Angol–francia konfliktusok

Európában és Európán kívül

Írta: Nagy Zoltán

Neptun kód: ES4I7W Budapest, 2019. 11. 24.
1. Franciaország és Anglia a 17. század végén

1.1. Franciaország bel- és külpolitikai helyzete a 17. század végén

Franciaország kül- és belpolitikáját alapjaiban határozta meg sajátos, félkontinentális fekvése.
Kettős partvidéke miatt fontos szereplője volt mind az atlanti, mind a mediterrán világnak.
Ugyanakkor hosszú szárazföldi határai következtében jelentős szerepet vállalt a kontinens
belügyeiben is. Ennek köszönhetően a 16. század elején már bekapcsolódott a
gyarmatosításba, de seregei rendszeresen látogatták Itáliát is. Kontinentális hatalma és
szövetségi kapcsolatai révén pedig meghatározó tényezője tudott lenni Nyugat- és Közép-
Európának. Ez a kedvezőnek tűnő geostratégiai helyzet akkor változott meg gyökeresen,
amikor különböző dinasztikus házasságok eredményeként a két legnagyobb szárazföldi
szomszédja, a Német-római Birodalom és a Spanyol Királyság, Habsburg Károly koronája
alatt egyesült (1519). Ez a bekerítettség annál is inkább fenyegető volt a francia királyoknak,
mivel a Habsburg uralkodó kiépülő amerikai gyarmatai révén soha nem látott gazdasági
potenciálra számíthatott. Ugyan a császár lemondása után (1556) utódai kettéosztották a
birodalmat, de a hegemóniára törekvő spanyolok az ausztriai Habsburgokkal továbbra is
ápolták a családi és a szövetségi kapcsolataikat, németalföldi és Rajna menti, valamint észak-
itáliai birtokaik révén pedig továbbra is bekerítéssel tudták fenyegetni a francia uralkodókat.1
A körülzártságból fakadó katonai problémákat fokozta az Európa szerte jelentkező vallási
megújulás franciaországi terjedése is. A francia katolikusok és protestánsok (hugenották)
között zajló véres polgárháborúk kitették az országot a spanyol támadásoknak. A belső
vallási ellentétekre végül a Nantes-i ediktum (1598) tett ideiglenesen pontot, s a
kompromisszumnak köszönhetően a francia királyok megerősíthették hatalmukat.23
Ugyanakkor Franciaország a 17. században területi adottságai és gazdasági sokszínűsége
következtében Európa legnépesebb és leggazdagabb országa volt.4 Mindez, párosulva a kor
európai mércéjéhez képest jóval hatékonyabb francia közigazgatási rendszerrel, megnövelte
az állam bevételeit. Ez tette lehetővé XIV Lajos, a Napkirály (1643-1715) számára, hogy egy
ötéves polgárháborús időszak lezárását követően, az erős királyi hatalmat követelő
közhangulatra és annak meglévő hagyományaira támaszkodva, az általános rendi gyűlés
összehívása nélkül, intendánsai segítségével, abszolút módon uralkodjon, valamint, hogy
országa geostratégiai bekerítettségét csökkentse, és fenntarthassa a kontinens legnagyobb
állandó szárazföldi hadseregét.5 Külpolitikai céljai elérésében kezére játszott, hogy a vallási
megosztottság a Spanyol Birodalom németalföldi birtokain lázadáshoz vezetett, a Német-
római Birodalmat pedig alapjaiban rengette meg.6 A francia uralkodó a protestáns lázadók
anyagi és fegyveres támogatása mellett, kamatoztatta ellenfelei keleti és északi riválisaihoz
fűződő hagyományosan jó kapcsolatát is. Ennek köszönhetően a Napkirály a 17. század
1
Kennedy 1992 84-85
2
Hahner 2002 82-83
3
Vesztfáliai béke 1648, Pireneusi béke 1659 Lásd: Hahner 2006 93, 95
4
Hahner 2002 93,
5
Azaz kiépítette a fiskális-katonai államot. Lásd: Sashalmi 2005 3-6, 17-20, A Fronde mozgalomról és az abszolutizmus korlátozottságáról
lásd: Hahner 2002 96-99, Források az erős királyi hatalom hagyományairól lásd: Poór 2000 30, 50-51, XIV. Lajos az uralkodói hivatásról
lásd Poór 2000 76-77
6
A birodalmi protestánsokhoz fűződő politikáról lásd: Hámori 2014 320-322 Az Oszmán Birodalom, a Habsburg vetélytárs Lengyel
Királyság és a protestáns Svédország Franciaország keleti szövetségesei. Lásd: Bérenger 1994 175 Nantes-i Edictum szövege lásd: Poór
2000 214-219

1
második harmadára sikeresen tudott visszavágni a spanyol, illetve az ausztriai
Habsburgoknak.7 Közben, a század utolsó harmadában Colbert merkantilista gazdasági
reformjai fellendítették a gazdaságot. Állami manufaktúrák alakultak, nagy kiterjedésű, belső
vámmentes terület jött létre, fellendült a flottaépítés és a gyarmatosítás. 8 Észak-Amerikában,
a Nyugat-Indiákon, Afrika partjai mentén és India tengerparti területein sorra alakultak a
francia kolóniák. A 17. századi francia gyarmati politika azonban nem támogatta eléggé a
kolóniákra történő kivándorlást – a protestánsokat el is tiltotta tőle –, így azoknak alacsony
maradt a népességük, épp ezért ki voltak szolgáltatva a nagyobb lakosságú rivális angol
gyarmatoknak, illetve az őslakosoknak, s rá voltak utalva a hazai flotta támogatására.
Gazdasági jelentőségük pedig eltörpült a francia kormányok által rájuk költött összegekhez
képest. Mindenesetre a francia király nagyságának hirdetését jól szolgálták.9
Országa ilyetén megerősödése mindenesetre megadta az esélyt XIV. Lajos számára, hogy
megvalósítsa a vallási egységet, és további expanzív politikájával tovább gyengítse a
királyságát körülvevő Habsburg harapófogót. Ehhez újabb lehetőséget nyújtott a spanyol
Habsburg-ház biológiai hanyatlásai is, ami előrevetítette, hogy Madridban hamarosan meg
fog üresedni a trón. A Napkirály édesanyja és felesége révén rokonságban állt az
uralkodóházzal, ugyanakkor a német-római császár, Habsburg Lipót is hasonló rokoni
kapcsolat okán pályázhatott a spanyol koronára. A devolúciós háború (1667-1668) sikeres
megvívása után, amivel sikerült elismertetnie a spanyol örökösség egy részére vonatkozó
jogait, meg is indultak a titkos tárgyalások a német-római császárral az ibériai birodalom
leendő felosztásáról.10 Az angol szövetségben megvívott holland háború (1672-1679), az
észak-itáliai hódításai és a reuniós területi szerzeményeit elismerő 1685-ös regensburgi béke
kulcsfontosságú, dél-németalföldi és birodalmi tartományokat csatolt a királyságához. 11 Az
ott megszerzett erődrendszerek pedig növelték országa biztonságát, a most már legfőbb
ellenfelének tartott I. Lipóttal szemben. A király most már elég erősnek érezte magát ahhoz,
hogy a Nantes-i ediktum visszavonásával (1685) megszűntesse országa vallási
megosztottságát is. Ennek hatására több százezer hugenotta hagyta el Franciaországot, s a
vallási egység megvalósulni látszott.12 XIV. Lajos birodalma hatalma delelőjén állt.

1.2. Anglia bel- és külpolitikai helyzete a 17. század végén

A 17. század második fele Anglia számára egyszerre jelentette a belpolitikai válságok, a
gazdasági fejlődés és a területi hódítás korát. Kitűnő földrajzi adottsága, inszuláris jellege, s
az, hogy a Stuartok koronája alatt egyesült Anglia, Skócia és Írország, nem kényszerítette rá
az angol királyokat nagyméretű szárazföldi hadsereg fenntartására. Amihez hozzájárult az is,
hogy az uralkodó hagyományos jövedelmei fokozatosan elapadtak, s adót is csak a parlament
hozzájárulásával vethetett ki. A király korlátozott, a parlamenttől függő anyagi lehetőségei és
a külső kényszerítő tényezők hiánya következtében így nem jöttek létre az abszolút
7
Vesztfáliai béke 1648, Pireneusi béke 1659 Lásd: Hahner 2006 93, 95
8
Hahner 2002 101-103, Colbert merkantilista politikája és a tengerészetet támogató feljegyzése alapján: Poór 2000 299-300,
9
A franciák a században leginkább kereskedelmi telepként kezelték gyarmataikat, legjövedelmezőbb kolóniáik: Afrika nyugati partján a
rabszolga kereskedelmi központ, Goree, Észak-Amerikában a prém kereskedelmi központ, Montreal. Utóbbi Franciaországot világelső prém
exportőrré tette. Papp 2009 255-256
10
Hahner 2006 111-112
11
Reuniú: A harmincéves háborúban megszerzett birodalmi városokhoz egykor hozzátartozó területek újra egyesítése, megkérdőjelezhető
és elévült egykori joghatóság alapján. Hahner 2006 99-103
12
Hahner 2002 109, A nantes-edictum visszavonásának szövege: Poór 2000 230-232

