Berzsenyi Dániel ódaköltészete

Berzsenyi Dániel középbirtokos nemesi családba született, így nem meglepő, hogy ő is földesúrnak adta fejét.
Habár, ezen kívül költészettel is foglalkozott, úgymond: kettős életet élt. Poeta natus, azaz nem volt tanult költő.
1803-ban, Kis János – egy lelkész barátja – találta meg költeményeit az asztalfiókjában, aki három alkotását el is
küldte Kazinczy Ferencnek, ki rajongott értük.

137 darab alkotásával nem mondható termékeny költőnek. Költészete a klasszicizmus és romantika határán foglal
helyet. Mégis Horatius filozófiája, a hazafiasság, vitézség, szerelem és az aranyközépút használata az előbbihez
húzza.

Ódákat költői pályájának első felében, egészen 1808-ig írt. Horatius-i minták alapján antik stílusú ódák ezek. Stílje
és versformája klasszikus, viszont tartalmuk főként nemzeti, a nemzet fennmaradásáért érzett aggodalom, a
nemzeti lét és nem lét dilemmája. Költészete tele van extázissal, tűzzel, fenséggel. Iszonyú haraggal hirdeti az
elfajult nemzedéknek a pusztulását, ez leghevesebben a ‘A magyarokhoz’ (I.) és (II.) -ben jelenik meg.

‘A magyarokhoz (I.)’ több változatban is létezett, végső formáját 1810-ben nyerte el. A mű hazafias óda, s egyben
szózat a magyarokhoz. A múltat s jelent állítja szembe egymással. A vers első sora: ‘Romlásnak indult hajdan erős
magyar!’, érték- és időszembesítő. Az I.-III. versszakok a jelen helyzet vázlata, a romlás megfogalmazása. Az egész
mű alatt állításait történelmi példákkal támasztja alá. A II. versszakban megjelenik Buda szimbóluma, s már
előkészíti az erkölcsi romlásokat: ‘Elszórja, hidd el, mostani veszni tért erkölcsöd’. A IV.-VI. versszakok
időszembesítők, felhozza a múlt nehéz történelmi eseményeit, az ellenállás ereje jelenik meg. Majd a VII.-X.
versszakok ismét a jelen; itt írja le az erkölcsi romlás okát, a gyávaságot. Ezt érzékelteti a tölgy-metaforával: a
kemény tölgyet a heves szélvész nem dönti le, hanem a benne élő férgek rágják szét. A magyar nép bűnei az
elpuhultság, a kényelem szeretet, a nyelv és nemzeti viselet elvetése, a legnagyobb pedig a testvérviszály. Az ezt
követő két versszak megint csak a múlt, itt annak a dicső képeit emeli ki: Attila, Árpád, Hunyadi. A vers utolsó két
strófája elégikus hangon íródik, a nemzethalál víziója jelenik meg. Ez a bonyolultnak tűnő de áttekinthető szerkezet
a klasszicizmus egyik vonása; túlzó képei, erőteljes kifejezései és változatos hangneme a romantikára vallanak. A
költeményben megjelenő ostorozó hang Kölcsey Ferenc és Ady Endre munkásságában él tovább.

Ugyanazon címmel – ‘A magyarokhoz (II.)’ – alkotta meg 1807 körül újabb ódáját a napóleoni háborúk hatására.
Ezen óda is hazafias, de optimistább az I.-hoz képest; hangneme fennkölt, bizakodó. A művet a nemzet
ébresztésére szánta, a magyarság buzdítására. Egy erőteljes felütéssel kezdődik, mely egy általános megállapítást
tartalmaz: mindenhol háború dúl. A mű második felében – IV.-VI. versszak – bízik abban, hogy a magyarság
megmarad. Optimizmusát indokolja: a magyaroknak olyan az uralkodója (I. Ferenc), mint az ókori Rómának Titus;
itt megjelenik Berzsenyinél a hajómotívum is. A magyaroknak nemzeti lelke van: ‘Lélek és szabad nép tesz csuda
dolgokat’, habár nagy gond a testvérviszály, bjaban képesek vagyunk összefogni a megmaradás érdekében.
A hazafias ódákon kívül – habár azok voltak a legmeghatározóbbak –, írt vallási, szerelmi s erkölcsöseket is.
Ezekben mind az ódai tűz gyakran elégikus árnyalatot kap, sokszor írja le a magányosság, a mulandóság érzelmeit.

1804-beni Niklára való költözése után a romantikus vonásokkal teli elégiák lettek jellemzők. Élete vége felé nem írt
már nagyon verseket, hanem Kölcsey recenziójának hatására elkezdett foglalkozni az esztétika tanulmányozásával,
hogy megfelelő választ tudjon neki adni.