BRANDON SANDERSON

TŰZLÉNY
 brandon sanderson
A LESZÁMOLÓK-SOROZAT

Sorozatszerkesztő:
Terenyei Róbert

A sorozatban már megjelent:

Acélszív
Tűzlény

Előkészületben:

Calamity*

A szerzőtől a kiadó gondozásában megjelent további könyvek:

Elantris

Ködszerzet I–II.
Ködszerzet III–IV.
Ködszerzet V–VI.
A törvény ötvözete

AZ IDŐ KEREKE-sorozatban:

Gyülekező fellegek I–II.

Az éjfél tornyai I–II.
A fény emlékezete I–II.

*
eredeti cím
 BRANDON
SANDERSON

TŰZLÉNY

DELTA VISION
2015
 Brandon Sanderson
TŰZLÉNY

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Brandon Sanderson: Firefight

Copyright © 2015 by Dragonsteel Entertainment, LLC

Hungarian translation © Kőszeghy Anna, 2015
Borító © 2015 by Craig Shields
All rights reserved!

A mű a képzelet szüleménye. A nevek, szereplők, helyszínek és események a szerző

képzeletének termékei vagy kitalált dolgok. Bárminemű hasonlóság valós élő vagy
halott személyekkel, eseményekkel és helyszínekkel csupán a véletlen műve.

© Delta Vision Kft., 2015

Szerkesztés: Sziklai István
Tördelés, nyomdai előkészítés: Giczi Gyula
Korrektúra: Dobos Attila

Kiadja a Delta Vision Kft.

Minden jog fenntartva!

ISBN 978 963 395 134 7

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (70) 322-3093
www.deltavision.hu
Nathan Goodrichnek, kedves barátomnak,
aki volt olyan türelmes, hogy már akkor is olvasta
a könyveimet, amikor még rosszak voltak…
 Előhang
Láttam, ahogy mindent beborít a Vész.
Hatéves voltam, és éppen az erkélyről bámultam az éj-
szakába. Tisztán emlékszem arra, hogy a mellettem lévő
ablakban zörgő régi légkondícionáló elnyomta apám zo-
kogását. A túlpörgött masina sok emelet magasságból
nézett lefelé, és úgy csöpögött róla a víz, akár az ön-
gyilkosságra készülő homlokáról a verejték. Nem műkö-
dött: csak levegőt fújt, nem hűtött semmit. Anyám gyak-
ran ki is kapcsolta.
Az ő halála után apám bekapcsolva hagyta, mert azt
állította, úgy nem érzi a tikkasztó hőséget.
Jégkrémet tartó kezem lehanyatlott. Hunyorogva fi-
gyeltem a kísérteties, vörös fényt, amely új csillagként

TŰZLÉNY 7
ragyogott föl a horizonton. Csakhogy ennyire fényes,
vörös csillagot még sosem láttam az égen. Karmazsin-
piros volt. Mintha szíven lőtték volna az égboltot.
Azon az éjjelen kísértetiesen forró fénnyel ereszkedett
a városra a Vész. Én pedig csak álltam ott földbe gyöke-
rezett lábbal, szorongattam a szétolvadt jégkrémet, uj-
jaimra csorgott a ragacsos lé, és láttam, amint elsötétül
minden.
Ekkor kezdődött a sikoltozás.
ELSŐ RÉSZ
 1
– David! – szólalt meg a fülemben egy hang.
Ami felébresztett az ábrándozásból. Most is a Vészt
bámultam, de az eljövetele óta eltelt közel tizenhárom
év. Felnőttem, nem az apámmal laktam, és nem árva-
ként dolgoztam az alsó utcák fegyvergyárában.
Leszámoló lettem.
– Igen? – kérdeztem vissza, ahogy átszeltem a ház-
tetőt, puskámmal a vállamon. Éjszaka volt, és megesküd-
nék rá, hogy a Vész mindenre rávetülő, vörös fénye még
furább árnyalatúra váltott, bár nem vakított annyira,
mint megjelenésének éjszakáján.
Elém tárult Új-Chicago szikrázó belvárosa. Minden
épülete acél. Olyan, akár egy jövőből érkezett, meg-

TŰZLÉNY 11
nyúzott kiborg. Persze a város nem gyilkol. És nem is
élőlény.
Tényleg szarok a metaforáim!
Acélszív halott, visszaszereztük az uralmat Új-Chicago
felső utcái felett – beleértve az egykori elit által kisajá-
tított javak nagy részét. Mindennap zuhanyozhattam a
saját fürdőszobámban. Kábé azt sem tudtam, mit kezd-
jek a hirtelen jött luxussal! Azon kívül, persze, hogy ne
legyek többé görényszagú.
Új-Chicago végre felszabadult.
Rám hárult a felelősség, hogy ez így is maradjon.
– Semmit sem látok – suttogtam, letérdelve a háztető
peremén. Fülemben vezeték nélküli fülhallgató, a mo-
bilommal összekötve. A fülbigyón pedig kicsi kamera,
amin át Tia láthatta, amit én láttam, és a leghalkabb sut-
togást is közvetítette.
– Nyisd ki a szemed! – válaszolta Tia. – Cody szerint
a Prof és a célszemély feléd tartanak.
– Csend, rend, hullaszag – jelentettem. – Biztos vagy
abban, hogy…
Ebben a pillanatban robbant fel mellettem a tető. Ha-
talmasat üvöltve ugrottam hátra, miközben az egész épü-
let megremegett, a robbanás pedig halálos fémrepesze-
ket szórt felém. A Vészre! Nem akármilyen erejű lövések
ezek!
– A szikrába! – ordította Cody a vonalba. – Megkerült
engem, öcsi! Északról közelít feléd, és…

12 BRANDON SANDERSON
 Hangját eltompította az alattunk elterülő utcáról jövő,
újabb, szikrázó energialöket, amely közvetlenül amellett
tépte le a tetőt, ahol lapultam.
– Fuss! – sikoltotta Tia.
Mintha magamtól nem jöttem volna rá. Éppen ezen
ügyködtem. Jobbról, a fényből egy alak rajzolódott ki.
Fekete kezeslábas, edzőcipő, maszk, és mögötte lobogó,
fekete köpeny – Erőtér olyan volt, akár egy nindzsa. Né-
melyik Idol egyszerűen túlzásba vitte ezt az egész szu-
perképesség-dolgot. Komolyan mondom, nevetségesen
nézett ki, pedig szép halványkéken világított, és össze-
vissza szikrázott a testében felgyűlt energiától.
Amikor az Idol hozzáért valamihez, az energiává vál-
tozott, és így át tudott haladni a tárgyakon. Ez nem volt
igazi teleportálás, de majdnem, és minél jobb vezető
volt az anyag, annál messzebbre jutott általa. Ezért egy
acélváros valóságos édenkertnek számított. Kész csoda,
hogy itt csak most bukkant fel.
Ha a teleportálás nem lett volna elég, elektromos ké-
pességeinek hála a legtöbb fegyver sem fogott rajta. Hír-
hedt tűzijátékokat produkált. Személyesen még nem ta-
lálkoztam vele, de mindig is látni akartam akció közben.
De nem ilyen közelről.
– Ne törődj a tervvel! – parancsolta Tia. – Prof! Jon!
Jelentkezz! Abraham!
Csak fél füllel hallottam, mert éppen akkor süvített
el mellettem egy pattogó elektromos gömb. Lefékeztem,

TŰZLÉNY 13
aztán, amikor egy második gömb zúgott arra, ahol elő-
zőleg álltam, elpucoltam az ellenkező irányba. Ez a tető
gerincét találta el. Az újabb robbanástól megbotlottam,
és mialatt az épület fala felé botladoztam, a hátamba
fémdarabkák fúródtak.
Végül leugrottam.
Nem zuhantam nagyot, mert egy felhőkarcoló egyik
lakásának erkélyére huppantam. Dobogó szívvel rohan-
tam be. Az ajtó belső oldalán megpillantottam a hűtő-
táskát, kinyitottam, széttúrtam a tartalmát, és közben
igyekeztem nem pánikba esni.
Erőtér a hét elején bukkant fel Új-Chicagóban. Rög-
tön nekiállt gyilkolászni, véletlenszerűen, látszólag min-
den különösebb ok nélkül választotta ki az áldozatait,
ahogyan Acélszív tette a kezdet kezdetén. Utána pedig
felszólította a népet: adják ki a Leszámolókat, hogy el-
nyerjük méltó büntetésünket.
Az Idolok korrupt ítélőszéke elé akar cipelni minket.
Ők bárkire lecsaphatnak, ám ha visszavágunk, az szerin-
tük megbocsáthatatlan, jóvátehetetlen bűn. Na, meglát-
juk, ki nevet a végén! Egyelőre a kinyírására irányuló ter-
vünk nem alakult nagyon rosszul. Elvégre mi vagyunk a
Leszámolók. Mindenre felkészültünk.
A hűtőtáskából előrántottam egy vizes lufit.
Sikerülnie kell!
Tiával napokig agyaltunk Erőtér gyenge pontján. Min-
den Idolnak van ilyen, és ez a legtöbbször valami vé-

14 BRANDON SANDERSON
letlenszerű dolog. Alaposan át kell kutatni a múltjukat
– mit kerültek el nagy ívben – ahhoz, hogy rájöjjünk,
miféle anyag vagy szituáció hatástalanítja a képessé-
geiket.
A lufi a legesélyesebb tippünket tartalmazza. Meg-
fordultam, egyik kezemben tartva a léggömböt, másik-
ban a puskát, és figyeltem, mikor zúz be utánam az erkély­
ajtón.
– David… – kezdte óvatosan Tia.
– Mi van? – suttogtam, miközben majd’ szétvetett az
ideg, és készültem, hogy elhajítsam a léggömböt.
– Miért az erkélyt sasolod? – Miért is az erkélyt saso-
lom?
Ja, persze! Erőtér a falakon is átjut. Tiszta hülye va-
gyok. Pont akkor ugrottam félre, amikor az Idol lecup-
pant a plafonról. Szikrázott körülötte az elektromosság.
Fél térdre ereszkedve, kinyújtott karral ért földet, és izzó
elektromos gömböt tartott a kezében, amely az egész
szobát őrjöngő árnyékokkal terítette be.
Mindössze az adrenalinlöketet éreztem: hozzávágtam
a lufit. Mellbe találta, energiabombája szertefoszlott.
A léggömböt megtöltő vörös folyadék a körülötte lévő fa-
lakra és a padlóra fröccsent. A vérnél is hígabb ez folya-
dék. A retró, gyümölcsízű italpor, amelyet vízben kell
feloldani, és utána megcukrozni. Gyermekkorom szép
emlékei…
Ez a gyengesége.