2
monarchia kialakulásának előfeltételei. Az uralkodó együtt kormányzott a parlamenttel. 13 A
vallási megosztottság azonban ingataggá tette I. Károly uralmát (1625-49)14, aki
meggondolatlan belpolitikai intézkedései, külpolitikai passzivitása, illetve állítólagos
katolikus szimpátiája miatt, szembekerült az uralkodó társadalmi rétegekkel, ami a
királyságok lázadásához s a hadsereg hatalomátvételéhez vezetett. 1649-ben I. Károlyt
lefejezték, és létrejött az Angol Köztársaság.15 Az új állam Oliver Cromwell irányítása alatt
sikeres külpolitikát folytatott (lásd két bekezdéssel lejjebb), a győztes háborúk eredményeit
azonban nem volt képes belpolitikai előnyökre váltani. A politikai és vallási megosztottság
miatt ugyanis uralmát nem tudta a parlementre alapozni, s hatalmát végül csak a katonai
diktatúra bevezetése tartotta fenn. 1658-as halálát követően a belső hatalmi polarizáció
hamarosan ismét felerősödött. A hadsereg egy része pedig, tartva az újabb polgárháborútól,
ismét átvette a hatalmat, ami megnyitotta a lehetőséget a Stuart-restauráció előtt.16
II. Károly (1660-1685)17 uralma kezdetben nagy népszerűségnek örvendett a békés
hatalomátvételnek köszönhetően.18 Ugyanakkor az uralkodó pénzügyi problémái miatt
kialakuló francia elkötelezettsége és az ebből fakadó népszerűtlen külpolitikája árnyékot
vetett uralmára.19 A katolikusoknak tett gesztusai pedig már belpolitikai válsághoz vezettek.
A katolikusok térnyerését hangosan ellenző társadalmi csoportok, a whigek és az udvar
pártján állók, a torry-k összeütközése végül azonban nem vezetett polgárháborúhoz. 1681-től
II. Károly, kihasználva az egyre javuló pénzügyi helyzetét, nem hívott össze többé
parlamentet, s elérte, hogy katolikus öccse, Jakab követhesse a trónon. II. Jakabnak (1685-
1688)20 a katolikusok iránt tanúsított toleranciája, s a fiútrónörökös katolikus mód szerinti
megkeresztelése azonban a vég kezdetét jelentette a Stuart-ház férfiági örökösödése
számára.21
A fent említett belpolitikai válságok ellenére a század Anglia számára gazdasági és
külpolitikai szempontból gyümölcsözőnek bizonyult. A 16. század vége óta lassú ütemben,
de nőtt a lakosság lélekszáma, virágzott a textilipar, és a mezőgazdaság is fejlődésnek indult.
A polgárháborúk ellenére a Brit-szigetek angol hegemóniája megmaradt, sőt erősödött
(Írország Anglia része 1660-ig).22 A gyarmatosítás is fellendült, sorra jöttek létre az észak-
amerikai és az indiai angol telepek. Szemben a francia gyarmatosító politikával, az angolok
támogatták – akár a vallási kisebbségek számára is – a kolóniákra költözést. Így lehetséges,
hogy az észak-amerikai gyarmatok, amik később alakultak, mint a franciák, lakosságukat
tekintve a 17. század végén már többszörösét tették ki a francia gyarmatoknak. Ez a fölény
pedig meghatározó tényező volt a 18. század észak-amerikai konfliktusaiban.23
Visszatérve Anglia európai ügyeihez, a spanyol hegemónia, ami németalföldi tartományaiból
fénykorában még inváziós fenyegetést jelentett a szigetország számára, francia szövetségben
13
Hahner 2006 153-156, Kontler 2009 138
14
Hahner 2006 165
15
Hahner 2006 156-159, Kontler 2009 140-142 A monarchia eltörléséről lásd: Poór 2000 73-73
16
Hahner 2006 159-161, Kontler 2009 142-143
17
Hahner 2006 165
18
A király általános kegyelmi nyilatkozatát lásd: Poór 2000 73-75, II. Károly fogadtatásáról lásd Poór 200 76
19
Borus 1994 123-128, Hahner 2006 161-164
20
Hahner 2006 165
21
Hahner 2006 164 166, Kontler 2009 144
22
Hahner 2006 153-156
23
Hahner 2006 427-428, Míg 300 év alatt Franciaországból csak 200 ezer fő vándorolt ki Észak-Amerikába, addig Angliából 1 millió
800ezer telepes érkezett a kontinensre. Papp 2009 255

3
a 17. század közepén sikerült tovább gyengíteni. 24 Az ibériai világhatalmi törekvések
örökösének tartott, kereskedelmi és pénzügyi nagyhatalommal, az Egyesült Tartományokkal
szemben vívott változó kimenetelű tengeri háborúk (1652-1654, 1661-1665, 1672-1674)
pedig, bár nagyrészt ideológiai és dinasztikus okokból zajlottak, de gyarmati és kereskedelmi
következményei meghatározó jelentőséggel bírtak.25 A holland közvetítő kereskedelem
fokozatos háttérbe szorulásának köszönhetően ugyanis fellendült az anyaállam és a
gyarmatok közötti árucsere, s felvirágzott a gyarmatáruk re-exportja. Bár Európa pénzügyi
központja továbbra is Amszterdam maradt, Anglia egyre gazdagodott. 26 Ugyanakkor
Franciaország egyre eredményesebb európai expanziója, sikeres merkantilista
gazdaságpolitikája, flottafejlesztése és előretörése a gyarmatokon, kezdte világossá tenni
Anglia számára, hogy a valódi fenyegetést nem a holland tartományok jelentik, hanem XIV.
Lajos birodalma.27

2. A francia-angol konfliktus kirobbanása

2.1. XIV. Lajos túlzó követelései és a dicsőséges forradalom

A franciák további hegemón törekvései 1685 után soha nem látott szövetségi rendszert hoztak
létre Európában XIV. Lajos birodalmával szemben. A hollandiai francia győzelmek miatt
1672-ben hatalomra kerülő III. Orániai Vilmos, az Egyesült Tartományok biztonsága
érdekében ellenzett minden további dél-németalföldi reuniót, ugyanis további erődök
birtokba vétele megkönnyített volna egy újabb francia inváziót. A Német-római császárság
belügyeibe való beavatkozás – a pfalzi és a kölni örökösödési ügyek – pedig I. Lipótot
fordította szembe a Napkirállyal, akivel már a spanyol örökség ügyének megoldatlansága
miatt, amúgy is konfliktusban állt. Mindeközben Franciaország északi és keleti szövetségesei
meggyengültek. Lipót birodalmon belüli tekintélye pedig, a sikeres török ellenes hadjáratok
következtében, megnőtt.28 A nantes-i ediktum visszavonása megerősítette Európa és
elsősorban Anglia protestáns közvéleményét a katolikus francia hegemónia veszélyében, ami
Dél-Németalföld és az Egyesült Tartományok elfoglalása esetén, fejlődő hadiflottájának
köszönhetően invázióval fenyegethette volna a Brit-szigeteket. A gyarmati területek
határainak kölcsönös el nem ismerése – az Acadie vidékén és a Hudson-öbölben megjelenő
angolok – tovább fokozta az angol–francia ellentéteket. 29 A közhangulat ellenére a Stuart
uralkodó katolikus- és franciabarát politikát próbált folytatni, ami végül kirobbantotta 1688-
ban a dicsőséges forradalmat. Angol ellenzéki politikusok egy része XIV. Lajos ellenfeléhez,
24
A Franciaország oldalán 1655-től 1659-ig vívott háborúban megszerezték Jamaicát és Dunkerque-et Hahner 2006 160-161
25
Az első háború oka Stuart Károly befogadása és az Angol Köztársaság legitimitásának megkérdőjelezése volt, a másodikban az angol
royalista vezetőréteg vallási és ideológiai gyűlölete játszotta a főszerepet akik„ a hollandokban a köztársasági eszme, valamint a vallási
pluralizmus és tolerancia képviselőit látták”. Számukra „a spanyol világuralmi törekvések örökösei a hollandok voltak, akik elődeikhez
hasonlóan kereskedelmi monopólium útján akarták céljaikat elérni.” Lásd: Borus 1994 124 A harmadik háború mögött pedig II. Károly
pénzügyi és belpolitikai problémái álltak: „Egy sikeres háború segítségével szerette volna stabilizálni uralkodói pozícióját, francia
pénzsegélyekhez kívánt hozzájutni, és meg akarta dönteni a holland republikánus rezsimet. Lásd: Borus 1994 127 1651-ben meghozott
hajózási törvény az Egyesült Tartományok Angliába irányuló közvetítő kereskedelmét akarta korlátozni. Annak 1660-as megerősítését lásd:
Poór 2000 298-299
26
Hollandiát spanyol kereskedelmi embargó sújtotta 1625-től 1648-ig, a szerepüket az angol kereskedők töltik be. Lásd: Cortázar-Vesga
2005 216-219 Ezzel szemben Molnár Gábor 1621 és 1647,közé datálja az embargót. Lásd: Trócsányi 2015 26-27 Hollandia és Amszterdam
pénzügyi szerepéről. Lásd: Kennedy 1992 83-84
27
Borus 1994 128
28
Hahner 2006 104-106, Hámori 2014 329-330, Kovács 2017 4-6
29
1684 óta folyamatosak voltak az angol –francia összecsapások. Lásd: Papp 2009 258

4
III. Orániai Vilmoshoz fordult segítségért. A sereggel a háta mögött tárgyalni érkező
Vilmossal szemben II. Jakab nem vállalt csatát, és Franciaországba menekült, hogy a
Napkirály támogatásával később visszaszerezhesse trónját. Oránia Vilmost pedig az angol
parlament királlyá választotta. Trónra kerülése egyet jelentett az ország elköteleződésével az
alakuló francia ellenes szövetségben.30

2.2. Az augsburgi liga háborúja 1688-1697

A Napkirály túlzó követeléseinek és agresszív külpolitikájának hatására, amihez hozzájárult
Stuart Jakab támogatása Orániai Vilmossal szemben, 1688-ra létrejött Augsburgban a nagy
szövetség Anglia, a Német-római Birodalom, az Egyesült Tartományok, Spanyolország,
Svédország és Savoya részvételével. A francia király a szövetségesek túlereje ellenére nem
volt hajlandó visszakozni, ez pedig kirobbantotta a küzdelmet, ami Európán kívül az észak-
amerikai gyarmatokat és a Karib-tengert is hadszíntérré tették. 1692-ben az angoloknak a
tengeren sikerült vereséget mérniük a francia flottára (1692 Hougue-fok), s Angliában III.
Vilmos pénz- és adóügyi reformot vezetett be, hogy kellő erőt tudjon felmutatni a
szárazföldön is a francia királlyal szemben. Egységes, mindenkire vonatkozó földadót vetett
ki, így növelve állami jövedelmeit, 1694-ben felállította a Bank of Englandet, és ezzel egy
időben a parlament szétválasztotta az uralkodó és az állam jövedelmeit, ezáltal létrehozva az
állami fedezettel bíró költségvetést (National Debt). A pénzügyi rendszer korszerűsítése és
átláthatósága következtében megnőtt a hitelezők bizalma a korona irányában, s ez pedig
alacsonyabb kamatlábú kölcsönöket eredményezett. A megnövekedett hitelekből pedig már
egy nagyobb szárazföldi hadsereg felállítására is futotta. 31 A további csatatéri sikerek
azonban elkerülték a szövetségeseket, I. Lipót a magyarországi felszabadítóháborúk miatt
nem tudta minden erejét a francia frontra összpontosítani, s a gyarmatokon is francia
győzelmek születtek. Amerikában az angolok kénytelenek voltak kiüríteni Acadie és a
Hudson-öböl kolóniáit, Indiában Pondichery került francia kézre, a spanyolok pedig
elveszítették Hispanola nyugati felét. Sőt, a Francia Királyság Európában is képes volt elég
nagy vereségeket mérni ellenfeleire ahhoz, hogy bekerítettsége ellenére végül
kompromisszumos békét köthessen velük. Az 1697-ben Rijswijkben megkötött békében XIV.
Lajos lemondott a további reuniókról és a háború folyamán elfoglalt európai területeiről. 32
Észak-amerikai gyarmatait – Acadie nyugati felét, a Hudson-öböl menti területeket –
visszaadta Angliának, s elismerte Vilmos uralmát is. Dél-Németalföld francia határ menti
erődjeit az Egyesült Tartományok katonasága szállhatta meg, hogy így biztosítsák annak és,
közvetett módon, Hollandiának és Angliának a védelmét. Ugyanakkor a Napkirály
megtarthatta Indiában Pondychery-t s a Karib-tengeren Hispanola nyugati felét, Saint-
Domingue-t, Európában pedig Elzász egy részét Strasbourggal. Ezzel véget ért az európai
francia hegemónia kora. Franciaországgal szemben megjelent Anglia és Hollandia
szövetsége, azaz a Tengeri Hatalmak, akiket Spanyol-Németalföld francia kézre jutása esetén
közvetlen inváziós veszély fenyegethetett. Ugyanakkor I. Lipót német-római császárt, akit
XIV. Lajos a legnagyobb vetélytársának nevezett, a keleti irányú francia expanzió, illetve a
spanyol ügyek a Tengeri Hatalmak természetes szövetségesévé tették.

