II.

RÉSZ
F R A N C IA H E G E M Ó N IA - N E M Z E T I
Á T R E N D E Z Ő D É S (1856-1870)

Aki semmit sem kockáztat, annak semmije sincs!

III. Napókon

Ekét évtizedben mintha ismétlődne a történelem. Európát újra Párizsból irányítják.

Párizsban ismét egy Napóleon ül a trónon. S a birodalom ábrándja ezúttal is kísért.
A katonák azonban nem birodalmat, hanem nemzeteket teremtenek: egy olaszt, egy
németet, s a Balkán nemzetekre törése is jó úton halad. Párizs e nemzetekből akar
birodalmat, a nemzetek szabad akaratából, akik a segítség fejében elismerik a fran­
ciák vezető szerepét. A születő nemzetek azonban a segítséget szívesen veszik, de a
birodalomból nem kérnek, s a támogatásért még borravalót sem adnak, ha tehetik.
„...a császárság a békét jelenti” - mondta III. Napóleon uralkodása kezdetén. A béke
azonban csak ígéret marad. Igaz, ezek a háborúk nem forgatják fel Európát, mert
rövidek és helyiek, de Európa térképét átalakítják. S háború vet véget a francia
hegemóniának is: Sedan egy szerencsejátékos birodalmi kalandjának végére tesz
pontot. A jövő, úgy tűnik, a nemzeteké. Legalábbis mindent a nevükben csinálnak.
 NEMZETI HÁBORÚK KORA
A krími háborút lezáró párizsi kongresszus elismerést, vezető szerepet hozott Fran­
ciaországnak, jóllehet az 1848 és 1852 közötti rendszerváltások, különösen a köztár­
saság bevezetése még fegyveres beavatkozással is fenyegette a franciákat. Bonaparte
Lajos államcsínyét azonban Palmerston még a királynővel való konfliktusa ellenére
is helyeselte. A császárság kikiáltása viszont újra felvetette a francia kérdést a
nagyhatalmak előtt, hiszen az 1815 és 1818-as szerződések örökre kizárták a Bona-
parte-családot Franciaország trónjáról, így egy Napóleon hatalomra kerülése casus
belli volt. A helyzetet tovább élezte III. Napóleon első számú rendelete, amely
II. Napóleont szuverén uralkodónak tekintette, jóllehet a szövetségesek soha nem
ismerték el. Ennek ellenére 1852 decemberében a négy nagyhatalom tudomásul
vette III. Napóleon békeígéreteit, s elismerték a császárságot. A cár azonban csupán
a kedves barátom címet akarta megadni neki, arra hivatkozva, hogy Pétervár a kedves
testvérem megszólítást csak olyan uralkodónak adja meg, akinek uralkodói joga
hasonló elven nyugszik, mint az orosz cáré. Az elismerés ellenére III. Napóleont
nem tekintették egyenrangú partnernek. Legalábbis akkor, amikor a császár háza­
sodni akart, mert egyetlen fejedelmi család, még a Wasa vagy a Hohenzollern-
Sigmaringen sem akart neki lányt adni. Ezért Eugénie Montijót egy régi spanyol
nemesi család lányát vette feleségül 1853 januárjában.
III. Napóleon azonban meghatározó egyénisége korának még akkor is, ha kitűnő
ellenfelei, mint Victor Hugo vagy Marx Károly miatt rosszabb képet őriz róla az
utókor, mint amit megérdemel. Igazi világfi, kalandor volt, akár még ihletet is ad­
hatott olyan regényírónak, mint idősebb Dumas, hogy regényhősét a császárról
mintázza meg, aki ha éppen nem összeesküvést szervezett, akkor valahová menekült,
börtönben vagy száműzetésben volt vagy éppen az uralkodó szerepét játszotta el. S
az is igaz, hogy Franciaországban éppen az ő uralkodása idején robbant be az ipari
forradalom, Párizs ekkor lett Európa második legnagyobb pénzpiaca, s legmoder­
nebb nagyvárosa.
Kalandos élete 1814-ben kezdődött, amikor el kellett hagynia Franciaországot.
Fiatalságát Svájcban, Németországban, Itáliában töltötte, s közben hadtörténelmet,
gazdaságtant, társadalomtudományokat tanult. 1839-ben publikált könyvében, a
 NEMZETI HÁBORÚK KORA 119

