RUBICON - A Pápaság És A Török Kérdés A 16-17. Században

2024. 01. 14. 14:34 A pápaság és a török kérdés a 16–17.
században
Rovatok Cikkek Lapszámok ELŐFIZETÉS
A pápaság és a török kérdés a 16–17. században
16 perc olvasás
A keresztény és a muszlim világ évszázados szembenállása a 14. század végén új dimenziókat nyert az oszmánok
európai hódításainak megindulásával. Az 1402 után megtorpanó, majd két évtized után újrainduló és a század
közepétől feltartóztathatatlanul előretörő hódítások miatt az európai politika talán legfontosabb témája a török
kérdés lett.
A közép- és délkelet-európai országok mellett a Német-római Birodalmat vagy Itáliát is fenyegető veszedelem
ellenére az oszmánok elleni összehangolt, egységes európai fellépésre csak kivételesen került sor.
A pápaság oszmánellenes tevékenysége ugyanakkor egyre kevésbé volt összeegyeztethető az európai politikai
folyamatokkal. A monarchiák belső válsága és megújulása, illetve a hatalmicélkitűzései mind kevesebb teret
engedtek egy esetleges összeurópai törökellenes összefogás számára.
A pápaság a 15. századtól a 17. század legvégéig viszonylag koherens törökellenes politikát folytatott, ugyanakkor az egyes pápáknak a török
kérdésben elfoglalt álláspontja, elkötelezettsége nagyban függött a politikai orientációjuktól. Az évszázados Habsburg–francia konfliktusban,
majd a harmincéves háborúban a francia orientációt követő pápák természetszerűleg sokkal kevésbé voltak elkötelezettjei a török elleni harc
ügyének, mint a császárpárti egyházfők. A pápai államnak a török magyarországi kiűzése érdekében tett diplomáciai és katonai erőfeszítései
négy jelentősebb szakaszra oszthatók. Világosan elkülöníthetjük a várháborúk időszakának (a 16. század közepének) pápai politikáját,
Báthory István erdélyi fejedelem (1571– 1586) és a római diplomácia kapcsolatait, VIII. Kelemen pápa (1592–1605) diplomáciai és katonai
segítségét a Habsburgok és Erdély számára a hosszú török háború idején, végül XI. Ince bravúros diplomáciai sikerét a Szent Liga
összekovácsolásában, amelynek köszönhetően sikerült a törököket kiűzni Magyarországról. Az egyházi állam (Status Pontificius) a
harmincéves háború idején, a francia orientációt követő VIII. Orbán pápasága alatt (1623–1644) került legtávolabb a törökellenes politikai
célkitűzésektől.
A pápák és a török kérdés Magyarország meghódításának évtizedeiben
A 16. század közepének pápai törökpolitikáját alapvetően a diplomáciai segítségnyújtás, az egymással szemben álló közép-európai államok,
mindenekelőtt a Habsburgok és Erdély, illetve az orosz cár és a lengyel király összebékítésének szándéka vezette a térség országainak
törökellenes összefogása érdekében. Emellett a török hadjáratok idején – így 1542–1543 folyamán és 1566-ban – kisebb pápai
segélycsapatok érkeztek Magyarországra. Az óvatosságot egyrészt az Itália elleni török támadástól való félelem, illetve elsődlegesen a
tengeri orientáció magyarázza. Ez utóbbi vitathatatlan sikerét az 1571. évi lepantói tengeri győzelem jelentette, amelyben V. Pius pápának
(1566–1572) is komoly szerepe volt.
A magyarországi trónviszályok alatt (1526–1540) a pápáknak a két királlyal kapcsolatos politikáját a Habsburg–Valois-viszályban elfoglalt
álláspontjuk és az oszmán előrenyomulás megállításának vágya határozta meg. A hatalmi politikában meglehetősen ügyetlenül egyensúlyozó
VII. Kelemen (1523–1534) elsőként Szapolyai Jánost (1526–1540) ismerte el királynak Habsburg Ferdinánddal (1526–1564) szemben, majd a
Sacco di Roma, a reneszánsz Róma elpusztítása (1527) után a megváltozott szövetségi politikája jegyében Ferdinánd mellé állt. A váltás
leglátványosabb jeleként – V. Károly császár (1520–1556) nyomására – az 1529. december 22-én tartott titkos konzisztóriumon a törökkel
kötött szövetsége miatt kiközösítette Szapolyait az egyházból. Ezt a büntetést ugyan hivatalosan nem hirdették ki, sőt a pápa egyáltalán
