Százéves háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A százéves háború 116 évig (1337–1453) tartó
konfliktussorozat volt az Angol és a Francia Királyság között. Százéves háború
A háború tétje a francia területen lévő angol birtokok sorsa
volt. Az összecsapások közvetlen kiváltó oka III. Eduárd
angol király és VI. Fülöp francia uralkodó feudális
viszonyában keresendő. Eduárd nemcsak angol király, hanem
Aquitania hercege, így francia főnemes is volt, amiből az
következett, hogy Fülöp vazallusának számított. A francia
uralkodó azonban olyan intézkedéseket hozott hatalma
koncentrálására, amelyeket az angol király nem tudott
elfogadni.[1]

A háború nagyjából három nagy, a domináns uralkodókhoz

köthető szakaszra bontható. Az első 1337-től 1360-ig tartott,
és III. Eduárd nagy győzelmeit hozta. 1369 és 1389 között
megfordult a hadi szerencse, és az V. Károly vezette
franciáknak majdnem sikerült kiűzniük az angolokat a
kontinensről. A harmadik, 1415-től 1453-ig tartó szakasz a
Lancaster-házi uralkodókhoz köthető. Ennek első része Sárga szín jelöli a francia, szürke az
(1415–1429) ismét angol diadalokat hozott, majd 1429-től,
angol területeket
Jeanne d’Arc feltűnésével francia győzelmek következtek.
Mivel az orléans-i szűz megjelenése után döntő változáson Dátum 1337–1453
ment át a háború, érdemes az általa fémjelzett korszakot is Helyszín Franciaország
külön tárgyalni.[2]
La Manche
A 12. század végétől az egymást követő francia királyok Burgundi Hercegség
kisebb-nagyobb intenzitással zaklatták az angolokat, akik Breton Hercegség
újabb és újabb területi engedményekre kényszerültek. Egykor Kasztíliai Királyság
hatalmas birtokaik a 14. század második harmadára Gascogne
Gascogne-ra olvadtak. 1328-ban utód nélkül meghalt IV. Navarrai Királyság
Károly francia király. A trónon VI. Fülöp követte, aki
Németalföld
megpróbálta hatalmát kiterjeszteni az angol területre. III.
Eduárd angol király nem tűrte jogai korlátozását, és hadba Casus Francia támadások az
indult Fülöp ellen. Mivel IV. (Szép) Fülöp unokájaként jogot belli angol birtokok ellen
formálhatott a trónra, francia királynak kiáltotta ki magát.[3] III. Eduárd
trónkövetelése
A franciák 1337-ben betörtek Gascogne-ba és tengeri háborút
indítottak az angolok ellen. 1340-ben az angol hajóhad súlyos Eredmény francia győzelem
vereséget mért a francia flottára a sluysi csatában, és
Terület- Az angolok Calais
megkezdődött az invázió. 1346. augusztus 26-án a két sereg
változások kivételével összes
megütközött Crécynél, és az angolok új taktikája, a
gyalogosan védekező nehézlovasok és az íjászok együttes birtokukat elveszítették
Franciaországban
alkalmazása, diadalmaskodott a franciák régi harcmodora Harcoló felek
felett. Eduárd elfoglalta Calais-t, majd a felek 1347-ben békét
kötöttek.[3]  Angol Királyság
Plantagenêt-
Ezután évekig nem voltak jelentős hadmozdulatok, mivel  Francia
ház
mindkét országot megtizedelte a pestis. 1355-ben ismét Királyság
fellángoltak a harcok, és az angolok pusztító és zsákmányoló Burgundia
Valois-ház
betöréseket, chevauchée-kat indítottak Normandiában. A Portugál
következő évben a franciák vereséget szenvedtek a poitiers-i  Cseh Királyság
Királyság
csatában, és királyuk, II. János fogságba esett. Kasztíliai
Navarrai
Franciaországban parasztlázadás tört ki. 1360-ban a felek
békét kötöttek Brétignyben, amely elismerte az angol Királyság Királyság
hódításokat.[3] Flandria Skót Királyság
Hainaut-i Genovai
1370-ben a franciák Bertrand du Guesclin vezetésével
megtámadták az angolokat. A hadvezér ritkán vállalt nyílt grófság Köztársaság
csatát, helyette rajtaütéseket alkalmazott és előszeretettel Aquitania Mallorcai
foglalta el az elszigetelt várakat, városokat. Fontos csatát Luxembourgi Királyság
nyert Pontvallainnál. 1371-ben az angol csapatok vezére, a
grófság Aragónia
Fekete Herceg betegsége miatt visszatért Angliába, helyét
Német-római
testvére, Genti János lancasteri herceg vette át. Folytatódott a
francia térnyerés, amire az angolok szokott fosztogató Birodalom
útjaikkal válaszoltak. 1380-ra mindkét ország kifulladt, és a
Parancsnokok
felek ismét békét kötöttek.[3]
Plantagenet-ház
1380-tól Angliában és Franciaországban is kiskorú király ült a
trónon. Helyettük az egymással vetélkedő rokonok III. Eduárd (1327– Valois-ház
irányították a politikát. Franciaországban kiélezett küzdelem 1377) VI. Fülöp
kezdődött a trónörököst támogató armagnacok és a
II. Richárd (1377– (1328–1350)
burgundiaiak között. Angliában 1399-ben IV. Henrik
1399) II. János
megszerezte a koronát az egyre zsarnokibb II. Richárdtól,
majd fia V.Henrik 1415-ben elindult visszaszerezni birtokait. (1350–1364)
Október 25-én az azincourt-i csatában az angolok súlyos Lancaster-ház V. Károly
vereséget mértek a franciákra. III. Fülöp burgundi herceg (1364–1380)
IV. Henrik (1367–
szövetséget kötött az angolokkal, és hatalmas területeket VI. Károly
foglaltak el. 1420-ban megkötötték a troyes-i egyezményt, 1413)
(1380–1422)
amelynek értelmében VI. Károly francia király V. Henriket V. Henrik (1413–
VII. Károly
jelölte ki örökösének.[4] 1422)
(1422–1461)
1428-ban az angolok megkezdték Orléans ostromát, de 1429 VI. Henrik (1422–
áprilisában a Jeanne d’Arc vezette francia sereg felmentette a 1461)
várost. A franciák az orléans-i szűz látomásain felbuzdulva
A Wikimédia Commons tartalmaz
elfoglalták Reimst, ahol megkoronázták a trónörököst, VII.
Károlyt. 1435-ben a burgundiak és a franciák megkötötték az Százéves háború témájú
arrasi békét, és a hercegség korábbi szövetségese ellen médiaállományokat.
fordult. Ettől kezdve az angolok folyamatosan adták fel a
területeket. A háború befejeződését jelentősen felgyorsította, hogy az 1440-es évek végén az angol
kormányzat tehetetlen és korrupt volt. 1453-ban véget ért a háború, és az angolok csak Calais-t tudták
megtartani. A francia területek egyesültek, Angliában pedig kitört a rózsák háborúja.[5]

Tartalomjegyzék
Angolok francia földön
Vita a trónról
Lépések a háború felé
A háború küszöbén
Francia Királyság
Angol Királyság
Szövetségi rendszerek
A háború első szakasza: 1337–1360
Francia pusztítás Gascogne-ban
A sluysi csata
Harcok és béketárgyalások
Az út Crécyig
Fekete halál
A Fekete Herceg érkezése
Összeomlás
Fegyvernyugvás
A háború második szakasza: 1369–1389
Az új király gondjai
A Fekete Herceg Kasztíliában
Francia előretörés
Folytatódó háború
Utódlási harcok
A békekötés után
Anglia
Francia Királyság
A háború harmadik szakasza: 1415–1429
Az azincourt-i csata
Normandia meghódítása
A troyes-i megállapodás
Hármas szövetség
Folytatódó hódítás
A háború negyedik szakasza: 1429–1453
Jeanne d’Arc megjelenése
Kifáradt ellenfelek
Új szövetségesek
Az angol uralom végórái
Normandia visszafoglalása
 Az utolsó angol hadjárat
A háború után
Jegyzetek
Források

Angolok francia földön

Az Angliát meghódító normannok viking elődei III.
Károly nyugati frank király engedélyével 911-ben
telepedtek le Normandiában. 1066-ban a hastingsi
csatában legyőzték az angolszászokat, és megkezdték
az anglonormann hatalmi struktúra kiépítését a mai
Anglia területén. Ebből kifolyólag az angliai elit még a
12. században is szoros normandiai gyökerekkel bírt,
és nyelve is egyfajta francia dialektus volt.[6] Az 1399-
ben trónra lépő IV. Henrik volt az első uralkodó több
mint 300 év elteltével, akinek az angol volt az
anyanyelve.[7]

I. Vilmossal kezdődött az a furcsa helyzet, hogy

Anglia királyának a Francia Királyságban is voltak
birtokai, és azok uraként a francia király vazallusa
volt.[8] Az angol uralkodók közül II. Henrik lett a
legnagyobb birtokos: apjától Anjou és Maine grófi
címét örökölte, anyja révén pedig Normandia hercege
lett. Miután feleségül vette Aquitaniai Eleonórát,
megszerezte Aquitaniát és Gascogne-t is.[9] 1172-ben Angol területek vörössel, bordóval 1171-ben, a
már nagyobb területet birtokolt Franciaországban, mint dátum megszerzésük idejét jelöli
bármely király a Karoling-ház 891-es bukása óta.[10]

A 12–13. században II. Fülöp Ágost francia király hadjáratokat indított az angol területek ellen, majd utódai
folytatták a hadakozást, folyamatosan csökkentve az angol területeket. János király 1200-ban a Le Goulet-i
szerződésben csak igen előnytelen feltételekkel tudta elismertetni kontinentális birtokait, többek között
elfogadta, hogy a francia király beavatkozhat a francia hűbéreseivel folytatott vitáiba. Ezzel az angol
uralkodó helyzete közeledett a francia király más hűbéreseiéhez.[11]

1202-ben kitört a háború a franciák és az angolok között. A következő években francia ellenőrzés alá került
Normandia, Anjou, Maine, Touraine és Poitou egy része. Miután az angolok alulmaradtak az 1214. július
27-ei bouvines-i csatában, kénytelenek voltak elfogadni a területi veszteségeket.[9][11] Az 1258. május 28-
án kelt párizsi szerződésben III. Henrik angol király lemondott területi követeléseiről. A Csatorna-szigetek
az angol korona tulajdonában maradtak, és a király megőrizte francia főúri tisztét is. Birtokában maradt
Aquitania egy része és Gascogne. Lajos átengedte Limoges-t, Cahors-t és Périgueux-t, valamint vállalta,
hogy bérleti díjat fizet Agenais-ért.[9]
A franciák a szerződés után sem hagyták abba az angolok zaklatását a határterületeken, és többször
kifejezték álláspontjukat, hogy a hercegség csak zálogként van az angolok birtokában. 1294 és 1303 között
a harcok felerősödtek,[11] majd a felek 1324-ben megvívták a rövid saint-sardos-i háborút, amely tovább
csökkentette az angol területeket. Négy év múlva utód nélkül meghalt IV. Károly francia király, és a francia
nemeseknek kellett eldönteniük, ki legyen az új uralkodó.[12]

Vita a trónról

A posztra két jelölt voltː III. Eduárd és Valois Fülöp, két rokon.[9] Az angol király III. Fülöp dédunokája,
Valois Fülöp pedig unokája volt. Eduárd azonban királyi ágról származott, ugyanis nagyapja IV. Fülöp volt,
és három nagybátyja – X. Lajos, V. Fülöp és IV. Károly – is ült a trónon. Fülöp ezzel szemben oldalági
leszármazott, Károly, Valois grófjának fia volt.[12]

A francia uralkodók családfája a százéves háború előtt

A régi feudális szokásjog értelmében anyja révén III. Eduárd következett volna. Izabella – Valois Fülöp
első unokatestvére – azonban népszerűtlen volt a francia nemesek körében, ezért a száli törvényre
hivatkozva őt és fiát is kizárták az örökösödésből, és Fülöpöt emelték trónra.[1][12]

A Lex Salica, vagyis a száli frankok 6. századi jogszabálygyűjteménye kizárta a nőági örökösödést, de
Franciaországban – 1316-ig – már évszázadok óta nem alkalmazták. 1316-ban V. Fülöp hivatkozott rá,
hogy megakadályozza elhunyt bátyja lánya, Johanna öröklését.[12]

Eduárd angliai helyzete nem engedte meg, hogy azonnal fellépjen trónigényével, mivel fontos volt a béke
megőrzése Franciaországgal, ami kizárta a nyílt francia beavatkozást az angol–skót viszályban.[1] 1329-ben
Eduárd elismerte királynak Fülöpöt, majd Aquitania hercegeként és Ponthieu grófjaként[6] letette a hűbéri
esküt Amiens-ben.[12]

1330-ban Eduárd kivégeztette Roger Mortimert, és megszerezte a kormánya fölötti teljes ellenőrzést. A
következő években a skótokkal háborúzott, akiket 1333-ban a Halidon Hill-i csatában súlyosan megvert.
1336-ig első számú célja Skócia leigázása volt.[1][13]
A két király hosszú időn át tárgyalásokkal próbálta rendezni Gascogne ügyét. 1331-ben Eduárd és Fülöp
titokban találkozott Pont-Sainte-Maxence-ben, hogy a tartós békéről tárgyaljon, majd egy évvel később
elhatározta, hogy együtt indul keresztes hadjáratra. A két ország közötti összecsapás, a békeszándék
ellenére, elkerülhetetlen volt, aminek elsődleges oka a francia király szuverenitásának növekedésében
keresendő. Az angol uralkodónak mint vazallus hercegnek elfogadhatatlan volt jogainak csorbítása.[14]

Lépések a háború felé

1334-ben a tízéves II. Dávid skót király Párizsba menekült, és Fülöp

bejelentette, a jövőben csak olyan megállapodást hajlandó Eduárddal
kötni, amely a skót király érdekeit is figyelembe veszi. 1335-ben XII.
Benedek pápának sikerült egy angol–skót békemegállapodást tető alá
hozni, majd a következő évben arra biztatta az angol és a francia
uralkodót, hogy induljanak el a korábban megbeszélt közös
hadjáratukra a Szentföldre. 1336-ban Fülöp hadjáratot tervezett skót
szövetségese megsegítésére, és júliusban Pierre Roger, Rouen érseke,
a későbbi VI. Kelemen pápa bejelentette, hogy a francia uralkodó
hatezer katonát küld Skóciába.[14][15]

Az angol uralkodó kénytelen volt új adót kivetetni, hogy finanszírozni

tudja a várható összecsapás költségeit. Ugyanebben az évben Eduárd
befogadta a Franciaországban halálra ítélt Róbert artois-i herceget, Rózsaszínnel az angol területek
Fülöp sógorát. Róbert később hasznos összekötő lett az angolok és az a háború kitörésekor
elégedetlen észak-franciaországi nemesek között. Hasonló hasznot
hajtottak Eduárd feleségének németalföldi kapcsolatai is.[16]

1336 augusztusában Eduárd gyapjúkiviteli embargót vezetett be Flandria ellen, amelynek vezetője a
franciabarát Lajos nevers-i herceg volt, aki korábban letartóztatta a területén tevékenykedő angol
kereskedőket. A kiviteli tilalom a flamand ipar összeomlásával fenyegetett.[17] Fülöp válaszként Gascogne-
ban bevezette a superioritas et resortum elvét, ami azt jelentette, hogy az ottaniak kikerülhették
hűbérurukat, az angol királyt, és közvetlenül hozzá fordulhattak vitás ügyeikkel. Eduárd hiába tiltakozott.
Fülöp jogi és katonai lépésekkel eltávolította tőle legfontosabb szövetségeseit, majd katonai erővel
kényszerítette ki egy Eduárd számára kedvezőtlen bírósági ítélet végrehajtását.[1]

