3.

A világháborúk kora (1914-1945)

Az első világháború története
Az első világháború előzményei
Gyarmatbirodalmak kialakulása: A XIX. század végén a tudomány és technika vívmányai miatt a
Nyugat-európai országokban és az USA-ban gyorsuló ütemű termelés kezdődött, így az új
nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése lett a fejlett az államok elsődleges célja. Új
nyersanyaglelőhelyeket és piacokat a gyarmatrendszerek kibővítése tudta legkönnyebben biztosítani,
így a már meglévő gyarmatokkal rendelkező Anglia és Franciaország a XIX. század végén és a XX.
század elején fokozott terjeszkedésbe kezdtek. Anglia a századfordulóra már egy több mint 30 millió
négyzetkilométeres birodalmat hozott létre, melynek legjelentősebb területei: India, Dél-Afrika,
Nigéria, Egyiptom és Kelet-Afrika lettek. Franciaország bekebelezte Észak-Afrika hatalmas területeit
(Algéria, Francia-Nyugat Afrika, Kamerun) illetve Indokínát, Madagaszkárt és jó néhány karibi
szigetet.
A két legjelentősebb Nyugat-európai ország mellett megindult a többi tengeri flottával rendelkező
európai állam gyarmatosító terjeszkedése is, így Hollandia megszerezte Indonéziát, Belgium Kongót,
Oroszország Közép-Ázsiát és Szibériát, Dánia Grönlandot, Spanyolország pedig Észak-Afrika
Gibraltárhoz közeli részeit. A világháború előtt a Föld térképét tehát az európai érdekeltségek
színezték be. A világ felosztásába azonban bizonyos országok késve kapcsolódtak be, így Európán
belüli gazdasági erejükhöz és súlyukhoz mérten csekély méretű gyarmathálózatot tudtak csak
teremteni. Ilyen ország volt Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia is.
Németország annak ellenére, hogy 1914-re Európa vezető gazdasági nagyhatalmává vált, mégis csak
néhány gyarmattal rendelkezett Afrikában. Olaszország Líbiát és Szomáliát birtokolta, a Monarchia
viszont egyetlen gyarmattal sem bírt.
A gyarmatosításba korábban és késve bekapcsolódó országok közti ellentétek Németország és
Oroszország esetében kezdtek gyújtópontokká válni. Németország gazdaságilag és katonailag húsz
évvel az egyesítés után olyan erős lett, hogy egyértelműen Európa vezető hatalmává nőtte ki magát.
Az Egyesült Királyság figyelmét ez a megerősödés nem vonta magára addig, míg II. Vilmos a
"Weltpolitik" jegyében flottaépítési programot nem hagyott jóvá. A kereskedelmi konkurencia
támasztása után ezzel Németország eszközt kezdett létrehozni a tengeri uralomhoz. Márpedig a brit
gazdaságnak a gyarmatbirodalom jelentette az alapját. A gazdaságilag elmaradott, de Európa
legnépesebb országa ként nagy létszámú katonasággal rendelkező Oroszország pedig a Fekete-tenger
felől ki akart jutni a világtengerekre, Isztambult és a környező tengerszorosokat akarta megszerezni,
illetve az Oszmán Birodalom kezén lévő Balkán jelentett számára fontos terjeszkedési irányt.
Szövetségek kialakulása
Fokozatosan két hatalmi tömb kezdett kialakulni. Az egyiket azon országok alkották, amelyek már
évszázadok óta rendelkeztek gyarmatokkal, míg a másikat az új nagyhatalmak hozták létre, melyek
ezután akartak hatalmas gyarmatrendszert létrehozni. Ez utóbbi csoport 1882-ben hozta létre a
Hármasszövetséget Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia részvételével.
(Központi Hatalmak)
A régi gyarmatosítók közé tartozó Franciaország, Anglia és Oroszország összefogása csak később
alakult ki, az 1893 és 1907 közt megszületett szerződések révén (francia-orosz, francia-angol, angol-
orosz szerződések) Így jött létre az ANTANT. (Entente Cordiále, azaz Szívélyes Együttműködés
Szervezete 1904-ben a Francia-Angol szerződés megszületésével) A késlekedést Anglia és
Franciaország összefogásában az évszázados rivalizálás okozta, hiszen Franciaország és Anglia
egészen a XX. század elejéig vetélkedett egymással a gyarmataik terjeszkedése miatt. Végül azonban
sikerült félretenniük ellentéteiket az új ellenség Németország afrikai megjelenése miatt.

1
Feszültségforrások Európában 1900 és 1914 közt
Az európai nagyhatalmak viszonyában lényeges feszültségforrást jelentett a németek afrikai
megjelenése. Ez az új fejlemény felül írta a két régi gyarmatosító hatalom Anglia és Franciaország
évszázados vetélkedését a gyarmatokért. Az első marokkói válság során 1905 -ben a független
Marokkói szultánságban lázadások kezdődtek a helyi uralkodó ellen, és ezt ürügyként használta fel a
közeli Franciaország arra, hogy gyarmatosítsa az észak-afrikai országot. Csakhogy közben
megjelentek a térségben a németek is, és II. Vilmos nemzetközi konferencián akarta kimondatni
Marokkó garantált függetlenségét. A németek egyrészt azt szerették volna elérni, hogy Franciaország
ne tudjon újabb gyarmatot szerezni, másrészt bíztak abban is, hogy ha "védnök" szerepben tűnnek fel
Afrikában, akkor elnyerik a helyi arab államok szimpátiáját és talán később Marokkó elfogadja, hogy
védelmük garantálása érdekében "tartósan is megjelenjenek" a területükön. Számításuk azonban nem
jött be: az Algecirasban megtartott konferencia ugyan kimondta Marokkó függetlenségét, ám
engedélyezte a francia erők védnökségét és rendteremtő bevonulását. Ezzel úgy tűnt vége lett a
válságnak. Ám hat évvel később jött a második marokkói válság 1911 -ben: a marokkói felkelés
kirobbanását francia megszállás követte. Válaszul a németek egy csatahajót - a Párducot - vezényelték
Marokkó partjaihoz. Pattanásig feszült a helyzet, de ekkor Anglia a franciák mellé állt és flottáját a
térségbe vezényelte. A németek most is visszakozni voltak kénytelenek. Ugyancsak jelentős
feszültségeket keltett, hogy Vilmos császár 1898-ban jóváhagyta az első flottatörvényt, mely a német
haditengerészet jelentős fejlesztését rendelte el. Anglia azonnal tiltakozott, mert Európa első számú,
legnagyobb haditengerészete az ő kezében volt és Napóleon kora óta nem akadt ezen a téren
versenytársa. A németek azonban tántoríthatatlanok voltak és Alfred Tirpitz tengernagy javaslatára
kiadták a második flottatörvényt is 1900 -ban, mely végkép megrontotta a két ország: Anglia és
Németország viszonyát.
Olaszország és Románia speciális helyzete
A hatalmi tömbök azonban nem alkottak szilárd szövetségeket. Ezt mutatja az is, hogy két olyan
ország is akadt, mely ugyan kezdetben egyik vagy másik tömbhöz csatlakozott, ám később „tábort
váltott”! Ilyen volt Olaszország is, mely a franciákkal való gyarmati rivalizálása miatt lépett be a
Hármasszövetségbe, ám később a háború kirobbanásakor azonnal semlegességet hirdetett és
tárgyalásokba kezdett az Antant hatalmakkal. Amikor ígéretet kapott arra, hogy az Antant oldalán
történő hadba lépése esetén megkaphatja Dél-Tirolt és az Isztriát, nem habozott hadat üzenni 1915-ben
a Hármasszövetségnek és megtámadni a Monarchiát az Isonzó folyónál. Ugyancsak a „tábort váltók”
közé tartozott Románia is, mely 1883-ban még a Hármasszövetséghez csatlakozott, ám a háború
kirobbanásakor szintén az Antanttal kezdett el tárgyalni. Bukovinát és Erdélyt kérte hadba lépése
esetére. Amikor 1916-ban végül Anglia és Franciaország titkos ígéretet tett a kért területek háború
utáni Romániához csatolására, Románia is a Monarchiára támadt. A Hármasszövetséghez mindvégig
hűséges csatlakozók közé Bulgária és Törökország tartozott.
Japán és az USA egyik szövetséghez sem tartozott. Előbbi 1905-ben Mandzsúria birtoklása ügyében
Oroszországgal vívott háborút, most mégis az antant oldalán lépett be a háborúba. Utóbbi meglehetős
távolságtartással kezelte ez egész európai politikát, de érdekeinek (a saját gazdasági, kereskedelmi
potenciáljának szabad, vagyis gyarmati uralomtól mentes érvényesítésének) az antant jobban
megfelelt, mint a központi hatalmak blokkja.
A balkáni helyzet
A kialakult hatalmi tömbök közt egyre feszültebbé váló politikai helyzet a Balkánon sűrűsödött igazi
nemzetközi konfliktussá. A Balkánon 1878-ig a Török Birodalom volt az úr. Ám 1878-ban a török
ellenes szerb-bolgár felkelés orosz támogatással elűzte a törököket, és a Berlini Kongresszus már négy
önálló új állam megalakulásáról dönthetett. Így jött létre a független Szerbia, Románia, Bulgária és
Montenegró. A négy állam egymással szemben támasztott területi követelései megosztották a

2
nagyhatalmakat. 1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a nagyszerb álmokat
dédelgető Szerbia számára elfogadhatatlan volt. A két ország – Szerbia és a Monarchia - éles
ellentétbe került. Fokozta az ellentétet, hogy a korábban Ausztria barát politikát folytató I.
(Obrenovics) Sándor szerb királyt 1903-ban merénylet érte, így halála után Ausztria ellenes
Karagyorgyevics Péter lett az új uralkodó. Az új szerb vezető a hadfelszerelési megrendeléseket már
nem Bécsnek, hanem a franciáknak adta le. Válaszul megkezdődött az 1904-1910 közt zajló
disznóháború, amelyben a Monarchia lezárta határait a szerb állatbehozatal előtt.
Fajsúlyos probléma volt a szerb – osztrák válság mellett az orosz – osztrák válság is! 1897-től fogva a
két nagyhatalom kölcsönös egyetértésben óvta a balkáni status quót, amelyről szóló megegyezésüket
most a Monarchia az ellentételezés nélküli annexióval felrúgta. Az orosz külpolitika a japán
vereségből ocsúdva még nem volt olyan állapotban, hogy emiatt érzett felháborodását háborúval
fejezze ki, főként, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság nem volt hajlandó támogatni ebben a
kérdésben. Később 1912-13 –ban a négy balkáni állam a törökök balkáni birtokaiból újabb területeket
hasítottak ki, majd Bulgária túlzott megerősödése után újabb határrendező háborút vívtak (Balkáni
háborúk) Azonban az európai hatalmak vitái továbbra is megmaradtak a balkáni államok tekintetében.
Bosznia területén számos titkos szerb társaság alakult azzal a céllal, hogy merényletekkel
destabilizálják a vitatott területeket. A társaságokat – titokban – támogatta a szerb kormány is. Noha
Szerbia és Oroszország között semmilyen írásos szövetségesi szerződés nem volt, a szerbek
megalapozottan számítottak Oroszország későbbi katonai segítségére.
A casus belli
1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére utazott
Szarajevóba. A hadgyakorlattal egyébként épp az volt a célja a Monarchiának, hogy demonstrálja
erejét a forrongó Balkánon. Délelőtt merényletet kíséreltek meg a trónörökös ellen, amit ugyan ő maga
sértetlenül túlélt, ám kíséretének egyik tagja – egy katonatiszt – megsebesült. Nem sokkal később
Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a katonatisztet, ám útközben Gavrilo
Princip, a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal halálosan megsebesítette a
trónörököst és feleségét. Ezt követően Bécsben és Budapesten egyaránt fellángoltak a szerbellenes
indulatok, Ferenc József pedig II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy
Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el. Helmuth Johannes Ludwig von Moltke német
vezérkari főnök kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak,
mert Oroszország vasúti hálózatot épít ki, s ezzel mobilabbá teszi hadseregét. A válasz tehát ez volt:
most, vagy soha!
A német haditerv: Németország 60 milliós lakossága mintegy 4 milliós hatalmas hadsereggel
rendelkezett. Mérete mellett a német hadsereg erőssége volt fejlett tüzérsége is, ám haditengerészete
Alfred Tirpitz tengernagy munkássága és a két flottatörvény (1898, 1900) ellenére is jóval elmaradt
Angliától. Ugyancsak Németország erejét gyengítette földrajzi elhelyezkedése, mivel az Antant két
legerősebb állama – Oroszország és Franciaország – fogta közre keletről és nyugatról. A nem túl
szerencsés fekvést próbálta áthidalni Alfred Schlieffen, aki 1891-1906 közt a német vezérkar főnöke
volt. Korszerű haditerve a kétfrontos háború esetére két egymást követő – és nem egyidejű – háborús
tevékenységet javasolt. Utóda Helmuth Moltke 1914-ben már a konkrét hadműveletekkel foglalkozva
hűen Schlieffen tervéhez, a német haderő mintegy hat hét alatt lezajló döntő győzelmét akarta elérni a
francia hadsereg fölött. A gyorsított hadműveletekkel egyidejűleg a Monarchia csapatainak fel kellett
volna tartóztatnia az orosz és a szerb erőket, majd a német és osztrák csapatoknak együttesen keletre
fordulva kellett volna legyűrnie a hatalmas cári hadakat.
Egy hónappal a merénylet után, július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, s a csapatok megindultak
délre. Néhány nappal később (augusztus 1-jén) Németország hadat üzent Oroszországnak, 3-án pedig
Franciaországnak. A német vezetés ultimátumban követelte a belga kormánytól, hogy a hadereje

3
átvonulhasson Belgiumon, az azonban ezt megtagadta, mire a németek átlépték a határt. A brit
hadüzenet kiváltó oka ez volt, s augusztus 4-én beállt a hadiállapot a Brit Birodalom és Németország
között is. Augusztus 5-én a Monarchia üzen hadat Oroszországnak, 6-án Szerbia Németországnak,
augusztus 12-én Franciaország és Nagy-Britannia küldte el hadüzenetét a Monarchiának, 23-án pedig
belép a háborúba Japán. Törökország augusztus 3-án szövetséget köt Németországgal, majd elzárja a
Fekete-tengert a Boszporusznál és a Dardanelláknál (ténylegesen azonban csak október 29-én lép be a
háborúba). Ekkor még az összesen mintegy 20 millió fős hadseregek fölött diszponáló vezérkarok
mindkét oldalon a gyors hadi sikerekben bíztak. A német katonákat úgy indították útnak, hogy mire
lehullanak a falevelek, már otthon lesznek.
A világháború első szakasza (1914-1916)
Nyugati front: augusztus 4-én a német haderő megindította a támadást a francia hadsereg átkarolására
és Párizs elfoglalására. A Schlieffen-terv-en alapuló Moltke-féle haditerv szerint három hadsereg
védőállásban várakozott a francia határ mentén, míg négy hadsereg Belgiumon át az Ardenneken
keresztül megindult a bekerítést véghez vinni. Így az első német célpont Liege városa volt, melynek
ostroma augusztus 7-én kezdődött. Közben a franciák ellentámadása délebbre a német határon
Mulhouse –nél indult meg.
Brüsszel harc nélkül való elfoglalásával és az Antwerpenbe visszavonult belga haderő elkerülésével a
német seregek tovább nyomultak Franciaország felé, és már Párizs előtt alig 20 km-re állomásoztak.
Azonban szeptember 5-én a verduni erődtől Párizsig tartó kelet-nyugati vonalon a francia hadvezetés
megállította a németeket. Az 1. és 2. német hadsereg átkarolására, illetve a köztük levő résbe való
benyomulást nevezzük az Első marne-i csata néven. A helyileg fölénybe kerülő francia erők majdnem
bekerítették a bekerítésen fáradozó két német sereget, melyeket csak visszavonulással lehetett
megmenteni. Moltke idegösszeomlást kapott a stratégiai terv befuccsolása hallatán, elrendelte a
visszavonulást, majd a császárnak bejelentette, hogy a háború elveszett. Utóda Erich von Falkenhayn
lett.
Mindkét fél átkaroló hadműveletekbe kezdett, ezzel megkezdődött a versenyfutás a tengerhez,
melynek során a front északi irányba terjeszkedett, így Dunkerque és Ostende között elérte a tengert.
Nem sokkal később kezdetét vette az első ypres-i csata. Egyik fél sem akarta megvárni, míg a
Flandriába kinyújtózott front mentén az ellenség állása megszilárdul. Ám az erőviszonyok
kiegyenlítettek voltak, és november közepére mindkét fél kimerülté vált. november végén a romló
időjárás berekesztette a harcokat, ezzel a nyugati fronton megkezdődött az állóháború. A nyugati
fronton az 1914-15-ös év mérlegét német szempontból rontotta a Helgoland melletti tengeri vereség
(1914.nov.1) és az Antant erők partraszállása Törökországban, a Dardanelláknál (Gallipoli 1915
április 25). Ez utóbbi esemény hátterében állt, hogy a németek mellé állt Törökország lezárta a Fekete
és Földközi tenger közötti szorosokat, így megakadályozta az összeköttetést Oroszország és a nyugati
hatalmak közt. A Gallipolinál vívott harcok angol szempontból kudarccal zárultak, így 1915
októberében fel is számolták a Dardanellákon lévő harcálláspontjaikat, és helyette valamivel
nyugatabbra Szalonikiben szálltak újra partra. Az új helyzetben Bulgária mentette meg a Központi
hatalmakat, és hadba lépésével blokkolni tudta az új front terjeszkedését. A törökországi harcokkal
létrejött tehát a közel keleti front, mely három részből állt. Harc folyt a Dardanellákon, majd
Görögországban és Mezopotámiában is, ahol az angolok szálltak partra azért, hogy elvegyék a
törököktől olajlelőhelyeiket. A nyugati fronton 1915 elején az Antant nagy támadásokat tervezett
annak érdekében, hogy tehermentesítsék a keleten vereségeket szenvedő oroszokat. A nyugati
támadások Reims környékén az első Champagne-i csata néven vonultak be a történelembe. Bár
hatalmas tüzérséget vetettek be a németek ellen, nem sikerült áttörést elérniük, sőt 1915 áprilisában a
németek ellentámadást indítottak, melyben először alkalmaztak vegyifegyverként klórgázt. Ugyan az
erőviszonyok elvben az antant erőket mutatták erősebbnek (1915 nyarán: 2,8 millió antant katona állt
szemben 1,8 millió némettel) mégis maradt az állóháború 1914-ben is csak úgy mint 1915-ben!