nem sietett azt nyilvánosságra hozni, viszont a király haláláig a hivatalos feloldozás sem történt meg. A Habsburg-politika ezt a tényt a
későbbiekben ellenfelével szemben alaposan kihasználta.
https://rubicon.hu/cikkek/a-papasag-es-a-torok-kerdes-a-16-17-szazadban 1/17
2024. 01. 14. 14:34 A pápaság és a török kérdés a 16–17. században
VII. Kelemen és utódja, III. Pál (1534– 1549) ezt követően diplomáciai befolyását a két király kibékítése érdekében vetette latba, ugyanis
egyedül ettől remélte Szapolyainak a török szövetségtől való elfordulását és a török előrenyomulás megállítását. Ennek érdekében a pápai
diplomácia egyeztette lépéseit a császár római követével, mindent megtett Ferdinánd magyarországi pártjának erősítéséért, majd 1536-tól
kezdve aktív részt vállalt a két király közötti béketárgyalások előkészítésében.
A Szapolyai és Ferdinánd között 1538-ban megkötött váradi békét követően III. Pál Geronimo Rorario személyében nunciust küldött
Szapolyaihoz, hogy a béke kihirdetésére és Ferdinánd öröklésének elismerésére rávegye. Az események azonban nem a Szentszék
várakozásainak megfelelően alakultak. Szapolyai halála után a pápai diplomácia erőfeszítései ellenére sem sikerült az egész magyar politikai
elitet a Habsburgok mögött felsorakoztatni. A francia követ és a pápai kúria franciapárti bíborosainak hatására III. Pál maga is óvakodott a
túlságosan egyértelmű fellépéstől Ferdinánd érdekében, így a magyar főpapokhoz intézett brevéjében is csak a török szövetségtől óvta és a
béke megtartására buzdította a címzetteket.
Közben az Izabella özvegy királyné és gyermeke, János Zsigmond uralmát támogató politikusok és a Szentszék között évekig semmilyen
kapcsolat nem létezett. A formálódó erdélyi államalakulatot ténylegesen irányító pálos szerzetes és váradi püspök, Fráter György 1546-ban
küldött először követet a pápához, hogy püspökségéhez a pápai megerősítést kieszközölje. 1547-től kezdve felélénkültek a diplomáciai
tárgyalások. Fráter György a Magyarország egyesítésére irányuló nagy tervét a pápa védnöksége alatt, iletve politikai támogatása révén
kívánta véghezvinni. Róma 1548-ban bekövetkezett Habsburg-ellenes fordulata hirtelen felértékelte a Ferdinánddal szemben kijátszható
Erdély politikai súlyát. A Habsburgokkal való szembefordulás érdekében a barátnak Rómában még bíborosságot is ígértek. A sors iróniája,
hogy ezt a méltóságot az Erdélynek a Habsburgok alá helyezését kimondó nyírbátori egyezmény (1549) után végül mégiscsak Ferdinánd
ajánlására nyerte el 1551. október 12-én.
III. Gyula pápa (1550–1555), aki Fráter Györgyöt bíborossá tette, gyilkosait és a felbujtó Ferdinánd királyt kiközösítette, majd hosszas vizsgálatok után
az excommunicatio alól mégis felmentette. Girolamo Sicciolante festménye
Ezt követően Fráter György lehetetlen vállalkozásba kezdett: úgy akarta a Habsburgok kezére játszani Erdélyt, hogy közben a törökökkel való
jó viszonyát is fenntartja, bízva egy pápai vezetés alatti európai törökellenes koalíció létrejöttében. Céljait és lépéseit a Habsburg-politika és
az Erdélybe küldött hadsereg vezetője, Gian Battista Castaldo teljesen félreértette, és végül Ferdinánd beleegyezésével Castaldo katonái 1551.
december 12-én az alvinci kastélyban meggyilkolták.
Ez a lépés óriási megdöbbenést keltett a pápai udvarban, hiszen alig két hónappal a gyilkosság előtt Ferdinánd ajánlására nevezte ki az
áldozatot III. Gyula pápa (1550–1555) bíborossá. Az eset a Habsburg–szentszéki kapcsolatok egyik legkomolyabb válságához vezetett. A
bíboros meggyilkolása miatt a király és az elkövetők is kiközösítés alá estek, míg a Habsburg-diplomácia nagyszabású offenzívát indított a
pápai feloldozás elnyerése érdekében. A király követei, Gregoriánc Pál zágrábi püspök és Don Diego Lasso hosszú beadványokban
