Vásárló neve: Jancsi Éva

Rendelési szám: 7251759

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális

kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük
webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
 Copyright © Fábián Janka, 2021
 
Borítófotó © Magdalena Russocka / Arcangel
 
Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője
Szerkesztette V. Detre Zsuzsa
Olvasószerkesztő Török Tünde
Borítóterv Féder Márta
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
 
ISBN 978-963-433-893-2
 CHOLERA-NAPLÓ

„Néha a természet, ez Isten irtó keze egész népeknek ad fenyítő

tanítást.”
J ÓKAI MÓR: Szomorú napok
 
 1831. július 15-én
 
Tegnap volt a születésem napja – 17 esztendeje jöttem világra,
ugyanebben a házban, ahol ma is lakunk. Az ablakomból az
Országház utcára látok, ami most furcsán kihalt. Máskor már
pirkadattól lovak patái és kocsik, hintók kerekei csattognak a
kövezeten, amit más talán zavarónak vagy fülsiketítőnek
tarthat a szűk, visszhangos utcában, ám én ehhez már egészen
hozzászoktam. Nekem ez a csend a különös, a szokatlan…
egyenesen baljós.
Nem is csoda! Kora tavasztól, de főleg május vége óta
szörnyűséges híreket kaptunk, először Oroszországból, majd a
birodalom pereméről, Galíciából, végül a Tisza folyó mellől,
ahogy a Felvidékről és később az Alföldről is… mintha napról
napra közeledett volna a láthatatlan rém, és végül
elkerülhetetlenül meg is érkezett hozzánk. Tegnap, július 14-én,
éppen az én születésnapomon közölte velünk édesapám, hogy
a rettegett epekórság, más néven cholera felütötte a fejét
Pesten, a Duna túlsó oldalán.
Mára pedig mihozzánk, Budára is megérkezett. Édesapánk a
reggeli újságot olvasván elsápadt, és a Bécsi Magyar Kurirt
összehajtva, az asztal fölött sokatmondón nagyanyámra nézett.
Mi ketten is egymásra pillantottunk Vilma húgommal, és már
tudtuk, mi állhatott az újságban.
– Budán is feljegyezték az első gyanús esetet – mondta végül
apám gyászos hangon. Nagyanyám erre lehajtotta a fejét, és
keresztet vetett. Apám ekkor felém fordult, és közölte, hogy
mától a húgommal szobafogságra ítéltetünk – azaz úgynevezett
karanténba záratunk, ami azt jelenti, hogy ismeretlen ideig ki
sem tehetjük a lábunkat a házból.
Vilma nyomban elsírta magát, majd felpattant, és kirohant
az ebédlőből. Én, nagyanyámhoz hasonlóan csak a fejemet
horgasztottam le, és hirtelen minden étvágyamat elveszítettem.
Csak turkáltam a sült tojásban… Nagyanyám aggódva felém is
hajolt.
– Zsini, drága, ugye nem érzed rosszul magadat?
Ijedten felnéztem, és gyorsan megráztam a fejem.
– Dehogy, nagymama! Nem, én csak… Tegnap, a
születésnapomon édesapám megígérte, hogy ma kikocsizunk a
hegyekbe, és hát olyan gyönyörű idő van!
Apám megköszörülte a torkát.
– Sajnálom, Zsini! Tudom, hogy nehéz ezt elfogadni, és
nektek még nehezebb. Fiatalok vagytok, Vilma még csak
tizennégy esztendős, és odakint nyár van, káprázatos napsütés,
hűs szellő, madárcsicsergés. Számomra is nehéz döntés ez,
elhiheted. Igen, megígértem tegnap, hogy kikocsizunk… De
akkor még abban reménykedtem, hogy kapunk egy kis
haladékot, néhány napot, amíg még kiélvezhetjük a
szabadságot. Nem így lett… a halálos kór még annál is
gyorsabban terjed, mint amit az eddigi hírek alapján
gondolhattunk róla. Nincs más választásunk: mind önkéntes
fogságba vonulunk.
Azóta már sikerült Vilmát valamennyire megnyugtatnom,
most itt szipog nem messze tőlem, az ágyán, konokul a fal felé
fordulva. Mintha csak én tehetnék róla, hogy ebben az évben a
szörnyű cholera meglepte országunkat, és immár két hónapja
tizedeli a népét, tekintet nélkül korra, nemre és státuszra.
Senkit sem kímél, és aki vesztére elkapja, az rohamos
gyorsasággal általában az áldozatává is válik. Nincs rá ellenszer,
gyógyító pasztilla vagy tinktúra, a tudós orvosdoktorok is
tehetetlenek. És csúf halál ez! A kór hányással, hasmenéssel jár,
valamint iszonyú gyomor- és bélgörcsökkel, általában egy-két
nap alatt kínok között belehal az ember. Mindezt apám olvasta
fel, még valamikor május elején, amikor az első hazai
eseteknek híre futott. Vilma meg sem hallgatta… befogta a fülét,
majd ugyanúgy kimenekült a szobából, mint ma, a reggelinél.
Meg is mondtam neki akkor, hogy attól még, hogy nem vesz
tudomást róla, a katasztrófa itt, nálunk is bekövetkezhet, és
jobb, ha idejében felkészülünk rá.
Ám valójában erre nem lehet felkészülni, már én is látom!
Órák óta itt ülök az ablaknál, és bámulok kifelé a verőfényes,
kihalt utcára. Elkeserítő látvány! El is határoztam, hogy nem
tétlenkedem tovább, és nem emésztem magam a sötét és
gyászos gondolatokkal. Inkább elkezdem írni ezt a cholera-
naplót, hogy részben magamnak, a családomnak, de – ki tudja!
– talán egy kései utókornak is megörökítsem ezeket az előttünk
álló szomorú, de egyben kivételes napokat, heteket, vagy
amennyi időt kiszab nekünk a Gondviselő.

Július 16-án
 
Mikor ma kinyitottam a naplómat, és elolvastam a tegnapi
bejegyzésemet, eszembe ötlött, hogy ha az utókornak is
szánom ezeket a sorokat, nem ártana röviden bemutatkoznom.
Gruber Georgina vagyok, budavári lakos, németes csengésű
nevem ellenére büszke magyar honleány. Édesapám, Gruber
Ottokár a lakásunk alatti cukrászdát üzemelteti – a Gruber
cukrászda tortái messze földön híresek, a minap még Bécsből is
volt látogatónk, aki egy ismerősétől hallotta, milyen ízletes
süteményeket lehet nálunk kóstolni! Édesanyám sajnos tíz
esztendeje meghalt, hosszan tartó, sok szenvedéssel járó
betegség után. Vilma húgomon kívül van még egy
testvérbátyám, Ignác, aki Bécsben patikáriusnak tanul, Lujza
nővérem pedig már férjnél van, két kisfiú édesanyja, és a
családjával a folyó túlpartján, Pesten lakik.
Családunk tagja még a nagyanyánk, idősebb Gruber
Ottokárné, aki édesanyánk halála után Vilmát és engem, a
család kisebbik gyermekeit felnevelte, és jelenlétével
valamennyire enyhítette szülőanyánk hiányát, valamint
igyekezett megvédeni bennünket édesapánk szigorától.
Vilma most is azt várta, hogy apánk tegnapi bejelentése
után, miszerint nem tehetjük ki a lábunkat a házból,
Nagymama majd tiltakozni fog, és szokás szerint kiharcol
néhány engedményt, enyhítve a kérlelhetetlen parancsot. Ám
ezúttal nem így történt. Nagymama azóta is csak hallgat, és
Vilma ma reggel is hiába unszolta őt. A miénkkel szomszédos
szobájában hozzám hasonlóan az ablaknál üldögél, és a
főkötőjét hímezi vagy egy újabb csipketerítőt horgol. Vagy
éppenséggel a kihalt utcát kémleli, akárcsak én.
Azt is elengedhetetlenül fontosnak tartom, hogy felidézzem,
miképpen kezdődött ez a járvány.
Apám, amióta az eszemet tudom, a Magyar Kurirt járatja, és
amennyire képes vagyok megítélni, mindig az első betűtől az
utolsóig végigolvassa. Néha nekünk is felolvas ezt-azt belőle.
Nagyanyámat és Vilmát főként az uralkodócsaláddal
kapcsolatos hírek érdeklik – például fenséges nádorispán urunk
és a főherceg asszony kisleányának{1} a születése vagy
Ferdinánd ifjú magyar király menyegzője Bécsben,{2} amelyről
azután hónapokig pletykáltak. Ezeken kívül pedig esetleg a
halálozások hírei (főként nagyanyámat). Engem velük szemben
fellelkesítettek a lap előfizetőinek járó mellékletek, például
Vörösmarty Mihály csodálatos költeménye, a Csongor és Tünde
vagy a magyar vármegyék mappái,{3} amelyeket szívesen
böngészgettem, de a gőzhajó útjáról szóló beszámolókat is
szívesen olvasgattam: mikor melyik kikötőbe érkezett, mennyi
idő alatt tette meg a Bécs és Pest közötti utat.{4} Ezt az úszó
csodamasinát már sokszor megcsodáltuk innen a Várból, vagy
lent a parton is, ahogyan a folyó hullámait szelte hatalmas
kerekeivel. Mennyire reménykedtem benne, hogy egyszer
netán utazhatunk is rajta, egészen Bécsig… Most ez egy darabig
hiú remény marad, hiszen a dolgok állása szerint a házból sem
tehetjük ki a lábunkat.
De kissé elkalandoztam… Emlékszem, még ez év
januárjában olvasott fel apám egy rövidke híradást a Cholera
Morbusnak, avagy dögletes epekórnak is nevezett betegség
felbukkanásáról a hatalmas orosz birodalomban. A hír nem volt
túlságosan nyugtalanító – az állt benne, hogy a betegeket
elkülönítették az egészségesektől, és mindenféle módon
igyekeznek megakadályozni a ragály tovaterjedését. Apám meg
is jegyezte, hogy Oroszhon szerencsére nagyon messze van,
többheti vagy -havi járásra, így igen csekély az esélye, hogy a
kórság hozzánk is eljusson.
Különben is, a mi uralkodónk{5} volt olyan bölcs, hogy a
betegség felbukkanásának első hírére lezárta a birodalom
határait, hogy megvédje alattvalóit az alattomos kórtól. Így
tehát nincs miért aggódni!
Ezután apám belemerült az őt sokkal inkább érdeklő
leírásokba a lengyelországi revolúció eseményeiről, az orosz
háborúról{6} vagy a külhoni országokból, Franciahonból, Nagy-
Britanniából, Belga Királyságból érkezett beszámolókba.
Ezekből minekünk soha nem olvasott fel, és nekem sem
engedte meg, hogy később elolvassam. Azt mondta, ezek a
dolgok nem valók asszonyszemélyeknek vagy leányoknak –
csak megzavarná a fejüket.
Később, már tavasszal egyre sűrűbben bukkantak fel a
Magyar Kurirban a choleráról szóló újabb hírek, de még mindig
nem rémültünk meg túlságosan. Az oroszoknál a nagyobb
városokban katonai kórházakat töltöttek meg a betegek, és a
lengyel táborokban is felütötte a fejét a ragály. Aztán májusra a
mi országunk határára is megérkezett: a galíciai Lembergből és
környékéről jelentettek eseteket. De aggodalomra semmi ok, a
határok zárva vannak…
– De nem arról volt szó, hogy már Oroszországból sem
engedik átjönni? – kotnyeleskedtem bele a felolvasásba. Apám
rosszallón nézett rám.
– Ejnye, Zsini, te a kákán is csomót keresel. Nos, nyilvánvaló,
hogy valahogyan átjutott Oroszhonból Galíciába, no de onnan
már igazán nem engedik tovább. Hallottad: erős katonai
kordont állítottak fel, tiltják az utazást a fertőzött területekről, a
leveleket, portékákat megfüstölik, valamint napokig vesztegelni
hagyják. Ennél többet igazán nem tudnának tenni a járvány
ellen, nem igaz?
– De ha senkit sem engednek át, csak többnapos veszteglés
után, és mindent megfüstölnek, akkor mégis hogyan jutott át?
És… akkor mi sem vagyunk biztonságban?
– Bíznunk kell a hatóságokban és az orvosokban! – apám
csak ennyit válaszolt, majd ismét az újságba temetkezett.
Ezután már hétről hétre, majd napról napra érkeztek a
nyugtalanító hírek: a cholera már a Tiszánál tart, átlépte a
folyót, megérkezett a keleti megyékbe, Zemplénbe, Abaújba,
Szabolcsba, Borsodba, majd Erdélyországba is, Máramarosba, és
egyre csak közeledett. Senki sem tudta biztosan, hogyan jutott
át a vesztegzáron, de vélhetően a Tiszán kelet felől érkező
sószállítókkal érkezhetett. Vagy, ki tudja… Márpedig, ha a
Kárpátok magas bércei sem tudták megállítani a terjedését,
ugyan mi vagy ki lenne erre képes? Tetejébe sokáig még az
orvosok sem vették komolyan a veszélyt – olvastuk, hogy
Zemplénben például a gyanús eseteket sem choleraként
azonosították, és nem is különítették el a betegeket.
De most már mennem kell… nagyanyám szólít. Bizonyára
elkészült az ebéd, más egyéb történés nem lehet most e házban,
ahonnan mi ki nem léphetünk, és apám azt is megtiltotta, hogy
minket bárki látogasson.

Július 17-én
 
Tegnap este szándékoztam még pár sort írni a naplómba,
kiegészítendő a mostani szorult helyzetünkhöz vezető
eseményeket, ám végül nem találtam egyetlen nyugodt
pillanatot sem az íráshoz, sem a gondolkodáshoz. Nem is hinné
az ember, mennyi feszültséggel, elfojtott indulattal jár együtt,
ha több ember egy fedél alatt van összezárva. Még akkor is, ha a
mi házunk meglehetősen tágas, és apámnak, nagyanyámnak,
valamint nekem a húgommal együtt külön szobánk van, ahová
visszavonulhatunk, és a bezártság még csak második napja tart.
Vagyis… mivel én Vilmával osztozom egy szobán, nem is olyan
egyszerű visszavonulni. Mihelyt a vacsora után elfoglaltam
megszokott helyemet a térre néző ablaknál, a húgom odalépett
hozzám, kicsit odébb taszigált, és mellém telepedve, ő is
kibámult az utcára.
– Milyen kihalt minden! – sóhajtott.
– Igen, mert már leszállt az este – jegyeztem meg. – Amúgy
napközben már többen járkálnak, mint a járvány első két
napján. Ma is láttam néhány járókelőt.
– És ha mások kimehetnek, mi miért nem? – lázadozott
megint Vilma. – Meddig kell még itt bent senyvednünk, nyár
derekán? Meddig fog tartani ez az átkozott járvány?
– Azt senki sem tudhatja – feleltem bölcsen. – De még csak
most kezdődött. Majd elmúlik egyszer… talán olyan hirtelen,
mint ahogyan érkezett. Hidd el – felé fordultam –, én sem
örülök a bezártságnak, de a betegség vagy a halál még rosszabb
lenne. Te nem olvastad, mivel jár együtt ez a kór?
Vilma mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet,
szótlanul meredt az alkonyati félhomályba burkolódzott,
néptelen utcára. Kisvártatva megszólalt, olyan halkan
motyogva, mintha csak saját magával társalogna.
– Meg kellene szökni valahogyan… Az a baj, hogy túl
magasan van ez a szoba. De talán odalentről az ebédlőből vagy
a cukrászboltból…
– Hallgass! – szakítottam félbe ijedten. – Eszedbe ne jusson
ilyesmi! Mégis hová mennél?
– Hogyhogy hová? – nézett rám némileg értetlenül. –
Lujzihoz, odaát Pestre. Ő biztosan nem vetemedne arra, hogy
ártatlanul bebörtönözzön bennünket!
 – Gondolod, hogy Pesten jobb a helyzet? – elgondolkodva
ráncoltam a homlokom. – Az újságban az állt, hogy ott még
több beteg van, és sok házat le is zártak.
Éppen a tegnapi lapban olvastuk, hogy az első beteg odaát
egy kocsis volt, akit egyetlen nap alatt elvitt ez a dögletes
nyavalya, és hogy most lezárták az egész házat, ahol
megbetegedett. Más gyanús esetek is voltak, például egy
kilencesztendős kisgyermek, aki azonban csupán elronthatta a
gyomrát, és végül jobban lett. Ám összességében nem úgy tűnt,
hogy a Duna túloldalán jobb lenne a helyzet, sőt! Hogy
Lujziéknál mi lehet, azt nem tudtam, de gyanítottam, hogy
nekik is épp elég bajuk van, nem hiányoznánk még mi is a
nyakukba, koloncnak.
Végül este nagy nyugtalansággal a szívemben tértem
nyugovóra. Nem elég a dühöngő járvány miatti aggodalom, de
még Vilma húgom őrült terve miatt is reszkethetek. Sokáig
hánykolódtam, azon töprengve, vajon mitévő legyek. Szóljak
erről apánknak, vagy tartsam meg a titkát? Mi lenne a helyes
cselekedet? Végül úgy döntöttem, hogy nem szólok, hanem
inkább én magam próbálom Vilmát lebeszélni erről az
esztelenségről.
Ma a reggeli kalács és tej elfogyasztása után kicsit segítettem
nagyanyámnak az alsószoknyák javítgatásában. Neki mély
meggyőződése, hogy a kézimunka a legmegfelelőbb
foglalatosság fiatal leányoknak. Türelemre és pontosságra tanít,
és a lelkünket is erősíti, finomítja. Ám mi hárman, nővérek,
unalmasnak találjuk a kézimunkázást, és amikor csak tudunk,
igyekezünk kibújni alóla. Lujzi nővérem sokkal jobban szeretett
apámmal a cukrászatban pepecselni, Vilma húgom télen-
nyáron inkább odakint, az udvaron vagy az utcán töltötte az
idejét, de ha választania kellett, még ő is sokkal inkább a
cukrászatban tett-vett, mint hogy egy hímzés fölött görnyedjen.
Jómagam a szobámba visszavonulva érzem magam a
legjobban, ám a kézimunkát én is hamar megunom. Én olvasni,
írni szeretek… Ezt azonban nagyanyám tartja fölösleges, sőt
néha kifejezetten káros időtöltésnek. Ahogyan apám, ő is úgy
gondolja, hogy a sok olvasás megzavarja a fejemet.
Ebben nem vitatkozom vele, habár nem értünk egyet, de
hogy ne pöröljön velem, néhanapján leülök mellé, és pár
órácskát én is horgolok-varrogatok – mint ma is. Már csak azért
is, mivel az amúgy hallgatag nagyanyám nyelve ilyenkor
megoldódik, és hosszasan mesél a régmúlt idők dolgairól, az
elmúlt évszázadban történtekről és az eleinkről, a Schönemann
pékekről, akiknek ugyanitt, a Várban volt pékségük, majd
cukrászdájuk. Édesanyám a Schönemann családban született,
és az ő hozománya volt a kis üzlet, amit a halála után apám vitt
tovább, meglehetős sikerrel. A virágzó boltocska különösen
azután lett népszerű, hogy Ő Királyi Fensége Főherceg
Nádorispán urunk felesége, Mária Dorottya főhercegnő is innen
rendelt tortákat, süteményeket. Ezt büszkén hirdettük is a
cukrászda kirakatában!
Ma azonban nagyanyámnak nem volt kedve beszélgetni, és
hiába is kérdezgettem, csak szűkszavúan válaszolt. Láttam
rajta, hogy igencsak aggódik, és valószínűleg nemcsak a
közeledő ragály miatt, hanem valami másért is – ám erről is
hiába faggattam.
Végül ebéd után (amit apám nélkül költöttünk el) feljöttem a
szobánkba, és helyet foglaltam a szokott helyemen, az ablak
előtt. Ma – csodák csodája – valahogyan nagyobb volt a jövés-
menés az Országház utcában, mint az előző két napban. Főleg
gyalogszerrel közlekedőket láttam, elsősorban cselédeket,
szolgákat, akik láthatóan gazdasszonyaik megbízásából
merészkedtek ki a városba, abból a célból, hogy élelmet
szerezzenek. Némelyeknek tojással, zöldségekkel, kenyérrel
roskadásig pakolt kosár vagy liszteszsák volt a karján, hátán.
Nyilván sokan féltek, hogy a lezárt határok és az utazás,
szállítás szigorú tilalma miatt kifogynak az élelemből. Én nem
aggódtam túlságosan – a mi kamráink teli voltak liszttel, sóval,
száraz babbal, lencsével és a nyalánkságok elkészítéséhez
szükséges cukorral, mézzel, aszalt, kandírozott gyümölcsökkel
és édes magvakkal, dióval, mandulával meg a kedvencemmel,
mazsolával. Még ha hosszú heteket is kell bezárva
átvészelnünk, akkor sem fogunk éhezni.
A dolgukra siető szolgák mellett azonban másokat,
ismerősöket is láttam – köztük az orvosunkat, Mosonyi Károly
uramat lóháton, aki valamely betegéhez igyekezhetett. Máskor
is láttam már őt így, valamelyik ápoltjához tartva, most mégis
megrendített a látványa: a szája és az orra kendővel be volt
kötve. Közvetlenül mögötte egy másik lovas is ügetett, akinek
nem láttam az arcát, ugyanis a doktorhoz hasonlóan ő is
eltakarta. Egy pillanatra megdobbant a szívem, mivel hirtelen
azt hittem, Ignác bátyám az, de nyomban rájöttem, hogy az
lehetetlen. Ignác Bécsben van, és legutóbb karácsonyra tért
haza néhány napra. Különben is, mit keresne Mosonyi doktor
társaságában, kivált úgy, hogy hozzánk be sem köszönt?
Éppen ezen morfondíroztam, amikor Vilma rontott be a
szobába, feldúlt arccal, és én kénytelen voltam nyomban
bezárni a naplómat.

