I.

Ferenc francia király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Ferenc (Cognac, 1494. szeptember 12. – Rambouillet,
1547. március 31.) Franciaország királya 1515. január 1-jétől I. Ferenc
haláláig, Valois Károly angoulême-i gróf és Savoyai Lujza
hercegnő gyermeke, a Valois-ház kilencedik királya volt. François d'Orléans

Uralkodása alatt a korai újkori Franciaország fénykorát élte, a

királyi hatalom erős volt, komoly jövedelmekkel rendelkezett,
és bár expanzív törekvései kudarcot vallottak, az Oszmán
Birodalom támogatásával föl tudta venni a versenyt az egyre
nagyobb gyarmatbirodalommal rendelkező, dúsgazdag
Spanyolországot és a Német-római Birodalmat egy kézben
egyesítő V. Károllyal szemben. Ferenc kora egyúttal a
reneszánsz és a reformáció megjelenésének időszaka francia
földön.

Tartalomjegyzék
Ifjúsága, örökösödése
I. Ferenc portréja (Jean Clouet, 1530
Külpolitika
körül)
Az V. itáliai háború (1515–1516)
V. Károly árnyékában
A VI. itáliai háború (1521–1526) Ragadványneve a legkeresztényibb
Spanyol fogságban király
A cognaci liga Franciaország királya
A „legkeresztényibb király” keresztényietlen
szövetségei François Ier
Az utolsó itáliai expedíció Uralkodási ideje
Angol és skót harcok 1515. január 1. – 1547. március 31.
Felfedezések és Új-Franciaország Koronázása Reims
Belpolitikája 1515. január 25.
A kormányzat átalakulása Elődje XII. Lajos
Pénzügyi intézkedések
Utódja II. Henrik
Változások a jogszolgáltatásban
A királyi birtok és a királyság területi változásai Életrajzi adatok
Vallásügyek Uralkodóház Valois-ház
A reneszánsz fejedelem Született 1494.
Építkezések szeptember 12.[1]
Ferenc, a művészetpártoló Cognac
 A királyi embléma Elhunyt 1547. március 31.
Halála, utódlása (52 évesen)[1]
Rambouillet
Házasságai, utódai
Nyughelye Saint-Denis-
Jegyzetek
székesegyház
Irodalom
Édesapja I. Károly
angoulême-i gróf
Ifjúsága, örökösödése (1459–1496)
Édesanyja Savoyai Lujza
Amikor megszületett Valois Károly angoulême-i gróf és
(1476–1531)
felesége, Savoyai Lujza hercegnő második gyermeke, a
később írói munkásságáról ismert Angoulême-i Margit Testvére(i) Angoulême-i Margit
navarrai királyné két évvel fiatalabb öccse, még egyáltalán navarrai királyné
nem volt várható, hogy valaha is trónra jusson. Az
Jeanne
angoulême-i ág V. Károly fiától, I. Lajos orléans-i hercegtől
származott – Ferenc a herceg dédunokájaként látta meg a d'Angoulême
napvilágot. Keresztapja, François de la Rochefoucauld nevét Házastársa I. Klaudia breton
örökölte; a Ferenc keresztnév korabeli népszerűsége
hercegnő
egyébként az 1482-től 1507-ben bekövetkezett haláláig
Franciaországban élt Paolai Szent Ferenctől eredt. Habsburg Eleonóra
francia királyné
Ferenc apja 1496-ban halt meg, ettől kezdve édesanyja
gondoskodott gyermekei neveltetéséről. Amikor 1498-ban a Gyermekei Lujza (1515–1518)
Valois-k egyenes ága a gyermektelen VIII. Károllyal kihalt, Sarolta (1516–
Ferenc apjának unokatestvére, XII. Lajos került hatalomra. A 1524)
trónra lépő Lajosnak csak lánygyermekei maradtak életben, Ferenc (1518–
közülük Klaudiát, Bretagne örökösét felesége, Bretagne-i 1536)
Anna nyomására először Károly osztrák főherceggel, a
Henrik (1519–1559)
későbbi V. Károllyal jegyezte el, de 1505-ben – betegen –
felbontatta az eljegyzést a rendi gyűléssel. A döntés Magdolna (1520–
kedvezményezettje a még mindig gyermekkorú angoulême-i 1537)
gróf volt, akit, titkos megegyezéssel már 1501-ben Klaudia Károly (1522–1545)
egyetlen szóba jöhető jövendőbelijeként neveztek meg. Margit (1523–1574)

Ennek megfelelően a trónörökösnek kiszemelt Ferencet Lajos

trónra lépésének évében, 1498-ban Valois, Orléans és
Romorantin hercegévé és Civray-en-Poitou grófjává tették, és
az amboise-i királyi kastélyba vitték, ahol királyfinak kijáró
neveltetésben részesült. Tanítói közül az őt latin nyelvre
oktató François Desmoulins, az olasz Gian Francesco Conti
és Christophe Longueuil ismert. Ha nem is egyértelműen
humanista szellemiségű neveltetést kapott, a VIII. Károly
kora óta egyre intenzívebbé váló itáliai kapcsolatok
mellékhatásaként az áramlat lassanként éreztetni kezdte
hatását Franciaországban, és teret nyert a felnövekvő herceg
környezetében is. Ferencről feljegyezték, hogy latinul alig, I. Ferenc aláírása
ellenben olaszul kiválóan megtanult.

A gyermekkorában társaságául szolgált, vele együtt felnövő

nemes leányok és ifjak később nagy befolyással rendelkeztek
uralkodása alatt. Közülük Anne de Montmorency a
legkiemelkedőbb, de ide tartozott még Claude de Guise,
Robert III de La Marck, Martin de Montchenu és Philippe de
Brion is. A fiatal trónörökös 1502-ben súlyos lovasbalesetet
szenvedett, de szerencsésen felépült belőle.

