Fridvalszki Márk "An Out of this World Event I.

" (tapéta digitális

nyomatokból (29,7x42cm), 360x740cm / D21 Kunstverein, Lipcse) 2018
Fotó: Paula Gehrmann / A művész jóvoltából.

/ ZEMLÉNYI-KOVÁCS BARNABÁS
« 44 café bábel

MEGNYITÓSZÖVEG FRIDVALSZKI MÁRK HOMELESS BETW

^A hantológia h
 A hantológia hontalansága

ontalansága
EEN YESTERMORROWS CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁHOZ

45 »
ˆZemlényi-Kovács Barnabás
Tisztelt jelenlévők – és jelen-nem-lévők, vala-
mint azok, akik mint én, kijátszva ezt az oppo-
zíciót, egyszerre jelen- és távollévők, virtuáli-
sak és aktuálisak, fél lábbal a múltban vagy épp
a jövőben, egyszóval az ebben az eleve túlzsú-
folt térben kószáló kísértetek! Ahogy Jacques
Derrida írja Marx kísértetei című kései művé-
ben, „ahhoz, hogy a kísértetek éppen ott la-
kozzanak, ahol nincsenek, hogy minden helyen
egyszerre kísértsenek, […] nem elég csupán lát-
niuk anélkül, hogy látná őket az, aki látható, ha-
nem beszélniük is kell. […] Kísérteties moraj
visszhangzik ekkor, és elhatol mindenüvé: […]
a »nosztalgia szelleme« minden határon átha-
tol”1. Ezért kell most beszélnem, a többi kísértet
nevében is, és éppen erről, a nosztalgia szelle-
méről, illetve a szellem iránti nosztalgiáról. A kí-
sértet alapvető ambivalenciáját Derrida az on-
tológiával szemben hantológiának nevezte el.
Miután felesküdött apja szellemének, Hamlet
kimondja a hantológia jelmondatát: „Kizökkent
az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem hely-
retolni azt”2. A hantológia, legelemibb értelmé-
ben, a kísértetek eltérített tér-ideje, a „kizök-
kent idő” metafizikája, amely a „lenni vagy nem
lenni” ontológiai oppozícióját szintetizálja, az
atyai szellem szürrealizmusaként.
Egyúttal azonban, a hamleti eskü nyomán, hű-
ség is a kísértetekhez. A Marx kísértetei a neo-
liberális globalizmus öntömjénező ünneplésé-
nek zajában íródott a kilencvenes évek elején,
Francis Fukuyama híres-hírhedt téziseinek3 el-
lenfilozófiájaként. Fukuyama a történelem vé-
gével voltaképp szintén az idő kizökkenését
hirdette meg, azonban Hamlettel szemben ő
a kísértetek kiűzésére esküdött. Derrida ün-
neprontó diagnózisa szerint, ha a liberális de-
mokrácia és a neoliberális gazdaság globalizá-
ciója nyomán valóban poszthistorikus korszak
elé nézünk, az nem a történelem hegeli betető-
zése, pusztán freudi elfojtása lesz. Az elfojtott
pedig, mint tudjuk, rendre visszatér: e megva-
lósult utópia kollektív kényszerképzete Derrida
szerint nem más, mint a kimerülni látszó bal-