Július 18-án
 
Tegnap, miközben drága nagyanyámmal az alsószoknyákat
varrogattuk, egyikünk sem sejtette, hogy micsoda borzalmas
események zajlottak tőlünk nem is olyan messze, kedves
folyónk, a Duna túlsó partján. Nemhiába tűnt fel nekem, hogy
Nagymama nyugtalanul fészkelődik, sóhajtozik, és folyton az
ajtó felé tekingél, mintha várna valakit. Akkor hiába faggattam,
mi aggasztja ennyire (már a nyilvánvaló általános
fenyegetettségen túl), de egy szót sem tudtam kiszedni belőle.
Aztán Vilma húgom rám tört a szobám magányában, zilált
külsővel, ijedt tekintettel. Rögtön le is csaptam a kezemből
mindent, felugrottam, és odarohantam hozzá.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Édesapánk… – kezdte, majd a mellkasára szorította a kezét,
mintha valami fojtogatná, és leroskadt a legközelebbi székre.
– Az istenért! – ültem le mellé. – Beszélj már! Mi van vele?
Csak nem… – én is a szívemhez kaptam, mivel már a
legrosszabbra gondoltam. Vilma látta rajtam, hogy halálra
rémültem, ezért gyorsan megrázta a fejét.
– Ó, nem! – mondta. – Ne félj, teljesen jól van. Csakhogy…
szörnyűséges dolgokat látott, és kis híján haza sem tudott jönni.
De gyere le te is… az ebédlőben van, és azt mondja, csak akkor
meséli el a többit, ha mind ott leszünk.
Nyomban felpattantam, és a húgomat kézen fogva lesiettem
az ebédlőbe, ahol apánk nagyanyánkkal már várt minket.
Mindkettejük előtt egy-egy pohár vörösbor volt, amiből
nagyanyám aprókat kortyolgatott, ám apám egy hajtásra
fenékig ürítette a poharat, és rögtön újra is töltötte az asztalon
álló palackból. Mi ketten Vilmával csöndben elfoglaltuk a
szokott helyünket, és kérdőn néztünk rá… azonnal láttam rajta,
hogy Vilma igazat mondott. Igencsak zaklatottnak tűnt, a haja
csapzott, a ruházata gyűrött volt, és a keze láthatóan remegett.
Ettől a látványtól az én torkom is elszorult – apánk mindig
olyan nyugodt, magabiztos és derűs volt, nagyon nehezen
lehetett kizökkenteni a nyugalmából.
Valóban megrázó események tanúja lehetett!
Őt azonban – nagyanyámmal ellentétben – nem mertem
volna faggatni, így türelmesen megvártam, míg a második
pohár bort is felhajtotta, és belekezdett a mondókájába.
– Mondhatom, csak a Gondviselésnek köszönhetem, hogy
ismét veletek lehetek – nézett végig rajtunk.
– Mondtam én, hogy nem kellett volna odamenned! –
motyogta nagyanyám, de miután apám szemrehányón
rátekintett, elhallgatott. Apám megköszörülte a torkát, és
folytatta.
 – Talán nem… de nem vetheti a szememre, hogy a
legidősebb leányom és az unokáim iránt érzett aggodalom…
– Lujziéknál volt apámuram! – kiáltottam, majd a szám elé
kaptam a kezem. Nagyanyám rendreutasítón nézett rám, majd
intett apámnak, hogy folytassa.
– Igen! – bólintott ő komoran. – És nem is bántam meg, hogy
így tettem, a történtek ellenére sem. Elöljáróban szeretnélek
megnyugtatni benneteket, hogy mind jól vannak. Az
utcájukban két házat már lezártak, de meglehetősen távol az
övékétől, így onnan egyelőre nem fenyegeti őket veszély.
Hanem… miután eljöttem tőlük, méghozzá nem egyedül,
ugyanis a vejem, Gábor ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a
hajóhídig. Elmondása szerint – és ezt az odaúton magam is
tapasztaltam – néhány napja egész Pest városában igen nagy a
nyugtalanság. Az első cholerás vagy choleragyanús esetek után,
mint tudjátok, több házat lezártak, senki sem hagyhatja el
azokat, és nem is mehetnek be oda idegenek. De terjedni
kezdett a szóbeszéd, hogy ezeknek az állítólagos ragályos
megbetegedéseknek nincs is közük a kórhoz. Hogy a legelső
pesti halott, az a bizonyos kocsis csak jól belakott káposztával,
és alaposan felöntött a garatra… nos, ez nyilvánvaló ostobaság,
mondanom sem kell. Ilyesmibe nem hal bele senki,
máskülönben hullanának az emberek, mint ősszel a legyek… –
Vilma kuncogott, mire nagyanyám ezúttal őrá nézett szúrós
szemmel, én pedig jól oldalba böktem. Apám viszont észre sem
vette – hátratett kézzel fel-alá járkált az ebédlőben, és láthatóan
egyre zaklatottabban folytatta.
– Elég az hozzá, hogy már reggelre alaposan megváltozott a
közhangulat. Az utcákon a járókelők, a piaci kofák, a kocsisok
és más szolgák mind szájról szájra adták, hogy egyesek ok
nélkül akarnak minket megrémíteni, bezárni,
ellehetetleníteni… Hogy kik és miért, azt senki sem tudja, de
nem is ez a lényeg. Hanem hogy ezt nem hagyhatjuk!
Egyszóval, szinte forrt a levegő, mint a víz egy lefedett
fazékban, és csak idő kérdése volt, mikor tör elő a gőz.
– Lujziék is szobafogságban vannak? – kérdezte Vilma
ártatlanul tágra nyitott szemmel, mire apám bosszúsan
felhorkant.
– Igen! Mivel a férje ugyanazon a véleményen van, mint
jómagam. A legjobban így lehet védekezni ez ellen az átkozott
kórság ellen, amire nincsen megfelelő gyógymód. Minél
kevesebb emberrel találkoztok, annál kisebb az esély arra, hogy
megfertőzzön titeket. Meg kell értened… de ha nem érted, én
azt sem bánom, akkor csak egyszerűen megparancsolom, hogy
nem teheted ki innen a lábad.
Erre Vilma elhallgatott, és rövid szünet után apám folytatta
az elbeszélést.
– Mikor Gáborral már csaknem a hajóhídhoz értünk,
észrevettük, hogy nagy tumultus támadt a híd pesti oldalán, a
Salzplatzon,{7} a Sóhivatal előtt. Odaértünk, és megdöbbenve
láttuk, hogy a Helytartótanács rendeletére a hidat felszedték,
valamint az összes hajóforgalmat leállították, hogy Buda és Pest
között minden kapcsolatot megszakítsanak. Ezért sereglett ott
össze annyi ember, akik, mint el is képzelhetitek, egyre
dühösebbek voltak.
– Ez is érthető… – mondta nagyanyám, és megcsóválta a
fejét, majd keresztet vetett. – Szörnyű lett volna, fiam, ha nem
tudtál volna hazajönni, de csak az epekórt akarták ezzel is
megállítani. A Dunán csak nem tud már átugrani!
– Nem, édesanyám, valóban erre még ez az átkozott ragály
sem lenne képes. No de pont akkor történt ez a lezárás, amikor
a főiskolai ifjaknak kihirdették a nyári szünidőt, és ők
szándékoztak volna hazautazni. Ez pediglen szarvashiba volt.
Az ifjú diákok mind makkegészségesek, és természetesen egy
emberként felháborodtak ezen az intézkedésen, különösképp
azért, mivel előzetesen erről senkit sem tájékoztattak. Mikor
látták, hogy akadályoztatva vannak az átkelésben, és fegyveres
őrök posztolnak a hajóhíd pesti hídfőjénél, először
megpróbáltak szép szóval átjutni a kordonon. Ekkor tudatták
velük, hogy csakis a jó egészséget igazoló okmányok
felmutatása ellenében engedhetik őket tovább. Ez azonban
ravaszság és ármány volt, mivel vasárnap lévén a
Tisztviselőségnél senki sem volt, aki az ifjak igazolások iránti
kérelmének eleget tehetett volna. De fel nem foghatom, mire
számítottak! – apám indulatosan felemelte mindkét karját, és a
fejét csóválta. – Netán azt várták, hogy a diákok ezek után a sors
megváltoztathatatlanságába belenyugodva majd visszatérnek a
szállásaikra? Nos, éppen az ellenkezője történt! Felbőszülve a
küldetésük sikertelenségén, és azon, hogy a bolondját járatták
velük, csak még dühödtebb hangulatban először a Fehér Hattyú
nevezetű fogadóban sereglettek össze, ami amolyan
főhadiszállásuk lett, majd az egyetemi zászló alatt gyülekezve
mindenre elszántan újfent a híd helyéhez vonultak. Ekkor már
egyre többen csatlakoztak hozzájuk, zömükben derék, dolguk
után igyekvő személyek, no de rajtuk kívül mindenféle szedett-
vedett népség, utcai csőcselék is. Ezek ilyenkor szinte a föld alól
bújnak elő, mintha csak az alkalomra várnának, hogy
bármilyen céllal vagy okból, de alaposan felforgassák a várost.
Apám elhallgatott, és a zsebéből előhúzott egy kendőt,
amivel megtörölte kivörösödött, verejtékező arcát és homlokát.
Mi mind visszafojtott lélegzettel, szó nélkül vártuk, hogy
folytassa.
– Hát, ebbe keveredtünk bele mi is Gáborral – mondta végül,
halkabban, rekedtes hangon. – A diákok végül elérték, amit
akartak, a hidat ideiglenesen visszaállították, és átkelhetett
rajta, aki ott már órák óta várakozott. Ám a kiengedett
szellemet nem lehetett visszatuszkolni a palackba. Látnotok
kellett volna! Valóságos közelharc tört ki a strázsáló katonák és
a zendülők között. Sokan ekkor már alaposan felöntöttek a
garatra, és azt ordibálták, hogy a ragály nem is létezik,
becsapnak bennünket, és néhányan kiadták a jelszót, hogy
menjenek, és erővel nyissák meg a hatóságok által lezárt
cholerás házakat. El sem tudom képzelni, mi lesz ennek a vége!
Gábor segítségével végül nagy nehezen elverekedtem magam a
hídig, és a hatalmas tumultusban sikerült visszatérnem Budára.
Vejemtől nehéz szívvel búcsúztam el, és meghagytam neki,
hogy az életénél is jobban vigyázzon Lujzinkra és a
gyermekekre. Azóta mit sem tudok róluk… Csak remélni
merem, hogy Gábor épségben hazaért, és hozzám hasonlóan
megúszta néhány horzsolással, zilált öltözettel és zaklatott
lélekkel.
Apám ezzel visszaült a szokott helyére az asztalfőn, és egy
darabig némán meredt maga elé. Én legszívesebben tovább
kérdezősködtem volna – hogyan jutott végül át, mi lesz
Lujziékkal, ha valóban randalírozni kezd az alja népség a
városban… és főleg, hogy mire számíthatunk ezek után a
járványban. Ám beláttam, hogy egyrészt nem lenne most
ildomos őt tovább faggatni, hiszen amit tudott és akart, már
elmondta, másrészt valószínűleg ő sem tud többet. Csupán a
velem szemben ülő Vilmára vetettem egy beszédes pillantást:
„Lám, te ide akartál szökni!” – ez volt a tekintetemben, és
nyilván meg is értette, mert válaszul elhúzta a száját, és alig
láthatóan a vállát is megvonta. A szökéstől azonban – legalábbis
egy időre – biztosan elment a kedve.
Este szorongó szívvel tértünk nyugovóra, mivel nem
tudhattuk, hogy a nővérünk és a családja odaát, a pesti oldalon
miféle körülmények között hajtja álomra a fejét. Vilma utoljára
még az ablaknál ágaskodott egy darabig, és váltig állította, hogy
a naplemente rőt színei nem mástól olyan vörhenyesek, mint a
pesti oldal lángba borult házaitól. Én ezt ostobaságnak
tartottam, és közöltem is vele: az alkonyat fényei ugyanis az
ellenkező oldalról, napnyugatról világítottak be az utcánkba!
Ám ennek ellenére dobogó szívvel, és magamban bőszen
fohászkodva fordultam a fal felé: „Add, Uram, hogy
mindannyian épségben érjük meg a reggelt!”
 Július 19-én
 
Tegnap is mozgalmas napunk volt, de mára szerencsére kissé
megnyugodtak a kedélyek. Végül a legnagyobb félelmünk nem
igazolódott be, és a pesti zendülés nem terjedt át mihozzánk, a
budai oldalra. A hajóhidat azóta megint felszedték, és a két
város között minden átkelés megszűnt. Még mielőtt ez
bekövetkezett volna, apám átszalasztotta Pestre az egyik lóti-
futi inasunkat, aki utóbb megnyugtató híreket hozott Lujzi
nővérem családjáról. Ők jól vannak, a hajuk szála sem görbült
meg, de ezt részben a jó szerencséjüknek is köszönhetik. Gyuri
inas ezen kívül egyéb híreket is hozott, amelyeket ma reggel
egy szuszra el is hadart Vilmának és nekem a cukrászdában,
miközben mohón tömte magába a diós és mákos kifliket –
ezeket apám a küldetése fizetségeképpen tette elé egy tálban. A
friss, illatos kiflikből Vilma is kivett egyet-egyet, ám nekem egy
falat sem ment volna le a torkomon.
– Hallják-e, kisasszonyok, én aztán most egy darabig át nem
kelek azon a hídon, én aztán nem!
– Nincs is most híd – jegyezte meg Vilma epésen, de én
nyomban letorkoltam.
– Jaj, hagyd már, hadd beszéljen! Mondd csak, miért? –
fordultam az inashoz. – Miket láttál odaát?
Gyurka üggyel-bajjal lenyelte a szájába tömött kiflit, és felém
fordult.
– Tudja, Zsini kisasszony, én még sohasem láttam ilyen
felfordulást, pedig megértem már egyet s mást. – (Mivel Gyurka
alig múlt tizenöt éves, ezt hallva elmosolyodtam.) – Az utcákon
elszabadult a pokol. A parthoz közeli sikátorokban összegyűlt
söpredék mintha végleg elveszítette volna az eszét. Mire én
átjutottam, már kifosztottak néhány borkimérést, és láthatóan
alaposan le is részegedtek, és botokkal, késekkel, kövekkel
felfegyverkezve randalíroztak egész álló éjjel. A ragályos kór
miatt lezárt házakat megostromolták, az ablakokat kővel
betörték. De nem érték be ennyivel! Pár hangadó közülük
kiadta a jelszót, hogy induljanak a város határába, és rombolják
le az ottani veszteglő intézetet.
– Micsodát? – kérdezte Vilma teli szájjal és elkerekedő
szemmel.
– A veszteglő intézetet, azaz Contumatziát – fordultam hozzá,
hogy fitogtassam újonnan szerzett tudományomat. Az utóbbi
napokban apám elejtett mondataiból és az újságok ellesett
híreiből eddig soha nem hallott és nem ismert szavakat és
jelenségeket tanultam meg. – Ott tartóztatják fel a városba
utazni szándékozókat legalább tíz napig. Addig kiderül,
megfertőződtek-e a ragállyal. Így akadályozhatják meg, hogy
behurcolják…
– De minek, hiszen már úgyis itt van! – Vilma megvonta a
vállát, én meg ezt hallva csak a szememet emeltem az égre, és
újra Gyurira néztem.
– És sikerrel jártak a támadók?
Az inas bőszen bólogatott, láthatóan élvezve a rá irányuló
figyelmet.
– Bizony, kisasszony, felgyújtották és szét is verték a
veszteglő intézetet, a kordont is lebontották, az őröket
elzavarták. De ezután már nem sokáig garázdálkodhattak! A
városi Tisztviselőség a katonasághoz fordult segítségért, és oda
is küldték a Ferdinándról elnevezett regimentet, akik
egykettőre rendet tettek. Jó néhány rendbontó ott is hagyta a
fogát… Azóta csönd van, legalábbis itt Budán így tudjuk.
– Most már elég a henyélésből! – apám lépett ki a hátsó
raktárból, és levette a lisztes kötényét, hogy méltó módon
fogadhassa a vásárlókat. – Menten kinyitjuk a boltot, és neked,
Gyuri, el kell szállítanod ezeket a csomagokat az itt megadott
címekre – egy árkus papírra írott listát adott át a fiúnak, aki
készségesen rögvest felpattant. A kisebb-nagyobb, zsineggel
átkötözött csomagokat óvatosan egy taligába tette, és azon
fuvarozta el a várbeli otthonokba, állandó vagy alkalmi
megrendelőinkhez, akik minden reggel várták a finom, friss
péksüteményeket, édes kifliket, kalácsokat.
  – Hát ti – fordult hozzánk apám bosszús ábrázattal – mit
kerestek itt? Tudtommal nem engedtem meg, hogy a boltban
tartózkodjatok.
– Hogyan, hát már ide sem jöhetünk le? – kiáltott fel Vilma
elkeseredetten.
– Hogyan jöhetnétek? Amikor itt, főleg reggelente, sokan
megfordulnak, és lehetnek közöttük olyanok, akik hordozzák
magukban a betegséget.
– Apámuramnak igaza van – néztem én is Vilmára. – Akár
Gyurka is elkaphatta a ragályt odaát, és most mit sem sejtve
ránk is átragaszthatta. De mi lesz édesapánkkal? – fordultam
felé aggódva. – A fertőzés apánkat is éppen úgy fenyegeti, mint
bennünket.
– Valakinek dolgozni is kell – mormolta apám, de közben
nem nézett a szemembe, és láttam rajta, hogy bizony őt is
hatalmába kerítette a félelem. – Választhatunk, hogy a cholera
vagy az éhhalál végezzen velünk… az első még talán csak
elkerülhető valahogyan, ám a második biztosan bekövetkezik,
ha mindnyájan bezárkózunk a házba. De titeket, ha lehetséges,
igyekszem megóvni, így hát nem szeretnélek benneteket itt
látni az elkövetkező napokban. Mars felfelé! Keressétek meg
nagyanyátokat, és kérdezzétek meg tőle, hogyan tudnátok
hasznosan eltölteni az időtöket!
Ezek után szó nélkül felsomfordáltunk a lakásba, és a nap
további része már nyugodtabban telt el. Ezúttal Vilmát fogta be
nagyanyánk, hogy segítsen neki a fehérneműinket foltozni,
amit ő duzzogó arccal, de engedelmesen végzett el. Jómagam
elfoglaltam a szokott helyemet az ablaknál, és miután a
naplómba feljegyeztem a fenti történéseket, egy darabig a
járókelőket figyeltem. Mára sem a napokkal ezelőtti kihaltság,
sem az utána következő nyugtalan nyüzsgés nem volt jellemző.
Felbukkant egy-két járókelő, néhányan hozzánk is betértek a
cukrászdába, de korántsem volt akkora forgalom, mint egy
rendes, átlagos nyári napon. Az emberek többnyire nyugodtnak
tűntek, bár néhányuk ugyanúgy kendőt kötött a szájára és az
orrára, mint az orvosunk.
Alighogy leírtam ezeket a sorokat, az utcába be is fordult a
derék doktor, ezúttal gyalogszerrel, bőrtáskájával a kezében és
persze a fehér, tiszta gyolcskendővel az arcán. Ismét vele volt
az ifjú, akit a múltkor első ránézésre Ignác bátyámnak véltem.
Most már láttam, hogy nem is hasonlít rá: testalkatra,
magasságra igen, de a haja valamivel sötétebb, mint a
testvéremé, szép gesztenyeszínű, ami kissé vörösbe játszott,
ahogy a napfény ráesett. Nagy sajnálatomra ő is viselte a
fertőzés ellen védő kendőt, így az arcvonásait nem tudtam
kivenni. Vajon ki lehet? Mivel már másodszor láttam őt
Mosonyi doktor kíséretében, úgy véltem, bizonyára a segédje.
Talán az orvosi universitas{8} hallgatója vagy frissen diplomázott
orvosdoktor, aki a várbeli doktor mellett tölti az első gyakorlati
éveit. No és éppen egy halálos járvány idején… de az is
lehetséges, hogy pontosan a dögkórság miatt vette maga mellé
Mosonyi Károly uram. Kissé kihajoltam a szép nyári időben
kitárt ablakon, hátha úgy jobban láthatnám a szép termetű,
délceg tartású ifjú orvossegédet, de a próbálkozásom hiábavaló
volt. Ahogyan azt Vilma húgom is megjegyezte a minap, az
ablakunk túlságosan magasan van, és az arcát eltakaró kendő
mögé jóval közelebbről sem tudtam volna betekinteni. Azért
nem bántam meg a bámészkodásomat! Ő nem vett észre, és én
kedvemre csodálhattam a kellemes mozgását, az egyszerű, ám
mégis elegáns, tökéletes szabású öltözetét, ami úgy állt rajta,
mintha ráöntötték volna, valamint gesztenyevörös haját, ami
csak úgy lobogott a sietségtől és a könnyű szellőtől, ami még a
legforróbb nyári napokon is enyhítette a Vár szűkös
utcácskáiban a hőséget. Sajnos hamar befordultak a sarkon, és
eltűntek a szemem elől, hiába hajoltam ki szinte derékig.
Este aztán a lefekvéshez készülődve mindvégig ő járt az
eszemben. Miközben a hajamat fontam a tükrös asztalkánk
előtt, magam elé révedtem, és csendben egy dalt dúdolgattam,
amelyet néhány éve nyáron, Székesfehérvárott hallottam a
híres Déryné előadásában. Vilma húgom megint bosszúsan
morgolódott valamin, én azonban ügyet se vetettem rá – amitől
ő csak még ingerültebb lett. Mit sem törődve vele, befeküdtem
az ágyamba, elfújtam a gyertyámat, és a fal felé fordulva, a
szememet behunyva próbáltam magam elé képzelni az
orvossegéd ábrázatát.

Július 20-án
 
Apám kedvenc lapjának, a Kurirnak a legújabb számában már a
pesti és a budai megbetegedettek, megholtak és gyógyultak
számát is közölték – eleddig mindezt a megyékre lebontva
tették, és amikor apám komor arccal felolvasta nekünk, azok
csak rideg, távoli számoknak tűntek. Most viszont ez
megváltozott… A mai napon már 16 beteg volt a katonai
ispotályban. Most már minden szám hallatán közeli és távoli
ismerősök, barátok, szomszédok és rokonok arcai jelentek meg
előttem. Csak nem ők is köztük vannak? És ha igen, vajon
melyik adatban? És mikor, hogyan tudhatjuk meg, mi lett a
sorsa a szeretteinknek? Hiszen ide vagyunk bezárva, utazni
szinte lehetetlen volt, a posta pedig akadozva működött. A Duna
két partja között „minden közösülésnek vége szakasztatott”,
ameddig Budán is fel nem állíttatnak a füstölő rostélyok a
levelek és a különféle portékák megtisztításához, valamint a
Contumatziák az utazók feltartóztatásához.
Ebéd után, midőn apám a déli pihenő végeztével ismét a
cukrászdába készülődött, nagyanyám kivörösödött arccal,
hevesen legyezgette magát a délutáni hőségben, Vilma pedig
ábrándozva hallgatta az utcáról beszűrődő hangokat, váratlanul
kopogtattak odalent, az utcai kapunknál, a nehéz sárgaréz
kopogtatóval. A szolgálónk, Kata lerohant, hogy kinyissa a
kaput – csak a papucsának a csattogását hallottuk a lépcsőn,
majd kisvártatva a sietségtől zihálva meg is jelent az ebédlő
ajtajában.
– Ki az? – kérdezte apám.
– Levele jött, nagyságos uram – hadarta Kata, kinyújtott
kezében a fehér papirossal. Apám egy pillanatra hátrahőkölt,
mikor meglátta, hogy a levélen apró lyukak éktelenkednek.
– Kitől jött? – kíváncsiskodott Vilma, és csillogó szemmel
közelebb lépett a cselédlányhoz. Végre már történik valami!
– Tágulj onnan! – ripakodott rá apám, mire Vilma ijedten
hátrahőkölt, olyan lendülettel, hogy neki is ütközött egy
széknek. Apám kikapta a levelet Kata kezéből, és a fejével intett
neki, hogy elmehet. A lány pukedlizett, és sietve a konyhába
indult. Apám sápadt arccal, a lehető legtávolabb tartotta
magától a papirost, majd egyszeriben felderülő arccal ránk
nézett.
– Ignác fiamtól jött, Bécsből.
Vilmával mindketten ujjongva ugrottunk fel, és apánkhoz
siettünk volna, ha feltartott kezével meg nem állít minket. – Ne
közelítsetek! Nem látjátok? – felemelte az átlyuggatott levelet. –
Nézzétek! Ezt is megfüstölték.
– De hát Bécsben még nem is pusztít a kórság! – szólalt meg
nagyanyám, majd rögtön keresztet is vetett. – Nem igaz? Ez
idáig abban a hitben voltunk, hogy Ignác biztonságban van.
Igen, mind így tudtuk. Akartunk is levelet küldeni Ignácnak,
de a postakocsit Nickelsdorfnál megállították, és az utasokat,
valamint a postát is visszafordították, hiába mutatták fel az
egészségüket igazoló úti leveleiket. Azt mindenáron meg
akarták akadályozni, hogy a császári székhelyre is betörjön a
cholera!
– Nos, a biztonság kedvéért nyilván a még nem fertőzött
helyekről érkező holmikat is megfüstölik – apám töprengve
ráncolta a homlokát, miközben felbontotta Ignác levelét.
Hangtalanul olvasta végig, de hamar végzett vele, nem volt
hosszú iromány, habár az apró lyukak miatt néha láthatóan
nehezen silabizált ki egy-egy szót, mi pedig lélegzet-visszafojtva
vártuk, hogy összehajtsa, és ahogyan szokta, beszámoljon
nekünk is a tartalmáról.
– Drága gyermekeim! – mondta végül ünnepélyes arccal. –
Ignác bátyátok szerint már Bécsben is felbukkant az epekórság.
De még titkolni igyekeznek, nehogy kitörjön ott is valamiféle
zendülés. Ő szeretett volna hazautazni, hogy a nehéz időkben
együtt lehessünk, és nem utolsósorban különféle
patikaszereket is hozott volna magával, hogy kellőképpen
felkészülhessünk, ha, ne adj isten, közülünk is elkapja valaki a
cholerát.
– És miért nem jött? – újra Vilma kotyogott közbe.
– Nem engednék vissza! – apám felsóhajtott. – Magyarország
és az örökös ausztriai tartományok között immár teljes
vesztegzár van, ki tudja, meddig. Itt ragadna, és nem tudná
letenni a vizsgáit.
– Isten irgalmazzon nekünk! – rebegte nagyanyám, és
megint keresztet vetett.

