A Kép a házban - Howard Phillips Lovecraft

(The Picture in the House)

1920

A fürkészők, akik a borzalmat keresik, szívesen tartózkodnak szokatlan, messzi tájakon.

Ptolemaeus katakombái nyűgözik le őket, s a kőből kifaragott mauzóleumok olyan vidékeken, melyek
láttán a normális embernek lidércnyomása támad. Rajna menti várromok holdsütötte tornyaira
hágnak föl, s fekete, pókhálós lépcsőkön botladoznak Ázsia elfelejtett városainak szétszórt kövei
alatt. A kísértetjárta erdő, s a sivár hegycsúcs az ó szentélyük, és gyakran időznek magányos szigetek
komor monolitjai mellett. Ám az iszonyat igazi ínyencei, akik számára egy új élmény életcél és
létjogosultság egyaránt, a New England-i erdők vén, magános tanyaházait becsülik a legtöbbre, mert
ott az intenzitás, a magány; a zavaros érzések és a jótékony tudatlanság sötét elemei a borzalom
tökélyévé egyesülnek.
A legrettenetesebb látványt a kicsiny, festetlen faházak nyújtják a járt utaktól távol, melyek
többnyire egy nyirkos, füves lejtőn állnak vagy egy óriási kőszirtnek támaszkodnak. Kétszáz éve vagy
még hosszabb ideje állnak és támaszkodnak már így, miközben folyondárok kapaszkodtak fel rájuk, s
a fák vastagabbak és terebélyesebbek lettek. Mostanra szinte teljesen eltűntek a féktelenül buja,
zöld növények és a védelmezőn födőző árnyékok között, de az ablakok még mindig rémisztően
bámulnak apró tábláikkal, mintha valami halálos kábulaton hunyorognának keresztül, melyet az
őrület tart sakkban azzal, hogy eltompítja a kellemetlen dolgok emlékezetét.
Az ilyen házakban különös emberek nemzedékei laktak, akikhez hasonlót ritkán látott a világ.
Egy sötét és fanatikus hittől elragadva, mely a többi embertől elválasztotta őket, őseik a vadonban
keresték a szabadságot. Itt egy hódító faj sarjadékai megszabadultak az embertársaik állította
korlátoktól, ám meggörnyedtek önnön szellemük délibábjainak ijesztő rabigája alatt. A civilizációs
felvilágosultságtól távol, e puritánok erői különös csatornákba terelődtek, s elszigeteltségükben,
beteges önelnyomásukban és az irgalmatlan természettel vívott élethalálharcban sötét, titokzatos
jellemvonások fejlődtek ki bennük hideg északi örökségük történelem előtti mélyeiből. Szükségtől
fogva gyakorlatiasak, és zordon életfelfogásuk lévén bűneikben ezek az emberek nem voltak éppen
irigylésre méltók. Ki voltak téve a tévedéseknek, mint minden halandó, ám őket szigorú
erkölcskódexük arra kényszerítette, hogy bármi áron, de eltitkolják az eseményeket, úgyhogy egyre
ízléstelenebben fejtődtek rejtegetnivalóik közepette. Csak az ősvadoni, néma, álmos, nagy szemekkel
bámuló házak tudnának beszélni arról, mi minden rejtezik ott a legrégibb időktől fogva, és ők nem
túlzottan közlékenyek, mert nem szívesen rázzák le magukról az álmot, amely feledéshez segít. Az
embernek néha az az érzése támad, irgalmas cselekedet volna lerombolni ezeket a házakat, mert túl
sokat kell álmodniuk.
1896 novemberének egyik délutánján történt velem, hogy a hideg vizű, szakadó záporeső egy
ilyen időrágta házhoz űzött, mert bármilyen fedél jobb volt, mintsem hogy a szabadban maradjak.
