DARREN SHAN

VÉRFÜRED
DÉMONVILÁG
Harmadik könyv

Móra Könyvkiadó
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Darren Shan: Slawter

First published in Great Britain

by HarperCollins Children 's Books 2006
HarperCollins Children 's Books is a division of
HarperCollins Publishers Ltd
77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith, London, W6 8JB

© Darren Shan, 2006

Darren Shan erkölcsi jogot formál arra,

hogy a mű szerzőjének tekintsék

Fordította
BÁRÁNY FERENC

A borítót Mel Grant készítette

Hungarian translation © Bárány Ferenc, 2006

Hungarian edition © Móra Kiadó, 2006

A Démonvilágról és Darren Shanról

minden érdekesség megtalálható a világhálón

www.darrenshan.com
 Rendezőasszisztens:
Bas "lurhmann"

Frizírozás:
"figaró" Brian

Forgatókönyv-írói múzsa:
Lynda "szárazdajka" Lewis

Vágó:
Stella "csillagkapu" Paskins

Készült:
a Christopher Little Stúdióban
 Első rész
LÁTOGATÓK
Amit életnek nevezünk
- A szemem! Kiszúrták a szemem!
Felriadok. Kikászálódom az ágyból. Kéz lendül felém, fejen talál. Visszazuhanok. Egy férfihang
üvölt:
- A szemem! Ki lopta el a szemem?
- Dervish! - ordítom el magam. Legurulok az ágyról, egyenesen őrjöngő nagybátyám lábához. - Hé,
csak álmodsz! Ébredj fel!
- A szemem! - nyüszít fel újra Dervish.
Már az arcát is látom a holdfényben - hamarosan holdtölte lesz. A szeme nyitva, de nem lát sem-
mit. Minden tagja reszket a félelemtől. Jobb lábát felemeli, és a fejem irányába rúg. Tiszta erőből.
Behúzom a nyakam - épp sikerül kivédenem, hogy betörje az orromat.
- Te voltál az! - horkan fel. Érzi, hogy ott vagyok, rettegése most gyűlöletbe csap át. Lehajol, torkon
ragad. Az ujjai egyre szorosabbra fonódnak a nyakamon. Ránézésre elég nyeszlett, veszélytelennek
tűnik, de a látszat megtévesztő. Könnyedén szét tudná roppantani a gigámat.
Rávágok a kezére, közben elrántom a fejemet. Elereszt. Hátrálok. Az ágyba ütközöm. Dervish utá-
nam veti magát. Páros lábbal fejbe rúgom. Baj is lehet belőle, de most nincs idő ezzel törődni. Alapo-
san eltalálom. Hátratántorodik. Nagyot nyög, a fejét rázza, megszédül.
- Dervish! - ordítok. - Én vagyok az, Grubbs! Ébredj fel! Csak rosszat álmodtál! Hagyd ezt abba,
mielőtt...
- A mester - vág közbe Dervish, arcát ismét elönti a rémület. A plafont nézi - vagyis inkább arra
függeszti tekintetét. - Vész herceg. - Sírva fakad. - Ne... kérlek, ne... ne csináld megint! A szemem!
Hagyd meg a szememet! Kérlek... - Dervish - mondom most szelídebben. Felülök, a halántékomat
dörgölöm, ahol megütött. Óvatosan közelítek felé. - Dervish! Dervish atya, tele a gatya? - Korábbi
éjszakákon már rájöttem, hogy a rímekre felfigyel. - Gond van Dervish bácsinál, félelemtől becsinál?
Dervish papa, mi a para?
Pislogni kezd. A fejét kicsit lejjebb hajtja. Szép lassan visszanyeri a látását. A pupillája az előbb
még fekete folt volt, most többé-kevésbé normális.
- Semmi baj - mondom neki, és közelebb húzódom, de csak óvatosan, hátha hirtelen megint rátör a
lidércnyomás. - Itthon vagy. Itt vagyok veled. Vész herceg nem férhet hozzád. A szemed ott van a
helyén. Az egész csak lázálom volt.
- Grubbs? - lihegi Dervish.
- Igen, főnök!
- Tényleg te vagy az? Nem csak egy látomás? Ugye, nem csak a te képedben öltött testet, hogy
utána megkínozhasson?
- Meg vagy te buggyanva! Ilyen tökéletes arcot még maga Michelangelo sem tudna megformázni.
Dervish elvigyorodik. A rémálom mindenestül elmúlt. Most a padlóra kuporodik, és vizenyős tekin-
tettel bámul rám.
- Na mi a hézag, nagypárna?
- Sehol egy szál.
- Megütöttelek az előbb? - kérdezi halkabban.
- Álmodban, öreg - somolygok, és persze nem árulom el, hogy szó szerint értettem.
Mellé telepszem. Átkarolom. Szorosan megölel, motyogni kezd.
- Olyan valóságosnak tűnt. Azt hittem, megint visszakerültem oda. Olyan...
És ekkor sírva fakad. Pityereg, mint egy ötéves. Én meg csak fogom szorosan, és miközben a hold
lassan ereszkedik az égen, halkan vigasztalom. Most már semmi baj, itthon van, biztonságban van -
nincs már a démonok világának fogságában.

***

Ne higgy a meséknek! Minden sztori, amely úgy végződik, hogy "boldogan éltek, amíg meg nem
haltak", ökörség. Vidám befejezés nem létezik. Sőt. Befejezés sincs. Az élet megy tovább, két kanyar-
ral arrébb már mindig történik valami új. Legyőzhetsz hatalmas akadályokat, dacolhatsz ezer veszély-
lyel, farkasszemet nézhetsz a gonosszal, a végén dicsekedhetsz is vele - de az még nem a befejezés.
Az élet mindig odébbtaszigál, megtáncoltat, meggyötör és megtör, új erőpróbát vagy tragédiát lök
eléd, nem ereszt addig, amíg csak el nem éred az egyetlen valódi befejezést - a halálodat. Amíg szuf-
la van benned, a történeted pereg tovább.
Ha a mesék szabályai tényleg érvényesek lennének, az én történetem már jó négy hónapja véget
ért volna. Akkor tért ugyanis magához Dervish, és úgy tűnt, hogy ettől kezdve minden újra a rendes
kerékvágásban haladhat. De ez csak látszólagos befejezés volt. Átmeneti megkönnyebbülést hozó,
megtévesztőén örömteli szünet.
Nemrég egy házi dolgozathoz rövid önéletrajzot kellett írnom. Tömör, frappáns kis összefoglalást
eddigi életemről. Az első változatot rövid töprengés után elvetettem - túl őszinte volt, és csak baj lett
volna belőle, ha beadom. Írtam hát egy megnyesett, fékezett habzású verziót. (Négyes alát kaptam
rá.) De azért megtartottam az eredetit. A szekrényemben őrzöm, egy kupac ruha alatt. Most előhalá-
szom, hogy elüssem vele szabad perceimet. Az elmúlt néhány hét során többször is elolvastam, álta-
lában kora reggel, amikor egy-egy eseménydús éjszaka után nem tudtam elaludni.
Születésemkor a Grubitsch Grady nevet kaptam. Volt egy nővérem, Gretelda. Röviden csak
Grubbs és Gret. Sokáig egyhangú, unalmas életet éltünk. Aztán Gret farkasemberré változott.
A családomban öröklődik egy genetikai rendellenesség. Sok ősöm változott már vérfarkassá. Ha
az ember a család peches tagjai közé tartozik, a dolog kamaszkorában ütközik ki. Bekattansz. A tes-
ted elváltozik. Vérszomjas vadállat lesz belőled, és az életed fennmaradó részét onnantól kezdve
ketrecbe zárva töltőd - már persze, ha a rokonaid nem vernek agyon. Gyógymód nincs rá. Csak egy.
De előfordulhat, hogy az még magánál az átoknál is szörnyűbb.
Démonok ugyanis léteznek. Förtelmes, eltorzult, delejes lények, akiknek emberek iránti gyűlölete
az emberhús íze iránti vonzalommal párosul. Saját univerzumukban élnek, de néhányan közülük a mi
világunkba is átléphetnek.
A Démonvilág - mert ez a pontos kifejezés - egyik alakját Vész hercegnek hívják. Elbűvölő egy fi-
gura. Nincs orra, sem szíve - a mellkasában egy kígyókkal teli üreg tátong. Nyolc karja van. A húsa
undorító sápadtvörös. A testén rengeteg vágás, amelyekből vér szivárog. A nyomorúság a mindene.
Az emberek szomorúsága, gyötrelme és riadalma élteti. Amikor beteszi a lábát a mi világunkba, ész-
revétlenül mozog köztünk. Az emberi szem számára láthatatlan: úgy bukkan fel temetéseken, mint
bármelyikünk egy moziban, és a lelkűnkből lakmározik, a fájdalmunkat falja.
Vész herceg nagy hatalmú mester a démonok között. A legtöbb mester képtelen átlépni a Démon-
világból a miénkbe, de ő kivétel. Meg tudja gyógyítani a vérfarkassá változó embereket. Képes rá,
hogy levegye a rontást az elátkozott ifjú Gradykről, hogy megszabadítsa őket fertőzött génjeiktől, és
hétköznapi emberekké változtassa őket. Csak ugyebár ő is démon, szóval - mi a fenéért tenné?
- Mit olvasol?
Dervish az, a szobám küszöbén ácsorog, kezében egy bögre kávé, és a szeme a rémálomtól még
mindig holdkórosan mered rám.
- Az önéletrajzomat - mondom neki. Meghökken.
- A micsodádat?
- Ki akarom adni a visszaemlékezéseimet. A címe mondjuk lehetne Farkasemberekkel táncoló.
Vagy esetleg Portyán a toportyán. Mit szólsz?
Dervish aggodalmas pillantást küld felém.
- Te meg vagy zakkanva - mormogja, majd nehézkes léptekkel elvonul.
- És vajon kitől örököltem? - kurjantom utána, aztán a fejemet csóválva visszatérek az önéletraj-
zomhoz.
Szerencsénkre Vész hercegnek van egy szenvedélye: a sakk. A sakk az egyetlen, amit legalább
annyira élvez, mint egy zokogó halandó látványát. Sok alkalma persze nincsen sakkozni, mivel démo-
ni cimborái közül egyik sem ismeri a szabályokat, az emberek pedig valamiért vonakodnak attól, hogy
összemérjék vele tudásukat.
Egyik fortélyos ősömet Bartholomew Garadexnek hívták. Varázsló volt. (Persze nem holmi bűvész,
aki nyulakat huzigál elő a kalapjából, hanem valóságos, Merlinhez és Gandalfhoz hasonló, élvonalbeli
mestere a mágiának.) Kieszelte, hogyan húzhatna hasznot Vész herceg sakkmániájából. Kihívta a
démonmestert sakkviadalra. A szabály a következő volt: minden partiért, amelyet ő nyer meg, Vész
hercegnek meg kell gyógyítania családunk egy tagját. De ha Bart bácsi veszít, Vész herceg megkí-
nozhatja és megölheti.
Bartholomew az összes partit megnyerte, de a família későbbi tagjainak - akik konyítottak valamit a
mágiához, és kapcsolatba léptek Vész herceggel - már nem volt ilyen szerencséjük. Volt, aki győzött,
de a legtöbbjük veszített. Az évek során viszont megváltoztak a szabályok. Most, ha egy szülő ki akar-
ja hívni Vész herceget, egy társra van szüksége. Nemcsak a mesterrel, hanem két famulusával is meg
kell küzdeniük: amíg egyikük a herceggel sakkozik, addig a másik a segédekkel harcol. Ha kettejük
közül bármelyik veszít, a mester a szóban forgó gyerekkel együtt mindkettejüket lemészárolja. Ha
nyernek, egyikük követi Vész herceget a birodalmába, és ott vív meg vele. A másik hazatérhet a meg-
gyógyított gyerekkel.
 A Démonvilágban másképp forog az idő. A mi számításunk szerinti egy év lehet ott egy nap, egy
évtized vagy akár egy évszázad is. Amikor a játékostárs elvonul harcolni Vész herceggel, a teste itt
marad e világon - csak a lelke vándorol át. Ami itt marad, agyatlan zombivá változik egészen addig,
amíg a lelke diadalt nem arat. Ebben az esetben a lélek visszatér, és folytatja mindennapjait. De ha
nem ilyen szerencsés, zombi marad halála napjáig.
- Lejössz reggelizni? - kiabál Dervish a lakhelyünkként szolgáló udvarház szintjeit összekapcsoló
óriási lépcső aljáról.
- Egy perc, és jövök! - kiáltom vissza. - Épp most értem ahhoz a részhez, amikor bezombulsz.
- Elég a hülyeségből! - bömböli fel. - Rántottat csinálok, és pontosan hatvan másodperced van,
hogy leérj!
Hogyaza! Nagyon kiismerte a gyenge pontjaimat.
- Jövök! - kiáltom, miközben feltápászkodom, a ruhámat keresgélem, az önéletrajzot pedig félrelö-
köm.

***

Dervish bitang jó rántottat tud csinálni. Soha nem ettem még jobbat. Egyetlen szuszra egy egész
tányérnyit tolok az arcomba, majd mohón repetáznék. Ami azt illeti, elég nagydarab vagyok - a legtöbb
osztálytársamhoz képest egy jól táplált gyapjasmamut -, és az étvágyamat is ehhez szabták.
Dervish tréningalsóban és pólóban virít. Se cipő, se zokni. Őszes haja zilált kunkorokban áll sza-
naszét, kivéve a feje tetején, ahol kopasz, mint a biliárdgolyó. Enyhén borostás (azelőtt szakálla volt,
de nemrég levágta). A szaga elég kellemetlen: izzadt és dohos. Mostanában mindig ilyen. Amióta
visszatért.
- Mi lesz, megeszed azt, vagy nem? - kérdezem. Üveges tekintettel mered rám a tűzhely mellől.
Eddig a szürke őszi eget bámulta, a reggelijéhez hozzá sem nyúlt.
- Mi van? - kérdi.
- A bőséges reggeli a nap legfontosabb étkezése.
A tányérjára pillant. Ernyedt mosolyt ereszt meg. A villáját a tojásba böki, kicsit kavargatja, aztán
újra kinéz az ablakon.
- Eszembe jutott az az álom - mondja. - Kiszúrták a szememet. Körülvettek, megkínoztak, a kivájt
szemüregemet meg...
- Hé - vágok a szavába. - Még gyerek vagyok. Ilyenekkel ne is traktálj! Az efféle sztoriktól soha be
nem hegedő seb maradhat gyermeki lelkemen.
Dervish elvigyorodik, ezúttal már szívből.
- Na, ahhoz minimum egy metszőolló kéne - dörmögi, majd nekilát a rántottájának.
Szerényen magamhoz szólítok egy második repetát is, azután visszatérek az önéletrajzhoz,
amelynek írott változatára nincs is szükségem, ugyanis kívülről tudom.
Van egy féltestvérem, Bill-E Spleen. Nem tudja, hogy az öcsém. Azt hiszi, Dervish az apja. Akkor
ismertem meg, amikor Dervishhez költöztem, miután a szüleim meghaltak Gret megmentése közben.
(Utána kis időt egy diliházban töltöttem.)
Bill-E-vel összebarátkoztunk. Azt hittem róla, kissé flúgos, de ártalmatlan. Aztán vérfarkassá válto-
zott. Dervish elmagyarázta nekem a dolgot, elmondta, hogy Bill-E az öcsém, aztán elmesélte a családi
históriát és a Vész herceghez fűződő kapcsolatunkat.
Nem nagyon akartam belekeveredni, ám Dervish úgy gondolta, van elég vér a pucámban ahhoz,
hogy bekavarjak a démonoknak. Mondtam neki, hogy nem normális, de... na jó, nem akarok itt ma-
gamból hőst csinálni... de Bill-E mégiscsak az öcsém. Anya és apa az életét kockáztatta, hogy Gretet
megmentse. Úgy gondoltam, tartozom valami hasonlóval Bill-E-nek.
Így hát kiálltunk Vész herceg és két gonosz, vérszomjas segédje, Artéria és Véna ellen. A játszmá-
ban felülkerekedtem, bár inkább a szerencsém, mint a stratégiám miatt. A démonmester fuldoklolt a
dühtől, de a szabály az szabály. A meggyógyított Bill-E-vel együtt visszatérhettem tehát a valóság
világába. Dervish pedig szügyig merült a Démonvilág poklába, ahol az életéért mérkőzött a sátáni
herceggel.
Nem tudom pontosan, mi történt odaát, hogyan csaptak össze, miféle borzalmakon ment keresztül
Dervish, hogyan telt az idő, és mi módon aratott végül győzelmet Vész herceg fölött. Több mint egy
évig őrködtem a teste fölött egy csapat ügyvéd (a nagybátyám rengeteg pénzéért még hídba is lemen-
tek volna) és Meera Flame, Dervish egyik legjobb barátja segítségével. Folytattam az iskolát, helyre-
pofoztam az életemet, és pesztráltam Dervisht.
Egyszer csak, teljesen váratlanul visszatért. Egy reggel felkeltem, és azt láttam, hogy a zombi el-
tűnt. Dervish újra önmaga lett, beszélt, nevetett - az agya helyreállt. Napokon át ünnepeltünk, mi ket-
ten, Bill-E meg Meera. Aztán boldogan éltünk satöbbi, satöbbi. Vége.
 Eltekintve attól a hangyányi különbségtől, hogy nem lett vége. Az élet nem mese. A történetek nem
érnek véget. Mielőtt Meera elment, félrevont, és figyelmeztetett, hogy legyek óvatos. Azt mondta,
Dervish szellemi állapotát képtelenség előre kiszámítani. Az a pár ürge, aki ugyanazt a próbát állta ki,
mint Dervish, mind arról számol be, hogy a Vész herceggel való összecsapás után gyakran hosszú
időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az ember szelleme végleg helyrebillenjen. Előfordulhat az is, hogy a
mester győztes ellenfele sosem épül fel teljesen.
- Fogalmunk sincs, mi megy végbe a fejében - suttogta Meera. - Úgy tűnik, jól van, de ez átmeneti
állapot is lehet. Jól figyelj oda, Grubbs! Készülj fel hirtelen hangulatváltozásokra! Próbálj meg segíteni
rajta! Tedd meg, ami csak telik tőled! És ha szükséged van a segítségemre, rögtön hívj!
Hívtam is, amikor a rémálmok elkezdődtek. Amikor Dervish először esett nekem álmában, mert
démonnak hitt, és ki akarta vágni a szívemet. (Önkívületében szerencsére egy kanalat kapott fel kés
helyett.) De Meera semmit nem tudott kezdeni vele, leszámítva pár nyugtató hatású varázsigét, meg
hogy elküldte pszichiáterhez. Dervish tiltakozott, de Meera megfenyegette, hogy ha nem megy, magá-
val visz engem. Akkor el is ment egyhez, aki tudott ezt-azt a démonokról, vagyis akivel őszintén be-
szélhetett. A második alkalom után a pszichiáter felhívta Meerát, és közölte vele, többé nem kívánja
Dervisht a rendelőjében látni - csóró dokit túlságosan felzaklatták a beszélgetéseik.
Meerának eszébe jutott, hogy talán gondnokság alá kéne helyezni Dervisht, vagy testőröket fogad-
ni mellé, de mindkét javaslatot elvetettem. Így hát, Meera rosszallása ellenére, továbbra is összezárva
éltünk ebben a kísérteties kúriában. Ami tulajdonképpen nem is olyan rossz. Dervishre nem szokott
rájönni az éjjeli révület heti két-háromnál többször. Lassan meg is szoktam. Vérfagyasztó üvöltésre
ébredni az éjszaka közepén nem rosszabb, mint ha egy kisbaba sírása miatt kéne felugrálnom. Tény-
leg nem.
És a helyzet valójában nem olyan borzasztóan veszélyes. A késeket elzárva tartjuk, a házban ta-
lálható egyéb fegyvereket pedig - ja, mert minden dugig van baltákkal, buzogányokkal, lándzsákkal,
kardokkal meg hasonló jó kis cuccokkal - a falhoz rögzítjük. A biztonság kedvéért általában az ajtómat
is bezárom. Múlt éjjel csak azért maradt nyitva, mert Dervishre az előző két éjszakán is rájött az
ötperc, és az nagyon ritkán fordul elő, hogy három egymást követő éjszakán maguk alá gyűrjék a
rémálmai. Gondoltam, most egy darabig nyugi lesz. Ezért nem zárkóztam be. Az én hibám volt, nem
Dervishé.
- Jól van, mester, megölöm, ha kívánod - mondja Dervish halkan.
Lassan leeresztem a villámat.
- Mi van?
Megfordul, az arca kifejezéstelen. Pontosan olyan, mint amikor a lelke Vész herceggel küzdött. A
pulzusom felpörög. Aztán Dervish elvigyorodik.
- Baromállat! - förmedek rá. Dervishnek kissé beteges a humorérzéke.
Tovább habzsolom hát a reggelimet, és Dervish is beletúr az övébe, bár a rántotta már rég kihűlt.
Fura egy pár vagyunk mi: egy benga kamasz, aki egy kopaszodó, szellemileg kiegyensúlyozatlan
felnőttet tutujgat. Emellett igenis vannak olyan éjszakák, amikor komolyan a frászt hozza rám, amikor
úgy érzem, nem bírom tovább, amikor sírok. Nem igazság! Dervish jó ügyéit harcolt, és győzött. Itt
vége kéne, hogy legyen. Fanfarok, örömkönnyek, függöny.
De a történetek nem érnek véget. Amíg csak élünk, folytatódnak. Az ember egyszerűen kénytelen
folytatni a dolgait. Lapoznia kell, új fejezetet nyitni, megtudni, mi minden vár rá legközelebb, és őszin-
tén remélni, hogy bármi is jön, nem lesz túl durva. Még ha odabent, a lelke mélyén tudja is, hogy nagy
valószínűséggel az lesz. Nagyon durva.

Prédaleső
Fura volt először visszamenni az iskolába. Hónapokig voltam távol - először ugye az intézetben,
aztán Dervishsel az udvarházban. Eltartott egy darabig, amíg sikerült újra felvennem a ritmust. Az első
két félévben nem is nagyon szóltam senkihez, kivéve Bill-E-t és Mr. Mauch-ot, az iskolapszichológust,
akit az amorf alakú feje miatt mindenki csak Mócsingnak hív. Azelőtt, a régi iskolámban bezzeg mindig
népszerű voltam. Csomó haverom volt, sportoltam - szóval én voltam a tipikus helyi menő csávó.
Carcery Vale-ben minden megváltozott. Visszahúzódó lettem, az önbizalmam elpárolgott, nem szí-
vesen vettem részt beszélgetésekben és iskolai rendezvényeken. A borzalmon túl, amin keresztül-
mentem, Dervishre is gondolnom kellett. Szüksége volt rám otthon. Így tehát névtelen arc lettem, aki
az ideje nagy részét magába fordulva tölti, esetleg a hasonlóképpen eltájolt haverjának társaságában
(igen, Bill-E Spleen, rólad van szó).
Most már persze más a helyzet. Nem gubózom be annyira. Kezdek hasonlítani arra, aki régen vol-
tam - nem vagyok olyan kuka az órákon, fesztelenebbül elegyedem szóba az osztálytársaimmal. A
korombeliekhez képest mindig is nagydarab voltam. Annak idején szinte hivalkodtam a testi fölé-
nyemmel, tekintélyt szerzett nekem. A Vale-ben viszont lehorgasztott fejjel, görnyedt vállal mászkál-
tam, mintha össze akartam volna húzni magam, hogy jelentéktelenebbnek tűnjek.
Ez már a múlt. Többé nem vagyok vagány, de nem is rejtőzködöm. Már nem érzem szükségét.
Pár gyerekkel össze is haverkodtam. Ott van Charlie Rali, Robbie McCarthy, Mary Hayes. És Loch
Gossel. Loch is elég nagydarab, mondjuk nem akkora lórúgás, mint én, de a többiek közül az ő alkata
mérhető legjobban az enyémhez. Birkózni jár - és ez alatt valódi birkózás értendő, nem a tévében
látható, pankrációnak csúfolt ugrándozás. Azóta győzköd, hogy igazoljak le a csapatánál, amióta isko-
lába járok. Sokáig ellenálltam, de mostanában már hajlok arra, hogy megpróbálkozzam a dologgal.
Lochnak van egy húga is, Reni. Elég csinos lány, még ha akkora orra is van, hogy egy jobb házból
való tapírt zavarba ejtene. Gyakran bámulom őt, és néha ő is visszanéz. Szerintem ha megkérném,
simán randizna velem. Persze még nem kértem meg. Még nem. De nemsokára... talán... ha majd
összeszedtem a bátorságomat.

***

Újabb egyhangú napnak van vége a suliban. Végigásítozott órák minden mennyiségben, csak az
ebédszünetre volt érdemes várni - olyankor a barátaimmal lóghatok és beszélgethetek mindenféléről,
filmekről, zenéről, tévésorozatokról, számítógépes játékokról. Kis időre Bill-E is csatlakozott hozzánk.
Mostanában nem töltök annyi időt Bill-E-vel, mint korábban. Nem tud beilleszkedni az új barátaim
közé, kis csírának tartják. Amikor ott vagyok, nem piszkálják, de tudom, hogy egyébként igen. Ez bánt,
próbálok is segíteni neki elengedni magát, hogy a többiek lássák, milyen valójában. De társaságban
begörcsöl, képtelen természetesen viselkedni, így hát rendszeresen hülyét csinál magából.
Ahogy hazafelé sétálok, Bill-E-n gondolkodom. Végül is az öcsém, jó fej volt velem, amikor ideköl-
töztem - nem akarom, hogy megszűnjön a barátságunk. De ez nem könnyű, ugyanis az új barátaimat
sem szeretném elveszíteni. Hát majd jobban oda kell figyelnem arra, hogy ő is a csapat tagjának
érezhesse magát. Majd olyan leszek, mint a jól fésült gyerekek a tévében, akik minden adás végére
megoldják a problémáikat.
Amikor benyitok, Dervish a lépcsőn ül. Csuromvíz vagyok, órák óta szakad az eső. Ha rossz az
idő, Dervish általában elém jön motorral. Ma viszont színét sem láttam - gondoltam, reggeli óta nem
javult a kedve. Igazam volt. Az arca ugyanolyan kifejezéstelen, mint reggel, csak bámul maga elé.
Észre sem vesz, amíg csak oda nem érek hozzá.
- Dervish! Hé, Dervish mester! Föld hívja Dervisht! Veszi az adást, parancsnok?
Pislog egyet, hökkenten mered rám, mintha nem ismerne meg, aztán elvigyorodik.
- Grubbs! Hát mégis élsz. Azt hittem... - Vonásai kissé rendeződnek. - Bocs. Elkalandoztam.
Mellé ülök.
- Rossz napod volt?
- Nem emlékszem - válaszolja. - Miért jöttél haza ilyen korán? - Megmutatom neki az órámat, meg-
kocogtatom.
Dervish megnézi, majd felsóhajt.
- Kezdem elveszteni, Grubbs.
Gombóc nő a torkomban, de nem hagyom, hogy Dervish lássa rajtam a félelmet.
- Mármint micsodát, az eszedet? Olyasmit nem veszthetsz el, amid sosem volt.
- A talajt a lábam alól. - Dervish lenéz a lábára. Mezítláb van, talpa piszkos. - Azelőtt nem voltam
én ilyen. Ilyen szétszórt és bamba. Vagy igen? - Kérlelve néz rám.
- Borzalmas dolgokon mentél keresztül, Derv - mondom neki halkan. - Ezek után nem is csoda,
hogy nem állsz talpra egyik pillanatról a másikra.
- Tudom. De ugye, azelőtt nem voltam ilyen? Van, amikor nem is tudok visszaemlékezni. Olyan,
mintha mindig is így lett volna.
- Nem - mondom határozottan. - Ez csak átmeneti időszak. El fog múlni.
- Egyszer minden elmúlik - motyogja Dervish. Aztán oldalpillantást vet rám, jégkék szemével vé-
gigmér. - Miért vagy te vizes?
- Fürödtem, és előtte elfelejtettem levetkőzni. - Megbökdösöm a homlokát, és az ablakra mutatok,
a párkányra zuhogó eső irányába. - Sügér!
- Hú - mondja Dervish. - Érted kellett volna mennem.
- Semmi gond. - Felállok, kinyújtózom, a ruhámból csöpög a víz. - Felmegyek, dobok egy zuhanyt,
és belebújok valami szárazba, ezt meg berakom a mosógépbe. Van valami szennyesed? - Ugyanis a
ház körüli teendőket én láttam el, amíg Dervish szobanövény volt. A szokás hatalma.
- Azt hiszem, nincs. Akartam... - Dervish a bal kezét nézi. Fekete folt van rajta. - Akartam neked
mondani valamit. Mit is...? - Csettint egyet. - Valaki telefonált, akitől előtte pár e-mailt is kaptam. Hal-
lottál már egy Davida Haym nevű nőről?
- Nem, most így... - Elhallgatok. - Várjunk csak! Van egy David A. Haym nevű filmproducer.
 - Ő az.
- Azt hittem, Haym férfi.
- Hát nem az. A filmjeiben David A. van kiírva, de az igazi neve Davida. Szóval ismered?
- Persze. Horrorfilmeket készít. Ő csinálta A fórtelem bugyrait, A zombi gyermekeit meg a Vérvé-
telt. Ez egy kórházban játszódik, ahol az ápolónőket megfertőzi egy vírus. Ettől feltámad bennük a
gyilkolhatnék, és nekiállnak vérengzeni a laborban.
- És sok Oscart nyert? - kérdezi Dervish.
- Persze, csak úgy tarolt - vihogok. - El sem hiszem, hogy nő. Mindig azt képzeltem, hogy... De mi-
ért, mi van vele? Nem hittem, hogy érdekelnek a horrorfilmek.
- Hát ő az, aki felhívott. Lassan kapcsolok.
- David A. Haym felhívott téged telefonon?
- Davida Haym. Igen. - Dervish rám sandít. - Agancsom nőtt, vagy mit bámulsz?
- Ne már, Dervish! Felfogod, hogy David A. Haymről beszélünk? Olyan, mintha azt mondanád,
Steven Spielberg csörgetett meg vagy George Lucas. Jó, nem akkora név, mint ők, de akkor is...
- Nem tudtam, hogy ilyen híres - von vállat Dervish. - Mondta a címét pár filmjének, de én nem na-
gyon nézek filmeket. Abból, amit mondott, azt vettem ki, hogy valami kultfilmrendező.
- Az is. Nem forgat ugyan szupersztárokkal, de a filmjei baromi jók! Minden horrorrajongó tudja, ki
az a David A. Haym. Bár meglepne, ha azt is tudnák, hogy igazából nő.
- Ezen most már igazán túlléphetnél - vigyorog Dervish. - Csak nem leszel nekem hímsoviniszta?
- Dehogyis, csak... - Megrázom a fejem. Szőkésvörös hajamról vízcseppek spriccelnek a falra. -
Na, és mit akart?
- Most készíti az új filmjét. Megkérdezte, találkozhatnánk-e, mert hallotta, hogy sokat tudok az ok-
kult dolgokról. Bele akar turkálni az agyamba. - Csipkedni kezdi az állát, mintha még meglenne a sza-
kálla. - Azért remélem, ezt képletesen értette.
- És igent mondtál? - kérdezem izgatottan.
- Azt mondtam, még meggondolom.
- Dervish! Muszáj találkoznod vele! Mégiscsak David A. Haymről van szó! Mondta, hogy esetleg
idejönne? Találkozhatok vele én is? Szerinted...
- Nyugi már, apukám - nevet Dervish. - Arról szó sem volt még, hogy hol találkoznánk. Szerinted
belemenjek?
- Naná!
- Akkor a találkozás ezennel megpecsételtetett - mondja Dervish, feltápászkodik, és a dolgozószo-
bája felé indul. - Grady mester óhaja számomra parancs.
Utánatrappolok a lépcsőn, útközben kihámozom magam a ruháimból, azon tűnődöm, milyen király
lenne találkozni David A. Haymmel... és milyen bizarr, hogy a világ egyik legjobb horrorfilmese egy nő.

***

- David A. Haym nő? Nem létezik! - bődül el Loch.

- Szívatni akarsz, mi? - néz rám fenyegetőn Robbie.
- Persze hogy nő - mondja Mary.
Rámeredünk.
- Mi az, nem tudtátok?
- Nem - feleli Loch. - Te tudtad?
- Igen.
- Mióta?
Mary vállat von.
- Nemtom. Régóta.
- És eddig ezt miért nem mondtad? - vakkantja Robbie.
- Valahogy sosem került szóba - nevet Mary. - Engem teljesen hidegen hagynak a horrorfilmek. Ha
ezekről kezdtek el locsogni, mindig kiszállok.
- Akkor honnan tudtad, hogy Haym nő? - kérdem tőle.
- Volt róla egy cikk az egyik magazinban, amit anyu olvas - magyarázza Mary. - "A rémfilmes csaj,
aki a pasikat saját pályájukon veri kenterbe" - ez volt a főcím, ha jól emlékszem.
Ők is majdnem olyan izgatottak, mint én. A legtöbb barátom nem igazán tud mit kezdeni
Dervishsel. Bizonyos szinten jó arc, felnőtt létére motorozik, farmercuccokat hord, és tulajdonképpen
hagyja, hogy azt csináljak, amit akarok. Másfelől néha úgy tűnik, teljesen begolyózott - ráadásul azt is
tudják róla, hogy több mint egy éven át kómázott.
De most, hogy lepacsizott az utóbbi idők legelvetemültebb horrorfilmjeinek producerével, egy csa-
pásra nagyot nőtt a szemükben. Tudni akarják, Davida honnan ismeri Dervisht, mikor jön, miről szól
majd az új filmje. Szűkszavúan és titokzatoskodva válaszolok, semmit nem árulok el, de néha utalok
rá, hogy mindenbe be vagyok avatva. Valójában persze semmivel sem tudok többet náluk. Dervishnek
nem sikerült elérnie múlt éjjel a nőt. Üzenetet hagyott neki, és amikor reggel eljöttem otthonról, a visz-
szahívást várta.

***

- Na, hívott?
- Kicsoda?
Felnyögök, és azt kívánom, bár ne lenne Dervish ekkora tökfej.
- David A. Haym, hát ki más!
- Ja igen, hívott.
- És? - sipítom, miközben Dervish a vacsora elkészítésére összpontosít.
- Valamikor a jövő hét folyamán idejön.
- Ide? - marad tátva a szám. - Mármint Carcery Vale-be?
- Nem - somolyog. - Ide, ebbe a házba. Mondtam neki, hogy ha gondolja, itt is alhat, bár nem tu-
dom, hogy...
- David A. Haym idejön a házunkba? - süvöltőm.
- Davida - javít ki Dervish.
- Dervish... Az a sok szörnyűség, aminek elhordtalak... az a sok rondaság, ahogyan csúfoltalak...
mindet visszaszívom!
- Nagyon kedves tőled - nevet Dervish, majd abbahagyja, és összevonja a szemöldökét. - Hogyan
csúfoltál te engem?

***

Mindenki autogramot akar David A. Haymtől. Találkozni akarnak vele, velünk vacsorázni, esetleg
egy kisebb szerepet a következő filmjében. Loch napjában többször is nekiáll produkálni magát előt-
tem, mintha szereplőválogatáson lenne, nyög, ordít, úgy tesz, mintha levágták volna teste különböző
részeit, örökbecsű sorokat idéz A zombi gyermekeiből és a Vérvételből: "Nézd, anyu, milyen aranyos
őzike! Ugye megtarthatjuk?" "Nem kell félni - fájni fog!" "Tedd le azt a kémcsövet, te némber!" stb.
Ezzel persze számos aggódó pillantást gyűjt be olyan tanároktól és gyerekektől, akik még nem hallot-
ták a nagy újságot.
Bill-E a forgatókönyvhöz sorol alapötleteket. Arra gyúr, hogy a közelébe férkőzhet, és a következő
öt filmje agytrösztje lehet.
- A forgatókönyvírók egyre fiatalabbak - köti az ebet a karóhoz. - Ebbe a szakmába kell a friss vér!
Eredeti ötletek kellenek, olyan írók, akik képesek átírni a sablonokat! Újszerű látásmód!
- Kezdetnek mondjuk próbáld meg kidörgölni a csipát a szemedből - nevet Loch.
- Persze nem akarom az egész forgatókönyvet egyedül én megírni - mondja Bill-E, eleresztve a ci-
kizést a füle mellett. - Másokkal is együtt tudnék működni. Csapatjátékos vagyok.
- Aha - böffenti Loch. - Csak kár, hogy mindig tartalékos!
Hagyom, hadd ábrándozzanak. Sokat sejtetően bazsalygok, mintha mulattatna a sok gyerekes ha-
doválás. Persze én is ugyanúgy fel vagyok spannolva, mint ők - de a látszat kedvéért megőrzőm a
hidegvérem.

***

Múlnak a napok, és Davida Haymről semmi hír. Jön a hétvége, aztán el is telik. Folyton piszkálom
Dervisht, nincs-e újabb fejlemény. Néha úgy csinál, mintha azt sem tudná, miről beszélek - csak azért,
hogy zrikáljon.
Kedden már felmerül bennem, hogy az egész csupán blöff volt, hogy Dervish nem is beszélt David
A. Haymmel. Elég lökött, beteges poén lenne - de lássuk be, Dervishtől nem áll olyan távol sem a
lököttség, sem a beteges humor. Ha Davida nem jön el, az iskolában mindenki előtt hülyét csinálok
magamból. Ki kellene találnom valami rablómesét, hogy valami váratlan közbejött neki vagy ilyesmi.
Használható kifogások után kutatva baktatok hazafelé. Ne legyen túl szimpla, mint mondjuk egy
lebetegedett rokon vagy egy be nem tervezett díjátadás. Nem, valami drámaibb kéne. Leégett a há-
za? Bubópestist kapott, és karanténba kellett zárni?
Éppen a pestises megoldást ízlelgetem - egyáltalán el lehet még kapni manapság? -, amikor egy
kocsi áll meg mellettem. Az ablakot egy vékony, fekete hajú nő tekeri le, és kihajol rajta. - Ne haragudj
- mondja. - Nem tudod, hol lakik Dervish Grady?
 - De igen. - Fokozódó izgalommal hajolok be. - Én az unokaöccse vagyok, Grubitsch Grady. Már-
mint Grubbs. Grubbs Grady. Így hívnak. - Nem is emlékszem, mikor hívtam magamat Grubitschnak.
Mekkora tulok vagyok!
- Grubbs - bólint egyet a nő. - Igen, tudok rólad.
- Komolyan? - Nem tudom palástolni az örömömet. - Dervish mesélt rólam? Ez óriási! Mármint izé,
úgy értem, tök jó. Természetesen én is hallottam magáról.
- Tényleg? - Meglepettnek tűnik a hangja.
- Persze, egész héten magát vártam.
- Tudtál róla, hogy jövök? - kérdezi élesen.
- Aha. Dervish mondta.
Körmével dobolni kezd a kormányon.
- Hát akkor hazavihetlek, Grubbs? Úgy mutathatod is az utat.
- Naná! - Kinyitom az ajtót, és beszállok. Bekötöm magam. Széles vigyort eresztek meg David A. -
vagyis Davida Haym felé. Halvány mosollyal viszonozza. Az arca keskeny és sápadt. Kedvetlennek
tűnik, sőt egyenesen borúsnak. Pontosan ilyennek képzeltem egy horrorfilmest. - Csak egyenesen -
mondom neki. - Az út pont a házunk előtt visz. El sem lehet téveszteni - az egyetlen udvarház a kör-
nyéken.
Csönd. Davida az utat nézi. Valami laza, szellemes beszóláson gondolkodom, de kihagy az
agyam. Ezért hát alaposan megnézem magamnak. Mindene sovány, a nyaka hosszú, a keze csontos,
a haja fekete és egyenes, a szeme sötét. Sima fehér póló és szoknya van rajta. A cipője egyszerű,
lapos sarkú. Ékszer nincs rajta, a bal kezén viselt ezüstgyűrűtől eltekintve, amelyen egy kör közepén
aranyszínű B betű van.
- És hogy vagy mostanában, Grubbs? - kérdezi hirtelen.
- Jól.
- Tudok valamiről a múltadból. Ami tavaly Billy Spleennel történt.
- Mit tud maga rólam és Bill-E-ről? - kérdem óvatosan. Kezdek gyanút fogni.
- Tudok a farkasemberhajlamról. És arról, hogyan küzdöttetek ellene.
- Dervish ezt elmondta? - kiáltom döbbenten.
- És hogy van Billy? Előjönnek még a régi tünetek?
- Dehogyis! Meggyógyítottuk! Most már teljesen normális!
- És te? - kérdezi halkan, a tekintete számítóan és hidegen fürkész.
- Ki a fene maga? - kérdezem kissé remegő hangon.
- Mit gondolsz, ki vagyok? - kérdez vissza.
- Eddig azt hittem, David A. Haym. De maga nem ő... vagy igen?
Válasz helyett felemeli ujját, és előremutat.
- Az ott biztosan a ti házatok.
Behajt a kocsifeljárón. Görcsben a gyomrom. Fogalmam sincs, ki ez a nő, és honnan tud Bill-E-ről.
Leállítja a motort, és nyugodt tekintettel rám néz. A szeme sötét, mint az éjszaka. Az arckifejezése
robotszerű. Semmi smink. Ajka vékony, szinte nem is létezik. Apró orra van, jobb orrcimpáján bibir-
csókhoz hasonló anyajegy.
- Együtt menjünk be, vagy akarsz esetleg előremenni, és szólni a nagybátyádnak, hogy megjöt-
tem? - kérdezi.
- Attól függ. Hogy hívják?
Válaszul csak mosolyog. Valahogy normálisabban néz ki, amikor mosolyog. Akár egy tanár - szigo-
rú, de azért ő is emberből van. Kicsit megnyugszom.
- Jöjjön csak be! - döntök végül, mert nem akarom itt hagyni, ha esetleg Dervish egyik régi barátja,
ne higgye, hogy barátságtalan vagyok.
- Köszönöm - mondja, és kiszáll az autóból. Mialatt kikászálódom, lesimítja a szoknyáját, és a há-
zat vizsgálja. - Szép házatok van - jegyzi meg, majd várakozva néz rám, hogy mutassam az utat.
Fütyörészve indulok meg előtte, mintha csak egy hétköznapi látogató lenne - nem hagyom, hogy
lássa rajtam az idegességet. Bevonulunk az ormótlan bejárati ajtón. A konyhából sercegő, szaftos sült
hús illata árad.
- Te jó ég - mondja a nő, és tekintete végigfut a magas mennyezeten, a hatalmas szobákon, a fa-
lakon lógó fegyvereken, a lépcsőn.
- Erre - mondom neki, a konyha felé tartva. - Épp jókor jött, most fogunk vacsorázni.
Lassan követ, figyelmét leköti a berendezés. Nyilván sosem járt még itt. Megpróbálok az arcához
nevet társítani, gondolatban végigveszek mindenkit, akit Dervish korábban említett.
Odaérek a konyhához. Dervish a hús körül buzgólkodik.
- Nem! - vonít fel, mielőtt bármit mondhatnék. - Nem telefonált, egyáltalán semmi hír róla, és légy
szíves, ne is macerálj vele többet, különben...
 - Vendégünk van - szakítom félbe.
Dervish kérdő pillantással fordul meg. A nő belép a konyhába. Félreállok, hogy nagybátyám lát-
hassa. Azonnal felismeri. Elsápad, majd elvörösödik. Arrébb lép a tűzhelytől, a húsra ügyet sem vet. A
szeme összeszűkül. Szája remeg. Haragosan.
- Hát te vagy az! - robban ki belőle.
- Régen találkoztunk, Dervish - mondja a nő halkan. Nem lép előre, hogy kezet nyújtson. - Jobb
bőrben vagy, mint amire számítottam.
- Azt hittem, ő David A. Haym - mondom Dervishnek.
- Hát nem - csattan fel. - Ez itt Prae D'Alecheu.
- Prédaleső? - nézek értetlenül.
- Pré Do-lé-só - mondja a nő, minden szótagot hangsúlyozva.
- A Bárányok közül való - mondja Dervish megvetően.
És a félelem, amely a kocsiban még csak motoszkált bennem, hirtelen olyan erővel tör elő, mintha
gyomron rúgtak volna.