1514. május 8-án köttetett meg a házasság Valois hercege és

Klaudia hercegnő között, így a trónörökös még Bretagne
hercegségét is megszerezte. Apósa 1515. január 1-jén hunyt A Wikimédia Commons tartalmaz
el, az emblémául szalamandrát választó Ferencet pedig január I. Ferenc témájú
25-én koronázta meg Reims városában a hercegérsek, Robert médiaállományokat.
de Lenoncourt. I. Ferenc francia király február 15-én vonult
be Párizsba, megadva hosszú uralkodásához az alaphangot: a Sablon • Wikidata • Segítség
lovát táncoltató, népének pénzt szóró, ezüsttel és
drágakövekkel ékes ruhában pompázó király a továbbiakban
is dicsőségesen vezette országát.[2]

Külpolitika

Az V. itáliai háború
(1515–1516)

I. Ferenc két elődjéhez hasonlóan

a korszak legfejlettebb és
leggazdagabb területe, Észak- Ferenc dauphin címere, amely a
Itália feletti francia befolyás királyi liliomos és a viennois-i
megerősítését tekintette delfines címert, illetve Bretagne
kulcskérdésnek. Mind ő maga, címerét egyesíti
mind felesége Visconti Valentina
orléans-i hercegné dédunokái
voltak, így Ferenc mindkettőjük jogcímén igényt formált a Milánói
Hercegségre. Trónra lépése után azonnal, 1515-ben 30  000  főnyi
I. Ferenc trónra lépésének sereggel átkelt az Alpokon, és velencei szövetségese segítségével
évében fényes győzelmet aratott a marignanói csatában a Piemontot megszálló
svájciak felett. A diadal eredményeképpen francia kézbe került egész
Lombardia. Ferenc, elődjéhez hasonlóan a Milánói Hercegség urává
nyilvánította magát. Massimiliano Sforzát, Milánó hercegét lemondatta és Franciaországba internálta. X.
Leó pápa a következő évben Bologna városában konkordátumot kötött az uralkodóval; a szerződés, amely
a francia egyháziak kinevezésének és jövedelmük kezelésének jogát a királyra ruházta, jóformán a nagy
francia forradalomig megalapozta a pápai állam és a Francia Királyság szövetségesi viszonyát.

Az itáliai térségben érdekelt másik nagyhatalom, a nem sokkal azelőtt perszonálunióban egyesült
Spanyolország volt, mivel az aragóniai királyok egyúttal a Nápolyi Királyság birtokosai is voltak. VIII.
Károly és XII. Lajos idején a francia uralkodók ott is trónkövetelőként léptek fel, de ezzel Ferenc hajlandó
volt szakítani: 1516. augusztus 13-án a noyoni egyezményben a trónigényről való lemondásáért cserébe
elérte, hogy a vele egy esztendőben spanyol királlyá koronázott Habsburg Károly elismerje Milánó
hercegének. Ugyanazon év november 11-én a svájciakkal is megköttetett az „örök béke”.

A békés állapotot az 1518-as londoni szerződés volt hivatott megpecsételni, amelyben a kor vezető
nagyhatalmai, Anglia, Franciaország, Spanyolország és a Német-római Birodalom kölcsönös
megnemtámadási és segítségnyújtási ígéretet tettek. A kialakuló nyugalom azonban egyáltalán nem volt
tartós.

V. Károly árnyékában

1519-ben Miksa halálával megüresedett a Német-római Császárság

trónja. A császárválasztásra a spanyol Károly, Miksa unokája mellett a
pápai támogatást élvező I. Ferenc is jelentkezett, és az előbbi csak a
dúsgazdag Fugger-család támogatásával, hatalmas összegek
ráfordításával tudta biztosítani a trónt maga számára. Ferenc joggal
érezhette, hogy bekerítették: V. Károly kezében egyesült az Ibériai-
félsziget, a Császárság, Németalföld és Nápoly. A kiutat kereső Ferenc
megpróbált szövetkezni VIII. Henrikkel, Anglia királyával, de az
1520. június 7-én tartott találkozó Flandriában, melynek helyszíne a
Camp du Drap d’Or (Aranybrokát Mezeje) nevet viselte, kudarccal
végződött. Thomas Wolsey, York bíboros érseke lebeszélte urát arról,
hogy lányát, a későbbi Véres Máriát a dauphinhez, a későbbi II.
Henrikhez adja feleségül. Ferenc így csak a Velencei Köztársaság
segítségére számíthatott.

A VI. itáliai háború (1521–1526)

Ferenc legfőbb ellenfele, később A francia király megpróbált kitörni a Habsburg-gyűrűből. 1521-ben
sógora, V. Károly (Tiziano, 1548) támogatta II. Henriket, Navarra királyát az országa nagy részét 1512
óta megszállva tartó spanyolok ellen, de nem ért el döntő sikert.
Ugyanebben az évben a Németalföldet is lerohanta a Maas (Meuse)
folyó mentén, de támadását megállították. Az ellenség hamarosan francia földre lépett, de Pierre Terrail de
Bayard és Anne de Montmorency ellenállása miatt Mézières-nél sok időt kénytelen volt elvesztegetni. Az
V. Károly vezetésével megjelenő hadakkal szemben Ferenc így teljes erejével vonulhatott hadba, ám a
császár végül jobbnak látta visszavonulni Valenciennes-ből, az addig támadni nem akaró francia had pedig
nem tudta üldözni a nagy esőzések miatt.

A konfliktus súlypontja hamarosan Itáliába tevődött át. A pápa ugyanis – aki eddig V. Károly ellenfelének
számított, mivel félt a Nápolyból rá nehezedő nyomástól – Luther Márton fellépése hatására kénytelen volt
együttműködni a császárral. Mi több, VIII. Henrik is csatlakozott X. Leó és V. Károly szövetségéhez. Odet
de Foix, Milánó kormányzója nem tudta felvenni a harcot a pápai és császári hadakkal, és novemberben
vereséget szenvedett tőlük. Az Adda folyóhoz visszavonult vikomt svájci zsoldosaival hamarosan
megpróbálta visszaszerezni Milánót, mindhiába: 1522. április 22-én a bicoccai csata francia vereséggel
végződött a város közelében. Fernando de Ávalos és Prospero Colonna serege a menekülő franciák
nyomában május 30-án bevette Genovát. Ferenc szorult helyzetbe került, mert a vereségein felbátorodott
angolok arra hivatkozva, hogy névlegesen támogatta John Stewart albanyi herceget a skóciai
trónviszályban, Calais-ból kiindulva fosztogatni és dúlni kezdték Pikárdia, Normandia és Bretagne vidékét.
Anyagiak híján Ferenc képtelen volt védekezni, ezért minden lehetséges eszközt igyekezett megragadni
kincstára feltöltésére. Édesanyja, Savoyai Lujza segítségével megpróbálta rátenni kezét a Bourbon-
örökségre, ez a törekvés azonban ellene fordította III. Charles de Bourbont, Bourbon hercegét, akit
korábban connétable-vá (főhadparancsnokká) nevezett ki, és aki – birtokainak elperelése miatt – rövidesen
el is árulta királyát.