Napóleoni eszmékben már felvázolta jövendő császárságának programját, a gazdasági

felemelkedést és a jólétet, a szociális érzékenységet. Kétszer kísérelt meg állam­
csínyt: 1836-ban Strassbourgban és 1840-ben a La Manche partján, Boulogne-ban.
A politikában harmadik próbálkozása hozott sikert: az 1848. december 10-ei elnök-
választáson 5 434 000 szavazattal fölényes győzelmet aratott, s négy évre Franciaor­
szág elnöke lett. Ezzel kezdődött számára a hatalom kalandja, amely 1852. december
2-án a császárságot hozta neki. Mint uralkodó, egyszerre próbált a napóleoni hagyo­
mányok folytatója lenni, s attól elszakadni. A múlt dicsőségét, nagyságát háborúk
nélkül akarta megőrizni. A hódítás számára utak, vasutak, kikötők építését s a lét-
biztonság megteremtését jelentette, s ezért békét ígért. Ebből vitathatatlanul sok
megvalósult, de a császár háborúzott is. A krími háborúval kezdte, majd az ötvenes
évek végén Itáliában hadakozott Ausztria ellen.

Az olasz egység
Camillo Benső, azaz Cavour grófjának szerepe a félsziget egyesítésében meghatáro­
zó, s az olaszok számára neve azt jelenti, mint a franciáknak Napóleon, vagy a né­
meteknek Bismarck. Fiatal korában műszaki tiszt volt, majd földbirtokosként a
mezőgazdasággal foglalkozott. 1847-ben az II Risorgimento című liberális lap egyik
alapítója. Sokat utazott, főleg Franciaországban, Angliában. Flivatásos politikusi
pályája 1850-ben kezdődött, amikor a kormány tagja lett a Szárd-Piemonti Király­
ságban. 1852-ben több minisztériumot is kipróbált: volt mezőgazdasági, kereskedel­
mi, pénzügyi, tengerészeti miniszter. 1852 májusában lemondott, s ugyanazon év
novemberében már mint miniszterelnök tért vissza a politikai életbe. Utazásait, a
gazdasági életben szerzett tapasztalatait vezető politikusként hasznosította Piemont
javára. Ez azt jelentette, hogy Genova környékét, a Ligur-tengerpartot az ország
egyik fontos gazdasági régiójává fejlesztette. Csatornákat, vasutakat építtetett, sze­
repe volt a bankhálózat kiépítésében. Életművében azonban a legfontosabb az olasz
egység volt.
A forradalmakat követően Piemont esélye növekedett abban, hogy az egység
vezető hatalma legyen. 1848 előtt Mazzini köztársasági programja volt Piemont
egyik konkurense. Egy darabig úgy tűnt, hogy Mazzini elképzelése az ötvenes
években is alternatívát jelent, mivel 1853 és 1857 között több mazzinista felkelés
robbant ki Toscanában, Lombardiában, Pármában. Ezek a megmozdulások azonban
éppúgy elbuktak, mint Mazzini 1848 előtti kísérletei vagy római próbálkozása
1849-ben. A sikertelenséget maga Mazzini is elismerte 1855-ben, s azt is, hogy
egyedül a Szavojai-háznak van esélye az olasz egység megvalósítására.
A másik vetélytárs, Gioberti programja, mely a pápaság vezetésével történő
egységet hangsúlyozta, 1848-1849-ben leszerepelt. A pápaság számára a forradal­
mak kora ugyanis azt a kérdést vetette fel, hogy a világegyház feje akar lenni, vagy
megelégszik egy nemzeti egyházzal, az olasszal, illetve felvállalja-e a nemzeti moz­
galmak támogatását, s nem csupán Itáliában, hanem Európa többi részén is. IX. Pius
120 II. RÉSZ: FRANCIA HEGEMÓNIA - NEMZETI ÁTRENDEZŐDÉS (1856-1870)

