Az őz

Napkelte előtt ébredtem. Egy ideig csak feküdtem az ágyban, élveztem a hajnali előtti csendet, a lonc
illatát, amit a kitárt ablakon keresztül sodort be az éjszaka tomboló szélviharból hátramarad szelíd szellő.
Fészkelődtem a takaró alatt, éreztem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Izgalom lett úrrá rajtam, és
egy belső késztetés arra sarkalt, hogy nem számít a korai óra, induljak útnak. Engedtem hát neki.

Felöltöztem, sebtében, mint ha elkéshetnék valahonnan ettem néhány falatot, lekaptam a fogasról a
hátizsákomat, vizet és egy almát dobtam bele és a pirkadat első hívó szavára már a kunyhó küszöbén
álltam. A horizonton elnyúló napfelkeltét még sosem láttam ilyen szépnek és hívogatónak. Megszilárdult
bennem az érzés, hogy ma valami történni fog velem, valami különleges.

A csapás, ami a kunyhó és az előttem elterülő kis erdő közti vadvirágok színezte mezőt összekötötte,
nedves volt a harmattól. Élveztem az érzést, ahogy meztelen lábszáramhoz simulnak a nedves fűszálak.
Hallgattam a korán kelő rigót cserregését. A fejem hetek óta csordultig telt gondolatokkal, amik most
mind ott kavarogtak bennem. Egyszercsak azt vettem észre, hogy a megszokottnál sokkal gyorsabban
haladok, szinte már futottam. Megálljt parancsoltam magamnak, a lábamnak és a még annál is
sebesebben száguldó gondolataimnak. Megálltam egy pillanatra, lehunytam a szemem és mély lélegzetet
vettem. Beszívtam a friss hajnali illatokat, élveztem, ahogy a kelő Nap sugarai beterítik az arcomat.
Vártam, hogy a szívverésem lelassuljon. Lassan sétáltam tovább, és mire beértem a fák közé, ahova
rézsútosan tört magának utat az új nap fénye az egyre sűrűsödő lombkoronán át, úgy éreztem, ha csak
egy kis időre is, de minden lépéssel egyre inkább magam mögött tudom hagyni bennem zajló káoszt.
Izgatottan vártam, hogy mit hoz majd az előttem álló nap.

Az erdőn túl hatalmas szántóföldek terültek el előttem, míg csak a szem ellát. Az egyetlen dolog, ami
megtörte az egybeolvadni látszó, végtelen kukorica, búza és cukorrépa földeket egy kis, határnak tűnő
erdősáv volt. Ezerszer végigsétáltam már rajta, és a belső késztetés ezen a napon is azt súgta, folytassam
arra az utamat. Ismerős dallamok hangjait dúdolta a friss tavaszi szél. Bele -bele kapott a nyárfás apró,
éppenhogy leveleibe, nagyot sóhajtott az életre kelő természet kecses, bársony nyakába, és közben
magába szívta annak minden színét, a Nap melegét, az esőtől terhes föld szagát. A hosszú tél után
könnyű, üde és tiszta volt ez a reggel, a levegő pedig szinte vibrált a tavasz duzzadó erejétől, a benne rejlő
millió élet magjától: új kezdet íze volt a tájnak.