Franciaország helyzete komolyan romlott 1523-ban. Az új velencei dózse, Andrea Gritti azonnal békét
kötött V. Károllyal, ráadásul ekkor derült fény Bourbon connétable összeesküvésére. A hadvezér a
felelősségre vonás elől a császárhoz menekült, és a Pireneusok felől támadta hajdani urát. Míg Charles de
Bourbon (Bourbon Károly) Odet de Foix-val, Lautrec vikomjával csatározott délen, északról Charles
Brandon suffolki herceg egészen a Somme-ig jutott, de egymaga nem indult Párizs ellen. Ilyen helyzetben
Ferenc ősszel sereget menesztett Lombardiába, amely a következő évben ütközet nélkül volt kénytelen
visszavonulni a télen jelentős erősítést kapott császáriak elől. A nyomában járó császáriak 1524 nyarán
betörtek a védtelen Provence-ba, és nagyrészt sikerült is meghódítaniuk. Egyedül Marseille városa állta
ostromukat, míg az erős haddal érkező Ferenc elől ellenfelei jobbnak látták visszavonulni.

Ferenc személyesen vezette negyvenezres hadát az Alpokon át

Lombardiába. A francia csapatok bevonultak a Milánói Hercegség
fővárosába, Ferenc ezután a komoly császári helyőrségnek otthont
adó Pavia ellen vonult, amit azonban az ősz során nem sikerült
ostrommal bevennie. A franciák a kiéheztetés mellett döntöttek.
Decemberben a Genovában partra szálló spanyolokat sikerült
megverniük, és VII. Kelemen pápa is beleegyezett, hogy ne segítse
tovább V. Károlyt annak fejében, hogy Ferenc megtámadja a
Rómához fenyegetően közeli Nápolyi Királyságot. Úgy tűnt, a
hadjárat sikeres lesz: Albany hercege vezetésével a francia király
csapatot küldött Nápoly ellen, ráadásul szövetségre lépett vele a I. Ferenc foglyulejtése a paviai
zsoldosvezér Giovanni de’ Medici is. 1525 januárjában azonban ütközetben
friss erők érkeztek a Habsburg-hadsereg támogatására, akik így
elvágták a paviai ostromgyűrűt Milánótól. Február 24-én Pavia mellett összecsapott a két sereg, és a francia
nehézlovasság súlyos vereséget szenvedett a német landsknechtektől és a spanyol lövészektől. Számos jeles
francia hadvezér elesett, köztük a korábbi főparancsnok, Jacques de La Palice marsall is, maga I. Ferenc
pedig fogságba került. Nem véletlenül nevezi az utókor a paviai ütközetet „a lovagkor utolsó csatájának”. A
francia hadak maradékai egy kis milánói helyőrséget leszámítva visszavonultak hazájukba. A nápolyi
különítmény útja is eredménytelenül végződött.

Spanyol fogságban

Franciaország régense Savoyai Lujza hercegnő, a király anyja lett.

Ferenc Spanyolországba került V. Károly fogságába, aki először
Valenciában, majd Madridban őriztette. A tárgyalásokat Montmorency
herceg és Charles de Lannoy nápolyi spanyol alkirály vezették. Károly
mindaddig nem akarta fogadni Ferencet, amíg az meg nem köti az
egyezményt, melyben Lombardia mellett Provence-ot és Burgundiát is
átadta volna a császárnak. A király viszont arra hivatkozott, hogy a
rendi gyűlés (a párizsi parlament) beleegyezése nélkül nem mondhat le
országa semmiféle területéről. Személyes találkozóra csak akkor került
sor, amikor Ferenc ősszel súlyosan megbetegedett, és a császári
doktorok úgy ítélték meg, hogy ez afeletti bánata miatt történt, hogy
nem találkozhatott Károllyal.

A császár számára 1525 végére vált létfontosságúvá a békekötés,

amikor Velence és a pápa felvetette, hogy II.  Francesco Sforza
Savoyai Lujza hercegnő,
számára kellene visszajuttatnia a Milánói Hercegséget. Addigra már az
Franciaország régense, Ferenc
egy sikertelen szökési kísérletet is végrehajtó francia király is belátta,
király anyja
hogy kénytelen engedni, így 1526. január 14-én aláírták a madridi
békét. Ferenc lemondott lombardiai igényeiről, Artois és Flandria
birtokáról, átengedte Burgundiát V. Károlynak, továbbá beleegyezett, hogy feleségül vegye Károly császár
nővérét, Habsburg Eleonóra kasztíliai infánsnőt, az áruló III. Bourbon Károlynak pedig visszaadja minden
birtokát.

A cognaci liga

Ferenc március 8-án szabadult, és március 18-án lépte át a spanyol–francia határt a Bidassoa folyónál.
Ugyanekkor a megegyezés értelmében két fia, Ferenc, Bretagne hercege, a dauphin (trónörökös) és Henrik,
Orléans hercege túszként váltotta fel a királyt a spanyol udvarban. A francia király, aki a békeszerződés
többi pontját nem kívánta betartani, VII. Kelemen áldásával bejelentette, hogy a madridi békében
foglaltakat nem tartja magára nézve érvényesnek, mivel az Károly kényszerítésére született. Időközben az
angolokkal is megköttetett a béke Hampton Court-ban, és a madridi békéből származó jutalom híján
elégedetlen VIII. Henrik ezúttal Ferenc és a pápa mellett foglalt állást. A kialakuló ún. cognaci liga tagja lett
még Velence, Firenze és a Milánói Hercegség is. Ferenc 1528-ban Szapolyai Jánossal is szövetséget kötött,
de a magyar király vesztésre állott Ferdinánd csapataival szemben, a szerződésnek főleg diplomáciai
jelentősége volt.

