az ajtóban, reflexszer en felpattant az egyik fotelb l.
– Jó napot, uram – mondta. Kissé már nehezen forgott a nyelve.
Felter intett neki, üljön vissza a fotelbe, aztán odalépett hozzá, és kezet nyújtott neki.
– Elnézést a zavarásért, Atya. Sajnos kénytelen voltam idejönni, de ígérem, nem maradok sokáig.
Aztán elfordult, hogy kezet nyújtson Atya haverjának, aki szintén felállt a fotelb l, amikor Felter
belépett a helyiségbe, és még mindig ott ácsorgott.
Ha nem is túlságosan, azért mégis érdekelte Feltert, ki lehet Lunsford Atya haverja, és kicsit
aggódott is, ha valami egyetemi iskolatársával ül le iszogatni, a whisky megoldja a nyelvét, és elkezd
olyasmir l beszélni, amir l nem lenne szabad.
– Jó napot, uram – mondta Felter haverja, szintén nehezen forgó nyelvvel.
Felter utoljára Robert Bellmon vezér rnagy irodájában látta John S. Oliver századost. Oliver – akit
Bellmon csak úgy emlegetett, hogy „a legjobb tiszt, akit valaha ismertem” – volt Bellmon
szárnysegédje.
– Üdv, Oliver – mondta Felter. – Örülök, hogy megint összefutottunk.
Aztán kiszaladt a száján az els dolog, ami az eszébe jutott.
– Nem is tudtam, hogy maguk ismerik egymást.
Tényleg meglepte a dolog. Oliver katonai repül s, hivatásos katonatiszt a Norwichról, akit minden
további nélkül befogadott az a valami, amire Felter csak úgy gondolt, a „rendszer”. Tudta, Bob
Bellmonnal madarat lehetett volna fogatni, ha Oliver és Marjorie összejött volna. Felternek rá kellett
döbbennie, ez volt az els eset – pedig elég gyakran találkozott vele –, hogy Olivert szalonspiccesnek
látta.
– Oliver századossal azóta vagyunk kebelbarátok, amióta megmentette a seggemet Vietnamban –
mondta Atya.
– Üljön le, Johnny! – mondta Felter.
– Az ezredes úr szíves engedelmével, én most meglátogatnám az urak számára fenntartott
vizeshelyiséget – mondta Oliver. Nagy gonddal formált meg minden egyes szót, és egy kicsit billegve
ugyan, de határozott lépésekkel távozott a szobából.
Atya Felterre nézett.
– A kedvese most közölte vele, vagy , vagy a Hadsereg. A kölyök a Hadsereget választotta, és
kiderült, hogy a liba nem blöffölt.
– Nem is tudtam – mondta Felter.
– Most pedig azok a magányos éjszakák járnak a fejében, amelyek katonaként várnak rá egy
acélágyon.
– Mi baja volt a barátn jének a Hadsereggel?
– Egy férjet már elveszített, és úgy gondolta, nem bírná elviselni, ha még egyet el kellene veszítenie.
Egyébként Oliverrel minden rendben van, ezredes. Majd vigyázok rá. Rendes kölyök.
– Bellmon tábornok nagyra tartja.
– Johnny tábornoka? – kérdezte Atya, mire Felter bólintott. – Aha. Jó kis üzletet kötött
Johnnyval…
– Üzletet?
– Azt tudja, hogy már nem kutyarabló?
– Nem.
– Nahát, már nem az. Jól csinálta, csak éppen utálta a dolgot, és már úgy is volt, hogy áthelyezik, és
kap valami spéci posztot… végrehajtó asszisztens, vagy valami ilyesmi Rand tábornoknál, aki valami
új hadosztály felállításán dolgozik Benningben…
– George Rand – szólt közbe Felter. – A hadosztály neve pedig 11. légi rohamhadosztály.
– Az. Mindegy, szóval Johnny mondta nekem, hogy ez a tábornok… mit is mondott?… Bellmon?
– Bellmon. Régi, jó barátom.
–…Bellmon azt mondta neki, ha jó munkát végez Rand tábornoknál, akkor egy éven belül felkerülhet
az rnagyi ötszázalékos listára.
Minden el léptetési listán fenntartottak ötszázaléknyi helyet azoknak a tiszteknek, akiket az adott
rendfokozat megszerzése óta eltelt szolgálati id l függetlenül el kívántak léptetni, mintegy az
általuk nyújtott kiváló teljesítmény jutalmaként.
Nem beszél hülyeséget – gondolta Felter. – Johnny Oliver rendkívül értelmes tiszt; nagyon keményen
dolgozott Bellmon szárnysegédjeként, és mivel Bob Bellmonnak dolgozott, sokkal többet tud a
repülésr l a legtöbb századosnál, és ha George Rand mellett is jó munkát fog végezni, Rand olyan
kit teljesítményjelentést fog neki írni, hogy azzal simán felkerül az ötszázalékos listára.
– Ebben biztos vagyok. Atya, még miel tt Oliver visszajönne. Nem kell azonnal válaszolnia, de azért
megkérdezem. Hajlandó lenne tovább dolgozni Afrikában?
– Jesszusom! Még hetvenkét kibaszott órája sincs, hogy hazajöttem, és máris arra kér, hogy menjek
vissza a kibaszott afrikai serd be? – csattant fel Lunsford, de aztán visszanyerte az önuralmát. –
Elnézést, uram. Tudom, hogy nem kérne t lem ilyesmit, ha nem lenne abszolút szükséges. Mi történt
már megint odaát?
– Úgy gondolom, hogy az serd be már nem kell visszamennie, Atya – mondta Felter. – A
következ a helyzet. Sikerült meggy znöm az elnököt arról, hogy figyelnünk kell Che Guevarát…
– Afrikában? – kérdezte Lunsford hitetlenkedve.
– Igen, ott. Afrikában. Kés bb aztán majd Közép- és Dél-Amerikában is. De egyel re Afrikában.
– Miért nem puffantjuk le egyszer en a szemétládát? Azt hallottam, hogy hidegvérrel lel tt vagy
lelövetett ezer embert Havannában…
– Több volt az annál. A CIA azt akarja. Hogy iktassuk ki.
– Szerintem ez pompás ötlet. De miért én?
– Én nem ilyesmire akarom megkérni, Atya. Egyébként nem akarjuk… én és az elnök nem akarjuk
kiiktatni. Nem akarunk mártírt csinálni bel le.
 – Kib l nem akarnak mártírt csinálni? – kérdezte John S. Oliver százados vidáman, miközben
belépett a szobába.
Erre Felter és Lunsford meglehet sen csúnyán nézett rá, Oliver százados az alkoholg z ellenére is
rögtön megértette, hogy rosszat mondott.
– Elnézést, uram. Odakint leszek.
– Jöjjön csak be! Az ajtót csukja be maga mögött, és üljön le, százados! – utasította Felter.
Felter hangja ellentmondást nem t volt, és ez is átsz dött az alkoholg zön.
– Nem menteget zésnek szánom, ezredes, de megittam pár pohárkával – mondta Oliver. – Talán
mégis jobb lenne, ha…
Felter az egyik fotelre mutatott, Oliver pedig leült.
– Tudatom magával, százados, hogy amir l itt szó lesz, az szigorúan titkos.
– Igen, uram.
– Id vel közölni fogom magával, hogy a mondandóm további része szigorúan titkos valami.
Megértette?
– Igen, uram.
– Végül is semmi okom nincs rá, hogy ne áruljam el az ügy titkossági besorolását. Szóval a
megvitatandó ügy besorolása „Szigorúan titkos Ernesto”… nem, hanem „Szigorúan titkos
Küzdelem” 13. Megértették? Mindketten?
– Igen, uram – mondta Oliver és Lunsford majdnem egyszerre.
– Tudomásom szerint maga Rand tábornoknak fog dolgozni a 11. légi rohamhadosztálynál,
Benningben.
– Igen, uram.
– Rand tábornok nem kap „Szigorúan titkos Küzdelem”-jogosítványt, mint ahogy senki más sem
fogja megkapni Benningben. Ez azt jelenti, hogy a Küzdelemmel kapcsolatos információkat nem
oszthatja meg vele! Világos?
– Igen, uram.
– Mikor indul Braggba, Atya?
– Hát, úgy beszéltük, hogy holnap megyünk, autóval. De egyel re nem jelentkeznék szolgálatra. Van
ott pár haverunk, akit nem láttunk Vietnam óta.
– Benningben az egyetlen ember, aki a közeljöv ben kaphat Küzdelem jogosítványt, az Hanrahan
tábornok lesz.
– Értem, uram – mondta Lunsford.
– Én nem, uram – mondta Oliver.
– Szemmel kell tartanunk Guevarát. Ahol lehet, be is f tünk neki, de nem fogjuk, ismétlem, nem
fogjuk kiiktatni, és minden er nkkel azon leszünk, hogy Langley se tudja kiiktatni.
– Uram, valószín leg az alkohol miatt van, de én még mindig nem értem ezt az egészet – mondta
Oliver. – Che Guevara Kubában van. Nem?
– Pár nap múlva Afrikába megy – mondta Felter. – A lényeg: azt szeretném, ha Atya lenne a
projekttiszt.
– De hát épphogy csak megúszta ép b rrel – mondta Oliver.
– Olyan feladatot többet nem fog kapni, mint amilyen ez az el volt. Most azt akarom, hogy
legyen a parancsnok!
– Ezredes, volna szíves kifejteni, hogy mit ért az alatt, hogy „parancsnok”? – kérdezte Lunsford. – És
mit jelent az, hogy „projekttiszt”?
– Állítson fel egy egységet! Az egység álljon a lehet legkevesebb emberb l, illetve annyi emberb l,
amennyit feltétlenül szükségesnek ítél! Maga lesz a parancsnoka. Az els dleges feladata az lesz, hogy
információval lásson el azt illet en, hogy milyen tevékenységet folytat Guevara, és hol.
– Ez nem a CIA dolga?
– De, és a CIA el is fogja végezni a dolgát, ami természetesen azt jelenti, hogy minden anyaghoz
hozzáférhetek… és maga is hozzáférhet, amit a CIA készít. De nekem független jelentések kellenek.
És azt akarom, hogy ahol és amikor lehet, igyekezzenek rontani az imázsát!
– Az imázsát?
– Guevara olyan, mint egy filmsztár. Dávid, a gerillaharcos, szembeszáll a gonosz, észak-amerikai

13
Az „Ernesto” szó jelentése küzdelem, A ford.
Góliáttal. Ha Góliát megöli, akkor Guevara mártírrá válik, és abból elég sok bajunk származhat.
Egyrészr l Góliátból egy szempillantás alatt egy mocskos szemétláda válik, és Castro és/vagy a
szovjetek gyorsan keresnek valakit, aki elfoglalhatja a helyét, és akkor ott vagyunk, ahol a part szakad.
Én úgy vélem, hogy Guevara arra készül, hogy fog egy kis alakulatot, nem több mint kétszáz katonát –
ahogy azt Castro tette, amikor bevette magát a Sierra Maestra hegységbe –, Afrikába megy velük,
Kongóba, és megpróbálja megismételni azt, amit Castro csinált Kubában. Ezt kell megakadályozni!
– Az oroszok természetesen támogatni fogják – mondta Lunsford. – Mobutu és Kasavubu viszont
nem fogja ölbe tett kézzel végignézni, ahogy Guevara elfoglalja Kongót. És az is biztos, hogy az els
dolog, ami Guevara kapcsán Mobutu eszébe fog jutni, az a „kiiktatás” szó lesz.
– Ha úgy alakulna, hogy ez bekövetkezne, és nekünk abszolút semmi közünk nem lenne hozzá… és
komolyan mondom, ha abszolút semmi közünk nem lenne hozzá, Atya, és ezalatt nem azt értem, hogy
hihet en tudnánk tagadni, hogy közünk volt hozzá… akkor a dolog nem jelentene akkora problémát.
De én igazából azt szeretném, ha Senor Guevara a saját lábán hagyná el Afrikát, de behúzott farokkal.
– Úgy érti, megszégyenülten? – kérdezte Lunsford Atya.
– Úgy.
– Pénz beszél – mondta Lunsford. – Ezt odaát tanultam meg. A nyomában járni viszonylag egyszer
lesz.
– A pénz miatt ne fájjon a feje!
– Magam választhatom ki az embereimet?
– Igen.
Lunsford Johnny Oliverre nézett.
– Hitetlen Thomas – mondta Lunsford. – Elég ironikus választás lenne, nem gondolod?
Oliver felnevetett.
– William Thomas törzs rmester – magyarázta Lunsford. – Velünk volt, amikor kisétáltunk
Laoszból.
– Pontosabban, uram – szólt közbe Oliver –, volt az, aki kicipelte Lunsford rnagyjelöltet
Laoszból, minden egyes lépéshez f zve valamilyen keser kommentált.
– Aztán, amikor visszatért Braggba, és felajánlották neki, hogy szabadon kiválaszthatja, hogy milyen
nyelvtanfolyamon kivan részt venni, a nyomorult a szuahélit választotta abban a balga reményben,
hogy így egyrészt valószín leg jó messzire fogják küldeni Vietnamtól, és ráadásul talán még el is
juthat az sei földjére, ahol menetgyakorlatra taníthatja a vadembereket, és ahol a posztja miatt
fürtökben fognak lógni rajta az érett, buja, tizenhat éves szüzek.
– Most hol van? – kérdezte Felter.
– Braggban – válaszolta Oliver. – Szökésre és a fogság elkerülésére tanítja a katonákat. Nemrég
felhívtam, hogy elmondjam neki, Atya túlélte Kongót.
– És hajlandó lenne önként jelentkezni?
– Persze – mondta Lunsford olyan hangon, mint akit meglepett a kérdés. Felterre nézett. – Jack
Portet-ra is szükségem van.
– Elképzelhet , hogy ez gondot fog okozni – mondta Felter.
– Ezredes, Portet ismeri az országot, beszéli a szuahélit, és franciául is tud, ismer egy csomó embert,
fehéret, feketét, színes b t, az összes vadembert, mindenkit…
– Definiálná nekem a vadembert, Atya? – szólt közbe Felter.
– Afrikában négyféle ember él – mondta Lunsford. – A fehérek, a feketék, a színes b ek… a
félvéreket sorolják ide, és nem tudom miért, de a portugálokat is… és a vademberek, azok az
afrikaiak, akik tegnap másztak le a fáról.
Lunsford a semmibe meredt.
– Jó. Azt elismerem, hogy nem valami szép szó. De tud jobb szót arra, aki a bozótvágó késével
lecsapja egy ember fejét, aztán meg a máját megf zi vacsorára? Stanleyville-ben ezt csinálták. A saját
szememmel láttam.
Sem Felter, sem Oliver nem szólalt meg.
– És csak a rend kedvéért, kedves, liberális barátaim, a nagy humanitárius, Albert Schweitzer, aki az
életét annak szentelte, hogy ezeken az embereken segítsen, úgy hívta ket, hogy „les sauvages”14 –
mondta Lunsford.

14
„Vademberek” A ford.
 – Portet rmester hamarosan elveszi feleségül Marjorie Bellmont – mondta Felter. – Ezért aztán kicsi
rá az esély, hogy bármire is önként akarna jelentkezni.
– Összeházasodnak? – kérdezte Oliver. – Tudtam én el re.
– Szükségem van rá, ezredes.
– Gondolom, elvállalod a melót.
– Mi a francért ne, Johnny? Vietnamot már láttam, és nem akarom az életem elkövetkez három évét
Braggban tölteni azzal, hogy bohócoknak tanítom meg, hogyan kell két fadarabbal tüzet csiholni.

(Kett )
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1964. december 18., 04.05 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (1. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ , az FBI által a
rendelkezésünkre bocsátott információt (ötös megbízhatósági szint):
A CÉLSZEMÉLY 1964. december 17-én, greenwichi id szerint 21.05-kor, az Air France New
York-i, John F. Kennedy repül terér l induló, 305-ös járatának fedélzetén elhagyta az Egyesült
Államokat. Az útra elkísérte Héctor GARCÍA és José R. MANRESA. Mindannyian kubai diplomata-
útlevéllel utaznak. Az úti céljuk Franciaország, Párizs. A repülési terv szerint egyszer szállnak le Új-
Fundlandon, Ganderben.
A CÉLSZEMÉLYEK megfigyelése Ganderben veszi kezdetét. Amennyiben igényt tart rá, a
GARCÍA és MANRESA nev célszemélyekr l készített dossziét 24 órán belül a rendelkezésére
tudjuk bocsátani.
HOWARD W. O'CONNOR

(Három)
Alabama, Katonai Repülési Központ és Fort Rucker
A hely rségparancsnok irodája
1964. december 16.
Robert F. Bellmon vezér rnagyot – ahogy szokta volt mondani – a seggéig ellepte a papírmunka,
ezért aztán beletelt néhány másodpercbe, mire észrevette az ajtajában álldogáló Richard J. Hornsby
századost.
– Hozott nekem valamit, Dick?
– Igen, uram – mondta Hornsby százados. – Ez a telex most érkezett, és úgy gondoltam, hogy látnia
kellene.
Bellmon elvette a papírt, és gyorsan belepillantott. Egy rutinüzenet volt, amit valami ezredes írt alá a
hadsegédi Testülett l. Nyilván egy újabb figyelmeztetés, hogy az ünnepek alatt korlátozza a katonái
alkoholfogyasztását, vagy ha ez nem lehetséges, igyekezzen megakadályozni, hogy autóba üljenek, és
felcsavarodjanak az els fára „örömükben”. Bármi is állt a telexben, nem lehetett annyira fontos, hogy
ne várhasson addig, amíg végez a seggéig ér papírmunkával. Hornsby, aki új volt, még nem tudta
eldönteni, hogy mi az, amit Bellmonnak azonnal látnia kell, és mi az, ami ráér.
– Köszönöm, Dick – mondta Bellmon, és a kezébe vette a sárgás papírra nyomtatott telexüzenetet, és
elolvasta. A mosoly lehervadt az arcáról. Az arcizmai megfeszültek. Összeszorította a fogait. A
halántékán lüktetni kezdett az üt ere.
– Mocskos gazember! – sziszegte, és a telefon után nyúlt.
Aztán eszébe jutott, hogy ünnepélyesen megfogadta, hogyha valaki feldühíti, mindig el fog számolni
húszig, szép lassan, miel tt a telefon után nyúlna. Visszasüppedt a karosszékébe, és újra elolvasta a
telexet.
RUTIN
WASHINGTON D. C, HADÜGYMIMSZTÉRIUM, 1964. DECEMBER 18., 10.05
 ALABAMA, FORT RUCKER ÉS KATONAI REPÜLÉSI KÖZPONT
HELY RSÉGPARANCSNOK
MÁSOLATOT KAP: F HADSEGÉDI TESTÜLET
INFO: BELLMON VEZÉR RNAGY RÉSZÉRE
1. A HADÜGYMINISZTÉRIUM 1964. NOVEMBER 29-ÉN KIÁLLÍTOTT, 297-ES SZÁMÚ
ÁLTALÁNOS PARANCSA 23. PARAGRAFUSÁT, AMELY JOHN S. OLIVER PÁNCÉLOS
SZÁZADOST JELEN MEGBÍZATÁSA ALÓL FELMENTETTE, ILLETVE 1965. JANUÁR 1-JEI
HATÁLLYAL ÁTHELYEZTE A GEORGIA ÁLLAMBELI FORT BENNINGBEN ÁLLOMÁSOZÓ
11. LÉGI ROHAMHADOSZTÁLY PARANCSNOKI SZÁZADÁHOZ, A KÖVETKEZ KKEL
MÓDOSÍTOM. NEVEZETT TISZTET JELENLEGI MEGBÍZATÁSA ALÓL FELMENTEM, ÉS
1965. JANUÁR 1-JEI HATÁLLYAL ÁTHELYEZEM AZ ÉSZAK-CAROLINA ÁLLAMBELI
FORT BRAGGBA, A KENNEDY KÜLÖNLEGES HADVISELÉSI KÖZPONT
PARANCSNOKSÁGÁRA.
2. JAVASLOM, HOGY NEVEZETT TISZTET MIEL BB ÉRTESÍTSÉK A
PARANCSMÓDOSÍTÁS TÉNYÉR L.
A F HADSEGÉD NEVÉBEN: J.C LESTER ALEZREDES MEGBÍZOTT F HADSEGÉD-
HELYETTES F HADSEGÉDI TESTÜLET
Johnny Oliver jó szárnysegéd volt. Nagyon jó szárnysegéd. Átkozottul jó szárnysegéd. És nem csak
ennyi. A szolgálati kötelességén túl is kockára tette a karrierjét a Bellmon családért.
Bellmonnak nem lett volna szabad tudnia róla, és Barbara és Bobby azt is hitte, hogy nem tud róla,
de neki is megvoltak a maga információforrásai. Rájött, hogy a fiát alkalmatlanság miatt ki akarták
dobni a pilótatanfolyamról, de Bobby kapott egy utolsó esélyt, hogy bebizonyítsa, alkalmas a
repülésre. Ekkor hirtelen – szó szerint egyik napról a másikra – Bobby megtáltosodott. Átment az
el vizsgán, aztán befejezte a tanfolyamot, és megkapta a pilótamin sítést.
Bellmon nem hitt a csodákban, úgyhogy felkereste az oktatópilótáját. Az közölte vele, hogy még a
Jóistent is megbuktatná, ha rájönne, hogy nem tud biztonságosan elvezetni egy helikoptert, és nem üti
meg a mércét. Bellmon hitt neki, és máshol próbált választ kapni a kérdéseire.
Végül kiderült, hogy Johnny Oliver volt a ludas a dologban. Pontosan tudta, ha elkapják, akkor
végérvényesen bevonják a pilótaengedélyét (nem is beszélve az elmarasztaló teljesítményjelentésr l,
amelyet Bellmon tábornok lett volna kénytelen írni), ennek ellenére Johnny beültette Bobbyt az egyik
helikopterbe, és megtanította annyira, amennyi elég volt ahhoz, hogy átmenjen a vizsgán.
Ráadásul Johnny meg sem próbált a szárnysegédposztjával takarózni, és nem bújt Bellmon mögé.
Úgyis vállalta a kockázatot, hogy tudta, ha Bellmon fülébe jut a dolog, akkor búcsút inthet a
karrierjének. Amit tett, azért tette, mert kedvelte Bobbyt, és mert tudta, hogy Bobby apja
belebetegedett volna, ha Bobbyt kivágják.
Noha Bellmon kényelmetlenül érezte magát, mégis úgy döntött, hogy senkinek nem használ vele, ha
hivatalosan is tudomást szerez arról, ami történt. A Hadsereg elveszített volna két pilótát, és Johnny
Oliver esetében egy értelmes, fiatal tisztet, aki még sokra viheti.
És még többre is viheti George Rand mellett a 11. légi rohamhadosztálynál. A munka végén tudni
fogja, hogyan m ködik egy hadosztály harci körülmények között, ráadásul nem is egy akármilyen
hadosztály, hanem a Hadsereg els légi szállítású hadosztálya. Ráadásul valószín leg egy
aranylevéllel a gallérján sétál majd ki a 11.-t l, amit meg is fog érdemelni. Addigra a korához és a
Hadseregnél eltöltött szolgálati idejéhez képest meglep en nagy tudással fog rendelkezni. Átkozottul
jó megbízás ez, amib l és a Hadsereg is profitálhat.
Erre most megváltoztatták a parancsot. Johnnyt áthelyezték a John F. Kennedy Különleges
Hadviselési Központba.
Már megint azok a zöld barettes szemétládák!
Nem fogja tétlenül végignézni, ahogy azok a gazemberek magukhoz csábítanak egy rendes,
becsületes, kiváló, fiatal tisztet, és tönkreteszik!
Rágyújtott egy cigarettára, és amikor úgy látta, hogy a keze szinte már egyáltalán nem remeg,
megnyomta a hírközl je gombját – közben magában boldogan nyugtázta, hogy tökéletesen ura a
hangjának –, és egészen nyugodtan és udvariasan megkérte a titkárn jét, hogy próbálja meg neki
felhívni Hanrahan tábornokot a JFK Központban, Braggban.
– Ha nincs az irodájában, Mrs. Delally, kérem, próbálkozzon a szállásán!
Hanrahan tábornok nem volt az irodájában, és a szállásán sem sikerült utolérni. Bellmon tábornok
kénytelen volt beérni Mrs. Hanrahannel. Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánt neki, ami után Mrs.
Hanrahan közölte vele, hogy Vörös elment valahová Craig Lowell-lel, és hogy szenteste el tt nem is
valószín , hogy hazajön.
Ha Craig Lowell alezredessel ment el valahová, akkor csak a Jóisten tudja, hogy hol lehetnek. De ha
a Jóistennek van egy csepp józan esze, akkor valószín leg sem kíváncsi rá.
Amikor Mrs. Delally felhívta a F hadsegéd-irodát a Pentagonban, csak egy alezredest sikerült
telefonvégre kapnia, aki, mint a beszélgetésb l kiderült, olyan hülye volt, hogy az orrát sem tudta
volna kifújni, ha nem adnak a zsebkend je mellé képekkel ellátott használati utasítást.
– Semmi gond, ezredes, reggel újra próbálkozom.
George F. Rand dandártábornokot már nem volt ilyen nehéz elérni.
– Egy telexet tartok a kezemben, George – mondta Bellmon –, amiben az áll, hogy Johnny Olivert
áthelyezték Vörös Hanrahanhez meg a kígyóev ihez. Tudsz err l valamit?
– Te nem tudtad? – kérdezte Rand.
– Csak az el bb értesültem róla. Mit tudsz err l az egészr l?
– Pár napja felhívott, és udvariasan közölte velem, hogy felajánlottak neki egy másik posztot…
– Vörös Hanrahan ajánlotta fel neki? – vágott közbe Bellmon.
– Azt mondta, hogy valaki a „Különleges Hadviselési Központból”, de biztosra veszem, hogy
Vörösre gondolt, mert miután közöltem vele, hogy én nem állok az útjába, Vörös felhívott, és
megkérdezte, hogy nem lenne-e gond, ha átvenné. Azt mondta, hogy lenne egy munkája a számára,
ami kevesebb nyomással járna, mint a korábbi megbízatása. Meg, hogyha annyira kell nekem, akkor s
a többi, s a többi.
– Hanrahan már akkor meg akarta szerezni, amikor a szárnysegédem lett.
– De err l nem tudtál, mi?
– Oliver szabadságon van. Valószín leg hirtelen jött az ötlet. George, ha sikerülne beszélnem a
fejével, akkor ennek ellenére magadhoz vennéd?
– Persze. Örülnék neki, ha nekem dolgozna.
– Utánanézek ennek a dolognak. Valószín leg még hívlak. Kösz, George.
Ezzel Bellmon tábornok letette a telefont. Aztán fogott egy grafitceruzát azt a fajtát, aminek a végén
egy kis radír van –, és két és fél centis darabkákra tördelte. A m veletet még ötször ismételte meg.
Ezután kisétált az irodájából, Mrs. Delallyra mosolygott, és közölte vele, hogy most a szállására megy,
és ha valamilyen fontos ügyben keresik, akkor ott elérhetik.

(Négy)
Alabama, Fort Rucker
Nyílt tiszti kantin, 1. számú melléképület
1964. december 18., 15.05
Ifjabb Robert F. Bellmon hadnagy az 1. számú melléképület bárpultjánál üldögélt, kezében egy
doboz Millers High Life sörrel, és borzasztóan sajnálta magát. Tudta, hogy hamarosan kénytelen lesz
lemondani John S. Oliver százados társaságáról, aki jelen pillanatban a jobbján foglalt helyet a
bárpultnál. Johnny Olivernek 1965. január 1-jén jelentkeznie kellett Fort Benningben, a 11. légi
rohamhadosztálynál.
Bobbynak Fort Ruckerben kellett maradnia, hogy megszerezze a merevszárnyúpilóta-min sítést is.
Azt már nem tudta, hogy utána mi lesz vele. Azt viszont tudta, hogy most egy korszak zárult le.
Elviszik t le azt az embert, akit a legjobb barátjának tekintett, és soha semmi nem lesz a régi. Bobby
nem sokra tartotta az apja új szárnysegédjét. Egy felfuvalkodott kis majom.
Nem volt könny egy hadnagynak azon a hely rségen szolgálni, ahol egy ugyanolyan névvel
rendelkez valaki a hely rség-parancsnoki posztot látta el. Ez a tény megosztotta a tiszttársait is.
Voltak, akik úgy vélték, hogy veszélyes dolog együtt mutatkozni a tábornok fiával; mások viszont
szentül hitték, hogy a hasznukra válik, ha a közelében maradnak. Bobby naiv volt ugyan, de nem
hülye.
Bobby szerint két dologból lehet lemérni, hogy valaki barát-e, vagy sem. Az illet tesz az emberért
valamit, amiért fizet valamilyen árat. Vagy az illet tesz valamit az emberért anélkül, hogy bármi
haszna származhatna bel le. Vagy mindkett . Johnny Oliver többször is bebizonyította, hogy a
barátja, mert sokat kockáztatott érte, és nem azért, mert Bellmon tábornok szárnysegédje volt, hanem
annak ellenére, hogy az volt. Johnny nélkül soha nem lettek volna szárnyai, és pont.
 Bobby egy id után rájött, hogy leginkább azért néz fel rá, mert olyan piszkosul nagy az önbizalma.
Oliver el tudta dönteni, hogy mit kell tennie, aztán pedig megtette. Bobby kénytelen volt elismerni,
hogy még mindig úgy gondolkodott, mint egy proli: Ha valamit nem engedélyeznek, az tilos. Johnny
pont a fordítottja szerint élt: Ha valamit nem tiltanak, akkor szarjunk rá, és csináljuk meg!
Johnny Oliver százados intett a csaposnak, hogy kér még egy kör sört, a csapos pedig már éppen a
fölé hajolt, amikor megcsörrent a telefon. Bobby vette fel.
– Egyes számú melléképület, Bellmon hadnagy, uram – szólt a telefonba az el írt módon.
– Oliver százados ott van? – kérdezte egy férfihang. – Itt Ting rnagy. A repül téri napostiszt.
– Tartsa, kérem, uram! – mondta Bobby, aztán a kezével letakarta a telefonkagylót. – Téged akar.
Ting rnagy. A repül téri napostiszt.
Amikor Bobby felé nyújtotta a telefont, John S. Oliver százados is 1965. január 1-jén gondolkodott.
Úgy érezte, hogy az lesz az a nap, amikor egyszer s mindenkorra kiverheti a fejéb l Liza Woodot és a
kisfiát.
Persze történhetett volna másként is. A szerelem elsöpörhette volna az akadályokat,
összeházasodhattak volna, és boldogan élhettek volna, amíg meg nem halnak.
Megértette Liza álláspontját, és azzal is tisztában volt, hogy nagyon sok ember – többek között
id nként maga is – teljes mértékben egyet is értett a lánnyal.
Egy katona férjet már elveszített, Allan édesapját, és a veszteségbe majdnem belepusztult.
Elhatározta, hogy még egyszer nem engedi, hogy ilyesmi történjen vele vagy Allannel.
– Egy apát már elvesztett, Johnny, nem engedem, hogy ez még egyszer megtörténjen.
Persze ez alatt Liza azt értette, hogy Oliver lett Allan új apja, és igaza volt. Oliver szerette a kis
srácot, és a kis srác is szerette Olivert. Szívesen nevelte volna fel a fiúcskát a saját gyermekeként.
Nem is arról volt szó, hogy Olivernek le kellett volna vetnie a tiszti egyenruháját, és használt autókat
vagy életbiztosítást kellett volna árulnia. Johnny Oliver milliomos volt, bár maga is nehezen tudta
felfogni a meggazdagodása tényét.
A n vére és a n vére férje megpróbálta kitúrni az atyai örökségéb l, ami f ként a Vermont
állambeli, burlingtoni Jack's Truck Shop nev kamionpihen l állt. Nehezen tudta feldolgozni, hogy
a n vére, az egyetlen él , vérszerinti rokona el re kitervelte, hogy hogyan túrja ki az örökségéb l, de
ez volt az igazság, és az igazság fájt.
Az apja végrendeletében az állt, hogy akár , akár a n vére felajánlhatta, hogy megvásárolja a másik
üzletrészét. A n vére küldött neki egy levelet, amiben leírta, hogy a férje meg akarja venni Johnny
üzletrészét, ami ennyit és ennyit ér.
Ekkor Johnny dönthetett volna úgy, hogy elküldi a n vérének a férje által felajánlott összeget, és
akkor az övé lehetett volna az egész kamionpihen . Vagy elfogadhatta volna az ajánlatot, ami azt
jelentette volna, hogy kap a n vére férjét l egy csekket, és akkor a n véréé és a férjéé lett volna a
családi vállalkozás. Igazából a n vére fel sem ajánlotta, hogy küld neki egy csekket, csak annyit
mondott, hogy „id vel” és a férje, „majd” kifizetik.
Noha nem sokat értett az üzlethez, amikor Johnny Oliver megkapta a levelet, az els gondolata az
volt, hogy a vállalkozás legalább kétszer annyit érhet, mint amennyit felajánlottak neki. De nem volt
különösebben sok értelme morfondírozni a dolgon, mert a bankszámláján összesen kétezer dollár volt,
ami azt jelentette, ha ki akarta volna fizetni a n vérét, akkor el kellett volna teremtenie még
kétszázhatvannyolcezer dollárt.
Ekkor jött be a képbe Craig W. Lowell alezredes. Lowell közölte vele, hogy nem akar ugyan
beleszólni Johnny pénzügyi dolgaiba, és hogy negyedmillió dollár tényleg nem kevés pénz, de azért
nem ártana, ha felkérne egy szakembert, hogy becsülje fel a vállalkozás értékét.
Lowell elmondta neki, hogy Geoff Craig apja a New York-i Craig, Powell, Kenyon & Dawes
Befektetési Bankárok igazgatótanácsának az elnöke. Nekik vannak embereik, akik értenek az
ilyesmihez, és Lowell úgy gondolta, hogy szívesen segítenének is neki.
– Köszönöm, ezredes, de nem szeretnék szívességet kérni Geofft l, és az apjától sem.
– Én vagyok az igazgatótanács alelnöke – felelte Lowell. – Majd én felhívom ket, Johnny.
Egy nap egy fura kis ember jelent meg Johnny n tlentiszti-szállásán; a névjegykártyája szerint volt
Mr. Foxworth T. Mattingly ügyvéd. Mattingly közölte vele, hogy a Craig, Powell, Kenyon & Dawes
küldte, és hogy Lowell ezredes külön utasította, hogy vegye a kezébe a kamionpihen
megvásárlásának az ügyét. Johnny aláírt egy ügyvédi felhatalmazást, és az ügy intézését Mattinglyre
bízta.
 Már meg is feledkezett a meghatalmazásról, amikor a n vére felhívta. Teljesen ki volt kelve
magából, sírt, ordítozott, és nagy valószín ség szerint be is volt rúgva. Vagy tíz percen keresztül szidta
Johnny Olivert, a hálátlan kis szarházit, és csak azután derült ki, hogy kapott egy levelet a Craig,
Powell, Kenyon & Dawes Befektetési Bankároktól, amelyben közölték vele, hogy ifjabb John S.
Oliver, élve a törvény által biztosított jogával, megvásárolta a Jack's Truck Shop nev kamionpihen t,
és hogy mellékelten küldik a névre szóló, 268 000 dollárról kiállított csekket.
Johnny felhívta Lowell ezredest.
– Mattingly kiderítette, hogy az a családi vállalkozás valamivel több mint négymilliót ér, Johnny –
mondta Lowell. – Megkértem, hogy vegye meg magának annyiért, amennyit a n vére kínált érte…
mennyit is kínált? Negyedmilliót?
– De nekem nincs 268 000 dollárom – mondta Johnny.
– A cég meghitelezte magának, Johnny – mondta Lowell. – Végül is ezzel foglalkozunk, Johnny,
befektetési bankárok vagyunk. A cég számára maga remek ügyfél, mert tudjuk, hogy a pénzünk jó
helyre került.
Végül a n vére mégis megtarthatta a kamionpihen t, Johnny pedig nyitott magának egy bankszámlát
a First National Bank of Ozarknál, miután beváltott náluk egy 2 327 000 dollárról szóló, igazolt
csekket.
Liza azzal érvelt, hogy ennyi pénzzel simán megalapozhatják a közös életüket, és már csak annyi
kell, hogy Johnny kilép az istenverte Hadseregb l.
De Johnny Oliver ezt egyszer en nem tudta megtenni. Nem akart beszállni az ingatlanüzletbe, nem
akart Ford-autókereskedést nyitni, és nem akart hajókölcsönzéssel sem foglalkozni Floridában. Katona
volt. Jó katona. Szerette a katonaéletet, és tudta, ha mással kellene foglalkoznia, nem érezné jól magát.
Liza ultimátumot adott neki. Döntenie kellett. Vagy és Allan, vagy az istenverte Hadsereg.
Most már telefonon sem volt hajlandó beszélni vele. Olivert fájdalmasan érintette, hogy mindössze
tíz kilométer választotta el ket egymástól, Liza mégsem akart szóba állni vele.
1965. január 1-jén jelentkezik Braggban, a Különleges Hadviselési Központban… új környezet, új
feladatok… talán a fájdalom is enyhül valamelyest.
– Oliver százados, uram – szólt Johnny Oliver az ütött-kopott telefonba az 1-es számú melléképület
zöld linóleumboritású bárpultja végén.
– Oliver, itt Ting rnagy. A repül téri napostiszt.
– Igen, uram? – mondta Oliver.
– Épp most kaptunk hírt egy civil Cessna 310-H-ról – mondta Ting rnagy. – Harmincpercnyire van.
Egy hetes kód van a fedélzetén. Nem kértek díszfogadtatást, csak földi szállítóeszközt.
Ting rnagy nyilván nem tudja, hogy már nem vagyok a hely rségparancsnok szárnysegédje.
A hetes kód – a bérjegyzék alapján – dandártábornokot jelentett. Az, hogy nem kért díszfogadtatást,
azt jelentette, hogy a tábornok lemondott a fúvószenekarról és a rangjának megfelel tiszt
üdvözlésér l – aki vagy vele egyenrangú, vagy nálánál magasabb rendfokozatú tiszt kellett, hogy
legyen. Ez a hetes kód csak egy szolgálati autót akart, amivel Ozarkba mehetett.
Oliver pontosan tudta, hogy ki lehet a hetes kód. „Vörös” Hanrahan dandártábornok volt az, az USA
Hadsereg Fort Bragg-i Kennedy Különleges Hadviselési Központjának parancsnoka. Oliver nem
véletlenül volt ennyire biztos a dolgában. Amikor egy héttel korábban találkozott Hanrahan
tábornokkal Braggban (ahová Lunsford Atyával ment), Hanrahan közölte vele, hogy hétf n Ruckerbe
fog látogatni, hogy eligazítást tartson az ottani tiszteknek a Hadsereg Vörös Sárkány hadm veletben
(ejt erny s ugrás Stanleyville-re) betöltött szerepét illet en.
Ami fontosabb, el re megmondta, hogy egy 310-H-val fog érkezni. Ez szinte biztosan Craig W.
Lowell alezredes 310-H-ját jelentette.
Persze soha nem árt, ha az ember ellen rzi a feltételezéseit.
– Uram, tudja a hetes kód nevét?
– Hanrahan tábornok – felelte Ting rnagy.
– Nagyon köszönöm, hogy felhívott, uram – mondta Oliver. – Nagyon hálás vagyok érte.
Most valahogy nem jött volna ki valami jól, ha közli vele, hogy már nem Bellmon tábornok
szárnysegédje, és hogy az ilyesfajta hívásokat már az utódjának kellene fogadnia.
– A legnagyobb örömmel – mondta Ting rnagy, és letette.
Johnny Oliver százados szemmel láthatóan vonakodva tolta félre a sörét, majd felhívott pár számot
emlékezetb l.
 El ször felhívta a tábornok gépkocsivezet jét, és megmondta neki, hogy álljon ki az egyik szolgálati
autóval, rakjon rá egy egycsillagos rendszámtáblát, és vegye fel az 1. számú melléképületben.
Aztán felhívta a szállásmester tisztet, és szólt neki, hogy ellen riztesse, hogy minden készen áll-e a
Magnólia-házban Hanrahan dandártábornok és Isten tudja hány f s kísérete fogadására.
Aztán felhívta a tiszti klubot, és közölte velük, hogy készüljenek fel rá, hogy Bellmon tábornok
vacsorapartiján a f asztal terítéke némileg módosulni fog, mert Hanrahan tábornok érkezik a
hely rségre Isten tudja hány f s kísérettel.
Végül felhívta az 1. számú szállást. Mrs. Bellmon vette fel a telefont.
– Mrs. ., itt Johnny – mondta Oliver. – Hanrahan tábornok nagyjából húsz perc múlva landol a
Cairnsen egy Cessna 310-H-val.
– Akkor valószín leg Lowell ezredessel érkezik.
– Igen, hölgyem. Én is úgy gondolom. Felhívtam a klubot és a Magnólia-házat, és kiküldtem a
tábornok egyik szolgálati autóját is. Igazából csak szállítóeszközt kértek Ozarkba, de gondoltam, nem
árt, ha mindenre felkészülünk.
– Azt hittem, hogy a megbízatása véget ért, Johnny – mondta Barbara Bellmon.
– Azt gondoltam, hogy nem volna tisztességes szegény Hornsby századossal szemben, ha máris
ráereszteném Hanrahan tábornokot és Lowell ezredest. Mindent a maga idejében.
Barbara Bellmon elnevette magát.
– Honnan hívott?
– Az egyes számú melléképületb l. Velem van Bobby is – mondta Oliver, aztán összerezzent.
Bobby, aki egyáltalán nem szerette, ha Bobbynak szólították, arcátlan módon végighallgatta a
beszélgetést.
– Akkor találkozunk a klubban – mondta Barbara Bellmon. – Még egyszer, köszönöm, Johnny.
– Még egyszer, utoljára – mondta Oliver, aztán letette a telefont, és Bobby-hoz fordult. – Idd meg a
söröd, Roberto, hív a kötelesség!
Egészen eddig a pillanatig Oliver ügyet sem vetett az id járásra. Az id járás csak akkor volt számára
fontos, amikor repülnie kellett. De amikor meghallották a Chevrolet szolgálati autó dudálását, és
kimentek a gépkocsivezet höz, Olivert aggodalommal töltötte el az, ami odakint fogadta ket.
Szemerkélt az es , a h mérséklet pedig fagypont körül lehetett. Ilyen körülmények között a
repül gépek szárnyai könnyen eljegesedhetnek. Ráadásul a repülési látótávolság is közel nullára
csökkent.
A tábornok gépkocsivezet je tíz perccel kés bb fordult be a Chevrolettel a támaszpont-
parancsnokság el tti, a mindenkori hely rségparancsnok számára fenntartott parkolóba.
– Gyere, Bob! – mondta Oliver. – Ebben az id ben csak ILS15-szel tudnak leszállni. Ezt látnod kell!
A hátsó ajtón keresztül sétáltak be a támaszpont-parancsnokság épületébe, majd keresztülvágtak az
el csarnokon, elmentek Bogardus S. Cairns vezér rnagy portréja mellett (a vezér rnagy egy ex-
harckocsiparancsnok volt, aki két nappal azután szenvedett halálos repül balesetet fehér H-13-asával,
hogy megkapta a második csillagját), aztán felmentek az emeleten lév ILS-szobába.
Az ILS, amely lehet vé teszi a légi járm vek pilótái számára, hogy – például ködben – egyetlen látás
utáni tájékozódási pont nélkül is egészen közel kerüljenek a leszállópályához, három, nagyjából
ugyanolyan fontos dolgot igényel. Kell hozzá egy nagyon jó min ség , precíziós radar, amely igen
nagy pontossággal képes megállapítani a légi járm pozícióját másodpercr l másodpercre; egy jól
képzett ILS-repülésirányító, aki képes értelmezni a leszállást végrehajtó légi járm leszállópályához
viszonyított pozícióját (sebesség, magasság, helyzet és süllyedési sebesség); és egy nagyon jó pilóta,
aki azonnal és pontosan tud reagálni a repülésirányító utasításaira.
A repülésirányító, egy pufók, harmincöt éves els rmester dühösen pillantott rájuk, amikor átlépték
a birodalma határát. Semmi keresnivalójuk nem lett volna ott, de hát ugye a tábornok szárnysegédje
mégiscsak egyenl bb a többi disznónál.
– Az ott Hanrahan tábornok repül gépe? – kérdezte Oliver.
– Igen, uram – mondta az rmester türelmetlenül. – Jó hét kilométernyire van.
Oliver némán figyelte, ahogy az rmester a földre irányította a Cessna 310-est. Nem volt túl
izgalmas a dolog. A repülésirányító megmondta a pilótának, hogy mit csináljon, a pilóta pedig
megcsinálta. Johnny egy kicsit csalódott volt. Persze örült, hogy minden simán ment, de Bobby többet

15
Instrumental Landing System – m szeres megközelítési leszállító rendszer, a ford.
tanulhatott volna, ha az rmester gyorsan és frappánsan utasította volna a pilótát, hogy változtasson
irányt, vagy emelkedjen, vagy akár, hogy szakítsa meg a leszállást, és próbálkozzon újra.
Ilyesmire azonban nem került sor. A Cessna 310-es pilótája csak a man ver végén szólalt meg.
– ILS, látjuk a leszállópályát, nagyon köszönjük – hallották Craig Lowell alezredes hangját a
hangszóróból.
– A legnagyobb örömmel, uram – mondta az rmester.
– Valószín leg józanon még ennél is jobban sikerült volna.
Az rmester felnevetett, aztán Oliverhez fordult.
– Ismeri az ezredest, százados?
– Igen, ismerem.
– Nem semmi egy fickó – mondta az rmester. – A szentségit, ezt a rárepülést tanítani lehetne, jobb
már nem is lehetett volna.
– Legjobb lesz, ha eléjük megyünk – mondta Oliver. – Köszönöm, rmester.
Lementek a lépcs n, aztán kisétáltak a síküveg ajtón, amely a tranzithangár el térhez vezetett.
Ahogy kinyitották az ajtót, már hallották a Cessna motorját, aztán meg is pillantották, amint a
repül gép feléjük gurult az aktív leszállópálya fel l.
– Kis szerencsével, Bobby – cukkolta Oliver Bobbyt –, Portet rmestert is magával hozta a tábornok.
Kellemes meglepetés lenne, nem?
– A francot! – mondta Bobby.
Robert F. Bellmon tábornok már belenyugodott a ténybe, hogy a lánya egy közönséges
sorállományúhoz fog menni feleségül. Bobby Bellmon hadnagy azonban nem volt hajlandó
beletör dni, hogy Jack Portet, a sorállományú, aki a húgát dugta anélkül, hogy a házasság
szentségében egyesült volna vele, most a nagy történelmi múlttal rendelkez Bellmon család teljes
jogú tagjává válik.
A Cessna elgördült mellettük. Jack Portet rmester – széles vigyorral az arcán – vidáman integetett
nekik a pilótaülésb l.
– Nos – mondta Oliver nevetve –, most már világos, hogy miért sikerült olyan jól ez az ILS-leszállás.
Nem igaz, Bobby?
– A szentségit, ne nevezz engem Bobbynak!
Craig W. Lowell alezredes szállt ki el ször a kecses Cessnából. Civil ruhát viselt: Harris tweedzakót,
szürke flanel cs nadrágot, papucscip t és legombolható nyakú, sárga szín inget. A nyaka köré
könny selyemsálat tekert.
Kiállt a szárnyt re, és nagyot nyújtózott. Aztán Oliver századosra és Bellmon hadnagyra pillantott,
és elmosolyodott.
– Szevasz, Bobby – kiáltott le Lowell ezredes vidáman. – Milyen kedves t letek, hogy kijöttetek
elénk ebben a csúnya es ben.
– Hello, Craig bácsi – mondta Bobby.
Bobby kisfiú kora óta ismerte Lowellt. Oliver gyanította, hogy ez jogosította fel arra, hogy
Bobbynak szólítsa anélkül, hogy az ifjú Bellmon megsért dött volna.
– Azt hittem, hogy maga már nyugalomba vonult – mondta Lowell. – De azért kösz, Johnny.
– A legnagyobb örömmel, ezredes – mondta Johnny. – Milyen volt az út?
– Megalázó – felelte Lowell. – Biztonságos, de megalázó. Képzelje, ILS-szel kellett landolnunk.
– Igen, uram. Végignéztem a rárepülésüket. Az ILS-repülésirányító szerint tanítani kellene.
– A megalázó az volt benne, hogy miközben az ILS-t csinálta, ez az alak nyugodtan diskurált velünk
– mondta Lowell. – Amikor nekem kell ILS-szel leszállnom ilyen id ben, még az óra ketyegése is
zavar a koncentrálásban.
Paul T. Hanrahan dandártábornok szállt ki másodiknak a Cessna fülkéjéb l. Egyenruhát viselt, de
csak a harci ugrásokért járó csillagokkal ékesített ejt erny sszárnyait t zte ki, valamint a Gyalogsági
Harci Érmét, amelyen – a kováspuska felett – egy csillag díszelgett, ami azt jelentette, hogy a
kitüntetést kétszer ítélték oda neki.
– A francba – mondta Hanrahan tábornok. – Nem kellett volna kijönnie elém. Csak egy szolgálati
autót kértem.
– Örömmel tettük, tábornok – mondta Oliver, és tisztelgett.
– Magának sem kellett volna, Bobby. De azért örülök neki – mondta Hanrahan, és leugrott a Cessna
szárnytövér l.
 Lowell a Cessna csomagtartójához sétált, és kivette a csomagjaikat.
Jack Portet rmester utolsóként szállt ki a repül gépb l. Megállt a szárnyt n, megigazította a
nyakkend jét, felhajtott ingujját lehajtotta, a mandzsettáját begombolta, aztán benyúlt a repül gépbe,
és kivette bel le a zubbonyát. Felvette, aztán begombolta, majd még egyszer a Cessnába nyúlt, és
kivett bel le egy zöld barettet, majd azt is felvette. Aztán megállt, és megigazította a nadrágja
„bebújtatását” vadonatúj, fényesre bokszolt ejt erny sbakancsa felett.
Leszállt a szárnyt l, és tisztelgett Johnny Olivernek.
– Hello, Jack – mondta Oliver, miközben viszonozta a tisztelgését, aztán kezet nyújtott Portet-nak. –
Egészen jól sikerült ez az ILS.
– Azt hittem, hogy más hírrel fogsz fogadni – felelte Portet.
– Úgy tudom, hogy az egyes számú szálláson van.
– De ugye nem tudja, hogy jövök?
– Mostanra már valószín leg sejti – mondta Oliver. – Felhívtam az egyes számú szállást.
Jack hanyag mozdulattal tisztelgett Bellmon hadnagynak.
– Jó napot, hadnagy – mondta kissé gúnyosan. – Hogy van mindig?
Miután Bobby nem tudta, hogy mi mást is tehetne, viszonozta a tisztelgést. Hanrahan és Lowell
Oliverre vigyorgott. Lowell kacsintott.
Portet a repül gép oldalába épített számos rekesz egyikéhez lépett, és kivett bel le pár fékbakot és a
Pitot-csöves sebességmér takaróponyváját. Aztán körbejárta a repül gépet, és mindent a helyére tett.
Miközben ezzel foglalatoskodott, Oliver kivette a rögzít kábeleket a csomagtartó rekeszb l, és
rögzítette a repül gép szárnyait. Aztán együtt elindultak a támaszpont-parancsnokság épülete felé.
– Na, akkor induljon a vándorcirkusz! – mondta Hanrahan tábornok. – A legfontosabb, Johnny,
hogyha belefér, akkor szeretnék pár szót váltani Bellmon tábornokkal. Minél hamarabb, annál jobb.
– Nem hiszem, hogy gondot jelentene, uram – mondta Oliver. – A Magnólia-házban szállásoltam el
magukat. Ha odaérnek, rögtön fel is hívhatja a tábornokot.
– OK – mondta Hanrahan. – Hogy reagált a hírre, hogy nekem fog dolgozni?
– Még nem mondtam meg neki, uram.
– Még nem? – kérdezte Hanrahan mérgesen. – Miért nem?
– Hát… uram, azt akartam mondani, hogy nem volt rá alkalmam, de az igazság az, hogy úgy
intéztem, hogy ne tudjam neki megmondani. Azt terveztem, hogy ma este közlöm vele.
– Már tudja – mondta Hanrahan. – A parancsot megváltoztatták, a változásról pedig telexben
értesítették Bellmont.
– Jesszus!
– Meg kellett volna mondania, Oliver – mondta Hanrahan.
– Igen, uram. Meg kellett volna mondanom.
Hanrahan még mondani akart valamit, de meggondolta magát, mert Marjorie Bellmon jelent meg az
el csarnokban.
– Megérkezett az USO16 – jelentette be Lowell félhangosan. Aztán egészen er s, de hiteles déli
akcentusra váltott. – Nahát, Miss Marjorie, hogyan kerül maga ide?
– Jaj, fogd be, Craig bácsi! – mondta Marjorie Bellmon, aztán Hanrahan tábornokhoz ment, és arcon
csókolta. – Köszönöm.
– Nekem köszönd meg, az enyém a repül gép – mondta Lowell, és odatartotta az arcát.
– OK – mondta Marjorie, és t is arcon csókolta. – Neked is köszönöm.
Aztán Jack Portet-hoz lépett, és gyöngéden arcon csókolta. Aztán ránézett azokkal az intelligens,
szürke szemeivel, és még egyszer arcon csókolta. Aztán átölelte Jack Portet-t, és a fejét a vállára
hajtotta.
– Ha szabad megjegyeznem – mondta Lowell –, az érzelmek effajta botrányos kimutatásából arra
kell következtetnem, hogy nem kell aggódnunk Portet rmester jóléte fel l, amíg itt tartózkodunk.
– Én majd gondoskodom róla – mondta Marjorie. – Egy percig se aggódjatok miatta!
– Nos, ebben az esetben t njünk el innen! – mondta Hanrahan.

16
United Services Organisation. Egy amerikai nonprofit, jótékonysági szervezet. k azok, akik háború idején
szórakoztató m sorokat – egy kis darab Amerikát -visznek a három fegyvernem kötelékében, idegenben harcoló
amerikaiaknak, a ford.
 (Öt)
Alabama, Daleville 1964. december 18., 16.15
Miközben Marjorie MGB-jével robogtak keresztül Daleville-en, a Hadsereg Cairns repül tere és Fort
Rucker – közismertebb nevén „A hely rség” – közötti kisvároson, Jack Portet úgy döntött, hogy f a
tisztesség, és bár er s kísértést érzett, mégsem tette a kezét Miss Bellmon térdére.
– Meg kell állnom a tiszti áruháznál, kicsim – mondta Jack.
– Nem lehetne inkább kés bb? Negyed öt van.
– Nincs más választásom, kénytelen vagyok elügetni a tiszti áruházba – felelte Jack.
– Rád tukmált valami hülye feladatot, mi? – kérdezte Marjorie dühösen, de aztán egy szempillantás
alatt megenyhült. – Azért megbocsátok neki, mert hazahozta az én kicsikémet.
Marjorie átnyúlt az ülésen, és megfogta Jack kezét, aztán megszorította, és amikor elengedte, Jack
keze Marjorie térde fölé ért, és akkor engedett a kísértésnek, és megfogta a térdét. Egy pillanattal
kés bb Marjorie kezét érezte a kézfején.
– Szerinted mit csináljunk addig, amíg a többiek Johnny búcsúbuliján vannak? – kérdezte Marjorie
ártatlanul.
A kapunál álló katonai rend r kiszúrta a kék matricát az MGB lökhárítóján. Azonnal vigyázzba
szökkent, és tisztelgett. Jack viszonozta a tisztelgést.
– Nem tudom, hogy rmestereknek szabad-e ilyesmit csinálni – mondta Jack –, de ha én lennék a
kapus, és tisztelegnem kellene egy másik sorállományúnak, én biztos pipa lennék.
– Azt hittem, hogy a tisztelgés amolyan „harcosok közötti köszöntés” – mondta Marjorie.
A tiszti áruházba beosztott törzs rmester meglátta, amint Marjorie autója megállt az épület el tt, és
mivel még volt rá ideje, hátraszaladt, és közölte az ügyeletes tiszttel, hogy a tábornok lánya készül
bemenni az üzletbe.
– Jó napot, Miss Bellmon – mondta a hadnagy, amikor Jack és Marjorie belépett az épületbe. –
Miben lehetek a szolgálatára?
– Az rmesterrel vagyok – mondta Marjorie. – De azért köszönöm.
Mi a fene folyik itt? – tette fel magában a kérdést a hadnagy, de mindenesetre szélesen
elmosolyodott, és Jack felé fordult.
– Mit tehetek magáért, rmester?
– Azt hiszem, mindenb l szükségem lesz egyre – mondta Jack. – De Miss Bellmon majd pontosan
megmondja, hogy mi kell.
Marjorie kezébe nyomott egy köteg stencilezett papírt. Marjorie kíváncsian nézett rá, aztán elolvasta
az egyik papírt.
PARANCSNOKSÁG
HADÜGYMINISZTÉRIUM WASHINGTON D.C
1964. december 16.
KÜLÖNPARANCS
Száma: 307
KIVONAT
101. Jacques Emile PORTET (US52397606, USA Katonai Repülési Központ és Alabama, Fort
Rucker, parancsnokság, parancsnoki század) RMESTERT az AR 615-365 rendelkezéseinek és az
Egyesült Államok kormánya utasításának megfelel en ÉRDEMEI ELISMERÉSE MELLETT
LESZERELEM. Nevezett sorállományú Hadseregnél bejelentett lakcímére – Kongói Köztársaság,
Léopoldville, Leopold Avenue 404. – történ utazásának költségeit a Hadsereg téríti, továbbá az
utazás id tartama alatt a neki járó napidíjban részesíti.
102. Miután Jacques Emile tartalékos, PORTET F HADNAGY, USA Hadsereg, gyalogság, 0-
391123, meghosszabbított aktív szolgálatra jelentkezett, amelynek id tartama nem kevesebb mint
három (3) év, a John F. Kennedy Különleges Hadviselési Központ parancsnokságára, ill. parancsnoki
századához rendelem (Észak-Carolina, Fort Bragg). Nevezett tiszt a Hadseregnél bejelentett
lakcímér l (Kongói Köztársaság, Léopoldville, Leopold Avenue 404.) az új szolgálati helyére történ
utazásának költségeit a Hadsereg téríti, az utazás id tartama alatt a neki járó napidíjban részesíti.
103. Jacques Emile PORTET F HADNAGY, USA Hadsereg, gyalogság, 0-391123, John F.
Kennedy Különleges Hadviselési Központ, parancsnokság, parancsnoki század (Észak-Carolina, Fort
Bragg) negyvenöt (45) napra ideiglenes szolgálatra áthelyezve az USA Hadserege Repülési
Központjába (Alabama, Fort Rucker), ahol részt vesz a Fort Rucker-i M szeres Repülési
Vizsgabizottság különleges pilótatanfolyamán; sikeres vizsga esetén nevezett katonai repül s
min sítést kap, amely feljogosítja forgó- és egy vagy többmotoros merevszárnyú légi járm vek
vezetésére, valamint m szeres repülésre. Nevezett tiszt engedélyt kap az utazáshoz saját gépjárm
igénybevételére. Jelen parancs készült az USA Hadserege vezérkari f nökének a JFK Különleges
Hadviselési Központja (Észak Carolina, Fort Bragg) hely rségparancsnokának, 1964. december 15-én,
08.30-kor adott, szóbeli parancsa alapján.
KIVONAT
KIÁLLÍTOTTA
John B. Stevenson Vezér rnagy, f hadsegéd
KAPJA:
– Portet, Jacques ., 0-391123
– Jaj, Istenem – mondta Marjorie.
Jackre nézett, aki vállat vont, és elmosolyodott.
– Ezt miattam csináltad! – mondta Marjorie vádlón. – Jaj, te bolond!
– Azért csináltam, mert Felter ezredes azt mondta, hogy szüksége van rám – mondta Jack. – És
szerintem igazat mondott. Azt hittem, örülni fogsz.
– Örülni annak, hogy Sandy bácsival meg Craiggel, meg Geoffel, meg a többi félesz
kígyózabálóval fogsz lógni? – kérdezte Marjorie hitetlenkedve. – Azt akartam, hogy minden veszélyes
dologból kimaradj a M szeres Repülési Vizsgabizottságnál!
Marjorie úgy vágta Jackhez a parancsait, mintha a papírlapok megégették volna a kezét.
Jack a hadnagyhoz fordult, és átadta neki a parancsait.
– Egyenruhákra lesz szükségem – mondta Jack. – Most azonnal kell egy „A” típusú egyenruha. 42-es
méret. Remélem, nem jelent gondot.
– Minden megoldható, csak a nadrágot nem tudjuk felaljazni, hadnagy – mondta a hadnagy. – A
varrón nk már hazament.
– Majd én felaljazom az istenverte nadrágját, hadnagy – mondta Marjorie. – Jaj, Jack, mire volt ez
jó?

(Hat)
Alabama, Fort Rucker
Katonai Repülési Központ
Magnólia-ház
1964. december 18., 18.20
Robert F. Bellmon vezér rnagy, aki a díszegyenruhájában ült az Oldsmobile-ja volánja mögött,
felhajtott a Magnólia-ház kocsifelhajtójára, majd kiszállt az autóból, és gyors léptekkel az ajtóhoz
sietett. Bekopogott, aztán belépett, még miel tt bárki kiszólt volna neki.
Craig W. Lowell ezredest a nappaliban találta. Civilben üldögélt. A kezében egy poharat tartott, és a
híreket nézte a televízióban. A díszegyenruhája az egyik ajtón lógott, ami valószín leg a
hálószobájába vezetett.
– Hello, Craig – mondta Bellmon, és intett neki, hogy maradjon ülve. – Vörös hol van?
– Telefonál. Most jelentkezik le a feleségénél – mondta Lowell. – Kérsz egy jámbor kortyot?
– Kérek – felelte Bellmon. – Mit iszol?
– Scotchot – felelte Lowell, aztán felállt, és a tálalószekrényhez lépett, amelyen palackok sorakoztak
csillogó, ezüst katonai felszerelések társaságában. Még miel tt levehette volna a whiskysüveget, egy
másodállásban a tiszti klub alkalmazottjaként dolgozó katona lépett a nappaliba az étkez l. Fehér
zakót és inget viselt, s csokornyakkend t.
– Minden rendben, rmester – mondta Lowell. – Majd én kitöltöm az italokat. S t, akár olajra is
léphet.
Az rmester döbbenten nézett Bellmon tábornokra. Remélte, hogy a tábornok megmondja, hogy
akkor most mi legyen.
– Elég régóta ismerem ezeket az urakat, rmester – mondta Bellmon. – Higgye el, hogy egyedül is ki
tudják tölteni a whiskyjüket! Menjen inkább át a klubba, hátha a bárban nagyobb hasznát veszik!
Segíthetne nekik el készíteni az esti fogadásomat is.
– Igen, uram – mondta az rmester mosolyogva. Lowell kevert egy whiskyt szódával, és Bellmonnak
adta.
 – Fenékig, Robert – mondta Lowell.
– Nasztrovja – mondta Bellmon, és belekortyolt az italba. – Nem rossz. Mi ez?
– McNeil's – mondta Lowell.
– Soha nem hallottam róla.
– Úgy hozattam – mondta Lowell.
– Úgy érted, Skóciából?
Lowell bólintott. Bellmon megcsóválta a fejét.
– Biztosan jó lehet gazdagnak lenni.
– Jó is, amint azt te is tudod – mondta Lowell mosolyogva. – Ne add itt nekem a csórót, Bob!
Tudom, amit tudok.
– Nem mintha nem örülnék, hogy látlak, Craig – mondta Bellmon egy csipetnyi gúnnyal a hangjában
–, f leg miután magaddal hoztad a díszegyenruhádat is… feltételezem, az arany csészealjat is
becsomagoltad…
– Anélkül ki se lépek az ajtón – mondta Lowell, és az egyik karosszékre mutatott. A karosszéken,
egy lila selyemszalagon ott pihent a tíz centiméter átmér aranymedalion, a görög Szent Miklós- és
Szent Mihály-rendben való tagság szimbóluma.
– Ha rajtad van, az embereknek akkor is van mir l beszélniük, amikor már kifogytak az összes
beszédtémájukból.
– Mindig bejön – mondta Lowell egyetért n.
– Szóval, amint mondtam, noha egészen felvillanyoz a jelenléted, roppant mód érdekelne, hogy
tulajdonképpen miért vagy itt.
– Nos, egyrészr l azért, mert meghívtak.
– Tudod, hogy mire gondolok.
– OK. Sejtettem, hogy mostanra rendesen felhúztad magad Vörös miatt, és azért jöttem, hogy
megvédjem a te jogos haragodtól.
– Tehát tudsz róla? Netán te is benne vagy?
– De csak egy kicsit – mondta Lowell. – Úgy bokáig.
– Nos, nagyon remélem, hogy Vörösnek átkozottul jó oka volt arra, amit tett, mert különben a
vezérkari f nök elé viszem a dolgot. Ha kell. Kedvelem Johnny Olivert, és nem hagyom, hogy lehúzza
a karrierjét a vécén… nem hagyom, hogy ti, cowboyok lehúzzátok a karrierjét a vécén.
Paul T. Hanrahan dandártábornok jelent meg a hálószobája ajtajában. Díszegyenruhát viselt.
– Serif – mondta Lowell –, menjen vissza a hatlövet jéért! Itt az id . Én el re megmondtam, hogy
pipa lesz.
Bellmon h vös pillantást lövellt Lowellre, aztán Hanrahan felé fordult.
– A szentségit, Vörös, még csak nem is egyeztettél velem!
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha iszom egyet – mondta Hanrahan.
– Én meg azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha most rögtön elregéled, hogy mi a fészkes fenét
akartok Johnny Oliverrel csinálni! – mondta Bellmon dühösen.
– Jól van – mondta Hanrahan, miközben nekilátott, hogy készítsen magának egy italt. – Oliver
százados felkeresett, és megkérdezte, hogy nem lenne-e egy hely a központban, ahol hasznát vennénk,
én meg azt mondtam, hogy dehogynem.
– keresett meg téged? – kérdezte Bellmon döbbenten. – De hát már megvolt az új munkája.
George Rand most írja a szervezeti és ellátmányjegyzékét, és talált neki egy végrehajtó asszisztensi
posztot. Az egy átkozottul jó poszt lehetne.
– keresett meg engem – ismételte meg Hanrahan.
– Én ezt nem értem – mondta Bellmon.
– Együtt iszogattak a haverjával, Lunsforddal…
– Említette a nevét. Ki ez az alak? – vágott közbe Bellmon.
– Még Namból ismerik egymást. volt annak az „A” osztagnak a parancsnoka, amit Johnny
megpróbált kimenekíteni, miel tt lel tték. Felter Kongóba küldte. A szimbákkal járkált az serd ben.
Ezüstcsillagot kapott érte… történetesen az elnökt l, aki ráadásul fel is íratta a nevét az rnagyi
el léptetési listára. Nagyon jó tiszt.
– Akkor ez az ötlete volt? – kérdezte Bellmon.
– Nem. Oliveré. Részegen állítottak be hozzám.
– Részegen?
 – Részegen. Ami Lunsfordot illeti, nem nagyon lepett meg a dolog, Oliver viszont igen. Aztán arra
gondoltam, Bob, hogy talán is majdnem annyira kimerült érzelmileg, mint Lunsford.
– Arra akarsz kilyukadni, hogy miattam égett ki? – kérdezte Bellmon h vösen.
– Arra akarok kilyukadni, hogy majd elhagyta kezét-lábát, hogy megfeleljen neked – mondta
Hanrahan. – Szentül hiszi, hogy csak azért nem jársz a vízen, mert nem szeretnéd, ha víz menne a
cip dbe. És magánjelleg problémái is vannak.
– A vonakodó özvegyre gondolsz? – kérdezte Bellmon.
– Rá – mondta Hanrahan. – Azt mondta neki az a n , hogy válasszon. Vagy hús, vagy hal. Vagy és
a kölyök, vagy a Hadsereg. Oliver a Hadsereget választotta.
– És ott van még az szeretett n vére – mondta Lowell.
– Mi van vele? – mondta Bellmon.
– Johnny nem hagyta, hogy átverje kétmillió-háromszázezerrel, erre a n vérkéje a képébe vágta,
hogy egy hálátlan szarházi.
– Err l nem tudtam – mondta Bellmon. – Mondott valamit a n vérér l, de…
– Azok alapján, amit megtudtam róla, egy szemét kurva – mondta Lowell. – De nevelte fel
Johnnyt… tudom, hogy ez az egész miért zavarja ennyire.
– És ezt neked mind elmondta? – kérdezte Bellmon.
– Nem. Lunsford Atyának mondta el, amikor meg megkérdeztem Atyától, hogy miért akar Oliver
beállni az idegenlégióba, elmondott mindent.
– Ki vele!
– Most ezek ketten azt hiszik, hogy az egész világ ellenük fordult – mondta Hanrahan. – Lunsford
keresztben van a családjával… legalábbis a javával, Olivert pedig mindenki kirúgta. A családja is, meg
az özvegy is.
– És most azt hiszi, hogy ha veletek rohangál az erd ben, és kígyót zabál, attól jobb lesz neki?
– Mindkettejükre ráfér egy kis lazítás – mondta Hanrahan. – Aztán keresek nekik valami
elfoglaltságot. Nem áll szándékomban bezavarni ket az erd be, és kígyót sem fognak zabálni. Az
erd ben rohangálásról meg a kígyózabálásról már úgyis mindent megtanultak a harcmez n.
– Ha elmegy George Randnak dolgozni – mondta Bellmon –, akkor egészen biztosra veszem, hogy
egy éven belül felkerül az rnagyok ötszázalékos listájára. Átkozottul jó teljesítményjelentést írtam
neki.
– Ami most abszolút nem használna a karrierjének, az egy újabb poszt egy tábornok mellett, ami
újabb napi tizenhat órás elfoglaltságot jelentene a számára – mondta Hanrahan határozottan. – Gondolj
csak bele! Alighogy hazaérkezett Namból, máris munkára fogtad. George Randnak ugyanilyen
keményen dolgozna. És a szíve választottja is seggbe rúgta… Ha létezik recept az idegösszeomláshoz,
akkor ez az.
– Egyetértek Vörössel – mondta Lowell.
Bellmon h vösen ránézett, vállat vont, aztán visszafordult Hanrahanhez.
– És te mihez kezdenél vele? Mondom, kezdenél. Még mindig nem gy ztél meg róla, hogy nem kell
felhívnom a vezérkari f nököt.
– Szerintem mondd el neki, Vörös – mondta Lowell.
Hanrahan egy hosszú pillanaton keresztül meredt Lowellre; szemmel láthatóan azon gondolkodott,
hogy mit tegyen.
– Végül is Bob el bb-utóbb úgyis bele fog keveredni, nem? – mondta végül, és Bellmonra nézett.
– Mibe keveredek én bele? – kérdezte Bellmon.
– A Küzdelem hadm veletbe – mondta Hanrahan. – Felter hadm veletébe. A besorolása „Szigorúan
titkos Ernesto”.
– Az meg mi a fene? – kérdezte Bellmon.
– Lunsford lesz a végrehajtó tiszt, Oliver pedig a katonai repülési dolgokat fogja intézni neki.
– Azt kérdeztem, hogy mi a franc ez? – kérdezte Bellmon türelmetlenül. – Mi a franc az a Küzdelem
hadm velet?
Hanrahan Lowellre nézett, miel tt válaszolt volna. Lowell vállat vont.
– Felter információi szerint Che Guevara Afrikába megy bajt keverni. Felter rajta akarja tartani a
szemét.
– A keresztneve Ernesto – mondta Lowell szárazon.
– Még mindig nem igazán értem – mondta Bellmon. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki, amit hall.
 – Arról van szó, hogy megpróbáljátok lokalizálni? Az ilyesmivel nem a CIA foglalkozik?
Hanrahan vállat vont.
– Na, és mihez kezdtek vele, ha megtaláltátok?
– Beszélünk a fejével – mondta Lowell. – Megpróbáljuk visszatéríteni a helyes útra. Nem volt
mindig aljas gyilkos, aki baseballüt vel veri szét a rabok fejét. És tudod, ahogy Hogyishívják atya
mondta mit tudom én, hogy hol, minden rossz fiú jó fiú a lelke mélyén.
– Szóval likvidáljátok – mondta Bellmon.
– Nem, arról szó sem lehet – felelte Lowell. – Mondtam már, hogy mi a parancs. Rajta kell tartanunk
a szemünket. Ha lehet, itt-ott be is f tünk neki, de ez minden.
– Ez a CIA dolga lenne – makacskodott Bellmon.
– Az elnök Felternek adta a munkát – mondta Hanrahan.
Hát persze – gondolta Bellmon –, mivel a stanleyville-i foglyok kiszabadítására szervezett akció jól
sült el, az elnök megel legezett még egy kis bizalmat Felternek. Az elnök rajong azokért, akik képesek
eredményeket felmutatni.
– Ha a CIA emberei kezdenének el rohangálni az afrikai serd ben – mondta Lowell –, és k
próbálnák meg Che Guevarán tartani a szemüket, még összesároznák a cip jüket.
– Nem igazán értem, hogy miért akarja Felter, hogy Johnny Oliver részt vegyen ilyesmiben – mondta
Bellmon. – Nincs erre kiképezve, tapasztalata pedig végképp nincs ezen a téren.
Mivel sem Hanrahan, sem Lowell nem reagált, Bellmon folytatta.
– Én még mindig úgy gondolom, hogy Oliver jobban járna, ha George Randhoz menne dolgozni.
– Már kés , Bob – mondta Hanrahan. – Ha átkozottul kivernéd a balhét, akkor talán még
visszacsinálhatnád. Bár nem vagyok biztos benne. Hagyd inkább az egészet! Ha másért nem, akkor
Oliver miatt. Adj neki egy kis id t, hogy kiheverje azt a n t! Most megszegem ugyan az adott szavam,
de mégis elárulom, amit Lunsford rnagy mondott nekem: Oliver teljesen kiborult, és úgy zokogott,
mint egy kisgyerek.
Bellmon a szemébe nézett. Pár pillanatig semmit sem mondott.
– Ezeket a falakat nem hagyhatja el, amit mondok, de lassan kezd elegem lenni abból az istenverte
özvegyb l – mondta Bellmon, aztán vállat vont. – Jó. Ha Johnnynak most az a legjobb, ha elmegy
veletek kígyót zabálni, akkor bon appétit17.
– Van még valami, Bob – mondta Lowell. – Johnny úgy tervezte, hogy ma este mondja el neked.
Nyilván félt a reakciódtól. Vörös elmondta neki, hogy már tudod, mert hogy telexen értesítettek a
parancsmódosításról.
– Nem fogok belerúgni a szegény ördögbe, éppen elég baja van így is. Egy rült özvegy, meg ti
ketten, ráadásul ott van még Felter is, ez éppen elég teher egy ifjú századosnak.
Lowell elmosolyodott, aztán felnevetett.
– Nos, most, hogy újra jó haverok vagyunk, tölthetek valakinek egy italt?
– Igen – mondta Bellmon és Hanrahan tábornok szinte egyszerre.

Ötödik
(Egy)
Alabama, Fort Rucker
1. számú szállás
1964. december 18., 18.25
Robert F. Bellmon hadnagy a konyhaajtón keresztül lépett be a szülei házába. A konyhaasztalon
Jacques Portet állt, Marjorie pedig a nadrágja szárával küszködött.
– Mi a francot csináltok? – kérdezte Bobby mérgesen.
– Kérdezd meg a hadnagytól! – felelte Marjorie. – Jack, mi a francot csináltok?
– A kérdés helyesen úgy hangzik, hogy „Mi a francot csinálnak, uram?” – javította ki Jack. – Jó
lenne, ha nem feledkeznél meg err l.
– Jaj, Istenem! – mondta Marjorie undorral az arcán, de azért ott bujkált egy pajkos mosoly a szája
szegletében.
– Ez tiszti egyenruha – állapította meg Bobby meglepetten, miután észrevette a fekete csíkot a
nadrág oldalán, amely megkülönbözteti a tisztek nadrágját a sorállományúak nadrágjától.

17
Jó étvágyat, a ford.
 – Kiváló! – mondta Jack. – A jó megfigyel képesség minden ifjú tiszt javára válik.
– Marjorie? – kérdezte Bobby, aki mostanra teljesen összezavarodott.
– Ez az ostoba barom elfogadta a tiszti kinevezést – mondta Marjorie.
– Tiszti kinevezést?
– F hadnagy lettem – mondta Jack. – Nem kell vigyázzba vágnod magad, ha meglátsz, Bobby, de
egy kis tiszteletet azért megkövetelek t led.
– Lemászhatsz az asztalról – mondta Marjorie. – Vedd fel a másik nadrágod!
Jack leszökkent az asztalról.
– Maradj itt, Bobby! – mondta Jack. – Meg szeretnélek kérni valamire.
Ezzel kisétált a konyhából a nyomában Marjorie-val.
Két perccel kés bb újra megjelent. Egy zubbonyt és egy marék, m anyag dobozba tett rangjelzést
hozott magával.
– Nem tudom, hogy mit hová kell tenni, Bobby – mondta Jack. – Megmutatnád nekem?
– Tényleg tiszt vagy? – kérdezte Bobby.
Jack bólintott. Bobby kihúzta magát.
– Ebben az esetben gratulálok, Jack.
Kezet nyújtott, Jack pedig elfogadta.
– Köszönöm – mondta Jack. – A testvéredet annyira nem villanyozta fel a dolog, ha esetleg nem
vetted volna észre.
– Hogyhogy? – kérdezte Bobby.
– Azt szerette volna, ha meghúzom magam a M szeres Repülési Vizsgabizottságnál – felelte Jack.
Pár perccel kés bb Robert F. Bellmon lépett a konyhába. Bobby a konyhaasztal fölé hajolt, és a
keresztbe tett gyalogsági puskákat t zte ki Jack zubbonyának a hajtókájára.
– Hello, Jack – mondta Bellmon, és kezet nyújtott Jacknek.
– Jó estét, uram. Szerettem volna ezt befejezni, még miel tt hazaér.
– Mi ez az egész? – kérdezte Bellmon.
– Bobby segít kit zni a jelvényeket. Nem tudom, hogy mit hová kell tenni.
Bellmon a zubbonyra pillantott, aztán Jackre.
Jack Bellmon kezébe adta a parancsait.
– Felter? – kérdezte Bellmon tábornok, miután elolvasta a parancsokat.
– Igen, uram – felelte Jack. – Felter ezredes úgy gondolta, hogy sok probléma megoldódna, ha
elfogadnám a kinevezést.
– Aztán persze intézkedett is.
– Igen, uram.
– Marjorie tud róla?
– Marjorie nagyon pipa – mondta Bobby. – Ostoba baromnak nevezte Jacket.
Bellmon megcsóválta a fejét.
– Megmutathatom Bobbynak? – kérdezte Bellmon.
– Igen, uram, természetesen.
Bellmon Bobby kezébe nyomta Jack parancsait, aztán Jackhez fordult.
– Nincs kétségem afel l, hogy a szakmai hozzáértésének és a jellemének köszönhet en kiváló tiszt
lesz magából – mondta Bellmon, és ismét kezet nyújtott Jacknek. – Gratulálok.
– Köszönöm, uram – mondta Jack.
– És a házasságával kapcsolatban is megold pár problémát, nem igaz?
– Lehet, hogy az esküv t egy kicsit el kell halasztani, uram.
Bellmon Jackre pillantott.
– Marjorie haragja hamar elpárolog. Szerintem azt szerette volna, ha a M szeres Repülési
Vizsgabizottságnál marad, és nem Vietnamba megy. Marjorie szinte teremtés, és mindig megmondja
a véleményét.
– Igen, uram. Szerintem is így van.
– Ha elkezdenek Felternek dolgozni, záros id n belül azt fogják kívánni, bár Vietnamban lennének –
mondta Bellmon, aztán meggondolta magát. – Sajnálom. Ezt igazán nem kellett volna mondanom.
Most tudtam meg, hogy Johnny Oliver is Felter ezredesnek fog dolgozni, és ez egy kicsit sem tölt el
örömmel.
– Igen, uram, én is hallottam róla.
 – No, akkor térjünk a lényegre! – Bellmon az egyik szekrényhez lépett, kivett bel le egy üveg Martel
konyakot és három konyakospoharat. Konyakot töltött három pohárba, aztán Jack és Bobby kezébe
adott egy-egy italt.
– Sikerekkel teli karriert, Jack.
– Igen – mondta Bobby, aztán koccintottak.
– Ha felraktad Portet hadnagy rangjelzéseit meg jelvényeit, Bobby, hívd fel Hornsby századost, és
közöld vele, hogy kell az asztalf nél még két hely Portet hadnagynak és hölgykísér jének! – mondta
Bellmon tábornok.
– Igen, uram – mondta Bobby.

(Kett )
Alabama, Fort Rucker
Nyílt tiszti kantin
1964. december 18., 21.15
A nyílt tiszti kantin „A” étkezdéjét többnyire kávézónak használták. A klub els szintjén volt, s egy
harmonikaajtóval szeparálták el a klub többi részét l. Amikor hivatalos rendezvényeket tartottak az
„A” étkezdében, mint például a hely rségparancsnok karácsonyi partiját, a kávézó üvegfal mögött
sorakozó presszógépeit egy spanyolfal mögé rejtették, a m anyag tetej asztalokra pedig terít t tettek.
Az asztalokat ma elnyújtott U alakban rendezték el, ami azt jelentette, hogy az „U” közepén csak
néhány asztalt helyeztek el. Az ülésrendet a protokoll szerint állították fel, amit csak némileg
módosított Paul Hanrahan dandártábornok, illetve Portet hadnagy és hölgykísér je váratlan
megjelenése.
A hely rségparancsnok és a felesége természetesen az asztalf nél ült, az „U” közepén. T lük balra
ült a vezérkari f nök és a felesége, jobbra pedig Hanrahan dandártábornok. A tábornokokkal és
feleségeikkel szemben senki sem ült.
Az „U” két szárának mindkét oldalán ültek emberek. Azok ültek a legközelebb az asztalf höz, akik a
legmagasabb rendfokozattal rendelkeztek, és rangid sök voltak.
Az ülésrend kialakítására a Bellmon tábornok szárnysegédjének kis irodája falára er sített hatalmas
parafa táblát használták fel. Minden meghívottat egy kis cédula reprezentált, amelyen a neve, a
rendfokozata és az el léptetése pontos dátuma szerepelt. Ezeket a cédulákat aztán rajzszegekkel a
parafa táblához t zték, kialakítva a kés bbi ülésrendet a nyílt tiszti kantin „A” étkezdéjében. Az
ülésrendtervet szükség szerint bármikor meg lehetett változtatni.
Johnny Oliver számos dolgot tanult meg a Robert F. Bellmon vezér rnagy mellett eltöltött egy év
alatt, többek között azt, hogy Bellmon tábornok annyira sem várta ezeket a hivatalos partikat (amib l
egész évben mintegy fél tucat volt), mint egy megbeszélést a hely rségi fogorvossal, amelynek a
témája Bellmon összes fogának az eltávolítása – altatás és helyi érzéstelenítés nélkül.
Err l persze a vendégek és a feleségeik nem tudhattak. Bellmon régóta elrendezte magában, hogy a
partik, amelyeket többé-kevésbé hagyományosnak tekintettek a Hadseregnél, a kötelességei közé
tartoztak. és Mrs. Bellmon, valamint a vezérkari f nök és a felesége negyvenöt percet állt a folyosón
(miközben a szárnysegédeik felváltva olvasták fel a megérkez vendégek nevét – diszkréten suttogva),
mosolygott, kezet rázott mindenkivel, aki megjelent, s többnyire valamilyen kedves, személyre szabott
mondattal köszöntötte a vendégeket.
Egyszer, valamikor az év közepén, Bellmon tábornok Johnny irodájába ment – kés este volt –, és
Johnnyt a parafa tábla el tt találta. Éppen valamelyik parti ülésrendjét rendezte át.
– Ezeket a rohadt hivatalos vacsorákat a britek találták ki – magyarázta Bellmon. – „Ezredvacsora”,
egy hónapban egyszer. Jó ötlet volt. Minden hónapban egyszer összejöttek, munkáról nem
beszélhettek, és egy kicsit fel is öntöttek a garatra. Nálunk is bevált a dolog, a háború el tt, amikor egy
hely rségen ritkán állomásozott egy ezrednél nagyobb egység. Harminc vagy ötven tiszt lehetett egy
hely rségen, és ebben benne volt az összes hadnagy is. Ma már persze más a helyzet. De hogy a
francba lehetne véget vetni neki? Ha nem lennének ezek az átkozott partik, egy csapattiszt három év
szolgálat alatt sem találkozhatna a hely rségparancsnokkal, csak esetleg a szemlén vagy az
eligazításokon. A felesége viszont soha nem találkozhatna vele. A vezetés legfontosabb eleme,
Johnny, hogy éreztessük a katonáinkkal, hogy amit csinálnak, az fontos. Ha a katona úgy érzi, hogy
nem is ismeri a parancsnokát…
Johnny Oliver azt is megtanulta, hogy az, ha az ember személyesen is ismeri a
hely rségparancsnokot, id nként problémákhoz vezethet. A legveszélyesebbnek a tisztfeleségek
bizonyultak, de néhány tiszt sem volt sokkal jobb. A szárnysegédek feladata volt az ilyen hivatalos
vacsorákon kimenekíteni a tábornokot azoknak az embereknek a karmai közül, akik sarokba
szorították azért, hogy elb völjék személyes varázsukkal, vagy azért, hogy nevetséges ötleteikkel
traktálják, például azzal, hogy hogyan lehetne a hely rségi el adót amat r színi társulatok
rendelkezésére bocsátani, vagy hogy hogyan lehetne a pilótatanfolyamot egy kicsit kipofozni.
– Elnézést, tábornok – mondta Oliver nem egyszer, hogy leválassza Bellmonról túlbuzgó imádóit. –
A tábornok urat a PR-nél várják.
A PR egy fehér porcelánalkalmatosság volt, amelyet a férfimosdók falára er sítettek, és piszoár
néven emlegettek.
A férfivécében senki sem zavarta volna a tábornokot, miközben könnyít a hólyagján. Ami a n ket
illette – f leg pár pohár után –, Oliver már nem volt biztos benne, hogy a n i mosdóban Bellmon
hasonlóan biztonságban lett volna.
Amikor Johnny Oliver belépett a klubba, Richard Homsby százados, az új szárnysegéd ott állt, ahol
Oliver is oly sokszor, Bellmon tábornok mögött. Hornsby díszegyenruhában feszített – életében
el ször –, a kezében egy kapcsos irattartót és egy nagy köteg meghívót tartott. Elmosolyodott, és
halkan bejelentette ket.
– Oliver százados és Bellmon hadnagy.
Bellmon hadnagy kezet nyújtott.
– Jó estét, uram – mondta Johnny Oliver.
– Jó estét, százados – mondta Bellmon. – Madarat tolláról, tisztet barátjáról. Hasznos mondás, jó
lesz, ha megjegyzi.
Aztán kezet nyújtott a fiának.
– Jó estét, uram – mondta Bobby.
– Jó estét, hadnagy – mondta Bellmon. – Örülök, hogy el tudott jönni.
Barbara Bellmon megszegte a protokoll szabályait. Miután kezet fogott Oliver századossal, magához
húzta, és arcon csókolta.
– Hiányozni fog nekünk, Johnny – mondta Barbara Bellmon.
– Maguk is nekem – mondta Johnny Oliver.
– Nekem is hiányozni fog, Oliver – mondta a vezérkari f nök.
– Köszönöm, tábornok – mondta Oliver, akit láthatóan meghatott ez a kis közjáték.
– Nos – mondta a vezérkari f nök felesége –, elvégre csak Benningbe megy. Gyakran fogunk
találkozni.
Aztán Paul T. Hanrahan dandártábornok elé léptek. Oliver tudta, hogy Hanrahan csak azért állt be
Bellmonék mellé a sorba, mert Bellmon tábornok ragaszkodott hozzá. Bellmon azzal érvelt, ha igaz
az, hogy jó dolog, hogy a messzir l érkez tisztek kezet rázhatnak a hely rségparancsnokkal, akkor
ebb l az is következik, az is jó dolog, ha a hely rségen szolgáló tisztek kezet rázhatnak egy távoli
helyen szolgáló – Hanrahan esetében már-már legendának számító – tábornokkal.
– Hello, Johnny – mondta Hanrahan.
– Jó estét, tábornok.
– Megtenne nekem egy szívességet?
– Igen, uram. A legnagyobb örömmel.
– Tartsa a szemét Lowell alezredesen! Szórakoztassa egy kicsit, és vigyázzon, nehogy botrányt
csináljon!
– Megteszek minden t lem telhet t, uram – nevetett Oliver.
A két agglegény belépett a helyiségbe. Az „A” étkezdében Oliver százados szinte ugyanabban a
pillanatban szúrta ki Craig W. Lowell alezredest, mint ahogy Lowell kiszúrta t a tömegben. Lowell a
bár közelében álldogált, kezében egy pohárral. Oliver úgy vélte, hogy pompásan festett az
egyenruhájában. Egy társaság középpontjában állt, amely többnyire hölgyekb l állt. Olivernek eszébe
jutott, amit Mrs. Bellmon mondott Lowellr l, mármint hogy úgy vonzza a n ket, mint gyertyaláng az
éjjeli pillangókat.
Lowell intett Olivernek, hogy menjenek oda hozzá, k pedig odamentek.
– Jó estét, uram – mondta Oliver.
– Bellmon hadnagy – mondta Lowell köszönés gyanánt –, ha már úgyis itt van, legyen olyan jó, és
keresse meg a névkártyánkat, az enyémet, Oliverét, Portet hadnagyét, Marjorie-ét és a magáét, és ha
megtalálta, akkor vigye az asztal legtávolabbi pontjára!
– Uram? – kérdezte Bobby.
– Százados, én ugyan azt gondoltam, hogy egy roppant egyszer parancsot adtam a hadnagynak, de
kérem, magyarázza el neki maga is, hogy mit szeretnék!
Oliver felnevetett.
– Tedd, amit mondott, Bobby!
Lowell a többiekhez fordult.
– A hivatalos vacsorákra külön szabályom van – magyarázta Lowell. – Mindig az asztal legtávolabbi
pontjára ülök, illetve, ha lehet, akkor a kijárat közelébe.
A társaság felnevetett. Volt, aki szintén, volt, aki egy kicsit idegesen. Bobby, vonakodva ugyan, de
nekilátott teljesíteni a parancsot.
Bellmon vezér rnagy felállt, és körülnézett a helyiségben. Néhányan abbahagyták a beszélgetést, de
közel sem mindenki. Bellmon addig kocogtatta üres borospoharát a kése nyelével, amíg csend nem
lett.
– Mindannyian találkoztak Hanrahan tábornokkal – mondta Bellmon. – Tudom, hogy ebben a
teremben sokan elt dtek azon, hogy miért is van ma közöttünk.
A hatás érdekében tartott néhány másodperc szünetet, illetve megvárta, hogy elüljön az innen-onnan
felhangzó, gyér taps.
– Azt hallottam, hogy egyesek szerint Hanrahan tábornok azért van itt, mert a zöldsapkásai megették
Észak-Carolina összes csörg kígyóját, és most arra próbál rávenni engem, hogy engedjem át neki a
hely rség területén található kígyók egy részét.
A társaságból kitört a várt nevetés.
– Természetesen ez nem igaz – mondta Bellmon. – Az igazság az, hogy ez a kis ünnepség nagyon
fontos Mrs. Bellmon számára és számomra is. Nekünk ez amolyan családi összejövetel, és mivel
Hanrahan tábornok régóta a család barátja, itt a helye.
Néhányan tapsolni kezdtek.
– Amint azt tudják, az elmúlt esztend ben John S. Oliver századosnak jutott a hely rség
legkeményebb posztja; volt a szárnysegédem. Amikor Hanrahan tábornok kötelességtudóan
megemlítette, hogy milyen sokoldalú és intelligens tiszt ez az Oliver százados, egyszer en annak
tudtam be, hogy neki is felt nt, milyen remek szárnysegéd volt, mert valóban az volt, és azt hiszem,
hogy jó barát is. Mindannyiunknak hiányozni fog. A parancsnokság csapatának, a családomnak és
mindenkinek a hely rségen.
A vendégek tapsolni kezdtek, és egymás után fordultak el a fejek, mindenki Johnnyt kereste.
– Azok, akik itt szolgálnak már pár éve, tudják, hogy bevezettünk egy új szokást. A karácsonyi
partin, amikor mindenki együtt van, bejelentem, hogy a távozó szárnysegédem milyen új posztot fog
elfoglalni. A Hadseregnél számos olyan hely van, ahol egy olyan tapasztalt, elhivatott és hihetetlenül
intelligens tisztnek, mint amilyen Oliver százados, hasznát vehetnék. Én magam is számos posztra
tettem javaslatot a teljesítményjelentésében. Oliver százados, volna szíves felállni?
Oliver felállt.
– Parancshoz, vigyázz! – mondta Bellmon, és olvasni kezdett egy ív gépelt papírról. –
hadügyminisztérium, 1964. november 29., 297-es számú általános parancs, 23. bekezdés. John S.
Oliver páncélos századost jelenlegi megbízása alól felmentem, és 1965. január 1-jei hatállyal
áthelyezem az Észak-Carolina állambeli Fort Braggba, a Kennedy Különleges Hadviselési Központ
parancsnokságára.”
Néhányan tapsoltak, mások hangosan felmordultak.
– Hanrahan tábornok elmondta, hogy a speciális vezetési törzsében kap helyet, mint repül stiszt –
folytatta Bellmon –, és én biztosra veszem, hogy éppolyan jól és h ségesen fogja szolgálni t is, ahogy
engem, és hogy id vel is annyira meg fogja kedvelni, mint a Bellmon család.
A vendégek ismét tapsolni kezdtek.
– Most pedig, Johnny, ha volna kedves idefáradni, szeretnénk átadni magának néhány apróságot,
amelynek minden bizonnyal hasznát veszi az új szolgálati helyén. Van itt ken cs kígyómarásra, egy
vadászt r, egy fülbevaló és egy könyv, aminek a címe: „Száz ízletes csörg kígyórecept”…
Johnny Oliver százados Craig W. Lowell alezredesre nézett.
– Még mindig pipa, mi? – kérdezte Lowell halkan.
Oliver egy pillantást vetett rá, aztán elindult az asztalf felé.
 Ahogy Oliver a közelébe ért, Hanrahan tábornok felállt az asztaltól. Elmosolyodott, és egy zöld
barettet nyújtott Oliver felé.
– Vegye fel, Johnny! – mondta Mrs. Barbara Bellmon. Oliver felvette a sapkát, aztán megfordult,
hogy szembeálljon a vendégekkel.
A vendégek tapsoltak; Bellmon tábornok csatlakozott hozzájuk. De amikor Oliver ránézett, látta,
hogy a szeme nem nevet.
– Kötelességem elmondani, hogy Oliver százados kiérdemelte a zöld barettet. Nagyon keményen
megdolgozott érte. Lel tték Vietnamban, miközben egy Huey D helikopterrel megpróbálta
kimenekíteni a különleges hadviselési er k egyik, ellenséges vonalak mögött ragadt „A” osztagát.
Mivel az „A” osztag parancsnoka meglehet sen súlyosan megsebesült, Oliver átvette a
parancsnokságot, és kivezette az osztagot… gyalog… az ellenség által megszállt területr l.
bátorságáért Ezüstkeresztet és Gyalogsági Harci Érmet kapott. Hanrahan tábornok és a különleges
hadviselési er k úgy vélik, hogy Oliver százados közéjük tartozik, de akár tetszik Hanrahan
tábornoknak, akár nem, én azt mondom, és a Katonai Repülésnél mindenki így gondolja, hogy Oliver
százados továbbra is megmarad katonai repül snek.
Kitört a taps, és a vendégek felálltak az asztal mell l.
– És végezetül, van itt még egy tiszt a különleges hadviselési er kt l… a terem legvégén… akit Mrs.
Bellmon roppant mód megkedvelt, és akit én is megkedveltem, nem is beszélve a lányomról, Marjorie-
ról. Portet hadnagy, volna kedves felállni?
Jack vonakodva ugyan, de felállt.
– Portet hadnagynak ma este az asztalf n kellett volna ülnie, mivel hamarosan a v nk lesz, ezért
szerettem volna mindenkinek bemutatni.
Újabb taps következett.
– De hát ugye is zöldsapkás, és mindannyian tudjuk, hogy miféle alakok. Azt teszik, amihez
kedvük van, és nem azt, amire mások utasítják ket, úgyhogy Portet hadnagyot a terem legvégén
találják.
Néhányan idegesen felnevettek.
– Vele van a család egyik régi, igen jó barátja… a gyermekeink Craig bácsinak szólítják… aki
szegr l-végr l közénk tartozik, merthogy öreg motorosnak számít a Katonai Repülésnél, de most már
is zöld barettet visel, Craig W. Lowell alezredes. A társaságában találják a fiunkat, Bobbyt is, aki
éppen most kapta meg a szárnyait, így most már is a csapathoz tartozik.
A vendégek udvarias tapssal reagáltak a tábornok bejelentésére.
– És ezúton szeretném a lehet legudvariasabban figyelmeztetni Hanrahan tábornokot, Lowell
ezredest, Oliver századost és Portet hadnagyot, ha csak pletykaszinten meghallom, hogy megpróbálták
a fiamat rávenni, hogy menjen velük Fort Braggba, hogy kígyózabálót csináljanak bel le, készüljenek
fel, hogy amikor végeztem velük, k lesznek az els férfi szopránkvartett az USA Hadserege
történetében.
A vendégek felnevettek. Volt, aki szívb l, és volt, akit kicsit aggodalommal töltött el, hogy a
hely rségparancsnok – akár csak viccb l is – azzal fenyegessen meg tiszteket, hogy kasztrálja ket.
Csak Lowell ezredes és Portet hadnagy tudta, hogy Bobby három perccel korábban azt kérdezte
Craig bácsitól, hogy mit szólna hozzá, ha jelentkezne a különleges hadviselési er khöz, és hogy nem
tudna-e neki segíteni, hogy felvegyék.

(Három)
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1964. december 19., 15.05 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (2. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(1) (Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Franciaország, Párizs) A CÉLSZEMÉLY és kísér i
1965. december 18-án, greenwichi id szerint 23.05-kor leszállt az Orly repül téren (Franciaország,
Párizs). A repül téren a franciaországi kubai nagykövet és a francia külügyminisztérium magas
beosztású alkalmazottai fogadták. A VIP-váróterembe kísérték ket, majd 1965. december 19-én,
03.15-kor felszálltak az Air France 1727-es járatára, melynek úti célja az algériai Algír.
(2) A CIA ezen a ponton beszüntette a megfigyelést. A CIA algíri irodáját értesítettük. Az ottani
kollégák megkísérlik folytatni a megfigyelést.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS

(Négy)
Alabama, Daleville
Daleville
2012-es szoba
1964. december 20., 05.55
A Hadügyminisztérium által Jacques . PORTET f hadnagy részére adott parancsot Craig W.
Lowell alezredes szóban kiegészítette, ezért lehetett Portet a Daleville Innben.
– Mostantól kezdve, Jack – magyarázta Lowell még a Cessna 310-H-ban, amikor elindultak a Cairns
repül térre –, a játék neve: „Kerüld a felt nést!” Például azért kapsz most napidíjat, mert nem
szeretnénk hivatalosan kijelölni egy helyet, ahol Marjorie-val hetyeghetnétek a kormány pénzén, és
mert a lehet legtávolabb szeretnénk tartani a n tlen tisztek szállásától.
Jack tudta, hogy nem háborodhat fel, és nem védheti meg sem Marjorie, sem a maga ártatlanságát.
Marjorie végül is Lowell térképe alapján jutott el az Ocean Reefen lév házhoz, és ezt Lowell is tudta.
Lowell rámosolygott, és folytatta.
– A n tlen tisztek szállása tele van hadnagyokkal, akik pilótatanfolyamon vesznek részt. Ha hirtelen
megjelenne közöttük egy hadnagy a különleges hadviselési er kt l, aki egy speciális kurzusra jött,
természetesen elkezdené furdalni az oldalukat a kíváncsiság, és olyasmiket kérdeznének magától,
amikre nem tudna válaszolni. Érti?
– Igen, uram.
– Ha viszont itt húzza meg magát, mindenki azt hiszi, hogy itt várja a nagybet s napot, amikor a
házasság szent kötelékében egyesül a gyönyör Miss Marjorie-val.
– Értem, uram.
– A szobájában lesz egy telefon, privát vonallal. Ez közvetlen vonal lesz, tehát nem megy keresztül a
szálló telefonközpontján. Nem titkosított vonalat kap, de még így is nyugodtabban használhatja a
tlen tisztek szállása folyosójának a falára szerelt telefonnál.
El este, 21.35-kor, nem sokkal azután, hogy Miss Marjorie és Jack belépett a szobába, hogy egy
kicsit tévézzen, a telefon megcsörrent.
Jack a második csörgésre vette fel.
– Halló?
– Hadnagy, a telefont nem így szokás felvenni – mordult Pappy Hodges rnagy a telefonba a vonal
másik végén –, hanem úgy, hogy „Portet hadnagy”, vagy még inkább úgy, hogy „Portet hadnagy,
uram”.
Jack Portet azon kezdett el morfondírozni, hogy (a) honnan tudta Pappy, hogy tiszti kinevezést
kapott, (b) hogy a Daleville Innben tartózkodott, és végül (c) honnan tudta a telefonszámát? Azóta
nem látta Pappyt, hogy eljöttek a kongóbeli Kaminából. Azon is csodálkozott, hogy Pappy nem jelent
meg Bellmon tábornok partiján. Barátok voltak.
– Igen, uram.
Kinyílt a fürd szoba ajtaja. Miss Marjorie állt az ajtóban csodálkozó arckifejezéssel az arcán,
egyetlen szál fekete bugyiban. A szentségit, de szép!
– Van pilótaruhád meg sisakod? – kérdezte Pappy.
– Igen, uram.
– Akkor találkozunk a bizottságnál, 06.30-kor – mondta Pappy.
– Miért, mi van?
– Nulla hat semmi-semmi, a bizottságnál – mondta Pappy. – Ha akarsz reggelizni, addigra reggelizz
meg!
Egy kattanás, és a telefon elnémult. Pappy bontotta a vonalat.
 – Ki volt az? – kérdezte Marjorie.
– Pappy Hodges. Úgy t nik, holnap reggel repülni megyünk. Nulla hat semmi-semmikor, ahogy azt
mi, tisztek és úriemberek mondani szoktuk.
Marjorie biccentett a fejével, aztán visszament a fürd szobába.
– Vagy kapcsold le a lámpát, vagy tedd vissza a szemed a helyére! – mondta Marjorie.
Nem sokáig maradt a fürd szobában, de amikor reggel a recepciós megcsörgette a telefont, és
közölte Jack Portet-jal, hogy öt perc múlva hat, és hogy ideje felkelni, Marjorie már nem volt az
ágyban. A parfümének az illata viszont még mindig betöltötte a szobát, Jack pedig minden
szégyenérzet nélkül eltemette a fejét a párnában, amelyen Marjorie feje pihent, miel tt felébredt volna.
A fürd szobában egy papír zsebkend t is talált, amelyen ott volt Marjorie ajkának rúzslenyomata.
Amikor aztán a kezébe vette a fés jét, Marjorie hajszálait találta rajta.
Miközben zuhanyozott, elgondolkodott.
Mindent egybevetve, remek dolog lesz együtt élni Marjorie-val, és klassz lesz együtt ébredni vele
minden reggel.
Amikor Jack begördült a Jaguarjával a M szeres Repülési Vizsgabizottság épülete el tt lév , a
személyzet részére fenntartott parkolóba, Pappy már az autója sárvéd jének d lve várta.
Jack kiszállt az autójából, odasétált Pappyhez, és tisztelgett.
– Jó reggelt, uram – mondta Jack.
Pappy felhorkant, miközben viszonozta a tisztelgést majdhogynem megvet en.
– Tojássárgája van az álladon – mondta Pappy, aztán minden további nélkül befordult a sarkon, és
elindult arra, amerre a bizottság repül gépei parkoltak.
Jack letörölte a tojássárgáját az álláról, és utána sietett.
A bizottság részére kiutaltak egy egész kis flottára elegend katonai repül gépet, mindezt pedig
kizárólag azért, hogy a katonai repül sök tisztességesen megtanulhassák, hogyan kell rossz látási
viszonyok között, kizárólag a m szereikre támaszkodva, tisztességesen repülni.
A bizottság épülete el tt három ikermotoros repül gép állt: egy Grumman Mohawk – fenyeget
megjelenés , két gázturbinás sugárhajtóm vel ellátott elektronikus felderít repül gép –, egy kecses,
fels szárnyú L-26-os Aero Commander és egy Beechcraft L-23D „Twin Bonanza”. A repül gépek
mellett három helikopter parkolt: egy Bell HU-1D „Huey” – a Hadsereg forgószárnyas flottájának
magját adó helikopter –, egy Boeing Vertol 114/CH-47-es Chinook – nagyméret , kétrotoros
helikopter, amely képes a rakterében elvinni egy 105 mm-es Howitzert, a legénységét és a minimum
szermennyiséget –, illetve egy Hughes OH-6-os, más nevén „Csík” – gyors, nagyteljesítmény ,
egyrotoros helikopter. A helikoptereken és az ikermotoros repül gépeken kívül volt ott még három
egymotoros, merevszárnyú légi járm is: egy tízszemélyes DeHavilland U-1A „Otter”, a világ
legnagyobb egymotoros repül gépe, amely képes rövid kifutópályán is felszállni. Az „Otter” mellett
öregecske „kistestvére” pihent, egy DeHavilland L-20-as „Beaver”, hatszemélyes, szintén rövid
kifutóról történ felszállásra tervezett repül gép, amelyet eredetileg a kanadai és alaszkai vadonban
való használatra építettek, és amelyet a Hadsereg a végs kig kihasznált a koreai háborúban.
A sor legvégén egy Cessna L-19-es, egy kicsi, kétüléses, fels szárnyas, felderít és összeköt
repül gép állt. Ezt a repül gépet is merevszárnyú alapképzésre használták. A M szeres Bizottság L-
19-esét ellátták rádiókkal és minden olyan m szerrel, amely a m szeres repüléshez nélkülözhetetlen.
– Végezze el az L-19-es repülés el tti ellen rzését! – utasította Pappy Hodges.
– Igen, uram.
– Aztán készítsen m szeres repülési tervet a Légier Pope támaszpontjáig, Fort Gordon érintésével,
ahol üzemanyagot fogunk felvenni!
– M szeres repülési tervet ilyen id ben? – kérdezte Jack – hitetlenkedve. A Daleville Innb l felhívta
az FAA18-t, és id járás-el rejelzést kért. Az elkövetkez 48 órára pompás id t mondtak.
Pappy biccentett. Jack vállat vont, aztán eszébe jutott, hogy hol is van a Légier Pope bázisa, és hogy
milyen messze is van.
– A Cessnával megyünk? – kérdezte döbbenten. – Óránként százharminc kilométeres sebességgel?
– A dolgok úgy m ködnek, hadnagy – mondta Pappy –, hogy az rnagy utasítja a hadnagyot, mire a
hadnagy azt feleli, hogy „Igen, uram”. Meg vagyok értve?
– Igen, uram.

18
Federal Aviation Administration – Szövetségi Légügyi Hivatal, a ford.
 Vajon mivel bosszantottam fel ennyire? Itt egész biztosan nem arról van szó, hogy bal lábbal kelt fel
ma reggel.
Pappy megvárta, amíg Portet hadnagy elkészítette a m szeres repülési tervet az arra kijelölt
helyiségben. Egy szót sem szólt, amikor pedig Jack befejezte a munkát, egyszer en megfogta az
ejt erny jét és egy kisméret táskát, és némán kiballagott az épületb l. Jack felkapott egy ejt erny t,
és utána sietett.
Pappy a kis repül gép hátsó ülésére ült, aztán bekötötte magát.
Jack úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha mindent úgy tesz, ahogy a m szeres repülésr l szóló
nagykönyvben meg van írva.
A hátsó ülésr l többet egy szót sem hallott.
Az Alabama állambeli Eufala felett, 1500 méteren, Jack hátrafordult, mert kíváncsi volt, hogy mit
csinál Pappy. Kiderült, hogy Pappy táskája egy kisméret gumipárnát rejtett, amelyen most az rnagy
feje pihent. Pappy Hodges rnagy ugyanis aludt.
Jack majdnem engedett a kísértésnek, és már azon volt, hogy a lehet legdurvábban teszi le a gépet
Fort Gordon leszállópályáján, de meggondolta magát. A Cessna vajpuhán ért földet, amit mi sem
bizonyított jobban, hogy amikor Jack lelassította a gépet és hátrapillantott, Pappy még mindig
hortyogott.
A Fort Gordon-i, nem túl nagyra sikeredett repül téren egy katona az egyik parkolóba terelte ket,
aztán Jack nekilátott leállítani a motort. Pappy fémes hangja csendült fel a fejhallgatójában.
– Mennyi üzemanyaga maradt, hadnagy?
– Olyan negyven percre elegend , uram.
– Az elég is lesz, hadnagy – mondta Pappy. – L-19-es oktatópilótaként és szakért ként úgy ítélem
meg, hogy elegend lehet séget biztosítottam a számára, hogy a gyakorlatban is elsajátítsa ennek a
típusnak a kezelését, ezért a kiképzését befejezettnek nyilvánítom, és engedélyt adok az önálló
repülésre.
– Mi van? – szaladt ki Jack száján.
– Amint kiszállok a repül gépb l, hadnagy, maga önállóan végrehajtja a következ repülési
feladatot: engedélyt kér a kifutópálya elejére való gördülésre, ahol engedélyt kér látás utáni helyi
repülésre. Amint megkapta az engedélyt, felszáll, északi irányba fordul, és kilencszáz méterre
emelkedik, aztán engedélyt kér az átstartolásra. Amint megkapta az engedélyt, elvégzi az átstartolást,
aztán ismét kilencszáz méterre emelkedik, és amint elérte a magasságot, engedélyt kér a leszállásra. És
leszáll. Megértette? Vagy esetleg adjam írásba a parancsot?
– Nem szükséges, uram.
– A leszállást követ en a repül gépet rögzíti az el írt módon, majd intézkedik, hogy teletankolják, és
felügyeli a tankolást. Aztán csatlakozhat hozzám a kávézóban.
– Igen, uram – mondta Jack.
Pappy kinyitotta a Cessna ajtaját, kiszállt, és a kis parancsnoki épületbe sétált.
Jack fejet csóválva nyúlt a mikrofonért.
– Gordon, itt Hadsereg tizenhat huszonhat, egy L-19-es, a parancsnoki épület el tt. Engedélyt kérek
felszállásra és látás utáni helyi repülésre.
– Uram, a repül gép rögzítve és feltankolva – mondta Jack Pappynek a parancsnoki épület
kávézójában. Pappy kezet nyújtott neki.
– Gratulálok az els szólózásához, hadnagy.
Jack nem fogott vele kezet.
– Tizenkét évesen szólóztam el ször – mondta Jack.
– Az utóbbi id ben elég sok telefont kaptam veled kapcsolatban – mondta Pappy. – El ször Craig
Lowell hívott fel. Közölte velem, hogy tiszti kinevezést kapsz, és hogy meg lehetne-e oldani, hogy
megcsináld az L-23-as típusvizsgát. Mondtam neki, hogy meg lehet oldani.
Akkor err l szólt ez a szólózás-baromság a nyomorult L-23-assal?
– Aztán megint csörgött a telefonom. Bob Bellmon volt az. Két dolog miatt hívott. El ször is
megkért rá, hogy vigyázzak rád, aztán meg közölte velem, hogy jó lenne, ha nem kapna szárnyra a hír,
hogy a tábornok jövend beli veje különleges bánásmódban részesül. Azt akarta, hogy én
vizsgáztassalak le, kint a terepen, és nem az íróasztalomnál ülve a golyóstollammal. Én persze azt
mondtam neki, hogy természetesen megteszem. Bob Bellmon a jó fiúk közé tartozik.
– Értem – mondta Jack.
 – Dehogy érted. Jött a harmadik hívás. Miss Marjorie Bellmon hívott fel, aki egyébként szó szerint a
térdemen lovagolt még pelenkás csecsem korában. Azt mondta nekem: „Pappy bácsi, ez a fiú azt sem
tudja, hová kell t zni a sávjait. Megtanítanád rá, hogyan kell tisztként viselkednie? T led biztosan
szívesen venné, mert ha én szólok rá, akkor azt hiszi, hogy ki akarom oktatni.” Erre neki is azt
mondtam, hogy megteszem, amit tudok.
– Err l egyáltalán nem tudtam – mondta Jack.
– És most sem tudsz róla – mondta Pappy. – Ezzel még mindig nem lett volna semmi bajom. De
aztán megint megcsörrent a telefonom, ezúttal Sandy Felter keresett. is a jó fiúk közé tartozik, és az
adósa is vagyok. Tegnap este hívott fel, olyan fél tíz körül. Két dolgot akart t lem. Az egyik az volt,
hogy tegnapra csináltassam meg veled a típusvizsgát az összes létez repül gépünkre a speciális
szeres repülést is beleértve. Aztán közölte velem, hogy találkoznunk kell Lunsford Atyával…
Tudsz róla, hogy az elnök rnaggyá léptette el ?
Jack bólintott.
– …ma délben, Braggban. Mondtam neki, hogy semmi gond, kilenckor beugrunk a Mohawkba, és
délre simán odaérünk. Gondoltam, akkor egyúttal megcsinálhatod a Mohawkon is a típusvizsgát. De
aztán rájöttem, hogy ez nem fog menni.
– Miért nem?
– Tegnap óta a Hadsereg nyilvántartást vezet a Hadseregnél repült óráidról. Amit egy kicsit azért
kikozmetikázhatok. A szólózás el tt legalább négy órát kell repülnöd oktatópilótával. Mire Braggba
érünk, meglesz a négy órád, úgyhogy nyugodtan mondhatom majd, hogy útközben szólóztál. Ez még
úgy-ahogy igaz is, és a nyilvántartásba beírhatjuk az L-19-es farokazonosítóját is… érted?
Jack bólintott.
– Azt viszont mégsem írhatom le, hogy a Mohawkkal szólóztál – mondta Pappy. – És azt sem
írhatom le, hogy a szólózásod napján megcsináltad a Mohawk-típusvizsgát is, meg hogy minden
szempontból megfeleltél a m szeres repülés feltételeinek, azt pedig már végképp nem írhatom le, hogy
megfeleltél a speciális m szeres repülés feltételeinek is. Rá kellett jönnöm, hogy csak lépésr l lépésre
csinálhatjuk a dolgot. A Cessna után jöhet a Beaver, a Beaver után az Otter, aztán pedig az L-23-as.
Útközben megszerzed a m szeres repüléshez szükséges min sítést, aztán pedig jöhet a speciális
szeres repülés. Azt viszont nem tudom, hogy hogy a fenében fogunk megtanítani helikoptert
vezetni.
– Értem a probléma lényegét.
– Ha tegnap este esetleg egy kicsit morcos voltam a telefonban, annak az volt az oka, hogy rájöttem,
hogy hajnali akármennyi semmi-semmikor fel kell kelnem, és Braggba kell repülnöm egy nyomorult
L-19-essel. Aztán meg vissza.
– Semmi gond, Pappy – mondta Jack, akinek nagy k esett le a szívér l, mert most már tudta, hogy
Pappy nem rá gurult be, hanem szimplán csak pipa lett, mert elvesztette az irányítást a dolgok felett.
– Persze, hogy semmi gond – mondta Pappy. – Azt hiszem, az egyik dolog, amit Miss Marjorie
szerint meg kell tanítanom neked, az az, hogy egy hadnagynak meg kell értenie, hogy egy rnagynak
nem kötelessége elmagyaráznia egy hadnagynak, hogy miért n sz r a seggén.
Ismét elmosolyodott, és kezet nyújtott Jacknek.
– Szóval, akkor gratulálok az els szólózásodhoz.
– Köszönöm, uram.
– Akkor most menjen, hadnagy, oldozza el azt a nyomorult L-19-est, és húzzunk el innen!
– Igen, uram.

(Öt)
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1964. december 20., 15.05 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (3. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(1) (Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Algéria, Algír) A CIA a CÉLSZEMÉLY és kísérete
landolását követ en (1964. december 19., greenwichi id szerint 09.15) folytatja a CÉLSZEMÉLY
megfigyelését.
(2) (Négyes megbízhatósági szint) A CÉLSZEMÉLY és kísérete találkozott az algériai
minisztertanács tagjaival, valamint a kubai nagykövettel, majd a kubai nagykövet rezidenciájára
távozott.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS

(Hat)
Észak-Carolina, a Légier Pope támaszpontja
Parancsnokság
1964. december 20.,1135
George Washington Lunsford a parancsnoksági épület síküveg ajtaja el tt álldogált, amikor Pappy
Hodges rnagy és Jack Portet hadnagy keresztülsétált a tranzitparkolóktól a parancsnokságig vezet
aszfaltozott területen. Gyakorlóruhát viselt; a gallérjai csücskében rnagyi lombok csillogtak, csakúgy,
mint a zöld barettjén.
Jack tisztelgett neki. t nem lepték meg az rnagyi lombok. Pappyt viszont igen.
– Tudod, ilyet Patton csinált Észak-Afrikában – mondta Pappy. – Már akkor kit zte a váll-lapjára a
harmadik csillagját, amikor még meg sem érkezett a parancs, amiben el léptették.
– Hát, ez nem volt valami szép t le, nem igaz? – mondta Atya. – Én szerényen megvártam, amíg
megérkezett a parancsom, és csak aztán t ztem ki.
– Nem viccelsz? Már megkaptad a parancsot?
– Tegnap. Arra sem volt id m, hogy igyak rá egy pohárkával.
– Gratulálok, rnagy – mondta Jack.
Lunsford Jackre nézett.
– Ez a frissen kinevezett tiszt meg, a pilótarugdalódzója alapján, amin nem sok minden van, a
végletekig szerény.
Lunsford felvonta a szemöldökét, aztán egyik karját Jack válla köré fonta.
– Hogy vagy, öregem? Hová lett a kötés az orrodról?
– Folyton leesett zuhanyozás közben. Különben sem értettem, hogy mi a francért volt rá szükség.
– Nos, ha jobban belegondolok, a lehet legjobban vagy felöltözve a feladathoz, amit rád akarok
bízni.
– Uram?
– Ha egymás közt vagyunk, nyugodtan szólíts Atyának, de ha a Mackallra érünk, egy kicsit
katonásabban csengjen az „uram” meg az „ rnagy”!
– Igen, uram – mondta Jack.
– Tehát oda megyünk? A Mackallra? – kérdezte Pappy.
– Neked találkozót szerveztem a mi nemes vezérünkkel, Hanrahan tábornokkal. Mi pedig, Jack, a
Mackallra megyünk. Feltételezem, Jack elvihet az L-19-essel – mondta Atya, és lélegzetvételnyi
szünetet tartott. – Egyébként, Pappy, engem nagyon meglep, hogy egy L-19-essel jöttetek. Úgy
szintén, felkerültél valakinek a feketelistájára Ruckerben? Legalább egy L-23-asra számítottam vagy
egy Mohawkra.
– Ez egy hosszú történet – mondta Pappy. – Hanrahan mit akar?
– Eligazítást akar neked tartani a Küzdelem hadm velet eddigi fejleményeit illet en. És Felter is
beszélni akar veled a biztonságos vonalon.
– Ami azt jelenti, hogy már megint tökig benne leszek a szarban, mi?
– Nos, röviden, tömören és korrektül foglaltad össze a jelenlegi helyzetedet, bár a szóhasználatod
nekem egy kicsit obszcén. De, igen, tökig benne leszel. Szükségünk van rád, Pappy. A második lépcs
minden hadm velet elengedhetetlen része.
– Bassza meg – mondta Pappy. Elgondolkodva nézett Jackre. – Gondolja, hadnagy, hogy le tudja
tenni az L-19-est a Mackallon anélkül, hogy kinyírná magát meg az rnagyot?
Jack bólintott.
– Ha nem vágod oda a madarat, akkor azt írom a jegyz könyvbe, hogy el re nem látható okokból
kellett elvinned a gépet – mondta Pappy. – Ha odavágod, eskü alatt fogom vallani, hogy elloptad. Jól
van, Atya, Jack magával visz. Id t takarítunk meg vele, és én is szeretnék még ma hazamenni.
Lunsford nem válaszolt.
– Miért van olyan érzésem, hogy te tudsz valamit, amit én nem? – kérdezte Pappy.
– Hanrahan ki akar kérdezni mindkett töket – mondta Lunsford. – Remélem, hogy hoztatok
magatokkal váltás gatyát, mert a dolog eltarthat egy ideig.
– Én nem hoztam – mondta Jack. – Azt hittem, hogy Rucker körül fogunk repkedni.
– Akkor ha visszajöttünk a Mackallról, vesztek magatoknak párat a PX-ben, Jack meg vesz magának
hozzá pár hadnagyi sávot.
– Hogy jutok innen Hanrahanhez? – kérdezte Pappy.
– Hanrahan kocsija sof rrel együtt vár rád odakint. Szerintem még ebédre is meg fog hívni.
Pappy végignézett Jacken és Lunsford Atyán, aztán egy szó nélkül bemasírozott a parancsnokság
épületébe.
– Ha kész vagy, Atya, akkor indulhatunk is – mondta Jack.
– Azt tudom, hogy azel tt civil pilóta voltál, de akkor miért aggódott Pappy amiatt, hogy odavered
az L-19-est? Mennyit repültél ezekkel a „szöcskékkel”?
– Nem sokat. Tulajdonképpen ma repültem ilyen géppel el ször.
– Végül is nem mindegy? Úgy szép az élet, ha veszélyes.
– Elviszlek a Mackallra, és vissza is hozlak egy darabban – mondta Jack.
– Ha a Mackallra érünk – adta ki az utasítást, amikor elrepültek Fort Bragg felett, útban a
„szunnyadó ex-hely rség” felé, amely mintegy harminc kilométerre terült el Fort Braggtól, és amelyen
a különleges hadviselési er k gyakorlatoztak rendszeresen –, mindenre bólints rá, amit mondok! Ne
tegyél fel kérdéseket, és ne adj ki semmilyen információt senkinek!
– Igen, uram – mondta Jack.
A szilárd burkolat nélküli leszállópálya mellett várakozó dzsipben egy köpcös, fekete törzs rmester
üldögélt, és arra várt, hogy Jack letegye az L-19-est.
Jack már járt itt, amikor elvégezte azt a „különleges kurzust”, amely végén zöldsapkássá
nyilvánították. Akkor egyetlen épületben sem járt, és csak miután már lelépett a Mackallról, akkor
tudta meg, hogy az épületekben zuhanyzók, vaságyak, t zhelyek és h szekrények álltak a kiképz k
rendelkezésére. A kiképzésen résztvev k persze a patakban mosakodtak, a földön aludtak, és
konzervet faltak, illetve azt, amit meg tudtak fogni, és meg tudtak sütni a hevenyészett tábort zön.
A törzs rmester megvárta, amíg Jack leparkolta a repül gépet, és nekilátott rögzíteni a futóm vet és
a szárnyakat, és csak akkor hajtott oda a dzsippel, és szállt ki bel le.
Tisztelgett Atyának.
– Remekül állnak magának azok a tölgyfalombok, uram – mondta a törzs rmester. – Gratulálok.
– Köszönöm – felelte Atya szuahéli nyelven. – Megmondtam nektek, hogy egymás közt csak a
szuahélit használjátok!
– Bocs – mondta a törzs rmester.
– Apropó, szuahéli, a f hadsegéd felhajtotta nekünk ezt a tisztet, aki f iskolán tanulta a nyelvet, és
lehet, hogy beszáll a buliba – mondta Atya, aztán Jackhez fordult. – Hallotta ezt, hadnagy? A
hadsegéd hivatala besegített a Hadseregnek megoldani egy személyzeti problémát.
– Igen, uram – felelte Jack.
– Esetleg szuahéli nyelven is menne?
– Hogyne, uram – felelte Jack szuahélire váltva.
– Portet hadnagy, bemutatom Thomas törzs rmestert – mondta Atya.
– Örülök, hogy megismerhetem, hadnagy – mondta Thomas törzs rmester. – Nem is tudtam, hogy a
iskolákon tanítják a szuahélit.
– Hát a Floridai Baptista F iskolán tanítják – felelte Atya Jack helyett. – A hadnagy
misszionáriusnak tanult. Afrikába akart menni, de besorozták, úgyhogy úgy döntött, ha már itt van,
megtanul repül gépet vezetni. Igaz, hadnagy?
– Igen, uram – felelte Jack.
– És mivel egészen Ruckert l repült idáig, gondoltam, megérdemli, hogy körbevezessem. Ha másra
nem is lesz jó, legalább kiderül, hogy ki tud a legjobban szuahéliul.
– Értem, uram – mondta Thomas.
– Újra figyelmeztetem, hadnagy, hogy minden, amit itt lát, és látni fog, szigorúan titkos – mondta
Atya –, ezért nem beszélhet róla senkivel… egyébként n s, hadnagy?
– Nem, uram.
– Mintha egy pillanatig hezitált volna.
– Hamarosan megn sülök, uram… december 23-án.
– Akkor valószín leg nem is helyezik át ide hozzánk – mondta Lunsford elgondolkodva. – Talán
nem is kellene megmutatnunk magának a bázist. A francba is, ha már itt vagyunk, miért ne? De amint
mondtam, amit itt fog látni, arról senkivel nem beszélhet, még a menyasszonyával sem, és ha már a
felesége lesz, akkor a feleségével sem! Megértette?
– Igen, uram.
– A hölgy beszéli a szuahélit?
– Nem, uram.
– Csak mert azt hittem, hogy is misszionáriusnak készült – mondta Lunsford. – Rendben van,
törzs rmester, akkor harminc percet kap, hogy körbevezesse a hadnagyot a körleten, én addig
körülnézek, hogy megtudjam, mennyire cseszték el itt a dolgokat, amíg távol voltam.
– Igen, uram – mondta Thomas törzs rmester.
– Úgy intézze, hogy minden emberével beszélhessen a hadnagy! – mondta Lunsford. – Az egység
minden emberét utasítsa, hogy szuahéliul magyarázza el, hogy mi lesz a feladata!
– Igen, uram. Hadnagy, akkor legyen szíves beszállni a dzsipbe!
Amikor Thomas törzs rmester úgy vélte, hogy már elég messze járnak Lunsford rnagytól, Jackhez
fordult.
– Hadnagy, nem sértésnek szánom, de gondolja, hogy mindent érteni fog, ha szuahéli nyelven
beszélek a katonákhoz?
– Az a helyzet, hogy magát elég nehezen értem, rmester – mondta Jack. – Talán, ha egy kicsit
lassabban beszélne…
– Úgy lesz, uram – mondta Thomas törzs rmester. – Nos, hadnagy, a bázison igyekszünk a lehet
legjobban szimulálni azt a környezetet, amelyben a különleges hadviselési er k egyik osztagának kell
majd titokban dolgoznia Afrikában, a Szaharától délre elterül övezetben.
– Roppant érdekes – mondta Jack.
Amikor harminc perccel kés bb visszaértek a leszállópályához, illetve a közelében lév néhány,
sebtében összetákolt, könny szerkezetes, kátránypapír tetej házhoz, Lunsford az egyik ház lépcs jén
üldögélt.
Nem állt fel, amikor meglátta ket, és a tisztelgésüket is csak egy laza intéssel viszonozta.
– Látott valami érdekeset, Portet hadnagy? – kérdezte szuahéli nyelven.
– Igen, uram. Roppant izgalmas volt.
– Na, és a hadnagy jól el tudott beszélgetni magával meg az emberekkel szuahéliul?
– Igen, uram – felelte Thomas törzs rmester büszkén.
Lunsford felemelte a kezét, ahogy a templomban szokták a papok, amikor megáldják a gyülekezetet.
– Az Úr, az Egyesült Államok elnöke és Hanrahan tábornok által rám ruházott hatalomnál fogva
minden katonát felmentek a kiképzés alól – mondta Lunsford. – Menjen, és hozza ide az embereit,
Thomas törzs rmester! Aztán Portet hadnagy elmondja nekünk, hogy mi a véleménye err l a mi kis
hadm veletünkr l.
– Uram? – kérdezte Thomas törzs rmester hitetlenkedve.
– Itt az igazság ideje, Thomas törzs rmester – mondta Lunsford. – És az els igaz válasz, amit
hallani szeretnék magától, az az, hogy megvolt-e már a mai futásuk?
– Nem, uram – felelte Thomas.
– Akkor két legyet üthet egy csapásra. Kocogjon el az embereiért, aztán kocogjanak ide vissza, hogy
a hadnagy megkritizálhassa a munkánkat!
Lunsford Jackhez fordult.
– Tudja, hadnagy – folytatta Lunsford –, mi, itt a különleges hadviselési er knél úgy gondoljuk,
hogy napi nyolc kilométer futástól a testünk elég edzett lesz ahhoz, hogy teljesíteni tudjuk kimerít
szolgálati kötelességeinket. Igaz, Thomas törzs rmester?
– Igen, uram – felelte Thomas törzs rmester.
– Azután csinálják rendesen, törzs rmester! – mondta Lunsford. – A világért sem szeretnénk
megváratni Portet hadnagyot, nem igaz?
– Nem, uram – mondta Thomas törzs rmester, aki már alig látott a pipától.
 Sarkon fordult, és futásnak eredt az úton. Jack Lunsfordra nézett.
– Elmondanád, hogy mi ez az egész?
– Erre szokták azt mondani, hadnagy, hogy el készítjük a terepet – mondta Lunsford. – Hacsak nem
tévedek, amikor Thomas törzs rmester leveg után kapkodva megérkezik a táborhelyre, közölni fogja
a többiekkel, hogy „Nem fogjátok elhinni, de el kell futnunk a leszállópályáig, ahol egy köcsög kis
repül gép-vezet , akinek még a tojáshéj is ott van a seggén, ki akar minket oktatni arról, hogy mit
csinálunk rosszul”. Talán nem ezeket a szavakat fogja használni, de ez lesz a mondandójának a
lényege.
Jack felnevetett.
– Mi az, fel akarod bosszantani a törzs rmestert… meg a többieket?
– Ha valakit meg akarsz tanítani valamire… bármire – kezdett hozzá Lunsford komolyan –, el ször
el kell érned, hogy figyeljen rád. Egy olyan osztagnál, amilyen ez is itt, ez különösen fontos. Az osztag
legalacsonyabb rendfokozatú katonája egy rmester. Mindannyian jól képzett zöldsapkások, és nem is
ok nélkül azt képzelik… tudják magukról, hogy nincsen náluk keményebb tök gyerek a világon. És
ha nem tudom elérni, hogy hallgassanak rám, akkor az önteltségükért az életükkel kell fizetniük.
Lunsford feltápászkodott a lépcs l.
– Gyere! – mondta Lunsford. – Szükségem lesz egy kis segítségre, és tartok t le, hogy Thomas…
akit l egyébként kevés jobb tiszthelyettest ismerek… rekordsebesség alatt fogja lefutni a távot.
Lunsford az egyik kátránypapír tetej házba vezette Jacket. Az egyik szobában egy hatalmas
fagyasztóláda állt, mellette pedig egy óriási h szekrény.
Mindkett ajtaját masszív lakattal és vaskos lánccal zárták le, amelyet a kilincs alatt vezettek el.
Lunsford kinyitotta mindkett t.
Két bádogmosdó felé bökött a fejével.
– Én hozom a jeget – mondta Lunsford –, te meg darabolod.
A fagyasztóládában hatalmas jégtömbök voltak, a h szekrényben pedig jó pár láda sör és némi
élelem.
Jack talált egy jégfogót a fagyasztóládában.
– Bassza meg! – A jégfogó a kezéhez fagyott.
– Azt hittem, több eszed van – mondta Lunsford, majd az egyik vízcsaphoz tessékelte, és
leolvasztotta a kezér l a szerszámot.
– Gondolom, hadnagy, miután a saját b rén tapasztalta meg, nem kell leírnia, hogy mínusz öt fokra
leh tve a fém az ember kezéhez ragad.
– Idióta baromnak érzem magam – mondta Jack, miközben lángvörös ujjait vizsgálgatta. – Pedig
ett l tényleg több eszem van.
– A tudás megszerzéséhez… és ami fontosabb, meg rzéséhez vezet út els lépése az, hogy az
ember idióta baromnak érzi magát – mondta Lunsford kenetteljesen. – Rád bízhatom a jégdarabolást,
vagy fejbe fogod szúrni magad a jégcsákánnyal?
Jack felkapta az egyik jégtömböt, a bádogmosdóba tette, és ütlegelni kezdte a jégcsákánnyal.
– Miután az ember lenyomta a tudást a tanulni nem akarók torkán, meg kell simogatni a buksijukat –
mondta Lunsford. – Olyasmi ez, mint amikor a kutyádnak odadobsz egy csontot, ha jó kutyus volt.
Sajnos, a Hadsereg mit sem tud err l az egyetemes igazságról, és a tisztel iek nem adja ingyen a sört.
Amikor három rekesz sör pihent a mosdókban elhelyezett jégben, Lunsford nagy gonddal visszat zte
a láncot, és lelakatolta a h t, illetve a fagyasztóládát.
– Most pedig kimegyünk, és úgy teszünk, mintha el sem mozdultunk volna onnan, és megvárjuk,
hogy leveg után kapkodó, magukat roppant sajnáló, de tanulni nem akaró kisiskolásaink
megérkezzenek.
Öt perccel kés bb, élükön Thomas törzs rmesterrel, megérkezett az osztagnyi katona.
Thomas törzs rmester tisztelgett.
– Uram, az osztag felsorakozott – mondta.
Lunsford lezseren viszonozta a tisztelgést, de nem állt fel. – Kérem, vezényeljen pihenjt az
embereinek, rmester! – mondta Lunsford.
Thomas csinált egy hátraarcot, aztán elkiáltotta magát.
– Pi-henj!
A katonák teljesítették a parancsot, és hátratették a kezüket.
– Thomas törzs rmester már valószín leg elmondta maguknak – mondta Lunsford –, hogy Portet
hadnagy azért jött, hogy megkritizálja a munkájukat. Hadnagy, volna szíves felállni, és szembenézni a
katonákkal?
Jack felállt, és noha furán érezte magát, megnézte magának a tizenöt fekete, megvet és
barátságtalan arcot.
– Most pedig jöhet a „Mondj igazat, vagy megfizetsz!”-játék! Portet hadnagy kezdi. Hadnagy, mi az
els dolog, amit észrevesz, amikor Thomas törzs rmester megkísérli a kommunikációt szuahéli
nyelven?
Jack Thomasra nézett, és maga is meglep dött azon, ami kiszaladt a száján.
– Úgy beszél, mint egy fehér.
Thomas törzs rmester képtelen volt lenyelni a megjegyzést.
– A legnagyobb tisztelettel, hadnagy, én is ugyanúgy tanultam a nyelvet, ahogy maga. Egy
misszionáriustól.
– Úgy érti, hogy a Presidión, Thomas törzs rmester? – kérdezte Lunsford mosolyogva.
A Hadsereg Nyelviskolája a Kalifornia állambeli San Franciscóban, a Presidión kapott helyet.
– Igen, uram – mondta Thomas felháborodottan. – A nyelvtanárunk azt állította, hogy
misszionáriusként tanulta a nyelvet Kongóban.
– Aki emlékszik arra, amit akkor mondtam, amikor el ször találkoztunk, vagyis, hogy „soha ne
bízzanak meg senkiben” és „ne feledjék, a dolgok ritkán azok, aminek els ránézésre t nnek”, az
emelje fel a kezét! – mondta Lunsford.
Noha kisiskolásnak érezték magát, tizennégy katona feltartotta a kezét.
– Maga nem emlékszik már arra, amit mondtam, Thomas törzs rmester?
Thomas törzs rmester felemelte a kezét.
– Letehetik a kezüket – mondta Lunsford. Néhányan elmosolyodtak.
– Mivel úgy látom, hogy magukra fér még egy lecke, most demonstrálom, hogy miért nem szabad
soha senkiben megbízniuk – mondta Lunsford. – Thomas törzs rmesternek azt mondtam, hogy Portet
hadnagy misszionáriusnak készült, és a Floridai Baptista F iskolán tanulta a szuahéli nyelvet. Nos,
hazudtam.
Lunsford várt néhány másodpercet, hogy mindenki fel tudja fogni, mit is mondott.
– Más szóval a hadnagy nem az, aminek látszik. Véletlenül ismerem a hadnagy tanárn jét, aki
biztosított róla, hogy Portet hadnagy anyanyelvi szinten beszéli a szuahélit és még fél tucat kongói
dialektust. Portet hadnagynak ugyan nem a szül földje Kongó, de ott n tt fel. A szuahélit a világ
legkeményebb fekete n jének a térdén tanulta meg. A neve Mary Magdalene Lotetse. Thomas
rmesternél tíz centivel magasabb és vagy huszonöt kilóval nehezebb, és ha azt mondja, hogy Portet
hadnagy tökéletesen beszéli a szuahélit, én nem fogom megkérd jelezni. Csak hogy tudják, állítom,
hogy Portet hadnagy jobban beszéli a nyelvet, mint én.
Újból várt egy keveset, hogy a katonák fel tudják fogni, mit mondott.
– Most pedig árulja el, Portet hadnagy, hogy ezek között a jövend beli harcosok között van-e akar
egy is, akir l nem derülne ki azonnal, amint kinyitotta a száját a Stanleyville környéki erd ben, hogy
az imperialista ördögök csatlósa… mert akir l kiderül, uraim, hogy nem közéjük tartozik, annak a
helyszínen lecsapják, vagy szétnyitják a koponyáját egy bozótvágó késsel.
Az osztagból ketten meglep en jól beszélték a kongói dialektust; Jack az arcukat kereste. A
nevükre nem emlékezett, Jack mégis fellélegzett, mert Lunsford közölte vele, hogy az osztag összes
katonája minimum rmester.
– Az rmester ott, uram – mondta Jack, és az egyik katonára mutatott – És az az rmester ott, uram.
Kis szerencsével mindketten kiadhatnák magukat kongóinak.
– Kérem jegyz könyvbe venni, hogy a szemtanú azonosította DeGrew törzs rmestert és Williams
rmestert – mondta Lunsford. – Próbálja megjegyezni a nevüket, hadnagy. Tudom, hogy mi, feketék
mind egyformák vagyunk maguknak, fehéreknek, de ha velünk akar dolgozni, lekötelezne, ha
megtanulná a katonák nevét.
Most már többen mosolyogtak.
Az rnagy beszólt a hadnagynak is.
– DeGrew törzs rmester és Williams rmester, ett l a pillanattól kezdve pluszmunkával bízom meg
magukat – mondta Lunsford. – Minden egyes alkalommal… és komolyan értem azt, hogy minden
egyes alkalommal amikor meghallják, hogy bárki, akár még a mi kedves Thomas törzs rmesterünk
rosszul mond valamit szuahéliul, nemcsak, hogy kijavíttatják vele a hibát, de annyiszor el is
ismételtetik vele helyesen, amíg meg nem tanulja rendesen! Világos?
– Igen, uram – mondta Williams és DeGrew kórusban.
– Az Egyesült Államok kormánya rengeteg pénzt fektetett magukba, és ennek egy részét abból az
adóból, amit én fizettem be – mondta Lunsford – És mivel nem szeretném, ha a pénzemet csak úgy
lehúznák a budin, ami pedig bekövetkezne, ha a bozótban rohangálva kinyitnák a szájukat egy
sgyökeres afrikai el tt, mire az azt mondaná, hogy „Hé, ez a testvér úgy beszél, mint egy mocskos
fehér tet !”, vagy valami ilyesmi, és levágná a hülye fejüket Megértették?
Néhányan bólogattak, jelezve, hogy értik Lunsford példabeszédét.
– És akkor most még egyszer szeretném, ha felemelnék a kezüket. Ha most azt mondanám, hogy ez a
fehér fiú be akar állni közénk, de maguk dönthetik el, hogy bevegyem-e a csapatba, ki szavazna rá,
hogy vegyük be?
Hosszú szünet után az egyik rmester a magasba emelte a kezét, de látszott az arcán, hogy csak azért
csinálta, hogy megröhögtesse a többieket. A röhögés nem is maradt el.
– Én meg már kezdtem reménykedni, hogy van maguk között néhány, aki nem olyan hülye, mint
amilyennek kinéz – mondta Lunsford.
Újabb hatásvadász szünetet tartott, aztán folytatta a mondandóját.
– Képzeljék el a következ t. Maguk belga ejt erny sök. Épp most ugrottak Stanleyville-re, ahol egy
rakás nagyon ronda ember megevett néhány fehér embert, feltehet en a rokonait is. Odamennek ahhoz
a házhoz, ahol vélhet en a rokonaikat tartják fogva. A gyepen és a liftekben mindenütt halott fehér
emberek. Betörnek a lakásba, ahol a rokonaik laknak, és szembe találják magukat egy fekete,
mezítelen lábú fickóval, aki leopárdb r ágyékköt t és egy belga tiszt zubbonyát viseli. És
természetesen fegyver van a kezében. Gondolkodás nélkül szétlövik a fekete seggét, ugye?
Most már senki nem mosolygott.
– Teeter? – kérdezte Lunsford, és az egyik katonára mutatott.
– Igen, uram, én ezt tenném.
– Aki nem l né szét a fickó fekete seggét, az emelje fel a kezét!
Senki nem emelte fel a kezét.
– Úgy látom, hogy nagy mázlim volt… mert én voltam az a fekete fickó abban a szimba
maskarában… hogy az a belga ejt erny s használta az eszét, és nem húzta meg a ravaszt. Mázlim volt,
mert ez a belga ejt erny s képes volt uralkodni magán a nyomás ellenére. Azt hiszem, én nem lettem
volna képes uralkodni magamon ilyen szituációban. Az a belga ejt erny s viszont igen.
– A hadnagyról beszél, uram, nem igaz? – kérdezte Thomas törzs rmester. – Hallottuk, hogy egy
amerikai is leugrott a belgákkal…
Lunsford nem felelt.
– Aki meggondolta magát a hadnagyot illet en, az emelje fel a kezét! – mondta Thomas
törzs rmester, és magasba emelte a kezét.
– Jesszusom, rnagy, honnan tudhattuk volna? – kérdezte az egyik katona, miközben is a magasba
lendítette a karját.
– Használniuk kellett volna az eszüket! – mondta Lunsford. – Csak akkor maradhatnak életben, ha
gondolkoznak!
Lunsford megvárta, amíg mindenki felemelte a kezét.
– Mi a francot emelgetik a kezüket? – kérdezte Lunsford. – Úgy néznek ki, mint a hülye gyerekek. A
Hadseregben vagyunk… és itt nem szokás szavazni.
Az emberekb l kitört a nevetés.
– Mostantól kezdve Portet hadnagy a rezidens szakért nk – mondta Lunsford. – Bármit mond,
vegyék úgy, mintha én mondtam volna. Remélem, fel tudják fogni, mekkora szerencsénk van, hogy
velünk dolgozik.
Lunsford egy pillanatnyi szünetet tartott.
– Még valami. Ha valamelyiküknek eljár a szája, és kipofázza azt, amit az el bb mondtam Portet
hadnagyról, hogy volt az az amerikai, aki Stanleyville-re ugrott, azzal megetetem a golyóit.
Egy pillanatra megállt.
– Van valami mondanivalója, hadnagy?
– Van itt egy kis probléma, uram. Abban az épületben rengeteg hideg sör van, ami minden
valószín ség szerint meg fog melegedni, ha valaki nem kezdi el meginni.
– Valóban – mondta Lunsford. – Jól van, akkor most az lesz, hogy szépen sorba állnak, elsétálnak
Portet hadnagy el tt, közlik vele a nevüket, meg hogy örülnek, hogy részt vesz az akcióban, vagy
valami ilyesmi. Kis szerencsével legközelebb a hadnagy már emlékezni is fog a nevükre.
A katonák egymás után sétáltak el Jack mellett, kezet ráztak vele, aztán azt mondták neki, hogy
örülnek, hogy részt vesz az akcióban, vagy valami ilyesmi. Jack úgy érezte, hogy komolyan is
gondolták.
– Ha valami nyomja a lelked, Jack, akkor ki vele! – mondta Lunsford, miközben a Légier Pope
bázisáról a Fort Bragg-i PX felé robogtak.
– Elég sokat beszéltél mellé ma délután – mondta Jack –, ennek ellenére mesterien csináltad.
– De?
– De én nem vagyok az, aminek beállítottál, egy h s tiszt, aki nyomás alatt is képes meg rizni a
hidegvérét, és ezt te is tudod.
– Én sem vagyok h s, és nyomás alatt sem tudom meg rizni a hidegvéremet. A trükk az, hogy a
katonák erre ne jöjjenek rá.
– Nem tudom, hogy képes leszek-e eljátszani ezt a szerepet.
– Ha megpróbálod, akkor igen. Én már évek óta csinálom. Tartozol annyival a katonáknak, hogy
engeded nekik azt hinni, hogy különleges vagy. Azt kell hinniük, hogy a tisztjeik különleges emberek.
És most már te is tiszt vagy.
Jack kényelmetlenül vállat vont.
– Apropó, katonák… jössz nekem… azt mondja, háromszor kett kilencvennyolc, az nyolc
kilencvenhat, osztva kett vel, az négy negyvennyolc… jössz nekem négy dollár negyvennyolc centtel,
és szeretném, ha most rögtön ideadnád.
– Mi van?
– Ennyi a sör rád es része.

Hatodik
(Egy)
Alabama, Ozark. Brookwood Lane 123.
1964. december 20., 15.50
– Remek, itthon van – mondta Marjorie Bellmon hangosan, amikor meglátta Liza Wood Buick
furgonját a fedett parkolóban.
Felhajtott a Jaguarral a kocsifelhajtóra.
Liza, a magas, karcsú, döbbenetesen szép arcú, huszonnégy éves lány, aki élénkvörös haját
apródfazonúra vágatta, a fedett parkolóban volt, és papírzacskókat gyömöszölt a szemeteskukába.
Amikor meglátta Marjorie-t, elmosolyodott, és a Jaguarhoz lépett.
– Szia – mondta Marjorie.
– Ez már biztosan szerelem. Megengedi, hogy használd a Jaguarját – mondta Liza.
– A hely rségi csend rségre kellett vinnem, hogy kérjek neki egy ideiglenes matricát… – mondta
Marjorie, aztán hozzátette: …kéket.
– Kék matricát? Hogyhogy? – kérdezte Liza Wood, de esélyt sem adott Marjorie-nak, hogy
válaszolhasson a kérdésére. – Majd odabent elmondod. Idekint túl hideg van.
Kinyitotta Marjorie el tt a konyhaajtót, aki besétált a házba.
Egy kisfiú szaladt hozzá, és átölelte a lábát.
– M'Jeri – kiáltotta, megpróbálva kimondani Marjorie nevét, ha nem is túl sok sikerrel.
Marjorie felvette az ölébe.
– Szia, szépségem! Merre jártatok mamival? Mar-jo-ree néni már mindenütt keresett titeket.
Miközben beszélt, Lizára nézett.
– Készítek magamnak egy italt – mondta Liza. – Kérsz egyet?
Marjorie egy pillanatra elgondolkodott.
– Aha. Miért is ne? Mid van?
– Amit akarsz. Én egy Bloody Maryt fogok inni.
– Jól hangzik – mondta Marjorie. – Hol a fenében voltatok?
– Síelni voltunk, Coloradóban.
– Három hétig? Anyósod nem akarta elárulni, hogy hová mentél.
– Én kértem meg rá, hogy ne mondja el senkinek. Szóval mi ez a kék matrica-dolog?
– Hallottam, hogy szakítottatok Johnnyval. Sajnálom.
 – El akartam menni innen egy id re, és talán egy kicsit reménykedtem is benne, hogy a sífelvonó
várójában találkozom valami jókép cs dörrel, aki egy kicsit feledteti velem a nyomorult Hadsereget.
– A nyomorult Hadsereget vagy Johnnyt?
– Mindkett t.
– És?
– Nem akarom terjeszteni, mert ártana a jó híremnek, de amikor már arra került volna a sor,
meggondoltam magam, és arra a következtetésre jutottam, hogy attól nem lesz jobb, ha hagyom, hogy
valami félesz , napbarnított bunkó berobbanjon a bugyimba.
– És most már jobb?
– Hát, remélem, hogy jobb lesz. Szóval, mi van azzal a kék matricával?
– Badiméri – mondta Allan. – Badiméri, Badiméri!
Liza egy piros folyadékkal teli poharat adott Allan kezébe. – Természetesen nincs benne pia –
mondta Liza. – De szereti. Tabascóval meg mindennel. Azért félek, hogy egyszer rossz poharat adok
oda neki.
Egy pohár Bloody Maryt nyújtott Marjorie-nak.
– A tiedbe tettem gint, úgyhogy figyelj oda, nehogy beleigyon! Tehát, a kék matrica. Pontosabban az
ideiglenes kék matrica… ugye azt mondtad?
– A hegyekben árultak napilapokat?
– Nem, arrafelé tamtamdobokkal kommunikálnak egymással, meg füstjelekkel. Kék matrica?
– Akkor olvastad, hogy mi történt Stanleyville-ben?
– Persze. Istenem, borzasztó. Azok a vademberek tényleg kannibálok… voltak.
– Láttad azt a fotót arról a belga ejt erny sr l, aki a kislányt tartotta a karjában?
Liza kutatni kezdett az emlékei között.
– Aha, láttam. Az a fickó volt, akit orron l ttek.
– Nem l tték orron. Leesett egy teherautóról. Jack volt az.
– Az a fura érzésem támadt, hogy te most nem ugratsz engem – mondta Liza egy hosszú pillanattal
kés bb.
– Cserkész becsszó – mondta Marjorie. – Itt süllyedjek el, ha nem igaz, s a többi, s a többi.
– Mi a fenét csinált Afrikában? – kérdezte Liza.
– Nem lett volna szabad ugrania a belgákkal, de mégis ugrott. A belgák ki akarják tüntetni.
Liza megrázta a fejét.
– És összeházasodunk – mondta Marjorie.
– Ez még az el l is rosszabb hír. Bocs, ezt nem kellett volna.
– Nem, tényleg nem – mondta Marjorie egyetért n. – Szóval visszajött, én meg elautóztam Braggba,
hogy láthassam, pedig megkérte a kezem, de úgy, hogy azt amíg élek, nem felejtem el. Képzeld, azt
mondta nekem az én fényl vértet visel lovagom: „Le van szarva a munkád! Házasodjunk össze!”
Liza elmosolyodott.
– Te pedig teljesen elolvadtál ezekt l a mézes-mázas szavaktól, és igent mondtál.
– Aha – mondta Marjorie.
– Hát, látom, hogy téged boldoggá tett a dolog, úgyhogy örülök, hogy örülsz. És most már is tiszt,
és van saját kék matricája?
– Aha – mondta Marjorie, és felnevetett. – F hadnagy. Bobbyt kérte meg, hogy t zze ki a
rangjelzését meg a jelvényeit. Nem tudta, hogy mit hová kell tenni.
– F hadnagy? Így azért könnyebb lesz az életetek.
– Azt szeretném, ha te lennél a koszorúslány.
– Ki van zárva, édesem.
– De hát miért?
– Mert az a valaki, akinek a nevét megesküdtem, hogy többet a számra nem veszem, apád
kutyarablója, szintén ott lesz. Igaz?
– Neki ehhez mi köze van?
– Ezt most inkább elpasszolnám, Marjorie, ha lehet – mondta Liza.
– Szóval még mindig nem heverted ki. Még mindig bele vagy esve.
– Azt nem mondtam, hogy már nem szeretem azt a szemétládát. Én azt mondtam, hogy nem vagyok
hajlandó elveszíteni még egy férjet, és hogy azt végképp nem akarom, hogy Allannek újból át kelljen
élnie, hogy meghal az apukája. Megmondtam neki, hogy válasszon. Vagy a Hadsereg, vagy én és
Allan. pedig az el bbit választotta.
Marjorie nem felelt.
– Nem fogok hely rségr l hely rségre koslatni utána, Marjorie. És erre egyébként sem lenne
szükségünk. Hallottad, hogy mennyit örökölt az apja után?
– Nem tudok túl sokat a dologról. Véletlenül hallottam, hogy az apám meg Craig Lowell arról
beszélt, hogy a n vére meg a n vére férje megpróbálta átverni.
– Megpróbálták, de nem sikerült nekik. Johnny végül kétmillió-háromszáz-húszezer dollárt kapott.
Meg még egy kis aprót.
– Nem is tudtam, hogy ennyi pénzr l volt szó – mondta Marjorie. – Több is lehetett volna, ha
hajlandó lett volna úgy cs be húzni a n vérét, ahogy a n vére akarta cs be húzni t. De tiszt és
úriember, és tisztességes üzletet akart.
– Ezt nem nevezném éppen jellemhibának.
– Azzal a pénzzel meg az én vagyonommal, szépen felépíthettük volna az életünket. Megtettem
volna neki mindent, és benne lettem volna „az ahová te mész, oda megyek én is”-témában is, ha nem a
Hadsereg mondja meg, hogy hová kell mennie, hogy megölesse magát.
– Az apám egész életében a Hadseregnél szolgált, és mégsem ölette meg magát – mondta Marjorie.
– Miközben anyád halálra idegeskedte magát, hogy egy nap mégis. Tudom, hogy mir l beszélek. Te
is meg fogod ismerni ezt az érzést. Nekem ehhez már nincs er m. És ez nem csupán egy érzés. Ez
tény. Annyira vártam, hogy Allan hazajöjjön, és imádkoztam… Istenem, mennyit imádkoztam. Aztán
hazajött. Egy koporsóban. Kis híján belepusztultam. Azért nem fogom még egyszer végigcsinálni,
mert tudom, hogy nem bírnám.
Egy pillanatra egymás szemébe néztek.
– Ebben most nem értünk egyet, Marjorie – mondta Liza. – Remélem, hogy veled nem történik meg.
Imádkozni fogok, hogy ne történjen meg. Úgyhogy kösz, de inkább nem leszek a koszorúslányod.
– Nem kell beszélned vele. Csak legyél ott. Te vagy a legjobb barátn m.
Liza Marjorie-ra nézett, és megemelte a mostanra kiürült poharát.
– Kérsz még egyet?
– Még a felét sem ittam meg – felelte Marjorie.
– De ugye nem gond, ha én azért megiszom még egyet? – kérdezte Liza, és a konyhapulthoz ment,
hogy keverjen magának még egy Bloody Maryt.
– Fel lem. Csak ne idd le magad! Nem szeretném, ha Allan poharába is gint öntenél – mondta
Marjorie, majd halkan hozzátette: – Kérlek, Liza.
Liza nem felelt. Kevert magának egy újabb italt, aztán Marjorie mellé lépett.
– Mindenki tudomásul veszi, hogy nem vagyok hajlandó beszélni a szemétládával. Rendben? És
senki nem próbál meg „intézkedni”.
– Áll az alku – felelte Marjorie.
– Jó. Akkor halljam a lökött ötleteidet!

(Kett )
Észak-Carolina, a Légier Pope támaszpontja
Parancsnokság
Repülésiterv-készít helyiség
1964. december 21., 07.30
– Ellen rizte az id járást, hadnagy? – kérdezte Pappy Hodges, amikor Jackhez lépett, aki éppen a
szeres repülési útvonalat vázolta fel Fort Ruckerbe.
– Igen, uram.
– És?
– Jobb már nem is lehetne, uram – felelte Jack.
– Mit csinál, hadnagy?
– M szeres repülési tervet készítek, uram. Már csak jóvá kell hagynia.
– Általában, amikor Ruckerbe repülök vissza, úgy találomra átvágok Dél-Carolinán, és addig
repülök, amíg meg nem találom Aikent vagy Észak-Augustát, vagy Bamberget, ahol le szoktam szállni
hugyozni egyet, meg vételezni némi üzemanyagot. Aztán Georgián keresztül elrepülök Fort
Benningig, onnan meg a folyó mentén lefelé megyek, amíg fel nem t nik a Rucker körüli ismer s táj.
Mit gondol, magának is sikerülne anélkül, hogy nekimenne egy dombnak, vagy ilyesmi?
 – Igen, uram, azt hiszem, menni fog.
– Ezzel a módszerrel hamarabb hazaérünk, mint m szeres repüléssel, úgyhogy látás utáni repülésre
kérjen engedélyt Bambergig! – adta ki a parancsot Hodges rnagy. – Út közben nyugodtan irányt
változtathatunk, ha már mondjuk Észak-Augusta közelébe értünk.
– Igen, uram.
– Ha esetleg nem említettem volna, sikeresen átment a hosszú távú m szeres repülési vizsgán.
– Köszönöm, uram.
– És mivel most jött vissza a bozótból, sikeresen átment az aszfaltozatlan leszállópályán történ
leszállás vizsgáján is.
– Köszönöm, uram.
– Látott valami érdekeset?
Jack hezitált.
– Nyugodtan elmondhatja nekem, hadnagy – mondta Hodges. – Mostantól nekem is van „Szigorúan
titkos Ernesto”-jogosítványom, hogy a fene enné meg az egészet.
– Atya vagy egy tucat fickót, fekete fickót képez ki, akit Kongóba fognak küldeni. Egy pár közülük
egész jól beszéli a szuahélit.
– Felter vele is jól kibaszott. Azok után, amin keresztülment, már megint mehet vissza a dzsungelbe.
– Nekem úgy t nt, hogy nem nagyon bánja a dolgot – mondta Jack. – S t, boldognak látszott. És
ráadásul hogy megleckéztette az embereit!
– Megleckéztette ket?
– Ezek a fickók mind zöldsapkások, kemények és okosak, és akkor odamegy hozzájuk egy fehér
pilóta.
– Érdekes lehetett – mondta Pappy mosolyogva.
– Mire Atya végzett velük, szent meggy désük volt, hogy én vagyok John Wayne, és hogy
számukra ez a mai volt az egész év legszerencsésebb napja, mert beálltam közéjük. Ember, mesterien
csinálta!
– Csak aztán el ne hidd! – mondta Pappy. Aztán elkomolyodott. – Nagyon kevés embert ismerek, aki
született parancsnok… nagyon keveset… de Atya közéjük tartozik.
– Aha – mondta Jack. – Na, és te hallottál valami érdekeset?
– Már megmondtam magának, hadnagy, hogy ne tegyen fel kérdéseket!
– Sajnálom, uram.
– Felter Németországba megy, de az esküv dre visszaér. Én meg, amint lehet, megcsináltatom veled
a típusvizsgát az L-23-ason. Aztán elmegyünk Kansasbe, Wichitába, és elhozzuk az egyik L-23-ast a
gyárból. Visszavisszük Ruckerbe, ahol telerakják navigációs berendezésekkel… talán még
póttartályokat is szerelnek rá… hogy el lehessen repülni vele Buenos Airesig, illetve, hogy el tudja
látni a feladatát egy helyen, amit Felter csak Dél-Amerika Déli Kúpjának nevez.
– Buenos Aires? Mi a franc van ott?
– Megmondtam, hogy ne tegyen fel kérdéseket! – mondta Pappy tökéletesen utánozva Felter New
York-i akcentusát.
Jack elmosolyodott.
– Valószín leg Craig Lowell is benne van a dologban – mondta Pappy. – Felterrel megy
Németországba.
Egy pillanatnyi szünetet tartott, majd témát váltott, amib l Jack megértette, hogy a Buenos Aires-
témát lezárták.
– Beaverrel nem repültél még, ugye, Jack?
– De, úgy nyolc órát. A DeHavilland nagyon el akart adni bel lük párat Afrikában. Egyet még
kölcsön is adtak nekünk két hétre. Az üzemanyagköltséget is k állták. A Beaver remek kis repül gép,
de Kongóban akkorák a távolságok, hogy nem tudtuk volna használni.
– Ez a következ feladat – mondta Pappy. – Amint Ruckerbe értünk, repülsz velem úgy egy órát a mi
Beaverünkkel, aztán meg szerzek valakit, aki reggel megcsináltatja veled a típusvizsgát. Aztán a
Beaver után jöhet az Otter és az L-23-as.
– Igen, uram.
– Akkor indulhat a vándorcirkusz, hadnagy!
– Igen, uram.
Miután felszállt a Pope-ról, és megkezdte az emelkedést, Jack hátrapillantott. Pappy már megint
aludt; a fejét pedig most is azon a kis párnán pihentette, amit a táskájában vitt magával.
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1964. december 20., 23.05 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (4. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter
Elnöki tanácsadó
Washington D. C.
Közigazgatási Hivatal, 637-es szoba Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(1) (Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Algéria, Algír) A CÉLSZEMÉLY 1964. december 19-
én, greenwichi id szerint 16.00-18.25 között találkozott Ben Bellával, az algériai kormány
államf jével, az elnöki palotában. A kormány nem számolt be a találkozóról hivatalos közleményben.
(2) (Ötös megbízhatósági szint) A CÉLSZEMÉLY 1964. december 19-én, greenwichi id szerint
19.05-kor, visszatért a kubai nagykövet rezidenciájára. A rezidenciára számos vendég volt meghívva;
a személyazonosságukat illet en a nyomozás folyik.
HOWARD W. O'CONNOR

(Három)
TITKOS

(Négy)
A The Southern Star napilap, Ozark, 1964. december 23.:
MISS MARJORIE BELLMON FÉRJHEZ MENT Joe Adams írása
Fort Rucker, december 23. – Miss Marjorie W. Bellmon ma délután házasságot kötött Jacques .
Portet f hadnaggyal a Fort Rucker-i 1-es számú kápolnában az Episzkopális Egyház liturgiája szerint.
A menyasszony, aki a Déli Metodista Egyetemen szerzett diplomát, Robert F. Bellmon vezér rnagy,
Fort Rucker és a Katonai Repülési Központ parancsnoka és Mrs. Barbara Bellmon leánya.
Házasságkötését megel en a First National Bank of Ozarknál állt alkalmazásban.
Portet f hadnagy, aki a Brüsszeli Szabadegyetemen (Belgium) végzett, Mr. és Mrs. J. P. Portet
(Florida, Ocean Reef) fia.
A menyasszonyt Mrs. Allan Wood (Ozark), valamint a v legény húga, Jeanine Portet kísérte, mint
koszorúslány. Miss Bellmont az édesapja vezette az oltárhoz. Mr. Portet volt a fia tanúja. A szertartás
alatt Mrs. John D. Roberts (Ozark) az „I Love You Truly”19 c. dalt énekelte. Az orgonánál Mrs. Nancy
Higham (Ozark) foglalt helyet.
A házaspár a katonai tradícióknak megfelel en a díszsorfalat álló katonák ívet formáló kardjai alatt
hagyta el a kápolnát A kardtartókat John S. Oliver százados (Fort Rucker) vezette.
A szertartást fogadás követte a Fort Rucker-i nyílt tiszti kantinban. A Floridába tervezett nászutat
követ en a pár Fort Braggban kíván letelepedni
A The Army Fort Rucker, Alabama, 1964. december 23.:
FÉRJHEZ MENT A HELY RSÉGPARANCSNOK LÁNYA Charles E. Whaley rvezet írása
Fort Rucker, december 23. – Miss Marjorie Waterford Bellmon, Fort Rucker hely rségparancsnoka
és Mrs. Robert F. Bellmon lánya ma délután házasságot kötött J. E. Portet gyalogos f hadnaggyal az 1.
sz. kápolnában. A szertartást H. Dennis Smythe (ezredes) vezette.
A menyasszonyt Bellmon vezér rnagy vezette az oltárhoz; a menyasszony bátyja, Robert F. Bellmon
páncélos hadnagy (végzett az Egyesült Államok Katonai Akadémiáján, 1964-ben) volt a v fély.
Miss Bellmon koszorúslánya Mrs. Allan Wood volt
Portet hadnagy tanúja Jean-Philippe Portet kapitány volt, aki a II. világháborúban a kínai, burmai,
illetve indiai hadszíntéren az USA Hadserege légi hadteste századosaként többször átrepült a Himalája
felett, jelenleg az Air Congo, a régi Belga Kongó állami légitársaságának a f pilótája.
Bellmon vezér rnagy (végzett az Egyesült Államok Katonai Akadémiáján, 1939-ben) a néhai

19
„Igazán szeretlek”, a ford.
Bellmon vezérezredes és Mrs. Herbert Bellmon fia; Mrs. Bellmon a néhai Porterman K. Waterford
vezér rnagy és neje leánya. Mrs. Bellmon fivére, V. J. Porterman K. Waterford dandártábornok
(végzett az Egyesült Államok Katonai Akadémiáján, 1942-ben) a kadétok parancsnoka az Egyesült
Államok Katonai Akadémiáján, a New York állambeli West Pointban.
Portet f hadnagy, aki maga is katonai repül s és ejt erny s, többmotoros repül gépek vezetésére és
speciális m szeres repülésre feljogosító min sítéssel rendelkezik. Elvégezte a különleges hadviselési
er k (zöldsapkások) kiképzését is. Jelenleg repül stisztként szolgál az Észak-Carolina állambeli Fort
Braggban, a John F. Kennedy Különleges Hadviselési Központ parancsnokának vezetési törzsében.
Az esketési szertartást követ en Portet f hadnagy és Mrs. Portet a díszsorfalat álló tisztek ívet
formáló kardjai alatt hagyta el a kápolnát A díszszakaszt John S. Oliver páncélos százados, Bellmon
vezér rnagy legutóbbi szárnysegédje vezette.
Ezek után fogadás következett a Fort Rucker-i nyílt tiszti kantinban, amely végén Portet f hadnagy
és Mrs. Portet nászútra indult Floridába. A nászutat követ en az Észak-Carolina állambeli Fort
Braggban fognak letelepedni
Mrs. Liza Wood nem beszélt John S. Oliverrel sem az esküv i f próba alatt, sem az esküv t
megel vacsora alatt, sem magán az esküv n, a fogadásra pedig nem ment el.

(Öt)
Florida, Panama City
Ocean Breeze Motel
1105-ös szoba
1964. december 24., 08.45
Mrs. Jacques Emile Portet a férje fölé hajolt, aki a hátán fekve szunyókált, majd a fogai közé vette a
férfi mellbimbóját és meghúzta.
– Mon Dieu! – kiáltotta Jack, és felült. – Mi a franc volt ez?
– Jaj, de szeretem, amikor franciául beszélsz! Jó reggelt, férjuram. Jól aludtál?
– De még mennyire. Persze ez téged nyilván zavart.
– Ó, nem, dehogy! De most, hogy összeházasodtunk, és a frigyünket alaposan… és ha szabad
megjegyeznem, mélyrehatóan meg is pecsételtük…
– Kösz szépen. Lehet leg minden barátn dnek meséld el a nászéjszakát!
– Beszélnünk kell, de ahogy rád néztem, tudtam, hogyha nem keltelek fel, délig fogsz aludni.
– Mir l kell beszélnünk?
– Arról, hogy mi lesz most.
– Hát, felkelünk, megreggelizünk, aztán irány Ocean Reef, nem?
– Úgy értem, Ocean Reef után.
– Visszamegyünk Ruckerbe. Január másodikán már ott kell lennem… de, ahogy arról már szó volt,
kedves nejem, visszamehetünk hamarabb is, hogy együtt szilveszterezhessünk a többiekkel a klubban,
ha erre gondoltál.
– És aztán?
– Aztán Pappyvel elmegyünk Wichitába, vételezünk egy L-23-ast a Beechcraft gyárból, amivel
visszarepülök Ruckerbe. Aztán szépen megállok a SCATSA hangár el tt, és végignézem, ahogy
mindenfélét beszerelnek az L-23-asba. Amikor pedig végeztek, elviszem a madarat Braggba,
miközben az én kedves arám a családi Jaguarral felautózik oda.
– A családi Jaguarral? Talán rosszul emlékszem, de mintha a kápolnában esküt tettél volna Isten és
egy csomó ember el tt, hogy rám ruházod minden földi ingó és ingatlan vagyonodat.
– Az a Jaguarra nem vonatkozott – mondta Jack. – De ha kell a Jag, cicám, akkor legyen a tiéd. Vedd
úgy, hogy ez a nászajándékom. És ha nem akarsz felkocsikázni vele Braggba, édesem, akkor majd ha
letettem az L-23-ast, veszek egy jegyet valamelyik civil járatra, visszarepülök Ruckerbe, és akkor
együtt felautózhatunk Braggba, a Jaguaroddal.
– Azt ugye tudod, hogy csak szívattalak?
– Honnan tudhatnám. Fogalmam sincs, hogyan kell bánni egy feleséggel.
– Pedig eddig elég jól csinálod. És most, hogy így jobban belegondoltam, nem is hangzik rosszul az,
hogy családi Jaguar.
– Mindenem a tiéd, kicsim – mondta Jack.
Marjorie Jack arcához hajolt és – el ször – gyöngéden szájon csókolta.
 Öt perccel kés bb a hitvesi ágyban fekve, arcát Jack mellkasán pihentetve, Marjorie megszólalt.
– Mi van azzal a repül géppel?
– Milyen repül géppel?
– Az L-23-assal.
– Nem tudom – felelte Jack.
– Nem tudod, vagy szigorúan titkos, és úgy gondolod, hogy nem mondhatod el nekem?
– Szigorúan titkos, annyi szent – mondta Jack. – Nekem úgy t nik, hogy minden, aminek valami
köze van Felter ezredeshez, az szigorúan titkos.
– El ször is szeretném felhívni rá a figyelmed, hogy a feleséged nem valami üresfej picsa, akit a
hely rség kapuja el tt szedtél fel, hanem egy ötödik generációs katonacsalád gyermeke, aki mindent
tud a titkosítási protokollról, és nem fog senkinek egy szót sem szólni arról, amit elmondasz neki.
Szóval akkor elmondod nekem, vagy nem?
– Már sokat gondolkodtam ezen – mondta Jack komolyan. – Ahányszor közölnek az emberrel
valamilyen titkos információt, jön a szokásos duma, hogy „Err l senkivel nem beszélhet, még a
feleségével sem!”. Azon t dtem, hogy te vajon mit fogsz szólni ezekhez a dolgokhoz.
– És?
– És arra a következtetésre jutottam, hogy le van baszva, elmondok neked mindent.
– Nem nagyon tetszik a szóhasználat, de a lényeggel egyetértek.
– Bocs.
– Szóval akkor mi van azzal az L-23-assal?
– Nem sok mindent tudok róla. Ez Felter akciója. Annyit mondott Pappynek, hogy menjen el a
Beechhez azért az L-23-asért, vigye a SCATSA-hoz… egyébként mi a fene az a SCATSA?
– A SCATSA20 a Hadsereg repül elektronikák tesztelésével megbízott, híradós kiszolgáló egysége –
mondta Marjorie. – Nem Rucker alá tartozik. Úgynevezett másodosztályú tevékenységet végz szerv,
és közvetlenül a híradós hadtest parancsnoka irányítja. Sok mindennel foglalkoznak, például k látják
el a Kísérleti Repülési Bizottságot és a harci fejlesztést repül elektronikai berendezésekkel. És nem ez
lesz az els „senkinek egy szót se”-munka, amit Sandy bácsinak fognak elvégezni. Nem tudod, hogy
miért kell odavinned a gépet?
– Navigációs berendezéseket akarnak beszerelni, meg talán pár póttartályt is, hogy Argentínába
lehessen vele repülni, és ott is lehessen használni.
– Mi köze van ennek az egésznek hozzád? És akkor itt felmerül egy újabb kérdés: mi lesz a dolgod
Fort Braggban?
– El sem tudom képzelni, hogy mi köze van mindennek hozzám. Szerintem csak annyi a dolgom,
hogy elvigyem a gépet oda, ahová mondták. Felter feltehet en több vasat is tart a t zben. Az, meg
amit Braggban fogok csinálni, külön titkossági besorolással rendelkezik. Úgy hívják, hogy „Szigorúan
titkos Ernesto”. Felter valahonnan megtudta, hogy Che Guevara… Ernesto Guevara… innen a
„Szigorúan titkos Ernesto”-besorolás… valamire készül Kongóban. Nekünk kell leállítani.
– Nem nagyon tetszik ez nekem – mondta Marjorie. – Visszamész Kongóba? Mikor?
– Most olyasmit fogok neked elmondani, amire határozottan figyelmeztettek, hogy semmi szín alatt
ne mondjam el – mondta Jack. – Lunsford Atya, a fickó, aki Stanleyville-be ment, az Immoquateurbe,
hogy megpróbáljon segíteni a mostohaanyámnak…
– Tudom, hogy kir l beszélsz – szólt közbe Marjorie.
–… aki egy fekete zöldsapkásokból álló osztagot állít össze, amit Kongóba akarnak küldeni, hogy
bef tsön Guevarának. Az én dolgom az, hogy segítsek neki, meg hogy mindent elmondjak nekik
Kongóról, és hogy megtanítsam nekik, hogyan adhatják ki magukat kongóinak, meg ilyesmi.
– De nem mész Kongóba?
– Valószín leg oda kell majd mennem, ha készen állnak a bevetésre, hogy bemutassam ket pár
embernek, aki segíteni tud majd nekik. De ha a kérdésed lényege az, hogy aktívan részt fogok-e venni
a hadm veletben, akkor a válaszom egyértelm en az, hogy nem, nem hinném. Túl sokan kezdenének
kérdez sködni. Felter ragaszkodik hozzá, hogy az ottani tevékenységünk nem tudódhat ki.
– Szóval együtt leszünk Braggban egy darabig?
– Aha, szerintem igen. Mondtam már, hogy Atya talált is nekünk egy lakást?

20
Signal Corps Aviation Test and Support Activity – az USA Hadserege teszteléssel megbízott, híradós
kiszolgáló egysége, a ford.
 – Nem. De miért is mondtad volna el? Ugyan mit számít az, hogy hol fogunk együtt élni?
– Atya azt mondta, hogy Braggban eléggé lepukkantak a tiszti családi szállások, úgyhogy, ha meg
tudjuk fizetni, engedélyt szerez nekem, hogy a hely rség területén kívül lakhassak, abban az
apartmanházban, amiben is lakik… és ahol Johnny Oliver is lakni fog vele. Én erre persze azt
mondtam, hogy hogyne, ezt megengedhetjük magunknak, és hogy benne vagyok.
– Légy szíves, kedves férjem, írd le azt, amit most mondok! Ebben a szituációban azt kellett volna
mondanod: „Köszönöm, rnagy. Megkérdezem Marjorie-t, és aztán visszatérünk a témára.”
– Édesem, erre nem is gondoltam. Nem tetszik az ötlet?
– Az nem tetszik, hogy nem kérdeztél meg el tte.
– Jaj, kicsim, ez az egész annyira új nekem.
– Ez a szerencséd.
– Nézd, hacsak nem akarsz mindenáron Ocean Reefbe menni, fel lem máris indulhatunk Braggba, és
elkezdhetsz lakás után kutatni…
– Nem, akkor Craig biztosan megsért dne. Mindenképpen Ocean Reefbe kell mennünk.
– Rajtad áll.
– Úgy látom, kezdesz tanulni – mondta Marjorie, aztán leszállt az ágyról, és meztelenül a
fürd szobába ment. – Lezuhanyozok. Aztán indulhatunk.
– Majd ne zárd el a vizet!
– Mi lenne, ha te megmosnád az enyémet, én meg a tiédet?

(Hat)
Argentína, Buenos Aires
Sarmiento 663.
Az Egyesült Államok Nagykövetsége
A katonai attasé irodája
1964. december 24., 14.45
Ifj. Richard J. Harris gyalogos ezredes, egy magas, karcsú, negyvenkét éves férfi, az Egyesült
Államok Nagykövetségének katonai attaséja felpillantott az íróasztalán hever iratokból, és a
következ kérdést tette fel Douglas Wilson törzs rmesternek, a harminchat éves, meglehet sen kövér
írnoknak (akit udvariasságból mindenki csak f törzsnek nevezett):
– Mi szépet hozott nekem, Doug?
Mindketten civil ruhát viseltek. Harris remek szabású puplinöltönyt, Wilson pedig kreppzakót és
khakiszín – civil – nadrágot. Perónnak már nyoma sem volt, az Amerika-ellenes hangulat azonban
még mindig érezhet volt az argentin f városban, ezért egyenruhát csak akkor viseltek a katonák, ha
valóban szükségesnek ítélték meg. A puplin és a krepp azért t nt praktikus választásnak, mert
Argentínában decemberben kezd dik a nyár.
– Ez az el bb jött be – mondta Wilson –, és ha jól értettem, f nök, akkor a Jézuska nagyon jó
hozzánk az idén.
Egy ív telexpapírt nyújtott át Harris ezredesnek.
HADÜGYMINISZTÉRIUM, WASHINGTON D. C, 1964. DECEMBER 22., 13.05
RUTIN BIZALMAS
CÍMZETT: USA HADÜGYMINISZTÉRIUM, SZEMÉLYZETI VEZÉRKARI
NÖKHELYETTES (DCSPERS)
LOGISZTIKAI VEZÉRKARIF NÖK-HELYETTES, USA HADÜGYMINISZTÉRIUM
(DCSLOG)
MÁSOLATOT KAP: KATONAI ATTASÉ, USA NAGYKÖVETSÉG, ARGENTÍNA, BUENOS
AIRES
KIEGÉSZÍTÉS A BUENOS AIRES-I AMERIKAI NAGYKÖVETSÉG (ARGENTÍNA) KATONAI
ATTASÉJÁNAK HIVATALA KÜLÖNLEGES SZERVEZETI ÉS ELLÁTMÁNYJEGYZÉKÉT
ILLET EN – JÓVÁHAGYVA 1964. SZEPTEMBER 15-ÉN.
(1) A SPECIÁLIS SZERVEZETI ÉS ELLÁTMÁNYJEGYZÉKET AZ ALÁBBIAK SZERINT
MÓDOSÍTOM:
A 13A SZEKCIÓ (TISZTEK ÉS TISZTHELYETTESEK) ÁLLOMÁNYA KIEGÉSZÍTEND 1
(EGY) HADNAGYI VAGY SZÁZADOSI RANGBAN SZOLGÁLÓ, TÖBBMOTOROS,
MEREVSZÁRNYÚ ÉS M SZERES REPÜLÉSI MIN SÍTÉSSEL RENDELKEZ KATONAI
PILÓTÁVAL, VALAMINT 1 (EGY) ZÁSZLÓS RANGBAN SZOLGÁLÓ, TÖBBMOTOROS,
MEREVSZÁRNYÚ ÉS M SZERES REPÜLÉSI MIN SÍTÉSSEL RENDELKEZ KATONAI
PILÓTÁVAL.
A 13B SZEKCIÓ (SORÁLLOMÁNYÚ) ÁLLOMÁNYA KIEGÉSZÍTEND EGY, AZ L-23-AS
TÍPUSRA VONATKOZÓ FEDÉLZETI F NÖK MIN SÍTÉSSEL RENDELKEZ
RMESTERREL VAGY TÖRZS RMESTERREL; EGY, AZ L-23-AS TÍPUSRA VONATKOZÓ
REPÜL GÉP- ÉS REPÜL GÉPMOTOR-SZEREL MIN SÍTÉSSEL RENDELKEZ
RMESTERREL VAGY TÖRZS RMESTERREL, VALAMINT EGY REPÜL ELEKTRONIKA-
SZERÉSZ MIN SÍTÉSSEL RENDELKEZ RMESTERREL VAGY
TÖRZS RMESTERREL.
A 19-ES SZEKCIÓ (KÜLÖNLEGES FELSZERELÉSEK) VÉTELEZ 1 (EGY) DARAB L-23-AS
TÍPUSÚ REPÜL GÉPET.
(2) A SZERVEZETI ÉS ELLÁTMÁNYJEGYZÉK FENTI MÓDOSÍTÁSÁBAN A DCSPERS ÉS A
DCSLOG FOG SEGÍTENI. A FELADAT PRIORITÁSA AAAA-1. NEVEZETTEKET
FELHATALMAZOM A BUENOS AIRES-I KATONAI ATTASÉVAL VALÓ KÖZVETLEN
KOMMUNIKÁCIÓRA, AMELY RÉVÉN MEGTUDHATJÁK, HOGY MILYEN SEGÍTSÉGRE
VAN SZÜKSÉGE A NEVEZETT HIVATALNAK, ILLETVE AZT, HOGY HOGYAN
SEGÍTHETNEK A FELMERÜL PROBLÉMÁK MEGOLDÁSÁBAN. A DCSPERS FELADATA
OLYAN TISZTEKET ÉS TISZTHELYETTESEKET KIVÁLASZTANI, AKIK BESZÉLIK A
SPANYOL NYELVET. A VEZÉRKARI F NÖK HIVATALÁT HETI RENDSZERESSÉGGEL
ÉRTESÍTENI KELL A FEJLEMÉNYEKR L.
AZ USA HADSEREGE VEZÉRKARI F NÖKE NEVÉBEN:
IFJ. CHARLES M. SCOTT ALTÁBORNAGY, USA HADSEREG HELYETTES VEZÉRKARI
NÖK
– Az eszem megáll! Amikor egy nyomorult kis Beavert kértem, simán kiröhögtek.
– Emlékszem rá – mondta Wilson törzs rmester.
– Ha egyszer valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az általában tényleg túl szép – mondta Harris.
– Akarja, hogy ráüljek a telefonra, és kiderítsem, hogy mi van?
– Nem. Szenteste van. És különben is, aki tudna magának válaszolni, az úgyis a Pentagonban
dolgozik. Várunk pár napot… talán kivárjuk január 2-át is, és ha addig nem hallunk valami újat, akkor
felhívjuk ket.
– Igen, uram.
– Tudom, hogy ismétlem magam, de szenteste van. Menjen haza!
– Igen, uram. Köszönöm, ezredes. Kellemes karácsonyt, uram!
– Magának is – mondta Harris ezredes, és felállt, hogy kezet rázzon Wilsonnal.
Amikor a törzs rmester elment, Harris már éppen azon volt, hogy visszaül az íróasztalához, de
meggondolta magát. A kezébe vette a telexet, és a harmadik emeleti folyosón elsétált H. Robert
McGrory ezredeshez (USA Légier ), aki a nagykövetség védelmi attaséja volt.
Már addig is elég nehezen jött ki McGrory ezredessel, és sejtette, hogy az L-23-as csak olaj lesz a
zre.
Buenos Aires hivatalosan a Légier „hely rsége” volt. Ez azt jelentette, hogy a védelmi attasé
mindig a Légier tisztjei közül került ki, és a Hadsereg által delegált „katonai attasé” és a
Haditengerészet által delegált „haditengerészeti attasé” mindenkor a védelmi attasé alá volt beosztva.
Voltak persze más nagykövetségek, amelyeket a Hadsereg hely rségévé vagy a Haditengerészet
hely rségévé nyilvánítottak, és ott a védelmi attasé katona- vagy haditengerésztiszt volt.
Harrisnek fogalma nem volt, hogy ki találta ki ezt a baromságot, azt viszont tudta, hogy a világon
semmit nem tehet ellene, és ezért megpróbált együtt élni a dologgal. Ez azonban több okból is
meglehet sen nehéznek bizonyult, többek között azért, mert ott volt Bob McGrory ezredes, aki egész
életében repül gépeket vezetett, és ezért gyakorlatilag semmi máshoz nem értett.
Az ebédid t és a délutánja nagy részét – közvetlenül ebéd után – az argentin légier tiszti klubjában
töltötte, ahol argentin tiszttársait pilótatörténetekkel traktálta, amit azért tehetett meg, mert az összes
munkáját kiadta ifj. Richard J. Harris ezredesnek, a katonai attasénak, valamint Sam Duckworth
kapitánynak, a haditengerészeti attasénak.
A problémát tovább bonyolította a rangid sség. Harrist több mint egy évvel korábban léptették el
ezredessé, mint McGroryt. Amikor felajánlották neki az argentin posztot, Harrist l megkérdezték,
hogy nem jelent-e neki problémát a dolog, pedig szinte gondolkodás nélkül rávágta, hogy persze,
hogy nem.
Természetesen normális körülmények között két, harminc évet lehúzott tiszt között nem lehetnek
komoly problémák pusztán azért, mert az egyiket hamarabb léptették el a másiknál. Harris pedig
szeretett volna Buenos Airesbe jönni, mert úgy gondolta, hogy hasznát vennék ezen a poszton, és mert
– többek között – szeretett volna jó kapcsolatot kialakítani az amerikai és az argentin tiszti kar között.
De McGrory, akit az orránál fogva vezetett a felesége, már a legelején leszögezte, hogy nemcsak,
hogy a beosztottjának tekinti Dick Harrist és Sam Duckworthöt, de rangján aluli tiszteknek is. Mrs.
Constance McGrory pedig szentül hitte, hogy a katona- és haditengerésztiszt-feleségek parancsnoka.
Joanne Harris egy darabig t rte a dolgot, de aztán egy szép nap megmondta Constance McGrorynak,
hogy hová menjen, amire Constance azonnal Bobhoz szaladt. Bob McGrory behívta Harrist egy kis
csevegésre, amely során – legnagyobb bánatára – Harris elvesztette a fejét.
McGrory közölte vele, hogy „Constance itt a rangid s lady, és több tiszteletet érdemel annál, amit a
feleségedt l kap”, mire Harrisben végleg felment a pumpa.
– Nem hinném, Bob, hogy egy feleségnek jogában állna viselni a férje rendfokozatát, de ha már itt
tartunk, Joanne itt a rangid s lady, mert hogy a nagykövetségen én volnék a rangid s tiszt. Egy évet
vertem rád, amib l egyenesen következik, hogy én parancsolok neked, és most azt a parancsot adom,
hogy tartsd távol a feleséged az enyémt l!
Ett l a perct l kezdve, ahányszor csak beszéltek egymással, Harris ezredesnek és McGrory
ezredesnek szólították egymást, Harris pedig a lehet legkevesebbet beszélt McGroryval.
De ha a nagykövetség számára kiutalnak egy repül gépet, arról a védelmi attasénak egyértelm en
tudnia kellett, Dick Harris pedig tudta, hogy kénytelen informálni a hülye barmot a folyosó végén.
McGrory irodájának az ajtaja nyitva állt, a védelmi attasé pedig – aki egyenruhát viselt, amelyen ott
fityegett az attaséknak kijáró vállzsinór, és amelyre természetesen kit zte a parancsnokpilótáknak
kijáró, koszorús-csillagos pilótaszárnyait is – az íróasztalánál ült, és a Buenos Aires Heraldot olvasta.
Harris egy pillanatig hezitált, aztán úgy döntött, hogy nem kopogtat McGrory ajtaján.
Végtére is nem egy nyomorult kis rvezet vagyok.
– Volna rám egy perce, ezredes? – kérdezte Harris.
McGrory felpillantott a Heraldból.
– Jöjjön be, ezredes. Miben segíthetek?
Harris besétált, és letette a telexet McGrory asztalára.
McGrory elolvasta.
– Err l nekem miért nem szóltak? – kérdezte McGrory, miután elolvasta a telexet.
– Tíz perce kaptam, ezredes.
– Ha erre a nagykövetségre valaha is repül gépet küldenek, akkor az a Légier egyik gépe lesz –
mondta McGrory.
Harris nem szólt semmi.
– Nem gondolja, ezredes? A Légier hely rségére a Légier gépét kell küldeniük.
– Ezredes, a parancsot a Hadsereg vezérkari f nökét l kaptam. Eddig sem kérd jeleztem meg a
parancsait, ezután sem fogom.
– Nagyon remélem, hogy nem a hátam mögött intézett valamit, ezredes – mondta McGrory.
– Azt ugyan nem tudom, hogy hogyan mennek a dolgok a Légier nél, de a Hadseregnél csak akkor
lehet valamit egy tiszt háta mögött intézni, ha az illet tiszt a rangid s.
– Jobb, ha tudomásul veszi, ezredes – mondta McGrory vörös képpel –, hogy a végére járok ennek az
ügynek.
– Tudomásul veszem.
– Van még valami, ezredes? – kérdezte McGrory.
– Nem tudok róla, hogy lenne, ezredes – felelte Harris, aztán el rehajolt, és elvette a telexet
McGrory íróasztaláról.
– Szeretnék bel le egy példányt. Ha nem bánja.
– Küldök magának egy másolatot – felelte Harris.
Az ajtóhoz lépett, és megfordult.
– Most, hogy így belegondolok, ezredes, mégis volna itt valami.
– Éspedig?
– Kellemes karácsonyi ünnepeket, McGrory ezredes – mondta Harris ezredes, és kisétált a folyosóra,
miel tt még McGrory válaszolhatott volna.
Harris ezredes már majdnem az irodájához ért, amikor eszébe jutott valami.
A hülye barmának igaza van. Ez tényleg a Légier hely rsége. Akkor meg miért kapok repül gépet,
pilótákat meg szerel ket a Hadseregt l?
Mi a büdös franc ez az egész?

(Hét)
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1964. december 27., 18.05 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (5. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(1) (Kettes megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Mali, Bamako) A Célszemély 1964. december 26-án,
greenwichi id szerint 11.05-kor találkozott Modibo Keitával, Mali elnökével. A találkozó egy és
egynegyed órán át tartott. Arról, hogy mir l tárgyaltak, illetve, hogy más is részt vett-e, nincs
információnk.
(2) (Négyes megbízhatósági szint) A CÉLSZEMÉLY 1964. december 26-án greenwichi id szerint
16.05-kor, sajtókonferenciát tartott, amelyen hangot adott azon meggy désének, mely szerint az
afrikaiak és a kubaiak célja közös, ez pedig az amerikai imperialista er megfékezése.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS

(Nyolc)
Argentína, Buenos Aires Edificio Libertador
Argentin Hadsereg A f parancsnok irodája
1964. december 28., 10.15
Pascual Angel Pistarini altábornagy, az Argentin Hadsereg f parancsnoka hatalmas, fafaragásokkal
díszített íróasztalánál ült, háttal az asztalnak, ragyogóra fényesített csizmáját az ablakpárkányon
pihentetve kilencedik emeleti irodájában. A f parancsnok kávét kortyolgatott, és a Plate folyót
kémlelte.
Pistarini magas, karcsú, meglehet sen markáns arcú, negyvenhat éves férfi. Intelligens kék szeme
volt (anyai nagyanyja Németországban született), és amikor elmosolyodott – amire ritkán került sor –,
kivillant tökéletes fogsora, amelyet tökéletessége miatt sokan m fogsornak néztek. De tévedtek. Az
anyjának köszönhette egészséges fogait, aki hallgatott az anyjára, és annyi tejet adott mind az öt
gyermekének, amennyit csak tudott, és ezzel a szokásával tizenéves korukban sem hagyott fel.
Argentínában ez szokatlan dolognak számított, ott ugyanis a gyermekek az anyatej után azonnal kávét
kaptak, de nem Pistarini gyermekei, akik tehéntejet kaptak, így a foguk szép és egészséges maradt.
Amikor a szárnysegédje belépett az irodájába, Pistarini tábornok éppen azon gondolkodott, hogy
óriási hibát követett el, amikor elvállalta, hogy levezényli az 1. lovasezred Husares de Pueyrredón
díszszemléjét aznap délután a Campo de Mayón. A lovasezred a nevét Pampas estanciero után kapta,
amely mintegy kétszáz gauchóból lovast faragott, majd kizavarta a briteket Buenos Airesb l.
Pokolian meleg volt, és a leveg páratartalma is rettenetesen megn tt, és a tábornok tudta, hogy egy
jó órányi üldögélés a napon már elég ahhoz, hogy alaposan leégjen és kiszáradjon, és hogy a
tisztítóból frissen elhozatott egyenruhája egy izzadságtól tocsogó masszává váljon.
Most már azonban nem volt mit tenni, ami történt, megtörtént, pedig azzal vigasztalta magát, hogy
lovastisztként, ex-ezredparancsnokként és immáron f parancsnokként ez a kötelessége.
– Mi general? – szólalt meg Teniente Coronet Ricardo Fosterwood, Pistarini szárnysegédje az
ajtóban.
Pistarini intett neki, hogy lépjen be, de nem fordult meg a székével, és a lábát sem vette le a
párkányról.
 – Mi general, el Coronel Stumpf az irodában van, és magával kíván beszélni.
Hans-Friedrich Stumpf ezredes volt a német nagykövetség katonai attaséja.
– Meg volt beszélve? – kérdezte Pistarini.
– Nem, uram.
– Nem tudná valahogy leszerelni?
– Uram, el Coronel Stumpf elnézést kér a zavarásért, de azt mondta, hogy roppant fontos, hogy a
lehet leghamarabb beszéljen magával négyszemközt.
– Adjon egy percet, aztán küldje be! Nem, kísérje be! Aztán három perccel kés bb, ha még mindig
itt van, jöjjön be, és figyelmeztessen, hogy azonnal kezd dik a megbeszélésem!
– Igen, uram.
Pistarini nem szívesen ugyan, de levette a lábát az ablakpárkányról, megfordult a székével, kihúzta
az egyik asztalfiókot, beletette a kávéscsészéjét és a csészealjat, aztán kinyitotta az asztalán lév
számos akta egyikét, és úgy tett, mintha olvasna.
– Mi general – jelentette be Fosterwood –, el Coronel Stumpf.
Stumpf ezredes bemasírozott az irodába, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.
Egyenruhát viselt. Pistarini tábornoknak az volt a magánvéleménye, hogy a németek a kétárnyalatú
kék egyenruhájukban úgy néztek ki, mint valami harmadosztályú légitársaság pilótái.
Pistarini viszonozta a tisztelgést.
– Köszönöm, hogy fogadott, mi General – mondta Stumpf spanyolul. – Magát mindig szívesen
látom, ezredes – felelte Pistarini, majd kezet nyújtott, és németre váltott. – Wie geht's Hans?21
német nyelvtudását szintén anyai nagyanyjának köszönhette a tábornok. A nagymama egészen a
halála napjáig hirdette, hogy a német az egyetlen precíz nyelv a világon, és hogy az, aki nem tud
németül, nem nevezheti magát m velt embernek.
– Gut, und Sie22 – felelte Stumpf mosolyogva, miközben kezet rázott Pistarini tábornokkal.
Aztán az aktatáskájába nyúlt, és kivett bel le egy nagyméret , barna borítékot. Kinyitotta, majd
kivett bel le egy kisebb, normál méret borítékot, majd Pistarini felé nyújtotta.
– Hát ez meg mi? – kérdezte Pistarini.
– Ma reggel érkezett a diplomatapostával, tábornok – mondta Stumpf. Pistarini feltépte a ropogós,
dombornyomásos, meglehet sen drágának t borítékot.
Schloss Greiffenberg Marburg an der Lahn
1964. december 22.
Teniente General Don Pascual Angel Pistarini
parancsnok
Argentin Hadsereg
Buenos Aires
Edificio Libertador
Tiszti futárral kézbesítend !
Kedves Barátom, Pascual!
A hétvégén volt szerencsém házamban vendégül látni az én kedves, amerikai barátomat, Sanford T.
Feltert és Craig W. Lowell alezredest (USA Hadsereg).
Beszélgetésünk során kiderült, hogy Lowell ezredes a közeljöv ben fel fogja keresni a Buenos Aires-
i amerikai nagykövetség katonai attaséját, ezért szeretnélek megkérni – amolyan baráti szívesség
gyanánt –, hogy volnál-e kedves vendégül látni az alezredest, amíg ott tartózkodik, és hogy esetleg
nem lenne-e kedved megkóstoltatni vele azt a pazar argentin marhahúst?
Lowell ezredes, csakúgy, mint te és jómagam, lovas/páncélos tiszt, és hajszál híján olyan jó
pólójátékos, mint te. Biztosra veszem, hogy hamar rájössz, milyen sokban hasonlítotok egymásra.
Atyai üdvözlettel zárom soraimat, és kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok, valamint sikerekben
gazdag újesztend t!
Von Greiffenberg
Pistarini szemöldöke felszaladt, a szájával pedig csücsörített, ahogy gondolataiba merülve olvasta a
levelet.
– Nagyon kedves magától, hogy elhozta nekem ezt a levelet, Hans.

21
Mi van, Hans? A ford.
22
„Jól, és maga?” a ford.
 – Nem kell megköszönnie, tábornok.
– Parancsol egy csésze kávét?
– Nem szeretném tovább rabolni a drága idejét, mi General.
– Nos, ha nem tudom rábeszélni a kávéra, akkor auf Wiedersehen, Hans – mondta Pistarini, és kezet
nyújtott Stumpf ezredesnek.
Fosterwood kikísérte Stumpf ezredest az irodából, aztán visszament a tábornokhoz. Pistarini a
kezébe adta a levelet. Fosterwood elolvasta.
– Tartok t le, uram, hogy ezt az úriembert nem ismerem.
– Talán nem árt, ha észben tartja, hogy az én drága, jó barátom, báró Peter-Paul von Greiffenberg
altábornagy a nyugatnémet hírszerzés f nöke! Néha kapóra jön, ha az ember birtokában van néhány
ehhez hasonló, bizarr információ.
Fosterwood elvörösödött.
– Igen, uram.
– Hívja fel nekem az amerikai attasét… hogy is hívják?
– McGrory ezredes, uram.
– Nem, nem kell nekem. McGrory az egy félesz ír a Légier l. A másik kell.
– Harris ezredes, uram. az amerikai katonai attasé.
– Igen. Tudja meg, hogy mikorra várja Lowell ezredest!
– Igen, uram.
– Mostantól kezdve, ha amerikai tiszteket meghívunk valamelyik rendezvényünkre, Lowell ezredes
is kapjon meghívót!
– Igen, uram.
– Hívja fel a Circulo Militart, és szóljon nekik, hogy Lowell ezredest a tábornokoknak fenntartott
lakosztályok egyikében szállásolják el! A legjobb lakosztályban!
– Igen, uram.
– Aztán hívja fel a SIDE-t, és kérjen el t lük minden információt, amit err l a Lowell ezredesr l
tudnak, és nézze meg az Amerikai Hadsereg Jegyzékét is!
A SIDE volt az argentin titkosszolgálat.
– Igen, uram.
– És szóljon az rmesternek, hogy kérek még egy kávét!
– Igen, uram. Szabad megkérdeznem valamit, uram?
– Hogyne.
– Az is kapóra jönne, ha tudnék valamit a másik úriemberr l is, akit a levél megemlített? Err l a
Senor Felterr l?
– De még mennyire – mondta Pistarini. – Elmondok magának mindent, amit róla tudok. Amerikai, és
egyértelm en a hírszerzésnek dolgozik, ráadásul rengeteg barátja van meglehet sen magas helyeken.
Ennyi. Úgy t nik, hogy ennél többet senki nem tud róla.
– CIA, uram?
– Nem hinném – mondta Pistarini. – Egyszer leültem beszélgetni a CIA egyik magas beosztású
vezet jével. Felmerült Felter neve is, de nekem az volt az érzésem, hogy a CIA szívb l gy löli ezt az
embert.
– Talán szándékosan félre akarták vezetni, uram.
– Nem hinném. Ez a bizonyos magas beosztású CIA vezet akkorra már túl sokat ivott ahhoz, hogy
ilyen trükkökre is képes legyen. Akárki is ez a Senor Felter, a CIA gy löli.

