A Himnusz és a Szózat összehasonlító

elemzése
     A 19. század első fele a magyar reformkor időszaka. A hosszú Habsburg-
elnyomás után 1825-től kezdve megindulhatott a parlamenti élet, a kor
politikusai, gondolkodói addig még soha nem látott módon vetették bele
magukat a küzdelembe. Az ebben az időszakban született irodalmi alkotásoknak
is a nemzeti összefogás, a művelődés fejlesztése vált egyik fő témájává.
    A 19. század első felében, Európában a romantikus stílus az uralkodó
művészeti irányzat. A romantika kedveli a szélsőségeket, a szembeállítást, a
szenvedélyes, túlzó előadást, a látványos eszközöket. (Az elemzendő két
alkotásban is szinte egymásra torlódnak a színesebbnél színesebb költői képek,
jelzős szerkezetek, a mozgalmasságot sugalló igék.)
      A korszak két legismertebb és legnagyobb hatású költője, gondolkodója
Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály. Kölcsey kicsit korábbi időszakban élt és
alkotott, művészetét eleinte főleg a klasszikus formák határozták meg, bár a
költői képek között sok romantikus is van, később azonban már a romantika
jellemezte alkotásait. Vörösmarty művészete már a magyar romantika
időszakára esik. Műveik közül a Himnusz és a Szózat az óta is nemzeti jelképek.
       A két mű keletkezése közt 13 év különbség van, s a jövőképben mutatkozó
ellentétek ellenére a tartalmi és szerkezeti hasonlóságok teszik lehetővé együttes
vizsgálatukat.
      Mindkét versösszegző mű, amely a történelmi múlt, a jelen és a jövő
képeivel próbálja a magyarságot tettekre buzdítani. Kölcsey mondanivalóját
középkori protestáns prédikátorként fogalmazza meg, erre az alcím: "A magyar
nép zivataros századaiból" is utal. A prédikátor szerepéből adódik az Istenhez
szóló imádság formája és a himnikus szárnyalás. A mű 1823. január 22-én (a
magyar kultúra napja), a reformkort megelőző időkben keletkezett. Az ország
helyzete katasztrofális. Magyarország a Habsburg birodalom része, a császár
abszolutikus módon uralkodik, az országgyűlést évtizedek óta nem hívták össze.
Kölcsey úgy látja, hogy Isten (illetve valamely felsőbb hatalom) segítségére van
szükség ahhoz, hogy az ország a végső pusztulást elkerülje. Vörösmarty ezzel
szemben szónoki beszédben mutatja be gondolatait: a múlt és a jelen képei után
logikus érveléssel vázolja fel a jövő lehetséges útjait. Az alkotás 1836-ban
íródott. Kölcseyvel ellentétben ekkor neki egységes magyar képe van. Az
alkotás ezért az egész nemzethez szól úgy, hogy az egyes szám 2. személy
használatával közvetlen, bensőséges kapcsolatot létesít az olvasóval. Bárki
olvassa a művet, mindig megszólítottnak érzi magát.
      Mindkét költemény műfaja óda. Formai szempontból a Himnusz imádság,
könyörgés, a Szózat romantikus képeket használó szónoki beszéd. (Az óda olyan
lírai költemény, amely magasztos eszméket, filozofikus témát énekel meg
fenséges, néha patetikus esztétikai minőségben. A himnusz legtágabb
értelemben az óda szinonimája. Szárnyaló lendületű, nagy ívű lírai költemény,
amelyet valamely eszme, elvont fogalom, természeti jelenség, személy, nemzet,
ország, stb. magasztalására írtak. (...) A NEMZET DALA értelmében főképp a
18-19. században születtek himnuszok.)
        Szerkezetileg mindkettő keretes költemény, bár a keret visszatérése egy
kissé más szövegű. A prédikátor Istenhez fohászkodik, az első versszakban
felszólítja , az utolsóban már csak könyörög hozzá ("szánd meg..."). Az első
szakasz erélyesebb, bátrabb hangnemét a kezdő megszólítás is jelzi. idézet (1.
vrsz.) A kérést meg is indokolja: A múltban szenvedtünk már annyit, hogy az
talán a jövőben elkövetett bűnökért is elégtételt jelent. A költő felsorolást (jó
kedv, bőség), ellentéteket (védő kar - ellenség; balsors - víg esztendő) használ.
        A Szózat a hallgatókhoz, a nemességhez intézett felszólítással
kezdődik. idézet (1. vrsz) Hazaszeretetre buzdít, s ezt ellentétekben, metaforák
és metonímiák segítségével indokolja. A hazát az emberi élet két végső
pontjához, a bölcsőhöz és a sírhoz hasonlítja (metonimikus kép, ugyanakkor
ellentét), itt élünk, bármit hoz is a sors. Ebben a szakaszban is ellentétes képek
találhatók (áldjon-verjen; élned-halnod).
