Kölcsey Ferenc Hymnus a magyar nép zivataros

századaiból című versének elemzése

Kölcsey Ferenc Csekén, 1823. január 22-én írta a Hymnus című verset. A vers teljes címe:
Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból, de a vers első megjelenésekor, 1829-ben, az Auróra
című folyóiratban a vers fölött csak a Hymnus cím szerepelt. A teljes cím műfajmegjelölő és
témamegjelölő egyben. A himnusz műfaja és a magyar nép viszontagságos múltja is megjelenik
benne. Kölcsey művének megszületése előtt a Boldogasszony Anyánk régi nagy Pátrónánk kezdetű
egyházi ének volt a magyarság himnusza, melyet mai napig is énekelünk. Többször felcsendül a
Székely himnusz és olykor a Csángó himnusz is magyar rendezvényeken nemzeti imaként.
A magyar kultúra megünneplésére a Hymnus születésének napját jelölték ki, január 22-ét.
Kölcsey verse a magyar kultúra jelképe és a magyarság hivatalos nemzeti szimbóluma lett a
trikolor, a címer, a Szent Korona és a Szózat mellett. A nemzeti imát Erkel Ferenc zenésíette meg
1844-ben a Nemzeti Színház pályázatára
A vers a romantika korában, romantikus stílusban született meg. A költemény mélyen
vallásos, a biblia nyelvének ódonságát, a 16-17. századi siralmas énekek, a jeremiádok stílusát,
szerkezetét tükrözi.
A Hymnus a magyarság múltjáról, jelenéről és jövőjéről szól. A lírai én könyörög a nép
nevében és visszaadja azt a szomorú hangulatot, amely Mátyás halála óta jellemzi a magyarságot. A
vers értékszemléletének középpontjában a magyar nép boldogulása, bűneinek isten által való
megbocsáttatása áll. A lírai én a honfoglalástól Mátyás király uralkodásáig látja a dicső múltat, s
onnantól a bűnös múltat és jelent.
A vers keretes szerkezetű, első és utolsó versszaka egymás variánsa. Az első versszakban a
lírai én még áldást kér, de bűneink felsorolása után, a vers végén már azt kéri istentől, hogy szánja
meg a magyart. Mindkét versszakban egy az egyben szerepel a „Nyújts feléje védő kart”
tagmondat, mely a kor szóhasználatával azt jelenti, hogy nyújts föléje védő kart. Később ez a kép
Radnóti Miklós Nem tudhatom című versének végén is előkerül: „Nagy szárnyadat borítsd ránk
virrasztó éji felleg”. Ez a sor konkrét, a bombázások idején felhőkért könyörögtek a városiak, hogy
a bombázók ne láthassák a pontos célpontot.
A lírai én a Hymnus első versszakában a védelmet az ellenséggel való küzdelemhez kéri, a
vers végén, a „tengerén”, azaz rengeteg kín ellen. A keretes versszakok teljes második fele
egyszerű ismétlés, azaz szó szerinti.
A vers a magyarság fontos történelmi eseményeit soroltatja fel. Az első kép, őseink bejövetele
a Kárpát-medencébe, ezen belül is azt a lélektani pillanatot emeli ki, amikor őseink, a hunok a
Kárpát szent bércéről letekintettek a síkságra és végigmérték a világ legtermékenyebb és természet
által legvédettebb medencéjét. Ez ad hazát, országot Bendegúz, Atilla, első nagy királyunk
édesapjának utódai számára. A vers kiemeli a török ellen való sikeres harcunkat, mellyel
megállítottuk az iszlám terjedését, megvédve Európa nyugati felét. Az ősök bejövetelével kezdődő
aranykort Mátyás diadalával zárja, Bécs bevételével, mellyel az ország számára visszaszerezte
Mátyás a magyar Alkotmány letéteményesét, a Szent Koronát.
Sorra veszi a költő a magyarság néhány jelképes földrajzi nevezetességét: a Tiszát, a Dunát,
mely segített Árpád utódait táplálni, gazdaggá tenni. A Kunságot, mely a világ egyik legjobb
minőségű gabonáját termi, a tokaji szőlőültetvényeket, melyek a világon egyedül aszúbort tudnak
teremni.
Isten bűneinket is számon tartja. Nem az egyes emberekét, az individuumét, hanem a népét, a
magyarság mulasztásait és közös bűnét. Az ember közösségi lény, nemcsak saját bűneiért felel,
hanem népe bűneiért is. Ezekért a bűnökért kellett felelnünk. Először a mongol hordákat kellett
kiszorítanunk Európa védelmére, majd a török százötven éves igáját kellett behódolás nélkül,
magyarként megmaradva és erősödve megélnünk. De nem csak az ellenség, hanem saját hazánk
szülöttei is a haza java ellen fordultak számtalanszor. Számos alkalommal nem védte meg az ország
saját polgárainak jogait, bujdosniuk kellett, üldöztetettek voltak. A vers még 1849. előtt íródott, a
bujdosó magyarok időszaka még csak ezután kezdődött. A lírai én gondolhatott itt a Rákócziféle
szabadságharc kurucainak bujdosására. Bűneink lajstromába tartozik, ha váraink állapotát
elhanyagoljuk, ha a szabadságot nem vívjuk ki és árváinkról nem gondoskodunk.
Bűneink sokaságával szemben a lírai én azt a mentséget találja kérelmének alátámasztására, hogy
nemcsak a múlt, de még a jövőnk hibáit is megbűnhődtük már. Az ezt leíró, megismételt két sor:
„ Megbünhödte már e nép
a multat s jövendőt.”

