Kölcsey Ferenc

Élete
A reformkor politikai fellendülése mindenek előtt az értekező próza
korszerűsítését tette szükségessé.

Ennek a feladatnak a teljesítésére először Kölcsey Ferenc vállalkozott,

kinek életműve átmeneti jellegű: a romantikus elemek klasszicista
vonásokkal s az érzékenység kultuszával keverednek benne.
1790. augusztus 8-án született Sződemeteren. (Ez a falu akkor
Középszolnok megyéhez tartozott, ma Románia ÉNY-i részén
fekszik.) A szülővidék elmaradottsága is szerepet játszott abban, hogy
Kölcsey rendkívüli fogékonyságot mutatott a társadalmi
egyenlőtlenségek s a politikai fejlődés kérdései iránt. Szülei a magyar
köznemességnek igen régi, vagyonos, református felekezetű rétegéből
származtak. Ő maga a debreceni református kollégiumban tanult.
Már diákkorában verselt, előbb Csokonai, majd Kazinczy hatására.
Eredeti költészete jogi tanulmányainak befejeztével bontakozott ki.
1812-ben birtokára vonult vissza gazdálkodni. Magányában érezte a
feszültséget a felvilágosodás polgári műveltsége és nemesi életmódja
között. 1814-ben barátjával, Szemere Pállal együtt Feleletet írt a
Mondolat c. röpiratra, melyet az előző évben adtak ki a Kazinczy
vezette nyelvújítás ellen.
Életében döntő változás volt, amikor 1829-ben tisztséget kapott
Szatmár megye vezetőségében. 1832-ben a megye követeként a
pozsonyi diétára utazhatott, hol a szabadelvű ellenzéknek egyik
szónokává lett. 1835-ben, amikor megyéjében a szabadelvű irány a
maradiakkal szemben megbukott, lemondott tisztségéről. Kölcsey
éppen a korábban perbe fogott Wesselényi Miklós védőiratán
dolgozott, amikor 1838. ugusztus 24-én, a Szatmár megyei Cseke
községben egy hirtelen jött betegségnek áldozatul esett.
Költészete
Himnusz (1823)

A műfajt a cím is jelzi. A könyörgés tárgyát már az első versszak

megfogalmazza. A reformáció korának jeremiádjai a nemzeti
történelem tragikus fordulatait azzal magyarázták, hogy Isten bűnei
miatt ostorozza a magyarságot. S ez a bűnhődés az indok is egyben:
“Megbünhődte már e nép a / a múltat s jövendőt!”. Az első versszak
egyben a keret része is, s így a vers végén kis változtatással
megismétlődik.
A kereten belül a II. és III. versszakban a múlt pozitív történelmi
képeinek leírása történik. Ezek: a honfoglalás, az Árpád-ház
felvirágzása, magyarországi természeti képek, a Hunyadiak győzelmei
a török ellen, Mátyás uralkodás és Bécs elfoglalása. Ezt a boldog
múltat Kölcsey a versben Isten adományaként értelmezi, s így ez Isten
dicséretévé válik egyben.
A IV. és V. versszakban a történelmi negatívumok és ezek oka jelenik
meg. A történelmi negatívumok (tatárjárás, törökök, belső viszályok, a
nemzeti egység hiánya) bűnhődésként jelennek meg, melynek oka a
magyarság bűnössége.
A VI. versszak képe elsősorban Rákóczit jelenti, de bárkit, akit
üldöztek a magyarság melletti kiállása, s tettei miatt. Ez a negatív
múlt: bujdosás, elnyomás.
A VII. versszakban a múlt és jelen ellentétpárokkal történő
szembeállítása következik (jelen – értékhiányos; múlt –
értékesebb ,jobb). A történelem folyamán a magyar nép, a nemzet a
szabadságot vesztette el. A kérését a bűnhődés részletes leírásával
indokolja.
A VIII. versszakban már csak szánalmat kér Istentől. A szenvedést
(bűnhődést) hangsúlyozza ki. Már a múltat megbűnhődtük korábban
a történelemben, ezért a jövőt most, a jelenben bűnhődjük.
A vers hiányolja a nemzetből a nemzettudatot, ugyanakkor a
himnuszból hiányzik az önbizalom, hiszen Kölcsey pesszimista, s ezt
a pesszimizmust a vers trocheikus (H – R) lejtése fejezi ki, ami
pesszimistább, mint a jambikus (R – H).
A Himnuszban is megfigyelhető Kölcsey szándéka költői nyelv
megújítására. A mondat felépítésének bonyolítására irányuló törekvés
megnyilvánul például az első versszakban:
“Isten, álld meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Balsors a kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhődte már e nép
a múltat s jövendőt!”