4
A keleti front
Az eredeti német haditerv azzal számolt, hogy a teljes haderőt a nyugati frontra csoportosítja. Azzal
Moltke is tisztában volt, hogy a Monarchia egymaga nem bír el az orosz és szerb hadsereggel, de arra
számítottak, hogy az oroszok csak lassan tudnak majd felfejlődni, és mire Keleten komolyabbra fordul
a helyzet, már kezükben lesz a francia kapituláció. Nem így történt, ugyanis az oroszok gyorsabban
tudtak mozgósítani, mint azt bárki hitte volna, és már 1914 augusztus 7-én megtámadták
Németországot. A váratlan támadás miatt hátráló német erők élére ekkor került Paul von Hindenburg
és „jobb keze” - hadműveleti főnöke - Erich Ludendorff. Az idős de nagyon tehetséges tábornok 1914
őszén kettős győzelmet aratva állította meg az oroszokat, így előbb Tannenbergnál (1914.aug.28-30)
majd a Mazúri tavaknál (1914.szept.6-15) könyvelhetett el diadalt.
A Monarchia 1914 nyarán nyomult be Szerbia területére, ám a Drin folyónál a szerbek megállították
az előre törést. Az osztrák hadvezetés ekkor ismerte fel az oroszok Galícia felől induló támadásának
sokkal nagyobb veszélyét, így átcsoportosításokkal ellentámadást kezdeményezett a birodalom
északkeleti határvidékén. Az előre törést azonban a túlerőben lévő orosz sereg könnyedén megállította,
és bár a Monarchia elérte Németország tehermentesítését, az osztrák-magyar veszteségek már 1914
őszén és telén is nagyon súlyosak voltak. A harcok középpontjába 1914 őszén Galícia legnagyobb
erődje, a Krakkótól 200 km-el keletre fekvő Przemysl vára került, melyet az oroszok nagy erőkkel
ostromoltak. 1914 utolsó hónapjaiban a németek Varsó-Lodz térségében August von Mackensen
tábornok vezetésével próbáltak előretörni, míg a monarchia 30 hadosztálya Krakkó környékén harcolt
(Limanowa-i csata) Összeségében az év végére a Monarchia 800 ezer katonája elvesztése árán, de
megállította az oroszokat a Kárpátok hegyei közt.
Az oroszokkal szemben kierőszakolt átmeneti győzelmek lehetővé tették, hogy az osztrák-magyar
sereg másodszor is kísérletet tegyen Szerbia legyőzésére. Mivel azonban a támadás 1914
novemberében egyidejűleg indult északon Belgrád ellen, és Bosznia irányából a Drinán keresztül, így
a szerbek utolsó erőtartalékiakkal ismét vissza tudták verni a támadást. A harmadik és egyben döntő
Szerbia elleni támadásra majdnem egy évvel később, 1915 októberében került sor, amikor végre
sikerült felőrölni a szerb haderőt, így novemberre Szerbia teljes területe a Központi hatalmak kezére
került. A menekülő 150 ezres szerb hadsereget az Antant előbb Korfura menekítette, majd onnan
Szalonikibe szállította, hogy a Gallipoliból Görögországba áthelyezett új fronton segítsék az angol-
francia csapatokat.
A központi hatalmak számára a keleti fronton 1915 elején Przemysl várának felmentése lett a
legfontosabb feladat. Ám a februárban, majd márciusban indított felmentési kísérletek sorra kudarcot
vallotta, így végül 1915 március 22-én Przemysl vára kapitulált az oroszok előtt.
A diadalmas gorlicei áttörés: A sok véráldozat és kudarc után, 1915 május 2-án Krakkótól 90 km-re
keletre Gorlice környékén a 11. német és a 4. osztrák-magyar hadsereg sikeresen áttört az orosz
vonalakon és egyetlen hónap alatt 150 km-t nyomult előre. Velük egyidejűleg a keleti front északi
részén, a Baltikumban is megindult a németek támadása, így az egész keleti front áthelyeződött az
orosz területekre, és Lengyelország teljes területe a Központi hatalmak birtokába került.
Az 1915-ös esztendőben lépett hadba Olaszország, mely április 26-án írta alá a titkos londoni
szerződést. Az egyezmény Dél-Tirolt, Isztriát, Triesztet, Dalmáciát és Albánia egy részét ígérte az
olaszoknak, ha egy hónapon belül megtámadják a Monarchiát. Így végül 1915 május 23-án a
hadüzenetet követően, június végén megkezdődött az első majd második isonzói csata, mely szintén
egy hosszú állóháború kezdetét jelentette. Az 1915 és 1918 közti isonzói csaták legfőbb tétje Trieszt
birtoklása volt.
A világháború első szakaszának végét az 1916-os év hozta. Ebben a háborús esztendőben a német és
osztrák hadvezetés - Erich von Falkenhayn német és Franz Conrad von Hötzendorf osztrák parancsnok

5
- szembe került egymással, és balkáni front kérdése miatt szakítás következett be közöttük. A németek
a nyugati fronton, a Monarchia Albániában és a szaloniki fronton akarta bevetni erőinek nagy részét.
Az 1916-os év a nyugati fronton
1916. február 21-én Falkenhayn megindíttatta a támadást Verdun ellen. Bár az előretörés hatalmas
német tartalékokkal indult, 4 hónap elteltével sem sikerült bevenniük Verdun erődjét. (Verduni csata:
1916 február-december)
A német támadásra válaszul néhány hónappal később, 1916 július 1-én az angolok kezdtek
előretörésbe, a nyugati front északi részén a Somme folyónál. (sommei csata: 1916 július-november)
Elsőként itt vetették be a szögesdrótakadályok és a géppuskatűz leküzdésére hivatott új fegyvert, a
tankot, egyelőre kis számban és alacsony megbízhatósággal, de a hiányosságok kiküszöbölése esetére
siker ígéretével. A november 18-ig tartó Somme-i csata önmagában szintén nem hozott döntést – a
támadók alig öt kilométert tudtak előrehaladni -, de hevességében felülmúlt minden korábbi
összecsapást. A verduni csatát túlszárnyaló veszteség olyan mértékben szívta ki a központi hatalmak
erejét, hogy 1916 végére érezhetően megrogytak. Előtérbe kerültek a békekötéssel kapcsolatos
megfontolások és a háború elvesztésétől való félelmek. A verduni, majd sommei csata Falkenhayn
bukását hozta, az új főparancsnok Hindenburg lett (1916 őszén) vele újra helyreált a német-osztrák
összefogás, hiszen Hindenburg a Monarchia vezetőihez hasonlóan a keleti frontot privilegizálta.
Az olasz fronton a Monarchia új frontszakaszon próbált áttörést elérni, és az Alpokon Tirol felől
betörve az asiagoi csatában (1916.május-június) igyekezett győzelmet elérni. A hadművelet sikere
esetén a Monarchia el tudta volna vágni Isonzót is, ám az olaszoknak sikerült időben átcsoportosítani
erőiket, így az asiagoi csata - melyet Károly főherceg, a későbbi utolsó magyar király - irányított,
végül sikertelenül zárult. A támadás alatt zajlott az V. Isonzói majd a hadművelet után a VI. Isonzói
csata. A csaták kisebb olasz sikereket hoztak (Görz városának bevétele) Bár a frontvonal alapvetően
nem változott, a fokozódó olasz nyomás miatt Németország végre hadat üzent Olaszországnak
Az 1916-os év a keleti fronton
Az Antant nyugati hatalmai a verduni és sommei harcok idején a cártól követelni kezdték, hogy
indítson támadást keleten, a német erők megosztása érdekében. A három orosz frontparancsnok közül
egyedül Alekszej Alekszejevics Bruszilov tábornok, a Galícia határán állomásozó négy orosz hadsereg
parancsnoka jelezte, hogy képes nagy erejű támadást indítani. A Bruszilov offenzíva végül 1916
június 4-én indult meg, a Monarchia serege ellen, és óriási sikereket hozott az oroszoknak. A
Monarchia vesztesége elérte a fél milliót (200 ezer halott-sebesült, és 300 ezer fogoly) A frontvonal
nyugatra tolódott, a központi hatalmak 25 ezer km2 –t vesztettek, és Gorlicei áttörés során elfoglalt
orosz területek egy része, a frontszakasz legdélibb részén - Luck városától délre Bukovináig -
visszakerült az oroszokhoz. A Monarchia hadereje egymaga képtelennek tűnt megállítani a nagy orosz
offenzívát, ezért Németország Verdun alól vont el csapatokat, hogy segíteni tudjon. Ezzel a Bruszilov
offenzíva azonnal stratégiai sikert ért el: az ígéretes asiagói osztrák támadást a Monarchiának félbe
kellett hagynia, és a németeknek a verduni harcokból is értékes egységeket kellett elvonnia. Az orosz
offenzíva három és fél hónapos ideje alatt felemésztette a Monarchia erőtartalékának javát és az orosz
hadsereg átmenetileg újra elfoglalta Kelet-Galíciát. A támadás során maga az orosz haderő is
egymillió főre tehető veszteséget szenvedett, mely nagyban hozzájárult a cári rendszer
destabilizálásához.
Az orosz sikerek felbátorították Romániát is, mely a háború kirobbanása óta kereste az alkalmas
időpontot arra, hogy csatlakozzon az Antanthoz. Végül 1916 nyarán Románia tető alá hozta
megállapodását a nyugati hatalmakkal, és miután megkapta az ígéretet arra, hogy a háború után
megkaphatja Erdélyt, sőt nyugati határait egészen a Tiszáig tolhatja, 1916 augusztus 27-én
csatlakozott az Antanthoz és bevonult Erdélybe. Válaszul 1916 szeptember közepén a 9. német
hadsereg, élén az ide buktatott Falkenhaynnal megérkezett segíteni. Mackensen szeptember 3-án egy

6
szintén sebtében összeállított bolgár-török-német haderővel Bulgária felől északi irányba támadt, a 9.
német hadsereg pedig Nagyszebennél győzelmet aratott a románok fölött.
A románok erdélyi betörésével egy időben, a 400 000 fősre növelt Szaloniki hadsereg északi irányú
támadást indított (mivel ezt a románok a hadba lépés feltételének kötötték ki). A cél a bolgár hadsereg
teljes lefoglalása volt, nehogy be tudjon avatkozni Románia ellen, nem sikerült megakadályozni. Így
végül a németek kerekedtek felül, és 1916 novemberében elfoglalták egész Romániát, bevonultak
Bukarestbe.
Harc a tengereken
A nyugati fronton a harc áttevődött a tengerekre is, mivel Anglia megkísérelte Skócia és Skandinávia
közt lezárni az Északi és Balti tengert azért, hogy Németország ne tudjon kereskedni gyarmataival és
ne tudjon kijutni az Atlanti óceánra. A németek válaszul Dánia partjainál csatát vállaltak. A Jütlandi
csata (1916.máj.31-júni.1) meglepetésre döntetlennel végződött, de Németország ezt követően már
nem tett kísérletet felszíni összecsapásra. A németek ezt követően a tengereken a korlátlan
búvárhajóharcot részesítették előnyben. Azonban 1916. március 24-én a Sussex nevű, francia
személyszállító komphajót figyelmeztetés nélküli torpedótámadás érte, melyben ötvenen életüket
vesztették. Habár amerikai állampolgár nem volt a halottak között, az USA vezető körei időszerűnek
látták a diplomáciai kapcsolatok megszakításával fenyegetni az esetre, ha Németország folytatja a
figyelmeztetés nélküli torpedótámadásokat. Tartva az USA hadba lépésétől, Németország május 4-én
a Sussex-jegyzékben ígéretet tett arra, hogy kereskedelmi hajókat nem süllyeszt el a jövőben
figyelmeztetés nélkül. A hajó elsüllyesztését csak akkor eszközölik, ha hadianyagot találnak a
szállítmányban és ez esetben is a személyzetet előbb engedik csónakokba szállni, illetve
személyszállító hajókat egyáltalán nem tekintenek célpontnak a jövőben.
Azonban 1916 végén a németek új koncepcióval próbálták Angliát térdre kényszeríteni, méghozzá
azzal, hogy a tengereken elvágják gyarmataitól és így kiéheztetik. Ezt azt jelentette, hogy minden
Angliába tartó hajót feltartóztatnak, és betartva a Sussex-jegyzéket, szabályosan átvizsgálnak. A brit
admiralitás azonban kereskedelmi flottáját semleges lobogók alatt, vagy zászló felvonása nélkül küldte
ki, ezzel lehetetlenné tette a hadviselő és nem hadviselő országok hajóinak megkülönböztetését.
Ráadásul kereskedelmi hajóira rejtett ágyúkat szerelt, parancsba adta a tengeralattjáróknak való meg
nem állást, sőt, azok legázolását, így lehetetlenné tette a hadihajók és a civil hajók megkülönböztetését
is. Két választási lehetőség maradt a német tengerészet előtt: vagy hagyja az U-Boot fegyvernemet a
britek jogellenes lépései következtében harcképtelenné válni, vagy jobb híján figyelmeztetés nélkül
süllyeszti el a hajókat. A németek az utóbbit választották, ezzel pedig magukra vonták az amerikaiak
haragját. Az USA 1917 február 3-án meg is szakította a diplomáciai kapcsolatot Németországgal.
Küszöbön állt tehát az USA belépése a háborúba az Antant oldalán.
A világháború második szakasza (1917-1918)
A nyugati front: 1917-ben Németország az USA hadba lépésének megakadályozását tartotta a
legfontosabb megoldandó feladatának. A cél érdekében Arthur Zimmermann német külügyminiszter
január 19-én táviratban utasította mexikói nagykövetét, hogy vegye fel a kapcsolatot a mexikói
kormánnyal. Az Egyesült Államok támadása esetére Mexikónak védelmi szövetséget ajánlott, továbbá
ígéretet tett felfegyverzésének finanszírozására és az 1848-ban elvesztett területek Mexikóhoz
tartozásának elismerésére, amennyiben azt sikerül visszahódítaniuk. Ezenfelül kérte, hogy a tervezett
együttműködésbe a két fél közti közvetítéssel segítsenek bevonni a Németországgal akkor éppen
formailag hadban álló Japánt. A távirat szövegét a brit titkosszolgálat megfejtette és amerikai
diplomaták útján az USA tudomására hozta. A diplomáciai incidens eredményeként 1917 április 6-án
az USA belépett a világháborúba, majd megkezdte szárazföldi hadseregének felállítását és kétmillió
katonának Európába szállítását. Az amerikai katonák európai megjelenése azonban, csak 1918-ban
volt érezhető.

