VII.

Kelemen pápa
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
VII. Kelemen pápa (eredeti nevén: Giulio de’ Medici;
Firenze, 1478. május 26. – Róma, 1534. szeptember 25.) a VII. Kelemen pápa
219. római pápa 1523-tól haláláig.
a katolikus egyház vezetője
VII. Kelemen a Medici-család egyik sarja volt, és így nem is
olyan nehéz elképzelni, hogy a szintén Medici pápa X. Leó
pontifikátusa alatt az ifjú rokonnak milyen gyorsan felívelt a
politikai és egyházi karrierje. VI. Adorján úgynevezett
„barbár” pontifikátusa után Kelementől mindenki azt várta,
hogy politikai jártasságával, éles eszével végre egyensúlyt
teremt az egyházon belül. Ezt többen többféleképpen is
értelmezték akkoriban. Leginkább arra gondoltak a
bíborosok, hogy az egyensúlyt a kifelé mutatott egyházi
erkölcsök és a belül velejéig korrupt, kapzsi és dőzsölő
főpapok között kell megteremteni. Másrészt az egyensúly a
független Itáliára is vonatkozott, ami az I. Ferenc francia
király és V. Károly német-római császár közötti politikai
egyensúlyra is utal. Kelemen azonban több krónikás és
modern történetíró szerint sem váltotta be a hozzá fűzött
reményeket. Sőt, az ő pontifikátusához kapcsolható rémségek
alapjaiban törték meg a pápaság és az egyház tekintélyét és
Szakállas portréja, Sebastiano del
Piombo festménye, 1531 k.

Eredeti neve Giulio de’ Medici

Született 1478. május 26.
Firenze
Megválasztása 1523. november
18.
Beiktatása 1523. november
26.
Pontifikátusának 1534. szeptember
vége 25.
hatalmát. Kelemen uralkodását leginkább a végzetes Elhunyt 1534. szeptember
kudarcok jellemezték, ami egyben ráébresztette a kúriát arra, 25. (56 évesen)
hogy a változtatások mennyire időszerűek lettek. Róma
Előző pápa Következő pápa
VI. Adorján III. Pál
Tartalomjegyzék
A Wikimédia Commons tartalmaz
A firenzei fattyú VII. Kelemen pápa témájú
A nagy veszteségek pontifikátusa médiaállományokat.
A paviai csatavesztés
Sacco di Roma
Az anglikán egyház
A zsinat rémképe
Kelemen mecenatúrája és halála
Művei
Források
További információk

A firenzei fattyú
Giulio de’ Medici néven, Firenzében született. Apja, Giuliano de’ Medici, a híres Lorenzo öccse, pár
hónappal világra jötte előtt meghalt, amikor a toszkán főváros uralkodó családját a Pazzi-összeesküvés
során megpróbálták végleg elűzni a politikai életből. A hatalmas Lorenzo de’ Medici hátszele és a pápaság
felé menetelő unokabáty ellenére többen is támadták a gyermeket, ugyanis a firenzei társuralkodó nem
kötött törvényes házasságot Giulio anyjával, éppen ezért sokan törvénytelennek tartották a legifjabb
Medicit. A kánoni törvényeket kiválóan ismerő apa, azzal védekezett, hogy Giulio anyjával kötötte őket a
per sponsalia de presenti hivatalos aktusa, amely valóban az egyházi jog egyik régi eljárása volt a házasság
megkötésére, viszont a megfelelő hivatalos személyek híján korántsem lehetett azt állítani, hogy tökéletesen
hivatalos volt a házasságkötés.

Mindenesetre a Medici-család tagjai közé fogadta a gyermeket, és apja halála után nagybátyja, Lorenzo
udvarába került. Az idős herceg a legkiválóbb oktatást nyújtotta neki. Évek múltán Rodosz lovagjává
avatták, majd Capua főperjele lett. Giulio harmincöt éves volt, amikor unokabátyját a bíborosi kollégium X.
Leó néven pápává választotta. Ettől kezdve az ifjú Medici a Vatikán egyik legfontosabb belső tanácsosa
lett. 1513. szeptember 28-án Leó Firenze érsekévé és bíborosává szentelte fel unokaöccsét, aki hamarosan a
pápai kúria alkancellárja lett. A valóságban nagybátyja pontifikátusának alkonyán már ő tartotta kezében a
pápai állam ügyeit. A pápai politika fő mozgatóerejévé vált, és hatalmas befolyásra tett szert a kúrián belül.