Már jó ideje bizonyos genealógiai adatok után kutattam a Miskatonic-völgy lakosai között, és
félreeső, kanyargós útvonalaim miatt kényelmesebbnek véltem; ha a késő őszi időpont dacára
kerékpárt használok. Most egy teljesen elhagyatott országúton voltam, amit azért választottam, hogy
levágjak egy kanyart Arkham felé. A zivatar viszont egy olyan ponton ért utol, amely minden várostól
távol esett, és nem láttam a közelben más födelet, csak a vén és visszataszító faépületét, mély vak
ablakokkal hunyorgott felém óriási, kopasz szilfák között egy szikladomb lábához közel. Bár minden
úttól távol emelkedett, a ház mégis rendkívül kellemetlen benyomást tett rám, rögtön az első
pillanatban, amint megláttam. Becsületes, tisztességtudó épületek nem bámulják az utazót ilyen
alattomosan és nyugtalanítóan, s genealógiai kutatásaim során olyan legendákra bukkantam az
elmúlt évszázadokból, melyek bizalmatlanná tettek az efféle helyek iránt. Mindazonáltal az elemek
dühe akkora volt, hogy győzedelmeskedett kétségem fölött, és nem haboztam kerékpáromat a
gyommal benőtt emelkedőn a csukott ajtó felé fordítani, mely egyszerre látszott sokatmondónak és
titokzatosnak.
Valahogy magától értetődőnek tartottam, hogy a ház lakatlan, mindazonáltal amint közeledtem
hozzá, nem voltam teljesen bizonyos benne, mert jóllehet az utakat egészen felverte a gyom, mégis
túlságosan jó állapotban maradtak ahhoz, hogy teljes elhagyatottságról beszélhessünk. Ezért
ahelyett, hogy lenyomtam volna a kilincset, bekopogtam, s közben valami olyan szorongást éreztem,
amit egyáltalán nem tudtam megmagyarázni. Mialatt a küszöbül szolgáló durva, mohos kődarabon
várakoztam, fölnéztem az oldali ablakokra, s a felülről beeső fényben észrevettem, hogy noha vének,
zörgősek és szinte átlátszatlanok a kosztól, egyikük sincs betörve. Az épületet ezek szerint magányos
fekvése és teljes elhanyagoltsága dacára is lakják. Eközben senki sem reagált kopogtatásomra, így
hát miután néhányszor még megismételtem, lenyomtam a rozsdás kilincset és felfedeztem, hogy az
ajtó nincs bezárva. Odabent egy kis előszobát találtam, melynek faláról hullott a vakolat, és a bejárati
ajtót kinyitva gyenge, ám különösképp kellemetlen szag ütötte meg az orrom. Kerékpáromat tolva
beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Előttem egy keskeny lépcső vezetett fölfelé,
mellette egy ajtó, amin át valószínűleg a pincébe lehetett lejutni, mialatt balról és jobbról két másik
ajtó nyílt a földszinti szobákba.
Miután kerékpáromat a falnak támasztottam, kinyitottam a bal kéz felé eső ajtót, s beléptem
egy kicsiny, alacsony mennyezetű helyiségbe, hová a két poros ablakon át alig hatolt be némi
világosság, s a lehető leggyérebb és legprimitívebb módon volt bebútorozva. Egyfajta lakószobának
tűnt, mert volt benne egy asztal és több szék, valamint egy óriási kandalló, melynek párkányán egy
antik óra ketyegett. Nem sok könyvet meg írást láttam, s az uralkodó félhomályban nem tudtam
mindjárt kivenni a címüket. Ami leginkább megfogott, az az egységesen ódon külső volt, mely
megnyilvánult minden szem előtt lévő dologban. Ezen a vidéken a legtöbb házban sok régiséget
találtam, ám itt az ódon benyomás furcsamód tökéletes volt, mert egyetlen tárgyat sem tudtam
felfedezni az egész szobában, ami nem a forradalom előtti időkből származott volna. Ha a
berendezés nem lenne ennyire igénytelen, ez a hely valóságos paradicsomnak bizonyulna a gyűjtők
számára.