7
Az első harckocsik A nyugati fronton a verduni védekezést Franciaország nagy sikerként érzékelte,
így Robert Nivelle tábornokot a verduni csapatok parancsnokát a hadvezetés egyre magasabb
pozícióba emelte. Először Pétain marsallt, majd Joffre generálist is „beelőzve” 1917 tavaszán már
főparancsnok lehetett. Kinevezését meghálálandó, azonnal nagy erejű offenzívát tervezett. Hindenburg
azonban előre értesült szándékáról és visszavonta erőit a jól védhető Siegfried vonalba. Nivelle 7000
ágyú összpontosításával és egymilliós támadóerő felállításával 1917 április 16-án kezdte meg a front
áttörését. Ez volt a híres Nivelle-offenzíva, mely a nyugati front északi részén, Arrastól 8 km-re délre,
az Aisne folyó mentén bontakozott ki! Az offenzíva május 9-re teljes kudarcba fulladt, 20 ezer francia
katona dezertált, és további 54 hadosztály megtagadta az újabb értelmetlen rohamozásokat. A
sikertelen hadművelet Nivelle bukását és a 61 éves Henri Philippe Pétain kinevezését eredményezte.
Pétain újraszervezte a sereget, de egy időre a franciák támadásképtelenné váltak. Így a második arrasi
csatát már az angolok indították, egy tíznapos tüzérségi támadást követően. Ez az előretörés már
sikeres volt, részben a Ludendorf parancsait nem követő Falkenhausen tábornok sorozatos hibái miatt.
1917 nyarán a nyugati front súlypontja végképp a francia-belga határ északi részére tevődött, amikor
1917 június 7-én megindult az angolok újabb támadása a 3.Ypresi csata. Az augusztusi esőzések után
a támadások sártengerben folytak, és összesen félmillió angol illetve 350 ezer német katona halálát
eredményezték. Az angol előretörések a tavasszal induló arrasi támadás, majd a nyári ypresi roham
után egy novemberi harckocsi offenzívával folytatódtak. Az 500 tankkal november 20-án Cambrainál
(Arras mellett) induló angol támadás során a britek pontosan azt az áttörést érték el, melyért évek óta
küzdöttek a nyugati fronton. Csakhogy a 3. Ypresi csatában elszenvedett félmilliós angol veszteség és
a francia hadsereg kimerültsége következtében a hat hadosztálynyi támadó erőnek semmiféle további
segítséget nem tudtak küldeni. Így aztán a felszakadt frontot a német hadvezetés keletről átdobott
erőkkel befoltozta majd ellentámadásokkal, visszaszerezte a lövészárkait.
Az 1917-es esztendő tehát a nyugati fronton az Antant erősödő támadásait hozta, mely a németek
folyamatos gyengülésével jártak együtt. Ráadásul az amerikai katonák ekkor még meg sem jelentek,
így Németország számára már a vereség lehetősége egyre közelebb került. A központi hatalmak
számára csupán egyetlen remény maradt: ha a folyamatosan forrongó Oroszország kilép a háborúból,
eldönthető a háború kimenetele, mielőtt az amerikaiak felfejlődnek. Méghozzá mihamarabb, mert a
központi hatalmak gazdasága már nem bírta a termelést, melynek következtében az ellátási problémák
egyre súlyosabb méreteket öltöttek és a lakosság kitartása fogyott.
A keleti front és az orosz forradalom
A cári Oroszország 1917 tavaszára a Monarchiához hasonlóan erőtartalékai végére ért. A nép 5 millió
halottját, eltűntjét, fogságba esettjét gyászolta, hiányolta. Az infláció 700%-osra nőtt, kenyér nem volt,
az élelmiszerért kígyózó sorok álltak napi nem ritkán 10 órát. A sorozatos tüntetések,
munkásmegmozdulások és az ezekből kialakuló februári forradalom hatására az orosz kormány 1917
március 13-án, II. Miklós cár pedig március 15-én lemondott.
A forradalom küszöbén négy politikai párt hívta táborába az elégedetlenkedő népet: 1.) Kadet párt:
alkotmányos demokratákként megalakult polgári párt volt, és mérsékelt változásokat követelt 2.)
Oktobristák pártja: szintén mérsékelt polgári párt volt, mely fent kívánta tartani a cárizmust, de
alkotmányos formában megújítva, a parlamentnek (duma) nagyobb önállóságot juttatva. 3.) Eszer párt:
a parasztok számára szerveződött irányzat volt 4.) Mensevikek: szociáldemokraták voltak, akik
nevüket még 1903-ban kapták, amikor az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártban kisebbséget
alkottak, így mensinsztvo azaz kisebbség jelzővel illették, majd 1912-ben kizárták őket. 5.)
Bolsevikok, ők alkották az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt többséget.
A cár lemondásával Oroszországban két hónapra kettős hatalom alakult ki, ugyanis a mensevikek és
az eszer párt, felfegyverzett és tényleges hatalommal is bíró tanácsokat (szovjeteket) szervezett az
ország nagyvárosaiban, ugyanakkor a kadet párt és az oktobristák 1917 március 18-án egy új polgári
ideiglenes kormányt szerveztek Georgij Lvov herceg vezetésével. Az új vezetés öt hónapig irányította

8
az országot (1917 március-július) ám közben 1917 májusában átalakult a kormány, mikor a
mensevikek és eszerek is beléptek a minisztertanácsba. Így megszűnt a kettős hatalom, mivel a
nagykoalíciós kormányban 10 polgári és 6 szovjetbeli miniszter kapott tárcát. Alekszandr Fjodorovics
Kerenszkij hadügyminiszteri tárcát kapva 1917 július elsején megindította Galíciában a Kerenszkij
offenzívát, mely az egy évvel korábbi Bruszilov offenzíva sikerét akarta megismételni. Ám a támadás
az első néhány nap sikere után nagyarányú visszavonulássá vált. A 240 km-t hátráló hadsereg
négyszázezer fős veszteséget szenvedett és morálisan összetört. Az offenzíva sikertelenségéhez nem
csekély részben járult hozzá, hogy a katonák tanácsokba tömörülve kezdték vitatni és felülbírálgatni a
tisztek parancsait, s ha ezek után adott esetben engedelmeskedtek is, az már túl késő volt ahhoz, hogy
eredményt érjenek el általa. A vereség után a katonaság gyakorlatilag nem engedelmeskedett többé a
parancsoknak, bár a hazáját még hajlandó volt védeni.
A forradalom júliusi időszakában az addig kisebbségben lévő bolsevikok fokozottabb előretörésre
szánták el magukat. Elsődleges céljuk az volt, hogy a mensevik túlsúlyú szovjetekben többségbe
kerüljenek, majd második céljuknak a polgári kormány megdöntését tűzték ki. Azonban 1917 nyarán
még elhamarkodottan hajtották végre tüntetéseiket, így a kormány a tisztiiskolások segítségével
leverte a júliusi bolsevik lázadást. Összesen 700 halott maradt az utcákon, a bolsevik vezetőséget
letartóztatták, és menekülésre kényszerítették. A bolsevik megmozdulások első számú vezetője ekkor
már a 47 éves Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov) volt, aki eredetileg ügyvéd, majd 1903-tól az
Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik frakciójának vezetője volt.
Az 1917 júliusi események miatt Lvov herceg kormánya lemondott és Alekszandr Fjodorovics
Kerenszkij alakított kormányt, melyben már a polgári pártok nem kaptak helyet (mensevik és eszer
tagokból állt) Az új orosz kormány az egyre sűrűsödő problémák és a bolsevikok megerősödése miatt
csak alig 3 hónapig tudott működni. Kerenszkij számára az első problémát a kadetpárti Lavr
Kornyilov tábornok monarchista lázadása jelentette, melynek leveréséhez ideiglenesen kénytelen volt
kiegyezni a bolsevikokkal, és engedélyezve működésüket felkérje őket a puccskísérlet leverésében
való közreműködésre.
Az oroszországi események alatt az olasz fronton óriási változás törtét, ugyanis a Monarchia a
Kerenszkij offenzívát követő nagy győzelmei után jelentős erőket csoportosított át az Isinzó folyó
környékére, majd 1917 október 24-én a Caporettói áttöréssel a frontvonalat 60 km-el tolta el
Olaszország irányába. A nagy erejű támadás révén a Monarchia serege Velencét 30km-re közelítette
meg, és egészen a Piave folyóig hatolt.
Mivel Oroszországban 1917 őszén a szociális válság továbbra is egyre mélyült, az elégedetlenség újra
magasra csapott. A bolsevikok ezúttal már sikerrel álltak a tömegek élére. A nagyvárosok
szovjetjeiben fokozatosan többségbe kerültek, a legjelentősebb pétervári szovjet élére Lev Trockij
került. A bolsevik hatalomátvétel 1917 november 7-én (a Julianus naptár szerint október 25-én)
zajlott. Elfoglalták Szentpétervár középületeit, majd este megrohamozták a Téli Palotát is, mely
hajnali 2 órára került a bolsevikok kezére.
A bolsevik puccs sikerrel zárult, amikor a Kerenszkij kormány lemondott és külföldre menekült. Az új
kormányt a Népbiztosok Tanácsa jelentette, a belső karhatalmat pedig a Cseka nevű politikai
rendőrség. Az új rendszer ugyan tartott választásokat 1917 novemberében, de miután ezen a
bolsevikok csupán 25%-ot tudtak elérni, feloszlatták az Alkotmányozó Gyűlést. Érzékelve a népigényt
a szovjethatalom mihamarabb véget akart vetni a háborúnak. Így 1917. december elején
fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, majd 3 hónapon keresztül tartó béketárgyalások
után, 1918 március 3-án megszületett a Breszt-Litovszki béke. December 28-án az ukrán Centralnaja
Rada is fegyverszünetet írt alá a központi hatalmakkal. A béke eredményeképp Oroszország 1 millió
km2 –nyi területet vesztett, lemondva a Baltikumról, Belorusziáról, és elfogadva, hogy Ukrajna és
Finnország önállóságát. A békék sorát a románokkal megkötött március ötödiki béke zárta.

9
Oroszország háborúból való kilépése ügyében az Antant 1917 november végén Párizsban tárgyalt. Az
új helyzetben eleinte tanácstalanság uralkodott, ám amikor hírek érkeztek arról, hogy Oroszországban
a volt cári tábornokok egy része ellenforradalmi seregeket létrehozva megtámadta a bolsevik vezetést
és kirobban a polgárháború, arról hoztak döntést, hogy katonai erőkkel fogják támogatni a jobboldali
erőket. Ezzel Oroszország 1918 és 1921 közt egy új, három évig tartó háborúba kezdett, melyben a
négy orosz ellenforradalmi hadsereggel – Kolcsak, Gyenyikin, Krasznov, Jugyanyics tábornokok
erőivel – illetve az őket támogató antant csapatokkal kellett harcolnia. Az Antant a Krím félszigeten,
északon Arhangelszknél, illetve az USA és Japán hadereje révén Vlagyivosztoknál indított
támadásokat. A harcok során Lenin egyre veszélyesebben ítélte a cári család életben hagyását, így
1918 július 16-án kivégeztette őket az urali Jekatyerinburgban. Végül 1921-re a Vörös Hadsereg
hatalmas létszáma mindenhol legyőzte a támadókat. (Közben csak egyetlen vereséget szenvedett,
méghozzá Lengyelországtól 1920-ban, mikor a lengyelek bizonyos területek megszerzéséért indítottak
sikeres támadást ellenük.) 1921-re a bolsevik kézben lévő Szovjet Oroszország megerősödött, és 1922
december 30-án létrejött a Szovjetunió:
A háború utolsó éve (1918)
Bár az 1918-as esztendőre az USA belépése Antant fölényt ígért, az orosz front megszűnése még ígért
némi reményt a Központi Hatalmak számára is. Woodrow Wilson amerikai elnök így 1918
januárjában 14 pontos békejavaslatban próbálta elérni, a háború azonnali befejezését. A 14 wilsoni
pont felvetette egy közös világszervezet a Népszövetség létrehozását, mely a későbbi háborúk ellen és
a világbéke érdekében működött volna. Ugyancsak a pontok közt szerepelt a szabad kereskedelem
biztosítása, a Monarchia népeinek szabadsága, illetve a vesztesek területrendezése, mely leginkább
Elzász-Lotaringia Franciaország számára való átadását jelentette. A békejavaslat minden harcoló fél
kormányához eljutott, ám az Antant teljes győzelmet akart, a Központi Hatalmak pedig még szintén
bíztak egy fordulatban a nyugati fronton.
Nyugati front összeomlása: 1918 elején a nyugati fronton 4 millió német katona állt szemben az antant
5 milliós hadseregével szemben. Az arány azonban a németek szempontjából napról napra romlott,
mivel 1918 elejétől havonta 200 ezer amerikai katona érkezett folyamatosan Franciaországba. A
német légiflotta az antanténak a háromnegyedét tette ki, német tankból pedig csak néhány tucat volt a
több száz angol, amerikai és francia harckocsival szemben. Mivel a német és osztrák erőtartalékok
1918-ra már teljesen kimerülőben voltak, és a hátországok lakossága az élelmiszerhiány miatt
tűrőképessége határára került, a Központi Hatalmak csak abban bízhattak, hogy gyors győzelmet
tudnak kiharcolni, mielőtt az amerikai létszámfölény kiteljesedik. Így 1918 március 21-én
megindították utolsó nagy offenzívájukat, a Michael támadást a nyugati front északi részén
(Amiensnél) A német offenzíva fő célja az volt, hogy elválassza az angol és francia erőket, majd
előbbieket a tengerhez, utóbbiakat Párizsba szorítsa vissza.
Azonban nem sikerült a brit erőket elszigetelni, vagy bekeríteni; a Michael kb. 50 km mélységű
kiszögellést tudott csupán elfoglalni, majd kifulladt. A megtorpanás valódi oka nem a súlyos veszteség
volt (250 ezer fő mindkét oldalon), hanem az, hogy az elfoglalt területen nem volt ép vasútvonal, s így
az utánpótlást egyre messzebbről kellett szállítani. A támadás után angol kérésre a nyugati front élére
– Pétain fölé – egy közös főparancsnokot neveztek ki Ferdinánd Foch személyében.
A németek a Michael hadművelet kudarca után még nem törődtek bele a vereségbe, és 1918 áprilisa és
júliusa közt további négy nagy támadó offenzívát indítottak Reims és a tengerpart közötti
frontszakaszon. Az előretörésekkel 50 -60 km mélységben sikerült nyugat felé elmozdítaniuk a
frontvonalat, ami 1914 óta a legnagyobb német sikernek számított, ám közben összesen majdnem fél
millió embert vesztettek. A négyből az utolsó –Reims térségében indított - nagy támadásuk
(Marneschutz-Reims offenzíva) után 1918 július 18-án az Antant már komoly ellentámadásba kezdett.
Alig 3 héttel később pedig megkezdődött az Antant Amiens térségéből kiinduló nagy ellentámadása,
mely augusztus 8-én a németek fekete napjaként vonult be a történelembe, ugyanis egyetlen nap alatt

10
elveszett mindazon terület, melyet a németek fél millió katona elvesztése árán 1918 tavaszán
megszereztek. 1918 szeptember 26. és 28. között az antant három újabb támadást indított, melyet a
németek már egyáltalán nem tudtak megállítani.
1918 októbere a folyamatos német visszavonulások hónapja volt, a frontvonal nagy része már
Franciaország helyett Belgiumban húzódott. A vezérkar óriási nyomás alá helyezte a kormányt a
mielőbbi békekötés érdekében, mert már a teljes katonai összeroppanást várta minden pillanatban. Így
a németek október 6-án végül fegyverszüneti kérelemmel fordultak Wilson elnökhöz. A tényleges
fegyverszünet aláírása azonban késett még több mint egy hónapot, mert Németországban november 3-
án forradalom tört ki. November 9-én lemondott II. Vilmos császár. A hatalom a szociáldemokrata
Friedrich Eber kezébe került, és még aznap ő alakított új kormányt. Ebert első teendője az volt, hogy
Németország nevében elrendelte a fegyverszünetet, melyet 1918 november 11-én a compiegnei
erdőben írt alá Foch marshall és Erzberger államminiszter egy vasúti kocsiban.
Az olasz front összeomlása: Az olasz fronton, a négy német támadással egyidejűleg a Monarchia is
egy utolsó nagy rohamra készült, és 1918 június 15-én megkísérelt egy átkelést a Piave folyón. Az
élelemmel rosszul ellátott és legyengült katonák azonban a második piavei csatában néhány nap alatt
nagy vereséget szenvedtek. A csata után megszaporodtak a parancsmegtagadások, és az osztrák-
magyar sereg a széthullás szélére került. Négy hónappal később 1918 október 24-én már az olasz
hadsereg indított egy végső támadást a Monarchia csapatai ellen, majd október 26-án teljes győzelmet
arattak. A Monarchia kormánya végül 1918 október 27-én kért fegyverszünetet, melyet november 3-án
Padovában írtak alá. Közben megindult a Monarchia széthullása is: október 28-án a Csehszlovák
Köztársaság, másnap az önálló Horvátország, október 31-én az önálló Magyarország jön létre, majd
november 11-én I. Károly császár lemond uralkodói jogairól, és másnap megszületik a különálló
Ausztria is. A Monarchia önálló országokra esik szét.
A balkáni front összeomlása: A világháború végének harmadik fontos frontján a Balkánon 1918
szeptember közepén zajlott nagy fordulat. A 350 ezer fős angol, francia, görög és szerb erőkből álló
Antant sereg élén Louis Franchet d’Esperey tábornok ugyanis ekkor indította meg offenzíváját a
bolgárok ellen. A nagy erejű támadás azonnal áttörte az ellenséges vonalakat, így Bulgária 1918
szeptember 29-én aláírta a fegyverletételt. Alig egy hónappal később – október 30-án - a magára
maradt Törökország is kapitulált, így a szorosok Antant megszállás alá kerültek. A balkáni Antant
csapatok ezt követően gyorsan haladtak a Monarchia felé, és a padovai fegyverszünet aláírása előtt,
november elsején elérték a magyar határt jelentő Szávát. Közben Magyarországon 1918 október 28-31
közt győz a békét, önállóságot és polgári átalakulást akaró őszirózsás forradalom, és az ország élére
október 31-én Károlyi Mihály miniszterelnök kerül. Az új magyar vezető azonnal felismerte, hogy a
padovai fegyverszünet nem rendelkezett az ország déli határai mentén állomásozó Antant erőkről és
fegyvernyugvási vonalról sem, így november 13-án Belgrádba utazva fegyverszüneti megállapodást írt
alá d’Esperey tábornokkal.
Magyarország lerohanása (1918 november 1 - 1919 augusztus 2)
A belgrádi fegyverszüneti egyezmény (1918 november 13) a Baja-Szabadka-Maros vonalat jelölte ki a
magyar és Antant csapatok közti demarkációs vonalként. A magyar kormánynak eddig a vonalig
kellett visszavonulnia. Az egyezmény nem rendelkezett azonban a felvidéki helyzetről, pedig az
október 28-án létrejött ideiglenes cseh kormány november 8-án elrendelte a cseh hadsereg
Magyarország elleni támadásának megindítását. (A cseh hadsereg ugyanezen a napon lépte át a
magyar határt a Nagyszombat-Trencsén térségben. Később december 29-én Kassára, január 1-én
Pozsonyba, május 2-án pedig Miskolcra érkeztek a csehszlovák katonai alakulatok.) A belgrádi
fegyverszüneti vonalat az antant csapatok és a szerbek 1918 november és december folyamán
foglalták el. A szerbek már november végén birtokba vették Baját és Pécset, a francia antant erők
pedig december 30-án vonultak be Szegedre. A román hadsereg december másodikán érte el a kijelölt
demarkációs vonalat, ám alig két héttel később, december 15-én át is lépte azt. Philippe Berthelot