bizonyították egyrészt a király és a tisztek ártatlanságát, másrészt a barát gonosz terveit, amelyeket a töröknek való meghódolásra, a
császári sereg kiszolgáltatására és a szultánnal együtt a kereszténység elleni támadásra szőtt. Girolamo Martinengo bécsi nuncius és
megbízottjai 1553 folyamán számos tanút hallgattak ki Grácban, Bécsújhelyen, Sopronban, Bécsben, sőt Erdélyben is, akik igazolták a király
és a zsoldosok eljárásának jóhiszeműségét. A pápa megbízásából folytatott vizsgálatok eredményeként született jegyzőkönyveket Rómában
alaposan átvizsgálták, és 1555. február 12-én Ferdinándot és katonáit felmentették a kiközösítés alól.
Báthory István és XIII. Gergely szövetsége
A Pápai Állam törökellenes diplomáciatörténetének egyik legfontosabb állomását jelentik XIII. Gergely pápa (1572–1585) erőfeszítései egy
közép-európai szövetség összekovácsolására. A koncepció kulcsfigurája Báthory István erdélyi fejedelem (1571–1586) és lengyel király
(1575–1586) lett. Báthory személyében az antitrinitárius eszméket valló János Zsigmondot egy katolikus uralkodó követte az erdélyi
fejedelmi székben, ez a tény mind az ország rekatolizációja, mind pedig a politikai együttműködés előtt komoly lehetőségeket nyitott.
Báthory István erdélyi fejedelem (1571–1586) és lengyel király (1575–1586), aki igen jó kapcsolatokat ápolt a Szentszékkel. Politikai súlyát jelzi, hogy
unokaöccsét, Báthory Andrást XIII. Gergely 1584-ben bíborossá nevezte ki. Az itt látható portré egy 17. század végi viseletalbumba készült akvarell
Báthory uralkodásának kezdete óta igen jó kapcsolatokat ápolt a Szentszékkel, számos levelében biztosította a pápát a katolikus restauráció
iránti elkötelezettségéről, és segítséget kért terveinek megvalósításához. Ennek ellenére a lengyel trónért folyó harcban a pápa kezdetben
mégsem őt, hanem II. Miksa császárt (1564–1576) támogatta. A pápai diplomácia álláspontja szerint ugyanis Erdély török függése miatt
Báthory győzelmével Lengyelország is kikerülhetett volna a török ellen mozgósítható államok sorából.
Báthory királlyá választása után azonban – nem utolsósorban a jezsuita Szántó István hatására – változás következett be a Szentszék
politikájában, és ettől kezdve a Habsburgokkal való béke megteremtése, illetve egy Báthory köré szerveződő törökellenes koalíció létrehozása
lett a pápai diplomácia elsődleges célkitűzése. Róma püspöke az észak-európai államokban már nagy tapasztalatokat szerzett Antonio
Possevino jezsuita diplomatát bízta meg a feladattal.
Possevino 1581 és 1586 közötti diplomáciai utazásai során először a IV. (Rettegett) Iván orosz cár (1547–1584) és a lengyel király közötti
béke megteremtésén fáradozott, majd a II. Rudolf császár (1576–1612) és Báthory közötti megegyezés létrejöttét segítette elő. Báthory
súlyát jelzi a Status Pontificius előtt, hogy unokaöccsét, Báthory Andrást XIII. Gergely 1584-ben bíborossá nevezte ki. A rendkívüli diplo‐
máciai ügyességet igénylő közvetítés eredményeként megszületett közép-európai szövetségi rendszer azonban Báthory 1586-ban
bekövetkezett halálával összeomlott.
A pápaság részvétele a tizenöt éves háborúban
A Patrimonium Petri 16. századi törökellenes diplomáciai és katonai tevékenysége a tizenöt éves háború – másik nevén hosszú török háború
– idején, VIII. Kelemen uralkodása alatt (1592– 1605) ért a csúcspontjára. A pápa törökpolitikájának – az előző évtized törekvéseinek
szerves folytatásaként – egyik legfontosabb célkitűzése egy közép- és kelet-európai törökellenes koalíció megteremtése volt, melynek
megszervezésével Aleksandar Komulović spalatói kanonokot bízta meg. Komulović 1593 és 1598 között fáradhatatlanul tárgyalt Erdélyben,
Moldvában, Lengyelországban és Oroszországban, a tervezett szövetség azonban nem jött létre. Ebben a kontextusban természetesen Erdély
politikai szerepe is felértékelődött, különösen mivel Báthory István politikáját az örökébe lépő unokaöccse, Báthory Zsigmond (1586–1597,