Az ötödik sor az első sor tárgyát értelmezi, miközben állandó

határozói tagmondatként a hatodik sorhoz kapcsolódik. A mondattani
kidolgozottságnak ilyen fokát a klasszicizmus nem engedte meg.

Vanitatum vanitas (1823)

A cím jelentése hiúságok hiúsága. Az írás, amelyre a versindítás

hivatkozik: a Prédikátor könyve az Ószövetségből. A mulandóságról
szóló tanítás a rezignált bölcsességet dicséri, visszatérő sora: minden
hiábavaló.
Az elmélkedés innen indul, a tételt a történelemre alkalmazza: a
hódítók, az erény és önfeláldozás példái, a filozófia és a művészet
nagyjai minden tettükkel és alkotásukkal a hiábavalóság példáivá
törpülnek. A tudomány, a történelem és a filozófia hiábavalóságával
az emberiség értelmét tagadja. Az ellentétekben mozgó szerkesztés, a
paradoxonok és oximoronok (értelmileg látszólag egymást kizáró
ellentéteknek stilisztikai, rendszerint humoros összekapcsolása a
beszéd során) sor a vívódó keserűség hangnemét teszi uralkodóvá. A
gyors mulandóság képei az egyéni élet szintjén sem a biblikus
belenyugváshoz, hanem a teljes tagadáshoz vezetnek az önmegszólítás
zárlatában. Az ember végső célja a boldogság, de a halállal ez is
hiábavaló lesz. Jó tanácsa az életre vonatkozik, mely szerint: érzelem,
életcél nélkül közömbösen kell élnünk. A műből hiányzik a megoldás,
a feloldás.
Kölcsey prózája és versei között szoros a kapcsolat. Élete végén,
politikai reményeinek szertefoszlása után unokaöccse számára
Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (1837) címmel összefoglalta intelmeit.
A kiábrándultság az intelmekben is megnyilvánul. E műben azonban
az erényes életet önértéknek tekinti a szerző, s a sztoikus magatartás
mellett foglal állást. A természet és az emberiség sors szabta
fejlődésének a gondolatát fejti ki. Ez összefügg kálvinista
neveltetésével, az isteni eleve elrendelés hitével. A végzetszerűség
elfogadása ellenére önismeretre, önnevelésre, haza és emberiség
tevékeny szeretetére szólítja olvasóját.

Zrinyi dala (1830), Zrinyi második éneke (1838)

Kölcsey értekező prózájában lesújtó véleményt alkotott a magyar

nemességről. Ez az ítélete késztette arra, hogy nemzethalál gondolatát
fejezze ki prófétáló verseiben, a Zrinyi dalában és a Zrinyi második
énekében.
A Zrinyi dala eredeti címe “Szobránci dal” volt, a cenzúra miatt
változott. A második költeményben az elsőhöz hasonlóan párbeszédes
formában vetíti ki sötét látomását. De míg a Zrinyi dalában a belső
vívódást egyenrangú felek, a költő és a vándor kérdés-felelet sorában
fejezi ki, itt a megszólított a könyörtelenül ítélő Sors. A Zrínyivel
azonosult beszélő könyörgése és a végzet elutasító szava váltakozik, s
az utóbbi zárja a verset.

