nem vagy bejelentkezve vitalap közreműködések fiók létrehozása bejelentkezés

szócikk vitalap olvasás szerkesztés laptörténet Keresés a Wikipédián

III. Henrik angol király [bevezető szerkesztése]

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Kezdőlap
Ez a szócikk az angol királyról szól. Hasonló címmel lásd még: III. Henrik (egyértelműsítő lap).
Tartalom
Kiemelt szócikkek III. Henrik (Winchester, 1207. október 1. – Westminster, 1272. november 16.) angol király III. Henrik
Friss változtatások 1216-tól haláláig.
Lap találomra
III. Henrik Földnélküli János angol király és felesége, Angoulême-i Izabella első fia volt. Apja
Tudakozó
korán meghalt, így mindössze kilencévesen került trónra az első báróháború közepén. A
Részvétel pártján álló főurak William Marshal pembroke-i gróf vezetésével 1217-re megnyerték a
Kezdőknek polgárháborút. Henrik ígéretet tett, hogy tiszteletben tartja az apja által elfogadott Magna
Segítség Cartát, amely védelmet nyújtott a nemességnek a királyi túlkapásokkal szemben. A király
Közösségi portál
1227-ben vált nagykorúvá. 1230-ban megpróbálta visszafoglalni az apja által elveszített
Kapcsolatfelvétel
Normandiát és más nyugat-franciaországi birtokokat, de inváziós próbálkozása hamar
Adományok
összeomlott. 1232-ben William Marshal fia fellázadt ellene, de miután belehalt csatában III. Henrik képmása a westminsteri
apátságban lévő szarkofágján
Eszközök szerzett sebeibe, a lázadás véget ért. Henrik ezután miniszterek közbeiktatása nélkül,
Mi hivatkozik erre? személyesen uralkodott. Anglia királya
Kapcsolódó Uralkodási ideje
változtatások Henrik igen sokat költött paloták és kolostorok építésére, különösen Westminsterben. Ismert
1216. október 19. –
Speciális lapok volt vallásos buzgóságáról és sokat tett választott védőszentje, Hitvalló Eduárd kultuszának
1272. november 16.
Hivatkozás erre a ápolásáért. 1242-ben újabb próbálkozást tett francia birtokai visszaszerzésére, de a Elődje János angol király
változatra
taillebourgi csatában döntő vereséget szenvedett és a későbbiekben a diplomáciai Utódja I. Eduárd angol
Lapinformációk
csatározásokra szorítkozott. Támogatta Richárd öccsét, akit 1256-ban német királlyá király
Hogyan hivatkozz
erre a lapra? választottak, de tervei és nagy összegek feláldozása ellenére nem sikerült kisebbik fiát Életrajzi adatok
Wikidata-adatlap Szicília trónjára ültetnie. Uralkodóház Plantagenêt-ház

III. Henrikkel szemben 1258-re kialakult egy főúri csoportosulás, akik főleg költekezését és a Született 1207. október 1.
Nyomtatás/exportálás
Winchester
Könyv készítése volt angol birtokokról befogadott francia arisztokrácia (elsősorban a Lusignan-család) túlzott
Elhunyt 1272. november 16.
Letöltés PDF-ként hatalmát rótták fel neki. A Simon de Montfort leicesteri gróf által vezetett bárók fegyveres (65 évesen)
Nyomtatható államcsínnyel átvették az uralmat az ország fölött, kiűzték a Lusignanokat és kényszerítették Westminster
változat Nyughelye Westminsteri
a királyt, hogy számukra kedvező, a központi hatalmat korlátozó rendelkezéseket fogadjon el.
apátság
Társlapok A főurak azonban egymás között is harcoltak és Anglia évekre politikai zűrzavarba merült.
Édesapja János angol király
Wikimédia Henriknek 1261-ben egy időre sikerült visszaszereznie a kormányrudat és Simon de Montfort
Édesanyja Angoulême-i
Commons külföldre menekült, ám rövidesen újabb arisztokrata koalíció szerveződött ellene. A konfliktus Izabella
1264 tavaszán fegyveres összecsapásig fajult és kitört a második báróháború. A lewesi csata Házastársa Provence-i Eleonóra
Más nyelveken
után Simon de Montfort elfogta a menekülő Henriket és a trónörökös Eduárdot. Eduárdnak Gyermekei I. Eduárd angol
English
sikerült megszöknie, új hadsereget szervezett és az eveshami csatában legyőzte de Monfort- király
Deutsch
Margaret of England
Français t, aki elesett az ütközetben.
Beatrice of England
Galego Henrik 1272-ben halt meg, a trónon idősebb fia, I. Eduárd követte. Az általa átépített Edmundo de
Hrvatski Lancaster
westminsteri apátságban temették el, Hitvalló Eduárd korábbi nyughelyén. Mozgalom
Română Katherine of
szerveződött szentté avatására, állítólag csodák is történtek sírjánál, de kanonizációja végül England
Slovenčina
elmaradt. Richard of England
Slovenščina John of England
中⽂ William of England
Tartalomjegyzék [elrejtés]
Henry of England
55 további
1 Kisgyermekkora
A Wikimédia Commons
Hivatkozások 2 Kiskorúsága (1216–26) tartalmaz III. Henrik témájú
szerkesztése
2.1 Megkoronázása médiaállományokat.
2.2 A báróháború vége
2.3 A királyi hatalom visszaállítása
3 Uralkodásának első évei (1227–34)
3.1 A francia hadjárat
3.2 Richard Marshal lázadása
4 Belpolitikája
4.1 Közigazgatás, politikai rendszer
4.2 Az udvar
4.3 Vallás
4.4 Zsidópolitika
5 A stabilitás évei (1234–58)
5.1 Házassága
5.2 Poitou és a Lusignanok
5.3 Skócia, Wales és Írország
5.4 Külpolitika
5.5 A szicíliai terv
6 Kései uralkodása (1258–72)
6.1 Államcsíny
6.2 Válság
6.3 A második báróháború
6.4 Béke
7 Halála (1272)
8 Gyermekei
9 Családfa
10 Jegyzetek
11 Fordítás
12 Források
13 További információk

Kisgyermekkora [ szerkesztés ]

Henrik 1207. október 1-én született Winchester várában János angol király és felesége,
Angoulême-i Izabella első gyermekeként.[1] Kora gyermekkora csak kevéssé ismert.
Csecsemőként Dél-Angliában egy Ellen nevű dajka gondjaira bízták, távol a király városról
városra vándorló udvarától és feltehetően közeli kapcsolatban maradt anyjával.[2] Henriknek négy
további törvényes testvére született, Richárd, Johanna, Izabella, és Eleonóra (a számos
házasságon kívüli idősebb féltestvér mellé).[3] 1212-ben nevelését Winchester püspökére, Peter
des Roches-ra bízták; az ő felügyelete alatt a kis herceg megtanult lovagolni és fegyvert
forgatni.[2]