30
Hahner 2006 166-167, Kontler 2009 144-145
31
Angliában Lásd: Kennedy 1992 75-78, Hahner 2006 106, III. Vilmos hadseregének létszáma 58 ezer fő volt, de emellett 113 ezer
szövetséges katona költségeit is finanszírozták. Lásd: Kovács 2004 86-87 7. lábjegyzet. A National Debt létrejöttéről U. o. 87
32
Észak-Itália részei és Lotharingia, Katalónia, Dél-Németalföld erődjei. Lásd: Hahner 2006 107

5
2.2. Spanyol örökösödési háború 1702-1714
1697 után a francia király a spanyol trón megszerzésére fordította minden figyelmét. A
Tengeri Hatalmak elleneztek minden olyan dinasztikus konstellációt, aminek
végeredményeként egy korona alatt egyesülhetett volna a Spanyol királyság Franciaországgal
vagy a Német-római Birodalommal. Ezért a Napkirály számára az örökség megszerzése csak
annak a Habsburgokkal történő felosztása árán tűnt megvalósíthatónak. Így XIV. Lajos nem a
trónörökösnek, hanem ifjabbik unokájának, Fülöpnek, míg I. Lipót fiatalabbik fiának,
Károlynak szánta a spanyol trónt. Az angol-holland szövetség a spanyolok európai birtokait
is szét akarta osztani a két uralkodócsalád között. Ezt a Habsburgok ellenezték, de a
Napkirály belegyezett a kompromisszumba. Úgy tűnt, hogy sikerül békés úton rendezni a
spanyol örökösödés ügyét, ám a francia király kül- és belpolitikai ballépései, illetve a spanyol
rendek kiállása a birodalom egysége mellett, végül mégis ellehetetlenítették a megegyezést. 33
Az 1702-ben kirobbanó háború folyamán az angol–holland–Habsburg szövetség a Tengeri
Hatalmak fokozatosan jelentkező pénzügyi34 és tengeri fölényére, illetve I. Lipót
megnövekedett szárazföldi katonai potenciáljára támaszkodva sorra mérte a vereségeket XIV.
Lajosra,35 aki nem számíthatott keleti szövetségeseire, azok gyengesége, illetve lekötöttsége
miatt.36 Több nem várt fordulat azonban megfordította a küzdelem menetét. 1711-ben
Angliában (1706 óta Egyesült Királyság) a háborúellenes torry-k kerültek hatalomra, akik
menesztették a háború addigi sikeres angol hadvezérét Marlborough hercegét. Az 1705 óta
kormányzó I. (Habsburg) József császár 1711-es váratlan halálával pedig öccsére, az addig
spanyol trónra szánt Károlyra szállt a német-római császári cím, ami felelevenítette
szövetségesei számára V. Károly Habsburg világbirodalmának a rémképét. Ennek
következtében a már amúgy is kimerülőfélben lévő, s az államadósság növekedése miatt
aggódó angolok és hollandok béketárgyalásokat kezdtek a franciákkal. Az Egyesült
Királyságban ráadásul 1713-ban uralkodóváltás is történt. I. György trónra kerülése egyet
jelentett a császárválasztó hannoveri dinasztia angliai uralomra jutásával. Az új király trónra
vonatkozó jogalapja azonban a Stuart trónkövetelőhöz képest gyengébb legitimációval bírt,
és hannoveri birtokainak biztonsága is bizonytalannak tűnt, ami tovább növelte a
béketörekvések esélyét. A magukra maradt Habsburgok pedig már nem bírtak XIV. Lajos
birodalmával, 1712-es vereségük után végül ők is tárgyalóasztalhoz ültek.37
2.3. Az utrechti békerendszer 1713-1715

33
Az asiento de negros, az amerikai spanyol gyarmatok rabszolgákkal való ellátásának joga. A háború előtt a hollandok birtokolták. 1702-
ben azonban V. Fülöp nevében XIV. Lajos a franciáknak adta. A Napkirály katonái megszállták a dél-németalföldi és az itáliai spanyol
erődök egy részét, illetve a francia flotta átvette a spanyol partok védelmének feladatát, illetve a párizsi parlament V. Fülöpöt beiktatta a
francia Bourbonok trónörökösödési sorába. Hahner 2006 113
34
Franciaország az angolok alacsonyabb kamatozású kölcsöneihez képest, általában csak magasabb kamatlábú hitelekhez juthatott, kevésbé
átlátható adórendszere és nem létező bankrendszer miatt. Lásd: Kennedy 1992 75-82,
35
A francia flotta vereségei (1702 Cadiz, 1704 Malaga) New Foundland angolkézre kerülését Gibraltár 1704-es bevételével a francia
mediterrán és atlanti flotta egyesítését sikeresen lehetett akadályozni. A blenheim-i csatában, a Bécs irányába előre nyomuló francia-bajor
seregeket sikerült megállítani, 1706-ban itáliaiban Savoya Jenő és németalföldi győzelmek 1708 Menorca elfoglalása pedig Toulon francia
hadikikötőjét tette sebezhetővé, lásd Toulon 1744-es blokádját: Poór 2011 55, A háború menetéről lásd: Hahner 2006 114-116, Poór 2011
42-45
36
A nagy északi háború (1700-21) Dánia, Lengyelország és Oroszország közös háborúja XII. Károly Svédországa ellen. A háborúba később
bevonódott az Oszmán Birodalom is. Lásd: Hahner 2006-122
37
Hahner 2006 116, Poór 2011 45

6
A béke felosztotta a Spanyol Birodalmat a harcoló felek között. XIV. Lajos unokája V. Fülöp
megőrizhette a spanyol trónt és az amerikai gyarmatokat, viszont elveszítette a Habsburgok
javára itáliai területeit és Dél-Németalföldet. Utóbbi tartomány déli határainak védelme közös
angol-holland-osztrák felügyelet alá került. Az angolok megtarthatták Gibraltárt és Menorcát,
illetve megszerezték az asiento jogát. A franciák kijelentették, hogy a spanyol és a francia
korona sohasem egyesülhet, és felfüggesztették a Stuart trónkövetelő támogatását, a
gyarmatokon pedig lemondtak észak-amerikai területeik egy részéről (Newfoundland, Acadie
nyugati fele (Új-Skócia)).38

2.4. A háborúk következményei – az európai egyensúly és az angol nagyhatalmiság

XIV. Lajos hiába rendelkezett Európában a legnagyobb anyagi és emberi erőforrásokkal, a
potenciális inváziós veszély miatt a pénzügyi nagyhatalom, az Egyesült Tartományok
szövetsége Angliával és az épp megerősödő német-római császárral, sikeresen akadályozta
meg a Napkirály további hódító törekvéseit és a Spanyol Birodalom feletti francia hegemónia
megvalósítását. A franciák végső veresége azonban elmaradt egy újabb Habsburg
világbirodalom létrejöttének veszélye miatt. A kialakuló kölcsönös érdekek így
kompromisszumos megoldásra sarkalták a harcoló feleket. A létrejött békeszerződés célja az
európai egyensúly létrehozása volt, ezért az rögzítette a spanyol birtokok felosztását, az
ibériai birodalom fölötti francia hegemón szándékok megtiltását, illetve Dél-Németalföld
közös angol-holland-osztrák védelem alá kerülését. Ez a terület Orániai Vilmos (1702) és
Anna királynő (1713) halála után is megőrizte kulcsszerepét. Angliában ugyanis a
Habsburgokkal szövetséges, birodalmi választó Hannoveri-dinasztia került hatalomra,
amelynek birtokai szomszédosak voltak Dél-Németalfölddel. Így most már az Osztrák-
Németalföldet és a Habsburgokat érő bármilyen támadás nemcsak inváziós fenyegetést
jelentett, hanem egyúttal az angol király kontinentális birtokait is veszélyeztette. Ezek közös
védelme – a három állam együttműködése lett tehát az európai hatalmi egyensúly
legfontosabb alapja.39
A háború másik következménye az angol pénzügyi, tengeri és kereskedelmi fölény
kialakulása volt. Azzal ugyanis, hogy III. Vilmos pénzügyi és adóügyi reformokat vezetett be
megnőtt az ország bevétele, hatékonyabb lett az államgépezete, s átláthatóbbá vált a
költségvetése. Ez lehetővé tette számára, hogy olcsóbb államkölcsönökhöz jutva, fedezni
tudja a háborúk költségeit.40 Ez volt az alapja az angol tengeri győzelmeknek (1692, 1700,
1702). Mindez a későbbi gyarmati küzdelmekre is óriási hatást gyakorolt, ugyanis a 17.
század végén felgyorsuló technológiai fejlődés megváltoztatta a háborúkat. Nyugat-
Európában a szárazföldi hadviselésben fokozatosan meghatározóvá vált a tűzfegyverek
használata, valamint a spanyol, holland és svéd gyalogsági taktika alapján kialakuló
vonalharcászat, miközben fejlődött az erődépítészet és a tűzérség is. A tengereken az angol
mintákat követő, több ágyúfedélzetes sorhajók és a nevükből következő sorhajó-harceljárás
kezdett elterjedni. Az egyre szervezettebb logisztika megjelenése pedig a seregek
létszámának növekedésével járt.41 Mindez azt jelentette, hogy a háborúk egyre drágábbak
lettek, s ez a növekvő tendencia, különös tekintettel – a tengerentúli területek és az
38
Hahner 2006 117, Poór 2011 45-46
39
A rijswijki béke egyensúlyt teremtett, a Bourbonok és Habsburgok között Kovács 2017 17-19, A Habsburg-angol természetes
szövetségről Kovács 2004 88-89
40
Brit kiadások és bevételek alakulásáról a háborús időkben, 1688-1815 között fontban megadva, lásd: Kennedy 1992 78

7
anyaország közötti kapcsolat fenntartásában létfontosságú – hadi flották fenntartási
költségeire, a következő században tovább folytatódott. A francia tengeri haderő, amelynek
mérete a 17. század második harmadában még meghaladta az angol flotta nagyságát, a két
háború nagy vereségeit már nem tudta kiheverni, mivel a Bourbonok állama a nagyméretű
szárazföldi seregek finanszírozása miatt nem tudta megoldani az elveszett hajók pótlását. A
18. században így önmagában már nem jelentett fenyegetést a brit haditengerészet számára.42
Ezzel szemben Anglia a szárazföldi hadviselést nagyobb részt fejlett pénzügyeire
támaszkodva, szubvenciói és szövetségesei útján tudta megoldani, így elegendő volt a
tengerekre koncentrálnia, ahol Gibraltár megszerzésével (1704) szinte behozhatatlan
stratégiai előnyhöz jutott. A szoros feletti brit ellenőrzés ugyanis lehetővé tette a francia és
spanyol atlanti és földközi tengeri flotta szétválasztását. Az így megvalósult pénzügyi és
tengeri fölényből következett, hogy a hollandok kimerülése és háttérbe szorulása után a
spanyol gyarmati rabszolgakereskedelem megszerzésével és a portugál piac megnyitásával
(1703 Methuen szerződés) Anglia fokozatosan a tengeri kereskedelem urává vált. Az előbb
felsorolt jelenségek eredményeként tehát megvalósult a hatékonyan adóztató, nagy hadsereg
(hadiflotta) fenttartására képes monarchia, az angol fiskális-katonai állam, egyúttal pedig
megszületett Európa új nagyhatalma, az Egyesült Királyság.43