Július 23-án
 
Néhány napig nem vettem elő a naplómat, de nem azért,
mintha nem jutottam volna hozzá az íráshoz, mert olyan sok
minden történt. Mi hárman, Nagymama, Vilma és én továbbra
sem tehetjük ki a lábunkat a házból, és mostanra már a húgom
sem lázadozik… Legalábbis nem mutatja ki az elégedetlenségét.
Új elfoglaltságot is talált magának: a környék egyik kóbor
macskája éppen a mi udvarunk hátsó szegletében hozta a
világra három tarka kölykét, és a húgom nyomban a
pártfogásába vette a kis családot. Az anyamacskának a
konyháról tejet és ételmaradékokat hord, a kicsinyeket pedig
cirógatja, kényezteti. Órákig elüldögél mellettük, aminek én a
magam részéről nagyon örülök. Legalább nem itt, a
szobánkban járkál fel-alá türelmetlenül, a holmiját rakosgatva,
és ötpercenként kilesve az ablakon, van-e valami újdonság
odalent.
Nos, én is kíváncsi vagyok, mi történik a külvilágban, de
Vilmával ellentétben, én képes vagyok veszteg ülni egy helyben
– ha már a sors most ezt mérte ránk! Nekem néhány napja
különös okom is van arra, hogy türelmesen figyeljem az utca
történéseit: nap mint nap várom, hogy Mosonyi doktor
felbukkanjon a segédjével, és általában nem is csalódom. A jó
doktorunknak most sokkal több dolga akad, mint rendesen, és a
mi utcánkon is gyakran végighaladnak, a betegekhez
igyekezve. Hűséges társa pedig, akit a segédjének vélek, mindig
ott van a nyomában, és mindenhová elkíséri. Ennek nagyon
örülök, de egy ideje már azon töröm a fejem, vajon hogyan
ismerkedhetnék meg a titokzatos ifjúval. Hiába megy el
mindennap a házunk előtt, szinte karnyújtásnyira tőlem, erre
vajmi kevés lehetőséget látok. Elvégre csak nem kiálthatok rá
innen fentről, hogy észrevegyen végre! És ha fel is pillantana,
biztosan nem szólna hozzám… miért is tenné? Egyébként is,
siet a dolgára a doktorral, nincs ideje holmi ablakból
bámészkodó, unatkozó bakfisokkal törődni.
Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy Mosonyi doktor
fiatal segédje bizony betegeket látogat a mesterével. Méghozzá
súlyosan fertőző, cholerás betegeket, sokszor haldoklókat! Ettől
elszorult a torkom, és könnybe lábadt a szemem.
Legszívesebben leszaladtam volna az utcára apám tiltása
ellenére, és felajánlottam volna a segítségemet nekik. Ám még
ahhoz sem volt merszem, hogy kimenjek a kapunkon,
nemhogy egy cholerás beteg hajlékába lépjek!
Később, már ebéd után, újra látogatónk érkezett. Mi nem
találkoztunk vele, hiszen a cukrászboltba tért be, és apánkkal
beszélt, aki csak később számolt be róla nekünk. Egy házaló
árus volt, akit még sohasem láttunk a Várban, és rejtély, hogyan
került ide, mivel a határon őrködő fegyveresek állítólag egy
zümmögő legyet sem engednek át a vesztegzáron… Apám az
első pillanatban ki is akarta őt dobni, végül mégis üzletet kötött
vele. A megvásárolt portékát, egy kis fekete faládikát most
letette elénk az ebédlőasztal közepére.
– Patikaszerek vannak benne – mondta elégedetten, mire a
nagyanyám megvetően felhorkant.
– Patikaszereink nekünk is vannak, édes fiam, erre
fölösleges volt költened.
– No de miféle szerek azok? Holmi szárított füvek, zacskókba
varrva? Igen, elismerem, máskor igen hasznosak, de most?
Emlékeztek, Ignác is azt írta a levelében, hogy gyógyszereket
szándékozott magával hozni Bécsből. Olyan keverékeket,
amelyek kimondottan a most terjedő epekór ellen hatásosak.
Ez a derék kereskedő is ilyen szereket árult, és én mindegyik
fajtából vettem egyet. Van itt például klórmész vagy kámfor,
amit ebben a kis üvegcsében kell az orrunk elé tartva
szagolgatni, és akkor jó eséllyel nem kapjuk el a ragályt. De
egyéb, erősebb szerek is akadnak itt, melyeket akkor
használhatunk, ha már elkaptuk a nyavalyát. Salétromsavas
bátragmész, példának okáért, amit vízben feloldva kell
meginni, hogy azzal kitisztítsuk a gyomrunkat.
Kíváncsian közelebb hajoltam, de nyomban el is kaptam a
fejem, amint a szúrós szag megcsapta az orromat. Vilma is
fintorgott, pedig ő távolabbról szemlélte az üvegcsét.
– Én aztán ezeket nem szagolgatom! – jelentette ki az orrát
húzogatva. Apám elnevette magát.
– Nem is kell folyton. Csak ha olyan körülmények közé
kerülünk, hogy ilyeténképpen kelljen védekeznünk… Mondjuk,
ha Ignác újra levelet küld, vagy meghozzák az újságot, vagy
valamilyen más portékát kapunk odakintről. De akkor is, ha a
bezártságunk ellenére valaki idegennel találkozunk. Csak úgy
álhattok szóba bárkivel, ha egy ilyen üvegcsét az orrotok elé
tartotok.
Nekem, ezt hallván, rögtön az orvossegéd jutott eszembe. Ha
valami szerencsés véletlen folytán szemtől szembe állhatnánk
egymással, az átkozott járvány miatt akkor sem tudnánk
tisztességesen társalogni. Ő valószínűleg nem venné le az
arcáról a fehér gyolcsot, én pedig kénytelen lennék ezt a szúrós
szagú szert szagolgatni közben. No, szépen néznénk ki,
mondhatom!
Nagyanyám aznap délután a szobájába hívott minket, és mi
meglehetősen vonakodva tettünk eleget a kérésének, hiszen
mindketten attól tartottunk, hogy megint órákat
görnyedhetünk holmi javításra váró alsószoknyák, bugyogók
és ingek fölött, de végül kellemesen csalódtunk. A
hímzőasztalkája fiókjából kivett egy csomag régi, elnyűtt
kártyát, és megtanított minket néhány egyszerűbb játékra.
Előtte azonban a lelkünkre kötötte, hogy semmiképpen ne
áruljuk el ezt apánknak, mivel ő a kártyát megveti, az ördög
bibliájának tartja, és különösen azt ellenzi, hogy asszonyok
vagy lányok múlassák ezzel az időt. Mi azonban örültünk neki,
hogy valami szórakoztatóbb elfoglaltsággal színesíthetjük
kényszerű fogságunkat. Vagy két óra hosszát játszottunk, egyre
nagyobb beleéléssel, ami nagyanyámra is igaz volt. Sápadt
arcunk egészen kipirult, mintha odakint a levegőn sétáltunk
volna, és Nagymamának még a haja is kibomlott a főkötője alól.
Mikor húgommal visszatértünk a saját hálószobánkba, olyan
jókedvűek voltunk, mint a fogságunk óta még egyszer sem. Én
ezen felbuzdulva felajánlottam neki, hogy megtanítom
sakkozni is. Ezt a nemes játékot én még két éve apámtól
sajátítottam el – előtte Ignác bátyámmal játszott, de amikor ő
Bécsbe költözött, partner nélkül maradt. Ekkor jobb híján a még
a házában élő idősebb lányát, azaz engem szemelt ki
játékostársnak. Kezdetben – saját bevallása szerint – nem sok
reményt fűzött hozzám, ám nagy meglepetésére elég hamar
megtanultam a szabályokat, és néhány hónap múlva már egy-
két alkalommal le is tudtam őt győzni. Ekkor kezdte el
mondogatni, amit azóta is többször hallottam tőle: „Ej, Zsini,
Zsini, neked igazán fiúnak kellett volna születned!”
Ennek az újabb napnak a végén csak egy dolgot bántam,
mégpedig azt, hogy a kártyázás miatt egyetlen percet sem
töltöttem az ablaknál, és így nem is láttam az orvost és ifjú
segítőtársát elhaladni az utcán.
Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy ne
álmodozzak róla, mielőtt álomba merültem volna.

Július 25-én
 
Tegnap megint nem jutottam hozzá, hogy akár egy árva sort is
írjak. Immár tizedik napja senyvedtünk idebent a legszebb
nyári napokon, ami csak még nehezebbé tette a fogságot.
Húgommal mindketten sápadtak voltunk, a szemünk karikás,
és annak ellenére, hogy a mozgás hiánya miatt kissé
kikerekedtünk, az arcunk mégis beesett volt, a hajunk meg
fénytelen. Apám már napok óta aggódva méregetett bennünket
az ebédlőasztalnál, ahol Vilma újabban kedvetlenül turkált a
tányérjában. Úgy tűnt, az étvágyát is kezdi elveszíteni, ami
némi ijedtségre is okot adott, ám kiderült, hogy mindössze a
kedélye romlása miatt nem leli örömét az evésben. Tegnap
ezért a reggeli mazsolás kalács és tej elfogyasztása után apánk
felkelt az asztaltól, és az arcán széles mosollyal, csillogó
szemmel nézett mindhármunkra.
– Úgy döntöttem, hogy mindnyájatoknak szüksége van egy
kis friss levegőre, napfényre, kedveseim. Ezért ma
kikocsizunk… ennyire azért ne örüljetek – emelte fel a kezét
figyelmeztetőn, mivel Vilmával mi ugrálni és sikítozni
kezdtünk. – A városon belül zárt kocsiban utazunk majd, és
még az ablakon sem dughatjátok ki a fejeteket. Meg sem állunk
a budai hegyekig, az erdőig, ahol egy hosszú sétát teszünk,
gondosan kerülve, hogy bárkivel találkozzunk.
Ez így persze lehangoló volt, de ahhoz képest, hogy napok
óta ki sem tettük a lábunkat a házból, mégiscsak csábító
lehetőségnek ígérkezett. Vilma fel is rohant, hogy átöltözzön,
ám én ezt nem tartottam múlhatatlanul fontosnak. Hiszen ezek
szerint senkivel sem fogunk találkozni, feleslegesnek tűnt
ünneplőt ölteni magunkra. Vilmának viszont, aki nálam sokkal
nehezebben viselte a bezártságot, valóban ünnepszámba
mehetett, hogy végre kimozdulunk, és friss levegőt szívhatunk
a tüdőnkbe.
Kisvártatva meg is érkezett a zárt kocsi, amit apám rendelt.
Közvetlenül a kapu előtt állt meg, hogy a küszöbről szinte
azonnal bele is ülhessünk, és valóban ne legyen időnk vagy
lehetőségünk senkivel sem érintkezni odakint. A kocsis le sem
szállt a bakról, sőt, felénk sem fordította a fejét – nyilván apánk
utasításait követve.
Az erdei séta csodálatos volt, mindhárman élveztük minden
pillanatát, és még Nagymama is mintha éveket fiatalodott
volna. Nagyokat kacagott, ahogyan Vilmával a szoknyánkat
felhúzva szaladgáltunk az ösvényen a fákat kerülgetve, és egy
tisztásra érve csatlakozott hozzánk vadvirágot szedni. Mikor
apánk kiadta az utasítást a hazatérésre, mindhármunk kezében
hatalmas csokor pompázott. Vilma ujját a virágszedés közben
egy méh meg is csípte, de még ezt sem bánta. Hazafelé
kijelentette, hogy élete egyik legboldogabb napja volt a mai,
mire apám megígérte, hogy alkalomadtán megismételjük majd
a kirándulást.
Csak remélni tudom, hogy erre mihamarabb újra
lehetőségünk lesz!

Július 28-án
 
Mint kiderült, a minapi János-hegyi kirándulásunk sokáig az
utolsó esemény volt, ami csöppnyi boldogságot és reményt
hozott az életünkbe. Ahogy visszagondolok arra a néhány
felhőtlen órára, még arról is megfeledkeztem közben, hogy
körülöttünk szerte a városban, sőt az országban is, halálos
járvány tombol, és most már naponta százával szedi az
áldozatait. Másnap azonban már rögtön reggel újra
emlékeztetőt kaptam mindabból, amit szerettünk volna
elfelejteni.
A naplómat magamhoz véve helyet foglaltam az ablaknál, és
mielőtt íráshoz láttam volna, kicsit nézelődtem. Az utcánkban
délelőtt mindig nagyobb a sürgés-forgás, mint ebéd után,
különösen ezekben a napokban, amikor a betegségtől való
félelem okán az emberek nem szívesen jártak el otthonról,
hacsak nem volt muszáj. Délelőtt azonban sokaknak akadt
halaszthatatlan dolguk, és nem utolsósorban Mosonyi doktor is
általában ilyenkor haladt el az ablakom alatt a kedves
ismeretlen ismerőssel, akit a segédjének véltem. Tehát sokáig
nézelődtem, várva a mihamarabbi felbukkanásukat, és közben
az előző napi élményeimet idéztem fel gondolatban, hogy
később majd papírra vessem őket. Ekkor azonban olyasminek
lettem a szemtanúja, ami jobban felkavart, mint minden eddigi
híradás a cholera áldozatainak egyre növekvő számáról. A
közelünkben lévő Walheim-házból, amelynek a kapujára még
éppen ráláttam az ablakomból, egyszeriben többen is távoztak.
Megdobbanó szívvel láttam, hogy közöttük van a doktor is és az
ismeretlen ifjú – méghozzá ezúttal az arcát eltakaró kendő
nélkül. Mégsem tudtam kivenni a vonásait… túl messze voltak,
és lehorgasztotta a fejét, miközben a doktor a házbeliekkel
beszélt. És ekkor a kapuban megjelent háttal egy szolga, aki
mintha valamit cipelt volna. Kissé előbbre hajoltam, hogy
jobban lássam, mi az, és… elborzadtam. Egy hordágyat fogott,
egy másik markos legénnyel együtt, amelyen egy fehér
lepedővel letakart alak feküdt.
Egy halott!
 Méghozzá bizonyára a cholera áldozata! De ki lehet az?
Annak a háznak a lakóit legfeljebb látásból ismertem. Apámnál
gyakran megfordultak a környékbeliek, és szinte mindenki
mosolyogva, kedvesen köszöntött minket, valahányszor séta
közben, egy közeli boltban vagy a templomban találkoztunk.
Melyikük fekhetett most a fehér lepedő alatt? Visszahúzódtam
az ablakból – ezek után még az orvossegéd arcára sem voltam
kíváncsi. Az írástól is elment a kedvem – becsuktam a
naplómat, és átmentem Nagymamához, hogy beszélgessünk
vagy akár varrogassunk egy kicsit. Mindegy mit, csak elterelje a
figyelmemet az iménti gyászos látványról.
Július 30-án
 
Vilma húgom reggel óta vigasztalhatatlanul zokog, az ágyán
ülve itt, a szobában, ami meglehetősen megnehezíti, hogy a
naplómra összpontosítsak. Az egyik macskakölyök ugyanis az
éjszaka folyamán elpusztult. Ő volt a legcsenevészebb a három
közül, és a többiek folyton kitúrták őt az alomból, és elmarták
az anyjuk emlőjétől. Vilma megpróbált segíteni neki, de úgy
tűnik, hiába. Most mélységes gyászba merült, annál is inkább,
mivel apánk nem engedte eltemetni a szerencsétlen kis
jószágot, hanem csak betette egy zsákba, és elvitette Katával,
hogy dobja ki valahol.
Az imént megpróbáltam megvigasztalni, és felhívni a
figyelmét rá, hogy míg ő egy kismacskát sirat, közben a járvány
embereket gyilkol körülöttünk. A mai újságból apánk ismét
felolvasta a hátborzongató számadatokat: Budán már 105 beteg
volt, és 41-en meghaltak. De mindhiába! Amikor a cholera
halottjait említettem, csak még hangosabban kezdett sírni, és a
fülére tapasztotta a kezét. Hamar meg is untam a szcénát, és a
naplómmal együtt inkább átjöttem nagyanyám szobájába. Itt
egy darabig együtt figyeltük az ablakból, ahogyan az egyik
közeli házból újabb halottakat szállítottak el.
– Vilma meg azt a nyomorult macskát siratja! – sóhajtottam.
 – Hagyd! – Nagymama a karomra tette a kezét. – Örömét leli
azokban a kis jószágokban, és kissé elterelik a figyelmét erről a
szörnyű ragályról. Csakhogy látjuk, hogy velük is történhet
tragédia. A húgod, akár mi is mindnyájan, félelemben és
gyászban él. Most alkalma nyílott jól kisírni magát… majd
megvigasztalódik! Ott van még a többi macskakölyök, akiket
továbbra is kényeztethet. Most hagyni kell őt. Jól tetted, hogy
átjöttél ide, és kicsit békén hagyod. Őt nem vetted rá, hogy
naplót írjon? – a kezemben lévő könyvecskére mutatott.
– Á, Vilma meg a naplóírás! – legyintettem. – Hiszen olvasni
sem szeret, nemhogy írni. Pedig nekem nagy vigaszt jelent,
hogy leírhatom az érzéseimet és a történteket.
– Nos, akkor neked itt van a napló, Vilmának meg a
macskák. Csak kihúzzuk valahogyan ezt az időt, amíg a járvány
börtönbe zár minket, nem igaz? – nagyanyám kissé keserűen
nevetett, majd a hímzőasztalka fiókjából elővette a kártyákat,
és ezúttal kettesben, hamarosan belefeledkeztünk a játékba.

Augusztus 1-én
 
Az utóbbi időkben naponta akár többször is volt alkalmam látni
Mosonyi doktort a segédjével, de ebben immár nem telt akkora
örömöm, mint kezdetben. Mindketten fáradtnak, elgyötörtnek
és néha egyenesen reményvesztettnek tűntek, és én
legszívesebben lerohantam volna a ház elé, hogy beinvitáljam
őket egy pohár vízre, egy csésze teára, vagy csak néhány
kedves szóra. Ám ez lehetetlen volt. Nemcsak azért, mivel én
szigorú szobafogságban voltam, hanem azért is, mert – bár ezt
nehéz szívvel ismertem el még magamban is – velük a ragály
veszélyét is a saját és a szeretteim fejére vontam volna. Hiszen
ők nap mint nap több beteggel vagy haldoklóval is találkoznak!
Mindenható Isten, add, hogy elkerülje őket ez az átkozott
cholera, és hogy ha túlestünk ezeken a megpróbáltatásokon,
mind épen és egészségesen találkozhassunk a várbeli utcákon
vagy az oly kedves helyeink egyikén!

Augusztus 2-án
 
Apám ma reggel halálra vált arccal olvasta fel az újságból, hogy
az orosz trónörökös, Konstantin nagyherceg is áldozatául esett
a dögvésznek. Mi meglehetősen közömbösen fogadtuk a hírt –
elvégre kicsodánk volt nekünk ez a nagyherceg? Sokkal inkább
megrendített, hogy a szomszédunkban, a közvetlen
ismerőseink között aratott a halál. A hír legfeljebb azért
számíthatott az érdeklődésünkre, mivel ebből megtudhattuk
(amit persze eddig is sejtettünk), hogy a betegség nem kímél
senkit, még az uralkodócsaládokat sem. Apánk is ezen
aggodalmának adott hangot.
– Remélem, hogy a mi szeretett nádorispán-főhercegünk és
az ő családja biztonságban vannak!
– Ó, igen, hiszen a főherceg asszony őfenségének nemrég
született kislánya. És a többi gyermek is itt él még velük, a
palotában.{9}
– Imádkozzatok értük is! – nézett mindkettőnkre
nagyanyám. – Úgy hallottam, itt, a Várban még a legjobb helyen
vannak. Itt jóval kevesebb beteg van, mint, mondjuk, a
Vízivárosban, ahol a mi Katánk lakik. Mondta is, miután tegnap
visszajött, hogy…
Apám felkapta a fejét, és Nagymamára meredt.
– Micsoda? A cselédlány hazament? Megtiltottam neki, hogy
kitegye a lábát a Várból a járvány idején!
Nagyanyám válasz helyett csak elsápadt, és lehajtotta a fejét.
Apám az öklével az asztalra csapott.
– A kirelejzomát annak az ostoba fehérnépnek! És kegyed,
anyámasszony tudott róla? Netán elengedte?
– Panaszkodott, hogy a családja éhezik. Csak annyit kért,
hogy egy kis elemózsiát vihessen nekik. Szentül megígérte,
hogy nem időzik ott sokat, csak átadja nekik az ételt, és
nyomban igyekszik vissza…
– Micsoda felelőtlenség! – vágott közbe apám, és a szalvétát
bosszúsan az asztalra csapva felállt, majd idegesen járkálni
kezdett. – Most aztán mihez kezdjek vele? Tegyem az utcára,
annyi év után? Márpedig itt nem maradhat!
– Édesapám! – kiáltott fel Vilma, aki különösen kedvelte a
nótás kedvű, víg kedélyű Katát. – Nem teheti ezt vele, csak
azért, mert a családjának segített!
– Minket pedig veszélybe sodort – füstölgött tovább apám,
aki azonban kissé tényleg enyhülni látszott. – Jó, talán nem
teszem ki a szűrét… még nem! De néhány napig szigorú
karanténra ítélem. A kamrájából ki sem húzhatja a lábát.

Augusztus 3-án
 
Kata hiányát ma kora reggeltől éreztük, hiszen mikor leértünk
az ebédlőbe, nem állt ott a gőzölgő teáskanna az asztalon, és a
még langyos péksüteményeket sem hozta fel senki odalentről,
a cukrászműhelyből. Nagyanyám kissé kialvatlanul, borzas
hajjal és nagyokat ásítva zörgött a teáscsészékkel az
almáriumnál. Mikor meglátott, láthatóan megkönnyebbült.
– Zsini, drága, de jó, hogy jössz! Én így nem mehetek le
édesapádhoz, még a végén meglátna valaki a boltból. Szaladj,
hozz fel kalácsot és édes kifliket, a teát majd elkészítem én
magam.
– Jól van! – már indultam is a lépcső felé, de az ajtóból még
visszafordultam. – Hogy van Kata? – kérdeztem.
– Sírdogál, de egyéb baja nincsen. Nagyon szeretne már
kijönni…
– Mikor jöhet ki újra?
Nagymama sóhajtott.
 – Nem lehet tudni. Ha édesapád úgy ítéli helyesnek. No,
eredj már, én éhes vagyok, bizonnyal te is.
Nem fecsegtem tovább, már szaladtam is le a reggelinkért.
Odalent kíváncsiságból bepillantottam a boltba, kockáztatva
ezzel, hogy kihívom apám haragját, ám ott nagy bánatomra
egyetlen vevő sem volt, csupán apám két cukrászsegédje és
Gyuri, az inas. Ő is éppen indulni készült a szokásos körútjára,
de mielőtt kilépett az ajtón, még odaintett nekem.
Már az ő orra és szája is át volt kötve egy kendővel.

Augusztus 4-én
 
Kata megbetegedett. Először csak enyhe gyomorfájásra,
émelygésre és főfájásra panaszkodott, ám egyre rosszabbul lett,
és hamarosan erős görcsök kezdték kínozni, olyannyira, hogy
fájdalmas kiáltásait még a csukott ajtón keresztül is hallottuk.
Vilmával tanácstalanul ácsorogtunk a folyosón, ami a
konyhához és a kamrához vezetett, ahol Kata ágya is állt. Mikor
egymásra néztünk, láttam, hogy a húgom halálsápadt a
félelemtől – és bizonyára én is az voltam.
– Mi lesz vele? – suttogta, mire megráztam a fejem.
– Nem tudhatjuk. Isten kezében van!
– Nem hívunk hozzá orvost?
– Édesapánk már elszalasztotta Gyurkát Mosonyi doktorért,
de őt most nagyon nehéz fellelni. Ki tudja, hol jár… Rengeteg a
beteg.
Ebben a pillanatban felbukkant Nagymama, és felküldött
minket a szobánkba. Mi még haboztunk, nem akartunk
elmenni anélkül, hogy megtudnánk valamit. Ám mikor Katáról
kérdeztük, csak összeszorította a száját, és a fejét rázta.
Apánk kisvártatva meg is jelent, és egyetlen
kézmozdulatával jelezte, hogy azonnal távozzunk a folyosóról.
Mi engedelmeskedtünk, de én azért még visszanéztem, mielőtt
becsukódott volna mögöttem az ajtó. Nem is csalódtam!
Szorosan az orvosunk nyomában feltűnt az ifjú, akit eleddig
csak odaföntről, a szobám ablakából láttam. Most is kendő
takarta az arcát, de egyetlen pillanatra összetalálkozott a
tekintetünk. A szeme gyönyörű barna és kifejező volt, és
nekem aznap este ismét lett volna miről álmodoznom, ha nem
szorított volna háttérbe minden érzést a cselédünkért való
rettegés.