11
antant tábornok december 23-án jegyzékben közölte a magyar kormánnyal, hogy engedélyezte a
románok számára a belgrádi fegyverszüneti vonal átlépését. Később a magyar Tanácsköztársaság
idején, a Vix-jegyzék elutasítását követően, 1919 április 30-án a román csapatok már egészen a
Tiszáig törtek előre. Alig három hónap elteltével pedig, augusztus 4-én a Tanácsköztársaság
leverésének céljából bevonultak Budapestre és megszállták Magyarország tekintélyes részét. A
románok fővárosból való kivonulása 1919 november 16-án történt meg (antant utasításra), ám a
Tiszántúli területekről csak 1920 február 24-én távoztak.)
A háborút lezáró békék
A párizsi békekonferencián 1919 január 18 és 1923 nyara közt a négy győztes hatalom –
Franciaország, Anglia, USA és Olaszország – vezetői 6 békeszerződést írtak alá az 5 vesztes hatalom
– Németország, Ausztria, Bulgária, Magyarország és Törökország – képviselőivel. A konferencia ezek
mellett rendelkezett a Népszövetség létrehozásáról, és a kommunista Szovjet Oroszország elleni közös
fellépésről is. Az 5 békeszerződés mindegyikében szerepelt 3 alapvető rész, melyek a területi
rendelkezésekről, a jóvátétel megfizetéséről és a haderő csökkentésének mértékéről szóltak.
Németországgal kötött béke (Versailles, 1919 június 28): A szerződés értelmében Franciaországnak
adták Elzász és Lotaringia területét, a Saar-vidéket pedig 1935-ig népszövetségi ellenőrzés alá
helyezték. Németországtól elcsatoltak három kisebb területet Belgium javára, a Schleswigben tartott
népszavazás után a tartomány északi részét visszaadták Dániának. Nyugat-Poroszország és Poznań
(Posen) területét Lengyelország kapta meg, valamint korridort kapott a Balti-tengerhez (ezzel Kelet-
Poroszországot elválasztották Németország többi részétől). Népszavazás eredményeként Felső-
Szilézia egy része szintén Lengyelországhoz került. Danzigot (Gdańsk) szabad várossá nyilvánították.
Németország gyarmatai az antant hatalmak és Japán mandátumterületei lettek. A Rajna mindkét
partján demilitarizált övezetet hoznak létre, ami annyit jelentett, hogy 50-50 km-es körzetben nem
tartózkodhatott ott német katona. A békeszerződésben Németországot háborús agresszornak
nyilvánították, ezért jóvátétel megfizetésére kötelezték. Ezt 1921-ben 33 millió dollárban állapították
meg. Módot adtak a bűntetőintézkedések foganatosítására is, ha Németország fizetési hátralékba került
volna. A német hadsereg létszámát 100 000 főre korlátozták, megtiltották a páncélautók, harckocsik,
tengeralattjárók, repülőgépek és mérges gázok gyártását. A Rajnától keletre eső 50 km széles sávot
demilitarizált övezetté nyilvánították.
Ausztriával kötött béke (Saint-Germain, 1919 szeptember 10): A békeszerződés szentesítette az
Osztrák–Magyar Monarchia helyén 1918-ban alakult nemzeti államok létrejöttét, és Ausztria területét
ennek megfelelően állapította meg. Krajna és Karintia egy része, az isztriai partvidék és Tirol déli
része Olaszországhoz, Krajna nagyobb fele, Dalmácia, Stájerország déli része a Szerb–Horvát–
Szlovén Királysághoz került. Csehországról, Morvaországról és Szilézia egy részéről Ausztria
lemondott az e területeken létrejött Csehszlovákia javára. Moson, Sopron és Vas vármegye egy részét
Burgenland néven Magyarországtól Ausztriához csatolták. A békeszerződés korlátozta Ausztria
haderejét (30 000 fő), jóvátétel fizetésére kötelezte és megtiltotta a Németországgal és a
Magyarországgal való egyesülést.
Bulgáriával kötött béke (Neuilly, 1919 november 27): A szerződés új határokat jelölt ki Bulgária
számára, Törökország, Görögország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság egykor Bulgáriához tartozó
területeket foglalhatott el. Az ország hadseregét 20 000 főben maximalizálták és 400 millió dollár (2
250 000 000 aranyfrank) jóvátételt kellett fizetnie a győztes hatalmak részére, továbbá el kellett
ismernie a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Összesen 11,5 ezer km²-nyi veszteség (480 ezer
lakossal) után az ország területe 102,7 ezer km² lett. Az ünnepélyes aláírás Neuilly városában történt
meg. Bulgária a békeszerződést „Második Nemzeti Katasztrófaként” élte meg, és a feltételeknek
egyenes következménye lett, hogy a II. világháborúban az ország a náci Németország mellett lépett be
a háborúba, így foglalva vissza az elvesztett területeit.

12
Magyarországgal kötött béke (Trianon, 1920 június 4)
A magyarokkal kötött béke a törökhöz hasonlóan kivételt képezett a békekötések sorában, mivel
Magyarországon a háború után nem voltak alkalmas állapotok a békeszerződés aláírására. Az
őszirózsás forradalom után ugyanis, 1919 március 21-én a tanácsköztársaság időszaka következett,
melynek alig több mint 4 hónapja alatt a kommunista vezetés megkísérelte visszaszorítani az országot
több irányból elözönlő, és Magyarország kivérzett helyzetét kihasználó szerb, csehszlovák és román
csapatokat. A békekötést szorgalmazó, de egy új kommunista állam kialakulását már ellenző Antant,
ekkor támogatni kezdte a magyar földre jogtalanul betörő csapatokat, aminek eredményeképp a
Magyar Tanácsköztársaság végül 1919. augusztus elsején elbukott. Az ezt követő hónapokban
Magyarországon bizonytalan politikai helyzet alakult ki, így az Antant megint nem tudta megfelelő
legitimitású magyar vezetéssel aláíratni az első világháborút lezáró békét.
Végül a nyugati hatalmak egy brit diplomatát - George Clerket – voltak kénytelenek Magyarországra
küldeni annak érdekében, hogy segítsék egy legitim magyar államrend létrehozását. Clerk az egyetlen
tényleges hatalommal bíró katonai parancsnokkal, Horthy Miklóssal kezdett tárgyalásokat, aminek
eredményeképp végül megszületett egy új és a nyugat által is elfogadható magyar alkotmányos
rendszer. Ennek élén 1920 március elsejétől Horthy Miklós kormányzóként állhatott és biztosította a
Trianoni béke haladéktalan aláírását.
A trianoni békét az 1920 tavaszán kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának két politikailag
súlytalan tagja írta alá, s a kormány hamarosan lemondott. A szerződés Magyarország (Magyar
Királyság) új határainak megállapítása mellett 35 000 főben korlátozta a magyar hadsereg létszámát,
megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. Tartalmazta az akkor létrejött Népszövetség
alapokmányát is. 1920. június 4-én budapesti idő szerint 16:32-kor írták alá a franciaországi
Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon-kastély 52 méter hosszú és 7 méter széles folyosóján, a Galérie
des Cotelle-ben. A szerződést nem írta alá a szintén az antanthoz tartozó Amerikai Egyesült Államok,
amely akkor nem lett tagja a Népszövetségnek. Az USA és Magyarország később Washingtonban
kötött békét: ez a Népszövetségre vonatkozó cikkelyek kivételével szó szerint megegyezik a
trianonival. A trianoni békeszerződést gyakran trianoni békediktátumnak is nevezték és nevezik – még
aláírói és törvénybe iktatói is –, azt jelezve ezzel, hogy a szerződésben foglaltakat, a győztesek által a
vesztesek számára diktált kényszer szülte.
Magyarország (más néven Magyar Királyság vagy a Magyar Szent Korona országai) az alábbi
területeket veszítette el:

 Erdély és jelentős területek Magyarország keleti részéből (az ún. Partium, valamint a Bánság
keleti része) Romániához került; – 103 093 km², a Magyar Királyság 31,78%-a.
 az északon a főleg rutének által lakott Kárpátalja, a főleg szlovákok lakta Felvidék, a szinte
csak magyarok lakta Csallóköz Csehszlovákiához került; – 61 633 km², a Magyar Királyság
18,9%-a.
 délen az újonnan alakult délszláv állam, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett
 Magyarországból a Szerémség, Drávaköz (1163 km²), Bácska és a Bánság nyugati része,
valamint a Muraköz (729 km²) és a Muravidék (947,8 km²) – 62 092 km², a Magyar Királyság
19,14%-a.
 egész Horvát-Szlavónország; – 42 541 km², a Magyar Királyság 12,87%-a.
 nyugaton egy sáv Ausztriához került, ahol később az új területekből Burgenland néven önálló
tartományt hoztak létre a már aláírt Saint Germain-i békeszerződés alapján; – 3 965 km², a
Magyar Királyság 1,22%-a.
További területvesztések:
északon Szepes és Árva megyéből az alábbi községek kerültek Lengyelországhoz:

13
  Alsólápos (Lapsze Niźnie), Alsólipnica (Łipnica Wielka), (Czarny Dunajec*), Jablonka
(Jabłonka), (Nowy Targ*), (Raba Wyżna*), (Bukowina Tatrzańska*)
 Czarny Dunajec községből Pekelnik (Piekelnik) és Podszkle (Podskle) települések,
 Nowy Targ községből Derzsény (Dursztyn), Bélakorompa (Krempachy) és Újbéla (Nowa
Biała) települések,
 Raba Wyżna községből Bukovinapodszkle (Bukowina Osiedle), Harkabúz (Harkabuz) és
Szárnya (Podsarnie) települések,
 Bukowina Tatrzańska községből Feketebérc (Czarna Góra), Szepesgyörke (Jurgów) és
Répásfalu (Rzepiska) települések; – 589 km², a Magyar Királyság 0,18%-a.
 Fiume (mai neve: Rijeka) városa is a magyar Szent Korona része volt, de rövid önállóság után
Isztriával és Zárával együtt Olaszországhoz került, majd 1947-ben Jugoszláviához csatolták; –
21 km², a Magyar Királyság 0,000065%-a.
A békeszerződés eredményeképp a 325 411 km² összterületű Magyar Királyság elveszítette
területének több mint kétharmadát, (az ország Horvátország nélküli területe 282 870 km²-ről 92 963
km²-re csökkent)lakosságának több mint a felét, az 1910-ben még 20 886 487 fős ország lakossága 7
615 117 főre esett vissza.
Törökországgal kötött béke (Sevres, 1920 augusztus 10): A Párizs környéki békeszerződések
keretében 1920. augusztus 10-én Vahideddin szultán küldöttei és az antanthatalmak aláírták a Sèvres-i
békeszerződést, mely megfosztotta az Oszmán Birodalmat területei nagy részétől. Kelet-Thrákia és
Szmirna környéke a szerződés szerint a görögöket illette, Kelet-Anatóliában létrejött volna egy
független örmény állam, Szíria és Libanon francia mandátumterület lett, a Boszporusz nemzetközi
ellenőrzés alá került, a britek kapták a mandátumjogot Palesztinában, Transzjordániában és Irakban.
Moszultól északra a kurdok autonóm területet kaptak, azzal az ígérettel, hogy egy évben belül
elszakadhatnak az anyaországtól. Az olaszok kapták Anatólia déli részét. A békediktátumot a szultáni
kormánytól függetlenül megalakult török nemzetgyűlés elutasította, és háborúval vívta ki annak
felülvizsgálatát, melyet a Lausanne-i békeszerződés érvényesített.
A Törökországgal megkötött új béke (Lousanne, 1923 július 24): A törökök békeszerződés revízióját a
török függetlenségi háború során harcolták ki. A török oldalról a tárgyalásokat İsmet İnönü, a későbbi
miniszterelnök vezette. Az új szerződés értelmében Törökország megtarthatta Anatóliát, a kurd és
örmény területekkel együtt (mindkét nemzetnek korábban függetlenséget ígértek a nyugati hatalmak),
ellenőrzése alá vehette a Boszporuszt és a nyugati hatalmak fegyveres erőinek ki kellett vonulniuk az
ország területéről. Törökország elveszítette Irakot, Szíriát és Ciprust, megtarthatta viszont Kelet-
Trákiát, Isztambult és Szmirnát. Eltörölték a kapitulációkat (a nyugati hatalmak számára kereskedelmi
és egyéb előjogokat biztosító szerződéseket) és egyezmény született Görögországgal a
lakosságcseréről, aminek következtében néhány hónappal később szinte az összes görög elhagyta
Anatóliát. Norman M. Naimark, a Harvard Egyetem professzora szerint az áttelepítésre szánt népesség
nagyobb részét már 1923 előtt elűzték, ennek során a kisebbségekhez tartozó több embert
meggyilkoltak. A békeszerződést több kritika is érte, elsősorban Anglia és az Egyesült Államok
részéről. George Curzon brit külügyminiszter azon a véleményen volt, a lausanne-i szerződés
keresztbe-kasul rossz megoldás, amely miatt a világnak a következő száz évben még súlyos jóvátételt
kell fizetnie. James W. Gerard, Németország volt amerikai nagykövete szerint Lausanne-ban
feláldozták a keresztény civilizációt az olaj-spekulátorok érdekeinek oltárán; véleményét magas rangú
harvardi és columbiai professzorok támogatták. Más egyetemek történészei és magas pozíciót betöltő
állami hivatalnokok viszont védelmükbe vették a békeszerződést.
Az első világháborút (1914-1918) lezáró párizsi békerendszer rendelkezései csalódottsággal és
elégedetlenséggel töltötték el mind a vesztes Németország, mind a győztes Olaszország és Japán
népét. Olaszország az első világháború második évében, 1915-ben állt át az antant oldalára, miután
titkos ígéreteket kapott a nyugati hatalmaktól arra vonatkozóan, hogy a háború befejezése után

14
megkapja Ausztriától Dél-Tirolt, az Isztria félszigetet, Trieszt városát, Dalmáciát, illetve megtarthatja
afrikai gyarmatait. A béke valóban ki is mondta a leírt területek Olaszországhoz kerülését, ám az
olaszok Dalmáciát végül mégsem kapták meg és az 1915-ös londoni alkuban nekik ígért albániai és
török területekből sem részesültek, nem beszélve arról, hogy az afrikai német gyarmatok felosztásából
is kimaradtak.
Emellett győztes státusza ellenére a vesztesekhez hasonló nyomorúságos gazdasági körülmények közt
élt Olaszország népe. A nyomor életre hívta a szélsőségeket: megerősödtek a kommunisták és Benito
Mussolini vezetésével megjelentek a fasiszták is, akik 1922-ben átvették a hatalmat. Japán szintén
győztesként fejezte be az első világháborút, de Észak-Kína Santung tartományának hovatartozása
miatt élénk vitába keveredett a szintén győztes Kínával. Japánban 1927-ben a szélősjobboldal és
Giichi Tanaka került hatalomra, aki azonnal meghirdette a terjeszkedés politikáját ("Tanaka terv"),
melynek jegyében 1931-ben Japán megszállta Mandzsuriát.
Németország vesztes hatalomként egyszerre szenvedte el a vereség gondolatának megaláztatását és a
háborút lezáró béke révén területének megcsonkítását. Elveszett számára Elzász-Lotaringia, az értékes
lengyelországi tengerpart (Danzig) a Rajnavidék - melyben demilitarizált övezetet alakítottak ki a
győztesek - és az afrikai gyarmatok (ezeket a győztesek szétosztották egymás közt) Mindehhez társult
az általános nyomor és éhezés. A lesújtó helyzetben Olaszországhoz hasonlóan Németországban is
erőre kaptak a szélsőségek: kommunista forradalmak-felkelések (1919-ben: Spartacus felkelés, Bajor
Tanácsköztársaság, 1920-ban: Ruhr vidéki munkásfelkelés) illetve megjelentek a nácik Adolf Hitler
(1889-1945) vezetésével. Első hatalomátvételi kísérletük ugyan 1923-ban még kudarcot vallott
(müncheni sörpuccs) ám 1932 július 31-én a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt a parlamenti
választásokon megszerezte a szavazatok 38% -át. A nácik választási győzelméhez hozzájárult, hogy a
nyomorban élő németek fogékonyak voltak Hitler beszédeire, melyekben a nyugattal szembeni
"revansról", erős Németországról, a zsidók válságért való okolásáról, és a német felsőbbrendűséghez
méltóbb nagyobb élettérről "prédikált". A németek a nácik ígéretei révén úgy érezhették, végre meg
van a megoldás a gazdasági válságra, és az első világháborús vereséget kísérő megalázottság
érzésének elfelejtésére. Pedig Németország válságból való kivezetését már az 1920-as években
Gustave Stresemann külügyminiszter megkezdte, aki az 1922-es Rapalló szerződéssel előbb a
Szovjetunióval rendezte Németország kapcsolatait (háborús károk megtérítéséről való kölcsönös
lemondás), majd az 1925-ös Locarno egyezményben elérte a nyugati határvidék nemzetközi
garantálását. Ugyancsak Stresemann politikájának óriási eredménye volt, hogy a nagyhatalmak 1932
nyarán a Lausannei Konferencián gyakorlatilag elengedték Németország számára a háborús
jóvátételek további fizetésének kötelezettségét.
A nácik 1932-es választási győzelmével a náci párt a Weimari parlament legjelentősebb politikai ereje
lett, ám mivel az esetleges kommunista és szociáldemokrata összefogás lehetetlenné tette volna stabil
kormányzásukat, a köztársasági elnök (Hindenburg) 1932 novemberére a választások megismétlését
határozta el. Mivel az új választás is hasonló eredményt hozott, végül 1933 január 30-án Hitler lett a
kancellár. Megindult a teljes náci egyeduralom és totális állam kiépítése. Ennek során hozták létre a
felhatalmazási törvényt, mellyel sikerült kikapcsolniuk a parlamentet a törvényhozás folyamatából.
Hitler ekkor érezte elérkezettnek az időt arra, hogy leszámoljon párton belüli riválisával Ernst Röhm -
el és túlzott hatalmat szerzett szervezetével az SA -val (Sturmabteilung) A hosszú kések éjszakáján
(1934 június 29-30) sorra kivégeztette az SA vezetőit, és helyettük a náci párt legfontosabb félkatonai
szervezetévé az SS -t (Schutzstaffel) emelte. A különleges szervezetet 1929-óta vezető Heinrich
Himmler ettől az időponttól lett fokozatosan Hitler jobbkeze. A belső "tisztogatást" követően a náci
teljhatalom akkor lett teljes Németországban, amikor Hitler betiltotta a pártok működését, majd
Hindenburg halála után, 1934 augusztus 2-án az államfői tisztséget is kezébe kaparintotta.
Az 1930-as évek második felére fokozatosan kialakult Hitler körül egy belső vezetői kör, melynek
"működése" meghatározta a kialakuló náci Németország, majd birodalom "arculatát". Ezen bizalmi