Fülöp 1337. május 24-én bejelentette az Aquitaniai Hercegség elkobzását,[12] amelyből már csak Gascogne
volt angol kézben.[18][15] Eduárd megkezdte a felkészülést a harcra birtokaiért, és októberben francia
királynak nyilvánította magát.[9]

A háború küszöbén

Francia Királyság

A Francia Királyság lakossága a 14. század első harmadában megközelítette a 16 milliót, ami négyszerese
volt az angliainak.[19] 1328-ban Franciaország Európa leggazdagabb és legnépesebb országa volt, annak
ellenére is, hogy súlyos problémák feszítették.[20] A vidék a 13. századra a kor technikai színvonalához
képest túlnépesedett, a mezőgazdasági fejlődés megtorpant, az élelmiszerárak drasztikusan megemelkedtek,
az emberek éheztek. A visszaeső termelés és kereskedelem miatt sokan tönkrementek, az 1320-as évek
második felében pedig véres összecsapások törtek ki a parasztok és a földesurak között. A nincstelenek
többsége a városokba áramlott, ahol rettenetes közállapotok alakultak ki.[21]
 A király, saját birtokain kívül, vazallusain keresztül gyakorolta hatalmát, ami
azonban gyakran a központi akarat teljes negligálásához vezetett, elsősorban a
leginkább független régiókban, a Burgundi Hercegségben, Bretagne-ban és
Aquitaniában. A király és a hercegségek, grófságok, városok kapcsolatát
egyéni kötelezettségek és mentességek sokasága szabályozta.[22] Az alapelv
szerint a királynak nem volt közvetlen fennhatósága vazallusai, polgárai felett,
így az igazságszolgáltatás sem volt uralkodói monopólium. Emiatt az
adminisztráció központosítása sem haladt megfelelően, ami megnehezítette az
adóbeszedést és a hadseregek felállítását. Ennek kiküszöbölésére a párizsi
törvényszék (franciául parlement) egyre több esetben vált fellebbviteli
bírósággá a 13. század közepétől, közvetlenül beavatkozva így az alattvalók
vitás ügyeibe, sértve az arisztokrácia szuverenitását.[23]

A francia korona éves bevétele 400-600 ezer tours-i font (a továbbiakban livre)
volt, ami három-négyszerese volt az angol uralkodó bevételének. Ez a pénz
Francia lovag harcban azonban kevés volt a háborúzáshoz. A rosszul működő adórendszer miatt a
francia királyok első számú fiskális fegyvere a pénz devalválása volt, ami
azonban rendkívüli módon aláásta a közbizalmat.[24][25] IV. Fülöp 1314-es halála után a nemesség, amely a
lakosság 1-2 százalékát tette ki, erőteljesen fellépett a pénzrontás, a hatalom központosítása, privilégiumaik
megsértése és az adórendszer reformja ellen.[26]

A francia király Nyugat-Európa legnagyobb, legjobban felszerelt és legelhivatottabb nehézlovasságával

rendelkezett, amely már háromszáz éve uralta a harcmezőket. Maga VI. Fülöp, köszönhetően 1328-as
casseli győzelmének, kiváló hadvezér hírében állt.[27] 1340-ben Fülöpnek húszezer nehézlovasa gyűlt
össze Gascogne és negyvenezer Flandria határán.[24]

Angol Királyság

Az angol királynak úgy kellett kormányoznia, hogy legalább száz gazdag főúr, püspök igényeire, céljaira
kellett figyelemmel lennie. Jean Froissart, a krónikás így írt errőlː „Bárki legyen is az ország királya, alá
kell vetnie magát a nép akaratának, és meg kell hajolnia sok kívánságuk előtt. Ha ezt elmulasztja és
balszerencse éri az országot, megfosztják trónjától.”[27]

Eduárdnak nem volt elég pénze a háborúra, ezért különböző adókat vetett ki, például a gyapjúra, és
hatalmas kölcsönt vett fel észak-itáliai bankoktól, holland és angol kereskedőktől.[28] Az angol hadsereg
jóval kisebb volt a franciánál, ráadásul az angolok csúfosan leszerepeltek a saint-sardos-i háborúban és
többször a skótok ellen is. 1333 júliusában azonban Eduárd nagy győzelmet aratott Halidon Hillnél,
amelyben már az új angol taktika diadalmaskodott, az íjászok és a gyalogosan harcoló nehézlovasok
együttes bevetése.[13][29]

Gascogne és Anglia gazdasági és politikai kapcsolatai kiválóak voltak. Az Angliába importált bor 75
százaléka Bordeaux-ból érkezett, és az arra kivetett adó és vám 13 ezer font bevételt eredményezett a
kincstárnak 1324-ben. A gyapjúexport után ez volt a király második legnagyobb adóbevételi forrása, így
Eduárd nem engedhette meg magának a terület elvesztését, és kénytelen volt hadba indulni az elvileg
erősebb franciák ellen.[30]

Szövetségi rendszerek

Tekintettel az erőviszonyokra, az angolok egy szövetségi rendszer megteremtésével akarták térdre

kényszeríteni a franciákat. 1337-ben IV. Lajos német-római császár megígérte támogatását, és birodalma
vikáriusává nevezte ki Eduárdot. Elméletileg Eduárd katonákat kaphatott volna Lajos vazallusaitól a német
[ ]
birodalom területén kívül, de erre nem került sor.[31] Ezen kívül a
császár megígérte, hogy 300 ezer aranyforintért kétezer fegyverest
küld Franciaország ellen. Lajos azonban váratlanul békét kötött a
pápával, és kilépett a szövetségből.[32][33]

Az angolok fontos szövetségesként tekintettek Flandriára, amely az

angol gyapjúkivitel célállomása volt mindaddig, amíg a franciabarát
Lajos herceg utasítására le nem tartóztatták az angol kereskedőket.
1337 tavaszán Salisbury és Huntington grófja, valamint a lincolni
püspök delegációt vezetett az Hainaut-i grófságba, ahol
megállapították, hogy 60 ezer fontért meg lehet vásárolni a flamand
arisztokraták és gazdag polgárok támogatását a francia király ellen.[17]

1338 januárjában Gent az angolbarát Jacob van Arteveldét választotta Francia katonák feldúlják a
kapitányának, aki hamar elfoglalta Bruggét és Ypres-t. 1339-ben a legyőzöttek táborát Casselnél
flamandok elkergették a franciabarát Lajos herceget, és a területet
ezután egyfajta köztársaságként kormányozták. Az év utolsó hónapjában Eduárd engedélyezte a
gyapjúkivitel felújítását Flandriába.[17]

A franciák is megkezdték a maguk szövetségének kiépítését. Egy 1336-os megállapodás alapján XI. Alfonz
kasztíliai király vállalta, hogy egy esetleges háborúban a francia királyt támogatja majd flottájával. Fülöp
rajtuk kívül számíthatott a Genovai Köztársaságra, a skótokra és a pápára is.[32]

A háború első szakasza: 1337–1360

Francia pusztítás Gascogne-ban

Miután 1337. május 24-én Fülöp elkobozta Eduárd birtokait, a francia

hadak megkezdték Gascogne feldúlását.[31] Az angol erősítés
elmaradt, a franciák súlyos veszteségeket okoztak.[34] 1339-ben elesett
Blaye, majd 1340-ben Bourg. Fülöp serege megostromolta Saint-
Macaire-t. A francia pusztítás megsemmisítette a fő kereskedelmi és
kommunikációs vonalakat, valamint veszélybe került Bordeaux tengeri
megközelítése. Hatalmas területen pusztultak el a szőlőkertek, ami
jelentős gazdasági visszaesést okozott az elsősorban borexportból élő
hercegségnek. A franciák megostromolták Bordeaux-t, de nem jártak
sikerrel.[31][34]

Az első angol expedíciós sereg, 15 ezer katona, William de Bohun,

Northampton grófjának vezetésével 1337-ben szállt partra
Flandriában. 1339-ben Eduárd személyesen vezette a Francia A francia területek 1337-ben.
Királyság elleni szárazföldi támadást Flandria felől. Hadseregéhez Okkersárga – Navarrai Királyság,
sárga – pápai állam, piros – Angol
holland és német zsoldosok, valamint Brabant hercege csatlakozott.
Királyság, lila - Francia Királyság
Lassan haladt Pikárdia területén, mindent lerombolva és felégetve.
angol gazdasági befolyással, kék
Fülöp 35 ezres sereget küldött ellene, de nagy számbeli fölénye
– Francia Királyság
ellenére sem ütközött meg az angolokkal októberben Buironfosse-
nál.[34] A döntő csata hiányában Eduárd kénytelen volt feladni
vállalkozását.[35]
Eduárd szárazföldi hadai „totális háborút” indítottak. A chevauchée-nak nevezett fosztogató akciók célja a
francia lakosság demoralizálása voltː az angolok minden értéket elraboltak, az épületeket felgyújtották, az
embereket lemészárolták.[36] Területi hódítás nem szerepelt céljaik között.[37] Olyan nagy volt a pusztítás,
hogy XII. Benedek pápa hatezer aranyforintot küldött Párizsnak a menekültek megsegítésére. Eu
főesperese 174 község teljes elpusztításáról számolt be.[38]

A sluysi csata

Eduárd 1340 elejére, miután megvásárolta Jacob van Artevelde

támogatását, kifogyott a pénzből. Február 6-án Gentben üzenetet
intézett a francia néphez, amelyben biztosította az embereket, hogy
királysága alatt megőrzi és megújítja a régi törvényeket, befejezi a
fizetőeszköz devalválását és csökkenti az adókat. Eduárd levelet
küldött Fülöpnek is, amelyben párbajra hívta ki. Fülöp nem törődött a
provokációval, folytatta bevált taktikáját: nem bocsátkozott ütközetbe,
kivárta, amíg ellenfelének elfogy a pénze.[39]

Eduárd pénztelensége miatt kénytelen volt visszatérni Angliába, ahol

arra kérte a parlamentet, hogy szavazzon meg adóemelést a háború A sluysi csata
folytatására, egyébként vissza kell térnie Németalföldre, ahol
adósságai miatt bebörtönözik.[40] A parlament kicsikart néhány
reformígéretet Eduárdból, és megszavazta a kért összeget.[41]

A szárazföldi akciókkal párhuzamosan a francia flotta is lecsapott az

angolokra. 1338 márciusában Nicolas Béhuchet felégette Portsmoutht,
majd októberében Southampton és Guernsey következett. 1339-ben a
franciák Cornwalltól Kentig fosztogatták a part menti településeket,
köztük Dovert és Folkestone-t. Felégették a Wight-szigetet és feltűntek
a Temze torkolatában is. Fülöp hajói megtámadták a gyapjúval
megrakott, Flandriába tartó hajókat és a Bordeaux-ból induló Csata a Zwin torkolatában
borszállítmányokat. 1339. március 23-án Fülöp utasítást adott az
Anglia elleni invázióra. Mille de Noyers marsall hatvanezer katonát
tervezett átszállítani a La Manche másik oldalára.[38][1]

Az angolok csak 1339-re szedték össze magukat, hogy válaszoljanak a tengerenː tavasszal lerohanták Le
Tréport-t, majd Boulogne-t. 1340 nyarán megérkezett a flandriai Sluyshoz Fülöp 213 hajóból álló flottája.
Eduárdnak is sikerült összegyűjtenie 140-150 hajót, és a Kasztíliai Királyság és a Genovai Köztársaság
gályáival megerősített francia hajóhad ellen indult. Június 24-én a francia hajók védelmi alakzatban várták
az angol hajókat, amelyek a dagály hátán érkeztek a Zwin torkolatába. A sluysi csata sorsdöntő fordulatot
hozott a háború menetében, ugyanis az angolok megsemmisítették a rossz taktikát választó francia flottát.[1]

Harcok és béketárgyalások

Eduárd július végén harmincezer emberrel, köztük kilencezer íjásszal, néhány ezer flamand lándzsással és
különböző nemzetiségű zsoldossal megkezdte Tournai ostromát. Fülöp, akinek csak az udvari bolond merte
megmondani, hogy flottája elpusztult Sluysnál, serege élén elindult felszabadítani a várost. Ismét a szokásos
taktikát követteː katonái elfoglalták a közeli dombokat, de nem bocsátkoztak nyílt küzdelembe. Helyette
Eduárd ellenőrzőpontjait és utánpótlási vonalait támadták. Az angol sereg lassan kifogyott a pénzből, az
élelemből és a takarmányból. A király nem várhatott pénzt Angliából, alattvalói közül sokan megtagadták,
hogy kifizessék az új kilencedet, helyenként felfegyverkezett emberek kergették el az adószedőket.[42]
 Emiatt Eduárd kénytelen volt 1340. szeptember 25-én
béketárgyalást kezdeményezni Espléchinnél, és kilenc hónapos
fegyvernyugvásban állapodott meg a franciákkal.[34] Októberben
találkozott a pápa követével, akinek azt mondta, hogy kész
lemondani trónigényéről, ha teljes szuverenitással visszakapja
Aquitania hercegségét. Két hónap múlva titokban Angliába utazott,
ahol John Stratford kancellárt, Canterbury érsekét tette meg
bűnbaknak a pénzhiány miatt.[42] Stratford Canterburybe menekült,
és onnan a Magna Carta Libertatum megsértésével vádolta meg a
királyt. Az 1341. áprilisi parlamenti ülésen a rendek a kancellár
mellé álltak, és Eduárd engedni kényszerült.[43]

1341 tavaszán meghalt III. János breton herceg, és a százéves

háború mellékhadszíntereként megkezdődött a breton örökösödési
háború, amelyben Eduárd Montfort Jánost, Fülöp pedig III. János
örökösét, Johanna bretagne-i hercegnőt és férjét, Blois Károly
III. Eduárd angol király herceget támogatta. Angliának égető szüksége volt arra, hogy
Bretagne baráti kézben legyen, ugyanis a Bordeaux-ba, illetve az
Ibériai-félszigetre tartó angol hajók számára veszélyes volt az
átkelés a viharos Vizcayai-öbölben, ezért jobban szerettek a part mentén hajózni, ahol azonban a breton
kalózok fenyegethették őket.[44]

Novemberben a franciák megostromolták Nantes-ot, amelynek védői, miután katapulton lőtték be bajtársaik
fejét a várba, megadták magukat. Montfort Jánost Párizsba vitték fogolyként. Felesége azonban folytatta a
harcot, és 1342 novemberében megérkezett Eduárd 12 ezer katonája. Az angolok megkezdték Rennes,
Nantes és Vannes ostromát. A francia sereg, amely nagyjából kétszer akkora volt, mint az angol, Fülöp fia,
János normandiai herceg, a későbbi II. János francia király vezetésével az ostromlók ellen indult. Eduárd
csapatai beásták magukat, és nem vállaltak csatát.[44]