A Bárányok lehallgatnak
Dervish dolgozószobájában vagyunk. Ez is hatalmas, akár a többi szoba, de míg azokban sima a
fal, a padló pedig kő-vagy faborítású, ebben bőrlapokból áll a burkolat. A helyiségben két nagy íróasz-
tal van, könyvespolcok faltól falig, számítógép, laptop, írógép, papír és tollak. Régebben volt még öt
sakk-készlet is, de ezek már eltűntek a falakon lógó kardokkal és fejszékkel egyetemben.
Prae D'Alecheu-nak nincs ínyére a jelenlétem, ez egyértelműen látszik rosszalló pillantásaiból.
Dervisht ez hidegen hagyja. A nagyobbik íróasztal mögött ül a számítógépe előtt, egyik keze az egé-
ren, kis köröket ír le vele, és várja, hogy hívatlan vendége szóra nyissa a száját. Prae D'Alecheu vele
szemben ül. Én az ajtó közelében állok, hogy hamar lekophassak, ha Dervish úgy kívánja.
Prae végül megtöri a csendet.
- Billy Spleen még mindig a nagyszüleinél lakik?
Dervish lassan bólint.
- Gondoltam, esetleg ideköltözteted magadhoz - folytatja a nő. - Megfigyelés céljából.
- A megfigyelés inkább a ti asztalotok - mondja csöndesen Dervish.
- Szerinted nem veszélyes csak úgy ott hagyni? - erősködik a nő.
- Billy átváltozási korszaka már elmúlt. Most már egyáltalán nem jelent veszélyt.
- Ezt kétlem - somolyog Prae.
- Én viszont nem.
Prae az ölében összefont kezét nézi. Egy pillanatra eltűnődik. Aztán felém int.
- Ezt inkább nem szeretném a gyerek előtt.
- Miért, róla van szó? - kérdi Dervish.
- Részben igen.
- Akkor pedig muszáj lesz.
- Tényleg nem hinném, hogy... - kezdi Prae.
- Grubbs velem együtt szállt harcba a démonokkal - szakítja félbe Dervish. - Nem akarok eltitkolni
előle semmit.
- Csakugyan nem? - húzza az orrát Prae. - Tehát mindent tud arról, amivel foglalkozol?
- Nem. De nem titkolózom előtte. Ha kérdez, válaszolok neki. És mivel biztos vagyok benne, hogy
erről is kérdezősködne, akár maradhat is, hogy első kézből értesüljön a dolgokról.
Prae sóhajt.
- Sosem könnyítetted meg az életünket. Mindig is ellenségként tekintettél a Bárányokra. Mi a te ol-
daladon állunk, Dervish, és némi tisztelet kijárna nekünk.
- Tisztelni tisztellek benneteket - mondja Dervish. - Csak éppen nem bízom bennetek.
Már el is feledkeztem a Bárányokról. Dervish hibernációja alatt rengetegszer jártak a fejemben, fő-
leg holdtölte idején. Ha észleltem volna a vérfarkassá válás első jeleit, őket kellett volna felhívnom, és
megkérnem arra, szabadítsanak meg szenvedésemtől. Ám amióta Dervish visszatért, jobb dolgom is
volt, mint hogy a halált rejtő génjeimen vagy a családi rontáson tépelődjek.
A Grady családon és rokonságán ugyanis hosszú idő óta átok ül. Nagyon sok generáció óta. A
felmenőim az évszázadok során megpróbáltak rájönni az átok okára, gyógyszert kerestek rá, és meg-
próbáltak módszereket kidolgozni arra, hogyan lehet a megfertőződött gyerekek felől feltűnés nélkül,
hatékonyan intézkedni.
Így szerveződtek meg a Bárányok. Egy csapat tudós, katona, és nem is tudom, kik még, akik va-
lamennyien az öröklődő vérfarkassá válás kutatásával és kezelésével foglalkoznak. Rengeteg időt,
pénzt és energiát fordítanak arra, hogy a Grady család ádáz génjeinek titkait megfejtsék. Szükség
esetén viszont kivégzőként is közreműködnek.
 Sok szülő dönt úgy ugyanis, hogy megöli gyermekét, ha az vérfarkassá változik. De legtöbbjük
képtelen arra, hogy a piszkos munkát saját maga végezze el. Ilyen esetben is a Bárányokat hívják,
akik elszállítják az átalakult gyereket, és megteszik, amit meg kell tenni.
- Honnan tudtad, mi történt Billyvel? - kérdi Dervish.
- Nyilvántartást vezetünk a család valamennyi tagjáról - mondja Prae.
- De Billy nem hagyott nyomot maga után. Semmi bizonyíték nem volt az átváltozására.
Prae elmosolyodik.
- Csodálatosan falaztál neki. Összegyűjtötted utána a döglött állatokat, és szép csendben megsza-
badultál tőlük. Persze minden egyes dögöt még te sem találhattál meg. És az ügynökkel sem számol-
hattál, aki látta Billyt kiosonni a házából telihold idején.
- Közvetlen megfigyelés alá helyeztétek? - csattan fel Dervish.
- Időszakosan, igen.
Dervish ujjai megdermednek az egéren.
- Ehhez nem volt jogod.
- Nekünk mindenhez jogunk van - helyesbít Prae. - Ha a gondviselő úgy dönt, hogy személyesen
veszi gondjába a fertőzött gyereket, abban az esetben semmi közünk az ügyhöz. De te ehelyett sza-
badjára eresztetted.
- Vigyáztam rá! - hördül fel Dervish. - Senkire nem jelentett veszélyt. A megfelelő pillanatra vártam,
ezért nem tettem semmit.
- Értem - mondja Prae. - Mi viszont nem kockáztathattunk. Sejtettük, hogy az átváltozása esetén
így cselekednél, ezért pár éve szemmel tartjuk a fiút. És a bátyád gyerekeit is.
Dervish már készül, hogy visszavágjon. Aztán meggondolja magát, és bosszús arcot vág.
- Minek jöttél ide?
- Több okból is - mondja Prae. - Egyrészt meg kellett bizonyosodnom arról, hogy Billy egészséges.
- Igen, az - mondja Dervish. - Meggyógyítottuk.
- De vajon mennyire megbízható a ti gyógymódotok? - kérdi Prae. - Tudunk a démonról és az
egyezségetekről, de a folyamat nagy részét sűrű homály fedi. A démon többi ellenfeléhez hasonlóan
te is titkolod előlünk, amit tudsz. Nem segíted elő az ügyünket.
- Kívülállókat nem avathatunk be - mondja Dervish kimérten. - A démon egyszerre csak egy esettel
foglalkozik, és csak olyanokkal, akiknek van némi közük a mágiához. Ez a dolgok rendje, és nem raj-
tunk múlik - egyedül rajta.
- Az a démon... - bólint Prae. - Vész...
- Ki ne ejtsd itt a nevét! - szakítja félbe Dervish. - Bajt hozol ránk.
Prae idegesen néz körül. Érzem, ahogy libabőrös lesz a tarkóm. Dervish azonban elkapja a pillan-
tásomat, és alig észrevehetően félrehajtja a fejét. Jól ismerem ezt a mozdulatot - néha így tesz kacsin-
tás helyett. Rájövök, hogy csak Prae-re akarja a frászt ráhozni. A markomba vigyorgok, és megvárom,
amíg a nő lehiggad.
- Ez így nem tisztességes - folytatja Prae kissé nyugtalanul. - Mi még sosem léptünk kapcsolatba a
démonnal. Ha megteremtenéd köztünk az összeköttetést, talán külön egyezséget köthetnénk vele.
- Képtelenség.
- Egy próbát mindenképpen megérne. A mi...
- Egyszer már megtárgyaltuk ezt a dolgot - szól közbe Dervish. - Nem kezdjük elölről. A Bárányok
a tudomány útját járják. A démonok mágikus lények. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Slussz.
- Hát legyen - mondja Prae, és sápadt arcát egy pillanatra a méreg pírja önti el. - Ha úgy döntesz,
hogy nem avatsz be bennünket, az ellen nem tudunk mit tenni. De ez azt jelenti, hogy továbbra sem
lesz elegendő információnk a gyógymódról. Semmi bizonyítékunk arra, hogy hosszú távon is hatásos,
és ha igen, mitől. Ezért csak természetes, hogy gyanakszunk, és a biztonság kedvéért saját kísérlete-
ket folytatunk.
- Mi sem természetesebb - mondja Dervish mézédes undorral. - De nem hinném, hogy egészen
mostanáig vártatok volna, hogy meggyőződjetek arról, Billy nem közveszélyes-e. Ha már az átváltozá-
sa előtt is figyeltétek, akkor biztos vagyok benne, hogy az azóta eltelt több mint egy évben is. így tehát
a látogatásod úgynevezett első oka csak rizsa - nagyon is jól tudod, hogy Billy egészséges. Jöhet a
második ok, de lehetőleg ennél hihetőbb legyen!
Prae metsző pillantást vet Dervishre, majd rám.
- Másodszor - sziszegi. - Ellenőrizni akartuk Grubbsot. Veszélyes életkorban van. Az öccse... - Itt
görcsbe rándul a gyomrom. Ez a nő tudja az igazságot Bill-E-ről! - ...és a nővére is átváltozott. Taná-
csosnak ítéltük, hogy vessünk rá egy pillantást. Türelmesen vártunk, amíg... gyengélkedtél, de most,
hogy felépültél, gondoltuk, eljött az ideje egy kis beszélgetésnek. - Mosolyogva felém fordul. - Mondd
csak, hogy alszol mostanában? Nem álmodsz rosszakat? Reggelente nincs föld a körmeid alatt, eset-
leg...
 - Ugye tudod, mit csinál most, Grubbs? - kérdezi Dervish.
- Megpróbál beparáztatni - dünnyögöm mérgesen.
- Pontosan. Ha tényleg ellenőrizni akarnának, akkor titokban csinálnák. Észre sem vennéd őket.
Ezeket most csak azért mondja, hogy kiborítson téged, mert én is kiborítottam őt. Ne is törődj vele! Te
viszont - mondja Prae-nek - most rögtön mondd el, miért jöttél, vagy tűnj innen!
- Hát jó - Prae kihívó pillantást vet Dervishre. - El akarunk végezni néhány kísérletet Billyn, labora-
tóriumi körülmények között.
- Kísérleti nyulat akartok csinálni az unokaöcsémből? - nevet Dervish érdesen. - Azt akarjátok,
hogy kölcsönadjam nektek a kölköt, hogy taperoljátok, hogy összeszurkáljátok, hogy füttyszóra bilibe
pisiltessétek?
- Nem ilyesmiről van szó. Mi csak...
- Ki innen! - kiáltja Dervish.
- Legyen egy csöpp eszed! - tiltakozik Prae. - Engedd, hogy befejezzem.
- Már be is fejezted - nevet Dervish. - Éppen eleget hallottam. Most pedig ülj szépen vissza a ko-
csidba, és...
- Láttál már olyan gyereket, aki átváltozott? - fordul hozzám Prae élesebb hangon. - Az öcsédet
biztosan láttad, de csak az átalakulása első fázisaiban. Eltart pár hónapig, amíg a betegség elhatal-
masodik. Szőrt növesztenek! A testrészeik eltorzulnak! A gerincük kicsavarodik! Van nálam pár fény-
kép, amelyeken...
- Nem! - ordítom. - Nem akarok fotókat látni! Már láttam őket!
- Épp egykorúak veled - mondja Prae gyorsan, amint Dervish megindul felé. - De vannak még fiata-
labbak is. Van nálunk egy nyolcéves kislány, akinek a szülei nem tudtak a betegségről. Megölte az
anyját. Kiharapta a torkát, és...
- Most azonnal takarodsz innen! - mordul fel Dervish, és Prae gallérja után kap.
- Várj! - állítom meg feltartott kézzel.
- Grubbs, oda se figyelj erre a...
- Csak egy percet várj! Légy szíves!
Dervish nagyot fúj, majd hátralép.
- Csak segíteni akarunk - mondja Prae. Hozzám beszél, de Dervishre néz. - A nagybátyád egy régi
tudomány mestere. Ő varázslatnak hívja, számunkra viszont tudomány, csak másféle. Mi az új irány-
zat hívei vagyunk. Dervish egyszerre csak egy harcot vív. A szüleid is ezt a lehetőséget választották.
Mi viszont ezt a betegséget gyökerestől próbáljuk meg kiirtani. Azt akarjuk, hogy ne csak néhányan
járjanak jól, hanem mindenki. Ehhez pedig vizsgálatokra és kutatásokra van szükség. Az öcséd egyi-
ke annak a nagyon kevés áldozatnak, aki legyőzte az átkot. Ha tanulmányozhatnánk, ha rájöhetnénk
csodálatos gyógyulásának nyitjára, talán képesek lennénk megismételni, és így megmenthetnénk
másokat is - méghozzá démonok és varázslat nélkül.
- Nem sikerülne - mondja Dervish elcsigázottan. - Már megmondtam, hogy ennek semmi köze a
tudományhoz. Egyáltalán, ehhez az univerzumhoz. Soha nem fogjátok megérteni, sem utánozni. Azt
hiszed, akadékoskodnék, ha a legkisebb esély is lenne rá, hogy sikerülhet?
- Nem tudhatod biztosan - mondja Prae.
- De igen.
Prae halkan mormog valamit, aztán újra felém fordul.
- Semmi baja nem esne Billynek. A nagybátyáddal bejöhetnétek, és megnézhetnétek. Egyszerűen
csak többet akarunk tudni, hogy megérthessük... hogy segíthessünk.
Kezdem megsajnálni Prae D'Alecheu-t. Rémes kinézete és modora ellenére tényleg csak jót akar.
De hogy magával vigye Bill-E-t, bezárja, és kísérletezzen rajta... Megrázom a fejem.
- Jobb, ha most mész - szólal meg csendesen Dervish. - Nem segíthetünk.
- Miattatok lesznek ártatlan emberek szenvedésre és halálra kárhoztatva - mondja Prae dühösen.
- Már elég régóta vagyunk erre kárhoztatva - von vállat Dervish. - Kezdjük megszokni.
Egyik kezét Prae vállára teszi. A nő kitér előle, és szembefordul vele.
- A lányom is átváltozott - sziszegi. - Megpróbáltam meggyógyítani, de nem sikerült. Még életben
van, mert még hiszek, és reménykedem. Ha cserbenhagysz bennünket, őt és a hozzá hasonlókat is
cserbenhagyod. Hogyan tudsz majd aludni, ha ez a te lelkeden szárad?
- Pocsékul - feleli Dervish. - Billy viszont úgy alszik majd, mint a tej, és nekem ő a legfontosabb.
Ahogyan neked a te lányod. - Közel hajol hozzá. - Fordított esetben hagynád, hogy a te szeretteidet
vigyék el?
- Igen - vágja rá Prae. - Szó nélkül.
- Látod, ez köztünk a különbség. Én ritkán tűrök bármit is szó nélkül.
- Más módja is van ám - mondja Prae, és hangján fenyegetés érződik. - Meg sem kellett volna kér-
deznünk téged. Minden további nélkül magunkkal vihetnénk.
 Dervish megdermed.
- Azt próbáljátok meg - suttogja. - Csak aztán ne lepődjetek meg túlságosan.
- Nem akadályozhatsz meg bennünket - mondja makacsul Prae, hangját harag szorítja el. - Nagy a
hatalmad, de a Bárányoké is az. El tudnánk...
- Ha velem packázol, akkor mindannyiunkkal packázol - szakítja félbe Dervish. - Csakugyan ez a
szándékod? A Bárányok most már egyenértékűnek tartják magukat a Tanítványokkal?
- Nem félünk a fajtádtól - mondja Prae, de szavai üresen csengnek.
Dervish bágyadt mosolyt ereszt meg.
- Ha csak egyetlen ujjal is hozzányúltok Billyhez vagy Grubbshoz, megtanítalak benneteket a
félelelmre. És ezt veheted ígéretnek.
- Nem akarhatod, hogy ellenségekké váljunk - figyelmezteti Prae. - Ezen a világon mindenki szo-
rulhat segítségre, még a Tanítványok is. Egy nap még szükséged lehet ránk.
- Lehet - bólogat Dervish. - De az nem ma lesz. - Az ajtóra mutat.
Prae szóra nyitja a száját, hogy még egyszer próbálkozzon, de rájön, hogy csak a falra hányna
borsót. Undorral rázza meg a fejét. Haragos pillantást lövell felém.
- Imádkozz, hogy ne törjön ki rajtad, mert ha megtörténik, a nagybátyádhoz hasonló emberek miatt
nem fogunk tudni segíteni rajtad. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megölünk.
Az ajtóhoz lép, felrántja, és kivonul. Pár másodperc múlva halljuk a bejárati ajtó csapódását, aztán
az autó motorjának zúgását. Felerősödik, majd fokozatosan elhalkul.
Dervish rám bámul. Én rá. Egyikünk sem szól. Fogalmam sincs, min gondolkodhat, az én fejemben
viszont egyetlen kérdés visszhangzik: kik azok a Tanítványok?!.

Egy rendes rémcsalád

Dervishnek megint rémálmai vannak. Négy éjszaka zsinórban - biztos rekordot akar dönteni. Sze-
rencsére most már számítottam rá. Miután Prae D'Alecheu elment, Dervish nem nagyon mutatkozott.
A dolgozószobájában járkált fel-alá, és egyfolytában dünnyögött, mormogott. Sejtettem, hogy ebből
megint rémálmok lesznek, ezért miután lefeküdt, fennmaradtam. Ébren várakoztam, miközben lélek-
ben felkészültem egy újabb hosszú, mozgalmas éjszakára.
A képcsarnokban találtam rá. Úgy osont el az ajtóm előtt, hogy észre sem vettem, pedig erősen
hegyeztem a fülemet. De egy perccel ezelőtt nekiállt üvöltözni, így már könnyen rá lehetett jönni, hol
van.
Ebben a teremben halott családtagjaim portréi és fotói láthatóak. Főleg vérfarkassá változott ka-
maszok képei. A képcsarnok az első emeleten található, a hálószobám közelében. Mire odaérek,
Dervish jó néhány fényképet sodort már le a falról, és éppen egy nagy portrét próbál letépni a kampó-
járól.
- Hagyj engem békén! - üvölti. - Nem az én hibám!
- Dervish! - szólok neki, odasietek hozzá, lefogom a jobb kezét, és megpróbálom lefeszegetni a
képről az ujjait. - Dervish pajtás! Nem igaz a fele sem, ne őrülj meg teljesen! Ne ordítsál, késő van
már!
Füle botját sem mozdítja pompás rímeimre. Elrántja a kezét.
- Takarodj a fejemből! Az agyam... Ne edd meg az agyam! - Térdre rogy, két kézzel szorítja a fejét,
és halálra vált hangon, fájdalmasan hörög.
- Dervish, nyugi, semmi baj, minden rendben, higgadj már le! Megint rosszat álmodtál, ne fetrengj a
padlón már!
Tekintete megakad egy mellettünk lógó fényképen. Elakad a lélegzete.
- Nem én tettem! - zihálja. - Nem én öltelek meg! Hagyj már békét nekem!
Félrelököm a fotókat, megragadom Dervish kezét, leráncigálom a fejéről, és farkasszemet nézek
vele.
- Ébredj már föl, te kopasz kerge birka! Nincs már mitől félni, észhez kéne térni! Elborult az agyad,
szedd már össze magad! Tessék szépen felébredni! Ez az, tudom én, hogy laknak otthon, tudom...
Kitisztul a tekintete. Egy pillanatig olyan képet vág, mint egy eltévedt kisgyerek - szeme szótlanul
segítségért könyörög. Aztán visszatér az igazi Dervish, és az őrjöngést lassan felváltja a szégyen és a
kimerültség. Eleresztem, megnyugtatóan bólogatok, hogy lássa, minden oké, nem történt semmi baj.
Dervish körbenéz a földön heverő fotókon. A legtöbb szét van szaggatva, néhányat össze sem le-
het már ragasztani. A keretekben nincs üveg, azokat már néhány hónappal ezelőtt kivettük, ha esetleg
bármi ehhez hasonló történne. Nem akartam, hogy kárt tegyen magában - vagy bennem.
- Azt hittem, életre keltek - böki ki Dervish. - Engem okoltak. Azt mondták, az átok miattam van.
Meg akarták bosszulni.
- Csak álmodtál.
- Tudom. De mégis... - Megrázkódik. - Olyan jól megvoltam Prae D'Alecheu meg a Bárányok nél-
kül. A hátam közepére sem hiányoztak. Főleg ebben az állapotomban. Miért történnek a rossz dolgok
mindig a legrosszabbkor?
- Felejtsd el őt - mondom neki. - Már elment. Elzavartad.
- Talán nem kellett volna. Talán... - Köhint egyet, majd feláll. - Nem. Ezt a rémálmom mondatta ve-
lem. A Bárányok nem segíthetnek. Jót akarnak, de ilyen esetekben tehetetlenek.
- Nem úgy, mint a Tanítványok? - pendítem meg, és bár nem vagyok benne biztos, hogy a titokza-
tos témával a legjobb pillanatban hozakodom elő, győz a kíváncsiságom.
Dervish a fejét rázza.
- Később majd mesélek róluk. De nem most. Rendben?
Közönyt színlelve vállat vonok.
Dervish gondolataiba mélyedve mormog.
- Billynek sejtelme sincs az átváltozásáról, Vész hercegről, és hogy mit tettünk érte. És ez jobb is
így. Semmi értelme nem lenne megzavarni az életét. A Bárányok az emberek világában élnek, semmi
közük nem volt soha a Démonvilághoz és a mágiához. Billytől semmi érdemlegeset nem tudhatnának
meg.
- Akkor emiatt ne is aggódj - motyogom. - Feküdj vissza, aludd ki magad, a szörnyű álmaidat meg
gyűrd össze, és dobd ki az ablakon!
- Ha ez ilyen egyszerű lenne - nevet Dervish. Órájára pillant, és ásít. - Azért megpróbálok vissza-
aludni, hogy Grubitsch nővérkének ne legyen rám panasza. - Rám néz. - Ha elalszom, lehet, hogy
elölről kezdem a mászkálást. Zárd rám az ajtót.
- Azt már nem - mosolyodom el. - Ripityára törnéd a berendezést. Ne aggódj, alvás közben fél füllel
figyelek majd rád. Vigyázok rád, bízd csak ide!
Dervish kinyújtja a kezét, megszorítja az enyémet, és felcsoszog a lépcsőn a hálószobája felé. Kö-
vetem a tekintetemmel, amíg be nem fordul a sarkon. Kicsit maradok még -Bill-E, a Bárányok, a titok-
zatos Tanítványok járnak a fejemben. Aztán nekiállok összeszedni a fotókat, a kevésbé megviselteket
visszaakasztom a helyükre, és tudom, hogy úgysem tudok majd visszaaludni.

***

Gyűrött vagyok. Alig bírom nyitva tartani a szemem. A haverjaim a David A. Haymsszel kapcsola-
tos fejlemények felől kérdezősködnek, de válasz helyett csak nyögök. Ebéd közben Bill-E-t fürkészem.
Elképzelem őt a Bárányok karmai között, egy asztalhoz szíjazva, testén elektródákkal. Ezt nem fogom
hagyni. Én az öcsémért már Vész herceggel is megküzdöttem, úgyhogy ha Prae D'Alecheu sanda
terveket szőne Bill-E-vel kapcsolatban, akkor nemcsak Dervish-sel és a Tanítványokkal kell számolnia
- hanem velem is.
Jó, tudom, hogy valószínűleg nem csinálná össze magát, ha egy tizenévessel kellene szembe-
szállnia. De elég nagydarab vagyok. És ami azt illeti, tudok nagyon szemét is lenni. Ha a szükség úgy
hozza.

***

Amikor hazaérek, egy limuzin áll a kocsifelhajtón. A kormány mögött sofőr szunyókál. Nem kell
hozzá nagy fantázia, hogy kitaláljam, ki a tulajdonos.
Amint belépek az ajtón, már hallom is a hangját. A nappaliban van. Erőteljes, magas a hangja, ki-
csit affektál. Az egyik korábbi filmjéről beszél - talán A förtelem bugyrairól -, és épp azt taglalja
Dervishnek, milyen nehéz volt hihető kinézetű szörnyeket készíteni.
- ...manapság viszont már mindenki számítógépes animációt használ! Hát én ki nem állhatom. A
közönség egyből észreveszi, és esze ágában sincs félni. így működik az ember - ha egy szörnynek
öltözött színészt vagy egy jól megtervezett bábut lát, még akkor is képes elhitetni magával az illúziót,
ha közben tudja, hogy nem valódi. De ha egy számítógéppel megrajzolt figurát mutatnak neki, az agya
egyszerűen nem hagyja magát átverni. És nem is tartja ijesztőnek. Az a véleményem...
Belépek a szobába, és halkan köhintek. Davida Haym a díványon ül, felpillant. Ötven körüli, és el-
képesztően hétköznapi benyomást kelt. Fekete hajában ősz szálak. Tömzsi. Nyájasan mosolyog. Az
orrán lila keretes szemüveg. A ruhája világos, virágmintás. Ránézésre inkább tűnik kacarászó nagy-
mamának, mint hétpróbás horrorfilmesnek.
- Davida, ő az unokaöcsém, Grubbs - mutat be Dervish. Davida mellett ül a díványon, és kicsit el-
csigázottnak tűnik, valamiért az az érzésem támad, hogy Davidának azóta be nem áll a szája, amióta
megérkezett. - Grubbs itt él velem.
- Szia, Grubbs! - mondja Davida, és feláll kezet nyújtani. Alacsony. Alig ér a mellkasomig. - Szép
neved van. Talán valami becenév?
 - Eredetileg Grubitsch - mormogom. - Nagy rajongója vagyok önnek. A Vérvétel szerintem az utób-
bi tíz év legjobb horrorfilmje volt.
- Jaj, köszönöm! - rikkantja Davida, és tovább szorongatja a kezemet. - Bár, hogy őszinte legyek,
nem sok munkám volt vele. Liam Fitz, a rendező, elég céltudatos fickó, minden részlet felől saját ma-
ga dönt. Részemről sínre tettem, megadtam mindent, amit csak kért, de ezen túlmenően... - Vállat
von, és a kezemet még mindig nem engedi el.
- Ez meg itt June - mondja Dervish, és a szobában tartózkodó harmadik személyre mutat, aki tőlem
balra ül egy székben.
- Juni - helyesbít a nő, miközben felemelkedik. - Juni Swan. - Davida Haym végre elereszt, én pe-
dig kezet fogok a másik nővel. Ő is alacsony, bár Davidánál kicsit magasabb. Vékony. Csinos. A haja
fehér, a bőre nagyon sápadt, szeme rózsaszínes. Albínó. Haját hátul lófarokban fogja össze. A korát
nehezen tudnám megsaccolni, olyan sápadt és ránctalan a bőre.
- Juni Miss Haym asszisztense - teszi hozzá Dervish.
- Davidáé - javítja ki a producer, majd hangosan csettint. - Ki nem állhatom az udvariaskodást.
- És nem is az asszisztense vagyok - mondja Juni szinte bocsánatkérően. Nagyon halkan beszél. -
Bár valóban segíteni jöttem.
- No, hát üljünk le! - mondja Davida, mintha mi vendégeskednénk nála. Visszavezet bennünket a
helyükhöz, és biztatóan megveregeti a díványt maga mellett. így hát leülök Dervish és őmellé. - Éppen
azt meséltem a nagybátyádnak, milyen nehézségeim voltak a többi filmemmel. Ahogy biztosan tudod
is - mert sejtem ám, hogy rajongsz a horrorért -, odavagyok a szörnyekért! Egyszerűen IMÁDOM őket!
A tépőfogakat, a csápokat, a kidülledő szemeket, a nyálkát... ez mind olyan isteni, ugye? Na ugye! De
hogy valóságosnak tűnjenek... hihetőnek... hogy a nézők sikítófrászt kapjanak tőlük... az pokolian
nehéz dolog. De neked ezzel biztosan nem mondok újat. Valószínűleg rengeteg pocsék rémfilmet
láttál már. Amelyekben a szörnyek nagyjából olyan rémisztőek, mint egy szendergő csecsemő. Ugye?
- Aha - vigyorgok. - A legtöbb horror gagyi. Pont ez bennük a jó.
- Szó szerint! - kurjant Davida, és akkorát csap Dervish térdére, hogy az felszisszen. - Nem semmi
a kölyök! Ez aztán tudja, mitől döglik a légy! - Majd megint hozzám fordul. - Nagyon is jók néha azok a
könyökvédős rémhistóriák, amelyek csak úgy csöpögnek a béna effektektől meg a nevetséges ször-
nyektől. Én még a régi Universal- és Hammer-filmeken nőttem fel, nincs is azokkal semmi baj. Az
embernek néha jólesik leülni, és röhögni egyet valami olcsó majomkodáson. - Egyik ujját felemeli, és
halkabban folytatja. - De horrort nem mindig azért nézel, hogy nevess, igazam van? Megesik az is,
hogy félni akarsz. Hogy fenekestül felforduljon a világ. Hogy a sötétben ülve marcangolni kezdjen a
rettegés. Ugye?
- Naná! - Miután Vész herceggel és segédeivel harcoltam, volt egy időszak, amikor nem élveztem
a horrorfilmeket. Épp elég félelmetes volt maga az élet. De ahogy teltek a hónapok, a valóságos bor-
zalmak emlékei halványulni kezdtek, és újra felfedeztem a képzelet szülte horror iránti vonzódásomat.
- Nos, éppen ez a szándékom a következő filmemmel - folytatja Davida, újra emelt hangon. - Egy
darabig kivontam magam a forgalomból, lassan négy év telt el a legutóbbi munkám óta. Ezt az időt
kutatással és tervezgetéssel töltöttem. Azt akarom, hogy a legújabb filmem nagyot üssön, ne valami
régebbi sztoriról lenyúzott, sokadik bőr legyen. Sikítást akarok, nem nevetést. Torkon akarom ragadni
a nézőt, fel akarom rázni, hogy utána reszketve menjen haza.
- Ez király! - örvendezek.
- És itt jön a képbe a nagybátyád. - Davida lesimítja a szoknyáját, és mosolygós arcát Dervish felé
fordítja. - Rátérhetünk most az üzletre, vagy akar előtte még egy kis időt?
- Most is megfelel - mondja Dervish.
- Rendben. - Davida körbepislant, nem hallgatózik-e valaki. - Nemsokára elkezdem forgatni a leg-
újabb filmemet. Már minden készen áll. És ezúttal nem csak a producer leszek - én írtam a forgató-
könyvet, és én is fogom megrendezni. El tudják képzelni? Én, mint rendező! - Hátraveti a fejét, és
kacagni kezd.
Dervishsel vele nevetünk, bár fogalmunk sincs arról, mi ezen olyan mulatságos.
- A tervet teljes titokban tartom - folytatja Davida. - A többi filmemről sem locsogtam sokat, de ez
most kifejezetten titkos. Minden érintett írásba adta, hogy bizalmasan kezeli, ami ezzel kapcsolatban a
tudomására jut. A szörnyek terveit egy hipermodern széfben őrzöm, és rajtam kívül csak ketten látták
őket teljes valójukban - a többiek csak egy-egy kis részleten dolgozhatnak. Ezúttal nem valamelyik
híres stúdióban fogunk forgatni, ugyanis berendeztem egy saját stúdiót, távol a kíváncsi szemektől. A
legtöbb ember azt sem tudja, hogy újra dolgozom - azt gondolják, biztos kiégtem, és most épp a ten-
gerparton üldögélve malmozok.
- Úgy tűnik, rengeteg vesződséget hozott a saját fejére - mondja Dervish.
- Ne vicceljen már! - horkan fel Davida. - Most vagyok igazán elememben! Ezt a filmet akartam
mindig is leforgatni! Imádom az ármányt, a feszültséget, a rejtélyt! Ez egy játék, méghozzá a legjobb a
világon, aminek egyedül én ismerem az összes szabályát. A világon senkivel nem cserélnék most,
nincs az a pénz!
- Örülök, hogy boldog - mondja Dervish. - De nem igazán értem, miért...? - A kérdést befejezetlenül
hagyja.
- Mármint miért mesélem ezt el éppen önnek? - Davida rám néz, és kacsint. - Illetve... önöknek? -
Megint halkabban folytatja. Nem hiszem, hogy képes lenne suttogásra, ez mindenesetre a legtöbb,
ami telik tőle. - Annak, amit most mondok, szigorúan köztünk kell maradnia. Még nem kértem önöktől,
hogy titoktartási szerződést írjanak alá, de ha elfogadják az ajánlatomat, ezt később meg kell tenniük.
Abból, amit önről hallottam, arra következtetek, hogy állja a szavát. De ami Grubbst illeti, nem is tu-
dom...
- Tudok titkot tartani! - fortyanok fel. - Miattam egy percig se féljen!
- Nagyszerű. - Játékosan megszorítja a térdemet, ami majdnem szilánkosra törik. - Tehát ha azt
kérem önöktől, hogy arról, amit most mondani fogok, senkinek ne beszéljenek, még a legjobb barát-
juknak sem... bízhatok önökben?
- Harapófogóval sem szednek ki belőlem semmit! - nevet Dervish.
- Belőlem sem - tódítom.
- Pompás! - sugárzik Davida. - Akkor jól figyeljenek, és hallgassanak, mint a sír. A film címe
Vérfüred.
- Vérfüred! - ismétlem elhűlve. - Nagyon ütős!
- Szerintem is - kuncog Davida. - Vérfüred egy városka neve, a film ott játszódik. Talán kicsit idét-
len név, de mindig is bolondultam az olcsó szóviccekért. Már látom is a plakátokat: "Tartson velem
Vérfüredre!", esetleg: "Kezdődjék a Vérfüred!" - Rám hunyorít. - A szlogenen talán még agyalni kell
kicsit, de nagyjából értik, mire gondolok. És most jön a lényeg, amiért tulajdonképpen jöttem, és biztos
vagyok benne, hogy a legjobban ez fog tetszeni önöknek. A Vérfüredben látható szörnyek ugyanis...
démonok!
Széles mosollyal hátradől, úgy várja a reakciónkat. Fogalma sincs róla, hogy ezzel az erővel akár
bombát is dobhatott volna közénk.
Davida el sem tudja képzelni, miért nem lelkesedünk. Nem tudja hova tenni lapos pillantásainkat és
a ránk ereszkedő kínos csendet. Tovább beszél a filmjéről. Elmondja, hogy Vérfüred városát démonok
lepik el. Szót ejt pár szereplőről és jelenetről. Rezzenéstelenül hallgatjuk Dervishsel.
- Na jó - mondja végül Davida. - Mi a baj? - Beszagol a hóna alá. - Büdös vagyok, vagy mi?
Dervish mosolyt erőltet az arcára.
- Nincsen semmi baj. Csak hát... Nem igazán vagyunk oda a démonokért, ugye, Grubbs?
- Hát nem - mordulok.
- Hogyhogy? - kérdi Davida - A démonok a legfélelmetesebb szörnyek az összes közül.
- Talán túlságosan is - dörmögi Dervish, majd élesen felnevet.
Davida hitetlenkedő arcot vág.
- De hát maga állítólag valóságos démonszakértő! Minél mélyebbre ásom magam a témában, an-
nál többször merül fel a neve. Úgy hallom, maga mindent tud az életükről, a szokásaikról, a küllemük-
ről.
- Úgy beszélsz róluk, mintha léteznének - kuncog Juni Swan.
- Természetesen tudom, hogy nem léteznek - horkan fel Davida. - De a démonokról rengeteg tör-
ténet és legenda szól, tömérdek leírás és festmény létezik róluk, és Dervish többet tud ezekről, mint
bárki más. A világ legritkább démonos könyvei és kéziratai vannak a birtokában. Nincs igazam?
- Az átlagnál többet tudok, de vannak, akiknél kevesebbet - válaszolja Dervish óvatosan. - Annyit
azért biztosan mondhatok, hogy a démonokat nem szabad bagatellizálni. Ha démonosdit akar játsza-
ni, rendben: használja a fantáziáját, találja ki, váljék egészségére. De az az érzésem, hogy maga en-
nél többet akar.
- Eltalálta, öregem! - vágja rá Davida. - Nekem valódi szörnyek kellenek, a létező legádázabb dé-
monok! Azt akarom, hogy a filmem hihető legyen. Ehhez már szinte minden megvan, ami kellhet,
ahogy mondtam, már négy éve dolgozom az ügyön. A démonjaim bevetésre készek. De azt akarom,
hogy életszerűnek tűnjenek. Hogy még a legavatottabb démontudós is hitelesnek találjon minden apró
részletet. - Davida Dervishre mutat. - És itt jön maga a képbe. A szakértelmét akarom, a véleményét,
a tudását. Azt akarom, hogy legyen ott a forgatáson mint szakértő. Szóljon, ha valamit rosszul csiná-
lunk, tereljen a helyes útra, segítsen elkapni a lényeget!
- Magának nem én kellek - jelenti ki Dervish. - Semmit sem konyítok a filmezéshez.
- Egyszer mindent el kell kezdeni - erősködik Davida. - Nem állítom, hogy éppen ez a megbízás hi-
ányozna később a szakmai önéletrajzából, nevezzük inkább kirándulásnak. Megnézi, hogyan készül
egy film... haverkodik a színészekkel és a stábbal... megmondja, hol hibázunk... ráadásul nem is ke-
resne vele rosszul!
 Juni udvariasan köhint.
- Davida, körülnéztél te ebben a házban? Nem hiszem, hogy a pénz szempont lehet. Így van,
Dervish?
- Őszintén szólva tényleg nem szűkölködöm - mosolyog Dervish a csinos albínóra.
- Hát akkor ne a pénzért csinálja! - von vállat Davida. - Csinálja az élmény kedvéért! Ilyen lehető-
ség egyszer adódik az életben. Grubbst is magával hozhatja. Ugye, Grubbs, téged is érdekel, hogyan
készül egy film?
- Naná! - lelkendezem. Aztán eszembe jut, miről szól a film. - De a démonok... szóval... tudom,
hogy hülyén hangzik, de... - fintort vágok.
- Én ezt nem hiszem el! - csattan fel Davida. - Azt hittem, odalesznek a gyönyörtől, hogy részt ve-
hetnek ebben. Ha ilyen fanyalogva állnak hozzá, másokat is megkérhetek! Nem fogok itt...
- Davida! - szakítja félbe higgadt hangon Juni. - Letámadással nem fogod meggyőzni őket. Ha nem
akarnak részt venni a filmben, el kell fogadnod a döntésüket, és napirendre kell térni fölötte.
- Tudom - morogja Davida. - Csak egyszerűen nem értem, miért utasítanak vissza!
- Nem személyes okból - mondja Dervish, és Junira néz. - Miss Swan, ön milyen minőségben vesz
részt a forgatáson?
- Pszichológus vagyok. Sok gyerek szerepel a filmben, az én dolgom, hogy felügyeljek rájuk.
- Sok ehhez hasonló munkát végez? - kérdezi Dervish. Juni a fejét rázza.
- Ez az első ilyen.
- Azért hoztam magammal Junit, mert most megyek beszélni egy gyerekszínésszel - mondja
Davida. - Szeretném, ha a lehető legkorábban elkezdene foglalkozni a gyerekekkel. Juni száz méter-
ről is kiszúrja a problémás gyerekeket.
- És a problémás felnőtteket? - kérdezi Dervish.
- Nem hinném, hogy önnel bármi gond lenne - válaszolja Juni félénk mosollyal.
- Erre azért nem vennék mérget - mormogja Davida, majd szélesvásznú mosolyát Dervishre vil-
lantva újabb támadásba lendül. - A pokolba is, Grady! Bánom is én, hogy problémás-e, vagy sem,
maga kell a csapatomba! Mondja, mivel tudnám meggyőzni?
Dervish már mondaná is, hogy Davida semmit sem tehet, de aztán elgondolkodik, Junira pislant,
és megadó képet vág.
- Van itt egy példány a forgatókönyvből?
- Nincs - vágja rá Davida. - De ha lenne, akkor sem mutatnám meg magának. Van viszont lemezre
mentve pár részlet, a cselekmény vázlatos formában, és néhány démon leírása - valamivel csak meg
kellett nyernem a befektetőket. Még ennyit sem szeretnék azonban felfedni, pláne olyasvalaki előtt,
aki nem írt alá szerződést.
- Értem - mondja Dervish. - Viszont ha belenézhetnék, meg tudnám mondani, hogy van-e rám
szüksége vagy nincs. Nem szeretném vesztegetni sem a maga idejét, sem az enyémet. Ha nem látok
rá okot, hogy jelen legyek a forgatáson, ha nem tudok a segítségére lenni, hát akkor...
Davida nincs túlságosan elragadtatva.
- Van pár másolatom a lemezről - mondja, és fejével a földön fekvő táskájára int. - Digitális máso-
lásvédelem van rajtuk, így a rajta lévő anyagot nem tudja lemásolni, sem e-mailen továbbküldeni.
De... - Eltűnődik, majd a táskájába nyúl, és egy lemezt vesz elő dobozban. - Nem tudom, miért bízom
meg magában. Annyira azért nem fontos nekem. Viszont maga az első ember, aki egy filmemre ne-
met mond, és ez sehogy sem tetszik nekem. A csodálatos Davida Haymet senki sem utasíthatja visz-
sza! - Kurta nevetést hallat, majd feláll.
- Huszonnégy órán keresztül magánál lehet. Ma este beszélünk a gyerekszínésszel, holnap erre
jövünk vissza, és beugrunk a lemezért. Egyetlenegyszer felteszem majd a kérdést, meggondolta-e
magát. Ha nem, úgy is jó. - Dervishre mosolyog, felém biccent, majd fejedelmi arckifejezéssel az ajtó
felé masírozik.
Juni mosolyogva feláll.
- Mekkora primadonna! - mondja, amint Davida hallótávolságon kívül kerül.
- Díjnyertes - nevet Dervish.
- De bűbájos ember - mondja Juni. - A gyerekekhez pedig nagyon ért. Úgy bánik velük, mintha az
anyjuk lenne. A borzalmas filmjei ellenére a légynek sem tudna ártani.
Juni az ajtó felé indul. Megáll. Dervishre néz.
- Remélem, meggondolja magát. Tudja... - Elhallgat, megköszörüli a torkát, az arcán mosoly villan,
majd kilép az ajtón.
Dervish utánasiet, hogy kikísérje őket. A nappaliban maradok, a díványon heverő lemezt bámulom
- és bár fogalmam sincs, miért, borzalmas balsejtelmem támad.
 Ne menj le a pincébe!
Dervish dudorászva tér vissza.
- Egész kedvesek - mondja.
- Főleg Juni - jegyzem meg szárazon.
- Így van. - Kezébe veszi a lemezt, és töprengve nézi.
- Miért gondoltad meg magad? - kérdezem.
- Arról egyelőre szó sincs - mondja.
- De azért megfontolod, ugye?
- Igen. Aggodalomra valószínűleg semmi ok, csak a szokásos bazári trükkökből akarnak néhányat
eldurrogtatni. De az az érzésem, hogy Davida a lehetőségeihez képest túlságosan sokat tud. Feltett
szándéka, hogy a filmje valódinak hasson, ezért elképzelhető, hogy olyasmibe akar belepiszkálni,
amibe nem kellene. Elképzelhető, hogy ősi rítusokat akar feleleveníteni, az pedig balul üthet ki. Nem
lehetett könnyű a nyomomra bukkannia, és tartok tőle, hogy esetleg mást is kiszimatolt rólam. Kíván-
csi vagyok, mit tudhat még.
- Tehát átnézed a sztorit és a démonokat, nehogy valami simliskedésről legyen szó? - kérdezem.
Dervish bólint. - Bár van egy sanda gyanúm, hogy Juni bájos mosolyának is köze van ahhoz, hogy
mégis átgondolod.
- Te meg vagy őrülve! - csattan fel Dervish. - Juninak semmi köze ehhez!
Heves reakciója, meg az, ahogyan kiviharzik a szobából, sikeresen meg is győz az ellenkezőjéről!

***

Miután elhessegettem baljós előérzetemet, megpróbálom rábírni Dervisht, hogy mutassa meg a
lemezt. Tudni akarom, hogy fest David A. Haym filmje ilyen korai szakaszban. Dervish nem enged
kérésemnek, és bezárkózik a dolgozószobájába. Visszamegyek hát a földszintre, és elalszom a dívá-
nyon. Az éjszaka közepén ébredek fel. Fázom. Fontolgatom, hogy felvonszolom magamat az ágyam-
ba, de győz a lustaságom. Inkább körbebástyázom magam néhány párnával, ezek hamarosan felme-
legítenek. Lassan újra álomba szenderülök, de egyszer csak felpattan a szemem, és egy pillanat alatt
észhez térek.
Dervish bajban van.
Hogy miből gondolom, nem tudom - valami megérzésféle. Lecsúszom a díványról, a párnák sza-
naszét gurulnak, én meg felrohanok az emeletre. Dervish nincs a hálószobájában. A dolgozószobájá-
ban sincs. A második emeleten sehol nincs. Az elsőn sincs. Visszarobogok a földszintre. Gyorsan ott
is körülnézek, de nyoma sincs. Ezek szerint vagy elment itthonról, vagy... lent van a pincében.
Mielőtt lemennék, megnézem, hogy Dervish nem törte-e fel a konyhában az evőeszközös szek-
rényt, és nem fegyverkezett-e fel késekkel. Azután lefelé indulok a lépcsőn. Lámpák gyulladnak fel
automatikusan, ahogy a lépcső aljára érek. Ebben a pincében Dervish bort tárol. Nem sűrűn járok itt
lent. Sehol semmi érdekes.
Hallgatom a lámpák zümmögését, az árnyékokat nézem, megpróbálom bemérni Dervisht. Egy-
percnyi álldogálás után lelépek a legalsó lépcsőről, és hirtelen támadásra számítva, összeszorított
ököllel elkezdem átvizsgálni a borospolcokat.
A pincében sehol sem találom Dervisht. Mivel az egészet átkutattam, legszívesebben indulnék is
fel, hogy körülnézzek a ház körül. De van még egy hely, ahol körül kell néznem. Ott aztán a legkevés-
bé szeretnék kutakodni - ezért is vagyok egyre inkább biztos abban, hogy Dervisht ott találom.
Az egyik fal titkos átjárót rejt. Keresni kezdem. Egy borosüvegek alatt roskadozó, hatalmas polc ta-
karja. De az egyik üveg preparált. Megtalálom, és erősen benyomom a dugót. Besüllyed. A polc ketté-
válik, és a két elkülönülő szárny mögött egy szűk, sötét folyosó tűnik fel.
- Dervish! - kiabálok be. Kiáltásom visszhangzik, de válasz nem érkezik rá.
Szaggatottan lélegezve elindulok befelé a folyosón. A borospolc két szárnya visszacsúszik a helyé-
re. Pár pillanatig sötétség vesz körül, de aztán fények gyulladnak a fejem fölött, és ezek derengése
éppen elég ahhoz, hogy lássak.
A folyosó egy titkos föld alatti pincéhez vezet. Ez az a hely, ahol Dervish a mágikus és veszedel-
mes könyvei nagy részét tartja. Ide vonul vissza akkor is, amikor a mágiát akarja gyakorolni. És hosz-
szú hónapokkal ezelőtt Vész herceggel is itt küzdöttünk meg. Ez itt a hely, ahol majdnem elpatkoltam.
Egy vaskos faajtóhoz érek. Aranyszínű karika a fogantyúja. Az ajtó félig nyitva, halvány fény szű-
rődik ki bentről.
- Dervish! - kiáltok megint.
Nincs válasz. Komolyan nem akarok bemenni, de nincs mese - muszáj lesz.
Sarkig tárom az ajtót, és torkomban dobogó szívvel belépek.
Nagy teremben vagyok. A plafont fagerendák tartják. A falakon rengeteg fáklya, de egyik sem ég.
Az egyik sarokban acélketrec, benne egy szarvas csontjai hevernek a padlón. Két törött asztal. Egy
harmadik, valamivel jobb állapotban. A falak tövében szétszóródott sakkfigurák, könyvek, papírcafatok
és egyéb törmelék. A szemét mellett különböző fegyverek. Áll rajtuk a por, pókháló lepi őket.
Dervish pedig a terem közepén guggol, egyik kezében gyertya, a másikban egy könyv.
Óvatosan közelítek. Amikor megpillantom a könyvet, megdermedek. A borítóján Vész herceg képe
látható. Csak az arca. Es mozog. Förtelmes vörös szemét és száját lassan egyre nagyobbra nyitja.
Dervish valami varázsigét mormol, és közelebb hajol a könyvhöz. Vész herceg fogsora megcsillan a
gyertya fényében. Az arca kezd leválni a lapról, mint egy hologram. Dervish felé közelít, mintha meg
akarná csókolni.
Dervishre vetem magam. Letaszítom a földre, és kiverem a kezéből a könyvet. A gyertya elalszik.
Sötétség borul ránk. Dervish ordít. Hallom, ahogy négykézláb matat a könyv után. Vaktában tapoga-
tózom, beleütközöm Dervish-be, ráugrom, és a földhöz szorítom. Üvöltök, távol tartom a könyvtől, a
nevét ismételgetem, és teljes súlyommal ránehezedve tartom a földön.
Végre abbahagyja a dulakodást. Egy darabig csak zihál, majd felnyög:
- Grubbs?
Nem felelek.
- Agyonnyomsz - szuszogja.
- Magadnál vagy már? - kiáltom.
- Persze. És takarodj már le rólam, mert különben... - Szünet. - Hol vagyunk?
- A titkos pincében.
- A francba! De hát mi a fenét...?
- Egy Vész hercegről szóló könyv volt nálad. Varázsigét mondtál, neki meg mozgott az arca. Úgy
tűnt, mintha életre kelne. Mintha éppen átlépne.
- Nagyon sajnálom. Egyszerűen... figyelj, csináljunk valami fényt! Már ébren vagyok. Becsszóra.
Leszállhatsz rólam. Komolyan.
Gyanakodva arrébb mászom. Dervish feltápászkodik. A legközelebbi falhoz botorkál. Hallom, amint
a zsebében kotorászik. Azután gyufát gyújt, talál egy gyertyát a közelében, és azt is meggyújtja. A
termet elönti a világosság. Meglátom a könyvet. Kinyitva hever a földön. Mozdulatlan.
- Áthozhattad volna őt ide? - kérdezem, és a tekintetemet nem veszem le a könyvről.
- Nem - mondja Dervish. - De a szelleme egy részét megidézhettem volna. Elegendő erővel ruház-
hattam volna fel ahhoz, hogy... bánthasson engem.
- Engem is?
- Nem, téged semmiképpen. Biztonságban voltál. A szellem nem juthatott volna ki ebből a terem-
ből.
- És ha egyszer bejöttem?
Dervish nem szólal meg. A hallgatásában lelkiismeret-furdalást érzek. Aztán nagyot sóhajt.
- Gyere, menjünk innen! Meg kell beszélnünk bizonyos dolgokat.
- És a könyv? - kérdezem.
- Hagyd ott! Most már nem árthat.
Felállok, és kifelé indulok. Dervish jön utánam, kezében a pislákoló gyertyával. Rácsukja az ajtót a
múltra, és visszavezet a folyosón a biztonságot nyújtó hétköznapi világba.

