Vörösmarty Mihály

Mutassa be néhány szabadon választott mű értelmezésével Vörösmarty költészetének

műfaji és formai gazdagságát a romantikus stílus szempontjából!

„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerűlhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.”
(Vörösmarty: A merengőhöz)

1800. december 1-jén született Puszta-Nyéken (ma Kápolnásnyék) elszegényedett katolikus

nemesi családban. A gimnázium 5 osztályát a székesfehérvári ciszterci iskolában végezte,
majd Pesten a piarista gimnáziumban folytatta tanulmányait. 1817-től Bonyhádon a Perczel
családnál dolgozott nevelőként. 1830-tól a Kisfaludy Társaság tagja. 1855 novemberében
meghalt Pesten.
Első szerelme Perczel Etelka (plátói), második szerelme Csajághy Laura, akit később el is
vett feleségül. A Romantikus Triász tagja volt Bajza Józseffel és Toldy Ferenccel együtt.
Vörösmartyt tartják a magyar romantika kiteljesedésének legnagyobb alakjának.

Előszó

Műfaja: rapszódia. Szabálytalan hosszúságú sorok jellemzik a verset, nincsenek strófák.

Szélsőséges érzelmek, csapongó hangulat jellemzi a művet, illetve túlzó romantikus képek
találhatók benne. A mű a világosi katasztrófát kozmikus tragédiává növeszti. A vers időkerete
egy hosszú év. A boldog tavasztól a hazug áltavaszig ível a látomás, amelyben minden sor
szimbolikus jelentést kap. A nemzet története a természet évszakváltozásaival egybefonódva
jelenik meg. Vörösmarty szembeállítja egymással a múltat, a jelent és a jövőt. A múlt
értékes, a jelen és a jövő pedig már értékvesztett.
Az első 10 sor a reformkor ünnepi tavaszát jeleníti meg, annak bizakodó, lelkes hangulatát
közvetíti. Az „ünnepre fordult természet” zöld ággal virító tavaszában az emberek is
dolgoztak és reméltek. Az értelmes munkában megfáradt ember verejtéket törlő
mozdulatával személyesíti meg a „békét”, ami az „emberüdvért” fáradozott. A 11-18.sorban
a reményeket magában rejtő tavasz nyárrá érett, az idő beteljesedett és megszületett a
szabadság szent szózata. A látomás eljutott az emberi vágyaknak arra a magaslatára, amely
után csak a zuhanás és összeomlás következhet. A természet, a nemzet tavasza-nyara
együttesen fordul az ősz viharaiba, a tél halálába.
A véres harc megsemmisítette az emberek reményeit. A „vész” egy „veszetté bőszült
szörnyeteg” irrealitásba torkolló romantikus képében személyesül meg (19-33.sor).
A jelen a borzadalmakról szól. Az első 10 sorban bemutatott értékgazdag világ tragikusan
megsemmisült. A „tiszta éggel” az „elsötétült ég” és a villámok „vad fénye” kerül ellentétbe.
A „szellem működött” megállapítást „a szellemek világa kialudt” mondat tagadja. A csendet
az ordítás váltja fel, a béke megszemélyesített képével pedig a nyomor áll szemben. A tél
dermedtsége és csendje az élet pusztulását és az emberi remények halálát jelképezi (34-
41.sor). „Most tél van és csend és halál.” A költő az ÉS szó segítségével nyomatékosítja
mondandóját és ehhez a h-s alliteráció is hozzájárul.
A befejező 8 sorban (42-49.sor) szétválik egymástól a társadalom és a természet
párhuzama. A föld újra tavaszra készülődik, de az emberek számára nem jöhet új tavasz,
nekik örök a tél. A költemény egy kérdéssel zárul, ami a maga választalanságával nyitottá,
nyugtalanítóvá teszi a verset és a befejezetlenség hatását kelti.

A Guttenberg-albumba

A vers 1839-ben keletkezett, műfaja epigramma, ami ódává mélyül. Különböző

stíluseszközöket figyelhetünk meg a műben: szokatlan szórend, amelynek célja a
figyelemfelkeltés; illetve anaforikus ismétlés (majd ha… és…), amelynek segítségével a költő
nyomatékosítja mondanivalóját. A vers egyetlen mesterien felépített körmondat.
Vörösmarty arról ír, hogy most még nem lehet ünnepelni Gutenberg emlékét és találmányát.
Az egyes feltételek felsorolásából bontakozik ki egy idealisztikus jövőkép.
Az első 2 sor (1.feltétel) az áltudományok megszüntetését sürgeti, szembeállítja az éjt és a
kitörő napfényt.
 A 3-4.sorban (2.feltétel) a béke óhaját fogalmazza meg, ez már dinamikusabb.
Megszemélyesíti az erőszakot („durva kezéből kihull a kard”) és a gyilok fogalmát is.
Az 5-6. sorban (3.feltétel) a társadalmi igazságtalanság megszüntetését, a „népzsaroló dús”
és a „nyomorú pórnép” szembenállásának feloldását óhajtja a költő. A társadalom minden
tagjának „emberiségre javulását”, erkölcsi felemelkedését szeretné elérni. Nincs helye
harcnak, mert az értelmetlen harc a gazdagot is és a pórnépet is „ördöggé” alacsonyítja,
ezért a társadalmi átalakulás békés fejlődés kell legyen.
A 7-8. sorban (4.feltétel) „kelet” és „nyugat” kulturális kiegyenlítődését, a józan ész
okosságának és az „áldozni tudó szív” jóságának harmóniáját követeli a költő.
A 4 sorra bővülő (9-12.sor) 5.feltétel a legtágabb és tartalmát tekintve a legigényesebb. A
vágyott emberi világ csak a „nagyvilág” összefogásával, a „föld népségének” megegyezésével
és az égi igazság alapján valósulhat meg.
Az utolsó 2 sorban arról beszél a költő, hogy csak ez a távoli jövőbe helyezett, utópikusan
elképzelt tökéletes társadalmi rend lehet méltó emlékjel Gutenberg számára.