oldali-radikális víziók feletti gyászmunka tri-
umfális szakasza, amely eleve bukásra van ítél-
ve. Már a halotti tor hívatlan vendégeiként is
« 46 café bábel
feltűnnek a „modernitás befejezetlen program-
jának”4 kísértetei.
Az elmúlt húsz év Fukuyama és Derrida dialek-
tikájának szomorú szintézise: a történelem vége
nem jött el, a poszthistorikus tudat ennek elle-
nére mégis egy szellem nélküli kor korszelle-
me lett. A liberális demokrácia válságkorát éli, a
neoliberális kapitalizmus egyenlőtlenebb, mint
bármikor, és kitartóan közeleg a klímakataszt-
rófa – a modernitás kiűzött kísértetei azonban
tüntetőleg távol maradtak. A kollektív képzelet
korrodálásának neoliberális programja a het-
venes évektől a kilencvenes évek végéig Franco
„Bifo” Berardi sokat idézett kifejezésével „a jövő
lassú eltűnéséhez” vezetett;5 egy olyan poszt-
historikus kulturális korszakhoz, amelyet pre-
zentizmusnak vagy William Gibson nyomán
atemporalizmusnak nevezhetünk. A nem mel-
lesleg sci-fi-író Gibson szerint a 2000-es évek
környékére azt, amit Alvin Toffler népszerű ki-
fejezésével a modernitás konstans jövősokkjá-
nak hívtak,6 egyfajta halálos kulturális kimerült-
ség váltotta fel, amely képtelen más világokat
vagy új formákat létrehozni.7 Ennek sajátos kö-
Fridvalszki Márk "Takes You Into" (akril transzfer, vászon, 70x100cm) 2018
vetkezménye, hogy Gibson formálisan tovább-
ra is sci-fi-műfajú regényei 2000 óta tudatosan
a jelenben játszódnak. Sci-fi, jövő nélkül című
2001-es esszéjében Judith Berman arra a meg-
állapításra jut, hogy a science fiction mint alter-
natív jövőkkel konfrontáló képzeletgyakorlat ki-
Fotó: Biró Dávid / A Horizont Galéria és a művész jóvoltából.
merülni látszik. A kortárs sci-fi többségében, új
utópia-impulzusok híján, csupán a zsáner bejá-
ratott témái és formái, más szóval a múlt jövői
reciklálnak.8
A hatvanas–hetvenes évek transzgresszí-
ven táguló téridejéhez képest kortalan korunk
egyik legalapvetőbb élménye az, amit tempo-
rális klausztrofóbiának lehetne nevezni: egy
jövő nélküli jelenbe zártság, amelyet az élőha-
lott múlt féllét-formái uralnak. A címbéli yester-
morrow ezt a téridő-csapdát jelöli, egy „kizök-
kent idő” keltette rést, hontalan lebegést valahol
a lezárulni nem akaró tegnap és az elkezdődni
nem akaró holnap között. Egyfelől, noha elv-
ben a modernista múlt jövőjében vagyunk, Mark
Fisher szavaival, „úgy érződik, mintha a 21. szá-
zad még el sem kezdődött volna”9, Lars Bang
A hantológia hontalansága