***

- Mi, Tanítványok a Démonvilág ellen harcolunk, és minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a mi
világunkon kívül tartsuk őket.
Dervish dolgozószobájában vagyunk. Mindkettőnk előtt egy-egy bögre forró csokoládé. A nagy író-
asztalnál ülünk, egymással szemben.
- Mindannyiunknak van érzéke a mágiához - folytatja Dervish. - Valódi varázslók éppenséggel nem
vagyunk, de rendelkezünk tehetséggel és bizonyos képességekkel. Ha úgy tetszik, mágusok vagyunk.
Egyes mágikus területeken - a Démonvilágban, vagy olyan helyen, ahol démon vonul át - felerősödik
a hatalmunk. Olyasmikre vagyunk képesek, hogy nem is hinnéd. Illetve... beszélek baromságokat,
hogyne hinnéd. Hiszen megküzdöttél Vész herceggel.
- Hány Tanítvány van? - kérdem.
- Huszonöt-harminc. Talán kicsivel több. - Dervish vállat von. - Nem ápolunk túl szoros kapcsolato-
kat. Az alapítónkat Beranabusnak hívják. Ő valódi varázsló, de viszonylag ritkán találkozunk vele.
Ideje nagy részét a Démonvilágban tölti, hogy az ottaniakkal harcoljon, méghozzá olyan szintű küz-
delmekben, amilyenekben mi, többiek álmunkban sem nyerhetnénk. Beranabustól időnként utasításo-
kat kapunk, különleges megbízatást ad egy vagy több társunknak. De általában mindenki a saját ma-
ga dolgát végzi. Ezért nem tudom pontosan, hányan is vagyunk. Van egy belső kör, amelyiknek a
tagjai tartják egymással a kapcsolatot, figyelik a démonok mozgását, és vészhelyzetben összedolgoz-
nak. De a többiekkel csak alkalmanként látjuk egymást. Gondolom, valódi szükségállapot esetén
Beranabus össze tudna hívni valamennyiünket, de a dolgok normális menete szerint nem tartjuk a
kapcsolatot minden egyes taggal.
- Tehát ez az igazi munkád - mondom halkan. - Démonvadász vagy.
Ravaszul elmosolyodik.
- Ne értsd félre, amit mondok. Nem egy mágikus erejű elitalakulatról van szó, akik hetente küzde-
nek meg démonokkal. Igaz ugyan, hogy néhány Tanítvány többször is harcolt már a Démonvilággal,
de legtöbbjük sosem került még szemtől szembe velük, vagy legfeljebb egyszer-kétszer.
- Hát akkor mit csinálnak? - húzom el a számat.
- Utaznak - mondja. - Járják a világot, démoni tevékenység nyomait keresik, és megpróbálják meg-
előzni az átlépést. A démonok nem képesek kedvükre vándorolni az univerzumok között. Emberi se-
gítségre van szükségük. Ezek az emberek gonosz, hataloméhes mágusok, akik erről a világról játsza-
nak a démonok kezére, és segítenek ablakot nyitni az ő univerzumuk és a miénk között. Ennek leg-
többször jelei vannak, és ha az ember tudja, mit keressen, még az átlépés előtt ki tudja védeni a bajt.
Hát, ezzel foglalkozunk - figyeljük a kialakulóban lévő ablakokra utaló jeleket, megkeressük a démo-
nokkal összejátszó embert, és megakadályozzuk, hogy elszabaduljon a pokol.
- Te viszont nem szoktál utazni - jegyzem meg. - Ez miattam van így?
- Nem - mosolyog Dervish. - Régebben sokat utaztam, de a munkám nagy részét már itt végzem,
Beranabus utasításai szerint. Az én feladatom az, hogy... de ebbe most ne is menjünk bele. Nem fon-
tos.
Dervish kortyol egyet a csokoládéból, és a bögre fölött átsandítva várja a reakciómat.
- Mi történik, ha egy démonnak sikerül az átlépés? - kérdem.
- Az a démon erejétől függ. A Démonvilág valóban nagy hatalmú tagjai nem tudnak mit kezdeni az
ablakokkal - mágikus értelemben túlságosan erősek. Ha ők akarnak átjutni, már alagútra van szüksé-
gük, vagyis az átlépéshez használatos ablak szélesebb, stabilabb változatára. Ezt sokkal nehezebb
megnyitni. Alagutat már évszázadok óta nem építettek.
- Vész herceg démonmester - vetem fel. - Ő képes az átjárásra.
- Ő kivétel. Nem tudjuk, hogyan tud átjutni, amíg a hozzá hasonlóaknak nem sikerül. Egyszerűen
képes rá. Ha mágiáról van szó, vannak ugyan szabályok, de ezek a szabályok alakíthatóak. Varázs-
lattal bármi lehetséges, még a logikát és ésszerűséget megcáfoló képtelenségek is.
A többi átjáró démon közel sem olyan hatalmas, mint Vész herceg - folytatja Dervish. - A kevesebb
hatalommal bíró példányokat visszakergetjük, de az erősebb démonokkal nem tudunk mit kezdeni,
inkább arra törekszünk, hogy minél kisebb legyen a pusztítás.
- Hagyjátok, hogy megússzák? - kiáltom. - Karba tett kézzel nézitek, ahogy öldökölnek?
Dervish leereszti a bögréjét.
- Azért ez nem akkora szívtelenség, mint ahogyan hangzik. A mi világunkban sokkal kevesebb va-
rázserő van, mint az övékben. Ha átjutnak ide, közel sem bírnak akkora hatalommal, mint a saját uni-
verzumukban. Legtöbbjük ráadásul csak pár percig tud itt maradni. Előfordul, hogy egy ablak tovább is
nyitva marad, egy-két órán keresztül, de ilyesmi ritkán történik. Szerencsére. Ha ugyanis képesek
lennének teljes erejükkel, korlátlan ideig átlépni a világunkba, már régen letaroltak volna
valamennyiünket.
Nagyjából a felét tudjuk megakadályozni az összes lehetséges átlépésnek - folytatja Dervish. - Ami
nem is rossz arány, ha figyelembe veszed, milyen kevesen vagyunk. Bár évente csupán hat vagy hét
átlépési kísérletről beszélünk összesen.
- Tehát háromnak vagy négynek sikerül átjutni? - kérdem.
- Körülbelül igen. Nem tudunk ott lenni minden egyes alkalommal. Ha pedig ott vagyunk... - Sóhajt
egyet. - Ha gyengébb démonról van szó, megpróbáljuk visszaterelni. Ehhez elegendő egyetlen Tanít-
vány, néha kettő. Egy bevetés alkalmával nem szeretünk túl sok embert kockáztatni.
- És ha úgy látjátok, hogy nem lesztek képesek megállítani? - kérdezem halkan.
Dervish félrenéz.
- Ha egy démonnak sikerül az átjárás, általában nem öl meg többet tíz-húsz embernél.
- De hát akkor is! - tiltakozom. - Tíz ember, Dervish! Tíz élet!
- És szerinted mégis mit csináljunk? - csattan fel. - Vannak csaták, amelyeket nem lehet megnyer-
ni. Ami tőlünk telik, megtesszük - ennél többet nem tudunk. Nem vagyunk mi szuperhősök, a minden-
ségit neki!
- Persze - mondom gyorsan. - Bocs. Nem kritizálni akartalak titeket, csak...
- Tudom - morogja. - Amikor először hallottam a Tanítványokról, én is ugyanúgy gondolkodtam,
mint te. Nem voltam képes belátni, hogy az ember beletörődhet a vereségbe, hogy köthet kompro-
misszumokat. De az idők során, a halottakat látva rájöttem, hogy az élet nem olyan, mint a filmekben
vagy a képregényekben. Nem lehet mindenkit megmenteni. Egyszerűen nincs rá lehetőség.
Dervish elhallgat. Sosem beszéltünk túl sokat a múltjáról. Hogy őszinte legyek, az elmúlt néhány
év során annyi baj ért, hogy nem is nagyon volt időm bárki más gondjával foglalkozni. De ha most jól
belegondolok, a nagybátyám is rengeteg szörnyűséget látott, amikor rajta volt a sor. Vész herceggel
szerencsénk volt. Megvertük abban a játékban, amelynek ő maga is mestere, majd viszonylag sértet-
lenül távoztunk. De Dervish azt mondta, ha emberek küzdenek démonokkal, mindig több a vereség,
mint a győzelem. És ha szemtanúja volt akár csak néhány vereségnek is... látott embereket meghalni,
ahogyan én is láttam a szüleim és a nővérem halálát... és kénytelen volt tehetetlenül végignézni, mert
nem állt hatalmában megakadályozni...
- Ezt most Davida Haym miatt mondtam el neked -mondja Dervish, félbeszakítva gondolataimat. -
Az előbb végignéztem a lemezt. A tartalma alapján még jópofának is mondhatnám - megkergült dé-
monok szállnak meg egy várost -, de valahogy nem tetszik nekem. Annak a pár démonnak a leírása,
amit mellékelt, nagyon is élethűnek tűnik. Olyan szertartásokat említ, amelyekkel megidézheti őket.
Nagyon alapos munkát végzett, amikor információt gyűjtött, de nem hiszem, hogy tudatában van, mi-
lyen veszélyesek is valójában.
Elfogadom az ajánlatát, tanácsadóként ott leszek a forgatáson. Meg akarok róla győződni, hogy
véletlenül nem idéz meg egy démont, és hogy ezt mások számára sem teszi lehetővé. Ennek persze
elég kicsi az esélye, és normális esetben nem is nagyon foglalkoznék az üggyel, de most egy kis időre
szükségem van arra, hogy elszakadjak innen. - A tekintete sötét, riadt. - Teljesen más ember lettem,
amióta visszatértem. Rémálmaim vannak... rettegek... összezavarodtam. Lehet, hogy az agyam soha
nem gyógyul már meg rendesen, és egészen a halálomig így kell élnem. Mégis bízom benne, hogy ki
tudom heverni. Az utóbbi időben visszavonultan élek - talán túlságosan is. Kell valami, amire összpon-
tosíthatok. Új erőpróba. Valami, ami lesöpri az agyamról a pókhálót.
- De itt varázsigék védelme alatt állsz - jegyzem meg. - Ha elhagyod Carcery Vale-t, veszélybe ke-
rülhet a biztonságod. Vész herceg...
- Emlékszel arra a könyvre a pincében? - kérdezi Dervish. - Hacsak ki nem ásom magam ebből a
lyukból, soha sehol nem leszek biztonságban.
Lassan bólintok.
- Mennyi ideig leszel ott?
- Amíg csak tart a forgatás - mondja Dervish. - Megkérem Meerát, hogy tartsa szemmel a dolgokat,
amíg távol vagyok.
- Meera itt fog lakni velem? - kérdezem, és egy csöppet sem érdekel, milyen ciki így ujjongani,
ugyanis Meera Flame egy szexbomba!
- Nem - mondja Dervish. - Te sem maradsz itt. Ha nincs ellenedre, téged is magammal akarlak
vinni. Sőt Billyt is.
- Elviszel minket a forgatásra? - rikkantom.
- Davida megengedte - emlékeztet. - Billyt ugyan nem említette, de biztos vagyok benne, hogy eb-
ből nem lesz gond.
- Óriási! - hüledezem, és felderül a képem. Aztán gyanakodni kezdek. - De miért?
- Két okból - mondja Dervish. - Az egyik: szükségem van rád, hogy vigyázz rám éjszaka, ha a rém-
álmaim esetleg folytatódnak. - Elhallgat.
- És a másik?
- Nem bízom Prae D'Alecheu-ban és a Bárányokban. Amint kiteszem innen a lábam, támadásba
lendülhetnek.
- Szerinted képesek lennének elrabolni Bill-E-t?
- Lehetséges. Billyt most olyan helyen akarom tudni, ahol éjjel-nappal rajta tarthatom a szememet.
Úgy nyugodtabb vagyok.
- Szóval akkor teszünk egy kört a filmiparban! - nevetek.
- Aha. - Dervish is nevet. - Fene gondolta, mi? - Az órájára néz. - Hajnali fél négy. Spleen papa és
mama epeömlést kapna, ha ilyenkor csörgetnénk fel Billyt. - Kaján képet vág. - Akarod te, vagy hívjam
én?
 Második rész
KAMERA... FELVÉTEL... TÉPD SZÉT!
A filmesek
- Mindig is meg akartam kóstolni az emberhúst. Persze ez nem valami mánia, szó sincs róla. Kép-
telen lennék egy embert csak ezért megölni, megnyúzni és megfőzni. De régóta érdekelt, milyen lehet
az íze. Így hát amikor az ölembe hullott a lehetőség... hát igen, éltem vele. Ettől én most rosszabb
ember lennék? Nem hinném. Legalábbis egy fikarcnyit sem vagyok rosszabb azoknál, akik...
- Szemernyivel - szól közbe Bill-E.
- Szemernyivel! - nyüszít fel Emmet. - Ezt mindig eltévesztem. Egy szemernyivel sem vagyok rosz-
szabb, egy szemernyivel sem, egy szemernyivel sem...
Miközben nézem, hogyan küszködik Emmet a szerepe tanulásával, egészen megsajnálom. Piszok
nehéz dolog az ember eszébe vésni egy csomó szöveget, hogy aztán később könnyedén tálalja a
sajátjaként. Régebben azt hittem, a színészeknek aranyéletük van. Most, hogy egy hetet töltöttem a
Vérfüred forgatási helyszínén, már nem így gondolom.
Vérfüred - ahogy azt Davida is mondta Carcery Vale-ben tett látogatásakor - a film címe és a törté-
net helyszínéül szolgáló városka neve is. A hatalmas díszletet, amelyet Davida stábja épített, szintén
ezen a néven emlegetik. Elképesztő hely. Találtak egy elhagyatott várost a pusztaság kellős közepén.
Úgy, ahogy van, kibérelték, és nekiláttak kipofozni a házakat, tisztára söpörni az utcákat, és telepa-
kolni az egészet lámpákkal, telefonkábelekkel, éttermek, szállodák és bárok cégéreivel stb. Felhúztak
egy csomó díszletépületet is, amelyek elölről valódinak tűnnek, de a túloldalukon semmi nincs. Az
utcán sétálva nehezen lehet megkülönböztetni az igazi épületeket a díszletektől - amíg be nem nyi-
tunk az ajtón.
Vérfüred határában lakókocsik állnak, ezeket az idősebb filmesek cirkusznak hívják. A szereplők
és a stáb tagjai alszanak itt, de közülünk sokakat az eredeti, régi épületekben szállásoltak el. Mivel a
legközelebbi lakott területtől is messze vagyunk, Davida hevenyészett szállodákká alakíttatta át a
házak egy részét, hogy mindenki kényelmesen, egy helyen lakhasson a forgatás alatt. A szállás, ame-
lyikben Dervisht, Bill-E-t és engem helyeztek el, kívülről hentesüzletnek néz ki, belül viszont nagyon is
lakályos.
Ahogy hallom, a filmeket általában nem így készítik. Először a stáb letudja a külső helyszíneket,
aztán visszatérnek a stúdióba, ahol leforgatják a belső jeleneteket. Vérfüred viszont maga a stúdió. A
város egyik végében hatalmas raktárépületek állnak, itt tudják filmezni a belsőket - és mivel a filmben
látható külsők mind a városban játszódnak, mindent fel tudnak venni a helyszínen. Még a vágást és
az összes utólagos trükköt is helyben készítik el. Nagy költségvetésű filmek esetében nem ritka, hogy
a szakemberek a világ különböző részein egyszerre dolgoznak a különleges effekteken. De Davida ez
esetben teljes egészében kézben akar tartani mindent. Egyetlen munkafázist sem ad ki másoknak,
még ha ezzel sokkal több gond is hárul rá. Ezt a filmet különösen a szívén viseli, pályája legszebb
ékkövének tartja, és pontosan úgy készíti, ahogyan neki tetszik - mit neki a kényelmetlenség!
Még azt is kikötötte, hogy a szereplőknek egészen a forgatás befejezéséig együtt kell maradniuk.
Emmet már dolgozott pár filmben ezelőtt, és elmondta, hogy ha az embernek kis szerepe van a film-
ben, csak pár napot tölt a forgatáson, amíg felveszik a jeleneteit, és utána már mehet is. Még a nagy
sztárok sem szokták az időt egész végig a helyszínen tölteni.
Hát, most igen. Az összes színésznek, operatőrnek, tervezőnek, ácsnak, büfésnek - mindenkinek -
hozzá kellett járulnia, hogy itt marad, amíg a forgatást be nem fejezik. Davida az ötlet kidolgozásától
egészen a forgatásig mindent titokban tartott. Mivel már mindenki a helyszínen nyüzsög, és folyik a
forgatás, mostanra a legtöbb titok kitudódott. Már mindannyian átlapozhattuk a komplett forgatóköny-
vet, és néhány démonjelmezt is láttunk. Davida tehát azért rendelkezett úgy, hogy a film elkészültéig
senki ne hagyja el a helyszínt, mert biztos akar lenni benne, hogy a részletek nem szivárognak ki.
Persze az egész stábot itt tartani egy vagyonba kerül. Ingyen eszünk-iszunk, a szabadidejüket töltő
emberek szórakoztatására játékokat szerveznek, két úszómedencét is építettek, van teniszpálya, foci-
pálya, ami csak kell - de Davidának ez nem számít. A többi filmje rengeteg pénzt hozott a konyhára,
ezúttal pedig sikerült meggyőznie a támogatókat arról, hogy a Vérfüred óriási kasszasiker lesz, így
aztán szabadon költekezhet.
Mivel nekünk semmi dolgunk, Bill-E-vel a forgatáson lógunk. Bebarangoljuk Vérfüredet, megnéz-
zük, hogyan veszik fel a jeleneteket, kerülgetjük a díszleteket és az igazi házakat, a többi gyerekkel
haverkodunk, és általában véve remekül szórakozunk. Tök jó itt. Arra az időre emlékeztet, amikor
Carcery Vale-be költöztem, amikor Bill-E-vel jóformán minden szabadidőnket együtt töltöttük. Most
megint közel kerültünk egymáshoz, hülyéskedünk a saját kis világunkban - itt nem zavar a képbe Loch
Gossel meg a többi haverom.
A forgatáson lévő gyerekeket három csoportba lehet osztani. Vannak a gyerekszínészek, nagyjá-
ból húszan. Legtöbbjüknek nincs nagy tapasztalata, legfeljebb pár filmben szerepeltek, mint például
Emmet Eijit, akivel egész jól összebarátkoztunk.
Aztán ott vannak a színészek rokonai. Gyerekszínészekkel dolgozni ugyanis elég körülményes do-
log, egy csomó szabályt kell miattuk betartani. Naponta csak ennyi meg annyi órán át dolgozhatnak. A
helyszínen iskolába kell járniuk. Legalább egy gondviselőnek - általában az egyik szülőnek - állandóan
mellettük kell lennie. És persze szükség van más gyerekekre is, hogy a kis színészpalántáknak legyen
kivel játszani. Ez utóbbiért Juni felel - gondoskodik arról, hogy a gyerekek ne maradjanak felügyelet
nélkül, jól érezzék magukat, és ne stresszelje őket a tudat, hogy ilyen költséges, rizikós vállalkozás
részesei.
És végül vannak a Bill-E-hez és hozzám hasonlóak, a filmen dolgozó munkatársak gyerekei. Mivel
a stáb tagjainak a forgatás idejére - vagyis legalább három hónapra - Vérfüredre kellett költözniük,
magukkal hozhatták a családjukat is. Davida szereti a nyugis, családi légkört maga körül.
Nem sokat érintkezünk személyesen Davida Haymmel. Ami azt illeti, Dervishsel sem. Amióta csak
megérkeztünk, Davida körül sürög, tanácsokat ad neki, lebeszéli bizonyos megoldásokról, és minden
lehetőséget megragad, hogy ügyesen elterelje a figyelmét olyan helyzetekről, amelyek valódi démo-
nok jelenlétét idézhetnék elő. Dervish egyike azon keveseknek, akik belülről is látták már a D műhelyt.
Ott készítik ugyanis a démonok jelmezeit. Maguk a démonok beöltözött színészek és mechaniku-
san vezérelt bábok lesznek. Lesz pár számítógépes effekt is, de Davida az "utólagos bűvészkedést"
megpróbálta a minimumra csökkenteni. A jelmezeket és a bábokat Vérfüred legnagyobb raktárépüle-
tében tárolják, amelyikbe a belépés csak néhány kiváltságos számára engedélyezett. Egy-két jelmezt
már megnézhetett a stáb, de a nagy részüket még mindig a D műhelyben őrzik. Dervish úgy mesélte,
odabent rengeteg kanyargós folyosó és kisebb szoba van - egyelőre alig engedték be pár helyiségbe,
de kitartóan próbál bebocsátást nyerni a többibe is, hogy körbeszimatolhasson a démoni titkok között.
- Mindig meg akartam kóstolni az emberhúst - rugaszkodik neki Emmet újra a nagymonológjának,
ma már legalább ötvenedszerre. Fiatalkorú gonoszt domborít a filmben, aki kannibállá változik, és a
démonok kezére játszik. Meg is hal nagyjából a film harmadánál, amikor az egyik főhős rajtakapja,
hogy iskolája néhai igazgatójának hullájából falatozik.
Davida a lehetőségekhez képest igyekszik időrendi sorrendben forgatni, bár a forgatókönyv bizo-
nyos jeleneteit a többi filmhez hasonlóan itt is előbb kell felvenni. Így aztán az eredeti időrendhez ké-
pest Emmet is több héttel korábban leli "halálát". Emiatt alig fér a bőrébe az izgalomtól.
- Ez az első olyan jelenetem, amelyben meghalok! - lelkendezett tegnap. - A legtöbb gyerekszerep-
lőt sosem ölik meg a vásznon. Most komolyan, hány olyan filmet láttál már, amiben egy gyerek kipur-
can? Ráadásul az én legyilkolásom látható először a filmben!
Később az izgatottságot idegesség váltja fel. Azóta is folyamatosan görcsöl azon, hogy elrontja a
szövegét, és aggódik, hogy nem ordít majd elég meggyőzően, amikor a démon ráveti magát, és szét-
tépi.
- Legalábbis egy fikarcnyit sem... A mindenségit! Megint elrontottam, mi?
- Attól tartok - nevetek.
- Ne húzd fel magad! Nyugi! - tanácsolja neki Bill-E, Davida gesztusait utánozva. Bill-E-re még ná-
lam is nagyobb hatással van ez az egész filmes móka. Most éppen elhatározta, hogy ha felnő, film-
rendező lesz.
- Nyugi? - fortyan fel Emmet. - Te könnyen beszélsz, nem te viszed a bőröd a vásárra.
- A szöveget megtanultad - mondja Bill-E csendesen, és felnevet. Davida is éppen így kacag, ami-
kor ideges színészeket akar megnyugtatni. - Valószínűleg sokkal jobban tudod a szövegedet, mint
bárki a stábból, Davidát is beleértve. Profi színész vagy. Meglátod, ha elindul a kamera, a szöveg is
jön majd magától. Ha meg nem, mit számít? Legelsőre senkinek sem sikerül, de ha mégis, Davida
úgyis felveszi újra. Ötödszörre vagy hatodszorra biztosan sikerül.
Bill-E nem túloz az ismétléssel kapcsolatban - minden jelenetet legalább hatszor vagy hétszer ját-
szanak el különböző szögből felvéve, a színészek pedig mindegyikben más-más hanglejtéssel és
arckifejezéssel próbálkoznak. Az ismétlés a filmkészítők életének szerves része. Fogalmam sincs,
hogy bírják - én biztos bediliznék, ha nap mint nap állandóan ugyanazt kéne szajkóznom.
- De nagy szakértő itt valaki! - jegyzi meg gúnyosan Emmet.
- Jól van, öreg, csak segíteni akarok! - mondja Bill-E higgadtan.
- Ahhoz képest, hogy semmi tapasztalatod, elég sokat tudsz a színjátszásról.
Bill-E csak nevet Emmet piszkálódásán.
- Csak azt mondom, amit gondolok. Ha jobban szeretnéd, hogy lekopjak, semmi gond. Gyere,
Grubbs, nézzünk körül a...
- Ne! - könyörög Emmet. - Bocs, de tiszta ideg vagyok. Még egy utolsót, jó? Ha elrontom, inkább
hagyjuk a fenébe, és mehetünk csocsózni! Oké?
- Oké - mondja Bill-E. - Csak egyet ne felejts: nyuuuugiiiii.
 Emmet elcsigázott pillantást vet rá, majd egymásra vigyorgunk. Koncentrál, először magában
mondja végig a szövegét, aztán hangosan is nekifut, és előre megjósolható módon megint elszúrja.
Amint lefullad, megragadjuk, kiráncigáljuk a csocsóasztalhoz, és ott tartjuk - bár megakadályozni nem
tudjuk, hogy játék közben is a szövegét mormolja.

***

Vérfüred szívében egy bazi nagy büfésátor áll, ott vacsorázunk Dervishsel, Junival és a többiekkel.
Mindenki egyszerre beszél, kellemes nyüzsi uralkodik. Egy pantomimművész a kezével mutogat, hogy
adjam oda neki a sót és a borsot. Chainak hívják, és szerintem kicsit meg van zizzenve. Bár nem né-
ma, egy árva szót sem lehet kihúzni belőle. A jelek szerint elég szószátyár lehet munkaidőn kívül, de a
forgatás időtartamára lakatot tett a szájára. Nem számít, hogy csak apró szerepe van a filmben, és
csak pár napig lesz a kamera előtt - Chai állítólag a Sztanyiszlavszkij-módszer híve. Nofene.
- És nektek hogy tetszik a hely? - kérdezi Juni Bill-E-től és tőlem. - Jól érzitek magatokat?
- Állati jól! - áradozik Bill-E. - Minden szuper. Hihetetlenül gondolatébresztő és lelkesítő ez a légkör.
Azt hiszem, megtaláltam a hivatásomat.
- De semmi rosszalkodás, ugye? - morogja Dervish.
- Úgy ismersz minket? - vigyorog Bill-E.
- Az előbb éppen arról beszélgettünk Dervishsel, mi legyen veletek - szólal meg tétován Juni.
Ajaj! Ha egy felnőtt ilyet mond, abból sok jó már nem sülhet ki.
- Aggódom amiatt, hogy lemaradtok a tanulmányaitokkal - folytatja Juni. - Elég nagy volt mostaná-
ban a kapkodás: Dervish ugyebár elfogadta a felkérést, idehozott benneteket, a forgatás első hete is
elég viharos volt. A többi gyerek már elkezdte a tanulást, de téged és Bill-E-t valahogy kifelejtettünk.
Az a véleményem, hogy a jelenlegi állapoton változtatni kellene, és ezzel Dervish egyetért, szóval...
- Ne! - jajdul fel Bill-E. - Nekünk is be kell ülni az órákra? Derv, ugye ez most nem komoly?
- De igen - nevet Dervish. - Juninak igaza van. Három hónapig itt fogunk rostokolni, talán még to-
vább is. Ha ilyen sokáig kimaradtok az iskolából, azt jelenti, hogy ha visszatértünk Carcery Vale-be,
évet kell ismételnetek.
- Nem kell egész nap ott lennetek - ígéri Juni. - Elég rugalmasan szerveztük a tanulást, hogy ne
zavarja a forgatást. Tehát egyszerre mindig csak pár óráról van szó, hogy nagyjából tudjátok, hol tar-
tanak otthon az osztálytársaitok. Ez azért csak nem hangzik olyan borzalmasan, ugye?
- Nem mintha a véleményetek bármit számítana - szól közbe Dervish, mielőtt válaszolhatnánk -, a
dolog ugyanis már el van döntve.
- Azt hittem, a rabszolgaságot eltörölték - morogja Bill-E, de csak tetteti, hogy bosszús. Mindketten
tudtuk, hogy előbb-utóbb sor kerül erre. Az édes szabadság nem tarthatott örökké.
Juni és Dervish megint egymással kezd beszélgetni. Az utóbbi időben Junit szinte kizárólag a
nagybátyám társaságában láttam, ami furcsa, mert a munkájuk nem sok ponton kapcsolódhat.
Dervish a forgatás közvetlen részese, míg Juni a gyerekekkel foglalatoskodik. De hát valami magya-
rázat csak van arra, hogy miért tapad zilált nagybátyám Junira úgy, mint a pillanatragasztó. Gyanítom
is, mi az oka - hát a jó öreg erotika!
Elég felfoghatatlannak tűnik. Ha egy héttel ezelőtt kérdeznek erről, valószínűleg kiröhögöm az ille-
tőt, és azt mondom, a vén bakkecskébe egy csepp romantika sem szorult. De most úgy tűnik, valami
megmoccant a zord Dervish Grady lelkének legmélyén. Van valami sugárzó a mosolyában, ami az-
előtt nem igazán volt rá jellemző. Új, meglehetősen penetráns arcszeszt kezdett használni. A ruhája
mindig frissen vasalt. Még a koponyája peremén található kósza fürtöket is elkezdte egy irányba fé-
sülni. Semmi kétség - Dervish imponálni akar a csinos albínónak!

***

Juni tudja, hogy Bill-E és én összehaverkodtunk Emmettel, ezért az ő osztályában helyez el min-
ket. A legtöbb tanuló gyerekszínész. Vannak ugye a Kané ikrek, Kuk és Kik, egy fiú és egy lány -
mindketten alacsonyak, vékonyak, és nagyon hasonlítanak egymásra. Nem sűrűn beszélgetnek a
többiekkel, szünetben mindig kettesben mennek sétálni. Elég jelentős szerepük van a filmben, ők a
hátborzongató, pszichopata ikerpár.
Salit Smit a Vérfüred első számú gyereksztárja. Kicsit idősebb nálunk - jó fej gyerek, de nem túl
éles elme. Az órákon csak vigyorog és bólogat, de nem nagyon töri magát. Meg van róla győződve,
hogy Tom Cruise után ő lesz az ügyeletes bájgúnár.
A maradék hármat kifejezetten utálom. Egy csorda sznob, élükön a rettenetes Bo Kooniarttal. Az a
fajta lány, aki kizárólag környezete bosszantása céljából jött a világra. Benne volt pár reklámfilmben,
és emiatt el van ájulva magától. Csak divatos ruhákat hord, mint valami fotómodell. Minden alkalmat
megragad, hogy nyalizzon Davidának, vagy bárki másnak, akinek tekintélye és hatalma van. Minket,
többieket gyengeelméjűnek vagy szolgálónak tekint, és ránk sem hederít.
Abe, a bátyja legalább olyan szörnyű. Nyeszlett, és általában véve egy rakás szerencsétlenség. Ő
nem színész, de az apja - a harsány, ellenszenves Tump Kooniart, aki filmes impresszárió - ragasz-
kodott hozzá, hogy ő is szerepeljen, ha Bóval akarnak dolgozni. Az a szóbeszéd járja, hogy Davida
eleinte ellenkezett, de aztán beadta a derekát, és adott neki egy kis szerepet: ő játssza a gyereket, aki
riadóztatja a várost, mielőtt a démonok elárasztanák az utcákat. Nem hinném, hogy Davida az a meg-
alkuvó fajta, vagyis Tump bizonyára nagyon érti a dolgát. Nagyon helyes, a családban ilyenből is kell
egy - ugyanis az alapján, amit eddig Bo és Abe produkált, bőven van mit ellensúlyozni!
A harmadik pukkancs neve Vanalee Metcalf. A szülei multimilliomosok, akik túl elfoglaltak ahhoz,
hogy a kicsi lányukat elkísérjék a forgatásra - így hát Vanalee saját, külön bejáratú csicskásával érke-
zett, aki metsző tekintetével képes felnyársalni bárkit, aki nem borul hasra egyből a kis Vanalee előtt.
Bo, Abe és Vanalee mindössze egyetlen pillantásra méltatta Bill-E-t és engem, amikor ma reggel
bemutattak minket nekik, majd gunyoros, felsőbbrendű mosolyt váltottak, és az égnek fordították orru-
kat, ezzel is jelezve: nem vagyunk méltók arra, hogy közelebbről is szemügyre vegyenek.
A tanárnőnk aranyos, csak nagyon feszült. Supatra Jaun-nak hívják, és körülbelül tíz perc alatt rá-
jöttem, hogy képtelen féken tartani Bót és sleppjét. Hagyja, hogy óra közben beszélgessenek, és meg
sem próbál érvényt szerezni a tekintélyének. Néha motyog ugyan olyasmiket, hogy "Ejnye, Bo, tessék
szépen figyelni", de még ő sem áltatja magát azzal, hogy a szőke copfos kis girnyó szót fogad neki.
Úgy tűnik, Miss Jaun kimondottan örül, hogy Bill-E és én mostantól az osztályába járunk, valószí-
nűleg azért, mert udvariasak vagyunk, és legalább úgy teszünk, mintha figyelnénk. Nagyon kedvesen
beszél velünk, megtudakolja, mit tanultunk eddig, fel is jegyez ezt-azt, majd megígéri, hogy bármikor
szívesen kisegít, ha az órákon nem értünk valamit, csak szóljunk.
- Ezek a nyomik szokva vannak hozzá, eddig úgyis oda jártak - fintorog Bo.
- Mármint hova? - mordulok rá.
- Kisegítőbe, te barom! - sipítja, mire Abe-ből és Vana-lee-ből kirobban a röhögés.
- Szóval ő lesz a mi kis házisátánunk - súgja Bill-E a fülembe, és bizony fején találja a szöget. - Te
Grubbs, én ezt kezdem rühellni. De úgy igazán.
- Ez a lány meghal majd a szerepe szerint? - kérdem Emmettől.
- Nem - mondja. - A végén Salittal együtt megmenti a várost.
- Kár - sóhajtom.
- Viszont van egy jelenet, amelyikben beleesik egy démonganéval teli gödörbe - mondja Emmet, és
ettől máris kezdem rózsaszínben látni a világot.

***

Az első óra két órán át tart, a téma pedig egymás után történelem, biológia és matek. Úgy látszik,
Miss Jaun minden tárgyban otthon van - a kis észkombájn. Aztán bekopog az egyik rendezőasszisz-
tens, és szól, hogy szükségük van Bóra és Salitra. Miss Jaun az órájára néz, úgy dönt, tulajdonkép-
pen mindannyian tarthatunk szünetet, és megkéri az osztályt, hogy akinek nincs közvetlen köze a
forgatáshoz, egy órán belül jöjjön vissza. Ez mindenesetre sokkal lazább, mint a mi iskolánk Carcery
Vale-ben.
Emmet megint át akarja venni a szövegét Bill-E-vel és velem, de most nincs hozzá türelmünk, így
hát magára hagyjuk az anyjával a lakókocsijában. Az egyik mozgóbüfében magunkhoz veszünk egy-
egy szendvicset, és körülnézünk, történik-e valami érdekes. Elég unalmas ez a nap.
Davida és a stáb éppen egy sínről felvett, hosszú jelenetet állít be az utcán. Egy csomó színésszel
dolgozik, megpróbálja meghatározni a helyüket, és összehangolni a játékukat. Unalom a köbön. Film-
forgatásból is megárt a sok.
- Még mindig olyan hihetetlen, hogy itt vagyunk - mondja Bill-E, miközben sétálni indulunk. - Lehet,
hogy ez lesz Dervish rendes munkája, és forgatásokra járva beutazzuk majd vele a világot!
- Nem hinném - nevetek. - A nagymamádék úgysem mennének bele. Már azon is csodálkoztam,
hogy ennyi időre elengedtek Dervishsel. Esetleg valami varázsigét használt?
- Dehogyis - mondja Bill-E. - Szívesen engedtek el vele. A nagyi szereti a mozit, főleg a régebbi
filmeket, amelyekben David Niven, Ingrid Bergman meg hasonlók szerepelnek. Úgy gondolta, ez re-
mek lehetőség lesz nekem. Szerintem abban reménykedik, hogy majd beleszeretek egy gyönyörű
szép, vak csellistába, vagy valami ehhez hasonló giccses dolog történik. Azt hiszi, hogy azok a régi
filmek igaz történetekről szólnak, hogy a világ tényleg olyan.
- Azért lehet benne valami. Ahhoz, hogy egy lány beléd szeressen, tényleg vaknak kell lennie - fű-
zöm hozzá.
- Van ugye a te arcod - horkan fel Bill-E. - Meg van az én löttyeteg alfelem. Neked nem tűnt fel még
a döbbenetes hasonlóság?
Hónom alá szorítom Bill-E fejét, és barátilag, de annál alaposabban megcsapkodom. Persze, csak
poénból. Valójában fogalma sincs arról, miért is van itt velünk. Azt hiszi, Dervish az apja, aki nem
akart hónapokig távol lenni imádott magzatától.
- Alig várom, hogy lássam a démont holnap. Vagy már ma este! - örvendezik Bill-E, amint eleresz-
tem a fejét. - Emmet azt mondja, attól függ, hogy milyen tempóban haladnak ma a forgatással. Ha
időben befejezik azt az utcai jelenetet, még ma este felveszik a démonost is! Olyan király lenne!
- Hmmm - jegyzem meg semleges hangon.
- Most mit hümmögsz, gombócartúr? - vág képeket Bill-E. Egy darabig az arcomat fürkészi, aztán
észbe kap. - Jaj, el is felejtettem. A szüleid meg a nővéred... - Nem fejezi be a mondatot.
Bár Bill-E nem tud a génjeibe kódolt vérfarkashajlamról, sem a Vész herceg ellen vívott küzdel-
memről Dervish oldalán, azt tudja, hogy a családomat démonok ölték meg.
- Nem fogsz kikészülni ettől az egésztől? - kérdi esetlenül. A részvét olyasvalami, amit egy kicsit ta-
lán még gyakorolnia kell.
- Dehogy fogok - vetem oda neki.
- De biztos? - erősködik. - Csak azért kérdezem, mert kényszerrel nem tarthatnak itt. Tudom, hogy
Dervish aláírta azt a szerződést, hogy végig itt maradunk, mi viszont nem. Ha esetleg menni akarsz,
egész biztos, hogy nem tehetnek ellene semmit. Tudom, mit beszélek, egy csomó bíróságon játszódó
filmet láttam!
- Nyugi - mosolyodom el. - Minden rendben lesz. Úgy értem, most ugye gumiból meg drótokból ké-
szült, befestett filmes démonokról beszélünk. Mégis mennyire lehet félelmetes egy ilyen?

***

Emmet egész délután feszült, még óra alatt is a szövegét gyakorolja. Davida beugrott hozzá ebéd
alatt, és közölte vele, hogy a nagyjelenetét, amelyben meghal, ma este veszik fel. Azóta elég rossz
bőrben van szegény, sápadt, reszket, magában motyog - úgy tűnik, jó párszor neki kell majd futnia!
Az óra vége felé a sminkeskocsiba kérik Emmetet. Még órákig nem kerül kamera elé, de az effek-
tesek pár próbát szeretnének. Elég brutális jelenet lesz, Davida úgy rendelkezett, hogy valósággal
zubogjon a vér, így hát biztosan akarják tudni, hogy minden simán megy majd, amikor elindul a felvé-
tel.
Salit és Bo éppen akkor lép be az ajtón, amikor Emmet indulna.
- Fel nem fogom, hogy engedhetnek oda, egy lemeszelt majom is meggyőzőbb lenne nálad -
mondja Bo, és elállja az útját. - Le fogod nyelni keresztben a nyelvedet, Eijit. Te is tudod, én is tudom,
mindenki tudja. Egyszerűbb lenne, ha fognád magad, és...
- Szállj már le róla - kiált rá Bill-E. - Gonosz liba!
- Ejnye, Bill-E, nem szabad így... - kezdené Miss Jaun.
- Pofa be, takonypóc! - fröcsög Bo, ezúttal Bill-E-nek. - Ha egy gülüszemű, dagadt disznó vélemé-
nyére vagyok kíváncsi, majd szólok, addig pedig...
Felállok, vészjóslóan nyújtózom, és megfeszítem az izmaimat.
- Bocsánatot kérsz - mondom Bónak színtelen hangon.
- Különben mi lesz? - replikázik, de látom rajta, hogy berezelt. Elég ritkán fenyegetek meg bárkit is,
de ha sor kerül rá, igen meggyőző tudok lenni. Kilépek a padból, megropogtatom az ujjaimat, és me-
rőn nézek Bóra.
- Most rögtön - mondom határozottan.
Bo csak néz egy darabig, aztán megereszt egy gúnyos mosolyt, és csúfondárosan így szól:
- Rettenetesen sajnálom, Billyfülű. Ígérem, többé nem mondom a szemedbe az igazságot. - Újra
Emmetre néz. - Akkor is bele fogsz sülni. Csak szólj, ha így történik, Abe bármikor beugrik helyetted,
és megcsinálja rendesen.
- Ne törődj vele! - mondja Bill-E, és bal szemhéja mérgesen ráng. - Ügyes leszel. Davida nem té-
ged választott volna, ha nem lenne biztos benne, hogy meg tudod csinálni.
- Kösz - motyogja Emmet tompán, majd leplezetlen dühvel kiviharzik. Bo arcát gunyoros mosoly
önti el, és leül.
- Ez nem volt szép tőled - mondja Miss Jaun megrovóan.
Bo felnéz a tanárra, mintha csak most venné őt észre.
- Tessék?
- Máskor légy szíves... - kezdi Miss Jaun.
- Mi baja van? - vág a szavába Bo éles hangon. Félrebillenti a fejét, félig kidugja a nyelvét, és kéje-
sen várja, hogyan reagál Miss Jaun. Egy pillanatra úgy tűnik, hogy a félénk Miss Jaun a sarkára áll, és
alaposan megmossa Bo fejét. Már kezdenék is drukkolni neki, de aztán mégiscsak sóhajt egyet, és
félrenéz.
- Folytassuk az órát, gyerekek - mondja alázatosan. - Előbb befejezzük, amit elkezdtünk, utána
foglalkozom egy kicsit Bóval és Salittal. Nos, hol is tartottunk...?

***

- Valakinek helyre kéne már rakni ezt a libát! - tajtékzik Bill-E, miután vége az órának. - Kibírhatat-
lan cafka! Legjobb lenne, ha Davida a térdére fektetné ezt a kis szörnyeteget, és addig verné a fene-
két, amíg bele nem kékül!
- Egyetértek - mondom gyászosan. - Csakhogy ez sosem fog megtörténni. Bo Kooniart egy sztár.
Neki simán elnézik az ilyesmit. Őszintén szólva azt hittem, mind ilyenek lesznek. Csodálom, hogy a
többiek ahhoz képest milyen normálisak.
- Kár, hogy a démonok nem valódiak - fortyog Bill-E. - Felzabáltathatnánk velük Bót, a hülye báty-
jával meg Vanalee-vel együtt.
- Tényleg könnyebb lenne úgy az élet - helyeselek. - De hát nem igaziak. Semmit nem tehetünk,
legfeljebb keresztülnézhetünk rajta. Na, gyere! - Hátba vágom. - Nézzük meg, hogy fest Emmet ki-
sminkelve!

***

Emmetnek mindene tiszta művér. Szeme-szája telement vele - most köpköd, és az arcát törölgeti.
- Túl erősen szorítottad meg - mondja egy kellékes, majd benyúl Emmet pulóvere alá, és kihúz on-
nan egy üres műanyag zacskót, amely előzőleg tele volt ragacsos vörös lével. - Máskor kicsit óvato-
sabban csináld! Semmi gond, meglátod, nemsokára belejössz!
Emmet elmegy rendbe szedni magát, mielőtt tiszta ruhát adnak rá, és újra kisminkelik. Hát, neki le-
gyen mondva. Megesik, hogy egy színész egész napját azzal tölti, hogy egy székben üldögél, és a
sminkesek pepecselnek rajta, aztán letörlik az egészet, majd megint felkenik, letörlik, felkenik...
Bill-E-vel úszunk egyet, aztán vacsorázni indulunk. Ott van Dervish is Davida és Juni társaságá-
ban, de evés közben is munkáról beszélgetnek, ezért nem zavarjuk őket. Aztán megint megnézzük,
hogy áll Emmet. A művérrel teli zacskó ezúttal sértetlen maradt, így hát minden készen áll a felvételre.
- Egész héten próbált kiborítani - mondja Emmet, amikor szóba kerül Bo. - Úgy gondolja, ezt a sze-
repet Abe-nek kellett volna megkapnia. Az apja is ezen a véleményen van, meg is mondta anyámnak,
hogy amatőr vagyok, és semmi keresnivalóm itt.
- Milyen kedves! - képed el Bill-E.
- Persze anyának sem kellett több - kuncog Emmet. - Alaposan megmondta a véleményét Tump
Kooniartnak, és megtiltotta neki, hogy a forgatás hátralevő részében a közelünkbe jöjjön. Davidának is
panaszkodott, de Kooniart az ügynöke a film jópár szereplőjének, úgyhogy Davida érthető módon nem
sokat tudott tenni. Ha egy vitában választania kellene köztünk és közte, az ő pártját kellene fognia.
Engem bármikor lehet helyettesíteni, de ha Tump vonulna el, és a csapatát is vinné magával...
- Oda se neki! - bátorítja Bill-E. - Ezt a jelenetet most már nem veszik el tőled, még ha a fejük tete-
jére állnak is. Menj oda, és mutasd meg, mit tudsz, hadd főjön a levében Tump Kooniart a kölykeivel
együtt!
Emmet elneveti magát, aztán megkérdezi, felmondhatja-e nekünk a szövegét. Ezúttal beleegye-
zünk, és egy szót nem szólunk, amikor megint elköveti azt a bizonyos fikarcnyi kis hibát. Elakad, de
mielőtt újra nekifuthatna, szólnak, hogy itt az idő, jelenése van. Indulnunk kell.
Kezdődik a felvétel!

***

Ez a film első igazi akciódús jelenete, így hát nagyszámú érdeklődő verődött össze. A modern
technikának köszönhetően a szörnyes jelenetek forgatása legtöbbször nem valami érdekes látvány. A
színész rendszerint kék háttér előtt játszik, a szörnyeket pedig később vetítik mögé számítógépek
segítségével.
Davida viszont azt akarja, hogy a szörnyek olyan valóságosnak tűnjenek, amennyire csak lehetsé-
ges, hogy a mozdulatok élethűek legyenek. Ez azt jelenti, hogy a többi filmjéhez képest ebben alig
lesz digitális trükk, hogy ütősebb és hihetőbb legyen.
Bill-E-vel egész jó helyet fogunk ki Dervish és Juni mellett, onnan nézzük majd az eseményeket. A
jelenetet Vérfüred egyik szűk, sötét sikátorában veszik fel. Az utca bal oldalán egy csatornanyílás
látható, amelynek levették a fedelét. Ebből a csatornából fog kiugrani a szörny, majd megragadja
Emmetet, és magával hurcolja a föld alá.
 - Nagyon vicces lesz, meglátjátok! - mondja Dervish vidáman. - Nagyon kevesen látták még eddig
a démon jelmezét, tuti szívbajt kap tőle mindenki.
- Nem létezik - mondja Bill-E. - Ki tojna be egy démonjelmezbe bújt pasitól?
- Csak várd ki a végét - vigyorog Dervish. - Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy beöltözött ember.
A jelmez belül tele van motorokkal és vezetékekkel, ezektől borzalmas vicsorokat tud vágni, nyálkát
fröcsög, sőt... - kicsit halkabban folytatja - bűzlik is.
- Hogy mondod? - pislog Bill-E.
- Emmet nem tud erről, úgyhogy egy szót se! Davida úgy rá akarja hozni a frászt, ahogy csak tudja,
ezért kifejlesztett egy démonszerű bűzt, hogy még ez is váratlanul érje. Ezenkívül van még pár trükk a
tarsolyában. Szegény kiscsávót nem irigylem. Fogalma sincs még, mi vár rá!
- Azért ez nem tisztességes - mormogom. - Már így is tiszta idegbeteg.
- Ne félj - mosolyog Juni. - Megbeszéltük a dolgot az anyukájával, és felhatalmazott rá minket. Ha
Emmet észhez tér, ő is venni fogja a lapot. Hihetőbb lesz a jelenet, a játéka sokkal profibbnak tűnik
majd. Ez nagyon jó referencia lesz neki a következő nagyobb szerepéhez.
Juni nyugtató szavai ellenére aggódom azért egy kicsit Emmetért. Nem bírnám elviselni, ha annyi-
ra beparázna, hogy képtelen lenne befejezni a jelenetet, és át kellene adnia a szerepét Abe-nek. Lá-
tom is a morcos Kooniart "urat", pont velünk szemben méregeti a szemét Bóval és a dagadt apjukkal.
Nem lennék meglepve, ha a bűz ötlete egyenesen tőlük származna.
Szívesen figyelmeztetném Emmetet, de Davida éppen vele és Salittal egyezteti a jelenet pontos
menetét. Ez az, amikor Salit meglátja, amint Emmet épp az igazgató hullájából lakmározik, és rájön,
hogy a démonokat szolgálja. Emmet hosszú monológban mondja el, hogyan özönlik majd el a démo-
nok a várost, és hogy miért segíti őket. Aztán a beszéd kellős közepén kiugrik a csatornából démoni
szövetségese, és berántja magával.
- Ne látszódjon rajtad, hogy tudod, mi fog történni veled, ez nagyon fontos - mondja Davida
Emmetnek. - Úgy tudod, hogy te meg a démon puszipajtások vagytok, és Salit az, aki bajban van.
Lesz némi morajlás, és érzed majd, hogy remeg a föld. Ezzel ne törődj, csak a szövegedre koncent-
rálj.
- Apropó - szól közbe Emmet. - Azzal van egy kis problémám.
- Mégpedig? - mosolyog Davida, és kérdőn néz Emmetre.
- Annál a résznél, hogy: "Legalábbis egy szemernyit sem vagyok rosszabb azoknál, akik engednek
a csábításnak, és ellopnak egy tábla csokit." Tudni tudom a szöveget, de amikor mondom, "szemer-
nyiből" mindig "fikarcnyi" lesz. Ha elrontom, esetleg kezdhetem azonnal elölről? Nagyon oda fogok
figyelni, de lehet, hogy...
Davida felemeli a kezét.
- Emmet, egyetlen sor sincs a forgatókönyvben, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodnék. Ezt már
korábban is mondanom kellett volna. Téged akarlak majd hallani, nem az én szövegemet. Ha köny-
nyebben jön a szádra az, hogy "fikarcnyit" - hát akkor legyen "fikarcnyit".
- Megváltoztathatom a szöveget? - képed el Emmet.
- Hogyne!
Széles mosoly terül el Emmet arcán. A Kooniart família szikrázó tekintettel méregeti - nem hallották
ugyan a beszélgetést, de látják, hogy a srác egyre magabiztosabb. Abe ezennel elesett a nagy lehe-
tőségtől, hogy feljebb kerüljön a ranglétrán. Legszívesebben rájuk ölteném a nyelvemet. De nem aka-
rok gyerekesen viselkedni, így hát megelégszem egy dévaj kacsintással, amikor Bo dühös tekintete
találkozik az enyémmel.
A jelenetet felvezető snitteket többször, több kameraállásból is felveszik. Egy műhullát helyeznek a
földre, a csatornanyílás közelébe. Emmet kezdi. A hulla fölé kuporodik, és marcangolni kezdi. Teli
szájjal habzsol. Iszonyú mókás az egész, olyan meggyőzően csinálja. Még Salit is mindig elneveti
magát, amikor rábukkan.
- Matt! - kiált rá Emmetre, filmbeli nevén szólítva őt. - Mit csinálsz itt, és mit keres Mr. Litherland or-
ra a... Bocsi! - robban ki belőle, és összegörnyed a röhögéstől. - Nem tehetek róla! Olyan hülyén néz
ki!
- Semmi gond - mondja Davida türelmesen mosolyogva. - Előttünk az egész éjszaka. Próbáljuk
még egyszer! Előbb-utóbb úgyis elfárad a poén. - Az operatőrre sandít. - Remélhetőleg!

***

Salitnak végre sikerül nevetés nélkül végigmondani a szövegét, így hát átállnak a következő jele-
netre. Áthelyezik a kamerákat és a lámpákat, a sminkesek az utolsó simításokat végzik Saliton és
Emmeten. Davida vált még pár szót Emmettel, aztán kezdhetik is.
- Jól van, emberek! - ordítja az egyik rendezőasszisztens. - Megpróbáljuk elsőre hibátlanul felvenni
ezt a jelenetet, úgyhogy most teljes csendet kérek!
Amikor mindenki elcsendesedik, a technikusok még egyszer ellenőrzik a beállításokat, Davida pe-
dig lassan végignéz a stáb minden egyes tagján, majd bólint. Egy pasi előrelép, hangosan bemondja
a címet, a jelenetet és a felvétel számát, aztán elcsattintja a beszámozott csapót.
- És... tessék! - üvölti el magát Davida.
- Hogy tehetted ezt? - kiáltja Salit, a film főhősének, Bobby Mintnek a szerepében.
- Micsodát? - tiltakozik Emmet. - Úgy csinálsz, mintha bárki is szerette volna Mr. Litherlandet.
- De hát mégiscsak ember! - ordít Salit.
- Mármint az volt - helyesbít Emmet. - Amíg a pocakomban nem litherlandolt. - Emmet sátáni kacajt
hallat, és a hasát simogatja. - Mindig meg akartam kóstolni az emberhúst. Persze ez nem valami má-
nia, szó sincs róla. Képtelen lennék egy embert csak ezért megölni, megnyúzni és megfőzni. De rég-
óta érdekelt, milyen lehet az íze. Így hát amikor az ölembe hullott a lehetőség... hát igen, éltem vele.
Ettől én most rosszabb ember lennék? Nem hinném. Legalábbis egy fikarcnyit sem vagyok rosszabb
azoknál, akik engednek a csábításnak, és ellopnak egy tábla csokit. Arról szó sincs, hogy én öltem
volna meg!
- De nem is akadályoztad meg! - kiáltja Salit. - Pedig tudtál a démonról!
Emmet vállat von.
- Ami megtörtént, megtörtént. Eső után köpönyeg - illetve halott igazgató után. - Egy leszakított, vér
borította kart nyújt Salit felé. - Kóstold csak meg, Bobby. Lehet, hogy ízleni fog. Ha tudnád... - Moraj
hallatszik a föld alól. Emmet elakad egy pillanatra, és a csatornanyílásra pillant. Aztán felveszi a fona-
lat, és vérbeli profiként folytatja. - Ha tudnád, milyen finom csemege, főleg ha nyomsz rá egy kis
ketchupot. Olyan az íze, mint a...
Ekkor ugrik ki a démon a csatornából, és megragadja Emmetet.
Egy szemvillanás alatt történik az egész, nem is látjuk tisztán. Olyan erőszakos, olyan dermesztő,
hogy több nézelődő is felhördül.
A démon zöld, nyálkás, gonosz sárga szeme van, és négy, karmokban végződő hosszú karja. A
szája tele éles fogakkal. A feje leginkább farkasra hasonlít, hosszú és keskeny, rajta itt-ott néhány
szőrpamacs.
A démon a földre sodorja Emmetet, akit váratlanul ért a támadás, és minden színlelés nélkül ordít.
Salit hanyatt esik, és halálra váltan üvölt.
Vörös színű rémület önti el agyamat. Visszarepülök az időben... ott vagyok a pincében azon az éj-
jelen... és még korábban... a régi házunkban... bemegyek a szüleim szobájába, és meglátom, mit
művel Vész herceg, Véna és Artéria. Ugyanaz a félelem szorítja most a gyomromat, mint akkor.
A démon felvijjog, és Emmettel a karmai közt újra eltűnik a föld alatt. Egy pillanatig minden csen-
des. Aztán Emmet arca tűnik fel, tekintetében borzalmas rémület.
- Segítség! - kiáltja. - Az isten szerelmé...
Vér buggyan fel körülötte, gejzírként lövell ki a nyílásból. A démon sivítása elnyeli az utolsó szavait.
Szeme kitágul, majd üveges lesz. Amint a feje lehanyatlik, a démon berántja, és Emmet újra eltűnik -
ezúttal végleg.
Az egész olyan villámgyorsan történt, hogy szinte sokkot kapok. A többiek is. Döbbent csend. Az
emberek a szájuk elé kapott kézzel, hitetlenkedő tekintettel állnak. Szinte érzem, hogy egy pillanat
múlva több tucat ember sikolt fel egyszerre az irtózattól.
- Az ilyen jelenetet hívom én horrornak! - bődül el diadalmasan Davida Haym, és a félelem egy
csapásra eloszlik. - Ennyi! Megvolt minden? Ajánlom is! Ezt a snittet soha nem tudnánk felülmúlni!
Hirtelen mindenki megkönnyebbülten nevet. Pár másodpercig elhitték, hogy a démon valódi volt,
és komolyan megtámadta Emmetet. Ez most elmúlik, és mindenkinek eszébe jut, hogy ez csak egy
film, szemfényvesztés, borzongató szórakoztatás. Kicsit szégyellik, hogy hagyták magukat átverni, de
mivel körülöttük olyan sokan reagáltak hasonlóan, nem érzik, hogy túl ciki lenne.
- Ugye megmondtam? - mondja Dervish, és hangosan tapsol. - Most őszintén, láttatok már ennél
rémisztőbb, szédületesebb dolgot?
- A szívem! - piheg Juni, és kezével legyezi az arcát. - Nem számítottam rá, hogy az egész ilyen
hirtelen történik!
- Egyszerűen elképesztő! - kiált fel Bill-E. - Láttad ezt, Grubbs? Úgy zubogott a vér, mintha locsoló-
csőből nyomták volna! És amikor... Grubbs? Jól vagy? Hé, Dervish, Grubbsnak valami baja van.
Olyan arcot vág, mintha...
Bill-E szavai, és az egész külvilág elhalkul. Ugyanazt a rémületet éreztem, mint sokan a körülöttem
állók közül. Ugyanazt a döbbent borzalmat. Egy pillanatig én is elhittem, hogy mindez igazi. De míg a
többieknél elmúlt ez az érzés, nálam nem.
Ugyanis emlékszem arra, hogyan nézett ki a démon. Hogyan mozgott. Láttam a szeméből sugárzó
gyűlöletet. És jól tudom, mit váltott ki belőlem.
 A csatornanyílást bámulom, a körülötte kiömlött vért, Emmetnek és a szörnynek pedig nyoma
sincs.
És bár minden porcikámmal tiltakozom ellene, hatalmába kerít egy borzalmas érzés...
Az nem egy beöltözött fickó volt.
Az a démon valódi volt!

A közröhej tárgya
- Az a szörny csak egy filmeffekt volt - mondja Dervish.
- Nem. Valódi volt. És megölte Emmetet.
Még mindig a sikátorban vagyunk. Épp a vért takarítják fel, miközben az emberek a démonos
nagyjelenetről beszélgetnek. Amint meg tudtam mozdulni, félrevontam Dervisht, és elmondtam neki,
mit gondolok. Ő másképp vélekedik.
- Ne csináld már, Grubbs! Előre megmondtam, hogy félelmetes lesz! Az egy...
- Láttam, amit láttam! - vágok a szavába, és felemelem a hangom. - Az egy démon volt, éppen
olyan, mint Vész herceg! Kinyírta Emmetet!
Juni furán néz rám. Bill-E tátott szájjal bámul. Dervish bocsánatkérő mosolyt küld feléjük, megra-
gadja a könyökömet, és félrevonszol.
- Meg vagy te őrülve? - sziszegi, amint befordulunk a sarkon. - Filmforgatáson vagyunk, ha nem
vetted volna észre. Egy jelmezbe bújt embert láttál. Igaz, nagyon élethű jelmez volt, de attól még...
- Nem mondhatod komolyan, hogy szerinted az csak jelmez volt! - nyöszörgöm. - Emlékszel arra
az érzésre, arra a varázslatra a levegőben, ami akkor vett körül bennünket, amikor Vész herceggel
harcoltunk? Nem érezted most is pontosan ugyanezt?
Dervish merőn néz rám. Mondani akar valamit, de meggondolja magát. Ellágyulnak a vonásai.
- Mekkora szamár voltam! Egészen mostanáig azt gondoltam, kiheverted már a Vész herceges af-
fért, de úgy látszik, mégsem.
- Naná, hogy nem "hevertem ki"! - horkanok fel. - Az ember nem "heveri ki" csak úgy azt, hogy le-
gyilkolják a családját! De már feldolgoztam. Tudomásul vettem. Vagyis ez nem egy fáziskéséssel ér-
kező sokk. Pontosan tudom, mit láttam! Egy istenverte démont láttam!
- Elég a hisztiből - csitít Dervish.
- Na ne! - jövök ki a béketűrésből. - Nézz rám! Nézz a szemembe! Most nem a hülyegyerek beszél
belőlem. Az egy démon volt! Senki nem képes imitálni egy valódi démon kinézetét, mozdulatait. Az
auráját. Nem érdekel, hány profi technikus dolgozott rajta. Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen
soha, senki nem tud leutánozni.
- Grubbs... - Úgy tűnik, Dervish kifogyott az észérvekből.
- Na és hol van Emmet? - kérdem kihívóan. - Ha végig csak játszott, miért nem jött elő a lyukból,
miután Davida leállította a felvételt?
- Elvitték, hogy lemossák róla a vért - mondja Dervish.
Megrázom a fejem.
- Ki van zárva. Fogadni mernék, hogy nem találjuk meg.
Dervish türelmetlenül sóhajt.
- Rendben, akkor menjünk, és keressük meg Emmetet! De - felemeli a mutatóujját - ha megtaláljuk,
és a saját szemeddel látod, hogy kutya baja, akkor legyen elég ennyi! Hallani sem akarok olyasmiket,
hogy nem Emmet az, hogy biztos kicserélték. Megegyeztünk?
- Meg - húzom el a számat keserűen.
Dervish kelletlenül, zsörtölődve elindul velem megkeresni Emmet Eijitet - bár a szívem mélyén tu-
dom, hogy az egyetlen hely, ahol megtalálhatjuk, egy nagy kupac csont és bőrcafat kellős közepe, egy
démon mocskos odvának mélyén.