után a magyar irodalomban számos költemény tartja úgy, hogy már nem saját bűneiért szenved a
magyar, hanem a világ bűneiért, ahogyan Krisztus. Erre utalnak a Krisztus-népe és a nagypéntekes
nemzet képei (Wass Albert: Nagypénteki sirató) és az, hogy Nagyboldogasszony, a magyarok
királynéja feloldotta népét a bűnei súlya alól.
A mozgalmasságot biztosítja, hogy rengeteg ige szerepel a versben, ezek közül is számos a
felszólító módú: áldd, szánd, nyújts, hozz. Különös főnevek teszik lehetővé, hogy szemünk elé
rajzolódjanak az események: magzatjai, szőlővesszein, nektárt, villámidat, csonthalmain, tenfiad,
kebledre, hamvvedre, üldözött, vérözön, lángtenger, halálhörgés stb. A költemény jelzői patetikus,
himnikus hatást keltenek: védő, szent, szép, hős, büszke, dörgő, győzedelmi, hő.
A költemény szerkezete a jeremiád műfajának szerkezetét követi. A vers időszerkezete nem
szimmetrikus, de nem is rapszodikus. Az első és utolsó versszaka jelen idejű, a közbülső strófák
múlt idejűek, kivéve a hetedik versszakot, mely a múltat és a jelent állítja egymással szembe. Ez a
szerkezet alátámasztja a lírai én gondolatmenetét: a jelen könyörgő keretstrófái, a múlt dicsősége és
bűnei, illetve ennek fokozása, az utolsó, keret előtti versszak feszültsége kelti a kívánt hatást, a
történeti szál szerkezetét támasztja alá. A vers értékszerkezete ugyanerre a gerincre épül, a
könyörgő versszakok jogosságát először az ősök hőstettei, majd a bűnhődés küzdelmei támasztják
alá.
Ez a himnusz számos romantikus költői eszközt tartalmaz. Több ellentét, sőt oximoron, éles
ellentét is szerepel a versben: „multat s jövendőt”, „bércre hág és völgybe száll”, „Kedv s öröm” –
Halálhörgés, siralom”, „szabadság” – „rabság”, ellentétek: „bal sors” – „víg esztendő”, „vert
hadunk” – „győzedelmi ének”, „Vár állott, most kőhalom”.
A vers zeneiségét a rímek és az alliterációk biztosítják. Utóbbiakra példa a „meg a magyart”,
„megbűnhődte már”, „(bús) Bécsnek büszke”, „vállainkra vettünk”, „támadt tenfiad”, „magzatod
miatt / Magzatod”, „Honját a hazában”, „Halálhörgés”. A keretes versszakok nép-tép ríme idézi a
versben nem szereplő II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát, melynek egyik híres kuruc nótájában
fordul elő az irodalomtudomány szerint először ez a rím.

„Jaj régi szép magyar nép,

Az ellenség téged mikép
Szaggat és tép!” (Rákóczi-nóta)

A romantikus hiperbolák, erős túlzások teremtik meg az érzelmi-hangulati feszültséget, ennek

tetőpontja az ötödik-hatodik versszak: „Ozmán vad népének / vert hadunk csonthalmain /
győzedelmi ének!”, „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt /
Magzatod hamvvedre!”, az üldözött „nem lelé / Honját a hazában” ez utóbbi egy paradoxon. Ilyen
képek szerepelnek a hetedik versszakban is: „Halálhörgés, siralom”, „S ah, szabadság nem virúl / A
holtnak véréből”, „Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből!” Az ötödik versszak első négy
sora inverzió, a kétszer a sorok elején szereplő (anaforikus) „Hányszor” kérdőszóval erőteljesen
irányítja az olvasó gondolatát, fokozza a mondanivalót. Inverzió a „ha küzd ellenséggel”
szószerkezet is.
A költemény nyolc szabályos tipográfiájú versszakból áll, melyek nyolcsorosak. Az első
sorokat beljebb szerkesztette a költő, mint a többit. A szótagszám 7-es, illetve 6-os: 4/3, 3/3
osztással ütemhangsúlyos. A sorok trocheusi időmértékes lüktetést is mutatnak. A vers rímelése
dísztelen, mert a 16-17 századi protestáns himnuszok stílusát követi: gyakoriak a ragrímek:
(esztendőt – jövendőt, Dunának - felvirágozának).
Kölcsey Ferenc himnusza nemcsak néhány kép felvonultatása a magyar nép zivataros
századaiból és nemcsak egy vers a többi közül, hanem jelkép népünknek. Első versszaka ima,
melyet ünnepélyek, versenyek alkalmával közösen imádkoznak a magyarok. Második versszakával
együtt hálaadás is, amiért hazát talált a nemzet.