15
kör legfontosabb tagjai a következők voltak: a birodalmi belügyminiszter és SS vezető Himmler, a
propagandaminiszter Joseph Goebbels, a légügyi miniszter és poltikai örökös Herman Goering, Hitler
pártbeli helyettese Rudolf Hess majd 1941-től Martin Bormann és végül a hadügyminisztérium
megszüntetésével létrejött OKW (Oberkommando der Wermacht) legfőbb vezetője Wilhem Keitel.
A fasiszta hatalmak terjeszkedése az 1930-as években
Az 1930-as évekre létrejött három fasiszta hatalom - Olaszország, Japán és Németország - már az
1920-as években megkezdte a terjeszkedő politikát és az egymással való szövetségkötést. Japán 1931-
ben meghódította Észak-Kínát, majd később Todzso Hideki miniszterelnök vezetésével nekilátott a
Tanaka-terv (további hódítások) megvalósításához. Olaszország Mussolini vezetésével 1935-ben
megtámadta Etiópiát és felkészült Albánia - később Görögország - meghódítására, Németország pedig
miután 1935 márciusában bevezette az általános hadkötelezettséget, 1936-ban önkényesen birtokba
vette a demilitarizált Rajna-vidéket. Ezzel kétszeresen is megszegve az első világháborút lezáró párizsi
békét. A három hatalom közül Hitler terjeszkedése volt a legagresszívabb, hiszen a Saar-vidék
népszavazással történő 1935-ös megszerzését követően 1938 március 12-én az Anschluss révén
Németországhoz csatolta Ausztriát is, majd 1938 szeptemberében a Müncheni Konferencia révén
Csehszlovákiát.
Hitler az egyezmény létrehozásánál a Németországon kívüli német kisebbség, a Csehszlovákiában élő,
Henlein által vezetett szudétanémetek helyzetét használta fel ürügyként. A konferencián Nagy-
Britannia részéről Neville Chamberlain, Franciaország részéről Edouard Daladier, Olaszország
részéről Benito Mussolini "hozzájárulását adta" Csehszlovákia feldarabolásához: az első bécsi döntés
határozott a magyarlakta területek Magyarországhoz csatolásáról 1938. november 2-án, majd 1939.
március 14-én kikiáltotta Szlovákia függetlenségét a tisói fasiszta bábkormány, egy napra rá pedig
Hitler bevonult Prágába, s létrejött a Cseh–Morva Protektorátus.
A terjeszkedések közepette 1936-ban létrejött a Berlin-Róma tengely és Németország, Japán,
Olaszország kommunistaellenes megegyezése az Antikomintern paktum. Az európai hatalmak nem
tudtak mit kezdeni Németország és Olaszország felemelkedésével s elnézték, hogy a spanyol
polgárháború (1936-1939) a fasiszták győzelmével végződjék, és így újabb fasiszta hatalom jelenjen
meg a világtérképeken: a Francisco Franco vezette Spanyolország. Az 1930-as évek végére Európában
a Führer (Hitler) a Duce (Mussolini) és a Cadillo (Franco) vezette fasiszta országok kezükbe
kaparintották a világpolitikai kezdeményezést. Végső szövetségük a Háromhatalmi Szerződés
(Németország, Olaszország és Japán) 1940 szeptemberében jött létre és később olyan - az első
világháborús békerendezésben szintén csalódott - államok is csatlakoztak hozzá, mint Magyarország
és Románia.
Magyarországot külön kiemelve elmondható, hogy az 1932 -től Gömbös Gyulával kezdődő állami
revíziós politika 1938 és 1940 közt "meghozta" a maga eredményeit. Az első és második bécsi
döntésekkel, Kárpátalja megszállásával és a Délvidék egy részének visszacsatolásával összesen
mintegy 80 ezer km2-nyi területet tudott visszaszerezni Magyarország. (Egészen pontosan: 79 316
km2 -t.) A Trianon előtt még 325 411 km2 nagyságú - Horvátországgal együtt értendő - hajdani Nagy-
Magyarországtól igazságtalanul elvett területeknek 35% -a újra hazánk birtokába kerülhetett! A
lakosságot tekintve a visszacsatolt részekkel 5 millió fővel gyarapodott a Magyar Királyság (bár ennek
a létszámnak csak alig fele vallotta magát magyarnak)! A külpolitikai sikereknek viszont megvolt az
ára: Hitlert kellett támogatnunk a második világháborúban, és osztoznunk kellett a hitleri Németország
későbbi sorsában!
Lengyelország megtámadása - a háború kezdete
Adolf Hitler 1939-re tudomásul vette, hogy a további terjeszkedések már nem biztos, hogy békés
eszközökkel is megoldhatóak. Ennek ellenére úgy vélte, hogy a nyugati hatalmak - Anglia,
Franciaország és az USA - nem fognak egy Kelet-európai kisállam - Lengyelország - lerohanása miatt

16
háborút indítani. A nagy keleti hatalom a Szovjetunió pedig szintén távoltartható lesz, ha
Lengyelország bekebelezése előtt egyezséget köt Sztálinnal. Ezen gondolatsor folyamányaként
született meg 1939. augusztus 23-án a Molotov-Ribbentrop paktum - vagy más néven Német-Szovjet
megnemtámadási egyezmény, melynek titkos záradéka Lengyelország felosztását tartalmazta. (A
paktum Lengyelország felosztásán túl rögzítette, hogy a Baltikum, illetve Finnország keleti határszéle
és Beszarábia a szovjet érdekszféra része lesz.)
Hitler végül 1939 nyarának végén döntő lépésre szánta el magát: javaslatnak álcázott ultimátumban
követelte a lengyel kormánytól Gdansk (Danzig) azonnali átadását és a Kelet-Poroszországgal való
szárazföldi összeköttetés biztosítását (azaz német autópálya és vasútvonal engedélyezését lengyel
területeken)! Az ultimátumot - nyugati segítségben bízva - elutasította a varsói kormány, így 1939.
szeptember 1-jén hajnali 4 óra 45 perckor a szárazföldön, a levegőben s a tenger felől a német
csapatok támadást indítottak Lengyelország ellen. A közvetlen ürügyet az SS által szervezett akció
szolgáltatta. A lengyel csapatok nem tudtak ellenállni a német fölénynek. A németek a
villámháborúnak nevezett taktikával: nagy tömegű páncélos haderővel és kegyetlen bombázásokkal
hetek alatt lerohanták Lengyelországot, 1939 szeptember 27-én Varsó is kapitulált. Közben a szovjet
hadsereg a németekkel kötött 1939. augusztusi paktum értelmében 1939 szeptember 17-én bevonult
Lengyelország keleti részébe. Sztálin a világ közvéleménye felé azzal indokolta a Vörös Hadsereg
Kelet-Lengyelországba történő bevonulását, hogy országának kötelessége megvédenie a
Lengyelországban élő ukrán és fehérorosz testvéreiket.
A furcsa háború
A gyors vereséghez hozzájárult Anglia és Franciaország halogató magatartása is. A német támadás
hírére mindkét állam ultimátumban követelte a harci cselekmények megszüntetését és a lengyel
területek kiürítését. Mivel Németország elutasítólag válaszolt, Anglia és Franciaország szeptember 3-
án hadat üzent. Erre szerződések is kötelezték őket, Angliát az 1939 augusztus 25-én aláírt Lengyel-
Brit Közös Védelmi Egyezmény, a franciákat pedig a még korábban megírt Francia-Lengyel Katonai
Szövetség. A nyugati fronton mégsem kezdődött meg a háború. A franciák létszámbeli fölényük
ellenére nem kockáztatták a Maginot-vonal biztonságát. 1940 áprilisáig nem történt semmi változás. A
németek ülő háborúnak, az angolok unalmas háborúnak, a franciák furcsa háborúnak nevezték a
kialakult helyzetet.
Szovjet- finn háború, a balti államok annektálása
A furcsa háború időszakában a legnagyobb hadmozdulatokra keleten került sor: a Szovjetunió
bekebelezte a három balti köztársaságot: Litvániát, Lettországot és Észtországot, majd érdeklődése
Finnország felé fordult. Novemberben a Szovjetunió Leningrád biztonságára hivatkozva ultimátumban
követelte a Leningrádtól mintegy 30 kilométerre lévő Viborg és környékének átadását Finnországtól,
cserébe Észak-Karéliában lényegében értéktelen területeket ajánlottak fel. A finn kormány elutasította
az ultimátumot, amit november 30-án a szovjet Vörös Hadsereg hadüzenet nélkül támadása követett.
Kitört az ún. Téli háború. A harmincas évek szovjetunióbeli pereinek idején a tapasztalt és képzett
tisztjeitől megfosztott, emiatt rosszul vezetett szovjet csapatok egymást követő támadási kísérletei
sorra megtörtek a finn ellenálláson, így a háború a tervezettnél jobban elhúzódott. A franciák és az
angolok expedíciós erőt terveztek küldeni a finnek megsegítésére, a semleges Svédország azonban
német támadástól tartva vonakodott átengedni területén a szövetségeseket. A finn kormány
felhívásaira külföldi önkéntesek érkeztek az országba, köztük nemhivatalosan egy magyar zászlóalj is.
Mire az expedíciós csapatok átengedéséről szóló megállapodás megszületett, a szovjetek 1940. február
11-19-én áttörték a finn erődrendszert, a Mannerheim-vonalat; március 3-án elfoglalták Viborgot, és
március 12-én békét kötöttek. A finn erőforrások nem bírtak lépést tartani a hatalmas Szovjetunióval.
Bár Finnország több mint 40000 négyzetkilométer nagyságú területet vesztett el, és bérbe kényszerült
adni a Hanko-félszigetet is, mégis megőrizte önállóságát. A finnek katonai sikerei pedig a szovjet

17
Vörös hadsereg lebecsüléséhez vezetett. Az új határ a szovjet ultimátumban megszabott vonalat
követte.
Dánia és Norvégia megszállása
1940 tavaszán Hitler új célpontokat szemelt ki magának: Dániát és Norvégiát. Dániára azért volt
szüksége Hitlernek, mert hasznos volt területileg a norvég hadműveletekhez. Norvégiára pedig azért,
hogy biztosítsa a svéd vasérc utánpótlási vonalát. Április 9-én ultimátumot nyújtottak át Dániának, és
ezzel egyidejűleg csapataik gyakorlatilag egyetlen nap alatt elfoglalták az országot. Ugyanezen a
napon jelentős német erők szálltak partra a norvég partvidék több pontján Oslótól Narvikig. Az
angolok és a franciák még áprilisban expedíciós erőket küldtek az északi országba, a hadművelet
összességében kudarcot vallott. A megszállt Norvégiában németbarát kormány alakult.
A franciaországi hadjárat
Alig ért véget a dániai és a norvégiai hadjárat, máris újra támadást indított a német haderő
Luxemburgon, Hollandián és Belgiumon keresztül Franciaország ellen, így kerülve ki a Maginot-
vonalat. Ezzel befejeződött a „furcsa háború”, és elkezdődtek a Franciaország, majd a Nagy-Britannia
elleni támadások. A német támadás ereje és gyorsasága meglepte a szövetségeseket. További
meglepetést jelentett, hogy nagy tömegben összpontosítva használták fel a gépesített és páncélos
erőiket, amelyeket a Luftwaffe hatékonyan támogatott, a levegőből zúzva szét minden ellenállást. Öt
nap alatt elfoglalták egész Hollandiát. A védelem kulcspontjait ott is és Belgiumban is ejtőernyősök
foglalták el. 1940. június 14-én a németek bevonultak Párizsba. Júniusban Olaszország is hadat üzent
Franciaországnak és Angliának. Az olasz csapatok azonban nem tudták áttörni az Alpok és a
Földközi-tenger között kiépített francia védelmi vonalat. Franciaország északi része a német csapatok
megszállása alá került, míg az ország déli része Vichy központtal névleg önálló maradt, az innen
kormányzó Pétain marsall fasiszta jellegű rendszert alakított ki.
Dunkerque-nél, a tengerpartnak szorulva több mint félmillió francia és brit katona került kelepcébe,
közülük 340 ezret átmenekítettek a La Manche csatornán. Charles de Gaulle tábornok Angliába
menekült, és megalakította a Szabad Franciaország mozgalmat. 1942. november 13-án, miután
amerikai csapatok szálltak partra Észak-Afrikában, a németek megszállták Franciaországnak a Vichy
kormányzat irányítása alatt maradt déli részét is. 1940 végére a Berlin-Róma-tengely ellenőrizte az
európai kontinens legnagyobb részét.
Az angliai csata
Franciaország térdre kényszerítése után már csak egy ország maradt Európában, amely még ellenállt
és nem volt a németek szövetségese: Anglia. 1940. május 10-én Londonban az új miniszterelnök
Winston Churchill lett. A Luftwaffe már májusban elkezdte Anglia bombázását. Mivel a
szigetországot főként a hadiflotta és a légierő védte, Németország elsősorban a légifölény
megszerzésére törekedett. A csata első szakaszában a németek elsősorban a repülőtereket,
radarállomásokat, légi irányítási pontokat támadták. A brit Királyi Légierő (RAF) és a túlerőben lévő
német Luftwaffe között kibontakozott a háború egyik legnagyobb szabású összecsapása az angliai
csata. Szeptember 7-én azonban Göring utasítására a támadások súlypontját áthelyezték az angol
nagyvárosok – elsősorban London – elleni támadásokra, lemondva ezzel a RAF megsemmisítéséről, és
a lakosság ellenálló erejének megtörésétől várták a győzelmet. Londont 1940 november 3-ig
gyakorlatilag minden éjszaka bombázták, ezt követően pedig súlyos támadás ért több angol nagyvárost
is. A támadások intenzitása csak november végétől csökkent, jóllehet, egészen a háború végéig
tartottak a légitámadások Nagy-Britannia ellen.
Háború az Atlanti-óceánon
Az Atlanti-óceánon folyó tengeri háború kitartott az egész háború ideje alatt. Kezdetben a német
tengeralattjárók elsősorban a brit vizeken, a felszíni flotta pedig az Atlanti-óceánon tevékenykedett.