Augusztus 5-én
 
Kata ma reggelre még rosszabbul lett. Apám most már a
folyosóra sem engedett minket, ezért az ebédlőben vártuk
reszketve és szótlanul a híreket az állapotáról. Mosonyi doktor
még tegnap megígérte, hogy ma újra eljön, de azt nem tudta
megmondani, mikor. Elbeszélése szerint a Várban valóban nem
volt annyi beteg, mint nem messzi innen, a Vízivárosban vagy
éppenséggel a Tabánban, ahol egyébként is sűrűn épült, szűk
kis házacskákban senyvedtek az ott lakók, és a szegényes,
egészségtelen körülményeik miatt a cholera valósággal tarolt
közöttük.
Nagyanyám jelent meg az ajtóban, kezében egy régi kis
füzetkével, amit nemrég anyám könyvei között találtunk. A
fejével intett, hogy menjek oda hozzá, és ő is helyet foglalt az
asztalnál. Én mellé ültem, és figyeltem, ahogyan enyhén
remegő kézzel fellapozta a „hasfogó, hánytató” fejezetnél
felsorolt gyógymódokat. Megigazította az orrán az okuláréját,
és az ujjával vezetve a sorokat, lassan olvasta.
– Lássuk csak – mormolta. – Székfű,{10} fodormenta, zsálya,
izsóp. – Felpillantott, és felém fordult. – Ezekből van valamink
itthon, Zsini?
Vilma eddig csodálkozva nézett egyikünkről a másikra, de
most egyszeriben felderült az arca.
 – Székfű az van. Kata egyszer abból főzött nekem teát,
amikor kicsit meghűltem. De nem ittam meg, mert ki nem
állhatom! Már a szagától is émelygek. Neki akar gyógyító
főzetet készíteni, igaz-e? – nézett nagyanyámra.
– Ki másnak? Az orvosok tegnap ugyan hagytak itt
patikaszereket…
– Orvosok? – szakítottam őt félbe, igyekezve közömbös
hangon beszélni. – Mosonyi doktor volt itt, meg egy fiatalabb
személy, ha jól láttam. Ő is orvos?
– Oh, amennyire tudom, az ifjú ember az unokaöccse, de ő is
orvosnak készül. Most, hogy dühöng ez a ragály, beállt mellé
segédkezni. Gondolom, mostanság minden segítségre szüksége
van a doktornak, és az ifjú rokon is gazdag tapasztalatokra tehet
szert.
– Ha túlélik! – jegyezte meg Vilma epésen, mire mindketten
rendreutasítón néztünk rá. Nekem különösen rosszulesett a
megjegyzése, hiszen titokban magam is ettől féltem. Ez a derék
ifjú, akiről egyre többet tudtam meg, igencsak belopta magát a
szívembe az eltelt napok alatt, és mint kiderült, nem is
érdemtelenül.
– Meg tudják menteni Katát? – kérdeztem nagyanyámat,
remélve, hogy hallok valami biztatót. De megint csak megrázta
a fejét, mint annyiszor az utóbbi napokban.
– Nem tudhatom. Senki sem tudhatja, még talán a doktorok
sem. De Kata erős, fiatal leány. Most pedig – felállt – megyek, és
megkeresem azt a zacskó orvosi székfűt, amiről beszéltél,
kislányom. Mást nemigen tudunk használni… – rám tekintett,
és elmosolyodott. – Ükanyád réges-régen amott a Gellért-
hegyen gyűjtötte a gyógyító füveit. Mi most oda nem
mehetünk. A hegy oldalában, azokban a nyomorúságos
viskókban bizonyosan tombol a cholera. Így hát azzal kell
beérnünk, amit itthon találunk. Nagy kár, hogy eleddig nem
törődtünk anyátok örökségével, és nem forgattuk ezt a kis irkát.
Ezeket a szavakat már távozóban mondta, és amikor kilépett
az ajtón, Vilmához fordultam.
– Hol van az a füves ládika? Úgy emlékszem…
Vilma szeme elkerekedett.
– Igen! Kata kamrájában van, a felső polcon, a
befőttesüvegek felett.
A doktorok is hagytak itt orvosságokat, valóban, fura, latin
feliratos üvegcsékben, és a székfűteát is elkészítettük, de egy
korty sem fogyott belőle. Kata egyedül a langyos vizet tudta
lenyelni, és állítólag a patikaszerekből is vett be, nagy kínlódva.
A legkülönösebb az volt, hogy immár szinte teljes csend honolt
a házban – vége szakadt a jajgatásnak, a hangos nyögéseknek, a
fohászkodásnak. Mindketten szerettünk volna bemenni a
kedves cselédünkhöz, aki már két esztendeje szolgált nálunk, és
nagyon megszerettük. Nagyanyám sokszor pörölt vele, de
valójában ő is kedvelte, és most aggodalmas arccal, könnybe
lábadt szemmel járkált a házban. Sejtettük, hogy apánk tilalma
ellenére ő bizony be-benézett hozzá, de nem mertünk tőle
kérdezni semmit. A várható válasz így is az arcára volt írva…

Augusztus 9-én
 
Szegény jó Katánk belehalt a szörnyű kórságba. Egy kis időre
felcsillant a remény, és azt hittük, talán jobban lesz. Nagymama
szerint az orvosságok mintha hatottak volna – szegény lány
elcsendesedett, már nem rázta a hideg, nem is verejtékezett, és
mintha a lélegzete is megnyugodott, lelassult volna. Még el is
aludt egy órácskára. De mindez sajnos nem a gyógyulás
előhírnöke volt, hanem éppenséggel a közeledő halálé. A bőre
állítólag elszürkült, kiszáradt. De ekkor már nem szenvedett
sokat, mintegy észrevétlenül távozott a túlvilágra, ahol már
nincsen több szenvedés!
Amikor a holttestét elszállították (apám nem engedte
felravatalozni, de azt igen, hogy átöltöztessék a legszebb
ruhájába), mi ketten a húgommal az ablakunkból néztük a
gyászos menetet. Kata teste ugyanúgy be volt csavarva fehér
lepedőbe, ahogyan a legtöbb szerencsétlen áldozaté itt az
utcánkban. Mosonyi doktor és az unokaöccse is, akit – mint
azóta megtudtam – Gáspárnak hívnak, ott álltak az utcán, a
szemközti ház kapuja előtt. Amikor Kata testét feltették az ott
várakozó szekérre, felemeltem a kezemet, hogy búcsút intsek
neki. Gáspár is éppen ebben a pillanatban pillantott fel az
ablakunkba, és ő is intett felém – csak nem azt hitte, hogy őt
köszöntöttem? Hirtelen skarlátvörösre gyúlt az arcom, és
rögvest beljebb húzódtam az ablakból. Vilma értetlenül nézett
rám, majd kipillantott az utcára, végül újra felém fordult.
Vörösre sírt szemében érdeklődés látszott, ahogyan az arcomat
fürkészte, és mintha hirtelen megértett volna valamit.
– Te és az ifjú Mosonyi? – kérdezte félrehajtott fejjel, egy
pillanatra még a Kata halála miatti gyászáról is megfeledkezve.
– De hát… mikor találkoztatok? Még nem is váltottatok szót
egymással, amennyire én tudom…
– Persze, hogy nem! – torkoltam le. – Hogyan is szóltunk
volna egymáshoz? Veled együtt vagyok ide bezárva már lassan
egy hónapja, nem igaz?
Nem szólt semmit, de olyan cinkos tekintettel nézett rám,
mintha azt mondta volna: „Láttam, amit láttam!”
Ezután ő is ellépett az ablaktól, és többé nem firtatta a
dolgot, amiért hálás voltam. Még az ebédnél is pityergett kicsit
Kata miatt, az ételben pedig, ami a legfinomabb borjúsült volt,
csak turkált. Azt mondta, elvette az étvágyát az az átható,
szúrós szag, ami a holttest elszállítása után párologtatott és
füstölő szerektől terjengett az egész házban. Ezeket apám
állította fel – az ebédlőben csak az enyhébb borszeszes
párologtatót tette az ablakpárkányra, hogy az megtisztítsa a
benti, egyszersmind a kintről bejövő levegőt. A folyosón, a
konyhában és a megholt cseléd kamrájában erősebb, ásványi
füstölőket használt, klórmeszet, salétromsavat fehér
kőedényekben, amelyek mindenkit megköhögtettek, aki csak
belépett ezekbe a helyiségekbe. Ám mindez szükséges volt
ahhoz, hogy a dögletes miazmák kiirtassanak a házunkból.
Ezeket a szereket Mosonyi doktorék bocsátották a
rendelkezésünkre, mint ahogyan az orvosságokat is, melyekkel
Katát próbálták kigyógyítani. Ezek is belekerültek abba a
ládikába, amelyet apám nemrégiben a vándorárustól vett. Hogy
abban miféle csodaszerek voltak még, azt nem tudhattuk, mint
ahogyan azt sem, vajon használta-e azokat Kata esetében.
Mosonyi doktor orvosságai egyébiránt vélhetően ugyanazok
voltak, mint amiket maga az országos főorvos, tekintetes
Lenhossék Mihály úr sorolt fel a Magyar Kurirban és egyéb
országos orgánumokban megjelent hosszú levelében, melyet
apám okulásunkra ma reggel (mikor Kata testét tőlünk még
csak két fal választotta el) felolvasta.
A főorvos úr nemcsak gyógyszereket ajánlott (szigorúan
csakis orvosi előírásra), de az ügyben is hasznos tanácsokat
adott, mit kell tennünk, hogy eme félelmes kórságot elkerüljük.
Figyelmeztetett, hogy a napkeleti cholera vagy más néven
hányszékelés avagy epekórság ellen sajnos biztos gyógymód
nem létezik, de korántsem jelent elkerülhetetlen halált, ha
elkaptuk. A legfontosabb persze, hogy igyekezzünk elkerülni.
Mindenkinek ügyelnie kell a tisztaságra, a házunkat, a
ruhánkat, különösképpen a fehérneműnket, javallott
patyolattisztán tartani. De még az utcákon sem ajánlatos most
szemetelni, mocskot magunk után hagyni. A táplálékunk
legyen könnyen emészthető, friss és ugyancsak tiszta. Együnk
sok levest, sovány húsokat, gyümölcsöket, zöldségeket (néhány
kivétellel, például a szilva, a kajszi, a dinnye nem ajánlatos).
Ivásra tiszta vizet, herbateát ajánl, szeszes italokat csak
mértékkel. A lerészegedés a legjobb út a megbetegedés felé!
Testünket gyakran fürösszük, a vízbe tegyünk ecetet vagy sót.
Fehérneműnket cseréljük gyakran. Ha beteg van a családban,
vegyünk a szánkba gyömbért, kis darab narancshéjat, fahéjat,
babért, köménymagot vagy más szagos fűszert, és azt
szopogassuk. Törekedjünk arra, hogy sokat és nyugodtan
aludjunk, és ha megtehetjük, gyakorta sétáljunk a friss
levegőn. 
Mikor apánk ehhez a részhez ért, Vilmával lopva egymásra
pillantottunk. Az emlékezetes János-hegyi kirándulásunk óta
ismét nem tettük ki a lábunkat még az utcára sem, és
mindketten olyan haloványak voltunk, mint a gyolcs. De
egyikünk sem szólt semmit, hiszen Kata halála után kevéssé
volt valószínű, hogy bármilyen enyhítésre számíthatunk a
fogságunkban.
A betegségben eddig megfertőződöttek száma 11 987 volt
július végére. 4876-an már kigyógyultak a kórból, de nálunk,
Budán augusztus elején 195 halottat tartottak számon. Köztük a
mi Katánkat is.
Miután elbúcsúztunk a cselédünktől, a naplómmal, egy tollal
és a kalamárisommal a kezemben elfoglaltam a szokott
helyemet a szobám ablakában. Ezek után már nyugodtan telt a
napunk – az utca is néptelen volt, és hiába vártam, Mosonyi
Gáspár többé nem bukkant fel. Vajon megbántódott, amiért oly
hirtelen visszahőköltem a köszöntése után? Mit gondolhat most
rólam? Mikor ez eszembe jutott, éreztem, hogy kigyúl az
arcom.
Vilma közben nagyanyám utasítására kis vászonzacskókba
varrta a szárított gyógyfüveket, amiket Kata kamrájában
találtunk a ládában. Közben halkan sírdogált – még mindig a
cselédünket siratta. Szokatlanul csendben volt, de én nemigen
figyeltem rá. Természetesnek véltem, hogy a gyász
elkedvetlenítette, és mivel az én szívem is sajgott, tudtam, hogy
most nem ajánlatos őt zaklatni.
Ám ekkor váratlanul felállt, és egy lépést tett felém. Mikor
ránéztem, én is rémülten felpattantam.
– Vilma!
A húgom arca már nemcsak sápadt volt, hanem egyenesen
sárga, mint az epe. A kezét a gyomrára tette, és ijedten csak
ennyit mondott.
– Rosszul vagyok!
Ezzel lehajolt, és hányni kezdett.

Augusztus 11-én
 
Már két éjszaka nem aludtam egy szemhunyást sem, és a
naplómat sem vettem elő az elmúlt órákban, ám most muszáj
valamivel elfoglalnom magam, hiszen a tehetetlenségtől szinte
ordítani tudnék. Azt nem tehetem, ezért csak itt, az üres
papírlapokon panaszkodom ki magam.
Vilma húgomat megfertőzte a ragály, annak ellenére, hogy
apánk a járvány legelső napjától szigorúan elzárt minket a
külvilágtól. A betegség mégis valamiképp utat talált az
otthonunkba. A cselédünk, Kata esett ágynak elsőként, és
kétnapi szenvedés után meg is halt. Hogy Vilma miképpen
kaphatta el tőle, rejtély számunkra, hiszen ő egyáltalán nem
találkozott Katával, miután a lány visszatért a Vízivárosból, a
családjától. Ellentétben nagyanyámmal, aki titokban ápolta
szegényt. Most pedig a húgomat ápolja… azt mondja, őrajta
nem fog a ragály, ezért nyugodtan Vilma mellett maradhat.
Az éjszaka első fele még nyugodtan telt. Vilma
természetesen nem a közös szobánkban feküdt, hanem
nagyanyámnál, és nekem megtiltották, hogy átmenjek
hozzájuk. Álom nem jött a szememre, folyton azt hallgattam,
vajon a húgom is úgy kiáltozik, jajgat-e majd, mint Kata. Ám
ehelyett mást hallottam – először távoli zajokat, kiáltozást, ami
azonban mintha egyre közelebbről hangzott volna. Felültem az
ágyamban, és füleltem. Igen, valóban már egészen közelről
hallatszott a lárma – felkeltem, magamra kaptam a köntösömet,
és az ablakhoz léptem. Az utcasarkon ekkor fordult be egy
csapat férfi, fáklyákkal és különböző fegyverekkel, botokkal,
husángokkal, kövekkel, fejszékkel a kezükben. A szívem
egyszeriben a torkomba ugrott, és a rémületem csak
fokozódott, amikor megláttam, hogy éppen a mi kapunk előtt
állnak meg.
Uramisten, mit akarhatnak? Megfordultam, hogy
haladéktalanul szóljak apámnak, de hirtelen megtorpantam,
mivel fülsiketítő üvegcsörömpölést és még az előbbinél is
hangosabb üvöltözést hallottam.
A cukrászat!
Visszafordultam, és kinéztem az ablakon. Nem tévedtem –
valóban a cukrászatunk kirakatát törték be, és a hangokból
ítélve már odabent, a boltban dúltak. Most már azt is jól
kivehettem, mit kiáltoznak.
– Gyilkosok, mérgezők!
– Pusztuljanak a ragály terjesztői!
Micsoda? Miről beszélnek ezek a nyomorultak? Megint csak
elindultam, hogy szóljak apámnak, de hirtelen meghallottam a
hangját, és rájöttem, hogy már ő is ott van a házunk előtt…
vagy éppenséggel bent a boltban, együtt ezekkel a megvadult
gonosztevőkkel.
Mit tegyek most?
Csak egy pillanatig haboztam. Felvettem a papucsomat, és
kirohantam a folyosóra, ahol Nagymamába botlottam.
– Mi folyik itt, Zsini? – rebegte halálra váltan, láthatóan egész
testében reszketve.
– Én sem tudom, Nagymama! Megyek és megnézem.
– Az istenért… – szólt utánam, de a mondanivalója többi
részét már nem hallottam. Hanyatt-homlok lerohantam a
lépcsőn, ki az utcára, majd a boltba. Az üvegcserepek
csikorogtak a talpam alatt, és meg is csúsztam a földre hajigált,
összetaposott süteményen.
– Apámuram! – sikoltottam.
Láttam, hogy a testével próbálta védeni a bútorokat, a drága
porcelánedényeket, a süteményeket, ezért neki is bőven
kijutott az ütlegekből. Gondolkodás nélkül odaugrottam elé,
hogy én meg őt védelmezzem. A banda vezetője a láttamon
hátrahőkölt, és a többiekre rivallt.
– Elég legyen! Elég! Előkerült a lánya is. Most már mehetünk
– tette hozzá halkabban, miután a többiek is abbahagyták a
rombolást. – Megölni nem akarunk senkit, csak megleckéztetni.
Egy darabig nem fogják tovább terjeszteni innen a dögvészt.
Köpött egyet, mire a többiek röhögtek, de szerencsére
ezután elmentek. Én azonnal apámhoz fordultam, aki véres
fejjel és arccal, nyögdécselve ült a földön.
– Apámuram! Mit tettek magával?
Felemelte a fejét, és rám nézett, majd körbejártatta a
tekintetét a boltban. Az arcán végigfolytak a könnyek.
– Vége – mondta csüggedten. – Mindent szétdúltak. Mi lesz
így velünk?
Lehajtotta a fejét, és zokogni kezdett. Megfogtam a karját, és
felsegítettem a földről, majd visszamentünk a házba. A
vállamra támaszkodva vánszorgott fel a lépcsőn, mint egy
aggastyán, és közben végig hangosan sírt. A szívem megszakadt
érte, de nem mertem semmit kérdezni. Végül aztán magától
szólalt meg.
– Zsini, kedves, menjünk a szobámba. Ma már semmit sem
tehetünk… majd holnap megnézzük, mi az, ami menthető.
Nem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemednek, mikor
meghallottam, mi történt.
Ekkor már az ágya szélén ült, és a fejét ingatta.
– Mi történt? – unszoltam.
– Őfensége, a nádorispán háztartásába is eljutott a ragály.
Hogyan, senki sem tudja, de valamiért elterjedt, hogy innen, a
Gruber cukrászdából hurcolták be, az én süteményeimmel.
Híre futott, hogy a cselédem megbetegedett és meghalt. A
nádor és családja egészségesek, de állítólag a szolgák közül
többen ágynak estek. Az én süteményeimtől, mondják, de én
ezt nem hiszem el, nem hiszem el…
 Elcsuklott a hangja, és a kezébe temetett arccal újfent
zokogni kezdett. Én egy darabig szótlanul hallgattam, végül
mellé ültem, és átkaroltam a vállát.
– Én biztos vagyok benne, hogy nem így van, édesapám! De
ki terjeszti ezt a hazugságot? Csak nem Őfensége, a nádor? Nem
hiszem el róla!
Apám felkapta a fejét, és a könnyein át felháborodottan
nézett rám.
– Hová gondolsz? Nem, bizonyosan nem ő, és nem is a
fenséges asszony! Ők mindig is jótevőink voltak, nekik
köszönhetjük, hogy ennyire szerették a kis cukrászdánkat…
eddig – tette hozzá reményvesztetten, és újra lehajtotta a fejét.
Ekkor már nem vérzett a homlokán a seb, de az arcán, és
gondolom, hogy szerte a testén is, horzsolások, kék-zöld foltok
éktelenkedtek. Mikor kérésemre a tagjait megmozgatta,
különösebb fájdalom nem nyilallt beléjük, így vélhetően
csontja nem tört. Ma már nem tudtam érte többet tenni, így,
miután lesegítettem róla a kabátját, „jó éjszakát” kívánva
elbúcsúztam tőle.
Útban a szobám felé még bekopogtattam nagyanyámhoz is,
aki biztosított róla, hogy Vilma a körülményekhez képest jól
van. Ma egy kis híg tyúkhúslevest is belediktált, amit nem
hányt ki – ez jó jel volt. Azt azonban nem engedte, hogy
megnézzem őt, még az ajtóból sem.
– Azt üzeni, hogy gondoskodj a macskáiról, amíg ő meg nem
gyógyul – szólt ki a résnyire nyitott ajtón. – Ma már lejjebb
hagyott a láza, és a hideg sem rázza annyira, így már a kis
kedvenceire is gondolt. Hanem Zsini – tette még hozzá –, reggel
első dolgod legyen elkészíteni neki a borogatást a gyomrára! Az
nagyon jót tett.
A gyógyfüvekből, élesztőből készült pépet és ecetet vagy
bort tartalmazó borogatást már Katánál is alkalmazta, és
állítólag segített a görcsök csillapításában. Megígértem neki,
hogy azzal fogom kezdeni a napot, majd elköszöntünk
egymástól, és nehéz szívvel végre nyugovóra tértem.
Ekkor odakint már pirkadt az ég alja.