Külső megjelenéséről nem sokat tudunk. Koporsója mérete alapján magassága 168 cm körül
lehetett, és halála után íródott források szerint lecsüngő szemhéjú, erőteljes testalkatú férfi volt.
Jellemét illetően néha dühbe gurult ugyan, de alapvetően barátságos, könnyed, együttérző A János király fennhatósága
természetűnek írták le, viselkedése természetes volt és becsületes, a misék alkalmával gyakran a alá tartozó franciaországi
területek 1200 körül
könnyekig meghatódott.[4][5][2]

A 13. század elején az Angol Királysághoz nemcsak Anglia tartozott, hanem Franciaország számottevő, nyugati része is. Henrik
nagyapja, akiről a nevét kapta, II. Henrik király kiegészítette az elődeitől örökölt birtokokat és hatalmas birodalom fölött uralkodott,
amely magába foglalta Írországot, Wales jelentős részét, vazallusként Skóciát, valamint Franciaországból Normandiát, Bretagne-t,
Maine-t, Anjout, Poitout és Gascogne-t.[6][2] A francia központi hatalom sokáig gyenge maradt, így II. Henrik és fiai, Oroszlánszívű
Richárd és Földnélküli János biztosan tartották kezükben a hatalmat a kontinensen.[7]

1204-ben azonban II. Fülöp francia király elvette Jánostól Normandiát, Bretagne-t, Maine-t és Anjout; így az angol fennhatóság a
déli Gascogne-ra és Poitoura korlátozódott.[8] János megemelte az adókat, hogy a franciaországi háborúkat finanszírozni tudja, és
hűséget fogadott a pápának, hogy a konfliktusban megszerezze a támogatását (nem volt szokatlan, hogy az uralkodók hűségesküt
tettek az egyház fejének, így tett Oroszlánszívű Richárd, de bizonyos időszakban Aragónia, Dánia, Lengyelország, Portugália,
Szicília és Svédország királyai is). Emiatt azonban a főurai fellázadtak ellene.[9][10] 1215-ben János és a lázadók a Magna Carta
szerződésében megállapodtak a béke feltételeiben. A megállapodás védelmet nyújtott volna a királyi hatalom túlkapásaival
szemben, lefegyverezte volna a felkelőket és ellenőrző tanácsot állított volna fel, de a valóságban egyik fél sem tartotta be.[11]
Folytatódott az első báróháború, amelyben a lázadó arisztokraták Fülöp francia király fiát, Oroszlán Lajost (a leendő VIII. Lajos
francia királyt) hívták meg az angol trónra.[8] A konfliktusban hamarosan patthelyzet állt elő, míg János 1215. október 19-én
vérhasban meg nem halt, a kilencéves Henrikre hagyva az ország koronáját.[12]

Kiskorúsága (1216–26) [ szerkesztés ]

Megkoronázása [ szerkesztés ]

Henrik anyjával együtt a dorseti Corfe várában tartózkodott, amikor apja meghalt.[13] János király
halálos ágyán kinevezett egy tizenhárom főből álló tanácsot, amely kiskorú fiát volt hivatott
segíteni, valamint Henriket az ország egyik legnevesebb lovagja, William Marshal gondjaira
bízta.[14] A lojalista párt a lehető leghamarabb meg kívánta koronáztatni Henriket, hogy
egyértelművé tegyék elsőbbségét az idegen és soha meg nem koronázott Oroszlán Lajossal
szemben. William Marshal lovaggá ütötte a kisfiút, akit aztán 1216. október 28-án a gloucesteri
katedrálisban Guala Bicchieri pápai legátus felügyeletével Anglia királyává koronáztak.[15][16][2]
Canterbury és York érsekének távollétében Worcester és Exeter püspökei kenték fel a ceremónia
során és Peter des Roches winchesteri püspök helyezte fejére a koronát.[2] Mivel a királyi korona
a háború során elveszett (állítólag János király többi holmijával együtt elsüllyedt a mocsárban), III. Henrik koronázása (13.
Henriket anyja aranykoszorújával koronázták meg.[17][18] sz.)

A kilencéves király polgárháború sújtotta országot örökölt; Anglia felét a lázadók ellenőrizték, a
kontinensen fekvő birtokai többsége pedig francia megszállás alatt volt.[19][20] Bicchieri legátus azonban őt támogatta, amiért
cserébe Henrik a koronázás során hűségesküt tett III. Honoriusz pápának.[21][22] A pápa személyes védencének és vazallusának
nyilvánította a fiatal uralkodót és felhatalmazta a legátust, hogy tegye meg mindent személye és országa védelmében. Ezen felül
Henrik keresztes lovagnak nyilvánította magát, ami további egyházi védelemmel járt.

A király és Bicchieri az idős William Marshalt, Pembroke grófját kérte fel a régenskormány vezetésére, aki régóta ismert volt
lojalitásáról és maga is jelentős sereg fölött rendelkezett. William felvette a justiciar (névleg főbírói, gyakorlatilag kormányzói) címet,
de amikor Hubert de Burgh, a meglévő justiciar panaszt tett, címét a rector nostrer et rector nostri-ra („mi urunk, országunk ura”)
változtatta. William ezután des Roches püspökre bízta Henrik nevelését, hogy ő maga hadba vonulhasson.[23]

A báróháború vége [ szerkesztés ]

A lojalista párt ekkor nem állt jól a polgárháborúban, és már azt fontolgatták, hogy
Írországba menekítik a kormányzatot.[24] Oroszlán Lajos és a lázadók azonban nem
tudták kihasználni előnyüket. Bár a westminsteri apátság az ő kezükben volt, a Henrik-
párti egyház miatt nem tudták megkoronázni a trónkövetelőt,[25][26] a királyi várak
pedig kitartottak az általuk megszállt területeken. Sok lázadó báró János király
halálával orvosolva érezte sérelmeit, Henrik pedig kihasználta a bizonytalanságukat:
birtokaik visszaadásával és a Magna Carta némileg (például a pápa számára
A lincolni csata
kedvezőtlen részek kihúzásával) módosított változatának elfogadásával megpróbálta
magához édesgetni őket[27] — erőfeszítése azonban ekkor még nem járt sikerrel.[28]

1217 februárjában Lajos erősítésért visszatért Franciaországba.[29] Távollétében nézeteltérés tört ki francia és angol követői
között, a pápai legátus pedig keresztes háborúvá nyilvánította a lázadók elleni harcot.[30] Az angol háború azonban nem ért föl a
szentföldivel, a részvétel nem váltotta ki a korábbi fogadalmat, a felkelőket nem tekintették eretneknek és a részvételt jelző
keresztet nem a ruha vállára, hanem a mellkasra varrták fel. Több lázadó báró azonban így is megfelelő ürügyet talált a fegyver
letételére, mondván, hogy nem akarnak az egyház ellen harcolni.[31][32] A mérleg már kezdett Henrik javára billenni, amikor április
végén Lajos herceg visszatért, és új lendületet adott a konfliktusnak azzal, hogy egy sereget Lincoln, egy másikat pedig Dover
várának ostromára küldött.[33] William Marshal kihasználta az ellenség megosztottságát, és május 20-án meglepte a Lincolnt
ostromlókat. Maga a város ekkor már a lázadók kezén volt, csak a fellegvár tartotta még magát. William elfoglalta a városfal egyik
kapuját, véres utcai harcokban megfutamította a lázadókat, majd kifosztotta a várost. Több felkelő bárót elfogtak, a háború egyik
francia vezére, Thomas perche-i gróf pedig elesett.[34]

Lincoln után a lojalisták előrenyomulása leállt, és csak június végén vették át a

kezdeményezést, miután foglyaikért megkapták a váltságdíjat.[35] Eközben Lajos
fokozatosan elveszítette hadjáratának franciaországi támogatását, és beletörődött
abba, hogy a trónigényét nem tudja érvényesíteni.[36] Ezért ajánlatot tett Bicchieri
bíborosnak: lemond követeléséről, ha cserébe hívei visszakapják elkobzott
birtokaikat, visszavonják az egyházi átkot és Henrik ígéretet tesz a Magna Carta

A sandwichi tengeri csata és Eusztáz barát betartására.[37] A lojalista főnemesek túlzottnak érezték ezeket a követeléseket,
kivégzése így megegyezés hiányában Lajos megmaradt erőivel Londonban maradt.