Károly gyorsan beavatkozott, csapatai 1527-ben elfoglalták és teljesen kirabolták Rómát. (A „sacco di
Roma” hatására a liga nem átallt az Oszmán Birodalommal szövetségre lépni, amely akkor épp
Magyarországon harcolt Károly öccse, I. Ferdinánd osztrák főherceg ellen.) Ferenc, aki csak ebben az
évben tudta megszerezni Anglia támogatását, Nápoly ostromára dobott át csapatokat genovai hajókon, ám
az olasz város flottája hamarosan elárulta, seregeit járvány tizedelte, szárazföldi erősítését pedig
megállították. Ferenc ilyen körülmények között belátta, hogy Itáliát nem szerezheti vissza, és
béketárgyalásokba kezdett. 1529. augusztus 5-én köttetett meg részben a madridi egyezség mintájára
cambrai-i béke, vagy a „Hölgyek békéje” (Paix des Dames; ugyanis Ferencet anyja, Savoyai Lujza
hercegnő, Károlyt pedig nagynénje, Habsburg Margit savoyai hercegné, Németalföld kormányzója
képviselte). Ebben a francia király lemondott Flandriáról és Artois-ról, illetve az 1521-ben elveszett
Tournai-ról, de megtarthatta Burgundiát, és a két évvel azelőtt, Róma kifosztásakor meghalt III. Bourbon
Károlynak adandó megalázó jóvátétellel sem tartozott a továbbiakban. Az egyezség rendelkezett a dauphin
és öccse kiszabadításáról is kétmillió arany écu (escudo) váltságdíj fejében. A hercegek 1530-ban tértek
haza; ugyanekkor VII. Kelemen Bolognában kibékült V. Károllyal, akit császárrá koronázott, Ferenc pedig
feleségül vette Habsburg Eleonórát.

A „legkeresztényibb király” keresztényietlen szövetségei

Ferencet mindez nem téríthette el attól a céljától, hogy

visszaszorítsa V. Károlyt. 1531. október 26-án
Saalfeldben a Ferencet képviselő Jean du Bellay
párizsi püspök és fivére, Guillaume szerződött a
császári hatalom ellen lázadó birodalmi protestánsokat
tömörítő schmalkaldeni szövetség német humanista
képviselőivel, pénzügyi támogatást ígérve nekik a
katolikusok ellen. Hasonló módon sikerült
megerősíteni – igaz, konkrét szövetségi szerződés
nélkül – az oszmánokkal ápolt baráti viszonyt, mely a
földközi-tengeri spanyol flotta elleni együttműködésre,
valamint a Habsburgok magyarországi hátországának
gyengítésére szolgált Ferenc számára. 1535-ben Taddeo Zuccaro: I. Ferenc, V. Károly és III. Pál
született meg az első kapituláció az Oszmán pápa a nizzai fegyverszünet megkötésekor (freskó
a caprarolai Villa Farneséből, 1557–1566)
Birodalommal, melynek értelmében a francia hajósok szabadon közlekedhettek török vizeken, és komoly
kereskedelmi előnyöket élveztek.

1535-ben elhunyt II. Francesco Sforza milánói herceg, Ferenc pedig azonnal követelni kezdte örökségét, és
1536-ban bevonult Savoyába. Válaszul Károly Provence-ot rohanta le, ám Montmorency connétable
ellenállásán megtört a lendülete. 1538. július 14-én Aigues-Mortes-ban ünnepélyes királytalálkozóra került
sor a protestáns veszély ellen katolikus egységfrontot létrehozni kívánó III. Pál pápa közbenjárására. A
nizzai tárgyalás végeztével Ferenc és Károly fegyverszünetet kötött, sőt a francia király még szabad
átvonulást is engedélyezett ellenfelének, hogy az leverhessen egy genti lázadást.

Az utolsó itáliai expedíció

Az elkövetkező néhány évben béke honolt a Valois- és

a Habsburg-ház között. V. Károly 1540-ben
egyenesen meglátogatta Ferencet Párizsban és
Fontainebleau-ban, ahol sógora nagy tisztelettel és
pompával fogadta. Hamarosan mégis kitört a
háborúskodás, ezúttal azon az ürügyön, hogy a császár
nem volt hajlandó átadni Milánót egyik francia
királyfinak sem korábbi ígéretével ellentétben. A király
ismét szakított a békés politikával, melynek képviselői
– legfőképpen Montmorency, a főparancsnok –
kegyvesztetté váltak.

A háború ezúttal két évig tartott. 1542-ben kezdődtek a

hadműveletek. 1544. április 11-én a piemonti ceresolei
Taddeo Zuccaro: I. Ferenc, V. Károly és
csata döntő győzelmet hozott a franciáknak délen, ám
Alessandro Farnese bíboros (1520–1589)
a császári csapatok áttörték a lotaringiai határt, majd
ünnepélyes bevonulása Párizsba 1540-ben (freskó
részben Saint-Dizier ostromára, részben Párizs ellen
a caprarolai Villa Farneséből, 1557–1566)
indultak. A felek azonban akut pénzhiány miatt
képtelenek voltak fizetni zsoldosaikat, így gyors
békekötésre kényszerültek. Szeptember 18-án írták alá a crépyi fegyverszünetet, melyben gyakorlatilag az
1538-as feltételeket erősítették meg. Károly végleg kivonult Burgundiából, Ferenc sokadszorra is lemondott
Artois-ról, Flandriáról, illetve Milánóról és Nápolyról, de megtarthatta Savoyát és Piemontot. Arról is
megállapodás született, hogy Ferenc kisebbik fia, Valois Károly orléans-i herceg feleségül vehet egy
Habsburg-lányt (vagy Károly leányát, Máriát, vagy Ferdinánd leányát, Annát), akikkel vagy a Németalföld,
vagy Milánó járt volna együtt hozományul. Az egyezség súlyos konfliktusokra adhatott volna okot Henrik
dauphin és öccse között a későbbiekben, ami talán a császár szándékainak is megfelelt, azonban az orléans-
i herceg váratlan halála megakadályozta a frigy és a családi viszály létrejöttét.