(Kilenc)
Alabama, Ozark Brookwood Lane 123.
1964. december 31., 12.50
– Ez igen – mondta Liza Wood, amikor kinyitotta az ajtót, és megpillantotta Portet f hadnagyot és
Mrs. Jacques Portet-t –, ez aztán gyors nászút volt.
– Jacknek másodikán már szolgálatra kell jelentkeznie…
– Másodika szombatra esik – szólt közbe Liza.
– Aha, tudom – mondta Marjorie. – Szóval, úgy gondoltuk, hogy ha már úgyis itt kell lennünk, a
tiszti klubban szilveszterezünk…
– A nászutatokon? – szólt közbe Liza ismét hitetlenkedve.
 – … úgyhogy felautóztunk, és hozzád jöttünk el ször. Még motelt sem vettünk ki, és Jack kék
díszegyenruhájáért sem mentünk el, mert azt szeretnénk, ha velünk jönnél.
Liza nem válaszolt, csak intett nekik, hogy menjenek be a konyhába.
– Úgy látom, Jack, rád férne egy ital – mondta Liza.
– A figyelmességed egészen leny göz – felelte Jack.
Allan viharzott be a konyhába. Felnézett Jackre, és elszontyolodott.
– Johnny?
– Bassza meg – motyogta Liza, és leguggolt a kisfia mellé.
– Mami már elmagyarázta neked, édesem, hogy Johnnynak el kellett mennie, és csak nagyon sokára
fog visszajönni.
– Bassza meg – mondta Allan, aztán Liza bokájába rúgott, és kiszaladt a konyhából.
Liza Marjorie-ra és Jackre nézett, de nem szólt semmit. Az egyik szekrényhez lépett, és kinyitotta.
– Jack, te whiskyt kérsz, ugye?
– Igen.
– Marjorie?
– Miért is ne? Kösz.
Liza kitöltötte az italokat, és mindenkinek odanyújtotta a poharát.
– Hol is tartottunk? Ja, igen. Ha jól emlékszem, három dolgot mondtál, amire reagálnom kell.
El ször is nem kell motelbe mennetek. Van itt elég hely.
– Err l szó sem lehet – tiltakozott Marjorie.
– Miért nem? A nászútnak már úgyis vége, nem?
– Nem, az igazság az, hogy még nincs vége. De anyámnak már azt mondtam, hogy motelbe
megyünk, és ha megtudja, hogy nálad szálltunk meg, akkor meg fog sért dni.
– Ennek ellenére az ajánlat továbbra is érvényes – mondta Liza. – Másodszor. Katonafeleségként
szerzett fájdalmas tapasztalataimra hagyatkozva azt kell mondanom, hogyha az egyenruhaüzletben
megígérték, hogy mára kész lesz az egyenruha, akkor biztosra vehetitek, hogy nem lesz kész.
– Hát, nem tudom – mondta Marjorie. – Anya azt mondta, hogy rájuk fog nézni. Talán ett l nem
felejtik el betartani az ígéretüket.
– A rang, mi? – kérdezte Liza a fejét csóválva.
– Tessék? – kérdezett vissza Jack.
– A rang privilégiumokkal jár – mondta Liza.
– Ez valami katonamondás, vagy mi? – kérdezte Jack vidáman.
– Fiam, neked még nagyon sokat kell tanulnod – mondta Liza.
– Jó tanára lesz – mondta Marjorie.
– Harmadszor, hogy én a tiszti klubban szilveszterezzek? Kösz szépen, de nem. Jobb programom van
ma estére.
– Egy szavadat sem hiszem – vetette oda Marjorie.
– Itt süllyedjek el, meg minden! – mondta Liza. – Egyébként akkor sem mennék oda, ha ma estére
nem lenne más programom.
– És milyen programod van ma estére? Itt fogsz ülni magadban?
– Allannel átsétálunk Ursulához meg Geoffhez…
– Itthon vannak? – kérdezte Jack meglepetten. – Azt hittem, hogy Ocean Reefben vannak.
– Miel tt elindultunk, hagytam egy cetlit a lábtörl jükön, amiben leírtam, hogy ide jövünk.
– Geoff le akart menni – mondta Liza –, de Ursula meggy zte, hogy valószín leg kettesben akartok
lenni. Ebb l is látszik, hogy igaz a mondás: „A jó elnyeri méltó büntetését.”… Jaj, Istenem!
– Azt hiszem, hogy elvesztettem a fonalat – mondta Marjorie.
– Az a valaki, akinek igyekszem elfelejteni a nevét, az volt az, aki folyton ezt mondogatta – mondta
Liza, aztán Jackre nézett. – Most jut eszembe, hogy Geoff már keresett téged. Illetve felhívott, és
megkérdezte, hogy nem tudok-e valamit rólad.
Jack kíváncsian nézett Lizára, mire Liza a telefonra mutatott.
– Hat-négy-nyolc-négy.
– Ez csak négy szám.
– Ozarkban minden telefonszám hét-hét-néggyel kezd dik.
Jack felvette a falra szerelt készülék kagylóját, aztán tárcsázta a számot. Geoff a harmadik csöngésre
vette fel.
 – Craig hadnagy.
– Craig hadnagy, itt Portet hadnagy, uram. Tudomásom szerint keresett engem, uram.
Geoff egyáltalán nem találta viccesnek a dolgot.
– Jack, jó lenne, ha rászoknál, hogy közlöd az emberekkel, merre jársz.
– De hát szabadságon vagyok, ráadásul nászúton, az ég szerelmére.
– Felter az ilyesmiben nem ismer tréfát – felelte Geoff. – Merre vagy?
– Liza konyhájában.
– Ne menj sehová! – mondta Geoff, és letette a telefont. Két perccel kés bb megjelent a
konyhaajtóban.
– Nahát, nem is t nsz kimerültnek – mondta Geoff. – Arra számítottam, hogy csont és b r leszel,
meg hogy fekete karikák fognak éktelenkedni a szemed alatt, meg hogy remegni fognak a tagjaid,
tudod, ezek a túlzottan aktív nemi élet tünetei.
– Nagyon vicces, Geoff – mondta Marjorie, s fülig vörösödött.
– Mi a francot csináltok ti itt? – kérdezte Geoff.
– Marjorie a tiszti klubban akar szilveszterezni. Nekem meg már szombaton szolgálatra kell
jelentkeznem.
– Tényleg oda akartok menni? Miért?
Jack Marjorie-ra mutatott.
Geoff vállat vont.
– Van arra egy kifejezés, amikor valaki egy ilyen feleséggel szemben teljes engedelmességet tanúsít,
de ilyen szót egy magamfajta tiszt és úriember vegyes társaságban soha nem mondana ki – mondta
Geoff, aztán egy noteszlapot nyomott Jack kezébe.
Marjorie kézjellel adta Geoff tudomására, hogy kinyalhatja.
– Finton – mondta Geoff. – Az lesz a legjobb, ha most rögtön felhívod. Már mindenütt keresett.
– Ki az a Finton?
– A püspök – mondta Marjorie. – Az a zászlós, aki Sandynek dolgozik Washingtonban. Kezdem
egyre kevésbé szeretni Sandy bácsit.
– Még azt sem tudod, hogy mit akar. Használhatom a telefonodat, Liza?
– A végén Jack szépen kifizeti – mondta Marjorie.
– Ha esetleg olyasmir l fogtok beszélni – mondta Liza –, amit nem lenne szabad hallanom, akkor
telefonálj nyugodtan valamelyik hálóból.
Jack megrázta a fejét, aztán a telefonkagyló után nyúlt, és tárcsázta a papíron lév számot. Második
csengésre vették fel a vonal túlsó végén.
– Liberty 7-5686 – jelentette be egy kellemes n i hang.
– Mr. Fintonnal szeretnék beszélni.
– Szabad megkérdeznem, hogy ki keresi?
– A nevem Portet.
– Ó, Portet hadnagy! Mr. Finton nagyon fog örülni, hogy felhívta. Már mindenütt kereste magát. Egy
kis türelmét kérem.
Jack eltakarta a telefonkagyló mikrofonrészét.
– Egy n vette fel.
– Az apáca – mondta Marjorie.
– Apáca ? – kérdezte Liza. Nem hitt a fülének.
– Tényleg apáca.
– Finton zászlós – mondta egy férfihang. – Portet hadnagy?
– Igen.
– Magát aztán nem könny utolérni, hadnagy – mondta Finton. – Nem ártaná, ha közölné a
környezetével, hogy hol tartózkodik.
– Nászúton voltam – mondta Jack. – Szabadságon.
– Tudom. Minden számot felhívtam Ocean Reefben meg a golfklubban, meg a tengerparton, meg
mindenhol, ami csak eszembe jutott. Hol van most?
Jack Geoffre nézett.
– Craig hadnaggyal, Ozarkban.
– Nekem azt mondta, hogy nem tudja, hogy maga hol van.
– Amikor ezt mondta magának, még nem is tudta. Mi a probléma, Mr. Finton?
 – Egy üzenetem van a maga számára. Az ezredest l. Van magánál papír és ceruza?
Jack a telefon melletti falra pillantott, amire egy kisméret táblát er sítettek. A tábla alulsó részén
lév krétatartóra helyezett kréta után nyúlt.
– Aha.
– Üzenet eleje: Enrico de la Santiago a hurlburti, 107-es számú n tlentiszti-szálláson van
elszállásolva, a 24-es szobában. Telefonszáma Hurlburt 6674. Gondoltam, tudni akarja. Boldog új
évet! Aláírás: S. T. F. Üzenet vége. Leírta?
– Hat-hat-hét-négy?
– Úgy van.
– Jó – mondta Jack.
– Hadnagy, az ezredes azt kéri, hogy a listán lév személyek közül legalább hárommal mindig
tudassa, hogy hol tartózkodik. Magának nem mondta?
– Nem, az igazság az, hogy nem mondta. Milyen listáról van szó?
– Arról a listáról, amelyen azoknak a neve szerepel, akik részt vesznek abban a munkában, amiben
maga is részt vesz – mondta Finton. – Ezek az emberek általában vagy nekem, vagy Mary
Margaretnek szoktak szólni.
– Jó. Most már tudom.
– Ha távozik Craig hadnagy lakásáról, hadnagy, tudassa valakivel, hogy hová megy! – mondta
Finton zászlós, és bontotta a vonalat.
– Na? – kérdezte Marjorie.
– Az egyik haverom, Enrico de la Santiago, a Hurlburtön van.
– Az egyik haverod?
– Egy kubai srác. Régebben a Kubai Légier nél szolgált, aztán meg egy darabig nekünk dolgozott,
az Air Simbánál. Kongóban volt, és B-26-osokkal repült a CIA utasítására.
– Aha – mondta Geoff. – De mi a fenét csinál a Hurlburtön?
– Fogalmam nincs, de a Hurlburt nem a legjobb hely a szilveszterezésre, pláne nem egyedül. A
felesége meg a gyerekei még mindig Kubában vannak.
Jack egy pillanatra a gondolataiba merült, aztán ismét felvette a telefont, és tárcsázta Fort Ruckert.
– Kapcsolja nekem Hodges rnagy szállását, kérem! – mondta Jack, amikor a telefonközpontos
beleszólt a kagylóba.
Pappy az ötödik csengésre vette fel, amikor Jack már kezdte azt hinni, hogy nincs otthon.
– Hodges.
– Portet, uram.
– Azt remélem, tudja, hogy Finton mindenütt magát keresi?
– Igen, uram. Épp az imént beszéltem vele.
– Miért van olyan érzésem, hogy ez a telefonbeszélgetés nem lesz a kedvemre való?
– rnagy, szükségem lenne egy repül gépre ma délután. Csak pár óráról lenne szó.
– Hol van? – kérdezte Pappy, de meg sem várta, hogy Jack válaszoljon. – Hová akar menni azzal a
repül géppel?
– A Hurlburtre – mondta Jack. – Finton átadott nekem egy üzenetet…
– Egyáltalán ki ez a Santiago? – szólt közbe Pappy. – Úgy értem, magának. Finton már elmondta,
hogy mivel foglalkozik.
– Egy régi barátom. Együtt repültem vele az Air Simbánál.
– Oda akar menni, és ide akarja hozni?
– Igen, uram.
– Miért is ne? – mondta Pappy. – Végtére is útba esik.
– Útba esik, uram?
– Bragg felé. Felter azt akarja, hogy vigye oda Santiagót szombat reggel, rögtön az után, hogy
szolgálatra jelentkezett. Jó. Akkor odaszólok, hogy készítsenek el magának egy L-23-ast, hadnagy.
Szombat reggel találkozunk, 07.00-kor.
– Igen, uram.
Hodges bontotta a vonalat, Jack pedig visszatette a telefonkagylót a helyére.
– Jack – mondta Marjorie. – A szüleimmel úgy beszéltem meg, hogy ma este együtt leszünk a
klubban.
– A Hurlburt csak egy jó órányira van – mondta Jack. – Id ben visszaérek.
 – Azt sem tudod, hogy a haverod ott van-e, vagy hogy ide akar-e jönni!
– Már hogyne akarna – mondta Jack. – Amikor kiveszed a hotelszobánkat, vegyél ki egyet neki is!
– Nálam alusztok – makacskodott Liza.
– A kubai meg velünk fog mulatni. Mi legalább jól fogjuk magunkat érezni, amíg az ifjú pár hölgyet
és úriembert játszik a hely rségen. És kinyalja az aranygallérosok seggét.
– Menj a francba, Geoff! – mondta Marjorie.
– Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezte Geoff tudomást sem véve Marjorie-ról.
– De még mennyire. Pappy adott egy L-23-ast.
Jack egy pillanatra elgondolkodott.
– Talán mégis jobb lesz, ha odaszólok neki, és megmondom, hogy érte megyünk – mondta, és újra a
telefonkagyló után nyúlt.
Három perccel kés bb elviharzottak a Jaguarral. Geoff megkérte Marjorie-t, hogy szóljon Ursulának,
pár óra múlva otthon lesz, és hogy az egyik vendégszobában húzzon tiszta ágynem t.
– Marjorie, drágám, az arcodra van írva, hogy rájöttél, a nászútnak ezzel vége.
Marjorie nem felelt.
– Egyesek ügyet sem vetnek az ilyesfajta apró incidensekre – mondta Liza –, amikor egy
szempillantás alatt dugába d lnek az alaposan el készített tervek egyetlen rövid telefonbeszélgetés
miatt. ket hívják úgy, hogy jó katonafeleségek. Kicsit talán már kés feltenni a kérdést, hogy így
szeretnéd-e leélni az életedet, de azért mégis kíváncsi lennék a válaszodra.
– Jack azt tette, amit szerinte tennie kellett.
– Mindig ezzel takaróznak… meg kell tennem.
– Talán igazad van – mondta Marjorie.
– Naná, hogy igazam van.
– Mármint abban, hogy szakítottál Johnny Oliverrel – mondta Marjorie. – Lehet, hogy a te esetedben
ez volt a helyes döntés.
– Nem leszek istenverte markotányosn – mondta Liza –, és pont. Ennyi.
– Elkérhetném az autódat, hogy elhozhassam Jack egyenruháját?
– Egy fenét! Majd én elviszlek.

Hetedik
(Egy)
Florida, Mary Esther
Az USA Légiereje Hurlburt támaszpontja
1964. december 31., 15.05
– Hurlburt – szólt Geoff Craig f hadnagy a mikrofonjába –, itt Hadsereg hat egy kilenc.
– Hallgatom, hat egy kilenc – felelte a hurlburti torony.
– Hat egy kilenc, egy L-23-as repül gép, hatszáz méteren, úgy öt kilométerre a bázistól, az
égszínkék Mexikói-öböl felett. Engedélyt kérek a közvetlen rárepülésre, és a nulla ötös leszállópályán
való landolásra.
– Hadsereg hat egy kilenc, a repül tér le van zárva.
– Köszönöm, Hurlburt. Már látjuk a leszállópályát.
– Hadsereg hat egy kilenc, nem adok engedélyt a leszállásra, ismétlem, nem adok engedélyt a
leszállásra.
– Köszönöm, Hurlburt, a fogadóbizottságtól eltekintünk.
– Hat egy kilenc, forduljon vissza, ismétlem, forduljon vissza, nem adok engedélyt a leszállásra!
– Hurlburt, Hadsereg hat egy kilenc óra ötkor földet ért.
– Hadsereg hat egy kilenc, forduljon balra az egy-öt- jel gördül útra, és tartsa a pozícióját!
Ismétlem, forduljon az egy-öt-A-ra. A fogadóbizottság úton van.
– Vettem, Hurlburt, Hadsereg hat egy kilenc ráfordult az egy-öt- gördül útra.
Geoff a pilótaruhája jobb térdzsebébe nyúlt, kihalászta a zöld barettjét, és a fejébe nyomta.
– Remélem, elhoztad a sapkádat – mondta Geoff Jack Portet-nak, aki a bal oldali ülésben foglalt
helyet.
Jack biccentett, levette a fejér l a fejhallgatót, el húzta a barettjét, és a fejére tette.
– E nélkül a házból se tedd ki a lábad! – mondta Geoff ünnepélyesen. – Id nként nagyobb hasznát
veszem, mint a hitelkártyámnak.
 Két, fekete-fehér kockásra festett dzsip száguldott feléjük a gördül úton. Az egyiken egy állványra
szerelt, .30-as kaliber Browning géppuska meredezett.
– Legyél hozzájuk nyájas. Szerintem felébresztettük ket, azért ilyen pipák.
Elkezdett vidáman integetni a dzsipek irányába.
A két dzsipben a Légier négy tisztje utazott. Mindannyian gyakorlóruhát és egyik oldalon felcsatolt
karimájú kalapot viseltek, ami a Légier légikommandójának volt az ismertet jele.
A dzsipek megálltak. Az elüls dzsipben ül légikommandósok az L-23-asra irányították a
géppuskát. A légikommandós f hadnagy, akinek a zubbonyán repül s- és ejt erny sszárnyak
csillogtak, és akinek egy .45-ös revolver lógott az oldalán – cowboy módra –, kiszállt a hátulsó
dzsipb l, és az elüls elé lépett. A jobb karján repül téri napostiszt-karszalagot viselt.
– Mosolyogj és integess, ember! – utasította Geoff Jacket. Jack engedelmeskedett.
A légikommandós f hadnagy végignézett a repül gépen, undorodva megrázta a fejét, aztán a
géppuskás légikommandósok felé fordult, és intett nekik, hogy nem lesz szükség a géppuskára.
Aztán Jackre mutatott, jelezve, hogy szeretné, ha kiszállna a repül gépb l.
– Szerintem beszélni akar velünk – mondta Geoff. – Szerintem állítsd le a motort.
– Mi a faszért szálltatok le? – kérdezte a légikommandós f hadnagy. – A repülésirányító nem adott
engedélyt a leszállásra. Nem hallottátok?
A f hadnagy rendes körülmények között nem ilyen kérdéseket tett volna fel egy olyan repül gép
hajózószemélyzetének, amely egyértelm en figyelmen kívül hagyta a légi támaszpont parancsát.
De ez a hajózólegénység más volt, mint a többi. Ezek az emberek nemcsak pilóták, de zöldsapkások
is voltak, vagyis már szinte súrolták a légikommandósok színvonalát, ezért kijárt nekik egy kis
udvariasság.
– Nem – mondta Geoff. – Én úgy hallottam, hogy azt mondta, „els ként szállhatnak le, a térségben
nem tartózkodnak légi járm vek”. Nem ezt mondta a légi irányító, Jack?
– De, én is így hallottam – mondta Jack.
– Tudod, hogy el zetes engedélyt kell kérni, ha le akartok szállni nálunk – mondta a légikommandós.
– Csak félúton jutott eszembe – mondta Geoff –, aki meg ide küldött minket, annak meg nyilván
teljesen kiment a fejéb l.
– Hivatalos ügyben vagytok itt, nem csak szívattok?
– Hivatalos ügyben vagyunk – mondta Geoff. – Felveszünk egy fickót, és öt perc múlva már itt sem
vagyunk.
– Milyen fickót?
– A neve Santiago – mondta Jack. – De la Santiago.
– t csak szombat reggel fogják elvinni – mondta a légikommandós f hadnagy.
– Ki korán kel, aranyat lel – mondta Geoff. – Még nem hallottad ezt a mondást?
– Ember! – mondta a légikommandós, aztán közelebb hajolt Jackhez. – Mintha mi már találkoztunk
volna. Nem? Te már jártál itt.
Aztán beugrott neki.
– A B-26-osok miatt, amik Kongóba mentek, ugye?
– Igen – felelte Jack.
Az egyre nagyobb ütemben eszkalálódó vietnami háború miatt a Légier el vett néhány második
világháborús B-26-os bombázót a Légier Davis-Monthan támaszpontjáról, a „repül gép-temet l”,
és felújíttatta. Miután rábízták a kongói hadm velet lebonyolítását, Felter ezredes szinte azonnal
elrendelte, hogy vagy egy tucatot azonnal vigyenek a légikommandósok Hurlburt repül terére. Ott
aztán eltávolították a gépekr l az amerikai felségjelzést, a helyére pedig a Kongói Köztársaság
Légierejének az emblémáját rakták.
Mivel a Kongói Légier nél egy szál B-26-os pilóta sem volt – maga a Légier is jóformán csak
papíron létezett –, és mivel az Egyesült Államok elnöke nem szerette volna, ha az amerikai nép, vagy
még inkább az oroszok fülébe jut, hogy Kongóban lel ttek egy amerikai pilótát, vagy hogy lezuhant
egy amerikai pilóta, villámgyorsan toboroztak egy tucat nem amerikai pilótát, többnyire a Kubai
Légier ex-pilótáit, hogy Kongóba vezessék a repül gépeket, amelyeket a szimbák ellen akartak
bevetni.
– Ez a te Santiago haverod… kubai srác, mi?… is benne volt?
– Ismered?
– Húsz perccel ezel tt besétált a parancsnokságra, és közölte velem, hogy nemsokára érte jön valaki.
Mondtam neki, hogy semmir l nem tudok, és hogy jöjjön vissza szombaton. Erre elvigyorodott,
kisétált, aztán leült az épület el tt.
– is B-26-osokat vezetett Kongóban… – mondta Jack.
– Én meg közben itt meresztem a seggem – szólt közbe a légikommandós pilóta meglehet sen
keser en.
– … most meg hazajött, és elküldtek minket érte.
– Kis szerencsével elvisznek Vietnamba – mondta Jack.
– Azt ugye tudjátok, nekem ezért csúnyán szétrúghatják a seggem.
– Felvesszük Santiagót, te meg elfelejted, hogy itt voltunk.
– Az egész „nem adok engedélyt a leszállásra”-beszélgetés rögzítve van magnószalagon, hogy a
faszba felejtsem el? Á, le van szarva, majd kitalálok valamit.
– Kösz – mondta Geoff.
– Ha elmegyek ezért a ti haverotokért a parancsnokságra, és idehozom, el tudjátok intézni, hogy
töröljék a szombatra tervezett szállítást?
– Vedd úgy, hogy el van intézve – mondta Geoff.
– Ne menjetek sehová!
Sarkon fordult, a dzsipjéhez ment, beszállt, aztán el ször intett a sof rjének, hogy forduljon meg,
majd a másik dzsipnek, hogy kövesse.
– Azt hiszem, hogy teljesen tönkretettük a géppuskás srácok napját – mondta Geoff. – Szerintem már
kezdtek örülni, hogy ma végre lepuffanthatnak valakit.
– Jacques, mon ami23 – mondta Enrico de la Santiago, amikor kiszállt a légikommandós f hadnagy
dzsipjéb l. – Végre hagynak repül gépet vezetni?
Aztán a latin temperamentum átvette az irányítást, és Santiago Jackhez futott, megragadta Jack
mindkét karját, arcon csókolta, és magához szorította.
Sovány, barna b , vastag szálú, dús, fekete hajú férfi volt, olyan vékony bajusszal, ami úgy nézett
ki, mintha ceruzával rajzolták volna. Kobaltkék nadrágot, élénkszín , tarka inget és az USA Légiereje
által valamikor az skorban rendszeresített, b r pilótadzsekit viselt, amelyre Santiago egy kis címkét
varrt, amelyen a KUBA felirat díszelgett, valamint egy b rflekkre festett repül század-jelvény,
valamint egy újabb b rflekk, amelybe a Kubai Légier repül sszárnyai voltak nyomva, illetve az „E.
de la Santiago, Capitane, Forces Aero de Cuba” felirat.
Jack nagy nehezen kiszabadította magát. Santiago kezet rázott Geoff Craiggel.
– Emlékszem az arcodra, de a nevedre…
– Kaminában gyakran találkoztunk – mondta Geoff. – Kongóban.
– Á, igen. Te is egy ilyennel repültél – mondta Enrico, és az L-23-asra mutatott. – Nagyon örülök,
hogy újra találkozunk.
– Tetszik a dzsekid – mondta Geoff.
– Fájdalmas emlék egy let nt korból. – Enrico vállat vont.
– Remélem, hogy nem kerülsz miattunk komoly bajba – mondta Geoff a légikommandósnak.
– Nem gond. Megtalálom a módját, hogy egyszer jól kibasszak veletek.
– Kösz – mondta neki Enrico.
– Bocs, hogy az el bb elhajtottalak. Tényleg nem tudtam, hogy a haverjaid már elindultak érted.
– Ugyan már.
– Na, akkor tegyétek be a százados úr csomagját a masinátokba, indítsátok be, aztán húzzatok el
innen! – mondta a légikommandós, aztán tisztelgett, és addig nem mozdult, amíg Enricónak le nem
esett, hogy neki szól a tisztelgés. Akkor aztán is vigyázzba vágta magát, és szalutált.
Miután felszálltak, Jack visszavett a gázból, gyakorlott mozdulatokkal szinkronba hozta a két motort,
Fort Rucker felé kormányozta a gépet, lassú emelkedésre állította a trimmlapot, majd Enrico felé
fordult.
– Mi újság?
Enrico alig láthatóan Geoff irányába bökött a fejével, mintha csak azt akarta volna kérdezni, hogy
megbízhat-e benne.
– Hallottál már a Küzdelem hadm veletr l? – kérdezte Jack.
Enrico megrázta a fejét.

23
„Barátom”, a ford.
 – Jó. Geoff el tt nyugodtan beszélhetsz. Szóval, mi újság?
– Fogalmam sincs. De elmondom, mi történt. Elvittem egy C-46-ost Kaminából Léopoldville-be. A
légier tök hadianyagot szállít Léopoldville-be… szerintem azért, mert nem merik Kaminába vinni.
Mindegy, amikor Léopoldville-be értem, egy férfi várt rám, aki elvitt az amerikai nagykövetségre, a
katonai attaséhoz, aki ezredes a Hadseregben. Az attasétól kaptam egy üzenetet, amit Felter ezredes irt
nekem. Az állt benne, hogy szüksége lenne rám, hogy elkapja Che Guevarát, és azt kérdezte, hogy
érdekelne-e a dolog? Meg azt is kérdezte, ha érdekelne a dolog, és igent mondanék, mit szólnék hozzá,
ha kapnék egy zászlós rendfokozatot az USA Hadseregében? Az ezredes a nagykövetségen azt
mondta, hogy azonnal kell döntenem.
– És te természetesen mindkét kérdésre igennel feleltél – mondta Geoff.
– Nem sokat kellett gondolkodnom, hogy melyik feladat a vonzóbb. L jek meg bombázzak halomra
egy rakás, egyenruhába bújtatott, tudatlan, fekete vadembert, vagy pedig besegítsek az ezredesnek
kinyírni Senor Guevarát… lassan, de fájdalmasan.
Jack és Geoff kissé kényelmetlenül kezdte magát érezni De la Santiago válasza miatt, amib l csak
úgy sütött a rideg gy lölet.
– Nem nagyon kedveled a fickót, mi? – kérdezte Geoff.
– Az a perverz rohadék a saját kezével ölte meg a nagyapámat, és nagyanyámnak meg anyámnak
végig kellett néznie az egészet.
– Úristen! – mondta Jack. – Perverz?
– Orvos a szemétládája. Megesküdött az él Istenre, hogy soha nem veszi el egyetlen ember életét
sem. Hát nem perverz az az orvos, aki megöl egy ártatlan embert a felesége és a lánya szeme láttára?
– Hát, erre nem tudok mit mondani – mondta Geoff.
– Szóval igent mondtál – mondta Jack. – Aztán mi történt?
– Amikor az USA Légier C-130-asa aznap délután felszállt Léopoldville-b l, én is a fedélzetén
voltam. Ide jöttünk. Egy Finton nev zászlós várt rám, aki azt mondta, szombaton Fort Braggba fogsz
vinni.
Egy pillanatra megállt, majd elmosolyodott, és folytatta.
– Miután visszajöttél a nászutadról.
– Aha – mondta Jack. – Az december harmincegyedikén ért véget.
– Amikor megláttalak titeket, rögtön tudtam, hogy ez lesz a vége. Imádkozni fogok, hogy a
házasságotok hosszú és boldog legyen.
– Kösz. Hallottál valamit a feleségedr l meg a gyerekekr l?
De la Santiago tehetetlenül a magasba emelte mindkét kezét.
– Mindannyian Isten kezében vannak – mondta.
– A francba – motyogta Geoff.
– Fort Braggban mi lesz? – kérdezte Enrico.
– Fogalmam sincs – mondta Jack. – Gondolom, szombaton kiderül.
– Adok én neked egy jó tanácsot, De la Santiago…
– Talán szerencsésebb lenne, ha a keresztnevemen szólítanál.
– Oké. Rendben. Szóval hallgass rám, és ne nagyon beszélj senkinek arról, hogy ki akarod nyírni
Guevarát…
– Pedig ki akarom nyírni.
– … se lassan, se fájdalmasan, se sehogy. Felter nem ezt tervezi a rohadékkal.
Enrico Jackre nézett, aki bólintott. Enrico vállat vont.
– Talán, ha Kubába küldenek, megtudok valamit a családomról.
– Guevara nem Kubában van – mondta Geoff. – Hanem Afrikában.
– Mi a fenét csinál Afrikában?
– Szerintem ki akarja képezni a vadembereket, hogy rendesen tudjanak harcolni, ha a közeljöv ben
megint megpróbálják átvenni az irányítást az ország felett – mondta Geoff.
– Stanleyville-ben voltam, Jacques, pont azután, hogy a belgák leugrottak… és még miel tt
elmentek. Láttam, ami ott történt. Csak az Úristen végtelen kegyelme mentette meg az anyádat és a
testvéredet.
– Meg a feleségemet és a kisfiámat – mondta Geoff. – Azóta egészen más a véleményem az
imádságról.
– A feleséged és a kisfiad Stanleyville-ben volt?
 – Aha. És a mi John Wayne barátunk. A belgákkal együtt ugrott.
– Ezt nem is tudtam.
– Egy kibaszott nagy h s a srác.
– Kapd be, Geoff – mondta Jack vidáman.
– Felter ezredes tudja, hogy mi történt ott? – kérdezte Enrico.
– Ó, igen – mondta Geoff. – Mindenr l tud.
– És, hogy Guevara elölr l akarja kezdeni az egészet?
– Aha – felelte Geoff.
– És Felter ezredes ennek ellenére nem akarja megöletni?
– Az Úr és Felter ezredes útjai kifürkészhetetlenek, Enrico – mondta Geoff. – Én mondom neked,
hogy tartsd meg magadnak, hogy mit szeretnél csinálni Guevarával, különben repülsz ebb l az
akcióból.
Enrico bólintott.
Ami ugye azt jelenti – gondolta Jack – hogy többet nem beszél arról, hogyha lehet sége adódik,
megöli Guevarát, és nem pedig azt, hogy nem teszi meg, ha alkalom nyílik rá. Ha úgy adódik, meg
fogja ölni. Ha lehet, akkor valami lassú és fájdalmas módot talál rá, hogy megölje, de a lényeg, hogy
megölhesse.
A kérdés csak az, hogy elmondjam-e Lunsford Atyának vagy Felter ezredesnek?

(Kett )
Argentína, Buenos Aires
Sarmiento 663.
Az Egyesült Államok Nagykövetsége
A katonai attasé irodája
1965. január 2., 08.00
– Van valami? – kérdezte ifj. Richard J. Harris ezredes Douglas Wilson törzs rmestert l, amikor a
törzs rmester besétált az irodájába, kezében egy nagy köteg papírral, amin a szilveszter napján
beérkezett üzenetek voltak.
– Jelentkezett a Pentagon, ezredes – mondta Wilson, és Harris felé nyújtott egy telexpapírt.
HADÜGYMINISZTÉRIUM, WASHINGTON D. C, 1964. DECEMBER 31., 11.00
RUTIN BIZALMAS
FELADÓ: DCSOPS (REPÜLÉS)
CÍMZETT: KATONAI ATTASÉ, USA NAGYKÖVETSÉG, ARGENTÍNA, BUENOS AIRES
1. KIEGÉSZÍTÉS A BUENOS AIRES-I AMERIKAI NAGYKÖVETSÉG (ARGENTÍNA)
KATONAI ATTASÉJÁNAK HIVATALA KÜLÖNLEGES SZERVEZETI ÉS
ELLÁTMÁNYJEGYZÉKÉT ILLET EN – MÓDOSÍTVA 1964. DECEMBER 22-ÉN.
2. CRAIG W. LOWELL ALEZREDES ÉS GEORGE W. LUNSFORD RNAGY 1965. JANUÁR
3-ÁN ÉRKEZIK BUENOS AIRESBE, HOGY EGYEZTESSENEK A SZERVEZETI ÉS
ELLÁTMÁNYJEGYZÉK MÓDOSÍTÁSÁNAK ÜGYÉBEN. NEVEZETT TISZTEK AZ
AEROLINEAS ARGENTINE 9790-ES JÁRATÁN FOGNAK MEGÉRKEZNI, BUENOS AIRES-I
ID SZERINT 11.30-KOR.
A DCSOPS (REPÜLÉS) NEVÉBEN:
RALPH J. LEMES SZÁZADOS HÍRADÓS HADTEST
– Vajon McGrory ezredes bejön ma? – gondolkodott Harris ezredes hangosan.
Wilson törzs rmester pontosan tudta, hogy mi járt a f nöke fejében. Aznap szombat volt.
Meglehet sen kicsi volt az esélye annak, hogy McGrory ezredes bemenjen dolgozni egy szombati
napon, ugyanis erre igen ritkán került sor. Amikor pedig ez a két aktatologató megérkezik a
Pentagonból az Ezeizára, a Buenos Aires-i nemzetközi repül térre, vasárnap lesz. Annak szinte nulla
volt az esélye, hogy McGrory ezredes bemenjen dolgozni vasárnap. Ha erre mégis sor kerül, akkor ez
lesz az els alkalom a világtörténelemben.
– Ezredes, mi lenne, ha kimennék a tiszt urak elé, és elhoznám ket? – kérdezte Wilson
törzs rmester. – És hol fogjuk ket elszállásolni?
– Maga szerint egy alezredesnek kijár a VIP-átmeneti szállás? – tette fel a költ i kérdést Harris
ezredes. – Mivel senkinek nincs ellenvetése, és a szállás jelenleg szabad, úgy döntöttem, hogy ennek
az alezredesnek kijár. Végül is nemcsak egy repül gépet hoz nekünk, hanem egy ikermotoros
repül gépet, plusz pilótákat és repül gép-szerel ket. Szerintem ezt az alezredest emiatt VIP-nak kell
tekintenünk. Nem gondolja?
– Teljes mértékben egyetértek magával, uram. És mi lesz az rnaggyal?
– Azt hiszem, hogy udvariatlanság lenne nem az alezredessel együtt elhelyezni az rnagyot. Menjen
ki eléjük a repül térre 11.30-ra, vegye fel ket, és ha végeztek a vámnál meg a bevándorlásiaknál,
amit szerintem egy vagy maximum két óra alatt le tudnak zavarni, akkor hívjon fel! A VIP-szálláson
találkozunk.
– Igen, uram.
– Talán az sem ártana, ha egy kicsit elcsevegnék az alezredessel, még miel tt találkozna McGrory
ezredessel hétf n reggel. Nem árt, ha az alezredes képben van, ha érti, hogy mire gondolok.
– Ragyogó ötlet, ezredes – mondta Wilson törzs rmester.
– A ragyogó elmék egyformán gondolkoznak, Wilson törzs rmester.
– Na és mi lesz az argentinokkal, ezredes?
Teniente Coronel Ricardo Fosterwood, az Argentin Hadsereg f parancsnokának szárnysegédje
telefonon udvariasan afel l érdekl dött, nem érkezik-e egy bizonyos Lowell alezredes az USA
Nagykövetségére a napokban. Amikor közölték vele, hogy nem (Wilson törzs rmester azt mondta
neki: „Életemben nem hallottam ezt a nevet, ezredes, nagyon sajnálom”), Teniente Coronel
Fosterwood azt mondta, ha a nevezett tiszt mégis ellátogatna a nagykövetségre, lekötelezné, ha
értesítenék.
– Atyaég, err l teljesen megfeledkeztem – mondta Harris. – Egyébként még mindig nem tudtam
rájönni, hogy honnan tudott ez az alak Lowell érkezésér l már akkor, amikor mi még semmit sem
tudtunk.
Harris ezredes egy pillanatra elgondolkodott.
– Felhívom. Szerintem ma ugyan nem dolgozik, de azért hagyok neki üzenetet.
Harris ezredesnek igaza volt. Teniente Coronel Fosterwood aznap nem ment az Ediflcio
Libertadorba, és hétf reggelig nem is számítottak rá. Ennek ellenére Fosterwood meghagyta neki –
mondta a Subbofficial Mayor (f törzs rmester) –, ha Harris ezredes vagy Subofficial Mayor Wilson
hívná, akkor a hívást irányítsák át oda, ahol éppen tartózkodik.
Ebben az esetben az otthonába. Fosterwood közölte Harris ezredessel, hogy roppant hálás, amiért
tájékoztatta Teniente Coronel Lowell és a másik tiszt – hogy is hívják? – az érkezésének id pontját
illet en, és hogy okvetlenül együtt kell ebédelniük, vagy ami még jobb, vacsorázniuk, amint lehet ség
nyílik rá.
Miután befejezte a Fosterwooddal folytatott telefonbeszélgetését, és átgondolta a szituációt, Harris
ezredes már tudta, hogy mit tegyen Bob McGrory ezredessel. Lefénymásolja a telexet, amit a
DCSOPS küldött, berakja egy borítékba, rányom egy BIZALMAS bélyegz t, és átadja annak a
szerencsétlen légier s ügyeletes tisztnek, akire rásózták a hétvégi ügyeletet. A borítékra azt fogja írni,
hogy:
McGrory:
Január 2., szombat, 08.35
Sajnálom, hogy nem jött be. Ezt most kaptam.
Harris
Harris ezredes végzett a borítékkal, és némileg önelégült mosollyal az arcán elindult a folyosón,
hogy átadja az üzenetet az ügyeletes tisztnek. De az ügyeletes tiszt helyett Robert McGrory ezredest
találta az irodában, aki az íróasztalánál ült, kávét ivott, és a Buenos Aires Herald legfrissebb számát
olvasta.
– Nem számítottam rá, hogy bent találom, ezredes – mondta Harris. – Úgyhogy ebbe a borítékba
tettem ezt az üzenetet, hogy azonnal el tudja olvasni, amikor bejön.
– Mit hozott nekem, ezredes? – kérdezte McGrory.
Harris átnyújtotta McGrory ezredesnek a papírt, aki elolvasta.
– Kik ezek az emberek, ezredes? – kérdezte McGrory.
– Soha életemben nem hallottam róluk, ezredes.
– Azonnal látni akarom ezt az embert, amint megérkezik, ezredes.
– Tehát kimegy az Ezeizára elé, ezredes?
A repül teret körülbelül egyórás idegtép autózással lehetett megközelíteni a Buenos Aires
központjából és az Olivos nev külvárosi negyedb l – ahol Harris, McGrory, illetve számos, magas
pozíciót betölt , belügyminisztériumi tisztségvisel lakott – vezet , zsúfolt utakon.
– Én ilyet nem mondtam, ezredes – mondta McGrory. – Én úgy értettem, hogy amint hétf reggel
besétál a nagykövetség épületébe.
– Értem. Megmondom neki, ezredes.
– Kimegy eléjük?
– Wilson törzs rmester fogja ket fogadni, ezredes.
– És onnan hová viszi ket?
– A VIP-átmeneti szállásra. Ott fognak lakni.
– Micsoda?
– Jól hallotta, ezredes.
– A VIP-szállást VIP-k számára tartjuk fenn, ezredes. Nem szeretném, ha magyarázkodnom kellene
a nagykövet el tt, hogy miért szállásoltunk el ott egy alezredest… aki nem VIP… és egy rnagyot.
– Ha a nagykövet rákérdez, ezredes, hogy miért tettem ilyesmit, majd én megmondom neki, hogy
mivel tudtam, hogy a lakosztály üres, úgy véltem, hogy ez a leghelyénvalóbb döntés.
– Ezek a tisztek, ezredes, a Hadseregt l, nem fognak megszállni a VIP-szálláson. Világos?
– Világos, ezredes – felelte Harris, és magában még hozzátette, hogy te kis szarházi.
– És azt sem találom jó ötletnek, hogy a törzs rmestere menjen ki eléjük… végül is, ezek az emberek
csapattisztek, és kijár nekik a megfelel bánásmód… szóval egyáltalán nem tetszik az ötlete.
– És hogyan óhajtja akkor megoldani a problémát, ezredes?
– El ször úgy gondoltam, hogy valamelyik törzstisztjének kellene kimennie eléjük, de most, hogy
így jobban belegondoltam, ezredes, az egyik csapattisztemet küldöm oda. Végül is ez a Légier
hely rsége, és szeretném, ha ezek az emberek valóban tudnának róla, hogy hétfon reggel találkozni
szeretnék velük.
– Ahogy gondolja, ezredes – mondta Harris, majd kisétált az irodájából, és közben minden erejével
azon volt, hogy visszafogja magát, nehogy ráordítson a hülye, barom, repül s faszkalapra, hogy kapja
be a saját farkát.

(Három)
Észak-Carolina,
Fort Bragg A Légier Pope támaszpontja
1965. január 2., 11.25
– Különleges Hadviselési Központ, a hely rségparancsnok irodája, Zabrewski százados, uram.
– Százados, a nevem Portet, és…
– A tábornok már várta a hívását, hadnagy. A Pope-on van? A parancsnoksági épületben?
– Igen, uram.
– Tíz percen belül ott lesz magáért egy gépkocsi. Odakint várjon!
– Igen, uram.
Jack letette a kagylót. Még miel tt kétségbeesésében felhívta volna Hanrahant, tizenöt percen
keresztül próbálta elérni Lunsford Atyát, de hiába. El ször a Különleges Hadviselési Központ
telefonközpontosa, egy hölgy, közölte vele, hogy semmiféle Lunsford rnagyról nem tud, aztán
amikor Jack erre azt mondta, hogy tudja, hogy a Mackallon van, a hölgy azt felelte, hogy nem tud
semmiféle Mackall nev helyr l. Ekkor Jack kérte a felettesét, t le pedig a híradós rmestert, aki
kapcsolta neki Mackall telefonközpontját, ahol a központos, egy férfi, letagadta, hogy valaha is hallott
volna egy Lunsford nev rnagyról vagy egy Thomas nev törzs rmesterr l Végül mégis sikerült
elérnie Thomast.
– Tudja a franc, hadnagy. Nekem nem szokta elmondani, hová megy – mondta Thomas szuahéli
nyelven. – Fogalmam nincs, hogy hol lehet. A lakásán próbálta?
A lakását csak egy nyilvános telefonfülkéb l hívhatta fel, mert Pope/Bragg telefonrendszere nem
tette lehet vé, hogy a „B” osztályú telefonokról fel lehessen hívni a hely rség területén kívüli
számokat. A nyilvános telefon viszont aprópénz nélkül nem m ködött, úgyhogy pénzt is kellett
váltania, és amikor végre sikerült megcsörgetnie Atya lakását, csak csöngött, csöngött és csöngött,
amib l egyértelm en kiderült, hogy Atya nem volt otthon.
Miközben újra tárcsázta a Különleges Hadviselési Központ számát, azon t dött, hogy vajon Mr.
Finton Atya fejét is le fogja-e ordítani, amiért nem közölte senkivel, hogy hová ment.
– A tábornok várja, hadnagy – mondta Zabrewski százados, a 192 centi magas, 105 kilós zöldsapkás,
akinek olyan mély hangja volt, mint egy tubának. Jack bemasírozott Hanrahan irodájába, és tisztelgett.
– Hé, Jack – mondta Hanrahan tábornok mosolyogva, és a tisztelgést fejbiccentéssel viszonozta. – A
barátja merre van?
– Odakint van, uram. Uram, én tulajdonképpen Lunsford rnagyot kerestem…
Hanrahan a mutatóujjával intett neki, hogy maradjon csendben, aztán megnyomta a hírközl je
gombját.
– Ski, hívja ide Mr. Zammorót! Ha megérkezett, kérem, küldje be Mr. De la Santiagóval együtt!
– Atya nincs itt – mondta Hanrahan Jacknek.
– Pappy Hodges utasított, hogy vigyem hozzá Santiagót, uram. Szabad megkérdeznem, hogy hol
van?
Hanrahan egy pillanatig elgondolkodott a válaszon.
– Útban Buenos Aires felé, Lowell ezredessel.
– Buenos Aires felé?
– Nem lehetetlen, hogy köze van ehhez, itt – mondta Hanrahan. – Felter ezredes, számomra
érthetetlen okokból, úgy gondolta, hogy meg kell osztania velem. Épp most érkezett a titkosított
vonalon.
Hanrahan egy fénymásolatot nyújtott Jack felé, ami a CIA egyik memorandumáról készült.
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. január 1., 13.10 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (8. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) és figyelembe véve, hogy a CÉLSZEMÉLY születésénél fogva
argentin állampolgársággal is rendelkezik, ezennel továbbítom a következ információt:
(1) (Hármas megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Buenos Aires) A Madridba kiküldött argentin
nagykövet értesítette az argentin külügyminisztériumot, hogy Juan D. PERÓN volt elnök repül gépet
bérelt, és a mai nap során a portugáliai Lisszabonból a paraguayi Asuncionon keresztül egy ismeretlen
argentin településre kíván utazni, nagy valószín ség szerint azért, hogy beváltsa azon ígéretét, mely
szerint 1965. január 1-jéig visszatér Argentínába. Az argentin külügyminiszter korábban ezen ígéretét
üres fenyegetésnek min sítette.
(2) A CIA madridi, illetve lisszaboni forrásai nem tudnak semmilyen hivatalosan, vagy titkosan
bérelt repül gépr l.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS
Jack elolvasta a memorandumot, aztán Hanrahan tábornokra nézett.
– Nos, az is lehet, hogy még sincs köze hozzá – mondta Hanrahan.
– Perón tábornok? Argentínába megy?
– Ahogy az írás mondja, Senor Guevara ott született. Milyen a házasélet?
– Eddig jó, uram.
– Johnny Oliver ma reggel jelentkezett szolgálatra. Most pakolja ki a cuccait. Együtt lakik Atyával
egy kertes apartmanházban, Fayetteville-ben. Szép kis páros.
– Lunsford Atya… elnézést… Lunsford rnagy felajánlotta, hogy szerez nekem és Marjorie-nak is
egy lakosztályt, uram.
– Gyorsan tegyünk helyre valamit, Jack. Egy magasabb rendfokozatú katona a keresztnevén szólíthat
egy nálánál alacsonyabb rendfokozatú katonát. Fordítva viszont nem m ködik a dolog, kivéve akkor,
ha nagyon jó barátok, és barátok közt vannak. Például ami engem illett, nyugodtan hívhatja Atyát
Atyának, és Olivert Johnnynak, amikor csak mi ketten vagyunk jelen, de a szárnysegédem
semmiképpen sem hallhatja meg. Nagyon érzékeny az efféle társadalmi szokásokra, és nem szeretném
megsérteni az érzéseit. Majd megtanulja, Jack. Nem ördöngösség, de nagyon fontos.
– Köszönöm, uram – mondta Jack, és komolyan is gondolta, mert érezte, hogy Hanrahan, csakúgy,
mint Pappy, Marjorie és Geoff, megpróbálta rávezetni arra, hogy hogyan viselkedik egy tiszt.
– Atya beszélt a lakosztályról. Mikor költöznek?
 – Tábornok, tud az L-23-asról, amit Wichitában kell átvennünk?
Hanrahan bólintott.
– Nos, amint elvégzik rajta a módosításokat a SCATSA emberei, uram, iderepülök vele. Szó volt
arról is, hogy meg kell tanulnom helikoptert vezetni, de úgy látom, hogy ezt a m sort törölték a
programból.
– Nem töröltük. Csak egy id re lejegeltük. Amint beköltözött a szállására, Oliver megkezdi az
átképzését helikopterre. Egyéb szolgálati teend i mellett ez lesz az egyik feladata, Jack.
– Igen, uram.
– Nem tudja véletlenül, hogy Geoff Craig mikor végez odalent?
– Eljött velem a Hurlburtre, amikor elugrattam De la Santiagóért…
– Ma?
– Nem, uram, szilveszterkor. Együtt szilvesztereztünk Geoff házában.
– Azt hittem, hogy Marjorie be akarta mutatni újdonsült férjét az aranygallérosoknak a tiszti klubban.
– El ször oda mentünk, aztán Geoff házába – mondta Jack, aztán válaszolt a kérdésre. – Geoff
gyakorlatilag befejezte a tanfolyamot, uram.
– Természetesen senki sem tudja, hogy mikor kezd dik ez a Guevara-dolog. Az is lehet, hogy Felter
tévedett. Ami engem illet, ha én át akarnám venni az irányítást Dél-Amerika felett, Közép-
Amerikában kezdenék hozzá, vagy esetleg Chilében, vagy Bolíviában, de biztosan nem Kongóban.
– Ezen én is elgondolkodtam, uram.
– Ennek ellenére, amióta megismertem Görögországban, Felter egyszer sem tévedett. A végén
mindig kiderült, hogy neki volt igaza, és mindenki más tévedett. Úgyhogy jobb lesz, ha minél el bb
gatyába rázzuk ezt a hadm veletet.
– Igen, uram.
– De hol a francban van már ez a Zammoro? – kérdezte Hanrahan, és türelmetlenül a zárt irodaajtóra
nézett.
– Uram – mennydörgött Mr. Zabrewski a hírközl be. Mintha csak arra várt volna, hogy Hanrahan
feltegye a kérdést. – Mr. Zammoro megérkezett.
Hanrahan Jackre mosolygott, aztán felnevetett. Megnyomta a „BESZÉD” gombot a hírközl jén.
– Kísérje be ket, kérem!
Az ajtó kinyílt, és egy nagydarab, barna b fickó lépett be rajta. Gyakorlóruhát viselt, zöld barettjét
pedig masszív kezében tartotta. t követte Enrico de la Santiago és Zabrewski százados. Zabrewski
megállt az ajtó mellett; De la Santiago viszont mintha nem tudta volna, hogy mit kell tennie.
A nagydarab férfi Hanrahanhez lépett, vigyázzba vágta magát, és – ahogy az a nagykönyvben meg
van írva –, elkiáltotta magát.
– Uram, Zammoro zászlós parancs szerint jelentkezik, uram.
Hanrahan viszonozta a tisztelgését. Zammoro vigyázzállásban maradt. Hanrahan intett neki, hogy
„pihenj”, aztán De la Santiagóhoz fordult.
– Hanrahan tábornok vagyok, Mr. De la Santiago.
– Örvendek, uram – mondta Santiago, és majdnem vigyázzba vágta magát.
– Ski, zárja be az ajtót, kérem! Magára is szükségem lesz!
– Igen, uram.
– Zam, bemutatom Portet hadnagyot – mondta Hanrahan.
– Örülök, hogy megismerhetem, uram.
– Zam, Portet hadnagy és Mr. De la Santiago régi, jó barátok. Maguk ketten ismerik egymást, ugye?
– Igen, uram, még Kubából – felelte Zammoro.
– Portet hadnagy, Mr. Zammoro rnagy volt a Kubai Hadseregnél, maga pedig, ha jól tudom,
százados volt a Kubai Légier nél?
– Igen, uram – felelte De la Santiago.
– Van egy különleges programunk, amit az 1956-os magyar forradalom idején indítottunk el, és ami
lehet vé teszi, hogy bármilyen külföldi állampolgárt szolgálatba állíthassunk a Hadseregben,
amennyiben rendelkezik olyan képesítéssel, illetve olyan tulajdonságokkal, amelyekre támaszkodva
meg tudja gy zni a Hadsereg tisztekb l álló bizottságát… amelynek egyik tagja mindig egy
tábornok… hogy rendkívüli szolgálatot tudna tenni a Hadseregnek – mondta Hanrahan.
De la Santiago biccentett a fejével, de nem szólt semmit.
– Mr. Zammoro ilyen külföldi állampolgár. A tisztekb l álló bizottságnak, amely el tt megjelent,
meggy dése, hogy Mr. Zammoro egy becsületes menekült, aki Senor Castro kormánya el l keresett
nálunk menedéket, és nem hírszerz tiszt, akit azért küldtek, hogy beszivárogjon a Hadseregbe. A
tisztekb l álló bizottságot arról is sikerült meggy znie, hogy mindaz, amit akkor tanult, amikor még
rnagy volt a Castro el tti éra Kubai Hadseregénél, az USA Hadserege, pontosabban a különleges
hadviselési er k hasznára válhat.
– Igen, uram – mondta De la Santiago.
– Éppen ezért engedélyt kapott, hogy közlegényként besorozzuk. Mr. Zammoro esküt tett, hogy
séges lesz az Egyesült Államokhoz, ami azt is jelenti, hogy minden korábbi h ségesküje ezzel
érvényét veszítette. Továbbá esküt tett, hogy engedelmeskedik tiszt feletteseinek, és hogy megvédi az
Egyesült Államok alkotmányát minden küls és bels ellenség ellen.
– Értem, uram – mondta De la Santiago.
– Nem sokkal azután, hogy Zammoro közlegény letette a katonaesküt… azt hiszem, hogy ugyanazon
a napon volt, nem Zam?
– Így van, uram – mondta Zammoro mosolyogva.
– Szóval felhívták rá a figyelmét, hogy a nyelvtudása feljogosítja rá, hogy közvetlen zászlós
kinevezést kapjon a Hadseregnél. Folyékonyan beszél, ír és olvas spanyolul és angolul, csakúgy, mint
maga, ha nem tévedek, Mr. De la Santiago.
– Igen, uram – mondta De la Santiago.
– Mr. Zammoro beadta a szükséges formanyomtatványt, megjelent egy újabb tisztekb l álló
bizottság el tt, amely megállapította, hogy teljes mértékben jogosult a zászlósi kinevezésre, s t ha
amerikai állampolgár lenne, akár közvetlen századosi rendfokozatot is kaphatna, mert arra lehet séget
ad a törvény a külföldi állampolgársággal rendelkez k részére, mindössze annyi kell hozzá, hogy
amerikai állampolgárságot kapjon, ami szintén megoldható, és hogy h ségesen szolgáljon tizennyolc
hónapig tiszthelyettesi, illetve sorállományban.
Itt megállt, és De la Santiagóra nézett.
– Tud követni, Senor De la Santiago?
– Igen, uram.
– Van kérdése, Senor De la Santiago?
– Nem szeretném, ha tiszteletlennek tartana, uram, de mikor állhatnék a bizottság elé, amit említett?
– Már a bizottság el tt áll, Mr. De la Santiago. Kérem jegyz könyvbe venni, hogy jelen bizottság
elnökét informálta Mr. Sanford T. Felter, az elnök tanácsadója, Washington D. C. Közigazgatási
Hivatal, hogy áttanulmányozta a kém-elhárítás Mr. De la Santiagóról készített aktáját, és
megállapította, hogy nevezett nem tagja sem Kuba, sem más idegen hatalom hírszerz szolgálatának.
Zabrewski százados, aki eddig a falnak d lve ácsorgott, vigyázzba vágta magát.
– Igen, uram – mondta.
– Csak hogy tudja, közlöm magával, Mr. De la Santiago, hogy az USA Hadseregénél bevett szokás,
hogy amikor szavazást tartunk egy bizottságnál, mindig a legalacsonyabb rendfokozatú bizottsági tag
szavaz el ször, azért hogy a nálánál magasabb rendfokozatú tisztek ne tudják a döntését befolyásolni.
Hanrahan itt megállt.
– Mr. Zammoro, úgy gondolja, hogy van valami akadálya annak, hogy Mr. De la Santiagót
legénységi állományba vegyük, valamint hogy felvegyük a különleges hadviselési er khöz, ahol
el reláthatóan nagy hasznát fogjuk venni?
Zammoro vigyázzba szökkent.
– Nem, uram.
– Vagy annak, hogy a legénységi állományba való felvétele után közvetlen zászlósi kinevezést
kapjon?
– Nem, uram.
– Köszönöm, Mr. Zammoro. Azt hiszem, hogy maga következik, Portet hadnagy.
– Igen, uram – mondta Jack. – Egyetértek Mr. Zammoróval, uram.
– Zabrewski százados?
– Egyetértek Mr. Zammoróval és Portet hadnaggyal, uram.
Hanrahan elfordult, és koppantott egyet az asztalán az öklével.
– A bizottság elfogadta nevezett kérelmét. Kérem jegyz könyvbe venni, hogy egyhangú döntés
született.
– Igen, uram – mondta Zabrewski százados.
 – Lépjen egy lépést el re, Mr. Santiago! Ezennel felveszem az Egyesült Államok Hadserege
kötelékébe – mondta Hanrahan tábornok.

(Négy)
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. január 2., 18.05 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (10. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(1) (Hármas megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Mali, Bamako) A CÉLSZEMÉLY a szilvesztert a
kubai nagykövetségen töltötte, Bamakóban. Nincs több információ.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS

(Öt)
Argentína, Buenos Aires
Ezeiza nemzetközi repül tér
1965. január 3., 11.30
Amikor az Aerolineas Argentína 9790-es járata, egy Boeing 707-es leszállt, befejezve a nonstop
repülést, amelyet Miamiban kezdett, egészen közel gördült a terminálépülethez, aztán megállt. A
pilóta leállította a motorokat. Két Chevrolet teherautó hajtott a repül géphez. A teherautókra szerelt
lépcs ket a repül gép ajtajaihoz állították, miközben az ajtók kinyíltak. Aztán egy fekete Ford Falcon
jelent meg, amelyb l egy magas, tagbaszakadt férfi szállt ki; remekbeszabott öltönyt viselt. Amint az
elüls lépcs t rögzítették, a férfi felment rajta, és belépett a repül gépbe. Hatvan másodperccel kés bb
lesétált a lépcs n, beült a Falconba, és terminálépülethez hajtott.
A repül gép mellett hamarosan egy poggyászkocsikból álló szerelvény jelent meg, illetve két
személyszállító busz. Az utasok egymás után szálltak ki a repül gépb l, miközben a földi személyzet
megkezdte a csomagok kirakodását.
El ször az els osztályon utazók szálltak ki, méghozzá azért, hogy mindenképpen jusson nekik a
buszokon lév , korlátozott számú ülésekb l, nehogy a terminálépülethez vezet , ötszáz méteres utat
állva kelljen megtenniük. A gépb l ötödiknek és hatodiknak kiszálló utasok közül az egyik egy magas,
fehér férfi volt, a másik pedig egy köpcös, fekete férfi. Mindketten sportzakót, galléros pólóinget,
szürke cs nadrágot és papucscip t viseltek.
Jóllehet els ként szálltak fel a buszra, a terminálépület elé érve meg kellett várniuk, hogy az álló
utasok leszálljanak. k ketten szálltak le utoljára.
Amint beléptek a terminálépületbe, a tagbaszakadt férfi, aki korábban már járt a 707-es fedélzetén, a
magas, fehér férfi elé lépett, és elmosolyodott.
– Lowell ezredes? – kérdezte. – Úgy van.
– A sus ordenes, mi coronel24 – mondta a férfi. – Pistarini tábornok megkért, hogy segítsek
maguknak átmenni a Vám- és Bevándorlási Hivatal ellen rzésén.
– Ez igazán kedves t le – mondta Lowell. – Bemutatom Lunsford rnagyot.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, rnagy – mondta a tagbaszakadt férfi, és kezet nyújtott
Lunsfordnak. A nevét azonban nem árulta el.
– Ha volnának szívesek átadni a poggyászjegyeiket, akkor máris indulhatnánk. A poggyászaikat
utánunk küldik, amint a mi hihetetlenül hatékony repül téri dolgozóink kirakodták a repül gépb l.
Lowell és Lunsford a férfi kezébe adták a poggyászjegyeiket.
A tagbaszakadt férfi csettintett az ujjával, és egy másik, szintén kifogástalan szabású öltönyt visel
férfi jelent meg, aki azonban nem volt sem olyan magas, sem olyan tagbaszakadt, mint a másik. A

24
„Állok rendelkezésére, ezredes”, a ford.
tagbaszakadt férfi átadta neki a poggyászjegyeket, aztán elmosolyodott, és intett Lowellnek és
Lunsfordnak, hogy kövessék az egymás mellett sorakozó fülkékhez, amelyekben az Argentin
Köztársaság Bevándorlási Hivatalának tisztvisel i ültek.
– Megkaphatnám az útleveleiket, kérem? – kérdezte a tagbaszakadt férfi, mire Lowell és Lunsford
átadta az okmányokat. A férfi a Bevándorlási Hivatal tisztvisel jének adta. A férfi sietve keresett egy-
egy üres oldalt, bepecsételte, hogy „Üdvözöljük Argentínában”, aztán intett nekik, hogy
továbbmehetnek.
A tagbaszakadt férfi a repül tér érkez oldali várótermébe vezette ket, ahol rengeteg ember gy lt
össze, mind azért, hogy fogadják az érkez ket. Közöttük ácsorgott az USA Légiereje rnagya, kezében
egy táblával, amin az állt: „Lowell alezredes”.
– Ha megbocsátana egy pillanatra – mondta Lowell a tagbaszakadt férfinak, és az rnagyhoz lépett.
– Én vagyok Lowell, rnagy – mondta Lowell.
– A nevem Daley rnagy, ezredes. McGrory ezredes küldött maga és Lunsford rnagy elé.
– Milyen ezredes?
– McGrory ezredes, uram. A védelmi attasé.
– Mi történt Harris ezredessel?
– Harris ezredes a katonai attasé, ezredes. Ez itt a Légier hely rsége. McGrory ezredes a védelmi
attasé.
– Kérem, rnagy, mondja meg McGrory ezredesnek, hogy lekötelezett, hogy kiküldte magát elénk,
és azt is mondja meg neki, hogy remélem, tudok szakítani egy kis id t az itt-tartózkodásom alatt, és
meg tudom látogatni!
– Uram, McGrory ezredes utasított, hogy vigyem magát a szállására, aztán pedig vigyem oda hozzá,
hogy jelentkezhessen nála.
– Azt mondta, hogy jelentkezhessek nála, rnagy?
– Igen, uram.
– Kérem, közölje McGrory ezredessel, hogy igazán remélem, hogy lesz id m, és hogy meg tudom
látogatni, miel tt visszautazom Argentínából! És igazán sajnálom, hogy feleslegesen jött ide, rnagy.
Ezzel visszasétált a tagbaszakadt férfihoz, aki kivezette a terminálépületb l, amely el tt – a kizárólag
taxik számára fenntartott parkolóban – három autó parkolt: két Ford Falcon és egy fekete Buick.
A tagbaszakadt férfi kinyitotta a Buick hátsó ajtaját, majd mosolyogva intett Lowellnek és
Lunsfordnak, hogy szálljanak be, majd is beszállt az autóba, természetesen elöl. A Buick mozgásba
lendült. Az egyik Falcon a nyomába eredt.
Egyik autó sem lassított, amikor a repül téri parkoló kijáratánál lév bódéhoz értek, ahol a
parkolásért kellett volna fizetni.
A tagbaszakadt férfi hátrafordult.
– Pistarini tábornok roppant mód sajnálja, mi coronel – mondta a férfi –, hogy nem tudott kijönni
maguk elé, de ugye a kötelesség…
– Ez érthet . Egy Plaza nev hotelben foglaltunk szobát.
Most el ször a tagbaszakadt férfi összevonta a szemöldökét.
– Mi coronel, a tábornok a Circulo Militarban biztosít helyet magának és az rnagynak. Ez talán
problémát jelent?
– A tábornok vendégszeretete egészen leny göz – mondta Lowell.
– És a csomagjainkat is oda fogják vinni, igaz? – kérdezte Lunsford Atya.
– Egy órán belül – mondta a tagbaszakadt férfi. – Akkor nem probléma, ha a Círculo Militarban
fognak megszállni?
– Már alig várom, hogy megérkezzünk – felelte Lowell.
Az út negyvenöt percig tartott, és Buenos Aires belvárosán vezetett keresztül.
– Ez itt a Plaza San Martin, mi coronel – jelentette be a tagbaszakadt férfi. – Most elmegyünk a
külügyminisztérium mellett… itt, balra …. aztán már a drculo Militar következik. Ez az épület
el ttünk a drculo Militar.
Egy hatalmas, francia stílusban épített épületre mutatott, amelyhez egy 15 méter magas, masszív,
kétszárnyú, öntöttvas kapun keresztül lehetett eljutni. Két, tábori egyenruhát és felszerelést visel ,
karabéllyal felfegyverzett katona strázsált el tte.
Ezek tényleg rzik ezt a helyet – gondolta Lunsford és Lowell nagyjából ugyanabban a pillanatban. –
A karabélyt sem a látvány kedvéért nyomták a kezükbe.
 – Gyönyör épület – mondta Lowell.
– A századel n adományozta a Hadseregnek az a család, amelynek a La Nation, a legnagyobb
napilapunk is a tulajdonában van.
– Roppant érdekes – mondta Lowell.
– A Plaza Hotel, mi coronel, a Plaza túloldalán van – mondta a tagbaszakadt férfi, és az épületre
mutatott.
Egészen közel értek a Circulo Militarhoz. A hatalmas, kétszárnyú kapu mozgásba lendült, és egy
pillanattal kés bb Lowell megpillantotta a két, fehér zakós férfit, aki kinyitotta nekik. Miközben a
Buick keresztülgördült a kapun, a két karabélyos katona vigyázzba vágta magát, mereven maguk elé
tartva a karabélyt, amely man ver majdnem teljesen megegyezett az USA Hadseregénél
rendszeresített, Puskafogások cím kézikönyvben részletezett, „Fegyverrel tisztelegj!”-parancs
kivitelezéséhez szükséges mozdulatsorral.
Az egyik fehér zakós férfi sietve az autóhoz lépett, és kinyitotta a hátsó ajtót.
Lowell és Lunsford kiszállt.
Egy magas tiszt lépett ki az épületb l; hibátlanul szabott egyenruhában – barna zubbony, Sam
Browne-öv, rózsaszín lovaglónadrág és ragyogóra fényesített lovaglócsizma. Lowellhez és
Lunsfordhoz lépett, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.
– Lowell ezredes, a nevem Teniente Coronel Ricardo Fosterwood. A sus ordenes. Az a
megtiszteltetés ért, hogy én lehetek Teniente General Pistarini szárnysegédje.
– Örvendek, ezredes. Bemutatom Lunsford rnagyot.
Mindannyian kezet fogtak.
– Talán menjünk be az épületbe. Idekint kibírhatatlan a h ség – mondta Fosterwood, és intett nekik.
Odabent egy tekervényes márványlépcs mellett volt a lift. Alig fért el benne a három tiszt.
Fosterwood elnézésüket kérte a lift mérete miatt.
– Sokat gondolkodtam azon, hogy a francia, aki ezt az épületet tervezte, vajon azt hitte, hogy minden
argentin törpe, vagy azt képzelte, hogy szeretünk jó közel állni a hölgyekhez, ha egy liftben utazunk
velük?
A három férfi elmosolyodott.
A lift megállt, Fosterwood félretolta a tolóajtót, aztán intett a két tisztnek, hogy szálljanak ki.
Végigvezette ket egy széles folyosón, majd kinyitotta a folyosó végén lév hatalmas, masszív,
fafaragásokkal gazdagon díszített ajtó bal szárnyát, és intett nekik, hogy menjenek be.
– Bátorkodtam az rnagyot ennek a lakosztálynak az egyik hálószobájában elhelyezni – mondta
Fosterwood, miközben beléptek a lakosztály elegánsan berendezett nappalijába. – De ha gondot jelent,
minden további nélkül…
– Biztos vagyok benne, hogy Lunsford rnagy roppant kényelmesnek fogja találni a hálószobáját –
mondta Lowell.
– Pistarini tábornok utasított, hogy a legels dolgom az legyen, hogy végigcsinálom magukkal azt a
bizonyos rituálét, amit a tábornok Fort Knoxban tanult, amikor ott vendégeskedett, és amit úgy hívnak,
hogy „lemosni az út porát”.
– Ez az egyik legszentebb rituálénk – mondta Lowell.
Fosterwood egy újabb ajtón vezette ket keresztül. Az ajtó mögött a lakosztály külön bárja kapott
helyet, amelyhez egy fehér zakós bárpultos is járt.
– Ha jól tudom, az út porát bourbonnel szokás leöblíteni.
– Az igazság az – mondta Lowell, aztán megállt, majd folytatta –, az igazság az, hogy volna itt két
dolog. Az els az, hogy én jobban szeretem a skót whiskyt, a második meg az, hogy nekem még túl
korán van ahhoz, hogy tömény szeszt igyak.
– Nos, ebben az esetben szeretném magukat megismertetni egy argentin szokással. Van nálunk egy
mondás, miszerint „Soha nincs túl korán vagy túl kés n ahhoz, hogy az ember megigyon egy pohár
pezsg t”.
– Nálunk, a gyalogságnál ismerik ezt mondást – mondta Lunsford.
– Azt hiszem, lesz itt francia és argentin pezsg is.
– Én az argentint választom, ha szabad – mondta Lowell.
A bárpultos el vett egy üveg pezsg t, és három pezsg spoharat. – Remélem, kellemesen tölti majd el
az idejét Argentínában, mi coronel – mondta Fosterwood, és megemelte a poharát.
– Köszönöm – mondta Lowell. – Maga szerint mikor lenne a legalkalmasabb Pistarini tábornoknak,
hogy meglátogassam, hogy köszönetet mondhassak neki, amiért ilyen pazar fogadtatásban részesített
minket?
– Fura, hogy ilyesmit kérdez. Egy kis probléma adódott, semmi komoly, csak éppen egy kicsit
bosszantó, úgyhogy Pistarini tábornok úgy érezte, az lesz a legjobb, ha Campo de Mayóban marad,
amíg pontot nem teszünk az ügy végére…
– Na, és mi az a Campo de Mayo? – kérdezte Lowell.
– Az egyik legnagyobb támaszpontunk, Buenos Aires peremén. Ott van a katonai akadémiánk is,
meg az egyik lovasezredünk.
– Értem.
– A tábornok megkért, hogy kérdezzem meg maguktól, hogy ha van kedvük hozzá a fárasztó út után,
szívesen meghívná magukat egy kis pólózásra ma délután a Campo de Mayóban.
– Az argentin pólójátékosokhoz képest kezd vagyok – mondta Lowell.
– Ó, ez csak egy barátságos mérk zés lenne, barátok közt. Amolyan unalom , ha szabad ilyet
mondanom.
– Nagyon szívesen játszanék a tábornokkal – mondta Lowell. – Csak éppen nem hoztam magammal
se lovaglónadrágot, se lovaglócsizmát…
– Nem gond. A felszerelés miatt ne aggódjon. Akkor közölhetem a tábornokkal, hogy elfogadják a
meghívást?
– Hogy jutunk el oda? – kérdezte Lowell.
– A gépkocsi természetesen a rendelkezésükre áll – mondta Fosterwood.
– A Buick?
– A sof rök pedig beszélnek angolul. Tehát, mi coronel?
– Kérem, mondja meg a tábornoknak, hogy annak ellenére, hogy egy amat r fog játszani a világ
legjobbjaival, örömmel elfogadom a meghívását.
– És maga, rnagy?
– Én nem tudok pólózni, ezredes. De azért köszönöm a meghívást.
– De azért eljön, ugye? Biztosra veszem, hogy lesz hogyishívják… roston sült hús.
– Igen, elmegyek. Nagyon köszönöm a meghívást.
– Három óra körül, vagy nem sokkal azután indulhatnak – mondta Fosterwood. – A sof r tudni
fogja, hová vigye magukat.
– És az autó odalent fog ránk várni?
Fosterwood bólintott.
– Az autó az itt tartózkodásuk teljes ideje alatt a rendelkezésükre áll.
– Köszönöm.
– És most, engedelmükkel, hagyom magukat berendezkedni. Azt hiszem, a tábornoknak most már
szüksége van rám. Mint általában mindig.
– Erre számított, mi coronel? – kérdezte Lunsford. – Vörös sz nyeg, meg minden.
– Nem egészen.
– Azok a fickók a repül téren kémek voltak – mondta Lunsford.
– A SIDE emberei. Felter el re szólt.
– És ki volt az a pasas a Légier l?
– Azt mondta, hogy ez itt a Légier hely rsége, nem mintha tudnám, hogy ez mi a francot jelent, és
hogy a Légier … nem, helyesbítek, a védelmi attasé küldte, hogy vigyen minket a szállásunkra, és
hogy azután jelentkezzünk nála.
– Vajon honnan a francból tudta, hogy jövünk? Még hogy jelentkezzünk nála!
Lowell bólintott.
– Elküldtem a picsába.
Lunsford felnevetett.
– Küldted te egy fenét.
– Megmondtam neki, hogy közölje a f nökével, hogyha lesz id m, akkor tiszteletemet teszem nála.
– Na, és ez a pólómeghívás?
Lowell vállat vont.

(Hat)
Argentína, Buenos Aires
 Sarmiento 663.
Az Egyesült Államok Nagykövetsége
A védelmi attasé irodája
1965. január 3., 13.25
– Beszélni akart velem, ezredes? – kérdezte ifj. Richard J. Harris, az USA Hadserege ezredese
Robert McGrorytól, a Légier ezredesét l utóbbi ajtajában állva.
– Jöjjön be, ezredes! – mondta McGrory.
– Hello, Charley – mondta Harris Charles A. Daleynek, az USA Légiereje rnagyának, aki majdnem
vigyázzban állt McGrory íróasztala el tt.
– Uram!
– rnagy, volna szíves elismételni Harris ezredes el tt, hogy mi történt, amikor ma délel tt kiment
az Ezeizára?
– Igen, uram – felelte Daley rnagy.
– Nem voltak a tiszt urak a repül gépen? – kérdezte Harris.
– Ezredes, ha megkérhetem, hagyja, hogy az rnagy beszámolhasson a történtekr l! – mondta
McGrory ezredes.
– Elnézést – mondta Harris.
– Uram, kezemben egy „Lowell alezredes” feliratú táblával az Ezeiza érkez oldali várótermébe
mentem. Egy magas, fehér férfi és egy fekete férfi szállt ki els ként a repül gépb l… pontosabban
els ként jöttek át a vámon. Egy férfi volt velük, aki véleményem szerint a SIDE embere volt. A fehér
férfi…
– Mib l gondolja, hogy az a férfi a SIDE embere volt, Charley? – szólt közbe Harris.
– Uram, azt hiszem, azt az embert már láttam azel tt, és kés bb, amikor elhagyták a repül teret, két
autóval mentek el. Az egyikük egy Falcon volt, amit a SIDE használ.
– Aha – mondta Harris.
– Azt hiszem, hogy az rnagy beszámolója gördülékenyebb lenne, ha nem szólna közbe, ezredes.
– Elnézést – mondta Harris ismét.
– Szóval, uram, amint mondtam, az egyik úriember, aki a SIDE emberével beszélgetett, odajött
hozzám, és közölte velem, hogy Lowell ezredes. Megmondtam neki, hogy ki vagyok, és hogy mit
akarok.
– Átadta az üzenetemet, ezredes – mondta McGrory –, amely szerint, amint megérkeztek a
szállásukra, jelentkezniük kell nálam. – És?
– Lowell ezredes közölte velem, hogy mondjam meg McGrory ezredesnek, hogy reméli, hogy amíg
Argentínában lesz, id t tud szakítani rá, és tiszteletét teheti nála. Aztán azt mondta, hogy sajnálja,
hogy feleslegesen mentem ki elé a repül térre.
– Csak hogy az ezredes kristálytiszta képet kapjon, rnagy – mondta McGrory –, egyértelm en
Lowell ezredes tudtára adta, hogy parancsot adtam neki, nem pedig megkértem valamire?
– Igen, uram. Egyértelm en az ezredes tudtára adtam, uram.
– Érti, ezredes?
– A kép kristálytiszta el ttem, ezredes. Ahelyett, hogy jelentkezett volna magánál, ezredes, Lowell
ezredes azt felelte, hogy amint lehet, tiszteletét teszi magánál.
Más szóval azt mondta Charleynak, hogy elmehetsz az anyádba. Tetszik nekem ez a Lowell.
– Szándékomban áll mélyreható jelentést készíteni az incidensr l – mondta McGrory ezredes. – Ez
egyértelm en parancsmegtagadás.
– És a két tiszt egyszer en távozott a repül térr l? A SIDE emberével.
– Igen, uram. Amint már mondtam, három autó állt a tilosban a repül tér el tt. Két Falcon és egy
Buick. Lowell ezredes és a fekete férfi…
– Azt hiszem, Charley, talán nevezhetnénk Lunsford rnagynak is azt a fekete férfit, nem gondolja?
– kérdezte Harris.
– Igen, uram, azt hiszem, nevezhetjük úgy is.
– Folytassa, Charley! – mondta Harris.
– Uram, Lowell ezredes és Lunsford rnagy beszállt a Buickba, az pedig elhajtott, nyomában az
egyik Falconnal.
– Nem tudja, hogy hová mentek? – kérdezte Harris.
– Azt akarja nekem mondani, ezredes, hogy nem tudja, hová mentek? – kérdezte McGrory ezredes.
 – Fogalmam sincs, hogy hová mentek, ezredes.
– Ajánlom, hogy igazat mondjon, ezredes, mert ha kés bb rájövök, hogy…
– Az igazság az, ezredes, hogy amikor maga bejelentette, hogy a védelmi attasénak kell fogadnia
ezeket a tiszteket, én visszavonulót fújtam, és a dolgot teljes egészében magára hagytam. Van még
valami, ezredes?
– Ez minden. Köszönöm, ezredes.
Harris ezredes visszament az irodájába, nagy vonalakban elmondta Wilson törzs rmesternek, hogy
mi hangzott el McGrory irodájában, mire Wilson felajánlotta, hogy beszél a haverjával, aki az USA
Információs Hivatalánál (lakás-és egészségügyi osztály) osztályvezet -helyettes – egyébként itt volt a
nagykövetség kancellári hivatala is –, hátha tudja, hol szállt meg a két tiszt.
Egy órával kés bb Wilson törzs rmester közölte Harris ezredessel, hogy Lowell és Lunsford a
Coirculo Militarban kapott szállást.

(Hét)
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. január 2., 11.10 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (9. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én), és figyelembe véve, hogy a CÉLSZEMÉLY születésénél fogva
argentin állampolgársággal is rendelkezik, ezennel továbbítom a következ információt:
(1) (Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Brazília, Rio de Janeiro,) Juan D. PERÓN volt elnök
greenwichi id szerint 13.07-kor megérkezett Rio de Janeiróba, az Iberia Airlines 909-es rendszeres
járatával. Perónt és nyolc (8) f l álló argentin kíséretét a brazil kormány utasítására a Brazil Légier
feltartóztatta.
(2) (Kettes megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Rio) A brazil kormány úgy döntött, hogy PERÓN
nem léphet be Brazíliába, mivel nem rendelkezik a szükséges vízummal.
(3) (Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Buenos Aires) Az argentin kormány utasítására az
Argentin Hadsereg meger sítette a határátkel helyeket, miután a kormány bejelentette, hogy PERÓN
nem lépheti át az argentin határt. Az intézkedések nem zárják ki az illegális határátlépés lehet ségét.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS

Nyolcadik
(Egy)
Argentína, Buenos Aires
Plaza San Martin Circulo Militar
1965. január 3., 14.40
Lowell alezredes és Lunsford rnagy a kreppöltönyükben kiléptek a Círculo Militar hatalmas
kapuján lév , sokkal kisebb kapun, és elindultak a Buick felé. Lowell sokat gondolkodott azon, hogy
mit vegyenek fel. Az ötletet, hogy egyenruhát, azonnal elvetette, de nem akart túl lazának sem t nni,
úgyhogy a pólóing sem jöhetett szóba.
A sof r kiszúrta a két férfit; gyorsan kipattant az autóból, és kinyitotta nekik a hátsó ajtót.
Megpróbálta kivenni Lowell kezéb l a kisméret b rtáskát, amelyet magával vitt, de Lowell nem
hagyta.
– Ezt inkább magamnál tartanám. És miel tt a Campo de Mayóhoz vinne minket, be kell ugranom a
Plaza Hotelbe egy pillanatra.
– Természetesen, uram.
A táskában egy váltás alsónem , és néhány toalettcikk lapult.
– Ez meg mire kell? – kérdezte Lunsford még korábban, amikor meglátta, hogy Lowell mit rak a
táskájába.
 – Csak hogy tudja, kedves rnagyom, a lovaspóló olyan sport, melynek zése közben a lovas éppen
úgy leizzad, mint a ló, amelyen ül. A pónikat minden játékid ben lecserélik, a pólójátékosokat viszont
nem. Miután az argentinok végeztek velem, mindenképpen le kell zuhanyoznom, és rám fog férni egy
gatyacsere… és feltehet en az orvosi kezelés is.
– Nem vagy jó pólójátékos?
– Még fiatalkoromban azt hittem, hogy kiváló pólójátékos vagyok – mondta Lowell. – Barbara
Bellmon apja is így gondolta. A pólónak köszönhet en nem kellett naphosszat harckocsikat és egyéb
páncélozott járm veket fényesítenem, ahogy a többi sorállományúnak, aki naphosszat csak sikált és
fényezett az Egyesült Államok Katonai Rend rségénél. Négygólos hendikepem volt.
– Az meg mit jelent?
– A pólójátékosokat egyt l tízgólos hendikepig rangsorolják. Aki tízgólos hendikeppel bír, az a
legjobb. Minden csapatban négy játékos van. Ha az ember összeadja az összes játékos hendikepjét,
akkor összejöhet egy csapat mondjuk öt, hat, vagy talán még tíz vagy tizenkét gólos hendikeppel.
Annak idején elég men nek tartottam magam a négygólos hendikepemmel. A New York állambeli
Ramapo Valleyben játszottam el ször argentinok ellen. Vidáman felgaloppoztak a pályára. Volt is
minek örülni, mert egy negyvengólos hendikeppel bíró csapatuk volt. Minden egyes játékosnak
tízgólos hendikepje volt.
– Játszott mostanában, mi coronel? – kérdezte Lunsford nevetve.
– De még mennyire. És új besorolást is kaptam. Most már egygólos hendikepem van, de szerintem
ezt sem a játékomra adták, inkább csak azért, mert rendes fickónak tartanak.
Egy pillanatra megállt, aztán folytatta.
– Miel tt odamegyünk, be kell ugranom a hotelbe. Kíváncsi vagyok, hogy törölték-e a
szobafoglalásomat.
– Miért nem szólsz oda telefonon?
– Hogyha törölték, akkor szeretném tudni, hogy ki volt az.
Amikor a Buick kigördült a Círculo Militar vendégei részére fenntartott parkolóból, egy fekete Ford
Falcon eredt a nyomába. Alig tettek meg pár száz métert a széles sugárúton, amely a Plaza San Martint
veszi körül, amikor az autó lekanyarodott, és megállt a Plaza Hotel el tt.
Egy selyemcilinderes kapus nyitotta ki a Buick ajtaját.
– Nem fog sokáig tartani – mondta Lowell. – Hol találom meg?
A hotel el tti útszakaszon tilos volt parkolni, ezért a szálloda vendégeit szállító autók csak addig
állhattak meg, amíg a vendégek ki- vagy beszálltak, aztán gyorsan tovább kellett hajtaniuk.
A sof rt szintén meglepte a kérdés.
– Hát itt, mi coronel.
Lowell elmosolyodott, és besétált a hotelbe, Lunsforddal a nyomában. – Mi a fene, minden állat
egyenl , de a disznók egyenl bbek? – kérdezte Lunsford halkan. – Észrevetted azt az ócska Fordot?
– Az az ócska Ford valószín leg vadonatúj – mondta Lowell. – Ezt a típust itt a mai napig gyártják.
Lowell a recepcióhoz lépett.
– A nevem Lowell – mondta. – Szobafoglalásom van.
– Ó, Mr. Lowell – mondta a recepciós azonnal. – Nagyon sajnálom, hogy nem találta meg a sof r,
akit kiküldtünk magáért az Ezeizára.
– Nem is tudtam, hogy autót küldtek értem – mondta Lowell. – De nem gond, mert egy barátom
kijött értem.
– És a poggyásza, uram?
– Azt is hamarosan utánam küldik – felelte Lowell.
– Megbocsátana egy pillanatra, Mr. Lowell? – mondta a recepciós.
Egy pillanattal kés bb egy öltönyös férfi jelent meg a recepcióspult mögött.
– Mr. Lowell, a nevem Dominic Frizzelli, a szálloda helyettes vezet je. Elnézését kell kérnem,
amiért a sof rünk nem találta meg.
– Egy barátom értem jött, úgyhogy nem okozott problémát. De lekötelez, hogy autót küldött értem.
– Ó, a megtiszteltetés a miénk. Kérem, fáradjon velem!
Egy lifthez vezette ket, amivel a hotel legfels szintjén lév lakosztályba mentek.
A lakosztály tágas és elegáns volt, az ablakaiból pedig jól lehetett látni a Plaza San Martin öreg fáit,
távolabb pedig a Plate folyót. Az egyik asztalon egy kosár friss gyümölcs volt, illetve egy üveg pezsg
egy ezüst jegesvödörben. A lakosztály nem volt olyan nagy és elegáns, mint a lakosztályuk a Círculo
Militarban.
– Nagyon kellemes – mondta Lowell.
– Mr. Delaplaine, a Bank of Bostontól személyesen vette szemügyre a lakosztályt, uram, és úgy
gondolta, hogy meg lesz vele elégedve. k maguk is gyakran itt szállásolják el a fontos ügyfeleiket.
– Milyen kedves Mr. Delaplaine-t l – mondta Lowell. – Ha hamarabb találkozna vele, mint én,
akkor kérem, adja át neki szívélyes üdvözletemet!
– Természetesen, uram.
– Elképzelhet , hogy a mai éjszakát nem töltjük itt. Gyanítom, hogy a vendéglátóink meg fognak
kérni, hogy töltsük náluk az éjszakát.
– Ez természetesen érthet , uram.
A Buick ugyanott állt, ahol hagyták.
– Oké – mondta Lowell a sof rnek. – Most már készen állok rá, hogy az argentin pólójátékosok
lemossanak a pályáról.
– Ó, mi coronel – mondta a sof r, aki nem értette a viccet –, biztos vagyok benne, hogy ilyesmire
nem kerül sor.
– Nem nagyon hasonlít Fort Braggra, mi? – kérdezte Lunsford, miután a parkra emlékeztet Campo
de Mayóhoz értek. – Kezdem azt hinni, hogy rossz hadseregbe léptem.
Lowell felnevetett.
– És határozottan kezdem azt hinni, hogy pályát tévesztettél – folytatta Lunsford. – Bírnál ilyen
luxusban élni minden nap, mi?
– Halálra is unnám magam – mondta Lowell. – Jól szét fogom rúgni Craig hadnagy seggét, amiért
ekkora lakosztályt foglalt nekünk a Plazában.
– Mi köze neki ehhez?
– Volt itt párszor az apjával, úgyhogy megkértem, hogy szerezzen nekünk egy szobát valami
kellemes szállodában.
– Hát, szerzett.
– De arra semmi szükség nem volt, hogy a Bank of Bostonon keresztül foglaltassa le. Már csak az
hiányzik, hogy egy rakás bankár… vagy ami még rosszabb, egy rakás újságíró lógjon a nyakamon, és
arról kérdezzen, mi a véleményem a világgazdaságról, vagy hogy esni fog-e a sertésgyomor világpiaci
ára.
– Értem. A francba, biztos csak jó pontot akart szerezni.
– Kezdem azt hinni, hogy nincs ki mind a négy kereke – mondta Lowell. Lunsford felvonta a
szemöldökét, de nem mondott semmit.
A Buick megállt egy hosszú, vörös tet cserepes, tornácos épület el tt. Amint a sof r kinyitotta az
ajtót, Teniente Coronel Ricardo Fosterwood jelent meg a tornácon, majd lelépett róla, és a sövénnyel
övezett kis sétányon hozzájuk ballagott.
Fosterwood már a pólójátékhoz volt öltözve; fehér pólóinget, fehér lovaglónadrágot és csizmát viselt.
Lowell rögtön kiszúrta, hogy a csizma nem egy lovastiszt ragyogó lábbelije, hanem egy vérbeli
pólójátékos lovaglócsizmája volt.
– Imádkozz értem, Atya! Tartok t le, hogy hamarosan szétrúgják a seggem.
– Ezredes – mondta Fosterwood. – Örülök, hogy eljött, rnagy.
– Örülök, hogy itt lehetek.
Intett nekik, hogy menjenek vele az épületbe. Ahogy a tornác felé közeledtek, egy másik pólóruhás
férfit pillantottak meg. A férfi felállt a fonott karosszékb l, és megvárta ket.
– Lowell ezredes – mondta, és kezet nyújtott Lowellnek. – Örülök, hogy eljött. A nevem Pistarini
tábornok.
– Nagyon kedves, hogy meghívott minket, tábornok – mondta Lowell. – Szeretném bemutatni a
helyettesemet, George W. Lunsford rnagyot.
– Örvendek a szerencsének, rnagy. Úgy tudom, maga nem pólózik.
– Nem, uram, én nem – mondta Atya.
– Akkor talán csatlakozzon hozzám, és én megkísérlem elmagyarázni magának a játék szabályait!
Közben Ricardo az öltöz be kíséri az ezredest, és igyekszik neki rendes felszerelést találni.
– Lekötelez, uram – mondta Lunsford.
– Kérem, fáradjon utánam, mi coronel! – mondta Fosterwood, és az épület bejárata felé intett.
– Miután, mi coronel, mindketten alezredesek vagyunk, és hamarosan egyébként is kiderül, milyen
pocsék pólójátékos vagyok, mit szólna hozzá, ha megkérném, hogy mostantól tegezzen, és szólítson
Craignek?
Pistarini tábornok felnevetett.
– Hogyne, Craig – mondta Fosterwood. – A barátaim… és ha szabad ilyet mondanom, téged máris a
barátomnak tartalak… Rickynek szólítanak.
Kezet fogtak, elmosolyodtak, aztán beléptek az épületbe.
Az ajtó mögött két, gyakorlóruhás r állt, derekukon töltényövvel, kezükben karabéllyal. Az épület
széles folyosóján Lowell több tisztet is látott. Mindannyian álcaruhát viseltek, oldalukon pisztoly volt,
a vállukon pedig géppisztoly.
– Pólódrukkerek, mi? – jegyezte meg Lowell.
– Amint említettem, egy kis probléma adódott – mondta Fosterwood feszengve. – Hogy is mondják?
Jobb félni, mint megijedni”?
– Szoktál fogadni, Ricky?
– El fordul néhanap, hogy fogadok erre-arra, igen. Miért kérdezed?
– Öt az egy ellen fogadok, hogy a brazilok nem fogják kiengedni az országból, csak ha
Spanyolországba megy.
Noha igen igyekezett, hogy ez ne történjen meg, a meglepetés mégis kiült Fosterwood arcára.
– Parancsolsz? – kérdezte egy pillanattal kés bb.
Lowell elmosolyodott.
– Pistarini tábornok jó pólós? – kérdezte.
– Hatgólos hendikepje van – mondta Fosterwood, aki szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy
Lowell témát váltott. – Az öltöz erre lesz, Craig. Hacsak nem akarsz inni valamit el tte.
– Azt hiszem, hogy jelen körülmények között nem volna bölcs dolog alkoholt fogyasztani… –
mondta Craig. – Majd a játék után…
Amikor Craig Lowell a pályára ügetett – amin jól látszott, hogy szépen karban volt tartva, bár a jelek
alapján igen gyakran használták –, kiszúrta, hogy a vörös cserepes épület tornáca a pólópálya fel li
oldalon is folytatódott. A terasznak ezen az oldalán tisztek ültek a feleségeikkel kis asztaloknál, és
várták, hogy elkezd djön a játék.
Az erkélyr l, amely az épület tet teréb l nyílt, még jobban lehetett látni a pályát. Ezt nyilván
magasabb rendfokozatú tisztek és feleségeik részére tartották fenn. Az erkélyen négy asztal állt,
amelyet négy naperny vel árnyékoltak. Az asztaloknál senki sem ült.
Aztán a sövénykerítés mentén – amely körbevette a pólópályát –, jó harmincméterenként, Lowell
gépkarabéllyal felfegyverzett katonákat pillantott meg.
Perón alaposan ráijesztett az argentinokra. Mi van, ha sikerül átlépnie a határt, és átvennie az
irányítást az ország felett? Akkor mihez kezdek?
Kedves Craig fiam, te most amiatt aggódj, hogy mi lesz, ha leesel a lóról, miközben olyan
játékosokkal játszol, akikhez sosem fogsz feln ni! Emiatt aggódj!
Már ez is els osztályú zuhanyzó – gondolta Lowell másfél órával kés bb, miközben egy nagy,
csempézett falú zuhanyzófülkében állt, és élvezte a nagynyomású, forró vizet, ami a fejére zúdult – de
lefogadom, hogy az Argentin Hadsereg f parancsnokának még ennél is pazarabb zuhanyzója van. Ide
nem jött, pedig legalább annyira ráfér a zuhany, mint rám.
Fosterwood, aki most pólóinget és cs nadrágot viselt, az öltöz ben várta. – Túl szerény vagy, Craig
– mondta. – Az öt gólunkból kett t te szereztél.
– Az Úristen különösen vigyáz a hülyékre meg az iszákosokra, Ricky, úgyhogy rám duplán vigyáz.
Fosterwood hangosan felnevetett.
talán viccesnek találja, én viszont már kevésbé.
– Ezt megjegyzem – mondta Fosterwood. – Ha felöltöztél, a tábornokhoz viszlek. Megkért, hogy
csatlakozz hozzá.
Fosterwooddal egy lépcs n mentek fel, ami a tet téri erkélyhez vezetett. Pistarini, aki
Fosterwoodhoz hasonlóan pólóinget és cs nadrágot viselt, az egyik asztalnál üldögélt egy fonott
széken, Lunsford Atya és egy pirospozsgás arcú, jó negyvenes, öltönyös férfi társaságában. Lunsford
és a pirospozsgás arcú férfi el tt söröskorsók sorakoztak.
Az erkély két sarkában egy-egy gépkarabéllyal felfegyverzett katona állt; tekintetükkel folyamatosan
pásztázták a terepet, miközben igyekeztek „láthatatlanná válni”.
Pistarini felállt, elmosolyodott, és kezet nyújtott Lowellnek.
 – Nálunk van egy szabály. Aki két vagy annál több gólt szerez, az azzal mossa le az út porát, amivel
csak akarja – mondta Pistarini.
– Nos, ebben az esetben kérek egy nagy pohár vizet, aztán pedig jöhet egy vagy két pohár a maguk
kiváló argentin pezsg jéb l.
Fosterwood elindult, hogy eleget tegyen Lowell rendelésének.
– Jaj, bocsásson meg, Hans! – mondta Pistarini németül a pirospozsgás arcú férfinak, aztán angolra
váltott. – Lowell alezredes, bemutatom a barátomat, Hans Friedrich Stumpf ezredest, a német katonai
attasét.
Lowell felállt a fonott székb l.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Herr Oberst – mondta németül.
– Én szintúgy, Herr Oberstleutnant. Az amerikai nagykövetségr l jött?
– Nem, Herr Oberst, Lunsford rnaggyal csak a katonai attasét jöttünk meglátogatni – mondta
Lowell, majd kezet rázott Stumpf ezredessel, és visszaült a helyére.
– Maga bizonyára a lovasságnál szolgál – mondta Stumpf. – Maga kiváló pólójátékos.
– Páncélostiszt vagyok, Herr Oberst. Amint azt tudja, a lovasságunk a lovakat helikopterekre
cserélte.
– Nagy érdekl déssel figyelem a fejleményeket – mondta Stumpf.
– Csakúgy, mint én – mondta Pistarini németül. – Már alig várom, hogy válthassak pár szót ez
ügyben Lowell ezredessel.
Fosterwood visszatért, a sarkában egy fiatal, fehér zakót visel katonával, aki poharakat és egy újabb
üveg h tött pezsg t hozott.
A pezsg t poharakba töltötte, majd a tisztek koccintottak.
– A régi és az új barátokra! – mondta Pistarini.
– Úgy van, úgy van – mondta Fosterwood.
Pistarini belekortyolt a pezsg jébe, aztán az órájára pillantott.
– mindenit, nem vettem észre, hogy így elment az id . Hans, nincs sok id nk, és még váltanom
kell pár szót Lowell ezredessel. Sértésnek venné, ha megkérném lemente Coronel Fosterwoodot, hogy
kísérje magát és Lunsford rnagyot a bárhoz?
– Ugyan, dehogy – mondta Stumpf, és azonnal felállt. Lunsford Lowellre pillantott, hogy mi legyen.
Lowell alig láthatóan biccentett.
– Ricky, azt hiszem, hogy elkelne még egy üveg pezsg – mondta Pistarini. – Aztán gondoskodjon
róla, kérem, hogy senki ne zavarjon minket!
– Igen, uram – mondta Fosterwood.
Amikor mindenki távozott, és megérkezett az újabb üveg h tött pezsg , Pistarini Lowell szemébe
nézett.
– Stumpf barátommal most találkozott el ször, ezredes?
– Eddig nem volt szerencsém találkozni vele, uram.
– Érdekes ember – mondta Pistarini. – Csakúgy, mint Lunsford rnagy. Stumpf ezredessel
megpróbáltuk szóra bírni, de nem sokra mentünk vele. Mi a feladata a Hadseregnél, ezredes?
– A különleges hadviselési er k tisztje, uram.
– Azt hittem, hogy hírszerz tiszt.
– A különleges hadviselési er k tisztje, tábornok.
– Na, és pontosan mit csinál az Egyesült Államok Hadseregénél a különleges hadviselési er k
tisztje?
– Mindenfélét, uram. Lunsford rnagy nemrégiben tért vissza Kongóból.
– Nekem úgy t nt, hogy a kormányuk határozottan tagadta, hogy amerikai egységek lettek volna
Kongóban.
– Valóban így volt, uram.
– De maga az imént mondta, hogy az rnagy ott volt.
– Beszivárgott a szimba hadseregbe, ami bevette Stanleyville-t, uram. Folyékonyan beszéli a
szuahélit, és a szimbák leopárdb rb l és belga zubbonyból álló egyenruháját viselte.
Pistarini egy pillanatra elgondolkodott, és csak aztán folytatta.
– Maga meg elég jól beszél németül.
– Nem olyan jól, mint maga, tábornok.
– Feltételezem, Németországban élt néhány évig.
 – Igen, uram.
– Tehát ott találkozott a mi közös barátunkkal, Von Greiffenberg altábornaggyal?
– Igen, uram.
– Szabad megkérdeznem, hogy hogyan történt?
– A feleségem mutatott be neki, uram.
– A felesége? – kérdezte Pistarini meglepetten.
– Gróf Greiffenberg altábornagy az apósom, tábornok.
– Roppant érdekes – mondta Pistarini. – Vajon ezt miért nem említette a levelében? Tud róla, hogy
levelet írt nekem?
– Megmutatta nekem és Felter ezredesnek, miel tt elküldte, tábornok.
– El kellett volna hoznia a feleségét is Argentínába, ezredes. A feleségem egészen le lett volna
ny gözve, ha megmutathatta volna az országunkat Von Greiffenberg altábornagy leányának.
– A feleségem meghalt, tábornok.
– Nagyon sajnálom – mondta Pistarini.
– Autóbalesetben, Németországban, miközben én Koreában voltam.
– Ez tragikus. Koreában kitüntetést is kapott, nem igaz? Megkapta az országa második legmagasabb
rangú kitüntetését a bátorságáért.
Lowell nem felelt.
– Azel tt pedig megkapta a görög Szent György- és Szent András-rend Érdemérmét.
Lowell továbbra sem szólalt meg.
– Mit csináltak Görögországban?
– Igyekeztünk megakadályozni, hogy a kommunisták elfoglalják az országot… és sikerrel is jártunk.
– És úgy hallom, azzal is tisztában van, hogy Senor Perón jelen pillanatban is azon dolgozik, hogy
Brazílián keresztül átszökjön Argentínába – mondta Pistarini. – Engedje meg nekem, ezredes, hogy
egyszer katonalogikával összerakjam ezt a kis kirakójátékot! Maga a karrierje jelent s részét azzal
töltötte, hogy megállítsa ezt a kommunista rületet.
– Mondhatjuk így is, uram.
– Tévedek, ha azt mondom, hogy szerintem magát a családi köteléken kívül szakmai kapcsolat is
köti Von Greiffenberg altábornagyhoz?
– Nem téved, uram.
– Csakúgy, mint a titokzatos Mr. Felterhez?
– Szakmai és baráti, tábornok. Mr. Felter a legjobb barátom.
– Egy egyszer katona mindebb l arra a következtetésre jutna, hogy maga hírszerz tiszt, és
feltehet en a CIA embere.
– Nem, uram. Semmi közöm nincs a Központi Hírszerz Hivatalhoz.
– Természetesen számítottam rá, hogy tagadni fogja, hogy köze lenne hozzá.
– Ha tiszti becsületszavamat adnám, hogy nincs közöm a CIA-hez, az elég lenne a tábornoknak?
Pistarini el rehajolt a székében, és Lowell szemébe nézett. Aztán visszahuppant a székébe.
– Elég – mondta Pistarini. – Magával hozott egy tisztet, a különleges hadviselési er k tisztjét, akir l
állítja, hogy Kongóban volt, annak ellenére, hogy a kormányuk tagadja, hogy az USA Hadserege akár
egy tagjának is köze lett volna a kongói hadm velethez.
– Igen, uram.
– Maga szerint, ezredes, ami Kongóban történt, az a kommunisták m ve?
– Információim szerint, uram, a szimba felkelés spontánnak nevezhet . De amint Moszkva tudomást
szerzett róla, megpróbált fegyvereket, muníciót és egyéb támogatást adni nekik. Ami a belga
ejt erny sök bevetését illeti Stanleyville-ben…
– Akiket az USA Légier gépeir l dobtak le – szólt közbe Pistarini.
–… éppen akkor vetették be ket, amikor Moszkva lépni akart.
– Most viszont ez az egyszer katona tudni szeretné, hogy mindennek van-e valami köze
Argentínához, és ha igen, akkor mi?
– Nos, úgy gondoljuk… és Von Greiffenberg altábornagy felhatalmazott, hogy közöljem magával,
is ezen a véleményen van… hogy a kommunisták nem fognak lemondani Afrikáról.
– Ebben én magam is biztos vagyok, de mit akarnak maguk Argentínától?
– Azt is gondoljuk, hogy egy argentin születés személy hamarosan aktívan részt fog venni annak a
tervnek a kivitelezésében, amelynek a célja Kongó kommunista kézre adása.
 – Ezt nehezen tudom elhinni – mondta Pistarini. – Na, és ki lenne ez az argentin születés személy?
Csak nem Che Guevara?
– A legfrissebb információim szerint, dr. Guevara a kubai nagykövetségen töltötte a szilvesztert
Bamakoban, Maliban – mondta Lowell. – Ezt megel en pedig Algírban volt. Okunk van
feltételezni, hogy most Brazzaville-be fog menni, a régi Francia Kongóba.
– Biztos benne? – kérdezte Pistarini, akit szemmel láthatóan meglepett Lowell kijelentése.
– Tökéletesen megbízható forrásból származik az információ, tábornok.
Pistarini a székébe rogyva ült, és teljes kilencven másodpercig nem szólalt meg.
– Noha az egyszer katona felfogása néha nehézkes, azt el kell ismernie, hogy semmi nem történik
ok nélkül – mondta végül. – Ezredes, nyugodtan közölheti a titokzatos Mr. Felterrel és Von
Greiffenberg altábornaggyal, ha dr. Guevarát sajnálatos baleset érné, a SIDE mindenre kiterjed
nyomozásba kezdene… amelynek igazgatóhelyettese egyébként éppen magukat hozta el a
repül térr l… és arra a következtetésre jutna, hogy semmi, de semmi gyanús dolgot nem talált a
halálát illet en.
Lowellre nézett, és elmosolyodott.
– Így egymás közt Pascual és Craig nyugodtan megállapodhat abban, hogy minél hamarabb éri utol a
fájdalmas halál azt az undorító, mocskos, kommunista Antikrisztust, annál jobb.
– Tábornok – mondta Lowell. – Higgye el, én megértem az érzéseit. De az igazság az, hogy engem
azért küldtek ide, hogy megkérjem, segítsen nekünk életben tartani ezt az undorító, mocskos,
kommunista Antikrisztust.
Pistarini Lowell szemébe nézett. Aztán vállat vont, a kezébe vette a pezsg süveget, és mindkét
pohárba töltött.
– Maga csupa meglepetés, ezredes – mondta Pistarini. – Amikor azt mondta, hogy ideküldték, akkor
úgy értette, hogy Mr. Felter küldte ide?
– Igen, uram. De Von Greiffenberg altábornagy, aki tud az akcióról, felhatalmazott, hogy közöljem
magával, ebben az ügyben teljes mértékben egyetért Mr. Felterrel.
– Na, és azt is elárulták magának, hogy miért döntöttek így? És ha elárulták, maga elárulhatja
nekem?
– Úgy gondolják, uram… és én magam is arra a következtetésre jutottam, hogy igazuk van… hogy
egy él Guevara kevesebb bajt tud okozni, mint egy halott Guevara, f leg akkor, ha a kommunisták el
tudják hitetni… nem kell, hogy bebizonyítsák, a gyanú árnyéka is elég… hogy fasiszta er k
áldozatává vált, amelyek meg akarták gátolni abban, hogy felszabadítsa a szegény, elnyomott népeket.
– Nem lesz könny meggy znöm Rangiót – mondta Pistarini.
– Uram?
– Csak hangosan gondolkodtam. Francisco Bolla ezredes, a SIDE igazgatója, a SIDE pedig
közvetlenül Illia elnök irányítása alatt áll. Szóval Bolla Illiának dolgozik. Teniente Coronel Guillermo
Rangio, aki kiment magukért a reptérre, az igazgatóhelyettes. nekem dolgozik. Utasítottam, hogy
bármilyen parancsot is kap mástól, nem engedheti, hogy dr. Guevara élve visszatérhessen
Argentínába.
Lowell nem szólalt meg. Pistarini kiitta a pezsg jét.
– De jólesne most egy nagy pohár skót whisky – mondta Pistarini. – De, amint tudja, pillanatnyilag
van egy kis problémám…
Pistarini tábornok egy pillanatra megállt.
– Komolyan gondolta azt, amit Fosterwoodnak mondott? Öt az egyhez az esélye, hogy a brazilok
nem fogják hazaengedni?
– Csak tippeltem, tábornok. Biztosat nem tudok. A brazilok helyében én nem engedném ide.
– Az USA Hadseregénél is tanítják azt, hogy „Ne becsüld le az ellenséget!”, ezredes?
– Igen, uram.
– Ha ma estére még nem ígérkeztek el Lunsford rnaggyal, akkor megtisztelnének, ha velem és
Rangio ezredessel vacsoráznának.
– Részünkr l a megtiszteltetés, uram – mondta Lowell. – Mikor és hol?
– Valószín leg tízkor – felelte Pistarini. – Addigra már feltehet en tudni fogom, hogy mennek a
dolgok Brazíliában. Vagy a tíz túl kés maguknak?
– Nem, uram. Öltözék?
– Baráti vacsora lesz – mondta Pistarini.
 – Igen, uram.
– Ami pedig a helyet illeti, a sof r tudni fogja. Ha esetleg megkérhetném magukat, kilenc
harminckor legyenek a Circulo Militarban vagy az autóban… az autóban van rádió… mert így nagyon
megkönnyítenék a dolgom.
– Igen, uram.
Pistarini hirtelen felállt az asztaltól.
– Most pedig, kérem, bocsásson meg, de távoznom kell, miel tt még a kísértés túl er ssé válna, és
meginnám a maradék pezsg t.
Lowell talpra szökkent.
– Nagyon köszönöm, tábornok.
– De maguk azért ne hagyják veszend be menni. Máris felküldöm a másik szárnysegédemet az
rnaggyal és Stumpf ezredessel – mondta Pistarini, aztán lemasírozott az erkélyhez vezet lépcs n.
A két gépkarabéllyal felfegyverzett katona követte.

(Kett )
Argentína, Buenos Aires
Plaza San Martin Circulo Militar
1965. január3., 21.05
– Megnézné, kérem, Lunsford rnagy, hogy ki az? – kérdezte Craig Lowell alezredes. – A maga h n
szeretett ezredesének ugyanis igen sajog a segge.
Lunsford felállt a karosszékb l, és a lakosztály ajtajához ment. Egy id sebb, fehér zakót visel
szobapincér egy ezüsttálcát nyújtott felé. Egy névjegy volt rajta. Lunsford felvette a tálcáról.
– H n szeretett ezredes úr – mondta Lunsford –, egy bizonyos Mr. J. F. Stephens azt óhajtja
megtudni, hogy hajlandó-e fogadni.
– Kicsoda?
– A névjegykártyája szerint Mr. Stephens az Egyesült Államok Információs Hivatala lakás- és
egészségügyi osztályának osztályvezet -helyettese.
– Jesszusom! – mondta Lowell.
– Feltehet en a sertésgyomor világpiaci árának az alakulásáról kíván magával társalogni.
– Küldje fel, kérem! – mondta Lowell.
Amikor Mr. Stephens belépett a lakosztályba, a két tiszt képtelen lett volna megmondani, hogy egy
id sebbnek t huszonöt éves fiatalember, vagy egy fiatalabbnak t harmincöt éves ember áll-e
el ttük. Alig lehetett magasabb 170 cm-nél, a b re sápadt volt, határozottan kopaszodott, gy rött
kreppöltönyt viselt, a cip jére pedig ráfért volna egy talpalás és egy alapos bokszolás.
– A nevem Lowell, Mr. Stephens – szólt oda Lowell abból az alkalmatosságból, amit magában
csak a fájdalom vörös b rrel bevont karosszékének keresztelt el. – Beszélni óhajtott velem?
Stephens szó nélkül Lowellhez lépett, és egy feltekeredett papirost nyújtott felé.
– Megkértek, hogy adjam át magának, ezredes – mondta Stephens.
A hangja éppen olyan volt, mint a megjelenése: lágy, ártalmatlan és egy kicsit fáradt.
Ez itt – gondolta Lowell, miközben nekilátott elolvasni a papír tartalmát – nyilván titkosított vonalon
érkezett.
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. január 3., 10.05 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (11. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én), és figyelembe véve, hogy a CÉLSZEMÉLY születésénél fogva
argentin állampolgársággal is rendelkezik, ezennel továbbítom a következ információt:
(1) (Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Brazília, Rio de Janeiro) Miután a pilótát
megfenyegették, hogy a jöv ben megtiltják légi társasága számára a leszállást az országban, a Brazil
Légier szervei utasították az Iberian Airlines Juan D. PERÓN volt argentin elnököt Rióba szállító
repül gépét, hogy fedélzetén PERÓN volt elnökkel és kíséretével, megállás nélkül folytassa az útját
Madridba.
(2) (Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Rio) PERÓN volt elnököt és kíséretét a Brazil Légier
emberei kísérték fel az Iberian Airlines repül gépére. A repül téren összegy lt, mintegy 100 újságírót
és fotóst, akik ismeretlen forrásból kaptak hírt a volt elnök hollétét illet en, nem engedték fel a
repül gépre. A repül gép, amelynek fedélzetén kizárólag PERÓN volt elnök és kísérete utazott –
egyikük fel volt fegyverezve –, azonnal felszállt.
(3) (Kettes megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Rio) A Brazil Légier egyik repül gépe (feltehet en
egy DC-8-as) fogja elkísérni az Iberian Airlines gépét addig a pontig, ahonnan már nem térhet vissza.
(4) (Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Argentína, Buenos Aires) A Hadsereg egységeivel
meger sített határátkel helyeket továbbra is fokozottan figyelik. Migel A. Z. ORTIZ argentin
külügyminiszter azzal kommentálta az esetet, hogy PERÓN kísérlete egy „provokatív és rendbontó
man ver volt”.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS
– Nagyon köszönöm, Mr. Stephens – mondta Lowell, és Lunsford Atya kezébe nyomta a papírt. – Ha
nem sértem meg, viszonozhatnánk kedvességét egy pohárka itallal? Bármit kérhet.
– Pillanatnyilag ölni is tudnék egy martiniért – mondta Stephens igencsak meglepve Lowellt és
Lunsfordot. – Pocsék napom volt.
– Lunsford rnagy roppant sokoldalú ember, és többek között elképeszt en jó martinit tud készíteni
– mondta Lowell. – Lunsford rnagy, volna szíves?
Lowell Stephenshez fordult.
– Kérem, foglaljon helyet! – mondta Lowell.
– Köszönöm.
Stephens egészen a kanapé szélén foglalt helyet.
Ez a pali úgy néz ki – gondolta Lowell némileg rosszindulatúan –, mint egy elfuserált biztosítási
ügynök.
– Noha egy összetört, a végtelenségig kimerült fickó látszatát keltem, azért annyi eszem van, hogy
feltételezzem, maga rendelkezik titkosított telefonvonallal.
– Azt hiszem, a nagykövetség valamelyik irodájába be van vezetve, igen, ezredes.
– Féltem, hogy ezt fogja mondani, Mr. Stephens – felelte Lowell.
Feltápászkodott a karosszékb l – közben a fájdalomtól fel-felmordult –, aztán a hálószobájába ment,
majd egy pillanattal kés bb kezében egy borítékkal tért vissza, amit Stephens kezébe adott.
PARANCSNOKSÁG
Az Egyesült Államok Csapásirányító Parancsnoksága
A Légier McDill támaszpontja, Florida, Tampa
1964. december 28.
Különparancs: Száma: 360
KIVONAT
6. C. W. LOWELL alezredes (STRICOM) és G. W. LUNSFORD rnagy (USA Különleges
Hadviselési Központ, parancsnokság, Észak-Carolina, Fort Bragg) ideiglenes szolgálatra áthelyezve
Buenos Airesbe (Argentína) , illetve minden olyan helyre, ahová a küldetésük teljesítése érdekében el
kell utazniuk, de nem több, mint 30 napra. Az USA kormánya által biztosított járm vek, illetve
kereskedelmi járatok, légi, vízi és földi járm vek, valamint személygépkocsi használata engedélyezve.
Nevezett tisztek „Szigorúan titkos”-jogosítvánnyal rendelkeznek, ezért jogosultak az USA kormánya
által m ködtetett hivatali szervek berendezéseivel „Szigorúan titkos” – besorolásig bármilyen üzenetet
elküldeni. Nevezett tisztek az ideiglenes szolgálat id tartama alatt is az eredeti egységeik alá
tartoznak.
KIVONAT ÜGYINTÉZ :
Rupert K. McNeil Dandártábornok
– Mondja csak, az utolsó két mondatban talált valami olyan dolgot, amit nem ért? – kérdezte Lowell.
Stephens intett a fejével, hogy nem.
– Úgy egy órával ezel tt ellátogattam a nagykövetségre – mondta Lowell. – Mondtam, hogy
szeretnék beszélni az ügyeletes tiszttel. Odaküldtek nekem egy századost, a Légier l. Megmutattam
neki a parancsomat, és közöltem vele, hogy volna egy rövid üzenetem, és hogy elküldené-e a megadott
címre. Erre közölte velem, hogy nem. Mert hogy ez lehetetlen. Azt mondta, hogy a védelmi
attasénak kell ellenjegyeznie minden titkos besorolású üzenetet, csakhogy reggelig már nem lesz az
irodájában. Minden meggy er met bevetettem, de hiába. Bármit mondtam, az süket fülekre talált.
– Az hiszem, tudnék találni valakit, ezredes, aki elküldené azt az üzenetet – mondta Mr. Stephens.
Atya közben visszatért a nappaliba, kezében egy pohárral.
– Mr. Stephens hajlandó elküldeni az üzenetünket – jelentette be Lowell.
– Egyáltalán mi baja van ennek a védelmi attasénak? – kérdezte Lunsford. – Ez tiszta 22-es csapdája.
Nem küldhetjük el a jóváhagyása nélkül az üzenetünket, viszont nincs itt, hogy jóváhagyja az
üzenetünket.
– A neve McGrory – mondta Stephens. – Szereti tudni, hogy mi történik a nagykövetségen.
Lowell átadott neki egy papírt.
– Ez az üzenet – mondta Lowell.
– Szabad elolvasnom?
– Milyen kedves magától, hogy megkérdezi! Elég csak ránézni magára, és máris tudja az ember,
hogy egy ilyen magafajta fickó még álmában sem merne belepillantani más levelébe.
Stephens sápadt, keskeny ajkain mintha a mosoly árnyéka jelent volna meg.
TITKOS
A Fehér Ház Híradós Hivatala részére
Buenos Aires, január 3., 19.00
Mr. Sanford T. Felter Közigazgatási Hivatal, 637-es szoba
Ma délután együtt pólóztam Peter barátjával, és ma este meghívott engem és Atyát vacsorára. Az
életbiztosításról nem szívesen beszél, de dolgozni fogunk a dolgon.
Craig
TITKOS
– Egészen biztosra veszem, hogy el tudom küldeni az üzenetét, ezredes.
– Még ma este?
– Nem lepne meg, ha egy órán belül meg is érkezne a Közigazgatási Hivatalba.
– Maga egy elképeszt alak – mondta Lowell. – Mihez is kezdene az ország az Egyesült Államok
Információs Hivatala nélkül?
Stephens felállt, és felhajtotta a martiniját.
– Csakúgy, mint maga – mondta Stephens. – Akik ma délután látták pólózni, nem akarták elhinni,
hogy amerikai.
Stephens Lunsford felé biccentett, sarkon fordult, és kisétált a szobából.

(Három)
Argentína, Buenos Aires
Plaza San Martin Circulo Militar
1965. január 3., 23.05
Craig W. Lowell alezredes és George Washington Lunsford rnagy a nappaliban szunyókált –
mindketten a saját karosszékükben –, amikor az ajtóban megjelent a Buick sof rje, és ékes
angolsággal közölte velük, ha megfelel nekik, Pistarini tábornok szívesen látná ket vacsorára.
A Buick – nyomában a fekete Ford Falconnal – a Buenos Aires központjában meredez magas
épületek között cikázott, áthajtott az Avenida de 9 Julión, ami állítólag a világ legszélesebb sugárútja,
majd elment a Colon Operaház mellett, aztán ismét bevetette magát a magas irodaépületek közé.
– Nem tudom, mennyire érdekli a kultúra, Lunsford rnagy – mondta Lowell –, de azért
megemlíteném, hogy az az épület ott, a Colon Operaház. 1896 és 1899 között épült, és nagyobb a
párizsi és a velencei operaháznál.
– Maga egy igazi kulturális b ségszaru, mi coronel.
– A fürd szobámban találtam egy angol nyelv könyvet, amiben mindenféle információ volt Buenos
Airesr l. Mondja csak, Lunsford rnagy, szereti maga az operát? Most szerdán fogják játszani a
Repül hollandit.
– Meglepné, mi coronel, ha közölném magával, hogy nagy rajongója vagyok a Die Fliegende
Hollandernek?
– Magával kapcsolatban engem már semmi sem lep meg, Lunsford rnagy – mondta Lowell.
Lowell kipillantott az ablakon, és észrevette, hogy megfordultak, és ismét az Avenida de 9 Julio
ragyogó fénye felé hajtottak.
Aztán a Buick hirtelen fékezni kezdett, és behajtott egy utcára, ami els ránézésre az egyik
irodaépület bels útjának t nt. Az autó fényszórói két egyenruhás férfira vet dtek. Mindkettejük
nyakában 9 mm-es Uzi géppisztoly lógott.
Valahol felbúgott egy villanymotor, és az utca végén lév acélajtó, amelyen bejöttek, lassan
elkezdett bezáródni. Amikor már majdnem bezáródott, kigyúltak az utca fényei, és Lowell csak ekkor
vette észre, hogy a fekete Falcon, ami eddig a sarkukban volt, felzárkózott melléjük.
Aztán megpillantotta az egyenruhába öltözött Teniente Coronel Fosterwoodot, aki éppen a hatalmas,
betonból öntött rakodóblokk lépcs jén jött le, amely mellett a két autó leparkolt. A Buick sof rje alig
egy másodperccel el tte ért az ajtóhoz, hogy kinyissa a két tiszt el tt.
– Jaj, Craig, annyira sajnáljuk, hogy ilyen kés ire sikeredett ez a vacsora – mondta Fosterwood. –
Úgy tudom, hogy az amerikaiak olyankor szeretnek vacsorázni, amit mi még délutánnak hívunk.
– Hogy szinte legyek, Ricky, szinte mindent felfaltunk, ami abban a pazar gyümölcsöskosárban volt
– mondta Lowell.
Fosterwood kezet fogott a két tiszttel, aztán intett nekik, hogy induljanak el felfelé a betonlépcs n,
majd egy folyosó felé vezette ket, azután pedig a folyosón lév liftbe.
A liftkezel kezében egy Uzi géppisztoly volt.
A lift megállt, Fosterwood pedig egy falambériás folyosóra tessékelte ket. A folyosón egy újabb
férfi strázsált, szintén Uzival a kezében. Intett nekik, hogy menjenek be a folyosó végén lév ,
nagyméret , kétszárnyú ajtón.
Az ajtó mögött egy irodát találtak. A tagbaszakadt férfi, aki kiment értük az Ezeizára, egy hatalmas,
fafaragásokkal gazdagon díszített íróasztalnál ült. Az íróasztal mögötti falon két argentin zászló lógott
egy antik kard (pontosabban lovassági szablya – javította ki magát Lowell) két végénél, amit egy
üvegkredencben tartottak.
Egy üveg Johnny Walker Black Label pihent az íróasztalon, és egy vizeskancsó.
– Jó estét, uraim – mondta Pascual Pistarini tábornok, miközben felállt b rrel bevont karosszékéb l.
– Örülök, hogy el tudtak jönni.
Kezet nyújtott. Bal kezében egy nagyméret poharat tartott, amiben valami sötét szín folyadék volt,
amir l Lowell úgy sejtette, hogy a SIDE-s fickó íróasztalán lév üvegb l származott.
– Megtiszteltetés, hogy itt lehetünk, tábornok – mondta Lowell, és kezet rázott a tábornokkal.
– El ször is szeretném bemutatni maguknak Teniente Coronel Guillermo Rangiót, a SIDE
igazgatóhelyettesét – mondta Pistarini. – Guillermo, az urakkal már találkozott.
Rangio felállt a nagyméret íróasztal mögül, majd szó nélkül kezet fogott a két tiszttel.
– Most, hogy ez is megvan – mondta Pistarini –, azt hiszem, hogy jelen körülmények között talán
szólítson mindenki mindenkit a keresztnevén, s t akár a… hogy is mondják?… a becenevén.
Craig Lowellnek err l azonnal eszébe jutott valami, ami a németországi Bad Nauheimben történt,
1946-ban. Porterman K. Waterford vezér rnagy, az USA Katonai Rend rségének parancsnoka egy
istállóban gy jtötte össze újonnan összeállított pólócsapatát.
– Uraim, a pólópályán a katonai illem szabályait nem fogjuk olyan szigorúan venni – mondta
Waterford vezér rnagy. – Mindenkit a keresztnevén vagy a becenevén fogok szólítani… kinek melyik
tetszik, maguk pedig nyugodtan szólítsanak engem „uram”-nak vagy „tábornok”-nak.
Lowellnek már akkor is nehezére esett visszatartani a nevetést, és ez most sem volt másként. Tudta,
hogy ebben a szobában senki sem lesz, aki Pascual-nak meri majd szólítani Pistarini tábornokot.
– Willi, Craig már tudja, hogy Rickyt Rickynek szoktuk szólítani – mondta Pistarini Rangiónak. –
Azt viszont nem tudom, hogy Lunsford rnagyot hogyan szólítják a barátai.
– Atyának, uram – mondta Lunsford.
Pistarini arcizmai megfeszültek.
– Papokat szokás így nevezni, vagy talán nem?
– De igen, uram. Az én esetemben viszont a kereszt- és utónevem miatt hívnak így, ami George
Washington, az ország Atyja. Innen az Atya.
– Értem – mondta Pistarini megkönnyebbülten. – Nos, Atya, akkor így fogjuk szólítani, persze csak,
ha beleegyezik.
– Megtisztelne, uram – mondta Atya.
Fosterwood megbökte Lowell karját, és amikor Lowell odanézett, egy tömzsi poharat nyújtott felé.
Aztán Lunsford felé is nyújtott egyet.
 – Igyunk arra, hogy legyen nagyon sikeres repül útja annak az embernek, aki valamikor annál az
íróasztalnál ült! – mondta Pistarini. – Hallotta a nagy hírt, Craig?
– Igen, uram. És azt hallotta, tábornok, hogy a Brazil Légier egyik gépe elkíséri az urat az Atlanti-
óceán felett egészen addig a pontig, ahonnan már nem térhet vissza?
– Nem, err l nem hallottam – vallotta be Pistarini.
Ez aztán felkeltette az érdekl désedet, mi, Willi? – gondolta Lowell. – Arra a szigorú arcodra mintha
egy pillanatra kiült volna a döbbenet.
– Csak nem azt akarja mondani, Craig, hogy a kormányának van valami köze ahhoz, hogy ez az úr,
akir l beszélünk, elhagyta a kontinenst?
– Tudni ugyan nem tudom, uram, de azt hiszem, hogy van hozzá valami köze. Mi éppen annyira nem
akarjuk, hogy ez az úriember itt legyen, mint maguk.
– Akkor igyunk az úr sikeres, nonstop, Atlanti-óceán feletti repül útjára! – mondta Pistarini, és
megemelte a poharát.
A poharában nem volt más, csak Johnny Walker Black Label és jég – utóbbiból nem túl sok.
– Teljesen szinték leszünk magukkal, Craig, és természetesen reméljük, hogy maguk is szinték
lesznek velünk.
– Igen, uram.
– Ez itt a SIDE igazgatóhelyettesének az irodája. Willi irodája. A SIDE igazgatója, egy kiváló,
hivatásos hírszerz tiszt, s aki az elnökünk legnagyobb örömére elvállalta az igazgatói posztot, a Casa
Rosadóban rendezte be a f hadiszállását, ami a maguk Fehér Házának felel meg, ráadásul az elnökünk
irodája közelében. A SIDE igazgatóhelyettesei… beleértve Willit is… szintén hivatásos hírszerz
tisztek, és a Hadseregünk f parancsnoka alá vannak beosztva.
Tartott néhány másodpercnyi hatásvadász szünetet, és csak aztán folytatta.
– A SIDE igazgatója csak igen ritkán látogat el ebbe az épületbe. Úgy egyáltalán igen kevés ember
látogat el ide. Willivel egy kicsit elbeszélgettünk, miel tt maguk megérkeztek, és arra a
következtetésre jutottunk, hogy maga és Atya az els amerikai, és talán az egyetlen külföldi tiszt, aki
betehette ide a lábát.
– Ebben az esetben megtiszteltetésnek vesszük, hogy itt lehetünk, uram.
– Ebben az irodában két olyan szimbólumot láthatnak, amelyek közül az egyik naggyá tette
Argentínát, a másik pedig nagy-nagy szégyent hozott az országra. A kard Simon Bolivar tábornok
kardja. Bizonyára egyetértenek velem, ha azt mondom, hogy a tábornok nagyszer ember volt, aki
életét, vagyonát és becsületét kockára téve nagy dolgokat vitt véghez, amelyek nemcsak Argentína, de
az egész nyugati félteke érdekét szolgálta.
– t mi is h snek tartjuk, uram. MacArthur tábornok legh ségesebb hadnagya a kés bbi Simon
Bolivar tábornok volt.
– Err l én is hallottam. A másik nagy szimbólum az íróasztal, amely mögött Willi foglal helyet. Ez
az íróasztal Juan Domingo Peróné volt.
– Nem tudom, hogy mit mondjak, uram. Talán csak annyit, hogy ez egy gyönyör asztal.
– Nagyon sok gyönyör tárgy van Argentínában, Craig – mondta Pistarini. – Sajnos Perón úgy
gondolta… valószín leg még most is ezen a véleményen van… hogy mind t illeti, illetve a n t, akit
feleségül vett.
Keresztülsétált az irodán, és kinyitott egy ajtót.
– Azt hiszem, ezt mindenképpen látniuk kell – mondta Pistarini –, de remélem, senkinek nem árulják
el, hogy látták.
Lowell és Lunsford az ajtóhoz ment, aztán belépett az irodából nyíló kisebb helyiségbe.
– Száz argentint sem találna, aki tudna err l a helyr l – mondta Pistarini. – De miután az Úr
megkönyörült Argentínán, és elvette t lünk Evitát, a SIDE hat héten át itt tartotta a testét. Perón
bebalzsamoztatta… egy spanyolt hozatott ide, hogy elvégezze a munkát… úgy, ahogy annak idején
Lenint is bebalzsamozták. Perón hívei egy óriási emlékm vet akartak emelni, ahol Senora De Perón
testét a nap minden szakában meg lehetett volna tekinteni.
– Err l most hallok el ször – mondta Lowell.
– Tudtuk, hogy amint a Perón körül lebzsel él sköd k megkaparintják a testét, már nem sokat
tehetünk az ellen, hogy valami leninista rület kezd djön, úgyhogy átvettük a testet, hogy elejét
vegyük a bajnak. Egy fiatal SIDE- rnagy kapta a megtisztel feladatot, hogy akár az élete árán is
rizze a testet.
 Lowell hirtelen egészen biztos lett benne, hogy ez a fiatal rnagy nem más volt, mint Willi Rangio.
– Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, tábornok.
– Hogy hol van most a test? Remélem, hogy tud uralkodni magán, Craig. Tartok t le, hogy nincs
joga megtudni, de ha megkérdezi, elárulom magának.
– Nem fogom megkérdezni, uram. Elnézését kérem.
– Elárultam maguknak a titkainkat, és remélem, hogy vacsora közben maguk is elárulják nekem a
titkaikat.
Ezzel karon fogta Lowellt, és Rangio irodáján keresztül egy újabb szobába vezette, ahol már
megterítettek a vacsorához.
Egy köpcös, fehér zakót és egyennadrágot visel férfi szolgált fel. Lowellt valamiért „Hitetlen”
Thomas törzs rmesterre emlékeztette. Egy öreg katona, kemény, mint a k , aki holtbiztos, hogy
elvégzi azt, amivel megbízzák.
– Természetesen van bor is – mondta Pistarini, miközben a székeikhez tessékelte a két tisztet –, egy
roppant kellemes Meriot Mendozaból, de ha inkább kérnének még egy whiskyt, az is megoldható.
– A bor tökéletes lesz, uram.
– Látom, meg sem itták az italukat.
Bármilyen óvatosan is fogalmazott Pistarini, mégis úgy hangzott, mint egy felel sségre vonás.
– Ki a kicsit nem becsüli, tábornok – mondta Lowell, aztán megemelte a poharát, és felhajtotta a
whiskyt.
Atya követte a példáját.
Az öreg katona kitöltötte nekik a bort. Két palackot kellett kinyitnia, hogy mindenkinek jusson.
Aztán alkatát meghazudtoló kecsességgel nekilátott felszolgálni az els fogást, ami vékony
sonkacsíkokba csavart sárgadinnye volt.
– Felséges – mondta Lowell. – Argentin?
– Ó, igen – felelte Willi Rangio. – Mondja csak, Craig, vajon Sanford T. Felternek is ennyire ízlene?
Ez volt az els alkalom, hogy megszólalt. Tökéletesen beszélte az angolt, de az akcentusa
kideríthetetlen volt. Nem lehetett sem britnek, sem amerikainak nevezni a dialektust, amit beszélt.
– Hogy ízlene-e neki a sonka, Willi? Ó, igen. Nagyon is. Arra céloz, hogy Felter zsidó? Mert ha arra
céloz, akkor azt kell mondanom, hogy valóban az.
– A CIA embere? – kérdezte Rangio.
– Nem, nem az. S t, Willi, tartok t le, hogy a munkája sokban hasonlít a magáéra. Maga az itteni
katonai akadémián végzett?
– Mint az összes argentin tiszt.
– Én például nem az akadémiánkon végeztem, és Atya sem. Felter viszont igen. West Pointban.
– Nincs benne a Hadsereg Névjegyzékében – jegyezte meg Fosterwood.
– Err l nem tudtam – mondta Lowell. – De nem lep meg. Mindegy, szóval Felter hivatásos katona,
ezredesi rendfokozattal.
– Pistarini tábornoknak azt mondta, hogy Felter a legjobb barátja – mondta Rangio, de sokkal inkább
volt ez kérdés, mint kijelentés.
– Valóban az – felelte Lowell, és egy szelet sonkába göngyölt sárgadinnyét tett a szájába. –
Egyszer en felséges.
– Meséljen, hogyan ismerte meg! – mondta Rangio.
– Még egészen fiatal tiszt koromban történt, Görögországban. Hadnagy voltam. Felter f hadnagyi
rangban szolgált odaát. A németek elleni háborúban harcolt. Megmentette az életemet.
– Hogyan? – kérdezte Fosterwood.
– Ez az én egyik féltve rzött titkom – mondta Lowell, aztán Pistarini tábornokra nézett, és folytatta.
– Egy görög századnál szolgáltam az albán határ közelében. Megtámadott minket egy csapat
kommunista… görögök és albánok vegyesen… kis híján átgázoltak rajtunk. Engem is alaposan
elintéztek, és rengeteg volt a sebesült. Küldtek hozzánk egy görög hadoszlopot er sítés gyanánt, amit
egy amerikai százados… egy West Pointon végzett százados vezetett. Ez a „tiszt” úgy döntött, hogy
ötven halott és harminc sebesült görög, plusz tizenöt sértetlen katona, meg egy hadnagy nem
indokolja, hogy a hadoszlopot kitegye az ellenséges t znek, és esetleg maga is megsebesüljön.
– És mi történt? – kérdezte Pistarini.
– Felter azt tette, amit véleménye szerint egy tisztességes tisztnek tennie kellett ilyen körülmények
között – mondta Lowell tárgyilagosan. – Lel tte a tisztet, átvette a hadoszlop irányítását, és, ahogy azt
mondani szokás, megmentette a seggemet.
– Ezt a történetet még soha nem hallottam – szaladt ki Atya száján.
– És valószín leg nem is fogja többet hallani. És nem beszélhet róla senkinek. Ez most egy
különleges szituáció – mondta Lowell.
– Tehát Felter hírszerz tisztként szolgált már a görög hadm velet idején is? – kérdezte Rangio.
– Nem – felelte Lowell. – A hírszerzéssel… pontosabban a kémelhárítással Görögország után kezdett
el foglalkozni. Németországban. Feltehet en azért, mert jól beszélt németül.
– Tudomásom szerint elég sok német zsidót bízott meg a kormányuk nácik üldözésével
Németországban – mondta Rangio.
– Valóban, de Felter eleinte csak a kommunisták ellen dolgozott.
– Gondolja, hogy kapcsolatban állt a Gehlen-szervezettel? – kérdezte Pistarini már-már ártatlanul.
– Kapcsolatban állt, és még most is kapcsolatban áll vele, tábornok.
– Szabad megkérdeznem, hogy mi ez a szervezet? – kérdezte Fosterwood.
– Tényleg nem tudja, Ricky? – kérdezte Pistarini.
– Uram, én csak egy egyszer katona vagyok.
– Gehlen tábornok az Abwehr tisztje volt, Canaris admirális alatt, és a keleti, illetve orosz hírszerzés
volt a feladata – mondta Pistarini. – Amikor a háborúnak vége lett, felajánlotta, hogy átadja az
amerikaiaknak a teljes szervezetet, azzal a feltétellel, hogy az amerikaiak nem fogják üldözni az
embereit az antifasiszta programjuk keretében.
– És mi belementünk? – kérdezte Atya. Nem akart hinni a fülének. – Futni hagytuk azokat a nácikat?
Lowell bólintott.
– Eisenhower vagy Truman elnök… de inkább Truman lehetett, mert csak neki volt hozzá elég
hatalma… úgy döntött, hogy Gehlen információi nélkül nem léphetünk tovább.
A pincér, aki Lowellt Hitetlen Thomasra emlékeztette, elvette el lük a tálcákat, amelyeken a sonkás
sárgadinnye volt, és a helyükre új tálcákat helyezett, hatalmas, grillezett vesepecsenye-szeletekkel,
végül pedig mindenkinek teletöltötte a borospoharát.
– Akkor tehát így került Mr… Felter Von Greiffenberg tábornokkal közeli barátságba? – kérdezte
Pistarini tábornok, amikor a pincér végzett.
– Mondhatjuk így is, tábornok – felelte Lowell. – Felter megtudta, hogy az apósom Szibériában van
pár ezer olyan német hadifogoly társaságában, akit az oroszok még véletlenül sem kívántak
hazaküldeni. A Gehlen-szervezetet használta fel, hogy kiszabadítsa.
– Mert a maga apósa volt? – kérdezte Rangio.
– Nem, az csak kés bb lett az akció kellemes mellékterméke – mondta Lowell. – Mivel elárulta
nekem, pontosan tudom, hogy Felter azzal indokolta az akció szükségességét, hogy Von Greiffenberg,
aki mellesleg híres volt antifasiszta elveir l, tudott arról, ami a katyni erd ben történt.
– A katyni erd ben? – kérdezte Fosterwood.
– Amikor a Vörös Hadsereg Lengyelország ellen indult, az oroszok foglyul ejtették a Lengyel
Hadsereg törzstisztjeinek jelent s részét, több ezer tisztet, közöttük több száz tizenéves tisztiiskolást,
elvitték a katyni erd be, ahol tarkón l tték, aztán jelöletlen tömegsírokba temették ket. Aztán, amikor
fény derült a dologra, megpróbálták az egészet a németekre kenni.
– Felter honnan tudott arról, ami a katyni erd ben történt? – kérdezte Rangio. – Vagy hogy Von
Greiffenberg tudott róla?
– Miközben Von Greiffenberg tábornok… aki akkor még csak ezredes volt… szóval, miközben a
háború utáni sebesüléseib l lábadozott, megbízták egy hadifogolytábor vezetésével, ahol amerikai
tiszteket tartottak fogva. A tisztek közül jó néhányat kivitt az erd be, hogy a saját szemükkel
láthassák, kit kell majd felel sségre vonni a tömegmészárlásért.
– Ennyi bizonyíték birtokában – mondta Rangio –, egyszer en képtelen vagyok felfogni, hogy lehet,
hogy annyi ember nem hajlandó elhinni az igazságot az oroszokról.
– Willi – mondta Pistarini lemondóan –, hány argentin van még ma is, aki a bizonyítékok ellenére
nem hajlandó elhinni az igazságot Perónról és a feleségér l?
Rangio vállat vont.
– Azt hiszem – folytatta Lowell –, hogy Felter és valószín leg Gehlen is egyetértett abban, hogy
Greiffenberg antifasiszta múltjának és az Oroszországban szerzett tapasztalatainak köszönhet en
egyszer magas posztot fog betölteni a Német Hadseregben, és talán még hírszerzési vezérkari f nökké
is kinevezik. Nagy árat fizettek azért, hogy kihozzák a fogságból. Alaposan fontolóra kellett venniük,
hogy mit tesznek. Szóval, Willi, nem azért hozták ki, mert az apósom.
– Nem is úgy értettem…
Lowell intett, hogy nem sért dött meg, aztán folytatta.
– Mindegy, szóval jött a koreai háború, Felter a hadszíntérre utazott, akkor már hírszerz tisztként.
– Nem lehet túl könny a hírszerz i munka, ha valaki nem beszéli a helybéliek nyelvét – mondta
Rangio viccel dve.
– Felter beszél koreaiul – mondta Lowell. – És oroszul. És görögül meg vietnamiul….
– Spanyolul? – kérdezte Pistarini.
– Valószín leg. Soha nem kérdeztem rá, de nem lepne meg, ha spanyolul is tudna. Ha jobban
belegondolok, lefogadom, hogy tud spanyolul is.
– Akkor Felter ezredes is olyan, mint a maguk Vernon Walters tábornoka25? – kérdezte Pistarini.
Lowell meglepetten nézett rá.
– Washingtonban találkoztam a tábornokkal – mondta Pistarini. – Fantasztikus ember. Úgy tudom,
hogy elegend , ha pár órán keresztül hall egy nyelvet, és máris képes beszélni.
– Azt nem tudom, hogy Felter van-e olyan jó, mint Walters tábornok, de az biztos, hogy közel jár
hozzá – mondta Lowell.
– Tehát akkor ennek köszönhet en jutott el a… hogy is mondjam… a jelenlegi posztjára?
– Mondhatjuk, igen. Miután megválasztották Eisenhowert, de még a beiktatása el tt, Koreába ment.
Feltert nevezték ki mellé tolmácsnak, amikor pedig Ike hazatért Koreából, Felter vele utazott a
repül gépen. Azóta is a mindenkori elnök tanácsadója. Eisenhower után Kennedy következett,
Kennedy után pedig Johnson.
– De azzal ugye egyetért, hogy Felter ezredes több egy szimpla elnöki tolmácsnál? – kérdezte
Pistarini.
– Azt hiszem, hogy ez egy helytálló megállapítás – mondta Lowell.
– És Johnson elnök tudja, hogy milyen döntést hozott a tanácsadója és Von Greiffenberg tábornok
dr. Guevarát illet en? – kérdezte Pistarini.
– A döntés Felter ezredes javaslatára született, uram. Johnson elnök nem talált hibát az érvelésében.
Feltert ezután küldte az elnök Von Greiffenberg tábornokhoz, hogy közölje vele az elnöki döntést. Én
azért kísértem el, hogy segítsek meggy zni a tábornokot arról, hogy valóban bölcs döntés született.
Vitára egyébként nem került sor. Von Greiffenberg és Felter egyetértett abban, hogy mindenki érdekét
az szolgálja, ha Guevara életben marad.
– És maga is hasonló küldetéssel érkezett ide hozzánk?
– Igen, uram, amint azt már ki is fejtettem.
– Ha magán múlna, Atya – kérdezte Pistarini –, hogyan oldaná meg ezt a Guevara-problémát?
– Én csak egy katona vagyok, tábornok – mondta Atya, akinek mintha már nem Forgott volna olyan
jól a nyelve. – Azt teszem, amire utasítanak, de ha rajtam múlna, én az els adandó alkalommal
szétl ném a rohadt gyilkos Fejét.
Csakúgy, mint te, Willi barátom – gondolta Lowell. – Legalábbis ez van az arcodra írva.
Pistarini mintha csak olvasott volna Lowell gondolataiban.
– Nekem nagyon úgy t nik, hogy Willi és Atya nem igazán osztja az elnökük és Von Greiffenberg
nézeteit, Craig – mondta Pistarini.
– Na, és maga, uram?
– Én elfogadom a döntést – mondta Pistarini. – Argentínának éppen elég Evita is. Nem kell még egy
modern kori mártír.
Willi arcára kiült a csalódottság.
– Tehát mit javasol, Lowell ezredes? – kérdezte Pistarini.
– Az összes Guevarára vonatkozó hírszerz i információnkat megosztjuk magukkal – mondta Lowell.
– És ezt szeretnénk kérni maguktól is.
– Willi?
– Azért itt Felmerül néhány kérdés – mondta Rangio, és Lowellre nézett. – Honnan Fogjuk tudni,
hogy nem tartanak vissza információt, és hogy megbízhatunk-e abban, amit ideadnak nekünk?

25
Vernon Walters altábornagy (USA), aki katonai karrierje nagy részét azzal töltötte, hogy magas rangú tisztek
és kormánytisztvisel k számára tolmácsolt különböz magas szint konferenciákon, kés bb az ENSZ
nagykövete lett.
 – A mi érdekeink is megkívánják, hogy minden információt átadjunk, és remélem, hogy belátja,
hogy maguknak is az lesz a legjobb, ha minden információt átadnak nekünk.
– Van még valami? – kérdezte Pistarini.
– A katonai attasénk az itteni nagykövetségen hamarosan kapni Fog egy repül gépet, egy
ikermotoros Beechet, amit mi L-23-asnak nevezünk.
– Ismerem azt a típust. Remek repül gép – mondta Pistarini. – Harris ezredes milyen szinten van
beavatva?
– Csak egészen keveset tud a Feladatunkról. Holnap Fogok találkozni vele, és igyekszem a lehet
legkevesebb részletbe beavatni.
– És mi van azzal a repül géppel? – kérdezte Fosterwood.
– katonai attasénk ezzel a repül géppel fogja bejárni Argentínát, és ezzel fog ellátogatni
Uruguayba, Paraguayba és Chilébe. Igyekszünk majd úgy intézni, hogy a lehet legtöbb támaszpontra
hívják meg t és a törzstisztjeit.
– És azt szeretné, ha nem nagyon foglalkoznék a dologgal, igaz? – kérdezte Rangio.
– Reméltem, hogy ennél többre is megkérhetem – felelte Lowell. – A másodpilóta egy Enrico de la
Santiago nev amerikai katonai pilóta lesz. Szerintem hamar össze fognak barátkozni.
– Mib l gondolja?
– A nagyapja ügyvéd volt – mondta Lowell –, aki el szeretettel tett a kommunistákra nézve sért
kijelentéseket. Ráadásul Guevarának a tudomására jutott, hogy Enrico a Kubai Légier egyik
vadászgépével Floridába repült, mondván, hogy katolikusként kötelessége harcolni Castro ellen.
_ És mi a véleménye arról, hogy Guevarát életben kell tartani?
– Éppen annyira lelkesedik az ötletért, mint maga meg Atya.
Rangio felnevetett.
– Már alig várom, hogy megismerhessem.
– Amikor megérkezik a repül gép… és erre hamarosan sor is kerül… lesznek rajta mások is, akik
részt vesznék ebben a küldetésben. Lesz egy Thomas nev törzs rmester, aki Atyával fog Kongóba
menni; aztán egy tiszt, aki Kongóban n tt fel, és most segít Atya embereit kiképezni; illetve még egy
tiszt, aki Fort Braggból fogja irányítani a dolgokat. Szeretném, ha minél többet tudnának meg
Guevaráról… mindent, amit tudnak róla. Hogy hol született, hol n tt fel, meg ilyesmi.
– Ismerd meg az ellenséged!”, mi? – kérdezte Pistarini. – Willi, beszéljék meg, hogy hogyan fog
menni ez a dolog!
– Igen, uram.
– És most, uraim – jelentette be Pistarini –, azt hiszem, hogy ideje meginni egy pohárka konyakot, és
nyugovóra térni. Ez a nap meglehet sen eseménydús volt.

Kilencedik
(Egy)
Argentína, Buenos Aires
Plaza San Martin Circulo Militar
1965. január 4., 09.15
Craig W. Lowell alezredes trópusi fés sgyapjú egyenruhában lépett a lakosztály nappalijába. A váll-
lapjain az alezredeseknek járó ezüst tölgylombok csillogtak. A zubbonya mellrészén négy sorban négy
széles, színes szalag díszelgett, illetve még egy szalag a négy sor felett. A legfels szalag a Kiváló
Szolgálatért Rendjel, az ország második legmagasabb kitüntetését reprezentálta, amit a harcban
tanúsított bátorságáért adományoztak a visel jének. A többi szalag is kitüntetéseket jelképezett. Volt
közöttük olyan, amit az Egyesült Államok adományozott, és olyan is, amit külföldi államok. A
szalagok között volt a Bíborszív szalagja is – két tölgyfalombbal, ami azt jelentette, hogy kétszer
sebesült meg ütközetben –, illetve néhány „én is ott voltam”-szalag, ami azt tanúsította, hogy Lowell
szolgált az európai hadszíntéren, jelen volt Németország megszállásakor, valamint részt vett a koreai
és a vietnami hadm veletekben.
A szalagok alá az ejt erny sszárnyait t zte ki, a szalagok fölé pedig a katonai mesterpilótáknak járó
koszorús-csillagos ezüstszárnyait. Mindezek fölé pedig még egyetlen olyan dolgot t zött ki, amir l
még úgy érezte, hogy ér valamit, ez pedig egy kék téglalap volt, egy muskétával a közepén. Ez volt a
Gyalogsági Harci Érem. Az övén volt egy koszorús csillag is, ami azt jelentette, hogy kétszer ítélték
oda neki.
 A zubbonya másik szivarzsebe felett mindenféle jelvények voltak, többek között az Egyesült
Államok és a Koreai Köztársaság által adományozott Kiváló Alakulat-jelvény, és még egy plecsni,
ami azt hirdette, hogy a visel je szolgált az USA Hadserege vezérkarában. A hajtókáján ott díszelgett
még a vezérkar testületi jelvénye is.
George Washington Lunsford rnagy hasonlóképpen volt felöltözve. Az zubbonyán ugyan
kevesebb szalag volt, de föléjük az Ezüstcsillagot t zte ki, amihez három tölgyfalevél járt, amely
szerint háromszor kapta meg az ország harmadik legmagasabb fokozatú kitüntetését. is elnyerte a
Gyalogsági Harci Érmet, noha csak egyszer. Az ejt erny sjelvényén viszont koszorús csillag volt,
amit csak a mesterfokozatot elér ejt erny sök kaphatnak. A hajtókáján ott díszelgett a gyalogság
jelképe, a két keresztbe tett puska. Az zubbonyán nem volt olyan jelvény, ami azt tudatta volna a
világgal, hogy szolgált az USA Hadserege vezérkarában, ehelyett viszont voltak vietnami, ausztrál és
német ejt erny sszárnyai.
Az egyik kezében b rkarimás egyensapkát, a másikban zöld barettet szorongatott.
– Ha szabad megjegyeznem, mi coronel, pontosan úgy néz ki, mint egy döglött kutya, amit
felmelegítettek és egy kifogástalanul szabott öltönybe bújtattak.
– Addig egészen jól voltam, amíg Pistarini be nem jelentette, hogy „ideje meginni egy pohárka
konyakot, és nyugovóra térni”. Nem is sejtettem, hogy ez alatt azt érti, hogy mindenki igyon meg egy
üveg konyakot!
– Vajon miért csinálta? – kérdezte Lunsford.
– Szerintem azért, mert megtudta, hogy Perón tényleg úton van Spanyolország felé, és úgy érezte,
hogy végre kiengedheti a g zt.
– Ha Perón visszatért volna, akkor Pistarini benne lett volna a szarban?
– Velünk együtt – mondta Lowell. – Perón mindent utál, ami amerikai, illetve észak-amerikai, ahogy
erre tegnap este felhívták a figyelmemet. Ha a f nök, akkor nulla segítséget kaptunk volna.
– Kicsit ködösen emlékszem ugyan a tegnap estére, de úgy rémlik, hogy sikerrel jártunk. Vagy nem?
– De igen, azt hiszem. Nem hinném, hogy csak a pia beszélt bel lük. Rangionak remek kapcsolatai
vannak Chilében, Bolíviában, meg még egy rakás helyen, ahová az életben nem juthatnánk be.
– Gondolod, hogy benne van a buliban?
– Szerintem (a) benne van a buliban, és (b) azt fogja tenni, amire Pistarini utasítja.
– Melyiket vegyem fel, f nök? – kérdezte Atya, feltartva a barettjét és a tányérsapkáját.
– A tányérsapkát – felelte Lowell.
– Nem hoztad el a barettedet?
– Dehogynem. Csak a táskámba tettem. Majd ha elfogadtuk Pistarini szíves invitálását egy koktélra
az Edificio Libertadorban… és remélem, hogy nem felejtette el… akkor fel is veszem. De a
nagykövetségre talán jobb lesz a tányérsapka.
Lunsford kinyitotta az aktatáskáját, és belecsúsztatta a barettjét.
– Te nem túl gyakran hordod, mi?
– Furán érzem magam benne – mondta Lowell. – Bepaliztak, úgy kerültem a különleges hadviselési
er khöz. És csak hétszer ugrottam ejt erny vel. Nem csináltam végig a kiképzést a MacKallon, és azt
sem igazán tudom, hogy kell leharapni egy csirke fejét.
Atya elmosolyodott.
– Azért az egyik ugrásod HALO26 volt, nem? – kérdezte Lunsford.
– Az els volt a HALO – mondta Lowell. – Vörös Hanrahan szépen cs be húzott. Azt hittem, hogy
csak végig kell néznem, ahogy a többiek megcsinálják a HALO-t, de mire észbe kaptam, két pribékje
megragadta a karomat, és kihajított a C-130-asból, kilencezer méter magasból.
Atya felnevetett.
– Hanrahan így közölte velem, hogy a Hadsereg úgy döntött, hogy mivel a különleges hadviselési
er valójában Görögországban született meg, mindenki, aki akkor ott volt… tudtad, hogy Hanrahan
volt az ezredesünk? Felteré meg az enyém?
Lunsford bólintott.
– …szóval, hogy aki ott volt, az tekintse magát zöldsapkásnak.
– Azt hittem, Koreában kezd dött.
– De ott nem így hívták – mondta Lowell. – Amikor Bull Simon visszatért Koreából, akkor kezdte el

26
HALO (High Altitude Low Opening) – nagy magasságban végzett ugrás földközeli erny nyitással.
a munkát Braggban.
– Nos, mi coronel, nekem meggy désem, hogy maga éppen annyira jogosult viselni a zöld
barettet, mint bármelyik zöldsapkás – mondta Lunsford.
Lowell egy pillanatra Lunsford szemébe nézett.
– Köszönöm.

– A nevem Lowell, tizedes – közölte Lowell a tengerészgyalogos rrel, aki az amerikai nagykövetség
épülete el csarnokában strázsált. – Ez itt Lunsford rnagy. Harris ezredeshez jöttünk.
– Uram, McGrory ezredes meghagyta, hogy amint megérkeznek, küldjem fel magukat hozzá.
– Rendben van, tizedes, átadta az ezredes üzenetét. Most pedig, legyen szíves, hívja fel nekem Harris
ezredest, és közölje vele, hogy beszélni kívánunk vele – csattant fel Lowell, de azonnal meg is bánta. –
Nézze, tizedes, az a helyzet, hogy egy kicsit másnapos vagyok. Elnézését kérem a hangnemért.
A tizedes nem felelt, hanem felvette a telefont, majd tárcsázott egy számot, és közölte a vonal másik
végén lév vel, hogy egy bizonyos Lowell ezredes és egy másik tiszt az USA Hadseregét l beszélni
akar Harris ezredessel.
Douglas Wilson törzs rmester kevesebb mint két perccel kés bb megjelent az el csarnokban.
Tisztelgett.
– Jó napot, uram. Már vártuk. Uram, a védelmi attasé, McGrory ezredes azonnal látni kívánja magát.
– rmester, majd akkor beszélgetek McGrory ezredessel, ha már végeztem Harris ezredesnél.
– Igen, uram. Kérem, kövessenek, uraim!
Amint elt ntek szem el l, a tengerészgyalogos tizedes azonnal tárcsázta a védelmi attasé irodáját.
– A védelmi attasé irodája, Ulrich törzs rmester, uram.
– Young tizedes az egyes rhelyr l, rmester. Az ezredes, akit az ezredese látni akart, most lépett be
az épületbe. Egy rnaggyal érkezett.
– Máris lemegyek értük.
– rmester, az ezredes azt mondta, hogy hívjam fel neki Harris ezredes irodáját, Harris ezredes pedig
már ideküldte az rmesterét.
– Jól van. McGrory ezredes a budin ül. Amint kijön, elmondom neki, hogy mi van. Köszönöm.
A tengerészgyalogos tizedes bontotta a vonalat, aztán egy újabb számot tárcsázott.
– Mr. Stephens, itt Young tizedes az egyes rhelyr l. A tiszt, akir l beszélt, épp most lépett be az
épületbe. Harris ezredes irodája felé tart.
Lowell, nyomában Lunsforddal, bemasírozott Harris ezredes irodájába, vigyázzba vágta magát, és
tisztelgett.
– Uram, Lowell alezredes és Lunsford rnagy. Köszönöm, hogy szakított ránk id t.
Harris viszonozta a tisztelgést.
– Ezredes, az rmesterem közölte magával, hogy McGrory ezredes ragaszkodik hozzá, hogy
azonnali hatállyal jelentkezzen nála, amint belép a nagykövetség épületébe?
– Igen, uram, közölte velem – felelte Lowell, aki még mindig vigyázzban állt. – Nincs dolgom
McGrory ezredessel, de amint itt végeztem, felkeresem.
– Ezredes, McGrory ezredes kérése nekem inkább parancs természet nek t nt.
– Uram, megmutathatom a parancsomat? – kérdezte Lowell. – Ebben világosan utasítanak, hogy se
én, se Lunsford rnagy ne…
H. Robert McGrory, az USA Légierejének szemmel láthatóan roppant ideges ezredese viharzott be
az irodába.
– Lowell ezredes – mondta Harris ezredes –, bemutatom H. Robert McGrory ezredest, a védelmi
attasénkat.
– Tudja maga, ezredes, hogy mit jelent az a szó, hogy parancsmegtagadás? – érdekl dött McGrory.
– Igen, uram. Azt hiszem, igen.
– Akkor mondhatjuk azt, hogy maga éppen most követte el, méghozzá szándékosan?
– Uram, a legnagyobb tisztelettel, maga nincs abban a helyzetben, hogy bármire utasítson engem
vagy Lunsford rnagyot.
– Az isten verje meg a szemtelen fajtáját! – csattant fel McGrory. – Én vagyok ennek a
nagykövetségnek a rangid s tisztje, és…
McGrory a mondata közepén megállt, mert meglátta Mr. J. F. Stephenst, az Egyesült Államok
Információs Hivatala lakás- és egészségügyi osztályának osztályvezet -helyettesét, aki Harris irodája
nyitott ajtajában állt.
– Mr. Stephens – mondta McGrory –, amennyiben Harris ezredeshez jött, kérem, adjon nekem egy
percet, és máris távozom a tiszt urakkal!
– Az igazság az, ezredes – mondta Stephens halkan –, hogy Lowell ezredeshez jöttem. Válthatnék
vele pár szót, kérem?
– Igen, hogyne – felelte McGrory. – Lowell ezredes, tudomásul vette, hogy amint Mr. Stephens
elintézte magával azt, amiért jött, jelentkeznie kell az irodámban?
– Igen, uram – felelte Lowell.
McGrory távozott. Stephens bezárta az ajtót.
– Felhívtam a Circulo Militart, ott mondták, hogy ide indultak – mondta. Aztán kivett egy
összehajtott papírlapot a zsebéb l, és Lowell kezébe adta.
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. január 3., 21.15 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (17. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(1) (Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Kongó, Brazzaville) A CÉLSZEMÉLY 1965. január
2-án, greenwichi id szerint 08.35-kor érkezett meg Brazzaville-be, az UTA 4505-ös járatával. A
repül téren Pascal LISSOUBA miniszterelnök fogadta, majd a kubai nagykövetségre vitte.
(2) (Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Brazzaville) 1965. január 2-án, greenwichi id szerint
12.45-kor, a CÉLSZEMÉLY együtt ebédelt Alphonse MASSEMBA-DEBAT elnökkel, valamint
LISSOUBA miniszterelnökkel.
(3) (Hármas megbízhatósági forrás) (Forrás: CIA) Ebéd közben MASSEMBA-DEBAT és
LISSOUBA kubai katonai segítséget kért, és kifejezte azon szándékát, hogy támogatni kívánja a
felszabadító mozgalmat. A CÉLSZEMÉLY ígéretet tett, hogy tanácsadókat küld, akik segítenek nekik
a gerillaakciók megszervezésében, a fegyverek beszerzésében és az akciók finanszírozásában.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS
Lowell elolvasta, aztán Lunsford kezébe nyomta a papírt.
– Igazán sajnálom, ezredes – mondta Lowell Harrisnek –, de tudomásom szerint a titkossági
jogosítványa ehhez a dokumentumhoz kevés.
– Értem – mondta Harris.
– Kíván válaszolni, ezredes? – kérdezte Stephens.
– Nem, válaszolni azt nem kívánok, de nagyon szeretnék hozzáférni a forródrótos
telefonkészülékéhez, Mr. Stephens.
– Természetesen semmi közöm hozzá, de nem lehetséges, hogy az üzenetének valami köze van
McGrory ezredeshez?
– De még mennyire, hogy lehetséges – felelte Lowell.
– Az el címre küldjem? – kérdezte Stephens.
– Oda – felelte Lowell. – Ezredes, adna nekem egy ív papírt?
Stephens intett a kezével, hogy erre nem lesz szükség. Harris asztalához lépett, és a kezét az egyik
készülékre helyezte.
– Szabad, Dick?
– Parancsolj – felelte Harris ezredes. – Akarod, hogy kimenjek pár percre?
– Lowell ezredest l függ – mondta Stephens, miközben felvette a telefonkagylót.
– Ez az, amire gondolok? – kérdezte Lowell.
– Itt Stephens – mondta a visszahúzódó fiatalember. – Kapcsolja nekem a farmot, kérem!
Pár másodpercnyi csend következett.
– Kapcsolja nekem a Fehér Ház telefonközpontját! – mondta Stephens, majd átadta a kagylót
Lowellnek. – Feltételezem, tudja, hányas mellék?
 – Fehér Ház Rejtjelez Központ – szólalt meg egy férfihang.
– A kett -kett -hetet kérem.
– Itt Mr. Finton, uram.
– Finton, itt Lowell.
– Igen, uram?
– Ott van?
– Kilencven másodperc alatt el tudom érni, uram.
– Üzenetet küldök neki. Mehet?
– Igen, uram.
– Az életbiztosítás megkötve, de az itteni védelmi attasé, egy McGrory nev , hihetetlenül nagy
seggfej ezredes a Légier l mindent szét akar cseszni. Azonnal utasítani kell, hogy állítsa le magát!
– Elintézem, ezredes.
– A hangsúly, Finton, az „azonnal” szón van.
– Elintézem, ezredes – mondta Mr. Finton. – Még valami?
– Nem, ez minden.
– Igen, uram – mondta Finton. Lowell egy kattanást hallott.
– Fehér Ház Rejtjelez Központ, befejezték? – kérdezte a férfihang.
– Igen, befejeztük. Köszönöm – mondta Lowell, és letette a kagylót. Harris ezredesre nézett.
– Uram, elnézését kell kérnem a vulgáris szóhasználatért.
– Ezredes, azt hiszem, hogy erre mondják azt, hogy „nevén nevezte a dolgot” – mondta Harris
ezredes. – Gondolja, hogy be fog válni?
– szintén remélem – mondta Lowell.
– Szerintem maradjon itt még pár percig, ezredes, gy jtse össze a gondolatait, és csak azután
jelentkezzen McGrory ezredesnél – javasolta Harris ezredes. – Megkínálhatom magát és az rnagyot
egy csésze kávéval?
– Nagyon kedves magától, uram. És ha esetleg lenne egy kevés Alka-Seltzere, vagy valami hasonló
gyomorkeser je, azt megköszönném.
– Az ezredes és az rnagy elég sokáig fennmaradt az éjjel – mondta Stephens.
– Máris hozatok – mondta Harris.
– Én is kérnék, ha nem gond, uram – szólalt meg Atya.
– Szóval sikerült megkötniük az életbiztosítást, mi? – kérdezte Stephens. – Nem hittem volna, hogy
meg tudják csinálni.
– Furdalja az oldalát a kíváncsiság, igaz, Mr. Stephens? – kérdezte Lowell.
– De csak azért, mert nem tudom, hogy mi van abban az épületben. Nem olyan hely benyomását
kelti, ahol szívesen dorbézolna az ember hajnalig.
– Ó, csak összeültünk páran, és katonatörténetekkel traktáltuk egymást – mondta Lowell. – Tudja,
hogy van ez.
Stephens felnevetett.
Valószín leg nem forog az agyam úgy, ahogy kellene – gondolta Lowell – de egyértelm nek t nik,
hogy Stephens fejében összeállt a kép. Rájött, hogy: a) Felter a CIA-vel a „Hová t nt Guevara” nev
játékot játssza, b) én is benne vagyok a játékban, c) Pistarinit és a SIDE-t is bevontam, és d)
jelentettem Felternek, hogy megkötöttem az életbiztosítást. Rájött, hogy Felter embere rávette az
argentinokat arra, hogy ne öljék meg Guevarát. Langley valószín leg tizenöt percen belül tudni fog a
dologról.
Az emberb l nem lesz a CIA kihelyezett irodavezet je, ha nem vág az esze, mint a borotva. Ráadásul
ez a fickó intelligensebb a legtöbb ügynöknél, és igazából nem is kell zseninek lennie valakinek ahhoz,
hogy rájöjjön, mir l is szól ez az „életbiztosítás-maszlag.
Kérdés: Miért nem intézte el Felter, hogy hozzáférhessek ahhoz a titkosított telefonvonalhoz? Miért
Stephens kapta meg azt a CIA-jelentést, és miért adta nekem ide?
Válasz: (Amit feltehet en nagymértékben befolyásol a tény, hogy tegnap éjjel egy egész üveg
argentin konyak csúszott le a torkomon, mintha csak víz lett volna) Sandy Felter korántsem tartja
olyan nagyra a CIA-t meg az irodavezet it, mint én. Tudatni akarta a CIA-vel, hogy itt vagyok, és
remélte, hogy az irodavezet jüket küldik, hogy találkozzon velem. És mivel fél volt, hogy a CIA eltolja
a dolgot – különben is Sandy abból indult ki, hogy ez az alak két kézzel sem találná meg a saját seggét
– úgy intézte, hogy Stephens magától jöjjön rá mindenre. Azt akarta, hogy jöjjön rá, hogy egy
látogatóba érkezett tiszt titkos üzeneteket küldözget, és hogy kíváncsivá tegye, hogy miért.
A CIA most már tudni fogja, hogy Pistairni, az Argentin Hadsereg f parancsnoka, lepaktált a
tiszttel, de mégsem tehet semmit – pedig hasonló üzleteket k szoktak kötni – mert hivatalosan nem is
tudnak a dologról.
Felter, te fondorlatos gazember!
– Hogyne. Mi is ezt szoktuk csinálni az USA Információs Hivatalában – mondta Stephens. –
Elkávézgatunk, és iszogatunk, és propagandatörténeteket mesélünk egymásnak. Igyekszünk kitalálni,
hogy hogyan lehet megnyerni az emberek szívét és lelkét. Tudja, hogy van ez.
– Igen – mondta Lowell nevetve.
Harris ezredes egy poharat adott Lowell kezébe, amelynek az alján Alka-Seltzer pezsgett.
– Uram – mondta Lowell –, nem kizárt, hogy épp most mentette meg az életemet.
– Nem mintha kapcsolódna a témához, de most jutott eszembe, hogy amikor az egyik alkalommal
üldögéltünk, és beszélgettünk – mondta Stephens –, az egyik kolléga azt mondta, hogy Che Guevara…
gondolom, tudja, hogy kir l beszélek? A szakállas-barettes fickó.
– Ismer sen cseng a neve – mondta Lowell.
– Mindegy, szóval az egyik kolléga azt mondta, hogy Guevara esetleg megzavarhat minket abban,
hogy meg tudjuk nyerni az emberek szívét és lelkét, de talán, ha szerencsénk van, akkor valami halálos
balesetet szenved, vagy valami ilyesmi.
– És maga mit felelt erre?
– Azt, hogy ha halálos balesetet szenved, akkor nemzetközi szent válik a szarházijából, és akkor
aztán valóban nem lesz könny megnyernünk az emberek szívét és lelkét.
– Természetesen fogalmam sincs, hogy mir l beszél, Mr. Stephens, de még így a sötétben
tapogatózva is el kell ismernem, hogy igaza van – mondta Lowell.
A mosolyból ítélve, ami egy pillanatra megjelent a szája sarkában, Harris ezredes, azt kell
gondolnom – és ehhez nem kell atomkutatónak lenni – hogy hiába púderezünk mi itt, maga pontosan
tudja, hogy Stephens meg én mir l beszélünk. És ha vannak még megválaszolatlan kérdések, hát,
Stephens majd megválaszolja azokat. Amint Lunsforddal kilépünk az iroda ajtaján, maga szépen
elmeséli Stephensnek, hogy valójában mire is kell az az L-23-as, és hogy kik a f szerepl i ennek a kis
színjátéknak.
A lényeg, hogy nem mi mondtuk el Stephensnek, pedig valószín leg nem fog beszámolni róla
Langleynek, mert akkor Harrisnek szétrúgnák a seggét. Ha pedig sikerülne rávennem Feltert, hogy
vonja ki a képletb l azt a seggfej ezredest a Légier l, az sokat segítene.
És te ezt mind el re tudtad, mi, Sandy?
– Mennyi ideig fogja Harris ezredes vendégszeretetét élvezni, ezredes? – kérdezte Stephens. –
Természetesen csak akkor válaszoljon, ha nem titkos ez az információ.
– Csak pár napot. Nem maradok sokáig.
– Ha esetleg van valami, amit megtehetek magáért… például, ha szeretné, hogy elvigyem egy kis
városnézésre Buenos Airesben, vagy valami ilyesmi, akkor csak szóljon!
– Tartok t le, hogy ilyesmire nem lesz id m – mondta Lowell. – De biztosra veszem, hogy azok a
tisztek és tiszthelyettesek, akik hamarosan csatlakozni fognak Harris ezredeshez idelent, örömmel
vennének valami hasonlót.
– Vegye úgy, hogy el van intézve. Nos, akkor én távoznék is. Gondolom, van pár katonai titok, meg
ilyesmi, amit még meg akarnak beszélni.
Kezet nyújtott.
– Örömömre szolgált, hogy megismerhettem, ezredes – mondta Stephens, aztán Lunsfordhoz lépett,
és megpaskolta Lunsford Ezüstcsillagát.
– Hallottam ám, hogy hol kapta a legutóbbit, rnagy. Ha bármikor munkaadót akar cserélni, hívjon
nyugodtan.
Kezet rázott Lunsforddal, aztán kisétált az ajtón.
Charles Daley rnagy (USA Légier ) bekopogtatott a védelmi attasé ajtaján, majd amikor engedélyt
kapott a belépésre, kinyitotta az ajtót, és megállt a küszöbön, majdnem vigyázzban.
– Lowell alezredes engedélyt kér belépni, uram.
– Az engedélyt megadom – mondta H. Robert McGrory ezredes.
Lowell bemasírozott az irodába, megállt hetvenöt centiméterre McGrory ezredes íróasztalától,
vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.
 – Uram, Lowell alezredes parancsa szerint jelentkezik a védelmi attasénál.
McGrory fürgén viszonozta a tisztelgést.
– rnagy, tegyen róla, hogy senki ne zavarjon!
– Igen, uram – mondta Daley rnagy, és távozott.
– Nem mondhatnám, hogy nagyon sietett volna hozzám, ezredes – mondta McGrory. –
Természetesen meg fogom kérdezni magától, hogy mi dolga volt Mr. Stephensszel, de az egyel re
várhat.
Lowell, aki még mindig vigyázzban állt, és tizenöt centiméterrel McGrory feje fölé meredt, nem
felelt.
McGrory íróasztalán egy sárga vonalas jegyzettömb volt. Lowell csak egy villanásnyi id re pillantott
bele, ami azonban mégis elegend volt ahhoz, hogy lássa, mi áll a jegyzettömb legfels lapján:
McGrory ezredes szépen papírra vetette Lowell összes b nét, méghozzá olyan sorrendben, ahogyan
azokat Lowell elkövette.
Kinyílt McGrory ezredes ajtaja. Daley rnagy állt meg a küszöb el tt.
– Pihenhet, ezredes – mondta McGrory.
Te szemétláda, nem arról van itt szó, hogy elfelejtettél szólni, hogy nem kell vigyázzban állnom! Ha
ez az rnagy nem lép be, még most is vigyázzban állnék.
– Daley rnagy, épp az imént közöltem magával, hogy nem szeretném, ha zavarnának.
– Uram, a vezérkarif nök-helyettes keresi – mondta Daley rnagy.
– Mi?
– A Légier vezérkarif nök-helyettese keresi, uram.
– Akarja, hogy kimenjek, ezredes? – kérdezte Lowell.
– Ott marad, ahol van! – csattant fel McGrory. – Vigyázzban!
Lowell vigyázzba szökkent.
McGrory ezredes felvette a telefonkagylót.
– Itt McGrory ezredes, tábornok – mondta McGrory.
– Igen, uram. Itt van, az irodámban, tábornok.
– Igen, uram.
Ez utóbbi mondatot még legalább tízszer ismételte el az elkövetkez kilencven másodpercben, aztán
a kagylót visszahelyezte a készülékre. Lowellre nézett. Az arca holtsápadt volt.
– Parancsot kaptam, hogy kérdezzem meg magától, ezredes, hogy miben segíthetem a küldetését.
Tehetek valamit magáért?
– Nem, uram.
– Ebben az esetben nincs mit megbeszélnünk. Vagy tévedek?
– Azt hiszem, hogy nem téved, uram.
– Távozhat, ezredes.
– Igen, uram – mondta Lowell, és tisztelgett.
McGrory viszonozta a tisztelgést. Lowell csinált egy hátraarcot, aztán kimasírozott McGrory ezredes
irodájából.
Miközben elment Daley rnagy mellett, kacsintott egyet.

(Kett )
Észak-Carolina
Parancsnokság, XVIII. légideszanthadtest és Fort Bragg
A helyettes személyzeti törzsf nök irodája
Családellátó Szolgálat
1965. január 5., 08.30
Nem ez volt az els eset, hogy regisztráltatnia kellett egy autót a hely rségen, és amikor Mrs.
Marjorie Portet besétált a zegzugos, földszintes, könny szerkezetes épületbe (amely 1940-ben épült,
nem több mint tíz évre) teljes mértékben meg volt róla gy dve, hogy a világon mindent magával
vitt, amire a regisztrációhoz szüksége lehet.
El ször is nála volt Jack parancsa, amivel Fort Braggba helyezték át Jacket (és mindkett nket –
gondolta Marjorie), aztán az autó forgalmija, a biztosításról szóló igazolás, Jack jogosítványának
fénymásolata, valamint az autó m szaki állapotáról kiállított papír, amelyben a hely rségi csend rség
tisztvisel je igazolta, hogy a Jaguar fényszórója és féklámpája m ködött, illetve megfelel en be volt
állítva; hogy a gumiabroncsok futófelületének állapota kielégít ; hogy a fékbetétek nem kopottak;
hogy a kürt hangja megfelel ; és hogy a kipufogó nem túl zajos, és nem bocsát ki mérgez gázokat az
el írtnál nagyobb mértékben.
El tte, a sorban, amelybe beállt, n k ácsorogtak, akik mind arra vártak, hogy megkapják a
matricájukat a családi autóra, meg vagy fél tucat sorállományú, akinek nem volt se felesége, se
élettársa, aki elment volna a matricáért. Nagyjából tizenöt percébe telt, mire az íróasztal mögött ül
rmesterhez ért.
Az rmester elé tette az összes dokumentumot, beleértve a golyóstollal, olvashatóan, nyomtatott
nagybet kkel kitöltött, „SZEMÉLYGÉPKOCSI-BEJELENT LAP” feliratú formanyomtatványt –
utóbbit három példányban.
Az rmester áttanulmányozta a hely rségi csend rség által kiállított „M szaki Vizsgálati Lap”-ot. A
lapon az állt, hogy az autó egy 1964-es, lenyitható tetej , lángvörös szín , kétajtós, tizenkét hengeres
Jaguar.
– Remek autó, hölgyem – mondta az rmester.
– Nem rossz – felelte Marjorie.
Az rmester minden okmányt átnézett.
– Na, és jól megy? A Car & Driver-ben azt olvastam, hogy gyakran elállítódik a gyújtása.
– Eddig még nem volt vele semmi – mondta Marjorie.
Az rmester végzett az okmányokkal.
– Úgy látom, hogy minden rendben van – mondta. – Akkor egy és egynegyed dollárt kérek a
matricáért, és kérném az AGO-kártyáját.
Az AGO, vagyis a F hadsegédi Hivatal készíti az AGO-kártyát a hely rségen szolgáló katonák és
hozzátartozóik számára. Ez egy fóliával bevont kártya, amin rajta van az igazolvány tulajdonosának a
fényképe, születési éve és rendfokozata, illetve hozzátartozó esetén az eltartó katona rendfokozata. Az
igazolvány nélkül nem lehet igénybe venni a Hadsereg létesítményeit, úgymint a kórházat, a fogorvosi
rendel t, de még a PX-be se lehet nélküle vásárolni.
– Nincs AGO-kártyám – mondta Marjorie.
Ez azért nem fedte teljesen az igazságot. Marjorie AGO-kártyája a retiküljében lapult. Az állt rajta,
hogy a Marjorie W. Bellmon, és hogy az eltartója Robert F. Bellmon vezér rnagy.
Az rmester meglepetten nézett rá.
– Most mentem férjhez – mondta Marjorie.
Ez már fedte a valóságot. Marjorie még mindig alig tudta elhinni, hogy férjes asszony lett.
– Anélkül pedig nem megy, hölgyem – mondta az rmester udvariasan. – Nemcsak a matricához
kell, de a PX-ben is kérik, meg a kórházban, meg a többi hely rségi intézményben.
– Hol kell megigényelni?
– Hát, a F hadsegédi Hivatalban – mondta az rmester. – Az a parancsnokság épületében van. Majd
látni fog egy nagy táblát, amin az áll, hogy „Parancsnokság, XVIII. légideszanthadtest és Fort Bragg”.
Marjorie tudta, hogy hol van a parancsnokság. Valamikor az apja volt a XVIII. légideszant G-3-asa.
– Kérni fogják a házassági anyakönyvi kivonatát – mondta az rmester. – Egyébként hamar
megcsinálják a kártyát. Csinálnak magáról egy fotót egy Polaroid fényképez géppel, aztán leveszik az
ujjlenyomatát, rágépelik a kártyára az adatait, és bevonják fóliával. Akkor visszajöhet ide, én pedig
adok magának egy matricát.
Marjorie kisétált az épületb l, beült a Jaguarba, és elhajtott a XVIII. légideszanthadtest és Fort Bragg
parancsnokságára, ami egy kétemeletes téglaépületben kapott helyet. Marjorie azt is tudta, hogy a
háború el tt építették, és eredetileg kórháznak szánták.
Nem volt ugyan könny , de végül talált parkolót. Amikor már kiszállni készült, egy katonai
rend rautó állt meg mellette. Marjorie még a masszív, m anyaggal meger sített borítékban kutatott a
papírok után, amikor a katonai rend r bekopogott az ablakon. Marjorie lehúzta.
– Elnézést, hölgyem – mondta a katonai rend r. – Látogatóban van a hely rségen?
– Nem. Épp most helyeztek át minket ide.
– Nincs látogatómatricája – mondta a katonai rend r. – A f bejáratnál kellett volna kérnie a katonai
rend rt l.
– Err l nem tudtam – mondta Marjorie. Igazat mondott.
Marjorie-nak csak ekkor ugrott be, hogy eddig, amikor Braggba jött, hogy meglátogassa Jacket, a
Jaguaron mindig a Fort Rucker-i vörös matrica volt. Most viszont már nem. Amikor Marjorie
„kipucolta” Jack ruckeri szállását, majdnem tizenöt percébe telt, mire sikerült neki lekaparni azt a
vörös matricát némi öngyújtófolyadék és fémdörzsi segítségével.
A Jaguaron tehát most semmilyen matrica nem volt, a katonai rend r pedig csak a munkáját végezte.
– Értem, hölgyem – mondta a katonai rend r. – Láthatnám a jogosítványát és az AGO-kártyáját?
Marjorie nagy kísértést érzett, hogy odaadja a tárcájában lév AGO-kártyát. A katonai rend rök
általában kedvesek és megért k olyankor, ha valakir l kiderül, hogy egy vezér rnagy lánya.
De ellenállt a kísértésnek. Többé nem Miss Marjorie Bellmon volt, Robert F. Bellmon vezér rnagy
eltartott lánya. Mrs. Jacques Portet lett bel le, Portet f hadnagy felesége.
– Jogosítványom az van – mondta végül Marjorie. – Ide pedig éppen az AGO-kártyámért jöttem.
Amíg nincs kártyám, nem adnak matricát sem.
– Elhagyta a kártyáját?
– Férjhez mentem – felelte Marjorie.
– Parancsot tud nekem mutatni, hölgyem?
Marjorie átadta Jack parancsát és a jogosítványát.
A katonai rend r el vett egy jegyzettömböt, és írni kezdett rá.
– Ha igazat mondott, akkor nem lesz bel le baja – közölte vele a katonai rend r tárgyilagosan. – Ez a
Különleges Hadviselési központba megy, k meg majd ellen rzik, hogy beszerezte-e a matricát
hetvenkét órán belül…
– Tegnap este érkeztem meg – mondta Marjorie.
– Igen, hölgyem – mondta a katonai rend r. – Az óra attól kezdve ketyeg, hogy a férje szolgálatra
jelentkezett. Ha tehát megszerzi a matricát, k ideszólnak nekünk, és akkor nincs gond. Szerintem
abból sem csinálnak majd ügyet, hogy nem volt látogatómatricája.
A katonai rend r Marjorie felé nyújtotta a jegyzettömböt.
– Alul legyen szíves aláírni, az X mellett – mondta a katonai rend r. – Az aláírásával nyugtázza,
hogy figyelmeztettem.
Marjorie aláírta a jegyzettömböt. Az írta, hogy „Marjorie Bellmon”. Amikor észrevette, hogy mit
csinált, még odabiggyesztette, hogy „Portet”.
A katonai rend r kezébe adta a jegyzettömböt. A katonai rend r kitépte a másodpéldányt, és
Marjorie-nak adta.
– Köszönöm, hölgyem – mondta a katonai rend r. – Igazán remek autója van.
– Köszönöm – mondta Marjorie. A figyelmeztetést betette a borítékba, aztán besétált a vörös
téglaépületbe, amely a XVIII. légideszanthadtest és Fort Bragg f hadiszállásaként funkcionált.
Az els emeleti folyosó falán egy táblát talált:
AGOkártya-kiadás
10.30-12.00 és 15.00-16.30 között
A karórájára pillantott. Negyed kilencet mutatott.
Leült, és várt.
11.25-kor, Mrs. Marjorie B. Portet, Jacques Portet f hadnagy felesége, egy vadonatúj AGO-kártya
boldog tulajdonosa, újra beült a Jaguarba, visszahajtott a Családellátó Szolgálathoz, bemutatta az
AGO-kártyát, átadta az 1 dollár 25 centet, amiért két matricát is kapott, amelyre kék bet kkel azt
nyomtatták, hogy „Fort Bragg, É-K, 56787”.
Miel tt elindult volna, a matricákat felragasztotta a Jaguar els és hátsó lökhárítójára.
Lefogadom – gondolta Marjorie –, hogy már fel-alá járkál a Különleges Hadviselési Központ épülete
el tt, és azon t dik, hogy hol a fenében lehetek már, és hogy mi a fenéért tart ennyi ideig
megszerezni két nyomorult matricát.
Jack azt mondta, hogy megpróbál „lelépni” Ruckerb l az L-23-assal olyan fél nyolc körül. Ez azt
jelentette, hogy a Pope-on lehet már 09.30-kor, pluszmínusz tíz perc. Mondjuk tíz perc, amíg rögzíti a
repül gépet, és még tizenöt perc, míg a Pope-ról a központba ér. Vagyis olyan 10.00 körül, vagy
legkés bb 10.15-kor visszaélt, tehát már több mint egy órája vár rá. Ráadásul senkinek sem szólt, hogy
hová megy.
Johnny Olivernél volt az új lakásuk kulcsa. Amint visszaér Jackhez, gyorsan megnézik, hogy
mekkora, aztán elugranak egy bútorüzletbe, és megveszik a legszükségesebbeket – egy h t,
konyhaasztalt székekkel, egy kis tévét na és persze egy ágyat –, amik ahhoz kellenek, hogy kellemesen
el tudják tölteni az els éjszakájukat az új otthonukban/lakásukban/szerelmi fészkükben.
Úgy tervezték, hogy lassan rendezik be a lakásukat. Amint el tud jutni a farmra, kiválasztja a
megfelel bútorokat a fészerb l, vagy akár, ha jó oka van rá, a házból.
A Virginiában, Washington közvetlen közelében lév farm már négy generáció óta volt a Bellmon
család birtokában, így a házat egy teljes évszázad alatt összegy jtött bútorokkal rendezték be. A
fészerben tárolták a kevésbé tetszet s bútorokat, többek között – és Marjorie remélte, hogy jól
emlékezett – néhány igen szép, a Fülöp-szigetekr l származó mahagónibútort, ami akkor került a
család tulajdonába, amikor Porterman K. Waterford alezredest áthelyezték a 26. lovassághoz, Manila
közelében, még a második világháború el tt.
És persze kapnak majd egy csomó nászajándékot is. Olyan hirtelen házasodtak össze, hogy a
vendégseregnek már nem maradt ideje megvásárolni az ajándékokat, de Marjorie tudta, hogy
rövidesen elkezdenek érkezni a nászajándékok.
És Hanni, Jack mostohaanyja, azt mondta, hogy az összes bútorukat át fogják szállíttatni Kongóból
az Államokba, és hogy még akkor is fog maradni bel lük, ha berendezik a házat, amit Ocean Reefben
akartak megvásárolni, illetve felépíttetni.
Ennek ellenére Marjorie úgy gondolta, hogy kés bb jó lesz majd visszagondolni, hogy milyen volt,
amikor elautózott Ruckerbe, Jack pedig repül géppel ment oda, aztán megvették az els bútoraikat,
és eltöltötték az els közös éjszakájukat a házukban.
Jack nem járkált fel-alá a Különleges Hadviselési Központ épülete el tt. S t, Jacknek nyoma sem
volt az épület közelében.
A központ el csarnokában egy rmester strázsált; az feladata volt elhajtani a nemkívánatos
látogatókat.
– rmester, a nevem Mrs. Portet – mondta Marjorie. – Nem hagytak nekem véletlenül üzenetet?
– Bet zné a nevét, kérem?
– P-o-r-t-e-t.
– Ó, szóval Portit.
– Ha magának így jobban tetszik.
Az rmester kihúzta magát.
Paul R. Hanrahan dandártábornok, a John F. Kennedy Különleges Hadviselési Központ parancsnoka
jelent meg; az el csarnok távolabbi pontja felé tartott, nyomában szárnysegédjével, Stefan Zabrewski
századossal, amikor azonban meglátta Marjorie-t, irányt változtatott.
– Már kezdtünk aggódni miattad, Margie – mondta Hanrahan. – Egy kicsit korábbra vártunk. Mit
csinálsz itt? Miért nem a házhoz mentél?
– Úgy volt, hogy itt találkozunk Jackkel, Paul bácsi.
– Hagytak üzenetet, Ski? – kérdezte Hanrahan.
– Egy kicsit késni fog, uram – mennydörögte Zabrewski. – Szólni fog, ha már tudja, hogy várhatóan
mikor ér ide.
– Sajnálom, kicsim. De miért nem mész el a házhoz? Ha van valami hír, akkor továbbítom neked, és
Patricia is aggódik már miattad.
– Paul bácsi, szeretném megnézni még a lakásunkat is. Úgy volt, hogy Johnnynál lesznek a kulcsok.
– rmester – mennydörögte Zabrewski. – Magánál van a boríték Mrs. Portet részére? Oliver
századostól.
– Igen, uram – mondta az rmester, és átadta a borítékot. – De, uram, a hölgy nem ezt a nevet
mondta. Valami olyasmi nevet mondott, hogy Portéj, vagy mi.
Zabrewski átadta Marjorie-nak a borítékot. Két kulcs volt benne, illetve két térkép. Az egyik térkép a
Fort Braggból Fayetteville-be és a Foster Garden apartmanházhoz vezet utat ábrázolta; a másik
inkább alaprajz volt, amely segített eligazodni a Foster Garden apartman-komplexumban, és amin be
volt jelölve a B-14-es lakás pozíciója, és hogy hol lehet leparkolni az autóval.
– Szuper – mondta Marjorie. – Akkor beugrok Patrícia nénihez, aztán elmegyek, és megnézem a
lakást.
– Patrícia azt mondta, hogy elkísér, és segít regisztráltatni a kocsit – mondta Hanrahan. – Valamilyen
oknál fogva a XVIII. légideszanthadtest úgy döntött, hogy a regisztrálatlan autók tulajdonosait halálra
ítéli.
– Már regisztráltattam a kocsit, Paul bácsi – mondta Marjorie.
Úgy érezte, hogy nem ez a legjobb pillanat szólni, hogy egy katonai rend rt l már meg is kapta a
figyelmeztetését.
– Ügyes kislány. Kicsim, nekem most rohannom kell. Viszlát kés bb!
 Patrícia néni már azért is szemmel láthatóan megsért dött, amiért Marjorie és Jack úgy döntött, hogy
nem náluk fog megszállni, és majd csak azután látogatja meg ket, miután berendezkedtek az új
lakásban, úgyhogy Marjorie-nak már nem volt szíve lemondani az ebédmeghívását.
Kevéssel kett után találta meg a Foster Garden apartman-komplexumban a B-14-es lakást; sikerült
minden gond nélkül kinyitnia a bejárati ajtót.
Rövid szemrevételezés után úgy döntött, hogy kellemes kis lakást szereztek nekik. A lakás két
hálószobából állt (az egyiket Jack akár irodának is használhatná – gondolta Marjorie), valamint egy
helyiségb l, amit a tervez k étkez nek és egyben nappalinak szántak. Marjorie most már határozottan
emlékezett rá, hogy a fészerben van egy fafaragásokkal díszített spanyolfal a Fülöp-szigetekr l –
Waterford nagypapa jóvoltából. Állatok meg meztelen n k voltak ráfaragva, és Marjorie úgy vélte,
hogy Jacknek is biztosan tetszene, és jól is mutatna a nappaliban. A fürd szobát is rendben találta, és a
konyhában, ami nem volt ugyan túl nagy, elfért még egy asztal pár székkel. Volt még egy kellemes kis
erkély is, ami a füvesített bels udvarra nézett.
A lakásban mindössze két „berendezési tárgyat” talált: egy gázt zhelyet és egy telefont. Marjorie
kipróbálta a gázt zhelyt – m ködött. Aztán a telefonhoz ment, és felvette a földr l, hogy felhívja
Patrícia Hanrahant, hogy megtudja, nem szóltak-e még oda, hogy mikor érkezik Jack, de a telefon
süket volt.
El vett egy kis jegyzetfüzetet a táskájából, és beleírta, hogy „TELEFON!!!!!!”, aztán elindult, hogy
megkeresse a fayetteville-i bútor- és lakberendezési boltot.
Az eladónak elmagyarázta, hogy mit keres – csak egy ágyat és konyhaasztalt székekkel –, és hogy
pár dologért még kés bb visszamegy, aztán pedig megkérdezte, hogy nem használhatná-e a telefont az
üzletben, miel tt megnézi a kínálatot.
A helyi telefontársaság alkalmazottja közölte vele, hogy nagyon szívesen újraaktiválják a Foster
Garden B-14-es lakásának telefonvonalát, csak el tte felhívják a telefontársaságot, ahol Marjorie-nak
korábban volt el fizetése, és ellen rzik, hogy hitelképes-e, aztán ha mindent rendben találnak, akkor
azonnal vissza is kapcsolják a vonalat. Amikor az ügyintéz megtudta, hogy Marjorie-nak azel tt még
nem volt telefonja, közölte, hogy ebben az esetben Marjorie-nak be kell mennie a telefontársasághoz,
és be kell fizetnie 125 dollárt kaució gyanánt.
Marjorie végül egy natúr fa kinézet konyhaasztal mellett döntött, ami mellé két széket választott
hasonló kivitelben. Aztán kinézett még egy kis képerny s tévét, egy nagyméret , kétajtós, mélyh s
szekrényt, egy Simmons Best Quality rugós matracot és a méretben passzoló franciaágy-keretet.
Csekkel fizetett. A csekkre – amelyet az Alabama állambeli First National Bank of Ozarkban adtak
neki, amikor megnyitotta J. E. Portet f hadnagy és Mrs. Portet els folyószámláját – a 001-es szám
volt nyomtatva.
– Jól lesz, ha… – mondta az eladó, miközben egy papírba bámult – … ha holnapután szállítjuk le az
árut… valamikor délután?
– Még ma le kellene szállítani mindent – felelte Marjorie. – S t, most azonnal. De azt hiszem, hogy
ezt már mondtam.
– Sajnos attól tartok, hogy ez lehetetlen, Mrs. Portet – mondta az eladó. A „Portet”-t úgy ejtette,
hogy „portit”.
– Akkor felejtse el – mondta Marjorie. szintén remélte, hogy az eladó nem látja rajta, hogy
mindjárt elerednek a könnyei. – Kérem vissza a csekket!
– Egy pillanat. Megnézem, hogy mit tehetek.
Az áru, amit délután négyre ígértek, végül fél ötre érkezett meg, úgyhogy Marjorie-nak már nem
maradt ideje elmenni a telefontársasághoz, hogy letegye a kauciót.
Miután a szállítók lerakták a franciaágyat és a matracot – Marjorie-nak fogalma nem volt, hogy
hogyan fogja összerakni a lapra szerelten leszállított franciaágyat –, a hálószoba sokkal kisebbnek t nt,
mint azel tt.
Amikor a h szekrényt a helyére tették a konyhában, az ajtaja a rossz irányba nyílt.
Marjorie elindult, hogy keressen egy nyilvános telefont, és talált is egyet az apartmanház
menedzserének irodája el tt, csakhogy nem volt nála apró.
Aztán kisétált az épületb l, keresett egy bevásárlóközpontot, ami el tt szintén volt telefonfülke, majd
bement az üzletbe, beállt a pénztár el tti sorba, és felváltott egy ötdolláros bankjegyet.
Jackr l még mindig nem volt semmi hír, és Marjorie ismét belegázolt Patricia Hanrahan érzéseibe,
amikor visszautasította Patricia felajánlását, és közölte vele, hogy nem megy a parancsnokságra, hogy
ott várja meg a férjét.
– Jaj, kicsim, jó lesz, ha megtanulod, hogy ezeknél a fiúknál sosem lehet tudni, hogy mikor kerülnek
el .
– Épp most rendezem be a lakást – felelte Marjorie. – De azért köszönöm.
Visszament a bevásárlóközpontba, hogy vegyen valami élelmiszert, ami kitart addig, amíg lesz egy
kis ideje elmenni rendesen bevásárolni – természetesen a Fort Bragg-i, hely rségi élelmiszerraktárban,
ahol olcsóbban kaphatott meg mindent. Mire végzett a bevásárlással, a bevásárlókocsija csordultig volt
mindenféle holmival.
A fizetésnél kissé meggy lt a baja a pénztárossal, mert az el ször nem akarta elfogadni a 002-es
számú csekket, de Marjorie-nak sikerült meggy znie az üzletvezet t, akit a pénztáros hívott ki a
problémás vev miatt.
Noha a Jaguar XKS egy remek modell volt, a csomagtartójába nem sok minden fért, ráadásul most
még Marjorie csomagjai is ott lapultak, úgyhogy kénytelen volt mindent betuszkolni az utastérbe.
Csakhogy közben kiszakított egy dobozos tejet, amib l kifröccsent a tej, rá Jack féltve rzött
padlókárpitjára, és tudta, hogyha nem veszi ki a kárpitokat, és nem mossa ki, reggelre belebüdösödik a
megsavanyodott tej.
Aztán felhívta otthon Hanrahan tábornokot, aki közölte vele, hogy ugyan még mindig nincs hír
Jackr l, de a felszállást biztosan nem halasztották el, mert arról már hallott volna. Aztán megkérdezte
le, hogy nem volna-e kedve átugrani hozzájuk, és ott megvárni Jacket.
Marjorie már majdnem visszaért a Foster Garden apartmanházhoz, amikor rádöbbent, hogy ágyat és
matracot ugyan vett, de párnát és ágynem huzatot nem. S t, paplant sem.
Visszahajtott a bevásárlóközpontba, ahol a Bed & Bath nev üzletben vett pár nagyon szép párnát,
paplant és pár jó nagy, vastag, frottírtörölköz t. Az eladó semmi szín alatt nem volt hajlandó elfogadni
a 003-as számú csekket.
Kénytelen volt tehát készpénzzel fizetni, úgyhogy már csak 19 dollár 40 centje maradt, amikor
rápillantott a m szerfalra, és észrevette, hogy alig maradt benzinje. 9 dollár 40-ért tankolt, aztán
hazahajtott.
Az élelmiszereket berakta a szép, új h szekrényébe. Az ágykeret darabjait egymás után kihúzta a
kartondobozból, amiben szállították, aztán némi küzdelem után össze is állította a keretet, de rájött,
hogy a Simmons Bes Quality rugósmatracot képtelen lesz egyedül a keretre tenni, úgyhogy inkább
szétszedte az ágykeretet.
Amikor Marjorie kivágta a kartondoboz oldalát, amiben a matrac érkezett, a matrac annak rendje és
módja szerint kizuhant, amire Marjorie számított is. Aztán, amikor kivágta a másik kartondoboz
oldalát, amiben a matrachoz járó rugó érkezett, a rugó is kizuhant, amire Marjorie szintén számított.
Arra viszont nem számított, hogy a rugó esés közben nekivágódik majd a falnak, és egy csinos kis
lyukat üt a frissen festett falon.
Ekkor úgy döntött, hogy le kell zuhanyoznia. A zuhanyzásról viszont eszébe jutott, hogy a b röndjeit
a Jaguar csomagtartójában hagyta, amir l pedig eszébe jutott a tej, amit a padlókárpitra öntött. Kétszer
kellett fordulnia, mire minden csomagját felvitte a B-14-es lakásba, és még egyszer, hogy felvigye a
padlókárpitot, ami máris b zlött.
Aztán Marjorie még egyszer lement, hogy felhívja Hanrahanéket.
Még most az egyszer felhívom ket, aztán feladom – gondolta Marjorie. – Mostanra már biztos
unják, hogy folyton ket hívogatom.
Jackr l még mindig nem volt hír.
Amikor Marjorie nekilátott kipakolni a ruháit, amit az új hálószoba gardróbszekrényébe akart
akasztani, rájött, hogy nincs vállfája.
Átvitte a ruháit Jack dolgozószobájába, szépen lerakta mindet a padlóra, aztán lezuhanyozott Jack
padlókárpitja társaságában. Ez utóbbi man ver némileg bonyolultnak bizonyult, mert kiderült, hogy
nem vett szappant, csak folyékony mosogatószert, azt pedig mosogatásra tervezték, nem pedig
zuhanyozásra.
Amikor aztán ráterítette Jack szépen kimosott kárpitját a fürd szobaajtóra, a kárpit súlyától – mivel
az anyag teleszívta magát vízzel – a fürd szobaajtó zsanérját rögzít csavarok kiszakadtak a helyükr l.
Nem fogok ordítani, és nem fogok sírni. Kisétálok innen, felveszem a hálóingemet, lefekszek az
ágyamra, és tévézek, amíg meg nem érkezik Jack.
Még csak törölköz t sem csavarok magamra. Minek? Úgyis egyedül vagyok. Istenem, annyira
egyedül érzem magam!
Besétált a hálószobába, aztán rögtön el is indult Jack dolgozószobájába, ahová azt a nyomorult
hálóinget vitte. Már félúton volt az új hálószobája felé, amikor valami tompa kopogást hallott, mintha
valami az erkélye üvegajtajának csapódott volna.
Jack állt az ajtóban; pilótaruhát viselt, és egy üveg pezsg t tartott a kezében. Az arcára volt írva,
hogy mennyire tetszik neki, hogy meztelenül látja Marjorie-t.
Honnan tudta, hogy melyik lakásban vagyok? És hogy a francba mászott fél az erkélyre? Válasz: ez
a fickó egy zöldsapkás. Ezek mindenre képesek.
Marjorie-nak végre sikerült rájönnie, hogyan m ködik az erkélyajtó zárja, és kinyitotta.
– Ezt nevezem id zítésnek! – mondta Jack. – Itt fogjuk csinálni az erkélyen, vagy ágy is van?
Marjorie Jack karjába vetette magát.
– Hé, picim – szólalt meg Jack egy pillanattal kés bb. – Te sírsz?
– Csak mert boldog vagyok – mondta Marjorie. – Ez minden. Isten hozott idehaza!

(Három)
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. január 7., 14.15 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (32. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(1) (Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Guinea, Conraky) A CÉLSZEMÉLY 1965. január 6-
án, greenwichi id szerint 19.45-kor találkozott Séoku TÚRÉ guineai államf vel, az elnöki palotában.
A találkozón jelen volt még Senghor a LABE is, a szenegáli államf .
(2) (Hármas megbízhatósági szint) (Forrás: CIA) TOURÉ és LABE osztotta a CÉLSZEMÉLY
Afrika felszabadításáról alkotott nézeteit, ennek ellenére nem kért semmiféle támogatást a
CÉLSZEMÉLYT L, és nem is ajánlott fel sem guineai, sem szenegáli segítséget a
CÉLSZEMÉLYNEK, noha a CÉLSZEMÉLY többször utalt rá, hogy Kuba minden további nélkül
támogatni tudná ket titokban.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS

(Négy)
Washington D. C.
Közigazgatási Hivatal, 637-es szoba
1965. január 10., 15.05
A 637-es szoba tulajdonképpen egy lakosztály volt. Járt hozzá egy küls iroda, amiben két,
egymással szembefordított íróasztal fért el úgy, hogy el is lehetett járni közöttük, valamint két
kartotékszekrény, amelyet az egyik falhoz toltak, illetve egy ütött-kopott b rkanapé, amit a
kartotékszekrénnyel szemben helyeztek el. A kanapé mellett egy ruhafogas állt, közvetlenül egy ajtó
mellett, ami egy kis mosdóba nyílt. A küls iroda bejárati ajtajától jobbra volt egy másik ajtó, ami a
bels irodához vezetett. A bels iroda kisebb volt a küls nél, és mindössze egy íróasztal volt benne,
amit a falhoz toltak, valamint két egyenes háttámlájú szék és egy ruhafogas.
James L. Finton zászlós a küls iroda egyik íróasztalánál ült, Miss Mary Margaret Dunne pedig a
másiknál.
Öt perccel korábban az egyik telefon megcsörrent – az, amelyik a Fehér Ház titkosított
telefonközpontjához volt csatlakoztatva –, Mary Margaret pedig felvette.
– Felter ott van? – kérdezte egy férfihang köszönés vagy bemutatkozás nélkül.
– Igen, elnök úr – felelte Mary Margaret. A telefon megsüketült.
Mary Margaret azonnal értesítette az ezredest, majd félszemmel a telefont figyelte, egy második
hívást várva, amelyben az elnök utasítja az ezredest, hogy azonnal menjen az Ovális Irodába, vagy az
elnöki lakosztályba, vagy a Fehér Ház privát bejáratához, vagy a parkba, ahol a helikopterek szoktak
leszállni.
A 637-es iroda ajtaja kinyílt, és az Egyesült Államok elnöke lépett be rajta.
– Napot – mondta az elnök Mary Margaretnek. – Itt várjon! – utasította az egyik titkosszolgálatos
ügynököt, aki végig a sarkában volt.
– Pihenhet, fiam – mondta az elnök Finton zászlósnak, aki azonnal vigyázz-ba vágta magát az
íróasztala mögött, amint meglátta az elnököt.
– Erre? – kérdezte az elnök Mary Margarett l, és a mosdó ajtajára mutatott.
– Arra – felelte Mary Margaret, és az ezredes irodájának az ajtajára mutatott.
Az elnök az ajtóhoz lépett, és kopogás nélkül benyitott.
A szobában lév három férfi, akik közül kett egyenruhát viselt, felállt.
– Jó napot, elnök úr – mondta Felter. – Nem tudtam, hogy idejön, uram.
– Egy kis friss leveg re vágytam – mondta Johnson –, és csak most döbbentem rá, hogy még nem is
láttam az irodáját. Szóval idejöttem.
– Igen, uram.
– Ez az iroda egy kalap szar. Akarja, hogy szerezzek magának egy jobbat?
– Uram, a céljaimnak ez tökéletesen megfelel, de azért köszönöm.
Johnson a két egyenruhás férfi felé fordult.
– Nocsak – mondta az elnök, és kezet nyújtott az egyik tisztnek –, ki van itt? Azt kell mondanom,
hogy átkozottul jobb b rben van, mint a legutóbb, amikor láttam. Hogy van, rnagy?
– Nagyon jól, uram, köszönöm – felelte Lunsford Atya.
– Maga ki? – kérdezte az elnök a másik egyenruhás férfitól.
– A nevem Lowell, elnök úr – mondta Craig Lowell.
– Hallottam már magáról. Nem úgy fest, mint egy befektetési bankár.
– Ennek örülök, elnök úr – felelte Lowell.
– Err l is hallottam – mondta az elnök, aztán Lowell zubbonyára bökött az ujjával. – Err l viszont
nem. Gondolom a Kiváló Szolgálatért Rendjel nem illett abba a képbe, amit valaki pár perccel ezel tt
szeretett volna magáról festeni. Az ilyesmi nem passzol egy Wall Street-i befektetési bankárhoz, aki
katonásdit játszik.
Lowell nem felelt azonnal.
– Kívánja, hogy távozzak, elnök úr? – kérdezte Lowell.
– Majd szólok, ha ilyesmit kívánok – felelte Lyndon Johnson kissé paprikásan.
– Igen, uram.
– Úgy fest az egyenruhája, ezredes, mintha abban aludt volna – mondta Johnson.
– Igen, uram, mert így is volt – mondta Lowell.
– Most érkeztek meg Buenos Airesb l?
– Igen, uram.
Johnson Lunsfordhoz fordult.
– Maga is vele volt, mi?
– Igen, uram.
– Azt hallottam, hogy Lowell odalent volt egy másik fickóval. A maga nevét nem tudták, rnagy. Mi
a fenét csináltak maguk odalent?
Lunsford feszengett. Nem tudta, hogy mit mondjon az elnöknek.
– Nekem elmondhatja – mondta Johnson gúnyosan –, én vagyok az elnök.
– Uram, az argentin kormány együttm ködését kértük Che Guevara ügyében – mondta végül
Lunsford.
– Amennyire én tudom, Felter ezredes – mondta Johnson, és Felter szemébe nézett –, azért fizetjük
az ottani nagykövetünket, hogy intézze az ügyeinket az argentin kormánnyal.
– Azt hiszem, Lunsford rnagy rosszul fogalmazott, elnök úr – mondta Felter. – Lowell ezredes és
Lunsford rnagy… nem hivatalosan… találkozott Pistarini tábornokkal.
– Az meg ki?
– Az Argentin Hadsereg f parancsnoka, uram.
– Az Argentin Hadsereg f parancsnoka nem az államf l kapja a parancsait?
– Ha szabad ilyesmit mondanom, elnök úr, Illia elnök kapja Pistarini tábornoktól a parancsait.
– Szóval egy újabb Perón?
 – Nem, uram – mondta Felter. – Abból, amit tudok róla, és amit Lowell ezredes és Lunsford rnagy
elmondott, semmiben sem hasonlít Juan Perónra.
– Miben más ? – kérdezte Johnson.
– Például abban, hogyha úgy is gondolná, hogy Argentína érdekében puccsot kell végrehajtania Illia
elnök ellen, akkor is csak igen vonakodva rendelné el, aztán pedig kinevezne valakit elnökké…
feltehet en Ongania tábornokot. Juan Perón viszont csak önös érdekb l akar elnök lenni.
Johnson Lowellhez fordult.
– Maga beszélt ezzel a fickóval… mit is mondott? Ezzel a Pistarinivel? És ezt mondta el magának?
– Igen, uram.
– És maga elhitte neki?
– Igen, uram.
– Miért?
– Egészen korán volt, elnök úr, és mindannyian meglehet sen sokat ittunk.
– Ezzel a Pistarinivel ittak hajnali háromkor vagy négykor? – kérdezte Johnson elt dve. Aztán
felnevetett. – Elég jól kijöttek vele, mi?
– Igen, uram – mondta Lowell. Aztán kiszaladt még valami a száján. – Egyedül így tudtam elkerülni,
hogy kitüntessen, uram.
– Ugyan miért akarta volna kitüntetni magát?
– Erre nekem sem sikerült rájönnöm, uram. De hajnali háromkor Pistarini tábornok úgy vélte, hogy
pompás ötlet lenne kitüntetni engem és Lunsford rnagyot.
Johnson megrázta a fejét, és elmosolyodott.
– Tudja, ahányszor Brownsville-nél délebbre megyek, látom azt a rengeteg latin-amerikai tábornokot
össze-vissza masírozni, majd orra buknak, annyi kitüntetés van a zubbonyukon, és közben tudom,
hogy alig van közöttük néhány… de az is lehet, hogy egy sincs, aki hallott már ellenséges
fegyverropogást.
– Ez nekem is felt nt, uram – mondta Lowell.
– Szóval, miért nem kapták meg a kitüntetést? – kérdezte Johnson.
– Mert parancsot kaptam, uram, hogy amennyire lehet, kerüljem a felt nést.
– A jelenléte azért mégis felt nt a külügyminiszternek, ezredes. Most pedig azt hiszi, hogy
belehugyoztak a levesébe.
– Ezt sajnálattal hallom, uram.
– Miel tt maguk nekiláttak az ivászatnak, mi volt ennek a Pistarini nev alaknak az álláspontja Senor
Guevarát illet en?
– Parancsot adott ki, hogy ne engedjék élve átlépni az argentin határt, elnök úr. Pistarini tábornok
elárulta nekem, uram, ha dr. Guevara halálos balesetet szenvedne valahol, nemcsak, hogy nem bánná,
de arról is biztosított, az argentin titkosszolgálat, a SIDE, kivizsgálná az ügyet, majd bejelentené, hogy
a halála körülményei körül semmi gyanúsat nem találtak.
– Na, és pár körrel kés bb?
– Meggy déssel állította és a SIDE vezet je is, hogy mindenkinek akkor lesz a legjobb, ha
elfogadják az elnök úr álláspontját, életben tartják Guevarát, és hagyják, hadd essen pofára.
– Megoldható a dolog, Lunsford? – kérdezte az elnök. – El tudjuk intézni, hogy a szemétládája jól
pofára essen Kongóban?
– Igen, uram. Azt hiszem, igen. Most is egy meglehet sen tehetséges csapat felállításán dolgozom
Fort Braggban.
– Felter ezredes elmondta maguknak, hogy senki sem tudhatja meg, hogy közünk van a dologhoz?
– Igen, uram.
– Úgy gondolják… mindhármukat kérdezem… hogy ez a Pistarini nev alak megbízható?
– Igen, uram, én úgy gondolom – felelte Lunsford el ször, aztán Lowell és Felter is.
– Rendben. Akkor err l ennyit. Ha a külügyminiszter még mindig az Ovális Iroda el tt vár, és, a
szentségit, biztosra veszem, hogy ott áll, akkor azt mondom neki, amit tegnap este az Egyesített
Vezérkari F nökség elnökének.
Felterre nézett.
– Vagyis, elnök úr? – kérdezte Felter.
– Hogy mindent tudok arról, amit maguk csinálnak a megbízásomból, és adjanak meg maguknak
mindent, amit kérnek, és hogy többet hallani sem akarok a dologról.
 – Köszönöm, uram – mondta Felter.
– Még valami – mondta Johnson, és Lowellhez és Lunsfordhoz fordult. – Nem szeretném, ha még
egy kitüntetést kellene valamelyikükre kit znöm. És posztumusz kitüntetést sem szeretnék küldeni a
legközelebbi hozzátartozójuknak. Világos?
– Igen, uram.
Aztán az elnök kezet rázott velük, és kimasírozott a kis irodából.