Zrinyi dala
A mű kérdés-felet formában írt párbeszéd. A kérdező a vándor, a
válaszoló a költő (esetleg Zrínyi). A vándor visszatér, s keres valamit,
amit nem talál meg. Keresésének tárgyai: a hon – a magyar haza
azonban megváltozott, negatív lett, nem hordozza már a dicső múlt
értékeit; a bérc, ami a hősi hazát mentő török elleni harcok jelképe –
ez azonban a válaszban nincs meg, az utókor (Kölcsey jelene)
elfordult a múlttól; a nép, a magyarság – a magyarság itt van még, de
ez már elvesztette mindazt, amiért magyarnak nevezhető: “Névben él
csak, többé nincs jelen.”.
A mű ostorozó vers. Az értékes nemzet = a múlt és az értéktelen jelen
ellentétére épül. A magyar romantika visszatérő gondolata
fogalmazódik meg: a nemzethalál, ami itt nem konkrét képben jelenik
meg.
A vers formailag párbeszéd, tartalmilag azonban a költő monológja;
párbeszédbe kivetített monológ.

Zrinyi második éneke

A mű a Sors és a költő “párbeszéde”. A költő könyörög, hiszen a Sors

magasabb rendű. Köztük alárendeltségi viszony van.
A vers kérés-felelet (elutasítás) formában íródott. Az I. versszak
vészhelyzetet tár fel, melyek belső problémák is lehetnek, s a nemzet
pusztulását okozhatják. Ezért a költő a Sors segítségét kéri. A
Himnuszhoz hasonló kérések is megtalálhatók a műben.
A II. versszakban a Sors válasza következik: egy “épkézláb”
nemzetnek egyedül kell harcát vívnia. A Sors indokai, amiért
szembefordul a magyarokkal: a magyarok gyávasága, a Sors korábbi
segítségeinek elpazarlása. Ez már elutasítást sejtet.
A III. versszakban a kérés intenzitása fokozódik. Kölcsey kéri a
Sorsot, hogy a hazát (Magyarországot) őrizze, de a magyarságot
pusztíts el bűnei miatt, hátha a jövőben megszületik egy új magyarság,
mely jobb lesz.
A IV. versszak a Sors ítéletét hozza, amely kegyetlen és kategorikus:
“Törvényem él”. Ez nem enged további kérést, így nem folytatódhat a
vers sem. Az ítélet szerint eltűnik a magyarság, s helyét új nép vesz át,
mely kihasználja lehetőségeit (amiket a magyar nép elmulasztott).
Kölcsey nemzethalálában a magyar hon a magyarok bűnei miatt
szűnik meg.
A vers hasonló a Himnuszhoz (kérés), de itt megvan a válasz is.
Erősebb az önostorozás és a nemzeti bűnök felsorolása általános
(belső egység hiánya, külső segítség várása).

Huszt

Kölcsey egyik optimista verse. A nemzet számára van tanácsa, ezt az

utolsó sor írja le. A vers agitatív, cselekvésre szólító mű, mely szerint:
az alapvető érték a jelen; cselekedni kell, s el kell vetni a múltat.
Versformája epigramma (disztichonokból álló verses költemény). Az
első verssor hexameter, a második verssor pentameter. A versforma
klasszicizálódó. A műben a hexameter ötödik és hatodik verslába
kötelezően daktilus (H – R – R) és spondeus (H – H).

Végkövetkeztetésünk: Kölcsey munkáiban a felvilágosult

klasszicizmus és a romantika kettős hatása érvényesült. A
legmaradandóbb írásaiban az ember s a nemzetsors végső céljáról
értekezik. A Vanitatum vanitas és nagy prózai vallomásai belső
vívódást fejeznek ki. Első volt a magyar értekezők sorában, akit
következetesen elméleti igény vezérelt.