47 »

ˆZemlényi-Kovács Barnabás
Larssen szerint pedig még mindig a „hosszú ki-
lencvenes éveket” éljük.10 Másrészt, a miénk-
kel szemben jövőtől duzzadó korszakok mint-
ha nem mögöttünk, hanem ettől ismét előttünk
lennének. A kortalanságból kitörni kívánó tem-
porális honvágy tehát nem pusztán egy másik
időre irányul, hanem magára az időre, az idő
terének tágítására. Ha pedig a jövő a múltban
van, akkor Robert Zemeckis klasszikusát idézve,
vissza kell mennünk a jövőbe. Ezt az ontológiai
oszcillációt Fridvalszki Márk így foglalta össze:
„Nem egy egyszerű, a múlt irányába történő el-
vágyódás ez, hanem »előre« vágyódás is. Azt is
mondhatnánk, hogy egy olyan »visszába« vá-
gyódás, ahonnan nézve még volt »előre«”11.
Ez a stratégikus nosztalgia, amely a hantolo-
gista művészet alapja, tehát nem egyszerűen
nosztalgia a jövő iránt. Hiszen a jövő felé irá-
nyuló nosztalgia, avagy Sierk Ybema hiány-
pótló neologizmusával a posztalgia,12 áthatot-
ta a 20. század csaknem minden ellenkultúráját.
A hantológia alaptapasztalata épp az, hogy ez
a termékeny virtualitás, a posztalgiának csakis
kollektív képzeletként működő modernitás-mo-
torja került megfoghatatlan messzeségbe, az
egykor produktív perspektívákat pedig egy
« 48 café bábel
Fridvalszki Márk "Cím nélkül" (póló motívum a Store
5621 számára, ed.15, saját kezűleg szitázva) 2019
A művész jóvoltából.
mindent átható pszeudo-, vagy ellennosztal-
gia torlaszolja el, amit Fredric Jameson nyomán
formális nosztalgiának nevezhetünk. A formális
nosztalgia sem nem a múlt, sem nem a jelen, hi-
szen épp a kettő közti határvonal elmosása defi-
niálja, ezzel ellehetetlenítve magát a nosztalgiát
is. Temporalitás nélkül nincs anakronizmus.
Larssen szerint a kortárs kultúrában maga a
halál halt meg: mivel nincs már jövő, amely a
múltat elmúlttá tehetné, az kimeríthetetlen ret-
rociklusok és immár idézőjelek nélküli posztmo-
dern pastiche-ok formájában forog.13 Ha, ahogy
Marx jósolta, az indusztriális kapitalizmusban
az idő legyőzte a teret, akkor a posztindusztrá-
lis kapitalizmusban a tér győzte le az időt. Nem
véletlen, hogy a rave-kultúra, mialatt a filozófia
elefántcsonttornyaiban a történelem végéről vi-
táztak, a posztfordizmus révén frissen kiürült
gyárépületekben vívta a modernitás utóvéd-
harcait. A rave hisztérikus utópizmusa, amely
Fridvalszki korábbi installációinak leitmotifja,14
már a közelgő képzelet-korrózió krízisével konf-
rontálódó elkeseredett ellentermelés. Ahogy a
rezignáció legyőzte a rezisztenciát, úgy váltot-
ta fel a proliferációt a pastiche: a rave-vel mint
„a zene diverzifikációjának talán valaha volt leg-
intenzívebb időszakával” (Nav Haq)15 szemben a
kétezres évek zeneipari forradalma, mint Simon
Reynolds megállapítja, „egyetlen új zenei formát
sem volt képes létrehozni”. 16
Ha a modernista kritikai nosztalgia alapkarak-
tere a kísértet, akkor a formális nosztalgiáé a
zombi: két élőhalott, futurizmus hiányában fel-
lépő féllét-figura. A zombi tiszta matéria, esz-
szencia nélküli forma, amely ha tehetné, min-
dent matériává sűrítene. A kísértet tiszta szellem,
forma nélküli esszencia, amely ha tehetné, min-
dent szellemivé tágítana. Slavoj Žižek megfo-
galmazásában, a zombik és a kísértetek „azért
térnek vissza, mert nem találják a helyüket a ha-
gyomány szövetében”17. Ezt az érvelést azonban
meg is fordíthatjuk: a hagyomány akkor válik élő-
halottá, amikor megszűnik az egymást vitalizáló
dinamikája a jelennel. Ez a gondolat szinte pon-
tosan százéves: T. S. Eliot Hagyomány és egyéni-
ség című nevezetes esszéjében mondta ki, talán
először, hogy noha az új művek elkerülhetetlenül

