______________________________________________________________________________

Berzsenyi Dániel (1776-1836)

Ő a niklai remete, életrajzából ez világos.
A klasszikus formákat kedvelte, művészete az antik költészet csodálata,
a klasszikus időmértékes verselés egyik legnagyobb magyar mestere. Az
antikvitás formáit teszi magyarrá.

Berzsenyi Dániel (1776–1836) nyugat-dunántúli jómódú középbirtokos

nemesi családban született Hetyén (mai neve Egyházashetye). Családjában a
hagyományos nemesi élet- és nemzetfelfogásnak megfelelő életformát
sajátította el: a gazdálkodás, a családnak élés jól megfért a görög és római
klasszikusok tanulmányozásával, a hazafias kötelességtudat nem zárta ki a
Habsburg-uralkodók iránti hűséget.
1790–95 között a soproni evangélikus líceum tanulója volt. Nem tanulmányi eredményeivel,
hanem testi erejével és féktelen természetével tűnt ki tanulótársai közül. Iskolaéveiben mégis
sokat tágult szellemi látóköre a főleg németek lakta polgárosult városban. 1793-ban pár hétre
megszökött Sopronból és katonának állt, majd hamar hazament Hetyére. A rá következő évben
apja ismét visszavitte Sopronba, ahonnan ismét megszökött, ezúttal anyai nagybátyjához Niklára.

1799-ben megnősült, felesége az akkor 14 éves Dukai Takács Zsuzsanna. Ettől kezdve önállóan
gazdálkodott a birtokain, előbb Sömjénben, majd 1804-től Niklán. Gondos, jó gazdálkodó volt,
foglalkoztatták a mezőgazdaság általános problémái (A magyarországi mezei szorgalomról).
Ekkortájt fedezte föl Kis János (a közeli Kissomlyó evangélikus lelkésze, Kazinczy Ferenc
barátja), hogy Berzsenyi versírással foglalkozik. Műveinek első gyűjteményét, hetvenhat verset ő
juttatta el Kazinczyhoz 1808-ban, aki válaszában ódák írására biztatta Berzsenyit.

Költeményeit először 1813-ban jelentetik meg nyomtatásban, de már az előző években is

levelezési és személyes kapcsolatba kerül a szellemi-irodalmi élet számos fontos egyéniségével:
Kazinczy Ferenccel, Vitkovics Mihállyal, Szemere Pállal, Kölcsey Ferenccel. Bár Berzsenyi jól
ismerte Kazinczyt, és a pesti triász tagjaival is többször találkozott, s foglalkoztatták a társadalmi,
közéleti kérdések, nem volt igazi közéleti ember. A reformkor küzdelmeit inkább kívülről
szemlélte, de néhány korabeli politikussal (pl. báró Wesselényi Miklóssal) jó barátságban volt.
Politikai nézeteiben alattvalói hűsége, nemesi szemlélete a felvilágosodás eszméivel keveredik,
ugyanakkor vívódó, önemésztő, befelé forduló alkata miatt is sok kérdésben eltérő a véleménye a
reformerekétől. Napóleont például gyűlölte, Ferenc császárt jó uralkodónak tartotta.

Költészete: 3 műfajban alkotott

 Ódák – A magyarokhoz I., A magyarokhoz II. – Horatius hatása, a romlott jelen és a
dicső múlt szembeállítása, a nemzet jövőjéért való aggódáa hatja át az egészet,
mindkettőt.
A magyarokhoz I. – alkaioszi strófában íródott. A magyarokat szólítja meg Berzsenyi, s
magyarok alatt a nemességet érti, akiknek tenni kell a hazáért. A dicső múlt állítódik szembe
a romlott jelennel:
Dicső múlt Szomorú jelen
Példák a múltból: A lassú halál fémjelzi a jelent, az erkölcs

1
 Buda vára szembeszáll a külső erőkkel eltűnt, idegeneket majmolunk, idegen
– törökök, tatárok nyelveknek és népeknek hódolunk, belső
 Attila, Árpád, Hunyadi János gyengeség jellemzi a magyarságot
hősiessége
Helytállás Megjelenik a nemzethalál víziója
Erkölcsi erő A nemzethalál más költeményekben is ott
van:
 Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke
 Vörösmarty Mihály: Szózat
 Ady Endre: Nekünk Mohács kell
 Illyés Gyula: Egy mondat a
zsarnokságról
 József Attila: Elégia stb.
Tele van az óda ókori kifejezésekkel, ezek Berzsenyi klasszikus műveltségének bizonyítékai.