Amikor Leó pápa 1522-ben meghalt, az összeülő konklávén a Medici bíboros játszotta a főszerepet. Éppen
ezért is lepett meg mindenkit, hogy a konklávé végül a holland származású VI. Adorjánt választotta meg
egyházfőnek. Ugyan Giuliónak nem sikerült elérnie, hogy őt vagy legalább támogatottját, Alessandro
Farnese bíborost válasszák meg nagybátyja utódának, mégis az Apostoli Szentszék irányításában megőrizte
befolyását. A rövid életű Adorján felborzolta a kedélyeket Rómában és a bíborosi kollégiumban is. Éppen
ezért a következő konklávén igyekeztek olyan egyházfőt megválasztani, akit pontosan ismertek, és tudták,
mit várhatnak tőle. A pápaválasztás leginkább a francia és a Habsburg érdekek ütköztetéséről szólt,
amelyben végül Giulio nyert. 1523. november 19-én a szent kollégium Giulio de’ Medicit választotta meg
az egyház legfőbb hivatalába, aki felvette a VII. Kelemen uralkodói nevet.

A nagy veszteségek pontifikátusa

A paviai csatavesztés

Kelement a népszerűtlen VI. Adorján után az örök város népe ujjongva fogadta, hiszen újra Itália gyermeke
foglalhatta el a pápai trónust. Az ünneplések elültével Kelemen nekilátott megvalósítani azt a független
itáliai államot, amelyről a reneszánsz kor egyházfői egytől egyig álmodtak. Természetesen Kelemen is úgy
képzelte, hogy az egyik hatalmat a másikkal kijátszva tulajdonképpen saját családjának uralma alá hajtja az
Alpoktól Nápolyig a félszigetet. Amikor trónra lépett, Európában már háború dúlt. A korábbi franciaellenes
harcokban kialakult szövetségek vívták egymás ellen csatáikat, és a kontinentális hegemóniáért vívott
háború ezúttal is Itália északi területein zajlott. A Burgundia trónjáért fellángoló harcokban Adorján révén, a
pápaság Kelemen trónra lépésekor az egykori Szent Liga országai mellett állt. A pápa egyik
legbefolyásosabb tanácsadóját, Nikolaus Schönberg bíborost, Capua érsekét választotta ki a felborult
európai béke helyreállítására. Schönberg felkereste V. Károly német-római császárt és VIII. Henrik angol
királyt is, de a békéltető szándék kudarcot vallott.

Károly mint a kontinens jó részének uralkodója a

konklávén Kelemen megválasztása mellett állt ki, ezért
a pápa a Burgundiáért folyó háborúban nem
mondhatott nemet az Adorján által megkötött
szövetségre. Mindemellett Kelemen és közvetlen
tanácsadói is úgy vélték, hogy a spanyol, nápolyi és
német területek felett is uralkodó Károly sokkal
nagyobb fenyegetést jelent Itáliára és a megálmodott
Medici uralta királyságra, mint I. Ferenc
Franciaországa. Éppen ezért egy évvel Kelemen trónra
lépése után, amikor a francia csapatok elfoglalták
Milánót, a pápa titkos szerződést ajánlott fel A paviai csata
Ferencnek. Az 1525 januárjában megkötött egyezség
alapján a franciák a pápai állam hatalma alá engedték Parmát és Piacenzát, garantálták a Mediciek
hatalmának visszaállítását Firenzében, és ezért cserébe az egyházfő szabad átvonulást biztosít a francia
hadaknak Nápoly felé.