1598–1599, 1601–1602) is folytatni szándékozott.
VIII. Kelemen pápa (1591–1605), a törökellenes pápai politika egyik leghatékonyabb képviselője. Legfontosabb célkitűzése egy közép- és kelet-európai
törökellenes koalíció megteremtése volt. Giuseppe Cesari festménye
A török háború kitörésével Erdély rendkívül nehéz választás elé került, hiszen a kis ütközőállam számára mind a török szövetség fenntartása,
mind pedig a keresztény táborhoz való csatlakozás komoly veszélyeket hordozott. A szintén katolikus Báthory Zsigmond a keresztény
szövetség mellett döntött, elhatározásában és a későbbi diplomáciai tárgyalásokban gyóntatópapjának, Alfonso Carillo spanyol jezsuitának
döntő szerepe volt. Carillo – akárcsak korábban Possevino – a rekatolizáció ügyét szorosan összekötötte a törökellenes politikai
orientációval. A jezsuita páter 1593 és 1595 között egyik irányítója volt a Báthory és Rudolf császár közötti prágai tárgyalásoknak, amelyek
eredményeként a két uralkodó szövetséget kötött egymással, Báthory pedig feleségül vette Mária Krisztierna Habsburg főhercegnőt. Az
erdélyi politikai fordulat előkészítésében Carillo mellett a Báthoryhoz küldött két pápai követ, Attilio Amalteo és Alfonso Visconti, illetve
Cesare Speciano prágai nuncius is jelentős részt vállalt. A Szentszék a diplomáciai erőfeszítések mellett igen jelentős pénzsegéllyel is
támogatta az erdélyi vállalkozást.
A pápai diplomácia bábáskodásával létrejött szövetség eleinte nagy reményekkel kecsegtetett, de Báthory Zsigmond 1595. évi diadalmas
havasalföldi hadjárata után a következő év eseményei keresztülhúzták Prága és Róma számításait. 1596-ban Miksa főherceg és Báthory
seregei vereséget szenvedtek az oszmán seregektől Mezőkeresztesnél, ezt követően pedig – részben a katonai kudarc, részben pedig a
szerencsétlen házasság miatt – Zsigmond lelkileg összeroppant és politikája kiszámíthatatlanná vált. 1597-ben Rudolf javára mondott le a
fejedelemségéről, amit a pápai diplomácia és Carillo mindenképpen igyekezett megakadályozni, hiszen ezzel a törökellenes szövetségi
politika egy fontos, Rudolfnál lényegesen aktívabb tagja esett ki.
Lemondása és visszatérése (1598) után azonban a Szentszék többé nem bízott benne, és igyekezett menteni a menthetőt: őt és utódait –
Báthory Andrást (1599) és Mihály havasalföldi vajdát (1599–1600) – távol tartani a török szövetségtől. Ennek érdekében nemcsak
Carillónak kellett visszatérnie a fejedelemségbe, hanem a pápa újabb követét, Germanico Malaspina volt lengyelországi nunciust is Erdélybe
küldte (1599). Az erdélyi események azonban ekkorra már túlléptek azon a határon, amikor még a diplomácia eszközeivel befolyásolni
lehetett a fejleményeket. Báthory András bíboros meggyilkolása után a hatalmat magához ragadó Mihály vajda kiutasította Malaspinát
Erdélyből, s szakított a pápasággal folytatott szövetségi politikával.
A Szentszék a diplomáciai útkeresésen túl jelentős katonai segítséget is nyújtott a magyarországi hadszíntéren harcoló császári csapatoknak.
A pápa 1592-től kezdve folyósított jelentősebb pénzösszeget a császári hadvezetésnek zsoldosok toborzására, de a pénzsegélyek bizonytalan
felhasználása miatt a következő évben katonák küldése mellett döntött. A háború folyamán összesen háromszor (1595, 1597, 1601) érkeztek
pápai csapatok Magyarországra. Vezérük mindhárom alkalommal VIII. Kelemen pápa rokona, Giovanni Francesco Aldobrandini volt, akinek
1601-ben bekövetkezett halála után a helyére Flaminio Delfini lépett.
A Status Pontificius a magyar hadi vállalkozásokra 1592 és 1606 között óriási összeget, összesen megközelítőleg 3 000 000 aranyforintot
fordított, és mintegy 30 000 katonát küldött. Ennek ellenére a pápai csapatok még a háború alapvető sikertelenségéhez képest is kevés
