I.

N A P Ó L E O N F R A N C I A C S Á S Z Á R
Bonaparte Napóleon, teljes francia nevén Napoléon Bonaparte, eredeti
olasz nevén Napoleone di Buonaparte, ragadványnevein a korzikai vagy a kis
káplár (Ajaccio, Korzika, 1769. augusztus 15. – Szent Ilona, 1821. május 5.),
francia tábornok, hadvezér, politikus. 1799–1804-ig Első Konzul, 1804–
1814/15-ig I. Napóleon (franciául Napoléon Ier) néven a franciák császára
(Empereur des Français), az európai történelem egyik legkiemelkedőbb alakja.
A világtörténelemben a leghíresebb és legtöbbet emlegetett hadvezér, a
hadvezetés máig élő ikonja. Eszméje Nagy Sándorét váltotta, aki Napóleon után
a leghíresebb hadvezér még ma is a világon. Emellett mind a mai napig a
leghíresebb francia, ugyanakkor leghíresebb korzikai is.

A pápával kötött konkordátuma, valamint közigazgatási, katonai, oktatási és

jogi reformjai döntő hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére.
Seregei alig több mint egy évtized alatt majdnem minden európai ország ellen
harcoltak, gyakran egyidejűleg, és Franciaország uralma alá vonták a
kontinentális Európa nagy részét, hódítás vagy szövetség által. Sikereinek sorát
a katasztrofális oroszországi invázió törte meg. Az ezt követő lipcsei vereség
után 1814-ben a szövetséges hadseregek betörtek Franciaország területére,
lemondásra kényszerítve Napóleont. Elba szigetére száműzték, de a következő
évben visszatért, és száz napra újra magához ragadta a hatalmat. 1815. június
18-án a waterlooi csatában végső vereséget szenvedett. Hogy soha ne térhessen
vissza, a nagyhatalmak az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére
száműzték, ahol 1821-ben bekövetkezett haláláig brit felügyelet alatt élt.

Fiatalkora
Napoleone di Buonaparte néven született 1769. augusztus 15-én a korzikai Ajaccio
városában egy nyolcgyermekes család második utódaként (Jozifenával kötött házassága
okmányán azonban születési dátumként 1768. február 5-e szerepel). Korzika szigetét nem
sokkal korábban vásárolta meg Franciaország a Genovai Köztársaságtól. A franciásabban
csengő Napoléon Bonaparte nevet csak később vette fel, majd családjától is megkövetelte a
névváltoztatást.

A korzikai Buonaparték toszkánai kisnemesi család leszármazottai voltak, akik a 16.

században telepedtek le Korzikán. A családban mindig korzikai nyelven beszéltek. Élete
végén, Szent Ilonán töltött száműzetésében is volt társaságában egy korzikai inas, akivel
anyanyelvén tudott társalogni, hogy senki se értse. Édesapja, Carlo Buonaparte ügyvéd volt,
akit 1777-ben Korzika képviselőjévé neveztek ki XVI. Lajos francia király udvarában.
Napóleonra gyermekkorában leginkább édesanyja, Letizia Ramolino volt hatással. Szigorú
nevelése segített megfékezni az ifjú Bonaparte izgágaságát. Egy bátyja volt, Joseph, többi
testvére, Lucien, Élisa, Louis, Pauline, Caroline és Jérôme, fiatalabb volt nála. Napóleont a
második születésnapja előtt, 1771. július 21-én keresztelték meg az Ajacciói Katedrálisban.

1778 decemberében még tíz éves sem volt, amikor édesapja magával vitte
Franciaországba, ahol néhány hónapig az autuni kollégiumba járt, majd ösztöndíjasként május
15-én beíratták a Brienne-le-Château-i királyi katonai nevelőintézetbe. Öt évet töltött itt.
Ahogy később Bourienne - iskolatársa és barátja - elbeszélte, Bonaparte rendkívüli
képességekről tett tanúságot a matematikában, és ebben a tárgyban mindig osztályelső volt.
Kitűnő eredményeket ért el a történelemben, a földrajzban és más tantárgyakban is, a latin és
a német nyelv kivételével, nyelvérzéke nem volt. Írása viszont egyszerűen olvashatatlan volt
és ez nem is változott. Az ekkor még harcos franciaellenes korzikai hazafi Napóleon
sorozatosan összetűzésbe került iskolatársaival. Német tanára egy Bauer nevű férfi volt, aki
idiótának és tehetségtelennek nyilvánította az ifjú Bonapartét. Miután 1784-ben befejezte a
brienne-i iskolát, tüzér hadapródként a párizsi École Royale Militaire katonai iskola diákja
lett. 1785 szeptemberében Laplace előtt tette le a tiszti vizsgát, és hadnaggyá (egyes források
szerint alhadnaggyá) nevezték ki.