a hagyomány kontextusában születnek és ér-
telmeződnek, minden igazán új mű visszafe-
lé is képes átírni, újrastrukturálni a kánont.18
Fridvalszki Márk "RTF #1" (fanzine borító, 14,8x21cm) 2019
A kritikai és a formális, tehát jobboldali-reak-
ciós nosztalgia között pedig éppen ez az alap-
vető különbség: az úgynevezett élő hagyomány
Eliot szerint arra invitál, hogy hozzuk létre a je-
len formabontó formáit, a megőrzésre érdemes
művészetet avantgárd anarchívumként és nem
kifáradt formák fenntartásaként felfogva.
Noha a formális nosztalgia felől Fridvalszki
Márk utópikus korszakokat feltáró tárlatai az in-
dividualista eszképizmus kivetülésének vagy épp
eszközének tűnhetnek, a helyzet éppen az el-
lenkező: nem mi merülünk bele kedvünk szerint
a múlt kilúgozott kulturális képzeteibe, hanem
azok törnek be, kísértet módjára, a jelenünkbe.
A művész jóvoltából.
Žižek egy esszéjét parafrazeálva,19 a feje tetejére
kell állítanunk azt az arrogáns kérdést, hogy mit
jelenthet nekünk ma hatvannyolc és nyolcvan-
kilenc ellenkultúrája, mit jelent az experimen-
tális könnyűzene öröksége a jazztől a jungle-ig,
az absztrakció társadalomformáló ambíciói, a
A hantológia hontalansága
modernség és az avantgárd imaginációs-in-
tellektuális imperatívuszai – a valódi kérdés az,
hogy mit gondolnának a hatvannyolcasok és
a nyolcvankilencesek, az avantgárd művészek
és radikális gondolkodók rólunk. Nekünk kell
szembenéznünk, az ő szemükön keresztül, a mi
„posztideologikus”, kilátások nélküli korunkkal.
2001-ben, mikor Berman bejelentette a sci-
fi kimerülését, nemcsak Arthur C. Clarke és
Stanley Kubrick Űrodüsszeiájának erre az évre
datált világa tűnt távolibbnak, mint készítése
idején, 1968-ban, de mintha maga 1968 is a jö-
vőben játszódott volna. Az űrkorszak forradal-
mi formatervei, absztrakciót appropriáló le-
mezborítók, avantgárd jazz-improvizációk és a
„populáris modernizmus” (Fisher) egyéb vizuá-
lis-szónikus leleteinek kollázsai ebben a téren
és időn kívülinek tűnő white cube-ban nemcsak
1968-at hozzák kísérteties közelségbe, de az
Űrodüsszeiát is, pontosabban azt a félig hiper-
modern, félig neoklasszikus hotelszobát, aho-
vá a főszereplőt, az űrhajós David Bowmant a
film végén a láthatatlan földönkívüliek bezár-
ják: egy steril, egyszerre anakronisztikus és fu-
turisztikus tér, amelyben Bowman meghalhat és
újjászülethet, hogy helyretolja a kizökkent időt.
Fridvalszki avantgárd vágyódása pedig éppen
erre irányul: a modernitás utópia-impulzusai, a
kiállításokban konstruálódó képzelet-katalizá-
torok révén újra termékennyé tenni az impo-
tens időt, kilövődni a kortalanság körkörössé-
géből, és visszatérni a jövőbe.
A hantológia legfontosabb üzenete, hogy egy
temporafób korban, ahol minden zombiktól bűz-
lik – akárcsak egykor Dániában –, a zombi-neo-
liberalizmustól a zombi-identitáspolitikán át a
zombi-nacionalizmusig, a temporafília lehet a
legélesebb fegyverünk. Ha azt reméljük, hogy
a kapitalizmus ezen korszaka is kitermeli ön-
nön sírásóit, ne lepődjünk meg, ha azok éppen
a sírból vagy azon túlról érkeznek. Hogy meg-
szabaduljunk a zombiktól, szövetkeznünk kell a
kísértetekkel.
A kiállítást, akár egy sírt, megnyitom.
Felvételről elhangzott 2020. február 19-én a Hori-
zont Galériában.
49 »
ˆZemlényi-Kovács Barnabás

« 50 café bábel
 A hantológia hontalansága

Hansolo
51 »
ˆZemlényi-Kovács Barnabás

Az előző oldalpáron:
Fridvalszki Márk "TIME OUT II." (akril transzfer, rétegelt lemez, 75x110cm) 2020
Fotó: Biró Dávid / A Horizont Galéria és a művész jóvoltából.
A Horváth Művészeti Alapítvány tulajdona.