18
1940 júniusára Franciaország elfoglalásával a Francia Haditengerészet kilépett a háborúból. A Brit
Királyi Haditengerészetre óriási nyomás nehezedett. A helyzeten némileg javított az 1940
szeptemberében, az Egyesült Államokkal kötött Rombolók Támaszpontokért Egyezmény (a britek
néhány tengerentúli támaszpontjukat az Egyesült Államoknak adták, ötven rombolóért cserébe). A
német felszíni flotta (a kezdeti Atlanti-óceáni portyázások után) a fő hangsúlyt Skandinávia
megóvására fektette, ugyanis tartottak a Szövetségesek északi támadásától. 1941 májusában a britek
megszereztek egy Enigma kódoló gépet, amely hozzájárult a német rádióüzenetek megfejtéséhez, és
ezzel a tengeralattjárók helyének meghatározásához. 1941 nyarán a Szovjetunió – még
felkészületlenül – a szövetségesek oldalára állt, decemberben az USA is belépett a háborúba. 1942-ben
a német haditengerészet még óriási sikereket ért el. 1943-ra a Szövetségesek igen komoly technikai
fejlesztésekkel átvették az irányítást a tengereken. 1944 közepére megérett a helyzet egy összehangolt
Szövetséges támadásra.
Háború Észak-Afrikában
Noha az észak-afrikai hadszíntéren az olasz haderők 1940 nyarán számszerű fölényben voltak a
britekkel szemben, Mussolini hosszasan habozott, mielőtt utasítást adott az offenzíva megkezdésére.
Graziani tábornok hadereje szeptember 13-án lépte át a líbiai-egyiptomi határt. Az angolok
visszavonultak, és csupán utóvédharcokra szorítkoztak, így az olaszok szeptember 16-ára elérték Sidi
el Baranit. Októberben azonban az angol erők kiegészültek a 7. páncéloshadosztállyal és a földközi-
tengeri flottát, valamint légierejüket is megerősítették és a britek 1941. február 11-én ismét elérték a
líbiai határt. Mussolini, hogy megvédje Líbiát, kénytelen volt elfogadni a már korábban felajánlott
német segítséget. Az így felállított Német Afrika-hadtest parancsnokává Erwin Rommel altábornagyot
nevezték ki.
Ezzel a rosszul felszerelt és gyenge harci szellemű olasz csapatokat jól felszerelt, hatékony német erők
egészítették ki, egy igen dinamikus és vállalkozó szellemű, tapasztalt tábornok parancsnoksága alatt.
Rommel szinte minden előkészület nélkül indította meg támadását. Március 24-én elfoglalta a
határmenti El Agheilát, majd páncélosaival a sivatagon keresztül átkaroló műveletet hajtott végre.
Rommelnek el-Mechilinél a fél angol vezérkart sikerült elfognia. Az ezt követő nyarat mindkét fél a
további hadjáratokra való felkészüléssel töltötte. Rommel afrikai sikerei 1942. októberig tartottak. A
második el-alameini csata a II. világháború észak-afrikai hadszínterének döntő ütközete volt. 1942.
október 23. és november 4. között zajlott, főként a Brit Nemzetközösség erői és a tengelyhatalmak
német-olasz csapatai között. Miután a szövetséges hatalmak az első el-alameini csatában
kínkeservesen megállították Rommel Kairó felé előrenyomuló csapatait, az arcvonal El-Alameinnél,
Alexandriától 50km-re szilárdult meg. Jelentős erősítések beérkezése után Montgomery tábornok
vezetésével a szövetségesek több fázisban megtámadták és áttörték a német-olasz csapatok arcvonalát,
és jelentős veszteségeket okozva megfutamították őket. Súlyosbította a németek vereségét, hogy az el-
alameini csata utáni napokban 1942 november 8-án - a Fáklya hadműveletben (Operation Torch) -
angol-amerikai csapatok szálltak partra Észak-Afrika nyugati részén (Szafi, Casablanca, Rabat, Oran,
Algír, Bougie) és körülbelül 65 ezer fős haderejükkel megkezdték a fasiszták nyugatról történő
kiszorítását. Ezzel Afrikában Hitler csapatai két tűz közé kerültek.
Az Afrika Korps maradványai 1942 végén és 1943 tavaszán egészen Tunéziáig hátráltak. A keletről és
nyugatról érkező támadások elől Tunisz város környékére kellett visszahúzódniuk, így 1943 -ra ez a
város lett afrikai bázisuk utolsó tartható települése. Az 1942 -ben elszenvedett vereségek
megpecsételték a tengelyhatalmak sorsát Észak-Afrikában, a továbbiakban már csak korlátozottan
voltak képesek offenzív hadviselésre. A németek 1943-ra Tuniszba szorultak vissza. Végül 1943.
május 13-án von Arnim 200 000 katona élén letette a fegyvert, és az afrikai front megszűnt.
A balkáni hadjárat

19
Miután letett az angliai invázióról, Hitler kelet felé tekintett. 1941 februárjában jóváhagyták a
Barbarossa hadműveletet, a Szovjetunió elleni támadás tervét. Előtte azonban rendezni kellett a
balkáni helyzetet. 1940. október végén ugyanis az olasz csapatok Albániából kiindulva (1939-ben
került olasz fennhatóság alá) megtámadták Görögországot. November 5-én azonban az olasz támadás
elakadt. Decemberre a frontvonal már albán területen húzódott. A németek jelentős erőket
csoportosítottak át a balkáni hadjáratra. A támadás két fő irányból, Bulgáriából és Magyarországról
indult 1941. április 6-án. A németek napok alatt elfoglalták Belgrádot, amit súlyos légitámadás is ért.
Április 10-én kikiáltották az önálló Horvátországot. Jugoszlávia fennmaradó részét német, olasz,
bolgár és magyar megszállási zónákra osztották. Április 15-én a Bulgária felől és az északi irányból
előrenyomuló német páncélos oszlopok görög területre lépve folytatták az offenzívát, és három nap
alatt elfoglalták Athént. Április 17-én a jugoszláv haderő letette a fegyvert. Időközben Görögországba
brit csapatok érkeztek, amelyek a Korinthoszi-csatorna mentén próbáltak védelmi vonalat kialakítani.
A gyorsan támadó németek azonban két nap alatt áttörtek, és április 21-én Görögország megadta
magát, a briteket kivonták. A hadjárat utolsó epizódjaként májusban mintegy 6000 ejtőernyőssel –
súlyos veszteségek árán – a németek elfoglalták Krétát. A krétai támadást 1941. május 20-án indították
meg a németek.
A Szovjetunió megtámadása
A Szovjetunió elleni támadás tervét - azaz a Barbarossa tervet - már 1941. február 4-én jóváhagyták. A
támadást többek közt a balkáni események miatt június 22-re halasztották. A Barbarossa hadművelet
során - 1941 júniusa és decembere közt - összesen 3,5 millió német katona támadt a Szovjetunióra egy
2900 km hosszú arcvonalon, 3600 harckocsival és 4389 repülővel. (Más forrásokban: a
hadműveletben 3,8 millió német katona vett részt.) A 7 milliós teljes német hadseregnek éppen fele
vett részt az akcióban, mely így a háború legnagyobb szabású hadművelete lett! A támadási terv
három irányban írta elő az előre nyomulást. Északon Leningrád felé kellett támadni, középen
Szmolenszken át Moszkva felé törtek előre, délen pedig Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-
tenger felé nyomultak (utóbbi támadást román és szlovák, később magyar csapatok is kiegészítették).
A fő célkitűzés – a Vörös Hadsereg teljes megsemmisítése mellett – a Leningrád-Moszkva-Rosztov
vonal elfoglalása volt, ahonnan a Luftwaffe már elérhette az utolsó szovjet iparvidéket az Urálban,
hogy azt légitámadásokkal kiiktassák. Az, hogy a német-szovjet összecsapásra előbb-utóbb sor kerül,
a szovjet vezérkar számára is világos volt. A szovjetek úgy értékelték, hogy a Vörös Hadsereg 1943-ra
készülhet fel megfelelőképpen a háborúra.
Sztálin – kihasználva a Molotov–Ribbentrop-paktumban a Szovjetunió számára biztosított lehetőséget
– minden erejével igyekezett az időt húzni. A háború a Luftwaffének repülőterek elleni támadásával
kezdődött. A szovjet légierő gépeinek nagy részét (mintegy 6000 gépet) a földön semmisítették meg,
így az első hetekben szinte korlátlanná vált a német légifölény. A németek az előző hadjáratokban
bevált taktikát alkalmazták: légierejükkel támogatott páncélos és gépesített erőikkel mélyen
benyomultak a szovjet csapatok mögé, elvágták az utánpótlási vonalakat, hatalmas katlanokat hoztak
létre. A Szovjetunió már a háború előtt megkezdte iparának áttelepítését keletre. Stratégiai célja az
volt, hogy az Urálon túli és szibériai övezetek nyersanyag, illetve ipari termelése elérje a Szovjetunió
hagyományos ipari központjainak szintjét. A felfejlesztést a német támadás után rendkívüli mértékben
felgyorsították. 1941. szeptember 30-án a páncélos hadtestek megkezdték a közvetlen támadást
Moszkva ellen. November 25-én egy páncélos ék elérte Moszkva külvárosát, december 1-jén azonban
a német támadás véglegesen elakadt. Miközben a németek kimerültek, Zsukovnak december elejére
friss erők álltak rendelkezésére. Addigra részben újabb seregtesteket sikerült felállítani, részben pedig
– miután a szovjet vezetés meggyőződött arról, hogy nem kell japán támadásra számítania – a távol-
keleti térségből és Szibériából vezényeltek át csapatokat.
Moszkva előtti frontszakaszon a Vörös Hadsereg december 6-án ellentámadásba ment át. A január
közepéig tartó támadásban mintegy 300-500 kilométerre sikerült visszaszorítaniuk a németeket, és
ezzel elhárult a Moszkvát közvetlenül fenyegető veszély. A Moszkva előtti német vereség a

20
villámháború kudarcát jelentette. Az utánpótlási vonalak végletes megnyúlása mellett ebben szerepet
játszottak a korán beköszöntött őszi esőzések, melyek szinte járhatatlanná tették az utakat, majd a
kemény orosz tél is. Viszonylag rövid hadműveleti szünet után a szovjet vezérkar 1942 tavaszán a
nyugati és a déli irányban egyszerre próbálta felújítani az offenzívát. A szovjet páncélosok áttörték a
német védőállásokat, és több mint 100 kilométert nyomultak előre déli irányban. Itt azonban
megindult a német ellentámadás. A németek nagy nyári támadása – eltérően az előző évitől – már nem
három, hanem csak egy hadműveleti irányban indult meg. Miközben Dél-Oroszországban fellángoltak
a harcok, a front középső és északi szakasza alig mozdult.
A németek a Szovjetunió elleni hadjáratot néhány hónaposra tervezték, de nem számoltak a hatalmas
távolságokkal, a kimeríthetetlen szovjet embertartalékokkal és Sztálin „felperzselt föld” taktikájával,
azzal, hogy a lakosság minden használható dolgot elpusztított, vagy a hátországba szállított, mielőtt a
megszállók odaértek volna.
A szövetségesek antifasiszta összefogása
A második világháború már közel két éve tartott, amikor 1941 nyarán végre formálódni kezdett egy
Hitler megállítására kész antifasiszta koalíció. Előzményének tekinthető részint a háború előtti német
ellenes francia-szovjet szerződés 1935-ben, majd az USA 1941 március 11-én meghozott úgynevezett
kölcsönbérleti törvénye (Lend-Lease Act). Ez utóbbi tette lehetővé az USA számára fegyverek és
egyéb hadianyagok szállítását szövetségeseinek, elsősorban Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak.
A nagyhatalmak egymás felé közeledésének folyamatát jelentősen meggyorsította, hogy Németország
1941 június 22-én megindította a Szovjetunió elleni támadását, és ezzel kiszélesítette birodalmát. A
már háborúban álló Nagy-Britannia és Szovjetunió között a hivatalos megállapodás viszonylag
gyorsan – 3 héttel a Barbarossa-terv megindulás után – létrejött. 1941.július 12-én aláírták a szovjet-
angol szerződést. A két szerződő fél kölcsönösen kötelezte magát az egymás felé történő
segélynyújtásra, valamint arra, hogy nem kezdenek tárgyalásokat, és nem kötnek különbékét a
németekkel. A szerződés sürgette az elveken túlmenő amerikai állásfoglalást is, így 1941 augusztus
10-én megszületett az angol-amerikai összefogás, mégpedig az Atlanti-óceánon horgonyzó Augusta
cirkálón. Itt találkozott egymással Churchill és Roosevelt, és végre közös nevezőre jutottak a
Londontól Moszkváig terjedő legfontosabb teendőket illetően. A megbeszélésen elhatározták, hogy
közös deklarációban világítják meg politikájuk alapelveit s háborús céljaikat. A nyilatkozat Atlanti
Charta néven vonult be a történelembe.
A formailag még semleges Egyesült Államok közös nyilatkozata a háborúban álló Angliával, melyet
háborús szövetség fűzött a Szovjetunióhoz, már jelentős elkötelezettséget jelentett az USA részéről,
annak ellenére, hogy a deklarációban Roosevelt a hadba lépésre még nem vállalt kötelezettséget. Az
Atlanti Charta szövege szerint a két nagyhatalom semmiféle területi gyarapodásra nem tart igényt,
nem ismer el olyan területi változásokat, melyek szemben állnak az érintett ország lakosságának
akaratával. Célkitűzésük az agresszív államok megfékezése, általános és tartós biztonsági rendszer
megvalósítása, a nemzetiszocialista triannizmus leverése és igazságos béke. A Szovjetunió gyorsan
magáévá tette az Atlanti Charta demokratikus követeléseit, és 1941 szeptember 29-én bejelentette,
hogy csatlakozik a nyilatkozathoz.
A nagy német előretörés Sztálingrádért
A nagy arányú és döntő jelentőségűre tervezett német támadás végrehajtására Hitler és parancsnokai
végül 1942 április 5-én megalkották a 41. számú hadműveleti utasítást, mely később a kék hadművelet
nevet kapta. A tervezet az előző évi Moszkva környéki kudarcokból és Leningrád elhúzódó
ostromából levonta azt a tanulságot, hogy a német hadsereg nem képes a keleti front teljes
szélességében egyidejű támadásra. Az erőket tehát egyetlen kiválasztott frontszakaszra kell
összpontosítani és ott áttörni a Vörös Hadsereg védvonalát. A kiválasztott frontszakasz pedig Hitler
utasítására a déli lett.

21
Hogy Hitler miért épp délen akarta először kicsikarni a győzelmet, annak több oka is volt. Először is
gazdasági okok húzódtak Hitler indokai mögött, ugyanis a Kaukázus gazdag olajmezőinek elfoglalása
jelentős utánpótlás jelentett volna a német harckocsik és repülők számára, ugyanakkor érzékeny
veszteséget okozott volna a szovjeteknek elvesztésük. A másik gazdasági okot, a térség legnagyobb
városa Sztálingrád (ma: Volgográd) stratégiai jelentősége szolgáltatta, mivel a Volga parti város
kulcsfontosságú kereskedelmi útvonalak metszéspontjában feküdt. A gazdasági okok mellett
ugyanakkor Hitler számára a Sztálin nevét viselő város elfoglalása fontos ideológiai és propaganda-
győzelmet is jelentett volna. A hadművelet kidolgozása után körvonalazódott, hogy az offenzívához,
mely a hadmozdulatok két végpontja - Voronyezs és Baku - közt 4000 kilométeres szakaszon tervezte
az előretörést, összesen 230 hadosztályra lesz szükség. Ám a német vezérkar ekkor döbbent rá arra,
hogy a wermachtnak csupán 178 hadosztály áll rendelkezésére. A hiányzó 52 hadosztályt Hitler
Németország szövetségeseitől akarta megszerezni, így a német külügyminisztérium és vezérkar
képviselőit arra utasította, hogy képviselőikkel járják végig a csatlós országok fővárosait és kérjenek
szövetségeseiktől fokozott katonai részvételt.
Hitler utasítására végül szinte minden csatlós állam jelezte részvételét az akcióban. A románok
Antonescu miniszterelnök parancsára két hadsereg részvételét ígérték (3., 4., román hadsereg) és ezzel
a németekkel szövetséges államok közül a legnagyobb haderőt irányították a tervezett offenzíva
térségébe. Mussolini a 8. olasz hadsereget ajánlotta fel, Magyarország pedig a teljes 2. magyar
hadsereget Jány Gusztáv vezetésével. Mindemellett a szlovákok két gyalogoshadosztállyal és egy
motoros brigáddal képviseltették magukat. (Az arra vonatkozó német kérést, hogy Magyarország is
vegyen részt egy esetleges nyári német támadásban, már 1942 január 6-án bejelentette Joachim von
Ribbentropp külügyminiszter, amikor Budapestre látogatott, hogy Horthy Miklós kormányzóval
folytasson tárgyalásokat.) 1942 szeptember 10-én a 6. német hadsereg első hadosztályai bevonultak a
városba, melynek romjai között az apránként beérkező szovjet 62. és 64. hadseregek gyárépületekből
és házak romjaiból rögtönöztek erődítményeket, és ezeket elkeseredett harcokban az utolsó emberig
védték. A városba történő bevonulás utáni 3 napban a település külső területei szinte azonnal a
németek kezébe kerültek, ám a város közepét és a keleti városrészeket – a Volga partot – védelmező
Csujkov vezette egységek szeptember 13-án megállították a németeket. Bár az október 14-én
végrehajtott első, és a november 11-én végrehajtott második nagy német támadás is ért el bizonyos
eredményeket, - hiszen a város egyes pontjain 80-100 méterre közelítették meg a Volgát, és a folyó
mentén már csak mindössze három hídfőállásban tudtak védekezni az oroszok – mégis egyértelművé
vált: a német erők kimerültek, és már nem képesek további előretörésekre.
A szovjet hadvezetés csapatösszevonásokat hajtott végre, majd 1942. novemberben ellentámadásba
ment át, és az orosz csapatok mintegy 22 német hadosztályt kerítettek be. A németek végül 1943.
februárban Friedrich Paulus parancsára Sztálingrádnál megadták magukat, és ezzel az egész világ
számára nyilvánvalóvá vált: a Wermacht igenis legyőzhető. A majd 200 napos csata fordulópontot
jelentett a háború menetében: innentől ugyanis a szovjetek folyamatosan tudtak előretörni, a német
hadsereg állandó visszavonulása közepette.
A kurszki tankcsata
A történelem egyik legnagyobb páncélos ütközete 1943 júliusában zajlott Kurszk városa közelében.
(1943 július 5-12) Hitler 1943 nyarán mindenáron megsemmisítő csapást akart mérni a Szovjetunióra,
hogy Mussolini támogatására dobhasson át erőket. Azonban a szovjet hadsereg már sokkal több
fegyverrel, több katonával és jobb harckocsikkal rendelkezett, mint a németek. Most már
folyamatosan érkeztek az amerikai teherautók és konzervek. A "Citadella" névre keresztelt
hadművelet szerint von Kluge Középső-Hadsereg csoportja támadt északról, von Manstein Dél-
Hadsereg csoportja pedig délről. A németek a támadáshoz 55 hadosztályt (ebből 14 páncélos), 900 000
főt, 10 000 löveget, 2700 harckocsit és több mint 2000 repülőgépet vontak össze. Velük szemben l 900
000 szovjet katona, 4300 szovjet harckocsi, 25 000 tüzérségi löveg és 2900 repülő állt!