Amint körülnéztem e különös hajlékban, éreztem, hogy ellenszenvem, amit először a ház sivár
külseje keltett bennem föl, egyre fokozódik. Hogy mi is volt az pontosan, amitől féltem vagy
undorodtam, nem tudnám megmondani, de volt valami a légkörben, ami Isten ellen való vénségre,
kellemetlen torzulásokra és olyan rejtelmekre figyelmeztetett, melyeket jobb volna elfelejteni. Nem
kívántam leülni; így körüljártam a szobát, hogy megvizsgáljak néhány különféle tárgyat, ami
felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsiságom első céltáblája egy közepes méretű könyv volt, ami az
asztalon hevert, és annyira özönvíz előtti látványt nyújtott, hogy azon csodálkoztam, nem egy
múzeumban vagy könyvtárban akadok rá: Bőrkötésű volt, fémveretes, és kiváló állapotban maradt
meg; egyáltalán, túl szokatlan könyv volt ahhoz, hogy egy ilyen? egyszerű hajlékban bukkanjak rá.
Amikor felütöttem a címlapnál, csodálkozásom csak fokozódott, mert nem más ritkaságnak
bizonyult, mint Pigafetta híradásának a Kongó-vidékről, Lopex matróz feljegyzései alapján latin
nyelven írva; 1598-ban nyomták Frankfurtban. Gyakran hallottam már erről a műről és a De Bry
fivérek által készített különös illusztrációiról, s ezért a kíváncsiság, hogy átlapozzam, rövid időre
elfeledtette velem szorongásomat. A képek valóban érdekesek voltak, a művészek teljesen saját
fantáziájukra és a ki nem elégítő leírásokra támaszkodva rajzolták őket; fehér bőrű négereket
ábrázoltak indogermán arcvonásokkal. Nem csuktam volna be mindjárt a könyvet, ha egy egészen
jelentéktelen körülmény nem izgatja fel fáradt idegeimet és nem lobbantja fel bennem újra a
nyugtalanság érzését. Ami felbosszantott, csupán a könyv makacs hajlama volt, hogy mindig a XII.
táblánál nyíljon ki, amely a kannibál anzique törzs egyik mészárszékének undorító részleteit
ábrázolta. Kicsit szégyelltem magam, hogy ennyire fogékony vagyok egy ilyen jelentéktelen dologra,
ám a rajz ennek ellenére nyugtalanított, különösen, ha összefüggésben szemléltem egy-két
hozzátartozó ábrával, amely a kannibálok gasztronómiájáról adott némi képet.
Az asztal melletti polchoz fordultam, és megvizsgáltam szegényes irodalmi tartalmát – egy
tizennyolcadik századi Bibliát, egy ugyanakkorról származó "Pilgrims Progress"-t groteszk
fametszetekkel, Isaiak Thomas almanachkészítő nyomtatásában, Cotton mather "Magnalia Christi
Americana"-jának ódon, korhatag tömegét és néhány más, első látásra hasonló korú könyvet –,
amikor figyelmemet kétségtelenül léptektől származó zajok keltették föl a felettem lévő szobában.
Előbb, tekintve hogy kopogásomra néhány perccel ezelőtt nem válaszoltak, megdöbbentem és
megrémültem, de aztán azonnal arra a következtetésre jutottam, hogy a járkáló valaki az imént
ébredt föl egészséges álmából, és már nem voltam meglepve, amikor lassan nyikorogni kezdtek a
lépcsőfokok. A léptek nehezek voltak, s mégis úgy tűnt, mintha valami furcsa elővigyázatosság lenne
bennük, ami már csak oly súlyos mivoltuk miatt sem tetszett nekem. Amikor bejöttem a szobába,
becsuktam magam mögött az ajtót. Most egy csöndes pillanat után, amelyben a házigazda talán az
előtérben álló kerékpáromat vette szemügyre, halk kaparászást hallottam a kilincsen, ahogy az ajtó
feltárult.
A nyílásban egy annyira fura külsejű emberi lény állt, hogy valószínűleg hangosan felkiáltottam
volna, ha jó neveltetésem nem akadályoz meg benne. Noha vendéglátóm öreg volt, ősz és lompos,
mégis olyan tartással és testalkattal bírt, mely egyszerre ébresztett bennem ámulatot és tiszteletet.