1786 januárjában lépett szolgálatba. A valence-i és az auxonne-i helyőrségekben szolgált

1789-ig, a forradalom kitöréséig. Ekkor sem hagyta abba a tanulást; sokat olvasott, elsősorban
hadászati, harcászati és történelmi tárgyú műveket.

A forradalom időszaka
Fokozatosan haladt felfelé a ranglétrán, 1792-ben századossá léptették elő. Többször is
visszatért Korzikára, ahol hármas küzdelem alakult ki a korzikai nacionalisták, a royalisták és
a forradalmárok között. Végül 1793 áprilisában családjával együtt Franciaországba kellett
menekülnie, miután szembekerült a sziget elszakadásáért küzdő Pascal Paolival.

A korzikai Antoine Christophe Saliceti közbenjárásával Bonapartét megbízták a Toulont

ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével. A városban a republikánus
kormány ellen tört ki lázadás, és Toulonban partra szállt egy brit hadsereg is. Bonaparte
sikeres tervet eszelt ki: ágyúkat állított fel az Eguillete-hídra, ezeket a kikötőben álló brit
hajókra irányította, menekülésre kényszerítve őket. Egy sikeres támadással a franciák
visszafoglalták a várost. A rohamban maga Bonaparte is megsebesült, combját találat érte.
Dandártábornokká léptették elő. 1794 elején az itáliai francia hadsereg tüzérparancsnoka lett.
Zseniális terveivel magára vonta Közbiztonsági Bizottság figyelmét is. Augustin de
Robespierre-rel, a forradalmár Maximilien de Robespierre öccsével szorosan együtt dolgozott.
Robespierre bukása után Bonapartét hazaárulás vádjával 1794. augusztus 6-án bebörtönözték
a antibes-i várba, de két hét után szabadon engedték. Hiába utazott azonban Párizsba, nem
kapott újabb parancsnoki megbízást. Bátyja, Joseph 1794-ben feleségül vette Julie Clary
polgárleányt. 1795 áprilisában Napoléon Bonaparte, ekkor még csupán „névtelen” tábornok,
eljegyezte Julie húgát, Désirée-t.

A royalisták 1795. október 5-én (a forradalmi időszámítás szerint a IV. év vendémiaire