***

Emmet egyik lakókocsiban sincs. Senki sem látta őt. Jelentőségteljes pillantást vetek Dervishre, de
ő ügyet sem vet rá, inkább elindul megkeresni Davidát. Még mindig a sikátorban van, és egy techni-
kussal beszélget. Megvárjuk, amíg befejezik, majd Dervish odalép hozzá, és megkérdi, látta-e valahol
Emmetet. Azt mondja, gratulálni szeretne neki a remek alakításához.
- Tényleg! - kiált fel Davida. - Nekem is illene. Teljesen elfeledkeztem róla. Pompásan csinálta, a
legjobb a segélykérő halálsikoly volt a végén. Teljesen odaillett, nem is kell többször felvennünk. Biz-
tosan épp a vért mossák le róla, úgyhogy...
- Nem - szólok közbe. - Nincs a sminkszobában.
- Hm. Akkor biztosan... Hé, Chuda! Nem tudod véletlenül, hová tűnt Emmet?
Egy magas, vékony pasi jön oda hozzánk. Nincs szemöldöke. Ez Chuda Sool, az első rendezőasz-
szisztens és Davida legfőbb bizalmasa. A legutóbbi négy filmjében is együtt dolgoztak. Elég szótlan
fazon, általában a háttérből gondoskodik arról, hogy minden simán menjen, és ha valami probléma
adódik, igyekszik megoldani, mielőtt Davida észrevenné.
- Volt egy kis összetűzés - mondja Chuda halkan. - Talán jobb lenne négyszemközt megbeszélni.
- Miről beszélsz? - értetlenkedik Davida. - Mi történt?
- Nora, Emmet anyja összefutott Tump Kooniarttal a forgatás után - mondja Chuda. - Csúnyán ösz-
szevesztek. Tump elég aljas dolgokat vágott a fejéhez. Nora erre nagyon kiborult. Fogta Emmetet,
kocsit rendelt, összeszedte a cókmókjukat, és... - Chuda megvonja a vállát.
- Elmentek? - gurul be Davida. - Normális vagy te? Senki nem mehet innen egy tapodtat sem, amíg
nincs kész a film. Mindenkinek benne van a szerződésében. Hozd vissza őket!
- Nem fog menni - mondja Chuda. - Ha Nora lecsillapodik, talán rá tudom venni, hogy visszajöjje-
nek, de addig...
- Márpedig nincs más választása - erősködik Davida. - Ő is aláírta a szerződést, vagyis a forgatás
befejezéséig itt kell maradnia a fenekén.
- Teljesen igazad van - mondja Chuda türelmesen. - De akkor is elment. Visszatarthatod Emmet
gázsiját, ezzel esetleg jobb belátásra bírhatod őket, de egyelőre sajnos...
- Megmondtam - jegyzem meg Dervishnek. Aztán hátat fordítok, és arrébb megyek, nem akarok
ugyanis több időt vesztegetni hülye magyarázatokra. Emmet halott, egy démon gyilkolta meg. És ha
az anyja is eltűnt, az azt jelenti, hogy valószínűleg ő is meghalt. Legfőbb ideje, hogy Grubbs Grady
felkösse a nyúlcipőt, és villámgyorsan eltűnjön Vérfüred városából!

***

- Nem mehetsz el innen csak úgy! - akadékoskodik Dervish, miközben pakolok.

- Ó, majd meglátod! - Bill-E-hez fordulok, aki az ágya mellett ácsorog, és pislog, mint egy megle-
pett bagoly. - Te is velem jössz. Nem hagylak itt, hogy te is úgy végezd, mint Emmet!
- Tényleg úgy tűnik, hogy valami nincs rendben, főleg mivel Emmet eltűnt - mondja Dervish. - De
mindenképp meg kell bizonyosodnunk a dologról. Az is lehet, hogy Chuda igazat mond. Emmet any-
ja...
- A francokat! - vetem oda. - Nem volt semmiféle veszekedés. Azt a sztorit Chuda ott találta ki.
Emmetet megölte az a démon, és szerintem az anyja is meghalt. Chuda biztosan a démonnak dolgo-
zik, ha képes volt hazudni, hogy ne derüljön ki az igazság. Egyébként meglepne, ha ő lenne az egyet-
len.
- Na várjunk csak! - hadarja Bill-E. - Tényleg azt hiszed, hogy az egy igazi démon volt? És hogy
Emmet tényleg meghalt? Te meg vagy őrülve?
- Lehet - nevetem el magam. - Ugyanis őrült gyorsan itt hagyom Vérfüredet, és téged is magammal
viszlek. Nem hagylak itt. - Keményen Dervish szemébe nézek. - Nem hagyom itt!
- Rendben - sóhajt Dervish. - Nem tarthatlak itt titeket akaratotok ellenére. De egy kicsit túlliheged
a dolgot. Amíg csak találgatunk, nem kéne...
Kopognak. Juni Swan az.
- Bejöhetek?
Megdermedek. Lehet, hogy Juni is egy követ fuj Chudával és a démonokkal? Talán azért küldték,
hogy arról kezdjen győzködni, csak fantáziálok? Kedvelem Junit. Nem venném szívesen, ha esetleg
kiderülne, hogy ő is gonosz. De ha nekiáll bizonygatni azt, amivel Chuda traktált...
- Csak szerettem volna látni, minden rendben van-e - mondja Juni, és a táskát nézi, amelybe ép-
pen teljes gőzzel rámolom a cuccaimat.
- Chuda küldött ide? - kérdem tőle fagyosan.
- Nem. Azért jöttem, mert meghallottam, amint azt mondtad Dervishnek, hogy szerinted Emmetet
egy igazi démon ölte meg. Szerettem volna megtudni, mit értettél ez alatt.
- Szerintem elég nyilvánvaló.
- Ugye nem mondod komolyan, hogy azt hiszed, egy valódi démont láttál? - kérdi Juni. - Démonok
nem léteznek. Igaz, Dervish?
Dervish megköszörüli a torkát.
- Hát, ezt azért nem mondanám.
- De hát... ez a film démonokról szól. Amit láttál, csak színészkedés volt. Emmet...
- ... rejtélyes módon eltűnt - vágok a szavába. Juni felvonja a szemöldökét.
- Hogy mondod?
- Nora összerúgta a port Tump Kooniarttal - magyarázza Dervish. - Azt mondják, annyira kijött a
sodrából, hogy felnyalábolta Emmetet, kocsiba ültek, és elhajtottak.
- Képtelenség - mondja Juni. - A szerződésükben...
 - Összetépték - mondja halkan Dervish. - Állítólag.
Juni a homlokát ráncolja. Aztán rám néz.
- Szóval ezért pakolsz össze. Azt hiszed, ez megerősíti az elképzelésedet. Le akarsz lépni, mielőtt
a démonok téged is megölnek.
- Pontosan.
Juni lassan bólint.
- És ha elkezdenélek győzködni arról, hogy Emmetnek semmi baja... démonok pedig nem létez-
nek... azt hinnéd én is benne vagyok az összeesküvésben?
Habozom, mert ha esetleg ártatlan, nem akarom őt megbántani.
- Nincs tudomásom arról, hogy Nora és Tump veszekedett volna, és azt sem értem, hogyan hagy-
hatta el Nora a helyszínt - mondja Juni határozottan. - Azt is furcsállom, hogy csak úgy, se szó se
beszéd távoztak, el sem köszöntek senkitől. Lehet, hogy igazad van. Az a démon valódi is lehetett.
Talán tényleg megölte Emmetet.
Juni benyúl vékony kabátja egyik zsebébe, és egy rózsaszín mobiltelefont vesz elő. Felém nyújtja.
Gyanakodva elveszem tőle.
- Megvan az elérhetősége mindenkinek, akiknek a film forgatása során bármi köze van a gyere-
kekhez. Nora száma is benne van. Szeretném, ha felhívnád őt - mondja.
Megvillan a szemem.
- Semmi trükk - mondja Juni. - Nem tudom, mi történik majd, ha felhívod. Semmit nem ígérek. Sze-
rintem Nora fogja felvenni, de ha nem, hagyhatsz neki üzenetet, és nemsokára visszahív. Mindeneset-
re ha nem akarjuk mindannyian kocsiba vágni magunkat, és üldözőbe venni őket, szerintem ez a leg-
egyszerűbb módja annak, hogy kiderítsük az igazságot.
A gombokat nézem. Jó lenne hagyni a fenébe. Jó lenne visszaadni Juninak a telefont, befejezni a
pakolást, és olajra lépni.
De nem bírom megállni. Némi halvány esély ugyanis mégiscsak van arra, hogy tévedek. Előfordul-
hat, hogy a félelmem csak a Vész herceggel vívott csatában gyökeredzik, és az egész a képzeletem
szüleménye. Persze nem tartom valószínűnek. De ha most mégsem billentyűzöm be a számot, joggal
nézhetnek teljesen hülyének.
Kioldom a billentyűzárt. Végignyomkodom a telefonkönyvet.
- E-nél vagy N-nél keressem? - kérdem.
- N, mint Nora - mondja Juni.
Végignézem az N kezdetűeket. Jó sokan vannak. Lépegetek lefelé. Megvan. Nora Eijit. Megnyo-
mom a hívás gombot. Kicseng. Egyszer, kétszer. Háromszor. Négyszer. Ötsz...
- Nem kezdek el vitatkozni! - kiabál egy női hang. - Forduljon fel az a disznó Kooniart! Mondják
meg neki, hogy...
- Mrs. Eijit? - szólok közbe. Elhallgat.
- Ki beszél?
- Grubbs Grady. Emmet egyik barátja.
- Ja. Ne haragudj, csak Juni száma volt kiírva, én meg azt hittem, hogy...
- Az ő telefonjáról beszélek.
- Értem. Emmettel akarsz beszélni?
- Igen, ha szabad - mondom gépiesen, miközben azon jár az eszem, hogy ez a nő bárki lehet. Nem
ismerem annyira Mrs. Eijit hangját, hogy meg tudjam különböztetni. Várom, mikor kezd el kamuzni,
hogy Emmet alszik, vagy nem akar beszélni velem, vagy...
- Jó, adom.
Hallatszik, amint átadja a kagylót. A háttérben motorzaj. Aztán Emmet szól bele.
- Szevasz, Grubbs - mondja halkan, elcsigázva.
- Szia - motyogom.
- Most nem tudunk beszélni. Bocs, hogy nem tudtam elköszönni. Később esetleg visszamegyünk
még, ha...
- Szó sem lehet róla! - visít a háttérben Emmet anyja. - Amíg az a dagadt Kooniart térden állva bo-
csánatot nem kér, és...
- Figyelj, majd visszahívlak - hadarja Emmet, és leteszi.
A kis piros gombra nézek Juni telefonján. Lassan, vonakodva megnyomom, és visszaadom a tele-
font Juninak. Felpillantok. Bávatag mosolyommal beismerem Juninak és Dervishéknek, hogy téved-
tem - bár titkon még mindig meg vagyok győződve róla, hogy a démon igazi volt.

***
 Másnap reggel. Órára megyünk.
- Még mindig nem értem, hogy a fenébe hihetted azt, hogy Emmetet megölték - vihog Bill-E.
- Hagyjuk már a témát - mormogom.
- Csak az nem fér a fejembe, hogyan...
- Elég! - csattanok fel, aztán halkabban hozzáteszem: - Emlékszel még, mit meséltem a szüléim-
ről? Hogy hogyan haltak meg?
- Ja, tényleg. - Bill-E képe megnyúlik. - Grubbs, nem akartam...
- Semmi gond. Csak ne beszélj róla! Főleg a többieknek. Rendben?
- Persze - mosolyog Bill-E. - Köztünk marad. Hallgatni fogok, mint a sír, pláne Bo Kooniart meg a
csürhéje előtt. Még ha megkínoznak, sem beszélek.
- Köszi. Ha kitudódna...
- Mondtam már, őrizni fogom a titkodat - fogadkozik Bill-E. - Dervish és Juni is hallgatni fog. Soha
senki nem fogja megtudni. Megnyugodhatsz.
- Vigyázzatok! - sikolt fel Bo, amikor belépünk az osztályba. - Egy démon!
Bo, Abe, Vanalee, Salit - még Kuk és Kik is - rémülten felnyüszít, majd kirobban belőlük a röhögés.
Miss Jaun meglepetten pislog. Felnyögök, és Bill-E-re nézek, aki értetlenül vonogatja a vállát.
- Tegnap este a papám ott volt a szobátok előtti folyosón - mondja Bo gúnyosan. - Hallotta, miről
beszéltek. Minden szót hallott. - Megint eszelős vihogásba kezd, én pedig arra gondolok: az előttem
álló néhány hónap nagyon hosszúnak ígérkezik.

Rejtélyes eltűnés
Bo csak nem unja meg az ugratást. Minden áldott nap az orrom alá dörgöli, és az állandó csúfoló-
dásával mindenkinek emlékezetébe idézi megszégyenítésemet. Kéjesen meséli el bárkinek, aki haj-
landó odafigyelni rá, a többi színésznek, a stábtagoknak, Davidának. A legtöbben csak mosolyognak,
és eleresztik a fülük mellett, nincs idejük ilyen kis hülyeségekre. De a fő baj az, hogy tudják. Már a
puszta gondolatra is elpirulok, ha bárki rám néz.
Emmet azóta sem hívott vissza, én pedig szégyellem felhívni. Nem hinném, hogy hallott volna a
pánikba esésemről, de persze nem tudhatom biztosan, milyen széles körben próbált esetleg babéro-
kat aratni pompás viccével Bo.
Akire a legjobban haragszom - magamat leszámítva, amiért ilyen idiótán viselkedtem -, az Tump
Kooniart. Bót nem hibáztatom, amiért ekkora élvezetet lel a megszégyenülésem részleteinek boncol-
gatásában, hisz egy ilyen szaftos sztorira valószínűleg minden gyerek örömmel csapna le. De vajon
miért ólálkodott az apja a szobánk előtt? És miért nem tudta tartani azt a lepcses száját? Fordított
esetben Dervish biztosan nem mondta volna el nekem, ha Bóról hall ilyesmit. Tump Kooniartnak laka-
tot kellett volna tennie a szájára. Nem tett. És ezt még visszakapja tőlem!

***

Sokat töröm azon a fejem, hogyan vegyek elégtételt Bo apján. Szórjak viszketőport a ruhájába?
Patkányürüléket a levesébe? Emberi ürüléket a marhapörköltjébe vagy a csokifagyijába? Álmában
borotváljam le a fejét, vagy ragasszam össze a száját?
Ezek mind hatásos, de nem túl fantáziadús megoldások. Azt akarom, hogy rendesen becsináljon,
és ezzel megalázhassam őt. Ha például irtózik a patkányoktól, elcsenhetnék a forgatásról egy idomí-
tott patkányt, a tömeg közepén belepottyanthatnám hátulról a gallérjába, és szétröhöghetném az
agyamat, amint sikítozva a földön hempereg. De ehhez tudnom kellene, van-e valami, amitől fél.
Így hát követni kezdem, amikor éppen nem órán ülök. Bill-E-nek nem szólok róla. Ha tudná, miben
mesterkedem, biztosan örömmel venne benne részt, de nem akarom, hogy bajba kerüljön, ha esetleg
rosszul sül el a dolog. Tump Kooniart nem kispályás. Ha nyilvánosan megszégyenítem, könnyen elő-
fordulhat, hogy repülök a forgatásról. Nem érdekelne különösebben, de semmi szükség arra, hogy
Bill-E is bűnhődjön miattam.
Tumpot nem nehéz követni. Széltében-hosszában hatalmas, és mindig egy piszkosbarna öltöny-
ben mászkál. Lassan, döcögve jár, és állandóan a homlokát törölgeti az elmaradhatatlan zsebkendő-
jével. Rendszerint hangosan beszél, ha éppen senki nincs mellette, akkor magában. Úgy tűnik, képte-
len egy percre is befogni a száját, kivéve, ha éppen egy jelenetet forgatnak. Lefogadnám, hogy még
álmában is beszél. Ha vak lennék, a puszta hangja alapján is követni tudnám.
Nem sok mindent tudok meg Tumpról. Imád beszélni zabálni. A lakókocsija Vérfüred nyugati szé-
lén áll, mellette egy-egy külön kocsi Bónak és Abe-nek. Ők hárman kapták a legnagyobbakat. Amikor
éppen nem azt vizslatja, jól megvannak-e a színészei, és nem valamelyik büfékocsinál tömi a fejét,
legtöbbször a lakókocsijában döglik. Rengeteget telefonál. Mivel Vérfüred területére tilos bármilyen
számítógépet - sőt kamerás mobilt - behozni, egy óriási mappát kénytelen használni, ebben tartja az
összes telefonszámot és a többi adatot. Megfordul a fejemben, hogy ellopom és elégetem a mappáját
- de emiatt még aligha válna belőle reszkető idegroncs!

***

Tump lakókocsija közelében üldögélek. Lassan egy hete figyelem már. Egy másik lakókocsi árnyé-
kában várom, hogy felbukkanjon, miközben egy filmes magazint olvasgatok. Halomban állnak efféle
lapok mindenhol szanaszét. Kezdem kicsit unni a detektívesdit. Bo még mindig piszkál, de a beszólá-
sai kezdenek izzadságszagúvá válni. Már senki nem nevet rajtuk. Lassan befejezem ezt a követősdit,
és hagyom a bosszúállást a fenébe.
Valaki kopog Tump ajtaján. Felnézek, és látom, amint Chuda Sool lép be hozzá. Vele a "démon"
támadása óta nem is szóltunk egymáshoz. Bo biztos neki is elmondta, hogy bepánikoltam. Tuti azt
hiszi rólam, hogy begolyóztam. Még az is lehet, hogy megsértődött, amiért nem hittem el neki, hogy
Nora és Tump összezördült.
- Kit látnak szemeim! - hallom a hátam mögül. Felugrom, de csak Bo az, épp a forgatásról jön. - Ma
se találtál újabb démonokat?
- Nem. És te újabb poénokat?
- Kinek kellenek új poénok, ha a régiek is tökéletesen megteszik? - Vicsorogni kezd, és démoni
morgást hallat.
Elnyomok egy ásítást, és beletemetkezem az újságba, amíg abba nem hagyja, és tovább nem
megy. Megvárom, amíg becsapódik mögötte a lakókocsi ajtaja, aztán dühösen felállok. Torkig vagyok
a leskelődéssel. Csocsózhatnék Bill-E-vel, ahelyett, hogy itt kotlok, mint egy leszázalékolt gyöngytyúk.
Csak az időmet veszte...
Tump lép ki a lakókocsiból, a nyomában Chuda Sool. Tump hangosan beszél, és szaporán törölge-
ti a homlokát. Úgy látszik, Chuda soha nem izzad. Kész szerencse - mivel nincs szemöldöke, a fejéről
egyenesen a szemébe csöpögne az izzadság. Észak felé indulnak, és így hátulról kicsit úgy néznek
ki, mint Stan és Pan. Ha már itt vagyok, a nyomukba eredek, de úgy döntök, ezúttal utoljára. Elegem
van.
Tump és Chuda a D műhely felé tart. A hatalmas raktár Vérfüred északi szegletének legszembeöt-
lőbb épülete. Nem sűrűn jártam még arra - nincs semmi értelme, a műhely területére ugyanis szigorú-
an tilos a belépés. Tump és Chuda a nyugati kapuhoz ér - ez az egyik bejárat a raktárba a négy közül
-, és felmutatják a belépőkártyájukat a biztonsági őrnek. Meghúzódom a háttérben, és alaposan meg-
szemlélem az épületet.
Három emelet magas, 70-80 méter széles, és úgy 120 méter hosszú. Óriási, bevakolatlan téglafala
van. A tető lapos. Ablakok nincsenek. Az egész épület szürke és dísztelen, leszámítva a falra festett,
jókora D betűt az ajtó fölött. A bejárat jobb oldalán kis őrbódé áll.
Nagyon szeretnék bemenni, és körülnézni a szörnyjelmezek és bábok között. Valami ugyanis még
mindig azt Mondatja velem, hogy az a démon igazi volt. Ha bemehetnék, és láthatnám a jelmezeket,
talán meggyőződhetnék az igazságról. De a D műhely felszentelt falai közé szinte senki nem léphet
be. Még Dervish is az épületnek csak egy kis részét láthatta.
Türelmetlenül várom egy darabig, hogy Tump és Chuda kijöjjön. Aztán begurulok, és úgy döntök,
tehetnek egy szívességet. Végeztem ezzel a baromsággal! Már indulnék is, hogy megkeressem Bill-E-
t, és a délután hátralevő részét a társaságában töltsem. De mielőtt visszafordulnék, körbejárom a
raktárát, hátha nyitva maradt véletlenül az egyik ajtó, az oda épp kirendelt őr pedig a bódéjában szu-
nyókál. Ez persze elég valószínűtlen, de gondolom, ha már itt vagyok, akár le is csekkolhatom.
A déli kapunál szolgálatot teljesítő őr gyanakodva méreget, amint közeledem. Bár szemmel látha-
tólag nincs nála fegyver, nem lepődnék meg, ha valahol rejtve, a ruhája alatt mégis lenne egy. Udvari-
asan mosolygok, és tisztes távolban maradok. A keleti oldal felé megyek, és befordulok balra. Ezen az
oldalon is csukva az ajtó, és bár az őr a bódéban van, nem alszik. Amikor elhaladok mellette, lopva
bekukkantok az ablakon - az őr egy tankokkal foglalkozó magazint lapozgat.
Az épület északi oldalához érek, és megint veszek egy balkanyart. Az őr az ajtó mellett áll, és a
falnak támaszkodik. Amikor elmegyek előtte, rám mosolyog. Átfut a fejemen, hogy megállok egy kicsit
beszélgetni, esetleg megpróbálom bekönyörögni magam - de a mosolya azért annyira nem barátsá-
gos.
Visszaérek a nyugati oldalhoz. Dél felé veszem az irányt, és azon gondolkodom, merre lehet Bill-E.
Épp amikor az őrbódéhoz érkezem, kinyílik a műhely ajtaja. Tump hangját hallom, megállok hát a
bódé mögött, ahol sem ő, sem Chuda nem láthat. Itt várom meg, hogy elmenjenek.
- ... nem lesz ínyükre a dolog - bődül Tump.
- Nem is az a cél, hogy az ínyükre legyen - válaszolja Chuda sokkal halkabban.
- De a fiút nehéz lesz ám elhallgattatni. Nagyon ragaszkodnak egymáshoz. Mindkettőt vinni kéne.
 - Elég lesz az egyik - mondja Chuda. - Most már csak annyi van hátra...
Fokozatosan elhalkul a hangjuk. Ott maradok a figyelőállásomban, és azon tűnődöm, vajon miről
és kiről beszélhettek ezek.

***

Másnapra Kik eltűnik.

Kuk egyedül jön órára, és elég riadtnak tűnik.
- Nem látta valamelyikőtök Kiket? - kérdezi, és szeme az osztálytermet pásztázza, hátha ikertest-
vére az egyik asztal alatt lapul. - Sehol sem találom. Nem tudom, hova tűnhetett. Kik! Itt vagy?
Miss Jaun leülteti a zaklatott fiút, nyugtatni próbálja, és szép lassan kiszedi belőle, mi történt. Nem
túl bonyolult a történet. Ma reggel, amikor felkelt, Kik ágya üres volt. Sehol sem találta őt. Az apjuk
nem nagyon izgatta magát, azt mondta, biztos csak sétálni ment, de Kuk rögtön gyanakodni kezdett.
- Sehova sem megyünk anélkül, hogy szólnánk egymásnak. Biztos, hogy nem surrant ki csak úgy,
egy szó nélkül.
- Lehet, hogy kicsit egyedül szeretett volna lenni - veti fel Miss Jaun.
- Nem szeretünk egyedül lenni - rázza a fejét Kuk. - Egyedül nem jó. Egyedül félünk.
Miss Jaunnak nem sikerül csillapítani Kuk aggodalmát, így hát szól a biztonságiaknak, és megkér-
dezi az egyik őrtől, tudna-e szólni a többieknek, hogy keressék meg Kiket.
- Nincs semmi baj - mondja neki. - Csak szeretnénk tudni, hogy hol van.
Megszokott medrében folyik tovább az óra, csak Kuk fészkelődik a helyén, a tekintete folyamato-
san körbejár, néha az ablakon bámul kifelé. Ránk is átragad a nyugtalansága. Még Bo is ideges, kivé-
telesen csendben van, nem is piszkálódik.
Az óra vége felé Miss Jaun megint behívja az őrt, aki azt mondja, senki nem látta Kiket, de azóta is
keresik.
Jelentkezem.
- A D műhelyben is nézték már? - kérdem ártatlanul.
Az őr furán néz rám.
- Ott biztosan nincs.
- Lehet, hogy mégis beosont. Az őr elvigyorodik.
- A D műhelybe? Azt kötve hiszem. Oda még én sem léphetek be, nincs engedélyem.
- De attól még elképzelhető, hogy ott van - bizonygatom. A kezemben egy fém golyóstoll van, erő-
sen szorítom. Eszembe jut a beszélgetés, amelyet tegnap hallgattam ki. "A fiút nehéz lesz ám elhall-
gattatni" - Tump ezt mondta.
- Majd megkérdezem a fiúkat, akik reggel voltak szolgálatban - mondja az őr kissé kelletlenül. - Ha
látták, szólok.
- Köszönöm.
Az őr kimegy. Vége az órának. Kuk szalad kifelé, a húgát keresni. Bill-E-vel maradunk még.
- Mit akartál az előbb a D műhellyel? - kérdi tőlem.
- Semmit, csak eszembe jutott, hogy hátha ott még nem keresték.
Bill-E gyanakvó képet vág.
- Túlságosan jól ismerlek már, Grubbs Grady - mondja egy kiérdemesült vámpír reszketeg hang-
ján. - Nem szoktál te ilyeneket ok nélkül mondani. Mit titkolsz előttem?
Megfordul a fejemben, hogy elmesélem neki, mit mondott Tump Kooniart. De a múltkori megszé-
gyenülésem óvatosságra int. Nem akarom elárulni, mire gyanakszom, nehogy aztán ha Kik felbukkan,
mindenki holmi paranoiás féleszűnek tartson.
- Semmit - mondom, és eleresztem a tollat. - Gyere...
Szürke folyadék csöpög az asztalra a markomból. Bill-E furán néz rám.
- Mi az? - kérdi. - Mintha higany lenne.
Nem felelek. A folyadékot bámulom. Még csöpög egy kicsi az ujjaimról, a tenyeremben fekete tinta
sistereg. Ez maradt a tollból. A fém golyóstollból, amit szorongattam.
Megolvasztottam.

***

Leszáll az éj. Kiket egész nap nem látta senki. Most már nem Kuk az egyetlen, aki aggódik miatta.
Az apjuk magánkívül van. A keresés egyre szélesebb körben folyik, már az összes biztonsági őrt be-
vonták. Davida még a forgatást is lefújta, hogy mindenki bekapcsolódhasson a környék átfésülésébe.
Én a város keleti részében kutakodó csoporttal tartok. Végignézzük a valódi épületeket, benézünk
az összes díszlet homlokzata mögé. A kutatásra koncentrálok. Megpróbálok nem gondolni a tollra, és
arra, vajon hogyan olvaszthattam meg. De egyszerűen nem tudok nem gondolni rá. Elképzelhető,
hogy van rá tudományos magyarázat, de én biztos vagyok benne, hogy a dolognak semmi köze a
tudományhoz. Varázslat volt.
Nem vagyok született varázsló. Dervish azt mondta, százévente egy, legfeljebb két - hagyományos
értelemben vett - varázsló születik. Aztán vannak olyanok, mint Dervish és Meera Flame - mágusok -,
akik adottságaik révén képesek varázserejű tevékenységre, általában varázsigék segítségével. Lehet,
hogy ezt én is meg tudnám csinálni. De még sosem próbáltam. Dervish több mint egy éven át szoba-
növényként vegetált, és amióta visszatért, nem nagyon fűlik a foga ahhoz, hogy tanítgasson.
De akkor hogyan tudtam megolvasztani a tollat?
Egyetlen választ tudok elképzelni. Amikor a démonok belépnek a világunkba, hatással vannak arra
a helyre, ahol átléptek. Mágikus teremtményekről van szó, és ez a mágia átitat körülöttük mindent.
Amikor lemészárolták a szüleimet, sikerült merítenem ebből a mágikus, démoni energiából, az segített
elszöknöm. Képes voltam erre a pincében is, ahol Artériával és Vénával harcoltam.
Azt hiszem, most is ez történt. Varázslat van a levegőben - méghozzá démonok varázslata.

***

Kiknek nyoma sincs. A keresést abbahagyják éjfél után. Mindenki megy aludni. A legtöbben úgy
vélik, Kik elszökött. A biztonságiak holnap folytatják a keresést Vérfüred határain túl, és Kukot meg az
apját is magukkal viszik.
Senkinek sem szóltam az aggodalmamról. Semmi értelme, csak kinevetnének. De ölbe tett kézzel
sem ülhetek. Meg kell próbálnom segíteni Kiknek, feltéve, hogy egyáltalán lehet még rajta segíteni.
Így hát megnézem, merre tekereg Dervish. Junival és másokkal együtt keresi Kiket. Dervish nem jött
még össze Junival, de egyre több időt töltenek együtt. Dervish azt mondja, a lány segít neki abban,
hogy feldolgozza a rémálmait, és hogy a tudatalattijában tomboló szörnyek fölé kerekedhessen. Bár
van egy olyan sanda gyanúm, hogy Dervish szívesebben kerekedne inkább Juni fölé - csak úgy to-
csog attól az arcszesztől!
Alaposan előkészítem a sztorit, mielőtt előhozakodnék vele Dervishnek. Azt mondom, láttam teg-
nap Kiket a D műhely közelében. Lehet, hogy sikerült beslisszolnia, és most odabent van, talán bent is
ragadt.
- Lehet, hogy valami ráesett. Esetleg ott fekszik a földön, és nem bír mozdulni. Talán kiabál is, csak
senki sem hallja.
Dervish kétli, hogy Kik bejuthatott, hisz nagyon szigorú a biztonsági rendszer. De Juni szerint ér-
demes lenne utánanézni.
- Az az egyetlen épület, amelyet még nem kutattunk át. Ha történetesen tényleg belopózott, és
baleset érte...
Sem Juninak, sem Dervishnek nincs engedélye arra, hogy belépjen a D műhely területére, így hát
Davidához fordulunk. Az irodájában találjuk, éppen Chuda Soollal beszéli meg a következő napra
tervezett forgatás részleteit. Davida fáradt és ingerlékeny, a csúszás miatt ugyanis felborult az egész
film ütemterve. Végighallgat minket, aztán megrázza a fejét.
- Ott is néztük. Grubbs már korábban szóba hozta a D műhelyt, így kikérdeztük a ma reggel - és
tegnap éjjel - szolgálatot teljesítő őröket. Mindannyian azt mondták, hogy nem látták a kislányt.
- Ha csak úgy belógott, nem is láthatták - erősködik Dervish.
- Az lehetetlen - mondja Chuda, és észreveszem, hogy közben merőn bámul engem. - Csak az aj-
tókon át lehet bejutni a D műhelybe. Az egész épületet úgy tervezték, hogy sehol ne lehessen beha-
tolni.
- De... - kezd bele Dervish.
- Mondom, nem! - csattan fel Chuda, és most Dervisht kezdi bámulni.
Dervish visszabámul rá, a pupillája kitágul. Aztán elmosolyodik, és vállat von.
- Akkor biztosan tévedtünk.
Chuda bólint, tekintetét továbbra is Dervishen tartja.
- Én is úgy gondolom.
Összeszorul a gyomrom. Egyáltalán nem vall Dervishre, hogy ilyen könnyen feladja. Lehet, hogy
Chuda manipulálja Dervish gondolatait? Helyesek lennének a megérzéseim a szemöldök nélküli ren-
dezőasszisztenssel kapcsolatban? Talán ő is lepaktált a démoni erőkkel?
Mielőtt kérdőre vonhatnám Chudát, Juni szólal meg.
- Muszáj körülnéznünk ott is - mondja Davidának. - Ha minket nem akarsz beengedni, küldj be né-
hány őrt, és kérd meg őket, hogy fésüljék át az épületet. Ha ugyanis Kik odabent van, mert egy el-
szánt gyerek számára nem jelent akadályt egy mégoly tökéletes biztonsági rendszer sem, nincs kizár-
va, hogy segítségre szorul. Ha ezt a lehetőséget figyelmen kívül hagyjuk, és emiatt valami baj éri...
 Davida felsóhajt.
- Chuda, szedj össze az őrökből egy csapatra valót, és...
- Az lenne a legjobb, ha személyesen irányítanád az akciót, Davida - vág közbe Juni. Lefegyverző
mosollyal fordul a barátságtalanul bámuló Chuda felé. - Ne vegye rossz néven, Mr. Sool, de ön túlsá-
gosan is meg van róla győződve, hogy a kislány nincs odabent. Előfordulhat, hogy elkerülné a figyel-
mét.
Chuda dühösen fújtat, és harciasan közelít Juni felé. De mielőtt vitatkozni kezdhetne, Davida így
szól:
- Na, álljon meg a menet, itt nem lesz közelharc. Chuda, légy szíves, hívd össze nekem azt a csa-
patot! Velük megyek a D műhelybe, és gondoskodom róla, hogy minden helyiség minden egyes zugát
módszeresen és alaposan átvizsgálják. Megfelel így, Miss Swan?
- Tökéletes - mosolyog Juni, majd kivonulunk. Közvetlenül Dervish mögött megyek. Figyelem őt, és
kezdek aggódni érte. Vajon mi mehet végbe a fejében?

***

Amíg Davida az őrökkel Kik után kutat a raktárban, mi kint várakozunk. Juni szintén aggódik
Dervish miatt. Megkérdi tőle, jól érzi-e magát, nem fáj-e a feje. Ő is észrevette, ami közte és Chuda
között játszódott le, de kétlem, hogy ugyanazt a következtetést vonná le belőle, mint én. Mindenesetre
érzi, hogy valami nincs rendben.
Hajnali fél három is elmúlik, mire az őrök élén felbukkan a nagyokat ásító Davida. Kimerülten rázza
a fejét.
- Sehol sincs. Mindenhol megnéztük.
- Biztosan? - kérdem. Davida nem felel.
- Holnap átkutatjuk a környéket - fordul Junihoz. - A kislány valószínűleg összeveszett valamelyik
gyerekkel, és sértődötten elrohant. Az is lehet, hogy magától visszajön.
Csak egy megvető horkantás telik tőlem.
- Na, arra befizetek!

***

Az ébresztőórámat egy órával későbbre állítom, és nagy sokára elalszom. Amikor felébredek, a
plafont bámulom. Fáradt vagyok és nyűgös, alig bírok kikászálódni az ágyból. Azon töprengek, mit
tehetnék Kikkel kapcsolatban. A legjobb az lenne, ha elmondanám Dervishnek, miket hallottam Tump
Kooniart és Chuda Sool szájából. Győzködhetném, hogy Emmetet tényleg egy démon gyilkolta meg,
Kik pedig...
Viszont beszéltem Emmettel. Életben volt. Hacsak...
Filmes trükkökkel vagy varázslattal szinte bármit meg lehet csinálni. Lehet, hogy Chuda Sool és
Tump Kooniart is hallgatózott - csakhogy ők engem hallgattak ki, amikor elmondtam a félelmeimet
Dervishnek és Juninak. Lehet, hogy Chuda rákapcsolódott a telefonvonalra, és Emmet hangját imitálta
egy mechanikus vagy mágikus hangmodulátorral. Bonyolult, de nem lehetetlen.
Beletúrok az ágyam lábánál álló fotelben heverő nadrágom zsebébe, előhalászom a mobilomat, és
Emmet számát hívom. Nem cseng ki. Vagy ki van kapcsolva, vagy nincs térerő.
Felkelek, felöltözöm, és indulok az órámra. Eszembe jut, hogy elkérem Junitól Emmet vagy az any-
ja vezetékes telefonszámát, de valószínűleg megkérdezné, mit akarok tőlük. Semmi kedvem elárulni,
mi miatt aggódom, nehogy megint nevetség tárgya legyek. Így a tanítás végén Miss Jaunt kérdezem
meg mintegy mellékesen, nem tudja-e véletlenül Mrs. Eijit számát. Azt mondom neki, már jó ideje
próbálom elérni Emmetet a mobilján, de eddig nem sikerült. Miss Jaun kikeresi a számot a listájáról,
és lediktálja nekem. Megköszönöm neki, és miközben ebédelni indulok, bebillentyűzöm. Süket, akár-
csak Emmeté. Megint megpróbálom Emmetet - ugyanaz, mint korábban.
Lehet, hogy semmi jelentősége. De lássuk be - talán mégis van.

***

A nap folyamán többször is hívom mindkét számot. Egy pittyenést sem hallani. Felhívom a tudako-
zót, és elkérem az otthoni számukat. Megcsörgetem, de csak annyival leszek okosabb, hogy a vonalat
leszerelték.
Teszek egy utolsó próbát. Eszembe jut, hogy Emmet mesélt nekünk az otthoni iskolájáról. Megint a
tudakozót hívom, aztán az iskola számát tárcsázom, és azt mondom, Emmet Eijittel szeretnék beszél-
ni. A titkárnő azt mondja, Emmet nincs az iskolában, éppen filmet forgat. Mondom neki, azt hittem,
már befejezte, és hazament. Azt feleli, nem. Megkérdezem, biztos-e benne, nem fordulhat-e esetleg
elő, hogy már otthon van, csak iskolába nem jár. Azt mondja, ki van zárva, jól ismeri az anyját.
Ezután sokáig bámulom a telefonomat, és biztosra veszem, hogy átvertek. Emmet és az anyja
még itt van, Kikkel együtt. Csak az a kérdés, hogy életben vannak-e.

***

Este van. Kik nem került elő. A kutatóosztag hétkor jön vissza. Kuk és az apja nincs velük. A cso-
port tagjai azt mondják, Mr. Kane és a fia hazament, hátha Kik arrafelé tart. Felnyögök, amikor ezt
hallom. Remélem, igazat mondanak. Nagyon remélem. Nemcsak azért, mert nem akarom, hogy Kuk
és az apja meghaljon, hanem azért is, mert ha az őrök hazudnak, az azt jelenti, hogy ők is benne
vannak az összeesküvésben.
És akkor nem csak Chuda Sooltól és még néhány embertől kell óvakodnom. Lehet, hogy az egész
stábból senkiben sem bízhatok.

***

Reggel folytatódik a forgatás. Davida még mindig aggódik az eltűnt Kik miatt (legalábbis azt állítja -
kinek hihetek egyáltalán), de az élet megy tovább. Egy film elkészítése egy vagyonba kerül, és min-
den egyes nap számít. Davida egyszerűen nem engedheti meg, hogy a stáb tétlenül ücsörögjön, így
aztán, amíg a biztonságiak egy csoportja pirkadat óta Vérfüred környékét kutatja, a forgatás a meg-
szokott módon folyik tovább.
Ma este veszik fel a második nagy démonos jelenetet. Ezúttal nem lesz sem halál, sem vérontás. A
harmadik felvonás egyik kulcsjelenetéről van szó, amelyikben egy démon megjelenik Bobby Mintnek
és barátainak. Megjósolja a közelgő katasztrófát, a pusztulást, aztán közli velük, hogy már nem me-
nekülhetnek, már késő, halálra vannak ítélve a szeretteikkel együtt.
A forgatás már nem érdekel, de a ma esti jelenetet mindenképpen megnézem, mert látni akarom a
démont. Azt mondják, ez most más lesz, mint az, amelyik megölte Emmetet. Kíváncsi vagyok, vajon
ez igazi lesz-e, vagy tényleg csak filmes modell. Vannak tippjeim...

***

Nagy tömeg verődik össze a helyszínen, de nem akkora, mint az első démonos jelenetnél. A mos-
tani egy templom előtt játszódik, ez Vérfüred egyik díszletépülete. A forgatókönyv szerint a főhősök
odabent gyülekeznek, hogy megtárgyalják a helyzetet, és azt, hogyan tudnák figyelmeztetni a többi
városlakót. Ezeket a snitteket egy belső díszletben forgatták - vagy forgatják majd. A mostani jelenetre
a beszélgetés végén kerül sor. Épp most jönnek ki. Amint elindulnak lefelé a lépcsőn, előjön a temp-
lomból a démon, megjelenik mögöttük, és nevetve azt mondja, végighallgatta, mit forralnak.
Davida beállítja a jelenetet, elpróbálja a mozgást a színészekkel, ellenőrzi a kamerákat és a fénye-
ket, aztán elfoglalja a helyét. Felvétel!
Idegesen, visszafojtott lélegzettel nézem, amint Salit Smit és a többiek elszánt arccal, tettre készen
kitódulnak a templomból. Az ajtótól nyolc lépcső vezet lefelé. Amint az utolsó előttihez érnek, nevetés
hallatszik bentről.
- Szánalmas, együgyű népség - károgja a démon. Salit és csapata rémülten fordul hátra. - Azt hi-
szitek, nagyon agyafúrtak vagytok. De a tudásotok ugyanolyan csekély, mint az összes többi halan-
dóé. Mulatságos is lehetne, ha nem lenne olyan szomorú.
Már az első szótagnál rám tör a reszketés. Ezt a hangot lehet eltéveszteni, ezt a mély, gyászos tó-
nust. Pontosan tudom, mi következik most. Bármit megadnék azért hogy ne legyen igazam - de most
már semmi kétségem.
A démon előlép az árnyékból, és megjelenik. Tökéletes megvilágításban áll. Körülöttem az embe-
rek elismerő megjegyzéseket suttognak. Emmet jelenete során készületlenül érte őket, amit láttak, de
most már urai érzelmeiknek. Ráadásul, bár ez a démon borzasztóbb látványt nyújt, mint az első, olyan
könnyedén és elegánsan mozog, hogy a nézőknek van ideje megcsodálni a jelmezét, a több hónapos
kemény munka gyümölcsét.
- Sosem győzhettek le engem és az enyéimet - mondja a démon, amint előbb egyik főhősről a má-
sikra néz, majd továbbsiklik a tekintete, és egyenesen a forgatást bámuló tömeghez szól. - Mindenho-
vá eljutunk, ahová ti, még oda is, ahová ti nem. Mindent látunk, mindent hallunk, mindent tudunk. És
mindenkit megölünk.
A démon magas, sápadtvörös bőrén rengeteg a repedés, amelyekből vér szivárog folyamatosan. A
szeme sötétvörös. Sem haja, sem orra nincs. A foga és a nyelve szürke. A szíve helyén egy üreg, tele
tucatnyi apró, tekergő kígyóval. Nyolc karja végén torz kezek. Lába nincs, a derekától húsos nyúlvá-
nyok lógnak alá, mint megannyi vékony, deformálódott comb. Nem érinti a földet, pár centivel fölötte
lebeg.
- Ez a város most már a miénk, vagyis hamarosan az lesz - mondja a démon. - Semmit nem tehet-
tek, nem tudtok megállítani minket. - Tekintete megállapodik rajtam, és szélesen elvigyorodik. - Nincs
köztetek senki, aki bármit tehetne, azonkívül, hogy szörnyethal.
Ekkor nevet egyet, és visszasiklik a templomba. Az ajtó döngve becsapódik. A főhősök közül az
egyik fiú rémülten felordít.
- Ennyi! - kiáltja Davida.
A stábból mindenki előrefurakszik, tapsol, gratulál a színészeknek, az élethű és félelmetes démont
dicséri, és kíváncsian kérdezgeti, milyen technikai felszereléssel sikerült ilyen meggyőzően lebegtetni
a föld felett.
Csakhogy nem voltak ott zsinórok és motorok. Nem modell volt ez, és nem is jelmez. Minden két-
ségem egy csapásra szertefoszlik. Borzalmasan nagy bajban vagyunk. Ez a démon nem betanult
szöveget mondott. A szavai nem a filmbeli szereplőkhöz szóltak - hanem hozzánk, a bámészkodók-
hoz.
Ezen a helyen valódi démonok tanyáznak. Emmetet valóban megölték, csakúgy, mint Kiket, a báty-
ját és az apjukat. És a helyzet egyre rosszabb. Ugyanis a szörny, aki alig egy perce megfenyegette a
tömeget, ugyanaz, aki lemészárolta a szüléimet és a nővéremet, aki megfogadta, hogy megöli
Dervisht, Bill-E-t és engem... a fenséges, irtózatos démonmester személyesen... az iszonyatos Vész
herceg.

D
Egyszerűen megáll az eszem. Dervish nem hisz nekem.
- Az egy másik jelmezes fickó volt - mondja. - Ideje lenne abbahagynod, hogy amerre csak jársz,
démonokat szimatolsz. Tudom, hogy...
- Ne! - tör ki belőlem. Már kettesben vagyunk, a többiek nem hallhatnak. - Az a mocsadék ölte meg
anyát és apát. Az végzett Grettel is. Ne mondd nekem, hogy nem tudok megkülönböztetni egy filmes
kelléket a családom gyilkosától! Ne is próbáld nekem bemesélni!
- Grubbs, tudom, hogy nehéz, de tudomásul kell venned...
- Vész herceg volt az! - kiáltom.
- Nagyon hasonlított rá - próbál megnyugtatni Dervish. - De csak azért, mert Davida nagyon alapos
kutatómunkát végzett. Tudja, hogyan néznek ki a valódi démonok. Ami azt illeti, ebben a modellben
speciel én segítettem neki. Néhány részlet nem volt hiteles. Nem tudta, milyen színű a szeme, hogy a
bőre tele van repedésekkel, hogy nincs lába.
- Komolyan? - kérdem gúnyosan. - És te segítettél neki tisztán látni?
- Igen - mondja Dervish szerényen.
- A technikusok pedig pattantak, és hipp-hopp átvariáltak mindent? Fogtak egy aprólékosan kidol-
gozott, ketyerékkel teleaggatott jelmezt, amelyen előtte hónapokig dolgoztak, és pár nap alatt átszab-
ták úri kedved szerint?
- Igen - mondja Dervish színtelen hangon.
Mélyen a nagybátyám szemébe nézek, de a tekintete mögött valahogy nem látom őt. Az a Dervish,
akit én ismerek, nem szokott ilyen bárgyún bazsalyogni, és nem veszi ilyen félvállról az előérzeteimet.
Biztos vagyok benne, hogy Chuda Sool matatott bele az agyába. Más szövetséges után kell néznem.
- Hová mész? - szól utánam Dervish, amikor hátat fordítok neki, és otthagyom.
- Keresek valakit, aki hisz nekem!

***

Megkérem Junit, hogy keressen fel minket a szobánkban Bill-E-vel. Azt mondom, Bo Kooniartról
lenne szó, gondjaim vannak vele, és szeretném kikérni Juni tanácsát. Juni természetesen nagyon
szívesen segít. Megígéri, hogy fél órán belül benéz hozzánk.
Bill-E tudja, hogy valami nagy dolog készül. Nem tudja ugyan, mi az, de nagyon büszke rá, hogy
beavatom őt. Nem örült túlzottan, amikor nélküle indultam el mászkálni, és nem árultam el, miért, de
most, hogy megosztom vele a titkomat, minden meg van bocsátva.
Nem szólok semmit, amíg Juni meg nem érkezik. Helyrerakom magamban a dolgokat, eldöntöm,
mit mondjak el nekik, és mit tartsak meg magamnak. Amikor végül megjön, leül a fotelbe, és összefűzi
a térdén a kezét, azzal kezdem, hogy bevallom: hazudtam.
- Igazából nem azért hívtalak ide, hogy Bóról beszéljünk.
- Gondoltam - mosolyodik el. - Nem hazudsz túl ügyesen. Ez persze jó tulajdonság, ne hidd, hogy
kritizálni akarlak!
- Mielőtt a lényegbe belekezdenék... nem vettetek észre mostanában valami különöset Dervishen?
- kérdem őket.
- Mire gondolsz? - néz nagyot Bill-E.
- Ezt akkor nemnek veszem. És te, Juni?
Kis szünet.
- Nem ismerem annyira a nagybátyádat, de az utóbbi időben kissé... szétszórt lett.
- Ugye te is láttad, mi történt, amikor Kik keresésekor Chudával beszélt?
- Hát... valamit láttam - mondja Juni óvatosan. - Dervish az elmúlt két év során rengeteg mindenen
ment keresztül. Nagy felelősséget jelent rád vigyázni, aztán ott az ideiglenes eszméletvesztés, hogy
meg kell próbálnia újra beilleszkedni a normális életbe, a rémálmok...
- Rémálmok? - kérdezi Bill-E. Sosem beszéltünk neki Dervish lidércnyomásairól.
- Mostanában elég rosszul alszik - magyarázza Juni.
- Ezt most hallom először - morogja Bill-E.
- Úgy érzi, előttem könnyen tud beszélni a titkairól és a félelmeiről - mondja Juni. - Nekem olyasmit
is el tud mondani, amit másnak nehezére esne. Már egy ideje segíteni próbálok neki abban, hogy
kezelni tudja a problémáit. Egy ideig jól haladtunk, de most úgy tűnik, valamiért visszaesett.
- Chuda befolyásolja a tudatát - mondom neki. - Irányítja a gondolatait.
- Na, ne viccelj már! - nevet Juni. De hamarosan abbahagyja, amikor látja rajtam: szó sincs ilyesmi-
ről.
- Amit mondani szeretnék, őrültségnek hangzik - kezdek bele. - Bill-E egy részét tudja már, de nem
mindent. Szeretném, ha végighallgatnátok, és legalább megpróbálnátok hinni nekem.
- Hallgatlak - hajol közelebb érdeklődve Juni.
Nagy levegőt veszek. Bill-E-re nézek, és eszembe jut, hogy amit most mondok, fájni fog neki. Az-
tán belekezdek.
- A szüleimet és a nővéremet démonok ölték meg...

***

A legtöbb részletbe beavatom őket. Beszélek nekik első találkozásomról Vész herceggel. A szö-
késről. Az őrületről. A gyógyulásról. Carcery Vale-be költözésemről. A Grady családot sújtó átokról.
Aztán a fájdalmas igazságról: Bill-E vérfarkassá változásáról.
- Szóval ezért! - kiált fel Bill-E. Reszket, mint a nyárfalevél, szemhéja vadul rángatózik. - Sosem
vettem be, hogy Dervish azért zárt be, mert meg akart védeni. Tudtam, hogy van valami, amit nem
akartok elmondani. - Vádló tekintetet vet rám. - Hazudtatok nekem.
- Nem akartunk fájdalmat okozni neked - sóhajtok.
- Bírom a fájdalmat. A hazugságokat viszont nem. El kellett volna mondanotok.
- Lehet, hogy igazad van - motyogom szégyenkezve.
- És akkor... meggyógyultam? - kérdi Bill-E.
- Igen.
- De tényleg? Véglegesen?
Savanyúan bólogatok, aztán részletezni kezdem a családom és Vész herceg közti egyezséget, a
sakkjátszmákat, a küzdelmet a herceg csatlósaival. Elmesélem, hogyan hívtuk ki Dervishsel Vész
herceget Bill-E életéért. Az egyetlen rész, amit kihagyok, az igazság Bill-E apjáról. Nem mondom el
neki, hogy közös volt az apánk. Talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy belepancsoljak a lecsó-
ba.
Bill-E dühe alábbhagy, amikor megtudja, mit kockáztattunk Dervishsel, hogy megmentsük őt. Áhí-
tattal néz rám az arcán könnyek patakzanak. Úgy bámul, mintha valami hős lennék. De nem vagyok
az. Csak azért tettem, mert az öcsém, de ezt nem mondhatom el neki. Még nem. Azt hiszi, Dervish az
apja. Ha elmondanám neki az igazságot, porig sújtanám azzal, hogy az igazi apja halott.
Gyorsan befejezem a sztorit az elmúlt hónapok történéseivel: hogyan győzte le Dervish Vész her-
ceget saját démoni birodalmában, hogyan nyerte vissza az eszméletét, miért jött ide összeszedni ma-
gát egy kicsit. Aztán beszélek a démonról, amelyik megölte Emmetet, Tump Kooniart és Chuda Sool
beszélgetésének elcsípett foszlányáról és Vész herceg felbukkanásáról.
- Egészen biztos, hogy ő az - mondom nekik. - Egészen addig nem voltam benne biztos száz szá-
zalékig, de már az vagyok. Vérfüreden igazi démonok vannak. Chuda, Tump és a stábból még néhá-
nyan nekik dolgoznak. Lehet, hogy Davida is a szövetségesük. Vész herceg bosszút esküdött elle-
nem, Dervish és Bill-E ellen. Mi hárman egészen biztosan halálra vagyunk ítélve, de valószínűleg a
többiek is.
Csend telepszik a szobára. Bill-E elképedten pislog rám, a szemében tisztelet, rettegés és kétség.
Juni nem tudja, mit gondoljon, vagy mit mondjon. Biztosan hallott már életében jó pár furcsaságot, de
ilyesmit még nem. Azon gondolkodik, hogyan tudná tapintatosan megcáfolni, amit mondtam, anélkül,
hogy megbántana vagy feldühítene..
- Rajta - mosolyodom el. - Mondd csak, hogy őrült vagyok! Nyugodtan.
- Ez a szó túl könnyen csúszik ki az emberek száján - tiltakozik Juni. - Ez gyakori tévedés, sosem
szerettem a durva általánosításokat. De...
- ... ebben az esetben hajlandó vagy kivételt tenni - fejezem be helyette.
Halvány mosolyra húzódik a szája.
- Nem ezt akartam mondani.
- De ezt gondoltad, igazam van?
Bizonytalanul hajtja félre a fejét.
- Sok megbeszélnivalónk lenne. Ez a történet elég régről ered. Mélyen gyökeredző problémáid
vannak, ezeken egyenként kéne végigmennünk. Először is...
- Hiszel a varázslatban? - vágok a szavába.
- Nem - mondja Juni tömören.
- És ha meggyőznélek róla, hogy létezik?
- Hogyan?
Ezen már régóta gondolkodom. Mindig tudtam, hogy a varázsigék önmagukban nem elegendőek.
Semmiféle mágikus dolgot nem műveltem azóta, hogy elolvasztottam a tollat, de biztos vagyok benne,
hogy a varázslat azóta is itt van a levegőben, körülvesz, és arra vár, hogy merítsek belőle. Hát rajtam
ne múljon, csak aztán hagyja magát, különben körberöhögnek!
- Ez nagyon drága volt? - kérdezem, és a karórájára mutatok.
- Nem - lepődik meg.
- Értékes számodra? Nagyon hiányozna, ha esetleg elveszítenéd?
- Nem mondanám. Hová akarsz kilyukadni, Grubbs?
- Majd meglátod. - Tekintetemet az órára szegezem, és azt akarom, hogy olvadjon el. Arra számí-
tok, hogy erőlködnöm kell, de szinte abban a pillanatban, hogy sikerül összpontosítanom, az óra
cseppfolyóssá válik, és lefolyik Juni kezéről.
- Au! - jajdul fel Juni, talpra ugrik, és a csuklóját dörzsöli. - Ez forró!
- Bocs! - Én is felugrom. - Jól vagy? Hozzak esetleg jeget vagy...
- Semmi bajom! - vágja rá Juni. Hosszan nézi az olvadt fém okozta vörös foltot, aztán a padlón lé-
vő tócsát, majd rám bámul. - Grubbs... Mi a fene volt ez? - kérdezi rekedten.
- Ez még csak a kezdet - mondom magabiztosan. - Szeretnél repülni?

