Sir Winston Leonard Spencer Churchill

Sir Winston Leonard Spencer Churchill 1874. november harmincadikán született,

a Blenheim kastélyban, az oxfordshire-i Woodstockban született, Lord Randolph
Churchill legidősebb fiaként, a nagy múltú Spencer családba. Apja Marlborough
hetedik hercegének harmadik fia, anyja pedig egy amerikai mágnás lánya. A
Churchill nevet még 1817-ben vette fel George Spencer, a család akkori feje, mert
hangsúlyozni akarta, hogy John Churchilltől, a spanyol örökösödési háború egyik
nagy hadvezérének a leszármazottja. Diákéveit nem kezdte túl fényesen Sir
Winston, már ekkor megmutatkozott lázadó hajlama. Szülei büntetésből a Harrow
magániskolába iratták, mely közismert volt szigoráról. Itt már jó jegyeket szerzett,
valamint az iskola vívóbajnoka is lett. Miután elvégezte a Harrow-t 1894-ben,
célba vette a katonai pályát, és felvételizett a sandhursti Királyi Katonai
Főiskolára, ahova csak harmadik próbálkozásra vették fel. 1894 febrárjában
bevonult alhadnagyi rangban a Király saját 4-es Huszárezredéhez. Bevonulása
után évi 300 font volt a jövedelme, de Churchill ezt nem találta kielégítőnek, ezért
elkezdett haditudósításokat írni különböző angol lapok számára, ezzel számottevő
töbletjövedelemre téve szert. 1895-ben kivezényelték Kubába, itt is
haditudósításokat írt, valamint itt ismerkedett meg és szokott rá a kubai szivarokra.
1897-ben Malakandban, a mai Pakisztán területén tudósított és harcolt. Itt történt
egy nem túl szép katonai incidense, kiküldték őt, valamint még tizenöt embert
felderítésre, de beelefutottak egy ellenséges törzsbe, és egy órát kellett kitartani
tűzharcban, mire jött az erősítés. A végerdemény az lett, hogy az angolok hatalmas
veszteségekkel visszavonultak, de csak miután Churchill írásban biztosítékot
kapott, hogy nem vádolhatják dezertálással. Az ütközetről írt élménybeszámolóért
600 fontot fizetett neki a Daily Telegraph. Ezekután még Szudánban szolgált, ahol
részt vett az omdurmáni csatában, majd aztán 1898-ban visszatért
Nagy-Britanniába és 1899-ben indult az oldhami képviselőválasztáson, a
Konzervatív Párt tagjaként, de sajnos elveszette a választást. 1899-ben a politikai
vereség után Dél-Afrikába utazott, hogy a búr-háborúról tudósítson. Itt viszont
elfogták és egy pretoriai fogolytáborba hurcolták. Innen sikerült megszöknie, és
eljutott a portugál fennhatóságú Maputóig. De innen nem indult haza, hanem
csatlakozott egy Pretoria ellen induló hadtesthez. Kinevezést kapott a dél-afrikai
Könnyűlovas Ezredhez, és ott volt Pretoria elfoglalásánál. Szökésének és
visszatérésének története kisebb nemzeti hőssé tette erre az időre. Végül 1900-ban
visszatért Angliába, kiadott két könyvet és úgy döntött, hogy még egyszer
megpróbája a képviselői pályát. Sikeresen megnyerte az 1900-as általános
választást, de még mielőtt elfoglalta pozícióját, előadókörútra indult, és itt 5400
font jövedelemre tett szert. Ez igencsak jó összegnek számított, már csak azért is,
mert akkoriban az angol parlamenti képviselők nem kaptak fizetést. Már az első
ülésszakában komoly vitákat kezdeményezett a katonai költségvetésről, mindezt a
Konzervatív Párt színeiben. 1904-re már átállt a liberálisokhoz, történészek szerint
csak azért, mert itt rendszeres fizetésre számíthatott. 1905-ben a liberálisok nyerik
meg a választásokat, és kormányt alakítanak, Churchill itt a gyarmatügyi
államtitkár posztját kapta meg. 1910-ben kinevezték belügyminiszternek, majd
1911-ben az Admiralitás Első Lordjának. Az első világháború alatt nem volt túl
sikeres, rendelkezései, ötletei mind csak ártottak a hírének. Ő kezdte meg a tank
kifejlesztését, ami viszont túl korai volt még, kidobott pénznek látszott. Ő volt a
katasztrofális galllipoli partra szállás egyik fő szervezője. Őt tartották felelősnek és
ezért 1915-ben, amikor a liberális kormány koalíciót alakított a konzervatív,é s a
munkáspárttal, az utóbbiaknak a feltétele az volt, hogy Churchill lépjen ki a
kormányból. Képviselői tisztét megtartva visszatért a hadsereghez, ahol a nyugati
fronton elsősorban dandárparancsnoki beosztásokat szeretett volna betölteni,
azonban csak zászlóaljvezetési feladatokat kapott: először a Gránátos
Zászlóaljánál szerzett csapatvezetési tapasztalatokat őrnagyi rendfokozatban, majd
ideiglenesen alezredessé előléptetve 1916. január 1-jétől a Királyi Skót Lövészek
6. zászlóaljának vezetését látta el, amely a 9. hadosztály részét képezte ekkoriban.