1217 augusztusában egy francia flotta indult útnak, hogy katonákat,

ostromgépeket és utánpótlást vigyen Lajosnak.[38] Sandwich előtt Hubert de Burgh főbírónak sikerült lecsapnia a franciákra: a
sandwichi tengeri csatában szétszórta az ellenséget és elfoglalta annak zászlóshajóját. A flotta parancsnokát, a hírhedt kalóz
Eusztáz barátot helyben lefejezték. Lajos erre ismét béketárgyalásokat kezdeményezett és végül szeptember 12-én vagy 13-án
megkötötték a lambethi (vagy kingstoni) békét. Ennek feltételei a korábbi megállapodáshoz hasonlóak voltak, de a lázadó egyházi
személyek elveszítették birtokaikat és címeiket.[39] Lajos kapott 6666 fontot, hogy mielőbb haza tudja szállítani embereit, és
megígérte, hogy javasolni fogja apjának, II. Fülöp Ágost francia királynak Henrik franciaországi birtokainak visszaadását.[40]
Oroszlán Lajos hamarosan el is hagyta Angliát, és csatlakozott a dél-franciaországi katharok elleni keresztes hadjárathoz.[36]

A királyi hatalom visszaállítása [ szerkesztés ]

A polgárháború végére jelentősen meggyengült a központi királyi hatalom. A békekötés után sok
korábbi lázadó úr eleresztette a füle mellett az uralkodó utasításait, sőt Henrik lojalista támogatói
sem szívesen engedték ki a kezükből az általuk megszállt királyi várakat.[20] Országszerte
mindenütt megjelentek az illegálisan felhúzott erődök. A grófságokban összeomlott a sheriff-
rendszer, nem volt aki beszedje az adókat és a király jövedelmeit.[41] Az észak-walesi független
Llywelyn herceg a walesi angol uralmat fenyegette.[42][43]
Henrik második koronázása
A William Marshal vezette régenskormány megnyerte ugyan a háborút, de a királyi hatalom
visszaállításával kevésbé boldogult.[44] Ennek egyik oka, az volt, hogy mivel a törvény kimondta, hogy az uralkodó kiskorúsága
idején nem lehet véglegesen eladományozni birtokait, legális módon nem tudták megjutalmazni a lojalista főurakat, amit azonban
azok elvártak volna.[45][46] Williamnek mindenesetre sikerült visszaállítani a királyi bíróságokat, megindította a kincstár működését
és egy rendeletben szabályozta a királyi erdők használati feltételeit.[47] Walesben 1218-ban megegyeztek Llywelynnel, akit egész
Wales főbírájaként ismertek el; utóbbi tény is jól mutatja a kormányzat gyengeségét.[48][49]

Henrik anyja kiszorult a régenskormányból, így még 1217-ben visszatért Franciaországba és

férjhez ment a hatalmas Poitou-beli főúrhoz, X. Lusignani Hugóhoz (Izabella mielőtt 12 évesen
férjhez ment volna János királyhoz, Hugó apjának, IX. Hugónak a jegyese volt. A házasság miatt
IX. Hugó fellázadt a király ellen és ez vezetett az angol uralom nyugat-franciaországi
összeomlásához. Izabellának és X. Hugónak 9 gyermeke született).[50] 1219 áprilisában William
Marshal megbetegedett és meghalt. Az Oxfordban összehívott nemesi nagytanács által
kinevezett új régenskormány három „erős emberből” állt: Pandulf Verraccio pápai legátusból,
Peter des Roches-ból és Hubert de Burgh volt főbíróból.[51] Hubert és des Roches riválisok
A bedfordi vár védőinek voltak; Hubert politikai hátországát főleg az angol bárók jelentették, míg des Roches püspököt
kivégzése
Poitou és Touraine támogatta.[52][53] A bárók az elnyomó külföldiek ellen harcoló patriótáknak
tartották magukat, míg des Roches követői szerint ők voltak a király valódi hívei, és a Hubert-párt
tele volt korábbi lázadókkal.[54] 1221-ben Hubert nyíltan fellépett des Roches ellen, árulással vádolta és megfosztotta őt a király
fölötti gondviselési jogtól. A püspök végül elhagyta Angliát és 1228-ban csatlakozott a hatodik keresztes hadjárathoz.[55] Verracciót
visszahívták Rómába így a kormányzat gyakorlatilag teljesen Hubert kezére jutott.[56][57]

1220 után javulni kezdett a központi hatalom helyzete.[58] A pápa engedélyezte, hogy Henriket új koronával ismét
megkoronázzák.[59] Az ismételt koronázás megerősítette Henrik tekintélyét és a bárók kiátkozás terhe mellett ígéretet tettek az
elfoglalt királyi várak visszaszolgáltatására és a koronával szembeni adósságaik törlesztésére.[60] Hubert és Henrik 1223-ban
Walesbe utazott, hogy rendezzék a Llywelyn és a határvidék bárói között fennálló konfliktusokat; katonái pedig sorra vették vissza
a korábban elfoglalt királyi várakat.[61][62][2] A még mindig makacskodó főuraknak Bedfordban statuáltak példát: az ellenálló várat
nyolc hétig ostromolták, majd szinte az egész helyőrséget kivégezték.[63][64]

Eközben VIII. Lajos francia király Lusignani Hugóval szövetkezve megtámadta Poitout és Gascogne-t.[65][66] A Poitou-beli királyi
csapatok rosszul voltak ellátva és hiányzott a helyi támogatottságuk is, így a grófság gyorsan elesett.[67] A nemesi nagytanács
1225-ben 40 ezer fontot szavazott meg a gascogne-i angol csapatok megerősítésére, így ez a tartomány Henrik kezében
maradt.[68][69] A támogatásért cserébe azonban azt követelték, hogy a király erősítse meg a Magna Cartát és a királyi erdők
rendeletét. Henrik királyi pecséttel látta el az okleveleket és kijelentette, hogy a rendelkezéseket „önálló és szabad akaratából”
hozták, így azok tekintélye jelentősen megerősödött.[70][71]

Uralkodásának első évei (1227–34) [ szerkesztés ]

A francia hadjárat [ szerkesztés ]