3. A „békés” együttműködés időszaka 1715-1740

3.1. Az európai együttműködés

1715 után a két országot a háborús kimerültség, a belső bizonytalanság és a külpolitikai
kihívások sújtották. A Napkirály országát teljesen kimerítették a háborúk, halála után fia, XV.
Lajos pedig még csak öt éves volt, s az uralmat az uralkodó nagykorúsításáig régensek
gyakorolták. A gyermek uralkodó koronájára nagy veszélyt jelentett a spanyol V. Fülöp, aki a
kiskorú király halála esetén a francia trónra is igényt tarthatott volna. 44 Angliában I. György
megpróbálta konszolidálni uralmát, s miközben a belpolitikai és a gazdasági problémák
lekötötték figyelmét, a nagy északi háborúban felemelkedő nagyhatalom, Oroszország
fenyegetésével is kénytelen volt szembenézni. Az oroszok német területeken történő
előrenyomulását, amely veszélyeztette az angol király birodalmi birtokait, végül közös,
angol–porosz–Habsburg fellépéssel sikerült megállítani.45 Ugyanakkor a francia trónra
aspiráló spanyolok szerették volna visszaszerezni itáliai birtokaikat a Habsburgoktól, illetve
Gibraltárt és Menorcát az angoloktól. Ez a közös fenyegetettségérzet Angliát és
Franciaországot a következő évtizedekben Európa békéjének fenntartásában tette érdekeltté.
A spanyol agressziót, amely előbb a Habsburgok itáliai területeit, majd Gibraltárt fenyegette,
sikerült leszerelnie az angol–francia együttműködésnek, amihez több ország is csatlakozott
(1731).46

41
A gyalogságról lásd: Trócsányi 2015 159-174, a tűzérségről lásd: u. o. 224-252, a haditengerészetről lásd: u. o. 252-277. Általánosan a
haderőszervezésről lásd: u. o. 127-131.
42
A francia és a brit haderő létszámalakulását lásd: Trócsányi 2015 141. Kennedy más adatokat hoz, de megjegyzi azok
megbízhatatlanságát Kennedy 1992 95-96
43
Bérenger 1993 173, Kovács 2004 87-88, Sashalmi 2005 23-24
44
Bérenger 1993 170, Kovács 2004 96-98
45
Hahner 2006 121
46
Hahner 2006 122-125

8
3.2. Franciaország konszolidációja
Franciaországban, a XV. Lajos kiskorúsága miatt uralmon lévő régens, Orléans hercege
kormányzása alatt (1715-1723) fokozatosan sikerült helyreállítani a gazdaságot, és megindult
a francia pénzügyi rendszer reformja is, ami a háborúk folyamán eladósodott államháztartás
rendbehozatalát célozta. 1716-ban John Law, skóciai pénzügyi szakember létrehozta
Franciaország első bankját, amely 1717-ben állami bankká alakult. A terve az volt, hogy a
pénzbőség segítségével, többek között papírpénz kibocsájtásával fogja rendezni az ország
adósságait. Az új fizetőeszköz fedezetét a fellendülő francia gyarmati kereskedelem
bevételeire – többek között az új észak–amerikai provincia, a Mississippi-völgyének
felvirágoztatására – alapozta. A reform kezdetben működni látszott, és sikerült csökkenteni
az adósságot. A pénzügyi spekuláció és a nem megfelelően ellenőrzött pénzkibocsájtás,
valamint az új gyarmathoz fűzött eltúlzott gazdasági remények következtében azonban
elszabadult az infláció. Ez pedig John Law-nak és az első francia bankrendszer kiépítésére
tett kísérletnek a bukásához vezetett. A régens halála után Bourbon herceg (l724-1726) és
Feury bíboros kormányzása alatt (1726-1743) így is tovább folytatódott az állam
konszolidációja. Sikerült a francia pénz, a livre értékét stabilizálni (1726), az európai béke
megőrzése pedig hozzájárult ahhoz, hogy tovább erősödjön a gazdaság, és fellendüljön a
gyarmatosítás is.47

3.3. A francia gyarmati terjeszkedés Amerikában

A korábbi századdal ellentétben egyre több francia költözött a gyarmatokra. Ez azonban a
nyomasztó angol népességfölényt nem tudta ellensúlyozni Észak-Amerikában. A Mississippi
vidékéhez fűződő remények ugyanis egyelőre nem váltak valóra, a franciák megjelenése az
Ohio folyó völgyében pedig csak az angolok provokálására volt alkalmas. A Szent Lőrinc-
folyó torkolatától (Acadia) egészen a Mississippi deltájáig létrejövő, egybefüggő francia
gyarmati terület egyrészt elzárta a Hudson-öböl menti és a keleti parti angol provinciákat
egymástól, másrészt a kontinens belseje felé irányuló további brit gyarmatosítást is
meggátolta. A francia erődrendszer kiépítése és a szövetkezés a helyi indiánokkal egyelőre
ellensúlyozni tudta az angolok magasabb népességből fakadó katonai előnyét, s az európai
politikai helyzet sem tette időszerűvé egy újabb háború kirobbanását. 48 Más volt a helyzet az
Antillák szigetein és különösen Saint-Domingue-n, amely a cukornádtermelés századközepi
fellendülése miatt a francia gyarmatok ékköve lett. A francia telepesek özönlöttek a szigetre,
ami hamarosan a legnépesebb francia gyarmattá vált, s az egyetlenné, amely nem volt
deficites a korona számára.49

3.4. Az angol alkotmányos monarchia megszilárdulása

Angliában I. György (1714-27) uralmával normalizálódott a gazdasági és belpolitikai helyzet.
Az egyre kedvezőbbé váló időjárásnak köszönhetően felvirágzott a mezőgazdaság, s mind a

47
Hahner 2002 121-123
48
Papp 2009 263-264
49
Papp 2009 265-270

9
szigetek, mind a gyarmatok lakossága növekedett. Az országon belüli kereskedelemnek
kedvezett, hogy 1706-ban Skócia és Anglia uniójával létrejött az Egyesült Királyság, s a két
ország közötti vámhatárokat is megszűntették. A külkereskedelemben pedig, köszönhetően a
merkantilista politikának, egyre nagyobb szerepet játszottak az észak-amerikai provinciák,
amelyek bővülő lakossága felvevőpiacként szolgált az angol ipari termékek számára.
Belpolitika terén, a háború utáni Stuart-párti lázadás leverését követően (1715), a fellépő
politikai és pénzügyi válsággal is sikerült megbirkóznia az uralkodónak. Ebben a
konszolidációs politikában vezető szerepet játszott Robert Walpole, akinek 1721-től kezdődő
minisztersége egyet jelentett a whig párti uralom és alkotmányos monarchia
megszilárdulásával. Politikai taktikájának fontos eleme volt a korrupció eszköze, amelynek
segítségével sikerült folyamatosan megnyernie a képviselők többségét, s ez a király és a
parlament harmonikus együttműködéséhez vezetett, ami kitartott az uralkodó utódja, II.
György (1727- 1760) idején is.50

3.5. A brit külpolitikai koncepciók

A whigek uralma külpolitikai szempontból egyet jelentett az európai egyensúlypolitika
fenntartásával, aminek az alapja az osztrák-németalföldi területek háromhatalmi biztosítása
volt. Ezzel szemben az ellenzéki torry-k, akik eredetileg II. Jakab támogatói voltak,
ellenezték Anglia európai ügyekbe történő beavatkozását, azok rendkívül költséges volta
miatt, s csupán a tengerek feletti ellenőrzést tartották fontosnak, amely szavatolta a szigetek
gazdaságát és biztonságát. Többségük ugyanis a vidéki arisztokrata és földbirtokos
rétegekből került ki, akiket a leginkább érintett a hadseregek felállítása miatt kivetett
földadók terhe. Aggodalmasnak tartották az államadósság növekedését, amelyet a
szubvenciós politika eredményének tulajdonítottak, holott az a már fentebb említett
haditechnikai fejlődés következménye volt. Mindenesetre a parlament az ellentétek feloldása
érdekében már viszonylag korán, 1701-ben a Hannoveri-ház trónutódlásáról szóló törvényben
tisztázta a dinasztia német birtokainak helyzetét. Kikötötték, hogy parlamenti hozzájárulás
nélkül nem lehet angol jövedelmeket felhasználni Hannover védelme érdekében. Az uralkodó
személyes és hannoveri bevételei, illetve az, hogy továbbra is a kezében maradt a külpolitika
irányítása, aminek alapját a szövetségi és szubvenciós politika képezte, egyelőre elegendőnek
bizonyult ahhoz, hogy biztosítsa német birtokainak védelmét, ami egyet jelentett az európai
egyensúly fenntartásával. A két politikai csoportosulás kiábrándultjai és a független
politikusok csoportjai azonban fokozatosan magukévá tették a torry-k külpolitikai
koncepcióját, s magukat patriótának kezdték el nevezni, szemben a szerintük idegen és
korrupt érdekeket szolgáló whig kormányzatokkal. Az angol külpolitikában játszott szerepük
azonban az 1760-as évekig csupán korlátozott maradt.51

3.6. Az európai béke megrendülése

1730-as években azonban változások álltak be Európában. 1733-ban az 1. családi
szerződéssel sikerült rendezni a spanyol és a francia Bourbon ellentéteket, s ezzel újra

50
Walpole gazdaság politikájáról lásd: Láng 1996 11-13, belpolitikájáról: Borus 1994 54-57, Hahner,2006 176-179, Forrás az angol
kereskedelmi felfogással kapcsolatosan Poór 2000 321-322
51
Kovács 2004 89-95, Brit kiadások és bevételekről lásd: Kennedy 1992 78