Április elseje.    A kis zöld falban - ahogy a helyiek maguk között nevezik -, minden él és mozog: a földben
vakondok túrnak, giliszták lazítják járataikkal a talajt, a fű elképzelhetetlenül zöld, szinte világít a Nap
melengető érintésétől. Fürgegyík sütteti hasát egy korhadt fa enyészetnek indult testén. Tengernyi hangya
nyüzsög a fűszálak között, szinte hullámzani látszik tőlük a minden, mint mikor a búzatábla szoknyájába
kap a szél. Egy foltban bodobácsoktól piroslik a föld, amott meg egy nünüke pihen meg, ki tudja merre
tartó újta során. Lassan sétálok tovább, élvezem, ahogy testem súlyától bakancsom talpa alatt minden
lépésnél finoman besüpped a tavaszi eső áztattatta föld. A magas, karcsú fák engednek a szellőnek,
egyetértően beledőlnek friss hajtásaikkal, apró, zöld leveik vidáman lengedeznek a vakítóan kék ég vászna
előtt. Szebbet, békésebbet és mégis élettelibbet festeni sem lehetne; az anyatermészetnél tehetségesebb
művész nem létezik. A levegőben vércse vijjog, a párját hívja talán nászba. A fák között itt-ott káprázatos
panoráma nyílik a szántőföldekre: a még aprócska vetésben a nyulak vígan kergetőznek, mint önfeledt
gyerekek, kiknek se a tegnap, se a holnap nem számít.
Belefeledkezve a pillanatba sétálok tovább, és ahogy tekintetemet ismét előre fordítom, valami történik.
Itt, ebben a kis zöld falban, melyet kétoldalról szántóföld ölel magába, ezen a vékony kis nyárfák ölelte
természetes sztrádán, amiben gyémántként villognak a borókabokor és vadszeder termési egy magányos,
barna jövevény hegyezi füleit. Alig tizenöt lépésre lehet tőlem. Megtorpanok. Állunk egymással szemben,
én bakancsosan, hátizsákosan, könnyű tavaszi kabátban, ő harmattól csillogó bunda ruhában. Éppen most
lépett be a falba, az útra merőlegesen áll, fejét felém fordítja. Farkaszemet nézünk egymással. Én a
lélegzetemet is visszafolytom, mozdulni sem merek, attól tartok, hogy a legkisebb kósza mozdulattal is
megtöröm a pillanat varázsát és elijesztem a hajnal váratlan vendégét. Az őznek azonban pillája se
rebben. Hosszan a levegőbe szimatol, mélyen magába szívja a sarjadó tavasz illatát, és talán azt próbálja
felmérni, kell-e tőlem tartania. Rőt bundájába borzol a könnyed szellő, szinte végig simít rajta. A
másodpercek peregnek és én megkockáztatom, hogy lassan kiengedjem a tüdőmbe szorul utolsó lélegzet
maradékát. Ő lankadatlan figyelemmel fülel, és nem engedi el különleges, mélybarna szemeivel az én
tekintetemet. Átfut rajtam a gondolat, hogy le kellene ülnöm, úgy kisebbnek tűnők, talán kevésbé
veszélyesnek, de tagjaim még mindig bénultak. Végül mégis enged a testem az agyam parancsának és én
lassan letelepszem a nedves fűbe. A tekintete továbbra is az enyémbe olvad. Lassan magam alá húzom
lábaimat, minden mozdulatot a legnagyobb óvatossággal teszek meg. Ő testével is szembe fordul velem
és megáll. Továbbra is engem méreget, most már talán kisebbnek tűnök, és kevésbé fenyegetőnek, de
tudom, hogy ez az illúzió egy pillanat alatt, egyetlen meggondolatlan mozdulattól megváltozhat. Távolról
hallom továbbra is a ragadozómadarak hangját, érzem, ahogy valami felszalad egyik térdemen nyugtatott
kezemen, majd, mint aki rájön, hogy én nem tartozom igazán ide, el is tűnik; egy hangya lehetett.
Óráknak tűnő pillanatokkal később valószínűleg úgy dönt, nincs veszély, mert hosszú, kecses nyakát
lehajtva, kényelmesen legelészni kezd. Fülével lomhán hessenti el az őt körülvevő bogarakat. Tökéletesen
beleolvad a természetbe, lábai, teste, színe csodálatos módon teszik hasonlóvá az őt körülvevő
környezethez: a fák kérgének színéhez, a föld barnájához.