A szerződés azonban csúfos diplomáciai kudarchoz vezetett, amikor 1525. február 24-én Pavia mellett a
francia sereg súlyos vereséget szenvedett V. Károly hadaitól. A csatában maga I. Ferenc is fogságba esett. A
titkos szerződésre fény derült, és ez nem tett jót a kúria és V. Károly kapcsolatainak, ami Kelemen számára
leginkább abban mutatkozott meg, hogy a római németpárti nemesek zúgolódni kezdtek a pápa döntései
ellen. Emellett a pápa nyílt németellenessége nagy szerepet játszott abban, hogy Németországban az
uralkodó osztály körében is jelentős teret hódítsanak Luther nézetei. Végül is a háború lezárásaképpen a
spanyol fogságban ülő I.  Ferenc a madridi békeszerződésben súlyos árat fizetett a veszteségért, míg
Kelemen a nápolyi alkirályon keresztül újra megerősítette szövetségét V. Károllyal, és tulajdonképpen
különösebb veszteségek nélkül megúszta az elpártolást.

Sacco di Roma
Kelemen úgy gondolta, hogy a madridi békével újra helyreáll a rend, és amint az utolsó zsoldos is elhagyja
Itália földjét, minden visszarendeződik az eredeti állapotába. A pápai udvar a Károly diktálta béke után
szinte azonnal felvette a kapcsolatot az alakuló Cognaci Liga tagjaival, és támogatásáról biztosította a liga
háborús céljait. A Rómában tárgyaló császári követek megneszelték a pápa ügyködését, és a végső békét
úgy szabták meg, hogy az örök városnak 60  000  dukát jóvátételt kell fizetnie a császári kincstárnak.
Kelemen beleegyezett a feltételbe, amiről akkor még senki nem sejtette, hogy Róma csúfos bukásához és
véres kifosztásához fog vezetni.

Az Észak-Itáliában állomásozó császári zsoldosok fizetése és ellátása a

háború végeztével akadozni kezdett. A pénz és élelem nélkül álló
hatalmas sereg zúgolódott, és 1527 tavaszán a 35 ezres sereg fellázadt,
és arra kényszerítette Charles de Bourbon (Bourbon Károly) herceget,
Montpensier grófját, hogy induljanak el Róma felé. A sereg a mintegy
6000  fős spanyol légión kívül túlnyomórészt a német zsoldosokból
állt, akik Luther reformáció eszméit már jó ideje átvették. Az örök
város elleni hadjáratot több kiváltó okra is vissza lehet vezetni.
Egyrészt a zsold nélküli sereg a gazdag város kifosztásában látta az
elmaradt fizetség pótlását. Másrészt a német Landsknechtek a
reformáció szelleme miatt Rómára úgy tekintettek, mint a bűn
városára, amelynek a büntetés egyébként is kijár. Mindemellett Luther
elítélte Róma kifosztását. A harmadik ok pedig a királyát eláruló
Bourbon Károly személyében leledzett, aki a császár eltökélt híveként
úgy gondolta, hogy a kétkulacsos politikát folytató pápai politikának
nem árt, ha móresre tanítják. Bár Károly herceg elképzelései szerint az
örök várost csak megszorongatták volna. A paviai csatavesztés után
Itáliában a pápaság szövetséges erői közül nem maradt jelentős erő,
ezért az engedetlen sereg akadálytalanul vonulhatott Lazio felé, V. Károly német-római császár
útközben pedig Firenzét is megtámadta. Firenzében azonban a cognaci portréja
liga egyik hadserege elsáncolta magát, a gyors zsákmányra éhes
császáriak gyorsan felhagytak a város ostromával, és nehéz
fegyverzetüket hátrahagyva Róma felé indultak.