13-án) megpróbálták átvenni a hatalmat Párizsban a Nemzeti Konvent ellen. A teljhatalommal
felruházott Barras Bonapartét kinevezte szárnysegédjévé, és a Tuileriák palotájában székelő
Konvent védelmére gyorsan összetoborzott seregek parancsnokává. Egy fiatal lovastiszt,
Joachim Murat segítéségével számos tüzérségi egységet szerzett (Murat később Bonaparte
sógora lett). Az ágyúkat másnap a támadók visszaszorítására használta. Később azzal
dicsekedett, hogy kartácstűzzel tisztította meg az utcákat, habár a harc erkölcstelen volt egész
Párizsban. Győzelmei hírnévhez, gazdagsághoz segítették, és meghozták neki a Direktórium
támogatását. Elsősorban Barras, a Direktórium elnöke vált Bonaparte lekötelezettjévé. A
végrehajtó hatalmat gyakorló Direktórium Bonaparte tábornokot nevezte ki a honi hadsereg
parancsnokává, így közvetlen rálátása nyílt a francia politikai élet fejleményeire. Élete minden
szempontból gyökeresen megváltozott. Heteken belül romantikus kapcsolatot létesített a
kivégzett Alexandre de Beauharnais vikomt özvegyével, Barras volt szeretőjével, Josephine
de Beauharnais-val. Bonaparte tábornok sietve felbontotta eljegyzését Désirée Claryval, és
1796. március 9-én feleségül vette Joséphine-t, akinek néhai hitvesétől már volt két
gyermeke: Hortense és Eugène.
Első hadjáratok
Két nappal házassága után Bonaparte Nizzában átvette a francia „Itáliai Hadsereg”
vezetését, és 1796. március 27-én sikeres hadjáratot indított Észak-Itáliában az osztrák és
szárd–piemonti erők ellen. Győzelmet győzelemre halmozott és elfoglalta Milánót. Katonái
Lodinál „a kis káplár” (le petit caporal) becenevet adták neki. Kiszorította az osztrákokat
Lombardiából, és legyőzte a Pápai Állam hadseregét is. Mivel VI. Piusz pápa ellenezte XVI.
Lajos király kivégzését, a Francia Köztársaság annektálta a Pápai Állam egyes területeit.
Bonaparte ignorálta a Direktórium utasítását, hogy vonuljon Róma ellen, és fossza meg a
pápát hatalmától. Egy évvel később azonban Berthier tábornok elfoglalta az „örök várost”, és
február 20-án a pápát börtönbe záratta. VI. Piusz a fogva tartása alatt meghalt. 1797-ben
Bonaparte Ausztria ellen vezette seregeit, és tárgyalásra kényszerítette a császárt. A Campo
Formió-i békeszerződés Észak-Itália területének nagy részét a Francia Köztársaság uralma alá
rendelte, Németalfölddel és a Rajna melletti területekkel együtt. Bonaparte ezután Velencébe
vonult és megadásra kényszerítette a várost, véget vetve a Velencei Köztársaság ezeréves
függetlenségének. 1797 végén Bonaparte az általa elfoglalt észak- és közép-itáliai területek
nagy részét a csatlós Ciszalpin Köztársaságban egyesítette.

I. Napóleon francia császár kedvenc lovának, a Marengo nevű Arab telivérnek a csontváza

Az itáliai hadjárat sikere nyomán Bonaparte franciaországi politikai befolyása is megnőtt.

Két folyóiratot jelentetett meg, névleg seregei számára, melyeket azonban Franciaországban
is széles körben olvastak. 1797 májusában Párizsban kiadta harmadik újságát, „Le Journal de
Bonaparte et des hommes vertueux” néven. Az 1797-es évi választások megnövelték a
royalista párt hatalmát, figyelmeztetve Barras-t és szövetségeseit a Direktóriumban. A
royalisták Napóleont kezdték támadni itáliai fosztogatásai miatt. Bonaparte szeptember 4-én
Augerau tábornokot küldte Párizsba, hogy államcsínnyel vegye át a hatalmat, és tisztítsa meg
várost a royalistáktól (fructidor 18.). Ez ismét Barras és republikánusai kezébe adta a
hatalmat, de Napóleon seregeinek a városban kellett maradniuk, hogy fenntartsák a rendet.
Bonaparte decemberben győzelmes hódítóként tért vissza a fővárosba. Népszerűsége messze
felülmúlta a Direktórium tagjaiét. A Direktórium – tartva Napóleon növekvő befolyásától –
kinevezte őt az Egyiptom ellen készülő hadsereg parancsnokává.

Bonaparte következő hadjárata súlyos kudarccal végződött. Seregével Egyiptom ellen

vonult, hogy a briteket elvágja Indiától. Málta elfoglalása (1798. június 10.) után Alexandrián
keresztül Kairóba vonult, és 1798. július 21-én a „piramisok csatájában” legyőzte a
mamlúkok hadseregét. A Horatio Nelson admirális vezette brit flotta azonban augusztus 1-jén
a nílusi csatában legyőzte a francia flottát, így Napóleont elvágta Franciaországtól. Az
Egyiptomban rekedt hadvezér folytatta az ország közigazgatásának átszervezését, a
kíséretében lévő tudósok pedig az ókori egyiptomi kultúrát tanulmányozták. Miután az
Oszmán Birodalom hadat üzent Franciaországnak, Bonaparte bevonult Szíriába. Akkónál
azonban a brit parancsnokság alatt harcoló törökök visszavonulásra kényszerítették.