10
létrejött a két ország szövetsége, de egyelőre korlátozott célokkal. 52 A franciák csupán a
spanyolok Habsburg-ellenes itáliai törekvéseit támogatták, hogy alkalom adtán a Madrid által
lefoglalt birodalomtól megszerezhessék a rég óhajtott Lotaringiát, amely már XIV. Lajos
céljai között is szerepelt, s ami a szárazföldi védelmi gyűrű megerősítését szolgálta volna
Franciaország keleti határai mentén. Ezekre a törekvésekre lehetőséget adott a megüresedett
lengyel trón betöltése körül kialakult konfliktus, a lengyel örökösödési háború (1733-1738).
A franciák meg szerették volna szerezni szövetségesük, XV. Lajos apósa, Stanislaw
Lesczinsky számára a lengyel trónt, ami egyet jelentett volna a meggyengült kelet-európai
szövetségi rendszerük egyik elemének visszaállításával. A Habsburgok és az oroszok
azonban az előző lengyel király, II. Erős Ágost szász választófejedelem fiát támogatták. Az
1733-ban kirobbanó háború lengyelországi eseményei a Habsburg-orosz szövetség gyors
győzelmével értek véget. A küzdelemnek azonban volt egy nyugati és itáliai frontvonala is,
ahol a spanyol-francia szövetség összevont támadásának köszönhetően a Habsburgok
vereséget szenvedtek. Anglia és Hollandia semleges maradt, hisz a háború nem érintette
Osztrák-Németalföldet, így az elszigetelődött császár végül hosszas tárgyalások után 1738-
ban békét kötött. A spanyolok megkapták a Nápolyi Királyságot és területekhez jutottak
Észak-Itáliában, Franciaország megszerezte Lotaringiát Stanislaw Lesczinsky számára azzal
a kikötéssel, hogy halála után tartománya a francia királyra száll. Cserébe – a korszak egyik
diplomáciai megoldása, az ellensúlyozás-viszonzás elve alapján – Lotharingiai Ferenc, a
leendő császárnő jegyese megkapta a Toscanai hercegséget, s elismerték III. Ágostot, az
oroszok és a Habsburgok jelöltjét lengyel királynak, illetve jóváhagyták VI. Károly német-
római császár legfontosabb kérését, a Pragmatica Sanctio-t, azaz a császári ház nőági
örökösödését.53

3.7. A békés együttműködés időszakának mérlege

1714 után mindkét hatalom a belső gazdasági és dinasztikus gyengeségei miatt a béke
érdekében lépett fel, amit elsősorban a spanyolok revansvágya veszélyeztetett.
Együttműködésük sikerrel korlátozta V. Fülöp igényeit. A lengyel örökösödési háború ideje
alatt az angolok és a hollandok semlegessége, s a franciák Osztrák-Németalfölddel
kapcsolatos tartózkodó magatartása fenntartotta a békét a két ország között. Az angol
semlegesség azonban megágyazott a későbbi Habsburg–brit ellentétnek. Ugyanis miután
Franciaország sikeresen rendezte a spanyol Bourbonokhoz fűződő viszonyát, ezt
kamatoztatva ki tudta használni Habsburg ellenfele lekötöttségét és szövetségesei
semlegességét, ezáltal megszerezve Lotaringiát. Lengyelországot azonban, amely egyre
inkább orosz befolyás alá került, nem sikerült visszaállítania az oldalára. A francia–spanyol
kibékülés és szövetség, ami kezdetben csupán a Habsburgok ellen irányult, egy újabb angol–
francia ellentét lehetőségét rejtette magában. A spanyolok ugyanis Gibraltár és Menorca
birtoklása miatt szemben álltak a britekkel is. Ráadásul a gyarmatokon, a kölcsönös
bekerítettség érzése miatt, egy közvetlen angol–francia konfliktus kialakulása is kezdett
kirajzolódni.

52
Cortázar-Vesga 2005 243
53
Bérenger 1994 171, Hahner 2006 125. „Az erőegyensúly és a szövetségkötések XVIII. századi szabályai között vezető helyen szerepelt az
ellensúlyozás-viszonzás elve(háborús konfliktus esetén az egyik fél által elért nyereségeket saját nyereségek révén kellett ellensúlyozni) és a
„kártérítések" (a másik fél szolgáltatások, vagy veszteségek folytán bekövetkezett sérelmeit orvosolni kellett) elve. Ezen elvek érvényesítése
a XVIII. századi diplomácia egyik legfontosabb föladata volt.” Lásd: Kovács 2004 84

11
4. Osztrák örökösödési háború (1740-1748)

4.1. Az európai hadszíntér

1740-ben VI. Károly halálával megüresedett férfiágon a német-római császári trón. A
Pragmatica Sanctio, amely szentesítette a Habsburgok nőági örökösödését, azaz Mária
Terézia uralmát, s amelyet korábban sorra elismertek a kontinens uralkodói, most hirtelen
értéktelen papírnak tűnt. Poroszország II. Frigyes vezetésével Sziléziára tört, Bajorország,
Franciaország tradicionális szövetségese, illetve Szászország a császári címre pályázott,
Spanyolország pedig Itáliára támadt. XV. Lajos azonban hivatalosan még nem avatkozott be
a küzdelembe, csak pénzügyi támogatást nyújtott az osztrákellenes szövetségeseinek.
Seregeit pedig felállította a vesztfáliai határra, hogy Hannovert fenyegetve, visszatartsa az
angol királyt szövetségese megsegítésétől. Ugyanakkor az angol kalózkodás miatt már 1739-
től folyt egy spanyol–angol gyarmati háború, amelyben a szövetségeseik oldalán a franciák
egyelőre szintén csak támogató szerepkörben vettek részt.54 Hivatalosan így még nem robbant
ki háború a két fél között. A magára maradt Ausztria sorra vereséget szenvedett, közeli
szövetségese, Oroszország a svédekkel folytatott háborúja (1741-43) miatt nem segíthetett.
1742-ben a bajor választófejedelmet VII. Károly néven császárrá választották. Úgy tűnt, hogy
Mária Terézia már csak Magyarország királynője maradhat. A Habsburgokat végül az angol
és holland pénzügyi támogatás és közvetett katonai részvétel, illetve a magyarok birodalom
melletti kiállása valamint a poroszokkal megkötött béke mentette meg az összeomlástól. 55 II.
Frigyes ugyanis Szilézia megtartásáért cserébe 1742-ben kilépett a háborúból. Az így
felszabadult osztrák és hannoveri seregek legyőzték a bajor és szász csapatokat, s úgy tűnt
Ausztria megerősödve kerül ki a küzdelemből. Ez azonban fenyegetést jelentett volna
Lotaringiára, amiről 1738-ban a leendő császárnő férje Lotharingiai Ferenc ugyan lemondott,
de most adott volt a lehetőség számára annak visszaszerzésére. Anglián belül is politikai
változások történtek. A régóta hatalmon lévő békepárti Walpole kormány megbukott, s utóda,
Cateret aktívabban kezdte támogatni Mária Teréziát. 1743-ban Dettingennél a szövetséges
bajor–francia csapatok vereséget szenvedtek II. György hannoveri seregétől. Az
erőviszonyok kezdtek egyre kedvezőtlenebbé válni a franciák számára. Ugyanakkor meghalt
az angol–francia háború kirobbantását ellenző Fleury bíboros, ezzel pedig elhárult miden
akadály Párizsban a briteknek küldendő hadüzenet elől. Így 1744-ben XV. Lajos előbb
megerősítette szövetségét a spanyolokkal (1744 2. családi szerződés), s újra felvette a
kapcsolatot a Stuart trónkövetelővel, majd pedig Osztrák-Németalföld megtámadásával
hivatalosan is hadat üzent Angliának. A háború ezt követően váltakozó kimenetellel folyt
tovább. II. Frigyes még egyszer hadba lépett francia szövetségben az osztrákokkal szemben
(1744-45), amellyel ismét biztosította sziléziai uralmát.56

4.2. A gyarmati hadszíntér

54
1739-ben Portobello-t sikeresen támadják a britek. Lásd: Hahner 2006 124, 1741-es Cartagena elleni támadás viszont az egyik lenagyobb
kudarcuk, több mint 10ezer ember halt meg a betegségekben. Lásd: Black 1999 102
55
Kovács 2004 100-101
56
A háború menetét lásd: Hahner 2006 126-130, Poór 2011 48-59

12
Az osztrák örökösödési háború a gyarmati ellentétek miatt kiterjedt az amerikai kontinensre
és Indiára is. Észak-Amerikában két frontvonalon alakult ki harc. Acadie keleti felét az
angolok régóta meg akarták szerezni, hogy így el tudják szigetelni a francia uralom alatt álló
Szent Lőrinc-torkolatát. Ezzel északról bekeríthették volna a Bourbon gyarmatokat. A terület
kulcsát, Louisbourg erődítményét 1745-ben sikerült bevenniük, ezzel megszerezve az
ellenőrzést Acadie keleti fele fölött is. A másik frontvonalon, az Ohio völgyében azonban a
franciák sikeresen védekeztek. Indiában pedig az angol fennhatóság alatt álló Madraszt
bevéve a franciák a Dekkán feletti hegemóniájukat is elkezdték kiépíteni.57

4.3. A háborús kimerülés és az aacheni béke 1748

Az elhúzódó háború azonban kezdte éreztetni a hatását. A gyarmati harcok költségeinek
növekvő tendenciája kezdett egyre jobban megmutatkozni. Ennek hatására az angolok és a
hollandok 1744-től a növekvő államadósság miatt érzett aggodalmuk következtében, egyre
szigorúbban ellenőrizték az Osztrák–Németalföld védelmére szánt szubvenciók ausztriai
elköltését, mivel szerintük az osztrák fél a pénzt nem a tartomány védelmére használta föl, s
ezt a franciák 1747-es sikeres osztrák–németalföldi inváziója alátámasztani látszott. 58 A
nagyobb pénzügyi kontroll feszültségeket okozott a szövetségesek között, ugyanakkor
Franciaországban is a gazdasági kimerülés jelei mutatkoztak. Anglia, Hollandia és
Franciaország szubvenciói nélkül a többi állam sem folytathatta küzdelmét, így azok anyagi
kimerülése végül tárgyalóasztalhoz kényszerítette a harcoló feleket.59
Az 1748-ban aláírt aacheni béke Szilézia és Itália kivételével a háború előtti állapotokat
állította vissza. A Habsburgok birodalma megmaradt, de kénytelenek voltak lemondani
Sziléziáról, amelynek megszerzésével Poroszország végleg a nagyhatalmak sorába került.
Itáliában pedig kölcsönösen felosztották területeiket a spanyolokkal, így kialakítva az itáliai
hatalmi egyensúlyt.60

4.4. A háború mérlege

Anglia és Franciaország végső soron az egymással szemben álló szövetségi rendszerük
hatalmi egyensúlyának megingása és az ezzel kapcsolatos stratégiai érdekeik, valamint a
közvetlen gyarmati ellentétek miatt kényszerültek egymással háborúba.
A Habsburgok végzetesnek tűnő meggyengülése a francia invázió veszélyét vetítette előre a
szövetségesek számára, a poroszok pedig keleti oldalról fenyegették a brit király német
birtokait. Ez az oka annak, hogy az angol–holland szövetség a végsőkig támogatta anyagilag
és részben katonailag is a Habsburgok élet-halál küzdelmét. Ugyanakkor e támogatás
egyértelműen a birodalom fennmaradására és németalföldi birtokainak megőrzésére szolgált.
Amint megszűnt a Habsburgok végső bukásával fenyegető francia–porosz fölény, és
jelentkeztek a gyarmati konfliktusok, a szövetségesek korlátozták Mária Terézia pénzügyi
támogatását, ami a szövetségen belüli bizalom megrendüléséhez vezetett. A meglévő és az
57
Kalmár 2009 263 Black 1999 100-101
58
A valódi okról: 2. fejezet 4. alpont második bekezdés. Kovács 2004 101-102 A britek háborús terheiről lásd: Angol parlamenti vita az
adóról és a vámokról (1748) Lásd: Poór 2000 329-330
59
Kennedy 1992 106-107
60
Hahner 2006 130-131

13
újabb gyarmati konfliktusok miatt kirobbant amerikai és indiai háború meghatározó módon
befolyásolta a háború kimenetelét, ugyanis ezek a küzdelmek, jellegükből fakadóan
megsokszorozták az országok kiadásait, ami az eladósodásukhoz vezetett. Ez állította meg a
küzdelmet 1748-ban. A háború előtti status quót visszaállító béke, amely Dél-Németalföld
feladása miatt Franciaországban nagy felháborodást keltett, csak hibernálta a francia–angol
konfliktust pár évre. Az angol–holland–Habsburg szövetségen belüli ellentétes érdekek
felszínre kerülése pedig a hatalmi egyensúly végső megbomlásának veszélyét rejtette
magában. Ugyanakkor az itáliai spanyol–osztrák hatalmi ekvilibrium kialakulása újfajta
külpolitikai konstelláció lehetőségét hordozta magában.