azzal, hogy 1849-ben nem állt ki az olasz nemzeti ügy mellett, eldöntötte a kérdést:
a pápaság felhagyott világi hatalmával, s egyre inkább az egyház szellemi fejévé vált.
Ez a változás szintén Piemont esélyeit növelte. S az is, hogy 1848-49-ben egyedül
a Szárd Királyság volt aktív a nemzeti egység ügyében. A forradalmak után az
alkotmányos berendezkedés és az növelte a királyság népszerűséget, hogy az itáliai
politikai menekültek számára Turin biztos menedékhelyet jelentett.
Piemont számára a nemzetközi helyzet is kedvezőn változott meg azzal, hogy
Cavournak köszönhetően az ország részt vett a krími háborúban, s ezzel az olasz
kérdést ismertté tette Európában. Természetesen voltak akadályozó tényezők. Pél­
dául a pápai állam, amely a papság segítségével a maga javára befolyásolhatta a
tömegeket. Másrészt számíthatott a francia expedíciós erőkre, melyek 1849-től ál­
lomásoztak a Pápai Államban. Számolni kellett ezenkívül az európai, s főleg a francia
katolikus közvélemény tiltakozásával is a pápai állam érdekében. S számolni kellett
a nagyhatalmakkal, mindenekelőtt Angliával és Poroszországgal, akik Párizs hege­
mon szerepétől tartottak a kontinensen.
E tényezőket figyelembe véve Cavour még elképzeléseiben is óvatosan nyúlt az
egység kérdéséhez. A krími háborút követően arra gondolt, hogy részleges anne-
xiókkal oldja meg az olasz ügyet. S arra is, hogy a Nápolyi Királyságban piemonti
pártot szervez, amely alkalomadtán forradalmat robbant ki, majd csatlakozik Pie-
monthoz. Az olasz állam formáját illetően Cavour 1857-től képviselte az egységes,
centralizált állam elvét Róma fővárossal, s felhagyott a konföderációs tervekkel. Ezt
persze igazítani kellett a körülményekhez, s a támogató nagyhatalom szándékaihoz.
S ez utóbbit az egység megvalósításához 1848 nagy tanulságaként nélkülözhetetlen­
nek tartotta. S bár az angolokkal szimpatizált, de Londontól legfeljebb tengeri
támogatást kaphatott, ez pedig egy Ausztria elleni háborúhoz nem volt elegendő.
Hatékony katonai segítséget csak Franciaországtól várhatott. Ennek azonban az volt
a kockázata, hogy az ellenzék, főleg a mazzinisták részéről támadás éri, a franciák
pedig benyújtják a számlát a támogatásért.
Ami Párizst illeti, a külügyminiszter, Walewski nem szimpatizált az olaszokkal.
A császár viszont igen, mivel ifjúságának egy részét Itáliában töltötte, maga is részt
vett az 1831-es felkelésben, ráadásul azzal az Orsinivel harcolt együtt, akinek a fia
1858. január 14-én egy robbantásos merénylettel emlékeztette a császárt ígéretére,
az olasz egység ügyének támogatására. S számíthattak az itáliai klánra is, melynek
vezetője a császár unokaöccse, Jérőme Napóleon volt. A szimpátia azonban önma­
gában nem elegendő a hatalmi politikához. Párizs számára Ausztria gyengítése
mindig is fontos volt a félszigeten, s ezzel az is, hogy az 1815-ös rendezésen újabb
törés keletkezzen. A nemzeti ügy támogatása Itáliában vagy Európa más részén a
francia külpolitika egyik alapelve volt, mivel kontinentális vezető szerepét ezzel is
erősíteni akarta. Ezért hirdette meg a nemzetek önrendelkezése elvét. Az új nemzet­
államok ugyanis Párizs elképzelései szerint Franciaország szövetségesei lettek volna.
Végül a területi nyereség is ösztönző volt, mivel a császár ezzel fizettette meg a
segítséget, s Cavour félelme ezen téren nem volt alaptalan.
III. Napóleon konföderációt képzelt el a félszigeten. Ezt az elvet érvényesítette
 NEMZETI HÁBORÚK KORA 121