Eközben Rómában Kelemen teljes nyugalomban igyekezett megszabni a pápai politika újabb útjait, hitt a
békében és éppen ezért semmiféle ostromra nem számított. Amikor május 5-én Bourbon Károly herceg
vezetésével a német seregek elérték Róma falait, a pápa alig akart hinni a szemének. A városfalak jórészt
védtelenek voltak, hiszen Kelemen a harcok lezárultával leszereltette védelmét. Károly serege ostromgépek
és tüzérség nélkül a Vatikán-domb felől rohanta meg a falat, amelynek védelmét alig ötezer katona és a
Svájci Gárda látta el. Az ostrom 1527. május 6-án kezdődött. Károly pontosan tudta, hogy a városfalak a
Vatikán felől a leggyengébbek, és ebben nem is csalódott. Az ostromot nem bírták sokáig a védők, a dühös
német sereg elözönlötte a várost. A helyzetet súlyosbította, hogy az ostrom során halálos sebet kapott
Bourbon Károly herceg, a fékevesztett sereg így teljesen kicsúszott vezetőinek irányítása alól. A védelem
áttörése után a vad zsoldos sereg a Szent Péter-bazilika felé rohant, ahol a Svájci Gárda történetének
legvéresebb és leghősiesebb ellenállásába ütközött. Kelemen a gyorsan zajló események miatt még
palotájában volt, így csak a gárdisták kitartásán múlott, hogy az egyházfő a passetto di Borgo titkos
alagútján át a Vatikánból az Angyalvár biztonságos erődjébe menekülhetett, s csak az utolsó pillanatban
menekült meg a féktelen zsoldosoktól. A Szent Péter-bazilika lépcsőin harcoló gárdistákat szinte egytől
egyig lemészárolták. A 189 gárdistából a feljegyzések szerint mindössze 42 menekült meg, java részük
azért, mert a pápát kísérte az Angyalvárba. A véres eseményekre emlékezve mind a mai napig május 6-án
teszik le esküjüket a Gárda új tagjai.
A gárdisták eleste után gyakorlatilag védtelenül maradt az egész város, és ami ezt követte az a római
reneszánsz virágzásának csúfos végét jelentette. Egy pártatlan krónikás így emlékezett meg az
eseményekről:

A kitört féktelen fosztogatást és rablást csak

tetézte, hogy május 8-án a város falaihoz ért
Pompeo Colonna bíboros, Kelemen esküdt
A lutheránusok nagy ”
ellensége, aki már korábban is megtett mindent, örömmel égették fel, és
hogy a gyűlölt Medici uralkodásának véget
becstelenítették meg azt,
vessen. Kelemen fogságba esésének hírére
serege élén azonnal a szent városba vonult, amit addig az egész világ
hogy részese legyen a diadalnak, de Róma
csúfos fosztogatása még őt is elborzasztotta. A
imádott. Meggyalázták a
korabeli politikai feljegyzések szerint V. Károly templomokat és a nőket,
császárt nem nagyon viselte meg az örök város
borzasztó pusztulása. Úgy tűnt, a császár
még az apácákat sem
hallgatólagosan beleegyezett a pápa kímélték, és a bíborosokat
megleckéztetésébe, hiszen nem küldött
parancsot a visszavonulásra, vagy sereget Róma teljesen kifosztották, hogy
felmentésére a féktelen rablóbandává alakult így megválthassák
császári sereg ellen. Végül a zsoldosok és
Colonna bíboros június 6-án megadásra szabadságukat. Az
kényszerítették Kelement, aki egyházi szentségeket és
400  000  aranydukátot fizetett életéért, majd
feladta magát és az Angyalvárat is. A fosztogatás szertartásokat
elült, és Károly császár végre igazi kigúnyolták, a zsoldosok
békefeltételeket diktált a két részre hajló pápai
politika megbüntetésére. Kelemennek bele pedig egymásnak
kellett egyeznie, hogy a pápai állam területétől a támadtak a busás
„
Német-római Birodalomhoz csatolják Parmát,
Piacenzát, Civitavecchiát és Modenát. Később a zsákmányokért.
valóságban csak Modena elfoglalása történt meg
ténylegesen. A Velencei Köztársaság sem – Leathes, Cambridge Modern Történelem,
tétlenkedett, és azonnal elfoglalta a pápai II. 55
hatalom gyengülése miatt védtelenné vált
Cerviát és Ravennát. Riminiben pedig újra
trónra ülhetett Sigismondo Malatesta, amivel a kikötőváros is kikerült a pápai fennhatóság alól.