TŰZLÉNY 15
 Reszketve kaptam előre a puskám. Erőtér közben
döbbenten bámulta csöpögő mellkasát, bár fekete álarca
nagyrészt takarta az arcát. Az elektromos kisülések
folyamatosan ide-oda villództak a testén, akár a szent-
jánosbogarak.
Erősen a vállamhoz szorítottam a puskát, és meghúz-
tam a ravaszt. A zárt helyiségben leadott puskalövéstől
kábé megsüketültem, de sikerült egyenest a képébe ta-
lálnom.
Ami az Idol energiamezejébe jutva szétrobbant! Még
málnaszörppel beterítve is működött a védőpajzs!
Rám bámult, elektromossága felizzott, és egyre va-
dabb, veszélyesebb sercegéssel borította be a helyiséget.
Mint egy dinamittal töltött rétes.
Ajjaj!
 2
Kirohantam a folyosóra. Mögöttem felrobbant a bejárati
ajtó. A lökés arccal a falhoz vágott, és ekkor megcsikor-
dult valami.
Kissé megkönnyebbültem. A csikorgás azt jelentette,
hogy a Prof életben van, mivel az ő Idol-képességei adták
nekem a védőpajzsot. Másrészt viszont nyomomban van
egy gonosz, dühös gyilkológép.
Ellöktem magam a faltól, és nekiiramodtam a fémfo-
lyosón, amit bevilágított a karomra szíjazott mobiltele-
fon. A drótkötél! Most merre? Asszem, jobbra!
– Megtaláltam a Professzort! – szólalt meg a fülemben
Abraham hangja. – Energiabuborékba van zárva. Hatá-
rozottan idegesnek tűnik…

TŰZLÉNY 17
 – Önts rá málnaszörpöt! – javasoltam lihegve, mialatt
befordultam egy oldalfolyosón, és mögöttem energia­
bombák szaggatták a falakat. A szikrába! Ez az Idol
tombol dühében.
– Küldetést befejezni! – kiáltotta Tia. – Cody, fordulj
vissza, vedd föl Davidet!
– Rendicsek! – vágta rá Cody. A vonalban tompa dü-
börgés hallatszott: a helikopter rotorja.
– Tia, ne! – kértem, beérve egy helyiségbe. Vállamra
lendítettem a puskát, és fölkaptam egy vizes lufival teli
hátizsákot.
– A tervnek lőttek – magyarázta Tia. – A Professzor-
nak kéne a célpontnak lennie, nem neked, David! A saját
szemeddel láthattad, hogy a léggömb nem fog rajta!
Előhúztam egy lufit, megpördültem, és alig egy szív-
dobbanásnyit vártam, mire érzékeltem az Erőtér érke-
zését jelző elektromosságot a falak egyikén. Abban a
szempillantásban elő is bukkant. Hozzávágtam a lufit.
Káromkodva ugrott félre, a vörös folyadék pedig a fa-
lon landolt.
Sarkon fordultam, elrohantam, és beslisszoltam egy aj-
tón a hálóba, egyenesen az erkély felé véve az irányt.
– Retteg a málnaszörptől, Tia! Az első lufi semlegesí-
tette az energiabombát. Eltaláltuk a gyenge pontját.
– De a golyót megállította.
Tény és való. Kiugrottam az erkélyre, kerestem a drót-
kötelet.

18 BRANDON SANDERSON
 De nem volt sehol.
Tia a fülembe káromkodott.
– Hát, ezért siettél ide? A drótkötelet két lakással fel-
jebb feszítettük ki, te pancser!
A szikrába! Mentségemre legyen mondva, a folyosók
és szobák mind ugyanolyanok, mert acélból vannak.
A dübörgő helikopter közelebb ért. Cody már majd-
nem itt van. Fogcsikorgatva ugrottam fel a korlátra, az-
tán fellendültem a felettünk lévő erkélyre. Sikerült meg-
kapaszkodnom a rácsaiban, miközben egyik vállamról
a puska lógott lefelé, a másikról pedig a hátizsák. Fel-
húztam magam.
– David… – kezdte Tia.
– Az egyes számú célpont él? – tudakoltam, az acéllá
dermedt kempingszékeken lépdelve. Az erkély másik vé-
gébe érve ismét felugrottam a korlátra. – Hallgatás: bele-
egyezés – jelentettem ki, és ismét felfelé lendültem.
Alaposan pofára estem, mert rákenődtem a következő
lakás acéllá vált erkélyére. Egyetlen rácsba kapaszkod-
va lesandítottam: tizenkét emelet magasságban lógtam.
Nyeltem egy nagyot, és emberfeletti erőfeszítéssel fel-
húzódzkodtam.
Mögöttem Erőtér kandikált felfelé arról az erkélyről,
amelyikről az imént lendültem át. Sikerült ráijesztenem.
Ennek megvan az előnye és a hátránya is. A tervünk
folytatásához ugyanis vakmerőnek kell lennie, és sajnos
ezt ki kell provokálnom.

TŰZLÉNY 19
 Felrugaszkodtam az erkélyre, előhúztam egy szörp­
lufit, és elhajítottam arra, amerre láttam. Aztán vissza
sem nézve, talált-e, ráugrottam a korlátra, megragadtam
a drótkötél fogóját, és elrugaszkodtam.
Az erkély felrobbant.
Szerencsére a drótkötél a tetőhöz volt rögzítve, nem
pedig az erkélyhez, úgyhogy feszes maradt a szál. Olvadt
fémdarabkák zúgtak el mellettem a sötétben, miközben
a szálon csúsztam – és csak gyorsultam és gyorsultam.
Nem is hinné az ember, miféle gyorsulásra képes! Két-
oldalt elmosódott felhőkarcolók közt süvítettem el. Mint-
ha tényleg zuhannék lefelé…
Rémülettel vegyes eksztatikus kiáltást hallattam, mi-
előtt minden a feje tetejére állt, én pedig a földbe csapód-
tam, végiggurulva az utcán.
– Azta! – ugrottam talpra. Úgy forgott velem a város,
mint egy ingó árbockosár. A vállamba fájdalom nyilallt.
Roppanást hallottam a landoláskor, de nem volt hangos.
A Prof által körém vont védőburok ereje fogyatkozik.
Már nem sokat bírt a következő töltésig.
– David! – hívott Tia. – A szikrába! Erőtér egyik lö-
vése elnyisszantotta a drótkötelet! Ezért zuhantál a leg-
végén.
– A léggömb bejött – szólalt meg a vonalban egy másik
hang. Prof! Erélyes hangú, érdes és rettenthetetlen. – Ki-
jutottam. Eddig azért nem jelentkeztem, mert az energia­
burok bezavart.

20 BRANDON SANDERSON
 – Jon… – dorgálta Tia –, neked nem lett volna szabad
kiállnod ellene.
– Ez van – vágott vissza a Prof. – David, egyben vagy?
– Fogjuk rá – válaszoltam. Feltápászkodtam, és föl-
kaptam a vetődéskor elgurult hátizsákomat. Az aljából
vörös málnaszörp folydogált. – A lufik viszont… Azt hi-
szem, járulékos veszteségünk van.
A Prof felhorkant.
– Menni fog, David?
– Igen – vágtam rá elszántan.
– Akkor siess az első csapdához!
– Jon, ha te idekint… – aggódott Tia.
– Erőtér rám se hederített – nyugtatta a Prof. – Akár-
csak Mitózis. Nem velem akarnak megküzdeni, hanem
veled, David. Le kell szednünk, mielőtt visszaér a csapa-
tához. Ismered az utat, ugye?
– Naná! – kutattam a puskám után.
Ott hevert nem messze, de az előagy középen ketté-
tört. A szikrába! Ráadásul nagyon úgy fest, hogy a sátor­
vasat is sikerült ripityára törnöm. Hát, ezzel sem lövök
egyhamar. A pisztolytáskámhoz kaptam, a kézifegyve-
remhez. Okésnak látszik. Már amennyire persze, a kézi-
fegyverek okésak. Merthogy utálom őket.
– Fényeket látok annak a tömbháznak az ablakaiban,
lefelé mozognak – tájékoztatott Cody a helikopterről. –
A külső fal mentén teleportál, és a föld felé tart. A nyo-
modban van, David.