a Cavourral való titkos találkozóján Plombiéres-ben, 1858. július 21-én. A megegye­

zés értelmében Itáliát 4 állam konföderációjaként szervezték volna újjá a pápa
tiszteletbeli elnöksége alatt. A konföderáció hangoztatása azért volt fontos III. N a­
póleonnak, mert így leszerelhette a francia katolikusok ellenállását. E terv szerint az
egyik államcsoport északon jött volna létre Piemont központtal, s ide tartozott volna
még Lombardia, Velence, Modena, Párma és Romagna. A félsziget közepére Tos­
canát és a Pápai Államot tervezték, délen pedig megmaradt volna a Nápolyi Király­
ság. A segítségért Franciaország Nizzát és Savoyát kérte. Ez azért volt kényes
Cavour számára, mert az előbbi Garibaldi szülőföldje volt, míg az utóbbi a Piemonti-
ház bölcsője. A császár a fentiek értelmében kész volt katonai és pénzügyi támogatást
adni Piemontnak, ha az megfelelő ürügyet talál a háborúra.
Az olasz ügynél a többi nagyhatalom magatartása is fontos volt. Oroszország
jóindulatú semlegességet ígért egy várható osztrák-francia-piemonti háború eseté­
re. Anglia ellenezte az olasz egységet, különösen abban a formában, hogy ez francia
segédlettel történik. Poroszország pedig nem foglalt állást. A franciák számára főleg
a porosz magatartás volt figyelmeztető abban az értelemben, hogy elhúzódó háború
esetén számítani lehetett Berlin franciaellenes fellépésére.
1859. január 26-án megkötötték a francia-szárd katonai egyezményt, amely
szerint Párizs 200 ezer főnyi hadsereggel lép be a háborúba, s addig marad, amíg az
osztrákokat ki nem űzik Itáliából. A katonai egyezményt Jérőmé és Viktor Emánuel
lányának, Clotilde-nak a házasságával pecsételték meg, melyet január 30-án tartottak
meg. Ezután Cavour provokálta Ausztriát azzal, hogy mozgósította a királyság
hadseregét, Torinóba hívta Garibaldit, s megbízta egy önkéntes légió szervezésével.
III. Napóleon az utolsó pillanatban még megpróbálta egy nemzetközi kongresszus
összehívásával megoldani az olasz ügyet, de Bécs 1859. április 19-én ultimátumban
követelte, hogy három napon belül szereljék le a piemonti hadsereget és bocsássák
el Garibaldi önkénteseit. Az ürügy tehát, mellyel a franciák bevonhatók a háborúba,
adott volt. Az osztrákok április 26-án behatoltak Piemont területére, s ezzel a háború
elkezdődött. Az erőviszonyok, 180 ezer a francia-szárd oldalon, ezzel szemben 120
ezer osztrák, Piemontnak kedveztek. Az 1859. június 4-én lezajlott ütközet Magen-
tánál megnyitotta az utat a franciáknak és a szárd hadseregnek Lombardia felé, s
június 8-án a két uralkodó bevonult Milánóba. Ezután következett június 24-én a
rettenetes solferinói ütközet, amelyben legalább 40 ezer ember pusztult el, s ez
ösztönözte Henry Dunant-t a Vöröskereszt létrehozására. Bár az osztrákok veresé­
get szenvedtek, a háború mégis gyorsan véget ért, s anélkül, hogy a kitűzött célt
elérték volna. Július 11-én ugyanis Villafrancanál a franciák fegyverszünetet kötöt­
tek az osztrákokkal, amely kimondta, hogy „Ausztria császára afranciák császárajavára
Mantua és Peschiera erődök kivételével lemond Lombardiára valójogáról, úgy, hogy az osztrák
birtokok határa Peschiera erőd legkülső kerületéből kiindulva egyenes vonalban a Mincio
mentén Grazig vonul; innen Sarzarolához és a Pó melletti Suzanához, ahonnan a jelenlegi
határok alkotják továbbra is Ausztria határait. A franciák császára ezt az átadott területet
viszont Szardínia királyának adja át”. A békét 1859. november 10-én Zürichben írták
alá, melyben az előbbieket megerősítették, jóllehet közben változott a helyzet a
122 II. RÉSZ: FRANCIA HEGEMÓNIA - NEMZETI ÁTRENDEZŐDÉS (1856-1870)