Helyettese Archibald Sinclair, a Liberális Párt későbbi vezetője volt. Stanley
Baldwin 1924-es kormányában pénzügyminiszter lett, és felügyelte Nagy-
Britannia visszatérését az aranyalaphoz amely katasztrofális következményekkel
járt: deflációt, munkanélküliséget és az 1926-os általános sztrájkhoz vezető
bányászsztrájkokat okozott.
A döntést, amely az 1924-es költségvetés része volt, közgazdászokkal és a
jegybankkal folytatott hosszas konzultációk előzték meg. Egy Churchill által
rendezett vacsorán a kérdést többek között John Maynard Keynes közgazdásszal
és Sir Otto Niemeyerrel, a kincstár pénzügyi ellenőrével is megvitatta, és bár
többek – köztük maga Churchill is – kételkedtek, végül mégis az aranyalap mellett
döntöttek.
Churchill később élete legnagyobb hibájának tartotta, hangsúlyozva, hogy nem
közgazdász, és hogy Montagu Normannek, a Bank of England kormányzójának
tanácsát követte. Ugyanakkor már abban az időben, a korábbi
pénzügyminiszterrel, Reginald McKennával folytatott beszélgetések során,
Churchill elismerte, hogy a döntés és az azt követő, magas kamatokkal operáló
gazdaságpolitika káros volt, és azt állította, alapvetően politikai okok álltak a
háttérben – a háború előtti feltételekhez való visszatérésbe vetett hite. A törvény
parlamenti vitája során azt mondta: „Megmondom önöknek, mihez fog ez láncolni
minket. A realitáshoz.”
Indiai ügyek
Churchillnek nagyon sajátos véleménye volt Indiáról, és annak politikai
helyzetéről a 30-as években.
Az ebben az időszakban mondott beszédeiben és írott cikkeiben azt jósolta, hogy
Nagy-Britanniát nagy mértékű munkanélküliség, Indiát pedig belső konfliktusok
fogják sújtani, amennyiben függetlenné válik. Gandhiról ezt mondta: „Riasztó és
visszataszító látni, hogy Gandhi úr, egy zendülő angol kamarai tag ügyvéd
fakírként pózol, félmeztelenül lépdel az alkirályi palota lépcsőin… hogy egyenlő
félként tárgyaljon a király-császár képviselőjével.” Ezt a véleményt egészen India
függetlenségéig hangoztatta, de csak annyit ért el vele, hogy konzervatív és
liberális körökben lévő szövetségesei és ellenségei majdnem minden kapcsolatot
elvágtak vele.
1932-től kezdődően, amikor szembeszállt azokkal, akik meg akarták adni a jogot
Németországban, hogy a franciával azonos nagyságú hadsereget tartson fenn,
gyakran beszélt a német újrafegyverkezés veszélyeiről. De ezek mellett nagy
antikommunista volt, és nagyobb veszélynek tartotta a kommunizmust bárminél.