1^ Jacques Derrida: Marx kísértetei. Ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán. Pécs, Jelenkor, 1995, 146.o.
2^ William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi. Ford. Arany János. In William Shakespeare összes drámái III.
Budapest, Új Magyar Könyvkiadó, 1955, 362.o.
3^ Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Ford. Somogyi Pál, M. Nagy Miklós. Budapest,
Európa, 1994.
4^ Jürgen Habermas: „A modernség: befejezetlen program”. Ford. Adamik Lajos, Bendl Júlia és Felkai Gábor.
In Uő: Válogatott tanulmányok. Budapest, Atlantisz, 259–281.o.
5^ Franco „Bifo” Berardi: After the future. Edinburgh, AK, 2011, 18.o.
6^ Alvin Toffler: Future Shock. New York, Random House, 1970.
7^ Pl. Andre Spicer: „Sci-fi author William Gibson: how ‘future fatigue’ is putting people off the 22nd century”.
The Conversation: https://theconversation.com/sci-fi-author-william-gibson-how-future-fatigue-is-putting-peop-
le-off-the-22nd-century-130335.
8^ Judith Berman: „Science Fiction without the Future”. The New York Review of Science Fiction, 13(9)
(May 2001), 1, 6–8.o.
9^ Mark Fisher: Ghosts of My Life. Writings on Depression, Hauntology and Lost Futures. London, Zero, 2014, 13.o.
10^ Vö. Lars Bang Larssen: „The Long Nineties. The Decade that has yet to End”. frieze, 144 (January–Februa-
ry 2012): https://frieze.com/article/long-nineties.

Fridvalszki Márk "Seriously Deep IV." (gouache, vászon, 50x70cm) 2019

11^ Sirbik Attila: „Deep Time – Retrográd mozgás, hibrid álláspont. Interjú Fridvalszki Márkkal”. ÚjMűvészet,
http://www.ujmuveszet.hu/2019/03/deep-time-retrograd-mozgas-hibrid-allaspont/.
12^ Sierk Ybema: „Managerial Postalgia: Projecting a Golden Future”. Journal of Managerial Psychology, 2004,
19(8), 825–821.o.

Fotó: Biró Dávid / A Horizont Galéria és a művész jóvoltából.

13^ Lars Bang Larssen: „Zombies of Immaterial Labor. The Modern Monster and the Death of Death”. e-flux
#15, 2010. április: https://www.e-flux.com/journal/15/61295/zombies-of-immaterial-labor-the-modern-monster-
and-the-death-of-death/.
14^ Fridvalszki Márk: An Out of this World Event I-IV, 2018–2019. Lásd: http://markfridvalszki.com/.
15^ Nav Haq: The Electro-chemical Black Swan. In uő. (szerk.): "Rave: Rave and Its Influence on Art and Culture."
London, Black dog, 2016, 12.o.
16^ Simon Reynolds: Retromania. Pop Culture’s Addiction to Its Own Past. London, Faber & Faber, 2011, 339.o.
17^ Slavoj Žižek: Looking Awry: An Introduction to Jacques Lacan through Popular Culture. Cambridge, MIT, 1992,
23.o. Id. Larssen, im. 12.o.
18^ Vö. Thomas Stearns Eliot: „Hagyomány és egyéniség”. Ford. Szentkuthy Miklós. In Az Európa Könyvkiadó
Munkaközössége (szerk.): Hagyomány és egyéniség. Az angol esszé klasszikusai. Budapest, Európa, 1967 [1919],
557–561.o.
19^ Vö. Slavoj Žižek: „1968-ban a struktúrák kimentek az utcára – vajon megint megteszik-e?” Ford. Bartha
Eszter. In Bartha Eszter–Krausz Tamás (szerk.): 1968. Kelet-Európa és a világ. Budapest, L’Harmattan, 2008, 111.o.

« 52 café bábel
A hantológia hontalansága

53 »