Angol és skót harcok

VIII. Henrik az 1530-as években elszakadt a pápai fennhatóságtól, megalakítva a független Anglikán
Egyházat. Tette kiátkozást vont maga után. Bár kétségkívül erős hagyományai voltak a francia egyházi
autonómiának is, a mindvégig katolikusnak megmaradó Ferenc nem volt hajlandó hasonló lépésre a
gallikanizmus esetében, sőt szorosabbra vonta szövetségét Rómával, amikor fiát, a későbbi II. Henriket VII.
Kelemen unokahúgával, Medici Katalinnal házasította össze. Bár a cognaci ligában még együtt léptek fel, a
két királyság viszonya részben vallási okokból is meglehetősen rosszul alakult a későbbiekben, amihez
hozzájárult, hogy a százéves háború óta angol kézen volt Calais fontos kikötője. Igaz, az V. Károly elleni
háborúskodás mellett ez csak másodrangú konfliktus maradt.
1542-ben meghalt Ferenc régi szövetségese és hajdani veje, V. Jakab, Skócia királya. Lánya, Stuart Mária
még csecsemő volt, és anyja, Lotaringiai Mária kénytelen volt rejtegetni őt, mert Henrik azonnal nyomást
gyakorolt rá, hogy összeházasítsa fiával, ami a két trón egyesítését jelentette volna. Franciaország gyorsan
segítséget küldött az angol betörések ellen. A konfliktus során, 1544-ben az angolok Calais-ből kiindulva
elfoglalták Boulogne kikötővárosát is. A két kikötőt Ferenc halála után szerezte vissza az utóda.

Felfedezések és Új-Franciaország
Bár hosszú partvidéke, jó kikötői és számos tengerésze predesztinálta Franciaországot arra, hogy tengeri
nagyhatalommá váljon, I. Ferenc elődei csak kisebb tengeri hadműveleteket folytattak, amihez némi francia
kalózkodás járult Észak-Afrika partvidékén. A Földközi-tengerre összpontosító királyok kimaradtak a nagy
földrajzi felfedezések első hullámából, ami hatalmas jövedelmeket hozott a kereskedelem és a gyarmatosítás
által Spanyolországnak és Portugáliának. Ferenc figyelmét az fordította az Újvilág felé, hogy 1522-ben a
Hernán Cortés által V. Károlynak küldött aranyat szállító hajót egy dieppe-i „magánvállalkozó”, Jean Ango
egyik hajója kifosztotta. Ango, aki mintegy 70 hajónak parancsolt, korábban Lisszabont is blokáddal
fenyegette, rákényszerítve a portugál uralkodót arra, hogy fizessen neki; emberei pedig jártak már
Indonéziában és Dél-Amerika partjainál is.

Ango, aki Ferenc testvérével, Marguerite-tel ápolt jó viszonyt, királyi támogatással több felfedező
expedíciót indíthatott, melyek célja legfőképpen az északnyugati átjáró meglelése volt India felé. 1524-ben
Giovanni da Verrazano, aki Ango embereként 1508-ban valószínűleg már járt Újfundland partjainál,
végigkutatta Észak-Amerika keleti partvidékét a Hudson torkolatától körülbelül Dél-Karolináig.
(Érdekesség, hogy a későbbi New York öblét ő nevezte el először, és a királyi ház iránti tiszteletből a
Nouvelle-Angoulême (Új-Angoulême) névvel illette.)

A következő fontosabb expedíció 1534-ben indult Lisieux püspöke, Jean Le Veneur ajánlásával a Saint
Maló-i Jacques Cartier-val az élen. Miután Cartier birtokba vette Gaspé partvidékét, hazatért
Franciaországba, ahonnan 1535-ben immár három hajó élén vágott az Atlanti-óceánnak. Ezúttal a Szent
Lőrinc-folyó torkolatához érkezett, melyen felhajózva megalapította Sainte-Croix-t („Szent Kereszt”,
Québec elődje), és feljebb elnevezett egy dombot Mont Royalnak („Királyi hegy”, Montréal elődje).
Québecben volt kénytelen áttelelni, majd 1536-ban hazatért. Ferenc pénzhiány miatt egy ideig nem tudott
új expedíciót indítani, így Cartier csak 1541-ben indulhatott vissza, ezúttal öt hajóval. Ferenc az
erődítésekben jártas languedoci Jean-François de La Rocque de Robervalt nevezte ki „Új-Franciaország”
(Nouvelle France) – Kanada elődje – alkirályának. A vállalkozás azonban csődöt mondott, a telepesek
készletei elfogytak, ráadásul az őslakosok is ellenségesnek bizonyultak, így az Ottawa folyó és a Davis-
szoros felfedezését követően a franciák elhagyták telepeiket, és 1543-ban végleg hazatértek. Új-
Franciaország gyarmatosítását csak a 17. század elején kezdték meg újra.

Belpolitikája
I. Ferenc erős államhatalmat és gazdaságot örökölt XII. Lajostól, ám uralkodása idején e két terület
ellentétes irányba fejlődött. Míg a király egyeduralma tovább szilárdult, megvetve a 17. századi
abszolutizmus alapjait, a folyamatos háborúskodás és Ferenc egyéb költekezései, így számos építkezése
kimerítették az államkincstárat, és visszavetették a gazdaság fejlődését.

A kormányzat átalakulása

Franciaországban 1484 óta nem ült össze rendi gyűlés, és hosszú uralkodása alatt Ferenc sem hívta össze.
Az államélet irányítása egyre jobban központosult, még a népes királyi tanácsból is kivált egy kisebb
csoport, amit államtanácsnak, titkos vagy szűk körű tanácsnak neveztek. Ezzel párhuzamosan, bár a
hagyományos udvari főméltóságok megőrizték
fontosságukat, a tőlük független hivatalnokréteg is
megerősödött, ami a királyi államtanácsosokat,
jegyzőket és titkárokat tömörítette.

