A korallzátonyok csodálatos tenger alatti képződmények, melyek

apró állatkák, a korallpolipok parányi mészvázából épülnek fel.

Az elpusztult állatkák maradványain újabbak fejlődnek, sok-sok
év alatt hatalmas zátonyokat, atollokat kialakítva meleg vizű
tengerekben. A korallzátonyok zömmel a sekély trópusi
tengerekben képződnek, és a legváltozatosabb tengeri növény-
és állatvilág számára biztosítanak élőhelyet.

Az idő haladtával, a világméretű felmelegedés következtében a

gleccserek megolvadtak, az óceánok vízszintje pedig
fokozatosan emelkedni kezdett. Ennek hatására Új-Guinea és
Tasmania végérvényesen elvált a szárazföldtől. Az elöntött
tengerparti síkságokat a korallok színes világa váltotta fel,
kialakítva Queensland állam partjainál a Nagy-korallzátonyt.

A korallzátonyok és- szigetek keletkezésének első tudományos

magyarázatát Charles Darwin adta. Az óceánok sekély és
melegvízű területeinek a fenéken megtelepedett korallfajok
aránylag gyorsan szaporodnak, s további állatfajok (rákok,
mészalgák, kagylók, tüskésbőrűek) keverednek a kialakuló
korallpadok közé, míg a fennmaradó üregeket korallhomok tölti
ki. Az évmilliók során e koralltelepek elérik és meghaladják a
tengerszint magasságát. A hullámok és a szél odasodorta
magvakból előbb-utóbb megtelepszik rajtuk a növényzet.
A trópusi területeken látható korallgyűrűk vagy atollok egész
„élete” egy-egy kisebb vulkáni szigethez kötődik. Ezek peremén
születnek, itt fejlődnek atollá, és természetes pusztulásuk
ugyancsak a sziget mozgásával függ össze.

Az atollképződés első fázisa, amikor a vulkáni sziget - a

szárazföldhöz közeli - part menti sekély vízében megindul a
korallzátony épülése (a korallszigetet övező fehér sáv). Ebben a
szakaszban, az úgynevezett szegélyzátonyt csak alig száz méter
széles lagúna választja el a parttól.

A második fázisban már jól kifejlődött gyűrű övezi a szigetet, a

parttól jóval távolabb. A folyamatosan növekvő korallzátony
lassan, már úgynevezett sánczátonnyá fejlődik. A sánczátony
akár több száz méterre is lehet a sziget partvonalától.

A zátony külső peremén (azaz a sziget partján) szinte vakító

fehér homokos strand húzódik, amely az elhalt korall
szétaprózódásával keletkezik. A sziget és a korallzátony között
lévő lagúna vize igen sekély (légi vagy űrfelvételen ezt jól
mutatja a tengervíz halványkék színe is). Ennek oka, hogy a
sziget süllyed és a peremterülete fokozatosan víz alá kerül, így
ez alkotja a lagúna aljzatát. A süllyedés következtében pedig a
korallzátony látszólag távolodik a szigettől.

Amennyiben a zátonyképződés üteme lépést tart a sziget

süllyedésével, egy idő után a sziget egésze eltűnik a víz alatt, és
már csak a korallgyűrű lesz látható. A korallzátony-képződésnek
ezt a szakaszát nevezzük atollnak. (Harmadik fázis.) Ebben a
szakaszban a vízfelszín közelében folyamatos a korallképződés,
míg alul egyre vastagodik az elhalt korallréteg. Így könnyen
előfordulhat, hogy míg egy korallzátony alja több millió éves, a
vízfelszín közelében jelenleg is zajlik a korallképződés (pl. Treia
Atol, Francia Polinézia). Viszont, ha a központi sziget süllyedése
felgyorsul, és a süllyedés mértéke meghaladja a zátonyképződés
ütemét, a korallzátony „megfullad".

Ahogy a tengerszint emelkedett, a korallok magasabbakká

váltak a parti síkság dombjain. Körülbelül 13,000 évvel ezelőtt a
tengerszint csak 60 méter volt, ami a mai napig csökken, a
korallok elkezdtek nőni a parti síkság dombjai körül. Ahogy a
tengerszint tovább emelkedett, a kontinentális szigetek
többségét alámerítették.
 Számtalan élőlénynek nyújt otthont: míg a cetek egyik
különleges fajtájának fő szaporodási területet, addig egyes
veszélyeztetett fajoknak, mint a tengeri tehénnek, illetve a zöld
és a cserepes teknősöknek táplálkozási helyet biztosít.