A magyarokhoz II. – alkaioszi strófa. Ebben az ódában nem a dicső múlt eseményeit sorolja fel,
hanem a jelen eseményeit értelmezi. Horatius verséhez hasonlít, amelyben az államot hajóval
jellemzi – hajó-metafora, hajómotívum. Az óda már nem a nemzethalál-képpel zárul, hanem
optimista végkicsengésű: A bölcsen kormányzott ország mindent kihever, csakis a felvilágosult
nép lehet úrrá a romláson!

 Elégiák – az elmúlás, elkerülhetetlen végzet, ezekről szólnak, Berzsenyi búskedélyű. A

kozelítő tél – az idő múlása, a rohanó fiatalság1. Osztályrészem. A két elégia ellentétes. Az
1
A közelítő tél elemzése: Ez a klasszikus elégia az életmű egyik legszebb darabja. A vers végleges változata
1810-ben született, eredeti címét (Az Ősz) Berzsenyi Kazinczy tanácsára változtatta meg. Versformája időmértékes,
aszklepiádészi strófákból áll.
A költemény a késő ősz gyönyörű, melankolikus, jelen idejű képével indul. Első szerkezeti részének (1–3. szakasz)
kulcsszavai a nincs és a nem. Az indító kép szomorú idilljét a tájból hiányzó életelemek (madárdal, virágok, illatok,
színek, fény) negatív előjelű felsorolása teszik komorrá. Az első egység igéi (hervad, hullanak, zörög,
nincs, (nem) lengedez, (nem) búg, (nem) illatoz, borong, (nem) mosolyog), igenevei és melléknevei (tarlott,
szomorú, kiholt) is az elmúlás, pusztulás világává varázsolják a tájat. A mély magánhangzók túlsúlya
(hangszimbolika) és a hangutánzó, hangulatfestő szavak jelentéstartalma, asszociatív ereje is fölerősíti ezt. A táj, a
természet – a képiség és a zeneiség szintjén is – a vesztett szépség és boldogság világává válik.
A bőséges klasszicizáló – de itt inkább archaizáló funkciójú – szó, fogalom (labyrinth, Zephyr, symphonia, nectár,
thyrsus) ellenére is sok tekintetben a romantikus tájképfestészetre emlékeztető első rész előkészíti a második egység
moralizáló szentenciamondatát, felkiáltását:
„Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!”
A második egység kulcsszava az örök, visszafordíthatatlan idő. A természet elmúlásának képei az emberi élet
elmúlásának toposz-párhuzama. Berzsenyi művében az antikos, archaikus motívumok, fogalmak mellett az idő a
reneszánsz-barokk kor ismert allegóriájával szerepel a versben.
Az idő-allegóriát követő versmondat („Minden csak jelenés...”) figyelmeztet rá, hogy az élet csak látszat. (Érdemes
összevetni Berzsenyi művét Arany János Lejtőn, Vajda János Nádas tavon vagy Babits Mihály In Horatium, Esti
kérdés,Ősz és tavasz közöttcímű verseivel.) A vers elején megszólaló kívülálló, szemlélődő beszélő az utolsó két
szakaszban a mű központi alakjává válik. A váltás magyarázatát a vers szentenciája adja, amelyben konvencionális
megoldás, hogy az általános érvényű igazságot a beszélő magára vonatkoztatja. A tételszerű igazság (törvény) így

2
 Osztályrészem (szapphói versszak) olyan, mint Kosztolányi Boldog, szomorú dala – már
túl van az élet viharain, de az élet folyamatos hiányérzet. Valóban elégedett vagyok, vagy
csak próbálom elhitetni magammal? A közelítő tél (aszklépiádészi versszak) tájleírás,
majd lélekrajz. Szüret után vagyunk, ősszel, egyfajta búcsú az élettől. Rezignáltság.
Levéltöredék barátnémhoz – ez is jelentős elégia.

 Episztolák (költői leveélek) – Vitkovics Mihályhoz, Dukai Takács Judithoz, A Pesti