félszigeten. S mivel Velence sem szabadult fel, a császár lemondott a területi

kompenzációról.
Mivel magyarázható, hogy a győzelmek ellenére a franciák gyorsan véget vetet­
tek a háborúnak? A legfőbb ok az volt, hogy az osztrákok bevonultak Veronába, s a
várnégyszögben védekezésre rendezkedtek be. Ez pedig a háború elhúzódásával
fenyegetett. Franciaország számára ez azért volt veszélyes, mert a poroszok a Rajna
mentén mintegy 400 ezer embert mozgósítottak, s azt kérték, hogy a Ném et Szö­
vetség is támogassa őket. Ezenkívül angol és orosz nyomás nehezedett Párizsra a
háború befejezése érdekében. Mindehhez a francia katolikusok fellépése társult, s az
is, hogy Itáliában felkelések sorozata robbant ki, s Walewski azzal érvelt Napóleon­
nak, hogy Piemont ezt a maga javára használja, s ezzel túllépi az eredeti megállapo­
dásokat. A teljes olasz egyesítés pedig nem volt francia érdek, mert vetélytárs lehetett
a Földközi-tenger medencéjében.
A háború gyors befejezése és az ígéretek be nem tartása miatt Cavour dühös volt
Napóleonra, s július 10-én lemondott. De nem maradt tétlen. Visszavonult birtokára
Leribe, és innen szervezte a föld alatti diplomáciát.1Ez azt jelentette, hogy a háború
hatására Közép-Itáliában elindult egy forradalmi mozgalom, melynek eredménye­
ként Toscanában, Modenában ideiglenes kormány alakult. S bár a fegyverszünet
úgy határozott, hogy a régi uralkodók békés úton visszatérhetnek, de arra is lehető­
séget adott, hogy ezek a területek csatlakozzanak Piemonthoz, s Cavour ezt a kártyát
játszotta meg. A felkelt közép-itáliai államokban ugyanis Cavour emberei kerültek
hatalomra, akik az összehívott nemzetgyűlésekkel elfogadtatták a Piemonthoz való
csatlakozást. Közben Cavour 1860. január 16-án ismét miniszterelnök lett, s a torinói
egyezményben március 24-én elismertette III. Napóleonnal Párma, Modena, Tos­
cana, Romagna, Emilia csatlakozását Piemonthoz. Ennek fejében viszont Párizs
megkapta Nizzát és Savoyát, s ezt az 1861 áprilisában megtartott népszavazás is
megerősítette. Ezzel azonban az egység ügye nem fejeződött be. A folytatásnál
Garibaldi játszott meghatározó szerepet azzal, hogy 1860 májusában vörösingeseivel
elindult Szicíliába, s május végén elfoglalta Palermót. Szeptemberben Nápoly is a
kezébe került, s úgy tűnt, Garibaldi meg sem áll Rómáig. A pápai városban azonban
francia csapatok voltak, s ez nemzetközi bonyodalmakat okozhatott. Ezért Cavour
maga akadályozta meg ezt a tervet. Ennek ellenére a volt Nápolyi Királyság is
Piemonthoz került, s az annexiót az 1860. október 21-én rendezett népszavazás
megerősítette. A csodálatos 1860-as esztendőben tehát Róma és környéke, valamint
Velence kivételével Itália egysége megvalósult. II. Viktor Emmánuelt 1861. április