Magassága nem lehetett kevesebb hat lábnál, s dacára öreg és szegényes kinézetének, arányaiban
tömör volt és erőteljes. Arca, mely csaknem eltűnt a szinte a szeméig felkapaszkodó hosszú, ősz
szakáll alatt, szokatlanul frissnek hatott, és jóval kevésbé ráncosnak, mint az ember várta volna;
magas homlokára ősz haj borult, ami alig ritkult az évek folyamán. Kék szeme, bár kissé véraláfutásos
volt; megmagyarázhatatlanul élesnek és lángolónak látszott. Ha nem lett volna borzalmas
ápolatlansága, a férfi éppoly hatalmasnak, mint amilyen lenyűgözőnek tűnt volna. Ez az ápolatlanság
azonban az arca és a megjelenése dacára ellenszenvessé tette. Hogy öltözéke voltaképpen miből is
áll, alig lehetett megállapítani; számomra nem látszott többnek egy halom rongynál, mely egy pár
magas szárú, nehéz csizmával kezdődött, és ami a tisztaság hiányát illeti, túltett bármiféle leíráson.
A férfi külső megjelenése és az ösztönös félelem, amit bennem ébresztett, ellenséges
fogadtatásra készített fel, úgyhogy csaknem beleborzongtam a meglepetésbe és valami rejtélyes,
viszolygó érzésbe, amikor egy kézmozdulattal hellyel kínált, s alázatos tisztelettel és megnyerő
vendégszeretettel teli halk, csöndes hangon megszólalt.
– Bizonyára az eső lepte meg, nemdebár? – köszöntött. Örülök, hogy a ház közelében járt és
volt annyi esze, hogy egyszerűen bejöjjön. Azt hiszem, aludtam, különben meghallottam volna? már
nem vagyok olyan fiatal, mint voltam régen, és manapság igen hosszú délutáni alvásra van
szükségem. Messziről jön? Alig látok embereket ezen az úton, amióta az arkhami postakocsit
beszüntették.
Azt feleltem, hogy Arkhambe tartok, és bocsánatot kértem kíméletlen behatolásomért az
otthonába, mire tovább beszélt. – Örvendek, hogy találkoztunk, fiatalúr? ritkák az új arcok errefelé,
és manapság már csak kevés dolog tud felvidítani. Gondolom, Bostonból jön, nem igaz? Még sosem
voltam ott, de azonnal felismerem a városi embert, ha látom? nyolcvannégyben volt egy kerületi
tanítónk, de egyszerre csak eltűnt, és senki sem hallott róla azóta?
Ezen a ponton az öreg elégedetten kuncogni kezdett, de amikor az okát kérdeztem, nem adott
rá magyarázatot. Úgy látszott, csodálatosan jó kedélyű, mégis vannak különc sajátságai, amint az már
megjelenéséből is kitűnt. Egy ideig kissé hektikás vidámsággal fecsegett mindenféle összefüggéstelen
dologról, aztán eszembe jutott, hogy megkérdezzem, miként jutott egy ilyen ritka könyvhöz, mint
Pigafetta "Regnum Congo"-ja. A könyv még mindig a hatása alatt tartott, s én egy kicsit haboztam,
hogy megemlítsem-e, ám a kíváncsiság végül felülkerekedett a meghatározhatatlan félelmen, amely
a ház megpillantásától fogva egyre csak nőtt bennem. Nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnt, a
kérdés nem érinti kínosan az öreget, mert fesztelenül és bőbeszédűen válaszolt.
– Ó, az Afrikás-könyv? Ebenezer Holt kapitány cserélte el velem hatvannyolcban, aki a
háborúban esett el.
Valami az Ebenezer Holt névben hirtelen arra késztetett, hogy döbbenten pillantsak fel.
Genealógiai munkáim során gyakran botlottam ebbe a névbe, de mindig csak a forradalom előttről
származó forrásokban. Magamban azt kérdeztem, nem tudna-e a házigazdám segítségemre lenni a
feladat megoldásában, amivel épp bajlódom, és úgy döntöttem, hogy később megkérdezem. Az öreg
folytatta.
– Ebenezer évekig egy kereskedőhajón volt, és egy csomó fura kacatra tett szert minden
kikötőben. Ezt azt hiszem, Londonban vette? szokott ilyen dolgokat vásárolni, amikor üzletelt.
Voltam egyszer a házában a dombon? lovakkal kereskedtem? akkor láttam meg ezt a könyvet.