VI. Kelemen pápa közbenjárására az angolok és franciák megkötötték a malestroit-i békeszerződést 1343.
január 19-én, amelynek értelmében beszüntették az ellenségeskedést.[45] Eduárd visszatért Angliába, de
csapatai, Thomas Dagworth vezetésével maradtak.[44] 1343. szeptember 1-jén Montfort Jánost szabadon
bocsátották.[45] 1343-ban béketárgyalást tartottak a franciák és az angolok Avignonban VI. Kelemen pápa
kezdeményezésére. Eduárd hajlandó volt lemondani trónigényéről, ha – megnagyobbítva – visszakapja
hercegségét, és mentesül a francia királlyal szembeni kötelezettségei alól. Fülöp ellenajánlata az angol
területi igény töredékét tartalmazta, a vazallusi helyzet megőrzése mellett.[46]

Az út Crécyig

1345-ben III. Eduárd felmondta a békeszerződést Franciaországgal, és

tavasszal csapatokat küldött a Csatorna túlsó oldalára. Az angolok
három kisebb sereggel támadtak. Gascogne-ban Grosmont Henrik,
Derby grófja és Sir Hugh Hastings elfoglalta Bergeracot és La Réole-t,
amelyet még 1325-ben vesztettek el. Sir Thomas Dagworth Bretagne-
ban támadta a francia erősségeket. A francia ellentámadásra 1346
tavaszáig kellett várni a délnyugati területeken, amikor János,
Normandia hercege megostromolta Aiguillont.[46] Eduárd a harmadik
frontot Normandiában nyitotta meg júliusban, ami meglepte a
franciákat, akik arra számítottak, hogy Flandriába siet, ahol legyőzték A crécyi csata. Jean Froissart
szövetségesét, Jacob van Arteveldét, és a franciabarát Louis de Male krónikájának illusztrációja
lett a hercegség ura.[47][48]
Az angolok 1346. július 13-án La Hogue-nál szálltak partra. A király
fosztogató akciókat indított a gazdag normandiai városok ellen,
amelyek közül soknak még városfala sem volt. A katonák minden
mozdíthatót elraboltak, az embereket megölték, amit maguk mögött
hagytak, azt felégették. Kifosztották és felgyújtották Cherbourg-t,
Barfleurt és Montebourg-t.[49] Július 26-án elfoglalták Caent, és három
nap alatt háromezer lakost gyilkoltak meg. A zsákmányt és az értékes
foglyokat Angliába küldték. Az angolok megtalálták Fülöp utasítását
Anglia inváziójára, amelyet – Eduárd rendelkezésére – minden angol
templomban felolvastak.[50]

Eduárd ezután Párizs felé indult, majd Poissynál állt meg, A nehézlovasság összecsapása
látótávolságban Párizstól. Eduárd nem akarta megtámadni a várost, Crécynél
hiszen fő céljai teljesültek, kiszorította a franciákat Aquitaniából és
Bretagne-ból. Az angolok észak felé vonultak vissza, szokásuknak
megfelelően mindent elpusztítva. Abbeville közelében egy gázlón
átkeltek a Szajnán, amelynek hídjait a franciák lerombolták. A fáradt
angol sereg Crécy-en-Ponthieu közelében letáborozott.[51]

Az angolok védelmi pozíciót vettek fel, és bevárták a jóval nagyobb

francia sereget. 1346. augusztus 26-án az elbizakodott francia
nehézlovasság több hullámban támadta az angol állásokat, de a
hosszúíjjal felszerelt angol íjászok megállították őket. A crécyi
csatában a régi harcmodorban támadó franciák súlyos vereséget
szenvedtek az új taktikát alkalmazó angoloktól. A tízezernél több
francia halott között 1500 arisztokrata és lovag volt.[52] A vereség
hírére János, Normandia hercege felhagyott Aiguillon ostromával.[53]
III. Eduárd a holtakat számolja
Eduárd a tengerpart felé fordult, és szeptember 4-én elérte Calais-t, Crécynél
amely mindössze néhány kilométerre volt a flamand határtól, és a nagy
kikötők közül a legközelebb esett Angliához. A várat Jean de Vienne
tartotta, aki úgy vélte, ha télig kitart, az angolok kénytelenek lesznek feladni az ostromot. Eduárd azonban
fakunyhókat építtetett katonái számára. A parlament biztosította a forrásokat, és 1347 nyarának közepén
már harmincezer angol volt a város környékén.[54] Eközben Lancaster hercege őszi hadjáratában feldúlta a
Francia Királyság déli részét.[55] Júniusban az angolok győztek a La Roche-Derrien-i csatában, és Blois-i
Károly fogságba esett.[48] Júliusban Fülöp katonái megközelítették a várost, de az angolok nem mozdultak
erős védelmi vonalaik mögül, így képtelenek voltak megközelíteni Calais-t. Augusztus 2-án a francia sereg
tábort bontott, és a város két nap múlva megadta magát.[34][56] Calais kétszáz éven át angol kézben
maradt.[57][53]

VI. Kelemen közbenjárására a franciák és az angolok 1347 szeptemberében ismét békét kötöttek, és
Eduárd súlyos vereséget mért a skótokra is a Neville’s Cross-i csatában.[34] Fülöp nem tehetett mást, mert
kifogyott a pénzből.[48] Eduárdot egész Anglia ünnepelte, és a hadi sikerek emlékére, egy calais-i bankett
eredményeként megalapította a Térdszalagrendet, amelynek 24 tagja részt vett a crécyi ütközetben.[58]
1350-ben Eduárd győzelmet aratott a kasztíliai flotta felett Winchelsea-nél. Az ütközetben a tízéves Genti
János, későbbi lancasteri herceg is részt vett.[59]

Fekete halál

Miközben a franciák és az angolok hadakoztak, 1348-ban kitört a pestisjárvány Franciaországban. A

betegség Marseille felől kezdett terjedni az ország belseje felé.[60][61] A következő két évben csak
Párizsban 80 ezer ember halt meg. A betegség 1348-ban elérte Angliát is a Csatorna felől, és elterjedt a
szigetországban. A becslések szerint a lakosság egyharmada meghalt.
A települések elnéptelenedtek, a mezőket nem művelték meg, az
adóbevételek drasztikusan estek, így egyik király sem engedhetett meg
magának nagyobb hadmozdulatokat.[62]

1350. augusztus 22-én meghalt VI. Fülöp, akit II. János követett a
trónon.[63] A pestis egyetlen uralkodóáldozataként elhunyt XI. Alfonz
kasztíliai király, a franciák szövetségese.[64]

A Fekete Herceg érkezése A pestis ábrázolása a Nürnbergi

Krónikában
1350 és 1355 között alacsony intenzitással folyt a háború. Eduárd
ugyan nem mondott le egy újabb partraszállásról, de folyamatosan halasztotta a flotta elindítását. 1351.
március 26-án megtartották Bretagne-ban a harmincak csatáját, amelyben francia és angol nehézlovasok
csaptak össze előre rögzített forgatókönyv alapján, de az inkább lovagi virtuskodás, mintsem taktikai értékű
küzdelem volt.[65][15] 1354-ben az angol uralkodó ajánlatot tett Jánosnak, miszerint régi birtokaiért, Poitou-
ért és Limousinért, valamint Calais-ért, Anjou-ért és Maine-ért lemond trónigényéről, ha teljes szuverenitást
kap területei felett.[34] Meglepetésre János először igent mondott a tervezetre, de végül kihátrált a
megállapodásból.[66]

Az angolok új, de megbízhatatlan szövetségest találtak maguknak a

kontinensen, a Navarrai Királyságot, amelynek ura, II. Károly szintén
magának követelte a francia koronát.[67] Sokat nem segített az
angoloknak, mert hamar a francia uralkodó oldalára állt, majd intrikái
miatt 1356-ban a Louvre börtönébe került.[68]

1355-ben Eduárd ismét három helyen támadta meg a Francia

Királyságot. Eredetileg ő vezette volna a pikárdiai hadmozdulatokat,
míg Lancaster hercege Normandiában, Eduárd walesi herceg, más
nevén a Fekete Herceg pedig Aquitaniában harcol. 1335 októberében
azonban a király visszatért Angliába, és a walesi herceg lett a főerők
parancsnoka, aki két hónapos fosztogató útra vezette 2600 emberét.
Ennek során nagyjából 900 kilométert tettek meg 59 nap alatt,[69]
mindent felégetve, kifosztva. Felgyújtották Narbonne-t és
Carcassonne-t. Az elpusztított régióknak évek kellettek, hogy újra
talpra álljanak.[70]
II. János fogságba esése
1356 nyarán Eduárd arra utasította Lancastert, hogy hatezer emberével
induljon meg Bretagne-ból Normandiába, és gyűjtse össze navarrai támogatóit, majd támadja meg Anjout.
A király célja az volt, hogy a két angol sereg egyesüljön. A walesi herceg augusztus 4-én újabb fosztogató
útra indult Limousinba és Berrybe. Felgyújtotta Romorantint és Tours-t. Itt tudta meg szeptember elején,
hogy a francia király negyvenezres serege a közelbe ért, ezért sietve Bordeaux felé indult. Lancaster
lemaradt a találkozóról, és Poitiers-nál a franciák elállták a Fekete Herceg útját. Az angolok nagyjából
feleannyian voltak, mint a franciák, de nem tudták elkerülni az ütközetet.[71]

Szeptember 18-án a francia hadsereg három nagyobb seregtestre oszolva, alkalmazkodva az angol
taktikához, gyalog támadta meg az angolokat. Az első támadást a mindössze 18 éves Károly trónörökös, a
későbbi V. Károly francia király vezette, mögötte Fülöp orléans-i herceg következett, majd hátul a király
haladt. A franciák nyílesőben érték el az angol vonalakat, ahol heves küzdelem alakult ki. Az orléans-i
herceg katonái menekülni kezdtek, és a csata az angolok javára dőlt el, akik ráadásul foglyul ejtették II.
Jánost.[72][73][74]

Összeomlás

A francia kormányzat széthullott. A trónörökösnek, az alig 18 éves

Károlynak a navarrai király követőinek normandiai felkelésével, a
csapataikat elhagyó angol, gascogne-i és francia katonákból álló
bandákkal, valamint a poitiers-i csata után néhány héttel Párizsba
érkező dühös főrendekkel kellett szembenéznie. Az urak az
adminisztráció reformját, az adók csökkentését, a királyi tanácsadók
elbocsátását követelték, és azt akarták elérni, hogy a trónörökös egy
főrendekből, egyházi személyekből és polgárokból álló tanács
javaslatai alapján kormányozzon. Párizsban felkelés tört ki Étienne
Marcel, egy gazdag kereskedő, kereskedőtestületi elöljáró vezetésével,
aki szövetkezett a navarrai király szabadon bocsátását és régenssé
történő kinevezését követelőkkel. 1357 végén II. Károly megszökött a
A navarrai király letartóztatása
börtönből, és Párizsba ment, ahol rákényszerítette a trónörököst, hogy
adjon kegyelmet neki.[75][76][15]

1358 májusában kitört a francia parasztlázadás, a jacquerie, amelyet az

elkeseredettség és a nyomor váltott ki. Az angolok pusztítását a
parasztok szenvedték meg a leginkább, mert nem tudtak elrejtőzni
előlük a várfalak mögé, mint az urak és a polgárok. Ráadásul uraik
elvették, amit learattak, begyűjtöttek. A parasztok fellázadtak,
kastélyokat dúltak fel, urakat öltek. Étienne Marcel abban bízott, hogy
felhasználhatja őket a navarrai király francia trónra emelésében, ezért
katonákat küldött segíteni nekik. II. Károly azonban jobb politikai
érzékkel rendelkezett nála, és a katonákkal lemészároltatta a Meaux-
A parasztlázadók legyőzése
nál összegyűlt tömeget, ami népszerűvé tette a nemesek körében. Az
1358. június 9-én
arisztokrácia Marcel ellen fordult, akit egyik embere júliusban
meggyilkolt. A király seregei II. Károly ellen vonultak, de vereséget
szenvedtek Mauconseilnél.[77]

Eközben a franciák tárgyalásokat folytattak az angol udvarral II. János

szabadon bocsátása érdekében. 1359 januárjában az első londoni
szerződésben a trónörökös vállalta, hogy átadja Aquitania, Limousin,
Poitou, Saintonge, Ponthieu és más régiók teljes fennhatóságát III.
Eduárdnak. A birtokok a Francia Királyság egyharmadát tették ki. A
királyért négymillió aranykoronát kértek az angolok. Eduárd mindezek
fejében hajlandó lett volna lemondani trónigényéről. A szerződést
végül Eduárd nem fogadta el, mert még többet – Anjou-t, Maine-t,
Normandiát, Bretagne-t és Pas-de-Calais-t – kért. A francia urak
elutasították a kéréseit, amelyeket valószínűleg Eduárd is
elfogadhatatlannak tartott, és csak azért terjesztette elő, hogy a Étienne Marcel meggyilkolása
megállapodás hiányában újabb katonai akciókat
[78]
kezdeményezhessen.
Az angol uralkodó tavasszal akart partra szállni harmincezres seregével, de ez csak október 28-án történt
meg. A cél egy hatalmas chevauchée volt, amelynek eredményeként Reimsben megkoronázzák Eduárdot.
A király 1359-ben, mindenszentek napján indult meg seregével, soraiban Geoffrey Chaucerrel Calais-ból
Reims felé.[79] Decemberben meg is érkezett a városhoz, amely azonban felkészült az ostromra, és a király
a súlyos veszteségek miatt 1360 januárjában kénytelen volt Burgundia felső része felé elvonulni, majd
rettenetes pusztítások után Párizs felé fordult. Eduárd Bourg-la-Reine-nél táborozott le, de nem érzett elég
erőt a város elfoglalásához, és arra várt, hogy a franciák kijöjjenek a falak mögül, és összecsapjanak vele.
Ez nem történt meg, így kénytelen volt elvonulni. Március 15-én, hosszú idő után először, a franciák partra
szálltak Angliában, lerohanták és felgyújtották az angol Winchelsea tengerparti városkáját, ami pánikot
okozott a szigetországban.[79]

Fegyvernyugvás
1360. május 1-jén megkezdődtek a béketárgyalások a felek között Brétignyben. Egy hét alatt megegyeztekː
II. János váltságdíját 500 ezer fontban (hárommillió aranykorona) határozták meg. Az angolok
megelégedtek az első londoni szerződésben foglalt területtel, és lemondtak Touraine-ról, Maine-ről,
Anjouról és a Bretagne fölötti hűbéruraságról. Cserébe megtarthatták többi hódításukat, és ezzel jelentős
angol birtoktest alakult ki a Francia királyság délnyugati részén.[15]

Október 24-én a brétignyi szerződést ratifikálták Calais-ban. Eduárd lemondott trónigényéről, János pedig
az érintett birtokok feletti szuverenitásáról. A területátadás 1361 őszén kezdődött meg.[80] Az angolok
érkezését nem fogadták örömmel a lakosok, de ellenállás nem volt. Eduárd a területek élére elsőszülött fiát
nevezte ki, és az Aquitania hercege címet adományozta neki. Októberben a francia király is visszanyerte
szabadságát, de fiai közül hármat Angliában kellett hagynia túszként. A váltságdíj előteremtéséhez adókat
vetettek ki többek között a sóra és a borra, valamint „eladták” János lánya, Izabella kezét Gian Galeazzo
Visconti milánói hercegnek.[81]

A háború második szakasza: 1369–1389

Az új király gondjai

1364. április 8-án elhunyt II. János, akit V. Károly követett a trónon.
Uralkodásának elején négy problémával kellett szembenéznieː a
breton örökösödési háborúval, a navarrai király fenyegetésével, a
flandriai lázadásokkal és az országában fosztogató bandákkal.[82]