Magyar Társasághoz, Napoleonhoz

__________________________________________________________________________Csok
onai Vitéz Mihály (1773-1805) – Debrecenhez kötődik az élete. Életrajzát nagyon tudjátok...
Apja borbély és felcser, Csokonai József, anyja Diószegi Sára, ám apja korai halála miatt nagyon
nehezen ment nekik, Csokonai a tanulásban látta a megoldást, rengeteget tanult.
Debrecen Magyarország akkori legnagyobb városa, a konzervativizmus fellegvára. A Debreceni
Református Kollégiumban a nevelés dogmatikus, bibliaközpontú, a felvilágosodás eszméi
nehezen terjedhetnek. Az iskola három tagozatból állt: legalsó – írni és olvasni tanultak, középső
– latint tanultak, felső – bölcsészet és teológia. Ez olyan, mintha ma lenne egy suli, ahova
alapiskolától a diplomáig ki sem mozdulnátok... Csokonai már fiatalon kitűnik
nyelvtehetségével, memóriájával. 1780-1795-ig tanul itt. Önképzőkört szervez az iskolában
tanulótársaival, a nyelveket felosztották egymás közt, ki melyiket tanulja, ő az olaszt választja
dallamossága miatt. Beszélt latinul, franciául, görögül, németül, tanult perzsát, angolt, hébert,
már Kazinczyval is levelezik, tanátrai a jövő professzort látták benne, amikor 1795-ben
kicsapják, miért...:
 Sajátos pedagógiai módszerei miatt (a debreceni Nagyerdőben pipázva tartja az óráit
diákjainak, már óráin érződik a nemesi ellenállás hangulata, teljesen átitatódik Csokonai a
felvilágosodás eszméivel, s ezt az iskola rektora nem viselte el). Meg lázító múveket ír: A

személyessé válik: az elmúlás versindító képei metaforikusan az egyén élettragédiáját fejezik ki. A gyorsan elmúló
boldog ifjúság feletti kesergés a Horác című vers befejezéséhez hasonló.
Allegória: „képletes beszéd” (gör.) szóból; több versszakon, esetleg az egész művön végigvitt megszemélyesítés; a
szóképben a szerző elvont fogalmakat képek segítségével fejez ki, a képsor minden eleme mögött a gondolat
megfelelő részlete rejtőzik.

Szentencia: 1. bölcs mondás (lat.); általános igazságot, erkölcsi tanítást kifejező tömör mondat, költemény; 2. ítélet;
3. sententia; verstechnikai megoldás, amelyben a költő az elősorolt képek (pictura) után összegző résszel zárja a
verset vagy versegységet, pl. Csokonai Vitéz Mihály Az estve című versének az emberi egyenlőtlenségről szóló
része.

3
 bagoly és a kócsag (azokat a magyarkodó nemeseket gúnyolja ki, akik kócsagtollat
hordanak a kalapjuk mellett azt bizonygatva, mennyire nemzetiek, közben a fejük üres,
mint a tök ), Békaegérharc...
 Legációba küldik Kecskemétre, h. pénzt gyűjtsön a sulinak, ő meg felmegy Pestre, és
végignézi Martinovicsék kivégzését. Visszatér, azonnal kicsapják...
Elmegy Sárospatakra, de nem bírja sokáig, 1796-ban végleg felhagy tanulmányaival, nem
szerzett egyetemi oklevelet
Indul a „tudós koldulás” – 1796 – elmegy Pozsonyba, ahol a nemesség összegyúlt az
országgyűlésre, tehát elment, hogy támogatót szerezzen, ki akarja adni a Diétai Magyar Mózsa c.
maga által szerkesztette lapot, Széchenyi Ferenc (István apucija) segít neki, 11 szám megjelenik,
végül az országgyűlés megszavazta Bécsnek a hadi segítséget.
1797-ben ismét útra kel, hogy mecénásokat találjon, ezúttal Komáromba, ahol a Napóleon-
ellenes nemesség szervezkedett, nem talál mecénásokat, viszont megtalálja a szerelmet, Vajda
Juliannát, a Lilla-versek ihletőjét. Csakhogy hatalmas a vagyoni különbség köztük, Lilla gazdag
család leánykája, neki meg egy vasa sincs. Apuci feltétele: állást kell találnod, Mihály! S amíg
szegény Cs. állás után kajtat (Keszthely, Dunaalmás, Pest), Lillát hozzáadják egy dunaalmási
kereskedőhöz, Lévai Istvánhoz, A szerelem csak 9 hónapig tartott. Ezután Csokonai összezuhan.
Majd 1799-ben állást kap Csurgón a gimiben, csak 9 tanulója volt, Csokonait helyettestanárnak
nevezték ki, hatalmas energiával veti bele magát a munkába, iskoladrámákat ír pl. tanulóinak:
- A méla Tempefői
- Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak
- Cultura
Beköszönőverse a Jövendölés az első oskoláról Somogyban – a Magyarország parasztságának
helyzete. Itt érik meg igazán Csokonai népiessége, amely Kazinczyt és Kölcseyt is elfordítja
tőle. S Csurgón írja legnagyobb vígeposzát, a Dorottyát. Eposz, tehát az eposzi kellékek is itt
vannak. Teljes címe: Dorottya, avagy a dámák diadala a farsangon. Négy könyvből áll:
Első könyv
Ebédig
Csokonai művében a főhős nő, méghozzá nem is amazon, hanem egy öreg, csúnyácska, fogatlan, aki "A hamut
mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti." Mint az előbeszédből kitűnik, a költő 1799-ben Somogy megyében tartózkodott,
itt töltötte a farsangot is. Itt látott modelleket Dorottyára. Tárgymegjelöléssel kezd, majd a segélykérés következik,
itt nem istenek segítségét kéri, hanem a jó borocskához fohászjkodik, hogy segítse őt... Fársáng (Carnevál) Budáról
indul, hogy lajstromba szedje Magyarország hajadonjait, akik még pártában vannak, a lányokat és
özvegyasszonyokat. Ekkor érkezik Somogy vármegyébe, ott is Kaposvárott, herceg Eszterházy kastélyába. Ide
készül a bálozó sokaság is, ki szánon, ki gyalogosan, ki lovon, de mindenki a legcifrább öltözékében. Az úton a
gavallérok a felcicomázott lovakon kerülgetik a szánkás hölgyutazókat, tréfálkoznak a hölgyekkel. Gyalogosan
közeledik egy poéta, aki kéri a szépségeket, hogy könnyítsék meg útját, és vegyék fel a szánra, de a hölgyek szóra
sem méltatják. A poéta segítségére a Pegazus siet, így a szárnyas csodaparipán lovagolva a költő is időben
megérkezik a mulatságra, így hiteles krónikása lehet az eseményeknek.
A felvonulók katonás alakzatokban igyekeznek Kaposvár felé. Somogy vármegye öt járása szerint öt csapatban,
zászlók alatt. A vezetőket névvel jelöli a költő, több oldalról bemutatja őket. A seregszemle (enumeráció) közben
találkozunk Dorottyával, aki egy szánon ül. "Dorottya az egy öreg kisasszony,
Ki méltó, hogy reá örök párta asszon;
Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút,
Hogy a burkus kezdte a másik háborút.
Mégsem ólthatta meg annyi sok esztendő,
Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő,
Most is a legényért mindjárt hadra kelne,
Csak vén oldalához dörgőfát lelne.
Pedig már felszántott tisztes orcájának