Augusztus 15-én
 
Vilma hál’ istennek jobban lett mára. Apám is összeszedte
magát kissé az alattomos támadás után, ami sokkal inkább a
lelkén és a büszkeségén ejtett sebet. A boltunk kétségbeejtő
állapotban van, nem is tudjuk, hogyan és mikor lehet majd
ismét kinyitni. Gyuri inast és a segédeket sajnos egyelőre el
kellett küldenünk, amit mind elkeseredetten vettek tudomásul
– különösen Gyurka, aki szinte második apjaként tiszteli
apámat, és otthonának tekintette a cukrászműhelyt, ezért
keservesen sírva ment haza.
Reggel, ígéretemhez híven, haladéktalanul elkészítettem a
gyógyfüves borogatást Vilma hasára, és még teát is főztem,
székfűből és fodormentából. Hamarosan Mosonyi doktor is
megérkezett, Gáspárral egyetemben, aki, amikor meglátott a
teáskannával és a gyógyfüves zacskóval a kezemben, mélyen
meghajolt.
– Jó reggelt, Gruber kisasszony – köszöntött a doktor, mire
én is megálltam, és meghajtottam a fejem. – Hogy van a kis
betegünk?
– Jobban, de… édesapámnak is szüksége lenne vizsgálatra,
doktor úr. Amikor éjjel szétverték a cukrászdánkat…
– Ó, idejövet láttuk, hogy be van törve a kirakata! – szólt
közbe Gáspár aggodalmas arccal. – Csak nem támadás érte
kegyedéket, kisasszony? – közelebb lépett, és olyan mozdulatot
tett, mintha minden veszélytől védelmezni szeretne. Könnyek
gyűltek a szemembe.
– Éjszaka betörtek a boltba… azzal vádolnak minket, hogy
innen terjedt tovább az epekór a palotába. De ez nem igaz! –
fakadtam ki. – Aljas rágalom. Mindenesetre apám is
elszenvedett néhány ütleget. Azt állítja, jól van, de én
szeretném, ha őt is megvizsgálnák.
Mosonyi doktor és Gáspár egymásra néztek, majd az orvos
komoran biccentett.
– Rendben van. Miután Vilma kisasszonyt megvizitáltuk,
őhozzá is benézünk. Add csak ide azt a fiolát, Gáspár fiam!
Gáspár átnyújtotta neki az üvegcsét, amiben, amennyire a
szagából meg tudtam állapítani, klórmész lehetett. Ez bizonyára
erősebb védelmet jelentett, mint az ecettel átitatott kendő, amit
eddig használtak. Gáspár a kendőt is az arcára kötötte, és
mielőtt a nagybátyja nyomában belépett volna Nagymama
szobájába, felém fordult.
– Georgina kisasszony, ha bármiben lehetek a szolgálatára…
Ekkor már nem bírtam tovább. Megráztam a fejemet, majd
sírva a szobámba menekültem. Kisvártatva azonban
összeszedtem magam, és eszembe jutott a másik, hajnalban tett
ígéretem. Az udvaron az anyamacska már nagyon éhes lehetett
– panaszos nyávogással fogadott, és amikor megszimatolta,
hogy némi életmaradékkal érkeztem, hangosan dorombolva
dörgölődzött a lábamhoz.
– Jól van, Cirmos, itt van, ni, egyél egy kis levest. Látod,
rizskása is van benne, sőt egy kis hús és csont is. Jó étvágyat!
Cirmosnak nem kellett kétszer mondani, nekiesett az
ennivalónak. Ameddig ő lefetyelt, én a kiscicákat cirógattam, és
a kedvességük, a játékosságuk kis időre elterelte a figyelmemet
a bajainkról. Úgy belefeledkeztem a macskakölykökkel való
foglalkozásba, hogy észre sem vettem, amikor valaki megállt a
hátam mögött.
– Georgina kisasszony!
Ezt a hangot ezer körül is megismerném! Nyomban
felugrottam, és fülig vörösödve simítottam le a szoknyámat. Ma
már másodjára fordult elő, hogy Mosonyi Gáspár, akit sokáig
csak fentről, az ablakomból láthattam, és akkor is csak az orrát-
száját eltakaró kendőben, fedetlen arccal és ilyen közel áll
hozzám. Nem csoda hát, hogy zavarba jöttem.
– Szeretném újfent biztosítani arról, hogy bármiben
számíthat a segítségemre – mondta komoly arccal. – Csak
egyetlen szavába kerül…
– Hogy van a húgom? – kérdeztem elszoruló torokkal.
– Sokkal jobban! – halványan elmosolyodott. – Okkal
bizakodhatunk, hogy ő azon szerencsések közé fog tartozni,
akik felgyógyulnak ebből az átkozott kórból.
– Ó, hála istennek! – szorítottam a kezemet a szívemre. –
Már úgy aggódtam érte! Tudja… – tettem hozzá
megkönnyebbülten –, Vilma sokszor felbosszant, de csak most
jöttem rá, mennyire szeretem a húgomat. A világ sokkal
sivárabb lenne nélküle.
– Minden halottunkkal az lesz – felelte töprengő
arckifejezéssel. – És mostanság sokakat idő előtt elveszítünk…
az édesapjának sem esett komoly baja egyébiránt – tette hozzá.
– A kedélyállapota természetesen nem fog egyhamar
helyrejönni, de ezen sajnos mi a szerény eszközeinkkel nem
tudunk segíteni.
Ekkor Mosonyi doktor jelent meg az udvarra vezető lépcső
aljában, és intett Gáspárnak, hogy kövesse. Ő felém fordult, és
meghajolt.
– Most már mennem kell, Georgina kisasszony. Mint
mondottam: ha bármire szüksége lenne…
– Sokan vannak, akik nálam jobban rászorulnak a
jóindulatára – mondtam ekkor, amire mintha csalódott
kifejezés suhant volna át az arcán. Erre legszívesebben azonnal
visszavontam volna a szavaimat, de már késő volt. Az orvossal
együtt mindketten sietve távoztak, és én már csak akkor
tudtam megszólalni, mikor becsukódott utánuk a kapu.
– Ó, hiszen én nem akartam megbántani. Hiszen… ezekben a
sötét napokban csak önben van minden reményem, Mosonyi
Gáspár uram!
 Augusztus 17-én
 
Vilma ma már talpon van, habár még igen bágyadt és erőtlen, a
legkisebb erőfeszítés is nehezére esik. Az arca nyúzott és
beesett, és olybá tűnik, mintha hirtelen tíz esztendőt öregedett
volna. Ha olyasvalaki látna minket, aki nem ismer, a húgom
helyett a nővéremnek gondolhatná.
De életben maradt! Hála elsősorban a nagyanyám
önfeláldozó és gondos ápolásának, másodsorban pedig Mosonyi
doktor úr higgadt és hozzáértő kezelésének. No meg a
Gondviselésnek, akihez nem győztünk fohászkodni.
Most már leginkább apám miatt aggódom, akinek az
állapota nem sokat javult. A sérüléseit ugyan ellátta Mosonyi
doktor, azokkal egyéb teendő nem volt, és ő maga is
hangoztatta, hogy még szerencséje is volt, hogy ennyivel
megúszta az aljas gazemberek támadását, ám a lelki erejét nem
nyerte vissza.
A szeretett cukrászdánk romokban hevert, és egyelőre
reményünk sem volt rá, hogy egyhamar rendbe tegyük.
Gyurka és az egyik segédünk ma reggel meglátogattak, ám a
betegségtől való félelmükben nem lépték át a ház küszöbét,
csak az ajtóból beszélgettünk velük – jobban mondva főként én,
ugyanis apám szokatlanul hallgatag volt. Ők felajánlották, hogy
néhány jóbarátjukkal eljönnek, és segítenek eltakarítani a
romokat, amit én örömmel elfogadtam, és hálásan
megköszöntem.
– Nem tudlak benneteket megfizetni – mondta apám
komoran, de Gyurka felemelte a kezét, és félbeszakította
(azelőtt ilyesmit nem merészelt volna).
– Semmi baj, Gruber mester! Majd felírjuk a kéménybe
korommal, hogy ezzel adósunk, és amikor alkalma lesz rá,
megtéríti.
– Látja, apámuram – mondtam neki később, mikor a két
suhanc már eltávozott. – Mégiscsak a jó emberek vannak
többségben ezen a világon. Hát ne csüggedjünk! Egy szép
napon vége lesz ennek a járványnak, és akkor mindent ott
folytatunk, ahol félbeszakadt.
Erre ő nem válaszolt, csak a fejét ingatta, én pedig úgy
láttam, most jobb lesz, ha nem feszegetem a kérdést.

Augusztus 18-án
 
Ma nagy meglepetés ért bennünket. Szerény ebédünket
fogyasztottuk éppen, amit nagyanyám és én együtt
készítettünk. Kata halála után cseléd nélkül maradtunk, és most
nem engedhettük meg magunknak, hogy valaki mást vegyünk
fel a helyére. Takarékoskodni kellett, hiszen a feldúlt
cukrászdánkban nem folyhatott munka, és a kevés félretett
pénzünk napról napra apadt. Meg aztán ezekben a vészterhes
időkben nehéz is lett volna új cselédet találni, különösen, hogy
olyan rossz hírbe keveredett a házunk. Még akkor is, ha a
támadás óta kissé lecsillapodtak a kedélyek, és már nem
vádoltak minket a cholera terjesztésével. Legalábbis nyíltan
nem, ámbár azt nem tudhattuk, miket sugdosnak egymásnak
az emberek a zárt ajtók és a behúzott függönyök mögött.
Főzeléket ettünk, tojással és kenyérrel, ami ugyan
többnapos volt, és egy kicsit szikkadt, de még ehető. Szótlanul
kanalaztuk az ételt – egyikünknek sem volt kedve társalogni, és
én fájó szívvel emlékeztem azokra a napokra, amikor még az
ilyen, közösen elköltött ebédek vidám, hangos események
voltak, Vilma nevetgélésével, nagyanyám szelíd dorgálásával és
apánk történeteivel a nagyvilágból, vagy akár innen, a
szomszéd utcából.
Hirtelen – a legnagyobb ámulatunkra – azt hallottuk, hogy
nyílik, majd becsapódik a kapunk, és szapora léptek dobognak a
lépcsőn. Felálltam az asztaltól, és megfordultam, hogy így
fogadhassam a váratlan látogatót, bárki is legyen az. Mikor
kisvártatva betoppant, örömömben és meglepetésemben
felsikoltottam, és a következő szempillantásban már a
karjaiban voltam.
– Ignác! Drága bátyám! Csakhogy itt vagy… – elcsuklott a
hangom, és egyszeriben mintha hatalmas kő esett volna le a
szívemről. Most már minden rendben lesz! Itt van a mi
egyetlen fivérünk, aki erős, okos és talpraesett. Ha ő itt van
velünk, több baj már nem érhet minket.

Augusztus 19-én
 
Hosszú idő óta ma először léptem ki a házból Ignác bátyám
társaságában. Ahogyan karonfogva sétáltunk, szinte szédültem
a hetekig tartó bezártság után. Nem voltak sokan az utcán,
látszott, hogy az emberek csak akkor teszik ki a lábukat
otthonról, ha valami halaszthatatlan dolguk akad.
Nekünk ilyen nem akadt – Ignác csak azért ragaszkodott
hozzá, hogy sétáljunk egyet, mivel szerette volna, ha kicsit
kiszellőztetem a fejemet. Váltig állítja, hogy ily módon nemigen
kaphatja el az ember a betegséget… kivált, hogy valóban alig-
alig találkoztunk járókelőkkel. Azért mi is tiszta, ecettel
kimosott és vasalt kendőt kötöttünk az arcunk elé, az esetleges
miazmák ellen.
– Hogyan sikerült eljönnöd Bécsből? – kérdeztem. – Nem
zárták le a várost?
– Nem, a fővárosba még nem ért el a cholera. Az a néhány
héttel ezelőtti riadalom, amiről írtam, vaklármának bizonyult.
A várost szorosan őrzik, de csak befelé van szigor, kifelé az jön,
aki akar. Jöttem volna előbb is, de még tartottak a vizsgáim, és
apánk a legutóbbi levelében megparancsolta, hogy azokat
maradéktalanul tegyem le. Azt is írta, hogy ha lehetséges,
maradjak Bécsben, ott nagyobb biztonságban vagyok, de nem
volt maradásom. Buda határában jelentkeztem a Contumatzián,
de a Bécsből jövőket nem állították meg. Csak megkérdezték,
nem érzem-e betegnek magamat, megnézték a szememet, a
nyelvemet, de ezután tovább engedtek.
– Hála istennek! – megszorítottam a karját. – Nem is tudod,
mennyire örülök, hogy hazatértél. Önző vagyok, hiszen
apánknak igaza volt, Bécsben kellett volna maradnod. Oda nem
fogják beengedni a kórságot, már csak a császári család miatt
sem.
– Ha a kórság oda is be akar ütni, semmi sem tudja útját állni
– Ignác megvonta a vállát. – Ami pedig a császári családot illeti…
ők ilyenkor nyáron egyébként is Schönbrunnban vagy a
Belvederében laknak, ahol friss a levegő, és nyoma sincs
semmiféle ragálynak. De akár őket is utolérheti, mindezek
ellenére. Egy ilyen járvány mindig kiszámíthatatlan. De mondd
csak, Zsini – megállt, és felém fordult. – Mi van Lujziékkal odaát,
Pesten? Úgy olvastam, ott erősebben dühöng a ragály, mint itt,
Budán, különösképp a Várban, ahol szerencsére elég távol és
főleg magasan vagyunk a Duna káros kipárolgásától. Van róluk
híretek?
Megráztam a fejem.
– Nem, régóta nincsen. Még amikor egy ideig át lehetett
kelni a Dunán, a járvány itteni kezdetén, apánk járt náluk, és
akkor megnyugodtunk abban, hogy mind jól vannak. De
azóta… Pedig, ha a Vár mellvédjéről lenézünk a túlsó partra,
úgy vélhetjük, csak egy karnyújtásnyira vannak tőlünk. De
most ez véghetetlen távolság. Mintha egy másik világban
élnének. Én mindenesetre esténként értük is imádkozom, és
reménykedem, hogy az Úr megőrzi őket nekünk.
– Milyen furcsa! – Ignác röviden felnevetett. – Ha nem
Bécsben tanulnék, hanem, mondjuk, Debrecenben, akkor most
éppen csak hozzájuk tudnék menni, és rólatok nem lenne
hírünk. Hanem… Zsini, még afelől is határoznunk kell, mi
legyen a bolttal. Ma jártam odabent, és el kell mondanom, hogy
azok a gazemberek alapos munkát végeztek. Őszintén szólva,
nem tudom, mikor lehet ott ismét kinyitni a cukrászatot.
Felsóhajtottam.
– Azt én sem tudom. Tetejébe szegény apánk a sajnálatos
eset óta nem a régi. De hisz’ te is láthatod! Mintha hirtelen
megöregedett volna, és elveszítette volna minden reményét,
életkedvét.
– Igen, én is észrevettem – Ignác egy pillanatra
elgondolkodott. – Mióta hazajöttem, szüntelenül ezen
töprengek. Az igazat megvallva, én szívesen nyitnék itt, a
cukrászda helyén egy patikát. De ez csak egy év múlva
lehetséges, miután befejezem a tanulmányaimat, és
hivatalosan is patikárius leszek. Nem tudom, addig mi lesz,
hiszen meg kell élnetek valamiből. De erről majd még
beszélgetünk… egyelőre van időnk, és amíg a ragály tombol
körülöttünk, úgysem tehetünk semmit. Most gyere, menjünk
vissza – újra belém karolt. – A többiek már biztosan várnak
minket. Hazafelé még friss kenyeret is kell vennünk,
Nagymama meghagyta, hogy anélkül ne térjünk vissza.
Megfordultunk, és elindultunk hazafelé. A lépteink messzire
visszhangzottak a kihalt utcákon, a nyári, tűző napban
felforrósodott kövezeten.

Augusztus 20-án
 
Ma Szent István király és apostol ünnepe van, amelyet eddig
minden évben igyekeztünk méltón megtartani. A legszebb
ruhánkat öltöttük magunkra, és misére mentünk a
Nagyboldogasszony-templomba.{11} Körmenet is volt mindig,
amelyen az egyházi és az országos méltóságok, a főurak és a
tiszti kar tagjai pompázatos díszruházatukban vonultak ki, a
rengeteg bámészkodó csodálatát és vivátozását kiváltva. A Kurir
szerint a misét ma is megtartják, de kötve hiszem, hogy most is
a szokásos tömeg venne részt rajta. Mi mindenesetre nem
megyünk. Azt hittem, Vilma ezért is el lesz keseredve, mivel az
ilyen alkalmakkor mindig ő volt köztünk a leglelkesebb. Ám
most mintha őt is kicserélték volna. A betegség utóhatásai még
nem múltak el nála, és folyton kedvetlen, fáradt, étvágytalan.
Egyedül a macskáiban leli örömét – órákig eljátszik velük az
udvaron. Sőt, tegnap a kedvencét, egy kis cirmost még a
szobánkba is felhozta, és megkért rá, hogy ezt ne áruljam el
senkinek.
Természetesen megígértem, annak ellenére, hogy a
kismacska az éles körmeivel kissé kirojtozta a szoknyám
szegélyét.
A szokott helyemen, az ablakomnál most is sokat időzöm.
Főleg a naplómat írom, de azért az utcát is szemmel tartom,
hogy mi minden történik ott. Manapság már szinte meg sem
rendülünk, amikor újfent egy-egy halottat szállító gyászos
szekér zörög végig előttünk. Ilyenkor keresztet vetek, és
elmormolok egy gyors imát a szegény megboldogult lelki
üdvéért.
A Magyar Kurirt mostanában apám engedi elolvasnom…
jobban mondva nem tiltja meg, ámbár nem is biztat erre. Ő már
nem olvas fel nekünk belőle, mint azt régebben rendszeresen
megtette, én viszont továbbra is kíváncsi vagyok a világ és
hazánk történéseire. Ugyan addig nem jutok hozzá, amíg ő az
utolsó betűig ki nem olvasta, így mindig néhány nap késéssel
tudom meg a híreket. Persze most a cholerával kapcsolatos
újdonságokat követem a legnagyobb érdeklődéssel. A Kurirban
időről időre részletesen közlik a vármegyékben és a nagyobb
városokban lévő megbetegedettek, gyógyultak és a megholtak
számát is.
Eszerint Budán augusztus 16-ig összesen 802 beteget
tartottak számon. Ezek közül 15 halott, 650 meggyógyult
(köztük az én húgom is), és 65-en még betegeskedtek. Ez az
országos helyzethez képest még igazán biztatónak mondható.
Az egész országban ugyanezen napig 35 342-en betegedtek meg,
ebből 6078-an gyógyultak fel, 16 887-en elhaláloztak, és 12 377-
en még orvoslás alatt állnak.
Egy cikkben pedig azt olvastam – amit hiszek is, meg nem is
–, hogy a kór ilyen gyors elterjedése mögött természeti
jelenségek állhatnak. Állítólag már a keletkezését is egy
földindulás idézte elő, valahol Indiában, a Gangesz partján. A
szerencsétlenséget felhőszakadások, villámlások kísérték, és
ekkor a föld alól kiszabadult mérges gőzök, gázok elterjedtek az
egész világon. A járvány kitörése előtt egyes feljegyzések
szerint nálunk is furcsa színű és zavaros volt a Tisza vize,
valamint Debrecen határában a juhászok félelmesen sötét,
fenyegető fellegeket láttak, majd fojtó büdösséget éreztek.
Utóbb közülük többen is megbetegedtek, és néhányan meg is
haltak.
Ekkor eltöprengtem, vajon itt, a Dunánál a cholera kitörése
előtt észleltünk-e hasonlókat. Nem emlékeztem rá, hogy a
folyam a szokásosnál zavarosabb lett volna, és bűzt sem
éreztünk – a közönséges halszagon kívül, ami a part közelében
a halászok csónakjairól szokott terjengeni. Az való igaz, hogy
rekkenő hőség volt azokban a napokban, éjszakára viszont
lehűlt az idő, és záporok áztatták az utcákat. Az utolsó
megtartott vásárt is, még júniusban, elverte az eső. Mikor aztán
kisütött a nap, a pocsolyák szinte párologni kezdtek…
Ej, de hiszen úgysem tudom én ezt egymagam kiokoskodni!
Talán apámnak igaza volt, amikor nem engedte, hogy mindent
összevissza olvassak az újságból. Sose hittem el neki, hogy a
sok, egymásnak ellentmondó híradás megzavarhatja az ember
fejét, de lám… most mégis úgy éreztem, hogy az írás elolvasása
után nemhogy megvilágosodtam volna, hanem inkább még
nagyobb zűrzavar van a fejemben, mint annak előtte.
Ezért úgy döntöttem, mára elég is a hírekből –
összehajtottam az újságot, és lementem Vilmához és a
kiscicákhoz az udvarra.
 Augusztus 26-án
 
Mostanság nincs sok időm naplóírásra, hiszen amióta Kata
cselédünket elveszítettük, miránk hárult a háztartás minden
gondja. Amióta Vilma jobban lett, és Nagymamának sem kellett
naphosszat az ágya mellett ülnie és ápolnia, sokkal
elviselhetőbb a helyzet. A húgom betegsége alatt senki sem
törődött igazán a ház tisztaságával, ételt pedig azt ettünk, amit
találtunk, vagy amit a kamrában fellelt kevés alapanyagból
nagy hirtelen összeütöttem: főként sült tojást, tésztát, túrós
csuszát, vajas, zsíros kenyeret. Elég szűkös választék volt, de
szerencsére most már táplálóbb, gazdagabb az étrendünk.
Ignác bátyám nem fél a betegségtől, és őt apám sem tudja
parancsszóval itthon tartani, ezért ő kijár bevásárolni. Arra
persze ügyelünk, hogy a doktorok, köztük az országos főorvos
úr tanácsait kövessük, és nem eszünk túlságosan nehéz, zsíros
ételeket. A nyers gyümölcsöktől is ódzkodunk, holott azokat mi
Vilmával nagyon szeretjük. Ám mivel a cholera elsősorban a
gyomrot és a beleket támadja meg, nem ajánlatos azokat
túlságos erőfeszítésre késztetni.
Tegnap aztán a házat is alaposan kitakarítottuk, különösen
nagyanyám szobáját, ahol Vilma betegeskedett. Ecetes
rongyokkal áttörölgettünk mindent, és a felmosóvízbe is ecetet
öntöttünk, aminek a szagát aztán alapos szellőztetéssel
eltüntettük. Most már csak tisztaságszag terjeng mindenütt, és a
munkánk végeztével elégedetten ültünk le az ebédlőben, hogy
elköltsük a jól megérdemelt lakomát: zsenge csirkehúst, rizzsel.
Annyi húsmentes nap után valósággal elolvadt a szánkban az
étel.
Ma reggel pedig elkészítettem a kedvencemet, a mazsolás
kalácsot, amit a cukrászda szétverése óta nem ettünk. Apám
azóta nem volt hajlandó semmit sem sütni, és még az sem
zavarta volna, ha pocsékba megy a bolt kamrájában
felhalmozott sok hozzávaló. Mi azonban ezt nem nézhettük
tétlenül, és ma reggel, nagyanyám szoros felügyelete alatt
meggyúrtam az édes tésztát, megkelesztettük, belekevertük a
mazsolát, és kisütöttük. Mondhatom, csaknem olyan finom lett,
mint apámé, amit – kissé kelletlenül – ő maga is elismert.
Most ismét az ablakban ülök, és az utcán jövő-menő
embereket figyelem. Ma mintha kicsit többen lennének, és
mivel nagyon szép idő van – enyhe szellő teszi kellemesebbé a
nyári forróságot –, lassan sétálókat, andalgókat is lehet látni,
nemcsak olyanokat, akik a dolgaik után sietnek. Fiatal párokat
láttam egymásba karolva, ahogyan mi is sétáltunk Ignáccal,
valamint szülőket a gyermekeikkel. Még ismerősöket is
felfedeztem, köztük az egyik jó barátnőmet, Frőhlich Karolinát,
akinek le is kiáltottam az ablakból (noha tudom, hogy ez
illetlenség, és rendes leány nem vetemedik ilyesmire, de talán
most az egyszer megbocsátható a viselkedésem, hiszen hetek
óta nem láttam Karolinát).
– Gyere le, Zsini! – integetett fel ő is. – Elsétálunk a mellvédig,
meg vissza. Nem maradunk soká!
– Nem lehet – sajnálkozva csóváltam a fejem. – Nem
mehetek ki az utcára, csakis akkor, ha apámuram megengedi.
De most túl sokan járkálnak kint… szerinte nem lenne
biztonságos.
– Sajnálom! – mondta Karolina, majd megvonta a vállát,
mire az édesanyja megfogta a karját, és nógatni kezdte, hogy
menjenek tovább. Valamit a fülébe is súgott, mire Karolina
visszanézett a cukrászdára, csodálkozó tekintettel, mintha csak
most látná, mi történt itt. Felsóhajtottam, és már éppen
visszaléptem volna az ablaktól, amikor Mosonyi doktort és
Gáspárt pillantottam meg, amint épp befordulnak a sarkon.
Napok óta nem láttam őket, még így, az ablakból sem, ezért
most majd’ kiugrott a szívem örömömben. Kihajoltam, és már-
már felemeltem a kezem, hogy üdvözöljem őket, amikor
félúton megállítottam a mozdulatot, és az arcomról is lefagyott
a mosoly.
 Gáspár nem nézett fel az ablakomra, noha az utóbbi időben
ezt minden egyes alkalommal megtette. Vilma elmondása
szerint még akkor is, amikor én nem voltam itt, és ha nem
pillantott meg, akkor az arcáról lerítt a csalódottsága. Most
pedig… mintha szándékosan nem tekintett volna fel, olyan
mereven, elszánt ábrázattal bámult maga elé. Noha tudta, hogy
itt vagyok, erre meg mertem volna esküdni!
De mi baja lehet? Csak nem megbántottam a múltkor,
amikor felajánlotta a segítségét, és én visszautasítottam? De
hiszen azóta már jártak itt az utcában, nem is egyszer, és
mindahányszor felnézett, mosolygott és integetett is, vagy
legalább biccentett, ha éppen mindkét kezében cipelt valamit.
Vajon mit követtem el, hogy a közönyével büntet, és még
ettől a csekély örömtől is megfoszt, amit az üdvözlése jelent
számomra? Hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni.
És a legrosszabb az volt, hogy sejtelmem sem volt, hogyan
tisztázhatnám vele ezt a – nyilvánvaló – félreértést.