Henrik hivatalosan 1227 januárjában vette át az ország kormányzását, bár egyes kortársai szerint
jogilag ekkor még kiskorú volt a következő évben bekövetkező 21. születésnapjáig.[72] A király
gazdagon megjutalmazta Hubert de Burghot a szolgálataiért, kinevezte Kent grófjának és jelentős
birtokokat adományozott neki mind Angliában, mind Walesben.[73] Az első néhány évben Henrik
továbbra is kikérte tanácsadói véleményét és Hubert is élethosszig tartó főbírói kinevezést
kapott.[74][2]

A franciaországi birtokok sorsa továbbra is bizonytalan maradt. Henrik mindig is fontosnak tartotta
öröksége visszaszerzését, de a francia király jövedelme – azaz zsoldosfelfogadó képessége –
jelentősen meghaladta az övét.[75] Franciaország már János király idejében is fölényben volt
ilyen szempontból, a különbség pedig azóta csak növekedett, mert a francia király éves
jövedelme 1204 és 1221 között majdnem megduplázódott.[75][76][77][78][79]

VIII. Lajos 1226-ban meghalt és 12 éves fia, IX. Lajos örökölte a trónt; helyette az anyja vezette
régenskormány irányította az országot.[80] A kiskorú király helyzete jóval bizonytalanabb volt mint Henrik Bretagne-ba hajózik
(1230)
apjáé, és a francia főnemesek (akik közül sokan még mindig ápolták angol kapcsolataikat) sorra
lázadtak fel ellene.[81] 1228 végén Peter de Dreux, Bretagne hercege nyíltan megtagadta az
engedelmességet és Henriknek fogadott hűséget.[82][2]

A herceget megsegítő angol katonai előkészületek lassan haladtak előre és mikor Henrik végül 1230 májusában partra szállt
Bretagne-ban, a hadjárat sem bizonyult sikeresnek.[82] Talán Hubert javaslatára, Henrik igyekezett elkerülni a csatát a franciákkal
és dél felé vonult Poitouba, ahol a nyár során nem ért el jelentős eredményt, majd bevonult Gascogne-ba.[82] Végül 1234-ben
békét kötött Lajossal és visszatért Angliába, anélkül, hogy bármilyen eredményt fel tudott volna mutatni.

Richard Marshal lázadása [ szerkesztés ]

Hubert de Burgh 1232-ben kegyvesztett lett és elvesztette pozícióját. Régi riválisa, Peter des Roches 1231 októberében visszatért
a keresztes háborúból és szövetkezett Hubert egyre növekvő számú ellenségeivel, majd bevádolta Hubertet Henrik előtt, hogy
eltékozolta a királyi birtokokat és jövedelmeket és hogy felelős több külföldi egyházi személy elleni támadásért.[83] A kormányzó az
Oxfordi Egyetem Merton Collegének kápolnájában keresett menedéket, de a király lefogatta és a londoni Towerbe záratta.[83] A
kormány élére a Poitou-beli bárók által támogatott des Roches került, aki azonnal elkezdte elkobozni ellenfele támogatóinak
földjeit, nem törődve eközben a szabályos jogi eljárásokkal. A főurak – köztük Richard Marshal pembroke-i gróf, William Marshal fia
– egyre hangosabban panaszkodtak az új kormányzó miatt, és az 1225-ben elfogadott Magna Cartára hivatkoztak, amelyben a
király ígéretet tett a nemesség jogainak védelmére.[84] Richard Marshall és des Roches hívei között hamarosan kitört a fegyveres
konfliktus.[85] A kormányzó Marshal írországi és dél-walesi birtokaira küldte csapatait, mire Pembroke grófja válaszul Llywelyn
herceggel szövetkezett, angliai támogatói pedig fellázadtak.[85] A királyi csapatok nehezen birkóztak meg a lázadással és Henrik
attól tartott, hogy Lajos francia király kihasználja az alkalmat és a rövidesen lejáró fegyverszünet után bevonul Bretagne-ba.[85]

Abingdoni Edmund canterburyi érsek közbenjárására Henrik beleegyezett, hogy elbocsássa des Rochest.[85] Még mielőtt lezárták
volna a tárgyalásokat, Richard Marshall belehalt csatában szerzett sebeibe és birtokait öccse, Gilbert Marshal örökölte.[86] A
konfliktust 1234 májusában zárták le véglegesen. Eközben lejárt a Franciaországgal kötött fegyverszünet és Lajos megtámadta
Péter bretagne-i herceget. Henrik csak egy kisebb kontingenst tudott küldeni szövetségese segítségére és a hercegség
novemberre francia megszállás alá került. A következő 24 évben Henrik közvetlenül, főminiszter segítsége nélkül uralkodott.[87]

Belpolitikája [ szerkesztés ]

Közigazgatás, politikai rendszer [ szerkesztés ]

Az angol királyi kormányzat hagyományosan néhány fontos tisztség köré épült fel,
amelyet az arisztokrácia nagy hatalmú tagjai töltöttek be.[88] Henrik szakított a
rendszerrel, üresen hagyta a főbírói pozíciót és a kancellár jogosultságait is
megnyirbálta.[89] A királyi tanács összeült, de hatalma erősen korlátozott volt; a
kinevezéseket, politikai irányvonalakat a király a maga feje, vagy személyes
tanácsadói javaslata alapján határozta el. Ebben a rendszerben a király belső körén
III. Henrik nagypecsétje
kívül eső nemesség számára nagyon nehéz volt hatást gyakorolni az ország ügyeire,
vagy akár jogorvoslatot találni a kegyencek által elkövetett jogsértésekre.[88]

Henrik sokat adott a méltóságteljes megjelenésre, a megfelelő világi és egyházi ceremóniákra.[90] Úgy vélte, hogy elődei alatt a
korona helyzete leromlott és szándékában állt ezen az állapoton változtatni.[90] Védőszentjéül Hitvalló Eduárdot választotta, aki egy
zűrzavaros időszakban békés módszerekkel hozott egységet és rendet országába.[91][88][2] Nagy hatással volt rá ifjúkorának
polgárháborúja és igen óvatosan élt a királyi hatalom nyújtotta lehetőségekkel a bárókkal szemben.