4
A bőrén lúdgégét könnyen csinálnának.
Úgy pislog béhulott szeme két tájéka,
Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.
A vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívül a fogait.
Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti,
A hamut mamu-nak, a szöszt pedig pösznek ejti."
Dorottya mellett a szánon egy hozzá hasonló vén dáma, Orsolya ül.
Hamarosan megtelik a szála (bálterem) a vendégekkel, elkészül az asztal, készülődnek a muzsikusok; az urak a
lovakról, politikáról, tajtékpipáról, míg a hölgyek a drágaságról cseverésznek. A fantasztikus lakomából a vendégek
új életet nyernek, vígan töltik az időt, adomázgatnak, poharazgatnak.
A pohárköszöntők után Carnevál feláll bársony trónusába, és Hímennel, az anyakönyv jegyzőjével, őrzőjével
előveteti a matrikulát. Ebben szerepel az összes leány neve, aki már betöltötte a tizenhét esztendőt, de még nem
töltötte be a hatvannégyet. Akik már férjnél vannak vagy menyasszonyok azok neve mellett egy veres kereszt
szerepel. Akik örök pártában maradtak, azok neve mellett aszú fügécskék voltak. A nyilvános ismertetés azon dámák
körében, kik már elhagyták a hatvannegyedik esztendőt, nagy vihart kavart. Észrevette ezt Carnevál, ezért eltéteti a
könyvet Hímennel. Bort rendel, majd táncra szólítja a vendégeket.
Második könyv
Estvélig
Carnevál azt ajánlja, hogy az új mátkáké legyen az első tánc, de ezzel újra vihart kavar. Mert Dorottya, és a hozzá
hasonlóan pártában maradtak zúgolódnak, hogy "köztük e csúfos különbséget tették." Egyre emelkedettebb a
hangulat, míg Dorottyának is akad táncosa, Bordács uram személyében. A társaság pedig kacagva nézi, ahogy ürög-
forog, tipeg a vén dáma.
"Igy táncol a táltos banyák paszitjába
Varázsló pemetjén a vasorrú bába."
A vén dámára újabb megaláztatások várnak, miután a tánc végeztével a fáradt társaság játékokkal múlatja az időt, és
zálogosdi közben megint gúny tárgya lesz.
Dorottya megelégelte, hogy ö a gúny tárgya, ráadásul Eris (a viszály istennője) kísérőivel denevérszárnyakon repült
Kaposvárra, hogy láthatatlanul elvegyüljenek Carnevál mulató társaságában. (isteni beavatkozás). A viszály
istennője fánk alakjában befészkeli magát Dorottya testébe-lelkébe. Dorottya elhatározza, hogy bosszút áll
mindazokon, akik vénlánysága miatt rajta és a többi pártában maradt hölgyön gúnyolódtak. Hogy bosszúterve
sikerüljön, áldozatot mutat be, az oltárra egy szájára fordított éjjeliedényt tesz, kéngyertyát gyújt, amire néhány
bálbilétát, három szűzkoszorút, három fürtöt a hajából, és egy tucat kártyát dob. Áldozatáért mindössze egyetlen
férfit kér a farsangon résztvevő sokaságból, vagy ha továbbra is rajta köszörüli nyelvét e gonosz társaság, a
bosszúhoz kér segítséget Ámortól.
Harmadik könyv
Éjfélig
Az áldozat bemutatása után Dorottya visszament a szálába a farsangolókhoz, akik vígan ropták a táncot. Dorottya
azonban bosszút forral a rajta és társain gúnyolódókon. Szövetséget köt négy másik vén dámával, Adelgundával,
Rebekával, Orsolyával és Mártával. Dorottya szavai nagy hatással vannak a banyákra, egyre többen és többen
csatlakoznak hozzá. Eris sem henyélt ezalatt, álommézzel locsolta a bőgőst, és elfoglalta a helyét. Zenéjétől a
megrészegült dámák aparaja-nagyja azonnal otthagyta táncosát, és csak úgy tódultak a muzsikára. Dorottya Rebekát
és kísérőjeként kilenc dámát küld követségbe az ifjakhoz, és ő ékesszólóan adja elő az amazonok hadának
követeléseit. Bordács azonban kevélyen visszautasítja az amazonok követeléseit, és az urak kikacagják a követeket.
Több se kellett a dámák hadának, hadtestet alakítanak; Orsolyát tisztelik vezérlő hadnagynak. Ennek a
dámaáradatnak a fő vezére természetesen Dorottya volt, és hadvezérként irányítja az asszonyok seregét. Az egyre
keményebb csatákat a dámák nemcsak a hagyományos fegyverekkel, hanem modernebbekkel is vívják, bevetik a
csiklandozást, a csókcsákányt, szemnyilakat. ,,...Csatáztak a mérész dámák az ifjakkal
Szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal,
De a kézszorítás és sóhajtás heve
Sok szépek szívében nagy pusztítást teve."
A dámák a győzelem érdekében még főkötőik éles tűit is szablyaként használják. Opor olyan haditervet próbál
kitalálni, amellyel sikerrel venné fel a harcot Dorottya ellen. Zseniális tervet eszel ki, a férfiak, hogy vétkeiket