TŰZLÉNY 21
 – Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Tia. – Szerin-
tem hagynunk kéne a küldetést a fenébe.
– David azt állítja, véghezviszi – szólt a Prof. – És én
bízom benne.
Akármilyen veszélyes pillanatokat éltem is át, erre el-
mosolyodtam. Mielőtt a Leszámolókhoz csatlakoztam
volna, nem is tudatosult bennem, hogy milyen magányos
volt addig az életem. Ilyen szavakat hallani…
Jó érzés. Nagyon jó érzés.
– Csali vagyok – szóltam a vonalba, és elhelyezkedtem.
Vártam Erőteret, és ép lufik után kutatva beletúrtam a
hátizsákba. Kettő maradt. – Tia, mindenki helyezked-
jen el!
– Rendicsek… – sóhajtott.
Továbbmentem az utcán. Ódon, vacak utcai lámpások
tornyosultak fölém, ezekből áradt némi világosság. Fé-
nyüknél ablakok mögül kukucskáló arcokat véltem fel-
fedezni. Az ablakokon nem volt üveg, csak régi, fából
készült zsalu, melyet mi magunk vágtunk méretre, és
helyeztünk el a nyílásokban.
Acélszív meggyilkolásával gyakorlatilag meghirdettük
az összes Idol elleni totális háborút. Volt, aki a megtorlás-
tól tartva elmenekült Új-Chicagóból, ám a legtöbben ma-
radtak, és sok új lakos is érkezett. A bukás óta eltelt hóna-
pokban Új-Chicago lakossága szinte megkétszereződött.
Bólintottam a leskelődőknek. Eszem ágában sem volt
elzavarni őket az ablakokból. Mi, a Leszámolók vagyunk

22 BRANDON SANDERSON
a hőseik, ám egy napon egyedül is szembe kell nézniük az
Idolokkal. Azt akartam, hogy végignézzék.
– Cody, tudsz képet adni? – suttogtam a mobilba.
– Nem, de bármelyik pillanatban felbukkanhat…
Cody helikopterének sötét árnya suhant el felettem.
A Biztonságiak, Acélszív rendőrsége, immár a miénk.
Még mindig kissé ambivalens érzéseim vannak ezzel kap-
csolatban, mert a Biztonságiak több alkalommal is min-
dent elkövettek azért, hogy eltegyenek láb alól. Az ilyes-
mit pedig nem könnyű feldolgozni.
Megant megölték. Amiből felépült. Nagyjából. Meg-
érintettem övemben a fegyvert. Megan egyik fegyvere
volt.
– Felsorakoztatom a harcosaimat – mondta ekkor Ab-
raham.
– David, látod már Erőteret? – tudakolta Tia.
– Nem. – Körbepillantottam a kihalt, elhagyatott ut-
cán, melyet csak néhány lámpás világított meg, és úgy
éreztem, mintha ismét Acélszív idejében élnénk. Kietlen
és sötét. Hol van Erőtér?
Képes átteleportálni a falakon. Én mit tennék a helyé-
ben? – Nekünk rendelkezésre áll a tenzor, mellyel alagu­
tat áshatunk bármin keresztül. Mit tennék most, ha len-
ne ilyenem?
A válasz egyértelmű! Lefelé ásnék. Vagyis alattam van!
 3
– Az alsó utcákon cirkál! – kiáltottam, előrántva a két
megmaradt lufi egyikét. –Mellettem fog kibukkanni, re-
ménykedve a meglepetés erejében.
Amint kiejtettem a szavakat, fény villant az utcában,
és egy lángoló alak emelkedett ki a földből.
Odahajítottam a szörpös lufit, és futottam.
Hallottam, ahogy szétdurran, aztán Erőtér anyázását.
Átmenetileg nem küldött rám egyetlen energiabombát
sem. Feltételeztem, hogy a lufi talált.
– Megöllek, te kis nyamvadék! – üvöltötte utánam. –
Széttéplek, mint hurrikán a papírzsepit!
– Hűha! – üvöltöttem hátra egy útkereszteződéshez
érve, ahol behúzódtam egy postaláda fedezékébe.

24 BRANDON SANDERSON
 – Mi az? – csodálkozott Tia.
– Ütős hasonlatokat tud!
Visszasandítottam Erőtérre. Elektromossággal töltve
sétált felém. Miközben közeledett, villanások cikáztak a
testéből a földre, a körülötte álló oszlopokra, és az épüle-
tek falaira. Micsoda energia! Vajon Edmund – a jóságos
Idol, aki áramot biztosít nekünk Új-Chicagóban – is ilyen
lenne, ha nem ruházná ránk mindig a képességeit?
– Nem vagyok hajlandó elhinni – sikította Erőtér –,
hogy te ölted meg Acélszívet!
Mitózis is ugyanezt hajtogatta. Az az Idol is nemrég ér-
kezett Új-Chicagóba. Egyszerűen képtelenek felfogni,
hogy az egyik leghatalmasabb fajtársukat, akitől még ők
is rettegtek, közönséges halandó ölte meg.
Lenyűgözően nézett ki koromfeketében, lobogó kö-
pennyel, amint kisülések cikáztak elő belőle szikrák és
csóvák alakjában. Sajnos nem lenyűgözően volt rá szüksé-
gem, hanem felbőszülten. A Biztonságiak néhány embere
kimerészkedett egy közeli épületből – hátukon roham-
karabély, kezükben szörpös lufi. A sikátor felé intettem.
Bólintottak, és behúzódtak oda. Várakoztak.
Eljött az ideje, hogy felbőszítsek egy Idolt.
– Nemcsak Acélszívet öltem meg, hanem Idolok tu-
catjait! – üvöltöttem vissza. – Téged is kinyírlak!
Postaládámba energiabomba érkezett. Fedezéket ke-
restem egy épület mögött, de a következő csóva már cen-
timéterekre süvített el a búvóhelyemtől. Amikor a karom

TŰZLÉNY 25
a földet súrolta, iszonyúan megrázott az áram. Anyáz-
tam egy sort, miközben hátamat a falnak vetve szoron-
gattam a kezem. Aztán kikukkantottam az épület sar-
kán. Erőtér éppen felém rohant.
Nagyszerű! De egyúttal félelmetes is!
Egy szemközti kapualj felé vettem az irányt. Erőtér
abban a pillanatban fordult be a sarkon, amikor besprin-
teltem az épületbe. Odabent már ismert út vezetett az
egykori autószalon bemutatótermein keresztül. Végig-
loholtam a termeken Erőtérrel a nyomomban, aki teljes
sebességgel teleportált át a bejárat falán. Szobáról szo-
bára rohantam a megbeszélt terv szerint.
Berohanok, jobbra oda. A folyosón balra.
Megint jobbra.
Prof egy másik, tárgyba öntött képességével, a tenzor
nevű szerkezettel fúrtunk ajtókat. Erőtér a sarkamban
volt, fénycsóvaként suhant át a falakon. Én viszont nem
maradtam elég ideig egy helyben ahhoz, hogy célba tud-
jon venni. A tervünk tökéletesen alakul… hiszen…
Lassít?
Lefékeztem az épület hátsó kijáratánál. Erőtér nem
követett. A kijárat felé vezető hosszú folyosó végén meg-
torpant. Elektromossága az acélfalakba szikrázott fel.
– Tia, mi történt? – suttogtam.
– Te is látod. Talán megijedt valamitől.
Mély lélegzetet vettem. Közel sem ideálisak körülmé-
nyek, de…

26 BRANDON SANDERSON
 – Abraham – súgtam bele – vezényeld be a katonákat!
Totális támadás!
– Kezdődjék! – szólt a Prof.
Az eddig várakozó Biztonságiak beviharzottak az
utcafronti bejáraton. A többiek a fenti lépcsőről siettek
le – hallottam dübörgő lépteiket. Erőtér hátrapillantott,
amikor teljes fegyverzetben (sisakban és futurisztikus
páncélzatban) két katona érkezett a folyosóra. Csak az
rontott egy kicsit az összhatáson, hogy élénk narancs-
sárga léggömböket lóbáltak.
Erőtér egyszerűen rátenyerelt a mellette húzódó fal-
ra, árammá változott, beleolvadt az acélba, és eltűnt.
A léggömbök a folyosó padlójára hulltak.
De aztán újból megjelent, és nekiállt energiabombá-
kat lövellni. Behunytam a szemem, hogy ne lássam, ami-
kor a lövés szétveti a két katonát, de hallottam az üvöl-
tésüket.
– Hát, ennyire képesek a hírhedt Leszámolók? – ki-
áltotta Erőtér, amikor újabb katonák rontottak rá vizes
lufikat hajítva minden irányból. Kényszerítettem magam,
hogy végignézzem. Előrántottam a kézifegyveremet, de
Erőtért addigra szó szerint elnyelte a föld.
Egy osztag mögött bukkant fel újra, a folyosó köze-
pén. Azok üvöltöttek az áramütéstől. Tehetetlenül bámul-
tam. Ha túlélik, a Prof meggyógyítja őket a Leszámo-
ló-technológia álcája mögé bújva.
– A léggömb nem jött be! – jegyezte meg Tia.

TŰZLÉNY 27
 – De igen! – vágtam vissza, látva, amint az egyik az
Idolhoz csapódik. Az ereje megfogyatkozott. Célba vet-
tem puskámmal, csakúgy, mint három Biztonsági fegy-
veres velem szemben, a folyosó túlsó végén.
Mind a négy lövedék talált, de mind a négyet felfog-
ta, és megsemmisítette az energiamező. A lufi hatásos,
de nem eléggé.
– A folyosó déli részén tartózkodó minden egységnek!
– jelentkezett be Abraham. – Visszavonulás! Azonnal!
Átbújtam az ajtón, de hirtelen sortűz rengette meg az
épületet. Abraham, aki a folyosó túlsó végén a Biztonsá-
giak mesterlövészei mögé húzódott, kiürítette XM380-as
gravatonikus minifegyverének tárát.
Felkaptam a mobilom, és rákapcsolódtam Abraham vi-
deocsatornájára. Az ő szemszögéből láthattam az esemé-
nyeket, a sötétben megvillanó fegyvereket, és azt, ahogy
az egyik golyó a másik után pattan le szikrázva az acél­
folyosóról. Amelyik golyó Erőtért érte volna, azt is felfog-
ta vagy eltérítette az elektromos mező. Abraham mögül
egy csapat férfi és nő dobálta a léggömböket folyamato-
san. Felette katonák nyitották ki a plafonba épített csapó-
ajtót, melyen át újabb vödör málnaszörp zúdult a nyakába.
Erőtér félreugrott. Lassan hátrált a kiömlő folyadék
elől. Tényleg megijedt, de a szörp nem hat eléggé. Az Ido-
lok gyenge pontja elvileg teljesen hatástalanítja a képessé-
geiket, és ez most nem így történt.
Bármibe lefogadom, hogy tudom, miért.