Mindennek eredményeképpen, bár Henrik nagy súlyt helyezett a királyi uralom szimbolikus kifejezésére, a tényleges
hatalomgyakorlás viszonylag körülhatárolt, szinte alkotmányos volt.[91][2] Általában igyekezett a Magna Carta által megszabott
keretek között maradni és őrizkedett az olyan jogtalan adók és kötelezettségek kivetésétől, amelyek olyan gyakoriak voltak János
király idejében.[91] A Magna Carta azonban semmit sem mondott a királyi tanácsadók kinevezéséről és a jövedelem elosztásáról,
így azokról kedve szerint döntött. Henrik uralma így, felügyelet nélkül nemtörődömmé és hanyaggá vált, ami végül aláásta a király
tekintélyét az országban, majd a saját udvarában is.[92][2]

A „parlament” kifejezés Henrik idejében, az 1230-1240-es években jelent meg először és az

A Henrik által átépíttetett
winchesteri vár nagyterme
arisztokratákból álló királyi tanács.[96][97]
udvar nagy gyűléseit értették alatta.[93] Ezeken határoztak a különadókról, amelyek jellemzően
valamilyen konkrét célra áldozandó egyszeri befizetéseket jelentettek az ingósági vagyon
alapján.[94] Az állandó és különadókon kívül a király jövedelmei saját birtokairól származtak;
utóbbiakat a grófságok sheriffjei, adószedői gyűjtötték ne. Mivel a sheriffek kezein keresztül
általában eltűnt a jövedelem egy része, 1234-ben megreformálták a rendszert, aminek
eredményeképpen kb. 10%-kal megnőttek a király jövedelmei, amelyek azonban még így sem
fedezték teljesen a kiadásait.[95] A grófságok már Henrik uralkodása alatt elkezdtek delegációkat
küldeni a parlamentbe, amely így a társadalom nagyobb szeletét képviselte, mint az

A királyi igazságszolgáltatás rendszere rendszertelen és elégtelen volt, a nemesek panaszait néha figyelembe vették és orvosolták,
de volt hogy azok elsikkadtak.[98] A helyi bíróságoknak nem volt elegendő eszközük a döntés végrehajtására, így a helyi ügyek a
főurak szája íze szerint dőltek el. A királyi sheriffek hatalma is hanyatlott Henrik uralkodása idején; míg korábban befolyásos
családok tagjai töltötték be a posztot, ebben a korban a kincstárnok nevezte ki őket, jellemzően kisebb társadalmi befolyással.

Az udvar [ szerkesztés ]

Az udvar a király és barátai, kegyencei körül alakult ki; utóbbiak közé tartozott a király öccse,
Richárd, Richard de Clare gloucesteri gróf, a Bigod-fivérek (Hugh és Roger), valamint Humphrey
de Bohun, Hereford grófja.[99] Henrik azt akarta hogy udvara példát mutasson az angol és francia
alattvalói együttműködésében és szívesen fogadta a francia Simon de Montfort-t (aki feleségül
vette Henrik húgát, Eleanort és kinevezték Leicester grófjának); később pedig szavojai és Henrik „hosszúkeresztes”
lusignani rokanait.[100] Az udvar a kontinentális divatot és stílust követte: nyelve a francia volt és ezüstpennyje a király
arcmásával
közeli kapcsolatokat ápolt a francia, kasztíliai, német és szicíliai királyi udvarokkal.[101][102]

Henrik kevesebbet utazott elődeinél, bár ő is váltogatta az udvar helyszíneit, viszonylag sokáig maradt egy-egy kastélyban mielőtt
továbbállt.[103] Talán emiatt is igen sok időt szánt palotáinak és házainak bővítésére, csinosítására. Londonban közel 55 ezer fontot
áldozott egyik kedvenc lakhelye, a westminsteri palota és az apátság átépítésére.[104][105] Több időt töltött Westminsterben, mint
bármelyik elődje, amivel hozzájárult a stabil országos főváros kialakulásához.[106]

Többi kastélyainak (mint a londoni Tower, a lincolni és doveri kastélyok) védelmi fejlesztésére és belső díszítésére további 58 ezer
fontot költött.[107] A windsori kastélyból fényűző palotakomplexumot alakított ki, amely számos angol és walesi épület példájául
szolgált.[108] A londoni Towert megerődítették és kibővítették lakóhelyiségeit; Henrik főleg a polgárháború alatt használta
menedékként.[109] Apjához hasonlóan egzotikus állatokat is tartott a Towerben, egy-egy elefántot, leopárdot és tevét. Az elefántot
IX. Lajos francia király ajándékozta neki 1255-ben, de két év után elpusztult. A párducot és a tevét II. Frigyes császártól kapta.

Henrik 1247-ben megreformálta az angol pénzrendszert, az addigi „rövidkeresztes” ezüstpennyk helyett új „hosszúkereszteseket”
veretett.[110] 1257-ben, amikor sürgősen pénzre volt szüksége, a kincstár aranytartalékából olasz mintára aranypennyket
készíttetett.[111][112][113] A hivatalos árfolyamon egy aranypenny húsz ezüstöt ért, de ténylegesen nem adtak ennyit érte, ezért a
kereskedők vonakodtak elfogadni és végül visszavonták. Száz évig, III. Eduárd idejéig nem is kísérleteztek újabb aranypénzzel
Angliában.[112][114]

Vallás [ szerkesztés ]

Henrik közismert volt vallásos buzgalmáról.[2][115] Sokat adott az egyházi szertartások pompájára
és – a korban szokatlan módon – naponta legalább egyszer misén vett részt.[116][115][2] Az egyik
krónikás szerint – bár valószínűleg túlzott – naponta háromszor ment misére és állítólag, amikor
1259-ben Párizsban járt minden templomnál megállt és ha mise folyt, akkor részt vett rajta.[117]
Bőségesen adakozott az egyháznak, naponta 500 koldust etetett meg és segítette az árvákat.[2]
Hitvalló Eduárd ünnepnapja előtt böjtölt és lehet hogy leprások lábát is megmosta.[2][115]
Rendszeresen járt zarándokutakra (többnyire Bromholm, St Albans és Walsingham kolostoraiba),
Henrik Westminsterbe
bár lehetséges hogy zarándoklatait néha a nyomasztó politikai gondok előli szökésre használta szállítja Jézus vérének
fel.[118][2] ereklyéjét (1247)

A jelek szerint az angol és a francia király versengett, hogy melyiküknek nagyobb a vallási
buzgalma.[119] Uralkodása vége felé Henrik (valószínűleg IX. Lajost utánozva) kezével illette a görvélykórosokat, mert a néphit
szerint a betegséget meggyógyítja a király érintése.[120] Lajosnak messze földön híres gyűjteménye volt a Jézushoz köthető
ereklyékből és 1241-ben a Szent Kereszttel vonult végig Párizson. Henriknek 1247-ben sikerült megszereznie Jézus vérének
relikviáját és ünnepélyes végigvonulva Westminsteren, elhelyezte az ottani apátságban, amelyet a francia ereklyegyűjtemény
riválisának kívánt megtenni. Erőfeszítései és anyagi áldozatai ellenére a kolostor nem vált népszerű zarándokhellyé.[121]

A királynak különösen kedvesek voltak a kolduló szerzetesrendek. Gyóntatóatyja domonkosrendbeli volt és számos városban
rendházakat épített a szerzeteseknek.[122][2] Támogatta a harcos rendeket is, pl. 1235-ben a teuton lovagokat.[123] Figyelmet
fordított Oxford és Cambridge egyetemeire, megerősítette jogaikat és igyekezett rávenni a neves tudósokat, hogy Párizs egyeteme
helyett Angliában tanítsanak.[124][125]

Zsidópolitika [ szerkesztés ]

Az angliai zsidók közvetlenül a korona uralma alá tartoztak és a királyok rendszeresen különadókat vetettek ki rájuk, cserébe a
védelemért.[95] Az első báróháború alatt a zsidók sok üldöztetésben részesültek, de Henrik uralkodásának elején közösségük
virágzott.[126][127] Bár az 1215-ös negyedik lateráni zsinat antiszemita rendelkezéseire hivatkozva a pápa többször megrótta az
angol kormányt zsidóvédő politikája miatt, William Marshal pénzügyi okokból továbbra is kormányzati védelem alatt tartotta a
felekezetet.[127]

