Gyaramti rendszer és szövetségek az 1. vh.

-t
megelőzően

A nagy földrajzi felfedezésekkel meginduló gyarmatosításban kezdetben a

spanyolok és a portugálok jártak élen, de a 16. század utolsó harmadától már az
angolok, a hollandok és a franciák is bekapcsolódtak a hódításokba. Az újkor
második felében a legjelentősebb gyarmatosító hatalmakká a britek és a
franciák váltak. Az iparosodásban élre kerülő Németország és az Amerikai
Egyesült Államok is terjeszkedni kezdett, illetve az oroszok is jelentős
területekkel gyarapodtak az ázsiai előrenyomulásuk során. A gyarmatosítást
egykor elindító Spanyolország és Portugália ekkorra már elveszítette területeinek
jelentős részét miközben néhány kisebb európai ország (Belgium, Olaszország)
felzárkózott melléjük. A britek és franciák a megszerzett gyarmatokat nem
egyszerűen kifosztani akarták, hanem szervesen beépíteni birodalmukba, a
meghódított területeken ipari és közlekedési fejlesztéseket, befektetéseket is
végrehajtva, valamint a helyi lakosság számára oktatási és egészségügyi
infrastruktúrát is kialakítva. Emellett a katonai hódítások gyakran a helyi
lakossággal szembeni kegyetlen fellépésekkel jártak. A 19. század második
felében azonban lényegi változások tör-téntek. A dinasztikus politika helyét
átvette a nemzetállami politika, amelynek során az európai erőviszonyok is
jelentősen átalakultak. Mivel Ferenc József kényszerűen letett az 1866-os porosz–
osztrák háború revansáról, a dualista monarchia a Német Császárság első
számú szövetségesévé vált. Ennek nyomán rövidesen létrejött a korszak
legtartósabb – az első világháborúban is kitartó – nemzetközi szövetsége, a kettős
szövetség (1879), amely katonai segítségnyújtást is előírt a két fél részére.
Később Olaszország is csatlakozott (1882, hármas szövetség), de az olaszok
bizonytalan szövetségesek maradtak. Bár a franciák ellenében számítottak a
támogatásra (pél-dául gyarmati terjeszkedés miatt), az olasz irredentizmus a
Monarchiá­hoz tartozó területek megszerzését is célként tűzte ki. Hasonló
okokból nem lehetett teljes értékű szövetségesnek tekinteni a hármas
szövetséghez titokban csatlakozó Romániát sem (1883), amely bár az orosz
fenyegetéssel szemben számított az osztrák–magyar támogatásra, de Erdélyre is
igényt tartott. Az angol diplomácia a több évszázados szembenállással szakítva
nyitott Franciaország felé. 1904-ben a két ország „szívélyes megállapodást”
(entente cordiale) kötött, ekkor a számtalan feszültség közül az észak-afrikai
kérdést tisztázták. Az antanthatalmak kölcsönösen elhatárolták
érdekszférájukat, amivel a további német előrenyomulásnak is gátat kívántak
szabni. A 20. század elején az évtizedek óta létező orosz–angol ellentét is
tompult.1907-ben a két ország szintén elhatárolta a befolyási övezetét , és a
szerződéssel kialakult a hármas antant. A szerződések teljes szövegét az
érintett kormányok titokban tartották, az utókor a katonai előkészületek
diplomáciai hátterét csak az első világháború után ismerte meg.