Augusztus 28-án
 
Egyre több a megbetegedés, és ezzel együtt sajnos a halottak
száma is lakóhelyünkön, Budán, és Lujziék városában, Pesten
is, mint ahogy sajnos az egész országban. A halálos cholera-
járvány lassan a csúcspontjára ér, de onnan már talán csak
lefelé vezet az útja, és idővel megszabadulhatunk tőle. Adná az
Úr, és minél előbb!
Bevált gyógymód még mindig nincs rá, a legbiztosabb
módszer ellene a megelőzés. A legszélesebb körben a wismuth
nevezetű, színtelen-szagtalan fehér port használják
gyógyszerként, latin nevén a Magistratum Wismuthit.{12} Ezt
már mindenütt lehet kapni, sőt, Ignác szerint a legfertőzöttebb
falvakban ingyen is osztogatják, valamint az ivóvízbe is
belekeverik. A fivérem szerint azonban ezzel csínján kellene
bánni, mivel igen erős szer, és könnyen túlzásba lehet esni vele,
akkor pedig többet árt, mint használ.
A másik szer, amelyre sokan esküsznek, a salétromos
bátragmész, amivel kapcsolatosan már Lenhossék főorvos
uram is figyelmeztetett mindenkit: szörnyen káros, mérgező
anyag ez, amit még kétségbeesésünkben se vegyünk be soha.
Akik, a nyavalyát elkapván, ehhez folyamodnak, azokról utóbb
a szeretteik nem is fogják biztosan tudni, mibe haltak bele: a
cholerába vagy ennek a méregnek a hatásaiba. Ezt sajnos
édesapánk is megvásárolta a házaló patikáriustól, jó pénzért, de
még szerencsére nem használtuk.
A Kurirban néhányan részletesen leírják megbetegedésük és
kigyógyulásuk történetét, arról is beszámolva, milyen
gyógyszerekkel és praktikákkal sikerült ezt elérniük. Ezzel
tanácsokat szándékoznak adni másoknak, de egyúttal reményt
is igyekeznek ébreszteni a csüggedőkben vagy rettegőkben.
Lehetséges kigyógyulni az epekórból! Még akkor is, ha a
gyászos emlékű pestis óta ilyen gonosz és gyilkos ragállyal még
nem kellett megküzdenünk ebben a hazában.
Egy Morvai János nevű tiszabábolnai pap például hosszasan
beszámolt róla, hogy sokak és a maga életét is megmentette
saját készítésű hánytatóját használva. Ennek a receptjét is
megadta – a legfőbb alkotórészei azok a gyógyfüvek,
amelyekből szerencsére itthon is akad. A testet melegen tartó és
izzasztó borogatásokat is leírta, és ezek oly híresek lettek, hogy
már állítólag országszerte kiprédikálták a receptjüket a
szószékekről. A plébános azt állítja, hogy több százakat
kigyógyított ennek a keveréknek a segítségével.
A horgosi orvos, Cseresznyés Sándor valami
csodacseppekkel gyógyította a falujabelieket, és állítólag ott
senki sem halt meg cholerában. Voltak azután, akik
úgynevezett „homeopathiás” módszereket mutattak be
hatásosként az országos lapokban. Szerintük mielőbb szükséges
kipurgálni a betegség mérgeit, elsősorban a gyomorból, az
epéből és a belekből, hánytatás és laxálás által. A doktor
önmagán is kipróbálhatta a praktikáit, tekintve, hogy a folyó
hónap elején elkapta az epekórt. Elmondása szerint kezdetben
az üres gyomrából csak híg, átlátszó hányás távozott, és amíg ez
nem változott, egyre rosszabbul is lett. De mihelyt elkezdett
sárga, majd zöld, sőt, fekete epét hányni, majd a belei is ürülni
kezdtek a hashajtó keverék hatására, máris megkönnyebbedett.
Végül hosszú órákig tartó izzadással sikerült végleg
megtisztítania a testét a betegség mérgeitől.
Boldogan láttam, hogy az általa használt és felsorolt
gyógyfüvek sem különböztek nagymértékben az édesanyám
régi füzetében találtaktól: orvosi székfű, latin nevén
Chamomilla, citromfű, zsálya, fodormenta és bazsalikom,
bodza. A hánytató és hashajtó keverékeket Ignác könnyen el
tudja készíteni a Bécsből magával hozott orvosi szerekből, így,
ha – ne adj’ isten! – valakinek a családból vagy az ismerőseink
közül szüksége lenne ezekre, a rendelkezésükre tudunk állni.
Mégiscsak nagy volt a régi javasasszonyok századok óta
gyűjtött bölcsessége!

Augusztus 31-én
 
Néhány napja feltűnt, hogy furcsa, kísérteties csend honol a
városunkban. Igaz, hogy a ragály kitörése óta sokkal kevesebb
a járókelő, és leszámítva az első napokat, amikor néhányan első
riadalmukban megrohanták és kifosztották a környékbeli
boltokat, szokatlan nyugalom uralkodik az utcában.
Legtöbbször a holtakat szállító szekerek kerekeinek a
csattogását, nyikorgását, a lovak patáinak az ütemes dobogását
halljuk.
Ma azonban rájöttem, hogy egy ideje nem harangoznak.
Ezen elámultam… egyre több a halott, és meg sem kapják a
végső tisztességet? Ám amikor ezt megkérdeztem
Nagymamától, ő egyáltalán nem tűnt megdöbbentnek.
– Jó döntés volt ez a hatóságoktól, Zsini kedves – mondta
halkan. – Az embereknek szükségük van a minél nagyobb lelki
nyugalomra ahhoz, hogy el tudják kerülni a kórt. A folytonos
harangzúgás újra és újra emlékeztette őket a mulandóságra és
arra, hogy itt arat köztünk a kaszás. Ezt persze tudjuk… de ha
emlékszel, az utolsó időkben már szinte megszakítás nélkül
kongott a lélekharang. Ettől mindenki azt hihette, hogy már itt
van a végítélet napja.
Nagyanyám bölcs szavaira nem mondtam semmit, de
magamban azon a véleményen voltam, hogy ez a baljós csend
sem javít sokat a lelkiállapotunkon. Ő ekkor helyet foglalt a
kedvenc karosszékében, és intett, hogy üljek mellé.
– Imádkozzunk, Zsini! – mondta, és a szoknyája zsebéből
elővette a rózsafüzérét. – A megholtakért, az élőkért, és
legfőképpen azért, hogy mielőbb távozzon tőlünk ez az
istencsapása.

Szeptember 1-én
 
Ezennel a cholera harmadik hónapjába léptünk. A járvány
nemhogy csendesedne, egyre dühödtebben tombol, és úgy
látszik, semmi sem képes az útját állani. A veszteglő intézetek
és a határzárak ellenére egyre nyugatabbra terjed – immár
Berlinben és az északi, jeges klímájú országokban is megjelent,
például Stockholmban, ami Svédország fővárosa. Ez már csak
azért is különös, mivel Ignác szerint az Indiából származó ázsiai
hányszékelés a meleg, nedves éghajlatot kedveli, ezért
reménykedhetünk benne, hogy a hűvösebb idő beálltával
elbúcsúzhatunk tőle. Erre a hírre nem is szólt semmit, csak a
homlokát ráncolta, és hümmögött.
A rossz hírek mellett azért öröm is ért minket – legalábbis én
igencsak boldog voltam, mikor meghallottam, bár egyesek
emiatt önzőnek tarthatnak. Ignác bátyám a minap levelet
kapott a bécsi főiskolától, amelyben értesítették, hogy az 1831–
32-es tanév a császári székhelyen csak november elsején fog
elkezdődni. Tehát Ignác még két hosszú hónapig velünk
maradhat! Őrajta azt láttam, hogy örül is neki, meg nem is… ő
is nyugodtabb, ha mellettünk lehet a legnehezebb időkben, de
már nagyon hiányzik neki a bécsi diákélet, a cimborák, és –
ahogyan egy ideje sejtettem – egy helybéli leányka is, akinek
már hónapok óta csapta a szelet, amikor a cholera érkezése
ennek a bimbózó kapcsolatnak is véget vetett, legalábbis
egyelőre.
Együtt tudtam érezni vele, hiszen az én szíven is sajgott. Az
egyetlen örömem ezekben a szomorú napokban az volt,
amikor akár messziről is megpillanthattam Mosonyi Gáspárt, és
ő felnézett az ablakomba, rám mosolygott és köszöntött, a fejét
megbiccentve vagy a kezével intve. Ennek most vége… Gáspárt
továbbra is szinte mindennap látom, de ebben immár nincs
semmi örömem. Nem néz fel többé, nem keresi a tekintetemet,
csak gyors, céltudatos léptekkel követi a nagybátyját, hogy
fáradhatatlanul folytassák a harcukat a láthatatlan ellenséggel.
Hiszen értem én, hogy most jóval fontosabb dolga van, mint
hogy egy szegény, epekedő leánynak köszöngessen az utcáról,
mégis sajnálom, hogy valami okból láthatóan elveszítettem az
irántam való rokonszenvét.

Szeptember 2-án
 
A mai újságban ismét közölték az augusztus 26-án ismerhető
számokat a járvány pusztításáról. Eszerint addig a napig
összesen 82 740-en betegedtek meg, 17 515-en gyógyultak ki a
kórból, 41 632-en megholtak, és 23 595-en még nem estek túl a
nyavalyán.
Azért jó híreket is olvashattunk: egyes doktorok szerint az
epekórság ugyan terjed, de mintha fogyna az ereje, egyre
könnyebben orvosolható is. Megkérdeztem Ignáctól, ez vajon
mennyire hihető, és ő megnyugtatott, hogy talán igaz lehet.
– Azelőtt, a napkeleti gyilkos cholera betörését megelőzően
is jelen volt egyfajta epekór Európában, azt cholera nostrának, a
mi choleránknak nevezték. Ezért lett a mostani neve cholera
morbus, azaz halálos, dögletes cholera. De itt, a mi klímánkon
esetleg ez is megszelídülhet idővel. Mindenesetre én egyelőre
még nem látom ennek a jelét… – ezzel az ablak felé fordult,
ahonnan megint egy lassan haladó halottas szekér kerekeinek a
zörgését hallottuk.
Vilma húgom szerencsére kezdi visszanyerni az erejét és az
életkedvét. Néhány napja már újfent azért nyaggatja apámat és
újabban Ignácot is, hogy hadd menjen ki ő is egy kicsit sétálni.
Végül apám engedett a folytonos unszolásnak, és Vilma
nemsokára meg is jelent az ebédlőben az egyik legszebb
ruhájában és abban a kalapjában, amit nyár elején kapott
Lujzitól, de a járvány miatt még nem is volt alkalma viselni.
– Ejha! – Ignác elismerőn füttyentett, amikor meglátta. –
Ilyen csinos fruskával is régen volt alkalmam együtt
mutatkozni. Zsini – fordult felém –, te nem tartasz velünk?
– Nem! Inkább felmegyek Nagymamához. Különben is, én
tegnap is jártam kint… igaz, hogy csak a közeli boltba mentem
fűszerekért, de mégiscsak séta volt az is. Ez most Vilma napja…
ő már régóta nem lehetett Isten szabad ege alatt.
Vilma izgatottan megpördült a tengelye körül.
– Sok beszédnek sok az alja. Menjünk már! Uram, nyújtsa a
karját, kérem!
Ignác tréfásan meghajolt, és miután Vilma a karját a
bátyjánkéba fűzte, elindultak lefelé a lépcsőn. Csak ekkor jutott
eszembe, hogy nem vitték magukkal a kis kámforos zacskókat,
amiket nagyanyám készített elő nekünk a kint esetleg terjedő
káros miazma vagy romlott levegő ellen. Felkaptam ezeket az
asztalról, és az ajtóhoz szaladtam.
 – Hé! – kiáltottam utánuk. – Várjatok!
De ekkor már lent voltak az utcán, és nem hallották meg a
kiáltásomat.

Szeptember 6-án
 
Az utóbbi napokban csúnyán elromlott az idő; megérkeztek az
őszi esők, az esernyőket kifordító széllel és vacogtató
éjszakákkal. Ignác tegnap és tegnapelőtt már korán reggel
elment itthonról, és csak este, a sötétség leszálltával tért haza.
Az arca sápadt és komor volt, a kalapja karimájáról és a
kabátjáról csöpögött a víz. Vilma aggodalmaskodva sertepertélt
körülötte, míg én szó nélkül feltettem a tűzhelyre a teáskannát,
hogy a forró, fűszeres-édes ital mihamarabb átmelegítse.
– Hol kószálsz mostanában? – kérdezte a húgom
nyugtalansággal és némi irigységgel a hangjában, hiszen a
bátyánk még ebben a cudar, járványos, locspocsos időben is
nálunk jóval szabadabban jöhetett-mehetett. – Még csak az
hiányzik, hogy meghűlj! Nagymama szerint az a legbiztosabb
mód arra, hogy a cholera is rád ragadjon… persze csak a
részegeskedés után.
– Ugyan! – torkoltam le. – Te sem voltál meghűlve, inni sem
ittál, mégis elkaptad. De abban igaza van Vilmának – fordultam
Ignáchoz –, hogy jobban kellene vigyáznod magadra –
kitöltöttem a teát egy findzsába, és átnyújtottam neki. Hálásan
nézett rám.
– Köszönöm, Zsini! Nos, most már elárulhatom, hogy
Lujziékról próbáltam megtudni valamit. Különleges engedéllyel
át lehet kelni a Dunán, csónakkal. De ezt az engedélyt nehéz
megszerezni, ismeretség kell hozzá, vagy jó sok pénz. Nekem
egyik sincs… De találtam valakit, egy kereskedőt, aki
rendszeresen átjár Pestre, adtam neki pár forintot meg
valamennyit abból a hánytató keverékből is, amit az újságban
látott recept alapján állítottam össze. Utóbbinak jobban örült,
mondhatom… De a lényeg az, hogy megígérte, utánanéz Balogh
Gábor úrnak és családjának a Kecskeméti utcában. Holnapután
tér vissza, akkor talán többet fogunk tudni a nővérünkről és a
többi szeretteinkről.
– Ó, ez csodálatos lenne! – sóhajtott Vilma. – Annyira
hiányzik Lujzi és a két kicsi fiú, Gáborka és Andráska.
Közben észre sem vettük, hogy apám is belépett az
ebédlőbe. A kezében a Magyar Kurirt tartotta, és úgy meredt
valahová a semmibe, mintha nem is tudná, hol van. Mielőbb
közölni szerettem volna vele a jó hírt, de amikor már éppen
kinyitottam volna a számat, az arckifejezését látva a torkomra
fagyott a szó.
– Apámuram! – nyögtem ki végül. – Mi történt?
Leült az asztalhoz, Ignáccal szemben, és maga elé tette az
újságot.
– Sok szörnyűséges hírt olvastunk már az utóbbi
hónapokban, arról is, hogy mely megbecsült és tiszteletre méltó
honfitársunkat ragadta el körünkből a ragály, de ez a mai
gyászhír minden eddiginél jobban lesújtott…
Már kezdtem belefásulni a rossz hírekbe, és mindegyiknél
hajlamos voltam azt gondolni, hogy ennél szörnyűbb már nem
lehet, most mégis összeszorult a torkom.
– Ki halt meg, apám? – kérdezte halkan Vilma.
– Kazinczy Ferenc úr, az író.
Mind elhallgattunk. Kazinczy úr! Hisz’ tudtuk, hogy már
nem fiatal, és igen nehéz élet jutott neki osztályrészül, ám még
az utóbbi években is oly serényen dolgozott, és valósággal
ontotta magából a gyönyörűnél gyönyörűbb műveket. Hát már
semmi sem szent ennek az átkozott járványnak? Nemzetünk
legderekabb fiait, köztük egyik legnagyobb géniuszunkat is
elragadja tőlünk?
Apám felvette az újságot, és olvasni kezdte:
„Litteraturánk Nesztora, Nyelvünk leglelkesebb és
fáradhatatlanabb előmozdítója, Tettes Tudós Kazinczi Kazinczy
Ferencz úr, több Ts. Vármegyék Tábla Bírája és a Magy. Tudós
Társaság Tagja élete 72-dik évében Széphalmon rövid
betegeskedése után a mostani cholera- járvány nyavalyában
meghalt. Gyászolni fogja őt minden jó, s méltán siratni a Haza.
Őt se ennek, se övéinek ki nem pótolhatja senki… Áldás,
békesség hamvaira!”{13}
Estefelé még mindig a mindannyiunkat megrázó halálhír
hatása alatt voltunk, ezért szinte teljes csendben költöttük el a
vacsoránkat. Még Vilma sem szólt semmit, ami különös volt,
mivel az utóbbi időben visszaváltozott a régi cserfes bakfissá…
Nagyanyám pedig alig csipegetett a lekváros-grízes tésztából,
ami pedig nagy kedvence volt. Mikor kérdeztük, mi baja, csak a
fejét rázta.
– Az időjárás változása – mondta, majd legyintett. – Tudjátok,
egy olyan vén bútordarab, amilyen én vagyok, megérzi ezt a
csontig hatoló, nyirkos időt. Most pedig, ha megbocsátotok…
Ezzel felállt, és visszavonult a szobájába.

Szeptember 7-én
 
Nagyanyám valószínűleg megfertőződött a cholerával. Ma
reggel nem jött elő a szobájából, és ekkor rosszat sejtve
bekopogtam hozzá. Alig hallható, gyenge hangon szólt ki, hogy
nem érzi jól magát, és nehogy bemenjek hozzá, de én nem
hallgattam rá, és benyitottam. Az ágyában feküdt, ősz haja
kibontva, ziláltan terült szét a párnáján, az arca pedig sápadt,
sőt szinte szürkés volt. Láttam, hogy az ágya melletti
éjjeliedénybe hányt éjszaka, de amikor közelebb léptem, hogy
kivigyem, felemelte a kezét, és megállított.
– Ne gyere közelebb! Az istenért, Zsini… nem látod, hogy ez
az epekórság?
– De miért? – tördeltem kétségbeesetten a kezem. – Honnan
kaphatta el? Mikor Vilmát ápolta, és utána is, semmi baja sem
volt!
– Ki tudja? – suttogott. – A rossz, nedves levegő… Menj ki
innen! Nem venném a lelkemre, ha te is…
Megfogtam az éjjeliedényt, szegény Nagymamának mégse
kelljen abban az áporodott szagban tovább feküdnie, és
elindultam, hogy értesítsem apámat és Ignácot.
Hamarosan Mosonyi doktor is megérkezett, méghozzá
Gáspárral együtt, ám ekkor én már olyannyira kétségbe voltam
esve Nagymama miatt, hogy eszembe sem jutott, hogy a
viselkedéséért most büntetnem kellene, vagy legalább
megbántottnak kellene mutatkoznom.
– Mi baja van, doktor úr? – kérdezte tőle apám, habár a
választ már mind előre sejtettünk.
– Minden jel arra mutat, hogy sajnos a cholera morbus újabb
esete – a doktor a szemöldökét ráncolta, és az arcán őszinte
sajnálkozás látszott. Kedvelte nagyanyámat, és felnézett rá,
különösen azért, ahogyan nemrégiben a húgomat ápolta, és
végső soron megmentette az életét. Utána meg is jegyezte a
fülem hallatára, mennyire örül, hogy a kórság őrá nem ragadt
át. Most mégis utolérte a sorsa, holott nem járt olyan helyen,
nem találkozott olyasvalakivel, aki terjeszthette volna.
– Ki fogja elvállalni az ápolását? – kérdezte az orvos, mire én
gondolkodás nélkül rávágtam:
– Én!
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki azonnal apám, majd
néhány minutumnyi gondolkodás után hozzátette: –
Felveszünk mellé valakit. Kata halála után úgyis akartam új
cselédet felfogadni, csak ez az átkozott járvány ne lenne!
– A járvány most is tart – mondtam nyugodtan. – Ha akkor
lehetetlen volt új cselédet találni, most is az. Kivált egy cholerás
beteg mellé! Mikor Vilma ágynak esett, Nagymama szó nélkül
vállalta az ápolását, és ha én megbetegedtem volna, engem sem
hagyott volna cserben. Majd a doktor urak – itt
jelentőségteljesen Gáspárra néztem, aki eddig némán hallgatta
a párbeszédünket – elmondják, mit tegyek, hogy megvédjem
magamat. Ők ketten mindennap több fertőzöttel is találkoznak,
mégsem kapták el. Én pedig igyekszem majd maradéktalanul
betartani a tanácsaikat.
– Gáspár fiam – fordult hozzá Mosonyi doktor –, mondd el a
kisasszonynak, mi a teendő. Addig én megírom a recepteket.
Bementünk nagyanyám szobájába, és én nyomban az
ágyhoz léptem, hogy kicseréljem a kezén és a lábán a meleg
borogatásokat. A következő adagot levettem a borszeszégő
feletti állványról, ahol ez idáig melegítettem. Nagymama a
legnagyobb rémületemre most sokkal cudarabbul festett, mint
akár néhány perccel ezelőtt. Az ajka elkékült, az arcbőre szürke
volt, és nyirkos, a haja csapzott, és a fogai vacogtak. Mikor
rátettem a meleg gyógyfüves, ecetes zsákokat a kezére, lábára
és a hasára, úgy tűnt, kissé megkönnyebbült. Ekkor elfordultam
az ágytól, és a még mindig az ajtóban álló Gáspárra néztem.
Közben éreztem, hogy akaratom ellenére a szemem megtelik
könnyel.
– Mosonyi úr, kérem, segítsen! Mondja meg, mit tegyek,
hogy elősegítsem a gyógyulását!
Gáspár megköszörülte a torkát, és úgy láttam rajta, hogy ő is
egészen elérzékenyült, habár ezt nem akarta kimutatni. Mikor
megszólalt, kezdetben kissé mintha remegett volna a hangja, de
hamar összeszedte magát, és száraz, tárgyilagos módon közölte
velem a teendőket.
– Minél melegebben kell őt tartani, úgyhogy jól tette, hogy
felmelegítette a borogatásokat. De ez csak ideig-óráig segít…
teljesen és hosszasan meg kell izzasztani, hogy így is
távozzanak belőle a mérgek. Van itt a házban fonott nádszék?
Egy pillanatig tanácstalanul néztem rá, de aztán érteni
véltem, miért kérdi.
– Ah, nem is tudom… De igen! Apám dolgozószobájában van
egy ilyen karosszék, csak azért nem jutott rögtön eszembe,
mert le van takarva pokróccal. Abban szeret pipázni…
– Helyes, akkor azt fel kell hozni, és Gruberné tekintetes
asszonyt ráültetni mezítelenül. Persze, le kell őt takarni tetőtől
talpig lepedővel – tette gyorsan hozzá, mikor meglátta döbbent
arckifejezésemet. – Leginkább úgy, hogy csak a szeme és az orra
látszódjon ki. Na most… a szék alá felforrósított köveket kell
tenni, rájuk ecetes vizet locsolni, és addig párologtatni, míg a
páciens bőségesen izzadni nem kezd. Ezt már ma tegyék meg,
méghozzá mielőbb. Ezután továbbra is tartsák őt melegen, és
ha a tagjai görcsölnek, azokat ecetes, meleg ruhával
dörzsölgessék. Eret vágni, piócázni nem javasolt, ezt Lenhossék
főorvos urunk is ellenjavalja. A nagybátyám hagy majd itt
orvosságokat, leírva azok használatát, és recepteket is,
amelyeket bármelyik patikában ki tudnak váltani. De úgy
vélem, hogy a húga betegsége idején nem is használtak fel
minden orvosságot. Van köztük nyugtató hatású keverék is, ezt
az izzasztókúra után itassák meg vele.{14}
– Igen, igen, maradt még belőle – helyeseltem buzgón. – A
klórmészből is adjunk neki?
– Semmiképpen se! – vágott a szavamba. – Tudom, hogy a
nagybátyám azt is hatásos szernek véli, de az én véleményem
szerint többet árt, mint használ. Külső fertőtlenítésre igen
hasznos, de belsőleg… mindenesetre ne adjanak belőle sokat
neki. Mint ahogyan a bátragmészből vagy a wismuthból sem,
mert azok szintén inkább külső tisztításra valók.
– Akkor hát mit adjunk neki? – kérdeztem, egészen
kétségbeesve.
– Azokból a füvekből főzött teát egészen nyugodtan itathatja
vele – a Nagymama ágya melletti éjjeliszekrényre mutatott,
ahol egy tálkában szárított citromfű volt, mellette pedig egy
kannában székfűtea. – Az illatukból ítélve ezek az általunk is
javallott és bevált herbateák. Ezeken kívül hánytató- és
purgálószereket is használjanak bátran, ha szükséges. Például
fodormentás keveréket, abból is maradt még, remélem, utána
pedig rhebarbarát is kaphat. De maga a beteg is elmondhatja,
mi az, amire vágyik. Ha inni, enni kér, teát, meleg, könnyű
levest adjanak neki. És tartsák melegen!
– Jól van – sóhajtottam, de az jutott eszembe, hogy szegény
Nagymama ma biztosan nem fog enni kérni. Rápillantottam, és
úgy láttam, hogy mostanra mintha kicsit megkönnyebbült
volna… lehunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt, és csak a
mellkasa lassú emelkedéséből látszott, hogy még életben van. –
Köszönöm szépen a segítségét és a tanácsait – fordultam ismét
Gáspárhoz, aki meghajolt.
– Ha bármi egyébben lehetek szolgálatára…
– Nem! – vágtam rá gyorsan, mire az arcán mintha
csalódottság suhant volna át. – Azaz… most egyelőre ennyi is
elég lesz. De, remélem, mihamarabb visszatérnek majd. Már
holnap?
Szomorkásan elmosolyodott.
– Eljövünk holnap is. Mindenhová elmegyünk, ahová
hívnak. De, ahogyan nagybátyám mondani szokta, a betegeket
nem az orvos gyógyítja meg, hanem az ápoló!
A szemembe nézett, olyan hosszan, hogy egészen
belepirultam, és már-már azt hittem, hogy mondani fog még
valamit – méghozzá olyasmit, aminek nem sok köze van
Nagymama ápolásához. De nem szólt semmit. Még egyszer
meghajolt, majd egy hirtelen mozdulattal megfogta a kezemet
és megcsókolta.
Ezután már nem nézett rám, hanem a lehető leggyorsabban
elhagyta a szobát. Én néhány pillanatig döbbenten bámultam
utána, de nem volt időm arra, hogy sokáig elmélkedjem a
történteken. Még egy pillantást vetettem Nagymamára, majd
elindultam apám dolgozószobájába, hogy felhozzam a fonott
fűzfa karosszéket.