***

Végül nem repülünk. Juni nem érez különösebb kedvet ahhoz, hogy kiröppenjen velem a nyitott
ablakon, és Vérfüred épületei fölött körözzön. Őszintén szólva én sem. De azért lebegünk egy kicsit a
levegőben, hogy lássa, az elolvasztott óra nem csak trükk volt - ez varázslat, nem holmi bűvészkedés.
- Ez hihetetlen! - nevet Juni, amint a tekintetemmel fel-le kapcsolgatom a villanyt, és hat pár ösz-
szegombolyított zoknival zsonglőrködöm, anélkül hogy hozzájuk érnék.
- Inkább elképesztő, a mindenségit neki! - ámuldozik Bill-E. - Én is tudnék ilyet?
- Lehet - mondom neki, egy kicsit még kapcsolgatom a villanyt, aztán hagyom, hogy a zoknik lepo-
tyogjanak. - Dervish azt mondja, sokan rendelkeznek varázserővel, csak nem tudnak róla. Nagyon
erős mágikus energia vesz most körbe minket, csak ti és a többiek nem érzitek. Én viszont igen, mert
amikor démonokkal harcoltam, a tudatom bizonyos része - a mágikus része - kinyílt. Ha képesek len-
nétek felnyitni a tudatotoknak ezt a részét, tuti meg tudnátok ti is csinálni mindent, amit én.
- Ide nekem egy démont, hadd verem péppé - morogja Bill-E.
- Persze az is lehet, hogy csak képzelem az egészet - mondja Juni. - Lehet, hogy beadtál nekem
valamilyen hallucinogén anyagot, és annak a hatása alatt állok. Talán csak álmodom az órát, a lebe-
gést, a zoknikat.
Bill-E fintorogni kezd.
- Grubbs zoknijainak a szagát nem hallucinálhatod! - mondja, és mind nevetünk.
- Ugye te sem hiszed el, amit mondasz? - kérdem Junitól.
- Nem - sóhajtja. - De szeretnék nyitott maradni, ahogy tanácsoltad. Vagyis nem veszem kész-
pénznek a démonos mesédet, még akkor sem, ha a varázslat valódi. - Komoly pillantást vet rám. - Az
egyik nem erősíti meg a másikat. Egyelőre semmilyen bizonyítékot nem láttam arra, hogy léteznének
démonok.
- Miért kellett volna? - győzködöm. - Ha nem léteznek démonok, honnan szerezném a varázserő-
met?
 - Halvány fogalmam sincs - mondja Juni. - Lehet, hogy teljesen magadtól, tudat alatt generálod.
Előfordulhat, hogy a démonok csak ahhoz kellenek, hogy megpróbáld magadnak megmagyarázni a
képességeidet. - Már ellenkeznék is, de felemeli a kezét. - Nem azt állítom, hogy erről van szó, de ez
is egy lehetőség. - Juni visszaül, és gondterhelt kifejezés jelenik meg az arcán. - Ami azt illeti, el sem
tudod képzelni, mennyire remélem, hogy a démonok csak a képzeletedben léteznek. Emmet, Kik és a
többiek érdekében.
- Tudom - mondom. - Én is azt kívánom, bár ne lennének valódiak. De azok.
Megnyalja az ajkát, gondolataiba merül, és megpróbálja megemészteni a hallottakat.
- Bizonyítékra van szükségem - mondja végül. - Nem tudom pontosan, mit kívánsz tőlem, de sem-
mit nem tehetek addig, amíg a saját szememmel meg nem győződtem minderről.
- Azt szeretném, ha segítenél Dervishnek - mondom neki. - Chuda Sool blokkolja valamivel az
agyát. Segíts abban, hogy megakadályozzuk. Erre ugye, akkor is képes vagy, ha nem hiszel a démo-
nokban?
- Talán igen - feleli. - De amíg nem tudom biztosan, mivel van dolgom, egy lépést sem teszek a
nagybátyád agya irányába.
- Azt hiszem, képes leszek bizonyítékot szerezni - mondom halkan, és lesütöm a szemem. - De le-
het, hogy veszélyes lesz. Veszély alatt azt értem, hogy ha balul üt ki a dolog, valamennyien szörnyet-
halunk.
- Vállalom a kockázatot - mondja Juni egykedvűen.
- Én is! - élénkül meg Bill-E, bár a hangja remegése elárulja, hogy fél.
Vonakodva bólintok.
- A démonok nem jelennek meg csak úgy a semmiből. Ahhoz meg kell őket idézni. A világuknak
egyesülnie kell a miénkkel, a két univerzum között ablakot kell nyitni. Ha Vész herceg és a többi dé-
mon valódi, kell hogy legyen egy hely, ahol átléptek. Egy titkos hely. Ahová emberi szövetségeseiken
kívül senki nem léphet be.
- A D raktár! - mondja egyszerre Bill-E és Juni.
- Dióhéjban - kuncogok.

***

Juni folyamatosan azt mondogatja, hogy meg van buggyanva, egyszerűen őrültség ilyesmiben
részt vennie, meg kéne vizsgáltatnia magát egy agydoktorral. De a varázslat elbizonytalanította. Ösz-
sze van zavarodva, nem teljesen ura a döntéseinek. Talán várnom kellene még egy napot, hogy át-
gondolhassa a dolgot, hogy kitisztuljon a feje. De nincs kizárva, hogy akkor meghátrálna. Okoskodni
és mérlegelni kezdene, és a végén arra a következtetésre jutna, hogy az ő pozíciójában nem szabad
részt vennie egy betörésben. Sőt esetleg elmondaná az egészet Davidának, és az ellenségeink első
kézből értesülnének arról, mit tervezünk. Így hát sürgetem, és nem hagyok időt gondolkodásra.
A D raktárát napszaktól függetlenül lehetetlen észrevétlenül megközelíteni. Éjjel óriási, erős fényű
reflektorok világítják meg az épületet minden oldalról. Ha az ember közelít, az árnyéka követi őt, és
minél közelebb ér, az árnyék annál hatalmasabbra nő.
A varázslat viszont segít. Bármilyen csodával bebizonyíthattam volna a szobámban Juninak, hogy
képes vagyok varázsolni, de én nem véletlenül próbálkoztam a villanykörtével.
A raktár melletti épület árnyékából figyelem a reflektorokat. Juni és Bill-E csendben várakozik mö-
göttem. Innen nem látszik ugyan az összes reflektor, de magam elé tudom képzelni őket.
Nem tudom biztosan, képes leszek-e erre a mutatványra, de meg kell próbálnom, és reményke-
dem, hogy sikerül. Összpontosítok, becsukom a szemem, és gondolatban magam elé idézem a reflek-
torok képét. Elképzelem, ahogy nagy villanás kíséretében, egyszerre kialszanak, ahogy a fényképe-
zőgép vakuja villan. Most jöhet a varázslat. Megpróbálom a reflektorokra irányítani. Nem vagyok
ugyan biztos benne, hogy...
- Basszuskulcs! - dadogja Bill-E, majd vihogni kezd. - De király!
Kinyitom a szemem. Vaksötét van.
- Induljunk! - suttogom, és elindulok, bár nem tudom, mennyi időnk van még.
- Te jó ég - kapkod levegő után Juni, és hősiesen szalad utánam Bill-E-vel együtt.

***

Az őrök vakító fényű elemlámpákkal jönnek elő a bódéjukból. Hasra vetjük magunkat, amíg végig-
pásztázzák a környéket. El tudnám oltani a lámpáikat, de ez valószínűleg felkeltené a gyanújukat.
A hideg földön hasalunk. Hallom, hogy az egyik őr adóvevőn beszél; azt kérdezi, vajon mindenütt
kialudtak-e a reflektorok. Nem úgy hangzik, mintha nagyon aggódna. Az őrök még egyszer-kétszer
végigpásztázzák a környéket, majd visszatérnek a bódéjukba. Egyikük úgy akasztja fel a lámpáját,
hogy fénye a D raktár bejáratára irányuljon. Nincs rá mód, hogy észrevétlenül bejuthassunk ott. Még
jó, hogy nem is így terveztem.
Felkelek, és megpróbálok nesztelenül előreszaladni. Kinéztem magamnak egy pontot mintegy há-
romnegyed távra a raktárépület fala mentén, ahol jó sötét van, és az őrök nem egykönnyen vesznek
minket észre.
Amikor a falhoz érek, megpihenek, és erősen zihálok, nem annyira a félelem miatt, mint inkább a
futástól. Juni és Bill-E néhány pillanat múlva utolérnek. Bill-E alig kap levegőt - ő nem olyan fitt, mint
én. A hold és a csillagok megvilágítják az arcukat. Bill-E rémültnek látszik, de azért izgatottnak is. Juni
csöppet sem látszik izgatottnak, csak rémültnek. Furcsa, de úgy érzem, mintha én lennék köztük a
felnőtt.
- Most mi lesz? - kérdi Bill-E, amikor visszanyeri a lélegzetét.
- Nézzük az indiános kötéltrükköt - vigyorgok, és megpróbálok egy kötelet varázsolni, amely a tető-
ről lógna alá. Semmi sem történik. Újra próbálkozom, ezúttal már abba is belemennék, hogy a kötél
egyszerűen a földön heverjen. Semmi.
A szemöldökömet ráncolom, és arra gondolok, hogy talán minden erőm ráment a reflektorok kioltá-
sára. Aztán eszembe jut a küzdelmem Artériával és Vénával. Akkor Dervish kézben hozta a fegyvere-
ket, hogy a titkos pince padlójára fektesse őket, fejszéket, kardokat stb. Nem ezt az utat választja, ha
képesek lennénk fegyvereket varázsolni. Talán a mágiának is megvannak a határai, és a tárgyakat
nem lehet csak úgy a semmiből előteremteni.
A tető tehát kilőve. Rendben. Lássuk a B tervet!
Most a falra koncentrálok. Csupasz kőfal, az elemeket cement tartja össze. Rést nem látni. A vas-
tagságát nehéz megbecsülni, de úgy gondolom, csak egyetlen sor téglából épült. A bal kezemet a
legközelebbi elemre teszem, és koncentrálok. Nem vagyok benne biztos, hogy szét tudom mállaszta-
ni, úgy, mint a fémet, de azért teszek egy próbát.
A tégla nem mállik szét. Újra próbálkozom, de mindhiába. Felsóhajtok. Pillanatnyilag nincs több öt-
letem. De ahogy előrehajlok, és újabb bejutási módozatokon töröm a fejem, az ujjaim könnyedén a
falba hatolnak. Mintha iszapba dugnám a kezem. Benyomom a fél öklöm, és egy maroknyi iszamos
anyagot húzok ki a falból. Előbb a markomra somolygok, majd Junira és Bill-E-re.
- Ti ketten takarítsátok el a szemetet - mondom nekik. - Én kezelésbe veszem a fal többi részét.
- Vigyázz! - súgja Bill-E. - Nehogy a fejünkre dőljön az egész!
- Nyugi - morgóm -, cseppet se félj, amíg Grubbs Gradyt látod!
- Ez őrület - leheli Juni, de aztán a félig szétmállott falba mélyeszti az ujjait, és kezdi kikotorni a da-
rabokat.

***

Óráknak tűnik, de tizenöt perc munka után már elég nagy a rés ahhoz, hogy átférjünk. Egész idő
alatt attól rettegek, hogy a reflektorok újra felgyulladnak, az őrök észrevesznek minket, és fújhatjuk az
egészet.
De marad a sötét, és végül a harmadik és egyben utolsó rétegen is átfúrom magam. Átdugom a fe-
jem a résen, és felvillantom a magammal hozott lámpát. Úgy tetszik, egy szokványos kellékszobában
vagyok, bábuk és viaszfigurák hevernek a földön, meg szerszámok, próbababák, szövetdarabok és
néhány tubus ragasztó. Leoltom a lámpát, és beljebb mászom. Előbb Juni jön utánam, majd Bill-E.
Bill-E a homlokát ráncolja odabent. Visszapillant a résre.
- És ezzel mi lesz? - kérdi. - Ha a reflektorok újra felgyulladnak, meglátják...
- Reméljük, hogy nem.
- És később? - folytatja. - Tudni fogják, hogy itt voltunk.
- Megpróbálom újra egybeforrasztani a falat - mondom. - De akkor sincs baj, ha nem sikerül. Ha
nem tévedek, és démonokkal van dolgunk, úgysem várjuk meg, hogy fölénk kerekedjenek és szét-
marcangoljanak minket, mint valami horrorfilmben.
- És ha tévedsz? - kérdi Juni. - Ha szó sincs démonokról?
- Hát akkor jó nagy kalamajkában leszünk - kuncogok. - De ez inkább olyan hátsóba rugdosós,
megfenyítős kalamajka lesz, ettől pedig nem igazán tartok.
- És most? - kérdi Bill-E, és körbepislant.
- Kóborlunk egy kicsit. Amennyire lehet, felderítjük az épületet. Addig keresgélünk, amíg nem talá-
lunk valami furcsát, vagy ki nem fogyunk a termekből.
- Egyikünk itt maradhatna, hogy figyelmeztesse a többieket, ha az őrök felfedezik a rést - javasolja
Bill-E.
- Mégis hogyan? - vágok vissza.
 - Telefonon. - Előbányássza a mobilját, bekapcsolja, megrázza, a homlokát ráncolja, majd károm-
kodik egyet. - Nincs térerő. A fenébe!
- Talán nem is baj, ha együtt maradunk - mondja Juni, és kiereszti tüdejéből az eddig visszatartott
levegőt. - Ilyesmit még soha nem csináltam. Még cukorkát sem csentem soha a boltból, amikor gyerek
voltam. Mindig tiszteltem a törvényt.
- Üdvözlünk az alvilágban, bébi - kuncog Bill-E, mint valami gengszter az 1930-as évekből.
- Elég a beszédből - suttogom. Elindulunk.

Friss hús
Sehol sem látunk biztonsági kamerát. Talán Chuda Sool vagy a főnökei úgy vélték, hogy a fegyve-
res őrök elegendő védelmet jelentenek.
De az is lehet, hogy vannak rejtett kamerák, csak mi nem látjuk őket. Vagy arra gondoltak, ha be is
jut valaki, ki már úgysem fog jutni.
Összevissza barangolunk az épületben, minden szobából egy másik nyílik. Csomó bizarr, démon-
szerű babát látunk, de mind emberi kéz műve. Ügyes alkotások, de nem a pokol tüzén fogantak. Mű-
anyag, fém, gumi - nem hús, csont és vér.
Igyekszem nem elcsüggedni, amint egyre beljebb hatolunk a raktárépületbe. Nyilvánvaló, hogy lé-
tezik egy belső fal, amely mögött a valódi műhelyek vannak. Bár az egész raktár tiltott terület, a stáb
néhány tagját, így Dervisht is, beengedték pár helyiségbe. A kamuhelyiségekbe. De a lényeg beljebb
van.
Remélem.
És tartok tőle.

***

Egy masszív acélajtó állja utunkat, másmilyen, mint az eddigiek. Egész a plafonig ér, és három
méter széles. A jobb oldalán apró digitális képernyőt látunk, rajta egy tenyér rajzával.
- Tenyérnyomat-vezérlés - jegyzi meg Bill-E, és megkocogtatja az ajtót. Aztán a képernyőre akarja
nyomni a tenyerét.
- Várj! - tartom vissza. - Ha illetéktelen használja, lehet, hogy beindít valami riasztót.
Bill-E leengedi a kezét.
- Átolvasztjuk magunkat a falon, főnök?
- Úgy gondolom, kishaver.
Az ajtótól jobbra, a falra tapasztom az ujjaimat. Varázserőmre koncentrálok, és mállásra bírom a
követ. Majd benyomnám az öklöm, hogy kikotorjam az első marok kőolvadékot.
Szilárd falba ütközöm.
Újra próbálom - semmi. Összedörzsölöm az ujjhegyeimet, hátha az segít. Az nem lehet, hogy fogy-
tán az energiám, hiszen több varázserő kering itt a levegőben, mint odakint. Szinte érzem, ahogy sis-
tereg körülöttem. Csak a próba kedvéért fél méterre a magasba emelkedem. Ezzel nincs probléma.
- Valami baj van? - kérdi Juni, és idegesen nézi, ahogy a föld fölött lebegek.
- A fal védve van - mondom, miközben könnyedén leereszkedem. - Feltöltötték mágiával, vagy
odabentről védi varázserő. Nem tudom szétmállasztani.
- Próbálkozzunk máshol - javasolja Bill-E. - Talán van egy másik ajtó vagy egy másik falszakasz...
Megrázom a fejem.
- Ugyanez lesz mindenhol. Szó szerint érzem. Ez egy belső erődítmény, épület az épületen belül.
Ha vannak is még ajtók, ugyanígy fognak viselkedni. A fal is ilyen lesz mindenhol. Meg a tető.
- Akkor nem tudunk továbbmenni - jegyzi meg Juni némi megkönnyebbüléssel. - Menjünk vissza,
forrasszuk be a rést, és találjunk ki egy új...
- Nem - vágok a szavába. - Nem hagyom abba. Nem, amíg meg nem győztelek titeket.
- De ha úgysem jutunk át... - tiltakozik bágyadtan Juni.
- Azt én nem mondtam. Csak ki kell ókumlálnunk valamit.
Odalépek a kis képernyőhöz, és a tenyér rajzát vizsgálgatom. Varázserőm nem szállhat szembe a
fal erejével, de talán a tenyérnyomat-vizsgálónak túljárok az eszén.
Jobb tenyeremet ráhelyezem a képernyőre, szinte várom, hogy megszólal a riasztó. De sem sziré-
na nem bőg fel, sem fények nem villognak. Visszatartott lélegzettel koncentrálok, és hatni próbálok a
képernyőre. Bele van táplálva, hogy milyen tenyereket ismerjen fel. Meg akarom mondani neki, hogy
az én tenyerem közéjük tartozik. De hogyan beszél az ember egy számítógéppel, amely csak a biná-
ris kódot ismeri?
Elhessegetem a kétségeket. Egy egyszerű üzenetet ismételgetek, és hagyom, hogy áradjon belő-
lem a varázserő.
 - Ismersz engem. A tenyérnyomatom beléd van táplálva. Nyílj ki!
Nem történik semmi. Bill-E és Juni nem szól, de érzem, hogy nem hisznek bennem. Nem törődöm
velük, egyre csak beszélek a géphez, hátha túljárok az eszén. Nem mérlegelem a kudarc lehetőségét.
Most taktikát változtatok. Azt kezdem mondogatni, hogy én Chuda Sool vagyok.
- Nyílj ki, itt Chuda Sool. Ki kell nyílnod, Chuda Sool vagyok. - Közben magam elé képzelem hosz-
szú, sovány, szemöldöktelen arcát és hideg tekintetét.
Kattanás hangzik. Még egy. Majd egy egész sorozat kattanás és fogaskerék-ropogás.
Az ajtó kinyílik, befelé, csöndben, mint egy kisangyal.
Visszahúzom a tenyerem, és önelégülten nézek Juni és Bill-E meglepett arcára.
- Ó, ti kishitűek! - mormolom.
Belépünk az ajtón.

***

Sötét van odabent. A többi szoba is sötét volt, de be tudtam őket világítani a lámpámmal. Ez a te-
rem túl nagy. A lámpám sugara olyan, mint egy kis tű, semmit sem mutat meg a szoba méreteiből. Azt
látjuk, hogy hatalmas, de ennél többet nem.
- Rossz érzésem van - mondja Juni, ahogy ott állunk néhány méterre a nyitott ajtótól.
Kissé vonakodunk elindulni a sötétségbe.
- Mintha be lennénk kerítve - mondja Bill-E is, és előrehunyorog.
Felvillantom az elemlámpát, balra is, jobbra is. Nem látunk senkit. Ettől persze még lehetnek ott
emberek - vagy másmilyen teremtmények. Láthatnak is minket.
- Erősebb lámpákkal kéne visszajönnünk - mondja Juni.
- Ha most elmegyünk, sosem térünk vissza - mondom halkan.
- De hát semmit sem látunk.
- Adj egy percet, hadd gondolkozzak!
Tárgyakat nem tudok a semmiből elővarázsolni. De a mágia nem más, mint energia. Esetleg ennek
az energiának adhatnék új formát.
Koncentrálok. Győzködöm a bennem lévő varázserőt. Bizarr módon úgy érzem, mintha két ember
lennék, egy, aki mindig is voltam, és Grubbs Grady - a varázsló.
- Fényt akarok - mondom a mágikus felemnek. - Azt akarom, hogy egy nagy fénygömb jelenjen
meg a fejem fölött. Lehetséges ez?
Válaszképpen érzem, amint energia árad a kezemből. A fejem felett összegyűlik, lüktet néhányat,
majd vakító, fehér fénygömbbé sűrűsödik. Szinte megfájdul a szemem, elékapom a karomat.
- Túl fényes! - suttogom, és a gömbre hunyorgók a karom mögül. A fény kicsit tompul, de még
mindig túl erős. - Gyengülj tovább... tovább... tovább... elég!
Elveszem a szemem elől a karom. Bill-E és Juni szemére tapasztott kézzel áll ott.
- Jól van - mondom nekik. - Kinyithatjátok a szemeteket.
Amikor leeresztik a kezüket, látom, hogy könnyeznek. Juni sápadt, mintha rosszul lenne.
- Hogy csináltad ezt? - suttogja.
- Gyerekjáték - vigyorgok.
- Te valami mutáns vagy - mondja Bill-E. - De hasznos mutáns, az tuti.
- Kösz. Na, akkor lássuk, hova csöppentünk... Előreküldöm a fénygömböt, és az körbejár, bevilágít-
ja az egész szobát. Csakhogy ez nem is szoba. Inkább egy hatalmas, átláthatatlan hodály. Földpadló.
Három emelet magasságba nyúló csupasz téglafal. Se bútor, se más tárgy, semmi... kivéve egy kő-
emelvényt a terem közepén... körötte jó néhány mozdulatlan árny. Testek.
- Mi ez? - mondja Bill-E idegesen.
- Olyanok, mint... - suttogja Juni, és előreindul.
- Várj! - kiáltok rá.
De Juni csak a fejét rázza.
- Biztos akarok lenni benne. Lehet, hogy csak régi táskák vagy próbababák. Látnom kell.
- Nem tudjuk, mi van itt rajtunk kívül - mondom, kissé megtépázott idegekkel.
Juni megáll, körbenéz, majd megvonja a vállát.
- Nincs itt semmi. Egyedül vagyunk. Kivéve azokat ott.
És tovább lépked. Bill-E és én egymásra pillantunk. Nem hagyhatjuk, hogy egy nő lefőzzön minket.
Ekkora szégyennel nem élhetünk tovább. Így hát követjük őt, magunk mögött hagyva az ajtót és a
menekvés lehetőségét.

***
 Néhány méterre a testektől Juni térdre roskad, és reménytelenül néz, elnyílt szájjal, hitetlenség
csillan rózsaszínű szemében. Húsz-huszonöt holttest fekszik a kőtömb körül, úgy rendezve, hogy
egyikük feje a másik lábán vagy lába alatt legyen. Emmet az egyik halott. Egy másik az anyja. Majd
Kik és Kuk Kané. Az apjuk. A többit nem ismerem fel.
Némelyik holttestből hiányzik egy darab, vagy le van tépve egy végtagja. Másoknak elvágták a tor-
kát. Némelyek mintha édesdeden aludnának, de biztos vagyok benne, ha megfordítanánk őket, vég-
zetes sebre bukkannánk a másik oldalukon.
Bill-E elfordul és hányni kezd, hangosan nyög és a fejét rázza, mintha tagadni akarná a szörnyű
látvány valóságát.
Ez az első eset, hogy az öcsém ilyesmit lát. Nehéz megemészteni. Nem olyan, mint a moziban. A
vásznon semmit sem jelent egy hulla. Tudjuk, hogy nem valódi, csak bábu vagy színész, aki halottnak
tetteti magát. Csodáljuk a rendezést, a beállítást, a patakzó vért. Minél hátborzongatóbb, annál me-
nőbb.
De a valóság felkavarja a gyomrot. A világon nincs ennél lehangolóbb látvány. A halál egyébként is
nehéz ügy, de a gyilkosság... mészárlás... visszataszító démoni ügy nevében leölt emberek... szétte-
rítve, mint egy zsáknyi hús és csont...
Juni mélyeket lélegez. Legszívesebben ő is hányna, de visszatartja. Épphogy.
Én persze már veterán vagyok a borzalmak terén. Bármennyire szörnyű is a látvány, bárhogy fáj is
Emmetet elvágott torokkal és felhasított hassal látni, meg sem közelíti azt az érzést, amikor a szüléi-
met és a nővéremet kellett darabokra szaggatva látnom. Nem azt mondom, hogy az ilyesmi hidegen
hagy, vagy hogy lepereg rólam. Csak talán jobban fel vagyok vértezve ellene, mint Bill-E vagy Juni.
Elfordulok a holttestektől, nem akarok belemerülni a szenvedésbe, amelyen átmentek, a tragédiá-
ba, hogy ily szörnyű halált haltak. A kőtömböt tanulmányozom, a terem középpontját. Olyan, mint
Stonehenge egyik monolitja. Hatalmas, fölfelé törő kődarab, többnyire egyenletes, bár itt-ott látható
rajta néhány kitüremkedés. Írást nem veszek észre, legalábbis ezen az oldalon. Viszont jó néhány
rovátka fut végig rajta középen és a teteje felé, eltérő hosszan és mélyen.
- Néhányuk már hosszú ideje fekszik itt - mondja Juni. Rámutat két hullára, amelyek különösen
rossz állapotban vannak. Oszlásnak indultak, belső szerveik kiszáradtak, a száraz bőr lefoszlott a
csontokról. - Nem mind az elmúlt néhány hétben halt meg.
- Nem - mondom én is. - Gondolom, hónapok óta folyik mindez.
Juni megfordul, és rám néz.
- Mi a fene történik itt? - zokogja. - És miért? Mielőtt válaszolni tudnék, kaparászó hang hallatszik a
kőtömb mögül. Aztán szaglászó sziszegés és reszelős kuncogás. Valami elődugja a fejét. Minket
vizsgál. Aztán kilép a tömb mögül.
Egy démon az. Öt hosszú, vézna láb. Óriáshangyához hasonló test. Hosszú nyak és
veszettmajom-szerű fej. Karja nincs, de a főszáján kívül több kisebb száj türemkedik elő a testéből,
gombaszerű törzseken. A szájak belsejében vérvörös, tűhegyes fogak.
A démon hörögve közelít. Olvasom a gondolatait: "Friss hús!"
Juni és Bill-E sikít. Én is sikítok, de az én hangomban varázserő van. Eltalálja a démont, mint egy
ágyúgolyó, hátratántorodik, el a kőtömbtől és a testektől. Bukdácsolva csúszik odébb a padlón.
- Futás! - ordítom.
Bill-E és Juni nem várnak több biztatásra. Már száguldanak is az ajtó felé, üvöltve, a rémület uralja
a többi érzékszervüket is. Én is futni akarok. Meg is próbálok. De a mágia visszatart. Még nem - sut-
togja belül egy hang. Nem hagyhatod, hogy hátulról támadjon rád. Ha megfordulsz, meghalsz!
A démon végre lábra áll, és vicsorog. Számos fényes, zöld szeme van, a fején lévő száj fölött és
alatt. Némely szem a fénygömbre mered. A többi rám. Az ajka közben mozog. Nem emberi hangon
mormog valamit. Érzem, hogy varázserő árad belőle, és felkészülök a támadásra, vacogó fogakkal
hátrálok, de egy pillanatra sem tévesztem a szörnyet szem elől.
A fénygömb homályosul, egyre jobban, mígnem végül sötétségbe merülünk.
Bill-E és Juni sikolya hangosabbnak tűnik. A démon diadalittasan nyerít. Dobogó lábak zaját hal-
lom. Az ösztönöm azt súgja: rohanj, mentsd az életed! Csakhogy a mágikus énem nem enged. Azt
súgja, figyeljek. A lábak dobogása egyre közeledik. Már itt van. Azok a förtelmes fogak bármelyik pil-
lanatban a húsomba vájhatnak, véres cafatokat szakítva ki a...
Egyszerre csönd lesz.
A földre! - rivall rám belül egy hang.
Ösztönösen a földre vetem magam, majd válaszképpen egy második parancsra, a magasba torná-
zom a lábamat. A varázserőt a lábfejembe tömörítem, ahogy a hang sugallja.
A démon lecsap. Undorító cuppanás hallatszik. A térdem megremeg, de sikerül egyenesben tarta-
nom. Hatalmas súly nehezedik rám, amelyet a valóságban nem tudnék elviselni. A varázserő segítsé-
gével megmerevítem a lábam, hogy elbírja a súlyt. A démon küzd, fújtat. Valami nedves hull az ar-
comra és a nyakamra - vér vagy epe. Esetleg mindkettő. Üvöltök félelmemben és gyűlöletemben, és
még magasabbra feszítem a lábam. A démon fulladozik, néhányszor megvonaglik, majd elernyed.
Még nem enyhítek a tartásomon, hátha a démon csak színlel. De amikor hosszú másodpercek
múlva sem mozdul meg, kicsit lazítok, és új fénygömböt hívok életre.
A lábam fölöttem teljesen merev. A démon felnyársalta magát rajta. Látom, hogy a szörny hátából
két szürke fémrúd áll ki. A lábam, amely pengévé változott. Ez aztán baró!
- Grubbs! - ordítja Bill-E.
Hátrafordítom a fejem, hogy lássam őket. Bill-E és Juni az ajtóban áll. Bill-E arcán pánik. Onnan
nem látni a pengét. Nyilván azt hiszi, a démon épp lakmározik belőlem.
- Nincs semmi baj - mondom, és leeresztem a lábam, miközben két kézzel próbálom lelökni róla a
démont. Ez nem megy, tehát a mágiát hívom segítségül, majd a lábamat is eredeti formájába állítom
vissza. Felállok.
- Grubbs? - szól Bill-E, ezúttal halkan, bizonytalanul. Rájuk mosolygok. Juni gyanakvó tekintettel
néz rám.
- Megöltem - mondom.
Bill-E tesz egy lépést előre. Növelem a fény erejét, hogy jól láthassanak engem is meg a mozdulat-
lan démont is.
- Megölted? - visszhangozza Bill-E, és óvatosan lépked felém, egyre a szörnyet bámulva. - Ho-
gyan?
- Varázslattal. - Különös érzés. Még soha nem öltem meg semmit, eltekintve egy-két légytől és
más rovartól. Tudom, hogy ez itt egy démon, és ő akart megölni engem, az érzés akkor is furcsa.
Lelkiismert-furdalást persze nem érzek - sőt fene módon örülök, hogy nem én fekszem ott holtan! -, de
azért feldobott sem vagyok.
Juni odalép Bill-E mellé. Reszket. Hátrasimít néhány fehér hajtincset, amely a szemébe lóg.
- Ilyet még nem láttam - motyogja. Még egy lépést tesz, majd megáll. - Biztos, hogy halott?
- Igen. De lehet, hogy van több is. Nem maradhatunk itt.
- Meg kell vizsgálnom - mondja Juni.
- Nem ez a legjobb idő a boncolásra - vágok vissza.
- Meg kell győződnöm róla, hogy nincs a belsejében huzal vagy motor.
- Azt hiszed, hogy ez valami robot? - kiáltja Bill-E. - Örült vagy?
- Nem - mondja Juni. - És ez mindkét kérdésre vonatkozik. De akkor is biztos akarok lenni benne.
Ha ez itt igazi, akkor az teljes egészében megváltoztatja az eddigi világnézetemet. És mielőtt ezt elfo-
gadnám, biztos akarok lenni abban, hogy nem csak egy elszabadult kellék támadt ránk!
Juni a démon mellé guggol. Közelről tanulmányozza, bár védekezően maga elé tartja a kezét, ha
netán a szörny mégis felpattanna és ráugrana. Én is közelebb lépek, hirtelen nem vagyok benne olyan
bizonyos, hogy megöltem a démont. Eszembe jut a küzdelmem Artériával és Vénával. Darabokra
szabdaltam, és mégis képtelen voltam megölni őket. Lehet, hogy ez itt egy kisebb démon, vagy én
vagyok erősebb, mint akkor. De az is lehet, hogy csak megsebesült, és halált színlelve csalogat min-
ket közelebb magához.
Juni belerúg a démon egyik lábába - nem történik semmi. Belerúg az egyik gombaszerű szájba.
Ide-oda leng, de csak a rúgás hatására. Lassan, óvatosan szétfeszíti a főszájat, és lebámul a szörny
torkán. Megmerevedem. Ha a démon él, ez a legjobb pillanat a támadásra. Látom, hogy megmozdul-
nak a fogak, és már majdnem küldök feléjük egy energianyalábot.
De fölöslegesen aggódom. A száj csak azért mozog, mert Juni a démon nyakán matat.
- Kérek egy kést - morogja Juni, miközben végigsimítja a démon hangyaszerű bőrét. Felnéz. - Ki-
nek van?
Bill-E egy svájci túlélőbicskát halász elő a zsebéből. Juni vár egy kicsit, grimaszol, majd belevág a
démon húsába. Puha teste lehet, vagy Juni erősebb, mint amilyennek látszik, mindenestre a penge
könnyen hatol a húsba. Juni megremeg, aztán lefelé haladva végig felnyisszantja a démon oldalát.
Gilisztaszerű bél omlik ki az üregből, és valami szürke anyag is, talán a szörny vére. Eszembe jut,
hogy abból már én is kaptam, tehát megtörlöm az arcom, és a kezemen tényleg ott van a nedves,
ragacsos, szürke folyadék.
- Ölni tudnék egy forró zuhanyért! - mondom, és sötéten kuncogok ezen a beteg viccen.
Juni hosszú, szaggatott vonalat vág a lény bőrébe, ügyet sem vet a szürke vérre és a belekre, az-
tán visszaadja Bill-E-nek a bicskáját, aki grimaszt vág, és a nadrágjába törli a szutymót. Juni rám néz,
és reszkető vigyorral mondja:
- Kiskoromban állatorvos akartam lenni. - Ezután jobb kezét a szörny gyomrába mélyeszti.
- Ez szörnyű gusztustalan - nyög Bill-E.
- Nem jött meg tőle az étvágyad egy kis vesére és libamájra? - kérdem.
Bill-E arca elzöldül, és majdnem újra kidobja a taccsot.
 Juni még egy percig matat odabent, majd kihúzza a kezét. Mindenfajta szörnyű cafatok, zsigerek
vannak benne, véresen és csuszamlósan - de huzalnak vagy gépnek nyoma sincs. Juni az ujjaira
bámul, összedörzsöli őket, aztán a földbe nyomja az öklét, hátha a porban könnyebben tisztul.
- Meg vagy győzve? - kérdem.
- Lehetetlen - sóhajtja. - A démonok mitikus lények, a primitív babona által létrehozott fantazmagó-
riák.
- Ők a Démonvilág tagjai - javítom ki Junit. - Az emberiség legnagyobb ellenségei. Már jóval a mi
fajunk megjelenése előtt léteztek. Utálnak minket, és vérszomjasak. Néha betörnek a mi univerzu-
munkba, és akkor megkezdődik a vérontás. Ez történt itt is. - Farkasszemet nézünk egymással. - Né-
hányunkat már megölték. Ha nem figyelmeztetjük a többieket, mindannyiunkat lemészárolnak.
Juni lassan bólint.
- Azt hittem, okos vagyok - suttogja. - Annyi mindent tudtam az elméről, az emberekről, a viselke-
désükről. De most... - A szeme kitisztul, felkel a porból, és határozottan kérdi: - Kiben bízhatunk?
- Dervishben - felelem rögtön -, de ő nem fog hinni nekünk.
- Nekem hinni fog - mormolja Juni, és az arca gyönyörűen elszánt.

Hol van Bill-E?

A legrosszabbra számítok, amint újra végigmegyünk a raktárépületben, idegesen keressük saját
nyomainkat, eltévedünk, majd megint megtaláljuk a helyes irányt. A reflektorok odakint már biztosan
működnek, talán a rést is felfedezték, és az őrök beözönlöttek az épületbe, elzárva a kiutat. Chuda
Sool is ott lesz, egy démonhaddal körbevéve. Szörnyű halált halunk, és tetemünket a kőtömb köré, a
hullák tetejére szórják.
De semmi ilyesmi nem történik. A tévelygéstől eltekintve, utunk a külső falon lévő résig említésre
méltó esemény nélkül zajlik. És amikor odaérünk, a reflektorok még mindig sötétek, az őrök a bódé-
jukban vannak, és senki sem tud a jelenlétünkről.
- Megpróbáljuk betemetni a rést? - kérdi Bill-E.
- Túl sok időt venne igénybe - mondja Juni. - Jobb, ha...
Ekkor ujjammal a sárszerű hordalékra bökök. Varázslathoz folyamodom. Csettintek egyet.
- Ubszakagrubbsza! - kockáztatom meg, és a szétmállott kövek a gravitációnak búcsút mondva a
magasba emelkednek. Betemetik a rést, amely pillanatokon belül megszilárdul. Nem mondom, hogy
tökéletes - az egyedi tömbök helyére most egy nagy, összefüggő faldarab került -, de ez csak akkor
lenne feltűnő, ha az egyik őr közvetlen közelből szemlélné a falat.
- Szép munka - mondja Bill-E.
- Percről percre egyre több a varázserőd - jegyzi meg Juni.
- Ne pocsékoljuk az időt bókokra - dünnyögöm, aztán vezetem a csapatot a vérfüredi éjszaka jóté-
kony sötétjén keresztül, hogy megkeressük a nagybátyámat.

***

Bár tetőtől talpig démonvérben ázom, Dervish nem hisz nekünk. Vagyis inkább nem akar hinni ne-
künk.
- Az egy kelléktár - köti az ebet a karóhoz. - A D raktár tele van elképesztő démonkellékekkel. Nem
valódiak, csak...
Mindnyájunk meglepetésére Juni durva káromkodásra ragadtatja magát, aztán az elámult Dervish
felé bök a mu-tatóujjával.
- Elég a süket dumából! - sziszegi. - Te nem voltál ott, én igen! Te nem láttad, én igen! Nem
filmtrükk volt, amit láttunk, hanem egy démon! Ha Grubbs nincs ott, mindnyájunkat megölt volna!
Érzem, hogy mélyen legbelül elönt a büszkeség. Bill-E ekkor oldalba bök, rám ölti a nyelvét, és
mindent elkövet, hogy leszálljak a földre.
Dervish bizonytalanul bámul Junira; az ő tiltakozását nehezebben tudja semmibe venni, mint az
enyémet. Ez jó jel. Chuda Sool nem tudta Dervish agyát teljesen kiégetni.
- Igazi démon volt - mondja Juni lassan, és nem veszi le a szemét Dervishről. - Nem tudom, ho-
gyan lehet igazi, de az. Megölte Emmetet, Kukot és Kiket, és még egy csomó embert. És...
- Nem - vágok közbe. - Nem az a démon volt a gyilkos. Szerintem csak őrnek hagyták ott, hogy
védje a kőtömböt, ha bárki is eljut addig. Sokkal gonoszabb démonok is vannak, például Vész herceg.
- Már mondtam, hogy az nem... - kezdi Dervish.
- Fogd már be! - inti le Juni. - Ha Grubbs azt mondja, hogy látta a démonmestert, akkor az úgy is
van. Már hiszek neki. Fenntartás nélkül.
Dervish sóhajt, össze van zavarodva.
- Mit akartok, mit tegyek? - dünnyögi. - Ha már úgyis megöltétek a démont...
 - Van ott még több is - sziszegem. - Az, amelyik megölte Emmetet. Vész herceg. - Junira pillantok
és Bill-E-re. - Szörnyű hatalmas terem volt. Minek akkora terem egy-két démon számára? Azt hiszem,
többen fognak ott összegyűlni. Sokkal többen. - Újra Dervishre nézek. - Meg kell állítanod őket. Hívd a
Tanítványokat! Verjék le azt a kőtömböt, és küldjék el a színészeket és a kiszolgáló-személyzetet.
- Kik azok a Tanítványok? - kérdi Juni, de én egy mozdulattal elhallgattatom, és megzavarodott
nagybátyámra nézek.
- Én még mindig azt hiszem, hogy csak... - motyogja Dervish, aztán vág egy grimaszt. - De nem vi-
tatkozom mindhármatokkal. Menjünk vissza a raktárba! Mutassátok meg a démont! Ha igazatok van...
- Ha azt hiszed, hogy újra bemegyünk oda, akkor diliházban a helyed - mondja Juni, mindkettőnket
megelőzve. - Megint vállaljuk a kockázatot? Hogy fölfedezzék, miben sántikálunk, csapdába csaljanak
és leöldössenek minket? Szó sem lehet róla! - Az ajtóra mutat. - Innen eltűnünk. Biztonságos helyre
megyünk, segítséget hívunk, a hadsereget, a rendőrséget, a Tanítványokat, bárkik legyenek is azok,
aztán kiüríttetjük a várost. Nem szívesen hagyom hátra a többieket, de biztonságosabb odakintről
segíteni őket.
- Na, az ilyen tervet már szeretem - ragyog Bill-E. - Szégyen a futás, de hasznos... remek!
- Azt kéritek, hogy látatlanban meneküljek veletek, mellesleg a szerződésünket is megszegve, ami-
kor csak a puszta szavatok a bizonyíték? - kérdi Dervish durcásan.
Juni egyenesen a szemébe néz.
- Pontosan.
- Ez őrület, ráadásul megalázó - mondja Dervish hűvösen. Aztán kacsint, és végre ráismerek a
nagybátyámra, hetek óta először. - Kutya legyek, ha nem megyek veletek!

***

Juni kocsiján megyünk. Ő és Dervish előre ül, én és Bill-E hátra. Keresztülhajtunk Vérfüreden, cé-
lunk a sztrádára vezető bekötőút. Mindenki csöndben van, csak bámulunk ki az ablakon. Már elég
filmet láttunk ahhoz, hogy tudjuk, ez a legjobb alkalom, hogy a rosszfiúk lecsapjanak ránk, lezárják az
utat, és megakadályozzák szökésünket.
De senkit sem látunk, legfeljebb néhány díszletmunkást, akik ügyet sem vetnek ránk. Nemsokára
az utolsó épületet is elhagyjuk - ez egy száz évvel ezelőtti kalapbolt -, és máris kint vagyunk, úton a
szabadság felé.
- Fogadok, hogy mindjárt utánunk jönnek - suttogja Bill-E, és a hátsó ablakon pislog kifele.
- Nem - mondom. - Reggel lesz, mire rájönnek, hogy leléptünk, és akkor már túl messzire leszünk
tőlük.
- Kár - sóhajt Bill-E. - Még sohasem vettem részt autós üldözésben.
Amikor már látható a sztráda, Juni gázt ad... majd egyszerre csak lelassít és megáll, bár a motort
nem állítja le. Ő is és Dervish is komoran bámul előre.
- Mi a baj? - kérdezem, azzal előrehajolok, és a szememet erőltetve meredek a sötétségre.
- Valami van az út közepén - mondja Juni. - Talán egy szemeteszsák.
- Vagy egy holttest - mormogja Dervish. Hunyorgók, de nem látok semmit.
- Biztos?
Dervish lassan bólint, majd Junihoz fordul.
- Tegyünk egy kört!
- Rendben - Juni megnyalja a szája szélét. - De ha egy ember az, aki bajban van...
- Szó sem lehet róla! - nyög Bill-E. - Még csak ne is gondoljunk arra, hogy kiszállunk a kocsiból!
- Hát igen, nem lenne okos dolog - ért vele egyet Dervish.
- Tudom - mondja Juni. - Csapdahelyzet. De senki mást nem látunk. Ha démonok vannak a közel-
ben, miért várnának addig, amíg kiszállunk a kocsiból? Rögtön támadtak volna, mihelyt lelassítottunk.
Dervish körbenéz, még a visszapillantó tükrökbe is belepillant.
- Majd én kiszállok - dönti el végre. - Járasd a motort! Ha bármi történik velem, érted, bármi, taposs
rá a gázpedálra, és ne törődj velem! Csak semmi hősködés! Grubbs? - Rám pillant, mint akiben meg-
bízhat élet és halál kérdéseiben, mintha én tudnám, hogyan kell cselekedni.
- Tesszük, amit tennünk kell - mondom neki.
- Kívánjatok sok szerencsét - mormolja Dervish, és kinyitja az ajtót. Ahogy kilépne, az autó vad
rángásba kezd. Dervish a földre zuhan. Mi sikoltozunk. A motor leáll. Juni a slusszkulccsal ügyetlen-
kedik. A lámpák kialszanak. Valami nekimegy a kocsinak. Gázfelhő. Köhögve próbálom kinyitni az
ajtót, de mielőtt sikerülne, gázzal lesz tele a szám és az orrom. A szemem lezárul. Halkan nyögök.
Aztán eldőlök, és kihunyó érzékeimmel még elképzelem, hogy ha - egyáltalán - felébredek, egy vér-
szomjas démon véres fogsorát fogom látni magam felett.
 ***

Tévedtem. Démon helyett arra ébredek, hogy Juni paskol-gatja az arcom, és szólongat. Kelleme-
sebb látvány, mint a Démonvilág bármely tagja!
- Mi történt? - nyögök, majd felülök és megrázom a fejem. A fülem még cseng, és a gáz töményen
ül a nyelvemen.
- Kiütöttek minket - mondja Juni, és Dervish felé fordul. Én a kocsi előtt fekszem, az úton. Dervish
ott ül a közelben, a tarkóját masszírozza, és kábán néz körbe. Bill-E-nek semmi nyoma.
- Hol van Bill-E? - kérdem.
- Negyven percig voltunk öntudatlanok - mondja Juni. - Nem tudom, mit használtak ellenünk. Lehet,
hogy...
- Hol van Bill-E? - kérdezem újra, ezúttal élesebben. Juni a szemem közé néz.
- Nem tudom. Nem volt itt, amikor magamhoz tértem.
Megpróbálok lábra állni. Szédülök. Botorkálok pár lépést, aztán újra leülök.
- Én is így jártam - biztat Dervish kissé ernyedten.
- Hogyhogy élünk? - kérdem. - Hogyhogy minket megkíméltek, és csak Bill-E-t vitték magukkal?
- Nem tudom - mondja Dervish. - Ennek semmi értelme. Rejtély.
- Talán játszadoznak velünk - mondja Juni. - Vagy csalinak használják Bill-E-t, hogy visszacsalja-
nak minket a városba, ahol megkínozhatnak.
- Ha így van - mondja Dervish, miközben nyögve feláll -, több eszük van, mint hittem. Nem hagyom
magára a fiút.
- Őrültség visszamenni oda - mondja Juni. - Jobban segíthetünk rajta, ha...
- Nem - mondom, és akárcsak Dervish, én is talpra állok, legyűrve a szédülést. - Nem megyünk
sehová Bill-E nélkül.
- De te elmehetsz - mondja Dervish Juninak. - Sőt jobban is tennéd. Mi bent leszünk, te odakint.
Riadót fújhatsz és segítséget hozhatsz... ha nem is miértünk, de a többiekért.
- De... - Juni már ellentmondana, de elhallgat. - Jó. Látom, mindenki eltökélt. Nem vesztegetem az
időt vitatkozással. Elmegyek, ha ez a döntés. Adjátok meg a nevét és a telefonszámát azoknak, akik-
kel kapcsolatba léphetek. Amint lehet, visszajövök, és imádkozom, hogy ne legyen késő.
- Tetszik a stílusod - mosolyog Dervish, azzal felemeli a kezét, és gyengéden megcirógatja Juni
jobb orcáját.
Juni visszamosolyog rá. Aztán kacsint egyet.
- Most jut eszembe, talán semmi köze Bill-E-hez, de... - Egy apró tárgyat vesz fel az első ülésről,
és átnyújtja Dervish-nek. - Ezt találtam, amikor magamhoz tértem.
Dervish a tárgyra bámul, és látom, hogy a szája szöglete megkeményedik. Haragfelhő gyűlik a
szeme köré. A keze ökölbe szorul, majd elernyed. A tenyerén egy ezüstgyűrű fekszik, a tetején egy
lapos, kerek lap, rajta egy arany B betű.
A szemem tágra nyílik. Dervish és én egymásra bámulunk, inkább meglepetten, mint dühösen. Ha
ez a gyűrű az, amire gondolok, akkor nem a démonok rabolták el Bill-E-t. A Bárányok jártak itt!
 Harmadik rész
A LABORATÓRIUM
Tanítványok
Visszamászunk a kocsiba, és elviharzunk Vérfüredről olyan gyorsan, ahogy csak Junitól telik.
Dervish egyfolytában telefonál, hat vagy hét emberrel is beszél. Juni és én csak hallgatunk, nem min-
dent értünk abból, amit Dervish mond.
Amikor nagybátyám végre leteszi a telefont, behunyja a szemét, és megdörzsöli a szemhéját. Juni
ad még neki néhány másodpercet, majd halkan így szól:
- Gondolom, a terv még mindig Bill-E kiszabadítása.
- Igen - feleli Dervish.
- És mi lesz az itt maradottakkal? Nem vagyok érzéketlen, de több száz ember élete forog kockán.
Bill-E tényleg olyan fontos?
- Nekem az. - Dervish kinyitja a szemét, és sóhajt. - Nem feledkeztem meg a többiekről. Rábeszél-
tem két munkatársam, hogy segítsenek Bill-E-t visszaszerezni. Két másikat meg majd a filmvárosba
küldök.
- Csak kettőt? - ráncolja a homlokát Juni. - Nem kéne értesítenünk a hatóságokat? Több emberre
lenne szükség, mint két barát.
- Az én barátaim az életüket szentelték a Démonvilág elleni küzdelemre - vág vissza Dervish. - A
Tanítványok mágikus képességű emberek, és hozzá vannak szokva az ilyen problémákhoz. Tudni
fogják, mit tegyenek.
- De minél nagyobb az erősítés...
Dervish száraz mosollyal néz Junira.
- Jó. Hívd a rendőrséget! Közöld velük, hogy démonok garázdálkodnak a városban. Írd le nekik
Vész herceget, és...
- Elég - vág közbe Juni élesen. - Ki nem állhatom a szarkazmust, kivált a saját autómban.
- Sajnálom - mondja Dervish. - De meg kell értened, csak magunkra számíthatunk és a Tanítvá-
nyokra. Mindig is így volt. Még ha rá is tudnád venni a rendőrséget, hogy küldjenek oda csapatokat,
semmit sem érnének el. A démonokat csak varázslattal lehet megölni. Ember alkotta fegyverek nem
árthatnak nekik, csak akkor, ha mágus kezeli őket. Ha a Tanítványok nem tudják leállítani a véreng-
zést, akkor senki.
- De...
- Elég a locsogásból! - közli Dervish, és hátrahajtja az ülést.
- Aludni fogsz? - mordul fel Juni hitetlenkedve.
- Legalábbis megpróbálok - mondja Dervish. - Hacsak nem akarod, hogy vezessek.
- Nem.
- Akkor ébressz fel, ha a repülőtéren vagyunk.
Ezzel Dervish lehunyja a szemét, és elszenderedik. Juni rám néz a visszapillantó tükrön keresztül,
arcán csodálkozás. Vállat vonok.
- Legalább már nem úgy viselkedik, mint valami agymosott félkegyelmű - mondom, és mosolygok.
- Azt hiszem, akkor jobban kedveltem - vág vissza.