Ami problémás volt, hogy a fasizmust is úgymond „támogatta”. 1937-ig
dicsőítette Mussolinit.Az abban az évben megjelent Great Contemporaries (Nagy
kortársak) című könyvében azt írta: „Lehet nem szeretni Hitler rendszerét és mégis
csodálni hazafias eredményeit. Ha országunkat legyőznék, remélem találunk egy
olyan csodálatra méltó bajnokot, aki helyreállítja bátorságunkat és visszavezet
minket méltó helyünkre a nemzetek között.” Ugyanebben a művében kifejezte
reményét, hogy Hitler, nyilvánvaló diktatórikus hajlamai ellenére, hatalmát arra
fogja használni, hogy Németországot a nemzetek közösségének hasznos tagjává
tegye. Egy 1937-es képviselőházi beszédében azt mondta: „Nem fogom tettetni,
hogy ha választanom kellene a kommunizmus és a nácizmus között, a
kommunizmust választanám.” Churchill első jelentős, a védelemről szóló beszéde
1934 február 7. hangzott el a Képviselőházban. Ebben hangsúlyozta a Brit Királyi
újjászervezésének és a Védelmi Minisztérium felállításának szükségességét.
Második beszédében, július 13-án sürgette a Népszövetség szerepének
megújítását. E három téma 1936 elejéig meghatározója maradt politikájának. Épp
Spanyolországban pihent, amikor februárban Németország megszállta a
demilitarizált Rajna-övezetet. Hazatérve egy megosztott országot talált, ahol a
munkáspárti ellenzék rendíthetetlenül ellenezte a Németország elleni szankciók
bevezetését, a konzervatív-liberális kormány pedig megosztott volt a kérdésben,
mivel egyes tagjai szerint Nagy-Britannia Franciaország támogatása híján
szükségszerűen kudarcra van ítélve. Churchill március 9.-i beszédét Neville
Chamberlain konstruktívnak nevezte, azonban Churchill nem kapta meg a védelmi
koordinációért felelős miniszteri posztot. A második világháború kitörése után
Churchillt újból kinevezték az Admiralitás Első Lordjának, ezzel tagja lett a
háborús kabinetnek, csakúgy, mint az első világháborúban. A legenda szerint a
haditengerészetnél szétküldték az üzenetet: „Winston visszatért”. 1940 május 10-
én Neville Chamberlain lemond, és VI. György felkéri Churchillt a nemzeti
egységkormány megalakítására. Churchill legnagyobb eredménye az volt, hogy az
elkerülhetetlennek látszó vereség küszöbén is elutasította a kapitulációt, és
szilárdan ellenzett bármiféle tárgyalást a náci Németországgal a háború
végéig.Churchill beszédei óriási hatással voltak az ostromlott Britanniára. Első
miniszterelnöki beszédében hangzottak el a híres szavak: „Nem ígérhetek mást
csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” Ezt két hasonlóan emlékezetes
beszéd követte. Június 4-én mondta el a halhatatlan mondatot: „…harcolni fogunk
Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk
egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel a levegőben, megvédjük szigetünket,
bármibe kerüljön, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon,
harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem
adjuk meg magunkat…”. A másik, június 18.-i beszéd utolsó szavai hasonlóan
feledhetetlenek: „Gyürkőzzünk hát neki feladatunknak, és úgy viseljük magunkat,
hogy ha a Brit Birodalom és Nemzetközössége ezer évig fennmarad is, azt
mondhassák az emberek: »Ez volt a legdicsőbb órájuk«.” A második világháború
után még 1951 volt miniszterelnök, de politikai pályája véget ért. 1953-ban
agyvérzést szenvedett, de felépült belőle. Élete végén depressziója
elhatalmasodaott rajta, a földközi-tengeri táj volt az, ami még egy kis
megnyugvást adott neki. 1965 január 12-én újabb agyvérzést kapott, majd rá 12
nappal meghalt, napra pontosan 70 évvel apja halála után. II. Erzsébet rendelete
alapján nyilvános ravatalozást és állami temetést kapott. 1914 óta ez volt az első és
máig egyetlen alkalom, hogy a királyi családon kívüli személy ebben a
megtiszteltetésben részesült.