Szeptember 8-án
 
Tegnap elvégeztük Nagymama izzasztását a fűzfavessző széken,
a forró kövekre locsolt ecettel. Ettől valóban megkönnyebbült,
a görcsei is enyhültek, és főleg a láza is csillapodott. Utána
ecetes vízbe mártott gyapjúval lemostam róla a verejtéket,
tiszta inget húztam rá, belediktáltam pár kanál levest, ami után
mély álomba merült. Ma reggel Ignác egy kis időre átvette
tőlem az ápolói posztot, hogy pihenhessek néhány órát. Éjjel
megint későn ért haza, és mikor belépett a betegszobába, láttam
rajta, hogy sápadt és kialvatlan.
– Olybá tűnik, hogy neked nagyobb szükséged lenne
pihenésre – mondtam neki, és gyengéden a karjára tettem a
kezem. Rám nézett véreres szemével, de elmosolyodott.
– Ne félts engem, Zsini! Sejtelmed sincs, Bécsben egy-egy
átdorbézolt éjszaka után milyen állapotban voltam. Ahhoz
képest ez semmi! Ráadásul akkor utána a tanórákon kellett
helytállnom.
– De hol voltál egész éjszaka?
– Nem egész éjszaka… valamennyit aludtam is. A
kereskedővel volt találkám… emlékszel, aki átkelt a Dunán, és
megígérte, hogy utánanéz Lujziéknak.
– No és? – faggattam, noha sejtettem, hogy ha jó hírekkel
szolgálhatna, azokat már biztosan elmondta volna. Ez be is
igazolódott – csüggedten megrázta a fejét.
– Semmivel sem lettünk okosabbak. Pedig órákig
fagyoskodtam a parton, mivel a révész késett. A megbízottunk
elment a nővérünk házához, de azt üresen találta. A
szomszédok is csak annyit tudtak mondani, hogy már vagy egy
hónapja nem látták egyiküket sem – ők azt hitték, hozzánk
jöttek át Budára. Mivel a kereskedő a Rókus Kórházban is járt
egy ismerősénél, ott is érdeklődött Lujziék felől. Az most a
járványkórház odaát, de ott sem tudtak róluk semmit.
Mondhatnánk, szerencsére… így reménykedhetünk abban,
hogy mind egészségesek, csak elhagyták a várost.
 – Remélem így van! – keresztet vetettem. – Viszont –
félrehúztam egy sarokba, és suttogóra fogtam. – Nagymama
állapota aggaszt. A tegnapi izzasztókúra után jobban lett, még
evett is valamicskét, éjszaka viszont mind kihányta. Akkor még
elfogadott egy kis meleg vizet, teát már nem. Azóta pedig egy
kortyot sem hajlandó lenyelni, csak összeszorítja a száját, és a
fejét rázza. Mikor kérdem, mije fáj, mit érez, hogyan
segíthetnék, nem felel semmit. Csak lehunyja a szemét, és
mozdulatlanul fekszik.
Mindketten a betegre néztünk, aki most is ugyanúgy feküdt,
ahogyan már órák óta. Az arcán egyetlen izom sem rezdült, de
így is látszott rajta, hogy szenved. Ignác megfogta a vállamat, és
gyengéden taszított rajtam egyet.
– Eredj, és próbálj meg aludni. Szükséged van a pihenésre,
hogy tovább segíthessünk Nagymamának.
Szót fogadtam neki, és magamban hálát adtam Istennek,
hogy ilyen derék bátyám van.

Szeptember 9-én
 
Tegnap végül sokkal tovább aludtam, mint eredetileg szerettem
volna – valóban nagyon fáradt lehettem. Mikor felébredtem, az
első gondolatom az volt, hogy borzasztó éhes vagyok, a
következő pedig, hogy hány óra lehet. Kiderült, hogy dél is
elmúlt, és a többiek már az ebédet is elköltötték. Miközben a
sebtében felmelegített levest kanalaztam, apámtól megtudtam,
hogy Nagymama sajnos nem lett jobban, bár rosszabbul sem.
Ugyanúgy nem eszik semmit, és csupán egy kevéske vizet
tudtak belediktálni. Ignác nagy erőfeszítéssel egy kis orvosságot
is megitatott vele, de az nem hánytató vagy hashajtó volt, mivel
ezek már véglegesen legyengítenék, hanem a Gáspár által
említett nyugtatószer. A következő izzasztókúrát is
elhalasztotta, ugyanezen okból. Először kissé meg kellene
erősödnie, az pedig nem történik meg, amíg nem eszik
valamennyit.
– Hanem, kislányom… – terelte hirtelen másra a szót apám.
– Ma is itt járt az orvos a fiatal segédjével. Mikor beléptünk a
beteghez, és meglátták Ignácot, ugyancsak meglepődtek.
Mosonyi doktor persze nyomban tudta, kicsoda, hiszen ismerte
őt suhanc kora óta, és igen megörült neki. Tudta, hogy Bécsben
tanul, és hogy patikáriusnak készül. Ignác azt is elmondta, hogy
a cukrászat helyén patikát készül nyitni… Ezt is örömmel
fogadták.
– Mindketten? – kérdeztem, és nagyot nyeltem.
– Hát persze… Bár az ifjú unokaöcs ma még a szokásosnál is
szótlanabb volt. Mikor látta, hogy nem te vagy a szobában,
hanem Ignác, az arca egészen elborult – apám halványan
elmosolyodott, és jelentőségteljesen nézett rám –, amit meg is
tudok érteni. Aztán ahogyan Mosonyi doktor beszélgetett a
bátyáddal, mintha felvidult volna. Mikor elköszöntek, már úgy
fogott kezet Ignáccal, mintha régi barátok lennének.
– Ó! – csak ennyit feleltem. Mit nem adtam volna, ha én is
bent lehettem volna abban a szobában! – Most már mennem
kell – mondtam, és felálltam az asztaltól. – Felváltom végre
Ignácot. Kimerítő éjszakája volt, és azóta is talpon van.
– Drága gyermekeim! – apám csak ennyit mondott.
Tudom, hogy sajnál minket, de azzal is tisztában vagyok,
hogy ő nem lenne képes éjt nappallá téve a nagybeteg
édesanyja mellett virrasztani. A boltunk feldúlása és a
megveretése óta csak árnyéka volt önmagának, és mindezt
csak tetézte a cholerától való rettegése, amibe kis híján bele is
betegedett… már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges. Azt is jól
tudom, hogy szégyellte magát a viselkedése miatt, habár
egyikünk sem tett soha még csak halvány célzást sem erre.
A betegszoba felé tartva fájó szívvel gondoltam arra, hogy
egy ereje teljében lévő férfinak, egy családfőnek milyen
könnyen tönkreteheti az életét a körülmények váratlan és
gyors rosszabbra fordulása.

Szeptember 10-én
 
Ma reggelre szegény nagyanyám meghalt. Csendesen hunyt el,
és amennyire meg tudom ítélni, nem szenvedett sokat.
Legalábbis az utolsó óráiban nem, amikor én voltam mellette.
Az arca már régóta olyan volt, mint egy halotté… szürke,
beesett, a szemei mélyen a gödrükbe süllyedtek, a szája
elkékült. De a vonásai kisimultak, már nem feszült úgy a bőre,
mint a krízis legrosszabb pillanataiban. Az utolsó éber
perceiben már annyira gyenge volt, hogy megszólalni sem
tudott, ám a tekintete mindent elmondott. Hála volt benne, és
búcsúzás – tőlünk és az élettől. Ekkor behívtam hozzá a
többieket is: apámat, Vilmát, Ignácot. Vilma tudta magát tartani,
és csak odakint, a folyosón sírta el magát, de apám már bent,
Nagymama ágya mellett is hangosan zokogott.
A járvány miatt a házakban tilos a halottakat felravatalozni.
Minél előbb el kellett távolítani a holttestet a házból, és a
temetőbe vitetni, ahol minden különösebb szertartás és főként
a szeretteiknek a személyes jelenléte, búcsúja nélkül hantolták
el a holtakat. Ahol százával betegedtek és haltak meg az
emberek, ott mindet jeltelen tömegsírokban földelték el.
Szerencsére Nagymamára nem ez a sors várt. Apám megfizette
a halottszállítókat, hogy tisztességesen bánjanak vele, és hogy a
rég megboldogult nagyapám mellé temessék, ami az utolsó
kívánsága volt. Abba is beleegyeztek, hogy Ignác velük tartson,
így biztosak lehettünk benne, hogy a gyászhuszárok követni
fogják az utasításainkat.
Ahogyan hetekkel ezelőtt Katától, most Nagymamától is
csupán az ablakban állva tudtunk búcsút venni. A harangok
sem szóltak a lelki üdvéért, ahogyan már régen senkiért sem
kondították meg őket. Ez így még sokkal szomorúbb volt, mint
egy hagyományos temetés, de tudtuk, hogy sokaknak még
ennyi sem jutott. Vilma mellettem zokogott, annyira, hogy a
zsebkendője már lucskos volt a könnyeitől. Átnyújtottam neki
az enyémet – az én szemem száraz maradt, és csupán valami
végtelen ürességet éreztem.
Apám nem is jött ide hozzánk. Azt mondta, hogy ő már
előzőleg elbúcsúzott Nagymamától, nem akarja látni, ahogyan
örökre elhagyja a házat, ahol az utolsó éveit leélte.
Mikor a szekér (amin a nagyanyámén kívül még három
másik holttest is volt, és gyanítottam, hogy útban a temető felé
még továbbiakat is felvesznek majd) elindult, és hamarosan
befordult a sarkon, Vilma kissé már lecsillapodva belefújta az
orrát a zsebkendőmbe, majd kisírt szemmel, hüppögve nézett
rám.
– Mi lesz velünk nélküle, Zsini?
– Majd csak megleszünk valahogy – átkaroltam a vállát. – Mi
még itt vagyunk egymásnak. És Nagymama is tovább vigyáz
ránk, most már odafentről – az ég felé mutattam, és Vilma a
tekintetével követte az ujjamat.
– Igen, szerencsére ti még itt vagytok nekem – mondta. – Te
és Ignác. És édesapánk… ámbár ő mostanában…
Nem fejezte be, de én nagyon is jól értettem, mit akart
mondani. Elhúztam őt az ablaktól.
– Gyere! Hűvös van, nehogy meghűlj itt nekem. Menjünk,
keressük meg apánkat… biztosan magába roskadva ül valahol.
Szüksége van a vigasztalásunkra.
Aznap este gyertyát gyújtottunk az ebédlőben, és körülülve
azt, együtt elmondtuk Nagymamáért a fájdalmas rózsafüzért.
Ekkorra már a bátyám is hazaérkezett, de egy szót sem tudtam
kihúzni belőle arról, mi történt a temetőben. Borzalmas
látványban lehetett része – ezt láttam az arcán, és mihelyt
hazaért, elővett egy üveg pálinkát az almáriumból, majd nagyot
kortyolt belőle. Máskülönben nem ivott itthon, csak legföljebb
egy kis bort az ebédhez. Nem vetette meg az italt, de azt
vallotta, hogy egyedül részegeskedni a lehető legutálatosabb
viselkedés. Ám most szüksége volt egy kis szíverősítőre, és én
nem tudtam ezért elítélni.

Szeptember 11-én
 
Ma délelőtt apám levelet kapott, amit egy küldönc hozott
egészen a kapunkig. A levél ránézésre elég különösnek tűnt –
nagyobb méretű volt, mint általában a postai küldemények, és
nagy, cifra címeres pecsét volt rajta. Azt nem láttam, kitől
jöhetett, és apám nem is mutatta meg – még mielőtt bármit
kérdezhettem volna, sietve bement a dolgozószobájába, és
becsukta maga után az ajtót. Ez mindig is azt jelentette, hogy
zavartalanul óhajt foglalkozni valamivel. Ilyenkor bekopogtatni
sem volt szabad hozzá… ha viszont résnyire nyitva volt az
ajtaja, bármikor beléphettünk, akár kopogtatás vagy kérdés
nélkül is.
Ezért türelmesen vártam, hogy kijöjjön, ugyanis tudtam,
hogy ha valóban fontos hírt kapott, előbb-utóbb meg akarja
majd osztani valakivel, és most én voltam hozzá a legközelebb.
Nem is csalódtam. Olyan fertályóra múltán elő is került, a
legnagyobb döbbenetemre mosolyogva, és szemében a
boldogság könnyeivel.
– Őfenségétől József nádorispántól jött a levél és egy
küldemény! – újságolta csillogó szemmel, ahogyan már nagyon
régen láttam őt. – Képzeld, Zsini, csak most tudta meg az egyik
inasától, mi történt a cukrászdánkkal, és miért. Azt írja,
mélységesen felháborította, egyben lesújtotta őt a hír.
Olyannyira, hogy ragaszkodott hozzá, hogy személyesen ő írjon
nekem. Látod? Nézd, ez az ő keze írása – felém tartotta a levelet,
és én megcsodáltam a szabályos, cirkalmas betűket.
A nádor jól beszél és ír magyarul, így ezt a levelet is
magyarul írta. Nem volt hosszú, én mégis hálával gondoltam a
nádorra, aki ily nagy örömet szerzett édesapának, és
felcsillantotta a reményt a teljes kétségbeesésben.
– Ez valóban nagy kegy, édesapám! – mondtam őszinte
örömmel. – Mit írt még?
– Azt, hogy… – a szeméhez emelte a levelet. – Megtérítik a
káromat, és szeretnék, ha idővel újra megnyitna a cukrászat –
felemelte a fejét, és rám nézett. – Én azonban már döntöttem:
nem lesz többé Gruber cukrászda, hanem lesz helyette Gruber
patika. Ezt meg is írom Őfenségének. A kártérítést is a bolt
átépítésére fogom fordítani… de, Zsini, így már nem kell
aggódnunk, hogyan vészeljük át azt az egy évet, ami még
hátravan Ignác tanulmányaiból. Meg vagyunk mentve! – az
öklével diadalmasan a levegőbe suhintott, én pedig
összecsaptam a tenyerem.
– Nagyszerű! Megkeresem Ignácot, ezt neki is hallania kell.
Lelkifurdalása volt, hogy hamarosan vissza kell utaznia Bécsbe,
és itt kell hagynia minket a bizonytalanságban. De most… a
kedves nádorispánunk megmentett minket!
– És az én kis Vilmám is milyen büszke lesz! – apám kihúzta
magát, én pedig a nyakába ugrottam, és nevetve
megcsókoltam.

Szeptember 15-én
 
A főherceg nádortól kapott nagylelkű juttatás, egy zacskó
csengő aranydukát, bőven elegendő lesz a bolt
rendbehozatalára. És persze az átépítésre is futja majd belőle,
hiszen egy patikába egészen más berendezés kell, mint egy
cukrászdába. Időnk is lesz az építkezésre, Ignác csak jövő
nyáron fogja letenni az utolsó vizsgáit.
– Nem is tudom – morfondírozott Ignác, amikor egyedül
maradtunk Nagymama egykori szobájában, ahol a hátramaradt
holmiját próbáltuk rendezgetni. Apám és Vilma nem éreztek
magukban elég erőt ennek a feladatnak az elvégzéséhez. – Az
utóbbi napokban azon tanakodtam, hogy talán mégis meg
kellene tartanunk a cukrászatot. Milyen lesz az Országház utca
a Gruber cukrászda nélkül? És honnan fogja ezentúl rendelni a
süteményeit a főhercegi pár, no meg a fél Várnegyed?
– Vannak itt a környéken más cukrászdák is – feleltem, majd
megvontam a vállam. – Apánk döntött így, Ignác. Egy ideje már
észrevettem, hogy… belefáradt. Úgy vélem, már amúgy is csak
arra várt, hogy te elvégezd az iskoládat, és átvedd tőle a
bolthelyiséget. Most közbejött a járvány és a támadás, ami
előbbre hozta a döntést, de nem változtatta meg. Úgy látom
rajta, egészen megkönnyebbült, hogy lekerült a válláról a bolt
fenntartásának a terhe.
– És ti? Mi lesz veled és Vilmával?
– Mi lenne velünk? – elmosolyodtam. – Nem vagyunk már
annyira kicsik, ne félts minket. És hát itt lesz velünk apánk, csak
talán nyugodtabb lesz, és több időt fog eltölteni velünk. Hanem,
Ignác… valamit mutatni szeretnék neked. Nézd csak!
Felálltam, és Nagymama polcáról levettem a régi,
megsárgult irkát, amelyben ükanyám receptjei voltak.
Óvatosan a kezébe vette, és hosszasan lapozgatta.
– Ezek csodálatos feljegyzések! – mondta végül elismerően. –
A gyógyfüvek erejéről mi is tanulunk a főiskolán, a régiek
bölcsessége azonban ebben is felülmúlhatatlan. Tényleg a mi
családunk nőtagjai állították ezt össze?
– Ha jól tudom, anyai nagyanyánk és anyánk írta a
feljegyzéseket, de az ükanyánk emlékei és tanítása alapján.
– Magammal vihetem? – kérdezte, mire én önkéntelenül egy
tiltakozó mozdulatot tettem, és az arcomon is láthatta, hogy
nem szívesen válnék meg a füzetkétől. – Jól van! – nevetett. – Itt
hagyom neked, látom, mennyire ragaszkodsz hozzá. De mihez
akarsz kezdeni vele?
– Nem is tudom – átvettem Ignáctól az irkát, és
elgondolkodva forgattam a kezemben. – Úgy érzem, mintha
ezekről a lapokról az ükanyám szólna hozzám. És Nagymamára
is emlékeztet… az ő ötlete volt, hogy keressük elő, és próbáljuk
hasznát venni a járvány alatt. Így is volt! Sajnos idehaza nincs
annyi szárított gyógyfű, amiből az összes főzetet elkészíthettük
volna, de ha egyszer vége lesz ennek az átkozott járványnak,
Vilmával elmegyünk a Gellért-hegyre füveket gyűjteni.
– Az még odébb van – figyelmeztetett a bátyám. – De örülök
neki, hogy te is érdeklődsz a gyógyítás iránt, kishúgom. Ha
megnyitom azt a patikát, még akár a segédemmé is fogadlak.
Tudtam, hogy félig tréfál, de félig komolyan is gondolja, és
örültem ennek. Mikor aztán este nyugovóra tértem, a kis
füzetet az ágyam mellé, az éjjeliszekrényre tettem.

Szeptember 16-án
 
Ma reggel a Kurirban ismét leközölték a cholera-járvány ez idő
szerint legutolsó adatait.
Eddig összesen 208 556-an fertőződtek meg, 69 608-an
kigyógyultak belőle, 99 004-en elhaláloztak, és még 40 484-en
szenvednek a kórságban. Apám megjegyezte, ami már nekem
is feltűnt, hogy ebbe a szörnyű kórba csaknem a fele belehal
azoknak a szerencsétleneknek, akik elkapják. És valóban…
minálunk még ennél is rosszabb volt az arány. Három betegből
kettőt elveszítettünk: Katát és Nagymamát. És ki tudja,
Lujziékkal mi lehet…
Az újságban azonban még ennél rosszabb híreket is
lehoztak. Apám ezt ismét oly fontosnak tartotta, hogy felolvasta
nekünk: „Balvélekedés és a józan okossággal ellenkező
gyanakodás… a nép arra vetemedett, hogy az uralkodó dögletes
nyavalya az Igazgatószékek és a főbb rangúak találmánya.”
Elterjedt, hogy a kutakat, italokat megmérgezték, hogy az
orvosság, a mindenütt használt wismuth valójában méreg. Az
orvosok, tiszti személyek és papok, akik segíteni próbáltak, és
sokfelé a kutakba szórták a szert, méregkeverők. Zemplén és
Szepes vármegyékben zendülés tört ki, a nemesek birtokait
feldúlták. Rablás, öldöklés, gyújtogatások követték egymást. A
dühöngők megfékezésére katonákat vetettek be, és végül a
lázadást leverték.{15}
A sok borzalom ellenére én nem vagyok boldogtalan. Az
ablakomból ma reggel megint láttam Gáspárt – sietett, mint
mindig, de azért felnézett hozzám, elmosolyodott, és egy
pillanatra megemelte a kalapját. Ettől egyszeriben olyan öröm
áradt szét az egész bensőmben, hogy úgy éreztem, mintha
belázasodtam volna.