28 BRANDON SANDERSON
 Erőtér energiatüzet nyitott Abrahamre és társaira. Abe
hatalmasat káromkodva bukott le, pedig védőpajzsa, a
Prof Idol-képessége által garantált műszaki erőmező
(amit dzsekivel álcáztunk) megvédte őt, és elrejtette a
mögötte lévőket is. A vonalban üvöltéseket hallottam, de
semmit sem láttam. Úgyhogy lekapcsolódtam.
– Senki vagy! – sikította Erőtér.
Mobilomat karomra szíjazva visszaléptem a folyosó-
ra, pont akkor, amikor elektromossághullámot küldött
a plafonban rejtőző többiekre. Sikoltozás.
Fölemeltem az utolsó léggömböt, és elhajítottam. A há-
tán csattant.
Erőtér felém fordult. A szikrába! Egy Főidol, teljes va-
lójában, és lüktet az energiától. Ki merné kétségbe vonni,
hogy uralkodásra termettek?
A lába elé köptem, sarkon fordultam, és kirohantam a
hátsó ajtón. Ő utánam ordított, és követett..
– A felső egységeknek! Haven Street! – szólalt meg Tia
a fülemben. – Magas labdára felkészülni!
Emberek bukkantak fel az épület tetején, amelyből ki-
rohantam, és lufikkal bombázták az utánam futó Erő-
tért. Rájuk sem hederítve loholt a nyomomban. A zuha-
nó lufik mégiscsak felbőszítették.
Amikor mellette pukkantak szét, nem ordibált.
Ahá! Csorgott rólam a veríték, mikor berontottam a
szemközti épületbe. Egy kis lakóház volt. Befutottam
a bejárati folyosón át az első lakásba.

TŰZLÉNY 29
 Erőtér energiaorkánba burkolózva, dühösen üldözött.
Nem állt meg a falaknál, fényvillanással haladt át rajtuk.
Még egy kicsit beljebb! – drukkoltam, miközben be-
csaptam egy ajtót. Ez lakott épület, és több acéllá fémese-
dett ajtót faajtóra cseréltek praktikus okokból.
Erőtér akkor cuppant át a falon, amikor én egy acél-
kanapén rugaszkodtam át egy másik szobába, ahol ko-
romsötét volt. Bevágtam az ajtót magam után.
Amikor berontott, szinte megvakított a fény. Az aurája
úgy rázott, hogy ehhez képest az imént kapott áramütés
simogatásnak hatott. Átszaladt rajtam az áram, az izma-
im görcsbe rándultak. A falon lévő nagy gomb után nyúl-
tam, de a karom nem engedelmeskedett.
Úgyhogy lefejeltem a gombot.
A földre rogytam, és megadtam magam az energia
sokkjának. Felettem pedig szétnyílt a kis, sötét, egykor
fürdőszobaként funkcionáló szoba mennyezete, és a ma-
gasból sok száz liter málnaszörp zúdult le ránk. Zuhany-
rózsákból is lövellt a vörös folyadék.
Drámaian megcsappant az Idol ereje. Vékony csíkok-
ban futkosott rajta az áram, de a fénye kialudt. Az ajtó
felé indult volna, ám az bezárult. Fenyegetőn fölemelte az
öklét, hogy bevonzza a teleportáló energiát, de a folyama-
tos szörpzuhatag megakadályozta.
Feltérdeltem.
Ő felém fordult, felhördült, és a vállamnál fogva fel-
rántott a padlóról.

30 BRANDON SANDERSON
 Én viszont az arcához kaptam, és letéptem a símaszk-
szerű álarcot. Az elülső részén műanyag felületet láttam,
amely egyértelműen az orrát és a száját védte. Talán
szűrő?
Amikor lehullt az álarc, egy göndör, barna hajú, közép-
korú nő állt előttem. A szörpzuhatag folyamatosan, pata-
kokban csordogált az orcáin és ajkán. A szájába is befolyt.
Ekkor teljesen kialudtak a fényei.
Nyögve tápászkodtam fel. Ő pánikba esve botladozott
az ajtó irányába, rángatta, és próbálta kinyitni. Én vi-
szont lenyomtam a mobilon egy gombot, amitől lágy, fe-
hér fény áradt szét a helyiségben.
– Ne haragudj… – A halántékához emeltem Megan
pisztolyát. A nő tágra nyílt szemmel bámult. Meghúztam
a ravaszt. Ezúttal nem pattant le a golyó. A padlóra ha-
nyatlott, alatta vérvörös pocsolya gyűlt, amely összeke-
veredett a csöpögő folyadékkal. Leengedtem a fegyvert.
David Charlestonnak hívnak.
És szuperképességű lényeket gyilkolok.
 4
Kivágtam az ajtót, és a málnaszörpben tocsogva kilép-
tem a fürdőszobából. Egy osztag katona várt a kinti
helyiségben, vállhoz szorított fegyverrel. Amikor meg-
pillantottak, leengedték a puskákat. Intettem nekik, mire
Roy – a Biztonsági erők parancsnoka – két embert be-
küldött a hullát megvizsgálni.
Minden erőm elszállt, remegtem, és csak másodszor-
ra sikerült Megan fegyverét a tokjába dugnom. Szótlanul
haladtam el az előttem tisztelgő katonák sorfala előtt,
akik félelemmel vegyes tisztelettel bámultak – az egyi-
kük azt suttogta: Acélölő. Alig egy éve csatlakoztam a Le-
számolókhoz, és már egy tucat Idolt öltem meg.

32 BRANDON SANDERSON
 Vajon mit szólnának akkor, ha tudnák, hogy a hír-
nevemet szinte teljesen egy Idol képességeinek köszön-
hetem? A sérülésektől óvó védőpajzs és a halál közeléből
visszahozó gyógyító erő egyaránt a Prof szuperképessé-
gei, amelyeket szerkezetnek álcázva ruház át. Mivel át-
ruházó. Olyan Idol, aki különleges adottságait képes
átadni másoknak. Pont emiatt nem vált gonosszá, és má-
sok használhatták a képességeit – ha viszont ő használta
ezeket, szinte belepusztult.
Csak kevesen tudták a Profról az igazságot. Új-Chi-
cago lakosai nem. Közülük sokan most összegyűltek
az épület előtt, és a katonákhoz hasonlóan ők is csodá-
lattal vegyes izgalommal vártak. Számukra híresség
lettem.
Behúzott nyakkal, feszengve mentem el előttük. A Le-
számolók mindig kétes alakokból álltak, és én sem a
hírnév miatt csatlakoztam hozzájuk. De sajnos ilyen-
nek kellett látszanunk, hogy a város lakói tudják: van,
aki felveszi a harcot az Idolokkal, és remélhetőleg et-
től bennük is feltámad a harci kedv. Kényes helyzet ez
– annyi bizonyos, hogy nem akartam imádat tárgya
lenni.
A bámulók mögött kiszúrtam egy ismerős alakot.
Sötét bőrű volt és izmos. Abraham fekete-szürke katonai
egyenruhát viselt, acélvárosunk rejtőszíneit. Öltözéke
erősen megviselt volt – éles eszemmel megállapítot-
tam, hogy a Prof által adományozott védőpajzs határait

TŰZLÉNY 33
feszegettük. Mosolyogva feltartotta a hüvelykujját, és
a mellettünk lévő épület felé bökött.
Arrafelé indultam, miközben mögöttem Roy és oszta-
ga kihozták a halott Idolt, hogy megmutassák a hullát
a népnek. Fontos, hogy halandóként tekintsenek rájuk.
Én viszont nem élveztem a dicsőséget. Nem úgy, mint
egykor.
A végén rettenetesen rémültnek látszott. Lehetett volna
Megan, a Prof vagy Edmund is… egy átlagos ember, aki
akaratán kívül csöppent ebbe az egészbe. Akit szörnyű dol-
gokra kényszerítenek a képességei, amiket nem kért.
Tisztában voltam azzal, hogy az Idol-képességek tény-
leg gonosszá változtatják őket, és ez a tudás megváltoztat-
ta a róluk alkotott véleményemet. Gyökeresen.
Beléptem az épületbe, felkaptattam a lépcsőn, és be-
léptem a második emeleti szobába, amelyet egyetlen,
sarokban álló lámpa világított meg. Mint sejtettem, ott
találtam a Profot, aki keresztbe font karral bámult kife-
lé az ablakon. Fekete, lábszárközépig érő laborköpenyt
viselt, zsebéből messzelátó kandikált ki. Cody a sötét szo-
ba túlsó felében várakozott. Magas alakján letépett ujjú
flaneling, vállán mesterlövészpuska.
A Prof, más néven Jonathan Phaedrus, a Leszámolók
alapítóatyja. Idolok ellen harcolunk. Legyilkoljuk őket.
És mégis egy Idol a vezetőnk. Amikor megtudtam, kissé
nehezen dolgoztam fel ezt az infót. Gyakorlatilag Leszá-
moló-lázban nőttem fel, az Idolok gyűlöletében. Ezután

34 BRANDON SANDERSON
derült ki, hogy a Prof mindkettő… ez kábé olyan volt,
mintha a Mikulásról kiderülne, hogy valójában náci.
De én túltettem magam az ügyön. Régebben apám-
nak az a hite, miszerint eljönnek majd a jó Idolok, nevet-
ségesnek tűnt számomra. Most, miután nemcsak egy,
hanem három jó Idollal is összehozott a sors, más lett a
világ. Illetve a világ ugyanaz maradt, csak én látom más-
ként, pontosabban.
Odaléptem az ablaknál álló Profhoz. Magas férfi, haja
ezüstös, vonásai szögletesek. Rendíthetetlenül állt ott, a
háta mögött összekulcsolt kézzel. Végre valami stabil és
megingathatatlan, akárcsak ennek a városnak az épüle-
tei. Mikor odaértem, fölemelte a kezét, a vállamra tette,
és bólintott. Tisztelettel vegyes megértéssel.
– Szép munka! – dicsért meg. Elvigyorodtam.
– Bár pokolian nézel ki – tette hozzá.
– Ki hitte volna, hogy a pokolban ennyi málnaszörp
van…
Erre felhorkant, aztán kibámult az ablakon. Még több
ember gyűlt össze, és voltak, akik koccintottak a győze-
lemre.
– Sosem hittem volna – folytatta elérzékenyülten a
Prof –, hogy ilyen apai érzések ébrednek bennem irántuk.
Hogy itt maradok egy városban, azt megvédeni. Nagyon
jót tett nekem, mert visszaemlékeztem, miért is tesszük
mindezt. Köszönöm, hogy erőt adsz nekünk. Nagyszerű
tettet hajtottál most végre…