***

Négy órát kell várnunk a járatunkra, aztán még hármat a következő repülőtéren. Dervish újabb
számokat hív, két Tanítványt küld Vérfüredre. Közben Juni és én kimegyünk a mosdóba.
Jó néhány percet töltök el az egyik csapnál, vizet paskolok az arcomra, élvezem a hűvösségét. Mi-
közben megtörölközöm, a vonásaimat tanulmányozom a tükörben, és fintorgok. Valami nincs rend-
ben, de nem tudom, mi az. Az arcom olyan, mint mindig, kicsit talán sápadtabb a szokásosnál, a pupil-
lám tágabb. Mégsem tudom lerázni magamról az érzést, hogy valami hibádzik. A hajammal van baj?
Beletúrok kócos szőkésvörös fürtjeimbe - nem, azzal nincs gond.
Mivel képtelen vagyok rálelni a problémára, inkább kimegyek és megnézem, hogy van Dervish és
Juni, majd bekapok néhány falatot.
- Ne aggódj! - mondja Juni, míg szórakozottan majszolok egy sonkás szendvicset. - Visszaszerez-
zük az öcsédet.
- Kösz. - Elmosolyodom, de újra hatalmába kerít az a furcsa érzés. Idegesen pislantok körbe; lehet,
hogy követnek minket? De nincs ott senki, aki gyanús lenne. Úgy látszik, képzelődöm, olyan veszé-
lyeket látok, amelyek nincsenek is.
 ***

Újabb hosszú repülőút. Hét óra a levegőben. Dervish elmesél mindent Juninak. Beszél a Bárá-
nyokról, Prae D'Alecheu látogatásáról, érdeklődéséről Bill-E iránt. Elmagyarázza, kik azok a Tanítvá-
nyok, és hogyan próbálják megakadályozni, hogy a Démonvilág tagjai átlépjenek a mi világunkba, és
öldössenek minket.
Dervish azt állítja, tudja, hol található a Bárányok központi laboratóriuma. Egy hatalmas biztonsági
komplexum része. Hemzseg a fegyveres őröktől. Életveszélyes oda betörni. Azt mondja, nem hibáz-
tatja Junit, ha ki akar ebből maradni. Juni ezt a felvetést elhessegeti, de azért nem túl boldog a terv
hallatán.
- Nem lehetsz benne biztos, hogy Bill-E-t pont ebbe a laboratóriumba viszik - mondja. - Mi van, ha
kevésbé nyilvánvaló helyen rejtik el?
- Majd kiderül - mondja Dervish szárazon. - Kiindulási pontnak viszont ez megfelel.
Nem tudok szabadulni a furcsa szorongástól, amely a reptéri mosdóban kerített a hatalmába. Mi
lehet a baj? Meg aztán honnan tudták a Bárányok, hol vagyunk? Honnan tudták, hogy épp távozunk,
és rajtunk üthetnek a városból kivezető úton? És vajon Prae D'Alecheu miért ilyen drámába illő módon
rabolta el Bill-E-t? Nyilván tisztában volt azzal, hogy Dervish ezt nem hagyja annyiban. Amikor ott járt
nálunk, láthatólag félt a Tanítványoktól. Miért tenne olyat, amivel végképp kivívja a haragjukat?
Megosztom gondjaimat Dervishsel, de ő félresöpri őket.
- Prae D'Alecheu-nak mindig is a begyében voltak a Tanítványok. A Bárányok ki nem állhatják a
másodhegedűs szerepét. Talán arra gondolt, hogy ily módon tesz próbára minket. Vagy azt hitte, nem
a Bárányokat gyanúsítjuk, hanem a Démonvilágot tesszük felelőssé Billy elrablásáért. És ha nem ta-
láljuk meg a gyűrűt, soha nem is jövünk rá, hogy a Bárányok voltak ott. Készek voltunk szembeszállni
a démonokkal. Prae D'Alecheu talán azt remélte, ott hagyjuk a fogunkat.
Nem vagyok meggyőzve. Mindebből nem derül ki ugyanis, hogy honnan tudott Prae D'Alecheu a
vérfüredi démonokról. És hogyan tudta kiválasztani a legjobb pillanatot. És miért akartak minket ki-
szolgáltatni a démonoknak, ahelyett hogy maguk végeztek volna velünk, amíg öntudatlanul feküdtünk.
Sokkal kuszább szálak lehetnek a háttérben. Itt valami konspiráció zajlik. Lehet, hogy a Bárányok
szövetkeztek a Démonvilággal? Előfordulhat. Mondjuk, Vész herceg vagy valamelyik társa felajánlotta
a Bárányoknak, hogy megkapják a vérfarkassá válás visszafordításához szükséges hatalmat és erőt,
cserébe azért a szívességért, hogy elhallgattassák az állandóan szaglászó Grubbs és Dervish
Gradyt...
Ennek nincs sok értelme. Ki voltunk ütve. Azt tehettek volna velünk, amit csak akarnak. Ha szövet-
keztek volna a démonokkal, nyilván egyszerűen átadnak minket nekik. Akkor most halottak lennénk,
és nem loholnánk utánuk a nyomaikat szaglászva.
Valami nem stimmel, de nem tudom, mi az, és ez szinte az őrületbe kerget.

***

A gép földet ér. A két Tanítvány a kijáratnál vár minket. Egy férfi és egy nő. A férfi napbarnított,
magas és nagydarab, rövid őszes haja van, és katonazubbonyt visel. Ujjperceire betűket tetováltatott:
C Á P A, és egy cápafejet a bőrbe a hüvelyk- és mutatóujja között. Így hát nem lep meg, amikor meg-
mondja, hogy a neve Cápa.
A nő indiai, és színpompás szárit visel. Öreg. Kedves arca van. Lassan jár, biceg. Megöleli
Dervisht, homlokon csókolja, aztán nekünk is bemutatkozik. A neve Sharmila Mukherdzsi. Ismerős az
arca, és miután kutatok az emlékeimben, beugrik, hogy nemrég Dervishsel néztünk róla egy doku-
mentumfilmet.
- Sohasem kedveltem Prae D'Alecheu-t - mondja Cápa nyersen. - Alig várom, hogy leszállíthassam
a magas lóról őnagyságát!
- Óvatosnak kell lennünk - veti közbe Sharmila. - A Bárányokat nem szabad alábecsülnünk. Va-
rázslattal persze nem tudnak küzdeni ellenünk, de a hadviselés egyéb formáiban igencsak jártasak.
- Na de hármunk ellen? - dörmögi Cápa. - Semmi esélyük sincs! Csak az a kár, hogy Kernel és
Beranabus nincsenek itt; teljes lenne a csapat.
Dervish, Sharmila és Cápa egymásra mosolyog, míg Juni és én bizonytalan pillantást váltunk. Ez-
után a Tanítványok gyorsan megvitatják a tervet. Mielőtt elindulnánk, Dervish újra felajánlja Juninak,
hogy vonja ki magát az akcióból.
- Az igazat megvallva - mondja Juni -, nem vagyok nyugodt. Jobban örülnék, ha a vérfüredi gon-
dokra összpontosítanánk. De ha itt kell, hogy sor kerüljön a harcra, akkor veletek vagyok. Tehát ma-
radok.
- Ez a beszéd! - vigyorog Cápa. - Az ilyen nőket szeretem! - Körbejáratja a szemét a reptéren, hor-
kant, majd a kijárat felé mutat. - Menjünk, várnak ránk a Bárányok!

***

Négyórás autóút. Dervish, Cápa és Sharmila az első órában a múltról beszélget. Ahogy szavaikból
ki tudom venni, ők hárman csak egyszer harcoltak együtt, sok évvel ezelőtt, de azóta is jó barátok
maradtak. Amint haladunk tovább, a beszélgetés a jelenre és a követendő taktikára fordul. Cápa már
látta az épület tervrajzát, ismeri a laboratórium fekvését és gyenge pontjait, tudja, hol kell a legna-
gyobb akadályokra számítani.
Miközben Cápa és Sharmila megvitatják a terveket, a kimerültség végre úrrá lesz rajtam, és elal-
szom. Nem álmodom.

***

Amikor felébredek, valahol az isten háta mögött vagyunk. Száraz, sivár föld nyújtózik tova minden
irányban. Egy hatalmas, fémből és üvegből készült épület áll előttünk, amelyet biztonsági kerítés vesz
körül. Belül fegyveres őrök, a tetőn jó nagy antenna. Az egész emlékeztet valamire. Mintha már láttam
volna az épületet azelőtt, pedig ez lehetetlen. Még sosem jártam itt.
Az érzés, hogy valami nem smakkol, újra rám tör, de elhessegetem, és inkább a beszélgetésre fi-
gyelek.
- ... áramot vezettek bele, de minket nem zavar - mondja Cápa. - Ha már bent vagyunk, balra for-
dulunk. Lesz ott egy kis rejtett ajtó, egy folyosóra nyílik, amely végigfut az épület nagy részén. Tulaj-
donképpen vészkijárat.
- Mi lesz az őrökkel? - kérdi Juni.
- Mágiát használunk ellenük - mondja Cápa. - Én néhány fegyvert is szívesen hoztam volna, tudod,
tűzre tűzzel szeretek felelni, de Dervish megvétózta az ötletet.
- Nem akarom, hogy bárkinek baja essen - mondja Dervish halkan. - Az őrök legtöbbje egyszerű
ember, csak a munkájukat végzik. Fogalmuk sincs az emberrablásról, és arról, hogy csak Billyt akar-
juk megmenteni. Nem szabad megölnünk őket. Sohasem szabad megölni senkit csak azért, mert nem
ismeri az igazságot.
- Puhány vagy - morogja Cápa, aztán kivágja a kocsiajtót, és jobb öklével a bal tenyerébe csap. -
Munkára fel!

***

A feszültség alá helyezett kerítés előtt állunk, mindenki számára jól láthatóan, és figyeljük, ahogy
az őrök összegyűlnek. Kibiztosítják fegyvereiket, és gyanakvóan méregetnek minket.
- Billy Spleenért jöttünk - kiáltja Dervish. - Mondják meg Prae D'Alecheu-nak, tudjuk, hogy ő rabolta
el. Azt akarjuk, hogy bocsássa szabadon. Ha visszaadja nekünk, vagy megmondja, merre van, szó
nélkül távozunk. Nem akarunk háborút.
Egy magas rangú őr valamit mond a fejhallgatója mikrofonjába. Aztán hallgatja a választ. Bólint, és
egy hangosbeszélőn át megszólít minket.
- Ez itt magánterület. Ha megpróbálnak behatolni, meg fogjuk akadályozni.
- Szóval háború - sóhajt Dervish.
Kinyújtja a kezét, és ujjaival megkocogtatja a kerítést. A drót elszakad és felkunkorodik, akkora rés
keletkezik, hogy akár egy busz is átférne rajta. Az őrök meglepetten felordítanak, és hátrálnak néhány
métert. Dervish jelére mind megindulunk, gyors, határozott léptekkel. A tiszt valami parancsot kiált. Az
őrök egy csoportja felemeli fegyverét, és ránk céloz. Cápa és Sharmila varázsszavakat mormol. A
fegyverek olvadni és görbülni kezdenek, és az őrök eldobják őket, azt kiáltozva, hogy forrók.
Jobbról puskaropogás hallatszik. Sokkal hangosabb, mint a filmeken. Ijesztő. Felordítok, és a föld-
re vetem magam, a fülemet a kezemmel védem. Várom, hogy mikor szaggatnak szét a lövedékek.
Juni is lehasal. De a Tanítványok kivárnak, erősen koncentrálnak. Néhány másodperc múlva észreve-
szem, hogy a lövedékek hatástalanok. Látom, ahogy fél méterre tőlünk a földre potyognak. Mágikus
energiapajzs vesz körül minket, amelyen nem tudnak áthatolni.
- Ezt azért mondhattad volna - támadok Dervishre, miközben feltápászkodom.
- Mondtam én, csak éppen aludtál - vág vissza. Indulunk tovább.
Cápa rátalál a rejtekajtóra, betódulunk. Felsóhajtok; a levegő már szinte izzott a sok lövedéktől, és
hallottam, hogy Sharmila azt mormogja, a pajzs már nem bírja sokáig. Amikor mind bent vagyunk,
Cápa becsukja az ajtót, és varázslattal le is zárja. Az őröknek fel kell robbantaniuk, ha utánunk akar-
nak jönni.
 Sietve megyünk végig egy hosszú, fényes folyosón. Akárcsak előbb az épület, ez is ismerősnek
tetszik. Már láttam ezt a folyosót azelőtt. Ez aztán a déjd vu. Most már igazán kezdek aggódni.
Amikor a folyosó vége felé járunk, őrök állják az utunkat. Tüzet nyitnak, de Cápa ordítva rájuk veti
magát, és az őrök úgy dőlnek szerteszét, mint a tekebábuk, amikor a golyó elcsapja őket.
Átbújunk egy résen, és dübörgünk le valami lépcsőn. Őrök tüzelnek ránk minden irányból, de a
pajzs még kitart. A lépcső alján várjuk, hogy Cápa is utolérjen minket. A puskaropogás ereje fokozó-
dik.
- Elkelne némi segítség - mordul rám Dervish. Látom hogy izzad.
- Mire gondolsz?
- Állítsd le őket - mondja, és az őrök felé int a fejével.
- Hogyan? - meredek rá döbbenten.
- Hát varázslattal, te ostoba!
- De én nem tudok...
- Dehogynem - vág közbe. - Csak koncentrálj!
Bizonytalan vagyok, de engedelmeskedem Dervishnek.
Az őrökre nézek, és feléjük irányítom a bennem lévő varázserőt. Néhány pillanat múlva természet-
feletti energia tör ki belőlem, egyenesen az őrök csoportjának közepébe csap, és azok jobbra-balra
dőlnek.
- Ez az! - süvíti Juni.
Elégedetten rávigyorgok, majd még több őr között csapok szét. Akkora káoszt teremtek, amekkorát
csak tudok, vigyázva arra, hogy senkinek se essen komoly baja.
Újabb folyosókon megyünk végig, újabb lépcsőkön le és föl; Cápa vezet minket, és mi többiek -
Junit kivéve - a pajzs fenntartásán munkálkodunk. Végül egy ajtóhoz érünk, amely tenyérnyomat-
felismeréssel működik.
- Ez a te szakterületed - mondja Sharmila, és rám kacsint.
- Nem probléma. - Előrelépek, a tenyeremet a lapra helyezem, és azt hazudom a gépnek, hogy
Prae D'Alecheu vagyok, körülbelül ugyanúgy, ahogy azt a D raktárban tettem.
Az ajtó kinyílik. Egy nagy, gyengén megvilágított terembe lépünk. Kopár téglafal. Jó sok fülke,
amelyeket vastag üveglap takar, mint A bárányok hallgatnak című filmben. Számos fehér köpenyes
labortechnikus.
És Prae D'Alecheu.
A nő fenyegetőleg néz ránk, két sötét szeme belénk fúródik.
- Illetéktelenül hatoltak be magánterületre - horkant fel.
Dervish nevet.
- Perelj be minket!
- Felháborító - mondja Prae D'Alecheu. - Nincs jogotok idejönni.
- Neked nincs jogod ellopni az unokaöcsémet - vág vissza Dervish.
- Fogalmam sincs, miről... - kezdi, de mielőtt befejezhetné a mondatot, egy hang kiált felénk az
egyik fülkéből.
- Dervish! Hé, Dervish, itt vagyok! Segítség!
Prae D'Alecheu az egyik technikushoz fordul.
- Nem megmondtam, hogy kábítsa el?
- Megtettem - habogja a férfi.
- A varázslat többet ér minden kábítószernél - nevet Sharmila, majd rám mosolyog. - Gondoltam,
hogy ilyesmivel próbálkoznak, ezért amikor bejöttünk, szétküldtem egy ébresztőparancsot, amelytől
garantáltan mindenki magához tér, aki nem halott.
Odarohanok a fülkéhez, ahonnan a hang jött. Bill-E van odabent, reszket, de mosolyog.
- Mi tartott ilyen sokáig? - szemtelenkedik.
- Egyáltalán nem akartunk jönni - felelem, miközben vízzé varázsolom az üveglapot, és hátralépek,
amíg az nagy loccsanással a padlóra esik és szétfolyik. - De Dervish azt mondta, minden családnak
szüksége van a félkegyelműire.
- Nagyon vicces - nyögi Bill-E, aztán átlép a pocsolyán, és megölel. - Kösz, hogy nem hagytatok itt
- suttogja, és könnyeket érzek a hangjában.
- Sohasem hagynálak magadra - súgom vissza, aztán eltolom magamtól, mielőtt túl érzelgőssé
válnánk.
- Bántottak? - kérdi Dervish, miközben haragvó szemét a remegő Prae D'Alecheu-n tartja.
- Nézzenek oda, egy aggódó nagybácsi! - kacsint felém Bill-E. - Nem. Adtak ugyan néhány injekci-
ót, de többre nemigen volt idejük. Túl hamar ideértetek. Dugába döntöttetek a terveiket.
- Ez már jó szokásommá vált - nevet Dervish. Aztán hűvösen néz Prae D'Alecheu-ra. - Akkor most
döntsük el, mit tegyünk ezzel a...
 - Nem - vágok a szavába halkan. Dervish rám pillant, felvonja a szemöldökét.
- Nem - mondom újra, megrázom a fejem, a fülkékre bámulok, a technikusokra, Prae D'Alecheu-ra,
Bill-E-re.
A fejem kezd kitisztulni. A sok kis apróság, amelyet eddig nem tudtam összerakni... amely vagy
nem odavalónak vagy éppen hogy ismerősnek tűnt... mintha kezdeném érteni. Bill-E segített abban,
hogy tisztán lássak. Ő adta a kezembe a kulcsot, amely kinyitotta a zárat. A nagybátyjának nevezte
Dervisht. Es ebben nincs is hiba - Dervish tényleg a nagybátyja. Csakhogy Bill-E ezt nem tudja.
- Mi a baj? - kérdi Dervish.
- Várj - mormolom, és félresöpröm a kérdést. Erősen töröm a fejem. Megpróbálom leporolni a ha-
zugság és illúzió pókhálóját.
Ezek a fülkék nem csak úgy néznek ki, mint A bárányok hallgatnak fülkéi - ez itt maga Hannibal
Lecter intézménye. És végre rájövök, hol is láttam ezt az épületet azelőtt. James Bond-filmekben.
Egyes részletei több filmben is feltűnnek, itt most minden részlet egyesül.
Ellépek Bill-E-től, szédülök, és megpróbálok egyenesen haladni gondolataim ösvényén.
- Grubbs - szól Juni aggódva, és felém lép. - Jól vagy? Nem kell segítség? Talán...
- Fogd be! - kiáltok rá, amint keresztülvergődöm a félrevezetés labirintusán, és akárcsak valami
elmebéli kártyavár, a hazugságok szélsebesen omlanak össze.
Mágus vagyok, de nem igazi varázsló. Csak azért voltam képes varázslathoz folyamodni
Vérfüreden, mert a levegő rezgett a mágiától. Ebben a laboratóriumban nincs mágia, tehát hogyan
vagyok képes akkora energiarohamra, hogy vizet fakasszak az üvegből? Ugyanez áll a Tanítványokra
is. Itt az ő erejük sem érne sokat.
Az összes logikai bukfenc és csavar feloldódni látszik, gyors egymásutánban. A Bárányok épp a
legjobb pillanatban bukkannak fel, hogy kiüssenek minket és elrabolják Bill-E-t. Dervish oly kézenfek-
vően ismeri a központi laboratórium hollétét. Prae D'Alecheu pont idehozza Bill-E-t. Cápa oly nyilván-
valóan látta már az épület tervrajzát.
Sharmila tudta, hogy feltörtem a tenyérnyomat által vezérelt zárat a D raktárban - pedig erről senki
sem beszélt neki. A második repülőtéren Juni úgy emlegette Bill-E-t, mint az öcsémet - pedig nem
tudja, hogy rokonok vagyunk.
És a mosdóban, amikor először ébredtem tudatára, hogy valami nincs rendben. Már értem, mi az,
amit láttam, de akkor még nem kerültek helyükre a dolgok. Az arcom a tükörben tiszta volt. Már akkor
is tiszta volt, mielőtt megmostam volna. A bőröm, a hajam, a ruhám, minden tiszta volt. Semmi szürke
démonvér. Pedig jól eláztatott a szörny a D raktárban, és azóta nem mostam le a vért magamról.
Ragadnom kellett volna a vértől a reptéren is, mint ahogy itt is. De sem ott, sem itt nem ez a hely-
zet, mert...
- Ez nem a valóság! - üvöltöm, és mindenki megdermed körülöttem.
- Grubbs - mondja Juni gyengéden. - Higgadj le! Ne veszítsd el a fejed!
- Te sem vagy valódi - kiáltom. - Egyikőtök sem az!
- Mi lehet a baja? - szegezi Dervish Juninak a kérdést.
- Fogalmam sincs. Talán...
Ekkor a varázserejű énem valamit suttog bennem. Eddig hallgatott, még akkor is, amikor azt hit-
tem, éppen mágiát gyakorlok. De most megtöri a csendet, és megmondja, mit tegyek. Nem törődve a
köröttem lévő alakok fecsegésével, varázserővel bíró szavakat kezdek bömbölni. Prae D'Alecheu arca
eltorzul a gyűlölettől. Démonszemek merednek rám. Rikoltozni kezd, mint ahogy az összes tudós és
őr is - de már késő.
A fülkék falai habzanak. A Bárányok démonokká válnak, majd szertefoszlanak. Vörös köd borítja
be Dervisht és a többieket. Valósággal áradnak belőlem a mágikus szavak. Fájdalom kerít a hatalmá-
ba. Térdre hullok, de egyre csak kántálok, darabokra szaggatva az összes víziót. A vörös köd meg-
vastagszik. Betölti a termet, és mindenkit kizár, embert, démont, mindent.
A varázsige utolsó foszlányai is elhagyják az ajkam, és fáradtan lehunyom a szemem.
Minden elnémul.
 Negyedik rész
DÉMONTÁNC
Ébresztő
Dervish hortyog. Amikor ezt meghallom, már tudom, hogy visszacsöppentem a valóságba - ezt a
rémes, röfögés-szerű torokhangot nem lehet utánozni. Kinyitom a szemem, felülök, szédülök, lüktet a
fejem, össze vagyok zavarodva, de legalább a laboratórium álomvalóságától megszabadultam.
Apró, sötét szobában vagyok, öreg, poros redőnyök résein át fénycsíkok vetülnek rám. Csupasz
fapadlón gubbasztok. Mellettem Dervish és Bill-E fekszik elnyúlva. Alszanak.
- Dervish - motyogom, és megrázom őt. Semmi válasz. Újra megrázom, és a nevét sziszegem a fü-
lébe, nem túl hangosan, nehogy valaki felfigyeljen ránk az ajtó előtt. Meg sem moccan. Egyik kezem-
mel felhúzom a szemhéját, a másikkal csettintek egyet a szeme előtt. Tovább hortyog.
- Mind ugyanazt álmodtátok - súgja a varázserejű énem. - Őket még mindig fogva tartja az álom.
Maguktól nem fognak felébredni. Csak varázslattal hozhatod vissza őket.
És már hallom is a mágikus szavakat. Halkan ismétlem őket, érzem, ahogy árad belőlem a varázs-
erő, át a nagybátyámra és az öcsémre. Mocorogni kezdenek, Bill-E felnyög. Dervish félálomban vala-
mi taturól beszél. Aztán szemhéjuk felnyílik, és nagy nehezen magukhoz térnek.
- Mi történik? - nyög Bill-E.
- Hol vagyunk? - kérdi Dervish. - Hol van Prae D'Alecheu? Sharmila? Cápa? A...
- Átverés volt az egész - vágok a szavába. - Most ne szövegelj! Valószínűleg figyelnek minket.
- Nem értem. Mi...? - körülnéz, a homlokát ráncolja.
- Álom volt. Az emberrablás, a Tanítványok, a laboratórium. Semmi sem volt igaz. Csak a fantázia
szüleménye.
- Ne hülyülj! - mordul rám Dervish. - Azt hiszed, nem tudom, mi a különbség... - Elhallgat. Elgon-
dolkodik. Leesik az álla. - A fenébe! Bedőltem nekik.
- Én is, egy ideig. De aztán összeállt a kép. Egy csomó hiba volt a dologban.
- A laboratórium - mondja lassan Dervish. - Olyan ismerősnek tűnt. Most már tudom: Franz Kafka
könyvében, A perben volt valami ilyesmi.
- Kafka? - ráncolom a homlokom. - Inkább olyan volt, mint egy James Bond-díszlet. A fülkék meg A
bárányok hallgatnak kelléktárából kerültek elő.
- Micsoda? - kiált Bill-E. - A fülkék pont úgy néztek ki, mint egy sci-fi filmen, azzal a sok irányítópult-
tal meg lézerrel.
- Egyéni álomvariációk - mondja Dervish tűnődve. Szuszogva feltápászkodik, és nekidől a falnak,
amíg a lábába vissza nem tér az erő. A redőnyhöz botorkál, és kikukucskál. Aztán ránk néz. - Még
mindig Vérfüreden vagyunk. Nem mentünk sehova. Grubbsnak igaza van, az egész csak illúzió volt.
Dervish járkálni kezd a szobában, várja, hogy kitisztuljon a feje, tornáztatja kezét-lábát.
- Már el is felejtettem, milyen ravasz a Démonvilág. A megtévesztés mesterei. Rájöttek, hogy tá-
vozni készülünk, vagy már eleve felállítottak valami akadályt, amelyen bárki fennakadt volna. A mágia
csapdájába kerültünk. Ránk erőltettek egy őrült forgatókönyvet, amely logikusnak tetszhetett a szá-
munkra. Mivel az agyunk működött, és az álomra koncentráltunk - azt hívén, hogy ez a valóság -, nem
ébredtünk fel.
- Miért nem nyugtatóztak egyszerűen be minket? - kérdi Bill-E.
- Ezek démonok. Más a munkamódszerük - mondja Dervish kuncogva. - El sem hiszem, hogy en-
gem is becsaptak. Jegy nélkül szálltunk fel a gépre. Átsétáltunk a vámon, és a kutya sem kérte az
útlevelünket.
- Ezt észre sem vettem - pislogok.
- Na és te, Billy? - kérdi Dervish. - Észrevettél valami furcsát?
- Nem - Bill-E a fejét vakarja. - Bár kissé furcsálltam, hogy az "ápolónők" némelyike nem viselt... -
Krákog, és elvörösödik.
- Az útjukban voltunk - mondja Dervish -, tehát parkolópályára állítottak minket. Meg is ölhettek
volna, de úgy vélem, azt akarják, hogy részt vegyünk a fináléban. Ha az egész szellemi atyja Vész
herceg, ő nem álmunkban akar leöldösni minket. Azt akarja, hogy szenvedjünk, és kéj-sóváran gyö-
nyörködhessen fájdalmunkban.
- Ki kell jutnunk innen - kapkodom a levegőt, és miközben felállók, forog velem a világ. - Cseleked-
nünk kell. Ki kell szabadítanunk a többieket. Hívd a Tanítványokat!
- Hol lehet Juni? - kérdi Bill-E, és mi összerezzenünk. Csak most ébredünk tudatára, hogy nincs
velünk.
- Biztosan egy másik szobában tartják - mondja Dervish.
- Miért? - értetlenkedik Bill-E.
- Nem tudom. De mindegy is. Nincs idő ezen rágódni.
 Az ajtóhoz vánszorog, és egyik fülét rátapasztja. Látom Bill-E arcán, hogy nem akarja annyiban
hagyni a dolgot Junival kapcsolatban. Odasomfordálok hozzá.
- Dervish nem akart megrémiszteni, de Juni valószínűleg meghalt - súgom a fülébe. - Ezért nincs
itt.
Bill-E hamuszínű arccal bámul rám.
- De hát ott volt a laboratóriumban...
- Ahogy egy csomó más ürge is. Ez nem jelent semmit. - Megszorítom a karját. - Dervish igenis tö-
rődik Junival, de most más gondja van. És nekünk is. Reméljük a legjobbakat, és ha szerencsénk van,
valahol édesdeden alszik. De ha nem... ha a legrosszabb történt... tovább kell lépnünk. Saját magunk
miatt kell aggódnunk. És a többiek miatt.
Bill-E reszket, de vonakodva bólint. Újra megszorítom a karját, aztán talpra segítem. Amikor már
képes járni, odalopakodunk Dervish mögé, aki még mindig az ajtónál hallgatózik.
- Hallasz valamit? - kérdem.
- Nem. De ez nem jelenti azt, hogy nincs odakint valaki. Vagy valami.
- Nem várhatunk itt örökké - jegyzem meg.
- Ez igaz. - Dervish rám pillant. - Kész vagy harcolni?
Megropogtatom az ujjperceimet.
- Mi az hogy!
- Akkor nyomás!
Lenyomja a kilincset, és szélesre tárja az ajtót.
Senki sincs odakint. Egy nyirkos, sötét folyosón találjuk magunkat. A város egyik eredeti, lepukkant
épületében vagyunk, amelyet még nem renováltak. Rothadó padlódeszka, törött ablakok, a csupasz
falakon rések.
- Vajon az álombéli világból mennyi volt a valóság? - kérdem Dervisht. Az idegeimet akarom meg-
nyugtatni azzal, hogy nem csak az a lehetőség jár a fejemben, hogy mindjárt egy démoncsapatba
botlunk. - Sharmila és Cápa... ők tényleg léteznek?
- Igen - mondja Dervish. - És úgy is néznek ki, ahogy láttuk őket. Illetve, ahogy én láttam őket. Te
mit láttál? Volt Cápán katonai zubbony? És Sharmilán szári?
- Igen.
- Akkor ugyanazt láttuk. - Dervish szünetet tart, majd rám néz. - Hogy jöttél rá, hogy átverés az
egész? Mi volt az áruló jel?
- Sok kis apróság. De főleg az, amikor... - Bill-E-re nézek. - Mit is mondtál Dervishnek, amikor meg-
jelentünk?
Bill-E elgondolkodik.
- Nem emlékszem. Valami olyasmit, hogy "Hé, haver, mi tartott ilyen sokáig?".
- Pedig mondtál valami mást is, valamit, amit nem kellett volna mondanod. Ez adta a kezembe a
rejtély kulcsát.
- Mit mondtam? - kérdi Bill-E.
- Nem fontos - hazudom, mert nem akarom elmondani, hogy az én verziómban tudta, hogy Dervish
a nagybátyja.
- Ügyes kölyök vagy, hogy képes voltál megtörni a varázst - mondja Dervish. - Én nem tudtam vol-
na felébredni, még ha kapisgálok is valamit. Az ilyen varázslat többnyire csak egy újabb ösvényre
küldi az embert. Ha elkezd gyanakodni, egy másik álom közepén találja magát.
- Talán így is van - nevetek élesen. - Lehet, hogy ez sem a valóság, és valahol még mindig a pad-
lón fekszünk, mély álomba merülve.
Dervish elutasítólag horkan fel.
- Ennyire balek azért nem vagyok. Ez a valóság. Ébren vagyunk. Semmi kétségem. - De azért ide-
gesen pislog körbe-körbe. Aztán a pillantása újra megállapodik rajtam. - Ha ezen túl leszünk, számíts
egy atyai beszélgetésre!
- Miről?
- A varázslatról. Olyan dolgokat teszel, amilyenekre nem lenne szabad képesnek lenned. Tudni
szeretném, hogy csinálod.
- Nem nagy ügy - vonom meg a vállam. - A levegőben érzem a varázserőt, merítek belőle és jóra
használom, mint az Artéria és Véna elleni harc során is.
- Hmm - mondja Dervish, de nincs meggyőzve. Megnyalja a szája szélét, és koncentrál. Majdnem
a hátsó ajtónál vagyunk. Hangokat hallok odakintről. Emberi hangok, és hamarosan elhalnak - embe-
rek mentek el az ajtó előtt.
- És most mi lesz? - kérdi Bill-E. - Megpróbálunk megint autóval menekülni?
- Nem - feleli Dervish. - Figyelmeztetnünk kell a többieket. Meg kell mondanunk nekik, mi leselke-
dik rájuk. Nem fognak hinni nekünk, tehát határozottan kell fellépnünk. Ki kell juttatnunk innen őket,
akár még erőszak árán is. Talán harcra is sor kerül... sőt szinte biztosan. Ha szerencsénk van, csak
Chudával és emberi cinkosaival kell számolnunk.
- És ha nincs szerencsénk? - morgóm.
- Erre ne gondoljunk - feleli, aztán kinyitja az ajtót, és elindul, hogy szembeszálljon akár a pokollal
is, ha kell.

Kamera indul!
Vérfüred külterületén járunk. Lassan haladunk, Dervishsel az élen, aki egyik kezét tenyérrel fölfelé
maga elé tartja, próbálja megállapítani, van-e körülöttünk valami láthatatlan akadály. Azt mondta, fel
kell derítenünk a területet, mielőtt riadót fújunk. Nincs értelme több tucat embert kiterelni a városból,
ha valami varázserejű pajzs úgyis kiüti őket.
- Miért nem vagyunk éhesek? - kérdi Bill-E, és megnézi az óráját. - Mennyit is aludtunk? - Amikor a
dátumot megpillantja, leesik az álla. - Te jószagú pokol! Hat teljes napot! Kopogni kéne a szemünk-
nek, de még a gyomrom sem korog.
- Még ilyenkor is a hasadra gondolsz. Jellemző! - torkolom le.
Dervish somolyog.
- Pedig jó a kérdés. A válasz egyszerű: a varázslat beburkolt bennünket, nem érnek el hozzánk a
valóság kívánalmai. Az éhség és a szomjúság majd akkor csap le ránk, ha végeztünk. Most még
Vérfüred mágikus szabályai vezérelnek minket.
- Van egyáltalán valami, amire a mágia nem képes? - kérdi Bill-E.
- Aligha - feleli Dervish, aztán egyszerre megtorpan. Az ujjai remegnek. Balra húzza a kezét, majd
jobbra, aztán megint balra. - Érzitek?
- Én nem - fintorog Bill-E.
- Én igen. - Egy lépést teszek előre, beleszimatolok a levegőbe. Nem érzek furcsa szagot, de va-
lami azért szokatlan. Én is felemelem a kezem, mint Dervish, oldalra húzom, és érzem, hogy energia-
falba ütközik.
- Ne menjünk tovább! - mondja Dervish. - Ha megbontjuk a pajzs szövetét, eláruljuk magunkat az
ellenségeinknek.
- Mi ez? - kérdem.
- Hogy köznapi szóval éljek, egy mágiabuborék. Az egész varost lefedték vele. Tehát most egy va-
rázsgömb belsejében vagyunk. Mintha egy óriási üvegpohár borulna ránk. - Elgondolkodik. - Egyetlen
démonnak sincs olyan hatalma, hogy ekkora gömböt hozzon létre. Legalábbis a mi univerzumunkban.
Azt a követ használják, amelyet a D raktárban láttatok. Nyilván egy működő mágneskő lehet, ősi erők
tárháza. Nincs sok ilyen a világon. A legtöbből már évszázadokkal ezelőtt kifogyott az energia. Sokat
szándékosan romboltak le, nehogy démoni mágusok kezébe jussanak. Ez sajnos rossz hír. A
mágneskő erejét kihasználva akár alagutat is építhetnek a világunkba. Tucatnyi démon jöhet át és
rendezhet ámokfutást a pajzson belül. Addig maradhatnak, ameddig tetszik nekik. Senki sem szökhet
el előlük.
- Meg kell állítanunk őket - lihegi Bill-E. - Meg tudjuk tenni, ugye, Dervish?
- Hát persze - von vállat Dervish elcsigázottan, és leereszti a kezét. - Ha széttörjük a mágneskövet,
a buborék is szétpukkan. De mostanra már a démonok is megerősíthették a raktár védelmét. Ők sem
ostobák.
- Meg kell próbálnunk - mondom halkan. - Nem hagyhatjuk, hogy emberek haljanak meg!
- Megfeledkezel korábbi beszélgetésünkről - mondja Dervish keserű mosollyal. - A Tanítványok
gyakorta hagynak embereket meghalni. Hasonló helyzetben inkább visszahúzódunk, és várunk, amíg
a Démonvilág kitombolja magát. Nincs elég hatalmunk ellenük. Jobb, ha megőrizzük az erőnket, és
akkor támadunk, ha van esélyünk a győzelemre.
- De most más a helyzet - üvöltöm. - Ezeket az embereket ismerjük!
- Ez nem elég nyomós ok arra, hogy közbelépjünk. Már előfordult, hogy a barátaimat kellett felál-
doznom a démonoknak.
- Csak azt ne mondd, hogy... - Szinte felrobbanok.
- Nyugalom - hűt le Dervish. - Nem fogunk ölbe tett kézzel ülni. Nem is tehetjük, mert igazad van, itt
más a helyzet. Most mi is csapdában vagyunk. Ha nem találunk megoldást, nem csak a vérfüredi szí-
nészek és a stáb tagjai vesznek oda - mi is meghalunk.

***

A város szíve felé igyekszünk. Dervish szerint van még egy lehetőség arra, hogy kijussunk a csá-
vából: ha a pajzs egy kis darabját szétrobbantjuk, támad egy ideiglenes rés, amelyen keresztül meg-
lóghatunk. Viszont nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy ezt egyedül véghezvigyük. Egy démont
kéne valahogy a pajzshoz szögeznünk, és varázslattal felrobbantanunk. Az így keletkezett energiára
összpontosítva, képesek lehetnénk a pajzson rést nyitni, amelyet aztán nyitva is tarthatnánk legalább
addig, amíg az emberek átérnek.
Lehetőség. De garancia nincs a sikerre.
Az egyik legfőbb probléma az, hogy hogyan juttatunk egy démont a megfelelő helyre, a megfelelő
időben. Nem masírozhatunk be a D raktárba, hogy megkérjük egyiküket, ugyan, legyen már olyan
kedves velünk fáradni a pajzshoz. De mindenekelőtt valahogy meg kell győznünk a stábot, hogy nem
vagyunk őrültek, hogy veszélyben az életük, hogy a démonok valódiak, és meg kell bízniuk bennünk,
ha élni akarnak. Ezért Davida Haym irodája felé vesszük az irányt. Ha ártatlan - ami fene valószínűtlen
-, akkor Dervish a mi oldalunkra állíthatná őt, és kiadhatna egy általános riadót. De ha szövetkezett a
Démonvilággal - és mi ezt gyanítjuk -, Dervish arra venné rá, hogy nyilvánosan valljon színt, és ezzel
győzné meg a többieket, hogy bennünk bízzanak.
Izzasztó feladat észrevétlenül átosonni a városon. Azt sem tudjuk, ki ellenség, ki nem. Dervish sze-
rint nem sok emberi lény működik együtt a démonokkal, a legtöbben ártatlanok. Csakhogy fogalmunk
sincs, kiben bízhatunk. Többekről tudjuk, hogy áruló - Chuda Sool biztosan az, és Tump Kooniart, az
őrök, akik Kukkal és az apjával voltak, amikor azok eltűntek, és talán Davida. De lehetnek többen is.
Nem fedhetjük fel magunkat, nem kockáztathatjuk a lebukást.
Azt javaslom, tegyük magunkat láthatatlanná. Dervish megvétózza a tervet.
- A nagy erejű démonok megérzik, ha varázsol valaki. Eddig szerencsénk volt, de valahányszor
merítünk a levegőben lévő erőből, azt kockáztatjuk, hogy rájönnek, hol vagyunk.
Így hát a varázslat oltalma nélkül kell átslisszolnunk a városon. Bár délután van, Vérfüred szeren-
csére eléggé kihalt, nem sok embert látni. Észrevétlenül jutunk el Davida irodájához, és benyitunk.
Egy titkárnő szokott ülni az előtérben egy asztalnál, de a szerencsénk kitart - a szék üres. Betódulunk
az irodába, amely minden intézkedés központja, ahonnan a parancsok röpködnek kifelé.
Davida nincs bent. Az iroda üres. Egy csomó papír, kis démonmodellek, a város makettje, a falon
térképek dátumokkal, nevekkel, időbeosztásokkal. De Davida Haym sehol.
- Kutasd át a fiókokat - mondja Dervish, miközben a számos irattartó egyikét veszi kezelésbe. -
Hátha találsz valamit, ami hasznunkra válik... tervet, démonlistát, varázsigét, bármit.
- Azt hiszed, az ilyen fontos adatokat nyitott fiókokban tárolja? - kérdi Bill-E.
- Nem - sóhajt Dervish. - De legalább elfoglaljuk magunkat. És sohasem lehet tudni. Hátha arany-
bányára bukkanunk.
Felforgatjuk a fiókokat, kihúzzuk a dossziékat, átnyálazzuk a lapokat, félredobjuk őket, egyáltalán
mindent szétszórunk a padlón, és nem törődünk a felfordulással.
Épp egy fiók felénél járok, amikor Bill-E csendre int minket, és az ajtóhoz siet. Hallgatózik egy pil-
lanatig, majd bólint. Jön valaki. Dervish és én is az ajtó mögé lépünk, és összehúzzuk magunkat, ne-
hogy az iroda falán lévő üvegablakon keresztül meglássanak minket.
Léptek. Két ember beszélgetésének foszlányait halljuk. Kinyílik az ajtó.
- ... sikerülnie kell! - mondja Davida Haym, ahogy belép az irodába. - Ilyen üzlet csak egyszer adó-
dik. Ha elszúrjuk...
Meglátja a kuplerájt, és elhallgat.
- Mi a fene...? - mondja Chuda Sool, a kísérője.
Dervish nem tétovázik. Jobb kezét ökölbe szorítva előrelendíti. Állcsúcson vágja Chudát, mint va-
lami profi bokszoló. Chuda felnyög, félrependeredik, nekiesik az üvegablaknak, és ripityára töri. Bill-E
és én Davidára ugrunk, aki sikít. A földre teperjük, és kezünket a szájára tapasztjuk. Harapni próbál,
de csak még erősebben nyomjuk kezünket a szájára.
Dervish tovább püföli Chudát, aki elkábult ugyan, de még talpon van. Megpróbálja kivédeni Dervish
következő ütését, ám az a halántékát éri, és bár nem olyan erős, mint az első volt, mégis hátratántorít-
ja őt néhány centiméterrel. Mindig is tudtam, hogy Dervish erősebb, mint amilyennek tűnik, de így
begőzölve még soha nem láttam. Király!
Chuda egy papírnehezéket ragad fel Davida asztaláról, és meglendíti, ám Dervish félrelöki a karját.
Chuda üvölt, és egyik kezével Dervish nyakát szorítja. Dervish hagyja, és hidegen, mint a jég, felméri
a helyzetet.
Aztán ökle Chuda gyomrába csap. Chuda felnyög. Ujjai ellazulnak. Dervish hátralép, aztán egy
végső csapásra lendíti öklét ellenfele álla felé. Chuda feje hátrahanyatlik, szeme bezáródik, és mint
egy zsák, a padlóra zuhan.
Dervish elfordul Chudától, liheg. Szeme Davidán állapodik meg, aki még mindig velem és Bill-E-vel
dulakodik. Dervish feje egy mozdulatával elküld minket onnan. Davida vad hebegéssel próbál felülni.
De mielőtt ez sikerülne neki, Dervish újra a földre kényszeríti őt a talpával. Úgy áll fölötte, mint valami
diadalittas gladiátor, és szeme szinte gonosz dühvel mered rá.
- És most, hölgyem - sziszegi -, ideje, hogy beszéljen. És pontosan azt fogja mondani, amit hallani
akarok! - Lábfejét a nő torkához nyomja. - Vagy olyat teszek önnel, amibe még egy démon is belesá-
padna!

***

- Ehhez nincs joga! - mondja Davida rekedten. Dervish megengedte neki, hogy feltápászkodjon, és
most egy bőr irodaszéken ül, szemét ránk meresztve. - Ha elmondom a biztonságiaknak, mit tett, nem
lesz...
- Tudunk a Démonvilágról - vágja oda neki Dervish. - Vész hercegről és követőiről. A pajzsról és a
mágneskőről a D raktárban. Többé nem vezethet minket az orrunknál fogva. Tehát beszéljen!
Davida összeszorítja az ajkát. Még mindig nem lehetünk biztosak benne, hogy tényleg szövetke-
zett a démonokkal. Dervish azonban nem akar kockáztatni, inkább keményen bánik vele. Ráér sza-
badkozni, ha kiderül, hogy a nő ártatlan.
- Ne gondolja, hogy elnéző leszek magával - mondja halkan. - Általában betartom az emberi törvé-
nyeket, de habozás nélkül megszegem őket, ha kell. Csak a fiúk miatt bántam eddig kesztyűs kézzel
magával. De öt másodperc múlva átküldöm őket a szomszéd szobába, és kiverem magából a választ.
- Fogalma sincs, mibe avatkozik bele - vakkantja Davida, és ezzel elárulja magát, megerősítve
gyanúnkat. - Nem tudja elképzelni, mi folyik itt.
- Alábecsüli a fantáziámat - ereszt meg felé Dervish egy jeges mosolyt.
- Ezek itt valódi démonok, maga bolond! El sem hinné, mire képesek! Ha kikezd velük, a végén...
- Évtizedek óta küzdök a Démonvilággal - szakítja félbe Dervish. - És most elő a farbával! Milyen
mélyre süllyedt? Mit ígértek magának? Hatalmat? Varázserőt? Örök életet?
- Semmit sem ígértek, csak azt, amit kértem - egy jó filmet.
Dervish a homlokát ráncolja.
- Ezen már túl vagyunk. A tetves filmjéről kiderült, hogy csak álca. Az igazi indokot akarom halla-
ni...
- Álca?- Davida megvetően nevet. - Sohasem volt álca. A világ legnagyszerűbb horrorfilmjét forga-
tom. Igazi démonokkal, akik önmagukat alakítják. És engedik magukat filmezni. Kell-e ennél jobb in-
dok?
A barázdák tovább mélyülnek Dervish homlokán.
- Azt állítja, hogy ennyi volt az üzlet? Maga segít a démonoknak betörni a világunkba, ellátja őket
áldozatokkal, csak azért, hogy engedjék magukat lefilmezni? Ilyen sekélyes mesével áll elő?
- Maga semmit sem tud a filmkészítésről - veti oda Davida lekezelő hangsúllyal. - Az élet sekélyes.
Értelmetlen. Az ember meghal és elfelejtik. De a film fennmarad. A film mindenkit túlél. Ha jó. Ha va-
rázslatos. - Fellelkesülve előrehajol. - Azt hiszi, gonosz vagyok, és talán igaza van. Idehoztam ezt a
sok embert, pedig tudtam, hogy mind meghalnak. De hát a végén úgyis mind meghalunk. Az életünk
cél nélküli és felejthető. Elenyészünk, mintha sosem léteztünk volna. Megszületünk, élünk, megha-
lunk, ennyi. Nem nagy történet, ugyebár? De ezzel a filmmel minden más lesz, magának, nekem,
mindenkinek. Történelmi alakok leszünk. Olyan filmet készítek, amely fennmarad, amíg csak ember él
ezen a földön. Igazi démonok támadnak, és emberek százait ölik le a lehető legelképzelhetetlenebb
módon, és mindezt élőben veszi a kamera. Összevágom a többi jelenettel. Ilyen hátborzongató horror-
film még soha nem született. Híres leszek, igen, hírhedt, félnek majd tőlem, és megvetnek. Be is bör-
tönöznek, talán még ki is végeznek. De mindig emlékezni fognak rám. És a többiekre is. És ennél
többet senki sem kívánhat. Elhallgat, fujtat, az arcába vér tolul.
- Dilis a csaj - állapítja meg Bill-E. - Hogyhogy nem zárták be gumiszobába már rég?
Dervish ámulva rázza a fejét.
- Azt tervezte, hogy a művészet nevében hagyja ezeket az embereket leöletni, csak azért, hogy
filmre vehesse a mészárlást, és az egészet átadja a szórakoztatóiparnak? Ez új. Eddig is voltak őrült
mágusok, akik különböző indokokkal behozták a világunkba a démonokat, de ilyet, hogy valaki ezzel
akarjon nézettségi rekordot dönteni, még nem láttam.
- Nem ért semmit - nevet Davida. - Ez maga a halhatatlanság. A legnagyobbak közé emel minket.
A történelem óriásai közt lesz a helyünk, Caesar, Nagy Sándor, Napóleon oldalán. Az emberek mindig
kíváncsiak lesznek erre a filmre, mert igazi rettegést akarnak átélni, olyan közel akarnak kerülni a
démoni valósághoz, amennyire csak lehet.
- Áltatja magát - mondja Dervish. - Nem lesz film. Még ha fel is veszi a jeleneteket, megvágni már
nem lesz ideje. A Démonvilág magával is végez. Egy kurta újsághír lesz magából, semmi más.
- Nem - köti Davida az ebet a karóhoz. - Alkut kötöttünk. Átengedem magukat nekik, ők pedig
hagyják, hogy elkészítsem a filmet.
- Ezt írásba is foglalták? - kuncog Dervish, aztán elhallgat. - Hogy érti, hogy átenged minket nekik?
- Az utóbbi néhány évet azzal töltöttem, hogy démonokat toboroztam - mondja Davida. - Amikor
megkaparintottam a mágneskövet, és látták, hogy nem tréfálok, sikerült néhány kisebb démont ma-
gam mellé állítanom, de szükségem volt egy démonmesterre. A mágneskő révén egyedül csak rövid
időre tudtam ablakot nyitni az univerzumok között. Tudtam, hogy egy démonmester segítségével ala-
gutat is építhetek, és így sokkal több démon jöhetne át, és elég idejük lenne kitombolni magukat.
A baj csak az - folytatja Davida -, hogy a démonmestereket nehéz elérni. Egyhez eljutottam, Vész
herceghez, de őt nem érdekelte a dolog. Nem hagytam annyiban, eltökélten folytattam a keresést.
Aztán pár hónapja Vész herceg átküldte hozzám néhány leghűségesebb szolgáját, és ők felajánlották
segítségüket, feltéve, hogy magát és a két fiút a városba tudom csábítani. Vész herceg gyűlöli magát.
Úgy tervezi, hogy szörnyű kínzásnak veti alá, mielőtt saját kezével szaggatja darabokra.
- Tehát azért jött Carcery Vale-be, hogy csapdába csaljon - mondta Dervish keserűen. - Varázserőt
is használt? Babrált az elmémmel?
- Természetesen - mondja Davida zord mosollyal. - Nem volt túl nehéz, legalábbis így hallottam,
hiszen nem magam csináltam. Annyira szétszórt volt, hogy gond nélkül lehetett manipulálni. Könnye-
dén esett bele a csapdánkba. Csak az lep meg, hogy mostanra visszanyerte érzékeit. Holnap kellett
volna felébrednie, miközben már javában tart a vérengzés. De végül is ez nem oszt, nem szoroz. Ki-
csit hamarabb lépett a vártnál, de nem sokkal. Már nem lesz ideje galibát okozni.
- Hogy érti ezt? - hördül fel Dervish.
- Nem tudja? - vihog élvezettel Davida. - Furcsának is találtam, hogy engem vallat, ahelyett, hogy...
Azt hittem, pajzsként akar majd használni, hogy élve kijuthasson innét. De úgy látszik, tényleg nem
tud semmit.
- Mi a fenét...? - kiáltaná Dervish, de odakintről a hangosbeszélő félbeszakítja.
- Tíz perc! - mondja egy hang. - Megkérek mindenkit, hogy gyülekezzen a D raktárnál. Tíz perc
múlva indul a felvétel!
Dervish Davidára bámul, elsápad. A nő megint vihog.
- Ez az utolsó jelenet, Grady. A démonok áttörnek, és elszabadul a pokol. Kissé előrehoztuk, ami-
kor rájöttünk, hogy tudja, mi az igazság. Nem tarthattuk magát kómában a végtelenségig. A színészek
és az egész stáb is úgy tudja, hogy a film főhősei győzni fognak. Csakhogy rosszul tudják. Meglepe-
tést tartogatok számukra. Több tucat démont, akik nem a horrorfilmek szabályait követik, akiknek nin-
csenek gyenge pontjaik, akik nem ijednek meg egy jól fésült, vakító mosolyú, elkényeztetett filmsztár-
tól.
Davida az órájára pillant, és hűvösen mosolyog.
- Még kilenc perc. Aztán Vész herceg és követői kitörnek a D raktárból, és szinte mindenkit lemé-
szárolnak a városban. - Felemeli a két tenyerét, és minden szónál tapsol egyet. - Kamera! Felvétel!
Vérfürdő!