Kelement ezután az Angyalvárba zárták be, és hat hónapon keresztül tartották ott fogva. A pápának a
letöltött fél év után sikerült megvesztegetnie jó néhány császári hivatalnokot, így házalónak álcázva magát
elszökhetett az örök városból. Először Orvieto falai mögé menekült, majd Viterbóban talált menedékre, és
csak 1528 októberében tért vissza a szinte elnéptelenedett Rómába.

Kelemennek szökése után alaposan át kellett gondolnia a Szentszék politikáját. A régi, nagy, Medicik
vezette Itália álomképe kezdett ködbe veszni, és hiába vélte a franciákat kevésbé veszélyesnek a független
Itáliára, mégis úgy tűnt, hogy a pápának Károly kegyeit kell megnyernie. Kelemennek úgymond nem
maradt más választása, hiszen I. Ferenc csapatai csúfos vereséget szenvedtek időközben Nápolynál, így a
Szent Liga tulajdonképpen szétesett. Emellett be kellett látnia, hogy családja hatalmát Firenzében egyedül a
német-római császár segítségével állíthatja helyre, arról nem is beszélve, hogy a kritikus méreteket öltött
reformáció németországi visszaszorításában is csak Károly segítségére támaszkodhatott.
Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy a pápai diplomácia 1529
júniusára Barcelonában nyélbe ütötte a békét V. Károly képviselőivel.
Ezek szerint a pápai állam visszakapott néhány korábban elvesztett
várost, és Kelemen ígéretet kapott a firenzei trón visszanyerésére. A
béke értelmében hatalmas sereg vonult Toszkánába, s tizenegy
hónapnyi ostrom után 1530-ban Firenze végre kapitulált, és Kelemen a
város trónjára ültethette törvénytelen gyermekét, Alessandro de’
Medicit. A két hatalom közti béke megpecsételésére 1530. február 24-
én került sor Bolognában. Itt személyesen találkozott Károly és
Kelemen, és a katedrálisban a pápa császárrá koronázta Károlyt.

Ezzel hosszú évek óta ismét békés időszak köszöntött Itáliára, és

Kelemen is sokat tanult a háborúkból. A korábban mereven
németellenes kúria Róma kifosztása után egyenesen rettegett a
császártól, és Kelemen uralkodása alatt többször nem mert
ellentmondani Károlynak. Ez később csak tetézni fogja a római VII. Kelemen fürdőszobája az
katolikus egyház gondjait főként Angliával szemben. Angyalvárban

Az anglikán egyház

Kelemen uralkodása alatt a Róma ellen vonuló lutheránusokon

keresztül végre érezhető közelségbe került a kúria számára a
reformáció jelentette probléma. A távoli északon prédikáló Luther
híveinek száma egyre csak növekedett, ami rámutatott az egyházi
reformok szükségességére. De a reformáción kívül Kelemen
pontifikátusa tartogatott a katolicizmusnak még egy nagy csapást.

1527 májusában VIII. Henrik angol király nyíltan Thomas Wolsey

bíboros tudtára adta, hogy el akar válni feleségétől, Aragóniai
Katalintól. Katalin Henrik bátyjának, Artúrnak az özvegye volt, és az
uralkodó azért akart elválni mert a spanyol származású királyné
képtelen fiúgyermekben örököst világra hozni. A királyi párnak ugyan
hat gyermeke is született, de közülük csak egyetlen, a későbbi I. Mária
élte túl a születést. Emellett Henrik szerelmes lett Boleyn Annába. A
bíborost nem volt egyszerű meggyőzni a király ügyéről, ugyanis
VIII. Henrik angol király portréja Henrik és Katalin házasságát pápai bulla védte. Henrik a trónörökös
nélküli frigy mellett arra alapozta kérelmét, hogy házassága Katalinnal
való rokonsága miatt érvénytelen. A korabeli egyházi törvények
ugyanis rokonnak tartották a testvér feleségét is, amennyiben nemi kapcsolat létesült közöttük. Henrik
válóokainak a szépséghibája az volt, hogy ugyanezen okok miatt Boleyn Annával sem házasodhatott össze,
ugyanis évekkel azelőtt már két törvénytelen gyermeke is született Anna nővérétől, Máriától.