Tetszettek a képek, így hát elcseréltem vele. Furcsa egy könyv ez? várjon, megkeresem a
szemüvegemet?
Az öreg kotorászni kezdett a rongyaiban, s egy koszos és megdöbbentően vén pápaszemet
húzott elő, nyolcszögletű üvegekkel és acélszárral. Miután feltette, az asztalon lévő könyv után nyúlt,
és szeretetteljesen belelapozott.
– Ebenezer tudott belőle olvasni egy kicsit? latinul van? de én nem. Két-három tanítóval
felolvastattam magamnak belőle egy keveset, és később Clark plébánossal is, akiről azt állítják, hogy
a tóba fulladt? Maga érti?
Mondtam, hogy igen, és lefordítottam neki egy részletet a könyv elejéről. Úgy tűnt, gyerekes
elragadtatásba esik angol szövegemtől. Közelsége fokozatosan kezdett a terhemre lenni, de nem
láttam rá lehetőséget, hogy félrehúzódjak tőle anélkül, hogy megsérteném. Mulattam ennek a
műveletlen öregnek a gyerekes rajongásán egy olyan könyv képei iránt, amit el sem tud olvasni, és
magamban azt kérdeztem, vajon mennyire érti azt az egy-két angol nyelvű könyvet, ami még a
szobát díszíti. Ez a nyilvánvaló együgyűség sokat enyhített szorongásomon; elmosolyodtam, és
házigazdám folytatta.
– Furcsa, hogy mennyire gondolkodásra ösztönzik az embert a képek. Nézze csak ezt mindjárt
itt az elején! Látott már maga ilyesféle fákat, nagy levelekkel, amik fel-alá csapkodnak? És az
emberek? elvégre ezek itt nem lehetnek négerek? ez mindent felülmúl. Azt hiszem, inkább
indiánoknak néznek ki, bár Afrikában élnek. Egyes teremtések majomnak látszanak, vagy félig
majomnak, félig embernek, de még sosem hallottam ilyenről, mint ez itt ni!
Ezzel a művész egyik meselényére mutatott, ami egyfajta sárkánynak nézett ki, egy krokodil
fejével.
– De most megmutatom magának a legjobbat? itt ni, majdnem a közepén?
Az öreg hangja kissé bizonytalanabb lett, s szemébe különös csillogás költözött; de tapogatózó
keze, ámbár ügyetlenebbnek tűnt, mint azelőtt, teljes tudatában volt feladatának. A könyv lapjai
szinte maguktól nyíltak szét, mintha ezen a helyen gyakran lapoznák fel őket, méghozzá a XII.
táblánál, amely a kannibál törzs mészárszékét ábrázolta. Megint elfogott a nyugtalan előérzet, noha
nem mutattam. A legbizarrabb az volt, hogy a művész az afrikaiakat fehér embernek rajzolta le – a
szörnyű üzlet falán lógó végtagok és csonka törzsek rettenetesek voltak, és a böllér a bárdjával
nagyon oda nem illően hatott. Házigazdám azonban úgy tűnt, legalább annyira élvezi a látványt, mint
amennyire én undorodom tőle.
– Mit szól ehhez? ilyet még sosem látott idehaza, ugye? Amikor megláttam, azt mondtam Eb
Holtnak: "Ez olyasvalami, ami felizgatja az embert és kellemesen bizsergeti az ereiben a vért."
Amikor a Szentírásban olvastam a taglózásról? mint a midiánitáknál, akiket levágtak? kezdtem
elgondolkozni ezen, de egyetlen képet sem láttam róla. Itt most láthatja az ember, hogyan megy ez?
azt hiszem, bűnös dolog, de hát nem mindnyájan bűnben fogantunk és bűnben élünk?? Ez a fickó,
akit feldaraboltak, mindig felizgat, valahányszor ránézek, és mindig visszatéved rá a tekintetem?
látja, hol vágta le neki a mészáros a lábát? A feje itt van ezen a padon, és az egyik karja mellette, a
másik pedig a tőke túloldalán?