Tizedik
(Egy)
Florida, Miami Beach Fountainbleau Hotel 1322-es szoba
1965. január 13. 16.05
J. Richard Leonard, a Gresham Befektetési Társaság alkalmazottja, a kissé köpcös, negyvenöt éves
férfi, a derekán törölköz vel, kilépett a fürd szobából.
Leült a franciaágya szélére, és a telefonért nyúlt.
Valaki kopogott az ajtaján.
– Szobapincér.
Leonard az ajtóhoz ment, beengedte a szobapincért – aki egy jegesvödröt hozott, amiben négy üveg
Bass Ale volt –, aztán aláírta a számlát, és a szobapincér kezébe nyomta.
– Ez gyors volt, köszönöm – mondta Leonard.
Még azel tt rendelte a gyömbérsört, hogy bement volna zuhanyozni, mert úgy gondolta, hogy
legalább fél órába fog telni, mire felhozzák neki.
– Óhajt még valamit, uram? – kérdezte a szobapincér sokat sejtet arckifejezéssel.
Egy negyvenöt éves üzletember, aki egyedül vett ki egy kellemes lakosztályt, gyakran nem érte be
Miami Beach homokos, napsütötte tengerpartjával.
– Nem, köszönöm. Szeretem magam becserkészni a fehérnépet.
– Ha mégis meggondolná magát, kérje Richardot! – mondta a szobapincér, és távozott.
Leonard a fürd szobában találta meg a sörnyitót; kinyitott egy üveg gyömbérsört, aztán visszament a
hálószobájába, és felvette a telefont. A központosnak egy észak-virginiai számot adott meg.
– Húszas – felelte egy n i hang.
– Dick Leonard vagyok, angyalom. A f nök bent van?
– Megnézem.
Egy pillanattal kés bb Howard W. O'Connor hangja szólt a telefonba.
– Mi újság, Dick?
– Ma délután beszéltem Portet kapitánnyal – mondta Leonard. – Nehezebb volt, mint gondoltam.
Van itt egy hely, amit Ocean Reefnek hívnak…
– Ismerem. Amikor Nixon volt az alelnök, a haverjával, Bebe Rebozóval gyakran járt oda. Remek
hely.
– Csak éppen nem könny bejutni oda. A lényeg, hogy Portet-nak van itt egy háza. Bár valószín bb,
hogy csak a családjának bérli. Itt vakációznak.
– Akkor ezzel meg is d lt a te „tutira le van égve a pali” – elméleted, mi?
– Ja. Nagyon úgy t nik. Szóval, miután egy igen komoly összeggel megkentem a biztonsági rt,
bementem, és megkerestem a házát ma reggel. Éppen akkor indult el, úgyhogy követtem. A miami
repül térre ment szaglászni. Használt repül gépek után érdekl dött. Az egyik kávézóban beszédbe
elegyedtem vele, és tettem neki egy el zetes ajánlatot. Elmondtam neki, hogy a Gresham szívesen
venne magának részesedést egy kis légitársaságban, vagy akár létre is hozna egyet, meg hogy a nevét
azért adták nekem, mert hogy Kongóban neki is volt légitársasága.
– És érdekelte a dolog?
– Egy kicsit – mondta Leonard. – Nem jött túlságosan lázba a dologtól. De azt mondta, tegyek neki
ajánlatot, és hogy majd gondolkozik rajta.
– Akkor tegyél neki ajánlatot, Dick, aztán meg szólj, ha jelentkezik. Be kell indítanunk a gépezetet,
Dick.
– Maradok még pár napig, és szaglászok egy kicsit. De azt nem szeretném, ha azt hinné, hogy
mindenáron üzletet akarok vele kötni.
– Azért el ne tököld a dolgot, Dick! – mondta Howard W. O'Connor, és bontotta a vonalat.
 (Kett )
Florida, Key Largo
Ocean Reef Club
Golf Club Lane 24.
„Bonne Visage” (alias „A” ház)
1965. január 10., 18.20
Az ajtócseng nem sokkal azután szólalt meg, hogy Jean-Philippe Portet kapitány az úszómedence
melletti bárpulthoz lépett, hogy készítsen magának egy italt.
– Csengettek – kiáltotta, hátha Madame Portet nem hallotta.
– Akkor nyiss ajtót! – kiáltott vissza Hanni a hálószobából. – Nincs rajtam semmi.
– Legfeljebb lesz egy jó napja annak, aki az ajtó el tt áll.
– Mein Gott!27
Portet kapitány keresztülballagott a házon, és kinyitotta a bejárati ajtót. Craig W. Lowell alezredes
állt az ajtó el tt – egyenruhában. Hatalmas, k korszaki Packard automobilja a kocsifelhajtón parkolt.
Te jó ég, ennek a fickónak több kitüntetése van, mint Pattonnek.
– Elnézést, hogy csak így bejelentés nélkül rátok török, JP – mondta Lowell vigyorogva. – A
mesterem ügyében járok el, de megfáradtam, és nincs hol megpihennem.
– Akár hiszed, akár nem, éppen rád gondoltam. Beszélnünk kell.
– Ez az én szövegem – mondta Lowell. – Ide hallgass, JP, ezt az egyenruhát még Buenos Airesben
vettem fel. Most rögtön le kell zuhanyoznom. Aztán meghívlak vacsorára, ha nem vagy foglalt. De
el tte szeretnélek megkérni, gyere el a házamba, miel tt átöltözök! Nem fog sokáig tartani, de
olyasmit szeretnék mondani, amit jobb lenne, ha Hanni és a lányod nem hallana.
Végül is, miért ne? Amit én akarok neki mondani, az sem fog sokáig tartani.
Portet megnyomta a küls falra szerelt kaputelefon „NAGY LAKOSZTÁLY” feliratú gombját.
– Hanni, kicsim – mondta Portet. – Átugrok Lowell ezredes házába pár percre. Hamarosan jövünk.
Aztán elmegyünk vacsorázni.
Már éppen be akarta zárni az ajtót, amikor Hanni Portet a bels hírközl höz lépett, és megnyomta
rajta a „BEJÁRATI AJTÓ” feliratú gombot, és a hírközl be szólt.
– Mondtál valamit?
Portet kapitány nem felelt, a Packardhoz sétált, és beszállt az autóba.
Biztos fel fogom bosszantani Lowellt, és valószín leg az egész családját, és Hannit is magamra
haragítom, mert imádja ezt a házat, de ismerem magam annyira, hogy tudjam, ha nem rendezem ezt a
dolgot, akkor kés bb már sokkal nehezebb lesz. Jobb lesz, ha itt és most tisztázzuk.
– Egy Learjettel jöttem le – mondta Lowell – Kevesebb mint két óra alatt itt voltam, a felszállástól
számítva.
– Nem azt mondtad, hogy Buenos Airesb l jöttél? – kérdezte Portet. – Buenos Airesb l Miamiba,
Miamiból Washingtonba, Washingtonból ide.
– Teljesen kész vagyok. Haladéktalanul meg kell innom egy pohárkával, és le kell zuhanyoznom. És
úgy döntöttem, hogy ebben a sorrendben.
– Mit csináltál Argentínában? – kérdezte Portet. Eredetileg nem akart rákérdezni a dologra, de úrrá
lett rajta a kíváncsiság.
– Hát, remélem, hogy sikerült rábeszélnem az argentinokat, hogy ne l jék szét Che Guevara fejét –
felelte Lowell.
– Ezt nem igazán értem.
– Már ezt sem lett volna szabad elmondanom neked. Ha megkérnélek rá, elfelejtenéd?
– Hogyne – felelte Portet.
– Éppen egy hadm veleten dolgozunk – mondta Lowell. – Ha hajlandó vagy Washingtonba jönni,
akkor Felter ezredes mindent elmagyaráz neked.
– Ugyan miért?
– Szükségünk van a segítségedre – mondta Lowell. – Ezért vagyok itt. Hogy megkérjelek rá, hogy
segíts nekünk.
Lowell megállt a Surf Point Drive 12. (vagyis a „C” ház) el tt. A házban már égtek a fények, és
amikor kiszálltak az autóból, egy fehér zakós fiatalember nyitott ajtót nekik.

27
„Istenem!”, a ford.
 – Isten hozta idehaza, ezredes. Mennyi ideig kivan maradni?
– Ha nem állok tovább még ma este, akkor holnap hajnalig – felelte Lowell.
– Akkor a reggelire valót a h szekrénybe teszem, ezredes.
– Nem bánnám, ha reggel visszajönne, és lefagyasztaná, amit meghagyok, a többit meg kihajítaná –
mondta Lowell. – Az autót pedig majd vigye a garázsba! A repül téren fogom hagyni.
– A Légier egyik Learjetje nemrég szállt le. Akkor az maga volt?
– Igen. És az él Istenre esküszöm, hogy most tényleg hivatalos ügyben használtam – mondta
Lowell.
– Igen, uram. Óhajt még valamit, ezredes?
– Nem. Ez minden. Köszönöm.
– Jó éjszakát, uraim – mondta a fiatalember, majd az út mentén parkoló golfautóhoz lépett, és
elhajtott.
– Nem adtál neki borravalót – mondta Portet.
– Nem, errefelé nem szokás. Te jó ég, JP! Te mindenkinek megpróbáltad megkenni a tenyerét,
amióta itt vagy? El re szólnom kellett volna.
– Semmi gond – mondta Portet. – Egyszer en csak nem tudtam. Ennyi.
Én meg azt hittem, hogy azért nem fogadják el a pénzt, mert Lowell családja azt is átvállalta, ezzel is
kifejezve végtelen hálájukat.
– Ez egy meglehet sen bonyolult dolog – mondta Lowell, miközben a bárpulthoz lépett. – Én
magam sem értem pontosan, hogy hogyan m ködik, úgyhogy Helen Craig minden évben felhív
egyszer, és közli velem, hogy mekkora karácsonyi ajándékot vettem a személyzetnek. Szerintem te is
ezt csináld, amíg ki nem ismered az itteni rendszert!
Lowell kivett egy üveg skót whiskyt a bárszekrényb l; Portet még életében nem találkozott ezzel a
márkával.
– Ezt mindenképpen meg kell kóstolnod! – jelentette be Lowell.
– Ezredes, azt hiszem, hogy már nem maradunk itt sokáig, mármint Ocean Reefben – mondta Portet.
– Ezredes? Van valami „H , de pipa vagyok rád!” ebben az ezredes megszólításban. Elárulnád,
hogy mit l kezdett el ennyire égni a talaj a lábad alatt?
Egy teli pohár skót whiskyt nyújtott Portet felé.
– Ha már nem vagyunk haverok – mondta Lowell –, akkor kapd be, és tegyél bele magadnak jeget.
Portet nehezen tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, de azért er t vett magán.
– Azt hiszem, hogy elég világosan elmagyaráztam Mr. Craignek, hogy a hálája, amit Jacques iránt
éreznek azért, amit Stanleyville-ben tett…
– Tartok t le, JP, hogy a kuzinomat nem fogjátok tudni levakarni magatokról. Az egy szem unokája,
az kis szeme fénye, éppen a te stanleyville-i lakásodban volt, és jó esély volt rá, hogy iszonyatos
dolgok történjenek vele, amikor Jack megjelent, és el adta azt a John Wayne-számot. Ami történt,
megtörtént. A kuzinomnak minden oka megvan rá, hogy hálás legyen. Mi mind hálásak vagyunk.
– De ezt nem kellene anyagi eszközökkel kimutatni, Craig. Erre nekünk nincs szükségünk – mondta
Portet. – Ezt elmagyaráztam Porter Craignek is, de ezek szerint nem értette meg.
– Mire gondolsz?
– El ször azt hittem, hogy csak beképzelem magamnak a dolgot – mondta Portet –, de amikor
jelzálogkölcsönt akartam felvenni a házra, a bankár azt mondta nekem, hogy ennyi pénzért csak lopni
lehet egy házat. Úgyhogy én is felbéreltem egy értékbecsl t. Kiderült, hogy Porter kilencvenezerrel
olcsóbban akarja nekem eladni azt a házat, mint amennyi a piaci értéke.
– Igen. Azt hiszem, már értem, mi a problémád. Mi csak a saját értékbecsl inkkel dolgozunk.
Minden ingatlanunk értékét rendszeresen felbecsültetjük, mert nem szeretnénk, ha a b rt is lehúznák
rólunk az adóhivatalnál. Amikor szóltál Porternek, hogy meg akarod venni azt a házat, felhívott, és
közölte velem, ezúttal meg kell szegnünk a szabályt. Én egyetértettem vele.
– A szabályt? Milyen szabályt?
– A családunk rengeteg ingatlant vásárol, de soha nem ad el. Kiadjuk bérbe, valamikor egy évre,
valamikor egy évszázadra, de nem adjuk el. Egyetértettem vele, hogy Hanni és a te kedvedért
megszeghetjük a szabályt. Ti nem csak barátok vagytok… ti a családhoz tartoztok.
– De kilencvenezerrel olcsóbban a piaci árnál?
– Hinned kell nekem, JP! – mondta Lowell. – Amikor azt mondtam neki, hogy add el azt a házad JP-
nek, Porter felhívta az értékbecsl nket, és megkérdezte t le, hogy milyen értéken van nyilvántartva a
ház. Bármilyen árat is mondott neked Porter, biztos lehetsz benne, hogy az az ár szerepel a
könyvelésben is. Mi befektetési bankárok vagyunk és nem jótékonysági alap.
Porter egy hosszú pillanatig meredt Lowellre.
Kivette a tárcáját a zsebéb l, és Lowell kezébe nyomott egy névjegykártyát.
Gesham Befektetési Társaság
J. Richard Leonard Alelnök
New York City 10022
Wall Street 27.
1107-es lakosztály
212 555-9767
– Mi ez? – kérdezte Lowell.
– Nem tudod? – kérdezett vissza Portet.
– Nem. Életemben nem hallottam err l az emberr l.
– Szeretnék hinni neked, Craig – mondta Portet.
– Nem hallottam se róla, se a cégér l, rendben? – mondta Lowell h vösen. – Honnan szerezted?
– Miamiban, a repül téren – mondta Portet. – Azért mentem oda, hogy megnézzem, mi újság a
használt repül gép- meg repül gépalkatrész-piacon… érted.
– És?
– És miközben kávéztam… nem is a terminálépületben, hanem vele szemben, a rakodóterületen…
odalépett hozzám ez a fickó. Tudta, ki vagyok, Portet kapitánynak nevezett, és azt mondta, hallotta,
hogy a repül téren vagyok, és ez egy roppant szerencsés véletlen, mert már Kongóban is fel akart
keresni.
– Azt nem mondta, hogy miért?
– Azt mondta, hogy és „az üzlettársai” éppen egy charter légitársaságot akarnak létrehozni vagy fél
tucat, átalakított 707-esb l; meg hogy nem talált eddig megfelel embert, aki elvezethetné a
társaságot; és hogy némi kutatás után felmerült az én nevem, és hogy pont ilyen tapasztalattal
rendelkez alakot akarnak felvenni. Azt is mondta, tudja, hogy rengeteget repültem hosszú távú,
sugárhajtású gépekkel Európa és Afrika között, meg rövidtávú dugattyú-motoros géppel Kongóban, és
hogy k is hasonló munkákat szeretnének vállalni az Államok és Távol-Kelet között. Szerintem
Francia Indokínára és Vietnamra gondolt. Felajánlotta, ha érdekel a dolog… mert k komolyan
gondolják… akkor hajlandóak bevenni a cégbe, amit én úgy értelmeztem, hogy jelent s részesedést
kapnék. Emellett még az „el életemmel összhangban lév ” fizetést is kapnék.
– Te pedig azt gondoltad, hogy ez már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, mi?
– Megemlítettem Porter Craignek, hogy szívesen vásárolnék részesedést egy kis légitársaságban –
mondta Portet. – És igen, Craig. Tényleg azt gondoltam, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
– Erre kapásból annyit tudok mondani, hogy a Craig, Powell, Kenyon és Dawes nem alkalmaz
embereket azért, hogy repül tereken l dörögjenek olyan emberek után kutatva, akiknek kölcsönt
adhatna a cég. Általában az emberek szoktak hozzánk jönni, és többnyire térden állva szoktak
kölcsönért könyörögni. De Porter néha csinál szokatlan dolgokat. Viszont a Wall Street 27. a mienk,
úgyhogy most már én is kíváncsi lettem.
Lowell kiemelte a telefont a bárpult alól, aztán emlékezetb l tárcsázott. Portet hallotta a
telefonkagylóból kisz hangot.
– Craig-rezidencia.
– Hello, Stephen! Az én köpcös kuzinom odahaza van?
Lowell eltartotta a fülét l a kagylót, hogy Portet is hallhassa a beszélgetést.
– Mit tehetek érted, Craig?
– Egyenes választ várok el t led. Megpróbáltál segíteni Portet kapitánynak beindítani a
légitársaságát? Kérlek, válaszolj szintén, Porter!
– A legnagyobb örömmel segítettem volna, és fel is ajánlottam a szolgálataimat, de a kapitány
udvariasan, ám roppant határozottan közölte velem, hogy nem kér bel le. Én tiszteletben tartottam az
óhaját. Miért? Segítségre van szüksége? Hozzád fordult?
– Mit tudsz a Gresham Befektetési Társaságról?
– Sosem hallottam róla.
– És egy J. Richard Leonard nev fickóról?
– Nem ismerem.
 – Irodájuk van a Wall huszonhéten.
– Nekik meg még vagy száz másik cégnek. Elég nagy az az épület. Szóval nem hallottam róluk,
sajnálom.
– Nem tudnál felhívni valakit, aki ismerheti ket?
– Hát, ha annyira fontos, akkor holnap reggel felhívhatok valakit.
– Úgy értem, hogy most rögtön.
– Még mit nem, Craig! Különben is, ilyenkor már senki nem dolgozik.
– Fontos lenne, Porter.
– Mire vagy kíváncsi?
– Tudd meg, hogy hány és mekkora irodát bérelnek, és hogy milyen hitelgaranciát adtak. A bérleti
szerz désen rajta kell lennie.
– Azt sem tudom, hogy ki annak az épületnek a menedzsere.
– Porter, ha megkérlek rá, holnap reggel utánanézel? A Hotel Washingtonban leszek, a
lakosztályomban.
– Hallottam, hogy odamész – mondta Porter Craig. – Geoff felhívott, és mondta, hogy ott találhatlak
meg.
– Nem mondhatom meg, hogy miért megyek oda, Porter, de annyit elárulhatok, hogy a lakosztályban
fürtökben fognak lógni a laza erkölcs n k. Ha már munkaid ben fogsz kutakodni, akkor légy szíves
tudd meg a Dun és Bradstreert l… szóval kérd be t lük a szokásos, bizalmas jelentéseket! Szeretném
megtudni, hogy kinek adtak eddig pénzt.
– Kezdem azt hinni, hogy ez a dolog tényleg fontos neked. Elmondanád, hogy miért?
– Igen, fontos, és nem, nem mondom el.
– Jól van. Akkor holnap reggel felhívok pár embert. Na, akkor hadd írjak le mindent.
Lowell visszatette a telefont a bárpult alá, aztán felvette a poharát a pultról, és Portet kapitányra
nézett.
– Porter kuzinom nem játszott Mikulást. És holnap reggel tízre, szerintem már azt is tudni fogjuk,
hogy miféle cég ez a Gresham Befektetési Társaság.
– Gondolom, most idiótának tartasz. Annak is érzem magam.
– Igen, JP, idiótának tartalak. De mindent megbocsátok neked, ha eljössz velem Washingtonba…
akár ma este, vacsora után, vagy holnap hajnalban.
– Mi ez az egész?
– Felter ki akar kérdezni Joseph Désiré Mobutut illet en – mondta Lowell. – Aztán visszahozat ide a
Learrel.
Lowell felhajtotta az italát.
– Elmentem zuhanyozni – mondta Lowell, és elindult a hálószobája felé. – Te pedig közben találj ki
valami hihet ürügyet, hogy miért kell elsietned az éjszaka közepén! De olyat, amit Hanni be is vesz.
– Ennyire biztos vagy benne, hogy odamegyek?
– Szerintem téged legalább annyira érdekel a Gresham Befektetési Társaság, mint engem – kiáltott
vissza Lowell a zuhany alól.

(Három)
Észak-Carolina, Fayetteville
Foster Garden apartmanház
B-14-es lakás
1965. január 10., 21.05
A vacsora egy kicsit kés n készült el, és ha valaki megkérdezte volna Mrs. Marjorie Portet-t,
elismerte volna, hogy szívesebben evett volna egyedül a férjével, lemondva két tiszttársa társaságáról.
De nem sokkal öt el tt, amikor haza kellett volna érnie, Jack felhívta Marjorie-t, és közölte vele, egy
kicsit késni fog, és hogy még el kell mennie a PX-be, Braggban. Fél hét után ért haza, kezében két
hatalmas, élelmiszerekkel megrakott papírzacskóval. Jacket John S. Oliver százados és Enrico de la
Santiago zászlós követte, kezükben egy-egy rekesz sörrel.
Mindhárman gyakorlóruhát viseltek.
Jack megcsókolta Marjorie-t, Marjorie pedig viszonozta a csókot, de korántsem olyan odaadással,
mint ahogy eredetileg tervezte.
A fiúk lerakodták az élelmiszereket és a sört a konyhában, aztán kisétáltak a lakásból, de pár perccel
kés bb visszatértek. Egy hatalmas kartondobozt cipeltek a lakásba; majd összeroskadtak a súlya alatt.
– Ez meg mi a fene? – kérdezte Marjorie, miután félretolták a vadonatúj dohányzóasztalát az útból,
hogy letehessék a kartondobozt a nappaliban, Marjorie vadonatúj sz nyegére.
– Beszédet fogok tartani, Miss Marjorie, de el tte kérek egy sört – mondta Johnny Oliver.
Marjorie kibontott három üveg sört, és körbeadta. A tiszt urak, miután visszautasították Marjorie
vadonatúj Pilsner söröspoharait, nagyot húztak az üvegb l.
– Ez itt, Miss Marjorie, nászajándék – mondta Johnny Oliver. – Mr. De la Santiagótól és szerény
személyemt l. Pontosabban csak kétharmada a nászajándék Enricótól és t lem. A maradék harmadot
azért adom, hogy ezzel fejezzem ki hálámat két dologért. El ször azért, amiért kegyed volt az egyetlen
tábornoklány a Hadsereg történetében, aki nem keserítette meg apuci kutyarablójának az életét.
– Jaj, Johnny!
– És másodszor pedig azért, mert segédkezett a Jégkirályn meghódításában annak ellenére, hogy
próbálkozásaink eleve kudarcra voltak ítélve.
– Jaj, Johnny – ismételte meg Marjorie, aki maga is meglep dött azon, hogy könnybe lábadt a szeme.
– Bontsa ki az ajándékot, Mr. Santiago! – adta ki a parancsot Oliver.
– Igen, uram – mondta Enrico.
De la Santiago kihúzott a bakancsából egy meglehet sen gonosz kinézet t rt – Marjorie-nak addig
fel sem t nt, hogy Enrico t rt hordott a bakancsában –, és felvágta a kartondoboz tetejét.
Egy gázpalackról üzemeltethet grillsüt volt a dobozban – darabokban. Marjorie életében nem látott
ekkora grillsüt t.
– Tartok t le, hogy két apró problémával még meg kell birkóznunk – mondta Johnny. – El ször is,
nem fogjuk tudni összeszerelni szerszámok nélkül. Másodszor, lehet, hogy nem is fog elférni az
erkélyen.
– A Jag csomagtartójában vannak szerszámok – mondta Jack.
– Akkor hozd fel! – mondta Oliver. – Miss Marjorie-t pedig megkérem, adjon nekem valami zsinórt,
amivel megmérhetem, el fog-e férni az erkélyen, avagy sem.
Jack elment a szerszámokért. Marjorie talált spárgát, amit Johnnynak adott, aki továbbadta
Enricónak.
– Liza nem jelentkezett? – kérdezte Marjorie halkan, amikor egyedül maradtak a nappaliban.
– Amint meghallja a hangom a telefonban, rögtön lecsapja a kagylót.
– Azért ne add fel! – mondta Marjorie.
– Hm – sóhajtott fel Johnny. – Nagyon hiányzik Allan. Ett l még rosszabb az egész.
Jack lépett a nappaliba, a kezében a szerszámkészlettel, amit a Jaguar csomagtartójából vitt fel.
Oliver kezébe nyomta.
– Mivel ez az én nászajándékom… – kezdett hozzá Jack.
– A mi nászajándékunk – javította ki Marjorie.
–… neked kell összeszerelned – fejezte be Jack.
– Alufóliába kellene tekerni pár krumplit. Az újasszony képes lesz rá? – kérdezte Johnny.
– Majd én felügyelem a munkáját – mondta Jack.
Marjorie úgy gondolta – és nem is tévedett –, hogy mire Enrico és Johnny összeszereli a grillsüt t, a
krumpli is megsül. Öt perccel azel tt végzett a krumplival, hogy a grillsüt faszene alatt fellobbant a
gázég lángja.
gázég lángja azonnal nekilátott lepörkölni a grillsüt bels alkatrészeire kent olajat, ami öt percig
tartott, és meglehet sen kellemetlen szaggal járt. Újabb tizenöt perc kellett, mire a hely rségi raktárból
hozott vastag marhaszeletek megsültek, de aztán már mindannyian asztalhoz ültek, Jack pedig
nekilátott kitölteni a bort Marjorie vadonatúj borospoharaiba.
Megcsörrent az új telefon.
Egy órával azután, hogy a süket telefont, amelyet Marjorie talált a lakásban aznap, amikor
beköltözött, életre keltette egy férfi, aki a telefontársaságtól érkezett, egy újabb férfi kopogtatott be
Marjorie ajtaján, akit szintén a telefontársaság küldött ki.
– Már él a vonalunk, de azért köszönöm – mondta neki Marjorie.
– Ez a B-14-es lakás? Portet f hadnagy szállása?
– Igen, az.
A férfi Marjorie kezébe adta a beszerelési parancsot.
Egy titkos telefonvonal beszerelése a B-14-es lakásba (Foster Garden apartmanház, Portet
 hadnagy). Számlát kiállítani a JFK Különleges Hadviselési Központ gazdasági tisztje nevére, Fort
Bragg. Kaució nem szükséges. (USA-kormány).
Jack hátranyúlt, és felvette a telefont, amelynek Marjorie új tálalóján találtak helyet.
– Halló?
A konyha akusztikája olyan volt, hogy a hívó hangját, ha nem is túl hangosan, de tisztán lehetett
hallani.
– Jack, Johnny Oliver magánál van? – kérdezte Hanrahan tábornok köszönés nélkül.
– Igen, uram.
– És De la Santiago?
– is, uram.
– Akkor nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy már mindhárman megittak pár üveg sört?
– Nem téved, uram.
– Adja nekem Olivert!
– Igen, uram.
Jack Oliver felé nyújtotta a telefonkagylót, aki felállt, a tálaló mellé lépett, és elvette Jackt l a
kagylót.
– Oliver százados, uram.
– Az el bb hívott Felter. Azt akarta, hogy még ma este menjenek fel.
– Hová fel, uram?
– Most visszahívom, és közlöm vele, hogy egyikük sincs olyan állapotban, hogy repül gépet
vezessen. A holnapi különparancsban írásban is megkapják a következ szóbeli parancsot, amit a
hely rségparancsnoktól kapnak. Magát, Portet-t és De la Santiagói öt napra áthelyeztem ideiglenes
szolgálatra Washingtonba, a Hadügyminisztériumba. Utazás az USA kormánya által biztosított
repül géppel.
– Igen, uram.
– Kiegészít parancs: Vigyék Felter L-23-asát! Maga lesz De la Santiago oktatópilótája, aki ezen az
úton fogja megszerezni az L-23-as hosszú távú min sítését.
– Igen, uram.
– Úgy tervezzék meg az utat, hogy amikor odaérnek, Lowell alezredessel kell találkozniuk,
megfelel civil öltözetben, a Nemzeti Repül klubban… Tudja, hogy merre van, Johnny?
– Igen, uram. A Hotel Washingtonban. Bellmon tábornok gyakran jár oda.
–… legkés bb déli tizenkét órakor. Mindhármuk számára foglalt szobát a hotelben.
– Igen, uram. Öt napra, uram?
– Még nem biztos. Mikor fejez dik be De la Santiago ejt erny s-kiképzése?
– Holnap délutánra volt beütemezve az utolsó két nappali ugrása, uram, illetve holnap estére az
éjszakai ugrása.
– Szólok Skinek, hogy tegye át egy másik napra. Van kérdése, Johnny?
– Nincs, uram.
– Jó éjszakát, Johnny.
Hanrahan bontotta a vonalat. Oliver letette a telefont.
– Mindenki hallotta, vagy ismételjem meg? – kérdezte Oliver.
– Öt nap? – kérdezte Marjorie. Mi a francot csináljak itt öt napig?
– Azt mondta, hogy még nem biztos – mondta Oliver, aztán elkezdett hangosan gondolkodni. –
Nagyjából két óra húsz perc alatt lehet odaérni. De legyen kett harminc. Legalább egy óra, mire
rávesszük az ottaniakat, hogy adjanak egy autót, amivel Washingtonba mehetünk. Három harminc.
Harminc perc kell az átöltözésre. Négy óra. Plusz egy óra az „el ne késs, mert szétrúgják a segged”-
tényez re. Az azt jelenti, hogy 07.00-kor fel kell szállnunk.
Végignézett az asztalon.
– Le van szarva a „tizenkét órás”-szabály! Akkor is bort fogok inni a steakhez.
Visszaült az asztalhoz, és megragadta a villáját és a kését.
– Mr. De la Santiago, a kiképzése részeként – mondta Oliver –, legyen szíves, telefonáljon, és tudja
meg, hogy milyen id várható holnap!
– Azt nem mondta, hogy mit akar t letek Cr… Lowell ezredes? – kérdezte Marjorie.
Oliver megrázta a fejét.
– Most, hogy egy alacsony rendfokozatú tiszt felesége lett, Miss Marjorie, jobb, ha megtanulja, hogy
nekünk egyszer parasztoknak semmit sem mondanak el az urak.
– Majd hívlak, ha már tudok valamit, kicsim – mondta Jack.
De la Santiago a telefonhoz ment, és tárcsázott egy számot emlékezetb l.
– Lehet, hogy mégsem fogunk tudni felszállni – mondta, miután végighallgatta az id járás-
el rejelzést. – De Washingtonba biztosan nem jutunk el. Front közeledik nyugat fel l.
– Akkor is meg kell próbálnunk – mondta Oliver. – Gyere velünk, Jack! Találkozó hatkor a
kocsimnál.
– Majd én kiviszem a reptérre – mondta Marjorie.
– Nem muszáj, kicsim.
– De szeretném. Még reggelit is csinálok a haverjaidnak.
Aztán visszajövök, elmosom az edényeket, megpróbálom kivenni a pecsétet az új sz nyegemb l, és ha
végeztem vele, akkor malmozhatok öt kerek napig.
– Én benne vagyok – mondta Johnny.
– Kösz, kicsim – mondta Jack.

(Négy)
Washington D. C.
Hotel Washington 914-es szoba
1965. január11., 08.30
Amikor megszólalt az ajtócseng , Craig W. Lowell alezredes, akin nem volt más, csak egy frottír
fürd köntös, felállt a reggelije mell l, amit a szobapincérrel vitetett fel, az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
Két férfi állt odakint a folyosón. Az egyikük egy londiner volt, és a kezében egy nejlonzsákba
csomagolt egyenruhát tartott. A másik Sanford T. Felter ezredes volt.
– Jó reggelt, ezredes – mondta Lowell vidáman. – Adna nekem pár dollárt?
Felter megrázta a fejét, de azért a tárcájába nyúlt, és Lowell kezébe nyomott két egydolláros
bankjegyet. Lowell a londinernek adta a pénzt.
– Köszönöm – mondta Lowell, és átvette a londinert l az egyenruháját. Felter Portet kapitányhoz
lépett, aki ingujjban ült a reggeliz asztalnál.
– Köszönöm, hogy eljött, Portet kapitány – mondta Felter. – Tudom, hogy idejönni felért egy
büntetéssel.
– De utazhattam egy Learjettel. Örülök, hogy viszontlátom, ezredes.
– Craig elmondta már, hogy mir l van szó? – kérdezte Felter.
Lowell letépte a nejlont az egyenruhájáról, összegy rte, a papírkosár felé dobta, de nem talált bele,
vállat vont, aztán az egyenruháját a kanapé háttámlájára fektette, és nekilátott felrakni rá a
rangjelzéseit és a szalagjait.
– Nekem azt mondta, hogy Mobutu tábornokkal kapcsolatban akar kikérdezni – mondta Portet.
Megcsörrent a telefon. Lowell felvette a kagylót.
– Craig, Powell, Kenyon és Dawes – mondta Lowell. – Jó reggelt, Porter. Tartanád egy percre?
Intett Portet-nak és Felternek.
– Az unokatestvérem. Szeretném, ha végighallgatnátok. Mind a ketten.
Felteren látszott, hogy idegesíti Lowell ötlete, de azért követte Portet-t oda, ahol Lowell állt.
Mindketten megálltak Lowell mögött, hogy hallhassák a beszélgetést.
– Jól van, Porter, mid van? – kérdezte végül Lowell.
– Ki van veled?
– Felter ezredes és Portet kapitány – mondta Lowell.
– A Gresham Befektetési Társaság egy két irodából álló helyiséget bérel, a 1107-est, a Wall 27.-ben.
Négy hónapja bérelik, és egy két évre szóló szerz dést írtak alá.
– Mit tud róluk a Dun and Bradstreet?
– Nem sokat. Egy kicsivel több, mint kétmilliójuk van Chase Manhattan értékpapírban. Másról a
D&B nem tud. Megtudtam az alkalmazottak nevét, természetesen, de egyikükr l sem hallottam még,
ahogy J. Richard Leonardról sem.
– Na, és mi a helyzet a hitelképességükkel?
– A washingtoni Riggs Bankot nevezték meg hitelgarancia-intézményként. Felhívtam az egyik
ismer sömet a Riggsnél, aki garantálta, hogy abszolút hitelképes cégr l van szó. Megkérdeztem t le,
hogy honnan tudja, mire azt felelte, hogy elhihetem neki, ez a cég olyan megbízható, mint az
Egyesült Államok pénzügyminisztériuma.
– Ez érdekes – mondta Lowell.
– Én is annak találtam. Egy perccel ezel tt hívtam fel az irodájukat. Egy n vette fel a telefont.
Kértem, hogy kapcsolja nekem Mr. Leonardot. Tudni akarta, hogy ki keresi, én persze hazudtam. A
barátom nevét adtam meg, a Riggs Banktól. Közölte velem, hogy Mr. Leonard Washingtonban van, és
hogy az ottani számát megadta nekem, úgyhogy azt már nem kérhettem el.
– Porter, leny göz vagy – mondta Lowell.
– Akarod, hogy tovább kérdez sködjek?
– Nem, kösz. Remélem, hogy ez a Leonard nev alak nem hívja fel a barátodat a Riggsnél, mert neki
rögtön beugrik, hogy kerested.
– Erre kicsi az esély – mondta Porter Craig. – Megmondtam neki, hogy a Wall Street 27. Corporation
rendkívüli hitelképesség-vizsgálatot tart, és hogy id t takarítunk meg, ha én hívom fel a nevében.
– Még egyszer kösz, Porter, jövök neked eggyel – mondta Lowell, és letette a telefont.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Felter.
– Meséld el neki, JP! – mondta Lowell. – Addig én rendbe teszem az egyenruhám.
– Csak igyekezz, ha lehet! – mondta Felter kissé türelmetlenül.
Lowell Felterre nézett.
– Elnézést, hogy élek, Egér. Ha esetleg elfelejtetted volna, az Egyesült Államok fegyveres erejének
parancsnoka személyesen részesített megrovásban, amiért gy rött egyenruhában jelentem meg
el tte. Próbálok javítani.
Felter most nem volt vev Lowell humorára.
– Szeretnék elt nni innen, miel tt a többiek megérkeznek – mondta Felter. – Fintonnal átküldettem
az ASA-t, hogy seperje ki a klub egyik privát szobáját.
A Hadsereg az ASA-t, vagyis a Hadsereg Titkosszolgálatát bízta meg az elektronikus
kémelhárítással, így a legkülönböz bb helyiségek „kisöprésével”, amely alatt az elektronikus
lehallgatóberendezések felkutatását és eltávolítását értették.
– Miért van olyan érzésem, hogy ez a találkozó többr l szól annál, amit te elmondtál nekem? –
kérdezte Lowell.
Felter egy dühös pillantást lövellt Lowell felé.
– Épp most jutott a tudomásomra, hogy Kasavubu közölte a nagykövetünkkel, hogy (a) ha Guevara
felt nik Kongóban, kivégz osztag elé állítja, és hogy (b) pontosan tudja, hogy mit csinál, valamint
hogy (c) nem kíván amerikai csapatokat beengedni Kongóba.
– Guevara? – kérdezte Portet kapitány. – Che Guevara? Kongóban?
Lowell Portet kapitányra nézett, és már úgy t nt, hogy mondani akar neki valamit, de az utolsó
pillanatban meggondolta magát.
– Ha végeztél – mondta Felter –, kérlek, kísérd Portet kapitányt a klubba! Ellen rizni szeretném,
hogy az ASA elvégezte-e a dolgát.

(Öt)
Washington D. C Hotel
Washington A Nemzeti Repül klub
1965. január 11., 09.55
Lowell a repül klub egyik kis, privát tárgyalójába vezette Portet kapitányt. Az ablakon keresztül jól
lehetett látni az USA Pénzverdéjének a tetejét. Felter a kerek asztalnál ült, amelyet vörös b rrel bevont
karosszékek vettek körül. Az asztalon egy kávéval teli termosz és egy kávéskészlet volt.
– Még itt voltak, amikor ideértem – jelentette be Felter. – Egy pillanatig úgy t nt, hogy még engem
sem fognak beengedni, de aztán Finton igazolt.
– Ó, igen, köszönöm – mondta Lowell. – Nagyon szívesen meginnék egy csésze kávét. Köszönöm.
Köszönöm szépen.
– Ma valahogy nem vagyok vev a hülye vicceidre, Craig. Azt hiszem, el ször azt a
telefonbeszélgetést kellene átbeszélnünk. Porter arra próbált utalni, hogy Langley azzal hosszú kezével
mintha ismét belenyúlt volna valamibe. Nem igaz?
– De még mennyire, hogy igaz – felelte Lowell. – Tessék?
– Meséld csak el neki, hogy mi történt, JP! Ki kell mennem pisálni.
– Nos, Sandy? – kérdezte Lowell, amikor visszaért a helyiségbe.
 – Az Air America már az övék – mondta Felter. – Miért is ne indítanának be egy újabb
légitársaságot?
– Az övék? – kérdezte Portet kapitány. – A CIA-ról beszél?
– A CIA-ról – mondta Felter. – A kérdés csak az, hogy honnan szerezték meg a nevét. Biztosat
persze nem mondhatok, de a Küzdelemmel aligha hiszem, hogy kapcsolatba hozták.
– A Küzdelemmel? – ismételte Portet. – Nekem már fogalmam sincs, hogy mir l van itt szó.
– Sandy, szerintem kezdd a Küzdelemmel! – mondta Lowell. – Kasavubut addig tegyük félre, amíg
Jack megérkezik!
– Mit mondtál el neki a Küzdelemr l?
– Csak annyit, hogy Argentínában voltam, és megpróbáltam meggy zni az argentinokat, hogy ne
jék szét Guevara fejét – felelte Lowell.
– Már ezt sem lett volna szabad elmondanod – csattant fel Felter, aztán Portet felé fordult. – Portet
kapitány, nemrégiben megkértem Lowell ezredest, hogy nézzen bele a CIA pénzügyi man vereibe.
Lowell ezredes, elmondaná Portet kapitánynak, hogy mit tudott meg?
– Igen, uram – mondta Lowell. Felter figyelmét nem kerülte el a gúnyos hangnem.
– Craig, erre most nincs id – mondta Felter. Lowell egy hosszú pillanatig Felterre bámult.
– Rendben – mondta végül. – JP, abból, amit megtudtam, illetve amit Porter megtudott, a Cég
mindenféle üzlettel foglalkozik. Most egy olyan vállalkozásra vadásznak, amelyet felhasználhatnak a
titkos ügyleteik tisztára mosására. Próbálnak olyan céget keresni, ami lehet leg pénzügyi gondokkal
küzd. Odaküldenek valakit a cégvezet höz, és közlik vele… persze azt nem árulják el, hogy mi
vagyunk a CIA, és valószín leg van vagy egy tucat, a Gresham Befektetési Társasághoz hasonló
fed szervezetük… szóval közlik vele, hogy egy, az övéhez hasonló vállalkozásba szeretnének
befektetni.
– És az emberek nem fognak gyanút? – kérdezte Portet.
– A pénzügyi gondokkal küszköd emberek gyakran azt hiszik, hogy csak egy kis segítségre van
szükségük, hogy átvészeljék a vihart – mondta Lowell. – Jó, szóval, mivel az ügynökök soha nem
próbálják meg felvásárolni a céget, csak be akarnak fektetni, a kiszemelt fickó eladja az üzletrésze egy
bizonyos százalékát… mondjuk, harminc vagy negyven százalékát. Az üzlet újra beindul, és a fickó
azt hiszi, hogy jól döntött, de aztán az üzlet megint kezd bedögleni, és megint kell egy kis segítség,
hogy átvészelje a vihart, és a Cég végül megszerzi az ötvenegy százalékot.
– És végül az övék lesz az egész? – kérdezte Portet.
– Nem. Nem akarják, hogy az övék legyen a cég. k csak azt akarják, hogy ha úgy hozza a sors,
akkor kedvükre irányíthassák. Azt akarják, hogy Mr. Tisztességes vezetgesse csak a céget szépen,
törvényesen, közben pedig k végzik a mocskos kis üzelmeiket, és nagyon vigyáznak, nehogy a cég
tönkremenjen. Mr. Tisztességes pedig boldog, mert még mindig viszi a céget, és szépen termeli a
bevételt.
– Nem t nik túl etikusnak.
– Ez a hírszerzés, JP – mondta Felter. – Az etika olyan ritka fogalom a hírszerzésben, mint a becsület
a politikában.
Lowell és Portet felnevetett.
– Két lehet ség van – folytatta Felter. – A leglogikusabb az, hogy a CIA jobb keze nem tudja, hogy
mit csinál a bal. A jobb kéznek… jelen esetben az ázsiai divíziónak… már van egy légitársasága, és
kell neki még egy. A jelszó a redundancia. Ha a jobb kéz mégis beszélt a ballal… vagyis az afrikai
divízióval… akkor jó esély van rá, hogy ezt csak azért tette, hogy meger sítést kapjon azon
információkat illet en, amiket már rég megszerzett az Air Simbáról.
– Mit l olyan biztos benne, hogy a Gresham Befektetési Társaság maga a CIA? – kérdezte Portet.
– Nézd, JP, a Riggs Bank a CIA bankja – mondta Lowell. – Egyébként pedig ez az egész pont
annyira b zlik, mint a többi projektjük.
– Milyen passzban van az Air Simba, Portet kapitány? – kérdezte Felter.
– Már egy ideje borotvaélen táncoltunk, amikor…
– Borotvaélen táncoltak? Kinek van még üzletrésze a cégben?
– Nekem, Jacques-nak és Hanninak.
– Gondolom, ez keltette fel az érdekl désüket – mondta Lowell.
– Az el bb félbeszakítottam, kapitány – mondta Felter.
– Megkérhetném, hogy tegez djünk? A barátaim JP-nek hívnak.
 – Köszönöm – mondta Felter. – Szólíts Sandynek.
– Szóval már a szimba felkelés el tt is borotvaélen táncoltunk – mondta Portet. – Beszéltem is a
Credit Lyonaisse-szel, mert hitelt akartam felvenni, hogy vehessek egy 707-est vagy egy DC-8-ast.
Természetesen a szimba felkelés mindent megváltoztatott.
– Ezt nem értem – mondta Lowell. – Nem n tt meg a kereslet a légi teher- és utasszállítás iránt? Se
katonai, se polgári vonalon?
– Az Air Simba Kongóban lett bejegyezve, és az ottani jogszabályok szerint válsághelyzetben
els dlegesen a kormányt kell szolgálnia. A kormány viszont pénz helyett bonokkal fizetett, amelyeket
csak akkor volt hajlandó beváltani, amikor megsz nik a „szükségállapot”. Ugyanilyen bonnal fizettek
a Mobil Oilnak is az üzemanyagért, és nekünk csak annyi készpénzt adtak, amib l éppen ki tudtuk
fizetni a hajózószemélyzetet meg a repül gép-szerel ket. A lényeg, hogy napról napra romlott a
helyzetünk.
– A CIA kongói irodája persze tudott err l – mondta Felter elgondolkodva.
– Szerintem az történt… bár több elképzelésem is van… hogy talán a jelentésük, amiben leírták,
hogy Kasavubu hogyan bánik a légitársaságával, eljutott Langleybe, ahonnan továbbították az ázsiai
divízióhoz, ahol valaki azt mondta: „Hé, pont egy ilyen fickót kerestünk. Amerikai állampolgár, a cs d
szélén áll, és pontosan tudja, hogy kell egy olyan boltot vezetni, amit mi akarunk beindítani.”
– Ja – mondta Lowell halkan. – De az is lehet, hogy megnézték az összes olyan amerikai pilóta
aktáját, aki külföldi légitársaságoknak dolgozik, és akkor botlottak JP nevébe. Végül is a végeredmény
ugyanaz. Aztán ráküldték a CIA kongói embereit, akik pedig meger sítették az információt.
– De most már nincs különösebb jelent sége, nem igaz? – kérdezte Portet.
– Eszem ágában sincs belekeveredni a CIA ügyleteibe.
– Azért ne dönts elhamarkodottan! – mondta Lowell. – Gondoljuk át a dolgot!
– Mit kell ezen átgondolni?
– Akár el nyt is kovácsolhatsz abból, hogy ennyire érdekl dik utánad a Cég, JP.
– Nem szívesen vennék részt ilyesmiben. De pontosan mire gondolsz?
– Hagyd, hogy pénzeljék a légitársaságodat! Gyakorlatilag kamatmentes kölcsönt kaphatnál t lük. A
lényeg, hogy ne hagyd, hogy megszerezzék az ötvenegy százalékot!
– De hát hogyan?
– Ahányszor megteszik a tétjeiket, te tartani fogod.
– Na, és honnan lenne rá pénzem?
– A Craig, Powell, Kenyon és Dawes mindig szívesen invesztál olyan vállalkozásba, amelyet az
USA kormánya nem hagy cs dbe menni – mondta Lowell. – Nincs ebben semmi személyeskedés. Ez
színtiszta üzlet.
– Elmagyaráznád még egyszer? – kérdezte Portet.
– Érdekes gondolat, Craig – mondta Felter –, de ezt most talán borítékoljuk egy id re. Azt hiszem,
ideje JP-t beavatni a Küzdelem hadm velet részleteibe.
Felter Portet-hoz fordult.
– Amit most fogok mondani, az magától értet okokból szigorúan titkos. Normális körülmények
között, amikor olyasvalakire kell szigorúan titkos információt bízni, aki nincs benne a rendszerben,
mindenféle súlyos következményt szoktunk kilátásba helyezni arra az esetre, ha az illet továbbadná
az információt. Persze ez az egész nevetséges. Senkit sem lehet bíróság elé állítani azzal, hogy elárult
egy titkot, csak ha az ember hajlandó elárulni, hogy mi volt az a titok. Ezt pedig még véletlenül sem
akarhatja senki. Mindössze annyit tehetek, hogy megbízom a józan ítél képességedben és a
hazaszeretetedben.
– Köszönöm – monda Portet kapitány.
– Megbízható hírszerz i forrásból tudjuk, hogy Che Guevara Kongóba akar menni… már Afrikában
van. Ott akarja folytatni, ahol a szimbák abbahagyták. Káoszt akar kelteni, és át akarja venni az
irányítást az ország felett.
– A kubairól beszélsz? – kérdezte Portet kapitány meglepetten.
– Igazából argentin. Dr. Ernesto Guevara de la Sema, született 1928. június 14-én, Rosarinóban. Az
apja ír származású, az anyja spanyol.
– Miért éppen Kongó? – kérdezte Portet kapitány.
– A végs célja Dél-Amerika megkaparintása. Kongó csak az els lépés. Szerintem Guevara fütyül
Kongóra, de úgy gondolja, ha sikerül átvenni az ország felett az irányítást, akkor megállíthatatlannak
fogja tartani a világ, és ezzel bebizonyítja, hogy ami Kubában történt, az nem volt aberráció. És persze
gyanítom, hogy azt hiszi, viszonylag könnyen át tudja venni az irányítást.
– Ez nem fog jót tenni Kongónak – mondta Portet kapitány. – Jól értettem? Azt mondtad az el bb,
hogy doktor? Orvos?
– A Buenos Aires-i Egyetemen végzett, 1953-ban – mondta Lowell.
– A problémát kétféleképpen lehet megoldani – mondta Felter. – Az egyik, hogy kiiktatjuk…
– Úgy érted, hogy megöljük? Vagy megöletjük?
Felter bólintott.
– Persze ett l mártírrá válna. Ezt felismerve, Johnson elnök jóváhagyott egy tervet, amelynek a célja
Guevara életben tartása és kongói terveinek meghiúsítása. Azt akarjuk, hogy elbukjon Kongóban.
Persze úgy akarjuk intézni, hogy ne derüljön ki, hogy benne volt a kezünk.
– Érdekes – mondta Portet kapitány elgondolkodva.
– Vannak emberek és kormányok, akik azt hiszik, hogy a likvidálás a legjobb megoldás. Lowell
ezredes és Lunsford rnagy épp most tért vissza Argentínából, ahol sikerült meggy zniük az
argentinokat arról, hogy mindenki jobban jár, ha Guevara életben marad.
– A szentségit, én magam is hajlok arra, hogy azok mellé álljak, akik holtan akarják látni. Legalábbis
a szívem ezt mondatja velem. Nagy nehezen sikerült kiszednem Hanniból, hogy mit csináltak a
szimbák Stanleyville-ben.
– Lunsford és Jack egy zöldsapkás egység összeállításán dolgozik. Olyan fekete amerikaiakat
képeznek ki Fort Braggban, akik beszélik a szuahélit. Kongóba fognak menni, méghozzá kett s
küldetéssel. A feladatuk Guevara megbuktatása és életben tartása lesz.
– Jacques-ot megint Kongóba küldöd? – kérdezte Portet kapitány. A hangján érz dött, hogy
egyáltalán nem tetszik neki az ötlet.
– De nem a dzsungelbe – felelte Felter. – Nem stimmel a b re színe. Nem engedhetjük meg, hogy
valaki meglássa, vagy ami rosszabb, hogy elfogja. De, igen, szándékomban állt odaküldeni egy kis
id re, hogy segítsen Lunsford rnagynak kialakítani a kapcsolatait… és persze jól ismeri Kongót is,
ami kapóra jönne.
– Szándékodban állt? Ez azt jelenti, hogy mégsem küldöd oda?
– Pillanatnyilag az a tervem Jackkel, hogy odaküldöm, hogy kiderítse, hogyan lehetne Mobutu
tábornokot rávenni, hogy megkerülje ezt a „semmi szín alatt nem kell amerikai katonai jelenlét-
rületet, amit a mi kedves nagykövetünk generált. A nagykövet megpróbált ugyan javítani a helyzeten,
de Mobutu szó szerint kitette a sz rét az irodájából. Remélem, hogy Jack nagyobb szerencsével fog
járni.
– Joseph id nként megmakacsolja magát – jegyezte meg Portet kapitány szárazon. – F leg, ha iszik.
Márpedig az a hír járja, hogy a doktor távollétében szinte folyamatosan iszik, és néha a jelenlétében is.
– Nekem úgy t nik, hogy Jack és Mobutu jól kijönnek egymással – mondta Felter.
– Mobutu kiskölyök kora óta ismeri Jacques-ot – mondta Portet kapitány. – Akkoriban még csak a
Force Publique törzs rmestere volt.
– Egyébként Mobutu altábornagy beváltotta az ígéretét, és felterjesztette Jacket egy kitüntetésre
azért, amit Stanleyville-ben tett – mondta Felter. – Holnap magánszemély által benyújtott
törvényjavaslatot visznek a kongresszus elé, hogy Jack elfogadhassa.
– Egyszer megkérdeztem Mobututól, hogy miért csak altábornagyi rendfokozata van, amikor Afrika
többi vezérkari f nöke minimum vezérezredes vagy hadseregtábornok. Erre azt felelte, hogy a
doktor adott neki egy könyvet George Washington életér l, és ha az Egyesült Államok atyjának elég
volt az altábornagyi rendfokozat, akkor legyen elég Joseph Désiré Mobutunak is.
– Érdekes – mondta Lowell. – Ki ez a doktor, akit már az el bb is említettél?
– Tulajdonképpen orvos. Egy mormon. Egy misszionárius, az hiszem.
– És milyen kapcsolatban van Mobutuval?
– azon kevés fehér emberek egyike, akikben Mobutu megbízik.
– Közéjük tartoztok ti is, Jacques-kal? – kérdezte Felter. Lowell kiszúrta, hogy Jackb l id közben
Jacques lett.
– A doktor fontosabb szerepet tölt be, mint mi. Amolyan… mormon jezsuitaféle. Mobutu
hozzáfordul, ha tanácsra van szüksége.
– Mi a neve?
– Howard Dannelly – mondta Portet kapitány.
 – És mennyire ismered ezt a dr. Dannellyt? – kérdezte Felter.
– Találkoztam vele párszor. Rendes ember. Jó hatással van Mobutura.
– Dr. Dannelly kedveli Jacques-ot? – kérdezte Felter.
– Hát… ööö… nem tartozik éppen Jacques rajongói közé – felelte Portet.
– Miért nem? – kérdezte Felter.
– Hát – mondta Portet mosolyogva –, tudod, hogy milyenek a mormonok. Nem isznak, nem
dohányoznak, és nem hisznek a házasságon kívüli szexben. Talán el sem hiszed, de a mi ifjú, józan
élet Portet f hadnagyunk Marjorie el tt ivott, mint a kefeköt , hatalmas, fekete szivarokat füstölt, és
azon volt, hogy bens séges kapcsolatba kerüljön Kongó összes fehér n jével, fittyet hányva arra, hogy
férjnél voltak-e, vagy sem.
Lowell felnevetett.
– És történt valami? – kérdezte Felter kissé idegesen.
– Egy alkalommal, amikor Kolweziben volt, a Hotel Leopoldban, egy barátjával, dr. Dannelly
megszólította az el csarnokban, és közölte vele, hogy és a barátja szégyellhetnék magukat, meg
hogy a viselkedésük egyszer en gyalázatos, erre Jacques… azt mondta neki, hogy menjen a faszba.
– Az a bizonyos barát egy n volt? – kérdezte Lowell. Portet kapitány bólintott.
– Ezek szerint a jó dr. Dannelly ajánlólevele nem fogja segíteni Jacket – jegyezte meg Lowell.
– Tartok t le, hogy nem. De ha akarjátok, én szívesen beszélek Mobutuval.
– Megfontolandó gondolat – mondta Lowell. – F leg akkor, ha ki akarod játszani a mormon
kártyádat is, Sandy.
– Hogy mit? – kérdezte Portet kapitány.
– Sandy, tudod, hogy a mormonok nagyon jól kijönnek egymással. Ha rá tudnánk venni Fintont,
hogy menjen el JP-vel és Jackkel Mobutuhoz…
– Hajlandó lennél elmenni Mobutuhoz? – kérdezte Felter.
– Életem nagy részét Kongóban töltöttem – felelte Portet. – Szeretem Kongót. Szeretem az ott él
embereket. Nincs szükségük egy kubai forradalmárra, aki még keservesebbé tenné az amúgy is
keserves életüket.
– Fintont idehívtam ebédre – mondta Felter. – Kérdezzük meg t le, hogy mit gondol. De nem ebéd
közben. Majd utána.
Egy pillanatra megállt, és Portet kapitányra nézett. – Az egyik emberem hith mormon. Ebéd közben
próbáld meg megsaccolni, hogy jól kijönnének-e dr. Dannellyvel!
Portet kapitány bólintott.

(Hat)
Washington D. C.
Hotel Washington
1965. január11., 11.05
– Jó napot – köszöntötte Johnny Oliver udvariasan a Hotel Washington recepciósát. – A nevem
Oliver százados, és úgy tudom, hogy szobát foglaltak jómagam és a tiszttársaim részére.
– Igen, uram. Valóban. A 914-esben helyeztük el magukat.
A recepciós letett eléjük egy kulcsot.
– Mindenkit? – kérdezte Oliver.
– Mindenkit – felelte a recepciós, majd a pulton lév cseng re csapott, hogy odahívja a londinert a
csomagokért.
– Miért van olyan érzésem, hogy a Hadviselési Központ le van égve? – kérdezte Oliver halkan,
amikor már beszálltak a liftbe. – El re szólok, uraim, hogy a rang privilégiumokkal jár. Nem vagyok
hajlandó egy ágyban aludni egyikükkel sem.
– Szólnunk kellett volna a pasasnak, hogy adjon nekünk még egy… két szobát – mondta Jack Portet.
– El ször nézzük meg, aztán majd ha már tudjuk, hogy mire van szükségünk, felhívjuk telefonon –
javasolta Oliver, de mindketten tudták, hogy ez nem javaslat volt, hanem parancs.
A londiner megállította a poggyászkocsit a 914-es szoba el tt, aztán bekopogott az ajtón.
– Bújj be! – kiáltott ki egy férfihang.
A londiner kinyitotta az ajtót, aztán intett a tiszteknek, hogy menjenek be.
A 914-es „szoba” egy tágas és pazarul… s t, minden luxust kielégít en berendezett lakosztály volt.
– Istennek hála! Megkerültek az elveszett madáremberek! – kiáltott fel Geoffrey Craig hadnagy.
 A nappali egyik sarkában ücsörgött. Civil ruhát viselt, és már majdnem végzett a klubszendviccsel,
amit addig evett. A dohányzóasztalon kávéskészlet. Pappy Hodges rnagy vele szemben terpeszkedett
egy fotelben, és kávézott.
– Hogyhogy elveszett? – kérdezte Johnny Oliver. – Mi ez a nagy d zsölés itt?
Pappyhez ment, és kezet fogott vele.
– Örülök, hogy látom, Johnny – mondta Pappy, aztán felemelte a hangját. – Portet, maga most rögtön
átöltözik, és megkeresi Feltert a repül klubban!
– Igen, uram – mondta Jack. – De hol…?
– A tizediken.
– Úgy értem, hogy hol öltözhetek át?
– A lakosztálynak négy hálószobája van – mondta Geoff. – Amelyikben azt a ronda utazótáskádat
találod, az a tiéd.
– Egyáltalán miféle hely ez? – kérdezte Jack.
– Ez a cég lakosztálya – mondta Geoff.
Jack egy nagy, L alakú hálószobában találta meg az utazótáskáját. A hálószobában két extra méret
ágyat talált, valamint egy íróasztalt, minibárt, egy b rrel bevont karosszéket s egy dohányzóasztalt. A
hálószoba egy kis apartman benyomását keltette.
Jack azon t dött, hogy van-e ideje egy gyors zuhanyra, de aztán úgy döntött, hogy nincs. Pappy
azt mondta, hogy „most rögtön”. Gyorsan megborotválkozott a villanyborotvájával, aztán arcára kent
némi kölnit, levette az egyenruháját, aztán civil ruhába bújt – sportzakót vett fel, és nyakkend t is
kötött –, és visszasietett a nappaliba.
Pappy éppen telefonált. Türelmetlenül intett Jacknek, hogy induljon már.
Ahogy Jack kilépett az ajtón, még hallotta, amit Pappy mondott.
– Ezredes, pillanatokon belül ott lesz…
Jacknek fogalma sem volt, mit akarhat t le Lowell ezredes. Enricót leszámítva hármójuk közül a
legtapasztalatlanabb. És most érezte, hogy valami szakmai dologról lesz szó, és nem valami privát
ügyr l. Belépett a liftbe, és felment a Nemzeti Repül klubba.
A recepciós már várta.
– Maga Portet kapitány, igaz?
– Nem. Az csak voltam. Most már Portet f hadnagy vagyok.
– Legyen szíves, kövessen! – mondta a hölgy, és Jackre mosolygott.
A báron keresztül egy folyosóhoz vezette, aztán bekopogott az egyik ajtón.
– Igen?
– Ezredes, Portet f hadnagy megérkezett – mondta a recepciós, aztán Jack felé fordult. – Menjen
csak be!
Craig W. Lowell alezredes egy asztalnál ült Sanford T. Felter ezredessel, ami egy kicsit meglepte
Jacket. Apja jelenléte viszont egyértelm en különös volt.
Fittyet hányva a katonai protokollra, el ször az apjához ment. Európai módon megölelték és arcon
csókolták egymást.
– Milyen a házasélet? – kérdezte Jack apja.
– Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha el ször tisztelgek, meg teszem, amit ilyenkor kell, miel tt
belemennék ilyesmibe – felelte Jack.
– Most, hogy mindenki itt van, szerintem rendeljünk valami innivalót – javasolta Lowell.
– De hát még dél sincs – tiltakozott Felter. – Muszáj alkoholt innod?
Lowell ügyet sem vetett rá.
– Te skót whiskyt kérsz, igaz, JP? – kérdezte Lowell.
– Igen. Köszönöm.
– Jack? – kérdezte Lowell, aztán, amikor meglátta Jack tétova arckifejezését, hozzátette: –
Nyugodtan ihat, egy darabig úgy sem megy innen sehova.
– Akkor kérek – mondta Jack.
– Egér?
– Hozass nekem egy csésze teát! – mondta Felter.
Lowell felvette a telefont.
– Hozzon be, kérem, egy üveg skót whiskyt! Maradt még az enyémb l? És hozzon be jeget is, meg
ami kell!
 Lowell letette a kagylót, és Felterre nézett.
– Neked nem teára van szükséged, Egér, hanem valami töményre.
– Nem szeretnék lealjasulni t le – mondta Felter.
– De hát te már most is aljas vagy, Egér. Ezt mindenki tudja.
Felter dühösen nézett rá.
– Egér? – kérdezte Portet kapitány.
– az egyetlen szarházi a világon, akinek elt röm, hogy Egérnek nevezzen nyilvánosság el tt is.
– Értem – mondta Portet kapitány.
– Maga pedig, hadnagy – mondta Lowell –, nyugodtan hívhat engem és Felter ezredest ezredesnek
vagy uramnak.
– Igen, uram.
Portet kapitány felnevetett.
– Ez nem az én szövegem. Évekkel ezel tt hallottam el ször… az anyósod apjától, Jack… és pár
nappal ezel tt, amikor Buenos Airesben voltunk, eszembe jutott, amikor Pistarini tábornok össze akart
velünk haverkodni.
– De nem merted Pascualénak nevezni, mi? – kérdezte Felter mosolyogva.
– Nem mernék rá fogadni, hogy nem neveztem annak hajnali kett és négy között. Egyébként az id
nagy részében „mi general”-nak szólítottam.
Valaki kopogott az ajtón, aztán egy pincér jelent meg a helyiségben, kezében egy tálcával, rajta egy
pontosan olyan üveg skót whiskyvel, amilyet Lowell adott Portet-nak még Floridában. A tálcán volt
még egy tál teli jéggel, egy vizeskancsó és egy szódásszifon.
– Innen már megoldjuk, köszönjük – mondta Lowell a pincérnek, aztán teletöltötte a poharakat a
sötét whiskyvel.
Amikor a pincér kilépett a szobából, Lowell Jackhez fordult.
– Az apja eddig a maga kongói romantikus kalandjaival traktált minket.
Jack döbbenten nézett az apjára.
– Amik miatt… szerinte… maga felkerült dr. Dannelly feketelistájára – folytatta Lowell. – Ami
pedig gond, Jack, mert Felter ezredesnek épp most jutott a tudomására, hogy Mobutu tábornok kivágta
a nagykövetünket az irodájából, amikor az segítséget akart kérni a Küzdelem hadm velethez.
– A francba! – mondta Jack. – Ez Dannelly m ve. súg Mobutunak.
– Eredetileg magát akartam odaküldeni Atyával, hogy beszéljenek Mobutuval – mondta Felter.
– Ezredes, sajnálom, de ha Dannelly is benne van a dologban, akkor csak tovább rontanánk a
helyzetet, ha felt nnék a színen… én… hát, szóval egyszer azt mondtam neki az egyik hotel
el csarnokában, hogy…
– Hogy menjen a faszba – szólt közbe Felter. – Tudunk róla.
Felter egy pillanatra megállt.
– Az apja vállalta, hogy Léopoldville-be megy, és beszél Mobutuval.
– Elmondta neki, hogy mir l van szó? – kérdezte Jack. Felter bólintott.
– Mit gondolsz? – kérdezte Lowell.
– Ha valaki rá tudja venni Josephet, hogy gondolja meg magát, akkor az.
– Mit javasolsz? Menjen egyedül, vagy jobb lenne, ha elkísérnéd?
– Ha Dannelly is ott lesz, akkor menjen inkább egyedül – mondta Jack gondolkodás nélkül.
Felter bólintott.
– Van még egy üt kártyánk. De nem tudom, hogy lesz-e rá alkalmunk, hogy kijátsszuk.
– Uram?
– Mr. Finton a mormon egyház igen nagyra becsült tagja. Mormon püspök.
– Velünk fog ebédelni, Jack – mondta Lowell. – Szeretnénk, ha maga és az apja megpróbálná
megsaccolni, hogy kijönne-e Finton dr. Dannellyvel! Mindkettejükt l elvárom, hogy a saját
véleményüket mondják el. Puskázni tilos!
– Igen, uram.

(Hét)
Washington D. C.
Hotel Washington
914-es szoba
 1965. január 11., 12.50
Az egyik helyiség, amely a nappaliba nyílt, egy tárgyalóterem volt egy óriási, mahagóni
tárgyalóasztallal és vörös b rrel bevont karosszékekkel. A tárgyaló ablakai az USA Pénzverdéjének
tetejére néztek, de a Fehér Házból is látszott egy kevés, valamivel lejjebb, a Pennsylvania sugárúton.
Az asztal most ebédhez volt megterítve; az egyik fal mellett két zsúrkocsi állt. Pappy Hodges,
Lunsford Atya, Geoff Craig, Enrico de la Santiago és Johnny Oliver foglalt helyet az asztalnál.
– Nem kellett volna megvárniuk minket – mondta Felter, miután a sarkában Lowell ezredessel és az
ifjabb és id sebb Portet-jal belépett a helyiségbe. – Lássanak hozzá, és csapjunk a lovak közé, mert
rendkívül sok megbeszélnivalónk van.
Felter felemelte az egyik zsúrkocsin lév ezüsttálca fedelét. A fedél alatt levesestál, kagylólevessel,
valamint néhány tál zöldségköret, f tt sonka és marhasült.
Enrico de la Santiago kivételével mindenki szedett magának, amikor James L. Finton zászlós
megérkezett. Vékony, markáns arcú, negyvenes évei elején járó férfi volt. Szürke öltönyt, ropogós,
fehér inget és sötétkék nyakkend t viselt.
Szó nélkül az ablakhoz ment, behúzta a sötétít ket, aztán a zsúrkocsikhoz lépett. Felhajtotta a kocsin
lév terít t, aztán a kocsi alá nézett, majd a következ zsúrkocsit is átvizsgálta. Aztán vett magának
egy tányért, és szedett magának a f fogásból.
– Az ASA tíz órakor seperte ki a helyiséget, ezredes – jelentette be Finton, miközben leült. – Járt itt
azóta valaki?
Felter megrázta a fejét.
– Akkor azt hiszem, hogy nyugodtan beszélhetünk – mondta Finton.
– Köszönöm – mondta Felter.
Finton el rehajtotta a fejét, összekulcsolta a kezét, aztán behunyta a szemét. Nyilván imádkozott.
Aztán kinyitotta a szemét, és a kezébe vette az ev eszközeit. Felter letette a leveseskanalát, és
megtörölte a száját a szalvétájával.
– Akkor elmondom, hogy most hol tartunk, és hogy milyen irányban szeretnénk haladni. Azt hiszem,
az lesz a legjobb, ha Argentínával kezdjük. Lowell és Lunsford remek munkát végzett odalenn. Az
argentinok a mi oldalunkon vannak. A következ lépés leszállítani az L-23-ast. Finton már egy ideje
keresi nekünk azt a spanyolul beszél katonai repül st, aki vezetni fogja a gépet, és… reményeink
szerint… eltereli a figyelmet De la Santiagóról. A pilóta „Szigorúan titkos”-jogosítvánnyal kell, hogy
rendelkezzen, mert azt megkövetelik a nagykövetségen. „Szigorúan titkos Küzdelem”-jogosítványt
viszont nem fog kapni, és a lehet legkevesebbet fogjuk neki elárulni a hadm veletr l. A lényeg, hogy
bele fog telni egy kis id be, mire megtaláljuk a megfelel embert erre a feladatra. Oliver, Portet és De
la Santiago fogja levinni a gépet. Velük megy Zammoro zászlós Braggból, és Thomas törzs rmester és
Atya egyik embere…
Felter megállt, és Lunsfordra nézett.
– Otmanio törzs rmester – segítette ki Lunsford.
–… akir l kiderült, hogy beszél spanyolul, a harlemi spanyolt – fejezte be Felter. – Zammoro
rnagyként szolgált a Kubai Hadseregben, ezért van pár argentin tiszt barátja. Fiatal tisztként több
tanfolyamot végzett el odalenn. Ezért küldöm oda. Lehetséges, hogy ott is marad egy id re, de
pillanatnyilag úgy látom, hogy egyedül De la Santiago és Otmanio lesz az, aki hosszabb id t fog ott
eltölteni.
Felter ismét megállt.
– Van kérdés?
Nem volt.
– Tehát, Pappy, maga nézze át az L-23-ast, és gy djön meg róla, hogy a gép alkalmas-e az útra!
Aztán készítse el a repülési tervet! És De la Santiagónak haladéktalanul meg kell csinálnia az L-23-as
típusvizsgát. Minél hamarabb, annál jobb.
– Beszélhetnénk err l az utóbbi témáról? – kérdezte Pappy.
Felter intett a kezével, hogy „Ki vele!”, aztán megfogta a kanalát, és kanalazni kezdett a
kagylóleveséb l.
– Most fogjuk meginni a maguk „siessünk, vizsgáztassuk le a kölyköt, de még tegnapel tt, szarjunk a
szabályzatra”-hozzáállásuknak a levét – mondta Pappy.
– Tessék, Pappy? – kérdezte Lowell. – Mi nagyon is igyekeztünk betartani a szabályzatot. És ezek az
emberek nem a múlt héten tanultak meg repülni. Akkor meg mi itt a probléma?
 – Geoff a múlt héten tanult meg repülni – mondta Pappy.
– Azt akarja mondani, hogy nem alkalmas a feladatra? – kérdezte Felter. – Azt kérdezi, hogy tud-e
ikermotoros gépet vezetni? Igen, tud. De Ruckerbe azért küldték, hogy megtanuljon helikoptert
vezetni. A helikoptertanfolyam résztvev inek szigorúan tilos magán-repül órákat venniük. Geoff már
két nappal azután, hogy Ruckerbe ment, merevszárnyú magánórákat vett, és err l sokan tudnak. Azt is
tudják, hogy Lowell Cessnája elég gyakran t nik fel az ozarki repül téren, és hogy Geoff repül vele,
amit szintén tilt a szabályzat. A tanfolyam résztvev i nem repülhetnek magángépekkel, amíg a
tanfolyamot végzik. A szabályzatot mindig betartottuk és betartattuk. Egészen mostanáig.
– Hát, ahogy mondják, kiömlött tejb l már nem lesz túró – mondta Lowell. – Amennyire tudom,
hamarosan neki is meglesz az L-23-as típusvizsgája.
– Én fogom vizsgáztatni – mondta Pappy.
– Ha átengedi, akkor elkerül Ruckerb l, nem? Akkor mi itt a probléma?
– Az emberek furcsállják, hogy Jack, aki múlt héten még rvezet volt, most pedig Bellmon veje,
hirtelen el kerül, de már mint tiszt, és semmi perc alatt elvégez egy Miki Egér-tanfolyamot, aztán meg
megcsinálja az összes típusvizsgát, ami létezik.
– Értem – mondta Felter. – És?
– És most meg jön Enrico, aki szintén beiratkozik egy Miki Egér-tanfolyamra, hogy aztán is
megcsinálhassa az összes létez típusvizsgát.
– Folytassa! – mondta Felter.
– Véletlenül tudom, Bellmon tábornoknak már panaszkodtak néhányan.
– Bellmon tábornok parancsot kapott, hogy (a) mindent adjon meg nekünk, amire szükségünk van, és
(b) pontosan tudja, hogy miért van minderre szükség – felelte Felter.
– És amilyen jó ember Bob Bellmon, készen áll lenyelni, amit róla terjesztenek, hogy kivételezik a
vejével. És ez neki fáj.
– Igen, tudom – mondta Lowell.
– És persze Bellmon nem mondhatja meg azoknak az embereknek, akik panaszkodnak neki, és azt
kérdezik t le, hogy mi a fene folyik itt, miért van minderre szükség, k pedig nem magyarázhatják el a
helyzetet a többieknek, akik meg nekik panaszkodnak, és érthet en pipák a kivételezés miatt. El bb-
utóbb, és inkább el bb, valamelyikük vagy talán hárman-négyen is, a F felügyel i Hivatalhoz fognak
menni. Akkor mi lesz?
– A szentségit! – mondta Lowell. – Erre nem is gondoltam.
A Hadsereg f felügyel i, akik egyébként mind rendkívül tapasztalt, magas rangú tisztek, bizonyos
értelemben olyanok, mint az ombudsmanok. Az feladatuk kivizsgálni minden olyan panaszt, amit
igazságtalan bánásmód vagy szabályszegés stb. miatt nyújtanak be a katonák. k a mindenkori
hely rség-parancsnok törzstisztjei, vagyis engedelmességgel tartoznak neki, de abban az esetben, ha a
hely rségparancsnok nem rendez egy adott szituációt a szabályzatnak megfelel en, vagy ha maga
követ el kihágást, hatáskörüknél és kötelességüknél fogva jogukban áll egy fels bb parancsnokság,
vagy akár, végs esetben, a Hadsereg legf bb f ellen re elé vinni az ügyet, aki közvetlenül a
Hadsereg vezérkari f nöke alá tartozik.
A probléma nem az volt, hogy amit Felter tett – beleértve a Pappy által Miki Egér-tanfolyamnak
titulált kurzust – szabályellenes lett volna, hiszen az Egyesült Államok elnöke, az USA fegyveres
erejének f parancsnoka adta rá a felhatalmazást.
De Rucker f ellen rének az volt a feladata, hogy hivatalból vizsgáljon ki minden olyan vádat, amely
szerint tisztek pilótamin sítést kaptak anélkül, hogy pontosan betartották volna a min sítésre
vonatkozó szabályokat. A f ellen r talán vonakodott volna kivizsgálni egy olyan ügyet, amelyben a
hely rségparancsnok vejének a neve is felmerült, mint kivételezett, de ennek ellenére ugyanolyan
körültekint en és alaposan járt volna el.
A helyzet megoldását az jelenthette volna, ha legalább Rucker f ellen rét beavatják a Küzdelem
hadm velet részleteibe. Ugyanis nem volt kizárt, s t jó esély volt rá, hogy – miután a tudomására
jutott, hogy Bellmon vejével kivételeznek a hely rségen – a f ellen r úgy érzi, hogy jelentést kell
tennie az USA 3. hadserege f ellen rének, akihez Fort Rucker tartozott, és/vagy a CONARC-nak, a
Hadsereg Szárazföldi Parancsnokságának, amely az Egyesült Államok területén folyó képzéseket és
kiképzéseket felügyelte. Aztán lehet, hogy a 3. hadsereg és a CONARC f ellen rei is kötelességüknek
érzik továbbítani az ügyet a Hadsereg F ellen ri Hivatalának, és ezzel a kör bezárul.
A tapasztalat az – és ez több esetben is igaznak bizonyult –, hogy minél többen tudnak egy titkos
akcióról, annál nagyobb az esélye, hogy az akció kompromittálódik. Ez persze nem azt jelenti, hogy
félni kellene attól, hogy bármelyik f ellen rnek eljár a szája. A gond az, hogy a f ellen rnek is vannak
emberei: alacsonyabb rendfokozatú tisztek, tiszthelyettesek és civil hivatalnokok, akik – miután a
kezükön óhatatlanul átmegy néhány dokumentum – megtudhatják, hogy milyen akció van
folyamatban, és ez sokkal veszélyesebb – és erre is számtalan példa van –, mint nyitva felejteni egy
páncélszekrényt, amiben titkos dokumentumokat riznek.
– Még nem fejeztem be – mondta Pappy. – Az L-23-ast, amit Jack elhozott Wichitából, eredetileg a
Fort Hood-i III. hadtest parancsnokának szánták. A tudomására jutott, hogy nem fogja megkapni, és
most nagyon pipa.
– Ezt meg honnan tudja? – kérdezte Lowell.
– A repül tisztje régi haverom. Valamelyik nap felhívott, és azt mondta nekem: „Te, Pappy, a
nököm rájött, hogy elloptátok a gépét Wichitából, és szeretné visszakapni.”
– Erre maga mit felelt?
– Azt, hogy fogalmam sincs, mir l beszél, erre azt mondta, hogy „Nem, a faszt”, és letette.
– Remek – mondta Lowell.
Felter kanala félúton megállt a tányérja és a szája között.
– Ezt csírájában kell elfojtani – mondta nyugodtan. – Minden szinten. Finton, hívja fel Mary
Margaretet, és mondja meg neki, hívja fel a f nök irodáját, és kérjen nekem id pontot, amilyen hamar
lehet! Aztán mondja meg neki, vegyen el kett t a Fehér Ház levélpapírjai közül, abból, amelyiknek
az aljára az „Elnök tanácsadója” felirat van nyomtatva! A két címzett Rucker és a III. hadtest
parancsnoka legyen! A levélben annyi álljon, hogy Lowell ezredes egy titkos hadm velet ügyében jár
el, és az én utasításaimat követi!
– Visszamegyek az irodába, és megcsinálom magam – mondta Finton.
– Nem, magára még szükségem van itt. Hívja fel Mary Margaretet!
– Igen, uram – mondta Finton, és felállt az asztaltól.
– Ide milyen géppel jött, Pappy?
– Egy Mohawkkal. Szerettem volna már vacsorára otthon lenni.
– Vigye el Lowellt Hoodba, és addig maradjon ott, amíg Lowell nem beszélt a II. hadtest
parancsnokával, aztán vigye Ruckerbe!
Pappy fejbólintással jelezte, hogy megértette a parancsot.
Felter végre a szájához emelte a kanalát.
Az ebéd végén pincérek jelentek meg, és leszedték az asztalt.
– Pappyvel akár el is indulhattok Hoodba, Craig – mondta Felter. – Nincs sok értelme, hogy
végigüljétek az egészet.
– Ez parancs volt, vagy szabad vitatkozni? – kérdezte Lowell.
Felter egy pillanatra elgondolkodott.
– Maradhattok, de akkor ma már biztosan nem találkozol a III. hadtest parancsnokával.
– Hát, nem tudom – felelte Lowell. – Ha én lennék a III. hadtest parancsnoka, és a szárnysegédem
közölné velem, hogy itt van egy alezredes a Fehér Házból, és azonnal találkozni akar velem, én bizony
nem várattatnám meg.
– Remélem, hogy nem tévedsz – mondta Felter, aztán némileg felemelte a hangját. – Rendben van,
uraim, most megkérnék mindenkit, hogy Portet kapitány, Lowell és Finton…
Felter Jack Portet-ra pillantott, aztán folytatta.
– … és Portet f hadnagy kivételével, hogy a kávét a nappaliban fogyassza el.
Amikor többiek kimentek, Felter még türelmesen megvárta, hogy a pincérek kivigyék a zsúrkocsikat
is a helyiségb l, aztán az ajtóhoz lépett, és bezárta.
– Miután elbeszélgettem Portet kapitánnyal Mobuturól, rájöttem, hogy nagyon megérte idehozatni,
Jim – kezdte Felter.
Finton bólintott, de nem szólt semmit.
– Mit tud dr. Dannellyr l? – kérdezte Felter.
– A CIA egyik háttértanulmányában az állt, hogy közel áll Mobutuhoz – felelte Finton. – Ez minden.
– Portet kapitány szerint meglehet sen közel áll Mobutuhoz – mondta Felter –, és a mormon egyház
elkötelezett tagja.
– Ez nem volt benne egyik CIA-jelentésben sem – mondta Finton.
– Portet kapitánytól azt is megtudtam, hogy dr. Dannelly jóváhagyása nélkül nem valószín , hogy
Mobutu meggondolja magát, és Kasavubu tiltakozása ellenére megengedi, hogy odavigyük az
egységünket.
– A háttértanulmányban az állt, hogy Portet kapitány is meglehet sen közel áll Mobutuhoz – mondta
Finton, bár inkább kérdésnek szánta.
– Jacques Portet-t is be kell vonni a hadm veletbe, és Mobutunak ezt is jóvá kell hagynia.
– A háttértanulmányban az is szerepelt, hogy Portet f hadnagy tegez viszonyban van Mobutuval –
jegyezte meg Finton.
– Dr. Dannelly nem tartozik Jacques rajongói közé – mondta Felter. Felter oldalra billentette a fejét,
aztán elmosolyodott.
– Egy pillanatig kísértést éreztem, hogy csupán azt mondjam, nem tetszik neki Jacques
szóhasználata, de ett l súlyosabb a helyzet.
– Mert?
– Mondja el neki, Jacques!
– A Hotel Leopoldban, Kolweziben voltam egy hölggyel, aki nem volt a feleségem. Dannelly azt
mondta nekem, szégyelljem magam, erre azt mondtam neki, menjen a faszba.
– A magánügyeihez semmi közöm, hadnagy, de… – mondta Finton.
– Kérdezhet t le, amit csak akar – szólt közbe Felter.
– Alkoholos állapotban volt? – kérdezte Finton.
Jack bólintott.
– A hölgy férjnél volt?
Jack ismét bólintott.
– Sejtettem, hogy ilyesmir l lehetett szó. A Biblia azt írja, hogy „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”, és mi
igyekszünk is követni ezt. Az egyházunk azt tanítja, hogy az ember b nei csak az adott személyre és
Istenre tartoznak Ebben az esetben azt kell mondanom, hogy dr. Dannelly úgy vélte, hogyha nem
mond magának valamit, és nem próbálja meg rávenni, hogy hagyjon fel a b nös életével, azzal maga
is b nt követ el…sok rosszat elkövettem…”
– Jacques már felhagyott a b nös élettel – mondta Felter. – Hogyan gy zhetnénk meg err l dr.
Dannellyt?
Az idejét sem tudom, hogy mikor hallottam ezt a kifejezést, hogy, felhagyott a b nös élettel” –
gondolta Jack. – Pedig ezt mondták mind a ketten. És lefogadom, hogy Felter legalább olyan
komolyan gondolta, mint ez a mormon püspök.
– Valóban így van, hadnagy? Felhagyott a b nös élettel?
Jack Portet kapitány felvont szemöldökéb l arra a következtetésre jutott, hogy az apja roppant
szórakoztatónak találja a beszélgetést.
Ez volt a harmadik – gondolta Jack. – Ha most nem jól válaszolok, akkor mindent elcseszhetek.
– Remélem, hogy igen. Az hiszem, igen. Egy nappal az esküv nk el tt, úr-vacsorát vettem a
menyasszonyommal. Anglikánok vagyunk. A b nvalláskor nálunk is felolvasnak egy imát, ami
megegyezik azzal, amit az imént mondott: „sok jót elmulasztottam, sok rosszat elkövettem, nem
vagyok méltó kegyelmedre, méltó vagyok ítéletedre.” Másnap pedig, egy pap el tt esküt tettem
Istenre, hogy h séges leszek a feleségemhez. Az eskü úgy szólt, hogy „nem leszek másé, csak az övé”.
Minden er mmel azon leszek, hogy megtartsam az eskümet.
A fura csak az, hogy ezt komolyan is gondolom – gondolta Jack. – Ezt most nem azért mondtam, hogy
bevágódják ennél a pasasnál.
– Ennek örülök – mondta Finton. – Ha megtartja az esküjét, boldogságra fog lelni ebben és az
elkövetkez életben.
– Remélem – mondta Jack.
– Esetleg lemondhatna az alkoholról is – mondta Finton.
– Na, és mi a helyzet azzal, hogy „… ne csak vizet igyál, hanem – gyomrodra és gyakori
gyengélkedésedre való tekintettel – élj egy kevés borral is”? Ezt nem Krisztus mondta? – okoskodott
Jack.
A francba, automatára van állítva a pofám?
– Nos, hogyha annak idején beérte volna egy kevés borral, akkor nem akadt volna össze a bajsza dr.
Dannellyvel – felelte Finton mosolyogva.
– Rendben – mondta Felter. – Akkor hogyan gy zhetnénk meg dr. Dannellyt arról, hogy Jack
felhagyott a b nös élettel?
 – Javítson ki, ha tévedek, ezredes – mondta Finton –, de ugye maga most úgy kérdez engem, mint a
mormon egyház püspökét?
– Úgy van – felelte Felter.
– Ehhez az Úristent l kell útmutatást kérnem – mondta Finton.
– Nemes célokért harcolunk, Jim! Ezt már megbeszéltük.
– Az Úristent l kell útmutatást kérnem – ismételte meg Finton. – Reggel közlöm a döntésemet.
– Köszönöm.
– Most viszont talán jobb lenne, ha visszamennék az irodába – mondta Finton –, hogy megnézzem,
sikerült-e Mary Margaretnek megbeszélni a találkozót a f nökkel. Akarja, hogy ideküldjem Lowell
ezredes levelével?
– Legyen szíves – mondta Felter.
Finton vigyázzálláshoz közeli pózt vett fel.
– Engedélyt kérek lelépni, uram.
– Az engedélyt megadom. Köszönöm, Mr. Finton – mondta Felter. Finton távozott.
– Érdekes ember – jegyezte meg Portet kapitány. – És ha szabad megjegyeznem, Jacques, örülök,
hogy felhagytál a b nös élettel.
– Mi lesz akkor, ha nemet mond? – kérdezte Lowell.
– Akkor természetesen nélküle próbálkozunk – mondta Felter. – A következ kérdéses személy
Lunsford Atya. Mit gondol, hogyan fogadná Mobutu?
– Nehéz ügy – mondta Portet kapitány. – Nem tudom, hogy úgy tekintene-e rá, mint egy fekete
katonatársára… az ejt erny seiért nagyon odavan… vagy pedig csak egy zsoldost látna benne. Ez
utóbbi esetben Lunsford komoly veszélyben lenne.
– Jacques? – kérdezte Felter.
– Atya elég jól beszéli a szuahélit. Ez tetszene Mobutunak. És azt is tudjuk, hogy Mobutura jó
benyomást tett azzal, amit azel tt vitt véghez, hogy leugrottunk Stanleyville-re.
– Szerintem ejt erny s bajtársat látna benne – mondta Lowell. – Ti, ejt erny s idióták, nagyon
összetartó társaság vagytok. A ti szemetekben csak az ejt erny s a barát, a többi ellenség.
– Jó – mondta Felter. – Atya mehet. Úgy gondolom, fontos, hogy Mobutu megismerje. Még valaki?
Kezdjünk hozzá az egység beszivárogtatásához?
– Szerintem el bb talán várjuk meg, hogy Mobutu hogyan reagál – mondta Jack. – Ha rábólint,
akkor minden könnyebb lesz.
– De az akcióra minden esetben sor kerül? – kérdezte Portet kapitány.
– Nincs más választásunk – felelte Felter.

Tizenegyedik
(Egy)
Washington D. C.
Hotel Washington 914es szoba
1965. január 12., 08.05
– Jó reggelt – mondta Sanford T. Felter ezredes, amint belépett a nappaliba.
G. W. Lunsford rnagy, John S. Oliver százados és Enrico de la Santiago zászlós gyorsan talpra
szökkent, majd egy pillanattal kés bb Jacques Portet f hadnagy is.
Felter türelmetlenül intett nekik, hogy üljenek vissza a helyükre. Ugyanaz a gy rött öltöny volt rajta,
mint amit el nap viselt. A többiek ingujjban voltak.
Geoffrey Craig telefonált.
– Éppen reggelit rendelünk, ezredes – mondta Geoff. – Mit kér?
– Pirítóst és teát. A feleségem készített reggelit odahaza.
Felter Portet kapitányhoz fordult, és elmosolyodott.
– Úgy látom, hogy jó… vagy sokkal inkább józanító hatással volt ezekre a huligánokra, JP – mondta
Felter. – Most mintha nem látnám a vigyorgó képükön a züllés megszokott jeleit.
– Moziban voltunk – mondta JP. – A Topkapit néztük meg. Peter Ustinov játszott benne. Egész jó
volt.
– Egy ékszerrablásról szólt – mondta Lunsford. – Aztán visszajöttünk ide, és mindent kiszedtem
Portet kapitányból, amit Kongóról tudni lehet, amit a kapitány birkatürelemmel viselt.
– Megkértelek rá, Atya, hogy szólíts JP-nek! – mondta Portet kapitány.
 – Maga pontosan olyan, mint az ezredes. A magukhoz hasonló embereket az én fajtám csak
kapitánynak meg ezredesnek tudja nevezni.
– Szóval felfuvalkodottnak tart?
– Nem, úgy értettem, hogy maga is a jó fiúk közé tartozik… mint az ezredes… akiket az én fajtám
csak kapitánynak meg ezredesnek tud nevezni. Ezt bóknak szántam.
– Máris érzem, hogy hízik a májam. De Atya, szólíts JP-nek.
– Igen, uram – felelte Lunsford.
– Na, és megtudott valami érdekeset? – kérdezte Felter.
– Tudja, hogy hogyan gondolkodnak azok az emberek, uram – mondta Lunsford. – Bár itt lehettek
volna az embereim!
Az ajtó kinyílt, és Finton zászlós lépett be rajta.
– Jó reggelt, uram – mondta Felternek, aztán biccentett a többiek felé. – Uraim.
– Máris hozzák a reggelit, Jim – mondta Felter. – Hallottam, hogy Craig hadnagy hét adag steaket
rendelt tükörtojással.
– Igen, uram. Köszönöm, hadnagy. Még nem reggeliztem – mondta Finton, aztán Felterre nézett. –
Uram, ha úgy gondolja, hogy hasznomat venné Kongóban, készen állok odamenni.
– Hála Istennek – mondta Felter, aztán rádöbbent, hogy mi csúszott ki a száján. – Tudom, hogy tudja,
hogy nem úgy gondoltam.
– Szeretném hinni, ezredes, hogy elég jól ismerem magát – felelte Finton. – És nem vettem rossz
néven.
– Portet hadnagy tegnap megjegyezte, hogyha sikerül rávennünk Mobutut, hogy m ködjön együtt
velünk, könnyebb dolgunk lesz. Már az egységünket is könnyebb lesz beszivárogtatni.
– Azzal gond lesz. Már most is gond van. Mary Margarett l tudom, hogy a kongói nagykövetségen
nem nagyon akarnak vízumot kiadni.
– Azt nem mondta, hogy miért? – kérdezte Felter.
– Gyanítja, hogy ezzel akarják kinyilvánítani, mennyire nem kedvelik a nagykövetünket, uram.
– Adjanak a kongói konzulátusi tisztvisel nek egy százast! – mondta Jack. – Száz dollár csodákra
képes.
– Hány vízumra lenne szükség? – kérdezte Portet kapitány.
Felter körbenézett a helyiségen, és számolt.
– Ötre – mondta végül. – Maga meg Jacques, Atya, Jim és én. Ha nem muszáj, akkor inkább nem
használnám fel az amerikai nagykövett l kapott ajánlólevelemet.
– Jacknek és nekem van kongói útlevelünk. Azt hiszem, meg tudom szerezni a vízumot magának,
Atyának és Mr. Fintonnak. Mikorra kellenének?
– Minél hamarabb – felelte Felter.
– Akkor én azt javaslom, hogy reggeli után menjünk el azokért a vízumokért a kongói
nagykövetségre.

(Kett )
Washington D. C.
A Kongói Köztársaság Nagykövetsége,
Kancellári Hivatal
1965. január 12., 09.45
A recepciós, aki a nagykövetségen fogadta ket, egy magas, meglep en szép, a húszas évei végében
járó, fekete n volt.
– Jó reggelt, angyalom – köszöntötte Jean-Philippe Portet kapitány a n t szuahéli nyelven, egy széles
mosoly kíséretében. – Lenne olyan kedves szólni a nagykövetnek, hogy Portet kapitány az Air
Congótól szeretne váltani vele pár szót?
A recepciós még ki se nyitotta a száját, de már mindenki tudta, egy bet t nem értett abból, amit
Portet kapitány mondott, amit aztán meger sített.
– Parancsol?
– Gyönyör m – szólalt meg Jack franciául –, az apám a nagykövettel szeretne beszélni. Légy jó
kislány, és szólj neki, hogy itt vagyunk!
A recepciós arckifejezéséb l kiderült, hogy a francia nyelvet is csak hírb l ismerte.
Portet kapitány egy névjegykártyát tett elé a pultra. A kártyán az állt, hogy az Air Congo f pilótája,
amelynek a címe Léopoldville, Boulevard de Antwerp 473.
A recepciós alaposan megnézte a kártyát.
– Máris jövök, várjanak egy percet – mondta, és felállt az íróasztala mögül, aztán egy pillanatra
megállt, és diadalittasan megszólalt: – …silvous plait.28
– Merci, mademoiselle29 – válaszolta Portet kapitány. Egy perccel kés bb egy öltönyös, fekete
fiatalember lépett a recepcióspulthoz.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte a fiatalember.
– Maga nem a nagykövet – felelte Portet kapitány nem túl udvariasan, szuahéli nyelven. – A
nagykövettel akarok beszélni, és kezdem unni, hogy megvárakoztatnak.
Lunsford Atya, aki közben rájött, mire megy ki a játék, beszállt.
– Cimbora, személyesen az Air Congo f pilótájával beszélsz – mondta.
– F nök – mondta a fiatalember szuahéli nyelven. – Közlöm a nagykövet úrral, hogy itt van.
Két perccel kés bb megjelent a nagykövet, egy köpcös, nagyon fekete, jó ötvenes férfi. Szélesen
Portet kapitányra vigyorgott, aztán kitárt karral kilépett a recepcióspult mögül.
– Drága barátom! – mondta szuahéliul. – Annyira örülök, hogy látlak!
Két csókot nyomott Portet kapitány arcára. Aztán Jackhez fordult.
– Az ágyékok ágyékának gyümölcse!
Jack is kapott puszit.
– F nök, jól nézel ki – mondta Atya szuahéliul. A nagykövet Atyát is arcon csókolta.
A nagykövet Felter ezredesre és Finton zászlósra mosolygott, de ket nem csókolta meg.
– Egy kis szívességet szeretnék kérni t led – mondta Portet kapitány. – Egy üzenetet szeretnék
elküldeni az egyik közös barátunknak, és mivel diszkrét jelleg dologról lenne szó, nem szeretném
nyilvános csatornán elküldeni. Gondoltam, te esetleg segíthetnél.
Egy papírt nyújtott át a nagykövetnek.
nagyméltósága, Joseph Désiré Mobutu altábornagy
A Kongói Hadsereg vezérkari f nöke
Léopoldville
Kedves Joseph!
Megvan az ajánlat arra a befektetésre, amin gondolkodtál Jacques és én hamarosan hazamegyünk.
Tudnál id t szakítani ránk egy ebéd erejéig az elkövetkez néhány napban?
Forró, baráti üdvözlettel:
Jean-Philippe Portet
A nagykövet elolvasta az üzenetet.
– Reméltem, hogy el tudod küldeni a diplomata-rejtjelez n keresztül – mondta Portet kapitány
szuahéliul.
– Egy órán belül elküldöm – mondta a nagykövet.
– Hát, ez nagyon kedves t led, lekötelezel.
– A legnagyobb örömmel segítek. Tehetek érted még valamit?
– Nem, köszönöm – mondta Portet kapitány. – Illetve… de nem szeretnélek ilyen jelentéktelen
dologgal zavarni, f nök.
– Badarság. Mire valók a barátok? Mi tehetek érted?
– Ezeknek az uraknak vízumra lenne szükségük.
A nagykövetnek nagyjából húsz másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy eldöntse, a parancs, amit
Léopoldville-b l kapott, és amelyben az állt, hogy az amerikaiak által beadott vízumkérelmeket
minden esetben nagyon, de nagyon alaposan vizsgálják meg – ami persze meglehet sen sok id t vett
igénybe –, nem vonatkozik Mobutu tábornok barátaira, akik ráadásul még tegez viszonyban is
vannak a tábornokkal.
– Nem probléma – mondta a nagykövet. – Egy perc, és kiállítjuk.

(Három)
Észak-Carolina, Fayetteville
Foster Garden apartmanház

28
„Kérem”, a ford.
29
„Köszönöm, hölgvem”, a ford.
 B-14-es lakás
1965. január 12., 16.20
Mrs. Marjorie Portet egyrészr l nagyon örült, amikor meglátta a férjét belépni az ajtón, másrészr l
viszont haragot is érzett, amiért Jack nem hívta fel telefonon, amikor már tudta, hogy mikorra ér haza.
Végül gy zedelmeskedett az öröm. Marjorie Jack karjába ugrott, aztán egyik dolog követte a
másikat, és Marjorie csak harminc perccel kés bb tudott rákérdezni, hogy hogyan tudott ilyen hamar
elszabadulni.
Az új ágyukban feküdtek, amelyen sikerrel bizonyították, ha az ember az ágy megfelel alkatrészeit
bekeni szappannal, akkor az nem fog tiltakozásként nyikorogni és csikorogni, amikor függ leges
irányú, ritmikusan jelentkez er hatásnak van kitéve.
– Azt hittem, hogy öt napig leszel távol. Épp azon gondolkodtam, hogy meglátogatom a szüleimet.
– Holnap akár el is indulhatsz – mondta Jack segít készen. – Igen, ez egy nagyon jó ötlet. Itt úgysem
tudsz mit csinálni, nem igaz?
– Miért, te holnap hol leszel?
– Útban Kongó felé.
Marjorie nem tudott megszólalni. Jack ezt úgy értelmezte, hogy több információt szeretne.
– A Southern Airways 8.20-as járatával megyünk Atlantába, aztán átszállunk az Eastern 12.10-es
gépére, ami a La Guardiára megy… Atyával ott találkozunk… Miamiból fog jönni. Aztán a Pan
American 5.17-es gépével a Kennedyr l Amszterdamba repülünk, másnap reggel pedig az Air Congo
10.05-ös járatával Léopoldville-be.
– Miért van olyan érzésem, hogy amikor azt mondod, hogy „megyünk”, az alatt nem azt érted, hogy
te meg én? – kérdezte Marjorie halkan.
– Atyával megyek, kicsim – mondta Jack. Aztán meglátta Marjorie arckifejezését. – De hát katona
vagyok. Oda megyek, ahová küldenek.
Istenem, Lizának igaza volt. Legszívesebben sírni volna kedvem, vagy ordítani, vagy a kett t
egyszerre.
– Mit fogtok csinálni Kongóban?
– Hát, például bútort lopni – mondta Jack nevetve –, illetve megakadályozni, hogy mások lopják el.
– Mi van? – kérdezte Marjorie. Nem hitt a fülének.
– Apám azt mondta, hogy szerezzünk egy teherautót, és amit lehet, a jobb cuccokat, vigyük ki a
házból, dobozoljuk be, aztán írjuk rá, hogy magántulajdon, vigyük el a KLM teherszállító részlegéhez,
és legalább próbáljuk meg kihozni Kongóból. Van közöttük pár szép darab, de fogalmam nincs, hogy
fog beférni ide.
– Nem azért mentek oda, hogy bútort lopjatok – gondolkodott hangosan Marjorie.
– Mobutuhoz megyünk, hogy kiderítsük, miben segíthetnénk neki.
– És apád is utánatok megy?
– Aha. is ott volt Washingtonban. Mobutuval közeli, jó barátok.
– Mennyi ideig leszel távol?
– Nem sokáig. Pár napot töltök Léopoldville-ben, meg párat Stanleyville-ben.
– Stanleyville-ben? Mondd, hogy nem mész vissza Stanleyville-be! Az Istenért, miért?
– Be akarom mutatni Atyát pár embernek, aki segíthet nekünk. És ha maradt még valami az ottani
lakásunkban, elviszem Léopoldville-be, aztán kihozom Kongóból.
– Például?
– Például ottmaradt egy Browning vadászpuska. Akkor láttam, hogy ott van, amikor…
Jack itt egy pillanatra megállt, és elmosolyodott a saját szellemességén.
–… amikor a múltkor beugrottam. És a teniszüt im is ott vannak.
– Úristen!
– Jaj, kicsim, Stanleyville tökéletesen biztonságos. Legalábbis egyel re. Mike Hoare zsoldosai
kikergették onnan a szimbákat. Persze, ha jobban belegondolok, valószín leg mindent elvittek a
zsoldosok, ami nem volt odaszegezve.
– Mennyi ideig leszel távol?
– Két nap az út oda, öt napot maradok Kongóban, és két nap kell a hazaútra. Szerintem
huszonkettedikére itthon leszek. Huszonhatodikára mindenképpen vissza kell érnünk.
– Huszonhatodikára mindenképp vissza kell érnetek?
– Igen. Huszonnyolcadikán Argentínába megyünk – mondta Jack.
 – Argentínába? Hogyhogy? Eddig egy szót nem szóltál Argentínáról!
– Sok minden történt Washingtonban, kicsim.
Jack látta a Marjorie arcára kiül csalódottságot.
– Mi az? – kérdezte Jack.
– Hogyhogy mi az?
– Mi jár a fejedben?
– Mennyi ideig leszel Argentínában?
– Nagyjából ugyanaddig. De legfeljebb tíz vagy tizenkét napig – mondta Jack. – De szerintem neked
nem ez jár a fejedben. Vagy tévedek?
– Csak arra gondoltam, hogy mennyire fogsz hiányozni – felelte Marjorie. És hogy megfogok rülni
ebben a lakásban, mert fogalmam nem lesz, hogy hol jársz, és hogy viszontlátlak-e valaha, vagy pedig
egy nap majd beállít hozzám egy gyászos kép Vörös Hanrahan a káplánnal.
– Hé, nem akarok odamenni – mondta Jack. – k küldtek oda.
Nem tudatosan hazudsz, drágám, de akkor sem mondasz igazat. Menni akarsz. Lehet, hogy most
helyetted döntöttek, de akkor is menni akarsz.
– Tudom, édesem – mondta Marjorie. – És sajnálom.
Megcsókolta, aztán egyik dolog követte a másikat, és újabb harminc perc telt el, mire Marjorie meg
tudta kérdezni a férjét l, hogy otthon akar-e vacsorázni, vagy menjenek-e inkább étterembe.

(Négy)
TITKOS
FELADÓ: CIA, LANGLEY, 1965. JANUÁR 12., 18.05
CÍMZETT: IRODAVEZET , LÉOPOLDVILLE
TÁRGY: CIA-ANYAG TOVÁBBÍTÁSA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA, ELNÖKI MEGBÍZÁSRA A
KONGÓI KÖZTÁRSASÁGBAN FOG TARTÓZKODNI. AZ ÉRKEZÉS VÁRHATÓ IDEJE:
JANUÁR 15.
A CIA BIZONYOS TITKOSÍTOTT ANYAGOKAT FOG ELJUTTATNI A RÉSZÉRE A CIA
CSATORNÁIN KERESZTÜL. AZ ANYAGOK MEGÉRKEZTEKOR AZ ANYAGOKAT
DEKÓDOLNI KELL, MAJD EL KELL KÜLDENI EGY PÉLDÁNYT A KATONAI ATTASÉNAK,
AKI TOVÁBB FOGJA ADNI MR. FELTERNEK.
AMENNYIBEN MR. FELTER KAPCSOLATFELVÉTELT KEZDEMÉNYEZNE MAGÁVAL,
UTASÍTOM, HOGY ADJON MEG NEKI MINDENT, AMIT KÉR, BELEÉRTVE MINDENNEM
TITKOS DOKUMENTUMOT IS. MAGA SEMMILYEN, ISMÉTLEM, SEMMILYEN
KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM KEZDEMÉNYEZHETI VELE A KAPCSOLATFELVÉTELT.
AMENNYIBEN MR. FELTER KAPCSOLATFELVÉTELT KEZDEMÉNYEZ, ILLETVE
SEGÍTSÉGET KÉR VAGY KAP, ARRÓL A CIA-T AZONNAL ÉRTESÍTENI KELL.
AZ IGAZGATÓ NEVÉBEN:
HOWARD W. O'CONNOR
ADMINISZTRÁCIÓS OSZTÁLYVEZET -HELYETTES
TITKOS

TITKOS
FELADÓ: KÜLÜGYMINISZTER, WASHINGTON D. C., 1965. JANUÁR 12., 21.10
KIZÁRÓLAG LÉOPOLDVILLE NAGYKÖVETE RÉSZÉRE
SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA, HAMAROSAN LÉOPOLDVILLE-BE
UTAZIK, ILLETVE AZ ELNÖK UTASÍTÁSÁRA A KONGÓI KÖZTÁRSASÁG TÖBB
PONTJÁRA IS ELLÁTOGAT. AZ USA HADSEREGE HÁROM TISZTJE FOGJA ELKÍSÉRNI.
FELTERNEK ELNÖKI FELHATALMAZÁSA VAN ARRA, HOGY A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM
ÖSSZES, BÁRMILYEN JELLEG , TITKOSÍTOTT DOKUMENTUMÁBA BEPILLANTSON.
A KAPCSOLATOT MR. FELTER ÉS AZ USA NAGYKÖVETSÉGE KÖZÖTT AZ USA
HADSEREGE KATONAI ATTASÉJA FOGJA TARTANI, HACSAK MR. FELTER NEM
KEZDEMÉNYEZI MAGA A KAPCSOLATFELVÉTELT. MR. FELTER AZ USA HADSEREGE
EZREDESE. FELTER HASZNÁLHATJA AZ USA NAGYKÖVETSÉGE HÍRKÖZLÉSI
ESZKÖZEIT. A KATONAI ATTASÉT UTASÍTANI FOGJUK, HOGY ADJON MEG MINDEN
SEGÍTSÉGET FELTERNEK, AMELY ALATT – TÖBBEK KÖZÖTT – A KATONAI ATTASÉ
SZÁMÁRA KIUTALT REPÜL GÉPET KELL ÉRTENI. A KATONAI ATTASÉ FOGJA
TARTANI A KAPCSOLATOT FELTER ÉS A CIA HELYI IRODAVEZET JE KÖZÖTT. A
KATONAI ATTASÉVAL TUDATNI FOGJUK FELTER VÁRHATÓ ÉRKEZÉSÉNEK
ID PONTJÁT, HOGY TALÁLKOZHASSON VELE A LÉOPOLDVILLE-I REPÜL TÉREN.
AMENNYIBEN FELTER KAPCSOLATFELVÉTELT KEZDEMÉNYEZ, ABBAN AZ ESETBEN
HALADÉKTALANUL ÉRTESÍTSE A KÜLÜGYMINISZTERT A KAPCSOLATFELVÉTEL
TÉNYÉR L, ANNAK OKÁRÓL ÉS AZ USA NAGYKÖVETSÉGE ÁLTAL TETT LÉPÉSEKR L!
A KÜLÜGYMINISZTER NEVÉBEN:
RONALD I. SPIERS
ADMINISZTRATÍV ASSZISZTENS KÜLÜGYMINISZTÉRIUM
TITKOS

(Öt)
Hollandia, Amszterdam
Schipol nemzetközi repül tér
1965. január 14., 10.00
Jean-Philippe Portet kapitány, az Air Congo f pilótája, utasként szállt fel a Boeing 707-esre, az Air
Congo 2117-es, közvetlen léopoldville-i járatára, de alig tuszkolta az aktatáskáját az ülés feletti
csomagtartóba, máris elindult a pilótafülke felé, aztán intett Jacknek, hogy kövesse.
A pilóta, egy belga, Henri Ratisse kapitány, és a másodpilóta, a francia Marcel Defarre, hátrafordult,
amikor meglátta ket.
– Bonjour, mon chef – mondta a belga vigyorogva. – Jacques.
– Bonjour, captain – felelte Jacques. – Marcel.
– Azt hiszem, átveszem, Henri – jelentette be Portet kapitány. – Kíváncsi vagyok, hogy Jacques
mennyi id alatt tudja felemelni a madarat.
Portet kapitány intett Jacknek, hogy üljön a másodpilóta helyére.
Ratisse kapitánynak nem nagyon tetszett a dolog, de nem sok mindent tehetett ellene, hiszen Jean-
Philippe Portet volt az Air Congo f pilótája. Ratisse nagyon jól tudta, hogy a f pilóta fiát az Air
Congo tartalék pilótaként, pontosabban tartalék másodpilótaként tartotta számon a 707-esen. Jack
gyakran ült az Air Congo 707-es teherszállító repül gépeinek jobb oldali ülésében, amikor valamelyik
másodpilóta beteget jelentett, vagy ha már minden másodpilóta megrepülte az adott hónapra kiírt
óráját.
Jacket különösebben nem lepte meg, amikor az apja az Air Congo kapitányi egyenruhájában jelent
meg a hotel éttermében a reggelinél. Többnyire mindig felvette az egyenruháját, ha az Air Congóval
utazott. Végül is volt a f pilóta, és mint olyan, fel- és leszálláskor, szinte mindig a pilótafülke
pótülésén tartózkodott. Nemegyszer mondta Jacknek: „az utasok általában idegesek lesznek, ha azt
látják, hogy egy sportzakós férfi lép ki a pilótafülke ajtaján”.
Az viszont már meglehet sen meglepte Jacket, hogy amikor megérkeztek a Schipolra, az apja
magával vitte az eligazítóba, és vele együtt ellen rizte az id járást, illetve azt, hogy mekkora
rakományt raktak a 707-esre és milyen elrendezésben, aztán pedig intett neki, hogy járják körül a
hatalmas repül gépet, miközben Ratisse, Defarre és a fedélzeti mérnök elvégezte a gép felszállás el tti
ellen rzését.
Portet kapitány ritkán vette át a kapitány helyét, az pedig mostanáig soha nem fordult el , hogy
Jacket egy utasszállító 707-es másodpilóta-ülésébe parancsolta volna.
De mivel Jack tudta, hogy az apja nem szerette, ha sokat kérdez sködik, becsatolta magát,
belepillantott a repülési tervbe, aztán az ellen rz lista után nyúlt.
Jack minden gond nélkül a leveg be emelte a 707-est – noha a m velet tovább tartott, mint gondolta
–, aztán utazómagasságba emelkedett a géppel, keresztülrepült Hollandián, Belgiumon és
Franciaország jó felén, amikor az apja intett a kapitánynak, aki addig a pótülésen ült, hogy vegye át a
repül gép irányítását, és kicsatolta magát. A kapitány már majdnem végzett az ülése beállításával,
amikor Jack megérezte, hogy a másodpilóta mögötte áll arra várva, hogy Jack kimenjen a
pilótafülkéb l.
– Köszönöm, kapitány – mondta Jack.
– Szívesen, máskor is, Jack – felelte a kapitány nem túl meggy en.
 Az els osztály hat sor ülésb l állt; minden sorban négy ülés volt. Minden ülésen ültek. Felter (aludt)
és Finton (egy könyvet olvasott) kivételével minden utas arca fekete volt.
Portet kapitány, nyomában a fiával elsétált a két üresen hagyott ülés mellett, és kilépett a konyhába,
amely az els osztályt választotta el a turistaosztálytól, majd kivett két dobozos Coca-Colát a h l.
Az egyiket Jacknek adta, majd a Coláját Jack Colájához koccintotta.
– Remélem, élvezted, Jacques – mondta Portet kapitány.
– Miért volt erre szükség? – kérdezte Jack.
– Én fogom letenni, és, kis szerencsével, ezzel be is fejezem a f pilóta-karrieremet az Air Congonál,
te pedig egyszer s mindenkorra lekerülsz az Air Congo tartalék-másodpilóta-listájáról.
– Kiszállsz? – kérdezte Jack.
Portet kapitány bólintott.
– „Kis szerencsével?” – idézte Jack az apját.
– Kasavubunak persze nem fog tetszeni – mondta Portet kapitány.
Intett Jacknek, hogy kövesse, aztán kilépett a konyhából, és félrehúzta a turistaosztályhoz vezet
függönyt.
130 utas számára volt benne hely, de csak az ülések jó egyharmadán ült valaki. Az utasok fele fehér,
a másik fele fekete volt.
– Ezek fizet utasok. De egy 707-est nem lehet gazdaságosan a Schipolról Léopoldville-be vinni, ha
csak harmincöt-negyven fizet utasod van a turistaosztályon.
– A raktér tele van – mondta Jack. – Elég sokáig tartott felemelni a gépet. Nekem úgy t nt, hogy
közel lehetünk a maximális repül súlyhoz.
– Csak úgy nt? Nem tudtad? – kérdezte Portet kapitány szigorú tekintettel. – Mit gondolsz, hogy
miért vittelek magammal az eligazítóba?
– Nem gondoltam, hogy nekem kell majd felszállnom – felelte Jack sután. – És se rajtad, se Henrin
nem láttam jelét az aggodalomnak.
– Jesszusom, Jack! – mondta az apja. – Én nem erre tanítottalak. Aki repül gépet vezet, annak
kötelessége begy jteni a szükséges információkat.
Ebben a letolásban az a legrosszabb – gondolta Jack –, hogy az öregnek tökéletesen igaza van.
Hosszú csend következett.
– A gép majdnem maximális repül súllyal szállt fel, és a raktér is csordultig tele – mondta végül
Portet kapitány. – A gond az, hogy a rakomány szállításáért a kormány bonokkal fizet. Csakúgy, mint
az els osztályon utazó utasok jegyéért… kivéve persze Felter és Finton jegyét. A többi els osztályon
utazó utas ilyen-olyan kongói állami tisztvisel , aki Brüsszelbe, Párizsba vagy Londonba jár tárgyalni
minden hónapban. Valamikor még gyakrabban. Egy napot tárgyalnak, aztán három napot pihennek a
kimerít munka után.
– Nem igazán tudlak követni – mondta Jack.
– Közvetlenül az után, hogy téged besoroztak, kaptunk egy levelet a pénzügyminisztériumtól,
amiben az állt: „Ideiglenesen, a szükségállapot feloldásáig, a kormány megbízásából utazó személyek
jegyéért és a teherszállításért kiállított bonok beváltását szüneteltetjük.”
– Ez az Air Simbára is vonatkozik? – kérdezte Jack.
– Az Air Simbánál vezették be el ször. Amikor megkaptam a papírt, arra gondoltam, vagy
Kasavubu, vagy Mobutu próbál nyomást gyakorolni rám, hogy adjam el neki a részemet. Most már
egészen biztos vagyok benne, Mobutu keze van a dologban.
– És most mihez kezdesz?
– Eladom neki az egészet – felelte az apja.
– És ki fog minket fizetni?
– Nagyon meglepne, ha a felét is kifizetné annak, amit ér, de ha annyit is megkapnék készpénzben…
– És csinálsz egy újabb, egy repül gépes légitársaságot az Államokban? – kérdezte Jack. – Vagy arra
sem lesz elég pénz?
– Talán elég lesz. Hallgasd meg, hogy mi történt…
– És ha a CIA meggondolja magát? – kérdezte Jack, miután meghallgatta az apját.
– Akkor nem marad más, keresek pár öreg DC-4-est, csinálok egy teherszállító légitársaságot, és
szerencsét próbálok a Karib-szigetek környékén – felelte Portet kapitány. – Mindent felteszek arra,
amit Felter mondott.
– Éspedig?
 – Hogy olyan embert keresnek, mint én – mondta Portet kapitány.
– Hanni tud róla?
– Még nagyon friss ez az egész. Nem volt alkalmam elmondani neki. Úgyhogy ne mondj neki
semmit, amíg nem beszéltem vele!
Jack bólintott.
– Én meg a nyomorult Hadseregnél vagyok, és nem fogok tudni besegíteni.
– Elhiheted, hogy engem is éppen annyira bosszantanak a te kedves barátaid és szomszédjaid, mint
téged – mondta Portet kapitány.
A levélben, amelyet Jack kapott az USA kormányától – valamivel több mint egy évvel korábban –,
az állt, hogy „a barátai és szomszédjai t választották, hogy bevonulhasson az Amerikai Egyesült
Államok Fegyveres Ereje valamelyik fegyverneméhez”.
Jack Portet most is azt mondta, amit akkor.
– Barát a seggem!
Portet kapitány felnevetett.
– De ha nincs a behívó, akkor nincs Fort Rucker, és nincs Marjorie.
– Erre szokták azt mondani, hogy minden rosszban van valami jó?
– Nagyon úgy t nik. Vagy te talán nem így gondolod?
– A Sabenához is visszamehetnél – mondta Jack. – Nem?
Jean-Philippe Portet kapitány a Sabenánál, a Belga Légitársaságnál dolgozott, miel tt felajánlották
neki a f pilótaállást az Air Congónál, amelyben komoly üzletrésze volt a Sabenának. Annak idején a
Sabenánál felajánlották neki, ha nem találja meg a számítását az Air Congónál, akkor visszaveszik.
– Nem hinném, hogy túl jó ötlet lenne – mondta, és Jack tudta, hogy az apja már döntött, és sejtette,
hogy a Sabena ajánlata már vagy nem él, vagy pedig az apjának egyszer en nincs kedve visszamenni.
Portet kapitány a fiára mosolygott.
– Ha nem döntöttem volna el, hogy leszállok ezzel a micsodával Léopoldville-ben – mondta Portet
kapitány –, most meginnék valami er set.
És ha egyszer az én papám eldönt valamit, akkor azt meg is teszi. És nekem úgy t nik, hogy
eldöntötte, eljátssza a szerepét ebben a CIA-komédiában.
– Nos, mivel nem nekem kell leszállni a madárkával – mondta Jack, de aztán meglátott valamit az
apja arcán átsuhanni. – Akarod, hogy a másodpilótaülésben legyek, amikor Léopoldville-be érünk?
– Rajtad áll, Jacques.
Egymás szemébe néztek.
– Dobj ide még egy Colát, apa! – mondta Jack.

(Hat)
Kongói Köztársaság, Léopoldville
1965. január 14., 23.05
Portet kapitány vajpuhán tette le a 707-est, miután hosszan és alacsonyan repült rá a repül térre –
ahogy az a nagykönyvben meg van írva; a kerekek pár méterrel a leszállópálya elején lév csíkok
mögött értek földet, ami után a repül gép határozottan, mégis lágyan lassulni kezdett.
Szinte mindig ilyen lágyan teszi le – gondolta Jack, miközben lefordultak a leszállópályáról, és a
terminálépület felé gurultak. – Mert egy ilyen pilóta.
Az apja profi leszállásáról Jacknek a saját amat rsége jutott az eszébe – az emlék fájdalmas nyomot
hagyott benne –, amikor is felszállás el tt nem ellen rizte a repül gép súlyát.
Amikor Portet kapitány végzett a hajtóm vek leállításával, aláírta a hajózónaplót, aztán Jack felé
nyújtotta, hogy is helyezze el rajta a szignóját.
A repül gépb l az utasokkal együtt szálltak ki, és nem a létrán, amit a pilótafülke ajtajához toltak.
Jack ezen elt dött egy kicsit, de úgy döntött, hogy azért volt erre szükség, mert a gépre mégis
utasként szálltak fel, és nem személyzetként.
Az aszfalt most is izzott, mint mindig. Portet kapitány egy pillanatra megállt a terminálépületben,
hogy rágyújtson egy szivarra, de Jack gyanította, hogy nem a nikotinéhség késztette erre, sokkal
inkább arra volt kíváncsi, hogy megnézze, mi történik Felter ezredessel, Lunsford Atyával és Mr.
Fintonnal a Bevándorlási Hivatal és a vámtiszt pultjánál.
A három férfi minden gond nélkül átment az ellen rzésen. Jack szerint azért, mert az apja
figyelmeztette ket, hogy adjanak egy kis ajándékot a két vámtisztnek – tényleg kis ajándékról volt
szó: nagyjából két dollárról, holland forintban.
De amikor Jack és az apja végzett a hajózószemélyzet számára felállított pultnál, ahol lebélyegezték
az útlevelüket, a három férfinak nyoma veszett.
– Nézz körül odakint! – adta ki a parancsot Portet kapitány. – Én szétnézek idebent.
A terminálépület el tt Noki, a Portet-ház személyzetének „f nöke”, aki valahonnan mindig tudta, ha
valamelyikük az Air Simba vagy az Air Congo valamelyik gépén utazott, már várt rájuk egy Ford
furgonban, amelynek a klímaberendezése már javában zakatolt.
Aztán Jack megpillantotta Feltert és Fintont, amint egy árnyékos részen beszélget valakivel,
közvetlenül a terminálépület el tt.
Már azon volt, hogy odamegy hozzájuk, de meggondolta magát, és inkább elindult, hogy megkeresse
az apját. Tudta, hogyha valami gond van, az apja hamarabb elintézi a dolgot, mint .
Végül a férfimosdóban találta meg Portet kapitányt. Ismer s szag csapta meg az orrát.
Amikor immár mindketten Felter, Lunsford és Finton mellé értek, illetve ahhoz a fickóhoz, akivel
beszélgettek, Jack felismerte a férfit. volt az USA nagykövetsége katonai attaséja.
– Jacobs ezredest ismeri, igaz? – kérdezte Felter.
Portet kapitány és Jack kezet rázott Jacobs ezredessel.
– Jacobs ezredes épp az imént mondta, hogy látta dr. Dannellyt Mobutu konvojával átszáguldani a
városon, és úgy tudja, hogy a vezérkari f nök villájában fog megszállni – mondta Felter. – Ez remek
hír.
Jack kiszúrta, hogy Felter egy aktatáskát tartott a kezében, amit a repül gépen nem látott nála. Úgy
vélte, hogy biztosan üzenetek voltak benne, amiket Washingtonból küldtek neki a nagykövetségen
keresztül.
Ezt az elképzelését meger síteni látszott, hogy amikor Felter megköszönte Jacobs ezredesnek, hogy
kijött elé a repül térre, közölte vele, hogy tartani fogják a kapcsolatot, aztán intett, készen áll az
indulásra.
Beszálltak a Fordba, aztán kiautóztak a Portet-házhoz. Valamivel több mint fél óráig tartott az út. A
Kongói Hadsereg szinte minden nagyobb útkeresztez désben úttorlaszt állított fel, amelynél kongói
katonák posztoltak 7 mm-es, Fabrique National félautomata puskával felfegyverezve. Szigorú
tekintettel nézegették a papírjaikat, de aztán Noki adott nekik egy kis ajándékot.
A ház most is úgy nézett ki, mint mindig.
Még abban az id ben, amit Jack csak régi, szép id knek nevezett, az apja vásárolt jó három hektár
földet, ami a Kongó folyó Stanley-öblére nézett, ahol az apja felépítette a házukat – természetesen a
terület legvonzóbb részén –, aztán megpróbálta eladni a többi földet építési telekként a többi
európainak.
Csakhogy elszámította magát. Az európaiak ugyanis a függetlenség kinyilvánítását követ en még
véletlenül sem akartak Kongóban maradni. S t, menekültek az országból. Most a teljes
háromhektárnyi f idet három méter magas szögesdrót kerítés vette körül. Minden második
kerítésoszlopra reflektor volt szerelve.
Mostanra azonban a kerítést ben tte a s sövény, amit éppen azért ültettek, hogy ne lehessen be-,
illetve kilátni.
Noki megnyomta a kürtöt, mire az egyik mezítlábas, bozótvágó késsel felfegyverzett biztonsági r,
aki társaival együtt egész éjjel a kerítés körül járkált, az autóhoz trappolt, aztán kinyitotta a kaput.
Portet kapitányt hatalmas köteg levél várta, de egyiket sem Joseph Désiré Mobutu küldte neki. Nem
volt a levelek között a várva várt vacsorameghívás sem.
Aztán amikor Mr. Finton megpróbálta felhívni dr. Dannellyt, senki sem vette fel a telefont, ami
meger síteni látszott a hírt, hogy a doktor Mobutuval volt a vezérkari f nök villájában.
– Szerintem most alaposan aludjuk ki magunkat, aztán majd reggel meglátjuk, hogy mit tehetünk –
javasolta Portet kapitány.
Felter, Lunsford és Finton a vendégszobát kapta meg – ami valójában egy három hálószobás
lakosztály volt –, Jack pedig a saját szobájába ment – szintén egy három hálószobás lakosztályba –, és
meglepve nyugtázta, hogy minden úgy maradt, ahogy annak idején hagyta, amikor elment.
Ezen egy ideig elt dött, mert hát végtére is majdnem egy egész évig volt távol, a szülei pedig
november 27-én hagyták hátra az otthonukat – egy nappal azután, hogy leugrottak Stanleyville-re –, de
aztán rájött, hogy Noki és a többiek, akik a házban dolgoztak, különösebben nem csináltak ügyet
abból, hogy a ház urai nem tartózkodtak otthon.
 Végtére is Jack minden évben Belgiumba ment a Szabadegyetemre, ahol több hónapot töltött el –
egy alkalommal csak négy év múlva ment haza –, és miel tt besorozták, az anyja is több hónapra
Európába utazott a húgával.
Azért, még miel tt ágyba bújt volna, elt dött azon, hogy vajon Nimbi, a fiú, aki a szobáját volt
hivatott rendben tartani, mit gondolhatott, amikor meglátta Jack USA Hadsereg feliratú, trópusi, tiszti
egyenruháját és az ejt erny sbakancsát.

(Hét)
Kongói Köztársaság, Léopoldville
Avenue Leopold 404.
1965. január 16., 12.35
Másnap, a reggelinél Portet kapitány közölte a többiekkel, mivel még mindig nem érkezett válasz az
üzenetre, amit Washingtonból küldött Mobutu tábornoknak – ami több dolgot jelenthet, de az is lehet,
hogy semmit sem –, az lesz a legjobb, ha bemegy az Air Congóhoz, az irodájába, és megpróbálja
kideríteni, mi a helyzet. Jack felajánlotta, hogy elkíséri, de az apja azt mondta neki, jobb, ha otthon
marad, hátha Mobutu odatelefonál.
Mr. Finton megpróbálta hívni dr. Dannelly számát, de most sem vette fel senki. Portet kapitány szólt
Nokinak, hogy vigye be a városba Hanni Fordjával, hátha ott sikerül megtalálnia.
Felter ezredes bejelentette, hogy meg kell írnia pár üzenetet – amivel ismét csak Jack azon
feltételezését er sítette meg, hogy az aktatáskában, amit a repül téren látott Felternél, Washingtonból
származó üzenetek voltak –, és visszament a szobájába.
Mivel semmi dolguk nem akadt, Jack és Atya lejátszott majdnem egy egész szett teniszt – még
miel tt a nap nem kezdett valami brutális er vel t zni –, aztán tenisznadrágra vetk ztek, és
nekifutásból fejest ugrottak a medencébe. Amikor végre kijöttek a vízb l, Nimbi az úszómedence
mellett lév asztalok egyikére egy sörrel és jéggel teli vödröt tett, illetve a L'Avenir, a helyi vezet
napilap legfrissebb számát.
A L'Avenirben nem sok minden volt; leginkább Joseph Kasavubu elnök tetteir l zengtek benne
dicshimnuszt.
– Egy kibaszott szót sem írnak arról, hogy mi megy a dzsungelben – jegyezte meg Atya egyszerre
csodálkozva és undorral, majd a földre hajította az újságot.
– Ez itt Kongó, Atya. Itt megesik, hogy maguktól megsz nnek a problémák, ha nem veszel róluk
tudomást.
– Hát, jó lenne, ha valaki szólna ennek a te Mobutu haverodnak, hogy az, ami Stanleyville-ben
megy, nem lesz jobb, csak rosszabb. A struccpolitika nem éppen a legjobb megoldás.
– Mobutu tudja. Kasavubu itt a rohadt alma a kosárban. És jó esély van rá, hogy egyáltalán nem lesz
alkalmunk bármit is mondani Mobutunak. Apám tényleg arra számított, hogy már itt fog ránk várni az
a vacsorameghívás.
– Gondolod, hogy szívat minket?
– Ez itt Kongó – felelte Jack. – Itt minden megtörténhet.
Atya a vödörbe nyúlt, és Jack kezébe dobott egy sört, aztán vett egyet magának is.
Pár perccel kés bb, amikor Jack észrevette, hogy üres a sörösüvege, megszólaltak a szirénák, de nem
igazán foglalkozott a dologgal. El ször is a szirénák Léopoldville-ben már nem azt jelentették, amit a
függetlenség el tt. Akkoriban csak a Force Publique használhatta, meg a helyi rend rség, a t zoltóság
és a ment k.
Lunsford Atya viszont foglalkozott vele.
– Mi a franc ez? – kérdezte.
– Valószín leg valami kongói tábornok vagy államtitkár, vagy valami hasonló megy haza ebédelni,
vagy a szeret jéhez. Minél nagyobb valakinek a konvoja, minél több a szirénázó és villogó autó, annál
fontosabb embernek számít.
A hatalom másik szimbóluma egy dekoratív szeret . Gyakran belga, néha francia, de szinte mindig
egy fehér b , sz ke n . Ezt is el akartam mondani Atyának, de nem mondtam el Miért? Mert akkor
Atya rasszistának tartana?
Szarok rá! Atya tudja, hogy nem vagyok az.
– A másik státusszimbólum egy fehér szeret – mondta Jack.
– Komolyan?
 – Általában belga, néha francia. Minél sz kébb, annál jobb.
– Hú – mondta Atya.
Jack várta, hogy Atya mondjon még valamit, de nem mondott mást.
Onnan, ahol ültek, nem lehetett rálátni az utakra, amelyek az ingatlan körül épültek, úgyhogy nem
tudták eldönteni, milyen irányban haladhat a konvoj.
Jack unottan nyugtázta magában, hogy elhallgattak a szirénák, és arra a következtetésre jutott, hogy
bárki is volt az, aki megszólaltatta a szirénákat, már a saját vagy a szeret je házához ért. Err l az jutott
eszébe, vajon Mrs. Marjorie Portet vajon mit csinálhat ebben az órában. Fayetteville-ben majdnem fél
hét volt. Arra gondolt, Marjorie biztosan vacsorát f z; de az is lehet, hogy elment Fort Ruckerbe –
ahol fél hat volt –, és az anyjának segít megf zni a vacsorát.
Egyik gondolat után következett a másik, és aztán lelki szemei el tt megjelent Mrs. Marjorie Portet,
amint reggelit készít neki Fayetteville-ben, és nincs rajta más, csak Jack egyik inge, amit Jack
hihetetlenül erotikusnak talált. Jó egy percig ábrándozott, aztán abbahagyta, mert rájött, hogy csak
kínozza magát. Inkább a jéggel teli vödörbe nyúlt egy újabb sörért.
– Odanézz! – mondta Atya halkan, de határozottan. Jack felpillantott a jéggel és sörrel teli vödörb l.
Négy nagydarab, kongói ejt erny s katona trappolt végig a gyepen, amely a házhoz vezetett.
Kifogástalan, ropogósra keményített álcaruhát viseltek; a kezükben 7 mm-es Fabrique National
félautomata puska volt. Védekez pozícióba álltak, kifelé, a kerítés felé nézve.
Jack hátrafordult a forgószékében. A ház el tti tornácon még két ejt erny s állt, egy pedig feléjük
gyalogolt a gyepen át, és szélesen vigyorgott. Az oldalán egy Browning revolver lógott, a váll-lapján
pedig a Kongói Hadsereg altábornagyának kijáró csillagok voltak. Egy langaléta, vászonöltönyt visel ,
fehér férfi ment mellette.
Jack felállt a székb l, kezében egy üveg sörrel.
– Jesszusom, Joseph – hadarta szuahéliul. – Kurvára megijesztettél.
– Jacques, drága barátom! – mondta Mobutu, és szélesre tárta a karjait.
Megölelték, és arcon csókolták egymást – európai módra. Mobutu szó szerint b zlött a kölnit l.
– A barátomat, dr. Dannellyt, gondolom, már ismered – mondta Mobutu, aztán franciára váltott. –
Bár nem beszéli rosszul a szuahélit, a franciával jobban boldogul.
– Igen, hogyne – felelte Jack franciául.
Na, Dannelly el tt már megint elástam magam. A számra vettem az Úr nevét, trágár szót
használtam, és ráadásul egy üveg sör is van a kezemben.
– Örülök, hogy látom, doktor.
– Hogy van, Portet? – kérdezte Dannelly, és kezet nyújtott Jacknek. A kézfogása határozott volt, de
korántsem baráti.
Bassza meg!
– Bemutatom a barátomat, George Washington Lunsford rnagyot.
Mobutu és Dannelly Atyára nézett, de egyikük sem nyújtott neki kezet, még csak el sem
mosolyodtak, és nem szóltak hozzá egy szót sem.
– Kérsz egy sört, Joseph, vagy valami er sebbet?
– Inkább valami er sebbet innék, de még túl korán van – mondta Mobutu, aztán a jegesvödörhöz
lépett, és kivett magának egy üveg sört.
Jack a ház felé pillantott. Nimbi állt az ajtóban halálra rémülve.
– Megkínálhatom egy Colával, doktor? Vagy esetleg narancslével?
Atya dühös pillantást lövellt felé.
Mi a fene baja van? Ó, hogy az a… Finton világosan elmagyarázta, hogy a mormonok nem isznak
meg semmit, amiben koffein van. Például Colát. Hol a francban van az apám?
– Egy kis narancslevet megköszönnék – mondta Dannelly. Jack rendelt egy kancsó narancslevet
szuahéliul.
– Gondolom, ebédre is maradtok – mondta Jack franciára váltva. – Apám perceken belül itt lesz.
– Igazán kedves t letek – mondta Mobutu.
Jack intett nekik, hogy üljenek le az asztal körül lév székekre. – Dr. Dannelly szeretett volna
találkozni az egyik barátotokkal. Mr. Fintonnak hívják, ha nem tévedek.
– Bement a városba, doktor, hogy magával találkozzon – mondta Jack. – is itt lesz perceken belül.
Mobutu nagyot húzott a sörösüvegb l.
– Na, és milyen a katonaélet? – kérdezte Mobutu.
 – Egész jó olyankor, amikor nem l nek rám – felelte Jack. Mobutu hangosan felnevetett.
– De a legfontosabb dolog, ami azóta történt, hogy találkoztunk, Joseph, az az, hogy megn sültem.
– Túl fiatal vagy te a n süléshez – mondta Mobutu.
– A szüleink is így gondolták – felelte Jack.
Mobutu újra felnevetett, de aztán hirtelen elt nt a mosoly az arcáról.
Jack abba az irányba fordította a fejét, amerre Mobutu nézett.
Mr. Finton, aki öltönyt viselt, a ház el tt állt, a tornácon. Mobutu egyik ejt erny se egy FN puskát
irányított a mellkasára, így próbálva meggy zni Fintont arról, hogy talán jobb lenne, ha nem menne
tovább.
– ki? – kérdezte Mobutu meglehet sen h vösen.
– Mr. Finton, Joseph – felelte Jack.
Mobutu szuahéliul odakiáltott a katonának, mire az továbbengedte Fintont.
– Négyszemközt szeretnék vele beszélni, Joseph – mondta dr. Dannelly. Dannelly felállt az asztaltól,
és a gyepen keresztül a tornáchoz ment.
– Mondja meg Nimbinek, hogy kísérje magukat apám dolgozószobájába, dr. Dannelly! – szólt utána
Jack.
Dannelly bólintott.
Mobutu addig nézte ket, amíg Dannelly és Finton kezet nem fogott, és be nem ment a házba. Aztán
ismét nagyot húzott a sörb l, és Lunsfordhoz fordult. – Jól értettem? Jacques azt mondta, hogy maga
amerikai katonatiszt?
– Igen, uram – felelte Atya.
– Elég jól beszél franciául amerikai létére – mondta Mobutu.
– Szeretem azt hinni, hogy valóban így van, tábornok – felelte Atya.
– Hogyhogy? – kérdezte Mobutu.
– Nos, a Hadsereg nyelvtanfolyamra küldött a kaliforniai Presidióba – mondta Atya. – Aztán pedig
jött egy kis posztgraduális képzés Vietnamban.
Mobutu egy pillanatig elgondolkodott azon, amit Lunsford mondott, aztán elmosolyodott.
– rnagy… Jacques azt mondta, hogy rnagy, nem igaz?
– Igen, uram, egy meglehet sen frissen el léptetett rnagy vagyok.
– rnagy, miért van olyan érzésem, hogy maga nem csak francia nyelvleckét vett a volt Francia
Indokínában?
– Azért, uram, mert maga egy ejt erny s, és mindenki tudja, hogy a légideszantos tisztek mind
roppant intelligens és okos fickók.
Mobutu felnevetett.
– Mondja csak, véletlenül nem ejt erny s maga is? – kérdezte Mobutu.
– Valóban az a megtiszteltetés ért, uram, hogy az lehetek – felelte Atya. Mobutu újra felnevetett.
Egész jól kijönnek egymással Remek ötlet volt elhozni Atyát. – A nyelvtudás nagyon fontos dolog.
Milyen kár, hogy a nagykövetük nem beszél elég jól ahhoz, hogy szót tudjon érteni az elnökünkkel.
Bassza meg, kezd dik már!
– Uram? – kérdezte Atya.
– Kasavubu elnök eddig abban a hitben volt, hogy világosan fejezte ki magát, amikor azt mondta,
hogy nem kíván amerikai katonát látni az országában… nagyon kiváló tiszteket sem, vagy
ejt erny stiszteket, mint maga – mondta Mobutu. – Csak remélni tudom, hogy nem hivatalos ügyben
van itt, hanem mint mondjuk az én régi, jó barátaim, a Portet fiúk vendége. Mert ebben az esetben
nagyon szívesen látjuk Kongóban.
Mobutu Jacques felé fordult.
– Tartok t le, Jacques, hogy az rnagy és Finton barátod hiába tett meg ekkora utat. Dr. Dannelly
csak azért beszél vele, mert valaki felhívta az egyházából, az Államokból, és megkérte rá. Dr.
Dannelly gyanítja, hogy a barátod arra akarja megkérni, hogy beszéljen velem, és kérjen meg rá,
kérjem meg az elnökünket, gondolja meg magát. De mivel tudom, hogy az elnöknek nem áll
szándékában meggondolni magát, nekem sem áll szándékomban beszélni vele ez ügyben. És úgy
vélem, hogy az elnökünk helyes döntést hozott.
– Akkor hibát követsz el – mondta Jack.
– Ne tedd próbára a barátságunkat, ifjú barátom – mondta Mobutu meglehet sen h vösen.
– Akkor nem lennék a barátod, ha hagynám, hogy ekkora hibát kövess el.
 – Ha Kasavubu akarja vezetni ezt az országot, nem engedheti meg magának, hogy azt gondolják róla,
olyan ember, akinek fehér emberre van szüksége ahhoz, hogy megbirkózzon minden apró
problémával.
– Tábornok, ugye nem azt akarja mondani, hogy ami Stanleyville-ben történt, az csupán „apró
probléma” volt? – kérdezte Atya.
– Talán rosszul választottam meg a szavaimat, és nem „apró”-t kellett volna mondanom, rnagy.
– Ami Stanleyville-ben történt, az katasztrófa – mondta Atya. – És ha a belgák nem ugrottak volna le
a városra akkor, amikor leugrottak, a szimbák most már Léopoldville-ben masíroznának. És amikor
majd Che Guevara veszi át az irányítást, és elkezd katonákat kiképezni, aztán meg szovjet fegyvert ad
nekik, akkor az, ami eddig történt, cserkésztalálkozónak fog t nni ahhoz képest, amivel majd szembe
kell nézniük.
Jack egy pillanatig úgy érezte, hogy Mobutu pillanatokon belül szidalmakat kezd szórni Atya fejére,
és figyelmezteti, hogy a Kongói Hadsereg vezérkari f nökével beszél, vagy pedig egyszer en feláll, és
elviharzik.
De Mobutu ezúttal meglepte Jacket. Majdnem egy teljes percig néma maradt – szemmel láthatóan
próbálta leh teni magát –, aztán Atyára mosolyodott.
– Amint tudja, Jacques a belgákkal együtt ugrott – mondta Mobutu.
– Igen, uram, tudom – felelte Atya.
– Akkor tehát Jacques-tól tud arról, ami Stanleyville-ben történt? Nem akarom megsérteni az én ifjú
barátomat, de mindössze pár órát volt a városban.
– Én viszont öt hónapot, tábornok – felelte Atya szuahéliul. – Tudom, hogy mi folyt Stanleyville-
ben.
A kijelentés és a szuahéli használata alaposan meglepte Mobutut.
– Akkor maga az az ember, akir l Supo ezredes beszélt nekem – mondta Mobutu egy pillanattal
kés bb szuahéliul.
Lunsford hirtelen összezavarodott.
– volt a kongói tiszt Van de Waele ezredessel Kaminában – mondta Jack.
– Az ajánlására tüntettem ki magát a rendkívüli bátorságáért – mondta Mobutu, de mintha csak
magában beszélt volna. – Amit maga tett, az egyszer en hihetetlen.
Atya nem felelt.
– Ennek tudatában, Joseph – mondta Jack –, nem gondolod, hogy érdemes lenne meghallgatnod
Lunsford rnagy mondandóját?
Mobutu egy meglehet sen hosszú pillanatig t dött a válaszon, de aztán végül bólintott.
– Miel tt rátérnék arra, amit Che Guevaráról és a terveir l tudunk, aminek a célja az országa
szétzilálása, tábornok – kezdte Atya –, szeretném megnyugtatni egy dolog fel l. Senki sem vádolhatja
magukat azért, hogy fehér emberek segítségét kérték. Minden ember, akit ide szándékozunk küldeni,
fekete.
– Ez roppant érdekes – mondta Mobutu. – De talán mondanék én is valamit, csak hogy ne fecséreljük
az id t feleslegesen. Két dologról kell meggy znie, rnagy. El ször is arról, hogy ez a kubai valóban
ide fog jönni…
– Felter ezredes… aki a házban tartózkodik… bizonyítékokkal tud szolgálni ez ügyben, tábornok,
nekem elhiheti – szólt közbe Atya.
–… és hogy ha valóban így van, akkor miért gondolja az Egyesült Államok kormánya azt, hogy a
kormányom nem képes úrrá lenni a helyzeten, ha ez az ember tényleg idejön, hogy fegyveres felkelést
szítson Kongó ellen… miért gondolja, hogy a hadsereg, amelyet megtiszteltetésnek érzek irányítani,
nem képes letartóztatni, elítélni, és kivégz osztag elé állítani?
– Ez semmiképpen sem történhet meg, Joseph – mondta Jack. – Azt akarjuk, hogy a haja szála se
görbüljön meg a rohadéknak.
– Micsoda?
– Az a célunk, tábornok – szólalt meg Atya –, hogy a legnagyobb csendben… talán a láthatatlanul
még jobb szó… segítünk maguknak mindent megtorpedózni, amivel ez a Guevara szeretne
próbálkozni. Azt akarjuk, hogy megszégyenüljön, és nem azt, hogy mártírrá váljon.
– Ki találta ezt ki? – kérdezte Mobutu, mert nem akart hinni a fülének. – Johnson elnök – felelte
Atya.
Mobutu Jackre nézett, aki bólintott.
 – Na, és miért higgyem el? – kérdezte Mobutu, és a ház felé pillantott, nyilván dr. Dannelly után
kutatva.
Jack abba az irányba fordította a fejét, amerre Mobutu nézett. Dannellyt sehol sem látta, Sanford T.
Felter ezredest viszont igen. Nyilván éppen abban a pillanatban lépett ki a házból, és megállt a
tornácon, éppen ott, ahol Finton állt, a katona pedig, aki Finton mellkasának szegezte a puskáját, most
Felter felé fordította.
Felter egyenruhát viselt, és az ejt erny sbakancsát meg a zöld barettjét.
Megvet en nézett az ejt erny s katona szemébe, aztán a puskája csöve után nyúlt, és eltolta magától.
Mobutu odaszólt a katonának, hogy engedje továbbmenni Feltert. A katona arrébb lépett, Felter
pedig keresztülmasírozott a gyepen.
Jacknek nagyjából ugyanaz jutott az eszébe, ami az apjának, amikor az Ocean Reef-i ház ajtajában
megpillantotta Craig Lowell alezredest.
Te jó ég, ennek a fickónak több kitüntetése van, mint Pattonnek!
Felter az asztalhoz lépett.
– Joseph, bemutatom a f nökömet, Felter ezredest – mondta Jack. – Uram, Mobutu altábornagy.
Felter tisztelgett.
– Megtiszteltetés, hogy találkozhatok magával, uram – mondta Felter. Mobutu viszonozta a
tisztelgését.
– Kérem, csatlakozzon hozzánk, ezredes! – mondta franciául. – Hadd halljam, mi a véleménye a
kongói sörünkr l!
– Köszönöm, uram – mondta Felter, és miel tt leült volna, kivett egy sört a vödörb l.
– Lunsford rnagy épp most mondta, annak ellenére, hogy ez a kubai fickó rettenetes dolgokat tervez
Kongó ellen… mármint, ha igaz… az Egyesült Államok elnöke életben akarja tartani. Én pedig az
imént azt kérdeztem t le, miért kellene ezt elhinnem?
– Tábornok – mondta Felter –, ami Guevara szándékait illeti, olyan dokumentumok vannak az
aktatáskámban, amelyek minden esetleges kételyét el fogják oszlatni. És remélem, hogy egyúttal a
Johnson elnököt illet kételyei is szertefoszlanak majd.
Felter egy kisméret , majdnem négyzet alakú borítékot adott át Mobutunak.
Mobutu felnyitotta, elolvasta a tartalmát, aztán az asztalra tette, hogy Jack is láthassa.
FEHÉR HÁZ
WASHINGTON D.C
1965. január 17.
Joseph D. Mobutu altábornagy
A Kongói Köztársaság Hadserege vezérkari f nöke
Személyesen átadandó
Tisztelt Mobutu tábornok!
Jelen dokumentumban tanúsítom, hogy Sanford T. Felter, az USA Hadserege ezredese, valamint az
Egyes it Államok elnökének személyes tanácsadója, teljes bizalmamat élvezi, és az én nevemben jár
el.
LYNDON BAINES JOHNSON
Mobutu hosszú-hosszú pillanatig meredt Felterre, miel tt megszólalt.
– Szóval akkor maga egy hajszállal több egy egyszer légideszantos tisztnél, ezredes? – kérdezte
Mobutu.
– Csakúgy, mint maga, tábornok, én is egy légideszantos tiszt vagyok, aki a sors akaratából egyéb
feladatokat is köteles ellátni.
Mobutu felnevetett.
– El kell gondolkodnom ezen a dolgon – mondta Mobutu.
Ez alatt azt érti, hogy meg kell kérdeznie Dannellyt l, hogy most mitév legyen – gondolta Jack. – Ez
pedig azt jelenti, hogy ott vagyunk, ahonnan elindultunk. A döntése azon múlik, hogy Finton meg
tudja-e gy zni Dannellyt arról, hogy az Úristennek tetsz , helyes dolgot cselekszünk.
– Természetesen – felelte Felter.

(Nyolc)
Jean-Philippe Portet kapitány tizenöt perccel kés bb érkezett meg, félbeszakítva Lunsford rnagy
kisel adását, amit a különleges hadviselési er k katonáinak a kiképzésér l, valamint a zöldsapkás „A”
és „B” osztagok összetételér l tartott, és amivel szemmel láthatóan leny gözte Mobutut.
Mobutu meleg öleléssel fogadta Portet kapitányt, aztán amikor utóbbi vett magának egy üveg sört,
Mobutu is kért egyet.
– Jó, hogy újra itt vagy, drága barátom – mondta Mobutu. – Hiányoztál nekem.
– Te is nekem – mondta Portet, és a sörösüvegét Mobutu üvegének koccintotta, aztán az egyik székre
rogyott. – Hiányozni fog ez a ház… meg Kongó… de nagyon. Csak remélni tudom, hogy nem tart
sokáig.
– Te mir l beszélsz?
– Nyilván nem tudsz róla – mondta Portet kapitány. – Azt hittem, hogy Jacques vagy Felter ezredes
már elmondta.
Mobutu dühödt pillantást lövellt Jackre és Felterre.
– Micsodát?
– Nem csak Jacques kapott behívót – mondta Portet.
– Behívót? – kérdezte Mobutu. – Behívót kaptál a Hadseregt l?
– Nem egészen. A kormánynak van szüksége rám.
– Megtehetnek ilyesmit? – kérdezte Mobutu hitetlenkedve.
– Nos, gyakorlatilag velem is az történt, ami veled, Joseph – mondta Portet kapitány. – Tudom, hogy
nem akartál vezérkari f nök maradni…
Nem a seggem – gondolta Jack.
– Te is kiszolgáltad az id det a seregnél, ahogy én is, és ahogy most Jacques is teszi – mondta Portet.
– Letudtad a kötelességed, és minden jogod megvolt, hogy levedd magadról a mundért, és magad
mögött hagyd a katonáskodást. De hívott a kötelesség. Nem volt más, aki jobban tudta volna vezetni a
Hadsereget nálad, és ezt te is tudtad jól.
– Kötelességemnek éreztem maradni. Ezt már megbeszéltük.
– És arról is beszéltünk, hogyha ezen a poszton maradsz, akkor nem kis bevételt l fogsz elesni.
– Kötelességemnek éreztem maradni – ismételte meg Mobutu büszkén.
A szentségit, ez Atya, meg talán Felter ezredes el tt adja a bankot, de talán tényleg azt akarja, hogy
Atya lássa, milyen nagylelk ember, és hogy mekkora hazafi. Örül neki, hogy az apám megadta neki a
lehet séget.
– Mennyi ideig is tartott? – kérdezte Portet.
– Nyolc napig – mondta Mobutu. – Kasavubu és Lumumba tudhatta volna, hogy a függetlenség után
a Force Publique nem fog belga tisztek alatt szolgálni. Megmondtam mind a kett nek, hogy a Force
Publique fel fog lázadni, és úgy is lett.
– És tudtad, hogy csak te leszel képes leállítani a lázadást…
– Bennem a katonatársukat látták, aki megérti az aggodalmaikat – mondta Mobutu. – Megtettem,
amit meg kellett tenni.
Ezredeseket csináltál – többek között magadból is – a Force Publique f törzs rmestereib l, az
rmesterekb l rnagyokat, a tizedesekb l hadnagyokat, az összes írni-olvasni tudó közlegényb l meg
rmestereket – gondolta Jack. – De azt el kell ismernem, hogy a lázadást tényleg megfékezted.
Hajmereszt id k voltak.
– És tudom, Joseph, mert beszéltünk róla, hogy csak nagyon vonakodva foglaltál állást, amikor
Kasavubu és Lumumba egymásnak ment. Szívesebben maradtál volna ki te és a Hadsereged a
mocskos politikából.
– Lumumba alkalmatlannak bizonyult a vezetésre – mondta Mobutu. – Kénytelen voltam választani
közöttük Kongó érdekében.
– Nem volt más választásod, kénytelen voltál átvenni a hatalmat a kormány felett Kasavubu
érdekében. És a történelemkönyvek majd tanúsítani fogják, hogy amint tehetted, visszaadtad az ország
vezetésének jogát a népednek.
– Nem akartam a nemzetvédelmi miniszteri posztot – mondta Mobutu büszkén –, amit az ölembe
hajítottak. Én próbáltam megmagyarázni Lumumbának, hogy Moise Tshombe kommunista, de nem
hallgatott rám.
– Olyan bajt hozott Kongóra, ami még most is komoly veszélyt jelent. Hagyta, hogy az orosz és a
kínai teve bedugja az orrát a sátradba.
– Ha valami hasonlóval próbálkoznak, a t zre t zzel fogok válaszolni – mondta Mobutu. – A Kongói
Hadsereg most már felkészült rá, hogy megvédje Kongót bármilyen ellenséggel szemben.
 És ezt el is hiszi? Istenre mondom, remélem, hogy nem.
Képes csak azért visszautasítani az egységeink segítségét, hogy bebizonyítsa Atyának, a f nök, és
hogy minden nappal csak er sebb és jobb lesz a hadserege.
– Joseph – mondta Portet kapitány –, én igazából nem is akartam ebbe belemenni.
Mobutu intett a kezével, hogy jelezze, semmi gond.
– A magam módján csak annyit akartam elmondani neked, hogy én is olyasmit fogok tenni, amit te
tettél. Az országom a segítségemet kérte, és kötelességemnek érzem, hogy megtegyem azt, amit
megtehetek.
– És mi lenne az? – kérdezte Mobutu már-már türelmetlenül.
Apa hagyhatta volna, hogy Lunsford egész délután azt hallgassa, milyen nagy ember is Joseph
Désiré Mobutu, és Mobutu minden percét élvezte volna.
– A háborús helyzet Vietnamban napról napra eszkalálódik – mondta Portet. – Szükségük van a
segítségemre, hogy létrehozzanak egy utas- és teherszállítással foglalkozó légitársaságot, ami
kisegítené a Légier t, ami nem elég nagy ahhoz, hogy egyedül birkózzon meg a feladattal.
– De ahhoz elég nagy volt, hogy egy flottára való teherszállító gépet küldjön Stanleyville-re –
jegyezte meg Mobutu.
– Ekkor jöttek rá, hogy szükségük van egy kiegészít flottára, méghozzá azonnal.
– Mikor indulsz? És mennyi ideig leszel távol?
– Gyakorlatilag azonnal indulnom kell, és legalább egy évig leszek oda.
Mobutu nem felelt azonnal.
– Ez viszont gondot jelent az Air Simba számára – folytatta Portet. – Keresnem kell valakit, aki
elvezetné a céget, de már azon is gondolkodtam, hogy eladom az egészet.
Mobutu Portet-ra nézett.
– Kereshetek valakit, aki elvezeti – mondta Mobutu. – És ha nem kérsz túl sokat érte, talán találok
egy befektet csoportot, aki megveszi.
– Hálás lennék érte, Joseph – mondta Portet kapitány.
– Ugyan, Jean-Philippe – mondta Mobutu. – Régóta vagyunk barátok. A barátok pedig segítenek
egymásnak, nem?
leg olyankor – gondolta Jack nem túl kedvesen –, amikor a segít kész barát, miközben segít a
rászorultnak, megkap egy olyan céget, mint az Air Simba, ráadásul nyomott áron, mondjuk a piaci
értéke feléért.
Aztán eszébe jutott, ami Baden-Badenben történt a kaszinóban, miel tt megkapta a behívóját. A
szülei ott vakációztak, neki pedig akadt negyvennyolc szabad órája Brüsszelben, és leautózott
hozzájuk.
Eleinte mellé szeg dött a szerencse a Black Jack-asztalnál, de aztán királyt húzott egy tízesre meg
egy kettesre, és elbukta a partit. Nem csak azt a pénzt veszítette el, ami a zsebében volt, hanem kéthavi
bérét is, amit az Air Simbatól kapott.
Amikor felállt az asztaltól, és hátrafordult, az apjával találta szemben magát. Annyira figyelt a
játékra, hogy nem vette észre, amikor az apja odament.
– Régóta vagy itt? – kérdezte Jack.
– Elég régóta – felelte az apja, és egy pohár whiskyt adott a kezébe. – Gondoltam, szükséged lesz rá.
– Hogy el tudjam viselni a kisel adásodat, amit a szerencsejátékról fogsz tartani?
– Hé, nem én osztottam a lapokat, és nem is én kényszerítettelek rá, hogy játssz. Nagy fiú vagy már.
Ha el akarod veszíteni a gatyádat, miközben megpróbálsz bankot robbantani Baden-Badenben, az a te
dolgod.
– Bocs, apa – mondta Jack szinte megbánással. – Csak nem szeretem, ha az emberek látják…
különösen, ha te látod, amint hülyét csinálok magamból.
– Tudod, hogy hol szúrtad el? – kérdezte az apja.
– Nem lett volna szabad szerencsejátékra adni a fejem?
– A szerencsejátékkal nincs semmi gond… az egész élet egy nagy szerencsejáték. De te még nem
tanultad meg, hogy mikor kell kiszállni. Ha rossz a lap-járás, vedd magadhoz azt, amid maradt, és állj
fel az asztaltól! Akkor marad pénzed másnap újrajátszani.
Szóval ezt csinálja az öregem. Tudja, hogy mikor kell kiszállni, és elsétálni az asztaltól azzal, amije
maradt. Ha nem is marad sok pénze, arra talán elég lesz, hogy másnap újrakezdje a játékot… ezúttal a
CIA-val.
 Pár perccel kés bb dr. Dannelly és Mr. Finton sétált ki a házból.
– Jöhet az ebéd, Joseph? – kérdezte Portet kapitány. – Tényleg, hol szeretnél enni? Itt, vagy a
házban?
Mobutu nem válaszolt.
Finton lesétált a tornácról, és elindult feléjük. Dr. Dannelly a tornácon maradt.
Mobutu szó nélkül felállt, keresztülvágott a gyepen, aztán követte Dannellyt házba.
– Noki! – kiáltott Portet kapitány szuahéliul. – Ha készen van, hozd ki az ebédet!
Noki és Nimbi már majdnem végzett a terítéssel, amikor Dannelly és Mobutu kijött a házból.
Dannellyvel a nyomában, Mobutu egyenesen az ebédl asztalhoz ment, és leült az asztalf re.
Dannelly mellé ült. Mobutu intett Nokinak, hogy vigyen neki egy sört, aztán elmosolyodott, és intett
Lunsford Atyának, Felternek, Fintonnak és a Portet fiúknak, hogy csatlakozzanak hozzá.
Amikor Joseph Désiré Mobutu el ször ült az asztalomnál – gondolta Jean-Philippe Portet – nagyon
meglepte a meghívásom, és teljesen zavarba jött, amikor meglátta, hogy három villa, három kanál és
két kés közül kell kiválasztania a megfelel ev eszközt. Én pedig elmondtam neki, amit annak idején az
apám mondott nekem: „Ha nem tudod, hogy mikor melyik villát kell használnod, csak nézd meg, hogy
melyiket veszi el a házigazda!” Akkor Mobutu hálás volt érte.
Persze akkor még csak Mobutu f törzs rmester volt, a Force Publique katonája, most pedig már
Mobutu altábornagy, és a Kongói Hadsereg vezérkari f nöke. Most már az asztalf n ül a házamban…
Kongó bármelyik házában oda ülhetne… és nem kell amiatt aggódnia, hogy jó ev eszközt vesz-e el az
asztalról.
– Üljön mellém, rnagy! – mondta Lunsford Atyának, majd a Dannellyvel szemközt lév székre
mutatott.
– És én hová üljek, Joseph? – kérdezte Portet kapitány.
Mobutu egy pillanatig h vösen pillantott rá, de aztán elmosolyodott.
– Elfoglaltam a helyed, Jean-Philippe?
– Ha mint régi, jó barátom ülsz az asztalnál, akkor igen – mondta Portet kapitány. – Ha úgy ülsz ott,
mint a Kongói Hadsereg vezérkari f nöke, akkor nem. A vezérkari f nök, mint egy 250 kilós gorilla,
oda ül, ahová akar.
Hirtelen aggodalom suhant át Felter arcán, amelyr l szinte soha nem lehetett leolvasni, hogy mit
érez. Úristen, csak nem akarja Portet felb szíteni Mobutut?
Mobutu elmosolyodott, bár nehéz lett volna megmondani, hogy mit jelentett a mosolya.
– Ebben az esetben mondanék valamit Felter ezredesnek… mint katona a katonának – mondta
Mobutu –, aztán ebédelhetünk.
El ször Dannellyre nézett, aztán Felterre.
– A nagykövetük, akinek a francia nyelvtudása, amint azt már említettem, némi kívánnivalót hagy
maga után, nyilván nem fejezte ki magát világosan, amikor azt a bizonyos ajánlatot tette. Az elnökünk
úgy értette, az USA kormánya csapatokat akar ideküldeni. Err l természetesen szó sem lehet, és ezt
Kasavubu egyértelm en a nagykövet tudtára is adta. A Kongói Hadsereg most is tökéletesen ura a
jelenlegi helyzetnek, és képes lesz megbirkózni bármilyen problémával, ami a jöv ben adódhat majd,
akár a kubai Guevara ügyében. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a Kongói Hadseregnek nem
jönne kapóra, ha segítséget kapna, persze kizárólag a katonák kiképzése mert ha mondjuk egy
Lunsford rnagyhoz hasonló tiszt akarna besegíteni a tisztek kiképzésébe, azt természetesen nem
ellenezném, de lenne pár kikötésem.
– Milyen kikötésekre gondol, tábornok? – kérdezte Felter.
– El ször is a dolgot úgy kell intézni, senki ne gondolhassa azt, hogy az elnök meggondolta magát.
Roppant makacs ember, akinek… ezt te is jól tudod, Jean-Philippe… igen nehezére esik beismerni,
hogy valaha is hibázott.
– Ez valóban így van, Joseph – mondta Portet kapitány.
– Tehát, sajnálatos módon, kénytelenek leszünk ezt a tisztán katonai döntést eltitkolni el le,
megértették?
– Hogyne, természetesen – felelte Felter.
Lehet, hogy ennek fordítva kellene lennie, de én csak akkor dönthetek úgy Felter ezredes, hogy a
Kongói Hadseregnek hasznára válnának a maga kiképz tisztjei, ha Supo ezredes úgy látja, hogy neki
is a hasznára válnának…
– Supo ezredes? – kérdezett közbe Felter.
 – Az feladata felszámolni a még megmaradt lázadó csapatokat, a Keleti, Egyenlít i és Kivu
tartományban. Már találkozott Lunsford rnaggyal és Jacques-kal. Másodszor, tudomásul kell
venniük, a katonáik Supo ezredes alatt fognak szolgálni, és ezért kötelesek lesznek engedelmeskedni a
parancsainak.
– Rendben – vágta rá Felter gondolkodás nélkül.
– Akkor javaslom, hogy Lunsford rnagy és Jacques miel bb keresse fel ezredest! Jelenleg
Stanleyville-ben van, vagy talán Costersmanville-ben.
– A katonai attasénak van egy L-23-as repül gépe – mondta Felter. – Van akadálya annak, tábornok,
hogy Jacques és Lunsford rnagy ezzel a géppel repüljön az ezredeshez?
Mobutu alaposan átgondolta a dolgot, miel tt válaszolt volna.
– Lenne hely azon a repül gépen dr. Dannellynek és az egyik szárnysegédemnek?
– Biztosan – felelte Jack.
Odaküldi Dannellyt? Hogy jelenthesse neki, mit mondott Supo? Ennyit a szárnysegédje is meg tudna
tenni. Talán azért küldi oda, hogy közölje Supóval, ha úgy látja jónak, akár nemet is mondhat. Igen, ez
nagyon valószín .
– Holnap reggel megfelel? – kérdezte Mobutu. – Mondjuk, nyolc órakor, a repül téren? Felter
bólintott.
– Akkor ezt megbeszéltük, és végre jöhet az ebéd – mondta Mobutu, és elkezdett felállni a helyér l.
– Maradj csak, Joseph! – mondta Jean-Philippe Portet. – Nekem jó lesz itt is.
Portet kapitány az asztal másik végére ült.
Jack már éppen a söréért nyúlt, amikor meglátta, hogy dr. Dannelly imára hajtotta a fejét. Gyorsan
Mr. Fintonra pillantott, aki szintén valami hálaadásfélét mormolt, ami nem lepte meg Jacket. De aztán
Mobutura nézett, mert kíváncsi volt, hogy hogyan reagál a tábornok a két férfi viselkedésére.
A Kongói Hadsereg vezérkari f nöke – egyik kezével a sörösüvegét szorongatva – lehajtotta a fejét,
és imádkozni kezdett.

Tizenkettedik
(Egy)
Kongói Köztársaság, Léopoldville
Az Egyesült Államok nagykövetének rezidenciája
1965. január 16., 18.45
– Köszönöm, hogy máris fogadni tudott minket, nagykövet úr – mondta Aaron Jacobs ezredes,
miközben besétált a nagykövet dolgozószobájába. Egy másik férfi, aki szintén civil ruhát viselt,
követte a helyiségbe.
Jacobs magas, izmos, egészen rövidre nyírt hajú férfi. A nagykövet magas volt és vékony, keret
nélküli szemüvegben. Egy kellemes megjelenés , harmincas éveiben járó férfi, aki úgy nézett ki, mint
aki valamikor a f iskolán baseballozott – nem futballozott –, egy b rhuzatos fotelben ült egyik
kezében egy pohár itallal.
– Magát bármikor, Aaron – mondta a nagykövet mosolyogva. – De hát ezt maga is tudja. Küldjem ki
a CIA-t, vagy a titkossági jogosítványa elég jó ahhoz, hogy végighallgassa, amit mondani akar?
– Azt hittem, hogy ezeknek a fickóknak olyan papírja van, amivel bármilyen információhoz
hozzáférhetnek – mondta Jacobs. – Hogy van, Charley?
– Aaron. Hello, John – mondta a CIA léopoldville-i irodájának vezet je.
A CIA helyi irodavezet je jól ismerte John D. Anderson rnagyot, a katonai attasé egyik helyettesét.
Anderson, a napbarnított, harmincas évei elején járó férfi volt a nagykövetségen szolgáló két katonai
repül s közül a rangid s, és mindenki csak úgy emlegette, hogy a „követségi pilóta”.
– Charley – mondta Anderson.
– Miben segíthetek, Aaron? – kérdezte a nagykövet.
– Most hívott egy Mr… egy bizonyos Felter ezredes – felelte Jacobs.
– Az el bb éppen róla beszéltünk – mondta a CIA helyi irodavezet je.
– Stanleyville-be és/vagy Costersmanville-be akar menni holnap reggel – mondta Jacobs. – A
repül gépünkkel.
– Azt nem említette, hogy miért? – kérdezte Charley, a CIA helyi irodavezet je.
– Nem. Csak annyit mondott, Stanleyville-be és/vagy Costersmanville-be akar menni holnap reggel,
és intézkedjek, hogy a gép reggel fél nyolcra álljon készenlétben.
 – Mire maga? – kérdezte a nagykövet.
– Erre én azt mondtam, nagykövet úr… magát nem említettem meg, Charley… hogy Bujumburába
készül utazni, és hogy szívesen kitenné Bujumburában, ami nincs messze Costersmanville-t l.
– Erre ?
– Azt felelte, hogy nagyon sajnálja, de legalább két-három napra szüksége lesz a repül gépünkre, és
hogy a maga számára már nem lesz rajta hely, nagykövet úr.
– A szemétládája! – mondta Charley.
– Maga Lyndon áldotta meg a jóembert – mondta a nagykövet. – Láttad az üzenetet, amit kaptam…
„adjon meg minden segítséget neki, amely alatt, többek között, a katonai attasé számára kiutalt
repül gépet kell érteni”… vagy valami ilyesmi. Úgyhogy repítse az urat oda, ahová menni akar,
Aaron! És próbáljon meg közben jó képet vágni!
– Uram, nem vagyok ugyan biztos benne… mert csak azután kezdett el felállni a sz r a hátamon,
hogy letette a telefont… de tartok t le, hogy nem velem akarja elvezettetni a repül gépet.
– Akkor kivel?
– Hát, Portet kapitánynál szállt meg… láttam a repül téren… a fiával, meg még két másik férfival –
mondta Jacobs.
– A fiú a Hadseregnél van, ugye? – kérdezte Charley, de inkább volt ez kijelentés. – A
sorozóbizottság hosszú keze még a legsötétebb Afrika mélyén is elérte.
– Pilóta – mondta a nagykövet. – Rendes kölyök, csak erectis permanitis-ben30 szenved.
A nagykövet megvárta, amíg elül a várt nevetés, aztán folytatta.
– Gondolja, hogy fogja vezetni a gépet?
– Nem lehet katonai repül s, nagykövet úr – jegyezte meg Anderson rnagy.
– Miért nem?
– Csak egy éve sorozták be – felelte helyette Jacobs rnagy. – Vagyis sorállományú kellett, hogy
legyen. Három hónap alapképzés, aztán hat a tisztiiskolában. Csak azután jöhet a pilótatanfolyam… és
általában nem küldenek frissen kinevezett tiszteket azonnal a tanfolyamra. De, ha a tiszthelyettes-
program keretén belül ment pilótatanfolyamra, ahol helikopterpilótákat képeznek, az is vagy nyolc
hónap. Nem lehet katonai repül s, erre akár mérget is vennék.
– Szóval azt akarja t lem megtudni, hogy mitév legyen, ha kimegy reggel a repül térre, és
megtudja, hogy vagy Portet kapitány, vagy a fia akarja vezetni a repül gépet?
– Igen, uram.
– El ször is, szerintem ki se menjen a repül térre. John a rangid s pilóta… és felel a repül gépért.
Küldje ki t a repül térre fél nyolcra!
– Igen, uram – felelte Jacobs ezredes és Anderson rnagy majdnem egyszerre.
– Maga, John, szépen bemutatkozik, mint a nagykövetség pilótája, és közli Felter ezredessel, hogy
készen áll bárhová elvinni, ahová csak akarja.
– Igen, uram.
– Ha úgy alakul, hogy Felter ezredes vagy Portet kapitányt, vagy a fiát szeretné látni a pilótaülésben,
akkor miután (a) megkérdezte t lük, hogy rendelkeznek-e a szükséges típusvizsgával, amivel szinte
biztosra veszem, hogy nem rendelkeznek, és (b) figyelmezteti ket, milyen elképeszt en veszélyes
légköri viszonyokra kell számítaniuk Kongóban, aztán nem tiltakozik, és nem tesz megjegyzéseket.
Vigyék csak a repül gépet…
– Amir l, kis szerencsével, soha az életben nem hallunk többet – mondta Charley.
A nagykövet dühös pillantást lövellt felé.
–… és amint felszálltak – folytatta a nagykövet –, az utasításoknak megfelel en… amennyiben
Felter kapcsolatfelvételt kezdeményez, abban az esetben haladéktalanul értesítse a külügyminisztert a
kapcsolatfelvétel tényér l, annak okáról és a USA nagykövetsége által tett lépésekr l… vagy valami
ilyesmi… értesítem a külügyminisztert, hogy az elnök tanácsadója ismeretlen célból igénybe vette a
nagykövetség repül gépét, amely repül gépet olyan személyek vezettek, akikr l feltételezhet , hogy
nem rendelkeztek a Kongóban való repüléshez szükséges típusvizsgával.
– Igen, uram – mondta Jacobs ezredes.

(Kett )

30
Állandó merevedés, a ford.
 Kongói Köztársaság, Léopoldville
Avenue Leopold 404.
1965. január17., 06.15
Miután Mobutu egyértelm en közölte, hogy nem juthat Kasavubu tudomására, hogy ellenszegülni
készül az elnök azon gyakran és határozottan kifejezésre juttatott akaratának, mely szerint nem akar
amerikai katonákat Kongóban, Jack le merte volna fogadni, hogy aznapra Felter ezredes civil öltözetet
fog el írni mindenki számára. Neki persze engedélyezi a pilótaruhát, mert mégiscsak fogja vezetni a
Hadsereg L-23-asát, de az alá mindenképpen civil ruhát kell felvennie. De Felter azt mondta, hogy
vegyenek fel egyenruhát, úgyhogy azt vették fel.
Fura érzés volt ott ülni azon az ágyon, amin kölyök kora óta aludt, és Corcoran ejt erny sbakancsot
húzni a lábára.
Amikor végzett az öltözködéssel, és megnézte magát a tükörben, hirtelen bevillant neki Marjorie,
amint a fayetteville-i lakásukban a jelvényeit t zte a zubbonyára. Duplán kellemes gondolat volt,
egyrészr l azért, mert ez amolyan feleségekhez méltó „majd én megcsinálom az uramnak”-dolog volt,
ami Jacknek nagyon tetszett, másrészr l pedig azért, mert Marjorie-nak az ágy fölé kellett hajolnia,
hogy felt zze azokat a jelvényeket, Jacknek pedig alkalma volt ismét meggy dni arról, az
feleségének van a világon a legjobb feneke.
Lunsford Atya már az étkez ben volt, amikor Jack odaért. Atya egyenruháján csak úgy hemzsegtek a
szalagok és a legkülönböz bb jelvények, ami Jacket arra emlékeztette, milyen kezd is még a
fegyveres er k világában.
Felter is ott volt, de civilben, amit l Jack akaratlanul is azon kezdett t dni, vajon azért visel-e
Felter fél számmal nagyobb öltönyt, mert úgy akar kinézni, mint egy kormányhivatalnok, vagy
pusztán azért, mert fütyült rá, hogy néz ki.
– Jó reggelt – mondta Jack.
– Gondoltam, megnézem, hogy sikerült-e rendben felszállniuk – mondta Felter.
Jack bólintott, és azon kezdett el gondolkodni, hogy nem kellett volna-e azt mondania, hogy „Igen,
uram”.
– Az értesüléseim szerint a nagykövetnek szüksége lett volna a repül gépére a mai napon – folytatta
Felter. – Egy kicsit ideges lett, amikor közöltem, hogy nekem kell a gépe.
– Velünk akart jönni, ezredes? – kérdezte Atya.
– Nem – felelte Felter. – Mobutu világosan az értésemre adta, hogy nem akarja, hogy odamenjek, és
amikor jobban belegondoltam, úgy döntöttem, hogy maguk ketten jobban boldogulnak ezzel a
fickóval, ha nem vagyok ott.
– Ha minden jól megy – mondta Atya –, a lehet legrövidebb id alatt ide kell hoznunk Hitetlen
Thomast.
– Maga a porondmester, Atya – mondta Felter. – Akarja, hogy felüljön az els gépre, vagy inkább az
Államokban beszélne vele?
– Küldhetnénk neki egy üzenetet, hogyha szabadságra akar menni, akkor most tegye?
– Amint felszálltak, elküldöm az üzenetet – mondta Felter. – Ha nem jön össze a dolog Supóval,
akkor kénytelen lesz visszamenni.
Egy pillanattal kés bb Noki jelent meg az étkez ben, és felszolgálta a reggelit. Mivel a Portet-ház
vendégei amerikaiak voltak, az szemében némileg barbárnak t , amerikai reggelit készített nekik:
narancslevet, pirítóst, burgonyahasét és sonkás tojást.
Felter rávetette magát a reggelire, és mindenb l jó étvággyal evett, még a sonkából is.
De hát zsidó. Lowell szerint komolyan is veszi a vallását. Akkor miért eszik sonkát?
Felter felpillantott, mert észrevette, hogy Jack figyeli. A villáján egy szép szelet sonka volt, amir l
tojássárgája csepegett a tányérjára.
– Nincs is jobb egy pompás sonkás tojásnál reggelire. Nem igaz, Jack? – jegyezte meg Felter
pókerarccal.
Jesszusom – gondolta Jack –, ez az ember olvas a gondolataimban.
Noki kivitte ket Hanni Fordjával az Air Simba hangárjához, ahol a nagykövetség L-23-asát
tartották, és a karbantartást végezték. Az Air Simba volt a Beech Aircraft Corporation által javasolt
karbantartó szerviz még a Francia és Belga Kongó idején, ahová Afrika déli részér l vitték a Beach
gépeit. Az Air Simba a Hadseregnek állította ki a számlát az L-23-ason elvégzett karbantartó
munkákról, illetve a hangár bérleti díjáról, aztán a számla alapján – miután az végigjárta a civil és a
katonai bürokrácia megszokott útveszt jét – az Air Simba nevére kiállítottak egy csekket.
Jack agyán egy pillanatra átvillant, milyen kár, hogy az Air Simba hamarosan Mobutu cimboráinak a
tulajdonába kerül, de tudta, az apjának igaza van, amikor azt mondta, hogy a cég veszteséges, és ideje
kiszállni bel le.
Dr. Dannelly és egy alacsony, köpcös, nagyon fekete kongói már az irodában várt rájuk.
– Az úr itt Mr. Hakino a nemzetvédelmi minisztériumtól – mutatta be dr. Dannelly a férfit franciául.
– Az elnök úgy gondolta, nem árt, ha elkísér minket. Vagy talán gondot jelent?
– Megtiszteltetésnek érezzük, hogy a f nök is velünk tart – felelte Atya szuahéliul.
– Kérek egy id járás-el rejelzést, aztán elhozom a gép kulcsait, és mehetünk – mondta Jack szintén
szuahéliul.
Az id járás-el rejelzés szerint kiváló id várható Stanleyville-ig és Stanleyville felett. Jack
tapasztalatból tudta, hogy az id járás-el rejelzésben nem lehetett ugyan különösebben megbízni, de
azért néha-néha el fordult, ha valami óriási vihar tombolt valahol, annak a híre ritkán ugyan, de
eljutott Léopoldville-be, ahonnan még ritkábban persze, de továbbították az információt. Egy
telefonhívást mindenesetre megért a dolog.
Az L-23-as kulcsait nem találta az iroda zárható szekrényében – pedig azt gondolta, hogy ott lesznek
–, de amikor kinézett az iroda ablakán, látta, hogy a hangárban álló gép ajtaja nyitva van, és arra a
következtetésre jutott, hogy Noki már biztosan odatelefonált, és szólt, hogy M'sieu Jacques fog repülni
a géppel, és hogy valaki készítse fel a madarat a repülésre.
Amikor beléptek a hangárba, Jack hamar rájött, hogy Nokinak nem sok köze volt a dologhoz. Egy
katonai repül s állt a repül gép orránál; pilótaruhát viselt, amin a katonai repül sök szárnyai voltak,
valamint rnagyi tölgyfalombok, illetve rá volt hímezve a tiszt neve – ANDERSON –, és rajta volt
még a Fort Rucker-i Katonai Repülési Központ emblémája is.
Az rnagy odalépett hozzájuk. Mosolygott. Egy pillanattal kés bb Jacknek eszébe jutott, hogy
tisztelegnie kellene. Anderson rnagy viszonozta a tisztelgést.
– Maguk azok, akiket Stanleyville-be fogok vinni? – kérdezte Anderson rnagy.
– Nem egészen – felelte Lunsford Atya mosolyogva, miközben kezet nyújtott Andersonnak. – A
nevem Lunsford.
– Anderson – felelte az rnagy. – Nem egészen?
– Addig stimmel, hogy Stanleyville-be megyünk – mondta Lunsford. – De már van pilótánk.
Jackre mutatott.
– fogja vezetni a gépet.
– Azt sem tudom, hogy mi a neve – mondta Anderson rnagy.
– A neve Portet – mondta Lunsford.
Anderson rnagy végignézett Portet f hadnagyon. Zöld barettet, pilóta-szárnyakat és
ejt erny sszárnyakat viselt, meg még valamit, amit Anderson belga ejt erny sszárnyakként
azonosított, és arra a következtetésre jutott, hogy Portet kapitánynak minden bizonnyal két fia van, és
hogy a másik az, akit egy évvel korábban soroztak be.
Jack körülnézett, Felter után kutatva. Sehol sem látta. Dr. Dannelly és Mr. Hakino, a nemzetvédelmi
minisztériumból, érdekl dve figyelte az eseményeket.
– Akkor talán az elejér l kezdeném – kezdett hozzá Anderson rnagy. – A nevem John D. Anderson
rnagy. Én vagyok a katonai attasé helyettese a nagykövetségen. Továbbá én vagyok a nagykövetség
rangid s pilótája is. Parancsot kaptam, hogy 07.30-kor vigyek egy bizonyos Felter ezredest és még egy
amerikai tisztet Stanleyville-be. Ehhez képest mit hallok maguktól?
– Hát, biztos benne, hogy jól értette azt a parancsot? – kérdezte Lunsford. – Nem lehet, hogy csak azt
a parancsot kapta, hogy készítse el a gépet egy stanleyville-i útra?
– Felter ezredes itt van? – kérdezte Anderson rnagy.
Lunsford körülnézett, és ki is szúrta Feltert, aki egy pult mellett állt a hangár falánál, és telefonált.
Rámutatott.
– Az lenne Felter ezredes? – kérdezte Anderson rnagy hitetlenkedve. Nem arra számított, hogy a
Hadsereg egyik ezredese, aki ráadásul az Egyesült Államok elnökének a tanácsadója, úgy fog kinézni,
mint egy tisztvisel az adóhivataltól.
– Uram, van valami, amit tudnom kellene a repül gépr l? – kérdezte Jack.
– A repül gép miatt ne aggódjon, hadnagy! – mondta Anderson. – Akár hiszi, akár nem, az Air
Simba karbantartói remek munkát végeznek.
 – Jó tudni – felelte Jack.
Kíváncsi vagyok, hogy meddig marad meg a cég jó híre, ha Mobutu valamelyik haverja veszi át a
boltot.
– Inkább amiatt aggódjon, hogy képes lesz-e elvezetni a gépet a kongói viszonyok között – mondta
Anderson rnagy. – Sokat repült L-23-asokkal?
– Nem, uram – felelte Jack, és nem is hazudott.
– Mégis hány órát repült ezzel a típussal?
– L-23-as oktatópilóta-min sítésem van, rnagy. Ennyi elég?
– Én csak szeretném, ha élve megúsznák az utat… maguk meg az utasok, ez minden – mondta
Anderson.
– Igen, uram.
– Stanleyville-ig hosszú az út. Biztosan nem akarják, hogy magukkal menjek?
– Köszönöm, uram, de nem – felelte Jack.
– Segítsek elkészíteni a repülési tervet?
– Nem, uram – vágta rá Jack gondolkodás nélkül. – De azért köszönjük.
Aztán meglátta Anderson arckifejezését – Te arrogáns, tapasztalatlan, kis szarházi! –, és gyorsan
hozzátette:
– Teli tankokkal, négy személlyel a fedélzeten, azt hiszem, hogy minden további nélkül meg tudok
tenni 2200 kilométert…
– A gépkönyv 2750 kilométert ír, hadnagy – javította ki Anderson. A hangja gúnyos volt.
Jack ügyet sem vetett rá.
– Stanleyville nagyjából 1450 kilométerre van – folytatta Jack. – A gépkönyv szerint elég
üzemanyag van a fedélzeten ahhoz, hogy megállás nélkül repüljem meg ezt a távolságot. De én nem
igazán bízom a gépkönyvekben.
– Valóban? – kérdezte Anderson, most már maró gúnnyal a hangjában. Atya már-már azon volt,
hogy leállítja Jacket, de Jack apró kézjelzéssel tudatta vele, hogy ne csináljon semmit.
– A következ t fogom csinálni, rnagy. El ször Colquilhatville-be repülök a Kongó folyó mentén.
Az ADF31-ük általában m ködik. Az durván 650 kilométer. Ott teletankolom a tankjaimat. Aztán
onnan már valamivel kevesebb mint 920 kilométer Stanleyville. Az ADF-ük állítólag újra
üzemképes, de én erre nem szeretnék építeni. Ha elromlana az id , és IFR-rel sem találom meg a
repül teret, vagy ha úgy adódik, hogy nem tudok leszállni, akkor marad annyi üzemanyagom, hogy
visszarepüljek Colquilhatville-be, vagy talán még Costersmanville-be is. Ha esetleg valami hiba lenne
a tervemben, akkor megköszönném, ha kijavítaná.
Anderson gyanúsan méregette Jacket.
– Maga már repült Kongóban, hadnagy?
– Igen, uram, repültem.
– Ez talán problémát jelent, rnagy? – kérdezte Lunsford Atya nem túl barátságos hangon.
– Nem, rnagy, nem jelent problémát – felelte Anderson. – De ha nem kaptam volna parancsot, hogy
ne tegyek fel kérdéseket, hát feltennék párat.
– Csakhogy parancsot kapott, hogy ne tegyen fel kérdéseket, nem igaz, rnagy? – kérdezte Felter
halkan.
Jack észre sem vette, amikor Felter odament hozzájuk.
– Azt a parancsot kaptam, uram, ha nem én fogom vezetni a repül gépet, akkor kérdezzem meg,
annak az illet nek, aki vezetni akarja, megvan-e a szükséges típusvizsgája.
Felter Jackhez fordult.
– Ezt én elintézem, Jack. Maguk induljanak el!
– Igen, uram – felelte Jack.
Az Air Simba egyik gépszerel jének szuahéliul odakiáltotta, hogy nyissák ki a hangár ajtaját, és
tolják ki az L-23-ast.
Andersont szemmel láthatóan meglepte Jack szuahéli nyelvtudása.

(Három)
Kongói Köztársaság

31
Automatikus rádió-iránymér , a ford.
 Keleti tartomány, Stanleyville
Stanleyville-i repül tér
1965. január 17., 13.40
Az id tökéletes volt Colquilhatville-ig, és a colquilhatville-i rádiójelet is hamarabb sikerült
befogniuk, mint Jack gondolta. A torony ráadásul angolul válaszolt a hívásra, ami ritkán fordult el
Kongóban. Majdnem pontosan három órával azután értek földet, hogy felszálltak Léopoldville-ben.
Amint megálltak, a Mobil Oil egyik teherautója gördült melléjük, és még csak arra sem kellett
Jacknek figyelmeztetnie a technikust, hogy a repül benzint tiszta szarvasb rön keresztül tankolják a
gépbe. A terminálépületben még süteményt és kávét is kaptak.
Innent l kezdve viszont rosszra fordultak a dolgok. A repül tér vezet je figyelmeztette Jacket, hogy
jelentést kapott, Colquilhatville és Stanleyville között rossz az id , és biztosan tudja, hogy az ADF
Stanleyville-ben megint elromlott. Azt is elmondta neki, hogy a szimba felkelés el tt alternatív
repül térként m köd lisala, Búmba és Basoko repül tereket nem használhatja. A szimbák teherautó-,
személyautó- meg földmunkagép-roncsokat hurcoltak a kifutókra, hogy a Kongói Hadsereg ne tudja
használni a reptereket.
Jack úgy döntött, hogy nem maradt más hátra, meg kell próbálniuk biztonságban eljutni Stanleyville-
be. Ha az id járás tényleg olyan csúnya, amilyennek beállították, akkor még mindig visszafordulhat.
Egy órával azután, hogy felszálltak Colquilhatville-b l, bebizonyosodott, hogy azok, akik a
„legsötétebb Afrika” kifejezést utalásnak gondolták a kongói bennszülöttek b rszínére, tévedtek. A
„legsötétebb Afrika” kifejezés az id járásra vonatkozott. Gyakran el fordult – volt úgy, hogy heteken
át minden áldott nap –, hogy viharfelh k kezdtek gyülekezni az égbolton nagyjából délben. Ilyenkor
az ég addig sötétedett, amíg végül feketévé vált, akkor aztán ömleni kezdett az es , majd az égbolt
ismét kitisztult.
Aznap ez a bizonyos jelenség meglep en korán kezd dött.
Atya, aki a másodpilóta-ülésben ült, már jó el re kiszúrta a viharfelh ket, és kérd n Jackre tekintett.
– Jesszusom, ezen akarsz keresztülrepülni?
– Isten hozta ismét Afrika legsötétebb bugyrában, rnagy. Három dolgot tehetek. Megpróbálhatnék a
vihar fölé emelkedni, ami ésszer döntés lenne, ha m ködne a rádió-iránymér Stanleyville-ben. De
mivel az iránymér nem m ködik, nem lenne egyszer leereszkedni, mert csak nagyjából tudnám,
hogy merre lehetünk. Persze lejjebb is ereszkedhetnék, és követhetném a Kongó folyót, de akkor elég
rázós utunk lenne. És, végül, vissza is mehetünk Colquilhatville-be, és újra próbálkozhatunk holnap
reggel. Maga dönt, rnagy.
Atya nem sokat hezitált.
– Döntsd el te, Jack! Tudod, hogy minél hamarabb találkozunk Supo ezredessel, annál jobb, de
meghalni te is csak annyira akarsz, mint én.
Jack bedöntötte az L-23-ast egy balfordulóba, leereszkedett 900 méterre, és megkereste a Kongó
folyót. Alig ért a folyó fölé, máris benne találta magát a levesben.
Pillanatokon belül kiderült, hogy Jack alaposan alábecsülte a vihart, amikor azt mondta, hogy az út
„elég rázós” lesz.
Jack többször is vissza akart fordulni, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát, mert azt
mondogatta magában, hogy nem lehet ennyire rossz az id egészen Stanleyville-ig, és egy kicsit
mindig tovább repült. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor már nem maradt választási lehet sége,
mert Stanleyville már közelebb volt, mint Colquilhatville.
Els ként Mr. Hakino, a nemzetvédelmi minisztérium tisztvisel je hányta el magát, aztán dr.
Dannelly, amire Jack többé-kevésbé számított is. De aztán, fél órával kés bb, Lunsford Atya is rosszul
lett, és Jack már kezdett attól tartani, hogy a dolog ragadós, pedig nagyon nem szívesen repült volna
úgy, hogy közben okádnia kell, de végül legy rte a hányingert.
Aztán, a szakadó es n keresztül, körvonalazódni látszott az Immoquateur fehér épülete, és Jack már
tudta, hogy a repül tér csak pár kilométernyire van. Egyáltalán nem lepte meg, hogy a stanleyville-i
torony nem reagált a hívására.
Lejjebb ereszkedett, és kétszer is elrepült a repül tér felett – egészen alacsonyan –, hogy a saját
szemével gy djön meg róla, hogy senki nem állított valami kiégett teherautót vagy traktort a
leszállópálya közepére. A leszállópályák akadálymentesek voltak ugyan, de Jack megpillantott négy
repül géproncsot: két B-26-ost, egy Douglas DC-3-ast, meg valami felismerhetetlenségig
elszenesedett masszát, aminek két hajtóm ve volt. A terminálépület közelében egy Boeing C-46-os
parkolt, az oldalán „Air Simba” felirattal és egy ugróoroszlán-emblémával. Úgy t nt, hogy sértetlen.
Jack azon t dött, hogy vajon ki vihette oda a gépet, és f leg, mikor? Léopoldville-ben egy szót nem
szóltak arról, hogy lesz egy Air Simba-gép is Stanleyville-ben.
Rárepült a leszállópályára, és letette a gépet.
A géptörzsön és a szárnyakon doboló es miatt sem lehetett sokat látni, úgyhogy Jack egészen lassan
gördült a terminálépülethez. Próbálta magában felidézni, hol lehetnek a repül gép rögzítéséhez
szükséges ny gözési pontok és kötelek, és hogy találhat oda. A szél orkán erej volt, úgyhogy Jack
tisztában volt vele, nagyon oda kell majd figyelnie a gép rögzítésére.
Mindezt közölte is Atyával, aki éppen akkor hányta el magát utoljára, amikor Jack felé fordult.
Ezúttal hajszálon múlott, hogy Jack nem csatlakozott hozzá.
Miközben leállította a repül gép motorjait, dr. Dannellyhez fordult.
A régi, szép id kben, amikor ilyen es ben leszállt egy gép, a földi személyzet legalább egy tucat
tagja rohant ki a terminálépületb l, kezükben hatalmas eserny kkel, vagy azért, hogy bekísérjék az
utasokat a terminálépületbe, vagy pedig azért, hogy felrakják ket a kis buszokra.
A kis buszok most is ott álltak, oldalukon golyónyomokkal; kett nek ki volt l ve az összes abroncsa,
és az ablakait is betörték, a harmadik pedig teljesen ki volt égve. Jacknek eszébe jutott, hogy akkor,
amikor utoljára a repül téren járt, látta is, ahogy lángolt.
Most senki nem jött ki a terminálépületb l.
– Úgy látom, hiába várjuk, hogy valaki kijöjjön az épületb l egy eserny vel – mondta Jack,
miközben dr. Dannelly felé fordult az ülésében. – Ha Lunsford rnagy kiszállt, maga meg Mr. Hakino,
rohanjanak a terminálépületbe! Próbáljanak keríteni valami járm vet! Nekem Lunsforddal még ki kell
kötnöm a gépet.
Dr. Dannelly bólintott, de nem szólt semmit.
– Tartok t le, hogy kénytelen lesz a terminálhoz futni, f nök – mondta Jack szuahéliul.
Hakino biccentett.
Jack felállt az üléséb l, keresztülsétált a géptörzsön, kinyitotta az ajtót, aztán leengedte a lépcs t. Dr.
Dannelly és Mr. Hakino kiszállt a repül gépb l, és futni kezdett az aszfalton a terminálépület felé.
Jack már akkor b rig ázott, amikor nekilátott megkeresni a rögzít köteleket a jó három centi mély
vízben, ami az aszfaltot borította, és mire végzett a rögzítéssel, már semmi értelme nem volt futni.
Ett l jobban már nem ázhattak el.
Jack belépett a terminálépületbe, és éppen csak annyi ideje volt, hogy magában megállapítsa, hogy a
neonreklám, ami arra buzdította az utasokat, hogy „Fumez Lucky Strike” m ködik, amikor egy 7 mm-
es Fabrique National puska csöve vágódott a gyomrába; a fegyvert egy magas, rosszarcú kongói
katona tartotta a kezében.
Jack hátrapillantott, és aggódni kezdett, hogy fog reagálni Lunsford, ha is kap egyet a gyomrába.
Egy pillanattal kés bb Lunsford lépett az épületbe, és egy másik kongói katona annak rendje és
módja szerint elindult felé, el reszegezett cs vel.
– Ha hozzám mersz érni – csattant fel Atya szuahéliul –, elveszem t led azt a szart, és úgy feldugom
a seggedbe, hogy az orrodon fog kijönni!
A katona megállt.
– Igazolják magukat! – mondta egy hang franciául.
Jack látta, hogy a hang egy kongói hadnagyhoz tartozott, aki – meglep mód – kifogástalanul vasalt
egyenruhát viselt.
– A nevem George Washington Lunsford rnagy – felelt Lunsford franciául –, és miel tt bármit
kérdezne t lem, talán lenne szíves tisztelegni, és „uram”-nak szólítani.
A hadnagy egy pillanatig hezitált.
– Uram, a repül teret a parancsnok utasítására lezártuk…
– Supo ezredes záratta le? Hol van? – szólt közbe Atya. Mr. Haldnóhoz fordult, és szuahélire váltott.
– F nök, volna szíves bemutatkozni az úrnak?
Harminc másodperccel kés bb már minden rendben volt. A hadnagy alig gy zött elnézést kérni,
amiért nem tudott róla, hogy a nagytisztelet államtitkár úr és kísér i odautaznak, pedig, ha tudott
volna róla, akkor megfelel fogadtatásban részesíti ket.
A hadnagy közölte velük, hogy Supo ezredes Costersmanville-b l az autóján éppen Stanleyville felé
tart, és hogy egy órán belül meg kell érkeznie, persze az es miatt nem lehet megmondani, hogy
mennyit fog késni.
 – Szállásra lesz szükségünk, nyilván, és valami ennivalóra – mondta Lunsford nem túl kedves
hangon. – Mivel tudnak szolgálni?
– A tisztek az Immoquateurben vannak elszállásolva… az egy apartmanház…
– Tudom – csattant fel Lunsford. – Lakható?
– Hát persze – mondta a hadnagy olyan képpel, mint akit szintén meglepett a kérdés.
Ez valószín leg azt jelenti – gondolta Jack –, hogy a tet még rajta van.
– Vigyen minket oda! – utasította Lunsford a hadnagyot.
– Igen, uram – felelte a hadnagy.
A terminálépület el tt egy Buick kombi állt. Jack azon t dött, vajon nem attól a Buick-
keresked l vették-e el, akivel egyszer Stanleyville-ben üzletelt. Vagy talán azok közül az autók
közül való, amiket úgy hagytak azok a belgák a repül téren, akik a szimbák el l menekültek – vagy
megpróbáltak elmenekülni, de nem jártak sikerrel –, hogy még a slusszkulcsot sem vették ki az
indítózárból. Vagy valamelyik belga garázsából lopták el.
A hadnagy beült a volán mögé, a két katonája pedig bepasszírozta magát mellé, az els ülésre. A
többiek hátraültek.
Háromszáz méterre a terminálépülett l Jack megpillantotta a Sabena Airlines vendégházát, amiben
most kongói katonák laktak. Vagy egy tucat kongói katona terpeszkedett a verandára kirakott
nyugágyakban.
Az út többi részén szinte semmi jelét nem látták életnek a városban. Az utcákat még mindig szép kis
családi házak övezték – egyet-kett t azért felgyújtottak, és szemlátomást hagytak leégni. Mindenütt
hátrahagyott autók. Némelyik úgy nézett ki, mintha csak pár perccel korábban parkolta volna le a
gazdája, a többiben viszont mindent szétl ttek, amit lehetett, vagy szétvertek, amit szét lehetett verni.
És voltak teljesen kiégett roncsok is.
Jack meglep dött, amikor az Immoquateurhöz érve, mindenütt fényeket látott a tizenkét emeletes
épületben. A hadnagy az oszlopos el térhez hajtott, ahol valamikor egy fehér zakós úriember ácsorgott
arra várva, hogy kinyithassa az ajtót az éppen érkez k el tt. Most vagy fél tucat kongói katona fogadta
ket, kezükben automata fegyverrel. Kett közülük állt, a többiek a járdán üldögéltek.
Jacknek beugrott, hogy az Immoquateur pincéjében volt egy dízelüzem áramfejleszt . Valaki
nyilván beindította.
A katonák felálltak, amikor meglátták a hadnagyot kiszállni a Buickból, de senki sem kiáltotta el
magát, hogy „Vigyázz!”, csak azért, mert megérkezett egy tiszt. És a hat katonából is csak egy
tisztelgett.
Bementek az épület el csarnokába. A b rbútorok közül némelyik még a helyén volt, persze a párnák
javának már lába kélt, és a nagyméret , üveglapos asztalból már csak egy csupasz, krómozott keret
maradt.
De a mennyezetbe épített lámpák világítottak, és szemmel láthatóan a két lift is m ködött, mert a
hadnagy abba az irányba vezette ket.
Az egyik lift épp a földszinten állt. A tükröt, amivel a lift falait burkolták, szilánkokra zúzták, a
hátulsó és az oldalsó falakban pedig golyó ütötte lyukak éktelenkedtek.
Amikor Jack utoljára utazott a lifttel, ki kellett vonszolnia bel le egy halott szimba testét, és amint
végzett a m velettel, a liftajtó bezáródott, pedig a földszinten ragadt.
A hadnagy intett nekik a fejével, hogy szálljanak be a liftbe. Az ajtó bezáródott, és elindultak felfelé.
A negyediken álltak meg.
A folyosó falán golyó ütötte lyuk tátongott, meg valami sötét paca, ami a lyuktól majdnem a padlóig
tartott.
Amikor Jack utoljára az Immoquateur negyedik emeletén járt, amikor a liftajtó kinyílt, egy szimba
állt el tte belga tiszti zubbonyban. Nem volt ideje célra tartani a pisztolyát – egy 9 mm-es Luger
parabellumot –, mert Jack hadipuskája eldördült, és egy golyó vágódott a szimba gyomrába.
Jack akkor elvette a szimba pisztolyát, visszaszállt a liftbe, és rettegve arra gondolt, vajon milyen
szörny ségek várják majd a tizedik emeleten.
– Nem – mondta Jack szuahéliul. – Vigyen minket a tizedikre!
A hadnagy furán nézett rá, de azért megnyomta a tizedik emelet gombját, mire az ajtó bezáródott, és
a lift elindult a tizedik emeletre.
Jack szállt ki el ször, és a Portet-lakosztályhoz sietett.
Az ajtó csak be volt hajtva, ugyanis nem lehetett bezárni, mivel Jack a legutóbbi látogatása
alkalmával szétzúzta az ajtónyitó gombot és a zárat az FN puskája tusával – amit l a fegyver tusa
darabokra is tört –, aztán pedig még rúgott egy nagyot az ajtón a bakancsával.
Belépett. Mindenre számított, csak arra nem, amit látott. Biztosra vette, hogy a lakosztályból mindent
elvittek, ami mozdítható.
De tévedett. Minden a helyén volt. Bútorok, lámpák, sz nyegek, de még Hanni Grundig rádiója is,
amin a BBC könny zenei adása szólt Londonból.
– Mon Dieu, c'est Monsieur Jacques!32 – kiáltott fel meglepetésében Tomo, a bejárófiú, ahogy a
konyhából a nappaliba lépett.
Nem a megszokott, ropogósra keményített, fehér zakóját viselte, de életben volt, és szemmel
láthatóan dolgozott.
Jack utoljára Mary Magdalene-t l hallott fel le, aki megparancsolta neki, hogy menjen haza a
falujába, és addig ne jöjjön vissza, amíg vége nincs a felfordulásnak.
Jack könnybe lábadt szemmel és összeszoruló torokkal Tomóhoz ment, és megölelte.
– Itt fogunk megszállni, hadnagy – mondta Jack, amikor újra meg tudott szólalni.
– Igen, uram – mondta a hadnagy.
– Ez minden. Elmehet – mondta Lunsford.
– Igen, uram – mondta a hadnagy, és tisztelgett.
– Mikor jöttél vissza, Tomo? – kérdezte Jack.
– Nem mentem haza. Elbújtam a dzsungelben, a folyó túlpartján, és addig nem jöttem el , amíg meg
nem érkeztek a fehérek Dél-Afrikából. Akkor idejöttem, hogy megvédjem a holmikat.
– Tomo, te egészen leny göz vagy.
Tomo jól megnézte magának Lunsfordot.
– Ismerem magát – mondta haragosan. – Maga egy szimba!
– Nem, nem az – mondta Jack. – Láttad a városban?
– Láttam bejönni az épületbe, amikor a belgák megjelentek – felelte Tomo. – Aztán láttam elmenni
Mary Magdalene-nel, M'sieu Jacques anyjával, a húgával meg a fehér asszonnyal és a gyerekével.
Szimba volt.
– Az úr egy amerikai tiszt, aki szimbának öltözött – mondta Jack, aztán nem tudta megállni, hogy ne
kezdjen el kuncogni. Angolra váltott. – Kész szerencse, tisztelt rnagy úr, hogy most nézte magát
szimbának a fiú, és nem kés bb, mert akkor az egyik reggel arra ébredt volna, hogy elvágta a torkát.
– Barát vagyok, Tomo – mondta Lunsford szuahéliul.
– Ha M'sieu Jacques azt mondja – felelte Tomo hitetlenkedve.
– Ide hallgass, Tomo! Meg kell szabadulnunk ezekt l a csuromvizes ruháktól. Van valami, amit
felvehetnénk? És mi legyen ezekkel a ruhákkal?
– Van pár alsónem – mondta Tomo –, amit a plafon felett találtam. Alsónem , meg a Browning
puskája, meg még pár holmi… Madame Portet rádiója… de a ruhákat azokat széthordták. De a
ruhájukat megszáríthatom, és ki is vasalhatom.
A „plafon felett” kifejezés alatt Tomo az álmennyezet és a betonfödém közötti üreget értette.
– Van valami harapnivaló?
– Hal, amit a folyóból fogtam, M'sieu Jacques. Meg manióka. Meg paradicsom. Tojás. Bor az nincs,
de sör az van.
– Kimondta a varázsszót – mondta Lunsford Atya. – Adj neki száz dollárt!
– El ször talán az alsónem t kérnénk, aztán jöhet a sör. Ha pedig megkapjuk azt a halat, akkor
megsütjük, amíg te lerendezed a ruháinkat.
Jacknek csak ekkor jutott eszébe dr. Dannelly és Mr. Hakino.
– Tomo, bemutatom Mr. Hakinót, aki nagyon fontos tisztvisel a kormányban, és dr. Dannellyt, aki
Mobutu tábornok közeli, jó barátja.
Tomót különösebben nem ny gözte le a két férfi.
– k is itt fognak megszállni, M'sieu Jacques?
– De nem több, mint két vagy három napig.
– Azt hiszem, lesz elég alsónem mindenkinek – mondta Tomo.