A breton örökösödési háború 1341 óta tartott a hercegi címért. Az

angolok Monfort János herceg mellett harcoltak, és 1364-én az auray-i
csatában legyőzték a franciák által támogatott Blois Károlyt.[83] V.
Károly pártfogoltja ugyan meghalt, de legalább stabilitás és béke
alakult ki a félszigeten, és IV. János breton herceg 1365-ben letette a
vazallusi esküt. II. Károly navarrai király több gondot okozott, ugyanis
1364 elején ismét felkelést szított, mert meg akarta szerezni a Burgundi
Hercegséget. Gascogne-i zsoldosait azonban a francia csapatok
1356–1363 között megverték Cocherelnél, és vezetőjük, III. Grailly János, Buch ura átállt
V. Károly oldalára. A francia csapatok mélyen behatoltak
Normandiába, és számos navarrai várat elfoglaltak. A következő évben a navarrai király békét kötött és
lemondott Párizs környéki birtokairól.[82]
Flandriában Lajos herceg lánya, Margit és Edmund cambridge-i gróf házasságát kellett Károlynak
megakadályoznia. Sikerült elérnie, hogy a pápa megtiltsa a házasságot vérrokonságra hivatkozva, majd
saját testvére, Fülöp számára szerezte meg Margit kezét. A fosztogató bandák főként volt katonákból álltak,
akik nem akartak visszatérni a nyomorúságos civil életbe. A jól szervezett, általában angolokból, gascogne-
iakból, németekből álló csoportokat sokszor angol lovagok irányították. A bandák feldúlták a vidéket,
raboltak, erőszakoskodtak, gyilkoltak.[84]

1365-ben Károly kihasználta az alkalmat, hogy a Fekete Herceg a Kasztíliai Királyságba indult hadakozni,
és annyi bandatagot bérelt fel, amennyit csak tudott, és Bertrand du Guesclin vezetésével a Pireneusok
másik oldalára küldte őket harcolni.[84]

A Fekete Herceg Kasztíliában

Kasztília királyát, I. Pétert féltestvére, Henrik, Trastámara grófja 1366-

ban elkergette. Az uralkodó, akinek lányai a Fekete Herceg sógornői
voltak, Eduárd bordeaux-i udvarában keresett menedéket, és rábeszélte
vendéglátóját, hogy segítsen visszaszerezni trónját. A herceg serege
1367. februárban elindult, átkelt a Pireneusokon, majd április 3-án a
nájerai csatában megverte a francia segítséggel harcoló Henrik seregét.
Eduárd Pétert Kasztília királyának nyilvánította, majd a következő
négy hónapot Kasztíliában töltötte katonáival. Seregét megviselte a
meleg nyár, és Eduárd ekkor mutatta későbbi halálos betegsége, a
vérhas első jeleit.[85]

A Fekete Herceg nagy udvartartást vitt Bordeaux-ban, ahova sok

angol nemes követte. Megkezdte a helyi adminisztráció átszervezését Az auray-i csata
és új adókat vetett ki, ami eltávolította tőle a gascogne-i nemeseket.
1368-ban az armagnaci gróf vezetésével megtagadták az adófizetést,
és V. Károlytól kértek segítséget, azt állítva, hogy a történtek a
Brétigny-i szerződés megsértését jelentik.[86] Ebben az évben a király
ügynökei 900 beadványt gyűjtöttek össze a Fekete Herceg ellen
titokban. 1369 januárjában Károly Párizsba rendelte a Fekete
Herceget, hogy számot adjon tevékenységéről. A walesi herceg azt
válaszolta, hogy szívesen megjelenik a király előtt, de 60 ezer katonája
fogja kísérni.[87]

Francia előretörés A nájerai csata 1410-es

ábrázolása
A francia király régóta készült a háború felújítására súlyos adókkal, az
Angliába küldendő váltságdíjak megtiltásával. Károly tízszer több
pénzhez jutott hadi adóival, mint amennyit az angol parlament III. Eduárdnak megszavazott. A francia
király megkezdte serege irányításának modernizálását is.[88] 1369 júniusában ismét kitört a háború, és
novemberben Károly bejelentette Aquitania elkobzását. A francia stratégia finomodott, egyfajta
kombinációja volt a felperzselt föld taktikának és a gyors lerohanásoknak. Károly megtiltotta csapatainak,
hogy nyílt csatába bocsátkozzanak az angolokkal.[88] A francia csapatok lerohanták Abbeville-t és Ponthieu
grófságot, és harcok törtek ki Pérrigord-ban és Quercyben, Agenais-ban. Az angolok teljes Rouergue-t
elvesztették.[89]

Az angolok a régi, jól ismert taktikájukat választottákː Genti János pusztító chevauchée-ra indult
Normandiába, Robert Knolles egy másik sereggel egészen Párizsig dúlta fel a vidéket. Az angoloknak nem
volt pénzük a katonák zsoldjára, ezért a megszerezhető zsákmánnyal csábították őket, így rengeteg bűnöző
csatlakozott. 1369 decemberében elesett a kiváló angol parancsnok,
John Chandos.[89]

1370. október 2-án a király kinevezte a francia sereg

főparancsnokának Bertrand du Guesclint, a százéves háború egyik
legtehetségesebb hadvezérét. Guesclin téli hadjáratot indított az
északnyugat-franciaországi angol területek ellen, és december 4-én
fontos csatát nyert Pontvallainnál. A menekülő angolokat az általuk
tartott Bressuire-ig üldözte, de a város védői, tartva a franciáktól,
bezárták a kapukat saját bajtársaik előtt. A franciák így a városfal előtt
gyilkolták le őket.[90] Guesclin kerülte a nagy összecsapásokat,
helyettük rajtaütéseket vezetett és előszeretettel támadta az elszigetelt A francia király
városokat. Folyamatosan zaklatta az angol kommunikációs vonalakat, hadseregparancsnoknak nevezi
a zsákmánnyal megrakott szekérkaravánokat, elfoglalta a kis létszámú ki Guesclint
helyőrségeket. Az állandó zaklatás felőrölte az angol hadsereg amúgy
sem magas morálját.[91]

Guesclin felkelésre biztatta Aquitania lakosait, és a városlakóknak azt

tanácsolta, zárkózzanak be a falak mögé, és várják ki, amíg az angolok
elhagyják a vidéket. Így cselekedett 1370-ben Limoges, amelyet Jean
de Cros püspök, a Fekete Herceg fiának keresztapja vezetett. A walesi
herceg feldühödött ezen, és amikor csapatai októberben áttörtek a
falon, azt az utasítást adta, hogy mindenkit koncoljanak fel. Az
angolok több mint háromezer embert gyilkoltak meg.[91] 1371
januárjában a Fekete Herceg betegsége miatt visszatért Angliába, ahol
egy év múlva lemondott Aquitania hercegi címéről, majd négy év
múlva meghalt.[92] A La Rochelle-i tengeri ütközet

A franciaországi csapatok irányítását testvére, Genti János lancasteri herceg vette át, aki felesége révén –
névleg – Kasztília királya volt. Személyisége azonban elütött apjáétól és bátyjáétól, így nem volt alkalmas a
francia előretörés megállítására. 1372-ben Guesclin seregei elfoglalták Poitout.[93] Ez év júniusában a
kasztíliai flotta megverte az angol hajóhadat La Rochelle-nél, és a győzelem láttán a város francia lakosai
leverték az angol helyőrséget. Augusztusban az angol király és elsőszülött fia utoljára kihajózott a Francia
Királyság felé, de a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt kénytelenek voltak visszafordulni.[94][37]

1373 nyarán Genti János háromezer nehézlovassal és nyolcezer íjásszal megkezdte szokásos fosztogatását.
A sereg Calais-ból indult, majd végigvonult Pikárdián, Champagne-on, Burgundián, Bourbonnais-n,
Auvergne-en és Limousinon. A télen hatezer angol érkezett meg Bordeaux-ba. Az angolok öt hónap alatt
900 kilométert meneteltek, de egyetlen várat vagy várost sem vettek be, és senki nem állt ki velük nyílt
csatában.[94]

Az év végére a franciák elfoglalták Aquitaniát, és elesett La Réole. A d’Albretek, az angolok régi

szövetségesei átálltak a franciák oldalára. 1374-re az angolok által ellenőrzött terület kisebb lett, mint
amekkora 1337-ben, a háború megindításakor volt. III. Eduárd sokat ivott, a kincstár üres, Genti János
pedig népszerűtlen volt. Nem maradt más választás, mint a békekötés a franciákkal, amelyre 1374
januárjában került sor Périgueux-ban. Ezt követően számos béketárgyalást tartottak a felek, amelynek fő
kérdése már csak Gascogne volt, hiszen Aquitaniát elvesztették az angolok.[95]

Folytatódó háború
 1377. június 21-én meghalt III. Eduárd, akit unokája, a tízéves II.
Richárd követett a trónon. A háború azonnal újrakezdődött. Jean de
Vienne admirális vezérletével a francia flotta megszerezte az
ellenőrzést a La Manche felett, és megakadályozta, hogy angol erősítés
érkezzen Gascogne-ba és Bretagne-ba. A francia flotta a part menti
angol városokat fosztogatta, felégette Plymoutht, majd augusztusban
Hastingst.[96]

Ezzel párhuzamosan a francia szárazföldi csapatok is támadásba

lendültek Gascogne-ban és Bretagne-ban. Szeptemberben megverték
Sir Thomas Felton sénéchal csapatait Eymet-nél, és az angol
parancsnok fogságba került. A franciák elfoglalták Bergeracot.
Bretagne-ban nagy területeket rohantak le, de nem tudták bevenni
Brestet, amelyet Tamás, Buckingham grófjának hajóhada szabadított
Hadműveletek és területi fel. János breton herceg az angolok mellé állt, és közösen kiszorították
változások 1369–1380 között a franciákat. Calais-ból kitört az angol helyőrség, és felégette
Boulogne kikötőjét. 1378-ban ismét megjelent a színen a navarrai
király, aki Evreux grófságát kínálta Genti Jánosnak lánya kezéért, valamint részt vett V. Károly
megmérgezési kísérletében. A franciák elfoglalták II. Károly normandiai birtokait, és a király, mielőtt
elmenekült a Pireneusok túlsó oldalára, csak Cherbourg-t tudta eladni az angoloknak.[97][98]

1378-ban a depressziós, súlyosan beteg V. Károly felajánlotta Aquitaniának a Dordogne folyótól délre eső
részét és lánya kezét II. Richárd angol királynak. VI. Orbán pápa közbenjárására az egyezség meghiúsult.
Eközben Languedocban lázadások törtek ki a magas adók miatt, amelyekből a háborút finanszírozta a
francia uralkodó. Károly kénytelen volt engedni. 1380-ra az angolok is kifulladtak, sikertelenül támadták
Harfleurt és Saint-Malót, és mindössze a kisebb fosztogatásokban értek el eredményt. Júliusban meghalt
Bertrand du Guesclin Auvergne ostroma közben, szeptember 16-án pedig elhunyt V. Károly, akit a 12 éves
VI. Károly követett a francia trónon.[99]

Utódlási harcok

1380-ban Anglia és a Francia Királyság uralkodója is kiskorú volt, és

mindkét országban hataloméhes rokonok próbálták megszerezni a
politikai irányítást. Angliában a király mellett működő tanácsnak két
fontos feladata volt. Fel kellett állítania egy flottát, amely megvédi az
országot a portyázó franciáktól és kasztíliaiaktól, valamint anyagilag
támogatnia kellett a Csatorna túlpartján angol kézben lévő
kikötővárosokat. Calais, Cherbourg és Brest olyan sok pénzbe került
(46 ezer font), hogy 1380-ban már a királyi ékszereket is zálogba
adták. A kincstár üres volt, a katonák hónapok óta nem kaptak zsoldot,
II. Richárd Wat Tyler megölését
és csak váltságdíjakból és a francia parasztoktól szedett védelmi
figyeli
pénzekből tudták fenntartani magukat.[100]

A parlament ezért újabb adót vetett ki. 1381 májusában felkelés tört ki több grófságban: a parasztok
megölték az adóbeszedőket, majd Londonba vonultak, kifosztották a Towert és megölték Simon Sudburyt,
Canterbury érsekét.[101] Miután a felkelők vezetőjét, Wat Tylert meggyilkolták, a lázadás elhalt. Hasonló
felkelések törtek ki Franciaországban is 1382-ben, de II. Fülöp burgundi herceg hamar elfojtotta azokat, és
a következő hat évben ő kormányozta a királyságot.[102] Fülöp elsősorban Flandriára koncentrált, és
csapatai 1382 novemberében legyőzték a flamandokat Roosebekénél.[103]
A franciák erősödése aggasztotta VI. Orbán pápát, aki arra utasította az
angliai püspököket, hogy indítsanak gyűjtést a VII. Kelemen ellenpápa
elleni „keresztes hadjáratra”. Az összegyűlt pénzből toborzott sereg
1383-ban Calais-nál partra szállt, majd néhány város elfoglalása után
az első nagyobb francia had láttán megfutamodott.[103] Anglia új
kancellárja, Michael de la Pole, Suffolk hercege békét akart kötni a
franciákkal, hogy a háború ne terhelje tovább a kincstárat, és Anglia a
skót veszélyre koncentrálhasson. Lépései azonban azzal az
eredménnyel jártak, hogy elidegenítették az angoloktól hagyományos
szövetségeseiket, a flamandokat és a bretonokat.[104] Glouchester és V. János breton
herceg egy lovagi játékon
Tetézve az anyagi gondokat, Genti János 1386 júliusában elindult
Kasztíliába, hogy megszerezze a trónt. Ekkor már 30 ezer francia
katona és 1200 hajó gyűlt össze Sluysnál, hogy részt vegyen az Anglia
elleni invázióban. Angliában pánik tört ki, megkezdték a katonák
toborzását, akiket azonban nem fizettek, ezért útonállóknak álltak. Az
angolok szerencséjére 1386. november közepén a franciák elálltak az
inváziótól.[105]

Anglia két nagy pártra szakadtː a háború támogatóira és ellenzőire. A

háborús frakciót Glouchester, a király nagybátyja vezette. Mivel a II. Richárd Froissart krónikájában
háborúból sokan éltek Angliában, sokan támogatták a herceget, aki
végül kitúrta posztjáról Suffolkot, és a királyi tanács hangadója lett.
1387 márciusában Richard Fitzalan, Arundel grófja kihajózott, hogy felmentse Brestet, és rávegye a
bretonokat egy közös akcióra, de sikertelenül tért vissza Angliába. Augusztusban II. Richárd átalakította a
kormányt, és Anglia a polgárháború szélére sodródott. Glouchesterék kivégeztek vagy száműzetésbe
kényszerítettek Richárd tanácsadói közül többet,[106] és 1388 nyarán folytatódtak az eredménytelen hadi
vállalkozások a franciák ellen. Mivel északon a skótok fenyegették Angliát, az év végére nyilvánvalóvá
vált, hogy békét kell kötni a franciákkal. A felek 1389 januárjában írták alá a megállapodást
Leulinghenben.[107]

A békekötés után

Anglia

II. Richárd úgy döntött, hogy Gascogne ügyét egyszer és mindenkorra „leválasztja” Angliáról, ezért önálló
hercegséget hozott létre belőle, amelyet Genti Jánosnak adományozott 1390-ben, aki korona nélkül tért
vissza Kasztíliából. Gascogne-ban felkelés tört ki a hírre, és János nem fért hozzá hercegségéhez. 1396-ban
Richárd és Károly Calais közelében, Ardres-ben 28 éves fegyverszünetet kötött, és az angol király feleségül
vette VI. Károly kilencéves lányát, Izabellát.[106] Richárd azonban súlyos hibát követett el, megígérte
ugyanis Károlynak, hogy az angol egyházat az avignoni pápa felé fordítja Rómától. Ez óriási felháborodást
keltett Angliában.[108]