22
A július 5-én meginduló német támadás egy harapófogóhoz hasonlító offenzíva volt, melyben északi
és déli irányból egyszerre indultak meg a német alakulatok. Azonban az északi támadás hamar elakadt,
míg a déli sikereket ért el. A hadműveletek végül Kursktól délre, Prohorovka közelében lévő
területekre koncentrálódtak, ahol július 12-én több mint 1 500 harckocsi lőtte egymást közvetlen
közelről. Mire a nap lement, mintegy 700 harckocsi égett a csata színhelyén. A "Citadella" volt
Németország utolsó nagyszabású támadó hadművelete a keleti fronton, amelyért magas árat fizetett. A
Dél Hadseregcsoport 20 700, a Közép-Hadseregcsoport 10 000 emberét vesztette el mindössze két nap
alatt.
A kurszki győzelem után a rendelkezésre álló hadműveleti tartalékok bevetésével a szovjetek mind a
kiszögelléstől délre, mind attól északra általános offenzívába mentek át. A szovjet hadsereg
augusztusban visszafoglalta Harkovot, szeptember közepén elérte a Dnyepert és több helyen át is kelt
rajta. A Vörös Hadsereg 1944-ben nagyrészt befejezte a szovjet föld felszabadítását.
Amerika hadba lépése
Japán 1941 december 7-én váratlanul és hadüzenet nélkül megtámadta az USA birtokában lévő
csendes-óceáni Pearl Harbor városát. A támadás célja a város kikötőjében horgonyzó amerikai flotta
megsemmisítése volt, mely részben sikerült is. Az amerikaiaknak szinte csak az anyahajóik maradtak
meg, ám nem haboztak azonnal hadat üzenni Japánnak. A háború ezzel valóban világméretűvé
szélesedett. Az Egyesült Államok és Franklin D. Roosevelt elnök csendben eddig is mindenféle
módon támogatta Nagy-Britannia háborús erőfeszítéseit, de óvakodtak attól, hogy fegyveresen
beavatkozzanak az európai konfliktusba. A japán támadás és a német – olasz hadüzenet után az USA
sem vonhatta ki magát a harcból, s ezzel tulajdonképpen el is dőlt a háború kimenetele. Az angol-
amerikai-szovjet szövetség egyesített erői bizonyossá tették a végső győzelmet.
Az amerikaiak a csendes-óceáni hadszíntéren alig fél évvel a Pearl Harbor elleni japán támadás után,
1942 júniusában megfordították a háború menetét. A Midway-szigeteknél ugyanis meglepetésszerű és
döntő győzelmet arattak a japánok felett, és elsülyesztették legfőbb anyahajóikat.
Nyugati szövetségesek ellentámadása
1943. július 9-10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, ezzel több mint két év múltán ismét
megjelentek szárazföldi erőikkel is az európai kontinensen. Megkezdték Olaszország elfoglalását. A
szövetségesek szicíliai sikereinek hatására július 25-én Romában a Fasiszta Nagytanácsban
leszavazták Mussolinit, akit le is tartóztattak. III. Viktor Emmanuel kormánya Badoglio tábornokot
bízta meg az új kormány megalakításával, aki fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett. Ezt
követően a németek megszállták Észak-Olaszországot, és ellenkormányt szerveztek. Mussolinit
szeptember 12-én Otto Skorzeny ejtőernyős különítménye kiszabadította. Az olasz diktátor Észak
Olaszországban német védnökség alatt létrehozta a Saloi Fasiszta Köztársaságot. A szövetséges
előrenyomulás igen lassan haladt és Itáliában a háború végéig folytatódtak a harcok.
A teheráni konferencia (1943 november 28-december 1)
Az 1943. november 28. és december 1. között megtartott konferencia volt az első, melynek során a
"három nagy" (Sztálin, Roosevelt, Churchill) találkozott egymással. A fasizmus ellen megalakut
nyugati szövetség elnökei fontos kérdéseket vitattak meg.
A második világháború másik két konferenciája a jaltai és a potsdami volt, melyeken ugyan szintén
jelentős kérdések rendezésére került sor, ám ki kell emelni, hogy a három szövetséges hatalom első, és
a későbbi együttműködést tekintve legnagyobb jelentőségű megbeszélése a teheráni konferencia volt.
A találkozón Churchill, Roosevelt és Sztálin megtárgyalták a háború folytatásának, valamint az azt
követő konszolidációs időszaknak legfőbb kérdéseit. Megállapodtak, hogy a második frontot 1944
májusában nyitják meg. Véglegesen eldőlt, hogy a partraszállásra Franciaországban kerül majd sor.

23
A normandiai partraszállás és Nyugat-Európa felszabadítása
Az 1943-as teheráni konferencián Sztálin, Roosevelt és Churchill megállapodtak a "Második Front"
létrehozásában, melynek megfelelően 1944. június 6-án kora hajnalban szövetséges csapatok szálltak
partra Normandiában, az Észak-franciaországi partokon. A partra szálló erők parancsnoki posztjára
Bernard Law Montgomery brit tábornokot választották, maga a hadművelet az Overlord (hűbérúr)
fedőnevet kapta, a kijelölt napot pedig a "D" day névvel látták el.
Az új nyugati front leendő főparancsnoka az a Dwight David Eisenhower amerikai tábornok lett, aki
1942 novemberében sikerre vitte a Fáklya hadműveletet (afrikai partraszállás 1942 novemberében)
majd sikeresen vezette a szicíliai partraszállást és közvetlen a normandiai akció előtt felszabadította
Rómát. A normandiai partraszállás első napjának legfőbb eredménye az volt, hogy közel 170 ezer
angol-amerikai-kanadai katonának sikerült partraszállnia. A sikeresen partot érő 170 ezer katona
valamivel több mint fele volt amerikai, a többi angol és kanadai zászlók alatt harcolt. A veszteségek
mértéke az első napon mintegy 10 500 főt tett ki, vagyis nagyjából 6-7%-os volt a "lemorzsolódás".
Eisenhower a hadművelet első 50 napját (július 25-ig) "hídfőcsatáknak" nevezte. Ezen 50 nap első
heteiben kemény küzdelemben a szövetségesek áttörték a német védelmi vonalat, és egy 150 kilométer
hosszú, 30 kilométer mély parti sávot tartottak kezükben. Az első napot követő 3 hónapban, pedig,
szeptember 15-ig az angol-amerikai erők a partra tettek további 2 millió katonát, akik közül mindössze
40 ezret veszítettek el. A német veszteségek a becslések szerint megközelíthették a 700 ezer főt. A
normandiai partraszállás után a szövetségesek előrenyomulása a Franciaországban lelassult, de
júliusban új erőre kapott, és augusztus 25-én bevették Párizst. A további gyors előrenyomuláshoz
azonban megfelelő mennyiségű üzemanyag kellett, amellyel bár rendelkeztek – nem tudták
előrejuttatni a harcoló alakulatokhoz. A megoldás egy új, a frontvonalhoz közelebbi kikötő megnyitása
lett volna. Erre a célra megfelelt Antwerpen, melyet szeptember elsején foglaltak el a kanadai
csapatok, azonban a német csapatok visszavonulásuk során elaknásították a kikötő bejáratát, így az
sokáig használhatatlan volt. A nyugati front parancsnoksága számára tehát 1944 szeptemberére egy
merész tervre volt szükség ahhoz, hogy lehetőleg gyorsan, kevés véráldozattal és váratlanul be
tudjanak törni Hollandiába és Németországba.
A nagy terv a Market Garden hadművelet elnevezést kapta, és a II. világháború legnagyobb,
legmerészebb ejtőernyős hadművelete volt. Fő célja Hollandia nyugati részének elfoglalása lett volna,
mely lehetővé tette volna a szövetségesek számára a Ruhr-vidék bekerítését és az üzemanyag
utánpótlás szállítását. Azonban a hadműveleti célt csak részlegesen sikerült elérniük, az utolsó,
arnhemi hidat ugyanis nem tudták bevenni. A Montgomery által kezdeményezett rendhagyó
hadművelet két hét alatt, 1944 szeptember végére összeomlott. A szövetségesek jelentős veszteségeket
szenvedtek. A halottak és sebesültek száma elérte a 17 ezer főt.
A Német Birodalom a Market-Garden hadművelet visszaverése után képesnek érezte megát egy
nagyszabású ellentámadásra is. Hitler és vezérkara a belgiumi Ardennek hegységet szemelte ki az
offenzívára, melynek célja a tengerpart elérése, és a nyugati front visszavetése, így a háború
menetének megfordítása volt. A támadás 1944 december 16-án indult jelentős német páncéloserők
bevetésével. (Körülbelül 1400 harckocsi vett részt a hadműveletben.) A német csapatok átlagosan 25-
30 km mélyen nyomultak előre az amerikai arcvonalak mögé, ám alig 2 hét elteltével az utánpótlási
nehézségek és a légi támadások miatt az offenzíva elakadt. A hadművelet kudarcot vallott, és a háború
további részében a németek már nem is tudtak több ellentámadást indítani a nyugati fronton. A
továbbiakban, egészen a front márciusi összeomlásig, csupán védekező hadműveletekre futotta
erejükből.
A jaltai konferencia (1945 február 2-12)
A II. világháborús antifasiszta koalíció vezető hatalmainak tanácskozása 1945. febr. 2-12. között,
amelynek a háború utolsó szakasza, valamint a háború utáni politika alakítása szempontjából döntő

24
jelentősége volt. Megegyeztek - többek közt - a Németország és a megszállt országok felszabadítása
után követendő közös politikában, a Németország megszállásával összefüggő ügyek rendezésében, a
Lengyelországgal és Jugoszláviával kapcsolatos kérdésekben és az ENSZ megalakításában.
Kiemelkedő jelentőségű az a megállapodás, amit az európai háború befejeztét követő két vagy három
hónap múltán esedékes Japán elleni szovjet hadba lépésről kötöttek. Sztálin azonban feltételekhez
kötötte a Japán elleni orosz háborús részvételt. Legfőbb kikötése az volt, hogy a nyugati hatalmak
ismerjék el a nácikkal 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov-Ribbentrop paktum határrendezési
tervét, melyben a Baltikum, a lengyel keleti területek és Besszarábia (ma Moldávia) a Szovjetunióhoz
került. Másik kikötése az volt, hogy a szövetségesek ezentúl a londoni emigráns kormánnyal szemben
a szovjet irányítás alatt álló lublini kormányt támogassák. Amikor Roosevelt ígéretet tett a feltételek
teljesítésére, a Szovjetunió is kötelezettséget vállalt, hogy az európai háború vége után 3 hónappal
hadat üzen Japánnak.
Végnapok Európában, az utolsó német ellentámadások
A nyugati fronton 1945 márciusban az amerikaiak Remagennél a Rajna feletti vasúti hídon utat
nyitottak Németország belseje felé, és bekerítették az utolsó jelentősebb német katonai erőket. (300
ezres német veszteség) Ezzel bekövetkezett a nyugati front teljes összeomlása, és megkezdődött a
szövetségesek Németországba való beözönlése. (Április 10-én Hannover, 17-én Nürnberg került a
kezükre.) A keleti arcvonalon a Vörös Hadsereg 1945 januárjában kezdett hatalmas támadásba, és a
Visztula-Odera hadműveletben „felszabadította” szinte egész Lengyelországot és visszafoglalta a
porig rombolt Varsót (január 17) is. Január 29 -re a szovjet csapatok elérték a német határt, február 1-
re pedig az Odera-Neisse vonalat. A nagy szovjet offenzívát Sztálin azt követően indította meg, hogy a
németek leverték a varsói lengyel felkelést (1944 aug.1-okt.2) melyet jobboldali és nem szovjetbarát
kommunista lengyelek kezdeményeztek. Egyes vélekedések szerint Sztálin szándékosan várt
Lengyelország felszabadításával, mert a felkelés leverése után "felszabadítóként" érkezhetett az
országba. (A varsói felkelés leverése alatt, amíg Sztálin visszafogta az előretörést, megtörtént a
Baltikum felszabadítása.)
A német hadsereg utolsó erőtartalékéival a keleti fronton még két ellentámadást tudott végrehajtani.
Az egyiket az Észak-lengyelországi Pomerániában, 1945 február 13-án (Napforduló hadművelet). Ám
az alig 500 páncélossal végrehajtott hadművelet hamar kudarcot vallott, sőt a szovjet ellentámadás
1945 márciusában felmorzsolta a Németországot védelmező teljes Visztula hadseregcsoportot (350
ezer fő veszteség). Hitler a másik ellentámadást - vezérkarának tiltakozása ellenére - nem Berlin
előterében, hanem Magyarországon indította 1945 március 6-án. A Székesfehérvár térségében
kezdeményezett hadműveletben a legutolsó német páncélostartalékokat - a nyugati frontról
átcsoportosított 6. SS páncéloshadsereget - vetették be. Hitler egyrészt makacsul védelmezni akarta a
dunántúli (zalai) olajlelőhelyeket, mivel itt voltak a németek utolsó olaj tartalékai, másrészt egy
nagyarányú ellentámadásról álmodott. Ám a német előretörés itt is kudarcot vallott.
Mussolini 1945 áprilisban fogságba esett, és az olasz partizánok kivégezték. A Vörös Hadsereg
bevonult Berlinbe, ahol Hitler 1945 április 30-án délután 15:30 -kor öngyilkosságot követett el. Ezután
a náci Németország napokon belül letette a fegyvert a szövetségesek előtt.
A fegyverszünet aláírása kétszer
1945 május 7 –én hajnali 2 óra 41 perckor a franciaországi Reimsben egy iskolaépületben - mely már
hónapok óta volt a szövetségesek főhadiszállása és Eisenhower irányító-központja, három magas
rangú német tábornok jelent meg, mégpedig Alfred Jodl vezérezredes, Hans Friedeburg admirális és
Wilhelm Oxenius vezérőrnagy. A német küldöttséget hat szövetséges tábornokból álló bizottság
fogadta: Walter Bedell Smith tábornok (Eisenhower vezérkari főnöke) és Carl Spaatz az USA
légierejének parancsnoka vezetésével. (A további négy amerikai, angol, illetve szovjet tábornok neve a
következő: Morgan, angol altábornagy, Francois Sevez francia tábornok, Ivan Csermurev és Ivan

25
Szuszlaparov szovjet tábornokok.) Eisenhower és helyettese Arthur Tedder angol légimarsall
szándékosan távol maradtak az aktustól, hogy ezzel is növeljék a németek megaláztatását. Jodl a
hajnali időpontban négy példányban írta alá a fegyverszüneti okmányt, mely aznap este 11 kor lépett
érvénybe.
Bár az eseményen két szovjet tábornok is jelen volt, és az okmány szövegében is szerepelt a Szovjet
Főparancsnokság, mely előtt szintén vállalják a németek a fegyverletételt, Sztálin mégis ragaszkodott
ahhoz, hogy másnap este, Berlinben, külön a szovjetek előtt is legyen egy ünnepélyes fegyverletételi
okmány-aláírás. Így végül másnap, május 8 -án, éjfél után a berlini karlshorsti katonai műszaki
tisztiiskola épületében is aláírták a fegyverszünetet, mégpedig Georgij Konsztantyinovics Zsukov
tábornok előtt! A most is háromfős német küldöttséget, mely a három fegyvernem vezetőiből állt
(szárazföldi erők, haditengerészet, légierő) ezúttal Wilhelm Keitel tábornagy vezette. Másik két tagja:
Friedeburg tengernagy és Stumpff repülő vezérezredes voltak. A berlini aláíráson már megjelent
Eisenhower helyettese is (Arthur Tedder) illetve Carl Spaatz tábornok és J. de Lattre de Tassigny
francia hadseregparancsnok. Franciaországban május 8-án nemzeti ünnepként és munkaszüneti nappal
ünneplik a II. világháború végét, az angolszász országokban, bár nem tartanak munkaszüneti napot, de
szintén ezen a napon ünneplik a II. világháború befejezését.
A háború végső lezárulását követően a győztes hatalmak megpróbálták felelősségre vonni a német
háborús bűnösöket. A jogi eljárás, mely a "nürnbergi per" néven lett híres, 1945 október 18 és 1946
október 1 közt zajlott. Az egy éves per végül 22 ítélettel zárult. Kötél általi halálra ítélték: Hermann
Göringet, Joachim von Ribbentropot, Wilhelm Keitelt, Alfred Jodlt, Wilhelm Fricket, Ernst
Kaltenbrunnert, Alfred Rosenberget, Hans Frankot, Fritz Sauckelt és Arthur Seyß-Inquartot és Julius
Striechert. Az ítélet-végrehajtások: 1946 október 16-án történtek!
A Holokauszt, a zsidók elleni népirtás
A Holokauszt kifejezés az európai zsidóság tömeges legyilkolásának második világháborús folyamatát
jelenti, szó szerinti fordítással égő áldozatot (görög) illetve a soa kifejezést használva (angolul shoah)
szerencsétlenséget, csapást, megsemmisítést is jelöl. A Holokauszt 12 évig tartott méghozzá a nácik
1933 –as németországi hatalomra jutásától a második világháború 1945 –ös befejezéséig. A korabeli
Európában a jelzett időszakban nagyjából 11 millió zsidó élt, közülük 1933 és 1945 között körülbelül
5-6 milliót gyilkoltak meg a nácik és kollaboránsaik. Az áldozatok 65%-a - 3,7 millió ember - a
haláltáborokban, 26%-a (1,5 millióan) a szovjet területeken működő Einsatzgruppék kivégzései
nyomán, és 9% -a (0,5 millió fő) a háborús kegyetlenkedések, spontán kivégzések, agyonverések és
éhezés miatt halt meg!
A Holokauszt előzményei a 30-as évek Németországába vezetnek vissza. A Hitler vezette Német
Nemzetiszocialista Párt programjában ugyanis a kezdetektől fogva kiemelten szerepelt a zsidók
hibáztatása a gazdasági bajokért. Később a fajelmélet megfogalmazásakor a zsidókat az "alacsonyabb
rendű fajok" közé, ott is a leginkább ártalmas - és a felsőbbrendű németekre leginkább veszélyes -
ellenségek közé sorolták. Ahogyan a nácik Németországban egyre nagyobb népszerűségre tettek szert,
úgy növekedett a zsidók elleni kegyetlenségek száma is. Végül 1932 július 31-én a nácik majdnem 14
millió szavazat megszerzésével (37,4%) megnyerték a választásokat, és alig fél évvel később, 1933
január 30 -án Adolf Hitler lett Németország kancellárja. Innentől egymást érték a zsidók ellen hozott
törvények: 1933 áprilisában minden németországi zsidó számára megtiltották a köztisztviselői, jogi,
orvosi, újságírói pályákon való munkavállalást. Alig két évvel később pedig, 1935-ben megszülettek a
Nürnbergi zsidótörvények, melyek már pontosan meghatározták - faji és nem vallási alapon - hogy ki
számít zsidónak. A jogszabály szerint zsidó az, akinek 3 nagyszülője zsidó, valamint az, akinek 2
nagyszülője zsidó, és a törvény életbelépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, vagy zsidónak
házastársa. A jogszabály megtiltotta a házasságot és a házasságon kívüli nemi kapcsolatot zsidók és
német vagy rokon vérűek között, valamint megvonta a zsidóktól a német állampolgári jogokat, illetve
tiltotta, hogy zsidók árjákat alkalmazzanak. Később, 1941 szeptember 1-én a németek rendeletileg