TŰZLÉNY 35
 – De…? – kérdeztem, mert megneszeltem hangjában
a befejezetlenséget.
– De most valóra kell váltanunk az ígéretet, amit en-
nek a népnek tettünk. Biztonság. Jólét – felém fordult. –
Előbb Mitózis, aztán Instabam, utána Erőtér. A támadá-
saikban minta van, és úgy érzem, hogy valaki fel akarja
hívni magára a figyelmemet. Valaki, aki tudja, mi vagyok.
Valaki, aki Idolokat küld rám, hogy a csapatomat támad-
ja helyettem.
– Kicsoda? – Ki tudhatná, mi valójában a Prof? Még a
Leszámolók többsége sem tudja. Új-Chicagóban is csak
a csapat ismeri a titkát.
– Vannak sejtéseim – mondta. – De még nem jött el az
ideje, hogy erről beszéljünk.
Bólintottam, mert tisztában voltam vele, hogy akkor
sem tudok meg többet, ha erőltetem a témát. Úgyhogy a
tömegre és a halott Idolra pillantottam.
– Erőtér csapdába csalt, Prof. Hogy csinálta?
Megcsóválta a fejét.
– Telibe talált azzal az elektromos buborék dologgal.
Tudtad, hogy ilyenre is képes?
Nemet intettem. Fogalmam sem volt erről.
A Prof legyintett.
– A szabaduláshoz az erőmet kellett volna használnom.
– Ó! – szaladt ki a számon. – Talán tényleg használnod
kéne. Talán gyakorolhatnánk, megnézhetnénk, tudsz-e
úgy Idol lenni, hogy ne légy… izé. Mármint, átruházod

36 BRANDON SANDERSON
a képességeidet anélkül, hogy gonosszá lennél, tehát biz-
tosan van valami titka, hogy te magad is használhasd.
Megan…
– Megan nem a barátod, fiam – vágott a szavamba
halkan, de határozottan. – Ő közülük való, mindig is
az volt.
– De…
– Nincs de. – A Prof megszorította a vállam. – Mu-
száj megértened, David. Amikor egy Idol hagyja, hogy
gonosszá tegye a képessége, akkor úgy dönt, hogy az
ellenségünkké válik. Így kell gondolkodnunk. Minden
más gondolatmenet őrültség.
– De volt, hogy használtad az erődet – töprengtem
el. – Hogy megments… és hogy megküzdj Acélszívvel.
– És mindkét esetben majdnem elpusztított. Szigorú-
nak kell lennem magammal, óvatosabbnak. Nem hagy-
hatom, hogy a kivételek rutinná váljanak.
Nyeltem egyet, és bólintottam.
– Tudom, hogy számodra ez még mindig a bosszúról
szólt – folytatta. – A bosszú erős motiváció, és örülök,
hogy levezeted a feszültséget, fiam. De én nem bosszú-
ból ölöm őket. Többé már nem. Amit teszünk… szá-
momra egy veszett kutya elaltatásához hasonlít. Ez ke-
gyelem.
Beleszédültem abba, amit mondott. Nem azért, mert
nem hittem neki, vagy mert nem tetszett, amit mond.
A szikrába is! Hiszen az ő indítékai sokkal önzetlenebbek

TŰZLÉNY 37
voltak az enyémnél. Csak arról van szó, hogy… Tud-
tam, hogy Meganre gondol. Úgy érezte, a lány elárulta
őt. És az az igazság, tulajdonképpen minden oka meg-
volt erre.
Pedig Megan nem áruló. Nem tudom, micsoda, de
szándékomban áll kideríteni.
Alattunk autó érkezett a tömegbe. A Prof lepillan-
tott.
– Menj, kösd le őket! – legyintett. – A bunkerben ta-
lálkozunk!
Amikor a polgármester és a városi tanács tagjai ki-
kászálódtak az autóból, felsóhajtottam.
Nagyszerű…
Esküszöm, inkább az Idolok, mint ezek…
 5
Amint a katonák utat nyitottak Briggs polgármester as�-
szony előtt, kiléptem az épületből. Fehér nadrágkosz-
tümöt és hozzá illő puhakalapot viselt, csakúgy, mint a
városi tanács több tagja. Különleges, stílusos ruhát. El-
lentétben az átlagemberekkel, akik… gyakorlatilag bár-
mit hordtak.
Új-Chicago korai időszakában a ruha döbbenetesen
nehezen fellelhető cikknek számított. Minden, amit ép-
pen nem viselt az ember, acéllá változott a Nagy Féme-
sítéskor. Az évek folyamán viszont Acélszív fosztogató
csapatai végigrabolták a külvárosokat, és kiürítették
a raktárakat, a régi bevásárlóközpontokat és elhagya-
tottá vált házakat. Manapság már volt mit felvennünk

TŰZLÉNY 39
– de csak különféle stílusok furcsa keverékéből válogat-
hattunk.
A felsőbb osztálybeliek viszont ki akartak tűnni. Ke-
rülték a praktikus dolgokat – például a farmert, amely
itt-ott megfoltozva meglepően jól bírja a strapát. Acélszív
uralkodása alatt szabóval varratták az öltözéküket, és a
régebbi stílusokat kedvelték, egy puccosabb időszak öl-
tözékét – ahogy ők mondták. Nem olyasmit, amibe lép-
ten-nyomon belebotlik az ember.
Úgy döntöttünk, én leszek a kapcsolattartó Briggsszel
és a többiekkel. A Leszámolók közt én voltam az egyetlen
új-chicagói születésű, és egyébként sem akartuk, hogy a
Prof közelébe férkőzzenek. A Leszámolók nem uralkod-
tak Új-Chicago felett, hanem védték a várost. Ezt mind-
annyian lényeges különbségnek tartottuk.
Áttörtem a tömegen, nem törődve a nevemet suttogók-
kal. Iszonyúan zavarba hozott ez a figyelem. Ezek iste-
nítenek engem, de alig emlékeznek az apámra, aki egy
Idollal vívott harcban lelte halálát.
– Ez a te műved, igaz, Charleston? – kérdezte Briggs,
és kissé megrugdosta a hullát. – Újabb strigula Acélölő
fegyverén.
– A puskám széttört – vágtam rá. Kissé túl erélyesen.
A polgármester fontos személy, aki csodákat vitt végbe
a városszervezésben. Csak az zavart, hogy közülük, Acél-
szív felső rétegeiből való. Azt hittem, mind elhúzzák a
csíkot, de valahogy, egy sor politikai manőverrel, amit

40 BRANDON SANDERSON
én képtelen voltam felfogni, Briggs ragadta magához a
hatalmat ahelyett, hogy száműzték volna.
– Biztosan keríthetünk újat – sandított rám mosolyta-
lanul. Szeretett közömbösen hozzáállni a dolgokhoz. Bár
nekem ez inkább szívtelennek tűnt.
– Nem bánod, ha sétálunk egy kicsit, David? – java-
solta, és megfordult, hogy már induljon is. – Remélem,
nem gond.
De, gond, csakhogy ez az a fajta kérés, amire tipiku-
san nem várnak választ. Igazából ezt sem tudom bizto-
san. Nem vagyok kocka, tényleg nem, de az ifjúkorom
nagy részét Idolok tanulmányozásával töltöttem, úgy-
hogy a tapasztalataim korlátozottak voltak a társas visel-
kedés terén. Kábé úgy vegyültem el az átlagemberek kö-
zött, mint egy vödör festék egy zsák futóegérrel.
– Jó ideje nem láttam a vezetőtöket – jegyezte meg
Briggs, miközben kissé eltávolodtunk a tömegtől.
– A Prof elfoglalt.
– Képzelem. És meg kell mondjam, igazán nagyra érté-
keljük, hogy a társaiddal véditek a várost. – A válla fölött
visszapillantott a hullára, aztán felvonta szemöldökét. –
De az az igazság, nem látom át a teljes tervet.
– Ööö… nem?
– A vezetőtök lehetővé tette, hogy Új-Chicago politi-
kai életének élére kerüljek, de szinte semmit sem tudok a
Leszámolók céljairól, már ami a várost, sőt ami az egész
országot illeti. Jó lenne, ha tudnám, mit terveztek.

TŰZLÉNY 41
 – Ó, azt simán megmondom! – feleltem. – Az Idolok
megölését.
– És mi van, ha egy Idol-csoport összefog, és egyszer-
re támad a városra?
Igen, ez csakugyan kisebb katasztrófát okozhat….
– Erőtér – kezdte – öt teljes napon át terrorizált min-
ket, miközben ti bőszen tervezgettetek. Öt nap hosszú
idő ahhoz, hogy egy város zsarnoki uralom alatt seny-
vedjen. Ha öt-hat hatalmas Idol összefogna, és gyilkos
szándékkal érkezne ide, fogalmam sincs, hogyan véde-
nétek meg minket. Végül biztosan egyenként leszedné-
tek őket, de mire befejeznétek, Új-Chicago sivár pusz-
tasággá válna…
Briggs megtorpant, és most, hogy már nem hallhatott
minket senki, felém fordult. Rám nézett, és a szemében
megcsillant valami… Csak nem félelem?
– Azt kérdezném tehát – folytatta suttogva –, hogy
mi a tervetek. Azután, hogy éveken át bujkáltak, és csak
közepesen fontos Idolokra támadtak, a Leszámolók fel-
fedték magukat, és legyőzték magát Acélszívet. Ez azt je-
lenti, komoly céljaitok vannak. Ugye? Kirobbantottatok
egy háborút. Kezetekben van a győzelem kulcsa, igaz?
– Én… – Mit is mondhatnék? A nő, aki átvészelte a
világ egyik legerősebb Idoljának uralmát, és utána ma-
gához ragadta a politikai hatalmat, most segélykérőn,
rettegő szemmel néz rám.
– Igen – nyögtem ki végül. – Van tervünk.