Glouchester továbbra is a háború pártján állt, és amikor megérkeztek a hírek a francia lovagok vereségéről
a nikápolyi csatában, ismét támadást javasolt.[108] 1397 augusztusában Glouchester és Arundel
összeesküvést tervezett, de elárulták őket, és II. Richárd mindkettőjüket megölette. A senkiben sem bízó,
egyre zsarnokibb király száműzte Genti János fiát, a későbbi IV. Henrik angol királyt. 1399-ben Genti
János meghalt. Henrik júliusban partra szállt Ravenspurben, és az
elégedetlen mágnások segítségével megszerezte a koronát.[106][109]
Richárd 1400-ban a Pontefract-kastélyban meghalt, valószínűleg
megölték.[106]

Francia Királyság

Franciaországban szintén sokan ellenezték a békekötést, és 1392-ben a

vége felé közeledett a Valois hercegek párharca a hatalomért. Ebben az
évben VI. Károly megőrült, és képtelenné vált a huzamosabb
kormányzásra. Az ország irányításáért Fülöp burgundi herceg és Lajos
orléans-i herceg harcolt, és az ország is két pártra szakadt. 1402-ben
Lajos elérkezettnek látta az időt Gascogne meghódítására, és Károly
csecsemő fiának adományozta a hercegi címet, holott IV. Henrik azt
már saját utódának adta tovább.[110]
Lajos, orléans-i herceg
1404-ben Lajos szisztematikus támadásokat indított Gascogne ellen, meggyilkolása
majd 1405-ben újabb francia akciók következtek. A következő évben
a francia csapatok már Bordeaux közelében jártak, de az angoloknak sikerült egy folyami ütközetben
megverni őket. 1407-ben Lajos támadásai Blaye-nél kifulladtak. A szárazföldi akciókkal párhuzamosan a
francia hajók rendszeresen támadták a szigetország kikötővárosait,[110] és 1404-ben francia katonák
szálltak partra Walesben, hogy segítsék az ottani felkelést.[111]

A 15. század első éveiben úgy tűnt, a Francia Királyság visszanyerte régi fényétː uralta Flandriát,
Németalföldet és Genovát, „saját” pápája volt Avignonban, és a Milánói Hercegség megszerzésére készült.
A hatalomért azonban két nagy úr, az apja 1404-es halála után a burgundi hercegi címet megkapó János és
I. Lajos orléans-i herceg harcolt. Minden fontos kérdésben ellentmondtak egymásnakː más pápát tiszteltek
és ellenvéleményen voltak az Angliai elleni háborút tekintve. Vetélkedésüknek János vetett véget, amikor
1407. november 20-án megölette Lajost.[112]

A királyság, különösen Párizs, két felfegyverzett pártra, a

burgundiaiakra és az armagnacokra szakadt. 1411-re a
burgundiaiak, a párizsi hentesek céhének jelentős segítségével,
ellenőrzésük alá vonták a fővárost, amire válaszul az
armagnacok blokád alá vették Párizst. Ezután először a
burgundiak, majd az armagnacok kértek angol katonai
segítséget IV. Henriktől.[113]

1412 augusztusában a Clarence hercege vezette angol sereg

végigdúlta Sologne-t és az Indre-völgyet, és csak óriási
Caboche embereinek tombolása Párizs
váltságdíjak megfizetése ellenében fordult vissza. János herceg
utcáin
Párizsba hívta a főrendeket, hogy új adót vessenek ki, amely
az angol invázió elleni védekezést szolgálná. Amikor a
résztvevők kritizálni kezdték politikáját, szabadjára engedte henteseit, akiket Simon Caboche nevű
vezetőjük irányított. A csőcselék számos urat megölt, és heteken át tartó terrorja számos gazdag polgárt
fordított János ellen. 1413 augusztusában János megpróbálta elrabolni VI. Károlyt, de végül menekülnie
kellett, és a kormányzást megszerezték az armagnacok. Március 20-án Angliában meghalt IV. Henrik, akit
V. Henrik követett a trónon.[114]

1414-ben Henrik számos tárgyalást folytatott az armagnacokkal. Az angol király minden fordulóban többet
kért, és a követek eredmény nélkül tértek vissza a Francia Királyságba. Henrik kincstára is üres volt, de
kölcsönöket vett fel, és sikerült egy nyolcezer íjászból, kétezer nehézlovasból, valamint
könnyűgyalogosokból és tüzérségből álló sereget felállítania. A had átszállítására a Csatorna túlsó felére
1500 hajó gyűlt össze.[115] Az indulás előtt leleplezték a király elleni Southampton-összeesküvést, és
vezetőit kivégezték.[116]

A háború harmadik szakasza: 1415–1429

Az azincourt-i csata

1415. augusztus 11-én az armada kihajózott Portsmouthból, és három

nap alatt átszelte a La Manche-t. A katonák Normandiában, a Szajna
torkolatában, Harfleur közelében szálltak partra. Henrik azért
választotta ezt a helyet, mert Harfleurből olyan erődítményt akart
építeni, mint amilyen Calais, és a Szajna utat nyitott Franciaország
belseje, közvetlenül Párizs felé.[117] Az ostromban az angolok
egyharmada meghalt, de szeptember 22-én a város védői megadták
magukat.[118] A király hazaküldte a sebesülteket, felállított egy
helyőrséget, majd október 6-án elindult fosztogató hadjáratára,
Az azincourt-i ütközet 15.
amelynek végállomásául Calais-t jelölte ki. Az angolok nem
századi ábrázolása
számítottak ellenállásra a nagyjából 240 kilométeres úton, de a
franciák elhatározták, hogy feltartóztatják őket.[119]

Október 24-én a két sereg találkozott. Az angolok védelmi pozíciót

vettek fel, és várták a jóval nagyobb francia sereg támadását.[120]
Mivel a franciák sem mozdultak, október 25-én az angolok közelebb
vonultak hozzájuk, és nagyjából 300 méterre tőlük ismét védelmi
alakzatban álltak fel. Az azincourt-i csatában az angol íjászok
megtizedelték a támadókat, majd az angol lovagok kézitusában súlyos
vereséget mértek a franciákra. Amikor úgy tűnt, hogy a franciák
harmadik hadteste is bekapcsolódik a csatába, Henrik kivégeztette az
eddig foglyul ejtett franciákat.[121] A franciák tízezer embert
vesztettek, köztük rengeteg főurat.[122] Másnap az angolok folytatták A csata VII. Károly zsolozsmás
útjukat Calais felé, ahova október 29-én érkeztek meg. November könyvében
közepén Henrik Angliába hajózott.[123]

1416-ban Luxemburgi Zsigmond magyar és német király Angliába

érkezett, hogy elősegítse az egyházszakadás rendezését. Zsigmond
szövetséget kötött Henrikkel, ami annyira lenyűgözte János burgundi
herceget, hogy októberben felajánlotta szövetségét az angoloknak VI.
Károly trónfosztásához. Henrik eközben rendületlenül készült a
háború folytatására, és 1417-ben már 34 hadihajója volt a négy évvel
korábbi hattal szemben.[124] A flotta fejlesztése hamar meghozta a várt
eredménytː Bedford hercege súlyos vereséget mért 1416 nyarán a
Harfleurt blokád alatt tartó franciákra. A következő évben Huntington
grófja megsemmisítette a francia flotta maradékát is.[125]
Rouen ostroma
Normandia meghódítása

1417 júliusában 1500 hajón tízezer katona indult Henrik új hadjáratára. Az uralkodó új célt tűzött ki a
fosztogatás helyettː régióról régióra tervezte meghódítani a Francia Királyságot. Augusztus 1-jén az
angolok partra szálltak a Touquers-folyó torkolatánál. Az angolok ellenállás nélkül nyomultak előre, mivel
Armagnac grófja, a francia hadsereg főparancsnoka nem merte
elhagyni Párizst a falak előtt várakozó burgundiai hadsereg miatt.
Augusztus 18-án az angol király megkezdte Caen ostromát, majd
szeptember 4-én rohammal bevette. A támadók legalább kétezer caeni
lakost mészároltak le.[126] Az angolokat megelőzte kegyetlenségük
híre, így a normandiai városok, Lisieux, Bayeux, Argentan és Alençon
gyorsan megadta magát. 1418 februárjában elesett Falaise, és tavaszra
Normandia alsó része és a Cotentin-félsziget Henrik kezében volt.
Júniusban Louviers, július 20-án Pont de l’Arche esett el.[127]

Július 29-én az angol had megérkezett Normandia fővárosa, Rouen

elé. A várost hét kilométernél hosszabb fal, hat hatalmas barbakán,
hatvan torony és egy szokatlanul mély árok, valamint négyezer fős
helyőrség védte. Henrik négy tábort állíttatott és árkokkal kötötte össze
őket.[128] A védők abban bíztak, hogy megérkezik a felmentő sereg,
de az armagnacok és a burgundiaiak ebben az időben Párizsért János burgundi herceg
harcoltak.[129] 1419. január 19-én Rouen megadta magát, és az év meggyilkolása
végére Normandia ismét angol fennhatóság alá került. Júliusban
Henrik elfoglalta Pontoise-t, amely jó kiindulási bázis volt Párizs felé.
Az uralkodó angolokat telepített az elfoglalt városokba, és normandiai
birtokokat adományozott lovagjainak.[130] A hercegség hagyományos
adminisztrációját meghagyta, de a nyolc elöljáró angol volt.
Normandiát az angolok súlyosan megadóztatták, hogy fedezzék a
további hadmozdulatok költségét.[131]

A troyes-i megállapodás

II. János burgundi herceg, aki 1418-ban bevette Párizst, megrettenve

Normandia bukásától, megpróbált kiegyezni az armagnacokkal. 1419
nyarán a felek Corbeille-nél találkoztak, és úgy tűnt, egyezségre
jutnak. Valójában az armagnacok bosszúra készültekː szeptember 10- V. Henrik és Katalin királyné
én meggyilkolták a burgundi herceget, amikor tisztelete jeléül letérdelt
a trónörökös előtt. A gyilkosság híre heves ellenérzéseket szült a
királyságban, és sokan az armagnacokat okolták Franciaország minden nyomorúságáért.[132] Habár a
hosszú háború megteremtette a nemzeti érzetet mindkét oldalon, a két nagy francia párt annyira gyűlölte
egymást, hogy nem jutott közös nevezőre az angolokkal szemben.[133]

Burgundia új uralkodója, III. Fülöp herceg nem vágyott a francia trónra. Célja az volt, hogy a királyság
északi részét két nagy egységre, Angliára és Burgundiára osszák, ezért 1419 decemberében szövetséget
kötött az angol királlyal.[133] 1420 májusában Henrik Troyes-ban találkozott az őrült francia királlyal. A
felek megállapodást kötöttek, amely szerint Henrik feleségül veszi VI. Károly lányát, Katalint, és a francia
trón örököse lesz. A frigyet 12 nap múlva megtartották. Károly fiát, a későbbi VII. Károlyt kizárták az
örökösödésből.[134] Ennek a döntésnek tényleges hatása nem volt a trónörökösre, hiszen Bourges-ban
megvolt az udvartartása, és azok, akik nem fogadták el az angol uralmat, őt tekintették a törvényes
uralkodónak.[135]

Henrik és Fülöp ezután folytatta a trónörökös és az armagnacok által ellenőrzött területek elleni támadást,
hogy minden ellenállást felszámoljanak Normandia és Párizs között. Elesett Montereau, majd november 18-
án, 18 hónap ostrom után Melun is, amelyet egy gascogne-i katona, Arnaud Guillaume de Barbazan védett.
1420. szeptember 1-jén V. Henrik, VI. Károly és II. Fülöp ünnepélyesen bevonult Párizsba. A francia rendi
gyűlés ratifikálta a troyes-i megállapodást, „borzalmas és rettenetes bűnei” miatt kizárva a trónörököst az
utódlásból.[134]

1421 januárjában Henrik és hitvese Angliába hajózott, ahol február 23-án Canterbury érseke megkoronázta
Katalint a westminsteri apátságban. A pár körutazást tett, amelynek fő célja a pénzgyűjtés volt a háború
folytatására. Áprilisban meghalt Henrik testvére, Clarence, a trón várományosa egy összecsapásban Baugé
közelében. Az ütközetben a franciák oldalán hadakozott a skóciai Buchan grófja, akit a győzelem után a
francia csapatok parancsnokának neveztek ki.[136][137]

1421 júniusában Henrik négyezer katonával partra szállt Calais-nál, majd folytatta útját Párizs felé, amelyet
három Armagnac-erősség, Dreux, Meaux és Joigny fenyegetett. Henrik elfoglalta Dreux-t, Vendôme-ot és
Beaugencyt, majd Orléans-hoz vonult. Mivel nem volt elég utánpótlása, nem ostromolta meg az erős
várost, hanem északra fordult, és elfoglalta Villeneuve-le-Roi-t. A királyi sereg októberben megkezdte
Meaux ostromát.[137] December 6-án Windsorban megszületett Henrik fia, a későbbi VI. Henrik. 1422.
május 10-én, nyolc hónapnyi ostrom után a város elesett.[138]

Az ostrom alatt a király megbetegedett, és augusztusban már haldoklott. Fivérét, János bedfordi herceget
Franciaország régensévé, a trónörökös oltalmazójává nevezte ki, Glouchester hercege pedig Anglia régensi
posztját kapta meg. Bedfordnak azt tanácsolta, hogy mindenáron óvja meg a szövetséget a burgundiaiakkal,
és ha rosszra fordulnak a dolgok, koncentráljon Normandiára. A király augusztus 31-én Vincennes-ben
elhunyt.[139] Hat héttel később VI. Károly is meghalt. A csecsemő VI. Henrik angol uralkodót így, II.
Henrik néven, Franciaország királyává is koronázták.[140] Uralkodását a Loire-tól északra, néhány enklávét
leszámítva, mindenki elfogadta.[141]

Hármas szövetség

Az V. Henrik halálát követő hét esztendő a százéves háború legsikeresebb időszaka volt az angolok
számára. A megszállók a Loire völgyében ereszkedtek dél felé. Az angol erőket Lancaster János, Bedford
hercege, Thomas Montagu, Salisbury grófja és Richard Beauchamp, Warwick grófja vezette.[142]

Ebben az időszakban angol kézen volt Normandia, Maine, Anjou, Párizs,

Île-de-France, Champagne egy része, Pikárdia, Gascogne és Pas de
Calais. Burgundiát és Champagne többi részét az angolok szövetsége, a
burgund herceg ellenőrizte. Bretagne önállóságot élvezett V. János breton
herceg vezetésével. Franciaország többi részét a trónörökös és a mellette
kitartó armagnacok birtokolták, székhelyük Poitiers-ben és Bourges-ban
volt.[143]