26
előírták a zsidók számára a sárga színű Dávid-csillag kötelező viselését. A zsidók elleni törvényeket
Németország után először a németekkel szövetséges államokban vezették be, így például
Magyarországon. Nálunk összesen három zsidótörvény született: 1938-ban, 1939-ben és 1941-ben.
Később a háború kirobbanása után pedig, a németek gondoskodtak arról, hogy minden általuk
megszállt országban foganatosítsák a rendelkezéseket.
A második világháború kirobbanása előtti években létrejött a zsidók üldözését végrehajtó két legfőbb
szervezet. Az egyik volt az SS (Schutz-staffel = védosztag). Az SS eredetileg Hitler elit testőrségeként
jött létre, ám 1929-től, amikor az SS élére a Führer bizalmasát Heinrich Himmlert nevezte ki (lásd:
képünkön), az SS -ből a náci állam és diktatúra legfőbb rendfenntartó szerve lett. Két alapvető része a
Waffen-SS és az Algemeine-SS volt. Az előbbi végezte az 1933 -tól létrejövő koncentrációs táborok
őrzését (Totenkopf-SS) a zsidók elfogását, és egyéb rendőri-nemzetbiztonsági feladatokat, míg az
utóbbi a harctereken teljesített frontszolgálatot. A diktatúrát fenntartó másik zsidóüldöző szerv a
Birodalmi Biztonsági Fő hivatal volt (RSHA, azaz Reichssicherheitshauptamt) A hatalmas hivatal
1936-ban jött létre Himmler és jobbkeze Reinhard Heydrich (később pedig Ernst Kaltenbrunner)
irányítása alatt. Összesen 7 hivatalra oszlott: 1: személyzeti ügyek, 2: gazdasági, igazgatási ügyek, 3:
információs ügyek (belső kémkedés az értelmiségiek, társadalmi csoportok körében) 4: Titkos
Államrendőrség, Geheime Staatspolizei, azaz GESTAPO. A 4-es hivatalnak 6 csoportja volt: A)
Kommunisták, liberálisok figyelése, B) Zsidók összegyűjtése, deportálása C) Fogvatartások D)
Külföldiek eltávolítása E) Kémelhárítás F) Határrendőrség 5: köztörvényes bűnözők elfogása 6:
külföldi hírszerzés 7: irattár!
Természetesen az RSHA legfőbb hivatala a IV-es volt, azon belül pedig a IV/B csoport, melynek élén
Adolf Eichmann állt. Az ő feladata volt, hogy ügyosztálya élén felkutassa, és pontosan számba vegye
a németországi, majd később a háború kitörése után az európai zsidóságot. Természetesen később
kibővült feladatköre, ugyanis a náci vezetés egy idő után már nem elégedett meg azzal, hogy
megbélyegezze és az élet minden területén háttérbe szorítsa a zsidókat, hanem Németországból, illetve
Európából is el akarta távolítani őket. Először szóba került Madagaszkár vagy más távoli célállomásra
történő száműzetés, ám a terv meghiúsult. Ekkor született meg a zsidókérdés végső megoldása, az
Endlösung. A végső megoldás a 11 milliós európai zsidóság fizikai megsemmisítését, azaz kiirtását
jelentette. A folyamat végrehajtása két szálon futott: egyrészt a keleti hadszíntereken működő
Einsatzgruppék által, melyek a lengyel és orosz területeken a front mögött tevékenykedve közel 1,4
millió zsidót pusztítottak el, másrészt Eichmann ügyosztályának segítségével. Az Eichmann
ügyosztály (RSHA IV/B) emberei minden olyan országban megkezdték a zsidók összegyűjtését, mely
német megszállás alá került. A zsidókat kezdetben gettókba zárták, majd később ezekből
megsemmisítő táborokba hurcolták. Koncentrációs, vagy megsemmisítő táborok Európa több pontján
működtek, így nevezetes volt a németországi Dachau, Matthausen, Buchenwald, és a lengyelországi
Treblinka is. Azonban a legnagyobb és legtöbb áldozatot szedő haláltábor a dél-lengyelországi
Auschwitz-Birkenauban működött.
A tömeges kivégzések már a 30-as évektől elkezdődtek, de a hivatalos kezdetnek 1942 január 20.
tekinthető, mert ezen a napon Berlin közelében a Wannsee-i konferencián a náci vezetők írásba is
foglalták a végső megoldás elrendelését. Az Auschwitz-Birkenauban működő tábor parancsnoka,
Rudolf Höss volt az, aki megtalálta a tömeges kivégzések leghatékonyabb módját. A módszer egy cián
tartalmú rovarírtószer, a Zyklon-B alkalmazásához köthető. A különleges anyag szobahőmérséklet
alatt még szilárd szemcséiből ugyanis 26–28 Celsius-fokon a levegővel keveredve hidrogéncianid gáz
szabadul fel, ami belélegezve nagyon gyorsan halálos mérgezést okoz. A Zyklon-B -t gázkamrákban
alkalmazták, és az elhalálozott emereket később krematóriumokban égették el. Auschwitzban 1941
nyara és 1944 ősze között legkevesebb 1,1 millió zsidót végeztek ki. A Holokauszt Európában a 11
milliós zsidóság 55%-ának, azaz 6 millió embernek halálát okozta, de mellette kétszázezer cigány,
illetve egyéb rendszer ellenes személy (ellenállók, másként gondolkodók, homoszexuálisok) is
áldozatául esett. A bűnösök csak részben bűnhődtek meg: Hitler és Goebbels a háború utolsó

27
napjaiban öngyilkosok lettek, Himmlert 1945 május végén elfogták ugyan, de a felelősségre vonás elől
ő is az öngyilkosságba tudott menekülni, Göring pedig a háborús bűnösök nürnbergi perének végén,
tervezett kivégzése előtt szintén önkezével vetett véget életének.
Akik valóban meglakoltak tetteikért, az csupán Heydrich, Höss és Eichmann voltak. Heydrichet 1942
májusában olyan cseh ellenállók végezték ki, akiket Angliában képeztek ki, Rudolf Hösst, Auschwitz
parancsnokát pedig a nürnbergi per után, 1947 tavaszán saját egykori táborában akasztották fel. Adolf
Eichmann 1945-ben sikeresen szökött el Európából Dél-Amerikába, ám 15 évvel később, 1960-ban
három izraeli ügynök végül elkapta és Izraelbe hurcolta. Perének végén, 1962 május 31-én Izraelben
felakasztották.
A háború Ázsiában és a Csendes-óceánon
1937. Kitör a japán- kínai háború. A Meidzsi-reform óta gazdaságilag mindjobban megerősödő Japán
szemet vetett Kína óriási piacára. 1937. július 7-én japán katonák incidenst provokáltak a Marco Polo-
hídnál, ezzel Ázsiában voltaképpen kitört a második világháború. A hódításaik következő lépéseként
Szibériát és a csendes–óceáni területeket jelölték meg. 1940-ben a japánok új offenzívát indítottak
Kína területén.
1940 májusában az USA haditengerészete csendes-óceáni flottájának támaszpontját áthelyezte a –
„bevehetetlen” -nek nyilvánított Pearl Harborra a Hawaii-szigetekre. A flottabázis áthelyezéséről
Jamamoto Iszoroku admirális úgy nyilatkozott, hogy az „olyan, mint egy torkunk felé szegezett tőr”.
Hadigépezetének működtetéséhez Japánnak acélra, Kínában lévő csapatainak ellátásához pedig olajra
volt szüksége. Ez megszerzendő célpontként a hollandok által uralt Indonéziát, a brit Malajziát és
Francia-Indokínát jelentette. 1940 szeptemberben bevonultak Észak-Vietnámba, ezzel is erősítve Kína
elleni blokádjukat. Az indokínai bevonulásra az Egyesült Államok a Japánnal kötött kereskedelmi
szerződés felbontásával válaszolt. 1940. szeptember 27-én Japán, Németország és Olaszország aláírta
a Háromhatalmi Egyezményt, amelyben vállalkoztak, hogy katonai segítséget nyújtanak egymásnak,
ha valamelyiküket támadás éri egy, még nem hadban álló ország részéről (a Szovjetunió kivételével).
Németország a Maláj-félsziget déli csücskén elhelyezkedő Szingapúrban állomásozó britek
megtámadására buzdította Japánt. Jamamoto admirálist aggasztotta egy amerikai oldalba támadás
veszélye Pearl Harbor irányából.
1941. december 7-én a japán flotta megtámadta az USA haditengerészetének Pearl Harbor-i (Hawaii)
támaszpontját. A meglepetésszerű, teljesen váratlan japán támadásban a kikötőben állomásozó
amerikai flotta kilencvennégy hajójából hét elsüllyedt, így négy csatahajó, két romboló és egy
aknarakó! (elsüllyedt az USS Arizona, az USS California, az USS Nevada és az USS West Virginia)
Szerencsére a japánok legfőbb célpontjai, az amerikai anyahajók épp nem tartózkodtak a kikötőben.
Viszont további tizenegy hajó (köztük négy csatahajó és 3 cirkáló) súlyosan megrongálódott. Összesen
2403 amerikai katona és civil vesztette életét, és megsemmisült 188 amerikai repülőgép. Ezzel
szemben a támadó japánok 64 embert vesztettek, és mindössze 29 repülőgépet lőtték le. A hadüzenet
nélküli támadás felháborította az USA lakosságát, és a hatalmas ország végre "felébredt"
nyugalmából, és feladva semlegességét hadat üzent a tengelyhatalmaknak! A japán támadást
Németország majd Olaszország és szövetségeseik (köztük Magyarország) hadüzenete is követte. A
japánok egymás után foglalták el a csendes-óceáni szigeteket (Guam, Wake-sziget, Salamon-szigetek,
Bismarck-szigetek stb.). Ezzel egyidejűleg megtámadták az európai szövetségesek távol-keleti
gyarmatait is. Megszállták egyebek mellett Indokínát, Burmát és megközelítették az indiai határt.
Elfoglalták a Malajziai brit gyarmatot, Hongkongot (stb.), Új-Guineát. Már az ausztrál partokat
fenyegették, amikor a Korall-tengeri csatában (1942. május 4-8), amelyben mindkét részről több
repülőgéphordozó vett részt, a szövetségeseknek – elsősorban az amerikai flottának sikerült
megakasztaniuk az előnyomulást. 1942. június 3-6-án a Midway-szigetek melletti csatában végül az
amerikai flotta megsemmisítő vereséget mért a Midway elfoglalására induló japán flottára. Ez
tekinthető a távol-keleti háború fordulópontjának. A Guadalcanali hadjárattal kezdődően fokozatosan

28
szorították vissza Japánt az elfoglalt területekről, módszeresen foglalták vissza a szigeteket (szigetről-
szigetre ugrás taktikája). A szárazföldi erők főparancsnoka Douglas McArthur tábornok, a
haditengerészeté Chester Nimitz tengernagy volt.
A japánok végső nagy, valóban megrendítő vereségüket a leytei csatában szenvedték el 1944 október
23-26 közt. Ez volt a második világháború legnagyobb tengeri ütközete. A ravasz japán haditerv
tudatosan feláldozta a maradék repülőgép-hordozókat annak érdekében, hogy elcsalja velük a
partraszálló flottát fedező amerikai főerőket. A partraszálló erőket ezután támadta meg a világ
legnagyobb csatahajóit felvonultató japán főerő. Miközben az amerikai főerők a japán anyahajókat
üldözték, a partraszálló flotta gyenge kísérőhajói önfeláldozó hősiességgel megállították és
visszafordulásra kényszerítették az aránytalan túlerőben lévő japán csatahajó-flottát. Végeredményben
a japán flotta súlyos vereséget szenvedett, elvesztette hadihajóinak színe-javát. A csatát túlélő nagy
japán hadihajók üzemanyag hiányában a háború további részében nem hagyták el kikötőiket és nem
vettek részt érdemi harcokban. A Japán Császári Haditengerészet, pár rombolótól és cirkálótól
eltekintve gyakorlatilag megszűnt létezni. Csatahajóik mellett elvesztették az összes használható
repülőgép-hordozójukat is.
1944-ben megkezdődött a japán szigetek szisztematikus bombázása. Azonban a háború utolsó éve,
1945 is fontos csatákat és komoly amerikai veszteségeket hozott a Csendes-Óceánon. Az 1945-ös
esztendő két legfontosabb ütközete Iwo Dzsimánál és Okinawán zajlott.
Iwo Dzsima: A Japántól délre fekvő sziget stratégiai jelentősége volt, mivel a szigeten lévő
radarállomás segítségével a japánok korábban értesültek az amerikai légitámadásról. Az
amerikaiaknak szükségük volt egy Japán közeli légikikötőre. A sziget elfoglalását csupán 5 napra
tervezték, ám nagy meglepetésre ezzel szemben 36 napig tudták tartani magukat a japánok, bár közben
a 20 000 fős seregük 90% -a elesett (18 000 fő). A hadműveletek 1945 február 19 től március 26-ig
tartottak. Az USA az összesen 110 ezer fős, hatalmas seregének alig 6%-át (7000 katonát) veszítette
el.
Okinawa: A Tajvantól északkeletre fekvő Riukiu szigetcsoport és annak legjelentősebb szigete
Okinava, még Iwi Dzsimánál is fontosabb állomás volt Japán végső legyőzésének folyamatában.
Okinavát a japánok a háború kezdetétől erődnek építették ki, utolsó védelmi vonalként az anyaország
előtt. Az Okinavai-csata 1945 április 1 –én kezdődött a partraszállással és a második világháború
egyik legnagyobb csatájaként majd 2 hónappal később, 1945 június 22-én ért véget, az amerikaiak
győzelmével. A hosszú csatasorozatban 60 ezer amerikai katona harcolt, és próbált felszámolni egy
hatalmas japán erődrendszert. A harcok alatt 12 ezer amerikai esett el, miközben a japánok 102 ezer
katonát veszítettek. A sziget csak 1972-ben lett ismét japán terület. Ma is itt több tízezer amerikai
katona állomásozik itt.
Iwo Dzisma és Okinava - a két előretolt ellenséges erődvonal - elfoglalása után megnyílt az út Japán
felé. A háború Ázsiában is a végéhez közeledett. 1945. augusztus 8-án, a potsdami egyezmény
megállapodásainak megfelelően a Szovjetunió is hadat üzent Japánnak. Augusztus 20-ra a szovjet és
mongol erők teljes győzelmet arattak a Mandzsúriában és Koreában állomásozó japán csapatok fölött.
1945. augusztus 6-án az Enola Gay nevű B–29-es bombázó atombombát dobott Hirosimára, amit 9-én
a Nagaszaki elleni újabb atomtámadás követett. A nukleáris fegyverek bevetésének és a szovjet előre
nyomulásnak döntő hatása volt abban, hogy augusztus 14-én Hirohito császár bejelentette, hogy Japán
elfogadja a kapitulációs feltételeket. A fegyverletételről szóló egyezményt hivatalosan 1945.
szeptember 2-án írták alá.

29