5. A whig külpolitikai koncepció főpróbája

5.1. Az angol–holland–osztrák szövetség szétesése és a diplomáciai forradalom (1748-56)

Aachen után felszínre kerültek az angol–holland–Habsburg szövetség érdekellentétei. Míg
Mária Terézia revansra vágyott a poroszokkal szemben, addig Anglia és Hollandia továbbra
is Osztrák-Németalföld megerősítését szerette volna elérni. Az angol külügyeket irányító
Lord Newcastle a régi szövetség visszaállításáért küzdött. Meg akarta győzni a császárnőt
arról, hogy Poroszország nem fenyegeti többé birodalmát. Mindezt a birodalmi választási
tervezet megvalósításával akarta elérni, ám az a poroszok ellenállása miatt nem valósulhatott
meg.61 A császárnő ráadásul fontosabbnak tartotta Szilézia visszaszerzését, mint a távoli
Osztrák-Németalföld megerősítését. Kancellárja, Kaunitz a franciákkal való kiegyezést
javasolta, de az uralkodónő egyelőre ellenállt. Newcastle ezért a poroszok és az oroszok felé
kezdett el közeledni. Célja III. Vilmos nagy franciaellenes szövetségének visszaállítása volt.
Abban bízott, hogy a fent említett hatalmak megnyerése révén a Habsburgok is csatlakoznak
majd a szövetséghez. II. Frigyessel lefolytatott sikeres tárgyalásainak köszönhetően 1755-ben
megkötötték a westminsteri egyezményt, amely biztosította Hannover, illetve a Német-római
Birodalom keleti határait. Newcastle Hannover megtámadása esetére az oroszokkal is
segítségnyújtási szerződést kötött volna, s annak alátámasztására megmutatta a cárnőnek a
porosz–angol megállapodást. A cárnő, aki a porosz nagyhatalmiság megtörésében volt
érdekelt, ezt nyomásgyakorlásnak és az angolok árulásának vélte, s ezért otthagyta a
tárgyalásokat, és a Habsburgokhoz kezdett közeledni. Mária Terézia a porosz–angol
megegyezés hatására, felmondta az angol–holland szövetséget, és Franciaországgal kezdett
tárgyalásokba. XV. Lajos, látva II. Frigyes árulását, megkötötte a francia–osztrák
szövetséget. A Diplomáciai Forradalom, a Bourbon–Habsburg kibékülés valóra váltotta az
angolok rémálmait. Mindez ugyanis Hannover és végső soron Anglia inváziójának
lehetőségét rejtette magában. Ráadásul a hollandok a háború pusztításai miatt teljesen
kimerültek, s a britek egyetlen nem hivatalos szövetségesét, Poroszországot teljesen
körbezárták a franciák szövetségesei.62

5.2. A hétéves háború 1756-63

61
A birodalmi választófejedelmek szubvenciók általi megnyerése, hogy Lotharingiai Ferencet válasszák császárnak. Lásd: Kovács 2004
106-107
62
Kovács 2004 107-110

14
5.2.1. Európai küzdelmek
Ausztria és Franciaország szövetségi megállapodása a Habsburgok részéről egy lehetséges
angol–francia katonai konfliktus esetén a semlegességüket biztosította a franciák számára,
míg a Bourbonok az osztrák területek biztonságát szavatolták. Ez egyet jelentett azzal, hogy
Hollandia háború esetén semleges maradhatott, hiszen azt már nem érhette délről támadás.
Az oroszok csatlakozása a francia–osztrák szövetséghez pedig végleg elszigetelte Angliát.
Azaz teljesen összeomlani látszottak a whig külpolitikai koncepció alappillérei. Az új
szövetségeseknek azonban egymástól eltérő külpolitikai érdekeik voltak. Mária Terézia
Poroszországot akarta megtámadni, míg Franciaország kontinentális békére vágyott, hogy
meg tudja erősíteni gyarmati hatalmát. 63 A háborút végül II. Frigyes robbantotta ki, aki tartva
a bekerítettség fokozódásától 1756-ban lerohanta Szászországot. Az európai hadszíntéren
ezután váltakozó kimenetelű küzdelem zajlott. Franciaország Hannover elleni inváziója
sikerrel kényszerítette békére az angolokat, miközben megszerezték tőlük a Földközi-
tengeren Menorcát. II. Frigyest pedig, Svédország csatlakozásával a szövetséghez, egyszerre
négy hadsereg szorongatta. Katonai tehetségének köszönhetően azonban sikerült külön-külön
megvernie a szövetséges seregeket. Győztes csatáiban nagy szerepet játszott a ferde hadrend
bevezetése. Ennek alkalmazása ugyanis lehetővé tette számára, hogy ellenfelei
vonalharcászati eljárás szerint felállított seregeit, azokat oldalba kapva, átkarolja, s az
oldaltámadás ellen viszonylag védtelen csapatokat felgöngyölítse.64 A kivívott porosz
sikereknek nemcsak hadszíntéri, hanem stratégiai eredményei is lettek. 1757-ben ugyanis
Angliában idősebb William Pitt államtitkárnak a közvélemény és a parlament meggyőzésével
(II. Frigyes az élet-halál harcot vívó protestáns hős politikai mítosza) sikerült évenkénti
szubvenciót megszavaztatnia a porosz királynak, illetve egy hannoveri megfigyelő hadsereg
felállításával ismét belépni a háborúba. 1758-ban az újra harcba szálló britek kiszorították a
franciákat az angol király német birtokairól. Ez egyet jelentett Frigyes nyugati irányú
bekerítettségének megszűnésével, aminek köszönhetően csapatokat tudott átcsoportosítani a
többi hadszíntérre, ahol pedig újra sikerült győzelmeket aratnia. E győzelmek azonban nem
tudták végleg megtörni a poroszokat körbevevő nagyhatalmak erejét, s lassan kezdett
érvényesülni az oroszok túlereje is. Ráadásul 1760-ban uralkodó váltás következett be
Angliában. III. György került trónra, aki patrióta szellemiségben nevelkedett. A gyarmati
hadszíntereken folyó küzdelmek pedig megint csak elkezdték radikálisan megdrágítani a
háborút, s egyúttal növelni az államadósságot. Ezért a parlament 1761-ben menesztette a
háborúpárti William Pittet, s az 1762. évre szóló porosz szubvenciókat felfüggesztette. Ez
egyet jelentett az addigi whig külpolitika feladásával. 1762-ben azonban újabb fordulat
következett be a háború menetében. II. Erzsébet orosz cárnő halála után ugyanis a
poroszbarát III. Péter került hatalomra, aki kiléptette országát a háborúból. Ez mentette meg
végül Poroszországot a vereségtől, amely az orosz fenyegetéstől megszabadulva végleg
legyőzte az osztrákokat.65
Az 1763-as hubertusburgi béke

63
Hahner 133-136
64
A ferde hadrend harceljárás kialakításáról és alkalmazásáról Trócsányi 2015 166. Frigyesnek az 1757-es leutheni csata során a kétszer
nagyobb osztrák sereget sikerült e taktikával megvernie. U. o. 164
65
A hétéves háború alatt folytatott angol szubvenciós politikáról lásd: Kovács 111-113. A háború menetéről Hahner 2006 136-138

15
A hatalmak végül 1763-ban Hubertusburgban békét kötöttek egymással, és visszaállították a
háború előtti helyzetet Európában. Poroszország nagyhatalmisága végleg elismertetett, és
megtarthatta Sziléziát.66

5.2.2. Gyarmati harcok

Amerikai front
Az észak-amerikai gyarmatokon már az 1750-es évek elejétől zajlottak francia–angol
összecsapások, amelyek gócpontja ismét Acadie és az Ohio völgye volt (Louisbourg és
Duquesne erődje). A francia gyarmatok 1756-ban és 1757-ben még sikeresen álltak ellen, de
idősebb William Pitt szervezőkészsége, illetve a francia flotta gyengesége, valamint az angol
gyarmati lakosság nagyobb lélekszáma elkezdte éreztetni a hatását. Az angolok, a tengeri
fölényüket kihasználva, blokád alá vették a francia kikötőket, miközben harmincezres sereget
küldtek az amerikai gyarmatokra. 1758-ban eleset Louisbourg és Duquesne francia erődje,
ezáltal megnyitva a Szent Lőrinc-torkolatot és az Ohio völgyét az angol előrenyomulásnak.
1759-ben, a csodák évében sorra estek el a francia erődök (Quebeck), miközben két Bourbon
flotta is megsemmisült Lagosnál és a Quiberon-öbölnél. 1760-ban pedig a britek bevették
Montreált, ezzel befejezve Kanada meghódítását. A francia külpolitika vezetője, Choiseul
hercege, látva az összeomlást, még a spanyolok bevonásával megpróbált javítani a helyzeten
(3. családi szerződés 1761), de törekvései hiábavalónak bizonyultak. Az angol flotta
érvényesítette tengeri fölényét, legyőzte a spanyolokat, és bevette Havannát és Manilát.
Miközben a francia gyarmati birodalom fokozatosan omlott össze világszerte.67

Indiai front
A gyarmati háború másik meghatározó területe India volt. Itt is két hadszíntér alakult ki.
Bengália kulcsfontosságú volt, hisz amelyik hatalom azt birtokolta, az kiaknázva a terület
emberi és anyagi erőforrásait, kiterjeszthette volna befolyását a félsziget többi részére is. A
másik terület a Koromandel-part vidéke volt, ahol a franciák meg akarták szüntetni az
angolok madraszi jelenlétét, hogy így uralmuk alá hajtsák a félsziget déli részét. Kezdetben a
bengáliai fronton francia sikerek következtek. 1756-ban sikerült elfoglalniuk a helyi sahhal
szövetségben a tartomány fontos kikötőjét, Kalkuttát az angoloktól. Azonban, ahogy az angol
tengeri fölény elkezdte éreztetni a hatását, úgy torpant meg a francia előrenyomulás is. 1757-
ben a briteknek sikerült visszahódítaniuk a franciáktól Kalkuttát, majd a plassey-i (palászi)
csata után Bengália angol uralom alá került. A koromandeli fronton a britek, a franciák
sikertelen madraszi ostroma, illetve flottájuk visszavonása után, kihasználva Bengália emberi
és anyagi erőforrásait, sikeresen megtörték a Bourbonok indiai seregeit. 1761-ben az utolsó
francia város, Pondichery is megadta magát. Ez egyet jelentett az indiai francia hatalom
végével.68