Az angolok által megszállt francia területek az Angol Királyságtól

függetlenek voltak. Megtartották a hagyományos intézményeket,
amelyeket a helyiek működtettek néhány angol felügyelete alatt. Bedford
igyekezett megkedveltetni az angol uralmat, ezért bátorította a
kereskedelmet, egyetemet alapított Caenben, kiváló minőségű aranypénzt
veretett. Párizs adminisztrációját megtisztították a trónörökös híveitől, és a
hivatalok aggályok nélkül együttműködtek a megszállókkal.[143] Az
János, Bedford hercege angolok súlyos termék- és ingatlanadókat vetettek ki. A francia
parasztokat az angol helyőrségek is szorongattákː a farmokat kifosztották,
az embereket elrabolták, majd váltságdíjat kértek értük, védelmi adót
szedtek. Az országban szabadcsapatok garázdálkodtak, akik mindenkit megtámadtak a területükön, és
gyakran élve megnyúzták áldozataikat. A közállapotok miatt 1420 végére Normandia befizetései a
kincstárba jelentősen csökkentek.[144]
Az önálló Normandiai Hercegség csak burgundi szövetségesei segítségével volt képes működni, akik
annyira tartottak az armagnacok visszatérésétől, hogy inkább az angolokat támogatták. Vezetőjük, a
burgundi herceg azonban büszke volt a benne folyó Valois-vérre, és soha nem békélt meg a Lancasterek
jelenlétével.[145] 1423 áprilisában Bedford, Burgundia és Bretagne hercege szövetségi szerződést kötött
Amiens-ben, amelynek célja a trónörökös pártjának elpusztítása volt. Burgundia és Bretagne azonban egy
titkos megállapodást kötött később, amely kizárta, hogy egymás ellen forduljanak, ha bármelyikük mégis
átállna a másik oldalra. Májusban Bedford feleségül vette Fülöp testvérét, Annát.[146]

Folytatódó hódítás

1423-ban a szövetséges csapatok elfoglalták Le Crotoy-t, és

kifosztották Xaintrailles-t. Harcok voltak Gascogne határain is, és a
trónörökös hívei megtámadták La Réole-t. Nyáron az Armagnac-párt
skótokkal, valamint spanyol és itáliai zsoldosokkal megerősített serege
Cravant-hoz vonult, hogy betörjön a Burgundi Hercegségbe, és ezzel
felszabadítsa a Champagne-ban és Pikárdiában elszigetelt
helyőrségeket. A védők elkeseredetten harcoltak, de júliusra – Jean de
Wavrin szerint – a városban „sem macska, sem kutya, sem patkány,
sem egér nem volt, amelyet ne faltak volna fel.”[147] Július 29-én
A cravant-i összecsapás
megérkezett a felmentő sereg, amely heves csatában átverekedte magát
a Yonne-folyón. A harcokban a trónörökös katonái közül 1200 estek
el, közöttük sok skót.[148]

1424-ben az angolok Maine-re és Anjoura koncentráltak, és tízezer fős

csapattal Ivry ellen vonultak. A város és néhány más kisebb település
elfoglalása után az angol sereg augusztus 17-én Verneuil-nél
megütközött a trónörökös francia–skót csapataival. Az angolok a
poitiers-i és az azincourt-i csatában alkalmazott felállást választották a
jóval erősebb, 17 ezres sereg ellen, majd támadásba lendültek. A heves
kézitusában hétezer ellenséges katonát – köztük sok skótot – öltek
meg. Az ütközet után Bedford szisztematikusan felszámolta az
ellenállást Maine-ben és Anjouban.[149] A vernuili mészárlás

Az angol–burgundi együttműködés még ebben az évben veszélybe

került, amikor Humphrey, Glouchester hercege feleségül vette
Jacqueline-t, Hainaut grófnőjét, és ötezer katonával megpróbálta
megszerezni flandriai területeit, amelyekre III. Fülöp is rá akarta tenni
a kezét. A dühös burgundi herceg szeptemberben a szövetség
felmondásával fenyegetőzött Párizsban. 1425 decemberében Bedford
kénytelen volt Angliába utazni, amelyet Glouchester csaknem
polgárháborúba sodort. Erre az időre az angolok jelentős részének
elege lett a háborúból, és egyre kevésbé akarták anyagilag, emberrel Orléans ostroma
támogatni a Csatorna túlsó felén zajló hadmozdulatokat.[150]

1426 júniusában a breton herceg megállapodott a trónörökössel Saumurban, és fivére a skótokkal együtt
lerohanta az angol erősséget, Pontorsont. Bedford 1427 márciusában tért vissza Franciaországba. Vele
érkezett John Talbot báró, a háború egyik későbbi kiemelkedő hadvezére. Májusban Warwick
visszafoglalta Pontorsont. János burgundi herceg visszatért az angol szövetségbe, és szeptemberben
megerősítette a troyes-i szerződésben foglaltakat. Glouchester lemondott németalföldi igényeiről, és 1427
végére helyreállt az angol–burgundi szövetség.[151]
Eközben az angol sereg Montargis ellen vonult. A Yonne völgyét uraló
erődítményt július 15-én kezdték ostromolni Warwick csapatai.[152] A
támadás lassan haladt, így a franciáknak sikerült sereget gyűjteniük,
amely Jean de Dunois gróf, a meggyilkolt orléans-i herceg
törvénytelen fia vezetésével szeptember 5-én felszabadította a várat.
Ugyanezen a napon Ambrières-ben vereséget szenvedett Sir John
Fastolf is, ami a maine-i felkelés kezdetét jelentette. Bedford újra
ostromolni kezdte Montargist, és hozzálátott a lázadás leveréséhez is.
Talbot felmentette az ostromlott Le Mans-t, és elfoglalta Lavalt.[153] A heringek csatája

1428 júniusában Salisbury csaknem háromezer új katonával szállt

partra, akikkel a következő hónapban Párizsba érkezett. Salisbury Orléans-t akarta megtámadni, amelynek
elfoglalása utat nyitott volna a trónörökös hátországa felé, Bedford azonban Angers-t akarta ellenőrzése alá
vonni, ami biztosította volna Anjout az angoloknak, összekötve az északi területeket és Gascogne-t.
Salisbury akarata diadalmaskodott, és a gróf augusztus közepén elindult Orléans felé. Útközben elfoglalt
negyven várost és erődöt, majd október 12-én megérkezett a magas fallal és nagy helyőrséggel védett
Orléans-hoz. Az angolok olyan kevesen voltak, hogy körbe sem tudták venni a várost, így abba
folyamatosan érkezhetett az utánpótlás.[154] Október 27-én nagy veszteség érte az angolokat, belehalt egy
héttel korábban szerzett sebesülésébe Salisbury. Az ostromot William de la Pole, Suffolk grófja
folytatta.[155]

1429. február 12-én lezajlott a heringek csatája, amikor négyezer francia és skót katona megtámadta John
Fastolf utánpótlást szállító kocsijait Rouvray közelében. A szekérvárat 1500 angol katona védte, és súlyos
vereséget mért a támadókra.[156] Tavasszal a franciák felajánlották a burgundi hercegnek Orléans-t, de
Bedford nem engedte, hogy elfogadja, ezért János visszarendelte katonáit az ostromból. Április 30-án egy
kis csapat élén megérkezett az ostromlott városba Jeanne d’Arc.[156]

A háború negyedik szakasza: 1429–1453

Jeanne d’Arc megjelenése

A 17 éves írástudatlan domrémyi pásztorlány megjelenése alaposan felforgatta a háború folyását. Jeanne
d’Arc azt állította, az Úristentől azt a feladatot kapta látomásaiban, hogy űzze ki az angolokat.[157] 1428-as
feltűnésekor a trónörökös ügye veszni látszottː az angolok megállíthatatlanul nyomultak előre, a
burgundiaiak és az armagnacok pedig kibékíthetetlenül gyűlölték egymást. A legnagyobb problémát
azonban az uralkodásra alkalmatlan VII. Károly okozta azzal, hogy ügyei intézését az egymással vetélkedő
főurakra bízta.[158] Udvarában azonban számos jó katona volt és jövedelme háromszor-ötször meghaladta a
régensét, vagyis volt embere és pénze a háború megfordításához.[159]

1429. februárban a trónörökös fogadta Johannát, aki elmondta isteni látomását, valamint azt, hogy látta
Károly reims-i megkoronázását. A trónörökös engedélyezte, hogy a lány Orléans-ba menjen. Johanna
levelet írt Bedfordnak és az angol uraknak, amelyben közölteː „A Mennyek Ura azért küldött engem, hogy
kikergesselek benneteket egész Franciaországból”.[160] A pásztorlány négyezer katonával indult el a város
felszabadítására, amelynek fő ereje május 3-án érkezett meg. A franciák néhány nap alatt lerohanták az
angolok által épített erődítéseket, és május 8-án Suffolk feladta a kilencven napja tartó ostromot.[160][161]

Jeanne d’Arc hatására a franciák morálja az egekbe szökött, és II. János, Alençon hercegének hadserege
azonnal az angolok ellen indult. Június 12-én leölték Jargeau helyőrségét, és foglyul ejtették Suffolkot.
Három nappal később elfoglalták a Meung-folyó felett átívelő hidat Beaugencynél, majd megadta magát a
helyőrség is. Johanna azzal biztatta a franciákat, hogy nagy győzelmet aratnak majd, és azzal ösztökélte
 őket a menekülő angolok üldözésére, hogy „azért vannak a
sarkantyúitok, hogy használjátok őket”. Június 18-án a két
sereg összecsapott Pataynál. A franciák legázolták Talbot
íjászait. Talbot fogságba esett, de John Fastolfnak sikerült
elmenekülnie katonái egy részével, és másnap elérte Corbeil-
t.[161]

Johanna rábeszélte Károlyt, hogy tartson vele Reims-ba, ahol

megkoronázzák. A sereg bevonult a városba, és Károlyt 1429.
július 17-én valóban megkoronázták. Enguerrand de
Monstrelet krónikájában azt írtaː akkora volt a lelkesedék,
hogy „a franciák azt hitték, Isten az angolok ellen van”. Egyre
több egyszerű francia gondolta úgy, hogy egyfajta keresztes
háború folyik a hódítók ellen.[162]

A reims-i kitérő időt adott Bedfordnak Párizs felkészítésére az

ostromra. Szeptember 8-án Johanna rohamot vezetett, de a
A Francia Királyság 1429-ben. Bordó – franciák megzavarodtak, és otthagyták a falaknál a sebesült
angolok, lila – burgundiaiak, kék – parasztlányt. Legyőzhetetlenségének hite elmúlt, és Károly
franciák. piros szaggatott vonal – angol elvonult Gienbe. Bedford ideiglenesen átadta a régensi és
hadjárat (1415), kék szaggatott vonal – Párizs kormányzói posztját III. Fülöpnek. Johanna, miután
Jeanne d’Arc útja. Sárga csillagok – döntő felépült, októberben újabb hadjáratra indult a Loire felső
csaták részén. 1430. május 24-én egy burgundi katona foglyul ejtette
Compiègne közelében. Novemberben átadták az
angoloknak,[163] akik 1431. május 30-án boszorkányság vádjával Rouenban megégették.[164]

Kifáradt ellenfelek

1429–1430-ban az angolok nagyon rosszul álltak. Elvesztettek számos kiváló parancsnokot, az északi
városok egymás után álltak át a király oldalára, kiverték őket Champagne-ból, Normandiában lázadások
törtek ki, és katonák sokasága dezertált.[165] Károly azonban nem aknázta ki a helyzetet, és az angolok
1431 második felében ismét akcióba lendültekː visszavettek több várost és elfogták a kiváló francia
parancsnokot, Jean Poton de Xaintrailles-t.[165]

A franciák Jeanne d’Arc által feltüzelt lelkesedése azonban elmúlt, a

rettentő pusztítás és hiábavaló erőfeszítés hatására apátia lett úrrá
rajtuk. A falvak elnéptelenedtek, a parasztok vagy meghaltak, vagy
elmenekültek. Az erdőkben és magában Párizsban is haramiák
garázdálkodtak, az emberek éheztek, esténként farkasok kóboroltak a
főváros utcáin holttesteket, gyerekeket keresve. 1431 elején Bedford
visszatért Párizsba. December 2-án bevonult a fővárosba a tízéves VI.
Henrik, akit december 16-án Franciaország királyává koronázták a
Notre-Dame-székesegyházban.[166]

1432 márciusában a franciák visszafoglalták Chartres-t. Májusban

Bedford ostromot indított Lagny ellen, ahonnan a franciák a Párizsba
tartó szállítmányokat fosztogatták.[167] Augusztus 10-én nyolcórás
csata bontakozott ki a vár felmentésére érkező franciák és az angolok
között, amelynek eredményeként Bedford csapatai visszavonultak. Az
angolok vesztesége csak háromszáz ember volt, de a vereség súlyos
csapás volt a tartásukra. November 14-én meghalt Bedford felesége, a Az orléans-i szűz
burgundi herceg testvére, Anna.[168]
1433 júniusban Bedford Angliába utazott, és a parlament felkérésének eleget téve elfogadta a királyi
főtanácsadó posztját, és nem tért vissza a franciák közé. Vizsgálatot indított, amely kimutatta, hogy a
kincstár hiánya a háromszorosa éves bevételének. A mezőgazdaság és a tengerentúli kereskedelem pangott,
az adóbevételek visszaestek. Csak a calais-i helyőrség fenntartása 17 ezer fontba került, ami felemésztette a
befolyó pénz felét. A rosszul vagy egyáltalán nem fizetett katonák rendszeresen fellázadtak a
helyőrségekben.[169]

A sötét kilátások ellenére 1434 az angolok számára kezdődött jobbanː Arundel Anjou-ban ért el sikereket,
Talbot pedig, akit kicseréltek Xaintrailles-re, elfoglalta többek között Gisorst, Joignyt és Clermont-t. A
párizsiak hívására Bedford júliusban visszatért a fővárosba, ahol az a hír fogadta, hogy a normandiai
parasztok fellázadtak, miután Richard Venables, egy angol szabadcsapat kapitánya legyilkoltatta egy falu
teljes lakosságát. Bedford csapatai szétkergették a fosztogatókat, Venablest felakasztották. 1435
februárjában a burgundi herceg elérkezettnek látta az időt, hogy felmondja a szövetséget az angolokkal.
Augusztusban az angolok, a franciák és a burgundiaiak béketárgyalást kezdtek Arrasban, amely azonban
eredménytelenül ért véget, mivel az angolok látták, hogy a másik két partner együttműködik. Szeptember
14-én elhunyt Bedford, akit a roueni katedrálisban temettek el.[170]

Új szövetségesek

Kevesebb mint egy héttel Bedford halála után a burgundiaiak és a

franciák aláírták az arrasi szerződést. Ebben III. Fülöp elismerte VII.
Károlyt francia királynak, cserébe pedig nagy területeket kapott.[171]
Angliát megrázta a burgundi herceg árulása, amelyet lázadások
követtek az angolok által ellenőrzött területekenː Dieppe, Fécamp és
Herfleur elesett. 1436 februárjában ötezer francia katona vette körül
Párizst. Április 13-án az éhező lakók beeresztették a franciákat a
városba. Rövid harc után a helyőrség megadta magát.[172]

1436 júliusában a burgundi csapatok megkezdték Calais ostromát, de Compiègne ostroma

augusztus 2-án partra szállt a felmentő sereg Glouchester vezetésével,
és gyilkos chevauchée-t vezetett a hercegség területén, mélyen
behatolva Flandriába. Több flamand város fellázadt Fülöp ellen, aki
csak 1438-ban tudta leverni őket. Talbot elfoglalta Rist és Pontoise-
t,[172] Salisbury pedig bevette Ivryt.[173]