Wolsey bíborosnak nem állt jogában a pápai bulla feloldása, ezért a türelmetlen király azonnal követeket
küldött Rómába, hogy Kelemen jóváhagyását elnyerje. Azonban a követ éppen Róma kifosztásakor
érkezett meg Itáliába, és először csak a pápa szabadulásakor beszélhetett vele Orvietóban. Kelemennek
akkoriban elég sűrű teendői voltak, ezért úgy döntött, hogy elutasítja Henrik kérését, ugyanis a bulla
visszavonása megrendítené az egyház hitelét. Az angol uralkodó nem volt hajlandó belenyugodni a pápa
döntésébe, és még egy követséget küldött Rómába. Henrik követei mindent megpróbáltak, hogy kicsikarják
Kelemenből a szükséges okiratot, de időközben a politikai viszonyok is viharosan megváltoztak. A pápa
Angliába küldte Laurentio de Campeggio bíborost, hogy a helyszínen ellenőrizze a házassági okiratok
valódiságát De ugyanakkor leveleket is kapott Katalintól, aki ellenezte az igazságtalan válást. Ez a kisebb
baj lett volna, de Katalin unokaöccse, V. Károly, német-római császár is levélben fordult Kelemenhez. A
barcelonai békekötés előestéjén az egyházfőnek nem volt tanácsos összerúgnia a port a császárral, ezért
igyekezett kerülőúton igazságot szolgáltatni. Kémekkel árasztotta el az angol királyi udvart, és igyekezett
bizonyítékokat gyűjteni arról, hogy Henrik miért nem válhat el Katalintól.

Kelemen az angol egyháznak és az udvarnak írt levelében egyházi

átokkal fenyegette meg azt a klerikust vagy ítélőszéket, amely
kimondja Henrik és Katalin házasságának érvénytelenségét.
Henriknek pedig megtiltotta, hogy új házasságot kössön addig, amíg
Rómában nem születik döntés az ügyben. Az idő húzása azonban
feldühítette Henriket, és 1531-ben hatalmas büntetést fizettetett meg az
angol egyházzal felségsértés vádja miatt. Úgy vélte, hogy az angol
egyház egy külföldi hatalom segítségét kérte ki olyan ügyben, amely a
koronát illetné meg. Ugyanakkor a király nyomására az angol
parlament határozatot hozott arról, hogy meghatározott ideig az angol
egyházi adók Rómának járó részét visszatartják. A politikai feszültség
nem csökkent, és Kelemen folytatta a kémkedést Henrik ellen, amikor
1532. augusztus 22-én meghalt Canterbury érseke, és Henrik ekkor
elérkezettnek látta az időt egy átfogóbb támadásra a katolikus egyház
ellen. A francia uralkodó közbenjárásával sikerült elérnie, hogy az Thomas Cranmer, Canterbury
érseki székbe egyik hívét, Thomas Cranmert nevezze ki a pápa. Az új érseke
érsek első dolga volt, hogy kihirdesse, elindítsa Henrik és Katalin
házasságának felbontását, mialatt a király titokban házasságot kötött
Boleyn Annával. Cranmer érsek 1533 májusában elismerte ezt a házasságot, és felbontotta Henrik és
Katalin frigyét. Boleyn Annát 1533. június 1-jén angol királynévá koronázták.

A házasság felbontása komoly hadüzenet volt Rómának, de Henrik úgy döntött, hogy minden kapcsolatot
megszakít a pápával, és függetleníti Anglia egyházát. Az angol parlament az új királyné megkoronázása
után minden Rómához való fellebbezést megtiltott, és komoly pénzbüntetést irányzott elő annak, aki
kihirdeti a pápai bullákat Angliában. Csak ekkor eszmélt rá Kelemen és a pápai kúria a helyzet
komolyságára, és a pápa kiközösítette Henriket, majd semmissé nyilvánította Henrik és Boleyn Anna
házasságát. A pápai nuncius elhagyta Angliát és az uralkodó minden diplomáciai kapcsolatot megszakított a
Szentszékkel. 1534 januárjában VIII. Henrik nyomására az angol parlament elfogadta az Act of Supremacy
törvényét, amivel az anglikán egyház függetlenné vált Rómától. A római ítélőszék csak márciusban hozta
meg ítéletét Henrik ügyében, miszerint Katalinnal való házasságát nem bonthatja fel, de az ítélettel
Kelemen már jócskán elkésett. Sokan élesen bírálták a pápát a kései cselekvésért, amivel a katolikus egyház
elveszítette Angliát.