42 BRANDON SANDERSON
 – És mi lenne az…?
– Lehet, hogy rájöttünk, hogyan állítsuk meg őket
– feleltem. – Minden Idolt.
– Hogyan?
Reméltem, sikerül magabiztos mosolyt villantanom rá.
– Ez Leszámoló-titok, de bízz bennem! Tudjuk, mit te-
szünk. Nem kezdenénk háborút vesztes pozícióból.
Megnyugodva bólintott. Visszaváltott üzleti üzemmód-
ba, és most, hogy négyszemközt maradtunk, egy rakás
dolgot akart rajtam keresztül megtudni a Profról. A leg-
főbb próbálkozása arra irányult, hogy a Profot és a Le-
számolókat elhelyezze a politikai skálán. Az új-chicagói
eliten belül nagy népszerűségre tenne szert, ha a Profot
a barátjának mondhatná. Pontosan ezért tartottuk távol
magunkat a politikától.
Figyeltem, persze, de közben eltöprengtem azon, amit
az imént mondtam neki. Van a Leszámolóknak terve?
Nem nagyon. Nekem viszont van.
Végül visszatértünk oda, ahol Erőtér holtteste feküdt.
Egyre többen gyűltek össze, köztük a város most alaku-
ló sajtóorgánumainak képviselői – akik fotókat készítet-
tek. Sajnos rólam is.
Átverekedtem magam a tömegen, és letérdeltem a
hulla mellé. Veszett kutya volt – a Prof szerint. A meg­
gyilkolása kegyelemnek minősült.
Gyilkolni jött. Ő már a harmadik, aki kerülte a Proffal
való küzdelmet. Mitózis akkor bukkant fel a városban,

TŰZLÉNY 43
amikor a Prof elutazott; Instabam megpróbálta lerázni
őt egy hajszában, és inkább Abrahamet vette célba; most
pedig Erőtér csalta a vezérünket csapdába, aztán engem
vett üldözőbe.
A Profnak igaza van. Valami nincs rendjén.
– David! – szólt oda Roy. Letérdelt. Fekete-szürke Biz-
tonsági páncélt viselt.
– Igen?
Roy elém tartott valamit fekete kesztyűs kezében:
élénk, szivárványos virágszirmok voltak, mindegyik há-
rom-négy féle színű, mint egy festékcentrifuga.
– Ezek voltak a zsebében – foglalta össze Roy. – Mást
nem találtunk nála.
Odaintettem Abrahamet, és megmutattam neki a szir-
mokat.
– Babilarból valók – jelentette ki. – Az egykori New
York Cityből.
– Ott tevékenykedett Mitózis, mielőtt idejött volna
– suttogtam. – Véletlen egybeesés?
– Aligha – morogta Abe. – Gyerünk, mutassuk meg
a Profnak!
 6
Továbbra is volt egy titkos bunkerünk Új-Chicago leg-
mélyén. Bár naponta felmentem egy lakásba, hogy lezu-
hanyozzak, lent aludtam – és a többiek is. A Prof nem
akarta, hogy az emberek tudják, hol lakunk. Ha azt ves�-
szük, hogy a mostanság felbukkanó Idolok egytől-egyig
meg akartak minket ölni, ez bölcs döntésnek tűnt.
Abrahammel egy közvetlenül a fémföldbe vájt, hosszú,
rejtett járaton másztunk be. Az alagút két oldalának sima
felülete a tenzor használatáról árulkodott. Amikor meg-
kaptuk a Prof porlasztóképességét, a szilárd fémet, szik-
lát és követ is porrá tudtuk morzsolni. Ettől lett az alagút
olyan, mintha megmunkálták volna – olyan volt, mintha
acél helyett sarat vájtunk volna ki a kezünkkel.

TŰZLÉNY 45
 A bunker bejáratánál Cody őrködött. Egy-egy had-
művelet után mindig őrt állítottunk, mert a Prof tartott
tőle, hogy az egyik legyőzött Idol csali lesz: a küzdelmet
végignézi egy másik, erősebb lény, aki utána a nyomunk-
ba ered.
Mindez egyre valószínűbb.
Mégis, mit teszünk, ha egy Idol-csoport összefog, és egy-
szerre támad a városra? – Beleborzongtam a gondolatba,
amint Abrahammel beléptünk a bunkerbe.
A bunkert, amely közepes nagyságú acéltermekből
állt, közvetlenül a falba csavarozott sárga villanykörték
világították meg. Tia az egyik sarokban álló íróasztal-
nál ült. Vörös hajú, szemüveges, középkorú nő volt, fehér
blúzban és farmerban. Néhány hete beszerzett egy pazar
fa íróasztalt, amit furcsa jelnek vettem, hiszen ez az ál-
landóság szimbóluma.
Abraham odasétált hozzá, és az asztalra szórta a virág-
szirmokat. Tia fölvonta a szemöldökét.
– Honnan van? – kérdezte.
– Erőtér zsebéből – feleltem. Tia összeszedegette a
szirmokat.– Ez már a harmadik Idol a sorban, aki ide-
jön, és megpróbál meggyilkolni minket. És mind kap-
csolatban állt Újjáépített Babilonnal. Tia, mi a fene fo-
lyik itt?
– Nem tudom.
– A Prof tudja. Elejtett erről egy megjegyzést, de nem
fejtette ki.

46 BRANDON SANDERSON
 – Akkor majd kifejti, ha jónak látja – jelentette ki Tia. –
Egyelőre itt van neked egy mappa az asztalon. Amiről
kérdezősködtél.
Próbálja elterelni a figyelmemet. Lehajítottam a háti­
zsákomat, melyből kilógtak puskám darabjai, és kereszt-
be fontam a karomat a mellkasomon. De közben oda-
sandítottam az asztalra, amelyen ott volt a nevemmel
ellátott mappa.
Tia besurrant a Prof szobájába, mi pedig ketten marad-
tunk Abrahammel a nagyteremben. Leült a munkaasztal-
nál egy székre, és tompa puffanással rátette fegyverét. Az
alján zölden világított a gravatonika, de az egyik lámpa
eltört. Úgyhogy levett néhány szerszámot a falról, és ne-
kiállt szétszedni a mordályt.
– Mit titkolnak előlünk? – toppantottam, elvéve a map-
pát Tia asztaláról.
– Sok mindent – felelte Abraham. Enyhe francia akcen-
tusa miatt úgy tűnt, mintha tűnődne. – És ez így helyes.
Ha az egyikünket elkapják, nem fedi fel, amit tudunk.
Sóhajtva dőltem Abraham mellé az acélfalnak.
– Voltál már Babilarban… azaz Újjáépített Babilonban?
– Nem.
– De azelőtt sem? – kérdeztem, átpörgetve a Tia által
adott lapokat. – Mikor még Manhattannek nevezték…
– Sosem voltam ott – felelte Abe. – Bocs.
Tia asztalára pillantottam. Egy mappacsomag ismerős-
nek tűnt. Az én régi Idol-mappáim, amelyeket az összes

TŰZLÉNY 47
általam ismert Idolról készítettem. Föléjük hajoltam, és
kinyitottam az egyiket.
Regália – állt az elsőn. Előzőleg: Abigail Reed. Babilar
jelenlegi úrnője. Egy korosabb, tiszteletre méltó kinézetű
afroamerikai nő fotója csusszant ki. Ismerősnek tűnt. Ré-
gen bíró volt, ugye? Igen… és azután saját valóságshow-t
vezetett. Regália bírónő. Továbblapoztam, hogy felidéz-
zem az emlékeimet.
– David… – figyelmeztetett Abraham, amint lapoz-
tam.
– Ezek az én jegyzeteim!
– Tia asztalán… – helyesbített, azzal visszafordult a
fegyveréhez, és rám sem pillantott.
Sóhajtva csuktam be a mappát. Nekiálltam azt olvasni,
amit Tia adott. Egyetlen oldalt tartalmazott: Tia egyik
ismerőse, egy idológus írta (ami a Leszámolók nyelvén
azt jelenti: Idol-kutató).

Többnyire nehéz feladat kideríteni, kik voltak az Idolok

átalakulásuk előtt, különösen a legkorábbiak esetén, szólt
az akta. Erre ideális példa Acélszív. Nemcsak az egykor
interneten fellelhető adatok többsége veszett el, de aktívan
igyekezett mindenkit eltörölni a föld színéről, aki a Vész
előttről ismerte őt. Most, hogy – fiatal barátodnak hála –
már tudjuk a gyengeségét, feltételezhetjük, hogy mindenkit
el akart tenni láb alól, aki azelőttről ismerte – abban az
esetben, ha netán nem félt volna tőle.

48 BRANDON SANDERSON
 De így is sikerült némi információt előásnom. Paul Jack-
son, azaz Acélszív futóbajnok volt a középiskolában. Azt is
állítják, hogy agresszív diák volt, olyannyira, hogy – győzel-
mei ellenére – nem kapott komolyabb ösztön­díjat. Történtek
incidensek. Nem találtam konkrétumot, de attól tartok, egy-
két társa törött csonttal távozott a futó­pályáról.
A középiskola után egy gyártelepen kapott éjjeliőri ál-
lást. Azzal töltötte a napjait, hogy különféle összeesküvés­
elméletes fórumokra írt, és az ország közelgő bukásáról el-
mélkedett. Nem hiszem, hogy előre látta volna a dolgokat,
egyszerűen csak egy volt a sok különc figura közül, akik elé-
gedetlenek voltak az Egyesült Államok vezetésével. Gyak-
ran kijelentette: tagadja, hogy az átlagember képes lenne
saját érdekében szavazni.
Körülbelül ennyit találtam. De beismerem, kíváncsivá
tett, miért akarod megismerni egy halott Idol múltját. Mit
kutatsz, Tia?

Alatta pedig, Tia kézírásával a következő szavak szere-

peltek:
Igen, David, erre én is kíváncsi volnék. Mit kutatsz?
Gyere, beszéljünk!
Leengedtem a papírt, és odaballagtam a Prof szobájá-
hoz. A bunkerben nem ajtókat használtunk, hanem egy-
szerű függönyöket. Bentről hangok szűrődtek ki.
– David… – szólalt meg Abraham.
– A jegyzetekben azt írta, menjek, és beszéljek vele.

