Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról

1434-ben született, Csezmicén.

1472-ven halt meg.
Római katolikus pap, pécsi püspök.
A latin nyelvű világi líra hazai megteremtője.
Humanista költő, neve is felvett név, humanista módra.
Itáliában tanult.
Epigrammákat és elégiákat írt.

Egy dunántúli mandulafáról:

Mátyás király hívta haza, megkapta a pécsi püspökséget, szellemileg társtalannak érezte
magát, visszavágyott Itáliába.
Ez a vágyódás jelenik meg az Egy dunántúli mandulafáról című epigrammájában is.
Arról szól, hogy egy mandulafa túl korán virágzik a tél végén. Kettős jelkép a mandulafa:
előszőr egy tájképben jelenik meg. „Íme virágzik a mandulafácska merészen a télbe.” Ezt
bővíti térben és időben, mitológiai elemek jelennek meg (Herkules, Hesperidák kertje).
A Hesperidák kertje az Odüsszeiában jelenik meg, az ókori világ legszebb kertjéről van szó.
Még ebben a kertben is csodának számított volna, ha Odüsszeusz ilyen fát láthatott volna.
A múlt és a jelen találkozása, a mítoszok és a valóság találkozása emeli ki a csodaként
ábrázolt eseményt: a télben virágzó mandulafát.
Késleltetetten jelenik meg a fa, hosszabb bevezető szöveg emeli ki a szokatlan jelenséget. A
mitológiai utalások humanista vonás. A természet megjelenése a reneszánsz sajátossága.
Az utolsó két sor a fordulat, vagyis a csattanó: a mandulafa metaforává válik: „Mandulafám,
kicsi Phyllis”. Phyllis királylány mondája a várakozás, a beteljesületlen remény, a fájdalmas
epekedés tragédiája. A trójai háborúból hazatérő athéni király jegyezte el, de a lakodalom előtt
vőlegényének haza kellett utaznia, a királylány hiába várta vissza, csalódása öngyilkossághoz
vezetett. A mandulafa sem tudta kivárni a tavaszt, túl korán virágzik, ezért el fog pusztulni,
nem hoz termést.
A költő bánatára utal a birtokos személyjel és a „kicsi” jelző: sajnálja a pusztulásra ítélt
virágokat. Többet lát bele, mint egyszerű mandulafát, Janus Pannonius ugyanilyen helyzetben
van, saját sorsát mintázza meg.
A négy disztichonból álló vers formailag epigramma. A fájdalom, lemondás, reménytelenség
érzése, a költői kérdés felerősíti az elégikus hangnemet.
A vers első és második fele ellentéteket feszít egymásnak: élet – halál, virágzás – pusztulás.
Túl korán hozta Magyarországra a reneszánsz költészetet: nem talált elismerésre, megértésre,
ezért érezte magát szellemileg hontalannak.