66
Hahner 2006 138. A béke szövegét lásd Poór 2000 132-133
67
Az amerikai háború menetéről lásd: Papp 2011 264, Hahner 2006 136, 138-139. Az európai hadszíntérhez képest Amerikában jóval
kisebb – gyakran vegyes, európaiakból és őslakosokból álló - hadseregek ütköztek meg egymással, amiknek korlátozottak voltak a
készleteik. A háború kimenetelét végül az angol tengeri fölény döntötte el, ami megszűntette a francia gyarmatok kapcsolatát és ezzel
utánpótlási vonalait. Lásd: Black 1999 101-107
68
Az indiai háború menetét lásd: Papp 2011 265, Hahner 2006 138

16
Az 1763-as párizsi béke
Az angolok a gyarmati harcokat lezáró Párizsi békében Saint-Domingue és néhány sziget
kivételével megszerezték az összes francia gyarmatot, illetve a spanyoloktól Floridát és
Menorca-t. A Mississippi völgyét a franciák átadták a spanyoloknak. Az első angol gyarmati
birodalom a francia provinciák bekebelezésével elérte legnagyobb kiterjedését. A francia
gyarmatbirodalom viszont megsemmisült.69

5.3. A whig külpolitikai koncepció főpróbájának mérlege

Az angol–holland–Habsburg szövetséget 1756-ra az eltérő külpolitikai érdekek szétvetették.
Azaz megszűnt a whig külpolitika egyik legfontosabb alapelme, a fent említett államok
katonai együttműködése. A Diplomáciai Forradalom pedig a másik fontos tényezőt, Osztrák-
Németalföld geopolitikai ék szerepét szüntette meg. A kialakuló francia–osztrák szövetséggel
szembe kerülő poroszoknak azonban Anglia pénzügyi és katonai támogatásával, tehát a whig
koncepció harmadik fontos alapelvének köszönhetően, sikerült enyhíteniük a rájuk nehezedő
nyomást annyira, hogy a franciák ne tudják annektálni Hannovert. Így XV. Lajosnak nem lett
európai területe, amelyet – az ellensúlyozás elve alapján – fel tudott volna ajánlani a
briteknek, miután azok tengeri és gazdasági hatalmukra támaszkodva elfoglalták a francia
gyarmatbirodalmat.70 Ezzel megvalósult az Egyesült Királyság gyarmati hegemóniája.

6. Anglia elszigetelődése, a patrióta külpolitika uralomra jutása 1763-1775

6.1. Anglia új patrióta külpolitikai koncepciója

1763 után Anglia elfordult a kontinens ügyeitől, s elkezdődött a fényes elszigeteltség első
kora. Ez az elszigeteltség azonban a későbbihez viszonyítva kevésbé volt sikeres. A britek,
köszönhetően a poroszoknak szánt szubvenciók 1762-es megszűntetésének, szembekerültek
egyetlen szárazföldi szövetségesükkel. A többi európai állam pedig ellenségesen vagy
semlegesen viszonyult az angolokhoz. III. György így a patrióta külpolitika megvalósítója
lett. Európa négy másik nagyhatalmát ugyanis a gazdasági újjáépítés és a felmerülő keleti
kérdés, valamint Lengyelország első felosztása kötötte le, így egyelőre nem tudtak, és nem is
akartak kihívást intézni a Brit Birodalom felé.71 Franciaországban XV. Lajos kormányzata
elkezdte a gazdaság újjáépítését, és kerülte a konfliktust az angolokkal (1770 Falkland). 72
1774-től, XVI. Lajos uralmának kezdetével pedig újra fellendült az ország fejlődése, s a
tehetséges pénzügyi szakembernek, Turgonak köszönhetően sikerült rendbe tenni az
államháztartást is. Ez lehetőséget adott arra, hogy újra flottaépítésbe kezdhessenek, de
egyelőre továbbra sem provokálták az angolokat. Ezzel szemben Angliában a háborút követő
gazdasági válság politikaival is párosult. III. György és miniszterei megpróbálták az amerikai

69
Hahner 2006 139. A béke szövegét lásd: Poór 2000 129-132
70
Kovács 2004 113-114
71
Kovács 2004 114-116
72
Hahner 2002 127

17
gyarmatokra terhelni az államadósság egy részét. A különböző vámok és illetékek bevezetése
azonban erős ellenállást váltott ki a kolóniák lakóiból. Az észak-amerikai brit provinciák a
18. század második felére ugyanis megerősödtek gazdaságilag, s már nemcsak, a ritka és
drága gyarmati termékek termelői voltak, hanem komoly vastermeléssel rendelkeztek, és a
tengerészethez nélkülözhetetlen termékek előállításában is fontos szerepet töltöttek be. 73
Fejlődött a mezőgazdaság is, miközben a lakosság száma is növekedett. A franciaellenes
háborúk megszűntével pedig a közös fenyegetettségből származó összetartozás-érzést
felváltotta a büszke gyarmatos öntudat. London ráadásul megtiltotta a telepesek számra a
további nyugati előrenyomulást, ami végleg szembefordította a kolóniákat a trónnal. Az
újabbnál újabb adókra és illetékekre válaszul az amerikaiak elkezdték követelni a parlamenti
képviseletet. Az angol uralkodó nem engedett, s amikor a gyarmatokra vonatkozó
teakereskedelmi jogokat adományozott a Kelet-india Társaságnak (1773), elkezdődött az
ellenségeskedés, amely végül elvezetett a provinciák lázadásához és a fegyveres konfliktus
kirobbanásához (1775).74

6.2. A függetlenségi háború

Franciaországban felfigyeltek az eseményekre, s a nagyhatalmi politikát, azaz az amerikai
beavatkozást ellenző Turgot-t 1776-ban leváltották. A pénzügyek új irányítója, Necker pedig
biztosította királyát, hogy előteremti a leendő háború költségeit. XVI. Lajos egyelőre azonban
kivárt, és csak titokban, fegyverek és pénz küldésével támogatta a lázadókat. 75 A
gyarmatokon az angolok bevetették reguláris haderejüket, amire a felkelők, George
Washington vezetésével az indiánok taktikáját is alkalmazva, gerilla harcmodorral
válaszoltak.76 Ez, párosulva a gyarmatok decentralizáltságából és a terület nem megfelelő
ismeretéből fakadó angol katonai nehézségekkel, a felkelők első komolyabb katonai
győzelmét is meghozták 1777-ben Saratoga-nál. A franciák, látva a lázadók győzelmi
esélyeinek növekedését, 1778-ban hivatalosan is szövetségre léptek velük, amihez hamarosan
csatlakozott Spanyolország (1779) is. A francia külügyekért felelős miniszternek, Vergennes-
nek több célja is volt. Egyrészt szeretett volna visszaszerezni néhány volt francia gyarmati
területet az Újvilágban, másrészt azért is támogatta a szövetség létrejöttét, mert titkon
reménykedett abban, hogy Anglia a vereségével esetleg újra visszatér a kontinens ügyeihez.
A kelet- és közép-európai nagyhatalmak ugyanis Lengyelország és a Török Birodalom, a két
tradicionális, francia szövetséges állam, felosztásán dolgoztak, ami veszélyeztette volna a
Bourbonok kontinentális nagyhatalmi szerepét.77 Az amerikaiakkal megkötött szövetségi
szerződésben végül a brit karibi szigetvilág megszerzéséért cserébe a franciák lemondtak volt
észak-amerikai gyarmataikra vonatkozó igényeikről. A spanyolok csatlakozásával, akik
Gibraltárt és Floridát szerették volna visszaszerezni, megnőtt a szövetségesek tengeri ereje,
ami Angliát invázióval fenyegethette. Az angol flottát ezért a Brit-szigetek védelmére
összpontosították, aminek köszönhetően az Újvilágban harcoló csapataik utánpótlás nélkül
maradtak. Közben London helyzete tovább súlyosbodott. 1780-ban a hollandok a brit tengeri
hegemónia megdöntése céljából csatlakoztak az amerikai–francia–spanyol szövetséghez, az
73
Lévai 2016 41-42 Forrás az Illetmény törvényről Poór 2000 146-147
74
Magyarics 15-16, Hahner 2006 431-432, Forrás a Tearendelet amerikai elutasításáról: A Szabadság Fiainak összefogása a Tearendelet
ellen (1773) Lásd: Poór 2000 444-445,
75
Hahner 2002 129
76
Az amerikai gerilla harcmodorról szóló visszaemlékezéseket lásd: Black 1999 118-119
77
Magyarics 2014 19-20

18
oroszok pedig létrehozták a Fegyveres Semlegesség Szövetségét Dánia, Svédország, a
Német-római Császárság, Poroszország, Portugália és Nápoly-Szicília részvételével. A
Fegyveres Semlegesek egyrészt felléptek azért, hogy a brit flotta ne önkényeskedhessen a
semlegesek hajóival, másrészt meg akarták akadályozni egy esetleges európai angol
hegemónia kialakulását.78 Anglia ezzel teljesen elszigetelődött, és tengeri hegemóniáját is
sikerült ideiglenesen annyira meggyengíteni, hogy ne tudjon megfelelő utánpótlást biztosítani
az amerikai kontinensen harcoló csapatai számára. 1781-ben Yorktownnál Cornwallis, brit
tábornok letette a fegyvert,79 s London belátta, túl nagy anyagi veszteségekkel jár a háború,
ami lassan kezdett csúfos vereségbe átmenni. 1783-ban Versailles-ben Anglia békét kötött a
szövetségesekkel, amelyben elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét,
Franciaország visszakapta afrikai gyarmatai egy részét, Spanyolország pedig Floridát és
Menorcát.80 Az angolok rövid időn belül visszaállították tengeri hegemóniájukat, s végleg
vereséget mértek a tovább harcoló hollandokra (1784).

6.3. A patrióta külpolitika mérlege

1762 után a whig külpolitikát a patrióta koncepció váltotta fel Angliában. Az Egyesült
Királyság elzárkózott, és egyszerre elszigetelődött a kontinens ügyeitől, hisz szövetségi
rendszerét feladta, hogy stabilizálja gazdasági helyzetét és megnövekedett
gyarmatbirodalmát. Amiatt azonban, hogy amerikai gyarmataira próbálta terhelni a hétéves
háború költségei miatt kialakult államadósságot, szembe találta magát újvilági provinciáinak
öntudatra ébredt lakóival. A kirobbanó háborúban a szokatlan harcmodort alkalmazó ellenfél
elnyújtotta és gazdaságtalanná tette a britek számára a küzdelmet, akiknek egy négyezer
kilóméteres utánpótlási vonalat kellett volna fenntartaniuk. Franciaország pedig kihasználva
addigi legnagyobb ellenfele stratégiai kiszolgáltatottságát, azaz a patrióta koncepcióból
következő elszigeteltséget, szövetségeseivel sikeresen tudta annak utánpótlási vonalait
akadályozni. Anglia tengeri hegemóniájának ideiglenes megdöntése pedig elvezetett a francia
győzelemhez.