Eközben létrejött a második francia-ellenes koalíció, amelynek hadereje 1799 tavaszán

visszaszorította az itáliai hadsereget. Emiatt Franciaországban zavargások kezdődtek a
Direktórium ellen. Bonaparte tábornok – seregét Egyiptomban hátrahagyva, a rá vadászó brit
flotta éberségét kijátszva – néhány hívének kíséretében visszatért Párizsba.

Hazatérése után Talleyrand közvetítésével Emmanuel-Joseph Sieyès direktor

tárgyalásokat kezdett Bonapartével a kormányzat megdöntéséről. Az államcsíny szervezői
között volt Napóleon bátyja, Lucien, az Ötszázak Tanácsának október 23-án (brumaire 1-jén)
megválasztott elnöke, Roger Ducos direktor, Joseph Fouché rendőrminiszter és Talleyrand.
1799. november 9-én (brumaire 18-án) a törvényhozó testületek ülését áthelyezték Saint-
Cloudba, Párizstól nyugatra, és Bonapartét bízták meg a fővárost védelmező seregek
parancsnokságával, miután az összeesküvők rémhíreket terjesztettek el a jakobinusok
szervezkedéséről. Másnapra a képviselők rájöttek, hogy államcsínnyel állnak szemben,
követelték, hogy Bonapartét helyezzék törvényen kívül. Bonaparte válaszul katonáival
oszlatta fel az Ötszázak, illetve az Öregek Tanácsát, néhány képviselőt azonban visszatereltek
a kastélyba, ahol utasításra határozatot fogadtak el: felállítottak egy ideiglenes, háromtagú
konzulátust Sieyès-ből, Roger Ducos-ból és Bonapartéből.

Az Első Konzul
Első Konzulként lényegében katonai diktatúrát hozott létre. Óriási hatalom összpontosult
a kezében: ő nevezte ki a minisztereket, a tábornokokat, a köztisztviselőket, a bírákat és az
Államtanács tagjait.

1800-ban Napóleon serege élén átkelt az Alpokon Itáliába, ahonnan az osztrákok

csaknem teljesen kiűzték a franciákat, míg ő Egyiptomban volt. A hadjárat balszerencsésen
indult a franciák számára, mivel Bonaparte stratégiai hibákat követett el. Bár a Masséna
tábornok vezette francia erőket az osztrákok Genovában ostromzár alá vették, az osztrákok
ezzel jelentős erőforrásoktól estek el. Ennek, illetve Desaix tábornok utolsó pillanatban érkező
erősítésének köszönhetően júniusban Bonaparte éppen hogy győzni tudott a marengói
csatatéren. A lunéville-i béketárgyalásokon Bonaparte bátyja, Joseph állt a francia delegáció
élén. Az osztrákok vonakodtak elismerni Franciaország újonnan szerzett területeit, ezért
Bonaparte parancsot adott Moreau tábornoknak, hogy mérjen ismételt csapást Ausztriára. A
Hohenlindennél elszenvedett vereség után az osztrákok végül meghátráltak, 1801
februárjában pedig aláírták a lunéville-i békét. Az angolokkal 1802-ben kötötték meg az
amiens-i békét. A hálás francia nép 1802 augusztusában Napóleont örökös konzullá
választotta.

Rendelkezéseinek java része túlélte a 19. század politikai változásait, ezek biztosították a
modern Franciaország alapjait. A prefektúrarendszer bevezetésével erősen központosította a
közigazgatást, jelentősen megerősítette a rendőrséget. Az adóbeszedés hatékonyságának
növelése és a francia nemzeti bank, a Banque de France megalapítása (1800) révén stabilizálta
az ország pénzügyi helyzetét. Az oktatást kiemelt közszolgáltatásként kezelte. A VII. Pius
pápával kötött konkordátum (1802) az egyház és a forradalom kiegyezését jelentette, és a
dokumentum lényegében elismerte a vallásszabadságot is. A katonai és polgári érdemek
elismerésére – tekintet nélkül származásra és vallásra – létrehozta a Becsületrendet. 1804-ben
vezette be a Code Napoléont (Code Civil, Napóleon törvénykönyve)

A császár
Az 1804-es Cadoudal–Pichegru-féle royalista-összeesküvés véres megtorlását és Enghien
hercegének kivégeztetését követően a Szenátus felajánlotta Bonaparte tábornoknak a császári
címet, és 1804. május 28-án kikiáltották a császárságot. 1804. december 2-án a párizsi Notre-
Dame székesegyházban VII. Pius pápa jelenlétében Napóleon megkoronázta magát. A
„franciák császára” családtagjainak (Lucien öccse kivételével) császári hercegi címet
adományozott, legkiválóbb tábornokait Franciaország marsalljaivá léptette elő (1804), és
híveinek új, császári nemességet hozott létre (1808). 1805 májusában Milánóban Itália
királyává koronázták.

