A XIX.

században a gyarmatok birtoklása a gazdasági fejlődés (nyersanyag, piac) és a

stratégiai előnyök megszerzésének legfontosabb forrásává vált. Európában a birodalomépítő
politika (imperializmus) következtében a nemzetközi konfliktusok egyre kiélezettebbé váltak.
Ebben a helyzetben az ambiciózus nagyhatalmak igyekeztek szövetségeseket találni.
Az 1870-es sedani vereség után Franciaország elsődleges célja, hogy revansot vegyen
Németországon, visszaszerezve Elzász-Lotaringia területét. A németek válaszul Franciaország
elszigetelésére törekedtek, melynek eredményeként 1873-ban aláírták a három császár
szövetségét az Osztrák-Magyar Monarchiával és Oroszországgal. Az együttműködés azonban
gyenge lábakon állt, mivel az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország is a Balkán-
félsziget irányába kívánt terjeszkedni. Az ellentét az 1877-78-as orosz-török háború során
éleződött ki: a győztes oroszok a fennhatóságuk alatt álló Nagy-Bulgária létrehozását
szerették volna, amit a németek és osztrákok megakadályoztak, tartva az oroszok túlzott
európai befolyásától. A három császár szövetsége ezzel feloszlott. Németország és az
Osztrák-Magyar Monarchia 1879-ben megerősítették együttműködésüket: megszületett a
kettős szövetség. Olaszországot a franciákkal szembeni gyarmati ellentét sodorta a két
hatalom mellé, így alakult ki a hármas szövetség.
Oroszország kiábrándulva korábbi szövetségeseiből az elszigetelt Franciaországgal kötött
katonai egyezményt 1893-ban. Mivel hatalmi és gyarmati ellentét nem volt a két fél között,
együttműködésük biztos alapokon állt. Nagy-Britannia ekkor még kívül maradt a szövetségi
rendszereken. Az oroszokkal az afganisztáni ellentét, a franciákkal az afrikai gyarmatokért
vívott harc (1898 – fashodai válság) állította szembe. A németekkel egyre gyorsuló
fegyverkezési versenybe kezdett. Oroszország ebben a külpolitikai helyzetben a Távol-Kelet
felé fordult, ahol a japánokkal került fegyveres konfliktusba Mandzsúria megszerzéséért. Az
1905-ben vereséget szenvedő oroszokat a japánok kiszorították a térségből.
A külpolitikai változások és Németország gyors gazdasági előretörése a XX. század elején
cselekvésre sarkallta Nagy-Britanniát. A fashodai incidens után a franciák elismerték a britek
vezető szerepét a gyarmati vetélkedésben Afrika térségében. Ez lehetővé tette a közeledést a
két nagyhatalom között. 1904-ben megkötötték az entente cordiale-t (szívélyes
megállapodás), amely rögzítette, hogy Egyiptom angol, Marokkó francia befolyás alá kerül.
Az angolok és oroszok közötti megállapodás még váratott magára, mivel az oroszok
nehezteltek a britekre korábbi imperialista terveik meghiúsítása miatt (berlini kongresszus,
afganisztáni háború). Végül 1907-ben került sor az angol-orosz szövetség megkötésére,
mellyel kialakult a hármas antant.
A létrejött szövetségi rendszereket több katonai konfliktus is próbatétel elé állította a XX.
század elején. A korszakban Európa legfeszültebb viszonyait a Balkánon találjuk: a félsziget
jelentős részét a nagyhatalmi státuszát már rég elvesztő törökök uralták. Politikai
konfliktusokhoz vezetett a térség etnikai sokszínűsége (szerbek, bosnyákok, montenegróiak,
bolgárok, albánok, görögök stb.) és a körükben egyre intenzívebben kibontakozó
nacionalizmus is. A balkáni konfliktusokba a nagyhatalmak is beavatkoztak: Oroszország
Szerbia védnökeként, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig Szerbia hódító terveinek
ellenében. Annak érdekében, hogy megakadályozzák Szerbia kijutását a tengerhez, az
Osztrák-Magyar Monarchia elfoglalta (annektálta) Bosznia-Hercegovinát. Bár az oroszok
heves tiltakozásukat fejezték ki, részükről nem került sor katonai beavatkozásra. A balkáni
nemzetek összefogását a XX. század elején csak a törökellenes fellépés teremthette meg,
melyre 1912-ben került sor. Az első balkáni háború eredményeként az összefogó Szerbia,
Montenegró, Bulgária és Görögország – a főváros kivételével – kiszorították a törököket az
európai kontinensről. A területek feletti osztozkodás vezetett a második balkán háborúhoz
1913-ban. Szerbia, Montenegró, Görögország és Románia a túlzottan megerősödő Bulgária
ellen fordultak. A háborúban Bulgária vereséget szenvedett és területi engedményekre
kényszerült. A balkáni államok ellentétei a háború után sem szűntek meg, a Balkán-félsziget
maradt továbbra is „Európa puskaporos hordója.”
A nagyhatalmak közötti közvetlen erőpróbára a gyarmatokon is sor került a század elején.
1905-ben a franciák észak-afrikai befolyási övezetének tekintett Marokkó térségében
bontakozott ki konfliktus. Németország – látszólag a marokkói függetlenség érdekében –
megpróbált saját érdekszférát teremteni a térségben. Amikor II. Vilmos császár a marokkói
Tangerbe hajózott, kiéleződtek az ellentétek és az antant beavatkozására került sor. A francia-
német konfliktust lezáró nemzetközi konferencia – a briteknek köszönhetően – a franciák
javára döntött. II. Vilmos azonban nem adta fel, s az 1911-ben kirobbant marokkói felkelés
alkalmával megismételte beavatkozási kísérletét a franciák ellen. A császár Párduc nevű
csatahajóján Agadirba utazott, hogy érvényesítse akaratát, az angol beavatkozás miatt
azonban ezúttal is meg kellett hátrálnia. Az incidenst második marokkói válság vagy
„párducugrás” néven ismeri a történelem.
A többszöri diplomáciai beavatkozás mellett a brit-német ellentét a Közel-Keleten is
felerősödött. A németek a török haderő fejlesztéséért cserébe vasútépítésre kaptak engedélyt a
szultántól. A Konstantinápoly-Bagdad vasútvonallal gyors összeköttetést tudtak volna
teremteni Berlin és a Perzsa-öböl között. A németek abban bíztak, hogy ez Kis-Ázsia további
gazdasági meghódításának az alapjává válik. Nagy-Britannia, hogy ezt megakadályozza,
megszállta Kuvait területét.
A XX. század elejére egyre világosabbá vált, hogy a nagyhatalmi versengés kimenetelét a
haderő nagysága és technikai színvonala fogja eldönteni. A hadseregeket nagy tűzerejű
fegyverekkel szerelték fel és megkezdődött a flottaépítési verseny is, melyben a legnagyobb
vetélkedés a britek és németek között zajlott. 1914-re a viharfelhők vészesen közeledtek
Európa felé.