A film igazi sztárjai

Dervish kirohan az irodából, magára hagyva a hahotázó Davidát és az ájult Chuda Soolt. Bill-E és
én utána loholunk.
- Nem kellett volna megkötöznünk Davidát, vagy legalább leütnünk? - lihegem, miközben szedem a
lábam, hogy utolérjem Dervisht.
- Nincs idő - vakkantja.
Keresztülnyargalunk Vérfüred többnyire elhagyatott utcáin.
Dervish észrevesz pár embert, akik a gyülekezőhely felé tartanak. Rájuk ordít:
- Állj! Vissza!
Megállnak, és furcsán bámulnak rá.
- Robbanás történt - kiáltja Bill-E, aki most ért utol bennünket. - Állítólag gázszivárgás miatt. Az
egész gázvezetéknek annyi. További robbanások várhatók az egész városban. El kell tűnnünk innen!
Azonnal!
- Ügyes! - bókolok, ahogy a csoport fejvesztve sarkon fordul, és nyugat felé szalad.
- Nézzük logikusan a dolgokat! - lihegi, arca vörös a futástól. - Ha azt mondjuk nekik, hogy démo-
nok hada vár rájuk, azt hiszik, megőrültünk.
- Hát akkor legyen gázszivárgás - bólintok. - A lényeg, hogy kerüljenek ki a veszélyzónából. Mit
szólsz hozzá, Dervish?
- Mindegy! - vakkantja. - Még néhány perc, és nem kell mondanunk semmit. A saját szemükkel fog-
ják látni a démonokat!

***

Befordulunk egy sarkon, és meglátjuk a D raktár gigantikus épületét. Odakint már jó nagy tömeg
gyűlt össze. A legtöbben a déli szárny előtt állnak, de egyre többen mennek a keleti és nyugati szárny
felé. Mindenfelé kamerák láthatók, háromlábú állványokon meg darukon vagy az operatőrök kezében,
akik elvegyültek az emberek közt. Van néhány kamera a raktár tetején is. Gondolom, az operatőrök
Davida belső köréhez tartoznak, tudnak a Démonvilágról, különben az az őrült nő nem bízhatna ab-
ban, hogy a helyükön maradnak, amikor kitör a káosz.
A stáb tagjai közül jó néhányan megafonon keresztül irányítják a tömeget. Dervish a legközelebbi
mellé viharzik - egy fiatalember, haja hátul lófarokba kötve -, és kiragadja kezéből a megafont. Kiabál-
ni kezd.
- Elrepedt egy gázcső! Több robbanás történt! El innen! Mindenki kifelé! Ki kell ürítenünk a várost!
A tömegből bizonytalan mormogás hangzik. Az emberek elhallgatnak, és Dervishre merednek. Ő
föl-le futkos, ismétli az előbbi mondatot, ide-oda mutogat, és próbálja meggyőzni a jó népet, hogy
azonnal induljon el mindenki a külterületek felé.
Mielőtt azonban bárki is megmoccanna, egy nagydarab férfi lép elő, szintén megafonnal a kezé-
ben. Tump Kooniart az.
- Senki se hallgasson erre a sült bolondra! - ordítja Tump. - Ő Dervish Grady. A múlt héten kirúg-
tuk. Bosszúból meg akarja zavarni a felvételt. Őrök! Lefogni! A fiúkat is!
Biztonsági őrök indulnak felénk. Dervish átkozódik, és eldobja a megafonját.
- Elég volt a hazugságból! - morogja. - Ki kell nyitni a szemüket!
Mond néhány mágikus szót, és az őt üldöző őrökre emeli az ujját. Azok felemelkednek a levegőbe,
és a többiek feje fölött üvöltöznek félelmükben. Köröttünk döbbent tekintetek. A szemek előbb a lebe-
gő őrökre merednek, majd Dervishre, aki úgy fest, mintha majd szétfeszítené az elektromos energia.
Dervish két ujjal megérinti a torkát, és megszólítja a tömeget, hangja sokkal erősebb, mint előbb a
megafonon át.
- Mind meg fogtok halni! Davida Haym egyezséget kötött a démonokkal. Igazi démonokkal! Pár
percen belül kitörnek a raktárból, és mindenkit lemészárolnak! Ha nem tűntök el a városból, végetek
van!
- Ne hallgassanak rá! - üvölti Tump Kooniart. - Ennek elment az esze!
Látom, hogy Bo és Abe szorosan az apjuk mögött áll. Nyugtalannak, ijedtnek és tanácstalannak
tűnnek, mint a legtöbben körülöttük.
- Igazi démonok? - röffenti Tump. - Marhaság! A filmet akarja tönkretenni! Csak...
Tump Kooniart fulladozni kezd, elejti a megafont, térdre esik, arca lila lesz, és ujjaival a torkát és a
száját markolássza.
- Nehogy megöld! - súgom Dervish fülébe.
- Pedig megérdemelné - morogja Dervish, és most rá sem ismerek arra a kedves, halk szavú em-
berre, akivel az elmúlt hónapokban laktam.
- Lehet - mondom, és remeg a hangom. - De nincs jogunk embert ölni. Azért vagyunk itt, hogy
megmentsük őket, még azokat is, akik nem érdemlik meg.
Dervish felhorkan, majd elengedi áldozatát. Tump Kooniart újra lélegzik.
- Hallgassatok ide! - kiáltom, és én is felerősítem a hangom egy kis varázslattal. - Tudom, hogy ne-
héz elhinni, de az őrök a szemetek láttára emelkedtek a levegőbe. Jól halljátok a hangunkat, pedig
nem használunk erősítést. Az életetek veszélyben forog. El kell menekülnötök, amíg...
- Elég! - rikkantja most Davida Haym, és hangja még hangosabb, mint akár Dervishé, akár az
enyém. Az őrök visszahuppannak a földre, néhányuk jól meg is üti magát. Davida ott áll mögöttünk,
mellette a még mindig kótyagos Chuda Sool. A nő szeme izzik. - Nem engedem, hogy tönkretegye a
filmemet! A kamerák készen állnak? - Tucatnyi bólintás és kiáltás jelzi, hogy igen. - Hang? - kiáltja
Davida.
Dervish felemeli a kezét, hogy elhallgattassa. Ám mielőtt ez sikerülne neki, valami mágikus erő
odébb penderíti. Ez nem Davida műve. Az sem valószínű, hogy Chudáé. Kell lennie a tömegben vala-
hol egy nagy erővel rendelkező mágusnak.
- Hang? - ismétli Davida, és most valaki igent ordít. -Nagyszerű! Hagyjuk a visszaszámlálást, kezd-
jük rögtön az üldözéssel! Mindenki befelé a raktárba! Itt az ideje a nagybelépőnek.
- Felvétel! - harsogja, és elszabadul a pokol.

***

A raktár déli szárnyának közepén az óriási ajtó felrobban. A legközelebb állókat telibe találják a
szanaszét repkedő szilánkok, némelyik olyan hosszú, mint a karom. Sokan sikoltozva a földre zuhan-
nak, néhányan azonnal szörnyethalnak.
Akiket nem ért el a robbanás ereje, döbbent csendben állnak. Mindenki a sebesültekre és a halot-
takra mered. Azon tűnődnek, vajon ez is a film része-e. Képzeletbeli világban élnek, ahol bármi meg-
történhet, és soha senkinek nem esik baja. Érzékeik most mást súgnak nekik, sejtik, hogy mindez
nincs a forgatókönyvben, és hogy menekülniük kéne. Filmes énjük azonban máris azon meditál, ho-
gyan rendezhették meg a robbanást és az ajtódarabok szétszóródását anélkül, hogy bárki megsérülne
- arról győzködik magukat, hogy a földön fekvők csak szerepet játszanak, és a vér sem igazi, hogy is
lehetne az?!
Dervish talpra ugrik. Az ajtó füstölgő helyére mered, mint mindannyian, a porfelhőre, amely a rob-
banást kíséri. Ahogy a por eloszlik, egy alak válik láthatóvá, amint könnyedén siklik kifelé a raktárból.
Sápadtvörös bőr, durva vonások, a szíve helyén üres lyuk, nyolc kar - ki lehetne más, mint maga a
porondmester, Vész herceg?
- Mily sajnálatos - sóhajtja, és szomorúan néz körbe. - Mind itt vagytok. Vér és halál kötelékében.
Kiút nélkül. Pusztulásra szánva. Dervish mindent megtett, hogy megmentsen titeket, de elbukott.
Csapdába estetek. Mind meg fogtok halni.
Az egyik operatőr közelebb nyomul, hogy nagytotált készítsen róla.
- Ez az - hallom Davida hangját.
Hátrapillantok. Mikrofon van a szája előtt, az operatőröket instruálja.
- Előbb az arcát, majd az üres mellkasát! Látni akarom, ahogy előtekergőznek a kígyók.
Vész herceg szórakozottan néz a kamera lencséjébe. Elmosolyodik, méregeti a tömeget, felméri a
hangulatot, tanulmányozza az arcokat, amelyek inkább zavartnak, semmint rémültnek tűnnek.
- Ah - jegyzi meg. - Nem hisztek nekem. Azt hiszitek, hogy a szerepemet játszom. Hogy csak fil-
mes kellék vagyok. - Kuncog. - Ideje szétpukkantam eme téveszme buborékját!
Arrébb lép. Újabb alakokat pillantok meg mögötte. Szemek. Csápok. Fogak. Karmok. Agyarak.
- Rajta, drágáim! - suttogja Vész herceg.
A démonok tucatjával özönlenek elő, egyre alaktalanabb és rémálomszerűbb szörnypofák. Epét
köpő, vért és gennyet okádó, rikoltozó, üvöltöző, rosszindulatú férgek. Azok a halálra vált stábtagok és
színészek, akik a legközelebb állnak az épülethez, nem térhetnek ki előlük. A démonok rendet vágnak
köztük, tépik, harapják őket, végtagok és fejek hullnak a földre, kiontott belek mindenütt.
Mindenki ráébred a szörnyű valóságra. Előbb egy magányos sikoly hangzik fel, majd száz torokból
tör elő a rettenet. Pánik söpör végig a tömegen. Az emberek egymást taposva menekülnek, a gyen-
gébbek a társaik talpa alatt lelik halálukat. Pusztító és rettenetes anarchia harapódzik el a tömegben.
Vész herceg nevet, és kacaja túlharsogja százak sikolyát. Földbe gyökerezik a lábam, képtelen
vagyok megmozdulni, a szívem majd kiugrik a helyéről. Bárcsak álom lenne az egész, kívánom, bár-
csak máshol lennék, akárhol ezen a világon, csak ne itt!
Az egyik operatőr megfordul, hogy a káoszt filmezze.
- Még ne! - rivall rá Davida. - Az üreget vegye a mellkasában! Közelképet akarok!
Az operatőr egészen közel lép Vész herceg mellkasához, kamerája alig pár centire van az odabent
tekergő és sziszegő kígyóktól. Amikor fejét elfordítja a kamerától, hogy ellenőrizzen valamit, az egyik
kígyó lecsap rá a Vész herceg szíve helyén lévő üregből, és apró fogait áldozata arcába mélyeszti. Az
felüvölt, elejti a kamerát, és hátrálni próbál. De a kígyó nem ereszti. Közelebb vonja az operatőr fejét a
mellkashoz. És ekkor az összes kígyó támadásba lendül. Az operatőr végtagjai vadul csapkodnak,
majd elernyednek. Egy pillanattal később eldől, az arca vérvörös massza, bőre tele zúzódással, csont-
jai megrepedtek, agyveleje az állán csurog lefele.
- Ne! - dühöng Davida. - Még nincs kész a felvétel! Nem lett volna szabad...
Elhallgat, és az öldöklő démonokra néz. Nem tesznek különbséget áldozatok és szövetségesek
között, az operatőröket és technikusokat ugyanúgy támadják, mint a stáb többi gyanútlan tagját.
- Elég! - rikolt Davida. - Egyezséget kötöttünk!
Vész herceg rávicsorog.
- Bolondokkal nem kötök egyezséget. Garantáltam a káoszt, amelyet maga és a szolgái lefilmez-
hetnek, de azt nem ígértem, hogy megkímélem az életüket. Ezt maga csak feltételezte. Mégpedig
tévesen. - Rajtam akad meg a pillantása. - Üdvözöllek, Grubitsch. Micsoda öröm újra látni téged. Igazi
elégtétel lesz számomra végignézni lassú és fájdalmas haláltusádat.
- De nem ma! - rikoltja Dervish, és hirtelen az oldalamon terem, felemelt jobb kézzel. Energiabom-
bát küld Vész herceg felé. A démonmester ezt elhárítja, de hátratántorodik. - Szedjétek a lábatokat! -
kiált Dervish rám és Bill-E-re. - Tűnjünk el innen!
- De mi lesz...? - mutatok a menekülő emberekre.
- Majd összeszedjük őket, amikor... ha kijutunk innen - mondja Dervish. - Most hadd fussanak,
mást úgysem tehetnek. Ez lelassítja a démonokat, mi pedig időt nyerünk.
- De hát... - kezdené Bill-E.
- Vitának nincs helye! - vakkant felé Dervish. - Kövessetek, vagy istenemre itt hagylak titeket a
Démonvilág kényére-kedvére.
Ezzel megfordul, és dél felé vágtat, kikerülve a döbbent, halálra vált Davida Haymet. Chudának
semmi nyoma, valószínűleg meglógott, amikor rájött, hogy azokkal együtt fognak elpusztulni, akiket
áldozatul szántak. Nem tudom, mire számít, hol bújhat el, mindenesetre elmenekült.
Davida képtelen megmozdulni. Szinte zokog, látván, hogy a halhatatlanságról szőtt álmai szerte-
foszlanak. Szívesen mondanám, hogy megsajnáltam, de ez nem igaz. Egyre tudok csak gondolni:
megérdemelted, te ostoba vén tehén!
Bill-E és én otthagyjuk a szerencsétlen rendezőnőt, és Dervish után vágtatunk Vérfüred kihalt utcá-
in és sikátorain át, miközben mögöttünk a halálsikolyok és a démonok üvöltései egyre hangosabbak.

***

Dervish fut az élen, újabb és újabb sarkokon fordul be, végül megáll egy utca közepén. Mindkét ol-
dalunkon ajtók sorakoznak. Jó búvóhely, ha ránk támadnak.
- Mindenki jól van? - kérdi.
- Miért lennénk jól? - kérdezek vissza, és megpróbálom palástolni rémületemet.
Bill-E egy szót sem szól. Olyan, mint egy katona, aki légnyomást kapott. Bár szörnyen érzem ma-
gam, azt hiszem, Bill-E még rajtam is túltesz.
- Billy? - szólítja Dervish gyengéden. - Velünk vagy? Égnek odabent a lámpák? - és megkocogtatja
Bill-E koponyáját.
- Megölték őket - zihál Bill-E, és bal szemhéja ráng. - Láttam egy... olyan volt, mint egy tigris... de
mindenféle dolog állt ki belőle... és megölte Salitet. Szegény megpróbált ellenállni. Nem tudta, hogy
igazi. A szerepét játszotta, ő volt a főhős. De pont középen kettévágta és...
- Nincs időnk hisztériázni - förmed rá Dervish. - Ne légy már olyan anyámasszony katonája! Segíts
harcolni, vagy ülj le és nyafogj, amíg rád nem találnak a démonok.
Gyűlölöm, hogy így beszél Bill-E-vel, de tudom, az ő érdekében teszi. Azért bántja, mert szereti
meg ilyesmi. Bill-E Dervishre bámul, a düh elsöpri a félelmét.
- Nem hisztériázom - mondja sértődötten.
- Örömmel hallom - mondja Dervish. - És most figyeljetek ide! Vész herceg az egyedüli démonmes-
ter. A többiek a csatlósai meg Davida beszervezettjei. Némelyikük erősebb nálunk, de a többségük
nem. El kell fognunk az egyik gyengébb démont, ha ki akarunk jutni innen.
- És mi lesz a többi emberrel? - kérdem halkan.
- Amennyit tudunk, magunkkal viszünk - ígéri Dervish. - Ha sikerrel járunk, küldök nekik egy telepa-
tikus jelet, amelyből a túlélők tudni fogják, hol vagyunk.
- Miért nem most? - kérdem. - Válassz ki egy gyülekezőhelyet, és küldd oda őket! Nagyobb esélyük
lenne a megmenekülésre.
Dervish a fejét rázza.
- Akkor azok is megkapnák az üzenetet, akik együttműködnek a démonokkal. Azonnal futnának
Vész herceghez, azt remélve, hogy az megkíméli őket, ha beárulják neki a többieket.
- Jól van - morgom. - Na és hogyan ejtjük foglyul a démont?
Dervish idegesen megvakarja a bal arcát.
- Csapdát állítunk neki - mondja halkan. És tekintete megállapodik Bill-E-n.

***

Nem tetszik a terv. A fenébe is, egyáltalán nem tetszik. De mégiscsak ez a leggyorsabb, legcélra-
vezetőbb dolog. Ki sem látszunk a bajból. Kockáztatnunk kell.
Ott hagyjuk Bill-E-t az utca közepén. Szegény kölyök a kezét tördeli, arcát eltorzítja a félelem. Bízik
bennünk, de retteg. Én sem viselkednék másként a helyében.
- Ha bármi baja esik... - súgom Dervish fülébe.
- Nem fog - mondja Dervish határozottan. - De most ne beszélj! Figyelj!
Eltelik egy perc. Kettő. Sikoltás tölti be a levegőt, a félelem és agónia sikolya. Minden szőrszálam
égnek áll. Nyitva kell tartanom a szám, ha nem akarom a saját ínyemet szétharapni. Egyik felem sza-
ladni akar, neki a pajzsnak, valahogy átfúrni magam, feledve mindenki mást. Mentsd az irhád - suttog-
ja a belső hang. - Csak Dervish és Bill-E számít. Vedd rá őket, hogy menjenek veled! A többiek oldják
meg egyedül!
Elfojtom ezt a szívtelen, önző hangot - de nem kevés erőfeszítés árán.
Mozgást észlelünk az utca végén. Jó néhány árny tűnik fel a sarkon túl. Dervish és én feszülten vá-
runk már, készen állunk arra, hogy mágiabombát lőjünk közéjük, amikor meglátjuk, hogy az árnyak...
gyerekek. Bo Kooniart, Vanalee Metcalf és még másik három.
- Fuss! - üvölt Bo Bill-E-re. - Üldöznek minket! Tűnj el innen, te hülye, mielőtt...
- Bo! - kiáltok rá. - Gyertek ide! - Megáll, a rémülettől tágra nyílt szemmel zihál. - Gyorsan!
- De...
 - Tudom. Bízz bennünk! Van egy tervünk. De el kell...
- Itt van - szakít félbe Dervish.
Balra nézek. Egy óriásméhhez hasonló démon dong át a levegőn, Bo és a többiek után. Ahogy kö-
zelebb ér, látom, hogy az arca félig emberi, csak éppen méhszeme van, és jóval több foga, mint egy
embernek. Varázslat áramlik bennem. Kinyújtom a kezem a méhdémon irányába.
- Még ne! - mondja Dervish. - Engedjük közelebb... még közelebb... most!
Mindketten szabadjára engedjük a bennünk felgyülemlett mágiát. Dupla energiahullám csapódik
nagy erővel a démonba, és az utca másik oldalára taszítja, távol a gyerekektől. A szörny a falnak csa-
pódik. Szinte még le sem esik a földre, Dervish máris rohan feléje. Követem őt, a pillanat hevében,
ösztönösen.
A méh megrázza a fejét, talpra akar állni, és dühösen zümmög. Dervish megragadja egyik szár-
nyát, mielőtt megléphetne, és a földre kényszeríti. A méh feléje ereszti a fullánkját, amely akkora, mint
egy konyhakés. Dervish elhajol.
Én ordítok, és könyökömmel belevágok a méh félig emberi arcába. Fogait belemélyeszti az alka-
romba, de még időben elkapom a kezem, így nem okoz nagy kárt.
Ahogy a másik kezemmel megragadom a méhet, érzem, hogy Dervish varázsereje izzón hatol be-
lé. Vad zümmögő hangokat ad ki. Dobálja magát, megpróbál kiszabadulni, a fogait csattogtatja, a
fullánkjával Dervish felé döf. De ő erősen fogja a szörnyet. Én is. Lefejelem a méhet, és a homloko-
mon keresztül ontom rá a varázserőt, remélve, hogy az megpörköli a démon agyát.
- Elég lesz - lihegi Dervish, ahogy a démon kezd ernyedni. - Élve kell nekünk. - Feláll, és két karjá-
val átfogja a démont. - Ha így tartjuk...
- Szörnyeteg! - sikoltja egy hang, és egyszerre mellettünk terem valaki.
Egy kezet látok elsuhanni a fejem mellett. Egy ököl hatol mélyen a démon mellkasába, és amikor
visszahúzódik, béldarabok ömlenek ki belőle, és sárga vér folyik a földre. Megütközve nézek a támadó
arcába - a szívem megdobban örömömben.
- Juni! - kiáltom, elengedem a méh fejét, és forrón átölelem őt.
Juni Swan is magához szorít, aztán hátralép, előbb a démont veszi szemügyre, majd a saját kezét.
- Hogy voltam képes erre? - kérdi rekedten. - Valamit éreztem a bensőmben. Valami erőt, de nem
tudom, honnan...
- Szia - mondja Dervish halkan, és hagyja, hogy a döglött démon a földre essen. Elmosolyodik, az-
tán átkarolja Junit, és arcát az övéhez szorítja. - Már azt hittük, meghaltál - súgja, és szinte zokog.
- Valamit... álmodtam, azt hiszem - mondja. - Bill-E-t elrabolták, de kiszabadítottuk. Aztán nindzsák
támadtak ránk, és a hegyekbe kellett mennünk, hogy kiirtsuk a fészküket. - Megrázza a fejét. - Egy kis
szobában ébredtem föl. Kimentem, és láttam, hogy mindenütt démonok vannak. Elmenekültem. Aztán
észrevettelek benneteket. Azt hittem, a méh meg fog ölni mindkettőtöket. Valami felrobbant bennem.
Mielőtt gondolkodni tudtam volna...
Újra az öklére bámul, és az arcára kiül a csodálkozás.
- Úgy tűnik, van egy kis érzéked a mágiához - kuncog Dervish, aztán sóhajt. - Csak épp az időzítés
volt rossz. Döglötten nem sok hasznát vesszük ennek a rovarnak. - Röviden elmagyarázza a tervet
Juninak és a gyerekeknek, akik végre átmerészkedtek hozzánk.
Bo kicsivel jobb színben van, mint a többi. Bár ő is reszket, és arca sápadt a félelemtől, ám ő tud
uralkodni magán. Figyelmesen hallgatja Dervisht.
Varázslattal gyógyítgatom a sebesült karom, és tűnődve nézem Bót. Az apja kollaboráns volt, de
erről ő nem tehet. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem tudott a Démonvilággal kötött szövetségről.
Egyetlen hibája az, hogy egy elkényeztetett fruska. De ettől még a halált nem érdemli meg.
Dervish közben felvázolja a tervét.
- Grubbs, Juni és én visszahúzódunk, titeket, kölyköket itt hagyunk, és várjuk, hogy egy újabb dé-
mon vetődjön erre. És akkor... kabadumm!
- Kabadumm?- ismétli Juni, és felvonja a szemöldökét.
- Kiskoromban imádtam a képregényeket - von vállat Dervish.
- Hogyan visszük a démont a pajzshoz? - kérdi Bo, és bár vacog a foga, a hangja normálisnak tű-
nik.
- Grubbs és én odavonszoljuk - mondja Dervish. - Juni is segít majd.
- De...
- Helyben vagyunk - nyög Bill-E. - Mindig övé az utolsó szó!
- Kuss legyen, te bűzbogár! - vág vissza Bo, aztán Dervishhez fordul. - Nem kötözködni akarok,
csak élve megúszni ezt az egészet. De szöget ütött a fejembe, hogy azt mondta, mindenkinek üzen,
hova jöjjenek. - Szünetet tart.
- Folytasd - mondja Dervish kedvesen.
Ha én volnék a főnök, azt tanácsolnám Bónak, kössön masnit a szájára. Tipikus primadonna, még
most is magának követeli a figyelmet.
- Nos - mondja Bo lassan -, ha maga képes a telepátiára, akkor... esetleg a démonok is, nem?
Dervish Bóra bámul, majd bólint.
- Igen, némelyikük képes rá.
- így hát - folytatja Bo - ha foglyul ejt egy démont, és az rájön, hogy mit akar vele művelni, nem fog
segítséget hívni? Nem fog egy seregnyi démont hozni a nyakunkra?
Dervish erősen ráncolja a homlokát.
- Igazad van. Jó néhány percbe beletelik, amíg innen elérünk a pajzsig. Ha a démon segítséget
hív, nekünk lőttek.
- Nem üthetjük le? Hogy eszméletlen legyen? - kérdi Juni.
- Talán. De ha csak egyet is kiált...
Elhallgat. Bo önelégülten tekint rám, de szavai annyira lenyűgöznek, hogy nem tudok rá haragudni.
A lány nem teljesen tökkelütött, ezt - vonakodva bár - elismerem.
- Lenne egy javaslatom - mondja Bo. Már egyáltalán nem remeg. Magabiztos. Leállíthatatlan.
- Csupa fül vagyok - mosolyog Dervish.
- Miért nem csaljuk a démont rögtön a pajzshoz, még mielőtt bűvészkedni kezdene vele? Tegyünk
úgy, mintha elfutnánk előle. Ha nem félti az életét, nem fog segítségért kiáltozni.
- Nocsak! Egy géniusz van a körünkben - mondja Dervish, egyre szélesebb mosollyal.
Bo megdicsőülve ragyog. Bár nem komikus a helyzet, nevetnem kell. Ezek után Bo elviselhetetle-
nebb lesz, mint volt, de most ez tűnik a legkisebb bajnak.
- Csak egy probléma van a javaslatoddal - mondja Dervish.
- Probléma? - Bo nem ismeri ezt a szót.
- A futás veszélyes. Ha egy démon lohol a sarkadban, nem tudsz arra figyelni, mi van előtted. Na-
gyon könnyen egy másik démon karjaiba szaladhatsz. Ha követjük a javaslatodat, nem mi leszünk a
helyzet urai. Ezt pedig nem engedhetjük meg. Grubbs és én el kell hogy érjük a pajzsot. Különben
mindenki meghal. Nem kockáztathatjuk azt, hogy csapdába esünk.
Bo megrágja a hallottakat, kinyitja a száját, aztán becsukja, végül mégis megszólal.
- Na és ha csak mi futnánk? Maga és Grubbs már ott lennének a pajzsnál, és mi odacsalnánk a
démont.
Pislantok egyet, csodálkozva. Nem gondoltam volna, hogy a nyafka Bo Kooniart ilyen javaslattal áll
elő. Amit ajánl, közel áll az önfeláldozáshoz. Nélkülünk sem neki, sem a többieknek nincs egy sze-
mernyi esélye sem a démonok ellen.
- Tudod, mit beszélsz? - Dervish hangja nagyon komoly. - Tudod, milyen kockázatot vállalsz?
- Persze hogy tudom. De nekem úgy tűnik, nincs túl sok választásunk, nemigaz?
- Én ezt nem csinálom! - tiltakozik Vanalee, és könnyekben tör ki. - Inkább magával megyek, Mr.
Grady. Kérem, ne kényszerítsen rá, hogy démonokat hajkurásszak!
- Senkit sem kényszerítek semmire - mondja Dervish. A többi gyerekre néz. - Bo nagyon nagy koc-
kázatot vállal. Van önként jelentkező, aki vele marad, vagy egyedül kell farkasszemet néznie a démo-
nokkal?
A három gyerek egymásra néz. Aztán ketten felemelik reszkető kezüket. A harmadik a földet bá-
mulja.
- Jól van - mondja Dervish. - Nincs más dolgunk, mint kijelölni a találkozóhelyet, hogy mindenki
tudja, hol...
- Én is maradok - szakítja félbe Bill-E.
- Nem! - kiáltom.
- Nem tehetek mást - mosolyog bágyadtan. - Nincsenek mágikus képességeim, mint neked és
Dervishnek. Semmi hasznomat nem vennétek. Bo és a többiek mellett van a helyem.
- De...
- Igaza van - mondja Dervish.
A nagybátyámra nézek, és nem tudom elhinni, hogy elengedi Bill-E-t. De a szeme sötét és kérlel-
hetetlen. Számára sem könnyű, de enged Bill-E-nek. Tiltakozni kezdenék, de már látom, Dervish miért
teszi ezt - nem lenne igazságos hagyni, hogy Bo és a többiek önként vállaljanak ilyen feladatot, mi-
közben saját társunkat kivonjuk a veszélyből.
- Majd én maradok - suttogom -, te csak vidd Bill-E-t.
- Nem - mondja Dervish. - Szükségem van rád a pajzsnál. A fejem rázom.
- Nélkülem is elbánsz egy démonnal. És ott lesz Juni. A többieknek is több esélyük van, ha én ve-
lük tartok.
Dervish gondolkozik.
- Mindketten maradhatunk - mondja Bill-E.
- Nem. Te Dervishsel mész. Nincs vita! - Lehalkítom a hangomat, hogy csak Bill-E hallja. - Nem
akarom, hogy mindkettőnket egyszerre veszítsen el. És te a fia vagy, ne feledd; fontosabb vagy szá-
mára, mint én. - Nem szívesen hazudok Bill-E-nek, de ha ez megmenti az életét, miért ne?
- Rendben - nyögi ki Bill-E pillanatnyi töprengés után, de látni, hogy pocsékul érzi magát. - De
megöllek, ha nem jössz vissza élve!
- Megegyeztünk! - mondja Dervish. - Most már csak az időt vesztegetjük, pedig abból nincs sok.
Grubbs a többiekkel marad. Ugye, emlékszel arra a régi kalapboltra, amely mellett elhajtottunk a vá-
rosból kifelé menet? - Bólintok. - Vidd oda a csapatot, és onnan egyenesen nyugat felé. Várni fogunk
rátok. Siessetek, ahogy tudtok! - Junira néz. - Készen állsz?
- Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha a gyerekekkel tartanék? - kérdi Juni idegesen.
- Nem. Grubbs mellett biztonságban lesznek.
- Hát... nem tetszik ez nekem... de ha így látod jónak...
- Így. - Dervish kemény tekintettel néz rám. - Hamarosan találkozunk. Ez parancs!
Ezzel ő, Juni, Bill-E, Vanalee és a fiú elindul nyugat felé. Dervish az egyetlen, aki szigorúan előre-
felé szegezi a tekintetét. A többiek visszatekingetnek, arcuk sötét és kétséggel teli. Arra gondolnak,
hogy most látnak minket utoljára. Bill-E után szeretnék kiáltani, megmondani neki, hogy testvérek
vagyunk. Nem akarok úgy meghalni, hogy ne tudja meg az igazságot. De az ajkam száraz. A torkom
görcsben. Egy hang sem jön ki rajta.
Bóra és a többiekre nézek. A csapat egyik tagja egy fiú, egy-két évvel idősebb, mint én. A másik
egy lány, néhány évvel fiatalabb. Egyiküket sem ismerem. Már megkérdezném a nevüket, de aztán
úgy döntök, jobb, ha nem tudom.
- Kész vagytok? - kérdi Bo, és átveszi az irányítást, holott nekem kéne az élre állnom.
Hangtalanul biccentünk, majd a vérengzés és káosz okozta hangzavar irányába fordulunk. Várunk
egy rettenetes pillanatig. Aztán némán ügetünk vissza a démoni halálkatlanba.

A hajsza
Elmondhatatlanul idegenkedem attól, amit teszünk. Az egyik énem a másikat pocskondiázza, azt
mondja, őrült vagyok, miért nem futok és mentem az irhámat, fene egye a többieket. De hogyan is
hagyhatnám, hogy Bo Kooniart legyen a nap hőse? Nem tudnék tovább élni ezzel a szégyennel.
Egyik utcát a másik után hagyjuk magunk mögött. Nem ütközünk démonokba, bár mindenütt a hal-
doklók sikolya és a szörnyek ordítása hallatszik. Patakokban folyik rólam az izzadtság. Remegek, mint
a kocsonya, úgy félek, mint még soha ezelőtt. Pedig már Vész herceggel is álltam szemközt. De ezút-
tal minden ijesztőbb. Kezdem érteni: a félelem olyan, mint a rák - hiába gyűröd le, ha visszatér, rosz-
szabb, mint azelőtt.
Egy sarkon túl három démon épp egy haldoklóból lakmározik, a húsát marcangolják, véres cafato-
kat tömnek a szájukba. Az egyik démon kisebbfajta elefántnak látszik, a másik óriáscsótánynak, míg a
harmadik olyan, mint egy hatalmas, félig megolvadt meztelencsiga. Öklendezni kezdek, de sikerül úrrá
lennem a hányingeren.
Ahogy az elefánt forma démon félrefordul egy mócsingosabb darabkát cincálva, felismerem a sze-
rencsétlen áldozatot. Chai az, a pantomimművész. Még haláltusája közepette is hű maradt szerepé-
hez: nem sikoltozik, néma mimikával játssza el saját halálát. Fergeteges produkció lenne, ha nem
volna olyan tragikus.
Segítenék Chainak, de már késő. Amint közelebb lépnék, megmerevedik, finoman gesztikulál,
majd mozdulatlanná dermed.
A démonokat nézem, ahogy marcangolják a hullát. Úgy érzem, nem lehetnek valami gyors futók.
Tanácskozom Bó-val és a többiekkel. Rettegnek, de azért bólintanak, hogy készen állnak.
- Hé! - kiáltom, de a hangom inkább cincogáshoz hasonlít. Újra próbálkozom, de a torkom száraz.
- Szép kis hős vagy te! - morogja Bo. Aztán tölcsért formál a kezéből, és éles hangon elrikkantja
magát: - Hé! - A démonok felénk fordulnak. - Kapjatok el, ha tudtok, ti mocskok!
Megfordul, és rohanni kezd. Mi is. A démonok szörnyű ordítással erednek utánunk.

***

Olyan gyorsan futok, ahogy csak tudok. Hosszú a lábam, így könnyedén lehagyom a többieket. Uj-
jongok, úgy érzem, megmenekülök. Még ha a démonok utol is érnek minket, előbb a hátul lévőkön kell
keresztülvágniuk magukat, mielőtt engem elkaphatnának. Talán meg is állnak, elégedetten, hogy
mindegyikükre jut egy ember, engem meg vár a biztonság és...
Hoppá, nem ez a terv! Azért vagyok itt, hogy segítsek, nem azért, hogy gyorsabban fussak, mint a
többiek. Még fenntartom a ritmust pár másodpercig, a lelkiismeretemmel tusakodva. Aztán némi szit-
kozódás után lelassítok, engedem, hogy Bo és társai utolérjenek, sőt kissé le is maradok.
Visszanézek. A démonok a nyakunkon vannak, alig tíz-tizenkét méterre mögöttem. Gyorsabbak,
mint gondoltam. Ha nem találok ki valamit, előbb kapnak el minket, mintsem elérnénk a város pere-
mét, nem is beszélve a pajzsról.
Megállok, és mágiával töltöm meg az ujjaimat. Azon tűnődöm, hogyan állítsam meg őket, amikor
hirtelen megtorpannak, gyűlölettel merednek rám, majd sarkon fordulnak és eloldalognak.
- Mi a...? - pislogok. Ez biztos csak trükk, gondolom, de a szörnyek nem fordulnak vissza.
- Mi történt? - kérdi Bo. Mindhárman megálltak. Értetlenül néznek rám és a távolodó démonokra.
- Fogalmam sincs - mormolom. - Talán megérezték a mágiát, és úgy döntöttek, máshol gyengébb
zsákmányra akadnak. Vagy...
Ekkor valami telibe trafálja azt a fiút, akinek nem tudom a nevét. Egyet üvölt, aztán elnémul. A lány
és Bo félreugrik. A fiú fejét máris marcangolni kezdi egy zömök, hosszú testű, kutyaszerű démon.
Lába nincs, tüskék meredeznek ki a testéből. Elindulok feléje, de megállok, amikor egy ismerős hang
szólal meg a fejem fölött a magasban.
- Ugye nem gondoltad, hogy átengedlek az alattvalóimnak, Grubitsch? - Felnézek, és Vész herce-
get pillantom meg, aki a bal oldali épület felett lebeg. Lassan, szinte kecsesen leereszkedik. - Azt a
parancsot adtam, hogy kíméljenek meg téged, a nagybátyádat és az öcsédet. A Grady-klánnal ma-
gam akarok végezni!
Vész herceg megáll úgy fél méternyire a földtől, és nyolc karját kitárva gonoszul vigyorog.
- Most mi lesz, szegény Grubitsch? - kérdi. - Vagy-e olyan legény, hogy szembeszállj egy démon-
mesterrel, vagy elfutsz, mint egy gyáva hiéna?
- Futás! - rikkantom, és már szedem is a lábam. Bo és a másik lány utánam ered.
Vész herceg felnevet, és üldözni kezd bennünket, kimondhatatlanul élvezi félelmünket Persze nem
is sejti, hogy a puszta rémületen túl más okunk is van a futásra, hisz csapdába akarjuk őt csalni. A
levegőben lebegve szólongat, nyomja a szokásos süket dumát, hogy mennyire reménytelen a helyze-
tünk, hogy csak magammal szúrok ki, meg hogy milyen borzalmas fájdalmakat fogok kiállni, mennyi
könnyet fogok hullatni. Azt mondja, áruljam el Dervisht és Bill-E-t, hagyjam őket a sorsukra, és ese-
dezzek kegyelemért.
Tudom, hogy csak az agyammal babrál, igyekszik feltüzelni félelmemet, felfokozni nyomorúságo-
mat. Nem könnyű őt semmibe venni. Érzem, hogy kezdem elveszteni a reményt, és a jövőt a démon
szemén át látom. Már-már megadnám magam, elfogadva a gyors, fájdalommentes halált. És talán
meg is tenném, de eszembe jut gyűlöletteljes pillantása, amikor legyőztem a sakkjátszmában, és az
esküje, hogy pokoli kínoknak vet alá, mielőtt megöl. Szó sem lenne gyors és könnyű halálról, ha Vész
herceg karmai közé kerülnék.
Furcsa, kaparászó hang. Hátranézek. A kutyatestű démon is üldözőbe vett minket. Már majdnem a
nyakunkon van. A tüskéi segítségével halad előre, mint valami százlábú, csak éppen pokoli gyorsan.
A feje olyan, mint egy döglégyé, de akkora, mint egy kutyáé.
- Rajta, Malícia - mondja Vész herceg.
A démon hatalmasat szökell a levegőben, és pont Bo fejére érkezik, acsarkodó agyarakkal kitátott
szájában, amely szélesebb, mint szikár teste.
Mágiahullámot lövellek a Malícia nevű démon felé, mire félrependeredik. Nyüszít, a földre zuhan,
vonaglik egyet, majd az arcom felé veti magát. Gondolkodás nélkül pengét formálok a jobb kezemből,
és fél térdre esve kinyújtom a démon alhasa felé. Malícia érzi a veszélyt, de már nem tud kitérni előle.
A penge a nyakától a farkáig felhasítja a gyomrát. Magatehetetlenül, kiomló belekkel zuhan a földre,
bágyadtan nyüszít, aztán már vége is.
- Ostoba! - vakkantja Vész herceg haldokló alárendeltje felé. - Szégyellem magam, hogy ilyen
könnyedén el lehet bánni egy szolgámmal. - Leköpi a démont, aztán rám néz, és már újra vigyorog. -
Erősebb vagy, mint amikor utoljára láttalak harcolni. Akkor még nem tudtál végezni Vénával és Artéri-
ával, ám most két hasonlóan erős ellenfeledet ölted meg. Talán már annyira önelégült vagy, hogy azt
hiszed, engem is legyőzöl?
- Lehet - mondom rekedten, miközben a mágia egyre gyülemlik bennem, szinte már látom a dé-
monmestert holtan heverni a lábamnál, és ízlelgetem a sikeres bosszú gyönyörét.
Vész herceg kuncog.
- Ne áltasd magad, Grubitsch! Annyira azért nem vagy erős. Egy démonmester mindig túl fog tenni
egy szánalmas emberi lényen.
- Dervish is legyőzött - vicsorgok. - A saját pályádon küzdött veled, és nyert.
Vész herceg vonásai elsötétülnek.
- Az nem volt halálra menő küzdelem. Épphogy kicsit fölém kerekedett. De megölni nem tudott vol-
na. Mint ahogy most te sem tudsz megölni.
Vész herceg előrenyújtja mind a nyolc karját, koncentrál, enyhén megremeg, majd hívó mozdulatot
tesz. A lány, akinek nem kérdeztem meg a nevét, sikoltva feléje repül. Megpróbálom elkapni, de mie-
lőtt sikerülne, már a démonmester szorosan ölelő csápjai között találja magát.
 - Szegény kis Karin - sóhajt Vész herceg. - Olyan szép álmaid voltak. Karrier a filmvásznon, há-
zasság, gyerekek.
A lány sikoltozik, szabadulni igyekszik. Én is próbálok segíteni, de Vész herceg könnyedén hárítja
varázslatomat, majd megcsókolja Karint. A lány elhallgat. Megmerevedik. A bőre elszürkül, amint a
démonmester kiszívja belőle az életet. Hallom, hogy csontok ropognak. Karin lába néhányszor meg-
rándul, majd mozdulatlanná válik.
Bo zokog. Térdre esik, legyőzötten, és a démonmesterre bámul, amint az a lány életének utolsó
szikráját is magába szívja. Majdnem én is feladom. De tudom, hogy ha így tennék, Vész herceg velem
nem végezne ilyen egyszerűen.
- Gyerünk! - ordítom, azzal megragadom Bo karját, és talpra rángatom.
- Nem bírom - zokogja.
- Dehogynem! - kiáltom, és taszigálom őt magam előtt. - Rohanj! Vagy magam öllek meg!
Bo elátkoz, de engedelmeskedik, fut vakon, könnyekkel a szemében. Hátranézek Vész herceg fe-
lé. Félredobja a kiszáradt testet, és megnyalja a szája szélét.
- Karin igazán ízletes falat volt - mondja élvezettel.
- Bárcsak a torkodon akadna! - üvöltöm, aztán kezemet a fölötte lévő épület irányába lengetem, és
a külső fal felrobban.
Tégla- és cementzápor hull Vész herceg fejére, ami felkészületlenül éri, és a földre kényszeríti. Tu-
dom, hogy nem öltem meg, de kissé lelassítottam, és most ennyi is elég. Megfordulok és Bo után
eredek, egyre üvöltök, hogy fusson gyorsabban, és közben azt próbálom megbecsülni, milyen messze
vagyunk még a pajzstól, és mennyi az esélyünk rá, hogy élve eljussunk odáig.

***

Vész herceg hamarosan újra a sarkunkban van, egy-két zúzódástól eltekintve semmi baja. Gratulál
nekem, amiért sikerült a falat rárobbantanom, de megjegyzi, ha ez hamarabb eszembe jut, megment-
hettem volna szegény Karin életét. Még nekem okoz lelkifurdalást a lány haláláért.
Nem törődöm a démonmesterrel. Éles kanyarokkal, cikázva rohanunk Vérfüred utcáin. Néha meg-
botlom, kétszer úgy elesem, hogy felhorzsolom a könyököm és a térdem. De azért tartom a távolságot
köztem és üldözőnk között, Bót magam előtt hajtom, hogy ha meginog, egy ordítással új erőt önthes-
sek belé.
Közben Vész herceg két kísérőt kap. Egyikük az óriáscsótány, amelyet már az előbb is láttunk. A
másikat még régebbről ismerem. Gyerektest, természetellenesen nagy fejjel. Sápadtzöld bőr. A sze-
me helyén izzó tűzgömbök. Hajszálak helyett férgek (azelőtt csótányok voltak ott). Mindkét tenyerében
apró szájak. Ez Artéria, a pokol-fióka.
- Nem kell bemutatnom titeket egymásnak - mondja Vész herceg. - Bár ha érdekel, ennek a csodás
példánynak a neve - és a csótány felé biccent - Gregor.
- Nagyon mulatságos - horkan fel Bo, de én nem értem a poént, ezért inkább rohanok tovább, a di-
adalüvöltésre tartogatom tüdőm erejét. Vagy a halálhörgésre. Az alkalomnak megfelelően.

***

Már kezdem azt hinni, hogy eltévedtünk, amikor végre megpillantom a kalapboltot. Pár pillanattal
később kint vagyunk a városból, és süppedős, füves talajon futunk. Vész herceg és csatlósai ráérősen
követnek minket, biztosak abban, hogy úgysem menekülünk meg.
- Megpróbálhattál volna elbújni - okít Vész herceg. - Több esélyed lehetett volna. Rosszul döntöttél,
Grubitsch, és ez az életedbe kerül. Meg Bóéba. Végignézetem veled, ahogy Artéria a beleiből falato-
zik. Ez lesz az utolsó, amit látni fogsz ezen a világon.
Dervisht és a többieket keresem, de semmi nyomuk. A szívem elszorul. Ha ott lennének, biztos
látnám őket. Sehol egy fa vagy bokor, amely mögé elrejtőzhetnének. Nyílt tér. Talán rosszul emlék-
szem a találkahelyre, de ezt kétlem. Talán elbuktak. Talán ki sem értek a városból. Valami ostoba
démon karjaiba szaladtak, és mind meghaltak. Ugyanez a sors vár rám és Bóra is.
- Hol... vannak? - zihál Bo. Még jobban fél, mint én.
- Fuss! - kiáltom. - Érj el a pajzsig!
- De...
- Nyomás! - ordítok rá, aztán megpördülök, és egy varázsigét bömbölök Vész herceg és kísérői fe-
lé, mágikus énemnek engedelmeskedve. A föld a démonok előtt a magasba kunkorodik. A fűszálak
megnőnek, megvastagodnak, egymásba csavarodnak. Hálószerűen fonódnak a megriadt démonok
köré, fojtogatják őket.
Bo még mindig fut. Utánaeredek, bár fél szemmel a démonokat figyelem, némi reménnyel a szí-
vemben. De a remény csalfának bizonyul. A fű barnulni kezd... majd vörös lesz... végül elporlad. Egy
másodperc múlva Vész herceg szabad, és tanítványai is kivágják magukat az indák fogságából. Vész
herceg zúzódásaiba zöld fűszálak maródtak, de hacsak a sebei később el nem fertőződnek, hogy
azután halálos kimenetelű vérmérgezést okozzanak neki - hiú remény! -, semmi baja.
Megint megpróbálkoznék a füves trükkel, de Vész herceg most már éberen figyel, és két karjának
intésére a fűszálak visszahajlanak és elfekszenek, többé nem képeznek akadályt a démonok előtt.
- Egyszer túljártál az eszemen, te átokfajzat - mondja Vész herceg -, de kétszer... - Önelégült mo-
soly jelenik meg az arcán. - Kétszer senki sem járt még túl az eszemen, Grubitsch. És nem te leszel
az első, akinek sikerül.
Bo meglepetten és fájdalmasan felüvölt. Odanézek. Valami láthatatlan erő megállásra kényszerí-
tette, keze-lába lassan rángatózik, mintha pókhálóba esett volna. Sikerül kiszabadítania magát, és
hátratántorodik.
Elértük a pajzsot. Nincs hová továbbfutni. A gyomrom görcsbe rándul, megállok, és szembefordu-
lok a közeledő démonokkal.
Itt a vég.