A zsinat rémképe

Kelemen tizenegy éves pontifikátusát sokan sokféleképpen értékelték, abban azonban nagyrészt mindenki
egyetértett, hogy VI. Adorján úgynevezett katasztrófaregnálása után, ha lehet, Kelemen még sötétebb
árnyakat borított a Szentszékre. Az ő pontifikátusa minden értelemben a reneszánsz pápák korának végét
jelentette, és egyúttal minden kétkedő előtt nyilvánvalóvá tette az egyházi reformok szükségességét.

Mindemellett a pápa hitéletbeli kormányzása nem marasztalható el. Sok időt töltött a szerzetesrendek
reformjaival, főként a ferencesek és a kapucinusok rendje tisztelte őt igazi védelmezőjeként. Kelemen
regnálásának háborús évei javarészt lekötötték az egyházi jövedelmeket és a pápa figyelmét is, mégsem
feledkezett meg az egyre ádázabban támadó Oszmán Birodalom fenyegetéséről. Az Európában is egyre
nagyobb területet elfoglaló törökök ellen többször is keresztes háborút hirdetett, aminek persze nem volt
nagy foganatja. A legnagyobb uralkodók az itáliai harcokkal voltak elfoglalva, éppen ezért érte fájdalmasan
Kelement a hír, hogy 1526-ban a mohácsi csatában Magyarország elbukott I. Szulejmán szultán seregei
előtt. A véres küzdelemben II. Lajos király is életét vesztette, és ezzel megkezdődött Magyarország másfél
évszázados küzdelme a török ellen. Kelemen küldött némi anyagi támogatást, de a Rómát feldúló német
zsoldosok minden erejét felőrölték.

Igazán a Róma nagy fosztogatása után vált nyilvánvalóvá és elfogadottá a klérus körében az egyetemes
zsinat összehívásának szükségessége. Kelement egyre jobban nyomasztották a pápaság súlyos kérdései. A
Luther által életre keltett reformáció, az elszakadó anglikán egyház és a törökök vészes előrenyomulása,
valamint az egyházi reformok egyenként is embert próbáló feladatok. A pápa azonban a zsinat ötletének
hallatára mindig igyekezett valamilyen kifogást találni. Leginkább a francia uralkodó rosszallásától és
annak túlzott súlyától tartott a zsinaton. Az egyház égető problémáira csak Kelemen halála után hívtak
össze egyetemes zsinatot.