5
jóvátegyék, még aznap elvesznek egy-egy hölgyet feleségül, ő pedig annak adja a szívét, akitől az első csókot kapja.
Szaladnak is az asszonyok, hogy ők legyenek az elsők, még azok az dámák is rohannak, akik Dorottya baldakinját
tartják, "S keze, lába kitört marsall Dorottyának."
Negyedik könyv
Hajnalig
A dámák egy emberként vetnék magukat Oporra, hogy ők adják az első csókot, de a gavallérok hatszoros karéjba
állnak, hogy megakadályozzák, hogy egy hölgy is Oporhoz jusson. Dorottya félholtan átkozza az asszonyokat, akik
ilyen rútul elhagyták csatabeli helyüket egy férfi csókja miatt. Az asszonyok haragjukban, hogy így rászedték őket,
dámaszokás szerint sírva fakadtak, oldalszobába viszik vezérük testét, hogy kínjait enyhítsék, sebeit próbálták
bekötözni. Dorottya azonban büszkén visszautasítja segítségüket, hiszen miattuk került ebbe a helyzetbe, letépi a
flastromot a testéről, hiszen inkább a halált választja, és elkezdi diktálni a végrendeletét. Utolsó kívánsága, hogy
nevét ne írják a sírjára, hogy az utazók legalább holtában ne csúfolják leánynak. A végrendelet végrehajtójának pedig
Rebekát nevezi meg. Alig hagyták el a haldokló ajkát ezek a szavak, amikor bejön Rebeka, aki derekasan harcolt
dámái élén. Foglyul ejtették a Fársángot a mátrikulával. Amidőn Dorottya megpillantotta e dicső hadizsákmányt,
azonnal elfelejtkezett minden fájdalmáról. Virgoncan ugrott le betegágyáról, a könyvet: azonnal elkérte, rögtön
felöltözött és meggyógyult. Rebekával részletesen elmondatta, hogy miképpen fogták el Carnevált, s megvitatták, mi
legyen a becses hadifogollyal. Addig is, amíg eldöntik, mi legyen vele, áristomba zárták. A dámák haditörvénye
Carnevált bűnei miatt kiheréltetésre és mátrikulája elégetésére ítéli. Húsz dáma örömmel teljesítette az ítéletet,
azonnal máglyát raktak, és tánc közepett elégették a matrikulát. Már éppen a vesztőhelyre vinnék Carnevált, amikor
úgy tűnik, tűz ütött ki. A dámák kiszaladnak, Camevál egyedül marad, és Hímen segítségével megszökik. A hölgyek
csak akkor veszik észre, hogy rászedték őket, amikor szabadon látják Camevált.
Opor szolgája, Gergő elmondja gazdájának, hogy az úri mulatozás és a háború idején a cselédség is szórakozott. A
lányok megtámadták a férfiakat, és olykor igen illetlenül viselkedtek. Az öreg szolga kedélyes beszéde majd
békességet teremtene, a dámák haragja is csillapodik, amikor miss Fáma (szóbeszéd) újra harcba hozott minden
hölgyet. Hiszen nincs olyan ember, aki ne haragudna Carneválra a rövid farsang és a sok pártában maradt leány
miatt. Csődbe mentek a varrónék, akiknek sok főkötő maradt a nyakán, a kalmárok, aki megvették a sok jegyruhát,
és így jártak a szűcsök, szabók és a többi mester, akik mind abban reménykedtek, hogy a farsangot követő
menyegzőkből szép haszonra tesznek szert. Így Dorottya újra harcra készíti a dámaarmadát, a végső ütközetet
azonban másnapra halasztják, hogy jól felkészülhessenek. Hajnaltájt azonban egy csodás tünemény, Citeré (Venus),
a szerelem és szépség istenasszonya jelenik meg. Azért jött, hogy békességet és örömöt hozzon. Jövőre hosszabbra
szabatja a fársángot, és nagyobb divatja lesz a menyegzőnek is, az árva nyoszolyólánynak is jut vőlegény. A gráciák
csodát tesznek, megszépítik a dámákat, Dorottya “leveté a vénség szőnyegét”, és csodás hajadonná változik. Ámor
nyilait a legdelibb ifjúra, Oporra és a szép Dorottyára lövi ki, kik legott szerelembe estek egymással, és rögvest papot
hívattak.