1239-ben Henrik változtatott a helyzeten (talán IX. Lajos hasonló rendelkezései nyomán): a zsidó vezetőket Európa-szerte
bebörtönözték és csak vagyonuk harmadának beszolgáltatása ellenében engedték ki őket; a nekik való tartozásokat pedig
elengedték.[95][128] 1244-ben hatalmas összeget, 40 ezer fontot követeltek a zsidó közösségtől, ennek kétharmadát öt éven
belül.[129][2] A király forszírozta megtérésüket, az 1250-es évekre a zsidók mintegy 10%-a át is tért a kereszténységre.[130] 1253-
ban meghozták a zsidótörvényt, amely szegregálta és sárga jelvény viselésére kötelezte volna őket, de nem tudni, hogy
ténylegesen mennyire tartották be a rendelkezést.[131]

A stabilitás évei (1234–58) [ szerkesztés ]

Házassága [ szerkesztés ]

Henrik nagykorúvá válása után az 1220-as években hosszú ideig keresett feleséget. Többek
között szóba jött VI. Lipót osztrák herceg lánya, II. Sándor skót király húga, I. Péter bretagne-i
herceg lánya és Simon ponthieu-i gróf lánya is.[132][133][2] Végül 1236-ban IV. Rajmund Berengár
provence-i gróf és Savoyai Beatrix 12-13 éves lányát, Eleonórát vezette oltár elé, akinek nővére
két évvel korábban IX. Lajoshoz ment feleségül.[134] Eleonóra jól nevelt, művelt lány volt, de a
házasság elsődlegesen politikai okból köttetett, mert Henriknek szüksége volt szövetségesekre
Dél-Franciaországban.[135] A királynéből idővel gyakorlatias, kemény politikus vált, a történészek
véleménye szerint jóval harcosabb és határozottabb, mint amilyen a férje valaha is volt.[136][137]

Eleonóra 1235-ben utazott Angliába, hogy először találkozzék leendő férjével. Az esküvőt 1236
januárjában tartották Canterbury katedrálisában, röviddel később pedig pompás ünnepség
keretében Eleonórát királynővé koronázták a westminsteri apátságban.[138] Henrik gazdagon Henrik és gyermekei

megajándékozta újdonsült feleségét és személyesen gondoskodott arról, hogy háztartását

kellően berendezzék.[139]

A gyermekáldás elmaradása miatt kezdetben attól tartottak, hogy Eleonóra meddő lehet, de 1238-ban teherbe esett és 1239
júniusában megszületett a trónörökös, akit Hitvalló Eduárd után neveztek el.[2] Henrik pompás ünnepségeket tartott, bőségesen
adakozott az egyháznak és a szegényeknek. Első lányuk, Margit 1240-ben született, nevét anyja nővéréról, a francia királynéról
kapta. Harmadik gyermekük, Beatrix az 1242-es franciaországi háború alatt született és anyai nagyanyja nevét kapta.[140] 1245-
ben jött a világra Edmund (a 9. századi Mártír Edmund király után, 1253-ban pedig Katalin. Legkisebb lányuk betegen született
(egyes feltételezések szerint Rett-szindrómával), süket volt, nem tanult meg beszélni és 1257-ben meghalt. A király gyerekei
idejüket a windsori kastélyban töltötték és a jelek szerint Henrik nagyon kötődött hozzájuk, csak nagyon ritkán szakadt el
családjától hosszabb időre.[141][142]

A házasságkötés után Eleonóra savoyai rokonságának jelentős része követte őt Angliába.[143] Legalább 170-en voltak, köztük a
királyné nagybátyjai, Bonifác (belőle Canterbury érseke lett) és Vilmos (aki egy időben a király első tanácsadója volt).[144][145]
Henrik beházasította őket az angol arisztokrata családokba, elégedetlenséget szítva a helyi bárók körében, akik nem látták
szívesen, ha az angol birtokok idegenek kezére jutottak.[145] A savoyaiak viszont óvakodtak túlzottan kihasználni a helyzetet,
sikeresen integrálódtak a főúri társadalomba és erős hátországot biztosítottak a királyné politikai fellépéséhez.[146][145]

Poitou és a Lusignanok [ szerkesztés ]

1241 karácsonyán Poitou bárói Lusignani Hugó – Henrik anyjának új férje – vezetésével
fellázadtak Lajos király ellen.[147] A felkelők számítottak Henrik segítségére, akit azonban
saját főurai nem támogattak egy külföldi kalandban és lassan gyűjtött hada csak a következő
év késő tavaszán ért Franciaországba.[147][2] 1242. május 20-án Taillebourg váránál
találkozott a két király serege és a franciák egy híd birtoklásáért vívott csatában
visszaszorították az angolokat. Henrik elmenekült és sietve Bordeaux-ba távozott, míg Henrik és Eleonóra visszatér
katonái Simon de Montfort leicesteri gróf vezetésével fedezték a visszavonulást. A gróf dühös Poitou-ból Angliába (1243)
volt az uralkodó inkompetenciája miatt és kifakadt, hogy Együgyű Károlyhoz hasonlóan őt is
be kellene zárni.[148] A Poitou-beli lázadók megadták magukat, Henrik pedig öt évre szóló fegyverszünetet kötött. A több mint 80
ezer fontot felemésztő hadjárat teljes kudarccal zárult.[149][2]

A megerősödött francia királyi ellenőrzés visszaszorította a Lusignan-család hatalmát. 1247-ben egy részük Henrik bátorítására
Angliába költözött, ahol jelentős birtokadományokban részesültek, jórészt az angol bárók rovására.[150][151] Összesen kb. száz
poitoui nemes települt meg a szigetországban és kétharmaduknak a király legalább 66 fontos éves támogatást (egy szegényebb
angol báró átlagjövedelme) biztosított.[152] Nagy részük a király szolgálatában állt diplomataként vagy katonaként. Henrik úgy
tekintett rájuk, mint Poitoura és a többi nyugat-francia földre vonatkozó követeléseinek szimbólumaira. A Lusignanok közül többen
is közeli barátjaivá váltak a trónörökösnek, Eduárdnak.[153][154]

A király kiterjedt rokonságának Angliába költözése egyre több zúgolódásra adott alkalmat az angol nemesség körében.[152] A
Henrik kegyét élvező Lusignanok következmények nélkül megszeghették a törvényeket, nézeteltéréseiket (például a savoyai
rokonsággal, akikkel nem szívelték egymást; de az angolokkal is) kedvük szerint oldották meg. A Poitou-beliekkel szembeni
ellenszenv 1258-ra gyűlöletté fokozódott, különösen Simon de Montfort kelt ki ellenük.[155][156]

Skócia, Wales és Írország [ szerkesztés ]