(Négy)

32
„Istenem, ez Jacques úr!”, a ford.
 Kongói Köztársaság
Keleti tartomány, Stanleyville
IOC lakás, Immoquateur
1965. január 17., 16.45
Jean-Baptiste Supo ezredes, a Keleti és az Egyenlít i tartomány parancsnoka, magas, izmos, 95 kg-
os, harminchat éves, nagyon fekete b és nagyon markáns arcú férfi volt. Amikor tizennyolc évesen
eljött otthonról, Katanga tartományból, hogy beálljon a Force Publique-hoz, a kiképz i – akik között
volt fekete és fehér is – állandóan azzal cukkolták, hogy az anyja biztosan jóban volt egy arabbal.
„Tevés fiú”-nak nevezték.
Supo nem értette, hogy miért gúnyolják. Az anyja rendes keresztény n volt; a katolikusoknál
nevelkedett, és tanító lett bel le. Nagyon csalódott volt, amikor a fia, miután osztályels ként befejezte
a középiskolát, bejelentette, hogy nem érdekli a karrier az Union Miniere-nél, pedig ott mindig
szívesen látták az olyan fiatalokat, akik jó családból származtak, és jó volt a tanulmányi eredményük.
Ehelyett beállt a Force Publique-hoz.
Az alapkiképzés alatt elt rte a gúnyolódást, de amikor az els egységéhez került, tudta, többé nem
kell elt rnie, és nem is t rte el. Öt nappal azután, hogy jelentkezett az egységénél, a századparancsnok
el tt találta magát, egy Dommer nev belga százados el tt, miután ököllel kiverte a tizedese három
fogát.
Dommer százados megkérdezte t le, óhajt-e valamit mondani, miel tt közli vele a büntetését. Supo
legalább kilencven nap fogdára számíthatott.
– Ha az az ember még egyszer inzultálja az anyámat, százados úr – felelte Supo közlegény franciául
–, kiverem a többi fogát is.
– Pontosan hogyan inzultálta a tizedes az édesanyját?
– Azt mondta nekem, hogy „a kurva anyád”, százados úr. Az én anyám jó keresztény.
Dommer százados tovább érdekl dött az anyja fel l, és hogy hová járt iskolába, meg hogy mivel
foglalkozott az apja, Supo pedig elmondta, hogy az anyja a Szent Máté Iskola igazgatóhelyettese
Iowában; maga is a Szent Mátéban végzett – dicséretet kapott matematikából és franciából –, az apja
pedig m szaki ellen r az Union Miniere kamundói bányájában.
Aznap, az esti díszszemlén bejelentették, hogy Supo közlegény négy hónap börtönbüntetést kapott,
amiért megütötte a tizedesét, aztán megbilincselték, és felrakták egy teherautó platójára, a többiek
pedig végignézték, ahogy elrobog vele a járm .
Supo majdnem elsírta magát. Mekkora szégyen lesz, ha a szülei megtudják, hogy börtönbe került.
Jó nyolc kilométerre lehettek a laktanyától, amikor az rmester, aki a teherautót vezette, leállította a
járm vet, hátrament, levette Supóról a bilincset, és közölte vele, hogy Dommer százados adott neki
még egy esélyt. Nem börtönbe küldi, hanem a 23. századhoz, ahol szükség van valakire, aki
folyékonyan ír és olvas franciául, és ért a számokhoz.
A 23. század rmestere egy magas, nagydarab fickó volt, aki mindig kifogástalan, ropogósra
keményített khaki egyenruhát viselt.
Az rmester közölte Supo közlegénnyel, ha csak megfordul a fejében, hogy szájba kell vágnia egy
tiszthelyettest, vagy ha olyasmit csinál, ami hallatán Van de Waele százados, a 23. század parancsnoka
megbánja, hogy adott még egy esélyt Supo közlegénynek, pusztán azért, mert Dommer százados
megkérte rá, arról tudni fog, és akkor bizony levágja Supo közlegény farkát és a heréit, és megeteti a
disznókkal.
Amikor Supo közlegény csatlakozott a 23. századhoz, a század rmesterét úgy hívták, hogy Joseph
Désiré Mobutu. Amikor Mobutu három évvel kés bb távozott a 23.-tól, lett a Force Publique
legfiatalabb f törzs rmestere. Addigra Supo közlegényt Supo tizedessé léptették el .
Öt évvel kés bb Supo lett a 23. század rmestere, és egyben a Force Publique legfiatalabb
rmestere. A törzs rmesteri stráfjait pedig ugyanazon a díszszemlén kapta meg, amelyen, érdemei
elismerése mellett, Mobutu f törzs rmestert leszerelték. Aztán gyakran találkoztak, amikor Mobutu
újságírónak állt a L'Avenirnél, Léopoldville-ben.
Kés bb, a függetlenség kihirdetése után, a Force Publique fellázadt belga tisztjei ellen, és Mobutu
nemzetvédelmi miniszter kénytelen volt tiszteket faragni a Force Publique sorállományúiból a Force
élére. Az els ezredesi kinevezést Jean-Baptiste Supo kapta.
Mobutu azon belga tisztek élére állította, akik azért tértek vissza Kongóba, hogy megakadályozzák a
szimba mészárlást (a szimbák b rszínre való tekintet nélkül mindenkit leöldököltek) Stanleyville-ben.
Ezt f leg azért tette, mert a rangid s belga tiszt az a Van de Waele ezredes volt, aki adott még egy
esélyt Supónak, miután megverte a tizedesét, aki az anyját szidalmazta. volt a századosuk a 23.
századnál, ráadásul egyike volt annak a néhány belgának, akit Mobutu megbízhatónak tartott.
Amikor Supo együtt volt a Kamina légi támaszponton Van de Waele ezredessel, miel tt és miután a
belgák ledobták az ejt erny seiket Stanleyville-re – amit most már hivatalosan Kasanginak neveztek,
noha csak kevesen használták ezt az új nevet –, az anyja elment meglátogatni, pedig bemutatta neki
Van de Waele ezredest, akinek az anyja elmondta, már tudja, hogy tévedett, amikor nem akarta
engedni a fiát, hogy beálljon katonának, és hogy milyen büszke rá. Van de Waele ezredes erre arcon
csókolta Supo anyját, és közölte vele, is büszke a fiára, és ekkor Supo már nem tudta megállítani az
arcán végiggördül könnyeket.
Supo ezredes egy hat járm l álló konvojjal utazott Costersmanville-b l, mert a dzsungelben még
mindig rejt ztek szimbák, akik id nként megtámadták a szólóban közleked autókat meg teherautókat
a 3-as számú nemzeti f úton. A konvoj a néhai Brit Királyi Hadsereg egyik „Ferret” felderít
járm véb l állt – amelyre egy .30-as kaliber Browning géppuskát szereltek –, két svéd Scania-Vabis
páncélozott személygépkocsiból – mindkett re három-három .30-as kaliber géppuskát szereltek
(kett t el re, egyet pedig hátra) –, továbbá két másfél tonnás Ford furgonból – amelyen egy
ejt erny sszakasz utazott – és végül egy GMC kisbuszból. A Fordokon és a GMC-n még ott volt a
Mobil Oil Congo emblémája. Supo tudta, hogy vissza kell majd adnia a járm veket, de most neki volt
szüksége rájuk.
A Ferret és az egyik Scania-Vabis haladt a konvoj élén, mögöttük a GMC és a két Ford furgon. A
sort a másik Scania-Vabis zárta. Supo ezredes a kisbuszban utazott, amit az út nagy részében maga
vezetett, mivel a gépkocsivezet je, Paul Wotto rmester, aki ugyan lelkes ember és jó társaság volt,
nem igazán tudott vezetni, mint ahogyan a kisbuszban ül négy törzstiszt sem.
A 3-as számú nemzeti f út a Kongó északi partjára épült, és elhaladt a repül tér mellett, ahol Supo
ezredes legnagyobb meglepetésére, egy USA HADSEREG feliratot visel , kisméret , ikermotoros
repül gépet pillantott meg a terminálépület el tt. Úgy döntött, hogy érdemes utánajárni a dolognak,
úgyhogy elszakadt a konvojtól, és ráfordult a repül tér beköt útjára.
A hátul haladó két Ford furgon és a Scania-Vabis követte. A Ferret és az élen haladó Scania-Vabis
még egy jó kilométert ment tovább, amikor valakinek felt nt, hogy elvesztették a konvoj felét,
úgyhogy sietve megfordultak, és a keresésükre indultak.
Mire a repül térre értek, Supo ezredes már beszélt a tiszttel, akire a repül gép rzése volt bízva, és
megtudta, hogy négyen utaztak a repül gépen: a két amerikai pilóta – mindkett beszélte a szuahélit és
az egyikük noir33 –, a tartományi ügyekkel megbízott nemzetvédelmi államtitkár, M'sieu Hakino és
még egy blanc”34 , akire a hadnagy emlékezete szerint azt mondták, hogy valami „doktor”. A hadnagy
azt is elmondta, hogy szállást kértek, pedig elvitte ket az Immoquateurbe, ahol az egyik amerikai
ragaszkodott hozzá, hogy vigye ket a tizedik emeletre, ahol bementek az egyik lakosztályba, ami
régebben egy szimba harcosé volt, és ott is maradtak.
A hadnagynak kés bb jutott eszébe, hogy a tartományi ügyekkel megbízott nemzetvédelmi
államtitkár azt mondta, hogy azért jött Stanleyville-be, hogy Supo ezredessel találkozzon, és hogy a
fekete amerikai pedig megkérte, hogy közölje Supo ezredessel, hogy hol találja meg ket.
Supo ezredes már ismét a kisbusz volánjánál ült, mire a konvoj eleje végre megtalálta.
Supo ezredes kidugta a fejét az ablakon, és közölte a Ferret sof rjével, hogy az Immoquateurbe
mennek. A járm vek sietve tolató és egyéb man verekbe kezdtek, majd az újra összeállt konvoj
elindult az Immoquateur felé.
Amikor az Immoquateur oszlopos bejáratához értek, Paul Wotto rmester úgy ítélte meg, a tizedes,
aki a bejáratnál állt rt, nem reagált elég gyorsan, amikor Supo ezredes megjelent, továbbá, hogy az
elkésett tisztelgése túlságosan lezserre sikeredett, és végül, hogy az egyenruhája is mocskos.
Nemtetszését kinyilvánítandó ököllel úgy szájon vágta a tizedest, hogy az elvágódott. Ezek után Wotto
rmester egykedv en az ezredese után baktatott.
Supo ezredes úgy tett, mintha nem látta volna, mi történt. Id nként az embereket jó példával is jobb
magaviseletre lehetett bírni, de volt, amikor beszélni kellett a fejükkel, és volt, amikor azt kellett tenni,
amit Wotto rmester tett. Ezt Supo a 23. századnál tanulta meg.

33
Fekete, a ford.
34
Fehér, a ford.
 A liftnél Supo ezredes intett Alain George Totse rnagynak, az elhárító-tisztjének, és Wotto
rmesternek, szálljon be a liftbe, a többi katonájának és az röknek pedig megparancsolta, maradjanak
a földszinten, és várják meg.
A tizediken, amikor Supo ezredes hiába kopogtatott az ajtón, intett Wotto rmesternek, hogy menjen
be.
Wotto el húzta 9 mm-es Fabrique National revolverét a tokjából, és óvatosan belépett a
lakosztályba. Arra számított, hogy baj lesz. Óvatosan ment végig a nappalin, aztán egyenként benézett
mind a három hálószobába, majd az étkez és a konyha következett, és végül a lakosztály legtávolabbi
pontján lév , nyitott erkély. Az erkély a hat kilométerrel lejjebb, a Kongó folyóba torkolló Tshopo
folyót szegélyez rakpartra és raktárépületekre nézett.
Az erkélyen három fekete és két fehér férfit talált. Az egyik fekete férfi egy vasalóállvány mellett
állt, és éppen egy nadrágot vasalt. Nyilván nem volt a tartományi ügyekkel megbízott
nemzetvédelmi államtitkár, de az rmester igazából nem tudta volna megmondani, hogy a fekete
férfiak közül melyik viseli ezt a kitüntet címet, mivel mind a négy fekete férfi bokszeralsót és atlétát
viselt, és semmi mást. Az egyik fehér ember vizet ivott pohárból. A másik három férfi kezében Simba
sör volt.
– Tedd el azt a kibaszott pisztolyt, mert megetetem veled! – csattant fel Lunsford Atya szuahéli
nyelven.
Ezek után Wotto rmester úgy döntött, hogy az alacsony, izmos férfi lehet a tartományi ügyekkel
megbízott nemzetvédelmi államtitkár.
– F nök – jelentette be az rmester sietve, miközben visszacsúsztatta a pisztolyát a tokjába –, itt van
Supo ezredes.
– Hol? – kérdezet Lunsford.
– Máris idekísérem – közölte vele Wotto rmester, és sietve távozott.
– Alsónem ben vannak, ezredes – jelentette Wotto rmester –, és a cseléderkélyen söröznek.
– Valóban? – felelte Supo ezredes, aztán intett Wotto rmesternek, hogy mutassa neki az utat.
Lunsford rnagy felállt a székér l, amikor Supo kilépett az erkélyre, majd egy pillanattal kés bb
Jack is követte a példáját. Totse rnagy és Wotto rmester a konyhában maradt, az erkélyajtó
túloldalán.
Supo ismerte Hakino nemzetvédelmi államtitkárt és dr. Dannellyt, akir l tudta, hogy Joseph Désiré
Mobutu jó barátja. Megkönnyebbült, amikor meglátta Dannellyt. Tudta, hogy a lakás az Air Simba,
vagyis Jean-Philippe Portet kapitány tulajdona volt, akit Mobutu szintén közeli, jó barátjának tekintett,
amivel nem sok fehér ember dicsekedhetett. Lehetségesnek, s t valószín nek tartotta, hogy Dannelly
és Portet is jó barátok, és hogy Dannelly Portet vendégeként tartózkodik a lakosztályában. Különben a
helyzet meglehet sen bonyolulttá vált volna.
Supo tisztelgett Hakinónak.
– F nök – mondta Supo szuahéli nyelven, aztán Dannellyhez fordult. – Örülök, hogy újra látom,
doktor.
Supo ezek után Lunsford és Jack felé fordult, és franciára váltott.
– Azt hiszem, hogy az urakat még nem ismerem – mondta Supo mosolyogva.
– Pedig már volt szerencsénk találkozni az ezredes úrral – felelte Lunsford franciául. – George
Washington Lunsford rnagy és Jacques Portet f hadnagy, az USA Hadseregét l, uram. Állunk
szolgálatára.
Supo arcáról lehervadt a mosoly. Pontosan tudta, hogy Kasavubu elnöknek felajánlották az amerikai
katonai segítséget, amelyet Kasavubu nyíltan elutasított.
– Kaminában – folytatta Lunsford szuahéli nyelvre váltva – maga és Van de Waele el ször azt hitték,
hogy szimba fogoly vagyok, Portet f hadnagy pedig belga erny s, akit orrba l ttek.
Supo ezredesnek felcsillant a szeme, amikor megismerte a két tisztet.
– Mon Dieu!35 Meg nem mondtam volna, hogy maguk azok!
– Mon Dieu – ismételte Totse rnagy franciául –, tényleg az!
– Örülök, hogy újra látom, uram – mondta Lunsford.
– Maga meg nem belga? – kérdezte Supo Jackt l.
– Jean-Philippe Portet fia – szólalt meg dr. Dannelly.

35
„Istenem”, a ford.
 – Portet kapitány belga – tiltakozott Supo.
– Amerikai állampolgár vagyok csakúgy, mint az apám, ezredes – mondta Jack franciául.
– De belga ejt erny s-egyenruhát viselt. Együtt ugrott a belgákkal Stanleyville-re. Meg is sebesült.
– Tulajdonképpen csak leestem egy teherautóról, uram – mondta Jack.
– Ezredes, Portet f hadnagy az USA Hadsereg különleges hadviselési erejének tisztje. Id nként
szükségszer más országok egyenruhájába bújni.
Supo Lunsfordra meredt – szemmel láthatóan azon morfondírozott, amit Lunsford mondott –, de
nem reagált a dologra.
– Miért jöttek vissza Kongóba? – kérdezte Supo.
– Volna egy ajánlatuk a számára, ezredes – mondta Hakino. – Az elnök kérése , hogy hallgassa végig
ket.
– Az elnök utasított, hogy mondjam el magának, Jean-Baptiste – mondta Dannelly –, hogy rád
hagyja a döntést.
Supo Lunsfordra nézett.
– Miel tt rátérnénk a lényegre, ezredes, nem inna meg egy sört?
– De még mennyire, köszönöm. Totse rnagyot és Wotto rmestert is megkínálják?
– Hogyne – felelte Jack.
– Totse, emlékszik erre a két tisztre? Kaminából?
– Igen, ezredes, nagyon is emlékszem rájuk.
– Sajnálom, de én nem emlékszem magára, rnagy – mondta Lunsford.
– Meglep, hogy Totse emlékszik – mondta Supo ezredes. – Épp csak átrobogott a városon…
– Ezredes, az információink szerint a kubai kommunista Che Guevara arra készül, Kongóba jön,
hogy ott folytassa, ahol a szimbák abbahagyták…
– Ugyan miért jönne ide egy kubai kommunista? – kérdezte Supo.
– Jean-Baptiste – kezdett hozzá Dannelly –, csak hogy id t takarítsunk meg, szeretném elmondani,
hogy Mobutu tábornok meg van róla gy dve, hogy a veszély reális. Én is meg vagyok róla
gy dve.
Supo biccentett.
– A legnagyobb tisztelettel, doktor, azért szeretném a saját fülemmel hallani, hogy mir l is van szó –
mondta Supo.
– Hogyne – mondta Lunsford. – Amint említettem, uram, megbízható forrásból tudjuk, hogy…
– Ha jól értem, rnagy – mondta Supo tíz perccel kés bb –, maga a Különleges Szolgálat egy kisebb
egységét kínálja fel…
– Hadviselési er , uram – javította ki Lunsford.
– Szóval különleges hadviselési er – mondta Supo olyan hangon, amib l világosan kiderült, hogy
nem szereti, ha félbeszakítják. – Egy olyan egységet, amelyet kifejezetten erre a hadm veletre
képeztek ki. A céljuk pedig feltételezem az, hogy megöljék, vagy elfogják ezt az embert. És ha
elfogták, akkor mi történik vele?
– Nem, uram. Nem akarjuk sem elfogni, sem kiiktatni. Meg akarjuk szégyenítem. Azt akarjuk, hogy
farkát behúzva kullogjon el Kongóból.
– Szeretném, ha ezt b vebben is kifejtené, rnagy – mondta Supo.
– Az érvelése logikus – mondta Supo ezredes, miután Lunsford befejezte a mondandóját –, de tartok
le, hogy nem egészen osztom a véleményét. Amint azzal nyilván tisztában van, a szárazföldi
hadviselés szabályai megengedik minden olyan személy elfogását és kivégzését, aki belép egy
szuverén állam területére, és forradalmat kezdeményez egy legitim kormány ellen.
– Tudom, hogy mit csinált Kubában, ezredes – mondta Lunsford –, és azt is láttam, amit a szimbák
csináltak itt. A személyes véleményem nekem is az, hogy aki fegyvert ad a szimbák kezébe, és ki is
képezi ket, az megérdemli, hogy roppant lassú és fájdalmas halállal haljon meg. De katona vagyok,
és az elnököm úgy döntött, hogy nem ölhetjük meg, de meg kell szégyenítenünk. Parancsot kaptam, és
esküt tettem, hogy a parancsaimat teljesítem.
– Már arról is nehezen tudom meggy zni a katonáimat, hogy ne l jenek agyon azonnal egy olyan
személyt, akir l csak gyanítják, hogy szimba. Maga szerint hogy fognak reagálni, ha közlöm velük,
hogy ne l jenek agyon egy fehér embert, akir l gyanítják, hogy fegyvert szállít a szimbáknak?
Lunsford vállat vont.
– Ezzel majd akkor foglalkozunk, ha eljutunk odáig – mondta Lunsford. – El ször én is úgy
reagáltam, mint maga. De aztán megértettem, ha életben hagyjuk, és megszégyenítjük azt a
szemétládát, akkor végül jobban járunk, mintha megölnénk, és mártírt csinálnánk bel le.
– Joseph Désiré egyetért ezzel? – kérdezte Supo dr. Dannellyt.
– Egyetért az ötlettel, hogy nem túl bölcs dolog megölni a kubait, mert akkor tényleg mártír válhat
bel le – felelte dr. Dannelly. – De amint már mondtam, egyedül maga dönti el, hogy kér-e Lunsford
rnagy segítségéb l.
Supo Lunsfordra nézett.
– Amire igazán szükségem lenne, az egy repül gép… illetve több repül gép – mondta Supo.
– Miféle repül gép… repül gépek? – kérdezte Atya.
Supo elmosolyodott.
– Egy olyan, amilyennel idejöttek, éppen megfelelne. De beérem bármivel, aminek szárnya van.
– És mire kellenének azok a repül gépek, ezredes? – kérdezte Lunsford.
– Felderítésre – vágta rá Supo gondolkodás nélkül. – Nem lehet az ellenség ellen harcolni, ha nem
tudja az ember, hogy hol van.
– Való igaz – mondta Lunsford. – És olyankor is jól jönnek, amikor tiszteket kell egyik helyr l a
másikra szállítani rövid id alatt.
Lunsford gyakorlatilag arra akarja rávenni Supót, hogy kérjen, s t kiköveteljen magának egy
repül gépet – gondolta Jack. – Mi a fenét forgat ez a fejében?
– Így van – mondta Supo. – Elég gyakran el fordul… mert nincsenek jó rádióink… hogy nem
vagyok elérhet .
– Tehát, ha jól értem, uram – mondta Lunsford –, hogy minimális számú, könny légi járm
hiányában… ami mondjuk lehet egy DeHavilland Beaver, amivel maga és a törzstisztjei
közlekedhetnének, meg pár Cessna L-19-es, amit felderítésre használnának, plusz egy Bell H-13-as
helikopter… úgy véli, hogy a segítség, amit felkínáltam, nem válna különösebben a hasznára?
Supo egy hosszú pillanatig csak némán meredt Lunsfordra, de a szája szegletében mintha parányi
mosoly jelent volna meg.
– Én csak azt szeretném a tudomására hozni, rnagy, ha az imént említett légi járm vek a
rendelkezésemre állnának, és ha lenne mondjuk pár jó harcászati rádióm, sokkal nagyobb hasznát
venném a maga által felajánlott segítségnek is.
– Akkor tehát, ha jól értettem, a repül gépek és a jó harcászati rádiók nélkül úgy gondolja, hogy az
embereimnek nem venné különösebb hasznát, és feltehet en nem is akarná, hogy idehozzam ket. Jól
értettem, uram?
– Így is lehet fogalmazni – felelte Supo ezredes.
– Hallotta az ezredest, Portet f hadnagy. Mit gondol, hogy mit szólna Felter ezredes, ha jelenteném
neki, hogy Supo ezredes úgy véli, az embereimmel nem sokra menne a repül gépek és a rádiók
nélkül?
– Uram, úgy vélem, hogy az ezredes azonnal lépéseket tenne, hogy megszerezze a repül gépeket és a
rádiókat.
– Ezzel kapcsolatban azért felmerül pár probléma – szólalt meg Hakino. – Küls és bels probléma.
– Uram? – kérdezte Lunsford.
– Az egy dolog, hogy az USA Hadseregének az egyik repül gépe az amerikai nagykövetségre van
kiutalva, hogy azzal utazzanak a nagykövetségi tisztvisel k Kongó területén belül, de az már egészen
más, ha az USA Hadserege repül gépeket küld ide, amelyek aktívan részt is vesznek egy
hadm veletben. Az elnök egyértelm en kijelentette, nem akarja, hogy az USA Hadserege Kongó
területén belül végezzen harci cselekményeket.
– Mi történne akkor, államtitkár úr, ha az USA Hadserege egy Beavere, vagy az egyik egy L-19-ese
titokzatos módon megjelenne itt, mintha csak valaki akkor repült volna be vele az országba, amikor
senki nem figyelt oda? És mi lenne, ha ez a repül gép feketére lenne festve, és se a szárnyán, se a
géptörzsön nem lenne USA Hadsereg felirat…?
– És persze a pilóta arca is feketére lenne festve, igaz? – kérdezte Hakino mosolyogva.
– Mi lenne akkor – folytatta Lunsford –, ha ennek a feltételezett repül gépnek a feltételezett pilótája
és feltételezett karbantartó személyzete mind fekete lenne?
– Az lenne, hogy ez a feltételezett repül gép megkapná a Kongói Hadsereg azonosítóját – mondta
Hakino az arcán cinkos mosollyal.
– A legnagyobb tisztelettel, uram, ha nem lenne rajta semmilyen azonosító, akkor senki sem tudná,
kié. Nem igaz? És akkor mindenki azt mondhatná: „Milyen repül gép?”
Hakino és Supo felnevetett.
– Maga dönt, Jean-Baptiste – mondta Dannelly fejcsóválva.
– Azt hiszem, hogy Lunsford rnaggyal tökéletesen megértjük egymást. Az rnagy tisztában van a
mi… harcászati és politikai problémáinkkal is. Azt hiszem, hogy és az emberei nagy szolgálatot
tehetnének nekünk.
– Azon leszünk, ezredes – mondta Lunsford. – Azon leszünk.
Supo bólintott, és kezet nyújtott Lunsfordnak.
– Van egy lakosztályom itt, az Immoquateurben. Megtisztelnének, ha csatlakoznának hozzám egy
vacsora erejéig. Nyolc óra megfelel?
– Részünkr l a megtiszteltetés, uram – mondta Lunsford. Supo kezet nyújtott Jacknek, aztán sarkon
fordult, és távozott.
Mivel Hakino és Dannelly is a lakosztályban volt, Jack és Lunsford csak Jack hálószobájában tudott
beszélni.
– Honnan fogod megszerezni azokat a repül gépeket, amiket megígértél neki? – kérdezte Jack.
Lunsford egy hosszú pillanatig nézett Jackre, miel tt válaszolt.
– Arra gondoltam, ha Felter el tud lopni egy L-23-ast valami tábornoktól, hogy Argentínába vigye,
akkor el tud lopni egy Beavert, pár L-19-est meg egy H-13-ast is, amit ideküldhetne…
– Felter nem is tud róla?
Lunsford megrázta a fejét.
– Ha már lúd, legyen kövér alapon miért nem egy Hueyt ígértél neki? – kérdezte Jack gúnyosan. –
Vagy egy Mohawkot?
Lunsford ügyet sem vetett a gúnyos hangnemre.
– Nehéz lenne hitelesen letagadni egy Hueyt vagy egy Mohawkot – mondta Lunsford. – A dél-
afrikaiaknak meg az izraelieknek vannak Beavereik meg L-19-eseik, és H-13-asaik is. A gond csak az
lesz, hogy találunk-e elég fekete srácot, aki arról álmodozik, hogy belerepül a vietnami naplementébe
egy Mohawkkal vagy egy Chinookkal, és rá tudjuk-e beszélni arra, hogy L-19-eseket meg H-13-asokat
vezessen egy olyan háborúban, ami nem is létezik, de amiben mégis jó esély van rá, hogy
hullazsákban tér haza.
– Meg tudod csinálni?
– Hát, persze. Zöldsapkás vagyok. Mindent meg tudok csinálni.

Tizenharmadik
(Egy)
Maryland, Catoctin-hegység
Camp David
1965. január 22., 15.30
Az Egyesült Államok elnöke és az Egyesült Államok Hadserege vezérkari f nöke éppen
agyaggalamb-lövészeten volt, amikor az elnök figyelmes lett a Bell HU-1-es helikopter jellegzetes
hangjára.
Az égboltra nézett, Washington irányába. Az USA Hadserege egyik Huey helikopterét pillantotta
meg.
– Ez valószín leg Felter ezredes lesz, uram – mondta a vezérkari f nök.
A vezérkari f nök Sanford T. Felter ezredes miatt tartózkodott Camp Davidben. A Fehér Ház
közvetlen vonalára kötött, piros telefon aznap reggel fél tizenegykor csörrent meg – igazából nem
csörrent meg, mert addig nem csörgött, amíg a beépített, apró, vörös lámpa ötször föl nem villant; a
vezérkari f nök úgy emlékezett, hogy a második villanásra vette fel.
– Betervezett ma délutánra valami fontos dolgot? – érdekl dött az Egyesült Államok elnöke minden
köszönés nélkül.
– Nem, uram.
Semmi sem lehetett fontosabb annál, amit a f parancsnok tervezett be.
– Jöjjön ide úgy, hogy negyed tizenkett el tt fel tudjunk szállni! Camp Davidbe megyünk – adta ki
az utasítást az elnök. – Ne helikopterrel jöjjön! A nyomorult firkászok még képesek lennének lehozni,
hogy háborúba indulunk.
– Igen, uram.
 A telefon egyet kattant, aztán elnémult.
A vezérkari f nök és két szárnysegédje pár perccel tizenegy után érkezett a Fehér Házba a Hadsereg
egyik fehér szolgálati autójával. Az elnöki helikopter negyed tizenkett után öt perccel landolt a Fehér
Ház déli gyepén. Háromnegyed tizenkett el tt öt perccel a titkosszolgálat egyik ügynöke lépett ki az
Ovális Iroda el tti váróterembe, és közölte a vezérkari f nökkel, hogy ideje lenne beszállni az elnöki
helikopterbe.
– Csak maga, tábornok – jelentette be a titkosszolgálatos ügynök.
– Majd telefonálok, ha tudok valamit – mondta a vezérkari f nök a szárnysegédjeinek, akik tisztában
voltak vele, hogy csak a Jóisten tudja, meddig kell majd várniuk rá.
Lyndon Johnson szállt be a gépbe utolsóként, a külügyminiszter után. Addig nem engedte a gépet
felszállni, amíg oda nem ment – hétrét görnyedve –, ahol a vezérkari f nök ült.
– Felter nagyjából húsz perc múlva landol New Yorkban. Még kiviszik az Andrewsra, és felrakják
egy darálóra, úgyhogy fél négy el tt biztosan nem ér a gazember Camp Davidbe.
– Igen, uram – mondta a vezérkari f nök.
Az elnök el rement, és elfoglalta a helyét, majd türelmetlenül elhessegette a fedélzeti tisztet, aki
segíteni akart neki becsatolni magát.
A helikopter felszállt, és északnyugat felé vette az irányt, a Catoctin-hegység irányába, ahol az
elnöki „menedékhely” volt, amely még mindig Eisenhower elnök unokájának a nevét viselte.
Camp Davidben aztán a külügyminiszter kiszállt az elnöki helikopterb l, és azonnal átszállt egy
Hueyba, amely már forgó rotorral várta, s mire a többiek elértek a nagy vendégházhoz, már a
leveg ben is volt, valószín leg azért, hogy visszavigye a minisztert Washingtonba.
Johnson elnök a privát ebéd mellett döntött, amit Mrs. Johnsonnal költött el.
Két órakor egy titkosszolgálatos ügynök az agyaggalambpályára vezette a vezérkari f nököt, ahol az
elnök – farmernadrágban és széldzsekiben – éppen a fegyvere vállhoz kapását gyakorolta.
– Szabályos agyaggalamb-lövészet, egy madár egy dollár?
– Rendben, elnök úr – mondta a vezérkari f nök, és közben azon morfondírozott, hogy vajon a puska
tusa nem fogja-e összekenni a vadonatúj zubbonyát.
– Ahogy azt feltehet en már sejti, Felter már megint bekavart – mondta az elnök. Többet nem
mondott, de a vezérkari f nöknek beugrott, amit az elnök mondott felszállás el tt: „…fél négy el tt
biztosan nem ér a gazember Camp Davidbe.”
Amikor Lyndon Johnson meghallotta az érkez Huey motorját, éppen a hármas állomáson állt, és
arra készült, hogy célba vegye a korongot, amit az alacsony toronyból kellett kil ni. Az egyik
titkosszolgálatos ügynökhöz fordult, aki a l vonal mögött állt.
– Ha Felter ezredes érkezett azzal a darálóval, hozza ide! – adta ki az elnök az utasítást. – De csak t!
– Igen, uram – mondta a titkosszolgálatos ügynök, majd elindult a helikopter-leszállóhely felé.
– Mehet! – kiáltott az elnök, majd egy gyors mozdulattal a vállához kapta a puskáját – egy 12-es
kaliber , „pumpálós” Winchester 12-est.
Egy pillanattal kés bb egy agyaggalamb röppent fel az alacsony toronyból. Az elnök tüzelt, de
elvétette a célt, majd gyorsan újra cs re töltött, és ismét tüzelt. Ezúttal az agyagkorong parányi, fekete
szemcsékké robbant.
Az elnök m ködésbe hozta a zárszerkezetet, amit l a kil tt hüvely kivágódott a fegyverb l. Johnson
belenézett, hogy meggy djön róla, valóban nincs több l szer benne, majd sarkon fordult, és kilépett
a l állásból.
– Ez nem számit hibának. A szabály kimondja, hogy amikor azt kiáltom, hogy „Mehet!”, azonnal
meg kell húznia a kivet t, azonnal, a szentségit, és nem akkor, amikor az ábrándozásból visszatér a
jelenbe!
– Elnézést, elnök úr – mondta a titkosszolgálatos ügynök, akire a korongok kivetését bízták.
– Egyetért, tábornok?
– A kivet hibázott, elnök úr – mondta a vezérkari f nök.
– De még mennyire, hogy hibázott, a szentségit – mondta az elnök, aztán intett a vezérkari f nöknek,
hogy lépjen a hármas l állásba.
Sanford T. Felter ezredest, aki gy rött, szürke öltönyt viselt, és akinek a csuklójához egy aktatáska
volt láncolva, akkor vezették a l térre, amikor az elnök éppen a középs l állásból tüzelt a magas
toronyból kil tt korongra. A madárka darabokra robbant.
– Nincs több töltényem – jelentette be az elnök. – Amiatt a rossz kivetés miatt kétszer kellett l nöm.
De már így is huszonnégyet találtam el, úgyhogy nem gy zhet, tábornok. Nem igaz?
– Nálam még maradt egy plusz töltény, elnök úr – mondta a vezérkari f nök, majd Johnson felé
nyújtotta a töltényt, aki rögtön be is helyezte a fegyverébe, majd szólt, hogy mehet, mire az alacsony
toronyból kivágódott egy korong, és egy pillanattal kés bb az enyészetté vált.
– Szép volt, mi?
– Igen, elnök úr – mondta a titkosszolgálatos ügynök, aki a találatokat számolta.
– Maga következik, tábornok – mondta az elnök.
A vezérkari f nök, aki egy Remington 1100-as, félautomata puskát használt, eltalálta a magas
toronyból kivetett két korongot, aztán viszont elhibázta az egyik, alacsony toronyból kirepített két
madárka egyikét.
– Az elnök úr megl tte a maximumot, a tábornok huszonkétszer talált – jelentette be a
titkosszolgálatos találatszámláló.
Az elnök a vezérkari f nök elé tartotta a markát, mire a tábornok leszámolt bele három egydolláros
bankjegyet.
– Jó cselekedet nem maradhat büntetés nélkül, tábornok. Ha nem adja ide nekem azt a töltényt, akkor
csak két dollárral lenne szegényebb.
A vezérkari f nök felnevetett.
– Hogy van, Felter? – kiáltotta az elnök.
– Jó napot, elnök úr. Köszönöm, remekül vagyok.
Az elnök Felterhez ballagott, nyomában a vezérkari f nökkel. Egy titkosszolgálatos ügynök lépett
melléjük, és elvette az elnök, majd a vezérkari f nök puskáját.
– Maguk már ismerik egymást, nem igaz?
– Az a helyzet, elnök úr, hogy nem – mondta a vezérkari f nök. – Természetesen tudom, hogy ki
Felter ezredes, és van pár közös barátunk is, de…
– Örülök, hogy megismerhetem, uram – mondta Felter.
– Én is örülök, hogy végre megismerhetem, ezredes. A vezérkari f nök kezet nyújtott Felternek.
– Ez az ember egy él legenda, nem igaz? – mondta az elnök nevetve. – Mindenki tudja, hogy
kicsoda, de igazából senki sem ismeri.
– Tartok t le, hogy ez valóban így van, elnök úr – mondta a vezérkari f nök.
– Ért az agyaggalamb-lövészethez, Felter? – kérdezte az elnök.
– Igen, uram.
– Na, és fogadni szokott?
– El fordul, uram.
– Akar velem versenyezni? A játék neve Megalázás, a vesztes pedig egy dollárt fizet minden
elhibázott madárért.
– Nem ismerek semmilyen Megalázás nev játékot, elnök úr.
– Csak dupla találattal lehet továbbmenni – magyarázta az elnök. – A játékos addig nem mehet a
következ l állásba, amíg nem szedi le mind a két madarat. Minden elhibázott madárért egy dolcsi
megy a malacperselybe. Ha már mindenki továbbment a következ l állásba, egy játékosnak viszont
még nem sikerült megcsinálnia a duplát, akkor a megalázott. Érti? Benne van?
– Igen, uram.
– Talán szedje le magáról azt az aktatáskát. Különben is, mi van benne?
– Megkértem az asszisztensemet, hozza ki elém a New York-i géphez a postámat, elnök úr.
Reméltem, hogy lesz id m elolvasni a gépen.
Az elnök az ujjával rámutatott az egyik titkosszolgálatos ügynökre, aki sietve odalépett melléjük.
– Üljön rá Felter ezredes aktatáskájára, amíg lövünk!
– Igen, uram – mondta a titkosszolgálatos ügynök, és megvárta, amíg Felter kinyitotta láncon lév
lakatot.
– És adjon neki egy puskát is! 1100-as jó lesz, Felter?
– Nincs inkább egy 12-es, elnök úr?
– A hízelgés leg szintébb formája az utánzás, nem igaz? Adjon neki egy 12-est!
– Igen, uram.
Felter ingujjban, nadrágtartóban, az oldaláról mélyen lelógó tölténytartóval állt az els l állásban.
– Mikor l tt utoljára agyaggalambot, Felter?
– Nem emlékszem, elnök úr. Egy ideje.
 – Akar l ni párat versenyen kívül, hogy egy kicsit belejöjjön?
– Igen, uram, ez remek ötlet.
– Hányat szeretne l ni? Kett t? Négyet?
– Négyet, ha lehet, uram. Két szimplát, aztán egy duplát.
– Hadd menjen!
Felter eltalálta a magas toronyból kil tt els korongot, de a másodikat elvétette. Aztán kérte a
duplákat, és az alsó és a magas toronyból kivágódó korongok egymás után porrá váltak.
– Akkor kezdhetjük? – kérdezte az elnök.
– Igen, uram.
– Maga kezd! – adta ki az utasítást az elnök.
Felter egy töltényt helyezett a fegyverébe, majd cs re töltötte, aztán még egy töltényt helyezett bele,
ezúttal a tárba.
– Mehet! – kiáltotta Felter. Mindkét madár ripityára ment.
Az elnök következett; egyet sem hibázott.
A vezérkari f nök tüzelt, és eltalálta a magas toronyból kivágódó korongot, de az alsót elhibázta.
– Most itt kell maradnia az egyes l állásban, miközben mi átmegyünk a kettesre. Ezért hívják a
játékot Megalázásnak.
– Igen, uram.
Felter és az elnök kett t-kett t l tt a kettes l állásból. Egyikük sem hibázott. A vezérkari f nök újra
tt az egyes l állásból, és ezúttal mindkét madarat szétl tte.
Felter a harmadik l állásban is hibátlanul teljesített, az elnök viszont elhibázta az alacsony toronyból
kirepül korongot. A vezérkari f nök, aki a második l állásból tüzelt, a magas toronyból kil tt
madarat vétette el.
Mire végeztek játékkal, Felter minden korongot eltalált, és egyedül állt a nyolcadik l állásban. Az
elnök háromszor hibázott, úgyhogy az ötödik l állásban maradt. A vezérkari f nöknek hatszor gy lt
meg a baja a duplával, így a harmadik l állásban végezte.
Együtt sétáltak a l tér mögötti területre.
Az elnök három dollárt adott Felternek, a vezérkari f nök hatot.
– Elgondolkodott már azon, Felter, miért nem lett magából tábornok?
– Uram?
– Az elnök a vezérkari f nök felett áll, ezért a vezérkari f nök hagyja nyerni – mondta Johnson. – A
vezérkari f nök… a maga tábornoka… pedig maga felett áll, úgyhogy magának is hagynia kellett
volna nyerni. Ehelyett mindkett nket megalázott.
– Azt hittem, hogy ez a játék err l szól, uram – felelte Felter.
– Én meg azt hiszem, hogy ezt nevezik cs látásnak. Amikor az ember csak arra koncentrál, amit meg
akar csinálni, és semmi másra. Mint egy ló, amire felrakták a szemköt t.
– Talán igaza van, uram – mondta Felter.
– külügyminiszter szerint a kongói nagykövetünknek is hasonló megaláztatásban lesz része, ha
Kasavubu elnök megtudja, maga… vagyis az USA kormánya… szépen megkerülte, és Mobutu
tábornoknál próbálkozott. És ha a bokros teend i ellenére vette volna a fáradságot, és beszélt volna a
külügyminiszterrel, elmondta volna magának, a próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve.
– Sajnálom, ha a miniszter úr így gondolja – felelte Felter.
– A hadügyminiszter azt állítja, meggy dése, ha hagytunk volna egy kis id t az elnöknek, hogy
meglássa, hová fejl dnek a dolgok, Kasavubu beleegyezett volna, hogy segítséget küldjünk neki, de
azok után, amit maga m velt, szinte biztos, hogy még jobban meg fogja makacsolni magát.
– Mobutu tábornok áldását adta, hogy a különleges hadviselési er k egy osztaga titkos akcióba
kezdjen Guevara ellen, elnök úr.
– Viccel? – kérdezte az elnök szinte döbbenettel az arcán. – Na, és mibe fog ez nekünk kerülni?
– Egy Beaverbe, két L-19-esbe és egy H-13-asba, elnök úr.
– Mi az a Beaver?
– Egy nagyméret , egymotoros, hatszemélyes repül gép, amit kanadai és szibériai használatra
terveztek…
– Aha – mondta az elnök. – Ez minden?
– És néhány harcászati rádió, elnök úr. És még pár ember… pilóták meg gépszerel k.
– A szentségit, Felter, maga tényleg megcsinálta?
 – Igazából Lunsford rnagyé az érdem, uram.
– Na, és mi a helyzet azzal a rekvirált követségi repül géppel?
– Mobutu tábornok közölte velünk, hogy a végs döntés Supo ezredesé, aki a katonai kormányzója
annak a térségnek. Portet f hadnagy… az a fiatal tiszt, aki együtt ugrott Stanleyville-re a belgákkal…
volt az, aki elvezette a gépet, amin Lunsford rnagy, a tartományi ügyekkel megbízott
nemzetvédelmi államtitkár és Mobutu tábornok barátja, dr. Dannelly utazott Stanleyville-be, hogy
beszéljenek vele.
– De persze maga nem árulhatta el a nagykövetnek, mire kell a repül gép?
– Nem kockáztathattam meg, elnök úr. A nagykövet azt gondolhatta volna, az egész egy rossz ötlet,
és esetleg az embereimmel akart volna menni. Úgy véltem, hogy minden késlekedés végzetes
következményekkel járhat.
– Más szóval nemcsak, hogy nem akarta meghallgatni a nagykövet véleményét, de még azt is
képzelte magáról, hogy jobban tud alkudozni azzal az emberrel, mint a nagykövet?
– A legnagyobb tisztelettel, uram, a nagykövet tárgyalási kísérletei kudarcba fulladtak.
– Vagyis a cél szentesíti az eszközt?
Felter nem felelt.
– Miután a külügyminiszter ma reggel odajött hozzám, hogy bepanaszolja magát… és nem el ször…
úgy döntöttem, ezredes, a francba az egésszel. A vezérkari f nököt két okból hívtam ma ide. El ször is
azért, hogy közöljem vele, a Küzdelem hadm veletet miel bb át kell adni a CIA-nak, és másodszor
azért, hogy annak ellenére, hogy ekkora kalamajkát csinált, ezredes, maga jóhiszem en járt el, és ha
vissza akar menni a Hadsereghez, akkor ne valami hadi-anyagraktár vezetésével bízzák meg, hanem
egy ezredével, amit már rég kiérdemelt.
– Igen, uram – mondta Felter. – Köszönöm.
– Elnök úr – kezdte a vezérkari f nök feszengve. – Az ezredparancsnokok kiválasztási folyamatában
én nem veszek részt személyesen. Az eljárás…
– Én vagyok a fegyveres er k f parancsnoka – mondta Lyndon Johnson h vösen. – Ha én azt
mondom, hogy kap egy ezredet, akkor kap egy ezredet.
– Igen, uram – mondta a vezérkari f nök.
– Nos, mindezt teljesen feleslegesen tisztáztuk. Tudnom kellett volna, hogy Felter kikaparja a
gesztenyéit, még miel tt megégnének.
– Uram? – kérdezte a vezérkari f nök.
– Intézkedjen, hogy mindent megadjanak Felter ezredesnek, amit csak kér!
– Igen, uram.
– Adja át szívélyes üdvözletemet Lunsford rnagynak, ha találkozik vele, Felter!
– Igen, uram.
– És ne aggódjon a külügyminisztérium miatt. Majd én befogom a szájukat.
– Köszönöm, uram – felelte Felter.
Az elnök egy pillanatig úgy nézett Felterre, mintha még mondani akart volna valamit, de végül nem
szólt semmit.
Intett a titkosszolgálatos ügynökének, hogy kövesse, és elindult a privát szállása felé.

(Kett )
Észak-Carolina, Fayetteville
Foster Garden apartmanház
B-14-es lakás
1965. január 23., 06.45
Mrs. Jacques Portet, annak ellenére, hogy és a férje korán – nagyon, nagyon korán – bújt ágyba
el este, nem aludt túl sokat, és ezért meglehet sen dühös volt, amikor megszólalt az ajtócseng , és
még dühösebb, amikor az éjjeliszekrényen álló órájára pillantott, ami szerint még csak háromnegyed
hét volt.
Oldalba bökte a férjét – aki, csakúgy, mint , à la nature aludt –, mert úgy gondolta, hogy a férje
mégiscsak gyorsabban magára tudja kapni a pizsamaalsóját, hogy megnézze, ki az, mint ahogy
tisztességesen el tudja takarni mezítelenségét.
De a nyögés hallatán, amit a férje adott ki, és ami leginkább egy haldokló halálhörgéséhez
hasonlított, Marjorie Porter megbánta, hogy ennyire önz . A férje teljesen ki volt merülve. És erre jó
oka volt. Kongóban össze-vissza kellett röpködnie, ráadásul a hazaút huszonnyolc óráig tartott, amikor
pedig hazaérkezett, el délután, meglehet sen sok energiát kellett mozgósítania a hitvesi kanapén.
Marjorie felült, aztán kikecmergett az ágyból, némi kutatás után megtalálta a fürd köntösét, ami
valamilyen úton-módon az ágy alatt kötött ki, aztán a nappalin keresztül a bejárati ajtóhoz ment.
Az ajtón volt egy apró lencse, amin keresztül meg tudta nézni, hogy ki érkezett hozzá.
Belekukucskált, és közben azt mondogatta magának, hogy hacsak nem Jézus Krisztus maga áll az
ajtaja el tt, ilyen korai órán ki nem nyitja, mert azzal megfosztja magát a pihenést l – és nagy
valószín ség szerint a hitvesi ragaszkodás meglehet sen férfias megnyilvánulásától is.
Nem Jézus Krisztus állt az ajtóban, hanem George Washington Lunsford rnagy, „A” típusú
egyenruhában.
Azért Marjorie mégis kinyitotta az ajtót.
– Akármit akarsz, a válaszom nem – mondta Marjorie Bellmon Portet.
– Van egy kis problémánk – mondta Lunsford rnagy.
– Van egy kis problémátok? Jack holtfáradt. Nem ébresztem fel.
– Johnnynak kellene kivinnie Ruckerbe most, reggel – mondta Atya. – De tegnap este megivott vagy
egy liter whiskyt. Még mindig tökrészeg.
Johnny természetesen Lunsford rnagy szobatársa, John S. Oliver százados volt, aki 1959-ben
végzett a Norwichon, és Robert Bellmon vezér rnagy szárnysegédjeként szolgált egy évig. Mrs. Portet
soha nem látta részegen, de még hírét sem hallotta, hogy valamikor lerészegedett volna.
– Mi történt? – kérdezte Marjorie.
– Amikor felhívta a nyomorult özvegyet, hogy megmondja neki, hogy Ruckerben van, az a
személy egyszer en lecsapta a kagylót.
– A fene esne belé! – mondta Marjorie, miközben kitárta az ajtót, hogy Atya bemehessen.
– Jack ivott valamit tegnap este? – kérdezte Atya halkan.
– Egy üveg h tött pezsg vel vártam. De elég korán megittuk.
– Ne haragudj, Marjorie!
– Johnny most hol van?
– A lakásunkon. Felhívtam Hitetlen Thomast. Már úton van Mackallból. fog vigyázni a kicsi
Johnnyra.
– Nem voltál vele?
– Azt hittem, hogy már túltette magát azon a n n – mondta Lunsford. – Ha tudtam volna, hogy fel
fogja hívni, otthon maradtam volna vele.
– Tegyél fel f ni egy kis kávét! Elviszitek egy termoszban. Felkeltem Jacket, és beküldöm a zuhany
alá.
– Mondanám, hogy estére visszaérünk, de tartok t le, hogy holnap vagy holnapután lesz bel le.
– Semmi gond – mondta Marjorie. – Legalább lesz id m megint elmenni a Sears Roebuckba és újra
megszámolni a szerszámokat a szerszámrészlegen.
– Ennyire rosszul érzed magad? – kérdezte Atya.
– Aha. Szóval azt mondod, hogy leghamarabb reggel jöttök vissza.
– Tartok t le.
– Akkor a Daleville Innben szálljatok meg! Vegyetek ki két szobát!
– Oda akarsz jönni?
– Ha sikerül, repül re ülök, ha nem, akkor a Jaggel megyek. Jacknek ne szólj!
– Oké.

(Három)
Alabama, Fort Rucker
A Hadsereg Cairns repül tere
Parancsnokság
1965. január 23., 11.15
A parancsnokság épülete el tti parkolókat a tranziens repül gépek számára tartják fenn. Fort Rucker
repül gépeit a reptér egy másik területén tartják. De minden szabály alól van kivétel.
Akkor is volt, amikor például Darrell J. Smythe százados, aki a Grumman Mohawk
vezérl szerveinél ült, rádión engedélyt kért a cairnsi toronytól a leszállásra:
– Cairns, itt Hadsereg hat nulla hatos, öt kilométerre a repül tért l, engedélyt kérek a leszállásra; egy
Hetes Kód van a fedélzetemen.
A cairnsi torony légi irányítója ebb l tudta, hogy egy tábornok érkezik a Mohawk típusú
repül géppel. A Hadseregnél a hadnagyok kódja 0-1, a f hadnagyoké 0-2, és ez így megy felfelé
egészen 0-10-ig, ami a négycsillagos tábornokok kódja. A Hetes Kód dandártábornokot jelent.
– Hadsereg hat nulla hatos, itt Cairns – felelte a torony –, másodikként landolhat a huszonhetesen, az
L-23-as mögött. A szél elhanyagolható, a magasságmér kett kilenc kilenc. Az els gördül úton
forduljon le, és gördüljön a parancsnoki épület el tti parkolóhoz!
– Itt hat nulla hatos – mondta Smythe százados a mikrofonjába. – Látom az L-23-ast.
Miközben Smythe százados ráfordult a 27-es leszállópályára, látta, ahogy az L-23-as földet ért.
Miután letette a Mohawkot, azt is látta, hogy az L-23-as is a parancsnoki épület felé gördül, és arra
gondolt, hogy biztosan tranziens repül gép, vagy esetleg Rucker egyik gépe, a fedélzetén egy
ezredessel. Ezredesekkel is elég gyakran tettek kivételt.
A földi személyzet közvetlenül az akkor leszállt L-23-as melletti parkolóba irányította. Smythe
százados jól meg tudta nézni a gép utasait. Hárman voltak az L-23-ason. Mindhármukon pilótaruha. És
mindhárman zöld barettet viseltek. Egyikük egy vékony, sápadt arcú fiatalember egy kisfiú
benyomását keltette, ezért Smythe százados magában meg is állapította, hogy biztos valami
sorállományú fedélzeti tiszthelyettes, akit magukkal vittek a tisztek.
Miközben Smythe százados segített Edward J. Devlin dandártábornoknak, a Fort Hood-i m. hadtest
tervezéssel és kiképzéssel megbízott helyettes vezérkari f nökének kicsatolni az övét, és lecsatolni a
sisakját, Smythe véletlenül kiszúrta, hogy a két tiszt látott neki az L-23-as rögzítésének, miközben a
kölyök kép sorállományú, akit fedélzeti tiszthelyettesnek vélt, csak álldogált, és nézte, hogy a két
tiszt mit csinál. Smythe azon kezdett el t dni, hogy mi a fene lehet ez az egész.
Végül arra a következtetésre jutott, hogy a kölyök valószín leg nem a fedélzeti tiszthelyettes, hanem
csak valami sorállományú Fort Braggból, akit a tisztek szívességb l Ruckerbe hoztak.
– Nyomorult zöldsapkások – jegyezte meg Devlin tábornok. – Uram?
– A tábornokom már ki tudja, mióta várja az L-23-asát. Az egyik nap odaszóltak neki, hogy a gépet
elindították, másnap meg informálták, hogy a nyomorult zöldsapkások kapják meg, és nem . Ez itt
vadonatújnak t nik. Lefogadom, hogy ez az a gép. Minek kell ezeknek egy ilyen gép, és f leg mire?
– Igen, uram – felelte Smythe százados.
– A Hadseregben nincs hely egy úgynevezett elit alakulat számára – mondta Devlin tábornok. – A
tengerészgyalogosok felfogták. Sosem tudtam rájönni, miért kell ennyire misztifikálni ezeket a
nyomorult zöldsapkásokat.
– Igen, uram – mondta Smythe százados.
Mire el került a létra, amin Devlin tábornok és Smythe százados az aszfaltra tudott ereszkedni a
Mohawk pilótafülkéjéb l, az L-23-as háromf s legénysége elt nt a parancsnoksági épületben.
Amikor Devlin tábornok és Smythe százados belépett a parancsnoksági épületbe, a különleges
hadviselési er k két tisztje a Cairns repül tér névadójáról, Bogardus S. Cairns vezér rnagyról készített
olajfestmény alatt támasztotta a falat. Egyikük sem tanúsított különösebb érdekl dést Devlin tábornok
iránt, amikor az megjelent.
Devlin tábornok rnagyként szolgált Cairns ezredes – kés bb tábornok – alatt az 1.
páncéloshadosztálynál. Nagy tisztel je volt. Az egész páncélosközösség nagy szomorúsággal vette
tudomásul, amikor Cairns, nem sokkal azután, hogy megkapta jól kiérdemelt, második csillagját, mint
Fort Rucker és a Katonai Repülési Központ parancsnoka, szörnyethalt egy H-13-as balesetben. Egy
ideig az a hír járta, hogy a balesetet okozta, mert frissen végzett pilótaként elfelejtette bekapcsolni a
karburátorf tést – ki tudja, mi a franc lehetett az a karburátorf tés –, de Devlin egy szót nem hitt el az
egészb l.
Létezett viszont egy szabály, amiben Devlin szentül hitt, ami kimondta, hogy alacsonyabb
rendfokozatú tiszteknek tisztelegniük kell, ha egy tábornok lép be egy helyiségbe, amelyben
tartózkodnak, különösen olyankor, amikor egy nagy tiszteletnek örvend , néhai tábornok olajportréja
alatt állnak, ez a két zöldsapkás bohóc viszont szemmel láthatóan fütyült erre a szabályra.
Határozott léptekkel a két tiszt felé masírozott, hogy móresre tanítsa ket, és elmagyarázza nekik,
hogy a szabályzat mit ír el rnagyok és hadnagyok számára, és már majdnem oda is ért hozzájuk,
amikor meghallotta, hogy egy n i hang a nevén szólítja.
– Hello, Eddie – szólalt meg Mrs. Barbara Bellmon. – Bob nem is mondta, hogy idejössz.
Devlin tábornok mélységesen tisztelte Robert F. „Bob” Bellmon vezér rnagyot, akivel háromszor is
együtt szolgált addigi katonai karrierje során. Mrs. Mary-Catherine O'Hare Devlin és Barbara Bellmon
kezdetekt l fogva jó barátn k voltak, legalábbis annyira, amennyire egy százados és egy frissen
kinevezett ezredes feleségei barátn k lehettek.
A két zöldsapkás bohóc még várhat.
Devlin tábornok Barbara Bellmonhoz lépett, és arcon csókolta.
– Csak ebédig maradok – mondta Devlin. – Bob felhívott, és közölte velem, hogy ideje lenne
repülnöm pár órát a Mohawkkal, és elküldte értem Smythe századost Hoodba.
Devlin hátrafordult.
– Százados?
Darrell Smythe százados Devlin tábornokhoz és Mrs. Bellmonhoz lépett.
– Ismeri Mrs. Bellmont, százados?
– Eddig nem volt szerencsénk találkozni, uram – mondta Smythe.
– Örülök, hogy megismerhetem, százados – mondta Barbara Bellmon mosolyogva, aztán kezet
nyújtott Smythe századosnak.
– Részemr l a megtiszteltetés, hölgyem – felelte Smythe.
Egy nagyon szép, pulóvert és szoknyát visel fiatal n lépett oda hozzájuk.
Ez Marjorie – gondolta Devlin tábornok. – Te jó ég, emlékszem, amikor még fogszabályzója volt Mit
is mondott Mary-Catherine? Hogy összejött valami sorállományúval? Igen. De valami olyasmit is
mondott, hogy egy tiszthez ment feleségül.
– Hello, Marjorie – mondta Devlin tábornok. – Örülök, hogy újra látlak.
– Devlin tábornok – mondta Marjorie Bellmon Portet.
– Szóval férjhez mentél – mondta Devlin tábornok.
– Ti is meg voltatok hívva, Eddie – mondta Barbara Bellmon. – Küldtél táviratot, hogy sajnos nem
tudtok eljönni Mary-Catherine-nel.
– És egy 220 voltos kenyérpirítót is küldtek, meg egy kis cédulát, amin az állt, hogy el bb-utóbb
biztosan hasznát fogjuk venni. Még egyszer, köszönjük – mondta Marjorie.
– Szívesen, kicsim – mondta Devlin tábornok.
– Jack – kiáltotta Barbara Bellmon, és amikor Jack odafordult, intett neki, hogy menjen oda
hozzájuk. Az intett Lunsford rnagynak is.
– Jack, az úr itt a család régi-régi barátja, Edward Devlin tábornok – mondta Barbara. – Eddie,
bemutatom a v met, Jack Portet-t.
Zöldsapkás? Rosszabb, mint ha sorállományú lenne!
– Örvendek, uram – mondta Jack udvarias hangon.
– Gratulálok, hadnagy. Igazán sajnálom, hogy nem lehettünk ott az esküv n – mondta Devlin
tábornok, aztán valami még kiszaladt a száján. – Ugye magát láttam az L-23-ason?
– Igen, uram.
– Új gép, igaz?
– Igen, uram.
– Hanrahan tábornoké?
– Igazából, uram, a gép Lunsford rnagyé – mondta Jack, és Lunsford felé biccentett.
– Uram – mondta Lunsford. Devlin kezet nyújtott neki.
– A különleges hadviselési er knél L-23-asokat adnak az rnagyoknak? – kérdezte, és közben
igyekezett mosolyogni, és úgy tenni, mint aki csak barátilag érdekl dik.
– Nos, uram, valójában csak egy feladat elvégzése erejéig az enyém.
– És milyen feladatról van szó?
– Sajnálom, uram, de nincs rá felhatalmazásom, hogy elmondjam.
– Igen, értem – mondta Devlin tábornok kissé h vösen, bár még mindig igyekezett mosolyogni.
Nyomorult zöldsapkások. Minden titkos, amit ezek csinálnak.
– Nos, Barbara, örülök, hogy újra láttalak téged meg a lányodat, és örülök, hogy megismerhettem a
tiszt urakat is – mondta Devlin.
– Mondd meg, kérlek, Mary-Catherine-nek, hogy üdvözlöm! – mondta Barbara Bellmon.
Devlin tábornok kezet rázott Jackkel és Atyával, aztán a parkolóra nyíló ajtóhoz ment, ahol Smythe
százados és egy szolgálati autó várta.
Amikor az ajtó bezáródott mögötte, Barbara Bellmon a lányához, a vejéhez és Lunsford Atyához
fordult.
 – Meg rültetek? – kérdezte Barbara Bellmon.
– Jack tegnap ért haza – mondta Marjorie. – Vele akartam lenni.
– Te nem is repülhetsz a Hadsereg repül gépein! – mondta Barbara Bellmon.
– Pilótaruha volt rajta, a haját meg felt zte – mondta Jack.
– Én adtam rá engedélyt – mondta Atya.
– És ha Hanrahan tábornok vagy a férjem fülébe jut, hogy te adtál rá engedélyt? – csattant fel
Barbara.
– Ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk – felelte Lunsford.
– Miért? – kérdezte Barbara Bellmon kétségbeesetten.
– Johnnynak kellett volna elhoznia Atyát – mondta Marjorie. – Felhívta Liza Woodot, hogy
megmondja neki, idejön, és hogy hajlandó lenne-e találkozni vele, erre Liza lecsapta a kagylót. Aztán
Johnny berúgott.
– És nem akartuk, hogy Hanrahan tábornok megtudja… – kezdett hozzá Jack.
– Johnny berúgott? – kérdezte Barbara szinte döbbenettel az arcán.
Marjorie bólintott.
– Jaj, nekem! – mondta Barbara. – Istenem!
– Úgyhogy Jack hozott el, Marjorie pedig bejelentette, hogy képes elkocsikázni idáig, csak hogy vele
lehessen, én meg azt gondoltam, hogy le van szarva… – mondta Lunsford.
– Tartozunk ennyivel Johnnynak, anya – mondta Marjorie. – Többek között Bobbynak is csak azért
vannak pilótaszárnyai, mert Johnny megszegte a szabályzatot, és f alatt leckéket adott neki
repülésb l.
– Tartozunk Johnnynak, ezzel egyetértek. De amit ti m veltetek…
– Haza már egy kereskedelmi járattal megy – mondta Jack. – Már el van intézve.
– Szóval megúsztátok? – kérdezte Barbara.
– Nekem úgy t nik – felelte Lunsford.
Barbara Marjorie-ra nézett.
– Azt nem tudom, hogy ennek a kett nek mi dolga van itt, de mi ketten, drága, felel tlen
gyermekem, hosszasan el fogunk beszélgetni arról, hogy mit jelent tisztfeleségnek lenni.
– Anya, már legalább fél tucat, vagy még több embert l hallottam, hogy milyen tökéletes tisztfeleség
vagy. És biztos vagyok benne, hogy ez így is van, de abban is biztos vagyok, hogy hasonló
körülmények között te is ugyanazt tetted volna, amit én. A férjemmel akartam lenni. Úgy éreztem,
hogy a férjemmel kell lennem.
Barbara Bellmon a lányára nézett, szólásra nyitotta a száját, aztán bezárta, és vállat vont.
– Az épület el tt álltam meg a kocsival.
Darrell J. Smythe százados egészen a hely rségi parancsnok irodájáig kísérte Devlin
dandártábornokot, és miután Bellmon tábornok személyesen ment Devlin elé az iroda ajtajába, és
biccentett neki, hogy lépjen be, Smythe százados telefonált a merevszárnyú-képzésért felel s
parancsnoknak, és közölte vele, a megadott id ben felvette Devlin tábornokot Fort Hoodban, elhozta
Fort Ruckerbe, út közben megmutatta neki, mire képes a Mohawk, majd átadta a tábornokot Bellmon
tábornoknak, és hogy azt tervezte, amíg Devlin tábornok Bellmon tábornokkal ebédel, felkészíti a
repül gépet a visszaútra, Fort Hoodba.
– Calhoun rnagy fogja visszavinni a tábornokot Hoodba, Darrell. Maga 13.00-kor jelentkezik a
vezérkari f nöknél az irodájában!
– Uram?
– A vezérkari f nök felhívott és azt mondta: „Utasítsa Smythe századost, hogy jelentkezzen nálam
13.00-kor!” Én erre közöltem vele, maga most éppen m repül -bemutatót tart Devlin tábornokkal,
mire azt felelte: „Utasítsa Smythe századost, jelentkezzen nálam 13.00-kor!” Mi ez az egész,
Darrell?
– Fogalmam sincs, uram. Magának van valami elképzelése?
– Legyen tizenhárom semmi-semmikor a vezérkari f nök irodájában!
– Igen, uram.
– Calhoun rnagyot máris odaküldöm arra az esetre, ha esetleg le akarna zuhanyozni és valami
rendes egyenruhát magára venni még 13.00 el tt.
– Igen, uram.
Ahogy Smythe százados lenézett a keskeny lépcs n, amely a parancsnok irodájától a parancsnoksági
épület els szintjére vezetett, a két zöldsapkás éppen felfelé ment a lépcs n, és tiszteletben tartva a
zöldsapkás rnagyi rendfokozatát, Smythe százados megvárta, hogy felérjenek, és csak azután indult
el lefelé.
– Hé, tesó – mondta a zöldsapkás rnagy –, az emberek még beszélni kezdenek, ha folyton együtt
látnak minket.
Smythe százados mosolyt er ltetett az arcára. Ki nem állhatta, ha „tesó”-nak szólították. Nem érezte,
hogy a világon bármelyik négernek, színes b nek vagy feketének a testvére lenne.
– Szóval, Eddie – mondta Bellmon vezér rnagy Devlin dandártábornoknak –, mi a véleményed a
Mohawkról?
– Elképeszt egy gép – mondta Devlin elismer en, majd biccentett a fejével, amikor Bellmon a
kávéra mutatott. – A szektorosan letapogató fedélzeti radarjában rendkívüli lehet ségek rejlenek.
– Ha még látnád m ködés közben is! A híradós hadtest már dolgozik az infravörös verzión. A
prototípuson, amit én láttam, apró képeket is lehet látni, tankokat, teherautókat, embereket…
– Mikor volt már az, amikor a kis Piper Cub ablakából irányítottuk a tüzérséget! Útközben idefelé
meg azon gondolkodtam, hogy ennek a modern repül gépnek a pilótája igazi profi, és már nem tüzér.
Nagyon érti a dolgát.
– Éppen ez az egyik gondunk. Nagy áldozatot kérünk az olyan emberekt l, mint Smythe százados.
Rávesszük, hogy egyszerre legyen pilóta, de közben… mivel egyben páncélostiszt is… azt is elvárjuk,
mindig legyen képben, és szerezzen meg minden új tudást, hogy jól el tudjon vezetni egy
páncélosszázadot is.
Devlin felmordult.
– Mi volt róla a véleményed? – kérdezte Bellmon.
– szintén? Az els perct l kezdve leny gözött. Rögtön azon kezdtem el gondolkodni, mi a fenéért
vezet ez az ember repül gépet, amikor az eszes, fiatal tisztjeinknek a harckocsiszázadaink élén kellene
lenniük.
– Ez még azel tt volt, hogy beültél volna a Mohawkba, amit vezetett?
– Aha – felelte Devlin.
– Nos, Smythe százados hamarosan kapni fog egy szakaszt.
– Egy szakaszt?
– Egy Mohawk-szakasz összeállításán dolgozunk. Vietnamba akarjuk küldeni. A tíz legjobb és
legértelmesebb százados közül választottuk ki. Smythe volt a legjobb.
– Egy százados egy szakasz élén…
– Természetesen már megvádoltak, hogy az ilyesmi rangon aluli, de ezúttal tévednek. Ha a m.
hadtest megkapja a Mohawk-szakaszt…
– Ez még azel tt vagy azután lesz, hogy Bob Grisham megkapja a hadtestparancsnoknak járó L-23-
ast?
Bellmon nem reagált a provokációra.
– …ami hat Mohawkból fog állni. Minden repül gépen két pilóta lesz és persze kellenek még
tartalék pilóták is. A Személyzeti és Ellátmányjegyzék tervezete tíz pilótát ír el , tíz kinevezett tisztet,
mert ott még nem tartunk, hogy tiszthelyetteseket képezzünk ki erre a feladatra. Kell még egy
karbantartó tiszt is és egy helyettes, aki már lehet tiszthelyettes is, plusz egy repül elektronikai
szerész, szintén tiszt, és a helyettese, egy tiszthelyettes. Illetve egy ellátótiszt. Ha így nézzük a
dolgot, még az is felmerülhet, hogy egy százados talán nem is elég a szakasz élére.
– És ezek a tisztek mind maradnak állományban az eredeti szolgálati helyükön?
– Az értelmesebbje – viccel dött Bob Bellmon – mindkett re képes. Vezethet egy
harckocsiszázadot, és közben lehet pilóta is. Mint én… vagy Craig Lowell.
Devlin a fejét csóválta.
– Most hol van?
– A McDillen – felelte Bellmon. – A STRICOM repül tisztje.
– Úgy hallottam, hogy zöldsapkás lett – mondta Devlin.
– Sajnos – felelte Bellmon.
– Azt ugye tudod, hogy én is benne voltam a Lowell-különítményben – mondta Devlin. – Akkor az
volt a véleményem, hogy Lowell született parancsnok. A harctéren a helye.
– Valóban remekül megállja a helyét a harcmez n. Épp eleget gy zködtem már magam, hogy amit a
zöldsapkásoknál csinál, az fontos. De mindig oda lyukadok ki, hogy talán mégis inkább egy
repül századot kellene vezetnie Vietnamban.
Devlin felmordult.
– Vagy egy harckocsizászlóaljat Hoodban.
– Ráadásul elcsábítják, vagy ellopják a legjobb tisztjeinket is…
– Ellopják? – szólt közbe Devlin. Bellmon nem válaszolt azonnal.
– Emlékszel Johnny Oliverre? Most fenn van, Braggban, és kígyót zabál Vörös Hanrahannel. Még a
fiam is, akir l több észt feltételeztem, is jelentkezett a különleges hadviselési er khöz. A lányom
pedig egy zöldsapkáshoz ment feleségül.
– Az imént találkoztam vele – mondta Devlin alaposan meglepve Bellmont. – A repül téren volt,
amikor megérkeztünk. Barbarával és Marjorie-val.
– Ahogy mondják, „mindig a tábornok tudja meg utoljára” – mondta Bellmon. – Nem is tudtam,
hogy itt vannak.
– El ttünk érkeztek meg egy L-23-assal. Mellesleg arról a gépr l er sen gyanítom, hogy az az, amit
Bob Grisham már egy ideje vár, de hiába.
– Az ég szerelmére, meg ne mondd neki, hogy t lem hallottad, de tényleg az az a gép. Csak azért
tudom, mert a v m ment el érte Wichitába.
– Rendes fiatalembernek t nik – mondta Devlin.
– Sajnos tényleg az. Különben gy lölhetném. Marjorie egyetlenegyszer pillantott rá, és kész volt.
– Az akadémián végzett?
– Nem. Besorozták, aztán meg elfogadta a közvetlen kinevezést. Egy civil légitársaságnál volt pilóta.
– Most meg zöldsapkás?
– Ne is kérdezd, Eddie! A mi fajtánknak, akik szeretnek mindent szabályosan csinálni, éppen elég
fájdalmas ez.
Megszólalt a tábornok hírközl je.
– Tábornok, Lunsford rnagy és Portet f hadnagy van itt. Lunsford rnagy szerint meg volt
beszélve.
– Adjon nekik egy csésze kávét, és mondja meg nekik, hogy hamarosan fogadom ket! – felelte
Bellmon. Devlin tábornokra nézett. – Tegnap este a vezérkari f nök felhívott a szállásomon. Azt
mondta, két tisztet küld ide Bragg-ból, a Különleges Hadviselési Központból. Az mondta, embereket
jönnek verbuválni. Amint mondtam, ellopják a legjobb tisztjeinket.
– Ez a kett ? – kérdezte Devlin, és az ajtóra mutatott. Bellmon bólintott.
– Nem mondott nevet, de kett meg kett az négy, nem igaz? Azt is mondta, bárkit elkérhetnek, akit
csak akarnak… az utasítás egyenesen az elnökt l jött.
– Jesszusom!
– Azt mondta, hogy állítsak össze egy listát, amin tíz olyan tiszt neve szerepel, aki megfelel bizonyos
kritériumoknak…
– Úgymint? – szólt közbe Devlin. Bellmon nem reagált a kérdésre.
– És hogy ma 13.00-ra rendeljem is be ide mind a tízet. Erre én, mint egy jó katona… mert
szeretném hinni, hogy az vagyok… azt feleltem, „Igen, uram”, aztán felhívtam a személyzetis
tisztemet a szállásán, még tegnap este, és utasítottam, hogy készítse el a listát.
– Mi a fene folyik itt? Nem tudod?
– Csak találgatni tudok. De a lényeg, hogy az elnök jóváhagyásával megy a dolog. a f parancsnok,
én pedig nem kérd jelezem meg a döntését.
Bellmon el rehajolt, és megnyomta a hírközl je gombját.
– Szóljon Lunsford rnagynak és Portet f hadnagynak, hogy jöjjenek be!
A két tiszt belép je el írásszer volt. Legalább ennyiben tartották magukat a szabályokhoz.
Valaki kopogott az ajtón. Bellmon kiszólt: – Jöjjenek be! – A két tiszt bemasírozott, vigyázzba vágta
magát Bellmon íróasztala el tt, és tisztelgett. Bellmon viszonozta a tisztelgésüket.
– Lunsford rnagy, uram.
– Pihenj! – mondta Bellmon.
Bellmon felállt, és kezet nyújtott el ször Lunsfordnak, aztán Jacknek.
– Uram, Hanrahan tábornok üdvözletét küldi – mondta Lunsford. – Azt mondta, hogy megbeszélte
magával a találkozót.
– A vezetési törzsf nököm irodájában, 13.00-kor – felelte Bellmon. – De csak nyolc olyan tisztet
találtam, aki megfelelt a kritériumoknak.
 – Köszönjük, uram.
– Úgy tudom, hogy Devlin tábornokkal már találkoztak.
– Igen, uram – felelte Lunsford –, a repül téren.
– Hadnagy, ha szabad megkérdeznem – kezdett hozzá Devlin –, miféle szárnyak azok a zubbonyán?
Ilyesmit még nem láttam…
– De nem beszélsz róla senkinek, Eddie? – kérdezte Bellmon tábornok.
– Természetesen nem.
– Azok belga ejt erny sszárnyak. Jack akkor kapta, amikor Stanleyville-re ugrott a belgákkal.
– Jesszusom!
– És amikor a városba ért, Lunsford rnagyot találta ott. Az rnagy az egész történet alatt ott volt,
álruhában. Maga az elnök adta neki oda az Ezüstcsillagot… az rnagynak ez már a harmadik.
– Le vagyok ny gözve.
– Ahányszor felhúzom magam a különleges hadviselési er k miatt, ez a két alak jut az eszembe, és
lehiggadok – mondta Bellmon tábornok.
Devlin Bellmonra pillantott, de nem szólt semmit.
– Az itt jelenlév tiszt urakat szeretném meghívni ebédre – mondta Bellmon –, de kizárólag a
következ feltételek mellett: nem beszélünk a különleges hadviselési er kr l, és arról sem, hogy ki
vitte el Grisham tábornok L-23-asát! Talán az lenne a legjobb, ha megkérnénk Devlin tábornokot,
hogy meséljen nekünk pár történetet abból az id l, amikor Craig Lowell századossal szolgált a
Lowell-különítményben.
– Arról egész nap tudnék mesélni – mondta Devlin tábornok.

(Egy)
Alabama, USA Katonai Repülési Központ és Fort Rucker
A vezetési törzsf nöke irodája
Tárgyalóterem
1965. január 23., 15.45
Miel tt a nyolc tiszt, akit utasítottak, hogy jelentkezzen a vezetési törzs f nöke irodájában, belépett
volna a tárgyalóterembe, volt egy kis idejük végigmérni egymást, és elt dni azon, mi a fene történik
tulajdonképpen.
Mindössze annyi közös dolog volt bennük, hogy mindannyian feketék/ négerek/színes b ek – vagy
minek nevezzük a dolgot –, illetve katonai repül sök voltak. Volt közöttük két rnagy – a rangid s
pilótáknak kijáró csillaggal a repül sszárnyaik felett –, valamint két százados és négy f hadnagy.
– Mi a fene ez az egész? – kérdezte az egyik rnagy. – Összehívták a Ruckeri Fekete Párt rendkívüli
gy lését?
A másik rnagy csúnyán nézett rá, de nem szólt semmit.
– Ha még egy istenverte fehér liberális megkérdezi t lem, hogy áldozatául estem-e rasszista
megkülönböztetésnek, én az ölébe hányok – mondta az egyik százados, aki szintén rangid s pilóta
volt.
A tisztek, Smythe százados kivételével mind felnevettek.
– Err l lenne szó? – kérdezte az egyik f hadnagy.
– Hát, én nagyon remélem, hogy nem – jegyezte meg az rnagy, aki bedobta a „Fekete Párt”-viccet.
– Nekem most a Caribou-n kellene pilótákat vizsgáztatnom, erre jön ez az izé, és szétbassza az
ütemtervemet.
A törzsf nök éppen ebben a pillanatban lépett be. Magas, karcsú, rövidre nyírt hajú ezredes volt,
akir l mindenki tudta, hogy nemrégiben dandár-tábornoki rendfokozatra jelölték. Azon kevés ember
egyike volt, akinek a repül sszárnyai felett koszorús csillag volt, amit csak a katonai mesterpilótáknak
adtak.
Rajta kívül Smythe százados még egy embert ismert, aki kiérdemelte a koszorús csillagos
repül szárnyakat, az pedig Hodges rnagy volt, a M szaki Repülési Vizsgabizottság elnöke, akinél a
Mohawk-átképzés végén el írt min sít vizsgát letette. Akkor is ült mellette a pilótafülkében, amikor
Smythe megcsinálta az éves m szeresrepülés-vizsgáját, és a Mohawk-oktatópilóta vizsgáját, amire
nemrégiben került sor.
Mind a nyolc tiszt felpattant, amikor belépett a küls irodába.
– Üljenek csak vissza, uraim! Kérdéseket nem tehetnek fel, leginkább azért, mert nem szolgálhatok
válaszokkal. Annyit viszont elárulhatok, és ezt nem gy zöm elégszer hangsúlyozni, hogy nem azért
jöttek ide, hogy a szart masszírozzuk. Amir l ma délután fogunk beszélni, arról még egymás közt sem
beszélhetnek, és a feletteseiknek sem mondhatnak el semmit… ha kérdez sködnének, akkor küldjék
ket hozzám… szóval egy szót sem senkinek, se a katonáiknak, se a barátn iknek, de f leg a
feleségeiknek ne. Meg vagyok értve?
A tisztek kórusban felelték: – Igen, uram.
– Jól van, Les – mondta a törzsf nök –, maga lesz az els .
– Igen, uram – mondta az rnagy, aki bedobta a „Fekete Párt”-viccet, és felállt.
– Amikor Levitt rnagy távozik, szólítani fogja a következ t.
A törzsf nök besétált az irodájába, Levitt rnagy pedig bement a tárgyalóterembe, és bezárta maga
mögött az ajtót.
Smythe százados arra a döntésre jutott, hogy a tárgyalóterembe rendfokozat alapján szólítják majd be
ket, és hogy vagy harmadikként, vagy negyedikként fog bejutni. Tévedett. Utolsónak hívták be.
Smythe belépett a tárgyalóba, és a tárgyalóasztal egyik végén a két zöldsapkást pillantotta meg,
akiket a repül téren látott. Az asztalon egy nagy kupac akta, amikr l azt feltételezte, hogy szolgálati
akták. A zöldsapkások ingujjban voltak. Az asztalon egy kávéstermosz. A f hadnagy szivarozott.
Smythe százados tisztelgett.
– Uram, Darrell J. Smythe százados parancs szerint jelentkezik, uram.
Az rnagy hanyagul a homlokához érintette a kezét, így viszonozva a tisztelgést.
– Üljön le! – utasította.
Smythe százados leült.
– Ha nem tudnám, mi van, tesó, azt hinném, egész nap követsz minket.
Smythe százados nem mosolyodott el, és nem válaszolt.
– A „J” Jeremiah36-t jelent? – kérdezte Atya.
– Igen, uram.
– Az édesanyja szerelembe esett a zsidó prófétákkal, vagy a telefonkönyvb l választotta ezt a nevet?
A f hadnagy felnevetett.
– Uram – szólalt meg Smythe százados –, szabad megkérdeznem, hogy mir l van szó?
– Arról van szó, Darrell, hogy én kérdéseket teszek fel, maga pedig válaszol.
– Igen, uram.
– Arra lennék kíváncsi, Jeremiah, hogy lehet az, hogy egy ilyen magafajta, rendes, fekete gyerek
Swarthmore-ból, úgy dönt, hogy nem a Sztálin Egyetemre, és nem is a Pennsylvaniai Egyetemre, vagy
a Drexelre, hanem egyenesen a Norwichra megy, a fagyos Vermontba?
– Uram, nem igazán értem a kérdést.
– Hát, csak gondolkodjon! Próbáljon meg rájönni, hogy miért kérdezek ilyesmit!
Atya Jackhez fordult.
– Csak, hogy tudja, hadnagy, a Swarthmore F iskolát 1833-ban alapította a rabszolga-felszabadítás
nagy híve, James Mott.
– Köszönöm a felvilágosítást, uram – felelte Jack angolul, aztán szuahéli nyelvre váltott. – Miért
akarod kihozni ezt a fickót a sodrából?
– Jack, nem árt, ha az ember tudja, hogy egy tiszt mennyire képes uralkodni magán – felelte Atya
szuahéliul, aztán angolra váltott. – Talán nem értett egyet a rabszolga-felszabadító mozgalommal,
Jeremiah?
Smythe századoson látszott, hogy életében nem hallott senkit szuahéli nyelven beszélni.
– Uram – felelte Smythe h vösen –, azért mentem a Norwichra, mert hivatásos katona akartam lenni.
– Nem találkozott ott véletlenül egy Gordon Sullivan nev fickóval?
– 59-ben végzett, uram, én 60-ban.
– Igaz az a sztori, hogy meg egy másik norwichi holdkóros, egy Bob Johnson nev , egy öszvért
vitt a parancsnok irodájába, és ott is hagyta éjszakára? Aminek következtében, a sztori szerint, a
parancsnok sz nyege alaposan beszennyez dött állati eredet bélsárral?
– Én is hallottam ezt a történetet, uram.
– Na, és John Olivert ismeri? Az is egy félkegyelm a Norwichról.
– Nem szívat? – kérdezte Jack szuahéliul.

36
A név magyar megfelel je Jeremiás, a ford.
 – Nem tudsz te semmit se – felelte Atya szuahéliul.
– Uram, Oliver századossal egy osztályba jártunk – mondta Smythe százados.
– És még csak le sem akarja tagadni?
– Uram – mondta Smythe, aki kezdett kijönni a sodrából. – Oliver százados egy remek, többszörösen
kitüntetett tiszt, akit van szerencsém barátomnak nevezni.
– Valóban? Hát, ahogy mondani szokás, a látszat néha csal.
Atya Jackhez fordult.
– Hadnagy, kérem, hívja fel nekem Hitetlen Thomast!
– Igen, uram – mondta Jack, majd a fal mellett lév szekrényhez ment, és tárcsázott.
– Mondja csak, Jeremiah – mondta Atya –, miféle L-29-es pilóta maga?
– Uram, természetesen megvan az L-19-es min sítésem, de Mohawk-oktatópilóta is vagyok.
– Szóval azt akarja nekem mondani, Jeremiah, hogy túl jónak tartja magát ahhoz, hogy L-19-esekkel
repüljön?
– Uram, az L-19-es alapgépnek számít. A Mohawk viszont a legjobb repül gépek közé tartozik.
Nagyon modern repül gép, meglehet sen nagy tudást követel a vezet jét l.
– És Mohawk-pilótaként úgy gondolja, hogy kin tte az L-19-est, igaz, Jeremiah?
– Uram, én ilyet nem mondtam – tiltakozott Smythe.
– Akkor mit mondott?
– Uram, maga azt kérdezte t lem, hogy milyen L-19-es pilóta vagyok, és én…
– És maga nem válaszolt a kérdésemre. Vagy talán igen? Máshogy teszem fel a kérdést. Jó 19-es
pilótának tartja magát? Válaszoljon „Igen, uram”-mal vagy „Nem, uram”-mal!
– Igen, uram.
– Nem is volt ez olyan nehéz. Ugye, Jeremiah?
– Itt Jack Portet, Hitetlen. Tartsa a vonalat – mondta Jack a telefonba szuahéliul.
– Hivasd a telefonhoz azt a részeg disznót! – mondta Atya szuahéliul.
– Kérem, hívja a telefonhoz Oliver századost – mondta Jack a telefonba szuahéliul.
Smythe százados szemöldöke felszaladt az „Oliver százados” hallatán.
– Jack? – kérdezte Johnny Oliver egy pillanattal kés bb. – Jövök neked eggyel.
– Felejtsd el! – mondta Jack, de aztán meggondolta magát. – Bár, ha jobban belegondolok, százados,
tényleg jön nekem eggyel. Tartsa a vonalat!
Feltartotta a telefonkagylót, de Lunsford Atya intett neki, hogy most még nem akar beszélni
Oliverrel.
– Jeremiah, ha most megkérdezném Oliver századostól, hogy szerinte miféle L-19-es pilóta maga,
mit gondol, hogy mit felelne?
– Uram, fogalmam sincs – mondta Smythe százados.
– Nekem van. Mert már megkérdeztem – mondta Lunsford. Atya elvette a kagylót Jackt l.
– Köszönj szépen Jeremiah-nak, Johnny! És mondd meg neki, hogy Isten hozta a csapatban!
Atya intett Smythe-nak, hogy menjen a telefonhoz.
A beszélgetés mindössze húsz másodpercig tartott. Atya intett, hogy kéri a telefont.
– Csak, hogy tudd, Johnny, felkerültél a feketelistám élére, és tényleg jössz eggyel Jacknek. Holnap
vagy holnapután érünk haza, ami attól függ, hogy sikerül-e gyorsan verbuválni elegend gépszerel t
meg rádióst. Te addig gondolkodj el azon, hogy tudnál kiengesztelni minket!
Lunsford Atya letette a telefont, és Smythe felé fordult.
– Szabad megkérdeznem, hogy mir l beszélt Oliver századossal, Jeremiah?
– Uram, Oliver százados annyit mondott: „Isten hozott a csapatban. Az els szabály az, hogy ne
tegyél fel kérdéseket!”
– Sejtettem, hogy valami ilyesmit mondhatott – mondta Atya.
– Uram, nekem fogalmam sincs, hogy mi folyik itt.
– Ez nem olyan volt, mint egy kérdés, Jack? – kérdezte Atya.
– Inkább kijelentés volt, mint kérdés – mondta Jack.
– Nos, ebben az esetben, talán nem ártana, ha megpróbálnám kielégíteni Jeremiah kíváncsiságát,
nem gondolja?
– De igen, uram.
– A titkossági besorolása mindannak, amit el fogok mondani, „Szigorúan titkos Küzdelem” – mondta
Lunsford.
 – Uram, rendelkezek „Szigorúan titkos”-jogosítvánnyal, de… mit is mondott?
– Mostantól kezdve, Smythe százados – mondta Lunsford –, hozzáférhet a „Szigorúan titkos
Küzdelem”-besorolású információkhoz.
– Igen, uram.
– A meglehet sen közeli közeljöv ben, Smythe, azon fogja magát kapni, hogy seink földje felett
repül egy L-19-essel, kés bb pedig egy Beaverrel és egy H-13-assal… Johnny mondta, hogy együtt
jártak darálósuliba… és segít a mi boldog, kis, titokban munkálkodó harcosokból álló bandánknak
betenni Che Guevarának, aki arról álmodozik, hogy átveszi az irányítást Kongó felett, és közben
átkozottul ügyel arra, hogy betartsa a nagy parancsolatot, amely kimondja, hogy tilos kinyírni azt a
szemétládát. Van kérdés?
Atya most már mosolygott.
– Azt sem igazán tudom, hogy hol kezdjem, uram – mondta Smythe. – De azért van itt valami, amit
szeretnék elmondani.
– Éspedig?
– Uram, a Hadügyminisztériumtól közvetlen parancsot kaptam, hogy vegyem át egy Mohawk-
szakasz parancsnokságát.
– Ez valóban így volt. De közben az történt, hogy Johnnynak eszébe jutott, hogy maga itt van, és mi
nekiláttunk megváltoztattatni a parancsát. Az is lehet, hogy már meg is változtatták.
– Csak, hogy tisztán lássak, az önként jelentkezés, mint olyan, szóba se jöhet, igaz?
Atya megrázta a fejét.
– Ez gondot jelent?
Smythe teljes tíz másodpercig gondolkodott a válaszon.
– Nem, uram. Katona vagyok. Oda megyek, ahová küldenek, és mindent megteszek azért, hogy
elvégezzem a feladatot, amit rám bíztak.
– Johnny fogadni mert volna rá, hogy ezt fogja mondani – mondta Lunsford. – Mivel nem kérdezett
rá, elárulom, hogy azért hagytuk magát a végére, mert tudtuk, hogy magára mindenképpen szükségünk
van. És mert úgy gondoltam, hogy magának és nekem most el kellene mennünk valami csendes
helyre, ahol megihatunk egy sört, és ahol beavathatom a részletekbe. Jacknek és az újasszonynak más
tervei vannak ma estére. Igaz?
– Hallottad, hogy mit mondott a gépen? – kérdezte Jack.
– Valami olyasmit, hogy elmentek a nyomorult özvegyhez?
Jack bólintott.
– Sok szerencsét! – mondta Atya.

(Öt)
Alabama, USA Katonai Repülési Központ és Fort Rucker
1. számú szállás
1965. január 23., 19.05
Jacket egy kicsit sem lepte meg, hogy az anyósa és az apósa külön-külön, de egymással tökéletes
összhangban, bejelentette, ragaszkodnak hozzá, hogy és Marjorie náluk szálljon meg ahelyett, hogy
kivennének egy szobát a Daleville Innben.
– Ne csacsiskodjatok! – mondta Barbara Bellmon. – Marjorie régi ágyában elfértek mind a ketten.
– És nem ártana, ha lassan elgondolkodnátok az anyagiakon is – mondta Bellmon tábornok. – Bele
sem merek gondolni, mennyibe kerülhetett nektek az, hogy Marjorie iderepült erre a két napra.
Vacsorára roston sült csirkét és egészben sült burgonyát ettek. A vacsorát maga Bellmon tábornok
készítette el a faszenes grillsüt jén – fehér kötényben, amire egy séfsapkát visel alakot nyomtattak
vörös tintával.
Marjorie és az anyja a konyhában munkálkodott – közben fehérbort iszogattak. Bellmon tábornok és
Jack egy üveg Merlotot próbáltak meg elpusztítani a teraszon, miközben figyelték, ahogy a csirke sül.
Bellmon megkérdezte, mi is történt Kongóban, Jack pedig úgy döntött, elmondja neki. Bellmon
nemcsak hogy hozzáférhetett a „Szigorúan titkos Küzdelem”-besorolású információkhoz, de
vezér rnagy is volt, plusz az apósa.
Addig jutott a történetben, hogy Stanleyville fölé ért a repül gép, amikor ifjabb Robert F. Bellmon
hadnagy váratlanul – és hívatlanul – betoppant. Természetesen a történet emiatt itt félbe is szakadt,
mivel Bobby nem rendelkezett „Szigorúan titkos Küzdelem”-jogosítvánnyal.
 – Felhívtam Johnny Olivert, hogy tud-e valamit a jelentkezésemr l – jelentette be Bobby. –
mondta, hogy itt vagytok.
– És? – kérdezte Bellmon tábornok.
– És én meg átjöttem. Felhívhattál volna, Jack.
– Én a jelentkezésedre gondoltam – mondta Bellmon tábornok.
– Azt mondta, hogy nem tud semmit. Jack, rákérdeznél?
– Bobby, én egy jelentéktelen kis hadnagy vagyok Braggban.
– Lófaszt – mondta Bobby. – Az egész hely rség arról beszél, hogy te meg Lunsford rnagy azért
jöttetek, hogy valami „Kuss, el ne mondd senkinek!”-hadm velethez toborozzatok embereket.
– Ezt kit l hallottad? – kérdezte Bellmon tábornok szigorú tekintettel.
– Az egyik sráctól, a Mohawk-osztályból. Tony Stevenst l. Fekete srác. Hadnagy. Azt mondta, hogy
t meg Smythe századost, az egyik oktatópilótáját, meg az összes fekete repül st a törzsf nök
irodájába rendelték 13.00-ra.
– De hogy merült fel Lunsford rnagy… és Jack neve?
Bobby nem akart válaszolni.
– Nos? – kérdezte Bellmon tábornok türelmetlenül.
– Anya mondta, szokjak le arról, hogy amikor kedvem szottyan rá, idejövök, és megiszom az összes
söröd. Úgyhogy útban idefelé beugrottam az 1-es számú melléképületbe, hogy vegyek neked egy
rekesz sört. A bárpultot egy másik fekete srác támasztotta. Azt mondta, ma délután elbeszélgetett vele
két fickó a különleges hadviselési er k valami titkos akciójáról… az egyik egy Lunsford nev fekete
rnagy volt, a másik meg… a „fickó, aki elvette a tábornok lányát”.
– Atyaisten! Tudod a tisztnek a nevét?
Bobby megrázta a fejét.
– Ez a te Stevens hadnagy barátod biztosan tudja. Keresd meg, Bobby, most rögtön, és mondd meg
neki, ha még egyszer a fülembe jut, hogy felel tlenül járatja a pofáját, Alaszkába küldöm, és élete
végéig hógolyókat számolhat! Mondd meg neki azt is, ezt viszont nyugodtan terjesztheti a katonák
között!
– Igen, uram – mondta Bobby.
– Problémát jelenthet ez az incidens, Jack? – kérdezte Bellmon.
– Nem hinném, uram – mondta Jack némi gondolkodás után. – De azért lenne itt valami. Smythe
százados. Lunsford nem mondott neki semmi mást, csak annyit, hogy egy „titkos akcióhoz” keresünk
embereket.
– Mi van Smythe-tal? Épp most adtunk neki egy Mohawk-szakaszt. Vietnamba fog menni.
– A Norwichon és Vietnamban is együtt volt… Johnny Oliverrel, uram. Még ide sem értünk,
Lunsford rnagy már eldöntötte, hogy kell nekünk a százados.
– Hat magas rangú tiszt Isten tudja, hány órát tölt el azzal, hogy kiválassza a megfelel embert egy
igen fontos feladatra, és akkor idejön egy rnagy, és ellopja – mondta Bellmon keser en. – A
szentségit!
Jack nem szólt semmit.
– Tudom, hogy nem a te m ved, Jack. Kérlek, bocsásd meg nekem ezt a kis kirohanást!
Bellmon Bobbyhoz fordult.
– Ha nem csal az emlékezetem, Bobby, akkor az imént azt mondtam neked, hogy „most rögtön”.
– Igen, uram – mondta Bobby. – Apa… én sajnálom.
– Tudom. De meg kell tanulnod, a sajnálkozástól nem javul meg az, ami már tönkrement.
– Kés bb még találkozunk, Jack? – kérdezte Bobby.
– Marjorie át akar ugrani Ozarkba, hogy találkozzon Liza Wooddal – mondta Jack. – Utána…
– Most rögtön, a szentségit, Bobby! – csattant fel Bellmon tábornok.
Bobby menekülésre fogta a dolgot.
Már majdnem a ház sarkánál járt, amikor Bellmon utána kiáltott.
– Ha belefér a programodba, akkor gyere át reggelire, Bobby! Akkor beszélhetsz Jackkel meg
Marjorie-val.

(Hat)
– Mit mondtál Lizának a telefonban? – kérdezte Jack.
Portet f hadnagy és Mrs. Portet Barbara Bellmon Oldsmobile-jában ült, és Ozark felé robogott a Fort
Rucker-Ozark f útvonalon. Marjorie vezetett.
– Semmit. Csak annyit, hogy itt vagyunk, és szeretnénk beszélni vele.
– Megkockáztatva, hogy tönkreteszem a mi kis mennyben köttetett frigyünket, azt kell mondanom,
hogy ez egy kibaszottul hülye ötlet.
– Miért?
– El ször is azért, mert semmi közünk hozzá, másodszor pedig, beszélhetsz te egész éjjel, amíg bele
nem kékülsz, de akkor sem fogsz változtatni az álláspontján.
– Arra gondoltam, hogy talán rá tudnám ébreszteni, hogy szégyellnie kellene magát azért, amit
Johnnyval csinál.
– Pillanatnyilag a te Szent Oliver századosod nem áll nálam túl jól a népszer ségi listán.
– Tényleg?
– Ha nem viselkedett volna úgy, mint egy tüzel ökör, akkor én most a lakásunkban kergethetnélek
téged, miközben te úgy tennél, mintha nem akarnád, hogy elkapjalak.
– Ó, igazán?
– Ehelyett ez a szent tegnap szépen eláztatta magát, amiért engem hajnalok hajnalán kiráncigáltak a
hitvesi ágyból… kényszerítettek, hogy ide repüljek, és most majd hancúrozhatok veled úgy a
gyerekszobádban, hogy közben apuka és anyuka szépen hall mindent.
– Vagyis pillanatnyilag, te egy kéjsóvár, önsajnálatba merült ember vagy?
– Hogy szépen fejezzem ki magam, ebbe most kurvára beletrafáltál.
– Szóval így állunk? – kérdezte Marjorie.
– Éppen ez az, hogy nem állunk. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy mekkora papucs lett
bel lem.
– Azt hittem, hogy ti, kemény, zöldsapkás izompacsirták erre azt szoktátok mondani, hogy „nincsen
punci tövis nélkül”.
Jack nem felelt.
– Mondok én neked valamit – mondta Marjorie. – Mi lenne, ha a következ t csinálnák? Elmegyünk
Lizához. Megiszunk egy pohárkával, de legfeljebb kett vel. Játszunk egy kicsit Allannel. Nem
beszélünk John S. Oliver századosról, ha pedig akarna beszélni róla, azt mondjuk, hogy „Az meg
ki?”, és lelépünk. Kimegyünk a 231-es útra, és kiveszünk egy motelszobát. Én hagyom, hogy elkapj,
miel tt még nagyon kifáradnál, aztán kés bb, sokkal kés bb, együtt alszunk a volt gyerekszobámban.
– Kicsim, ha f zni is tudnál, Isten bizony elvennélek feleségül!

Folytatás a 2. kötetben
W. E. . Griffin
Különleges kommandósok
A háború katonái IX. könyv
2. kötet
Charley bácsinak és Bikának
Nyugodjanak békében!
1979. október
És Donnák Gondoltad volna, hogy négy csillagod lesz?
És Russnak
Ki hitte volna, hogy Pee Wee kis kutyaráblója egyszer
feln , és vezér rnagy, hadosztályparancsnok
és egyetemi rektor lesz bel le?
És Macnek Elhunyt 1987 decemberében
És mindenkinek,
aki a különleges kommandónál szolgált,
és az életét adta azért,
hogy távol tartsa
a kommunistákat
Afrikától és Dél-Amerikától
 Tizennegyedik
(Egy)
Észak-Carolina, Fayetteville
Foster Garden apartmanház
1965. január25., 14.00
Amikor George Washington Lunsford rnagy benyitott a lakásba, amelyet az ifjabb John S. Oliver
századossal közösen bérelt, Oliver a kanapén heverészett. Gyakorlóruha volt rajta. A televízió be volt
kapcsolva. Az „As the World Turns”37ment benne, de – hacsak nem kedvelte meg a sorozatot – Oliver
nem nézte, inkább csak a semmibe bámult.
– Hé – mondta Atya.
– Hé – felelte Oliver.
– Megiszok egy sört. Kérsz?
– Kösz, nem – felelte Oliver.
Atya kiment a konyhába, és egy perccel kés bb két üveg Heineken sörrel a kezében tért vissza. Az
egyiket Oliver kezébe nyomta, aztán a kanapéval szemközti fotelbe rogyott.
Oliver megemelte a sörösüvegét.
– Azt hiszem, hogy ebb l egy id re elég volt – mondta.
– Légy mértéktartó mindenben, ezt mondja a Jó Könyv. Én viszont egyetértek a Zöldbabok
patrónusával, Szent John Wayne-nel, aki azt mondta, olyan emberben sosem bízott meg, aki
visszautasított egy pohárka italt.
– Szerintem John Wayne ilyet sose mondott.
– Hát, ha nem mondta, akkor azt rosszul tette.
– Jack otthon van? Szeretnék t le személyesen is bocsánatot kérni.
– Jack még Ruckerben van. Jeremiah hozott el. Dolgom van itt. Jack most szedeti le az egyik L-19-es
azonosítóit, aztán meg viszi a SCATSA embereit, hogy ellen rizzék a rádiókat. Jeremiah már
visszarepült. Jack fogja visszahozni a gépet, Jeremiah pedig Marjorie-t fogja visszahozni az autóján.
– Dolgod van itt? Gondolom, ez alatt azt is érted, hogy el kell intézned a szolgálatban lerészegedett
ifjabb John S. Oliver századost is.
– Többek között, igen – felelte Lunsford.
– Sajnálom, Atya, ha jelent ez neked valamit.
– Hát, sajnálhatod is, és hogy szinte legyek, nekem ez nem sokat jelent.
– Bassza meg – mondta Oliver, és meghúzta a sörét.
– Útban odafelé, Marjorie azt mondta, hogy beugrik a nyomorult özvegyhez, és megmossa a fejét,
amiért elkurvította a szegény, drága Olivert, aki miatta nyúlt a pohárhoz.
– Jaj, Istenem, ne! Tényleg ezt mondta?
– De az utolsó pillanatban, legalábbis Jack szerint, gy zött a józan ész. Elmentek, de egyikük sem
vette a szájára a John Oliver nevet.
– Elég sokat kockáztattatok azzal, hogy magatokkal vittétek Marjorie-t.
– De megúsztuk. Bár kis híján lebuktunk. Amikor leparkoltunk a Cairnsen, Jeremiah, aki éppen
Mohawk-bemutatót tartott valami brigadérosnak Hoodból, mellettünk parkolt le. Szerencsére nem
ismerte Marjorie-t, különben…
– Jesszusom! – mondta Oliver. – Ki nem állhatja, ha Jeremiah-nak szólítják… amit te természetesen
tudtál is.
– Szerinted mennyi id be fog telni, mire a csapatban mindenki Jemima néninek fogja szólítani? De
kemény fickó. Mindent bedobtam, hogy felbosszantsam, de tartotta magát.
– Rendes ember.
– Mindegy, szóval én úgy gondolom, hogy jössz eggyel Jacknek, amiért megmentette a seggedet.
Pénteken Buenos Airesbe megy. Jár neki egy kis id a kedvesével.
– Aha – mondta Oliver egyetért n.
– Mihez kezdesz a nyomorult özveggyel, Johnny?
Oliver Atya szemébe nézett, de nem felelt.
– Oda akarok kilyukadni, hogy nem tudom, mennyire lehet rád bízni a dolgokat odalent, Buenos
Airesben – mondta Lunsford.

37
Egy amerikai szappanopera címe (nagyjából: Az élet fordulatai), a ford.
 – Én a te helyedben nem bíznék rám semmit. Én a te helyedben átadnám magam Hanrahannek.
– Ugyan, dehogy. Nekem szükségem van rád, Johnny. De ezt a nyomorult özvegy-ügyet egyszer, s
mindenkorra le kell zárnod!
– Voltál már szerelmes? – kérdezte Oliver.
– Legalább százszor, ami valószín leg azt jelenti, hogy még soha.
– Én most vagyok el ször szerelmes. Alattomosan keríti hatalmába az embert, aztán jól fejbe vágja.
El sem hiszem, hogy mit csinált bel lem.
– Persze dönthetsz úgy is, hogy szegre akasztod a mundért, letelepedsz egy út menti, sövénnyel
övezett házikóban, és nekilátsz elverni a pénzed.
– Katona vagyok, Atya.
– A katonák… a jó katonák nem isszák le magukat a sárga földig, ha tudják, hogy másnap fel kell
venniük a szolgálatot.
– Igen. Az elmúlt pár napban többször átfutott az agyamon ez a gondolat.
– Nem szarakodhatok veled, Johnny. Össze kell szedned magad!
– Szívesen meghallgatlak, ha elmondod, hogyan.
– Jack holnap vagy holnapután jön vissza. Ruckerbe küldelek az L-23-assal, hogy „ellen rizd az L-
19-est”. Menj el ahhoz a n höz, és tegyél pontot az ügy végére.
Oliver felpillantott Lunsfordra, de nem mondott semmit.
– Van még egy lehet ség – mondta Lunsford. – Talán el tudom intézni, hogy megkapd azt a posztot
Benningben, a légi szállítású hadosztálynál.
– Átpasszolod a szerelmi bánatában alkoholistává lezüllött idiótát valaki másnak?
– Nem tudok veled mit csinálni, Johnny. Ha nem tudod magad összeszedni, és leállni a piáról, akkor
nincs rád szükségem.
Újra egymás szemébe néztek.
– A nyomorult özvegy mit gondol Benningr l? Azért pipa, mert idejöttél, vagy mert a Hadseregnél
vagy, és pont?
– Azért mert vagyok, és pont. Azt mondja, hogy nem akar még egy férjet elveszíteni azért, mert
megölette magát… nem akarja, hogy Allannek még egyszer keresztül kelljen menni az egészen.
– Te döntesz, haver. Amikor Jack megérkezik az L-23-assal, mehetsz Ruckerbe azzal a tudattal, ha
nem tudod magad összeszedni, akkor innen ki vagy rúgva.
Oliver bólintott.
– Végül is mit veszíthetek? Kösz, Atya.
– De van még egy utolsó lehet ség is – mondta Atya. – Bár szerintem ez téged nem fog érdekelni.
– Mi lenne az?
– Testi vágyaimat egy Puerto Ricó-i n vér közrem ködésével elégítettem ki a C-27-esben.
– Örülök neki.
– Van egy szobatársa, aki egy ideje érdekl dik utánad.
– Lófaszt.
– Itt haljak meg, ha nem így van! Éppen oda készülök. Talán egy kis ágynyugalom enyhítene a
heréidet feszít nyomáson, és esetleg a fejed is kitisztulna.
– Te most nem viccelsz, igaz?
– Kétségbe vagyok esve miattad, haver. Nem szívesen veszítenélek el.
Oliver egy hosszú pillanatig Lunsford szemébe nézett.
– Megpróbálom felhívni még egyszer, legeslegutoljára. És ha az történik, ami szerintem történni fog,
akkor megyek utánad a C-27-esbe.
– Aztán pedig Ruckerbe szaladsz, mert majd hozzá kerget a b ntudat és a szégyen?
– Ha az történik, ami szerintem történni fog, akkor egyáltalán nem megyek Ruckerbe.
Lunsford bólintott.
– Még valami. Ha az történik, ami szerinted és szerintem is történni fog, és visszajövök ide, és
pocsolyarészegen talállak, akkor végeztem veled.
– Megértettem.
– Adj nekem pár percet, hogy gyorsan lezuhanyozzak meg magamra locsoljak valami kölnit, aztán
már itt sem vagyok – mondta Atya.
Öt perccel kés bb Lunsford, sportzakóban és cs nadrágban megállt a lakás ajtajában.
– Remélem, beválik a terved, haver – mondta Atya, és távozott.
 Oliver egy hosszú pillanatig az ajtóra meredve ült, aztán a televízióra nézett, meglátta, hogy mi megy
benne, és kikapcsolta a készüléket.
A telefonhoz lépett, egy hosszú-hosszú pillanatig rámeredt, aztán felvette a kagylót, és tárcsázott.
– Itt a vége – mondta Oliver, amikor a vonal másik végén kicsöngött a készülék. – Akármi lesz, itt a
vége.
Az ötödik csengés után, Liza hangja közölte vele, hogy sajnos nincs otthon, de hagyja meg a nevét és
a telefonszámát, és amint lehet, visszahívja.
– Bassza meg – mondta Oliver hangosan. – Amúgy sem tudom, hogy mit mondtam volna, ha
felveszed a nyomorult telefont.
Hát, holnap délután, ha Jack visszahozta az L-23-ast, még mindig elrepülhetek hozzá, és szemt l
szemben rendezhetem a dolgot.
Egy nagy lófaszt! Éppen elég nagy hülyét csináltam már magamból így is. Azt mondtam, hogy itt a
vége, úgyhogy itt a vége.
Az üveg Heineken a fotel melletti asztalon volt.
Megiszom a sörömet, aztán iszok még egyet vagy kett t a lányokkal a C27-esben. Ha nem bírok
magammal, és megint leiszom magam, akkor beismerem, hogy nem bírom a piát, és elmegyek a
Névtelen Alkoholistákhoz.
És ki tudja? Talán Atyának van igaza. Lehet, hogy tényleg egy kefélés kell ahhoz, hogy megjöjjön az
eszem. Lefogadom, hogy az a másik Puerto Ricó-i n vér is érdekes dolgokat tudna nekem mutatni.
Felhajtotta a sört, aztán a hálószobájába ment, levetk zött, lezuhanyozott, és már majdnem végzett
az öltözködéssel, amikor megszólalt az ajtócseng .
Mi a franc van már megint?
Csak nem Atya jött vissza, mert sejti, hogy amir l mindketten gyanítottuk, hogy megfog történni,
megtörtént, és most fogni akarja a kis kezemet? Biztosra akar menni, hogy nem iszom le magamat
megint?
Az ajtóhoz ment, kinyitotta.
– Ki az? – kérdezte.
Az ajtó el tt Liza Wood állt Allan kezét fogva. Négy b rönd volt mellettük a padlón.
– Szerinted? – kérdezte Liza Wood. – Egy szerencsétlen markotányosn meg a félárva gyereke.
Johnnynak fogalma sem volt, hogy mit mondjon, úgyhogy egyszer en felkapta Allant, a nyakához
dörgölte az orrát és rámorgott.
– Gyí paci, Johnny! – mondta Allan.
Johnny Oliver a nyakába kapta Allant, aztán átölelte Lizát, magához szorította, és együtt szökdeltek
a szobában hármasban.

(Kett )
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. január 25., 15.10 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (37. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(Ötös megbízhatósági szint) (CIA, Guinea, Conraky) A CÉLSZEMÉLY 1965. január 24-én,
greenwichi id szerint 15.25-kor, egy bérelt repül gép fedélzetén elhagyta Conrakyt. A repül gép úti
célja Cotonou, Dahomey.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS

(Három)
Észak-Carolina, Fayetteville
Foster Garden apartmanház
 B-24-es lakás
1965. január 27., 13.05
Ahogy Mrs. Jacques Portet a zárba helyezte a B-14-es lakás kulcsát, hirtelen megborzongott. Jack
tudta, hogy jön. Egy órával korábban hazatelefonáltak, hogy jelentsék, egyórányira vannak
Fayetteville-t l. Jack nem volt normális. Ezért Marjorie tudta, hogy képes egy szál Ádám-kosztümben
ajtót nyitni neki, kéjsóvár vigyorral az arcán.
Rendes körülmények között Marjorie örült volna egy ilyesfajta fogadtatásnak, de most ott állt
mögötte Darrell J. Smythe százados. Annak ellenére, hogy Marjorie megpróbálta meggy zni a tisztet
arról, hogy a Buicktól egyedül is eltalál a lakásukig, Smythe ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje.
Marjorie-nak azt mondták Smythe századosról, egy alakoskodó fajankó.
Amikor Marjorie kinyitotta az ajtót, a férjét felöltözve találta, a nappali padlóján ülve. A padlón ült
még vele George Washington Lunsford rnagy is. Lunsford rnagy éppen Allan Wood „f nöknek”
segített elman verezni egy vezetékes távirányítású M-48-as játéktankot. Portet f hadnagy egy
vezetékes távirányítású, orosz T-34-es játéktankot vezetett. A sz nyegen három sörösüveg állt.
A terepet a kanapéról kölcsönvett párnákkal, illetve egy jegesvödörrel, három, oldalára fektetett
Heineken sörösüveggel és egy üres sörösrekesszel imitálták.
– Hello, Jeremiah – kiáltott fel Lunsford rnagy. – Maga páncélostiszt. Jöjjön, és segítsen Jacknek,
mert Allannel mindjárt szétrúgjuk a se… szétverjük a védelmi állásait!
– Szia, Marjie néni – kiáltotta Allan.
– Szia, kincsem – mondta Marjorie kedvesen, aztán kevésbé kedves hangra váltott. – Mi folyik itt?
Allan az egyik sörösüveg után nyúlt, ami a sz nyegen állt.
– Atyaisten, csak nem sört adtok annak a gyereknek?
Allan felvette a Heinekenes üveget.
– Sör, sör, sör! – kiáltotta Allan, és nagyot húzott az üvegb l. Marjorie odaszaladt, hogy elvegye t le
az üveget.
– Gyömbéres üdít van benne, fénysugár az életemben – mondta Jack. – Miért, mit gondoltál?
– Hogy került ide? – kérdezte Marjorie.
– Allan mamája éppen bolygónk ökológiai problémáiról vitatkozik Johnny-val a lakásomon – felelte
Atya. – Mi vigyázunk Allanre.
– Ha Liza meglátja, hogy Allan sörösüvegb l iszik, nagyon dühös lesz.
– Istenem, remélem, így lesz. Mert az lehet, hogy Johnny megbocsátott neki, az viszont holtbiztos,
hogy mi Jackkel nem bocsátottunk meg neki.
– Mikor érkeztek meg? És egyáltalán, mi ez az egész?
– Csak pár percig láttuk ket, de az alatt Liza bevallotta, hogy inspirálóan hatott rá, amikor meglátta,
hogy milyen harmóniában és boldog házasságban élünk mi ketten – mondta Jack. – De az igazság az,
hogy amikor meglátogattuk, és nem kezdtünk el Johnnyról beszélni, Liza megérezte, hogy valami baj
van. Persze túl büszke volt ahhoz, hogy rákérdezzen, és miután elmentünk, és f leg azután, hogy Allan
megkérdezte, hogy hol van Johnny, aztán meg hisztirohamot kapott, mert Liza közölte vele, hogy
felejtse el Johnnyt…
– Jaj, Istenem – mondta Marjorie.
– …szóval rádöbbent, hogy a) önz volt, b) még mindig szereti Johnnyt, aminek a vége az lett, hogy
c) úgy döntött, inkább lohol utána hely rségr l hely rségre, és azonnal berakta Allant a kocsijába, és
idehajtott.
– Az eszem megáll – mondta Marjorie.
– Jöjjön be, Jeremiah! Reggel majd kivisszük a hely rségre. Megiszunk egy sört, aztán mi ketten
átmegyünk a lakásomra, Rómeót és Júliát nyakon öntjük egy vödör vízzel, hogy leh ljenek pár percre,
amíg megbeszéljük, hogy ki hol fog aludni.
– Atya – mondta Marjorie. – Ez igazán undorító volt.
– Láttad volna ket!
– Most dühösnek kellene lennem rád – mondta Marjorie –, és örülnöm kellene nekik, ehelyett sírni
volna kedvem.

(Négy)
Észak-Carolina, Fort Bragg
John F. Kennedy Különleges Hadviselési Központ
 A hely rségparancsnok irodája
1965. január 28., 10.15
– Uram, Martin ezredes szeretne váltani magával pár szót – mennydörögte Zabrewski százados az
ajtóból.
Paul „Vörös” Hanrahan dandártábornok bólintott, aztán felemelte a hangját.
– Jöjjön be, padre!
T. Wilson Martin (alezredes) káplán bemasírozott Hanrahan irodájába, megállt az íróasztala el tt
harminc centiméterrel, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.
– Jó reggel, tábornok! Köszönöm, hogy szán rám pár percet.
Martin káplán majdnem olyan magas volt, mint Zabrewski százados, és ha lehet, az hangja a
századosénál is mélyebb. Ropogósra keményített zubbonyán mester-ejt erny sszárnyak díszelegtek, a
zöld barettért pedig, amit bal kezében szorongatott, nagyon keményen megdolgozott.
– Pihenj! – mondta Hanrahan, miközben felállt az íróasztala mögül, és kezet nyújtott Martinnak.
Intett neki, hogy üljön az íróasztala el tti székre.
– Kávét?
– Nem, köszönöm, uram. Most próbálok leszokni róla.
– Mi a gond, padre? – kérdezte Hanrahan. A „padre” spanyol szó jelentése „atya”. A római katolikus
papokat szólítják atyának, a spanyolok padrénak. Martin káplán a protestáns felekezethez tartozott –
Hanrahan szerint presbiter volt, vagy episzkopális, vagy talán evangélikus, de biztosan nem baptista.
Martin káplán rajongott a francia konyakért, és szívesebben vette, ha káplánnak vagy ezredesnek
szólították.
Hanrahan – aki személy szerint úgy vélte, hogy a káplánok egyenruháján semmi keresnivalója nem
lenne a rendfokozatuknak, mert ett l a sorállományúak és a káplánok kapcsolata azonnal
sorállományú-tiszt kapcsolattá vált, és nem bárány-pásztor kapcsolattá – minden káplánt padrénak
szólított, a zsidó rabbikat is.
– Beszélhetek szintén, tábornok?
– Ezt meg sem kellett volna kérdeznie.
– Tábornok, komolyan aggódom Oliver százados és Mrs. Wood miatt.
– Hogyhogy?
– Úgy érzem, hogy nem gondolták végig ezt a házasságot.
– Mib l gondolja?
– Uram, amikor elbeszélgettem velük… mondtam, hogy szinte leszek… egyértelm en látszott,
hogy meglehet sen er s vonzalmat éreznek egymás iránt… testi értelemben.
– Úgy érti, hogy tüzelnek? – kérdezte Hanrahan mosolyogva.
– Én ugyan nem használtam volna ezt a szót, de így gondolom, uram, igen.
– Nem az áll valahol a Jó Könyvben, hogy sokasodnunk meg szaporodnunk kell?
– Uram, fájdalmas tapasztalataim vannak ezen a téren, és úgy vélem, hogy rengeteg fiatalember
keveri össze a testi vonzalmat az igaz szerelemmel. És ennek kés bb katasztrofális következményei
lehetnek… az ilyesfajta vonzalom… szertefoszlik, amikor jönnek a házasélet hétköznapjai.
– Ebben igazat kell adnom magának – mondta Hanrahan.
– Tábornok, amint azt tudja, én eddig minden egyes alkalommal, amikor házasságkötés el tti
tanácsadásra jöttek hozzám, mindig azt mondtam nekik, hogy jól gondolják át a dolgot, imádkozzanak,
és jöjjenek vissza két hét múlva.
– Szerintem ez remek ötlet.
– De amikor ezt közöltem Oliver századossal és Mrs. Wooddal, Oliver százados bejelentette, hogy az
esküv jük holnap lesz… vagyis ma… és vagy összeadom ket én, vagy a legközelebbi anyakönyvi
hivatalhoz fordulnak.
– Szóval ezt mondta?
– Mrs. Wood ugyanilyen elszántnak t nik.
– Nos, a századost a holnapi nappal ideiglenesen áthelyeztük pár hétre. Nyilván szorosabbra akarja
zni a kapcsolatukat, miel tt elmegy.
– Pár hét különlét talán hasznukra válna. Szerintem kellene nekik egy kis id , hogy leh ljenek…
elnézést, talán rossz szót használtam, kérem, bocsásson meg érte… hogy komolyan átgondolják a
dolgot.
– Szóval arra gondolt, hogy nem esketi meg ket?
 – Én arra gondoltam, tábornok… és tudom, hogy ezzel megterhelem magát… hogy beszélnie kellene
Oliver századossal.
– Padre, ma délután, 16.00-kor, maga meg fogja ket esketni – mondta Hanrahan. – Az ilyesmit
nevezik parancsnak.
– Igen, uram.
– Higgye el nekem, padre, ezek ketten pokolian sokat gondolkodtak ezen a dolgon. És kis
szerencsével… végül is egy tisztr l és úriemberr l van szó… talán az esküv ig és az utána következ
fogadás végéig már nem porozza tovább a kis virágszálát. A fogadást egyébként Mrs. Hanrahan és
jómagam adjuk a tiszti klubban, amelyre, természetesen, magát is szeretettel várjuk.
– Igen, uram.
– Még valami, padre?
Martin káplán felállt a székr l, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.
– Nincs, uram – mondta Martin káplán. – Engedély kérek lelépni, uram.
– Az engedélyt megadom. – Hanrahan viszonozta a tisztelgést.
Martin (alezredes) káplán csinált egy hibátlan hátraarcot, és kimasírozott az irodából.

(Öt)
Washington D. C.
Közigazgatási Hivatal, 637-es szoba
1965. január 28., 10.45
– Lunsford rnagy a kett -kett n, ezredes – jelentette be Mary Margaret Dunne.
Felter megragadta a vörös telefont az íróasztalán, azt, amelyik a titkosított vonalra volt kötve, de
aztán beugrott neki, hogy Mary Margaret azt mondta, hogy a „kett -kett n”. Letette a vörös telefont,
és felvette a feketét, amelyhez több vonal volt csatlakoztatva, és megnyomta rajta az egyik, világító
gombot.
– Felter.
– Uram, itt Lunsford. A vonal nem titkosított.
– Hallgatom.
– Uram, mit szólna hozzá, ha Hitetlen Thomast Supóhoz küldenem és nem délre?
– Indoklás?
– Nem szeretném, ha Supo ezredesnek hátsó gondolatai támadnának – mondta Lunsford. – Minél
hamarabb adjuk neki oda a repül gépeket, annál jobb, és ha már megkapta azokat a gépeket, bizonyos
szempontból el is kötelezte magát.
– És jól kijönnek majd egymással?
– A törzs rmesterek általában jól kijönnek a törzs rmesterekkel, uram.
– És Supo és ez a hogyishívják százados?
– Smythe, uram. Nem hiszem, hogy bármi gond lenne. Oliver kedveli.
– Csinálja! – adta ki Felter az utasítást. – Milyen állapotban van az L-19-es?
– Le van festve, uram. A rádiókat beszerelték. Smythe arra gondolt, hogy ma éjjel már
idehozhatnánk, és nem kellene megvárni a Légier t.
– Csinálják!
– Igen, uram.
– Van esetleg valami gond a déli úttal?
– Nincs, uram. Az indulás tervezett id pontja január 29., 14.00. Az érkezés várható id pontja eddig
ismeretlen, de feltételezem, hogy legkés bb február 2-ig odaérünk. Nagyjából harminchat óra a
leveg ben.
– Informáljon a fejleményekr l!
– Igen, uram.
– Még valami?
– A 130-assal szeretnék menni, ami az L-19-est kíséri, uram. Szeretném összehozni Supót Smythe-
tal meg Thomasszal.
– Ezen még gondolkodnom kell. Oliver délen lesz Portet-jal. Akkor ki fog a boltra vigyázni?
– Igen, uram.
– Még valami?
– Oliver 16.00-kor megn sül, uram.
 – Azt a hölgyet veszi el, aki elvesztette a férjét?
– Igen, uram.
– Bellmon tábornok tud róla?
– Nem tudom, uram. Talán Marjorie elmondta neki. Vagy Mrs. Bellmon. De megtudom, uram.
– Majd én elintézem. Még valami?
– Ez minden, uram.
Felter szó nélkül letette a kagylót.
– Mary Margaret? – kiáltotta.
– A n i mosdóban van, uram – kiáltott vissza Finton zászlós, majd meg is jelent az ajtóban.
– Hívja fel a Légier t, és kérjen egy Leart! Most azonnal kell. Az úti cél Fort Bragg, illetve el tte
valószín leg Fort Rucker. Ha akarják, kitehetnek, és felvehetnek kés bb.
– Igen, uram.
Felter a vörös telefonért nyúlt, amely a titkosított vonalhoz volt kötve.
– Adja nekem Bellmon tábornokot Fort Ruckerben! – utasította Felter a Fehér Ház
telefonközpontosát, amint az felvette a telefont a vonal végén.

(Hat)
Virginia, Langley
A CIA igazgatóhelyettesének irodája
1965. január 28., 11.15
– Köszönöm, hogy szakított rám egy kis id t, Paul – mondta Howard W. O'Connor, a CIA
adminisztrációs osztályvezet -helyettese a CIA igazgatóhelyettesének.
– Bármikor – felelte az igazgatóhelyettes. – De Washingtonban kell lennem legkés bb fél egykor. Mi
a gond?
– Pofára estem – mondta O'Connor.
– Na, és hogyan történt?
– Több verzióm van. Figyelmetlen voltam, ostoba, inkompetens, vagy mindhárom egyszerre.
Az igazgatóhelyettes ismét elmosolyodott, aztán a mutatóujjával intett O'Connornak, hogy mondja
tovább.
– Mir l van szó?
– Az Intercontinental Air Cargóról.
– Legutóbb azt mondta, hogy megtalálták a fickót, aki vezetni fogja, és hogy a Gresham Befektetési
Társaság fel fogja keresni, hogy tegyen neki egy ajánlatot.
– Így van.
– De ezek szerint valami közbejött. Nem igaz?
– A fickó neve, akit találtunk… akit találtam, mert én vagyok az adminisztrációs osztályvezet -
helyettes, Paul, ezért egyedül én vagyok a felel s… Jean-Philippe Portet kapitány.
– Ezt is elmondta már. Ki tett magának keresztbe?
– Che Guevara és Sanford T. Felter. Amint tudja, én szoktam a jelentéseket küldeni Felternek
Guevara mozgásáról…
– Johnson elnök engem hívott fel ez ügyben. Mi köze van a jelentéseknek ehhez az ügyhöz?
– Felter egy hadm veletbe kezdett, aminek a neve Küzdelem hadm velet, a célja pedig Guevara
kongói ügyleteinek a leállítása.
– Mintha kicsit eltértünk volna a tárgytól.
– Kezdem azt hinni, hogy Felternek igaza volt. Guevara bejárta egész Afrikát, amint azt tudja.
– Én ennek ellenére most is azt mondom, hogy Guevara semmit sem fog csinálni Kongóban. Csak
propagandamunkát végez.
– Gondolom, olvasta a meg nem er sített jelentéseket Havannából? Hogy fekete katonákból
toboroznak nemzetközi békefenntartókat?
– Olvastam, de egy percre sem feledkeztem meg arról, hogy a hangsúly a „meg nem er sített”
szavakon van.
– Felter most jött vissza Kongóból. Azért ment oda, hogy rávegye Mobutut az amerikai katonai
jelenlétr l alkotott véleménye megváltoztatására…
– Azt ne mondja, hogy sikerrel járt!
– Rávette Mobutu tábornokot, hogy engedje be az országba a különleges hadviselési er k egy kisebb
egységét. Braggban már képzik azokat embereket, akiket oda fognak küldeni. Tudja, hogy mi,
pontosabban ki miatt gondolta meg magát?
– Halljam!
– Jean-Philippe Portet kapitány miatt.
– Hogy került be a képbe?
– Ez még nem minden. Most tudtam meg, hogy Portet fia zöldsapkás hadnagy, és részt vesz a
Küzdelem hadm veletben.
– Felter hadm veletében?
O'Connor bólintott.
– Apa és fia együtt ment Kongóba Felterrel, és most Mobutu beengedi a különleges hadviselési er k
egységét, hogy elbánjon Guevarával.
– Hogy elbánjon vele?
– Felter úgy gondolja, hogy meg kell alázni Guevarát, és nem kiiktatni.
– Nem értek egyet vele.
– Az elnök viszont igen. Ráadásul Felter egy Lowell nev alezredest küldött Argentínába, hogy
lebeszélje az argentinokat Guevara kiiktatásáról.
– Szerencsére ez nem lesz könny . Ha az argentinok kivonják a képletb l ezt a Guevara nev
honfitársukat, minden egyszer bb lesz.
– Érdekes figura ez a Lowell ezredes…
– Ezt a nevet mintha már hallottam volna.
– Az apósa Von Greiffenberg tábornok.
– Érdekes.
– Felter arra készül, hogy a Hadsereg egy kis gépét, meg pár ex-kubai katonatisztet, akik most már a
különleges hadviselési er knél vannak, leküldjön, hogy együtt dolgozzanak az argentinokkal. Ez
lehetetlen lenne, ha az argentinok nem álltak volna kötélnek.
– A szentségit!
– És mit gondol, ki fogja azt a repül gépet vezetni? Az ifjú Portet hadnagy.
– Mennyire megbízható a forrása, Howard?
– Megbízhatóbb már nem is lehetne. A külügy rutinszer en megkapja azoknak a tiszteknek a nevét,
akiket a Hadsereg nem hadm veleti célból küld ki az országból. És értesítik ket a védelmi attaséknak
küldött ellátmányokról is. Ott dolgozik az egyik barátom. ket legalább annyira idegesíti ez a Felter,
mint minket.
– Sajnos Johnson elnök viszont meg van vele elégedve.
– Feltételeznünk kell, hogy Felter képes az egyik magánbeszélgetésük kell s közepén megemlíteni,
hogy Portet apját megpróbáltuk belerángatni egy titkos légitársaság létrehozásába.
– Mi köze van az ifjú Portet-nak az elnökhöz?
– Amikor a belgák leugrottak Stanleyville-re, közöttük volt az ifjú Portet is, belga egyenruhában. A
belga király és Mobutu kitüntetésre terjesztette fel. Az elnök szerint az ifjú Portet maga a megtestesült
amerikai legenda.
– Ez az istenverte Felter mindenbe beleüti az orrát.
– A beszélgetés, amire remélem, hogy soha nem kerül sor, a következ ként hangozhatna:
Felter: – A CIA egy újabb, Air Americához hasonló légitársaságot akar csinálni.
Johnson: – Honnan tudja?
Felter: – A frontemberük az ifjú Portet apja. Haha. Haha. Nem tudják, hogy tudom, és azt sem
tudják, ki az a Portet kapitány valójában.”
– A francba – mondta az igazgatóhelyettes keser en. – Igaza van, Howard, tudnia kellett volna, hogy
kik ezek a Portet fiúk.
– Mindössze annyit tudtam meg róluk, hogy a fiút besorozták, és alapkiképzésen vett részt, és hogy a
mostohaanyját és a mostohatestvérét kimenekítették Stanleyville-b l.
– Mintha az imént azt mondta volna, hogy tiszt.
– Amikor visszajött Kongóból, tiszti kinevezést kapott.
– Beszélnem kell az igazgatóval. Meg fogja majd t lem kérdezni, hogy szerintem mit kellene tenni.
Milyen lehet ségeink vannak?
– Utasítom a Gresham Befektetési Társaságot, hogy szüntesse be a tárgyalást Portet kapitánnyal,
még tegnapel tt…
 – Aminek a következ beszélgetés lesz az eredménye:
„Elnök: – Haha. Haha. Az Ügynökség most jött rá, hogy a fickó, akivel a legújabb, még titkosabb
légitársaságát akarja vezettetni… mert az Air America amolyan nyílt titokká vált… a nagy, amerikai
s, az ifjú Portet apja. Éppen akkor kellett beszüntetniük a tárgyalásokat, amikor már majdnem
kiállították a csekket. Valamiért, haha, haha, nem akarnak már vele dolgozni. Nagy kár, mert jól jártak
volna vele.”
– Igen – értett egyet O'Connor.
– Vagy – mondta az igazgatóhelyettes – az elkövetkez pár percben felhívja Dick Leonardot
telefonon, közli vele, hogy elege van már abból, hogy sehová sem halad ez a Portet-ügy, és hogy
húzzon bele.
O'Connor elgondolkodott a dolgon.
– Ez is egy lehet ség. De a következ beszélgetés lenne az eredménye: „Maga vagy az igazgató: –
Elnök úr, úgy gondoltam, hogy talán kíváncsi rá, hogy létrehoztunk még egy titkos légitársaságot,
mivel az Air America nem sikerült olyan titkosra, amilyenre szerettük volna. És meg is találtuk az
élére a megfelel embert, akit bevehetnénk társként. Minden elvárásunknak megfelel, és ha már itt
tartunk, az apja az ifjú, amerikai h snek, aki Stanleyville-re ugrott a belgákkal. Ó, persze, elnök úr,
természetesen tudtunk róla.” Az igazgatóhelyettes folytatta a képzeletbeli beszélgetést.
– „Én vagy az igazgató: – Ugyan tudtunk róla, hogy Felter Kongóban van, és hogy az embere,
Lowell, pedig Argentínába utazott, még mindig meglehet sen valószín tlennek tartjuk, hogy Guevara
komoly gondot tudna okozni Kongóban, de nem lehetünk elég óvatosak.”
Howard O'Connor elismer en felmordult, és elmosolyodott.
– Ez a beszélgetés már sokkal jobban tetszik nekem. Ha Portet kéreti magát… ha pénzt akar, vagy
akármit… adja meg neki, amit kér. Intézkedjen!
– Úgy lesz.
– És a biztonság kedvéért, mindenr l tájékoztasson! Persze nem hivatalosan.
– Természetesen.
Az igazgatóhelyettes a karórájára pillantott.
– Indulnom kell – mondta, aztán O'Connorra nézett. – Howard, ha lehet, akkor többet már ne ess
pofára!

(Hét)
Észak-Carolina,
Fort Bragg A Légier Pope támaszpontja
1965. január 29., 13.25
Mrs. Marjorie Bellmon Portet, Mrs. Elizabeth Wood Oliver, Mrs. Carmen Sanchez Otmanio, Stefan
Zabrewski százados és Julio Zammoro zászlós kávét ivott a parancsnoki épület VIP-várójában. A
pilótákra és kísér ikre vártak, akik a Buenos Aires-i útjuk repülési tervének els szakaszán – Fort
Bragg-Fort Lauderdale, Florida – végezték el az utolsó simításokat.
A helyiségben króm-m anyag székek és kanapék voltak, továbbá kávéautomata, televízió és két
dohányzóasztal, rajta régi magazinok. A falra – egészen magasra – szerelt hangszóróból a Pope-torony
által bonyolított rádióforgalom szólt.
Századosok, zászlósok és százados-, hadnagy- és rmesterfeleségek rendes körülmények között nem
használhatják a VIP-várót, de a repül téri napostiszt, egy rnagy, hallotta Paul „Vörös” Hanrahan
dandártábornokot, amint utasítja Zabrewski századost: – Vigye be a hölgyeket és Zamot, amíg
befejezzük a repülési tervet! –, és az rnagynak esze ágában sem volt megkérd jelezni a tábornok
döntését.
Az ablakon keresztül három katonát láttak – kett közülük zöldsapkás volt. Álcaruhát viseltek, és
csomagokat pakoltak egy L-23-asba, ami a tranziens hangárel térben parkolt. A három katona közül
az egyik George Washington Lunsford rnagy volt; vele volt még Jorge Otmanio törzs rmester, illetve
Darrell J. Smythe százados, akit addigra a csapatból már mindenki csak Jemima néninek nevezett.
Nem sok csomagot raktak a gépre. Nem akarták túlterhelni. Az öt katona, aki a gépen utazott,
fejenként egy egyenruhát, egy váltás civil ruhát és három napra elegend fehérnem t, illetve
piperecikket vitt magával.
Még csütörtökön a Légier re bíztak hat katonaládát, amire egy „PRIORITÁS” feliratú címkét
ragasztottak, és amit a Buenos Aires-i katonai attasé nevére címeztek. A Légier heti rendszerességgel
repült Dél-Amerikába, ahová rakományt és id nként utasokat vittek a különböz nagykövetségek
számára.
A ládákban egyenruhák voltak, valamint némi civil ruha, illetve Zammoro, De la Santiago és
Otmanio személyes holmijai. Utóbbi háromnak Buenos Airesben kellett maradnia. Az egyik ládában
Oliver és Portet számára is voltak még ruhák és egyenruhák, amelyek kapóra jöhettek az ottani
tartózkodásuk alatt. A Légier nem tudta megmondani, hogy mikorra érnek a ládák Buenos Airesbe.
A repülési terv nagy részét Portet f hadnagy lakásának konyhájában készítették el. A munka elég
sok id t vett igénybe a sok megszakítás miatt, amelyek közé tartozott például John S. Oliver százados
és Mrs. Oliver esküv je és esküv i partija is.
Az út els szakasza, a Fort Bragg-Fort Lauderdale szakasz nagyjából olyan bonyolult volt, mint egy
út a sarki benzinkútra autóval. Onnan viszont meglehet sen komplikálttá vált.
Természetesen Kubát nem lehetett elkerülni. Üzemanyagot Fort Lauderdale után el ször Dél-
Cariocas-szigeten kellett vételezniük, amely mintegy 1140 kilométerre volt Fort Lauderdale-t l és 450
kilométerre, északkeletre az USA Haditengerészete Guantanamo bázisától, amely Kuba keleti
csücskén található. Ez nagyjából négy óra repülést jelentett az L-23-assal, amelynek az utazósebessége
nagyjából 270 kilométer volt óránként. Úgy számították, ha sikerül a terv szerint 08.00-kor
felszállniuk, akkor úgy délre Dél-Cariocasra érnek.
A leszállás a szigeten nem jelenthetett gondot, mivel a sziget brit fennhatóság alatt állt, és egy régen
megkötött, kétoldalú egyezmény lehet vé tette, hogy a két nemzet katonai repül gépei kölcsönösen
használják egymás repül tereit.
Ha a terv szerint 14.00-kor fel tudnak szállni Cariocasról, akkor újabb négyórás repül út vár rájuk,
hogy eljussanak a nagyjából 1100 kilométerre lév St. Marteenre, ami a Leeward-szigetekhez
tartozott. A hollandok és franciák közösen irányították a szigetet már 1648 óta. Azért, hogy megkapják
a leszállási engedélyt a szigeten és Paramaribón, Holland Guineában, Mary Margaretnek el kellett
mennie a washingtoni holland nagykövetségre. Felter ezredes az elnöki Learjettel vitte magával az ott
kapott dokumentumokat Braggba. A repül gépen „véletlenül” vele utazott Bellmon tábornok és neje,
akik így éppen id ben értek az Oliver-Wood esküv re.
Jack úgy döntött, hogy az éjszakát St. Marteenen töltik, egyrészt azért, mert úgy vélte, hogy
Marteenen sokkal jobb vacsorát kaphatnak, mint Port of Spainben, ami a következ állomásuk volt, és
mert addigra már több mint nyolc órája lesznek a leveg ben az L-23-assal, és minden bizonnyal
fáradtak lesznek.
Ha a terv szerint 07.30-kor felszállnak St. Marteenr l, akkor a durván 940 kilométert Port of Spainig
(Trinidad) délre le tudják zavarni. Trinidad, amely Venezuela északkeleti csücske közelében terül el,
brit fennhatóság alatt állt, ezért a landolás ott sem jelenthet problémát.
Port of Spaint l Paramaribóig (Suriname) jó 1000 kilométerre, ami újabb négy óra repülést jelent. Ha
Port of Spainb l 13.00-kor tovább tudnak indulni, ahogy tervezték, akkor négy óra alatt – durván
17.30-ra – Belembe érnek, ami Brazília északi partján található.
Washingtonban a brazil nagykövet, aki a katonai repül gépek Brazília feletti átrepüléséhez
szükséges engedélyeket intézte, mosolyogva közölte Mary Margarettel, hogy a barátja, a brazil
városba kihelyezett amerikai katonai attasé sárga lesz az irigységt l, és feltehet en bele is fog
vörösödni, ha meghallja, hogy egy, a Buenos Aires-i attasé számára kiutalt L-23-ast szállító legénység
számára kell szállást biztosítania egy éjszakára. Az attasé barátja már évek óta próbál szerezni egy L-
23-ast, amivel a brazil f város és a két legnagyobb brazil város, Rio de Janeiro és Sao Paulo között
tudna közlekedni, ami több száz kilométerre van az állomáshelyét l.
Az éjszakát Belemben töltik, aztán 08.00-kor felszállnak, és jöhet a leghosszabb, 1800 kilométeres
szakasz Brasíliáig. Ez nagyjából hét óra repülést jelentett, ami már súrolta a Jack által
hólyagrepeszt nek titulált határt. De nem volt választási lehet ségük. Mindössze annyit tehettek, hogy
felszállás el tt kivesznek két üres, egyliteres tejesdobozt a csomagtartó rekeszb l, és reménykednek,
hogy senkinek nem lesznek bélproblémái.
Az éjszakát Brasíliában töltik, és 08.00-kor indulnak el Sao Paulóba, amely a brazil partokon fekszik,
Rio de Janeirótól délre. Ez a szakasz nagyjából 1000 kilométert, vagyis újabb négy óra repülést
jelentett. Egy gyors tankolást követ en, 12.30-kor elindulnak Porte Alegre felé, ami Brazília atlanti-
óceáni partján található, nem messze az uruguayi határtól. Még egy 900 kilométeres, durván négyórás
szakasz.
Porto Alegrét l számítva már csak 935 kilométer, illetve egy utolsó négyórás repül út választja majd
el ket Buenos Airest l. Ha Porto Alegréb l 18.00-kor fel tudnának szállni, akkor 22.00-kor, vagy
akörül már az Ezeizán, Buenos Aires nemzetközi repül terén lehetnének.
– Mindez – jelentette be Jack – természetesen csak akkor m ködhet, ha semmi nem jön közbe. Akar
velem fogadni valaki, hogy valami biztosan közbe fog jönni?
– Az utolsó nap tényleg tizenkét órát akarsz eltölteni a leveg ben? Ráadásul az utolsó négy órát
éjszaka? – kérdezte Lowell alezredes.
Lowell a Légier McDill bázisáról, a STRICOM-tól repült hozzájuk, hogy ellen rizze, „minden
rendben van-e”, és így is részt tudott venni a Wood-Oliver esküv n.
– Miért ne? – kérdezte Pappy Hodges rnagy.
Hodges rnagy Ruckerb l repült oda egy Mohawkkal, hogy ellen rizze a repülési tervet, és
szintén” meglep dött, amikor kiderült, hogy éppen aznap lesz a Wood-Oliver esküv .
– A gépen három pilóta lesz – folytatta Pappy. – Amíg Oliver teljesíti az els szakaszt, a másik kett
közül valaki alhat egyet hátul. Aztán a másik alhat a következ szakasz alatt. Akkor Jack és De la
Santiago repülhet az utolsó szakaszon. De la Santiago beszél spanyolul, ha szükség lenne rá. Így
gondoltad, Jack?
– Igen, uram.
– Ti vagytok a szakemberek – mondta Lowell.
És ez így igaz – gondolta Marjorie. Büszke volt a férjére. A pilóták közül, akik „segítettek” Jacknek
elkészíteni a repülési tervet, csak Pappy Hodges rnagy volt tapasztaltabb Jacknél, és sem talált hibát
a férje tervében. Nemcsak hogy nem kritizálta a tervet, de közbe sem szólt, hogy itt vagy ott talán
máshogy kellene csinálni valamit.
Oliver százados, Portet f hadnagy és De la Santiago zászlós húsz perccel kés bb jött ki az irodából,
ahol elvégezték az utolsó simításokat a repülési terven. Mögöttük masírozott Hanrahan tábornok,
Lowell alezredes és Pappy Hodges rnagy. Hanrahan tábornok kivételével mindannyiukon pilótaruha
volt, a kezükben pedig nagyméret , szögletes táskát tartottak, ami Marjorie-t egy utazó ügynök
táskájára emlékeztette.
Jeppesen ,Jepp”-táskák voltak, amelyben a világ nagyobb repül tereinek – és nagyjából az összes
többi repül térnek – a légi navigációs megközelítési térképei voltak, plusz a légi navigációhoz
szükséges segédeszközök, és egy váltás fehérnem is.
Portet f hadnagy a feleségéhez lépett, aki minden erejével azon volt, hogy vidámnak és nyugodtnak
njön, és a kezébe nyomta Jepp-táskáját.
– Vigyázz rá, kicsim!
– De hát nem kellene magaddal vinned? – kérdezte meglepetten.
– Egynél több nem kell. De la Santiagóé elég lesz. Mi értelme elcipelni Johnnyét meg az enyémet
Argentínáig, aztán meg vissza?
– Jó – mondta Marjorie, és közben letette a táskát a padlóra. Nehezebb volt, mint gondolta.
Oliver százados szó nélkül Lizának adta a Jepp táskáját. Liza elmosolyodott, és a padlóra tette a
táskát, a másik mellé.
– Remélem, Mrs. Oliver – mondta Lowell alezredes –, tudja, hogy milyen szerencsés asszony.
Liza gyanakodva pillantott Lowellre.
– Miért mondja ezt, ezredes?
– Amikor majd a katonafeleségek elkezdenek arról panaszkodni, hogy a Hadsereg hogyan tette
tönkre a házasságukat, mindegyiket lepipálhatja, és azt mondhatja nekik: „Az esküv m délután
négykor volt, másnap délben pedig a Hadsereg Argentínába küldte a férjemet.”
– Nem most jöttem le a falvéd l, ezredes – felelte Liza. – Elég jól ismerem a Hadsereget, és egy
kicsit sem lep dtem meg.
Lowellt szemmel láthatóan meglepte a válasz meg Liza hangsúlya, és egy pillanatra kínos csend is
támadt, de aztán Hanrahan tábornok elismer en megveregette Liza vállát.
– Jól megmondta neki. Egy pont a százados feleségének.
Lunsford, Smythe és Otmanio lépett a váróterembe. Vacogtak, és a kezüket dörzsölték.
– Vicces gondolatom támadt. Argentínában most nyár van. Odakint viszont – mondta Lunsford, és a
repül gép felé mutatott – olyan hideg van, hogy majd lefagy az ember tö… füle.
Sem Mrs. Oliver, sem Mrs. Portet, sem Mrs. Otmanio nem találta viccesnek Lunsford megjegyzését.
– Smythe, minden készen áll a felszállásra? – kérdezte Pappy Hodges.
– Igen, uram.
 – Hová megy, Smythe? – kérdezte Hanrahan tábornok.
– Ruckerbe, uram.
– Igazából arra lettem volna kíváncsi, hogy miért megy oda?
– Ma este hozom el az L-19-est, uram.
– Hogyhogy? – kérdezte Lowell. – A Légier fogja elhozni a gépet… bár nem szívesen…
Ruckerb l.
– Ezredes, Jemima néni tesztelni akarja a rádiókat, amiket Ruckerben raktak bele, a csapat rádiójával
– felelte Lunsford.
Lowell szemöldöke felszaladt a „Jemima néni” hallatán, de nem szólt semmit.
– A fekete L-19-esr l van szó, igaz? – kérdezte Hanrahan tábornok.
– Igen, uram.
Hanrahan megállt, és kényelmetlenül a három feleségre nézett, akinek nem volt „Szigorúan titkos
Küzdelem”-jogosítványa.
– Smythe százados fogja felhozni ma este, uram – mondta Lunsford. – Mackallba viszi.
– És hogy fog leszállni éjszaka? – kérdezte Lowell.
– A csapat improvizál leszállópályát, uram – mondta Smythe.
– Hát, nem tudom…
– Uram, Felter ezredes engedélyt adott rá – mondta Lunsford.
– És mi lesz a Légier vel? Nekik kellett volna elhozni a gépet Ruckerb l.
– Mr. Finton már intézkedett, uram. Ma reggel beszéltem vele. Hodges rnagy úgy döntött, hogy
véget vet a beszélgetésnek.
– Induljon a vándorcirkusz, Smythe! – adta ki a parancsot Pappy Hodges. – És lehet leg ne verjék
oda a gépet, fiúk! Még egy hadtestparancsnokot nem bosszanthatunk fel azzal, hogy ellopunk t le egy
újabb gépet.
Hodges rnagy hanyagul tisztelgett Hanrahan tábornoknak; Smythe tisztelgése már sokkal
szabályosabb volt; aztán Hodges és Smythe kisétált a helyiségb l.
– Megcsinálom a felszállás el tti ellen rzést, uram – mondta De la Santiago, és a két tiszt nyomába
eredt.
Egy pillanattal kés bb a három katona a Mohawk és az L-23-as felé masírozott a tranziens
hangárel tér aszfaltján.
– Jó repülést! – mondta Hanrahan tábornok. – A cél, hogy odaérjenek… nem számít, mennyi id be
telik.
Hanrahan kezet fogott velük, aztán odaszólt Zabrewski századosnak: – Indulás, Ski! –, és a
szárnysegédjével a nyomában elindult az ajtó felé.
– Ez persze nem azt jelenti, hogy elhülyéskedhettek egy hetet Fort Lauderdale-ben – mondta
Lunsford Atya. – Jó utat!
Ezzel Lunsford is kisétált a váróteremb l.
Lowell egy borítékot húzott el a zsebéb l, és Johnny Oliver kezébe adta.
– Megvan a levél, amit Felter írt Pistarini tábornoknak?
– Igen, uram.
– Ezt adja át Teniente Coronel Guillermo Rangiónak…
– A hírszerz fickónak?
– Igen, a SIDE igazgatóhelyettesének. Nem lepne meg, ha már ott várná magukat a repül téren,
amikor landolnak… gondolom, civilben.
– Megkérdezhetem, hogy mi van a borítékban, uram?
– Egy újabb memorandum, amit a CIA készített Felternek. A célunk vele az, hogy meggy zzük
Rangiót arról, hogy maguk is benne vannak a játékban.
– Értem, uram.
– Ha segítség kell, csak sikítsanak! – mondta Lowell, aztán a hölgyekhez fordult. – Ha ez jelent
maguknak valamit, nagyon nem szívesen küldtem el a fiúkat.
– De hát mégiscsak katonafeleségek vagyunk, nem igaz? – jegyezte meg Liza.
– Maguk döntöttek így, ha nem tévedek – mondta Lowell, aztán arcon csókolta Marjorie-t, kezet
rázott Mrs. Otmanioval, némileg h vösen biccentett Liza felé, és kimasírozott a VIP-váróból.
Férjek és feleségek végre egyedül maradtak.
Egy pillanattal kés bb látták, ahogy Lowell az USA Légiereje egyik T-28-as, egymotoros,
tandemüléses oktatógépe felé baktat.
– Hé! – szólalt meg Oliver. – Mi ez a nagy orrlógatás? Argentínába megyünk, nem Vietnamba, és
egy hét vagy tíz nap múlva itthon leszünk.
– És máris indulunk – jegyezte meg Jack. – Ki nem állhatom a hosszú búcsúzkodást.
Marjorie sért dötten Jackre nézett, aztán megölelte.
– Vigyázz magadra! – mondta, aztán a fülébe súgta: – Szeretlek.
– Én is téged – mondta Jack, aztán gyors léptekkel távozott.
– Lesz egy kis ez-az, ha hazajöttem, kicsim – mondta Johnny Oliver újsütet feleségének.
Liza elmosolyodott, de nem szólt semmit, csak megölelte Olivert.
Otmanio törzs rmester megcsókolta a feleségét, akin látszott, hogy még egy perc, és elsírja magát,
aztán a távozó Oliver nyomába eredt.
Az ablakon keresztül a feleségek látták, a Mohawk légcsavarjai már forogtak. Aztán, kék füstfelh t
lövellve ki magából, Lowell T-28-asának is életre kelt a motorja.
– Pope, itt Hadsereg kilenc három három a parancsnoksági épület el tt. M szeres repülés Fort
Ruckerig. Engedélyt kérek a gördülésre és a felszállásra – csendült fel Pappy Hodges hangja fémesen
a falra szerelt hangszóróból.
– Pope, itt Légier nulla nulla négy, ugyanott. M szeres repülés McDillig. Felszállnék a Mohawk
után, ha lehet – hallatszott Craig Lowell hangja a hangszóróból.
– Pope, itt Hadsereg nyolc hét hét, a T-28-as mell l – szólalt meg Jack Portet. – Ha nem bánja, akkor
az öregek után én is elindulnék. M szeres repülés Fort Lauderdale-ig.
A torony egy pillanattal kés bb válaszolt.
– Pope a Mohawknak. Gördüljön a kett hetes kifutóra! A kifutóküszöbön álljon meg! T-28-as,
kövesse a Mohawkot! Hetes, kövesse a T-28-ast! Felszállás els ként, másodikként és harmadikként,
egyperces intervallummal, miután a C-130-as földet ért! Várják meg, amíg megadom a felszállási
engedélyt!
– Pope, kilenc három három a kett hetes küszöbén fogja várni a felszállási engedélyt – felelte
Pappy.
Liza Wood a hangszóró alá lépett. Aztán felállt a kanapéra, felnyúlt, és kikapcsolta a hangszórót.
Az ablakhoz ment, és figyelte, amint a három repül gép mozgásba lendült. Marjorie is odament
mellé, aztán Mrs. Otmanio is.
Egy pillanattal kés bb egy C-130-as csapott le az égb l, és landolt a leszállópályán. Egy perccel
kés bb Pappy Mohawkja ráfordult a kifutóra, aztán lassítás nélkül továbbgördült, majd gyorsított, és a
leveg be emelkedett. Egy perccel utána a T-28-as is felszállt, majd egy percre rá az L-23-as is.
Liza Marjorie-ra nézett, vállat vont, aztán odament, ahol Johnny Jepp-táskáját hagyta, és felvette.
Marjorie hangosan felsóhajtott, aztán Jack Jepp-táskájához ment, és is felvette.
Mrs. Otmanio az ablakhoz nyomta a homlokát, és nem mozdult.
Liza és Marjorie egymásra nézett. Letették a Jepp-táskákat, Mrs. Otmanióhoz mentek, a vállára
tették a kezüket, és addig maradtak az ablaknál, amíg abba nem hagyta a zokogást.

(Nyolc)
Jack Portet a bal oldali, De la Santiago a jobb oldali ülésben ült, Johnny Oliver pedig – aki hátul volt
Otmanióval és Zammoróval, és aki a legtöbb pilótához hasonlóan soha nem bízott meg száz százalékig
mások repül gépvezet i képességeiben – megvárta, amíg Jack 2300 méterre vitte az L-23-ast, aztán
vízszintesbe hozta, beállította az irányt, és bekapcsolta a robotpilótát, és csak aztán látott neki, hogy
kielégítse a kíváncsiságát, és megnézze, hogy mit akart a CIA átpasszolni ennek az argentin hírszerz
pacáknak.
Kinyitotta a borítékot, és elolvasta a jelentést.
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. január 28., 13.45 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (39. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
 Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Algéria, Algír) A CÉLSZEMÉLY 1965. január 27-én,
greenwichi id szerint 20.05-kor szállt le Algírban az Air Mali 1121-es Cotonouból (Dahomey) induló
járatáról, és közvetlenül a kubai nagykövetségre ment.
HOWARD W. O'CONNOR
SZIGORÚAN TITKOS
Oliver Zammorónak adta a dokumentumot, aztán kicsatolta magát, el rement, és letérdelt Portet
mögé.
– Megkockáztatom, hogy kiderül, milyen hihetetlenül m veletlen vagyok, de elárulnád, hogy hol a
francban van ez Dahomey, Cotonou?
– A Guineai-öböl mellett, Nigéria és Togo között – felelte De la Santiago. – Miért?
– És hol a francban van a Guineai-öböl? És, ha már itt tartunk, hol a francban van Togo?
– A nyugati parton. Az Atlanti-óceán nyugati partján. Togo egy ország – felelte De la Santiago
nevetve.
– Mit gondolsz, miért ment Che Guevara Cotonouba?
– Tudja a tököm – felelte Jack Portet. – Nem is tudtam, hogy odament.
De la Santiago röhögött.
– De, ha ott van… – kezdett hozzá Jack komoly hangon.
– Volt. Ott volt. Most már Algériában van – szólt közbe Oliver.
– Ha Dahomeyban volt – folytatta Jack –, most pedig Algériában van, akkor megkockáztatom, hogy
Felternek igaza volt. Cotonouba biztosan nem fürdeni ment, mert az óceánnak azon a részén
hemzsegnek a cápák. A szemétláda nyilván támogatókat gy jt a kongói akciójához.
– És nekünk kellene megállítanunk? Hogyan? – kérdezte Oliver.
– Hé, eddig azt hittem, hogy ti, zöldbabok, mindenre képesek vagytok.
– Talán inkább mi, zöldbabok, hadnagy – mondta Oliver. – Ha nem tudja megjegyezni, írja le
valahová.
– Én tudom, hogy lehet megállítani – mondta De la Santiago. – Örömmel vállalom, hogy
megállítom. De ha megpróbálnám szétloccsantani a rohadék agyát, rögtön rám szólna valaki, hogy na-
na! Nem igaz?
– Biztosra veszem, hogy eszébe jut valami jobb ötlet is, Mr. De la Santiago – mondta Oliver, és
visszament az üléséhez.

(Kilenc)
Észak-Carolina, Fayetteville
Foster Garden apartmanház
B-14-es lakás
1965. január 29., 15.45
– Tank! Tank! Tank! – kiáltotta Allan Wood harckocsivezet abban a pillanatban, ahogy Marjorie
kinyitotta a lakása ajtaját.
A fiúra Patricia Hanrahan „pótnagyi” vigyázott, amíg a feleségek kikísérték férjeiket a Pope-ra.
Marjorie elmosolyodott.
– Igazi kis harckocsizó – mondta Marjorie, és a kanapéhoz vezette Allant, amely mögött a
játéktankok parkoltak.
– Igazi férfi – mondta Liza. – A férfiak szeretnek szétrombolni dolgokat úgy, hogy közben a lehet
legnagyobb zajt csapják.
Marjorie arcára fagyott a mosoly, de nem szólt semmit.
Letérdelt a padlóra, és megkereste a játékon a kis kapcsolót, amit l a játék életre kelt. Allan vidáman
a dohányzóasztal lábának vezette a tankot, ahol aztán a játék lánctalpai hiábavaló vinnyogásba
kezdtek.
Marjorie a konyhába ment pár m anyag pohárért, hogy legyen mit kerülgetnie Allan tankjának.
Liza Wood leguggolt a h ajtaja el tt.
– Annyi kaja maradt, amivel egy egész hadsereget meg lehetne etetni. Sajnos a mi Hadseregünk már
útban van Florida felé, hogy aztán még délebbre menjen.
– Hát, legalább egy darabig nem kell f zni – mondta Marjorie.
 – Tudtam, hogy találok sört. Kérsz egyet, vagy inkább valami mást innál?
– Jó lesz a sör.
Marjorie megtalálta a m anyag poharakat, amiket keresett, és kivitte a nappaliba Allannek. Amikor
visszaért a konyhába, azt látta, hogy Liza már ki is vett két üveg Heinekent a h l, és ki is nyitotta.
Liza az egyik üveget Marjorie-nak adta, aztán nagyot húzott az üvegb l.
– Nem kérsz poharat? – kérdezte Marjorie.
– Minek? – Liza újra húzott a sörösüvegb l. – Amikor magunk vagyunk, mi, markotányosn k,
minek játsszuk a finnyás úrin t?
– Liza, nem sok kedvem van az ilyen keser megjegyzésekhez.
– Bocs – felelte Liza. – Tudod, mi járt az eszemben idefelé jövet?
– Fogalmam sincs.
– Azt kérdeztem magamtól: ,Jól döntöttél, Liza?” És azt feleltem magamnak: „Igen, Liza, jól
döntöttél. Szereted, és neki szüksége van rád, és Allannek is szüksége van rá, és szereti Allant, és ha
mindennek csak az az ára, hogy mosolyt kell er ltetned a képedre, amikor búcsút intesz neki, akkor
nem is csináltál olyan rossz üzletet.”
– Aha, szerintem is így van – értett egyet Marjorie.
– Még egy utolsó keser megjegyzés, aztán leállítom magam.
– Rendben.
– Tudod, hogy mi a szar a Hadseregben? Az, hogy minél jobb egy tiszt, annál többet várnak el t le,
és annál jobban rászállnak.
Marjorie nem felelt.
– Gondolj csak bele! Johnny… aki egyébként is alaposan kimerült az elmúlt évben, miközben
apádnak dolgozott… elmondta nekem, hogy milyen borzalmas állapotban volt Lunsford Atya, amikor
visszajött Kongóból. És erre milyen feladatot adtak neki? Adtak neki egy amolyan „ülj csak a
seggeden valami bársonyszékben, és golfozz sokat-posztot? Egy nagy francot. Se neki, se Johnny-nak
nem ilyen posztot adtak. Jack eljátszotta Stanleyville-ben, hogy John Wayne, és mi történt?
El léptették f hadnaggyá, és azt mondták: „Többet is ki lehet még préselni ebb l a kölyökb l!”
– Hová akarsz kilyukadni?
– Sehová, csak el akartam mondani.
– Jó. Tulajdonképpen egyetértek veled. De ez volt az utolsó keser megjegyzés. Rendben?
– Rendben – felelte Liza, aztán Marjorie-hoz lépett, és a sörösüvegét Marjorie üvegének koccintotta.
– Mostantól kezdve csak vidám dolgokról fogok beszélni.
Valaki csengetett.
– Ki a franc lehet az? – kérdezte Marjorie.
Az ajtóhoz ment, kinyitotta, és közben vigyázott, hogy a látogatója ne lássa meg a sörösüveget a
kezében.
Két, negyvenes n állt az ajtóban. Magas sarkú cip t, remekbeszabott ruhát, kalapot és fehér keszty t
viseltek.
– Hello – mondta Marjorie. – Mrs. Portet?
– „Portéj”-nek kell ejteni, de igen.
– A nevem Helen Davidson, a hölgy pedig Paula McCarthy – mondta a másik n . – Isten hozta a
katonafeleségek közösségében!
– Parancsol?
– Mi vagyunk az Új Katonafeleségeket Üdvözl Bizottság alelnökei – mondta Mrs. Davidson. – Az
elnökünk Doris Lowze.
Miután Marjorie-nak szemmel láthatóan a világon semmit sem mondott a név, Mrs. McCarthy úgy
érezte, hogy közbe kell lépnie.
– Doris Lowze. Lowze tábornok a 82. légideszant helyettes hadosztályparancsnoka.
– Mit tehetek magukért, hölgyeim? – kérdezte Marjorie.
– Bemehetünk? Már jártunk itt korábban is, csak nem volt itthon.
Ez utóbbi kijelentés hangvétele némiképp vádló volt.
– Valóban? – mondta Marjorie, és rögtön meg is bánta, hogy így felelt.
– Jaj, de szép kis lakás! – mondta Mrs. McCarthy. – Amikor Jackkel összeházasodtunk… rögtön
azután volt az esküv nk, hogy Jack elvégezte a Katonai Akadémiát… nekünk nem volt ilyen szép
lakásunk.
 Liza jött ki a konyhából, kezében a sörösüveggel.
– A hölgyek itt a Katonafeleségeket Üdvözl Bizottság alelnökei…
– Az Új Katonafeleségeket Üdvözl Bizottságé – javította ki Mrs. Davidson.
– Hát, akkor a legjobb helyre jöttek – mondta Liza. – Kérnek egy sört?
– A hölgy a barátn m, Liza Wood – mondta Marjorie.
– Köszönjük, nem. Én koktélid el tt kerülöm az alkoholfogyasztást.
– Valóban? – kérdezte Liza.
– Különösen olyankor, amikor valamilyen társasági összejövetel van betervezve, amelyen alkoholt is
felszolgálnak.
– És tulajdonképpen ezért vagyunk itt – mondta Mrs. Davidson. – Mrs. Lowze úgy gondolja, hogy az
új feleségeket a lehet leghamarabb be kell vonni a körbe. Remélem, hogy ma estére nem terveztek
semmit.
– Hát – kezdett hozzá Liza –, nekem egyetlen rohadt tervem sincs ma estére. Veled mi a helyzet,
Marjie?
– A havonként megrendezésre kerül , „Isten hozott minden új katonafeleséget, ismerjük meg
egymást-koktélpartit ma este tartjuk, Mrs. Portit… Portéj… – mondta Mrs. McCarthy –, és Mrs.
Lowze nagyon csalódott lenne…
– Igazán csalódott lenne – szólt közbe Mrs. Davidson. – Megkért minket, hogy mindenképpen
keressük fel magát, és kérjük meg, feltétlen legyen ott.
– Hogyan találtak meg? – kérdezte Marjorie.
– Az rmester a gépkocsi-regisztráción, adta meg a címét.
– Nem szabályellenes ez véletlenül?
– Jaj, dehogy az, drágám – felelte Mrs. Davidson. – Különben nem adta volna meg a címét, nem
igaz?
– Hát, az meg kinek az elragadó kisfia? – kérdezte Mrs. McCarthy.
– Az enyém – mondta Liza. – Marjorie csak most ment férjhez, úgyhogy neki még nem volt alkalma
összehozni egy ilyen kis kenyérpusztítót.
– Ha jól értem, kegyed férje nincs a Hadseregnél? – kérdezte Mrs. Davidson. – Mrs. Wood, ugye?
– Nem Mrs. Wood, hanem Mrs. Oliver – felelte Liza. – Egyébként de, a férjem a Hadseregnél van.
– De nem Fort Braggban állomásozik, igaz?
– De, igen, Fort Braggban állomásozik.
– El sem tudom képzelni, hogy miért nem volt a neve a listánkon.
– Hát, ezt én sem tudom elképzelni – felelte Liza. – Akkor ez azt jelenti, hogy nem mehetek el a
partira?
– Hölgyeim – mondta Marjorie –, igazán hálásak vagyunk, hogy gondoltak ránk, és, kérem,
köszönjék meg a nevünkben… Mrs. Lowze-nak… ugye ezt a nevet említette?… hogy meghívott
minket…
– Pontosan mikor lesz ez az összejövetel? – kérdezte Liza.
– Tizenhét óra harminckor – felelte Mrs. McCarthy. – A tiszti klubban, a parancsnokság körletében.
Tudják, hogy merre van?
– És természetesen lesz játszóház is a gyermekeknek. A klub melletti épületben.
– Ó, a kisfiam nem jöhet el a partira?
– Mrs… Oliver, ugye?
– Igen.
– A koktélpartit hölgyek számára szerveztük. Nem gyerekeknek.
– Talán legközelebb, hölgyeim – mondta Marjorie.
– Badarság – mondta Liza. – Ott leszünk. Szépen kicsípjük magunkat.
– A vendégeknek javasoljuk, hogy elegáns ruhában, kalapban és keszty ben.
– Nos, ha ez a mostani alkalom nem felel meg, akkor talán mégis jobb lenne, ha megvárnák a
következ „Ismerjük meg egymást”-koktélpartit.
– Szerzek valahonnan valami elegáns ruhát, meg kalapot, meg keszty t – mondta Liza. – Te mit
mondasz, Marjie?
– Nem is tudom, Liza.
– Ugyan, keresünk neked is valami szépet – mondta Liza. – Mit is mondtak, mikor nyit a bár?
– Valójában a program szerint el ször az új feleségek megismerkednek a tagokkal – mondta Mrs.
Davidson –, aztán, ha úgy gondolja, megihat egy koktélt.
– Vagy kett t, vagy hármat?
– Amennyit csak akar, természetesen – mondta Mrs. Davidson meglehet sen h vösen.
– Ha megvárnak minket az el csarnokban, akkor mi szívesen bemutatjuk maguknak a tagokat –
mondta Mrs. McCarthy.
– És utána mehetek a bárba, igaz?
– Igen, Mrs. Oliver, utána mehet. Most pedig, ha megengedik, távoznánk.
– Biztos, hogy nem kérnek egy kis sört, hogy ne száradjon ki a torkuk hazafelé menet? – kérdezte
Liza.
Mrs. McCarthy és Mrs. Davidson visszautasította az ajánlatot, és távozott.
– Hányadik sört iszod? – kérdezte Marjorie dühösen. – Úristen, Liza!
– Az els t, és nem tervezem, hogy megiszom még egyet. Azóta nem voltam így feldobódva, hogy a
káplán közölte velünk: „Ezennel házastársakká nyilvánítom magukat.”
– Mi van?
– Ki nem állhatom az ilyen némbereket – mondta Liza. – Hány másodperc kellett neki, hogy közölje
veled, a férje az Akadémiára járt, meg hogy Hogyis-hívják tábornokné nagysága parancsára jöttek
ide? Húsz másodperc?
– Inkább tíz – mondta Marjorie mosolyogva.
– És most egész délután betegre fogják magukat izgulni, hogy mi lesz, ha elázva jelenünk meg a
partin, jelenetet csinálunk, és felkerülnek miattunk Hogyishívják tábornokné feketelistájára.
– Nem megyek veled sehová, ha megjátszod, hogy el vagy ázva. Akkor meg végképp nem megyek
veled, ha azt akarod eljátszani, hogy tökrészeg vagy.
– Te semmit nem értesz az egészb l, mi? Odamegyünk, és megmutatjuk ezeknek az úgynevezett
hölgyeknek, hogy viselkednek az igazi tisztfeleségek.
Ami Liza Wood Olivert illette, a havi rendszerességgel megrendezett, „Isten hozott minden új
katonafeleséget, ismerjük meg egymást”-koktélparti nem is alakulhatott volna jobban.
Mrs. Davidson és Mrs. McCarthy a klub el csarnokában várta ket. Körülbelül harminc – egy
csordára való – új katonafeleség gy lt össze. Mind arra vártak, hogy bemutassák ket a tagoknak. A
két hölgy szemmel láthatóan meglep dött, amikor Marjorie és Liza majdhogynem teljesen egyforma,
egyszer , fekete ruhában, és egy szimpla gyöngysorban jelent meg a bejáratnál.
Liza gyorsan Mrs. McCarthy arcára fagyasztotta az elégedett mosolyt, amikor megkérdezte t le,
hogy nem ihatna-e meg mégis egy pohárkával a bárban, miel tt bemutatnák ket a többieknek.
– Csak álljon be, kérem, a sorba, drágám! – mondta Mrs. McCarthy, aztán beállította Marjorie-t és
Lizát a sorba, amelynek a tervek szerint el kellett haladnia a magas rangú tisztfeleségek el tt.
Ahogy a sor megindult, Liza megragadta Marjorie karját, és a sor elejére sietett.
Mivel a földhöz mégsem vághatta, Mrs. McCarthy semmit sem tehetett.
A magas rangú tisztfeleségek, férjeik rendfokozatának megfelel en álltak egy sorban; a
legalacsonyabb rendfokozatú tiszt felesége állt az ajtó közelében.
Ez a hölgy volt Mrs. Lowze. Mrs. Hanrahan volt a harmadik a sorban.
Mrs. McCarthy meglehet sen precíz instrukcióit követve, Mrs. Oliver és Mrs. Portet közölte Mrs.
Lowze-zal és egy másik tábornokfeleséggel (Mrs. 82. tüzérhadosztály-parancsnokkal), aki mellette
állt, örül, hogy megismerhette ket.
Mindkét hölgy közölte velük, k szintén örülnek, hogy megismerhették ket.
A harmadik tábornokfeleség el rehajolt, és arcon csókolta Mrs. Olivert, aztán Mrs. Portet-t.
– Nem számítottam rá, hogy felbukkantok itt – mondta Mrs. Patricia Hanrahan. – De örülök nektek.
Aztán jobbra fordult, ahol maga Mrs. 82 hadosztályparancsnok, Mrs. XVIII. légideszanthadtest-
parancsnokhelyettes és Mrs. XVIII. légideszanthadtest-parancsnok nagysága állt.
– Azt hiszem, Marjorie Portet-t, Bob Bellmon lányát már ismeritek – mondta Mrs. Patricia Hanrahan
hangosan. – A tábornok volt szárnysegédjét, Johnny Olivert pedig biztosan ismertétek. A hölgy itt
pedig a frissen házasságot kötött Mrs. Johnny Oliver, Liza.
A bemutatkozásokat jó három percre fel kellett függeszteni, amíg a magas rangú tisztfeleségek
jókívánságaikkal árasztották el a két új tisztfeleséget.
Sem Mrs. Davidson, sem Mrs. McCarthy nem tudott az „Ismerjük meg egymást”-koktélparti
hátralév részében szót váltani sem Mrs. Oliverrel, sem Mrs. Portet-jal.
 Tizenötödik
(Egy)
New York, New York City Wall Street 101.
Craig, Powell, Kenyon &Dawes
A Bizottság elnökének irodája
1965. január 29., 15.25
Amint meglátta a kis fényt, ami az egyik telefonján kezdett el villódzni, Porter Craig megnyomta a
gombot a hírközl jén.
– Nagyon remélem, hogy fontos hívás, Gladys. A legutolsó csésze kávémat iszom, mert Floridáig
már nem ihatok a repül gépen.
– Mrs. Craig csak szeretné magát életben tartani, bár azt nem tudom, hogy miért. Az ezredes az. Mit
mondjak neki?
– Maga egy hölgy, Gladys, ezért nem mondhatom ki azokat a szavakat.
Porter Craig el rehajolt, és felvette a telefont.
– Jó reggelt, Craig – mondta a kagylóba. – Hogyan szeretnéd tönkretenni az eddig tökéletesnek
mondható napomat?
– Amellett, hogy tökrészegen akarsz fetrengeni, mik a terveid a hétvégére?
– Florida. Geoff Ocean Reefbe viszi Ursulát és a kicsit a repül gépeddel. Ha el tudsz szakadni a
háborútól, amit ezen a hétvégén vívsz, szívesen látunk.
– Pompás! – mondta Craig Lowell.
– Miért gyanús nekem ez a nagy lelkesedés?
– Mikor is mentek?
– Épp most készülök a repül térre.
– Elfogadom a szívélyes invitálást. Odarepülök még ma este vagy holnap reggel.
– Vajon miért olyan gyanús nekem ez az egész?
– Mert gyanakvó ember vagy. Egy ideje már mondogatom neked.
– Mi a fenét akarsz, Craig?
– Most hívott Jean-Philippe Portet. Mr. J. Richard Leonard, a Gresham Befektetési Társaságtól
felhívta, és közölte vele, holnap új ajánlatot szeretne tenni neki.
– Mi közöm nekem ehhez az egészhez?
– Szerintem elkélne neki pár jó tanács.
– Ocean Reefben van?
– Aha.
– Miért én?
– Hé, Porter, te nyávogtál, hogy nem tudod eléggé kifejezni a hálád…
– Úgy értettem, hogy nem kellene talán valakit magammal vinnem… mondjuk Hoover Danielt, a
hivatalos alelnökünket?
– Az ég szerelmére, Porter, ha egy szerz dést sem tudsz megkötni egyedül, akkor mi a francnak ülsz
ott a nagyapa íróasztalánál?
– Úgy értettem, hogy a legjobbat akarom Jean-Philippe Portet-nak.
– Jean-Philippe elfogadja a segítségedet, mert a barátjának tekint. De tartok t le, Danielre azt
mondaná, hogy kösz, de nem kérek bel le.
– Lehet. Akkor mit csináljak? Sétáljak oda a házához, és mondjam neki azt: „Úgy hallottam, elkélne
egy kis segítség szerz déskötésügyben, úgyhogy tekintsd magad szerencsés fickónak, mert
idejöttem”?
– Máris visszahívom, és elmondom neki, te is oda készülsz a hétvégére, és javasolni fogom neki,
kérjen meg téged, vegyél részt a tárgyaláson. Szerintem hálás lesz érte. Ha nem kér a segítségedb l,
akkor megmondom neki, hogy egy eszetlen barom.

(Kett )
Florida, Key Largo Ocean Reef Club
Ocean View Drive 33.
1965. január 30., 15.30
– Jean-Philippe hol van? – kérdezte Craig Lowell alezredes, amikor a teniszruhás Porter Craig
belépett a házába, és azt látta, hogy a fia és kedves kuzinja két felfújtatott teherautó-gumibels n
himbálózik a medence feszített víztükrén.
– Zuhanyozik – mondta Porter. – Mindjárt jön.
– Na, mi volt?
– Majd akkor mondom el, ha én is lezuhanyoztam, és Jean-Philippe is ideér. Egyel re legyen annyi
elég, hogy útközben beugrok a konyhába, és megnézem, van-e elég beh tött pezsg .
– Akkor biztosan jól ment a dolog – mondta Craig Lowell Geoff Craig hadnagynak. – Az öreged
csak akkor ilyen boldog, ha kilakoltatott egy özvegyet, vagy valami más módon tett tönkre valakit
anyagilag.
– Nem ment rosszul – mondta Porter Craig. – Annyit mondhatok.
Ezzel távozott a konyha irányába.
– Szeretnék pohárköszönt t mondani – mondta pár perccel kés bb, megemelve pezsg spoharát.
Ezúttal tarka, rövid ujjú inget és rózsaszín cs nadrágot viselt. Jean-Philippe Portet pólóinget és krepp
cs nadrágot vett fel. Lowell ezredes és Craig hadnagy még mindig úszónadrágban volt.
– Igyunk tehát a mi kiváló barátunkra, Jean-Philippe-re, az Intercontinental Air Holding Ltd. új
elnökére, és erre az új cégre, amely a Bahamákon fog m ködni, és mindenkinek hozni fog egy kis
pénzt a konyhára.
– Ez annyit jelent, hogy az öreged épp most húzta cs be a CIA-t – jegyezte meg Lowell.
– Emlékszel arra, amit nagyapa mondogatott? Hogy egy becsületes embert nehéz átverni?
– Pedig Isten tudja, hányszor próbálkozott vele – mondta Lowell. Geoff és Jean-Philippe felnevetett.
– Ez nem igaz, és ezt te is tudod – mondta Porter.
– Mi, lesz? – kérdezte Lowell. – Ott fogsz állni, és fürdesz a saját dicsfényedben, vagy elmondod,
hogy mi volt?
– Megérdemli a dicsfényt, Craig – jegyezte meg Jean-Philippe. – Hihetetlen volt!
– Mi a franc történt, az ég szerelmére? – kérdezte Geoff.
– Szeretném, ha végighallgatnád, fiam.
– Mit? – cukkolta Lowell.
– Akkor nyerhetsz a legtöbbet egy tárgyaláson, ha a másik fél azt hiszi, hogy (a) gyengébb
pozícióból indulsz, (b) nem vagy tökéletesen tisztában a helyzettel, és végül hogy (c) közelr l sem
vagy olyan okos, mint . Mi mindhárom pontot a végs kig kihasználtuk.
– Leonard egy ügyvéddel érkezett – mondta Jean-Philippe. – Egy Eichold nev alakkal. Azt mondta,
azért jött, hogy elmagyarázza nekem az üzleti ajánlatuk bonyolultabb pontjait.
– És mivel magyaráztad kövér kuzinom jelenlétét? – kérdezte Lowell.
– Azt mondtam nekik, együtt járunk teniszezni, meg hogy a szomszéd utcában lakik, és haverok
vagyunk. És hogy van egy kis ingatlanüzletem, és hogy volt már pár ügyfelem, úgyhogy Jean-Philippe
megkért, menjek vele.
– Craig – mondta Helene Craig –, már vagy ezerszer kértelek, hogy ne nevezd kövérnek.
– Akkor fogd diétára, Helene! Na, és mit ajánlottak?
– A következ t csinálták. Létrehoztak egy céget a Bahamákon. A neve International Air Holding
Ltd., hárommillió dolláros alapt kével, amit már be is fektettek. Majdnem kétmilliót költöttek a
Delaware Corporation miami székhely Intercontinental Air nev cége eszközeinek a megvásárlására.
Az eszközök között volt egy teherszállításra átalakított Boeing 707-es és két Douglas DC-7-es is, meg
egy bérelt hangár, amelyben irodahelyiségeket is kialakítottak. De a lényeg: a fickók, akiké az
Intercontinental Air volt, nagyjából félmillióval a zsebükben sétáltak haza, mivel a légitársaság
repül gépein jó másfél milliós tartozás volt.
– Én ebb l már semmit nem értek – mondta Mrs. Helene Porter.
– Neked csak az a dolgod, drágám – mondta Porter –, hogy ülj a fenekeden, légy gyönyör , és ne
hagyd, hogy elfogyjon a pezsg .
– Menj a fenébe, Porter!
– Aztán létrehoztak még egy Delaware székhely céget is, az Intercontinental Air Cargo Inc.-t, ami
az Intercontinental Air Ltd. leányvállalata, és aminek jelen pillanatban nulla eszközkészlete van.
– A 707-es milyen állapotban van? – kérdezte Lowell.
– Elmegy. A hajtóm vek olyan ötvenszázalékosak – mondta Jean-Philippe –, és az éves m szaki
ellen rzésnek is lassan itt az ideje. Pont ezt a gépet nézegettem, amikor kimentem a reptérre… és
amikor Leonard rám talált. De a DC-7-eseket szerintem terjesen fel kell újítani.
– De Leonard err l semmit sem tudott – mondta Porter. – Úgy értem, nem tudta, amit Jean-Philippe
tudott, hogy a 707-es még nem járja a végét.
– Mit ajánlottak?
– Harminchárom százalékot és egy elnöki posztot Jean-Philippe-nek. Végül harmincöt százalékban
állapodtunk meg, plusz kialkudtunk egy cégvezet i posztot, aki a részvényesek által megválasztott,
mindenkori elnök utasításait fogja teljesíteni.
– Kezdem elveszíteni a fonalat – vallotta be Lowell. – Náluk lesz a szavazatok hatvanöt százaléka.
– Jean-Philippe-nek opciós joga van további részvényeket vásárolni, amint az Air Simba eladásra
került, de legkés bb hatvan napon belül. Az urak boldogan teljesítették erre vonatkozó kérésünket,
mert arra számítanak, hogy Mobutu sakkban tartja Jean-Philippe-et, és hogy hatvan nap alatt úgysem
fogja tudni eladni a légitársaságát, még nyomott áron sem.
– És?
– Amint a szerz dést aláírtuk… és az urak most már nem fognak visszakozni, mert írtunk egy
el szerz dést, és nagyon nem szeretnék, ha a szövetségi bíróság elé citálnánk ket, amiért nem
teljesítették a benne foglaltakat… Jean-Philippe átad nekik egy egymillió dollárról… vagy, hogy
biztosra menjünk… egy másfél millió dollárról szóló csekket. Akkor lesz elég részvénye ahhoz, hogy
elnökké válassza magát.
– És honnan szerzi meg a másfél milliót? T lünk? – kérdezte Lowell.
– Természetesen. Kölcsönadunk neki másfél milliót, biztosítékként pedig ott lesz az Air Simba.
Aztán megvárjuk, hogy dönt Mobutu. Ha végül megadja a másfél milliót, és az Air Simba simán
megér másfél milliót, ha nem a dupláját, mossuk kezeinket. Másfél milliós befektetés árán, plusz a
szolgálataiért cserébe, Jean-Philippe megszerzi az Air Intercontinentalt, amibe több mint kétmilliót
fektettek be.
– Persze, majd új gépeket is akarnak venni az új légitársaságnak – mondta Lowell. – Akkor mi lesz?
– A dologra több megoldás létezik. Elnökként Jean-Philippe-nek jogában áll majd vagy kölcsönt
felvenni repül gép-vásárlásra vagy bérletre, illetve felajánlani, hogy a saját pénzén emeli a cég
alapt kéjét. Szerintem az fog történni, hogy Portet elnök úrnak nem áll majd szándékában további
összegeket befektetni a cégbe, a részvényesek pedig kénytelenek lesznek elfogadni a döntését…
– Mert a nemhez szükséges szavazatok a birtokában lesznek, nem igaz? Porter, visszavonok minden
rosszat, amit rólad mondtam az elmúlt évek során.
– … Mr. Leonard pedig kénytelen lesz eldönteni, hogy mit akar. Béreljen repül gépet, amit
szerintem nem akarhatnak, mert aki repül gépet ad bérbe, az szereti tudni, hová fogják vinni a gépeit,
és miért, vagy pedig keressen valakit, akit l kölcsönkérhetné a szükséges összeget, és aki nem tenne
fel kérdéseket.
Porter itt megállt, és elmosolyodott.
– Mindig is szerettem volna kedvez kamatozású kölcsönt felvenni a kormányomtól.
– Nagy tapsot az én kövér kuzinomnak – mondta Lowell.
– A dolog lényege, hogy Jean-Philippe-nek rögtön a szerz dés aláírása után legalább ötvenegy
százalékos részesedése legyen a cégben.
– Nemcsak egy nagy tapssal tartozok neked, Porter – mondta Jean-Philippe. – Nem tartozol te nekem
a világon semmivel. A családhoz tartozol, Jean-Philippe.
– Volna szíves valaki ideadni a pezsg süveget? – szólalt meg Lowell. – Craig hadnaggyal úgy
érezzük, hogy erre innunk kell.

(Három)
A Plate folyó felett
(Az argentin-uruguayi határon)
1965. február 2., 22.45
– Buenos Aires, bevezet irányítás – szólt De la Santiago zászlós a mikrofonjába –, itt USA
Hadsereg nyolc hét hét, egy Beechcraft Twin Bonanza 2100 méteren, a Plate folyó felett. Látjuk
Buenos Airest. Engedélyt kérünk a megközelítésre és a leszállásra az Ezeizán.
– USA Hadsereg nyolc hét hét, lépjen kapcsolatba a Campo de Mayó-i bevezet irányítással a 122.9-
en!
– Buenos Aires, itt Hadsereg nyolc hét hét, nemzetközi min sítéssel repülünk m szaki repülési
tervvel Porto Alegréb l, Brazíliából. Utasítottak, hogy menjünk át a vámon az Ezeizán.
– USA Hadsereg nyolc hét hét, átirányítva a Campo de Mayóra. Lépjenek kapcsolatba a Campo de
Mayó-i bevezet irányítással a 122.9-en!
– Értettem, 122.9 – mondta De la Santiago. – Köszönöm.
Nekilátott beállítani az új frekvenciát a rádión.
– Mi a franc van? – kérdezte Jack Portet.
– Az sokkal jobban érdekelne, hogy hol van az a Campo de Mayo.
– Johnny! – kiáltott hátra Jack. – Átirányítottak a Campo de Mayóra.
Oliver felállt az üléséb l, és a pilóta- és a másodpilóta-ülés közé térdelt, miközben Jack nekilátott
kikeresni Campo de Mayo megközelítési térképét.
– Ott van – mutatott Oliver egy pontra a Jepp-térképen.
– Egy tiltott zóna kell s közepén. Itt egyértelm en az áll, hogy kizárólag argentin katonai gépeket
fogad – mondta Jack.
– Mayo, bevezet irányítás, itt USA Hadsereg nyolc hét hét.
– Ocho-siete-siete aqui, Campo de Mayo, icual es su posición?
– Dos mil métros sobre el Rio de la Plata Oreo que diviso Jorge Newberry.
– OK, Ocho-siete-siete. bo tengo en el radar. Asuma curso 310 grados, y descienda a 900 métros en
este momento.
– Enrico, mi a franc van?
– Közöltem velük, hol vagyunk… mármint, hogy 1800 méteren voltunk a folyó felett, és hogy úgy
véltem, látom a Jorge Newberryt, a városi repül teret. Azt felelte, lát minket a radaron, és
ereszkedjünk 900 méterre, és forduljunk el 310 fokkal.
A gép finoman jobbra d lt. Az irányt majdnem pontosan 310 fokon állt.
– Hívd a tornyot, és mondd meg nekik, hogy a térképünk szerint tiltott zóna felé tartunk! – adta ki az
utasítást Oliver.
– Campo de Mayo, conteste… conteste… Campo de Mayo, aqui US Army Ocho-siete-siete. Mi mapa
muestra que su campo esta en una zona restringida. Este es un avion del Ejército de los Estados
Unidos.
– OK, Ocho-siete-siete. Este es un aeropuerto restringido. Lo tengo 2000 métros en un curso de 310.
Esta aproximadamente a ocho kilometros de esta estación. Empiece su descenso ahora por una recta
de aproximaríon a la pista de aterrizaje 31. El altimetro es dos neuve neuve. Los vientos son
insignificantes. Informe cuando tiene la pista de aterrizaje a la vista.
– Mi van? – kérdezte Oliver.
– Igen, ez valóban egy tiltott zóna. Már látjuk a radaron. Engedélyt adok a közvetlen rárepülésre és
leszállásra a 31-es leszállópályára.
– Mi a fasz ez az egész? – kérdezte Oliver.
– Mindjárt kiderül – felelte Jack. – Gyanítom, hogy azok a fények, közvetlenül el ttünk, a 31-es
leszállópályához tartoznak.
– Futóm ki, fékszárnyak húszra! – adta ki az utasítást De la Santiago. Jack teljesítette az utasítást.
– Mayo, Ocho-siete-siete – szólt De la Santiago a mikrofonba. – Tengo pista de aterrizaje treinta y
uno a la vista.
– Futóm kint, és rögzítve – jelentette Jack. – Fékszárny húsz fokon. Johnny, menj hátra, és kösd be
magad!
– Ocho-siete-siete, tiene permiso para aterrizar. Tome la primera de apron-macion conveniente a su
izquierda. Dirijase a la base de operaciones, debajo de la t rre de Control, donde se estacionará.
– Ú, de kell hugyoznom – jelentette be Jack.
– Mayo, Ocho-siete-siete, en tierra a cinco minutos de la hóra. Somos IFR International de Puerto
Allègre. Puede cerrar nuestro plan de vuelo?
– Ocho-siete-siete, Su plan de vuelo ha sido cerrado. Bienvenidos a Campo de Mayo.
– A torony üdvözöl minket a Campo de Mayón.
– Anyámnak igaza volt – szólalt meg Oliver. – Tényleg jobban oda kellett volna figyelnem a
gimiben a spanyolórán.
Egyenruhás katonák jelentek meg, akik a kezükkel irányították De la Santiagót a parkolóhoz.
– Állíts le a dögöt! – adta ki az utasítást Jack. – Tényleg nagyon kell hugyoznom.
– Jön valaki. Egy csomó ember jön – mondta De la Santiago.
Egy nagydarab, kék sportzakót és kigombolt nyakú, sárga pólóinget visel férfi masírozott az
aszfalton az L-23-as felé. Négy lépéssel mögötte négy férfi haladt. Kett n valamiféle légier
egyenruhája, a másik kett n vámtiszti egyenruha volt.
– Azt hiszem, maga a rangid s, százados – mondta Jack. – Tárgyaljon maga a bennszülöttekkel!
Oliver szállt ki els ként a repül gépb l. A két férfihoz lépett, akiken a légier egyenruhája volt. Az
id sebbnek tisztelgett.
– Jó estét, uram. John S. Oliver százados vagyok az USA Hadseregét l.
A tisztelgését viszonozták.
– Isten hozta magukat a Campo de Mayón – mondta az egyik tiszt ékes angolsággal.
Julio Zammoro zászlós szállt ki másodikként a repül gépb l. Oliver és az egyenruhás férfiak felé
tartott, hogy tolmácsoljon nekik. Tisztelgésre emelte a kezét.
– Hola, Julio – mondta a sportzakós férfi halkan.
Zammoro megfordult, hogy megnézze, ki szólította meg. Aztán megállt, de a keze még mindig a
homlokánál volt.
– Willi – mondta halkan.
De la Santiago zászlós szállt ki következ ként a repül gépb l, aztán Jack Portet, majd egy pillanattal
kés bb Otmanio.
Zammoro és a sportzakós férfi egészen közel léptek egymáshoz, aztán megölelték egymást.
– Madre de Dios, me alegro de verlo, mi amigo – mondta a sportzakós férfi. – He oído distintos
comentarios sore usted. Uno decia que usted estaba muerto, el otro que usted estaba en la Isla de
Pinos.
– Ricky – szólt Jack halkan De la Santiagóhoz –, mi ez az egész?
– Ezek ketten biztosan barátok – felelte De la Santiago. – Az argentin azt mondta, örül, hogy látja,
mert már olyat is hallott, hogy Zammoro meghalt, meg hogy a Feny k szigetén van… a Feny k
szigetén van Castro legkeményebb börtöne.
– Estoy vivo y punto. – IY Dolores?
– Esta en la Isla de Pinos.
– Mi Diosl ÎY los ninos?
– Lo ultimo que oi de ellos, es que estân con , la hermanda de Dolores.
De la Santiago lefordította a beszélgetés lényegét. A hangja remegett az érzelmekt l, amelyek
megrohanták.
– A feleségér l kérdezte. Zammoro azt felelte, a Feny k szigetén van, és a gyerekei a felesége
húgánál vannak.
A sportzakós férfi még egyszer arcon csókolta Zammorót, aztán elengedte.
– Maga itt az egyetlen százados – mondta a sportzakós férfi Olivernek tökéletes angolsággal –,
úgyhogy minden bizonnyal maga Oliver százados. Rangio alezredes vagyok, és örömömre szolgál,
hogy Argentínában üdvözölhetem magukat.
Oliver tisztelgett.
– Örülök, hogy megismerhetem, uram.
Rangio az egyenruhás tisztek felé fordult.
– Gracias. No se requerirán sus servicios. Estos senores están conmigo. Mande a alguien ál Casino
en media hóra, para que se encargue de todo lo reiacionado a los pasaportes.
– Vele vagyunk – fordította De la Santiago halkan. – A tiszti klubba megyünk. Azt mondta a
vámosoknak, legyenek ott fél óra múlva.
Az egyenruhás tisztek szalutáltak, aztán elsétáltak.
– A legnagyobb örömmel fognék kezet mindannyiukkal most rögtön – mondta Rangio –, de talán
jobb lenne, ha a kaszinóban ejtenénk szerét. Biztosra veszem, mindannyiuknak sürg sen meg kell
látogatnia a férfimosdót… A hangárban is van mosdó, ha a dolog nem t r halasztást.
– Uram – mondta Jack. – Ami engem illett, a dolog nem t r halasztást.
– Ebben az esetben, kérem, kövessen, hadnagy!
– Uram – mondta Oliver. – A csomagjaink?
– Majd valakit utasítok, hogy hozza a kaszinóhoz.
– És, uram – mondta Oliver, és Otmanio felé biccentett –, Otmanio törzs rmester… nem tiszt.
– Pilótaruhában senkinek sem fog felt nni – felelte Rangio.
Húsz perccel kés bb mindannyian egy nagy, alacsony, kerek, üveglapos asztalnál ültek a Campo de
Mayo Casino, a tiszti klub étkezdéjének f asztalánál.
Fehér zakós pincérek az asztalra raktak mindenféle italt – arra az esetre, ha valaki szívesebben inna
valami mást, mint pezsg t –, meg felvágottat, aztán távoztak, és becsukták maguk mögött az ajtót.
– Amikor megkaptam az utaslistájukat – mondta Rangio –, és megláttam rajta Julio nevét, nem
lehettem biztos benne, hogy az én Julióm, de lehetségesnek tartottam. Úgyhogy megkértem ket,
tsenek be egy kis bort arra az esetre, ha ünnepelni kell.
Ha látta az utaslistát, ezredes – gondolta Oliver – ami szigorúan titkos, az azt jelenti, hozzáférhet a
katonai attasénknak címzett, titkos anyagokhoz. Vajon az attasétól kapta a listát, vágyván egy embere
a nagykövetségen?
Oliver elmosolyodott.
– Ezredes, ha Zam említette volna, hogy ismeri magát, Felter ezredes biztosan szólt volna magának.
– Hát, így neveznek, Julio? Zamnek?
– Az igazság az, Willi, hogy mindenféle trágár néven is szoktak szólítani.
– Úgy véltem, talán nem is kíváncsiak arra, hogy barátok vagyunk – mondta Rangio. – Meg aztán
úgy éreztem, furán nézne ki, ha az Ezeizán hirtelen derül ki a dolog. Tudtam, a barátom, Harris
ezredes, ki akart menni maguk elé az Ezeizára, úgyhogy ide irányíttattam magukat.
– Értem – mondta Oliver. – De mi legyen akkor Harris ezredessel? Parancsot kaptunk, hogy
jelentkezzünk nála.
– Ebben a szent pillanatban, Harris ezredes és roppant hatékony törzs rmestere, Wilson, aki nagy
valószín ség szerint a kiszámíthatatlan argentinokat átkozza, útban van ide az Ezeizáról, hogy elvigye
magukat.
– Köszönöm, uram.
– És ebben a szent pillanatban, az én drága feleségem a telefon mellett ül, és arra vár, hogy
kiderüljön, a maguk Juliója a mi Juliónk-e. Úgyhogy egy szívességet szeretnék kérni magától,
százados. Ha megesküszöm, holnap reggel nyolcra elviszem Juliót a nagykövetség tranzitszállására,
hazavihetem magammal?
– Természetesen. És nem is kell, hogy nyolc órára odavigye, ezredes. Azt terveztem, hogy a holnapi
napot egy az egyben átalszom…
Rangio kivett egy kártyát a tárcájából, és ráírt egy számot.
– Csak hívja fel ezt a számot… hívhat éjjel vagy nappal… és egy órán belül odaviszem Juliót, ahová
kéri.
– Köszönöm – mondta Oliver.
– És, ha most megbocsátanának, Harris ezredes tudja, hogy hol keresse magukat.
Zammoro felállt, és tisztelgett.
– Köszönöm, százados – mondta Zammoro.
– Ne hülyéskedj, Zam! Érezd jól magad! Viszlát holnap vagy holnapután.
Oliver megvárta, amíg Rangio és Zammoro távozott, aztán megkocogtatta az asztal üveglapját, hogy
mindenki odafigyeljen rá.
– Azt mindenki tudja, hogy parancsot kaptunk, hogy csak annyit mondjunk el Harris ezredesnek,
amit feltétlenül muszáj. És szerintem nem kell tudnia róla, hogy Rangio és Zammoro régi, jó barátok.
Van kérdés?
Mindenki a fejét csóválva jelezte, hogy nincs kérdés.
– Vajon miért nem mondott semmit Zammoro… még odahaza, az Államokban? – kérdezte Jack.
– Nem tudom – mondta De la Santiago. – De lehet, félt, hogy nem küldik ide, ha kiderül, hogy meg
a SIDE egyik embere jóban vannak.
– Lehet – értett egyet Oliver elgondolkodva. – Mindegy, a lényeg, hogy Zam engedélyt kért, hogy
eltöltsön egy éjszakát egy régi haverjával, én pedig megadtam neki az engedélyt. Oké?