Napóleonnal szemben 1803 és 1805 között csak az erős hadiflottával rendelkező Nagy-
Britannia volt képes ellenállást kifejteni. A császár 1804-ben hozzálátott az Anglia elleni
invázió előkészítéséhez (boulogne-i expedíció). Azonban 1805. október 21-én Nelson a
trafalgari csatában megsemmisítő vereséget mért a francia–spanyol hajóhadra, így Napóleon
terve a szigetország meghódítására meghiúsult. 1805-ben Nagy-Britannia, Oroszország és
Ausztria létrehozta a harmadik koalíciót, melyhez 1806-ban Poroszország is csatlakozott,
létrehozva a negyedik koalíciót.

Napóleon megtámadta az oroszokat és az osztrákokat, és győzelmet aratott Ulmnál, majd

Austerlitznél (1805). A poroszok Jénánál és Auerstädtnál (1806) szenvedtek vereséget, az
oroszok pedig Friedlandnál (1807). A tilsiti béke után Napóleon lett Európa irányítója.
Angliát a Berlinben 1806-ban kiadott kontinentális zárlattal próbálta térdre kényszeríteni.

1809-ben lerohanta Spanyolországot és Portugáliát (félszigeti háború), ez azonban a

lakosság ellenállása miatt véres és elhúzódó partizánháborúba torkollott. Az osztrákok által
kovácsolt ötödik koalíció újabb támadást indított ellene, Károly főherceg vezetésével Aspern-
Esslingnél komoly küzdelemre késztették (itt szerzett halálos sebesülést egyik legjobb barátja,
Jean Lannes marsall), de Ausztria Wagramnál ismét vereséget szenvedett, így Napóleon
Bécset is elfoglalhatta. Wagramot megelőzően Napóleon Magyarországra is betört és a győri
ütközetben (amúgy igencsak könnyedén) legyőzte a magyar seregeket, így ő volt az utolsó,
akivel a magyar nemesi felkelés összemérhette az erőit.

A Spanyolországban és Portugáliában elszenvedett kisebb kudarcok ellenére Napóleon

1810-ben hatalma csúcsára jutott, ám annak érdekében, hogy uralmát legitimizálja a többi
európai uralkodó szemében is, saját dinasztiát kívánt alapítani. A hódítások révén létrejött
csatlós királyságok rendszere, amelyek trónjain többnyire rokonai ültek, Spanyolországtól
Lengyelországig, Itáliától Hollandiáig terjedt. Legfőbb vágya az volt,hogy fiú örököse legyen,
ezért elvált Joséphine-től, aki nem tudott neki gyermeket szülni, és feleségül vette a 21 évvel
fiatalabb, Habsburg-házból való Mária Lujza osztrák főhercegnőt, I. Ferenc osztrák császár
legidősebb leányát. 1811-ben megszületett a trónörökös, Napoléon François Joseph Charles
Bonaparte, akit azonnal Róma királyává nevezett ki.

Napóleon visszavonul Moszkvából (1812)

Időközben megromlott a kapcsolat Franciaország és Oroszország között. Néhány
sikertelen megegyezési kísérlet után 1812. június 24-én Napóleon megindította a támadást
Oroszország ellen. A mintegy 453 000 más források szerint akár 6-700 ezer fős Grande
Armée átkelt a Nyeman határfolyón. Napóleon a francia hadsereg zömét elvitte és
támogatásul szinte Európa minden sarkából gyűjtött csapatokat így Itáliából, Németország
valamennyi államából, Spanyolországból és Portugáliából, Németalföldről, a Balkánról,
Lengyelországból. Csatlakozásra kényszerítette az osztrák császárt is, annak serege révén
magyar és cseh katonaság, sőt a magyarországi nemzetiségek is részt vettek az oroszok elleni
háborúban. Oroszország elleni ilyen hatalmas invázióra legközelebb csak a második
világháborúban kerül sor. Az oroszok egy ideig csak visszavonultak és a felperzselt föld
taktikáját alkalmazták. Mihail Kutuzov, az orosz hadsereg főparancsnoka végül Borogyinónál
felvette a harcot Napóleonnal. A borogyinói csatában (1812. szeptember 7.) egyik fél sem
tudott kicsikarni döntő győzelmet, az oroszok ismét visszavonultak. Napóleon elfoglalta az
égő Moszkvát, de a tél közeledte miatt visszavonulásra kényszerült. November végén a
Brezina folyón való átkelésnél a Grande Armée maradványa is kis híján megsemmisült.