Henrik uralkodásának első két évtizede alatt uralma megszilárdult Walesben, különösen Llywelyn 1240-es halála után.[157][158] Az
1240-es években három hadjáratot vezettek Walesbe, új várak épültek és a Chester grófságbeli királyi birtokokat kiterjesztették.
Llywelyn fia, Dafydd ellenállt az angoloknak, de 1246-ban ő is meghalt, utódaival (Owain és Llywelyn ap Gruffudd) pedig Henrik a
következő évben megkötötte a woodstocki szerződést, melyben területeket nyert a hercegektől (de azok is megtarthatták
Gwyneddet).[159] 1256-ban Llywelyn ap Gruffudd fellázadt és a felkelés egész Walesre kiterjedt. Henrik gyors megtorlással
fenyegetőzött, de ígéretét nem tartotta be.[159][2]

Írország jelentős jövedelmet, évi 1150 fontot biztosított a korona számára és Henrik előszeretettel osztogatta az ottani
földbirtokokat rokonságának és támogatóinak.[160] Az 1250-es években számos határvidéki birtokot osztott szét, ütközőövezetet
hozva létre az angol uralom alatt lévő területek és az ír törzsfők uralta régiók között. Az új tulajdonosok kiterjesztették uralmukat és
zaklatták a helyi lakosokat; Henrik alatt érte el csúcspontját az angolok írországi hatalma a középkor során.[161] 1254-ben Henrik a
trónörökösnek adta át Írországot, azzal a feltétellel, hogy nem önállósodhat a koronától.

Skóciával és II. Sándor királlyal fenntartották a békét. Formálisan Henrik Sándor hűbérura volt és fenntartotta a jogot, hogy
beavatkozzon a skót ügyekbe, de ehhez a tényleges szándéka és támogatottsága nem volt meg.[162][163] Az első báróháború alatt
Sándor megszállta Észak-Anglia egy részét, de mikor a pápa emiatt kiközösítette, inkább visszavonult.[164] 1221-ben Sándor
feleségül vette Henrik húgát, Johannát, 1237-ben pedig megkötötték a yorki egyezményt, amelyben véglegesítették a két ország
közötti határt (kisebb változtatásokkal máig változatlanul).[165][166] II. Sándor 1249-ben meghalt; kiskorú fiát és utódját, III. Sándort
Henrik angol lovaggá ütötte és hozzáadta a lányát, Margitot. Bár III. Sándor megtagadta a hűségesküt, viszonyuk baráti
maradt.[167][168] Sándort és Margitot 1255-ben a lázadó skót nemesek Edinburgh várába zárták, ahonnan Henrik mentette ki
őket.[168]

Külpolitika [ szerkesztés ]

Az 1240-es évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy Anglia egyedül nem veheti fel a versenyt a
franciákkal, ezért Henrik szövetségeseket keresett, elsősorban II. Frigyes császárral való
kapcsolatát ápolta.[169] A király figyelmét egyre inkább lekötötte az európai politika és
elhanyagolta a belföld ügyeket.[170] 1248-ban Lajos megújította fegyvernyugvását Angliával,
hogy elutazhasson a rosszul végződő hetedik keresztes háborúba.[2][171] Henrik maga is
szívesen részt vett volna a keresztes hadjáratban, de a francia királlyal való rivalizálása ezt
Henrik elefántja
lehetetlenné tette. Miután Lajos Al-Manszúránál vereséget szenvedett, kijelentette, hogy ő maga
is szervez egy levantei szent háborút.[172][173][2] Lelkesen belefogott a szervezkedésbe,
követeket küldött a Szentföld környéki, nem ellenséges államok uralkodóinak csapatai átengedését kérve, pénzt és hajókat gyűjtött.

A keresztes háborút azonban el kellett halasztania, mert 1252-ben Simon de Montfort kormányzó túlzott keménykezűsége miatt
lázadás tört ki Gascogne-ban, amelyet a szomszédos Kasztília királya, X. Alfonz is azonnal támogatásáról biztosított.[174][175][176]
Az angol udvart megosztotta a kérdés, a királyné Simon de Monfort pártjára állt, aki a gaszkon nemeseket hibáztatta; Henrik pedig
a Lusignanokkal együtt a kormányzót okolta a konfliktus elmérgesedéséért. A király a következő évben egy hatékony (ám sok
pénzt felemésztő) hadjárattal letörte a lázadást és 1254-ben békét között Alfonzzal is.[177][175][2] Gascogne a trónörökös Eduárd
kezébe került, aki egyúttal feleségül vette Alfonz király féltestvérét, Eleonórát, hosszú időre biztosítva ezzel a békét
Kasztíliával.[177][178]

Dél-Franciaországból hazafelé menet Henrik életében először személyesen is találkozott IX. Lajossal (a találkozót feleségeik
szervezték meg) és a két király szoros barátságot kötött.[179] A gascogne-i kaland több mint 200 ezer fontba került, felemésztette a
keresztes hadjáratra félretett teljes összeget és a király még így is súlyos adósságokat halmozott fel.[180][176][2]

A szicíliai terv [ szerkesztés ]

1250-ben meghalt II. Frigyes német-római császár és szicíliai király. Frigyes állandó konfliktusban
állt a Szentszékkel, ezért IV. Ince pápa szerette volna, ha a Rómához kényelmetlenül közeli
királyság trónjára baráti uralkodó kerül. Henrik és Ince 1254-ben megegyeztek, hogy Szicília
Henrik kisebbik fiáé, Edmundé lehet, ha az angolok kiűzik a szigetről Frigyes fiát, Manfrédot. Az
akció költségeit a pápa magára vállalta.[181][182]

IV. Ince 1254 decemberében meghalt és utódja, IV. Sándor nem volt hajlandó kifizetni az angolok
költségeit, sőt követelte az addig elköltött 90 ezer font visszatérítését. Henrik a parlamenthez
fordult a hatalmas összegért, de az visszautasította a különadókat. A következőkben többször is
próbálkozott a parlamentnél, de még 1257-re is csak részleges támogatást tudott elérni.[183] IV. Ince pápa és IX. Lajos

Sándor egyre türelmetlenebbé vált, és 1258-ban követséget küldött Angliába, amely kiátkozással
fenyegette meg Henriket, ha nem fizeti meg adósságát és nem küldi Szicíliába a megígért hadsereget.[184][185] A parlament
továbbra sem hajlott a király kérésére, így az a főpapságból sajtolt ki kb. 40 ezer fontot.[186][182]

Időközben 1256-ban német királyt választottak, és a két jelölt X. Alfonz kasztíliai király mellett Richárd volt, Henrik öccse. Henrik
hatalmas összegeket fizetett a választófejedelmeknek, akik így 4:3 arányban az angol herceget választották meg. Az angol
arisztokrácia nem örült feltétel nélkül a herceg sikerének; egyrészt úgy vélték, hogy jelenléte jót tett az angol belpolitikának,
visszafogva a király túlzásait; másrészt véleményük szerint németországi ambícióit angol pénzzel finanszírozta.[187]

Kései uralkodása (1258–72) [ szerkesztés ]

Államcsíny [ szerkesztés ]