TŰZLÉNY 49
 – Kétlem, hogy most rögtön értette.
Megálltam az ajtóban, és haboztam egy kicsit.
– …ezek a virágok egyértelműen jelzik, hogy Abigail
benne van – suttogta éppen Tia. Alig hallottam.
– Valószínű – felelte a Prof. – De a szirmok túlságosan
egy irányba mutatnak. Azon tűnődöm… vagy egy rivális
Idol igyekszik felé fordítani a figyelmünket, vagy…
– Vagy mi?
– Vagy ő maga akar rávenni arra, hogy kiálljunk el-
lene. Nem tudok másként tekinteni erre, Tia, mint egy
elém dobott kesztyűre. Abigail azt akarja, hogy szemtől
szemben álljunk ki egymással, és addig küldözget Ido-
lokat csapatom legyilkolására, míg én magam elő nem
lépek. Csakis ezt tudom elképzelni, csakis ezért vehette
fel a sorai közé Tűzlényt.
Tűzlényt???
Megant?
Berohantam, mit sem törődve Abraham lemondó só-
hajával.
– Megan? Mi van Megannel?
Tia és a Prof szemben álltak egymással, de mindket-
ten úgy fordultak felém, mintha egy tüsszentés utáni tur-
ha lennék egy helikopter szélvédőjén. Felszegett fejjel bá-
multam vissza rájuk. Kikérem magamnak, a csapat teljes
jogú tagja vagyok, én is része vagyok…
A szikrába! Ezek aztán tudnak tekintettel ölni. Kivert
a veríték.

50 BRANDON SANDERSON
 – Megan… – ismételtem meg. – Ööö, izé, a nyomára
bukkantatok?
– Most ölt meg egy Leszámolót Babilarban – jelentet-
te ki a Prof.
Szíven ütöttek a szavai.
– Nem ő volt – mondtam végül. – Bármit hisztek is, nem
tudhatjátok az igazságot. Megan nem tenne ilyet.
– Az ő neve Tűzlény. Az az ember, akit te Megannek
nevezel, a te megtévesztésedre kitalált hazugság.
– Nem. Az az igazi énje. Láttam benne, ismerem őt.
Prof, ő…
– David! – csattant föl a Prof. – Ő közülük való.
– Te talán nem? – üvöltöttem. – Azt hiszed, ez a végte-
lenségig folytatódhat? Mi van, ha egy olyan Idol érkezik,
mint Gerinctörő vagy Pusztító? Ők simán elporlasztják
az egész várost, hogy felleljenek minket.
– Pontosan ezért nem mentünk ilyen messzire! – ordí-
tott vissza a Prof. – Ezért tartottuk titokban a Leszámo-
lókat, ezért tevékenykedtünk csendben, és ezért nem tá-
madtunk soha erős Idolra! Ha ez a város elpusztul, az a
te hibád, David Charleston! Több tízezer ember élete a te
lelkeden fog száradni!
Hüledezve léptem hátra, és ekkor tudatosult bennem,
mit műveltem. Tényleg fölemeltem a hangom Jon Phaed-
russal, a Leszámolók vezérével szemben? Aki Főidol.
A levegő szinte megfagyott körülöttem, amikor rám ki-
áltott.

TŰZLÉNY 51
 – Jon… – szólalt meg Tia, és keresztbe fonta a karját –
ez nem fair. Beleegyeztél Acélszív megtámadásába. Eb-
ben egyformán hibásak vagyunk mindnyájan.
A Prof Tiára pillantott, és elszállt szeméből a düh. Fel-
mordult.
– Kiutat kell találnunk, Tia. Ha háborút kell vívnunk,
fegyverre is szükségünk lesz.
– Idolokra – böktem ki, miután magamhoz tértem.
A Prof rám bámult.
– Igaza lehet – próbálkozott Tia.
A Prof most őrá nézett ugyanolyan gyilkos tekintettel.
– Mindazt, amit elértünk – folytatta –, a te képességeid-
del érhettük el. Igen, David ölte meg Acélszívet, de nem élt
volna elég ideig, ha te nem vonsz köré védő­pajzsot. Talán
itt az ideje, hogy új kérdéseket tegyünk fel magunknak…
– Megan annyi hónapot töltött velünk – vettem át a
szót –, és nem fordult ellenünk. Láttam, ahogy használja
a képességeit, és igen, utána talán kicsit nyűgösen visel-
kedett, de jó volt, Prof. És az Acélszívvel vívott küzdel-
münk alatt, amikor meglátott engem, újból önmaga lett.
Prof a fejét csóválta.
– Azért nem használta ellenünk az erejét, mert Acél-
szív kéme volt, és nem akarta felfedni magát. Elismerem,
hogy ez talán korrektebbé tette, és inkább önmaga lett,
míg velünk volt. De már nincs oka rá, hogy ne használja
a képességeit, és az ereje felemésztette őt, David.
– De…

52 BRANDON SANDERSON
 – David – szólt a Prof –, megölt egy Leszámolót.
– Tanúk vannak rá?
Prof habozott.
– Még nem ismerek minden részletet. Azt tudom, hogy
van róla felvétel, amint egyikünkkel küzd. Aztán holtan
találták az illetőt.
– Nem ő tette! – kiáltottam, és hirtelen döntöttem: –
Babilarba megyek, és megkeresem Megant!
– A fenéket mész te oda! – dörögte a Prof.
– Mégis, mit teszünk? – kérdeztem, már félig az ajtó-
ból. – Ez az egyetlen tervünk.
– Ez nem terv – jegyezte meg a Prof. – Ezek a hor-
monjaid.
Az ajtóban elvörösödve megálltam, aztán visszanéztem.
Prof felvette a virágszirmokat, amiket Tia szórt a ko-
módra. A nőre pillantott, aki még mindig keresztbe tett
karral állt. Tia vállat vont.
– Én megyek Újjáépített Babilonba – jelentette ki vé-
gül. – Dolgom van ott egy régi baráttal. Te elkísérhetsz,
David. De nem azért, mert azt akarom, hogy elcsald on-
nan Megant.
– Akkor miért? – kérdeztem.
– Mert te vagy az egyik legtehetségesebb csali, és
szükségem lesz rád. A legtöbb, amit Új-Chicago védel-
me érdekében tehetünk, hogy eltereljük róla az Idolok fi-
gyelmét. Egy uralkodót már letettünk, és ezzel üzenetet
közvetítettünk: az Idol-zsarnokok napja leáldozott, és

TŰZLÉNY 53
nem számít, milyen hatalmas, egyetlen Idol sincs tőlünk
biztonságban. Hűnek kell lenni ígéretünkhöz. Rájuk kell
ijesztenünk, David. Egyetlen szabad város helyett egy
egész kontinenst kell forradalmi lázba hoznunk.
– Úgyhogy más városok zsarnokait is elűzzük – bólin-
tottam. – Kezdve ezzel a Regáliával.
– Már amennyiben lehetséges – tette hozzá a Prof. –
Acélszív valószínűleg a legerősebb élő Idol volt, de meg-
ígérhetem, hogy Regália a legfondorlatosabb valamen�-
nyi közül, ami legalább olyan veszélyessé teszi. Ha nem
veszélyesebbé.
– Idolokat küld ide – kintre mutattam –, hogy megöl-
jék a Leszámolókat. Fél tőled.
– Valószínűleg – mondta a Prof. – De bárhogy is van,
Mitózis és a többiek ideküldésével Regália hadat üzent. Te
és én meg fogjuk őt ölni ezért, mint Acélszívet is. Mint
ma Erőtért. Mint minden Idolt, aki szembekerül velünk.
Tekintetünk találkozott.
– Megan nem olyan, mint a többi Idol – suttogtam. –
Majd meglátod.
– Talán – felelte a Prof. – De ha igazam van, fiam, azt
akarom, hogy ott legyél mellettem, és te húzd meg a ra-
vaszt! Mert ha valakinek, akkor egy barátnak kell őt el-
altatnia.
– Kegyelem…? – suttogtam kiszáradt szájjal.
Bólintott.
– Pakolj! Ma éjjel indulunk.
 7
Új-Chicagóból?
Soha. Mármint…
Elmenni? Innen?
Csak annyit mondtam, hogy el akarnék menni. A pil-
lanat hevében. Miután Tia és a Prof elhagyták a szo-
bát, csak álltam az ajtóban, és próbáltam felfogni, mit
tettem.
Sohasem hagytam el még a várost. Soha nem is gon-
doltam komolyan, hogy elhagynám. A városban Idolok
vannak, odakint viszont káosz uralkodik.
Csak Új-Chicagót ismertem egész életemben, most
pedig hagyjam el?

TŰZLÉNY 55
 Hogy megtaláljam Megant – gondoltam, leküzdve ide-
gességemet, majd követtem a Profot és Tiát a nagyterem-
be. Nem pedig örökre.
Tia az asztalához ment, és nekiállt összeszedni a jegy-
zeteit – úgy látszik, ha a Prof Babilarba indul, akkor Tia
is megy vele. Prof arra utasította Codyt és Abrahamet,
hogy maradjanak a városban, és őrizzék.
– Aha – morogtam. – Pakoljak. Hagyjam el a várost.
Persze. Pontosan ezt akartam tenni. Poén lesz.
Senki sem figyelt rám. Úgyhogy elvörösödve kivonul-
tam pakolni. Kevés cuccom volt: a jegyzetfüzeteim, ami-
ket Tia lemásolt a biztonság kedvéért, két váltás ruha,
dzseki, a fegyverem… A fegyverem! Letettem a zsákomat
a földre, kihúztam a törött puskát, és odavittem Abraham-
hez, mintha egy sebesült gyermeket tartanék az orvos elé.
Megvizsgálta, aztán rám nézett.
– Hozok neked pótpuskát az enyémek közül.
– De…
A vállamra tette a kezét.
– Régi fegyver ez, és jól szolgált téged. De nem gon-
dolod, hogy szintet kéne lépned, David?
Lepillantottam a törött puskára. A jó öreg M14-es alap-
ján készült P31-es remek puska, az egyik legjobb, amit
valaha csináltak. Megbízható. A modern, díszes, steril
stílus előttről való. Acélszív fegyvergyárában P31-eseket
készítettünk, mikor kiskölyök voltam – masszív, biztos
fegyverek voltak.