Szeptember 25-én
 
Mikor most visszaolvastam a naplóm legutolsó bejegyzéseit,
csodálkozom rajta, hogy csak tíz nap telt el azóta. Mintha egy
örökkévalóság lenne! A világ megváltozott, és én sem vagyok
ugyanaz, mint aki az eddigi sorokat, oldalakat írta. Az utóbbi
napokban megjártam a poklot, de Isten segítségével
visszafordultam, és szinte újjászülettem – mert bár annyira
gyenge vagyok, hogy a tollat is alig tudom megtartani az ujjaim
között, de élek, és érzem, hogy napról napra erősödöm.
Mint ahogyan nagyanyám sem tudta pontosan, hogyan
fertőződött meg a cholerával, úgy én sem tudtam felidézni
semmi olyan eseményt, amikor rám ragadhatott volna az
epekór. Nagymamát én ápoltam ugyan, de ő öt nappal előtte
meghalt, és utána nem jártam sehol, nem találkoztam senki
beteggel, vagy aki később betegedett volna meg. Hogy a rossz,
nyirkos levegőben terjedt volna? Lehetséges, nem tudhatom…
Viszont akkor még a legelején, a rekkenő nyári időben hogyan
harapózhatott el annyira a járvány? Inkább arra hajlom, hogy
megérinthettem valamit, amit odakintről hoztunk be: egy
portékát, élelmet. Ignác is ezen a véleményen van, ezért azóta,
hogy én ágynak estem, már ismét mindent igyekezünk
megtisztítani, fertőtleníteni, ami csak bekerül a házunkba.
Ignác bátyámnak soha nem tudok eléggé hálás lenni – ő az
én egyik mentőangyalom, neki köszönhetem, hogy most itt
vagyok, és le tudom írni ezeket a sorokat. A másik pedig nem
más, mint Mosonyi Gáspár… de mielőtt rátérnék arra, ők ketten
hogyan rántottak vissza a halál kapujából, az elejéről kezdem a
történetet.
Aznap, amikor először tapasztaltam magamon a baj tüneteit,
először még semmi rosszra nem gyanakodtam. Vilmával és
Nagymamával ellentétben nálam ugyanis nem
gyomorpanaszokkal és hányással kezdődött a betegség, hanem
eleinte enyhe, később egyre erősödő lázzal. Estére már szinte
lángolt az egész testem, és Ignác aggódó arckifejezéssel tette a
tenyerét a homlokomra, majd a pulzusomat számlálta, végül
ágyba parancsolt, és borogatást készített, hogy azzal a lázat
lehúzza. A gondos ápolása és a virrasztása ellenére egyre
rosszabbul lettem, rázott a hideg, és hamarosan jelentkezett a
többi rettegett tünet: a gyomor- és bélgörcsök, a hányás, a
hasmenés. Csupán hajnalban tudtam elaludni, és a bátyám
szerint nyugtalanul hánykolódtam, sőt beszéltem is álmomban.
Mikor aztán felébredtem, a kezem és a lábam jéghideg volt,
közben pedig valósággal úsztam a verejtékben. Mikor
megpróbáltam megmozdítani a lábamat, az begörcsölt, olyan
fájdalmasan, hogy felsikoltottam, annak dacára, hogy előtte
még suttogni sem volt erőm.
Ignác fáradhatatlanul küzdött értem; cserélgette a meleg,
ecetes borogatásokat, belém diktálta a gyógyszert, a herbateát,
a nyugtatót, dörzsölgette a lábamat, a karomat. Nem tudom,
mit adhatott, de miután lenyeltem az orvosságot, valami béke
és nyugalom szállt meg, a fájdalom enyhült, majd elmúlt, és
végre elaludtam.
Nem emlékszem, mennyi ideig ringatott el a jótékony álom,
Ignác csak később árulta el, hogy kerek egy napot aludtam.
Mikor kinyitottam a szemem, elsőként Gáspár arcát
pillantottam meg. Azt hittem, még mindig álmodom, és nem
akartam, hogy véget érjen az álom, ezért újból behunytam a
szemem – de kiderült, hogy valóság volt. Gáspár ott ült az
ágyam szélén, és megfogta a kezemet.
– Georgina kisasszony! – súgta, és gyengéden megszorította
az ujjaimat. – Hall engem?
Bólintottam.
– Akkor jól van – felsóhajtott. – Csak annyit akartam
mondani, hogy ne féljen. Minden rendben lesz!
Szerettem volna válaszolni, de úgy ki volt száradva a
torkom, hogy egy hang sem jött ki rajta, ezért ismét
bólintottam.
– Most mennem kell – mondta. – De holnap visszajövök.
Várni fog? Ne mondjon semmit, csak bólintson újra.
Megtettem, mire lehajolt, és megcsókolta a kezemet. Miután
kiment a szobámból, behunytam a szemem, és visszaidéztem
az arcát, a hangját, a szavait. Igen, várni fogom őt holnap is, és
azután is. Muszáj jobban lennem, hogy lássam, amikor itt lesz,
és beszélni is tudjak vele! Ezzel a gondolattal aludtam el újra –
mélyebben és nyugodtabban, mint a betegségem kezdete óta
bármikor.
Másnap valóban eljött, és harmadnap is, amikor már kicsit
fel is tudtam ülni az ágyamban, habár még olyan gyenge
voltam, hogy csak suttogni bírtam, és a fejemmel jelezni, hogy
egy kérdésre igennel vagy nemmel válaszolok. De így is
hosszasan elbeszélgettünk, miközben a segítségével lassan
elkortyolgattam a langyos herbateát.
– Tudja, Zsini kisasszony – (az utóbbi napokban eltanulta az
itthoni becenevemet) –, egy időben nagyon nehezteltem ám
magára! – mosolygott kissé évődve.
– Miért? – kérdeztem, és csodálkozva tágra nyitott szemmel
próbáltam jelezni az értetlenségemet. Természetesen jól
emlékeztem erre az időre, és arra is, mennyire megszenvedtem
a bizonytalanságot és azt az érzést, hogy igazságtalanság ért,
hogy ártatlanul bűnhődöm valamiért. De most talán kiderül, mi
volt a „vétkem”.
– Egy ízben láttam magát karonfogva, bizalmas
beszélgetésbe merülve egy velem körülbelül egyívású,
ismeretlen ifjúval. A helyemben bárki ugyanarra a
következtetésre jutott volna, mint amire én jutottam: bizonyára
az udvarlója vagy netán a vőlegénye a szerencsés fiatalember.
Egyszeriben iszonyú haragot és sértettséget éreztem –
legszívesebben világgá kiáltottam volna a fájdalmamat, de
ehelyett hazarohantam, és aznap kimerültségre hivatkozva
kimentettem magam a nagybátyámnál. Végül úgy-ahogy
megnyugodtam, és meggyőztem magam, hogy próbáljam
férfiasan, emelt fővel elfogadni a helyzetet. Hiszen mi rossz van
abban, ha két fiatal teremtés egymásra talál? Nem bűn az, még
akkor sem, ha ezzel az én szívemet összetörik. Tudtam ezt, és
mégis… nem tudtam jó szívvel gondolni kettejükre és
különösen magácskára, Zsini kisasszony. Kérem, bocsásson
meg ezért a gyarlóságomért! Mikor aztán itt, a házukban
szembesültem azzal, hogy az ifjú, akivel együtt láttam, nem
más, mint a testvérbátyja, egyszerre megszégyenültem, de
mérhetetlen boldogság is volt ez számomra. Visszatért a
szívembe a remény… Majd meghallottam, hogy ön is elkapta
ezt a rettenetes ragályt! Nem volt maradásom, nyomban ide
siettem, és már itt találtam a betegágya mellett Ignácot, akivel
azóta – elmondhatom – szoros barátságot kötöttem.
Miközben hallgattam őt, a szívem egyre hevesebben
dobogott, és úgy éreztem, az arcom is lángra gyúl, ám ezúttal
nem a láztól. Már éppen én is el akartam mondani neki,
mennyire boldoggá tett, hogy nap mint nap láthattam őt az
ablakomból, és milyen fájdalmat okozott, amikor közönyt
mutatott irányomban, de ekkor hirtelen kopogtak az ajtómon,
és apám lépett be a szobámba. Gáspár rögtön felugrott, és
meghajolt előtte.
 – Á, az ifjú Mosonyi – mondta apám némileg meglepetten. –
Egyedül a lányommal, a szobájában…
– Kizárólag az orvosaként! – vágott a szavába Gáspár, ám az
arca bíborszínt öltött.
– Értem – apám bólintott, majd rám nézett. – Ám most, hogy
Zsini már lábadozik, talán nem ildomos itt kettesben
tartózkodniuk.
Ezt hallva én is elszégyelltem magam, de egyben
haragudtam is apámra – nem is olyan régen még a halálomon
voltam, Gáspár volt az egyik, akinek köszönhetem, hogy most
már vélhetőleg túlélem a cholerát, mire neki az illendőségen jár
az esze. Ráadásul az ifjú orvossegéd egyetlen szóval vagy
mozdulattal sem próbált visszaélni a helyzettel. De Gáspár
láthatóan nem vette a szívére a szülői feddést, és engedelmesen
szedelőzködött. Én fájó szívvel búcsúztam el tőle.
– Ugye holnap újra eljön, orvossegéd uram? – kérdeztem a
kezemet nyújtva. – Nekem már az is felér a legjobb orvossággal,
ha a szavait hallgatom – csak ennyit mondtam, amire a
szemében mérhetetlen öröm csillant. Kezet csókolt, apámmal
parolázott, és elment.
Nemsokára Vilma is bejött a szobámba, és az ágyam szélére
ülve megfogta mindkét kezemet.
– Jaj, Zsini, csakhogy már ilyen jól vagy! Én annyit sírtam az
utóbbi napokban! Nemrég elveszítettük Nagymamát, Katát, azt
már nem bírtam volna ki, ha téged is!
Ettől a gondolattól még mindig szipogott, és megtörölte a
szemét. Én halványan elmosolyodtam.
– Én is örülök… – mondtam. – Ilyenkor derül csak ki igazán,
milyen jó testvéreim vannak. Ignác éjt nappallá téve ápolt, és
te…
– Én is ápoltalak! – szakított félbe. – Annak ellenére, hogy
Ignác eleinte nem akarta engedni azt sem, hogy betegyem ide a
lábamat. De én nem fogadtam szót neki, már csak azért sem,
mivel én már kigyógyultam az epebajból, és nem kaphatom el
újra. Meg aztán… amikor a fürdőkádban izzasztottunk,
illendőbb is volt, hogy én voltam veled, hiszen anyaszült
meztelenül ültél ott.
– Micsoda? – kérdeztem, és döbbenetemben megpróbáltam
felülni az ágyban, ám erőtlenül visszahanyatlottam a
párnámra. – Miről beszélsz? – kérdeztem suttogva.
– Ah, hát nem emlékszel rá? Nos, talán jobb is… A délceg
orvossegéded ötlete volt, de ne félj, ő nem volt jelen a
műveletnél. A kádba ültettünk, betakargattunk lepedővel, és
borszeszégőt tettünk a lábaid közé. Ne nézz így rám! – elnevette
magát. – Nem volt annyira szörnyű… persze tényleg jobb, hogy
nem emlékszel rá. De hatott a kezelés, lejjebb ment a lázad, és
utána többször is epét hánytál. Azzal távozott belőled a méreg,
legalábbis a bátyánk szerint.
Erre már halványan emlékeztem… az epe keserű ízére a
számban és az utána érzett megkönnyebbülésre. Vilmának
igaza volt, az jelenthette a fordulópontot a betegségemben.
– Tehát te is kivetted a részedet a gyógyításomból –
mondtam végül. – Köszönöm! Együtt megmentettétek az
életemet.
– Ó, ez magától értetődik – ültében kihúzta magát. – Elvégre
mire valók a testvérek? De most már pihenj, látom rajtad, hogy
alaposan kifárasztottunk.
Ebben igaza volt – ekkor már magától lecsukódott a
szemem, és alig vártam, hogy végre ismét belemerülhessek a
gyógyító álomba.
Mindez napokkal ezelőtt történt, és ma már az ágyamból is
fel tudtam kelni, és fel is öltöztem, habár a szobámból még nem
mentem ki, Az ebédemet is ide hozták be, és ma történt meg
először, hogy nem küldtem vissza a tányéromon lévő étel
nagyobbik részét.
Most, hogy megint az ablakomnál ülhetek, és letekinthetek
az utcára, megfigyeltem, hogy ezekben a napokban mintha
csillapodott volna a járvány. Még most is el-eldöcög a házunk
előtt a halottas szekér, de már általában nem egyszerre több
halottal, és nem is olyan gyakran, mint néhány hete vagy akár
néhány napja. Járókelőt is többet látok az utcán, olyanokat, akik
szemmel láthatóan a dolgukra sietnek, de már másokat is,
minden eddiginél többet, akik csupán ráérősen sétálnak,
andalognak a szép őszi időben.
Mosonyi doktort és Gáspárt ma még nem láttam, és tegnap
történt először, hogy Gáspár nem is jött el hozzám. Nem
aggódtam túlságosan, hiszen már sokkal jobban vagyok, és
ezekben a hetekben az orvosoknak nincs idejük a lábadozó
betegekkel is ugyanannyit foglalkozni, mint a még
szenvedőkkel. Türelmesen várom, hogy ismét találkozzunk, és
addig is magamban újra meg újra felidézem a látogatásait és a
szavait, a tekintetét.

Szeptember 26-án
 
Ma már Ignác bátyám karjára támaszkodva, és Vilma
kíséretében az udvarra is lemerészkedtem. Szépen sütött a nap,
de nem volt túl meleg, ezért szegény Nagymama egyik meleg
kendőjét terítettem a vállamra. Leültem a fonott karosszékre,
amelyet még az ő betegsége idején használtunk az
izzasztókúrához. Vilma az egyik kismacskát az ölembe tette, és
én elcsodálkoztam rajta, milyen sokat nőttek a kis jószágok,
amióta utoljára láttam őket. Apám meglepetésként a
kedvencemmel, mazsolás kaláccsal kedveskedett, aminek már
csak azért is örültem, mivel ez volt az első alkalom, hogy a
cukrászda feldúlása óta sütött valamit. Jó étvággyal megettem,
és már egy kis tejet is tudtam inni hozzá – eddig a tej puszta
gondolatára is felfordult a gyomrom.
Úgy tűnik hát, hogy Isten segedelmével, a családom
önfeláldozó ápolásának és nem utolsósorban a szerelem
csodájának köszönhetően kigyógyultam a gyilkos cholerából.
 Szeptember 27-én
 
A mai volt életem eddigi legszörnyűbb napja. Délelőtt Ignác a
városba ment, hogy beszerezzen néhány nélkülözhetetlen
dolgot a háztartásba, és amikor visszatért, láttam rajta, hogy
valami rossz hírt hallott odakint. Nem is habozott sokáig,
nyomban közölte velünk, illetve főleg velem, mivel engem
érintett a leginkább.
– Sajnálom, Zsini, de úgy hallottam, hogy Mosonyi doktor és
Gáspár is megbetegedtek a cholerában. Most a szomszéd
körzetből jár ide orvos… szerencsére már nincs annyi beteg
errefelé.
Én megszólalni sem tudtam, csak leroskadtam a
legközelebbi székre, Vilma hozzám lépett, és a vállamra tette a
kezét.
– Uramisten! És hogy vannak?
Ignác megrázta a fejét.
– Erről semmit sem tudok. A helyettes orvossal futottam
össze, ő újságolta, de nagyon sietett, nem tudtam vele
hosszabban beszélni. Imádkozzunk értük, egyebet nem
tehetünk.
Nagy nehezen felvánszorogtam a szobámba, és elővettem
Nagymama rózsafüzérét az éjjeliszekrényből, de annyira
kétségbe vagyok esve, hogy nem tudok odafigyelni az
imádságra, folyton Gáspár jár a fejemben. A legszívesebben
felpattannék, kirohannék az utcára, és meg sem állnék a
házukig, a szobájáig! Hiszen ő is itt volt mellettem, amikor a
legnagyobb szükségem volt rá! De ez lehetetlen, én nem
mehetek…
Vagy mégis?

Október 1-én
 
A cholera, ez a borzalmas ragály, ami az elmúlt hónapokban
végigsöpört az egész országon, és a mi családunkat is
megtizedelte, úgy látszik, végre visszavonulóban van. Senki
sem tudja, hogyan és miért terjedt el, hogyan betegített meg
egyeseket, míg elkerült másokat, és most azt sem érti senki,
mitől csillapodik az ereje.
Az is bizonyosnak tűnik, hogy akiket már az utolsó
napokban, a lecsengése idején támadott meg, valahogyan
könnyebben átvészelték, és bár ők is megszenvedték a
betegséget, de többnyire túlélték. Ahogyan jómagam is, és –
hála istennek! – Gáspár is. Aznap, mikor megtudtam, hogy ő is
epekórban szenved, minden józan belátás ellenére felöltöztem,
lopva kisurrantam a házból, és meg sem álltam Mosonyi doktor
krisztinavárosi otthonáig. A házba nem jutottam be, szigorúan
megtiltották, hogy bárki betegye hozzájuk a lábát, de végül egy
cseléddel tudtam beszélni. Ő azt javasolta, hagyjak üzenetet a
Gáspár úrfinak, de nekem jobb ötletem támadt. Kértem egy
darab papírt, tollat, és rövid levélkét írtam neki, amiben
biztosítottam, hogy szüntelenül rá gondolok, és mihamarabbi
gyógyulást kívántam neki. Itthon apám alaposan megmosta a
fejemet, de egyáltalán nem bántam! Úgy éreztem, ennyit meg
kellett tennem a szerelmemért – tudatnom kellett vele, hogy ha
nem is látogathatom meg, lélekben vele vagyok.
Ma pedig Ignác, aki szintén elment a házukba, felemás
hírekkel tért haza. Szegény Mosonyi doktor sajnos nem tudta
legyőzni a gyilkos kórt, amelyből annyi embert kigyógyított az
utóbbi hónapokban! Gáspár viszont szerencsére már lábadozik,
annak ellenére, hogy a szeretett nagybátyja elvesztése is
nagyon megviselte. A bátyámnak azonban elárulta, hogy az én
levelem többet jelentett neki, mint a világ összes orvossága
együttvéve.

Október 2-án
 
A mai Kurirban újfent megjelentek a járvány eddigi számai,
amelyekből – nagyon remélem – már nem lesz több.
Szeptember 27-ig 265 000-en betegedtek meg a cholerában,
102 657-en kigyógyultak e ragályból, de 122 244-en elhaláloztak.
40 099-en még mindig betegeskedtek, de az eddigiekhez képest
ez már jóval csekélyebb szám volt.
A napokban Budán már senki sem betegedett meg, és Pesten
is csak kevesen. Apropó, Pest! Lujziék végre előkerültek, és
Gábor, a sógorom levelet írt apánknak. A cholerát az ő szülei
házában, Kisvárdán igyekeztek átvészelni, ami végül csak
részben sikerült nekik. Lujzi és a kisebbik fiacskája, Andráska
megbetegedtek a kórságban, de hál’ istennek mindketten
felgyógyultak belőle. Remélem, hamarosan meg is
látogathatjuk őket, és magamhoz ölelhetem a nővéremet és a
két kis unokaöcsémet!
Ma azt is megtudhattuk, hogy Bécsben és az egész
birodalomban a császár elrendelte a kordonok, a határzárak
feloldását és a Contumatziák megszüntetését. Amint írták,
Őfelsége és a tanácsosai szentül hiszik, hogy mostanra ezen
intézkedések már többet ártanak, mint használnak. A
hónapokig tartó lezárások elválasztottak egymástól családokat,
barátokat, és rengeteg embert taszítottak szegénységbe, sőt
nyomorba, mivel a folyamatos akadályoztatás miatt
természetesen a kereskedés, levelezés és másféle
kapcsolattartás sem működött. A Magistratum Wismuthit, a
rossz hírű wismuthot is rendeletileg betiltotta felséges urunk,
mivel egyértelműen bebizonyosodott a káros mivolta.
Bécs városában ugyan még javában pusztít a járvány, de ott
sem fogják ezentúl lezárni a fertőzöttek házait, és ha valaki
innen, Magyarországról szándékozik beutazni, ezentúl csupán
öt napot kell majd veszteglő intézetben töltenie. Ignác el is
határozta, hogy habár még nem kezdődik el a tanév, azért ő
már visszamenne Bécsbe.
 – Ó, én tudom ám, miért vágysz annyira vissza –
mosolyogtam rá.
– No és mégis, miért? – kérdezte, de közben fülig pirult, így
láttam rajta, hogy bizony jól gondolom.
– Meséltél arról a leányról… hogy is hívják?
Ignác csak rövid szünet után válaszolt.
– Frida. Igazad van, de nem csak miatta megyek vissza…
valami munkát kellene találnom az iskola mellett, lehetőleg egy
patikában, hogy még jobban kitanuljam a szakmát. Ezt már a
járvány előtt eldöntöttem, és azóta csak megerősödött bennem
az elhatározás.
– Remek! – odaléptem hozzá, és átöleltem a nyakát. –
Hiányozni fogsz, Ignác. Nem is tudom, mi lett volna velünk és
főleg velem, ha te nem lettél volna itt.
– De itt voltam – mondta, majd hirtelen megfogta a karomat,
és hátralépett. – Most pedig… jobb lesz, ha elmegyek. Egy
testvér mindig tudja, mikor van rá szükség, és mikor nem.
Nem egészen értettem, miért mondja ezt, de amikor
megfordultam, már láttam, hogy az imént Gáspár lépett be a
szobámba. Ignác ezek után sietve távozott, habár mi ketten ezt
már észre sem vettük. Egy darabig egyikünk sem szólalt meg,
csak néztünk egymásra. Ő is mintha most vékonyabb lett volna,
az arca fehér volt, a szemében pedig tűz lobogott… a betegség
miatt vagy valami mástól? De hiszen én is megváltoztam,
lehetséges, hogy meg is csúnyultam – jutott eszembe hirtelen,
és a hajamhoz emeltem a kezem, hogy legalább azt
megigazítsam kissé. Reggel csak hanyagul tűztem fel, mivel
nem számítottam látogatókra. Ám erre nem volt időm… Gáspár
közelebb lépett, és megfogta a kezemet.
– Zsini kisasszony – suttogta.
– Szólítson csak egyszerűen Zsininek – feleltem, majd
végigsimítottam az arcát. – Örülök, hogy felgyógyult!
– Ezért a pillanatért akartam túlélni – mondta, majd lehajolt,
és megcsókolt, először csak tétován, gyengéden, azután
hevesebben, szenvedélyesebben, miközben a karjával átfogta a
derekamat, és magához szorított, mintha soha többé nem
akarna elengedni.

Október 4-én
 
Tegnap hivatalosan is véget ért a cholera-járvány
Magyarországon – jobban mondva „hivatalosan” ért véget,
hiszen egy-egy elszórt eset még előfordul, és a bátyám, Ignác,
valamint a szerelmem, Gáspár szerint elő is fog fordulni, még
akár hónapokig. A legrosszabb rémálom azonban már a múlté!
Vasárnap már misére is megyünk, és hálát adunk a
megmenekülésünkért. Másnap, hétfőn egy időre elbúcsúzunk
Ignáctól, aki szentül megígérte, hogy legkésőbb karácsonyra
hazatér.
Új doktorunk van, Szőke Aladár, fiatal, rokonszenves férfi,
aki a járvány idején a legnehezebb területen, a galíciai határ
menti kordonnál teljesített szolgálatot. Ő is maga mellé vette
segédnek Gáspárt, akinek – éppen úgy, mint Ignácnak – még
egy éve van hátra az orvosi tanulmányaiból.
Még mindig gyakran kiülök az emeleti ablakomba, és
amikor meglátom őt, integetek neki, ő pedig viszonozza a
köszöntésemet. Ha az ideje engedi, be is ugrik hozzánk egy-két
szóra – apám és Vilma is mindig nagyon örülnek neki. Még nem
kérte meg a kezemet, de reményeim szerint ez a következő
hetekben megtörténhet.
A járvány elején kezdtem bele ebbe a naplóba, leginkább
azért, hogy a félelmeimet és a bezártság miatti szorongásomat
enyhítsem. A cholera távozóban van tőlünk, így hát eljött az
idő, hogy a naplótól is elbúcsúzzam.
Végezetül csak annyit írok, hogy ha bárkinek később a
kezébe kerül majd ez a füzet, kérem, emlékezzen ránk, akik az
1831-es esztendőben éltük át ezt a halálos járványt, és okuljon a
példánkból.
A pusztulás közepette mind bíztunk az orvostudományban
és a hagyományos gyógyítószerekben, amelyek segítettek a kór
leküzdésében, legtöbben a hatóságok intézkedéseit is
betartottuk, mégis sokakat elveszítettünk. Nekünk, akik
megmaradtunk Isten kegyelméből, most tovább kell élni az
életünket, és meg kell próbálnunk boldognak lenni.
A cholerát azonban soha többé nem fogjuk elfelejteni.
{1}
Erzsébet Franciska Mária főhercegnő (1831–1903), József
Antal főherceg, Magyarország nádora és Mária Dorottya
württembergi hercegnő lánya.
{2}
Február 12-én Mária Anna Karolina Pia szárd hercegnővel.
Ferdinándot 1830-ban Pozsonyban magyar királlyá koronázták
V. Ferdinánd néven.
{3}
térképei
{4}
Ebben az évben indult a menetrendszerű hajójárat Pest és
Bécs között.
{5}
I. Ferenc (1792–1835)
{6}
1830–31-ben felkelés, majd háború tört ki az orosz uralom
alatt álló lengyel országrészben. A háború nagyban hozzájárult
a kolera elterjedéséhez. A túlerőben lévő orosz hadsereg végül
szeptemberben leverte a felkelést.
{7}
Só tér, ma Fővám tér.
{8}
egyetem
{9}
Hermina Amália Mária főhercegnő (1817–1842), István
Ferenc főherceg (1817–1867), a későbbi István nádor, és Sándor
Lipót Ferdinánd főherceg (1825–1837).
{10}
kamilla
{11}
Mátyás-templom
{12}
Bizmutpor. Széles körben használták a kolera ellen,
megelőzésként és gyógyításra is.
{13}
Részlet a Bécsi Magyar Kurir 1831. szeptember 6-i számából.
{14}
Főleg ópiumtartalmú nyugatókat használtak.
{15}
1831 nyarán a Felvidék keleti részén, főleg szlovákok és
ruszinok által lakott területeken tört ki a koleralázadás, amit
báró Eötvös Ignác vezetésével fegyveresen vertek le. Az az álhír
terjedt, hogy a kutakat a beleszórt bizmutporral szándékosan
megmérgezték, és ezzel tulajdonképpen terjesztették a
járványt. A lázadásnak mindkét oldalon számos halálos
áldozata volt.