eredményt tudtak felmutatni. Az olasz zsoldosok sokat szenvedtek a hiányos élelmezéstől és a szokatlan éghajlattól, emellett járványok
tizedelték meg soraikat. A határozottabb német részvételt és a támadó fellépést szorgalmazó pápai főtisztek az óvatos Habsburg-
hadvezetéssel szemben nem tudták elképzeléseiket érvényesíteni.
A pápa török szövetségben?
VII. Sándor pápa (1655–1667), aki nemcsak Lipót császárnak küldött jelentős anyagi segítséget a török háborúra, hanem Zrínyi Miklóssal is
kapcsolatban állt. Giovanni Battista Gaulli (Baciccio) festménye
A hosszú török háborút 1606-ban lezáró zsitvatoroki Habsburg–oszmán béke több mint félszázados nyugalmat hozott a magyarországi
fronton, még ha a határokon továbbra is gyakran előfordultak összecsapások. A 17. század első felének szentszéki–magyar kapcsolatait
ennélfogva a török kérdés háttérbe szorulása jellemezte. Emellett a harmincéves háború idején a pápaság nemzetközi szerepe és súlya olyan
alapvető változásokon ment keresztül, amelyek szükségképpen jelentős hatással voltak a Magyarországgal kialakított kapcsolatokra is.
A franciabarát Barberini családból származó VIII. Orbán (1623–1644) pontifikátusa idején a Szentszék politikájában minden korábbinál
élesebben kettévált a politikai és az egyházi szempont: a pápa a Habsburgokkal szemben a német protestánsokkal szövetkező franciák
érdekeit képviselte. Ezzel Róma nemcsak a német katolicizmus helyzetét gyengítette, hanem saját politikai megítélését is nagymértékben
rontotta, hiszen a vesztfáliai békét követően végképp az európai hatalmi politika perifériájára került, politikai lehetőségei egyre inkább
Itáliára szűkültek. Másképp és persze sarkítva fogalmazva: VIII. Orbán a felekezeti alapelveket átlépve – merőben politikai szempontokat
követve – a katolikus ügy helyett lényegében a protestánsokat és a törököket támogatta.
Ezekkel a folyamatokkal szemben a 17. század első fele nemcsak a katolikus restauráció fénykora volt Magyarországon, hanem a magyar
rendiség megerősödésének és ezzel együtt a Habsburg Birodalmon belüli magyar külpolitikai részvételnek a csúcspontját jelentette. Ebben az
időszakban a Szentszék a magyarországi események közül leginkább az erdélyi fejedelmek politikai és katonai lépései iránt érdeklődött:
Rómában élénk figyelemmel kísérték Bethlen Gábor (1613–1629) hadjáratait. Az erdélyi fejedelem elleni háborúhoz XV. Gergely (1621–1623)
még katonai segítségre is hajlandó lett volna, VIII. Orbán pedig Bethlen szövetségi és házassági terveinek egyik legelszántabb ellenzője volt.
VIII. Orbán pápa (1623–1644), aki a törökök ellen harcoló Habsburgokkal szemben a franciák érdekeit képviselte Rómában. Ezzel a katolikus ügy helyett
lényegében a protestánsokat és a törököket támogatta. Mindemellett Bethlen Gábor szövetségi és házassági terveinek egyik legelszántabb ellenzője
volt. Pietro da Cortona festménye (1625 körül)
Az alapvető politikai változásokat két magyar főpap, Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek és Jakusics György egri püspök római
követjárásai is világosan jelezték. Pázmányt 1632-ben II. Ferdinánd császár (1619–1637) küldte Rómába, hogy a pápát szövetségi
politikájának megváltoztatására – vagyis a császárral és a spanyol királlyal való együttműködésre és ezzel együtt egy szélesebb török- és
protestánsellenes európai szövetségben való részvételre – vegye rá, emellett anyagi segítséget kérjen a Szentszéktől a svéd támadás elleni
védelemhez. Pázmány természetesen nem ért célt, sőt a pápai udvar egy ideig még császári követként való elismerését is megtagadta. A
bíboros csalódottan hagyta el Rómát, és politikai kapcsolata a Barberinikkel végletesen megromlott. Ám a pápa végül mégiscsak jelentősebb
összegű segélyt bocsátott a császár rendelkezésére.
Hasonlóan kudarccal végződött Jakusics püspök követjárása 1644–1645-ben, akit III. Ferdinánd (1637–1657) a magyar katolikus rendek