Pénzügyi intézkedések

A folyton pénzszűkében szenvedő király 1523-ban

létrehozta az összes állami- és királyi magánbevételt
gyűjtő takarékkincstárat, és az addig működő négy
nagy adókerület helyett tizenhat kisebb körzetet hozott
létre. Uralkodása alatt a parasztok által fizetett taille
adónem összege több mint duplájára, a só után
fizetendő gabelle pedig háromszorosára nőtt.
Érdekesség, hogy új pénzszerzési forrásként itáliai
mintára az 1539-es châteauregnard-i rendelettel
bevezette a lottót francia földön. Ferenc azonban más,
kétes üzelmektől sem riadt vissza, ha pénzre volt A francia királyi birtok területi változásai Ferenc
szüksége. Fentebb már szó esett a Bourbon-örökség uralkodása alatt (narancssárga: a király
megszerzéséért tett lépéseiről, de hasonló horderejű szerzeményei, Bretagne és a Bourbon-birtokok)
volt Jacques de Beaune de Semblançay, az 1515-ben
kinevezett pénzügyi főintendáns koncepciós pere.
Beaune-t az itáliai hadjárat forrásainak elsikkasztásával vádolták meg, és bár tisztázni tudta magát, 1527-
ben fölakasztották a Montfauconon; vagyona a kincstárra szállt.

Változások a jogszolgáltatásban

A bíráskodás szerepét betöltő hat parlament mellé Ferenc 1515-ben létrehozta a bretagne-it, és az ország
fele fölött hatalommal rendelkező párizsi testületet két újabb vizsgálati kamarával bővítette. Ezzel a
testülettel azonban komoly konfliktusba keveredett, mivel kétévnyi huzavona után volt csak hajlandó
törvénybe iktatni az 1516-os konkordátumot. Ezen okulva a király a hatáskörüket túllépő parlamenteket
minden erejével igyekezett rászorítani arra, hogy pusztán jogszolgáltatással foglalkozzanak, és azon a
területen se vetemedjenek királyi vagy egyházi ügyekbe beavatkozni.

A király 1536-os crémieu-i

rendeletében minden más bíróságot a
tartományi testületek alá rendelt, az
1539-es Villers-Cotterêts-i ediktumban
pedig kötelezővé tette a francia nyelv
használatát a bíróságokon, egyúttal
elrendelte a kötelező anyakönyvezést,
szabályozta a perrendtartást, és
gondosan elkülönítette az egyházi és
világi bíráskodás hatáskörét. A párizsi Hôtel de Ville mai formáját Ferenc parancsára nyerte el

A királyi birtok és a királyság területi változásai

I. Ferenc viszonylag kevés hódítással büszkélkedhetett – mindössze Piemontban és Savoyában sikerült

megvetnie a lábát –, ellenben uralkodása idején komolyan megnövekedett a királyi birtokállomány
(domaine royal).
Miután 1523-ban fény derült árulására, Charles de Bourbon connétable elmenekült, birtokait pedig
konfiskálták a korona javára. Ferenc magánbirtokai így Bourbonnais (Bourbon) hercegségével, Clermont,
Forez, Beaujolais, Mercoeur, Auvergne és Montpensier grófságaival lettek nagyobbak; később IV. Károly
alençoni herceg 1525-ös halálával Alençon mellett Armagnac, Rodez és Perche is a király kezébe került.
(Ferenc később néhány uradalmat, így Montpensier-t, Enghient, Condét és Vendôme-ot visszajuttatta a
Bourbon-ház más tagjainak.)

Ferenc feleségétől, Valois Klaudiától kapta hozományul Bretagne hercegségét, amit azonban később átadott
fiának, Ferenc dauphinnek. Igaz, amikor a herceg 1532-ben nagykorú lett, a király csak úgy volt hajlandó
megkoronázni, hogy a helyi rendek kimondták az örökös uniót Franciaországgal. Klaudia hozományához
tartozott még Soissons, Blois és több kisebb uradalom (pl. Coucy, Asti és Montfort).

Vallásügyek

Bár életvitele meglehetősen szabados volt, Ferenc hívő katolikus volt, és az is maradt élete végéig; több
kegyhelyre elzarándokolt uralkodása alatt, és rendszeresen járt misére. A katolikus egyházzal kötött 1516-os
konkordátum példátlan hatalmat adott a francia uralkodó kezébe, mivel a francia egyházi tisztségek
többségében eltörölte a választás lehetőségét, így gyakorlatilag csak az uralkodó ajánlásával kaphatott
valaki egyházi rangot. Ez garantálta a francia klérus királyhűségét, sőt újabb bevételi forrásokat jelentett,
mivel Ferenc és utódai tizedet vethettek ki az egyházi jövedelmekre. Ráadásul az egyházi birtokok
hatalmas, nem örökíthető, de immár általa szabadon adományozható földterületet jelentettek az uralkodó
számára.

A reformáció hatása Ferenc idején jelent meg Franciaországban. Elsőként a katolikus meaux-i püspök,
Guillaume Briçonnet cenaculuma mutatott protestáns jellegzetességeket – igaz, alapvetően mindvégig
elítélte az eretnekséget, és tagjainak jó része később sem tért át. A meaux-i egyházmegyében a püspök
igyekezett minél kevesebb szentábrázolást meghagyni a templomokban, illetve támogatta a francia nyelvű
Biblia-fordítások elterjedését és a népnyelvi liturgiát. Noha Ferenc király távollétében a Sorbonne doktorai
megpróbálták üldözni, a mozgalom az uralkodó befolyásos nővére, Margit támogatását is élvezte, de még
eleinte a király is támogatta: Margit javaslatára a körhöz tartozó Lefèvre d’Étaples lett Károly herceg
nevelője, 1532-ben pedig a Ferenc jóvoltából a szintén humanista eszméket valló Jean du Bellay lett Párizs
püspöke.

Nem mindig maradt ez így: Ferenc tanácsadói, Antoine Duprat és François de Tournon bíborosok többször
sikeresen hangolták az időközben országszerte, jellemzően a városokban megszaporodó protestánsok ellen.
Az első komolyabb üldözést az 1534-es kiáltványügy váltotta ki, amikor több nagyvárosban és a király
amboise-i hálószobájának ajtaján is megjelent egy Oltáriszentséget támadó pamflet. Álláspontjának
ingadozását jelzi, hogy 1535-ben viszont leállította az eretneküldözést. Uralkodása utolsó éveiben lépett
csak az egyre következetesebb és keményebb protestánsellenes intézkedések útjára, aminek 1546-ban a
jeles humanista költő és nyomdász, Étienne Dolet is áldozatul esett.