Csokonai helyettesítése lejár, egy évet tölt csak Csurgón, s hazatér Deberecenbe, hogy meghaljon
(ugyanis a debreceni urak sosem bocsátottak meg neki, nem kapott állást sehol). 1800-ban
vagyunk, 1802-ben a nagy debreceni tűzvészben leég a lakása, majd kiújul tüdőbaja, a nyomor
szélére kerül. Gróf Rhédey Lajosné temetésén megkérték, búcsúztassa őt egy verssel, ott
megfázik, s ez a végső csapás, 1805-ben hal meg.
Költészete sokszínű, változatos, poeta natus és poeta doctus egyszerre.Nagy hatással van rá az
Enciklopédia, a felvilágosodás eszméi, különösen 4 költeményében:
 Az Estve – tájleíró költemény, három részből áll:
1. Valódi tájleírás – az est – a természet romlatlanságát állítja szembe az ember
romlottságával (Rousseau hatása ugyebár...). A természet szerint minden ember egyenlő.
o A költő személyisége
o Az éj mint az elmaradottság allegóriája
2. Minden földi baj oka a vagyoni különbség – „Az enyim, tied...” (Rousseau)
3. Visszatérés a tájleíráshoz
 Konstatncinápoly – a katolikus vallás ellen kelt ki, bár látszólag a muzulmán vallást
támadja. Felsorolja a török jellegzetességeket: dohány, arab lovak, keleti öltözék,

6
 háremek (könyvtárakhoz hasonlítanak, csakhogy a szultán könyvek helyett háremhölgyek
közül válogathat). Az erotika megjelenése: pergemnhártyák – ezekre író pennák. Jókai
szerint ott lóg ki a lóláb, hogy a mohamedán vallást bírálja látszólag, mégis
templomharangról, böjtről stb. ír. Az igazi bűn a babonás hittel való visszaélés,
a népbutító ravaszkodás, az együgyűek megfélemlítése. Csokonai már reneszánsz
módon vallásos, nem középkori módon.
 Az álom – az anyag örök körforgását hirdeti – materialista gondolatok = a ghalálban az
ember teljesen megsemmisül, részecskéire bomlik, s más élőlényeket táplál eképpen
 Marosvásárhelyi gondolatok – a magyarság sorsát hasonlítja össze az emberiség
történelmével, arra jön rá, h. a nyugati tapasztalatokat kell alkalmazni a magyar
viszonyokra!