Szinte feltűnéstelenül lopja közöttünk a távolságot, nagyon lassan felém sétál, miközben reggelijét
fogyasztja. Most nem engem figyel, a friss fűre koncentrál, ösztöneinek engedelmeskedve feledkezik bele
a táplálkozásba. Megengedek hát magamnak én is egy lassú, mély sóhajt, testemet ellazítom és érzem,
ahogy a találkozás okozta izgalom lassan átalakul és helyére valami más fészkeli be magát. Pattanásig
feszült idegeim engednek, megérkezem a pillanatba. Feloldóik bennem a görcs, és a legnagyobb
megelégedéssel nyugtázom, hogy nem csak az a feszültség távozik belőlem, amit a találkozásunk pillanata
keltett bennem. Minden más teher is utat tör magának, amik már hónapok, talán évek óta jelen vannak
az életemben, mint nem kívánt útitársak. Mintha a világ, csodálatos módon egyszerre szűkülne be, erre a
kis erdőre, erre a most már alig tíz lépésnyi távolságra, közben pedig kitágulna, végtelenné, elképesztően
békéssé válna. Korábban is éreztem már, hogy a természet hogyan képes megnyugtatni, hiszen mégiscsak
ez a valódi közegünk, és máskor is találkoztam már vadakkal hosszú hajnali sétáim során, de a
zsigerimben érzem, hogy ez most más, oka van és a csoda éppen most történik meg velem. Nem akarok
hát gátat szabni a pillanat örökkévalóságnak, így - bár egy részem ellenkezik, mert nem akarom, hogy
véget érjen a varázslat és elillanjon előlem a természet eme tökéletes kis teremtménye -, lehunyom a
szememet. Mélyeket lélegzem, hallgatom a körülöttem zajló élet minden apró neszét és érzem, ahogy
csodálatos béke hatalmába kerít. Életem kirakósának minden hiányzó darabja éppen most kerül a
helyére, és ha majd visszaindulok majd a kunyhóba, olyan terheket hagyhatok itt az erődben, amiknek a
súlya szinte már elviselhetetlenül nyomaszt.

Nem tudom mennyi időt tölthettem csukott szemmel a fűben ülve, de érzetem, ahogy cseppet sem
kellemetlenül valami visszahúz a valóságba. Egy ismerős, mégis szokatlan illat férkőzött be lassan a
tudatomba, aztán hunyt szemhéjamon át éreztem, ahogy a Napot beárnyékolja valami. Lassan
kinyitottam a szememet és ott volt ő. Éppen előttem állt, fejét magasra emelte és végignézett a hátam
mögött elterülő utón. Karcsú nyaka és szinte már elegáns feje vetett árnyékot az én arcomra.
Szemlátomást nem törődött vele, hogy szinte összeolvadunk. Kényelmes mozdulattal hajol le, hogy a
térdemtől egy érintésnyire kacérén hívogató pitypangot elfogyassza. Az agyam azonnal parancsot küld a
kezemnek: „érintsd meg!”, de az utolsó pillanatban képes vagyok fékezni magamat: nem egy
vadasparkban vagyok, hanem a természetben. Ez az ő otthona és én vendég vagyok. De úgy akarom
élvezni ezt a pillanatot, mint egy egyenrangú fél, nem mint ragadozó vagy állatszelidítő. A jutalmam pedig
nem marad el: fejét finoman felemeli és éppenhogy, de érezhetően a ruhátlan térdemhez érinti orrát.
Hideg és nedves, testének vad és egyszersmind megnyugtató illata betölti a tüdőmet. Ő rám emeli
tekintetét, alig vagyunk egymástól néhány centiméterre. Ez a pillanat hihetetlenül tökéletesnek tűnik,
újra egésznek érzem magamat, a valóság azonban sokkal szebbnek, tisztábbnak és élettel telibbnek tűnik,
mint már évek óta bármikor. Aztán fejét felemelve mégegyszer körültekint és lassú, kényelmes
mozdulatokkal, a félelem vagy a bizalmatlanság legkisebb jelét sem mutatva folytatja útját arra, amerről
én jöttem, és elsétál mellettem.

Valamivel később, arcomon a legőszintébb mosollyal lassan utána fordulok, biztos vagyok benne, hogy ott
van valahol a hátam mögött és legel vagy élvezi a tavasz melegét, de nem látom sehol. Úgy tűnt el, ahogy
érkezett: hangtalanul, kétségek nélkül. Találkozásunknak csak a fák, a szél és semmivel sem törődő felhők
lettek a tanúi. Nem készült róla kép, nem keresem a nyomait sem, nekem nem kell bizonyíték: minden
éppen akkor és úgy történik velünk, ahogyan annak történnie kell. Többet jelent nekem az a hajnal, mint
bármi már hosszú évek óta: magával vitte a terheimet és megtanít rá, hogy csodák márpedig léteznek,
csak figyelnünk kell és engedni, hogy megtörténjenek velünk.