Visszavonulás a laôni vereség után (1814)

1813-ban minden addiginál szélesebb keretekben létrejön a Napóleon-ellenes hatodik
koalíció. Napóleon 1813 májusában ismét diadalmaskodott az oroszok és a poroszok fölött
Lützennél és Bautzennél. Nem fogadta azonban el azt az egyébként roppant előnyös
feltételeket tartalmazó békeajánlatot, amelyet Ausztria ajánlott fel a prágai kongresszuson.
Ekkor az Osztrák Császárság is csatlakozott a Napóleon-ellenes koalícióhoz. Hatalomra
kerülése óta a legnagyobb kudarc a lipcsei ún. „népek csatájában” érte, ahol a Grande Armée
– a szövetséges (szász, württembergi, hesseni) csapatok átállásai miatt – megsemmisítő
vereséget szenvedett az egyesült orosz-német-angol-svéd haderőktől. 1814-ben a koalíció
csapatai már elérték Franciaország határát. Kihirdették, hogy nem a francia nép ellen, hanem
a császár ellen harcolnak. Márciusban elfoglalták Párizst. 1814. április 6-án marsalljai
követelésére Napóleon császár Fontainebleau-ban lemondott a trónról fia, Napoléon François
Joseph herceg javára.

Elba és a száz nap

A fontainebleau-i szerződés értelmében megtarthatta császári címét, saját királyságként
megkapta Elba szigetét, a francia állam évi 2 millió frankot biztosított számára, és magával
vihette 400 főnyi testőrségét.

1814. május 4-én érkezett meg Elbára. Azt nyilatkozta ugyan, hogy a világtól
visszavonultan akar élni, de valójában nem nyugodott bele hatalma elvesztésébe.
Figyelemmel kísérte az európai eseményeket, és úgy döntött, visszatér Franciaországba.

1815. március 1-jén szállt partra testőrségével Cannes-nál. Miközben átkelt az Alpokon,
a republikánus érzelmű parasztok felsorakoztak mellette és Grenoble közelében az elfogására
küldött hadsereg is átállt hozzá. Március 20-án már Párizsban volt. Visszatérése után a nép
lelkesedése hamar alábbhagyott, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a visszatérés kudarcra
van ítélve. Maga Napóleon sem volt már a régi: a súlyos katasztrófával végződött
oroszországi hadjárat nagyon megviselte, hisz részben tulajdon szemével láthatta katonái
méltatlan halálát a hidegben és a nélkülözések között. Most már sokkal hamarabb kimerült és
fogékonyabb lett megbetegedni. A waterlooi csata előtt is fizikailag és pszichésen rossz
állapotban volt, kialvatlannak és elpuhultnak tűnt, ezért a stratégiában egyik szarvas hibát a
másik után csinálta.

Szent Ilona szigete és halála

Napóleon a HMS Bellerophon hadihajó fedélzetén 1815. július 15-én indult el Szent
Ilona-szigetére, ahova 1815. október 15-én érkezett meg kis számú kíséretével. Szent Ilonán a
Longwood House-ban élt haláláig.

A száműzetésben rendszeres napirend szerint élt, idejét beszélgetésekkel, sétákkal,

valamint emlékiratai tollba mondásával töltötte. Utolsó évei keserűségben és mély haragban
teltek, úgy érezte mintha halálra ítélték volna. Itt halt meg 1821. május 5-én.

1840-ben François Ferdinand d’Orléans tengernagy, Joinville hercege, Lajos Fülöp király
fia hazaszállította Napóleon hamvait, és Párizsban az Invalidusok templomában helyezték
örök nyugalomra.