56 BRANDON SANDERSON
 Saját katonáit viszont nem ilyennel szerelte fel: a
P31-est másoknak adta el. Nem akart modern fegyve-
reket szállítani esetleges ellenfeleinek.
– Aha. Rendben. – Letettem a puskámat. Mármint…
nem kötődtem hozzá, vagy ilyesmi. Csak egy fémdarab
volt. Tényleg!
Abraham együtt érzően megszorította a vállam, az-
tán bevezetett a fegyvertárba, ahol nekiállt dobozokat
átkutatni.
– Közepes lőtávú kéne. 5,56-os jó lesz?
– Gondolom.
– AR–15-ös?
– Uhh, AR–15-ös? Szeretném, ha nem mondana csődöt
kéthetente – egyébként pedig minden valamirevaló har-
cos M16-ossal vagy M4-essel járkál mostanában.
– G7?
– Nem elég pontos.
– FAL?
– Egy 7,62-es? Talán – tűnődtem. – Bár utálom a rava-
szukat.
– Esküszöm, olyan vagy, mint a nők cipővásárláskor!
– morogta Abraham.
– Hé! Ez sértő! – Sok nőt ismertem, akik válogatósab-
bak voltak a fegyvereiket illetően, mint cipővásárláskor.
Abraham beletúrt egy ládába, és előhúzott egy újabb
puskát.
– És ez? Ehhez mit szólsz?

TŰZLÉNY 57
 – Gottschalk? – kérdeztem szkeptikusan.
– Aha. Nagyon modern.
– De német!
– A németek kiváló fegyvereket gyártanak – oktatott ki
Abraham. – Ebben minden benne van, amire szükséged
lehet. Automata sorozatlövés vagy félautomata beállítás,
távvezérlés, elektronnyomásos behúzható távcső, nagy
tölténytár. Lángszórót vagy modern töltényt is lő. Igen
pontos, jó a céltávcsöve, szilárd a ravasza, ami nem lötyög.
Habozva vettem át. Annyira… fekete. Én azt szere-
tem, ha egy fegyvernek fából készült része is van, amely
természetesnek érződik. Mintha vadászatra vinnéd, nem
csak embert ölnél vele. Ez a puska műanyag és fekete fém.
Pont olyan, mint a Biztonságiak arzenálja.
Abraham hátba vágott, mintha már el is dőlt volna a
dolog, és kisétált, hogy beszéljen a Professzorral. A csö-
vénél fogva felemeltem a puskát. Minden, amit Abraham
elmondott róla, igaz. Ismerem a fegyvereket, a Gott-
schalk csakugyan remek darab.
– Hé, te! – mondtam neki – Próbaidőn vagy. Ajánlom,
hogy lenyűgözz!
Nagyszerű! Most már a fegyverekhez is beszélek. Fel-
sóhajtottam, a vállamra vettem, aztán zsebre dugtam
még pár tölténytárat hozzá.
Kiléptem a fegyvertárból, és elnéztem kis hátizsákom-
ban rejlő tárgyaimat. Nem sok időbe telt, hogy össze-
pakoljam az egész életemet.

58 BRANDON SANDERSON
 – Devin csapata St. Louis-ból már úton van – jelentette
a Prof Abrahamnek és Codynak. – Segítenek Új-Chica-
gót tartani. Ne áruljátok el senkinek, hogy elmentem, és
ne támadjatok Idolra addig, míg az új csapat ide nem ér!
Tartsátok a kapcsolatot Tiával, és tájékoztassátok őt min-
denről, ami itt történik!
Abraham és Cody bólintottak. Megszokták, hogy csa-
patok oszlanak fel, és kicserélődnek a tagjaik. Én még
mindig nem tudtam, hányan vannak a Leszámolók össze-
sen. A tagok néha úgy beszéltek, mintha ők lennének az
egyetlen csapat, de tudtam, hogy ez csak színlelés – hogy
megtévesszék, aki esetleg kémkedne a csoport után.
Abraham megszorította a kezemet, aztán elővett vala-
mit a zsebéből, és odatartotta elém. Apró ezüstlánc, me-
lyen stilizált H betű alakú medál lógott. A Hűek jele, a
vallásé, amelyben Abraham hitt.
– Abraham… – dadogtam.
– Tudom, hogy te nem hiszel. De te már magát a jós-
latot éled, David. Ahogyan apád is mondta: Eljönnek a
hősök. Ha úgy vesszük, már eljöttek.
Oldalra sandítottam, ahová a Prof egy katonai vászon­
zsákot tett le Codynak. Markomba szorítottam Abraham
medálját, és bólintottam. Ő és a társai abban hittek, hogy
a gonosz Idolokkal Isten tesz minket próbára, és ha az em-
beriség kitart, eljönnek a jó Idolok.
Naiv. Igaz, nekem is megfordult már a fejemben, hogy
a jó Idolok – például a Prof – a segítségünkre lehetnek,

TŰZLÉNY 59
de nem hittem ebben az egész vallásos humbugban. Abe
viszont a barátom, és jó szívvel adta az ajándékot.
– Köszönöm – mondtam végül.
– Állj fel! – szólt Abraham. – Íme, az igazi próbatétel!
Rendíthetetlennek lenni, míg mások megtörnek.
Fölkapta Tia táskáját. Tiának és a Profnak sem kellett
sokkal több idő az elkészüléshez. Leszámolóként meg-
tanultunk vándoréletet élni. Már azóta négyszer költöz-
tünk új bunkerbe, hogy beléptem közéjük.
Indulás előtt még bekukkantottam Edmund szobájába,
hogy elbúcsúzzam tőle. Sárgás lámpafénynél üldögélt,
és regényt olvasott – valami megsárgult lapú, régi sci-
fit. A legkülönösebb Idol volt, akit csak el tudtam kép-
zelni. Halk szavú, gyenge, idősödő… Őszinte mosollyal
állt föl.
– Igen?
– Elmegyek egy kis időre…
– Ó! – Tehát nem hallgatózott. Edmund napjai nagy
részét így töltötte a szobájában: olvasással. Láthatóan be-
lenyugodott alárendelt helyzetébe, de élvezte is az éle-
tet. Átruházó volt, mint a Prof. Edmund a Biztonságiak
embereinek adta át képességét, akik a várost működtető
energiacellákat töltötték fel.
– Edmund… – kezdtem bele, mikor kezet fogtunk – Te
tudod, mi a gyenge pontod?
Vállat vont.
– Mondtam már nektek, hogy szerintem nincs.

60 BRANDON SANDERSON
 És már akkor is sejtettük, hogy füllent. De a Prof nem
erőltette. Hiszen minden másban együttműködött.
– Edmund, ez fontos lehet – suttogtam. – Az Idolok
megállításához. – Olyan kevéssel lehetett jól elbeszélget-
ni, pláne a képességükről.
– Ne haragudj – csóválta fejét –, volt idő, amikor az hit-
tem, tudom! De tévedtem, és most legalább olyan tanács-
talan vagyok, mint ti.
– És mit hittél, micsoda?
– A kutyák közelsége – felelte. – De igazából már nem
úgy hatnak rám, mint hittem.
Összeráncoltam a szemöldököm, és eszembe véstem,
hogy majd elmondhassam a Profnak. Ez kapásból több
mint amennyit a múltkor kiszedtünk belőle.
– Azért kösz, és köszönjük, amit Új-Chicagóért teszel.
Visszabattyogott a székéhez, és fölvette a könyvét.
– Valamelyik Idol úgyis parancsolna. Acélszív vagy
Fénypont. Nem számít. Én pedig nem akarnék uralkodni,
és főnök lenni – sóhajtott, és visszatért könyvéhez.
Visszaballagtam a nagyterembe. A Prof éppen vállára
vette a hátizsákját, én pedig utolsóként követtem őt az
Új-Chicago alatti katakombákba.
Az alsó utcákról a városba fölvezető félórás út alatt alig
beszéltünk, aztán odaértünk az egyik út menti rejtett ga-
rázsunkhoz. Ott Abraham és Cody bepakolták a cuccain-
kat egy dzsipbe. Reménykedtem, hogy helikopterrel me-
gyünk, de lehet, hogy az feltűnő lett volna…

TŰZLÉNY 61
 – Vigyázz az úton a púcákkal, öcsi! – búcsúzott Cody
kezet rázva. – Bármilyen alakot ölthetnek.
– Tisztázzuk – jelentette ki Tia, amint elhelyezkedett
az előttem lévő ülésen –, hogy azok az ír, nem pedig a
skót mitológia alakjai! Féleszű!
Cody rám kacsintott, és odadobta rejtőszínű base-
ballsapkáját.
– Vigyázzatok magatokra! – Föltartotta hüvelykujját,
aztán Abrahammel együtt visszasurrantak az alsó ut-
cákra.
Így történt, hogy nem sokkal később már a dzsip há-
tuljában ülve, szélfútta hajjal, új fegyverrel a kezemben
néztem, ahogy távolodik tőlem a város, melyet tizenki-
lenc éven át az otthonomnak tudtam. A sötét horizontot
ritkán láttam eddig. Még a Vész előtt is mindig a város
épületei vettek körbe vagy tornyosultak fölém.
Ki vagyok én, ha nem Új-Chicagóban vagyok? Hason-
ló ürességet éreztem, mint azokon az éjszakákon, ami-
kor eltöprengtem, mit kezdjek az életemmel most, hogy
ő már nincs. Most, hogy megnyertem a csatát, és meg-
bosszultam az apámat.
A válasz kezdett olyan súllyal rám nehezedni, mint egy
dinoszaurusz segge a fészkére. Az életem már nem csu-
pán egyetlen városról vagy egyetlen Idolról szólt. Hanem
egy új háborúról. Arról, hogy megállítsuk az Idolokat.
Egyszer s mindenkorra.