A reneszánsz fejedelem

Építkezések

I. Ferenc kincstárát nemcsak hadjáratai, hanem számos impozáns építkezése is apasztotta. Kastélyainak és
palotáinak stílusa félreismerhetetlenül reneszánsz, nem egyen itáliai mesterek dolgoztak. Neveltetésének
helyén, az amboise-i kastélyon kisebb átalakításokat végeztetett, és a városban adott menedéket az idős
Leonardo da Vincinek. A művészt felkérte Romorantin kastélya terveinek megalkotására, ám az építkezés
1519-ben félbeszakadt, mivel egy járvány elvitte a munkások zömét.
Az első jelentősebb építkezés mindjárt trónra lépése után, 1515-ben
kezdődött. Ferenc és családja ekkor átköltözött Amboise-ból Blois-
ba, ahol 1516-ban elrendelte egy reneszánsz szárny építését. A
Domenico da Cortona tervei alapján végzett átalakítások 1524-ben,
a királyné halála évében fejeződtek be, a kastélynak azóta is áll az
I. Ferencről elnevezett szárnya a hatalmas, reprezentatív
csigalépcsővel. Még folytak a blois-i építkezések, amikor 1519-ben
onnan nem messze, egy vadászbirtokon is munkálatok kezdődtek
Da Cortona és talán Da Vinci tervei alapján. A király egyik
szeretője, Thouars grófné számára készült chambord-i kastély
építése 1547-ben fejeződött be.

A francia király legjelentősebb építkezése mindenképpen a

fontainebleau-i kastély volt. 1522-től kezdve a lakótorony
kivételével gyakorlatilag az egész középkori királyi erődöt
lerombolták, és a helyére egy reneszánsz stílusú palotát emeltek.
Olyan művészek dolgoztak itt, mint Giovanni Battista Rosso,
Primaticcio vagy Rosso Fiorentino, de Raffaello és Michelangelo
egyes alkotásai is az udvar fényét emelték. Ferenc előszeretettel A blois-i kastély díszlépcsője
időzött itt szeretője, Étampes hercegnő társaságában, ráadásul azt az
ambíciót dédelgette, hogy világhírű művészeti központtá és műhellyé formálja, ezért számos antik szobrot
hozatott oda, illetve temérdek mitológiai témájú alkotással díszítette. Fontainebleau-ban Ferenc utódai is
folytatták az építkezést.

Ferenc, miután visszatért a spanyol fogságból, hamarosan új kastély építésébe fogott. Ez lett az ún. Madrid-
kastély, amit a Párizs melletti boulogne-i erdőben kezdtek építeni 1527-ben. A munkálatokat a firenzei
Girolamo della Robbia és a tours-i Pierre Gadier és Gatien François irányította. A kastély csak 1552 körül
készült el. Nem messze tőle a király egy kisebb vadászlakot emeltetett (La Muette-kastély).

A király parancsára 1526-ban lebontották a párizsi

Louvre eredeti részét, a II. Fülöp Ágost idején emelt,
masszív, középkori tornyot – igaz, a palota átalakítása
csak 1546-ban kezdődött Pierre Lescot vezetésével,
aki ugyanekkor a közeli Ártatlanok kútja építéséhez is
hozzákezdett. Szintén Párizst díszítette az 1533-tól Da
Cortona tervei alapján épített, de csak a 17. században
befejezett Városháza.

A király az későbbiekben sem hagyott fel az

építkezésekkel. Az eddigiekhez hasonló, nagy
munkálatokat csak a Saint-Germain-en-Laye-i kastély
esetében kezdett 1538-ban, de uralkodása második
Chambord kastélya
felében végeztek átalakításokat Villers-Cotterêts-ben,
(1530 k.), Folembray-ban (1538), és Beaumont-les-
Challeau-ban (ma Villecerf) (1542). A királyi építkezések hatottak az arisztokráciára is, Claude de Guise
herceg ekkor építtette ki Joinville-ben rezidenciáját, Montmorency hercege pedig écoueni és chantilly-i
kastélyait.

Ferenc, a művészetpártoló
A fent említett építészet mellett I. Ferenc más művészeti ágakat is bőkezűen támogatott. 1518-ban döntött
egy blois-i „könyvterem” (cabinet de livres) létrehozásáról, ami hamarosan Királyi Könyvtárrá
terebélyesedett, melynek első felügyelője Mellin de Saint-Gelais udvari költő, a király egyik pártfogoltja
volt. Később, 1530-ban egy másik humanistát, a Rotterdami Erasmusszal, Morus Tamással, François
Rabelais-val és Pietro Bembóval is levelező Guillaume Budét ruházta fel királyi könyvtárosi címmel. 1536-
ban egy rendeletben parancsolta meg, hogy minden kinyomtatott könyv egy példányát helyezzék el a
királyi archívumban. 1540-ben Guillaume Pellicier velencei követet bízta meg azzal, hogy minél több régi
kéziratot szerezzen és hozzon Franciaországba.

Budé javaslatára hozta létre a királyi főiskolát, ami később Francia Kollégiumként (Collège de France)
néven vált ismertté. Feladata az volt, hogy a párizsi egyetemen nem oktatott, humanista tárgyakat tanítson,
így a görögöt és a hébert.

1530-tól kezdve az uralkodó királyi nyomdászokat

nevezett ki. Az első ilyen Geoffroy Tory volt, majd
1533-ban Olivier Mallard, 1544-ben pedig Denys
Janot követte. Claude Garamond, az egyik korabeli
nyomdász nevéhez jól olvasható betűtípusok
kifejlesztése fűződik.

Ferenc Saint-Gelais mellett más költőket is patronált,

így Clément Marot-t vagy Claude Chapuys-t, de maga
is fabrikált verseket, például Az asszony ingatag...
kezdetű verset.[3] Több költeménye maradt ránk, bár
utóbb kiderült, hogy némelyiket valójában Saint-
Gelais írta. Irodalompártolás és alkotás terén Saint-Germain-en-Laye kastélya
egyébként testvére, Margit sem maradt el sokkal tőle:
Bonaventure Des Périers és Rabelais egyaránt támogatását élvezte. Margit szintén járatos volt a
költészetben, még életében kiadott egy gyűjteményes kötetet A hercegnők margarétájának/Margitjának
margarétái (Les Marguerites de La Marguerite des princesses) címmel. Fő műve mindazonáltal a
töredékben maradt, csak halála után kiadott, Boccaccio mintájára írt Heptameron.