1437 tavaszán Plantagenet Richárd yorki herceg váltotta Warwick

grófját az angol sereg élén. Talbot folytatta hadjáratát, heves csatában
átkelt a Somme-on, és felszabadította Tancarville-t. A franciák
októberben elfoglalták Montereau-t, a Szajna felső folyásánál található
utolsó angol erődöt. A következő évben a franciák megtámadták Harc Calais-ért
Gascogne-t, és a kasztíliai Rodrigo de Villandrando vezetésével súlyos
pusztítást végeztek, viszont hiába ostromolták Bordeaux-t.[173] 1439.
júliusban a felek újabb békekonferenciára ültek össze, de az angolok nem engedtek trónigényükből, így a
háború folytatódott.[173]

1440 novemberében az angolok szabadon engedték az orléans-i herceget, aki az azincourt-i csata óta volt
fogoly. Henry Beaufort bíboros, a kormány feje abban bízott, hogy a herceg lehet a régens, ha VII. Károly
meghal, illetve segít tető alá hozni egy általános megállapodást. A herceg azonban hazatérése után a
költészetnek szentelte magát, így az angolok csak a szabadságáért fizetett 40 ezer fonttal vigasztalódhattak.
Októberben Talbot visszafoglalta Harfleurt.[174] 1441. október 25-én VII. Károly hadai visszafoglalták a
Párizst fenyegető Pontoise-t, amely az utolsó angol garnizon volt Île-de-France-ban.[175]

Az angol uralom végórái

A franciák 1442 nyarán betörtek Gascogne-ba. Elfoglalták Tartast,

Saint-Sever-t, Dax-ot és ismét La Réolét. 1443 áprilisában John
Beaufort, Sommerset grófja lett az angol csapatok főparancsnoka, akit
nagybátyja, Beufort bíboros neveztetett ki, hogy véget vessen York –
őt és híveit beárnyékoló – sikereinek. Somerset grófja valószínűleg a
háború legtehetségtelenebb vezetője volt. Hétezer katonával érkezett
Cherbourg-ba, ahonnan kisebb fosztogató akciókat indított. Különösen
titkolózó volt, nem avatott be senkit hadi terveibe, állítólag a Francia csapatok Tartas előtt
következőket mondtaː „Senki előtt nem leplezem le titkaimat. Ha az
ingem ismerné azokat, elégetném.” Hamarosan visszatért Angliába,
ahol köznevetség tárgya lett és az udvarból is kitiltották.[176]

1444 elején William de la Pole, Suffolk hercege békeküldöttséget

vezetett Franciaországba. Suffolk kétéves fegyverszünetet kért,
amelyért titokban Maine-t ajánlotta, valamint megszerezte Anjou
Margit kezét királyának. Míg Angliában idegenellenes indulatokat
váltott ki a frigy, a Csatorna túlpartján élők megkönnyebbülten vették
tudomásul a Toursban[177] megkötött fegyvernyugvást. VI. Henrik és
Anjou Margit 1445-ben házasodott össze. Amikor kiderült, hogy a Lovasok összecsapása
Gerberoynál
herceg felajánlotta Maine-t a franciáknak, elkeseredett dühöt váltott
ki.[178] Ennek ellenére 1445. május 22-én Henrik titokban levelet írt
VII. Károlynak, amelyben megígérte, hogy következő év áprilisában
átadja a régiót.[179]

A kiszivárgott hírek indulatokat kavartak, amit kihasználva Beaufort

bíboros lázadás vádjával börtönbe záratta Humphreyt, Gloucester
hercegét 1447. február 18-án. A király nagybátyja öt nap múlva
meghalt.[180] Visszahívták Franciaországból Yorkot, aki jogot
formálhatott volna a trónra, és Írország kormányzójának nevezték ki.
Yorkot Edmund Beaufort, Somerset hercege váltotta. Július 28-án
Henrik utasítást adott ki Le Mans átadásáról, amely 1448. máricius 29-
én megtörtént.[180] A fegyverszünetet 1450 áprilisáig Csata Formignynél
kiterjesztették. [181] A franciák azonban nem olvasták el alaposan a
dokumentumot, amelyben az angolok saját vazallusukként tüntették fel
a francia király hűbéresét, Bretagne hercegét. Ennek az volt az oka,
hogy az angolok a békeszerződés megsértése nélkül akartak hadakozni
a hercegséggel szükség esetén.[180]

Míg Angliában a kincstár kongott az ürességtől, VII. Károly ismételten

bevezetett egy régi adónemet, amely még II. János uralkodása alatt
szolgált pénzbehajtásra. A vártnál több pénzt sikerült beszedni, és
Jacques Coeurnak köszönhetően, aki az udvar pénzügyeiért volt
felelős, mindig volt likvid forrás a kiadások fedezésére. Károly már
1445-ben megkezdte az új egységekbe szervezett, megreformált A formigny ütközet VII. Károly
hadsereg felállítását. A legfontosabb változtatás az volt, hogy ezek a imakönyvében
katonák békeidőben is rendelkezésre álltak, nem kellett őket veszély
esetén hirtelen összetrombitálni. A meglévő lovasságot húsz nagy
egységbe (compagnies d’ordonnance) olvasztotta. Ezek a századok
száz-száz szakaszból álltak, amelyek mindegyikébe egy nehézlovas és
öt könnyű fegyverzetű katona tartozott.[177] A gyalogságot nyolcezer
íjászból állították fel, az önkéntesek adómentességet kaptak. Károly
kora leghatékonyabb tüzérségét állította fel Jean és Gaspard Bureau
irányításával. A hivatásos hadsereg hatalmas helyzetelőnyt jelentett az
angolok szerződéses katonáival szemben.[182][177]
Caen francia ostroma
Normandia visszafoglalása

Az angolok Maine kiürítése után megostromoltak két Breton várat. Károly tiltakozott, de azt a választ
kapta, hogy ez angol belügy. Somerset 1449 márciusában felbérelt egy aragóniai zsoldosvezért, François de
Surienne-t, hogy fossza ki a gazdag breton várost, Fougèrest. A breton herceg francia segítséget kért. Július
31-én Károly közölte, hogy nem tekinti magára nézve kötelezőnek a békeszerződést, és harmincezer
katonát küldött Normandiába, akik három irányból támadtak.[183][184] A francia csapatokat Jean de Dunois
gróf vezette.[177]

Somerset, ahelyett, hogy megpróbálta volna kicsi hadseregét egy helyre koncentrálni, azt parancsolta, hogy
vonuljanak vissza a várakba. Az angol erősségek, köztük Pont-Audemer, Lisieux, Verneuil, Mantes,
Vernon és Saint-Lô, sorban elestek. Számos helyen a normandiaiak maguk engedték be a franciákat a
városfalak mögé. Októberben a franciák elfoglalták Rouent, miután a szabad elvonulás fejében Somerset
megadta magát. A télen a franciák elfoglalták Harfleurt, Honfleurt, Fresnoy-t, számos várat pedig a
megvesztegetett kapitányok adtak át. 1450 tavaszán az angolok már csak a Cherbourg-félszigetet tartották
ellenőrzés alatt.[184]

A Normandia elleni invázió váratlanul érte az angolokat, sebtiben csapatokat kezdtek összegyűjteni, de
csak 1450. március 15-én szállt partra Sir Thomas Kyriell 2500 embere. A parancs ellenére nem indult
Bayeux felszabadítására, hanem megkezdte Vacognes ostromát. Kyriell a helyi angol erősségekből újabb
katonákat kapott, így serege négyezer fősre duzzadt. Április 12-én megindult Bayeux felé. Három nap
múlva a francia erők elállták az útját Formignynél. Arthur de Richemont hadseregparancsnok és Jean de
Bourbon, Clermont grófjának csapatai súlyos vereséget mértek az angolokra, akik szinte valamennyien,
3774-en holtan maradtak a csatamezőn.[185]

Júniusban Sommerset három hét ostrom után feladta Caent, és Calais-ba vonult vissza. Falaise július 21-én
kapitulált, cserébe a franciák szabadon bocsátották Talbotot. Domfront a hónap utolsó napján adta meg
magát. Augusztus 12-én hosszan tartó ágyúzás után Cherbourg védői is megadták magukat, így a franciák,
a Csatorna-szigetek kivételével, egész Normandiát elfoglalták.[186]

Az utolsó angol hadjárat

Az angol kormányzat 1445 és 1449 közötti hanyag, korrupt, becstelenségekkel tarkított

tevékenységének[183] eredményeként a franciaországi birtokokról ezrek menekültek el hátrahagyva
vagyonukat, sokuk aztán nincstelenként tengődött Angliában. Normandia bukása óriási kormányellenes
felháborodást váltott ki. A feldühödött tömeg 1450. január 9-én megölte Adam Moleynst, Chichester
püspökét, a titkos pecsét korábbi őrét. Január 28-án az alsóház követelésére William de la Pole-t, Suffolk
hercegét a Towerbe zárták.[187]
 Henrik, hogy megmentse Suffolk életét, száműzte őt, de útban
Calais felé a csőcselék feltartóztatta, és megölte.[188] Az udvar
megtorlással fenyegetőzött, mire kitört a kormányellenes Jack
Cade-lázadás. Június 29-én meglincselték Suffolk másik társát,
William Ayscough-t, Salisbury püspökét.[189] Somerset
hercegét ellenfelei megvádolták Normandia elvesztésével, és
egy időre börtönbe került, de a királyné visszahelyezte őt a
hatalomba.[190]

Eközben VII. Károly az utolsó csapásra, Gascogne

visszafoglalására készült, amely nehezebb falatnak tűnt, mint
A castilloni csata Normandia, hiszen háromszáz éve az angolok felügyelték. A
franciák stratégiája a normandiaihoz hasonló volt, három
kisebb hadsereggel támadtak 1450 őszén.[177] IV. Gaston foix-i gróf az Adour völgyében 15 várost foglalt
el Bayonne körül, míg Jean de L'Aigle, Penthiévre grófja a Dordogne völgyében harcolt, és októberben
bevette Bergeracot, majd Bazast. 1451 áprilisában az orléans-i herceg elfoglalta Blaye-t, Fronsacot és Saint-
Émiliont. A partoknál francia, breton és spanyol hajók cirkáltak, teljesen elszigetelve Bordeaux-t.[177]
Gascogne fővárosa június 30-án megadta magát. Augusztus 20-án elesett Bayonne is. A gyors francia
győzelmeket jelentősen elősegítették az új ágyúk, valamint több várparancsnok és polgármester
árulása.[190] A gascogne-iak hamar meggyűlölték a megszálló katonákat, akik ugyanolyan kegyetlenül
viselkedtek, mint az angolok Normandiában.[191]

1452. október 17-én Médocban Soulacnál partra szállt Talbot háromezer fős serege. A franciák
Normandiában vártak rá, így akadálytalanul haladt előre. A bordeaux-iak, ahogy azt követeik korábban
jelezték Somersetnek, fellázadtak a helyőrség ellen. Október 21-én az angolok bevonultak a városba.
Nyugat-Gascogne felkelt, és elűzte a franciákat. A télen újabb háromezer katona érkezett Angliából.[192]
VII. Károly a telet arra használta fel, hogy felállítson egy olyan hadsereget, amely nyílt csatában képes
legyőzni az angolokat. Főparancsnoknak Károly clermont-i grófot nevezte ki.[177]

1453 tavaszán ismét három francia sereg tört be Gascogne-ba, és valamennyi Bordeaux felé haladt,
elfoglalva az útba eső angol erősségeket. Július elején a franciák megkezdték Castillon ostromát. A
gascogne-iak sürgetésére Talbot elindult a kisvároshoz, és július 17-én megütközött a jóval nagyobb francia
haddal.[177] A castilloni csatát – jelentős részben a háború során először tömegével bevetett kézi
tűzfegyvereknek köszönhetően – a franciák nyerték. Az angolokat lemészárolták, elesett Talbot is.
Bordeaux október 19-én megadta magát, és a százéves háború befejeződött.[193]

A háború után
Békeszerződés hiányában a kortársak nem tudhatták, hogy a
százéves háború véget ért. A franciák még hosszú időn át készültek
egy angol invázióra,[194] amelyre azonban Anglia nem volt képes
belviszályai miatt. 1453 augusztusában VI. Henrik idegösszeomlást
kapott,[195] és Richárd, York hercege átvette a hatalmat Somerset
hercegétől. Két év múlva a király felépült, és visszahelyezte
pozíciójába Somersetet, ami a hosszú angol dinasztikus
összecsapás-sorozat, a rózsák háborújának nyitánya volt. Mindkét A guinegatte-i csata Georg
oldalon számos franciaországi veterán vett részt a harcban, amely Lemberger képén
több mint három évtizedre meghatározta az angol politikát, és
elpusztította az ország legkiválóbb hadvezéreit.[196]
Franciaország teljesen kimerült a hosszú háborúban, amelynek során a katonák, rablóbandák újra és újra
feldúlták a vidéket, elrabolva az értékeket, megölve az embereket, elpusztítva az épületeket, a termést.
Egyes régiók teljesen elnéptelenedtek. A francia kormányzat mindazonáltal képes volt annyi adót beszedni,
hogy fenntartsa az állandó hadsereget.[194] A százéves háború egyik fontos hatása a patriotizmus és a
nemzettudat megjelenése volt a két országban, elsősorban Angliában. A Valois-ház nemcsak az angolok,
hanem saját ellenzéke felett is győzelmet aratott, és megkezdődött a francia országrészek beolvasztása
egyetlen államba.[194]

Az angolok hosszú időn át nem tudtak beletörődni a Csatornán túli területek elvesztésébe. 1475. július 4-én
az angolok partra szálltak Calais-nál, és a megígért burgundi segítség nélkül egyedül törtek be Champagne-
ba. Augusztus 29-én megkötötték a picquignyi békét, és a kialkudott pénz ellenében elvonultak.[197] VIII.
Henrik angol király csapatokat küldött a Francia Királyságba, amelyek 1513-ban a guinegatte-i csatában
legyőzték a franciákat. A rövid hadjárat 1518-ban békekötéssel zárult. 1558-ban elesett az utolsó angol
helyőrség, Calais. Ennek ellenére az angol uralkodók címei között 1802-ig, az amiens-i szerződés
megkötéséig szerepelt a Franciaország királya vagy királynője titulus.[196]