Halálával kapcsolatban Sten Forshufvud svéd fogász és mérgezésszakértő bizonyította az

arzénmérgezést. Forshufvud megmaradt haj- és szőrszálakból nagy mennyiségű arzént
sikerült kimutatni, amely idült mérgezésre vall. A francia történészek felháborodással
fogadták Forshufvud bejelentését és próbálták többféle módon cáfolni: az egyik szerint az
arzén csak az akkori divatos illatszerek útján került a szervezetébe, ám ezekkel ilyen nagy
mennyiség nem juthatott be, amely idült mérgezést okozott volna. Ez az arzén mennyiség
ráadásul nem képes így lerakodni a hajszálakban, avagy csontokban. Napóleon halálát egész
eddig gyomorráknak tulajdonították, viszont az orvosoktól származó korabeli jelentésekből
egészen más tünetek rajzolódnak ki: Napóleon a száműzetés évei alatt rendkívül elhízott és
elpuhult. A rák krónikus soványságot idéz elő, különösen a végső stádiumban, ellenben az
arzén eredményez elhízást. Az idült arzénmérgezést ráadásul meggyőzően alátámasztja az,
hogy amikor felnyitották a császár koporsóját Szent Ilonán, hogy hazavigyék, a testet teljesen
épen találták. Az arzén meglassítja a szövetek bomlását, ehhez pedig nagy mennyiségű
arzénnak kellett lennie a testében.

Forshufvud felfedezése körüli vitát még nacionalista felhangok is kísérték, erre a fogász
maga is azt mondta, hogy csupán azért nem fogadják el Franciaországban a felfedezését, mert
nem egy francia révén került napvilágra. Forshufvud még további éveket töltött nyomozással,
hogy kiderítse ki mérgezte meg Napóleont. Arra az eredményre jutott, hogy Charles Tristan
de Montholon márki követte el a gyilkosságot, akiket a Bourbonok béreltek fel, mert féltek
attól Napóleon ismét megszökik, mint 1815-ben. de Montholon márki pénzéhes alak volt, akit
ezért a Bourbonok is derekasan megfizettek. Gyakran ingadozott a királyság, a köztársaság és
a császárság között, azonkívül személyes bosszú is vezérelte, mert felesége viszonyt folytatott
Napóleonnal és gyereket is szült tőle. A villában de Montholon könnyen férhetett arzénhoz,
mert a penészes, régi házban sok patkány élt, akik ellen arzént használtak akkoriban.
Napóleonnek ebédre és vacsorára egy dél-afrikai bort szolgáltak fel, ami hordókban érkezett
hajóval a szigetre. A márki Napóleon pohárnoka volt, ezért kizárólag ő felelt a borért.
Tévedésből azonban Cipriani, a császár korzikai inasa, akivel anyanyelvén beszélt mindig,
ivott a mérgezett borból és meghalt. A testét ráadásul el is távolították a sírból, hogy ne
tudódjon ki a mérgezés. Napóleon ettől kezdve maga is úgy érezte, hogy megmérgezik és ez a
tudat élete vége felé teljesen hatalmába kerítette. Napóleon úgy vélte, hogy angol fogva tartói
aljas módon mérgezik meg és a sziget kormányzóját, Hudson Lowet vélte gyilkosának, akivel
mélységesen gyűlölték egymást. Napóleon azóta tekintett ilyen nagy gyűlölettel az angolokra,
hogy azok Szent Ilona szigetére száműzték és nem Nagy-Britanniában adtak neki menedéket.
Lowe a viselkedésével is ezt a gyanút táplálta Napóleonban, ugyanis a kissé paranoiás és
meglehetősen ostoba angol katonatiszt szinte betegesen félt Napóleon szökésétől, s nem egy
esetben megjegyezte, hogy Európának nagy haszna lenne Napóleon halálából.

Napóleon halálához hozzájárult, hogy az utolsó évben az orvosaitól kapott gyógyszeres

kezelés miatt a szervezetében levő arzén olyan anyagokkal keveredett, melyek sietették a
császár halálát. Az orvosok nyilván nem is tudták, hogy mi Napóleon igazi baja, aki a
kezelésektől súlyosan megviselten, megtörve és fizikailag teljesen összeomolva hunyt el.