(Négy)
Argentína, Buenos Aires
Palermo, Malabia 2350.
(USA Nagykövetség, tranzitszállás)
10-B lakosztály
1965. február 3., 11.30
– Senor – mondta a szobalány John S. Oliver századosnak, aki éppen kávét ivott Jacques Portet
hadnaggyal a keskeny balkonon –, egy úr van itt az amerikai nagykövetségr l. Magával akar
beszélni.
 – Kérem, kérje meg, hogy jöjjön ide, az erkélyre!
Harminc másodperccel kés bb J. F. Stephens lépett ki az erkélyre.
– Oliver százados? – kérdezte, és amikor Oliver bólintott, folytatta. – A nevem J. F. Stephens, a
nagykövetség lakás- és egészségügyi osztályának osztályvezet -helyettese.
– Valóban? – kérdezte Oliver, és nem tudott nem mosolyogni. Lowell ezredes azt megsúgta neki,
készüljön fel rá, hogy a CIA helyi irodájának f nöke személyesen fogja tiszteletét tenni nála, azt
viszont már nem, hogy Felter CIA-s változata lesz, egy semmitmondó tekintet , gy rött öltönyös férfi,
aki mindennek kinézett, csak titkosügynöknek nem.
– Valóban – mondta Stephens. – Talán egy Michael Cainre számított?
Oliver és Jack Portet felnevetett.
– Megkínálhatjuk egy kávéval, miel tt elmondja, miért keresett minket? – kérdezte Oliver, és kezet
nyújtott. – Az úr Jack Portet f hadnagy.
– Egy csésze kávé valóban jót tenne – mondta Stephens, és kezet fogott Jackkel. – Isten hozta
magukat Buenos Airesben.
– Köszönjük – mondta Jack, aztán mutogatással kávét rendelt mindhármuknak a szobalánytól.
– Nem beszél spanyolul, mi?
– Egy árva szót sem.
– Elég, ha három kifejezést megtanul. Bano, cerveza és bife de chorizo. Mosdó, sör és New York-i
steak.
Johnny és Jack kötelességtudóan nevetett a viccen.
– Egyébként valóban az vagyok, mármint lakás- és egészségügyi osztályvezet -helyettes. Azért
jöttem, hogy megbeszéljük De la Santiago és Zammoro zászlós, illetve Otmanio törzs rmester
elszállásolását. Maguk ketten természetesen itt maradhatnak, amíg vissza nem mennek az Államokba.
Ami mikor is lesz?
– Azon t döm, hogy erre most ki kíváncsi? – kérdezte Oliver. – A lakásügyi osztályvezet -
helyettes vagy a kíváncsi emberek Langleyben?
– Lehet, hogy ez is, az is.
A szobalány egy tálcát tett eléjük, amin három csésze kávé volt. Stephens mondott neki valamit
spanyolul, mire a szobalány felvette a tálcát, és távozott.
– Az itteni kávét csak úgy tudom meginni, ha jól megbolondítom tejszínnel – mondta Stephens. –
Ami Argentínában, szerencsére, igazi tehéntejb l készített tejszínt jelent. Itt nincs az a szar, szójából
meg vegyszerekb l pancsolt „tejszínpótló”, amit az Államokban gyártanak.
– Nem tudom, mikor fogunk visszamenni az Államokba – mondta Oliver. – Jack meg én csak
nemrég házasodtunk, úgyhogy ha lehetne, már tegnap hazamennénk. Parancsot kaptunk, hogy
szállásoljuk el Zammorót, De la Santiagót és Otmaniót, és hogy segítsünk nekik elmerülni Senor
Guevara világában. Szeretném látni… szeretném, ha mindannyian láthatnánk a helyet, ahol feln tt
meg ilyesmi.
– „Ismerd meg az ellenséged!”?
– Úgy valahogy – mondta Oliver.
A szobalány visszatért a tálcával. Most már minden kávéscsészében egy nagy adag tejszín úszott.
– Az itteniek ezt café con creme néven emlegetik – mondta Stephens, miközben a csészéje után
nyúlt. – A… hogy is mondjam… az urak, akik maradni fognak, a közelben vannak?
– Otmanio elment futni – mondta Oliver. – Zöldsapkás. A zöldsapkások folyton rohangálnak. De la
Santiago újságért ment.
– Azt hittem, hogy maguk mind a különleges hadviselési er kt l vannak.
– Van olyan zöldsapkás, aki folyton fut, és van olyan, aki nem – mondta Jack. – Oliver és én a
második fajtához tartozunk.
– És Zammoro?
– Elment meglátogatni egy barátját – mondta Oliver.
– Ó, valóban?
– Igen.
– Elárulná, hogy mit értsek ez alatt?
– Parancsol?
– Abban a brancsban, ahol én tevékenykedek, kétfajta emberrel találkozhatnak. Valahogy reméltem,
sikerült meggy znöm Lowell ezredest és Lunsford Atyát, hogy én ahhoz a fajtához tartozok, akiben
megbízhatnak.
– Amikor eligazítottak minket – mondta Oliver –, Atya azt mondta, maga jobb az átlagnál, Lowell
ezredes pedig annyit mondott, ne feledjük az si bölcsességet, amely azt mondja: „Óvakodj azoktól,
akik ajándékot hoznak neked!”
– Rendben. Világos beszéd. Akkor elmondom, mit tudok. Miután az úr, aki átirányította magukat az
Ezeizáról a Campo de Mayóra, némileg érzelg sen köszöntötte Mr. Zammorót, pazar lakomára hívta
magukat a Campo de Mayo Casino privát helyiségébe.
– Honnan tudja, hogy ki irányított át minket?
– Egy kezemen meg tudom számolni, kinek van ilyesmire hatalma, és a hüvelykujjamra már nincs is
szükségem. Kizárásos alapon… mivel nem az elnök volt, vagy Pistarini tábornok, se a légügyi
miniszter… elég jó tippem van, ki lehetett.
– Vigyázni kell ezzel az emberrel, Jack – mondta Oliver. – Megvan a magához való esze.
– Miközben Dick Harris ezredessel… aki egyébként szintén a jó fiúk közé tartozik… az Ezeizáról a
Campo de Mayo felé robogtunk, a maguk Mr. Zammorója és az kedves, meg nem nevezett
cimborája távozott a meg nem nevezett cimbora szolgálati autójával.
– Ezt meg kit l tudja? – kérdezte Jack.
– A pincérek a kaszinóban, túl sokat beszélnek.
– Csak, hogy tisztába tegyük a dolgokat, Jack, úgy döntöttem, elmondom a lakásügyi osztályvezet -
helyettes úrnak, mi volt ez az egész. Szóval csak annyit tudok mondani, hogy halványlila fogalmam
nincs, mi volt ez az egész, mert én is csak annyit tudok, hogy Zammoro és Rangio ezredes régi, jó
barátok.
– És ezt azel tt nem tudták?
Oliver megrázta a fejét, hogy nem.
– De la Santiago szerint Zammoro attól félt, nem küldik ide, ha kiderül, hogy és Rangio régi
haverok.
– Zammoro milyen posztot látott el a Kubai Hadseregben? – kérdezte Stephens. – is ugyanazon a
területen dolgozott, amin Rangio?
– szintén megmondom, nem tudom – felelte Oliver, de aztán eszébe jutott valami. – Honnan tudja,
hogy Zammoro a Kubai Hadseregnél volt?
– Üzenetet kaptam pár virginiai emberemt l. Elég sokat tudok mindannyiukról, bár, ha jobban
belegondolok, értesüléseim szerint magának agglegénynek kellene lennie.
Stephens itt megállt, és Jackre mutatott.
– Magát Kongóban érte utol a sorozóbizottság messzire elér keze. Ahol az apjának légitársasága
van, amelynek maga is dolgozott. Az apja emellett egy másik légitársaság f pilótája. Szóval, miután
maga elvette valami tábornok lányát, a Hadsereg hirtelen rádöbbent, mekkora lángelme, és azonnal
tiszti kinevezést adott magának…
– Még miel tt elvettem volna a tábornok lányát – javította ki Jack nevetve.
– De la Santiago százados volt a Kubai Légier nél, és a maga apjának dolgozott, aztán a fekete B-
26-osok egyikével Kongóba repült, végül pedig beállt a Hadsereghez – mondta Stephens. – Eddig jó
vagyok?
– Otmanio? – kérdezte Oliver.
– Jorge Otmanio, született Puerto Ricóban. Tizenhét évesen belépett a Hadseregbe. Ejt erny s lett.
Szolgált a 82. légideszantnál, a 183. ezred-haderej harccsoportnál… ahol annak idején én is
szolgáltam… rmesteri rendfokozatot kapott, aztán jelentkezett a különleges hadviselési er khöz, és
Vietnamba ment az egyik „A” osztaggal, mint robbantó tiszthelyettes, majd törzs rmesterként tért
haza egy Ezüstcsillaggal és két Bíborszívvel… és persze folyékonyan beszél spanyolul.
– Maguk nagyon értik a dolgukat – mondta Oliver.
– Azt hiszem, erre mondják, hogy „Ismerd meg az ellenséget!” Megdöbbenne, ha azt mondanám,
vannak emberek, akik egy meg nem nevezett kormányügynökségnek dolgoznak… s t, ha
belegondolok, talán nem is egynek… akik éjszakánként temet kben gy lnek össze, hogy t t döfjenek
egy kis bábuba, ami felt en hasonlít egy Sanford T. Felter nev ezredesre?
– Nem – felelte Oliver nevetve.
– Feltételezem, tudja, pontosan mit takar a „b ntárs” fogalom.
– Nem – felelte Oliver. – Mit takar?
– A b n ragályos, és maga is elkapta – felelte Stephens. Oliver felemelte a bal kezét a válla felé, és a
hüvelykujjával lefogta a kisujját, miközben három ujját feltartotta.
– Cserkész becsszó. Nem tudtam, hogy Zammoro ismeri Rangiót, és… persze nem tudok róla… és
nem is hiszem, hogy Felter vagy Lowell tudott volna róla.
– A virginiai embereim csak annyiban biztosak, rnagy volt a Kubai Hadseregnél. Ha pedig ezt az
információt hozzáteszem ahhoz a tényhez, hogy Castro a feleségét abba az undorító mocsokba vágta
az Isla de Pinoson, akkor azt kell gondolnom, Zammoro ugyanazon a területen dolgozott, mint Rangio.
A hírszerz tisztek szolgálati aktái ugyanis gyakran szoktak köddé válni.
– Igen – mondta Oliver elgondolkodva.
– Ha ezt elmondja Lowellnek, akkor vajon ki fogja venni a csapatból?
– Nem tudom.
– Nem örülnék neki, ha ilyesmi történne – mondta Stephens. – Egy ilyen kapcsolat felbecsülhetetlen
érték lehet.
– Arra akar rávenni, hogy ne mondjam el Lowell ezredesnek?
– Én csak oda akarok kilyukadni, döntsön egy olyan ügyben, amir l semmit sem írnak a Hadsereg
szabályzatában. Egy olyan ügyben, amiben nem lenne szabad pavlovi reflexb l döntenie.
– Épp azt akartam mondani, hogy adjon egy kis id t, hogy átgondoljam. – Jó. Ezt úgy veszem, hogy
megtette az els lépést azon az úton, amelynek a végén ráébred, hogy ebben a lakásügyi osztályvezet -
helyettesben mégis meg lehet bízni. – Stephens cserkészmódra tisztelgett. – Én Sas voltam. És maga?
– Én is – felelte Oliver.
– És maga, hadnagy? – kérdezte Stephens.
– Nem voltam cserkész – felelte Jack.
– Az bizony nagy kár. Most honnan tudjam, hogy megbízhatok-e magában? – mondta Stephens. –
Mi lenne, ha elmennénk valahová megebédelni? Én fizetek, de csak azért, mert el tudom számolni
költségként.
– Az ott az Edificio Libertador – mondta Stephens, és Chevrolet Impala autója ablakán keresztül egy
magas, széles épületre mutatott. – A Hadsereg f hadiszállása. Rangio irodája a tizenkettedik emeleten
van, Pistarini tábornok irodájától pár méterre.
– Gondolom, a turisták idegenvezetése benne van a munkaköri leírásában – mondta Oliver.
– A munkaköri leírásom kissé ködösen van megfogalmazva. Csak olyan turistákat viszek városnéz
körútra, akik nem vitatkoznak velem.
– Miben? – kérdezte Jack.
– Abban, hogyha szétl nénk a szakállas szemétláda fejét, azzal az ellenkez jét érnénk el.
Meglep dnének, ha tudnák, milyen kevés ember fogadja el ezt az álláspontot. Amikor Virginiában
vakációzom, gyakran érzem azt, az értelem jelentéktelen, magányos hangja vagyok az ostobák
tömegben.
– Hm – mordult fel Oliver.
– Ez itt az Avenida Libertador. Itt most balra fogunk kanyarodni, és körbemegyünk a Plaza San
Martínon, elmegyünk a Círculo Militar mellett, amihez képest az Államok összes tiszti klubja út menti
italkimérés.
Oliver és Portet elmosolyodott.
– Amikor Lowell és Lunsford itt volt, az egyik, tábornokok számára fenntartott lakosztályban
szálltak meg a Círculo Militarban, ami egy olyan embernek, aki hozzám hasonló munkát végez… úgy
értem, hogy lakásügyi hivatalnok… azt sugallta, hogy ismernek pár roppant fontos embert, mint
például Pistarini tábornokot vagy Rangio alezredest. És úgy is lett, mert a virginiai barátaim pár nappal
kés bb arról informáltak, hogy Lowell apósa Von Greiffenberg altábornagy, a német hírszerzés
nöke. Ezt tudták?
– Én igen – mondta Oliver.
– Én nem – mondta Jack.
– Egy kismadár elcsiripelte nekem, hogy az argentinok… ami alatt a Pistarini utasításait teljesít
Rangiót kell érteni… kiadták a „l jétek szét a szakállas szemétláda fejét, amint megpillantjátok”-
parancsot. Másnap azt hallom, hogy Lowell ezredes együtt pólózik Pistarinivel…
Itt megállt, és újból kimutatott az ablakon; ezúttal egy hatalmas, századfordulón épített, francia
stílusú palota mellett haladtak el.
– Ez a Circulo Militar. Azok az emberek építették, akiknek a birtokában volt a The New York Times
argentin változata. Mivel rajongtak a Hadseregért, nekik adták. De szeretném tudni, mi lehetett
valójában a tranzakció mögött.
Továbbhajtott a Plaza San Martint övez körúton, aztán lelassított, és megállt egy másik, szintén a
századfordulón épített épület el tt – a járdán. Az Impala lökhárítója hozzáért a táblához, amely
egyértelm en tudatta a gépkocsivezet kkel, hogy ott tilos megállni.
– Ez a Plaza Hotel. Odabent van Argentína legrégebbi… és valószín leg legdrágább étterme. Csak
olyankor eszek itt, amikor el tudom számolni a költségként.
– Gondolom, Virginiában nem tanítják meg az embereket olvasni. A forgalmi jelz táblákat pedig
még hírb l sem ismerik.
– Maguk most egy közismert diplomatával vannak, uraim! A mi fajtánk ott parkol, ahol akar. Ránk
nem vonatkozik az argentin törvény. Gondolom, sejtik, milyen hasznos tud az ilyesmi lenni id nként.
– Azt lefogadom – mondta Jack.
Stephens egy étterembe vezette ket, ami a földszinten volt. A f pincér a nevén szólította, és
köszöntötte Stephenst, majd intett nekik, hogy melyik asztalhoz menjenek.
– Megbíznak bennem, fiúk, vagy inkább a nem létez spanyol nyelvtudásukra hagyatkoznak?
– A sorsunk a maga kezében van – mondta Jack nevetve.
Stephens gyorsan rendelt, anélkül hogy belenézett volna az étlapba. A pincér távozott.
– Meg kell beszélnünk pár dolgot a diplomáciai védettséget illet en. De el tte talán térjünk vissza
arra, amir l korábban beszéltünk.
– Mi is volt az?
– Hogy Lowell együtt pólózott Pistarini tábornokkal. Egyébként egészen jól játszott. Nincs éppen
Pistarini szintjén, de azért egész jó. Szóval, amikor utána beszéltem vele… másnap, mert egész éjjel a
Círculo Militarban ittak… Lowell elmondta nekem, Pistarini beleegyezett, hogy nem löveti agyon
Guevarat, ha átlépi a határt. Ebb l arra következtettem, Lowell a jó fiúk közé tartozik. Vannak
egyenruhába bújt rossz fiúk is, akár hiszik, akár nem. Az itteni védelmi attasé például egy igazi, nagy
seggfej.
– Hallottam valami hasonlót az illet l – mondta Oliver nevetve.
A pincér egy palack vörösborral tért vissza. El ször formálisan felajánlotta Stephensnek, hogy
megvizsgálhassa, és megszagolhassa a palackból kihúzott parafa dugót, majd töltött neki egy kortyot a
poharába, hogy megízlelhesse. Stephens elégedetten biccentett, a pincér pedig nekilátott kitölteni a
bort.
Amikor a pincér távozott, Stephens folytatta.
– Ekkor úgy döntöttem, hasznossá teszem magam, és segítek maguknak harcolni a nemes célért,
noha a virginiai barátaim többször is egyértelm célzást tettek arra, hogy jobban tenném, ha sziklákat
és egyéb akadályokat gördítenék az útjukba. Eddig tudnak követni, uraim?
– Aha – mondta Oliver. – De ugye nem bánja, ha még egy kicsit óvatos maradok, mert félek, hogy
valahol mégis lesz egy rejtett csapda?
– Csalódott lennék, ha nem így tenne. El ször. Amennyiben Zammoro marad, átkozottul hasznos
lenne, ha tudnának neki szerezni egy diplomata-útlevelet. A jelenlegi státusa alapján nem járna neki,
és az argentinok egyébként is csak ezredesi rangtól felfelé szokták megadni…
– Miért? Most milyen státusa van? – kérdezte Jack.
– A nagykövetség katonai személyzetéhez tartozik. A diplomaták fehér, CD feliratú rendszámtáblát
kapnak. A katonai személyzet tagjai… és ide tartozik mindenki, kivéve a védelmi, a katonai és a
haditengerészeti attasét… kéket kapnak. Az argentinok ugyan nem piszkálják ket sem, de nem
rendelkeznek diplomáciai védettséggel. Persze azért vannak kivételek. Például a Hadseregt l küldött
rejtjelez k zászlós rendfokozatúak, de érthet okokból mégis élvezik a diplomáciai
védettséget…Kommunikációs tiszt”-nek nevezik ket, és diplomata-útlevéllel utaznak.
– Szóval senki sem gyanakodna, ha Zammoro diplomata-útlevelet kapna?
– A probléma többnyire az argentinokkal van – mondta Stephens. – Nem szeretnék, ha minden
harmadik amerikai a járdán parkolhatna. De gyanítom, hogy Zammoro cimborája gond nélkül el tudna
bánni az akadékoskodó tisztvisel kkel.
– És mi a helyzet De la Santiagóval? – kérdezte Jack.
– De la Santiago zászlós. Ha Zammoro esetében sikerrel járnak, akkor vele sem lesz gond. De
ismétlem, ehhez az kell, hogy Rangio megolajozza a fogaskerekeket.
– És Otmanio törzs rmester?
– sorállományú. Vele már tényleg túlfeszítenénk a húrt – mondta Stephens. – De ha már róla van
szó…
– Miért baj az, hogy sorállományú? – kérdezte Jack.
– Diplomata körökben íratlan szabály, hogy a sorállományúakat gyerekeknek tekintik. F leg akkor,
ha n tlenek is. Az életvitelüket folyton kontrollálni kell. A n tlenek nem kaphatnak autót, és
rendszerint csak a többi sorállományúval együtt lakhatnak. Itt például a tengerészgyalogos rség
tagjaival kell lakniuk. Csak a rangid s tengerészgyalogos rmester, akinek mindig n snek kell lennie,
csak lakhat külön lakásban, és csak neki lehet saját autója.
– Mekkora baromság – szólalt meg Jack.
– Mint néhai Spec 5-ös… ami az rmesternek megfelel , sorállományú fokozat… természetesen
egyetértek magával, de nem én vagyok a külügyminiszter, úgyhogy nem én hozom a rendeleteket.
Otmanio n s?
– Az – mondta Jack Portet és Johnny Oliver egyszerre.
– Ha a felesége itt lenne – mondta Stephens –, akkor sokkal könnyebb dolgunk lenne. Akkor
kaphatna külön lakást, és vezethetné a saját autóját.
– Zammoro és De la Santiago hol fog lakni? – kérdezte Oliver.
– A nagykövetség szabályzata szerint két agglegény tisztnek osztoznia kell egy szálláson.
Természetesen a lakásügyi osztályvezet -helyettesnek jogában aki bizonyos esetekben megkerülni a
szabályzatot.
A pincér öt centi vastag New York-i steaket szolgált fel fejes salátából, paradicsomból és
hagymakarikákból készített salátával, illetve egy hatalmas kupac sült burgonyával.
– A steak neve bife de chorizo. A krumplié papas a la provenzal. Jó étvágyat!
Stephens intett a pincérnek, hozzon még egy palack bort.
– Tehát meg kell tudnom, hogy hajlandó-e Felter ezredes leküldeni Otmanio feleségét – mondta
Oliver.
– El ször még el kell döntenie, hogy elmondja-e Felternek vagy Lowellnek, ami szerintem ugyanaz,
hogy Zammoro és Rangio haverok.
– Lowell ezredes azt mondta, ha szépen kérem, maga megengedi, hogy használjam titkosított
vonalat, amin a virginiai barátaival szokott kommunikálni – mondta Oliver.
– Fel akarja hívni Feltert? – kérdezte Stephens, mire Oliver bólintott. – És mit akar neki mondani?
– Evés közben, meg amíg robogunk a hely felé, ahol a titkosított telefonja van, majd kitalálom.

(Öt)
Argentína, Buenos Aires, Palermo
Sarmiento 663.
USA Nagykövetség
Az USA Információs Hivatala
Lakás- és egészségügyi osztály
Az osztályvezet -helyettes irodája
1965. február 3., 15.05
– Fehér Ház, Rejtjelez Központ – jelentette be egy férfihang olyan tisztán, hogy Johnny Oliver meg
is lep dött.
– A kett kett hetet kérem.
– Kett kett hét, Mr. Finton.
– Finton, itt Johnny Oliver. A f nök bent van?
– Tartsa!
– Felter.
– Oliver, uram.
– Tudom.
– Uram, beszéltem Lowell ezredes virginiai barátjával.
– A CIA helyi irodavezet jével? Stephensszel?
A CIA helyi irodavezet je az íróasztalánál ült, és mosolygott. Jó el re közölte Oliverrel, végig
kívánja hallgatni a beszélgetést. Olivernek nem nagyon tetszett, de végül is Stephens titkosított
vonalán hívta fel a Fehér Ház Rejtjelez Központját, úgyhogy semmit sem tehetett a dolog ellen.
– Igen, uram.
– És?
 – Otmanio könnyebben tudna boldogulni, ha a felesége is itt lenne. Különben a tengerészgyalogos
rökkel együtt kellene laknia, és nem használhatna személygépkocsit sem.
Felter teljes tizenöt másodpercet várt, és csak azután válaszolt.
– Megoldható. Amint ki tudom állíttatni a hadüggyel a parancsot, azonnal felrakjuk egy gépre. És mi
a helyzet Rangióval? Felvették vele a kapcsolatot?
– Az Ezeizán kellett volna landolnunk, ehelyett átirányítottak minket egy katonai repül térre a
Campo de Mayo területén. Rangio már várt ránk. Kiderült, hogy és Zammoro régi és szemmel
láthatóan közeli barátok.
– A francba – mondta a CIA helyi irodavezet je halkan. Oliver azon t dött, hogy Felter vajon
hallotta-e.
Ezúttal Felter hosszabb ideig hallgatott.
– Ez valahogy elkerültem a figyelmem. És, mit akar tenni?
Oliver nem várta a kérdést. Döntést várt, vagy parancsot, de azt nem, hogy Felter kikéri a
véleményét.
– Ez a kapcsolat roppant értékes lehet, uram.
– Én is így gondolom. De azt kérdeztem, hogy mit akar tenni.
– Szeretném felhasználni ezt a kapcsolatot, uram.
– Mit gondol, miért nem mondta el nekünk?
– De la Santiago szerint attól félt, ha maga megtudja, nem küldi ide.
– De la Santiagónak igaza van, de a kérdésem az volt, hogy maga szerint miért nem mondta el
nekünk?
– Én egyetértek De la Santiagóval, uram.
– Akkor a kérdés már csak az, hogy csapatjátékosként ment oda, vagy pedig azért, hogy l hesse le
Guevarát?
– Én a csapatjátékos-verzióra szavazok, uram.
Jesszusom, hogy nekem milyen lepcses szám van! Nem is gondolkodtam a válaszon, csak úgy
reflexb l válaszoltam.
Újabb csend következett, Felter csak azután válaszolt.
– Magáé a döntés, Oliver. Még valami?
– Diplomata státus kellene neki és De la Santiagónak.
– A külügy azt mondja, hogy az argentinok nem fogják megadni.
– Zammoro kapcsolata Rangióval talán segíthet ez ügyben, uram.
– Azt ugye tudja, ha ragaszkodom hozzá, hogy a külügy diplomata státust adjon nekik, miután
kijelentették, hogy az argentinok nem fognak belemenni a dologba, és úgy alakul, hogy nekik van
igazuk, gondoskodni fognak róla, hogy az elnök megtudja, mennyire pofára estem.
– Igen, uram.
– Rangiót akarja megkérni el ször?
– El ször inkább megkérem Zammorót, kérdezzen rá Rangiónál. Aztán meglátjuk.
– Informáljon, hogy alakulnak a dolgok! Még valami?
– Nincs, uram.
– Minél hamarabb visszajönnek, annál jobb. De gondolom, ezzel maga is tisztában van – mondta
Felter.
– Történt valami, uram?
– Maga meg Jack csak most n sültek meg – felelte Felter nevetve, aztán letette a kagylót.
– Fehér Ház, Rejtjelez Központ – mondta egy férfihang. – Befejezte a beszélgetést?
– Be – mondta Oliver, és bontotta a vonalat.
– Muszáj volt elmondania, mi? – kérdezte Stephens.
– A katonatisztek olyanok, mint a cserkészek. Nem hazudhatunk, nem csalhatunk és nem lophatunk.
– Ez a West Pointban végzett tisztekre igaz – mondta Stephens.
– A Norwichon végzettekre is. A mi becsületkódexünk már West Point el tt megvolt.
– Mindegy. De ha hisz is a becsületkódexben, akkor lehet, hogy rossz helyre jött. Aki ezekben a
körökben mozog, annak szinte minden nap kell hazudnia, lopnia, csalnia, és még ki tudja miféle
gonosz dolgot el kell követnie.
– Na, és mi a helyzet azzal, hogy „háborúban és szerelemben mindent szabad”? – kérdezte Jack.
– Ami magát illeti, hadnagy, talán még van remény – mondta Stephens. – Szóval, mit mondott a
legendás hír Felter ezredes?
– Nem hallotta?
– Vegye úgy, hogy szeretném, ha meger sítené azt, amir l úgy vélem, hogy hallottam – felelte
Stephens.
– Ideküldi Otmanio feleségét. És igazam volt. Nem tudta, hogy Zammoro és Rangio haverok. Rám
bízta a döntést.
– Akkor nagy szerencsénk van. El sem hiszi, mennyire értékes lehet ez a kapcsolat.
– Megmondta, hogy becsületes ember, és nem ostoba – mondta Jack. Stephens Jackre nézett. Az
egyik szemöldöke felszaladt, de nem mondott semmit.
– Akkor azt hiszem, a következ lépés az, hogy beszélek Zammoróval – mondta Oliver. – Rangio
adott egy számot, amin el tudom érni.
– Az els lépés az, hogy bejelentkeznek Harris ezredesnél – mondta Stephens.
– Igaz – mondta Oliver. – Aztán jöhet Zammoro. Gondolom, azt a beszélgetést is végig akarja
hallgatni.
– Ó, nem. Mostanra Rangio már figyelmeztette Zammorót, hogy tartsa magát távol t lem.
– Rangio tudja, hogy kicsoda maga… hogy mivel foglalkozik?
– De még mennyire. Gyakran gondolkodom azon, hogy kit is verünk mi át ezzel a falból kitalált
osztályvezet -helyettes maszlaggal.

(Hat)
Argentína, Buenos Aires
Palermo, Malabia 2350.
(USA Nagykövetség, tranzitszállás)
10-B lakosztály
1965. február 3., 17.15
– Ez gyors volt – mondta Johnny Oliver Zammoro zászlósnak, mikor az besétált a lakosztályba.
– Rangio ezredes megígérte, egy órán belül idehoz – felelte Zammoro. – Olyan ember, aki állja a
szavát.
– El kell beszélgetnünk err l a maga Rangio ezredes barátjáról.
– Igen, uram – mondta Zammoro, mintha csak várta volna. Jack Portet-ra nézett. – A legnagyobb
tisztelettel, uram, beszélhetnénk négyszemközt?
– Nem. Szeretném, ha Portet f hadnagy jelen lenne. De la Santiagót és Otmaniót moziba küldtem.
– Igen, uram – mondta Zammoro.
– Kételyeink merültek fel a szavahihet sége, és ezért a küldetésben való részvételét illet en –
mondta Oliver. – A szavahihet séget csak egyetlen módon nyerheti vissza… ismétlem, nyerheti
vissza, ha mostantól kezdve csak az igazat, a színtiszta igazat, és semmi mást, csak az igazat fogja
mondani.
– Igen, uram.
– Mikor és hol találkozott Rangio ezredessel?
– Argentínában, uram, 1952-ben. Oda küldtek gyalogsági iskolába. akkor kiképz tiszt volt. Aztán
ismét találkoztam vele Kubában, 1957-ben.
– Mit csinált Rangio Kubában?
– Az argentin nagykövetségen volt kereskedelmi attasé, de csak falból.
– És valójában mit csinált?
– A SIDE küldte Kubába, uram.
– És maga?
– Én gyalogostiszt voltam. rnagy. Egy gyalogzászlóaljnál szolgáltam.
– Tehát nem volt hírszerz tiszt?
– Batista tábornok privát rend rségként használta a hírszerz it – mondta Zammoro megvet en. –
Nem, nem voltam hírszerz . Katona voltam.
Fulgencio Batista tábornok volt Kuba elnöke, amíg a Castro által vezetett forradalom sikerrel nem
járt.
– És hogyan találkozott újból Rangio ezredessel?
– keresett meg engem. Hogy felajánlja a segítségét.
– Miféle segítséget?
 – Akkoriban az ezredem feladata volt „kordában tartani” a Sierra Maeste hegységben megbújt
lázadókat.
– Vagyis Castrót?
– Igen, uram.
– Rangiónak milyen érdeke f dött ehhez?
– Castro katonaorvosa érdekelte… Ernesto Guevara de la Sema.
– Szóval maga tudta, hogy hírszerz tiszt volt?
– Annyit tudtam, hogy nem „kereskedelmi attasé”. Amikor elárulta, hogy nemrégiben léptették el
alezredessé… nem volt túl nehéz rájönni, hogy ki is valójában.
– És miféle segítséget ajánlott fel magának?
– Közölte velem, abban az esetben, ha Guevara meghalna, az argentin kormány nem foganatosítana
megtorló intézkedéseket. Úgy vélte, a Castro ellen folytatott hadjáratunk azért volt kudarcra ítélve,
mert féltünk, hogy az argentinokkal vagy valamelyik dél-amerikai kormánnyal összeakadhat a
bajszunk.
– És valóban ez volt a helyzet?
– Százados, az a hadsereg, amelyben magas rangú tisztek kapnak parancsnoki posztot pusztán azért,
mert támogatnak egy korrupt kormányt, nem tud hatékonyan m ködni.
– Azt hiszem, ebben igaza van. És így történt?
– Igen. Ha Batista hagyta volna, hogy a jó tisztjei vezessék a Hadsereget, valószín leg még most is
lenne az elnök.
– Az argentinok mit akartak Castrótól?
– Tudták, hogy Guevara kommunista. Ha még emlékeznek rá, ez akkor volt, amikor Castro még úgy
állította be magát, hogy szimpla harcos, aki fellép Batista korrupt rezsimje ellen. Csak már miután
bevette Havannát, akkor derült ki, hogy is kommunista. Az argentinok nyilván közölték az Egyesült
Államokkal, mit tudnak, az USA viszont nem csinált semmit. Az argentinok azt szerették volna, ha
Castro forradalma kudarcot vallana, és ha közben Guevarát is eltenné valaki láb alól. Tudják, itt is
vannak kommunisták.
– De természetesen nem sikerült megállítani Castrót – mondta Jack Portet.
– Egy tiszti egyenruhába bújtatott gengsztert cseréltünk le egy kommunistára – felelte Zammoro.
– És maga ekkor úgy érezte, hogy el kell t nnie az országból – mondta Oliver.
– Amint Castro bevonult Havannába, Rangiót nemkívánatos személlyé nyilvánította, de még miel tt
elt nt volna, Rangio megüzente nekem, hogy a nevem rajta van Senor Guevara letartóztatási és
kivégzési listáján. Guevara tudott róla, hogy kapcsolatban álltam Rangio ezredessel. És persze Fidel
sem rajongott értem túlságosan. Elég sok emberét leszedtem.
– A feleségének viszont nem sikerült elmenekülnie – mondta Jack halkan.
– Aznap tartóztatták le, hogy Miamiba értem. Egy ketrecben tartják… szó szerint egy ketrecben, az
Isla de Pinoson. Az egy sziget a déli part közelében.
– Bassza meg! – mondta Jack.
– Miért nem beszélt err l valakinek? Mondjuk Hanrahan tábornoknak, vagy Felter ezredesnek, vagy
Lowell ezredesnek, vagy valakinek? – kérdezte Oliver.
– Tudtam, hogy okkal gyanakodni kezdenének egy olyan emberre, aki tisztként szolgált Batista
hadseregében. Mindenképpen a különleges hadviselési er knél akartam szolgálni, és nem akartam
akadályokat görgetni a saját utamba.
– Miért akart a különleges hadviselési er knél szolgálni? – kérdezte Jack.
– Mondja meg nekem, hadnagy, hogy a különleges hadviselési er kön kívül ki van ezen a világon,
aki meg akarja állítani a kommunizmus terjedését Dél-Amerikában?
– Miért nem ment Argentínába? – kérdezte Jade. – Rangio kapcsolatai kapóra jöttek volna magának.
– Az Argentin Hadseregben nem szolgálhatnak külföldiek – mondta Zammoro. – Még
közlegényként sem soroztak volna be.
– Az igazi kérdés, Zammoro – mondta Oliver –, az az, hogy maga a különleges hadviselési er k
katonája-e, aki teljesíti a parancsot, amit kapott, vagy egy bosszúszomjas ember, aki a különleges
hadviselési er k egyenruhája mögé rejt zött, hogy az els adandó alkalommal szétl hesse Guevara
fejét?
– Százados, maga a Norwichon végzett. Maga hivatásos tiszt. Reméltem, hogy maga meg fogja
érteni.
 – Ugyan mit?
– Én is hivatásos tiszt vagyok. Miel tt magamra vettem ezt az egyenruhát, szent fogadalmat tettem
Isten színe el tt, hogy engedelmeskedek a fölém kinevezett tisztek parancsainak – mondta Zammoro.
– Ha ez a parancs úgy hangzik, hogy nem ölhetem meg azt a szemét Antikrisztust, aki egy ketrecbe
zárta a feleségemet, ahol halálra akarja éheztetni, akkor teljesítem. Akár egyetértek vele, akár nem.
Oliver egy hosszú pillanatig Zammoro szemébe nézett, aztán felállt.
– Innom kell valamit – mondta Oliver – Iszik velem valaki?
– Azt hiszem, egy whisky jéggel rám férne – mondta Jack.
– Köszönöm, uram, én nem kérek – mondta Zammoro.
Oliver a bárszekrényhez ment, és két pohárral tért vissza. Mindkett ben whisky sötétlett. Az egyiket
Zammorónak adta.
– Fogja! Te viszont hozz csak magadnak piát, Jack! Te csak egy f hadnagy vagy, és ráadásul az sem
túl régóta.
Zammoro elvette Olivert l az italt, de nem ivott. Oliver megvárta, amíg Jack elkészítette az italát,
aztán Zammoro poharához koccintotta a poharát.
– A nagykövetség szabályzata szerint két agglegény tisztnek osztoznia kell egy szálláson. A
nagykövetség lakásügyi osztályvezet -helyettese, aki mellesleg a CIA helyi irodavezet je, azt mondja,
tehet kivételt a szabály alól. Mit gondol, Julio? Megosztaná a szállását De la Santiagóval?
– Muchas gracias, mi capitán – mondta Zammoro érzelmekt l telített hangon. – Asus órdenes, mi
capitán.
Jack és Oliver kíváncsian nézett rá.
– A „muchas gracias” azt jelenti, hogy „köszönöm szépen” – fordította Zammoro. – Az „a sus
órdenes, mi capitán” pedig azt, „parancsára, százados”.
– Ez nagyon szép, Julio, de az el bb kérdeztem magától valamit.
Zammoro a poharára pillantott, aztán belekortyolt.
– Ha a szabályzat ellenére külön szállást kapnánk, az furán nézne ki – mondta. – És egyáltalán
semmi kifogásom nincs az ellen, hogy együtt lakjak De la Santiagóval. De ha jobban belegondolok,
nem lenne rossz, ha lenne egy másik lakás is, amit használhatnánk. Megoldható?
– Nem hiszem, hogy bármi akadálya lenne – felelte Oliver.

(Hét)
Argentína, Buenos Aires
Avenida Tucaman 1210.
1965. február 5., 15.25
John S. Oliver százados, Jacques Portet f hadnagy, Enrico de la Santiago zászlós, Julio Zammoro
zászlós és Jorge Otmanio törzs rmester már vagy öt perce állt – civilben – a századfordulón épített
épület díszes ajtaja el tt, amikor egy 1964-es, CD-s rendszámmal és CD-s matricával ellátott
Chevrolet Impala jelent meg az úton, majd lassított, felment a járdára, és megállt.
Mr. J. F. Stephens kiszállt az autóból, és odament hozzájuk.
– Nagyon megvárattam magukat? – kérdezte, és kezet nyújtott Olivernek.
– Csak most értünk ide – felelte Oliver.
– De majdnem belehaltunk – jegyezte meg Jack. – Eddig azt hittem, hogy a világ leg rültebb autósai
Párizsban vannak.
– Az argentinok igyekeznek minden más népet lepipálni mindenben – mondta Stephens, aztán egy
hatalmas épületre mutatott az utca végén. – Az ott a Colon Operaház. Amikor épült, a tervez k azt az
utasítást kapták, hogy legyen nagyobb a párizsi és a bécsi operaháznál.
– Komolyan? – kérdezte Jade nevetve.
Stephens kezet nyújtott Otmaniónak.
– Jack Stephens vagyok, a nagykövetség lakásügyi osztályvezet -helyettese – mondta Stephens
spanyolul.
– Otmanio törzs rmester, senor.
– Nem kell „uram”-nak szólítania, törzs rmester. Annak idején Spec-5-ös voltam – felelte Stephens
még mindig spanyolul. – Isten hozta Buenos Airesben, az amerikai nagykövetség nevében. Eddig
hogy tetszik a város?
– Gyönyör .
 – Kár, hogy n s, törzs rmester. Az argentin n k hihetetlenül szépek, amint azt bizonyára már
észrevette.
– Észrevettem – mondta Otmanio mosolyogva. Stephens kezet nyújtott De la Santiagónak is.
– Enrico de la Santiago – mondta.
– Portet mesélte, együtt repültek Afrikában. Milyen repül gépen?
– Leginkább öreg Boeing C-46-osokkal.
– Van itt pár ember, aki nem beszél spanyolul – jegyezte meg Jack Portet.
– Sajnálhatják is – felelte Stephens. – Még egy perc türelmét kérem.
Zammoro felé fordult.
– Maga minden bizonnyal Mr. Zammoro – mondta ismét spanyolul.
– Az vagyok.
– Ha jól tudom, van pár barátja itt, Buenos Airesben.
– Úgy van.
– Szerencsés ember. És, körbevitték a városon?
– Igen.
– Ebben a házban két lakás van a számukra. Az egyik a negyediken, a másik a hatodikon. Melyiket
választja?
– Nekem mindegy – felelte Zammoro.
– Nos, akkor el ször talán nézzük meg mind a kett t, aztán eldönti.
– Ahogy akarja – felelte Zammoro.
– Amíg Senora Otmanio megérkezik, szeretnénk, ha valamelyiküknél meghúzhatná magát Otmanio
törzs rmester. Akkor nem kellene beköltözni a tengerészgyalogos rség barakkjába, aztán meg
kiköltöznie. Nem okozna gondot magának, Senor Zammoro?
– Nem.
– Maga aztán nem egy beszédes ember, igaz? – jegyezte meg Stephens, és még miel tt Zammoro
válaszolhatott volna, sarkon fordult, az ajtóhoz ment, és megnyomta a cseng t.
Egy id sebb, öltönyös argentin nyitott ajtót.
Stephens a nagykövetség tisztvisel iként mutatta be Zammorót, De la Santiagót és Otmaniót, akik a
két lakásban fognak lakni, majd közölte velük, Senor Cavias a portás, és hozzá forduljanak, ha valami
elromlana a lakásban.
Aztán a nyitott liftajtó felé vezette ket, amir l kiderült, hogy még az els világháború el tti id ben
építették be, és csak ezután váltott angolra.
– Ha háromnál több ember használja egyszerre, akkor általában elromlik. És mivel a rang
privilégiumokkal jár, maga, a hadnagy és én fogunk el ször felmenni vele a hatodikra, ahonnan
leküldöm a liftet ezért a háromért. Rendben?
– Jó – mondta Oliver türelmetlenül.
Amikor a lift már elég magasan járt ahhoz, hogy Zammoro, Otmanio és De la Santiago ne láthassa
ket, Stephens el húzott a zsebéb l egy papírt, és Jacknek adta.
– Id nként kézbesít t játszom. Ez azel tt jött meg, hogy elindultam a nagykövetségr l.
Oliver elvette a papírt Jackt l, elolvasta, majd visszaadta neki.
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. február 4., 21.15 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (44. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(1) (Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Kuba, Havanna) A Kubai Hadsereg mintegy 500
(ötszáz) néger katonát toboroz a soraiból. Azt mondják nekik, hogy egy „nemzetközi szabadságharcos
kontingenst” szerveznek.
(2) (Kettes megbízhatósági szint) (CIA, Kuba, Havanna) A következ szóbeszéd járja:
(a) A toborzott hader t Afrikában kívánják bevetni.
 (b) Titkos támaszpontokon akarják ket kiképezni, valahol Kubában.
(3) Az információgy jtés továbbra is folyamatban van, amint új fejlemények vannak, értesítem róla.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS
– Lefogadom, ez a hír tönkretette annak az elemz nek a napját, aki azt állította, minimális az esélye
annak”, hogy a kubaiak fegyveres akcióba kezdenének az afrikai kontinensen.
– Ötszáz f egy kicsit sok egy titkos akcióhoz – mondta Oliver.
– Amint a dolgok kedvez en alakulnak a számára, elhagyja a titkos jelz t, és az alakulat egy
csapásra felszabadító hadsereggé fog válni.
– Michael Hoare-nak közel sem volt ötszáz zsoldosa…
– Kinek? – kérdezett közbe Oliver.
– Akit a dél-afrikai Kasavubu fogadott fel, hogy leverje a szimba felkelést, amire a saját hadserege
nem volt képes – magyarázta Jack. – Szerintem még kétszáz zsoldosa sem volt, és azok közül is csak
néhányat lehetett „jól képzett” harcosnak nevezni. A legtöbbjüket vízparti kocsmákból toborozta
Belgiumban meg Franciaországban.
– De Kongót mégis sikerült visszafoglalniuk, nem? – kérdezte Stephens. – A tanulság, fiúk: jó lesz
miel bb megállítani Guevarát, miel tt még túl messzire menne.
A lift nagy zökkenéssel megállt. Stephens félretolta a tolóajtaját, és intett a két tisztnek, szálljanak ki.
Megnyomott egy gombot a vezérl panelen, aztán behúzta az ajtót. A lift elindult lefelé.
Stephens végigvezette ket egy csempézett padlójú folyosón, egészen egy ajtóig, amit aztán ki is
nyitott.
A szobák tágasak voltak, és magas mennyezet ek, európai módra. Az amerikai bútor nem illett a
képbe, és Jack azon kezdett t dni, a nagykövetség miért nem vett bele inkább argentin bútorokat.
Még akkor is a lakásban bolyongtak, amikor De la Santiago és a többiek beléptek.
– A másik lakás – mondta Stephens ezúttal már angolul – kis eltéréssel ennek a mása.
Zammoróra pillantott.
– Feltételezem, az egyiket csak vészhelyzet esetén akarják használni.
– Köszönöm, hogy angolul beszél – jegyezte meg Jack.
– Csak a spanyol nyelvtudásukat teszteltem.
– És? – kérdezte Oliver.
– Ha egy kicsit odafigyelnek az akcentusukra és azokra a szavakra, amiket itt máshogy mondanak,
akkor Zammoro és De la Santiago esetleg ki is adhatná magát argentinnak, chileinek vagy
uruguayinak. De Otmanio nem. Soha az életben. Az akcentusa roppant furcsa.
– Harlemi spanyol egy kis Puerto Ricó-ival vegyítve – mondta Otmanio.
– A fekete b rszíne miatt is sokan fel fognak rá figyelni – folytatta Stephens. – Argentínában elég
kevés igazán fekete ember van. Azt javaslom, maga lehet leg ne nyissa ki a száját!
Otmanio biccentett.
– Mikor mennek vissza? – kérdezte Stephens.
– Holnap reggel Cordobába repülünk. Úgy tervezzük, hogy sötétedésig visszajövünk, aztán én és
Jack felszállunk az Aerolineas 2315-ös, miami járatára – felelte Oliver.
– Cordobába vagy Alta Gráciába mennek? – kérdezte Stephens.
– Alta Gráciába – mondta Oliver.
– Ez kinek az ötlete volt?
– Igazából Felter ezredes célzott rá, hogy oda kellene mennünk – mondta Oliver.
– Valószín leg jó ötlet, de ne számítsanak rá, hogy túl sok mindent fognak látni – mondta Stephens.
– Én magam is jártam már ott. Feltételezem, visznek magukkal idegenvezet t.
– Ó, persze.
– Gondolom, a lakást megfelel nek találják.
– Nagyon szépek – mondta Zammoro.
– És kényelmesek. Itt akár többször is együtt ebédelhet a cimborájával.
– Parancsol?
– A cimborájának a Leandro Alem 26. alatt van az irodája. Az csak pár saroknyira van innen.
– Miféle épület az? – kérdezte Oliver.
– Egy nagy épület. Jó sokan állnak a bejárati ajtó mögött meg a hátsó bejáratnál… egyenruhában is,
civilben is… félautomata fegyverekkel a kezükben. Azt rebesgetik, hogy az a SIDE titkos
 hadiszállása.
Jack felnevetett.
– Autót küldök a tranzitszálláshoz, úgy kilencre – mondta Stephens. – Egyébként üdvözlöm Miamit.
Egy vaskos kulcscsomót dobott Zammorónak, aztán kisétált a lakásból.

Tizenhatodik
(Egy)
Argentina, Córdoba tartomány
Córdoba
1965. február 6., 09.55
– Córdoba – jelentette be Guillermo Rangio alezredes – Argentína második legnagyobb városa, és
egyben Córdoba tartomány f városa. Ide települt a repül gépgyárunk is, ami Perón tábornok egyik
legdrágább öröksége. Mindenki tudja, és el is ismeri, hogy olcsóbb és valószín leg hatékonyabb is
lenne, ha a katonai légi járm veinket maguktól, amerikaiaktól vennénk, vagy a britekt l, és nem
magunk gyártanánk, de azzal meglehet sen sok embert tennénk munkanélkülivé. És a tábornok egyik
újabb öröksége, az itteni szakszervezeteknél csak a Hadsereg er sebb, úgyhogy a politikusok
kénytelenek lehúzni a pénzünket a repül gépgyárunk vécéjén.
Az L-23-asban mindenki elmosolyodott.
Rangio De la Santiago mellett ült a másodpilóta-ülésben, és a többiekhez hasonlóan, a hivatalosan
„USA Hadsereg, pilótaruha, nyári” elnevezés zöld overallt viselte.
– Ott van – mondta Rangio, és kimutatott az ablakon. – Leszállás után egy hangárhoz fognak minket
irányítani. Kis szerencsével nem lesz ott újságíró, amikor landolunk.
– Miért? Az gondot okozna, ezredes? – kérdezte Oliver.
– Holnap már a címoldalon hozná le a CLARIN… az a mi New York Daily Newsunk… hogy
vakmer jenki kémek jártak itt, hogy ellopják a technológiánkat, és a SIDE semmit sem tett ellenük.
De la Santiago a mikrofon után nyúlt, és engedélyt kért a rárepülésre és a leszállásra.
A kifutó végén egy „Kövess engem! „-furgon várta, s az egyik hangárhoz irányította ket, amelynek
a kapui szélesre voltak tárva. De la Santiago leállította a motorokat, s a földi személyzet vagy egy
tucat tagja rögtön betolta a repül gépet a hangárba, majd megfordította. A hangár kapui bezáródtak.
Jack Portet, aki a leghátsó ülésen utazott, kinyitotta a repül gép ajtaját, és kiszállt. Két egyenruhás
férfi közeledett felé.
– Jó napot! – mondta Jack.
Mindkét katona angolul válaszolt. – Jó napot! – mondta az egyik.
– Isten hozta Córdobában – felelte a másik.
Másodikként Otmanio szállt ki, utána Oliver, majd Rangio és Zammoro, és végül De la Santiago.
A két tiszt tisztelgett Rangiónak, majd megölelte az alezredest. Rangio Zammoro vállára tette a
kezét.
– Ez az én drága barátom, Julio Zammoro – mondta angolul. – A Kubai Hadsereg egykori rnagya,
most az Egyesült Államok Hadserege tisztje. A feleségem zokogott, amikor megtudta, Castro Senora
Zammorót bezáratta az Isla de Pinoson.
Mindkét tiszt szalutált Zammorónak, aztán fejet csóválva – amit egyszerre lehetett együttérzésnek
és/vagy felháborodásnak értelmezni – kezet rázott Zammoróval.
Rangio intett De la Santiagónak, hogy menjen oda hozzájuk.
– Ez itt Enrico de la Santiago. A Kubai Légier egykori századosa, most az USA Hadserege tisztje.
Dr. Guevara a saját kezével gyilkolta meg a nagyapját Enrico nagyanyja és anyja szeme láttára.
A két tiszt fejcsóválva tisztelgett De la Santiago el tt, aztán vele is kezet rázott.
– Az úr pedig Otmanio törzs rmester. – Otmanio tisztelgett. – is az Egyesült Államok Különleges
Haderejénél szolgál, ahogyan ezek az urak is, Oliver százados és Portet f hadnagy.
Újabb szalutálás és kézfogás következett.
– Mindannyian Pistarini tábornok kérésére jöttek ide. Segítenek nekünk megoldani egy problémát.
Mivel tudják, hogy Alta Gráciába megyünk, nem hinném, hogy nevesíteni kellene a problémánkat, és
úgy gondolom, azt sem kell elmondanom, milyen diszkréten kell kezelniük az urak ittlétét.
– Nem, uram – mondta a két katona majdnem egyszerre.
– Ez a ronda tiszt, uraim, az itteni helyettesem, Ricardo Javez rnagy. A másik, még rondább, Paolo
Lamm ezredes, a Córdoba tartományban m köd Polícia Federal feje. Egyébként pedig a feleségem
unokatestvére.
Újabb kör kézfogás következett.
– Az autók el álltak? Az ebédet elintézték? – kérdezte Rangio.
– Igen, uram – mondta a két tiszt, ismét majdnem egyszerre.
– Nos, uraim, akkor kezd dhet a túra.
Nekilátott levenni a pilótaruháját, a többiek pedig követték a példáját. Az overall alatt mindannyian
civil ruhát viseltek. A pilótaruhát az L-23-asba hajították.
A hangár el tt három autó várakozott. Egy 1963-as Buick és két 1962-es Chevrolet. Rangio beült az
egyik Chevrolet volánja mögé, és intett Zammorónak és Olivernek, üljenek be hozzá. Javez rnagy a
második Chevrolet-be ült be, Jack, De la Santiago és Otmanio pedig követte. Lamm ezredes egyedül
ült a Buickba, amely a konvoj élén állt, aztán gázt adott, és elhajtott.
A kétsávos f úton mindenütt 110 km/h-s sebességkorlátozó táblák voltak, s az Alta Gráciához vezet
negyvenöt kilométeres úton két csend rség is volt. A sebességkorlátozó táblát annak rendje és módja
szerint figyelmen kívül hagyták, a csend rségek mellett pedig olyan sebességgel viharzottak el, hogy a
csend röknek alig volt idejük megismerni a Polícia Federal f nökének a Buick-ját, és tisztelegni.
Megérkeztek a mintegy 30 000 lelket számláló Alta Gráciába, és addig furikáztak a kisváros utcáin,
amíg egy lakónegyedhez nem értek. Lamm ezredes Buickjának jobb oldali irányjelz je felvillant. A
két Chevrolet lehúzódott az útpadkához, és megállt. A Buick továbbhajtott.
Rangio kiszállt az autójából, és a mögötte álló autóhoz ment.
– Az a ház, a másik oldalon, abban n tt fel dr. Guevara, és ott töltötte el ifjúkora egy részét is –
mondta, és egy kicsi, szépen rendben tartott, tornácos házra mutatott. – A szülei még mindig itt laknak.
Innen abba az egyházi iskolába megyünk, a San Tomas Aquinasba, ahová elemistaként járt, aztán
pedig a San Pedro y San Paolo Középiskolába. Aztán megnézzük a futballpályát is, ahol a
labdarúgással ismerkedett. Asztmás volt, ami megnehezítette a dolgát, de nem adta fel. Innen Buenos
Airesbe ment, ahol egyetemre járt… azt már megmutattam maguknak… és ahol orvosi diplomát
szerzett.
Egy férfi lépett ki a Guevara de la Serna család háza melletti házból, megállt az ajtóban, és ket
figyelte.
Rangio visszaült az autójába, adott nekik két percet, hogy jól megnézzék maguknak a házat, aztán
elindult, hogy megmutassa nekik a helyeket, amiket ígért. Ellátogattak mindkét iskolához, és
bementek mindkét iskola templomába is. A San Tomas Aquinasban Rangio az oltárhoz vezette ket.
– Dr. Guevara ministráns volt ebben a templomban. Az, amivé vált, nagyon felzaklatta az itteni
papokat és kedves n véreket.
A futballpályán középiskolás korú fiúk fociztak, k pedig némán figyelték a játékot pár percig, de
aztán Rangio az autójához ment, és visszahajtottak Córdobába. Jack azon t dött, mi történhetett
Lamm ezredessel, aki a Buickot vezette, és arra a következtetésre jutott, Lamm valószín leg úgy
érezte, a küldetése azzal véget is ért, hogy megmutatta Guevara házát.
A córdobai Hotel Crillonhoz hajtottak, és bementek az épületbe.
A nagy étterem melletti kis, privát helyiségbe vezették ket. Lamm ezredes már várt rájuk, és a férfi,
akit a Guevara család háza melletti ház tornácán láttak.
Rangio az egyik asztalra mutatott, amin borospalackok sorakoztak.
– Ha jól tudom, Enrico fogja vezetni a gépet visszafelé, úgyhogy nem kap bort. Mi viszont igen…
hacsak valaki nem inna inkább whiskyt.
Az egyik pincér kinyitotta az egyik palackot, és kitöltött pár kortyot Rangiónak, hogy megízlelhesse.
Rangio belekóstolt, biccentett a fejével, hogy jó, a pincér pedig nekilátott töltetni a poharakba.
– A bor Córdoba tartományból való – magyarázta Rangio. – Mi úgy gondoljuk, hogy az argentin bor
a legjobb borok közé tartozik.
Megvárta, amíg a pincér mindenkinek töltött, aztán megemelte a poharát a férfi el tt, akit a Guevara
család háza mellett láttak.
– Szeretném megköszönni Senor Manuelo Frotzinak, hogy csatlakozott hozzánk. Volt szerencsém
személyesen megtapasztalni, milyen jó katolikus és hazafi. Senor Frotzi nehéz helyzetben van, mert
azon kevesek közé tartozik, akik valaha kedvelték Guevarat, aki a szeme láttára cseperedett férfivá a
fia, Reynaldo barátjaként, aki most az 1. gránátosezredben szolgál századosként, Buenos Airesben.
Elintézem, hogy Zammoro, De la Santiago és Otmanio találkozhasson Frotzi századossal valamelyik
nap.
 Senor Frotzi feszengve mosolygott rájuk.
– Sajnos Senor Frotzi nem beszél túl jól angolul, de Lamm ezredes elmagyarázta neki, kik maguk, és
miért vannak itt, és úgy vélte, talán segíthet.
Mindenki kezet rázott Frotzival.
Jack azon t dött, vajon Frotzi valóban önként jelentkezett-e arra, hogy segítsen nekik, vagy pedig
csak meghívást kapott, amit nem utasíthatott vissza.
Ebéd közben hamar kiderült, hogy amit Rangio mondott róla, megfelelt a valóságnak. Frotzi érzései
ambivalensek voltak Guevarat illet en. Egyrészr l második fiának tekintette, másrészr l viszont
szégyent érzett, amiért az kedves fiából egy kommunista forradalmár lett.
Abból, amit elmondott – és az angolja korántsem volt olyan rossz, amilyennek Rangio beharangozta
–, abból az derült ki, hogy Che Guevarát csak az asztmája különböztette meg a többi gyermekt l, ami
miatt nem sportolhatott. Baloldaliságra utaló jelekre nem bukkantak a gyermekkorában, bár az apja és
az anyja támogatta Juan Perón szocialista jelleg programjait.
Frotzi elmesélte, hogy a legutolsó komoly beszélgetés során, amire akkor került sor, amikor Guevara
orvosi egyetemi tanulmányai végén járt, Guevara kerek-perec bejelentette, hogy Buenos Airesbe akar
menni, mert a vidéki orvosok nemcsak, hogy nem keresnek jól, de egyenesen nyomorognak.
Az ebéd közben folytatott beszélgetés jó két óráig tartott, és jó pár palack bor fogyott el, amikor
Rangio úgy döntött, hogy ideje pontot tenni a dologra.
– Az észak-amerikai tiszt urak ma este hazarepülnek. Lassan indulnunk kell Buenos Airesbe.
Rangio végignézett az asztal körül ül kön.
– Van még valakinek kérdése?
Senki sem felelt.
– Otmanio rmester, maga nem túl sokat beszélt. Nincs kérdése?
– Ezredes – felelte Otmanio kissé akadozó nyelvvel. – Én csak ültem, és próbáltam rájönni, hogy mi
motiválhatja ezt a bohócot.
A mondat végére nyilvánvalóvá vált, Otmanio többet ivott a kelleténél.
– Parancsol, rmester? – kérdezte Rangio, aki nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
– Én a Spanyol Harlemben n ttem fel, ezredes, New Yorkban. Ahhoz képest, ahogy én feln ttem,
Guevarának jó élete volt. Egy szép kis házban lakott, templomba járt, nem kábszerezett, orvosi
egyetemre ment, erre most kommunistává akarja tenni az országát? Abból, amit eddig láttam, ezredes,
maguk, argentinok nem akarnak mást, csak jókat enni, inni, és gyereket csinálni. is tudja, hogy mi
lesz itt, ha a kommunisták átveszik a hatalmat. Az els dolguk az lesz… láttam már Vietnamban,
ahogy maga is, Oliver százados… hogy szétlövik az összes rendes ember fejét… az olyanokét, mint
De la Santiago nagyapja, vagy mint Senor Frotzi, vagy akár a saját apjáét meg az anyjáét. Az ég
szerelmére! Honnan jön ez a szarházi? Mi a fasz baja van ennek a szarházinak?
Oliver szúrósan nézett rá. Otmanio észrevette.
– A francba is, százados – mondta Otmanio. – kérdezte. Rangio nevetett.
– „Jókat enni, inni, és gyereket csinálni”? Jól megfigyelte az argentinokat, rmester.
Rangio itt megállt, aztán komolyan folytatta.
– Én is számtalanszor feltettem magamnak a kérdést… Miért?… de soha nem kaptam rá választ. Ha
tudnám, akkor talán könnyebb lenne az olyan embereknek, mint maga meg én megállítani Guevarát.
Meg a fajtáját. De akkor, rmester, mib l élnének meg az olyan emberek, mint maga meg én?
Rangio felállt, és a karórájára pillantott.
– Ideje indulni – mondta.

(Kett )
Argentína, Buenos Aires
Ezeiza nemzetközi repül tér
1965. február6., 23.10
A Hadsereg szabályzata el írja, hogy amikor alacsony rendfokozattal rendelkez tisztek, mint John
S. Oliver százados és Jacques Portet f hadnagy, hivatalos ügyben utaznak, a leggazdaságosabb
közleked eszközt kell igénybe venniük. Ez lefordítva annyit jelentett, hogy Oliver az Aerolineas
Argentína 7201-es járatának 39B ülésén ült, a jobbján és a balján egy-egy utassal. Portet f hadnagy
hasonlóan járt a 39E üléssel, mert is két másik utas közé került.
Úgy t nt, hogy hosszú – több mint kilencórás – út vár rájuk Miamiig.
 Egy fehér zakós utaskísér jelent meg az ülések közötti folyosón, és megállt a 39-es sornál.
– Oliver százados?
– Az vagyok.
– Velem fáradna, százados?
– Miért? Mi van? – kérdezte Oliver. Az utaskísér sarkon fordult, és megkérte Portet f hadnagyot is,
kövesse. Oliver százados és Portet f hadnagy egyszerre lépett ki az ülések közötti folyosóra.
– Mi a franc van? – kérdezte Portet. Oliver vállat vont.
Követték az utaskísér t a folyosó elejéig, ahol az megállt, majd intett nekik a fejével, hogy lépjenek
be az els osztályra.
Egy férfi állt odabenn, akit azel tt sohasem láttak. Rájuk mosolygott.
– Biztosra veszem, ha Rangio ezredes itt lenne, most nagyon szégyellné magát a kavarodás miatt –
mondta. – A helycserér l már akkor szólnia kellett volna a személyzetnek, miel tt a gépre szálltak.
Két nagy méret , b rhuzatos, els osztályú ülésre mutatott.
– A miénk? – kérdezte Oliver.
– Rangio ezredes reméli, kellemes útjuk lesz, és hogy hamarosan ismét élvezheti a társaságukat. Az
ezredes úgy vélte, mivel annyira megkedvelték az argentin bort, talán megkóstolnák a pezsg nket is.
Egy nagy papírzacskót nyomott Oliver kezébe. Oliver belepillantott, és négy üveg pezsg t látott
benne.
– Az ezredes reméli, visznek egy palackkal Lowell ezredesnek és Lunsford rnagynak is.
– Hogyne – mondta Oliver.
– És hogy ezt is elviszik Lowell ezredesnek – tette hozzá a férfi.
Egy fehér borítékot adott Olivernek. Nem volt lezárva, és nem volt megcímezve.
– Természetesen – mondta Oliver. – A legnagyobb örömmel.
A borítékot a zakója zsebébe csúsztatta.
– Én is remélem, hogy kellemes útjuk lesz – mondta a férfi, majd kezet rázott velük, és a repül gép
ajtajához ment.
Johnny biccentett Jacknek, üljön az ablak melletti ülésre, aztán is leült. Egy utaskísér jelent meg
két pohár pezsg vel.
– Pezsg t? Vagy megvárják, amíg a leveg be emelkedünk?
– Én mindig azt mondom, hogy „Ragadd meg az alkalmat!” – mondta Jack, és elvette az egyik
poharat. – Hálás köszönet.
Sivító hangot hallottak.
– Most indítja be a kettest – mondta Jack. – Fenékig!
– Vajon mi lehet a borítékban? – kérdezte Oliver.
A repül gép még nem érte el az utazómagasságot, de a pezsg spohár helyett már egy kupica Johnny
Walker Black Labelt tartott a kezében.
– Nem volt lezárva – mondta Jack.
– Észrevettem. De az olyan lenne, mintha elolvasnánk valaki másnak a levelét.
– De azért remélem, még emlékszel arra, amit Mr. Stephens mondott, hogy a munkájához tartozik,
hogy minden nap hazudik, lop, csal, és még a jó ég tudja, mi mindent csinál.
– Maga rossz hatással van rám, hadnagy – mondta Oliver, aztán kihúzta a borítékot a zakója
zsebéb l.
Két gépelt lap volt benne.
Ez azoknak a listája, akik részt fognak venni a kubai hadm veletben, a volt Belga Kongóban.
Tudomásom szerint az amerikai CIA az információ megbízhatóságát egy ötös skálán méri, amelyen az
ötös jelenti a legmagasabb megbízhatósági szintet Ezek szerint az itt található információ ÖTÖS
besorolást kapna.
Guevara kivételével, aki állítólag már Párizsban van, vagy útban van Párizs felé, az összes tiszt és a
legtöbb sorállományú kiképz táborokban van, amelyeket titokban hoztak létre Pina del Rio
tartományban, s amelyeknek az azonosítója Pita 1, Pita 2 és Pita 3 – utóbbi még nem készült el.
A tisztek neve és rendfokozata után zárójelben van feltüntetve az a szuahéli név, amit a
hadm veletben résztvev k fognak használni. Ha az ember logikusan gondolkodik, feltételeznie kell,
hogy van közöttük pár ember, aki folyékonyan beszéli a szuahéli nyelvet.
(1) Guevara, Ernesto de la Sema rnagy (Tatu) Kommentár nem szükséges.
(2) Dreke, Victor rnagy (Moja)
 Noha nem hivatásos katona, Dreke kiválóan képzett gerillaharcos, aki Castróval és Guevarával
harcolt a Sierra Maestrában. Elszánt kommunista és Guevara és Castro közeli, bizalmas barátja.
Mind ez idáig az Ellenforradalmárok Bandája Ellen Harcolók (spanyol rövidítése LCB)
parancsnokhelyettese volt Nem jelent neki problémát azonnal kivégeztetni az ellenforradalmároknak
vélt személyeket ahol és amikor felfedezi ket.
Dreke roppant veszélyes ember, akinek a küldetése hasonló a szovjet hadsereg politikai biztosának
küldetéséhez, mert a hadsereg által rátestált feladatok mellett mindent megtesz azért, hogy továbbéljen
az emberekben a kommunizmus iránt érzett lelkesedés.
(3) Tamayo, José Maria Martinez Belügyminisztériumi összeköt tiszt (Mbili) Martinez valamikor
hírszerz tiszt volt a Hadseregben, és mostanáig, többek között, felügyelte a Belügyminisztériumon
belül a Titkosrend rséget.
(4) Gilbert, Raphael Zerquera, dr. Ismeretlen (Kumi)
Az neve feltehet en azért került a listára, mert dr. Ernesto Guevara de la Sema nem kívánja ellátni
az egység katonaorvosi teend it.
(5) Terry, Santiago Százados (Ali)
Terry nem hivatásos tiszt. Jutalomként kapott „kinevezést”, amiért h ségesen szolgálta Castrót a
Sierra Maestra hegységben eltöltött id alatt. A tisztek közül csak neki, Guevarának és Drekének van
tapasztalata a gerilla-hadviselésben.
(6) Pichardo, Norberto Pio Hadnagy (Inne)
Pichardo egy frissen kinevezett tiszt aki a gyalogságnál szolgált.
A következ sorállományúak a keretszervezet tagjai. Néhányan közülük szolgáltak a Sierra
Maestrában, de a legtöbbjük egyszer katona, akiket a Kubai Hadseregb l verbuváltak a fekete b rük
miatt Közülük csak kevésnek van tapasztalata a gerilla-hadviselésben, bár az is lehet, hogy egyiküknek
sincs.
Eduardo Torres Ferrer rmester (Coqui) Julián Morejón Gilbert rmester (Tiza) Victor Manuel
Ballester rmester (Telathini) Ramón Munoz Caballero rmester (Maganga) Pablo Psvaldo tizedes
(Sita) Pedro Ortiz tizedes (Saba) Aldo Garcia Gonzales közlegény (Tano) Martín Chivás közlegény
(Ishirini) José Escudero közlegény (Arobaini) Constantino Perez Méndez közlegény (Hansini) Angel
Fernandez Angulo közlegény (Sitaini) Lucio Sanchez Rivero közlegény (Rabanini) Noelio Révé
Robles közlegény (Kigolo)
Oliver megvárta, hogy Jack elolvassa a második oldalt is.
– Szerinted ezt is az a kismadár csiripelte el, akir l annyit hallottunk?
– Nem lepne meg – felelte Jack. – És ennek a kismadárnak nyilván van még pár barátja Kubában.

(Három)
Flonda, Miami
Miami nemzetközi repül tér
Nemzetközi érkezési terminál
1965. február7. ,06.45
Az USA Bevándorlási Hivatalának (INS) egy túlbuzgó tisztje, akir l John S. Oliver százados három
perc után magában megállapította, hogy egy szúnyogagyú, szemét kis szarházi, mindent megtett, hogy
Oliver és Jacques Portet f hadnagy a lehet legkés bb léphessen a szül földjére.
Miközben átvizsgálta az útlevelüket, az INS-tiszt észrevette, hogy nem volt belepecsételve, hogy a
tiszt urak mikor és hol léptek ki az Egyesült Államokból. Most pedig ott álltak el tte, és egyértelm en
be akartak lépni az országba. Azonnal rájött, hogy valami nem stimmel.
Oliver százados elmagyarázta neki, és Portet f hadnagy parancsot teljesítve hagyta el az országot,
amely parancsot az USA Hadügyminisztériuma állította ki, és amely utasította ket, utazzanak Buenos
Airesbe, illetve minden egyéb helyre, amelyet szükségesnek tartanak, és az utazáshoz vegyenek
igénybe bárminem kormány és/vagy civil repül gépet, vasúti, vízi járm vet, illetve
személygépkocsit.
Oliver el vette a parancs másolatait, és elmondta, hogy Portet f hadnaggyal egyetemben az USA
Hadserege egyik repül gépén hagyták el az országot, amely esetben az országból való kilépéskor nem
szükséges lepecsételtetni az útlevelüket. Azt is elmagyarázta, hogy az USA Hadserege említett
repül gépét Argentínában, Buenos Airesben hagyták, most pedig egy kereskedelmi járat fedélzetén
tértek vissza.
 Az INS-tiszt továbbra is azt hajtogatta, a kilépéskor nem pecsételték le az útlevelüket, most viszont
azt akarják, pecsételje bele, hogy beléptek az országba. Szerinte itt valami nagyon nem stimmel, és
nem léptetheti be ket az országba, amíg nem beszél a megfelel felettesével.
Az INS-tiszt azt is közölte velük, hogy ez a személy 06.00-ig lett volna szolgálatban, de aznap egy
kicsit korábban ment el (akkor még csak 05.25 volt), és meg kell várniuk, hogy megérkezzen a váltás,
ami 06.00-ra várható. Oliver százados hiába is próbálta meggy zni az INS-tisztet, hogy és Portet
hadnagy az Eastern Airlines Atlantába induló járatára váltott jegyet, ami 07.15-kor indul, és hogy
lekésik, ha feltartja ket.
Az INS-tiszt felettesének nem akart beindulni az autója, és 06.00 helyett csak 06.25-kor érkezett
meg.
Miután az INS-tiszt elmagyarázta neki, mi a helyzet, a felettese elolvasta Oliver százados és Portet
hadnagy parancsát és útlevelét, aztán gyorsan döntött is.
– Semmi gond – mondta. – Isten hozta magukat idehaza!
Átmentek a terminálépületbe. Oliver elhatározta, keres egy térképet, amib l tudta, hogy a
terminálépület csarnokában lév oszlopokra egy csomót kiakasztottak, hogy megtudja, hol a francban
van, és az Eastern Airlines honnan a francból indítja a gépüket, hogy kis szerencsével id ben oda is
érjenek, hogy fel tudjanak szállni rá.
Az ujját a térkép „Most itt van” feliratára helyezte, és amíg meg nem szólalt, ügyet sem vetett a
vörös hajú n re, aki mögé lépett, bár a parfümje illatát megérezte.
– Hé, katona! Nem akar egy kicsit szórakozni?
Oliver hátrafordult, hogy megnézze magának a kis vöröst.
– Az eszem megáll – mondta Oliver.
– Már régen megállt – mondta Liza. – Én mégis hozzád mentem.
Amikor – nagyjából másfél perccel kés bb – Oliver elhúzta az arcát Liza nyakától, látta, hogy Portet
hadnagy hasonlóan belegabalyodott Mrs. Portet-ba.
– Hol van Allan? – kérdezte Oliver.
– Jack mostohaanyjánál. Nem akartam ilyen korán felkelteni.
– Mit csináltok itt?
– Tíz nap szabadságot kaptál, Jack. Lowell ezredes intézte el. Aztán meg felhívta Marjorie-t, és
megkérdezte, nincs-e kedvünk kijönni elétek…
– Fel kell hívnom Lowellt – hadarta Oliver. – Van nálam valami, ami az övé.
– És nem ér rá? – kérdezte Liza.
– Még ma át akarjuk adni neki – felelte Jack.
– … Lowell házában szálltunk meg, Ocean Reefben – mondta Liza. – És azzal a csodálatos
Packardjével jöttünk.
– Mi van?
– Ide Jack Jaguarjával jöttünk, de félúton eszünkbe jutott, van még két férjünk is, akit el kell
furikáznunk, és hogy talán mégis inkább az én autómmal kellett volna jönnünk.
Jack felnevetett.
– Azt hiszem, hogy még nem szoktuk meg, hogy férjes asszonyok vagyunk – mondta Liza. – Vajon
miért?

(Négy)
Florida, Key Largo
Ocean Reef Club Surf Point Drive 12.
1965. február 7., 10.05
Oliver megvárta, amíg Liza bezárta a fürd szoba ajtaját, és csak akkor nyúlt a telefon után, amikor
már hallotta, hogy a felesége kinyitotta odabent a zuhany csapját. Aztán mégis visszatette a kagylót, a
nadrágjához ment, a tárcájából kivett egy papírt, amin egy telefonszám volt, aztán visszament a
készülékhez, és tárcsázott.
– STRICOM, Katonai Repülési Csoport, McCullen rmester, uram.
– Lowell ezredest kérem. Oliver százados keresi.
– Az ezredes pillanatnyilag nem ér rá. Esetleg én segíthetek?
– Köszönöm, nem, rmester. Mondja meg neki, kérem, hogy tartom a vonalat!
– Igen, uram.
 Lowell egy pillanattal kés bb már vonalban volt, de miel tt még Oliver beszélhetett volna vele,
hallotta, hogy Lowell McCullen rmesterrel beszél.
– Azt hittem, Mac, világosan megmondtam, hogy Oliver rajta van a „bármikor, bárhol”-listámon.
Aztán Oliverhez szólt.
– Elnézést kell kérnem. Azt hittem, világosan megmondtam Macnek, hogy maga is rajta van a
„jófiú”-listámon, de a fejcsóválásából, és abból a sért dött arckifejezésb l ítélve, ami kiült arra az ír
képére, arra kell következtetnem, hogy nem fejeztem ki magam elég világosan. Mi a helyzet, Johnny?
Miel tt Oliver felelhetett volna, Lowell feltett még egy kérdést.
– Nagyon remélem, hogy az új feleségek id ben odaértek a repül térre!
– Igen, uram, a maga Packard autójával. Most pedig éppen a maga házában vagyunk. Amiért nagyon,
nagyon hálás vagyok.
– Örülök neki, hogy van valaki, aki mindkett t használja. Hogy mentek a dolgok odalent?
– Ajándékot hoztam magának Rangio ezredest l. Pontosabban két ajándékot. Egy üveg argentin
pezsg t, amit Lunsford rnaggyal lesz kénytelen megosztani. És egy levelet, illetve levélfélét.
– És mi áll abban a levélfélében? Johnny, remélem, elolvasta!
– Igen, uram. Úgy gondoltam, hogy el kell olvasnom.
– Mi állt benne?
– Azoknak a neve, rendfokozata és fed neve, akik Afrikába fognak menni.
– Atyaisten!
– Szerintem roppant hasznos anyag, uram. Rangióval minden jól ment, Zammoro miatt.
Lowell egy hosszú pillanatig nem reagált.
– Nem szívesen szakítanám félbe a szabadságát, Johnny, de kell nekem az a lista, és Felternek is.
Arra akartam megkérni, vigye a Légier Homestead bázisára… nincs messze onnan, ahol most
vannak… és küldesse ide. De azt hiszem, jobb lenne, ha személyesen beszélnék mindkett jükkel.
Megkönnyíteném a dolgukat, ha felajánlanám, hogy meghívom magukat meg az újasszonyokat egy
ebédre a homesteadi tiszti klubba? Fél egy vagy egy óra megfelelne?
– Ott leszünk, ha úgy kívánja, uram.
– Egy T-37-est elvihetnék, de nem szívesen mennék Ocean Reefbe a Légier repül gépével. A
Cessnám meg Geoffnél van, Braggban.
– Értem, uram. Ott leszünk 12.30-ra.
A telefon elnémult. Johnny visszatette a kagylót a helyére, aztán hanyatt feküdt az ágyban.
– Kik lesznek és hol? – kérdezte Liza.
A fürd szobaajtóban állt meztelenül, és csöpögött róla a víz.
– Az a kicsi, piros „vonal használatban”-lámpa felvillant a fürd szobai telefonon – magyarázta Liza
–, és amilyen gyanakvó feleség vagyok, mert az vagyok, kíváncsi lettem, kivel beszél az én férjem.
– Rólunk van szó, négyünkr l. Lowell ezredes meghívott minket ebédre a Légier homesteadi
bázisán.
Liza egy pillanatra úgy nézett rá, mintha mondani akarna valamit, és Johnny sejtette is, hogy mit. De
meggondolta magát.
– Nos, számomra is érthetetlen okokból, valamiért megjött az étvágyam.
Ezzel sarkon fordult, és visszament a fürd szobába.
Egy pillanattal kés bb Johnny felpattant az ágyról, és utána sietett.

(Öt)
Florida
A Légier homesteadi támaszpontja
Nyílt tiszti klub
1965. február 7., 1220
Craig W. Lowell alezredes az ajtó el tt várta ket.
Marjorie Portet odalépett hozzá, és arcon csókolta.
– Craig bácsi, ha azért jöttél, hogy közöld velünk, ugrott a tíz nap szabadság, én megöllek.
– Nem ugrott, és az is lehet, hogy meghosszabbítják, ha szépen kéred.
– Ebben az esetben, örülök, hogy látlak. És kösz, hogy használhatjuk a házad.
– Váltanék pár szót Johnnyval és Jackkel – mondta Lowell, aztán kezet fogott velük. – Jack, volt már
alkalma beszélni az apjával?
 – Nem, uram. Már elment Miamiba, mire Ocean Reefbe értem. Valami olyasmit mondott, hogy
elmegy megnézni valami repül gépeket.
– Az apja az Intercontinental Air Ltd. újsütet elnöke. Meglep, hogy nem mondta el magának.
– Valószín leg vacsora közben akarta bejelentem – mondta Jack. – Több, mint valószín . Azt
mondta, hogy egy levele van a számomra, Johnny?
– Egy levelem és egy üveg pezsg m – mondta Oliver.
Jack átadta Lowellnek a pezsg t, amit papírzacskóban vitt magával, Oliver pedig átnyújtotta neki
Rangio levelét.
– Menjünk, és szerezzünk magunknak egy asztalt! – mondta Lowell.
– A tiszt urak és a feleségeik a szabadságolásukat óhajtják megünnepelni – mondta Lowell a
pincérnek –, úgyhogy hozzon nekik valami ártalmasat! Én sajnos szolgálatban vagyok, úgyhogy be
kell érnem egy jeges teával.
– Most, hogy tudom, nem lesz rövidített nászutam – mondta Liza –, azt hiszem, iszom valamit…
– Pezsg t? – kérdezte Lowell.
– Miért ne?
– Valószín leg nincs beh tött pezsg jük – jegyezte meg Marjorie.
– Nos? – kérdezte Lowell a pincért l.
– Igen, uram, természetesen van – felelte a pincér.
– A Légier nél szolgálók sokkal jobban élnek, mint mi, szegény ördögök – mondta Lowell. – Azt
hittem, apád már elmondta neked. Na, akkor hozzon nekik valami finomat! Iszunk egy kortyot, aztán
rendelünk!
– Igen, uram.
Lowell kivette a két gépelt papírt Rangio borítékjából, és elolvasta.
– Jack már látta? – kérdezte.
– Igen, uram.
– Érdekes, amit Rangio a mi kis barátunkról ír. Mármint, hogy hol van – mondta Lowell. – F leg
azért érdekes, mert a virginiai barátaink is ezt írták, pedig k rendszerint mindent egy nappal kés bb
tudnak meg.
Jack kezébe nyomott egy papírt.
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. február 6., 18.05 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (51. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Franciaország, Párizs) A CÉLSZEMÉLY Párizsban van, a
Kubai Nagykövetségen szállt meg. Vele van egy bizonyos ORMANY (keresztneve ismeretlen) nev
férfi, valamint egy bizonyos Emilio ARAGONÉS, PAPITO (keresztneve ismeretlen) és MANRESA
(keresztneve ismeretlen).
A CÉLSZEMÉLY, párizsi id szerint 13.00-16.30 között, ellátogatott a Louvre Múzeumba. Vele
volt Antonio CARRIOOL, a Párizsba delegált kubai nagykövet, valamint egy ismeretlen férfi a francia
külügyminisztériumtól.
Ma este és a kísér i, valamint CARRIOOL hivatalos vacsorán vesz részt a kínai kommunista
nagykövetségen.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS
Jack elolvasta, aztán Olivernek adta, aki szintén elolvasta, majd visszaadta Lowellnek.
Lowell összehajtotta, és beletette Rangio borítékjába.
– Arra készültem, kisajtolok magukból mindent arról, ami Argentínában történt. Kíváncsi lettem
volna rá, argentin barátaink tényleg benne vannak-e a játékban, vagy csak játsszák a jó fiút. De erre
most már nincs szükség.
 – Biztosra veszem, hogy a mi oldalunkon vannak, uram – mondta Oliver.
– Sandy Felter el lesz ragadtatva ett l – mondta Lowell, és megpaskolta a borítékot. – Küld is majd
bel le egy másolatot az Ügynökségnek. Úgy látom, helyesen döntött Zammorót illet en, Johnny. Azt
hiszem, ez a kapcsolat meglehet sen sok ajtót meg fog nyitni el ttünk.
– Mi van Zammoróval? – kérdezte Liza.
– Erre nem válaszolhatok – felelte Lowell. – És a férje sem válaszolhat, amíg itt vagyok. De abban
egyetértek Felterrel, hogy a virágnyelv az egyetlen dolog a hírszerzésben, aminek mindig is lesz
létjogosultsága.
– Szóval nem fogjátok elmondani, mi ez az egész? – kérdezte Marjorie.
– Nem – felelte Lowell.
– Azt azért meg szabad kérdeznünk, mit csinálnak ezután?
Lowell elgondolkodott.
– Na, jó – mondta. – A szabadság végén jelentkezniük kell Braggban. Pár héttel azután… talán egy
hónap is lesz bel le… Jack Kongóba megy…
– Mennyi id re? – kérdezte Marjorie.
– Legalább egy hónapra számíts vagy háromra. Ami persze… és ezt nem gy zöm elégszer
hangsúlyozni… jóval rövidebb id annál, amit Vietnamban kellene eltöltenie, ha oda küldenék.
– És Johnny? – kérdezte Liza.
– Johnny egyel re Braggban marad. Aztán oda megy, ahol szükség van rá. Vagy Kongóba, vagy
Dél-Amerikába. Hacsak nem jön közbe valami váratlan dolog, egyikük sem megy el hosszabb id re
Braggból.
– De persze mindig közbejön valami váratlan dolog, nem igaz?
– Végül is maguk is összeházasodtak Johnnyval, nem igaz?
A pincér vetett véget a beszélgetésnek, amikor meghozta a pezsg t.

(Hat)
Washington D. C.
Közigazgatási Hivatal, 637-es szoba
1965. február 8.,1135
– Nem számítottam rád – mondta Sanford T. Felter ezredes, amikor Craig W. Lowell alezredes
belépett a kis irodába.
– Köszönöm, uram, jól vagyok. Köszönöm kérdését, uram. Szabad esetleg megkérdeznem, az
ezredes úr hogy érzi magát?
Felter nem felelt.
– Beérem, egy „Hello, Craig”-gel is – mondta Lowell.
– Hello, Craig. Nem számítottam rád – mondta Felter gúnyosan, de azért mosoly bujkált a szája
szegletében.
– Mi hír a mi kis barátunk, Ernesto fel l?
– Ezt most kaptam – mondta Felter, aztán kihúzta az egyik fiókját, és kivett bel le egy ív papírt.
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. február 7., 18.05 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (52. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(Hármas megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Hongkong) Információink szerint a CÉLSZEMÉLY
Pekingbe utazott, hogy találkozzon Liu Csao-csivel és a Kínai Kommunista Párt egyéb, magas rangú
tisztvisel ivel.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS
– Mit csinál ez Kínában? – kérdezte Lowell, miután elolvasta a papírt. – Akármit is, az biztos, hogy
számunkra nem jelenthet jót. Az a legkevesebb, hogy a kínaiak fegyvert fognak neki adni. És ez nem
jó hír.
Lowell egyetért n felmordult, aztán elmosolyodott.
– Hát, akkor a változatosság kedvéért, most én vagyok az, aki jó hírt hozott – mondta Lowell, és
Felter íróasztalára hajította Rangio borítékját.
– Mi ez? – kérdezte Felter. Miután elolvasta, Lowellre pillantott.
– Johnny Olivert l kaptam tegnap, Floridában. Rangio egyik embere adta át neki tegnapel tt este,
még Buenos Airesben, aki csak azért szállt fel az Aerolineas járatára, hogy közölje velük, nem
turistaosztályon, hanem els osztályon fognak utazni. És még aznap délután, amikor elindultak
Argentínából, Rangio elkísérte ket Córdobába. Megmutatta nekik a helyet, ahol Senor Guevara élt,
ministrált és focizott. Aztán bemutatta ket a Guevara család közvetlen szomszédjának és a SIDE
córdobai f nökének, meg a Córdobában m köd Polída Federal f nökének is.
– Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. „Óvakodj az olyan argentinoktól, akik ajándékot hoznak
neked”.
– Oliver és Portet úgy véli, hogy Rangio és Zammoro igazi jó barátok.
– Aminek eredményeként Rangio elintézi, hogy Zammorónak lehet sége legyen golyót repíteni
Guevara fejébe? Vagy fordítva?
– Oliver szerint Zammoro komolyan veszi azt, hogy tiszt…
– Akkor tölts el vele minél több id t! Hátha ragályos! – jegyezte meg Felter.
– Egyébként, hogy jöttél ide?
– Egy T-37-essel. A STRICOM-nál szoros baráti kapcsolatot alakítottam ki a Légier nél szolgáló
bajtársaimmal. Most már megengedik, hogy használjam a repül gépeiket.
– Nem vagyok kíváncsi rá, hogy ez a szoros baráti kapcsolat minek köszönhet – mondta Felter
nevetve, de aztán komolyra váltott. – Ez a Rangio-Zammoro dolog tényleg túl jónak hangzik ahhoz,
hogy igaz legyen.
– Oliver elmondta, amikor „elbeszélgetett” Zammoróval, és megkérdezte t le, miért nem beszélt
senkinek arról, hogy ismeri Rangiót, Zammoro valami olyasmit mondott neki, esküt tett Isten színe
el tt, hogy engedelmeskedik a fölé kinevezett tiszteknek, és teljesíti a parancsaikat…
Lowell itt megállt, és el vett egy cetlit a zsebéb l, amir l a következ t olvasta fel:
– … még akkor is, ha „ez a parancs úgy hangzik, hogy nem ölhetem meg azt a szemét Antikrisztust,
aki egy ketrecbe zárta a feleségemet, ahol halálra akarja éheztetni.”
– Leírtad?
– Johnny Oliver írta le, mert pontosan szeretett volna emlékezni a szavaira. Aztán ideadta nekem.
– És Olivert levette a lábáról ez a melodrámába ill szólam a lojalitásról meg a parancsok
teljesítésér l?
– Igen, Sandy, levette. És az ifjú Portet-t is. És ahogy elmesélték nekem a sztorit, és miután Rangio
el állt ezekkel a nevekkel… és ezek nemcsak nevek, mert ezzel elismerte, hogy magas poszton lév
barátai vannak Havannában… engem is levett a lábamról.
– Hát, végül is nincs különösebb jelent sége a dolognak. Csak neked mondom el, de ez itt kapóra fog
jönni az elnök el tt, amikor a szavahihet ségem forog majd kockán.
– Gondok vannak?
– Inkább úgy mondanám, hogy bel lem csak egy van… és hogy is szól a tengerészek imája? „A
hajóm oly kicsi, a Te óceánod pedig oly nagy”… a CIA embereib l pedig sok, és mindnek roppant
meggy a modora.
– Azért te is elég meggy tudsz lenni, Sandy. Annyiszor volt már igazad, amikor az Ügynökség
tévedett.
– Úgy érzem magam, mint egy kötéltáncos, akinek véd háló nélkül kell fellépnie – mondta Felter. –
Csak egyszer hibázhatok.
– Meghívlak ebédre. Hátha attól felvidulsz – mondta Lowell.
– Kösz, de nem érek rá. Camp Davidbe kell mennem.
Felter itt megállt.
– Örülök ennek a kis levélnek Rangiótól.
– Történt valami érdekes?
Felter Lowellre pillantott, aztán egy rádiótáviratot nyomott a kezébe. A rádiótávirathoz egy
kisméret , ropogós cetli volt gemkapcsozva.
 TITKOS
A VEZÉRKARI F NÖK
Nem tudtam, hogy eljut-e magához a délutáni találkozóig.
HADM VELETI UTASÍTÁS
TITKOS
1965. FEBRUÁR 7., 15.35 ZULU
FELADÓ: AZ USA VIETNAMI KIEGÉSZÍT PARANCSNOKSÁGA, F HADISZÁLLÁS
CÍMZETT: HADÜGYMINISZTÉRIUM, WASHINGTON D. C.
AZONNAL TOVÁBBÍTANDÓ AZ USA HADSEREGE VEZÉRKARI F NÖKÉNEK!
RÁDIÓTÁVIRAT MEGER SÍTVE
HADÜGYMINISZTÉRIUM, HADM VELETI TEREM, ÜGYELETES TISZT, KELT A MAI
NAPON, 14.55-KOR.
1. 1965. FEBRUÁR 7-ÉN, 10.35-KOR, VIETKONG HADER K TÁMADÁST INTÉZTEK CAMP
HOLLOWAY, AZ USA HADSEREGE ÁLTAL DÉL-VIETNAMBA KÜLDÖTT KATONAI
TANÁCSADÓK EGYIK TÁBORA ELLEN. A CAMP HALLOWAY DÉL-VIETNAM KÖZPONTI
FELVIDÉKÉN TALÁLHATÓ, PLEIKU KÖZELÉBEN.
2. AZ ELS DLEGES JELENTÉSEK SZERINT AZ AMERIKAI KATONAI TANÁCSADÓ
CSOPORT NYOLC (8) TAGJA VESZTETTE ÉLETÉT, SZÁZ (100) TAGJA MEGSEBESÜLT, TÍZ
(10) KATONAI LÉGI JÁRM PEDIG MEGSEMMISÜLT.
3. A VIETKONG TÁMADÁS MEGLEPETÉSKÉNT ÉRTE A TÁBORT. A VIETKONGNAK
MINIMÁLIS VESZTESÉGGEL SIKERÜLT ELMENEKÜLNIE A TÁMADÁS UTÁN.
4. A 2. PONTBAN KÖZÖLT VESZTESÉGEKET EL ZETESEN MEGER SÍTETTÉK.
VÁRHATÓAN LESZNEK ÚJABB VESZTESÉGEKR L BESZÁMOLÓ JELENTÉSEK.
5. AMINT ELKÉSZÜL, TOVÁBBÍTJUK A TÁMADÁSRÓL KÉSZÍTETT TELJES JELENTÉST.
GREGORY VEZÉR RNAGY, USA
J-3, USA KIEGÉSZÍT PARANCSNOKSÁG, VIETNAM
TITKOS
– A vezérkari f nök egyik szárnysegédje hozta – mondta Felter. – Régóta ismerem. volt az egyik
kiképz m a West Point-i „Állat”-barakkban, még els éves koromban.
Lowell szemöldöke felszaladt, de nem mondott semmit.
– Emlékszem, amikor egy centire az arcomtól ordított rám, és a nyála a képemre fröccsent. Akkor azt
mondta nekem, ne számítsak hosszú karrierre. A Hadseregben nincs szükség New York-i, zsidó
okostojásokra. Nem hinném, hogy az évek során meggondolta volna magát szerény személyemet
illet en. Tudomásom szerint nem tartozik a rajongóim közé.
– Hé, Egér! Végül is te nyertél. Bel le kisinas lett. Ahogyan a vezérkari f nökb l is. Különben nem
küldte volna el neked ezt az üzenetet.
– Szeretném tudni, a vezérkari f nök azért küldte-e el nekem, mert azt gondolja, hogy katona
vagyok, vagy pedig azért, és szerintem ez nyilvánvaló, mert az elnök azt akarja, hogy jelen legyek
azon az értekezleten, amit emiatt hívatott össze.
– Nagyon sok, jó katona csodál téged, Egér. Bellmon, Hanrahan és még sokan mások, és én is. Mi
lesz ennek a támadásnak a következménye?
– Most már biztos, és nemcsak valószín , hogy még több katonát fognak odaküldeni. A
tengerészgyalogosok is elkezdtek felállítani egy ezred-haderej expedíciós hader t, a 9.-et,
természetesen csak „esetleges Vietnamban történ bevetésre”. Biztosan oda fogják ket küldeni, és
nemcsak ket… még több katonát és tengerészgyalogost fognak odavezényelni.
– Ennek lesz valami hatása a mi akciónkra?
– Már van. Fintont két nappal ezel tt felhívta a Légier l valaki, aki közölte vele, hogy a C-130-
asra, aminek a fekete L-19-est kellett volna elhoznia Braggból, egy magasabb prioritású akcióban lesz
szükség, és ez a meg nem nevezett, magasabb prioritású akció szinte biztosan meggátolja majd, hogy a
közeljöv ben átvigyék a Beavert, a H-13-ast, s a többi, s a többi Kongóba.
– Azt hittem, a tiednél magasabb prioritás nem létezik.
Felter már-már elnéz en nézett rá, mintha csak az járt volna a fejében, hogy lehet valaki, akit ilyen
jól ismer, ennyire korlátolt.
– „Tudod mit csináltunk a múlt héten?” – idézett egy képzeletbeli pilótát gúnyosan. – „Miközben az
embereinket halomra lövik Vietnamban, ahelyett, hogy odavinnénk pár gépet a tíz helyett, amit
szétl ttek, mi a kibaszott Afrikába vittünk egy kibaszott L-19-est meg fél tucat zöldbabot.”
Felter egy kis szünetet tartott, aztán folytatta.
– Szerinted mennyi ideig tarthatnánk titokban a mi kis akciónkat? Lehet, hogy meg kell tennem, de
nem akarom.
– Talán a helyzet nem is olyan súlyos, mint gondolod, Egér. Persze csak akkor, ha el tudsz
teremteni annyi pénzt, amib l ki lehet bérelni egy 707-est az Intercontinental Air Ltd.-t l.
– Fogalmam sincs, hogy mir l beszélsz.
– Jean-Philippe Portet kapitány most már az Intercontinental Air Ltd. elnöke és ügyvezet je. Ez a
másik jó hír, ami miatt egyenesen ide repültem.
– Szerzett elég pénzt, amib l meg tudott venni egy légitársaságot meg egy 707-est? – kérdezte Felter.
Lassan mosoly ült ki az arcára.
– Nem szerezte. A mi kis barátaink Langleyb l Floridába repültek, kezükben egy csekk-könyvvel, és
gyakorlatilag er nek erejével kényszerítették, hogy fogadja el a pénzüket.
– Aláírták a szerz dést? – kérdezte Felter.
– Alá. Ráadásul Porter kuzinom diktálta a feltételeket, ami azt jelenti, alaposan kicseszett az
Ügynökséggel. Beletelik egy id be, mire rájönnek, hogy átverték ket, de akkor már kés lesz, mert
Porter rendesen kicseszett velük. k adják a pénzt, de az égvilágon semmibe sem szólhatnak majd
bele.
– És szerinted ez jó lesz?
– Szerinted nem?
– Ha megkérdeztél volna, azt feleltem volna neked, hogy semmilyen körülmények között ne keverd
bele Porter kapitányt az Ügynökség ügyleteibe.
– Jaj, Egér, ne csináld már! k folyton betesznek nekünk, és alig várják a következ alkalmat.
Kapják be! Most el ször adatott meg nekünk, hogy mi tegyünk be nekik.
– Nem k az ellenség, a szentségit! Rengeteg jó ember dolgozik nekik.
– Mondj egy nevet!
– Például Stephens. Azt mondtad, hogy Buenos Airesben átkozottul segít kész volt. Vagy ott van
Colby.
– Ki?
– Bill Colby, a CIA saigoni irodavezet je.
– Ja, igen. De közülünk való. A második világháborúban együtt ugrott Franciaország felett az OSS-
szel. t azért nem nevezném egy átlagos, székmelenget puhapöcsnek. Mondj egy másik nevet!
– Nem akarok vitatkozni veled. De mondok én neked valamit, Craig. Elég volt ebb l a „Nyalja ki a
CIA!”-attit db l! És ez nem jó tanács volt, hanem parancs.
Lowell némán meredt Felterre.
– Parancsot kapott, ezredes! – mondta Felter.
– Igen, uram.
– Az igazgatóhoz kell mennem, hogy lecsendesítsem a háborgó tengert – mondta Felter. – Camp
Davidben lesz ma délután.
– Akkor mi legyen az Intercontinental Air Ltd.-üggyel?
– Ha leszerelnénk a Beaver szárnyait, beleférne Portet 707-esébe?
Lowell fontolóra vette a dolgot.
– Valószín leg a futóm veket is le kellene szerelni. Valami raklapot, vagy hasonlót kellene alá tenni,
de igen, szerintem beleférne.
– Szólj Mr. Fintonnak, írja meg a megrendel t. És az ég szerelmére, azt ne hidd, hogy most
engedélyt kaptál, hogy meglopd a kormányt!
– Igen, uram.
– És próbálj meg gondolkodni, miel tt beleugranál valami újabb hülyeségbe! Rendben?
– Ezt elbasztam, Egér – mondta Lowell. – Sajnálom.
– Hát, sajnáld is! Ahányszor meghallom azt a szót, hogy „felel tlen”, a te képedet látom magam
el tt.
Felter a karórájára pillantott, biccentett, aztán szó nélkül kiment.

(Hét)
Észak-Carolina, Fort Bragg
 John F. Kennedy Különleges Hadviselési Központ
A parancsnok irodája
1965. február 8., 13.00
– Lunsford rnagy szeretne pár szót váltani magával, tábornok – mennydörögte Stephan Zabrewski
százados „Vörös” Hanrahan irodája ajtajából.
Hanrahan, aki teljesen elmerült a munkájában, intett a kezével, hogy „Küldje be!”, de teljes hatvan
másodpercig nem pillantott fel az el tte hever papírhalomból. Amikor viszont végre felpillantott,
látta, hogy Lunsford merev vigyázzállásban áll el tte, huszonöt centire az íróasztalától, jobb kezét
tisztelgésre emelve.
Hanrahan lezseren viszonozta.
– Az rnagy hálás, hogy a tábornok el zetes egyeztetés nélkül is id t szán az rnagyra – szólalt meg
Atya.
– Tökig merültem a papírmunkába, és semmi kedvem a hülye humorához.
– Az rnagy veheti ezt úgy, hogy a tábornok „Pihenj!”-utasítást adott, uram?
– Nagyon ajánlom, hogy átkozottul fontos legyen, amit közölni fog velem az rnagy, miután helyet
foglalt! – mondta Hanrahan.
– Köszönöm, uram. – Atya lehuppant a Hanrahan íróasztala el tti székre.
– Nos? – kérdezte Hanrahan türelmetlenül.
– Uram, az rnagy úgy véli, nem fogja hiába rabolni a tábornok idejét. Uram, az rnagy úgy véli,
hogy a tábornoknak tudnia kell arról, hogy lázadás van kialakulófélben.
– Na, most már tényleg elegem van a hülyeségéb l, Atya.
– Uram, az történt, hogy az egyik sorállományú, egy törzs rmester, akinek a nevét tudom ugyan, de
nem szeretném elárulni, tévedésb l közlegénynek nézte a Hadsereg két elhárítóját, és
munkaszolgálatra akarta vinni ket. A szokásos módon közölte velük: „Maga meg maga jöjjön
velem!”, mire az urak az elhárítástól azt válaszolták: „Kapd be a faszom! A tököm tele van már veled,
meg a kibaszott fajtáddal!”, vagy valami hasonlót.
– Ez függelemsértés – mondta Hanrahan.
– De nem akkor, ha valaki Spec-7-es, uram, és a fickó, aki azt mondta: „Kapd be a faszom!”, egy
törzs rmester volt, egy E-6. Azt hiszem, ez talán nem tiszthelyetteshez méltó viselkedés, bár igazából
nem is tudom. Az rmester védelmében mondanám el, hogy a Spec-7-es elhárító egyenruháján nem
voltak stráfok.
– És mi történt? – kérdezte Hanrahan.
– Az rmester elment megkeresni Hitetlen Thomast, akir l helyesen feltételezte, hogy felel a
Mackall csicskásaiért, hogy jelentse a függelemsértést, az elhárítók meg Jemima nénihez mentek, ahol
elismételték, hogy már mindkett jüknek tele van azzal, hogy minden második, karalábé-IQ-val
rendelkez zöldfasz ket szívatja, és hogy már csak egy hajszál választja el ket attól, hogy itt hagyják
ezt a titkos és veszélyes, tengerentúli küldetést.
A Hadsereg elhárítása tizenkét sorállományút bocsátott a Küzdelem hadm velet rendelkezésére.
Mind a tizenkett afrikai felmen vel rendelkezett, és mindannyian képzett elektrom szerészek és/vagy
rádiótávíró-kezel k.
– Komolyan beszélnek, vagy csak begurultak egy kicsit?
– A Spec-7-es önként jelentkezett a Fehér Ház híradós egységét l, ahová minden nap öltönyben
ment dolgozni, és ahol az elnöki konyháról szolgálták fel neki a mindennapi betev kávéját. Ezért nem
voltak stráfok a gyakorlóruháján. Évekig nem is volt gyakorlója, és a Mackall raktárában nem voltak
Spec-7-es stráfok, úgyhogy nem adtak neki, amikor kiutalták számára a gyakorlóruhát. Az egész
Hadseregben csak vagy száz Spec-7-es van. Ezt ma tudtam meg. Komolyan is beszél, és be is van
gurulva.
– Senki nem mondta el a fiúknak, hogy kik vannak az elhárítástól?
– Az én embereim tudják. De a Mackallon lév k nem. Nem lehetett ket beavatni.
– Mi a probléma lényege?
– Az elhárítók azt mondják… és Jemima néni is azt mondta, meg a repül sök is, Jemima nénivel az
élükön, meg a másik két pilóta is… hogy egyáltalán nem tetszik nekik, hogy alsóbbrend katonaként
kezelik ket, vagy ha már itt tartunk, alsóbbrend emberi lényt lát bennük minden… idézem Jemima
néni szavait … minden túlméretezett kretén, aki mindössze annyival tud elbüszkélkedni, hogy kiugrott
egy tökéletesen m köd repül gépb l”.
 Hanrahan nem tudott nem mosolyogni.
– Mintha csak Craig Lowellt hallanám.
– Neki is köze van a dologhoz. Tudnak Lowellr l is, vagy legalábbis azt hiszik, hogy tudnak róla,
meg Jack Portet-ról is. Mi az igazság ebben a Lowell-sztoriban? Az els ugrása tényleg HALO volt,
ahogy a legenda állítja?
– Igen, az volt. A különleges hadviselési er k, illetve a különleges kommandó története igazából
Görögországban kezd dött. Az USA Hadserege egy katonai tanácsadócsoportot küldött oda. A
legtöbbjük, többek között Felter és jómagam, ejt erny s vagy rohamcsapatos volt. Lowell egyikhez
sem tartozott. Viszont átkozottul nagy szolgálatot tett, mint különleges kommandós. Jó ideje történt,
hogy mindenkit, aki részt vett a görögországi harci cselekményekben, utólagosan, kitüntetés gyanánt,
felvettek a különleges hadviselési er kbe. Közöttük volt Felter és Lowell, és én is. Lowell
visszautasította, mondván, nem akarja, hogy bárki hülyének nézze, amiért képes kiugrálni tökéletesen
köd repül gépekb l.
Atya felnevetett.
– Ez rávall.
– Számos okból úgy döntöttünk Felterrel, hogy Lowellt be kellene venni a különleges hadviselési
er kbe. Javasoltuk neki, hogy jelentkezzen, de azt mondta, hogy nincs ilyesmire ideje. Pár évvel
ezel tt, amikor itt járt, adtunk neki HALO-ruhát, hogy végignézhesse a HALO-ugrást, amit egy C-
141-esb l hajtottunk végre, kilencezer méterr l. A lenyitott rámpán állt, amikor két HALO-szakért
megragadta mindkét kezét, és kihajította a gépb l. Amikor földet ért, közöltem vele, most már akár
tetszik neki, akár nem, ejt erny s, és a kezébe nyomtam az ejt erny sszárnyakat meg egy zöld
barettet.
– Mostanság úgy t nik, el szeretettel viseli – mondta Atya.
– Aztán Benningbe ment, és megcsinált még vagy fél tucat ugrást, hogy viselhesse a szárnyakat. Azt
hiszem, egész életében összesen hetet vagy talán nyolcat ugrott.
– Ezek a srácok tudnak Portet-ról is – mondta Atya.
– És mit akarnak?
– Ejt erny sszárnyakat meg ragyogó ejt erny sbakancsot, tábornok. Ha az kell hozzá, hogy ki kell
ugorniuk egy tökéletesen m köd repül gépb l, hát, ezek kiugranak.
– Maga csak szórakozik velem, ugye?
Lunsford megrázta a fejét.
– Még Jemima néni meg a két másik pilóta is azt akarja.
– Szó sem lehet róla.
– Én is ezt mondtam Jemima néninek. Erre azt felelte: „Miért? Mindent megcsináltunk, amire
utasítottak. Itt üldögélünk a seggünkbe dugott hüvelykujjunkkal, és várjuk, hogy Afrikába menjünk,
ami Isten tudja, mikor lesz.” Aztán jött egy fontos mondat: „Ha Portet megtehette, mi miért ne
tehetnénk meg?”
– Szentséges Atyaúristen!
– Erre nem tudtam mit mondani – mondta Lunsford.
– Benningben nem tudok nekik helyet szerezni. De még ha tudnék is, arra már nincs id . Felter azt
mondja, amint Portet és Oliver visszajön a szabadságról, lesz szállítóeszköz. Szerzett valami civil
gépet.
– Ezzel én is próbálkoztam. De látták, hogy néhányan Beaverekb l meg Hueykból ugráltak ki a
Mackallon, és azt kérdezik: „Mi miért nem ugorhatunk?”
– Azért, mert nem vagyok rá felhatalmazva, hogy engedélyt adjak rá, ezt maga is tudja.
– Ezzel visszajutottunk Portet-hoz. Ha neki lehetett, nekünk miért nem?
– Ez a beszélgetés kezd egyre abszurdabb lenni. Nem gondolja? Ezek az emberek katonák, és a
katonák nem sztrájkolhatnak.
– Azt nem hiszem, hogy le akarnának lépni… katonák, jó katonák, mindannyian… de ha nem mond
nekik valamit, akkor huszonöt olyan emberrel leszünk kénytelenek Afrikába menni, akik azt hiszik,
nincsenek olyan jók, mint mi. Ezzel aztán jól seggbe is l nénk a jó öreg csapatszellemet.
– Kíváncsi lennék a véleményére, maga mit tenne, ha ebben a székben ülne?
– Kényszerhelyzetre hivatkoznék – felelte Lunsford.
– Huszonvalahány emberr l van szó, ezt sosem vennék be, és ezt maga is tudja.
– Csak szórakozik velem, vagy tényleg kíváncsi rá, hogy én mit tennék?
 – Kíváncsi vagyok rá, de ez nem azt jelenti, hogy meg is teszem.
– Van egy saját, titkos ejt erny s-iskolánk itt, hadd ugorjanak ötöt a fiúk az egyik Beaverb l meg az
egyik Hueyból…
– Nem vagyok rá felhatalmazva, hogy ejt erny s-állományba vegyem ket – mondta Hanrahan. – És
nem akarok ejt erny sszárnyakat t zni a mellükre pusztán azért, hogy aztán közöljem velük, hogy le
kell venniük.
– Nem kell mást tennie, csak kit znie rájuk azokat a szárnyakat – mondta Lunsford. – Csendben, itt,
Mackallban.
– Na, és mi lesz a paranccsal, ami katonai ejt erny sökké min síti ket?
– Majd Afrikában megírom. „Szigorúan titkos. A kialakult kényszerhelyzet következtében és egy
titkos feladat elvégzése érdekében szükségessé vált a következ tisztek és sorállományúak ejt erny s-
hadm veletben való részvétele. Miután teljesítették az alapkövetelményként el írt öt ugrást, ezennel
katonai ejt erny sökké min sítem ket.” Kap bel le egy példányt, aztán feloldja a titkosítást, de
persze csak az ejt erny ssé való min sítés-részt, aztán parancsot ad ki, hogy a min sítést er sítsék
meg, és vezessék be a fiúk aktájába.
– Mikroszkóp kell magának ahhoz, hogy olvasni tudjon a sorok között? Maga azt javasolja… maga
tudatosan és szándékosan arra készül, hogy hamis dokumentumokat állítson ki, amiket azután
iktattatni is akar.
– Ezek a fiúk benne akarnak lenni a csapatban. Miért ne bizonyítanánk be nekik, hogy nagyra tartjuk
ket? A Hadsereg érdekében?
– Te jó ég, Atya! – mondta Hanrahan, és a karosszékébe rogyott teljes hatvan másodpercre.
– Csinálja! – mondta végül.
Lunsford felállt, és vigyázzba vágta magát.
– Igen, uram. Az rnagy engedélyt kér a tábornok úrtól lelépni.
– Az rnagy engedélyt kap, hogy elmenjen a picsába. Atya, ha csak az egyiknek is akárcsak kimegy
a bokája, én magának eltöröm kezét, lábát.
– Igen, uram. Köszönöm, uram.
Lunsford rnagy csinált egy tökéletes hátraarcot, aztán kimasírozott az irodából.

Tizenhetedik
(Egy)
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. február 13., 08.10 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (56. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(Hármas megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Dél-Afrika, Johannesburg)
Információink szerint a CÉLSZEMÉLY ismeretlen helyr l, feltehet en Pekingb l, 1965. február 12-
én, greenwichi id szerint 08.05-kor, az Air France 811-es járatával Johannesburgba érkezett. A
CÉLSZEMÉLY nem ment át a dél-afrikai útlevél-ellen rz ponton, hanem február 12-én, greenwichi
id szerint 12.50-kor tovább utazott az UTA 2332-es járatával, feltehet en Dar es Salaamba,
Tanzániába.
(Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Tanzánia, Dar es Salaam) A CÉLSZEMÉLY 1965.
február 12-én, greenwichi id szerint 16.45-kor, Dar es Salaamba érkezett az UTA 2332-es,
Johannesburgból induló járatával.
(Hármas megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Dar es Salaam) A CÉLSZEMÉLY találkozót beszélt
meg Julius Kambarage Nyerere elnökkel. A kormány hivatalosan tagadja, hogy a CÉLSZEMÉLY
Tanzániában lenne, vagy hogy várnák a megérkezését.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS
 (Kett )
Észak-Carolina, Camp Mackall
1965. február 15. 12.05
A Bell HU-1D „Huey” éppen akkor szállt le a Mackallon kialakított, durva leszállópályán, amikor az
ebédet szolgálták fel a katonáknak, akik az immár – tegnapel tt óta – hivatalosan a különleges
hadviselési er k 17. különítményének nevezett alakulathoz tartoztak.
Amikor a Hadsereg egy új alakulatát aktiválják – akkor is, ha csak egy század-haderej alakulatról
van szó –, azt szinte mindig megünneplik. Zenekart hívnak, és egy magas rangú tiszt átadja az egység
zászlóját a törzs rmesternek, aztán rövid beszédet mond. Aztán az új parancsok is beszédet mond.
Aztán az újonnan aktivált alakulatban szolgálók – mind „A” típusú egyenruhában – elmasíroznak a
dísztribün el tt.
A17. különítmény esetében viszont nem ez történt.
William „Hitetlen” Thomas törzs rmester vacsora közben felállt az étkezdében, és a késével addig
ütött egy rozsdamentes acél kancsót, amíg mindenki oda nem figyelt rá.
– Bizonyára mindannyiukat fel fogja villanyozni a hír, hogy tegnap óta a Hadseregnek van egy új
alakulata, aminek a neve a különleges hadviselési er k 17. különítménye, maguk, bohócok pedig mind
benne vannak. Van kérdés?
A katonák kórusban tették fel a kérdést, amely különböz vulgáris kifejezésekkel tarkítva valahogy
úgy hangzott, hogy:
– Mikor fogunk elindulni err l a (vulgáris kifejezés törölve) helyr l?
– Az rnagy azt mondta, reményei szerint holnap már biztosat tud mondani – felelte Thomas
törzs rmester, amire a katonák elégedetlenül felmordultak.
A 17. különítmény ideiglenesen összeállított Szervezeti és Ellátmányjegyzéke hat tisztet és
harmincöt sorállományút írt el . A tisztek a következ k voltak: G. W. Lunsford rnagy (parancsnok),
Geoffrey Craig hadnagy (végrehajtó tiszt), Darrell J. Smythe százados (repül tiszt), dr. J. Kenneth
Williams százados (katonaorvos) és még három katonai repül s, akik között ott volt Jacques Portet
hadnagy, és még két tiszt, akik a reggeli jelentés szerint még nem jelentkeztek szolgálatra.
A rangid sség szabályai szerint Smythe századosnak kellett volna kapnia a végrehajtó tiszti posztot,
de harci cselekményben csak pilótaként vett részt. Geoff Craig ezzel szemben csak hadnagy volt,
viszont zöldsapkásként már részt vett harci cselekményben, és Kongóban volt a szimba felkelés idején.
A rendfokozat ebben az esetben nem számított annyira, mint a tapasztalat.
Ezt Williams századossal is közölték. Dr. Williams egyetlenegy l tt sebet sem látott még el életében
(dr. Williams parazitológus volt, akit a Hadsereg Walter Reed Klinikájáról verbuváltak), ellenben
Arnos T. Tyler f törzs rmester, aki zöldsapkás felcserként szolgált Vietnamban, átkozottul sok
tapasztalatot szerzett ezen a téren. Dr. Williams kénytelen volt megérteni, hogy hacsak Tyler
törzs rmester nem kér t le segítséget, az egyetlen feladata az lesz, hogy igyekszik megóvni a 17.
különítményt a legkülönfélébb trópusi parazitáktól és betegségekt l.
A 17. különítmény sorállományú hadereje az eredetileg verbuvált tizennégy zöldsapkásból, az
elhárítás tizenkét híradós-m szerészéb l és a kilenc repül gép-szerel l és repül gép-elektronikai
szerészb l állt.
Lunsford rnagy nem jelent meg másnap reggel – ami egyébként senkit sem lepett meg –, hogy
közölje a csapattal, hogy várhatóan mikor hagyja el a 17. különítmény Mackallt.
De amikor a különítmény tagjai leültek ebédelni, egy Huey leszállt a meglehet sen primitív
leszállópályán, a kátrányos papírral lefedett bódé közelében, amely étkezdeként szolgált, s az els utas,
aki kiszállt a helikopterb l, George Washington Lunsford rnagy volt. Álcamintás gyakorlóruhát
viselt.
– Ott van Hanrahan tábornok is – jegyezte meg valaki.
– Meg még két fickó… tiszt.
– Mi van náluk? Sör?
– Az hát! És itt dögöljek meg, ha az a kis faszi, aki két rekesz sört hoz, nem egy kibaszott ezredes!
Egy pillanattal kés bb Lunsford rnagy, mindkét kezében egy-egy rekesz sörrel, berúgta az étkezde
ajtaját, és elkiáltotta magát.
– Viii-gyázz!
Két másodperccel utána, miel tt még mindenki teljesen fel tudott volna állni a deszkapadról,
Hanrahan tábornok masírozott be gyakorlóruhában, mindkét kezében egy-egy rekesz sörrel.
– Üljenek le!
Követte Lunsford rnagyot a tálaló el tti részhez, majd miután Lunsford letette a két sörösrekeszt,
is letette a maga rekeszeit a másik kett mellé.
– Mindenki itt van, Thomas? – érdekl dött Hanrahan tábornok.
– Mindenki jelen van, illetve engedéllyel van távol, uram.
– Nem ez volt a kérdés, Thomas – mondta Hanrahan tábornok.
– Peterst Fayetteville-be küldtem, tábornok – magyarázta Lunsford. – Kellett neki pár cucc a Radio
Shackb l38.
Peters teljes neve William D. Peters Spec-7-es volt, az elhárítástól küldött legtapasztaltabb híradós.
– Megmondtam, hogy legyen itt mindenki – mondta Hanrahan némileg ingerülten. – Felter ezredes
beszélni akar vele.
– Sajnálom, uram, err l nem tudtam – mondta Lunsford.
Hanrahan úgy döntött, nem csinál ügyet a dologból, hiszen úgysem tudott volna mit tenni.
A másik két tiszt, Sanford T. Felter ezredes és Craig W. Lowell ezredes, „A” típusú egyenruhában,
mindkét kezükben egy-egy rekesz sörrel, a tálaló elé ment, és letette a sört a földre.
Hanrahan tábornok a 17. különítmény tisztjei és sorállományúi felé fordult.
– A tisztek, akik ma elkísértek, a kezdetek óta velem vannak – mondta. – Együtt szolgáltunk
Görögországban és még sok más helyen. A magasabb tiszt Craig W. Lowell alezredes, a másik pedig
Sanford T. Felter ezredes a vezérkartól, aki egyben az Egyesült Államok elnökének tanácsadója és a
Küzdelem hadm velet hadm veleti tisztje.
Felter fellépett két, egymásra rakott sörösrekeszre, de még így is alacsonyabb volt Hanrahan
tábornoknál.
Csíp re tette a kezét, és végigtekintett a 17. különítményen. Minden egyes embernek hosszan a
szemébe nézett.
Ijeszt látványt nyújtott. Az egyenruhája roskadozott a rengeteg szalagtól és a legkülönfélébb
jelvényt l. Az ötsornyi szalag fölé a Kiváló Szolgálatért Rendjel szalagja volt kit zve, ami a nemzet
második legmagasabb, bátorságért odaítélt kitüntetése. A szalagok felett csillagos mesterejt erny s-
szárnyak, a felett pedig a Gyalogsági Harci Érem egy csillaggal, ami azt jelentette, hogy kétszer kapta
meg. Az Ezüstcsillagán, a Bronzcsillagán és a Bíborszívén falevelek voltak, ami szintén azt jelentette,
hogy nemcsak egyszer ítélték oda neki. A zubbony ujján rohamosztagos címke volt, a jobb oldali
szivarzsebén pedig a vezérkar jelvénye és vagy fél tucat nemzet ejt erny sszárnyai voltak kit zve.
Mire végigpásztázta a 17. különítmény összes emberét, az étkezdében síri csend honolt.
– Isten, a fegyveres er k f parancsnoka és Hanrahan tábornok által rám testált hatalomnál fogva –
kezdett hozzá Felter szigorúan –, és mert Hanrahan tábornok azt mondta nekem, hogy maguk egyt l
egyig mind szellemileg visszamaradottak és szánalomra méltóak, ezennel hirdetem b neik bocsánatát.
Jó tizenöt másodperc telt el, mire a katonák megértették, mit is mondott ez a kibaszottul sok
kitüntetéssel megrakott zubbonyba bújtatott kis ezredes. Néhányan idegesen felnevettek, majd a
nevetés hahotázásba ment át.
– Eddig maguknak annyit árultak el, hogy egy roppant fontos és veszélyes, afrikai küldetésre
jelentkeztek, amelyre megfelel kiképzést is kaptak. Ma Lowell ezredes el fogja árulni maguknak,
hogy Afrikán belül pontosan hová fognak menni, mikor, és miért. Az információ, amit közölni fog
magukkal, szigorúan titkos, pontosabban „Szigorúan titkos Küzdelem”-besorolású. Ez nem vicc. Ha
csak egy embernek is eljár a szája… csak egynek is… az egész hadm velet kudarcba fullad. Amit el
kell végezniük, az roppant fontos a hazájuk számára, és Johnson elnök adott rá parancsot személyesen.
Holnap éjfélt l, tíz nap behajózás el tti szabadságot kapnak. Aki holnap fel bír kelni korán reggel, az
elmehet, de a szabadság hivatalosan csak éjfélkor kezd dik. Ha hazamennek, álljanak ellen a
kísértésnek, és ne beszéljenek senkinek arról, mire készülnek! A senki alatt értem a feleségüket, illetve
azt a személyt, akivel megosztják az ágyukat. Ha úgy gondolják, ez az illet elhiszi, mondják azt, hogy
katonai tanácsadóként a Dél-afrikai Hadsereghez küldték magukat! De még csak véletlenül se
tegyenek megjegyzést azt illet en, hogy valójában hová mennek, és miért! Johnson elnök megkért,
mondjam el maguknak, mennyire hálás, amiért önként jelentkeztek erre a hadm veletre, és hogy Isten
áldását kéri az útjukra, és sok szerencsét kíván. Egészen fiatal tisztként, amikor az akkor még

38
Híradástechnikai alkatrészüzlet, a ford.
alezredesi rangban szolgáló Hanrahan tábornok alatt szolgáltam egy olyan háborúban, amir l a legtöbb
ember nem is tud, megtanultam egy fontos dolgot a különleges kommandósokról. Ha az ember azt
akarja, hogy odafigyeljenek rá, adjon mindegyiknek egy üveg sört. Magáé a szó, Lowell ezredes.
Felter lelépett a rekeszekr l, aztán intett az egyik rmesternek, hogy kezdje el kiosztani a sört.
Amint Lowell megkezdte az eligazítást, Felter Lunsfordra, Portet-ra és Thomasra bökött, aztán
keresni kezdett még valakit, akit sehol sem látott. Aztán kivett egy üveget az egyik rekeszb l, és intett
nekik, menjenek az étkezde hátulsó részéhez. Hanrahan követte ket.
– Hol van Bill Peters? – kérdezte Felter.
– Fayetteville-be küldtem – felelte Lunsford.
– Pedig beszélni akartam vele. Fontos lett volna – mondta Felter. – Miért küldte be a városba?
Megüzentem, hogy mindenkit itt akarok látni.
Lunsford hangosan felsóhajtott.
– Akit úgy hívnak, hogy George Washington, annak nem könny hazudnia – mondta Lunsford. – Az
igazság az, ezredes, hogy Peters ideiglenesen harcképtelen, és nem akartuk, hogy Hanrahan tábornok
megtudja.
– Miért nem? – kérdezte Hanrahan mérgesen.
– Uram, a tábornok úr feltehet en még emlékszik rá, hogy közölte az rnaggyal, ha csak egyiküknek
is kimegy a bokája, a tábornok eltöri az rnagy kezét, lábát.
– Mennyire súlyos a sérülése? – kérdezte Hanrahan a fejét csóválva. – Nem tört el semmije. Tyler
megröntgeneztette a lábát. Még csak ki sincs ficamodva, de alaposan odaverte a vízszintes
vezérsíkhoz, amikor kiugrott az L-20-asból. Tyler azt mondta, a biztonság kedvéért azért gipszeltesse
be.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy Peters egy L-20-asból ugrott ki, amikor ez történt? – kérdezte
Felter hitetlenkedve.
– De igen, uram – felelte Lunsford.
– És miért ugrott ki abból az L-20-asból, Atya? – kérdezte Felter halkan.
– Nem akart csicskás lenni, uram. Egyikük sem akart csicskás lenni.
– Sejtettem, hogy valami nincs rendjén – mondta Felter. Az étkezde tálaló része felé pillantott. – Az
a rengeteg Corcoran ejt erny sbakancs. Mindenkin az van, nem? Csak doktor hogyishívjákon nincs.
– Uram, a Hueyban hagytam dr. Williams ejt erny sbakancsát – mondta Lunsford. – Tegnap éjjel
csinálta meg az ötödik ugrását.
– A többiek is? Mindenki? – Felter nem akart hinni a fülének.
– Igen, uram.
– Mikor?
– Nos, uram, miután mindent berakodtak a repül gépekbe, és a híradós felszereléseket is helyre
pofozták, nem sok dolguk volt…
– Mindannyian önként jelentkeztek? – kérdezte Felter.
– Mind egy szálig, uram.
Felter Hanrahanre nézett.
– És a DCSOPS engedélyt adott az ejt erny s-kiképzésre?
– Tartok t le, hogy ezt a kérdést el bb-utóbb egy f ellen r is fel fogja nekem tenni, Egér – jegyezte
meg Hanrahan.
– Akkor, azt hiszem, akár ejt erny sszárnyakat is t zhetnél rájuk. De hogy fogod felvezetni az
aktájukra, hogy ugrási pótlékot is kaphassanak?
– Lunsford rnagynak van pár roppant érdekes ötlete, ezredes.
– Nos, ha Lunsford rnagy érdekes ötletei nem válnának be, keressetek meg engem! Szerintem jó
ötlet volt.
– Atya egy csapatszellemr l szóló szónoklattal vett rá – mondta Hanrahan.
– Az sem utolsó szempont – mondta Felter elgondolkodva –, de én Mobutura és Supo ezredesre
gondoltam. Meg a repül gépekb l kiugrálok testvéri kötelékére.
Felter elmosolyodott.
– Peters magukkal tud menni? – kérdezte Lunsfordtól.
– Tyler szerint hét vagy tíz nap múlva le lehet venni a lábáról a gipszet.
– Én úgy értettem, hogy most rögtön.
– Nos, uram, Peters most csak mankóval tud járni – felelte Lunsford.
 Felter el vett egy ív papírt a bels zsebéb l, Hanrahan kezébe adta, aki elolvasta, majd Lunsfordnak
adta, aki végül Portet-nak adta.
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. február 18., 18.05 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (58. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Tanzánia, Dar es Salaam) A CÉLSZEMÉLY találkozott
Demo KABILA tanzániai külügyminiszterrel, és felajánlott neki harminc (30) kubai kiképz t és
„megfelel fegyvereket”, hogy „harcot indítsanak az amerikai imperializmus ellen”. KABILA
elfogadta.
(Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Tanzánia, Dar es Salaam). A Prensa Latina nev spanyol
nyelv napilapnak adott interjúban, megjelent 1965. február 16-án, Dar es Salaamban, a
CÉLSZEMÉLY a következ nyilatkozatot tette: „Meggy désem, hogy létrehozhatunk egy közös
frontot, hogy harcolhassuk a gyarmatosítás, az imperializmus és az újragyarmatosítás ellen.”
Howard W. O'Connor
TITKOS
– Most már nem férhet hozzá kétség, hogy Guevara oda fog menni – mondta Felter. – Már csak az a
kérdés, hogy mikor, és mekkora hader vel. Tartok t le, hogy kénytelenek leszünk eljátszani a
Hadsereg régi, „Légy ott el bb, aztán várj!”-játékát. Oda akarom küldeni Atyát, Portet-t, Thomast és
Johnny Oliver haverját… hogy is hívják?
– Darrell. Smythe százados – segítette ki Lunsford.– Jemima néni.
Felter bólintott.
– Smythe-ot – mondta Felter. – is ugrott?
– Igen, uram – mondta Lunsford.
– Amilyen hamar csak lehet. Egyrészt nem szeretnék id t adni Mobutunak, hogy meggondolhassa
magát, másrészt azt szeretném, ha Thomas miel bb csatlakozna Supo ezredeshez.
Felter Jack Portet felé fordult.
– Idefelé beszéltem az apjával. Az Intercontinental Air 707-esén elvégeztetett egy százórás tesztet, és
talált pár dolgot, amit meg kell javítani rajta. De mire a csapat visszajön a szabadságról, elkészül vele.
Némi gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, jobb, ha mindenkit és mindent egyszerre
odaviszünk, és nem próbáljuk meg az embereket kis f s csoportokban beszivárogtatni, és nem várunk
arra, hogy a Légier szállítsa át a felszereléseinket, ha van éppen szabad gépe. A prioritásunkat arra az
id re tartogatom, ha tényleg szükség lesz rá.
– Igen, uram.
– Szóval a maguk dolga lesz elvarázsolni Mobutut, meg eldönteni, hová menjen a 707-es, és a többi.
Maguk lesznek az el retolt hely rség…
– Igen, uram – mondta Jack.
– Lowell az mondta magának, még vagy egy hónapig itt maradnak. Sajnálom, Jack, de ezt az ígéretet
nem tudjuk tartani.
– Megértem, uram – felelte Jack.
Egy pillanatig úgy t nt, mintha Felter még mondani akarna valamit, valami komoly dolgot, de aztán
meggondolta magát.
– Szeretnék elmondani valamit maguknak Petersr l. A Fehér Házból besétált az irodámba, és
megkérdezte, beszélhetne-e velem négyszemközt. Erre én az feleltem, hát persze. Peters eddig mindig
majd elhagyta kezét, lábát, hogy segítsen nekem.
– Mit csinált a Fehér Házban? – kérdezte Hanrahan.
– felügyelte az elnök hírközlési rendszerét. Húsz ember dolgozott a keze alatt.
– Akkor meg mit keres itt? Miért adna fel egy ilyen posztot ezért a feladatért?
Felter elmosolyodott.
 – Igazi katona akar lenni. Azt mondta, amikor belépett a Hadseregbe, a gyalogsághoz szeretett volna
menni, és esetleg megcsinálni az ejt erny s-tanfolyamot is. De elkövette azt a hibát, hogy beszélt
nekik az amat r rádiós múltjáról. Az elhárításnál vadásznak az olyan emberekre, akik tudnak morzézni
és értenek a rádiókhoz. Úgyhogy a híradós hadtesthez helyezték, és azóta az elhárításnak dolgozik.
Amióta belépett a Hadseregbe, nem csinált semmi mást. Akárhányszor adott be áthelyezési kérelmet,
mindig elutasították, mondván, a munkája nélkülözhetetlen. Ha nagyon kiverte a balhét, el léptették.
Tudod, milyen kevés Spec-7-es van a Hadseregben? Alig pár száz, és mind közül a legfiatalabb.
Mindegy, szóval közölte velem, hogy olvasta a postámat, és tudja, mi történik a Küzdelem hadm velet
körül, és hogy rádiósokat verbuválok az elhárítástól. Úgyhogy önként jelentkezett a feladatra, de
megint közölték vele, hogy nélkülözhetetlen. Azt mondta nekem, tudja, hogy van rá felhatalmazásom,
hogy név szerint kérjek bárkit, és hogy lennék-e kedves t név szerint kérni, mert ez az utolsó esélye
arra, hogy megszabaduljon az elhárítástól, és „visszakerüljön a Hadseregbe”. Úgyhogy név szerint
kértem, mire az elhárítás f nöke felhívott, és közölte velem, nyilván nem tudom, hogy mit csinálok,
mert hogy Peters nélkülözhetetlen a Fehér Ház Rejtjelez Központjában, és szó sem lehet róla, hogy
megkapjam. Erre én megmondtam neki, hogy rendelkezek a megfelel felhatalmazással, és hogy
szükségem van rá. Erre : „Ezredes, nem akarok fenyeget zni, inkább csak közlöm magával, hogy
ezért nagyon meg fogja ütni a bokáját.”
– Nyilván nem tudta – nevetett Hanrahan –, hogy kit l kaptad a felhatalmazást.
– Nem valószín . Azt nem tudom, hogy Sawyer tábornok végül elment-e Johnson elnökhöz, de egy
nappal azel tt, hogy megérkezett ide, Peters besétált az irodámba… akkor láttam életemben el ször
egyenruhában… vigyázzba vágta magát, tisztelgett, és azt mondta, hogy szolgálatra jelentkezik. Aztán
elkezdett amiatt aggályoskodni, hogy nem fogja megütni a mércét ennyi zöldsapkás között. Én
biztosítottam arról, nem kell aggódnia, mert csak annyi dolga lesz, hogy rendben tartsa a híradós
felszereléseket, és hogy senki nem várja el t le, hogy kígyót zabáljon, meg repül gépekb l ugráljon
ki.
– Erre mi ejt erny st csináltunk bel le – jegyezte meg Jack. – Remélem, hogy az ötödik ugrása
közben sérült meg. Nagyon akarja azokat a szárnyakat meg a ragyogó bakancsokat.
– Az ötödiknél sérült meg – mondta Lunsford. – Megvan az öt ugrása.
– Ne engedje többet ugrani, Atya! Ahhoz túl értékes.

(Három)
Kongói Köztársaság, Léopoldville
Avenue Leopold 404.
1965. február 26., 13.20
A nemzetközi hívásokat bonyolító telefonközpontos közölte Jackkel, hogy vonalhiba miatt
pillanatnyilag nem tudja kapcsolni neki Fayetteville-t Észak-Carolinában, és hogy próbálkozzon
kés bb.
– Merci beaucoup, mademosielle – mondta Jack udvariasan, aztán letette a kagylót, és dühösen
felmordult. – Bassza meg!
Marjorie meglep en nyugodtan fogadta a hírt, hogy haladéktalanul Afrikába kell mennie. Jacket
jóles érzéssel töltötte el, amikor arra gondolt, hogy Marjorie végül is a Hadseregben n tt fel, és hogy
a katonafeleségek hamar hozzászoknak ahhoz, hogy a férjeiket gyakran küldik el úgy, hogy csak pár
nappal el tte szólnak nekik. Persze azt sem tartotta lehetetlennek, hogy Marjorie csak úgy tett, mintha
nem zavarná a dolog, belül viszont dühöngött, vagy szomorú volt, vagy mindkett egyszerre.
De megígérte neki, hogy abban a percben felhívja, amint földet értek Léopoldville-ben, fel is hívta,
amint a házba értek, és lezuhanyozott, amire nagyjából másfél órával – ami csak egy kicsivel több
mint egy perc – azután került sor, hogy leszálltak az UTA Brüsszelb l induló járatáról, erre most
meghibásodik a kibaszott nemzetközi vonal.
Kihúzta az apja íróasztala egyik fiókját, a gépelt listán megtalálta a számot, amit keresett, aztán
tárcsázott.
– Le residence du Chef de l'Armée de la Republique – jelentette be egy férfihang.
Francia – gondolta Jack. – Utálják a belgákat, meg mindenki mást, aki franciául beszél, de franciául
szólnák bele a telefonba.
– Jacques Portet kapitány vagyok az Air Simbától – mondta Jack szuahéli nyelven. – Megtisztelne,
ha Mobutu tábornok szánna rám pár percet.
 Hosszú, legalább kétperces szünet következett, aztán a telefonközpontos újra beleszólt a kagylóba.
– Nagyon sajnálom, de a tábornok pillanatnyilag nem tudja fogadni a hívását – mondta a központos
franciául.
– Esetleg hagyhatnék egy üzenetet Mobutu tábornoknak? – kérdezte Jack, ismét szuahéli nyelven.
– Megpróbálom átadni neki – felelte a központos franciául.
– Kérem, közölje Mobutu tábornokkal, hogy Léopoldville-ben vagyok, az otthonomban, és nagyon
megtisztelne, ha szakítana rám pár percet, és valamikor felhívna telefonon – mondta Jack szuahéliul,
aztán bet zte a nevét, és megadta a telefonszámát… háromszor, mire a központos megértette.
Letette a telefont, aztán kisétált a verandára, majd az úszómedencéhez, ahol a begipszelt lábszárú
Peters Spec-7-es – akinek a lábán a gipsz mostanra mer mocsok lett – figyelte Lunsford rnagyot és
Smythe századost, akik – nem sok sikerrel – megpróbáltak elvenni egy rózsaszín gumihattyút Thomas
törzs rmestert l.
– Sikerült? – kiáltotta Lunsford Jacknek.
– Nem.
– Hé, ha a különleges hadviselési er azt akarta volna, hogy legyen feleséged, akkor kiutalt volna
neked egyet – mondta Lunsford. Jack bemutatott neki.
– És Mobutut sem értem utol – tette hozzá Jack.
– Az mit jelent?
– Lehet, hogy még ma délután visszahív, de az is lehet, hogy csak holnap, vagy három nap múlva,
vagy soha – felelte Jack. – Két dolog lehet. Egy: nem adták át neki az üzenetemet. Kett : átadták neki
az üzenetemet, és azzal, hogy csak órák vagy napok múlva hív vissza, azt akarja a tudtomra adni, hogy
nagyon fontos ember, én viszont egy kicsit sem vagyok az.
– Ha ma nem hív vissza, holnap próbálkozz újra! – mondta Lunsford. Jack bólintott, aztán leült
Peters mellé.
– Hozhatok magának valamit, Peters?
– Nem, uram.
– Nem éhes?
– Valami harapnivaló jólesne, uram, igen.
Jack a ház felé pillantott, ahol Nimbi ácsorgott, és jelbeszéddel tudatta vele, hozzon valami
harapnivalót. Nimbi az asztalhoz trappolt, Jack pedig mondott neki valamit szuahéliul, mire Nimbi
bólintott, és visszatrappolt a házba.
– Most kap egy sört – mondta Jack –, húsz percen belül pedig kész a steak salátával. Oké?
– Jól hangzik.
Amikor Nimbi kihozta a sört, Atya, Hitetlen Thomas és Jemima szempillantás alatt kimászott a
medencéb l, és az asztalhoz sietett – mintha valami láthatatlan er vonzotta volna ket oda.
Lunsford felemelte a sörösüvegét.
– A sört, a szállást meg a kaját természetesen ki fogjuk fizetni.
– Felejtsd el! – mondta Jack.
– Nem, ez az egyik dolog, amit meg kell beszélnünk. Külön kosztpénzt kapunk, amit a külügynél
számolt ki valaki, méghozzá úgy, hogy megkapjuk a normál kosztpénzt, plusz negyven százalékot,
mert Léopoldville meg egész Kongó, negyven százalékkal drágább Washingtonnál. Ugyanez
vonatkozik a kvártélypénzre is.
– Tényleg? – kérdezte Jack szinte érdekl déssel. Ezen addig sosem gondolkodott el.
– Tényleg. Ett l a perct l kezdve, egyéb feladataid mellett, te vagy a 17. különítmény élelmezési és
szálláscsináló tisztje. Havonta egyszer jelentést írsz nekem, mint élelmezési és szálláscsináló tiszt,
amiben közlöd velem, hogy megfelel étkezde és szállás nem áll a különítmény rendelkezésére. Én azt
aláírom, és továbbítom a katonai attasénak, akinek kötelessége intézkedni az ügyben, és az intézkedése
eredménye egy halom pénz lesz, amit neked fog küldeni, és amit te szét fogsz osztani a katonák
között.
– Muszáj? – kérdezte Jack.
– Igen, hadnagy, muszáj. Azért vannak a hadnagyok, hogy a magas rangú tiszteknek ne kelljen ilyen
pitiáner adminisztratív problémákra pazarolni az idejüket. Ha jól viseled magad, akkor talán
átruházom ezt a feladatot a másik két pilóta egyikére, ha ideérnek. Addig viszont tiéd a poszt. Most
pedig mondd szépen, hogy „Igen, uram”.
– Igen, uram. Akkor is, ha megesszük az összes kaját, amit ideküldenek?
 – Nem fogjuk megenni, hacsak nem muszáj. Egyébként, ha küldenek kaját, az azért nem jó, mert
akkor a kosztpénzzel el kell számolni. Persze talán odaadhatjuk a kongói szövetségeseinknek, de akkor
magunknak kell beszerezni az abrakot. Mit gondolsz?
– Hát, én szívesen eszek oroszlánhúst – mondta Jack. – Vagy majom- vagy gorillahúst, de nem
tudom, hogy a többiek hogy állnak a dologhoz.
Senki sem szólalt meg.
– Jól rájuk ijesztettél. A kis Sánta Peters szeme úgy kidülledt, azt hittem, ki is fog esni, amikor azt
mondtad, hogy „majom vagy gorilla”.
– Ha Stanleyville-be érünk, ott rengeteg munkanélküli, els osztályú szakácsot fogunk találni. A
zöldség, a hal, a tojás és a sertéshús beszerzésével nem lesz gond, de azt ki kell találnunk, honnan
szerzünk marhahúst.
– Drága lesz?
– Nem hinném. A belgák kilencven százaléka elmenekült Stanleyville-b l, és most ottmaradt egy
komplett élelmiszer-ellátó rendszer vásárlók nélkül. Stanleyville-ben a világon mindent meg lehetett
venni a marhahús kivételével, és szerintem most is meg lehet venni… legalábbis annyi élelmiszer
biztosan van, ami elég a különítménynek. Costermansville környékén tenyésztenek marhákat, de ott is
ugyanaz a helyzet. A belgák hazamentek, a gazdák pedig vásárlókra vadásznak.
– A gazdák nem belgák voltak? – kérdezte Peters.
– Azt nem tudom biztosan, de nagyon meglepne, ha, miután Mike Hoare zsoldosai ki zték a
szimbákat, a gazdaságok els emberei nem jöttek volna ki a bozótosból, és nem vették volna fel újra a
munkát, akár ott volt a f nökük, akár nem. k is a gazdaságokból meg a tanyákból élnek, és legalább
annyit tudnak a gazdaság vezetésér l, mint a tulajdonosok.
– Érdekes – mondta Lunsford.
– Azért ne vegyél mérget arra, amit mondtam. Csak akkor fogunk biztosat tudni, ha már odaértünk.
Costermansville-ben, ha végül ott kötünk ki… Supo ezredes ott rendezte be a f hadiszállását…
egyszer en átvesszük a Hotel du Lac egyik szintjét.
– Remek hely – mondta Lunsford.
– Ismered? – kérdezte Jack meglepetten.
– Ott futottam össze Pappy Hodgesszel meg Geoff Craiggel, amikor a szimbákkal rohangáltam a
bozótosban. És mibe fog ez nekünk kerülni?
– Nem hinném, hogy sokba. Ismerem a szálloda üzemeltet it, úgyhogy szerintem nem fognak minket
átverni, s t még örülni is fognak egy kis bevételnek. Szóval mi történik akkor, ha nem költjük el az
összes pénzt, amit Kormány bácsitól kapunk?
– Hát, visszaadni nem fogjuk – felelte Thomas. – Persze csak akkor, ha az élelmezési és
szálláscsináló tisztnek van elég esze, és az ezzel járó felel sséget átruházza kis szervezetünk rangid s
tiszthelyettesére.
– Amint azt magának is tudnia kellene, hadnagy, mert maga is volt egyszer rmester, az rmesterek
alkotják a Hadsereg gerincét – jegyezte meg Lunsford. – Azt ajánlom, hogy figyeljen oda jól arra, amit
Thomas rmester mond. Most pedig mondja szépen, hogy „Igen, uram”!
– Igen, uram – mondta Jack.
– Én egy kis rekreációra gondoltam. Csak a Jóisten tudja, meddig leszünk itt. Minden hónapban
ideiglenes szolgálatra küldöm magunkat Dél-Afrikába, mindenkit szépen sorban. Elnevezzük mondjuk
„helyi beszerzési szolgálat”-nak, ami nem számít szabadságnak. Ha felhalmozunk egy kis pénzt a
koszt- és kvártély-alapban, szétosztjuk a katonák között.
– Ez szabályellenes – tiltakozott Smythe százados. Lunsford felvont szemöldökkel meredt rá.
– Mivel maga még csak félig-meddig zöldsapkás, akinek még arra sem volt ideje, hogy összeizzadja
a sapkája bélését, elnézem magának ezt az ostoba megjegyzést, százados. De a jöv ben mell zze a
döntéseim szabályosságára vonatkozó véleménynyilvánítást! És most mondja szépen, hogy „Igen,
uram”!
Lunsford mosolygott, de Smythe és mindenki más is tudta, hogy komolyan beszél.
– Igen, uram – mondta Smythe százados. Felszolgálták a steakeket, és már majdnem végeztek is az
evéssel, amikor valami mozgásra lettek figyelmesek a verandán.
– Miért van olyan érzésem, hogy hamarosan megérkezik Mobutu tábornok? – kérdezte Lunsford
halkan, miközben két kongói ejt erny s a gyepre futott, és védekez pozíciót vett fel, mialatt két
másik katona a teraszra lépett.
 – Én nem hallottam szirénát. Te hallottál? – kérdezte Jack. Lunsford megrázta a fejét.
– Talán azért, mert tudja magáról, hogy fontos ember.
Joseph Désiré Mobutu lépett a verandára, a nyomában dr. Howard Dannellyvel. Mobutu álcamintás
gyakorlóruhát és ejt erny sbakancsot viselt. Dannelly szürke szín , vékony öltönyt.
– Jacques, mon vieux! – kiáltotta Mobutu mosolyogva, aztán intett Jacknek, majd lelépett a
verandáról, és a gyepen át elindult az asztalok felé.
– Miért van olyan érzésem, hogy akar t lünk valamit? – kérdezte Lunsford halkan, miközben felállt
az asztal mell l.
– Isten hozta, tábornokom – mondta Jack szuahéliul. – És magát is, doktor.
Lunsford vigyázzba vágta magát – egy szál úszónadrágban –, aztán tisztelgett. Mobutu viszonozta a
tisztelgést, aztán megölelte Jacket.
– Barátként jöttem, nem hivatalos ügyben – mondta Mobutu szuahéliul.
– Ez esetben szervusz, Joseph. Meghívhatlak egy sörre, vagy esetleg…
– Egy sört elfogadok, köszönöm – felelte Mobutu, aztán leült az asztalhoz, és intett Dannellynek,
hogy is üljön le.
Anélkül, hogy bárki szólt volna neki, Nimbi keresztülvágott a gyepen, kezében egy tálcával, rajta jó
pár üveg sörrel és egy kancsó narancslével.
Jack megválta, amíg Mobutu elvette a sörét, és amíg Nimbi töltött egy pohár narancslevet
Dannellynek.
– Tábornok, szeretném bemutatni ezt a három katonát. Smythe százados; lesz Supo ezredes
pilótája; Thomas törzs rmester és Peters specialista, aki a híradós felszereléseinket fogja kezelni.
Mobutu alaposan szemügyre vette mindhárom katonát.
A neve hallatán Smythe, Thomas és Peters tisztelgett Mobutunak.
– Örvendek a szerencsének, uram – szólalt meg Thomas angolul.
– Sajnos sem Smythe százados, sem Peters specialista nem beszéli a szuahélit, és franciául sem tud –
jegyezte meg Lunsford szuahéliul –, de azon vagyunk, hogy megtanítsuk ket.
Mobutu Thomasra mosolygott – feltehet en azért, mert Thomas annyira hasonlított rá, hogy akár a
testvére is lehetett volna –, aztán kezet nyújtott neki.
– Annak a kicsinek mi van a lábával? – kérdezte Mobutu. – És mit jelent az, hogy specialista?
Egyáltalán katona?
– Kiváló katona, tábornokom – mondta Thomas szuahéliul. – Az utolsó ugrásánál sérült meg a
lába…
– Ejt erny s? – kérdezte Mobutu hitetlenkedve.
– Ó, igen, tábornokom – mondta Lunsford. – És a sérülése ellenére is ragaszkodott hozzá, hogy
magunkkal hozzuk. Nem tartom kizártnak, hogy a legjobb híradós az egész Hadseregben. Specialista
kategóriába tartozik, de a fizetése a törzs rmesterek fizetésének felel meg.
Mobutu sugárzó arccal nézett Petersre, aztán a keze után nyúlt, és lelkesen megszorította. Peters, aki
egy szót nem értett a párbeszédb l, idegesen mosolygott rá vissza.
– Hogy van a felesége, Portet százados? – kérdezte Dannelly angolul.
– Portet hadnagy, doktor – javította ki Jack, aki most már angolul beszélt. – Egyébként jól van, és
arra vár, hogy felhívjam, csak éppen valami gond van a nemzetközi vonalakkal.
– Mr. Fintontól tudom, hogy az édesapja kiváló keresztény tiszt és úriember – mondta Dannelly.
– Az édesanyja pedig egy kiváló keresztény hölgy – mondta Jack.
– Nos, ebben az esetben talán reménykedhetünk, hogy jó hatással lesznek magára. Nem igaz?
– Ebben egészen biztos vagyok, doktor – felelte Jack.
A Smythe százados arcára kiül arckifejezésb l egyértelm en kiderült, hogy azon t dik, vajon
mir l is szólhatott ez a beszélgetés tulajdonképpen.
– Amint mondtam, barátként jöttem – mondta Mobutu szuahéliul. – Beszélnünk kell az Air
Simbáról. A barátaid el tt fogjuk megbeszélni ezt a kis problémát?
– Miért ne? – kérdezte Jack. – Lunsford rnagy a barátom és a parancsnokom. Thomas rmester a
szememben éppúgy barát, mint törzs rmester.
– De gondolom, a többieket nem akarod holmi unalmas üzleti megbeszéléssel untatni. Vagy
tévedek?
– Engedelmével, uram – mondta Thomas Lunsfordnak szuahéliul –, a többiekkel bemennénk a
házba.
 – Az engedélyt megadom – felelte Lunsford.
– Köszönöm – mondta Mobutu Thomasnak.
Mobutu elvett még egy sört, és megvárta, amíg Smythe és Thomas, illetve a kettejük között, rájuk
támaszkodva biceg Peters a verandára nem ért.
– Egy kis gond van azokkal az emberekkel, akik az Air Simba megvásárlását fogják finanszírozni –
kezdett hozzá Mobutu franciául. – Valamiért a fejükbe vették, hogy az Air Simba nincsen olyan jó
állapotban pénzügyileg, amilyennek az apád állította, én viszont azt mondtam… a barátaim azt
mondták a bankároknak, hogy pontosan olyan jó állapotban van.
– Beszélhetek szintén, Joseph? – kérdezte Jack franciául.
– Barátok vagyunk – felelte Mobutu.
– Az apám hisz a kongói kormánynak. Amikor elkészítette a jegyzéket a cég eszközállományáról, a
kormánytól kapott bonokat készpénzként számította be. Valószín , hogy a bankárok, akik nem hisznek
annyira a kongói kormánynak, mint apa, úgy vélik, a kormány nem fogja készpénzre váltani a
bonokat, amint a helyzet stabilizálódik.
Mobutu nem felelt.
– A másik probléma az, hogy a bankárok valamiért azt is a fejükbe vették, hogy a maga apja többé-
kevésbé azért akar megszabadulni az Air Simbától, mert nagyon jól tudja, hogy az Air Simba pénzügyi
problémákkal küzd – mondta dr. Dannelly.
– Tudnak róla, hogy apád felmondta az Air Congónál a f pilótaállását, és hogy most már az
Államokban él – tette hozzá Mobutu.
– Ezt maga is elmondta neked, Joseph. Az Egyesült Államok kormánya igényt tartott a
szolgálataira, úgyhogy nem mondhatott nemet. Azt hittem, hogy megértetted.
– Én megértettem. A bankárok azok, akik nem értik meg.
– Természetesen segítek, amiben csak lehet, és apa is. De nem tudom, hogy…
– Az egyik lehetséges megoldás az lenne – szólt közbe Dannelly –, ha az apja visszatérne ide két-
három hónapra, ami alatt Mobutu tábornok… aki err l kezeskedett… intézkedik a kifizetetlen bonok
ügyében. Így a bankárok aggályai minden bizonnyal szertefoszlanának.
Vajon kinek a fejéb l pattant ki ez az ötlet? A tiédb l? – gondolta Jack.
– Nem hiszem, hogy ez lehetséges – felelte Jack.
– Ha nem tér vissza, a bankárok számára ez azt fogja jelenteni, hogy igazuk volt, és az apád egy
süllyed hajót hagyott itt – mondta Mobutu. – És ha a dolognak híre megy, akkor az Air Simba tényleg
süllyed hajóvá válik…
– Mi lenne, ha Jack venné át az Air Simba vezetését egy id re? – kérdezte Lunsford. – Az segítene?
– Hogy szinte legyek, erre Mobutu tábornok is gondolt – mondta Dannelly. – De Jacques a
Hadseregnél van…
– Azért talán mégis tehetnénk valamit ez ügyben – mondta Lunsford. – Persze csak nem hivatalosan.
– Maga roppant segít késznek t nik – jegyezte meg dr. Dannelly.
– Óvakodj az ajándékot hozó amerikaiaktól? – kérdezte Lunsford. – Meglepné, ha azt mondanám,
hogy én is hasznot húzhatnék a dologból?
Mobutu felnevetett.
– Na, és hogyan?
– Ha Jack az Air Simba egyenruháját viselné, és az Air Simba egyik gépével repülne, amit éveken át
csinált, a bankárok megnyugodnának…
– És? – kérdezett közbe Mobutu.
– Az Air Simba bárhová repülhet egész Kongóban és Afrika déli részén, és ezt mindenki
természetesnek veszi. Nincs semmi kérdez sködés – mondta Lunsford. – Nekem így könnyebb lenne
elvégezni azt, amiért ideküldtek.
– És most, hogy tudomásom szerint, a kormány hajlandó beváltani a bonokat… – mondta Mobutu.
Ami persze azt jelenti – gondolta Jack –, hogy behívod a pénzügyminisztert, és „javaslod” neki, hogy
váltsa készpénzre az Air Simba bonjait akkor is, ha el kell költeni az államkincstár utolsó centjét is.
Mindent a jó ügy érdekében, f leg, ha a jó ügy azt jelenti, hogy az üzlettársaid fel tudják venni a
kölcsönt, amiért megvehetik az Air Simbát a valós értéke negyven, ötven százalékáért.
– A bankárok így úgy éreznék, hogy az Air Simba pénzügyileg stabil vállalkozás – mondta Jack.
– Pontosan – mondta Mobutu már-már diadalittasan. Aztán hirtelen aggodalom ült ki az arcára, és dr.
Dannellyre nézett.
 – Azt hiszem – mondta Dannelly egy pillanattal kés bb –, hogy mindenkinek a hasznára válna, ha
Portet százados… bocsánat… Portet hadnagy elvállalná az Air Simba vezetését az elkövetkez néhány
hónapra.
– A dolognak lenne pozitív utózöngéje is – mondta Lunsford. – Ha a Hadsereg az Air Simba gépeit
bérelné ki a jöv ben, hogy támogatást nyújtson Supo ezredesnek.
– Igen – mondta Mobutu. – El tudja intézni, Lunsford rnagy?
– Vegye úgy, hogy már el is intéztem, tábornok – mondta Lunsford, aztán az asztal felett kezet
nyújtott Mobutunak.
Mobutu újra Dannellyre nézett, mintha csak engedélyt akart volna kérni t le. Dannelly alig láthatóan
biccentett a fejével, Mobutu pedig kezet rázott Lunsforddal.
– Szerinted nem lesz abból gond, ha visszamegyek az Air Simbához? – kérdezte Jack, amikor
Mobutu, Dannelly és Mobutu ejt erny sei elt ntek a házban.
– Ha engedélyt kérnék rá, valószín leg az lenne a válasz, elment az eszem, úgyhogy nem kérek rá
engedélyt. Vegye úgy, hadnagy, hogy beosztottam ideiglenes szolgálatra. Egy titkos akcióban fog
részt venni, amelynek teljesítéséhez szükséges, hogy az Air Simba pilótájának adja ki magát. A
francba is, a CIA folyton ezt csinálja. Miért ne vehetné át a 17. különítmény a CIA módszereit?
Jack megrázta a fejét.
Smythe, Thomas és Peters jelent meg a verandán. Peters mankós tempójában ballagtak vissza a
medencéhez.
– Változás történt a tiszti posztokban – jelentette be Lunsford. – Smythe százados, ezennel
kinevezem a 17. különítmény élelmezési és szálláscsináló tisztjévé. Portet hadnagy, maga le van
váltva.
– Mi van? – kérdezte Thomas.
– Mondja csak el nekik, Portet hadnagy! Én addig meglátogatom a férfi-mosdót. Még egy perc, és
szétrobban a hólyagom.
Lunsford gyors léptekkel elindult a ház felé.

(Négy)
Washington D. C.
Fehér Ház
Ovális Iroda
1965. február 25., 16.15
Az Egyesült Államok elnöke az íróasztalánál ült, és telefonált. A hangja hízelg volt, amikor a
titkosszolgálat egyik ügynöke benyitott hozzá. Sanford T. Felter ezredes állt mögötte.
Az elnök szinte azonnal feléjük fordult. Aztán Lyndon Johnson Felterre mutatott, és intett neki, hogy
lépjen be, és csatlakozzon a másik két férfihoz, akik már a helyiségben tartózkodtak.
A két férfi a külügyminiszter és a CIA igazgatója volt. Mindketten némileg h vösen biccentettek
Felter felé, de nem szóltak hozzá. Felter leült az egyik dohányzóasztal két oldalán elhelyezett két
kanapé egyikére.
Aztán mindhárman megvárták, hogy az elnök befejezze a telefonálást.
Johnson végül letette a telefont, odament a három férfihoz, és belesüppedt egy régimódi karosszékbe.
– Nos, Felter, mit gondol? – kérdezte Johnson.
– Mir l, uram? – kérdezte Felter.
– Az ég szerelmére – csattant fel Johnson –, adja már oda neki!
A CIA igazgatója egy telexüzenetet adott Felternek. Felter elkezdte elolvasni.
– Ha odaadta volna neki, amíg telefonáltam – jegyezte meg Johnson nem túl kedvesen –, most nem
kellene hármunknak a nyomorult asztalra bámulni.
Az elnök nem kapott választ.
Amint elolvasta az üzenetet, Felter az elnökre nézett.
– Nos, Felter?
– Meglep , uram – mondta Felter.
– A hadüzeneteket a legtöbb ember meglep nek szokta találni. Nem igaz? Márpedig ez az. Ez egy
hadüzenet. Vagy tévedek?
Az elnök kikapta Felter kezéb l az üzenetet, és hangosan olvasni kezdte.
– „Már egy Vietnam is sok volt az imperialista amerikaiaknak, de én azt mondom, adjunk nekik még
három Vietnamot!” – olvasta. – Ezt mondta ez a szemétláda, ráadásul ötszáz ember el tt a… Mi a
franc is volt az?
– Az Afroázsiai Szolidaritás Második Gazdasági Szemináriuma, elnök úr – segítette ki a
külügyminiszter.
– És maga azt mondta, nem fog gondot okozni Afrikában – mondta az elnök, és a CIA igazgatója
felé fordult. – Azt is mondta, ebben „egészen biztos”.
– Most is csak azt mondhatom, elnök úr, amit már elmondtam – mondta az igazgató –, hogy pusztán
egy túlzó kijelentésr l van szó.
– Én éppen ezt találom meglep nek, uram – mondta Felter. – Most már kétség nem férhet hozzá,
hogy Guevara akcióba fog lépni Afrikában, mégis az, hogy a nyilvánosság elé állt egy ilyen
kijelentéssel, az nagyon meglep . A szovjetek bejelentették, hogy sem nekik, sem a szövetségeseiknek
nem áll szándékában forradalmi lépésekre buzdítani az afrikaiakat.
– Szóval arra céloz, hogy maga szerint a szovjetek meggondolták magukat, és ennek így adtak
hangot?
– Azt hiszem, hogy ebb l a hipotézisb l kell kiindulnunk – mondta a külügyminiszter.
– Én Feltert kérdeztem – mondta az elnök. – Azért hívattam ide, mert hallani akartam, hogy mit
gondol.
– Igen, uram – mondta a külügyminiszter.
– A hatodik érzékem azt súgja, hogy ezúttal eljárt a szája – mondta Felter.
– Nem értek egyet magával – szólalt meg a külügyminiszter.
– Még mindig Felter véleményére vagyok kíváncsi!
– Végigjárta egész Afrikát, elnök úr. És mindenütt vörös sz nyeggel várták. Szerintem nagyon is
valószín … és ne vegyék ezt pimaszságnak… hogy kezdi elhinni mindazt, amit a saját
sajtónyilatkozataiban közzétett.
– Kifejtené ezt egy kicsit b vebben? – mondta Johnson.
– Elnök úr, mostanában elt dtem azon, hogy ki is ez a Guevara…
– A legfrissebb információim szerint volt a Kremlin Részvénytársaság százszázalékos tulajdonban
lév leányvállalatának, Kubának a második embere – jegyezte meg a külügyminiszter.
– Az egyetlen különbség Ernesto Guevara és még vagy ezer forradalmár-jelölt között az, hogy
Guevarának megadatott, hogy kiélje a fantáziáit – folytatta Felter.
– Én nem nevezném forradalmár-jelöltnek – mondta a külügyminiszter. – Azt az embert, aki átvette
egy, a partjainktól százharminc kilométerre fekv sziget irányítását, és majdnem át is adta
Moszkvának, én sikeres forradalmárnak nevezném.
– Fidel Castro foglalta el Kubát – mondta Felter. – Nem Guevara.
– Guevara Castro második embere volt, és most is az – makacskodott a külügyminiszter.
– Szerintem Fidel testvére, Ramon a második embere.
– Az ég szerelmére, hagyja Feltert beszélni! – csattant fel Johnson. – A maguk véleményét már
hallottam!
– Guevara orvos – mondta Felter. – volt Castro orvosa a hegyekben. Egészen közeli barátok lettek,
aminek feltehet en az volt az oka, hogy rajtuk kívül nem volt ott más értelmiségi. Az emberek
hajlamosak megfeledkezni Fidel doktori fokozatáról. Roppant értelmes ember, csakúgy, mint Guevara,
ezért aztán teljesen természetes, hogy jól érzik magukat egymás társaságában. És véleményem szerint
Castro egy kicsit sem bánja, hogy élvezheti egy másik értelmiségi megbecsülését, aki szentül hiszi,
hogy Castro a vízen is képes járni. De attól, hogy valaki El Supremo közeli barátja, még nem lesz
bel le képzett gerillaharcos.
– Azt akarja mondani, hogy Guevara inkompetens? – kérdezte a CIA igazgatója gúnyosan.
– Remélem, hamarosan be is tudom bizonyítani Kongóban – felelte Felter. – Ezért akarom, hogy
éljen, és a világ egy inkompetens, felsült álmodozót lásson benne, ne pedig egy mártírrá avatott
gerillazsenit, akit brutálisan lemészároltak a fasiszta imperialisták.
– Akkor miért terjesztette Castro az orvosáról, hogy milyen nagy gerilla? – kérdezte Johnson.
– Valószín leg azért, mert így azt a látszatot keltheti, hogy Kuba… Oroszország… dél-amerikai és
afrikai tervei nemzetköziek. Argentínában is vannak kommunisták, akik úgy vélik, hogy egy sikeres,
argentin forradalmár, egy Guevara, jót tesz az imázsuknak és a harci kedvnek.
Johnson felmordult.
– A legfontosabb kérdés most az, hogy mire volt jó ez a hadüzenet-beszéd?
 – Feltehet en mindent el is hisz, amit mond, és azt képzeli magáról, a nagy gerilla-forradalmár. És
a sok vörös sz nyeg, amit kiterítettek el tte mindenütt… még Kínában is… tovább er sítette ezt a
tévhitét. Engem személy szerint nagyon meglepne, ha akár Castro, vagy a Politburo tudott volna arról,
mit akar mondani. k nem akarják el re figyelmeztetni a világot… k a világ mögé akarnak
lopakodni, hogy aztán hátba támadhassák.
– Szóval úgy gondolja, hogy Guevarával elszaladt a szekér?
– Igen, elnök úr – felelte Felter.
– Hogy mennek a dolgok Kongóban?
– Még néhány simítás, és küldhetjük az egységet, elnök úr.
– Az Intercontinental Air Cargo Ltd. segítségével? – kérdezte a külügyminiszter.
– Ahogy mondja – felelte Felter.
– Felter ezredes beszélt nekem err l a dologról, miniszter úr – mondta Johnson h vösen, gúnyosan. –
És a CIA igazgatója úgy véli, hogy az Intercontinental Air remek ötlet volt. Nem igaz, igazgató úr?
– De igen, elnök úr – felelte a CIA igazgatója. – Szoros együttm ködést tervezünk Felterrel ezen a
területen.
– Mondok én magának még valamit, miniszter úr. Hogyishívják tábornok, a Hadsereg elhárításának
nöke a minap felkeresett, és közölte velem, Felter szemet vetett az egyik rmesterére, és ha odaadom
neki, akkor kártyavárként fog összeomlani a Fehér Ház kommunikációs rendszere. Erre én azt
mondtam neki, akkor keressék meg a jelz zászlókat, mert megmondtam Felternek, bármit megkaphat,
ami ahhoz kell neki, hogy elvégezze a feladatát, és komolyan is gondoltam.
Johnson egy kis szünetet tartott.
– Azt hiszem, ezt nevezik példázatnak. A példázatokból sokat lehet tanulni. Maga tanult ebb l a
példázatból, miniszter úr?
– Igen, elnök úr – felelte a külügyminiszter.
– Akkor ez minden, uraim – mondta az elnök. – Köszönöm, hogy eljöttek.
A három férfi ki sem ért az Ovális Irodából, de Johnson már megint telefonált.

(Öt)
Kongói Köztársaság
Keleti tartomány, Stanleyville
Stanleyville-i repül tér
1965. március 10., 09.40
A torony frissen megjavított kommunikációs rendszere a vártnál húsz perccel hamarabb kelt életre. A
telefonon továbbított üzenet, amit a Kamina légi támaszpontról küldtek Supo ezredes f hadiszállására,
Costermansville-be, meglehet sen rövid volt: „Érkezés várható id pontja március 10., helyi id szerint
10.00 óra, Apa”.
– Stanleyville, itt Intercontinental Air négy kilenc három.
A hang, amely némileg fémesen csengett, egyértelm en Jean-Philippe Portet kapitányhoz tartozott.
Jacques Portet, az Air Simba kapitánya, aki fehér pólóinget, fehér rövidnadrágot és fehér térdzoknit
viselt, átnyúlt a kongói ejt erny sök kötelékébe tartozó (az USA Hadserege által mégis William Peters
Spec-7-esként nyilvántartott), álcamintás gyakorlóruhába öltözött Weewill százados válla fölött, és
megragadta a mikrofont.
– Intercontinental kilenc hármas, itt Stanleyville – mondta Portet angolul. – Kilenc hármas
háromezer méteren, öt percre, nyugatra a repül tért l. Engedélyt kérek a megközelítésre és a
leszállásra.
– Kilenc hármas, a szél elhanyagolható. Fogalmam sincs, hogy a barométer mit mutat, de itt,
Stanleyville-ben pompás az id . Els ként megadom az engedélyt a leszállásra a kett hatos kifutón.
Vége.
– Értettem, els ként a kett hatoson – mondta Portet kapitány, miközben George Washington
Lunsford rnagy, aki a kongói ejt erny sök alezredeseknek járó, álcamintás gyakorlóruháját viselte,
megérintette Jack karját, és kimutatott a lyukon, ahol valamikor az irányítótorony ablaka volt. A 707-
est már jól lehetett látni.
Jack bólintott, átadta Petersnek a mikrofont, és elindult lefelé az irányítótorony lépcs jén. Lunsford
követte.
Jean-Baptiste Supo ezredes a terminálépület el tt állt a Kongói Hadsereg néhány tisztjével és
sorállományújával.
Tesio Chil f törzs rmester és Paul Joe rmester, Supo gépkocsivezet je és test re valóban a Kongói
Hadseregnél szolgált, Jemima százados és Tomas rnagy viszont nem.
A repül téren – már hajnal óta – két kongói gyalogszázad állomásozott. A repül térre vezet összes
utat újabb parancsig lezárták. Emellett a gyalogosok háromnegyedéb l védelmi körgy t állítottak fel
a repül téren. A többi katona feladata az volt, hogy amint leszáll, és megáll a 707-es a gördül úton,
betolja az egyik frissen kiürített hangárba.
A 707-est azért kellett kézi er vel tolni, mert a repül téren egykor üzemel vontatókat szétverték a
szimbák, és ha a 707-es megpróbált volna a hajtóm vei segítségével elgurulni a hangárig, (a) a gép
hajtóm veib l kiáramló sugáráram majdnem biztos, hogy felgyújtotta volna a hangár közelében lév
hosszú, száraz füvet és (b) szinte biztosan fel is döntötte volna az egyik vagy mindkét bádoglemezb l
összeszerelt hangárt.
Egy pillanattal kés bb Portet kapitány simán letette a 707-est, a terminál-épülethez gördült, aztán
leállította a hajtóm veket. Egy tucatnyi kongói katona a hátsó ajtóhoz tolta a lépcs t. A lépcs egy
Chevrolet furgonra volt építve, amelynek motorját, ablakait és kerekeit szintén a szimbák rongálták
meg.
Thomas törzs rmesternek/Tomas rnagynak sikerült helyrepofoznia a lépcs hidraulikáját; a szétl tt
kerekeket pedig egyszer en levette. A járm most a keréktárcsákon gurult, de legalább gurult.
A 707-es rakterének ajtaja kinyílt. Geoff Craig hadnagy jelent meg az ajtóban, egyenruhában,
kezében egy lef részelt csöv , 12-es kaliber Remington 1100-ast tartott. Körülnézett, aztán a kezével
intett a többieknek, hogy kövessék, aztán elindult lefelé a lépcs n. A repül gépre várók erre
természetesen számítottak is, arra viszont nem, hogy a Craig hadnagy után kiszálló férfi egy
zöldsapkás lesz – aki szemmel láthatóan alig érte el a zöldsapkások számára el írt minimum
magasságot –, kezében egy UZI géppisztollyal, ezredesi sasokkal a gallérján.
– Jesszusom! – mondta Lunsford rnagy/Pahpa alezredes. – Ez Felter!
Lunsford vigyázzállásban, peckesen tisztelegve állt a lépcs aljánál, amikor Felter leért a lépcs
aljára.
– Pahpa alezredes, uram – kiáltotta Lunsford. – Isten hozta Stanleyville-ben!
Felter fejet csóválva viszonozta a tisztelgést.
– Hadd találjam ki, ezredes. Pahpa, mint Atya, nem igaz?
– De „pé há”-val, uram – mondta Atya. – Supo ezredes ötlete volt.
– Na, és ki? Humor Herold? – kérdezte Felter, és Jackre mutatott, aki a fehér ruhájában feszített.
– Portet kapitány, uram, az Air Simbától. Ez pedig Mobutu tábornok ötlete volt.
– És ha lett volna ideje, el is mondta volna nekem, igaz? – kérdezte Felter.
– Uram, a híradós és a rejtjelez berendezések ezen a gépen vannak. Ez állt volna a legels
jelentésemben, amit az ezredes úrnak akartam küldeni, uram.
Felter egy hosszú pillanatig Atya szemébe nézett, aztán elmosolyodott.
– Jól van, ezt a menetet maga nyerte, Atya… pardon… Pahpa – mondta Felter, aztán Supo
ezredeshez ment, és tisztelgett.
– Örömömre szolgál, hogy újra találkozhatok magával – mondta Felter franciául. Aztán kiszúrta
Hitetlen Thomast.
– Állítsa ket sorba, rmester! – mondta, és a katonák felé biccentett, akik éppen akkor jöttek le a
lépcs n.
– Tomas rnagy vagyok, ezredes. Jól van, fiúk. Ha valakinek van l szere a cs ben, az szabaduljon
meg t le, aztán sorakozó!
Amikor az osztagot alkotó katonák mindegyike kiürítette a fegyverét, és felsorakozott, „vigyázz”-t
vezényelt, csinált egy hátraarcot, tisztelgett, és elkiáltotta magát.
– Uram, a különítmény felsorakozott.
Felter viszonozta a tisztelgést, aztán ismét tisztelgett Supónak.
– Az USA Hadserege Különleges Haderejének 17. számú különítménye várja a parancsait, uram.
Supo viszonozta a tisztelgést, aztán a két sorban álló katonákhoz lépett, és egyenként mindenkivel
kezet fogott.
Aztán visszament Felterhez.
– Jól van, a díszszemlének vége! – kiáltotta Thomas csíp re tett kézzel. – Tudják, mi a dolguk.
Rakodjanak ki mindent a repül gépb l!
 – Mennyi ideig marad velünk, ezredes? – kérdezte Supo.
– Visszamegyek a repül géppel. De én magam szerettem volna idehozni ket.
– Mennyi id be telik kirakodni a felszerelést?
– gyakorlaton, Fort Braggban, negyvennégy perc, húsz másodperc alatt végeztek vele – mondta
Felter.
– De egy ebéd azért még belefér, nem?
– Természetesen – mondta Felter. – Köszönöm a meghívást.
Portet kapitány, az Intercontinental Air elnöke lesétált a lépcs n, aztán megölelte Portet kapitányt, az
Air Simba ügyvezet jét.
– Mint aki most lépett ki egy divatlapból. Mi ez az egész?
– Ebéd közben elmesélem – felelte Jack. – Ahányszor hívtalak, és sikerült is kapcsolniuk téged, te
sosem voltál otthon, pedig jobb szerettem volna, ha közvetlenül t lem hallasz a Mobutuval folytatott
beszélgetésemr l, és nem Hannin vagy Marjorie-n keresztül.
– Jól van. Lesz elég id nk. Marjorie azt hiszi, a bozótban teng dsz, és tökig jársz oroszlánokban meg
kannibálokban. Akarod, hogy kiábrándítsam?
Egy óra huszonhárom perccel kés bb az Intercontinental Air Ltd. 1002-es járata felemelkedett
Stanleyville-b l, és elindult Kamina felé, ahol üzemanyagot tervezett felvenni a visszaútra, az
Egyesült Államokba.
Egy félig szétszerelt DeHavilland L-20-as Beavert és egy szintén félig szétszerelt Cessna L-19-es
Birddogot („Vadászkutyát”) hagyott maga mögött, illetve utánpótlást, például élelmiszert –
fejadagokat tízes kiszerelésben –, l szert, repül gépre szerelhet és hordozható rádiót, repül gép-
alkatrészeket. A raktere úgy meg volt pakolva, hogy amikor elindult az Észak-Carolina állambeli Pope
bázisról, egy hajszálnyit túl is lépte a legnagyobb felszállási tömeget.
Felter ezredes elmondta Supo ezredesnek, hogy a repül gépnek haladéktalanul vissza kell térnie
Stanleyville-be – legkés bb egy héten belül –, rakterében még egy félig szétszerelt L-19-es
repül gépet, illetve egy szintén félig szétszerelt Bell H-13-as helikoptert (amelyet használhattak
mentésre vagy harci helikopterként is két .30-as kaliber géppuskával, attól függ en, hogy mit
er sítettek a csúszótalpakhoz), valamint mindenféle utánpótlást, és kis szerencsével még két pilótát.

Tizennyolcadik
(Egy)
Észak-Carolina,
Fayetteville Foster Garden apartmanház B-14-es lakás
1965. március 12., 17.30
Amikor Mrs. Marjorie Bellmon Portet, farmerben és pulóverben kinyitotta az ajtót, az apósával,
Jean-Philippe Portet kapitánnyal meg Sanford T. Felter ezredessel találta szemben magát. Mindketten
egyenruhát viseltek, és roppant elégedettnek t ntek.
Marjorie-nak elakadt a lélegzete, az arca pedig elfehéredett.
– Istenem! – mondta.
– Nem kell izgulna, angyalom – mondta Felter. – Jack remekül van.
– Hello, Marjorie – mondta Portet kapitány, aztán el rehajolt, és arcon csókolta Marjorie-t.
– Nagyon jól tudod, Sandy bácsi, hogy az is megtörténik id nként – mondta Marjorie Felternek.
Aztán lehajolt, és egy puszit nyomott az arcára. – Gyertek be… épp most oldottátok meg a
piaproblémámat.
– Miféle piaproblémát? – kérdezte Portet kapitány.
– Épp most beszéltem le magam egy dupla whiskyr l… pedig nagyon jólesett volna… mert tudom,
hogy nem szabad egyedül inni.
– Akkor igyunk meg együtt egy duplát… nagyon rám fér egy. Aztán elviszünk vacsorázni.
Marjorie a konyhába vezette ket, ahol egy már kinyitott whiskysüveg trónolt az üres konyhaasztal
közepén.
– Amúgy mi járatban vagytok?
– Ez fura. Azt hittem, az els kérdésed az lesz, hogy „Hogy van Jack?”.
– Egészen mostanáig azon voltam, hogy ne gondoljak annyit az én Jackemre – mondta Marjorie. –
De mindegy. Szóval, hogy van Jack?
– Amikor otthagytuk, egyik kezében egy pohár sörrel, még jól volt. Hófehér ruhát viselt – mondta
Portet. – Fehér inget, rövidgatyát, térdzoknit és cip t.
– De hát mi a fenéért? – kérdezte Marjorie, miközben egy pohár whiskyt nyújtott Portet kapitány
felé. – Miért volt Jacken fehér rövidnadrág?
– Meg fehér térdzokni – mondta Felter. – Ez egy meglehet sen kusza história, de a lényeg, hogy
most Jack az Air Simba ügyvezet je, pedig a légitársaság nyári egyenruháját viselte.
Felter Marjorie poharához koccintotta a sajátját.
– Én meg azt képzeltem, hogy valami g zölg serd ben csörtet, miközben egy oroszlán… három
oroszlán… hogy is mondják?… egy oroszlánfalka figyeli ugrásra készen.
Portet felnevetett.
– Jacket csak egyetlen lény figyeli ugrásra készen, az pedig a házvezet , aki azt lesi, hogy mikor kell
vinni Jacknek egy újabb üveg hideg sört.
– Az Immoquateur tet teraszán ebédeltünk – tette hozzá Felter. – Roston sült halat és párolt
zöldséget tálaltak fel nekünk fehér abroszon… minden csupa kristály meg porcelán… egyszóval pazar.
De egy kicsit furcsa is, hogy szinte legyek.
– Mi volt benne a furcsa? – kérdezte Marjorie.
– Stanleyville igazi szellemváros – válaszolt Portet kapitány. – Nem sok jel utal arra, hogy a szimbák
valaha is ott jártak… csak a megrongált teherautók meg az autóroncsok… és azt is nehéz elképzelni,
milyen pokoli csatát vívtak a szimbák a belgák ellen, amikor leugrottak a városra. Itt-ott egy-egy
golyónyom és rengeteg hiányzó üveg, de…
– És gyakorlatilag sehol sem lehet látni fehéreket, például belgákat – tette hozzá Felter. – Nem
tudom, hányan akarnak visszamenni oda, de Jack azt mondta, a kormány nem igazán biztatja azokat,
akik vissza akarnak térni. Mobutunak nincs elég embere arra, hogy még ket is megvédje.
– Jack viszont ott van – mondta Marjorie. – t ki védi meg?
– Három kongói ejt erny s – mondta Felter. – Supo ezredes, az a kongói tiszt, aki az ügyeinket
intézi, ragaszkodott hozzá.
– Ha nincs senki a városban, akkor k miért mentek oda?
– Stanleyville-t amolyan légi támaszpontként akarják használni – mondta Felter. – Supo szállása
Costermansville-ben van, de a costermansville-i repül tér már a határ túloldalára esik, ami ugye
Ruanda, így aztán fura lenne, ha fekete repül gépeket tartanának ott javításra, vagy éjszakára.
Stanleyville-ben viszont van egy széles utca, ahol le lehet szállni…
– Bernard sugárút – szólt közbe Portet kapitány. – Nappal le- és felszállásra lehet használni,
éjszakára meg ott van pár szilárd burkolat nélküli kifutó a városon kívül, de a javításokat ott nem lehet
megoldani.
– Amint összerakták a repül gépeket – folytatta Felter –, Lunsford Atya szerint , Jack és Hitetlen
Thomas valószín leg át fognak költözni Costermansville-be.
– Valószín leg azért, mert a costermansville-i Hotel du Lac ismét üzemel – mondta Portet. – Jack
mindig is szívesen szállt meg ott.
Felter felnevetett.
– Nos, akkor ismét felteszem a kérdést, hogy mit járatban vagytok itt?
– Azért jöttünk, hogy megvárjuk, amíg berakodják a gépet – mondta Portet. – Egy forduló kevés volt
ahhoz, hogy mindent elvigyünk.
– Visszamentek?
– Mi nem – felelte Portet. – Csak a repül gép. Az Intercontinental pilótái soha életükben nem jártak
Afrikában, úgyhogy úgy gondoltam, hogy az els út gyakorlórepülés lesz. Sandyért repül gépet
fognak küldeni, te és én pedig a 09.05-ös miami géppel fogunk elrepülni holnap reggel, Atlantán
keresztül. Volna itt valahol egy hely, ahol álomra hajthatnám megfáradt fejemet?
– Az utolsó kérdésedre válaszolnék el ször – felelte Marjorie. – Ebben a lakásban számodra mindig
van egy hely, és még reggelit is hajlandó vagyok készíteni neked, de abban nem vagyok biztos, hogy
Miamiba akarok-e menni veled.
– Ez Hanni parancsa – mondta Portet. – Ezért aztán teljesíteni is kell. De majd vacsora közben
megbeszéljük.
– Ha esetleg használhatnám a telefonotokat, angyalom – mondta Felter –, megmondanám a
páromnak, hogy hazaértem.
– Csak nyugodtan, Sandy bácsi – mondta Marjorie. A franc esne bele, hogy én nem akarok Miamiba
menni.
 És a franc esne Jackbe is. Én itt betegre aggódom magam, miközben roston sült halat eszik valami
tet teraszon, sört kortyolgat, és fehér gatyában meg térdzokniban rohangál.
A francba is, de hiányzik!
Vacsora közben, amelyre Fort Bragg központi tiszti klubjában került sor, és amelyre hivatalos volt
még Hanrahan tábornok és felesége, valamint Oliver százados és neje – Marjorie szerint f leg azért
hívták meg ket, hogy elmondják nekik, mi újság Kongóban, és közöljék velük, milyen teend k
várnak rájuk – Mrs. Marjorie Portet megivott még egy pohár whiskyt, valamint két pohár bort a
fogáshoz és egy Grand Marinert a kávéjával.
Marjorie megtudta:
Mrs. Hanrahan aznap délután beszélt Mrs. Bellmonnal, aki nagyon szeretné, ha Marjorie hazamenne,
és ott várna Jackre.
Az Intercontinental Air 707-ese már másnap délután 17.00-kor felszáll a Pope-ról, persze csak akkor,
ha minden jól megy, de miért is ne menne minden jól. A legénység már a bázison volt, és azon
dolgozott, hogy felkészítse a repül gépet az útra.
Fort Braggban valami igazán remek programot szervez a XVIII. légideszant-hadosztály
parancsnokának a felesége, aminek a célja, hogy az ideiglenes szolgálatra áthelyezett tisztek feleségei
elfoglalják magukat, és kellemesen töltsék az idejüket.
Hogy a costermansville-i Hotel du Lac egy igazán remek hely, és Jack minden bizonnyal a
manzárdlakosztályban kapott helyet, amelyet az Air Simba tartott fenn a legénysége számára.
Hogy Mrs. Liza Wood Oliver igazán várja, hogy együtt válassza ki Marjorie-val a bútorokat és a
függönyöket, amelyekkel a 240 m2-es, három hálószobás, holland gyarmatosítás korabeli házat akarták
berendezni, amelyet Oliver századossal közösen vettek olyan olcsón, hogy az már-már rablás.
Hogy nem is igaz, hogy Közép-Afrika egy g zölg dzsungel. Costermansville, amely a hihetetlenül
tiszta viz Albert-tó partjánál terül el – a Hotel du Lac koktélbárjának balkonja a tóra néz, ahonnan az
ember jól láthatja a tó vizében lubickoló halakat, miközben az italát issza – remek hely 1740 méterrel
a tengerszint felett, amelynek a klímája Portet kapitányt San Franciscóéra emlékeztette: kellemes
nappalok és h vös éjszakák.
Hogy mivel az Intercontinental Air Cargo 707-ese ezúttal közel sem visz annyi rakományt magával,
mint az els úton, és az er teljes futóáramlásnak köszönhet en elképzelhet , hogy miután feltöltötték
a gépet üzemanyaggal a marokkói Casablancában, Stanleyville-be érve még marad annyi üzemanyag a
tartályaiban, hogy további tankolás nélkül eljussanak a közelinek számító Kaminába, ahol tele tudják
tankolni a gépet a miami visszaútra.
És hogy ez azért remek dolog, mert rengeteg a túlbuzgó kongói bürokrata, akivel meg kell küzdeni
Kaminában, és Stanleyville-ben most már Pahpa alezredes a törvény, akit pedig nem érdekel sem a
gép, sem a rakománya, sem semmi más.
Végezetül, hogy sajnos úgy t nik, Jacknek Kongóban kell maradnia még legalább kilencven napig,
vagy talán még tovább. És talán, ha ez valóban bekövetkezik, akkor Marjorie Brüsszelbe utazhatna,
Jack szintúgy, és akkor eltölthetnének pár napot kettesben.
– Ugye van útleveled, angyalom? – érdekl dött Portet kapitány.
Azt hiszem, berúgtam – döntötte el magában Mrs. Marjorie Bellmon Portet. – Megittam azt a dupla
whiskyt odahaza, aztán ittam még egyet itt is, meg a bort, meg a Grand Marinert. Azért jön ez a sok
hülye gondolat.

(Kett )
Észak-Carolina, a Légier Pope támaszpontja
1965. március 13., 16.35
– Sajnálom, hölgyem – jelentette be a Légier rend re –, a körletet lezárták. Nem mehet be.
– Tudom, de Oliver százados vár rám.
– Hölgyem, parancsot kaptam.
– Én viszont úgy látom, nem kapott meg minden parancsot – mondta Marjorie. – Kérem, vigyen
Oliver századoshoz!
Marjorie csupán csak hadnagyfeleség volt, de mivel majdnem az egész addigi életét egy tábornok
leányaként élte le, meglehet sen magabiztosan beszélt.
– Semmi gond, rmester – mondta Oliver százados a Légier rend rének. – Én majd intézkedem
Mrs. Portet ügyében.
 Oliver megvárta, amíg az rmester elhajtott.
– Ez Jacké, ugye? – kérdezte Oliver, és a két b rönd felé biccentett a fejével, ami Marjorie lábai el tt
heveit. – Ha tegnap este szóltál volna, nem kellett volna kijönnöd ide.
– Johnny, mi lenne, ha szépen elhúznál? Akkor nyugodt lelkiismerettel mondhatnád, hogy amikor
utoljára láttál, éppen a legénységgel beszélgettem, és azt hitted, hogy csak Jacknek hoztam ki két
röndnyi holmit.
– Neked elment az eszed – mondta Oliver, akinek azonnal leesett, hogy mire készült Marjorie.
– Tegnap este azt hittem, hogy berúgtam – mondta Marjorie. – Most viszont színjózan vagyok, és
még mindig ugyanaz a kérdés jár a fejemben, hogy „Mi a fenéért ne?”.
– Jesszusom, Marjorie!
Marjorie felkapta a két b röndöt, és elindult felfelé a lépcs n, ami a 707-es rakterének ajtajához
vezetett.
Már majdnem felért a lépcs tetejére, amikor egy sz hajú, fehér inges férfi – a váll-lapján lév négy
sáv alapján a kapitány – lépett ki a repül gépb l.
– Segíthetek valamiben, hölgyem?
– A nevem Mrs. Portet – mondta Marjorie. – Magukkal megyek.
– Parancsol?
– Az apósom azt mondta, hogy megpróbálja felhívni magukat, még miel tt eléri az atlantai gépet.
Felhívta magukat?
– Nem, hölgyem, nem hívott fel minket.
– Nos, végül is nem gond – mondta Marjorie. – A lényeg, hogy itt vagyok.
Marjorie matatni kezdett a retiküljében, aztán kihalászott bel le egy slusszkulcsot.
– Johnny! Majdnem elfelejtettem. Légy jó, és vigyázz Jack kocsijára, amíg odavagyok! Rendben?
Oliver elkapta a kulcsot.
Marjorie várakozásteljesen nézett a kapitányra. Egy pillanattal kés bb a kapitánynak leesett,
Marjorie arra vár, hogy a férfi elvegye a b röndjeit.
A kapitány át is vette a b röndöket, és bevitte a repül gépre, aztán az új f nök menyét a helyéhez
kísérte. Aztán kiment a mozgatható lépcs höz, hogy megkérdezze attól a századostól, mi a fene ez az
egész.
De a százados már a parancsnoki épület el tt járt, és amikor a kapitány utána kiáltott, úgy tett,
mintha nem hallaná.
– A francba az egésszel – morogta a kapitány, és intett a földi személyzetnek, hogy vihetik a lépcs t
a géptörzst l.
Aztán rántott egyet az ajtón, s az elkezdett bezáródni. Az utasfülkébe lépett, és Marjorie székéhez
ment.
– Pár percen belül felszállunk – mondta a kapitány. – Ha már a leveg ben leszünk, a rekeszfalban
talál egy termosz kávét.
– Hálás köszönet – mondta Marjorie és elb völ en a kapitányra mosolygott.

(Három)
Észak-Carolina,
Fort Bragg 9-es számú szállás
1965. március 13., 19.10
– Jó estét, uram – mondta John S. Oliver százados Paul „Vörös” Hanrahan dandártábornoknak,
miközben a tábornok kiszállt az autójából.
– Jesszusom, a frászt hozza rám – mondta Hanrahan. – Mi a francért bujkál a garázsom legsötétebb
sarkában?
– Nem akartam, hogy Mrs. Hanrahan meglásson, tábornok – mondta Oliver. – Biztosan megkérdezte
volna, hogy mi baj van.
– Na, és miféle baj az, ami nem várhatott holnap reggelig? És amir l nem tudhat a feleségem?
– Uram, azt hiszem, hogy ezúttal nagyon elbasztam valamit.
– Mit?
A garázst a házzal összeköt ajtó kinyílt, és Patricia Hanrahan lépett a garázsba.
– Hangokat hallottam – mondta. – Jó estét, Johnny. Valami baj van?
– Oliver százados épp most készült elmondani – mondta Hanrahan.
 – Marjorie felszállt az Intercontinental Air 707-esére.
– Na, és? – kérdezte Hanrahan. – Az apósáé a repül gép, és szerintem Marjorie amúgy is elég sokat
tud arról, amit csinálunk.
– Az a gép Casablancába tart, uram – fejezte be Oliver.
– Ezt nem teheti – mondta Patrícia Hanrahan.
– Már meg is tette, Mrs. Hanrahan – mondta Oliver. – És én tehetek róla.
– Menjünk be a házba! – mondta Hanrahan. – Szükségem van egy italra, és szerintem Oliverre is
ráférne.
– Mi van ezzel a lánnyal? Megbolondult? – kérdezte Patrícia Hanrahan.
– Ha jobban belegondolok, százados – mondta Hanrahan tábornok jó néhány perccel kés bb –,
helyzet nem olyan súlyos, mint gondoltam.
– Jaj, Vörös – tiltakozott Patrícia –, szerinted lehetne ett l súlyosabb is? Neked kell elmondanod
Barbara Bellmonnak, mert én aztán el nem mondom neki.
Patrícia egy kis szünetet tartott, aztán paprikásabb hangon folytatta.
– Miért nem állította meg, Johnny? Miért nem kapta a vállára, mint egy zsákot, és hozta el onnan?
– Igaza van – mondta Oliver. – Ezt kellett volna tennem.
– Vagy hívhatta volna a katonai rend rséget is.
– Mondhatok valamit? – kérdezte Hanrahan tábornok, és amikor mindketten ránéztek, folytatta. – Ha
a dolog jogi oldalát nézzük, Marjorie nem csinált semmi rosszat. Huszonegy éves, és ugyanazokkal a
jogokkal rendelkezik, mint bármelyik feln tt állampolgár, ami azt jelenti, ha Afrikába akar menni,
akkor elmehet Afrikába.
– Ez ostobaság, és ezt te is tudod – mondta Mrs. Hanrahan.
– Lehet, hogy ostobaság, de akkor is ez a helyzet – felelte Hanrahan.
– Bob Bellmon a plafonon lesz, és Sandy Felter is, méghozzá jogosan.
– Egyel re nem szólunk se Bobnak, se Sandynek. Senkinek.
– Úgyis rá fognak jönni – mondta Patricia. – Ezt te is tudod.
– Mire rájönnek, addigra már szerintem Marjorie újra itthon lesz. Akkor pedig már csak egy vicces
sztori lesz az egész.
– Mi ebben a vicces?
– Marjorie egészen Afrikáig repült, hogy együtt lehessen Jackkel, aztán pedig vissza kellett repülnie,
mert nem volt vízuma, és még a repül tér területér l sem engedték ki… repülhetett egyb l haza. Haha.
– Majdnem biztosra veszem, hogy nincs kongói vízuma – mondta Oliver.
– Jean-Philippe Portet-nak személyesen a kongói nagykövettel kellett beszélnie, és még
emlékeztetnie is kellett rá, hogy milyen jó cimborája Mobutu tábornok, ahhoz, hogy vízumot kapjon
Felternek meg a többieknek – mondta Hanrahan, de aztán valami nyugtalanító gondolata támadt. –
Hacsak nem tervezte el ezt az egészet jó el re.
– Nekem azt mondta, hogy tegnap este, a vacsoránál támadt ez az ötlete – mondta Oliver.
– Azt is tudom, hogy miért – mondta Patricia. – A kép miatt, amit Sandy meg Jean-Philippe festett
Jackr l, hogy hófehérbe van öltözve, meg hogy egy tóparti hotelben lakik. Nem csoda, hogy oda akart
menni. Ti, férfiak, annyira ostobák vagytok!
– Azt hiszem, hogy ezzel a magasröpt gondolattal le is zárhatjuk a témát, Oliver százados. Menjen
csak haza a feleségéhez!
– Igen, uram. A következ rádióüzenetet 24.00-kor terveztük küldeni. Akarja, hogy üzenjek
Atyának?
– Nem, nem akarom. Nem értesítheti Atyát! Ha Atya vagy Jack megtudná, hogy Marjorie útban van
hozzájuk, valahogy elintéznék, hogy a kongói külügyminiszter várja Marjorie-t a repül téren, amikor
gépe leszáll, kezében egy vízummal és egy csokor virággal.
– Ja – bólogatott Oliver.
– Vízum nélkül nem fogják beengedni Kongóba – mondta Hanrahan. – Marjorie-nak nincs vízuma,
és már az sem lepne meg, ha már Casablancában feltartóztatnák, úgyhogy Kongóig talán el sem jut.
Hanrahan egy pillanatra elhallgatott.
– Örülök neki, hogy nem kapta a vállára, Johnny. Azt már nehéz lett volna elmagyarázni Bellmon
tábornoknak, és Jack valószín leg meg is próbálta volna kiher… orrba vágni magát.
– Vagy mindkett t – mondta Oliver. – Jó éjszakát, Mrs. Hanrahan.
– Jó éjt, Johnny – mondta Patricia Hanrahan.
 – Mondja meg Lizának, miattam nem mehetett haza id ben! Fort Braggban már úgyis mindenki
szemétládának tart. Miért lenne éppen Liza a kivétel?

(Négy)
Kongói Köztársaság
Keleti tartomány, Stanleyville
Stanleyville-i repül tér
1965. március 14., 12.30
Arra a logikusnak nevezhet és egyébként egyetemesen elfogadott katonai igazságra alapozva, hogy
aki a parancsnoka óhajait teljesíti, nem kerülhet nagy bajba, Lunsford rnagy/Pahpa alezredes kiadta a
parancsot, hogy els ként az L-20-as Beavert szereljék össze – amely Supo ezredes személyes
használatra kiutalt repül gépe volt.
A m velet nem volt olyan bonyolult, mint amire számított, aminek több oka volt. Amikor Jack
el ször Stanleyville-be repült az egyik Boeing C-46-ossal – ebb l a típusból az Air Simba birtokában
két üzemképes gép maradt –, annyi nehéz, karbantartó eszközt (emel ket, darukat meg ilyesmit) vitt
magával, amennyit a gép elbírt, plusz az Air Simba öt repül gépváz- és gépszerel jét, abban a
reményben, hogy a szimbák által megrongált Boeinget is sikerül helyrepofozni.
De nem sikerült. A szerel k csak legalább ezer munkaóra alatt tudták volna megjavítani a gépet.
Ennek ellenére elkezdték a javítást. Mire az Intercontinental els járata leszállt, a C-46-os golyó
szaggatta kerekeit kicserélték, a gépet pedig betolták a két hangár egyikébe, ahol a munkát akarták
folytatni.
Amikor a csapat gépszerel i – a katonák, akiket Jack és Lunsford verbuvált Fort Ruckerben –
meglátták az emel ket, amiket Jack vitt magával arra az esetre, ha a C-46-os motorjait ki kell szerelni,
rögtön rájöttek, hogy az emel kkel fel tudják emelni az L-20-as géptörzsét az alátétgerendákról,
amelyeken szállították, és rá tudják szerelni a futóm veit, amikor pedig ezzel a m velettel végeztek, és
a Beaver már a saját „lábán” állt, a darukkal fel tudták rá szerelni a szárnyakat.
Pedig már felkészültek rá, hogy hevenyészett fadarut készítsenek fatörzsekb l, amihez mindenféle,
nagyteljesítmény gépet is vittek magukkal. A Mackallban elvégzett gyakorlatok alapján úgy
gondolták, a teljes m velet nagyjából másfél, két napot igényel.
Amikor az Intercontinental második járata engedélyt kért a megközelítésre és a leszállásra a
stanleyville-i toronytól, a Beaver összeszerelésével a tervezetthez képest két nappal hamarabb
végeztek. A Beaver a kifutón állt, a motorjai jártak, Smythe százados/Jemima rnagy pedig a
pilótaülésben ülve éppen arra készült, hogy elvigye az els próbaútra.
Jacques Portet, az Air Simba kapitánya volt a másodpilóta.
– Hát, eddig még nem robbant fel – jelentette be Jemima néni. – Megnézzük, hogy tud-e repülni.
– Miért ne? – felelte Jack, és felvette a fejhallgatót, és a mikrofon után nyúlt. Erre nem igazán volt
szükség, mert csak Weewill százados/Peters Spec-7-es és a technikusai voltak a toronyban, akik éppen
az újonnan kapott rádiókat szerelték be. Jack inkább megszokásból cselekedett.
– Az ég szerelmére! – mondta egy meglehet sen elégedetlen hang a fejhallgatóban. – Ne mondd
nekem, hogy a kibaszott Beavernek nem m ködik a kibaszott rádiója!
– Torony, itt a Beaver. Kérem az obszcén szavakat használó hívót, azonosítsa magát! – mondta Jack
szigorú hangon a mikrofonba.
– Maga az, Smythe százados?
– Portet vagyok.
– Próbáltam elérni magukat, uram. Az Intercontinental Air tíz perc múlva landol.
– Hát, akkor talán halasszuk el a próbautat egy id re. Nem szeretném, ha átmenne rajtam egy 707-es.
Jack Jemima néni felé fordult, és a torka el tt elhúzott mutatóujjával jelezte, hogy állítsa le a motort.
– A 707-es tízpercnyire van.
– Akkor megkeresem Thomas rmestert, és mozgósítom a rakodómunkásokat – mondta Jemima
néni, miközben nekilátott leállítani a motort. – A mi nemes szív vezérünk meg a belvárosban
teniszezik Geoff Craiggel.
– Pokoli dolog a háború, mi? – jegyezte meg Jack, és kikapcsolta a biztonsági övét.

(Öt)
Kongói Köztársaság
 Kivu tartomány, Costermansville
Hotel du Lac
1965. március 16., 17.45
Dr. Howard Dannellynek már akkor sem volt jó kedve, amikor besétált a Hotel du Lacba, de attól,
amit nem sokkal ezután látott, majdnem kijött a sodrából, pedig azt nagyon nem szerette volna.
Az út Léopoldville-b l az Air Simba Boeing gépén meglehet sen hosszú volt – a vége pedig elég
rázós. A gépen vagy egy tucat kongói fiatalember is utazott civil ruhában. Dannelly tudta, hogy
katonák, akik akkor végezték el az ejt erny s-tanfolyamot, és azért képezték ki ket, hogy velük
er sítsék meg Supo ezredes elégtelen haderejét. Azért viseltek civil ruhát, hogy gond nélkül át tudják
ket vinni a kigali repül téren, amely Costermansville közvetlen szomszédságában terült el, csak
éppen a határ ruandai oldalán, és a ruandaiak nem akarták, hogy katonák használják a repterüket.
Ezek a fiatalemberek nyilván úgy gondolták, ha nem viselnek egyenruhát, akkor nem kell katonához
méltón viselkedniük, mert nemcsak hogy felvittek a repül gépre két rekesz sört, amit késlekedés
nélkül el is kezdtek pusztítani, de amint a szervezetükbe került az alkohol – amit ezek a kongói, vidéki
srácok nem bírtak túl jól –, mindenféle kellemetlen és trágár dolgokat kezdtek a hozzájuk legközelebb
ül fehér ember fejéhez vágni. Ez természetesen dr. Dannelly volt, és persze a részeg ejt erny söknek
fogalmuk nem volt arról, kicsoda , és hogy folyékonyan beszéli a szuahélit.
Amint azt el re lehetett látni, egyikük elhányta magát, amikor rázóssá vált az út, és mire a Boeing
leszállt Kigaliban, szinte mindenkire rájött az okádhatnék. Az egyik katona még a nadrágját és a
cip jét is lehányta.
A kigali terminálépületben szolgáló vámtiszt meglehet sen barátságtalan volt – és valószín leg
analfabéta is, mert fejjel lefelé próbálta meg elolvasni Dannelly dokumentumait –, és nagy örömmel
hirdette, Ruanda most már független, és a feketék most már büntetlenül bosszanthatták a fehéreket.
A terminálépületben nem volt palackozott víz, dr. Dannelly viszont nem volt hajlandó mást meginni.
Attól azért lényegesen több esze volt.
Amint belépett a Hotel du Lacba, a bárba ment, hogy magához vegyen legalább két palack
szódavizet.
És akkor megpillantott Jean-Philippe Portet fiát, aki úszónadrágban üldögélt az egyik asztalnál. Az
asztalon egy üveg jégbe h tött pezsg volt, és az ifjú Portet szégyentelenül mustrált egy fiatal n t, aki
egy már-már erkölcstelennek mondható fürd ruhában táncolt valami érzéki zenére, ami a
lemezjátszóból szólt. A fiatal n – aki valamelyik belga farmer lánya lehetett, aki minden bizonnyal
elmenekült, mert túl fiatalnak t nt ahhoz, hogy férjnél legyen – mintha élvezte volna, hogy az ifjú
Portet ennyire bámulja.
Dr. Dannelly szódavizet kért az egyik pincért l – egy kicsit hangosabban, mint szerette volna –,
amire az ifjú Portet azonnal felkapta a fejét.
– Ne legyen a nevem Portet, ha ez nem dr. Dannelly! – kiáltotta az ifjú Portet. – Kérem, csatlakozzon
hozzánk… szeretném, ha megismerne valakit!
Dannelly az asztalhoz lépett.
– Lehet, hogy okosnak tartja magát, Portet – mondta –, de a viselkedése nemcsak hogy undorító, de
mindent megkérd jelez, amit eddig állított magáról!
– Még a házastársi eskümet is?
– Igen, f leg azt.
– Ne ítéljen, doktor, hogy ne ítéltessen! Ez áll a Jó Könyvben – mondta az ifjú Portet, aztán felemelte
a hangját. – Drágám, idejönnél egy percre?
A fiatal n az asztalhoz ment.
– Kicsim, szeretném neked bemutatni Kongó legfontosabb emberét, Howard Dannellyt! Doktor,
szeretném bemutatni magának a feleségemet, Marjorie-t.
– Igazán örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Portet – mondta dr. Dannelly egy gondolatnyi szünet
után. – Mindenesetre meg kell jegyeznem, hogy igen meglep, hogy itt látom, Costermansville-ben.
– Nos, doktor, bizonyára ismeri Salamon dalát. „Mert ahová te mégy, oda megyek”, s a többi.
– Kegyed szokott Bibliát olvasni, Mrs. Portet?
– Szoktam. Szeretném azt hinni magamról, hogy keresztény vagyok, és próbálom megtéríteni ezt a
pogányt is, akihez hozzámentem.
– Nos, Mrs. Portet, azt kell mondanom, kiváló alanyt talált erre a munkára.
– Hívjon Marjorie-nak, kérem! És csatlakozzon hozzánk! Megkínálhatjuk egy pohár pezsg vel?
 – Köszönöm, nem – felelte Dannelly. – Én a mormon egyház tagja vagyok. Mi nem vehetünk
magunkhoz ajzószereket.
– Hallottam róla. Sokat gondolkodtam azon, hogy tudják ezt a dolgot összeegyeztetni azzal, amit
Krisztus mondott, hogy „gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel – élj egy kevés
borral is”.
– Szívesen megvitatom ezt a témát magával, Marjorie – mondta dr. Dannelly –, de el tte innom kell
egy kis vizet.
Harminc perccel kés bb, még miel tt dr. Dannelly elnézést kért, és közölte velük, hogy muszáj
lezuhanyoznia vacsora el tt, biztosította Marjorie-t arról, hogy semmiféle problémája nem lesz abból,
hogy nincs vízuma. Ha rábízza az útlevelét, másnap elviszi Léopoldville-be, ahol megkéri az egyik
barátját – a külügyminisztert –, hogy utasítson valakit, nyomjon bele egy pecsétet, aztán másnap
vitesse vissza Costermansville-be az Air Simba egyik járatával.