        A kereten belül a múlt dicső ill. szörnyű eseményei, a jelen állapota és
egyfajta jövőkép található. A Himnusz hat belső versszakából kettő foglalkozik
a gazdag, dicső országgal, s kétszer annyi, négy írja le a pusztulást. A
honfoglaló, honalapító harcok, a gazdasági virágzás és Mátyás harcai jelennek
meg a 2. és 3. szakasz képeiben. idézet (2., 3.) Ez a nép Istentől a legjobbakat
kapta. Kölcsey ezt romantikus költői képek sorozatával mutatja be:
"Őseinket felhozád
merre zúgnak habjai
Értünk kunság mezein
Tokaj szőlővesszein"
Az ország hős fejedelmei, királyai mindent megtettek hazájukért és népükért.
"Árpád hős magzatjai
nyögte Mátyás bús hadát"
     A "szent bérc" Magyarország metonímiája, ugyanígy "Bendegúznak vére" a
magyarságot jelenti. A harmadik szakaszban a kenyér és a bor valamiféle
szertartást jelképez az "ért kalász" és a "Tokaj szőlővesszein" képekben. Ez
utóbbi metonímia is egyben.
      A következő szakaszban a "Hajh" sóhajtás után fordulat következik be: a  
magyarság bűnei miatt Isten haragját vonta magára, a tatár és török támadások
az Úr büntetései. (4. vrsz.) Romantikus képekben mutatja be Kölcsey a
pusztulást, az 5. strófában a "hányszor" kétszeri ismétlése, az anaforás szerkezet
a szörnyű pusztítás ("csonthalom") és a belső viszály miatti fájdalmat
érzékelteti. Ellentétes képekkel (bérc-völgy), túlzásokkal (vérözön, lángtenger)
és egy paradoxonnal ("nem lelé honját a hazában") írja le a magyarság szörnyű
helyzetét. (5., 6.) A 2. és 3. szakasznak az 5. és 6. felel meg képeiben: "szent
bérc-bércére hág"; zúgó habok-vérözön; török sánc-csonthalom. A hetedik
szakasz a reménytelen, kilátástalan jövőt ellentétes képekben (vár-kőhalom;
kedv, öröm-halálhörgés, siralom; szabadság-rabság) mutatja be. (7. vrsz.) A
nyolcadik strófában visszatér a keret, megismétlődik a könyörgés. Nem látunk
reményt sehol, a vers nagyon pesszimista jövőképet tár elénk.
      A Szózat is a múlt leírását tartalmazza a keret után, s hasonlóan a
Himnuszhoz, a dicsőséget a honfoglalás képeiben, Árpád és Hunyadi alakjaiban
mutatja be. (3., 4. vrsz) Az "ezredév" metonimikus képével nagyítja fel a
dicsőséget, a szabadság elérését pedig a "rabiga" összetörésének metaforája
jelenti. A múlt pusztulásával csak egy versszak foglalkozik, az "itten" régies
kifejezés a nyomaték eszköze. (5. vrsz.)
      A 6. szakaszban Vörösmarty már a jelent mutatja be: a magyarság a hosszú
küzdelem után és az "ezredévi szenvedés" jogán méltó helyet találhat a
világon. (6. vrsz.) Anaforás szerkezettel, romantikus képekkel, felsorolással,
halmozással (ész, erő, szent akarat) indokolja a világ elismerését. A 10.
versszaktól kezdve kétféle jövőképet vázol fel. (10. 11. 12. vrsz.)  Ha a
szenvedés és hősi küzdelem megfelelő volt, és a "buzgó imádság"
meghallgatásra talál, akkor jobb kor köszönt ránk, ha viszont mégsem volt
elegendő az erőfeszítés, akkor a "nagyszerű halál" lesz a sorsunk. Vörösmarty
romantikus képben mutatja be nemzethalál vízióját. A Szózat nemzethalála
azonban nem a lassú elkorcsosodásnak, az erkölcsi süllyedésnek szégyenletes
utolsó stációja (mint Kölcsey vagy Berzsenyi Műveiben), hanem a korábbi
versszakokban felidézett múlt történelmi tapasztalataival összhangban a
kiszámíthatatlan, igazságtalan végzettel szembenálló, a jövőért áldozatokat is
vállaló nemzet tragikus, de egyben elismerést is kiváltó elbukása. Az óda végén
visszatér a keret. (utolsó vrsz.) A korábbi kérés, felszólítás nyomatékos
paranccsá erősödik. Ismételten hűségre szólítja fel a magyarságot az alkotó.
        Formai, verstani szempontból a Himnuszra egyszerű, dísztelen keresztrím
és trochaikus lejtés jellemző, ami alátámasztja a pesszimista, borúlátó
hangulatot, míg a Szózat jambikus, a chevy chase versformát követi, és fél
rímek találhatók benne.
       Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály erőfeszítései végeredményben
sikerrel jártak, a buzdítás és a rettenetes jövővel való fenyegetés nem volt
hiábavaló, az ország megindult a fejlődés útján, még ha komoly áldozatok árán
is. A nemzeti összefogás 1848-ra valósult meg, s a forradalomban csúcsosodott
ki. Az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített Himnusz, és az Egressy Béni
által megzenésített Szózat méltán váltak nemzeti himnusszá, ezzel is tisztelgünk
a reformkor és a két nagy művész előtt.