Jegyzetek
14. Desmond 25. Jonathan 36. Mollie M.
1. Douglas Seward 27–28. Sumption Madden 13.
Sterling oldal 1 24–28. oldal oldal
2. Heritage 15. Tarján 26. Jonathan 37. Maurice Keen
History Sumption
16. Desmond 38. Desmond
3. Desmond Seward 30–31. 1 29–32. oldal Seward 36.
Seward 19– oldal 27. Desmond oldal
103. oldal Seward 26.
17. Desmond 39. Desmond
4. Desmond Seward 31. oldal Seward 40.
Seward 127– oldal 28. Desmond oldal
153. oldal
18. Molly M. Seward 32. 40. Desmond
5. Desmond Madden 4. oldal Seward 41.
Seward 153–
oldal 29. John A. oldal
262. oldal
19. Jonathan Wagner 16–18. 41. Desmond
6. Desmond oldal
Sumption 1 10. Seward 42.
Seward 21.
oldal 30. Molly M. oldal
oldal
20. Jonathan Madden 9. 42. Desmond
7. The History of oldal
Sumption 1 1. Seward 47.
English
oldal 31. Desmond oldal
8. Molly M. Seward 35.
21. Jonathan 43. Desmond
Madden 2–3. oldal
Sumption 1 11. Seward 48.
oldal
oldal 32. Czerula 3. oldal
9. Desmond oldal
22. Jonathan 44. Desmond
Seward 18.
Sumption 1 17. 33. Czerula 5. Seward 49.
oldal
oldal oldal oldal
10. Historic UK
23. Jonathan 34. Molly M. 45. George Childs
11. Klaniczay Sumption Madden 5–6. Kohn
Gábor 1 18–19. oldal oldal 46. Desmond
12. Töriblog 24. Desmond 35. Desmond Seward 50.
13. Desmond Seward 34. Seward 37. oldal
Seward 27. oldal oldal 47. Desmond
oldal Seward 51.
oldal
48. Desmond 69. Molly M. 88. Desmond 107. Desmond
Seward 71. Madden 363. Seward 109. Seward 137.
oldal oldal oldal oldal
49. Desmond 70. Desmond 89. Desmond 108. Desmond
Seward 58. Seward 84. Seward 111. Seward 138–
oldal oldal oldal 140. oldal
50. Desmond 71. Desmond 90. Williem E. 109. Desmond
Seward 59. Seward 86–87. Welsh Seward 142.
oldal oldal 91. Desmond oldal
51. Desmond 72. Desmond Seward 112. 110. Desmond
Seward 60. Seward 91. oldal Seward 144–
oldal oldal 92. History Extra 145. oldal
52. Desmond 73. British Battles 93. Desmond 111. Desmond
Seward 67. 74. History of War Seward 113. Seward 147.
oldal oldal oldal
75. Desmond
53. Desmond Seward 93. 94. Desmond 112. Desmond
Seward 70. oldal Seward 114. Seward 148.
oldal oldal oldal
76. Desmond
54. Desmond Seward 94. 95. Desmond 113. Desmond
Seward 68. oldal Seward 115. Seward 149.
oldal oldal oldal
77. Desmond
55. Jonathan Seward 96. 96. Desmond 114. Desmond
Sumption 541– oldal Seward 116. Seward 150–
548. oldal oldal 152. oldal
78. Desmond
56. April Munday Seward 97. 97. Desmond 115. Desmond
57. Desmond oldal Seward 117. Seward 157–
Seward 69. oldal 159. oldal
79. Desmond
oldal Seward 98. 98. Desmond 116. Hampshire
58. Mark oldal Seward 118. 117. John
Cartwright 80. Desmond oldal Keegan 95.
59. English Seward 99. 99. Desmond oldal
Monarch oldal Seward 123– 118. Desmond
60. Henry Freeman 81. Desmond 125. oldal Seward 159–
Seward 100. 100. Desmond 160. oldal
61. History
oldal Seward 128. 119. Desmond
62. Stephen
82. Desmond oldal Seward 161.
Cooper 36–37.
oldal Seward 104. 101. Richard oldal
oldal 102. Desmond 120. John
63. Desmond
Seward 74–77. 83. Wagner Seward 130. Keegan 98–99.
oldal 84. Desmond oldal oldal
Seward 105– 103. Desmond 121. John
64. History Chanel
107. oldal Seward 132. Keegan 132–
65. British History 134. oldal
85. Martin Davis oldal
66. Desmond 122. Desmond
86. Desmond 104. Desmond
Seward 78. Seward 164–
Seward 108. Seward 133.
oldal 168. oldal
oldal oldal
67. Desmond 123. Desmond
87. Desmond 105. Desmond
Seward 83. Seward 169.
oldal Seward 110. Seward 134–
oldal 135. oldal oldal
68. Desmond
106. Richárd
Seward 85.
oldal
124. Desmond 141. Desmond 158. Desmond 175. Desmond
Seward 170. Seward 192. Seward 214. Seward 240.
oldal oldal oldal oldal
125. Desmond 142. Desmond 159. Desmond 176. Desmond
Seward 171. Seward 189– Seward 215. Seward 241–
oldal 191. oldal oldal 242. oldal
126. Desmond 143. Desmond 160. Desmond 177. Welsh
Seward 172. Seward 192– Seward 216. 178. Desmond
oldal 193. oldal oldal Seward 244–
127. Desmond 144. Desmond 161. Desmond 245. oldal
Seward 173. Seward 194. Seward 217. 179. John
oldal oldal oldal Gillingham 82.
128. Desmond 145. Desmond 162. Desmond oldal
Seward 174. Seward 195. Seward 218. 180. John
oldal oldal oldal Gillingham 86.
129. Desmond 146. Desmond 163. Desmond oldal
Seward 175. Seward 196. Seward 219. 181. Desmond
oldal oldal oldal Seward 246.
130. Desmond 147. Desmond 164. Desmond oldal
Seward 177. Seward 197. Seward 220. 182. Desmond
oldal oldal oldal Seward 247.
131. Desmond 148. Desmond 165. Desmond oldal
Seward 178. Seward 198. Seward 221. 183. John
oldal oldal oldal Gillingham 87.
132. Desmond 149. Desmond 166. Desmond oldal
Seward 179. Seward 198– Seward 222. 184. Desmond
oldal 201. oldal oldal Seward 248–
133. Desmond 150. Desmond 167. Desmond 249. oldal
Seward 180– Seward 202– Seward 224. 185. Desmond
181. oldal 203. oldal oldal Seward 250–
134. Desmond 151. Desmond 168. Desmond 251. oldal
Seward 182– Seward 206– Seward 225. 186. Desmond
183. oldal 207. oldal oldal Seward 252.
135. John 152. Desmond 169. Desmond oldal
Gillingham 74. Seward 207. Seward 226– 187. John
oldal oldal 227. oldal Gillingham 88.
136. Desmond 153. Desmond 170. Desmond oldal
Seward 184– Seward 208. Seward 228– 188. John
185. oldal oldal 231. oldal Gillingham 89.
137. Desmond 154. Desmond 171. Desmond oldal
Seward 186. Seward 209. Seward 233. 189. John
oldal oldal oldal Gillingham 90.
138. Desmond 155. Desmond 172. Desmond oldal
Seward 187. Seward 210. Seward 236– 190. Desmond
oldal oldal 237. oldal Seward 256.
139. Desmond 156. Desmond 173. Desmond oldal
Seward 188. Seward 211. Seward 238. 191. Desmond
oldal oldal oldal Seward 257.
140. Desmond 157. Desmond 174. Desmond oldal
Seward 189. Seward 213. Seward 239.
oldal oldal oldal
192. Desmond 193. Desmond 195. John 196. Desmond
Seward 258– Seward 260– Gillingham 103. Seward 263–
259. oldal 262. oldal oldal 265. oldal
194. Robert Wilde 197. Richard
Cavendish

Források
↑ April Munday: April Munday. The Siege of Calais and the Mercy of Edward III (https://aprilm
unday.wordpress.com/2016/04/17/the-siege-of-calais-and-the-mercy-of-edward-iii/). A
Writer’s Perspective (2016). Hozzáférés ideje: 2019. április 28.
↑ Czerula Zoltán: Czerula Zoltán. Fejezetek a „százéves” háborúból (http://tortenelemszak.un
i-miskolc.hu/gesta/gesta200771/200771_69.pdf). Miskolci Tudományegyetem (2007).
Hozzáférés ideje: 2019. április 8.
↑ British History: Combat of the Thirty – 26 March 1351 (http://todayinbritishhistory.com/2014/
03/combat-of-the-thirty-26-march-1351/). Today in British History (2014). Hozzáférés ideje:
2019. április 16.
↑ British Battles: Simon Adams. Battle of Poitiers (https://www.britannica.com/event/Battle-of-
Poitiers-French-history-1356). British Battles. Hozzáférés ideje: 2019. március 10.
↑ Desmond Seward: Desmond Seward. The Hundred Years War: The English in France,
1337-1453 (https://archive.org/details/hundredyearswart00sewa). Atheneum (1978). ISBN
01402 83617. Hozzáférés ideje: 2019. március 26.
↑ Douglas Sterling: Douglas Sterling. Edward III and the Battle of Sluys (https://warfarehistory
network.com/daily/military-history/edward-iii-and-the-battle-of-sluys/) [archivált változat (http
s://web.archive.org/web/20190430125906/http://warfarehistorynetwork.com/daily/military-his
tory/edward-iii-and-the-battle-of-sluys/)]. Warfare History Network (2015). Hozzáférés ideje:
2019. március 28. [archiválás ideje: 2019. április 30.]
↑ English Monarch: John of Gaunt, Duke of Lancaster (http://www.englishmonarchs.co.uk/pla
ntagenet_34.html). English Monarch. Hozzáférés ideje: 2019. április 16.
↑ George Childs Kohn: George Childs Kohn. Dictionary of Wars (https://books.google.hu/boo
ks?id=qTDfAQAAQBAJ&pg=PA70&lpg=PA70&dq=War+of+the+Breton+Succession&sourc
e=bl&ots=k5LtmZJa_s&sig=ACfU3U0EeSytxeYyen59e1YvTX5OCqPilQ&hl=hu&sa=X&ved
=2ahUKEwjop8yly4PhAhXjw4sKHbcfA0I4HhDoATACegQICBAB#v=onepage&q=War%20
of%20the%20Breton%20Succession&f=false). Routledge. Hozzáférés ideje: 2019. március
15.
↑ Hampshire: The Southampton Plot (http://www.hampshire-history.com/the-southampton-plo
t/). Hampshire History. Hozzáférés ideje: 2019. április 19.
↑ Henry Freeman: Henry Freeman. Cronology & Trajectory, The Black Death: A History From
Beginning to End (2016). Hozzáférés ideje: 2016. május 15.
↑ Heritage History: Hundred Years of War (https://www.heritage-history.com/index.php?c=res
ources&s=war-dir&f=wars_hundredyears). Heritage History. Hozzáférés ideje: 2019. április
19.
↑ History: Black Death (http://www.history.com/topics/black-death). History.com. Hozzáférés
ideje: 2016. május 15.
↑ History Extra: The Black Prince: hero or villain? (https://www.historyextra.com/period/medie
val/the-black-prince-hero-or-villain/). History Extra. Hozzáférés ideje: 2019. március 9.
↑ History of War: Simon Adams. Battle of Poitiers, 19 September 1356 (http://www.historyofw
ar.org/articles/battles_poitiers.html). History of War. Hozzáférés ideje: 2019. március 10.
↑ History UK: King of Henry II (https://www.historic-uk.com/HistoryUK/HistoryofEngland/King-
Henry-II-of-England/). History UK. Hozzáférés ideje: 2019. március 26.
↑ John A. Wagner: John A. Wagner. Encyclopedia of the Hundred Years War (https://books.go
ogle.hu/books?id=uVZ893wOWgoC&pg=PA37&lpg=PA37&dq=Arnoul+d%27Audrehem&s
ource=bl&ots=888Grh3WmJ&sig=ACfU3U1PdnWZAv). Greenwood Press. Hozzáférés
ideje: 2019. március 12.
↑ John Gillingham: John Gillingham. A rózsák háborúja. Kossuth Kiadó (1985). ISBN 963-09-
2593-1. Hozzáférés ideje: 2019. február 27.
↑ John Keegan: John Keegan. Agincourt, 1415. október 25., A csata arca. Akadémiai Kiadó
(2013). ISBN 978 963 05 9371 7. Hozzáférés ideje: 2019. április 8.
↑ Jonathan Sumption: Jonathan Sumption. The Middle Ages: The Hundred Years War - Trial
by Battle. University of Pennsylvania Press (1999). ISBN 978 081 2216 5547
↑ Klaniczay Gábor: Európa ezer éve I-II (https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/20
11_0001_520_europa_ezer_eve/ch09s03.html). Osiris Kiadó (2004). Hozzáférés ideje:
2019. április 8.
↑ Mark Cartwright: Mark Cartwright. Order of the Garter (https://www.ancient.eu/Order_of_the
_Garter/). Ancient History Encyclopedia (2018). Hozzáférés ideje: 2019. április 16.
↑ Martin Davis: Martin Davis. Battle of Najera (http://paginaspersonales.deusto.es/abaitua/ka
npetzu/primate/najera1367.htm). Paginas Personales. Hozzáférés ideje: 2019. március 10.
↑ Maurice Keen: Maurice Keen. The Hundred Years War (https://www.bbc.co.uk/history/britis
h/middle_ages/hundred_years_war_01.shtml). BBC (2011). Hozzáférés ideje: 2019. április
16.
↑ Mollie M. Madden: Mollie M. Madden. The Black Prince at War: the anatomy of a
Chevauchée (https://conservancy.umn.edu/bitstream/handle/11299/171443/Madden_umn_0
130E_15639.pdf?sequence=1&isAllowed=y). University of Minnesota (2014). Hozzáférés
ideje: 2019. március 10.
↑ Richard Cavendish: Richard Cavendish. End of the Hundred Years War (https://www.history
today.com/archive/end-hundred-years-war). History Today. Hozzáférés ideje: 2019. április
23.
↑ Richárd: Richard II's life and reign (https://www.history.ac.uk/richardII/richardII.html). The
Institute of Historical Research és a Royal Holloway. Hozzáférés ideje: 2019. április 23.
↑ Stephen Cooper: Stephen Cooper. Sir John Chandos The Perfect Knight (http://www.chivalr
yandwar.co.uk/resource/chandos.pdf) [archivált változat (https://web.archive.org/web/201307
26035437/http://www.chivalryandwar.co.uk/resource/chandos.pdf)]. Chivalry and War
(2011). Hozzáférés ideje: 2019. április 29. [archiválás ideje: 2013. július 26.]
↑ Tarján: Tarján M. Tamás. 1360. május 8. – A brétigny-i béke (http://www.rubicon.hu/magyar/
nyomtathato_verzio/1360_majus_8_a_bretignyi_beke/). Rubicon. Hozzáférés ideje: 2019.
április 19.
↑ The History of English: Norman Conquest (https://www.thehistoryofenglish.com/history_mid
dle.html). The History of English. Hozzáférés ideje: 2019. április 8.
↑ Töriblog: A híres száli törvény – miért is nem örökölhették a nők a trónt Franciaországban?
(https://toriblog.blog.hu/2009/04/06/a_hires_szali_torveny_miert_is_nem_orokolhettek_a_no
k_franciaorszagban). Töriblog (2009). Hozzáférés ideje: 2019. március 28.
↑ Wagner: John A. Wagner. Auray, Battle of (1364), Encyclopedia of the Hundred Years War
(https://books.google.hu/books?id=uVZ893wOWgoC&pg=PA37&lpg=PA37&dq=Arnoul+d%
27Audrehem&source=bl&ots=888Grh3WmJ&sig=ACfU3U1PdnWZAv1aOUZjQzQK5ZJBbZ
mKJA&hl=hu&sa=X&ved=2ahUKEwjHl8eShv3gAhURtosKHdQtDdMQ6AEwDXoECAAQA
Q#v=onepage&q=Arnoul%20d'Audrehem&f=false). Greenwood Press. Hozzáférés ideje:
2019. március 12.
↑ Welsh: William E. Welsh. Castillon: Last Battle of the Hundred Years’ War (https://warfarehi
storynetwork.com/daily/military-history/castillon-last-battle-of-the-hundred-years-war/)
[archivált változat (https://web.archive.org/web/20190423164502/https://warfarehistorynetwo
 rk.com/daily/military-history/castillon-last-battle-of-the-hundred-years-war/)]. Warfare History
Network. Hozzáférés ideje: 2019. április 23. [archiválás ideje: 2019. április 23.]
↑ William E. Welsh: William E. Welsh. Bertrand du Guesclin (https://warfarehistorynetwork.co
m/daily/bertrand-du-guesclin/). Warfare History Network. Hozzáférés ideje: 2019. március
11.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Százéves_háború&oldid=25772843”

A lap utolsó módosítása: 2023. január 29., 23:07

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon
is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.