(Hat)
Virginia, Langley
A CIA igazgatóhelyettesének irodája
1965.március 17., 08.45
A CIA igazgatója az igazgatóhelyettes tökéletesen egyforma kanapéi egyikében foglalt helyet.
Howard O'Connor, az adminisztrációs osztályvezet helyettes nem vette észre, amikor besétált az
irodába.
– Beszélni akart velem, Paul? – kérdezte O'Connor.
– Én akartam beszélni magával – mondta az igazgató. O'Connor megfordult.
– Elnézést kérek, de nem láttam, hogy itt van. Jó napot, uram.
– Látta már ezt? – kérdezte a CIA igazgatója, és egy hosszú, feltekert telexpapírt nyomott a kezébe.
SZIGORÚAN TITKOS
1965. MÁRCIUS 16., 19.20 GREENWICHI ID SZERINT
IRODAVEZET , BUENOS AIRES
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL, WASHINGTON
1. ALULÍROTTAT FELKERESTE EGY TISZT, AKIT NEMRÉG NEVEZTEK KI A VÉDELMI
ATTASÉ HIVATALÁBA, S AKIR L ALULÍROTT OKKAL FELTÉTELEZI, HOGY TITKOS
FELADATOT LÁT EL A KÜZDELEM HADM VELETTEL KAPCSOLATBAN, AMELYR L
ALULÍROTT FELTÉTELEZI, HOGY MR. FELTER IRÁNYÍTJA AZ ELNÖK UTASÍTÁSÁRA.
2. EMLÍTETT TISZT FELAJÁNLOTTA, HOGY INFORMÁCIÓKKAL LÁT EL A KÖVETKEZ
FELTÉTELEK MELLETT: A NEVÉT ALULÍROTT NEM TÜNTETHETI FEL SEHOL, ÉS NEM
ADHATJA KI AZ ÜGYNÖKSÉGNEK. MINDENNEM INFORMÁCIÓT, AMIT ALULÍROTT
RENDELKEZÉSÉRE BOCSÁT, A CIA REJTJELEZ BERENDEZÉSEIN KELL TOVÁBBÍTANI,
ILLETVE A LANGLEYBE VALÓ MEGÉRKEZÉST KÖVET EN AZONNAL EGY
MÁSOLATOT MR. FELTER RÉSZÉRE ELJUTTATNI TISZTI FUTÁR RÉVÉN. AZ
INFORMÁCIÓT SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM LEHET HARMADIK
SZEMÉLY RÉSZÉRE TOVÁBBÍTANI, KIVÉVE, HA ARRA MR. FELTER EL ZETESEN
ENGEDÉLYT ADOTT.
3. ALULÍROTT TÖKÉLETESEN TISZTÁBAN VAN VELE, A FENT FELSOROLT
FELTÉTELEK TELJES MÉRTÉKBEN ELLENTMONDANAK AZ ÜGYNÖKSÉG
SZABÁLYZATÁNAK, DE ÚGY ÉRZI, JELEN ESETBEN INDOKOLT LENNE KIVÉTELT
TENNI, MIVEL A FELKÍNÁLT INFORMÁCIÓKAT MÁS FORRÁSBÓL MEGSZEREZNI NEM
LEHET.
4. ALULÍROTT JAVASOLJA, HOGY TEKINTSÉK AZ ALÁBBIAKAT ÖTÖS
MEGBÍZHATÓSÁGI SZINT INFORMÁCIÓNAK.
1965. MÁRCIUS 14-ÉN, GREENWICHI ID SZERINT 16.05-KOR, ERNESTO GUEVARA
MEGÉRKEZETT A JOSE MARTIN REPÜL TÉRRE AZ AIR FRANCE 6005-ÖS JÁRATÁVAL,
AMELY ALGÍRBÓL SZÁLLT FEL. GUEVARA ÉRKEZÉSÉR L EL ZETES, NYILVÁNOS
TÁJÉKOZTATÁST NEM ADTAK, A SAJTÓT NEM ENGEDTÉK A VENDÉGEK KÖZELÉBE,
ÜNNEPÉLYES FOGADÁS NEM VOLT.
 GUEVARA KÖZELÉBE KIZÁRÓLAG A KÖVETKEZ SZEMÉLYEKET ENGEDTÉK:
ALEIDA MARCH DE GUEVARÁT – A FELESÉGÉT –, HILDITA GUEVARÁT – A LEÁNYÁT
AZ EL HÁZASSÁGÁBÓL –, FIDEL CASTRÓT, OSVALDO DORTICÓS KUBAI ELNÖKÖT,
CARLOS RAFAEL RODRÍGUEZT, EMILIO ARAGONÉST, ORLANDO BORREGÓT ÉS
HÁROM ISMERETLEN MINISZTÉRIUMI FUNKCIONÁRIUST .
RÖVID BESZÉLGETÉST KÖVET EN, GUEVARA ÉS CASTRO (EGYEDÜL) TÁVOZOTT A
REPÜL TÉRR L. EGY VILLÁBA SZÁLLÍTOTTÁK KET AUTÓVAL A CALLE BOLIVAR
117. SZÁM ALÁ, AHOL CASTRO A NEM HIVATALOS TÁRGYALÁSAIT SZOKTA
FOLYTATNI, ÉS AMIT PRIVÁT CÉLOKRA SZOKOTT HASZNÁLNI. ÉRDEKES, HOGY A
CSALÁD N NEM TAGJAIT, AKIK MINDIG A VILLÁBAN SZOKTAK MEGSZÁLLNI,
KORÁN REGGEL ELVITTÉK, ÉS NEM HOZTÁK VISSZA.
ELTERJEDT AZ A HITELESNEK T SZÓBESZÉD, HOGY A „HÁROM VIETNAM”-
BESZÉDE ÓTA, AMIT GUEVARA AZ AFROÁZSIAI SZOLIDARITÁS MÁSODIK GAZDASÁGI
SZEMINÁRIUMÁN TARTOTT, GUEVARA KEGYVESZTETT LETT, MIVEL CASTRÓT
ALAPOSAN MEGFEDDTE A SZOVJET NAGYKÖVET A BESZÉDÉRT, AMELYNEK HARCIAS
HANGNEMÉT MAGA CASTRO IS BÍRÁLTA. EGY KEVÉSBÉ HITELESNEK T
SZÓBESZÉD IS ELTERJEDT, AMELY SZERINT GUEVARÁTÓL – A SZOVJET NAGYKÖVET
JAVASLATÁRA/KÉRÉSÉRE/PARANCSÁRA – EL FOGJÁK VENNI A GAZDASÁGI
MINISZTERI TÁRCÁT, HOGY A KUBAI KORMÁNY TELJES JOGGAL ÁLLÍTHASSA, HOGY
GUEVARA NEM A KUBAI KORMÁNY NEVÉBEN BESZÉLT/BESZÉL.
ENNEK ELLENÉRE NEM VALÓSZÍN , HOGY A FENTIEK BÁRMENNYIRE
BEFOLYÁSOLNÁK KUBA AFRIKAI TEVÉKENYSÉGÉT, NOHA ELKÉPZELHET , HOGY
GUEVARA SZEREPE A TERVEZETTHEZ KÉPEST JELENTÉKTELENEBB LESZ.
5. AMENNYIBEN NEM KAP AZT MEGTILTÓ UTASÍTÁST, ALULÍROTTNAK
SZÁNDÉKÁBAN ÁLL A FENT FELSOROLT FELTÉTELEKET ELFOGADNI, ÉS AZ
EGYÜTTM KÖDÉST MEGKEZDENI.
J. P. STEPHENS IRODAVEZET , BUENOS AIRES
SZIGORÚAN TITKOS
– Nem, uram, ezt eddig nem láttam, nem – mondta O'Connor, amikor befejezte az olvasást.
– Mi err l az egészr l csak egy hármas szint üzenetet kaptunk, amiben annyi állt, hogy Guevara
Havannában van – mondta az igazgató.
– Igen, uram – mondta O'Connor leginkább azért, mert hirtelen nem tudta, hogy mit is mondjon.
– Épp most mondtam Paulnak, hogy ezek után az sem lepne meg, ha már Felternél lenne ez az
üzenet, aki most az irodájában üldögél a Közigazgatási Hivatalban, és kíváncsian várja, mennyi id
alatt továbbítjuk neki.
– De hát hogyan lehetne képes ilyesmire?
– Ugyanúgy, ahogy képes volt találni valakit, aki tudja, hogy Castro hol ápoltatja le a forradalmi
farkát – mondta az igazgató. – Szedje ráncba ezt az üzenetet, mindent vegyen ki bel le, különös
tekintettel az alkura, amit Stephens kötött Felterrel, csak a hírszerz i rész maradjon benne, aztán
küldje el Felternek egy tiszti futárral!
– Igen, uram.
– Maga pedig, Paul, mondja meg a dél-amerikai csoportnak, hogy kíváncsian várom… bár talán
helyesebb lenne azt mondani, hogy „morbid érdekl déssel várom”… hogy Felter mennyivel hamarabb
fogja nekem megszerezni azokat az információkat, amiket a mi embereinknek kellene el bb
megszereznie.
– De hát Castro azonnal f be lövet bárkit, akir l csak feltételezi, hogy esetleg kémkedhet utána –
tiltakozott az igazgató-helyettes.
– Hát, erre csak annyit tudok mondani, hogy nyilván nem lövetett fejbe elég embert, mert Felter
forrásának van egy informátora, méghozzá meglehet sen magas poszton.

(Hét)
Kongói Köztársaság
Kivu tartomány, Costermansville
Hotel du Lac
1965. március 19., 09.50
 A hétemeletes Hotel du Lac volt Costermansville legmagasabb épülete.
A meglehet sen hosszúra nyúló alkudozást követ en a szálloda hatodik és hetedik emeletét Jean-
Baptiste Supo ezredes, Kivu tartomány parancsnoka, a Kongói Köztársaság nevében, katonai célokra
lefoglalta.
A lefoglalás bejelentésekor Supo ezredes elfelejtette közölni, hogy katonai célok alatt azt érti, hogy
kosztot és kvártélyt kíván adni a különleges hadviselési er k 17. különítményének.
A Hotel du Lac Leopold királyról elnevezett lakosztálya – amely két hálószobából, egy irodából, egy
nappaliból és egy tárgyalóteremb l állt, és amelynek minden ablaka az Albert-tóra nézett – lett a 17.
különítmény f hadiszállása.
A kisebbik hálószoba lett George Washington Lunsford rnagy irodája. A különítmény végrehajtó
tisztje, Geoffrey Craig hadnagy és a repül tiszt, Darrell J. Smythe százados együtt lakott egy
helyiségben, ami valamikor valami el kel ség személyi titkárának irodája volt. A nagyobbik
hálószobát híradós központtá alakították. Az egyik ablakán keresztül kábeleket vezettek fel, a tet re
szerelt antennákhoz.
Lunsford, Smythe, Craig, Thomas, Peters és Mr. Portet – az Air Simbától –, kétágyas szobában
lakott a hetedik emeleten, amelynek így minden szobája megtelt; a sorállományúak a hatodikon laktak.
Gyakorlatilag mindenkinek jutott saját szoba.
A szálloda vezetése igen meg volt elégedve az üzlettel, amit kötöttek, és az sem zavart senkit, hogy
egyesek a szolgáltatásért kapott ellentételezést esetleg megkérd jelezhet nek, vagy egyenesen
törvénytelennek tarthatták volna. Végül is Kongóban voltak, és Kongóban minden másként megy.
Supo ezredes bonokkal fizetett a szolgáltatásokért, amelyeket akár még be is válthat a kongói
kormány a jöv ben. Emellett a vezetés ugyanakkora összegr l számlát állított ki a különleges
hadviselési er k 17. különítménye nevére, miután ígéretet kapott, hogy a különítmény parancsnoka
USA dollárban fogja kifizetni azt, ami jár, számla ellenében.
A 17. különítmény részére kiállított számla annyiban azért különbözött a Supo ezredes f hadiszállása
részére kiállított számlától, hogy a 17. különítmény számláján a felszolgált sör, bor és tömény szesz
árát beépítették az étkezések árába, és az olyan szavakat, mint „sör”, „bor” és „tömény szesz” fel sem
tüntették rajta.
A Hotel du Lac tetején már akkor is volt jó néhány antenna, amikor Peters Spec-7-es/Weewill
százados el ször felment a tet re, hogy megnézze, hová er síthetné az antennáit. Amit ott talált, az
éppen annyira leny gözte, mint amennyire egy autógy jt t leny gözne az, ha találna egy Ford T-
modellt, amit minden nap használ a tulajdonosa.
Az antennái, amik között volt két parabolaantenna („lavór”) is, a legmodernebb technika
vívmányai voltak. Annyira modernek, hogy Peters kicsit kínos helyzetbe is került, amikor Portet
hadnagy/Mr. Portet megkérdezte t le, hogy m ködnek. Szinte minden felszerelés, amit magával vitt,
titkos katonai berendezés volt, és csak annak mondhatta el, hogy m ködnek, aki rendelkezett a
megfelel jogosítványokkal. Aztán végül úgy döntött, jelen körülmények között Portet-nak minden
joga meg mindene megvan rá, hogy tudja, hogyan m ködnek.
– A repül gépekbe szerelt cuccok nagy részében nincsen semmi különös. Minden gépbe ilyeneket
raknak – magyarázta Peters. – De a híradós központban lév felszerelések a legmodernebb, titkos
berendezések.
– Hogy m ködnek?
– Err l nem szoktunk ugyan beszélni, de a lényeg, hogy rajta vagyunk a felderít m holdak
adattovábbító vonalán. A m holdak vételi funkcióval is rendelkeznek… hogy ki meg be lehessen
kapcsolni a kameráit, meg ilyesmi… és mi ezt a funkciót használjuk fel adattovábbításra. A folyamat a
szokásos rejtjelezéssel kezd dik, az üzenetet öt karakterb l álló blokkokra bontjuk… de gondolom,
maga is tudja, hogyan csináljuk.
Jack bólintott, pedig fogalma sem volt a rejtjelezésr l.
– Miután a rejtjelezett szöveget rögzítettük a szalagon, tömörítjük.
– Hogyan?
– A rejtjelezett szöveget tartalmazó szalagot bef zzük az egyik gépbe, egy üres szalagot pedig a
másikba. Az els gép, mondjuk, 480-szor gyorsabban forog, mint a második. Ha például, van 960
másodpercnyi adatunk, ami nyolc perc lenne a szalagon, azt a másik géppel két másodperces anyaggá
tömörítjük. A legtöbb üzenet egyébként rövidebb nyolc percnél, inkább olyan kétpercnyi szokott lenni,
még tömörítés el tt. Ha egy kétperces anyagot 480-as sebességgel tömörítünk… de fel lehet menni
960-ig, vagy akár 1920-ra is, csak a szalagra olyan rövid anyagot már nem tudunk felvenni… szóval
akkor egy fél másodperces anyagot kapunk, amit máris fel lehet l ni a m holdnak. Csak el tte még
beágyazzuk egy csomó szemétbe…
– Mibe?
– A m holdnak jó hosszú szalagot szoktunk felküldeni… félórás, órás, másfél órás szalagot, attól
függ en, meddig van felettünk a m hold. Azért hívják szemétnek, mert az ötkarakteres blokkok, amik
rejtjelezett üzenetnek t nnek, valójában nem azok, hanem értelmetlen, véletlenszer en egymás mellé
rakott karakterek. Én is hoztam magammal vagy húszórányi szemetet. Szóval azt csináljuk, hogy
felveszünk mondjuk húsz perc szemetet, és valahová becsempésszük a fél másodperces, vagy id nként
még annál is rövidebb rejtjelezett üzenetet az értelmetlen blokkok közé. Tud követni?
– Hát, nem is tudom – vallotta be Jack.
– Szóval az egészet fell jük a m holdnak. A m hold felveszi, és aztán, amikor Washington fölé ér…
pontosabban az antennatelep fölé, ami Virginiában van, Vint Hillsben, és Fort Meade-ben, Maryland
közelében… a m hold leküldi. Világos?
– Már bánom is, hogy megkérdeztem – mondta Jack.
– Aztán a szalagot gyorsan végigpörgetik az egyik gépükkel, amíg meg nem találja az
indítóimpulzust…
– Amit?
– A rejtjelezett üzenetrésznek saját indítóimpulzusa van… mondjuk 300 Hertz, érti? A pontos
frekvenciát az egyik híradós üzemeltetési utasítás tartalmazza, és az egyik nap mondjuk 299 Hertz,
másnap meg 1202 Hertz és így tovább. Szóval, amikor a gyors gép megtalálja az impulzust, megáll,
aztán visszamegy az impulzushoz, és elkezdi lassan lejátszani a szalagot. Aztán rákapcsolják a
rejtjelez t, és kész. A rejtjelez l már a dekódolt szöveg jön ki.
Jack egy pillanatig elgondolkodott.
– Szóval a rossz fiúknak le kell játszaniuk a teljes szalagot… az összes szemetet…, hogy megtalálják
az indítóimpulzust…
– Pontosan.
– Ami egy fél másodperces, rejtjelezett üzenetbe van rejtve a szalagon, ami mondjuk negyvenöt perc
hosszú…
– Pontosan.
– És ha szerencséjük van, már csak a kódot kell feltörniük?
– Így van. A kód elvileg feltörhetetlen, ami azt jelenti, hogy valószín leg a Kremlben, vagy
Pekingben rég elolvasták már az üzeneteinket, amikor még a futár Washingtonba se ért Vint Hillsb l
vagy Fort Meade-b l.
– Milyen gyakran lehet üzenetet küldeni vagy fogadni?
– Négyóránként megy el felettünk egy m hold, amivel fél órán keresztül, de maximum negyvenöt
percen át tudjuk tartani a kapcsolatot… az a m hold röppályájától függ.
– Éjjel-nappal?
– Persze.
– Nehezen tudom elképzelni, hogy a rossz fiúk ideküldtek valakit, s arra vár, hogy mikor küldünk
üzenetet valamelyik m holdnak.
– Bármi megtörténhet – mondta Peters.
– És ha mégis van valaki, aki figyel, az nem fogja tudni abban a minutumban, hogy elkezdjük
sugározni az üzenetet, hogy valami fontos dolgot üzentünk valakinek?
– A nap huszonnégy órájában sugározzuk a szemetet. Ötpercenként be van iktatva egy két
másodperces szünet, ami elég ahhoz, hogy leállítsuk a szeméttel teli szalagot, és elindítsuk a
rejtjelezett üzenetet – magyarázta Peters. – Aztán, ha a rejtjelezett üzenet lement, megvárjuk a két
másodperces szünetet, leállítjuk a rejtjelezett üzenet szalagját, és mehet megint a szemét.
– Le vagyok ny gözve. De nagyon meglepne, ha m ködne is a dolog.
Két órával kés bb, amikor Geoff Craig a kezébe nyomott egy papírt, amit a rejtjelez nyomtatott ki,
Jack már tudta, hogy a dolog m ködik.
TITKOS
KÜZD0005 WASHINGTON D. C, 1965. MÁRCIUS 19., 14.05 ZULU A FEHÉRHÁZ
REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: KÜZDELEM HATOS CÍMZETT: SEGÍT HATOS
 1 – AZ ÜZENET VÉTELÉT KÖVET EN AZONNAL ADJÁK MEG MRS. MARJORIE PORTET
PONTOS HELYÉT, JELENTSENEK EGÉSZSÉGI ÁLLAPOTÁRÓL, VALAMINT ADJÁK MEG A
VÍZUMA STÁTUSÁT, ÉS KÖZÖLJÉK AZ USA-BA VALÓ VÁRHATÓ ÉRKEZÉSÉNEK
ID PONTJÁT!
2 – JAMES C. MOORE HADNAGY ÉS FRANCIS CLAURE TÖRZSZÁSZLÓS
LÉOPOLDVILLE-BE ÉRKEZIK AZ UTA 5621-ES JÁRATÁN, VÁRHATÓAN MÁRCIUS 22-ÉN,
ZULU 16.35-KOR.
FINTON KÜZDELEM HATOS NEVÉBEN
TITKOS
Három órával kés bb, helyi id szerint délután 3.15-kor, Sanford T. Felter ezredes (Küzdelem
Hatos) is megbizonyosodhatott róla, hogy az adatátviteli rendszer Costermansville felé szintén
köd képes, amikor is a következ üzenetet kapta George Washington Lunsford rnagytól (Segít
Hatos):
TITKOS
SEG0003 WASHINGTON D. C., 1965. MÁRCIUS 19., 16.05 ZULU A FEHÉRHÁZ REJTJELEZ
KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
1 – A 0005-ÖS 1. BEKEZDÉSÉRE REAGÁLVA: 1965. MÁRCIUS 19., 15.55 ZULU. MRS.
MARJORIE PORTET-T KIVÁLÓ EGÉSZSÉGNEK ÖRVEND; PONTOS HELYE AZ
ÁLLOMÁSHELY ÚSZÓMEDENCÉJE. MRS. PORTET NEM TERVEZI A HAZAUTAZÁSÁT AZ
USA-BA, LEGALÁBBIS – IDÉZEM – „A KÖZELJÖV BEN BIZTOSAN NEM.” AZT ÁLLÍTJA,
HOGY KORLÁTLAN ID RE SZÓLÓ TARTÓZKODÁSI ENGEDÉLYT KAPOTT, AMELLYEL
BÁRMIKOR KILÉPHET AZ ORSZÁGBÓL, ILLETVE BELÉPHET AZ ORSZÁGBA.
EGYÉBKÉNT MINDENKIT PUSZIL.
2 – A 0005-ÖS 2. BEKEZDÉSÉRE REAGÁLVA: AZ UTAZÓKAT LÉOPOLDVILLE-BEN
JEMIMA NÉNI FOGJA VÁRNI, AKI MÁR EL IS KÉSZÍTETTE A SZÁMUKRA A
MEGFELEL BERENDEZÉSEKET, AMELYEKET M KÖDTETNIÜK KELL.
SEGÍT HATOS

(Nyolc)
Kongói Köztársaság
Kivu tartomány, Costermansville
Hotel du Lac
1965. március 23., 09.50
A „Leopold király” lakosztály hallját a különítmény tárgyalóteremmé alakította át; az elegáns
bútorokat félretolták, és összehajtható székeket és asztalokat raktak a helyükre, amiket a hotel
pincéjéb l hordtak fel.
Térképtartót is fabrikáltak 5X10-es lécekb l és furnérlemezb l, és szereztek egy magas fény
mahagónipulpitust, amibe er sít és hangfal is volt építve. Az elüls részén gyönyör fafaragás
hirdette, hogy a pulpitus a „Costermansville-i Rotary Klub” tulajdona, persze még Belga Kongó
idejéb l.
A különítmény néhány tagjától eltekintve – repül gép-szerel k, egy f légi irányító és két
zöldsapkás, aki biztonsági rként funkcionált –, akik Stanleyville-ben maradtak, a teljes 17.
különítmény jelen volt a tárgyalóteremben. Az összehajtható asztalok körül ültek, amelyeket U
alakban állítottak fel.
Mindannyian kongói ejt erny s-egyenruhát viseltek, a váll-lapjaikon tiszthelyettesi és tiszti
rendfokozattal. Lunsford bölcsen úgy döntött, hogy az E-7-esek századosi rangot kapnak, az E-6-osok
hadnagyit, a többiek pedig, akik beszélték a szuahélit, f törzs rmesterit. A hét E-5-ös, aki nem beszélt
szuahéliul, rmesteri rendfokozatot kapott.
Mindenki az USA Hadseregben rendszeresített ejt erny sbakancsot viselt és nem kongóit. Ez szintén
Lunsford rnagy döntése volt. Az „öreg” zöldsapkások kongói bakancsot húztak, amikor megkapták a
kongói egyenruhájukat, a „kopasz” zöldsapkások viszont nem.
– Ki nem szarja le, Geoff – jelentette be Lunsford, amikor a fülébe jutott a dolog. – Ha ett l jobban
érzik magukat, akkor hordják a sajátjukat.
A revolvereikt l eltekintve – mindenki Colt 1911 A1-es .45-ös ACP, félautomata revolvert kapott – a
fegyvereik között vegyesen volt belga és amerikai modell. Supo ezredes a rendelkezésükre bocsátott
pár 7 mm-es Fabrique National puskát a fegyverraktárából; emellett mindenkinek ott volt az USA
Hadserege által rendszeresített M-16-os .223-as hadipuska, és a karabélyváltozata, a Car-16-os.
Lunsford rnagy, Craig hadnagy és Thomas rmester lef részelt tusú, 12-es kaliber , Remington
1100-as vadászpuskával volt felfegyverezve. Ilyen fegyvereket használtak Vietnamban is, többek
között azért, mert roppant hatékonyan lehetett velük ölni közelharcban, és mert nem foglaltak el sok
helyet. Mindhárom fegyver és a ládányi 00-s l szer egy lezárt ládában érkezett Afrikába, mert
Lunsford er sen gyanította, ha kiderül, hogy milyen fegyvereket visznek magukkal, mindenki
vadászpuskát akar majd, viszont azt akarta, hogy a legtöbbjüknél csak egyfajta puska legyen.
A tárgyalóterem asztalain csak úgy hemzsegtek a fegyverek, miközben a katonák az ajtót bámulták
arra várva, hogy kiderüljön, mi a fene van.
Az ajtó kinyílt, Craig hadnagy lépett be rajta, aztán félreállt, és elkiáltotta magát.
– Vii-gyázz!
A helyiségben mindenki vigyázzba szökkent.
Jean-Baptiste Supo ezredes, a Keleti, az Egyenlít i és Kivu tartomány parancsnoka masírozott be,
nyomában két kongói tiszttel, valamint Lunsford rnaggyal, aki a kongói ejt erny sök egyenruháját
viselte alezredesi rendfokozattal.
Smythe rnagy Lunsford elé lépett, fürgén szalutált, aztán bejelentette:
– Uram, a különítmény felsorakozott.
Lunsford viszonozta a tisztelgést, csinált egy gyors hátraarcot, tisztelgett Supo ezredesnek, aztán
szuahéliul jelentett.
– F nök, az alakulat felsorakozott.
Supo viszonozta a tisztelgést, aztán a pulpitusra lépett.
– Leüljenek! – mondta Supo olyan angolsággal, amibe belesajdult a jelenlév k füle. – Sajnos nem
beszel angol. Totse rnagy beszel.
Alain George Totse rnagy lépett Supo mellé.
– A nevem Totse rnagy – szólalt meg angolul, bár meglehet sen er s francia akcentussal. – Van
szerencsém Supo ezredes hírszerz tisztjeként szolgálni.
Ezzel Totse hátralépett, és intett Supo ezredesnek, hogy menjen vissza a mikrofonhoz. Supo mondott
neki valamit szuahéliul, Totse pedig fellépett mellé a pulpitusra.
Supo mondott valamit angolul, amit senki sem értett.
– Supo ezredes üdvözli magukat a Kongói Köztársaságban, és köszöni, hogy segítenek harcolni
közös ellenség ellen – tolmácsolta Totse.
Aztán Supo ezredes szuahéli nyelvre váltott.
– Supo ezredes kéri – tolmácsolta Totse mosolyogva –, hogy innen folytassam én.
Supo ezredes az els sorban lév üres székekhez lépett, és intett Lunsfordnak, Smythe-nak és
Craignek, akik a pulpitus közelében ácsorogtak, hogy üljenek mellé.
Totse a térképállványhoz lépett, amelyre két belga katonai térkép, egy amerikai katonai térkép és a
National Geographic Society térképe volt helyezve. Az állvány mell l felvette a mutatópálcát, ami
eredetileg biliárddákó volt.
– Az angolom nem túl jó – jelentette be Totse. – Úgyhogy szóljanak, ha nem értik, amit beszélek.
Néhányan kuncogni kezdtek.
Totse az amerikai katonai térképre mutatott.
– Most itt vagyunk. Ez Costermansville, Kivu tartományban, a Kivu-tó déli csücskénél. Nagyjából
Afrika közepén. Itt ered a Nílus…
A mutatópálcájával egy másik pontra mutatott. – … a ruandai határ másik oldalán.
A mutatópálcával egy nyugatabbra lév pontra bökött.
– Ez itt Stanleyville, a Keleti tartományban, itt szálltak le, amikor az országunkba érkeztek. A
problémánk Albertville-ben kezd dött, egy Nicholas Olenga nev forradalmárral, aki magát el ször
Olenga rnagynak, aztán ezredesnek nevezte… pedig még csak tiszt sem volt soha… most pedig már
Olenga altábornagynak kell szólítani… Albertville itt van, a Tanganyika-tó partján.
A mutatópálcával Albertville-re mutatott.
– A Kongót és Tanganyikát elválasztó határ a Tanganyika-tó közepén húzódik. Nos, kezdetben az
Olenga-lázadás spontás volt…
– Spontán, Alain – javította ki Lunsford.
 – Igen, spontán. Köszönöm, Atya. Olenga kitawala vallású, ami a keresztény vallás és a többistenhit
primitív keveréke… minden nap várják Krisztus visszajövetelét, de közben a helyi istenekben is
hisznek. Azt hiszik, hogy a Dawa megvédi ket a golyóktól. Noha Olenga lázadására számítani
lehetett, az Armée Nationale Congolese nem volt rá felkészülve. Bevette Albertville-t, aztán
Stanleyville-be ment, azt is bevette, és útközben növelte a haderejét. Három dolog történt.
Kénytelenek voltunk külföldi segítséget kérni. Egy egykori brit tisztet, Michael Hoare-t, aki Dél-
Afrikában él, felbéreltük, állítson össze egy zsoldoshadsereget, hogy megállíthassuk Olengát és a
szimbákat. Hoare ugyan katona, de a fehér zsoldosait belga és francia kocsmatöltelékek közül
verbuválta. Ezek az emberek nem katonák. Hoare ezért kénytelen lelövetni a függelemsért ket, hogy a
kezében tudja tartani ket. Olenga Stanleyville-ben rengeteg belgát és más fehér embert ölt meg. A
történet, amit hallottak, hogy kivágta a májukat, és megette, igaz. Lunsford rnagy Stanleyville-ben
volt, és a saját szemével látta. Az oroszok és a kínaiak, akiket éppen annyira meglepett Olenga sikere,
mint minket, elkezdtek fegyvert és kiképz ket szállítani neki. Miután rájöttek, hogy ez hová vezethet,
és mert meg akarták menteni honfitársaik életét, a belgák ejt erny söket, maguk amerikaiak pedig
repül gépeket adtak, hogy visszavezessük Stanleyville-t. A belgák katonákat is adtak, akik Van de
Waele ezredes alatt szolgáltak. Ezek a csapatok és Michael Hoare zsoldosai együtt ki zték a szimbákat
Albertville-b l és Stanleyville-b l. A szimbák mostanra kis csapatokra morzsolódtak, és szétszóródtak
ezen a területen, meg az Albertville és Stanleyville körüli bozótban, de a legnagyobb haderejük
Luluabourgban van, Kasai tartományban.
A mutatópálcájával a térkép keleti pontjára mutatott, ahol Luluabourg volt.
– Bizonyos okokból az ANC nem tudta teljesen megsemmisíteni a szimbákat Kasai tartományban,
ami talán némi magyarázattal szolgál arra, miért adta Mobutu tábornok Kasai tartományt is Supo
ezredesnek, és miért adott ki parancsot, hogy számoljuk fel a szimbákat, és szabaduljunk meg Olenga
altábornagytól is egyszer s mindenkorra. Úgy gondolom, hogy ez megoldható lenne Hoare rnagy
zsoldosai nélkül is, ha nem lenne itt ez a Guevara-probléma. Ha Guevara Kongóba jön, akkor
feltételeznünk kell, hogy élvezi a szovjetek támogatását, ami azt jelenti, hogy szovjet fegyverekkel és
felszerelésekkel fog jönni, és feltehet en a kínai kommunisták is segíteni fogják. Nos, jelenleg Olenga
er i rosszul felszereltek és alulképzettek. A fegyvereik a konfliktus els napjaiban, az ANC-katonáktól
zsákmányolt fegyverek. Ha Guevara idejön…
– A legnagyobb tisztelettel, Alain – szólt közbe Lunsford. – Amikor Guevara idejön.
– Köszönöm a kiigazítást. Amikor Guevara idejön, az embereit, a fegyvereit és az utánpótlását a
lázadók központjába, Luluabourgba kell vinnie. Kétség nem férhet hozzá, hogy minden Tanganyika
városába, Dar es Salaamba fog érkezni, ami itt van…
Tanganyika keleti partvidékére mutatott.
– … az Indiai-óceán partján… méghozzá hajóval vagy repül géppel. Ez meglehet sen nagy
távolság. Az kizárt, hogy ott hozzák be, ahol az országaink érintkeznek, ami azt jelenti, hogy a
Tanganyika-tavon kell áthajózniuk, aztán pedig el kell szállítaniuk Luluabourgba. Természetesen nem
lehetetlen, hogy az embereket és a hadianyagot az egykori Francia Kongón, mai nevén Brazzaville-en
keresztül hozzák be.
Ismét a térképre mutatott.
– Amint azt látják, Brazzaville közelebb van Luluabourghoz, mint Luluabourg a Tanganyika-tóhoz.
Napóleon megmondta, hogy „minden hadsereget a hasa visz el bbre”, és ez igaz a gerillahader kre is.
Supo ezredes a következ taktikát dolgozta ki a veszély elhárítására. Most, hogy Kasai tartomány is
hozzá tartozik, felhasználva az ANC haderejét, Hoare zsoldosait, illetve azt a néhány repül gépet, ami
rendelkezésére fog állni… néhány B-26-ost, pár T-28-ast és egy C-47-est… megkísérli körülfogni, és
végezetül megsemmisíteni a Luluabourg környékén állomásozó lázadókat. Supo ezredesnek
meggy dése, hogy a Luluabourg térségében végrehajtandó katonai akciók el fogják bátortalanítani a
szovjeteket… és a kubaiakat… akik így nem akarnak majd er sítést küldeni Brazzaville-en keresztül.
Így nem marad más, mint a Tanganyika-tavi útvonal. Természetesen az is lehetséges, hogy miután a
tudomásukra jut, hogy a hader k jelent sebb része Luluabourg térségében van, megpróbálnak majd
lecsapni ránk itt. Amint azt mindenki tudja, a kommunista doktrína szerint ott kell lecsapni, ahol az
ellenség a leggyengébb, ha viszont ellenállásba ütközünk, akkor meneküljünk, mint patkányok a
süllyed hajóról. A terep ebben a térségben olyan, ha a lázadók csak száz méterre is eltávolodnak az
úttól, már nem lehet ket látni. Egészen mostanáig légi felderítésre nem volt lehet ségünk. Ha
megtaláljuk ket, anélkül hogy tudnák, hogy megtaláltuk ket, akkor nagy csapást mérhetünk rájuk.
Ráadásul, ha jár rözhetünk a Tanganyika-tó körül a leveg ben, megtámadhatjuk a vízi járm veiket is,
amikkel utánpótlást akarnak vinni a tavon át.
Itt megállt, és elmosolyodott.
– Kezdik már érteni, miért örülünk annyira, hogy velünk vannak?
– rnagy – mondta Lunsford –, nem szeretném lebecsülni a pilótáinkat, de a bel lem feltör , elsöpr
szerénytelenség azt mondatja velem, hogy a különleges hadviselési er k a földön is elég nagy sikerrel
képes csapást mérni ellenséges er kre vagy hadianyagra. Barátságos és ellenséges területen egyaránt.
– Ezt már említette, Atya – mondta Totse.
– És nagy sikerrel tudjuk elfogni mások rádióüzeneteit is, rnagy – mondta Peters Spec-7-es.
– Természetesen annak is nagy hasznát vennénk – mondta Totse, aztán folytatta. – Addig maradok,
amíg kell, és ha lesznek kérdések, mindre válaszolok, de még miel tt rátérnénk a kérdésekre…
ezredes, szeretne hozzátenni valamit?
Supo felállt, a pulpitushoz lépett, végignézett a termen, aztán mondott valamit szuahéliul.
Totse tolmácsolt.
– Az ezredes azt mondta, hogy még ifjú tizedes korában megtanították neki, hogy vigyázzon a
harchoz szükséges dolgokra… mert ha elveszíti azokat, akkor lehet, hogy örökre búcsút mondhat
nekik.
Supo újra szólt, Totse pedig fordított.
– Az ezredes véleménye szerint maguk felbecsülhetetlen érték eszközök lesznek ebben a
háborúban, ezért arra kéri magukat…
Supo közbeszólt szuahéliul.
– Az ezredes könyörög, hogy vigyázzanak a repül gépeikre és magukra, hogy még sokáig
felbecsülhetetlen érték eszközök maradjanak – fordította Totse. – Azt mondja, nem engedheti meg
magának, hogy elveszítsen egy repül gépet vagy maguk közül egy embert.
Lunsford felállt.
– A legnagyobb tisztelettel, ezredes, miután elvégeztük ezt a kis munkát, amivel megbíztak minket,
és felszállunk a gépre, ami hazavisz minket, egy láda sörben fogadok, hogy azt fogja mondani:
„Istenem, de örülök, hogy végre hazamentek!”
– A kotona – mondta Supo rettenetes angol kiejtéssel és nyelvtannal – sose nem röl, ha elköszön
másik katonatol.
Ezzel sarkon fordult, és kimasírozott a teremb l.

(Kilenc)
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. március 26., 15.30 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (63. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel eredeti formában továbbítom a következ információt
az argentin forrástól, Buenos Airesb l: (Megbízhatósági szint: nem alkalmazható) .
Hírszerz i információ kezdete:
Ernesto Guevara de la Sema titokban beköltözött egy családi házba, amelyet az Ellenforradalmárok
Bandája Ellen Harcolók (spanyol rövidítése LCB) szervezete használ, s amelynek címe Calle
Hernandez 134., Havanna La Corona negyedében. Sem a felesége, sem a lánya nem kísérte el.
Levágta a szakállát, és leborotválta a haját, nyilván azért, hogy egy simára borotvált arcú, kopasz
ember benyomását keltse. Fogászati segédeszközt is építettek a fogaira, feltehet en azért, hogy
megváltoztassák az ajkai formáját.
Lehetséges, hogy Ramón Benítez álnéven, brazil útlevéllel szándékozik elutazni, de ezt meger síteni
egyel re nem lehet.
Hírszerz i információ vége
HOWARD W. O'CONNOR
 TITKOS

Tizenkilencedik
(Egy)
SZIGORÚAN TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. március 31., 15.30 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (66. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel eredeti formában továbbítom a következ információt
az argentin forrástól, Buenos Airest l: (Megbízhatósági szint: nem alkalmazható) .
Hírszerz i információ kezdete:
1965. március 30-án, délután, Victor Drekét a Calle Hernandez 134. szám alatti házba (Havanna, La
Corona negyed) vitte Alberto Chivina, Castro egyik szárnysegédje. Drekét, aki Guevara helyettese
lesz, bemutatták Ramón Beníteznek. El bbi vagy úgy tett, mintha nem ismerte volna fel dr. Ernesto
Guevara de la Sernát, vagy valóban nem ismerte fel, ami meglehet sen valószín tlen.
Dreke uruguayi útlevéllel utazik Roberto Suárez Milíán néven, Guevara pedig szintén uruguayi
útlevéllel, Ramón Benitez néven. Mindkét útlevél eredetinek t nik; a kubai kormány szerezte be még
kitöltetlenül. Feltételezhet , hogy Uruguay, a Dominikai Köztársaság és mások nagyobb mennyiség
útlevelet bocsátottak a rendelkezésükre.
Amikor Guevara felfedte magát, Drekével együtt elkészítette azoknak a listáját, akiket magával
szándékozik vinni az egykori Belga Kongóba.
A 113 f l álló hader t Guevara „hadoszlopnak” nevezte el. A hadoszlop egy vezetési törzsb l,
három gyalogosszakaszból és egy tüzérszakaszból áll. Az elérhet információk alapján a hadoszlop
egyel re nem rendelkezik sem l fegyverekkel, sem tüzérségi lövegekkel.
Guevara, Dreke és egy kisebb csoport (a létszám ismeretlen) nagy valószín ség szerint holnap fog
felszállni az Aerolineas Cubana rendszeres, Prágába (Csehszlovákia) induló járatára, ahonnan,
késedelem nélkül, Kairón keresztül Dar es Salaamba (Tanzánia) fog utazni a cseh légitársaság
rendszeres, Dar es Salaamba induló járatával.
Amint rendelkezésre áll, továbbítom a forradalmi hadoszlop tagjainak névsorát.
Hírszerz i információ vége
HOWARD W. O'CONNOR
SZIGORÚAN TITKOS
TITKOS SÜRG S
FELADÓ: CIA, LANGLEY, 1965. MÁRCIUS 31., 16.05 GREENWICHI ID SZERINT 03/5788
CÍMZETT: AZ ALÁBBI IRODAVEZET K: ALGÉRIA, ALGÍR NÉMETORSZÁG, BERLIN
EGYIPTOM, KAIRÓ TANZÁNIA, DAR ES SALAAM KANADA, MONTREAL
FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS CSEHSZLOVÁKIA, PRÁGA AUSZTRIA, BÉCS
TÁRGY: ERNESTO „CHE” GUEVARA ÉS TÁRSAI LEHETSÉGES UTAZÁSA
AZ ÜGYNÖKSÉG OLYAN ELLEN RIZHETETLEN, AZONBAN VALÓSZÍN LEG
MEGBÍZHATÓ INFORMÁCIÓ BIRTOKÁBA JUTOTT, AMELY SZERINT ERNESTO „CHE”
GUEVARA, VALAMINT VICTOR DREKE ÉS EGY ISMERETLEN SZEMÉLYEKB L ÁLLÓ
KIS CSOPORT 1965. ÁPRILIS 1-JÉN EL FOGJA HAGYNI HAVANNÁT AZ AEROLINEAS
CUBANA PRÁGÁBA (CSEHSZLOVÁKIA) INDULÓ, RENDSZERES JÁRATÁVAL, KÉS BB
PEDIG A CSEHSZLOVÁK LÉGITÁRSASÁG EGYIK JÁRATÁVAL KAIRÓN KERESZTÜL DAR
ES SALAAMBA FOG TOVÁBBUTAZNI.
AZ IGAZGATÓ SZEMÉLYESEN, ISMÉTLEM, SZEMÉLYESEN KÍVÁNCSI, HOGY A
FENTIEKET, ILLETVE AZ ALÁBBIAKAT MEG TUDJA-E ER SÍTENI, ILLETVE CÁFOLNI
TUDJA-E VALAKI: LEHETSÉGES, HOGY GUEVARA ÉS DREKE URUGUAYI ÚTLEVÉLLEL
FOG UTAZNI RAMÓN BENÍTEZ ÉS ROBERTO SUÁREZ MILÍAN ÁLNÉVEN. LEHETSÉGES,
HOGY GUEVARA LEBOROTVÁLTA A SZAKÁLLÁT, KOPASZRA NYÍRTA A FEJÉT,
VALAMINT SZEMÜVEGET ÉS FOGÁSZATI SEGÉDESZKÖZT VISEL, HOGY
ELVÁLTOZTASSA AZ AJKAI FORMÁJÁT.
A KÖVETKEZ LÉPÉSEK MEGTÉTELE SZÜKSÉGES:
A CUBANA ÉS EGYÉB LÉGITÁRSASÁGOK HAVANNÁBÓL A FENT EMLÍTETT
VÁROSOKBA – ÉS AZ ÚJ-FUNDLANDI GANDERBE – INDULÓ GÉPEINEK MEGFIGYELÉSE
AZONNALI HATÁLLYAL EGYÉB UTASÍTÁSIG.
A FENTI INFORMÁCIÓK CÁFOLATA VAGY MEGER SÍTÉSE, ILLETVE MINDEN OLYAN
INFORMÁCIÓ GY JTÉSE, AMELY GUEVARA ÉS/VAGY DREKE MOZGÁSÁVAL
KAPCSOLATOS. AZ INFORMÁCIÓK TOVÁBBÍTÁSA A LEGGYORSABB MÓDON, PL.
HOLD HASZNÁLATÁVAL A CIA IGAZGATÓJA ÉS AZ ADMINISZTRÁCIÓS
OSZTÁLYVEZET -HELYETTES RÉSZÉRE.
AZ IGAZGATÓ NEVÉBEN
O'CONNOR ADMIN. OSZTVEZ.-HELY.

TITKOS
(Kett )
Maryland, Catoctin-hegység
Camp David
1965. április 1., 14.30
Az Egyesült Államok elnökének nem volt valami jó kedve.
El ször is esett a nyomorult es , és úgy t nt, nem is fog elállni, pedig az elnök agyaggalamb-
lövészetet tervezett be aznap délutánra, de hát ha esik a nyomorult es , akkor nyilván nem mehet
agyaggalambot l ni.
Másodszor, az elnöknek egyáltalán nem tetszett, amit a CIA igazgatója, az Egyesített Vezérkari
nökség elnöke, a tengeri hadm veletek f nöke és az USA Hadserege vezérkari f nöke mesélt neki a
kommunisták mozgolódásáról a Dominikai Köztársaságban.
Az igazgató azt mondta, nagyon is valószín nek tartja, hogy a kommunisták megdöntik a kormányt
Santo Domingóban, hacsak nem történik valami gyorsan.
Az EVF elnöke azt mondta, egyetért azzal, ahogy a CIA igazgatója elemezte a helyzetet, és katonai
intervenciót javasolt, még miel tt a kommunisták lépnének, mivel könnyebb egy kormányt hatalmon
tartani, mint újra hatalomra segíteni egy megbuktatott kormányt egy kommunista puccs után.
A tengeri hadm veletek f nöke azt mondta, egyetért a CIA helyzetelemzésével, és osztja az EVF
elnökének meggy dését, hogy katonai intervenció szükséges, majd javasolta, egy állítsanak fel
ezrederej , meger sített tengerészgyalogos partraszálló hader t, és készítsék fel a Dominikai
Köztársaság megszállására.
A Hadsereg vezérkari f nöke erre elmondta, hogy egyetért a CIA igazgatójával és az EVF elnökével
abban, ahogy a helyzetet látják, és hogy – a konfliktust megel zend – amerikai katonai jelenlét
szükséges a Dominikai Köztársaságban, de abban már nem értett egyet kedves, jó barátjával, a tengeri
hadm veletek f nökével, amit a katonai jelenlét mibenlétér l mondott.
A vezérkari f nök kifejtette, hogy katonai és politikai okokból sokkal jobb lenne, ha a 82.
légideszant-hadosztályt vetnék be. Kizárt dolognak tartotta, hogy képesek lennének eltitkolni a
dominikai kommunisták vagy az ottani sajtó el l, hogy egy tengerészgyalogos partraszálló hader tart
feléjük. Ha pedig a tudomásukra jut, akkor marad idejük lépni, és akkor (a) megbuktatják a jelenlegi
kormányt, és (b) nagy valószín ség szerint tesznek róla, hogy a tengerészgyalogosoknak ellenséges
partokon kelljen partra szállniuk.
A vezérkari f nök azzal folytatta, hogy a 82. egyik ezrede állandó harckészültségben van Fort
Braggban, úgyhogy akár huszonnégy órán belül gépre is lehet ket tenni, egy második ezredet pedig
újabb huszonnégy órán belül utánuk lehet küldeni.
A legjobb módja annak, hogy amerikai hader ket juttassanak a Dominikai Köztársaságba az, ha a 82.
egyik ezredét ledobják Santo Domingóra minden el zetes figyelmeztetés nélkül, de persze a hatalmon
lév kormány engedélyével. Amint a repül teret biztosították, mehet a második és a harmadik ezred is.
Így kés bb a tengerészgyalogosok nyugodtan partra szállhatnak, mert nem kell ellenséges
fogadtatástól tartaniuk.
Az Egyesült Államok elnökének nem igazán tetszett a kép, ami megjelent lelki szemei el tt, és amin
(a) a nyomorult, dominikai Fidel Castro bemutat az Egyesült Államok elnökének, (b) ejt erny sökt l
 sötétlik az égbolt Santo
Domingo felett, vagy (c)
tengerészgyalogosok
ellenséges t zben érnek
földet ennek a nyomorult
banánköztársaságnak a
partjainál.
– Ezt alaposan át kell
gondolnom – jelentette be
az elnök. – És úgy vélem,
hogy nem ártana, ha még
valaki elmondaná, mit
gondol a dologról.
Az elnök a titkárához
fordult.
– Hívja ide Feltert!
Az elnök titkára nem
mondott mást Sanford T.
Felter ezredesnek,
mindössze annyit, az elnök
arra kéri, hogy azonnal
menjen a Pentagon
helikopterfelszállóhelyére,
ahol az USA Hadserege
egyik Huey helikoptere
fogja várni.
Felter egy óra huszonöt
perccel a titkár
telefonhívása után már
Camp Davidben volt.
Azonnal az elnök elé
vitték, aki még mindig az
EVF elnökével, a tengeri
hadm veletek f nökével és
a vezérkari f nökkel volt.
Felter enyhén gy rött,
szürke öltönyt és pamutvászon es kabátot viselt, ami szemmel láthatóan egy csöppet sem védte meg
az es l.
– Meséljen nekem a Dominikai Köztársaságról, Felter – köszöntötte az elnök.
– Uram, én nem tudok túl sokat róla. Nem azon a területen dolgozom.
– Csak mondja el, hogy mit tud! – mondta az elnök. Megcsörrent a telefon.
Az elnök titkára vette fel.
Az elnök feltartott kézzel jelezte, hogy Felter maradjon csendben, amíg ki nem derül, hogy t keresi-
e valaki.
– A Fehér Ház Rejtjelez Központja az – jelentette be az elnök titkára. – Felter ezredest keresik. A
léopoldville-i, kódolt m holdas vonalon.
– Mondja meg nekik, hogy kés bb fogadom a hívást… – kezdett hozzá Felter.
– Mir l van szó, Felter? – kérdezte az elnök.
– Uram, üzenetet kaptam Lunsford rnagytól, amiben az állt, hogy beszélni akar velem. Úgyhogy
megkértem a híradós hadtestet, hogy…
– Ami azt jelenti, hogy bajba került Kongóban? – kérdezett közbe az elnök.
– Ami a véleményem szerint azt jelenti, elnök úr, hogy Lunsford rnagy úgy érzi, beszélnie kell
velem. Lehetséges, hogy valamilyen döntést vár t lem. Ha baj lenne, uram, mondjuk, ha valaki
megsebesült volna, akkor az benne lett volna az üzenetében.
– Hm – mordult fel az elnök.
 – Megmondom nekik, hogy egy kés bbi id pontban fogadom a hívását, uram – mondta Felter.
– Nem – mondta az elnök. A tikárára nézett. – Ki tudjuk hangosítani, igaz?
– Igen, elnök úr.

Az elnök Felterre nézett.

– Semmiképpen ne mondja meg neki, hol van, vagy hogy ki van még magával! Nem akarom, hogy
aggódjon amiatt, hogy valami rosszat mond!
– Igen, uram.
Az elnök el ször a dohányzóasztalon lév másik telefonra mutatott, aztán pedig az asztal melletti
kanapéra.
– Csak üljön le, Felter, és beszéljen a telefon irányába! Nem kell felvennie, elég, ha megnyomja a
kihangosító gombját.
– Igen, uram.
Felter leült – még mindig rajta volt a csuromvizes es kabátja –, és megnyomta a kihangosító
gombját.
– Felter.
– Uram, a kódolt, léopoldville-i m holdvonal él. Tizenegy perce és húsz másodperce van a hívásra.
– Köszönöm – mondta Felter. – Most fogadom a hívást.
Felter megnyomta a stoppergombot a karóráján.
– Maga az, f nök? – szólt bele Lunsford. Hangját el ször ki kellett l ni a világ rbe, hogy aztán egy
felderít m holdon át újra visszajutva a földre megszólalhasson Camp David egyik szobájának falra
szerelt hangfalaiból.
– Mi újság, Atya? Valami gond van?
– Kellene még pár cucc, meg pénz, meg engedély, hogy kinyírhassam a Cég emberét, de lehet leg
még tegnapra.
Az elnök a CIA igazgatójára nézett, ugyanis az Ügynökséget gyakran nevezték „Cég”-nek.
– Mi a gond vele? – kérdezte Felter.
– Az a szarházi Eisenhowernek képzeli magát. Csak mereszti azt a kövér seggét a nagykövetségen,
és nyilakat rajzol mindenféle térképre.
– Ez vele a gond?
– A gond az, hogy csak olyan projektekhez hajlandó felszereléseket adni, amiket jóváhagyott. Ez azt
jelenti, hogy van egy halom dzsipje, meg háromnegyed tonnás furgonja egy kibaszott gépállásban,
Léopoldville-ben, miközben mi… Supo ezredessel egyetemben… rekvirált teherautókkal furikázunk
vagy talpalunk. De ami ennél is nagyobb kibaszás, az az, hogy a rohadék rajta tartja a kövér kis
ujjacskáit a B-26-osokon, a T-28-asokon meg a C-47-esen, és belemondta a képembe, hogy nem fogja
nekünk odaadni. Pedig szükségünk van azokra a gépekre, ezredes, különben nem fog menni ez a
dolog.
– Meglátom, mit tehetek – mondta Felter, és a CIA igazgatójára pillantott.
– Ha lenne merszem, engedélyt kérnék, hogy dárdát dughassak fel a seggébe, és megetessem a
hulláját a krokodilokkal – mondta Atya.
– Még valami, Lunsford?
– Kellene még legalább két… vagy inkább négy L-19-es, meg két-két pilóta a gépekre.
– Amint befejeztük a beszélgetést, felhívom Bellmon tábornokot, aztán majd megüzenem, hogy mire
jutottam.
– És kellene még húsz darab földi rádió, ötven hátizsákos rádió meg egy halom akkumulátor.
– Megoldható – mondta Felter. – Mi a helyzet a pénzzel?
– Supo információt meg döglött szimbákat akar venni a pénzen, ami a bozótban aranypénzt jelent.
– Mekkora összegr l lenne szó? – kérdezte Felter.
Az elnök felvette az egyik telefont, és halkan beleszólt.
– Most rögtön kellene huszonötezer, aztán még több kés bb.
– Azt hiszem, hogy ez is megoldható – mondta Felter.
– A kapcsolat tizenöt másodperc múlva megszakad egy magasabb prioritású üzenet miatt – közölte
egy hang a Fehér Ház Rejtjelez Központjából. – Tizenöt percet biztosítunk a számukra greenwichi
id szerint 22.10-kor.
Felter az elnökre nézett.
 – A központos szerint akkor lesz újra szabad m hold – mondta az elnök. – Az nagyjából hetven perc
múlva lesz. Azt hiszem, ennyi id elég is lesz Felternek arra, hogy elmagyarázza nekünk, mi ez az
egész.
– Elnök úr – mondta Felter –, a legnagyobb tisztelettel szeretném emlékeztetni, hogy Lunsford
rnagy a maga parancsára nem tudott róla, hogy más is van itt rajtam kívül.
– Kegyetlen gazember tud lenni, ha keresztbe tesznek neki, mi? – jegyezte meg az elnök. – Nem
örülnék neki, ha engem fenyegetne meg azzal, hogy dárdát döf a hátsó felembe.
Az elnök lélegzetvételnyi szünetet tartott.
– Mesélje el nekünk, hogy mi folyik odaát, Felter!
– Igen, uram.
– Térképre szüksége lesz?
– Az sokat segítene, uram.
– Hozzanak neki egy térképet! – adta ki az utasítást az elnök. – Amíg megérkezik a térkép, Felter,
bújjon ki abból az es kabátból!
Két tengerész, egy tiszthelyettes és egy matróz, sietve levette a Dominikai Köztársaság és Santo
Domingo térképét az elegáns, ragyogóra fényezett, lakkozott, három lábon álló, fa térképállványról, és
helyére feltette a Kongói Köztársaság és környéke térképét, aztán ráhajtott egy átlátszó takarófóliát.
A térképállvány mellett volt négy, különböz szín filctoll és egy mutatópálca is. Miközben Felter a
kezébe vette a mutatópálcát, látta, hogy egy gravírozott tábla van ráer sítve a következ felirattal: A
TENGERI HADM VELETEK F NÖKE HIVATALÁNAK TULAJDONA.
Felter úgy gondolta – és nem is tévedett –, hogy a tengeri hadm veletek f nöke el re eltervezte,
hogy egy térképen fogja elmagyarázni, hogy fognak a tengerészgyalogosok partra szállni a Dominikai
Köztársaságban. Az is átfutott az agyán, hogy a tengeri hadm veletek f nökének biztosan nem tetszik,
hogy egy civil ruhás, senkiházi ezredes használja a térképállványát – és ezúttal sem tévedett.
– A lázadó hader k – kezdett hozzá Felter –, a szimbák, egy Olenga nev férfi irányítása alatt állnak,
aki önmagát emelte altábornagyi rangra. A kommunisták… nem a szimbák… Lumumbista Hader nek
nevezik ket a néhai Patrice Lumumba után, akit állítólag 1961-ben végeztek ki Mobutu parancsára.
Amennyire én tudom, Lumumba soha nem találkozott Olengával. A belgák stanleyville-i ugrását
követ en, és a belga csapatok és Michael Hoare rnagy zsoldos csapatának nagyjából egyidej
hadmozdulatainak köszönhet en a szimbák szétszóródtak ebben a négy tartományban… az Egyenlít i,
a Keleti, valamint Kivu és Kasai tartományban.
Felter megmutatta a négy tartomány helyét a mutatópálcával.
– Mostanáig jóformán egyetlen kongói tiszt foglalkozott a problémával kell hatékonysággal, Jean-
Baptiste Supo ezredes, aki, Mobutuhoz hasonlóan, f törzs rmester volt a belga Force Publique-ban.
Tíz nappal ezel tt Supóra bízták mind a négy tartományt. Az parancsnokságához csatolták a mi 17.
különítményünket is, Costermansville-ben, ami itt van, Tanzánia közelében. Supo ezredes úgy véli,
hogy a szimbák Luluabourg térségében rejt ztek el, Kasai tartományban. Ezek az emberek nincsenek
különösebben jól felfegyverezve, mivel a belga ejt erny sök bevetése és a belga/zsoldos csapatok
akciója miatt a szovjetek nem tudták id ben megszervezni az utánpótlás leszállítását. Supo ezredes
továbbá úgy gondolja, amikor a kubaiak megérkeznek Afrikába, csatlakozni fognak a Luluabourg
térségében tartózkodó szimbákhoz, és felfegyverzik, illetve kiképzik ket. Az egykori Belga Kongóba
két úton juttathatják el az embereiket és a fegyvereket: a volt Francia Kongón át Brazzaville-b l,
illetve Tanzánián át. Supo ezredes szerint, ha koncentrálja az er it Luluabourg körül, akkor a
szimbákat Brazzaville-en keresztül csak nagy anyagi ráfordítással lehet ellátni utánpótlással, ezért a
tanzániai útvonal mellett fognak dönteni. Supo ezredes az szintén szólva soványka haderejével,
amely a Keleti, az Egyenlít i és Kivu tartományban állomásozik, megsemmisít csapást akar mérni a
kisebb szimba csoportokra, illetve a 17. különítmény segítségével el kívánja vágni a tanzániai
hadtápvonalukat. A terve a következ : Kongóban jelenleg egy Beaver van, valamint két L-19-es és
egy H-13-as. Lunsford rnagy, amint azt az imént hallották, kért még két, de inkább négy L-19-est. A
repül gépek a rendelkezésünkre állnak, de nehezen találunk elég fekete pilótát és karbantartó
személyzetet. A szavamat adtam Mobutu tábornoknak, ha lehetséges, kizárólag a fekete embereinket
fogom odaküldeni…
– Szóval azt mondja, ezredes – szólt közbe a tengeri hadm veletek f nöke –, hogy rjáratozni akar
egy ilyen óriási területen… plusz még embereket és hadianyagot akar támadni mindössze fél tucat
felderít repül géppel, meg… mennyivel is?… negyven emberrel?
 – Igen, uram. Supo ezredes és Lunsford rnagy is úgy véli, a feladat megoldható. Ha a
rendelkezésünkre bocsátják a fekete B-26-osokat és a T-28-asokat, amelyek jelenleg a Cég kezében
vannak. Egyébként nincs más választásunk. Kasavubu elnök nyilvános sajtóközleményben adta a világ
tudtára, nem engedi, nem t r meg amerikai katonai jelenlétet az országában.
– Kíváncsi lennék rá, hogy akarják megoldani ezt a feladatot – mondta a tengeri hadm veletek
nöke.
– Kis el retolt állásokat fogunk létrehozni primitív kifutópályával nagyjából minden hetven
kilométeren a Stanleyville-t l nyugatra fekv Basokótól Stanleyville-en át egészen Costermansville-
ig, illetve a Tanganyika-tótól, Albertville érintésével, a rhodesiai határig. A térségben nagy számú
primitív repül tér van. Ezeket a repül tereket farmerek és zsoldosok építették, és nincsenek rajta
egyetlen légi navigációs térképen sem.
– Ezt honnan tudja? – kérdezte a vezérkari f nök.
– Az egyik tisztem azel tt ebben a térségben repült, uram.
– Az egyik tisztje kongói?
– Nem, uram. Amerikai. A különleges hadviselési er k két fehér pilótája közül az egyik. Nemrégiben
vette el Bellmon tábornok lányát.
– Az eszem megáll – mondta a vezérkari f nök.
– Minden egyes repül téren lesz egy kis, kongói katonákból álló egység, némi repül benzin-készlet,
gépolaj, egy rádió, amivel tartani tudjuk majd a kapcsolatot a térségben tartózkodó repül gépeinkkel,
illetve legalább a szomszédos két repül térrel. Minden harmadik vagy negyedik repül térre
kihelyezünk egy szuahéliul beszélni tudó zöldsapkást és egy szakasz kongói katonát. Amíg nem állt
légi felderít eszköz a rendelkezésére, Supo ezredes csak nagy nehézségek árán volt képes lokalizálni
az ellenséges er ket, mivel azok a megtisztított utaktól száz méterre távolodva már nem láthatóak.
Most viszont már meg tudja ket találni, és figyelemmel is tudja kísérni a csapatmozgásokat, amíg a
földi er k odaérnek.
– És nem fél attól, hogy a… mit is mondott? … a szimbák megsemmisítik az el retolt állásaikat,
amint rájönnek, hogy mire készülnek?
– Supo ezredes úgy gondolja, ha megértik, hogyha egy el retolt állás tudomást szerez róluk, akár
véletlenül, akár a barátságos bennszülöttek révén… és Lunsford rnagy úgy véli, hogy huszonötezer
dollárnyi aranypénzzel meglehet sen sok barátot lehet venni… akár azzal, hogy megtámadnak egy
el retolt állást, vadászni fogunk rájuk, belátják, hogy ezeket az állásokat minden áron el kell
kerülniük.
– És vajon hány el retolt állást fognak lerohanni, mire megértik, hogy ez bajt hoz a fejükre? –
kérdezte az EVF elnöke.
– Ez valószín leg attól függ, uram – mondta Felter színtelen hangon –, milyen gyorsan és milyen
keményen tudunk reagálni az els vagy a második támadást követ en. Gyanítom, hogy ezért akarja
Lunsford rnagy megszerezni a T-28-ast és a B-26-osokat. Az egyetlen harci légi járm , ami jelenleg a
rendelkezésére áll, egy H-13-as, amire csak egy pár, légh téses, .30-as kaliber Browningot tud
szerelni. A szimbákat egy Vietnamban kidolgozott módszerrel akarja bombázni. Kihúzza egy
repeszgránát biztosítószegét, aztán belerakja egy literes bef ttesüvegbe. A bef ttesüveg fala miatt a
gránát elsüt szerkezete nem tud m ködésbe jönni. Aztán a bef ttesüveget kidobják az L-19-esb l. A
bef ttesüveg széttörik, és a gránát felrobban.
– Jesszusom! – mondta az Egyesült Államok elnöke.
– És mivel az el retolt állások mindegyike azon kevés úton, vagy út mentén helyezkedik majd el,
ami keresztülvág a térség bozótos részén – folytatta Felter –, ezzel el is fogjuk vágni az ellenség
szárazföldi hadtápvonalát.
– Úgy látom, átkozottul megbízik ennek a Lunsford rnagynak a képességeiben – jegyezte meg a
CIA igazgatója.
– Nem hiába – jegyezte meg az elnök. – Lunsford rnagy négy hónapig élt a dzsungelben, ahol
szimbának adta ki magát. Rendkívüli ember.
– Vannak dolgok, amiket Supo emberei nem tudnak elvégezni segítség nélkül – mondta Felter. –
Például nincsen elég szállítóeszközük. Minél több dzsipjük és háromnegyed tonnás furgonjuk van,
annál gyorsabban tudnak az ellenség mozgásaira reagálni, és annál könnyebben tudják utánpótlással
ellátni az el retolt állásokat. Ami engem illett, én nem tudtam, hogy az Ügynökségnek járm parkja
van Kongóban. Ha tudtam volna róla, akkor elkértem volna mindet, így viszont kénytelen vagyok egy
bérelt 707-essel odavinni azokat a dzsipeket. Ha Supo igénybe vehetné a mi… az Ügynökség fekete
B-26-osait és T-28-asait, amikor nagyobb ellenállásba ütközik, vagy ha olyan hajókat akar támadni,
amelyekkel embereket vagy hadianyagot akarnak átvinni a Tanganyika-tavon, könnyebb dolga lenne.
– Eleget hallottam – jelentette be az elnök.
– Uram? – kérdezte Felter.
– Amikor megérkezett, Felter ezredes, éppen arról beszéltünk, hogy a tengerészgyalogosokat vagy a
82. légideszant-hadosztályt küldjem-e a Dominikai Köztársaságba. Mindkét esetben több ezer emberre
és több száz szállítóeszközre lesz szükség.
– Igen, uram?
– Nem nagyon tetszik nekem a gondolat, hogy Lunsford valamelyik embere egy szál egyedül van az
afrikai dzsungel közepén, és amiatt aggódik, hogyha megtámadják, vajon lesz-e valaki, aki majd a
segítségére siet – folytatta az elnök. – Úgyhogy megmondom én magának, hogy mi lesz.
– Igen, uram?
– Amint megvan a m holdas kapcsolat, Felter, maga felhívja Lunsford rnagyot, megmondja neki,
hogy üdvözletemet küldöm neki, aztán pedig közli vele, azt mondtam, hogy mindent megkap, amit
csak kér. Aztán maga, Paul, megmondja az emberének, ha még egyszer a fülembe jut, hogy nem adott
oda valamit Lunsfordnak, amit kért, én magam fogok egy dárdát feldugni a seggébe.

(Három)
Washington D. C. Nyugatnémet Nagykövetség
A nagykövet irodája
1965. április 2., 09.00
– Jó reggelt, Erich – mondta a nagykövet a nagykövetség katonai attaséjának. – Mit hozott nekem?
Mindkét férfi vékony, kopasz, nagyjából egykorú volt, és mindketten szemüveget viseltek. Annyira
hasonlítottak egymásra, hogy amikor valamilyen diplomáciai fogadáson vettek részt, Erich Steitz
ezredes igyekezett mindig egyenruhát felvenni, nehogy nagyméltóságának vagy nagykövet úrnak
nevezzék, a nagykövetet pedig ezredesnek.
– Egy újabb Von Greiffenberg-gram, nagykövet úr – mondta Steitz egy mosoly kíséretében, és
átnyújtott két ív papírt.
– Ugye tudja, hogy ett l szegény Dieter a falra fog mászni? – jegyezte meg a nagykövet nevetve.
Dieter Von un zu Schaafról, a követség másodtitkáráról beszélt, aki az adminisztrációért felelt, és aki
szeretett mindenb l két vagy ha lehet, még több másolatot beszerezni.
– Igen, uram, tudom. De inkább legyen rám Schaaf dühös, amiért nem adtam neki bel le másolatot,
mint Von Greiffenberg, amiért odaadtam neki, hogy lemásolja.
– Ez igaz – mondta a nagykövet, és elvette a két papírt, aztán olvasni kezdett.
BESOROLÁS: TITKOS
AZONNAL TOVÁBBÍTANDÓ
NEMZETVÉDELMI MINISZTÉRIUM, BONN #65-4003
1965. ÁPRILIS 2., 13.00 BONNI ID SZERINT
STEITZ EZREDES, KATONAI ATTASÉ RÉSZÉRE NYUGATNÉMET NAGYKÖVETSÉG
WASHINGTON D. C.
AZ ÜZENET KÉZHEZVÉTELEKOR, AZONNALI HATÁLLYAL DEKÓDOLJA A CSATOLT
ÜZENETET A HEINRICH HATOS KÓD SEGÍTSÉGÉVEL, ÉS SZEMÉLYESEN KÉZBESÍTI
SANFORD T. FELTER EZREDESNEK, AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKE
TANÁCSADÓJÁNAK (WASHINGTON D. C., KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL). MEGMUTATJA
AZ ÜZENETET FELTER EZREDESNEK, AMIRE EGY JELSZÓT FOG MEGADNI, AMELY
JELSZÓT AZTÁN MAGA ELKÜLD NEKEM. AZ ÜZENETEK MÁSOLÁSÁT HATÁROZOTTAN
MEGTILTOM. AZ ÜZENET EGYETLEN PÉLDÁNYÁT FELTER EZREDES RÉSZÉRE KELL
ELJUTTATNI.
VON GREIFFENBERG GENERALLEUTNANT IGAZGATÓ
NEMZETVÉDELMI MINISZTÉRIUM, BONN #65-4003 1. SZ. MELLÉKLET (DEKÓDOLVA)
EREDETI PÉLDÁNY MÁSOLNI TILOS!
BONN, 1965. ÁPRILIS 2.
KEDVES BARÁTOM, SANDY!
1965. ÁPRILIS 1-JÉN, GREENWICHI ID SZERINT 22.05-KOR, SENOR RAMÓN BENITEZ
ÉS SENOR ROBERTO SUÁREZ MILÍAN URUGUAYI ÁLLAMPOLGÁROK HAT
HONFITÁRSUKKAL – AKIKNEK A NEVÉT JELEN PILLANATBAN SAJNÁLATOS MÓDON
NEM TUDOM MEGADNI – MEGÉRKEZTEK PRÁGÁBA AZ AEROLINEAS CUBANA 9880-AS,
HAVANNÁBÓL INDULÓ JÁRATÁVAL, AMELY AZ ÚJ-FUNDLANDI GANDERBEN IS
MEGÁLLT.
AZ UTASOKAT AZONNALI HATÁLLYAL, RENDKÍVÜLI BIZTONSÁGI INTÉZKEDÉSEK
FOGANATOSÍTÁSA MELLETT, EGY HÁZBA VITTÉK AZ ULBRECHTSTRASSE 407. SZÁM
ALÁ, NEM MESSZE A REPÜL TÉRT L. A HÁZ TULAJDONOSA A STASI, EZÉRT OTT
KIZÁRÓLAG KELETNÉMETEK ÉS SZOVJETEK TARTÓZKODHATNAK. ÚGY GONDOLOM,
HOGY EZ BIZONYÍTÉKA ANNAK, HOGY A SZOVJETEK IS RÉSZT VESZNEK ABBAN AZ
AKCIÓBAN, AMELYBEN MI IS ÉRDEKELTEK VAGYUNK.
BENITEZ ÉS MILIAN JEGYET FOGLALT A CSEHSZLOVÁK LÉGITÁRSASÁG 2332-ES,
PRÁGA-KAIRÓ-DAR ES SALAAM JÁRATÁRA, AMELY 1965. ÁPRILIS 3-ÁN INDUL, 23.00-
KOR.
MEGKÍSÉRLEK OLYAN INFORMÁCIÓT SZEREZNI, AMELY MEGER SÍTI, HOGY
NEVEZETTEK ELHAGYTÁK PRÁGÁT, ÁTUTAZTAK KAIRÓN, ÉS MEGÉRKEZTEK DAR ES
SALAAMBA.
EZT AZ ÜZENETET A BUENOS AIRES-I BARÁTAINKNAK IS ELKÜLDÖM.
ÖRÜLÖK, HOGY SEGÍTHETEK, ÉS REMÉLEM, HOGY A FENTI INFORMÁCIÓT
HASZNOSNAK TALÁLOD. KÉRLEK, ADD ÁT LEGMELEGEBB ÜDVÖZLETEM
SHARONNAK ÉS A GYEREKEKNEK, ÉS TERMÉSZETESEN CRAIGNEK.
VON GREIFFENBERG
– Gondolom, fogalma sincs, hogy mi ez az egész – mondta a nagykövet.
– Nyilván ez ismét egy olyan eset, amikor a jó Generalleutnant úgy érzi, hogy olyasmit bízhat
Oberst Felterre, amir l nekünk nem kell tudnunk.
– Azt hiszem, egy olyan emberben bárki megbízna, aki kihozta egy szibériai munkatáborból. Én már
csak azt nem értem, hogy Von Greiffenberg miért ragaszkodik hozzá, hogy elolvassam ezeket az
üzeneteket.
– Nagykövet úr, Von Greiffenberg útjai, csakúgy, mint a Jóistené, kifürkészhetetlenek.
A nagykövet felnevetett, és visszaadta a papírokat Steitznek.
– Köszönöm, Erich. Ne feledje átadni az üdvözletemet Felternek!
– Meglesz, uram.

(Négy)
Washington D. C.
Fehér Ház Ovális Iroda
1965. április 2., 10.45
Az Egyesült Államok elnöke, a CIA igazgatója, a Nemzetbiztonsági Tanács elnöke és az Egyesített
Vezérkari F nökség éppen arról beszélt, amit az elnök az elmúlt tíz percben kétszer is úgy említett,
hogy a „nyomorult dominikai komcsik”, amikor az ajtó kinyílt. Az elnök titkára állt meg az ajtóban, és
megvárta, hogy az elnök odafigyeljen rá.
– Mi az? – kérdezte az elnök némileg nyersen.
– Mr. Finton egy memorandumot hozott magának, elnök úr.
helyiségben mindenki tudta, hogy Mr. Finton Sanford T. Felter ezredesnek dolgozott. A CIA
igazgatója azt is tudta, hogy Finton püspök a mormon egyházban.
Az elnök intett Fintonnak, hogy lépjen be.
– Jó napot – mondta az elnök.
– Jó napot, elnök úr – mondta Finton, és átadta a bels memorandumot.
FEHÉR HÁZ
WASHINGTON D. C.
BELS MEMORANDUM
TITKOSSÁGI BESOROLÁS: Szigorúan titkos
KELT: 1965. április 2., washingtoni id szerint 10.20
FELADÓ: Sanford T. Felter
CÍMZETT: Az Egyesült Államok elnöke
 A CIA igazgatója Személyesen kézbesítend !
Jó okom van feltételezni, hogy a következ információk megbízhatósági szintjét ötösnek kell
tekinteni.
Az uruguayi útlevéllel (Ramón Benitez álnéven) utazó Ernesto Guevara és (a Roberto Suárez Milíán
álnéven utazó) Victor Dreke, a helyettese, 1965. április 1-jén, greenwichi id szerint 22.05-kor, az
Aerolineas Cubana 9880-as járatának fedélzetén, Havannából az új-fundlandi Ganderen keresztül,
Prágába érkezett hat másik kubai személlyel. Utóbbiak neve egyel re nem ismert.
Az utasokat azonnali hatállyal, rendkívüli biztonsági intézkedések foganatosítása mellett, egy házba
vitték az Ulbrechtsrtasse 407. szám alá, nem messze a repül tért l. A ház a Keletnémet Állami
Titkosszolgálat, a STASI tulajdonában van, és mind ez idáig ott kizárólag keletnémeteket és
szovjeteket szállásoltak el. Ez nagy valószín ség szerint arra enged következtetni, hogy a szovjetek is
részt vesznek Guevara akciójában.
Guevara és Dreke, Benítez és Milíán álnéven jegyet foglalt a csehszlovák légitársaság 2332-es,
Prága-Kairó-Dar es Salaam járatára, amely 1965. március 3-án indul, 23.00-kor.
Sanford T. Felter alezredes, USA Hadsereg, vezérkar
Miközben az elnök a memorandumot olvasta, Mr. Finton a zsebébe nyúlt, és egy indigózott
másolatot adott a CIA igazgatójának.
– Köszönöm – mondta az elnök Mr. Fintonnak, miután elolvasta a memorandumot. – Mondja meg
Felter ezredesnek, hogy hálás vagyok neki.
– Igen, elnök úr – mondta Mr. Finton.
– Akar valamit üzenni Felternek? – kérdezte az elnök a CIA igazgatójától, miután is végzett a
másolat olvasásával.
– Nem, uram – mondta az igazgató.
– Köszönöm – mondta az elnök Fintonnak, aztán intett, hogy távozhat. Az elnök megvárta, hogy
bezáródjon az ajtó Finton mögött.
– Nos, még mindig úgy véli, hogy Guevara nem fog Kongóba menni? – kérdezte az elnök.
– Ez az információ, persze csak ha megbízható, arra enged következtetni, hogy Guevara Dar es
Salaamba megy – felelte a CIA igazgatója.
– Lehetséges, hogy maga tud valamit, amit én nem? – kérdezte az elnök. – Mit gondol, ha már
egyszer járt Dar es Salaamban még Che Guevara néven, akkor most miért megy oda álnéven, hamis
útlevéllel, Prágán keresztül?
– Erre nem tudok válaszolni, elnök úr – mondta a CIA igazgatója.
– Szóval nem tud. Sejtettem, hogy ezt fogja mondani.

(Öt)
TITKOS SÜRG S
FELADÓ: CIA, LANGLEY, 1965. ÁPRILIS 2., 13.10 GREENWICHI ID SZERINT
CÍMZETT: AZ ALÁBBI IRODAVEZET K: ALGÉRIA, ALGÍR NÉMETORSZÁG, BERLIN
EGYIPTOM, KAIRÓ TANZÁNIA, DAR ES SALAAM KANADA, MONTREAL
FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS CSEHSZLOVÁKIA, PRÁGA AUSZTRIA, BÉCS
TÁRGY: ERNESTO „CHE” GUEVARA ÉS TÁRSAI LEHETSÉGES UTAZÁSA, ÚGYMINT
03/5788 SZ. ÜZENETBEN
MIVEL AZ EL ÜZENETRE ZÉRÓ VÁLASZ ÉRKEZETT, AZ IGAZGATÓ MAGA KÜLDI
A KÖVETKEZ T.
GUEVARA ÉS DREKE PRÁGÁBAN TARTÓZKODIK, PONTOSABBAN AZ ULBRECHTSTR.
407. SZ. ALATT.
EMIATT A MEGFIGYELÉSI KÍSÉRLETEKET GANDERBEN, BERLINBEN, ALGÍRBAN ÉS
BÉCSBEN BE KELL SZÜNTETNI.
UTASÍTOM A PRÁGAI IRODA VEZET JÉT, HOGY VEGYEN JEGYET A CSEHSZLOVÁK
LÉGITÁRSASÁG 2332-ES, 1965. ÁPRILIS 3-ÁN, 23.00-KOR, PRÁGÁBÓL INDULÓ
JÁRATÁRA, AMELYEN GUEVARA, DREKE ÉS FELTEHET EN MÉG HAT TÁRSUK FOG
UTAZNI DAR ES SALAAMBA URUGUAYI ÚTLEVÉLLEL.
UTASÍTOM A DAR ES SALAAM-I IRODA VEZET JÉT, MENJEN KI A REPÜL TÉRRE, ÉS
AMENNYIBEN A PRÁGAI ÉS KAIRÓI IRODA VEZET I A FEDÉLZETÉN VANNAK,
KÍSÉRELJE MEG A SEGÍTSÉGÜKKEL SZEMMEL TARTANI GUEVARÁT, DREKÉT ÉS A
KÍSÉR IKET.
MINDENKIT SZERETNÉK ARRA EMLÉKEZTETNI, HOGY AZ ÜGYNÖKSÉGNEK AZ A
FELADATA, HOGY INFORMÁCIÓT GY JTSÖN ÉS SZÁLLÍTSON, ÉS NEM AZ, HOGY
MÁSOK ÁLTAL GY JTÖTT INFORMÁCIÓT TOVÁBBÍTSON.
A FENTIEKET MEGER SÍT , ILLETVE CÁFOLÓ INFORMÁCIÓKAT, ÉS MINDENNEM ,
A NEVEZETTEK MOZGÁSÁVAL KAPCSOLATOS HÍRSZERZ I ANYAGOT A LEHET
LEGGYORSABB MÓDON TOVÁBBÍTSANAK, PL. M HOLD HASZNÁLATÁVAL A CIA
IGAZGATÓJA ÉS AZ ADMINISZTRÁCIÓS OSZTÁLYVEZET -HELYETTES RÉSZÉRE.
AZ IGAZGATÓ NEVÉBEN
O'CONNOR ADMIN. OSZTVEZ.-HELY.
TITKOS

(Öt)
SZIGORUAN TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. április 4., 15.30 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (66. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató úgy vélte, hogy az elnök érdekesnek fogja találni az alábbi, a CIA által gy jtött
információt. Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto
„Che” Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel eredeti formában továbbítom a következ
információt Felter ezredesnek. (Ötös megbízhatósági szint.)
A következ üzenetet James M. Foster, a Dar es Salaam-i (Tanzánia) irodavezet küldte m holdon
keresztül:
SZIGORÚAN TITKOS
1965. ÁPRILIS 4., 14.45 GREENWICHI ID SZERINT
IRODAVEZET , DAR ES SALAAM
KIZÁRÓLAG A CIA IGAZGATÓJA (LANGLEY)
ÉS AZ ADMINISZTRÁCIÓS OSZTÁLYVEZET (LANGLEY) RÉSZÉRE
KÉT SZEMÉLY ÉRKEZETT URUGUAYI ÚTLEVÉLLEL DAR ES SALAAMBA A
CSEHSZLOVÁK LÉGITÁRSASÁG 2332-ES JÁRATÁVAL, 1965. ÁPRILIS 4-ÉN, 15.50-KOR. A
SZEMÉLYEKRE RÁILLIK A GUEVARA/BENÍTEZR L, ILLETVE A DREKE/MILÍANRÓL
KAPOTT SZEMÉLYLEÍRÁS (03/5788). A KÉT SZEMÉLYT ÉS HAT KÍSÉR JÉT AZONNALI
HATÁLLYAL, RENDKÍVÜLI BIZTONSÁGI INTÉZKEDÉSEK FOGANATOSÍTÁSA MELLETT
LEKÍSÉRTÉK A REPÜL GÉPR L, ÉS EGY TEHERAUTÓVAL EGY MOROGORO MELLETTI
FARMRA SZÁLLÍTOTTÁK, AMELY MINTEGY 110 KM-RE NYUGATRA TALÁLHATÓ DAR
ES SALAAMTÓL.
A TERÜLETET MEGFIGYELÉS ALATT TARTJUK. AZ ELS DLEGES INFORMÁCIÓK
ALAPJÁN ÚGY T NIK, HOGY A FARMOT, AMELYET FEHÉRB TULAJDONOSAI
ELHAGYTAK, EGY KELETNÉMET VÁLLALAT BÉRELTE KI, AMELYET TUDOMÁSUNK
SZERINT A STASI IRÁNYÍT. A TANZÁNIAI TARTOMÁNYI REND RSÉG
ÚTTORLASZOKKAL LEZÁRTA AZ A7-ES F ÚTVONALAT.
AMÍG AZ IRODA KÉPES A TERÜLET HUSZONNÉGY ÓRÁN ÁT TÖRTÉN
MEGFIGYELÉSÉRE, NEM KÉRÜNK SZEMÉLYI TÁMOGATÁST AZ ORSZÁGBAN
TARTÓZKODÓ EGYÉB IRODÁK EMBEREIT L, AKIK, EGYÉB UTASÍTÁS HÍJÁN,
LEGKÉS BB 1965. ÁPRILIS 7-ÉN ELHAGYJÁK AZ ORSZÁGOT.
JAMES M. FOSTER IRODAVEZET , DAR ES SALAAM
SZIGORÚAN TITKOS
CIA, Dar es Salaam, üzenet VÉGE
A CIA Dar es Salaam-i irodája által gy jtött információkat a kézhezvételt követ en azonnali
hatállyal továbbítom.
HOWARD W. O'CONNOR
 SZIGORÚAN TITKOS

(Hat)
Kongói Köztársaság
Kivu tartomány, Costermansville
Hotel du Lac
1965. április 5., 09.00
– Betegre aggódtam magam miattad – köszöntötte a férjét Mrs. Marjorie B. Portet, amikor , George
Washington Lunsford rnagy, William Peters Spec-7-es (kongói alezredesi és századosi
egyenruhában) és Geoffrey Craig hadnagy belépett a szálloda éttermébe.
– Pocsék id nk volt – felelte Jack. – Ott kellett maradnunk éjszakára.
– Ideszólhattál volna – mondta Marjorie.
– Pontosan azzal voltunk elfoglalva, kicsim – felelte Jack egy csipetnyi türelmetlenséggel a
hangjában. – Átjátszóállomásokat telepítettünk, hogy kommunikálni tudjunk egymással, ha történik
valami.
– Más szóval, ne baszogassalak?
– Nem én mondtam.
– Gyerekek, gyerekek! – mondta Lunsford. – Ha nem hagyjátok abba, kénytelenek leszünk azt hinni,
hogy vége van a mézesheteknek.
– Én megbocsátok neked – mondta Jack.
– Kapd be! – mondta Marjorie, de azért megcsókolta a férjét.
Egy pincér jelent meg, és felvette a reggeli rendelést. Miközben egy másik pincér kávét töltött nekik,
két kongói ejt erny s jelent meg, aki még Thomas törzs rmesterként és DeGrew törzs rmesterként
érkezett Kongóba. Leültek hozzájuk az asztalhoz.
– Ez tegnap este jött, f nök – mondta Hitetlen Thomas, és Lunsford elé tette a dekódolt üzenetet.
Lunsford elolvasta, aztán Geoff Craignek adta a papírt, és intett neki, ha végzett vele, adja körbe. Az
ülési sorrend miatt Jack olvasta el utolsóként az üzenetet.
– Az asszony láthatja? – kérdezte Jack.
– Mit gondolsz, ki volt az, aki dekódolta? – kérdezte Marjorie. – Tudom, hogy mi áll benne.
SZIGORÚAN TITKOS
KÜZDELEM WASHINGTON D. C, 1965. ÁPRILIS 4. 17.40 ZULU A FEHÉR HÁZ
REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL FELADÓ: KÜZDELEM HATOS CÍMZETT: SEGÍT
HATOS
1 – TÖKÉLETESEN MEGBÍZHATÓ FORRÁS SZERINT GUEVARA, DREKE ÉS HAT
TÁRSUK 1965. ÁPRILIS 4-ÉN, 15.30-KOR DAR ES SALAAMBA ÉRKEZETT.
2 – JAMES M. FOSTER, A CIA DAR ES SALAAM-I IRODÁJÁNAK VEZET JE
MEGER SÍTETTE, HOGY A CIA MEGFIGYELÉS ALATT TARTJA GUEVARÁT, DREKÉT ÉS
HAT TÁRSUKAT EGY FARMON, MOROGORO KÖZELÉBEN, 110 KILOMÉTERRE
NYUGATRA DAR ES SALAAMTÓL.
3 – A KORÁBBAN KÜLDÖTT RAKOMÁNY JEGYZÉKKEL ELLENTÉTBEN AZ
UTÁNPÓTLÁST SZÁLLÍTÓ GÉPEN NEM, ISMÉTLEM, NEM LESZ KÉT DZSIP, MIVEL A
LÉOPOLDVILLE-I GÉPPARK JÁRM VEI MOSTANTÓL FELHASZNÁLHATÓK. A
RAKOMÁNY A KÖVETKEZ KET FOGJA TARTALMAZNI: KÉT L-19-ES REPÜL GÉP, 25
000 DOLLÁRNAK MEGFELEL SVÁJCI ARANYFRANK, KÉT M SZERÉSZ AZ
ELHÁRÍTÁSTÓL ÉS EGY L-19/L-20/H-13-AS SZEREL . AZ ÉRKEZÉS VÁRHATÓ
ID PONTJÁRÓL ID BEN ÉRTESÍTEM.
KÜZDELEM HATOS NEVÉBEN: FINTON
TITKOS
– Kezdem azt hinni – mondta Atya –, hogy Mr. Fosterre nem vonatkozik az örök igazság, mely
szerint az Ügynökségnél dolgozó bohócok két kézzel sem képesek megtalálni a gluteus maximusukat.
– Szeretnék beszélni vele – mondta Thomas rmester.
– Nekem is ez jutott az eszembe – mondta Atya.
– Telepíteni kellene egy elfogóállomást annak a farmnak a közelében – mondta Peters Spec-7-es.
– Craig hadnagy, maga szerint létezik az, hogy két ilyen remek sorállományúval, aki még a
parancsnok gondolatait is képes kitalálni, kudarcot valljunk? – kérdezte Atya.
 – Azért volna itt néhány probléma – felelte Geoff. – Az els az, hogy lehetséges, hogy ez a CIA-s
fickó elküld titeket a pics… még melegebb éghajlatra. Bocs, Marjorie. És, ha már itt tartunk, hogy
jutunk el addig, hogy beszéljünk vele?
– Weewill századossal már elgondolkodtunk a problémán – mondta Thomas. – Ma reggel pedig,
06.00-kor, magával Alain George Totse rnaggyal is megvitattuk.
Lunsford elmosolyodott, aztán a kezével intett, kíváncsi a folytatásra.

(Hét)
Tanzánia, Dar es Salaam
Az Egyesült Államok Nagykövetsége
Konzulátusi részleg
1965. április 6., 12.10
– Jó napot – mondta Jacques Portet, az Air Simba kapitánya a recepciósnak. – A f konzullal
szeretnék váltani pár szót, ha lehet.
Rövid ujjú inget viselt – a váll-lapján a kapitányoknak járó négy sávval – meg kifogástalanul vasalt,
fekete nadrágot. Mellette köpcös afrikai állt b , kissé koszos, fehér ingben, és szintén b és kissé
koszos, fehér nadrágban, amit a derekán kötéllel kötött meg. A nadrág kirojtosodott szára jó, ha a
fekete férfi lábszára közepéig ért. Cip nem volt rajta, vaddisznófogból készült nyaklánc és karköt
viszont igen.
– Talán én is segíthetek, uram. Mr. Foster pillanatnyilag nagyon elfoglalt – felelte a recepciós.
Magas, vonzó külsej , nagyon fekete n volt, aki most borzasztóan kellemetlenül érezte magát, mert
az amerikai szolgája szégyentelenül stírölte.
– Roppant hálás lennék, ha Mr. Foster szánna rám néhány percet értékes idejéb l. Nagyon fontos
lenne, hogy beszéljek vele.
– Meglátom, hogy mit tehetek – mondta a recepciós.
Egy pillanattal kés bb Mr. Foster jelent meg. Fekete, inkább a harmincas évei elején, mint a húszas
évei végén járó férfi volt. Színes, ferdecsíkos inget, sárga rövidnadrágot és fehér, a tetején rojtos
térdzoknit viselt bojtos papucscip vel.
– Sajnos, nincs túl sok id m magukra – mondta Mr. Foster, és a karórájára pillantott. – Már
elígérkeztem ebédre.
– Csak egy percet kérek magától, négyszemközt – mondta Jack. – Bemehetnénk oda?
A váróteremben három kis fülkét alakítottak ki a fal mentén.
– Hát, ha úgy gondolja, hogy fontos – mondta Mr. Foster.
A fejével az el ttük lév fülke irányába biccentett. Jack el is indult a fülke felé, nyomában a
szolgájával, ami meglepte Mr. Fostert.
– Szükséges, hogy ö… is jelen legyen? – kérdezte.
– Tetszik a csukája – szólalt meg a szolga. – De hol a francba vette ezt az inget?
– Szeretném bemutatni George Washington Lunsford rnagyot – mondta Jack mosolyogva.
– Akkor talán hagyjuk is a púdert – mondta Atya. – Én vagyok a különleges hadviselési er k 17.
különítményének a parancsnoka. A különítmény Costermansville-ben állomásozik, Kongóban. Maga a
CIA helyi irodájának a f nöke, és maga figyelteti Guevarat, Drekét és másokat egy farmon, Morogoro
közelében, nagyjából száztíz kilométerre innen.
– Természetesen nekem fogalmam nincs, hogy mir l beszél – mondta Foster.
– Helyes – mondta Atya. – Bemutatom Jack Portet-t, az egyik tisztemet.
– Hogyan léptek be az országba?
– Az Air Simba egyik C-46-osával… beépült az Air Simbához. Én pedig utasként jöttem. Ha úgy
tetszik, bennszülöttnek álcázom magam.
– Van maguknál valamilyen igazolvány?
– Jaj, ne csinálja már! – mondta Lunsford. – Magának van diplomáciai védettsége. Nekem nincs.
Tudja, nem szeretném, ha kémkedésért agyonl nének, mert a helyiek megtalálnák a
katonaigazolványomat a tárcámban. Szóval, mióta spionkodik?
– Mit tehetek magáért, rnagy? – kérdezte Foster.
– El ször is, nem cserélhetnénk le ezt a telefonfülkét egy kicsivel nagyobb és biztonságosabb helyre?
A hadnagyom b zlik a felesége kölniét l, ami meglehet sen erotikus hatást gyakorol rám, és ami miatt
nehezemre esik a koncentrálás. És azt sem nagyon szeretném, ha a bombázó titkárn je jegyzetelne,
amíg mi beszélgetünk.
– Amiatt ne aggódjon. is ugyanonnan kapja a fizetését, ahonnan én. Philadelphiából jött.
Foster kinyitotta a fülke ajtaját, és intett nekik, hogy menjenek ki.
– Kérem, tegye ki az „Ebédid ” táblát – mondta a recepciósnak –, aztán jöjjön be hozzám!
– Ó, ha máshol találkoztunk volna – mondta Atya, amikor a recepciós belépett Foster irodájába –,
mondjuk a Bookbinder's-ben, a Broad Streeten.
Atya elmosolyodott, és várta a döbbent reakciót. A recepciós is elmosolyodott.
– De nem ott találkoztunk, igaz? – felelte. – És amikor legutoljára voltam a Bookbinder's-ben, cip
nélkül senkit sem engedtek be.
Atyát csak egy pillanatra lepte meg a csíp s válasz.
– George Washington Lunsford rnagy, szolgálatára, hölgyem – mondta Atya, és mélyen meghajolt.
– Mi ez az egész? – kérdezte a recepciós Fostert l.
– Úgy t nik, hogy a szóbeszéd, ami szerint a különleges hadviselési er k emberei Kongóban
bujkálnak, igaz.
– Gondolom, azt tudják, hogyha a tanzániaiak itt kapják el magukat, akkor roppant furcsa helyzetbe
kerülünk – jegyezte meg a recepciós.
– Furcsa és valószín leg fájdalmas helyzetbe, úgyhogy tegyünk róla, hogy ne történjen ilyesmi –
felelte Lunsford. – Elárulja a nevét?
– Nincs rá semmi szükség.
– Ami az utat illeti, legálisan léptek az országba? – kérdezte Foster.
– Azért jöttem, hogy motoralkatrészeket vegyek az egyik repül gépünkhöz – felelte Jack. – Lunsford
rnagy viszont illegálisan lépett az országba.
– Szerintem maga is – jegyezte meg a recepciós. – Maga talán megúszhatja, de ez a pucérlábú aligha.
– Mit akarnak t lünk? – kérdezte Foster.
– A feladatom az, hogy meghiúsítsam Guevara kongói terveit – mondta Lunsford, de aztán meglátott
valamit a recepciós arcán. – Igen, tudjuk, hogy itt van, és hogy maguk figyelik azon a farmon
Morogoro közelében.
– Szeretném tudni, hogy honnan tudnak err l – mondta a recepciós.
– A hangsúly a „meghiúsítani” szón van – mondta Lunsford. – Azt akarjuk, hogy farkát behúzva
kullogjon vissza Kubába. A többi kubaira, akib l lesz vagy kétszáz, nem vonatkozik ez a megszorítás.
– Ez a szám nekem új – mondta a recepciós.
– Én ebben nem segíthetek – mondta Foster. – Nem vehetek részt… ö… kubaiak vagy barid elleni
fegyveres akcióban.
– Könnyebben tudnánk kiiktatni az embereit, és elvágni a hadtápvonalát, ha szemmel tarthatnánk azt
a farmot – mondta Lunsford. – És könnyebben tudnánk szemmel tartani a farmot, ha lenne a közelében
egy elfogóállomásunk, ahol lehallgathatnánk a beszélgetéseiket.
– Én már kértem lehallgatócsoportot, de a kérésemet elutasították – mondta Foster. – Persze
lehetséges, hogy most, hogy itt van, megváltozik a helyzet.
– Én adok magának embereket – mondta Lunsford.
– De hogy hozza be ket az országba? – kérdezte a recepciós.
– Ebben a pillanatban öt emberem vár a repül téren: hárman az elhárítástól, ketten a különleges
hadviselési er kt l. Mindannyian feketék, és a két fickó a különleges hadviselési er kt l beszéli a
szuahélit is, az egyikük ráadásul átkozottul jól. Akir l szó van, spanyolul is tud. Maguktól csak annyit
kérünk, hogy vigyék ket a térségbe, és lássák el ket élelemmel.
– És azt akarja, hogy mi továbbítsuk az üzeneteket?
– Ó, dehogy, Katharine – mondta Atya. – Ugye nem baj, ha Katharine-nek szólítom? Ugyanolyan
hihetetlenül bájosan beszél, olyan összeszorított fogakkal, mint Katharine Hepburn a Philadelphiai
történetben.
– Hogy maga milyen okos! És ne szólítson Katharine-nek! A kérdés az volt, hogy velünk akarja-e
továbbíttatni az üzeneteket. Ha igen, akkor a válaszom az, hogy szó sem lehet róla. A nagykövet soha
nem engedné meg.
– Én arra gondoltam, Kate – mondta Lunsford –, az embereim az egészet fellövik az egyik m holdra,
aztán küldenek maguknak is egy másolatot.
– Van m hold-hozzáférésük? – kérdezte Foster meglepetten.
– És a nagykövetséggel ellentétben, saját vonalunk is.
 – Engedélyt kell kérnem a feletteseimt l – mondta Foster.
– Err l a dologról nem tudhat Langley – mondta Atya. – Nem kaptam rá engedélyt, hogy bármilyen
tevékenységet folytassak Tanzániában, se legálisan, se illegálisan. Ha engedélyt kér Langleyt l…
– Máshogy nem megy – mondta Foster.
– Én viszont nem akarom, hogy bárki más tudjon róla, például az a CIA-s barom Léopoldville-ben.
– Akkor sajnos nem tudunk segíteni – mondta Foster.
– Az kár – mondta Lunsford. – Pedig én azt hittem, hogy maga is egyike annak a pár
irodavezet nek… az olyanoknak, mint Jack Stephens Buenos Airesben, vagy Bill Colby Saigonban…
akiknek az a fontos, hogy a munka el legyen végezve, és nem az, hogy letudják a napi nyolc órát.
Tudhattam volna.
– Az édesanyja nem tanította meg rá – kérdezte a recepciós –, hogy néhány kedves szóval többet ér
el, mint arrogáns megjegyzésekkel?
– Nincs id m a nyájaskodásra – felelte Lunsford.
– Nos, a lényeg, hogy ide nem telepíthet elfogóállomást – mondta Foster.
– Ide fogom telepíteni az elfogóállomásomat, akár segítenek, akár nem – mondta Lunsford. – Jó, ha
ezt az eszükbe vésik.
– Mit tehetsz ellenük? – kérdezte a recepciós. – És mihez kezdesz, ha idehozza az embereit?
Letartóztatod ket? Vagy szólsz Langleynek?
– Egészen úgy beszélsz, mint aki jó ötletnek tartja ezt az egészet – jegyezte meg Foster.
A recepciós Lunsfordhoz fordult.
– Ha felfedezik az embereiket, mi le fogjuk tagadni, hogy tudtunk róluk. Ezt meg kell értenie.
– Természetesen. Maguknak pedig azt kell megérteniük, ha a fülembe jut… és biztosan a fülembe
jut… hogy eljárt a szájuk, és Langley vagy bármelyik iroda tudomást szerzett a dologról, bel le
személyesen csinálok szopránt egy életlen bozótvágó késsel, aztán pedig a maga számára is kitalálok
valami hasonlóan érdekes dolgot.
– Te jó ég, Cecilia! – tiltakozott Foster.
– Jaj, de szép neve van! Egy szép név, ami illik egy szép n höz. Igazam van, Portet hadnagy?
– Igen, uram – felelte Jack. – Természetesen, uram.
– Nos, akkor megegyeztünk, Cecilia? – kérdezte Atya.
– Természetesen Mr. Fosternek kell kimondania az igent.
– Jaj, Cecilia – mondta Lunsford –, már éppen kezdtem megkedvelni, erre megint jön ezekkel az
ostoba játékokkal.
– Parancsol? – kérdezte Cecilia.
– Tudom, hogy maga az irodavezet , és hogy szinte legyek, kedvesem, nem túl jól titkolja a dolgot.
Rájöttem a sötét kis titkára.
– Maga aztán egy igazi szemétláda! – csattant fel Cecilia, de volt a hangjában valami elismer is.
Foster asztalához lépett, felvett egy jegyzettömböt, ráírt valamit, aztán Lunsford kezébe adta.
– Egészen a vízpartnál van – mondta. – Három után menjenek, akkor már várni fogják az embereit.
Kis szerencsével el tudjuk ket vinni a farmhoz. Mennyi felszerelést hoztak magukkal?
– Csak amennyi elfér egy kisteherautóban – felelte Lunsford.
– Valószín leg még ma este el tudjuk ket vinni Morogoróba. Addigra maguk már Kongóban
lesznek.
– Akkor nem vacsorázunk együtt, Cecilia?
– Ma biztosan nem, George – mondta Cecilia. – De talán egy másik alkalommal, ha cip is lesz a
lábán, beszélhetünk a dologról.

Huszadik
(Egy)
Ruanda, Kigali közelében
1965. április 6., 18.45
– Kigali, Air Simba hét, kett két vette. Els ként szállok le az egyes nyolcason – mondta Jack a
mikrofonjába, aztán Darrell Smythe rnagyhoz fordult, aki a Boeing másodpilóta-ülésében foglalt
helyet. – Kérem, engedje ki a futóm vet, rnagy, aztán menjen vissza hátra, uram, és próbálja meg egy
afrikai benyomását kelteni!
Jack nem akarta rávenni az Air Simba pilótáját, hogy másodpilótaként kísérje el Dar es Salaamba
anélkül, hogy elárulta volna neki az út célját, márpedig számos okból nem mondhatta el, hogy miért
mennek Ruanda f városába, így nem maradt más, csak hogy vagy egyedül viszi el a C-46-ost – amire
éppenséggel már párszor sor került, csak éppen nem volt valami bölcs dolog –, vagy pedig magával
viszi valamelyik katonai pilótát a másodpilóta-ülésben. Az összes katonai repül s közül a Lunsford
által kiválasztott Smythe volt a legtapasztaltabb.
– Futóm kiengedve és rögzítve – jelentette Smythe egy pillanattal kés bb, aztán kicsatolta magát, és
kiszállt az üléséb l.
– Kigali – jelentette Jack –, a hét kett hetes megkezdi a leszállást.
Smythe megállt a pilótaülés és a másodpilóta-ülés közötti keskeny helyen, és megvárta, amíg Jack
ráfordult a 18-as kifutóra.
– Csak a precizitás kedvéért, hadnagy, szeretném emlékeztetni, hogy eddig is úgy néztem ki, mint
egy afrikai, de most megpróbálok úgy kinézni, mint egy afrikai bennszülött.
– A helyreigazítást tudomásul vettem, uram – mondta Jack, miközben a gázkar után nyúlt. – Ha
szabad megjegyeznem, uram, maga rendkívül hitelesen alakítja az afrikai bennszülöttet abban a
maskarában. Az összes tutu n lázba jön, ha meglátja magát.
– Kapja be, hadnagy! – mondta Smythe, aztán sarkon fordult, és kisétált a pilótafülkéb l.
Smythe alig ült le George Washington Lunsford rnagy mellé, a repül gép futóm ve fel l máris
csikorgás hallatszott, aztán alig érezhet huppanás következett, ahogy Jack letette a Boeinget.
Smythe rnagy és Lunsford rnagy egyforma, b , fehér pamutzakót és nadrágot viselt, csak éppen
Smythe lábán durva szandál és mocskos, fehér zokni volt, Lunsfordén viszont semmi. A szandál azért
kellett, mert Smythe lába puha volt, nem pedig kérges, ezért nem tudott mezítláb járni, mint Atya. A
zokni pedig azért, mert egy afrikai lába, ami nem volt csupa kéreg, felt nést keltett volna.
A bennszülött maskarára azért volt szükség, mert a repül tér, amely Costermansville-t szolgálta ki,
Kigaliban volt, a határ ruandai oldalán. A ruandai határon kongói katonai személyzet nem mehetett át,
mint ahogy azokat is visszafordították, akik nem rendelkeztek a szükséges vízummal.
Lunsford és Smythe rnagy, valamint az elhárítás technikusa és zöldsapkás rangyalaik –
mindannyian némileg koszos fehér ingben és nadrágban – az Air Simba egyik Ford furgonjának
platóján lépték át a ruandai határt azokon a ládákon ülve, amikben az elfogóállomás felszerelései
voltak.
A furgon platóján eredetileg két rekesz Simba sör is utazott. Az egyik rekesz ahhoz kellett, hogy
vidáman mosolygó, ruandai határ röket hagyjanak maguk mögött; a másik rekeszt Jack a visszaútra
tartogatta, hogy újabb mosolygó határ röket hagyhassanak maguk mögött.
A határ rök már megszokták, hogy az Air Simba legénysége id nként átmegy a határon, hogy a
kigali repül térre jusson, és közülük sokan már látásból, vagy hírb l ismerték Jacket: tudták, hogy
mindig számíthattak egy rekesz sörre, ha Jack felt nt.
Bele sem néztek a ládákba, szerencsére, mert a csapat fegyvereit, plusz egy jó nagy adag C-4-es
robbanótöltetet és vagy fél tucat gyújtógránátot a híradós felszerelések tetejére raktak. A modern,
szigorúan titkos berendezések nem kerülhettek rossz kézbe, még akkor sem, ha ehhez fel kell
perzselniük a ruandai határátkel helyet. Ezért kellett a gyújtógránátokat legfelülre tenni, és nem
valahová alulra.
Dar es Salaamig semmi nem jött közbe, és jó esélyük volt rá, hogy az út hátralev részén már nem is
fog, mivel a ládák és az elfogó csapat már Tanzániában voltak.
Nem is jött közbe semmi.
Amint átértek a hídon, amely átívelt a folyó felett, amely tulajdonképpen határfolyó volt, Jack
megállította a Fordot, mire Jemima néni és Atya lemászott a platóról, és beült az utasfülkébe.
Atya vidáman pöfékelt egy vaskos, fekete szivart – ez volt az els , amióta elmentek Costermansville-
l –, amikor Jack befordult a Hotel du Lac hátsó rakodórámpája elé, amelyen Geoffrey Craig
hadnagy, William Peters Spec-7-es és Mrs. Jacques Portet már várt rájuk.
– Valami nem stimmel – jelentette be Atya. – Nézd, milyen képet vágnak!
Geoff Craig lejött a rakodórámpa lépcs jén, közben pedig Atya, Jack és Jemima néni kiszállt a
furgonból. Craig némán Atya kezébe nyomott egy papírt, aki elolvasta, majd annyit mondott, hogy
„Bassza meg!”, aztán továbbadta Jacknek, aki szintén elolvasta, aztán Jemima néni kezébe adta.
TITKOS
SEG0022 1965. ÁPRILIS 6., 17.30 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
 FELADÓ: SEGÍT ÖTÖS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
REFERENCIA BAKER 08-AS TÉRKÉP
1 – 1965. ÁPRILIS 6-ÁN, ZULU 14.25-KOR, A FOX EL RETOLT ÁLLÁS TOVÁBBÍTOTT
EGY RÁDIÓÜZENETET A GEORGE EL RETOLT ÁLLÁSTÓL, AMELY JELENTETTE, HOGY
SZOKATLAN MOZGÁSOKAT ÉSZLELTEK A BOZÓTBAN, ÉS HOGY A KONGÓI KATONÁK
TÁMADÁSRA SZÁMÍTOTTAK. AZ ID JÁRÁSI VISZONYOK LEHETETLENNÉ TETTÉK A
GEORGE EL RETOLT ÁLLÁS MEGER SÍTÉSÉT, ILLETVE A TÉRSÉG LÉGI
FELDERÍTÉSÉT.
2 – 15.30-KOR A FOX EL RETOLT ÁLLÁS TOVÁBBÍTOTT EGY RÁDIÓÜZENETET A
GEORGE EL RETOLT ÁLLÁSTÓL, AMELY JELENTETTE, HOGY A KONGÓI KATONÁK
ELT NTEK, HÁTRAHAGYTÁK AZ EGYENRUHÁIKAT, DE MAGUKKAL VITTÉK A
FEGYVEREIKET.
3 – A GEORGE EL RETOLT ÁLLÁSSAL AZÓTA NEM SIKERÜLT FELVENNI A
KAPCSOLATOT.
4 – 16.15-KOR AZ ID JÁRÁS ANNYIRA JAVULT, HOGY LEHETSÉGESSÉ VÁLT A LÉGI
FELDERÍTÉS. A GEORGE EL RETOLT ÁLLÁS FELETT ELREPÜL L-19-ES PILÓTÁJA EGY
MEGCSONKÍTOTT TESTET LÁTOTT. ÉLETRE UTALÓ JELET NEM TALÁLT. A GEORGE
EL RETOLT ÁLLÁST AZ ÜZEMANYAGGAL EGYÜTT FELÉGETTÉK. ALULÍROTT
MEGTILTOTTA AZ L-19-ES PILÓTÁJÁNAK, HOGY LESZÁLLJON.
5 – A FENTIEKET FIGYELEMBE VÉVE FELTÉTELEZNÜNK KELL, HOGY CLARENCE D.
WITHERS TECHNIKUS RMESTER, RA23380767, KH17K, ÜTKÖZETBEN ELT NT,
ILLETVE ÜTKÖZETBEN ELESETT.
6 – HOLNAP HAJNALBAN, EGY SZÁZAD-HADEREJ KONGÓI FELDERÍT CSAPAT
INDUL AZ EASY EL RETOLT ÁLLÁSTÓL A GEORGE EL RETOLT ÁLLÁSBA. A LÉGI
FELDERÍTÉST SZINTÉN HOLNAP HAJNALBAN FOLYTATJUK. AMINT ÚJABB
INFORMÁCIÓVAL RENDELKEZÜNK, AZONNAL TOVÁBBÍTJUK.
SEGÍT ÖTÖS SEGÍT HATOSNAK
TITKOS
– Supo ezredes mit szólt hozzá? – kérdezte Atya.
– Beszélni akar veled, de még négy órával ezel tt – felelte Geoff Craig.
– Akkor indulás! – mondta Lunsford, és gyors léptekkel elindult felfelé a rakodórámpán.

(Kett )
Észak-Carolina, Fort Bragg
John F. Kennedy Különleges Hadviselési Központ
A hely rségparancsnok irodája
1965. április 6., 15.55
– Sandy, adminisztratív szempontból hogy fogunk eljárni? – kérdezte Paul „Vörös” Hanrahan
tábornok.
– Azt hiszem, követjük a rutin eljárásmódot – felelte Felter. – A f hadsegéd küld egy táviratot…
– Még nem is tud róla, mi?
– Vörös, ez csak egy perccel ezel tt jött meg – mondta Felter.
– Akkor még ne is szólj neki, kérlek! Legalábbis addig ne, amíg nem tudunk valami biztosat!
– Azért nagyon ne reménykedj, Vörös! Addig nem szólok neki, amíg nem hallok fel led. De
legkés bb holnap szólj! Rendben?
– Legkés bb holnap szólok, rendben – mondta Hanrahan.
– Bontsák a vonalat! – adta ki az utasítást Felter.
– Itt Fehér Ház Rejtjelez Központ, bontom a vonalat – szólalt meg egy férfihang.
– Ski! – kiáltotta Hanrahan tábornok.
Stefan Zabrewski százados Hanrahan tábornok ajtaja el tt állt, amióta a Fehér Ház Rejtjelez
Központja bejelentette, hogy Felter ezredes keresi Hanrahan tábornokot a titkosított vonalon.
– Tábornok?
– Az egyik el retolt állásunkat lerohanták. Úgy t nik, hogy Withers törzs rmester beadta a kulcsot.
– A francba! – mondta Zabrewski százados, aztán eszébe jutott valami. – Úgy t nik, tábornok?
– Jelentette, hogy a kongóiak, akik vele voltak, kereket oldottak. Aztán nem hallottak róla többet.
Egy L-19-es elrepült az állás felett, és egy megcsonkított testet látott.
– A szentségit!
– Szerezze meg a címét és a személyi adatait! A f törzs rmester szóljon Martin padrénak, ha szólunk
neki, tíz percen belül legyen „A” típusú egyenruhában!
– Igen, uram.
– Valószín leg szükségem lesz egy L-23-asra, hogy odaküldjem Wilsont. Mi fogjuk értesíteni a
családját, és nem valami rakás bohóc a F hadsegédi Testülett l. Ha pedig nem Alaszkában lakik a
családja, én magam megyek oda.
– Igen, uram.
Zabrewski százados kevesebb mint négy perc múlva már ismét a tábornok irodájában volt.
– Uram, állandó lakcíme: Észak-Carolina, Laurinburg – jelentette. – Legközelebbi hozzátartozója: a
szülei.
– Hála Istennek, hogy nem volt felesége meg fél tucat gyereke – mondta Hanrahan, de rögtön meg is
bánta. – Sajnálom, ezt nem kellett volna.
– Értem, uram – mondta Zabrewski egészen halkan.
– Hol van az a Laurinburg?
– Úgy hetvenöt kilométerre, uram.
– Riassza a káplánt! Mondja meg neki, nem tíz percen belül kell itt lennie az „A” típusújában, hanem
akkorra, amikorra én átvettem az enyémet! Ugyanez vonatkozik Tonyra is.
– Igen, uram.
– És adjon Tonynak autóstérképet! Jó gyerek, de párszor már eltévedtem vele.
– Igen, uram. Uram, én is magukkal mehetek?
– Nem szükséges, Ski. Érti, ugye?
– Ismertem Witherst, uram.
– Jól van – mondta Hanrahan.

(Három)
Kongói Köztársaság
Kivu tartomány, Costermansville
Hotel du Lac
Az Egyenlít i, a Keleti, valamint Kivu és Kasai tartományok parancsnokának irodája
1965. április 6., 19.10
– Elnézést kérünk a ruházatunkért, uram – mondta George Washington Lunsford rnagy, ahogy
belépett Jean-Baptiste Supo ezredes irodájába Darrell J. Smythe rnagy, Geoffrey Craig és Jacques
Portet f hadnagy kíséretében. – Most kaptuk a hírt.
Mintha valami mosolyféle jelent volna meg Supo ezredes szája szegletében, ahogy viszonozta
Lunsford tisztelgését.
– Totse, Thomas és jómagam már egy ideje a térképet tanulmányozzuk – mondta Supo franciául. –
Azt próbáljuk meg eldönteni, hogy hogyan oldjuk meg a szituációt.
Alain George Totse rnagy és Hitetlen Thomas rmester/Tomas rnagy a padlón térdelt, amelyre a
Keleti és Kivu tartomány térképe volt kiterítve.
– A nagy kérdés az, f nök – mondta Hitetlen Thomas –, hogy le tudunk-e szállni az L-20-assal a
George-ban? Annak a hely rségnek elég rövid a kifutója.
– Ugyan miért akarnánk odavinni egy L-20-ast? – kérdezte Lunsford, miközben is letérdelt, hogy
megnézze a térképet.
– Mert napfelkelte után harminc perccel már ott lehetnénk – mondta Thomas. – Az ellencsapást mér
hader … ha nem ütnek rajtuk út közben… csak fél tízre érne oda, ha nem kés bb.
– Mire kell az L-20-as? – makacskodott Lunsford.
– Minél hamarabb visszük oda a nyomolvasókat – mondta Supo –, annál jobb. Tomas úgy gondolja,
hogy hat ember menne az L-20-assal. Két nyomolvasó, én, maga, Tomas és a pilóta.
– Oda akar menni, uram?
– Igen – mondta Supo. – A kérdés tehát az, hogy mehetünk-e mindannyian az L-20-assal, vagy pedig
a két felderítésre használt L-19-essel menjünk-e, illetve, hogy forduljunk-e háromszor egyetlen L-19-
essel, amit viszont addig nem lehet felderítésre használni?
– Le tudom tenni oda a Beavert – mondta Jack Portet. – De felszállni hat emberrel, hát, az már más
tészta.
– A nyomolvasók ott maradnak Tomas rnaggyal együtt – mondta Supo ezredes. – Tomas rnagy
állítja, hogy van nyomolvasó gyakorlata.
– Ez így van, uram – mondta Lunsford. – A legnagyobb tisztelettel, uram, nem gondolja, hogy a
szimbák a George állásban lesznek, mert tudják, úgyis odamegyünk megnézni, mi történt?
– Ezek a vadak buták és gyávák – jelentette ki Supo. – Csakúgy, mint azok a katonák, akiket Withers
századossal elküldtem, amint azt a mellékelt ábra mutatja.
Lunsford nem reagált a megjegyzésre.
– Tehát mikor indulnánk?
– Úgy vélem, hat el tt öt perccel fel tudunk szállni a repül térr l – mondta Hitetlen Tomas. – Most
odaadnám az egyik golyómat egy Huey D-ért.
– Tizenöt perc alatt érünk ki a repül térre – mondta Lunsford. – Ez azt jelenti, hogy a szállodát
legkés bb 05.30-kor el kell hagynunk. A reggelit 05.00-ra kérjék! Az ébresztést ennek megfelel en
kérem!
Anélkül, hogy gondolkodtak volna rajta, Jack és Hitetlen Thomas parancsnak értelmezte Lunsford
szavait, ezért egyszerre vágták rá, hogy „Igen, uram”.
– Odavihetem a H-13-ast – mondta Geoff Craig –, de csak akkor, ha már biztos, hogy a leszállási
zóna biztonságos.
– Ne engedje, hogy máshová vigyék! – utasította Lunsford. – De addig ne induljon el, amíg nem
utasítom rá!
Lunsford itt megállt, és Supo ezredesre nézett.
– Feltételezem, uram, hogy jóváhagyja az elhangzottakat.
Supo bólintott, jelezve, hogy egyetért mindennel.
– Van itt még valami – mondta Supo. – Az ellencsapást mér hader .
– Igen, uram.
– Valószín tlennek tartom, hogy elegend szimba lenne a környéken ahhoz, hogy meg merjék
támadni a konvojt – mondta Supo. – Ennek ellenére nem zárhatjuk ki ezt a lehet séget sem.
Lehetséges lenne a konvojt légi felderítéssel megtámogatni, amíg a George álláshoz nem ér?
Lunsford bólintott.
– Dolgozza ki a részleteket, Jemima néni! – mondta Lunsford angolra váltva. – Vagy maga viszi az
egyik L-19-est, vagy Craig.
– Uram – mondta Smythe rnagy idegesen. – Én ebb l egy szót sem értettem, uram. Végig franciául
beszéltek.
– Ebben az esetben, Geoff, te viszed a gépet! – adta ki a parancsot Lunsford angolul. – Maga pedig
tartsa készenlétben a H-13-ast, ha szükség lenne rá!
– Igen, uram – mondta Smythe. – Uram, szabadna emlékeztetnem rá, hogy normális körülmények
között a repül tiszt dönti el, hogy ki milyen géppel repül?
– Más szóval maga akar az L-19-essel menni?
– Igen, uram, ha javasolhatnám.
– Jó. Geoff, akkor maga fogja készenlétben tartani a H-13-ast!

(Négy)
Kongói Köztársaság
Kivu tartomány, Costermansville
Hotel du Lac
1965. április 6., 21.25
Kivu, Kasai, valamint az Egyenlít i és a Keleti tartomány parancsnokának étkezdéjét a Force
Publique szokásai szerint rendezték be, amely szinte mindenben lemásolta a Belga Királyi Hadsereget.
Más szóval az ülésrendet a rendfokozatoknak megfelel en alakították ki. Az ülésrend elkészítésével
Supo ezredes f törzs rmesterét bízták meg, aki addig variált, amíg nem sikerült mindenkit a
protokollnak megfelel helyre ültetni, és csak azután küldte el Supo ezredes tisztiszolgáját, hogy
menjen el, és keresse meg az ezredest, és közölje vele, hogy a tisztjei összegy ltek a vacsorához.
Supo ezredes egy hosszú asztal közepén ült. Az asztal két végére egy-egy újabb asztalt helyeztek, U
alakot kialakítva. Hacsak nem volt valamilyen el kel vendégük, a Supo ezredes jobbján lév helyet a
Supo ezredes utáni legmagasabb rendfokozatú tiszt foglalta el. Supo ezredest l balra az alacsonyabb
rendfokozatú tisztek ültek. A rendfokozatok jobbról balra csökkentek, egészen az U alakú asztal
végéig.
Mrs. Marjorie Bellmon Portet el kel vendégnek számított, ezért Supo ezredes jobbján kapott helyet.
A férje, aki az Air Simba ügyvezet igazgatója volt, szintén el kel vendégnek számított, de mivel
aznap este úgy döntött, hogy a vacsorához az USA Hadserege f hadnagyi egyenruháját veszi fel, a
asztal legvégére ültették. Pahpa alezredes azon a helyen találta magát, ahol rendes körülmények
között Supo ezredes törzsf nöke ült, vagyis Supo ezredes balján. A törzsf nök maga vezette a
felment hadoszlopot, amely a George el retolt állás felé haladt.
Mellette Tomas rnagy ült. Elvileg ez szabályellenes volt, de Supo ezredes f törzs rmestere tudta,
hogy Supo ezredes nagyra tartotta Tomas rnagyot, és mert az ezredes el is mondta neki, hogy Tomas
rnagy, csakúgy, mint , valamikor f törzs rmester volt.
Aznap este Jemima alezredes ült Mrs. Portet mellett, Jemima alezredes mellett pedig Alain George
Totse rnagy, Supo ezredes hírszerz tisztje.
Az étteremben – Mrs. Portet kivételével – mindenki parancs nélkül felállt, amikor Supo ezredes
belépett. Supo ezredes, aki, mint mindenki más, álcamintás ejt erny s-gyakorlóruhát viselt, meghajolt
Mrs. Portet el tt, kezet csókolt neki, és leült. A többiek is leültek.
Pincérek jelentek meg, és a tányérok el tt lév borospoharak egyikét – minden tányér el tt kett volt
– megtöltötték dél-afrikai Chardonnay-jal.
Totse rnagy (mint a második, legmagasabb rendfokozatú, igazi kongói tiszt) pohárral a kezében
felállt. Mindenki követte a példáját, ezúttal Mrs. Portet is.
– A Kongói Köztársaság elnökére! – mondta Totse rnagy. Mindenki ivott egy kortyot a borból. –
Jean-Baptiste Supo ezredesre! – mondta Totse rnagy. Jean-Baptiste Supo ezredes kivételével
mindenki ivott egy kortyot a borból. – Bajtársunkra, Clarence Withers törzs rmesterre! – mondta
Pahpa alezredes. – Isten legyen irgalmas a lelkéhez!
Mindenki ivott egy kortyot a borból.
– Bajtársainkra, akik Withers törzs rmesterrel harcoltak! – mondta Pahpa alezredes. – Isten legyen
irgalmas a lelkükhöz!
Az amerikaiak kivételével mindenki leült anélkül, hogy ittak volna a borból. Egy meglehet sen kínos
pillanattal kés bb az amerikaiak is leültek. Vagy fél tucat pincér nekilátott felszolgálni az els fogást.
Aki kért, annak töltöttek egy pohár pompás dél-afrikai Merlot-t is a poharába.
– Mivel id sz kében vagyunk – jelentette be Totse rnagy –, Supo ezredes reméli, hogy
megbocsátják neki, amiért a vacsora közben lesz kénytelen ismertetni a helyzetet.
A f törzs rmester betessékelt két kongói ejt erny st, akik egy térképállványt cipeltek. A térképen
Kongó keleti része volt, pontosabban a Costermansville-t l északra és a Tanganyika-tó melletti
Albertville-t l délre elterül terület.
– Itt található a George el retolt állás – kezdett hozzá Totse, és a térkép egyik pontjára mutatott a
mutatópálcával. – Jó néhány évvel a függetlenség el tt épült egy marhafarmon, ami egy bizonyos
Monsieur Delamm tulajdona volt, aki rendelkezett egy Cessna 172-es repül géppel. A mostanra üres
farm épületei a felszállópályától mintegy 2,4 kilométerre nyugatra helyezkednek el. Az ötös számú
út, ami pirossal van jelölve, ezen a területen halad keresztül, Costermansville-t l Albertville-ig, itt
lenn. Mintegy fél kilométerre közelíti meg a George el retolt állást, ahonnan az út jól látható. Az ötös
úttól nyugatra fekv terület füves dombvidék különösebb növényzet nélkül. Az ötös f úttól keletre
viszont s bozót található, ami egészen a Tanganyika-tóig húzódik. Ez egy nagyjából hét kilométer
hosszú sáv. Az utat azért építették ide, mert… csakúgy, mint a George el retolt állás felszállópályája
kialakításakor… a dombokat könnyen el lehetett buldózerezni. Ha keletebbre akarták volna vinni az
utat, akkor ki kellett volna irtani a bozótot, aminek nem lett volna semmi értelme. Supo ezredes úgy
véli, hogy ebben a térségben nagyobb számban tartózkodnak szimbák. A bozótban kiválóan meg
tudnak bújni a felderít ink el l, és könnyen el is tudják hagyni az ötös f úton, ráadásul a nyugatra lév
farmokról marhákat is tudnak lopni. Továbbá, mivel ez a terület a Tanganyika-tóval is határos, a tavon
keresztül vissza tudnak vonulni Tanzániába, ha esetleg a hadseregünknek sikerülne lokalizálni ket.
Ugyanígy, a szovjetek vagy a kínai vörösök is be tudják tartani az ígéretüket, és utánpótlást tudnak
küldeni a Tanganyika-tavon át. Supo ezredes szerint a George el retolt állást nagy valószín ség
szerint egy kisebb szimba banda támadhatta meg, amely marhát akart lopni a környéken. Véletlenül
botlottak az állásba, és mivel tudták, hogy a Kongói Hadsereg el retolt állásán találnak felszerelést és
utánpótlást… ha mást nem, hát fegyvereket… amiket felhasználhatnak, kaptak az alkalmon, és
megtámadták.
Supo ezredes mondott valamit Totse rnagynak szuahéliul, Totse pedig fordított.
– Supo ezredes nagyon sajnálja, hogy a bátor Withers rmesternek az életével kellett fizetnie, de úgy
véli, hogy a halála nem volt hiábavaló. Hamarosan megtanulják, ha megtámadják az állásainkat, annak
súlyos megtorlás lesz a következménye.
Totse tartott egy hosszabb, hatásvadász szünetet.
– Az Obesti alezredes által vezetett csapásmér er körülbelül 09.00-kor éri el a George el retolt
állást. Visznek magukkal elegend repül benzint, amivel pótolni lehet a feltételezéseink szerint
elégetett készletet, és rádiókat is, amelyeket valószín leg elpusztítottak. A George-ban el zetesen
állomásozó egység helyét egy nagyobb létszámú egység fogja elfoglalni, egy százados irányítása alatt.
Ha kiderül, hogy lehetséges egy L-20-assal leszállni kora reggel… Supo ezredes nem tartja
valószín nek ugyan, hogy a szimbák tönkretették volna a leszállópályát is, bár kizárni nem lehet…
akkor a gép fedélzetén lesz két nyomolvasó, akik azonnal megkezdik felkutatni a szimbákat és a
kongói katonákat, akik eredetileg az állást védték. A nyomkeres k visznek magukkal rádiókat,
amikkel tartani tudják a kapcsolatot a George állással és a csapásmér hader vel. Amennyiben a
felszállópályát tönkretették… amit Supo ezredes nem tart valószín nek, mivel a szimbák nem
rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyekkel komoly kárt tehetnének benne… akkor meg kell várni,
hogy a csapásmér er megérkezzen a George álláshoz, és helyrehozza a felszállópályát. Ha az L-20-
as fel tudna szállni, azzal a nyomolvasók mintegy kétórányi el nyhöz jutnának.
Pahpa alezredes és Tomas rnagy javasolta Supo ezredesnek, hogy holnap hajnalban dobják le
ejt erny vel Tomas rnagyot és a két nyomolvasót a George el retolt állás felett, de Supo ezredes
elutasította a javaslatot. Supo ezredes mondott valamit szuahéliul, Totse rnagy pedig lefordította.
– Supo ezredes értékeli a nagylelk ajánlatot, de úgy véli, hogy a szimbák még mindig a közelben
lehetnek, vagy legalábbis szemmel tartják, és az ezredes legalább annyira nem engedheti meg
magának, hogy elveszítse a két nyomolvasót, mint amennyire Pahpa alezredes sem engedheti meg
magának, hogy elveszítse Tomas rnagyot.
Amikor befejezte a fordítást, Totse Supóra nézett.
– Ez minden, uram?
Supo szuahéliul felelt, Totse pedig ismét fordított.
– Supo ezredes szívesen fogadna bárminem javaslatot vagy megjegyzést Pahpa alezredes vagy a
tisztjei részér l.
– Van valakinek valami mondanivalója? – kérdezte Lunsford Atya.
Az amerikai tisztek, a legalacsonyabb rendfokozatú tiszttel az élen – aki Jacques Portet f hadnagy
volt – mind megrázták a fejüket. Supo ismét megszólalt.
– Supo ezredes még egyszer elnézést kér, amiért kénytelen volt félbeszakítani a vacsorát, és azt
javasolja, hogy folytassuk az étkezést – fordította Totse.
A f fogás roston sült hal volt – nagy, masszív filék –, amit spárgával és párolt burgonyakörettel
tálaltak.

(Öt)
Észak-Carolina,
Laurinburg 17-es számú mellékút
1965. április 6., 1725
– Mi a fene ez? – kérdezte Hanrahan tábornok, és kimutatott az olajzölddrapp Chevrolet szedán
ablakán az apró, zöld hajtásokra, amelyek a földút két oldalán lév szántóföldet tarkították.
– Dohány? – találgatott Zabrewski százados, aki az anyósülésen ült.
– Vagy szójabab – jegyezte meg T. Wilson Martin káplán (alezredes). – Észak-Carolinában elég sok
szóját termesztenek.
– Egész jól néz ki ez a farm – mondta Zabrewski, aztán a hangja megváltozott. – Nézzék azt a fickót
azon a traktoron, három óránál!
Minden szempár a földúttól balra lév területre meredt. A szántóföld távoli pontján egy férfi vezetett
egy hatalmas traktort.
Pár perccel kés bb elértek a házhoz. Zegzugos építmény volt, amit többnyire betonpanelb l
építettek, itt-ott kiegészítve könny szerkezetes részekkel. A ház küls re tetszet s volt, csakúgy, mint a
fedett tornác el tti, szépen nyírt gyep.
 A házhoz három pajta is tartozott. Az egyik úgy nézett ki, mintha minden pillanatban össze akart
volna d lni. A másik kett sokkal jobb állapotban volt.
Tony, Hanrahan tábornok sof rje, a hatalmas, beton térburkolaton állította le az autót, amely akkora
volt, hogy fél tucat autó is le tudott volna parkolni rajta. Még miel tt Tony kinyithatta volna el tte az
ajtót, Hanrahan már ki is szállt az autóból.
Gyors lépésekkel felment a tornácra vezet három lépcs fokon, és csengetett. Martin káplán és
Zabrewski százados igyekezett tartani a tempót. Tony Calzazzo rmester egy pillanatig tanácstalanul
nézett utánuk, aztán a szolgálati autó sárvéd jének támaszkodott.
A csengetésre senki sem nyitott ajtót.
Anélkül, hogy tudatosult volna benne, mit csinált, Hanrahan tábornok kézjelzéssel „oldalba támadás”
parancsot adott ki. Zabrewski százados azonnal leugrott a tornácról, és balra fordult, hogy a ház mögé
menjen. Egy pillanattal kés bb Martin káplán is legyalogolt a tornácról, és elindult jobbra, a ház mögé.
– Oda nézzenek! – mondta Calzazzo rmester halkan.
Hanrahan megfordult, és megpillantotta a traktort, amit pár perccel korábban a szántóföldön láttak.
Most a ház felé közeledett.
Hanrahan lesétált a tornácról, a térbetonhoz ment, hogy ott várja meg a traktort és a vezet jét. Martin
káplán gondolkodás nélkül a tábornok mögé állt, Zabrewski százados és Calzazzo rmester pedig
beállt a sor végére. Calzazzo „díszszemle pihenj” pozíciót vett fel.
A traktorvezet magas, szikár férfi volt, aki majdnem fehérre mosott farmert és világoskék inget
viselt. A fején szalmából font cowboykalap.
Megállította a traktort, végignézett a négy férfin, leállította a motort, aztán lemászott a
vezet fülkéb l.
– Mr. Withers? – kérdezte Hanrahan. A férfi bólintott.
– A nevem Hanrahan, Mr. Withers…
– Tudom, ki maga, tábornok. Van magáról meg Clarence-r l egy fotóm a kandalló felett… amin
maga adja át neki a szalagjelvényét, amikor kijött a Mackallról.
A szalagjelvényt a különleges hadviselési er k teljes jogú tagjai kapják, és a zöld barettjükön viselik.
– Igen, uram – mondta Hanrahan. – Mr. Withers…
– Talán jobb lenne, ha bemennénk a házba – mondta Withers. – Gyanítom, hogy szükségem lesz egy
italra.
– Mr. Withers – mondta Martin káplán. – Martin káplán vagyok…
– Én is voltam katona – mondta Withers. – Felismerem a káplánokat.
Mr. Withers felgyalogolt a tornácra, aztán kitárta az ajtót, amit egyébként soha nem zárt be, és intett
a négy férfinak, hogy menjenek be. Amikor beléptek a házba, Mr. Withers követte ket.
– Gondolom, nagy a baj, igaz? – kérdezte Withers.
– Ennél nagyobb már nem is lehetne, Mr. Withers – mondta Hanrahan.
– Gondoltam, hogy nem küldenek ide egy tábornokot, ha Clarence eltöri a lábát, vagy ha meglövik –
mondta Withers.
Withers magára hagyta a négy férfit, elt nt a ház egyik szegletében, de egy pillanattal kés bb
visszatért, kezében egy üveg Wild Turkey bourbonnel és vagy fél tucat whiskyspohárral.
– Maga tartja a poharakat, rmester – mondta Tony Calzazzónak –, én pedig töltök.
– Igen, uram – mondta Tony.
Hamarosan mindenki kezében ott volt egy pohár whisky.
– Ha absztinens, káplán – mondta Withers –, akkor nem kell meginnia.
– Nem vagyok absztinens – mondta Martin káplán.
– Ezt az üveget Clarence vette odakint, Fort Braggban – mondta Withers, és megpaskolta a Wild
Turkeyt. – Az apám arra tanított, hogy csak jó whiskyt igyak. Ezt én is megtanítottam Clarence
fiamnak, és pedig mindig hozott pár üveggel, amikor hazajött. Ez az utolsó palack. Ezt arra a napra
tartogattam, amikor hazatér. Hát, erre most már hiába várok, nem igaz?
– Úgy t nik, Mr. Withers – felelte Hanrahan.
Withers felhajtotta az italát.
– A szentségit, de fog hiányozni – mondta Withers. – Nagyon jó fiú volt, és annyira büszkék voltunk
rá az anyjával.
– Minden okuk megvolt rá – mondta Hanrahan, és megemelte a poharát. – Uraim, igyunk Clarence
Withers törzs rmesterre!
 Felhajtotta az italát, és a többiek követték a példáját.
– Ismerte a fiamat, tábornok? Úgy értem, hogy tényleg ismerte, és nem csak egy volt, akinek
szalagjelvényt adott?
– Ismertem – mondta Hanrahan.
– Én együtt voltam vele Vietnamban, Mr. Withers – mondta Zabrewski.
– Én nem ismertem, uram – mondta Martin káplán.
– Én láttam párszor – mondta Tony Calzazzo rmester –, de nem voltunk haverok, vagy ilyesmi.
– Szóval, mi történt a fiammal, tábornok? És mikor? És hol? A szentségit, nekünk csak annyit
mondott, hogy valahová Afrikába megy.
– Miel tt idejöttünk, Mr. Withers, hírt kaptunk Afrikából…
– Honnan Afrikából? – kérdezett közbe Withers.
– Mr. Withers, a fia egy titkos akcióban vett részt – mondta Hanrahan. A szentségit, nem fogom neki
elmondani… nincs hozzá jogosítványa.
– Ennyit is elmondott – mondta Withers.
– A Kongói Hadseregnek végzett tanácsadói munkát – mondta Hanrahan. – Egy kis, kongói
katonákból álló egységgel volt, amikor úgy t nik, hogy lerohanta ket…
– Úgy t nik? És ki rohanta le ket?
– Kongói id szerint 15.30-kor… itteni id szerint 10.30-kor, mert öt óra eltérés van a két ország
között… megszakadt az egységgel a rádió-összeköttetés. Az egység számított a támadásra, és úgy
nik, nem véletlenül.
– És semmi esély rá, hogy foglyul ejtették?
– A szimbák ritkán ejtenek foglyot, Mr. Withers – mondta Hanrahan. – Azt hiszem, hogy ilyesmiben
nem érdemes reménykednie.
– Szimbák? Azok a vademberek, akik fehéreket ettek Stanleyville-ben?
– Igen – felelte Hanrahan.
– Gondolja, hogy Clarence-et is megették?
– Azt gondolom, ennek nagyon kicsi az esélye, Mr. Withers. Biztosat persze csak akkor fogunk
tudni, ha odaértek az embereink a helyszínre. Arra pedig nem kerül sor holnap reggel hétig, ottani id
szerint. Itteni id szerint hajnali kett kor.
– Hogyhogy ilyen gyorsan megkapja a híreket?
– A legjobb telekommunikációs eszközökkel küldtük ket oda.
– M holdat használnak? Azzal továbbítják az üzeneteket?
– Igen, uram. Valóban azzal.
– Szerintem holnap hajnali három vagy négy körül már többet fogunk tudni – mondta Zabrewski.
– rület, mi? Amíg nem olvastam az újságban, hogy mi történt odaát, Kongóban, meg nem láttam a
tévében, azt hittem, már csak képregényekben vannak emberev vademberek. Most meg egy
holdon keresztül fogom megtudni, hogy a fiamat is megették-e.
– Nem hinném, hogy ilyen híreket fogunk kapni, Mr. Withers – mondta Hanrahan.
– Tábornok, ne vegye udvariatlanságnak, de jobb szeretném, ha nem lennének itt, amikor Clarence
édesanyja hazaér. Ami t illeti, t jobban kikészíti a bizonytalanság, mint a rossz hír. Megpróbálom
kíméletesen közölni vele. Ha esetleg felhívnának, amint tudnak valamit… nem számít, hogy mikor…
azért nagyon hálás lennék.
– Természetesen, uram – mondta Hanrahan. – Amint tudok valamit, felhívom.
– Visszakapjuk a testét?
– Azt hiszem, igen.
– Nem akarom, hogy az anyja akár csak gyanítsa, hogy megették a fiamat, vagy valamelyik részét. A
rohadékok! Elnézést, káplán.
Martin káplán intett, jelezve, hogy nem kell elnézést kérnie.

(Hat)
Kongói Köztársaság
Kivu tartomány, Costermansville
Hotel du Lac
1965. április 7., 04.45
Jacques Portet f hadnagy a trópusi pilótaruhája nadrágjának a szárát az ejt erny sbakancsába t rte,
és egy gumióvszerrel rögzítette a szára fölött. Aztán felállt, és lépett párat, hogy kiderítse, jól végezte-
e el a m veletet.
Felpillantott, és meglátta a feleségét, aki egy szál fehérnem ben állt a fürd szobában, és a
gondolataiba mélyedve nézte magát a gyógyszeresszekrényre er sített tükörben.
– Min jár az eszed, kicsim?
– Tényleg tudni akarod?
Jack bólintott.
– Azért jöttem ide, hogy ne kelljen a fayetteville-i lakásunkban ülnöm, és azon morfondíroznom,
hogy vajon mit is csinálhatsz. Most pedig itt vagyok, tudom, hogy mire készülsz, és egyáltalán nem
érzem jól magam.
– Valószín leg vacsorára itt leszek, kicsim – mondta Jack.
– Persze.
– Felveszel magadra valamit, vagy így jössz reggelizni? – kérdezte Jack.
– Miért, te éhes vagy?
– Ha ez ajánlat volt, kicsim, akkor a válaszom az, hogy ilyesmire most nincs id .
– Nem ajánlatnak szántam. Tényleg kíváncsi vagyok, tudsz-e ilyenkor enni?
– Hát, igen, tudok.
– Nekem viszont nincs étvágyam. Magam sem értem, hogy miért – felelte Marjorie.
– Nem kell lejönnöd velem reggelizni, kicsim.
– Dehogynem kell – felelte Marjorie.

(Hét)
Déli szélesség 3° 60' 52”
Keleti hosszúság 283 9' 15”
(A George el retolt állás felett)
1965. április 7., 07.05
A DeHavilland L-20-as Beaver 150 méter magasan repült el a hatalmas, füvel borított, lankás domb,
majd a George el retolt állás leszállópályája felett.
– Ott egy holttest – jelentette be Tomas rnagy teljesen szükségtelenül, mivel mindenki számított
egy holttestre, és mindenki látta is.
A Beaver csomagterében volt egy „zipzáras, vízálló zsák, emberi maradványok tárolására”, amit
közismertebb nevén hullazsáknak neveznek.
A Beaver matt feketére volt festve, és nem volt rajta semmiféle felségjelzés vagy azonosító. Miel tt
Jean-Philippe Portet megkötötte volna az üzletet a Gresham Befektetési Társasággal, és az
Intercontinental Air Ltd. Boeing 707-ese a rendelkezésére állt volna, Felter úgy vélte, hogy titokban
kell majd bejuttatni a Beavert – és az összes többi repül gépet – Kongóba Dél-Afrikán keresztül, és
utasítást adott, hogy fessék feketére a gépeket, hogy „hitelesen tagadhassák”, hogy az Egyesült
Államok hadianyagot szállított Kongónak.
Noha – miután a Beavert összeszerelték – Supo ezredes úgy döntött, hogy a Kongói Légier
álcamintás gépeinek a mintájára kell lefesteni, és igazinak látszó, de hamis azonosítóval kell ellátni,
még mindig fekete volt. A repül gépek festéséhez szükséges festéket, illetve a festékszóró gépeket
nem lehetett anélkül igénybe venni, hogy ne tettek volna fel kérdéseket. A 707-es következ járatával
elvileg mindkett nek meg kellett érkeznie, a tervek szerint még aznap, vagy inkább másnap.
Senki sem látott apró villanásokat – pedig mindenki nagyon meresztette a szemét –, ami arra utalt
volna, hogy l nek rájuk. Ez két dolgot jelenthetett: 1) senkin sem volt odalent, vagy 2) volt valaki
odalent, akinek elég sütnivalója volt ahhoz, hogy tudja, sokkal könnyebb szétl ni egy repül gépet a
földön, mint 150 méter magasban.
Jack elrepült az 5-ös f út felett; mindenki emberek után kutatott az út másik oldalán lév bozótban.
– Ez azért nem Vietnam – jegyezte meg Pahpa alezredes –, de majdnem.
– Ja – értett egyet Tomas rnagy. – De könnyebb kiszúrni az embereket, ha ilyen s növényzeten
kell keresztülvágniuk magukat. Ha vannak odalent csapások, a lábnyomokat nem lehet eltüntetni a
nedvesség miatt.
Jack leereszkedett hatvan méterre, és oda-vissza repült az 5-ös f út felett úgy másfél-másfél
kilométert.
A két nyomolvasó közül az egyik – mindkett törzs rmester volt – felmordult, és oldalba bökte a
másikat, és lemutatott a földre, ahol látott valamit.
– Engedélyével, ezredes – mondta Jack –, elrepülnék még egyszer a leszállópálya felett… egy kicsit
alacsonyabban… aztán leszállok.
Supo, aki a másodpilóta-ülésben ült, bólintott.
Megint mindenki mereszteni kezdte a szemét, de senki sem látott semmi olyat, ami arra utalt volna,
hogy a leszállópálya használhatatlan lenne. Aztán újra megpillantották a holttestet. A halott feje el volt
választva a fels testét l, és az egyik láb is le volt vágva térdmagasságban.
Jack meredek fordulóba döntötte a Beavert, aztán ráfordult a leszállópályára, kiengedte a
fékszárnyakat, és visszavett a gázból.
A géptörzsb l fémes csattanások hallatszottak, ahogy a legénység cs re töltötte a fegyvereket. A
hangok hallatán egészen kiment az er Jack lábából.
A leszállás puhára sikerült ugyan, de a zúzott k vel borított leszállópálya felülete egyáltalán nem
volt sima, és a futóm fel l hangos robaj hallatszott.
Jack addig tartotta a kezét a gázkaron, amíg már nem volt elég kifutópálya, illetve sebesség ahhoz,
hogy újra felkaphassa a gépet, ha muszáj. Elgördült a leszállópálya végéig, aztán megfordult.
Visszatette a kezét a gázra, és annyira felgyorsított, hogy már majdnem elérte a felszállási
sebességet, aztán lassított, és lassan a felszállópálya másik végéhez gurult. Ott újra megfordult, és a
kiégett épületekhez gördült, amelyek nagyjából a felszállópálya közepénél álltak.
Mindenki látta, hogy Clarence Withers törzs rmester feje a testét l mintegy fél méterre hevert a
földön. Legyek hada lakomázott a mostanra megalvadt vértócsában, amelyben a test feküdt.
Senki sem szólalt meg.
Jack megállította a repül gépet.
Lunsford Atya kinyitotta az ajtót, és kiugrott, nyomában Hitetlen Thomasszal. Mindkett jük kezében
az M-16-os rövidített verziója volt. Jó öt métert futottak – egyikük jobbra, a másik balra –, aztán hasra
vágódtak, és vártak, hogy lesz-e ellenséges t z, amit viszonozniuk kell.
Aztán a két nyomolvasó szállt ki a Beaverb l. 7 mm-es, félautomata FN puskával voltak
felfegyverezve, amit úgy tartottak a kezükben, mint a fácánvadászok.
Utolsónak Jack Portet és Supo ezredes szállt ki – a Beaver els két ajtaján. Jack kezében egy
félautomata FN puska volt, a hónaljtokjában pedig egy .45-ös ACP revolver. Amint a lábával
megérintette a földet, azonnal cs re töltötte a puskáját. Supo ezredesnél egy 9 mm-es, félautomata
Browning pisztoly volt vászon revolvertokban. Nem húzta el .
Negyven másodperccel kés bb – ami jóval többnek t nt –, Lunsford Atya felállt, aztán Hitetlen
Thomas is. Withers holttestéhez léptek.
Jack döbbenten figyelte, ahogy Thomas el húzott az álcamintás ejt erny snadrágja lábszárán lév
zsebb l egy rovaröl sprayt. Thomas el ször Withers fejét, aztán a testét fújta le. Jack úgy érezte,
hogy hányni fog.
Lefogadom, hogy nem ez az els bomlásnak indult hulla, amivel dolga volt.
Atya a Beaver hátsó ajtajához lépett, bemászott, majd a hullazsákkal a kezében kiszállt.
Hitetlen Thomas a holttest körül járkált, és a füvet rugdosta a bakancsával. Aztán elindult a kiégett
épületek felé. Alig három métert tehetett meg, amikor lehajolt, és felvett a földr l egy dögcédula-
zsinórt. Aztán a tekintetével pásztázni kezdte a füvet, és megtalálta a két dögcédulát, amit Withers a
nyakában hordott.
Atya Withers holtteste mellé tette a hullazsákot, aztán kicipzárazta. Thomas odatrappolt, felvette a
földr l Withers levágott lábát – ami nem is volt olyan könny , mivel Withers magas, tagbaszakadt
fickó volt –, és beletette a zsákba. Aztán, miközben Thomas megfogta a holttest épen maradt lábát,
Atya megragadta Withers holttestét a hónaljánál, óvatosan felemelte, és ráemelte a hullazsákra. Aztán
Thomas elment Withers fejéért. El ször lezárta Withers szemhéját, aztán óvatosan szétfeszítette a
száját, és beletette az egyik dögcédulát, majd felvette a fejet, és a hullazsákba tette.
Aztán összehúzta a cipzárt.
– Borzasztóan sajnálom, hogy az rmesterének meg kellett halnia – mondta Supo ezredes.
Lunsford a szemébe nézett, de nem mondott semmit.
Hitetlen Thomas visszagyalogolt a Beaverhez, és hordozható, „hátizsákos” rádiókat és egyéb tábori
felszereléseket vett ki bel le.
A két nyomkövet – Jack legnagyobb döbbenetére – nekilátott vetk zni. El ször az álcamintás
gyakorlóruhájuk zubbonyát vették le, aztán a bakancsukat. A nadrágjuk szárát térdig felhajtották, aztán
felcsatoltak egy-egy töltényövet, végül pedig felvették a hátizsákos rádiókat.
– Természetesen maga dönt, Tomas rnagy – mondta Supo ezredes. – Elkísérheti Jette
törzs rmestert, aki szimbákra fog vadászni, de mehet Nambibi törzs rmesterrel is, és megpróbálhat
vele az embereink nyomára bukkanni.
– Jettével megyek – mondta Thomas habozás nélkül.
– El ször ellen rizzük a környéket! – mondta Atya, és elindult a kiégett épületek felé. Jack elindult
utána, aztán Supo ezredes és végül Hitetlen Thomas is követte.
A két nyomkövet körözni kezdett Withers hullazsákja körül – mezítláb –, aztán egyre nagyobb
sugarú körben haladva, elindult az 5-ös f út felé.
Amikor a kiégett betonépületekhez értek, égett fa és repül benzin szaga csapta meg az orrukat, és
még valami édeskés b z.
Lunsford bekukucskált az ajtón, aztán belépett az épületbe, legalábbis amennyire tudott. A
tet szerkezet elszenesedett gerendái miatt csak pár lépést tudott tenni.
– Hát, párat azért leszedett – mondta Lunsford, és kilépett a házból. Jack benézett.
Egy feketére égett emberi fejet látott, aztán még egyet, és még egyet, és egy negyediket.
Istenem, csak el ne hányjam magam!
Aztán Lunsford valami furcsa dolgot kérdezett.
– Elképzelhet , hogy ezek a maga emberei, ezredes?
– Azt hiszem, hogyha az én embereim lennének, akkor levágott fejjel hevernének odakint Withers
rmester mellett – felelte Supo. – A megvetés jeleként. Ezek feltehet en szimba holttestek. Gondolom,
könnyebb volt elégetni, mint eltemetni ket.
– A pálya a magáé, ezredes – mondta Lunsford. – Mi legyen?
Supo az órájára pillantott.
– Nyolc óra negyvennyolc van – mondta Supo. – A csapásmér hader kilencre vagy kés bb ér ide.
Úgy gondolom, hogy itt már nincs dolgunk, úgyhogy az lenne a legjobb, ha elrepülnénk az ötös f út
felett, amíg meg nem látjuk a csapásmér hader t. Elmondjuk nekik, hogy mit láttunk, aztán
visszatérünk Costermansville-be.
– Uram, Withers rmester holttestét a 707-essel szeretnénk visszavinni az Államokba. Nagy gond
lenne, ha el ször elvinnénk Witherst Stanleyville-be, és csak aztán mennénk Costermansville-be?
– Kérem, bocsássanak meg nekem – mondta Supo. – Gondolnom kellett volna rá. Természetesen
el ször Stanleyville-be megyünk.
Withers törzs rmester testében beállt a hullamerevség. Nem volt könny betenni a holttestét a
Beaverbe, aztán pedig becsatolni az egyik ülésbe – utóbbinak meglehet sen morbid látvány lett az
eredménye. Mire végeztek, mindenkir l szakadt a veríték.
– Nagyon azért ne reménykedjen! – mondta Lunsford Thomasnak. – Éppen elég idejük volt elbújni.
És ne csináljon semmi baromságot!
– Elkapom a rohadékokat, akik ezt csinálták Clarence-szel, f nök – közölte Hitetlen Thomas
tárgyilagosan.
Aztán fürgén szalutált, és Jette törzs rmester felé kezdett kocogni, aki a szimbák nyomát kereste.
Mire a Beaver elindult, a kifutópálya végére gördült, és felszállt, Thomas és Jette törzs rmester
elt nt az 5-ös f utat szegélyez bozótban.

(Nyolc)
Virginia, Alexandria
Kildar Street 2301.
1965. április 7., 04.25
Sanford T. Felter ezredes és neje hálószobájában egy telefon volt az egyik éjjeliszekrényen. És volt
még egy telefon az éjjeliszekrényben is. Kinézetre pontosan olyan, mint az éjjeliszekrényen lév , csak
éppen ez nem az alexandriai telefonközponthoz volt csatlakoztatva, hanem a Fehér Ház Rejtjelez
Központjához.
Amikor megcsörrent – pontosabban felzümmögött, mint valami dühös méh –, Felter azonnal
felébredt, és gyorsan felvette. Nem akarta, hogy Mrs. Felter felébredjen.
– Felter – mondta.
– Kapcsold fel a lámpát, drágám! – mondta Sharon Felter. – Lehet, hogy jegyzetelned is kell.
– Azonnal kapcsolom Mr. Fintont, ezredes – jelentette be egy férfihang. – Beszélhet, Mr. Finton.
 – Itt Finton, uram – mondta Finton. – Most kaptam egy üzenetet a Segít l.
– Olvassa! – adta ki az utasítást Felter.
A Közigazgatási Hivatal 637-es szobájában James L. Finton f törzszászlós, aki addig egyenruhában
aludt a meglehet sen kicsi kanapén, a kezébe vette a papírt, amit pár perccel korábban hozott neki a
Fehér Ház Rejtjelez Központjából az ügyeletes tiszt, és elkezdte olvasni.
TITKOS
SEG0026 1965. ÁPRILIS 7., 09.25 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT ÖTÖS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
A KÖVETKEZ EGY RÁDIÓN TOVÁBBÍTOTT ÜZENET, AMELYET A JELEN
PILLANATBAN A LEVEG BEN TARTÓZKODÓ SEGÍT HATOS KÜLDÖTT
WOOLWORTHÖN KERESZTÜL AZ ÁLLOMÁSUNKHOZ.
1 – SAJNÁLATTAL KÖZLÖM, HOGY A MAI NAPPAL BIZONYOSSÁGOT NYERT, HOGY
CLARENCE WITHERS TÖRZS RMESTER ÉLETÉT VESZTETTE A GEORGE EL RETOLT
ÁLLÁS ELLEN VÉGREHAJTOTT TÁMADÁS SORÁN. AMENNYIBEN MÁS UTASÍTÁST NEM
KAPUNK, SZÁNDÉKUNKBAN ÁLL VISSZASZÁLLÍTANI FORT BRAGGBA A 707-ESSEL. AZ
ELHUNYT MARADVÁNYAI NEM, ISMÉTLEM, NEM ALKALMASAK MEGTEKINTÉSRE.
2 – WITHERS TÖRZS RMESTER, AKI A TÁMADÁS IDEJÉN EGYEDÜL VOLT,
LEGKEVESEBB HAT LÁZADÓT MEGÖLT, ÉS LEGALÁBB ENNYIT MEGSEBESÍTETT,
MIEL TT ÉLETÉT VESZTETTE. J. B. SUPO EZREDESNEK, AKI ALULÍROTTAL EGYÜTT A
HELYSZÍNEN VOLT, SZÁNDÉKÁBAN ÁLL A KONGÓI, POSZTUMUSZ, LOVAG FOKOZATÚ
KITÜNTETÉSBEN RÉSZESÍTENI WITHERS TÖRZS RMESTERT A CSATÁBAN NYÚJTOTT
BÁTORSÁGÁÉRT. ALULÍROTT TISZTÁBAN VAN A HELYZET KÜLÖNLEGESSÉGÉVEL,
ENNEK ELLENÉRE A LEHET LEGHATÁROZOTTABBAN JAVASOLJA, HOGY WITHERS
TÖRZS RMESTERT TÜNTESSEK KI AZ EZÜSTCSILLAGGAL.
3 – A 17. KÜLÖNÍTMÉNY LÉGI FELDERÍT EGYSÉGE ÉS EGY, A FÖLDÖN
TARTÓZKODÓ SZAKÉRT SEGÍTSÉGÉVEL MEGKÍSÉRELJÜK FELKUTATNI A
TÁMADÁSÉRT FELEL S LÁZADÓKAT.
4 – A GEORGE EL RETOLT ÁLLÁST LEGKÉS BB 1965. ÁPRILIS 7. 10.30-IG
ISMÉTELTEN ELFOGLALJUK.
5 – AMINT ELKÉSZÜLT, AZ INCIDENSR L ÍRT JELENTÉST TOVÁBBÍTOM.
6 – MIEL BB ÉRTESÍTSENEK A 707-ES VÁRHATÓ ÉRKEZÉSÉR L.
SEGÍT HATOS
RÁDIÓÜZENET VÉGE
SEGÍT ÖTÖS SEGÍT HATOS NEVÉBEN
TITKOS
– Azt hittem, már közöltük velük, hogy mikor érkezik meg a 707-es – mondta Felter.
– Uram, huszonnégy órára felfüggesztette a gép indulását abban a reményben, hogy találunk még
néhány pilótát.
– Valóban – mondta Felter. – És találtunk is. De felszálltak?
– Igen, uram. És az imént értesítettem az egységet a várható érkezésr l, ami holnap 13.00 körül
várható.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha felébreszti Hanrahan tábornokot is – mondta Felter. – Kénytelen
lesz bemenni az irodájába az üzenetért, de végül is ez volt a kérése.
– Igen, uram.
– A f hadsegédet még ne, ismétlem, ne értesítse!
– Igen, uram.
– Ha felébresztette Hanrahan tábornokot, akár haza is mehet, Finton.
– Mary Margaret 06.00-kor jön be, uram. Megvárom.
– Ha nem lennék ott, amikor megérkezik, mondja meg neki, hogy korábban fogok bemenni! –
mondta Felter.
– Igen, uram. Fehér Ház, bontsa a vonalat!

(Kilenc)
Észak-Carolina, Laurinburg 17-es számú mellékút
 1965. április 7., 0530
– Halló?
– Mr. Withers?
– Igen.
– Hanrahan tábornok vagyok, uram.
– Már vártam a hívását.
– Sajnos nagyon rossz hírem van a számára, Mr. Withers – mondta Hanrahan. – Az embereim
meger sítették a hírt. Clarence elesett.
– Igen.
– Más információ is a tudomásomra jutott, ami viszont nem telefontéma, Mr. Withers.
– Ide akar jönni?
– Igen, uram, ha nem okoz problémát.
– Jó másfél óra kell, hogy ideérjen, igaz?
– Az igazság az, uram, hogy egy motelb l hívtam fel… a Carolinából… innen, Laurinburg
közeléb l, az US 401-es mell l.
– Az Charley Taylor motelja. Onnan tíz perc alatt itt van.
– Akkor hamarosan találkozunk, uram – mondta Hanrahan tábornok.
Mr. Withers lebaktatott a verandája lépcs jén, amikor megpillantotta az olajzöld-drapp Chevrolet
szolgálati autót, amint megáll a térbetonon. Szürke cs nadrágot, ropogósra keményített fehér inget és
viharkabátot viselt.
Hanrahan kiszállt az autóból, még miel tt Tony kinyithatta volna neki az ajtót. T. Wilson Martin
káplán (alezredes) és Stefan Zabrewski a tábornok után baktatott a verandára. Egy tagbaszakadt,
törzs rmesteri stráfokat visel zöldsapkás ugrott ki az els ülésr l.
– Korán kelhettek fel, hogy már itt vannak – mondta Mr. Withers.
– Helikopterrel jöttünk, Mr. Withers…
– Azzal hozták a szolgálati kocsit is, meg mindent? – kérdezte Withers hitetlenkedve.
– Calzazzo rmester még tegnap éjjel érkezett a szolgálati autóval, Mr. Withers, Tinley
törzs rmesterrel…
– Jó reggelt, uram – mondta Tinley f törzs rmester.
– Ezt az arcot már láttam valahol – mondta Withers. – Maga is ott volt Clarence-szel Vietnamban,
igaz?
– Igen, uram, ugyanabban az „A” osztagban. Pokolian sajnálom a dolgot, Mr. Withers.
– Igen, mindannyian sajnáljuk.
– Delmar! – szólt ki egy n i hang a házból. – Hívd be az urakat!
– Clarence anyja – mondta Delmar Withers. – Reméltem, hogy nem kelsz ki az ágyból.
– Tudni akarom, hogy mi történt – mondta a n . Withers intett a látogatóknak, hogy menjenek be.
– Az úr itt „Bádogember” Tinley, Clarissa – mondta Withers, és Tinley f törzs rmesterre mutatott. –
Együtt volt Vietnamban Clarence-szel. Együtt feküdtek a kórházban, amikor megl tték ket.
– Igen, emlékszem – mondta Mrs. Withers.
Mrs. Withers keresztülvezette ket a házon, a konyhába.
– Készíthetek maguknak reggelit? – kérdezte Mrs. Withers.
– Nem, hölgyem – mondta Hanrahan. – De azért köszönjük.
– Delmar azt mondta, hogy a legrosszabbra kell számítanom – mondta Mrs. Withers. – Azért jöttek,
hogy ezt közöljék velünk?
– Igen, hölgyem – mondta Hanrahan. – Meger sítették a hírt. Clarence elesett.
– Az Úr adta, az Úr elvette – motyogta Mrs. Withers. – Áldott legyen az Úr!
– Ámen – mondta T. Wilson Martin káplán (alezredes). – Mrs. Withers, Martin káplán vagyok.
– Örvendek – mondta Mrs. Withers, és kezet nyújtott a káplánnak. – Maga mi?
– Parancsol?
– Mi presbiteriánusok vagyunk – mondta Mrs. Withers.
– Én is – mondta Martin.
– A környéken él feketék többsége baptista – mondta Mrs. Withers. – De azok, akiké ez a hely volt
a polgárháború el tt, presbiteriánusok voltak, és mi is azok maradtunk. A mi családunk meg Delmar
családja.
– Igen, hölgyem – mondta Martin káplán.
 – Hölgyem – mondta Albert „Bádogember” Tinley törzs rmester. – Lehet, hogy rosszkor mondom,
de elég jól ismertem, és tudom, hogy azt akarná, hogy az apja tudja, úgy ment el, mint egy katona.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Mrs. Withers.
– Hat vagy még több szarházit magával vitt, és még többet megsebesített.
– Ennyi elég, f törzs rmester! – mondta Martin káplán szigorúan.
– Semmi gond, káplán – mondta Mr. Withers. – Semmi rosszat nem találok abban, hogy szarházinak
nevezi azokat a szarházikat, akik megölték Clarence-et.
– De nem a tiszteletes el tt – mondta Mrs. Withers.
– Mikorra tudják hazahozni? – kérdezte Mr. Withers. – Mennyi ideig tart hazahozni?
Mivel Hanrahan nem felelt azonnal, Mr. Withers folytatta.
– Visszakapjuk, nem?
– Az egyik utánpótlást szállító repül gépünk most Kongóba tart – mondta Hanrahan.
– Tehát ott volt? Kongóban? – kérdezte Mrs. Withers.
– Igen, hölgyem – felelte Hanrahan. – A repül gép holnap ér Kongóba, és holnapután indul vissza,
vagy azután. Magukkal fogják hozni Withers rmestert. Közvetlenül a Pope repül téren fognak
leszállni, Fort Bragg mellett.
– Miel tt odament, vett magának egy új díszegyenruhát. Egy kéket – mondta Mr. Withers. –
Gondolom, azt akarná, hogy abban temessük el.
– Biztosra veszem, hogy ez megoldható – mondta Hanrahan. – De… nem is tudom, hogy
mondjam… az üzenetben, amit kaptunk, az áll, hogy „az elhunyt maradványai nem alkalmasak
megtekintésre”.
– Ez mit jelent? – kérdezte Mrs. Withers.
– Ez azt jelenti, hogy csúnyán megl tték, amikor meghalt, igaz, tábornok? – mondta Mr. Withers.
– Igen, uram.
– Azt hiszem, úgy szeretnék rá emlékezni, amilyen régen volt – mondta Mrs. Withers. – Nem
szeretném úgy látni…
– A szentségit! – mondta Mr. Withers.
– Két dolgot szeretnék még elmondani – mondta Hanrahan. – Az els az, hogy a kongói kormány
szeretné kitüntetni Withers rmestert a bátorságáért. A kongói kormány Bátorságért Érdemérmének
lovagi fokozatát fogja megkapni.
– És az USA Hadserege? – kérdezte Mr. Withers.
– A parancsnoka felterjesztette az Ezüstcsillagra. De id be telik, mire a Hadsereg bürokrata
útveszt in keresztülmegy a dolog.
– És mi a másik dolog? – kérdezte Mr. Withers.
– Amint mondtam, és amint a fia is elmondta magának, titkos küldetésen vett részt – mondta
Hanrahan.
– Én ezt nem értem – mondta Mrs. Withers.
– Valamiért titokban kellett tartani, hogy Kongóban volt – magyarázta Mr. Withers. – Igaz?
– Így van, uram – mondta Hanrahan.
– Én ezt nem értem – ismételte Mrs. Withers.
– Ha jobban belegondolsz, Clarissa, mit számít ez? – mondta Mr. Withers.
– Azt hiszem, nem sokat – mondta Mrs. Withers.
– Valamit mondani akart, tábornok – mondta Mr. Withers.
– Eddig a f hadsegéd hivatalát nem értesítettük hivatalosan a történtekr l – mondta Hanrahan. – k
azok, akik a részleteket intézik, ha ilyesmi történik. De, engedelmükkel, uram, mi szeretnénk eltemetni
Withers rmestert. A különleges hadviselési er k emberei vinnék a koporsóját, díszsortüzet adnának
és a többi.
– Én szeretném vinni Clarence koporsóját, hölgyem – mondta Tinley f törzs rmester.
– És mi itt a probléma? – kérdezte Mr. Withers.
– Nos, mindent megteszek azért, hogy a szokásos procedúrát kiiktassam – mondta Hanrahan –, de
tartok t le, hogy a f hadsegéd hivatala ide fog küldeni egy kiértesít osztagot a 3. hadsereg
parancsnokságától.
– Értem – mondta Mr. Withers. – Én is szolgáltam az istenverte Hadseregben.
– Delmar, vigyázz a szádra! – mondta Mrs. Withers.
– Engedelmükkel, szeretném itt hagyni Tinley f törzs rmestert, hogy minden simán menjen –
mondta Hanrahan tábornok.
– Úgy érti, hogy elzavarja a szarházikat a francba – mondta Mr. Withers. – Nos, rá a
legalkalmasabb ember. Clarence azt mondta, hogy a „Bádogember” volt a legkegyetlenebb gazember,
akivel életében találkozott.
– És én is szívesen maradok, ameddig szükségesnek tartják – mondta Martin káplán. – Az igazság
az, hogy amolyan parancsnoki állást rendeztünk be a motelben.
– Esetleg, tiszteletes úr – mondta Mrs. Withers –, elmehetne Pollman tiszteleteshez, a laurinburgi
presbiteriánus templomba. A Maple Avenue-n van… el sem lehet téveszteni.
– Örömmel, hölgyem – mondta Martin.
– Szeretném megköszönni mindnyájuknak, hogy így idejöttek, ilyen korán – mondta Mr. Withers. –
Gondolom, az elkövetkez héten gyakran fogunk találkozni.
– Igen, uram. Tehetek még valamit magukért, miel tt visszaindulok?
– Addig innen tapodtat sem mozdulhatnak, amíg nem készítettem maguknak reggelit – mondta Mrs.
Withers. – És ne merészeljenek nemet mondani.
– Igen, hölgyem – mondta Hanrahan. – Nagyon kedves.

Huszonegyedik
(Egy)
Kongói Köztársaság Keleti tartomány,
Stanleyville Stanleyville-i repül tér
1965. április 8., 12.50
James J. Dugan századost és Paul W. Matthews f hadnagyot – enyhén szólva kutyafuttában –
toborozták az 1. gyaloghadosztálytól, a Kansas állambeli Fort Rileyból és az USA 3. hadseregét l, a
Georgia állambeli Fort McPhersonból egy „titkos, életveszélyes, tengerentúli feladatra”. Tizenöt
perccel azel tt, hogy az Intercontinental Air Cargo Ltd. Boeing 707-ese felszállt a Légier Észak-
Carolina állambeli Pope bázisáról, még szó szerint fogalmuk nem volt, hogy a világ melyik pontjára
viszik ket.
Aztán a kapitány belépett a fülkébe, és közölte velük, hogy Marokkó f városán, Casablancán
keresztül Stanleyville-be viszik ket, az egykori Francia Kongóba. Ott aztán majd találkoznak az USA
Hadserege egyik tisztjével, nagy valószín ség szerint G. W. Lunsford rnaggyal, aki majd
elmagyarázza nekik, hogy mit várnak el t lük.
Mindketten sejtették, hogy L-19-es repül gépeket kell majd vezetniük, mivel a 707-es rakterében két
ilyen típusú repül gép volt leszerelt szárnyakkal és futóm vel, többládányi rádió, l szer és egyéb
katonai felszerelés társaságában.
És volt még ott három igen drága kinézet b rönd, és még vagy hat hónapra elegend eldobható
nadrágpelenka és egyéb újszülött-felszerelés.
Noha Dugan százados és Matthews f hadnagy inkább vállalt volna többnapnyi kínzást, minthogy
beismerje, mégis mindkettejüknek alaposan felszökött az adrenalinszintje a toborzás alatt, amire
egyazon napon, jóllehet egymástól több mint ezerötszáz kilométer távolságra került sor.
Mindkettejüket egy üzenet várta, hogy hívják fel a hely rségparancsnokot, ami ritkán fordul el
alacsony rendfokozatú tisztekkel. Amikor felhívták, utasították ket, hogy egy megadott id pontban
legyenek a repül téren.
Duganre a hadosztályparancsnok helyettese várt a repül téren, Matthews-ra pedig a 3. hadsereg G-3-
as vezérkarif nök-helyettese.
Közölték velük, hogy egy bizonyos Hodges rnagy hamarosan odaérkezik, hogy megkérje ket,
önként jelentkezzenek egy tengerentúli feladatra. Azt is közölték velük, ha akarják, elvállalják a
feladatot, ha nem akarják, akkor nem vállalják el. Hodges rnagy az USA Hadserege vezérkari
nökének szóbeli parancsát teljesítette. Utóbbi személyesen hívta fel a tábornokot, hogy szervezze
meg a toborzást. Az egész ügy szigorúan titkos volt.
Hodges rnagy egy Mohawkkal érkezett, amin rajta volt ugyan az USA Hadserege azonosítója, de
semmilyen más jelzés nem, ami alapján meg lehetett volna mondani, hogy melyik alakulathoz tartozik.
Ennek az volt az oka, hogy Pappy Hodges a Long Island-i Grumman Repül gépgyárban volt, ahonnan
éppen egy vadonatúj Grummant hozott el, amikor Sanford T. Felter ezredes felhívta, és közölte vele,
hogy Finton talált két fekete pilótát, az egyiket a McPhersonban, a másikat Rileyban, és hogy amint
lehet, menjen McPhersonba és Rileyba, és nézze meg, hogy megfelel-e a két repül s a
követelményeknek.
Az egyes számú követelmény az volt, hogy hajlandóak-e elvállalni a titkos, tengerentúli küldetést. A
kettes számú követelmény szakmai jelleg volt. Mivel minden katonai, merevszárnyú-pilótának tudnia
kellett L-19-est vezetni, a kettes számú követelménnyel Felter szerint nem lehetett gond.
– Atyának fekete pilótákra van szüksége, méghozzá most rögtön – mondta Felter. – Nem
válogathatunk. A 707-es négy nap múlva elindul, és ha ez a két fickó nem süket, mint az ágyú, és nem
vak, mint egy denevér, akkor legyen azon a gépen.
A négy nap alatt, ami azután következett, hogy önként jelentkezett erre a titkos, életveszélyes,
tengerentúli feladatra, és még miel tt felszálltak volna a 707-esre a Légier Észak-Carolina állambeli
Pope bázisán, Dugan századosnak és Matthews hadnagynak elegend ideje volt, hogy átgondolja,
vajon a lelkesedése miatt nem került-e valami jó nagy szarba.
Akkor kezdtek el aggódni, amikor megérkeztek a Légier Pope bázisára, és elvitték ket egy
hangárba, amit zöldsapkás tiszthelyettesek riztek. Attól sem kezdték jobban érezni magukat, amikor
megpillantottak egy repül gépet, ami egy olyan légitársaság tulajdonában volt, amir l soha életükben
nem hallottak (Intercontinental Air Ltd.), aztán meglátták a gép kapitányát, aki francia akcentussal
beszélt, meg egy kubait, aki alig tudott angolul.
Az utolsó pillanatban, miután kivontatták a 707-est a hangárból, három újabb utast kísért a francia
akcentusú kapitány az utastérbe. Az egyik egy hatalmas, fekete n volt, aki egy sz ke, alvó csecsem t
tartott a kezében, a harmadik utas pedig egy dekoratív sz ke, minden valószín ség szerint a csecsem
édesanyja.
Miel tt a hajtóm vek felb gtek volna, volt egy kis id , hogy feltegyenek pár diszkrét kérdést a
sz kének. Azt mondta, hogy tisztfeleség, és hogy azért megy, hogy csatlakozzon a férjéhez, aki a
Hadseregnél szolgál.
– És hová mennek?
– Azt hiszem, ezt nem árulhatom el – felelte a sz ke. Enyhe német akcentussal beszélt.
Arra a következtetésre jutottak, hogyha a Hadsereg megengedi egy hadnagynak, hogy a felesége és a
csecsem korú gyermeke csatlakozzon hozzá, akkor nem lehet annyira rázós az a hely, ahová viszik
ket.
Azt természetesen nem tudhatták, hogy a Hadsereg azért engedte meg Mrs. Geoffrey Craignek, hogy
csatlakozzon a férjéhez, mert nem sok mindent tehettek ellene.
És természetesen arról a telefonbeszélgetésr l sem tudhattak, ami Jean-Philippe Portet kapitány, az
Intercontinental Air Ltd. elnöke (Miami) és Sanford T. Felter ezredes között (Washington D. C.)
zajlott.
– Ursula Craig egy roppant érdekes kérdést tett fel nekem tegnap este, Sandy – mondta Jean-Philippe
Portet.
– Arra kíváncsi – kérdezte Felter azonnal –, ha Marjorie ott lehet, akkor miért nem, igaz? Már
számítottam rá.
– Majdnem, de nem egészen. Azt kérdezte t lem, hogy elviszem-e t, meg Mary Magdalene-t a 707-
essel, mert ha nem, akkor valami más megoldást keres.
– Ursula Craig úgy szökött meg Kelet-Berlinb l, hogy egy teherautóval áttörte a Berlini falat. Nem
hinném, hogy problémát okozna neki, ha vízum nélkül kellene átszöknie a kongói határon – mondta
Felter. – F leg, ha Geoff hátrahagyott neki egy zsák pénzt, amiben biztos vagyok.
– Ha Léopoldville-be akar menni…
– Nem lehetne megkérni Hannit, vagy Porter Craiget… vagy inkább Helene Craiget, hogy beszéljen
a fejével? – kérdezett közbe Felter.
– Nem jött be – felelte Jean-Philippe Portet. – Amint arra számítani lehetett. Helene dührohamot
kapott, és végül Hanninak kellett megnyugtatnia, hogy Ursula és a pici biztonságban lesz
Léopoldville-ben.
– Nem rossz ötlet. Ha sikerülne Marjorie-t Costermansville-b l Léopoldville-be vinni, akkor
jelent sen javulna a helyzet. Lakhatnának a házadban?
– Persze. De hogyan vesszük rá ket, hogy odamenjenek?
– Az biztos, hogy nem utasítjuk Marjorie-t, hogy menjen Léopoldville-be, és azt sem mondjuk
Ursulának, hogy nem mehet oda. Különben garantáltan Costermansville-ben ragadnak.
– Akkor mi legyen?
– Ursula és Mary Magdalene tudja, hogy mi történt Stanleyville-ben… ott voltak – mondta Felter. –
Azt hiszem, k is szívesebben lennének Léopoldville-ben. Talán k rá tudnák beszélni Marjorie-t,
hogy odamenjen.
– Akkor vigyem el ket?
– Van más választásunk?
Amint a 707-es Stanleyville közelébe ért, Dugan százados és Matthews hadnagy észrevette, hogy a
sz ke n és a hatalmas, fekete asszony egyre nyugtalanabbá vált. A fekete n egészen szorosan
magához ölelte a csecsem t, a sz ke n pedig idegesen mozgolódott.
két tiszt gyanította, hogy a két n minden bizonnyal fél a repülést l, és az, hogy egy idegen
repül téren kell leszállniuk, tovább er sítette bennük a félelmet.
Amint a 707-es megállt a terminálépület el tt, Dugan százados és Matthews hadnagy kézi
fegyverekb l leadott lövések nyomát vélte felfedezni az épület falán. Egyetlen amerikait sem láttak,
csak kongói ejt erny söket. Ami még nyugtalanabbá tette ket, az egy kongói ejt erny s volt, aki az
egyik hangárban – a terminálépület mögött – egy meglehet sen durva kialakítású koporsót mázolt
feketére.
A mozgatható lépcs t egy alaposan szétl tt furgonnal tolta a 707-es oldalához egy tucat vagy még
több kongói ejt erny s. A furgonon nem volt abroncs; a keréktárcsáin gurult.
Egy köpcös, kongói ejt erny stiszt sietett fel a lépcs n.
– Alezredes – mondta Matthews hadnagy halkan Dugan századosnak. Matthews hadnagy hobbiból
megtanulta jó néhány ország fegyveres erejének a rendfokozatait. Dugan bólintott.
A kongói alezredes eloldalazott az L-19-esek és csecsem holmik mellett. A pilótafülke felé tartott.
Meglátta ket.
– A repül gép a terminálépülethez ért – mondta a kongói angolul, és meglehet sen gúnyosan. – A
kapitány az imént kapcsolta le a „Biztonsági öveket bekapcsolni!” lámpát. Mi a fészkes fenére várnak
még?
Dugan százados és Matthews hadnagy kikapcsolta a biztonsági övét, és felállt.
– Ó, te Magasságos! – mondta a kongói alezredes a sz ke n nek. Az akcentusa egyértelm en
amerikai volt. – Mit vétettem ellened, hogy ezzel büntetsz?
Azután mondott még valamit a hatalmas, fekete n nek, de valami olyan nyelven, amit egyikük sem
hallott még soha. A fekete n elmosolyodott, és mondott neki valamit. A két tiszt most el ször látott
mosolyt a fekete n arcán, amióta elindultak.
– Jó napot, Lunsford rnagy – mondta a sz ke n . – Annyira örülök, hogy újra látom!
Könnycseppek gördültek végig az arcán.
Lunsford rnagy? – morfondírozott Dugan százados.
– Jaj, az ég szerelmére, galambom, ne csinálja ezt! – mondta Lunsford, aztán megölelte a sz ke n t
és a gyermekét.
– Jól van, most már jól vagyok, Atya – mondta a sz ke n .
Atya? – morfondírozott Matthews hadnagy.
– Elhiheti nekem, galambom – mondta Lunsford –, megváltoztak a dolgok azóta, hogy legutóbb itt
volt.
Lunsford látta, hogy Dugan százados és Matthews hadnagy ket bámulja.
– Mi a francot csináljak magukkal, hogy leszálljanak a gépr l? Tán sepr t dugjak a seggükbe?
Dugan százados és Matthews hadnagy lement a lépcs n. Egy vékony, kongói ejt erny s százados
várt rájuk odalent.
Matthews hadnagy tisztelgett neki, és egy pillanattal kés bb Dugan százados is.
A kongói viszonozta a tisztelgést.
– Erre semmi szükség – mondta Weewill százados. – Igazából csak egy Spec-7-es vagyok.

(Kett )
Déli szélesség? 278”
Keleti hosszúság 29° IV19”
(A bozótban, a Tanganyika-tó közelében, Kongó, Kivu tartomány)
1965. április 8., 15.50
Az egész egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a hollywoodi Tarzan-filmekben ábrázolt, szinte
áthatolhatatlan, buja vegetáció, amely mindenkinek az eszébe jut, ha meghallja azt a kifejezést, hogy
„afrikai dzsungel”. Sokkal inkább illett rá az serd szó. Több – öreg és hatalmas – fa, mint inda.
Rengeteg bokor – innen a bozót elnevezés –, és hat-nyolc centiméter vastag, rothadó levelekb l és
ágakból álló massza az ember talpa alatt. Meleg volt – az Egyenlít l öt fokra voltak délre –, de nem
kibírhatatlan meleg, mivel körülbelül ezerötszáz méterrel a tengerszint felett jártak, úgyhogy a magas
páratartalom ellenére sem volt olyan elviselhetetlen a klíma, mint mondjuk Floridában, a különleges
hadviselési er k kiképz táborában, ahol a zöldsapkásokat a „dzsungelhadviselésre” képezik ki.
Jette törzs rmester jó, ha egy tucat szót szólt Tomas rnagyhoz azóta, hogy elhagyták a George
el retolt állást, és az 5-ös f út túloldalán bevették magukat a bozótba.
Amikor elengedhetetlenné vált a kommunikáció – nem túl s n fordult el –, Jette kézjelekkel
utasította Tomast, hogy pl. „Állj!”, vagy „Erre!”, vagy „Hallgasd!”, vagy „Mozgás!”.
A szimbák vagy fél tucat marhát hajtottak maguk el tt, így a nyomaikat nem volt különösebben
nehéz követni.
Jette diktálta a tempót, Hitetlen Thomasnak pedig csak annyi dolga volt, hogy ne maradjon le.
Jette a füléhez emelte a bal kezét. „Hallgasd!”
Thomas tehénb gést hallott, és biccentett.
Jette mutatta, melyik irányból jön a hang, aztán pedig, hogy induljanak el. Az ösvény, amit
választott, a bozótban húzódott, és a nyommal párhuzamosan haladt. Jette gyorsított a tempón.
Mire Jette felemelte a kezét – „Állj!” –, Hitetlen Thomas már leveg után kapkodott.
Thomas most már emberi hangokat is hallott, nemcsak tehénb gést, de a szavakat már nem tudta
kivenni.
Jette ismét elindult, ezúttal lassan, óvatosan, aztán ismét feltartotta a kezét. „Állj!” Leguggolt, és
négykézláb haladt tovább a bozóton keresztül. Aztán újabb „Állj!” jelzést adott.
A szimbak alig húsz méterre voltak t lük. Kilencen voltak. A kis szarvasmarhacsorda két oldalán és
mögött gyalogoltak. Mindannyian fel voltak fegyverezve, méghozzá puskákkal és bozótvágó késekkel.
Néhányuknál pisztoly is volt, az egyik nyakában pedig egy távcs lógott. A legtöbb szimbán egy vagy
több egyenruhafoszlány – belga, karimás tiszti sapka, amir l hiányzott a rendfokozat; díszegyenruha-
zubbony, álcamintás gyakorlónadrág vagy zubbony; Sam Browne-öv –, de egyikük sem viselt
komplett uniformist.
Hitetlen Thomas szakvéleménye az volt, hogy könnyedén le lehet ket szedni, csak éppen nem lenne
túl sok értelme. Jette törzs rmesterre nézett, mert kíváncsi volt, hogy teljesíti-e az egyetlen parancsot,
amit Tomas rnagy adott neki: „Hacsak nem támadnak ránk, parancs nélkül ne l jön!”
Jette hason feküdt, az állát összekulcsolt kezein pihentette.
Tudja, hogy mit csinál – gondolta Thomas elismer en. – Semmi értelme tovább menni a bozótban.
Ha a szimbák eddig nem láttak meg minket, akkor már nem is fognak. Hadd poroszkáljanak csak
tovább a marháikkal.
Ahogy Thomas lefeküdt Jette mellé a sárba, eleredt az es . Már vagy egy órája lógott az es lába.
El ször csak néhány nagy csepp hullott rájuk, aztán egy szempillantás alatt ömleni kezdett az égi
áldás. A szimbak most már semmiképpen sem láthatták meg ket. Az es ebben az évszakban nem
tartott tovább egy jó óránál.
Thomas megérintette Jette lábát, és intett neki, hogy húzódjanak vissza a bozótba. Jette bólintott, és
egy szó nélkül hátrálni kezdett, de Thomas a szemén látta, hogy fogalma nincs, mit akarhat t le.
Thomas 122 lépést tett meg – számolta –, mire megtalálta azt, amit keresett: egy természetes tisztást
a bozótban, ahonnan jól látszott az égbolt.
Kicsatolta, és levette a hátizsákos rádióját, majd a töltényövét, és felakasztotta az egyik fa törött
ágára. Aztán el vette a tájolóját – a nyakában hordta a dögcédulája mellett –, és az ösvény felé
fordította, amit a szimbák használtak.
Jette törzs rmester leguggolt, a puskáját a térdei közé fogta, és kíváncsian figyelte a m veletet. A
hátizsákját nem vette le.
– Mikor öljük meg a szimbákat, rnagy úr? – kérdezte Jette.
– Majd kés bb, Jette törzs rmester – mondta Thomas. – El ször beszélnünk kell, és meg kell
néznünk, hogy milyen fegyvereik vannak.
– Igen, rnagy úr.
– Biztosan tudja követni a szimbák nyomát a táborhelyükig? – kérdezte Thomas.
– Marhák nyomát nem nehéz követni, rnagy úr.
– Gondolja, hogy megállnak valahol éjszakázni, ha nem érik el a táborukat sötétedésig?
– Szerintem elérik.
 – Nekem azt mondták, hogy az ötös f úttól nyolcvan kilométerre van a Tanganyika-tó. Mi hány
kilométert tehettünk meg…?
A kérdés egyértelm en túl bonyolult volt Jette törzs rmesternek.
– Egyetért azzal, hogy nagyjából tizenöt kilométert tettünk meg?
– Igen, rnagy úr.
A francba, akkor is igent mondana, ha azt mondanám, hogy két kilót jöttünk vagy kétszázat.
– Mib l gondolja, hogy a táboruk ennyire közel van az ötös f úthoz?
– Elég messzire ahhoz, hogy nehéz legyen megtalálni, de elég közel ahhoz, hogy át tudjanak menni
az ötös f úton, marhákat tudjanak lopni, és el tudják hajtani a táborhoz.
Nem is beszél hülyeséget. Én is rájöhettem volna.
– Nem hiszem, hogy m ködni fog, de leszarom, hátha mákom van – gondolkodott Thomas
hangosan.
– Parancsol, rnagy úr?
Thomas a hátizsákos rádiójához ment, kioldotta a flexibilis antennát, amit l az egyenesre pattant,
aztán bekapcsolta a rádiót, és beállította a frekvenciát.
– George, George, itt Vadász Egy – mondta a mikrofonba. Nem jött válasz többszöri próbálkozásra
sem. Thomas kikapcsolta a rádiót.
– Ez több dolgot jelenthet, Jette törzs rmester. Vagy az van, hogy nem m ködik a George rádiója,
vagy az, hogy ez a rádió nem m ködik, vagy az, hogy m ködik, de a kibaszott fák leárnyékolják a
jelet.
– Igen, rnagy úr.
– Pedig én kurvára utálok fára mászni – jelentette be Thomas, és körülnézett a tisztáson. Kiválasztott
egy magas fát, aminek vastagak voltak az ágai, és intett Jettének, hogy kövesse. A fához mentek,
Thomas kezében a rádióval.
Jette bakot tartott, Thomas pedig felmászott el ször az alsó ágra, aztán egyre feljebb. Amikor úgy
gondolta, hogy elég magasra jutott, leeresztett egy nejlonzsinórt, amelyre nehezék gyanánt a pisztolyát
er sítette. Jette rákötötte a zsinórt a rádióra, a pisztollyal együtt, Thomas pedig felhúzta a csomagot
áfára.
– George, George, itt Vadász Egy – szólt Thomas a rádióba. Nem jött válasz.
– George, George, itt Vadász Egy. Bassza meg!
– George, George, itt Vadász Egy.
Aztán valami meglep dolog történt.
– Vadász Egy, itt Vadászkutya Három.
– Vadászkutya Három, itt Vadász Egy. Jó a vétel?
– Ötb l ötös, Vadász.
– El tudja érni George-ot?
– Negatív. George felett vagyok. Nem felelnek a hívásra. A csapásmér hader megérkezett. Kivel
beszélek?
– Hitetlen Thomasszal.
– Itt Geoff Craig. Hol a francban vagy?
– A bozótban, George-tól keletre, azt hiszem, olyan tizenöt kilónyira.
– Azt hiszed?
– Mennyi üzemanyagod van?
– Kicsivel több mint egyórányi. Most készülök letenni a madarat George-ban. Nekik van
üzemanyaguk. Látok egy teherautót tele marmonkannákkal. Neked kell valami?
– Elsütnék egy füstjelz t, hogy megtalálj.
– Segítségre van szükséged?
– Csak azt szeretném, ha bejelölnéd a pozíciómat a térképen, és ideküldenéd a csapásmér er t.
– Megtaláltad a szimbákat?
– Aha.
– Hogy te milyen okos fiú vagy!
– Akkor most megkeresel, vagy nem?
– Már feléd tartok.
– Jobb lenne, ha nem pont felettem repülnél el.
– Vettem. Öt perc múlva jöhet a füst. Van nálad sárga?
 – Öt perc múlva megy a sárga – mondta Thomas, majd kikapcsolta a rádiót, és elindult lefelé a fán.
Kivett két sárga füstgránátot – mindössze ennyi sárga volt nála –, meg még vagy fél tucat másikat a
zsákjából, és Jette törzs rmester kezébe nyomta.
– Megáll a tisztás közepén, és amikor lekiáltok, kihúzza ezt itt, és a földre hajítja – mondta Thomas.
– Nem fog robbanni.
– Igen, rnagy úr – mondta Jette törzs rmester hitetlenkedve.
– Ha újból kiáltok, húzza ki a biztosítót t még egy sárgából! Aztán bármelyikb l.
– Nem fognak felrobbanni, rnagy úr?
– Cserkész becsszó, hogy nem – mondta Thomas, aztán intett Jettének, tartson neki bakot.
– Vadászkutya, itt Vadász.
– Tisztán és érthet en hallak, Vadász, de füstöt azt nem látok.
– Megy a füst – mondta Thomas. Lenézett. – Húzza ki a biztosítót t, Jette törzs rmester!
Jette törzs rmester kihúzta a biztosítót t, a gránátot a földre hajította, aztán villámgyorsan az egyik
fa mögé ugrott. Egy pillanattal kés bb óvatosan kikukucskált, miközben a gránát ontani kezdte a sárga
füstöt.
– Nem látok füstöt – jelentette be Vadászkutya Három.
– Azért csak keresd! – mondta Thomas.
– Á, szóval ott vagy, te ravasz róka!
Ekkor Thomas meghallotta az L-19-es motorjának a hangját. Hallani ugyan hallotta a gépet, de nem
látta. Akkor sem látta, amikor a hang alapján Geoff közvetlenül felette húzott el.
– A füstt l délre, olyan száz méterre, van egy csapás. Látod?
Vadászkutya csak egy pillanattal kés bb válaszolt.
– Azt mondtad, hogy száz méterre, délre?
– Pozitív.
– Én csak a fák tetejét látom.
– Azt a tisztást látod, ahonnan elsütöttem a gránátot?
– Láttam egy kis foltot, amikor elrepültem felette, de téged nem láttalak.
– Egy fán vagyok. A térképen be tudod jelölni a helyet?
– Aha.
– Na, akkor talán megtalálják a nyomot, amit követtünk. A szimbák vagy fél tucat marhát hajtanak
maguk el tt.
– Mondd, hogy mit akarsz, Thomas!
– Menj vissza a George-ba! Próbáld meg hívni ket a rádión! Ha sikerülne, akkor megoldódna
néhány problémánk. Mutasd meg nekik, hogy hol vagyunk, és küldd ket utánunk!
– Mindenkit?
– Miért? Hányan vannak?
– Szerintem egy egész század. Három nagy teherautóval, két furgonnal meg egy dzsippel.
– Nekem vagy húsz lövész kéne, meg esetleg egy .30-as Browning. Több nem kell.
– Az ösvény, amit találtál, teherautóval is járható?
– Nem, de a dzsip talán el tud menni rajta. Jól is jönne, ha valaki beszedne egy golyót. Utánfutó van
rákötve?
– Aha.
– Mondd meg nekik, hogy próbáljanak meg utánunk jönni a dzsippel meg a futóval!
– Most?
– Akár most is indulhatnak. De ma már nem akarok semmibe belekezdeni. Mindjárt besötétedik. Ha
most elindulnak, mire ideérnek, felderítem a szimba tábort.
– Nem azt mondtad, hogy megtaláltad a tábort?
– Meg is találtam, csak felhagytunk a nyomkövetéssel, amikor megpróbáltam használni a rádiót. Úgy
gondoljuk, a tábor nincs messze. De megnézem.
– Oké, Thomas. Vigyázz a seggedre! Ha nem sikerül m ködésbe hozniuk a rádiójukat, visszajövök.
– Kösz. Vége.
– Vadászkutya, vége.
Thomas el vett a zsebéb l egy kis gombolyag nejlonzsinórt, és a fához er sítette vele a hátizsákos
rádiót. Aztán lemászott a földre. A hátizsákjához ment, és kivett bel le egy kis, szögletes, úgy nyolc
centiméter vastag és durván harminc centiméter széles, illetve ugyanannyi hosszú csomagot.
 Jette törzs rmester leguggolt, a puskáját a térde közé vette, és érdekl déssel figyelte Thomast.
Jette nagyot nézett, amikor Thomas széthajtotta a csomagot, és pillanatok alatt sátorrá változtatta. A
teteje lapos tet volt, amit Thomas nejlonzsinórral rögzített a környez fákhoz. A fala nejlonháló volt,
és a földig ért. A sátor alja külön lapból állt, amelyet Thomas hevenyészett cölöpökkel rögzített –
faágakat hegyezett ki, és kalapált a földbe a bakancsa sarkával.
Thomas ezután visszament a hátizsákjához, kivett bel le egy rovarirtó sprayt – ugyanazt, amivel
Withers holttestét is lefújta –, egy m anyag flakont, amiben valamikor sampon volt, és még egy kis
erszényt. A sátorhoz ment, felhajtotta a nejlonhálót, alaposan befújta a rovarirtóval, aztán bement –
puskával és pisztollyal a kézben.
Végre száraz és rovarmentes helyen volt. Jette törzs rmester odakint guggolt a szakadó es ben, és
próbálta szétkergetni az shonos rovarokból álló felh t, amely körüllengte, és amelyre az es szemmel
láthatóan semmiféle hatással nem volt.
– Ha megfogja a bozótvágó kését, és elmegy t zifát gy jteni, Jette törzs rmester, megosztom
magával a sátramat.
– rnagy úr, minek vágjak fát? Úgyse fog égni. Nedves.
– Ha nem hoz t zifát, akkor kint alszik az es ben – mondta Thomas. – Csak magán múlik.
– Mikor öljük meg a szimbákat, rnagy úr?
– Kés bb, Jette törzs rmester – mondta Thomas. – Reggel. Most menjen el t zifáért, én addig
megtisztítom a fegyvereimet, aztán pedig eszünk! Ha nem megy el fáért, akkor marad odakint az
es ben, és enni sem kap.
Jette törzs rmester könnyedén felszökkent a guggoló pózból, lecsatolta a bozótvágó kését a
töltényövér l, és elt nt a bozótban.
Thomas részlegesen szétszedte a Colt Car-16-osát, „Három az egyben” fegyverolajt sprézett a
zárszerkezetére, aztán összerakta, cs re töltötte, és lerakta a sátor „padlójára”. Aztán a m veletet
megismételte a .45-ös félautomata revolverével, csak éppen azt nem tette le a padlóra, hanem magával
vitte a faághoz, ahol a töltényövét és a hátizsákját hagyta. Kivett a zsákból egy m anyag fóliába
csomagolt dobozt, aztán visszament a sátorba, hogy ott várja meg Jette törzs rmestert.
Jette nagyjából öt perc múlva tért vissza, kezében egy halom, vékony faággal.
– A nagyobbakról vágjon le egy kevés háncsot! – utasította Thomas. – A háncsot rakja alulra pár
falevéllel együtt, aztán rakja rá a nagyobb ágakat! De hagyjon helyet az ágak között a leveg nek is.
– Tisztelettel, rnagy úr, tudom, hogy kell tüzet rakni.
– Az el bb azt mondta, hogy nem tud nedves, zöld fából tüzet rakni. Nem?
– A nedves, zöld fa, rnagy úr, sosem fog égni.
– Csak csinálja, amit mondtam, Jette törzs rmester, aztán, ha már ég a t z, megesszük a vacsoránkat!
Jette mindent úgy tett, ahogy Thomas mondott. Csinos kis kúpot rakott a faágakból. Thomas
felemelte a nejlonhálót, és kilépett az es be. A bozótvágó kése és az a m anyag flakon volt a kezében,
amiben valamikor sampon volt.
Elt nt a bozótban, és úgy két perc múlva egy köteg faággal tért vissza. A faágak telis-tele voltak
levéllel. Kihegyezte a faágak végét, aztán leszúrta a földbe, de úgy, hogy a levelek majd megóvhassák
a tábortüzet az es l.
Aztán a samponos flakonból valamilyen folyadékot locsolt a faágakból épített kúpra, aztán kivette a
zsebéb l a Zippo öngyújtóját, és meggyújtotta a folyadékot.
Jette törzs rmester nagyot nézett.
– Ha tüzet kell raknia es ben, Jette rmester – magyarázta Thomas –, mindig kapóra jön egy kis
repül benzin. Ezt írja fel magának valahová!
– Nem tudok én írni, rnagy úr – felelte Jette. Bassza meg!
Thomas megvárta, hogy a repül benzin lángra lobbantsa a faleveleket és a háncsot, aztán nagyobb
faágakat tett a t zre.
Anélkül, hogy Thomas szólt volna neki, Jette bevetette magát a bozótba, és egy újabb köteg faággal
tért vissza.
– Egészen szépen ég, igaz, Jette törzs rmester? – jegyezte meg Thomas. – Tegyen rá még pár ágat,
aztán jöjjön be a sátorba!
Jette leguggolt a t z mellé, és addig táplálta, amíg úgy nem érezte, hogy biztosan nem fog elaludni,
aztán bement a sátorba.
Thomas vacsorát adott neki: sült csirkét és hideg, f tt krumplit a Hotel du Lac konyhájából.
 – Van még két üveg sör is – mondta Thomas. – De azt ide kell hoznia a hátizsákomból, mert
elfelejtettem idehozni.
– Nekem is van söröm – mondta Jette. – Csak azért nem szóltam, mert nem tudtam, hogy az rnagy
úr nem fog-e haragudni.
– Az rnagy úr nem haragszik.
– Maga már járt a bozótban, igaz, rnagy úr? – kérdezte Jette.
– Csak nem ebben a bozótban, rmester. És nem annyi ideig, mint maga. Maga a bozót mestere.
– Melyik törzsb l való?
– Fogalmam nincs – mondta Thomas. – Csak annyit tudok, hogy nem kizárt, hogy a családom
valahonnan innen származik. Végül is úgy nézek ki, mint maga.
Jette egyetért n bólintott.
– Beszélt a repül géppel, rnagy úr?
– Azt mondta a pilóta, hogy a csapásmér hader megérkezett a George el retolt állásba. Szól nekik,
hogy jöjjenek ide. Nekem nem sikerült elérni ket a rádión.
– Amikor ideérnek, akkor öljük meg a szimbákat, rnagy úr? Ha elállt az es ? A sötétben?
– Jette törzs rmester, miel tt megtámadjuk az ellenséget, a lehet legtöbbet kell megtudnunk róla, a
helyzetér l, és jobb húsz embert megtámadni, mint kett t.
Jette bólintással jelezte, hogy egyetért ezzel a filozófiával.
– Ma éjjel maga és én, felkutatjuk a szimbák táborhelyét. Reggel pedig, húsz emberrel, és kis
szerencsével egy géppuskával, megtámadjuk ket.
Jette ismét bólintott.
– Ha nem tudok beszélni az el retolt állással a rádión, akkor a repül gép visszajön, és elmondja,
hogy mikorra várható a csapásmér hader .
Jette ismét bólintott.
– Hozza ide azt a sört, Jette törzs rmester! – mondta Thomas. – Vacsora után mindig megiszom egy
sört.
– Igen, rnagy úr.
Alig végeztek a sült csirkével és a hideg f tt krumplival, amikor meghallották az L-19-es motorját.
– Bassza meg – mondta Hitetlen Thomas. – Ez azt jelenti, hogy nem jó a rádiójuk.
Talpra szökkent, és intett Jettének, hogy kövesse.
Az es elállt, de az aljnövényzet és a fa nagyon csúszott a nedvesség miatt.
Itt nyugszik William . Thomas törzs rmester, aki megdöglött, miközben megpróbált felmászni egy
kibaszott fára.
– Vadászkutya, itt Vadász. Megint itt vagyok ezen a kibaszott fán. Jó a vétel?
– Ötb l ötös – felelte Geoff Craig. – Ezek csak szar akksit hoztak magukkal.
– Bassza meg!
– Ja. Mindenesetre elindultak. Húsz lövész meg egy dzsip. Se géppuska, se utánfutó.
– Oké.
– Én most Woolworthbe megyek. Nekik van akkumulátoruk. Mire felkel a nap… mármint itt…
visszajövök. Onnan sötétben is fel tudok szállni… aztán az akksikat ledobom a tisztásodra. Jöhet a
sárga füst, amint meghallod a motoromat.
– Már csak egy sárga van. Hoznál nekem még párat?
– Persze.
– Meg négy üveg sört, meg sült csirkét két személyre.
– El van sikálva. Aztán nehogy felfaljon valami éhes oroszlán, amíg odavagyok!
– Kösz, hadnagy.
– Légy óvatos, Bill! Viszlát reggel. Vadászkutya, vége.
– Vadász, vége.
Amikor Thomas leért a földre, Jette törzs rmester ijedten nézte.
– Mi van? – kérdezte Thomas.
– Ha mi halljuk a repül t, a szimbák is hallják – mondta Jette.
– Hang alapján szinte lehetetlen megmondani, milyen irányba repül egy repül gép – mondta
Thomas. – És a fák tetejéhez közel repült, úgyhogy nem láthatták.
Jette elgondolkodott egy pillanatig azon, amit hallott, aztán bólintott.
– Ha az rnagy úr aludni akar, én virrasztok – mondta Jette.
 – Kétóránként váltjuk egymást az rségben, Jette törzs rmester – mondta Thomas. – Így mindketten
alhatunk egy keveset. Jette törzs rmester bólintott.