Mialatt ez az ember ijesztő eksztázisban mormogott, szőrös, pápaszemes arcának kifejezése
leírhatatlanná vált, de hangja inkább halkult, mintsem erősödött. Alig tudom visszaadni saját akkori
érzéseimet. Mindaz a sötét borzalom, amit előtte éreztem, ismét frissen és elevenen tolult fel
bennem, és tudtam, hogy irtózatosan undorodom ettől a vén, visszataszító korcstól. Őrülete vagy
legalábbis részleges elfajzása minden kétségen kívül állt. Már szinte csak suttogott, olyan rekedten,
hogy az szörnyűbb volt egy sikolynál, és én reszkettem, miközben hallgattam.
 – Mint már mondtam, furcsa, hogy mennyire gondolkodásra serkenti az embert egy ilyen kép.
Tudja, fiatalúr; ettől itt szinte megrészegültem. Miután megkaptam Ebtől a könyvet, gyakran
nézegettem, különösen ha vasárnaponként Clark plébánost hallottam a nagy parókájában
fellengzősen szónokolni. Egyszer kipróbáltam valami érdekeset? de fiatalúr, csak nem fél?? minden,
amit tettem, annyi volt, hogy a képet nézegettem, mielőtt a piacra vitt birkákat levágtam volna?
ezután valahogy izgalmasabb volt a levágásuk?
Az öreg hangja egyre halkult, olyannyira, hogy néha már alig lehetett érteni a szavait.
Hallgattam az esőt és a kicsiny, koszos ablaktáblák zörgését, s közelgő vihar morajlására lettem
figyelmes, ami szokatlan volt ebben az évszakban. Egyszer egy borzalmas villámcsapás és az azt
követő mennydörgés alapjaiban rendítette meg a rozoga házat, de az öreg mintha egyáltalán nem
vette volna észre.
– A birkák levágása valahogy jobban izgatott? de tudja, mégsem volt olyan igazán kielégítő.
Furcsa, micsoda sóvárgás ébredhet az emberben? a Mindenható szerelmére, fiatalúr, el ne mondja
senkinek, de Istenre esküszöm, hogy ettől a képtől olyan táplálék után éheztem, amit nem tudtam
megtermelni vagy megvásárolni? de hát csak maradjon nyugton, mi baja? Természetesen nem
csináltam semmit, de mindig azt kérdeztem, mi lenne, ha megtenném? Úgy mondják, a hús friss húst
és piros vért nemz, és új életet ád; ezért azt kérdeztem, vajon nem tudná-e egy ember
meghosszabbítani az életét, ha több húshoz jutna ugyanabból a...
Ám az öregember nem fejezte be – soha többé. Nem az én rettegésem szakította félbe, nem is
az egyre fokozódó vihar, melynek tombolásában nem sokra rá egy megfeketedett romhalmaz
közepén, egyedül nyitottam ki a szemem. Az ok egy egyszerű, ám valahogy szokatlan esemény volt. A
nyitott könyv laposan feküdt közöttünk, benne a visszataszító kép, mely minket bámult. Amikor az
öreg az ugyanabból a? szavakat suttogta; halk csettenés hallatszott, és a nyitott könyv megsárgult
papírján kirajzolódott valami. Az esőre gondoltam, és arra, hogy ereszt a tetőfedél; de az esővíz nem
vörös. A kannibál törzs mészárszékének képén egy kis vörös paca csillogott elevenen, mintegy életre
keltvén az ábra iszonyatát. Az öreg ránézett és abbahagyta a suttogást, valamivel korábban, mint
ahogy azt borzadó arckifejezésem szükségessé tette volna; ránézett és azután fel, annak a szobának
a padlatára, amit egy órája hagyott el. Követtem tekintetét, és egy nagy, szabálytalan, nedves
vörösben csillogó foltot vettem észre fölöttünk, ami mintha terjeszkedett volna; mialatt figyeltem.
Nem kiáltottam föl; nem is mozdultam, csak lehunytam a szemem. Rögtön rá lesújtott minden
villámcsapások villámcsapása, eltalálta az elátkozott házat kimondhatatlan rejtélyeivel, és elhozta
nekem a feledést, mely egyes-egyedül mentette meg elmémet az őrülettől.
KORNYA ZSOLT FORDÍTÁSA