S nagyon fontos a népiessége – ebben Petőfi előfutára!!! Csurgón került közel a néphez,
népiességét majd Petőfi viszi a csúcsra. Szegény Zsuzsi a táborozáskor, Szerelemdal
a csikóbőrős kulacshoz, s ide tartozik a Dorottya is, mint népies vígeposz.

Szerelmi költészete:
Első szerelmes versei rokokósak, játékosak, a boldogság, szépség dicsérete szólal meg belőlük.
Finom erotikus áttételek, könnyedség. Az élet örömét hirdeti, nem világmegváltó dolgokat.
Virágénekeket ír sokszor, tehát amelyben a kedvest vmilyen virághoz hasonlítja. Ilyen szerelmei
voltak Róza, Laura pl. Ezeket a verseket később mindet átdolgozta Lilla-dalokká, tehát a Lilla
mindent megkapott később. Ilzen könnzed kis versike a Tartózkodó kérelem, egyszerre
időmértékes és ütemhangsúlyos is. Az Anakreóni dalok c. kötete szintén rokokósan játékos
verseket tartalmaz, 21-et. A boldogság c. verse a legismertebb innen.
Majd megismeri Vajda Juliannát, Lillát. Amikor elveszti őt, egy búskomor világba zuhan, a
Reményhez c. verse már a remény végső elutasítása, ez egy elégia, tudni kéne az első és utolsó
versszakot...
Főldiekkel játszó Hagyj el, óh Reménység!
Égi tűnemény, Hagyj el engemet;
Istenségnek látszó Mert ez a keménység
Csalfa, vak Remény! Úgyis eltemet.
Kit teremt magának Érzem: e kétségbe
A boldogtalan, Volt erőm elhágy,
S mint védangyalának, Fáradt lelkem égbe,
Bókol úntalan. Testem főldbe vágy.
Síma száddal mit kecsegtetsz? Nékem már a rét hímetlen,
Mért nevetsz felém? A mező kisűlt,
Kétes kedvet mért csepegtetsz A zengő liget kietlen,
Még most is belém? A nap éjre dűlt.
Csak maradj magadnak! Bájoló lágy trillák!
Biztatóm valál; Tarka képzetek!
Hittem szép szavadnak: Kedv! Remények! Lillák!
Mégis megcsalál. Isten véletek!
Másik híres elégiája a Tihanyi Ekhóhoz c., a visszhangot jelenti.

7
Szöveggyűjtemény

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,

Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között

Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.

Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.

Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!

Berzsenyi Dániel: A Magyarokhoz II.

Forr a világ bús tengere, ó magyar!

Ádáz Erynnis lelke uralkodik,

8
 S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,

A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,

A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak.

Te Títusoddal hajdani őseid

Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk
A bölcs tanács s kormány figyelmén
Állni-tudó legyen a habok közt.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!

Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem

Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.

Berzsenyi Dániel: A Magyarokhoz I.

Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért

Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron

A vad tatár khán xerxesi tábora

9
 S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő

Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar

Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.

Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.

Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét

S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -

Oh! más magyar kar mennyköve villogott

Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk

Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!

Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

10
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

Berzsenyi Dániel: Osztályrészem

Partra szállottam. Levonom vitorlám.

A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.

Béke már részem: lekötöm hajómat,

Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
A heves ifjút!

Bár nem oly gazdag mezeim határa,

Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
S nem ragyog szentelt ligetek homályin
Tíburi forrás:

Van kies szőlőm, van arany kalásszal

Biztató földem: szeretett Szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
Kérjek-e többet?

Vessen a végzet, valamerre tetszik,

Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!

Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!

Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderült virány lesz
Gyenge dalodra.

Essem a Grönland örökös havára,

Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
Itt hüves ernyőd.

Csokonai Vitéz Mihály: Az Estve

A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,

Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.

11
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. -
Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség

12
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.
Csokonai Vitéz Mihály: Konstancinápoly
Amint a Bosporus Európát mossa,
Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
Kevély fala alatt Konstancinápolynak,
E másik Rómának pompás düledéki
Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.