A csata
Artéria és Gregor mesterük jobb, illetve bal oldalán, tőle néhány méterrel lemaradva veszi fel pozí-
cióját. Az ő feladatuk ügyelni rá, nehogy meglógjunk, és jutalmul talán Bót is megkaphatják. Hozzám
egy ujjal sem érhetnek. Vész herceg magának tartogat.
- Grubbs - nyögi Bo.
- Tudom - mondom halkan.
- Mit tegyünk?
- Szedd össze a bátorságod! Harcolj!
- De nekem nincs varázserőm.
- Tégy meg mindent, ami tőled telik! - Szemem Artérián és a csótányon tartom. Győzködöm ma-
gam, hogy a helyzet nem reménytelen. Ha egyiküket a pajzshoz tudnám szegezni, Bo és én megme-
nekülhetnénk. Rossz érzés, hogy mást nem vihetünk magunkkal, de most erre nem szabad gondol-
nom. Kettőnket kell élve kijuttatnom innen.
- Elfeledkeztél a pajzsról, Grubitsch? - vigyorog Vész herceg. - Lassan tanulsz. Egyszer már fenn-
akadtál rajta. Azt hittem, több eszed van, mintsem... - Elhallgat, a homlokát ráncolja. - Pedig nem vagy
ostoba. Ravasz kis kölyök vagy, ezt megtapasztaltam, amikor a múltkor szembeszálltál velem. Lehet,
hogy nem ok nélkül jöttél épp ide?
Közel jár az igazsághoz. Cselekednem kell, mielőtt ráébred, mi a szándékom. A szemem Artériáról
Gregorra cikázik. Az előbbi mellett döntök - kisebb is, és talán manipulálni is könnyebb. Egy mágikus
kiáltással szabadjára engedem az erőmet. Artéria előrelendül a levegőben, és fájdalmasan nyüszítve
a pajzs felé vágódik. Közelebb lépek a becsapódás várható helyéhez, készen arra, hogy végezzek a
pokolbéli gyermekkel.
De hirtelen megáll a magasban a cél előtt. Érzem, hogy valamilyen erő a sajátom ellenében dolgo-
zik. Varázsszavakat bömbölök, és erősebben koncentrálok. Artéria előrébb jut még egy métert, majd
ismét megáll, és a földre huppan. Visszasompolyog mesteréhez, és elbújik mögötte, mint egy gyerek
az apja mögött.
- Szép kísérlet volt, Grubitsch - dörmögi Vész herceg. - Egész mostanáig az orromnál fogva vezet-
tél. Tudhattam volna, hogy van még egy ütőkártyád. Nyilván Dervish elmagyarázta, hogyan lehet rést
ütni a pajzson. Megölted volna a drága kis Artériát, hogy elszökhess előlem. - Gúnyosan cöcög. - Ez
bizony csúnya dolog volt. Meg kell, hogy...
Hangokat hallok, és látom, hogy a város irányából emberek közelednek. Vész herceg is odanéz, az
arcokat fürkészi. Dervisht keresi, akárcsak én. De a nagybátyám nincs köztük. Nem ő siet a megmen-
tésünkre. Csak a stáb néhány halálra vált tagja próbálja menteni a bőrét. Rájuk nem számíthatunk.
- Újabb csalik! - nevet Vész herceg. - Nézd, milyen vidáman futnak a karjaim közé. Talán messziről
valami angyalnak látszom. Legyek jó hozzájuk? Szorítsam őket a keblemhez, árasszam el őket csók-
jaimmal, és csak akkor mutassam meg igaz valómat, amikor már késő menekülniük?
Most a csótányra figyelek. Tervem, hogy Vész herceghez csapom őt, hátha ledönti a lábáról, és
akkor mindkét alattvalót a pajzsnak taszíthatom. De a démon úgy áll, mint a cövek, meg sem mozdul.
- Nem, Grubitsch - mondja Vész herceg. - Ezt a mókát már ismerem. Hagyd békén a szolgáimat!
Velem van elszámolnivalód, nem velük.
- Akkor rajta! - üvöltöm. - Kapj el, ha tudsz! Mire vársz? Vagy meg akarod várni, amíg zokogni kez-
dek? Félsz egyenlő feltételekkel kiállni velem?
Vész herceg arca elszürkül. A mellkasában a kígyók abbahagyják a sziszegést.
- Legyen hát! - suttogja, azzal egy méterre a levegőbe emelkedik, és nyolc karját lassú, fenséges
mozdulattal szétterjeszti.
- Grubbs - suttogja Bo.
- Ne most! - sziszegem, és minden ízemben remegve felkészülök az iszonyatra, amelyet Vész her-
ceg tartogat számomra.
- De... ott vannak... látom őket... azt hiszem, ő az... Dervish!
Úgy megdöbbenek, hogy a tekintetem elfordítom Vész hercegtől. Szerencsére a démonmester is
meglepődik, és ahelyett, hogy óvatlanságomat kihasználva rám vetné magát, ő is félrepillant.
Bo jobbra mutat. Először nem látok semmit. A táj élettelennek tűnik, csak fű és gyom mindenütt.
De aztán észreveszem, hogy a levegő enyhén kavarog. A kavargás erősebbé válik, megvastagszik,
aztán eltűnik, és mögüle előbukkan... Dervish! És a nagybátyám mögött, közte és a pajzs között, ott
van Bill-E, Juni, Vanalee és az a fiú, akinek nem tudom a nevét.
- Láthatatlan háló! - nyögi Vész herceg. - El sem hiszem, hogy...
Szél kerekedik a semmiből. Telibe találja a démonmestert, hátratántorítja, feldönti őt is meg Artériát
is.
- Grubbs! - kiáltja Dervish, a szélre fókuszálva, arcán kidagadnak az erek, mint penészcsíkok a
sajtban.
Azonnal megértem, mi a szándéka. Gregort nem sodorta el a szélvihar, így hát ráemelem az ujjam,
és egy varázsszót kiáltok. A démon előrelendül, állkapcsa csattog a félelemtől és a dühtől. Nekivágó-
dik a láthatatlan pajzsnak. Fennakad rajta. Tucatnyi apró láb vergődik a légben, amint megpróbál sza-
badulni.
- Juni! - kiáltja Dervish. - Öld meg, ahogy mutattam.
Juni a kapálózó csótányhoz lép. Ökölbe szorítja a kezét, és a rovar kemény páncélját veszi célba.
Aztán megáll, félig elfordul, és leengedi az öklét. Mosolyog. Mondana valamit, de akkor Gregor egyik
szőrös ízeit lába tarkón vágja. Riadt kiáltással a földre rogy, megpróbál felállni, de visszahuppan, hol-
tan vagy öntudatlanul.
Ösztönösen indulnék, hogy segítsek neki, de meggondolom magam. Inkább Artériára nézek. A po-
kolgyermek szemgödrére koncentrálok, és varázserővel kitépem belőlük a lángot. Ahogy Artéria nyü-
szít és vakon a szeméhez kapkod, a lángot Gregor gyomrára irányítom - mintha a számítógép "kivá-
gás" és "beillesztés" funkcióit használnám.
Egy másodpercig ott tartom a lángot, úgy irányítom, hogy hevüljön, de ne terjedjen. Gregornak
habzik a szája, a láng a belsejét mardossa. Gonosz pillantást vetek a csótányra. Aztán csettintek, és
szabadjára engedem a lángot, amely pusztító sárga-vörös tombolással tör fel a szörny gyomrában.
A démon felrobban, az édes agónia sikolyát hallatva.
Recsegő, pattogó hang hallatszik. Aztán egy durván csipkézett, elszíneződött körvonal jelenik meg
a démon maradványai körül - rés a pajzson!
- Kifelé! - vakkant Dervish Bill-E és a többiek felé.
A szél még mindig süvít, de Vész herceg és Artéria már nem bukdácsol tovább. Szembeszállnak a
széllel, a démonmester őrjöng, Artéria azt sem tudja, hol van, gyerekkezével üres szemgödrét csap-
kodja, hátha újra lángot tud gyújtani benne.
Ahogy Vanalee és a fiú végre biztonságban van, Bill-E Junihoz siet. Hátára fordítja, megvizsgálja,
majd felkiált:
- Él!
- Vidd őt is magaddal! - ordít Dervish, miközben fenntartani igyekszik a szél erejét.
Bill-E tétovázik, látom rajta, hogy nem szívesen hagy minket magunkra, végül aztán eltökélten ösz-
szeszorítja a száját. Megragadja Junit a hóna alatt, és átvonszolja a résen. Ahogy átjutnak, másképp
esik rájuk a fény, mintha valami vékony, áttetsző fátylon át nézném őket.
Bo is a nyíláshoz botorkál, de aztán visszanéz a felénk rohanó tömegre. Hangosan zihál, hunyo-
rog.
- Az apám és a testvérem. Nem látom őket.
- Ne törődj velük! - csattanok fel.
- Nem tehetem.
- Pedig...
- Visszamegyek értük! - mondja Bo.
- Ne! - kiáltom, de a lány nem hallgat rám.
Felemelem a bal kezem. Varázslat árad belőle. Bo kénytelen megállni. Felém fordítja a fejét, és
esdeklő hangon kérlel:
- Grubbs, engedj az utamra! Meg kell tennem.
- De meghalsz, ha...
- Lehet - szakít félbe -, de nem biztos. Talán megtalálom és megmentem őket. - Vállat von, mint
akinek úgyis mindegy. - Meg kell próbálnom!
 - De az apád a démonoknak dolgozott. Segített a nyakunkra hozni a bajt.
- Akkor is az apám. És Abe semmi rosszat nem tett. Kivéve, hogy az idegeidre ment, akárcsak én.
- És vigyorog.
Én visszavigyorgok rá, és vonakodva elengedem. Tudom, hogy nincs jogom itt tartani, meg aztán
én ugyanezt tenném az ő helyében.
- Azért ne tölts túl sok időt a kereséssel! - figyelmeztetem.
- Nem fogok - hazudja. Aztán tovaszalad, el a városból menekülő emberek csoportja mellett, és én
ott maradok, azon tűnődve, hogy milyen rosszul ítéltem meg őt.
Magamban szerencsét kívánok Bónak, aztán elhessegetem őt a gondolataimból, és Dervish mellé
lépek. Jó lenne átbújni a résen Bill-E és a többiek után, de a nagybátyámnak szüksége van rám. A
varázserejű énem megmutatja, hogyan tudom egyesíteni az erőmet Dervishével. Amikor ezt megte-
szem, a szél felerősödik. Vész herceg hiába küzd a széllel, időlegesen ugyan, de hátrálni kénytelen.
- Szólhattál volna, hogy itt vagytok - mondom rekedten.
- Akkor esetleg Vész herceg is megtudja - mond ellent Dervish. - Mázlink volt. Normális esetben
egy démonmester nem dől be a láthatatlanság-trükknek, de most túlságosan is veled volt elfoglalva.
A városból menekülő emberek elviharzanak mellettünk, át a résen. Bill-E a földre fektette Junit, és
most a túlélőket irányítja.
- Mindenkihez elküldted az üzenetet? - kérdem.
- Igen. Mihelyt megláttam, hogy jöttök.
- Hogyhogy Bo és én nem kaptuk meg?
- Titeket kihagytalak. Nem akartam, hogy...
- ... Vész herceg megtudja - fejezem be helyette.
- Bocsi - mondja Dervish.
- Oda se neki!
A szél ekkor eláll. Vész herceg kihúzza magát.
- Mi történt? - kérdem.
- Húzzuk el a csíkot!
A város felől további emberek szaladnak, bukdácsolnak felénk, nyomukban a démonokkal. Néhá-
nyuknak hiányzik a karja, sokan vérben áznak és sikoltoznak, mind rettegnek, de azért reményked-
nek. Hiszen Dervish hívta őket. Azt mondta, hogy itt a szabadság vár rájuk. Megígérte.
- Te itt maradsz? - kérdem.
- Amíg be nem záródik a rés - bólint Dervish.
- Tudod, hogy ez mikor fog bekövetkezni? Lesz időd elmenekülni?
- Érezni fogom, ha a rés kezd bezáródni. Ami a megmenekülést illeti, hát...
Ránéz Vész hercegre, aki már újfent siklik felénk.
- Na jó - döntöm el hirtelen, büszkén, hogy ilyen bátor vagyok, bár rögtön belém is hasít a rettenet.
- Én is maradok, így még több idejük marad a túlélőknek.
Dervish mosolyog.
- Mondtam már, hogy szeretlek, Grubbs?
- Még nem.
- Helyes. Utálom az ilyen érzelgős baromságokat.
Ekkor Vész herceg felrikolt, és tűzzel áraszt el minket.

***

Dervish varázsszavakat mormol, és a lángok köddé válnak, mielőtt átégethetnék a bőrünket. Vész
hercegnek viszont épp elég ez a néhány másodperc arra, hogy odaérjen hozzánk. A gyűlölet üvölté-
sével veti magát Dervishre, magával rántja a levegőbe, miközben mind a nyolc csápjával üti és tépi őt,
ahol éri.
Nincs időm a nagybátyám miatt aggódni. Artéria csak másodpercekkel marad le mestere mögött.
Parányi lábain felém üget, lángokkal a szemében, amely újra fényes és gonosz, és három szájában a
fogak fenyegetően csattognak.
Megvárom, amíg Artéria rám veti magát, akkor fél térdre ereszkedem, és a kezemet előrenyújtom.
Torkon ragadom a démont. Keményen szorítom a gigáját. Megroppantom. Aztán félredobom őkelmét.
Gurgulázó hangot ad ki, fuldoklik. Felemeli a kezét, hogy rendbe hozza a sérülést. Odalépek hozzá,
hogy végezzek vele. Ám ekkor egy újabb démon csörtet a helyszínre. A teste olyan, mint egy majomé,
és számos feje van; a menekülő embereket üldözve került ide. Amikor meglátja a rést a pajzson, és
észreveszi, hogy Artériával küzdök, rám támad.
Karmok és agyarak közelednek felém. Félreugrom. Mágiabomba csapódik a bal vállamba. A karom
érzéketlenné válik. Amikor odanézek, látom, hogy tőből leszakadt, ott fekszik nem messze tőlem a
földön, megpörkölten és kificamodva.
- Grubbs! - üvölti Bill-E, amint a majomdémon közelebb jön, hogy befejezze a piszkos munkát.
- Maradj ott, ahol vagy! - kiáltom, elrúgom a démont magamtól, és varázslat segítségével elállítom
a vérzést a vállamon a karom helyén. Egy parancsszót vakkantok, és a föld a démon lába előtt felrob-
ban. A szörny hátratántorodik. Miközben összeszedi magát, én megragadom a karom, a helyére il-
lesztem, és vissza is ragasztom. Éles fájdalom jár át, ahogy hús, izom és bőr összeforr, és újabb va-
rázsigére van szükségem, hogy a kínt csillapítsam.
Ma már sokkal többre vagyok képes, mint amikor először harcoltam Vész herceg és csatlósai ellen.
Szinte ijesztő. Nem tudatosan irányítom magam, csupán reagálok, anélkül cselekszem, hogy tudnám,
mit miért teszek. A varázserővel bíró énem már nem is utasítgat többé. Megkerüli agyam tudatköz-
pontját, és magától teszi a dolgát.
Egyre több színész és stábtag vergődik át a résen. Jó néhány démon is megpróbál utánuk mászni.
Szétszórom a szörnyeket, és gyorsan egy második pajzsot is emelek a rés köré, amely csak az embe-
reket engedi át, a démonokat nem.
Puffanást hallok. Dervish és Vész herceg most csapódtak a földbe. Még mindig viaskodnak egy-
mással, mindketten megsebesültek, vérben úsznak, átkokat és varázsszavakat vagdosnak egymás
fejéhez.
A démoncsatlósok összehangolt támadást intéznek ellenem. Bekerítenek, fenyegetően közelednek
felém. A pajzs felé hátrálnék, hogy védve legyen a hátam, de néhányan már mögém kerültek. Artéria -
rendbe hozta a nyakát, és ég a bosszúvágytól - rám vicsorog. Érzem a démonok magabiztosságát.
Csapdába ejtettek. A helyzetem reménytelennek látszik. Ám a varázserejű énem számára ez csupán
jó lehetőség arra, hogy egyszerre intézze el az összes férget.
Érzem, hogy a levegőbe emelkedem, és lassan forogni kezdek, majd gyorsabban, egyre gyorsab-
ban, körbe és körbe, mígnem örvényt keltek magam körül. A démonokat magába szívja az örvény,
összeütköznek velem és egymással, és annyifelé szóródnak, ahányan vannak. Engem megkímélt az
ütközés ereje - a bőröm automatikusan megkeményedett.
Néhány démon dacolni próbál az örvénnyel, és le akar húzni a földre, de visszaverem őket. Végül
megfutamodnak, és inkább a többi ember felé fordulnak gyilkos indulattal. Visszaereszkedem a földre.
Kissé szédülök, de amúgy semmi bajom, megteszem, amit tudok, hogy megvédjem a menekülő tö-
meget, és minél több embert tereljek épségben át a résen.
Már nincsenek sokan. Az árhullám apró csermellyé apadt. Bót viszont sehol sem látom. Vajon van-
e még időnk, lesz-e ideje visszatérni? Mintegy válaszképpen Dervish bömbölését hallom.
- Mindenki kifelé! A rés mindjárt bezárul!
- Te itt maradsz! - ordítja Vész herceg, és két kezét Dervish húsába mélyeszti. A tekergő kígyók
Dervish arca felé köpködnek, készen arra, hogy belemarjanak.
- Eredj! - kiáltja Dervish. - Mentsd az irhád!
- Majd ha fagy! - rikoltom, és Vész hercegre emelem a tekintetem. Csápszerű, tekergő karjaira
összpontosítok. Kegyetlen mosollyal összeszorítom a fogamat, és egyszerre mind a nyolc végtagja
tőből leválik a testéről.
A démonmester meghökken, hátrahőköl, ordít a fájdalomtól és a rémülettől, miközben leszakadt
karjai a földre potyognak.
Dervish kimerültén összerogy. Odasietek, és áthajítom nagybátyámat a résen, mintha csak egy
labda volna, mágiával csillapítom a földre érkezés erejét. Gyors pillantást vetek Vész hercegre. Nem
átallok egy utolsó, moziba illő sziporkát elereszteni feléje:
- Sokan azt hiszik, hogy ijesztő tag vagy, pedig csak egy végtag nélküli tag vagy! - Aztán gyorsan
átvetem magam a résen, mielőtt még összeszedné magát és a csápjait, és ízekre tépne.

Keserédes
A túloldalon azonnal érzem a különbséget. A varázserő kiáramlik belőlem. Fáradtság kerít hatal-
mába. A bal karomba és a vállamba olyan erős fájdalom hasít, amilyet még sohasem éreztem. De
azért nem hagyott teljesen cserben az erőm, még nem. Szembefordulok a pajzson lévő réssel, és
összeszedve varázserőm utolsó cseppjeit, kész vagyok szembeszállni bármilyen démonnal, amely a
pajzs másik oldalára merészkedne.
Dervish nyög, és Bill-E segítségével nagy nehezen feltápászkodik. Vész herceg egyik karja a ha-
sába fúródott. Kirántja, és elhajítja. A kar rángatózik néhány másodpercig, majd szürke hamuvá por-
lad. Odabent még mindig fut néhány túlélő a pajzs felé.
- Gyorsan! - kiáltom. - Már nincs sok idő! Hamarosan...
Vész herceg odasiklik, testével elzárja a rést. Arca eltorzult a dühtől és a gyűlölettől. Vicsorogva
megpróbál átjutni... aztán megtorpan, körülnéz, és elhátrál.
- Nem mer átjönni - mormogja Dervish. - Varázsereje menten cserbenhagyná. A mi feltételeinkkel
kéne folytatnia a harcot.
- Ezért megfizettek - hörgi a démonmester. - Eddig is szörnyű véget ígértem nektek, de halálotok
ezután még borzasztóbb lesz. Megtalálom a módját...
- Persze, persze - mondja Bill-E, mellénk lépve. - Tömd a csápjaidat a hátsódba, te szánalmas
söpredék!
Vész herceg valami szörnyű átkon töri a fejét, amivel megtorolhatná a sértést, de mielőtt sort kerít-
hetne rá, a pajzs recsegő hang kíséretében összeforr, és a rés bezárul.
A démonmester föl-le nézeget, hátha talál még egy kis lyukat valahol, de az energiagömb tökélete-
sen begyógyította önmagát.
- Később még számolunk ezért a sértéséit - esküdözik, miközben új karok nőnek mind a nyolc
csonkból a testén. - Ezek között a karok közt lelitek majd halálotokat. Csak éppen sokkal lassabb és
borzalmasabb lesz, mint eredetileg terveztem.
A démonmester hátrapillant, újdonsült ujjait tornáztatja, majd a még Vérfüredről menekülő embe-
rekre mutat, azokra, akik a mágiagömb fogságában rekedtek, kiszolgáltatva gyilkos haragjának.
- A végítélet napja hamarabb eljön, mint gondolnátok, Grady-ivadékok! És most nézzétek, hogyan
kárpótolom magam ezzel a szánalmas csürhével, és tekintsétek halálukat a ti szenvedésetek előjáté-
kának!
Erre a monológra minden mozidémon büszke lehetne. Miután végzett az átokkal, a nyolckarú, szív
nélküli szörnyeteg a szerencsétlen emberek felé suhan, leinti csatlósait, hogy egyedül csillapítsa be-
teges gyilkolási vágyát az utolsó néhány áldozattal.
- Fordítsák el a fejüket! - mondja Dervish elcsigázottan a pajzs biztonságos oldalán lévőknek. -
Nem lesz szép látvány. Jobb, ha nem nézik.
- Ki kell hoznunk őket - sír fel egy asszony. - A fiam is köztük van. Vissza kell men...
Dervish borús arccal néz rá. Ujját az ajkára teszi. Az asszony elnémul. Ezután a nagybátyám hátat
fordít a városnak, leül a földre, behunyja a szemét, és a fülére tapasztja a kezét. Nem akarja sem
látni, sem hallani az embertelen vér-füredi vérfürdőt.

***

Dervishnek igaza van. Ez nem emberi szemnek való látvány. Mégis néznem kell, legalábbis egy
darabig, ahogy Vész herceg egymás után mészárolja le az embereket, miután ordítva a pajzs közelé-
be rángatja, rugdossa őket, hogy mi jobban lássuk és halljuk, mit művel. Rettenetes, ahogy egyre
agyafúrtabb kínzásoknak veti alá áldozatait. Át szeretnék nyúlni, hogy leállítsam, de varázserőmnek
már hamva sem maradt. Még ha át is tudnék törni a pajzson, nincs többé hatalmam, hogy ártsak neki.
Vissza kéne mennem a városba, hogy feltöltődjek, de ez egyenlő lenne az öngyilkossággal.
Vész herceg még javában tobzódik, amikor Juni magához tér. Nyögve felül. Szédelegve körülnéz,
majd tágra nyílt szemmel talpra ugrik.
- Semmi baj - mondom neki. - Biztonságban vagyunk. Már nem...
- Mi történt? - kiabál, közel lép a pajzshoz, és döbbenten, könnyekkel küszködve figyeli a véres je-
lenetet.
- Elájultál - magyarázza Bill-E. - Áthoztunk a résen.
- De... a pajzs... - Megérinti. Aztán gyorsan vissza is húzza a kezét, amint megérzi az energiát.
- A rés bezárult - mondom. - Csak idő kérdése volt. Annyi embert hoztunk át, amennyit csak tud-
tunk. A többiek viszont... - Szomorúan megrázom a fejem.
Juni dermedten nézi Vész herceget és áldozatait, sápadt arcát pír önti el, a tarkójára, ahol az ütést
elszenvedte, alvadt vér ragad. Reszket a döbbenettől és a félelemtől, mint mindnyájan. Át szeretném
ölelni, de túlságosan fáradt vagyok. Ezért csak állok mellette, és bámulom a borzalmat.
Végül aztán mindannyian elfordulunk a véres látványtól, és sírva, remegve, rosszulléttel küszködve
támogatjuk és vigasztaljuk egymást. Egyike vagyok az utolsóknak, akik hátat fordítanak, mert Bót
kerestem egyfolytában, abban reménykedve, hogy felbukkan, újabb rés nyílik a pajzson, és ő átjut
rajta.
De a lány csak nem bukkant fel. Talán még mindig Tumpot és Abe-et keresi, bár sokkal valószí-
nűbb, hogy megölte egy démon. Ha így történt, csak remélni tudom, hogy halála gyors volt és fájda-
lommentes, noha ebben sem bízhatok. Ki gondolta volna, hogy az összes haláleset közül éppen Bóé
érint majd a legfájdalmasabban?
Körülnézek, és számba veszem a megmaradottakat. Harmincnégy. Ennyi maradt a több száz szí-
nészből és stábtagból, akik a filmen dolgoztak. Harmincnégy túlélő.
Már leülnék, amikor a szemem megakad az egyik arcon. Lassan, hitetlenkedve lépek közelebb, és
megvetéssel, utálkozva nézek a horzsolásokkal teli, kába, de nagyon is eleven Chuda Soolra.
- Maga?!. - vicsorgok rá. Ő félénken néz fel. - Mit keres itt? A maga árulása miatt pusztult el az a
sok ember, és magának van bőr a képén itt ülni köztünk, mint egy ártatlan bárányka?! Miért nem ma-
radt a városban a démonhaverjaival?
- Kérlek, ne... - nyög Chuda. - Én nem tudtam... azt ígérték... azt hittem...
- Még hogy nem tudta! - üvöltöm. - Azt ígérték, hogy magát megkímélik. Ez az egyetlen, amit rosz-
szul tudott. Csak ez bántja magát. - Megragadom a fejét, és kényszerítem, hogy a pajzs túloldalán
folyó öldöklés felé forduljon. - Mindez a maga műve! Maga miatt pusztulnak el annyian! Chuda sírva
fakad, de csak a félelem vezérli, nem a megbánás.
- Ne bánts, kérlek... Segíthetek... tudok néhány varázsigét. Hosszú életet ígértek, több száz, akár
több ezer évet. Hogy mondhattam volna nemet? Davida is győzködött. Ő találta ki az egészet. Ő az
oka mindennek.
- Davida halott - mormolom. - Megkapta, ami kijárt neki. Most magán a sor!
A mélyen bennem megbúvó varázserő lassan kihunyó lángjait készülök feléleszteni, hogy végez-
zek az árulóval.
- Ne, Grubbs! - mondja Bill-E halkan, és lefogja a karomat.
- Megérdemli! - bömbölöm.
- Megérdemelne még ennél rosszabbat is - ért velem egyet Bill-E. - De nem a te dolgod, hogy ítél-
kezz fölötte. Nincs jogunk elvenni az életét. Ha megölöd, te is gyilkossá válsz, olyan leszel, mint a
démonok.
- Ez igazságszolgáltatás, nem gyilkosság! - vicsorgok.
- Egyre megy - erősködik Bill-E. - Más a szó, de a lényeg ugyanaz. Később megutálnád magad ér-
te.
- Igaza van - mondja Juni, aki otthagyja a pajzsot, és hozzánk lép. - Még gyerek vagy, Grubbs. Egy
gyerek ne öljön! - Chuda hálásan mosolyog rá, de Juni vonásai kemények. - Főleg, ha van itt néhány
felnőtt is, aki alkalmas a feladatra - suttogja, aztán két kézzel megragadja Chuda fejét.
Az áruló szeme tágra nyílik, és fehéren izzó fénnyel telik meg. Szájából zagyva hangok törnek elő,
megpróbálja lefejteni magáról Juni kezét, de hiába, a lány mágiát pumpál Chuda agyába, kiégeti
áramköreit, és közben gonosz vigyor jelenik meg az arcán.
Végül elengedi, és Chuda hátrahanyatlik, néhányszor megrándul, aztán meghal. Arca eltorzult, a
feje két oldalán a bőr fekete. Bill-E és én döbbenten bámulunk Junira. Dervish is rámered, meg a töb-
biek is.
- Azt tettem, amit meg kellett tennem - mormolja Juni, majd szégyenkezve elfordul. - Nem hagyhat-
tuk, hogy meglépjen. Nem ezután a... - Vérfüredre mutat.
- D-d-de... - dadogja Bill-E.
- Ne! - hallgattatja el Juni. - Semmi szükségem rá, hogy egy gyerek adjon leckét erkölcstanból. -
Félrevonul, közben két kezét a ruhájához dörzsöli.
- Hagyjátok! - mondja Dervish szomorúan. Hátranéz, és meglátja Vész herceget, amint egyik utolsó
áldozatával végez éppen. Sóhajt, és feláll. - Szedjük össze az embereket, aztán tűnjünk el innen! Ele-
gem van a démonokból.

***

Hogyan lehet kimagyarázni egy nagyszabású démoni vérengzést? Könnyen - elég, ha eltussolja az
ember, és balesetnek tünteti fel a dolgot.
Dervish az este hátralevő részében telefonhívásokat bonyolít. Beszél a Tanítványokkal, a rendőr-
séggel, politikusokkal, újságírókkal, tűzoltókkal, orvosokkal és nővérekkel. A Tanítványoknak vannak
kapcsolataik az ilyen ügyek elsimítására. A múltban is ily módon sikerült titokban tartani, ha démonok
léptek át a világunkba. Csapatostul jönnek, az elsők még az éjjel megérkeznek, és letáboroznak a
Vérfüred köré vont pajzs előtt, hogy amikor eljön az idő, azonnal bemehessenek és feltakaríthassák
az öldöklés nyomait.
A túlélőket még négy napig együtt tartják, elszállásolják őket a teherautókban és sátrakban, ame-
lyeket magukkal hoztak a helyszínre. Senkit sem engednek távozni, sem telefonálni. A pszichológusa-
ik keményen dolgoznak, kihasználnak minden percet, hogy segítsenek az embereknek leküzdeni
rémálmaikat, és elfogadni barátaik, rokonaik halálát.
Meg kell várni, amíg a démonok az utolsó áldozatokkal is végeznek, és visszatérnek saját univer-
zumukba. Néha szinte kényszert érzek, hogy odaálljak a pajzs elé, és nézzem a pusztítást, átkozzam
Vész herceget, vagy csak hagyjam, hogy ő átkozzon engem. De nem teszem.
Amikor a Démonvilág utolsó tagja is távozik, az energiapajzs magától szertefoszlik. Dervish egy
önkéntes csapattal a városba indul, és mindenekelőtt leromboljak a D raktár mágikus mágneskövét,
ezzel lezárják az alagutat az univerzumok között. Így végképp elhárul annak a veszélye, hogy a dé-
monok újabb inváziót indítsanak ellenünk. Ezután összeszedik a holttesteket, illetve azok maradvá-
nyait, és különböző épületekben halmozzák fel őket, majd az egész várost felgyújtják. A szerencsétlen
áldozatok nem ezt érdemelnék, de csak így lehet eltüntetni a démoni pusztítás nyomait, és elhitetni a
külvilággal, hogy a várost és lakóit borzalmas tűzvész pusztította el.
Ez lett a hivatalos magyarázat, amelyet Bill-E gázszivárgás-meséjére alapoztunk: hatalmas robba-
nás történt, és a tűz brutális sebességgel harapózott el, porrá égette a várost, megölte a színészeket
és a stáb majd minden tagját. Kétlem, hogy a túlélők mindegyike tartja majd magát a meséhez. Biztos
vagyok benne, hogy ahogy telnek a hónapok és az évek, elmondják az igazat a barátaiknak, a médiá-
nak, másoknak. De ki fog hinni nekik? Ha bárki démonokról hadovái egy tévéműsorban, a közönség
buggyantnak fogja tartani, az holtbiztos.
Aztán a csapatok megsemmisítik az elkészült filmtekercseket is. Davida feljegyzéseit. A bábokat,
kellékeket, jelmezeket. Alapos munkát végeznek, semmit sem bíznak a véletlenre, eltüntetnek minden
jelet, amely a Démonvilágra utalna, és hamis nyomokat hagynak a helyükben. Aki tudta, miről szólt
volna a film, az mind ott volt Vérfüreden. A külvilág pedig csak annyit fog megtudni, hogy Davida
Haym utolsó filmje szakítani készült a hagyományokkal - egy szerelmi történet lett volna némi sci-fis
beütéssel.
Azt hiszem, ha Davida valamilyen fantomalakban figyeli az eseményeket, ez fáj neki a legjobban.
Nem az öldöklés, nem a démonok árulása, még csak nem is saját hátborzongató halála. Hanem az,
hogy a mesterművének szánt film minden nyoma megsemmisült.
Nagyszerű! Remélem is, hogy a szellemét megüti a guta!

***

Dervish mellett állok, miközben tombol a tűz, az éjszakai ég vörös és sárga, vastagon gomolyog a
füst. Figyelem, amint Vérfüred örökre eltűnik a föld színéről. A túlélők zöme és a mentőcsapat is ott
van. Senki sem beszél.
- Vége - mondja Dervish, amikor egy nagy épület teteje - talán a D raktáré - hatalmas robajjal be-
omlik, majd szikra- és pernyefelhő száll az ég felé. - Reggel mindenki hazamehet.
Ilyen szép szavakat még soha életemben nem hallottam.

***

Amikor felébredünk, Juni már nincs ott. Levelet hagyott Dervish számára. Az utolsó néhány nap-
ban szótlan és zárkózott lett, nem volt hajlandó beszélni sem a vérengzésről, sem Chuda Sool meg-
öléséről.
A levélben azt írja, hogy teljesen összezavarodott. Tudja, hogy Chuda bűnös volt, megérdemelte a
büntetését, de ő akkor sem érti, hogyan ölhette meg hidegvérrel. Úgy érzi, az egész világa összeom-
lott. Megtudta, hogy léteznek démonok, és olyan oldaláról ismerte meg önmagát, amelyről eddig nem
volt tudomása. Időre van szüksége, hogy mindent átgondoljon, mérlegeljen, magába nézzen. Azt írja,
hogy erős érzelmeket táplál Dervish iránt, mégsem hiszi, hogy valaha is újra akarja őt látni. Eszébe se
jusson a keresésére indulni! Megígéri, hogy egy nap majd meglátogatja őt Carcery Vale-ben - ha. Ez a
levél utolsó szava: ha. Azt hiszem, még többet is akart írni, de képtelen volt rá.
Dervish egy szót sem szól, amikor végez a levél olvasásával. Átnyújtja nekem és Bill-E-nek, majd
hosszú, magányos sétára indul. Szeretnék rajta segíteni, mondani egy-két biztató szót. Csakhogy
nem tudom, mit mondhatnék. Bill-E sem tudja. Így hát nem mondunk semmit, amikor visszatér, csak a
közelében maradunk, hátha szüksége lesz ránk.

***

A terület kiürítése rendben zajlik, az emberek zokszó nélkül távoznak. Van, akit hazavisznek, má-
sokat feltesznek a vonatra, repülőre. Néhány megviseltebb idegzetű túlélőt elkísér egy-egy pszicholó-
gus, nemcsak azért, hogy vigaszt nyújtson, hanem hogy vigyázzon, nehogy a páciense kárt tegyen
magában, vagy galibát okozzon.
Úgy vélem, sokan nem fognak tudni együtt élni azzal, aminek tanúi voltak. Kísérteni fogja őket, kit
jobban, kit kevésbé. És azt hiszem, az elkövetkező években hallunk még pár halálesetről.
Szívesen segítenék azokon, akik a legrosszabb állapotban vannak, de nem tehetem. Egyszerűen
lehetetlen mindenkit megmenteni. Még a hősöknek is megvannak a maguk nagyon is emberi korlátaik.

***
 Délután négyre az utolsó autó is elindul. A sajtó értesül az állítólagos tűzvészről, és a riporterek
máris hordákban érkeznek, égnek a vágytól, hogy átkutathassák Vérfüred hamvait - a várost melles-
leg a külvilág kedvéért Haymfalvára kereszteltük át. Az újságírók dühösek, hogy egyetlen túlélő sem
maradt ott, de akkor önti el igazán agyukat a vörös köd, amikor megtudják, hogy a mentőosztagok
már előttük átkutatták a romokat. Persze nem tehetnek semmit, legfeljebb siránkozhatnak.
Különösebb érdeklődés nélkül figyelem, amint a riporterek körüljárják a város csontvázszerű ma-
radványait. Elegem van ebből a helyből. Legjobb lesz, ha elfelejtem, és továbblépek.
Bill-E ott áll mellettem, hallgat, mint a sír. Az elmúlt napokban sok időt töltött a többi megmenekült
gyerekkel, beszélgetett velük arról, ami történt, segíteni próbált. Ő így dolgozza fel a tragédiát. Jellem-
ző rá. Nem akar egyedül lenni, nem kell neki idő, hogy töprengjen, búsuljon, féljen. Éjjelente még fel-
felriad sikongva, de nappal nem az emlékein rágódik. Na de mit csinál majd otthon, az unalmas hét-
köznapokon? És mit csinálok én?
- Nem találták meg az összes holttestet - mondja végül Bill-E. - Hallottam, amikor Dervish erről be-
szélgetett egy Tanítvánnyal. A démonok átvittek néhány embert a saját univerzumukba. Lehet, hogy
Bo is köztük van. Talán egyszer elszökik, és visszatér. Ne mondd, hogy ez lehetetlen! Hiszen Dervish
is megtette, nem igaz?
Válaszként csak mormogok valamit, a szívem mélyén tudom, hogy ha egy szemernyi remény is
lenne, Dervish szólt volna nekünk róla.
Megfordulok, és Bill-E szemébe nézek. Ösztönösen érzem, hogy itt az alkalmas pillanat, amelyre
már hónapok óta várok. Most megmondom neki, hogy testvérek vagyunk.
- Bill-E... - kezdem, de mielőtt folytathatnám, Dervish lép hozzánk.
- Hé, vakarcsok! - mondja erőltetett vidámsággal. - Itt akartok szobrozni egész éjjel, vagy jöttök ve-
lem?
- Hova? - kérdi Bill-E, és megfordul. Oda a pillanat. Akkor hát nem fedem fel a titkot, legalábbis
nem most. Majd később. Ha egy újabb jó alkalom adódik.
- Igen, hova? - Én is megfordulok, mint Bill-E, így most mindketten a nagybátyánkra nézünk.
- Haza - mondja Dervish rekedten.
És ahogy ezt kimondja, előttem némileg érthetetlen okból mindhárman elmosolyodunk, majd sírni
kezdünk.

Az atyai beszélgetés
Furcsa érzés újra beilleszkedni a hétköznapi életbe, mindenki előtt titkolni Vérfüredet, és úgy visel-
kedni, ahogy olyan normális emberekhez illik, akik átéltek egy nagyon is emberi tragédiát. Bill-E és én
hazudunk a barátainknak, kitalált történeteket mesélünk a forgatásról, hosszan ecseteljük a tűzvészt,
és számtalanszor elismételjük, hogy milyen szerencsénk volt, hogy sikerült megmenekülnünk. Egy
szót sem ejtünk a démonokról.
Bill-E velünk marad az első néhány nap, Spleen mamáék tiltakozása ellenére. Éjszakánként mind-
kettőnket rémálmok gyötörnek. Emlékek tolulnak fel bennünk. Sikoltozunk. Sírunk. Megbeszéljük a
dolgot egymás közt és Dervishsel is, próbálunk beilleszkedni. Ironikus módon - már ha tekintetbe
vesszük, hogyan kezdődött az egész - Dervish úgy alszik, mint a bunda. A gonosszal való szembesü-
lés gyógyírként hatott rá. Lesöpörte a pókhálót az agytekervényeiről, segített neki kimászni a letargiá-
ból. A küzdelem, a szökés, a Tanítványokkal való találkozás, a tények eltussolása... mind-mind nektár
volt a nagybátyám számára. Egészen felpörgött. Elemében volt, amikor démoni erőkkel küzdhetett.
Nem azt mondom, hogy élvezte, de szüksége volt rá. Végül is ez a munkája.
Bárcsak ilyen egyszerű volna ez számomra is! Megyek, keresek egy démont, egy kis csetepatéba
keveredem vele, majd kiűzöm a fejemből a rossz emlékeket és a félelmet. De rám nézve a vérfüredi
eseményeknek semmilyen pozitív hatása nem volt. Csupán undort, kimerültséget és rettegést érzek.
Azt hiszem, évekbe telik, amíg újra rendesen fogok tudni aludni. Ha egyáltalán eljön ez az idő.
De a színjátéknak folytatódnia kell. A látszatot fenn kell tartani. Így hát Bill-E hazamegy Spleen
mamához és Spleen papához. Kezdődik az iskola. Kényszerítjük magunkat, hogy a leckére, barátok-
ra, sportra, tévére, zenére, vagyis a megszokott dolgokra koncentráljunk. Úgy teszünk, mintha ennyi-
ből állna az élet, mintha nem is lenne annál szörnyűbb dolog, mint egy matekfelmérő, vagy mint ami-
kor valami hülyeséget beszélünk a haverok előtt, és ők kiröhögnek minket.
És néha - de csak nagy néha - el is hiszem ezt, és kis időre kirepül gondolataimból Vész herceg,
Davida Haym, Bo Kooniart, Emmet, eltűnnek a démonok és a holtak. Ilyenkor úgy élem az életem,
ahogy kéne, ahogy mindenki más. De ez az érzés nem tart sokáig. Nem tarthat sokáig. Hiszen isme-
rem az igazságot. Láttam, mi rejlik a valóság függönye mögött. Tudom, hogy szörnyek rejtőznek egy-
milliárd ágy alatt, szerte a világon. És azt is tudom, hogy néha... gyakrabban, mint hinnénk... elő is
jönnek onnan.
 ***

- Itt az ideje az atyai beszélgetésnek.

Már három hete vagyunk otthon. A tévészobában ülünk, valami vígjáték megy éppen a tévében, de
nem igazán figyelek oda. Amikor Dervish mellém telepszik és beszélni kezd, nem értem, mit mond.
Feláll, kikapcsolja a tévét, és akkor eszembe jut. Ott, az őrület közepén megígérte, hogy ha épségben
hazajutunk, számíthatok egy kis atyai beszélgetésre a varázserőmet illetően.
- Elképesztő voltál Vérfüreden - mondja Dervish. - Szinte ömlött belőled a varázslat, és teljesen az
uralmad alatt is tartottad.
- Csak a levegőben levő energiából merítettem - vonom meg a vállam. - Nem olyan nagy kunszt.
Dervish mosolyog.
- A szerénység szép dolog, de ne áltassuk magunkat! Szinte tűzben égtél. Olyan dolgokat művel-
tél, amelyeket én sem tudtam felfogni. Amikor Vész herceggel csatáztam, észrevettem, hogy néhány
démon át akar jutni a résen, de te nem engedted. Hogyan?
- Egy második pajzsot vontam a rés elé. A démonok nem tudtak átjutni rajta, csak az emberek.
Dervish köhint.
- Van róla fogalmad, milyen nehéz ezt megcsinálni? Én nem lennék rá képes. Még amikor Vész
herceg birodalmában voltam, erőm teljében, akkor sem tudtam volna ilyesmit véghezvinni. Nem sok
embert ismerek, aki képes lenne rá.
- Nézd, szó sincs arról, hogy bármit elterveztem volna - mondom, és valami oknál fogva egyre in-
gerültebb leszek, ahogy dicsér. - Arra reagáltam, ami körülöttem folyt. A mágia mondta meg, mit te-
gyek. Nem én voltam a főnök. Nem tudnám újra megtenni, sőt nagy részére nem is emlékszem.
Dervish figyelmesen méreget, arca komoly. Érzem, ahogy tusakodik magában - és egyszerre meg-
világosodik bennem, miért, és azt is rögtön megértem, hogy én miért vagyok ideges.
- A Tanítványok nincsenek sokan - mondja Dervish csendesen. - Mindig nyitott szemmel járunk, le-
hetséges új tagok után kutatunk, de a legtöbb mágus nincs tisztában saját mágikus lehetőségeivel.
Szunnyad bennük az erő, amíg szembe nem kerülnek a Démonvilággal. És még ekkor sincs rá ga-
rancia, hogy az a felszínre is kerül, és a mi hasznunkra lesz.
- Nem - mondom halkan. Dervish a homlokát ráncolja.
- Nem kértem tőled semmit.
- Tudom, mi következik. És a válaszom: nem. Ne is kérj tőlem ilyesmit! - Félrefordulok, remegek,
küszködöm a sírással. - Gyűlölöm ezt az egészet, Dervish... a démonokat, a harcot, az őrületet. Nem
akarok megint szembekerülni Vész herceggel, sem bármi hozzá hasonlóval. Nem akarok Tanítvány
lenni.
Hosszú csend. Végül Dervish felsóhajt.
- Békén is hagynálak, ha tehetném. De annyira kevesen vagyunk, és annyira korlátozott az erőnk.
Abból, amit Vérfüreden láttam, úgy érzem, egyike lehetnél a valaha is élt leghatalmasabb Tanítvá-
nyoknak. Talán még... - Megköszörüli a torkát. - Talán még igazi varázsló is válhatna belőled. Mint
Bartolomew Garadex.
- Ki van zárva! - kiáltom. - Magad mondtad, hogy ez nem lehetséges. Hogy a varázslók úgy szület-
nek, hogy hatalmuk már az első perctől fogva nyilvánvaló.
- Tudom. De amit véghezvittél... Talán tévedtem. Lehet, hogy későn érő varázslók is vannak. De
ha nem is vagy varázsló - mondja, mielőtt még tiltakozhatnék -, akkor is része vagy a mágia világának.
Egyetlen normális ember sem tudná utánozni azt, amit tettél. Olyan hatalmas erő szunnyad benned,
hogy azt bűn lenne megtagadni. Tudom, hogy távol akarod magad tartani a Tanítványoktól, de nem
teheted. Sokan hiszünk abban, hogy a világegyetem megteremti a maga bajnokait, hogy minden ge-
nerációban születik egy-két olyan ember, aki megkapja ezt a fantasztikus adományt, a varázserőt,
hogy megvédhesse a földet a Démonvilágtól. Ha te is a kiválasztottak közé tartozol... - Mosolyog, de
közben reszket. - Nem mondhatsz nemet a hívó szóra.
- Dehogynem - vágok vissza. Dervish arca elsötétül.
- Úgy viselkedsz, mint egy gyerek.
- Nocsak! Hát észrevetted? Tényleg gyerek vagyok. Nagyra nőttem, de ez ne tévesszen meg! Pró-
bálkozz újra, ha már szavazóképes leszek!
- Addig nem várhatok - mondja Dervish. - A varázserőt ápolni kell. Minden egyes kihagyott nap
veszteség. És ha szembekerülsz a következő démonnal, lehet, hogy...
- Nem lesz következő démon! - ordítom. - Miért nem figyelsz? Nem akarok belépni a Tanítványok
csapatába! Azt mondtam: NEM!
- Nem fogadom el a nemet - feleli Dervish szárazon. - Nem rázhatod le magadról a felelősséget.
Tudom, hogy nehéz... magam is keresztülmentem ezen... de azzá kell válnod, ami vagy!
- Semmit sem értesz! - sziszegem feléje. - A te családod nem vált démonok martalékává. Neked
nem kellett az én koromban Vész herceggel harcolnod. Te nem érezted azt a rettegést, amit... - nehe-
zen lélegzem, a kezem ökölbe szorul, alig látok a könnyektől.
- Nem hagyhatod, hogy a félelem uralja az életedet - mondja Dervish. - Mindenki fél, amikor egy
démon elé kerül. Megtanuljuk elrejteni a rettegést, de attól az még ott van, belülről rág minket. Féle-
lem... kétség... az a vágy, hogy bárcsak ne lenne varázserőnk, bárcsak ne kéne viselnünk a keresztet.
Én segíthetek abban, hogy legyűrd a félelmet. Megmutathatom, hogyan kell.
Komor pillantást vetek rá. Nincs értelme vitatkozni vele. Tényleg nem érti. Nem egyszerűen félek -
a bensőmet teljesen áthatja a rettenet. Vérfüreden megtettem, amit kellett. Valószerűtlen volt a hely-
zet, és nekem nem volt más választásom, mint hagyni, hogy keresztüláramoljon rajtam a varázslat, és
megmeneküljünk a segítségével. De gyűlöltem az egészet, és semmi kedvem megismételni. Végez-
tem a Démonvilággal. Megtettem a magamét. Fölébük kerekedtem - életeket mentettem -, kétszer is.
De ennyi legyen elég!
Megpróbálom mindezt Dervishnek is elmondani, rávenni, hogy legyen rám is tekintettel. De csak
egy lemondó sóhaj szakad ki belőlem, aztán dacosan odavetem:
- Különben is tök mindegy. Sem varázsló nem vagyok, sem mágus. Csak ez a vérfüredi szitu volt
az oka mindennek.
- Tévedsz. Az erő benned van. Felszínre kell hívnunk. Nem tehetsz úgy...
- És ha mégsincs bennem semmi? - vágok közbe. - Ha kiderülne, hogy csak egy átlagos srác va-
gyok, aki egyszer csinált valami vad és bizarr dolgot, de most visszazökkent a normális kerékvágás-
ba? Akkor békén hagynál?
Ráncba szalad a homloka.
- Hogyne, persze. Ha a tehetség nincs ott, akkor nem tudjuk életre hívni. Csakhogy ott van. Ez
nem kérdés.
- Rajta! - buzdítom. - Meg tudod mondani ránézésre, hogy valakiben van-e varázserő?
Dervish bólint.
- Ha az illető még semmit sem csinált, akkor nem. De ha már egyszer is kimutatta az erejét, akkor
az ott van, és ott is marad. Rá tudok tapintani, elő tudom hívni, be tudom bizonyítani. Meg is kellett
volna már tennem, miután Vénával és Artériával küzdöttél, de a Vész herceggel vívott csata után nem
tudtam rendesen gondolkodni.
- Láss hozzá! - fordulok hozzá. - Tapints csak rá! Nem találsz semmit, de ha próbálkozni akarsz,
csak tessék!
Dervish a vállamra teszi a kezét. A bal karom még mindig sajog ott, ahol levált a testemről. Hu-
nyorgók, de erőt veszek magamon, és mordulok egyet, hogy folytassa. Nem tudom, mitől vagyok
olyan bizonyos benne, hogy semmit sem fog találni, de az vagyok.
Dervish behunyja a szemét.
- Lazíts! - mondja. - Idegen erőt fogsz érezni... egy behatolót. Ne állj ellen! Kimegyek belőled, mi-
helyt tudok.
Hagyom, hogy a szemhéjam remegve lezáruljon. Másodpercekkel később megérzem valaminek a
jelenlétét, mintha ujjak tapogatnák végig az agyamat. Ellenszegülök.
- Lazíts! - mormogja Dervish. - Nincs semmi baj. Nem fog fájni. Bízz bennem!
Nehezemre esik, de engedelmeskedem. Kinyitom magam Dervish előtt, hagyom, hogy mélyre...
egyre mélyebbre nyúljon belém. Érzem, amint bensőmnek azt a részét szondázza, amelynek magam
sem voltam tudatában néhány hónappal ezelőtt. Tudom, ha rátalál, akkor tovább abajgat azzal, hogy
legyek Tanítvány. Nem hagy majd békén. Addig erősködik majd, amíg be nem adom a derekam. És
akkor újra itt lesz a nyakamon a Démonvilág. A fájdalom, az iszonyat, a rettegés.
Valami megmozdul bennem. Valamiféle rezgés. Remegés. Nehéz meghatározni. Mint amikor az
ember észrevesz valamit a szeme sarkából, de nem biztos benne, és amikor odanéz, nincs ott semmi.
Kinyitom a szemem. Dervish homloka redőkben, az ajka mozog. Újra behunyom a szemem. Bá-
gyadtan mosolygok, és hagyom, hadd folytassa. Melegben, békében, biztonságban érzem magam.
Végül Dervish elenged. Rápillantok, ő a fejét rázza zavartan.
- Nem értem. Pedig biztos voltam benne. Akkor hogyan lehettél képes... ha nincs ott semmi... ha
nem vagy mágus... megmagyarázhatatlan!
- Ez azt jelenti, hogy nincs bennem varázserő? - vigyorgok.
- Szemernyi sincs. Már azt hittem, rátapintok, de aztán... semmi. Mélyebbre nyúltam beléd, mint
szükséges, de olyan biztos voltam...
- Csináld újra, ha akarod! - biztatom.
- Fölösleges. - Halvány mosollyal kísérletezik. - Vagy ott van, vagy nincs ott. Ha ott van, megtalá-
lom. A varázserőt nem lehet elrejteni azok elől, akik tudják, mit keressenek. Tévedtem. Neked volt
igazad. Tiszta vagy.
- Akkor nem kell eladnom a lelkem? A Tanítványok nélkülem küzdenek tovább?
 Dervish fintorog.
- Nem tudom. Most nincs benned az erő, de azt hiszem, ha megint mágikus közegbe helyeznénk,
vagy a démonok világába... A vezetőnk, Beranabus, hatalmasabb bármelyikőnknél. Sok időt tölt dé-
monok között. Talán...
Érzem, ahogy visszalopódzik belém a rettegés, de aztán Dervish legyint.
- Nem. Nem akarom, hogy ő döntsön a jövődről. Talán ha idősebb leszel, magad választod ezt az
utat. Nincs jogom hozzá, hogy én mondjam ki a fejedre az ítéletet. Beranabus sokkal kíméletlenebb,
mint mi, többiek. Láttam, hogyan bánik azokkal, akik közel állnak hozzá, és ezt senkinek sem kívá-
nom.
- Tehát szabad vagyok? - kérdem reménykedve. - Nem kell...?
- Nem - mosolyog Dervish, most már vidámabban, szemlátomást örül, hogy megúsztam, bár kissé
csalódott, hogy nem sikerült új, tetterős katonát toboroznia. - Gratulálok, Grubbs. Közönséges srác
vagy. Élj hosszú, boldog, unalmas életet!
- Király! - nevetek. Aztán mindketten hátradőlünk, bekapcsoljuk a tévét, órákig váltogatjuk a csator-
nákat, és istenien jelentéktelen dolgokról diskurálunk.

***

A szobámban vagyok. Sötétség. Nem kapcsolom fel a villanyt. Az ágyam szélén ülök. Az este
eseményei járnak a fejemben, Dervish szondázása, mit jelentett volna, ha varázserőre bukkan, milyen
rettenetes élet várna rám. Ugrálnom kéne örömömben, hogy nem vagyok mágus. Ünnepelnem kéne.
De nem tudok. Mert átverés az egész.
Felkelek, kimegyek a mosdóba, a csap elé állok, és a tükörbe bámulok, bár semmit sem látok a sö-
tétben. Viszolygok megtenni. De biztosra kell mennem.
Azt hiszem, túljártam Dervish eszén. Igenis van bennem varázserő, de engedelmeskedett nekem,
és elrejtőzött, vagy kitért a szonda elől. Persze Dervish azt mondta, ilyesmi nincs, de úgy tűnik, mégis
van, ha elég erős az ember. Talán nincs igazam - imádkozom, hogy ne legyen -, de nem tudom. Már-
pedig tudnom kell. Még ha soha senki nem is jön rá, nekem akkor is látnom kell az igazságot.
A villanykörtére koncentrálok a fejem fölött. Hosszú másodpercig semmi sem történik. Remény-
kedni kezdek.
Aztán fény árasztja el a helyiséget. Meleg, természetellenes fény. És a remény, alighogy megszü-
letett, rögtön el is hal bennem.
Szembenézek a tükörben ijedt ábrázatommal. Eltüntetem, hogy csak a mögöttem lévő falat lás-
sam. Aztán hagyom, hogy tükörképem visszatérjen, és a fény kialudjon. Visszabotorkálok az ágyba.
Lefekszem. Csend van. Reszketek. Borzadok. Nem jön álom a szememre. Most már bizonyos: nem
vagyok közönséges srác. Dervisht talán átvertem, de akkor is részese vagyok a varázslat világának.
Nem szökhetek el. Előbb-utóbb a Démonvilág újra megszólítja a varázserővel bíró énemet, és magá-
val ránt. Tudom, hogy ez fog történni. Nincs még vége, de még mennyire nincs!
Vidám befejezés nem létezik.