1 Az itáliai háborúban a magyar emigráció is érdekelt volt. 1858-tól Cavour és Jérőme

Napóleon kapcsolatban volt a magyarokkal, s az volt a franciák terve, hogy a Lombardiában és a
Velencében állomásozó magyar katonákból egy légiót szerveznek. Kossuth arra is megbízást
kapott, hogy Angliában propaganda-előadásokat szervezzen az olasz ügy érdekében, így segítve a
konzervatív kormány bukását, s az olaszokkal szimpatizáló liberálisok hatalomra kerülését. Kos­
suth ígéretet kapott III. Napóleontól a magyar függetlenség kivívásához, s ennek érdekében olasz
és francia csapatok érkeznek Magyarországra. Villafrancával ezek a remények szertefoszlottak.
 NEMZETI HÁBORÚK KORA 123

27-én kikiáltották az egyesült Olaszország királyának. Az új állam területe 259 320

km2, melyhez 21 millió 777 ezer lakos tartozott. A főváros előbb Torino lett, majd
1864-től Firenze. A nagyhatalmak elismerték a változásokat. Ebben szerepe volt
annak, hogy Angliában ismét Palmerston alakított kormányt, s ő, valamint kül­
ügyminisztere, John Russel egyaránt szimpatizált az olasz egységmozgalommal.
III. Napóleon is támogatta ezt, s még a Pápai Állam részleges feldarabolását is
elfogadta. Cavour is folytatott tárgyalásokat Rómával azzal a jelszóval, hogy egy
szabad államban szabad egyház működjön. „... az egyház független lehet akkor is, ha
világi hatalmát elveszti. Hanem itt úgy tűnik nekem, hogy meg kelljelennünk apájánál
és a következőket kell mondanunk: Szent Atyánk, a világi hatalom az Önök számára nem
garanciája többé a függetlenségnek; mondjon le arról, s mi megadjuk Önöknek azt a
szabadságot, amit három évszázad óta hiába követeltek az összes nagy katolikus hatalmak­
tól" - írta Cavour 1861. március 27-én. A befejezésre azonban már nem maradt
ideje, mert 1861. június 6-án meghalt. Az olasz egység befejezéséhez is várni kellett
a kedvező nemzetközi helyzetre, s ezt a német egységhez kapcsolódó konfliktusok
kínálták.

Németország egyesül
A személyiség szerepe talán az ötvenes, hatvanas évek hatalmi politikájában volt a
leglátványosabb. Egyszerre három országban is minden esemény egy-egy politikus­
hoz kapcsolódott: a franciáknál III. Napóleonhoz, az olaszoknál Cavourhoz, a német
egység ügye pedig elválaszthatatlan Bismarck nevétől. Ez a nyughatatlan természetű
ember a kor egyik legjobb diplomatája, politikusa volt, mert tudta, hogy mit hozhat
ki Poroszországból, mihez elegendő az ereje. Tudta, hogy az ország gazdasági,
katonai forrásai csak a kisnémet egység megvalósítására adnak lehetőséget, és ezt is
csak lokalizált háborúval s kellően előkészített nemzetközi háttérrel tudja végrehaj­
tani. S ennek érdekében mindent megtett. Pia kellett, összeveszett tábornokaival,
ha kellett, simulékony volt, ha kellett, lemondással fenyegetőzött uralkodójának,
sírt, duzzogott vagy éppen dühkitörései voltak. M int a legjobb sakkozók, mindig
több lépéssel előre kombinált. S azt is tudta, hogy nem mindig szerez népszerű­
séget politikájával, de jó pszichológusként azzal is tisztában volt, hogy „az emberek
a kutyákhoz hasonlítanak: azt szeretik, akitől félnek ", s azzal is, hogy az eredmények
majd őt igazolják és szentesítik minden vitatott, elítélt vagy önkényesnek tartott
lépését.
Bismarck 1847-től kapcsolódott be a politikai életbe. Először a szélsőjobboldal
küldötteként a porosz diétának volt a tagja. A forradalmak leverését követően,
1851-től Poroszországot képviselte Majna-Frankfurtban. Itt ismerkedett meg a
német államok politikájával. Itt vált osztrákellenessé is, mivel Ausztria nem támo­
gatta a kisebb német államok beolvasztására irányuló porosz törekvéseket, s ezért
fogalmazódott meg benne az, hogy egy Ausztria elleni háborúval oszlassa fel a
Német Szövetséget, s helyette valami újat hozzon létre. A politikai tapasztalatszer­