A királyi palotaépítések természetes velejárója volt a szobordíszítés, ezért Ferenc a szobrászokat is

támogatta. Ennek köszönhetően 1540–1544 között Ferenc udvarában vendégeskedett a kitűnő firenzei
szobrász, Benvenuto Cellini, aki nagy tervekkel érkezett, ám a finanszírozás egyenetlenségei miatt végül
felhagyott franciaországi munkájával, és visszatért Itáliába. A korabeli festők közül a számos udvarbeli
méltóság rajzolt vagy festett portréját az utókorra hagyó, komoly műhelyet alapító Jean Clouet (†   1541)
emelkedik ki, akinek munkásságát később fia, François folytatta.

A királyi embléma

Ferenc emblémájául a szalamandrát választotta, amelyhez gyakorta az alábbi jelmondat társult: Nutrisco et
extinguo („Táplálom és kioltom”), ugyanis a hiedelem szerint a szalamandra a rossz tüzeket megfékezte, a
jókat viszont felerősítette. A szalamandramotívum elsősorban a chambord-i kastélyban bukkan fel számos
falon és mennyezeten, de Fontainebleau-ban is gyakori. A király által alapított Le Havre és az általa
újjáépíttetett Vitry-le-François címerében, illetve a Ferenc több kastélyának otthont adó Loir-et-Cher megye
modern címerében is szerepel.
Számos találgatás övezte a választott szimbólum eredetét. Egyesek szerint
maga Leonardo da Vinci, mások szerint fiatalkori tanára, Artus de Boisy
tervezte a király számára. Ezek egyike sem igazolható, azonban tény, hogy
már Ferenc nagyapja, Jean d’Angoulême jelvényében is szerepelt az állat,
továbbá egy Savoyai Lujza számára készült kéziraton is felbukkant 1504-ben,
jóval Ferenc trónra lépése előtt.

Halála, utódlása
I. Ferenc a rambouillet-i kastélyban halt meg szepszis következtében 1547.
március 31-én. A trónon fia, II. Henrik követte. Ferenc holttestét május 23-án
A királyi jelkép
első felesége, Valois Klaudia mellé temették el Saint-Denis-ben a többi
Fontainebleau I. Ferenc-
uralkodó társaságában; a királyi pár sírját a többihez hasonlóan meggyalázták a galériájában
forradalmárok 1793. október 20-án. Alattvalói később szívesen emlékeztek
vissza a meglehetősen visszahúzódó II. Henrik kedélyes, víg apjára (egyik
ragadványneve a Bonhomme Colas, azaz körülbelül „Jóember Miki” volt), akinek uralkodása alatt az
országot nem sújtotta viszály.

Házasságai, utódai
1514. május 18-án vette feleségül az 1499-es születésű Valois Klaudiát,
XII. Lajos francia király és Bretagne-i Anna leányát. Klaudiát 1517.
május 10-én koronázták királynévá a saint-denis-i bazilikában. 1524-ben
nyolcadik, halva született gyermekük születésekor hunyt el. Addig hét
gyermekük született, de csak öten érték meg a felnőttkort, Ferencet pedig
csak ketten élték túl:

1. Lujza (1515–1518), V. Károly jegyese

2. Sarolta (1516–1524)
3. N (1517)
4. Ferenc (1518. február 28. – 1536. augusztus 10.) dauphin,
Bretagne hercege;
5. Henrik (1519. március 31. – 1559. július 10.) dauphin, később
Valois Klaudia
francia király II. Henrik néven;
6. Magdolna (1520. augusztus 10. – 1537. július 2.), V. Jakab
skót király felesége 1537-ben;
7. N (1521)
8. Károly (1522. január 22. – 1545. szeptember 9.), Angoulême,
majd Orléans hercege;
9. Margit (1523. június 5. – 1574. szeptember 14.), 1559-től
Emánuel Filibert savoyai herceg felesége.
10. N (1524)

1530. augusztus 7-én Ferenc újranősült. Választottja V. Károly nővére,

Szép Fülöp és Őrült Johanna leánya, I. Mánuel portugál király özvegye,
Habsburg Eleonóra volt. Eleonórát 1531-ben koronázták királynévá Habsburg Eleonóra
Saint-Denis-ben, de nem szült gyermeket második férjének. Házasságuk (Joos van Cleve festménye)
a király nőügyei miatt boldogtalan volt, ráadásul Ferenc halála után a
gyermektelen Eleonóra kénytelen volt elhagyni az udvart. 1558-ban halt
meg.
I. Ferencnek egy törvénytelen fia is ismert: Nicolas d’Estouteville (1545–1567), Villecouvin (Villeconin)
ura, aki egy ismeretlen hölgytől született, és nem törvényesítették.[4]

Jegyzetek
3. Hahner Péter: A diadalmas reneszánsz
1. Integrált katalógustár (https://d-nb.info/gn
királya; Rubicon 2000/1-2, 22-24. oldal
d/118534947) (német és angol nyelven).
(Hozzáférés: 2015. október 14.) 4. Jean-Charles Volkmann: Les rois de
France. Párizs, Editions Jean-Paul
2. Georges Bordonove: Les rois qui ont fait
Gisserot, 1996, 40. old.
la France. (IV. kötet) Párizs, Pygmalion,
2006. p. 65

Irodalom
Jean Delumeau: Reneszánsz és vallásháborúk. In: Franciaország története. Szerk.:
Georges Duby. Budapest, Osiris, 2005. (I. kötet) pp. 490–538
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Ferenc francia király témájú kategóriát.

Franciaország
királya
Előző uralkodó: Következő uralkodó:
1515 – 1547
XII. Lajos II. Henrik
[[{{{dinasztialink}}}|
{{{dinasztia}}}]]

Milánó hercege
Előző uralkodó: Következő uralkodó:
1515. október –
Massimiliano Sforza II. Francesco Sforza
1521. november

Milánó hercege
Előző uralkodó: Következő uralkodó:
1524. október –
II. Francesco Sforza II. Francesco Sforza
1525. február

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=I._Ferenc_francia_király&oldid=25749285”

A lap utolsó módosítása: 2023. január 21., 14:45

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon
is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.