kezdeményezésére küldött Rómába, hogy X. Ince pápától (1644–1655) anyagi segítséget kérjen Magyarország számára a francia–svéd
szövetségben a királyi Magyarországra támadó I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1630–1648) elleni védekezéshez. A püspök hiába kötötte
össze a Rákóczi ellen viselt háborút az ország rekatolizációjának és a török kiűzésének ügyével, X. Ince – francia nyomásra és a kandiai
háború kitörése miatt – megtagadta a kívánt segélyt.
XI. Ince és a Szent Liga
A Pápai Államnak a magyarországi török kérdésben tanúsított passzivitása a század második felében lassan megváltozott. Ebben jelentős
szerepet játszott, hogy VIII. Orbán utódai szakítottak az egyoldalú francia orientációval, s a pápaság és Franciaország viszonya a 17. század
második felére – XIV. Lajos államegyházi törekvései miatt – egyre feszültebbé vált.
A század második felében a Köprülü-restauráció nyomán az Oszmán Birodalom agresszivitása megnövekedett. Az újrainduló hódítások elleni
védekezés kérdése ismét aktuálissá vált, és a harmincéves háború lezárása után az európai államokat is könnyebben lehetett mozgósítani a
szultánnal szemben. A megváltozott nemzetközi helyzetben a pápák diplomáciai tevékenységének egyik legfontosabb célkitűzése újból egy
törökellenes európai szövetség összekovácsolása lett. VII. Sándor pápa (1655–1667) nemcsak Lipót császárnak küldött jelentős anyagi
segítséget a török háborúra, hanem Zrínyi Miklóssal is kapcsolatban állt, s az általa képviselt, határozott katonai föllépést támogatta. A
törökellenes szövetség diplomáciai előkészítése már X. Kelemen pápasága idején (1670–1676) megindult, amikor Podólia elfoglalása (1672)
után az új királyt, Jan Sobieskit Francesco Buonvisi lengyelországi nuncius – a császárral való szövetség és a közös törökellenes fellépés
reményében – megkísérelte elvonni a franciabarát politikától és ezzel a törökbarát irányvonaltól.
XI. Ince pápa (1676–1689), aki megteremtette az egységes európai törökellenes fellépés politikai feltételrendszerét. Az általa összekovácsolt Szent Liga
addig soha nem látott eredményességgel vette fel a harcot az Oszmán Birodalommal. Ennek csúcspontját a középkori Magyar Királyság fővárosának,
Budának a vissza vétele jelentette 1686. szeptember 2-án. Jacob Ferdinand Voet festménye (1670-es évek vége)
XI. Ince (1676–1689) nemcsak folytatta elődei törökellenes politikáját, hanem kiváló diplomáciai érzékkel és óriási elkötelezettséggel sikerre
is vitte. Szívós diplomáciai munkával a pápa bécsi, varsói és párizsi nunciusai – mindenekelőtt a bécsi követség vezetését átvevő Buonvisi –
megteremtették az egységes európai törökellenes fellépés politikai feltételrendszerét. A legfontosabb feladat a francia fenyegetés elhárítása
volt, amit az 1679-ben megkötött nijmegeni békével sikerült elérni.
Ezt követően a magyarországi háború sikeréhez biztosítani kellett a belső feltételeket, vagyis helyre kellett állítani a Habsburgok és a magyar
rendek 1664 után megromlott viszonyát. Erre 1681-ben, a pozsonyi országgyűlésen került sor, ahol I. Lipót (1657–1705) érvénytelenítette az
előző évtizedben bevezetett abszolutisztikus intézkedéseit, megerősítette a rendi kiváltságokat, és ismét biztosította – ha csak korlátozott
mértékben is – a protestáns vallásszabadságot. Az udvar és a rendek közötti kiegyezés létrejöttében Buonvisinek is nagy szerepe volt, aki az
udvari körökkel és a magyar főpapok egy részével szemben még vallási kérdésekben is a kompromisszumos megoldás hívének mutatkozott a
nagy cél, a török elleni hadjárat érdekében.
XI. Ince Lengyelország és a császár közötti szövetség megkötésével érte el harmadik fontos diplomáciai sikerét. A pápai diplomácia
erőfeszítéseinek köszönhetően az 1683. évi török támadás a keresztény tábort politikailag és katonailag felkészülten érte. A törökök Bécs