(Három)
Keleti tartomány,
Stanleyville Stanleyville-i repül tér
1965. április 8., 18.45
– Woolworth, Woolworth, itt Vadászkutya Három – mondta Geoff a mikrofonjába.
– Hol a francban vagy? – kérdezte a repülésirányító.
A repülésirányítók normális körülmények között nem így szoktak felelni, ha egy repül gép hívja
ket, de ebben az esetben a repülésirányító nem repülésirányító volt, hanem George Washington
Lunsford rnagy, aki az elmúlt hat-hét órában számos dolog miatt kapott kis híján agyvérzést.
El ször is, senkinek sem sikerült rádión elérni a George el retolt állását, aztán pedig Lunsford
rnagynak nem sikerült elérnie Jean-Baptiste Supo ezredest, hogy jelentést tehessen neki a kialakult
helyzetr l.
Lunsford rnagy akkor látta utoljára Supo ezredest, amikor kitették Withers törzs rmester holttestét.
Azután Supo ezredes és Jacques Portet f hadnagy Costermansville-be repült a Beaverrel. De mivel
sem Supo ezredest, sem Portet f hadnagyot nem tudta elérni Costermansville-ben, jó esély volt rá,
hogy az L-20-as lezuhant valahol Woolworth (Stanleyville) és Costermansville között.
Ráadásul azt is számításba kellett vennie, hogy – noha erre kicsi volt az esély – a George el retolt
állást ismét lerohanták. Nem küldhetett csapásmér er t, mert már odaküldte, amib l két dologra
következtetett: (a) a csapásmér er t lerohanták azután, hogy Lunsford rnagy felszállt George-ból,
illetve miel tt a csapásmér er még odaért volna az 5-ös f úton, vagy (b) azután rohanták le ket,
hogy elérték a George el retolt állást.
Mindezeket figyelembe véve, Lunsford rnagy úgy döntött, nem lenne bölcs dolog felderít osztagot
útnak indítani a Fox vagy az Item el retolt állásból (ez a két állás volt a legközelebb a George
álláshoz). Ha a csapásmér hader t valóban lerohanták, a felderít osztagot is lerohanhatják, még
miel tt eléri a George el retolt állást.
Lunsford rnagy arra a döntésre jutott, a legjobb, ha megvárja, amíg sikerül elérni Vadászkutya
Hármat (Craig hadnagyot) a rádión, akinek Lunsford rnagy utasítására el kellett repülnie az összes
el retolt állás felett, hogy megtudja, hogy a) az elmélethez képest mennyi id be telik a valóságban
elrepülni az egyik állástól a másikig, és hogy b) teszteljék az állások és a légi járm vek közötti rádió-
összeköttetést.
Vadászkutya Háromnak már 16.30-kor Woolworthben kellett volna lennie, és mivel már két óra
tizenöt percet késett, Lunsford rnagyban felmerült, hogy talán Vadászkutya Három is lezuhant
valahol, Isten tudja, hogy hol.
Ha a csapásmér hader t valóban lerohanta valaki, az mindenféleképpen túler ben volt, ami azt
jelentette, nagyobb fába vágták a fejszéjüket, mint gondolták. Nem szívesen gondolt bele abba, mindez
hová vezethet, bár a magánvéleménye az volt, ha valóban ez történt, akkor hamarosan nyakig lesznek
a háromcsillagos szarban.
Ráadásul Lunsford rnagy azzal is tisztában volt, jó esély volt rá, hogy egyszemélyes kiértesít
osztag gyanánt neki kell majd elmondania Mrs. Jacques Portet-nak, hogy a férje elt nt. Ugyanez
vonatkozott Mrs. Geoffrey Craigre is.
– A folyó felett vagyok, úgy tizenöt kilométernyire. Kivilágítanátok a leszállópályát?
– Gazember! – mondta Lunsford rnagy, aztán Peters Spec-7-es Weewill százados elé hajította a
mikrofont, kirohant a toronyból, hogy keressen valakit, aki be tudná indítani a generátort, ami a
leszállópálya fényeit táplálta, méghozzá anélkül, hogy elcseszne valamit.
– Vadászkutya Hármas, itt Woolworth – szólt a mikrofonba Weewill százados. – Vettük a kérését.
Mire ideér, a leszállópálya fényei valószín leg világítani fognak. A szél elhanyagolható; els ként
szállhat le a kett hetesen. Jelentse, ha látja a fényeket!
– Vettem, Woolworth.
– Ó, és micsoda meglepetésünk van a számára!
– Vettem – felelte Craig hadnagy.
George Washington Lunsford rnagy odakint várt, amikor Geoffrey Craig hadnagy a kettes hangár
elé gördült, majd leállította az L-19-es motorját.
 – Hol a faszban voltál, te gazember? – köszöntötte Lunsford rnagy. – Mindenki tisztára hülyét
kapott miattad.
Craig hadnagy elég jól ismerte Lunsford rnagyot ahhoz, hogy tudja, ha tényleg dühös lett volna rá,
akkor úgy köszöntötte volna, ahogy a katonai protokoll nagy könyvében meg van írva. Most viszont
egy aggódó barát üdvözlését hallotta.
– Próbáltalak hívni titeket – mondta Geoff Craig. – De én csak a mikrofonba tudok beszélni. A rádiót
nem tudom m ködésre bírni.
– Mi a helyzet a George állásnál?
– Onnan jövök. Attól eltekintve, hogy az agyatlan híradóstisztjük kizárólag lemerült
akkumulátorokat vitt magával… egy kibaszott akksi sem volt jó… egészen jó formában vannak.
Hitetlen Thomas megtalálta a szimbákat úgy tizenöt kilométerre a bozótban, és kért húsz lövészt meg
egy dzsipet. Már úton vannak. Holnap, még napfelkelte el tt felszállok innen, hogy hajnalra
odaérhessek hozzá, és ledobhassak neki pár akkumulátort.
Lunsford bólintott, de nem mondott semmit.
– A Beavernek nyoma veszett – mondta végül Lunsford.
– Pedig mostanra Léopoldville-ben kéne lenniük. Nem értek oda?
– Léopoldville-ben?
– Az utolsó hírem róluk… Portet a rádión leadott egy amolyan „mindenkinek, aki hallja üzenetet”…
hogy Léopoldville felé tartanak. Nekem azt mondta, Supo úgy döntött, elmegy Mobutuhoz, miel tt
Costermansville-be megy.
– Beszéltél vele?
– Aha. Megkérdeztem t le, akarja-e, hogy továbbítsam az üzenetét, de nemet mondott. Azt mondta,
majd Supo ideszól vezetékes vonalon. Nem értek oda?
– Nem tudom – felelte Lunsford. – Mivel azt sem tudtam, hogy Léopoldville-be mentek, nem hívtam
fel senkit Léopoldville-ben, hogy megkérdezzem, odaértek-e.
Lunsford megrázta a fejét, aztán a terminálépület felé indult, amely a repül teret rz kongói
katonák parancsnokságaként szolgált.
Az épület elé „állított” r a földön guggolt a puskájával a térde között.
– Ha legközelebb nem áll fel, és nem tiszteleg nekem, ha meglát, feldugom a puskáját a seggébe –
mondta Lunsford szuahéliul.
Az r gyorsan feltápászkodott, Lunsford pedig elment mellette. Az rparancsnok egy irodai
forgószékben szunyókált. Lunsford nagyot rúgott a székbe, amit l az arrébb gurult, és megpördült.
– Remélem, nem zavarom, hadnagy – mondta Lunsford udvariasan. A hadnagy felállt.
– Azt hittem, az ezredes már hazament – mondta a hadnagy. – Jött nekem üzenet?
– Nem hinném – felelte a hadnagy.
– Mi lenne, ha megnéznénk? – kérdezte Lunsford, és a telexhez lépett, amelyre a Sabena, a belga
légitársaság emblémája volt ugyan ragasztva, de a Hadsereg léopoldville-i vonalára volt kötve. A
telexgép mögött halomban állt a telexpapír.
Lunsford kitépte a telexb l, és olvasni kezdte.
– Ez az – mondta, miután áttanulmányozta a telexpapír felét, amit közben fel is tekert. – Ma délután
küldték Léopoldville-b l, negyed háromkor.
Lunsford olvasni kezdte az üzenetet – angolul.
– Azonnal informálják Pahpa alezredest, hogy Léopoldville-ben vagyok, és holnap érkezem meg
Stanleyville-be. Ott várjon rám, és az érkezésemig ne engedje, hogy az utánpótlást szállító gép
felszálljon. Supo ezredes. Parancsnok.”
Lunsford Craigre nézett.
– Vajon mi a fenét akarhat?
Craig vállat vont.
A hadnagy most már feszes vigyázzban állt.
– Jól szét kéne rúgnom a seggét – mondta Lunsford. – De nem hiszem, hogy tanulna bel le.
Szuahéli nyelvre váltott.
– Hadnagy, nem hiszem, hogy Supo ezredes örülni fog neki, amikor közlöm vele, hogy az éjszaka
közepén kellett saját kez leg megkeresnem azt az üzenetet, amit már délután negyed háromkor meg
kellett volna kapnom. Holnap reggel érkezik.
A hadnagy összerezzent.
 – Na, azért úgy látom, hogy jó hír is van – mondta Geoff. – A 707-es ideért.
Lunsford Craigre hadnagyra nézett.
– Hadnagy, hallotta már azt a bölcsességet, ha valakinek olyan hírt készül átadni, ami nagyon meg
fogja lepni az illet t, el tte kérje meg, hogy üljön le? Nehogy a hír hallatán hanyatt essen, és odaverje
a seggét vagy a fejét, vagy mindkett t egyszerre?
– Igen, uram, már hallottam. Üljek le?
– Szerintem nem ártana. Igen, üljön csak le, hadnagy!
Geoff el ször azt hitte, hogy Lunsford szórakozik vele. De amikor látta rajta, hogy komolyan beszél,
keresett magának egy széket, és leült rá.
Aztán, amikor már kényelmesen ült, Lunsford közölte vele, hogy a felesége, a fia és Mary
Magdalene az Immoquateurben van, és valószín leg most vacsorázik.

(Négy)
Észak-Carolina, Laurinburg
North Main Street 730.
Gregory & Gregory Ravatalozó Társaság
1965. április 8., 13.50
– James L. Gregory vagyok – mondta a sötét öltönyös, sápadt arcb férfi Stefan Zabrewski
századosnak. – Miben segíthetek?
– Haláleset történt – mondta Zabrewski.
– szinte részvétem – mondta Mr. Gregory.
– És a temetést jöttünk intézni – mondta Zabrewski.
– Milyen kapcsolatban volt az elhunyttal?
– Barátok voltunk – mondta Zabrewski. Tinley f törzs rmester felé biccentett. – Mind a ketten a
barátai voltunk.
– Értem.
– Withers törzs rmester szülei itt élnek – mondta Zabrewski. – Egy farmon. A város határán túl.
– Withers törzs rmester?
– az, aki elhunyt – mondta Zabrewski.
– Értem. Ó, igen. Mr. Delmar Withersr l van szó és a feleségér l?
– Igen, uram.
– Derék emberek – mondta Gregory.
– Igen, uram.
– Általában a család intézi a temetést…
– Nem szeretnénk, ha ilyesmivel kellene bajlódniuk – mondta Zabrewski.
– Értem. Mikor… Mit is mondott? Withers törzs rmester?
– Igen, uram, törzs rmester.
– Mikor hunyt el Withers törzs rmester?
– Tegnapel tt.
– És csak most jönnek ide?
– Igen, uram.
– Hol hunyt el?
– Azt nem mondhatom meg.
– Valóban? Miért nem?
– Tartok t le, hogy ez bizalmas információ, uram.
– Értem. És hol vannak a földi maradványok?
– Tartok t le, hogy azt sem mondhatom meg – mondta Zabrewski. – De Withers vagy már útban van
az Államok vagy a Légier Pope bázisa felé, vagy hamarosan útban lesz. Holnapután vagy azután ér
ide.
– Feltételezem, a papírok rendben vannak – mondta Gregory.
– Parancsol, uram?
– Feltételezem, Withers törzs rmester az Egyesült Államokon kívül hunyt el.
– Így van.
– Nos, meg kell érteniük, hogy ebben az esetben bizonyos eljárások lefolytatása szükséges. El ször
is kell a halotti bizonyítvány, amit a megfelel hatóságok állítanak ki. Ha a haláleset külföldön történt,
akkor a halotti bizonyítványt hitelesítenie kell a f konzulnak… az Egyesült Államok f konzuljának,
aki abban az országban tölt be hivatalt, ahol a haláleset történt. Aztán kell egy példány a boncolási
jegyz könyvb l… amit szintén hitelesítenie kell a f konzulnak… és amelyben megadják a halál okát,
illetve tanúsítják, hogy az elhunyt földi maradványai nem fert dtek meg valamilyen ragályos
betegséggel…
– Zabrewski százados – mondta Tinley f törzs rmester udvarias hangon. – Válthatnék magával pár
szót, uram?
Zabrewski szemmel láthatóan meg volt lepve, de hamar magához tért. – Hogyne, rmester – mondta
Zabrewski. – Megbocsátana nekünk egy percre, Mr. Gregory?
– Pár percre magukra hagyom önöket – mondta Gregory, és az egyik ajtóra mutatott. – Ha végeztek,
csak kopogtassanak be azon az ajtón.
– Nagyon kedves magától, uram – mondta Zabrewsíd százados. – Nagyon köszönöm.
Mivel tíz perccel kés bb sem kopogtattak az ajtaján, Mr. Gregory kikukucskált az ajtón, hogy
megnézze, kell-e az uraknak segítség.
Sem a százados, sem a f törzs rmester nem volt sem a helyiségben, sem az épületben, amit alaposan
átkutatott.
Mr. Gregory végül úgy döntött, hogy nyilván valami fontos katonai feladat miatt kellett a két
katonának távoznia.

(Öt)
Észak-Carolina,
Fort Bragg XVIII. légideszanthadtest
A törzsorvos irodája
1965. április 8., 14.45
– Uram, Hanrahan tábornok megérkezett – jelentette be Stuart T. Cameron törzs rmester, a
törzsorvos írnoka.
Frederick A. Emmett ezredes (Egészségügyi Testület) felállt.
– Kérem, jöjjön be, tábornok! – mondta Emmett ezredes.
Hanrahan – nyomában Zabrewski századossal és Tinley f törzs rmesterrel – bemasírozott az
irodájába.
– Köszönöm, hogy megvárt, doktor – mondta Hanrahan.
Hanrahan szerint semmi értelme nem volt az Egészségügyi Testület orvosainak rendfokozatot adni.
Hanrahan sohasem a rendfokozatukon, hanem egyszer en csak doktornak hívta ket. Kivételt csak
azokkal tett, akiket tisztelt vagy kedvelt, mert nekik kijárt a „doki” megszólítás.
– Nem kell megköszönnie, tábornok – mondta Emmett doktor/ezredes.
– Van egy kis problémánk, és reméltem, hogy maga tud nekünk segíteni – mondta Hanrahan.
– Ha módomban áll, szívesen segítek, tábornok.
– Az egyik emberemet tegnapel tt lel tték – kezdett hozzá Hanrahan.
– Sajnálom.
– Mi is sajnáljuk. Jó katona volt.
– Mi történt vele?
– Ez az információ „Szigorúan titkos Küzdelem”-besorolású – mondta Hanrahan tábornok. – Ett l a
pillanattól kezdve, maga rendelkezik „Szigorúan titkos Küzdelem”-jogosítvánnyal, és minden olyan
dologról tudhat, ami az én megítélésem szerint magára tartozik.
– Igen, uram.
– Az emberem egy el retolt állást védett a volt Belga Kongóban, amit lerohant egy szimba csoport.
– Nem is tudtam, hogy Kongóban is vannak embereink.
– A testét részlegesen feldarabolták – mondta Hanrahan. – A fejét és az egyik lábszárát levágták.
– Jézusom!
– A teste már útban van a Pope-ra, vagy legalábbis hamarosan útban lesz.
– Értem.
– A szárnysegédem, Zabrewski százados, és Tinley f törzs rmester épp most jött vissza az egyik
ravatalozótól, Withers törzs rmester szül városából, Laurinburgból, ami jó hetven kilométerre van
innen. A ravatalozó igazgatója azt mondta nekik, hogy mindenféle papírokra van szükség, amik nem
állnak a rendelkezésünkre, és nem is fognak.
 – Nem a F hadsegédi Testület intézi a maradványok hazaszállítását?
– Amennyire tudom, a F hadsegédi Testület nem is tud Withers törzs rmester haláláról.
– Szabad szólnom, uram? – kérdezte Tinley f törzs rmester.
– Hallgatom – mondta Hanrahan.
– Azt reméltük, hogy itt el lehetne intézni, ezredes – mondta Tinley. – Mármint a papírmunkát.
– Értem – mondta dr. Emmett. – Százados, volnának szívesek a f törzs rmesterrel együtt kifáradni
egy percre? Váltanék pár szót Hanrahan tábornokkal.
Amikor az ajtó bezáródott, dr. Emmett Hanrahan tábornok szemébe nézett.
– Jesszusom, Vörös, mi ez már megint?
– Ez van, Doki.
– Tudod, hogy mi áll a Haditörvényszéki Kézikönyvben? „Az a tiszt, aki szándékosan állít, vagy
állíttat ki olyan dokumentumot…”
– … amelyr l tudja, hogy valótlanságot tartalmaz, azt haditörvényszék elé kell állíttatni, és el kell
ítélni.” Nézd, Doki, én nem kérek t led olyasmit, amit én magam nem tennék meg.
– Ezeken a vizeken mintha már hajóztunk volna, nem? És hányszor?
– És te minden esetben segítettél is nekem – mondta Hanrahan.
– Menj a picsába, Vörös! Csak a szüleit sajnálom.
– Én is. Az egész az én hibám. Tudhattam volna, hogy Zabrewski meg a Bádogember el fog menni
valamelyik ravatalozóba az engedélyem nélkül.
– Ez a Bádogember volt? Már hallottam róla.
– Withers az „A” osztagában szolgált Vietnamban.
– Ha nem mentek volna el a ravatalozóba, akkor persze felhívtál volna a Pope-ról, hajnali háromkor,
és közölted volna velem, hogy van egy kis problémád, mi?
Hanrahan bólintott.
– Valószín leg. Biztosan.
– Viszont az igazgató a ravatalozóban most már tudni fogja, hogy valami b zlik.
– Zabrewski azt mondja, nem mondott neki semmi konkrétumot, csak annyit, hogy a haláleset
külföldön történt.
– És ha botrányt csinál?
– Akkor rábasztunk.
– Ugyanúgy csináljuk, mint a múltkor. Világos?
– Világos – mondta Hanrahan.
– Ha le tudod hozni a holttestet a gépr l anélkül, hogy a Légier tudomására jutna, és behozod a
kórházba, elvégzem a boncolást… Jesszusom, tényleg lemetszették a fejét?
Hanrahan bólintott.
– Akkor, feltételezem, ez a halál közvetlen oka.
– Remélem, hogy egy golyó végzett vele, még el tte – mondta Hanrahan. – …szóval aláírom a
halotti anyakönyvi kivonatot meg a tanúsítványt, hogy nem terjeszt fert betegséget…
– Amire én rápecsételem, hogy szigorúan titkos, aztán adok bel le egy másolatot a ravatalozónak,
amin ki lesz takarva a haláleset helye stb.
– Helyes. De az aláírásom nem lesz rajta, igaz?
– Szerintem nem veszik át, ha nincs rajta az aláírásod, a bélyegz d meg az az izé, amit l olyan kis
lyukak lesznek a papíron.
– És mi van akkor, ha a temetkezési vállalkozó hitelesíttetni akarja a dokumentumokat a f konzullal?
– Volt már rá példa. Ilyenkor adok nekik egy aláírással és bélyegz vel ellátott tanúsítványt, amiben
az áll, hogy a f konzul hitelesítette a dokumentumot, de az út közben elkeveredett. Most is ezt fogom
tenni.
– Ez viszont már szándékosság – mondta dr. Emmett. Hanrahan vállat vont.
– Négyszemközt kérdezem, Vörös. Amit ez a srác csinált, annyira fontos volt? Megéri ezt a sok
kalamajkát?
– Igen, fontos volt.
– Annak a kett nek odakint csak annyit árulj el, amennyit muszáj.
– Nekik kell lehozni a holttestet a gépr l…
– Amennyit musz… mit is szoktál ilyenkor mondani? …amennyihez joguk van.
– Kösz, doki – mondta Hanrahan.
 (Hat)
Kongói Köztársaság
Keleti tartomány, Stanleyville
Immoquateur, 106 lakosztály
1965. április 8., 19.30
Geoffrey Craig f hadnagy átkarolta a feleségét, és szorosan magához ölelte. t magát is meglepte,
mennyire elhatalmasodtak rajta az érzései: szó szerint nem tudott megszólalni, és érezte, hogy a szive
borzasztóan gyorsan kalapál.
Aztán hirtelen megjött a hangja.
– Elment az az istenverte eszed? – kérdezte Geoff.
– Én is szeretlek téged – felelte Ursula. – Jesszusom, Liebling, tudod, hogy mi történt itt!
– Akkor is az Úr kezében voltam, és most is. És együtt vagyok a férjemmel.
Anélkül, hogy levette volna a kezét a feleségér l, hátrahúzta a fejét, hogy jól megnézhesse magának
Ursula arcát. Ett l megint paffá lett. Csak pár másodperccel kés bb tudott megszólalni.
– Hogy a picsába jutottál fel a gépre? És mi a picsát gondolt ez a Portet?
– Megkérdeztem t le, elhoz-e , vagy keressek-e valaki mást. Tudta, hogy mindenképpen idejövök.
Tudta, ha hoz ide, akkor az kényelmesebb lesz Jiffynek. És a gépen elhozhattam mindent, amire
Jiffynek szüksége lehet.
– Jesszusom, Liebling, itt nem maradhatsz! – mondta Geoff, és még miel tt Ursula válaszolni tudott
volna, azt kérdezte, hogy: – Felter tud róla?
Ursula bólintott.
– Tudta, hogy úgysem tud megállítani.
– Egyszer en nem értelek – mondta Geoff. A hangjában volt némi harag.
– Marjorie is itt van.
– Marjorie-nak is elment a maradék esze.
– Marjorie a férjével van. És most már én is a férjemmel vagyok, Jiffy pedig a papájával.
– Anyám mit mondott erre a hülyeségre?
– Kisebb hisztériarohamot kapott – mondta Ursula tárgyilagosan. – Aztán Hanni meggy zte, hogy
biztonságban leszünk Léopoldville-ben.
– És oda is mész, amint el tudlak innen vinni!
– Hónaljszagod van – mondta Ursula.
– Mi van?
– Le kellene zuhanyoznod.
– Az egész rohadt napot egy repül gépben töltöttem. Persze, hogy le kellene zuhanyoznom.
– Akkor?
– Jiffy hogy van?
– Alszik. Mary Magdalene vigyáz rá.
– t is visszahoztad?
Ursula bólintott.
– Talán, mire lezuhanyozol, felébred.
Geoff Ursulára nézett.
– Amint el tudlak vinni titeket, Léopoldville-be mentek.
– Nagyon büdös vagy.
– Ezt már mondtad.
Ursula a fürd szoba irányába mutatott.
Geoff megrázta a fejét, aztán elengedte Ursulát, bement a fürd szobába, és bezárta maga mögött az
ajtót. Leült a vécére, levette a bakancsát, aztán kibújt a pilótaruhájából és az alsónem jéb l, és bement
a zuhany alá.
Ursula a fürd szobaajtóra nézett, aztán vetk zni kezdett. Amikor már úgy érezte, hogy Geoffnek
elég ideje volt levenni a ruháit és beállni a zuhany alá, bement a fürd szobába. A férje a
zuhanyfülkében állt; a fülke párás üvegfalán keresztül alig tudta kivenni Geoff alakját. Ursula
elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy Geoff magában beszél. Aztán félrehúzta az üvegajtót, és
belépett a zuhanyzófülkébe, a férje mellé.
 (Hét)
Kongói Köztársaság
Keleti tartomány, Stanleyville
Immoquateur, 10-C lakosztály
1965. április 8., 20.55
Ez az egész szürreális – gondolta James J. Dugan százados, amint kinézett a 10-C lakosztály ablakán.
– Az egész elmúlt hét szürreális volt attól kezdve, hogy szóltak, hogy hívjam fel Fort Riley
hely rségparancsnokát. Nem vagyok hülye, hogy azt higgyem, ez csak egy álom, és mindjárt
felébredek, de akkor is úgy érzem magam, mintha álmodnék. Egy szürreális álmot álmodnék.
Dugan százados kongói ejt erny s-egyenruhát viselt rnagyi rangjelzéssel. Az egyenruhán minden
stimmelt, csak a töltényövre csatolt, 9 mm-es Browning revolver nem. Paul W. Matthews hadnagyon
szintén kongói ejt erny s-egyenruha volt, csak éppen századosi rangjelzéssel.
Miközben magukra öltötték az egyenruhát egy DeeGee nev , kongói ejt erny s százados felügyelete
mellett, aki bevallotta, hogy valójában Andrew DeGrew törzs rmester a különleges hadviselési er k
17. különítményéb l, Matthews hadnagy elsütött egy viccet:
– Tegnap még azt sem tudtam, hogy néz ki egy kongói ejt erny s százados, ma meg már az vagyok.
Amikor megkérdezték DeGrew törzs rmestert l, mi az ábra, DeGrew udvariasan közölte velük,
majd az rnagy elmagyarázza, mi az ábra, méghozzá vacsora közben, ami 21.00-kor lesz Portet
kapitány lakosztályában.
Miután úgy vélte, hogy a megjelenésük kielégít , DeeGee/DeGrew a tiszteket a 8-F lakosztályban
hagyta két igazi, kongói ejt erny s rmesterrel, akikr l annyit mondott, hogy egyszerre lesznek
tisztiszolgák és test rök. Az egyik rmester elmutogatta nekik, hogy van sör, ha kérnek, a másik pedig
20.50-kor elmutogatta nekik, hogy ideje vacsorázni menni.
A 10-C lakosztály el tt két újabb ejt erny s állt. Dugan és Matthews szerint k is valódiak, mert az
arcukon sebhelyek voltak, amikt l még szebbek lettek.
DeeGee százados nyitott ajtót nekik – egy Car-16-ossal a vállán –, aztán intett, hogy menjenek be a
nappaliba.
Egy fehérb férfi volt ott. Az USA Hadserege pilótaoverallját viselte rangjelzés nélkül. A nappali
közepén ült, ölében a sz ke csecsem vel – akit a 707-esen láttak –, és tapsi-tapsit játszott vele. A
sz ke n t sehol sem látták.
Az étkez ben egy dohányzóasztal állt, rajta különböz el ételekkel, egy mezítlábas, ropogósra
keményített, fehér zakót visel afrikai pedig egy kisméret bárpult mögött állt. A kongói alezredes,
akir l most már tudták, hogy Lunsford rnagy, a bárpultnál állt két másik férfival. Az egyik a 707-es
kapitánya volt, a másik pedig a kongói százados, aki a repül gép lépcs jénél várt rájuk, és aki közölte
velük, hogy nem szükséges tisztelegniük, mert csak egy Spec-7-es.
Spec-7-eseket sem láttam azel tt, bár hallottam róluk – gondolta Dugan százados.
Egy újabb mezítlábas, ropogósra keményített, fehér zakót visel , fekete férfi lépett a helyiségbe egy
leng ajtón keresztül. Kezében egy hatalmas tálat tartott, amin egy sült malac volt, szájában egy
almával. Mögötte a hatalmas, fekete n lépkedett, akit a 707-esen láttak. Amint a nagy étkez asztalhoz
értek, a hatalmas, fekete n megmutatta a fekete férfinak, hogy hová tegye le a tálcát. Aztán
mindketten kisétáltak a leng ajtón keresztül.
– Isten hozta magukat – mondta a 707-es kapitánya. – Jöjjenek, és igyanak meg velünk egy pohárral!
A két tiszt a bárpulthoz lépett.
– Jó estét, uram – mondta Dugan százados.
– Jó estét, kapitány – mondta Matthews hadnagy.
– Maga Lunsford rnagy, uram? – kérdezte Dugan százados, és kezet nyújtott.
– Isten hozta Kongóban, százados – mondta Lunsford, és kezet rázott vele, aztán a kezet nyújtott
Matthewsnak is, és fejbiccentéssel üdvözölte.
– Úgy tudom, Peters Spec-7-essel már találkoztak – mondta Lunsford.
– Igen, uram – mondta a két tiszt egyszerre.
– A büszke apa, ott, a padlón, Geoff Craig f hadnagy, a hadm veleti tisztem.
Craig intett nekik, aztán megfogta a kisfia kezét, és azzal is integetni kezdett feléjük.
– Melyikük tud jobban csomagot ledobni L-19-esr l? – kérdezte Craig. – Mondjuk egy akkora
tisztásra, ami vagy kétszer akkora, mint ez a szoba? Körülötte mindenütt s bozóttal.
A két tiszt egymásra nézett, de egyikük sem válaszolt.
 – Halló! Kérdeztek maguktól valamit! – mondta Lunsford.
– Uram, én elég régen repültem L-19-essel – mondta Matthews gondterhelten.
– Honnan jött ide? – kérdezte Atya.
– A 3. hadseregt l, a parancsnoki századtól, uram.
– L-23-asokkal furikázta az aranygallérosokat, mi?
– Igen, uram.
– Akkor maga jött Kansasból, igaz? – kérdezte Lunsford Dugant l.
– Igen, uram.
– És Kansasban sok L-19-es van, igaz?
– Igen, uram. Mostanában elég sokat repültem L-19-esekkel.
– Akkor sajnos egy kortyot sem ihat – mondta Lunsford.
– Uram?
– Holnap hajnalban – mondta Geoff –, maga és én megpróbálunk ledobni pár akkumulátort egy
tisztásra a bozót közepén. Úgyhogy ma este mi ketten nem piálhatunk.
Mrs. Ursula Wagner Craig lépett a nappalba. Egyszer , frissen vasalt, sárga ruhát viselt.
– A hölgy természetesen Miss… Mrs. Stanleyville 1965 – mondta Lunsford. – Közismertebb nevén
Mrs. Ursula Craig.
A hatalmas, fekete n lépett a nappaliba, felkapta a csecsem t a padlóról, és távozott vele.
– pedig a legkeményebb fekete asszony, akivel életemben találkoztam – mondta Lunsford. –
Amikor el ször találkoztunk, azon az ajtón jöttem be – Lunsford a bejárati ajtóra mutatott –, mint John
Wayne, kezemben egy félautomata FN puskával, Mary Magdalene meg onnan jött ki – Lunsford a
leng ajtóra mutatott –, gyilkos fénnyel a szemében, és két hatalmas konyhakéssel a kezében. Soha
életemben nem féltem annyira, mint akkor.
– A picit védte – mondta Ursula Craig.
– Jacques azt mondta, hogy amikor ideért – mondta a 707-es kapitánya –, t is halálra rémisztette,
pedig nevelte fel.
– Ezért aztán adnék maguknak egy jó tanácsot, uraim – mondta Atya. – Ne álljanak Mary Magdalene
útjába! Megértették?
– Nem, uram – mondta Dugan százados. – A legnagyobb tisztelettel, uram, én ebb l szinte semmit
sem értettem. Nem tudom, hogy mi folyik itt, és abban sem vagyok biztos, hogy tudom, hol vagyunk.
– Jól van – mondta Lunsford. – Megpróbálom gyorsan elmondani, hogy hamar hozzáláthassunk a
vacsorához. Olvasott a szimbákról az újságban? Azokról, akik elfoglalták Stanleyville-t és Kongó
nagyobbik felét, miel tt a belgák leugrottak a városra?
– Igen, uram.
– Portet kapitány felesége, Ursula, a pici és Mary Magdalene itt ragadt a szimbák támadása idején.
Ebben a lakosztályban. A lakosztály Portet kapitányé. Amikor a belgák ugrottak, Jack Portet… Portet
kapitány fia és a különleges hadviselési er k tisztje… a belgákkal együtt leugrott, és természetesen
nyílegyenesen az Immoquateur felé vette az irányt, mert az anyja és Ursula, meg a pici itt volt, és mert
remélte, hogy a szimbák nem ették meg a májukat vacsorára a f tér közepén.
– Atya, az Ég szerelmére! – tiltakozott Ursula.
– Tudni akarták, hogy mi az ábra – mondta Lunsford a megbánás legkisebb jelét sem mutatva –, én
pedig elmondom nekik.
– Uram, a legnagyobb tisztelettel, és kérem, bocsásson meg, Mrs. Craig – mondta Dugan százados –,
de csak nem azt akarja mondani, hogy ezek az emberek kannibálok?
– De bizony – mondta Lunsford. – Pontosan ezt akarom mondani.
– Uram, az imént nem azt mondta, hogy maga is itt volt? – kérdezte Matthews.
Lunsford bólintott.
– Akkor maga is a belgákkal ugrott?
– Nem. már itt volt, mire a belgák ideértek – magyarázta Geoff Craig. – Együtt rohangált a
bozótban a szimbákkal.
– Itt voltak a különleges hadviselési er k emberei? – kérdezte Matthews döbbenten.
– És a Hadsereg elhárítósai közül is páran – mondta Peters Spec-7-es.
– És a Hadsereg elhárítósai közül is páran – mondta Lunsford mosolyogva.
– Gyakran dolgozunk együtt a különleges hadviselési er kkel – magyarázta Peters Spec-7-es olyan
szerényen, amilyen szerényen csak tudta.
 Craig és Lunsford egymásra pillantott, de nem mondott semmit.
Geoff Craignek meglehet sen hízelg gondolata támadt.
Ha ez a sovány, kis szarházi nem löveti itt szét a seggét, és f leg, miután kiérdemelte az
ejt erny sszárnyait is, kizárt dolog, hogy visszamenjen a Fehér Ház Rejtjelez Központjába.
– Uram, én azt nem értem, hogy mit csinálnak itt a különleges hadviselési er k? – mondta Matthews
hadnagy. – Úgy tudtam, hogy a szimba felkelést… leverték, és a kongóiak urai a helyzetnek.
– Hát, ha nem lenne ez a Che Guevara fiú, aki úgy gondolja, a kommunizmus örömeit úgy viheti el a
világ minden pontjára, ha ezeket a vadembereket arra buzdítja, hogy egyék meg még több fehér ember
máját, akkor urai lennének a helyzetnek.
– Ach, du lieber Gott, Vater!39 – tiltakozott Ursula, akit annyira felzaklatott Atya, hogy az
anyanyelvén szólalt meg.
– Csak nem a kubairól beszél? – kérdezte Dugan százados hitetlenkedve. – A szakállas fickóról?
Lunsford bólintott.
– Hát, ezt nehéz elhinni – mondta Dugan.
– Az élet néha furcsább, mint egy kalandregény – mondta Lunsford. – Ezt jegyezze fel magának
valahová!
– Atyaisten, maga komolyan beszél – mondta Matthews.
– Dr. Ernesto Guevara de la Sema… aki azt hiszi, hogy nem tudjuk… jelen pillanatban egy farmon
tartózkodik, Dar es Salaam közelében, a Tanganyika-tó partján, és arra készül, hogy a felszabadító
haderejét áthozza a Tanganyika-tavon Kongóba – mondta Atya.
– Guevara orvos? – kérdezte Matthews hadnagy. Nem hitt a fülének.
– Az eszem megáll – mondta Dugan százados.
– Egy lehallgatóosztagot állítottunk rájuk – mondta Peters Spec-7-es.
– Nos, Dugan százados, Matthews hadnagy, a kérdés tehát az, hogy itt maradnak, és segítenek
nekünk megállítani ezt a mocskot, ami korántsem lesz veszélytelen, és még zenekarral sem fogják
magukat köszönteni odahaza… ha egyáltalán hazajutnak élve… vagy pedig felülnek a 707-esre, és
holnap reggel hazarepülnek az Államokba?
– Uram, mi önként jelentkeztünk erre a feladatra – mondta Matthews.
– Azt maguk csak hiszik – mondta Lunsford. – Magukat Pappy Hodges verbuválta, aki arra is képes
lenne, hogy rávegye Sz z Máriát, hogy vetk pókért játsszon vele, miután megmutatta neki, hogy a
kártya összes lapját megcinkelte.
– Atya, hogy mondhatsz ilyet? – mondta Mrs. Craig, de azért közben elmosolyodott.
– Nem akarom, hogy bárki is az akarata ellenére legyen itt. És úgy gondolom, hogy mindenki, aki itt
akar lenni, alkalmas a feladatra.
Matthews és Dugan ismét összenézett, de nem szóltak semmit.
– Csak hogy tudják, mibe fognak – mondta Lunsford. – Látták azt a koporsót a repül téren? Abban
egy átkozottul jó katonát küldünk haza Portet kapitány gépével. Az egyik el retolt állásunkat védte. A
kongói katonák, akik vele voltak, begyulladtak, és elmenekültek. Egyedül maradt. Harcolt, és veszített.
Miután pedig meghalt… és remélem, hogy csak utána… lefejezték.
James J. Dugan százados Matthews hadnagyra nézett, aztán Craig hadnagyra.
– Mit is mondott, hadnagy? Reggel hánykor szállunk fel?

(Nyolc)
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. április 8., 23.30 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (72. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Tiszti futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:

39
Jaj, drága Istenem, Atya!”, a ford.
 Forrás: CIA, Tanganyika, Dar es Salaam (Ötös megbízhatósági szint):
1 – Az elmúlt 96 órában harminc fekete b , katonakorú fiatalember érkezett Dar es Salaamba,
kubai útlevéllel, turistavízummal, amelyet a tanganyikai nagykövetség állított ki Mexikóvárosban.
Pillanatnyilag nevek nem állnak a rendelkezésünkre.
2 – Külön érkeztek, maximum hatos csoportokban, különböz kereskedelmi járatok fedélzetén:
Kairóból (Egyiptom – 3 járattal), Prágából (Csehszlovákia – 3 járattal) és Párizsból (Franciaország – 2
járattal).
3 – Érkezésüket követ en azonnal elszállították ket (teherautón és autón) a farmra Morogoro
közelében, ahol Guevara és Dreke tartózkodik.
4 – Alulírott véleménye az, hogy a csoport nagy része – ha nem az egész csoport – az elkövetkez
hét nap során megkísérel belépni Kongóba, nagy valószín ség szerint a Tanganyika-tavon keresztül, a
Nyugati tartományban lév Kigomából.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS

Huszonkettedik
(Egy)
Déli szélesség 5° 27' 8”
Keleti hosszúság 29° IV19”
(A bozótban, a Tanganyika-tó közelében, Kongó, Kivu tartomány)
1965. április 8., 15.50
Hitetlen Thomas meglep dött, és eleinte dühös is volt, amiért Henri Coizi alezredes, Supo ezredes
törzsf nöke, maga vezette a csapásmér hader t, úgy döntött, hogy a húsz lövészb l álló er sítést is
maga fogja elvezetni Thomashoz.
Mint a legtöbb rmester, akire valami fontos dolgot bíztak, Thomas törzs rmester is szentül hitte,
hogy a legutolsó dolog, amire szüksége van, az egy nyomorult alezredes, aki folyton ott lábatlankodik
körülötte.
De legalább a hadoszlop élén gyalogol a szarházi – gondolta Thomas, amikor megpillantotta Coizi
ezredest –, és nem a dzsipben állva jön, mint Patton.
Aztán Thomas kilépett a bozótból.
Itt nyugszik William Thomas törzs rmester, akit az éjszaka közepén, valahol a bozótban, tökön l tt
egy hülye afrikai, akinek viszketett a mutatóujja.
– Ne l jenek! – kiáltotta Coizi alezredes olyan hangon, amit l Thomas egyszerre úgy érezte, mintha
Fort Bragg gyakorlóterén lett volna.
Thomas fürgén szalutált.
– Jó reggelt, uram.
Coizi hasonlóképpen viszonozta a tisztelgést.
– rnagy – mondta Coizi ezredes.
– Kicsit korábbra vártam az ezredest – mondta Thomas udvarias hangon. Mondjuk tegnap este tízre.
– Még tegnap éjjel elindultunk a George el retolt állásból, de úgy véltem, hogy napfelkeltéig nem
jövünk a közelükbe – mondta Coizi. – Nem igazán szerettem volna elmenni a pozíciója mellett. És úgy
véltem, ha kiküldök egy felderít t, hogy megkeresse magát meg Jette törzs rmestert, akkor biztosan
eltéved a sötétben. És persze nincs rádióm.
– Igen, uram – mondta Thomas.
– Hol van Jette törzs rmester?
– A táborhelyünkön, uram, nagyjából száz méterre a bozótban.
– És a szimbák?
– Úgy két kilóra… két kilométerre… az ösvényen, uram. Jette törzs rmesterrel tegnap éjjel
felderítettük. Úgy hatvanan vannak. Közöttük pár n .
– Mi lenne, ha maga meg én elmennénk megnézni? Amíg odavagyunk, Jette eligazíthatja az
embereimet.
Thomas hezitált, Coizi pedig kiszúrta a dolgot.
– De ha akarja, maga is eligazíthatja az embereket, és Jette törzs rmesterrel megyek megnézni, hogy
kikkel állunk szemben.
– Uram, én engedelmével inkább megvárnám, hogy az L-19-es ledobja az akkumulátorokat a
rádiókhoz. A repül gépnek bármelyik pillanatban meg kell érkeznie. Ha már a rádiók m ködnek,
elmehetünk megnézni a szimbákat.
– Hogyne, persze – mondta Coizi. – Tudhattam volna. Kérem, bocsásson meg nekem, de nem
vagyok hozzászokva a légi támogatáshoz.
– Igen, uram.
– Hová fogják ledobni az akkumulátorokat?
– A tisztásra, uram – felelte Thomas, és a tisztás felé mutatott.
Coizi sarkon fordult, valakit a nevén szólított, mire egy kongói tiszt gyorsan, hangtalanul odalépett
melléjük. Tisztelgett. Fiatal volt, elképeszt en magas és nagyon fekete.
– Breque hadnagy, ismeri Tomas rnagyot?
– Nem, uram.
Tomas és Breque kezet fogott.
– Állítson fel védelmi körgy t! – utasította Coizi. – Hány háti rádiónk van? Négy?
– Meg még egy a dzsipben, uram.
– A rádiósom nem bírja el mind – mondta Coizi. – Hozzon ide két er s embert! Nem akarom, hogy
Tomas rnagynak cipelnie kelljen a rádióját.
– Igen, uram.
– Hozzánk küldje ket! – mondta Coizi, és a bozótra mutatott. – Az egyik kis repül gépr l
hamarosan ledobnak nekünk néhány akkumulátort.
– Igen, uram.
– Ha megvannak az akkumulátorok, ideküldöm magához Jette törzs rmestert, hogy eligazítsa magát
meg az embereket, és hogy teszteljük a rádiókat! Aztán Tomas rnaggyal felderítésre megyünk.
– Igen, uram.
– Elmehet – mondta Coizi.
Breque hadnagy tisztelgett, aztán visszatért a lövészhadoszlophoz.
– Úgy látom, be fog válni – mondta Coizi.
– Uram?
– Tegnap léptettem el … rmester volt… a hadnagy helyére, aki miatt most nincs akkumulátorunk –
jelentette be Coizi tárgyilagosan. – A hadnagyot lefokoztam. Tán f be kellett volna lövetnem.
– Nos, a probléma végül is megoldódott – mondta Thomas.
– Nem olyan jó katona, mint Jette – mondta Coizi. – Inkább léptettem volna el Jettét hadnaggyá, de
nem tud se írni, se olvasni.
– Igen uram, tudom.
Szinte abban a pillanatban, amikor Tomas, Coizi és a két katona, aki a rádiókat vitte, a tisztásra ért,
felzúgott egy L-19-es motorjának a hangja.
Tomas sietve m ködésbe hozott egy sárga füstgránátot.
Három perccel kés bb Hitetlen Thomas feje fölött valami becsapódott a lombkoronába, és ahogy
Thomas felnézett, látta, hogy egy kipárnázott vászonzsákba csomagolt valami zuhan az arca felé, aztán
hirtelen megáll, mivel az ejt erny hevedere beleakadt a fa ágaiba. A csomag alig kilencven
centiméterrel vétette el a tisztás szélét, és abba a fába akadt, amelyre Thomas korábban felmászott.
Ahogy Thomas levágta a kis ejt erny hevedereit a zsákról, de még miel tt le tudta volna ereszteni a
földre, újra meghallotta az L-19-est, ami azt jelentette, hogy újabb szállítmány érkezik. Az L-19-es
elhúzott felettük, és ezúttal a rakomány a tisztás szélén landolt, nem messze onnan, ahol Coizi
alezredes állt.
– De nagy mákja volt – mondta Thomas hangosan.
Leengedte az akkumulátorokat a földre, megvárta, hogy Jette leoldja róla a zsinórt, aztán felhúzta a
zsinórt, eloldozta a rádióját, és azt is elkezdte leereszteni.
Mire maga is leért a földre, Coizi rádiósa beszerelte az akkumulátort az egyik rádióba, Coizi
ezredes pedig a George el retolt állást hívta.
– Nagyon érdekes – mondta Coizi, amikor befejezte a beszélgetést. – A másik nyomolvasó, Nambibi
törzs rmester, hajnalban rábukkant két dezert rre.
– Mi lesz velük? – kérdezte Thomas.
– Amint visszaérünk a George el retolt állásba, felakasztatom ket – mondta Coizi, de olyan hangon,
mint akit meglepett a kérdés.
Thomas letérdelt a rádiója mellé, bekapcsolta, és beleszólt a mikrofonjába.
 – Vadászkutya, itt Vadász.
– Hallgatlak, Vadász.
– Megvan mind a kett – jelentette be Thomas.
– Meg vagy lepve? – kérdezte Geoff Craig.
– A George rádiója megint él – mondta Thomas. – Coizi most beszélt velük.
– Tudom – mondta Craig. – Oda mentünk el ször. Most mi lesz?
– A rossz fiúk úgy két kilóra vannak, keletre. Coizival most odamegyünk. Maradnál egy darabig? Ha
megugratjuk ket, szeretném tudni, hogy merre mennek.
– Mondtam, Thomas, én innen csak a fák tetejét látom.
– Hátha mégis látsz valamit. Ezen a frekvencián maradok.
– Hívj, ha készen állsz! – mondta Craig.
– Kösz, Vadász, vége – mondta Thomas.
Thomas megpróbált belebújni a rádiója hevederébe, de az egyik kongói ejt erny s egyértelm en a
tudtára adta, hogy fogja vinni helyette.
Thomas végül engedett, noha kissé kellemetlenül érezte magát, mert egy kongói ejt erny shöz került
a rádiója.
Witherst is otthagyták, amikor azt hitték, hogy szarban vannak. Vajon mennyi az esélye annak, hogy
egyedül találom magam a bozótban, farkasszemet nézve egy csapat kannibállal, miközben a jó
rmester ruganyos léptekkel kereket old, a hátán a rádiómmal?
Coizi alezredeshez ment, aki Jette törzs rmesterrel beszélt.
– Ha készen áll, ezredes, menetünk – mondta Thomas. – Ha nem bánja, én mennék elöl.
– Én megyek hátul – felelte Coizi.
– Igen, uram.
– A Force Publique-ban és az Armée Congolaise-ben megtanultam, ha egy parancsnoktól
valamennyi embert kérek, az mindig azokat az embereket adja, akikre a legkevésbé van szüksége –
mondta Coizi. – Így van ez a különleges hadviselési er knél is?
– Szerintem már a római légióknál is így volt, ezredes – felelte Thomas mosolyogva.
– Jelen körülmények között azt hiszem, helyesen járunk el, ha egyikünk leghátul megy, mert így jó
esély van rá, ha négy emberrel indulunk el, akkor négy emberrel is érünk a célba. Érti, mire gondolok?
– Igen, uram.
Coizi intett az egyik „rádióhordónak”, hogy menjen oda hozzá, aztán elvette t le a félautomata
puskáját. Jól megnézte magának a puskát, aztán cs re töltötte, és a hevederét a katona nyakába
akasztotta, így az a ravasz közelében foghatta meg a fegyvert.
– Maguk ketten követik Tomas rnagyot! – mondta Coizi. – Én megyek hátul.
A bozót felé intett a fejével.
– Készen állunk, Tomas rnagy – mondta Coizi.
Thomas ellen rizte a Car-16-osát és a .45-ös revolverét – mindkett cs re volt töltve, és be volt
biztosítva –, aztán bevette magát a bozótba, és elindult a csapás felé.
El éjszaka meggy dhettek róla, hogy a szimbák harctéri szabályzatában nem szerepelt olyan
pont, amely el írta volna a védelmi körgy felállítását a táborhely körül, és amikor Thomas úgy
vélte, hogy olyan fél kilométerre lehetnek a tábortól, bevárta Coizi ezredest, és ezt el is mondta neki.
– Tegnap éjjel egy szimbába botlottunk az ösvény mellett. Aludt. Annál a kanyarnál. Ez minden.
Egyszer en kikerültük, és olyan négyszáz méterrel arrébb meg is találtuk a tábort.
– Megnézem – mondta Coizi. – Magának nem kell jönnie. Egy ember kevesebb zajt csap, mint kett .
Thomas kezébe nyomta a félautomata FN puskáját.
– Ezt inkább magánál hagynám – mondta Coizi.
– Igen, uram.
Coizi letért a csapásról, és bevetette magát a bozótba. Jó tizenöt percig lehetett távol, és olyan
nesztelenül tért vissza, hogy a frászt hozta Thomasra.
– A csapat fele még alszik – mondta Coizi. – Azt hiszem, hogy vissza kellene menni pár száz métert,
onnan iderendelem az embereket, megvárjuk ket, és elkezdjük az akciót.
– Igen, uram – mondta Thomas. – Uram, szabad megkérdeznem, hogy mi a terve?
– Természetesen – mondta Coizi.
Leguggolt, egy hatvanszor hatvancentis területr l elseperte a faleveleket és az ágakat, amelyek alatt
nedves föld volt. Felvett egy kis ágat, és rajzolni kezdett a nedves földre.
 – Itt a tábor, a csapás két oldalán. Fél tucat embert a tábor túloldalára küldök.
Egy félkörívet rajzolt a tábor mögé.
– Magára gondoltam meg Jette rmesterre, meg vagy fél tucat emberre. A többiekkel itt sorakoznánk
fel.
Egy újabb félkörívet rajzolt, lényegesen nagyobbat az el nél.
– Amint az emberek elfoglalták a helyüket, felszólítom a szimbákat, adják meg magukat. k nem
fogják megadni magukat. Úgy gondolom, el ször keleti irányban akarnak majd elmenekülni, a tó felé.
De ott lesznek maguk, és (a) hagyják a n ket elmenni, (b) lelövik a menekül férfiakat, és (c)
megszerzik a marhákat.
Nem hinném – gondolta Thomas –, hogy a gyengébb nem iránti lovagiasságból engedik, hogy a n k
elmenjenek.
– Ha nem tévedek, és valóban el ször keleti irányba próbálnak menekülni, amint meghallják, hogy
az els lövések kelet fel l jönnek, az ellenkez irányba kezdenek futni, valószín leg végig a csapáson,
ahol az embereimmel t z alá vesszük ket, mire k megint kelet felé fognak futni, ahol maguk
megölik a férfiakat, és elengedik a n ket.
– Uram, miért hagyja futni a n ket? Miért nem ejtjük inkább ket foglyul?
– Ha foglyokat ejtünk, azokat etetnünk kell – mondta Coizi tárgyilagosan. – Ha viszont hagyjuk ket
megszökni, akkor gyorsan híre megy a szimbák között, hogy amikor ez a csapat elment marhát lopni,
az Armée Congolaise rájuk talált, megölte a férfiakat, és elvitte a marhákat.
Tíz perccel kés bb Tomas rnagy engedélyével, Jette törzs rmester kiválasztotta a fél tucat lövészt,
akivel a szimba tábor túloldalára akartak menni. Jette egyszer instrukciókat adott nekik:
– Követitek Tomas rnagyot! Én megyek hátul. Ha bárki hamarabb elsüti a fegyverét, mint Tomas
rnagy vagy én, azt lelövöm. Ha pedig csak megneszelem, hogy valaki a bozótba akar menekülni, azt
is lelövöm.
Negyven perccel kés bb Thomas talált egy kellemes l állást egy kid lt fa mögött, aztán a rádión
hívta Coizi alezredest, hogy jelentse, elfoglalták a megbeszélt pozíciót.
– Nagyon jó – felelte Coizi.
Két perccel kés bb egy vagy két, félautomata fegyverb l leadott lövés hallatszott. Aztán csönd.
Lehetetlen lett volna megmondani, hogy Coizi emberei l ttek-e, vagy a szimbák.
Két perccel azután, hogy a lövések eldördültek, marhák csörtetésére lettek figyelmesek, aztán két n
jelent meg az ösvényen egy fej stehénnel. Aztán hamarosan még több n jött, még két tehénnel.
Thomas Jettére nézett, aki hozzá hasonló pózt vett fel egy másik kid lt fa mögött, ami elég s és
elég magas volt ahhoz, hogy megvédje a törzs rmestert az ellenséges t zt l. Thomas látta, hogy Jette
célra tartotta a puskáját, majd egyes lövésre állította, és a bal kezét a fára helyezve várta, hogy
felt njön egy jó célpont.
Két perc múlva felt nt két jó célpont: két fegyveres szimba, férfiak, az egyikük kezében egy kard és
egy FN puska volt.
Thomas úgy döntött, hogy megvárja, hogy Jette kil je az egyiket, és csak akkor lövi ki a másikat.
Mivel biztosra vette, hogy Jette az elöl haladó, fegyveres szimba férfit fogja leszedni, Thomas a
kardos szimba mellkasát vette célba.
Amikor meghallotta a lövést, amelyet Jette adott le a 7 mm-es puskájából, Thomas meghúzta a Colt
Car-16-osa ravaszát. A kardos szimba elejtette a puskáját, döbbenten a mellkasára nézett, aztán
el rezuhant, az arcára.
Ahogy elhúzta a fejét a puskatustól, Thomas meglepve látta, hogy a másik szimba felé rohan, olyan
gyorsan, ahogy csak bír. Thomas hirtelen célra tartotta a fegyvert, és tüzelt. De elkapkodta a célzást, és
egy kicsit mellé l tt. A golyó a bal vállán találta el a szimbát, amit l megpördült, miel tt elvágódott.
De még miel tt a földre ért volna, Thomas újból eltalálta.
Thomast meglepte, hogy Jette elhibázta a fickót. Feltételezte, hogy egy kongói tiszthelyettes képes
eltalálni egy ember nagyságú célpontot ötven, hatvan méterr l.
Aztán észrevette, hogy a fej stehén el rezuhant, az elüls két lábára, és hogy a feje véres volt. A
ket, akik terelték, sehol sem látta, bár hallotta, ahogy valakik keresztülcsörtetnek a bozóton.
A második tehén és terel ik nem tudtak továbbmenni a földön fekv tehént l. Jette puskája újból
eldördült, mire a második tehén is megtántorodott, aztán az oldalára d lt. A terel i, két n , futásnak
eredtek visszafelé a csapáson.
Aztán jött a harmadik lövés Jette puskájából. Thomas nem látott se embert, se állatot, de feltételezte,
hogy Jette kil tte a harmadik tehenet is.
Aztán jó néhány percen keresztül semmit sem hallott, csak valami halk, s t, halkuló suhogást.
Aztán elkezd dött a t zharc. Puskák ropogtak a távolban, és Thomas egy 9 mm-es UZI géppisztoly
hangját is hallani vélte.
Egy perccel kés bb n k rohantak végig a csapáson – összesen tíz, egyesével és kettesével.
Aztán néhány centire Thomas füle mellett elsüvített egy puskagolyó, amit l Thomasnak
megfeszültek a farizmai. Aztán jött még kett .
– Bassza meg! – mondta Thomas, miközben visszahúzódott a kid lt fa által nyújtott fedezékbe.
Itt nyugszik William Thomas törzs rmester, akit az afrikai bajtársai l ttek agyon.
Most már kidughatod a fejed, te barom. Senki sem l rád, csak valami barom puskájából tévedt el a
golyó, mert nem figyelt oda, amikor Coizi ezredes figyelmeztetett mindenkit, hogy ne l jön a csapás
irányába, mert az emberek egy része ott van.
Elkezdett oldalirányba kúszni, és addig kúszott, amíg el nem érte a kid lt fa gyökereit. Óvatosan
feltérdelt, és kikukucskált a gyökerek között.
Itt nyugszik William Thomas törzs rmester, aki kinézett, pedig lehetett volna annyi esze, hogy ne
dugja ki a kibaszott fejét.
Semmit sem látott, csak döglött teheneket. A két szimbát, akit leszedett, eltakarta a bozót.
Nem látta Jette törzs rmestert és a lövészeket sem. A távolból puskaropogás hallatszott.
Aztán valami csörtetni kezdett a bozótban, Thomas pedig a hang irányába fordult. Az els él lény,
amit megpillantott, egy tehén volt, aztán még kett . Futottak, ahogy csak bírtak.
Bassza meg, ezek a tehenek nem ártottak nekem.
Aztán jött három n , és mögöttük kett , három, öt, hét fegyveres férfi.
Thomas azon t dött, hogy átállítsa-e a fegyverét egyes lövésr l sorozatlövésre, de aztán az egyes
lövés mellett döntött, majd visszacsúszott a fa mögé, a bal kezét megtámasztva a fatörzsön.
Már éppen megcélozta az els fegyveres szimba mellkasát, amikor meghallotta egy sorozatlövésre
állított FN puska fülsiketít hangját. A feje felett l tt el valaki. Amikor hátrafordult, megpillantott két
kongói lövészt, amint felegyenesedve tüzelnek a szimbákra.
Amikor visszafordult a szimbák irányába, senkit sem látott.
Parancsot adott a két lövésznek.
– Jöjjenek ide a fa mögé, és állítsák a fegyvereiket egyes lövésre!
A hangja furcsa volt, de aztán eszébe jutott – mert nem el ször történt vele ilyesmi –, hogy a feje
közelében elsütött puskák ropogásától átmenetileg kissé megsüketült.
A két lövész engedelmeskedett, és elhelyezkedett a kid lt fa mögött.
Aztán vagy három percig – sokkal többnek t nt – semmi sem történt.
Nem hallatszott puskaropogás, semmi sem mozdult a bozótban, és se állatot, se embert nem lehetett
látni.
Aztán Jette törzs rmester jelent meg t lük jobbra. Körülnézett, és Thomas megérezte, hogy t keresi.
Thomas kidugta a karját a farönk fölé, és addig integetett, amíg Jette észre nem vette, és vissza nem
integetett. Aztán Jette jelezte, hogy induljanak el a csapáson, Coizi ezredes emberei felé.
Thomas felállt, és intett Jettének, hogy menjen el re, majd megy hátul.
Jó esély van rá, hogy valamelyik ideges lélek el ször fog l ni, és aztán nézi meg, hogy mire l tt.
Inkább l jenek le egy afrikait, mint Mrs. Thomas legkedvesebb fiát, Billyt.
– Jól van, indulás! – utasította a két lövészt. – Kövessék Jette törzs rmestert!
És megnyugodhattok, fiúk. Most már akár a bozótba is menekülhettek. Thomas bácsi ma már nem
akar megölni senkit.
Két perccel – és száz méterrel – kés bb valakinek eldördült a fegyvere. Thomas reflexszer en hasra
vágódott.
Jettét látta, amint áll, a földre irányítja a fegyverét, és tüzel. Jette úgy húsz méterrel arrébb ment,
aztán ismét a föld irányába l tt.
Jesszusom, ez agyonlövi a sebesülteket!
Bár az is lehet, hogy már halottak, csak biztosra akar menni.
Szerencse, hogy t küldtem el re. Nem hiszem, hogy túl sok kedvem lenne ehhez. És azt sem hiszem,
hogy meg tudnám tenni.
Talpra állt, és gyalogolni kezdett.
Újabb egyes lövést hallott, aztán még egyet pár száz méterrel arrébb.
 Ezek nem kedves emberek. Levágták Clarence Withers fejét. Meg a lábát. És jó esély van rá, hogy
közülük páran ott voltak Stanleyville-ben, ahol kivágták az emberek máját, és megették.
De akkor sem tetszik a gondolat, hogy agyonl jem a sebesülteket.
Úgy t nik, Billy Thomas, az az igazság, hogy nem is vagy te olyan kemény gyerek, mint amilyennek
képzeled magad.
– Breque hadnagy a parancsnok – mondta Coizi ezredes. – irányítja a szimba holttestek
elföldelését és a fegyverek begy jtését. Maga, én és Jette törzs rmester visszamegyünk a George
el retolt állásra a dzsippel.
– Igen, uram – mondta Thomas.
– Aztán visszaküldök egy teherautót a kil tt marhákért. Kár volna itt hagyni ennyi húst.
– Igen, uram.
A lövész lépett melléjük, aki Thomas rádióját vitte. Thomas bekapcsolta a rádiót.
– Vadászkutya, ott vagy?
– Már azt hittem, hogy egy oroszlán gyomrában végezted – jött azonnal a válasz. – Mi a helyzet?
– Szétvágtuk ket.
– Vége van?
A rádió valamelyest torzította Geoff Craig hangját, de így is érz dött rajta, hogy nem hisz a fülének.
– Ja. Vége van. A jó fiúk nyertek. Coizi ezredes visszavisz a George-ba a dzsippel. Esetleg nem
tudnál felvenni, és elvinni innen?
– Velem van az egyik új pilóta. t elviszem Woolworthbe, aztán visszajövök érted.
– Megkérnélek rá – mondta Thomas.
– Máris indulok – felelte Geoff. – Vadászkutya, vége.
– Vadász, vége – mondta Thomas, és kikapcsolta a rádióját.

(Kett )
Kongói Köztársaság
Keleti tartomány, Stanleyville
Immoquateur, 8-D lakosztály
1965. április 9.,16.25
William Thomas törzs rmester, a különleges hadviselési er k 17. különítményének tagja, egy szál
gatyában ült a lakosztály balkonján egy nyugágyon. Egy üveg Martel konyak volt mellette a padlón –
pohár nélkül. Ezért aztán, amikor a balkonra lépett, Lunsford rnagy számára egyértelm volt, hogy
Hitetlen Thomas üvegb l nyakalta a Martelt, és az is egyértelm volt, hogy meglehet sen sokat.
– Melegítesz az esti koktélparti el tt?
Lunsford többé-kevésbé számított rá, hogy Thomas vedelni fog, amint visszatért. Hitetlen Thomas
még Vietnamban kapta a „Hitetlen” becenevet, de nem azért, mert valami köze lett volna Szent
Tamáshoz, aki addig nem hitte el, hogy Jézus feltámadt, amíg a saját szemével nem látta, hanem azért,
mert a bevetések el tt és után, id nként magába fordult, és olyan kérdéseket tett fel magának, hogy:
„Miért csináljuk mi ezt? És mit keres itt Bill Thomas? Miért tettünk ilyesmit? Miért tett ilyesmit Bill
Thomas?” Ez a bels vívódás szinte megbénította.
De a lényeg, hogy csak szinte – gondolta Lunsford. – Thomas soha nem mondott cs döt akcióban,
t bármire utasították, majdnem mindig kiválóan teljesített. De el tte és utána gyakran összeomlott
érzelmileg.
Ezért soha senki nem gúnyolódott vele – mindössze egy becenevet adtak neki. Lunsford sokat
dött azon, ennek az volt-e az oka, hogy Thomas egy rendkívül kemény szarházi volt, akivel
értelmes ember soha nem húzott volna ujjat, vagy pedig mert mindenki megértette, s t talán
tiszteletben is tartotta, hogy kételyei vannak a háborút illet en, akkor is, ha k maguk nem értettek
egyet vele.
– Azt hiszem, kihagyom a koktélpartit, rnagy úr – jelentette be Thomas. Ügyelt, hogy minden egyes
szót tökéletesen mondjon ki.
– Elolvasná ezt? – kérdezte Lunsford, és egy gépelt papírt nyomott Thomas kezébe. Thomasnak
nehezére esett ugyan, de végül sikerült a bet kre fókuszálnia. – Ezt kell elküldenem, amint a m hold
felénk ér.
TITKOS
SEG0028 1965 ÁPRILIS 9., 16.00 ZULU
 A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
2. SZ. HADM VELETI JELENTÉS REFERENCIA: BAKER 08-AS TÉRKÉP
1 – REFERENCIA: SEG 0022 ÁPRILIS 6.
2 – 1965. ÁPRILIS 8-ÁN, MEGKÖZELÍT LEG ZULU 16.00-KOR, MIKÖZBEN EGY KONGÓI
FELDERÍT EGYSÉGNEK NYÚJTOTT TÁMOGATÁST, WILLIAM THOMAS
TÖRZS RMESTER LOKALIZÁLTA AZT A SZIMBA LÁZADÓ CSOPORTOT, AMELY
LEROHANTA A GEORGE EL RETOLT ÁLLÁST. AZ ÉSZLELÉS ID PONTJÁBAN A SZIMBA
LÁZADÓ CSOPORT MEGKÖZELÍT LEG NEGYVENÖT (45) FELFEGYVERZETT FÉRFIBÓL
ÉS MEGKÖZELÍT LEG TIZENÖT (15) FELFEGYVERZETT N L ÁLLT, ÉS MINTEGY
TIZENÖT (15) KILOMÉTERRE, KELETRE HELYEZKEDETT EL A GEORGE EL RETOLT
ÁLLÁSTÓL. HAT MARHÁT HAJTOTTAK MAGUK EL TT, AMELYET A GEORGE
EL RETOLT ÁLLÁS MELLETTI, ELHAGYOTT FARMRÓL LOPTAK.
3 – 1965. ÁPRILIS 9-ÉN, MEGKÖZELÍT LEG ZULU 04.00-KOR, EGY KISEBB, MINTEGY
HÚSZ (20) F L ÁLLÓ, KONGÓI CSAPÁSMÉR ER , MELYET HENRI COIZI
ALEZREDES VEZETETT, ÉS AMELYET THOMAS TÖRZS RMESTER KÍSÉRT, FELFEDTE
MAGÁT A SZIMBA LÁZADÓK EL TT, AKIKET MEGADÁSRA SZÓLÍTOTTAK FEL. A
SZIMBA LÁZADÓK FÉLAUTOMATA KÉZI L FEGYVEREKB L LEADOTT T ZZEL
VÁLASZOLTAK A FELSZÓLÍTÁSRA, MIRE A CSAPÁSMÉR ER IS TÜZET NYITOTT.
MINTEGY TIZENÖT (15) PERCIG TARTÓ T ZHARC KEZD DÖTT.
4 – A CSAPÁSMÉR ER VESZTESÉGEI: ZÉRÓ (0) HALOTT; ZÉRÓ (0) SEBESÜLT.
5 – A SZIMBA LÁZADÓK VESZTESÉGEI: HARMINCNYOLC (38) HALOTT SZIMBA FÉRFI;
ZÉRÓ (0) HALOTT SZIMBA N ; A SEBESÜLTEK SZÁMA ISMERETLEN.
6 – A SZIMBA LÁZADÓKTÓL ZSÁKMÁNYOLT FEGYVEREK: 41 DB KÜLÖNBÖZ
GYÁRTMÁNYÚ PUSKA, KÖZÖTTÜK EGY DB M-14-ES, AMELY WITHERS
TÖRZS RMESTER FEGYVERE VOLT; 34 KÜLÖNBÖZ GYÁRTMÁNYÚ
MAROKL FEGYVER, KÖZÖTTÜK EGY DB 1911A1-ES .45-ÖS REVOLVER, AMELY
WITHERS TÖRZS RMESTER FEGYVERE VOLT. MINDEZEK MELLETT HAT DARAB
SZARVASMARHÁT IS LEFOGLALTUNK.
SEGÍT HATOS
TITKOS
– Kihagytam valamit, Bill? – kérdezte Atya Thomastól, amikor az végre felnézett.
– Mi?
– Pontos a jelentés, vagy nem? Küldhetem úgy, ahogy van, vagy nem?
– Kihagytad bel le, hogy Coizi ezredes fellógatta azt az rmestert, aki magára hagyta Witherst –
mondta Thomas.
– Abban a dologban mi nem vettünk részt. Vagy tévedek?
– Hurkot csináltak az egyik híradós kábelb l…
– Abban a dologban mi nem vettünk részt. Vagy tévedek, Bill?
– Coizi végignézette velem. Hurkot csináltak az egyik híradós kábelb l, a kábel másik végét meg
egy fához kötötték. Aztán a fa alá tolattak egy teherautóval, felállították a szegény ördögöt a platójára,
a fejét a hurokba dugták, aztán elhajtottak a teherautóval. A nyomorultnak nem tört el a nyaka, de még
csak meg sem fojtotta, úgyhogy Coizi utasította Jette törzs rmestert, hogy rántsa meg a lábát. Attól
megfeszült a hurok, és egy perc múlva már nem rángatózott az a szerencsétlen.
Thomas Lunsfordra nézett.
– Miközben a nyomorult rángatózott, a katonák röhögtek. Évek óta nem láttak ilyen vicces dolgot.
– Az dolguk, Bill, nem a miénk.
– Lett volna pár sebesült is, csakhogy ezek elindultak, és agyonl tték mind.
– Ez Afrika, Bill.
– Mi pedig afrikaiak vagyunk, igaz? – kérdezte Thomas.
– Én Philadelphiában születtem – mondta Atya.
– Tudod, hogy min gondolkodom, Atya?
Jesszusom. Remélem, nem jön megint az önmarcangolás, hogy: „Nem lett volna szabad hagynom,
hogy felakasszák! Meg kellett volna állítanom ket!”
– Kezd nagyon tele lenni a tököm ezzel a rohadék Guevarával – mondta Thomas.
 Lunsford erre egyáltalán nem számított.
– Hogyhogy?
– Csak ki akarja használni ezeket a faszfejeket. Le se szarja, hogy mi lesz velük.
– Valószín leg igazad van.
– Valószín leg a faszt! Az összes kibaszott pénzemet rá merném tenni. akar lenni a nagyember
Dél-Amerikában, és ha ehhez az kell, hogy pár ezer vagy tízezer megdögöljön ezek közül a nyomorult
vademberek közül, hát neki az sem gond.
Lunsford nem felelt.
– Ma reggel lel ttem két fickót – mondta Thomas. – Az egyiket mellkason. Olyan gyorsan meghalt,
hogy fel sem tudta fogni, mi történt vele. A másodikat a vállán találtam el, úgyhogy még egyszer bele
kellett l nöm. Azt meg kell adni, hogy tényleg levágták Withers fejét meg a lábát. De Withers soha
nem jött volna ide… egyikünk se jött volna ide, ha az a faszfej Guevara nem veszi a fejébe, hogy
elfoglalja az országot.
– Egyetértek veled, Bill.
– Szóval, ha nem lenne ez a faszfej Guevara, akkor Withers még most is élne. Igaz?
Lunsford bólintott.
– És azok a vademberek is élnének, akiket ma reggel leszedtem, meg azok a szegény ördögök is,
akiket Coizi lövészei nyírtak ki. Igaz?
– Igaz.
– Most pedig ez a faszfej Che Guevara úgy döntött, hogy át méltóztatik kelni a Tanganyika-tavon.
Igaz?
– A hírszerzés szerint igen, Bill.
– És ha én, mondjuk, leszedném a rohadékot… mert az egyetlen szemétláda, aki megérdemli, hogy
valaki leszedje… akkor szétrúgnák a seggem. Igaz?
– Szerteszét rúgnák a segged, Bill. Eszedbe ne jusson, Bill!
– Gondoltam, hogy ezt fogod mondani – mondta Thomas. Felvette a konyakosüveget a földr l, és
Lunsford felé nyújtotta.
– Kérsz egy kortyot, Atya?
– Kösz – mondta Lunsford, és meghúzta az üveget.
– Ha te mondod, Atya, neked elhiszem. Pedig nagyon szívesen szétl ném azt a fasz fejét.
– Ha nem lövöd szét a fejét, azzal többet ártasz neki meg a hozzá hasonlóknak, mintha szétl néd a
fejét – mondta Lunsford.
– Ja. Egyebet sem hallok.
– Összeszeded magad, Bill?
– Persze. Még iszom pár kortyot, aztán mára leteszem az üveget.
– Biztos?
– Már éppen eléggé el vagyok ázva. Nem akarom, hogy Craig felesége így lásson.
– Valószín leg igazad van.
– Kemény az csaj. Idejött, hogy az emberével legyen. Az ilyesmit meg kell becsülni. Én is szeretnék
egy ilyen csajt találni magamnak.
– Én is – mondta Lunsford, és maga is meglep dött, amikor hirtelen eszébe jutott Ceciliának, a Dar
es Salaam-i CIA-iroda igazi vezet jének az arca.
Istenem, hogy ez milyen fura. Még a vezetéknevét sem tudom. Vajon miért jutott eszembe? Mert
Thomas kemény csajnak nevezte Geoff feleségét? És nem is most gondoltam rá el ször.
Mit is mondott? Hogy talán egy másik alkalommal, amikor lesz rajtam cip , szó lehet vacsoráról?
– Azt tudtad, hogy egy teherautóval áthajtott a Berlini falon, úgy jutott ki. Kelet-Németországból? –
kérdezte Thomas csodálattal a hangjában. – Kemény csaj.
– Hallottam a történetet – mondta Lunsford. – Biztos, hogy össze tudod szedni magad, Bill? Vagy
akarod, hogy maradjak?
– A legnagyobb tisztelettel, rnagy úr, húzzon el innen a picsába!

(Három)
Washington D. C.
Közigazgatási Hivatal, 637-es szoba
1965. április 21., 09.30
 Mary Margaret Dunne udvariasan bekopogtatott Sanford T. Felter ezredes ajtaján, és amikor Felter
intett neki, hogy menjen be, egy papírt nyújtott felé.
– Ezt most hozták, ezredes.
Felter elvette a papírt, és elolvasta.
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1965. április 21., 13.45 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (75. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Tiszti futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
Forrás: CIA, Tanganyika, Dar es Salaam (Ötös megbízhatósági szint):
1 – Az USA nagykövete kérdésére felelve, Tanganyika külügyminisztere tagadta, hogy tudomása
lenne arról, hogy kubaiak tartózkodnak Tanganyika területén.
2 – 1965. április 20-án, greenwichi id szerint 21.30-kor magas rangú tanganyikai rend rtisztek két
teherautón elszállítottak tizenhat kubait, közöttük Guevarát és Drekét a Morogoro melletti farmról.
3 – A Nyugati tartományban lév Kigoma felé tartanak. Civil ruhát viselnek; 7 mm-es, belga
puskákkal és izraeli Uzi 9 mm-es géppisztolyokkal vannak felfegyverezve; nehézfegyverzettel, illetve
kézigránáttal, robbanóanyaggal vagy más hadianyaggal nem rendelkeznek .
4 – Az utazás során kerülni fogják a f útvonalakat, és feltehet en csak éjszaka fognak utazni.
Várhatóan 1965. április 23-án, valamikor éjfél el tt fognak Kigomába érni.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS
– Nos, Mary Margaret, azt hiszem, hogy ezúttal megtaláltuk a szabály alól a kivételt. Úgy t nik,
hogy a CIA Dar es Salaam-i irodavezet jének van némi sütnivalója.
Mary Margaret kuncogott.
– A lényegtelen részeket törölje, a többit küldje Lunsfordnak a m holdon keresztül!
– Máris. Kér egy csésze kávét?
– Csokoládés tej nincs?
– Azonnal hozom.

(Négy)
Kongói Köztársaság
Kivu tartomány, Costermansville
Hotel du Lac
1965. április 22., 22.15
Charles K. Anderson Spec-5-ös, aki különpótlékot kapott azért, mert egyszerre volt az USA
Hadseregének elhárítós lehallgató szakért je és ultrarövid hullámú rádióm szerésze, és aki a kongói
ejt erny sök hadnagyi egyenruháját viselte, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy átlagos kongói
vagy akármilyen nemzetiség ejt erny stiszt.
Mindössze 168 cm magasra n tt, két hónappal múlt tizenkilenc esztend s, és 75 kg-ot nyomott. A
társai felváltva nevezték „Pocak”-nak, „Pufi”-nak és „Gömböc”-nek, George Washington Lunsford
rnagy pedig csak úgy gondolt rá, hogy „a kövér gyerek Kelet-Saint Louisból”.
Lunsford komolyan aggódott, amikor meglátta Andersont – a Küzdelem hadm velethez szükség volt
a kövér gyerek m szerésztudására, így az egész kövér gyerekre –, aki széles mosollyal közölte, hogy
is részt láván venni a Mackallon tartott, szabálytalan ejt erny s-tanfolyamon.
Lunsford biztosra vette, hogy Anderson már az els héten ki fog d lni – még az alapkiképzésen, Fort
Benningben –, de a kölyök bírta a nyomást, és az ejt erny s-kiképzést is jól teljesítette a Mackallon.
Most pedig majd kicsattant a büszkeségt l, hogy is ejt erny s lett. Elárulta Hitetlen Thomasnak,
hogy már alig várja, hogy újra otthon legyen, Kelet-Saint Louisban, és villoghasson az
ejt erny sszárnyaival meg a Corcoran ejt erny sbakancsával.
Anderson egy asztal mellett találta Lunsford rnagyot/Pahpa alezredest Thomas
törzs rmester/Tomas rnagy és a két fehér tiszt meg a feleségeik társaságában a hotel teraszán, amely
a tóra nézett. Lunsford, Thomas és a két tisztfeleség sört ivott. A két pilóta limonádét.
Anderson Lunsford mellé lépett, vigyázzba vágta magát, majd fürgén tisztelgett.
– Ez most érkezett a m holdról, uram.
Lunsford, aki egyébként amikor csak lehetett, hanyagolta a tisztelgést, most olyan precízen
tisztelgett, mintha díszszemlén lett volna.
– Pihenj! – adta ki a parancsot, aztán elvette Anderson kezéb l a papírt. Elolvasta, aztán Geoff Craig
kezébe adta.
HADM VELETI UTASÍTÁS
SZIGORÚAN TITKOS
FÜL 0007 1965. ÁPRILIS 22., 21.40 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: FÜL HATOS CÍMZETT: SEGÍT HATOS
1 – A KÖVETKEZ ÜZENET FÖLDVEZETÉKEN ÉRKEZETT 1965. ÁPRILIS 22-ÉN, ZULU
21.05-KOR.
„HADM VELETI UTASÍTÁS A MEZÍTLÁBAS FIÚ RÉSZÉRE. FELADÓ: KATHARINE
HEPBURN. ÜZENET: HA LENNE CIP D, EGYÜTT SÉTÁLHATNÁNK ÉJFÉLKOR DESI
ARNAZZAL ÉS A BARÁTAIVAL. ÜDV. ÜZENET VÉGE.”
FÜL HATOS
SZIGORÚAN TITKOS
– Anderson – adta ki a parancsot Lunsford. – Keresse meg Supo ezredest, adja át neki üdvözletemet,
és kérdezze meg t le, hogy volna-e kedve csatlakozni hozzám!
Anderson ismét vigyázzba szökkent, azt mondta, hogy „Igen, uram”, aztán tisztelgett, megvárta,
hogy Lunsford viszonozza a tisztelgését, aztán csinált egy tökéletes hátraarcot, és a teraszról az
épületbe masírozott.
– Thomas – mondta Lunsford –, tudod, hogy ki gyorsabb egy tizedesnél, aki az elöljárója els
szavára ugrik?
– Lefogadom, hogy mindjárt elárulod – mondta Thomas.
– Egy vadonatúj ejt erny s, aki mint a villám, keresni akar valakit, hogy bebizonyítsa neki, milyen
kemény legény – mondta Lunsford.
– Ez nem volt szép t led, Atya – mondta Marjorie Bellmon. – Rendes kölyök.
– Tudom – mondta Lunsford. – Pont ezért nem szeretném, ha rálépne valakinek a lábára. maradna
alul. Beszéljen a fejével, Thomas rmester!
Thomas felnevetett.
– Elment Coizihoz – mondta Thomas –, és megkérdezte t le, hogy amikor a kongóiak legközelebb
ugranak, velük ugorhatna-e.
– Nem, a szentségit! Csak az hiányzik, hogy kitörje a lábát vagy a nyakát! Beszélj vele!
– Már beszéltem.
– Akkor beszélj vele megint! – mondta Lunsford. – Nálad van a térkép?
Thomas a zsebébe túrt.
– Megnézhetem? – kérdezte Marjorie a férjét l, akinek Geoff Craig adta tovább az üzenetet.
– Kérdezd meg a f nökt l! – mondta Jack.
– Miért ne? – felelte Lunsford.
Jack Marjorie-nak adta, aki elolvasta, aztán továbbadta Ursulának. – Mi ez a mezítlábas fiú meg
Katharine Hepburn-dolog? – kérdezte Marjorie. – Mi ez az egész?
– Szerelem volt els látásra – mondta Jack. – A háttérben heged szó hallatszott, és a mi szeretett
parancsnokunk össze-vissza nyálazta a konzulátus padlóját.
Jack felnevetett.
– Még a mezítelen lábát is összenyálazta.
– Menj a picsába! – mondta Lunsford, de inkább meglepetten, mint dühösen.
A francba, tényleg hülyén viselkedtem?
– Na, és ki ez a n ?
– A külvilág számára a CIA Dar es Salaam-i irodavezet jének a titkára – mondta Jack.
– És valójában? – kérdezte Marjorie.
– A CIA irodavezet je – mondta Jack.
 – Na, ennyit az én kis titkomról – mondta Atya. – Nem szívesen vetnék véget ennek a b bájos kis
csevegésnek, de… én ebb l az üzenetb l azt olvastam ki, hogy Guevara és a többiek éjfélkor hajóba
ülnek Kigomában. Jól gondolom?
– Szerintem az egyik embere Kigomában van – mondta Jack. – De az is lehet, hogy maga ment
oda.
– Thomas?
– Szerintem is err l van szó – felelte Thomas. – Geoff?
– Aha. Én is így értelmezem.
– Minden rendben a határnál és az el retolt állásokon?
– Csak annyi a gond, hogy id nként van egy kis köd reggelente – mondta Jack. – Amir l talán
Guevara is tud, és talán fel is használja, hogy észrevétlen maradjon.
– „Ne hallgass a félelmeidre!” – idézte Lunsford. – George S. Patton tábornok. A kérdés az volt,
hogy minden rendben van-e a határnál és az el retolt állásokon.
– Jemima néni az Itemben van – mondta Craig. – Mondjam el megint az egészet, mi?
Lunsford bólintott.
– Jemima néni az Itemben van – ismételte meg Craig. – Onnan fog felrepülni középre. Én innen
fogok lerepülni középre. Jack oda-vissza fog repülni egy huszonkét kilométeres sávon, középr l,
Kigomából.
– Ne feledjétek, a közép, amir l Geoff beszél, az Tanganyika határa! Nem mehetünk át rajta!
Jack és Geoff bólintott.
Jean-Baptiste Supo ezredes lépett ki a hotelb l, nyomában Henri Coizi alezredessel és Alain George
Totse rnaggyal.
Az amerikai férfiak felálltak. Supo és Totse kezet csókolt a hölgyeknek.
– Kérem, foglaljanak helyet! – mondta Supo. Mindenki leült.
– Hírt kaptunk, ha jól sejtem – mondta Supo.
– Megbízható forrásból tudjuk, hogy éjfélkor hajóba ülnek Kigomában, uram – mondta Lunsford, de
a m holdon keresztül érkezett üzenetet nem mutatta meg neki.
– A kérdés csak az, hogy hol fognak partot érni? – felelte Supo.
– Ha megtaláljuk ket a vízen, akkor könnyedén követni tudjuk ket – mondta Lunsford.
– Abban a térségben gyakori a köd reggelente – jegyezte meg Jack. Lunsford mérgesen Jackre
pillantott.
– Kérem, hozza ide a térképet, Thomas rmester! – mondta Lunsford. Amikor a sörös- és
limonádéspoharakat arrébb tolták, és a térképet kiterítették az asztalon, Totse rnagy felállt.
– Ezredes – mondta. – Pahpa alezredessel arra kérnénk, hogy hagyja jóvá a következ tervet. Most,
hogy tudjuk, mikor indulnak útnak a hajók, könnyebb dolgunk van. Pahpa alezredessel a következ ket
feltételezzük. A hajók, amiket használni fognak, kis hajók lesznek, több okból is. Az egyik az, a kis
hajókon kívül errefelé nincs más vízi járm , a másik pedig az, hogy partra is kell szállniuk velük. A
tervben azt feltételeztük, hogy két hajóval fognak jönni. A kis hajók maximális sebessége, a
hullámoktól függ en, huszonöt kilométer óránként. Kigomából a szárazföldig jó 63 kilométer az út a
Tanganyika-tavon át. Tehát maximális sebességgel is több mint kétórás az út. Továbbá azt is
feltételeztük, hogy sötétben akarják megtenni az utat, ami azt jelenti, hogy mivel holnap reggel 06.05-
kor kel fel a nap, optimális körülmények között, huszonöt kilométeres óránkénti sebességgel, hat óra
alatt százötven kilométert tehetnek meg. Azt is figyelembe kell venniük, hogy számos okból… de
leginkább a lebukás miatt… esetleg vissza kell menniük Tanganyikába. Ezért a mozgásterük,
Kigomából kiindulva, egy hetvenöt kilométeres sávra sz kül. Ez a sáv északon Kalambában kezd dik,
és délen, Kunanwában ér véget. Noha Kalamba, Kunanwa és az ötös f út között a bozótban nincsenek
teherautóval járható utak, vannak ösvények, és mindkét falu közelebb van az ötös f úthoz, mint
bármelyik másik falu. Pahpa ezredessel ezért úgy véljük, hogy a kis hajók úti célja a két falu egyike
lesz, vagy mindkett . Ezért elrendeltem, hogy az ötös f úton csapásmér er kkel közelítsék meg a két
falut. Parancsot adtam nekik, hogy nem használhatják a fegyvereiket, kizárólag megfigyelést
végezhetnek. Mivel ezt a parancsot minden körülmények között be kell tartatnunk, javasoljuk, hogy
Coizi ezredes vezesse a Kunanwa melletti és Tomas rnagy vezesse… bocsánat… koordinálja… a
Kalamba mellett állomásozó csapásmér er t. A Kalamba csapásmér er t vetettük be a George
el retolt állásnál, és az emberek tudják, mennyire megbízik Coizi ezredes Tomas rnagyban.
Totse rnagy itt megállt.
 – Ez minden, uram – mondta.
– A repül gépekkel kapcsolatban lenne egy kérdésem – mondta Supo ezredes, és Jack Portet-ra
nézett. – Le tudnak szállni éjszaka üzemanyagért, s a többi, azokon a primitív kifutókon?
– Rádiókapcsolatban vagyunk velük, ezredes – mondta Jack. – Amint hívjuk ket, k küldenek
nekünk egy rádiójelet, amit mi be tudunk mérni, aztán amikor már közel értünk, kivilágítják a kifutót.
– Hogyan? – kérdezte Supo.
– Kerozinnal átitatott homokkal teli, paradicsomkonzerves dobozokat használunk erre a célra –
magyarázta Jack. – Aztán az egyik oldalon… a széliránytól függ en… egy teherautó parkol,
felkapcsolt fényszóróval. A pilótának csak annyi dolga van, hogy leszáll a teherautó mögött.
– Ezt a technikát a különleges hadviselési er knél tanulta, vagy még amikor itt repült?
– Is-is, uram.
– És úgy gondolja, hogy észre fogja venni azokat a kis hajókat a Tanganyika-tavon… éjszaka?
– Igen, uram, úgy gondolom. És megfigyel ket is viszünk magunkkal… több szem többet lát.
– És a Guevara-csapat nem fog rájönni, hogy megfigyelés alatt tartjuk ket?
– A repül gépek feketére vannak festve, uram, amint azt maga is tudja. Éjszaka meglehet sen nehéz
észrevenni.
– De a hangjukat minden bizonnyal hallani fogják.
– Szerintem a kis hajók motorjának a hangjától nem sok mindent fognak hallani, uram, de még ha
meg is hallanak minket, akkor is nagyon nehéz megállapítani egy repül gép pozícióját a hangja
alapján.
Supo felmordult.
– Nekem egyfolytában az jár a fejemben, uraim – mondta Supo –, maguk nélkül kizárt dolog, hogy
észrevennénk, ha egy ilyen kis csapat be akarna szivárogni Kongóba.
– Akkor tehát jóváhagyja a tervet, uram? – kérdezte Lunsford. Supo bólintott.
– Maga itt marad, ezredes? – kérdezte Supo.
– Igen, uram.
– Jó vadászatot, uraim! – mondta Supo.
– Még valami, Jack – mondta Lunsford.
– Uram?
– Választott már megfigyel t?
– Mindenki jönni akar – mondta Jack. – Arra gondoltam, hogy sorsot húzatok velük.
– Mit szólna Andersonhoz?
Jack elgondolkodott a dolgon.
– Jó – mondta Jack. – Miért ne?
– Az el csarnokban fogja várni. Megbocsátana nekem, uram?
– Még visszajön?
– Igen. Csak közölni szeretném Anders… Pufi hadnaggyal, hogy Portet hadnaggyal mehet.
– Mit vigyorog, Anderson? – kérdezte Lunsford rnagy.
– Hát, uram szinte mindenkit ismerek a Fehér Ház Rejtjelez Központjában. Hülyét fognak kapni,
mire rájönnek, hogy mit jelent az az üzenet, amit Fült l kaptunk, meg ez itt.
– Ahhoz nekik semmi közük, Anderson – mondta Lunsford. – És senki másnak sincs hozzá semmi
köze. Elég világos voltam, fiam?
– Mint a nap, uram.
HADM VELETI UTASÍTÁS
SZIGORÚAN TITKOS
FÜL 0007 1965. ÁPRILIS 22., 22.05 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: FÜL HATOS
1 – A 0007-ESRE VÁLASZOLVA
2 – A LEHET LEGHAMARABB TOVÁBBÍTANI KATHARINE HEPBURN FELÉ. ÜZENET:
„HÁLÁS KÖSZÖNET. VÁROM AZ ÉJFÉLI VACSORÁT, DE DESI ARNAZ ÉS A BARÁTAI
NÉLKÜL, HAMAROSAN. MEZÍTLÁBAS FIÚ”.
VÉGE
SEGÍT HATOS
 (Öt)
Déli szélesség 4° 47' 37”
Keleti hosszúság29° 3' 9”
900 méterre a Tanganyika-tó felett
1965. április 23., 03.05
– Hé, hadnagy! – kiáltotta Anderson Spec-5-ös izgatottan –, egy pár hajót látok odalent!
– Pontosabban hol, Pufi? – kérdezte Jack.
– Jobbra – felelte Anderson. – Egy kicsivel a szárny mögött.
– Ezt úgy szokás mondani, Pufi – mondta Jack, miközben enyhe balfordulóba döntötte az L-19-est –,
hogy „lehetséges észlelés négy harminckor”. Képzeljen maga elé egy órát!
– Igen, uram – mondta Anderson Spec-5-ös csalódottan.
– Anderson specialista – mondta Jack egy pillanattal kés bb –, azt hiszem, maga épp most nyerte
meg a „Hová t ntek a hajókázó rohadékok!”-verseny f díját. A f díj egy betonból öntött kerékpár és
egy teljes éjszaka Costermansville maga által kiválasztott kuplerájában.
– Maga szerint k azok, hadnagy?
– Miért, maga szerint ki más hajókázna a Tanganyika-tavon három óra öt perckor, egy kivilágítatlan
hajóval?
– Jesszusom! – mondta Anderson.
– Fogja a rádiót, Anderson, és hívja a Segít bázist! Jelentse, hogy két azonosítatlan kis hajó halad a
határ közelében egyenesen a Ká Egy pont felé. Becsült távolság ötven kiló.
– Igen, uram – mondta Anderson Spec-5-ös.

(Hat)
Déli szélesség 4° 50' 57”
Keleti hosszúság 29° 17' 40”
(Kalambától keletre, 6 kilométene, Kongó, Kivu tartomány)
1965. április 23., 05.25
– Vadász Egy, itt Vadászkutya Egy.
– Hallgatlak.
– Most fordultak északi irányba. Lassítanak. Szerintem olyan hét vagy nyolc kilóra lehetnek a Ká
Egyt l nyugatra. Jó másfél kilóra lehetnek a parttól.
– Vettem. Hét vagy nyolc kilóra nyugatra, másfél kilóra a parttól.
– Pontosan.
– Lassan húzd el onnan a segged! Hajnalodik. Nem szeretnénk, ha meglátnának.
– Még egy kicsit feljebb megyek, dél felé. Szólj, ha már látod ket.
– Van itt pár cimborájuk.
– Érdekes. Vigyázz magadra!
– Vadászkutya Egy, itt Vadász Egy.
– Hallgatlak.
– Nem látom ket, de hallom, hogy jönnek. Egyenesen felénk tartanak.
– Rendben. Mi leléptünk. Vadászkutya Egyes vége.
William Thomas törzs rmester két éjjellátó berendezést vitt magával. Az egyik úgy nézett ki, mint
egy túlméretezett távcs , és mivel túl nehéz volt, járt hozzá egy háromlábú, összehajtható állvány is. A
„távcs ”-b l egy kábel húzódott egy meglehet sen nagy akkumulátorig, ami a földön trónolt.
A másik éjjellátó berendezés egy .30-06-os kaliber US Springfield 1903A4-es puskára volt er sítve,
és leginkább egy túlméretezett irányzótávcs höz hasonlított. Ebb l is egy kábel lógott ki, amely egy
hordozható akkumulátorhoz volt csatlakoztatva, ami egy hátizsákban kapott helyet.
A puskára szerelt berendezés nem volt binokuláris, és nem is volt akkora a nagyítása, mint a másik
készüléknek, de utóbbit Thomas képtelen lett volna felcipelni magával a fára, amelyr l a Tanganyika-
tavat tartotta szemmel.
És a puskára szerelt berendezés jobban is m ködött, mint várta.
Már akkor észrevette a kis hajókat, amikor azok még jó ezer méterre voltak a tengerparttól, és ahogy
közeledtek, szépen ki tudta venni a hajó utasainak a körvonalát, aztán pedig az arcvonásaikat is.
A tizenhat férfi közül, aki a második hajóból szállt ki, az egyiknek egy meggyújtatlan szivar lógott a
szájában. Kopasz, simára borotvált arcú férfi volt.
 Még miel tt a partra gázolhatott volna a vízben, vagy fél tucat férfi szaladt ki elé a bozótból, hogy
köszöntse.
Lelkesen ölelgették.
A kopasz, simára borotvált arcú, szivaros férfi és az egyik férfi azok közül, akik a bozótból jöttek
el , némán figyelte, amint a többiek kiugráltak a kis hajókból, bele a sekély vízbe, aztán elkezdtek kis
csomagokat és l fegyvereket hordani a partra.
A puskára szerelt éjjellátó berendezés lencséjébe szálkeresztet is építettek. A távolság mintegy 150
méter volt.
Thomas törzs rmester célba vette a kopasz, simára borotvált arcú, szivaros férfi fejét, és türelmesen
várt – ravaszra helyezett ujjal –, hogy megforduljon – mert tudta, hogy meg fog fordulni –, és a
szálkereszt az orra közepére kerüljön.
Aztán meghúzta a ravaszt.
Az üt szeg el revágódott, és behatolt a .30-06-os kaliber US Springfield 1903A4-es puska üres
töltény rébe. Klikk.
– Megvagy, te kubai faszszopó – mondta Thomas törzs rmester elégedetten, és elkezdett lemászni a
fáról.
TITKOS
SEG0029 1965 ÁPRILIS 23., 10.50 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
3. SZ. HADM VELETI JELENTÉS REFERENCIA, BAKER 08-AS TÉRKÉP
1 – 1965. ÁPRILIS 23-ÁN, MEGKÖZELÍT LEG ZULU 06.00-KOR, TIZENHAT (16)
FELFEGYVERZETT FÉRFI SZÁLLT PARTRA TITOKBAN KÉT KISMÉRET HAJÓBÓL
KALAMBA FALUTÓL (KONGÓ, KIVU TARTOMÁNY) NYUGATRA, MINTEGY ÖT (5)
KILOMÉTERRE.
2 – A KIS HAJÓKAT EL LEG CHARLES K. ANDERSON SPEC-5-ÖS FEDEZTE FEL, AKI
MEGFIGYEL KÉNT UTAZOTT EGY L-19-ES FEDÉLZETÉN, AMELYET JACQUES PORTET
HADNAGY VEZETETT A TANGANYIKA-KONGÓ HATÁR FELETT. MIUTÁN A
BETOLAKODÓK KISZÁLLTAK A HAJÓKBÓL, A HAJÓK VISSZAINDULTAK A
TANGANYIKA-TAVON, FELTEHET EN KIGOMÁBA.
3 – AZ EGYIK BETOLAKODÓRÓL WILLIAM THOMAS TÖRZS RMESTER MINDEN
KÉTSÉGET KIZÁRÓAN MEGÁLLAPÍTOTTA, HOGY ERNESTO GUEVARA RNAGY.
THOMAS TÖRZS RMESTERNEK MEGGY DÉSE, HOGY DREKE RNAGY IS A
BETOLAKODÓK KÖZÖTT VOLT. GUEVARÁN KÍVÜL MINDENKI FEKETE B VOLT.
4 – A BETOLAKODÓK SZEMMEL LÁTHATÓAN NEM TUDNAK ARRÓL, HOGY
LELEPLEZ DTEK. JEAN-BAPTISTE SUPO EZREDES ÚGY VÉLI, AZ ÚTI CÉLJUK A KASAI
TARTOMÁNYBELI LULUABOURG, AHOVÁ MEZ GAZDASÁGI JÁRM VEKKEL FOGNAK
UTAZNI KÉT-HÁROM F S CSOPORTOKBAN. SUPO PARANCSOT ADOTT KI, HOGY
ENGEDJÉK ÁT KET AZ ELLEN RZ PONTOKON, AMELYEKET FELÁLLÍTTATOTT .
5 – A BETOLAKODÓK LELEPLEZÉSÉT A CIA DAR ES SALAAM-I IRODAVEZET JE
ÁLTAL GY JTÖTT, RENDKÍVÜL PONTOS ÉS A KELL ID BEN ELKÜLDÖTT
INFORMÁCIÓI TETTÉK LEHET VÉ.
SEGÍT HATOS
TITKOS

(Nyolc)
Kongói Köztársaság
Kivu tartomány, Costermansville
Hotel du Lac
1965. április 23., 21.05
William Thomas törzs rmester éppen akkor mesélte el Geoffrey Craig f hadnagynak, hogy a
szálkeresztje pont a rohadék orrán volt, amikor Kenneth Anderson Spec-5-ös besétált a bárba, kezében
egy üzenettel.
– Azt hiszem, magának is megmutathatom, hadnagy, miel tt megmutatnám az rnagynak.
– Gratulálok, Pufi – mondta Craig, miután elolvasta az üzenetet. – Megérdemli.
 Craig Thomas törzs rmester kezébe nyomta az üzenetet, aki elolvasta, aztán felhorkant.
– A kibaszott Zöld Lódarázs40. Hihetetlen.
TITKOS
KÜZD0051 WASHINGTON D. C, 1965. ÁPRILIS 23., 19.10 ZULU A FEHÉR HÁZ
REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: KÜZDELEM HATOS CÍMZETT: SEGÍT HATOS
1 – AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKE A KÖVETKEZ T ÜZENI: „SZÉP MUNKA! CSAK
ÍGY TOVÁBB!”
2 – AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKE SZÓBELI UTASÍTÁSÁRA, JACQUES PORTET
HADNAGY, WILLIAM THOMAS TÖRZS RMESTER ÉS KENNETH ANDERSON SPEC-5-
ÖS A HADSEREG KIVÁLÓ TELJESÍTMÉNYÉRT ÉRDEMÉRMÉBEN RÉSZESÜL. TOVÁBBÁ,
AZ ELNÖK UTASÍTÁSÁRA, ANDERSON SPEC-5-ÖST SPECIALISTA HATOSSÁ LÉPTETTÉK
EL .
3 – KÜZDELEM HATOS TOVÁBBÍTOTTA A CIA DAR ES SALAAM-I IRODAVEZET JÉRE
TETT DICSÉR SZAVAIT A CIA IGAZGATÓJÁNAK.
FINTON KÜZDELEM HATOS NEVÉBEN
TITKOS

Huszonharmadik
Guevara rnagy (alias Tatu) és az 1. hadoszlop el rse 1965. április 23-án átlépte a kongói határt,
és hozzálátott, hogy hatalmas, és h sies er feszítések árán újra életre keltse a Lumumbista Hader t,
hogy az egy új felszabadító hader magává váljon, megállásra késztesse az ellenséges offenzívát, és
visszaszerezze azokat az állásokat, amelyek elveszték. De elkéstek, mert a kongói nép lázadását
leverték a túler ben lév , ellenséges er k.
„Kuba szerepe a kongói felszabadító mozgalomban” Állami Nyomda, Havanna, Kuba, 1995.

(Egy)
SZIGORÚAN TITKOS
1965. ÁPRILIS 25., 18.20 GREENWICHI ID SZERINT FELADÓ: IRODAVEZET , BUENOS
AIRES
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
A KÖVETKEZ INFORMÁCIÓ AZ AMERIKAI HADSEREG EGYIK TISZTJÉT L
ÉRKEZETT, AKI AZ USA NAGYKÖVETSÉGÉN TELJESÍT SZOLGÁLATOT, VALÓSZÍN LEG
MR. FELTER UTASÍTÁSÁRA. JAVASLOM, HOGY TEKINTSÉK AZ ALÁBBIAKAT ÖTÖS
MEGBÍZHATÓSÁGI SZINT INFORMÁCIÓNAK. AZ ALÁBBIAKBAN TELJES EGÉSZÉBEN
KÖZLÖM A FENTI TISZT ÁLTAL ÁTADOTT INFORMÁCIÓT.
KEDVES BARÁTAIM!
KÖSZÖNÖM A KUBAI TURISTÁKKAL KAPCSOLATOS INFORMÁCIÓT.
SANTIAGO TERRY SZÁZADOS PARANCSNOKSÁGA ALATT – AKI KÉPZETT
GERILLAHARCOS ÉS ELSZÁNT KOMMUNISTA – MINTEGY SZÁZHARMINC (130) FEKETE
, KUBAI KATONA INDULT EL A PINA DEL RIO TARTOMÁNYBELI PITA 1-B L ÉS
PITA 3-BÓL TEHERAUTÓVAL MATANZAS KIKÖT JÉBE, AHOL AZ UVERA NEV KUBAI
KIS, UTASSZÁLLÍTÓ HAJÓRA KÍVÁNNAK FELSZÁLLNI. KÉZI L FEGYVEREKET ÉS
EGYÉB HADIANYAGOT VISZNEK MAGUKKAL.
AZ UVARA KAPITÁNYA TENGERI NAVIGÁCIÓS TÉRKÉPEKET SZERZETT A GÖRÖG
ZÁSZLÓ ALATT HAJÓZÓ, ÉS PILLANATNYILAG A SANTIAGO DE CUBA KIKÖT BEN
TARTÓZKODÓ ACHILLES HAJÓ KÉSZSÉGES KAPITÁNYÁTÓL. A TÉRKÉPEK NYUGAT-
AFRIKA PARTJAIT ÁBRÁZOLJÁK, ILLETVE A VOLT FRANCIA KONGÓ POINTE NOIRE

40
A Hadsereg Kiváló Teljesítményért Érdemérme, amelyet „Zöld Lódarázs”-nak szoktak nevezni,
mivel az azt reprezentáló szalag zöld szín , függ leges csíkokkal. Ezt a kitüntetést, mely a rangsorban
rögtön a – három év, fegyelmi vétség nélkül letöltött szolgálatért járó – Jó Magaviseletért Érdemérem
el tt áll, rendszerint harci cselekménynek nem min sül , kiváló teljesítményért adományoznak.
KIKÖT JÉT (BRAZZAVILLE), TOVÁBBÁ INFORMÁCIÓT TARTALMAZNAK AZ APÁLY-
DAGÁLY IDEJÉR L IS. AZ UVERA A TERVEK SZERINT 1965. ÁPRILIS 27-ÉN, KUBAI ID
SZERINT 04.00-KOR FOG KIHAJÓZNI.
JELEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT LOGIKUSNAK T NIK A FELTÉTELEZÉS, HOGY
ORVOS BARÁTUNK ÚGY DÖNTÖTT, KIPRÓBÁLJA, MILYEN HATÉKONYAN KÉPES
ER SÍTÉST SZÁLLÍTANI A FELSZABADÍTÓ HADSEREGÉNEK KONGÓ, BRAZZAVILLE-EN
KERESZTÜL.
AMI FRANCIA ÉS NÉMET BARÁTAINKAT ILLETI, TALÁN NEM ÁRTANA, HA SZEMMEL
TARTANÁK A FRANCIA ÚJSÁGÍRÓT, REGIS DEBRAYT ÉS AZ ARGENTIN/KELETNÉMET
HAYDEE TAMARA BUNKET (UTÓBBI TANIA ÁLNÉVEN UTAZIK) , UGYANIS MI, KÖZÖS
NÉMET BARÁTUNKKAL RAJTUK TARTJUK A SZEMÜNKET. NEM ÁRTANA, HA A
KÉS BBIEKBEN MÉG BESZÉLNÉNK ERR L A DOLOGRÓL.
MINDENKIT ÜDVÖZLÖK
VÉGE
J. P. STEPHENS IRODAVEZET , BUENOS AIRES
SZIGORÚAN TITKOS

(Kett )
Washington D. C. Pentagon
Hadm veleti terem
1965. április 28., 05.50
Sanford T. Felter ezredes egyenruhát viselt. Tisztában volt vele, hogy amikor a Pentagon egyenruhás
alkalmazottai kimondták a „civil” szót, magukban szinte minden alkalommal hozzátettek egy vulgáris
állandó jelz t, ami úgy hangzott volna, hogy „istenverte”.
Felter egyenruháján ott díszelgett az USA Hadserege vezérkarának azonosító jelvénye, a nyakában
pedig – egy dögcédulazsinóron – egy m anyag igazolvány, rajta Felter egyenruhás fotójával. Az
igazolvány színei és stráfjai szerint a visel je engedélyt kapott, hogy belépjen a Pentagon legtitkosabb
helyiségeibe is, úgymint az Egyesített Vezérkari F nökség Hivatalába – az EVF elnökének, a
Hadsereg és a Légier vezérkari f nökének, a tengeri hadm veletek f nökének és a
Tengerészgyalogság parancsnokának az irodájába – és a hadm veleti terembe.
Felter egy csésze teát kortyolgatva ült a háromsornyi, színházi székhez hasonlító szék egyikén, az
utolsó sorban, a fal mellett. Rajta kívül volt még jó néhány ezredes a teremben, plusz pár egy-,
kétcsillagos tábornok és tengernagy, és még vagy fél tucat („istenverte”) civil tisztvisel . Felter
biztosra vette, ha valaki fel is figyelt rá, valószín leg azt hitte, hogy a székek és a katódsugaras
képerny k között kígyózó asztalsor mögött ül , magas rangú tisztek valamelyikének a lóti-futija.
A katódsugaras képerny kön az amerikai hader k – a Légier C-130-as csapatszállító
repül gépeib l álló légiflottája, fedélzetén a 82. légideszant-hadosztály egyik ezredével, valamint a
Haditengerészet mintegy száz hajóból álló flottája – pozíciója volt, amelyek az Egyesült Államok fel l
a Dominikai Köztársaság f városa, Santo Domingo felé haladt.
A Dominikai Köztársaság mintegy kétharmadát foglalja el annak a 760 kilométer hosszú és 230
kilométer széles szigetnek, amely 76 kilométerre, keletre található az USA Kubában, a Guantanamo-
öbölben lév haditengerészeti támaszpontjától, és nagyjából ugyanilyen távolságra, nyugatra Puerto
Ricótól. A sziget nyugati harmadát Haiti foglalja el.
Az Egyesült Államok elnöke úgy döntött, hogy amerikai katonai jelenlétre van szükség a Dominikai
Köztársaságban ahhoz, hogy megóvhassák a békét és az ott él embereket, és megakadályozzák, hogy
a kommunisták megdöntsék a kormányt.
A 82. légideszant ezredének 05.55-kor kellett leugrania Santo Domingóra. A stratégák úgy vélték,
mivel a dominikai kommunisták nem számítanak rá, az ejt erny sök úgy érhetnek földet, hogy nem
kell komolyabb ellenállástól tartaniuk. Könnyedén elfoglalhatják a repül teret, és felkészülhetnek az
er sítés fogadására, amelyet a C-130-asokból álló második hullám hoz a szigetre – nekik már nem kell
ugraniuk.
A terv szerint a csapatszállító repül gépek védelmét az USA Légierejének a Miami külterületén lév
bázisáról felszálló, illetve a Haditengerészetnek a repül gép-anyahajókról induló vadászgépeinek
kellett ellátnia. A behatoló hader tengeri komponenséhez tartozott az USA Tengerészgyalogságának
egy egysége, amely készen állt partra szállni akár ellenséges partszakaszon is, ha kell, hogy támogatást
nyújtson a Hadsereg légideszantezredének.
Felter az egyik kisebb kijelz re összpontosított, amely a Havanna és San Juan közötti területet
mutatta. A kijelz n szinte valós id ben jelentek meg az adatok a terület felett elhaladó m holdaknak, a
Légier nagy hatósugarú radarral ellátott felderít repül gépeinek és a Haditengerészet lokátoros
hajóinak köszönhet en.
A tengeren lév összes hajó megjelent a kijelz n, ugyanúgy, mint a légi irányítók monitorján.
Minden hajótípushoz külön szimbólum tartozott, illetve többnyire egy azonosító kód is.
Voltak persze olyan hajók is, amelyek mellett nem jelent meg azonosító kód. Ilyen volt az az
azonosítatlan hajó is, amely Kuba északi partja fel l haladt, a számítások szerint, éppen a hader
tengeri komponense felé. Egyel re kis méret , ismeretlen felségjelzés kereskedelmi hajónak
min sítették.
Felter érdekl déssel nézte, ahogy a kis hajó körül egyszerre egy sárga kör jelent meg. Egyáltalán
nem lepte meg, amikor az egyik nagyobb, szomszédos kijelz szinte azonnal átváltott, és közeli képet
mutatott az azonosítatlan hajóról.
Felter a széke alá tette a teáscsészéjét, és a vezérl panelek mögött egy sorban ül kezel k egyikéhez
lépett, ahhoz, akinek a monitorján a nagyobbik kijelz n lév , azonosítatlan hajó közeli képe volt
látható. A monitorkezel egy fregattkapitány volt. A fején fejhallgatót viselt, amelyre egy, a szája elé
ível mikrofon volt er sítve.
A monitorkezel megérezte, hogy Felter mögötte áll.
– Ezredes? – kérdezte.
– Mit talált, fregattkapitány? – kérdezte Felter.
A fregattkapitány el ször megnézte magának az igazolványt, ami Felter nyakában lógott, és csak
azután felelt.
– Egy közepes méret hajót, uram, feltehet en egy kereskedelmi hajót, és éppen a hader tengeri
komponense felé halad. Lehetséges, hogy szovjet kémhajó. Mindjárt kiderül.
Megnyomott egy gombot, ami m ködésbe hozta a mikrofonját.
– Altengernagy – mondta a monitorkezel a mikrofonba. – Egy azonosítatlan hajót találtunk, amely
egyenesen a hader tengeri komponense felé halad… lehetséges, hogy halászhajónak álcázott, szovjet
kémhajó.
Egy altengernagy lépett a monitorkezel mellé, kíváncsian Felterre nézett, aztán a kijelz re.
– Javaslat? – kérdezte az altengernagy.
– Oda kellene küldeni egy vadászgépet a Haditengerészet Háromról, hogy megnézze közelebbr l –
mondta a fregattkapitány.
– Remélem, nem tesznek ilyesmit – mondta Felter.
– Parancsol, ezredes? – jegyezte meg az altengernagy kissé csíp sen.
– Uram, úgy vélem, hogy az a hajó a kubai Uvera. Jobban örülnék, ha nem jönnének rá, hogy
figyeljük ket. Én a m holdas azonosítás mellett lennék.
– Igazán köszönöm a javaslatát, ezredes – mondta az altengernagy gúnyosan. – Küldjön oda egy
vadászt valamelyik anyahajóról!
Felter az asztalsorhoz lépett, ahol az igen magas rangú tisztek ültek.
– Tengernagy – mondta Felter az Egyesített Vezérkari F nökség elnökének.
– Mit tehetek magáért, Felter?
– Uram, arra készülnek, hogy egy haditengerészeti vadászgépet küldjenek, hogy azonosítson egy
hajót Kuba partjai közelében. Én úgy gondolom, az a hajó a kubai Uvera, és nem egy szovjet kémhajó.
Nem szeretném, ha megtudnák, hogy figyeljük ket. Inkább m holdas azonosítást javasolnék.
– Azt is elárulja nekem, hogy miért, ezredes?
– Úgy vélem, egy mintegy 120 f l álló, kubai hader t visz a fedélzetén Brazzaville-be, uram. Azt
szeretném, ha azt hinnék, nem tudunk róluk.
– Elnézést, tengernagy – mondta a CIA igazgatója. Felter nem is látta, amikor belépett a terembe.
– Igen, Dick?
– Javaslom, hogy fogadja el Felter tanácsát.
– Az ég szerelmére! – mondta az EVF elnöke, aztán felemelte a hangját. – Tennyson!
Az altengernagy az EVF elnökéhez sietett.
– Ha már kiküldte azt a vadászt, hogy azonosítsa a hajót, amir l Felter ezredes beszél, hívja vissza!
A következ m holddal pedig készíttessen egy fotót, vigyék gépre! Ha megvan az eredmény, adja ide
nekem, az igazgatónak és Felter ezredesnek!
– Köszönöm, uram – mondta Felter.
– A hátsó sorokból fogjuk nézni mozit, tengernagy – mondta a CIA igazgatója az altengernagynak.
– Igen, uram – mondta az altengernagy.
– Köszönöm – mondta Felter a CIA igazgatójának, amikor a székeikhez értek.
– Felter, egy csapatban játszunk. Sokkal jobban érzem magam, amikor összedolgozunk, és nem
marakodunk, mint két postás, aki nem tudja eldönteni, hogy melyikük kézbesítse a levelet a kutyás
néninek.
– Ezzel én is így vagyok – vallotta be Felter.
– Amikor megláttam, hogy a lándzsájával célba vette a Haditengerészet egyik hatalmas szélmalmát,
Don Quijote – mondta a CIA igazgatója –, eszembe jutott valami.
Felter elmosolyodott.
– Mi lenne az?
– Afrikában háború dúl a maga emberei és az én léopoldville-i emberem között, ugyanakkor
szerelem dúl az emberei és a Dar es Salaam-i emberem között…
– Talán azért, mert a Dar es Salaam-i embere n – szólt közbe Felter.
– Maga aztán jól van informálva, Felter – mondta a CIA igazgatója mosolyogva.
– El fordul – mondta Felter, és visszamosolygott.
– Szeretném, ha békét kötnénk – mondta az igazgató.
– Én benne vagyok. Mire gondolt?
– Arra gondoltam, hogy egy rögtönzött konferenciát kellene tartanunk Léopoldville-ben vagy Dar es
Salaamban. Odaküldeném valamelyik magas beosztású emberemet… Howard O'Connorra
gondoltam… hogy utasítson mindenkit, hagyják abba az akadékoskodást. Ha esetleg maga is oda
tudna küldeni valakit…
– Legyen Léopoldville – mondta Felter. – Én magam ugyan nem mehetek, de odaküldhetem Lowell
alezredest. Benne vagyok, ha közli O'Connorral, hogy Lowellt tekintse egyenl partnernek.
– Mikor?
– O'Connor mennyi id alatt tud bepakolni a b röndjébe?
– Gondolja, hogy beszélnem kellene a külügyminiszterrel, hogy is küldjön valakit?
– Azt hiszem, az szükségtelenül bonyolítana egy egyébiránt jó és egyszer ötletet.
Tizenöt perccel kés bb az altengernagy Felterhez és az igazgatóhoz lépett. – Igazgató úr, a m hold
elkészítette a fotót a kérdéses hajóról. A fényképet gépre vittük, és összevetettük a Haditengerészet
adatbázisával. Kilencvenhét százalékos biztonsággal állíthatjuk, hogy a hajó az Uvera. A részleteket…
– Nem szükséges, altengernagy – mondta az igazgató. – Felter ezredessel mindössze annyit akartunk
tudni, hogy (a) az a hajó valóban az Uvera, és (b) hogy nem tudják, hogy figyeljük ket.
– Igen, uram.
– Altengernagy – mondta Felter. – Lehetséges volna odaküldeni az egyik rombolót az Uvera
közelébe? Elég közel ahhoz, hogy az Uvera lássa? Természetesen anélkül, hogy megtámadná. Azt
hiszem, ha látnának egy rombolót, ami ügyet sem vet rájuk, akkor talán irányt változtatnának abban a
hitben, hogy megúszták a lebukást.
– Jó ötlet, Felter – mondta a CIA igazgatója.
– Máris kiadom a szükséges parancsokat, uram – mondta az altengernagy.

(Három)
KÜZD0059 WASHINGTON D. C, 1965. MÁJUS 4., 12.35 ZULU A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ
KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: KÜZDELEM HATOS CÍMZETT: SEGÍT HATOS
1 – CRAIG W. LOWELL ALEZREDES ÉS JAMES L. FINTON F TÖRZSZÁSZLÓS, FELTER
EZREDES KÉPVISELETÉBEN, 1965. MÁJUS 6-ÁN, ZULU 14.00-KOR, WASHINGTON D. C-
L BRÜSSZELBE UTAZIK A TWA 233-AS JÁRATÁN, MAJD 1965. MÁJUS 7-ÉN, ZULU
08.30-KOR, BRÜSSZELB L TOVÁBBUTAZIK AZ UFA 4545-ÖS JÁRATÁN LÉOPOLDVILLE-
BE. MEGKÖZELÍT LEG UGYANEBBEN AZ ID BEN SZINTÉN LÉOPOLDVILLE-BE
UTAZIK A CIA IGAZGATÓJA KÉPVISELETÉBEN EGY MAGAS BEOSZTÁSÚ CIA-
TISZTVISEL ÉS AZ ASSZISZTENSE. UTÓBBIAK AZONOS ÚTVONALON, DE MÁS,
ALULÍROTT SZÁMÁRA ISMERETLEN LÉGITÁRSASÁGOK IGÉNYBEVÉTELÉVEL FOGNAK
A CÉLÁLLOMÁSRA JUTNI.
2 – AMINT A FENT EMLÍTETT SZEMÉLYEK LÉOPOLDVILLE-BE ÉRNEK,
HALADÉKTALANUL MEGRENDEZÉSRE KERÜL EGY KONFERENCIA, AMELYEN RÉSZT
VESZNEK A FENT EMLÍTETT SZEMÉLYEK, VALAMINT A CIA LÉOPOLDVILLE-I ÉS A
DAR ES SALAAM-I IRODAVEZET JE, VALAMINT A KÉT IRODA EGY-EGY
ALKALMAZOTTJA. A KONFERENCIA KOORDINÁLÁSÁVAL A LÉOPOLDVILLE-I
IRODAVEZET T BÍZTÁK MEG.
3 – MIVEL A KONFERENCIÁT A LEHET LEGDISZKRÉTEBBEN KELL LEBONYOLÍTANI,
LOWELL ÉS FINTON CIVILKÉNT FOG AZ ORSZÁGBA LÉPNI. UGYANEZEN OKBÓL
KÜZDELEM HATOS JAVASOLJA, HOGY – HA EZ LEHETSÉGES – A KONFERENCIA
HELYSZÍNÉÜL PORTET KAPITÁNY OTTHONÁT VÁLASSZÁK.
4 – SEGÍT HATOS MENJEN KI LOWELL ÉS FINTON ELÉ A LÉOPOLDVILLE-I
REPÜL TÉRRE, DE NE AMERIKAI EGYENRUHÁBAN, ISMÉTLEM, NE AMERIKAI
EGYENRUHÁBAN, ÉS SZEREZZEN NEKIK SZÁLLÁST ÉS KÖZLEKEDÉSI ESZKÖZT.
SEGÍT HATOS ÉS AZ ÁLTALA KIVÁLASZTOTT TISZTEK FOGNAK RÉSZT VENNI A
KONFERENCIÁN, DE NEM AMERIKAI EGYENRUHÁBAN.
FINTON KÜZDELEM HATOS NEVÉBEN
TITKOS

(Négy)
Kongói Köztársaság, Léopoldville
Avenue Leopold 404.
1965. május 8., 19.30
A kapu és a kerítés el tt, amely körülvette a Portet-birtokot, három kongói ejt erny s strázsált. Az
egyikük, egy hadnagy, kilépett a fekete, 1964-es, diplomatarendszámmal és matricával ellátott
Chevrolet elé, és feltartott kézzel jelezte a sof rnek, hogy álljon meg. A másik az autó mellé lépett,
hogyha kell, gyorsan az autóra tudják fogni 7 mm-es, félautomata FN puskáikat.
– Mi a franc ez? – kérdezte D. Patrick O'Hara, a CIA dél-afrikai csoportjának megbízott
csoportvezet -helyettese Mr. Howard O'Connortól, a CIA adminisztrációs osztályvezet -helyettesét l.
Mindketten kissé gy rött, szürke, könny nyári öltönyt viseltek.
– Nem diplomataként léptünk az országba – magyarázta O'Connor. – Csak tudnám, hogy mire volt jó
ez az egész.
A nagykövetség sof rje megállította az autót, és letekerte az ablakot.
– Ez az autó az amerikai nagykövetségé – magyarázta a sof r. A kongói ejt erny s hadnagyot nem
ny gözte le különösebben a bejelentés.
– Kérem a papírokat! – mondta franciául.
– Megtehetik ezt egyáltalán a nagykövetség autójával? – kérdezte D. Patrick O'Hara.
– Adja neki oda a nyomorult útleveleket! – mondta Howard W. O'Connor. A kongói hadnagy
alaposan megnézte az útleveleket, aztán visszaadta nekik.
– A meghívókat, legyenek szívesek! – mondta. O'Connor kikotorta a zakója zsebéb l a meghívót,
aztán a hadnagy felé nyújtotta.
Jacques Emile Portet kapitány és neje kéri, hogy
MR. HOWARD O'CONNOR ÉS KÍSÉR JE
tisztelje meg ket jelenlétével, és vegyen részt
a koktélpartin és a vacsorán, amelyet
Joseph Désiré Mobutu altábornagy tiszteletére adnak.
Kongói Köztársaság, Léopoldville Avenue Leopold 404.

1965. május 8.19.30

Este fél nyolckor
Az ejt erny s hadnagy megvizsgálta a meghívót, visszaadta, tisztelgett, aztán intett a sof rnek, hogy
továbbhajthat.
Három perccel kés bb egy ugyanolyan fekete Chevrolet jelent meg a kapu el tt, szintén
diplomatarendszámmal. Ebben az autóban egy fekete férfi és egy fekete n utazott. Az ejt erny s
hadnagy intett a sof rnek, hogy álljon meg, mire a sof r megállt, letekerte az ablakot, és reklamálni
kezdett, hogy az amerikai nagykövetség autójával van, és hogy két diplomatát hoz.
Egy kongói ejt erny s rnagy lépett ki az egyik rbódé mögül. Ropogósra keményített, álcamintás
gyakorlóruhát viselt.
– A hölgyet ismerem, hadnagy – mondta az rnagy szuahéliul. – De a férfit soha életemben nem
láttam. Alaposan vizsgálja át!
– Igen, rnagy – mondta a hadnagy, és végrehajtotta a parancsot.
Két perccel kés bb – ami sokkal többnek t nt –, a hadnagy számára világossá vált, hogy a férfi
papírjai rendben vannak. Ezt jelentette is az rnagynak.
– Akkor engedje át ket! – adta ki az utasítást az rnagy. Az autó mozgásba lendült.
Amint az autó elgördült az rbódé mellett, a fekete n utasította a sof rt – meglehet sen erélyesen –,
hogy álljon meg. A Chevrolet hirtelen megállt. A n letekerte az ablakot.
– Nocsak, sikerült cip t vennie? – kérdezte a n , aztán még miel tt az rnagy felelhetett volna, a n
utasította a sof rt, hogy hajtson tovább.
Három felszolgálófiú tüsténkedett odabent a Portet-házban. Mindhárman kifogástalan, ropogósra
keményített zakót és fekete nadrágot viseltek, cip t azonban nem.
– Jó estét, uram – köszöntötte Nimbi franciául Howard W. O'Connort és a kísér jét. – Kérem,
kövessék Alit a medencéhez, ahol a koktélokat szolgáljuk fel!
Ali a két amerikaira mosolygott, és intett nekik, hogy kövessék.
O'Connor látta, hogy a bárt az úszómedence mellett állították fel, és hogy az úszómedence mögött
két teniszpálya volt, azok mögött pedig egy füves terület, rajta kongói ejt erny sökkel – minden
tizenöt méterre jutott egy –, akik a kerítést tartották szemmel.
Egy döbbenetesen szép, fiatal n köszöntötte ket, amint a medencéhez értek.
– Maga minden bizonnyal Mr. O'Connor – mondta a n .
– Valóban, az úr pedig Mr. O'Hara.
– Marjorie Portet vagyok. Isten hozta magukat az otthonomban… pontosabban az apósom
otthonában. És, ugye, Isten hozta magukat Kongóban.
– Köszönjük – mondta O'Connor. – Nagyon örülünk, hogy itt lehetünk. Mr. Lowell itt van?
– Nos, van itt egy Lowell ezredes – mondta Marjorie. – Ez a mai este is az ötlete volt. Ott van
Mobutu tábornokkal és Supo ezredessel.
Marjorie a fejével a bár felé biccentett.
O'Connor egy magas, jókép , fehér embert pillantott meg szmokingban, amelynek hajtókája egészen
megereszkedett a leny göz , miniat r kitüntetések súlya alatt. A nyakában pedig valami hatalmas
medál lógott egy lila szalagon.
Két másik fehér férfi volt vele, mindkett szmokingban, illetve két kongói tiszt, akik közül az egyik
az USA Hadserege „A” típusú egyenruhájának kongói változatát viselte, a másik pedig ropogósra
keményített, álcamintás gyakorlóruhát. Utóbbit O'Connor a fotók alapján, amiket kapott, Joseph
Désiré Mobutu altábornagyként azonosította, aki egyszerre volt kongói nemzetvédelmi miniszter és az
Armée National Congolaise vezérkari f nöke.
– Kérem, fáradjanak velem! – mondta Marjorie. – Azt hiszem, már mindenki megérkezett, csak a
Dar es Salaam-iakra várunk. Bemutatom magukat.
– Lekötelez – mondta O'Connor. Elindultak a bárnál ácsorgó csoport felé.
A medence túloldalán O'Connor egy másik kis csoportot pillantott meg. Két fehér férfit olyasmi
öltönyben, amilyet O'Connor és O'Hara viselt, és két másik férfit, akik fehér szmokingban üldögéltek
egy fiatal, sz ke n vel. Az asztalon egy csecsem ült; egy hatalmas, fekete n etette banánnal.
A két férfi (hasonló öltönyben, mint O'Connor és O'Hara) felállt, amikor megpillantotta az újonnan
érkezett vendégeket, és eléjük lépett, még miel tt azok a bárhoz érhettek volna.
– Jó estét, uram – mondta az egyikük tiszteletteljes hangon O'Connornak.
– Hello, Charley – mondta O'Connor a CIA léopoldville-i irodavezet jének, aztán biccentett a
helyettesének.
Borzasztóan szerette volna megkérdezni t ke, hogy mi az ábra, de Madame Portet-jal a nyomában ez
egyértelm en lehetetlen volt.
– Most fognak minket bemutatni Mobutu tábornoknak – mondta O'Connor. – Maga ismeri?
– Csak ma este találkoztam vele – mondta Charley. O'Connor tovább masírozott Mobutu felé.
Craig Lowell O'Connorra mosolygott, amikor meglátta, hogy feléjük tart.
Ez a mosoly – gondolta O'Connor –, egyáltalán nem baráti, sokkal inkább gúnyos. Viccesnek találja
Howard O'Connort. Én ide dolgozni jöttem, és nem azért, hogy egy medence mellett iszogassak.
– Ez az úr pedig, tábornokom – mondta Lowell franciául, és a kezében lév martinival O'Connorra
mutatott –, a tiszteletreméltó Howard W. O'Connor, a Központi Hírszerzési Hivatal adminisztrációs
osztályvezet -helyettese.
– Örvendek, tábornok – mondta O'Connor. – Szeretném bemutatni a kollégámat, Mr. O'Harát.
Mobutu kezet rázott velük.
– A barátaim: dr. Dannelly és Jean-Baptiste Supo ezredes – mondta Mobutu.
Mindenki kezet rázott mindenkivel.
– Gondolom, Mr. Fintont már ismerik – mondta Lowell. – Jó estét, uram – mondta Finton.
Megjelent az egyik felszolgáló, hogy felvegye az italrendelést. O'Connor el ször valami üdít t akart
kérni, de aztán meggondolta magát, és gin-tonikot rendelt. O'Hara követte a példáját.
– Épp azt magyaráztam a tábornoknak – mondta Lowell –, hogy maga a bokros teend i ellenére is el
tudott jönni, hogy koordinálja Senor Guevaraval kapcsolatos, közös er feszítésünket.
– Így van – mondta O'Connor. – És mikor fogunk id t szakítani a tárgyalásra, ezredes?
– Úgy gondoltam, hogy vacsora után lenne a legalkalmasabb, egy csésze kávé mellett. Ma délután
már találkoztam Supo ezredessel és Lunsford rnaggyal, és átnéztem a terveiket. Mindössze annyi a
dolgunk, hogy beleillesszük a CIA-t és a CIA er forrásait. Nem hinném, hogy túl sokáig tartana.
O'Connor nem tudta, hogy mit feleljen.
– Amint a tábornoknak mondtam – folytatta Lowell –, Felter ezredes komolyan beszélt, amikor azt
mondta, hogy együtt harcolunk, és hogy nincsenek titkaink Supo ezredes és Mobutu tábornok el tt.
Remélem, hogy ez nem jelent problémát magának sem, Mr. O'Connor.
A szentségit! – gondolta O'Connor. – Mi a fene ütött az igazgatóba? Tudhatta volna, hogy Felter
hátba fogja támadni!
– Nem, természetesen nem – felelte O'Connor színlelt szinteséggel. Lowell rámosolygott, aztán
elnézett a válla felett.
– Nos, úgy látom, hogy mindenki megérkezett – mondta Lowell.
Az Egyesült Államok Dar es Salaam-i f konzuljának titkárn jét és magát a méltóságos f konzult
éppen akkor kísérték át a gyepen.
– Tábornok – mondta O'Connor –, bemutatom Mr. James Fostert, az Egyesült Államok Dar es
Salaam-i f konzulját, és az asszisztensét, Miss Cecilia Taylort.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Mobutu.
Újabb kézfogások következtek, amely alatt megérkezett Pahpa alezredes is, akinek gyalog kellett
megtennie a kaputól a medencéig vezet utat.
– Valójában, tábornok – jelentette be O'Connor –, Mr. Fosternek a f konzulságon kívül egyéb
teend i is vannak Dar es Salaamban.
– Igaza volt, rnagy – mondta Mobutu szuahéliul –, a hölgy tényleg káprázatosan szép! Egyszer en
gyönyör !
– Nos, ha már elérkezett az igazság pillanata – mondta Lowell –, miért is nem áruljuk el Mobutu
tábornoknak, hogy Miss Taylor valójában a CIA Dar es Salaam-i irodájának a vezet je?
– Lunsford rnagy már említette – mondta Mobutu franciául.
– Tudja, tábornok – mondta Cecilia Taylor tökéletes szuahéli kiejtéssel –, Lunsford rnagy sajnálatos
módon túl sokat beszél.
Mobutu hangosan felnevetett.
– Mademoiselle, kegyed tökéletesen beszél szuahéliul – mondta Mobutu franciául. – Ismeri azt a
szuahéli mondást, hogy…
Aztán következett a szuahéli mondás.
Dannelly és Supo felnevetett. Supo a mutatóujjával megfenyegette Lunsford Atyát – „Ejnye, te
rosszfiú!” –, aki már így is eléggé feszélyezve érezte magát.
– Igen, hallottam ezt a mondást – felelte Cecilia franciául. is feszengett.
– Én nem beszélek szuahéliul – jegyezte meg Lowell.
– Én sem – tette hozzá O'Connor.
– Mit mondott a tábornok, Atya? – kérdezte Lowell.
– Én aztán meg nem mondom – felelte Atya.
– Hát, jó. Vegye úgy, Lunsford rnagy, hogy parancsot kapott. Fordítsa le, amit a tábornok mondott!
– mondta Lowell.
 Egy pillanatra úgy t nt, hogy Lunsford megtagadja a parancsot. Aztán Cecilia Taylorra pillantott,
mire az felszisszent.
– Ne merészelje!
– „A szerelmes férfi pont úgy viselkedik, mint egy tüzel orangután – fordította Lunsford –, és
bármikor a világ képébe villanthatja a vörös seggét.”
– Kérem, bocsássanak meg nekem, uraim! – mondta Cecilia. – Meg kell igazítanom a sminkemet.
– Köszönöm, tábornok – mondta Atya, amikor Cecilia elt nt a házban.
– Én a maga helyében nem aggódnék, barátom – mondta Mobutu. – Kedveli magát. Láttam a
szemén. A n k megérzik a harcost a férfiban, a harcosok pedig vonzzák a n ket.

(Öt)
Rögtön azután, hogy a desszertestányérokat leszedték az asztalról, és a felszolgálófiúk megérkeztek a
kávéval és a konyakkal, két kongói ejt erny s jelent meg az étkez ben el ször egy háromlábú
állvánnyal, aztán egy térképtartó táblával.
Az eszem megáll! Ez tényleg kávézás közben akarja csinálni! – gondolta Howard W. O'Connor.
Craig W. Lowell alezredes felállt, kezében egy konyakospohárral, amelyben – Lowell finom
kézmozdulatai hatására – sötét konyak hömpölygött.
– A régi id kben – mondta Lowell, és O'Connorra nézett –, ilyenkor a hölgyek visszavonultak, az
urak pedig konyakot kortyolgattak, és szivarokat pöfékeltek. De ma már más id ket élünk, és én is
azzal szeretném kezdeni ezt a kis ülést, hogy köszönetet mondok a magam és Felter ezredes nevében
Marjorie-nak és Ursulának. Lunsford rnagy elmesélte, milyen sokat tettek azért, hogy a Küzdelem
hadm velet sikeres legyen. Köszönöm, hölgyeim.
Az eszem megáll! – gondolta O'Connor ismét.
Supo ezredes tapsolni kezdett, aztán egy pillanattal kés bb Mobutu tábornok csatlakozott hozzá.
Ez már több a soknál, a szentségit!
– Ezredes – mondta O'Connor –, azt hiszem, hogy bizonyos biztonsági szempontokat is
mérlegelnünk kellene.
– Nincs mit mérlegelni, Howard – mondta Lowell. – Ez a hely tökéletesen biztonságos. Most, hogy
Mobutu tábornok is itt van, ett l biztonságosabb hely nincs is egész Kongóban.
Nem engedtem meg ennek a szarházinak, hogy a keresztnevemen szólítson!
– Én arra céloztam, hogy a hölgyek nem rendelkeznek a megfelel nemzetbiztonsági
jogosítványokkal – mondta O'Connor.
– Dehogynem, Howard. A hölgyeknek „Szigorúan titkos Küzdelem”-jogosítványukvan.
– De nem kormányalkalmazottak, ezredes, csak hozzátartozók.
– Lunsford rnagy, aki a jogosítványt adta nekik, Howard, tökéletesen tisztában volt ezzel – mondta
Lowell. – Van még valami problémája?
O'Connor megrázta a fejét, de aztán mégis eszébe jutott valami.
– Lunsford fel van rá hatalmazva, hogy biztonsági jogosítványt adjon annak, akinek jónak látja?
– Három ember van felruházva ezzel a hatalommal. Felter ezredes, Lunsford rnagy és jómagam.
Mindent szabályosan csináltunk, Howard.
– Mon generál – folytatta Lowell franciául –, óhajt mondani valamit, miel tt elkezdjük?
Mobutu megrázta a fejét.
– Mon colonel?
Supo is megrázta a fejét.
– Ha jól tudom, azt szeretné, ha Lunsford rnagy venné át a szót.
– Nem jól beszelek angol – magyarázta Supo.
– Lunsford rnagy? – mondta Lowell, majd intett Lunsfordnak, hogy álljon fel, aztán segített neki
felhajtani a viaszosvásznat, amivel a térképet takarták le. Lunsford a térképállvány elé lépett. Egy
biliárddákó-darab volt a kezében, amit mutatópálca gyanánt akart használni.
– Guevara és a többi kubai – kezdett hozzá Lunsford franciául –, aki április 23-án lépte át a kongói
határt, megérkezett Luluabourgba… itt.
Lunsford a biliárddákóval Luluabourgra mutatott.
– Ez május 7-én, azaz tegnap történt, a hajnali órákban. Egy második, mintegy 130 f l álló kubai
csoport, Santiago Terry százados vezetésével, leszállt a kubai Uvera hajó fedélzetér l Pointe Noire-
nál, Brazzaville-ben, május 6-án, 06.00-kor. Közülük tizenkilencet, Terry százados parancsnoksága
alatt, azonnal a Kongó folyóhoz vittek teherautóval, ide, Matadi közelébe.
Lunsford ismét a térképre mutatott.
– A kongói határt itt lépték át, és itt találkoztak Laurent Mitoudidivel, aki tábornoknak nevezi magát,
és a forradalmi haditanács kabinetf nöke…
– Szabad megkérdeznem, rnagy – kérdezte O'Hara törve a franciát –, hogy milyen forrásból
szerezte az információját?
– Supo ezredest l – felelte Lunsford.
– Tudja, azért nekünk is megvannak a magunk forrásai – jegyezte meg Mobutu gúnyosan, franciául.
– Úgy gondoljuk, hogy vagy ma, vagy holnap hajnalban elérik Luluabourgot – folytatta Lunsford. –
Az útlezárások mellett állomásozó egységeknek parancsot adtunk, hogy engedjék ket továbbhajtani.
– Szabad megkérdeznem, hogy miért? – kérdezte O'Connor.
– El ször – felelte Lunsford –, tizenkilenc kubai nem fogja jelent s mértékben megnövelni a lázadó
hader t, másodszor, így az összes kubai egy helyen lesz, és harmadszor, nem fogják megtudni, hogy
figyeljük ket. És talán, negyedszer, 130 férfi és jelent s mennyiség fegyver érkezett az Uvera
fedélzetén. Ha azt hiszik, hogy találtak egy biztonságos útvonalat Kongóba, akkor valószín leg ezen
az útvonalon fogják elszállítani a többi embert és az utánpótlást egy teherautó-konvojjal, elhaladva
azon úttorlaszok mellett, amelyek mellett el lehet haladni, és átgázolva azokon az úttorlaszokon,
amelyek mellett nem lehet elhaladni. Most éppen azon dolgozunk, hogy tüntethetnénk el a konvojt.
– El akarják tüntetni? – kérdezte O'Connor.
– Figyelni fogjuk ket a Kongó folyó partjától egészen Luluabourgig. Ami az utakat illeti, sok
választási lehet ségük nincs. Vagy az ötös f utat választják, vagy a tizenhatost, vagy a húszast. A
megfelel ponton egyszer en eltüntetjük a konvojt. A kubaiakat elvisszük valahová… valószín leg
Stanleyville-be… ahol titokban hadbíróság elé állítjuk ket…
– Hadbíróság elé állítják ket? – kérdezett közbe O'Connor. – Titokban hadbíróság elé állítják ket?
– A nemzetközi jog lehet vé teszi külföldi állampolgárok hadbíróság elé való állítását, amennyiben
egy fegyveres lázadás idején elfogják ket az adott országban, és rájuk bizonyítható, hogy fegyverrel
akarták támogatni a lázadást – mondta Lunsford olyan hangon, mintha kisiskolásoknak tartana
számtanórát. – A hadbírósági eljárás vagy eljárások részleteir l a nyilvánosságot nem kell tájékoztatni,
csak a lázadás leverését követ en, amikor helyreáll a rend, és ismét a törvény az úr. Ekkor az eljárás
lefolytatásáról készített jegyz könyvet továbbítani kell a Hágai Nemzetközi Bíróság megfelel
szerveinek.
– Más szóval agyon akarják lövetni a kubaiakat? – kérdezte O'Connor.
– Amennyire tudom, Howard – mondta Lowell –, Guevara kivételével, akib l a kongói kormány,
csakúgy, mint a mienk, nem szeretne mártírt csinálni, a kongói kormánynak szándékában áll
hadbíróság elé állítani bármilyen külföldi állampolgárt, akir l bebizonyosodik, hogy csatlakozni kíván
a lázadókhoz, vagy támogatni akarja ket. Hogy milyen büntetést szab ki rájuk a hadbíróság, az már a
kongóiak dolga.
Vagyis a válasz igen, agyon akarják lövetni a kubaiakat.
– Ez az egyik olyan pont, ahol maga, de legalábbis a repül gépei bejönnek a képbe, Howard –
folytatta Lowell. – Elképzelhet , hogy Supo ezredesnek sürg sen el kell szállítania egy század erej
egységet, és ahhoz szükség lesz a maguk C-47-eseire. A terve ugyanis feltételezi, hogy ha szükséges, a
C-47-esek huszonnégy órán át a rendelkezésére álljanak. Esetleg van valami akadálya annak, hogy a
rendelkezésünkre bocsássák a gépeket?
O'Connor a CIA léopoldville-i irodavezet jéhez fordult.
– Charley?
– A C-47-esek már így is túl vannak terhelve, uram – mondta Charley. – Szinte szünet nélkül Hoare
zsoldosait szállítják, hogy megfékezzék a Luluabourg mellett állomásozó lázadókat.
– Nos, én biztosra veszem, hogy Hoare rnagy a legnagyobb örömmel fog lemondani azokról a
repül gépekr l huszonnégy órára, ha ezzel megakadályozható, hogy 130 fegyveres és nem kevés
hadianyag eljusson azokhoz a lázadókhoz, akik ellen harcol – mondta Lowell. – Én biztosan
lemondanék róluk.
– Bocsássák a repül gépet Lunsford rnagy rendelkezésére! – adta ki az utasítást O'Connor.
– Természetesen addig nem tudjuk, hogy hol kell rajtaütni a konvojon, amíg Supo ezredes nem dönti
el – mondta Lunsford.
Úgy érti – gondolta O'Connor –, amíg maga el nem dönti.
 – Ami persze azt jelenti – folytatta Lunsford –, hogy csak az utolsó pillanatban fog kiderülni, hogy
melyik repül teret kell majd használnunk. Arra gondoltunk, hogy Portet-t Kaminába küldjük. Szinte
minden repül teret ismer a környéken, és gyakorlatilag mindegyiken landolt is már.
Ez lefordítva annyit jelent, hogy azért akarja az emberét Kaminába küldeni, mert gondoskodni akar
róla, hogy Charley pilótái „száz százalékig együttm ködjenek”, és tényleg a rendelkezésére bocsássák
a C-47-eseket.
– Ez esetleg gondot jelenthet, Howard? – kérdezte Lowell.
– Nem hinném – felelte O'Connor. – Charley?
– Hogy szinte legyek, én azon t dtem, hogy miért ne lehetne Portet… az Air Simba C-46-osait
használni?
– Azért, mert az Air Simba bérleti szerz dést kötött a Kongói Hadsereggel, és most a légitársaság,
köztudottan, Supo ezredes embereit szállítja – mondta Lunsford. – És természetesen közben, titokban,
a mi akciónkat is támogatja. Amint a kezünkbe került a konvoj, a C-46-osokkal elvihetjük a foglyokat
Stanleyville-be, a hadianyagot pedig oda szállíthatjuk, ahová Supo ezredes kéri, de az ejt erny söket
nem ezekkel a gépekkel fogjuk szállítani. Arra a C-47-esek kellenek.
– Hoare rnagynak ez nem fog tetszeni – mondta Charley.
– Az nem számít, hogy mi tetszik vagy mi nem tetszik Hoare rnagynak – mondta Mobutu tábornok.
– t a Kongói Hadsereg alkalmazza, tehát a parancsait is a Kongói Hadseregt l kapja.
– Akkor ezt a kérdést megbeszéltük, ha jól értem – mondta Lowell egy pillanattal kés bb, mire
O'Connor biccentett. – Folytassa, kérem, Lunsford rnagy!
– Supo ezredes néhány ügynöke beépült a Luluabourg térségében állomásozó lázadók közé. A
probléma csak az, hogy az információikat elég nehéz id ben megszerezni, akkor, amikor még
hasznukat vehetnénk. Ezt a problémát Supo ezredes úgy kívánja megoldani… a támogatásunkkal…,
hogy felállít két el retolt állást Luluabourg környékén, egyet ezen a sík területen, egyet pedig itt, a
fennsíkon, ami ezerötszáz méterrel magasabban van. Okunk van feltételezni… mivel Supo ezredes
ügynökei err l értesítettek minket… hogy Mitoudidi azt tervezi, visszafoglalja Albertville-t, itt,
Katanga tartományban… – Lunsford Albertville-re mutatott, amely a Tanganyika-tó partján található,
középtájon –, mert (a) így azt öbölként használhatja, ahonnan utánpótlással láthatja el a csapatait
Tanganyikából, (b) visszaszerezheti a lázadók jó hírét, amit akkor veszítettek el, amikor Hoare rnagy
szétverte ket, és (c) mert abban a hitben van, hogy a kubaiaktól megkapja mindazt, ami ahhoz kell,
hogy ezt mind véghez is vigye.
– És úgy gondolják, hogy vissza tudja venni a várost Hoare-tól? – kérdezte O'Connor. – Na, és mit
tesz ellene a Kongói Hadsereg?
– Supo ezredes – mondta Lowell –, akir l bizonyára tudják, hogy nemrégiben vonták az irányítása
alá Katanga tartományt is, úgy véli, képes megakadályozni Albertville újbóli elfoglalását azzal a
hader vel, amelyet már el is indított a térségbe. Ha a kubaiak is részt vesznek az ütközetben… és Supo
ezredes úgy gondolja, hogy Mitoudidi nem fog támadni a kubaiak nélkül… és ha az ütközetben
látványosan alulmaradnak, azzal Supo ezredes szerint, a kubaiak többé nem lesznek hitelesek a
lázadók szemében, a kongói emberek pedig gyengének fogják tartani Mitoudidi tábornokot. Mindez
hihetetlenül nagy el nyt jelentene a kongói kormány számára. Egy kicsit eltérve ugyan a tárgytól itt
jegyezném meg, hogy Supo ezredes azt akarja, hogy a Kongói Hadsereg nyerje meg a második
albertville-i csatát és ne Hoare rnagy zsoldosai, mivel így az emberek meggy dhetnek arról, hogy a
Kongói Hadsereg küls segítség nélkül is ura a helyzetnek, ami szintén hihetetlenül nagy el nyt
jelentene a kongói kormány számára.
Ha maga meg a zöldsapkásai nem számítanak „küls segítségnek”, akkor nem tudom, mi számítana
annak – gondolta O'Connor, de aztán eszébe jutott valami. – Nem. Ezúttal tévedek. Az egész világ
tudja, hogy Michael Hoare és a zsoldosai itt vannak, de senki sem tud ezekr l a különleges
kommandósokról. Ha k segíteni tudnak Mobutunak és Supónak, hogy alaposan ellássák Mitoudidi
baját, akkor ennek az arrogáns szemétládának igaza lesz, mert az tényleg hihetetlenül nagy el nyt fog
jelenteni a kongói kormány számára.
– Így tehát a problémát sikerült a minimális szintre csökkenteni – mondta Lowell. – Most már csak
annyi dolgunk van, hogy teszünk róla, hogy Mitoudidi elveszítse a második albertville-i csatát, és
ennek Supo ezredes szerint, szerintem és Lunsford rnagy szerint az a módja, hogy (a) folyamatosan
elfogjuk a Tanganyika-tavon és Brazzaville-en keresztül beérkez hadianyagot és a kubaiakat,
valamint hogy (b) pontosan és id ben megtudjuk, mire készül Mitoudidi, és ezzel vissza is
kanyarodtunk a két el retolt álláshoz, amiket Lunsford rnagy tervez a Luluabourg-térségben.
– Hogyan akarja megszerezni azokat az információkat? – kérdezte Cecilia Taylor. A megbeszélés
kezdete óta most szólalt meg el ször.
– Amint mondtam, a hírszerzést Supo ezredes ügynökei végzik, Miss Taylor – mondta Lunsford
Atya. – A kérdés az, hogy id ben meg tudjuk-e t lük szerezni az információkat.
– És hogyan akarja megoldani ezt a problémát, Lunsford rnagy? – kérdezte Miss Taylor.
– Amolyan „A” osztagokat hozunk létre kongói és amerikai katonákból – felelte Lunsford, aztán egy
kis szünetet tartott. – Ugye tudja, hogy mir l beszélek?
– Tudom, mi az az „A” osztag.
– Minden osztagban lesz két amerikai a különleges hadviselési er kt l, aki beszél szuahéliul –
folytatta Lunsford –, és aki Vietnamban szerzett némi tapasztalatot abban, hogy kell a rossz fiúk hátsó
udvarában rohangálni anélkül, hogy fülön csípnék. Az osztagban lesz még legalább egy, esetleg két
rádiós az elhárítástól, plusz hat kongói ejt erny s, közöttük két úgynevezett nyomolvasó. A
nyomolvasók fogják felvenni a kapcsolatot Supo ezredes ügynökeivel, k fogják az információkat az
el retolt támaszpontra vinni, ahonnan a rádiósok továbbítják azokat az el retolt állások felett
rendszeres id közönként elrepül L-19-esek pilótáinak.
– Az elhárítás emberei – mondta O’Hara – technikusok. Képesek életben maradni a bozótban?
– Megcsináltak egy gyorstalpaló tanfolyamot Fort Braggban – felelte Lunsford. – Nem lesz semmi
bajuk. Ráadásul mind menni akarnak.
– És mi van akkor, ha felfedezik valamelyik osztagot? – makacskodott O'Hara.
– A legrosszabb esetben? – tette fel Lunsford a költ i kérdést. – Légi támogatást küldünk nekik.
Mivel az akció titkos, a kimentéshez nem használhatunk helikoptereket… Hueykat…, úgyhogy ha
valamelyik osztagot felfedezik, akkor el ször odaküldjük a T-28-asokat és a B-26-osokat, hogy
elnyomjuk az ellenséges tüzet, miközben a C-47-esekr l leugrik az er sítés. Ha ez sikerül, ha le tudjuk
dobni Supo ezredes egyik lövészszakaszát és valamennyi nehézfegyverzetet… géppuskákat,
aknavet ket s a többi… és képesek vagyunk folyamatos légi támogatást nyújtani a terület felett, akkor
Supo ezredes szerint, és szerintem is, el tudunk juttatni egy szárazföldi csapatot a térségbe, még
miel tt nagy baj lenne.
– És ezzel el is jutottunk… – mondta Lowell, és a CIA léopoldville-i irodavezet jére nézett – …
Charley, ugye?
– nevem Willard, ezredes – mondta CIA irodavezet je rosszallóan. – Charles M. Willard.
– Mintha Howard Charleynak szólította volna – mondta Lowell. – Elnézést.
– A nevem Charles, ezredes, Charles M. Willard.
– Nos, most, hogy ezt tisztáztuk, Charles – mondta Lowell –, szóval, amint mondtam, Charles, ezzel
el is jutottunk azokhoz a járm vekhez, amik a gépállásában vannak. Ha jól tudom, Kaminában. Igaz?
– Vannak gépjárm veim Kaminában, de egyiket sem lehet elvenni Hoare rnagy csapataitól.
– Mondja csak, Howard! – mondta Lowell. – Lehet, hogy rosszul tudom, de mintha engem és magát
azért küldtek volna ide a f nökeink, hogy gondoskodjunk róla, hogy az én embereim meg a maga
emberei… akik a múltban szinte soha nem kaptak hajba… most szépen kibéküljenek, csókot
nyomjanak egymás arcára, és megértsék, hogy ugyanazon az oldalon harcolnak. Rosszul tudom?
– Lényegében valóban ezért küldtek ide minket, természetesen – mondta O'Connor.
– Nem gondolja, hogy ideje lenne beszélni a mi Charles barátunk fejével?
– Nem igazán tudom, hová akar kilyukadni, ezredes – mondta O'Connor.
– Dehogynem tudja. És tudja mit? Kezd nagyon elegem lenni Mr. Willardból.
– Valóban? – csattant fel O'Connor.
– Valóban. Egy hajszálnyira vagyok attól, hogy azt javasoljam Supo ezredesnek, hogy foglalja le a
kaminai gépállásban lév összes gépjárm vet.
És meg is tennéd, mi? Te szemétláda!
– Úgy gondolom, ezredes – mondta O'Connor –, Mr. Willard csak fel szerette volna hívni a
figyelmét arra, hogy Hoare rnagy mozgásterét nagymértékben korlátozná, ha igénybe vennék a
Kaminában található járm veket…
– Azt sem mondtam meg neki, hány járm re lenne szükségem – csattant fel Lowell. – Akkor mi
alapján döntött úgy, hogy az túl sok lenne?
Lowell egy pillanatnyi szünetet tartott.
– Egy hajszálnyira vagyok attól, hogy berekesszem a tárgyalást, és közöljem a f nökömmel, hogy az,
amit és a maguk f nöke jó ötletnek tartott, a gyakorlatban nem vált be.
– Hány járm re lesz szüksége, ezredes? – kérdezte Cecilia.
– Hat darab két és fél tonnás hatszor hatos teherautóra pótkocsival, egy üzemanyaggal teli
tartálykocsira, egy autóment re, két dzsipre és két háromnegyed tonnás furgonra utánfutóval – mondta
Geoff Craig. – Supo ezredes adja a gépkocsivezet ket.
– Szerintem ez nem túl nagy kérés – mondta Cecilia Taylor. – Mi itt a probléma, Charley?
– Isten hozta a csapatban, Miss Taylor! – mondta Lowell.
Charles Willard dühös pillantásokat lövellt Miss Taylor felé, aztán Howard W. O'Connorra nézett
segítséget várva, de hiába.
– Valószín leg megoldható a dolog – mondta végül Willard.
– Valószín leg? – kérdezte Lowell halkan.
– Azt hiszem, sok id t takaríthatunk meg, Charley, ha azt teszed, amit mondok – mondta O'Connor.
– Adj meg mindent, amit Lunsford rnagy és az emberei kérnek, méghozzá soron kívül! Megértetted?
– Isten hozta a csapatban, Howard! – mondta Lowell.
– Miután világossá vált a számomra, hogy az Ügynökség megvonta t lem a bizalmát – mondta
Willard, mintha csak begyakorolta volna –, ezennel hivatalosan kérem, a lehet leghamarabb
helyezzenek át egy másik posztra.
– Ugyan, Charley, ne csacsiskodj már! – mondta Cecilia.
– Ne csináld, Charley! – mondta O'Hara engesztel en.
– Uram – mondta Willard O'Connornak –, hivatalosan kérem azonnali felmentésemet, és egy másik
posztra való, miel bbi áthelyezésemet.
O'Connor végignézett a helyiségen. Mobutu és Supo leny gözve hallgatta a szóváltást. Lowell és
Lunsford megvet en nézett Willardra. Miss Cecilia arcára volt írva, hogy nem örül a konfliktusnak,
csakúgy, mint Mrs. Geoffrey Craig és Madame Jacques Portet. Portet és Craig f hadnagy minden
erejével azon volt, hogy semleges arcot vágjon.
– Majd reggel megbeszéljük a dolgot – mondta O'Connor. – Azt hiszem, hogy ma este már nem lesz
szükségünk rád, Charley.
Willard felállt, és kisétált a helyiségb l.
– Uram, borzasztóan sajnálom, hogy ilyen sajnálatos… – kezdett hozzá O'Connor Mobutu tábornok
felé fordulva.
A tábornok egy legyintéssel elintézte a dolgot. Van ez így.
– Lowell ezredes, tehetnék még valamit, amivel bebizonyíthatnám magának, Mobutu tábornoknak és
Supo ezredesnek, hogy valóban egy oldalon harcolunk?
– Igen – mondta Lowell. – Miss Taylor.
– Mi van Miss Taylorral? – kérdezte O'Connor.
– t kellene kineveznie Willard helyére – mondta Lowell. – Azt hiszem, hogy ebben a helyiségben
mindenki örülne neki, ha lenne a CIA új irodavezet je Léopoldville-ben.
Jesszusom! Derült égb l villámcsapás!
De miért is ne?
Intelligens, jól kijön Lunsforddal…
„Uram kénytelen voltam leváltani Willardot, és Cecilia Taylort kinevezni a helyére. Azt hiszem, ez a
feladat meghaladta Willard képességeit. Miss Taylor viszont jó munkakapcsolatot alakított ki Felter
emberével, Lunsford rnaggyal. Történetesen tudom, hogy Felter jobbkeze, Lowell, szintén jó ötletnek
tartja a cserét.”
– Cecilia? – kérdezte O'Connor.
– Ezen még gondolkodnom kellene – felelte Cecilia Taylor.
– Nekem azt mondtad, hogy Jim Foster éppen annyira a kezében tudja tartani a dolgokat Dar es
Salaamban, mint te – mondta O'Connor.
Cecilia megadóan felemelte mindkét kezét.
– Természetesen a dolgot még jóvá kell hagynia Mr. O'Haranak és az igazgatónak – mondta
O'Connor.
– Azt hiszem, új irodavezet nk van – mondta O'Hara. – Az igazgató meg fogja érteni, hogy miért
volt erre szükség.

(Hat)
 SZIGORÚAN TITKOS
1965. MÁJUS 10., 14.20 GREENWICHI ID SZERINT FELADÓ: IRODAVEZET , BUENOS
AIRES
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
A KÖVETKEZ INFORMÁCIÓ AZ AMERIKAI HADSEREG EGYIK TISZTJÉT L
ÉRKEZETT, AKI AZ USA NAGYKÖVETSÉGÉN TELJESÍT SZOLGÁLATOT VALÓSZÍN LEG
MR. FELTER UTASÍTÁSÁRA. JAVASLOM, HOGY TEKINTSÉK ÖTÖS MEGBÍZHATÓSÁGI
SZINT INFORMÁCIÓNAK. AZ ALÁBBIAKBAN TELJES EGÉSZÉBEN KÖZLÖM A FENTI
TISZT ÁLTAL ÁTADOTT INFORMÁCIÓT.
KEDVES BARÁTAIM!
A MAI NAPON A TUDOMÁSUNKRA JUTOTT, HOGY SENORA CELIA DE LA SERNA DE
GUEVARÁT, DR. ERNESTO GUEVARA ANYJÁT, A STAPLER KLINIKÁRA SZÁLLÍTOTTÁK
(BUENOS AIRES, PALERMO, AVENIDA, CORONEL DIAS). SENORA GUEVARA RÁKOS. 59
ESZTEND S.
ERNESTO LYNCH GUEVARA, DR. GUEVARA APJA, VÁLLALTA, HOGY KIFIZETI VOLT
FELESÉGE KÓRHÁZI SZÁMLÁIT, AMELYEK IGEN KOMOLY ÖSSZEGR L LESZNEK
KIÁLLÍTVA, MIVEL A HÖLGY EGY NAGY, PRIVÁT SZOBÁBAN VAN ELHELYEZVE
ARGENTÍNA VALÓSZÍN LEG LEGNEVESEBB KLINIKÁJÁBAN, AHOL A LEGJOBB
ELLÁTÁSBAN TUDJÁK RÉSZESÍTENI AZ ILYEN BETEGSÉGBEN SZENVED KET.
SENORA GUEVARA KÓRLAPJA SZERINT A BETEGSÉG UTOLSÓ STÁDIUMÁBAN VAN,
ÉS VALÓSZÍN LEG CSAK NÉHÁNY NAPIG TUDJÁK ÉLETBEN TARTANI. NÉHÁNY
NAPPAL EZEL TT, A VOLT FÉRJE ELLÁTOGATOTT AZ ITTENI SZOVJET
NAGYKÖVETSÉGRE, MIVEL AZT HALLOTTA, HOGY A SZOVJETEK KIDOLGOZTAK EGY
MÓDSZERT A RÁK KEZELÉSÉRE.
ÜDVÖZLETTEL
VÉGE
J. P. STEPHENS IRODAVEZET , BUENOS AIRES
SZIGORÚAN TITKOS

(Hét)
Kongó, Katanga tartomány
Kamina légi bázis
1965. május 13., 16.15
John D. Anderson rnagy, a katonai attasé helyettese és egyben az USA léopoldville-i
nagykövetségének pilótája, ráfordult a 27-es leszállópályára, utasítást adott a másodpilótájának, hogy
engedje ki a futóm vet, a fékszárnyakat pedig állítsa húsz fokra, aztán hátrapillantott a gép egyetlen
utasára.
Ez a n volt a legutolsó személy az egész nyomorult világon, akir l Anderson rnagy feltételezte
volna, hogy a CIA kongói ágazatának f spionja, pedig ez volt a helyzet. Az el dje, Charley
Willards, akit Anderson egész jó srácnak, csak egy kicsit fontoskodónak talált, nyilván alaposan
elbaszott valamit, mert egyik napról a másikra szépen hazazavarták az Államokba. Másnap Miss
Cecilia Taylor besétált az irodájába, bemutatkozott, és közölte, hogy Charley utódja. Természetesen
a külvilág számára lett a nagykövetség kulturális el adója.
De akkor is volt a CIA irodavezet f spionja, és pontosan tudta, hogy ez a poszt milyen
hatalommal jár. Reggel például besétált Anderson irodájába, és udvariasan ugyan, de amolyan ez
parancs-stílusban közölte vele, Kaminában akar lenni 16.10-re, és hogy Anderson mondja meg neki,
mikorra legyen a repül téren, hogy id ben odaérjenek az L-23-assal.
Azt is mondta, hogy két-három napot szándékozik Kaminában maradni, és hogy majd üzen neki, ha
érte kell menni.
Anderson az mondta neki, két órakor legyen a repül téren, a n pedig pontosan tizennégy óra nulla-
nullakor ott is volt. Mosolygott, aztán annyit mondott neki és a másodpilótának, hogy „Hello”, és egy
büdös szóval sem többet.
– Jól be van kötve, hölgyem? – kérdezte Anderson.
 – Igen, de hogyha azt akarja, hogy jól kijöjjünk egymással, kérem, szólítson Ceciliának!
– Örömmel – felelte Anderson. – A nevem John.
– Szívesen kezet ráznék magával, John – mondta Cecilia egy mosoly kíséretében –, de inkább majd
kés bb ejtsük szerét, amikor nem kell kormányoznia a repül gépet.
– Várja valaki a repül téren, hö… Cecilia, vagy kérjek egy autót rádión?
– Valaki már várni fog – mondta Cecilia –, de azért köszönöm.
Egy „Kövess engem!”-dzsip a hangárok el tti aszfaltra irányította az L-23-ast. Miközben Anderson
megfordította a gépet, bepillantott az egyik hangárba, és egy matt feketére festett L-19-es repül gépet
pillantott meg odabent, amin semmiféle felségjelzés nem volt, és amin éppen három kongói dolgozott.
És mintha amerikai katonai repül szerel -overall lett volna rajtuk.
Egy kongói alezredes hajtott a géphez a dzsipjével, és Anderson rnagynak hirtelen beugrott valami.
Ismerem ezt a gazembert. Ez az a zöldbab, aki az Air Simba hangárjában volt, amikor az a másik
zöldbab közölte velem, hogy elviszik a gépemet Stanleyville-be, és hogy nyugodtan lépjek le.
– Cecilia – mondta Anderson rnagy segít készen –, amikor legutoljára láttam azt a kongói
alezredest, aki abban a dzsipben ül, még az USA Különleges Hadereje egyenruháját viselte.
– John – mondta Miss Taylor –, biztosan összekeveri valakivel.
– Nem, biztosan nem.
– rnagy, maga téved – mondta Miss Taylor ellentmondást nem t hangon. – Ebben biztos
vagyok.
– Igen, hölgyem – felelte Anderson rnagy.
A kongói alezredes az L-23-as szárnytövéhez ment, tisztelgett Miss Taylornak, és mondott neki
valamit szuahéliul. Miss Taylor szuahéliul válaszolt neki, aztán az alezredes lesegítette a szárnyt l, a
dzsiphez kísérte, aztán visszament az L-23-ashoz, rutinosnak t mozdulatokkal kinyitotta a gép
csomagterének ajtaját, kivette bel le Miss Taylor csomagjait, betette a dzsipbe, beült a volán mögé, és
elhajtott.
Anderson rnagy utasította a másodpilótát, hogy ellen rizze a gép tankolását, pedig addig elmegy
megkérdezni, hogy milyen id várható.
– A pilóta felismerte, ezredes – mondta Cecilia.
– Egy kicsit összezördültünk, amikor megérkeztünk – mondta Atya. – Felter megmondta neki, hogy
szüksége van az L-23-asra… Jack Portet vezette… ez az idióta meg azt hitte, hogy azt akarjuk,
vezesse a gépet. Tisztára úgy viselkedett, mintha a pici gumikacsáját akartuk volna elcsenni.
– Gyakran nevezi a bajtársait idiótának?
– Csak ha tényleg idióták – felelte Atya.
– Hová megyünk?
– El ször a szállására, aztán, gondoltam, bekukkanthatnánk a gépállásba. A fickó, aki vezeti a boltot,
az egyik emberünk. Jensen doki, egy törzs rmester. Marha nagydarab gyerek, Chicagóból, és egész jól
beszél szuahéliul. Aztán, gondoltam, megmutatom magának a kis légierejét. A parancsnok egy kubai
pilóta. Rendes srác. Nagyon érti a dolgát, elképeszt en motivált, ismeri és kedveli Jack Portet-t,
amióta Jack megtanította ket 26-osokat vezetni a Hurlburtön. A problémát eddig az az idióta
jelentette, akinek a helyére kinevezték.
– Mondja csak, Lunsford – mondta Miss Taylor –, volt magának valami köze ahhoz, hogy O'Connor
áthelyezett engem ide?
Lunsford Atya Miss Taylor szemébe nézett.
– Amikor Lowell ezredes felvetette a dolgot, én úgy voltam vele, hogy „Most a szívemre hallgassak,
vagy az eszemre?”. Miel tt megszólalhattam volna, már döntött.
– Egyvalamit tisztázzunk! – mondta Cecilia. – A mi kapcsolatunk kizárólag szakmai jelleg , és az is
fog maradni.
– Világos – felelte Lunsford.
Lunsford egy nagy, egyszintes, bádogtet s ház verandája el tt állította le a dzsipet. A ház el tt
mérnöki pontossággal nyírt gyep és sövény húzódott.
– Ez a VIP-vendégház. Supo ezredes reméli, hogy kényelmesnek fogja találni.
– Maga kedveli Supót, nem igaz?
– Supo ezredes alátámasztja azon elméletemet, mely szerint sok f törzs rmesternek ezredesnek
kellene lennie, és fordítva – mondta Lunsford. – Okos ember és jó katona.
Két mezítlábas szolgálófiú trappolt a dzsiphez. Elvették Cecilia csomagjait. A két fiúnak nem igazán
sikerült lepleznie, mennyire megdöbbentette ket, hogy egy olyan fekete n költözik a VIP-
vendégszállásra, aki nem az ezredes férje mögött kutyagol.
Ahogy beléptek a szállásra, a nappaliban találták magukat – az asztalon virágok voltak –, amelyhez
egy étkez is tartozott. Az étkez asztal egy f re volt terítve. Az asztal közepén egy jegesvödör állt,
benne egy palack pezsg vel.
– Ez a maga ötlete volt, vagy Supo ezredesé? – kérdezte Cecilia.
– A pezsg az én ötletem volt – mondta Lunsford. – Hálám jeléül, amiért nem adta be a derekát a
nökének, amikor Willard úgy viselkedett, mint egy se… ostoba ember.
– Úgy érti, hogy úgy viselkedett, mint egy seggfej – mondta Cecilia. – Magának aztán mocskos szája
van, rnagy.
– A maga társaságában próbálom visszafogni magam. Van valami elintéznivalója itt? Mondjuk, nem
akarja megigazítani a sminkjét, vagy ilyesmi? szolgálófiúk elrendezik a csomagjait. Jensen doki
meg Jose Hogyishívják már várja magát, és hamarosan besötétedik.
– Igen, köszönöm. Azt hiszem, megigazítom a sminkemet.
– Régóta dolgozik Lunsford rnagynak, rmester? – kérdezte Cecilia a tagbaszakadt, chicagói
zöldsapkást, aki kongói századosi egyenruhát viselt. – Úgy értem, miel tt Kongóba jött.
Rutinkérdés volt, amivel Cecilia szerette volna egy kicsit oldani a feszültséget.
– Ó, igen, hölgyem – felelte Jensen törzs rmester. – Felter felcsere voltam vagy fél tucat
kiránduláson Kambodzsában.
– Nem is tudtam, hogy csapataink vannak Kambodzsában.
– Csapatok nincsenek is – javította ki Jensen. – Csak a különleges hadviselési er k „A” osztagai.
Aztán leesett neki, hogy mire utalt Cecilia.
– Azt mondtad, hogy az új f spion – mondta Jensen Lunsfordnak.
– Az is – mondta Lunsford. – Elmondtam Jensennek, Miss Taylor, hogy maga rendelkezik az összes
nemzetbiztonsági jogosítvánnyal.
– Craig hadnaggyal is tettem pár kirándulást – mondta Jensen. – Amikor még kis sorállományú pöcs
volt.
Mivel nem tudta, erre mit mondjon, Cecilia úgy döntött, témát vált.
– Szóval maga szanitéc? – kérdezte Jensent l.
Amikor meghallotta, hogy ez a hatalmas fickó, aki úgy nézett ki, mint aki képes lenne t l kitépni
bárkinek a karját, szanitéc, nagyon meglep dött.
– Mindent megcsinálok, amit kell, de a koponyalékelést nem vállalom – mondta Jensen
tárgyilagosan. – Ha lehúztam a húsz hónapomat, ápoló leszek.
– Err l már beszéltünk – mondta Lunsford. – Egyetemre mész, és orvos lesz bel led, doki.
– Atya túl sokat képzel rólam, hölgyem – mondta Jensen törzs rmester. Amib l a következ
következik – gondolta Cecilia –: Lunsford rnagyot tisztelik és nagyra becsülik a katonái, Lunsford
rnagyot pedig szintén érdekli a katonái sorsa, és nem csak a száját jártatja. Tehát van egy másik
arca is, amit nem mutat meg a világnak.
Az elkövetkez tizenöt percben nyilvánvalóvá vált, amellett, hogy a koponyalékelésen kívül szinte
minden sebészi beavatkozásra képes, Jensen doki igazi katona.
Kongói katonák álltak a gépjárm vek el tt, amelyekt l Charley Willard valamilyen okból nem volt
hajlandó megválni. Amint megpillantották Jensent, azonnal vigyázzba vágták magukat.
Miss Cecilia Taylor végigpillantott a járm veken.
– Úgy látom, hogy remek állapotban vannak, doki – mondta Cecilia.
– Látnia kellett volna, amikor idejöttem. Úgy néztek ki, mint egy rakás sza… szörny állapotban
voltak. Hoare seg… zsoldosai vagy nem tudták, hogyan kell karban tartani ezeket a járm veket, vagy
fütyültek rá.
Jose Hogyishívják, akir l kiderült, hogy Elias Sanchez, a társadalmi ranglétra másik végén foglalt
helyet. Csakúgy, mint a legtöbb B-26-os és T-28-as pilóta, tiszt volt a Castro el tti Kubai Légier nél.
Most kongói alezredesi egyenruhát viselt. Cecilia félvérnek nézte. Elias Sancheznek hosszú volt a
haja, mint Cecíliának, és a b re is majdnem olyan sötét volt. Persze nem olyan sötét, mint Lunsfordé
vagy Jensen dokié, de azért sötét.
Cecilia azt is kiszúrta, hogy Elias Sanchez egyrészr l fellélegzett, hogy végre megszabadult Charley
Willardtól, másrészr l viszont a benne szunnyadó latin macsó aggályokkal fogadta a tényt, hogy egy
utasításait kell majd teljesítenie. Ez utóbbi egészen kikészítette, de Ceciliát mint n t, vonzónak
találta. Nem is vesztegette az id t, és miközben megmutatta az indítózónát, eleresztett egy csábos
mosolyt, és megkérdezte, hogy szabad-e aznap este, mert ha igen, akkor szívesen meghívná vacsorára
a tiszti étkezdébe.
– Igazán sajnálom, de Pahpa ezredesnek már elígérkeztem.
– Azért nem volt rossz próbálkozás, Jose – mondta Atya.
Legvégül annál a hangárnál álltak meg, amelyben Anderson rnagy a matt fekete L-19-est látta, és
amelyen kongói gépszerel k dolgoztak. Anderson rnagy ez utóbbit illet en tévedett. A hangárban
Cecilia találkozott Darrell J. Smythe rnaggyal és még három repül gép-szerel vel, akiket sebtében
verbuváltak Fort Ruckerb l. Lunsford elmondta neki, hogy Smythe lesz a „repül antenna”, vagyis
fogja tartani a rádiókapcsolatot a Luluabourg közelében a kongói ejt erny sökb l és a
zöldsapkásokból álló „A” osztagok segítségével kialakított, el retolt állások között – bizonyos
id közönként elrepül felettük, és „átveszi” a Supo ezredes ügynökei által gy jtött és a nyomkövet k
révén az elhárítás embereinek átadott információkat, amelyeket utóbbiak fognak rádión továbbítani
Smythe L-19-esének.
Miután Cecilia látta, hogy Smythe mennyire ügyel arra, hogy az L-19-esén rendesen elvégezzék a
karbantartási munkálatokat, az jutott az eszébe, hogy az rnagynak teljes mértékben igaza van. Mert,
ha mondjuk az L-19-es motorja felmondja a szolgálatot, és a gép a bozótba zuhan, akkor azzal Smythe
rnagynak vége.
Cecilia Smythe-on is látta, tiszteli Lunsfordot.
Ez a mezítlábas fiú nyilván különleges ember.
Vigyázz, Cecilia! Egy listára való érv szól az ellen, hogy belehabarodj George Washington Lunsford
,Atya” rnagyba!
– Nyolc körül beugrok magáért – mondta Atya Ceciliának, amikor már a dzsipben ültek a VIP-
szállás el tt. – Csak mondja meg a szolgálófiúknak, mikorra kéri a reggelit, és mit kér.
– Nagyszer , köszönöm.
– Hacsak nem akar inkább velünk reggelizni, mármint Jemima nénivel, Joséval meg a dokival… a
tiszti kantinban – mondta Lunsford.
– Ez remekül hangzik.
– Akkor negyed nyolc körül jövök magáért, ha megfelel.
– Megfelel. Vacsorázni is ott fog? A tiszti kantinban?
Lunsford vette a lapot.
– Jó kérdés. Oda már nem mehetek, mert akkor Jose Hogyishívják tudni fogja, hogy nem is
vacsorázunk ma együtt. De nem gond. Majd csak találok egy helyet.
– Gondolja, hogy a vendégházban van elég élelem kett nk számára?
– Persze.
– Akkor vacsorázzunk együtt!
– Biztos benne, hogy ezt akarja?
– Megállapodtunk. Nem emlékszik? A kapcsolatunk kizárólag szakmai, és pont.
– Szakmai a seggem. Maga is tudja, hogy ez nem így van – mondta Atya.
– Megint jönnek a trágár szavak, rnagy?
– Nekem nem igazán megy ez a játék. Nem vagyok a n i nem nagy szakért je, és soha nem is
voltam. Azt általában meg tudom mondani, ha egy férfi hazudik nekem, de a n knél cs döt mond a
tudományom, magánál pedig végképp cs döt mondott.
– Mondtam volna valamit, ami miatt úgy érzi, hogy hazudok magának?
– Most mondtam. Ez „a kapcsolatunk kizárólag szakmai”-baromság.
– Óriási hiba lenne mindkett nk részér l, ha több lenne közöttünk.
– Mi most nem óriási hibákról beszélünk, hanem arról, akarja-e, vagy nem.
– Micsodát?
– Bassza meg. Látja, már megint kezdi! Tudja maga nagyon jól, hogy mi a picsáról beszélek.
Cecilia a szemébe nézett, de nem szólt semmit.
– Ostoba fajankó vagyok – mondta Atya. – Egyszer en nem értem, hogy lehet az, hogy maga engem
az rületbe kerget, én viszont a maga szemében nem vagyok több egy mocskos szájú katonánál.
– Az rületbe kergetem?
– Amikor Jose Hogyishívják rámozdult magára, legszívesebben elvágtam volna a torkát – mondta
Atya.
 Ezt nem csak úgy mondta, tényleg el tudná vágni a torkát – gondolta Cecilia.
– Csak azt tudom megismételni, óriási hiba lenne mindkett nk részér l, ha több lenne közöttünk.
– Honnan a francból tudja, ha ki sem próbálja? – kérdezte Atya. – Maga mindig mindent az
istenverte szabályzat szerint csinál? Soha nem szokott kockáztatni? Az ég szerelmére, ha mi ketten
összejönnénk, az lenne a legnagyobb szám a világon azóta, hogy feltalálták a szeletelt kenyeret!
Cecilia némán Atya szemébe nézett, aztán kiszállt a dzsipb l, és újra ránézett.
Atya csak ült, két kézzel fogta a dzsip kormányát, és mereven nézett maga elé.
Cecilia elfordult, felsétált a verandára, aztán eszébe jutott valami.
– George! Gyere be a házba! – kiáltotta.
– Mi van?
– Azt mondtam: „George! Gyere be a házba!” Nem foglak Atyának szólítani!
Mire Lunsford a házba ért, Cecilia már az el térben járt, és az étkez t méregette. Nem fordult meg,
amikor meghallotta, hogy Lunsford mögé ért.
– És most? – kérdezte Cecilia.
– Hát, kinyithatjuk a pezsg t… valószín leg még hideg…, és leülhetünk ide, vagy átvihetjük a
nappaliba is, és cseveghetünk egy kicsit, de bevihetjük a hálószobába is.
Cecilia sarkon perdült, és felcsattant.
– Te tényleg azt hitted, hogy csak úgy besétálsz ide, és fejest ugrasz az ágyamba? Csak úgy?
– Nem tudom – felelte Lunsford. – De, gondoltam, azért megkérdezem. És, ha jobban belegondolsz,
mi rossz van abban? Szerintem te éppen annyira fütyülsz arra, mit mondanak az emberek, ahogy én is.
És, hát, az ég szerelmére, soha semmit nem akartam még ennyire egész életemben.
Most jól pofon kellene vágnom, és megmondani neki, hogy takarodjon innen. Cecilia Lunsford
szemébe nézett.
– Ha esetleg valami rosszat mondtam – mondta Lunsford –, és az arckifejezésedb l ítélve valami
rosszat mondtam, az azért van, mert fogalmam nincs, hogy mi a picsát kellene mondanom.
Cecilia megérintette Lunsford arcát. Lunsford izmai megfeszültek, de nem csinált semmit.
– Adj nekem öt percet – szaladt ki Cecilia száján. – Le kell zuhanyoznom. Aztán hozhatod a pezsg t.
– Azt hiszem, nekem is le kellene zuhanyoznom – mondta Lunsford.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy zuhanyozzunk együtt?!
– Miért ne?
Istenem, nekem elment az eszem! De aki át mond, mondjon bét is.
Cecilia elvette a kezét Lunsford arcáról, aztán lenyúlt a kezéért, megfogta, aztán a hálószobába
vezette.

Huszonnegyedik
(Egy)
TITKOS
SEG0039 1965. MÁJUS 14., 22.20 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
37. SZ. HELYZETJELENTÉS REFERENCIA, BAKER 11-ES TÉRKÉP
1 – FÜL EGYES TOVÁBBÍTOTTA A SUPO EZREDES FORRÁSAI ÁLTAL SZERZETT
INFORMÁCIÓT, AMELY EGYÉRTELM EN TANÚSÍTJA, HOGY GUEVARA, DREKE ÉS EGY
KUBAIAKBÓL ÁLLÓ CSOPORT ÚJ TÁBORT VERT A LULUABOURG-FENNSÍKON,
MINTEGY ÖT (5) KILOMÉTERRE KIMBARÁTÓL. A PONTOS KOORDINÁTÁI: 65545/23009.
MOSTANTÓL LULUPLAT.
2 – UGYANEZ A FORRÁS JELENTETTE, HOGY GUEVARA MEGBETEGEDETT, ÉS
VALÓSZÍN LEG VALAMI TRÓPUSI LÁZBAN SZENVED, AMELY MEGMAGYARÁZZA,
HOGY MIÉRT MENT A CSAPAT A LULUPLATRA, AMELY A TENGERSZINT FELETT 1500
MÉTERRE TALÁLHATÓ, H VÖSEBB, ALACSONYABB A LEVEG PÁRATARTALMA, ÉS
NINCS ANNYI ROVAR.
SEGÍT HATOS
TITKOS

(Kett )
 SZIGORÚAN TITKOS
1965. MÁJUS 16., 19.20 GREENWICHI ID SZERINT FELADÓ: IRODAVEZET , BUENOS
AIRES
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
A KÖVETKEZ INFORMÁCIÓ AZ AMERIKAI HADSEREG EGYIK TISZTJÉT L
ÉRKEZETT, AKI AZ USA NAGYKÖVETSÉGÉN TELJESÍT SZOLGÁLATOT, VALÓSZÍN LEG
MR. FELTER UTASÍTÁSÁRA. JAVASLOM, TEKINTSÉK ÖTÖS MEGBÍZHATÓSÁGI SZINT
INFORMÁCIÓNAK. AZ ALÁBBIAKBAN TELJES EGÉSZÉBEN KÖZLÖM A FENTI TISZT
ÁLTAL ÁTADOTT INFORMÁCIÓT.
KEDVES BARÁTAIM!
A MAI NAPON, MIUTÁN A STAPLER KLINIKA VEZETÉSÉNEK A TUDOMÁSÁRA
JUTOTT, HOGY SENORA CELIA DE LA SERNA DE GUEVARA NEM MÁS, MINT DR.
ERNESTO GUEVARA, A VEZETÉS BEJELENTETTE, A TOVÁBBIAKBAN NEM KÍVÁNJÁK A
BETEGET ORVOSI ELLÁTÁSBAN RÉSZESÍTENI, EZÉRT IDEIGLENESEN BUENOS AIRES
EGYIK ANGOL KÓRHÁZÁBA SZÁLLÍTTATTÁK, AMÍG NEM SIKERÜL NEKI ÚJ
KÓRHÁZAT TALÁLNI. A PROGNÓZISA SZERINT KEVESEBB MINT EGY HETE LEHET
HÁTRA.
TISZTI BECSÜLETSZAVAMAT ADOM, ÉS ISTEN EL TT MEGESKÜSZÖM, HOGY EHHEZ
AZ OCSMÁNY LÉPÉSHEZ, AMELYRE A STAPLER KLINIKA VETEMEDETT, SENKI SEM
FELEL S AZOK KÖZÜL, AKIKET ARGENTÍNÁBAN MEGISMERTETEK, ILLETVE AKIKET
ÉN MAGAM IS ISMEREK. AZ EL ZETES NYOMOZÁS EREDMÉNYEI ALAPJÁN ÚGY
NIK, HOGY A STAPLER KLINIKA BIZONYOS MAGAS BEOSZTÁSÚ VEZET I
KELETNÉMET MENEKÜLTEK, ÉS HOGY A KOMMUNISTÁK IRÁNTI GY LÖLETÜK
ELVETTE A JÓZAN ESZÜKET.
AMI AZ ARGENTIN/KELETNÉMET HAYDÉE TAMARA BUNKE (ALIAS TANIA) NEV
HÖLGYET ILLETI, KÖZÖS NÉMET BARÁTUNK JELENTETTE, HOGY A NYOMÁRA
BUKKANTAK KELET-BERLINBEN, AHONNAN AZONBAN HAVANNÁBA UTAZOTT.
TUDOMÁSUNKRA JUTOTT, HOGY MÚLT HÉTEN, A SAJÁT NEVÉRE KIÁLLÍTOTT
URUGUAYI ÚTLEVELET HASZNÁLVA, A BOLÍVIAI LA PAZBA MENT, AHOL BEÉPÍTETT
ÜGYNÖKKÉNT FOG DOLGOZNI, AMÍG NEM AKTIVÁLJÁK, AMIRE AKKOR KERÜL SOR,
AMIKOR DR. GUEVARA MEGKEZDI DÉL-AMERIKA FELSZABADÍTÁSÁT. EZ SZÁMOMRA
AZT JELENTI, HOGY BOLÍVIÁBAN AKARJA ELKEZDENI A MUNKÁT. HA EZ AZ
INFORMÁCIÓ A BOLÍVIAI HATÓSÁGOK FÜLÉBE JUT, ÚGY GONDOLJUK, HOGY TANIÁT
AZONNAL LIKVIDÁLNI FOGJÁK, EZÉRT A BOLÍVIAI KORMÁNY RÉSZÉRE NEM,
ISMÉTLEM, NEM JUTTATTUK EL EZT AZ INFORMÁCIÓT.
ÜDVÖZLETTEL
VÉGE
J. P. STEPHENS IRODAVEZET , BUENOS AIRES
SZIGORÚAN TITKOS

(Három)
Kongó, Katanga tartomány
Déli szélesség 9° 59' 28”
Keleti hosszúság20° 33'39”
(39-esf út, a bozótban, Saurino közelében)
1965. május 16., 13.10
Smythe matt fekete L-19-ese 1050 méteren repült, nagyjából 800 méternyire a Ford és Peugeot
teherautókból álló konvoj mögött, amely a bozóton keresztül robogott. Amennyire Smythe meg tudta
állapítani, a f úton semmiféle forgalom nem volt jó 15 kilométeres szakaszon.
Már vagy egy órája követte a négy teherautóból álló konvojt, amióta az elhagyta Saurinót. Persze
nem kellett úgy rájuk tapadnia, mint egy pióca. Száz kilométeres körzetben ez volt az egyetlen út,
amelyet teherautók is használhattak. Mindössze annyit kellett tennie – és ezt is tette –, hogy nagy
köröket ír le, hogy aztán a kör megtételekor – ami tíz percet vett igénybe – ismét megpillantsa a
konvojt.
El nap egészen kis magasságban repült el az út felett egy meglep en vidám – s t, boldog –
Lunsford Atyával a hátsó ülésen. A feladatuk az volt, hogy alkalmas helyet találjanak a rajtaütésre.
Lunsford szemmel láthatóan csinált már ilyesmit, mert amikor megpillantotta a hegyet, amelyet
kacskaringós út került meg, rámutatott, és közölte Smythe-tal, hogy a lehet legközelebb szálljon le
ahhoz a ponthoz, hogy felderíthessék odalent a terepet.
Smythe a f útra tette le az L-19-est, miután meggy dött róla, hogy az úton nincs forgalom, és
hogy húsz perc alatt – mert Atya azt mondta, hogy ennyi id re van szüksége, hogy körülnézzen – nem
is ér senki arra a helyre, ahol landoltak.
Aztán visszavitte Atyát Kaminába, ahol Lunsford elsietett, hogy haladéktalanul jelentést tegyen
annak az elképeszt en szép CIA-s hölgynek, majd két menetben kivitte Thomas törzs rmestert és egy
Jette nev , kongói törzs rmestert a kijelölt helyre.
Thomas és Jette úgy döntött, hogy inkább odakint töltik az éjszakát a bozótban, minthogy dzsipen
vagy háromnegyed tonnás teherautón tegyék meg a majd száz kilométeres utat Kaminából.
Hitetlen Thomas út közben egy fontos dolgot közölt vele, amit a Hadseregnél tanult, és ami a
hitvallása lett: – Soha ne állj, ha le is fekhetsz; soha ne fuss, ha sétálhatsz is; és amikor csak lehet,
utazz repül géppel!
Miután Hitetlen Thomas a legnagyobb hülyeségeket is komoly képpel tudta közölni, Smythe most
sem tudta eldönteni, hogy komolyan beszélt-e, vagy csak szórakozott.
Hajnalban Jensen törzs rmester vezetésével teherautók indultak el Kaminából, amelyekkel egy jó
szakaszra való kongói ejt erny st vittek a kijelölt helyre. A kongói ejt erny sök a bozótban rejt ztek
el, jó hétszáz méterre Thomastól és Jettét l, az út két oldalán.
– Hamarosan látótávolságon belül lesznek, Jesse James – mondta Darrell J. Smythe százados a
mikrofonjába. – Az emelked felénél járnak, és mindjárt bekanyarodnak.
– Látom ket, Jemima néni. Hálás köszönet. Fújjon riadót! Indulhat a lovasság! – mondta Thomas a
mikrofonjába.
Thomas maga mellé tette a mikrofont, és felvett a földr l egy fekete pisztolyt, ami kísértetiesen
hasonlított a legendás, 9 mm-es Luger Parabellumra. Valójában egy Ruger II-es .22-es kaliber
félautomata pisztoly volt, amelyhez egy „zajcsökkent ” volt er sítve (ez volt a Hadseregnél elfogadott
szakkifejezés, mivel a „hangtompító” szót vagy pontatlannak, vagy politikailag inkorrektnek találták).
A cs végére tehát egy nyolccolos henger volt er sítve.
Amikor elsütötték a fegyvert, mindössze egy halk, elfojtott „fatt”-ot lehetett hallani.
Thomas kénytelen volt rögtönzött fegyverbemutatót tartani Jette törzs rmesternek – literes
paradicsomkonzerves dobozokat állított fel Kamina egyik kifutópályája mellett, amikre rál tt –, hogy
az elhiggye, hogy attól, hogy csak annyi hallatszik, hogy „fatt”, és nincs a megszokott „bumm”,
amikor elsüti a fegyvert, attól az még igazi pisztoly.
Miután a saját szemével is látta, mire képes a fegyver, Jettét egészen rabul ejtette a Ruger, és Thomas
sejtette, hogy vagy kénytelen lesz fabrikálni még egy, valótlanságot tartalmazó dokumentumot,
amelyben közli,… egy darab Ruger -es .22 LR, SN 14-48070 revolver elveszett, miközben harci
tevékenységet folytattak az ellenséges hader ellen…”, vagy kénytelen lesz ölre menni Jettével, aki
minden bizonnyal inkább a halált választaná, mintsem hogy visszaadja.
Thomasnak arról sem volt könny meggy znie Jettét, hogy egy tárnyi, 7 mm-es l szerrel kil ni a
teherautók kerekét – jelen szituációban – célravezet bb megoldás, mint az, amit tervezett.
– Nem akarjuk, hogy ezek a fickók meghallják a lövéseinket, Jette. Attól csak idegesek lennének a
katonák a teherautók platóján, és akkor leugrálnának, és rál nének mindenre, ami mozog. Így viszont
annyit sem fognak hallani, hogy „fatt, fatt”, amikor apró lyukakat lövünk az els kerekeikbe. Az
abroncsok nem fognak szétmenni, csak villámgyorsan leeresztenek, k pedig kénytelenek lesznek
kiszállni, hogy megnézzék, mi van, és a fegyvereiket is a platón fogják hagyni. Akkor el ttük és
mögöttük felsorakozik a lovasság… teherautókkal, amiknek a vezet fülkéjéb l géppuskák fognak
kikandikálni, a platóikon meg lövészek fognak célra tartani, és ha ezeknek az embereknek van annyi
eszük, hogy képesek két kézzel megtalálni a saját seggüket, akkor egyszer en megadják magukat.
Érti?
– Maga már csinált ilyet, rnagy úr?
– Már csináltam ilyet.
Thomas felállt, és jelezte, hogy a konvoj mindjárt megérkezik. Nem látta ugyan Jettét, de tudta, hogy
Jette látta t.
Aztán visszament a bozótba – mindössze kétméternyire távolodott el az úttól –, elbújt egy nagy fa
mögé, és megtámasztotta a könyökét egy faágon, hogy két kézzel markolva, biztosan célra tudja
tartani a Rugert.
Az els teherautó motorjának a hangja egyre er södött, aztán már hallani lehetett a kerekek alól
kivágódó kövek ropogását.
Itt nyugszik William Thomas törzs rmester, aki egy jókora követ kapott a szemei közé egy elhagyatott
út szélén, Kongó egyik ismeretlen bozótjában.
Aztán, még miel tt meglátta volna, megérezte, hogy a teherautó mellé ért.
Amint megpillantotta az els kereket, meghúzta a ravaszt.
Fatt, fatt, fatt, fatt.
Aztán meglátta a második teherautót is. Arra nem l tt. A második és a negyedik teherautó Jettéé volt.
Fatt, fatt, fatt, fatt és – a francba is, miért ne? – fatt, fatt.
A Ruger tárjába tíz l szer fért.
Elment el tte a negyedik teherautó.
Amikor a teherautó elt nt a szeme el l a kanyarban, Thomas felállt, és intett Jettének, hogy nézzen a
teherautók után, a bozóton keresztül.
Aztán felvette a mikrofonját.
– Na, akkor megkapom a lila plüssgorillát? – kérdezte Thomas.
– Az els teherautó félreállt – jelentette Smythe rnagy.
– A lovasság?
– Nyolcszáz méterre, mindkét irányban – jelentette Smythe.
Alig egy perccel kés bb egy katonai teherautó dübörgött el mellette. A teherautó utasfülkéjében
kongói ejt erny sök álltak egy állványra szerelt, 7,62-es géppuska mögött, a platóján pedig csak úgy
hemzsegtek a 7 mm-es FN puskával felfegyverzett ejt erny sök.
Aztán jött még egy.
Jensen törzs rmestert nem látta, ami azt jelentette, hogy a doki a másik irányból érkez teherautók
egyikén lehetett.
– A lovasság megérkezett a csatatérre – jelentette Smythe. – Rengeteg felemelt kezet látok. Remek
mulatság, Thomas! Nem akarod megnézni?
– Nem – mondta Thomas. – Nem akarom.
És abba sem akarok belegondolni, hogy mi lesz ezekkel a szerencsétlen barmokkal, ha a kibaszottul
szabályosan lefolytatott hadbírósági eljárás végén megszületik az igazságos ítélet.
De hát, basszak meg, tudták, hogy mire vállalkoznak. Mi a faszért nem maradták a kibaszott
Kubában?
Belebújt a hátizsákos rádió hevederébe, aztán kilépett a bozótból, és elindult lefelé a hegyen, ahol
Smythe rnagynak kellett leszállnia az L-19-essel.
Újra a kezébe vette a mikrofont.
– Custer41, Custer, itt Jesse James – mondta Thomas.
– Hallgatlak, Jesse – felelte Jensen azonnal.
– Indulj el, lefelé a hegyen! Jemima néni kivisz innen a gépével.
– Inkább maradnék a teherautókkal.
– Tudod, doki, a dolgok úgy m ködnek errefelé, hogy én megmondom, hogy mit csinálj, te pedig
megcsinálod. Akkor várlak. Jesse James, vége.
Thomas szép lassan elindult lefelé az úton. Id nként hátrapillantott, amíg végül meglátta, hogy
Jensen doki is mögötte baktat.
Thomas megállt, és megvárta Jensent.
– Mi az ábra, Thomas?
– Az az ábra, hogy Atya azt akarja, miel bb húzzunk el innen – mondta Thomas. – Hallottad ezt a
„remek mulatság” – baromságot Jemima nénit l?
– Szerintem angol tiszt és úriember akar lenni – mondta Jensen doki. – Azért én kedvelem.
– Én is.

41
George Armstrong (1839-1876): legendás hír amerikai tábornok, akit számos katonai siker után – a
törzstisztjeivel együtt – sziú indiánok öltek meg a Little Bighhorn-i csatában. A ford.
 Thomas az égre mutatott, ahol Jemima néni matt fekete L-19-ese ráfordult a 39-es f útra, hogy
megkezdje a leszállást.

(Négy)
TITKOS
SEG0041 1965. MÁJUS 16., 22.20 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
5. SZ. HADM VELETI JELENTÉS REFERENCIA, BAKER 11-ES TÉRKÉP
1 – 1965. MÁJUS 16-ÁN, MEGKÖZELÍT LEG ZULU 12.00-KOR, DARRELL J. SMYTHE
SZÁZADOS, L-19-ES FELDERÍT REPÜL GÉPÉN REPÜLVE, A KATANGA
TARTOMÁNYBELI SURINO KÖZELÉBEN FELFEDEZETT EGY NÉGY TEHERAUTÓBÓL
ÁLLÓ KONVOJT A 39-ES F ÚTON. A KONVOJ KUBAI KATONÁKAT SZÁLLÍTOTT,
AKIKET ER SÍTÉS GYANÁNT KÜLDTEK A LULUABOURG TÉRSÉGÉBEN TARTÓZKODÓ
KONGÓI LÁZADÓKHOZ.
2 – A FENTI INFORMÁCIÓT TOVÁBBÍTOTTUK EGY, A KAMINÁN ÁLLOMÁSOZÓ
KONGÓI CSAPATNAK, AMELY ALFRED JENSEN TÖRZS RMESTER TÁMOGATÁSÁVAL
VÉGZI A FELADATAIT, ILLETVE A FELDERÍT JÁR RNEK, AMELYNÉL WILLIAM
THOMAS TÖRZS RMESTER VÉGEZ SZAKÉRT I MUNKÁT.
3 – 1965. MÁJUS 16-ÁN, MEGKÖZELÍT LEG ZULU 13.30-KOR A KONVOJT, SURINÓTÓL
MINTEGY ÖTVEN KILOMÉTERRE, MEGÁLLÍTOTTA A KONGÓI CSAPÁSMÉR HADER .
THOMAS ÉS JENSEN TÖRZS RMESTERREL KÉS BB KONGÓI TISZTEK KÖZÖLTÉK,
HOGY ÖSSZESEN NYOLCVANKÉT (82) VÉLHET EN KONGÓI ÁLLAMPOLGÁRSÁGÚ
FEGYVEREST VETTEK RIZETBE. AZ AKCIÓ SORÁN JELENT S MENNYISÉG KÉZI
FEGYVERT ÉS EGYÉB HADIANYAGOT FOGLALTAK LE.
4 – A KONVOJT MEGLEPETÉSKÉNT ÉRTE A RAJTAÜTÉS, ÉS AZ ÁLLÍTÓLAGOS KUBAI
FEGYVERESEKET EGYETLEN LÖVÉS NÉLKÜL SIKERÜLT RIZETBE VENNI. A KONGÓI
HATÓSÁGOK ÚGY VÉLIK, HOGY A KONVOJT SIKERÜLT ÚGY MEGÁLLÍTANI, HOGY AZ
ÁLLÍTÓLAGOS KUBAIAKNAK NEM MARADT IDEJÜK ÉRTESÍTENI A LULUABOURG
TÉRSÉGÉBEN ÁLLOMÁSOZÓ LÁZADÓKAT ARRÓL, HOGY MEGÁLLÍTOTTÁK KET.
NOHA NEM VOLTAK JELEN AKKOR, AMIKOR A TEHERAUTÓKAT MEGÁLLÍTOTTÁK,
THOMAS ÉS JENSEN TÖRZS RMESTER EGYETÉRT A KONGÓI HATÓSÁGOKKAL.
5 – A KONGÓI HATÓSÁGOK INFORMÁLTÁK ALULÍROTTAT, HA A HAMAROSAN
MEGKEZD VIZSGÁLAT SORÁN BEBIZONYOSODIK, HOGY AZ ÁLLÍTÓLAGOS
KUBAIAK VALÓBAN FEGYVERES, KÜLFÖLDI ÁLLAMPOLGÁROK, AKIK AZZAL A
CÉLLAL ÉRKEZTEK KONGÓBA, HOGY MEGDÖNTSÉK A KORMÁNYT, A NEMZETKÖZI
ÉS A KONGÓI HADITÖRVÉNY CIKKELYEI ÉRTELMÉBEN EL FOGJÁK KET ÍTÉLNI.
AMINT A JELENLEGI SZÜKSÉGÁLLAPOTOT FELOLDOTTÁK, A HADITÖRVÉNYSZÉKI
ELJÁRÁSRÓL KÉSZÜL ÜGYIRATOT TOVÁBBÍTANI FOGJÁK A NEMZETKÖZI
SZERVEKNEK.
SEGÍT HATOS
TITKOS

(Öt)
Kongói Köztársaság, Léopoldville
Avenue Leopold 404.
1965. május 20., 12.05
Nimbi, a szolgálófiú, az általa csak „les Madames”-nak titulált csoporthoz kísérte Miss Cecilia
Taylort. A két Madame fürd ruhában ült az egyik naperny s asztalnál, a medence mellett.
Mary Magdalene, a hatalmas, fekete n , akit Cecilia már korábban is látott, a medence sekélyebb
végén ült; virágmintás ruháját majdnem derékig felhajtva, a lábát a vízbe lógatva játszott Craigék
babájával.
Madame Ursula Craig és Madame Marjorie Portet rámosolygott – aztán egymásra –, amikor Cecilia
megjelent a verandán.
– Hello, Cecilia – mondta Ursula. – Úgy látom, rád férne egy pohár narancslé.
 – Igen, azt megköszönném – mondta Cecilia.
– Egy narancslevet mindenkinek, Nimbi – adta le a rendelést Marjorie. – És Miss Taylor velünk fog
ebédelni.
– Nagyon kedves vagy. Elfogadom a meghívást. De azért jöttem, mert Lunsford rnagy megkért,
hogy jöjjek ide.
– Hamarosan itt lesz – mondta Marjorie. – A repül téren van az én Jackemmel. Most döntik el, hogy
a felesleges holmikból mit hová küldjenek.
– Parancsolsz?
– A Légier , mindenki legnagyobb meglepetésére, ma reggel küldött egy repül gépnyi felesleges
holmit – magyarázta Marjorie.
– Felesleges holmit?
– Amennyire tudom, a Légier bejelentette, hogy támogatni akarja a Küzdelem hadm veletet, és
hogy ehhez ragaszkodik. Felter persze egy szavukat sem hitte, de azért készített nekik egy
bevásárlólistát, közben pedig összeszedett mindent, amire szükségünk lehet, és elküldte az
Intercontinental Air Cargo 707-esével…
Marjorie egy pillanatra megállt, és pajkosan elmosolyodott.
– Mintha tegnap este emiatt hívták volna Atyát. Neked nem beszélt róla?
– Lunsford rnagy valóban a lakásomon volt, amikor szakmai ügyben telefonon keresték – mondta
Cecilia. – Gondolom, ebben az ügyben.
– Amikor a gép megérkezett, a pilóta nem volt hajlandó senki másnak átadni a cuccot, kizárólag
Atyának, Cecilia – mondta Marjorie. – Úgyhogy, amikor az attasé idetelefonált, megadtam neki a
számodat.
– Úgy érzem magam, mintha az anyámnak magyarázkodnék, hogy miért maradtam ki egész éjszaka
– mondta Cecilia.
– Természetesen nem tartozik a tárgyhoz – mondta Marjorie –, de azt hiszem, nyugodtan állíthatom,
és ebben senki sem fog megcáfolni, hogy a különleges hadviselési er k 17. különítménye tagjai
örülnek, hogy végre boldognak láthatják szeretett parancsnokukat, és hálásak annak, bárki legyen is
az, aki ezért felel s.
– Úristen, csak nem azt akarod mondani, hogy már mindenki tud róla?
– Az egész klán tudja, de egy szót sem fogunk elárulni a klánon kívülieknek.
– Honnan tudtad, hogy George a lakásomon van?
– Tudod, azt hiszem, én vagyok a nem hivatalos szárnysegédje. Az emberek hozzám jönnek, ha nem
találják Atyát, úgyhogy mindig közli velem, hová megy. Így aztán tudtam, amikor az attasé felhívott,
hol keressem.
– Hajnali fél négykor – mondta Cecilia.
– Ó, olyan kés lett volna? Meg sem néztem az órát.
– Nem a fenét – mondta Cecilia. – Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyesmit fogok tenni… hogy
képes vagyok ilyesmire.
– Mi sem hittük. Azt hiszem, ezt hívják vágynak… féktelen vágynak. Váratlanul támad az emberre,
aztán szó szerint hanyatt vágja.
– Marjorie! – mondta Ursula rosszallóan, de azért mosolygott.
– Miel tt megjöttél, éppen arról beszéltünk Ursulával, hogy egy kicsit elcsevegünk veled err l a
dologról, de els a munka.
El vett egy papírt a táskájából, és Cecilia kezébe adta.
– Atya arra kért, hogy ezt mutassam meg neked.