1258-ban a főnemesség fellázadt Henrik ellen.[188][182] Az elégedetlenség ekkor ért a forrpontra,

de már régóta egyre erősödött a különadók és különféle más pénzfelhajtó intézkedések, a
Poitou-beliek túlzott befolyása, a népszerűtlen szicíliai kaland és az egyház sérelmei
miatt.[189][190] A walesiek még mindig lázongtak és most szövetkeztek a skótokkal.[2] A király
vészes pénzzavarba került, bár volt némi aranytartaléka, arra semmiképpen sem volt elegendő,
hogy kifizesse adósságát a pápának és sereget küldjön Szicíliába.[191] A helyzetet tovább
súlyosbította a gyenge termés.[2]

Az elégedetlenség áprilisban mutatkozott meg tettekben, amikor hét angol és savoyai báró –
A trónörökös, Eduárd herceg
Simon de Montfort, Roger és Hugh Bigod, John Fitzgeoffrey, Peter de Montfort, Peter de Savoy
és Richard de Clare – titkos összeesküvést szőtt a Lusignanok udvarból való kiűzésére.
Lépésüket feltehetőleg a királyné is támogatta a háttérben.[192][189][2] Április 30-án Roger Bigod és a többi összeesküvő bevonult a
király parlamentjének ülésére és gyakorlatilag államcsínyt követett el.[189][193] Henrik a bebörtönzéstől való félelmében
beleegyezett, hogy lemond az ország egyszemélyi kormányzásáról és egy 24 tagú tanács révén fog uralkodni, amelynek a felét ő,
a másik felét a bárók választhatták.[194][195] Az általa kijelölt tanácstagok azonban javarészt a gyűlölt Lusignanok köréből kerültek
ki.[196]

Júniusban újabb parlament ült össze és megszavazták az oxfordi rendelkezéseket, amely 15 főre csökkentette a tanács létszámát
(kizárólag a bárók jelöltjeiből), melynek jogában állt főbírót, kancellárt és kincstárnokot kinevezni.[197] A közép- és kisnemesség
nyomására olyan intézkedéseket is elfogadtak Oxfordban, amelyek visszafogták a királyi hivatalnokok és főnemesek
túlkapásait.[198][199] A megválasztott tanácsban helyet foglaltak a savoyai frakció képviselői, de a Poitou-belieket kizárták és az új
kormányzat azonnal megkezdte a Lusignanok hatalomból való eltávolítását és váraik megszerzését.[200][201]

Hamarosan napvilágra kerültek azonban a főurak közötti nézeteltérések is.[202] De Montfort radikális reformokat kívánt, amelyek
jelentősen behatárolták volna a korona és a vezető arisztokrácia hatalmát; mások, mint Hugh Bigod megelégedtek volna mérsékelt
változásokkal; a konzervatív bárók viszont, mint de Clare, már a királyi hatalom meglévő korlátozását is túlzásnak tartották.[203]
Henrik fia, Eduárd, kezdetben szembenállt a lázadó főurakkal, de aztán szövetkezett de Montforttal és segített neki elfogadtatni az
1259-es radikális westminsteri rendelkezéseket.[204]

Válság [ szerkesztés ]

A következő négy év során sem Henrik, sem a bárók nem voltak képesek döntő
fölényre szert tenni és a helyzet hol egyik, hol másik frakció javára változott.[205] Az új
kormányzat egyik fő célja a franciákkal való viszály rendezése volt és 1259 végén a
király, a királyné, Simon de Montfort és a tanács nagy része Párizsba utazott, hogy
békét kössön Lajossal.[206] Henrik feladta követeléseit észak-franciaországi családi
birtokaira, cserébe elismerték Gascogne-beli jogait és ezekre a területekre
III. Henrik látogatása IX. Lajos francia
vonatkozóan hűbérurának ismerte el a francia királyt.[207] királynál

De Montfort visszatért Angliába, Henrik és Eleonóra viszont még Párizsban maradt és

kihasználták az alkalmat hogy a bárók felügyelete nélkül megpróbálhatják visszaszerezni a királyi hatalmat.[208] A király 1260
áprilisában tért vissza országába, ahol már javában forrt a konfliktus de Clare és de Monfort pártja között.[209] A fegyveres
összecsapás csak Henrik öccse, Richárd közbenjárására maradt el. De Montfort-t bíróság elé állították, a pártjára állt Eduárd
hercegnek a király megbocsátott.[210] Henrik azonban nem volt képes kihasználni a javára billenő hatalmi egyensúlyt és októberre
de Montfort, de Clare és Eduárd szövetsége visszaszerezte az ország fölötti kontrollt. Néhány hónappal később azonban a
tanácstagok ismét összevesztek és a kormányzaton eluralkodott a káosz.[211]

Henrik nyilvánosan megesküdött, hogy elismeri az oxfordi rendelkezéseket, de titokban kapcsolatba lépett IV. Orbán pápával, hogy
oldja fel esküje alól.[212] 1261 júniusában kijelentette, hogy a Szentszék semmisnek nyilvánította az esküt és Eduárd
támogatásával ellen-államcsínyt hajtott végre.[213] Lemondatta a tanácsot támogató sheriffeket és több királyi várat
visszaszerzett.[213] A bárók – De Montfort és De Clare vezetésével – ideiglenesen egyesültek a fenyegető veszéllyel szemben,
saját parlamentet hívtak össze és párhuzamos közigazgatást állítottak fel.[214] Henrik és Eleonóra mobilizálta támogatóit és
zsoldosokat verbuváltak; de a bárók nem vállalták a polgárháború kockázatát és visszavonultak. De Clare ismét a király pártjára
állt, de Montfort Franciaországba menekült, a bárók pártja pedig vezetők híján összeomlott.

Henrik új kormányzata főleg feleségén és savoyai rokonságán alapult, de rövid életűnek bizonyult.[215] Megpróbálta rendezni a
válságot és elfogadtatta az arisztokráciával a kingstoni egyezményt, amely bevezetett egy döntőbírósági rendszert a király és a
főurak közti nézeteltérések tisztázására. A bíró a király öccse, Richárd lett volna, vagy ha ő nem képes megegyezést elérni, Lajos
francia király.[216] A rendszert azonban hamar politikai ellenfelei ellen fordította és ismét elővette népszerűtlen szicíliai terveit.[217]
Helyzetét tovább gyengítette de Clare halála, akinek utóda, Gilbert a radikálisokhoz húzott; a walesiek betörései, valamint hogy a
pápa visszavonta korábbi döntését és valósnak ismerte el Henrik oxfordi esküjét.[218] 1263 elejére a király tekintélye elolvadt és az
ország a polgárháború szélére került.[219]

A második báróháború [ szerkesztés ]

1263 áprilisában de Montfort visszatért Angliába és Oxfordban összehívta a

lázadó bárók tanácsát.[220] Röviddel később a walesi határvidéken felkelés tört
ki, de októberre magában Angliában is polgárháború kezdődött, amelyben egyik
oldalon Henrik, Eduárd, Bigod és a konzervatív bárók álltak, szemben de
Montfort, de Clare és más radikálisokkal.[221][222] De Montfort keletre, London Simon de Montfort testének megcsonkítása az
eveshami csata után
felé vonult csapataival és maga London is fellázadt.[223] A királyi pár a