Kelemen mecenatúrája és halála

Semmi sem fejezheti ki igazán, hogy Kelemen mennyire a reneszánsz

utolsó pápája volt, mint a művészet pártolása. Mint családjának
legtöbb tagja, ő is rajongott a szobrászatért, festészetért és az
építészetért. Jelentős összegekkel támogatta Michelangelo, Sebastiano
del Piombo, Raffaello és Cellini munkásságát. Ez utóbbi az ő
pontifikátusa nyomán vált valóban elismert szobrásszá. Sebastiano del
Piombo és Raffaello művészei vetélkedését még bíboros korában
kísérte figyelemmel: a Narbonne-ba rendelt mindkét mestertől egy-egy
oltárképet, Sebastianótól a Lázár feltámasztását, Raffaellótól a
Színeváltozást. Sebastiano del Piombo Rafaello halála után a pápa
legkedvesebb festője lett, 1531-ben egy pápai szinekúrát, a pecsétőri
címet adományozta neki (a festő innen kapta del Piombo, azaz az
Michelangelo Utolsó ítélet című ólompecsétre utaló „ólom” jelentésű melléknevét).
freskója a Sixtus-kápolnában
A pápát rendkívül megviselte
lelkileg Róma kifosztása. A
gyönyörű reneszánsz város sok részlete elpusztult, számos
műalkotást elloptak vagy tönkretettek. Kelemen a gyász jeleként
hosszú szakállat növesztett, amelyet élete végéig nem vágatott le.
Annak ellenére tette ezt, hogy a kánonjog tiltotta a papoknak a
szakáll viselését. A gyász jelének effajta kimutatása azonban már
korábban is népszerű volt Rómában. Már II. Gyula pápa is
szakállat növesztett Bologna bukása után, mintegy gyásza
jelképeként. Igazán azonban Kelemen volt az, aki a szakállat Karl Briullov: Róma kifosztása
úgymond divatba hozta a pápák között. Az őt követő huszonöt (Sacco di Roma)
egyházfő ugyanis egészen XII. Incéig szakállat viselt.

Hódolatát a művészet iránt csak jelképesen tudta kifejezni, amely leginkább a zavaros pontifikátusnak
tudható be. Mindemellett az ő megbízására készítette el Michelangelo több Medici síremlékét is. Az
emlékműveket ugyan nem sikerült befejeznie, mégis a rájuk faragott hét szobor sok művészettörténész
szerint a mester legkiválóbb alkotásai. Röviddel a pápa halála előtt Michelangelo elvállalta a Sixtus-kápolna
mind a mai napig látható csodálatos freskóját, az Utolsó ítéletet. Kelemen utolsó éveiben leginkább a
művészetekkel foglalkozott. Külpolitikájában csak lassan kezdett a francia szövetség felé fordulni, de
konkrét lépésre már nem kerülhetett sor, ugyanis 1534. szeptember 25-én váratlanul meghalt. (Egyes
források szerint egy gyilkos galóca elfogyasztása okozta a halálát.) A római Santa Maria sopra Minerva-
templomban helyezték – üdvrivalgás mellett – örök nyugalomra.

Művei
Documenta Catholica Omnia (http://www.documentacatholicaomnia.eu/01_01_1523-1534-_
Clemens_VII.html) (latin nyelven). Cooperatorum Veritatis Societas. (Hozzáférés: 2011.
december 6.)

Források
Magyar nagylexikon X. (Ir–Kip). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon.
2000. 711. o. ISBN 963-9257-02-8
Enciclopedia Italiana
Encyclopædia Britannica, tizenegyedik kiadás
Hangay Zoltán: A pápák könyve, Trezor Kiadó, Budapest, 1991, ISBN 963-7685-07-3
Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest: Kossuth. 1982. ISBN 963-09-1863-3
Catholic Encyclopedia (http://www.newadvent.org/cathen/04024a.htm), VII. Kelemen
A paradoxplace Medici pápákkal foglalkozó oldala (https://web.archive.org/web/200705011
50447/http://www.paradoxplace.com/Perspectives/Italian%20Images/Montages/Firenze/Med
ici%20Popes.htm)
The Pontificate of Clement VII. History, Politics, Culture, szerk. Gouwens, Kenneth – Reiss,
Sheryl E., 2005 (https://books.google.hu/books?id=pDAZw-VtQBcC&printsec=frontcover&hl
=hu)

További információk
Brevia Clementina. VII. Kelemen pápa magyar vonatkozású brévéi, 1523–1526; sajtó alá
rend. Nemes Gábor; MTA PPKE "Lendület" Egyháztörténeti Kutatócsoport–Győri
Egyházmegyei Levéltár, Bp.–Róma–Győr, 2015 (Bibliotheca Historiae Ecclesiasticae
Universitatis Catholicae de Petro Pázmány Nuncupatae Ser. 1. Collectanea Vaticana
Hungariae Classis 1.)

Előző pápa: Római pápa Következő pápa:

VI. Adorján 1523 – 1534 III. Pál

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=VII._Kelemen_pápa&oldid=25607290”

A lap utolsó módosítása: 2022. december 16., 19:04

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon
is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.