TITKOS
KÜZD0087 WASHINGTON D. C, 1965. MÁJUS 20., 10.35 ZULU
FELADÓ: KÜZDELEM HATOS CÍMZETT: SEGÍT HATOS
A KÖVETKEZ T ZAMMORO KÜLDTE BUENOS AIRESB L
1965. MÁJUS 19-ÉN, BUENOS AIRES-I ID SZERINT 12.30-KOR, SENORA CELIA DE LA
SERNA DE GUEVARA ELHALÁLOZOTT. A HALÁL OKA TÜD RÁK.
FINTON KÜZDELEM HATOS NEVÉBEN
TITKOS
Cecilia visszaadta a papírt.
 – Gondolom, a másikat is láttátok – mondta. – Amiben arról adnak hírt, hogy a szegény asszonyt
kitették a kórházból.
Ursula és Marjorie bólintott.
– Én ezt nem értem – mondta Cecilia.
– Azt nem mondom, hogy helyesen cselekedtek – mondta Ursula –, de megéltem ket.
– Ursula évekig Kelet-Németországban élt. De talán váltsunk is témát. Milyen az új lakásod
Léopoldville-ben?
– Pontosan olyan, mint egy kulturális el adó lakása. Egy negyedik emeleti lyuk, ami a Stanley-
medencére néz. Lift nincs.
– Mi mind itt lakunk, de még így is van három szabad hálószoba – mondta Ursula.
– Csak nem azt akarjátok mondani, hogy költözzek ide?
– Mi csak annyit mondunk, hogy kevésbé lenne felt , ha az éjszakáidat itt töltenéd, az amerikai
barátn iddel…
– Mint az amerikai fiúmmal a lakásomon?
– Nos, én kongói alezredes fiút akartam mondani – mondta Marjorie. – Jesszusom, el is felejtettem…
– Akkor tehát engedsz végtelenül logikus érvelésünknek, és nem szállsz szembe legy zhetetlen
akaratunkkal?
– Azt hiszem, most szégyentelen ribancnak kellene éreznem magam, de nem érzem magam annak –
mondta Cecilia.
– Ha a megfelel férfival vagy – mondta Marjorie –, akkor az sem szükségszer en baj, ha ribancnak
érzed magad.

(Hat)
Kongói Köztársaság, Léopoldville
Avenue Leopold 404.
1965. május 21., 1735
Lunsford Atya, Marjorie Portet és Ursula Craig az egyik naperny s asztalnál ült, a medence mellett,
és figyelte, amint Mary Magdalene a medence sekély felében Jiffyvel pancsolt. Atya és Ursula
sörözött, Marjorie pedig valami gin-tonikhoz hasonló italt ivott.
– Hol van Jack? – kérdezte Cecilia Taylor, miközben lehuppant a Lunsford melletti székre (közben
sikerült diszkréten végigsimítania Atya vállát az ujjbegyeivel).
– Kaminába ment egy C-16-osra való felesleggel – mondta Atya. – Holnap jön vissza. Valószín leg.
Vagy holnapután.
– Ó, már el is ment? – kérdezte Cecilia.
Jack nem csak azért ment Kaminába, hogy utánpótlást vigyen oda, és ezzel Cecilia is tisztában volt.
De Ursula és Marjorie is az asztalnál ült, és nekik nem volt joguk tudni az igazságot, és Cecilia ezt is
nagyon jól tudta.
Supo ezredes közölte vele, hogy eszébe jutott valami. Az jutott az eszébe, ha nem fognak el egyetlen
hajót sem a Tanganyika-tavon, az gyanús lehet. Supo arra gondolt, ha az egyik T-28-as, amelyet most
már szabadon használhatott, elfogná az egyik kis hajót, azt a benyomást keltve, hogy véletlenül
bukkantak rá – egy légi rjárat véletlenül kiszúrta a vízen –, akkor a lázadókban talán felmerülne,
hogy nem is olyan veszélytelen dolog azokkal a kis hajókkal átkelni a tavon.
Ett l még óvatosabbá válnának, vagyis csökkentenék a kis hajók számát, és ritkítanának a szállítások
gyakoriságán is. És ha mondjuk el is süllyesztenének egy-egy kis hajót, akkor jó néhány kiló
hadianyagot küldhetnének a Tanganyika-tó fenekére, aminek a hatására a lázadók kénytelenek
lennének még több hadianyagot vásárolni, plusz egy újabb hajót, amihez természetesen olyan
legénységet is kell verbuválniuk, amelynek tagjai képesek és hajlandóak átkelni a tavon, azzal a
tudattal, hogy az ellenség id nként kil pár hajót, és a tó fenekére küldi a legénységgel együtt.
Hát, erre gondolt Supo ezredes, és kíváncsi volt rá, hogy mi a véleménye Pahpa alezredesnek err l az
okfejtésr l.
Pahpa alezredes közölte vele, hogy teljes mértékben egyetért Supo ezredessel, mindazonáltal
egyeztetnie kell Miss Taylorral.
Miss Taylor, miután Lunsford ebéd közben beavatta a részletekbe, úgy gondolta, hogy Supo ezredes
terve igazán remek, bár korántsem tökéletes. Miss Taylor inkább Lunsford rnaggyal értett egyet, és
is úgy vélte, szerencsésebb, ha a lázadók utánpótlása egyszer en köddé válik, és nem egy ellenséges
támadás során vész oda. Utóbbi esetben el fordulhat, hogy maradnak túlél k, akik elmondhatják, hogy
Kigomában ügynökök rejt znek, akik kiszivárogtatják a hajók indításának id pontját.
– És vigyáznunk is kell, George, nehogy elsüllyesszünk valami ártatlan csempészt. Milyen gyorsan
tudnak az embereid Kigomából Kaminába, vagy a T-28-as pilótájának üzenni?
– A B-26-osokkal a leveg ben is tudnak beszélni, de a T-28-asokkal nem.
– Akkor mi lenne, ha odaküldenénk Jack Portet-t az egyik B-26-ossal… de nem mint pilóta… azt
szeretném, ha a kubaiak vezetnék a gépet… hogy biztosan a megfelel hajót tüntessék el?
– A nagy elmék egyformán gondolkodnak… – mondta Atya Ceciliának a háborúról és a szerelemr l.
Atya úgy érezte, nem szükséges elmondania Ceciliának, hogy közölni fogja Jackkel, gy djön meg
róla, hogy amikor valaki meghúzza a B-26-os orrába épített, .50-es kaliber Browning géppuska
elsüt billenty jét, akkor az a valaki olyasvalaki legyen, aki tudja, mit csinál, és hogy Jack szinte
biztosan úgy fog dönteni, hogy a legalkalmasabb a feladatra.
– Még sötétedés el tt Kaminába akart érni – mondta Atya. – Na, és hogy telt a nap az irodában,
drágám? Hogy szinte legyek, fogalmam sincs, mit csinál egy követségi kulturális el adó. Zenés
darabokat ad el a nagykövetnek?
Atya várta, hogy a hölgyek elismer nevetésben törjenek ki. De csak egy kis kuncogásra futotta
lük.
– Tudod, az összes zöldsapkás egy kicsit retardált, mint – mondta Marjorie. – Egész hamar hozzá
lehet szokni.
– A futár hozott nekem valamit a brazzaville-i nagykövetségr l – mondta Cecilia. – Összesen kilenc
kubai, közöttük Roberto Agramonte százados, két-három f s csoportokban, különböz légitársaságok
járataival, de a legtöbben az Air France-szal, Brazzaville-be érkezett. Agramonte azonnal a
külügyminisztériumba ment. A forrásaink szerint közölte a külügyminiszterrel, hogy azért jött,
idézem, „hogy koordinálja a második hadoszlop érkezését”, jelentsen ez bármit.
– Valószín leg azt jelenti, hogy újabb ötven ember érkezik a kontinensre – mondta Atya. – Tudod,
Guevara Napóleonnak képzeli magát. Azt a… mennyi?… harminc, negyven emberét, aki a fennsíkon
van, két részre osztotta: csapatokra meg vezérkarra. Csapatok. Nálunk ezt szakasznak szokás nevezni.
– Úgy tudtam, a szabály az, hogy soha ne becsüld le az ellenséget – mondta Cecilia.
– Mit lehet ezen lebecsülni? Eddig semmit nem csinált, csak titokban belépett az országba… illetve
csak azt hiszi, hogy sikerült neki titokban belépni az országba…, összeeszkábált magának egy
kunyhóvárost egy fennsíkon a semmi közepén, aztán meg megbetegedett. Pedig állítólag orvos.
– Vajon tudja, mi történt az anyjával? – kérdezte Cecilia.
– A lehallgatóosztagok nem fogtak el erre utaló üzeneteket – mondta Atya. – Gondolom, az ilyesfajta
híreket a Buenos Aires-i kubai nagykövetségr l Havannába küldik, onnan Dar es Salaamba, aztán
Luluabourgba.

(Hét)
Kongó, Katanga tartomány
Kamina légi támaszpont
1965. május 23., 1100
Lunsford Atya a tiszti kantinban találta Jack Portet-t, aki pilótaruhában ült, és reggelizett (sonkás
tojást, egy kulit, narancslevet és kávét).
– Te most reggelizel vagy ebédelsz? – kérdezte Lunsford, miközben lehuppant a mellette lév
székre, és a kávéskancsó után nyúlt.
– Majdnem egész éjjel fenn voltam egy B-26-osban. Ráadásul a karbantartó tiszt, aki nagyon jól
tudta, hogy éppen szunyókálok… alaposan megdolgoztam egy kis pihenésért… reggel kilenckor
elrendelte, kezdjék melegíteni a T-28-asok motorját… az ablakom alatt. Egy id után rájöttem, hogy
itt nem lesz alvás, és feladtam. Te mit keresel itt?
Lunsford nem válaszolt, inkább tett fel egy kérdést, csak úgy mellékesen.
– Sikerült magad hasznossá tenni odafenn?
– Hadm veleti jelentést akarsz küldeni? – kérdezte Jack komolyan. – Nem. A B-26-osokat
hivatalosan az Ügynökség használja. És mivel mi nem repülünk az Ügynökség gépeivel… mert nem
mi vezettük, ugye, Jack?
Portet Lunsford szemébe nézett, aztán felmordult.
– Nem. Azt hiszem, senkit sem találnál, aki azt állítaná, hogy én vezettem azt a B-26-ost tegnap éjjel,
ami ripityára l tt egy kis bárkát.
– És mivel mi nem repülünk a gépeikkel – folytatta Lunsford –, semmi okunk jelentést írni a
történtekr l. Nem igaz?
– Azt hiszem, igazad van.
– De ha mégis készülne az esetr l jelentés, szerinted mi állna benne?
Jack egy pillanatig gondolkodott a válaszon.
– Megbízható forrásból származó információ alapján – mely információról a B-26-os repül
személyzete szintén reméli, hogy megbízható forrásból származott – a B-26-os repül személyzete
felfedezett egy tizenegynéhány méteres hajót a Tanganyika-tó kongói felségterületén, mintegy másfél
kilométerre a határtól. Nevezett vízi járm Kalamba irányába tartott. Nem volt kivilágítva. Miután a
fedélzetén lév személyek megpillantották a kiengedett futóm vel és fékszárnyakkal feléjük tartó B-
26-os repül gépet, kis kaliber kézi l fegyvereikb l tüzet nyitottak, amelyet követ en a B-26-os – tíz
másodpercig tartó, az orrába szerelt hat, 50-es kaliber géppuskából leadott sorozattal – apró
darabokra l tte nevezett vízi járm vet.
– Ha ilyesmi megtörtént volna, mennyi lenne az esélye annak, hogy a hajó személyzetének sikerült
valakit értesíteni arról, hogy mi történt vele?
– Nulla – felelte Jack.
– Esetleges túlél k?
– Nincsenek.
– Deszkákba kapaszkodók sem?
– Abból a t zgömbb l ítélve, amit láttam, jó pár száz liternyi üzemanyag lehetett a hajó rakterében.
Meg egy rakás robbanóanyag. Onnan nem úszott el senki.
– Most, hogy tudják, hogy kell csinálni, rá lehet bízni a dolgot a kubaiakra?
Portet elgondolkodott a válaszon.
– A mi kubai embereinkkel két probléma van. Az els az, hogy szívesen ripityára l nének bármilyen
hajót, amir l csak gyanítják, hogy kommunistáid vannak a fedélzetén. A második probléma az, hogy
azon t dnek… és teszik ezt fennhangon… miért nem mennek oda a fennsíkra, és lövik szét
Guevarát meg mindenki mást Luluabourgban.
– Szólok Ceciliának, hogy beszéljen a fejükkel – mondta Lunsford.
– Ugyan miért hallgatnának rá?
– Mert világosan az értésükre tudja adni, hogy aki nem teljesíti a parancsokat, azt hazazavarják az
Államokba. Az pedig nagyon nem tetszene nekik. Itt mégiscsak tehetnek valamit Guevara ellen.

(Nyolc)
SZIGORÚAN TITKOS
SEG0049 1965 MÁJUS 23., 21.15 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
43. SZ. HELYZETJELENTÉS REFERENCIA, BAKER 11-ES TÉRKÉP
1 – A KÖVETKEZ KET – MATA HARI VÉLEMÉNYE SZERINT IS – TOVÁBBÍTANI KELL A
CIA-NEK.
2 – 1965. MÁJUS 23-ÁN, ZULU 09.15-KOR, AZ ELHÁRÍTÁS FORRÁSAI ELFOGTAK EGY
RÁDIÓÜZENETET, AMELYET KIGOMÁBÓL (TANGANYIKA) KÜLDÖTT LAURENT
MITOUDIDI EZREDES, A FORRADALMI HADITANÁCS KABINETF NÖKE A
LULUPLATBAN TARTÓZKODÓ „TATU”-NAK (GUEVARA). AZ ÜZENET
TOVÁBBÍTÁSAKOR EGY OLYAN KÓDOT HASZNÁLTAK, AMELYET RENDES
KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT A DAR ES SALAAM-I KUBAI NAGYKÖVETSÉG SZOKOTT
HASZNÁLNI, EZÉRT AZT HITELESNEK KELL TEKINTENI. AZ EZREDES UTASÍTOTTA
GUEVARÁT, „KÉSZÜLJÖN FEL ALBERTVILLE MEGTÁMADÁSÁRA ÉS
FELSZABADÍTÁSÁRA, MAJD A ZSOLDOS ÉS REAKCIÓS ER K ELLENI MEGVÉDÉSÉRE”.
AZ ÜZENET KONKRÉT RÉSZLETEKET NEM TARTALMAZOTT.
3 – A KÖVETKEZ KÖVETKEZTETÉSEKET VONTUK LE:
A. GUEVARA – FELTEHET EN AZÉRT, MERT NINCS MÁS VÁLASZTÁSA – ÚGY
DÖNTÖTT, HOGY EMBEREIVEL EGYÜTT KÖVETI MITOUDIDI UTASÍTÁSAIT. MITOUDIDI
EZREDESNEK NEM SIKERÜLT ELNYERNIE A CIVIL LAKOSSÁG BIZALMÁT A KELETI,
KATANGA ÉS KASAI TARTOMÁNYBAN, MIVEL KÉPTELEN VOLT KIKERGETNI HCIARE
ZSOLDOSAIT ÉS/VAGY SUPO CSAPATAIT ALBERTVILLE-B L, ILLETVE
STANLEYVILLE-B L (TULAJDONKÉPPEN SEHONNAN SEM TUDTA KET KIKERGETNI),
ÉS MERT A KATONÁI TELJES MÉRTÉKBEN FEGYELMEZETLENEK. A SZIMBÁK ÁLTAL
MEGSZÁLLT TERÜLETEKR L SZÁMOS, MEGER SÍTETT JELENTÉS ÉRKEZETT, AMELY
SZERINT MITOUDIDI KATONÁI ATROCITÁSOKAT KÖVETTEK EL A CIVIL LAKOSSÁG
ELLEN: ÉLELMISZERT ÉS JÓSZÁGOT LOPTAK, CIVILEKET KÉNYSZERÍTETTEK, HOGY
ÁLLJANAK BE A SZIMBA HADSEREGBE, TOVÁBBÁ N KET ER SZAKOLTAK MEG, ÉS
GYILKOLTAK.
B. MITOUDIDI EGYRE TÖBB ID T TÖLT KIGOMÁBAN, ÉS EGYRE KEVESEBBET
KONGÓ MÁS PONTJÁN. OKUNK VAN FELTÉTELEZNI, HOGY KEDVELI KIGOMA
BORDÉLYHÁZAIT ÉS EGYÉB LÁTVÁNYOSSÁGAIT, ÉS FÉL, HOGY HCIARE ZSOLDOSAI,
ILLETVE SUPO KATONÁI ELFOGJÁK. MIVEL SUPO EZREDES VEZETI A KONGÓI
CSAPATOKAT A FENT NEVEZETT TARTOMÁNYOKBAN, MITOUDIDI SZÁMÁRA A
HELYZET VÁRHATÓAN TOVÁBB FOG SÚLYOSBODNI.
C. SUPO EZREDES ÚGY VÉLI – ÉS EZZEL MATA HARI ÉS ALULÍROTT IS EGYETÉRT –,
HA GUEVARA CSAPATAINAK, NÉMI SZIMBA SEGÍTSÉGGEL SIKERÜL
VISSZAFOGLALNIA ALBERTVILLE-T, MITOUDIDI JELENT S SZIMBA SIKERT
KÖNYVELHET EL, ÉS EZZEL EGY CSAPÁSRA VISSZANYERHETI A CIVIL LAKOSSÁG
BIZALMÁT. HA VISZONT AZ ALBERTVILLE ELLENI TÁMADÁSA MEGHIÚSUL, AKKOR
GUEVARÁRA ÉS A KATONÁIRA HÁRÍTHATJA A FELEL SSÉGET. EZÉRT NYOMÁST FOG
GYAKOROLNI GUEVARÁRA, HOGY AZ MIEL BB INDÍTSA MEG A TÁMADÁST.
D. MIVEL A KÖZELMÚLTBAN CSAK IGEN NAGY NEHÉZSÉGEK ÁRÁN TUDTA
MEGER SÍTENI A LULUPLATBAN ÖSSZEGY LT HADEREJÉT, LEHETSÉGES, HOGY
GUEVARA VONAKODNI FOG ATTÓL, HOGY TÁMADÁST INDÍTSON ALBERTVILLE
ELLEN, ENNEK ELLENÉRE NEM LESZ MÁS VÁLASZTÁSA, MIVEL KEZDI ELVESZÍTENI
MITOUDIDI BIZALMÁT. ITT KELL MEGJEGYEZNI, GUEVARA AZT KÉPZELI MAGÁRÓL,
HOGY AZ AFRIKAI FELSZABADÍTÓ MOZGALOM ÉLHARCOSA. HA AZ ALBERTVILLE
ELLENI TÁMADÁS SIKERES LENNE, GUEVARA MINDEN BIZONNYAL MEGPRÓBÁLNÁ
LEARATNI AZ ÖSSZES BABÉRT.
E. MIUTÁN SUPO TISZTÁBAN VAN MITOUDIDI CSAPATAINAK AZ EREJÉVEL ÉS
KÉPESSÉGEIVEL, ÉS MIVEL FELTÉTELEZI, HOGY A KUBAI UTÁNPÓTLÁSVONALAKNAK
A TANGANYIKA-TÓNÁL ÉS BRAZZAVILLE KÖZELÉBEN TÖRTÉN ELVÁGÁSA A
JÖV BEN IS SIKERESEN FOLYTATÓDNI FOG, ÚGY GONDOLJA, HA HCIARE ZSOLDOS
CSAPATAIT KONGÓI CSAPATOKKAL ER SÍTI MEG, VAGY KONGÓI CSAPATOKRA
CSERÉLI LE AZ ALBERTVILLE-I TÉRSÉGBEN – A CSAPATOK JÓL FEL VANNAK
SZERELVE, ÉS A MOZGÓSÍTÁSUK MÁR MEG IS TÖRTÉNT –, GUEVARA CSAPATAI NEM
LESZNEK KÉPESEK VISSZAFOGLALNI ALBERTVILLE-T. MATA HARI ÉS ALULÍROTT
EGYETÉRT SUPÓVAL.
F. MATA HARI ÉS ALULÍROTT EGYETÉRT ABBAN, HOGY NEM SZABAD
MEGFELEDKEZNI ARRÓL, HOGY SEM GUEVARA, SEM MITOUDIDI NEM KÉPZETT
TISZT, ÉS HOGY MINDKETTEN MINDENRE ELSZÁNT EGOISTÁK, AKIK OLYAN
LÉPÉSEKRE IS KÉPESEK, AMELYEKET MINDENKI MÁS MEGGONDOLATLANNAK
TARTANA.
SEGÍT HATOS
SZIGORÚAN TITKOS

(Kilenc)
SZIGORÚAN TITKOS
1965. JÚNIUS 8., 20.15 GREENWICHI ID SZERINT
FELADÓ: IRODAVEZET , KONGÓ, LÉOPOLDVILLE 00025
CÍMZETT: IGAZGATÓ, CIA, LANGLEY MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
1. 1965. JÚNIUS 8-ÁN, 06.35-KOR SEGÍT EMBEREI ELFOGTAK EGY ÜZENETET,
AMELYET „TATU” (GUEVARA) KÜLDÖTT LULUPLATBÓL A KUBAI NAGYKÖVETSÉGRE,
DAR ES SALAAMBA. SEGÍT EMBEREI A KUBAI „CUKOR NÉGYES” KÓDOT
HASZNÁLVA DEKÓDOLTÁK AZ ÜZENETET, AMELYET SEGÍT HATOS EZUTÁN
ALULÍROTTNAK TOVÁBBÍTOTT.
2. GUEVARA AZ ÜZENETBEN JELENTETTE, HOGY MITOUDIDI EZREDES, A
FORRADALMI HADITANÁCS KABINETF NÖKE, NAGY VALÓSZÍN SÉG SZERINT A
TANGANYIKA-TÓBA FULLADT, MIKÖZBEN EGY HAJÓ FEDÉLZETÉN KIM-BABÁBÓL
ISMERETLEN HELYRE TARTOTT, AHOL A VEZÉRKAR ÚJ F HADISZÁLLÁSÁT KÍVÁNTA
BERENDEZNI.
3. A SUPO EZREDESNEK LÉGI TÁMOGATÁST NYÚJTÓ REPÜL GÉPEK SZEMÉLYZETE
JELENTETTE, HOGY ELFOGOTT ÉS ELSÜLLYESZTETT EGY HAJÓT, AMELYR L
KIDERÜLT, HOGY TITOKBAN HADIANYAGOT ÉS KATONÁKAT SZÁLLÍTOTT GUEVARA
RÉSZÉRE.
4. VALÓSZÍN , HOGY LAURENT MUDANDI EZREDES FOGJA ÁTVENNI MITOUDIDI
EZREDES HELYÉT. MUDANDI, AKI JELENLEG DAR ES SALAAMBAN TARTÓZKODIK,
EGY, A KÍNAIAK ÁLTAL KIKÉPZETT RUANDAI TUSZI, AKI VÉLHET EN AKTÍVABB
LESZ MITOUDIDI EZREDESNÉL.
C. R. TAYLOR
IRODAVEZET
LÉOPOLDVILLE
SZIGORÚAN TITKOS

(Tíz)
SZIGORÚAN TITKOS
1965. JÚNIUS 14., 20.15 GREENWICHI ID SZERINT
FELADÓ: IRODAVEZET , KONGÓ, LÉOPOLDVILLE 00031
CÍMZETT: IGAZGATÓ, CIA, LANGLEY MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
5. AZ 1965. JÚNIUS 6-AN KÜLDÖTT 0025. SZ. JELENTÉS FOLYTATÁSA
6. A KÖVETKEZ INFORMÁCIÓT SUPO EZREDES ÜGYNÖKEI TOVÁBBÍTOTTÁK
SEGÍT HATOS EMBEREINEK.
A – A FORRÁSOK MEGER SÍTIK, HOGY LAURENT MUDANDI EZREDES
LULUPLATBAN VAN, ÉS MITOUDIDI EZREDES HELYERE LÉPVE ÁTVETTE GUEVARA
CSAPATA FELETT AZ IRÁNYÍTÁST.
– A FORRÁSOK JELENTETTÉK, HOGY MUDANDI VISSZAVONTA A PARANCSOT,
AMELY ELRENDELTE ALBERTVILLE AZONNALI MEGTÁMADÁSÁT, ÉS HELYETTE
PARANCSOT ADOTT A BENDERÁBAN LÉV VÍZER MEGTÁMADÁSÁRA „A HÓNAP
VÉGÉN”.
7. BENDERÁT JELENLEG HÁROMSZÁZ (300) KONGÓI KATONA VÉDI – NEM
EJT ERNY SÖK. A KONGÓI HADSEREG EMELLETT MEGBÍZTA MICHAEL HCIARE
RNAGYOT, HOGY NYOLCVAN (80) ZSOLDOSÁVAL EGYÜTT REPÜLJÖN BENDERABA,
ÉS KEZDJE MEG A VÍZER ÉS A DUZZASZTÓGÁT RZÉSÉT.
8. SUPO EZREDES MEGKÍSÉREL TITOKBAN MÉG ÖTVEN (50) EJT ERNY ST
BENDERABA JUTTATNI. AZ EJT ERNY SÖK MELLÉ TANÁCSADÓKAT AD; A
BESZIVÁROGTATÁSHOZ VADÁSZ NYÚJT MAJD TÁMOGATÁST FELDERÍT
REPÜL GÉPEKKEL.
C. R. TAYLOR
IRODAVEZET
LÉOPOLDVILLE
SZIGORÚAN TITKOS

(Tizenegy)
Kongó, Katanga tartomány, Bendera
1965. június 29., 05.40
 William „Hitetlen” Thomas törzs rmesternek igen er s kételyei támadtak azt illet en, jó ötlet volt-e
megtanítani Jette törzs rmestert arra, hogyan kell helyesen használni a Bausch & Lomb 4r-8-as
nagyítású távcs vel ellátott, 30.06-os kaliber US Springfield 1903-A4-es puskát.
Jette tulajdonképpen jó tanítványnak bizonyult. Született lövész volt. Ritkán születnek olyan
tehetséges lövészek, mint . Thomas is csak néhányat ismert. Noha az elmúlt évtizedben a különleges
hadviselési er k terjes fegyverarzenálját kipróbálta, és egyetlenegyszer sem kapott mesterlövésznél
rosszabb min sítést, Thomas tudta, hogy nem született lövész. A jó eredményért keményen meg
kellett dolgoznia. Jettét viszont szemmel láthatóan kiváló szem-kéz koordinációval ruházta fel a
természet, mert mindössze 200 lövés után, amit egy 03-A4-esb l adott le, amit akkor látott életében
el ször, éppen olyan jól teljesített, mint a tanára.
Noha Jette szabad szemmel nem tudta volna kil ni egy szúnyog szemét egy 10 grammos l szerrel
100 méterr l – ahogy azt mondani szokás –, 250 méterr l, a távcs segítségével, szinte minden egyes
alkalommal el tudta találni az Albert-tó habjain ringatózó Simba sörösüvegek nyakát, amit szabad
szemmel látni sem lehet. Thomas ebb l arra következtetett, hogy Jette agya képes volt kiszámítani,
mennyi id re van szüksége a sörösüveg nyakának ahhoz, hogy az egyik oldalról a másikra billenjen,
illetve, hogy mennyi id alatt ér célba a puskából kil tt lövedék, és a megfelel parancsot tudta
küldeni az izmainak.
Jette törzs rmester céllöv képességével tehát nem volt semmi gond, katonai és politikai
beállítottságával viszont már annál több. Jette borzasztóan nehezen tudta megérteni, miért tiltotta meg
neki Thomas határozottan, hogy találomra l dözze halomra a Benderát megtámadni szándékozó
szimbákat, meg a ruandai és kubai szövetségeseiket, és hogy miért kell engedélyt kérnie Thomas
rnagy úrtól minden egyes alkalommal, hogy meghúzhatja-e a ravaszt.
Thomas hiába próbálta elmagyarázni neki – és jó néhányszor próbálkozott –, Jette törzs rmester
egyszer en nem tudott mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy alkalmasint hagynia kell az ellenséget
megszökni, amikor pedig simán homlokon l hetné.
Jette törzs rmester azt sem értette, miért kell füldugóval védenie a hallását, és csak a Thomas rnagy
úr iránt érzett tisztelete miatt dugta a fülébe a kis izéket. Jette tisztelte Thomast, a katonát, és Thomast,
az embert, aki képes volt majdnem olyan hangtalanul és láthatatlanul mozogni a bozótban, mint . S t,
talán még nála is jobb volt.
– Úgy gondolom, barátom, most az fog történni – magyarázta az rnagy úr a térképre mutatva –,
hogy a barátaink kirohannak a bozótból, itt, és ide jönnek, erre a nyílt terepre. Az els dleges céljuk az
er elfoglalása, itt. Ez nagyjából fél kiló… ötszáz méter a bozót szélét l.
Jette bólintott.
– Azt tudjuk, hogy nincs tüzérségük – folytatta Thomas –, bár el fordulhat, hogy lesz náluk pár
aknavet , mert tudják, hogy az er vet Hoare rnagy zsoldosai rzik. Valószín leg azt is tudják,
hogy mindössze tizenöt zsoldos lesz szolgálatban, és hogy a többiek Benderában lesznek, és ha
meghallják, hogy támadás érte az er vet, tíz, tizenöt percre lesz szükségük, hogy odaérjenek
Benderából. Úgyhogy valószín leg megpróbálnak majd az er höz lopakodni, és kiiktatni a
zsoldosokat, aztán pedig felvenni a megfelel pozíciókat, ahonnan vissza tudják verni a Benderából
tizenöt perccel kés bb érkez zsoldosok ellentámadását. Aztán, amikor már mindenki az er höz
rohant… zsoldosok és kongói katonák egyaránt… a csapatuk nagyobb részével megostromolják
Benderát. Érti, Jette törzs rmester, drága barátom?
Jette bólintott.
– Azt viszont nem tudják, hogy mi már várni fogjuk ket. És azt sem tudják, hogy a mez nek ezen az
oldalán, itt, ötven ejt erny sünk lesz géppuskával, és még ötven itt, a másik oldalon, szintén
géppuskával. És nem tudnak rólunk sem, barátom. Maga és én itt leszünk, az er tetején. És szépen
le fogjuk szedni az összes tisztjüket. De addig nem kezdünk el l ni, amíg k el nem érik…
valószín leg kúszva… a mez nek ezt a pontját. Az ejt erny sök addig nem nyitnak tüzet, amíg az
amerikaiak nem adnak rá engedélyt, és addig nem adnak rá, amíg mi el nem kezdünk l ni. Érti?
Jette ismét bólintott.
– A lényeg az, hogy a szimbák és a ruandaiak legyenek nagyjából a mez közepén, amikor elkezdjük
ket l ni, mert így az ejt erny sök többet le tudnak l ni közülük, miel tt visszamenekülnek a bozótba,
mintha rögtön rájuk l nénk, amint megpillantjuk ket. Türelmesnek kell lennünk. Érti?
Jette bólintott.
– Parancsot kaptam Pahpa ezredest l, hogy ezt az embert nem l hetjük le – mondta Thomas, és vagy
fél tucat, dr. Ernesto Guevara de la Sémáról készített fényképet dugott Jette orra alá, már vagy
tizedszer. – Pahpa ezredes borzasztóan dühös lenne rám, Supo ezredes pedig borzasztóan dühös lenne
magára, ha megölnénk ezt az embert.
– De miért, rnagy úr? – kérdezte Jette pontosan tizedszer.
– Mert ez a parancs, Jette törzs rmester, mi pedig katonák vagyunk, és akkor is teljesítjük a
parancsot, ha nem értjük, hogy miért van rá szükség.
– Igen, rnagy úr. És mi van akkor, ha az ejt erny sök ölik meg?
– Akkor is minket büntetnek meg. Magát és engem – mondta Thomas. – Az élet olykor igazságtalan.
– Igen, uram, igazságtalan – mondta Jette törzs rmester komolyan.
– Maga és én a tet n fogunk feküdni, egymás mellett. Én meg fogom magának mondani, melyik
tisztet l je le. Senkit nem l le, csak akire azt mondom, hogy lehet. Érti?
Jette bólintott.
– Akkor indulás! – mondta Thomas, kiszállt a dzsipb l, aztán benyúlt az ülés mögé, és kivette bel le
a két, tokba helyezett orvlövészpuskát, egy hátizsákot és egy hátizsákos rádiót.
Az er védelmét ellátó zsoldosok parancsnoka, egy rmester, az er ajtaja mellett állt, egy
sötét zugban. Alacsony, köpcös, himl helyes arcú francia volt.
Thomas el este már találkozott vele, Benderában, amikor a város és a vízer védelmére
kidolgozott tervet vitatták meg a zsoldosok parancsnokával, Michael Hoare rnaggyal.
Hoare tudta, hogy Thomas és a két amerikai, aki Supo ejt erny s elit alakulatával érkezett, amerikai
és zöldsapkás, de ezt nem árulta el sem a tisztjeinek, sem az embereinek. Ha Hoare gyanította is, hogy
egy törzs rmesterrel és két rmesterrel áll szemben, és nem egy rnaggyal és két századossal, hát, nem
adta jelét.
Tulajdonképpen Hoare nagyon szimpatikusan viselkedett – Thomas azonnal megkedvelte –, és egyet
is értett a város és az er védelmére kidolgozott tervvel, ami jórészt Thomas és Supo
agyszüleménye volt, de miel tt még véleményt mondott volna, feltett jó néhány – Thomas szerint
roppant intelligens – kérdést.
Azzal mindenki egyetértett, hogy a környék csak úgy hemzseg a szimbák besúgóitól, és hogy a
szimbák ismerik Hoare védelmi tervének bizonyos részleteit – ha nem az egész tervet –, illetve hogy a
besúgók azonnal jelentenek minden szokatlan mozgást a szimbáknak. Éppen ezért Hoare zsoldosai és
a kongói katonák el tt titokban kellett tartani, hogy kilencvenkilenc százalékos biztonsággal tudják, a
szimbák pirkadatkor készülnek megtámadni az er vet, aztán pedig Benderat magát, miután az
er vet elfoglalták, és megérkezett a védelmére küldött er sítés is.
A kongói ejt erny sök ponyvás teherautókkal érkeztek a térségbe. Supo és Thomas joggal
feltételezte, hogy senki sem tud arról, hogy a bozótban vannak, és hogy még a pirkadat el tti sötétség
leple alatt fogják elfoglalni a pozíciójukat.
De a zsoldos rmesternek, aki az er rzését 06.00-tól ellátó rség parancsnoka volt, kénytelenek
voltak elmondani, hogy egy „kongói tiszt és az rmestere” még pirkadat el tt fel fog menni az épület
tetejére, ezért Hoare hívatta, és elmondta neki.
A zsoldos rmester világosan a tudtukra adta, nem nagyon tetszik neki, hogy egy kongói tiszt és egy
rmester lesz az épülete tetején, f leg azután, hogy Hoare közölte vele, semmi köze hozzá, hogy mit
fognak odafent csinálni, és hogy azt tegye, amire Tomas rnagy utasítja.
Hoare látta Tomas szemében az aggodalmat, és amikor a zsoldos rmester távozott, megkérdezte
le, mi nyugtalanítja.
– Azon t dtem, rnagy, ha utasítanom kell valamire, vajon engedelmeskedni fog-e ez a fickó.
– Engedelmeskedni fog – felelte Hoare. – Parancsot adtam rá.
Tomas rnagy szemében még mindig ott volt az aggodalom.
– Van egy módszerünk, amivel nagyon gyorsan fegyelemre tudjuk bírni a sorállományúinkat –
jegyezte meg Hoare mellékesen. – Amikor valakit el ször parancsmegtagadáson érünk, azonnal golyót
eresztünk a combizmába. Ha az illet másodszor is megtagadja a parancsot, akkor a második golyót
már a homlokába kapja. Taller rmester már kapott egy golyót a combjába. T lem.
Atyaisten! Ez komolyan beszél!
– Gondolom, a módszer bevált – mondta Thomas.
– Jó reggelt, rmester – mondta Thomas a zsoldos rmesternek franciául. – Nem is láttam, hogy ott
áll. És gondolom, maga sem látott engem, különben tisztelgett volna.
A zsoldos rmester szemmel láthatóan vonakodva, de azért tisztelgett. Thomas viszonozta.
 – Nem szükséges közölnie az embereivel, hogy itt vagyunk. Csak mutassa meg, hol jutunk fel a
tet re, és senkit ne engedjen fel, amíg nem adok rá engedélyt!
A zsoldos rmester bólintott.
– Mi van azokban a hosszú tokokban, rnagy? Puska? – kérdezte a zsoldos rmester.
– Nahát, esküdni mertem volna, hogy hallottam, amint Hoare rnagy közölte magával, hogy semmi
köze hozzá, hogy mit csinálunk – mondta Thomas h vösen.
A zsoldos rmester sarkon fordult, szó nélkül belépett az épületbe, aztán intett Thomasnak és
Jettének, hogy kövessék.
A vörös téglaépület tet szerkezetér l kiderült, hogy tökéletesen meg fog felelni Thomas céljainak. A
tet peremén kilencven centiméteres fal állt, amely még sok is volt ahhoz, hogy eltakarjon egy hason
fekv embert. Ráadásul nagyjából háromméterenként – valószín leg azért, hogy a víz le tudjon folyni
a tet l – a falon, annak teljes magasságában, volt egy kisméret áttörés.
Thomas kivett két, „Hotel du Lac” felirattal ellátott kispárnát a hátizsákjából, egyet Jettének dobott,
aztán a sajátját kettéhajtotta, és belenyomta a falon lév egyik áttörésbe. Aztán kihúzta a Springfieldet
a tokjából, az alkarját pedig megtámasztotta a kispárnán.
Amikor Thomas Jettére nézett, látta, hogy Jette követte a példáját. Thomas újra a hátizsákba nyúlt,
kivett bel le két 8 x 57-es Ernst Leitz Wetzlar távcsövet, és az egyiket Jettének adta. Végül kivett két
tölténytartót, amelyben tölténytárak voltak – minden tárba öt .30-06-os l szer fért –, és az egyiket Jette
mellé hajította.
Aztán a bal oldalához ráncigálta a hátizsákos rádióját, ellen rizte a frekvenciát, és bekapcsolta a
készüléket.
– Egyes, Kettes, itt Vadász – mondta a mikrofonjába.
– Itt Egyes, hallgatlak, Vadász.
– Itt Kettes, hallgatlak, Vadász.
– Még egyszer mondom, lehet leg ne l jetek le egy fehéret se! – mondta Thomas.
– Anyám megmondta, hogy eljönnek még ezek a napok – felelte egy hang, amely Thomas szerint
valószín leg Egyeshez, vagyis Omar Kelly rmesterhez tartozott.
Azonnal jött a meger sítés.
– Vadász, itt Kettes – mondta Leander Knowles rmester. – Mikor is kel a nap?
– Nulla öt ötvenötkor. Lassan id van. Még négy perc.
– Remélem, késnek – mondta Egyes. – Szeretnék még egy kicsit barátkozni a géppuskámmal,
miel tt elsütöm.
– Elég volt a bájcsevegésb l – mondta Thomas.
Felkönyökölt, és a bozót irányába nézett, hátha megpillant valamit. De nem látott semmit.
Öt perccel kés bb viszont már észrevett valamit.
Megmarkolta a mikrofonját.
– Úgy látom, megvan az els emberem, harminc méterre jobbra – mondta Thomas.
– Egyes, megvan.
– Kettes, látom.
Thomas letette a távcsövet, és a vállához emelte a puskáját. Jettére pillantott, és látta, hogy a
törzs rmester már a vállához emelte a fegyverét.
Amikor a puskája irányzótávcsövébe nézett, már nem látta a férfit.
Bassza meg! Nem létezik, hogy ilyen jól tudja álcázni magát!
Aztán mozgásra lett figyelmes a bozót szélénél. Négy ember lépett ki a mez re, aztán elt nt a f ben.
Thomas tíz méterrel el rébb irányította az irányzótávcsövét, ahol valami mozgott a f ben. Egy láb.
Vagy egy kar.
– Tíz méterrel azok el tt, akik az el bb léptek ki – mondta Jettének.
– Látom – mondta Jette.
– Le ne l dd! Csak figyeld! A többiek utána fognak menni.
Egy újabb férfi jelent meg a bozót szélén, és a szeme elé emelte a távcsövét. Thomas alaposan
megnézte magának az irányzótávcsövén keresztül.
Fekete volt, és valószín leg kubai – a távcs , a makulátlan egyenruha és a bakancs miatt, amelyet
viselt.
Thomas jó el re eldöntötte, hogy kizárólag kubaiakat fog lel ni. Azért jöttek ide, hogy megkeverjék
a szart. Ha nem tudták, mire vállalkoznak, az már az bajuk. Tudniuk kellett volna. A szimbákat és a
ruandaiakat is le kellett szedni, de azt Thomas meghagyta a kongóiaknak.
– A távcsöves fickó az enyém, Jette – mondta Thomas halkan.
– Igen, rnagy úr.
Thomas megtalálta az elöl kúszó férfit, és egy jó percig csak t figyelte.
Aztán a többiek után nézett. Úgy öt perccel kés bb már meg tudta állapítani, hogy mintegy ötven
férfi kúszott a f ben az er felé, és – kénytelen volt elismerni – meglehet sen profi módon.
Egyikük sem hasonlított dr. Ernesto Guevarára, pedig a Bausch & Lomb optikán keresztül, ilyen fény
mellett, kiválóan látott mindent. De még csak fehér embert sem látott a támadók között.
– Vadász, itt Egyes, kábé ötvenen lehetnek – szólalt meg a rádió. – Úgy t nik, ez minden.
– Még egy kicsit közelebb engedem ket – felelte Thomas. Ismét az irányzótávcs be nézett, aztán
Jetiéhez fordult. – A hatodik fickó is az enyém, Jette.
– Igen, rnagy úr.
Thomas belenyúlt a vászon tölténytartó egyik zsebébe, és kivett bel le két tölténytárat. Hátrahúzta a
O3-A4-es felhúzókarját, egy tárat helyezett a tárfészekbe, aztán el retolta a felhúzókart, majd lefelé.
Aztán a biztosítókar után nyúlt, és kibiztosította a fegyvert.
Megmozgatta a vállát, igazított a hasaló pozícióján, és elvégezte azokat az apró m veleteket, amiket
egy hozzá hasonló kaliber , kiváló lövészt l el lehet várni.
Aztán a közelben eldördült egy automata fegyver, és felb gött a sziréna.
A szentségi, valamelyik zsoldos éberebb volt, mint gondoltam! Vagy az is lehet, hogy az a zsoldos
rmester mégsem volt olyan ostoba, mint amilyennek látszott, gyanút fogott, és megmondta a
többieknek, hogy tartsák nyitva a szemüket.
Az irányzótávcsövön keresztül végigpásztázta a mez t, mert kíváncsi volt, hogy miután rájuk l ttek,
elkezdenek-e a bozót felé hátrálni.
És akkor az egész rohadt tervet lehúzhatjuk a budin!
De a támadó hader visszavonulás helyett támadásba lendült. Felpattantak, és futni kezdtek az er
felé.
Vagy fél tucat közülük integetni kezdett a többieknek, támadásra buzdítva ket.
Mint az buzi szobor a gyalogosiskolában. „Utánam! Kövessetek, és mindjárt jól szétlövik a hülye
fejeteket!”
– Jette, l j le mindenkit, akin bakancs van! – adta ki az utasítást.
Thomas megkereste a távcsöves férfit, leveg t vett, a felét kiengedte, a szálkeresztet a férfi
mellkasára irányította, tizenöt centiméternyire az álla alatt, aztán meghúzta a ravaszt.
Fél másodperccel kés bb eldördült Jette 03-A4-ese is.
Bassza meg, de hangos! A francba! Mennyit pofáztam Jetiének, de ki feledkezik meg a nyomorult
füldugóról? Én!
Itt nyugszik William Thomas törzs rmester, akit elgázolt egy Mack teherautó, amit a hülye, barom
törzs rmester nem hallott, ugyanis süket volt, mint az ágyú, mert a kibaszott földugó nélkül
lövöldözött!
Mire hátrahúzta a felhúzókart, és talált egy újabb célpontot, a hallása javulni kezdett, amikor pedig
az ujját a ravaszra helyezte, már hallotta a géppuskák hangját. Aztán l tt. A célpontja elejtette a
puskáját, térdre rogyott, aztán el reesett, az arcára.
Majdnem öt teljes másodpercbe tellett, mire Thomas talált egy újabb célpontot. Ez utóbbi célpontnak
már a hátára kellett céloznia, harminc centivel a tarkója alá.

Huszonötödik
(Egy)
Washington D. C. Fehér
Ház Ovális Iroda
1965. július 2, 09.30
– Elnök úr – jelentette be egy titkosszolgálatos ügynök –, a külügyminiszter megérkezett.
– Küldje be! – mondta az Egyesült Államok elnöke türelmetlenül. – Tudja, hogy én hivattam.
– Felter ezredes is megérkezett, uram.
– Akkor t is küldje be, az ég szerelmére!
A külügyminiszter, nyomában Sanford T. Felter ezredessel, belépett az Ovális Irodába. Körülnézett,
és megpillantotta a CIA igazgatóját, aki már odabent volt.
 – Jó napot, elnök úr – mondta a külügyminiszter.
Az elnök felmordult.
– Jó napot, elnök úr – mondta Felter ezredes.
Az elnök ismét felmordult, aztán intett a két férfinak, üljenek le a dohányzóasztal melletti kanapéra.
Az elnök a dohányzóasztal másik oldalán lév két, tökéletesen egyforma karosszék egyikében ült. A
másikban a CIA igazgatója foglalt helyet.
Az elnök egy rádiótávíró papírt csúsztatott a dohányzóasztal üveglapján a külügyminiszter elé.
– Na, most mondják azok a hazug gazemberek, hogy nem segítenek azoknak a mocskoknak
Kongóban, meg hogy, „nincs tudomásunk” arról, hogy kubai állampolgárok lennének akár Kongóban,
akár Tanganyikában!
A külügyminiszter a kezébe vette az üzenetet, és elolvasta.
SZIGORÚAN TITKOS
1965. JUNIUS 30., 20.15 GREENWICHI ID SZERINT 00066
FELADÓ: IRODAVEZET , KONGÓ, LÉOPOLDVILLE
CÍMZETT: IGAZGATÓ, CIA, LANGLEY MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
1. AZ 1965. JÚNIUS 8-ÁN KÜLDÖTT 00031. SZ. JELENTÉS FOLYTATÁSA
2. A JÚNIUS 25-28. KÖZÖTTI ID SZAKBAN, VADÁSZ LÉGI FELDERÍT I EGY
LÁZADÓNAK VÉLT, MINTEGY HÁROMSZÁZ (300) F L ÁLLÓ HADER NYOMÁRA
BUKKANTAK. A HADER LULUABOURG FEL L HALADT BENDERA (KATANGA
TARTOMÁNY) IRÁNYÁBA AZZAL A CÉLLAL, HOGY TÁMADÁST INTÉZ BENDERA
VÁROS, ILLETVE A BENDERA HATÁRÁTÓL NÉGY (4) KILOMÉTERRE LÉV VÍZER
ELLEN. 1965. JÚNIUS 28-ÁN, GREENWICHI ID SZERINT 16.00-KOR, A LÁZADÓ
HADER T SIKERÜLT LOKALIZÁLNI KÉT (2) KILOMÉTERRE A VÍZER L.
3. MIUTÁN G. W. LUNSFORD RNAGY FIGYELMEZTETTE, HOGY EGY ILYEN JELLEG
TÁMADÁSNAK IGEN NAGY A VALÓSZÍN SÉGE, JEAN-BAPTISTE SUPO EZREDES
TITOKBAN EGY MINTEGY ÖTVEN EJT ERNY SB L ÁLLÓ EGYSÉGET KÜLDÖTT AZ
ER HÖZ, AMELYNEK VÉDELMÉT ZSOLDOSOK ÉS KONGÓI KATONÁK LÁTTÁK EL.
AZ EJT ERNY S-ALAKULATOT A KÜLÖNLEGES HADVISELÉSI ER K 17.
KÜLÖNÍTMÉNYÉNEK HÁROM TAGJA, WILLIAM THOMAS TÖRZS RMESTER, OMAR
KELLY RMESTER ÉS LEANDER KNOWLES RMESTER IS ELKÍSÉRTE SZAKÉRT I
STÁTUSBAN.
4. LUNSFORD RNAGY ÉS SUPO EZREDES EGYETÉRTETT ABBAN, HOGY A TÁMADÁS
VALÓSZÍN LEG KÉT SZAKASZBÓL FOG ÁLLNI: TÁMADÁS A BENDERA
KÜLTERÜLETÉN LÉV VÍZER ELLEN ÉS TÁMADÁS A VÁROS ELLEN,
AMENNYIBEN SIKERÜL ELFOGLALNI AZ ER VET. EBB L KIFOLYÓLAG SUPO
EZREDES AZ AMERIKAI TANÁCSADÓKKAL KIEGÉSZÍTETT EGYSÉGET AZ ER HÖZ
VEZÉNYELTE.
5. LÁZADÓK JUNIUS 29-ÉN, GREENWICHI ID SZERINT NAGYJÁBÓL 06.00-KOR
INDÍTOTTÁK A TÁMADÁST, AMIKOR IS MINTEGY ÖTVEN (50) LÁZADÓ
MEGROHAMOZTA A VÍZER VET. 06.15-RE A TÁMADÁST SIKERÜLT VISSZAVERNI.
A LÁZADÓK VESZTESÉGE: TIZENKILENC (19) HALOTT ÉS TIZENNÉGY (14) SEBESÜLT.
UTÓBBIAKAT FOGLYUL EJTETTÉK. A VÉD K NEM KÖNYVELTEK EL VESZTESÉGET.
AZ ER VET TÁMADÓ LÁZADÓK EGY RÉSZE VISSZAMENEKÜLT A BOZÓTBA.
6. 06.30-KOR EGY SZÁZ (100) KONGÓI EJT ERNY SB L ÉS NEGYVEN (40)
ZSOLDOSBÓL ÁLLÓ CSOPORT BENDERÁBÓL A NAGYOBB LÁZADÓ EGYSÉG
NYOMÁBA EREDT, AMELY SZINTÉN A BOZÓTBA MENEKÜLT.
7. MIUTÁN AZ ELESETT LÁZADÓK PAPÍRJAIT ÁTTANULMÁNYOZTÁK, KIDERÜLT,
HOGY KÖZÜLÜK NÉGY (4) F BIZTOSAN, HÁROM (3) F PEDIG VALÓSZÍN LEG KUBAI
VOLT. EGY BIZONYOS EDUARDO TORRES FERRER NEV RMESTERNÉL TALÁLTAK
EGY NAPLÓT, AMELYBEN AZ RMESTER LEÍRTA, HOGY , VICTOR DREKE SZÁZADOS
ÉS BAJTÁRSAI HOGYAN JUTOTTAK EL A PITA 1-B L KONGÓBA, PRÁGÁN
(CSEHSZLOVÁKIA) ÉS DAR ES SALAAMON (TANGANYIKA) KERESZTÜL. A KUBAI
ÁLLAMPOLGÁROK SZEMÉLYI AZONOSSÁGÁT IGAZOLÓ OKMÁNYOK LUNSFORD
 RNAGY BIRTOKÁBAN VANNAK ÉS MARADNAK TOVÁBBI UTASÍTÁSIG.
8. EGY ELFOGOTT RÁDIÓÜZENETBEN, AMELYET VICTOR DREKE SZÁZADOS
KÜLDÖTT A BENDERA KÖZELI BOZÓTBÓL GUEVARÁNAK LULUPLATBA, DREKE
BESZÁMOL ARRÓL, HOGY A TÁMADÁS KUDARCBA FULLADT, ÉS HOGY A T ZHARC
KEZDETEKOR SZÁMOS RUANDAI, FEGYVERÉT HÁTRAHAGYVA, ELMENEKÜLT,
ILLETVE HOGY A KONGÓI LÁZADÓK JELENT S RÉSZE EGYÁLTALÁN NEM AKART
HARCOLNI.
9. EGY ELFOGOTT RÁDIÓTÁVIRATBAN, AMELYET GUEVARA KÜLDÖTT A DAR ES
SALAAM-I KUBAI NAGYKÖVETSÉGRE, GUEVARA JELENTÉST TETT A SIKERTELEN
TÁMADÁSRÓL, ÉS KÖZÖLTE, HA LAURENCE MITOUDIDI EZREDES NEM TILTOTTA
VOLNA MEG, HOGY SZEMÉLYESEN RÉSZT VEGYEN A TÁMADÁSBAN, AKÁR CSAK
MINT „POLITIKAI VEZET ”, AKKOR A TÁMADÁS SIKERES LETT VOLNA, MERT
BIZTOSAN „FEL TUDTA VOLNA ÉLESZTENI BENNÜK A FORRADALMI TÜZET”. AZ
ÖSSZESEN NYOLC (8) ELFOGOTT ÜZENET MÁSOLATÁT AZONNAL TOVÁBBÍTJUK,
AMINT KÉZHEZ KAPTUK.
10. MIVEL SUPO EZREDES ÚGY VÉLTE (LUNSFORD RNAGY EGYETÉRT VELE), HOGY
CÉLSZER BB FUTNI HAGYNI AZ ÉLETBEN MARADT LÁZADÓKAT (A TÁMADÓ
HADER MINTEGY NEGYVEN, ÖTVEN [40-50] SZÁZALÉKA), MINT MEGKERESNI, ÉS
MEGÖLNI KET, MERT ÍGY GYORSAN HÍRE MEGY A VERESÉGNEK A LÁZADÓK
KÖZÖTT, ILLETVE A BENNSZÜLÖTT LAKOSSÁG KÖRÉBEN, PARANCSBA ADTA, HOGY
HAGYJÁK A TÚLÉL KET ELNCENEKÜLNI.
C. R. TAYLOR
IRODAVEZET
LÉOPOLDVILLE
SZIGORÚAN TITKOS
– Maga ezt már látta. Nem igaz, Felter? – kérdezte az elnök.
– Igen, uram.
– Mit kíván t lem, elnök úr? – kérdezte a külügyminiszter.
– Ha utasítanánk ezt a Taylor nev fickót, hogy küldje ide azokat az igazolványokat meg a naplót,
meg a halott kubaiak fotóját, mennyi id alatt érne ide a csomag?
Aztán az elnök meglátta a CIA igazgatója arcára kiült mosolyt.
– Valami vicceset mondtam?
– Elnök úr, az a Taylor nev fickó valójában n – mondta az igazgató.
– Csakugyan? Az eszem megáll! És jól kijön Lunsford rnaggyal?
– Uram, a jelek szerint Lunsford rnagy és Miss Taylor együttm ködése kiváló – mondta Felter.
– Szóval, mennyi id alatt ér ide? – kérdezte az elnök.
– Nos, uram, az ilyesfajta anyagokkal óvatosan kell bánni – mondta a külügyminiszter. – Ha
Léopoldville-ben vagy a környékén van egy külügyminisztériumi futár, akkor körülbelül huszonnégy
órával azután, hogy kézhez kapta, az anyag itt lehet.
– És ha nincs külügyminisztériumi futár a térségben? – kérdezte az elnök. A hangján érz dött, hogy
kezdi elveszíteni a türelmét.
– Akkor, uram, a huszonnégy órához hozzá kell adni azt az id t, ami ahhoz kell, hogy egy futár
Léopoldville-be jusson onnan, ahol éppen tartózkodik.
– Baromság! – csattant fel az elnök. – A szentségit, hány tiszt tartózkodik Léopoldville-ben? Miért
nem utasítjuk valamelyiket, mondjuk a katonai attasét, hogy hozza ide?
– Biztosra veszem, elnök úr, hogy ez megoldható – mondta a külügyminiszter.
– Akkor csinálja! És legkés bb huszonnégy órával azután, hogy a kezünkbe kerültek azok a
dokumentumok… mert ugye nem szeretnénk hülyét csinálni magunkból… azt akarom, hogy maga…
és nem más… szólaljon fel az ENSZ-ben, és adjon el egy Joe McCarthy-számot!
– Parancsol, uram?
Az elnök felállt, és a feje fölött meglobogtatott egy köteg képzeletbeli papírt.
– Olyan dokumentumokat tartok a kezemben, amelyek bizonyítják, hogy a kubaiak Kongóban
vannak – mondta az elnök –, zavargást keltenek, megtámadják a legálisan m köd kongói kormányt,
és noha a tanganyikai kormány ezt többször letagadta, mindezt a tanganyikai kormány jóváhagyásával
teszik, amely támogatást is nyújt nekik.
 Az elnök diadalittasan tekintett az irodában ül kre.
– Persze a különbség maga és McCarthy szenátor között annyi lesz, hogy nekünk tényleg van
bizonyítékunk. Lunsford rnagy megszerezte nekünk.
Az elnök leült.
– Elnök úr, ezen még gondolkodnom kell – mondta a külügyminiszter feszengve.
Az elnök Felterre nézett.
– Az ég szerelmére, Felter, ne mondja nekem, hogy egyetért vele! Pont maga, a szentségit?
– Uram, én nem vagyok abban a helyzetben, hogy…
– Jó ötletnek tartja, hogy a naplót meg az igazolványokat, meg mindent az ENSZ elé vigyünk? Igen,
vagy nem, a szentségit! És ha én felteszek magának egy kérdést, ezredes, akkor maga legyen abban a
helyzetben, hogy válaszol!
– Nem, uram. Egyel re nem tartom jó ötletnek. Szerintem az anyagot a lehet leggyorsabban az
Egyesült Államokba kell hozni, de véleményem szerint nem kellene azonnal az ENSZ-hez szaladni
vele.
– Azt is elárulja nekem, hogy miért?
– Nos, el ször is, a bizonyítékok ellenére is el fordulhat, és szerintem erre jó esély van, hogy tovább
tagadnak. És ha az a célunk, hogy a tanganyikai és a brazzaville-i kormány a jöv ben ne engedje meg
Kubának, hogy a kiköt iken keresztül szállítsák az embereiket és a hadianyagot, úgy vélem, hogy ezt
diplomáciai konfrontáció nélkül kell elérni. Várható, hogy mindkét kormány felveszi a keszty t…
mert úgy vélik, hogy akkor elnyerhetik az afrikai népek elismerését… és mivel tudják, hogy már most
is helytelenítjük azt, amit csinálnak, nincs mit veszíteniük. Eddig sikerült elvágni a hadtápvonalaikat, a
lázadók „felszabadító” kampánya pedig teljes cs d. Ezt k is tudják. Akár bennük is felmerülhet, hogy
mivel semmit sem profitálnak a Kubával való együttm ködésb l, nekik is az lesz a legjobb, ha
elvágják az utánpótlásvonalakat, mert így (a) azt állíthatják, hogy mindent megtesznek azért, hogy
segítsenek helyreállítani a békét, és (b) nem kell attól félniük, hogy az ENSZ elé visszük a dolgot, és
bebizonyítjuk a világnak, hogy hazudnak.
Az elnök kétkedve, gyanúsan méregette Feltert.
– Elnök úr, azt kell mondanom, hogy teljes mértékben egyetértek Felter ezredessel – mondta a
külügyminiszter.
– Na, most aztán már tényleg kezd gyanús lenni ez a dolog – mondta Johnson.
Mindenki várt, hogy az elnök folytassa.
– Mennyi id alatt lehetne idehozatni a tanganyikai nagykövetet? – kérdezte az elnök.
– Huszonnégy vagy harminchat óra alatt, uram – felelte a külügyminiszter. – Mi lenne, ha
idehívnánk, és megkérdeznénk t le, hogy nincs-e valami mondanivalója a számunkra? – kérdezte
Johnson.
– Elnök úr, szabad javasolnom valamit? – kérdezte a CIA igazgatója.
– Miért ne?
– Miss Taylor korábban a Dar es Salaam-i irodánk vezet je volt. Úgy vélem, tisztában van vele,
hogy mi jár a tanganyikai kormány fejében.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy a maga irodavezet je naprakészebb a nagykövetemnél? –
kérdezte a külügyminiszter.
– Én egyszer en csak arra gondoltam, hogy tudja, hogyan gondolkodnak azok az emberek, és
elhozhatná a naplót, az igazolványokat s a többi.
– Elnök úr – mondta Felter. – Az utánpótlást szállító gépünk Stanleyville közelében jár. Amint
leszervizelték, indul vissza az Államokba.
– És magával hozhatná ezt a hölgyet is? Erre céloz?
– Igen, uram.
– Küldjön neki m holdas üzenetet, és utasítsa, hogy legyen azon a gépen! – adta ki az utasítást az
elnök. – Legyen nála a napló, és hozza magával az igazolványokat meg a fotókat is!
– Igen, uram – mondta a CIA igazgatója.
– És mondja meg neki, hozza magával Lunsford rnagyot is! – mondta az elnök. – Kíváncsi vagyok,
hogy hogyan értékeli a helyzetet.

(Kett )
Pennsylvania, Philadelphia
 South Broad Street
Old Original Bookbinder's Étterem
1965. július 5., 17.45
A meghívottak közül dr. H. Wilson Lunsford és Mrs. Lunsford érkezett meg els ként. Velük jött
Charlene Lunsford Miller is – a filozófia doktora és a Swarthmore Egyetem Stanley Grottstein
Tanszéke szociológiaprofesszora –, aki viszont saját magát hívta meg, Lunsford Atya legnagyobb és
leg szintébb bánatára.
Atya felállt, amikor az apja belépett az emeleti privát helyiségbe, kezet fogott vele, megölelte, aztán
az anyját is megölelte, egy karcsú, csinos, világosbarna b , sz hajú n t.
– Mi ez az egész, George? – kérdezte Atya apja.
Miss Cecilia Taylor egy kicsit feszengett, mivel dr. és Mrs. Lunsford kíváncsi tekintettel méregette,
és mert egy döbbent arcú n meredt rá, aki George leírása szerint nem lehetett más, mint a n vére, aki,
George szerint, politikai nézeteit tekintve balosabb volt Vlagyimir Iljics Leninnél is.
– Szerettem volna, ha megismertek valakit – jelentette be Atya.
– Nem is köszönsz a n vérednek, George? – kérdezte Mrs. Lunsford.
– Szia, Charley – mondta Atya. – Mi újság a Sztálin Egyetemen?
– Az ég szerelmére, viselkedj, George! – szólt rá Cecilia szuahéliul. Dr. Miller egy szót sem szólt, de
ha lehet, még kíváncsibb tekintettel meredt Ceciliára.
– Anya, apa – mondta Atya –, bemutatom Cecilia Taylort.
– Örülök, hogy megismerhetem, Miss Taylor – mondta dr. Lunsford, és komolyan is gondolta.
– Én szintúgy – mondta Mrs. Lunsford. – Esther Lunsford.
– Jó napot – mondta dr. Miller.
– Itt vagyunk, apa! – mondta Cecilia, amint meglátta, hogy egy pár elsétál a privát étkez nyitott
ajtaja el tt.
– A picsában van a pezsg ? – érdekl dött Lunsford rnagy, amikor L. Charles Taylor, egy nagyon
magas, világosbarna b férfi lépett a helyiségbe. L. Charles Taylor egy igen sikeres ügyvéd
benyomását keltette, talán éppen azért, mert az is volt. A felesége, egy szintén igen magas n , utána
lépett az étkez be, nyomában a pincérrel, aki mindkét kezében egy-egy jegesvödröt tartott.
– Hé, Wilson! – mondta Mr. Taylor. – Hogy vagy?
Mrs. Taylor arcon csókolta Mrs. Lunsfordot, aztán dr. Millert.
– Vajon miért nem vagyok meglepve? – kérdezte Lunsford szuahéliul.
– Ssss – mondta Miss Taylor a világ ki tudja hány nyelvén egyszerre.
– Mi ez az egész? – kérdezte Mr. Taylor.
– Én nem kapok puszit? – kérdezte Miss Taylor.
– Jaj, kicsim, ne haragudj! – mondta Mr. Taylor, aztán el rehajolt, és arcon csókolta Ceciliát. – Mi
folyik itt?
– Bármi is legyen az, Charley – felelte dr. Lunsford –, kell hozzá a lányod, a fiam meg pár üveg
pezsg .
– Jesszusom! – mondta Mr. Taylor, és gyorsan végigmérte Lunsford rnagyot, aki könny ,
világoskék öltönyt viselt.
– Apa, ez itt George – mondta Cecilia.
– Amikor utoljára láttalak, George, még rövidnadrág volt rajtad – mondta Mr. Taylor, és kezet
nyújtott Atyának. – Akkor hallottam rólad utoljára, amikor beléptél a Hadseregbe. Mivel foglalkozol?
Orvos vagy, mint apád?
– Még mindig a Hadseregnél vagyok, uram – felelte Lunsford rnagy.
– Valóban? – kérdezte Mr. Taylor. A hangjából csak úgy sütött a döbbenet.
– Szeretnénk mindketten bocsánatot kérni – mondta Cecilia –, de nem volt más választásunk. Vagy
így csináljuk, vagy visszamegyünk Kongóba anélkül, hogy találkoznánk veletek, és csak kés bb
mondjuk el nektek.
– Mit akartok elmondani nekünk? – kérdezte Mrs. Taylor egy kicsit nyugtalanul.
– Visszamentek Kongóba? – kérdezte dr. Miller.
– A Pan American hat órás járatával indulunk Durbanba, holnap reggel – mondta Cecilia. – New
Yorkból.
– Mit akartok elmondani nekünk? – ismételte meg a kérdést Mrs. Taylor. Cecilia felé nyújtotta a bal
kezét. A gy sujján egy gyémánt jegygy csillogott. Akkor már több mint öt órája viselte. – Jaj,
Istenem! – mondta Mrs. Taylor.
– Az eszem megáll! – mondta Mr. Taylor.
– Nocsak, nocsak – mondta Mr. Lunsford ragyogó tekintettel.
– Mivel foglalkozol Kongóban? – kérdezte dr. Miller.
– A nagykövetségen dolgozom – felelte Cecilia.
– Valóban? – kérdezte dr. Lunsford. – És ott ismerkedtek meg a fiammal?
– Így van – felelte Lunsford rnagy.
– Szóval, mi járatban vagytok? És miért kell máris visszamennetek?
– Egy konferencia volt Washingtonban – mondta Cecilia. A vonaton, Washingtonból Philadelphiába
menet, úgy döntöttek, hogy talán nem lenne szerencsés elmondani a szüleiknek, hogy két napot
töltöttek Camp Davidben, ahol, többek között, együtt ebédeltek az Egyesült Államok elnökével, Mr.
Johnsonnal.
– Csak átugrottunk ide. De vissza kell mennünk dolgozni.
– Mi lenne, ha kibontanánk a pezsg t? – kérdezte Lunsford rnagy.
– Jó ötlet – mondta dr. Lunsford.
A pincér nekilátott kibontani az egyik palack pezsg t.
– Kongóban állomásozol? – kérdezte Mr. Taylor Lunsford rnagytól. – Nem is tudtam, hogy
csapataink vannak Kongóban.
– Tanácsadóként dolgozom a Kongói Hadseregnek – felelte Lunsford rnagy.
– Zöldsapkás – jelentette be dr. Miller vádlón.
– Csakugyan? – kérdezte Mrs. Taylor.
– Titokban akarták tartani, de kiderült az igazság – mondta dr. Miller. – A katonáink képezik ki
Kasavubu fasiszta hadseregét, hogy leverhessék a felszabadító mozgalmat.
– Hallgass, Charley! – mondta Lunsford rnagy.
– Szégyen, hogy amerikaiak ilyesmit tesznek – folytatta dr. Miller.
– Hát, Charley, valakinek mégiscsak meg kellett mutatnia azoknak az embereknek, hogy kell
csecsem ket gyilkolni bajonettel.
– George! – mondta Mrs. Lunsford fenyeget n.
– George, fogd be! – mondta Cecilia szuahéliul.
– Ez milyen nyelv? – érdekl dött dr. Lunsford.
– Szuahéli – felelte Lunsford rnagy és Miss Taylor kórusban.
– Szabad megkérdeznem, Cecilia, hogy pontosan mit is csinálsz Kongóban? – kérdezte dr. Miller.
– A nagykövetségen vagyok kulturális el adó – felelte Cecilia.
– És az pontosan mit is takar? – kérdezte Mrs. Lunsford.
– Nos, számos dolgot – mondta Cecilia. – Például amerikai szimfonikus zenekarokat hívunk
vendégszereplésre Kongóba.
– Cecilia most éppen azon dolgozik – mondta Lunsford –, hogy rávegyen egy tuszi népdalénekes-
csoportot, hogy fellépjen.
Mrs. Lunsford azon gondolkodott, hogy vajon mivel érdemelte ki Lunsford, hogy Cecilia ilyen
csúnyán nézett rá. Nem igazán talált semmi rosszat abban, amit a fia mondott.
Közben mindenki a kezébe vette a pezsg spoharát.
– Nos, nem egészen így képzeltem el Cecilia eljegyzését – mondta Mr. Taylor –, de javasolnám,
hogy igyunk a jegyespár egészségére!
– Úgy van, úgy van – mondta dr. Lunsford. Mindenki belekortyolt a pezsg jébe.
– Szuahéliul kérted meg a kezét, George? – kérdezte dr. Lunsford. – És tényleg, hogy ismertétek meg
egymást? A nagykövetségen?
– Azt hiszem, angolul kértem meg a kezét – mondta Lunsford rnagy.
– A nagykövetségen ismerkedtünk meg – mondta Cecilia.
– Akkor tudod, hogy mit csinál odaát? És egyetértesz vele? – kérdezte dr. Miller harciasan.
– Nem szoktunk munkáról beszélni – vágta rá Cecilia.
– És mikorra tervezitek az esküv t? És hol akarjátok tartani? – kérdezte Mr. Taylor.
– Úgy gondoltuk, hogy még várunk a dologgal. Majd, ha hazajöttünk – felelte Cecilia.
– Ó, az nagyszer ! – mondta Mrs. Taylor.
– És az mikor lesz? Mikor fogtok hazajönni?
– Err l is beszéltünk Washingtonban – mondta Cecilia. – Nem maradunk sokáig. Talán nyolc
hónapig. Vagy hat hónapig. Vagy még addig sem.
Az Egyesült Államok elnöke:
– Mennyi id kell még ahhoz, hogy Guevara bedobja a törölköz t, Lunsford? Mit saccol?
G. W. Lunsford rnagy:
– Uram, ha sikerül továbbra is elvágni az utánpótlásvonalát, és ha Supo ezredesnek sikerül
fokozatosan átvenni az irányítást a pillanatnyilag lázadó kézen lév térségben, akkor pár hónap.
Az Egyesült Államok elnöke:
– Pontosan hány hónap, Lunsford?
G. W. Lunsford rnagy:
– Maximum nyolc, elnök úr. De inkább négy vagy öt.
Az Egyesült Államok elnöke:
– Tehetek valamit azért, hogy hamarabb vége legyen a dolognak?
G. W. Lunsford rnagy:
– Nem hinném, elnök úr.
Az Egyesült Államok elnöke:
– Semmire nincs szüksége?
G. W. Lunsford rnagy:
– Uram, szeretném, ha el léptetné az egyik emberemet.
Az Egyesült Államok elnöke:
– Ó!
G. W. Lunsford rnagy:
– Thomas törzs rmestert, uram. Sokkal többet tesz annál, ami egy törzs rmesternek lenne a feladata.
Az Egyesült Államok elnöke:
– Intézkedjen, Felter!
Sanford T. Felter ezredes:
– Igen, uram.

– Mikor szabad felvennem a rendelést, uram? – kérdezte a pincér Lunsford rnagytól.

– Most – mondta Lunsford rnagy.
– El ételnek párolt kagylót kérünk, aztán homárt – mondta Cecilia. – Azt hiszem, ez minden.
George-dzsal arról beszéltünk az els alkalommal, amikor találkoztunk Kongóban, hogy milyen jó
lenne enni egy kis kagylót meg homárt ebben az étteremben.
– Remekül hangzik – mondta Mr. Taylor.
– Pompás! Homárból egyszer en nem lehet eleget enni – mondta dr. Lunsford.
– Én nem ehetek rákféléket – mondta dr. Miller.
– Semmi baj, Charley – mondta Lunsford rnagy. – Én majd megeszem a részed, neked meg
rendelünk egy hamburgert vagy valami ilyesmit.

(Három)
SZIGORÚAN TITKOS
1965. JÚLIUS 14., 19.05 GREENWICHI ID SZERINT 00074
FELADÓ: IRODAVEZET , KONGÓ, LÉOPOLDVILLE
CÍMZETT: IGAZGATÓ, CIA, LANGLEY
MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI
HIVATAL
1. EGY ELFOGOTT ÜZENETBEN, AMELYET GUEVARA KÜLDÖTT LULUPLATBÓL A
DAR ES SALAAM-I KUBAI NAGYKÖVETSÉGRE, AZ ÁLLT, HOGY GUEVARA
TILTAKOZÁSA ELLENÉRE, BENDERÁBAN HÁROM (3) RUANDAI KATONÁT VÉGEZTEK
KI, KÖZÖTTÜK MITCHELL RNAGYOT (KERESZTNEVE ISMERETLEN) – A
BENDERÁBAN TARTÓZKODÓ, LEGMAGASABB RENDFOKOZATÚ, RUANDAI TISZTET. A
VÁD GYÁVASÁG VOLT.
2. A SUPO ÜGYNÖKEI ÁLTAL SEGÍT NEK TOVÁBBÍTOTT INFORMÁCIÓ ALAPJÁN ÚGY
VÉLJÜK, HOGY ÖSSZESEN MINTEGY NEGYVEN (40) TUSZI ÉS RUANDAI KATONA
DEZERTÁLT LULUPLATBÓL.
 C .R. TAYLOR
IRODAVEZET
LÉOPOLDVILLE
SZIGORÚAN TITKOS

(Négy)
SZIGORÚAN TITKOS
1965. AUGUSZTUS 7., 10.20 GREENWICHI ID SZERINT FELADÓ: IRODAVEZET ,
BUENOS AIRES
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
A KÖVETKEZ INFORMÁCIÓ AZ AMERIKAI HADSEREG EGYIK TISZTJÉT L
ÉRKEZETT, AKI AZ USA NAGYKÖVETSÉGÉN TELJESÍT SZOLGÁLATOT VALÓSZÍN LEG
MR. FELTER UTASÍTÁSÁRA. JAVASLOM, HOGY TEKINTSÉK ÖTÖS MEGBÍZHATÓSÁGI
SZINT INFORMÁCIÓNAK. AZ ALÁBBIAKBAN TELJES EGÉSZÉBEN KÖZLÖM A FENTI
TISZT ÁLTAL ÁTADOTT INFORMÁCIÓT.
KEDVES BARÁTAIM!
1965. AUGUSZTUS 6-ÁN, 06.30-KOR, AZ OROSZ ZÁSZLÓ ALATT HAJÓZÓ „FELIX
DZSERSZINSZKIJ”, A KUBAI KORMÁNY MEGBÍZÁSÁBÓL MARIELB L (KUBA) POINTE
NEGRÓBA (KONGÓ, BRAZZAVILLE) INDULT, FEDÉLZETEN A PITA 2 TÁBOR 200 KUBAI
KATONÁJÁVAL.
ÜDVÖZLETTEL
VÉGE
J. P. STEPHENS IRODAVEZET , BUENOS AIRES
SZIGORÚAN TITKOS

(Öt)
SZIGORÚAN TITKOS
1965. AUGUSZTUS 18., 19.05 GREENWICHI ID SZERINT 00101
FELADÓ: IRODAVEZET , KONGÓ, LÉOPOLDVILLE
CÍMZETT: IGAZGATÓ, CIA, LANGLEY MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
1. EGY ELFOGOTT ÜZENETBEN, AMELYET GUEVARA KÜLDÖTT LULUPLATBÓL A
DAR ES SALAAM-I KUBAI NAGYKÖVETSÉGRE, AZ ÁLLT, 1965. AUGUSZTUS 17-ÉN,
GREENWICHI ID SZERINT 10.00 TÁJBAN, EGY KUBAI KATONÁKBÓL ÁLLÓ LÁZADÓ
EGYSÉG SIKERESEN RAJTAÜTÖTT A KONGÓI HADSEREG EGYIK KONVOJÁN, A 16-OS
ÚTON, MINTEGY 35 KILOMÉTERRE ALBERTVILLE-T L.
2. A JELENTÉS SZERINT A KONVOJ EGY KÖNNY HARCKOCSIBÓL, EGY
PÁNCÉLOZOTT TEHERGÉPKOCSIBÓL ÉS EGY UTÁNFUTÓVAL ELLÁTOTT DZSIPB L
ÁLLT. A KONVOJ SZEMÉLYZETÉNEK HÉT (7) TAGJA ÉLETÉT VESZTETTE. AZ ÖSSZES
JÁRM KIÉGETT. A KONVOJ SZEMÉLYZETÉNEK TÖBBI TAGJA A BOZÓTBA
MENEKÜLT.
3. A JELENTÉS SZERINT A HÉT, AKCIÓ KÖZBEN ELESETT SZEMÉLY MINDEGYIKE
FEHÉRB ZSOLDOS VOLT, ÉS NAGY VALÓSZÍN SÉG SZERINT AMERIKAI
ÁLLAMPOLGÁR.
4. A SUPO EZREDEST L KAPOTT INFORMÁCIÓ SZERINT HCIARE RNAGY ZSOLDOS
HADEREJE JELENTÉST TETT, HOGY AZ EGYIK KONVOJUK, AMELY AZ ELFOGOTT
ÜZENETBEN SZEREPL TÉRSÉGBEN TARTÓZKODOTT, MÉG NEM ÉRKEZETT MEG. A
KONVOJ EGY FRANCIA, PANHARD TÍPUSÚ, PÁNCÉLOZOTT GÉPKOCSIBÓL (NEM
TANK), EGY MEGER SÍTETT ALVÁZZAL RENDELKEZ , LÉCKERETES TEHERAUTÓBÓL
ÉS EGY UTÁNFUTÓVAL ELLÁTOTT DZSIPB L ÁLLT. HCIARE ARRÓL INFORMÁLT,
HOGY A ZSOLDOSAI KÖZÖTT NINCSENEK, ISMÉTLEM, NINCSENEK AMERIKAI
ÁLLAMPOLGÁROK.
 5. LUNSFORD RNAGY JELENTETTE, HOGY A KÜLÖNLEGES HADVISELÉSI ER K 17.
KÜLÖNÍTMÉNYÉNEK TELJES, ISMÉTLEM, TELJES SZEMÉLYI ÁLLOMÁNYA JÓ
EGÉSZSÉGNEK ÖRVEND, ÉS HOGY AZ EMBEREI KÖZÜL SENKI, ISMÉTLEM, SENKI NEM
TARTÓZKODOTT AZ INCIDENS HELYSZÍNÉNEK KÖZELÉBEN.
6. EGY KONGÓI CSAPÁSMÉR HADER MÁR ELINDULT AZ ÁLLÍTÓLAGOS INCIDENS
HELYSZÍNÉRE.
C. R. TAYLOR
IRODAVEZET
LÉOPOLDVILLE
SZIGORÚAN TITKOS

(Hat)
TITKOS
SEG0073 1965. AUGUSZTUS 27., 22.20 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
14. SZ. HADM VELETI JELENTÉS REFERENCIA, BAKER 11-ES TÉRKÉP
1 – AZ 5. SZ. HADM VELETI JELENTÉS FOLYTATÁSA
2 – MIUTÁN MATA HARI RÉVÉN A TUDOMÁSUNKRA JUTOTT, HOGY 1965.
AUGUSZTUS 21-ÉN, MINTEGY KÉTSZÁZ (200) KUBAI SZÁLLT PARTRA AZ OROSZ
ZÁSZLÓ ALATT HAJÓZÓ „FELIX DZSERSZINSZKIJ” NEV HAJÓRÓL POINTE NEURONAL
(KONGÓ, BRAZZAVILLE), MAJD AUGUSZTUS 22-24. KÖZÖTT, TITOKBAN,
MEGKÖZELÍT LEG HÚSZ (20) F S CSOPORTOKBAN, ÁTKELT A KONGÓ FOLYÓN, ÉS
ÁTLÉPTE A KONGÓI HATÁRT, AUGUSZTUS 24-ÉN, ZULU 00.ÓIKOR, MEGKEZDTÜK A 39-
ES F ÚT LÉGI MEGFIGYELÉSÉT.
3 – 1965. AUGUSZTUS 25-ÉN, NAGYJÁBÓL ZULU 09.00-KOR, GEOFFREY CRAIG
HADNAGY, MIKÖZBEN LÉGI FELDERÍTÉST VÉGZETT L-19-ES REPÜL GÉPÉN,
SURINO (KONGÓ, KATANGA TARTOMÁNY) KÖZELÉBEN EGY NÉGY TEHERAUTÓBÓL
ÁLLÓ KONVOJRA LETT FIGYELMES, AMELY A 39-ES F ÚTON HALADT, ÉS AMELY
GYANÚINK SZERINT A KUBAIAKAT SZÁLLÍTJA GUEVARA LULUPLATBAN LÉV
HADEREJÉHEZ.
4 – A FENTI HÍRSZERZ I INFORMÁCIÓT TOVÁBBÍTOTTUK A KAMINÁBAN
ÁLLOMÁSOZÓ CSAPÁSMÉR HADER NEK, AMELYNÉL WILLIAM THOMAS
TÖRZS RMESTER VÉGEZ TANÁCSADÓ MUNKÁT. 1965. AUGUSZTUS 25-ÉN, ZULU 12.10-
KOR, SURINÓTÓL MINTEGY 52 KILOMÉTERRE KELETRE, A CSAPÁSMÉR HADER A
KONVOJT SIKERESEN MEGÁLLÍTOTTA. A KONVOJ MEGÁLLÍTÁSÁRA UGYANOTT
KERÜLT SOR, AHOL AZ 5. SZ. HADM VELETI JELENTÉSBEN SZEREPL KONVOJT IS
MEGÁLLÍTOTTÁK.
5 – A CSAPÁSMÉR HADER SZÁZKILENCVENHÉT (197) KUBAI KATONÁT FOGOTT
EL, ÉS JELENT S MENNYISÉG KÉZI L FEGYVERT ÉS HADIANYAGOT FOGLALT LE. A
KUBAIAK NEM SZÁMÍTOTTAK A TÁMADÁSRA, ÉS GYAKORLATILAG KIZÁRHATÓ,
HOGY AKÁR LULULPLATTAL, AKÁR BRAZZAVILLE-LEL KÖZÖLNI TUDTÁK VOLNA,
HOGY MEGÁLLÍTOTTÁK KET.
6 – A KONGÓI HATÓSÁGOK INFORMÁLTÁK ALULÍROTTAT, HA A HAMAROSAN
MEGKEZD VIZSGÁLAT SORÁN BEBIZONYOSODIK, HOGY AZ ÁLLÍTÓLAGOS
KUBAIAK VALÓBAN FEGYVERES, KÜLFÖLDI ÁLLAMPOLGÁROK, AKIK AZZAL A
CÉLLAL ÉRKEZTEK KONGÓBA, HOGY MEGDÖNTSÉK A KORMÁNYT, A NEMZETKÖZI
ÉS A KONGÓI HADITÖRVÉNY CIKKELYEI ÉRTELMÉBEN EL FOGJÁK KET ÍTÉLNI .
AMINT A JELENLEGI SZÜKSÉGÁLLAPOTOT FELOLDOTTÁK, A HADITÖRVÉNYSZÉKI
ELJÁRÁSRÓL KÉSZÜL ÜGYIRATOT TOVÁBBÍTANI FOGJÁK A NEMZETKÖZI
SZERVEKNEK.
CRAIG SEGÍT HATOS NEVÉBEN
TITKOS

(Hét)
 SZIGORÚAN TITKOS
1965. SZEPTEMBER 2., 10.35 GREENWICHI ID SZERINT FELADÓ: IRODAVEZET ,
BUENOS AIRES
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
A KÖVETKEZ INFORMÁCIÓ AZ AMERIKAI HADSEREG EGYIK TISZTJÉT L
ÉRKEZETT, AKI AZ USA NAGYKÖVETSÉGÉN TELJESÍT SZOLGÁLATOT VALÓSZÍN LEG
MR. FELTER UTASÍTÁSÁRA. JAVASLOM, HOGY TEKINTSÉK ÖTÖS MEGBÍZHATÓSÁGI
SZINT INFORMÁCIÓNAK. AZ ALÁBBIAKBAN TELJES EGÉSZÉBEN KÖZLÖM A FENTI
TISZT ÁLTAL ÁTADOTT INFORMÁCIÓT.
KEDVES BARÁTAIM!
A KONGÓI FORRADALMI TANÁCS DELEGÁCIÓJA, ÉLÉN GASTON SOUMIALOTTAL, A
TANÁCS ELNÖKÉVEL, SZEPTEMBER 1-JÉN, HAVANNAI ID SZERINT 16.00-KOR,
HAVANNÁBA ÉRKEZETT, MAJD 19.00-KOR TALÁLKOZOTT RAUL CASTRÓVAL ÉS MÁS,
MAGAS BEOSZTÁSÚ TISZTVISEL KKEL (FIDELLEL NEM)
EGY NÉMILEG TÚLF TÖTT VITA SORÁN, SOUMIALOT MEGVÁDOLTA A KUBAIAKAT,
HOGY NEM TARTJÁK BE AZ ÍGÉRETEIKET, ÉS NEM KÜLDIK A „TÖBB SZÁZ, AKÁR
ÖTSZÁZ” KÉPZETT KATONÁT, HOGY SEGÍTSÉK A FORRADALMAT. RAUL CASTRO
ERRE AZT VÁLASZOLTA, HOGY EDDIG MÁR MAJDNEM 400 KATONÁT KÜLDTEK, ÉS
HOGY VISSZAJELZÉST IS KAPOTT, HOGY 200 KUBAI KATONÁJA AUGUSZTUS 21-ÉN
PARTRA SZÁLLT PUNTO NEGRÉNÉL, BRAZZAVILLE-BEN, ÉS HOGY A KUBAIAK NEM
TEHET K FELEL SSÉ AZÉRT, HOGY EZT KÖVET EN MI TÖRTÉNT VELÜK. A
KATONÁK ELJUTTATÁSA A HÁBORÚS ÖVEZETBE A KONGÓIAK FELADATA.
RAUL CASTRO MAGYARÁZATOT KÉRT ARRA, HOGY MIÉRT FULLADT KUDARCBA A
(MEG NEM NEVEZETT) ER ELLEN INDÍTOTT TÁMADÁS, ÉS KÖZÖLTE, HOGY
DREKE SZÁZADOS ÉRTESÍTETTE, HOGY JELENT S SZÁMÚ LÁZADÓ MEGTAGADTA A
HARCOT. SOUMIALOT ERRE AZT FELELTE, HOGY DREKE HAZUDOTT, MIRE CASTRO
BEREKESZTETTE A KONFERENCIÁT.
ÜDVÖZLETTEL
VÉGE
J. P. STEPHENS IRODAVEZET , BUENOS AIRES
SZIGORÚAN TITKOS

(Nyolc)
SZIGORÚAN TITKOS
SEG0099 1965. SZEPTEMBER 18., 22.20 ZULU A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN
KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
19. SZ. HÍRSZERZ I JELENTÉS
1 – 1965. SZEPTEMBER 1-JÉN A KONGÓI KORMÁNY KÖZLEMÉNYT ADOTT KI A
HAJÓSOKNAK, HOGY MINDEN OLYAN HAJÓT, AMELY A TANGANYIKA-TÓ KONGÓI
FELSÉGVIZEIRE HAJÓZIK ENGEDÉLY NÉLKÜL, ELLENSÉGES SZÁNDÉKKAL KÖZELED
HAJÓNAK FOGNAK TEKINTENI, ÉS SZERINT FOGNAK ELJÁRNI. MEG NEM ER SÍTETT
JELENTÉSEK SZERINT HÉT (7) KISMÉRET HAJÓ ESETÉBEN MERÜLT FEL, HOGY
ELLENSÉGES SZÁNDÉKKAL HAJÓZOTT KONGÓI FELSÉGTERÜLETRE. EZEKET A
HAJÓKAT A KONGÓI PARTI RSÉG HAJÓI ÉS/VAGY REPÜL GÉPEI
ELSÜLLYESZTETTÉK.
2 – SZEPTEMBER 14-ÉN MATA HARI TUDATTA ALULÍROTTAL, HOGY HÁROM IGEN
MAGAS RANGÚ KUBAI TISZTVISEL : PADILLA (KERESZTNEVE ISMERETLEN) ,
COLMAN (KERESZTNEVE ISMERETLEN) ÉS DIONOSIO OLÍVA KAIRÓN KERESZTÜL DAR
ES SALAAMBA ÉRKEZETT AZ AIR FRANCE JÁRATÁVAL, MAJD A MOROGORO KÖZELI
FARMRA TÁVOZOTT.
3 – SZEPTEMBER 15-ÉN AZ ELHÁRÍTÁS ELFOGOTT ÉS DEKÓDOLT EGY ÜZENETET,
AMELYET MOROGORÓBÓL KÜLDTEK „TATU”-NAK (GUEVARA). AZ ÜZENE OLÍVA
ÍRTA ALÁ, AKI KÖZÖLTE, HOGY , COLMAN ÉS PADILLA MÁSNAP REGGEL
KIGOMABA MEGY, ÉS REMÉLI, HOGY A KÖZELJÖV BEN LESZ SZERENCSÉJÜK
TALÁLKOZNI.
4 – SZEPTEMBER 17-ÉN AZ ELHÁRÍTÁS ELFOGOTT ÉS DEKÓDOLT EGY ÜZENETET,
AMELYET LULUPLATBÓL KÜLDÖTT A DAR ES SALAAM-I KUBAI NAGYKÖVETSÉGRE
TATU. KIVONAT: „ÉRTESÍTSÉK OLIVÁT, HOGY (1) TATU NEM TUD KIGOMABA MENNI,
ÉS (2) NEM LEHET SZABADSÁGHARCOT VÍVNI BIZONYOS KOCKÁZATOK NÉLKÜL.”
CRAIG SEGÍT HATOS NEVÉBEN
SZIGORÚAN TITKOS

(Kilenc)
SZIGORÚAN TITKOS
1965. OKTÓBER 4., 10.35 GREENWICHI ID SZERINT FELADÓ: IRODAVEZET , BUENOS
AIRES
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
A KÖVETKEZ INFORMÁCIÓ AZ AMERIKAI HADSEREG EGYIK TISZTJÉT L
ÉRKEZETT, AKI AZ USA NAGYKÖVETSÉGÉN TELJESÍT SZOLGÁLATOT VALÓSZÍN LEG
MR. FELTER UTASÍTÁSÁRA. AZ ALÁBBIAKBAN TELJES EGÉSZÉBEN KÖZLÖM A FENTI
TISZT ÁLTAL ÁTADOTT INFORMÁCIÓT.
KEDVES BARÁTAIM!
BIZTOSRA VESZEM, HOGY MOSTANRA MÁR TI IS TUDTOK RÓLA, HOGY DR. FIDEL
CASTRO FELOLVASTA A KUBAI NÉPNEK DR. ERNESTO GUEVARA NEKI ÍROTT
LEVELÉT, AMELYBEN KÖZLI, HOGY LEMOND JELENLEGI POSZTJÁRÓL. A
KÖVETKEZ KET ÍRTA: „A PÁRT VEZETÉSÉBEN MIND EZ IDÁIG BETÖLTÖTT
POZÍCIÓMRÓL EZENNEL HIVATALOSAN LEMONDOK. SZINTÉN LEMONDOK A
MINISZTERI TÁRCÁRÓL, A PARANCSNOKI RANGOMRÓL ÉS KUBAI
ÁLLAMPOLGÁRSÁGOMRÓL. TÖBBÉ MÁR SEMMI NEM KÖT KUBÁHOZ.”
AZON T DTÜNK, KÜLÖNÖSEN AZ UTOLSÓ MONDAT MIATT, HOGY MINDENNEK
NEM AZ LEHET-E AZ OKA, HOGY FELMERÜLT A GYANÚ, HOGY DR. GUEVARA
KUDARCOT FOG VALLANI KONGÓBAN, VALÓSZÍN LEG MÁR A KÖZELJÖV BEN, ÉS
HOGY DR. CASTRO ÍGY KÍVÁNJA ELHATÁROLNI MAGÁT ÉS KUBÁT DR. GUEVARÁTÓL.
KÍVÁNCSIAK LENNÉNK, HOGY TI IS ÍGY GONDOLJÁTOK- .
TERMÉSZETESEN MINDEZ AZT IS JELENTHETI, HOGY DR. GUEVARA KÍVÁNJA
ELHATÁROLNI MAGÁT KUBÁTÓL, MIUTÁN KUBA KUDARCOT VALLOTT AFRIKÁBAN,
ÉS MOST OLYAN ARGENTINKÉNT AKAR VISSZATÉRNI A KONTINENSRE, AKI
SIKERESEN SEGÍTETTE DR. CASTRÓT, ÉS AKI MOST MÁR DÉL-AMERIKA TÖBBI RÉSZÉT
KÍVÁNJA FELSZABADÍTANI.
ÜDVÖZLETTEL
VÉGE
J. P. STEPHENS IRODAVEZET , BUENOS AIRES
SZIGORÚAN TITKOS

(Tíz)
TITKOS
SEG0111 1965. OKTÓBER 10., 20.05 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
22. SZ. HÍRSZERZ I JELENTÉS
1 – 1965. OKTÓBER 10-ÉN, ZULU 09.00-KOR, AZ ELHÁRÍTÁS ELFOGTA ÉS DEKÓDOLTA
A KÖVETKEZ ÜZENETET, AMELYET „SIKI” (OSCAR FERNANDEZ MELI SZÁZADOS)
KÜLDÖTT, AKI NAGY VALÓSZÍN SÉG SZERINT FIZI KÖZELÉBEN TARTÓZKODIK. AZ
ÜZENETET „MOJÁ”-NAK (VICTOR DREKE SZÁZADOS) CÍMEZTE, AKI LULUPLATBAN
TARTÓZKODIK.
 ÜZENET:
MOJÁNAK: A KATONÁK FIZI FELÉ HALADNAK, ÉS SEMMI SEM ÁLLÍTHATJA MEG, ÉS
SEMMI SEM TARTHATJA FEL KET. MI FIZIB L LUBONDJÁBA MEGYÜNK.
MEGPRÓBÁLOM MEGSEMMISÍTENI A HIDAT. MONDD MEG TATUNAK, HOGY AZ UTAM
SIKERTELEN VOLT. SIKI
VÉGE
2. SUPO EZREDES TUDATTA ALULÍROTTAL, HOGY 1965. OKTÓBER 10-ÉN, ZULU 11.15-
KOR, EGY ÖT (5) KONGÓI EJT ERNY SB L ÁLLÓ FELDERÍT EGYSÉG (LEANDER
KNOWLES RMESTERREL EGYÜTT, AKI TANÁCSADÓKÉNT KÍSÉRTE EL KET) KÉT,
.30-AS KALIBER BROWNING GÉPPUSKÁVAL FELFEGYVERZETT DZSIPPEL BEHATOLT
A FIZI NEV FALUBA. JELENTÉKTELEN ELLENÁLLÁSBA ÜTKÖZTEK, ÉS ZULU 12.10-RE
ÁTADTÁK A FALUT A KONGÓI HADSEREGNEK.
3. ZULU 12.05-KOR A FELDERÍT EGYSÉG EGY LÁZADÓ CSOPORTBA ÜTKÖZÖTT,
AMELY ROBBANÓTÖLTETEKET KÍSÉRELT MEG A LUVIDJO FOLYÓN ÁTÍVEL HÍDON
ELHELYEZNI. A LÁZADÓK A FELDERÍT EGYSÉG LÁTTÁN ELMENEKÜLTEK.
CRAIG SEGÍT HATOS NEVÉBEN
TITKOS

(Tizenegy)
TITKOS
SEG0114 1965. OKTÓBER 12., 19.05 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
24. SZ. HÍRSZERZ I JELENTÉS
1 – A KÖVETKEZ T 1965. OKTÓBER 12-ÉN, ZULU 16.05-KOR KAPTA ALULÍROTT
LEANDER KNOWLES RMESTERT L, AKI TANÁCSADÓKÉNT KÍSÉRTE EL A KONGÓI
EJT ERNY SÖKB L ÁLLÓ FELDERÍT EGYSÉGET, AMELY AKKOR LUBONJA
(KATANGA TARTOMÁNY) TÉRSÉGÉBEN TARTÓZKODOTT.
ÜZENET :
VADÁSZ HATOS RÉSZÉRE: ZULU 15.30-KOR A JÁR R ELLENÁLLÁS NÉLKÜL HATOLT
BE LUBONJÁBA. VÁRJUK SUPO CSAPATAIT. A LÁZADÓK ÉS KUBAI SZÖVETSÉGESEIK
MENEKÜLÉS KÖZBEN JELENT S MENNYISÉG FEGYVERT, TÖBBEK KÖZÖTT
AKNAVET KET, ÉS EGY HATÁROZOTTAN ITTAS, KUBAI TIZEDEST HAGYTAK HÁTRA.
KNOWLES RMESTER.
VÉGE
CRAIG SEGÍT HATOS NEVÉBEN
TITKOS

(Tizenkett )
TITKOS
SEG0117 1965. OKTÓBER 14., 19.05 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
27. SZ. HÍRSZERZ I JELENTÉS
1 – AZ ELHÁRÍTÁS 1965. OKTÓBER 14-ÉN, ZULU 15.05-KOR ELFOGOTT
RÁDIÓTÁVIRATÁNAK KIVONATA. A RÁDIÓTÁVIRATOT „TATU” KÜLDTE
LULUPLATBÓL A DAR ES SALAAM-I KUBAI NAGYKÖVETSÉGRE.
ÜZENET:
AMI LUBONJA ELESÉSÉT ILLETI: AZ EMBEREINK HOZZÁÁLLÁSA KATASZTROFÁLIS
VOLT. A RÁBÍZOTT FEGYVEREKET, PÉLDÁUL AKNAVET KET HÁTRAHAGYTÁK, ÍGY
AZOK A KONGÓI CSAPATOK KEZÉRE KERÜLTEK, TEHÁT ELVESZTEK. EGYÁLTALÁN
NEM VOLT BENNÜK KÜZD SZELLEM. CSAKÚGY, MINT A KONGÓIAK, K IS CSAK
ARRA TUDTAK GONDOLNI, HOGY MENTSÉK A B RÜKET. A VISSZAVONULÁS
ANNYIRA SZERVEZETLEN VOLT, HOGY ELVESZÍTETTÜK AZ EGYIK EMBERÜNKET.
MÉG MOST SEM TUDOM, HOGY MI LETT VELE, MERT A BAJTÁRSAINAK FOGALMA
SINCS, HOGY ELTÉVEDT, MEGSEBESÜLT, VAGY MEGHALT-E. AZ ÖSSZES VISSZATÉRT
KONGÓITÓL ELVETTEM A FEGYVERÉT. TATU
VÉGE
SEGÍT HATOS
TITKOS

(Tizenhárom)
SZIGORÚAN TITKOS
SEG0119 1965. OKTÓBER 16., 08.55 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
30. SZ. HÍRSZERZ I JELENTÉS
1 – SUPO EZREDES KÖZÖLTE ALULÍROTTAL, HOGY ELRENDELTE A HETES
HADM VELET 1965. OKTÓBER 16-ÁN, ZULU 00.01-KOR TÖRTÉN MEGKEZDÉSÉT.
2 – A HETES HADM VELET NEM MÁS, MINT EGY HÁROM PONTON INDÍTOTT
TÁMADÁS, AMELYNEK CÉLJA A LÁZADÓKAT EGY KÖRÜLZÁRT TERÜLETRE TERELNI,
A TANGANYIKA-TÓ PARTJÁN. A HADER FELDERÍT EGYSÉGE KONGÓI
EJT ERNY SÖKB L ÁLL, AMELYNEK A 17. KÜLÖNÍTMÉNY FELDERÍT REPÜL GÉPEI,
VALAMINT TISZTJEI ÉS TISZTHELYETTESEI NYÚJTANAK TÁMOGATÁST.
3 – A F TÁMADÓER KONGÓI EJT ERNY SÖKB L ÉS ZSOLDOSOKBÓL ÁLL
(UTÓBBIAKAT MICHAEL HCIARE RNAGY VEZETI). AMINT ÁTVESZIK A TERÜLET
FELETT AZ IRÁNYÍTÁST, A F TÁMADÓER T FELVÁLTJA A KONGÓI HADSEREG EGY
HAGYOMÁNYOS EGYSÉGE.
VÉGE
SEGÍT HATOS
SZIGORÚAN TITKOS

(Tizennégy)
SZIGORÚAN TITKOS
SEG0124 1965. OKTÓBER 24., 08.55 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
34. SZ. HÍRSZERZ I JELENTÉS
1 – 1965. OKTÓBER 24-ÉN, ZULU 05.35-KOR, AZ EGYIK KONGÓI EJT ERNY SÖKB L
ÁLLÓ FELDERÍT EGYSÉG, AMELYNEK G. W. LUNSFORD RNAGY ÉS WILLIAM
THOMAS ZÁSZLÓS NYÚJT TÁMOGATÁST, LULUPLAT TÉRSÉGÉBE ÉRKEZETT, AMELY
KÖZTUDOTTAN „TATU” F HADISZÁLLÁSA.
2 – A LÁZADÓ CSAPATOK FELFIGYELTEK A KÖZELED FELDERÍT HADER RE,
AMIKOR SZÜKSÉGESSÉ VÁLT LEADNI MINTEGY KÉTSZÁZÖTVEN (250) LÖVÉST KÉZI
FEGYVEREKB L, VALAMINT ALKALMAZNI TIZENKÉT (12) KÉZIGRÁNÁTOT, MIVEL
A FELDERÍT K LÁZADÓ JÁR RÖKET VÉLTEK LÁTNI A BOZÓTBAN. HALOTT
JÁR RÖKET NEM TALÁLTAK.
3 – AMIKOR A FELDERÍT HADER MEGÉRKEZETT A F HADISZÁLLÁSRA, A
LÁZADÓK A BOZÓTBA MENEKÜLTEK, DE EL TTE MÉG FELGYÚJTOTTÁK „TATU”
SZÁLLÁSÁT, ÉS MÁS ÉPÜLETEKET IS MEGKÍSÉRELTEK LEROMBOLNI.
4 – A LÁZADÓK JELENT S MENNYISÉG FEGYVERT, MUNÍCIÓT, ÉLELMISZERT,
RÁDIÓTÁVÍRÓ-BERENDEZÉSEKET, HÍRSZERZ I SZEMPONTBÓL FELTEHET EN
ÉRTÉKES DOKUMENTUMOKAT ÉS KÉT PÓKMAJMOT HAGYTAK HÁTRA.
UTÓBBIAKRÓL KÖZTUDOTT, HOGY „TATU” HÁZIÁLLATAI VOLTAK. NEVEZETT
EMBERSZABÁSÚ MAJMOKAT THOMAS ZÁSZLÓSRA BÍZTÁK, AKI, AZ AZONOSÍTÁST
MEGKÖNNYÍTEND , A „FIDEL” ÉS AZ „ERNESTO” NEVET ADTA NEKIK.
5 – „TATU” ÉS A F HADISZÁLLÁS TÖBBI LAKÓJA A TANGANYIKA-TÓ FELÉ HALAD.
LÉGI FELDERÍT INK SZEMMEL TARTJÁK KET, A SZÁRAZFÖLDI FELDERÍT EGYSÉG
PEDIG DISZKRÉT TÁVOLSÁGBÓL KÖVETI KET.
VÉGE
 SEGÍT HATOS
SZIGORÚAN TITKOS

(Tizenöt)
SZIGORÚAN TITKOS
KÜZD0081 1965. NOVEMBER 2., 09.10 ZULU FEHÉR HÁZ, REJTJELEZ KÖZPONT
FELADÓ: KÜZDELEM HATOS CÍMZETT: SEGÍT HATOS
1. A DAR ES SALAAM-I AMERIKAI NAGYKÖVET TUDATTA A KÜLÜGYMINISZTERREL,
HOGY A TANGANYIKÁBA DELEGÁLT KUBAI NAGYKÖVETET 1965. NOVEMBER 1-JÉN,
ZULU 16.00-KOR ARRÓL INFORMÁLTA A TANGANYIKAI KÜLÜGYMINISZTER, HOGY
TANGANYIKA „ELHATÁROZTA, HOGY A TOVÁBBIAKBAN NEM NYÚJT ILYEN JELLEG
SEGÍTSÉGET A KONGÓI FELSZABADÍTÓ MOZGALOMNAK” .
2. AZ USA NAGYKÖVETÉVEL BARÁTILAG KÖZÖLTÉK, HOGY EZ ANNYIT JELENT,
HOGY TANGANYIKA EZENTÚL NEM FOGJA ENGEDNI, HOGY AZ ORSZÁGON
KERESZTÜL AKÁR KATONÁKAT, AKÁR HADIANYAGOT SZÁLLÍTSANAK, DE
„HUMANITÁRIUS” OKOKBÓL TOVÁBBRA IS SZÁNDÉKÁBAN ÁLL „IDEIGLENES”
MENEDÉKET NYÚJTANI BÁRKINEK, AKI ESETLEG RÉSZT VETT „FELSZABADÍTÓ”
TEVÉKENYSÉGBEN, ÉS KONGÓBÓL MENEKÜLNI KÉNYSZERÜL.
FINTON KÜZDELEM HATOS NEVÉBEN
SZIGORÚAN TITKOS

(Tizenhat)
SZIGORÚAN HTKOS
SEG0191 1965. NOVEMBER 4., 12.05 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: SEGÍT HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
1 – A KÖVETKEZ EGY KIVONAT ABBÓL A DEKÓDOLT RÁDIÓTÁVIRATBÓL,
AMELYET OSCAR FERNANDEZ PADILLA, A DAR ES SALAAM-I KUBAI HÍRSZERZ
KÖZPONT VEZET JE KÜLDÖTT „TATU”-NAK (GUEVARA) (PILLANATNYI
TARTÓZKODÁSI HELYE EGYEL RE ISMERETLEN), 1965. NOVEMBER 4-ÉN, ZULU 09.00-
KOR. ÜZENET:
EGY LEVELET KÜLDÖK NEKED FUTÁRRAL. A LEVELET FIDEL ÍRTA, ÉS A LÉNYEGE A
KÖVETKEZ :
1. MINDENT MEG KELL TENNÜNK, AMIT LEHET, DE NEM SZABAD VAKMER NEK
LENNÜNK.
2. HA TATU ÚGY VÉLI, HOGY JELENLÉTÜNK MÁR NEM INDOKOLT, ILLETVE
ÉRTELMETLENNÉ VÁLT, FONTOLÓRA KELL VENNÜNK A VISSZAVONULÁS
LEHET SÉGÉT.
3. HA TATU ÚGY GONDOLJA, HOGY MARADNUNK KELL, MEGPRÓBÁLUNK ANNYI
EMBERT ÉS HADIANYAGOT KÜLDENI NEKI, AMENNYIT SZÜKSÉGESNEK TART.
4. ATTÓL TARTUNK, HOGY A DÖNTÉSEDET ESETLEG DEFETISTÁNAK, VAGY
PESSZIMISTÁNAK FOGJÁK TARTANI.
5. HA TATU ÚGY DÖNT, HOGY KONGÓBÓL KI KELL VONULNIA, AKKOR IDE
BÁRMIKOR VISSZATÉRHET, DE MÁSHOVÁ IS MEHET, AHOL MEGVÁRHATJA A
KÖVETKEZ INTERNACIONALISTA MISSZIÓT.
6. BÁRMILYEN DÖNTÉST IS HOZ TATU, MI TÁMOGATJUK.
7. KERÜLJE A MEGSEMMISÜLÉST. VÉGE
ATYÁVAL AZ 5. PONTOT ROPPANT ÉRDEKESNEK TALÁLTUK. CRAIG SEGÍT HATOS
NEVÉBEN
SZIGORÚAN TITKOS

(Tizenhét)
Kongói Köztársaság
Kivu tartomány, Costermansville
Hotel du Lac
 1965. november 20., 20.45
Weewill százados/Peters Spec-7-es Pahpa alezredest/Lunsford rnagyot a tóra néz teraszon találta.
Éppen kávézott Darrell J. Smythe századossal és Geoffrey Craig és Jack Portet f hadnaggyal.
– Mit hozott, Peters? – kérdezte Lunsford reményteli, ugyanakkor kissé türelmetlen hangon.
A háború maga a pokol, a legpokolibb része pedig ez a nyomorult várakozás.
Két nappal korábban Guevara rádión üzent Kigomába – kódolás nélkül, mert a rejtjelez jét
valószín leg hátrahagyta –, amiben az állt, hogy megkezdte a visszavonulást, és készítsék el a
hajókat az evakuálásra.
Az üzenetre nem érkezett válasz, de mivel három különböz , amerikai lehallgatóegység is hallotta –
az egyiket Kigoma közvetlen közelébe telepítették –, valószín nek tartották, hogy a Kigomában
tartózkodó kubaiak is vették az adást.
Hacsak a tanganyikai kormány nem döntött úgy, hogy azon túl, hogy „elhatározta, a továbbiakban
nem nyújt ilyen jelleg segítséget a kongói felszabadító mozgalomnak”, bezárta a kubai rádióállomást
és talán magukat a kubaiakat is.
Ez viszont újabb problémához vezetett. Ha Guevara nem tud átkelni a Tanganyika-tavon, akkor nem
marad más, kénytelen Kongóban maradni. Kongóban viszont nem tehet mást, minthogy megadja, vagy
valami ostobaságra szánja el magát, és például támadást indít Supo csapatai ellen, felkínálva nekik az
alkalmat, hogy lepuffantsák.
A küldetés célja viszont az volt, hogy Guevara farkát behúzva kotródjon haza Kongóból, nem pedig
az, hogy Guevara elt njön, és végképp nem az, hogy a világ napilapjainak a címlapjára kerüljön:
GUEVARA, A HÍRES SZABADSÁGHARCOS, H SI HALÁLT HALT KONGÓBAN
Még aznap délután, nagyjából 16.00-kor, az elhárítás emberei egy újabb (ezúttal is kódolatlan, de
morze-) üzenetet fogtak el. Az üzenetet szintén Guevara küldte egy Changa nev személynek, aki a
hajók megszerzéséért felelt Kigomában. Guevara azt üzente neki, hogy kétszáz emberét kell evakuálni,
és hogy küldje a hajókat.
Ezúttal választ is kapott. „Changa” jelentette, hogy a tanganyikai kormány egy id re „ rizetbe vette”,
de most már szabadlábon van, és „ma este” megpróbál átkelni a tavon.
Több üzenetet nem fogtak el, de Thomas sem jelentkezett be, és a többiek sem, akik a visszavonuló
kubaiakat és szimbákat követték.
– Mr. Thomas küldött egy kódolatlan üzenetet, uram. A Mike el retolt állásból továbbították, mert
csak velük tud kapcsolatot teremteni – mondta Peters. – Azt akarta megtudni, uram, hogy oda tudna-e
menni, hogy beszélhessen magával.
– Azt akarja, hogy odamenjek? – kérdezte Lunsford hitetlenkedve.
– Igen, uram. Megadta a koordinátákat.
Peters egy térképet tett az asztalra, és rámutatott.
– Azt mondta, hogy lelépte az utat, és hogy le lehet szállni rajta.
– Az ég szerelmére, töksötét van – motyogta Lunsford.
Jack Portet felállt a székér l, és a térkép fölé hajolt. Peters egy útra mutatott, a Tanganyika-tó
közelében, Kibambától nagyjából tíz kilométernyire, délre.
– Ismerem ezt az utat – mondta Jack. – Le tudok rajta szállni… ha ki tudja világítani egy kis
benzinnel… egy L-19-essel.
Lunsford kétkedve nézett rá.
– Még egy Beaverrel is le tudok ott szállni – folytatta Portet. – Az a térség viszonylag tiszta. Az út
szélén nincsenek villanyvezetékek meg ilyesmi.
– Hitetlen Thomas nem akarná, hogy odamenjek, ha nem lenne valami gond – gondolkodott
Lunsford hangosan. – Tényleg le tudsz szállni rajta?
Portet bólintott.
– Ha a Beaverrel mennek – mondta Peters Spec-7-es –, akkor gondolom, lesz hely egy rádiónak is.
Akkor átjátszó nélkül is tudunk beszélni a fiúkkal Kigomában.
– Egy rádiónak, amit maga kezel, mi? – kérdezte Lunsford. – Netán meg akar halni, Peters?
– S t, uram, ha akarja – makacskodott Peters –, akár Kaminával is beszélhet, ha szükség lenne a T-
28-asokra vagy a B-26-osokra.
Lunsford zavarodottan nézett rá.
– Vagy ha Supo ezredesnek szüksége lenne rá – mondta Peters. – Azok a rádiók, amiket Mr. Thomas
vitt magával, erre a feladatra nem alkalmasak.
 – Ha Portet le tud szállni a Beaverrel, Jemima néni – mondta Lunsford –, feltételezem, maga is le tud
szállni egy L-19-essel.
– Azt akartam javasolni, uram – mondta Smythe százados –, hogy Portet hadnagy el ször egy L-19-
essel menjen oda, és vigye magával Peterst… vagy Peters rádióját… és ha már biztosan tudjuk, hogy
le lehet azon az úton szállni, akkor elviszem magát meg akit akar, a Beaverrel.
– Portet-jal meg a rádióval megyek a Beaverrel – mondta Lunsford. – Maga hozza Peterst az L-19-
essel!
Lunsford Craighez fordult. – Te tartod a frontot, Geoff!
– Igen, uram.
– Mennyi id alatt érhetünk oda? – kérdezte Lunsford Jack Portet-tól.
– Harmincöt, negyvenöt perc alatt – felelte Jack. – Legfeljebb egy óra, ha azt az id t is
beleszámítjuk, amíg innen eljutunk a farmra.
– Küldjön üzenetet Mr. Thomasnak, hogy készítse el a leszállópályát, és ha meghallja, hogy
közeledünk, l jön fel egy jelz rakétát! – adta ki az utasítást Lunsford. – Az érkezés várható id pontja
egy óra múlva. Hívni fogjuk a rádión, ha már a közelben leszünk.
Lunsford rnagy kinézett a másodpilóta ablakán. A Beaver szárnytövét látta, meg a jobb oldali
futóm vet, és semmi mást. Egy kicsit feljebb tolta magát az ülésben, hogy jobban ki tudjon nézni a
szélvéd n, de a világon semmit nem látott, csak a sebesen forgó propellert.
– Pontosan tudom, hol vagyunk – mondta Lunsford rnagy Portet hadnagynak. – Afrikában. Valahol
balra van a Tanganyika-tó. De ami téged illet, már kételyeim vannak. Hogy a francban fogod
megtalálni azt az utat?
Portet elmosolyodott, aztán a mikrofonja után nyúlt.
– Vadász Egyes, itt Icipici Légitársaság Egyes – mondta a mikrofonba.
– Hallgatlak, Icipici – felelte Thomas szinte azonnal.
– Légy szíves, tartsd nyomva a mikrofonod gombját hatvan másodpercig! – mondta Portet.
– Vettem – felelte Thomas.
Jack megérintette Lunsford vállát, és a rádió-iránymér kijelz jére mutatott.
– Valahol arra van – mondta Portet, és balra döntötte a Beavert, egészen addig, amíg a m szer
mutatója oda nem került, ahová akarta.
– Vadász Egyes, ha meghallasz, mehet a jelz rakéta – mondta Portet, és a Beaver orrát lenyomva,
lassú ereszkedésbe kezdett.
– Vettem – felelte Thomas.
– Biztos, hogy nem fogunk a földhöz csapódni? – kérdezte Lunsford kíváncsian.
– A térképekr l tudom a tó tengerszint feletti magasságát – felelte Portet. – Mindössze annyi a
dolgom, hogy négyszázötven méterrel a tó felett maradjak.
Jack a magasságmér re mutatott.
Három perccel kés bb t lük jobbra egy ragyogó, sárga fény jelent meg az égbolton, aztán lassan
elindult lefelé.
– Látom a jelz rakétát – mondta Jack a mikrofonba, és közben a fény irányába fordította a Beavert. –
A lényeg az id zítés. Minél hamarabb szólok neki, hogy gyújtsa meg a benzint, annál hamarabb látom
meg a leszállópályát. De ha túl hamar szólok, akkor elég a benzin, még miel tt rá tudnék fordulni.
Újra megnyomta a mikrofonja gombját.
– Szélirány és er sség? – kérdezte Jack.
– Délr l fúj – felelte Thomas. – Nem túl er s.
– Vetted, Jemima néni? – kérdezte Jack.
– Aha. És a jelz rakétát is láttam.
– Amint meglátod a leszállópályát – adta ki az utasítást Jack –, kezdj el háromperces három-
hatvanasokat repülni az északi végénél. Ne gyere egyb l utánam! Majd öntünk neked is benzint.
– Rendben – felelte Jemima néni. A jelz fény kihunyt.
– Bassza meg! – mondta Jack. – Thomas, elt nt a jelz fény. L j ki még egyet!
Nem jött válasz, de harminc másodperccel kés bb újabb, ragyogó fény jelent meg az égbolton.
Olyan közel került hozzájuk, hogy látták a miniat r ejt erny t, amely alatt himbálózott.
– Megvan. Jöhet a leszállófény! – adta ki az utasítást Portet.
Hatvan másodpercig nem történt semmi, aztán narancssárga fény jelent meg a földön, ami pillanatok
alatt sárga t zvonallá változott. Egy pillanattal kés bb újabb fény jelent meg, majd a második t zvonal
az els nyomába eredt.
– Kezdhet imádkozni, rnagy – mondta Portet, miközben ráfordult a leszállópályára. Felkapcsolta a
leszállófényeket, de Lunsford csak a két t zvonalat látta.
Harminc másodperccel kés bb a futóm dübörögve adta hírül, hogy leszálltak Katanga tartomány
23-as számú f útjára.
Jack megállította a repül gépet, megfordult, majd gurulni kezdett a „kifutón” egy dzsip fényszórói
felé. Mire elérték a dzsipet, a kifutó leszállófényei kihunytak.
A dzsip – amelyet most már jól lehetett látni a repül gép leszállófényében – az út szélén parkolt.
Portet elgurult mellette, és megtett még vagy hatvan métert az úton, aztán újra megfordult, és
leállította a motort.
Mire kikászálódtak a Beaverb l, Thomas már a gép mellett várt rájuk.
Reflexszer en tisztelgett Lunsfordnak, aki viszonozta.
– Azt hittem, hogy egy L-19-essel fogtok jönni – mondta Thomas.
– Jemima néni jön egy L-19-essel – mondta Jack. – Ki lehetne világítani a kifutót még egyszer?
Thomas parancsokat kezdett kiáltozni szuahéliul, mire két dzsipnek, amelyet sem Lunsford, sem
Jack nem vett addig észre – mindkett re .30-as kaliber , légh téses Browning géppuska volt er sítve –
, hirtelen életre kelt a motorja, felragyogtak a fényszórói, és lassan elindult a kifutón. Kongói
ejt erny sök térdeltek a hátsó üléseken, és benzint locsoltak az útra húszliteres marmon-kannákból.
– Miért jöttetek Beaverrel? – kérdezte Thomas.
– Weewill szerint ebbe jobb rádiót lehet tenni, amivel beszélhetünk Kaminával vagy Supo ezredessel
– mondta Lunsford. – Weewill az L-19-esben van, Jemima nénivel.
– Az nagyon jó – mondta Thomas. – F nök, beszélned kellene Supóval.
– Mir l?
– következ a helyzet – mondta Thomas. – Guevara, vagy harminc kubai, meg még úgy kétszáz,
vagy még több szimba, meg tuszi van a tó partján, olyan nyolc kilóra innen. Kelly meg Jette… Tudod,
ki az a Jette?
Lunsford bólintott.
– Kelly rmester és Jette, meg még egy nyomolvasó tartja szemmel. A rossz fiúk teljesen
megvadultak. Tiszta káosz az egész. Tudják, hogy ma este értük jönnek a hajókkal, de gyanítják, hogy
nem lesz hely mindenkinek. Amikor ott voltam, egy ideje, Kelly rmester, aki tud spanyolul, azt
mondta, hallotta, amint Guevara arról beszélt, hogy inkább mégis maradniuk kellene, és csinálni egy
George Armstrong Custer-mutatványt, de Dreke végül lebeszélte róla.
– Helyes – mondta Atya.
– A gond a kongóiakkal van… a mi kongói barátainkkal… meg a zsoldosokkal. Olyan húsz kilóra
vannak a tó partjától. Megérezték a vérszagot. A kongóiak, mivel a szimbák megölték a testvéreiket és
meger szakolták az asszonyaikat, most bosszút akarnak állni, ráadásul nem bírják kiverni a fejükb l
ezt a harcos baromságot, hogy ha lehet ség adódik rá, mindenképpen végezni kell az ellenséggel. Nem
tudom, mi van a zsoldosokkal, de k is mindenkit szét akarnak l ni. Csúnyán összeszólalkoztam az
egyik zsoldos századossal, aki majdhogynem elküldött a kurva anyámba, amikor közöltem vele, a terv
az, hogy hagyunk mindenkit felszállni a hajókra.
– Bassza meg – mondta Lunsford.
– Supo ezredes felhatalmazott rá – folytatta Thomas –, hogy agyonl jem azt a zsoldost, aki nem
teljesíti a parancsaimat…
– Hoare mesélte, hogy is így bünteti a katonáit – szólt közbe Lunsford.
– Én le is lövöm bármelyiket, ha te azt mondod, hogy…
– Nem. Amint Jemima néni leszáll Petersszel, azonnal hívjuk Supót a rádión. Intézze csak el a
katonáit meg a zsoldosait!
– Úgy látom, végeztek a benzinnel… – mondta Jack.
– Szólj oda Jemima néninek a rádión! – adta ki az utasítást Lunsford. Jack visszamászott a Beaverbe,
és felkattintotta rádiót.
Lunsford Thomas felé fordult.
– Bill, jól tetted, hogy idehívtál.
– Vissza akarok menni a partra. Érted?
– Ha úgy gondolod, hogy ott a helyed – felelte Lunsford.
– Ott a helyem, Atya – mondta Thomas.
 – Mr. Thomas – szólalt meg Atya roppant hivatalosan –, utasítom, hogy tegyen meg minden
szükséges lépést, hogy Guevara fel tudjon szállni az egyik hajóra.
– Igen, uram – mondta Thomas. – És mi a helyzet Dreke századossal? is védett állatfajnak számít?
Lunsford hosszú másodpercekig nem válaszolt.
– Hagyja ket futni, Mr. Thomas! – mondta Lunsford. – Mindet. Ezt közölje Kellyvel meg a másik
két nyomolvasóval is!
– Igen, uram.

(Tizennyolc)
Déli szélesség 5° 2719”
Keleti hosszúság 29° 17' 24”
(A bozótban, a Tanganyika-tó közelében,
Kongó, Kivu tartomány)
1965. november 21., 12.40
William . Thomas zászlós a .30-06-os kaliber US Springfield 1903A4-es puskára szerelt éjjellátó
berendezés szálkeresztjét dr. Ernesto Guevara de la Serna homlokára irányította, aki a Tanganyika-tó
partján állt, bokáig ér vízben, kezében egy kötéllel, amelyet egy 12 méteres, világoskék hajóról
dobtak neki.
– Bumm, halott vagy, Ernesto – mondta Thomas halkan, aztán a fegyverét egy sárga, szintén 12
méteres hajóra irányította, amely a kék mellett ért partot. Egy ideig kutatott a fedélzetén lév arcok
között, de aztán megtalálta azt, akit keresett. A szálkereszt egy férfira került, aki a hajó bal oldalán állt,
a kormányos mellett. A szálkereszt a férfi homlokára kúszott.
– Bumm – mondta Thomas. – Maga is halott, Viktor Dreke százados úr.
Tíz perccel kés bb, amikor már a hihetetlenül érzékeny éjjellátó berendezéssel sem látott mást, csak
két foltot, amely a Tanganyika-tó hullámain ringatózott, Thomas a fához er sítette a puskát, és a
hátizsákos rádióhoz fordult, ami szintén a fához volt er sítve. Bekapcsolta a rádiót, aztán a fejére tette
a fejhallgatót.
– Segít Hatos, itt Vadász Egy – mondta halkan a mikrofonba.
– Hallgatlak, Bill – felelte Lunsford azonnal.
– Kett óra negyvenötkor az embereink két hajó fedélzetén elhagyták Kongót – jelentette Thomas. –
Éhesek, koszosak, és az igazság az, hogy egy kicsit sajnálom is ket.
– És most?
Itt nyugszik William . Thomas zászlós, akit agyonl tt egy analfabéta, kongói katona, miután
tévedésb l kubainak nézte.
– Azt hiszem, megvárom a hajnalt, aztán elindulok vissza.
– Kellyvel?
– Vele.
– Jó. Hívj, ha van valami! Meg ha elértétek a kifutópályát! Odaküldöm Portet-t érted meg Kellyért.
– Köszönöm. Majd hívlak. Vadász Egy, vége.

Huszonhatodik
(Egy)
Részlet a The Philadelphia Inquirer 1966. január 15-i számából:
MRS CECILIA TAYLOR HÁZASSÁGOT KÖTÖTT
A mai napon Miss Cecilia Taylort és George Washington Lunsford rnagyot a házasság szent
kötelékében egyesítette dr. Charles Chedister tiszteletes a Bála Cynwyd metodista templomban.
Miss Taylor, aki a Temple Egyetemen szerzett diplomát, a Bála Cynwyd-i Mr. és Mrs. L. Charles
Taylor leánya. Lunsford rnagy a Pennsylvaniai Egyetemen szerzett diplomát, a swarthmore-i Dr. és
Mrs. H. Wilson Lunsford fia.
A menyasszonyt azt édesapja kísérte az oltárhoz. Miss Taylor tanúja Mrs. Marjorie Bellmon Portet,
Lunsford rnagy tanúja Geoffrey Craig f hadnagy volt.
A Union League of Philadelphiában megtartott fogadást követ en az ifjú pár nászútra indult a
Florida állambeli Miamiba. A tervek szerint Buenos Airesben (Argentína) fognak lakni, ahol Lunsford
rnagy az USA Nagykövetsége helyettes katonai attaséjaként fog szolgálni. Mrs. Lunsford a
nagykövetség kulturális el adói posztján fog tevékenykedni.
 Részlet a newarki (New Jersey) Starledger 1966. január 17-i számából:
A MI KATONA FIAINK
Steven William D. Peterst, a Hadsereg specialistáját, Mr. és Mrs. Howard Peters (Newark,
Weequahic Avenue 365.) fiát zászlóssá léptették el .
Peters zászlós, aki 1961-ben szerzett érettségit a Weequahic Gimnáziumban, 1961 júniusában lépett
be a Hadseregbe. Képzett ejt erny s és kommunikációs szakért .
Nemrégiben az USA Buenos Aires-i (Argentína) nagykövetségére helyezték át, amelynek
kommunikációs részlegében fog dolgozni.
Részlet a The Washingon Post 1966. január 20-i számából:
A HADSEREG ARGENTINOKAT KÉPEZ KI Charles E. Whaley
A mai napon a Pentagon meger sítette a hírt, mely szerint az argentin kormány felkérte az USA
Hadseregét hogy az küldjön Argentínába egy kis létszámú, amerikai katonákból – nagy valószín ség
szerint a különleges hadviselési er k embereib l (zöldsapkások) – álló különítményt, hogy argentin
katonákat képezzenek ki ejt erny zésre, hegyi mentésre, hideg id ben való túlélésre, rádiózásra és
számos egyéb, speciális katonai technikára.
A tisztekb l és tiszthelyettesekb l összeállított különítmény, amelynek létszáma „szinte biztosan
nem fogja meghaladni a tizenkét f t” valószín leg már harminc napon belül elindul Argentínába.

(Kett )
TITKOS
CIA Virginia, Langley
Feladó: adminisztrációs osztályvezet
Kelt: 1966. február 2., 04.05 greenwichi id szerint
Tárgy: Guevara, Ernesto (87. sz. memorandum)
Címzett: Mr. Sanford T. Felter Elnöki tanácsadó Washington D. C. Közigazgatási Hivatal, 637-es
szoba
Futárral kézbesítend !
Az igazgató részére megküldött elnöki memorandummal összhangban (tárgy: Ernesto „Che”
Guevara, kelt: 1964. december 14-én) ezennel továbbítom a következ információt:
(Ötös megbízhatósági szint) (Forrás: CIA, Csehszlovákia, Prága)
CÉLSZEMÉLY 1965. február 1-jén, greenwichi id szerint 16.50-kor Prágába érkezett az
Aeroflot 9003-as, Dar es Salaamból (Tanganyika) induló, Kairót érint járatával. A CÉLSZEMÉLY
kubai diplomata-útlevéllel utazott, Ramón Benítez álnéven. A CÉLSZEMÉLYT a repül téren a kubai
nagykövet és számos cseh tisztvisel várta, akik ezek után a kubai nagykövetségre vitték.
HOWARD W. O'CONNOR
TITKOS

(Három)
SZIGORÚAN TITKOS
1966. MÁJUS 26., 15.20 GREENWICHI ID SZERINT FELADÓ: IRODAVEZET , BUENOS
AIRES
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
A MAI NAP SORÁN ZAVARGÁS TÖRT KI, AMIKOR A REND RSÉG MEGKÍSÉRELTE
FELOSZLATNI A HAJNALBAN, BUENOS AIRES BELVÁROSÁBAN, AZ AVENIDA
CÓRDOBÁN, A KÖZGAZDASÁG-TUDOMÁNYI EGYETEM EL TT ÖSSZEGY LT,
RENDBONTÓ DIÁKOKAT.
A ZAVARGÓ DIÁKOK, AKIK KÖZÜL NÉHÁNYAN KEZÜKBEN ERNESTO „CHE”
GUEVARA FÉNYKÉPÉVEL, ILLETVE VÖRÖS ZÁSZLÓKAT LENGETVE VONULTAK AZ
UTCÁRA, AZ EGYETEMNEK NYÚJTOTT, EGYRE CSÖKKEN TÁMOGATÁS MIATT
TÜNTETTEK. A TÜNTETÉS KÖZBEN A DIÁKOK FELBORÍTOTTAK ÉS FELGYÚJTOTTAK
EGY SZEMÉLYGÉPKOCSIT, BETÖRTÉK TÖBB ÜZLET KIRAKATÁT, ÉS KÖVEKKEL
DOBÁLTÁK MEG A KIVONULÓ REND RÖKET.
EGY MAGÁNBESZÉLGETÉS SORÁN, AMELYRE MA EBÉD KÖZBEN KERÜLT SOR A
CÍRCULO MILITARBAN, ÉS AMELYEN JELEN VOLT G. W. LUNSFORD RNAGY IS,
PASCUAL PISTARINI ALTÁBORNAGY, AZ ARGENTIN HADSEREG VEZÉRKARI F NÖKE
BEJELENTETTE, HOGY „EZ A KOMMUNISTA DOLOG KEZD ELMÉRGESEDNI . TENNÜNK
KELL VALAMIT.”
C. B. TAYLOR
IRODAVEZET , BUENOS AIRES
SZIGORÚAN TITKOS

(Négy)
SZIGORÚAN TITKOS
1966. MÁJUS 31., 17.10 GREENWICHI ID SZERINT FELADÓ: IRODAVEZET , BUENOS
AIRES
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
A KÖVETKEZ PASCUAL PISTARINI ALTÁBORNAGY, AZ ARGENTIN HADSEREG
VEZÉRKARI F NÖKE TEGNAPI, AZ ARGENTIN HADSEREG MEGALAPÍTÁSÁNAK 156.
ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL TARTOTT BESZÉDÉNEK TÖMÖRÍTETT KIVONATA: „A
HADSEREG A NEMZETKÖZÖSSÉG ELVÁLASZTHATATLAN RÉSZE, AMELYNEK
TÖRVÉNY ÁLTAL EL ÍRT KÖTELESSÉGE BIZTOSÍTANI AZ ORSZÁG BELS BÉKÉJÉT, ÉS
EZT A KÖTELESSÉGÉT TELJESÍTENI IS FOGJA. A HADSEREG NEM PUSZTÁN EGY
FILOZÓFIÁT KÉPVISEL, A HADSEREG FELEL A HATALOMÉRT IS, AMELY NÉLKÜL NEM
LÉTEZHET BÉKE.”
C. B. TAYLOR IRODAVEZET , BUENOS AIRES
SZIGORÚAN TITKOS
SZIGORÚAN TITKOS
1966. JÚNIUS 29., 13.05 GREENWICHI ID SZERINT FELADÓ: IRODAVEZET , BUENOS
AIRES
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
1. 1966. JÚNIUS 28-ÁN, GREENWICHI ID SZERINT MEGKÖZELÍT LEG 01.00-KOR
(BUENOS AIRES-I ID SZERINT 21.00-KOR), ARGENTIN CSAPATOK FOGLALTAK EL A
NEMZETI RÁDIÓÁLLOMÁSOKAT, ILLETVE HÍR- ÉS TÁVKÖZLÉSI KÖZPONTOKAT, MAJD
KÖZÖLTÉK AZ ÁLLAMPOLGÁROKKAL, HOGY PASCUAL PISTARINI ALTÁBORNAGY, AZ
ARGENTIN HADSEREG VEZÉRKARI F NÖKE, „MEGVONTA A HADSEREG BIZALMÁT A
HADÜGYMINISZTERT L”.
2. 04.44-KOR ARTURO ILLIA ÁLLAMELNÖK, AKI A CASA ROSADÁRÓL BESZÉLT,
AMELYET A SAN MARTIN GRÁNÁTOSEZRED KATONÁI VÉDTEK, BEJELENTETTE,
HOGY PISTARINIT LEVÁLTOTTA A POSZTJÁRÓL, ÉS HOGY MOSTANTÓL FOGJA
ELLÁTNI A HADSEREG VEZÉRKARI F NÖKI TEEND IT.
3. GREENWICHI ID SZERINT 11.05-KOR MARIO RAMNELLI LÉGÜGYI MINISZTER
BEJELENTETTE, HOGY EGY, PISTARINI ALTABORNAGYBÓL, BENINO VARELA
ADMIRÁLISBÓL (TENGERI HADM VELETI F NÖK) ÉS ADOLFO T. ALVAREZ
DANDÁRTÁBORNOKBÓL (A LÉGIER VEZÉRKARI F NÖKE) ÁLLÓ KATONAI KLIKK
„ÜGYVEZET KORMÁNY”-KÉNT IRÁNYÍTJA AZ ORSZÁGOT, AMÍG BE NEM IKTATJÁK
JUAN CARLOS ONGANIA ALTÁBORNAGYOT, AMIRE A MAI NAPON DÉLBEN KERÜL
SOR. ONGANIA KORÁBBAN A HADSEREG VEZÉRKARI F NÖKE VOLT.
4. AZ ÁLLAMF I POSZTJÁRÓL ELTÁVOLÍTOTT ILLIÁT INFORMÁCIÓINK SZERINT
HÁZI RIZETBEN TARTJÁK. TUDOMÁSUNK SZERINT A PUCCSOT VÉRONTÁS NÉLKÜL
HAJTOTTÁK VÉGRE.
C. B. TAYLOR
IRODAVEZET , BUENOS AIRES
SZIGORÚAN TITKOS
 (Hat)
SZIGORÚAN TITKOS
1966. JÚLIUS 7., 22.05 GREENWICHI ID SZERINT FELADÓ: IRODAVEZET , BUENOS
AIRES
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
1. JÚLIUS 4-ÉN, A FÜGGETLENSÉG-NAPI PARTIN, A BUENOS AIRES-I AMERIKAI
KLUBBAN, GEOFFREY CRAIG F HADNAGYOT MEGKERESTE RICARDO FOSTERWOOD
ALEZREDES, PISTARINI ALTÁBORNAGY SZÁRNYSEGÉDJE, ÉS KÖZÖLTE VELE, HOGY
PISTARINI KÖZBENJÁRÁSÁRA TAGSÁGOT KAPOTT A SAN JORGE
LOVASPÓLÓKLUBBAN, ÉS HOGY REMÉLI, HOGY ELFOGADJA A TAGSÁGOT.
2. JÚLIUS 6-ÁN FOSTERWOOD FELHÍVTA CRAIGET TELEFONON, ÉS MEGHÍVTA –
JÁTÉKOSKÉNT – EGY „INFORMÁLIS PÓLÓMECCSRE”, A SAN JORGE KLUBBA, 1966.
JÚLIUS 7-ÉN, HELYI ID SZERINT 13.00-KOR. AMIKOR MEGÉRKEZETT A KLUBBA,
CRAIG MEGTUDTA, HOGY EGY CSAPATBAN FOG JÁTSZANI ONGANIA ELNÖKKEL,
PISTARINI TÁBORNOKKAL ÉS GUILLERMO RANGIO ALEZREDESSEL, A SIDE
IGAZGATÓHELYETTESÉVEL.
3. A PÓLÓMÉRK ZÉS UTÁN PISTARINI KÖZÖLTE CRAIGGEL, MONDJA MEG A
NAGYBÁTYJÁNAK (NYILVÁN CRAIG W. LOWELL ALEZREDESRE CÉLZOTT), HOGY AZ
ÚJ KORMÁNY TOVÁBBRA IS ÉRVÉNYESNEK TEKINTI A MEGÁLLAPODÁST, AMIT
LOWELL VELE KÖTÖTT GUEVARÁT ILLET EN.
4. A CRAIG-PISTARINI BESZÉLGETÉST KÖVET EN RANGIO EGY BORÍTÉKOT ADOTT
CRAIGNEK, AMELYBEN EGY ANYAG SZEREPELT, AMELYB L AZ ALÁBBIAKBAN
IDÉZEK, MAJD „JAVASOLTA” NEKI, HOGY CRAIG UGORJON BE A ZSOKÉKLUBBA
MINDEN HÉTF N, SZERDÁN ÉS PÉNTEKEN, HELYI ID SZERINT 17.00-KOR, ÉS IGYON
MEG VELE EGY KOKTÉLT. CRAIG ÚGY GONDOLJA, HOGY RANGIO ÍGY GYAKRAN,
MÉGIS FELT NÉS NÉLKÜL „ÖSSZEFUTHAT” VELE A KLUBBAN.
RANGIO HÍRSZERZ I INFORMÁCIÓJA
ÜZENET:
KEDVES BARÁTAIM!
BIZTOSRA VESZEM, HOGY A CIA-NÁL DOLGOZÓ ISMER SEIT ÉRDEKELNI FOGJA A
HÍR, MELY SZERINT A MI DOKTOR BARÁTUNK „TITOKBAN” BEKÖLTÖZÖTT EGY
PAZAR KIS VILLÁBA A PINAR DEL RIO TARTOMÁNYBAN (KUBA) LÉV VINALES
KÖZELÉBEN. A VILLÁRÓL TÖBBEN ÁLLÍTJÁK, HOGY EGY CIA-ÜGYNÖK TULAJDONA
VOLT.
JELENLEG EGY „TITKOS” KIKÉPZ TÁBOR F HADISZÁLLÁSA, AHOL MINTEGY EGY
TUCAT KUBAI TISZTET KÉPEZNEK KI, AKIKET BOLÍVIÁBAN KÍVÁNNAK BEVETNI.
A KÖVETKEZ TISZTEKR L VAN SZÓ:
DARIEL ALARCN RAMIREZ („BENINO”, 28, EGYÜTT SZOLGÁLT A BARÁTUNKKAL A
SIERRÁBAN ÉS AFRIKÁBAN)
ELISIO REYES („ROLANDO”, 26, SIERRA ÉS A KUBAI REND RSÉG HÍRSZERZÉSÉNEK
EGYKORI VEZET JE)
ANTONIO PANTOJA („OLO”, 33, SIERRA)
LEONARDO TAMÄYO („TAMAYITA”, 37, GUEVARA TEST RE 1957 ÓTA)
RENE TAMAYO („ARTURO”, 31, LEONARDO ÖCCSE, NEMZETBIZTONSÁGI HIVATAL,
TITKOS MEGBÍZÁSOK)
GUSTAVO DE HOED („ALEJANDRO”, 29, SIERRA ÉS VOLT IPARI MINISZTER)
MIGUEL HERNANDEZ OSORIO („MANUEL”, 35, SIERRA)
ALBERTO FERNANDEZ MONTES DE OCA („PACHO”, 31, GUEVARÁVAL VOLT
PRÁGÁBAN, MIUTÁN GUEVARA ELJÖTT KONGÓBÓL, GUEVARA BOLÍVIAI FUTÁRA)
OCTAVIO DE LA PEDRAJA („MOROGORO”, 31, ORVOS, SIERRA ÉS KONGÓ)
ISRAEL REYES ZAYAS („BRAULIO”, 33, SIERRA ÉS KONGÓ)
JUAN VITALIO ACUNA („JCIAQUIN”, 41, SIERRA, KOMMANDANTE)
ANTONIO SANCHEZ DIAZ („MARCOS”, 35, SIERRA, SZINTÉN KOMMANDANTE)
 JESUS SUAREZ GAYOL („RUBIO”, 33, SIERRA, CUKORIPARI MINISZTERHELYETTES)
HA FIGYELEMBE VESSZÜK, HOGY MILYEN HÁTTÉRREL RENDELKEZNEK EZEK AZ
EMBEREK, ÉS HOGY MIVEL VALÓSZÍN LEG MÉG MINDIG NEM GYÓGYULT BE A
KONGÓI SZÉGYENLETES KUDARCUK OKOZTA SEBÜK, EZÉRT ELHATÁROZTÁK, HOGY
BOLÍVIÁBAN MINDENKÉPPEN SIKERRE VISZIK AZ ÜGYÜKET, ÚGY T NIK, HOGY
GUEVARÁNAK SIKERÜLT ÖSSZEGY JTENIE A LEGJOBB KUBAI
GERILLAHARCOSOKAT. FONTOSNAK TARTJUK MEGJEGYEZNI, HOGY KÖZÜLÜK
KETTEN KOMMANDANTÉK, AMI AZ ÚJ KUBÁBAN IGEN MAGAS KATONAI RANGNAK
SZÁMÍT.
AZT PONTOSAN NEM LEHET TUDNI, HOGY NEVEZETT SZEMÉLYEK MIKOR
INDULNAK BOLÍVIÁBA, DE ÚGY VÉLJÜK, HOGY HAMAROSAN.
ÜDVÖZLETTEL
VÉGE
C. B. TAYLOR IRODAVEZET , BUENOS AIRES
SZIGORÚAN TITKOS

(Hét)
SZIGORÚAN TITKOS
ARG0019 1966. AUGUSZTUS 30., 23.00 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
41. SZ. HADM VELETI JELENTÉS
REFERENCIA: AZ USA HADSEREG „4774 BOLÍVIA” SZOLGÁLATI TÉRKÉPE
1 – AZ AUGUSZTUS 27-30. KÖZÖTTI ID SZAKBAN ALULÍROTT LA PAZBA (BOLÍVIA)
UTAZOTT, AZ USA HADSEREGE L-23-AS REPÜL GÉPÉN, AMELYET
GEOFFREY CRAIG F HADNAGY ÉS ENRICO DE LA SANTIAGO ZÁSZLÓS VEZETETT. A
REPÜL GÉPEN UTAZOTT MÉG GUILLERMO RANGIO ALEZREDES AZ ARGENTIN
HADSEREGT L, JULIO ZAMMORO ZÁSZLÓS ÉS MISS CECILIA TAYLOR. JELEN
KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT SZÜKSÉGESNEK BIZONYULT FELFEDNI A CIA BUENOS
AIRES-I IRODAVEZET JÉNEK KILÉTÉT RANGIO ALEZREDES EL TT.
2 – EGY BIZTONSÁGOS, A LA PLAZ-I IRODAVEZET ÁLTAL FENNTARTOTT HÁZBAN
TÁRGYALÁSRA KERÜLT SOR A BOLÍVIAI KATONAI DELEGÁCIÓVAL, AMELYET
ENRICO CUPULL ALEZREDES VEZETETT, AKIT MIND A CIA LA PAZ-I IRODAVEZET JE,
MIND RANGIO ALEZREDES „MEGBÍZHATÓ”-NAK MIN SÍTETT, ÉS AKIT ZAMMORO
ZÁSZLÓS SZEMÉLYESEN IS ISMER. A CIA TISZTVISEL I, RANGIO ÉS ALULÍROTT
HANGSÚLYOZTÁK AZ USA KORMÁNYÁNAK ÁLLÁSFOGLALÁSÁT, MELY SZERINT
GUEVARA BOLÍVIA ELFOGLALÁSÁRA IRÁNYULÓ TERVEIT MEG KELL HIÚSÍTANI, T
MAGÁT AZONBAN NEM SZABAD MEGÖLNI. CUPULL BEJELENTETTE, HOGY
SZEMÉLY SZERINT NEM ÉRT EGYET EZZEL AZ ÁLLÁSFOGLALÁSSAL, VALAMINT,
HOGY ROPPANT NEHÉZ LESZ GUEVARÁT VAGY BÁRMELYIK KUBAI
MEGGYILKOLÁSÁT MEGAKADÁLYOZNI, „MIUTÁN AZOK GERILLAAKCIÓKBA
KEZDTEK”. A CIA LA PAZ-I ÉS BUENOS AIRES-I IRODAVEZET JE VÁLLALTA, HOGY
KÜLÖN, DE EGYBEHANGZÓAN „KÉRNI” FOGJÁK A BOLÍVIAI VEZETÉST L, HOGY
KÖDJENEK EGYÜTT EBBEN AZ ÜGYBEN.
3 – ELTEKINTVE ATTÓL, HOGY NEVEZETTEK NEM ÉRTETTEK EGYET ABBAN, HOGY
GUEVARÁT NEM SZABAD MEGÖLNI, EGYETÉRTÉS SZÜLETETT AZT ILLET EN, HOGY
MILYEN ESZKÖZÖKKEL KELL GUEVARA BOLÍVIAI TEVÉKENYSÉGÉT ALÁAKNÁZNI.
CUPULL EGY ALKALOMMAL MÉG AZT IS MEGJEGYEZTE, HOGY TALÁN „NEM IS
LENNE ROSSZ”, HA ZAMMORO BOLÍVIÁBAN MARADNA, VAGY HA A KÖZELJÖV BEN
ODAMENNE, AHOL „KÖNNYEDÉN KIADHATNÁ MAGÁT BOLÍVIAI TISZTNEK”. A CIA
TISZTVISEL I EZT JÓ ÖTLETNEK TARTJÁK, DE ALULÍROTT NEM ÉRZI, HOGY A
HATÁSKÖRÉBE TARTOZNA EGY ILYEN DÖNTÉS MEGHOZATALA, EZÉRT TOVÁBBI
UTASÍTÁSRA VÁR.
4 – A HÍRSZERZÉS RANGIO, ALULÍROTT, A CIA-TISZTVISEL K ÉS CUPULL
RENDELKEZÉSÉRE BOCSÁTOTTA TÖBBEK KÖZÖTT A BOLÍVIAI BEVETÉSRE
KIKÉPZETT KUBAI TISZTEK NEVÉT. A BOLÍVIAIAK KÖZÖLTÉK VELÜNK, TUDNAK
RÓLA, HOGY A NÉMET-ARGENTIN HAYDEE TAMARA BUNKE („TANIA”), AKI LA
PAZBAN ÉL LAURA GUTIEREZ BAUER ÁLNÉVEN, BEÉPÍTETT, KUBAI ÜGYNÖK, ÉS AZT
IS TUDATTÁK VELÜNK, HOGY NEVEZETTET FOLYAMATOS MEGFIGYELÉS ALATT
TARTJÁK. SZINTÉN MEGFIGYELÉS ALATT TARTJÁK REGIS DEBRAYT, A FRANCIA
ÚJSÁGÍRÓT, AKIR L KÖZÖLTÉK, HOGY RENDSZERESEN TALÁLKOZOTT MOÏSES
GUEVARÁVAL (NEM GUEVARA ROKONA), EGY KOMMUNISTA BÁNYÁSZVEZÉRREL,
AKIR L TUDJÁK, FORRADALMI AKCIÓT TERVEZ INDÍTANI A BOLÍVIAI KORMÁNY
ELLEN. A BOLÍVIAI KORMÁNY JELENLEG NEM KÍVÁN LÉPÉSEKET TENNI
NEVEZETTEK ELLEN.
5 – A TÁRGYALÁS VÉGÉN CUPULL BEJELENTETTE, HOGY EGY ISMERETLEN KILÉT ,
BOLÍVIAI KOMMUNISTA NEMRÉGIBEN EGY 1500 HEKTÁROS FARMOT (VALÓJÁBAN
VELETLEN VADON) VÁSÁROLT, ÁLLÍTÓLAG AZÉRT, HOGY SERTÉSTELEPET
HOZZON LÉTRE RAJTA. AZT IS ELMONDTA, HOGY A FÖLDINGATLANON IDEÁLIS
HADISZÁLLÁST RENDEZHETNE BE GUEVARA. MIUTÁN CUPULL BIZTOSÍTOTT
MINKET ARRÓL, HA ÁTREPÜLNÉNK AZ EMLÍTETT TERÜLET FELETT, AZZAL NEM
KELTENÉNK RIADALMAT, ÚTBAN ARGENTÍNÁBA, ELREPÜLTÜNK A FARM FELETT, ÉS
KÉSZÍTETTÜNK RÓLA JÓ NÉHÁNY FOTÓT.
6 – A NANCAHAZÚ FOLYÓ (AMELY A NYÁRI ID SZAKBAN SZÁRAZ FOLYÓMEDER)
KERESZTÜLFOLYIK A TERÜLETEN, AMELYEN NÉHÁNY PRIMITÍV GAZDASÁGI ÉPÜLET
ÁLL, ÉS SZINTE SEMMI MÁS. EGY TRÓPUSI SIVATAG PEREMÉN TALÁLHATÓ, AMELY
KELET FELÉ, A PARAGUAYI HATÁR IRÁNYÁBA HÚZÓDIK. VERA CRUZTÓL 230
KILOMÉTERRE, DÉLRE TALÁLHATÓ, AHOVÁ EGY FÖLDÚT VEZET. AZ ARGENTIN
HATÁRTÓL 230 KILOMÉTERRE HELYEZKEDIK EL, ÉS 18 KILOMÉTERRE A
LEGKÖZELEBBI KISVÁROSTÓL, LAGUNILLASTÓL. A TEREP HEGYVIDÉKI, AZ UTAKON
LEGFELJEBB DZSIPPEL LEHET KÖZLEKEDNI. A TERÜLET (ÉS KÖRNYÉKE) A TEREP, A
ERD K ÉS AZ UTAK HIÁNYA MIATT TÖKÉLETESEN MEGFELEL GERILLA-
HADM VELETEKRE.
7 – AZ EL BBIEKET FIGYELEMBE VÉVE, JAVASLOM, HOGY ALULÍROTT KAPJON
ENGEDÉLYT, HOGY FELAJÁNLHASSA, HOGY NEM HIVATALOSAN BOLÍVIAI
CSAPATOKAT KÉPEZZEN KI GERILLAEGYSÉGEK FELDERÍTÉSÉRE A KÜLÖNLEGES
HADVISELÉSI ER K JELENLEG ARGENTÍNÁBAN TARTÓZKODÓ TAGJAINAK
SEGÍTSÉGÉVEL. RANGIO ÚGY VÉLI, HOGY CUPULL ELFOGADNA EGY ILYEN JELLEG
FELAJÁNLÁST, KÜLÖNÖSEN AKKOR, HA ZAMMORO IRÁNYÍTANÁ A KIKÉPZÉST .
G. W. LUNSFORD RNAGY GYALOGSÁG
SZIGORÚAN TITKOS

SZIGORÚAN TITKOS
KÜZDELEM 0134 1966. AUGUSZTUS 31., ZULU 14.05 A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ
KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: KÜZDELEM HATOS CÍMZETT: PÓLÓ HATOS
1 – AZ 1. SZ. HADM VELETI JELENTÉSRE VÁLASZOLVA.
2 – ZAMMORO BOLÍVIAI ÚTJA: A DÖNTÉS A MAGÁÉ. A CIA IGAZGATÓJA EGYETÉRT.
3 – A NEM HIVATALOS KIKÉPZÉS A KÖVETKEZ KÉPPEN VALÓSULJON MEG, HA
RANGIO IS EGYETÉRT VELE. A CIA IGAZGATÓJA EGYETÉRT. ZAMMORO A
PARANCSNOK. WILLIAM THOMAS ZÁSZLÓST, SEGÍTSÉG GYANÁNT, AZ USA LA PAZ-I
NAGYKÖVETSÉGÉRE KÜLDJÜK A KATONAI ATTASÉ HIVATALÁBA.
FELTER EZREDES
VEZÉRKAR
ELNÖKI TANÁCSADÓ
SZIGORÚAN TITKOS

(Nyolc)
BIZALMAS
ARG0019 1966. OKTÓBER 3., 21.25 ZULU
 A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
16. SZ. HELYZETJELENTÉS
1 – A KÖVETKEZ K ÚJSÁGCIKKEK, AMELYEK A BUENOS AIRES HERALDBAN
JELENTEK MEG, ÉS AMELYEKET ALULÍROTT HÁTTÉR-INFORMÁCIÓKÉNT TOVÁBBÍT.
ALULÍROTT FELHÍVNÁ A FIGYELMÉT A 4. PONT MÁSODIK BEKEZDÉSÉRE.
2 – KIVONAT AZ 1966. SZEPTEMBER 14-1, SZERDAI HERALDBÓL.
TOYNBEE HOLNAP ÉRKEZIK
ARNOLD J. TOYNBEE, BRIT TÖRTÉNÉSZ ÉS A VILÁGBÉKE LELKES TÁMOGATÓJA,
HOLNAP ÉRKEZIK URUGUAYBÓL, ÉS VÁRHATÓAN EGY HÓNAPOT TÖLT EL
ARGENTÍNÁBAN. EL ADÁSOKAT FOG TARTANI A BUENOS AIRES-I, A LA PLATA-I, A
CUYÓI ÉS A TUCUMANI EGYETEMEN, VALAMINT A HADI F ISKOLÁN.
3 – KIVONAT AZ 1966. SZEPTEMBER 27-1, KEDDI HERALDBÓL.
FÜLÖP HERCEG MAGÁNLÁTOGATÁSA
FÜLÖP HERCEG, II. ERZSÉBET, NAGY-BRITANNIA KIRÁLYN JÉNEK FÉRJE, VÉGRE
BEVÁLTOTTA RÉGÓTA ESEDÉKES ÍGÉRETÉT, ÉS TEGNAP BUENOS AIRESBE
ÉRKEZETT. FÜLÖP HERCEG 23 NAPOT KÍVÁN ELTÖLTENI ORSZÁGUNKBAN, ANNAK
ELLENÉRE, HOGY A BRIT PARLAMENTBEN FELTETTÉK NEKI A KÉRDÉST, HOGY FOG
KIJÖNNI AZ 50 FONTBÓL, AMELYNÉL TÖBBET EGYETLEN BRIT TURISTA SEM VIHET
MAGÁVAL KÜLFÖLDRE. FÜLÖP HERCEG HIVATALOSAN A NEMZETKÖZI
LOVAGLÓ-SZÖVETSÉG ELNÖKEKÉNT ÉRKEZETT ARGENTÍNÁBA, ÉS FOGJA
ELLÁTNI A SZEPTEMBER 30-ÉN MEGRENDEZÉSRE KERÜL DÍJUGRATÓ VERSENY
ELNÖKI POSZTJÁT.
AZ EGYIK ESTI NAPILAP – A CRONCIA – CÍMLAPJÁN MEGJELENT CIKK, AMELY
FÜLÖPÖT „UNATKOZÓ PLAYBOY”-NAK TITULÁLTA, VILÁGOSAN A HERCEG TUDTÁRA
ADTA, HOGY NEM SZÍVESEN LÁTOTT VENDÉG ARGENTÍNÁBAN.
4 – KIVONAT AZ 1966. OKTÓBER 2-1, VASÁRNAPI HERALDBÓL.
FÜLÖP A FÖLDÖN
FÜLÖP HERCEG, II. ERZSÉBET, ANGLIA KIRÁLYN JÉNEK FÉRJE, ORVOSI ELLÁTÁSRA
SZORULT, MIUTÁN A TEGNAPI LOVASPÓLÓ-MÉRK ZÉSEN, AMELYEN EGY
CSAPATBAN JÁTSZOTT ONGANIA ELNÖKKEL, AKINEK CSAPATA 5-4 ARÁNYÚ
GY ZELMET ARATOTT, LEESETT A LOVÁRÓL. MINDAZONÁLTAL A GY ZELEM
FELÜDÜLÉST HOZOTT A HERCEGNEK, AKINEK EDDIGI ITT-TARTÓZKODÁSÁT NAPI
RENDSZERESSÉGGEL MEGTARTOTT, BRITELLENES DEMONSTRÁCIÓK ZAVARTÁK.
ONGANIA ELNÖK ÉS FÜLÖP HERCEG KÉT KIVÁLÓ JÁTÉKOSSAL, JUAN CAVANAGH-
GAL ÉS GEOFFREY CRAIGGEL JÁTSZOTTA VÉGIG A KEMÉNY CSATÁT HOZÓ
MÉRK ZÉST A SAN JORGE KLUBBAN. FÜLÖP HERCEG A LABDA UTÁN VÁGTÁZOTT, ÉS
MEGKÍSÉRELT EGY GYORS FORDULÓT, DE ELVESZTETTE AZ EGYENSÚLYÁT, ÉS
LEESETT A LOVÁRÓL. AZONNAL VISSZAÜLT A NYEREGBE, ÉS FOLYTATTA A
MÉRK ZÉST.
A PÓLÓMÉRK ZÉS VÉGÉN EBÉDET SZOLGÁLTAK FEL A SAN JORGE KLUBBAN A
LÁTOGATÓBAN LÉV HERCEG TISZTELETÉRE. AZ EBÉDEN JELEN VOLT ONGANIA
ELNÖK ÉS MINDKÉT CSAPAT TAGJAI, TOVÁBBÁ 60 VENDÉG.
G. W. LUNSFORD RNAGY GYALOGSÁG
BIZALMAS

(Kilenc)
SZIGORÚAN TITKOS
ARG0019 1966. OKTÓBER 3., 21.25 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
23. SZ. HELYZETJELENTÉS
1 – RANGIO ALEZREDES A KÖVETKEZ HÍRSZERZ I INFORMÁCIÓT BOCSÁTOTTA
ALULÍROTT RENDELKEZÉSÉRE:
A. 1966. OKTÓBER 24-ÉN, ZULU 16.30-KOR GUEVARA – AKI A FEJE TETEJÉR L
LEBOROTVÁLTA, VAGY KITÉPTE A HAJAT, A MARADÉK HAJÁT SZRE FESTETTE,
TOVÁBBÁ SZEMÜVEGET HORD, ÉS EGY FOGORVOSI ESZKÖZZEL MEGVÁLTOZTATTA
AZ AJKAI ALAKJÁT – ISMERETLEN SZÁMÚ TÁRSÁVAL, RENDKÍVÜLI BIZTONSÁGI
INTÉZKEDÉSEK FOGANATOSÍTÁSA MELLETT, ELINDULT HAVANNÁBÓL A MEXICANA
6363-AS JÁRATÁVAL MEXIKÓVÁROSBA. UTAZÁSA VÉGS CÉLJA VALÓSZÍN LEG
BOLÍVIA.
. KUBAI BELÜGYMINISZTÉRIUMTÓL MEGTUDTUK, HOGY MRS. DOLORES DIAZ DE
ZAMMORO AZ ISLA DE PINOS „BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÓ INTÉZETBEN” ELHUNYT, ÉS
HOGY AZONNALI HATÁLLYAL EL IS TEMETTÉK A „FERT ZÉSVESZÉLY” MIATT,
MIVEL A HALÁL OKA „INFLUENZA-MEGBETEGEDÉS OKOZTA KOMPLIKÁCIÓ” VOLT.
2 – RANGIO, WILLIAM PETERS ZÁSZLÓS, EDWARD YOUNG TÖRZS RMESTER ÉS
ALULÍROTT AZ L-23-AS FEDÉLZETÉN (PILÓTA: CRAIG, SANTIAGO) LA PAZBA INDUL
HELYI ID SZERINT 23.00-KOR, A KÖVETKEZ OKOKBÓL:
A. HÍRSZERZ I INFORMÁCIÓCSERE GUEVARA MEGJELENÉSÉT ÉS FELTÉTELEZHET
BOLÍVIÁBA VALÓ ÉRKEZÉSÉT ILLET EN.
B. ELHÁRÍTÓÁLLOMÁS(OK) ESETLEGES LÉTREHOZÁSA BOLÍVIÁN BELÜL.
C. RANGIO KÖZÖLNI FOGJA JULIO ZAMMORÓVAL, A BOLÍVIAI HADSEREG
RNAGYÁVAL, HOGY KUBAI HOZZÁTARTOZÓJA ÉLETÉT VESZTETTE. ALULÍROTT
ENGEDETT RANGIÓNAK, AKIT A HÍR ÉRZELMILEG NAGY MÉRTÉKBEN MEGRÁZOTT.
G. W. LUNSFORD RNAGY GYALOGSÁG
SZIGORÚAN TITKOS

(Tíz)
Bolívia, La Paz
La Paz nemzetközi repül tér
1966. november 3., 15.30
– Ez lesz – mondta Guillermo Rangio alezredes, és egy középkorú, puhakalapos férfira mutatott a
Bevándorlási Hivatal pultja fölé szerelt detektívtükrön keresztül.
Rangio angolul beszélt George Washington Lunsford rnagy és William E. Thomas zászlós
kedvéért, ugyanis utóbbiak nem beszéltek túl jól spanyolul.
Mindhárman egyenruhát viseltek, még Rangio is, mivel hivatalos látogatásra érkezett a Bolíviai
Hadsereg kémelhárító divíziójához. Lunsford azért bújt uniformisba, mert úgy gondolta, hogy két
fekete férfi, és Thomas, nem keltene akkora felt nést egyenruhában, mint öltönyben.
– Biztos benne, ezredes? – kérdezte Thomas pusztán azért, mert maga nem volt biztos benne.
– Arra az emberre ráillik a leírás, amit kaptam – felelte Rangio kissé h vösen. – Maga látta már dr.
Guevarát, Mr. Thomas?
– Amikor utoljára láttam a rohadékot, uram – felelte Thomas –, éppen egy hajóba szállt be a
Tanganyika-tó partján.
Thomas keresztbe tette két mutatóujját, és a homloka elé tartotta. Rangio azonnal megértette, hogy
Thomas ezzel arra akar célozni, hogy Guevarának ott, a tó partján, a homlokára irányította a fegyverét.
Rangio felnevetett.
– És nem hasonlított arra az emberre, Mr. Thomas?
– Nem igazán.
– az, Thomas – szólalt meg Julio Zammoro a háttérb l. Bolíviai gyalogos rnagyi egyenruhát
viselt.
– Hát, akkor le vagyok ny gözve. Engem simán átvert volna.
– Nem értem, hogy minek ez a maskara – mondta Rangio elgondolkodva. – Castrónak legalább
háromezer-ötszáz titkosrend re dolgozik az ellenforradalmárok ellen. Nyilván sejtik… tudják, hogy
nekünk is vannak ügynökeink, akik tudják, hogy mi történik, és mikor. Kit akar ez átverni a kitépett
hajával?
– Felfigyeltem erre a szóra az egyik üzenetben – mondta Thomas. – Tényleg kitépkedte a haját? Nem
csak leborotválta?
– Kitépte – er sítette meg Rangio. – Úgy tudom, meglehet sen fájt is neki.
– A kulcsszó, egocentrizmus, Julio – mondta Lunsford. – Még egy lépés, és visszavonhatatlanul
elmerül az egocentrizmusban. Egyedül visel álruhát, mert a többieket nem ismeri senki, viszont
híres ember.
– Nem is emlékszem, hogy valaha láttam volna róla olyan fotót, amin nem visel szakállat – mondta
Enrico Cupull, a Bolíviai Hadsereg alezredese.
– Én igen – mondta Rangio. – Meglehet sen jókép fiatalember.
– Akit közülünk egyedül csak te ismernél fel az utcán, vagy amint átmegy a vámkezelésen, Willy –
mondta Lunsford. – A lényeg, hogy világhír gerillának képzeli magát, ezért kell az álruha.
– Én felismerném – mondta Zammoro –, úgy értem, hogy szakállal vagy anélkül, öltönyben vagy
gyakorlóruhában…
– Nos, átment a vámon – mondta Cupull. – Még kérek egy percet. Meg kell róla gy dnöm, hogy el
is hagyja a terminálépületet. Aztán mehetünk a klubba ebédelni.
Cupull kisétált a helyiségb l, amelynek detektívtükrén keresztül a Bevándorlási Hivatal pultjára
lehetett látni, majd pár perccel kés bb visszatért, és jelentette, hogy a kopasz fickó, akit láttak,
uruguayi útlevéllel érkezett, amelyet Adolfo Mena Gonzalez névre állítottak ki, és hogy azt mondta a
vámosoknak, hogy azért jött az országba, mert az Amerikai Államok Szervezete tényfeltáró útra
küldte… ezen állítását dokumentumokkal is igazolta.
– Szívesen megnéztem volna, hogy eredetiek-e azok a dokumentumok – mondta Cupull. – És ha
azok, akkor ki állította ki?
– Valószín leg eredetiek – mondta Zammoro. – Csakúgy, mint az útlevél. Én úgy tapasztaltam, hogy
a bürokraták szívesen tesznek mindkét fél kedvére, mert úgy gondolják, ha az egyik oldal gy z, a
végén nyugodtan állíthatják, hogy k egész id alatt a gy ztes oldalán álltak.
– Ebben egészen biztosan igazad van, Julio – mondta Cupull, aztán elmosolyodott. – Most pedig
indulás ebédelni! Mivel, amint azt mindenki tudja, a marhahúst Argentínában úgy készítik el, hogy az
szinte ehetetlen, intézkedtem, hogy ezúttal olyan módon készítsék el, amit az amerikai barátaink
roston sütésnek neveznek.
Miközben a kávéjukat fogyasztották a tiszti klubban, az egyik tiszt jelentett Cupullnak, aki
figyelmesen végighallgatta, majd megköszönte neki, és a többiekhez fordult, hogy tolmácsolja, amit
hallott.
– Willy, dr. Guevara ebben a percben a te argentin honfitársaddal, Senora Laura Gutierrez de
Bauerrel, el nevén Haydee Tamara Bunke kisasszonnyal, más nevén Taniával van, a Hotel
Copacabana 316-os szobájában, a Prado Boulevardon. A bolíviai kommunisták, akik vele vannak, úgy
tesznek, mintha nem tudnák, hogy Guevara, noha tegnap éjjel, amikor a holnapi utazást tervezték,
többször is azt említették, hogy ki fogják vinni „Che” Guevarát a Nancahazú melletti farmra.
– Sajnálom, ami a feleségeddel történt, Zammoro – mondta Hitetlen Thomas Zammorónak a
férfivécében.
– Kösz – mondta Zammoro.
– Vajon jól tettem, hogy nem szedtem le a rohadékot odaát, Kongóban?
– Nem volt más választásod, Bill. Katona vagy… és parancsot kaptál.
– Van úgy, hogy elfelejtem a parancsot. Zam, a homlokán volt a szálkeresztem. Ilyen távolságról
már nagyon régen nem vétettem el a célt.
– Katona vagy – ismételte meg Zammoro. – Parancsot kaptál. Helyesen cselekedtél, Bill.

(Tizenegy)
SZIGORÚAN TITKOS
ARG0065 1966. DECEMBER 1., 20.10 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
33. SZ. HELYZETJELENTÉS
1 – CUPULL ALEZREDES A KÖVETKEZ HÍRSZERZ I INFORMÁCIÓKAT
TOVÁBBÍTOTTA A SZÁMUNKRA ZAMMORO RNAGYON KERESZTÜL:
SENOR CIRO ALGARANAZ, EGY TÖRVÉNYTISZTEL , BOLÍVIAI GAZDA, EGY
SERTÉSTELEP TULAJDONOSA, ÉRTESÍTETTE A BOLÍVIAI HATÓSÁGOKAT, HOGY
GYANÍTJA, A NANCAHAZÚ FOLYÓ MELLETTI FARMON, AMELY A FÖLDJÉVEL
HATÁROS, DROGKERESKEDELEMMEL FOGLALKOZNAK. A GYANÚJÁT RÉSZBEN ARRA
ALAPOZZA, HOGY A FARMON DOLGOZÓK „FURÁN BESZÉLIK A SPANYOLT”.
MIUTÁN ZAMMORO RNAGY MEGDICSÉRTE, AMIÉRT ILYEN NAGY SZOLGÁLATOT
TETT A HAZÁJÁNAK, ÉS MIUTÁN EMLÉKEZTETTE, HOGY A GYANÚ MÉG NEM
BIZONYÍTÉK, ALGARANAZ ÖRÖMMEL BELEEGYEZETT ABBA, HOGY ZAMMORO
JAVASLATÁRA EGY KATONÁT KÜLDJÜNK A FARMJÁRA, AKI CIVIL RUHÁBAN
DOLGOZNA OTT, HOGY SZEMMEL TARTHASSA A FELTÉTELEZETT
DROGKERESKED KET. AZ EGYETLEN ÚT, AMELYEN EL LEHET JUTNI A
„DROGKERESKED KHÖZ”, SENOR ALGARANAZ HÁZA MELLETT MEGY EL.
G. W. LUNSFORD RNAGY GYALOGSÁG
SZIGORÚAN TITKOS

(Tizenkett )
SZIGORÚAN TITKOS
ARG0019 1967. FEBRUÁR 2., 23.00 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
4. SZ. HADM VELETI JELENTÉS
REFERENCIA: USA HADSEREG 4774-ES SZOLGÁLATI TÉRKÉPE, BOLÍVIA
1 – MIUTÁN A TUDOMÁSUNKRA JUTOTT, HOGY A NANCAHAZÚBÓL HAVANNÁBA
(AMELYNEK EZEN CÉLRA KIJELÖLT KÓDNEVE „MANILA”) KÜLDÖTT, ELFOGOTT,
DEKÓDOLT RADIÓTAVIRATOKBÓL KIDERÜLT, HOGY GUEVARANAK „A HADER
KIKÉPZÉSÉNEK UTOLSÓ EL TTI LÉPÉSEKÉNT” SZÁNDÉKÁBAN ÁLL KÉTHETES
MENETGYAKORLATRA KÜLDENI AZ EMBEREIT, CUPULL ALEZREDES JÓVÁHAGYTA A
MENETGYAKORLAT BOLÍVIAI KATONÁK ÁLTAL TÖRTÉN MEGFIGYELÉSÉT.
2 – WILLIAM THOMAS ZÁSZLÓS, MINT CUPULL ALEZREDES TÖRZSTISZTJÉNEK,
ZAMMORO RNAGYNAK AZ ÁLLÍTÓLAGOS F TÖRZS RMESTERE, CSATLAKOZOTT A
JÁR RHÖZ, AMELY 1967. FEBRUÁR 1-JÉN INDULT EL A BOLÍVIAI HELY RSÉGI VÁROS
CAMIRI 1-ES TÁBORÁBÓL.
G. W. LUNSFORD RNAGY GYALOGSÁG
SZIGORÚAN TITKOS

(Tizenhárom)
SZIGORÚAN TITKOS
ARG0019 1967. FEBRUÁR 16., 23.00 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
7. SZ. HADM VELETI JELENTÉS
REFERENCIA: USA HADSEREG 4774-ES SZOLGÁLATI TÉRKÉPE, BOLÍVIA
1 – ALULÍROTT ÉS ZAMMORO RNAGY TALÁLKOZOTT WILLIAM E. THOMAS
ZÁSZLÓSSAL A 2909/4512-ES KOORDINÁTÁNÁL, FEBRUÁR 15-ÉN, ZULU 16.00-KOR,
AZZAL A SZÁNDÉKKAL, HOGY ÁTVEGYÉK THOMAS JELENTÉSÉT, MELYET GUEVARA
MENETGYAKORLATÁRÓL KÉSZÍTETT, MINT A FELDERÍT JÁR R TANÁCSADÓJA.
2 – THOMAS GUEVARA MENETGYAKORLATÁT EGY ÓCSKA VÁNDORCIRKUSZHOZ
HASONLÍTOTTA, MONDVÁN, HOGY NINCS MEGFELEL FELSZERELÉSÜK, ALIG VAN
TÉRKÉPÜK, ÉS AZ IS PONTATLAN, AHOGY MENETELNEK, AZ CSAPNIVALÓ, FELÉLTÉK
A TELJES ÉLELMISZERKÉSZLETÜKET, ÉS MIVEL RENDES VADAT NEM TALÁLTAK,
KÉNYTELENEK VOLTAK PÁLMAGESZTET, MAJMOT, SÓLYMOT ÉS PAPAGÁJT ENNI.
THOMAS AZT IS JELENTETTE, HOGY KÉT BOLÍVIAI KOMMUNISTA ÉLETÉT VESZTETTE,
AMIKOR MEGKÍSÉRELTEK ÁTKELNI A NANCAHAZÚ FOLYÓN, AMELY AZ ÉV EZEN
SZAKÁBAN AZ ES ZÉSEK MIATT MEG VAN ÁRADVA.
3 – MIUTÁN BEJELENTETTE, HOGY VÉLEMÉNYE SZERINT JÓ ESÉLY VAN RÁ, HOGY
MAGA GUEVARA SEM ÉLI TÚL A MENETGYAKORLATOT, ÉS HOGY EGYÉBKÉNT IS
RÜLTSÉG LENNE A RÉSZÜKR L, HA PÁR NAPON BELÜL NEM ÁLLÍTANÁK LE A
MENETGYAKORLATOT”, THOMAS ENGEDÉLYT KÉRT A FELDERÍT JÁR RREL
MARADNI, AMELY ENGEDÉLYT ALULÍROTT MEG IS ADOTT.
G. W. LUNSFORD RNAGY GYALOGSÁG
SZIGORÚAN TITKOS
 (Tizennégy)
SZIGORÚAN TITKOS
ARG0019 1967. FEBRUÁR 25., 23.00 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
18. SZ. HADM VELETI JELENTÉS
REFERENCIA: USA HADSEREG 4774-ES SZOLGÁLATI TÉRKÉPE, BOLÍVIA
1 – PAOLO DESAZ RNAGY, A BOLÍVIAI HADSEREG CAMIRIBAN ÁLLOMÁSOZÓ
CSAPATAINAK PARANCSNOKA, AKIT NEM ÉRTESÍTETTEK CUPULL EZREDES ÉS
ZAMMORO RNAGY GERILLAELLENES AKCIÓJÁRÓL, ÉS AKIT HÍRSZERZ I
INFORMÁCIÓVAL SEM LÁTTAK EL, GYANÚS TEVÉKENYSÉGRE LETT FIGYELMES A
HANCAHAZÚ FOLYÓ KÖRNYÉKÉN, EZÉRT JÁR RT INDÍTOTT A TERÜLETRE, AMELY
TÖBBEK KÖZÖTT EGY L-19-ES FELDERÍT REPÜL GÉPET IS BEVETETT.
2 – FEBRUÁR 22-ÉN KÉT BOLÍVIAI KOMMUNISTA, KIHASZNÁLVA „RAMON”
(GUEVARA) TÁVOLLÉTÉT, MEGKÍSÉRELT DEZERTÁLNI, ÉS MEGSZÖKÖTT A
NANCAHAZÚI FARMRÓL. DESAZ CSAPATAI ELFOGTÁK KET. A KIHALLGATÁS SORÁN
A KÉT KOMMUNISTA MINDENT BEVALLOTT. A KIHALLGATÁSBÓL KIDERÜLT, HOGY
NEM VOLT RÓLA TUDOMÁSUK, HOGY A KUBAIAK PARANCSNOKA, „RAMON” A
VALÓSÁGBAN GUEVARA.
3 – CUPULL EGYEL RE VISSZATARTJA DESAZ JELENTÉSÉT LA PLAZTÓL, DE EZT
MÁR NEM TEHETI MEG TÚL SOKÁIG.
4 – THOMAS ZÁSZLÓS RÁDIÓN JELENTETTE, HOGY A GUEVARA ÁLTAL VEZETETT
MENET MÉG MINDIG A VADONBAN „BOTORKÁL”, MOST MÁR ÉLELMISZER NÉLKÜL.
FELTEHET EN ELTÉVEDTEK, ÉS MÉG MINDIG LEGALÁBB TIZENNÉGY NAPNYI
JÁRÁSRA VANNAK A HANCAHAZÚI FARMTÓL.
5 – CUPULL ALGARANAZ FARMJÁRA KIHELYEZETT MEGFIGYEL JE FÉNYKÉPEKET
KÉSZÍTETT EGY FURGON UTASAIRÓL, AKIK A NANCAHAZÚI FARM FELÉ TARTOTTAK.
A FURGON LA PAZ-I FORGALMI ENGEDÉLYE ALAPJÁN LAURA GUTIERREZ BAUER
TULAJDONA, A FURGON KÉT UTASA PEDIG – A FOTÓK ALAPJÁN EGYÉRTELM EN
MEGÁLLAPÍTHATÓ – NEM VOLT MÁS, MINT LAURA GUTIERREZ BAUER ÉS A FRANCIA
ÚJSÁGÍRÓ, REGIS DEBRAY.
G. W. LUNSFORD RNAGY GYALOGSÁG
SZIGORÚAN TITKOS

(Tizenöt)
SZIGORÚAN TITKOS
ARG0044 1967. MÁRCIUS 20., 23.00 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
35– SZ. HADM VELETI JELENTÉS
REFERENCIA: USA HADSEREG 4774-ES SZOLGÁLATI TÉRKÉPE, BOLÍVIA
1 – THOMAS ZÁSZLÓS 1967. MÁRCIUS 19-ÉN JELENTETTE, HOGY A GUEVARA ÁLTAL
VEZETETT MENETGYAKORLAT, AMELY „VÉGRE MEGTALÁLTA A HAZAFELÉ VEZET
UTAT”, EGYNAPNYI JÁRÁSRA VOLT A NANCAHAZÚI FARMTÓL. GUEVARA MÉG
ÉLETBEN VAN, DE MEGBETEGEDETT.
2 – 1967. MÁRCIUS 20-ÁN ZULU 11.35-KOR, ALULÍROTT EMBEREI TALÁLKOZTAK A
FELDERÍT JÁR RREL. THOMAST, AKI A FELADAT TELJESÍTÉSE SORÁN MINTEGY
TIZENEGY KILOGRAMMOT FOGYOTT, CRAIG F HADNAGY ÉS DE LA SANTIAGO
ZÁSZLÓS BUENOS AIRESBE SZÁLLÍTOTTA EGY L-23-AS REPÜL GÉPPEL. A TITKOS
ORVOSI VIZSGÁLATOT KÖVET EN, AMELYRE A BUENOS AIRES-I KÖZPONTI
KATONAKÓRHÁZBAN KERÜLT SOR RANGIO ALEZREDES JÓVOLTÁBÓL, THOMAST
HÉT NAP EGÉSZSÉGÜGYI SZABADSÁGRA KÜLDTE ALULÍROTT, AMELY NEM
VONANDÓ LE NEVEZETT SZABADSÁGÁBÓL.
G. W. LUNSFORD RNAGY GYALOGSÁG
 SZIGORÚAN TITKOS

(Tizenhat)
SZIGORÚAN TITKOS
ARG0044 1967. MÁRCIUS 23., 20.25 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
42. SZ. HELYZETJELENTÉS
REFERENCIA: USA HADSEREG 4774-ES SZOLGÁLATI TÉRKÉPE, BOLÍVIA
1 – 1967. MÁRCIUS 23-ÁN, MEGKÖZELÍT LEG ZULU 16.15-KOR, EGY, A CAMIRIBAN
ÁLLOMÁSOZÓ BOLÍVIAI CSAPATOK ÁLTAL KIKÜLDÖTT JÁR RT TÁMADÁS ÉRTE
MINTEGY 15 KILOMÉTERRE A NANCAHAZÚ FARMTÓL. EGY (1) F ÉLETÉT VESZTETTE,
HÁROM (3) F MEGSEBESÜLT, KÉT (2) F ELT NT.
2 – JELEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT CUPULL ALEZREDES KÉNYTELEN TELJES
JELENTÉST KÉSZÍTENI MINDAZON TEVÉKENYSÉGEKR L, AMELYEKET ZAMMORO
RNAGGYAL EGYÜTT VÉGZETT A TÉRSÉGBEN.
3 – CUPULL ALGARANAZ FARMJÁRA KIHELYEZETT MEGFIGYEL JE JELENTETTE,
HOGY „TANIA” ÉS REGIS DEBRAY TÁVOZOTT A NANCAHAZÚ FARMRÓL.
4 – CUPULL ÚGY VÉLI, HOGY A RAJTAÜTÉSRE IGEN NAGY EREJ BOLÍVIAI
ELLENCSAPÁS LESZ A VÁLASZ, AMELY ELLEN NEM SOK MINDENT TEHET.
G. W. LUNSFORD RNAGY
GYALOGSÁG
SZIGORÚAN TITKOS

(Tizenhét)
SZIGORÚAN TITKOS
1967. MÁRCIUS 27., 18.20 GREENWICHI ID SZERINT FELADÓ: IRODAVEZET ,
BOLÍVIA, LA PAZ
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
1 – RENÉ BARRIENTOS TÁBORNOK LETT BOLÍVIA ELNÖKE 1967. MÁRCIUS 27-ÉN,
GREENWICHI ID SZERINT 08.15-KOR.
2 – ALULÍROTT ÚGY VÉLI, HOGY SZÜKSÉGES MELLÉKELNIE ANNAK A
BESZÉLGETÉSNEK A KIVONATÁT, AMELYRE BARRIENTOS ÉS ALULÍROTT KÖZÖTT
KERÜLT SOR 1967. MÁRCIUS 24-ÉN, NEM SOKKAL AZUTÁN, HOGY A KUBAIAK
RAJTAÜTÖTTEK A BOLÍVIAI HADSEREG EGYSÉGÉN.
BESZÉLGETÉS:
HAGYJUK ÉLETBEN? LE KELLENE FEJEZNI AZT A KOMMUNISTA (TRÁGÁR
KIFEJEZTÉS)-T, A FEJÉT PEDIG KI KELLENE AKASZTANI EGY VILLANYOSZLOPRA A
BOULEVARD PARDON.
VÉGE
3 – ALULÍROTT ISMÉT JAVASOLJA, A LEGHATÁROZOTTABBAN JAVASOLJA, HOGY
MIEL BB KEZDJENEK DIPLOMÁCIAI TÁRGYALÁSOKBA A LEHET LEGMAGASABB
SZINTEN, ÉS ISMERTESSÉK AZ USA-KORMÁNY ÁLLÁSFOGLALÁSÁT ERNESTO
GUEVARA ÜGYÉBEN.
DONALD J. MACNAMARA IRODAVEZET , LA PAZ
SZIGORÚAN TITKOS

(Tizennyolc)
SZIGORÚAN TITKOS
KÜZD0225 WASHINGTON D. C., 1967. MÁRCIUS 29., ZULU 14.05 A FEHÉR HÁZ
REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: KÜZDELEM HATOS CÍMZETT: PÓLÓ HATOS
BUENOS AIRES-I ÁLLOMÁSF NÖK
 1 – BARRIENTOS ELNÖK HAMAROSAN KINEVEZI ANDRES SELICH ALEZREDEST, A
PANDO EZRED VILLEGRANDÉBAN ÁLLOMÁSOZÓ M SZAKI SZÁZADÁNAK JELENLEGI
PARANCSNOKÁT, A BOLÍVIÁBAN FOLYTATANDÓ, GUEVARA-ELLENES
HADM VELETEK PARANCSNOKÁVÁ.
2 – BARRIENTOS ELNÖK MEGKÉRTE AZ USA KORMÁNYÁT, AMIT AZ USA
KORMÁNYA AZONNALI HATÁLLYAL TELJESÍT, HOGY KÜLDJE EL A KÜLÖNLEGES
HADVISELÉSI ER K EGYIK EGYSÉGÉT, HOGY KIKÉPEZHESSENEK EGY BOLÍVIAI
ROHAMZÁSZLÓALJAT. AZ EGYSÉG PARANCSNOKA JOHN S. OLIVER SZÁZADOS LESZ,
AKI MINDEN EDDIGI FEJLEMÉNYR L TUDOTT.
3 – SELICHET, AKI MELLESLEG JUGOSZLÁV SZÁRMAZÁSÚ, JÓL ISMERI KÖZÖS,
NÉMET BARÁTUNK. SELICH EGYETÉRTETT NÉMET BARÁTUNKKAL ABBAN, HOGY
GUEVARÁNAK ÉLETBEN KELL MARADNIA, ÉS ÍGÉRETET TETT, HOGY MINDENT MEG
FOG TENNI ENNEK ÉRDEKÉBEN. SELICH TUD CUPULL TEVÉKENYSÉGÉR L (VÉGIG
TUDOTT RÓLA) ÉS MOST MÁR ZAMMORO/THOMAS KÖZREM KÖDÉSÉR L IS
(UTÓBBIRÓL EDDIG NEM TUDOTT), ÉS ÚGY VÉLI, HOGY NEM LENNE CÉLSZER
TUDATNI BARRIENTOS ELNÖKKEL ÉS MÁSOKKAL, HOGY MILYEN MUNKÁT VÉGZETT
EDDIG ZAMMORO, ILLETVE THOMAS.
4 – SELICH FEL FOGJA VENNI A KAPCSOLATOT LUNSFORDDAL, DE A CIA LA PAZ-I
IRODAVEZET JÉVEL NEM, ISMÉTLEM, VELE NEM. LUNSFORD FELHATALMAZÁST
KAP, HOGY KÖZVETÍTSEN A CIA ÉS SELICH KÖZÖTT, ÉS HOGY SELICH
RENDELKEZÉSÉRE BOCSÁSSON MINDEN, A RENDELKEZÉSÉRE ÁLLÓ ESZKÖZT,
AMELYBE BELETARTOZIK AZ L-23-AS IS, AMELLYEL ELFOGÁSA ESETÉN, GUEVARÁT
IS ELSZÁLLÍTHATJÁK ARGENTÍNÁBA, MAJD ONNAN EGY EGYEL RE MEG NEM
NEVEZETT HELYRE.
5 – A CIA IGAZGATÓJA MINDEN PONTTAL EGYETÉRT.
SANFORD T. FELTER EZREDES
VEZÉRKAR
AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKE TANÁCSADÓJA
SZIGORÚAN TITKOS

(Tizenkilenc)
SZIGORÚAN TITKOS
1967. ÁPRILIS 21., 16.50 GREENWICHI ID SZERINT FELADÓ: IRODAVEZET , BOLÍVIA,
LA PAZ
CÍMZETT: CIA, LANGLEY, IGAZGATÓ MÁSOLATOT KAP: A DÉL-AMERIKAI IRODA
MR. SANFORD T. FELTER, AZ ELNÖK TANÁCSADÓJA
WASHINGTON, KÖZIGAZGATÁSI HIVATAL
1 – REGIS DEBRAY FRANCIA ÚJSÁGÍRÓT, TEGNAP, A KORA ESTI ÓRÁKBAN,
MUYUPAMPA KÖZELÉBEN, LETARTÓZTATTA A BOLÍVIAI HADSEREG.
2 – DEBRAYT A KÖZISMERT, BOLÍVIAI KOMMUNISTA, BUSTOS TÁRSASÁGÁBAN
FOGTÁK EL, AKI MÁR EGY IDEJE KÖRÖZÉS ALATT ÁLLT. MINDKETTEN
MEGPRÓBÁLTÁK OTTHAGYNI GUEVARA CSAPATÁT, ÉS LA PAZBA MENEKÜLNI.
DEBRAY BIRTOKÁBAN HAMIS ÚTI OKMÁNYOKAT ÉS SZÁMOS TERHEL
BIZONYÍTÉKOT TALÁLTAK, AMIÉRT NAGY VALÓSZÍN SÉG SZERINT HADBÍRÓSÁG
ELÉ FOGJÁK ÁLLÍTANI.
DONALD J. MACNAMARA IRODAVEZET , LA PAZ
SZIGORÚAN TITKOS

(Húsz)
SZIGORÚAN TITKOS
ARG0061 1967. SZEPTEMBER 1., 19.35 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
56. SZ. HELYZETJELENTÉS
1 – ZAMMORO RNAGY, AKI MEGFIGYEL KÉNT VOLT JELEN, JELENTETTE, HOGY
1967. AUGUSZTUS 31-ÉN, MEGKÖZELÍT LEG ZULU 22.00-KOR, A BOLÍVIAI 8.
HADSEREG EGYIK, SELICH ALEZREDES FENNHATÓSÁGA ALÁ TARTOZÓ EGYSÉGE
(MARIO VARGAS SALINAS SZÁZADOS VEZETÉSÉVEL) RAJTAÜTÖTT GUEVARA EGYIK
KUBAI EGYSÉGÉN, A RIO GRANDE ÉS A MASICURI FOLYÓ ÖSSZEFOLYÁSÁNÁL.
2 – A SZÖVETSÉGES ER K NEM KÖNYVELTEK EL VESZTESÉGET. GUEVARA EMBEREI
KÖZÜL HÉT (7) ÉLETÉT VESZTETTE, ÖT (5) MEGSEBESÜLT, HAT (6) F PEDIG
MEGADTA MAGÁT.
3 – ZAMMORO EGYÉRTELM EN AZONOSÍTOTTA JUAN VITALIO ACUNA
KOMMANDANTE („JCIAQUIN”) ÉS GUSTAVO DE HOED („ALEJANDRO”), VOLT KUBAI
IPARI MINISZTERHELYETTES HOLTTESTÉT.
4 – A FOGLYOK AZT ÁLLÍTOTTÁK, HOGY „TANIA” IS VELÜK VOLT. HOSSZAS
KUTATÁS UTÁN A HOLTTESTÉT A FOLYÓ LEJJEBB LÉV PONTJÁN MEGTALÁLTÁK.
5 – MIUTÁN TUDOMÁSÁRA JUTOTT AZ ESET, BARRIENTOS ELNÖK SZEMÉLYESEN
HÍVTA FEL RÁDIÓN SALINAST, ÉS KÖZÖLTE VELE, HOGY (A) RNAGGYÁ LÉPTETTE
EL , ÉS HOGY (B) „TANIA” HOLTTESTÉT HELYEZZÉK KOPORSÓBA, ÉS
KERESZTÉNYHEZ ILL MÓDON TEMESSÉK EL! AMIKOR SALINAS ERRE AZT FELELTE,
HOGY „TANIA” KÖZTUDOTTAN ATEISTA VOLT, BARRIENTOS ELNÖK AZT FELELTE,
HOGY „ANNÁL INKÁBB”.
G. W. LUNSFORD RNAGY GYALOGSÁG
SZIGORÚAN TITKOS

(Huszonegy)
SZIGORÚAN TITKOS
ARG0074 1967. OKTÓBER 7., 19.35 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
64. SZ. HELYZETJELENTÉS
1 – SELICH ALEZREDES TUDATTA, HOGY A FENNHATÓSÁGA ALÁ TARTOZÓ
CSAPATOK PARANCSNOKAI ÚGY VÉLIK, HOGY TÖBBÉ-KEVÉSBÉ KÖRÜLFOGTÁK
GUEVARÁT ÉS A „BOLÍVIAI FELSZABADÍTÓ HADSEREG” KEVESEBB MINT HUSZONÖT
(25) F NYI MARADVÁNYÁT AZ EGYIK KANYONBAN, LA HIGUERA KÖZELÉBEN, A RIO
GRANDÉN.
2 – SELICH ALEZREDES SZERINT NEVEZETT CSAPATOK AZ OLIVER SZÁZADOS
ÁLTAL KIKÉPZETT ROHAMOSZTAGOSOK, ÍGY NEM KIZÁRHATÓ, HOGY OLIVER
SZÁZADOS IS VELÜK VAN, MINT MEGFIGYEL . ZAMMORO RNAGY MÁR ELINDULT,
HOGY LEVÁLTSA, HA VALÓBAN EZ A HELYZET.
G. W. LUNSFORD RNAGY GYALOGSÁG
SZIGORÚAN TITKOS

(Huszonkett )
SZIGORÚAN TITKOS
ARG0075 1967. OKTÓBER 8., 17.05 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
65. SZ. HELYZETJELENTÉS
1 – ZAMMORO, AKI LEVÁLTOTTA A MEGFIGYEL KÉNT SZOLGÁLÓ OLIVER
SZÁZADOST, JELENTETTE, HOGY 1967. OKTÓBER 8-ÁN, HELYI ID SZERINT 13.10-KOR,
A BOLÍVIAI HADSEREG EGYSÉGE MEGTÁMADTA GUEVARA HADEREJÉT LA HIGUERA
KÖZELÉBEN. A SZEMBENÁLLÓ FELEK T ZPÁRBAJT VÍVTAK.
2 – HELYI ID SZERINT NAGYJÁBÓL 14.05-KOR BERNARDINO HUANCA RMESTER
JELENTETTE, HOGY ERNESTO GUEVARA MEGADTA MAGÁT. GUEVARA FELEMELTE A
KEZÉT, ÉS AZT KIÁLTOTTA: „NE L JETEK! CHE GUEVARA VAGYOK. ÉLVE TÖBBET
ÉREK NEKTEK, MINT HOLTAN.” ZAMMORO MEGER SÍTETTE, HOGY AZ ELFOGOTT
SZEMÉLY VALÓBAN GUEVARA, ÉS KÖZÖLTE, HOGY A T ZHARCBAN MEGSEBESÜLT A
BAL LÁBÁN. GUEVARA EGY US M-2-ES KARABÉLLYAL VOLT FELFEGYVEREZVE,
AMELYET ELTALÁLT, ÉS M KÖDÉSKÉPTELENNÉ TETT EGY LÖVEDÉK. A
BIRTOKÁBAN VOLT MÉG EGY .45-ÖS KALIBER , US M1911A1-ES PISZTOLY,
AMELYBEN AZONBAN NEM VOLT TÁR.
3 – SELICH ALEZREDES AZONNAL ÉRTESÍTETTE RÁDIÓN A TISZTET, AKIRE
GUEVARA RZÉSÉT BÍZTÁK, HOGY GUEVARAT RÉSZESÍTSÉK ORVOSI ELLÁTÁSBAN,
ÉS HOGY SEMMILYEN MÓDON NE BÁNTALMAZZÁK. SELICH HELIKOPTERRE SZÁLLT,
ÉS JELENLEG ÚTBAN VAN A HELYSZÍN FELÉ. AZ L-23-AS TÍZ PERCEN BELÜL
RENDELKEZÉSRE ÁLL, AMENNYIBEN GUEVARAT ARGENTÍNÁBA KELL SZÁLLÍTANI.
RANGIO ALEZREDES ÉS ÉN FOGOM ELKÍSÉRNI.
G. W. LUNSFORD RNAGY GYALOGSÁG
SZIGORÚAN TITKOS

(Huszonhárom)
SZIGORÚAN TITKOS
ARG0075 1967. OKTÓBER 9., 11.05 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: PÓLÓ HATOS CÍMZETT: KÜZDELEM HATOS
66. SZ. HELYZETJELENTÉS
1 – ZAMMORO JELENTETTE, HOGY SELICH ALEZREDES MAGA SZÁLLÍTOTTA
GUEVARÁT A LA HIGUERÁBAN LÉV ISKOLÁBA, KÉS DÉLUTÁN, AHOL GUEVARÁT
RZIK, MIVEL VALÓSZÍN , HOGY A SZIMPATIZÁNSAI MEGKÍSÉRLIK KISZABADÍTANI,
ILLETVE AZÉRT, MERT AZ ÉLETE KOMOLY VESZÉLYBEN VAN.
2 – ZAMMORO ÉS SELICH ÚGY VÉLI, HOGY HACSAK AZ USA KORMÁNYÁNAK
LEGFELS BB VEZETÉSE NEM BESZÉLI LE ERR L, BARRIENTOS ÓRÁKON BELÜL
ELRENDELI GUEVARA KIVÉGZÉSÉT.
3 – ZAMMORO KÖZÖLTE, HOGY A KÜLÖNLEGES HADVISELÉSI ER K ELEGEND
KATONÁJA ÁLL A RENDELKEZÉSÉRE AHHOZ, HOGY GUEVARÁT AZONNALI
HATÁLLYAL ARGENTÍNÁBA SZÁLLÍTSA A BOLÍVIAI KORMÁNY KÉRÉSE ELLENÉRE.
ALULÍROTT EGYETÉRT VELE. AZ L-23-AS TÍZ PERCEN BELÜL MENETRE KÉSZ.
TOVÁBBI UTASÍTÁST KÉREK.
G. W. LUNSFORD RNAGY GYALOGSÁG
SZIGORÚAN TITKOS

(Huszonnégy)
SZIGORÚAN TITKOS
KÜZD0250 1967. OKTÓBER 9., 14.20 ZULU
A FEHÉR HÁZ REJTJELEZ KÖZPONTJÁN KERESZTÜL
FELADÓ: KÜZDELEM HATOS CÍMZETT: PÓLÓ HATOS
IRODAVEZET , BUENOS AIRES
1 – AZ ELMÚLT ÓRÁBAN, KORMÁNYUNK LEGFELS BB VEZETÉSÉNEK KÉPVISEL JE,
ISMÉTLEM, LEGF BB VEZETÉSÉNEK KÉPVISEL JE SEM TUDTA MEGGY ZNI
BARRIENTOS ELNÖKÖT AZ USA KORMÁNYÁNAK GUEVARÁT ILLET ÁLLÁSPONTJA
HELYESSÉGÉR L.
2 – AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKE UTASÍTÁSÁRA EGYETLEN AMERIKAI
TISZTVISEL SEM, ISMÉTLEM, EGYETLEN AMERIKAI TISZTVISEL SEM TEHET OLYAN
LÉPÉST, AMELY MEGAKADÁLYOZHATNÁ BARRIENTOS ELNÖK UTASÍTÁSÁNAK A
VÉGREHAJTÁSÁT!
3 – A CIA IGAZGATÓJÁNAK TUDOMÁSA VAN A DÖNTÉSR L, ÉS ELVÁRJA ANNAK
BETARTÁSÁT.
SANFORD T. FELTER EZREDES
VEZÉRKAR
AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKÉNEK TANÁCSADÓJA
SZIGORÚAN TITKOS

(Huszonöt)
 Bolívia, Vallegrande
Nuestro Senor de Malta Hospital
Mosoda
1967. október 10., 12.05
Egy bolíviai rmester, aki pár nappal korábban végezte el a bolíviai rohamosztagos-iskolát, és aki
vadonatúj egyenruhájában feszített, amelyhez zöld barett is tartozott, noha nem igazán t nt biztosnak
abban, hogy amit tesz, azt helyesen teszi, vadonatúj, .30-as kaliber , US M-1-es karabélyát a mosoda
ajtajában ácsorgó két férfira fogta. k is zöld barettet és gyakorlóruhát viseltek, és majdnem biztosan
az USA Hadserege különleges hadviselési erejének tisztjei és kiképz i voltak. De ezzel a két alakkal
még akkor sem találkozott.
– Ide nem mehetnek be! – jelentette be az rmester határozottan.
Volt egy dolog, amit az amerikai zöldsapkások a kiképzés alatt ezerszer elismételtek, és az az volt,
hogy „a parancs, az parancs, és a parancsot teljesíteni kell, még akkor is, ha nem tetszik maguknak, és
akkor is, ha a parancs teljesítése miatt bajba kerülnek”, és az rmester sejtette, hogy hamarosan ez
utóbbi fog bekövetkezni.
Zammoro rnagy, aki egy széken üldögélt, amit a mosoda vályogfalának támasztott, elfordította a
tekintetét az asztalon fekv holttestr l, és az ajtó felé nézett.
– Semmi gond, rmester – mondta. – Beengedheti ket.
– Si, senor – mondta az rmester, aki szemmel láthatóan megkönnyebbült. A két amerikai
zöldsapkás belépett azt ajtón.
– Bassza meg! – mondta William E. Thomas zászlós, amikor meglátta, hogy mi hevert az asztalon.
Dr. Ernesto Guevara de la Sema szakállas, hosszú hajú, mezítelen mellkasú, mezítlábas holtteste
feküdt egy k l készült mosogatóra helyezett hordágyon.
Guevara szeme nyitva volt, a keze ökölbe szorulva élettelen teste mellett. Több l tt seb éktelenkedett
a testen, egy például a mellkasán, amelyb l a vér nagy részét kitörölték.
George Washington Lunsford rnagy a széken ül férfihoz fordult.
– Ki tette?
Julio Zammoro rnagy egy hosszú pillanatig Lunsford szemébe nézett. Aztán felállt a székr l, és szó
nélkül kisétált a mosodából. Lunsford figyelte, ahogy kimegy. Aztán még egyszer, utoljára megnézte a
holttestet, majd Thomassal együtt követte Zammoro példáját.

Epilógus
Ernesto „Che” Guevara földi maradványait titokban temették el nem messze attól a helyt l, ahol
utolérte a halál.
1999-ben, egy koporsó nélkül eltemetett csontvázat találtak, amelyet – miután DNS-vizsgálattal
sikerült megállapítani, hogy Guevara földi maradványai – Kubába szállítottak.
Az új évezred els napjaiban, Havannában, egy Guevara emlékére emelt, óriási emlékm átadásakor,
Fidel Castro beszédet mondott, amelyben Guevarát krisztusinak nevezte.