alatti vereségét követően a pápa el tudta érni a háború folytatását és a lengyel–Habsburg-szövetség kiterjesztését Velencére, ami egyúttal
egy újabb front megnyitását is eredményezte.
Az így létrejött szövetség, a Szent Liga a pápa védnöksége alatt addig soha nem látott eredményességgel vette fel a harcot az Oszmán
Birodalommal. Az 1684-ben meginduló török háború első öt esztendeje alatt Magyarország nyugati és középső része teljesen felszabadult a
török uralom alól, a hadjárat csúcspontját a középkori Magyar Királyság fővárosának, Budának a visszavétele jelentette 1686. szeptember 2-
án. 1691 és 1695 között pedig a keleti országrészből is sikerült kiűzni a hódítókat.
A keresztény seregek a század végére Magyarország területének legnagyobb részét felszabadították a török uralom alól. A karlócai béke
1699-ben a katonai eredményeknek megfelelően a Temesköz kivételével véglegesen megszüntette a török uralmat Magyarországon,
helyreállítva a 16. század közepén három részre szakadt ország egységét a Habsburg Birodalom keretein belül.
A győztes háborúban a pápai diplomácia is nagy szerepet játszott, amelynek nemcsak a koalíció együtt-tartásában, illetve a török
kollaboráns Thököly Imre felső-magyarországi fejedelem (1682–1685) diplomáciai elszigetelésében volt oroszlánrésze, hanem – legalábbis
1688-ig – Franciaország semlegesítésében, illetve a hadjárat bőkezű anyagi támogatásában is. A Szentszék politikai szerepe XI. Ince pápa
halála után – mindenekelőtt VIII. Sándor (1689–1691) és XII. Ince (1691–1700) pápák és a francia király közötti közeledés következtében –
jelentős mértékben csökkent a török elleni háborúban.
III. Sobieski János lengyel király (1674–1696), aki bevitte országát a Szent Ligába, majd hadvezéri talentumát is megcsillantotta Bécs felmentése során,
1683-ban
A török előrenyomulás feltartóztatása és a hódítók kiűzése másfél évszázadon át közös célja volt a magyarságnak és a Szentszéknek.
Természetesen a motivációik részben mások voltak. Magyarország számára a törökellenes harc a középkori Magyar Királyság területi
integritásának helyreállítása érdekében folyt. A Szentszék számára a törökellenes harc okai összetettebbek voltak. Az oszmánok elleni
fellépés európai szervezése mindenekelőtt a középkori keresztes eszme továbbélését jelentette, amely a 17. században szinte az egyetlen
lehetőség volt a pápaság számára, hogy felülemelkedhessen az itáliai politika korlátain, és be tudjon lépni az európai politika színpadára. Ez
különösen a vesztfáliai békével a pápaságot ért megaláztatás után lett teljesen nyilvánvalóvá. Nem véletlen, hogy éppen XI. Ince uralkodása
idején vált a szentszéki politika elsődleges prioritásává az európai törökellenes összefogás megszervezése. Több sikertelen kísérlet után, a 17.
század végén sikerült a közös célt közös erővel végrehajtani. Ennek fényében túlzás nélkül állítható, hogy XI. Ince uralkodása és Francesco
Buonvisi bécsi követsége a szentszéki–magyar kapcsolatoknak nemcsak fontos fejezete, hanem a pápai diplomácia Magyarország érdekében
kifejtett tevékenységének csúcspontja is volt.
Szerző
Molnár Antal
• Ismerje meg
• A szerző cikkei
Korszak
• Egyetemes történelem
A kora újkor (1492-1789-ig)
Tananyag
• Egyetemes történelem
A kora újkor története
Az Oszmán Birodalom az újkorban
Az Oszmán Birodalom az újkorban (kiegészítő irodalom)
Lapszám
• 2022/11-12.
Előző cikk
Türkenhilfe
Következő cikk
Honvesztés és honszerzés
Oldalaink Cikkek
Rubicon Bolt Korszakok
Rubicon Mesterkurzus Tananyagok
Rubicon Próba Szerzők
Rubicon Intézet Kalendárium
Aktuális lapszám
Aktuális promóciók Információ
Ajándékkártya készítő Megjelenési időpontok
Ajándék előfizetés aktiválása GYIK
Hírlevél
Kapcsolat
Rólunk
Karrier
Adatvédelem ÁSZF Sütik Impresszum
Történelmi magazin / Alapítva 1989
A Rubicon Online fejlesztése az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával valósult meg.