7. A győzelem ára (1783-1789)

A britek viszonylag sikeresen kerültek ki a háborús vereségből. 1784-ben visszaállították
meggyengült tengeri hegemóniájukat, 1786-ban pedig sikerült betörniük a francia textilpiacra
is.81 Ezzel szemben Franciaországban súlyos ára volt az angolok felett aratott győzelemnek.
A háború költségeit ugyanis kölcsönökből finanszírozták. A modern bankrendszer hiánya és
az angol viszonyokhoz képest kevésbé átlátható adópolitika következtében a hitelezők
kevésbé bíztak befektetéseik megtérülésében, s ezért csak magasabb kamatra adtak kölcsönt a
francia koronának.82 Ez pedig, a háborús költségek növekvő tendenciája következtében, az
állam végzetes eladósodásához vezetett, amit a francia gazdaság már nem tudott kiheverni. A
háború után a korona még próbálkozott adóreformokkal, de azoknak nem volt megfelelő
78
Magyarics 2014 22-24
79
A yorktown-i seregben szolgáló angol katona visszaemlékezése az utolsó napokról Black 1999 124
80
Hahner 141
81
Kovács 2004 116
82
A mindenkire kivetett fejadó (1694), illetve a huszad (1749) növelte ugyan a korona bevételeit, de az adóbérlet megléte, és az azt körül
lengő korrupció kiszámíthatatlanná tette az adórendszert a hitelezők számára. Lásd: Hahner 2006 141, Hahner 2002 118

19
társadalmi támogatottságuk. Az angolokkal kötött népszerűtlen kereskedelmi szerződés,
amely megnyitotta előttük a textilpiacot, illetve a hollandiai franciabarát patrióta mozgalom
nem megfelelő támogatása pedig kikezdte a királyi udvar tekintélyét és a francia
nagyhatalmiságot. Pár rosszabb termésű év és kegyetlen tél pedig elég volt ahhoz, hogy
1789-ben összeomoljon a Francia Királyság, és kezdetét vegye forradalom.83

8. Összegzés
Anglia és Franciaország 17-18. századi versengését alapjaiban határozta meg az országok
stratégia fekvése. Anglia inszuláris jellege nagyobb biztonságot és függetlenséget jelentett a
kontinens küzdelmeitől, mint Franciaország félkontinentális helyzete, akit riválisai a 16-17.
században, a szárazföldön bekerítéssel fenyegették. Ugyanakkor azzal, hogy az angol korona
kontinentális birtokokkal is rendelkező uralkodóház kezébe került, Anglia bevonódott az
európai nagyhatalmak párharcába. Ez a 17. század végén még Franciaországot és a Német-
római Birodalmat jelentette. Úgy tűnt, e párharc győztese Franciaország lesz, aki nagy
népességére és kontinentális riválisaihoz mérten hatékonyabb közigazgatására, valamint
nagyobb hadseregére támaszkodva végképp kitört a bekerítettségből, és megvalósította az
európai hegemóniát. Ez azonban invázióval fenyegethette a Brit-szigeteket és annak európai
tartozékait. Ezért az angol uralkodó whig elit fejlettebb pénzügyeire támaszkodva aktív
szövetségi és szubvenciós politikát kezdett el alkalmazni a francia hegemónia megtörésére.
Anglia, Hollandia és a Habsburgok, Dél-Németalföld védelme miatt kialakult, tartósnak
bizonyuló szövetsége 1697-ben előbb megszűntette XIV. Lajos hatalmi fölényét, majd 1714-
ben ezt véglegessé is tette. A francia és angol uralkodók ezt követően a belső és külső negatív
tényezők miatt együttműködésre kényszerültek. 1731 után a hatalmi helyzet a franciáknak
kezdett kedvezni, de azok csupán korlátozott céllal tudtak fellépni a kontinensen, hisz európai
ellenfeleiket az érdekazonosság összetartotta Angliával. A Habsburgok végzetesnek tűnő
meggyengülése 1740-ben úgy tűnt, végleg felborítja a hatalmi egyensúlyt. A szövetségesek
együttműködése azonban 1748-ban visszaállította az ekvilibriumot. Aachen után az angolok
és Habsburgok ellentétes érdekei miatt e rendszer teljesen összeomlott. A szövetségi és
szubvenciós politika ennek ellenére továbbra is megmaradt, így a következő háborút az
Egyesült Királyság szintén ezekre támaszkodva nyerte meg, aminek végeredményeként
megszerezte a francia gyarmati területeket. Franciaország ugyanis egyszerre akart
meghatározó kontinentális és gyarmati hatalom is lenni. Az európai határok kikerekítése és a
tengerentúli terjeszkedés az Angliáéhoz képest fejletlenebb pénzügyi rendszerrel rendelkező
országnak azonban túl nagy terhet jelentett. Miközben az angolok szövetségesei a háborúk
folyamán lekötötték a Bourbonok európai seregeit, addig a britek megszerezték a tengerek
feletti uralmat. Végső soron ez az, ami a francia gyarmatok eleséséhez vezetett. Az angol
gyarmati hegemónia megvalósulása után azonban London felhagyott a whig szövetségi és
szubvenciós politikával. Az új, patrióta alapokon álló külpolitikai koncepció, az
elszigetelődés pedig esélyt biztosított riválisa számára, hogy szinte összeeurópai szövetséget
szervezve ellene, ha csak ideiglenesen is, de megtörje tengeri hatalmát. Míg azonban Anglia
gazdaságának erőssége és pénzügyi rendszerének korszerűsége miatt viszonylag könnyen
átvészelte ezt a vereséget, addig Franciaország kevésbé fejlett pénzügyi rendszere belebukott
e győzelembe. Montecuccolit idézve: „a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz”. Ezt

83
Hahner 2002 131-133

20
a leckét a 17. században Anglia királyai megtanulták, a francia király azonban a 18. század
végére elfelejtette.

Bibliográfia

Bérenger 1994
Jean Bérenger: A francia külpolitikai stratégia főbb vonulatai a 18. században. In: Aetas. 9.
évf. 4. sz. / 1994 166-178
Letöltve:http://acta.bibl.u-szeged.hu/40669/1/aetas_1994_004_166-178.pdf
Utolsó letöltés időpontja: 2019.12.01

Black 1999
Black, Jeremy: Warfare in the Eighteen Century. Cassell, London, 1999

Borus 1994
Borus György: Politikai játékszabályok Angliában a 18. század közepén. In: Aetas. 9. évf. 4.
sz. / 1994 53-71
Letölve:http://acta.bibl.u-szeged.hu/40663/1/aetas_1994_004_053-071.pdf
Utolsó letöltés időpontja: 2019.12.01.

Borus 2011
Borus György: Az angol-holland háborúk valódi okai. In: Aetas. 26. évf. 2. sz. / 2011 120-
128
Letölve:http://epa.oszk.hu/00800/00861/00053/pdf/aetas_2011-02_120-128.pdf
Utolsó letöltés időpontja: 2019.12.01.

Cortázar-Vesga 2005
Cortázar, Fernando Garcia De – Vesga, José Manuel González Vesga: Spanyolország
története. Budapest, Gondolat Kiadó 2005

Hahner 2002
Hahner Péter: Franciaország története. Műszaki Könyvkiadó.Budapest, 2002

Hahner 2006
Hahner Péter: A régi rend alkonya. Panem Könyvkiadó Kft., Budapest, 2006

Hámori 2014
Hámori Nagy Zsuzsanna: Franciaország és a Német-római Birodalom a 17. században. In:
Világtörténet. 36. évf. 2. sz. / 2014 319-336
Letöltve:http://real-j.mtak.hu/1899/2/VT-2014-2_teljes_A.pdf
Utolsó letöltés időpontja: 2019.12.02.

Kennedy 1992
Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémia Kiadó, Budapest, 1992

21
Kovács 2004
Kovács Zoltán: „Vérszopó zsoldosok” vagy szükséges szövetségesek? Anglia és a
kontinentális szubvenciók 1715-1789. In: Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio
Philosophica. tom. 9 fasc. 3 / 2004 83-118
Letöltve:http://epa.oszk.hu/02100/02137/00003/pdf/EPA02137_ISSN_1219-
543X_tomus_9_fas_3_2004_083-118.pdf
Utolsó letöltés időpontja: 2019.12.01.

Kovács 2017
Kovács Zsolt: Az európai hatalmi egyensúly kialakulása az 1697-es rijswijki béke során. In:
Külügyi Szemle. 16. évf. 3. sz. / 2017
Letöltve:https://kki.hu/assets/upload/01_Kovacs.pdf
Utolsó letöltés időpontja: 2019.12.01.

Láng 1996
Láng Imre: A merkantilizmustól a gazdasági liberalizmusig. Az angol gazdaságpolitikai
gondolkodás történetéhez. In: Világtörténet. 18. évf. tavasz/nyár / 1996 4-20
Letöltve:http://real-j.mtak.hu/2125/1/Vilagtortenet_1996.pdf
Utolsó letöltés időpontja: 2019.12.01.

Lévai 2016
Lévai Csaba: Merkantilizmus és a Brit Birodalom gazdaságpolitikája a XVII–XVIII.
században. In: Klió: történettudományi szemléző folyóirat. 25. évf. 3. sz. / 2016 33-44
Letöltve:http://www.c3.hu/~klio/klio163/klio035.pdf
Utolsó letöltés időpontja: 2019.12.01.

Magyarics 2014
Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története. Mítosz és valóság:
érdekek és értékek. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2014

Poór 2000
Poór János (Szerkesztette): Koraújkori egyetemes szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó.
Budapest, 2000
Letöltve:http://tortenelemszak.elte.hu/images/toriszak/Kora_ujkori_egyetemes.pdf
Utolsó letöltés időpontja: 2019.12.01.

Sashalmi 2005
Sashalmi Endre: A nyugat-európai államfejlődés vázlata (1000-1700.) - II. rész. A modern
állam kialakulása, 1450-1713. In: Világtörténet. 27. évf. ősz/tél / 2005 3-28
Letöltve:https://matarka.hu/klikk.php?cikkmutat=334086&mutat=http://real-j.mtak.hu/
2126/1/Vilagtortenet_2005.pdf
Utolsó letöltés időpontja: 2019.12.01.

Turcsányi 2015
Turcsányi Károly-Bán Attila-Hegedűs Ernő-Molnár Gábor: Haderők és hadviselés az
elöltöltő fegyverek korában. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2015

22
Poór János szerkesztésében megjelent: A kora újkor története. Osiris Kiadó, Budapest
2009 című könyvéből a következő részek:
Letöltve:https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/
tamop425/2011_0001_520_a_kora_ujkor_tortenete/adatok.html
Utolsó letöltés időpontja: 2019.12.01.

Barta 2009
Ifj. Barta János: Az itáliai háborúk (1494–1559) 1-12

Kalmár 2009
Kalmár János: A spanyol örökösödési háború (1701–1714) 39-46

Kontler 2009
Kontler László: Királyság, rendiség és alkotmányosság: korona, tanácsok, bíróságok
parlamentek Angliában és Nagy-Britanniában. 134-147

Papp 2009
Papp Imre: Az első francia gyarmatbirodalom. 255-271

Poór 2011
Poór János: Az osztrák örökösödési háború (1740-1748). 45-60

23