13
De jöszte be, Múzsám, a városba velem,
Téged nem rettenthet itt semmi félelem.
Mennyi kincs, óh Múzsám! mely sok gyöngy s patyolat,
Mennyi nép, melyet visz csak egy parancsolat!
A tágas utcákon sok veres selyembe
Őltözött törökök találkoznak szembe.
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.
Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja
Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.
Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola
Minden szépségeket tőlünk béburkola.
Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe,
Hogyha bémégy ama firhangos hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
Amelyben csirippol a császárnak titka.
Oly templomsekrestye, melyben a zultánnak
Erőt, egészséget sok hívek kívánnak.
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek.
Mikor excerpálni akar únalmába,
Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membrána
Író pennájának megnyílni kívánna.
De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak
Dactilust éneklő múzsáihoz zárnak.
A szemfűl heréltek utánad zúdulnak,
Jer más oldalára a fénylő Stambulnak.
A roppant templomok, nézd, miként kérkednek
Nevével a bennek lakó Muhamednek!
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
Az ezekben igen gyönyörködő Alla,
Ki örűl, hogy nevét a felhőkre hányja
Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja,
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán.
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
Melyek a fellegek közé rejteztetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
Fényével az égi holdak számát toldja.
Óh, e népre, óh mely sűrű felhőt vona
A szentség színével bémázolt babona!
Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?
Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?
A vitézek kardján s a népek bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet

14
 Együgyű keblében nyugva heverészett,
Nem emelted még fel kiáltásod szavát,
Hogy keresd a vak éj fiainak javát.
Boldog volt a világ s e hiú szó: Szentség,
Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség.
Állott a Természet örök építménye,
Élt az emberiség legszentebb törvénye.
De miólta ennek sok romlást szenvedett
Oldalába raktad, bal madár! fészkedet:
Azólta számodra rakja a lenyomott
Értelem azt a sok felséges templomot.
Azólta adja ki a kenyért házából,
Kikapván éhhel holt kicsinyje szájából
A szent névre vágyó, balgatag anya is,
Hogy tudjon mit rágni dervised foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
Leteszi a mennynek árendáját s bérét,
Hogy mikor az óltárt építik számodra,
Kecskeszőrt vihessen ő is óltárodra.
Nappali altodban látsz ezer álmokat
S éjjel a népek közt húholod azokat.
Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
S mennyei képedet látván, imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
És onnan ígéred a paradicsomot,
S csak bétolongjanak hozzád a moséba,
Az észt és a virtust hagyod csak kardéba.
Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken,
Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken,
Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia,
Hogy az ember azzal lehet Isten fia?
S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen,
Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?
Külömben nem lehet idvezűlt törökké,
Ámbár emberséges ember volt örökké.
Egy paradicsomot magának így tetet
Minden nemzet s abból kizár más nemzetet.
Természet! emeld fel örök törvényedet,
S mindenek hallgatni fogják beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjnek madara húholni megszűnik.
Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl,
S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.
Ah, ti máris abból fakadt indúlatok!
Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok.
Emelkedj fel, lelkem! - előre képzelem,
Mint kiált fel szóval egyet az értelem,

15
S azonnal a setét kárpitok ropognak:
A szívről az avúlt kérgek lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a főldet bételi,
S az ember az embert ismét megöleli.
Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,
Boldogító érccé válnak a harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
Amin most egy cifra tornyot építenek.
Siess, késő század! jövel, óh boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet:
Vajha te csak egyszer említnél engemet
Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle,
Nemes útálással halnék ki belőle.

Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi Ekhóhoz

Óh, Tihannak rijjadó leánya!

Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek

A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!

Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak

16
 Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,

Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek

Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,

Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal

Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel

Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel

17
 Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben

A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.

Csokonai Vitéz Mihály: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

Drága kincsem, galambocskám,

Csikóbõrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.

Óh, hogy kótog a kebeled,

Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!

Karcsú derekadon a váll

Halhéj nélkûl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.

Szép a hajad szép szála is,

Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rõt vuklija.

Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.

18
 Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.

Mikor hideg szelek vagynak,

Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.

Óh, ha téged nem láthatlak,

Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szemembõl örömkönny fakad.

Téged hordozlak útamban,

Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedrõl énekelek.

Együtt be sokszor feküdtünk,

Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?

Óh, ha szívünk szerelmének

Kis zálogi születnének
S ott ûlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!

Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szûlnél, apró kulacsokat:

Zsanám meg kulaccsá válna,

Borral mindég színig állna.
Az õ bõre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.

De jaj, engem ide-tova

Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.

Keserves sors! adjatok bort!

Lakjuk el elõre a tort;

19
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.

Akadtam még egy bankóra,

Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?

Kincsem, violám, rubintom!

Itt az utólsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.

Óh, csókollak, óh, ölellek!

Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék hólttestemhez
És ezt az írást fejemhez:

"Útas, köszönj rám egy pint bort:

Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbõrös kulaccsával!"

Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi a táborozáskor

Estve jött a parancsolat

Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

Éppen akkor vált el tõlem,

Vígan álmodott felõlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

Mikor bús trombitaszóra

Ûlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

Sírva mentem kvártélyjáig

S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

Csákóját könnyel öntöztem,

Gyász pántlikám rákötöztem;

20
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.

A lelkem is sírt belõlem,

Mikor búcsút veve tõlem:
"Isten hozzád!" többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

21