RUBICON - A Pápaság És A Török Kérdés A 16-17. Században

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

RUBICON - A Pápaság És A Török Kérdés A 16-17. Században

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

2024. 01. 14. 14:34 A pápaság és a török kérdés a 16–17.

Rovatok Cikkek Lapszámok ELŐFIZETÉS

A pápaság és a török kérdés a 16–17. században

A pápák és a török kérdés Magyarország meghódításának évtizedeiben

Rovatok Cikkek Lapszámok ELŐFIZETÉS

Báthory István és XIII. Gergely szövetsége

Rovatok Cikkek Lapszámok ELŐFIZETÉS

A pápaság részvétele a tizenöt éves háborúban

Rovatok Cikkek Lapszámok ELŐFIZETÉS

A pápa török szövetségben?

Rovatok Cikkek Lapszámok ELŐFIZETÉS

Rovatok Cikkek Lapszámok ELŐFIZETÉS

XI. Ince és a Szent Liga

Rovatok Cikkek Lapszámok ELŐFIZETÉS

Rovatok Cikkek Lapszámok ELŐFIZETÉS

A kora újkor (1492-1789-ig)

A kora újkor története

Az Oszmán Birodalom az újkorban

Az Oszmán Birodalom az újkorban (kiegészítő irodalom)

Rubicon Próba Szerzők

Rubicon Intézet Kalendárium

Aktuális promóciók Információ

Ajándékkártya készítő Megjelenési időpontok

Ajándék előfizetés aktiválása GYIK

Adatvédelem ÁSZF Sütik Impresszum

Történelmi magazin / Alapítva 1989

You might also like